KATIE MCGARRY

BREAKING
THE RULES
szabály szegők

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 A Pushing the Limits-sorozat
eddig megjelent kötetei:

PUSHING THE LIMITS – Feszülő húr

DARE YOU TO – Aki mer, az nyer

CRASH INTO YOU – Szívkarambol

TAKE ME ON – Kísérj el!

 Írta: Katie McGarry
A m ű eredeti cím e: Breaking the Rules (Pushing the Lim its Book 1 .5)
Copy right © 2 01 4 by Katie McGarry
Hungarian translation copy right © 2 01 7 by Kom árom y Rudolf
A szöv eget gondozta: Leléné Nagy Márta
A m űv et eredetileg kiadta: Harlequin Teen

This is a work of fiction. Nam es, characters, places and incidents are either the
product of the authors im agination or are used fictitiously , and any
resem blance to actual persons, liv ing or dead, business establishm ents, ev ents
or locales is entirely coincidental.

Cov er Art Copy right © 2 01 4 by Harlequin Books S.A.

Cov er art used by arrangem ent with Harlequin Books S.A.

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN 2 06 0-4 7 6 9
ISBN 9 7 8 9 6 3 4 57 2 1 0 7

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 7 -ben

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu
www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Gerencsér Gábor, Zsibrita László
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Ny om ta és kötötte a Kinizsi Ny om da Kft., Debrecen
Felelős v ezető: Bördős János ügy v ezető igazgató
 KEDVES OLVASÓ!

ECHO ÉS NOAH MÁR NEM KÖZÉPISKOLÁS, és megváltoztak a

játékszabályok.
Legelső regényem, a Feszülő húr végén Echo és Noah
érettségi után rögtön útnak indult az Egyesült Államokon át,
hogy fölfedezzék a szabadságot, önmagukat, és rájöjjenek,
miként vergődhetnek zöld ágra egymással.
A Szabályszegők cselekménye autós országjárásuk vége felé,
egy hét alatt játszódik, nyomon követi Echo és Noah első lépéseit
a felnőtté válás felé ebben a közvetlenül a középiskolát követő,
hol izgalmas, hol ijesztő időszakban. A történet emiatt valóban
érettebb témákkal foglalkozik, és bevallom, megírása közben
nemegyszer ájuldoztam, elpirultam vagy épp pityeregtem.
Akik olvasták a Feszülő húrt, valószínűleg megértik
könnyeimet. Echo és Noah tizennyolc éves korukra sok
mindenen mentek keresztül, és a Feszülő húr végén először
pillantják meg egy jobb élet reménysugarait, de az az igazság,
hogy még mindig egy csomó érzelmi teherrel kell megbirkózniuk,
mielőtt igazán boldogságra lelhetnek. Azt kívántam, hogy a
szereplőim, akik a jóvoltomból szerettek egymásba, tényleg igazi
boldogságra találjanak, ám ezért előbb szembe kellett szállniuk
életük különféle árnyaival.
Megtiszteltetés számomra, hogy lehetőségem nyílt Echo és
Noah további történetének megírására, és büszkeséggel tölt el
az, ami a Szabályszegőkből kikerekedett.
Elárulom, hogy a Szabályszegők a Feszülő húr vége és a
Bethről írt regény, az Aki mer, az nyer kezdete közötti
időszakban játszódik. Önmagában is olvasható, de azok, akik
figyelemmel kísérték a sorozat eddigi részeit, talán tetszéssel
fogadják a többi könyvemre vonatkozó finom utalásokat. Az Aki
mer, az nyer rajongói például pontosan emlékezhetnek, miért
fűzi Betht afféle szeretve gyűlölő kapcsolat a Yankees
baseballcsapathoz, azok pedig, akik közelebbről megismerkedtek
a Szívkarambollal, tudják, hová vezet majd végül Isaiah
holtomiglan-holtodiglan iránti reménye.
Bízom benne, hogy e könyv olvasójának hol nevetni, hol sírni
támad kedve, és még jobban szívébe zárja Echót, Noah-t meg a
barátaikat, akik a családtagjaikká válnak.
Sok-sok szeretettel
Katie McGarry
NOAH

ECHO MOZGOLÓDIK, és a bőrömet megcsapó hideg levegőtől

kipattan a szemem. A Nagy Homokdűnék Nemzeti Park őre nem
viccelt, amikor jelezte, hogy Coloradóban hajnalra durván leesik
a hőmérséklet. Nyújtóztatgatom lemerevedett hátizmaimat,
azután az oldalamra fordulok, hogy újra Echóhoz érjek. A
tenyerem a derekára simul.
Nekem háttal összegömbölyödve fekszik, és szorosan a
nyakához húzta a takarót. Vállpántos felsője már nem nyújt
védelmet az elemekkel szemben. Tegnap este mindketten több
okból is kimelegedtünk, úgyhogy egyikünk sem igényelt takarót
– se az alváshoz, se a csókolózáshoz. Semmi kétség, ez életem
baromira legtutibb nyara.
A sátor körül madárcsicsergés, a távolban krákogva életre kel
egy motor. Csikorog a kavics, ahogy egy autó kihajt a
kempingből. Echo elégedett sóhajt hallat. Pazarul néz ki, ahogy
alszik. Vörös fürtjei a vállára omlanak, néhány tincs az arcát
takarja.
Még egy hetünk maradt, azután vissza kell térnünk
Kentuckyba. Kezdődik a gólyatábor, és a tatarozás után újra
kinyit a munkahelyem, a Malt and Burger. De már nem
hamburgert sütök. Vezető beosztásba léptem elő, mostantól én
fogok okítani más tökfejeket, hogyan pofozgassák a sütőlapáttal a
húspogikat. Ki hitte volna, hogy ilyen felelősségteljes fazon válik
belőlem?
Az Echo feje melletti ruhakupacba túrok, és előbányászom a
mobilomat. Reggel hét.
Hurrá és basszus.
Hurrá azért, mert Echo megint rémálmok nélkül aludta át az
éjszakát, és basszus, mert kénytelen vagyok fölébreszteni.
Muszáj betartanom az ígéretemet, amit egy kilencévesnek
tettem.
Lehajolok, és Echo vállára nyomom az ajkamat, miközben egy
ujjal a felsője vállpántját birizgálom. Bosszúsan fölmordul, és
kuncogok, ahogy játékosan a kezemre csap.
– Szállj le rólam! Alszom.
Az orrommal félrebökdösöm a füléről a haját. Finom illata
elárasztja az érzékeimet, összefut a számban a nyál. Már épp
sutba dobnám azt a szándékomat, hogy fölébredésre csábítsam,
és inkább szimplán elcsábítanám, de egyvalamit már az autós
túránk legelején hamar megtanultam: Echo nem korán kelő
típus.
Gyöngéden megharapdálom a fülcimpáját. A reggel tényleg
nem az ő napszaka, kimondottan éjszakai bagoly.
– Megígértem Jacobnak, hogy ma videocsetelek vele. Te meg
vásárolni akartál, új ruhát nézni magadnak, és már csak egy
helyen állunk meg, mielőtt bedöngetünk Denverbe.
Jacob az öcsém.
Az elmúlt három évben mindent megtettem azért, hogy én
lehessek az ő meg a legkisebb tesónk, Tyler gyámja. Idén
tavasszal, miután átéltem egy olyan mindent végérvényesen
megváltoztató pillanatot, amilyeneket a mozikban látni,
kiszálltam a gyámsági cirkuszból, és hagytam, hogy az öcséim
olyan életet éljenek, amilyet én úgysem tudnék nyújtani nekik.
Eközben ezer darabra törtem a már amúgy is szétbombázott
szívemet. Erre Echo, ez az ellenállhatatlan kis boszi, fölszedegette
a darabkákat, és szép lassan összeragasztotta őket.
– Visszaszívom – motyogja a párnába Echo. Hiába próbálja a
fejére húzni a takarót, mert két ujjal összecsippentve megtartom.
– Nem kell Denverbe új ruha. Vidd a kulcsot, eredj Jacobbal
csetelni!
Echót meghívták egy képzőművészeti tárlatra, amitől tiszta
ideg. Ha ki kéne találnom, miért, arra tippelnék, hogy besokallt a
nagypofájú senkiháziaktól, akik megjátsszék a mindentudót. Én
már a második közös hetünkön túltettem magam ezen a
hülyeségen, de Echo nem tud lekattanni róla, én meg Echóról
nem tudok lekattanni.
– Meg kell terveznünk az út hátralévő részét, úgyhogy
előretelefonálok, és bevállalok műszakokat. Zsozsóra van
szükségem, ha megint szállodában akarsz aludni.
Louisville-ben két évig dolgoztam a Malt and Burgernél, és az
alkalmazottak mobilitási programjának köszönhetően a lánc
bármely üzletében országszerte vállalhatok délutános
műszakokat. Ezen a túrán nem olcsó a benzin és a kaja, meg
aztán a pénzem egy részét elküldtem a legjobb haveromnak,
Isaiah-nak, hogy kifizesse a letétet egy lakásra.
– Nekem van pénzem.
Echo úgy befészkeli magát, mintha éjjel három lenne, nem
reggel hét, és vakuljak meg, ha nem irtó szexin csinálja.
Még ha ebben a hónapban megcsappant is a bevétele, nyár
elején szépen keresett a galériákban eladott képeivel. Belátom,
hogy el tudna tartani kettőnket, de nem maradt másom, csak a
büszkeségem, és olyan nem létezik, hogy ezt bárki elvegye
tőlem.
– Megkeresem én a magamét – mondom. – Ha ma nem jössz
velem, a végén újra Kansasben lyukadunk ki.
Az orrát fintorgatja, de a szemét még mindig nem nyitotta ki.
– Elég nagy ez az ország, Noah. Nem hinném, hogy még
egyszer Kansasba keverednénk.
– Ha fölébredsz, és velem jössz, bőven lesz időnk egy új
útvonalat kitalálni.
– Tudod, miből nincs bőven részem két éve? Alvásból.
Úgyhogy most csitulj el! Végre nincsenek rémálmaim, jó
passzban vagyok, nehogy már elrontsd nekem!
Már hét napja nincsenek lidércnyomásai. Ez mindkettőnknek
hatalmas mérföldkő.
– Echo...
– Lééécci – suttogja azzal az érzékien elnyújtott délies
hanghordozással, amibe csupa dilis elragadtatottság vegyül, és
konkrétan megőrjít. – Léccike!
Menten elolvadok. Szó se róla, ez a csaj az ujja köré csavart.
Idén tavasszal emiatt döntöttem úgy, hogy nem rágódom tovább
az elcseszett életemen.
– Öt perc.
– Egy óra.
– Tíz perc, és ma éjjel szállodában alszunk.
Mielőtt megtámadjuk Denvert, a következő két napra
Colorado Springsbe látogatunk. Ez az utolsó városnézésünk,
azután hazamegyünk. Egészen mostanáig kitartottam a
kempingezés mellett.
Hallgatását beleegyezésnek veszem, fél kézzel átfogom, és a
testemhez húzom. Megfordul, csupasz mellkasomra hajtja a fejét,
és huncut mosolya nem kerüli el a figyelmemet. Lehelete
csiklandozza a bőrömet, és visszasompolyog az agyamba a
gondolat, hogy elcsábítom, de félresöpröm a hirtelen támadt
ötletet. Egyezséget kötöttünk, és én állom a szavamat.
Egyenletes szuszogásának halk hangja és hozzám simuló
testének érintése elbódít. Viaskodom elnehezedő szemhéjammal,
az ösztönös késztetéssel, hogy vele együtt visszaaludjak. Ez a
nyár olyan békességet hozott, amilyet tizennégy éves korom óta
nem tapasztaltam. Az óta az éjszaka óta, amikor a szüleim
meghaltak.
Lépteket hallok, egy egész csorda csörtet el a sátrunk mellett.
– Hé, várjatok! – kurjantja néhány másodperc múlva egy
kiskölyök.
Komoly erőfeszítések árán kinyitom a szemem.
– Gyere, picim, ideje fölkelni.
– Uncsi vagy, Noah.
Ahogy végighúzom az ujjam a vállán, lecsúszik a karjáról a
takaró. Érintésemtől libabőrös lesz a bőre. Lehet, hogy morgós,
de fogékony.
– Megegyeztünk – emlékeztetem.
– Meggondoltam magam. Inkább aludni akarok. – Még
mindig csukott szemmel tapogatózik a takaró után, amit azonban
félrerúgok. Összeszorítja az ajkát. – Komolyan mondtam. Nincs
még egy ilyen uncsi alak, mint te.
Megcsókolom a nyakát, azután a bőrére fújok, és elégedetten
nyugtázom, hogy mosollyal küzd.
– Ez uncsinak érződik? – kérdezem.
– Iszonyúan. – Kuncog. – Kész kínszenvedés.
Hanyatt hemperedik, a feje fölé löki a kezét, és fölrebben a
szemhéja. Vörös haja szétterül a párnák, ruhák és takarók
együttesén. Amikor megpillantom smaragdzöld szemében azt a
szikrát, melegség járja át a szívemet.
Szeretem Echót. Nem is hittem volna, hogy képes vagyok
ennyire szeretni. Az életemet is föláldoznám a boldogságáért.
Fölszisszen, amikor megcirógatom az arcát. Lassú mozdulat,
mintegy rögzíti emlékezetemben bőre tapintását. A júniusi
érettségi óta autózunk, képzőművészeti galériákat látogatunk
meg, föltérképezzük az országot és egymást. Akadnak azonban
helyek, ahol még nem jártunk, és bár szívesen várok, amíg Echo
el nem szánja magát, az alatt az idő alatt, amikor rám néz, és
szájon csókolom, fölvetődik bennem a gondolat, hogy talán most
jutunk el az elsőnkhöz.
Cseng a telefonja. Többször is pislog, majd hirtelen felül.
– Banyek!
Valóságos csoda, hogy nem merült le a telója. Idén nyáron
rossz szokásává vált, hogy nem tölti föl.
Hozzám vágja a pólómat, azután fölkapja a mobilját.
– Tegnap este elfelejtettem fölhívni aput, most biztos ki van
akadva. – Elmélyíti a hangját, utánozza a bepöccent apját. –
„Felelősségteljesebbnek hittelek, Echo. Azt ígérted, minden
másnap hét óráig fölhívsz.” – Visszavált a rendes hangjára. –
Banyek. Szíveskednél fölvenni a pólódat?
– Apád nem látja, hogy nincs rajtam. – Mivel azonban
valószínűleg elvörösödik és dadog, ha nem vagyok teljesen
felöltözve, miközben beszél, fölhúzom a pólót, és kicipzározom a
sátrat. – Ne felejtsd el megemlíteni neki, hogy tisztességtudóan
viselkedtem!
Hátrasandítok, és látom, hogy válaszmosolya az arcára fagy. A
mobil tovább csöng, Echo a kezében tartja, dermedten bámulja a
kijelzőt. Az arcából lefutott a vér, minden ízében remegni kezd.
– Picim?
Semmi.
Közelebb húzódom, és végigszántok a kezemmel a haján.
– Echo!
A mobil abbahagyja a csengést, és Echo olyan lassan fordítja
felém a fejét, hogy nézni is fáj. Néhány másodperce még életteli
szeme most rémülten tágra mered.
– Anyám volt az.
 ECHO
A HÁTTÉRBEN ALEXANDER, az öcsikém sivalkodik.
– Nincs valami baja a kicsinek? – kérdezem.
– Nincs – feleli apám a vonal végén. – Csak éhes. Tartsd egy
kicsit, jó? Oda kell adnom Ashley-nek a takaróját.
– Rendben.
Hallgatom, ahogy apu föltrappol a lépcsőn a házunk
emeletére. Alamosa kisváros Colorado déli részén, és a
legközelebbi civilizált hely a Nagy Homokdűnék Nemzeti Park
környékén. Ezzel együtt is félórás keserves, koffeinmegvonásos
autózás kellett hozzá, hogy kávéhoz jussunk. Noah... hát igen,
maga a csúcs, végigállja a tejeskávémért a hosszan kígyózó sort,
amíg én a kinti asztalnál ülök.
Megint hátrasandít rám. Loboncos haja eltakarja a szemét,
úgyhogy nehezen tudom kitalálni az érzéseit. Idejövet
szokatlanul hallgatagon, elgondolkozva vezette a kocsit, és ez
nyugtalanít.
A sorban két lány gusztálja Noah-t, és nem veszem zokon
tőlük. Tagadhatatlanul dögös srác: magas, barna hajú, csokibarna
szemű, az alakja pedig hibátlan, a farmer meg a fekete póló
kifejezetten hangsúlyozza ezt. Ráadásul tök laza.
Miután az egyik lány leejti a táskáját, Noah segít neki
összeszedni a cuccait, egy kicsit lazábban, mint szeretném.
– Újra itt vagyok – mondja apu.
– Oké.
Olyan, mintha lassított felvételen horrorfilmet néznék. A lány
a füle mögé igazítja a haját, tétován Noah-ra mosolyog, és mond
valamit. Csinos – nagyon csinos. Végigsimítok a bal karom
forradásain. Néha nem értem, miért marad velem Noah. Főleg
amikor rám jön ez a...
– Nagyokat hallgatsz ma – mondja apu. – Minden rendben?
 Noah válaszol a lánynak, azután az állával felém int, erre
mindkét lány idefordul. Tök paffak. Noah integet. Visszaintek.
Görcsbe rándul a gyomrom, amikor rám villantja a csibészes
vigyorát.
– Echo? – szólongat apu.
– Jól vagyok.
Hármat pislantok, és Noah fölvonja a szemöldökét.
„Hazudsz?” – formálja ajkával hangtalanul a szót.
Megjátszott felháborodással meresztem rá a szememet, és
rázkódik a válla a visszafojtott nevetéstől, mialatt ismét a
kiszolgálópultra összpontosítja a figyelmét.
Nem szóltam apunak, hogy anyu keresett, mert nem tudom
hová tenni a dolgot, ezért most nincs sok kedvem meghallgatni a
véleményét. Anyut apu szemében semmi sem menti föl, és nem
vagyok biztos benne, hogy ez igazságos. Részben apu felelős
azért az estéért, ami megváltoztatta az életemet, és
megbocsátottam neki, akkor ő hogyhogy még csak nem is próbál
megbocsátani anyunak? Hányinger kerülget, alig tudom
visszafojtani az öklendezést.
– Ashley hogy van?
A mostohaanyám kitűnő lehetőség, hogy témát váltsak.
Egy évvel ezelőtt a mesebeli gonosz mostohát játszotta, most
csupa jóindulat, de nem tudja, mikor kell abbahagyni. Például ha
megkérdezem, mit szól a szerelésemhez, igazából nem minden
részletre kiterjedő, kendőzetlen véleménynyilvánításra vágyom,
ő azonban húsz percen át löki a rizsát, hogy olyasmit kellene
hordanom, ami előnyös az alakomhoz, mert valljuk be, felsőbb
szinten rendesen el vagyok látva, viszont csípőtájékon nem
ártana egy kis többlet... Igen, Ashley-nek ilyen a szövege.
– Jól. Alexander éjszakánként még mindig fölébred, úgyhogy
Ashley nehezen bírja végigcsinálni a napokat. Aggódom, hogy
nem alussza ki magát.
– Ühüm.
Próbáljon ki kétévi álmatlanságot, azután beszélhetünk a
fáradtságról.
– Most merre tartotok? – kérdezi apu.
– Két éjszakát Colorado Springsben maradunk, azután
Denverbe megyünk. Noah-val fölkeresünk egy galériát. Óriási
hely. Úgy hallom, mások hetek óta próbálnak meghívót szerezni
erre a tárlatra.
– Az jó.
Az jó. A szememet forgatom. Az életemben szereplő férfiak
nem értik bennem azt, ami a legfontosabb. Néha Noah is
ugyanilyen kiábrándítóan közömbös.
– Gondolom, Noah szépen bánik veled – mondja apu, mintha
száz százalékig támogatna ebben a nyaralásban.
Hogy is utalt Noah-ra, mielőtt eljöttünk Louisville-ből? Ja,
igen, az a fickó, akit alig ismerek, és erre magam is rájönnék, ha
igazán végiggondolnám a dolgot. Amiben persze kételkedett,
csakhogy én most itt vagyok, apu meg Louisville-ben, úgyhogy
ezt a menetet én nyertem.
– Csodásan bánik velem.
Kettejük viszonya eléggé bizonytalan. Apu tiszteli Noah-t,
amiért nemcsak a sebhelyeimet látja, és amiért múlt tavasszal
egy borzalmas időszakban kitartott mellettem, de még mindig
nincs hozzá bizalma.
Noah ránézésre most is olyan benyomást kelthet, mint egy
nevelőszülőknél felnőtt, vadóc kölyök, és ugyan melyik szülő
lelkesedne, ha a lánya egész nyárra elrobogna egy sráccal, akitől
a fél suli retteg? Az elutazásunk előtti napon apu leült velem, és
hosszasan magyarázott arról, hogy „ez egy átmeneti állapot” az
életemben, és nehogy olyasmit csináljak, aminek „sírás lesz a
vége”, és ha bármikor szükségem van rá, hívjam föl.
– Echo...
Figyelmeztető jel. Ha apám a nevemen szólít, azután
hatásszünetet tart, az nála valami rossz, nagyon-nagyon rossz hír
bevezetője. A kedvenc plüssállatodat a szállodában
felejtettem... Anyád bipoláris... Airest Afganisztánba vezénylik.
Akármi következik, biztosan rossz hír.
– Azon gondolkodom, hogy eladom a házat.
– Nahát... – Összeroskadok a széken, félig-meddig
megkönnyebbülök a fölfedezéstől, hogy nem szándékosan
szabadították a világra a pestist, de azután gyomorforgató érzés
tör rám. – Nahát.
– Már évek óta töröm rajta a fejemet – folytatja. – De otthon
voltál, és nem akartam még valamit elvenni tőled, miután annyi
mindent elveszítettél.
Például elveszítettem Airest, a bátyámat, aki Afganisztánban
esett el, vagy a második középiskolai tanév végén elveszítettem
az eszemet, miután egy anyámnál tett látogatás borzasztóan
rosszul sült el.
Ilyesmiket veszítettem el.
– Most viszont, hogy már leérettségiztél, és továbblépsz, úgy
gondoltam, mi Ashley-vel megpróbálhatnánk új életet kezdeni
valahol... – hagyja félbe a mondatot.
– Másutt – fejezem be helyette.
Csak sistergés hallatszik a vonalban, végül apu mélyet sóhajt.
– Igen.
Nem helyettesít engem. Nem taszít el magától. Igen,
újranősült, megint kisgyerekes apa, de ettől nem dob ki engem a
családjából. Én is a családhoz tartozom. A terapeutámmal, Mrs.
Collinsszal újra meg újra átbeszéljük ezt, a gondolat mégis úgy
marcangolja a belsőmet, mint egy csorba élű kés.
– Mi a véleményed arról, hogy eladom a házat? – kérdezi apu.
Hiányozni fog a garázsban ücsörgés, nem képzelhetem többé
oda Airest, ahogy az autóját bütyköli, mint annak idején, amikor
végigdumálta velem az összes középiskolás vészhelyzetemet.
Hiányozni fog a csillagképek bámulása, amiket anyám festett a
szobám plafonjára. Hiányozni fognak a boldog emlékek. Az a ház
eddigi életem kevés állandó tényezőjének egyike.
Gombóc nőtt a torkomban, nem bírom kimondani
mindezeket. A világom ismét megváltozik, és olykor rühellem a
változásokat.
– Anyu ma reggel telefonált.
A hidrogénbomba, amit ledobtam, átértelmezi az egész
beszélgetést.

Kinyomom a telefont, és az asztalra dobom a mobilomat.

Zubog a vér az ereimben, és halántékom minden egyes lüktetése
csak még jobban kiakaszt. A sors nyilván nem
beszélgetőpartnereknek rendelt bennünket apuval.
Noah az asztal túloldalán kinyújtott lábbal, kezét a hasán
összekulcsolva figyel.
 – Hektikus vagy!
– Hektikus? Visszamentünk a múlt századba?
– Azt jelenti, hogy zaklatott – magyarázza.
– Tudom, mit jelent. Miért használod?
Hanyagul vállat vont.
– Szerepelt a felvételi tesztanyagban. Gondoltam, ha úgyis
meg kell tanulnom, ezzel az erővel használhatom is.
Önkéntelenül elnevetem magam, azután abbahagyom, amikor
rám zuhan a rettegés.
– Ja, hektikus vagyok.
Noah óvatosan közelebb csúsztatja parlagon hagyott
tejeskávémat. A kezembe veszem, és fölhúzom a lábamat az
ülésre, összekucorodom, megpróbálok láthatatlanná válni.
– Apám nem vágja.
Nem szól semmit, a távolban húzódó hegyláncot kémleli.
Majdnem végig hallotta az iménti beszélgetésemet apámmal,
legalábbis az én részemet. Iszom, a tejeskávé mintha a
mennyország sziporkáit árasztaná szét a számban. Kicsit máris
föloldódom attól, hogy koffein került a szervezetembe.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy én sem vágom?
A kávé jólesően szétfolyik a számban, erőt kell vennem
magamon, hogy lenyeljem.
– Hogyhogy?
– Nem vágom, miért akarsz egyáltalán beszélni anyáddal.
Amit tett, az... megbocsáthatatlan.
A homlokomat ráncolom, miközben leteszem a papírpoharat
az asztalra.
– Egy szóval sem mondtam, hogy megbocsátottam neki.
Apunak annyit mondtam, hogy ha anyu újra hív, talán föl kellene
vennem a telefont. Talán meg kellene hallgatnom a
hangpostaüzenetet ahelyett, hogy kapásból törlöm. Elvégre az
anyukám.
– Máskor is beszéltél már vele, és nem jutottál semmire.
– De talán azért kellene beszélnem vele, mert... mert...
Miért is? Nem tudom, miért, de azt tudom, hogy kínzó űr
tátong bennem. Tompa fájdalom, ami azt üvölti, hogy valami
hiányzik. Régebben is éreztem – miután elveszítettem Airest, és
mielőtt sikerült fölidéznem az emlékeimet.
 Azt hittem, hogy ez a nyár gyógyulást hoz majd. Hogy ha
eljövök hazulról, és kettesben töltök egy kis időt Noah-val, az
begyógyítja a sebemet.
– Igenis jutottam valamire, amikor legutóbb beszéltem
anyuval. Visszaemlékeztem, mi történt azon az estén, amikor
megtudtam, hogy újra szedi a bogyóit, és hogy ő tehet az
állapotáról. Fogalmad sincs, milyen az élete.
– Meg akart ölni téged.
Ezt úgy jelenti ki, mintha újdonságot közölne – nem pedig
olyasmit, amin minden egyes alkalommal gyötrődöm, ha tükörbe
nézek.
– Nem mondod. – A levegőbe lököm összekaszabolt karomat.
– Tisztára kiment a fejemből!
Káromkodva félrefordítja a fejét. Két korunkbeli srác ballag el
mellettünk, szájtátva nézik a hegeket a karomon, azután
egymásra merednek. Elszégyellem magam, az ölembe ejtem a
kezem, és behunyom a szemem, amikor meghallom, hogy az
egyikük azt suttogja:
– Flúgos!
Az asztal a térdemnek csapódik, és fém csörren a járdán.
Egyből fölpattan a szemem, látom, hogy Noah széke hátraborult.
Engem a falhoz szorít az asztal, nekifeszítem a kezemet, minden
erőmmel szabadulni igyekszem.
Noah elkapja a közelebbi srácot, megmarkolja a nyakánál a
pólóját, és szabályszerűen a falhoz keni.
– Mondd még egyszer, szarházi! Ide a pofámba, bazmeg!
Az asztal csikorog a járdán, ahogy eltolom magamtól, és
üggyel-bajjal föltápászkodom.
– Noah! Ne csináld!
A srác reszket Noah keze között, a haverja meg szerencsére
nem sokat segít senki, csak messziről bámulja a balhét. Ha Noah-
t kapnák el így, és itt lenne a legjobb haverja, Isaiah, akkor most
vér folyna. Csak persze Noah soha nem bánna tiszteletlenül egy
lánnyal.
Megfogom Noah bicepszét. Rám villan a szeme, és abban a
pillanatban megenyhül a tekintete, ahogy találkozik az
enyémmel.
– Engedd el!
 Beletelik egy másodperc, mire Noah szorítástól elfehéredett
ujjai szétnyílnak, bár azért még egyszer meglöki a csávót. Ismét
a srácra néz, majd felém rántja a fejét.
– Kérj bocsánatot!
Összeszorítom az ajkamat, legszívesebben elsüllyednék. Hipp-
hopp, már itt sem vagyok. Kámforrá váltam. Kiszálltam ebből a
nyavalyás létből.
A srác pillantása elidőzik a karomon, nem nagyon különbözik
attól, ahogyan Noah meresztette a szemét múlt januárban,
amikor eltanyáztam a jégen, és először látta meg a
forradásaimat. Csakhogy akkoriban még rejtegettem őket a világ
elől. Idén tavasszal úgy döntöttem, most már fütyülök rá, mit
szól a világ, de az ilyen pillanatokban... Valljuk be, ilyenkor nem
annyira fütyülök rá.
– Elnézést kérek – motyogja a srác.
– Rendben.
De egyáltalán nincs rendben.
Flúgosnak nevezett. Hallottam, és Noah is hallotta. Ha
kimondanak egy ilyen sértést, azt már semmiképpen nem lehet
visszaszívni. Újabb sebet üt a lelkemen.
Noah hátrahúzódik, a srác meg eliszkol, a haverja szorosan a
nyomában. Körülöttünk mindenki félbehagyta, amit éppen
csinált, hogy kettőnket gülüzzön. Ennél is kínosabb, hogy miután
ismét megelevenednek, halkra fogják a hangjukat, és úgy
társalognak egymással, hogy közben a tekintetük a
forradásaimra szegeződik.
Topogok a járdán. Valahogy azt képzeltem, hogy az érettségi
véget vet ennek a kínszenvedésnek. Hogy abban a pillanatban,
amint átvonulok az emelvényen, ez valamiképp elűzi az ártó
szellemeket, amik a középiskolában kísértettek.
A kérdő arckifejezésekkel, sőt néha még a döbbenettel,
felháborodással is meg tudok birkózni, de a szavak most is
bántanak. Még akkor is, ha suttogják őket. Nem tudom, valaha is
képes leszek-e beilleszkedni.
Noah fölemeli a kezét, megérinti az arcomat, de
hátrahúzódom, nem adok neki lehetőséget, hogy jóvátegye a
hibáját. Szó nélkül kellett volna hagynia a gúnyolódást, de nem
hagyta. Még inkább a sebhelyeimre irányította a figyelmet.
Őmiatta még többen bámultak meg, még inkább mutogatni való
szörnyszülötté változtatott, mint amennyire amúgy is az voltam.
Ahelyett, hogy két srác tartana flúgosnak, most egy egész tömeg
vélekedik rólam ugyanúgy. Amióta eljöttünk Kentuckyból, Noah
először művelt olyasmit, amitől rosszabbul érzem magam.
NOAH

JACOB, AZ ÖCSÉM, apám szemét és anyám mosolyát örökölte.

Rendes körülmények között jólesik a számítógép képernyőjén
az ismerős látvány, ma azonban valósággal fojtogat, lassanként
kiszorítja belőlem a szuszt. Ha a szüleim átvészelték volna a
tüzet, ami három esztendeje az életüket követelte, akkor ma,
július huszonhetedikén ünnepelnék a tizenkilencedik házassági
évfordulójukat. Az sem javít a helyzeten, hogy kiakasztottam
Echót.
Kipillantok a kávézó ablakán. Echo a Honda Civicje
motorháztetején gubbaszt, és felbőszült tekintetével lyukat éget
a járdába. Odakint hőség van, idebent hűvös, és ez jól jellemzi
Echo haragjának hevességét. Inkább megsül a tűző napon,
beszívja a benzingőzt, semhogy a légkondicionált helyiségben
üldögéljen velem, ahol frissen őrölt kávé illata terjeng.
A helyemben most minden valamirevaló srác kimenne, nem
pedig idebent távcsevegne az öccsével, de hiába, az én csajomnak
ilyen béna pasi jutott. Ha most odatolnám Echóhoz a képemet,
még jobban fölidegelném.
Lerakom a képet, ami a Nagy Homokdűnék Nemzeti Parkban
örökít meg kettőnket Echóval, de Jacob továbbra is úgy bámul,
mintha még mindig a szeme előtt lenne.
– Homokdűnék Coloradóban? – csodálkozik.
– Ez Colorado déli része – magyarázom. – A hegyvidék
északon van. Ezt csípnéd, tesó. Hatalmas homokdombok
közvetlenül a magas hegyek mellett.
Nem tudom, hogy tényleg csípné-e, de úgy teszek, mintha
tudnám. Ezek a skype-olások és telefonbeszélgetések egész
nyáron arra szolgálnak, hogy újra megismerjük egymást. A múlt
hétig nem is sejtettem, hogy allergiás a földimogyoróra. Ő meg a
múlt hónapban hallotta először, hogy egy hosszú forradás
kígyózik föl a bicepszemen és le a nyakamon.
A szeme elkerekedett és könnybe lábadt, amikor elmeséltem,
hogy azt a forradást az első középiskolai tanévem végén
szereztem, amikor megvédtem őt és az öcsénket, Tylert az égő
házunkról záporozó törmeléktől. Ugyanabban a tűzben lelték
halálukat a szüleink.
Megkíméltem őt a részletektől, nem mondtam el, hogyan
cipeltem ki kettejüket a fojtogató füstből. Nem sokat láttak
belőle, mert plédekbe bugyoláltam, és félig kirángattam, félig a
karomban vittem ki őket a lángba borult házból, eleven
pajzsként használva a testemet.
Azt is kihagytam az elbeszélésből, hogyan hagytam cserben őt
és a szüleinket – erről a titokról nem sokan tudnak azok közül,
akik akkor jelen voltak. Szép kis hősnek tartana, ha tudná az
igazságot...
Jacob a képernyő alján lévő fotóját nézi, miközben beszél.
– Tudod, hogy A jedi visszatérben egy egész homokbolygó
szerepel?
– Aha.
Jacob közelebb hajol a számítógéphez, baseballsapkája a
monitorhoz ütődik. Kuncogok, és hallom, hogy a háttérben
Carrie, a nevelőanyja azt súgja neki, vegye le a sapkát.
– Apuval a múlt hét végén megnéztük az egész trilógiát.
Istenkirály volt, Noah. Szerintem azt meg te csípted volna.
Az elcseszett kentuckyi gyámügyi rendszer több mint két
évre elszakított Jacobtól és Tylertől, mert engem problémás
esetnek könyveltek el. Ez azután történt, hogy megütöttem egy
felnőttet, mert a pasas verte a fiát, de az én szavamnak senki
sem adott hitelt.
– Igazad van. Csípem. – Megköszörülöm a torkomat. –
Először apánkkal láttam.
Már nem olyan érzés, mintha letépnék a tökömet, ha a
szüleinek nevezi Carrie-t és Joe-t. Enyhült a fájdalom, már csak
olyan, mintha kábé tíz másodpercenként ácskapcsot vágnának a
szemembe. A múlt hónapban hivatalosan is örökbe fogadták a
tesóimat. Carrie és Joe mostantól mindörökre Jacob és Tyler
anyukája-apukája.
Tudomásul veszem. Csak az nem frankó, hogy magamra
maradtam, mint az egyetlen, akinek nincs családja. Egyedül Echo
tartja bennem a lelket, mióta kiszálltam a gyámsági cirkuszból,
de időnként attól félek, ő is belefárad a velem kapcsolatos
hülyeségekbe, és összeroppan.
– Mikor jössz haza? Szeretném, ha látnál játszani. – Jacobnak
ma baseballmeccse volt, a csapata nyert. Az öcsém egy duplával,
egy szimplával és egy hazafutással járult hozzá a győzelemhez.
Az összes eddigi mérkőzését elmulasztottam. Nemcsak a mait,
hanem egész nyáron valamennyit. – Anyu azt mondta, már csak
néhány meccsem van hátra.
– Echo utolsó galériás programja után indulunk vissza.
– Nem látott még elég képtárat? A festmények mind
egyformák, nem?
Elnevetem magam, és Carrie a háttérben korholja Jacobot.
– Némelyik tényleg – felelem.
– Igyekezz hazajönni, jó?
Most mosogatás zaja hallatszik a konyha túloldaláról, és Carrie
hangja:
– Két hét múlva lesz az utolsó meccs.
Jacob visszhangozza az üzenetet, majd vitatkozni kezdenek
arról, hogy lesz-e Jacobnak pótmérkőzése, vagy sem.
Hátradőlök a székemen, és hagyom, hadd beszéljenek. Jacob
kilencéves, és meg van győződve az igazáról. Carrie olyan
türelmes hozzá, amire én biztos, hogy nem lennék képes.
Echo lecsusszan a motorháztetőről, és ahogy az utasoldali
hátsó ajtóhoz lép, könnyedén himbálózik a csípője. Istenem,
micsoda nő – göndör vörös haja a vállára omlik, levágott szárú
farmere pattanásig feszül a hátsóján, és spagettipántos kék
felsője bőven látni engedi a dekoltázsát.
Viszketnek az ujjaim, hogy megtapizzam. Muszáj lesz
valahogy visszahízelegnem magam a kegyeibe. Ha lenne eszem,
kitalálnék valami módot a bocsánatkérésre anélkül, hogy
kinyitnám a számat. Amikor szóban próbálom exkuzálni magam,
az legalább az esetek felében fordítva sül el.
Nem sokat segít a helyzetemen, hogy cseppet sem bántam
meg annak a seggfejnek a falhoz nyekkentését, pedig egy húszast
tennék rá – ja, ha lenne húsz dodóm –, hogy Echo pontosan ezt
akarja hallani.
 – Szóval talán két hét múlva játszom idén utoljára – zökkent
vissza a beszélgetésbe Jacob hangja. – De tényleg muszáj
megnézned.
Echónak eléggé besűrűsödött a nyár vége, ami a festményei
eladását illeti. Azt fontolgatja, hogy hazafelé menet további
galériás találkozókat iktat be, ami megakadályozhatja, hogy
láthassam Jacob meccsét. Megdörzsölgetem görcsösen feszülni
kezdő nyakamat, utálom, hogy választanom kell a szeretteim
között.
– Igyekezni fogok.
– Királyság!
– Üzenem Tylernek, hogy hamarosan hazamegyek, és
szeretem.
Ezt már máskor is mondtam, de fontos, hogy Tyler a lehető
leggyakrabban a lehető legtöbb embertől hallja ezt. Ötéves, és
mivel a nevelőszülői rendszer távol tartott bennünket egymástól,
nem nagyon tudja fölfogni, ki is vagyok.
– Átadom – ígéri Jacob, és elköszönünk egymástól.
Már épp bontani akarom a vonalat, amikor Carrie szőke
lófarka lendül be a képbe.
– Noah!
Az ujjam megdermed Echo laptopjának tapipadja fölött.
Carrie-vel három éve kölcsönösen semmibe vesszük egymást, és
miután fölhagytam azzal, hogy megszerezzem az öcséim
felügyeleti jogát, tűzszünet állt be közöttünk. Már nem utálom a
nőt, de ez nem jelenti azt, hogy csevegni óhajtok vele.
– Tessék!
Carrie körülkémlel a helyiségben, azután letelepszik a székre,
ahonnét Jacob fölállt.
– Tényleg Coloradóban vagy?
Nem tudom, hová akar kilyukadni, megvakargatom a
borostás képemet.
– Ja.
Carrie homlokán barázdák jelennek meg, és mélyen sóhajt.
– Nem tudom, helyes-e, amit most teszek, Joe szerint nem. Ő
azt mondja, te jól elvagy, és bízzuk csak ezt a dolgot az államra,
de veled kapcsolatban már így is sok rossz döntést hoztunk. Én
attól tartok, hogy ez el fog sikkadni a rendszerben, és egyébként
is felnőttél, neked kellene döntened.
– Mármint miről?
– Édesanyád rokonairól – feleli Carrie.
– Miért, mi van velük?
Anyám azt mondta, egyedüli gyerek, és a szülei még az én
születésem előtt meghaltak. Carrie férje, Joe múlt tavasszal
világosított föl, hogy ez hazugság. Esténként, amikor Echo
szorosan hozzám bújva elalszik, a gondolataim olyan irányba
kalandoznak, amerre napközben nem merészkedem. Valahol
vérrokonaim élnek. Akikkel találkozhatnék.
– Vailben laknak.
Az egy kisváros, innen északra.
– És?
– E-maileztek nekünk, azt kérdezték, láthatják-e Jacobot és
Tylert.
– Hát aztán?
Az asztal alatt azonban ökölbe szorul a kezem. Anyám rokonai
nem is próbáltak a gyámságuk alá vonni, amikor Carrie és Joe
azzal fordultak hozzájuk, hogy az öcséim adoptálása érdekében
mondjanak le a jogaikról. Ugyan a világért se vallottam volna be,
de attól a gondolattól, hogy nevelőszülőkhöz kényszerítettek,
holott vérrokonaim is élnek, úgy érzem magam, mint akit
szemétdombra löktek.
– Azt is kérték, hogy téged láthassanak.
A szavak úgy hatnak rám, mintha gyomorszájon vágnának.
– Ez egy kicsit későn jut eszükbe, nem?
Carrie a kezébe vesz egy szalvéta gyűrűt, egy darabig a két
keze között görgeti, majd leteszi. Az idegességétől még jobban
görcsöl a gyomrom.
– Hadd továbbítsam hozzád az e-mailjüket! Azt mondják... –
Egy pillanatra elhallgat, azután az arcát fölfújva szusszant egyet.
– Azt mondják, két éve, amikor Jacob és Tyler örökbefogadása
miatt érintkezésbe léptünk velük, azt hitték, téged is örökbe
akarunk fogadni. Félreértés történt. Azt hitték, gondodat
viseljük.
Ez beszarás.
 ECHO
NOAH BENN ÜL, ÉN MEG KINN. Nem szokatlan nálam, hogy
mozgásteret hagyok neki, amikor a testvéreivel beszél, az
viszont szokatlan, hogy csönd telepedett ránk, mielőtt bement.
Nincs mondanivalóm neki, és nyilvánvaló, hogy neki sincs
mondanivalója nekem.
A kezem szélsebesen rebben ide-oda a papírlap fölött, de ami
máskor föloldja bennem a feszültséget, és félresöpri a baljós
érzéseket, ezúttal nem simít el semmit. Ujjaim a krétára
szorulnak, a vonások egyre hirtelenebbek, egyre kevésbé
átgondoltak, végül a krétanyomok a lapon csak szanaszét
tévelygő vonalak, nem alkotnak se képet, se ábrázolást, se
semmit.
Az asztalra lököm a vázlatfüzetet meg a krétát,
megdörzsölgetem könnyező szememet. Flúgos. Az a srác
flúgosnak nevezett, és az is vagyok.
Most hazafelé indulunk Noah-val, és a rémálmok, amikről azt
hittem, el tudok futni előlük, ott leselkednek rám minden
utcasarkon, Amerika minden kávézójában. Noah meg én nem
egészen egy hónap múlva elkezdjük az egyetemet, kollégiumi
szobatársat kapok, új tantárgyakat veszek föl, és a rettegéstől
görcsbe rándul a gyomrom. Ennek a nyárnak elvileg meg kellett
volna változtatnia engem, de ebből semmi sem lett.
NOAH

Ahogy visszaérünk a kemping parkolójába, Echo beteszi a

vázlatfüzetét a kocsi anyósülésére, és föltúrja a ruháival teli
sporttáskát. A kávézóbeli összezörrenésünk óta nem szól
hozzám. Nem ez az első eset, hogy Echo bepöccen rám, de most
valahogy másmilyennek, súlyosabbnak érződik a haragja.
Ledobom az összepakolt sátrat a nyitott csomagtartó mellé, és
csípőmmel a kocsinak támaszkodva azért fohászkodom, hogy
Echo végre legalább egy futó pillantás erejéig a szemembe
nézzen. Nem rá vall, hogy ilyen sokáig tudomást sem vesz rólam.
Egyfolytában reménykedem, hogy megszólal – ad valami
támpontot, hogy milyen irányba induljak el.
Ha azt mondaná, „utállak", azt felelhetném, „igazad is van,
seggfej vagyok, de szeretlek!". Ha azt mondaná, dühös rám,
akkor azt válaszolhatnám, hogy megérdemlem, de nem számít,
mert szeretem őt. De meg sem mukkan. Mélyen hallgat.
A hátsó ülésre dobja a sporttáskát, és egy másikban kezd
rámolni. Föltornyozza mellette a kiszedett ruhadarabokat, végül
egy vékony fehér kardigánt húz elő. Visszagyömöszöli a ruhákat,
és becsukja a kocsiajtót.
Basszus! Basszuskulcs az ágy alatt.
Reggel kilenc óra, és már legalább huszonöt fok van. Megint
takargatja a forradásait.
Ahogy a kempinghez és a dűnékhez vezető gyalogúton lépked,
belebújik a kardigánba, és lehúzkodja az ujját a kézfejére. Ezt
március óta nem láttam tőle. És még ő csodálkozik, hogy
szerintem miért nem lenne szabad beszélnie az elmebajos
anyjával. Elég egy telefonhívás, mellé valami nemkívánatos
megjegyzés egy degenerálttól, és máris totál összezuhan.
Az agyamban kering az emléke, ahogy elsápadt, amikor
rászóltam arra a szemétládára, hogy kérjen bocsánatot. Echónak
szokása azt éreztetni velem, hogy durung vagyok, ez is ilyen
eset, de a fene egye meg, az ő érdekében másztam annak a
srácnak a nyakára.
A francba! Majd útnak indulunk, és egy idő múlva le fog
higgadni. Fölveszem a sátrat, és próbálom betuszkolni arra a
szűk helyre, ami a csomagtartóban maradt neki. Miután nem
megy be, még erősebben lökdösöm, és az anyag szakadásának
hangja bennem is fölszakít valamit.
– A picsába!
Jókora csattanással csapom le a csomagtartó fedelét. Echóval
két hónapig nem izgattuk magunkat a Kentuckyban elcseszett
életünk miatt. Ő nem tipródott az anyján, az apján, a frissen
fölidézett emlékein azoknak a forradásoknak az eredetéről, én
meg nem agyaltam azon, hogy júniusban lettem tizennyolc.
Tizennyolc. Sipirc az állami gondozásból, ki az utcára, vidd a
cumódat, húzz el a házamból a búsba. Tizennyolc.
Nemsokára hazaindulunk, vissza a problémáinkhoz.
Amint Carrie elküldi az e-mailt, újabb problémával
gyarapíthatom a listámat: el kell döntenem, elolvassam-e vagy
sem, és mi az ördögöt kezdjek a tartalmával.
Hátrahanyatlik a fejem, és fölnézek a szikrázó kék égre.
Hirtelen kifújom a levegőt, azután lassan teleszívom a tüdőmet.
Mrs. Collins tanácsolta, hogy ezt csináljam, valahányszor rám tör
a késztetés, hogy megmondjam neki, hová dugja föl a kiborító
kérdéseit. Soha nem vallanám be, de olykor – így például most is
– használ.
Muszáj Echo után mennem, de dunsztom sincs, mit mondjak.
Végső elkeseredésemben előkapom a mobilomat, legörgetem a
listát egy ismerős számig, és megnyomom a Hívást. Két
csengetés után mosolyogva hallom a vonal túlsó végén legjobb
haverom és fogadott tesóm hangját.
– Neked most nem az isten háta mögött kéne dekkolnod?
– Mizu, Isaiah? Mi a helyzet nálatok?
– Bethre vigyázok... amennyire engedi. Pillanatnyilag a
fizetését veszi föl a dolláros boltban.
Isaiah-val és Bethszel egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg,
amikor a gyámügy új nevelőszülőknél helyezett el – ugyanannál
a családnál, ahol Isaiah-t. Ő évekkel azelőtt került oda, Beth
nagynénjének meg nagybátyjának a házába, és mivel Bethéknél
otthon zűrzavar uralkodott, sokszor a lány is nálunk szunyált.
– Hogyhogy Bethre vigyázol? – kérdezem.
– Gáz van az anyjával.
– Milyen gáz?
Beth anyja kész katasztrófa, ráadásul az anyuka pasijához
képest a sorozatgyilkosok is pincsikutyakölyöknek tűnnek.
– Nagy. – A kurta választól a hideg futkos a hátamon. – De
Beth nem tud róla, és egyre komplikáltabb eltitkolni előle.
– Helyes, hogy eltitkolod előle?
– Ne felejtsd el, hogy Bethről van szó – feleli rövid hallgatás
után Isaiah. – Ha megtudja, mibe keveredett az anyja,
megpróbálja rendbe hozni a dolgot, és a végén akkora bajba
kerül, amit én sem bírok rendbe hozni.
Ilyen fazon ez az Isaiah: a végsőkig hűséges, és segítőkész
zavarelhárító. Még akkor is, ha az, akit szeret, nem igényel
segítséget.
– Oké, vágom. – Nemigen létezik olyasmi, amit nem tennék
meg Bethért. Majdnem olyan nekem, mint a testvérem. –
Rábeszéljük Betht, hogy jöjjön velünk, amikor elköltözünk. Minél
nagyobb távolság választja el az anyjától, annál jobb.
– Köszi, öreg! Na és miért hívtál?
Tekintetem visszatér a gyalogúthoz.
– Elástam magam Echónál.
– Mikor nem ásod el magad Echónál?
A haverom mókamester.
– Egy srác flúgosnak nevezte, úgyhogy falhoz vágtam.
– Jól tetted.
– Echo kiakadt. Rám sem akar nézni.
– Miért?
Hát ez az.
– Szerelmes vagyok belé, de azt sosem állítottam, hogy értem
is.
– Mondtad neki, hogy sajnálod, ami történt?
– Nem, és nem is sajnálom.
A legkevésbé sem.
– Azért csak próbáld meg! Ki tudja, hátha segít.
– Lehetséges.
 – És még azt mondják rólad, hogy van sütnivalód.
– Eridj a csába!
Igyekszem komoly hangot megütni.
– Csak utánad. Mikor jöttök haza?
A láthatáron derengő hegyeket fürkészem.
– Nem tudom. Azt hittem, e hét vége felé, de közbejött valami
gubanc.
– Gubanc?
– Gubanc.
– Vágom.
Ez Isaiah. Nem kell ismernie a részleteket ahhoz, hogy
együttérezzen az emberrel.
– Letetted a pénzt a lakásra?
Megígértem Isaiah-nak, hogy nem hagyom magára a
nevelőszülőknél. Bár az állam fizetné a kollégiumi költségeimet,
nincs az a pénz, amiért egyedül hagyjam a fogadott tesómat,
szóval úgy határoztunk, együtt költözünk el, bár ő még csak
most ősszel kezdi az utolsó évét a középiskolában.
– Szeptember elsején hurcolkodhatunk be.
Föllélegzem. Eggyel kevesebb probléma miatt kell aggódni.
– Szívességet szeretnék kérni – mondja Isaiah.
– Lökjed!
– Ha még néhány hétig nem jöttök vissza... – Isaiah nem
valami habozós fajta, meg nem is szívességkérős. Inkább
leharapná a nyelvét, és lenyelné, semhogy segítségért
folyamodjon. – Szeretném elvinni Betht. Egy srác lóg nekem, és
olcsón tudok buszjegyet szerezni. Betht az anyjával nézni olyan,
mint egy ketyegő pokolgépet figyelni csípőfogó nélkül, amivel az
ember elvágná a drótokat.
– Beth benne van a buliban?
Nem feltételezném róla, hogy szívesen magára hagyja az
anyját.
– Ő is tudja, hogy az adósom, de ez nem jelenti azt, hogy nem
fogja kéretni magát. – Hosszú szünet. – Említettem a balhét,
amibe Beth anyja keveredett... Szóval muszáj elvinnem Betht
néhány napra a városból. Megváltoztatnom a nézőpontját.
Azután talán nem jár majd annyit az anyjához.
Ahhoz valami rohadt nagy csodát kéne művelni.
 – Jó, gyertek nyugodtan! – válaszolom ettől függetlenül.
Ezt persze előbb Echóval kéne egyeztetnem – a fenébe, még
mindig nem beszéltem vele anyám rokonairól. Beth és Echo néha
tűz és víz. Bethnek baromi nehezére esik megbíznia másokban,
és kezdettől fogva megnehezítette Echo helyzetét. Echo tutira
örülni fog, ha meghallja, hogy vendégek jönnek, de ezt a döntést
most azonnal kell meghozni.
Tény, hogy Echo nagyon is megértő. Jól érezzük magunkat
Colorado Springsben, azután irány Denver. A galéria után
vacsizni viszem, valami jó helyre, azután mindent elmondok neki.
Egyelőre épp elég a saját baja, nem hiányoznak neki az én
hasfájásaim.
– A következő két napot Colorado Springsben töltjük, azután
egy éjszakát Denverben. – És a durva életbe... – Talán Vailt is
műsorra tűzzük.
– Le kell tennem. Beth most jön ki.
Isaiah bontja a vonalat, és egyre erősödik bennem a vágy,
hogy hazamenjek. Isaiah, Beth és az öcséim várnak rám.
Azonkívül mellettem lesz Echo. Nem vagyok egyedül. Nem én.
Echo vörös fürtjei ugrándoznak, ahogy végigvonszolja a
hűtődobozt a gyalogúton. Tekintetét szigorúan az autóra
szegezve, fölemeli a hűtőt, belöki a hátsó ülésre, becsapja a
kocsiajtót, azután elöl becsusszan az anyósülésre, és azt az ajtót
is fölpaprikázott svunggal rántja be.
Pár órát fogunk egymás mellett ülni a verdában, és a csajom
totálisan ki van akadva. Hát ez érdekes kocsikázásnak ígérkezik.
 ECHO
A PASAS SZERINT, aki néhány másodperccel ezelőtt a szálloda
kapujában kedélyes diskurálást próbált kezdeményezni,
Colorado Springsben az évszakhoz képest szokatlan a hőség. Le
is vagyok döbbenve, hogy az emberek nem sülnek meg abban a
pillanatban, ahogy kilépnek a tűző napra. A kardigán nem nyerő.
Leszökkenek Honda Civicem motorháztetejéről, oldalra
csavarom a hajamat, hogy ne tapadjon a nyakamra, és egy sudár
lucfenyő árnyékába menekülök. Alamosa és Colorado Springs
között több mint elképesztően éles a kontraszt: tükörsima
pusztaság után zöldellő táj, a távolban magasba törő hegyekkel.
A festés és rajzolás vágya magával ragad, hiszen a színek és
formák tobzódása igazi lakoma művészi ínyemnek.
Noah után mehettem volna a szálloda halljába, de akkor azt
képzelné, hogy ő nyert, holott baromira nem. A kávézó óta nem
beszélünk egymással, és teljesen el van tájolva, ha azt hiszi,
beadom a derekamat. Nem tud érdekelni, hány csibészes
mosolyt villant felém, hányszor súrolja egészen véletlenül a keze
az arcomat vagy a combomat. Lehet, hogy mindettől forog velem
a világ és forr a vérem, de elég erős vagyok, hogy mindennemű
kísértésnek ellenálljak.
Tavasszal pár hétre szakítottunk, azóta nem fordult elő, hogy
ilyen sokáig kibírtam volna Noah csókja nélkül. A hőség ellenére
kiráz a hideg. Azt a pár hetet életem egyik legsötétebb
időszakaként tartom számon, márpedig sötét élményekből sajnos
bőven kijutott nekem.
Noah kilép a hallból, magabiztos járása delejes erővel hat rám.
A kánikulában is farmert meg fekete pólót hord, és egy pillanatig
sem izzad. Én bezzeg nem vagyok immunis a dögmelegre,
félrefújok pár hajfürtöt az arcomról.
– Nem lenne ilyen meleged, ha levennéd a kardigánodat.
 Ujjaim az anyag szegélyét szorongatják.
Noah a csípőmre teszi az egyik kezét, és fölkuncog, amikor
elhúzódom.
Juszt sem omlok össze. Miatta vesztünk össze, nem miattam.
Csak úgy fogja magát, és keménykedik srácokkal, mert
kicsúfoltak... ez egyáltalán nincs rendben, pláne akkor nincs, ha
rám irányítja vele a figyelmet, és gondolkodóba ejti az
embereket, hogy talán jogos volt az a megjegyzés.
Fölmutat egy kulcskártyát, és ujjait elcsúsztatva kettőt
varázsol belőle. Kinyújtom a kezemet, és ujjaimat rebegtetve
kérem a kulcsomat, Noah azonban csak vigyorog, leengedi a
kezét, és elvonul. Nagypofájú, beképzelt, bagózó, öntelt alak...
Hátra sem néz, beballag az oldalbejáraton. Két választásom
van: cseppfolyóssá válok a hőségtől, és beleolvadok a kövezetbe,
vagy követem Noah-t. Ténylegesen mérlegelem a két
lehetőséget. Komolyan, halálkomolyan semmi kedvem
beismerni, hogy ő kerekedett felül, mert Noah irtó undok
nyertes.
Egy izzadságcsepp gördül le a hajam tövétől a nyakamra.
Végül is Noah meg én egy ágyban alszunk, úgyhogy ma este
megfojthatom egy párnával, vagy pedig a szálloda előtti pázsitra
dobálhatom a nacijait és alsógatyáit. Illetve az utóbbi nem jó,
mert azon ő csak derülne, nekem meg égne az arcom.
Színpadiasan túljátszott sóhajjal rántom ki a bejárati ajtót, és
megpillantom Noah-t a folyosón, amint épp egy nyílásba
csúsztatja a kulcskártyát. A hűvös szállodafolyosó hipótól bűzlik,
és minél közelebb megyek a szobánkhoz, annál hangosabb a
pancsolás és a gyerekzsivaj.
Noah belép a szobába, eltűnik a szemem elől. Izgatottságom
egyből szintet lép, izmaim görcsbe rándulnak. Mostantól ezt fogja
csinálni? Fütyül rám? Meg sem vár? A bőröm úgy feszül, mintha
papírvékonnyá vált volna, és bármelyik percben elrepedhetne.
Úgy rávágok a résnyire hagyott ajtóra, hogy ég a tenyerem,
és megcsap a hideg levegő, mert éktelen robajjal életre kel a
légkondi.
– Komolyan azt hiszed, jogod van így bánni velem azok után,
amiket ma reggel műveltél?
Minden szusz kiszalad belőlem. Az ajtóhoz közelebbi széles
ágyat rózsák borítják. Hosszú szárúak. Noah virágot vett nekem!
Ilyen még soha nem volt. Korábbi haragom és sértődöttségem
ellenére minden romantikus hajlamom izgatottan sikolt föl
bennem.
– Nem sajnálom, hogy megvédtelek. – Noah az ágy melletti
falnak támaszkodik, és karba teszi a kezét. – Azt viszont
sajnálom, hogy megbántottalak, úgyhogy beszélj hozzám, Echo!
Vagy ordíts, mit bánom én, csinálj akármit, csak ne hallgass.
Az ajtó halk kattanással becsukódik mögöttem, és hirtelen
tudatosodik bennem az egész helyzet. Kettesben maradtam
Noah-val. Nem ez a legelső eset, de valahányszor olyan
helyiségbe lépünk, ahol ágy található, a külvilágtól teljesen
elszigetelten, ugyanez a különös érzés vibrál végig a testemen,
akár egy megpendített hangvillán.
Nem találok szavakat, óvatosan az ágyhoz lépek, és ujjaim
között dörzsölgetem a bársonyos szirmokat.
Nem valami flancos szoba, sőt kifejezetten szerény. A két
ágyon egyformán tarkabarka, steppelt takaró. A mázsás televízió
egy fiókos szekrény tetején terpeszkedik, a sarokban
pozdorjalemez asztal székekkel.
A klímaberendezés dohos levegőt fúj, az egész helyiség
áporodott szagú. A fenébe, ez a szálloda lehet vagy ötvenéves. De
ahogy a rózsákat bámulom, mintha elhalványulna a szoba
kopársága, és várkastélyába lépő királykisasszonnyá válok. Noah
bármikor képes tündérmesévé változtatni a valóságot.
A kezembe veszek egy szál hosszú szárú virágot, és ahogy az
orromhoz emelem, bársonyos szirmai az ajkamat simogatják.
Noah csókja először mindig gyöngéd, puhatolózó. Ha feléje
fordulok, vajon észreveszi, milyen vadul lüktetnek a nyakamon
az erek? Ha igen, abból rögtön tudni fogja, hogy róla meg a
csókjairól fantáziáltam, és momentán nem biztos, hogy
szeretném, ha megcsókolna.
A rózsaillat nem bódítóan tömény. Enyhe, finom, maga a
tökély, Noah nyilván bezsongott tőle, másképp nem adta volna ki
rá a pénzt.
– Ugyan már, picim, megőrülök nélküled.
– Ez biztos egy vagyonba került.
Megkockáztatok egy pillantást Noah-ra, és elkapom a
tekintetét, mielőtt lesüti a szemét.
– Megérdemled.
Irtózik a költekezéstől, és igazán igyekszem megértően
viselkedni. Idén nyárig eszembe sem jutott, hogy magam
vegyem meg a reggeli tejeskávémat. Azután észrevettem, hogy
Noah vagy nem reggelizik, vagy az ebédet, esetleg a vacsorát
hagyja ki. Olyan régen állt a saját lábára, hogy örökké attól
parázik, elveszíti a keresetét, az pedig sértené az önérzetét, ha
hagyná, hogy én fizessem az étkezéseit. Gyakorlatilag le kellett
szkandereznem, hogy a szállodákban fedezhessem a költségek
felét, ez az oka, hogy – egyébként az én javaslatomra – sokszor
inkább kempingezünk.
Visszateszem a rózsát az ágyra.
– Szeretlek!
Ellöki magát a faltól, a csípőmön jobbról-balról beleakasztja az
ujját egy bújtatóba, és magához ránt.
– Azt még nem mondtad, hogy megbocsátasz.
A hűvös szoba közepén körülölel testének melege, és
fölpezsdíti a véremet. Képtelenség bármit is nyugodtan
végiggondolni ennyire a közelében.
– Szóval belátod, hogy nincs rendjén másokat a falhoz kenni?
– Így jár, aki kekeckedik veled. – Megpróbálok hátralépni, de
Noah nem hagy elszökni. – Komolyan mondom. Senkinek sem
engedem, hogy beléd törölje a lábát. Legalábbis a jelenlétemben.
Ez nem vita tárgya.
– Megszégyenítettél.
– Az a srác bántott téged.
– Te bántottál meg – csattanok föl, és ezúttal hagyja, hogy
elhátráljak. Megrázom a fejemet, mintha azzal elűzhetném az
emléket, és fölerősödik a mellkasomban a fájdalom. – Amikor
ráförmedtél, hogy kérjen bocsánatot, és ahogy a karomat
bámulta...
Ennek a fájdalomnak elvileg már el kellett volna múlnia. Ezt
mind ott kellett volna hagynom a középiskolában, nem lett volna
szabad magammal cipelnem.
Noah végigsimítja kardigános karomat.
– Nincs semmi szégyenkeznivalód.
Meghitt érintésétől behunyom a szemem. Lassú
mozdulatában nincs semmi csábító szándék. Ezzel mutatja ki,
mennyire szeret, és összeszorítom az ajkamat, viaskodom a
sírhatnékkal. Noah magához húz, és ha nem tartana,
összeomlanék, mint egy kártyavár.
Rázuhanok, és a karjába zár.
– Semmi baj, picim. Minden rendben.
Még jobban hozzábújok, mert egyáltalán nem úgy érzem,
hogy minden rendben. Az elmúlt két hónapban kellemes és
gondtalan volt az élet, álmodni sem tudnék szebbet. A szám
szögletében minden igyekezetem dacára megremegnek az izmok.
Túl akartam tenni magamat a könnyeken, a felém suttogott
fullánkos megjegyzéseken, azon a letaglózó érzésen, hogy
mindenki más különb nálam, és soha sehová nem fogok tartozni.
– Azt hittem, már túl vagyok ezen.
Túl azon, hogy mások véleményével törődjek. Túl azokon,
akik a karomon éktelenkedő forradásokkal törődnek. Mintha az
érettségi bizonyítvány egy csapásra tényleg éretté tette volna a
világot és benne engem.
– Túl vagy rajta.
– Dehogy vagyok.
Mostanáig önámító buborékban éltem. Se a világ nem
változott, se én.
– De igen. Csak rossz napod van. – Vagyis éppúgy anyámat
okolja, ahogy mindenki más. – Ennyi az egész.
Noah puszit nyom a fejem búbjára, azután a keblére ölelve
ringat. Imádom azt az érzést, ahogy az arcom hozzásimul, karja
oltalmazó fedezéket képez a derekam körül, és hallom egyenletes
szívdobogását. Ha egész hátralévő életemben így maradhatnék,
azzal tökéletesen megelégednék. De előbb-utóbb el kell engednie,
és akkor visszajutok oda, ahonnét elindultam: a magányba.
– És ha most már mindig erre számíthatok? Ha ez csak ízelítő
abból, ami otthon vár rám? – suttogom. A gondolat
kíméletlenségétől vérfagyasztó adrenalin csöpög a testembe.
Ezen a héten már nem távolodunk otthontól, hanem
visszamegyünk. – Ha örökre kívülálló maradok, akinek sehol
sincs helye.
– Dehogy nincs, Echo – duruzsolja a halántékomnak. – Éppen
itt, velem.
NOAH

A NYÁRESTI NAP SUGARAI beférkőznek a függöny résén. Echo

szorosan hozzám bújik az ágyon, két kézzel magamhoz ölelem.
Még rajtunk a cipő és a ruha is. A rózsát mind az éjjeliszekrény
tetejére halmoztuk.
Egy vagy két órája fekszünk így. Egész idő alatt meg sem
szólaltunk, de olykor mindketten többet mondunk a
hallgatásunkkal, mintha órákon át beszélnénk.
Echónak szüksége van rám. Nekem is őrá. Soha nem hittem
volna, hogy ilyen békességet ad, ha kellek valakinek, de
rühellem, ahogy a mai nap eltelt. Rühellem, hogy egyetlen
telefonhívás és valami seggfej beszólása miatt Echo visszabújt a
csigaházába. Rühellem, hogy ennyire félek egy e-mailtől, és
ennyire vágyom rá.
Az ám, az e-mail. Szólnom kell Echónak Vailről meg Isaiah-ról
és Bethről. Majd Denverben. Várok a denveri galéria utánig.
Végigsimítom Echo karját az ujjai hegyéig, hogy fölébresszem,
ha esetleg elszundikált. Válaszul hüvelykujjával megdörzsöli a
kézfejemet.
Valami fölbolydul bennem az érintésétől. Fogalma sincs,
mennyire szexi, nem sejti, hogy minden éjjel arról ábrándozom,
hogy végre maradéktalanul megmutatom neki, mennyire
imádom a testét.
Megrángatom a csuklójánál a kardigánja ujjának szélét, mire
védekezően begörbíti az ujjait. Na nem. Ezt nem bírom tovább.
Az első adandó alkalommal kihajítom a kukába az összes hosszú
ujjú felsőjét, rálocsolok a gönceire egy marmonkanna benzint, és
egy szál gyufával meggyújtom az egészet. Be fog pöccenni, de
akkor sem nézem tétlenül, hogy visszaesik.
Nem érdekel a makacskodása, megcibálom az anyagot, és
lehúzom róla a kardigán ujját.
 – Noah! – sziszegi megrovóan.
– Eddig sosem reklamáltál, ha vetkőztetni próbáltalak.
Úgy helyezkedik, hogy láthasson engem, és ma reggel óta
először élénkül föl a tekintete.
– Dehogynem.
– Mikor?
– Az utolsó tanítási napon.
– Na jó, szóval egyszer reklamáltál. – Ez akkor történt,
amikor ebédszünetben az alagsori kihalt folyosón a szekrényem
melletti beugróba osontam vele. Csak egy smacizás erejéig
akartam odacsalni, de beindultak a hormonok, elfajult a helyzet,
és hát... huncut, aki bánja! – Tudod, emlékeket gyűjtögettem,
mivel nem vettem évkönyvet.
Tátva marad a szája.
– Ha rajtakapnak minket, kizárhattak volna az évzáró
ünnepségről.
– Nem olyan nagy szám az a bizonyítványosztás.
– Nem a fenét nem. – Játékosan sípcsonton rúg. – Te is
tudod, hogy csúcsszuper volt. A plázában a próbafülkét
elfelejtetted?
Hogy elfelejtettem-e? Kéjes álmaimban szokott megjelenni.
– Arról nem én tehettem. Te firtattad, hogy jól áll-e neked az
a farmer.
– Elég lett volna azt felelned, hogy jól. Nem volt kötelező
megkísérelned, hogy letépd rólam.
– De hát tényleg jól állt. Annyira jól, hogy muszáj volt
tapintással is meggyőződnöm róla, azután egy kicsit tovább
tapogatóztam.
Echo nevet, a hangtól átmelegszik a szívem.
– Az üzletben térfigyelő kamerarendszer működik.
Ilyesmikért le is csukhatják az embert.
Az oldalamra fordulok, és átvetem a lábamat a combján.
– Eltakartalak a kamera elől. Alaposan eltakartalak.
A falhoz préseltem, és teljes testfelületemmel beborítottam.
Elömlik az arcán az a csábos mosoly, amit imádok. Fölemeli a
kezét, és megsimogatja az államat.
– Nincs még egy ilyen lehetetlen alak, mint te.
– Az tuti.
 – Ez nem mindig jó dolog. Néha fölöslegesen komplikálod az
életet.
– Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz velem.
– Tudom – feleli, és lehervad az arcáról a mosoly. – Azt én
sem ígértem. Sőt, inkább az ellenkezőjét.
– Nekem pontosan úgy tetszel, ahogy vagy.
Az ujjaim megint a kardigánja szegélyét birizgálják, de Echo
ezúttal nem akadályozza meg, hogy lehúzzam az anyagot a
karjáról. Még előre is hajol, így teljesen levehetem róla a
kardigánt, amit rögtön ledobok a földre, ahová való.
Felülről lefelé végigsimítom a karját, főleg a leghosszabbik
forradást.
– Miért, Echo?
– Mit miért?
– Miért takargatod megint ezeket?
Hallgat, márpedig nem hagyjuk itt ezt az ágyat, amíg nem
felel.
Nehéz elképzelni, amint vérbe fagyva fekszik. Megőrjít a
gondolat, hogy kis híján elveszítettem őt, miután lehetőségem
nyílt, hogy megismerkedhessek vele. Bőven kijutott nekem a
veszteségekből, és átérzem, hogy amit elveszítek, az nincs többé.
Echo elvesztésének puszta gondolata félelemmel vegyes dühöt
gerjeszt bennem. Ez veszedelmes kombináció, és gyűlölöm az
anyját, amiért ennyi fájdalmat és szenvedést okozott.
Echónak elakad a lélegzete, amikor a hüvelykujjamat az egyik
kisebb hegre csúsztatom. Megjegyeztem magamnak, hogy
kedveli azt a helyet. A könyökhajlata alatt egy centiméterre
található. Érzékeny ott a bőre, és ha megcsókolom, Echo
általában széthullik, megrázza a dolog.
– Miért, Echo?
– Csak.
A fülcimpájába harapok, beleborzong.
– Miért csak?
A válla megmozdul a testem alatt. Ez talán egy kis
vállrándítás.
– Jobban érzem magam tőle.
Basszus.
– Miért?
 Megcsókolom a nyakát. Hosszan elidőzök rajta. Irtó fincsi ez
az Echo. A bőre csábítóan puha. De én most választ akarok kapni.
– Mert néha szeretnék beolvadni.
Fölemelem a fejemet, és mélyen a szemébe nézek,
megtalálom benne a teljes őszinteséget. Csak azt nem érti meg,
hogy soha nem tudna beolvadni. A lángvörös hajával. A tündöklő
smaragdzöld szemével. Hiszen a leggyönyörűbb lány a világon.
Hiába a kardigán, akkor is forgolódnak utána.
Ahogy kinyitom a számat, hogy válaszoljak, megcsörren a
telefonom.
 ECHO
NOAH A VÁLLAMRA EJTI A HOMLOKÁT , és felnyög. Édes
istenem, teljesen megértem. A testem úgy lüktet, mintha
tűzvész tombolna benne. Megcsókolom Noah kulcscsontját, és
bűnbánóan... bocsánatkérően végigsimítom a gerincét. Már
harmadszor cseng a telefonja.
– Föl kéne venned.
– A francba! – A nyakamra szorítja az ajkát, azután elhúzódik,
és a farzsebéből kirántja a telefonját. – Igen?
Találkozik a tekintetünk, és kérdőn billentem oldalra a
fejemet. Föllélegzek, amikor alig észrevehetően nemet int, jelzi,
hogy ártalmatlan a hívás.
– Igen – mondja ismét, majd felettébb pajkos mosolyt villant
rám. – Értem.
Megfogja a derekamat, és egy ujjal a felsőm alatt pásztáz.
Leesik az állam. Ilyen nincs. Nem létezik, hogy most vállalkozik
felfedezőútra, miközben telefonál. A keze elindul a melltartóm
felé. Mi a rosseb? A kezére ütök, és ajkammal némán formálom a
szót: „Ne!” „Miért ne?” – kérdezi ugyanúgy.
– Csak! – vágom rá meglehetősen hangosra sikerült
„suttogással”. Noah leereszti a kezét a melltartómtól, és inkább
hátrakígyózik vele a derekamon, az oldalához ölel. Orrával
megbökdösi a hajamat, azután a mobiljába beszél.
– Öt perc múlva ott vagyok. Köszönöm!
Befejezi a beszélgetést, és visszacsúsztatja a telefont a
farmerébe.
– Bocsáss meg!
– Ki hívott? – kérdezem.
Villámgyors mozdulatokkal áthemperget kettőnket, és teljes
súlyával a matrachoz nyom.
– Mondd, hogy megbocsátod nekem!
 – Micsodát?
Elsötétül az agyam. Noah rajtam fekszik, és önkéntelenül
átkulcsolom a lábammal. Bizonyos testrészei a farmerén és a
sortomon át kellemesen érintkeznek bizonyos testrészeimmel.
Még soha nem szeretkeztünk. Szoktam gondolni rá. Álmodom
róla. Néha olyan izgatottan ébredek, hogy attól félek, mindjárt
felrobbanok, de amikor arra kerülne sor, egyelőre nincs
bátorságom átlépni a határt. Noah pedig mindig türelmes...
végtelenül türelmes. Még ha hideg zuhanyhoz kénytelen is
folyamodni, vagy éppen egészen más módon segít magán a
zuhanyozással.
Nem szoktam faggatni, mit művel odabent, de kábé ki tudom
találni, és ettől még százszor pocsékabbul érzem magam.
– Azt, hogy ma reggel kiborítottalak – válaszolja. – Mondd,
hogy nem haragszol!
Bólintok, mert szeretem őt, és el sem tudom képzelni, hogy ne
bocsássák meg neki.
– Csak ne csinálj ilyet még egyszer!
A homlokát az enyémhez támasztja, és behunyja a szemét,
mint aki a siralomházban ülve kegyelmet kapott tőlem.
– Szeretlek, Echo!
A gyomromban óriási repülő őshüllők kelnek életre, amiket
csak ő képes odavarázsolni. Imádom hallani tőle ezt a szót a
nevemmel.
Majdnem annyira imádom, ahogy a kezét a testemen, meg
azt, ahogy fölfal a tekintetével. Majdnem annyira, amennyire én
imádom őt.
Szájon csókol, és mielőtt viszonozhatnám a vallomását, fölkel
az ágyról.
– El kell húznom. A legutóbbi Malt and Burgerben elbénázták
a munkaidő-elszámolásomat, és most szóltak, hogy ugorjak be
valamelyik itteni üzletükbe, és hozzam rendbe a dolgot.
Felülök az ágyon, és az ajkamba harapok, nehogy hisztit
csapjak, mint egy dedós.
– Az mennyi idő?
– Egy óra. Talán több. – Noah a fiókos szekrényre, a televízió
mellé teszi az egyik szobakulcsot. – Apropó, Denverben
szeretnélek elvinni vacsorázni, hogy ünnepeljünk. Valami frankó
helyre.
– Mit ünnepelünk?
– Azt, hogy a festményeiddel lehengereled azokat a pökhendi
baromarcúakat.
Elmosolyodom, le vagyok nyűgözve a rózsától, Noah belém
vetett hitétől és attól a ténytől, hogy totál fantasztikus pasi.
– Köszi!
Gyöngéden meghúzogatja egy hajfürtömet.
– Bakker, picim, ne nézz már így rám!
– Hogy így?
– Mintha le akarnál smárolni.
De hát tényleg le akarom smárolni. Smárolás helyett
eltaszítom széles mellkasát, ő meg rám kacsint, azután fölkapja a
kocsikulcsot, és kivonul az ajtón. Beindul a légkondi, az ágy
fejlapjának támaszkodva bámulom az éjjeliszekrényen Noah
rózsáját. A kezembe veszek egy szálat, beszívom andalító illatát,
és eltöprengek, vajon mikor kerül sor arra, ugyan mire várok
még.
NOAH

KÉT HÉTTEL EZELŐTTI műszakbeosztás éktelenkedik a

teletűzdelt faliújságon, a szemétkosárból kidőlnek a gombóccá
gyűrt papírok. Ez a Malt and Burger nem valami jól szervezett
benyomást kelt. A zsúfolt és rendetlen irodában újra beütögetem
a gépbe a múlt héten ledolgozott óráimat, azután hátragurulok a
székkel, helyet adok az üzletvezetőnek, hogy jóváhagyja az
adatbevitelt.
– Az a fickó a déli egységből azt mondta, hogy maga
megbízható munkaerő. Hogy gyorsan dolgozik, és tisztán tartja a
sütőrostélyt.
Az üzletvezető – névkitűzőjének tanúsága szerint Jim – a
kelleténél hosszabb szárú nadrágot visel, nem kimondottan
hódító benne.
Bólogatok a kijelentésére. Értem a dolgomat, de gyorsbüfében
húst sütögetni nem az élethossziglani karrierálmom. Az a célom,
hogy olyan emberré váljak, akivel Echo büszkén megy végig az
utcán. Ami most vagyok, az nem elég ahhoz, hogy végleg
megtartsam őt. Jim előrehajol, nyakkendője a képernyőnek
ütődik.
– Nincs kedve elvállalni nálunk néhány műszakot?
– Nem maradok annyi ideig Colorado Springsben. Azon
gondolkodom, hogy Vailbe megyek. Ott is van üzlet?
– Ja. Ismerem az ottani üzletvezetőt, és fölhívhatom, ha
akarja. Jim lekicsinyíti az ablakot a tálcára.
A személyes ajánlás megkönnyíti az ügyemet.
– Meg kéne néznem egy e-mailt, attól függ, szóba jöhet-e Vail.
– Állammal a képernyő felé intek. – Megengedi, hogy
használjam?
– Csak rajta!
Az egyik beosztottja jelenik meg, és az iroda ajtajában
beszédbe elegyednek. Néhány kattintással belépek a privát e-
mail-fiókomba, és rögtön csomóba tekeredik a gyomrom. Carrie
elküldte az e-mailt.
Végigsimítok a fejemen, azután a nő neve fölé viszem a
kurzort. Ez most mindent megváltoztathat.
 ECHO
SEMMI SEM FOGHATÓ AHHOZ az izgalomhoz, ha a nagy Noah
Hutchins bújócskázik az emberrel, és ő a hunyó.
Tegnap egy szállodai szobában éjszakáztunk. Ma Colorado
Springs szélén, kempingben alszunk, de nem bánom. Főleg azért
nem, mert kettesben magunk mögött hagytuk azokat a
problémákat, amikbe Alamosában ütköztünk, és visszatértünk a
teljes és végtelen szabadságba.
Egy fatörzs mögött bújtam el, durva kérge dörzsöli a hátamat,
és lassan oldalra csúszom, megkockáztatok egy hátrapillantást. A
halványuló esti fény tétován világítja meg a sűrű erdő fáinak
lombját és alattuk a talajt, de amit a szemem elé tár, az
megtévesztő. Ha nem is látom, de érzem, tudom, hogy Noah a
közelemben van.
Kétszer már majdnem elkapott, ám mindkétszer sikerült
kitérnem előle. Tőrbe csalhatott volna, ha akar, de akárcsak én, ő
is imádja ezt a játékot.
Olyan ez, mintha eggyé váltam volna a névrokonommal,
Ekhóval, az erdei nimfával, akinek a történetéért anyám
rajongott. De most a mítoszát megteremtő lidércnyomás előtti
Echo vagyok – az a lány, akit idén nyárig egyáltalán nem
értettem, akit Noah segített életre kelteni. Játékos vagyok, és
szabad.
Ezt a két jelzőt soha senki nem társította volna hozzám.
Megreccsen egy gally, és visszaugrok a fatörzs mögé.
Fölgyorsul az érverésem, ahogy magamba mélyedek. Néhány
lépésnyire előttem a tisztás csupa vadvirág – fehér, sárga és lila.
Viszketnek az ujjaim. Két hónapja időt szakítok rá, hogy bármit
lerajzoljak, amit csak akarok, és ameddig csak akarom. El vagyok
kényeztetve, és bár az előttem elterülő gyönyörű rét
megörökítésre érdemes, most inkább a játékot szeretném
megnyerni.
Az orromon keresztül szívom be a levegőt, és fenyőillat tölti
meg a tüdőmet. Ez a védett erdő a játszóterünkké vált. A
varázslatos környezet áhítatot ébreszt bennem, már-már az az
érzésem, egy másik világba, más idősíkra kerültünk. Itt nincs
szorongás, nincs múlt, nincs más, csak mi ketten. Mintha
kiléptünk volna a hétköznapi fekete-fehér létből, és be Óz
káprázatos, fenséges földjére.
Lélegzet-visszafojtva hegyezem a fülemet, hallgatom a fejem
fölötti ágakon trillázó alkonyi madarakat. Libabőrös lesz a
tarkóm, mintha Noah jelent volna meg a hátam mögött, és
gyöngéden a nyakamra lehelt volna. Behunyom a szememet.
Annyira közel van hozzám, hogy azt képzelhetem, átölel, rám
fonódik a teste.
Noah irtó rafinált és hatékony a keresésben, én viszont
rendkívül furfangosan tudok rejtőzködni. Ismét a szélre
óvakodom, végtelenül lassú mozdulatokkal a hátam mögé
sandítok, és...
– Megvagy!
Sikítok. Velőtrázóan.
A szívem majd kiugrik a helyéről. Szárnycsattogás hallatszik,
madarak tucatjai rebbennek föl a fákról. Abban a pillanatban,
ahogy meglátom Noah csokoládébarna szemében a nevetést,
sikoltásom villámgyorsan hisztérikus kacagásba megy át. Noah
át akar ölelni, de elbotladozom a vaskos kar elől, ami a hátam
mögé próbál lopózni.
– Most nem menekülsz!
Noah mély hangja a lelkem mélyéig rezeg. A karja oldalra
siklik, én pedig olyan kecses mozdulattal húzódom az ellenkező
irányba, hogy szinte megkoreografáltnak tűnhet, és ismét
centimétereken múlik, hogy nem sikerül elkapnia.
– Lassú vagy – cukkolom, nekiiramodok, és az elburjánzott
vadvirággal teli rét felé spurizok. A sárga-fehér százszorszépek a
lábszáramhoz súrlódnak, ahogy előrenyomulok. A szoknyám ide-
oda dörzsölődik a combomon, és imádom, ahogy a finom szövésű
anyag a bőrömet simogatja. Teleszívom a tüdőmet friss
levegővel, és a vérem eszelősen lüktet az ereimben. Soha, de
soha nem éreztem még ennyire, hogy élek. Úgy föl vagyok
dobva, hogy szinte repülök.
– Csak hagylak nyerni – kurjantja utánam Noah.
– Egy frászt hagysz. – Lassítok, hátrafordulok, és figyelem,
ahogy peckesen lépked mögöttem. A magasra nőtt fű és a
virágok körülveszik farmerbe bújtatott lábát. Sötét haja
kivételesen nem takarja el a szemét, és imádom a huncut
csillogását. – Nem bírod megemészteni a vereséget.
Azt a fajta vigyort villantja rám, amitől mindenem bizsereg.
– Kezdesz elpimaszodni, Echo.
Nevetek, és a hangtól még szélesebben mosolyog. Habár
látszólag lassan közeledik, jókora léptei gyorsabban csökkentik
közöttünk a távolságot, mint szeretném. Kitartóan gyalogolok
hátrafelé, nem bírom levenni a szememet tetszetős mozgásáról.
– Ugyan már. Mindketten pontosan tudjuk, hogy ez rád igaz.
– Sosem állítottam az ellenkezőjét.
Ez tény. Noah pontosan az, akinek látom. Néhány hónap távol
Kentuckytól, távol otthontól, és tessék, a zabolátlan állami
gondozott gyerek férfivá érik.
– Figyelj már, Echo! – Noah az állával int, ezzel jelzi, hogy
valami fontosat készül mondani, én pedig megtorpanok, nézem,
amint tekintete a köldököm tájékára siklik. – Fölcsúszott a
felsőd.
Lekukkantok, és a következő pillanatban ráeszmélek,
mekkorát hibáztam, mert megzizzen a fű, és Noah elkapja a
derekamat. Elszédülök, két kézzel átfogom a nyakát, és valahogy
mindketten a földön kötünk ki. Én felül. Noah alul. Mint mindig,
Noah-ra a legbiztonságosabb esnem.
Rám kacsint, áthemperget bennünket, ezáltal helyet
cserélünk, de nem veszem zokon. Arról szoktam álmodozni, hogy
fölöttem van a teste. Ismerős az érzés, ahogy rám nehezedik,
már teljesen rászoktam. Végighúzza az orrát a nyakam oldalán,
és a jóleső csiklandozástól levegő után kapkodok.
– Én nyertem – suttogja a bőrömnek.
Ráeszmélek, hogy ébren álmodom, és élvezem finom
érintését.
– Nem is nyertél.
Csókot nyom a fülem mögötti érzékeny pontra. Melegség árad
szét a testemben. Többre áhítozom, elfordítom a fejemet, ezzel
még jobban fölkínálom neki a nyakamat.
– De nyertem.
A keze elvándorol, az oldalamra siklik. Egyszerre olvadozom
és megfeszülök. Teljesen nyílt terepen vagyunk, mégsem bírom
megállni, hogy a testéhez simuljak. Ujjaim a pólója anyagába
kapaszkodnak, miközben azzal a gondolattal játszom, hogy
lehúzom róla. Messzire kerültünk a kirándulóúttól, messzire a
kempingtől. Noah-n meg rajtam kívül vajon hányan engedik meg
maguknak, hogy ilyen mélyen behatoljanak az erdőbe, és szépen
eltévedjenek?
– Azt állítottad, öt percen belül megtalálsz – emlékeztetem
halkan. – Ez tovább tartott öt percnél.
– Echo! – szólal meg, és fölemeli a fejét. Az ujjai ravasz kis
táncba kezdenek. Hol fölfelé mozdulnak, hol lassan lefelé. Minden
lefelé mozgás egy picivel tovább nyomul, és nagyon csintalan
dolgokat ígér.
– Tessék?
– Magam alá temettelek, és a kutya sem lát minket. Ez azt
jelenti, hogy nyertem.
Békesség bontakozik ki bennem. El kell ismernem: ez azt
jelenti, hogy nyert.
Körülkémlelek, és csipetnyi aggodalom férkőzik az agyamba.
– Annyira tévedtünk el, hogy a parkőrök azért megtalálnak
bennünket, vagy annyira, hogy nem árt, ha legalább az egyikünk
ért a tűzgyújtáshoz?
Noah oldalra húzódik, fél kezét és lábát rajtam hagyja.
– Nézz balra!
Szót fogadok, és ijedtemben összerándulok. A túraösvény. Ott
a túraösvény. Hogy nem szúrta ki a szememet? Atyaúristen,
talán egy egész nyugdíjas csoport csoszogott el mellettünk,
végignézve, ahogy Noah-val nyaltuk-faltuk egymást, én pedig
mit sem sejtettem?
– Van itt még valaki?
– Nyugi! Senki sincs a közelben. Majdnem egész idő alatt
körbe-körbe futottál.
Na tessék, és én még azt hittem, hogy egyenes vonalban
futok. Valami azt súgja, mégsem olyan rendkívül furfangosan
rejtőzködtem.
 – Egyszer tényleg el fogunk tévedni, ha folyton letérünk a
kijelölt útról.
– A túraútvonalakat túlértékelik. Egyébként sem hagylak
annyira előrébb szaladni, hogy azután ne tudjalak elkapni.
Melegség járja át a tagjaimat. Noah azt ígérte, mindig a
közelemben marad.
– Becsszóra?
– Becsszóra. Nem áll érdekemben, hogy szem elől tévesszelek.
Letépek egy százszorszépet. Mivel időnként játékosan próbát
teszek, meddig mehetek el Noah-nál, a füle mögé dugom a
virágot. Fölvonja a szemöldökét. Elvigyorodom.
– Tetszik ez a hely – mondom neki. – Eddig ez a kedvenc
megállóm.
Noah kirántja a füle mögül a virágot, és beletűzi egy vörös
hajfürtömbe.
– Akarod, hogy itt aludjunk?
– Mindenképpen itt alszunk. – Hüvelykujjammal a kemping
felé bökök. – Nem emlékszel, hogy egy örökkévalóságig tartott
fölverni a sátrat?
– Úgy értettem, hogy a réten. Hozok valami takarót, és itt
maradunk éjszakára.
– Visszagyalogoljunk a kempingbe, és onnan megint ide?
Őszintén szólva, nem nagyon riaszt ez a kilátás, de
fantasztikus ellenérvnek tűnik.
– Te megvárhatsz itt, majd én elmegyek az összes cuccért.
Puff neki. Halomra döntötte az agyafúrt tervemet.
– Szóval a szabad ég alatt alszunk? Ahol bogarak meg más
soklábú akármik futkároznak rajtam?
Vagy ami annál is rosszabb, olyan izék, amiknek nincs is
lábuk, sziszegnek, marnak, és mérgesek meg minden.
Vagy négylábú, szőrös, nagy bigyók. Túlméretes, bozontos
ragadozók, a fogaikkal előbb halálra rémítenek, azután fölfalnak.
Akkor nem valami jól végződik ez az egész.
Noah megvakargatja borostás állát, ezzel igyekszik palástolni
vigyorgását.
– Ja, a szabad ég alatt.
Előrearaszolok, Noah leveszi rólam a lábát meg a kezét, hagy
felülni. Magam alá húzom a lábamat, föltérdelek, lesimítom a
szoknyámat, és szemügyre veszem a környéket. Hm,
kockázatvállalás. Nem erős oldalam. Idén tavasszal óriási
kockázatot vállaltam, amikor betörtem az iskolába, hogy ezzel
megóvjam Noah-t a letartóztatástól, de attól a sorsdöntő
pillanattól fogva viszonylag higgadtan viselkedem.
Ezen a nyáron azt a célt tűztem magam elé, hogy
megváltozom – nem az az Echo Emerson leszek, aki tizenkét
hónappal ezelőtt elkezdte a középiskola utolsó évét. Valami
mássá akarok válni, mire az egyetemi orientációra megyek.
Léptek zörgetik meg az avart, Noah-val a zaj felé fordulunk,
és látjuk, hogy három félmeztelen srác meg egy bikinifelsős lány
tér le a túraösvényről. Felénk gyalogolnak. A négyből
hármuknak strandtörülköző van a vállán.
– Ezek meg hová mennek? – kérdezem.
– Lövésem sincs – feleli Noah, de a kezét nyújtja nekem,
miközben ő maga föláll.
Azt már megtanultam róla, hogy nem szereti, ha védtelen
helyzetben találják. Hagyom, hogy fölsegítsen, és lesöprögetem a
földet a szoknyám hátuljáról.
– Szívesen segítek! – ajánlkozik fölcsillanó szemmel Noah.
– Csak szeretnéd letaperolni a hátsómat.
– Naná. Nem tehetek róla, meseszép a popsid.
Az elismeréstől fölkunkorodik a szám széle, és ahogy
folytatnám az évődést, Noah izmai megfeszülnek. Úgy fordul,
hogy a testével eltakarjon a csoport elől. Farmere zsebébe
akasztott hüvelykujjával bárki más szemében tök lazának
tűnhet, pedig egyetlen másodperc választja el attól, hogy
kinyiffantsa valamelyiket.
Bár egyfelől szimpi nekem ez a toronyba zárt királykisasszony
oltalmazására fölesküdött lovagias kiállás, másfelől aggódom,
mikor keveri ez az oltalmazó hajlam baromi nagy bajba Noah-t.
Vagy engem. Vagy mindkettőnket.
– Mizu? – kérdezi Noah, amikor az egyik srác biccent nekünk.
– Semmi különös. – A strandszőke srác összekulcsolja a kezét
a bikinifelsőt és farmersortot viselő lánnyal. – Itt kempingeztek?
– Ja – bólint Noah. – Ti is?
– Aha. Én kölyökkorom óta ide járok. Dean vagyok.
A srác bemutatja a többieket is.
 – Noah. Ő meg Echo, a csajom.
Mind motyognak valami üdvözlésfélét, és egy emberként
meresztik a szemüket a forradásaimra. A testemhez tapasztom a
karomat, Noah pedig úgy helyezkedik, hogy magára vonja a
figyelmet.
– Hová igyekeztek?
Dean a hátunk mögé mutat.
– A gerincen túli szurdokvölgybe. Fantasztikus fentről a hideg
vízbe csobbanni. Szuper program a nap végére. Nincs kedvetek
velünk tartani?
Noah rám sandítva méreget, és fölismerem a mosolyát, ami
azt jelzi, hogy őrült bulikra bármikor kapható. Elhárítaná az
invitálást, ha arra kérném, de most én is benne vagyok a
mókában.
– De.
Dean vezeti a menetet az erdőn át, és Noah int, hogy előtte
haladjak, míg ő hátramarad, két sráccal zárja a sort. Noah
igazából pont ilyen – a szó szoros értelmében a hátvédem.
Dean csaja közvetlen modorú társalgó, úgyhogy egész
kellemes vele. Eszmét cserélünk a saruban kempingezés
előnyeiről és hátrányairól, majd megjegyzem:
– Nem is tudtam, hogy van itt egy szurdokvölgy. A
látogatótérkép nem jelezte.
– Nincs a térképen – fordul meg előttünk Dean, és hátrafelé
lépkedve beszél hozzánk. – Gyerekkoromban még feltüntették
rajta. Sokan jártak ide, fürödtek a völgyben, de aztán egy a
százezerből elvétette az ugrást, és tessék, lebénult. Erre lezárták
az egész területet. Marha nagy kár. Most majd egész
nemzedékek nőnek fel abban a tévhitben, hogy nincs itt semmi
szórakozási lehetőség, mert valakik attól paráznák, hogy
beperelhetik őket.
A fák csakugyan egy sziklás kis térséghez nyitnak utat, és
elakad a lélegzetem, amikor kilépek a szédítő szakadék szélére.
Jobb kéz felől zuhatagnak is beillő, fehéren tajtékzó vízfolyás tör
elő az erdőből, és alábukik a szirtfalról.
Odalent szürke sziklák bukkannak ki a talajból. A
kristálytisztán kéklő vízben tükröződnek a kövek közül kiálló fák,
amik lombsátorként veszik körül ezt a részt. Fenséges képet
nyújtanak, de a peremtől alig egyméternyire állva, megbénít az
érzés, hogy a nehézkedési erő le akar rántani a nyaktörő
mélységbe.
Egyetértek a kihelyezett táblával, ami büntetéssel fenyegeti
mindazokat, akik illetéktelenül idemerészkednek, vagy pláne
leugranak. Ez a hasadékvölgy pompás, ámde veszedelmes.
Fél kezemet háborgó gyomromra tapasztva, óvatosan
hátrálok, miközben a többiek előretülekednek, és valami meleg,
szilárd objektumba ütközöm. Noah átkarol, és a csípőcsontomon
pihenteti meg a kezét.
– Rosszul érzed magad?
A lány kificánkol a sortjából, a fiúk a lenti sziklákra dobálják a
törülközőket.
Hármat pislogok.
– Á, nem.
Amikor Dean minden figyelmeztetés nélkül elrugaszkodik a
szirttől, összeszorul a tüdőm. Noah kezébe kapaszkodom, hogy
meg merjek kockáztatni egy lepillantást, és eszeveszetten azért
imádkozom, nehogy Deant a lenti sziklákon kiterülve lássam.
Hullám csap föl, amikor Dean a vízbe érkezik, mire a haverjai
üdvrivalgásban törnek ki.
A srác a lelki nyugalmamhoz szükségesnél később merül
ismét felszínre, és integet, hogy a többiek is ugorjanak, azok meg
dominók módjára, szépen egymás után előredőlve tesznek eleget
a felszólításnak. Egyikükben sem dolgozik a létfenntartás
ösztöne: gondolkodás nélkül, félelmet nem ismerve ugranak.
– Nincs kedved hozzá? – kérdezi Noah.
– Mihez? Hogy szétloccsantsam a fejemet egy sziklán, vagy
hogy vízbe fulladjak? Köszi, ezt inkább kihagyom.
Noah a sziklaperem fölé hajol, én pedig kirántom magam a
fogásából, mert nincs az az isten, hogy egy centivel is közelebb
menjek. Noah kuncog.
– Hú, de görcsös valaki, Echo.
– Felőlem nevezheted görcsösségnek, ha jólesik, én viszont az
öngyilkos hajlam hiányának hívom. A terapeutám rendelőjében
tíz centi vastag a dossziém, és garantálhatom, hogy
egyetlenegyszer sem szerepel benne az öngyilkosjelölt kifejezés.
Depressziós? Zárkózott? Csudabogár? Az igen. De nem
öngyilkosjelölt.
– Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Collins elődje, az a pasas az
én dossziémban a szociopata szót használta, úgyhogy a leugrás
énhozzám passzol.
– Jelenleg azonban Mrs. Collins a témafelelős, tehát ahhoz
igazodunk, amit ő ír, és egyikünk sem öngyilkos hajlamú!
Noah nevet, és önkéntelenül vele együtt nevetek. Csak mi
ketten tudunk ilyen témákon viccelődni.
– Te mondtad, hogy szeretnél több kockázatot vállalni –
folytatja. – Figyelj, együtt megcsináljuk.
Halvány bűntudattal párosuló, boldog melegség áramlik a
sejtjeimbe. Lelki szemeimmel látom, hogyan fog lezajlani a dolog.
Noah a kezébe fogja az én sokkal kisebb kezemet. Mutatja az
utat. Együtt zuhanva hasítjuk a levegőt, és lent együtt
csobbanunk a vízbe.
Semmi kétségem afelől, hogy nem fogom megbánni. Talán
minden eddiginél szívderítőbb élmény lesz, és az sem
lebecsülendő szempont, hogy Noah eszméletlenül dögös
csuromvizesen. Alsó ajkamba harapok, és úgy lesek a mélységbe,
mintha bármelyik pillanatban fölnyúlhatna értem, hogy
lerántson.
– Mit látsz, ha lenézel? – kérdezi Noah.
– Tisztára úgy beszélsz, mint Mrs. Collins, és ezt nem bóknak
szántam.
– Felelj a kérdésemre!
Átmehetnék költőbe, említhetném a zöldellő fákat, a kék víz
színén fehérlő tajtékot, meg a szellőben hajladozó lila vadvirágot,
de őszintén szólva nem látok mást, csak...
– Sziklákat. Sok éles, hegyes sziklát, ami képes fölnyársalni.
Noah annyira a szirt szélén áll, hogy a cipője orra a szakadék
fölé nyúlik, és a talpa alól földrögök morzsolódnak le, hullanak a
lenti halálverembe. Félelem nyilall a mellkasomba, és kinyújtom
felé a kezemet.
– Hátra kéne lépned. – Mert még lezuhan nekem, és akkor
meghal az egyetlen ember, akire borzasztóan szükségem van...
akárcsak Aires. – Komolyan mondom. Légy szíves, lépj hátrébb,
jó?
– Tudod, mit látok? – kérdezi Noah, mintha meg sem
szólaltam volna.
Most folytatod ezt a beteges, kificamodott játékot, a múlt
fölidézését? Szeretek valakit, bízom benne, aztán borzalmas,
erőszakos halált hal?
– A réten alszom. Az kockázatvállalás. Mivel valószínűleg
mérges pókok meg kígyók meg veszett mosómedvék tanyáznak
ott, úgyhogy az sokkal inkább halálmegvető cselekedet, mint ez.
– Vizet, Echo. Vizet látok. Széles mederben sok vizet.
Találkozik a tekintetünk, és barna szeme olyan gyöngéden néz
rám, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Ugyanakkor fájdalom is
tükröződik benne. Valami, amit nem egészen értek.
– És még mit látsz?
Noah megszakítja a szemkontaktust, és a csodás mélységbe
mered.
– Egy elszalasztott lehetőséget.
Lehorgasztom a fejemet, hirtelen durván fölkavarodik a
gyomrom.
– Nem bírom.
Pedig szeretném. Szeretnék kockáztatni, de ez a mindent
elborító félelem a földhöz szegez.
Isten időnként kegyet gyakorol, mert Noah visszalép a szirt
szélétől.
– Rendben, az öngyilkosságot töröljük a ma esti tennivalók
listájáról. Szikláról leugrálás helyett mit szólnál hozzá, ha a
szabad ég alatt aludnánk?
Kockázatot akarok vállalni. Meg akarok változni. Ezt
mantrázom hangtalanul újra meg újra. Mély lélegzetet veszek, és
elfogadom a halálos ítéletet, még ha csak azért is, mert az előbb
hülye fejjel fölajánlottam.
– Oké, a réten alszunk.
Noah kuncog.
– Biztos vagy benne?
– Nem, de akkor is meg akarom tenni – felelem
kényszeredett mosollyal. Nagyon-nagyon kényszeredett
mosollyal.
Noah lekurjant egy csaót, és a lentiek visszacsaóznak. Jóleső
csöndben ballagunk el, és fölfedezem a saruviselés újabb
hátrányát, amikor a bőrpánt kidörzsöli a bőrömet. Miután a
rétre érünk, ahol Noah nemrég elkapott, megállok, és leveszem a
sarut.
Noah hunyorogva figyeli a műveletet, azután az arcomat
fürkészi.
– Maradj itt, én majd idehozom, ami kell – ajánlja.
– Nincs semmi bajom. Még csak föl sem hólyagosodott.
– Hadd intézzem egyedül! – erősködik Noah. – Ülj le, és lazíts!
Átgázol a magas füvön az ösvényhez. Magabiztos járású, erős
vállú. Mellette nemigen jut eszembe félni. Noah képes elriasztani
a szörnyeimet, legalábbis azokat, amik éber állapotomban
szoktak kísérteni. Néhány kurta napja azokat az ártó szellemeket
is elijeszti, amik álmomban gyötörnek.
Csak amikor Noah eléri az ösvényt, akkor veszem észre,
mennyire besötétedett. Több az erdőben az árnyék, mint a
fentről jövő fény. Bár az éjszaka nem a kedvencem, igazából
sosem félek a sötétben, csak valami nyugtalanító, feszélyező
érzés motoszkál bennem, mint egy emlék lassított felvételben.
Így ment el Aires – a félhomályban. Amikor lejárt az
eltávozása a tengerészgyalogságtól, a bátyám előző este
mindenkitől elköszönt, és kért bennünket, hogy másnap reggel
ne keljünk föl vele, mert a hajnali géppel megy. Azt kívánta, hogy
felhajtás nélkül hagyjuk elindulni. Apám és Ashley rábólintott, de
én egyáltalán nem.
Előbb ébredtem, mint Aires. Pizsamában és vékony dzsekiben
kiültem a tornácra, vártam az utolsó pillanatokra, amiket együtt
tölthetek a bátyámmal, a legjobb barátommal. Az egyetlen
emberrel a világmindenségben, aki épeszűnek tartott engem
abban a totál zűrzavaros házban.
A párás éjszaka harmatot lehelt a talajra és a bokrokra. Este
gondosan kivasalt fürtjeim seperc alatt újra begöndörödtek.
Fölkattant a tornácvilágítás, kinyílt a bejárati ajtó, és gyakorlóba
öltözött bátyám megtorpant, amikor észrevett.
Összepréselte az ajkát, becsukta maga mögött az ajtót, és
intett, hogy álljak föl. Szót fogadtam, de robusztus alakja mellett
még így is eltörpültem. Barna hajával és magasságával apánkra
emlékeztetett. Én anyánkra ütöttem.
– Nem hallgatsz az emberre – dohogott.
– Nem tetszik, hogy most mész el, amikor még föl sem kelt a
nap. Ez olyan... – Szerencsétlen. Helytelen. – Korai.
Együttérző félmosollyal reagált.
– Ez tengerészgyalogsági dolog.
– Elégedett vagy? – kérdeztem. – Azzal, hogy
tengerészgyalogos lettél?
– Szeretem a világot járni – csak ennyit ismert el, de én azt is
hallottam, amit nem mondott ki. Aires nem bírta tovább itthon.
Mivel apu és anyu két szót sem tudtak úgy váltani egymással,
hogy ne fokozták volna dobhártya-hasogatóra a hangerőt, Aires
közvetíteni kezdett köztük, állandóan békíteni próbálta őket. Ez
a tulajdonsága arra kárhoztatta, hogy örökösen ő továbbítsa az
üzeneteiket, mint egy postagalamb.
Mielőtt aláírta a szerződést, hogy bevonul a
tengerészgyalogsághoz, nekem bevallotta, hogy csapdában érzi
magát.
Hátrasandított, ki az utcára. A taxi a sarkon várt rá, ahogy
kérte. Nem akarta, hogy a reflektorfény vagy az üresben járatott
motor zaja fölébressze a bent lévőket.
– Indulnom kell. – A nyakába borultam. Olyan hevesen
vetettem rá magam, hogy megingott. Leejtette a málhazsákját,
és viszonzásul megölelt. – Nemsokára hazajövök.
Forró nedvesség égette a szememet, és nyeltem egyet, azt
reméltem, így könnyebben ki tudok nyögni egy mondatot vagy
legalább egy szót, de csak arra futotta az erőmből, hogy még
jobban magamhoz szorítsam.
– Visszajövök – mondta. – Megígérem, és éppen elég sok
fontos dolog vár itthon ahhoz, hogy tartsam a szavam.
Szánalmasan viselkedtem, mindenáron hallani akartam tőle,
mi olyan fontos.
– Például?
– Hát... az autóm. – Az 1965-ös Corvette-je. Roncstelepen
találta, és miközben apránként újra összerakta, teljesen
beleszeretett. – Sehová sem megyek, amíg nem lesz üzemképes
a kicsikém.
Elengedtem, és a szememet forgattam, bár érzékeltem a
hangjában az ugratást.
– Na persze. A kocsidat jobban szereted, mint a húgodat.
– Ügyelek a fontossági sorrendre – vigyorodott el. – Jó légy,
Echo!
Elindult a kocsibehajtón, a félhomályba. A szívem gyorsabban
dobogott, ahogy Aires beleolvadt a kérlelhetetlen éjszaka
árnyaiba.
– Szeretlek! – kiáltottam utána.
– Én is téged!
A hangja mintha nemcsak az utca távolából, hanem
valahonnét rettentő messziről szólt volna. Azután elnyelte a
sötétség, eltűnt a bátyám.
Elment.
Most pedig Noah is a félhomályba vész. Mintha acélpengét
döfnének a torkomba. Nem veszíthetem el őt. Nem veszíthetem
el azt, akit szeretek. Még egyszer nem. Talpra ugrok, és futásnak
eredek a réten, mintha az életem, mintha Noah élete függne tőle.
– Noah! – De ő csak gyalogol tovább, és tébolyult pánik zubog
az ereimben. Nem szabad szem elől tévesztenem. Nem szabad.
– Noah!
A megvilágított rész szélén megáll, és felém fordul.
Elkomorodik az arca, amint meglátja, hogy lélekszakadva, vadul
zihálva rohanok utána.
– Mi a baj?
Elkap, amikor a füvön csúszva lefékezek, azután
előregörnyedve próbálok ismét lélegzethez jutni.
– Te reszketsz! – Noah megdörzsölgeti a kezemet. – A
francba, mondd már, mi történt!
Kiszárad a szám, és csak a fejemet rázom, mert a szavak
betonná szilárdulnak. Mintha szájzáram lenne, nem tudom, mit
tehetnék ellene. Ebben a hónapban múlt három éve, hogy
utoljára láttam Airest. Libabőrös a karom, végigfut a hideg a
hátamon. Három éve. Úristen, három éve élek nélküle.
– Echo! – nógat Noah.
Elmondhatnám neki. Valószínűleg megértené. Hiszen
elveszítette a szüleit.
– Én... szóval... – Mély, remegő sóhaj. – Muszáj veled
mennem.
Aggódva résnyire húzódik a szeme, de bólint, ahogy fél kézzel
magához húz.
– Semmi baj.
 A rétet kémleli, mintha megpillanthatná kínzóimat, a
kísérteteket, ahhoz azonban az agyamba kellene bemásznia, azt
pedig semmiképpen sem szeretném. A gondolatvilágom rémisztő
tájék.
– Ma a sátorban alszunk – jelenti ki.
Összeszorul a gyomrom.
– De hát...
Tenyerét a derekamra tapasztja, úgy sürget a kemping felé.
– Majd máskor. Egy másik éjjel. Ma nem.
Ha Aires máskor vagy egy másik nap repül el, ha Noah a tűz
éjszakáján máskor tér haza, vagy egy másik nap megy el arra a
randira, vajon bekövetkeztek volna életünk legszörnyűbb
mozzanatai?
Netán válhattak volna még szörnyűbbekké? Komor gondolat,
de hálával tartozom, amiért így alakult az életem, mert ha a
fentiek bármelyike elmarad, akkor most nem lépkedne
mellettem ez a pasi.
Vad fájdalom hasít belém, és közelebb húzódom Noah-hoz,
reménykedem, hogy az ereje távol tarthatja ezt az új ártó
szellemet.
– Jó. Majd máskor. Egy másik éjjel.
Igyekszem a jelenre koncentrálni. Holnap új úti cél vár ránk.
Új kaland. De a múltam szól hozzám, ezúttal bűntudat
formájában.
NOAH

A KEMPINGBE VISSZAFELÉ MENET Echo végig hallgatott, és

most is némán figyeli, ahogy összeszedem mindazt, ami a
tűzgyújtáshoz kell. Hamar besötétedett, mert sűrű felhők
gomolyognak fölöttünk. Sajnos nem csak felhők fenyegetnek
bennünket.
Rég nem fordult elő, hogy Echo ennyire magába süppedt.
Talán a túránk első hete óta, és nem mondhatnám, hogy ez egy
pillanatig is hiányzott.
Ahogy most a sátrunk előtt leterített pléden ül, csak árnyéka
annak a lánynak, akibe szerelmes vagyok. Ránézésre nagyjából
ugyanolyan – ugyanaz a szépséges zöld szempár, ugyanaz a
selymes, vörös haj. Ma vállpántos, fehér csipkefelsőt visel, ami
sejteni engedi istenadta bájait, és mivel mázlista vagyok,
combközépig érő miniszoknyát vett föl hozzá.
A szomszédos tábortűz fényében azonban Echo zöld szemében
nincs több élet, mint az egydolláros bolti műanyag babában, és
sápadtabb is a szokottnál, ez kiemeli a szeplőit.
Egyetlen perc leforgása alatt valami átállítódott Echo agyában.
Csak a bátyja és az anyja képesek így fölzaklatni. Mindkettőjüket
azonnali hatállyal kilakoltatnám az elméjéből, magam
kézbesíteném a végzést.
Véletlenül a kelleténél erélyesebben csapom le a vízzel töltött
négyliteres tejesflakonokat, és Echo abbahagyja a földön heverő
fenyőtűk tanulmányozását, hogy rám figyeljen. Ami engem illet,
a bátyja kísértete kevésbé nyugtalanít, mint az anyjáé. Aires
meghalt, ezt a fajta fájdalmat meg tudom érteni, mégis dühít, ha
Echót bármi miatt boldogtalannak látom.
Könnyű szellő libben át a kempinget körülvevő sűrű erdőn, és
gyerekcsapat szalad el mellettünk a zuhanyozó felé. Alig
egyméternyire egy kisfiú – kábé annyi idős, mint a kisebbik
öcsém – a játék repülőjét nyúzza. Komplett lökhajtásos
vadászgép a megfelelő harci zajokkal.
Díjaznám, ha a gyerek hagyná a fenébe a masináját. Echo
bátyja Afganisztánban esett el.
Amióta kilencedik végén állami gondozásba kerültem, nem
vagyok az a kimondott szuperpasi, pedig Echo a legeslegjobbat
érdemli. Megvakargatom a tarkómat, és belekezdek a
közérzetjavító műsoromba.
– Minden rendben?
Bólint.
– Csak Airesen gondolkozom.
Akkor jó. Az anyja témáját még mindig nem valami jól tudom
kezelni, és miután a homokdűnéknél összekaptunk, pláne nem
szívesen bolygatom ezeket a kérdéseket.
– Nincs kedved beszélni róla?
– Nincs.
Sosincs, és mivel ő is tisztelni szokta a privát szférámat, ha a
szüleim elvesztése kerül szóba, most visszakozom. Ismét a lába
elé mered, én pedig a nyakamat ropogtatom. Már csak néhány
napunk maradt az autós túrából, és nem így szeretném befejezni.
– Mondd el a kos történetét!
Az elmebajos anyja mindkettőjüket görög mítoszokról nevezte
el. Echo a múlt télen, amikor biliárdban ronggyá vert, elmesélte
nekem a saját nevével összefüggőt. Arra gondolok, talán egy szép
történet jobb kedvre deríti.
A homlokát ráncolja.
– Már elmeséltem neked.
Leguggolok, és egymásra rakok két fahasábot, majd
gyújtósnak gallyakat dugdosok alájuk.
– Nem, nem mesélted.
– De igen – csattan föl. – Meséltem.
Ez váratlanul ér. A szemem sarkából Echóra sandítok, és
látom, hogy a csajom olyan mérgesen bámul, mintha rajtakapott
volna, hogy egy egész csapat pomponlányt tapizok.
– Nem mesélted.
– Elmeséltem neked, te meg úgy emlékszel, hogy nem, pedig
abból az következne, hogy nem beszélek Airesről, pedig igenis
beszélek!
 Éppen ez az, hogy szóba sem hozza.
– Jóformán említést sem teszel a bátyádról. És mielőtt
visszavágsz valami okoskodással, gondold végig, kivel beszélsz.
Én mindig komolyan gondolom, amit mondok. Ne kötözködj
velem. Ha azt mondom, nem mesélted azt a történetet, akkor
nem mesélted.
– Mert te bezzeg készségesen kiteregeted a családod dolgait.
– Behúzhatnád a karmaidat – felelem higgadtan. – Nem
hiányzik, hogy véresre karmolj.
Az meg végképp nem, hogy ilyesmitől kelljen tartanom.
Echo pislog, és eltűnik az arcáról a harag.
– Jaj, ne haragudj...
Idegtépő sikítás szakítja félbe, és hasít a lelkembe. Hallottam
már ilyen sikolyt, és egyáltalán nem hiányzott, hogy ismét
halljam. Egész testem a hang irányába lendül, és összerezzenek a
látványtól: a játék repülőgép a szomszéd sátor előtti tűzben. A
gyereket, aki néhány másodperce még képzeletbeli célpontokat
lőtt le, most görcsös zokogás rázza, és egy kis láng nyaldossa a
nadrágszárát.
Tyler...
Jacob...
Az öcséim...
Fölkapok a földről egy plédet, és hat jókora lépéssel a
gyereknél termek. Kalapál a szívem, ahogy a pokróccal a lángot
csapkodom. Égett hús szagát érzem, és a falakon fölkúszó lángok
sistergését hallom.
– Noah! – Ismerős a hang, ami szólít, de nem ehhez a
rémálomhoz tartozik. – Noah, már eloltottad a lángot!
Gyöngéd ujjak kapaszkodnak a bicepszembe, és úgy érzem
magam, mintha hosszú, sötét alagútból rángatnának ki.
Elfordítom a fejemet, és a lány, aki a szerelmem, a lány, akié a
szívem, úgy mered rám, mintha elment volna az eszem.
– Ereszd el a gyereket! – mondja. – Kialudtak a lángok.
Lenézek, és egy fekete hajú, még feketébb szemű kisgyerek
bámul rám tátott szájjal. Két kézzel fogom pokrócba burkolt
lábát. Széttárom a karomat, és Echo leveszi a plédet, láthatóvá
válik, hogy a megperzselődött, helyenként pókhálóvá
vékonyodott farmer alatt alig vörösödött ki a bőr. Nincs is rajta
igazi égési sérülés.
Beszívom a levegőt, és füstszagot érzek. Füst szagát, nem
égett húsét. Lerogyok a földre, és nyirkos tenyeremmel letörlöm
a homlokomon gyöngyöző verejtékcsöppeket. Ez a látvány... Ez a
szag... Az imént újra átéltem annak az éjszakának az átkozott
emlékét, amikor a szüleim meghaltak.
– Jaj, hál' istennek! – jelenik meg egy asszony a kisfiú mellett.
Ahogy a gyerekhez nyúl, az felül, és sírva fakad. Jacob is így
pityergett, miután kivonszoltam a házból. És Tyler is. Én bezzeg
nem tudtam sírni. Bármennyire újra meg újra úgy éreztem,
megszakadok, nem tudtam sírni. – Mi történt? – kérdezi a nő.
– A repülőgépe beleesett a tűzbe – magyarázza Echo, és a
lángok között szétolvadó játékszerre mutat. – Nem láttuk, de
bizonyára megpróbálta kiszedni. Végül Noah elrántotta onnét, és
eloltotta az égő nadrágját.
– Köszönjük! – szólal meg mellettem egy hang. Egy férfi az.
Fekete hajú, fekete szemű. Alighanem a kisfiú apukája a
rohadék. – Átmentünk beköszönni a barátainkhoz, akik szintén
itt kempingeznek. A fiamnak több esze van annál, hogy a tűz
mellett játsszon...
Mielőtt befejezhetné, már talpon vagyok, és a képére mászok.
– Ez egy gyerek! Képesek a nyílt láng mellett egyedül hagyni
a kisfiúkat? Mi a nyavalya ütött magukba? Ez balesetveszélyes!
Meg is halhatott volna!
– Noah! – Echo elém löki a karját, és testével pajzsot képez
köztem meg a rohadék között, aki megérdemelné, hogy
megfosszák a szülői jogaitól. – Rendben van.
– Rendben?! – fortyanok föl. – Kurvára nincs rendben. Az a
kölyök meghalhatott volna!
Echo megtaszítja a mellkasomat, próbál meghátrálásra
kényszeríteni.
– Megijeszted!
– Annál jobb!
A rohadékot seggbe kellene rúgni.
– A gyereket! – korhol Echo. – A gyereket ijeszted meg.
Mintha egy vödör hideg vizet zúdított volna az arcomba. A
gyerek szabályszerűen rátapad az anyjára, egész testében
remeg. Egy parkőr éppen a sebére ken valamit. Egy másik
ezalatt a mobiljába beszél, épp azt mondja, hogy mentőkre nincs
szükség.
A kempingben elcsitul a háttérzaj és a mozgolódás, mindenki a
gyereket lesi. Echo körülkémlel, azután összekulcsolja a kezét az
enyémmel.
– Szuperül csináltad, Noah, de most már hagyjuk itt őket, jó?
– Van valami probléma?
A parkőr elveszi a szájától a telefont, és állával az apa felé int,
aki reszkető kezével félpercenként végigszánt a haján.
– Nincs – felelem, és jobban megszorítom Echót. Szó nélkül
visszakísérem a sátrunkhoz, felhúzom a cipzárt, és intek neki,
hogy másszon be. Követem a példáját, majd villámgyorsan
becipzározom a nyílást, legszívesebben az egész világot
kirekeszteném.
Echo fölkattint egy kempinglámpát, és összekuporodik, maga
alá húzza a lábát.
Hangtalanul dobol az ujjaival.
– Minden rendben?
Beszarok. Hát nem ugyanezt kérdeztem tőle alig néhány
perce? Megdörzsölgetem a szememet. Nem, semmi sincs
rendben, én a legkevésbé.
Három hónappal ezelőtt a kórházban fogtam Echo kezét, és
figyeltem, hogyan viaskodik azért, hogy megőrizze ép elméjét.
Megígértem neki és önmagámnak, hogy azzá a férfivá válok, akit
megérdemel. Elég erőssé ahhoz, hogy túltegyem magam a
hülyeségeimen, és vele törődhessek. Egyszer cserben hagytam
Echót, mint ahogy a tűz éjszakáján a szüleimen sem segítettem.
Annak az éjszakának, akkori kudarcomnak a bűntudata mély
nyomot, sötét foltot hagyott a telkemen. Echo a
megismerkedésünk óta éppen eleget vesződik a
marhaságaimmal, a saját nyavalyáival pedig nehezen boldogul,
mióta visszanyerte az emlékezetét.
Nem zúdíthatom a nyakába az elcseszett problémáimat. Az
igazság arra a felismerésre késztetné, hogy nem való hozzá egy
magamfajta tróger, és végül faképnél hagyna.
– Fáradt vagyok – felelem.
Szaporábban dobol a combján az ujjaival.
– Még mindig korán van. Esetleg elmehetnénk csinálni
valamit...
– Fáradt vagyok – vágok a szavába. Tudom, hogy ez
gorombaság, de pillanatnyilag semmit sem bírok elviselni.
Lefekszem, és elfordulok tőle. – Különben is azt mondtad, korán
szeretnél Denverbe indulni, hogy felkészülhess a kiállításra.
Echo hallgat, majd néhány feszült pillanat elteltével
lekapcsolja a lámpát, és elhelyezkedik mellettem. Mivel ez a lány
mindig is eszméletlen csoda volt, lassanként hozzám férkőzik, és
hűvös kezét a vállamra teszi.
– Tudom, milyen elveszíteni valakit – súgta.
Szavai mélyen belém marnak. Meglehet, hogy a veszteséget
fölfogja, de azt nem látja, milyen, ha az ember felelősnek érzi
magát a szerettei haláláért.
A lapockámra nyomja az ajkát, és behunyom a szememet.
– Aires... – Elakad. – Airesnek hívták a kost, akit Zeusz azért
küldött, hogy megmentsen valakit.
Összevonom a szemöldökömet, miközben megmozdulok, hogy
Echo felé forduljak. Az alakja félhomályba vész, az arcvonásait
sem látom, de a fájdalma hallható.
– Nem... – folytatja olyan elgyötört hangon, hogy mindjárt
meghasad a szívem. – Nem szeretnék többet beszélni erről.
Nem is kell beszélnie róla. Megkeresem a kezét, és vezetem,
amíg a teste össze nem fonódik az enyémmel.
– Rendben vagyunk – hazudom.
Ez ugyanolyan érzés, mint akkor, amikor a szüleim koporsóját
leeresztették a földbe. Ugyanolyan, mint néhány hónapja, amikor
Echo szakított velem. Ugyanolyan, mint amikor arra a
megállapításra jutottam, hogy az öcséim jobban járnak nélkülem.
Echo fél kézzel átfog, és úgy kapaszkodik belém, mintha
megóvhatnám attól, hogy lezuhanjon egy sziklaszirtről. A csajom
időnként szóba hozza Istent. Néha hisz is benne. Máskor nem
olyan biztos benne, hogy létezik. Én nemigen foglalkozom ezzel a
kérdéssel, mert ha létezik ilyesvalaki, nem hisz bennem.
Ezzel együtt elhadarok magamban egy fohászt, hogy reggelre
nyomtalanul eltűnjön mindez a kín, mindez a lelkifurdalás. Nem
az én kedvemért, csakis Echo miatt.
Mert ráfér egy kis boldogság.
 ECHO
MÁR KÉT ÓRÁJA FÖL KELLETT VOLNA HÍVNOM apámat, a
pasim úgy néz ki, mint aki unalmában képes a tehervonat elé
ugrani, rettegek, hogy valaki anyámat kezdi firtatni, és nem,
egyáltalán nem tetszik ezen a vásznon a zöldek mellett az arany.
Legszívesebben ezt válaszolnám a galéria igazgatónőjének, aki
üres pezsgőskelyhével az előttünk lévő, padlótól a mennyezetig
az egész falat beborító festmény felé int, de ha bevallanék
ilyesmiket, az nem tenne jót amúgy is ingatag hírnevemnek, amit
ezen a nyáron képzőművész berkekben szereztem magamnak.
Úgyhogy inkább hármat pislogok.
– Gyönyörű – mondom végül.
Noah-ra pillantok, hogy nyugtázta-e hazugságomat. Előre
fogadott velem, hogy nem bírom ki egész este hazugság nélkül,
illetve ha hazudok, akkor pislogás nélkül. Szerencsére most
elmerült egy ágaskodó prérikutyát ábrázoló öles fafaragvány
szemlélésében. Az említett állat fülhallgatót visel. Ha elveszítem
a fogadást, Coloradóból egész úton hazafelé Noah kedvenc zenéit
hallgathatom a kocsiban. Több heavy metál nem is kell egy
lánynak, hogy utána százas szögeket döfjön a fülébe.
Farmerben, feltűrt ujjú fehér ingben és fekete surranóban
csóválja a fejét, azután fölhajtja a pezsgőjét. Az, hogy „elmerült”,
enyhe túlzás. Vízzel kínvallatott foglyok is kellemesebben
érezhetik magukat.
Noah szúrós tekintettel megállítja a pincért, és kiürült poharát
telire cseréli. Egész este a frászt hozza erre a pasasra, és ha így
folytatja, a végén mindkettőnket kirúgat innét, amit talán nem is
bánnék.
– Hallom, megpróbált időpontot kérni Clayton Tealtől, hogy
bemutathassa neki a festményeit.
Az igazgatónő haja fekete, éppen olyan, amilyennek a lelkét
képzelem, mindazonáltal még szélesebb műmosolyt erőltetek az
arcomra.
– Igen, megpróbáltam.
És Teal elutasított, vagy inkább az asszisztensének az
asszisztense utasított el. Egész nyáron nem telik el úgy nap, hogy
valaki ne köszörülné a nyelvét ezen a témán. Esküdni mernék,
hogy ez rosszabb, mint a középiskola. Hónapokkal ezelőtt
ballagtam el az intézményből, amiről úgy véltem, a legpocsékabb
hely a földön, most azonban egy újfajta pokolba szálltam alá.
– Nem gondolja, hogy ez kissé elhamarkodott?
– Idén tavasszal több festményt is eladtam, és...
Ez komolyan ciceg nekem. Ciceg. Ki művel ilyet?
– És eszébe sem jutott, hogy azokban az eladásokban esetleg
az édesanyja is szerepet játszott?
Úgy rándul hátra a fejem, mintha pofon vágtak volna, a velem
szemben álló gonosz banya pedig alig leplezett kárörömmel
szürcsölgeti a pezsgőjét.
– Szóval? – ösztökél válaszra.
A fülem mögé kanyarítom vörös fürtjeimet.
– A munkám magáért beszél.
– No persze.
A nő szigorúan végigmér, és tekintete az alkaromat díszítő
forradásokon állapodik meg. Az ujjatlan fekete ruha rátapad a
bőrömre.
Csak április óta merem mutogatni a karomat, és olykor, ahogy
most is, ez a bátorság megcsappan.
A középiskolában senki sem tudta, hogyan kerültek a
karomra a kidudorodó, vörös-fehér nyomok, hosszú ideig magam
sem tudtam. Az elmém elfojtotta az emléket, a balesetét, ami
anyám és énköztem történt. A terapeutám, Mrs. Collins
segítségének köszönhetően azonban már emlékszem arra az
estére.
Miután idén nyáron nyugatnak vettem az irányt, és
képzőművészeti galériákat látogattam meg, rájöttem, hogy
anyám ismeretségi körében néhányan tudják: átestem a színes
üvegablakán, amikor vissza akartam tartani az öngyilkosságtól.
Sajnos olyanokkal is találkoztam, akik ki nem állhatják
anyámat, és jólesik a lelküknek, ha a vele szembeni
ellenérzésüket a képemre mázolják, mint valami mérgezett
arckrémet.
– Tud róla, hogy az édesanyja érintkezésbe lépett
egyesekkel? – kérdezi az igazgatónő. – Megemlítette, hogy maga
nyáron az országot járja, mint valami házaló, és hálás lenne, ha
némi támogatást mutatnának.
Úgy tűnik, ez a banya az anyámat szívből gyűlölők táborát
gyarapítja. Anyámat, akivel mellesleg már nem is tartom a
kapcsolatot.
– Talán önnel is érintkezésbe lépett?
Úgy mosolyog, mint aki unaloműzésből kismacskákat szokott
vízbe fojtani.
– Az édesanyja tisztában van vele, hogy nálam nem érdemes
próbálkoznia.
– Ezt jó tudni.
Szinte reménykedem, hogy anyám rázuhintott egy házat a
gonosz nyugati boszorkányra, és most az igazgatónő következik,
aki egyébként elfordul tőlem, mint aki már befejezte a társalgást,
mégis tovább beszél.
– Adhatok egy tanácsot?
Ha ennek hatására fölbátorodik, hogy vizet locsoljon magára,
amitől aztán elolvad, akkor alig várom a tanácsait.
– Hogyne.
– Itt nincs előretolakodás. Mindenkinek meg kell dolgoznia a
sikerért, és hiába a nagy Cassie Emerson lánya, maga sem képez
kivételt, drágám. Akárhány embert ringattak abba a tévhitbe,
hogy az anyja munkája briliáns, az ő neve mögé bújás nem
pótolja a tényleges tehetséget. Azért vállaltam magával a holnapi
találkozót, mert megígértem egy missouri barátomnak, hogy
megszervezem ezt, amennyiben ő hajlandó szerepeltetni néhány
festményemet. Tegye meg mindkettőnknek azt a szívességet,
hogy holnap távol marad!
Ismerem azt a férfit, akiről beszél. Júniusban az utolsók
között vásárolt tőlem képet, és az óta a nap óta sehol semmi. A
majdnem egész este színlelt mosoly végre lehervad az arcomról,
ezt Noah észre is veszi, miközben a poharát a prérikutya
kinyújtott lábán hagyja.
Ezen a nyáron két célt tűztem magam elé. Egy: fölmérem a
Noah-val folytatott viszonyomat. Ez a vártnál komplikáltabbnak
bizonyult. A másik cél az volt, hogy megmutatom magamnak és a
művészvilágnak: elemi erejű alkotó vagyok – vagyis anyámtól
különálló tényező. Gondoljon az apám, amit akar, igenis képes
vagyok festésből megélni, és elegendő tehetség szorult belém,
hogy talpon maradjak ebben a könyörtelen világban.
– Ha ennyire megvet, akkor miért hívott meg ma este?
Az igazgatónő épp faképnél akart hagyni, de kérdésemtől
megtorpan.
– Azért – válaszolja, és a tekintete ismét a forradásaimra
villan mert a saját szememmel akartam látni, igaz-e, amit
rebesgetnek.
Hogy Cassie tényleg meg akarta-e ölni a lányát.
Nedvesség égeti-marja a szememet, és dermedten állok. Most
aztán jól jönne Noah szenvtelen hozzáállása vagy fogadott
testvére, Beth valamelyik csípős beszólása. Sajnos egyiknek sem
örvendhetek, de ez a boszorkány akkor sem tudott teljesen
összetörni. Ő fordította el elsőnek a fejét, hogy odébbálljon.
Remeg a szám széle, ahogy mosolyogni próbálok. Ráeszmélek,
hogy a boldogság tettetése köszönőviszonyban sincs a realitással,
tehát hagyom, hogy a homlokráncolás győzzön. De ha addig élek
is, megállom, hogy ez előtt a nő előtt bőgjek. Szaggatott sóhajjal
szuggerálom a könnyeket, hogy elillanjanak.
Egy pincér halad el mellettem, laza mozdulattal lekapok a
tálcájáról egy pohár pezsgőt, és az ajtóhoz igyekszem. A
szívverésem fölgyorsul, a torkom összeszorul. Nem ilyen nyárra
számítottam. Úgy gondoltam, valaki mássá... jobbá fogok válni.
Elslisszolok az egyik festménynél élénken mutogató pár
mellett, és kis híján kicsúszik a kezemből a pohár, amikor tömör
izomfalba ütközöm.
– Mi a hézag, Echo?
– Semmi.
Valami. Minden.
Lendületből elfordulok Noah-tól, nem akarom, hogy
észrevegye: minden eresztékében recseg-ropog a józanságom,
gyors egymásutánban sorra pattannak el a hajszálvékony
kapcsok, amik úgy-ahogy még összetartják, és mindegyik
szakadással gyötrő fájdalom nyilall belém.
 Noha előrenyúl, megfogja a hasamat, mellkasa melegíti a
hátamat, ahogy közelebb lép.
– Én nem semminek látom.
Egy pillanatra behunyom a szememet, amikor forró lehelete
megcirógatja a tarkómat, és hangja vibrál a bőrömön. Jólesően
csiklandoz. Egy kis békesség a kínszenvedés közepette.
– Nézz rám, picim! – Mire fölnézek, Noah már mellettem áll,
és csokoládébarna szeme a tekintetemet fürkészi. – Mondd el,
mit szeretnél!
– Kijutni innét.
A szavak olyan kendőzetlenül őszinték, hogy sebesre dörzsölik
a lelkemet.
Noah tenyerét a derekamra tapasztja, és pillanatok alatt
kikeveredünk az ajtón a nyirkos estébe. Vízcseppek borítják a
fák ágait és lombját. Párától nehéz a levegő. Minden
szippantásnyi oxigént áthat a nedves fű illata. Míg odabent a
lelkemben tombolt hurrikán, idekint tényleg esett az eső.
Tud róla, hogy az édesanyja érintkezésbe lépett egyesekkel?
Nem, erről nem tudtam, nem is sejtettem a dolgot, és az őrjítő
gondolat, hogy anyámnak a legcsekélyebb köze lehet a
sikeremhez, szó szerint tőrt döf a szívembe, darabokra szabdalja.
Az immár elcsent pezsgőspoharat a kocsi csomagtartójára
teszem, dühösen benyúlok a csuklómon fityegő kistáskába, és
bekapcsolom a telefonomat. Ugyanaz a jelzés üdvözöl, ami eddig:
egy darab új hangpostaüzenet.
Nem hallgattam apámra, se Noah-ra, se senkire, nem
töröltem az üzenetet. Áprilisban azt hittem, kizárhatom anyámat
az életemből – egyetlen vele való találkozás után
továbbléphetek, de még most is itt van, körülvesz, zaklat, mint
egy eltávolíthatatlanul mélyre beágyazódott repesz.
Noah lassan szembefordul velem, mintha leugrásra készen
imbolyognék egy híd szélén. Ahogy találkozik a tekintetünk,
ráeszmélek, hogy éberen figyel.
– Telefonált az ismerőseinek. Rábeszélte őket, hogy
vásároljanak a munkáimból.
A telefont méregeti, azután ismét énrám összpontosít.
– Kicsoda? Anyukád?
Bólintok.
 – De hát kit hívott?
– A galériákat...
Elakadok, mert kinyílik a galéria ajtaja, és nevetés hangja
sodródik tova az estében. Hirtelen beindul az agyam, másik
magyarázatot keres, reménykedik valami hihető megoldásban,
ami nem azonos azzal, hogy az igazságot vágták a szemembe.
Vagy talán anyám nem is telefonált senkinek. Talán nincs
igaza ennek a nőnek. Talán az igazgatónő aljas, rosszindulatú, és
mielőtt végiggondolhatnám a dolgot, a hüvelykujjam már a
gombra csúszik. A telefon életre kel. Tárcsázás. Hosszabbra
nyúlt vonalkák mutatják a megnövekedett térerőt. A készülék
egy erélyeset csörren.
Noah előrelendül.
– Te meg mi a nyavalyát...
– Echo? – hatol át anyám kétségbeesett hangja az agyamban
tomboló zűrzavaron, és a szívbajt hozzá rám. A telefon kicsúszik
a kezemből, és a földhöz csapódik.
Sípolás jelzi, hogy megszakadt a hívás, és Noah szájtátva áll a
mobil mellett, mintha meggyilkoltam volna valakit.
– Mi a franc ez, Echo?
– Én csak...
A kijelentés, a gondolatmenet további része a torkomban
reked. Fölhívtam anyámat. A hajamba markolok, és fájdalmasan
megcibálom. Úristen, fölhívtam anyámat. Kapcsolatot
kezdeményeztem, és ezzel kitártam a kaput...
– Mit tettem? – rebegem kiszáradt torokkal.
Noah két kézzel dörgöli az arcát.
– Fogalmam sincs.
– Ez nagy baj.
– Dehogy baj – lép előre. – Letetted. Anyád azt fogja hinni,
tévedésből hívtad.
Cseng a telefon. Éjszakába rikoltó hangjának minden
rezdülése késként hasít belém, és a mellkasomat szorongató páni
félelem kibírhatatlanná válik, nem könnyű ellenállni neki. Föl
kéne venni! Föl kéne venni!
– Jól gondold meg, Echo!
Noah-ra villan a szemem.
– Muszáj megtudnom, mi az igazság.
 – Anyádtól nem fogod hallani a választ, amit szeretnél.
– És ha tényleg fölhívta a galériákat? Ha a sikerem csak
könyöradomány tőle?
– Echo...
Közelebb vagyok a telefonhoz, mint ő, kétségbeesettebb is
vagyok nála, fölkapom a készüléket a földről, mielőtt
rámozdulhatna, de a csengés abbamarad. Reszket a kezem, és
belém mar ez a kétségbeesés, miközben a kezem a nyakamra
siklik, próbálom kideríteni, vajon miért nem kapok levegőt.
– Visszahívhatnám.
Noah föltartja a két kezét, mint aki emberrablási
egyezkedésben próbál közvetíteni, és óvatosan elindul felém.
– Visszahívhatnád, de előbb beszéljük meg ezt!
Szorosan megmarkolom a telefont.
– Tudnom kell, tényleg ezt tette-e. Tudnom kell, fölbiztatott-
e embereket, hogy vásárolják meg tőlem azokat a festményeket.
– Na és ha igen? Miért érdekes az?
– Azért, mert ha megtette, akkor egy csődtömeg vagyok!
Noah meghökken, összevonja a szemöldökét.
– Ez marhaság.
– De igaz.
– Fenéket. Semmi jó sem szokott kisülni abból, ha beszélsz
anyukáddal. Ez most mennyiben más? Amit mond neked, amit
tett... így is, úgy is kitol veled!
– De ő az anyám!
– Én meg az vagyok, aki éjszakánként a karomban tartalak,
amikor nem bírod kibogozni, mi az álom és mi a valóság. Ő nincs
itt. Én vagyok itt, nem ő!
A lelkem legeslegmélyéről tör fel a düh, és kirobban belőlem.
– Hát nem érted? Most nem csak a festményekről van szó.
Sokkal többről! Ő az anyám. Te nem tudhatod, milyen az, ha az
ember két érzés között őrlődik, utál valakit, ugyanakkor a
közelségét kívánja, és mégis szőröstül-bőröstül utálja!
– Hogy a francba ne tudnám? Anyám rokonai fölvették velem
a kapcsolatot. Szeretnék, ha találkoznánk. Az istenverte
társaság, amelyiktől elszökött, kurvára kíváncsi rám.
NOAH

EGYMÁSRA MEREDÜNK ECHÓVAL, és mély lélegzetet

veszek, hogy nyugalmat kényszerítsek magamra. Ő dermedten
bámul, az én szívem meg vadul kalapál. Nem így akartam
fogalmazni, de kimondtam, és most már nem szívhatom vissza. A
látóterem széle elködösödik. A kelleténél többet ittunk, mégis
örülök, hogy kimondtam az igazságot.
– Mit mondtál? – kérdezi Echo.
Előrántom a farzsebemből az összehajtogatott e-mailt, és
feléje nyújtom. Echo úgy veszi el, mintha ketyegő pokolgéppel
kellene foglalkoznia. Kisimítja a lapot, és az autójának
támaszkodom. A motorháztetőn tócsába gyűlt esővíz átáztatja a
farmerem ülepét. A franc essen ebbe az egész rohadt hétbe!
Indulatok sokasága ütközik össze az agyamban, két kézzel
végigszántok a hajamon, mert forog velem a világ. A szesz
nemhogy segített volna, még rontott is a helyzeten.
– Nem olyan hosszú, úgyhogy fejezd be az időhúzást!
Valóban rövid az e-mail, lényegre törő, és minden egyes
helyesírási hiba arról árulkodik, mekkora slamasztikában
vagyok.

Kedves Ms. Peterson!

Tudjuk hogy az örökbefogadás viszavonhatatlan, de
megszeretnénk hívni a fiúkat látogatóba. Az én Sarah-m
bisztosan így kívánta volna. Ha a kicsiket nem, akkor
legalább Noah-t, aki már nagyfiú. Hagy döntse el saját maga.
Diana Perry

Zizeg a papír, ahogy Echo újra összehajtja, és tűsarkú cipője

kopog az aszfalton. Kellemes illata körbeleng, majd ujjai
lepkeszárnyként rebbennek a csuklómhoz.
– Noah!
Leereszti a kezét a combomhoz, és esküszöm, lángnyelvek
csapnak föl a lábszáramon. Hiába rúgtam be, a testem így is
reagál rá. Automatikusan kis terpeszbe állok, és azonnal
föloldódik a feszültség, ahogy Echo közelebb férkőzik hozzám.
Ujjai az arcomat cirógatják, és óvatosan, finoman mozdulnak
fölfelé. El tudnék veszni abban a zöld szempárban...
– Most mihez kezdesz? – kérdezi.
A karomba zárom a derekát, és egyik kezemet lecsúsztatom a
gerincén. Echo az én biztos bázisom, szilárd alapom. Fogalma
sincs egyetlen félelmemről, ami éjszakánként nem hagy aludni:
amiatt rettegek, hogy egy szép napon ráébred, nincs rám úgy
szüksége, ahogy énnekem őrá.
– Noah! – suttogja ismét. Echo az örök szirén,
ellenállhatatlanul csalogat a hangja, akár csapdába akarok esni,
akár nem. – Légy szíves, szólj hozzám!
Az ajka a szám szögletéhez súrlódik, és a hajába markolok.
Selymes, és jólesően meleg. A jelen pillanatban nem lenne szabad
a csókja után sóvárognom, de baromira vágyom rá.
– Szólj hozzám! – mormolja. – Ha nem beszélsz velem, nem
tudok segíteni.
– Vailben laknak – hallom a saját hangomat, miközben Echo
félresöpri a hajamat a szememből.
Érzem, hogy megértően biccent.
– Még van időnk, mielőtt hazaindulunk.
– Anyám tőlük szökött el.
– Azt nem tudhatod. – Hátrahúzódik, hogy a szemembe
nézzen, de a csípőjénél fogva a közelemben tartom. – Millió más
oka is lehetett rá, hogy világgá menjen.
– Carrie és Joe azt mondták, hogy anyám rokonsága gáz.
– Carrie és Joe azt is mondták, hogy nem lenne szabad az
öcséiddel maradnod. Ahogy akkor tévedtek, talán most sincs
igazuk.
Amióta Carrie közölte velem a hírt, nekem is ugyanez a
gondolat kering a fejemben.
– És ha mégis igazuk van?
– És ha nincs? És ha igazuk van, mi van, ha elbénázták a
dolgot? Anyád családja talán megérdemel még egy esélyt.
A szemébe villan a tekintetem, és megfagy az ereimben a vér.
– Tulajdonképpen melyikünk családjáról beszélünk?
Oldalra billenti a fejét.
– Talán nem is olyan nagyon különböznek egymástól.
– Össze sem lehet hasonlítani őket, bazmeg.
– Berúgtál, Noah.
– Be.
Toppant a járdán, és előadja a távolba révedős műsort. Nem
nehéz kitalálni, hogy ilyenkor a pokolba kíván, de elég intelligens
ahhoz, hogy ezt magában tartsa. Még néhány ilyen alkalom, és
össze fog roppanni.
Máskor is beolvasott már nekem, és a legutóbbi ilyen eset
után faképnél hagyott. Görcsbe rándul a gyomrom, azon
tűnődöm, újra elhagy-e.
A hátam mögé nyúl, fölemeli a pezsgőspoharat, amit a
galériából hozott magával.
– Mindenesetre örömhírrel szolgálhatok. Úgy néz ki, holnapra
nincs más programunk. Az igazgatónővel arra jutottunk, hogy
akkor járunk a legjobban, ha nem tartózkodunk egy légtérben...
sőt lehetőleg egy földrészen sem.
Az ajkához emeli a poharat, de kiveszem a kezéből. Ma este én
is fölhajtottam néhányat. Jó néhányat. Eleget ahhoz, hogy az
egyenes vonalban lépkedés gondot okozzon.
A csajom olyan zord képet vág, hogy a pillantása szinte öl.
– Ne már, Echo! Nem az elsőszülöttedet vettem el. Abban
maradtunk, hogy én rúgtam be, oké?
Akkorát sóhajt, hogy elakad tőle a lélegzetem, és úgy
helyezkedik, hogy háttal nekem támaszkodhasson. Jobbról-
balról átfogom, a hajába fúrom az orromat. Fejével a pohár felé
int, amit elcsakliztam tőle.
– Te hányat dobtál be?

Fölhajtom a pezsgő felét, közben a galéria ablakán át ismét a

prérikutyát stírölöm. A pezsgő nem az esetem, de az ingyen pia
az ingyen pia.
– Nem eleget, hogy ezt értsem.
 – Ez egy prérikutya – magyarázza Echo.
– Fülhallgatóval.
– Utalás arra, ahogyan a természetet romboljuk.
– Ez ugye, fa? – kérdezem.
Echo a szemét forgatja, és elvigyorodom. Utálja, amikor ezt
csinálom.
– Igen, a művész kivágott egy fát, méghozzá láncfűrésszel,
ami benzinnel működik, és az egész eljárás ellentmond a
hangoztatott elveknek.
– Láncfűrésszel?
Furák ezek a faszik.
– Azzal.
Felhörpintem a maradék pezsgőt.
– Jól mondtam, nem eleget.
Egy pár lép ki a galériából. Túlontúl hangosak, és túlontúl
magukkal vannak elfoglalva ahhoz, hogy egy pillantást is
vessenek ránk. Részemről tojok a bentiekre, Echo azonban nem,
és olyan epekedő tekintettel nézi őket, hogy fáj a szívem érte.
– Akarsz beszélni arról a benti beképzelt picsáról? –
kérdezem.
– Nem.
Helyes. Nagy valószínűséggel olyasmit mondanék, amitől Echo
sírva fakadna.
– Akkor húzzunk innét a búsba!
 ECHO
NOAH- VAL MÉLYEN ELALUDTUNK, jó későn ébredtünk föl,
azután a kelleténél tovább kapaszkodtunk egymásba. Így most
fenyegetően közeledik a kijelentkezési határidő.
Törökülésben terpeszkedem az ágy közepén, a mobilom az
ölemben, és három üzenet bámul vissza rám: egy új
hangpostaüzenet, egy elmulasztott hívás és egy új SMS.
Mindegyik anyámtól. Feszültség ébred bennem – mindent
elsöprő vágy, hogy megfeleljek anyám tetszésének, kivívjam a
helyeslését –, ami megakadályozza, hogy töröljem az üzeneteket.
Az emlékek nem tesznek jót – se a kellemesek, se a
kellemetlenek.
Anya azt mondta, szedi a gyógyszereit. Azt mondta, kézben
tartja az életét. Ha ez igaz, vajon most leutánozza apám
gondoskodó stílusát, megpróbálja uralni az életemet?
Noah teljesen felöltözve lép ki a fürdőszobából, a
zuhanyozástól még nedves haja a szemébe lóg, megakadályozza,
hogy kiolvassam a tekintetéből a kedélyállapotát.
– Fölhívtad? – kérdezi.
– Nem. – Egy pillanatig hallgatok. – Na és ha igen?
Vállat von, és nekidől a falnak.
– Ha igen, akkor igen. Nem mondom, hogy értelek, de
tavasszal azt ígértem, melletted állok, és tartom a szavamat.
Ez igaz. Mindig is ilyen volt.
– De nem értesz egyet azzal, hogy föl kéne hívnom.
– Ezt nem nekem kell eldöntenem.
Egyik lábamról a másikra állok, feszélyez, hogy Noah nincs
igazán mellettem.
– Szeretném tudni, hogy támogatsz.
– Támogatlak.
– De nem helyesled, amit teszek.
 – Ne keresd folyton mások helyeslését, Echo. Azzal csak
ártasz magadnak.
Kihúzom magam.
– Nem kértem kioktatást.
– Azt kérted, nyugodjak bele, hogy kapcsolatba lépsz azzal,
aki az életedre tört. Bocs, hogy nem durrogtatok tűzijátékot
örömömben. Ha föl akarod hívni, hát hívd föl. Ha találkozni
akarsz vele, találkozzatok. Bármerre mész, mindvégig fogom a
kezedet, de nem feltétlenül örülök, ha azt látom, hogy anyád
visszatért az életedbe.
Marnak a szavai, de őszinték. Nyirkos tenyeremben
megcsúszik a telefon.
– Ma nem fogom fölhívni.
– Mert így döntöttél – mondja Noah. – Nem azért, mert a
kedvemre próbálsz tenni.
Egy darabig hallgatunk, majd ismét megszólal:
– Fölhívtam a vaili Malt and Burgert. Beférek az e heti
műszakbeosztásba. Ha akarom, ma este is megkaphatom a
gyalogos kiszolgálórészt.
A gyomromhoz kapok, mert heves fájdalom hasít belém. Még
egy hét. Úgy volt, hogy ma indulunk vissza Kentuckyba. Hazafelé
másik útvonalat terveztünk, hogy újabb galériákkal
próbálkozhassak.
De hát Noah szeretné fölkeresni az anyja rokonságát. Szeretne
tartozni valakihez.
Akárcsak én.
Ha meg akarja látogatni őket, nem állhatok pont én az útjába.
– Szólj nekik, hogy osszanak be.
– És ha az anyám rokonsága gáz? Miért jó nekem, ha közük
van hozzám?
– Nem tudom. – Ez a nagy kérdés. Amivel én is naponta
viaskodom. Talán ha elmegyünk oda, Noah végre megérti az
anyám miatti küszködésemet. – Vágjunk bele! Gyerünk Vailbe!
Noah fölkapja lehorgasztott fejét, a szemembe néz.
– Ez azt jelenti, hogy hazafelé menet lemondasz a
galérialátogatásról.
Igen, azt. Ha most Noah-hoz alkalmazkodom, azzal a saját
álmaimat torpedózhatom meg, de eddig is elég időm volt rájuk,
és azt hiszem, kudarcot vallottam.
– Valószínűleg Vailben is vannak galériák.
Reméljük.
– Egész idő alatt szállodában fogunk lakni. Én fizetek.
– Noah... – Elcsuklik a hangom. – Nem kell. Nekem teljesen
megfelel a sátrazás, vagy pedig én is beszállok...
– Légy szíves, bízd ezt rám! – feleli, és a hangjából kicsendülő
szomorúság bólintásra késztet.
– Szóval még mindig nyugat az irány – mondom.
– Nyugat – válaszolja.
NOAH

A FEJEM UGYANOLYAN IRAMBAN LÜKTET, mint a vaili

Malt and Burger számítógépének képernyőjén a kurzor. A
pezsgős másnaposság szívás.
– Érkezéskor azonnal bélyegezzen, a műszak befejezésekor
szintén, és ide kell tenni a rendeléseket, hallja?
A Malt and Burger üzletvezetője javában magyarázza nekem,
hogyan üzemel az étterem, „az ő étterme". Ahogy egész nyáron
az összes többi üzletvezető, ez a majdnem százkilencven magas,
jóval száz kiló fölötti, fekete bőrű pasas is azt képzeli, egyedül ő
alkalmazza azt a rendszert, hogy a rendelőcetliket a rostsütő
fölötti szögekre kell fölszúrni. Ezek hírből sem ismerik a vállalat
szervezeti és működési szabályzatát?
– Világos – felelem.
– Hallja? – ismétli a kérdést, széles mosollyal villantja ki
hófehér fogsorát. – Egyetlen darab sem hagyhatja el a grillt, amíg
nem éri el a százhatvan fokot.
– Igen, hallom.
Az ételmérgezés szar dolog.
Hátba vereget, és ha nem lennék ilyen masszív gyerek, össze
is lapíthatott volna.
– Helyes. Telefonon körbeérdeklődtem maga felől, és az a hír
járja, hogy rendes fickó. Elég sok errefelé az átutazó munkaerő,
ezen a héten sem maga az első új arc az itt dolgozók között.
Elvárom, hogy bedobjon apait-anyait, ne lógassa nekem itt a
lábát, hallja? Máskülönben kiteszem a szűrét.
Kétségkívül hosszúnak ígérkezik ez a hét, amennyiben
továbbra is annyit hangoztatja ezeket a szólamokat, mint az
elmúlt fél órában.
– Akkor holnap várhatjuk magát?
Piros cowboykendővel törölgeti homlokáról az izzadságot.
 – Akkor holnap.
Kezet fogunk, és a hátsó kijáraton át távozom, miközben az
autós ablaknál kiszolgáló férfi épp kurjongat, hogy bedöglött a
fejbeszélője. Vailben hűvösebb az idő, mint Denverben, de nem
sokkal, úgyhogy az épület mögötti sikátorban az árnyékos
oldalon lépkedek.
– Irtó komoly képet vágtál odabent, tudod? Nem létezik, hogy
egy év alatt ennyire megváltozzon valaki.
Hátrapillantok, és egy rövid fekete hajú lányt veszek észre,
aki a Malt and Burger-es felszolgálók egyenblúzában a
szemeteskonténer melletti falnak támaszkodik. Lelógatott
kezében cigaretta, és ahogy a szájához emeli, kismillió karperec
csörömpöl a csuklóján.
– Ismerjük egymást? – kérdezem.
Kifújja a füstöt. Édeskés illat csapja meg az orromat, és
hónapok óta először bizsereg a bőröm alatt a hirtelen késztetés,
hogy slukkoljak egyet. A csaj füvet szív.
– Én ismerlek, Noah Hutchins. Nagyon jól ismerlek.
Megvakargatom az államat, valami ködös emlék tör a
felszínre: fű, sör, a lány pucéran a kocsim hátsó ülésén. Basszus.
– Mia – motyogom.
Ő vezetett be az alkalmazottak mobilitási programjába.
Tavaly ősszel bebarangolta az országot, útközben az üzletlánc
különféle egységeiben dolgozott, abban a két hétben pedig,
ameddig Kentuckyban időzött, bebarangoltuk egymás intim
testtájait.
– Nem felejtetted el a nevemet. Igazán megható. – Felém
nyújtja a spanglit. – A legutóbbi találkozásunk is így kezdődött,
ez nekem bejövős. Épp letudtam a műszakot, és ha emlékezetem
nem csal, csúcsszuper volt a hátsó ülésed.
Zsebre vágom a kezemet.
– Nincs itt a kocsim.
– Nincs?
– A barátnőmével jöttünk.
Kuncog, majd még egyet slukkol. Amíg letüdőzi a füstöt,
hallgat, majd miközben kifújja, az arcomat kémleli.
– Nem hittem volna, hogy kikötsz egy barátnő mellett. Úgy
láttam, olyan vagy, mint én.
 – Akkor ezt elnézted.
– Ezt el. – Ujjai között szétmorzsolja a spangli picurka
maradványát, s az szerteszóródva hull a földre. – Ideköltözöl,
vagy csak látogatóba jöttél?
– Csak látogatóba. Egy hétre.
– Micsoda véletlen! Én is. – Ugyanazt a hamiskás mosolyt
villantja rám, mint tavaly néhány másodperccel azelőtt, hogy
lement nálam keszonba. Fogadok húsz dolcsiba, hogy ugyanolyan
pontosan tudja, mit csinál, ahogy annak idején is tudta. – Mesélj
a csajodról!
Ha itt ácsorgok, és emlékeket idézgetek valakivel, akivel
órákat töltöttem bódult barangolásban, az nem a legjobb módja
annak, hogy hűséges maradjak Echóhoz.
– Mennem kell.
– Nagy csibész voltál, Noah, de egyáltalán nem balfék. Most
úgy beszélgetünk, mint két régi haver.
Tévedésben van velem kapcsolatban, ahogy néha Echo is.
Balfék vagyok, és pláne az voltam, amikor megkettyintettem.
– Nem vagyunk haverok.
Lebiggyeszti a száját.
– Oké, ezt megkaptam, de tény, hogy baromira kiélveztük
egymás testét. Most együtt fogunk dolgozni, és amit a
balfékségről mondtam, azzal arra céloztam, hogy rossz a
lelkiismereted. Szóval, ha nem tévedek, megtaláltad az igazit, aki
jó útra térít.
Megdörzsölgetem a tarkómat. Többek között ezért utáltam
félrelépni. Az illető csaj esetenként ütőkártyához jutott, amit
bevethetett ellenem, és teljes joggal.
Végül is miért ne szánnék rá erre a csajra kétpercnyi csevejt,
ha azután tiszta lappal indulhatok?
– Meg, de inkább ő talált meg engem.
Bólint, mintha valami irtó fontos dolgot közöltem volna.
– Na és mennyire térített jó útra? Belevágtál a
továbbtanulásba?
Kiráz a hideg, mintha mesterlövész szegezné rám fegyvere
csövét.
– Ja.
– Mikor fordult elő utoljára, hogy nem a csajod társaságában
buliztál? Tudod, mint aki tizennyolc éves, nem pedig kilencven.
Hát azelőtt, hogy a kapcsolatunk komollyá vált.
– Mit számít az?
Cipője orrával egy zöld üvegcserepet rugdos.
– Többet számít, mint hinnéd. Hozd el a csajodat, hogy
megismerhessem a versenytársamat.
– Nincs semmiféle verseny – felelem.
– Jaj, Noah! – Ellöki magát a faltól, és hátrálva lépked a
túloldali utca felé. – Az élet örökös verseny.
Figyelem, ahogy távolodik a múltam. Ez pompás beszélgetés
lesz Echóval. „Tudod, hogy én akartam itt tölteni egy hetet, és
ezzel megfosztottalak a lehetőségtől, hogy további galériákat is
fölkeress, mielőtt hazamegyünk. Hát most óriási hírem van:
keféltem az egyik itteni pincérlánnyal, és szeretne
megismerkedni veled."
Rezeg a mobilom, előhúzom a zsebemből, hogy elolvassam az
Echótól jött SMS-t. De összevonom a szemöldökömet, mert
Isaiah nevét pillantom meg. Merre jársz?
Én: Vailben.
Isaiah: Szállás?
Én: Fir Tree Fogadó, 132-es szoba.
Isaiah: Reggel talizunk.
– Bakker!
Elfelejtettem szólni Echónak Isaiah-ról meg Bethről.
 ECHO
AZT HISZEM, A HEGYLÁNC T ÖVÉBEN MEGBÚJÓ Vail a legszebb
kisváros, ahol eddig jártam. Apró házakkal szegélyezett,
macskaköves utcái mintha egy bájos svájci alpesi faluba
röpítenének. Ahány bolt mellett elmegyek, mindről ordít, hogy
méregdrága, és ne nyúlj semmihez, mert ha összetörsz valamit,
kifizettetik veled. Na jó, ez az utóbbi a fagylaltozóra nem
vonatkozik, de királyság lenne, ha rá is vonatkozna.
Anyám üzeneteivel a telefonomon a szállodában gubbasztás
kínszenvedéssé vált, és az egyedül mászkálás sem tudja másra
terelni a gondolataimat.
Az egyik üzletből kézen fogva egy nevetgélő pár lép ki. Szépek
együtt – mosolygós az arcuk, és hasonló az öltözékük. Úgy
festenek, mintha egy divatáruházlánc katalógusából csöppentek
volna ide, és arról csevegnének, mennyire tetszik
mindkettejüknek valami váza. Noah meg én véletlenül sem
csevegünk ilyesmiről.
Váratlanul elbizonytalanít, hogy rosszul öltözöttnek érzem
magam a farmersortban meg kék pólóban, zabolátlanul
göndörödő fürtjeimet fülem mögé dugom, és kardigánnal takart
karomat a mellkasomon összefonva ballagok el egy sor galéria
előtt. A nyár folyamán egy csomó galériát látogattunk meg, és a
kirakatba tett műalkotások színvonalából ítélve, egyik sem volt
ilyen csúcskategóriás, mint az itteniek. Ezeknek még a
mosdójában sem állítanák ki a műveimet. Ha igaz, amit a denveri
igazgatónő mondott, a festményeim valószínűleg mind
szemeteskonténerben végeznék.
Noah a világért sem mondaná, de furdalja a lelkiismeret, mert
megváltoztattuk a programunkat. Nem baj, majd megnyugszik,
ha lelkesen elújságolom neki, mennyi galériát találtam Vailben.
Ez a kitérő az egész életemre kihathat. Talán mégis van még egy
sanszom, hogy bizonyítsak, mielőtt hazaindulunk.
A hátizsákom a vállamon himbálózik – hoztam magammal
vázlatfüzetet meg krétát, hátha megszáll az ihlet. Ihletadó
látványban nincs hiány körülöttem, de ezek a műalkotások...
ajjaj! Ki nem kapna tőlük kisebbrendűségi komplexust?
A galéria kirakatában csodálatos festmény vonja magára a
figyelmemet. Az éjszakai égbolt. Nem a vonalvezetés, nem is a
színválasztás, hanem az ábrázolt csillagkép ragad meg, és
teljesen összezavarodom tőle.
– Mit szólsz hozzá?
– Tessék?
Jobbra pillantok, és egy bozontos, sötétszőke hajú, farmeres-
pólós srác áll mellettem. Idősebb nálam. Gondolom, simán
megvan harminc-valahány. Az az igazság, hogy huszonöt és
negyven között eléggé összeolvadnak a szememben az emberek.
Fölemeli a kezében tartott szatyrot.
– Párszor elmentem itt, és te egyfolytában ezt nézed, úgyhogy
gondolom, tetszik.
Pislogok, nem érzékeltem, hogy ilyen hosszú ideje elvarázsolt
a kép.
– Jó – felelem, mert tényleg az. – Tetszik ez az árnyalás –
intek arra a részre, ahol a feketék kékekkel vegyülnek. –
Kellemesen impresszionista hatást kelt.
A srác a csuklójára akasztott szatyorral zsebre dugja a kezét,
és úgy méreget, mintha folytatásra várna, de arra hiába vár.
– Valami gond van? – kérdezem.
– Nem tetszik neked a kép.
Fölvonom a szemöldökömet.
– Tetszik.
– Nem. – A többször használható bevásárlószatyor
megzörren. – Nem tetszik. Amikor az embereknek tetszik
valami, másképp szoktak nézni, és neked nem úgy csillog a
szemed.
Elunom a faggatást, hirtelen közlöm a hírt:
– Hibás.
– Hogyhogy? – kapja föl a fejét.
– Nem stimmel – ismétlem más szóval, és a csillagkép
közepére mutatok. – Hiányzik belőle egy csillag.
 – Ez művészet. Egy műalkotásban csak az szerepel, amit a
művész megmutatni szándékozott.
– Igaz, de nem hiszem, hogy itt ez a helyzet.
– Miért nem?
Ujjammal arra a pontra bökök, ahonnét hiányolom a csillagot.
– Mert ha ki akarnám hagyni a csillagot, akkor egy árnyalattal
sötétebbre festettem volna ezt a részt. Éppen csak annyira, hogy
a néző kizárólag akkor vegye észre, ha keresi. És valami apró
jelzést is hagytam volna, hogy eltűnt valami igen fontos, valami,
ami érzékenyen érinti a lelkünket. Egy csillagkép létezésének
egyetlen indoka az, hogy részeinek összegzése. Ha elvész egy
alkotórésze... az fájdalmas és visszafordíthatatlan.
A srác egy pillanatig hallgat, az említett részre összpontosít.
– Talán tévedsz a csillagképet illetően.
– A bátyámat Airesnek hívták. Akarva sem tudnám elfelejteni
ezt a csillagképet.
Mázsás súly zuhan a mellkasomra. Nagyon is hosszú ideje
nem emlékeztem meg a testvéremről. Régebben naponta
többször is eszembe jutott, most pedig már tegnap este óta nem
foglalkoztam vele. Pedig hiányzik nekem, mit jelent hát, ha nem
motoszkál nyugtalanítóan minden gondolatomban? Talán
kezdem elfelejteni?
A férfi akkorát sóhajt, hogy szinte nekem fáj, bekullog a
galériába, leemeli a festményt az állványról, és hátraviszi. Noah a
helyemben már javában bazmegezne, de én tartózkodom ettől,
egy szimpla francba! is megteszi. Megszegtem az alapvető
szabályt, miszerint fogjuk be a szánkat, amíg nem tudjuk, kicsoda
a galéria tulajdonosa és a festő, mert ezek a személyek a trójai
falóban, akarom mondani, a többször használható
bevásárlószatyorral közlekedő turista alakjában
rejtőzködhetnek.
Ennyit arról az elképzelésről, hogy összeköttetéseket szerzek
Vailben.
Csak állok, a kép hűlt helyét bámulva tűnődöm, vajon
megmenthetném-e még valamilyen úton-módon a helyzetet,
például azzal, hogy „nem így értettem”, vagy „krekket szívtam,
mielőtt idetévedtem”, vagy „elraboltak, és robbanómellényt
szíjaztak rám, és ha nem fikázom mások festményeit, akkor a
levegőbe fog repülni egy távolsági busz”.
Hát nem valószínű, hogy ezt megkajálja.
Sarkon fordulok, és megkezdem szégyenteljes
visszasomfordálásomat a szállodába. Rezeg a mobilom. Előhúzom
a zsebemből, és abban a pillanatban a homlokomat ráncolom,
ahogy meglátom a terapeutám, Mrs. Collins nevét. Ez olyan,
mintha a nő értene a telepátiához.
Ő: Mit szólsz hozzá, ha holnapra időzítjük a skype-ot?
Megtorpanok a macskaköves utca közepén, majd sűrű
bocsánatkérésre kényszerülök, mert egy kézen fogva haladó pár
szétválik, hogy jobbról-balról kikerülhessen.
Én: Apám mondta el magának?
Ő: Micsodát? :)
Én: Azt, hogy anyám telefonált!
Mégiscsak kitört belőle a kiképző őrmester, a mániákus
dirigáló. Két hónappal tovább bírta, mint gondoltam, de végül
beleavatkozott a terápiámba.
Én: Úgy volt, hogy békén fog hagyni!
Telik-múlik az idő. Gyanúsan sok idő. Mrs. Collins talán úgy
döntött, leszáll rólam, és a saját életével foglalkozik. Épp
visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, amikor ismét rezeg.
Ő: Nem ő mondta el.
Leesik az állam. Noah-nak annyi.

A szállodai szoba padlóján ülve, a rajztömb üres lapját

bámulom, és a halántékomat dörzsölgetem. Úristen, mit
műveltem? Az adott pillanatban okos húzásnak tűnt. Mit
okosnak, a legzseniálisabbnak az emberiség történetében, de
begurultam. Iszonyúan begurultam, és Noah ki fog akadni.
Tutira kiakad.
Noah sosem szokott haragudni rám istenigazából.
Mérgelődik? Igen. Zabos rám? Igen. Erősen bosszankodik? Hát
persze, hogy a fenébe ne? Dühös? Nem.
Megzörren a kilincs, és fél másodperc múlva kattanás
hallatszik, ahogy Noah kulcskártyája kinyitja az ajtózárat. A
hasamra szorítom a tenyeremet, reménykedem, hogy ez megóv
a mai ebédem összetevőinek viszontlátásától.
Noah belép, és abban a pillanatban elmosolyodik, ahogy
meglát. Borzalmasan borzalmas ez az elbűvölő mosoly. Az a fajta,
ami tudatja velem, hogy Noah hihetetlen mértékben szerelmes
belém. A haja félig eltakarja sötét szemét, és amikor az arcán
megjelenik a széles vigyor, észreveszem rajta a félnapos borosta
vonzó, férfias árnyékát.
Micsoda irtózatosan képtelen szitu: a pasim boldog.
Legszívesebben azonnal a föld alá süllyednék.
– Minden oké? – kérdezi, miközben az extra széles
franciaágyon fekvő bőröndjéhez indul. Félméternyi távolság sincs
köztünk, de mihelyt kinyitja a bőröndöt, azt kívánja majd,
bárcsak a fél világ választaná el tőlem.
Miután nem válaszolok, folytatja:
– Ma este nagykanállal eszünk, étteremben vacsizunk.
Denverben, a tárlat után akartalak elvinni valahová, de hát...
De hát Denverről kiderült, hogy a pokol legmélyebb bugyra.
Elkezdi kicipzározni a bőröndjét, és kifújom a levegőt, hogy
megakadályozzam az öklendezést.
– Noah – próbálom félbeszakítani, de meg sem hallja
bátortalan hangomat, mert észbe kap, hogy rossz rekeszt nyitott
ki.
– Finom helyre megyünk. Tudom, hogy a tegnap esti ingem
mosásra szorul, de valahol van egy másik rendes ingem. Te
választod a helyet, és ne görcsölj a pénz miatt! Megérdemled a
legjobbat.
– Nem, dehogyis.
Tényleg nem. Egyáltalán nem.
Megáll a keze a cipzáron, ahogy rám pillant, és a szívem
görcsösen összerándul. Noah mindjárt föl fog robbanni, és kő
kövön nem marad.
– Én szeretném – mondja. – Egyébként is beszélnünk kell.
A cipzár zizegése újrakezdődik. Talpra ugrok, és úgy rontok
Noah-ra, mint egy sorhátvéd a tojásfoci kupadöntőjében, csak az
a különbség, hogy az én ötvenöt kilómtól Noah meg sem rezzen.
– Várj!
Lefeszegetem a kezét a bőröndjéről, de elkapja az ujjaimat.
– Mit művelsz?
 – Ne haragudj! – Egyik lábamról a másikra állok, és minden
ízemben remegek, mert ez iszonyú gáz. – Ne haragudj, de SMS-
eztél Mrs. Collinsnak, és elmondtad neki, hogy anyám telefonált,
és azután Mrs. Collins SMS-ezett nekem, és baromi dühös
lettem, mert apám szokott így bekavarni, és nem az apámmal
akarok járni. Ő örökké dirigál, ez a mániája, de neked nem,
úgyhogy nem értem, miért szóltál Mrs. Collinsnak. És annyira
berágtam, hogy ezt műveltem, de már megbántam, rettenetesen
sajnálom.
Sötét szeme az arcomat pásztázza.
– Mrs. Collins mondta, hogy szóltam neki?
– Azt írta, te mondtad el. – Villámcsapásként hasít belém a
harag és a fájdalom, elrántom a kezemet, ahogy eszembe jut,
miért csináltam ezt. – Hogy tehettél ilyet? Ha nem akarok
anyámról beszélni Mrs. Collinsszal, az az én dolgom, nem a tiéd.
– Nem én mondtam el neki – világosít föl.
– De hát ha nem te... – Kiszalad a vér az arcomból, elszédülök.
Levegőt vennék, de elakad a számban. – És nem is az apám...
– Rosszul vagy? Ülj le gyorsan, picim!
Fénypontok gyulladnak ki a szemem előtt, és egy
másodpercig mutatósnak találom őket. Fülsértő csengés fojt el
minden más hangot. .. egyetlenegy kivételével.
– Bazmeg!
NOAH

A T ENYEREMMEL DÖRZSÖLGETEM a tarkómat, és ahogy

belélegzek, tiszta klór a levegő. Kínomban elröhögöm magam,
mert hát mi a szart csinálhatnék?
– Borzasztóan sajnálom.
Echo mellettem áll, kétségbeesetten átöleli magát, és olyan
szánnivalóan néz föl rám, mint egy kiskutya. Amikor rádöbbent,
hogy az anyja lépett érintkezésbe Mrs. Collinsszal, nem pedig én,
olyan vad zihálásba kezdett, hogy majdnem elájult. Totál
beparáztam, de miután leültettem, és adtam neki egy korty
vizet, újra normálisan lélegzett.
Nem igazán bírok haragudni valakire, ha éppen annak örülök,
hogy nincs rosszul, meg aztán... szóval, tökös csaj ez az Echo.
– A bokszeralsóm beleszorult a szűrőbe.
Hirtelen behunyja a szemét, és kinyújtom felé a kezemet,
közelebb húzom magamhoz.
– Minden rendben, picim. Nincs semmi baj, semmi gubanc...
feltéve, hogy a szálloda nem szagolta ki, máskülönben ma
sátorban alszunk.
Kivétel nélkül minden egyes ruhadarabom a téglalap alakú kis
fedett medence vizének felszínén úszik, vagy lesüllyedt a
fenekére. Szavaink visszhangoznak a zárt térben, de legalább az
az egy körülmény a kezünkre játszik, hogy pillanatnyilag rajtunk
kívül egy lélek sem tartózkodik az uszodában.
Echo felnyög, és a mellkasomra hajtja a fejét.
– Az összes ruhádat behajigáltam az úszómedencébe meg a
jacuzziba. Biztos haragszol.
A jacuzziba. Erre eddig még nem jöttem rá. Hát persze, az
ingem annak a tetején lebeg.
– A francba!
– Borzasztóan sajnálom – motyogja megint az egyetlen
szárazon maradt ingem anyagába. – Dühös vagy?
Hogy dühös vagyok-e? Hátralépek Echótól, és jobbra rántom
a nyakamat. Nem ugrálok örömömben, de dühös? A szűrő kilöki
egy pár zoknimat. A rohadt életbe!
Behajlítom a térdemet, egy mozdulattal ledöntöm a lábáról
Echót, és ugyanazzal a lendülettel beküldöm a medencébe.
Felfröccsen a víz, helyenként eláztatja a pólómat és a
farmeremet, de momentán fütyülök rá.
A medence szélénél leguggolok, és figyelem, ahogy Echo
fölrúgja magát a fenékről. Vörös haja szerteszét terül a vízben, és
amint a felszínre bukkan, a fejéhez tapad. Echo köhög, majd
mohón kapkod levegő után. Vakuljak meg, ha nem dögös az én
szirénem csuromvizesen és csapzottan.
– Most boldog vagy? – kérdezi félig fuldokolva.
– Legalább nem dühös – felelem.
– Elfelejtetted hozzátenni, hogy már nem.
– Bocsi. Már nem.
Echo nevet, és vele mosolygok, azután mélyet sóhajtok. Az
elmúlt pár nap olyan, mintha állandó tűzharc közepette egy
üvegfalon vonszolnám át Echót. Ha tudtam volna, hogy Echo
vízbe dobása föloldja a feszültséget, hamarabb sort kerítettem
volna rá. Ez egyébként önmagában a bemerítkezéses keresztelés
mellett szóló érv.
Echo némi erőfeszítéssel kibújik a cipőjéből, és kidobja a
betonra. Azután lehámozza magáról a kardigánt, azt is félrelöki.
Igyekszem megjegyezni magamban, hogy majd lenyúljam, ha
nem figyel oda.
– Tényleg nagyon sajnálom. – A medence közepén tapossa a
vizet, és szívfájdító árnyék suhan át az arcán. – Eleve abból
indultam ki, hogy anyám semmiképpen nem kereshette meg
Mrs. Collinst. Tudod, hozzászoktam anyám távollétéhez. Ez
valahogy... nem is tudom. – Tenyerével a vízre csap. – A
francba, Noah! Tök zavaros ez az egész.
– Vágom.
– Tényleg?
Kétségbeesett arckifejezése ugyanazt a tébolyt tükrözi, ami a
bensőmet marcangolja.
– Ja. Tényleg.
 – Sajnálom – mondja ismét. A zárt tér süket csöndjében
bocsánatkérése ünnepélyesnek tűnik. – Ezt az egészet.
– Én is. – Echo körül fodrozódik a víz, ahogy a felszínen tartja
magát, és a hullámok végül elérik a medence hozzám
legközelebbi falát. – Ideje kihalászni a farmereket.
Elhúzza a száját, és teljesen ledöbbenek.
– Mi az?
– Nem tudom kinyitni a szememet a víz alatt.
– Hülyéskedsz.
– Nem – hallatszik a bátortalan beismerés.
Beszarok. Fölegyenesedek, leveszem a pólómat, lerúgom a
cipőmet és a zoknimat.
– Na és ez a farmered? – kérdezi Echo. – Magunkban
vagyunk, és részemről okés, ha bokszerban úszkálsz. Legalább
egy szerelésed maradjon szárazon.
Lepillantok a farmeremre, éppen csak takarja a csípőmet.
– Ez ma nem bokszeros nap.
Echo alámerül, és először csak a szeméig bukkan föl újra,
azután lassan az álláig.
– Egyszer még rohadt nagy bajba sodorsz bennünket.
– A bajkeverés egyelőre a te reszortod, picim. Betörés az
iskolapszichológus irodájába...
– Az te voltál!
– ...ruhadobálás a medencébe. – Lefröcsköl, ahogy hátrarúg.
Megrázom a fejemet, hogy eltávolítsam a vizet a hajamból. –
Ezért még megfizetsz, királylány.
– Ahhoz előbb el kell kapnod – cukkol, miközben egy úszó
rongycsomóért nyúl.
A kedvenc fekete pólóm vizes csattanással vágódik ki a
betonra.
– Nem gondolod, hogy kicsit beképzelt vagy ma este?
Imádom, ahogy fölcsillan a szeme.
– Zsinórban három évig viseltem az úszóbajnoki címet.
Erről nem tudtam.
– Akárcsak én. Harmadiktól ötödikig. És te?
Még szélesebb vigyort villant rám.
– Lilával ketten indultunk a kerti babapancsolói versenyben.
Aztán az oviban sem akadtam legyőzőre.
 – Hú, de megijedtem.
Az egyméteres rész felé indul az összegöngyölt zoknikért, én
pedig a mély vizet veszem szemügyre. Farmerkupac borítja a
lefolyót. Vajon hány negyeddollárost kell bedobni, hogy a
szárítógép mindegyikkel megbirkózzon? Mindegy. A válasz nem
hozza ki a vízből a holmimat. Ahogy apámtól tanultam, magasba
emelt kézzel fejest ugrok.
 ECHO
TETŐTŐL T ALPIG CSÖPÖGÖK, és úgy didergek, hogy tutira
agyrázkódást fogok kapni. Noah-val iszkolunk a folyosón,
fejenként fél mázsa csuromvizes ruhát cipelünk. Na jó, csak én
iszkolok, Noah többé-kevésbé peckesen lépked, és én csak
negyed mázsát viszek, az összes többi Noah vállán nyugszik.
Olyan durván reszket a kezem, hogy kétszer is mellényúlok a
kulcskártyával, és megkönnyebbülten sóhajtok föl, amikor az
ajtó kattanva kinyílik. A légkondicionáló, amit korábban a
legalacsonyabb hőmérsékletre állítottam, mostanra
egyértelműen a legádázabb ellenségemmé vált, nyakig libabőrös
az egész karom.
– A francba, Echo! Te húst fagyasztasz?
– Melegem volt.
Noah a padlón egy halomba hányja a ruháit, és visszaigazítja a
hőszabályzót északi-sarki télről olyan fokozatra, ami végül
trópusi hőséget fog eredményezni.
– Ez komoly? – kérdezem. – Aludni is akarunk majd ebben a
szobában.
– Nyertél a lottón?
Jogos. Még ha a rajtunk lévő ruha nem ázott volna el a
medencében, a szállodai szárítógép akkor is egy vagyonért hozná
többé-kevésbé nyirkos állapotba a cuccokat.
– Szóval mi a terved?
– Szétteregetünk, és fűtjük a szobát ezerrel. De előbb
lezuhanyozunk.
A zuhany puszta említésére én is ledobom a
ruharakományomat. Soha életemben semmire nem vágytam
úgy, mint most a forróságra, ami az izmaimon át a csontjaimig
hatol. Hideg vízcsepp gördül le a homlokomról az arcomra, onnan
meg a mellkasomra. Vacog a fogam, és Noah a hang hallatán
végigmér.
– Gyerünk, mielőtt kihűlsz!
– Előreengedsz?
– Azt hitted, megvárakoztatlak?
Noah belép a fürdőszobába, én követem, közben a karomat
dörzsölgetem. Félrehúzza a zuhanyfüggönyt, és előrehajol, hogy
megnyissa a vizet.
Úristen, micsoda dögös pasi. A farmere olyan alacsonyan
simul a csípőjére, hogy ha nem mondta volna, akkor is tudnám,
hogy nincs rajta bokszer. Pompázatos hasizmai egytől egyig
gyönyörűen kidomborodnak, és a jól kidolgozott izmok alatt még
egy tükörsima sáv is kilátszik a bőréből, ami már igencsak intim
tájékhoz vezet.
Melegség önti el a hasamat. Jólesne, ha az egész testemet
elöntené. Víz csobban a kádba, és elkerekedik a szemem, amikor
Noah átpöccinti a farmere gombját a lyukon.
– Te mit csinálsz? – kérdezem.
Az ajka lassan arra az elvetemült vigyorra nyílik, amit nagyon
is jól ismerek. Jaj, banyek. Ez egyszerűen banyek.
– Fázom, Echo, ahogy te is. Egy forró zuhany csábítóan
hangzik, igaz?
Némán bólintok, félek, hogy ha megszólalnék, nyüszítenék
beszéd helyett. Noah-val bolondoztunk már, nem is keveset.
Smároltunk, tapiztunk, és ledobtuk magunkról a textilt olyan
pillanatokban, amikor fölforrósodott a légkör, de mindig
megmaradt köztünk valamiféle diszkrét hangulat.
Bizonyos ruhadarabokat magunkon hagytunk, amikor a többi
lekerült. Teljes leleplezés helyett alájuk vándorolt a kezünk. Ha
pedig túlszaladtunk a rendes határainkon, és a kelleténél jobban
fölforrt a vérünk... olyankor akadt egy takaró, vagy egyik
alkalommal Noah fekete bőrdzsekije.
Az után a fincsi éjszaka után soha többé nem bírom ki pirulás
nélkül, ha bőrszagot érzek.
Most azonban Noah a szállodai fürdőszoba közepén állva azt
sugallja, hogy vetkőzzünk le teljesen, bújjunk össze a
zuhanyfüggöny mögött, és... hát... fürödjünk. Ez olyan...
bensőséges dolog.
– Én a...
 És Noah lehúzza a farmere cipzárját. Azonnal sarkon fordulok,
és tükörképem megerősíti a bennem zajló égszakadás-
földindulás érzését. Zöld szemem sápadtságomhoz képest
rikítóan zöld, csapzott hajam a fejemhez és az arcomhoz tapad.
Libabőrös a karom, és szinte rázkódik a testem.
Noah-ról nehezen akar lejönni a vizes farmer, de megbirkózik
vele, és meztelen teste a tükörben magára vonja a tekintetemet.
Imádom a nyers erőt, amit a lapockája sugároz, a gerince
vonalát, ami továbbvezet a... kiszárad a szám... jaj, banyek... a
fenekéhez, az pedig... hogyan írjam le a természetnek ezt a
remekét?
Minden porcikája szexi, és most még le is hajol, hogy lehúzza a
farmert a lábfejéről...
– Ha velem zuhanyozol, alaposabban megszemlélhetsz, Echo,
és közben fölmelegszel.
– Csak hozom a... a pizsimet... hogy kéznél legyen... amikor...
befejezzük.
Vagy mit tudom én.
– Befejezzük? – ismétli cukkolódva. – Alig várom, hogy
befejezzük.
Magamban visítva, félig megfordulok, és lendületesen célba
veszem azt, amit az ajtónyílásnak vélek, de helyette a fal
kiszögellésébe ütközöm.
– Juj!
Két kézzel a homlokomhoz kapok, nyilván betört a fejem,
vagy minimum behorpadt. Én vagyok a legbénább csirke a
földkerekségen.
– Echo? – rezdül aggodalom Noah hangjában, de csak
legyintek, miközben odasandítani sem merek.
– Menj nyugodtan! Semmi bajom. Én csak... na menj már!
De nem megy, egy melengető kéz nehezedik a vállamra, és az
ujjaim lejjebb csúsznak, hogy egészen eltakarják az arcomat.
Most már legalább az fölforrósodott.
– Meztelen vagy, Noah.
– Igen, tudok róla. Nincs itt semmi olyan, amit még ne láttál
volna... mutasd, mennyire ütötted meg magad!
– Semmi bajom.
– Beverted a fejedet, és szeretném megnézni.
 – Még nem is.
– Mit még nem is?
– Még nem is láttalak – hebegem ujjaim rácsán keresztül. –
Ott lent. Egészen. Mindig vigyáztam... hogy ne nézzek oda.
Tovább zubog a víz a kádba, és átfut az agyamon a kérdés,
hogy vajon nyitva maradt-e a lefolyó, máskülönben elárasztjuk a
helyiséget. Noah a hüvelykujjával megdörzsölgeti a nyakamat.
– De a kezeddel...
– Igen, tudom – szakítom félbe.
Igen, hozzányúltam, de nem szükséges társalogni róla.
– És mégsem...
– Nem!
Tényleg nagyon nem szeretnék tárgyalni erről, és az sem
hiányzik, hogy Noah hangosan kimondja, mit tettem vagy nem
tettem, mert az pont olyan, mintha azt hangsúlyozná, hogy az
egyik oldalon túlszedtem a szemöldökömet, vagy egyenetlenre
van vágva a frufrum, vagy mit tudom én, kínos, és kész!
– Láttad már egyáltalán egy fiú...
A-tya-úr-is-ten!
– Igen.
– Tényleg?
– Nem.
Banyek, úgy, de úgy szeretnék a föld alá süllyedni.
Noah keze lesiklik a karomon, azután magához ölel. A melle a
hátamhoz simul. Lehajtja a fejét a fülemhez.
– Engedd le a kezedet! – suttogja.
– Hogyisne!
Az agyam azt skandálja, hogy úgysem tudsz rábeszélni, majd
megtoldja egy bibibível.
– Figyelj, picim, simán hátrafordítalak, fölültetlek a mosdóra,
és addig csókollak, amíg rám nem nézel.
És ő nyer. Leeresztem a kezemet, és a tükörben elkapom a
tekintetét.
– Nincs semmi baj – mondja.
– Csak én vagyok... – Mi is vagyok? Agykárosult? Idióta?
Kisiskolás, aki üvegforgatóst játszik? – Bár másmilyen lennék.
– Nekem pont megfelelsz így. – Oldalról megcsókolja a
nyakamat, és szó szerint megroggyan a térdem az ajka
melegétől, ahogy a hideg bőrömhöz ér. – Zuhanyozz le! Addig
kiteregetem a ruháimat száradni, azután én is letusolok.
Elenged, de elkapom a kezét.
– Várj! Zuhanyozz velem!
– Echo...
– Nem kell ez.
Hátraperdülök, és nem sok választ el attól, hogy toporzékolni
kezdjek. Igenis vágyom erre, és elegem van abból, hogy
mentegeti a hülye félelmemet, mert az tényleg nem más, mint
hülyeség.
Eltökélten Noah szemébe nézek, mert ha lejjebb kezdek
bámészkodni, valószínűleg anafilaxiás sokkot vagy rángógörcsöt
kapok. A Noah szemöldöke között máskor sima bőrsáv ráncokba
gyúródik, mialatt a homlokomon az ütközés helyét stíröli.
Megremegek, amikor ujjait finoman végighúzza azon a területen,
de remegésem most nem arról tanúskodik, hogy fázom.
– Szóval? – kérdezem, hogy megtörjem a hallgatást, mert a
víz csobogása különös vákuumhatást eredményez. – Most mi
lesz? Meghalok?
A válasz igen. Belehalok a szégyenbe.
Noah két kezébe fogja az arcomat, megcsókolja a zúzódást, és
ettől valami megenyhül bennem. Fagyott izmok engednek föl. Az
ajka lejjebb siklik – megpuszilja az orrom hegyét –, azután
hátradönti az arcomat, és gyöngéden rányomja a száját az
enyémre.
Lassan csókol. Valósággal megbénul tőle a szívem, és amikor
újra dobogni kezd, nem a szokott ütemben lüktet tovább. Ez a
csók elmossa félelmeimet, és automatikusan hátrahajtom a
fejemet, némán könyörgök folytatásért.
Noah nyelve az ajkam közé csúszik, teret engedek neki.
Minden ízemben fölpezsdül az élet. Simogatja a derekamat, a
combomat, érintése mindinkább fölszítja a tüzet, ami az elmúlt
két hónapban egyre hevesebben lobog bennem.
A fenekem alatt állapodik meg a keze, és mielőtt közelebb
húzódhatnék hozzá, fölemel, a mosdóra ültet. Fölszisszenek,
tágra nyílik a szemem. Úgy mosolyog rám, hogy azonnal újra
totálisan belészeretek.
– Azt mondtad, csak akkor csinálod ezt, ha nem engedem le a
kezemet, és nem nézek rád – cukkolom.
– Mit felelhetnék erre, Echo? Amint kilátásba helyeztem a
dolgot, már el is volt intézve. Erősségem, hogy amit elképzelek,
valóra váltom veled.
Kuncogok, Noah arca pedig egyre komolyabb, miközben a
hüvelykujjával megcirógatja az arcomat.
– Biztos, hogy velem akarsz zuhanyozni?
Nem.
– Igen.
Hármat pislogok.
– Na persze – neveti el magát Noah.
– Mit szólsz hozzá, ha meg akarok bizonyosodni róla?
NOAH

ECHO KÉTSÉGBEESETTEN megragadja a kezemet.

– Tényleg szeretném. Kívánom.
Én pedig őt kívánom, de a rohadt életbe, csak akkor teszem
meg, ha száz százalékig biztos magában. Sajnos nemegyszer
csaltam már lányokat olyan szituba, amit aztán megbántak.
Bármennyire élveztem a feldobottságot, amit a nyalifalizás
nyújtott, utáltam a neheztelésüket, miután rádöbbentek, hogy
túl messzire mentek velem. Rühellettem a mísz képüket, amikor
leesett nekik, hogy amit adtak, azt többé nem vehetik vissza, és
énrám pazarolták el.
Szeretem Echót, és eszemben sincs bántani, márpedig neki
korai lenne ez.
– Várhatunk még.
– Unom a várakozást – vágja rá, és ledermedek. Még sosem
tett efféle kijelentést. Belekapaszkodik a testéhez tapadó vizes
póló nyakába. – Unom a saját hülyeségemet. Ennek a mostani
útnak meg kellett volna változtatnia engem. Arra számítottam,
hogy többé válok tőle, és tessék, két hónap elteltével is
összevissza hebegek-habogok, mint egy hülye kisgyerek, pedig a
jövő héten már hazamegyünk, és minden marad a régiben. Én,
te, anyám, apám, minden.
Na jó. Ez a beszélgetés jócskán elkanyarodott a zuhanyozástól,
és Echo teste megint úgy remeg, mintha a hideg rázná. Ha
tovább ácsorgunk a fürdőszobában, garantáltan lefagy a tököm,
Echo pedig lassanként jégtömbhöz hasonlít.
– Echo...
Nem tudom, mi a fenéhez kezdjek, így is, úgy is elszúrtam.
– Szeretném – ismétli.
– Oké.
– Oké – visszhangozza.
 Mégsem gyorsulnak föl az események.
– Először én állok a zuhany alá, azután te is jössz, és ha
bármikor meggondolod magad, én kiszállok.
– Oké – dünnyögi.
Rámeredek. Ő a plafont bámulja.
– Le kéne vetkőznöd. – Azután újra fölmérem a helyzetet. –
Vagy nem. Zuhanyozhatsz teljesen felöltözve, engem nem zavar.
Ez nem kifejezetten minden férfi álma, de ha Echónak így
könnyebb...
Legörbül a szája.
– Most utálsz?
– Dehogy. – A pólója szegélye alá csúsztatom az ujjaimat. –
Segítek, ha akarod.
Végre viszonozza a tekintetemet, és imádom, ahogy csillog a
szeme.
– Az bizonyára nagyon terhes neked.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje.
Fölemeli a kezét, és valami hirtelen életre kel bennem, ahogy
fölemelem a bőréről az anyagot, és lehúzom róla a pólót. Egy
pillanatra behunyom a szememet, nehogy felnyögjek: fekete
csipke melltartó van rajta. Átlátszó fajta. Felőlem életem végéig
mindennap viselhetné ezt a cicifixet, én térdre hullva rajonganék
érte.
– Várj, kitalálom – szólal meg. – Stírölsz.
– Nem stíröllek. Az emlékezetembe véslek. Megragadom a
csípőjét, és lerántom a mosdóról magamhoz. – Gyönyörű a
tested. Akinek van szeme, megnéz magának. Ugyanilyen a
bugyid is?
– Nektek, srácoknak az egymáshoz passzoló fehérnemű a
dilitek?
– A magamfajta egyszerű lélekre zavaróan hathat, ha
egyidejűleg sokféle inger éri.
Nevet, és szívet melengető a hangja.
– Úgy látszik, eszelősen igyekszel összpontosítani.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztetem, mert a jelek
szerint úgy döntött, magán hagyja a ruhát. Nem fogom
vetkőzésre csábítani, bár viaskodom az ösztöneimmel.
Echo leereszti a kezét, és megbabonázva figyelem, hogy
kigombolja a farmerét, és zizeg a cipzár. A mindenit, ez a lány
sosem hagy cserben.
– Passzol – állapítom meg.
– Mert tudom, hogy neked az tetszik – mondja halkan.
– Lépésről lépésre fogunk haladni.
Ujjaimmal a hajába szántok, és két ajkam közé fogom az alsó
ajkát. Édes illata eláraszt, és amikor a nyelvével végigsimít az
ajkamon, minden egyes sejtem sisteregni kezd.
Ha nem állok azonnal neki baseball statisztikai adatokat
sorolni magamban, akkor tutira el sem jutunk a kádig. Odébb
tépek, és elhúzom a zuhanyfüggönyt.
– Csak zuhanyozunk. Ha azt akarod, hogy a másik oldalon
maradjak, ott maradok. Nem csókollak meg. Egy ujjal sem
nyúlok hozzád.
Echo rám villantja szirénmosolyát.
– És ha nekem szottyan kedvem, hogy megcsókoljalak?
– Ki akarsz nyírni?
Nevet. Belépek a kádba, azután behúzom a függönyt,
miközben lecsúsztatja a farmerét az alsóneműjéről. Ha Echo
megcsókol, hozzám ér, a francba, az is elég, ha csak úgy néz rám,
menten eldurran az agyam.
Fölhúzom a gombot, mire a víz nem zubog tovább a csapból,
sípol a csőben, majd kifröccsen a zuhanyrózsából. Gyorsan jobbra
rántom a kart, ezzel teljesen elzárom a meleg vizet, és
lehorgasztom a fejemet, hagyom, hogy a jéghidegen rám zúduló
zápor lehűtse forrongó indulataimat. Amikor a függönykarikák a
tartórúdhoz zörrennek, hátrasandítok, és ismét melegebbre
állítom a vizet. A mindenit, de szép ez a lány!
 ECHO
NOAH A VÁLLA FÖLÖTT HÁTRAKUKUCSKÁL, legelteti rajtam a
szemét. Vadság szikrázik benne, ami hirtelen túlfűtött
izgatottságot gerjeszt bennem.
Gépiesen megrándul a karom, hogy eltakarjam magam, de
csak azért is az oldalamhoz szorítom. Noah állítólag már
mindenemet látta, de hátha nem egyszerre mindenemet, hanem
különböző időpontokban más-más részeimet, és talán beburkolt
a jótékony félhomály.
Megdörzsölgetem a bal karomon a forradásokat, miközben
Noah letörli az arcáról a vízcseppeket. Nem mindennapi látvány
a szemébe lógó hajtincseivel, amik a víztől sötétebbre
színeződtek. Nedvesen csillogó bőrén a cseppecskék
hangsúlyoznak minden kidomborodást, az izomkötegek között
húzódó minden bevágást.
– Szép vagy! – nyújtja a kezét.
Mély lélegzetvétel után megfogom, és belépek a kádba.
Összekulcsolom a kezünket, és úgy kapaszkodok belé, mintha
csak az tartana egyben, hogy nem engedem el. Közelebb von
magához, és úgy fordul, hogy a forró víz őhelyette engem érjen.
Egészen intim testrészeim préselődnek hozzá, és megfontoltan
mélyet sóhajtok, nehogy hiperventiláljak.
Meleg víz csorog le a vállamról a mellemre, és beférkőzik a
kettőnk közötti képtelenül parányi résekbe. Esküdni mernék,
hogy ezalatt még inkább fölforrósodik. Noah áthelyezi a
súlypontját, a teste könnyedén siklik az enyémen. A súrlódás
hiánya különös benyomást kelt – fokozott érzékenységet,
tudatosságot... éhséget.
Megnyalogatom az ajkamat, és tiszta víz ízét érzem. Noah
figyeli a fejleményeket, a szeme másodpercről másodpercre
sötétebb. Hüvelykujjammal végigsimítok a csuklóján, pulzusa
lázasan lüktet. Vajon ilyen testközelből Noah is érzi az én
érverésemet?
Fogva tartja a tekintetemet, és magamban hálálkodom neki,
mert ezzel jó mentséget kínál, hogy ne nézzek le. Szeretnék
ugyanis lenézni, de nem akarok lenézni, és ha mégis, akkor
lehetőleg úgy néznék le, hogy Noah ne tudjon róla.
Megszorítja a kezemet.
– Akarod, hogy elengedjelek?
Megrázom a fejemet, majd sikerül bátorságot merítenem,
hogy megszólaljak.
– Nem.
A másik kezével kiszabadítja egy hajtincsemet, ami az
arcomra tapadt. Mintha elektróda érne hozzám, áramütés fut
végig rajtam a fejem búbjától a lábujjaimig.
– Szeretnélek megcsókolni – mormolja.
Időközben elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni.
– Szeretném, hogy megcsókolj – felelem.
Elengedi a kezemet, és ahogy előrehajol, hátrahúzódom, de a
hideg falnál találom magam. Különös bizsergést okoz a
testemben, hogy az egyik oldalról melegít, a másikról hűt valami.
Ahogy Noah hozzám préselődik, a fal átveszi testem melegét, és
hirtelen fölhevülök.
Noah szédítő illata csapja meg az orromat. Teljesen megigéz,
összefut tőle a számban a nyál, és ellazulnak az izmaim. Mintha
érzékelné hajlandóságomat, Noah egyik kezével a derekamat, a
másikkal az arcomat fogja.
Ösztönösen érzem őt, jobban, mint valaha, és várom, hogy
úrrá legyen rajtam a pánik vagy a bizonytalanság, de egyik sem
mutatkozik. Ahogy Noah szemébe nézek, nem érzékelek mást,
csak békességet, s ezáltal magától értetődően természetesnek,
eleve elrendeltnek tűnik ez a pillanat.
– Szeretlek!
De annyira, hogy néha már fáj.
Noah lehajtja a fejét, az orra az enyémhez súrlódik.
– Te vagy nekem az egész világ, Echo. Egyszer, ha majd
készen állsz rá, megmutatom, mennyire.
Vízcseppecskék gyöngyöznek az arcunkon, mintha ingerkedő
kicsi ujjak lennének. A kezem fölfedezőútra indul Noah hátán a
nyakához.
– Talán nemsokára – suttogom az ajkának, amikor az ujjaim a
hajához érnek.
Talán most azonnal.
NOAH

ECHO MÁS, MINT EDDIG, és ahogy az ajkunk összeforr,

lényem minden alkotóelemével reagálok a változásra. Közelebb
húz magához, jobban hozzám simul, és eltűnt a tétovasága.
Összevissza vándorol a keze, és az enyém ugyanígy viselkedik.
Nem bírok betelni a tapogatással, és türelmetlenségemben
egészen a testéhez préselődöm. Mindkettőnket lángok
perzselnek, mindent fölemésztő tűzvészbe hajszolnak.
A nyelvem az ajka közé csúszik, és Echo homorítva hozzám
nyomul. Elfojtok egy horkantást, nehogy megijesszem. A kezem
a hajába gabalyodik, majd végigsiklik nedves testén, kiélvezve
minden egyes érzéki domborulatot.
A csókunk vad, szenvedélyes és mély. Echóval csókolózni
mindig is izzasztó, de ez most minden eddigin túltesz. Mintha
duzzasztógát szakadt volna át, és a felgyülemlett vonzalom
hömpölyögve elborítana mindent.
Echo levegő után kapkod, és a szám végigsúrolja az arcát, a
nyakát – csipkedi, csókolgatja, fölfalja. Oldalra billenti a fejét,
könnyebb hozzáférést enged a nyakához, további fölfedezésre –
alsóbb régiók feltárására buzdít.
– Noah – pihegi olyasformán, ahogy attól fogva álmodtam,
hogy januárban Mike Blairék házánál a falhoz szorítottam.
Az ajkáról felröppenő nevem minden erotikus álmomban
fontos szerepet játszik.
Félig leeresztett szemhéja alól pillant föl rám, és egyszeriben
lassított felvételre vált a világ. Eddig sosem tapasztalt mélység
honol a tekintetében – lusta bujaság, várakozás. A zuhany ferde
szögben ostromolja a testét, a víz lecsorog szépséges idomain, gőz
gomolyog a levegőben, és Echo vörös haja visszarendeződik
göndör fürtökbe.
Lecsúsztatom a kezemet a karján, majd összekulcsolom az
ujjainkat.
– Szeretném, hogy biztos légy a dolgodban.
Megemelkedik a mellkasa, ahogy teleszívja a tüdejét. Egy
pillanatra visszatér az Echónál már megszokott óvatosság,
miközben megszorítja a kezemet.
– Azt hiszem, az vagyok.
Kívánom őt, még soha senkit nem kívántam ennyire.
Eszeveszetten lüktet a testemben a vágy, alig kapok levegőt az
igyekezettől, hogy fegyelmezzem magamat. Vég nélkül
villódznak az agyamban a képek arról, hogy itt és most a
magamévá teszem Echót.
– Nem elég hinni, Echo. Tudnod kell.
Fél kézzel a mellkasomnak támaszkodik, és ellök. Éberen
figyelem, ahogy a hasamat bámulja. Töpreng, mérlegel, és
mozgásteret kell hagynom neki. Szusszan egyet, leejti a kezét, és
az én észbontó kis szirénem lenéz.
Fölkunkorodik a szám széle, ahogy tágra nyílik a szeme.
– Nem – rebegi.
– Mit nem?
– Nem létezik, hogy az beférjen.
 ECHO
NOAH ÉMELYÍTŐ ÖNELÉGÜLTSÉGET SUGÁROZ. Úgy bosszant a
vigyorgása, hogy legszívesebben kupán vágnám, de a
lelkiismeret-furdalás, amiért az úszómedencébe dobáltam a
cuccát, visszatart attól, hogy kötözködjek vele.
Derekára csavart törülközőben teregeti szét a holmiját a
padlón, az asztalon és a székeken, fotelokon. Lényegében minden
szabad felületen. A bicepszére tetovált kereszt megnyúlik, ahogy
vállfára tett ingét a mennyezet alatti légbefúvó nyílásra akasztja.
Ma este láttam Noah-t... mármint mindenestül, és
eszméletlenül nézett ki. Persze tudtam, mire számíthatok,
elvégre nem apácazárdában nevelkedtem. Az iskolában volt
biológiakönyvünk, és szexuális felvilágosításban is részesültem,
de ez most más volt, ott álltam, a saját szememmel láttam őt...
azután sikerült a legiszonyúbb katasztrofális megjegyzést
tennem, miszerint nem létezik, hogy az beférjen.
Vállpántos felsőben meg fiús fazonú bokszeralsóban ülök az
ágyon, és lángoló arcomra szorítom a kezemet. Iménti
kijelentésem vetekszik azzal, mintha gyufát meg egy
marmonkanna benzint adnék egy piromániásnak.
– Nem úgy értettem.
Noah röhög.
– Dehogyisnem.
– Nem, tényleg nem. Arra céloztam, hogy... tudod...
korlátozott a hely, te meg úgy tűntél... szóval nem úgy
gondoltam.
Minek ásom el magam egyre jobban? Már így sem látok ki a
gödörből.
Vajon megszűnik valaha, hogy ez olyan kényelmetlenül
faramuci és gyötrelmes, ugyanakkor furcsán felemelő legyen? A
felemelő részét, az új dolgok felfedezésének izgalmát imádom, de
a kényelmetlen meg a gyötrelmes nélkül simán ellennék.
Noah hátrasandít rám.
– Szóval azt mondod, nem abnormálisan nagy?
– Azt. – Ez hülyén hangzott. – Illetve nem. – Ez még
hülyébben hangzott. – Biztos, hogy normális.
Megmozdul az arcán a borosta, ahogy elmosolyodik. A
derekára tekert törülköző csomójához közelít a kezével.
– Nincs kedved még egy pillantást vetni rá?
Kiszárad a szám, és ügyetlenkedek egy kicsit az
afrofésűmmel, mielőtt a fürtjeimbe merítem. Minden erőmmel
igyekszem lazának mutatkozni, bár a lazaság most teljességgel
lehetetlennek tűnik. Elvégre Noah-t láttam ma este.
– Kösz, nincs, megvagyok nélküle.
– Nem sajnálod, hogy kihagytad a balzsamot? – kérdezi Noah.
Dehogynem.
– Nincs rá szükségem. Ha túlzásba viszi az ember, csak
lelapítja és fénytelenné teszi a hajat.
Egy nyavalyát. Néhány dolog nélkülözhetetlen az életben
maradáshoz: víz, ennivaló, hajkondicionáló. A ritka fogú fésű
milliomodszor akad valami gubancba, már az olló bevetését
fontolgatom. Rengeteg lány vágatja le a haját, amikor egyetemre
megy. Miért ne tartozhatnék közéjük én is?
– Tovább is maradhattál volna – jegyzi meg Noah. – Nem
olyan gyorsan fogyott el a meleg víz, mint hitted.
– Jó... de... előtte már folyattuk egy darabig, és milyen
vendégek lennénk már, ha az összes vizet elhasználnánk?
Noah hümmög, megereszkedik az ágy, ahogy leül rá, és nem
kerüli el a figyelmemet, hogy a törülköző fölcsúszik a combján.
Úristen, ez már a mániám.
– Szóval a kirohanásodnak semmi köze a meztelenségemhez?
– kérdezi olyan hangon, mint aki úgyis pontosan tud mindent, és
komolyan szeretném letörölni a vigyort a képéről. Ahogy
odakukucskálok, ráeszmélek, hogy inkább lecsókolnám.
Azt hiszem, a zuhany és Noah vizes teste és a steppelt
ágyterítő hirtelen izgalmassá változott.
– Semmi a világon.
Két kézzel újra nekigyürkőzöm a gubancnak. A fésű a felső
részen simán átmegy, azután középen elakad. Durván. Fogai a
bőrömet karcolják, de amikor megkísérlem kihúzni, rángatja a
hajamat, azzal fenyeget, hogy tövestül tépi ki.
– Segítsek? – ajánlkozik Noah.
– Nem kell.
– Baromi nagy csomó.
– Intézem. – Ám ahogy átcibálom a fésűt, teljesen
belegabalyodik, ettől még rosszabb a helyzet, az arcomba szökik
a vér, úgyhogy a legszívesebben... – Csessze meg!
Két kézzel az ágyra csapok, tehetetlenül gubbasztok, porig
aláz a tudat, hogy most már az a műanyag bigyó is
beleágyazódott a hajamba. Tessék, most legalább valami másért
is cikizhetnek.
Beindul a fűtés, és felnyögök. A szoba hovatovább szaunának
minősül. Noah áthelyezi a súlypontját, és megroggyan a vállam,
mert ahogy meghúzza a hajamat, hátrahanyatlik a fejem. Mintha
azt hinné, képes kibogozni a megagubancot, ami az életem.
– Hiába minden – mondom neki, miközben a hajam
húzkodása egyre közelebb jár a cibáláshoz. – Igazad volt. Azért
spuriztam ki a zuhany alól, mert pucér voltál, és nagyon is kellett
volna a hajbalzsam. Most aztán végleg elcsesztem.
– Nem végleg, picim – feleli gyöngéden.
Ég a szemem, a fene egye meg, még ez is, és az elmúlt néhány
nap súlya szinte maga alá temet.
– Én úgy érzem, hogy végleg.
Noah nem szól semmit, és egyáltalán nem is bánom. Néha
jobban szeretem a csöndet. Jobbra-balra és föl-alá tolódik a
hajam, ahogy Noah próbálja rendbe hozni összekuszálódott
tömegét.
– Mi van, ha nem ütöm meg a mértéket? – kérdezem, és a
hajam ide-oda mozgása egy pillanatra abbamarad.
Még engem is meghökkent a kérdésem.
– Hogyhogy?
Noah a hátam mögött egyik kezében gubancos hajamat, a
másikban a beékelődött afrofésűt egyensúlyozza, így szó szerint
mozgásképtelenné váltam, mégis viaskodom az ösztönös
késztetéssel, ami arra indítana, hogy kirohanjak a szobából. Vagy
a világból.
– Nem érdekes.
 – De, ki vele, Echo!
Összekulcsolom az ujjainkat, azután elhúzom a kezemet. Noah
türelmesen hallgat, közben folytatja a hajam kibogozását. Ahogy
a fésűhúzások egyre nagyobb területen mozgatják meg a
hajamat, érzem, hogy a haladék lassan lejár. Noah nem fogja
ejteni a témát, és ezt talán én sem szeretném.
Már nyitom a számat, hogy elmondjam neki az igazságot, de
inamba száll a bátorságom.
– Elbénáztam az egyetlen esélyemet, hogy Vailben
kapcsolatot teremtsek egy képzőművészeti galériással.
– Mégis hogyan? – Noah egy pillanatra elhallgat, amíg az
ujjaival feszegeti a csomót. – Megmutattad neki a munkáidat, és
rájött, hogy hozzád képest sehol sincs?
Fölnevetek, majd sóhajtok. Bár úgy lenne! Most azzal a
tudattal mehetek haza, hogy lebőgtem, semmire sem jutok a
műveimmel. Legalábbis az anyám segítsége nélkül nem, az pedig
szóba sem jöhet.
– Nem, egyszerűen elborult az agyam. Megláttam egy
festményt a Kos csillagképről, ami nem stimmelt, és a történtek
után nem bírtam józanul gondolkodni... kijött a tulaj...
megkérdezte, mi a véleményem, én meg... elbénáztam.
– Na és hogy fogadta?
– Nem jól.
– Úgy nem jól, hogy beszélnem kell a fejével, vagy úgy nem
jól, hogy attól félsz, megbántottad?
– Az utóbbi, és mióta szólsz bele ilyen dolgokba?
– Másképp fogalmazok. Ha ordibált veled, kénytelen leszek
szétrúgni a seggét. – Hátrarándul a fejem, de azután a fésű
szépen végigsiklik a hajamban. – Megvan.
– Köszi!
Várom, hogy visszaadja az afrofésűt, de folytatja a munkát,
mindenütt átgereblyézi vele a hajamat. Még soha senki nem tett
velem ilyet, és a mozgolódástól jólesően érzékennyé válik a
bőröm.
Egy-két perc elteltével visszarakja a fésűt az éjjeliszekrényre,
és hátradől a párnákra. Megfordulok, és figyelem, ahogy
végigszánt a kezével a haján. Tetszik, hogy nedves a haja. Ettől
icipicit sötétebb, ami vadságot kölcsönöz a megjelenésének.
 – Nem szeretném, hogy félj tőlem, Echo.
– Nem félek.
– Dehogynem.
Eszembe jut az első este, amikor a nevelőszülei házának
alagsorában pettingeltünk. Akkor azt mondta, nem szeretné,
hogy féljek tőle. Azt feleltem, hogy nem félek, pedig féltem.
Megrémítettek az érzések, amiket az érintése ébresztett
bennem. Azóta hónapok teltek el, és még mindig megijeszt. Igaza
van. Semmit sem változtam.
Úgy mozdulok, hogy szembeforduljak vele, de biztos
közelségben maradjak az ágy végéhez.
– Félek.
Noah a kézfejével megdörzsöli az állát, és megrázza szemébe
lógó haját.
– Én is.
– Micsoda?
Lehet, hogy nem ugyanarról beszélünk.
– Félek.
– Mitől? – Elvégre ez Noah Hutchins. A srác, aki már
széltében-hosszában mindenféleképpen csinálta. – Hiszen te már
csináltad, én meg még nem. Annyira sem bírom összeszedni
magamat, hogy nyugodtan ránézzek a te... – két kézzel
tébolyultan hadonászom – micsodádra.
– A micsodámra?
Jaj, istenem!
– Noah, ha akadna valami hegyes tárgy a közelben,
beleverném az agyamba, hogy ne kelljen folytatnom ezt az
eszmecserét. Hogy ne fejtegesd tovább, mennyire képtelen
vagyok kimondani... ne fejtegesd tovább a tehetetlenségemet.
– Hát jó. Legyen úgy, ahogy te akarod. – Noah kinyújtóztatja
a lábát, és hívogatóan tárja szét a kezét. – De beszélgetünk.
Beszélgetünk. Meg fogjuk tenni. Arról fogunk beszélgetni.
Máskor is tárgyaltunk már róla... aznap este, amikor elszántam
magam, hogy megtesszük, de nem tettük, egyebeket tettünk, és
Noah azóta is türelmes velem.
Még mindig törökülésben ülve, közelebb fészkelődök hozzá, és
az ölembe húzom a kezét, hogy két kézzel foghassam. A térdem a
combjához súrlódik, és tetszik, ahogy a lábán a szőrszálak
birizgálják a bőrömet.
Noah a homlokát ráncolja, és biccent, ezzel jelzi, hogy menjek
közelebb, de nem tudok. Kell a távolság, hogy amennyiben elfajul
a beszélgetés, akkor összekucorodhassak, és szörnyethaljak. Az
pedig Noah-val szorosan összebújva nehezebb.
– Te mitől félsz? – kérdezem.
Végigcsúsztatja gyűrűsujját az enyémen, és némi cseppfolyós
forróság áramlik az ereimbe.
– Attól, hogy fájdalmat okozok neked.
Remek.
– Mert abnormálisan nagy.
Elneveti magát, nekem pedig úgy ég az arcom, hogy
pillecukrot lehetne sütögetni rajta. Addig szorongatja az ujjaimat,
amíg végre a szemébe nem nézek.
– Nem szoktam a konkurenciát lesegetni, de szerintem
normális méretű.
Friss levegő tölti meg a tüdőmet. Jó. Ez jó. Asszem.
– Lila azt mondta, az első alkalommal fájt.
– Vigyázok, hogy ne okozzak neked fájdalmat, de jórészt attól
függ, mennyire van kedved hozzá.
Lőjön már le valaki! Nyugtassanak meg, hogy nem arról
beszélgetünk, amiről szerintem beszélgetünk.
– Vágom.
De ő tovább részletezi.
– Mert ha nem vagy biztos benne, hogy ezt akarod, és mégis
igent mondasz, az komplikálja a dolgot, mivel akkor nem leszel...
– Mondtam már, hogy vágom – csattanok föl, és olyan merőn
nézek rá, amiből kitalálhatja, hogy örömmel lenyisszantom a
micsodáját, ha nem fogja be.
– Van olyan óvszerem, ami síko...
– Ne már! – kapom két kezemet az arcom elé. – Van, és kész.
Most már tudok róla. A konkrét működését és tulajdonságait
nem kell ismernem.
Noah a hüvelykujjával simogatja a csuklóm belső oldalát, majd
ujjaival megszorítja a kezemet, és addig húzza, amíg le nem
eresztem a védőpajzsomat.
– Rendben – mondja. – Részemről semmi akadálya, hogy
maradjunk az eddigieknél.
 A lábfejem eszelősen himbálózik az ágyon.
– De én szeretném.
Noah komoran figyeli a lábfejemet.
– Ha ennyire nehezedre esik a szexről beszélgetni...
– Mert zavarba hozol! – visítom. – Zavarba hoz, hogy te
mindent tudsz, én meg semmit sem tudok, és kiborít, hogy a
fejem tetejére állhatok, akkor sem leszek elég jó.
Noah felül, és amikor megpróbálok félrehajolni előle,
tigrisként veti rám magát, és hanyatt dönt az ágyon. Jobbról-
balról a fejem mellé tenyerel a steppelt takarón, sötét szemével
szinte lyukat fúr az enyémbe. Vadul kalapál a szívem, nem bírok
magammal, fölnyúlok Noah-hoz, végighúzom az ujjaimat
borostás arcán.
Lehajol, hogy jobban átadja magát az érintésemnek, és
imádom, hogy ilyen hatást gyakorolok rá. Megnyalogatom az
ajkamat, reménykedem, hogy megcsókol – ugyanakkor azon
tanakszom, mi történne, ha megtenné.
– Echo, én beérem azzal, ha életem végéig csókolgathatlak,
úgyhogy verd ki a fejedből ezeket a baromságokat. Azért félek
szeretkezni veled, mert éppenséggel én nem vagyok elég jó
neked. Rettegek, hogy miután ezt elárulom, rájössz a
tévedésedre, azt pedig nem tudom elviselni. Tőled nem.
Összeszalad a szemöldököm.
– Tévedésemre?
Noah hirtelen behunyja a szemét, majd elfordul. Most én
nyomulok feléje, a kezébe csimpaszkodok, hogy ne pattanhasson
föl az ágyról.
– Hogy érted azt, hogy azt fogom hinni, tévedtem?
– Engedj el!
Zivatarfelhő sötétíti el az arcát, ahogy fölegyenesedik az ágy
mellett.
– Nem! – A másik kezemmel megragadom a csuklóját. –
Előbb beszéljünk erről!
– Bepakolok pár cuccot a szárítógépbe.
Az egyetlen félig-meddig szárazon maradt farmeréért nyúl.
Elengedem a kezét, megkaparintom a nadrágot, azután a
fenekem alá gyűröm.
Noah két ujja közé csippenti az orrnyergét.
 – Akkor pucéran megyek, Echo.
Szemernyi kétségem sincs, hogy megtenné.
– Ma megnéztem a péniszedet, úgyhogy nyugodtan
beszélhetünk erről.
Elkerekedett szemmel kapja föl a fejét.
– Igen, jól hallottad!
Úgy van, tudja meg az egész világ, hogy képes vagyok a
szexről társalogni.
Mindketten elhallgatunk, és lábujjammal a földön heverő
pólóját bökdösöm, aminek a hátát halálfej és lábszárcsontok
ékesítik.
– Elég jó vagy nekem. Sőt a legeslegjobb.
– Nem érted a lényeget. Voltak olyan lányok...
Nehezen bírom megállni, hogy összeránduljak, és dühítő, hogy
észreveszi ezt. Borzasztóan szeretem, és nehéz elképzelni bárki
mással édes kettesben.
Noah halkan elkáromkodja magát.
– Éppen ilyen fájdalmat nem akarok okozni neked.
Én sem akarok fájdalmat, főleg nem emiattit.
– Egy iskolába jártunk, és bár velem nem sokan barátkoztak,
nem ültem a fülemen, és hallottam a pletykákat. Ez rég nem
újság, úgyhogy nyugodtan folytasd!
Nem hátrány, hogy a szóban forgó lányok mind több ezer
kilométernyire, Kentuckyban maradtak.
– Eleve figyelmeztettem őket, milyen vagyok, és mire
számíthatnak. Egyes lányok jó mókának tekintettek, és szívesen
belementem a játékba. Mások később megbánták. Láttam, hogy
néztek rám utána a suliban azok a lányok. Szerintem a legtöbben
azt képzelték, hogy mivel lefeküdtünk, majd beléjük szeretek, de
hiába vártak erre, hát megbánták a dolgot. Utáltam, amilyen
képeket vágtak, de esküszöm, hogy hagytam nekik egérutat.
– Ahogy nekem is?
Noah soha nem erőltet. Még véletlenül sem.
– Szükségem van rá, hogy biztos légy a dolgodban. – A
szemembe néz. – Veled másképp szeretném. Nem szeretném,
hogy úgy nézz rám, mint valami trófeára, amit megszereztél,
vagy a seggfejre, aki csak kihasznált téged. Szeretném, ha
továbbra is azt látnám rajtad, ha rám nézel, hogy vagyok
valami... vagyok valaki. Sok mindent átvészeltem már, de azt
nem hiszem, hogy túlélném, ha megbánnád a dolgot. Belehalnék,
ha más szemmel néznél rám, mint ahogyan most.
Előfordulnak pillanatok, amikor az embernek egyszerre
megszakad és elolvad a szíve. Amikor annyi szeretet árasztja el a
lelkét, hogy elborítja az áradat. Ez most ilyen pillanat Noah-val.
– Soha nem tudnék másként nézni rád.
Noah lesüti a szemét, és fojtott hangon feleli:
– Remélem.
Beszélgetésünk aggasztó irányt vett. Ezt nem hittem volna.
– Nem bízol az érzéseimben, a szavaimban?
Noah nekem a védőháló, ha lezuhanok. Ő az, aki mindig
megnevettet. Órákig locsoghatok neki, nem unja meg, azonkívül
lángra gyújtja a testem minden pontját, és az őrület határára
juttatja. Szeretem őt. Szeret engem. Miért tétovázom
szeretkezni Noah-val? Miben nem bízom?
– Egyszer majd arra ébredsz, Echo, hogy többet érsz nálam.
Akkor majd igazat adsz az összes ismerősödnek, hogy én csak
múló szeszély vagyok, nem az a férfi, akivel végig akarsz menni
az utcán.
Pislákolva égő, gyötrelmes tűz kínozza a gyomromat, ahogy
magamban ismételgetem a legutóbbi kijelentést.
– Nem bízol bennem?
Hosszú, nyomasztó csönd. Ezzel az erővel fuldokolhatnék is.
– De, valószínűleg éppen annyira, amennyire te énbennem. –
Noah megköszörüli a torkát. – Azaz jobban, mint bárki másban a
világon.
Fulladozom, légszomj szorítja össze a mellkasomat. Különös
zsibbadtság támad tőle az agyamban és minden tagomban.
– Azt hiszem, az nem rossz.
De vajon elég-e ahhoz, hogy továbbsegítsen bennünket a
néhány hónapon, amíg kettesben begubózva éltünk?
– Eszedbe jut egyáltalán...
Elhallgatok, és a bekeretezett grafikát bámulom a falon.
Fenyőfák.
– Mi jut eszembe egyáltalán?
– Félsz attól, hogy nemsokára hazamegyünk? Vissza
mindahhoz, ami szétválaszthat bennünket?
 Az idei nyárnak elvileg meg kellett volna változtatnia engem,
és nem változtam meg. Ugyanaz vagyok, aki elindult otthonról.
Noah bólint, és egyetértése a kelleténél jobban fáj.
– Mit jelent ez kettőnkre nézve? – kérdezem.
Mélyet sóhajt, és összefonja a karját a mellén.
Reszketnek az ujjaim, ahogy félresöpröm a hajamat az
arcomból.
– Vajon azért jöttünk el Kentuckyból, mert azt hittük, ha ott
maradunk, nem sokáig fog tartani a kapcsolatunk?
– Nem tudom. – Noah a szemét dörzsölgeti, majd leereszti a
kezét. – Nem tudom – ismétli.
Noah

LÁNGNYELVEK NYALDOSSÁK A LÉPCSŐT, elzárják az emeletre

vezető egyetlen utat, és csak a nappaliból hallatszó köhögés
tart vissza attól, hogy a hálószobákhoz rohanjak. Füst
homályosítja el a látásomat... alig kapok tőle levegőt.
Sötétség vesz körül. Szinte semmit sem látok, de a
konyharészben valami elektromos berendezés felrobbanásának
szétfröccsenő színfoltja egy pillanatig elegendő fényt ad, hogy
megvilágítsa a padlón fekvő öcséimet. Jacobot az élettelen
Tyleren.
– Jacob! – kiáltom, mire fölemeli a fejét.
– Noah!
Olyan hevesen köhög, hogy attól félek, fuldoklik, vagyis
mindjárt meghal. Olyan iszonyú félelem fog el, mint még soha.
Meg fognak halni. A szeretteim meg fognak halni.
Összeszorul és ég a tüdőm. Köhögök, majd lekuporodva
indulok el. Jacob felém lendül. A szívem új életre kel, ahogy
érzem, hogy pálcika karok fonódnak a nyakam köré, és látom,
hogy Tyler mellkasa alig tud fölemelkedni, hogy levegőt
kapjon.
Izzadság gyöngyözik a homlokomon. A forróságtól szinte
elolvad a bőröm.
– Anyuék hol vannak?
– Fönt.
Fönt. Az emeleten. Hányinger hullámzik át a gyomromon.
Először az öcséimet szabadítom ki. Azután a szüleimet. Ők
talán hátul kijutottak. Kimásztak az ablakon, és le a fán. De
bénító pánik falja föl a logikát. Semmiképpen nem mennének el
Jacob és Tyler nélkül. Semmiképpen sem.
 A lángok a hátam mögött már az ajtóhoz közelebb
táncolnak. Meg kell mentenem őket – sikoltja gépiesen
ismételgetve az agyam. Fölkapok a padlóról két plédet,
bebugyolálom az öcséimet, és rohanok a kijárat felé.
Még két lépés választ el az előtértől, amikor felülről
reccsenés hallatszik. Teljesen ösztönösen elfordítom a testemet,
és magamhoz ölelem Tylert meg Jacobot. Forró léglökés,
mindenfelé röpködő szikrák, fájdalom hasít a vállamba.
Felüvöltök, ahogy a tűz a pólómat marcangolja, és egy
lángfüggönyön át rohanok az ajtóhoz. Jesszusom, égek!
Fölpattan a szemem, megrándul a testem. Valami dübörög a
véremben, és a szívem olyan, akár egy megveszekedett
tehervonat. Nem szoktam rémlátomásoktól szenvedni. Soha nem
volt ilyen problémám, de az agyam néha föleleveníti a múltat.
Ez a lidérces álom arra emlékeztet, hogy kudarcot vallottam,
és ahogy levegőt veszek, eszembe juttatja az ígéretemet. Aznap
éjjel, amikor Echo visszanyerte a memóriáját, megfogadtam neki,
hogy nem hagyom cserben... soha többé nem hagyom cserben.
Az órára pillantok. Korán van még. Echo a karomban szuszog,
és meglepődöm, hogy az imént nem ébredt föl, amikor
agyonszorongattam. Hagyta, hogy álmában átöleljem, ez
jelentette egyedüli vigaszomat ezen a hosszú, gyötrelmes
éjszakán. Utolsó szavaink nyaktilóként függenek fölöttem.
Echo mocorog, a feneke hozzám nyomódik. Kihasználom a
helyzetet, közelebb húzom magamhoz. Fölcsúszik a vállpántos
felsője, forró hasán nyugtatom a tenyeremet. Nagyon sokáig
éltem jéghideg elszigeteltségben, mielőtt Echo bebotorkált az
életembe, és melegséget, szeretetet hozott magával. Amikor
kocsiba ültünk, és elhajtottunk Louisville-ből,
legyőzhetetleneknek tűntünk.
Muszáj legyőzhetetlenekké válnunk. Nem bírok visszatérni a
jéghideg magányba. Nem vitás, hogy komplikált a helyzet, de át
fogjuk küzdeni magunkat ezen. Sikerülnie kell. Szóba sem jöhet,
hogy föladjuk.
– Te meg én – suttogom abban a reményben, hogy szavaim
beszivárognak a tudatalattijába, túl a megfontolhatóság határán.
– így kell lennie.
 Echo keze a kezemre siklik, és összekulcsolja az ujjainkat.
– Élvezed, hogy nem hagysz aludni?
Megcsókolom a vállát, hagyom, hogy az ajkam hosszasan
elidőzzön bársonyos bőrén. Nem csoda, hogy fölébresztettem.
– Csak rendben tartom kettőnk között a dolgokat.
– Álmomban?
A mindenit, de imádom ezt a kótyagos hangot!
– Így kevésbé veszekszel.
Néma kacagás rázza a testét.
– Nem szoktam veszekedni.
– Nekem veszekedésnek hangzott.
– Lehetetlen alak. – Echo óvatosan hanyatt fordul. Lehervad
az arcáról a mosoly, és fáj látnom, hogy a tegnap este még mindig
nyomasztja. – Ez az egész olyan nyomasztó. Mintha minden
összeesküdött volna ellenünk.
– Nem olyan borzasztó, leszámítva, hogy apád jobban
szeretné, ha túljutnál a fiatalkorú bűnözős szakaszodon, meg
hogy a barátaink utálják egymást.
Hiába reménykedtem, nem tér vissza a mosolya. Ezek szerint
nem jött be a poénra vett igazmondás.
– Te is tudod, Noah, hogy nehéz együtt. Egymást tartjuk az
egyenes úton. Sokkal könnyebb lenne visszasüllyedni a régi
életünkbe.
De még mennyivel könnyebb. Visszatérni a napról napra
tengődéshez, fütyülni mindenre és mindenkire. Nem tépelődni a
jövőn, a továbbtanuláson, a hülye diplomán. De ha az egyszerű
megoldást választanám, ahhoz nem kapnám meg Echót.
Ő kényszerít, hogy kérdéseket tegyek föl önmagámnak,
elgondolkozzak, miért teszek bármit is. Amíg ő nem jött,
egyáltalán nem érdekelt az egyetem, se egy valamirevaló állás,
se a jövő. Echo azonban olyan férfit érdemel, akire büszke lehet,
és ehhez nem elég a Malt and Burger.
Szeretném, ha tíz év múlva is ugyanolyan büszkén csillogó
szemmel menne végig velem az utcán, ahogy ma. Ha olyan
maradok, amilyen most vagyok, el fog illanni a büszkesége.
Lassan végighúzom az ujjamat Echo karjának bársonyos
bőrén, kikerülgetem a forradásokat. Megint takargatja a karját a
nyilvánosság előtt. Megfeszül a vállam. Mi az, én széttépem
magam, hogy előrébb jussak, Echo meg visszazuhan a régi
életébe? Ám mielőtt föltenném a kérdést, Echo már nyitja is a
száját.
– Minden rendben lesz kettőnkkel, ha hazamegyünk?
– Sok mindenen keresztülmentünk már, az ilyesmi meg sem
kottyan nekünk.
Enyhül a gyomorgörcsöm, amikor ismét megjelenik az arcán a
szirénmosoly.
– Szóval azért kell együtt maradnunk, mert kéz a kézben
megjártuk a poklot?
– Ne filózz annyit a szabályokon, picim, csak tartsd be őket.
Echo hangosan fölnevet.
– Te mióta tartasz be bármiféle szabályt?
– Ezer éve. Ezek véletlenül a saját szabályaim.
– Amit te találsz ki, az nem számít.
– Dehogynem. – Lecsúsztatom a kezem Echo oldalán. –
Például az is számít, amelyik szerint meg kell csókolnom téged,
ha együtt vagyunk az ágyban.
– Ez is szabály? – vonja föl a szemöldökét Echo.
– Ne csessz ki velem, Echo. Akkor is baromira
megcsókolnálak, ha fakírágyon napoznál. Egy rendes fekhely
mégiscsak sokkal kényelmesebb a szögesnél.
Sötét szempillája alól merőn néz föl rám.
– Milyen csúnya vagy.
– Az tuti. – Épp meg akarom csókolni, amikor kopognak az
ajtón. – Húzz el!
– Finoman! Biztos a szobaasszony az – taszítja meg a
mellkasomat Echo, és bár nem elég erős ahhoz, hogy ellökjön,
hátraesem, mint egy feldöntött dominó, ő pedig kipattan az
ágyból.
– Egy pillanat! – szól ki, majd hozzám fordul, és halkabbra
fogja a hangját. – Szerencsénk, hogy tegnap este nem rúgtak ki
bennünket a ruhák miatt.
– Bennünket? – ismétlem. – Nem én dugítottam el
bokszeralsóval a szálloda vízszűrőjét.
Fölnyársal a tekintetével. Az oldalamra fordulok,
felkönyökölve támasztom meg a fejemet, és úgy döntök,
kiélvezem a műsort, ahogy a hiperdögös Echo átszambázik a
szobán. Nincs rajta más, csak spagettipántos trikó meg
fiúbokszer, ami sejteti a segge körvonalait. Persze, ha jobban
meggondolom...
– Talán köntösbe bújhatnál, mielőtt ajtót nyitsz.
Basszus, már egy póló is javítana a helyzeten.
– Csak résnyire nyitom, és megmondom, hogy még alszunk.
– Két tizennyolc éves ilyenkor egy hotelszobában. Azt akarod,
hogy kiröhögjenek?
Elvörösödik, és csöndre int.
A francba, tényleg így akar ajtót nyitni. Lehengeredek az
ágyról, és fölkapok egy farmert.
– Majd én! Amilyen a formám, a karbantartó srác az, és az itt-
tartózkodásunk végéig koslatni fog utánad.
Echo nyelvet ölt rám, de hátralép, hogy elengedjen maga
mellett.
– Viselkedj barátságosan!
Fölfelé görbül a szám, miközben az arcához dörgölöm a
hüvelykujjamat.
– Másképp nem is tudok.
– Legalább gombold be a gatyádat!
Kuncogva nyitom ki az ajtót, éppen csak annyira, hogy
megnézzem, ki az, de bámész tekintetek ne gyönyörködhessenek
Echo pazar lábában és seggében. Pattanásig feszülnek az izmaim,
amikor meglátom, hogy egy velem egyforma magasságú,
vékonyabb alkatú, görnyedt tartású, néhány évvel idősebb srác
ácsorog az ajtó előtt.
– Mi kéne? – mordulok rá.
Elkerekedik a szeme.
– Elnézést, úgy tudtam, egy vörös hajú lányé ez a szoba. Ez az
ő szobája?
Ellenőrzi az ajtó mellett kiírt szobaszámot, én pedig kicsit
szélesebb terpeszbe állok.
– Honnét veszed, hogy itt van?
Pislog.
– Követtem.
Remegés fut végig a testemen, uralkodnom kell magamon,
nehogy torkon ragadjam és falhoz kenjem a srácot. Szövegelj
még, seggfej! Nem fogom magamra haragítani Echót azzal, hogy
behúzok egyet ennek a srácnak. Hadd ássa el magát.
– Mit akarsz tőle?
– Noah! – súgja mögöttem Echo, és megérinti csupasz
hátamat. – Azt mondta, hogy követett engem?
A srác kihúzza a kezét lötyögő farmere zsebéből.
– Tudom, hogy ez fura, de beszélni szeretnék vele.
– Noah? – araszol odébb Echo, mintha ki akarna kukucskálni,
de elállom az ajtónyílást, megmarkolom a kilincset, hogy szépen
odabent tartsam őt. Ennek a srácnak baromi erős jobb horogra
lenne szüksége, hogy eljuthasson hozzá.
– Eredj innét! – mondom a jövevénynek.
A srác két kézzel a hajába túr, és sötét karikás a szeme,
mintha nem aludt volna.
– Figyelj, tudom, őrültségnek hangzik...
– Jól mondod, kurva nagy hülyeség. Amelyik srác hívatlanul
bekopog lányok szállodai szobájába, az beteg. – A
hüvelykujjammal oldalra bökök, hogy hordja el magát. –
Sorozatgyilkosok arra!
– Látom, nem érted – lép felém, én viszont kilépek a
folyosóra, hagyom, hogy becsapódjon mögöttem az ajtó. –
Muszáj beszélnem vele.
– Két másodpercet kapsz, utána kurvára kitépem a szívedet,
és lenyomom a torkodon.
Széttárja a kezét.
– Mondd meg neki, hogy igaza volt a festménnyel
kapcsolatban, és nem tudtam, hogy hiányzik onnan az a csillag.
Nem akartam a nyomában mászkálni. Megpróbáltam utolérni,
de hamarabb a szállodához ért. Láttam, melyik szobába ment be,
de úgy gondoltam, alkalmatlan az időpont, úgyhogy nem
kopogtam be egyből, hazamentem, de egyfolytában a festmény
jár az eszemben, szóval visszajöttem, és...
– Azt mondtam, eredj innét!
– Noah!
Ökölbe szorul a kezem. Hogy a picsába nem bír Echo a
szobában maradni? A hátam mögött óvatosan az ajtó sarkához
húzódik. Ki tudnám taposni a belét ennek a rohadéknak, amiért
úgy stíröli a csajom mellét, mint valami éhenkórász
rajzfilmfigura, aki hetek óta nem látott húst.
 – Mi van?
– Ő az – mondja halkan Echo. – A galéria tulajdonosa.
Ez azt jelenti, hogy beszélni akar a sráccal. Ez kurva jó. A srác
szemébe döföm a tekintetemet.
– Úgy vigyázz, hogy ha bántod a lányt, velem gyűlik meg a
bajod!
 ECHO
A SRÁCOT HUNTERNEK HÍVJÁK, és nem egy, hanem három
galéria tulajdonosa. Ez elképesztően vérforraló gondolat, Noah
viszont elképesztően fagyos fogadtatásban részesítette, ami
egyáltalán nem áll jól neki. Miközben Noah visszalép a szobába,
Hunter pedig elballag a folyosón a kijárat felé, kétségbeesetten
kutatok megfelelő szavak után, hogy elmagyarázzam, miért
tettem az imént azt, amit, vagyis miért beszéltem meg találkozót
Hunterrel.
Noah pólóba bújik, és olyan hevesen dugja be a kezét a
karkivágásba, hogy szét is szaggathatná az anyagot. Az ajtónak
dőlök, ami kattanva csukódik be mögöttem.
– Logikus, amit mondott.
Noah olyan pillantást vet rám, hogy a lávát is
megdermesztené.
– Logikus, bazmeg? Követett téged, Echo, azután reggel
kilenckor bekopogott hozzád. Azt hitte, egyedül talál.
Igaz. Nyilvánvalóan nem arra számított, hogy Noah füstölög
majd az ajtóban, de én akkor is tudtam olvasni Hunter
tekintetéből. Azt az érzést tükrözte, hogy nem jó, amin olyan
hosszú ideig dolgozott, és megbolondul, ha nem hozza rendbe.
Az a festmény fontos a srácnak, nekem pedig fontos a
művészet. – Hallottad, mit mondott. Miután beszéltünk,
megpróbált utolérni, de amikor látta, hogy belépek a szobába,
úgy gondolta, jobb, ha vár ma reggelig. Csak a festményről akar
beszélgetni. Ez világos.
– Nekem az világos, hogy a cicidet bámulta.
A düh lökéshulláma megrázkódtatja a sejtjeimet. Nehogy már
megöljem a szerelmemet!
– Karba tett kézzel álltam vele szemben. Előző nap kardigán
volt rajtam, úgyhogy most valószínűleg a forradásaimat bámulta.
Pont úgy, ahogy te, amikor először láttad őket. A világon
mindenki így szokta!
Noah összekulcsolja a kezét a tarkóján, mintha attól félne,
hogy különben megfojt.
– A cicidet. Nem az istenverte forradásaidat. Te vagy
bezsongva a forradásaidtól, nem az egész világ. Hidd el, ha
mondom, hogy azért akart beszélni veled a srác, mert tetszett
neki, amit látott, és ez nincs ínyemre.
Tátva marad a szám, kiszalad belőlem a szusz, nem találok
szavakat. Ledöbbentem, megbántódtam, kiakadtam, rohadtul
bepipultam.
– Figyelj... ez most...
– Most mi? Mi van már, Echo?
– Az van, hogy az emberek néha beszélgetni szoktak erről-
arról. Némelyikük esetleg tehetséget fedez föl bennem! A srác
tegnap nem látta a forradásaimat, úgyhogy ma meghökkent
tőlük. Nem azért jelent meg, mert kíváncsi a... – idegesen a
felsőtestem felé hadonászom – ...a micsodámra. Értelmesen
elbeszélgettünk, és azért jött ide, mert szeretett volna még egy
kicsit a képzőművészetről társalogni! Nem mindenkit érdekel
kizárólag a szex!
Noah rágóizmai rángatóznak, és tulajdonképpen azonnal
megbánom a szavaimat, de semmiképpen nem szívom vissza
őket. Addig nem, amíg bocsánatot nem kér.
– Nyugtass meg, hogy nem gondoltad komolyan, amit
mondtál neki – kérlel Noah. – Nyugtass meg, hogy csak a
közbeavatkozásom nélkül akartad leléptetni, és eszed ágában
sincs találkozni egy sráccal, aki követett téged.
Könyörgő arckifejezést ölt – a homloka csupa ránc, sötét
szemére mintha árnyék borulna. Eddig csak olyankor láttam ezt
az elkeseredést, amikor azt magyarázta, hogy vissza akarja kapni
az öccseit, és egy kicsit letaglóz, hogy most miattam vág ilyen
képet.
Még inkább elszomorít, hogy most énmiattam ilyen, és nem
adhatom meg neki, amire áhítozik. Ha megadom, az álmaimról
mondok le.
– Három galériája van, és már többektől hallottam róla.
Kapukat nyithat ki előttem. Hiszek neki, ha azt mondja, hogy
beszélgetni szeretne. Találkozni fogok vele.
Noah széttárja a karját.
– De hát elmebajos!
– Egy kávézóban találkozunk! A személyzetnek tutira szemet
fog szúrni, ha föl akar trancsírozni!
– Majd keresünk másik galériát. Valaki mást!
– Nem! – visítom.
– Miért nem! – ordítja vissza.
– Csak! – Elcsuklik a hangom. – Azért nem, mert tudom,
milyen az, ha valaki lát valamit az ember munkájában. Nem
egyszerűen a szépséget, hanem a mondanivalót. A srác tudja,
hogy láttam valamit a festményében. Szeretne javítani rajta, én
pedig szívesen segítek. Jólesik nekem. Szükségem van rá, hogy
közöm legyen valamihez, ami nem csak rólam szól. Ami... – A
karomra villan a tekintetem. – Ami több nálam.
Noah elfordul, és fölkavarodik a gyomrom. Napok óta
egyfolytában ezt csináljuk – veszekszünk. Marjuk egymást, és
utálom ezt. Szeretném, ha visszatérnénk az egy héttel ezelőtti
állapothoz, a két héttel ezelőttihez, bármihez, ami az érettségi óta
és a mostani helyzet előtt volt – amikor nem törődtünk a
világgal, és nem civakodtunk egymással.
– Nem szeretek veszekedni veled.
– Én sem – mondja olyan halkan, hogy nem is tudom, tényleg
kimondta-e.
Kopognak az ajtón, és lehorgasztom a fejemet. Hogyan
hozhatnánk rendbe a kettőnk dolgát, ha újra meg újra
ugyanannak a poros mozifilmnek ugyanannál a jeleneténél
tekerünk vissza?
A kopogás kitartóbbá válik, és mivel Noah nem szól semmit,
ajtót nyitok. A látványtól először csak pislogok, azután megint
pislogok, mert ez nem létezik. Fekete póló, bevagdosott szárú
farmer, fél vállra vetett hátizsák, és a lány hosszú fekete haja
átbukik a hátizsák szíján, ahogy szemügyre veszi az öltözékemet.
Noah fogadott testvére, Beth az, és egyszeriben minden
rémálmom valóra válik.
Beth fülig érő szája nem sok jót ígér.
– Ha nem tévedek, ez a szerelés azt jelenti, hogy meghitt
társas tevékenységet szakítottunk félbe Isaiah-val. Amennyiben
ez a helyzet, húzzatok bele, mert használni szeretném a
mellékhelyiséget.
NOAH

ECHO FELÖLTÖZVE ÜL AZ ÁGY SZÉLÉN , belelöki a lábát az

edzőcipőjébe, erélyesen megrántja a fűzőt, és beköti. Közöltem
Bethszel és Isaiah-val, hogy még néhány percet várniuk kell,
majd becsaptam az ajtót Beth bármiféle esetleges megjegyzése
előtt. Momentán tök mindegy, mit mondok, mit csinálok, ezt már
elcsesztem. – Szólni akartam neked.
– De nem szóltál.
Ahogy mondtam, elcsesztem.
– Mennyi ideje tudtál róla, hogy meglátogatnak minket? –
kérdezi Echo, miközben a jobb cipője fűzőjét gyilkolja.
Összeszedem az utolsó ruhadarabokat, amiket szétteregettem
száradni, reménykedem, hogy ezzel időt nyerek. Az igazság nem
fog javítani a helyzeten.
– Aznap délelőtt óta, amikor eljöttünk a homokdűnéktől.
Echo bosszúsan emelte föl a két kezét.
– Ja, szóval mindössze néhány napja. Akkor én kérek
elnézést, nem is értem, minek csapok ekkora patáliát. Mesélj,
Rico is jön? Netán Antonio? Foglaljunk egymásba nyíló szobákat
a nevelőszüleidnek?
Echo fölkapja a slusszkulcsát, és a szívem akkorát dobban,
mintha ki akarna ugrani a helyéből.
– Hová mész?
Olyan hirtelen fordítja felém a fejét, hogy röpködnek a fürtjei.
– Találkozom Hunterrel.
– Echo...
– Kávézóban, Noah, nem a Bates Motelban, és melegen
ajánlom, hogy tartsd meg magadnak a véleményedet. Ha
szerencséd van, visszajövök.
Föltépi az ajtót, bevágja maga után, és egyedül hagy a
szobában. Olyan mélyre süllyedtem ebben a rohadt gödörben,
hogy úgy érzem magam, mintha rám omlott volna a föld, és
teljesen betemetne. Újra kinyitom az ajtót, gyorsan
végigpásztázom a folyosót, és megállapítom, hogy Echónak se
híre, se hamva.
Isaiah és Beth kinyújtott lábbal a földön ülve lazulnak, onnan
bámulnak föl rám. Beth már nyitja a száját, de föltartom a
kezemet.
– Most nincs hozzá hangulatom.
Beth vállat von, és folytatja a hajtogatást – papírrepülőt gyárt
egy hegymászós prospektusból –, legjobb haverom azonban
továbbra is engem fürkész. Ha olyan srác nézi szánakozva az
embert, aki egy évvel fiatalabb nála, és több a karján a tetoválás,
mint a teljes bőrfelület, az gáz.
– Bocs, öreg – szólal meg. – Figyelj, elmehetünk.
– Cseszd meg! – Beth útjára bocsátja a pocsékul hajtogatott
repülőt. – Idevonszoltál, és úgy élj, hogy nem fogsz még egy
szaros buszra föltuszkolni.
– Azt szokták mondani, hogy „úgy éljek” – emlékezteti Isaiah.
– A te életed többet ér. Tényleg – folytatja kacsintva Beth –,
fontolóra vehetnénk, hogy életbiztosítást kössünk neked. A
flancos gazdagoknál az a divat, nem?
– Mi nem vagyunk gazdagok – inti le Isaiah.
– Úgy döntöttem, hogy mivel Coloradóba jöttünk, gazdagok
vagyunk. Noah – csettint az ujjával Beth –, pakold tele a szobát
ásványvízzel!
– Átmentél antialkeszba? – derül rajta Isaiah.
– Na de Isaiah. Nincs semmi stílusod. Déli tizenkét óra előtt
nem iszunk. Az nem illik a flancos gazdagokhoz. Mindig várnak
tizenkettő-nulla-ötig.
Ezek ketten soha nem bírnak leállni.
– Bejöttök, vagy kinn maradtok, de ezt nem hallgatom
tovább.
Föltápászkodnak, és ahogy Isaiah belép a szobába,
megveregeti a hátamat.
– Tényleg elmegyünk.
Becsukom az ajtót magam mögött, és lerogyok az ágyra, ahol
nem egészen egy órával ezelőtt a karomban tartottam Echót.
– Épp veszekedtünk, mielőtt beállítottatok. Majd beszélek
Echóval. Elrendezem a dolgot.
Beth és Isaiah úgy pillant egymásra, mintha látnák, hogy
szerelvény közeledik a vasúti sínen, amihez kötözve vagyok, és
vacillálnának, szóljanak-e, hogy mindjárt péppé zúz a vonat.
– Amúgy minden okés köztünk.
– Nekem nyolc. – Beth ledobja magát a másik ágyra, és
lerúgja a cipőjét. – Nincs kedvetek kussolni a bús picsába, hogy
alhassak?
– Rosszul érzed magad?
– Egy hányótávolságban elhelyezett szemetespitli nem
ártana, de mielőtt megkérdezed, tahókám, Isaiah-nak
köszönhetően színjózan vagyok. Esküszöm, Echo teljesen
hazavágott titeket a patyolattiszta hozzáállásával. Kitűzött célom,
hogy – Beth két kézzel eltakarja az arcát, és felnyög, mint akit
fájdalmak kínoznak – bepiáltassam ezt a lányt. Ha berúgtam
volna, most nem így érezném magam.
Gyanakodva emelem föl a fejemet, rosszat sejtek. Isaiah
eltűnik a fürdőszobában, és megnyitja a csapot. Mi a franc?
Isaiah visszajön, törülközőt tesz Beth mellé az ágy szélére, vizes
ruhát a lány homlokára és egy szemetest a padlóra.
– Aludj, Beth! – mondja a lánynak.

Isaiah óvatosan az ágy másik felére fekszik, közben vigyáz,

nehogy hozzáérjen a lányhoz. Beth nem húzódik el tőle, eszében
sincs elhúzódni, elvégre a srác a legjobb haverja, és bár a világért
sem vallaná be, utál egyedül lenni. Így összehúzódzkodva kis
termetűnek tűnik, mert az is. Magas sarkúban tipegve sem ütné
meg a százhatvanötöt, és sovány is. Nemigen dúskál az
ennivalóban, hacsak nem Shirley néniéknél – a nevelőszüleimnél
–, pedig még Shirley sem arról híres, hogy lelkiismeretesen
feltölti a hűtőt.
Isaiah-val nagyokat hallgatunk, és egy-két perc elteltével
Beth összerázkódik álmában.
Isaiah aggódva nézegeti.
– Kiderült, hogy ha két óránál tovább ül mozgó járművön,
kidobja a taccsot – suttogja azután. – Egész úton le sem hunyta a
szemét.
 Ez azt jelenti, hogy Isaiah sem. A srác állandóan azt lesi, nem
fenyegeti-e veszély Betht.
– Nem tudtad, hogy rosszul lesz?
– Ő sem tudta. Mikor töltött fél óránál több időt kocsiban?
Beth élete nem gondtalan... ahogy Isaiah-é sem.
– Először jöttél el Kentuckyból?
– Amióta állami gondozásba vettek, most először. Nem tudok
megszabadulni az érzéstől, hogy szökésben lévő bűnöző vagyok.
– Én is pont így voltam vele, amikor Echóval átléptük az
államhatárt. Neked meg nekem annyi szociális munkás lihegett
már a nyakunkba, hogy amint átkeltünk Echóval az Indianába
vezető hídon, azt hittem, rögtön lemeszelnek a zsaruk. Aztán
rájöttem, hogy tojnak ránk.
– Tény – kuncog Isaiah, azután elkomolyodik. – Jó, hogy
látlak, öreg. Nélküled valahogy... nem az igazi.
– Ezt én is mondhatnám.
Isaiah a tesóm, ha nem is vér szerint, de minden olyan
szempontból, ami számít. Együtt álltuk a sarat az utcán. Nincs a
világon olyan, amit meg ne tennék akár őérte, akár Bethért.
– Mi a helyzet veled és Echóval?
Dögöljek meg, ha tudom.
– Nem bírunk összecsiszolódni.
– Majd kialakul. Muszáj.
– Hogyhogy muszáj?
– Valamelyikünknél mindenképpen hepienddel kell végződnie
a történetnek – feleli Isaiah, és tekintete a mellette alvó lányra
siklik.
– Persze. – Na persze. – Néha nem is tudom, miért marad
mellettem Echo, mit eszik rajtam. Kész főnyeremény az ilyen
állami gondozásból kikerült, elcseszett életű kölyök, akinek nulla
az esélye, hogy fényes jövőt teremtsen neki.
– Én boldognak látom veled.
Keserűen fölnevetek.
– Ja, amikor elment, tényleg nagyon boldognak látszott.
– Megbántottnak látszott. A megbántottság azt jelenti, hogy
törődik veled. A közömbösségtől kéne félned. Attól, amilyennek a
nevelőszülők látszanak, amikor jössz-mész.
Nem bírom tovább ezt az életet. A hol itt, hol ott lézengést
abban a tudatban, hogy senki nem törődik velem. Echo
lehorgonyoz. Segít, hogy gyökeret eresszek.
– Szerinted számíthatnak a magunkfajták hepiendre?
Megvakargatja kopaszra borotvált feje búbját, és hátradől egy
párnára. Pillanatokon belül bekómázik.
– Faszom tudja.
Elmarom Echo laptopját. Az ösztöneim azt súgják, hogy
robogjak el a kávézóba, de amilyen hangulatban Echo távozott,
alighanem az ölembe borítaná a forró kávéval teli kannát.
Úgyhogy inkább keresek egy félhomályos zugot a szállodában, és
nekiállok infót gyűjteni a vérrokonaimról.
– Hunyjál egyet, tesó. Délután melózni megyek, és az a
gyanúm, hogy Echo egy darabig nem hallat magáról.
Isaiah kezet nyújt, és simán jattolunk.
– Mondd meg Echónak, hogy Beth meg én nem potyázunk.
Fizetem a kettőnk szállását.
– Nem probléma.
De ahogy kilépek az ajtón, úgy érzem, belefulladok a
problémákba.
 ECHO
HOZNOM KELLETT VOLNA PAPRIKASPRAY- T.
Noah egy nappal előbb vett nekem, mint hogy beállt dolgozni
a St. Louis-i Malt and Burgerbe. Bár az ottani kemping annyira
családbarát volt, hogy az már fájt, és bár úgy terveztem, hogy
képzőművészeti galériákat látogatok meg, Noah-t feszélyezte a
gondolat, hogy magamra hagy.
Egyúttal azt is meg akarta tanítani nekem, hogyan húzzak be
annak, aki rám támad, de végül csak annyit sikerült elérnem,
hogy az ágyékába térdeltem. Ahogy kétrét görnyedve a kocsi
csomagtartójába kapaszkodott, egyáltalán nem érzékelte a
helyzet humorát, de én vihogtam.
Az emlék a kávézó bejáratánál megtorpanásra késztet. Az
elmúlt néhány nap után valósággal fáj fölidézni ilyen gondtalanul
derűs pillanatainkat. Ha tényleg gondot jelent a hazatérés, akkor
talán egyáltalán nem kéne visszamennünk Kentuckyba.
Valami megrebben bennem – talán mégis kéne.
Hunter a kávézó egyik hátsó asztalánál fölnéz a
vázlattömbjéből, és meglát. Másodpercek alatt meghökkentből
megkönnyebbültté változik, és integet.
Belépek a helyiségbe, és belélegzem a frissen őrölt pörkölt
kávé dús illatát. Ez tényleg nem a Bates Motel.
Az ódivatú berendezés hét nálam idősebb deszkaasztalból
meg hasonlóan ütött-kopott deszkapadból áll. Tetszenek viszont
a falakra tűzött skiccek, amikből születőfélben lévő műalkotások
tapétája tevődik össze. Úgy érzem magam, mint a Szent Péter-
bazilikába lépő jezsuita misszionárius, meg egy csöppet úgy is,
mint egy gyerek, aki belógott a Disney Worldbe – szédeleg a
hozzá képest hatalmas látványosságok között, és hirtelen sok
mindent érteni vél.
A bejárat közelében két lány összedugott fejjel, lelkesen
pusmog, beljebb a vendégtérben pedig egy srác székre föltett
lábbal ülve, szénnel rajzol. A pult mögötti bárszéken egy szőke
lófarkas, helyes lány megsárgult lapú, rongyosra olvasott
regénybe merül. Futó pillantást vet rám, és amint észreveszi,
hogy Hunter föláll, visszatér az olvasmányához.
– Na, ezt a tekintetet már jobban szeretem – mondja Hunter.
– Azt mutatja, hogy tetszik neked az üzletem.
– Ez is a tiéd?
Rövid ujjú sötétkék ingében és a kelleténél egy számmal
nagyobb farmerében olyan mosolyt villant rám, mint egy büszke
apa.
– Négy éve, a huszonötödik születésnapomon nyitottam meg.
Más szóval sokkal öregebb nálam, de azért még mindig elég
fiatal, és remek üzleti érzékkel dicsekedhet.
Elvigyorodok. Az, hogy művész és beérkezett, önmagában
véve egyáltalán nem ok arra, hogy megkönnyítsem a dolgát. Bár
Noah-nak nem vallanám be, ma reggel hideglelést kaptam ettől a
sráctól.
– Így akarsz rávenni, hogy megnyíljak?
Nevet.
– Talán.
Van annyi eszem, hogy ezt válasz nélkül hagyjam, legalábbis
egyelőre.
– Beszéljünk a festményről!
– Rendben. Kávét?
Imádok kávézni, de pillanatnyilag jobb, ha nem fogadok el
italt.
– Kösz, nem kérek.
Int, hogy üljünk le, és amint helyet foglalok, elbűvöl egy rajz.
Finom vonalú vállhoz bújó kisbabát ábrázol.
– A nővéremnek szánom – magyarázza. – A múlt hónapban
született az első gyereke.
– Jó rajz – felelem.
Nagyon jó.
– Hogy hívnak? – kérdezi.
Ujjaimmal végigszántok a hajamon, máris bánom, hogy nem
fogadtam el a kávét, mert így nincs mivel piszmognom. Hunter
Gray nevét többször is hallottam idén nyáron. Valamiféle
alkotózseni, aki pár éve robbant be a képzőművészeti színtérre.
Kiállításain egyesek gúnyolták a sikerei miatt, és a
művésztársadalommal szembeni közömbösségéért, mások pedig
méltatták a bátorságát, úgy áradoztak róla, mint valami
rocksztárról. De bármit mondtak róla, a munkájáért senki nem
cinkelte. Szinte mindenki egyetértett abban, hogy kivételes
tehetség.
Én pedig közöltem vele, hogy az egyik festménye nem
stimmel.
– Sajnálom.
Sötétszőke haja elöl kicsit olyan, mint Noah-é, de vele
ellentétben mindenütt másutt hosszú. Hullámos tincsei a vállát
súrolják.
– Így hívnak?
Banyek, föltett egy kérdést, és rögtön elbénáztam.
– Nem, Echónak.
Az Emersont elhagyom, mert nem ragaszkodom hozzá, hogy
anyámat is belekeverjem a történetbe.
Hunter hátrazökken az ülésén, megnyikordul alatta a deszka.
– Az sokkal jobb, mint a sajnálom. És a bepöccent pucér srác a
szállodai szobádban a testvéred?
– A fiúm, Noah.
És farmerban volt.
– Logikus. A szép lányoknak szokott lenni olyanja.
A pult mögül lekicsinylő hümmögés hallatszik, és amíg a lányt
méregetem, Hunter továbbra is rajtam tartja a szemét. Rám tör
az érzés, hogy nyilvánosság előtt vagyok, és végigcsúsztatom a
kezemet a bal karom forradásain. Föl kellett volna vennem a
kardigánt, de annyira begurultam Noah-ra, hogy elfeledkeztem
róla.
– A festményről akartál beszélgetni – terelem vissza a
társalgást az eredeti témához.
Hunter előrehajol, és a kezébe veszi a ceruzát, amivel az előbb
rajzolt.
– Rendben, tárgyaljunk róla, vezetéknév nélküli Echo, aki
bizonyára elég nagy vagy ahhoz, hogy a fiúddal járhasd az
országot. Áruld el, te mit tennél: odafestenéd a csillagot, vagy
inkább ahogy mondtad, sötétebbre színeznéd azt a részt,
ahonnét hiányzik?
Bár úgy mered rám, mintha épp azt jelentettem volna be,
hogy fölfedeztem a rák gyógymódját, nem zavartatom magam,
kihúzok egy szalvétát a tartóból, és behajtogatom a széleit.
– Eredetileg minek szántad?
– Teljes csillagképnek, de tegnap este, amikor megpróbáltam
rendbe hozni, nem bírtam. Egyre a hangodat hallottam, ahogy a
csillagjegyekről nyomtad a szöveget, meg arról, hogy a részeik
összegzései. Azon viszont fennakadtam, amikor azzal
összefüggésben említetted a sötétséget, hogy a lelkünkből
hiányzik valami. Éjjel háromkor rádöbbentem, hogy ezt
szeretném elérni a festménnyel, sőt még többet is.
Elhúzom a számat.
– Akkor fesd sötétebbre azt a részt.
– Nem megy.
Ennek a srácnak rám tapad a tekintete.
– Miért nem?
– Mert nem az én ötletem.
Megpöcköli a ceruzát, és az lepattan a földre. Szóval
lelkiismeretes a srác, és engedélyt szeretne tőlem, hogy
fölhasználhassa az elgondolásomat. Nem is tudtam, hogy
léteznek ilyen emberek.
Feléje lököm a szalvétámat.
– Ünnepélyesen átengedem neked az ötletemet. Annyi sötét
foltot festesz, amennyi tetszik, és soha nem fogom szóba hozni,
hogy lefolytattuk ezt a beszélgetést.
– Te mivel foglalkozol? Festesz? Rajzolsz? Faragsz? Mintázol?
– Hát...
– Látom, hogy művész vagy. Mivel dolgozol?
– Festek – vágom rá. – Imádok rajzolni. Az elmúlt két évben
megkedveltem a szenet.
– Tanulsz valahol?
Hogy magyarázzam meg egy művészgurunak, hogy a
művészet mellett gazdasági tanulmányokat ütemeztem be?
– Ősszel kezdem az egyetemet.
Kajánul vigyorog.
– Tizennyolc vagy?
Fújtatással erősítem meg a feltételezését. A manóba,
lebuktam.
– Kik a kedvenc művészeid? Kortársak vagy régebbiek.
Sorolom a művészeket, és mindegyiknél figyelem Hunter
testbeszédét. Némelyiknél meglepődik, némelyikre rábólint, és
minthogy hülye fejjel szeretek a tűzzel játszani, végül bedobok
még egy nevet.
– Cassie Emerson.
– Cassie Emerson? – kapja föl a fejét.
Nem létező morzsákat söprögetek félre az asztalon.
– Ismered?
– Személyesen nem, de tetszenek a munkái. A
gondolkodásmódja. Basszus, egy zseni az a nő, aki nem kapta
meg a neki járó elismerést. Meglep, hogy tudod, kicsoda.
Hát igen, tulajdonképpen világra hozott, aztán pár éve meg
akart ölni, most pedig arra vár, hogy megbocsássak neki.
– Közelről ismerem.
– Elképesztő, hogy kedveled a munkáit. A művészeket
illetően hasonló az ízlésünk.
Hunter az asztalra szegezi a tekintetét, és a gondolataiba
merül.
Feldobottság fog el, mintha ittam volna. Hunter nem tudja,
kinek a lánya vagyok. Noah ki fog térni a hitéből, de most itt a
lehetőség, hogy bárki, különösen anyám közbeavatkozása nélkül
bizonyítsam a tehetségemet.
– Most nem hoztam ugyan magammal őket, de van néhány
vázlatfüzetem és festményem. Esetleg valamelyik nap megmu...
Hunternek pittyeg a telefonja. Előhúzza, és olyan nyeglén
görgeti a képernyőt, ami apámat juttatja eszembe.
– Szeretném, ha megfestenéd nekem a Kos csillagképet.
Összeszorul a torkom, levegő után kapkodok.
– De hát... én így nem... hiszen még csak nem is láttad...
– Nem fizetek érte, de ha tetszeni fog, amit látok, akkor
megkukkantom a többi munkádat is, és a továbbiakat meglátjuk.
Megegyeztünk?
– De hát a Kosról van szó.
– Igen, azt kértem. A Kost.
Mintha elzáródna a tüdőm, és az asztalba kapaszkodva
próbálom tartani magamat. Ez a bátyám csillagjegye. Őhozzá
tartozik, és ha bolygatom ezt a témát... ha erre a tájékra
merészkedem... ha bezárt ajtókat nyitogatok... Behunyom a
szememet, Aires halálára gondolok. Hogy milyenek lehettek az
utolsó pillanatai, és miként fogadtam én a halálhírét.
Kinyitom a szememet, és Hunter válaszra várva áll előttem,
fogalma sincs a bennem tomboló káoszról. Pánikroham
bontakozik ki bennem, nyelek egyet, hogy legyűrjem a fájdalmat
– olyan mélyre temessem, ahonnét soha többé nem kerülhet elő
a szenvedés... nem törhet felszínre.
– Nem megy.
– Bármi zajlik is benned, Echo – int az összeszorítástól
elfehéredett ujjaimra Hunter –, éppen azért szeretném, hogy te
fesd meg. Emiatt volt merszed, hogy megmondd nekem a
véleményedet. Ezt az indulatot szeretném látni a festményben.
– Azért mondtam, mert nem tudtam, ki vagy.
– Azért mondtad, mert igaz, és nekem pont az hiányzik, hogy
az igazságot hallhassam. – Hunter szalvétára firkant valamit,
majd elém csúsztatja. – Tessék, a műtermem címe, ha netán
elfelejtetted, hol található. A galéria fölött van, és rendszerint
más is tartózkodik ott velem, úgyhogy megmondhatod a
pasidnak, hogy higgadjon le. Ha holnap megjelensz, akkor választ
kapok.
További szó nélkül távozik a kávézóból. A pult mögött ülő lány
úgy mereszti rám a szemét, mint aki jelenést lát. Hm, nem
mintha először fordulna elő velem ilyesmi.
NOAH

A SZÁLLODAI ÚGYNEVEZETT „BUSINESS CENTERHEZ" egy

összecsukható hosszú asztal, egy ramaty bőrhuzatú forgószék,
valamint annál is szakadozottabb wifi kapcsolat tartozik. A
hézagosan elérhető interneten semmit sem találtam a coloradói
Vailben lakó Diana Perryről. A mai világban baromi
valószínűtlenül hat, hogy valakinek egyáltalán nincs digitális
lábnyoma.
Diana Perry a nagyanyám. Kicsit hervasztó, hogy anyu
elhagyta a rokonait, és eltitkolta a létezésüket. Biztosan rohadtul
zűrösek, de az még mindig jobb, mint az egyedüllét, nem?
Hátradőlök az ülésen, és a képernyő alján lévő órára pillantok.
Nemsokára kezdődik a műszakom, és még a közelében sem járok
annak, amit elterveztem. E-mailezhetnék a nőcinek, de ez nem
az én műfajom. Ezt az ügyet a saját játékszabályaim szerint
akarom intézni, nem másokhoz igazodva, és mindenképpen
mozgástérre van szükségem.
Úgy meredek a képernyőre, mint egy részeg fazonra, akinek
legszívesebben behúznék egyet. Másképp is szerezhetek infót
Diana Perryről, de az a módszer megtépázza az önérzetemet.
Megdörzsölgetem ráncolódó homlokomat, és mielőtt
lebeszélhetném magamat róla, bepötyögöm az e-mailt. Csak
néhány mondatot, mert isten a tanúm, mennyire utáltuk
egymást, amikor a nő azért kapta a fizetését, hogy a szociális
munkásom legyen.

Keesha, igaz, hogy anyám rokonai keresnek engem? Ha

igen, szeretném tudni a címüket és a telefonszámukat.
Noah
 Rögtön rá is kattintok a Küldésre. Megbánni később is ráérek.
– Mit csinálsz?
Echo halk hangjától megdermedek. Csípőjét a pici szoba
ajtófélfájának támasztva, átkarolja magát.
– Anyám rokonsága után kutakodom.
– És jutottál valamire?
El kéne mondanom neki, hogy e-maileztem Keeshának, de
nem bírom. Kurvára nem bírom. Magam sem tudom, mi a
francot szóljak ahhoz, hogy érintkezésbe léptem Keeshával,
márpedig ha elmesélem Echónak, hogy üzenetet küldtem, az
érzéseimről fog faggatni. És ha semmit sem felelek, mert nem
tudok kiigazodni a zűrzavarban, ami a fejemben uralkodik, akkor
Echo valószínűleg megsértődik, mert azt hiszi, nem akarok
beszélni vele. A hallgatás olykor többet ér a szavaknál.
Becsukom az e-mail-fiókomat, és visszaváltok a legutóbbi
guglis keresésemre.
– Semmire.
Echo cipője kopog a padlócsempén, ahogy közeledik hozzám,
és jóformán órák óta először veszek levegőt. Mintha érzékelné,
hogy másodperceken belül fölrobbanok, óvatosan a vállamra
csúsztatja a kezét, és kimasszírozza a feszültségtől keletkezett
csomókat.
– Majd megkeressük őket.
Megkeressük – mármint mi ketten. Basszus, ez a lány mindig
tudja a megfelelő szavakat. A hüvelykujja a lapockám alatti
pontra siklik, és az izmaim elolvadnak az érintésétől.
Előregörnyed a vállam, és Echo erélyesebben masszíroz.
– Görcsös vagy.
– Semmi bajom. – Valóban jobban érzem magam attól, hogy
Echo itt van velem, és hogy már nem próbáljuk agyonoltogatni
egymást. Hátrasandítok rá. – Vehetem olybá, hogy
megbocsátottál?
Erősen megnyom egy érzékeny pontot. Fölszisszenek.
Elmosolyodik.
– Nálad ilyen a bocsánatkérés?
– Ha működik, akkor ilyen.
Hátba vág, én meg röhögök. Elfordulok a széken, megragadom
a csípőjét, és közelebb húzom magamhoz. Széttárom a lábamat,
közzé csusszan, két kézzel a hajamba túr. Fölnézek, és látom,
hogy a zöld szempár önfeledten bámul, ettől persze mindig eláll a
lélegzetem.
Odaférkőzöm a kezemmel a pompás hátsója alatti finom
területhez. Rosszallóan cibálja a hajamat, ugyanakkor fölsóhajt a
cirógatástól. A farmeremben megindul a virgonckodás, de máris
beleütközöm Beth és Isaiah jelenlétének problémájába.
– Csukd be az ajtót, és mehet a nyálcsere.
– Van szobánk – súgja.
Csak volt. Kézen fogom Echót, és az ölembe kormányozom.
Imádom, ahogy a teste az enyémhez simul: a feje a vállamon, a
haja a nyakamat bizsergeti, a karja átfogja a mellkasomat.
Átölelem, és élvezem a melegségét.
– Hánytól kell dolgoznod?
A lehelete csiklandozza a bőrömet, a tarkómon vigyázzba
állnak tőle a pihék.
A felsője alá csempészem az ujjaimat.
– Még ráérek.
– Mondtam, hogy van szobánk.
Nyitott szájjal csókot nyom a fülem tövére, ettől hevesebben
szorítom magamhoz.
Felnyögök, a fejem a szék háttámlájához ütődik. A valóság
mindkettőnknek a legsúlyosabb fenyegetés.
– Beth nincs jól.
Echo fölemeli a fejét, és vakuljak meg, ha nem aggódik azért a
csajért, aki szarba se vette őt.
– Nem kéne orvoshoz vinni?
– Nem, csak az autózástól kapott hányingert. Elég rossz
színben van, de kialussza magát, és simán rendbe jön.
Echo megint a vállamra hajtja a fejét, és a nyitott ajtóra
pillantok. Bezárhatnánk, és ezen a forgószéken kényelmesen
elférünk.
– Felejtsd el, Noah! – zökkent ki fantáziálásomból Echo.
– De hát egy szót sem szóltam.
– Nem csak a szád beszél.
– Bocsi, az a te hibád, én nem tehetek róla.
Megigazítom az ölemben Echót, elmozdítom arról a
testrészemről, amelyik pillanatnyilag olyan beszédes, és
végigszántok a kezemmel göndör fürtjein.
A lábfeje a sípcsontomnak csapódik. Valami fölizgatta.
– Mi a baj?
– Szeretnék megbeszélni veled valamit.
Ja. Hosszú beszélgetés esedékes – a saját mondanivalómat is
beleértve.
– Akkor mondd!
– Hunter megbízott, hogy fessek neki egy képet.
Ennek a Hunternek meg kéne változtatni a személyleírását.
– Elvállaltad?
– Nem, de nem is utasítottam vissza. – Echo egy pillanatra
elhallgat, és a lába gyorsabban dobol a sípcsontomon. – Fontos
lenne nekem, hogy ebben a dologban mellettem állj.
Miért nem mindjárt arra kér, hogy tépjem föl a nyaki
ütőeremet?
– Komolyan mondom, Noah. Szükségem van a
támogatásodra.
Gyerekcsapat nyargal el a folyosón az irodahelyiség ajtaja
előtt.
A visongásukból ítélve az uszodába tartanak. Néhány
másodperccel később egy nő nevet, majd egy férfi rájuk szól,
hogy várjanak. Valaha nekem is efféle családom volt. Anya és
apa, akik autókirándulásokra vittek, olyankor szállodában
aludtunk, medencében lubickoltunk. Abban az időben
egyszerűnek tűnt az élet – sehol semmi gubanc. Éppen ilyesmire
törekszünk most Echóval.
– Melletted állok – mondom.
Bólint, továbbra is izgő-mozgó lábára koncentrál. Nabazmeg.
Nem fogunk visszakanyarodni ehhez a baromsághoz. Ma tutira
nem.
– Nincs több parázás, Echo. Csak te meg én, ez a biztos alap.
– Oké – dünnyögi a vállamba. – Meséltem neked, hogy apu
néhányszor elvitt minket Airesszel nyaralni? Előbb anyuval,
azután nélküle, végül Ashley-vel.
– Aires ruháit is a medencébe hajigáltad?
Echo kacag, azután sóhajt.
– Ő is bedobott volna a vízbe.
A laptopja billentyűzete felé nyújtózkodik. Elfordulok a
székkel, hogy elérje. Egy suhintás az érintőpadon, és a képernyő
bekapcsolódik.
– Gondoltál már rá, hogy a leánykori nevén keress rá
édesanyádra? Mint Sarah Perry.
– Eszembe jutott. – De nem kerestem rá. Fájdalmasan
nehezedik rám valami, nem hagyja, hogy bepötyögjem anyám
nevét. Azt a nevet, amit apám megjelenése előtt viselt. A
múltban, amiről mélyen hallgatott. – Aludjunk ma éjjel a
sátorban!
Az arcomat fürkészi, mérlegeli a témaváltást.
– Majd én mindent megcsinálok – csábítom. – Fölverem a
sátrat, leterítem a takarókat, készítek vacsorát, átcuccolok.
Azonkívül Bethnek és Isaiah-nak szükségük van alvásra.
Ennél fontosabb azonban, hogy szükségem van együttlétre
Echóval.
Fintorgatja az orrát, nem hisz nekem.
– Szóval nekem csak ölbe tett kézzel kell ülnöm. Nem cígölöm
a hűtődobozt, nem nyitok ki egy babkonzervet, nincs semmi
dolgom.
– Semmi – ismétlem. – Csak a lamúr velem.
Még mindig engem kémlel. Szinte érzem, ahogy kiárad az
energiája, az enyémet keresi, próbálja fölmérni, mennyire
csavarodtam be azzal, hogy alámerülök anyám múltjába.
Ne már, Echo. Hagyd ezt rám!
Árnyék suhan át az arcán.
– Hunter azt kérte tőlem, hogy a Kos csillagképet fessem le.
Összefacsarodik érte a szívem. Jesszusom, ez olyan, mintha a
világ nem akarna kettőnket békén hagyni. A kezembe fogom az
arcát, és úgy hajol hozzám, mint aki az én erőmre van utalva. Ő
már túlságosan sokáig volt erős. A nyár némi haladékot jelent, de
vajon kibírja-e bármelyikünk is, hogy az élet újra meg újra a
kínjainkra emlékeztet bennünket?
– Ha fölzaklat, akkor ne csináld meg!
– De hátha ez a nagy lehetőség, Noah. Az esély, hogy
bebizonyítsam: a tehetségem nem az anyai támogatásra
korlátozódik.
– Ennek a srácnak semmit sem kell bizonyítanod. –
Farkasszemet nézünk, miközben a szavaimat fontolgatja. –
Komolyan, Echo, egyáltalán nem kell neki...
– A sátorban alszom – jelenti ki a szavamba vágva Echo. Éles
hangú rendreutasítása feszélyez, de kihallom belőle a mögöttes
jelentését is. Ő rám hagyja a hülyeségeimet, és nekem is rá kell
hagynom az ő hülyeségeit. Nem rajong a kempingezésért, mégis
megadja nekem, amit akkor kértem, amikor egyheti szállodát
ígértem neki. – Akkor munka után érted megyek.
 ECHO
NOAH ÓRÁKKAL EZELŐTT ITT HAGYTA a business centert. Én
viszont a számítógépemmel az ölemben ringattatom magam a
forgószékkel, a hátamat az egyik karfának támasztom, a lábamat
meg a másikon átvetve lelógatom. A gépen több ablakot is
megnyitottam, mindegyiknek Noah anyja az alanya. Úgy
gondolom, Noah-nak akkor is látnia kell ezeket az oldalakat, ha
holtvágányra vezetnek.
– Mizu, Echo? – ballag be Isaiah a helyiségbe, és megdörgöli
kopasz fejét, mintha ezzel ébresztgetné magát.
– Helló! – Noah legjobb haverjának látványa fölvillanyoz.
Hiába a karját borító tetoválás meg a mindkét fülében fityegő
dupla sor karika, Isaiah egyértelműen rendes srác. – Hogy s
mint?
– Én tök jól. – Isaiah megfordít egy összecsukható fémlemez
széket, és lovagló ülésben rátelepszik. – Te?
– Jól. – És mivel az udvariasság azt diktálja, hogy
megkérdezzem... – Beth hogy van?
– Még mindig alszik. Min melózol?
Felülök a széken, és leteszem a lábamat a földre.
– Noah-nak csinálok valamit.
Isaiah szemöldöke fölszalad, és azt latolgatom, vajon
eláruljam-e neki, miféle valamit. Noah nem a legközlékenyebb
fajta. Isaiah és Beth sem azok. Velük lógni annyi, mint titkok
aknamezején tangózni, és általában halvány fogalmam sincs, mik
azok a titkok, amikről a másik jelenlévő is tud. Úgyhogy a biztos
határok között maradok.
– Hogy utaztatok?
A szája bal széle fölkunkorodik.
– Ügyes húzás. Az út totál szívás volt. Figyelj, Noah-nak már
elmondtam, és most neked is elmondom, hogy Bethszel
beszállunk a számlába. Véletlenül sem szeretnék nyűg lenni a
nyakatokon.
Szívesebben játszanék a forgalmas kocsiút közepén bakugrást
egy tarajos süllel, mint hogy egész héten Bethszel bájcsevegjek,
de bírom Isaiah-t, és Noah a szerelmem, Beth pedig ennek a
felállásnak a részét képezi.
– Semmi gáz. Noah-val volt pár zűrös napunk, és elfelejtett
szólni a programotokról, de megoldjuk. Mi ketten ma éjszaka
egyébként is a sátorban alszunk.
Isaiah a fejét rázza, én előrehajolok, hogy magamra vonjam a
figyelmét.
– Noah-nak kell ma éjjel az a sátor, és nem szeretném
megfosztani tőle. Ennek távolról sincs annyi köze hozzátok, mint
hinnéd.
Meghúzkodja a legalsó karikát a fülbevalói közül.
– Biztos?
– Persze.
– De a magam és Beth részét én fizetem. Mindenestül.
Pedig Noah-hoz hasonlóan Isaiah sincs kitömve pénzzel. Azért
akar fizetni, mert ugyanolyan makacsul önérzetes, mint Noah.
– Majd kiokoskodjuk, ha ott tartunk – felelem.
– Királyság. És nehogy azért gubbassz itt, mert mi Bethszel
szunyálunk, különben begurulok. – Hüvelykujjával a háta mögé
bök. – Büféautomata?
– Találsz enni-innivalót a hűtődobozban.
– Büféautomata? – ismétli.
Hát igen, már megint az a dühítő önérzetesség.
– A folyosó végén jobbra.
Isaiah föláll, és ujjaimmal könnyedén végigsimítok a
billentyűzeten. Pánikszerű érzés szivárog a vérembe, ahogy azon
tűnődöm, mivel foglalkozom, amióta Noah elment dolgozni. Ha
valaki megérti Noah-t, akkor az Isaiah.
– Isaiah!
Megtorpan az ajtónál.
– Tudod... találtam fényképeket Noah anyukájáról...
kamaszlány korából. Mit gondolsz, megmutassam neki?
Mély lélegzetet vesz, és a karjára tetovált tigris mintha
mozgolódna, ahogy zsebre dugja a kezét.
 – Noah tud róla, hogy szimatolsz a dolgai után?
– Korábban én javasoltam, hogy keresgéljen az interneten az
anyukájáról, és... egyből bezárkózott. De hát ő az édesanyja.
Talán szeretné látni azokat a képeket.
Isaiah hátradönti a fejét, amíg halkan az ajtókeret sarkához
nem ütődik. Szürke szeme a mennyezetre mered, mintha valami
mást látna maga előtt, gondolatban valahol másutt járna.
– Mit keres Noah?
– Úgy gondoltam, hogy talán szívesen megnézné a szülei
fényképeit.
Hármat pislogok.
– Szarul menne neked a póker. Mit keres?
Ujjaimmal a szék karfáján dobolok.
– Nem hiszem, hogy helyes, ha tőlem tudod meg...
– Az anyja vérrokonait keresi? Azokat, akikről a nevelőszülei
azt mondták, hogy még élnek?
Találkozik a tekintetünk. Banyek.
– Tudok róluk, Echo. Annyit legalábbis tudok, hogy élnek.
Ugye, most őket keresi?
Vékony jégen tipegek, ami Noah-t és a bizalmi problémáit
illeti. Az ujjaim abbahagyják a dobolást, és az elszántság mellett
döntök.
– Ne kényszeríts rá, hogy olyasmit mondjak, amit megbánok.
Néma csönd. Elég hosszan ahhoz, hogy már nyomasztóvá
válik.
Isaiah jobbra-balra dönti a fejét, mintha szó szerint a
felrobbanás határára került gépből engedné ki a gőzt.
– Muszáj megtudnom.
– Miért?
– Hogy tudjam, hányadán állunk. Ha Noah rokonokat talál, és
feléjük veszi az irányt, arról tudnom kell. Te kitartasz mellette,
és ezt nagyon szeretem benned, de tudnom kell róla, ha Noah
elpályázik.
– Elpályázik? – A szó felér egy gyomorszájon vágással. – Csak
nem képzeled, hogy Noah itt hagy téged a kedvükért? Az utóbbi
időben másról sem beszél, csak a lakásról, amit együtt fogtok
bérelni, miután hazatérünk Kentuckyba. Szeret titeket Bethszel.
Azonkívül Noah megígérte, hogy soha nem hagyja el őket.
Hűséges hozzájuk, mert a családtagjainak tekinti őket.
– Láttam én már ilyen szitut, és te is láttál. – Isaiah rám
szegeződő tekintetétől feszélyezetten fészkelődöm. Olyan,
mintha érzékelne valamit, amit nem lenne szabad neki. A lelkem
gondosan takargatott zugát. – Sokkal több bennünk a közös,
mint bármelyikünk is bevallaná.
Olyan szituáció, amit már mindketten láttunk...
Forróság kúszik föl a nyakamon, miközben félresöprök egy
hajfürtöt. A konkrét részleteket nem ismerem, de Isaiah-t
elhagyták a szülei. Az enyémek fizikailag jelen vannak, de amikor
annak jelentősége volt, ugyanúgy cserben hagytak.
– Noah nem hagyna el bennünket – felelem.
– Te meg én az anyánk miatti lidérces álmokkal nőttünk föl,
de Noah valaha más körülmények között, igazi családban élt.
Azért húz hozzánk, mert az ő élete is széthullott, de ha újra
megtalálja, amit elveszített... – Isaiah vállat von. – Az emberek
elpályáznak, ha úgy alakul a helyzet.
Néha úgy alakul az élet... Ezt mondta apám, ezzel próbálta
megmagyarázni, miért vált el anyámtól, miért vette feleségül
Ashley-t, miért hagyott engem faképnél. Most eladja a házunkat.
Másik gyereke született...
– Noah nem tenne ilyet veled, velünk – jelentem ki. – A
testvérének tekint téged, és szerelmes belém. Fontosak neki az
öccsei, és Beth is. Ősszel ugyanúgy egyetemre megyek, ahogy ő.
Mi vagyunk a családja. Ott akar lenni, ahová tartozik.
Noah nem fog úgy viselkedni, mint apám meg anyám. Az első
helyre tesz engem, mert megígérte. Amikor meg akarta szerezni
az öccsei felügyeleti jogát, még nem én voltam neki a
legfontosabb, de azóta az első helyre sorolt. Noah megtartja az
ígéretét – mindig megtartja.
Csipog a számítógépem, skype-hívást jelez. Banyek, már csak
pont az hiányzott, hogy Mrs. Collins bekavarjon. Isaiah-ra nézek,
illetve csak néznék, mert eltűnt. Na tessék, most meg furdal a
lelkiismeret. Isaiah az a fajta srác, hogy inkább égetném el az
összes kardigánomat, csak föl ne zaklassam őt.
Az alsó ajkamba harapok, fogadom a hívást, és a terapeutám
bukkan föl a képernyőn. Hátranyalt, lófarokba fogott haj,
Nirvána emblémás fekete póló, önfeledt mosoly.
 – Szia, Echo!
Nehéz koncentrálni, miközben azt remélem, Isaiah újra
előkerül, és bevallja, hogy nem gondolta komolyan, amit
mondott. Ő mindig erős és bátorító, az imént pedig olyan oldalát
mutatta, amit eddig sosem láttam tőle. Lehet, hogy Noah sem
látta még ilyennek. Erős késztetés tör rám, hogy Isaiah után
rohanjak, de ha azt tenném, ugyan mit mondanék?
– Echo? – A mosoly és a derű szertefoszlik, ahogy a nő a
szokottnál sokkal hamarabb vedlik át komoly terapeutává. – Jól
vagy?
Hat hónappal ezelőtt kirekesztettem volna Mrs. Collinst, és
magamba fojtottam volna ezt a feldúltságot. De azután rájöttem,
hogy ez az egyetlen ember, aki törődik velem. Az egyetlen olyan,
aki segíthet.
– Nem, nem vagyok jól.
NOAH

LETÖRLÖM A HOMLOKOMON GYÖNGYÖZŐ IZZADSÁGOT , azután

megfordítom a sütőlapáttal a hat húspogácsát. Az elmúlt két
órában megállás nélkül zúdultak rám a rendelések, és a
sütőrostból sugárzó hő azt az érzést kelti bennem, hogy talán
máris teljesült az általam megkettyintett lányok zömének
kívánsága: meghaltam, és egyenesen a pokolban pörkölődésre
ítéltettem.
Lendületes mozdulatokkal lecsúsztatom a fölmelegített
bucikat a grillről, rájuk dobom a húspogikat, és továbbítom őket
a pulton a csajszinak, aki az ízesítőkkel meg a körítéssel
foglalkozik. Balra fordulok, újabb blokkokat keresek, és
megkönnyebbülten sóhajtok. Nincs több rendelés.
– Tarts szünetet, Noah! – kurjantja a műszakvezető,
miközben bezongoráz a kasszába egy sor vendéget. – Fél óra
múlva jön az újabb hullám.
Szó nélkül ledobom az egyenkötényt, és a hátsó ajtón
kislisszolok a sikátorba. A kora esti levegő jólesően simogatja a
bőrömet, és hogy jobban hűsíthessen, lekapom a cowboykendőt.
– Mi a szar, Noah? Úgy látszik, repetázni akarsz a tavalyi
kentuckyi nyarunkból.
Nabazmeg!
Becsapódik mögöttem az ajtó, és csak egy másodperccel
később eszmélek rá, hogy belülről záródik, tehát csak elölről
mehetek vissza. Itt ragadtam Miával.
Mia a graffitivel borított vörös téglás falnak támaszkodik,
fehér blúzát elég mélyen kigombolta, hogy jól érvényesüljön a
legfőbb büszkesége, a fekete szoknyából félig kilóg a hátsója. Egy
gyors lélegzetvétellel megállapítom, hogy ezúttal cigarettát szív.
Úgy illeg-billeg, hogy még inkább villoghasson a szerelésével.
– Tetszik? Szép jattot hoz.
 – Topless bárban nem találtál állást?
Csak mosolyog a megjegyzésre.
– Gyere, dugjunk! Most rögtön. A sarkon túl áll a kocsim.
Jesszusom, ha belegondolok, hogy pont a szókimondó stílusa
és a laza hozzáállása vonzott. Nem fogtam föl, hogy akárkivel
fekszik le, annak kiszívja és fölfalja a lelkét.
– Mondtam, hogy foglalt vagyok.
Egy utolsót slukkol a cigarettájából, majd a földre dobja a
csikket, és eltapossa.
– Ettől csak még jobban beindulok rád. Először a csibészes
fazonod miatt kívántalak meg. Most meg azt a jó útra tért
csibészes formát hozod, és legszívesebben...
A levegőbe markol, és a tekintete a sliccemre siklik.
– Én nem játszadozom, Mia.
Az utca felé indulok, elmegyek Mia mellett.
– Ugye, tizennyolc éves vagy? – szól utánam.
Tavaly ősszel egyáltalán nem esett szó közöttünk életkorról.
Ő addigra befejezte a középiskolát, én akkor még nem.
– Ja.
– Az emberi faj pedig már olyan szintre fejlődött, hogy
könnyen eléldegélhetünk a kilencvenes éveinkig.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A lábamtól kezdve lassan végigmér, amíg nem találkozik a
tekintetünk.
– A múltkori beszélgetésünk óta gondolkodtam rajtad.
Úgy kell nekem, minek álltam szóba vele.
– Egyáltalán nem kéne rám gondolnod.
Elengedi a füle mellett a megjegyzésemet.
– Én is csináltam ugyanazt, amit te. Leérettségiztem, és
papás-mamást játszottam egy rendes sráccal. Ez nem tart
sokáig. Egy nyáron át. Esetleg még néhány hónapig, de a
rendesek el szokták veszíteni az érdeklődésüket. A jó útra térés
unalmassá válik, vagy talán mi magunk válunk unalmasakká,
mihelyt jó útra térünk. Ebből csak kétféle sülhet ki: a lány vagy
most fog megbántani, vagy később.
Minden idegszálam megfeszül. Ha egy pasi szólt volna így be,
lecsapnám a búráját.
– Szart se tudsz rólunk!
 Mia elveszíti a magabiztosságát, ami két méterrel előtte
nyomult, és hirtelen kisebbnek tűnik, mint Beth.
– Elkezdtetek már veszekedni? Olyasformán, hogy bármi a
téma, sosem vagytok egy hullámhosszon?
Tisztára olyan, mintha belemászott volna az agyamba, és ez
cseppet sincs ínyemre.
– Nem fognád be?
– Tudod, mi a következő fázis?
Nem tudom, illetve de. A tarkómat dörzsölgetem, nehezen
kapok levegőt, de ellenállok a késztetésnek, hogy megrángassam
a pólómat.
– A csaj rövidesen talál valamit, ami kizárólag őt érdekli. Azt a
bizonyos dolgot, amiért megszületett, és amint rátalál, rögtön
fölélénkül. Végre megismerkedik azokkal, akikkel igazából
érdemes. Na és mi történik hirtelen a magunkfajtákkal, az olyan
lázadókkal, mint te meg én, akikkel fél éve még olyan királyság
volt az időt tölteni? Átváltozunk fojtogató lánccá a nyakán. Csak
átmeneti állapotot jelentettünk. Az efféle embereknek soha nem
fogunk többet jelenteni.
A fejemet rázom, de nem találok szavakat. Mia a legsötétebb
félelmeimnek ad hangot. Mintha olvasna a gondolataimban, a
rohadt életbe, és előre látná a gajra ment jövőmet.
– Gatyába rázom magamat. Azzá a férfivá válok, akire neki
szüksége van.
Mégsem kerüli el a figyelmemet, hogy Miával az üzlet mögötti
sikátorban, a szeméttel dugig tömött konténer mellett
ácsorgunk. Tavaly itt ismerkedtünk meg. Itt találkoztunk újra
össze, és valahogy fesztelenebbül érzem magam itt, mint amikor
egy galériában Echo mellett állok.
– Én is azzá a lánnyá akartam válni, amilyet a srác igényelt.
De a magunkfajták nem bírnak elég gyorsan lépni. Előfordult,
hogy visszatértél egy rossz szokásodhoz, és láttad azt a
végtelenül csalódott tekintetet? Olyat, mint amikor a
környezeted azt figyeli, hogy belerúgsz egy kiskutyába?
Ilyen arcot vágott Echo, amikor a falhoz kentem azt a srácot.
Fölidéződnek bennem nyugtalan oldalpillantásai a galériákban,
ahol nyilvánvalóan kiríttam a környezetből.
– Te nyújtottál nekem kárpótlást az én Echóm után. Eszembe
juttattad, hogy jobb, ha az ember a saját kezében tartja az
irányítást. Bennünket ugyanabból a fából faragtak, Noah.
– Minek foglalkozol velem? – bukik ki belőlem.
Vállat von.
– Csak sajnálom, hogy nem szakítottam meg előbb a
kapcsolatomat azzal a sráccal. Sajnálom, hogy nem vonultam el
sértetlen önérzettel. Te egyszer már segítettél rajtam, és tessék,
most újra összetalálkozunk. Nem hiszek a véletlenekben.
Pontosan azért keveredtem Coloradóba, a világ végére, hogy
kárpótlást nyújtsak neked.
– Tévedsz – felelem, és elindulok az utcáról a sikátorba
szűrődő fény felé.
Öngyújtó csattan a hátam mögött.
– Reméljük!
 ECHO
KÉT MÁSODPERCCEL AZUTÁN , hogy fogadtam Mrs. Collins
skype-hívását, becsuktam a szállodai business center ajtaját,
megteremtve magamnak a háborítatlanság illúzióját.
– Ennyi? – kérdezi Mrs. Collins. Beszámoltam neki mindenről:
a képeladásaim megfenekléséről, anyám telefonálásáról, a gonosz
boszorkány galéria-tulajdonosnővel folytatott társalgásomról és
a Noah-val lezajlott veszekedésünkről.
– Igen – válaszolom, és közben tenyerembe rejtem az
arcomat, hogy leplezzem a hazugságomat.
Bírom Mrs. Collinst, de nem tudok újra ránézni, ha a nemi
életemmel, illetve Noah vonatkozásában annak hiányával
kapcsolatos elemzésekbe bocsátkozunk.
Mire szétterpesztett ujjaim között Mrs. Collinsra kukucskálok,
a szeme már résnyire szűkül.
– Ez nem minden.
Leejtem a kezemet az ölembe.
– Hát nem elég?
– Valami azt súgja, hogy más is folyik itt...
Lezáratlanul hagyja a mondatot, mintha fölpiszkálhatna
engem, ha valami kimondatlanul marad, de nehogy már, ez
nálam nem fog bejönni. Miért, attól, hogy a szavak úgy függenek
a levegőben, mint egy féltonnás szikla, talán muszáj mondanom
valamit, hogy pontot tegyek a mondat végére? Cöcöcö.
Úgy remeg a térdem, hogy megzörrenti az asztalt.
Nem fogok bedőlni ennek. Nem én...
– Gondolja, hogy Noah most el fog hagyni?
Juj, banyek... totál leesik az állam. Ezt most miért kérdeztem?
Fölemelem a fejemet, reménykedem, hogy a beszólásom
kedvezően sül el. Mrs. Collins érti a módját, hogy kellő
megvilágításba helyezze a dolgokat, fölfedeztesse velem azt, ami
az orrom előtt terpeszkedik.
Ahogy bánatos kék szemébe nézek, válasza meghiúsítja a
reményemet.
– Nem tudok jósolni, Echo.
– Pedig frankó lenne, ha tudna – mosolygok rá erőtlenül, amit
őszinte mosollyal viszonoz.
– Miből gondolod, hogy Noah szakítani készül veled?
Vállat vonok, és Mrs. Collins annyira előrehajol, hogy az arca
teljesen kitölti a képernyőt.
– Kérdéseket teszek föl, és azt válaszold, ami először az
eszedbe jut. Miből gondolod, hogy Noah el akar hagyni?
Utálom ezt a játékot, de sajnos eredményes.
– Nem tudom.
– Mit szoktál enni a moziban?
– Pattogatott kukoricát.
– Milyen színű ruha van rajtad?
Lepillantok.
– Kék.
– Mi a második keresztneved?
– Cassandra.
– Miért hiszed azt, hogy Noah el akar hagyni?
– Mert anyám is elhagyott.
Ahogy kimondom, baromi keservesen felnyögök. Rohadtul
szánalmas vagyok.
– És még miért?
A jelek szerint nem elég, ha az embernek kitépik és tűzre
vetik a szívét. Jaj, bocsi, most Mrs. Collinsról van szó, úgyhogy
nem, ő ennél sokkal, de sokkal többet igényel – mondjuk, a
lelkemet.
– Ugyan már, Echo! Édesanyádon kívül miért gondolod, hogy
Noah el akar hagyni?
– Apám is elhagyott.
Ámbár nem úgy, ahogy anyu. Elvált anyutól, feleségül vett
egy másik nőt, és új életet kezdett, amiben szépen elvan
nélkülem. Ráadásul apám oda se bagózott a kétségbeesett
hívásomra aznap este, amikor végül a forradásaimat szereztem.
Aznap este, amikor kis híján meghaltam.
– És még ki? – kérdezi Mrs. Collins halkan. – Tudod, hogy
velem nyugodtan beszélhetsz erről.
Megremeg az alsó ajkam, ahogy levegőt veszek, és szeretnék
mindent magamban tartani: a szavakat, a fájdalmat, a gyászt.
– És még ki? – ismétli Mrs. Collins, mint valami bölcsődalt.
– Aires is elhagyott – rebegem.
Mrs. Collins úgy fordítja a webkameráját, hogy ebből az új
szögből kevésbé horrorfilmesen kontrasztos a kép, lágyabb a
megvilágítás.
– Csaknem nyolc hónapja dolgozunk együtt, és tudod, hogy
egész idő alatt alig említetted Airest?
Fölkapom a fejemet, olyan dühroham fog el, hogy
legszívesebben hozzávágnék valamit a képernyőhöz.
– Igen, tudom.
– Aires fontos szerepet játszott az életedben, ugye?
Egészen mélyről jön ez a fájdalom. Mint milliónyi
hajszálvékony karcolás, az a fajta, ami egy pillanat alatt éri az
embert, azután napokig lüktet. Csakhogy ez a lüktetés már évek
óta nem akar csitulni, és reggelente, amikor felébredés után
Airesre gondolok, olyan, mintha újra meg újra szeszt locsolnának
a tátongó sebre.
– Nem szeretnék Airesről beszélni.
Mrs. Collins bólint, és egy dossziéba firkant valamit. Utálom,
amikor ezt csinálja. Olyan, mintha strigulázná, hányszor szalad ki
a számon ez a szöveg.
– Miért nem Noah-val foglalkozunk? – próbálom visszaterelni
a társalgást az eredeti vágányra.
A nő a dossziéra teszi a tollát, és összekulcsolja rajta a kezét.
– Várjunk egy pillanatig, és nézzük meg, hová jutottunk a
beszélgetésünkkel. Attól félsz, hogy Noah hamarosan elhagy,
igaz?
Közömbös arccal biccentek, mert úgy érzem magam, mintha
már a téma feszegetésével is megcsalnám Noah-t.
– Azt hiszem.
– Már most is úgy véled, hogy mások elhagytak.
– Anyám és apám – felelem.
– Airest is említetted.
Válasz helyett a körmömet piszkálom.
– Az előbb Noah-ról kérdeztem.
 – Nézd, Echo, nem tudom, nincsenek-e olyan ügyek, amiket
figyelmen kívül hagyunk. Kíváncsi vagyok, mit szólnál, ha azt
kérdezném, mi a közös Airesben és Noah-ban.
A tekintetem a szemébe villan. Ahogy Noah elballagott a
sötétbe, Airesre emlékeztetett.
Mintha ezernyi beszédhang kavarogna a fejemben, de egyikük
sem az enyém.
– Nincs kedvem tovább beszélgetni.
Egyetlen kattintás, és Mrs. Collins eltűnik a szemem elől.
NOAH

ISAIAH HÁTTAL A FEJTÁMLÁNAK DŐLVE, kinyújtott lábbal ül az

ágyon. Beth a vállán nyugtatja a fejét, és az öt kábelcsatorna
egyikén talált filmbe merül. Már nem olyan zöld az arca, mint
korábban, de a szeme alatt karikák sötétlenek, plusz még
egyáltalán nem szemétkedett, vagyis nyilván baromi szarul érzi
magát.
Egy fél órával ezelőtt arra jöttem vissza, hogy Echo sehol
sincs. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, és amikor negyed
kiló sütőzsiradékkal könnyebben kiléptem a fürdőszobából, Echo
az ablaknál állt, kikukucskált a függönyön. Abban a pillanatban,
ahogy megjelentem, egy szó nélkül teljes egyetértésben pakoltuk
össze mindazt, amire éjszaka szükségünk lesz. Most cipzározom
be a zsákomat.
– Elkészültél, picim? – kérdezem.
– Kéne még néhány perc.
Echo eltűnik a fürdőszobában, mi Isaiah-val egymásra
nézünk.
– Segítenél?
Beth odébb húzódik, hogy elengedje Isaiah-t, aki fölkapja a
cuccomat, én meg Echóét veszem a vállamra. Mihelyt a folyosón
biztos távolságra kerülünk, hüvelykujjammal a szoba felé bökök.
– Beth életben marad?
– Ja. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha még mindig
autózna. Baromira remélem, hogy nem betegszik le nekem.
Gőzöm sincs, hogy Colorado államban érvényes-e a kentuckyi
közgyógyigazolvány.
– Hadd lábadozzon holnapig, aztán majd kiokoskodjuk a
továbbiakat.
A hátammal kilököm az ajtót, és a betonból csak úgy árad a
napközben beleszívódott forróság. A nap alacsonyan jár a nyugati
égbolton, és a kék láthatár kezd átfolyni abba a rózsáspirosba,
ami Echo kedvence. Talán másfél óránk maradt napnyugtáig.
Nem valami sok idő a táborverésre, pláne, hogy azt ígértem, az
egészet egyedül intézem.
Egy gombnyomás Echo kulcstartóján, fölpattan a csomagtartó
fedele, és Isaiah-val berakjuk a cuccot.
– Echo jól van? – kérdezem.
Isaiah meghúzogatja a legalsó fülbevalóját, majd begyömöszöli
egy zsúfolt szögletbe a rakomány utolsó darabját.
– Amikor megjött, nem szólt semmit. De nemrégiben láttam.
Valami szobában ült a számítógépével.
– Aha.
Ott köszöntem el tőle.
– Figyelj, tesó, éppen ott beszélgettem Echóval, amikor Mrs.
Collins hívta...
– Vágom – mondom neki, hogy ne kelljen magyarázgatnia.
Félig-meddig megkönnyebbüléssel hallom, hogy Echo nem
miattam, hanem Mrs. Collins miatt vált ilyen visszahúzódóvá. –
Echo szokott így viselkedni a beszélgetéseik után.
Ebbe a viselkedésbe a lidércnyomások is beleértendők.
– Nem mernék rá megesküdni, hogy ez a baja...
– Isaiah, Beth keres! – szólal meg Echo, ahogy kilép a
szállodából.
Isaiah óvatosan Echóra sandít, és elkámpicsorodom, amikor
észreveszem, hogy Echo viszonozza Isaiah komor arckifejezését.
Mi a franc?
– Érezzétek jól magatokat! – nyújt kezet Isaiah.
Simán jattolunk.
– Holnap megdumáljuk a többit.
– Okés – feleli, majd hosszú léptekkel Echóhoz indul, aki
megállt a szálloda bejáratánál.
Úgy teszek, mintha nem figyelnék oda, miközben a
hűtődobozt igazgatom. Miután Echóval igazán összejöttünk, ők
ketten szoros kapcsolatba kerültek. Nem annyira, mint én meg ő,
és nem is annyira, mint ő meg Beth, de jól megértik egymást.
Semmi romantika, csak egymás elfogadásának egy új szintje.
Isaiah halkabbra fogja a hangját, és duruzsol valamit Echónak,
aki félmosollyal bólint. Suttogva válaszol, de ismerem annyira,
hogy tudok a szájáról olvasni.
– Nem tesz semmit. Sajnálom, ha fölidegesítettelek.
– Ez az én marhaságom – feleli a rendes hangján Isaiah, és
úgy teszi szívére a kezét, mintha esküvel ígérne valamit. – Nem
a tiéd. Többé nem fog előfordulni.
Echo kitárja a kezét, hogy megölelje.
Isaiah hátrasandít rám, és jóváhagyólag biccentek. Gyors
ölelés, ahogyan én tenném az öcséimmel, és Isaiah mond valamit
Echónak, amivel megnevetteti, majd elválnak egymástól.
– Rendben vagytok Isaiah-val? – kérdezem, miután a srác
visszamegy a szállodába, és becsukom a csomagtartót.
– Rendben.
Mintha betont vonszolnék a sárban.
– Elárulod, mi a helyzet?
Echo karba teszi a kezét, és úgy fogja a könyökét, mintha
fázna.
– El, ha akarod, de szerintem inkább lépjünk túl rajta.
Tudom, hogy egyikük sem ártana nekem. Isaiah nem sok
mindentől kapja föl a vizet, és egyvalami ugyanúgy kiakasztja,
ahogy Echót is.
– Anyatémákról dumáltatok?
Echo bólint.
– Akkor vágom.
– Ez csípi a szemedet? – kérdezi. – Hogy dumáltunk, és
megöleltem?
Beleakasztom az ujjamat az övbújtatójába, és közelebb húzom
magamhoz.
– Ellenkezőleg. Jó érzés tudni, hogy van családom.
 ECHO
Az EGYRE BÁGYADTABB ALKONYI FÉNYBEN a kezem kapkodva
mozog a papíron, próbálom megragadni, hogyan táncoltatja az
esti szellő a tisztás hosszúra nőtt füvét. Imádom az itteni
színeket: a gyep méregzöldjét, a rétet átszelő vízfolyás
sötétkékjét, a távolban magasodó hegylánc kissé még most is
enyhén hósipkás ormainak lilába hajló árnyalatát.
Ezt a festői tájképet az égbolt cementezi egybe. Mögöttem,
keleten az éj tintakékje fenyegetően sürget, hogy vessek véget a
munkámnak, nemsokára beteríti a naplemente egybeolvadó
narancssárgáit, rózsaszínjeit, vöröseit. Dús fenyőillat terjeng.
Annyira dús, hogy alighanem átitatja a rajzpapírt. Remélem is,
mert szeretném örökre az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot.
Résnyire húzódik a szemem, ahogy próbálom legyőzni a
sötétedést, de mint mindig, fogytán az idő, vesztésre állok. Mivel
már az orromig sem látok, ledobom az olajkrétát, és
hátrakönyökölök a füvön.
Jobb kéz felől kattanás hallatszik, és az a rész megvilágosodik,
miközben a világ egyébként sötétségbe borul. A kempinglámpa,
amit Noah-val még áprilisban vásároltunk, egyet-kettőt villan,
azután stabilan égve marad. Noah mellette ül, iszonyat szexi,
ahogy a szemébe hulló haján át figyel engem.
– Szia! – köszönök, mint egy szégyenlős kisgyerek, akit
rajtakaptak, hogy az ajtó mögül kukucskál.
– Csá! – feleli.
– Mióta ülsz ott?
– Egy ideje.
A fülem mögé tűröm a hajamat, és azzal foglalom el magamat,
hogy visszarakosgatom az olajkrétákat a tartódoboz megfelelő
rekeszeibe.
– Szólhattál volna, hogy elkészültél a sátorveréssel.
 – Szólhattam volna – ismeri el –, de akkor nem figyelhettelek
volna. – Ég az arcom, és miután nem reagálok a megjegyzésére,
óvatosan annyival közelebb húzódik, hogy megcirógathassa. –
Imádom, amikor ezt csinálod.
– Micsodát? – kérdezem kissé türelmetlenül. Ujjai a
bőrömhöz súrlódnak, borzongás fut végig tőlük a karomon.
– Azt, ha úgy nézel rám, mint amikor először mondtad, hogy
szeretsz.
Még forróbbá válik az arcom. Noah megfogja az államat, és
még egyszer végigsimít a bőrömön. Nyelek egyet, elképzelem,
hogy az ajka az enyémhez ér.
– Nem vagy éhes?
Megkordul a gyomrom, mintha méltányolná a kérdést, és
Noah szája lassacskán csábító mosolyra görbül. Az az izgalom
vesz rajtam erőt, amit Noah hónapokkal ezelőtt ébresztett
bennem, amikor kacérkodni kezdtünk egymással. Ez az, amit
hiányolni szoktam kettőnkből – az egyszerűséget a káoszban.
Noah föláll, a kezét nyújtja. Összeszedem a vázlatfüzetet meg
a krétát, határozottan kézen fog, fölemeli a lámpát, és a rétről a
kempingbe kísér.
Kéz a kézben lépkedünk a gyalogösvényen, az ujjaink
összekulcsolódnak. A hosszúra nőtt fű ráérősen birizgálja a
combunkat. Noah nem sűrűn mászkál így összekapaszkodva,
annyira nem sűrűn, hogy ez a néhány játékszabály egyike, amit
hamar fölismertem, ezért most teljesen egyértelmű, hogy ez
különleges pillanat. Akárcsak a rózsacsokor. Noah kimutatja,
mennyire szeret.
Ezért hát most arra figyelek, ahogy a bőrünk egymáshoz
dörzsölődik. A tenyerünk közötti forróságra. Ahogy az ő nagyobb
és erősebb ujjai mellett az enyémek kisebbnek, rendkívül
nőiesnek és védettnek érződnek.
A kemping bejáratánál két lakókocsi áll, balra hátul pedig, a
vizesblokk közelében néhány másik sátor. A miénket Noah a
többitől a lehető legmesszebb verte föl, saját kis világot alakított
ki nekünk.
Határozottan megszorítja, majd elengedi az ujjaimat, és a
lámpával egy plédnél hagy, amit a sátor mellett terített le.
Fürgén nekilát, hogy meggyújtsa a tábortüzet.
 Számomra kétségkívül a tűz a kempingezés legkedvesebb
része. Imádom a libegő-lobogó fényt, a füst illatát, azt, ahogy
belefeledkezem a lángok csodálatába.
A túránk kezdetén megkérdeztem Noah-tól, nem zavarja-e a
tábortűz, és azt felelte, hogy nem. Azt mondta, azokra az
alkalmakra emlékezteti, amikor a szülei vitték kempingezni.
Valahogy mégis eltűnődöm, igazából mit láthat, amikor a tűzre
mered.
– A hűtődobozban van kaja – szólal meg. – Remélem, nem
bánod, de én már ettem.
– Persze hogy nem. – Noah jól ismeri az én fura művészi
hangulataimat, és megtanulta, hogy akár órákig várhat, mire
tényleg visszazökkenek a valóságba. A hűtődobozban kotorászva
elmosolyodom, amikor egy csemegebolti sonkás-sajtos
szendvicsre bukkanok.
Foszlós fehér kenyér, csupa mézes-mustáros szósz, nyami. –
Tisztára elkényeztetsz.
– Ne már, picim, ha a sonka tőlem kényeztetésnek számít,
akkor ideje emelnem a színvonalat.
Letöröm a szendvics egyik csücskét.
– Nem a sonka, hanem a figyelmesség.
Noah csattint az öngyújtójával, és a tűzkő szikrázik az acélon.
A fellobbanó lángocskát a fához tartja. Nem szól semmit, de
észreveszem az elégedett csillogást a szemében.
Bent a sátorban plédekből és párnákból meghitt fészket
alakított ki – szemléletes példájaként, milyen szintre fejlesztette
az ágyazás művészetét. Már épp ugratnám emiatt, de gyorsan a
tűzgyújtásra összpontosítja a figyelmét. Meg tudnám szokni,
hogy a nagy Noah Hutchins udvaroljon nekem.
Ahogy a tűz recsegése-ropogása egyenletes duruzsolássá
halkul, Noah mellém csusszan, én pedig bekapom az utolsó
falatot a kedvenc szendvicsemből, lenyalogatom az ujjaimról a
mézes-mustáros kulimász utolsó cseppjeit. Amikor a
gyűrűsujjamra akarok sort keríteni, Noah elkapja a csuklómat, és
eláll a lélegzetem.
Noah kinyitja a száját, beledugja az ujjamat, a nyelve úgy
mozog a bőrömön, hogy meleg zsibongás támad tőle a hasamban.
Húzza-vonja, és ez olyan érzés, hogy menten elolvadok tőle. Rám
szegezi a tekintetét, mintha hipnotizálna – teljesen tehetetlenné
válok vele szemben, de cseppet sem bánom... Imádok a
bűvöletébe kerülni.
Elengedi az ujjamat, és alig kapok levegőt. A számhoz nyúl, és
megdörzsölgeti a szögletét a hüvelykujjával.
– Maradt egy kis szósz... – Még egy dörzsölés. – Pont itt.
Résnyire nyílik a szám, és Noah az arcomon tartja a kezét.
Összevissza kavarognak a gondolataim. Meg kéne csókolnom
Noah kezét, ahogyan ő tette az enyémmel, de megdermedek,
nem tudom, hogy ezt kívánja-e, vagy éppenséggel kinevetne, ha
ilyesmivel próbálkoznék.
Lesiklik az arcomon a keze, elidőzik a nyakamon, majd
továbbhalad a vállamra. Csalódott lehetnék, amiért elmaradt egy
nagy pillanat, ugyanakkor élvezem Noah érintését.
– Gyere ide! – mondja, hátratámaszkodik a hűtődoboznak, és
úgy irányít, hogy a lába közé kerüljek.
Befészkelem magam, a mellkasának támasztom a hátamat, ő
pedig átkarol. Beszívom bódító illatát, és hatalmába kerít a
mindent elsöprő érzés, hogy célba érkeztem.
NOAH

ECHO HALKAN FÖLSÓHAJT, és megismerkedésünk óta

most először emeli tekintetét a csillagokra. Milliónyi hunyorog az
égen. Országjárásunk minden egyes megállója tökéletes alkalmat
kínált a csillagvizsgálásra, Echo mégis mindig egyenesen előre, a
lángokra meredt. Ezért aztán hidegben vagy rekkenő hőségben
egyaránt tüzet raktam.
Miközben az eddig gondosan elkerült látványt kémleli,
ujjaimmal a fürtjeit fésülgetem.
– Mit látsz, ha fölnézel?
A karom alá dugja a kezét, ezzel még egy védőréteget képez
maga körül.
– Airest.
A csillagokra koncentrálok. Ragyogó és halvány fények
pettyezik a fekete égboltot. Számomra ez rendetlen
összevisszaság, Echo azonban szervezettséget, képeket ismer föl
a zűrzavarban. Bárcsak én is az ő szemével figyelhetném meg a
világot! Akkor talán érdekesebbnek érezném.
– Hol van az ő csillagképe?
– Az az északi féltekén decemberben jelenik meg.
– Akkor miért őt látod?
Kényes beszélgetés ez Echóval. A fejünk fölötti csillagok
mélyen gyökereznek az életében – ahogy én a spanyollal
anyámhoz, az építészettel pedig apámhoz kötődöm. Ricóval meg
Antónióval, a haverjaimmal időnként az anyanyelvükön szoktam
dumálni, és az olyan, mintha valaki kést döfne a hasamba, s
ahogy ősszel kezdődő építészeti tanulmányaimra készülök, néha
úgy érzem magam, mintha ököllel torkon vágnának.
Bármennyire kedvesek nekem ezek a szüleimhez kötődő
vonatkozások, az áldásos emlékek olykor átokká válnak. Echo
azonban az utóbbi napokban nagyon visszahúzódó, és most
szükségem van a bizalmára.
 ECHO
NOAH HOZZÁM DÖRGÖLI SIMÁRA BOROTVÁLT ARCÁT, és miután
elhúzódik, megrágcsálja a fülemet. Forróság önti el a nyakamat,
az egész testemet, nagyon is tudatosul bennem a kettőnk
helyzete, és hogy hová vezethet ez az este...
– Mondd, Echo, miért Aires jut eszedbe, ha a csillagokat
nézegeted? – faggat.
Megköszörülöm a torkomat, és viaskodom a csábító
kábulattal, emlékeztetem magam, hogy az imént Airesről
kezdtünk beszélgetni. Hátrahajtom a fejemet Noah vállára, hogy
kényelmesen pásztázhassam az eget. A láthatáron a Herkules
terpeszkedik, mellette a Sárkány. Vajon milyen lenne fölnézni, és
semmi mást nem látni, csak véletlenszerűen szanaszét hányt
csillagokat... mit sem tudni a történetekről, amik nemcsak a
mennyboltot, de a poklot is felölelik? Noah karjába simulva
keresem a szavakat a magyarázathoz.
– Anyu tanította meg nekünk az éjszakai égboltot, de Aires
keltette életre. Sokkal inkább rajongott a mítoszokért, mint én,
és ügyesebben mesélt, mint anyu. Nyaranta órákig feküdtünk a
szabadban, vagy télen takaró alatt összebújva, és Aires újra
elmondta nekem az anyutól már hallott történeteket, de amikor
ő beszélt, nem tudtam betelni vele.
Mint azon a nyáron, amikor utoljára láttam őt... Kiszálltam
Luke, a régi fiúm kocsijából, és a párás esti levegő pofon csapott.
Amikor megláttam, hogy a garázs ajtaja nyitva, és apu kocsija
nincs ott, görcsbe rándult a gyomrom. Az engem széltől is óvó
apám, aki azonnal cirkuszolt, ha egy fiú a megbeszéltnél akár
egyetlen perccel is később hozott vissza, most elment otthonról,
márpedig ha egy lány egy pocsékul sikerült randiről tér haza,
olyankor igényt tart az apja jelenlétére.
A tudatra, hogy valaki törődik vele... hogy valaki szereti...
hogy valakinek szüksége van rá.
Farmerszoknyám zsebébe dugott kézzel slattyogtam a ház
felé.
Ezúttal órákat is késhettem volna, apu arról sem szerzett
volna tudomást.
– Nem vagyok biztos benne, hogy hozzád való – lépett ki a
garázsból Aires, és egy kék ronggyal törölgette olajos kezét.
Eltávra jött haza a tengerészgyalogságtól, és megint a Corvette-
jét bütykölte.
Lepillantottam magamra, kerestem az árulkodó jeleket, hogy
már megint veszekedtünk a fiúmmal. Luke-nak sikerült sárba
döngölnie egy romantikus estét, annyira forszírozta, hogy
csináljuk, és... hát... szóval nemet mondtam.
– Apu megint elvitte valahová Ashley-t?
Amikor Aires otthon tartózkodott, anyu gyakrabban
előkerült, és Ashley nem szerette, ha valami arra emlékeztette,
hogy a betolakodása előtt mindannyian egy családot alkottunk.
– Ügyes témaváltás, és igen, apu elvitte Ashley-t. – Aires
bedobta a törlőruhát a garázsba. – Szarrá verjem Luke-ot?
– Nincs semmi baj...
– Echo – szakított félbe, és miközben az arcomra meredt, a
sajátja felé intett. – Könnyek nyomai. Az alapkiképzésen arra
oktattak bennünket, hogy éberen figyeljünk.
Legörbült a szám, és valami nedves csípte a szemem sarkát.
– Ez komplikált.
– Nem muszáj mindent agyonkomplikálni. Néha nem árt az
egyszerűség.
Mázsás súlyként nehezedtek rám a szavak, és úgy tűnt,
egyedül cipelem az összes terhet.
– Nem hiszem, hogy létezik egyszerűség.
– Pedig létezik. – Aires a ház mögötti kert felé döntötte a
fejét. – Úgy hallom, ma éjjel meteorzápor várható. Nincs kedved
megnézni velem?
Az éjszaka hátralévő részét a bátyámmal töltsem, miután a
durung pasim darabokra törte a szívemet? Elképzelni sem
tudtam volna szupcsibb programot.
– Megint a süket meséiddel fogsz traktálni?
Anyu meséivel, de sokkalta nagyobb érzékkel és lendülettel
előadva.
Elmosolyodott, és játékból úgy húzott magához, mintha
bevinne egy fejfogást.
– Ne undokoskodj, Echo!
Nagyot pattan a tűz, kizökkent az emlékezésből, majdnem
fölugrok ijedtemben. Izzó parázs röppen a levegőbe, újabb
fényponttal gazdagítja az éjszakai eget. Noah szorosabban átölel,
és a combja az enyémhez nyomódik. Mintha azt hinné,
kinyomkodhatja belőlem a fájdalmat.
– Bocs! – suttogom.
– Rendben, picim. Előfordul, hogy nem mi választjuk az
emlékeinket, hanem ők választanak bennünket.
Ezt az egyet tényleg mindketten ismerjük – hogy milyen
érzés eltévedni.
– Unok a múltban élni.
Unom, hogy a múltam diktálja a jövőmet.
– Mrs. Collins előszeretettel bolygatja – dünnyögi Noah.
Ez igaz, de azért, mert Noah meg én láthatólag ott fetrengünk.
– Nem játszhatnánk ma este azt, hogy nincs múltunk?
Óvatosan Noah-ra sandítok, ő meg ugyanúgy énrám.
– Ezt hogy érted? – kérdezi.
Úgy értem, hogy herótom van a különféle szerepektől.
Valakinek a lánya, húga, a forradásos csaj...
– Annyira mások tettei határoznak meg, hogy... nem tudom.
Echo vagyok, és kész, nem? Te meg Noah.
Fölvonja a szemöldökét.
– Aha.
Fojtogató láncaim elszakadnak, valósággal a levegőben
lebegek. Jó irányba tartok, még ha Noah-nak meggyőződése is,
hogy elmentek nálam otthonról.
– Szóval én kedvelem a festést, te pedig kedveled az
építészetet, és tegyünk úgy, mintha egyikünknek sem lenne
semmi dolga a múltjával. Mondjuk, hogy... azért vagyunk együtt,
mert szeretlek téged, te is szeretsz engem, és az égvilágon
semmi gondunk sincs.
Noah jót derül rajtam.
– Szóval azt akarod, hogy tettessük magunkat azoknak, akik
most is vagyunk? Elmagyarázom, mi a szerepjáték. Ha arra
kerül a sor, akad egy-két ötletem.
Szégyenlős zavar és kéjmámor adrenalin-tolulása hevíti föl a
testemet.
– Nem szerepjátékra gondoltam.
Úgy nevet, hogy rázkódik a válla.
Karon legyintem, azután visszatámaszkodom a mellkasának.
– Lehetetlen alak!
– Az tuti. – Végighúzza az ujját a karomon. – Na jó, fordítsuk
komolyra, vágom. Ma este semmi véresen komoly téma. Ezt el
tudom viselni.
Pontosan erről van szó, de mégsem. Tekintetemmel
végigpásztázom a kempinget, és a tábortüzeken túl, a távolban
nincs más, csak koromsötét. Reggel azonban, miután kisüt a nap:
csupa csodás látvány tárul majd a szemünk elé: a hegyeket
zöldellő fák borítják, a virágok színskálájáért a festők az életüket
adnák. Ahogy ma ezen a tisztáson feküdtem, minden gondomról
megfeledkeztem, és ettől bámulatosan éreztem magam.
Békák és tücskök adnak koncertet, a tűzön égő fenyőfa illata
csiklandozza az orromat. Noah-val most ezer meg ezer kilométer
választ el bennünket a való világ minden huzavonájától és
bújától-bajától.
– Bárcsak örökre ilyen maradna az élet – sóhajtom. – Akkor
rendben is lennénk. Végleg rendben lennénk.
Noah megcsókolja a nyakam tövét, és fölszisszenek az isteni
érzéstől.
– Házat építhetnék neked – súgja. – Ezen spekuláltam, amíg
figyeltem, hogyan festesz.
Az alsó ajkamba harapok. Vajon ezt most azért mondja, mert
egyszerűen magáévá tette a gondolatot, hogy ma éjjel nem
kötődünk senkihez-semmihez, csakis egymáshoz?
– Hol?
– Odafent – mutat a hegylánc felé. – Elképzelem, hogy az
elülső teraszunkon üldögélsz, és teljesen rabul ejt a lenti táj. Ott
aztán nem szenvednél hiányt ihletben, és ki sem kellene
mozdulnunk az otthonunkból.
Az otthonunkból. Izgalom kavarog a mellkasomban.
– Szóval én otthon maradok, te pedig... – hagyom félbe a
mondatot, kíváncsian várom, hogyan fejezi be.
 – Otthon maradok veled.
Úristen, mély hangja a lelkemig rezeg.
– Valamelyikünknek pénzt kell keresnie. Tudtommal a hegyi
kulipintyók, különösen a természetvédelmi területen épültek ára
elég húzós.
Egy pattanással újabb adag parázs sziporkázik a levegőbe, és a
tűz lassan hamvadni kezd. Noah elenged, hideg levegő csapja
meg a hátamat. Noah egy picit közelebb helyezkedik a tűzhöz,
hogy fölszítsa a lángokat. Egy hosszú botot használ piszkafának.
– Ja, nem tudtad, hogy milliószámra fogod elpasszolni a
festményeidet, én pedig otthonról működtetem az építészeti
cégemet?
Fülig ér a szám, és imádom, ahogy Noah csokoládébarna
szeme viháncol, amikor hátrasandít rám. Leginkább ezt a játékot
imádom, amit most űzünk, mert a segítségével kevésbé
komplikáltnak tűnik az élet, pont úgy, ahogy Aires mondta.
– Lesznek hobbiállataink?
A gyerekekre vonatkozó kérdést visszanyelem, mert
bármilyen szórakoztató a fantáziálás, azt még elképzelni is
ijesztő, hogy az ember ekkora felelősséget vállaljon.
– Naná. – Noah fél térdre ereszkedve, a tűz közelében marad,
és időnként megpiszkálja, hogy az erejüket vesztett lángokat
fölélénkítse. – Egyszer tartottam kutyát.
– Milyen fajtát?
– Valami keveréket. Részben labrador terrier, részben valami
kisebb termetű, mint a labi. A testéhez képes aránytalanul nagy
volt a tappancsa, úgyhogy csúszkált a konyhakövön.
– Ilyet szeretnél?
– Ha félreeső helyen, a hegyekben lakunk, akkor házőrző
kutya kell. Német juhász. Vagy ilyesmi.
– Házőrző kutya? – Az én fantáziaképemben nem éppen
efféle szerepelt. – Valami helyes és bújós kellene. –
Összenyomkodom az ujjaimat a levegőben, mintha szőrmók
apróságot tartanék a kezemben. – Ami alhat az ágyunkban.
– Az kurvára ki van zárva, Echo. Nem osztozom kutyával az
ágyamon.
Leírhatatlanul izgató, hogy Noah ennyire komolyan veszi ezt a
közös jövőnkre vonatkozó kósza ötletet. Bár nekem tökéletesen
mindegy, hogy a kutya az ágyunkban alszik-e, nem állhatom
meg, hogy cukkoljam vele Noah-t.
– De hát az lesz a mi picikénk. Nem hagyhatjuk a hideg
padlón!
– Majd veszek neki egy párnát – feleli vonakodva.
Heherészve húzódom a pléd szélére, hogy közel kerüljek
Noah-hoz, és az egyik sarkamat a másik lábamhoz támasztva,
lerúgom róla a cipőt, majd elvégzem ugyanezt a műveletet a
másikkal is. Azután lehámozom a zoknimat, és a lábujjaimmal
megbökdösöm Noah hátsóját.
Noah a lábamra sandít, azután ördögi vigyort villant rám.
– Közölni szeretnél valamit, picim?
Vállat vonok. Talán.
– Szóval elöl teraszunk lesz?
– Mi az, hogy elöl? Körös-körül! – Noah hátrahuppan, mellém
ül, elkapja a lábamat, és az ölébe rakja. – A nyugati oldalon
hintaággyal, hogy minden este onnan nézhessük a naplementét.
Pislogok egyet, és úgy fürkészem Noah-t, mintha most látnám
életemben először. Ugyanaz a ruha van rajta, amiben eljött a
szállodából: fekete póló, farmer, fekete bakancs. A bicepszére
tetovált kereszt töve kikandikál a trikó ujja alól. A tűz fénye
táncol az arcán, a haja a szemébe lóg. Éppen olyan gyönyörű,
mint jó néhány hónappal ezelőtt, amikor leültem mellé az
iskolatitkárságon, de amit most mondott, az nem arra a fiúra
vall, aki Michael Blair bulijának estéjén arra invitált, hogy
füvezzek vele.
Noah végighúzza a kezét a lábujjaim tetején, és elámulok,
hogy ettől az egyszerű érintéstől az intim testrészeimbe áramlik
a vér.
– Khm. – Higgadtan gondolkozni, csak higgadtan
gondolkozni! – Egyszintes lesz? Kettő?
– Másfél. – Kerüli a tekintetemet, és ezt most nem is bánom.
Éppen bepillantást enged a máskor féltve őrzött gondolataiba. –
Rusztikus faház, de összkomfortos. Tágas, egybenyitott terek.
Nappali, nagy konyha, oldalt lépcső visz föl a tetőtérbe, ahol a
hálószobánk kap majd helyet.
– Jó sokat agyaltál ezen, mi?
Noah tovább tapizza a lábujjaimat, és egy ideig nem szól
többet. A pattogó tűzből egyetlen pislákoló lángocska marad.
Noah akkorát sóhajt, mint aki sziklafal tetejéről készül leugrani.
– Meg megrajzoltam a terveket.
NOAH

ECHO OLDALRA HAJTJA A FEJÉT , és göndör vörös fürtjei

átbuknak a vállán. Imádom a látványát a tűz fényében. A
villódzó lángok lágy derengésbe vonják az alakját, és kiemelik
zöld szemét.
– Házat terveztél nekem?
Nehezemre esik a szemébe néznem, úgyhogy a tűz vöröslő
közepébe meredek.
– Aha.
– Mikor?
Eredetileg érettségi ajándéknak szántam, de bemajréztam.
– Néhány hete.
Echo lába hintázik az ölemben.
– Hát ez...
Igen, tudom. Szánalmas. Hülyeség.
– ...a legszuperebb dolog, amit valaha is tettek értem.
A szemébe villan a tekintetem, és az ajka körül játszó békés
mosoly minden vágyamat teljesíti.
– Csak alaprajz.
Kihúzza a lábát az ölemből, és a sarkára ül mellettem.
– Itt van nálad?
Letagadni. Letagadni!
– Ja.
Egy bottal megbökdösöm a tűz alján izzó parazsat, mire
szétesik, csak fehér hamu marad a helyén. Echo néhány hónapja
képeket rajzolt a szüleimről, és görcsösen igyekezett leállítani,
amikor ahhoz az oldalhoz lapoztam, hogy megnézzem, mit
alkotott. Akkor butának tartottam a viselkedését, ahogy
megpróbálta kicsavarni a kezemből a vázlatfüzetet, most
azonban megértem a szorongását.
– Megnézhetem? – kérdezi.
 A kihunyó lángokba lököm a botot.
– A zsákomban van. A hátsó zsebben, egy dossziéban.
Echo talpra ugrik.
– Te nem jössz?
– Csak rendesen eloltom ezt, és pár perc múlva utánad
megyek.
Mert ha nem tetszik neki, rögtön észreveszem, és kurvára
megszakad a szívem.
– Segíthetek – ajánlkozik.
– Megígértem, hogy a kisujjadat sem kell mozdítanod.
A vizesblokk felé fordul.
– Nem nagy ügy. Hozhatok vizet onnan a...
– A szavamat adtam, hadd tartsam ahhoz magam!
Echo az égnek emeli a tekintetét, és kérésemet semmibe
véve, az üres víztároló palackért nyúl. Hát jó, ő akarta.
Lendületesen előrehajolok, és a vállamra kapom. Echo sikít, a
lába a mellkasomnál kalimpál. Kicipzározom a sátor
szúnyoghálóját, és bedugom Echót. Göndör fürtjei eltakarják az
arcát, nevetésének hangja jólesik elgyötört lelkemnek.
– Maradj veszteg!
Tovább kacag.
– És ha nem?
Olyan izgató az évődése, hogy lehajtom a fejemet, és sóhajtok.
Hátrasandítva látom, hogy lopva engem stíröl. Nabazmeg.
– Akkor kénytelen leszek csókkal engedelmességre szorítani.
Tekintete a számra siklik.
– Azt lesheted.
Az efféle pillanatok miatt tanultam meg már a túránk
legelején, hogy mindig két nagy palack vizet tartsak a kezem
ügyében. Válasz nélkül otthagyom a sátrat, és vizet locsolok a
kihunyó lángokra. Azután annyi földet rugdosok a
maradványokra, hogy régészek sem találnának rájuk. Fasírtban
vagyok az őrizetlenül hagyott tüzekkel.
Echo fölhúzza a belső sátorlap cipzárját, ami azt jelenti, hogy
lefekvéshez készülődik. Egy kattintás, és a sátor belseje úgy
fénylik, akár egy hőlégballon. Hegyezem a fülemet, szeretném
hallani, amint kicipzározza a hátizsákomat, de semmi sem árulja
el, megtette-e.
 Echo megpróbálta ma éjszakára eljátszani, hogy nincs közös
múltunk, én pedig bevallottam, milyen közös jövőről álmodozom.
Az a rajz kiboríthatja. Ráébresztheti, hogy nem csak szórakozom
kettőnket illetően, mert frankón nem. Igényt tartok őrá az
életemben.
Miután meggyőződöm róla, hogy eloltottam a tüzet, bebújok a
sátorba, és elakad a lélegzetem. Echo vállpántos fekete felsőben,
csipke melltartóban és fiúbokszerban ül a plédek és párnák
között. Láttam már ennél kevesebben is, többen is, de ez az első
alkalom, hogy ilyen korán üdvözöl így. Érzékelem a jelentőségét,
hogy tudatosan a mai estét választotta ki.
A kezében a terv, amit a házunkról rajzoltam, és vakuljak
meg, ha nem könnyes a szeme.
Az alsó ajka megremeg.
– Ugye tényleg nem akarsz elhagyni?
 ECHO
NOAH ELKEREKEDETT SZEMMEL T ÉTOVÁZIK a bejáratnál. Hú,
mit mondjak, banyek. Erősen banyek. A kezemben a
legeslegcsodálatosabb ajándék, amit valaha is kaptam, én meg
noszogatom. Jaj, basztikuli! Noah Hutchinst noszogatom.
Noah Hutchinst.
A srácot, aki nem vállal kötelezettségeket. A srácot, aki nem
szeret bele senkibe. A srácot, aki valahogy mindkét szabályt
megszegte, és mellém keveredett, én meg erre átmegyek
szánalmasba, és olyanokat hablatyolok, hogy... „Szóval izé hát ez
egy ház, és lerajzoltad egy darab papírra, és szuperül néz ki, meg
minden.”
Tisztára nyirkos a tenyerem, félek, hogy elmaszatolom a
ceruzavonalakat, ha még sokáig fogdosom, ugyanakkor
legszívesebben soha nem adnám ki a kezemből.
Noah becipzározza a sátorlapot, és mi ketten most nagyon-
nagyon magunkban vagyunk. Ugyanaz a bizsergés fut végig az
ereimen, mint amikor egy hotelszobába lépünk. Megborzongok
tőle.
– Fázol? – aggódik Noah.
Megrázom a fejemet, ez azonban nem akadályozza meg Noah-
t abban, hogy mellém telepedjen a plédek, hálózsákok és párnák
halmazának tetején, s átkarolja a vállamat. Ujjainak hegye
finoman a vállam fedetlen bőréhez súrlódik, és fokozottan
tudatosodik bennem a jelenléte, az érintése. Félek, nehogy
gombóccá gyűrjem a kezemben lévő papírt.
– Tetszik? – kérdezi halkan.
– Aha – nyögöm ki nagy nehezen, és ismét a lapon
elhelyezkedő négyszögekre meredek. Műszaki rajz. Inkább
matematika, mint művészet, de én azt is értem, amit Noah
logikája közölni próbál velem. Négyszer három méteren
létrehozott egy helyiséget, ahol a bemélyedések padlótól
mennyezetig érő ablakokat jeleznek. – Nagyon.
Noah fesztelenül kihúzza a kezemből a papírt, és a hátizsákja
tetejére teszi. A lábam a maga néma, belső ritmusában hintázni
kezd a takarókon. Sokféle érzés kavarog bennem: hogy minden
kificamodott és félresiklott, nekem pedig valahogy kicsúszott a
kezemből az ellenőrzés, és nem sok választ el attól, hogy mindent
elveszítsek, ami ér valamit az életemben.
– Echo! – szól hozzám Noah azon a mély hangon, amin még
csak velem hallottam beszélni. Nem tudok parancsolni
magamnak, feléje fordulok. Az ember akkor használ ilyen hangot,
ha hazatelefonál.
Oldalra billenti a fejét, ez annak a jele, hogy ki fogja mondani
az igazságot. Tudván, hogy az igazság gyakrabban fáj, mint
fölemel, ösztönösen becsuknám a szememet, ha nem küzdenék
ellene. Fölgyorsul az érverésem. Noah várakozóan hallgat,
márpedig ha Noah Hutchins belefog valamibe, azt csutkagázzal
és félelmet nem ismerve teszi.
– Echo... soha nem foglak elhagyni.
Ismét kibuggyanással fenyegetnek a könnyek, amik akkor
szöktek a szemembe, amikor megpillantottam Noah közös
jövőnkről alkotott elképzelését, és szaporán pislogok.
– Csakis veled szűnik meg a ricsaj, csak olyankor ér véget a
zűrzavar. – Vele lenni, őt szeretni... mindennél egyszerűbb. –
Szeretlek.
Remegnek az ujjaim, ahogy lenyúlok a felsőm aljához. Még
sosem vetkőztem le Noah előtt. Ő vette le a ruhámat, olykor
részemről némi segítséggel. Kettőnk közül mindig ő a
magabiztos, én pedig szívesen szoktam átengedni neki a
kezdeményezést.
Most azonban nem. Ma este nem. Abban a helyzetben nem,
amikor kitárulkozott előttem, és megmutatta, hogy ez a túra
nem egyedül róla vagy rólam, hanem kettőnkről szól. Mély
lélegzetet veszek, lehúzom magamról a felsőmet, és hajfürtjeim
fedetlen vállamra, hátamra csapódnak.
Noah kábé úgy megdermed, mint aki sokkot kapott.
Rendkívüli világnap! Megdöbbentettem a nagy Noah
Hutchinst!
 Fölcsillan a szeme, ahogy tekintete a dekoltázsomra siklik, és
ebből bátorságot merítek. Előrehajolok, a pólója alá csúsztatom a
kezemet, a hasizmaihoz súrlódnak az ujjaim. Fölszisszen,
pillanatok alatt lekapja magáról a pólót, és a sátor sarkába dobja.
Imádom, ha félmeztelen, és elhatározom, hogy játszani fogok
vele. Az alsó ajkamba harapva próbálom visszafojtani a mosolyt,
megbököm Noah vállát, ezzel jelzem neki, hogy feküdjön le. Rám
villantja ördögi vigyorát, hanyatt dől, csakhogy közben derékon
kap, és magával húz.
Elnevetem magam, ahogy szembekerülök vele. Rajta fekszem,
és behunyt szemmel izgek-mozgok, jóleső érzés, hogy intim
testtájaink egymáshoz érnek. Ficánkolok a csípőmmel, és Noah
azonnal szájon csókol, miközben ujjai a hajamba kapaszkodnak.
A csókunk félreérthetetlen. Minden szenvedély, minden vágy,
minden érzelem úgy árad ki belőlünk, mint a sziklafal felé zúduló
víz. Kinyílik a szám, és Noah mindenestül fölfal. Elfordítja a fejét,
erélyesen megmarkolja a hajamat, ezzel ösztökél arra, hogy
oldalra hajtsam a fejemet, ezáltal mélyebben csókolhasson.
Azonnal engedelmeskedem, és Noah felnyög. A hangtól
gyorsabban lüktet a vérem. Nem bírok ellenállni, újra meg újra
hozzányomom a csípőmet, de most módszeresen, ütemesen.
Elengedi a hajamat, a fürtjeim körénk omlanak – selymes
zuhatag áraszt el bennünket.
Egyik kezével lenyúl, megszorítja a csípőmet. A másikkal
megmarkolja a fenekemet, folytatásra csábít. Ujjai a bugyim
szegélyére vándorolnak, mire forróság robban szét bennem.
Ködbe borul a világ. Nem léteznek többé gondolatok. Nincs
más, csak az ajka. Csak testének izzása. Gyönyörteli érzés és
csillapíthatatlan, türelmetlen vágy zubog az ereimben. Olyan ez,
mintha tűzön sülnék – egy lángba kapaszkodva áhítoznék arra,
hogy megperzselődjek.
Noah végigsimít ujjaival a gerincemen, és a melltartóm
azonnal megereszkedik a vállamon. Csiklandoz az érintése, ahogy
előbb az egyik, majd a másik pántot segíti le a karomra. Átfordul
velem, és levegő után kapkodok, ahogy kiszabadítja az utolsó
ruhadarabot is, ami még elválasztotta egymástól a mellkasunkat.
Az ajka elhagyja a számat, és megindul lefelé. Ujjaim a hajába
gabalyodnak, tudatják vele, hogy belevesztem az ő felfedezésébe.
Ebbe a pillanatba. Ebbe a szerelembe. A szerelmünkbe.
Szünet nélkül csinálnám ezt az idők végezetéig.
Noah a köldökömet nyaldossa, vihogva rándulok össze a fura
érzéstől, de ez nem tartóztatja föl a csóksorozatot. A hasam
széléhez manőverez a szájával, és megdörzsöli az érzékeny
pontot, amit az imént csókolgatott, a csiklandozást így
masszírozás váltja föl, amitől torkomon akad a lélegzet, és
görcsbe rándulnak a lábujjaim.
– Noah! – suttogom, amikor a csípője a beleegyezésem nélkül
meglódul. Egymásra nézünk. Csokoládébarna szemében
szenvedély sötétlik.
Sokfelé indulhatunk. Sokféleképpen művelhetjük ezt, és az
elmúlt pár hónapban a régi módszerek új megoldásait fedeztük
föl, vizsgáltuk meg újra és fejlesztettük tovább, hogy csodás
magasságokba juttassuk el magunkat. Miközben a szívem
tébolyultan kalapál, tudom, hogy most az este az újdonság. Ez az
az este, amikor szeretkezem Noah Hutchinsszal.
– Légy szíves... – suttogom, azután elakadok. Mintha egész
testem a szívverésemmel egy ütemben remegne. Nyelek egyet,
és újra megpróbálom. – Légy szíves...
Olvasson a gondolataimban! Úristen, mit nem adnék, ha
olvasni tudna a gondolataimban. Noah a fülem mögé kanyarítja
egy hajfürtömet, és tekintetével elszántan kutatja azt, amit nem
bírok közölni vele.
– Mi az, Echo?
Miközben a szavak a torkomat szorongatják, az ujjaim lefelé
tapogatóznak, és kigombolják a farmerét. A szemembe néz, amíg
lassan lehúzom a cipzárját. A kezem ahhoz a testrészéhez
vándorol, amelyik remélhetőleg segít megértetni vele, mire
vágyom.
Noah behunyja a szemét, és közelebb húzódik hozzám.
Másodperceken belül újra kinyitja, és mintha mély tóba
tekintenék. Az ajka gyöngéden az enyémhez súrlódik. Úgy
csókol, mint még soha, mintha újra meg újra azt a szót
ismételgetné, hogy „szeretlek”, de hang nélkül. Csak a szívével.
Csak a lelkével.
A hüvelykujjam a farmere övbújtatójába akaszkodik, és lassan
lehúzza róla. Noah megcirógatja az arcomat, és odabújok a
kezéhez.
– Biztos vagy benne? – kérdezi.
– Soha semmiben nem voltam ilyen biztos.
És ezt így is gondolom. Valami higgadt, megértő tudat tölt el,
ami eddig soha nem jelentkezett. Éveken át abban a reményben
mondtam nemet, hogy érezni fogom, amint fölkészültem erre, és
most elégedetten mosolygok, mert valóban csak a megfelelő
pillanatra vártam.
Noah lassan a szájába veszi az alsó ajkamat, azután elengedi.
Egy csók oldalt az arcomra. Egy a nyakamra. Jóleső borzongás
fut végig a bőrömön. Noah még egy utolsó pillantást vet rám,
majd elfordul, és a hátizsákja után nyúl.
A reccsenéssel föltépett tasak neszétől nagyot dobban a
szívem. Igen, most megteszem. Szeretkezni fogok Noah
Hutchinsszal.
Ledobja magáról a farmert, és ráeszmélek a saját
fehérneműm jelenlétére, amikor észreveszem, hogy nála ez a mai
sem volt bokszeros nap.
Pucér fenekét felém fordítva végzi el, ami ahhoz szükséges,
hogy ne gyártsunk kicsi Noah-kat és Echókat. Szedem ugyan a
tablettát, de megegyeztünk, hogy inkább duplán védekezünk,
mint sehogy.
Sajnos mindazt az igényt, mindazt a vágyat, ami mostanára
robbanáspontig fokozódott bennem, hirtelen az esti levegő
libabőrös hűvössége váltja föl, és milliónyi félelem duruzsol az
agyamban. Hátha fájni fog? Hátha nem fog tetszeni? Hátha Noah
nem fogja élvezni velem? Hátha rosszul csinálom? Hátha...
Noah közben elkészül, és visszatér hozzám. A hűvösség elillan,
és vele együtt az összes kérdés is. Noah mellém telepedik. Fél
kezét-lábát rám fekteti, ahogy megcsókolja a vállamat.
– Bármikor abbahagyhatjuk, ha akarod. Csak szólj!
– Szeretném ezt.
Annyira szeretném, hogy már fáj.
Az ujjai lassú táncba kezdenek, itt-ott elidőznek, fölfedeznek.
A mellem alá csúsztatja a kezét, a hasamra, le a lábamon, a
combom belső oldalára, majd egy olyan helyre, amitől
akaratlanul is homorítok. Részegítő csókok és egekbe repítő
simogatások közepette segíti le rólam a bugyimat.
 Szaporábban lélegzem, erősebben kapaszkodom belé, és
pontosan akkor, amikor a világ millió darabra készül
széttöredezni, Noah betakar a testével, olyan tájékokon is
tapinthatóan érzem Noah-t, ahol eddig soha. Szinte magamban
is, de mégsem. Melengető bizonyosság.
A szája az enyémet súrolja, az arcomat simogatja, miközben a
könyökére támaszkodik.
– Biztos vagy benne?
– Igen – suttogom, és kiáltani szeretném. Alig várom, hogy
föloldódjon a feszültség, mindjárt szétrobbanok tőle.
Nyomvonalat csókolgat a fülemig.
– Szeretem magát, Emerson kisasszony.
– Szeretlek...
És Noah belém csúszik. Elakad a lélegzetem, a karom a nyakát
szorítja, ujjaim a haját cibálják. Mozdulatlanul fekszünk, és az égő
fájdalomtól összepréselem a szememet.
Noah a hajamat simogatja, a halántékomra nyomja az ajkát.
– Semmi baj, Echo. Minden rendben.
Nedvességet érzek a szememben, és Noah lefelé halad a
csókjaival az arcomon. Fölnézek, ő meg rám mered. Úgy
rázkódik a teste, mintha görcsösen próbálna mozdulatlan
maradni.
– Figyelsz rám, picim?
Nyelek egyet, azután bólintok.
– Abbahagyhatjuk.
Homlokát az enyémhez támasztja, láthatóan lüktetnek az erek
a nyakán.
Visszatartom a lélegzetemet, végül az orromon át tétován
beszívom a levegőt, és a számon át fújom ki. Már kevésbé éles a
fájdalom, és összeszedem a bátorságomat a folytatáshoz.
– Jól vagyok.
Amint rendesen tudok lélegezni, Noah megint mozog. Lassan,
és most nem annyira fáj. Behunyja a szemét, mintha
összpontosítana, és amikor kinyitja, kicsit elvigyorodik.
– Próbálj meg ellazulni!
– Azt csinálom.
Egy frászt.
– Vérzel.
 Jaj, banyek! A körmömet Noah hátába vájtam. Enyhítek a
szorításon, és az ijedség majdhogynem hisztérikussá tesz. Az ég
szerelmére, kínomban elröhögöm magam. A hangtól az arcomba
szökik a vér, de zavartságom, szégyenlősségem tüstént
elpárolog, mert Noah is velem nevet.
Mintha az egész testem fölsóhajtana a megkönnyebbüléstől.
Minden feszültség eltűnik, és már egyáltalán nem fáj, hogy
magamban érzem Noah-t.
Lecsúsztatja a kezét az oldalamon, és amikor a fenekem
domborulatához ér, még beljebb löki magát. Ezúttal csak apró
kényelmetlenséget okoz, és elmém titkos, sötét zugaiban az a
fájdalom inkább tetszett, mint kínzott.
A gondolattól ismét melegség árad szét az alsóbb régióimban,
és amikor Noah újra birtokba veszi az ajkamat, viszonozni tudom
a csókját.
– Milyen szép vagy – mormolja.
– Jól csinálom? – kérdezem szinte lélegzet-visszafojtva.
Szikrát szór a szeme.
– Tökéletesen.
És ekkor elmosolyodom.
Még egy csók, még egy lökés.
– Maradj ilyen laza!
Ahelyett, hogy az ellazulásra koncentrálnék, inkább hozzám
simuló testének forróságára, fűszeres illatára figyelek, meg arra,
ahogy a kempinglámpa fénye a sötét hajában itt-ott aranyló
szálakat éri. Különösen pedig arra, hogy amikor Noah följebb
nyomul, olyan kényeztető érzéseket kelt bizonyos
testrészeimben, amiket... szóval amiket igazán meg tudnék
szokni.
Ahogy megint mozgásba lendül, erősebben szorít magához,
ugyanakkor semmivel sem kevésbé gyöngéd velem. Mintha
becses üvegtárgy lennék, és vigyázna, nehogy összetörjön.
Lehajtja a fejét, én pedig megcsókolom a vállát, miközben a
lábammal átkulcsolom őt. Érdes hang tör fel a torkából, és
borzongás fut végig rajtam attól, hogy képes vagyok kifordítani
őt.
– Jesszusom, Echo! – A vállamba mélyednek az ujjai. – Nem
akarok fájdalmat okozni.
 – Semmi baj – súgom a fülébe, és magamhoz szorítom a
testét.
Visszatartja a lélegzetét, még néhány utolsó lökés, és
megrázkódik. Vadul zihál, s egész súlyával a testemre nehezedik,
amíg magához nem tér.
– Szeretlek! – suttogja.
Aztán megismétli. És harmadszor is kimondja. Mindegyik
kijelentése után egy-egy csókot cuppant a testemre.
Egy pillanatra elfordul, elrendez valamit, de azután visszatér
hozzám.
– Fáj még?
– Tulajdonképpen igen, de nem annyira, mint hittem. –
Megsimogatom az arcát. – Szeretlek.
Nagyon-nagyon. És attól, hogy megadtam neki egy bizonyos
dolgot, ez most valahogy végérvényesnek tűnik.
A testem különös ingadozó állapotba került. Egyfelől
örömmámorban úszom, hogy épségben átjutottam a túlsó partra,
másfelől még mindig felszabadításért sikolt bennem a vágy.
Egyértelműen el kell ismernem, hogy... egyelőre... kétszer is
meggondolom, hogy újra megtegyem.
Noah fog egy plédet, betakar bennünket, és úgy rendezi a
párnákat, hogy teljesen körülvegyenek. Ahogy befészkelem
magam mellé, az ujjai fölfelé tapogatóznak a combom belső
oldalán, és amikor égnek emelem a szememet a gyönyörtől,
szájon csókol, majd úgy tűnik, hogy újból kezdené.
– Most ne! – kérlelem, bármennyire élvezem az érintését. –
Még ne.
– Még ne – visszhangozza. – A kedvedért.
Megcsókol, megsimogat, bizalmas suttogással nyilvánítja ki
szerelmét, és azzá a férfivá válik, aki eltökélten be fogja fejezni
azt, amit én elkezdtem.
NOAH

ECHO ÖSSZEREZZEN ÁLMÁBAN , és fölpattan a szemem.

Nyugtalanul alszik, karját a feje fölé nyújtotta, a takaró gombóccá
gyűrődött a lába között. Összeráncolja a szemöldökét, és
sziszegve szívja be a levegőt.
Pánik nyilall belém. Ne! Ma éjjel ne! A szeretkezésünk után
ne! Echo ne egy rémálmokkal teli éjszakára emlékezzen vissza.
Én sem ilyen emléket kívánok őrizni.
Átölelem, és az ujjaim a hátán lefutó széles forradáshoz érnek.
Düh feszül az izmaimban. Százszor és százszor megérintettem
már a sebhelyeit, de azok után, amiket megosztottunk
egymással, az indulat szörnyeteggé dagad.
Tudom, mennyire szeretem Echót. Amit most tettünk... sajog
a szívem... attól most már végképp borzasztóan imádom ezt a
lányt. Hogy művelhetett ilyesmit vele az, aki állítólag szereti?
Hogy sebezhette meg testileg-lelkileg ennyire?
Echo teste megrándul, mintha áramütés érte volna. Lehajolok,
és megcsókolom a nyakát.
– Echo!
– Ne! – könyörög, még mindig álomba merülve. – Légy
szíves, ne csináld ezt!
Nehéz kiszakítani őt abból a világból, ha egyszer ott reked. Az
álom megelevenedik, kegyetlen csápokat növeszt, amik
rátapadnak, és a mélybe rángatják. Ha szólok hozzá, válaszol, de
nem nekem. Soha nem nekem, hanem az anyjának, és ettől
minden alkalommal még jobban gyűlölöm azt a szemét banyát.
Echo arca hűvös tapintású, noha izzadság gyöngyözik a
homlokán. Félresimítok egy hajfürtöt, ami az arcára tapadt.
– Picim! Föl kéne ébredned.
Mielőtt sikoltozni kezd, mielőtt azok a sikolyok kitépnek egy
darabot a lelkemből. Olyan ez, mintha haldokolni látnám, és egy
üvegfalon túlról nézném, képtelenül arra, hogy megmentsem a
lányt, akit szeretek.
Ide-oda dobálja a fejét. Forró, kövér könnycseppek gyűlnek a
szeme sarkába, azután legördülnek az arcán. Beszarás. Tényleg
beszarás.
– Echo! – A kétségbeesés erősödik a hangomban, fokozódik
minden tagomban. – Hagyd ezt abba! Ébredj! Térj magadhoz,
ébredj föl!
Fölkapja a kezét, hogy eltakarja az arcát, és látom, hogyan
szabdalta össze az üveg a karját. Látom, hogy egy heg a jobb
karján kezdődik, és a balon végződik. Fontolgattam, hogy
megmutatom neki, mert szerintem ő még nem vette észre ezt az
összefüggést. A két karja együtt ad teljes képet arról a
lidércnyomásról, amit átélt.
Megragadom a csuklóját, lehúzom az arcáról, és megcsókolom
az ajkát, az ajkát, ami most nem tud visszacsókolni.
– Légy szíves, ébredj föl! Itt vagyok veled.
A számba veszem az alsó ajkát, ez nem könnyű, miközben
reszket a teste, és rázkódva próbálja kiszabadítani a karját.
Amint elhúzódom, Echo rövid időre elcsitul. Nagyot dobban a
szívem: Echo meghallott engem.
– Ez csak egy rossz álom, Echo. Nem a valóság.
Ellazul a karja, nem kapálózik tovább, és amikor
összekulcsolom a kezünket, belém kapaszkodik. Lecsukott
szemhéja mögött ide-oda cikázik a szeme. Még mindig fogva
tartja az álom, de most végre itt vagyok vele. Lehajolok hozzá.
– Gyere vissza hozzám, picim!
Echo a hangom felé fordul, megrebbenti, majd kinyitja a
szemhéját. Még néhány könnycsepp gördül le az arcán, és amint
ráeszmél, hogy fölébredt, megrázkódik a teste. Elégszer
tartottam már ezen a nyáron a karomban, hogy tudjam:
visszatért ugyan a valóságba, de az elméje mélyéről továbbra is
üvöltenek rá a gonosz szellemek.
Egész testében remegve próbálja leküzdeni a zokogást, és a
kezével eltakarja az arcát.
– Ennek ma éjjel nem lett volna szabad megint megtörténnie.
Ahogy már oly sokszor, fölnyalábolom, takaróba bugyolálom,
és az ölemben ringatom. A vállamra hajtja a fejét, miközben
kiadja magából a fájdalmat, a sérelmeket, a keserűséget.
– Semmi baj – nyugtatgatom. – Nem lesz semmi baj.
– Ott volt anyu, és folyt a vér, és nem tudtam leállítani az
egészet.
Echo szorosabban átkarolja a nyakamat, és jobban magamhoz
húzom, sajnálom, hogy nem tudom elűzni a lidérces álmokat,
amik kínozzák.
– Itt nincs veszély. – Behunyom a szememet, és igyekszem
elfojtani az anyjával szembeni haragomat. Echo vajon hogy a
francba képes kikapcsolni? Hogy képes ilyen totálkárosan
fölébredni, majd néhány óra múltán azt fontolgatni, hogy beszél a
banyával, meghallgatja az üzeneteit? – Hidd el, ha mondom, itt
nem fenyeget veszély.
És amennyire rajtam múlik, így is lesz.
Ujjaimmal végigszántok a haján, masszírozgatom a hátát, és
azt a csitító hangot hallatom, ami meg szokta nyugtatni. Miután
mérséklődik a zokogása, dúdolni kezdek. Egyenesen a fülébe.
Inkább zümmögöm, mint énekelem a dalt, ugyanazt, amit aznap
este, amikor először csókolóztunk.
Echo ellazul a karomban, én pedig még egyszer
végigénekelem a dalt. Egy kicsit neki, de inkább magamnak.
Nem tudom, hogyan védjem meg az agyában lakozó ártó
szellemektől. Hogyan harcoljak olyasvalami ellen, ami
láthatatlan?
Miután befejezem az éneklést, csönd támad. Hegyezem a
fülemet, de a környező táj teljesen néma. Se autó, se repülőgép,
se éjszaka ordibáló piások.
– Meguntam, hogy a múltban éljek – suttogja Echo. – Nem
akarok visszamenni oda.
– Akkor nincs többé múlt – felelem. – Csak jövő. Diplomát
szerzünk, összeházasodunk, és soha nem nézünk hátra.
– Az érettségi és a homokdűnék között rendben voltunk.
Mielőtt a hazaindulásról beszéltünk. Addig minden tökéletes volt.
Megmerevedik a nyakam.
– A ma este volt tökéletes.
Echo fölemeli a fejét, és baromi nehezemre esik a szemébe
néznem, mert ha meglátom benne, hogy bánja az este
történteket, tutira elborul az agyam. Pislogok, amikor
észreveszem, hogy a szája szöglete körül mosoly játszik, és
szégyenlősen másfelé pillant.
Mindjárt beszarok. Mennyország a pokol kellős közepén, de
másképp hogy is csinálhatnánk Echóval? Utána elaludt, ahogy én
is – egymás karjaiba gabalyodva. Ez az! Az esemény utáni
igazság pillanata, és egyelőre tetszik, amit látok.
Vérbe borul az arca, és amikor fölfogja ruhátlanságunkat,
elkerekedik a szeme.
– Hűha!
Visszanyelem a nevetést. Abban a reményben, hogy enyhítem
a pironkodását, lefektetem, betakarom, és állammal az öklömre
támaszkodok.
– Rendben vagy?
– Álmomban hallottam, hogy visszahívsz. Még soha senki nem
járt ott.
Frankón meghallott.
– Na látod, máris seggbe rúgtuk a múltat.
A szája jobb széle fölszalad, de azután újra komoly arcot vág.
– És az rendben volt neked?
Elkanyarodunk a rémálmok témájától.
– Maga a tökély.
– Nem jeleskedtem benne.
– Jaj, Echo! – sóhajtom. Ezt képtelenség rendesen
elmagyarázni. – Azért különleges, ami ma este történt, mert
veled csináltam.
A körmére lenőtt bőrt piszkálgatja.
A fenébe, nem bírom leszoktatni a folytonos agyalásról.
Bárcsak bemászhatnék az agyába, és hallhatnám, min rágódik,
ámbár valószínűleg jobb, ha nem tudom.
– Milyen fura – mondja.
Ráteszem a kezemet a kezére, hogy ne vacakoljon tovább a
körmével.
– Mi a fura?
Vállat von, kerüli a tekintetemet.
– Hogy már nem vagyok szűz.
Pánik nyilall a mellkasomba. Nehogy megbánd! Lécci, ne!
– És ez szerinted rendben van?
– Ja. – Zöld szeme lassan rám néz. – Tudod... hm... egyszer
olvastam egy cikket arról, hogy ha az ember szexel valakivel, az
valamilyen vegyületeket szabadít föl az agyában, és attól jobban
kötődik az illetőhöz.
Ez megmagyarázhatja az anyjával szemben hirtelen föltámadt
gyilkos ösztönömet.
– Értem.
– És én már eleve is szerettelek...
Megdörgölöm az arcomat. Vajon ez most a bevezető ahhoz,
hogy letaglózzon?
– Aha.
Echo a takaró szegélyét babrálja.
– Szóval... a szüzességem az enyém, nekem kellett döntenem
róla. Tudod, számtalanszor hallottam már, mindig azt szajkózzák,
hogy az embernek ezzel csak egy dobása van. Hogy nem
szerezheti vissza. Ha egyszer elveszíti, hát elveszíti.
Persze, és most megbánta. Dörzsölgetem a szememet, mintha
zavarna benne a nedvesség. Kurvára szeretem ezt a lányt, simán
odaállnék egy robogó vonat elé, hogy megvédjem őt, erre tessék,
sajnálja az életem kurvára legszuperebb estéjét.
– Vagyis azt akarom mondani – folytatja –, hogy most már
nem az enyém... szóval... örülök, hogy neked adtam. Fura, de
most már a tiéd a szüzességem. Ez olyasmi, ami mindig a tiéd
marad, és... tulajdonképpen tetszik nekem a gondolat, hogy a
tiéd.
Fölkapom a fejemet, és megáll bennem az ütő.
– Mit mondtál?
Az alsó ajkába harap.
– Ha közelebb kerülök valakihez, örülök, hogy te vagy az.
Örülök, hogy te kaptad meg ezt belőlem.
Tátva marad a szám, de nem jön ki rajta hang. A szememet
még mindig égeti a nedvesség, ami az imént azért keletkezett,
mert azt hittem, Echo össze fogja törni a szívemet, most viszont
azért került oda, mert a lényem bizonyos részei újjászülettek. A
lelkem olyan részei, amikről azt hittem, már tuti nincs bennük
élet.
– Ha belegondolsz, súlyos dolog ez – jegyzi meg, és ásít.
Egy óra múlva virrad, egyikünk sem szokott ilyen korán
ébren lenni.
 – Hogyhogy?
Nem zavar a súlyosság. Elviselem a terhet, ha ezzel az
érzéssel jár, hogy Echo szeret engem. Átkarolom, és a párnámra
hajtja a fejét.
– Hatalmat ad az embernek.
– Miféle hatalmat?
Lecsukódik a szemhéjam.
Megint ásít, és a szavai egybemosódnak a kimerültségtől.
– Na és most, hogy neked juttattam ezt a különleges
adományt, vajon nem a te dolgod, hogy gondoskodj róla?
Echóról szívesen gondoskodom.
– Egész életemben azon leszek, hogy boldoggá tegyelek.
– Ajánlom is.
Echo megrándul, azután elcsöndesedik.
Szokása, hogy elalszik, majd az ébrenlét határára evickél.
Néhány röpke másodpercig bármit kérdezhet tőle az ember,
kibukik belőle az igazság. Disznó módon szeretem kihasználni ezt,
de soha nem is állítottam, hogy angyal vagyok.
– Mi tesz téged boldoggá, Echo?
– Te – motyogja álmosan.
Ennyivel nem érem be.
– Hát még mi? Mi tesz boldoggá?
– Ha itt maradunk. – Elcsuklik a hangja. – Soha többé nem
akarok hazamenni.
Ahogy a karomban immár alvó Echót figyelem, lehervad az
arcomról a mosoly. Eszembe jut, mit mondott, amikor
lehiggadt az éjszakai rettegés után. Meguntam, hogy a múltban
éljek... Nem akarok visszamenni oda... Az érettségi és a
homokdűnék között rendben voltunk. Mielőtt a hazaindulásról
beszéltünk. Addig minden tökéletes volt.
Többféleképpen is próbálta elmondani nekem, de én valami
mást feltételeztem, és félbeszakítottam. Ez most olyan érzés,
mintha kést döfnének a hasamba.
Beszarok, elvettem a szüzességét, tudván, milyen sokat jelent
neki, és viszonzásul boldogságot, otthont, életet, jövőt ígértem.
Hogy az ördögbe ígérhettem bármit is, ha végeredményben
dunsztom sem volt róla, mire vágyik?
 ECHO
SZERETKEZTEM NOAH HUTCHINSSZAL, és az élet megy tovább,
nem zökkent ki a rendes kerékvágásból. Úgy tűnik, időt kellene
kapnom, hogy megemésszem ezt az egészet, földolgozzam az
érzéseket, az izgalmat és a félelmeket, de a világ szokás szerint
nem játszik a kezemre.
Az erdő zöldellő fái kollázsba olvadnak össze, ahogy Noah
elrobog mellettük a Vailbe visszavezető úton. Ma este dolgozik,
és elvileg nekem is dolgoznom kellene. Mármint ha úgy döntök,
hogy megfestem a Kos csillagképet.
Noah csöndesebb, mint máskor. Nem mintha egyébként
túlzottan közlékeny lenne, de időnként, amikor azt hiszi, nem
figyelek, rajtakapom, hogy engem stíröl. Például most is, ahogy a
Honda Civicem anyósülésén ülök, és szórakozottan görgetem a
telefonom képernyőjét, folyton felém tekintget. Eléggé feszülten,
mintha attól parázna, hogy mindjárt átmegyek dilóba, kitör
belőlem a nyolcadik utas.
A tegnap éjszakai lidércnyomásom nem a legdurvább volt,
amit eddig átéltem, de lesújtó, hogy megtörtént. Az agyam
átment tétova mérleghintába, és elegem van az ide-oda
billegésből. Ám bárhogy próbálok is biztosra menni, egyre csak
sokasodnak a kérdések.
Például most, hogy meghódított engem, Noah odébb fog-e
állni, ahogy Beth örökösen célozgat rá? És ha nem így lesz, vajon
ugyanaz az ember maradok a szemében, aki a szeretkezésünk
előtt voltam, és vajon tetszik neki az, amit most lát?
Mert az igazat megvallva, a reggeli megvilágításban Noah
másmilyennek tűnik. Ha nem is kedvezőtlenül, de...
megváltozott.
Tapasztalataim szerint a változás rendes körülmények között
sosem jelent jót, amitől most mintha hangyák mászkálnának a
gyomromban. A lábammal dobogok a padlón, és Noah fölvonja a
szemöldökét.
– Jól vagy?
– Igen.
A legkevésbé sem. Az egész világom újra megrendült, és most
úgy érzem magam, mintha egy vízesés peremén lévő síkos
sziklába akarnék kapaszkodni. Nem találok jó fogást, ugyanakkor
nem is bánnám, ha belezuhannék a mélybe. Irtó szép, mégis
ijesztő az egész.
– Biztos?
– Ja.
De egyre erősödik ez az iszonyú pánik... megváltoztam-e Noah
szemében, és ha igen, ez vajon mit jelent kettőnkre nézve?
Fura, hogy amíg ma reggel mellette nem ébredtem, egyáltalán
nem vettem észre a szemöldöke fölötti apró heget, és azt sem,
hogy sötét illatába kellemes fűszeresség vegyül. Az elmúlt pár
hónapban emlékezetembe véstem Noah szagát, de most mintha
állandóan mindent betöltene, és úgy kapaszkodom belé, mint egy
takaróba. Arra emlékeztet, hogy magához ölelt, és szerelmet
vallott nekem.
A nyelvembe harapok, bárcsak ki tudnám mondani a
szavakat: most még jobban szeretlek, és ez ijesztő. Légy szíves,
légy szíves, soha ne hagyj el! Na persze, Noah tutira
egyfolytában erről álmodik. Olyan lánnyal szeretkezésről, aki
másnap reggel átmegy röhejesbe.
– Valami jár a fejedben, Echo. Áruld el, mi az!
Túljátszott sóhaj után előbányászom a legkevésbé gagyi
aggodalmamat.
– Az emberek tudni fogják?
– Mit?
Noah-ra pillantok, és kicsit izgalomba hoz a látvány, ahogy a
karján kidagadnak az izmok, miközben máshová teszi a kezét a
volánon.
– Hát azt, hogy mi... tudod... – Nyögjem már ki!- Hogy
szeretkeztünk.
Megdörgöli a száját, hogy leplezze a formálódó vigyort, de a
karjára csapok, mert mégis láttam.
– Nem sokat segítesz, hogy jobban érezzem magam – jegyzem
meg évődő hangon, de olyan komoly vagyok, mint egy halálos
ítélet.
Noah kuncog.
– Eléggé idegesen nyomod, picim. Ha így adod elő magad,
akkor igen, Isaiah és Beth egy kilométerről kiszúrják.
Az ülés háttámlájához ütődik a fejem. Mit mondjak, szuper.
Ezt cseszhetem.
– De tök mindegy, hogyan viselkedsz.
– Miért?
Majd fölfal a szemével.
– Mert abban a pillanatban, amint meglátnak engem, rögtön
tudni fogják.
Idétlen vigyorra húzódik a szám, mintha egy cseppet is
tetszhetne az, ahová ki akar lyukadni.
– Hogyhogy?
– Attól a másodperctől fogva, hogy tegnap este befejeztük,
máris újra szerettem volna csinálni. Olyan baromira szeretnék
hozzád érni, hogy megfájdultak az ujjaim. Nem bírom
megszüntetni a viszketést, hogy végigtapogassam a bőrödet, és
megcsókoljalak, és... – Tényleg hajlítgatja az ujjait a volánon. –
Senkinek sem kerülheti el a figyelmét, hogy egyfolytában három
másodperc választ el attól, hogy berángassalak egy csukott ajtó
mögé, és pucérra vetkőztesselek.
Ez a kijelentés önmagában előidézi azt az izgalmat, amitől
görcsbe szokott rándulni a gyomrom. Bár a fantáziakép, amit
most festett, dermesztően vonzó. Én kimelegszem tőle, az
arcomba kergeti a vért a gondolat, hogy Noah ennyire kíván
engem... képes lenne ilyesmit művelni... méghozzá nyilvánosság
előtt...
– Mostantól mindig ezt csináljuk? – Amint kiszalad a számon
a kérdés, azonnal a bénázás ingoványába süppedek. – Úgy
értem, tudom, hogy ez nem egy egyszeri eset volt, de örökké ezt
fogjuk csinálni? Szóval miután most ténylegesen eljutottunk oda,
hogy megtettük, ettől kezdve estéről estére ezt csináljuk, vagy
más dolgokat is?
Hebegek-habogok. Rettenetes. Úristen, azonnal meg akarok
halni. Csapjon belém a villám, és üssön agyon!
– Mert hát különleges volt. – Meg mert emiatt az iszonyú
fogyatékosságom miatt szükségét érzem, hogy
megmagyarázzam, miért vagyok csodabogár. – És mivel
káprázatosan különleges volt, nem vagyok biztos benne,
mennyire lesz káprázatos minden áldott este. Merthogy... izé...
Merthogy fájt.
Noah nevet, de amikor észreveszi, hogy nem nevetek vele,
elhal a nevetése.
– Figyelj! – mondja, de nem bírok ránézni, mert rám jött ez a
gyomorforgató érzés. Noah kinevetett. Megnyíltam előtte, egy
icipicit megnyíltam, és kinevetett. – Echo! – Kezet vált a
volánon, azután felém nyúl, és megragadja ölbe tett kezemet, de
elrántom. – Nézz rám!
De nem bírok.
– Nem viccből mondtam. Ez még egészen új nekem, egyelőre
megijedek tőle, és... hagyjuk.
– Én vagyok a furkó. Folyton nógatlak, hogy beszélj, azután
beléd fojtom a szót. Azt hittem, viccelsz.
Úgy hasít át rajtam a düh, mint egy rakétakilövés.
– Úgy nézek ki, mint aki viccelődik?
– Nem. – Hol rám, hol az útra pillant. – Úgy nézel ki, mint aki
totál kiakadt.
Nem tudom, miért, de nevetek. Annyira, hogy a számra
csapok, hogy magamba fojtsam, de a nevetés nem szűnik.
– Ennyire ijesztőnek látszom?
Noah kinyitja a száját, azután becsukja, és vékony vonallá
szorítja össze az ajkát, mintha a gondolatait mérlegelné.
– Már nem. Mi jár a fejedben?
Ahogy indulatos válaszreakcióm alábbhagy, ujjaimmal
körberajzolom a telefonomat.
– Nem szeretném, hogy változtassunk. Óriási volt, amit
csináltunk, és azt szeretném, hogy minden rendben legyen
köztünk.
Noah ismét a kezem után nyúl, de ezúttal engedem neki, hogy
megfogja. Az ajkához emeli az ujjaimat, és egy-egy csókot lehel az
ujjperceimre.
– Minden rendben van köztünk. Becsszóra.
NOAH

ECHO NÉMÁN ÜL, MIALATT A SZÁLLODA parkolójában

bemanőverezek egy szabad helyre, és leállítom a motort. Tegnap
este valami különlegeset adott nekem magából, én pedig
majdnem elszúrtam. Először a szüleim, azután az öcséim... Echo a
lelkem egyedüli darabja, amihez érdemes ragaszkodnom.
– Ne haragudj! – suttogja.
Soha nem fogom megérteni ezt a nőt.
– Miért?
– Mert olyan vagyok, amilyen – közli lazán, és kiszáll a
kocsiból. Mi a büdös franc?
Követem a példáját, és amikor a kocsi oldalának támaszkodik,
én is úgy teszek.
– Amikor elindultunk erre a túrára – folytatja –, azt hittem,
valahogy erősebbé, magabiztosabbá fogok válni, azt hittem, ez a
nyár megváltoztat, de egy árva választ sem találtam, csak
kétezer újabb kérdést.
Két kézzel megfogom a vállát, és mélyen a szemébe nézlek.
– Megbántad?
Pislog, megdöbbentette a kérdés.
– Micsodát?
– Megbántad, hogy lefeküdtél velem?
Ráncok gyűrődnek a homlokára, ahogy hunyorít.
– Dehogy! Én csak... én csak...
Kínszenvedés, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban.
– Mi az?
– Szeretném, ha minden egyszerű lenne... és kettőnk közt
minden rendben lenne... és... és jó lenne tudni, hogy mindezek
után is szeretsz engem.
Puff neki! A világ terhe éktelen robajjal csúszik le a vállamról.
Ennyi az egész? Mindössze ez zavarja? Úgy ölelem magamhoz
Echót, mint aki most kapott kegyelmet a siralomházban.
– Szeretlek. Hidd el, semmi sem fog változni kettőnk között.
Ahogy fölenged a karomban, ugyanaz a békesség tölt el, ami
tegnap este, az együttlétünkkor szállt meg. Echo egyszerűségre
áhítozik, márpedig kettőnk körül eddig nem akadt más, csak
komplikáció komplikáció hátán.
Állni szoktam a szavamat, és eltökéltem magam, hogy
megtartom ezt az ígéretemet. Ha tényleg belemegyek ebbe az
egész párkapcsolati hogyishívjákba, akkor ideje kiokoskodnom,
hogyan helyezzem előtérbe Echo igényeit. Csak az a szar, hogy
ehhez sutba kell dobnom a büszkeségemet.
– Mi a mai programod?
– Mosás – dünnyögi a mellkasomba. – Feltűnt a
bokszerviseleted hiánya.
– Csak a könnyebb hozzáférés végett, picim.
Kelletlenül hümmög.
– Mondtam már, hogy a próbafülke egyszeri eset volt.
– Ne szítsd föl a fantáziámat! Mi egyebet tervezel mára?
– Föl kell hívnom apámat.
– Hát még?
Echo válla megmerevedik, egyik lábáról a másikra áll. Retteg
attól, hogy újabb veszekedésbe bonyolódjon. Az elmúlt pár
napban ingatag nálunk a helyzet. Ezt nem hagyhatom tovább. A
tegnap este után nem.
– Meg kéne próbálkoznod a festéssel.
Lábujjhegyre áll.
– Komolyan?
Ez a nézés...
– Ja. Taglózd le azt a seggfej Huntert!
Szó szerint, azután én majd poénból belerúgok a srácba.
– Nem is segg. Adott egy sanszot. Frankón jó srác.
Fej. Seggfejet mondtam. A csajom után koslatott, és a
jelenlétemben a mellét stírölte. Akármelyik szótárban meg lehet
nézni, hogy ez a seggfej definíciója.
– Akkor is elkísérlek, és érted megyek. Ha SMS-ezek,
válaszolsz. Ha hívlak, fölveszed a telefont. Máskülönben
odamegyek. Legalábbis ma. Szeretnék meggyőződni róla, hogy a
srác nem sorozatgyilkos, aki eleven játék babát akar csinálni
belőled.
– Most majd a melledet döngeted, és a válladra kapsz, azután
puszta kézzel levadászol valamit vacsorára?
Imádom, hogy szemrebbenés nélkül képes ilyen
hülyeségekkel ostromolni.
– Még tüzet is rakok, hogy megsüssem.
Hátraejti a fejét.
– A-tya-úr-is-ten!
– Egész kivételesen. Ha rákényszerítesz, Echo, megmutatom
neked, milyen az igazi ősember. Senki sem szórakozhat veled.
Vágod?
Senki a világon. Egyszer már elveszítettem azt a két embert,
aki a legfontosabb volt az életemben, de őt nem fogom
elveszíteni, és kész.
– Lehetetlen alak vagy.
Vagyis én nyertem.
– Az tuti.
– Rendben, de viselkedj kedvesen Hunterrel!
Jól nevelten nyújtja az ajkát, hogy így pecsételjük meg az
egyezséget. Gyors puszira gondolt, de dögöljek meg, ha beérem
annyival. Ujjaim a hajába szántanak, és azonnal rávetem magam
a szájára, beledugom a nyelvemet, ettől szinte megvadul.
Megroggyan a térde, de maradt annyi ereje, hogy fokozza a
csók hevességét. Az egész világ elhomályosul, nem marad más,
csak Echo ujjai, amint végigsiklanak a nyakamon. Olyan erővel
préseli hozzám a testét, hogy a mellkasomon érzem a mellét. Az
ajkunk mohó táncot jár, és elindulok fölfedezni a testét.
Tenyerem a kerekded fenekére simul, és meztelen testének
tegnap esti képei villannak föl az agyamban. Melege körülvesz,
torkomból érdes hang tör fel. Kívánom Echót, most rögtön
kívánom őt.
– Menjetek szobára! – szól ránk Beth.
Echo elhúzódik tőlem, és azonnal a tarkójához kapok, hogy
magamhoz ölelve tartsam, egyszersmind hangtalanul jelezzem
Bethnek, hogy lépjen ki a képből.
Beth karba tett kézzel a kocsi orránál áll, homlokráncolva
figyeli a fejleményeket.
– Komolyan. A négy fal között csináljátok!
 – Volt szobám – felelem –, de valaki elfoglalta.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megdumáltad
Isaiah-val, hogy cibáljon ide engem a világ végére.
– Neked nincs semmi dolgod?
Mármint valahol másutt.
– Éppen az a bökkenő, hogy nincs.
Megvakargatom a homlokomat. Igaza van. Még egy hétig
nincs.
Beth úgy néz Echóra, mint egy kirakatbabára.
– Fürdőruhára van szükségem.
– Nem ugyanaz a méretünk – feleli Echo, aki egy fejjel
magasabb.
– Pézsével kitömöm a felsőt, ha ez a gond, de a fürdőruha-
szükségletemen ez sem változtat. Van jacuzzi, és kipróbálom. Ha
nem segítesz, nudizni fogok, a szállodásoknak meg majd azt
mondom, hogy a te ötleted volt.
Echo megcélozza a szálloda bejáratát.
– Van pár fürdőruhám, amit fölpróbálhatsz.
Beth a nyomába szegődik, de Echo megtorpan.
– Ugye, te is jössz?
Zsebre vágom a kezemet. Amint belépünk azon az ajtón,
függetlenül attól, hogy ez nem Kentucky, Isaiah-ék most velünk
együtt laknak, emiatt visszazökkenünk a valóságba.
Ez jó is, meg nem is, de elszántam magam, hogy
működőképessé teszem.
– Ja, megyek.
 ECHO
NOAH ÚGY PÁSZTÁZZA T EKINTETÉVEL a galéria bejárata előtti
részt, mint valami kommandós az ellenséges vonalak mögötti
bevetésen. Ugyanabban az ódon hangulatú kisvárosban járunk, a
macskaköves utcák alpesi stílusú takaros házai között, Noah
mégis úgy viselkedik, mintha ellenséges golyózápor elől kellene
kitérnünk.
Betht és Isaiah-t a szállodában hagytuk, miután a lány
birtokba vette az egyik bikinimet, és most Noah-val Hunter
galériájába tartunk. Nemsokára kezdődik a műszakja, de a fejébe
vette, hogy elkísér, mint egy óvodást az első napon.
– Azt mondtad, nincs kifogásod ellene – emlékeztetem.
– Azt – mordul rám.
– Noah... légy szíves, ezt a srácot ne kend a falhoz, jó?
Összeszorítja a fogát.
– Essünk túl rajta!
Kinyitja nekem az ajtót, és a fejével int, hogy lépjek be. Az a
fajta hely ez, ahol az ember behúzza a nyakát, igyekszik minél
kisebbnek mutatkozni. A festmények olyan részletgazdagok,
pazarul kidolgozottak, hogy alighanem többet érnek, mint Noah
élete meg az enyém együttvéve. A mennyezetről
kristálycsillárok függenek, puttókkal díszített stukkószegély fut
körbe a falon. Amíg tágra nyílt szemmel, ámuldozva kóválygok,
Noah kábé olyan kecsesen csörtet, mint az elefánt a
porcelánboltban.
– Echo! De jó, hogy látlak! – köszön rám Hunter az üzlet
végéből.
Hívogatóan integet, majd eltűnik egy gyöngyfüggöny mögött.
– Biztos ott rendezte be a kínzókamráját – morogja Noah. –
Mit gondolsz, készít „előtte” és „utána” képeket az áldozatairól?
– Hallgass!
 Szót fogadok, de elnyomul mellettem, és átveszi a vezetést. A
gyöngyfüggönyön túl félhomályos csigalépcső vezet a felső
szintre, ahonnét Hunter léptei visszhangoznak. Noah nyögésnek
beillő sóhajjal vág neki a lépcsőmászásnak, én követem.
Fény csábít bennünket előre. Amint fölérek, a nyakamat
nyújtogatva lesek Noah elé, és megkönnyebbülten lélegzek föl.
Kristálycsillárnak nyoma sincs, a mennyezetből tetőfedő szögek
meredeznek, a hajópadlós helyiséget pici karácsonyfaégők százai
világítják meg. A hátsó falon ablaksor fut végig, és egymástól
egy-két méteres távolságra fölállított festővásznak várják
gazdájuk visszatértét. A festmények más-más készültségi
fokúak, de mindegyiken látom az alkotó zsenialitását.
Hunter a sarokban épp egy üres vásznat helyez az állványra.
– Ez a tiéd. Minden szükségeset idekészítettem, de ha
mégsem találsz valamit, csak szólj, és hozom neked.
Mágnesként vonz a vászon. Görcsbe rándul a gyomrom,
amikor megpillantom a vadonatúj festékeket és ecseteket. Egytől
egyig bontatlanok, senki sem használta őket. Mind csak arra
várnak, hogy kicsomagoljam és próbára tegyem őket. Szent
pillanat ez.
– Noah vagyok.
A hátam mögött megszólaló hangtól gyakorlatilag a
mennyezetig szaltózom, és lelkiismeret-furdalás lopózik belém.
Annyira magával ragadott az elém táruló látvány, hogy
elfelejtettem bemutatni egymásnak a fiúkat. Szinte belehalok, de
elfordulok a festőállványtól, és megköszörülöm a torkomat.
– Hunter, ez itt a kedvesem, Noah. Noah, ez itt Hunter.
Noah kezet nyújt, és feltűnően sokáig jattolnak, közben
farkasszemet néznek. Egyik lábamról a másikra állok, míg el nem
engedik végre egymást. Noah összefonja a karját a mellkasán, és
mintha kővé dermedne, Hunter pedig kábé olyan érdeklődéssel
szemléli, amilyet én egy szemétkupacnak szentelnék.
Mit mondjak, ez jól indul.
– Egy csomó festőállványt látok itt. Ez azt jelenti, hogy mások
is jönnek? – kérdezi Noah.
– Azt szeretnéd tudni, magamra maradok-e Echóval? – dobja
vissza a labdát Hunter.
Visszanyelek egy sóhajt. Noah kérdése valójában arra
irányult, hogy Hunter vajon megkötözésük előtt vagy után
szereti-e inkább megkínozni az áldozatait.
Miután Noah nem felel, Hunter alig észrevehető
kézmozdulattal jelzi, hogy fogalma sincs.
– Nem mászom a művészeim nyakára. Rengetegen vannak,
és tetszésük szerint jönnek-mennek.
Banyek, ezzel belopja magát Noah szívébe. Sarkon fordulok,
és elkapom Noah kezét.
– Nem szeretném, hogy elkéss miattam. Biztos hamarosan
mások is jönnek.
Egyúttal a szemébe fúrom a tekintetemet, szuggerálom az
agyát, paranormális képességekért fohászkodom, hogy
emlékeztessem Noah-t: ez tulajdonképpen az ő ötlete volt,
tekintet nélkül arra, hogy egyébként is megtettem volna,
azonkívül megígérte, hogy kedvesen fog viselkedni.
– Hol dolgozol? – tudakolja Hunter, holott a pólóból
nyilvánvaló, hogy Noah a Malt and Burgerben tölti a
munkaidejét.
– Ősztől egyetemre járok – válaszolja Noah, és a büszkeség
hulláma önt el.
Még sosem hallottam tőle ezt a választ.
– Noah építésznek készül – teszem hozzá.
– A hambisütögetés a B terv? – kérdezi Hunter, és görcsbe
rándul a gyomrom.
Már nyitom a számat, hogy mondjak valamit Noah
védelmében, de ő megelőz.
– Nem zavar, ha megaláznak. Segít, hogy tudjam, hol a
helyem. Hunter horkantásszerűen fölnevet. Talán nem is olyan
jó ötlet, hogy festek neki.
Noah nem törődik vele, lenéz rám.
– Rendben leszel?
– Igen.
Azt hiszem.
Két kézbe fogja az arcomat, és gyöngéden szájon csókol.
– Nemsokára visszajövök, picim.
Szinte elolvadok, amikor észreveszem a szemében azt az
ördögi csillogást, ami arról árulkodik, hogy konkrétan
meztelennek lát. Ahogy elenged, az ajkamba harapok.
 – Szeretlek! – mondom.
Kalózmosolyt villant rám, és lesiet a lépcsőn.
– Rosszfiús korszakát éli? – kérdezi Hunter, miután Noah
léptei elhalnak.
Homlokráncolva visszafordulok a vászonhoz.
– Őt nem lehet beskatulyázni, és nem is olyan rossz.
Kiborítottad, amikor megjelentél a szállodában.
– Megijesztettelek?
A hangja valamiért arra késztet, hogy fölkapjam a fejemet.
Hunter fesztelen benyomást kelt, csípőjével egy asztalnak
támaszkodik, amin gyümölccsel megrakott tálak sorakoznak.
Tiszta farmert és feltűrt ujjú fekete inget visel. A kérdése
azonban egyáltalán nem tűnik súlytalannak.
– Nem, nem ijesztettél meg.
De, egy kicsit igen, most azonban egy utolsó lehetőséget
kaptam, hogy anyámtól függetlenül bizonyítsam a tehetségemet,
és ezt nem fogom holmi igazmondással megint elpuskázni.
– Helyes. – Hunter fölegyenesedik. – Kérsz fotót a Kos
csillagképről?
Fölösleges, hiszen hegszövetként rögzült a lelkemben.
– Fejből ismerem.
A gyönyör érzetébe hirtelen a zavarodottság hulláma tolul.
Szédülök, behunyom a szememet, és a vászon melletti ülőkére
rogyok. Aires. Hiányzol. Annyira, hogy állandóan az a halvány
érzés motoszkál bennem, mintha éppen kínhalált halnék.
– Mivel akarod kezdeni? – faggat Hunter, és újra kinyitom a
szememet.
– A látóhatárral.
Mert az biztonságos. A horizonton még mindig van fény.
Vörösből meg sárgából kikeverem az árnyalatot, amilyenre
vágyom, azután a tegnap esti napnyugtára koncentrálok, és az
emlékre, ahogy Noah erős karjában tartott.
NOAH

SZERENCSÉMRE ISMÉT DUGIG MEGTELT a Malt and Burger, így

nem sok időm jut arra összpontosítani, hogy Echót azzal a
beképzelt barommal hagytam. A zsúfolt étterem zsivaja újabb
hangerőszintet ér el, a sütőrost forróságától kiver a víz.
Még két húspogit dobok a grillre, és agyonnyomkodok két
másikat, ami már javában serceg. Legszívesebben Huntert
szadiznám helyettük. Csak azért nem húztam el Echóval a
vállamon azonnal a búsba abból a nyavalyás tetőtéri
műteremből, mert szinte sugárzott az arca, amikor meglátta az
üres vásznat és a festéket.
Nem állítom, hogy a művészet iránti megszállott rajongását
értem, de Echót magát igen, őt megértem. Ha nem hagyok neki
mozgásteret, amit igényel, hogy a szenvedélyének hódolhasson,
akkor világgá futhat tőlem.
Mia szambáz oda hozzám, előrehajol, a pultra könyököl, hogy
kirakatba tegye, amit szerinte látni óhajtok.
– Holnap este személyzeti buli a krumplisütő srácnál. Pia,
drog, egy kis alkalmi szex.
Megfordítok egy húspogácsát, és rácsapok a sütőlapáttal.
Sistereg a kicsorgó zsír.
– Mondtam, hogy...
Nevetése belém fojtja a szót.
– Hogy pillanatokon belül ripityára fog törni a szíved, mert
nem veszed észre a lecsengőben lévő rosszfiús fazonod árulkodó
jeleit. Ja, tudom. Mondtad. Ez nem jelenti azt, hogy a közbeeső
időben nem kereshetek magamnak más egérkéket, akikkel
eljátszadozom. Szóval tessék, egy újabb tétel a folyamatosan
gyarapodó listádhoz: már annyira besavanyodtál, hogy egy jó
bulizást sem értékelsz, inkább jobb szeretsz otthon maradni,
hogy a Szerencsekerék adását nézd a tévében?
 A válasz az, hogy fogalmam sincs. Érettségi előtt végignéztem,
ahogy Echo bedobott néhány sört. Basszus, az egyik első
pettingelésünkre egy bulin került sor, miután seggrészegre itta
magát. De miután eljöttünk Kentuckyból, nem adódtak bulik.
– Semmi közöd hozzá.
Lecsúsztatom a húst a grillről, a bucira teszem, és Mia felé
tolom a tányért.
– Nem azért fizetnek, hogy ezt fölszolgáld?
Csak kacsint.
– Holnap este kilenckor buláj. Kérdezd meg a csajodat, és
kiderül, mi a válasz.
Megfeszülnek az izmaim, ahogy eszembe jut Echo idén nyáron
azokon a galériás rendezvényeken. Úgy térült-fordult az
összejöveteleken, mint akinek ott a helye, mint aki végre
elemében érzi magát, én meg pont úgy kiríttam a képből, mint az
a rühes fülhallgatós prérikutya.
Echo ma reggel azt mondta, fél, hogy megváltozunk, de mi
van, ha az a probléma, hogy ő változik, én meg nem? Ha bulizni
hívom a nőmet, vajon igent vagy nemet mond? Vajon még
mindig az én világomhoz tartozik?
Kimasszírozom a feszültséget a vállamból. Buliról van szó, a
picsába. Nem esküdtszéki döntésről. Mia baromira ért hozzá,
hogy összekuszálja az agyamat, de nem fogom hagyni.
A faliórára pillantok, azután a szomszédos grillre. A másik
szakács már beállt, rendeléseket teljesít. Egy negyedórája letelt a
műszakom, és kipurcantam. Lerántom a cowboykendőt, mire a
szemembe hull a hajam.
– Léptem! – kiáltom oda a műszakvezetőnek.
– Noah! – szót vissza a kasszától. A sorban ácsorgók
türelmetlenül toporogva várják, hogy kicsöngesse őket. – Csak
néhány percet várj még!
Még néhány perc Miával a diliházba juttatna.
– A csajomért kell mennem.
Bélyegzek, azután megcélzom a sikátorra nyíló ajtót.
Az esti levegő hűsíti a tarkómon lecsordogáló izzadságot, és a
vörös téglás falnak dőlök, hogy magamhoz térjek. A sikátor
végénél egy autó tülköl az utcán. Tessék, ez itt a való világ.
Ahogy tegnap este is az volt a szabad ég alatt, Echóval a
karomban.
Szeretkeztünk. Echo soha az életben nem feküdt volna le
velem, ha nem akarna kitartani mellettem. Jó ez a páros.
Rendben vagyunk.
– Rendben vagyunk – győzködöm magamat, és
elrugaszkodom a faltól.
Ideje, hogy megkeressem a csajomat, és be is bizonyítsam ezt.
 ECHO
TÉRDEPELVE DOLGOZOM, a görbület mentén viszem föl a vörös
festéket, és forróság nyaldossa a bőrömet. Képek villódznak az
agyamban, félelmetesen valószerűek, kimondhatatlanul isteniek.
Mintha Noah ujjai siklanának a testemen. Érdes a keze a
mindennapi igénybevételtől, ugyanakkor mégis gyöngéd.
Annyira gyöngéd, hogy egyetlen érintése könnyűszerrel válaszra
csábíthatja a testemet, majd azon kezdek ábrándozni, amikor
Noah-val tudatosodott bennem, hogy élek.
Vágtat az agyam – olyan szélsebesen nyargal, hogy a kezem
alig bírja tartani az iramot. Egy ecsetvonás itt, egy szétkenés ott,
a kontúrok összemosása amott, mindez azt szemlélteti, ahogyan
Noah-val hol elkülönültünk, hol eggyé váltunk. Tekintetem ide-
oda cikázik a festményen, keresi a helyet a következő színnek, a
következő árnyéknak, a következő eszköznek a vászon életre
keltéséhez.
Egy göndör hajfürt lendül a látóterembe, és ahogy
türelmetlenül félresöpröm, nedvesség kerül az arcomra. Az
ujjaim síkosak, és fölemelt kezemről a karomra gördül egy
verejtékcsepp. Ez nem zavar, de az ecset csúszóssága igen.
Megigazítom rajta a fogást, de kiesik a kezemből, és elgurul a
padlón, amíg meztelen lábaknak nem ütközik.
Meztelen lábaknak.
Nem vagyok egyedül.
Félelem lövell az ereimbe, és hátrahőkölök. Úgy vágtázik a
szívem, mintha az életemért futnék, és a mellkasomhoz rebben a
kezem, szinte elkapni próbálja megriadt szívemet. Fölmérem az
emberekkel teli helyiséget, megkísérlem azonosítani a
veszélyforrást.
Hogyhogy emberekkel teli? Ha nem is zsúfolásig, de valóban
teli. Kiszárad a szám. Tényleg, korábban egy lélek sem volt itt.
Hunter igen, de elment, akkor egyedül maradtam, kiürült a
helyiség, mostanra viszont megtelt... szinte teljesen... és minden
szem énrám mered.
– Kilenc órája. – Jobbra, Hunter hangja felé kapom a fejemet.
– Annyi ideje el sem mozdultál a vászontól. Se a fejedet
kiszellőztetni, se a mosdóba, se enni. Úgy mozgott a kezed, mint
a gép. Soha életemben nem láttam ehhez foghatót.
Lesimítom a ruhámat, mintha ez megkímélne ettől a fura
közfigyelemtől, és igyekszem nem lesütni a szememet, állni
Hunter tekintetét. Nem fenyeget veszély. Nincs semmiféle
veszély. Mély levegő, Echo, ne csináljunk magunkból bohócot!
De akkor is, a tetőtér tele van emberekkel – és mind engem
figyelnek. Egyesek a padlón ülnek, mások konyhaszékeken
terpeszkednek vagy a falnál állnak, de valamennyien úgy
bámulnak rám, mintha lángoló mazsorettpálcákkal
bűvészkednék.
– Néha előfordul velem – magyarázkodom, azután
megköszörülöm a torkomat, miközben egy lány egy másik lány
füléhez hajol, és súg neki valamit. Jelentőségteljesen néznek
egymásra, azután elmosolyodnak. Az arcomba szökik a vér.
Bizonyára undorodnak a forradásaimtól. – Ilyenkor... hm...
belefeledkezem a festésbe.
– Ez mindig megtörténik, amikor festesz? – kérdezi Hunter.
– Rendszerint elég hamar kizökkent valami.
A suliban a kicsengetés, vagy apu vagy Noah.
– De a kérdésemre nem válaszoltál. – Hunter a tömeget
kerülgetve közeledik. Mokaszinjának sarka kopog a hajópadló
deszkáin. A jelenlévők zöme fiatal. Korombeli vagy huszonéves.
Amott balra néhány őszülő hajú nő. Poénból egy vagy két
idősebbnek kinéző férfi is akad. – Mindig ez történik, ha festesz?
Mindig ilyen... transzba esel?
Igen. És csak a rajztanárom meg Noah tud róla. Ez bizalmas
dolog, mert... mert időnként félek attól, amit jelent. Ha ennyire
belefeledkezem a festésbe, milyen hatással lehet ez a józan
eszemre?
Festékrétegek borítják a kezemet, és ökölbe szorítom, mert
ráeszmélek, hogy talán az arcom is tarkabarka maszatos. Remek.
A szó szoros értelmében közönségre találtam.
 Amikor Hunter odaér hozzám, válasz helyett én is kérdezek
valamit.
– Ők kik?
A többiek felé intek. Pillanatnyi zavaromban ez a kétszavas
kérdés telik tőlem.
– Echo... – Hunter elvigyorodik. Banyek. Kimondottan jóképű
csávó. Mármint az lenne, ha bejönnének nekem a nálam tíz évvel
idősebbek. – Ezek itt a többiek. Többiek, ez itt Echo.
Üdvözlések özöne zúdul rám. Javarészt sziázás és hellózás,
néhány mizuval vegyítve. Csupa barátságos arc.
– Sziasztok! – viszonzom félénken, majd Hunterhez fordulok.
– Nem így értettem – suttogom.
– Tudom. Néhányan nekem dolgoznak, mások teljes
óraszámban nálam tanulnak, ismét mások pedig a világ
különböző egyetemeire járnak, és nyáron azért jönnek ide, hogy
krediteket szerezzenek. Nyaranta gyakori a telt ház.
– Meg telente – kottyantja közbe hátulról valaki.
– Csak nem akartam egyből elijeszteni – feleli Hunter. – Na
jó, mindenki keressen magának valami elfoglaltságot, fejezzük be
az új lány bámulását!
Milyen kár, hogy Noah nem látja ezt! Fölveszem az ecsetet, és
hozzáfogok, hogy letisztogassam.
– Szóval nem én vagyok az egyetlen, akit hajkurászol, hogy
fessen?
– De, tulajdonképpen te vagy az egyetlen – nevet Hunter. – A
többieknek szigorú jelentkezési procedúrán kellett átesniük.
Adatlapkitöltés, esszéírás, összeállítás mértékadó kritikákból. A
programom korlátozott létszámmal működik.
Félig elfordulok tőle, ahogy leteszem az ecsetet.
– Pillanatnyilag nincs is szabad hely?
– A jövő évig nincs.
Banyek. Magamban mélyet sóhajtok, de mivel elvileg már
nagylány vagyok, ismét szembenézek Hunterrel.
– Akkor én miért kaptam zöld utat?
– Terhelési próba – válaszolja. – Látni akartam, mit tudsz
produkálni, ha erőltetlek, és mennyire bírod az idegfeszültséget,
ha nyomás alá kerülsz.
– Miért?
 Halál komolyra válik a tekintete.
– Mert nagyon sokat várok a művészeimtől. Óriási az
érdeklődés a programom iránt, ezért szeretném látni, van-e
benned tehetség, amivel kezdhetek valamit. Szóval tekintsd
magad különlegesnek!
Fejével a vásznam felé int, és magam is fölszisszenek, amikor
észreveszem az előttem húzódó láthatárt. Visszatértem
impresszionista gyökereimhez. Békesség áramlik a lelkembe. Az
anyámmal történt incidens után, amikor ismét festeni kezdtem,
absztrakt stílust alakítottam ki, és azt hittem, elveszítettem
eredeti vonzalmamat.
Ez a mű még távolról sincs kész. Sok-sok színfolt, árnyalás és
probléma vár megoldásra, de valami átmelegszik bennem a
látványtól. A naplementét idézi föl, azt a rétet, ami akkor csak
kettőnké volt Noah-val. Az estét, amikor lefeküdtem vele.
– Tehetséges vagy – állapítja meg Hunter.
Mosoly önti el az arcomat. Tessék, kimondta. Hunter Gray
kimondta, hogy tehetséges vagyok. Azta! Azt a paszta!
– De van egy probléma. Méghozzá akkora, hogy nem is
tudom, elnézhetem-e.
Egész lényem annyira összezuhan, hogy esküdni mernék,
porrá égtem, már szét is szórták a hamvaimat.
– Csak most kezdtem hozzá. Tudom, hogy még dolgoznom
kell rajta.
Ugyanolyan komor képet vág, amilyet apu szokott, ha
csalódást okozok neki. Riadtan elhúzódom Huntertől, s ez
eszembe juttatja, hogyan szoktam apámtól is elhúzódni.
– A Kos csillaképet kértem. Nem egy naplementét. Képes
vagy azt csinálni, amit mondanak neked, vagy csak egyetlen
képet tudsz megfesteni? Sok művésztől csak ennyi telik,
ugyanazt az agyában rögzült látványt rajzolja vagy festi le újra és
újra. Én ennél többet szeretnék.
– Több tonna festményem és rajzom van. Megmutathatom.
Egy intéssel elhallgattat, és azt fontolgatom, hogy kereket
oldok.
– A Kos csillaképet akarom. Abban állapodtunk meg.
Megcsinálod vagy nem?
Toporgok a padlón.
 Egész nyáron arra áhítoztam, hogy tehetségesnek
nevezzenek, kiderüljön, hogy van esélyem a képzőművészeti
pályán, és most elértem ezt a célomat. Hunter szerint tehetséges
vagyok. Bár motoszkál bennem a kisördög, hogy a fejéhez
vágjam, kibe fojtsa bele a szót legközelebb, ugyanakkor vágyom
az elismerésére. Csak az mozgatja gyorsabban a lábamat, hogy
nem értem, miért.
– Nekem mi a jó ebben? – kérdezem.
Merész kérdés, nyirkos is a tenyerem a hideg verítéktől.
Hunter fölhorkan, de miután nem szólok többet, végül
elvigyorodik.
– Súlyos eset.
Adrenalin fut át rajtam idegességemben, és nyelnem kell
egyet, hogy a levegő áramlani tudjon a légcsövemben. Noah
mesélte nekem, hogyan szokott Isaiah szívességeket vagy
autóalkatrészeket umbuldálni, és hangsúlyozta: bármiféle
bizniszben az a legfontosabb szabály, hogy az ember egyből
világosan fogalmazza meg az elvárásait.
Én eddig sosem umbuldáltam, de azt sem hittem volna, hogy
az a lány válik belőlem, aki lefekszik Noah Hutchinsszal. Egyszer
mindent el kell kezdeni.
– Ha elhoztam volna ide megmutatni a festményeimet és a
rajzaimat, reménykedtem volna, hogy azt ajánlod, kiállítasz
tőlem valamit a galériádban.
Hatásszünetet tartok.
– Köthetünk ilyen egyezséget. Megfested nekem a Kost, és ha
elnyeri a tetszésemet, kiakasztom a galériámban.
– Megfestem neked a Kost, de nem készül el, mielőtt
hazamegyek. Kentuckyban kell befejeznem, azután elküldöm.
Nézd meg most a festményeimet, és ha tetszenek, addig is
akaszd ki az egyiket!
– Mikor utazol el?
– Néhány nap múlva.
Hunter az előtte lévő vásznat méregeti.
– Ha ilyen gyorsan festesz, majdnem kész leszel vele, mire
elmész.
Mielőtt a mondat végére ér, már rázom a fejemet.
– A Kost nem tudom ilyen gyorsan megfesteni.
 – Dehogynem.
– Nem, nem tudom.
Farkasszemet nézünk.
– Rengetegen szeretnének lehetőséghez jutni, és egyiküknek
sem jut eszébe, hogy követeléseket támasszon. Miért
teljesíteném a kívánságodat?
– Te mondtad, hogy különleges vagyok, nem én.
Ez most vagy bejön, vagy szöget verek vele a koporsómba.
Hunter olyan hangosan hahotázik, hogy az emberek fölnéznek
a vásznakról.
– Holnap hozd el az öt legjobb festményedet és rajzodat, de a
következő vásznon a Kos csillagképet szeretném látni. Világos?
Tapsikolok, mint egy kisgyerek a cirkuszban.
– Mint a nap. Nem fogod megbánni. Az elutazásomig
megfestek belőle annyit, amennyit csak bírok.
Valaki a nevén szólítja Huntert, és ellép tőlem, ezzel véget vet
a beszélgetésünknek. A telefonom rezeg a farzsebemben, és
csordultig telik a szívem örömmel, amikor meglátom Noah SMS-
ét: Úton vagyok.
Én: Várlak.
NOAH

MIKÖZBEN ELŐHALÁSZOM A T ÁRCÁMBÓL a kulcskártyát, Echo

félig maga felé fordítva tartja a vásznat, és ide-oda lengeti. A
galériából jövet egész úton bugyuta mosoly ült az arcán, és bár
nem rajongok Hunterért, hiányozna ez a csillogás, ha nem látnám
a szemében.
– Megmutatod? – kérdezem.
– Amint belépünk. – Kattan a zár, és ahogy betolom az ajtót,
baseballmérkőzés tévétudósítójának hangja árad ki a szobából a
folyosóra. Echo az orrát fintorgatja, talán megfeledkezett a
vendégeinkről. – Vagy mégsem.
– Visszavigyem a kocsiba?
– Száradnia kell. A galériában kellett volna hagynom, de
szerettem volna, hogy lásd.
Azért az ötletért pedig egyikünk sem lelkesedik, hogy
fölkeressem a galériát, tehát inkább elhozta nekem. Kitárom neki
az ajtót, és ő lép be elsőnek.
– Mizu, Echo! – üdvözli Isaiah. Ormótlan katonabakancsa
lecsüng az ágy szélén. Amikor én is a látóterébe kerülök, biccent.
– Noah.
– Csá, Isaiah! Szia, Beth!
Beth ellenkező irányban fekszik Isaiah mellett az ágyon.
Vállpántos felsőben hasal, fekete haja félvállra omlik, behajlított
lába a levegőbe mered, az állát összekulcsolt kezén nyugtatja.
Teljesen belemerül a meccs élvezetébe. Miután nem viszonozza a
köszönést, Echo újra megpróbálkozik.
– Ki áll nyerésre?
– Kurvára gőzöm sincs, és kurvára nem tud érdekelni.
Echo meghökkenten rántja hátra a fejét.
– Lazíts, Beth! – Átvágok a szobán, és puszit lehelek Echo
nyakára.
 – Pillanatnyilag engem is simán darabokra tépne – súgom a
fülébe. – Kiborító, ha a Yankees játszik.
Fölvonja a szemöldökét.
– A Red Soxnak szurkol?
Isaiah fölnyerít, mérgesen nézünk rá, de ez hidegen hagyja,
mivel egy gépkocsi kézikönyvét bújja.
– Beth utálja a baseballt.
Echo tekintete Bethről a televízióra, onnan meg énrám villan,
és kezét széttárva várja a rejtély megoldását.
– Nézi a közvetítést, de csak a Yankeest – magyarázom. –
Mindig így szokta, és bizonyos dolgokról nem faggatjuk egymást.
– Csak a Yankeest? – suttogja Echo.
– Csak a Yankeest – ismétlem.
– És utálja a baseballt?
– Mint a bűnt.
– Hát ez... elég komplikált – állapítja meg fojtott hangon.
– Ebben a szobában mind kurvára komplikáltak vagyunk,
királylány – mondja Beth. – Jobb, ha hozzászoksz.
– Beleestél valami festékbe, Echo? – vált témát Isaiah.
Echo válla előregörnyed, ahogy hirtelen lendülettel a tükör
felé fordul.
– Banyek! – nyögi, megtapogatja az arcát és a homlokát, ami
nagyrészt a vörös különféle árnyalataiban játszik. – Iszonyú
slampos vagyok.
– Szerintem iszonyú szexi.
– Szerintem rögtön hányok – parodizál Beth.
Gyilkos pillantást küldök felé. Ha rajtam múlna,
elhamvasztanám a tekintetemmel.
– Sátorban akarsz aludni, Beth?
A képernyőre koncentrál, de közben bemutat nekem.
– Csesszék meg! – fordul el Echo a tükörtől. – Rám fér a
zuhanyozás.
Mosolygok, Echo elpirul, erre fölnevetek. Én barom, kellett
nekem Isaiah-t és Betht a hotelszobánkba invitálni.
– Na szóval – csillan föl izgatottan Echo szeme. – Fölkészültél?
Remélem, tetszeni fog. Tulajdonképpen... neked szántam. De
még nem végleges, oké? Úgy értem, az ilyesminél időbe telik a
tökéletesítés, úgyhogy azt hiszem, jobb lesz, ha...
 – Echo!
– Mi az?
– Jó lesz így.
– Oké. – Az ujjai idegesen dobolnak a vászon felső szélén. –
Oké – ismétli.
– Ha jól sejtem, ez nem a Kos csillagkép.
– Nem. Azt holnap kell elkezdenem.
Mély lélegzetet vesz, kihúz egy széket az asztaltól, a
festményt a karfára támasztja, és hátradönti a támlának, hogy
egyenesen álljon.
Kiszalad belőlem a szusz, és az ágyra rogyok. Ugyanaz a
határtalan döbbenet kólint fejbe, mint idén tavasszal, amikor
lerajzolta a szüleimet. Áhítat, öröm és mélységes, zsigeri
fájdalom. Előrehajolok, összekulcsolt kezemet a térdemre
támasztom, és csak nézem-nézem-nézem az elém táruló
látványt.
Beszarás, ég a szemem. Becsukom, rohadtul próbálom
összeszedni magamat. Helló, ez egy festmény, csak egy
festmény. Újra kinyitom a szememet, és ugyanaz a
zavarodottság tör rám, mintha egy jobb horgot mértek volna a
fejemre. Több ez egyszerű festménynél, ezért szorul össze tőle a
torkom.
A tegnap este ugyanannyit jelentett neki, mint nekem, és
lefestette, a maga egyedülálló módján ragadta meg. Igaza van, ez
még nem kész. Más munkáihoz viszonyítva csak vázlat, de én
már most látom rajta, hogy mire törekszik, mit akar
megmutatni. Közvetlen közelről az a színkavalkád kaotikusnak
tűnne, de ha egészben szemléli az ember, ezt a csodálatos képet
adja ki. Végül is ez a legjobb leírás rólam és Echóról, a
kapcsolatunkról. A szerelmünkről.
Besüpped az ágy, ahogy Echo óvatosan ráereszkedik,
befészkeli magát mögém, és a vállamra támasztja az állát.
Jellegzetes illata láthatatlan takaróvá válik, körülölel, azt az
érzést juttatja eszembe, ami egy pékségbe lépve fog el.
– Mit szólsz hozzá?
– Kettőnket ábrázol – suttogom, és csomók képződnek a
gyomromban. Echo mindig módot talál rá, hogy ámulatba ejtsen.
Érzem, hogy feszülten várja a folytatást. – Itt töltöttük tegnap az
éjszakát.
– Itt. – Echo föloldódik, ujjai a bicepszemre fonódnak. –
Tetszik?
Viaskodom, hogy fegyelmezzem magam, megfogom a kezét,
és a válaszon töprengek.
– Olyan...
Én nem Echo vagyok. Nincsenek szavaim arra, ami zajlik
bennem. Ha lennének, ezt akkor sem tudnám leírni. Testtartást
váltok, Echónak támasztom a homlokomat.
– Meg sem érdemellek téged.
– Ez az én vallomásom – mondja olyan halkan, hogy csak én
halljam. – Szeretném, ha újra kettesben lennénk!
Összeforr az ajkunk, végigszántok a kezemmel a haján, és
figyelem, ahogy göndör fürtjei visszaugranak a helyükre.
– Akárcsak én.
Ha most magunkban lennénk, lassúra venném a tempót,
imádattal közelíteném meg Echo testének minden
négyzetcentiméterét. Baromira megdolgoznék érte, hogy ez az ő
éjszakája legyen – az az éjszaka, amikor ténylegesen élvezi a
szeretkezést. És ha ez ma éjjel nem következne be, akkor ennek
az egyedüli célnak szentelnék minden éjszakát.
Echo közelebb húzódik, lassan mozog az ajkunk, mert
mindketten vigyázni próbálunk, nehogy elragadjon a hév. Mások
is tartózkodnak a szobában.
Isaiah megköszörüli a torkát.
– Menjünk sétálni, Beth!
– A sétálást erősen túlértékelik.
Valószínűleg a Yankees áll nyerésre, és Beth számára
megszűnt létezni a világ, ennélfogva sejtelme sincs az Echóból
meg belőlem sugárzó forróságról.
Echo keze lecsúszik a karomról, a mellkasomra nyomódik,
kissé eltávolodik tőlem. Mélyet sóhajt. Megértem, ha bosszús.
Nekem is pattanásig feszülnek az idegeim.
– Lezuhanyozom.
Ezzel lecsusszan az ágyról. Miután végez, majd valószínűleg
hosszasan álldogálok a hideg víz alatt.
Magához veszi a rendes pizsamáját, nem a vállpántos felső
meg fiúbokszer kombót, és az órára pillantok. Későre jár,
úgyhogy ha Echo ilyen sokat festett, akkor se nem ebédelt, se
nem vacsorázott. Ha a fantáziaképeimet nem válthatom valóra
az éjszaka hátralévő részében, azért még egy-két aprósággal
mosolyt csalhatok az arcára.
Fölkapom a kocsikulcsot a fiókos szekrényről.
– Kínait vagy csirkés szendvicset?
– Én sonkás szendvicsre szavazok.
– A kínálat nem alku tárgya. Válassz, vagy én választok.
Echo puszit nyom az arcomra, simogató érintése átég a
bőrömön, bele a vérembe.
– Kínait – mondja.
Eltűnik a fürdőszobaajtó mögött, és a tekintetem a laptopjára
ugrik. Nem ok nélkül ráncigáltam Echót ide, Vailbe. Ideje, hogy
megembereljem magam, szembenézzek anyám múltjával.
 ECHO
VAN VALAMI MEGHITT ABBAN, ha frissen zuhanyozva, a ma
éjszakára szánt hálóruhámban lépek ki a fürdőszobából, hogy
ágyba bújjak valakivel. Noah-val tulajdonképpen átéltem már
ezt a szobába lépéses mozzanatot. Ráadásul akkor ennél jóval
kevesebb ruhadarabot viseltem. Amúgy is sötétbarna szeme
még jobban elsötétül, és a gyönyör árnyéka suhan át az arcán.
Nem hittem volna, hogy forradásosan is kelleni fogok
valakinek, hogy így is belém szerethet valaki. Noah
bebizonyította, hogy tévedtem.
Ezzel együtt ötször kifésültem a hajamat, mire sikerült
annyira összeszednem a bátorságomat, hogy kilépjek a
fürdőszobaajtón. Most, hogy az ajtó túloldalán Beth és Isaiah
várnak, éppolyan idegesnek tűnök, mint az első éjszakán, amit
Noah-val kettesben töltöttem.
Mély lélegzetet veszek, kilépek, és a hálószoba hűvösebb
levegője csapja meg az arcomat. Megdörzsölgetem máris
libabőrös karomat. Isaiah és Beth az ágyon ülnek, s közös
dobozból fűszeres marhacsíkokat falatoznak.
– Ne önzőzz a rizzsel! – Isaiah áthúz egy keveset a doboz Beth
felőli oldalán fehérlő halomból, mire a lány döfő mozdulatot tesz a
villájával, de Isaiah gyorsan visszarántja a kezét.
– Tiéd a tojástekercs – magyarázza Beth. – Enyém a rizs.
Nálunk ez vált be, úgyhogy ne kutyuld össze a rendszert!
– Megetted a tojástekercs felét, úgyhogy én meg kérem a fele
rizst!
A mennyezetnek emelem a tekintetemet, és elhatározom,
hogy nem törődöm velük. Édes-savanyú csirke illata száll a
levegőben, ott az ágyon a sztiropordoboz műanyag villával meg
egy palack vízzel, de Noah sehol.
– Csak ledobta a kaját, aztán elvitte a laptopodat – tájékoztat
Isaiah, mintha olvasna a gondolataimban. Ezek szerint Noah a
business centerbe ment.
– Köszi!
Lepillantok a szerelésemre: póló, ami alól diszkréten kivillan a
derekam, és megkötős, szürke nadrág. Nem nagyvilági elegancia,
de a szálloda folyosóin megteszi. Fölkapom a vacsorámat, és
elindulok, hogy megkeressem Noah-t.
NOAH

MIUTÁN ECHO KAJÁJÁT a szállodai szobában hagytam, a

business centerben a forgószékre rogyok, és figyelem, amint a
laptopja életre kel. Szorongás lopózik belém, Echo és a toporgása
jut eszembe. Ő legalább talált módot a feszültsége enyhítésére.
Idegesítő huhogással Echo skype-azonosítója jelenik meg, és
amint lekicsinyítem azt az ablakot, az e-mailje ugrik föl. A
szemembe ötlik néhány olvasatlan üzenet: egy az apjától, egy
Lilától, egy további Mrs. Collinstól. Bezárom Echo fiókját, és
belépek a sajátomba, lélegzet-visszafojtva várom, hogy az alig
használt azonosítóm betöltődjön.
Az egy szál új e-mailre kattintok, ez Keeshától jött, és az első
mondat láttán egy pillanatra eltakarom a szememet:

Igen, Noah, édesanyád rokonai érintkezésbe léptek velem,

és szeretnének találkozni veled, de...

Mindig akad egy de. Átfutom az e-mail többi részét, a zöme

jogi halandzsa, hogy megvédem Keesha bőrét, amennyiben pert
indítok, vagy ha ők perelnek, de az üzenet vége egy vaili lakcím.
Bár Keesha azzal zárja sorait, ha bármire szükségem van,
forduljak hozzá bizalommal, szavaiból kimondatlanul érződik,
hogy csak magamra számíthatok. Lassan lüktetni kezd az agyam,
megmasszírozom a halántékomat, hogy elűzzem a fejfájást. Nem
rózsás a helyzet.
Mindössze néhány kilométer választ el egyedüli élő
rokonaimtól, és valami azt súgja, okvetlenül meg kell
ismerkednem velük. Ugyanakkor ellenállhatatlan késztetést
érzek, hogy több száz kilométeres távolságot teremtsek közéjük
és közém. Egy fölhergelt harmadik belső hang azt kívánja, törjem
rájuk az ajtót, és kérdezzem meg, mi a fenét műveltek
anyámmal, hogy világgá futott előlük, és soha egy szóval sem
említette a létezésüket.
Echo számítógépe sípol, és a jobb sarokban felugrik egy skype
ablak.
L. Collins: Tegnap valami számítógépes gikszer történhetett.
Ha csetelni szeretnél, fenn vagyok.
Azt hiszi, Echo van a skype-nál.
Kirúgom a lábamat, és hátradőlök a széken. Ez a nő teljesen
diló, de az agyamban fölidéződik a több száz eset, amikor sarokba
szorított. Végül segített fényt deríteni olyan dolgokra, amikről
nem tudtam, hogyan birkózzak meg velük.
Újabb sípolás.
L. Collins: Echo?
Ablakot váltok, és megnyomom a Hívás gombot. Két
másodpercig valami elektronikus dallamot játszik a gép, és karba
tett kézzel várom, hogy a nő fogadja a hívást. Lófarokba fogott
szőke hajjal, Grateful Dead-es pólóban ül az asztalánál, egy köteg
lefűzésre szánt papír lyukasztgatását fejezi be.
– Meglep, hogy ilyen későn a neten látlak. Azt hittem, Noah-
val szórakozni mentek.
– Hallom, csesztette a csajomat.
Megrándul az ajkam, olyan hirtelen kapja föl a fejét, hogy a
képernyőn megjelenő arcomra nézzen. Azonnal leplezi
megdöbbenését.
– Vigyázz a szádra, Noah!
– Már végeztem.
– A középiskolával igen, de az iskolai magatartási szabályok
arra valók, hogy az iskolán kívül is segítsenek a boldogulásban.
Tehát... – Összekulcsolt kezére támasztja az állát. – Milyen
kellemes meglepetés! Hogy telik a nyár?
– Echóról kérdeztem valamit.
– Úgy van, de mint bizonyára emlékszel, én nem tárgyalok
veled Echóról, viszont bármikor bátran elmesélheted nekem,
hogyan alakul a helyzet vele. – Szinte ugrabugrál a székén. –
Örömmel hallgatlak. Tálald ki a részleteket!
Fölhorkanok.
– Nem tálalok ki semmit!
 – Egyikőtöknek sem szokása. Szóval mi a helyzet?
Egy perc sem telt el, és már vájkál. Hat hónappal ezelőtt
kiviharzottam volna az irodájából, és rácsaptam volna az ajtót, de
most ez az ismerős viselkedés föloldja a feszélyezettségemet.
– Semmi különös.
– Komolyan kérdezem: Echo jól van?
Válaszolok neki, mert Echo több törődést kap Mrs. Collinstól,
mint a saját szüleitől.
– Jól.
Mrs. Collins megdörzsölgeti kivörösödött szemét. Itt este tíz
óra, tehát ott éjjel egy.
– Még ilyenkor is dolgozik? – kérdezem.
– Szokatlan az időbeosztásom – villant rám egy fáradt
mosolyt. – Veled mi újság?
– Betöltöttem a tizennyolcat.
– Utólag is boldog születésnapot, de ez nem válasz a
kérdésemre.
– Az állam azon a szent napon pottyantott ki a terápiás
programból, amikor átvettem a bizonyítványomat. Saját zsebből
nem tudom megfizetni a maga horribilis tiszteletdíját.
– Tekintsük úgy, hogy most két régi ismerős beszélget.
A cipőm orrával rugdosom az asztal lábát. Én léptem
érintkezésbe a nővel. Én tartom erőnek erejével nyitva ezt az
ajtót.
– Anyám rokonsága kapcsolatot keres velem. – Szemernyi
meglepetés sem tükröződik az arcán, és halkan elkáromkodom
magam. – Már tud róla. – Homlokráncolás. Vagyis igen. –
Honnét? – Félrebillenti a fejét, és én válaszolok helyette. –
Jacobtól.
Mrs. Collins még mindig dolgozik az öcsém éjszakai
lidércnyomásain. Jacobot bűntudat gyötri, mert ő gyújtotta meg
a gyertyát, ami a tüzet, azáltal pedig a szüleink halálát okozta.
Ennélfogva Mrs. Collins tudomással bír mindenről, ami vele
kapcsolatos, így arról is, hogy anyám szülei találkozót
kezdeményeztek az öcsémmel.
– Miért nem szólt róla?
Mrs. Collins hosszasan szusszant, azután félrehajol a képből.
Cipzár zörren, valami papír zizeg, azután ismét megjelenik a
képernyőn. Egy egydolláros bankjegyet tart a kezében.
– Látod ezt?
– Látom.
– Tőled kaptam.
Fölvonom a szemöldökömet.
– Utolsó nap hagytad az íróasztalomon, nem emlékszel?
Halványan.
– Az azért volt, mert kólát vett nekem.
– Nem, a kólát ajándékba adtam, te viszont azért hagytad itt
nekem ezt az egydollárost, mert...
Elhallgat, és a tekintetével kérlel valamire. Lövésem sincs, mi
az a valami, úgyhogy megismétlem legutóbbi kijelentését, mert
érdekel, mire akar kilyukadni.
– Én hagytam ott magának azt az egydollárost.
Mrs. Collins bólint, mintha helyes választ adtam volna a
tévékvíz végső, sorsdöntő kérdésére.
– Igen! Azért hagytál itt nekem egy dollárt, mert tudtad, hogy
esetleg majd hozzám fordulsz...
Kört ír le a kezével, hogy fejezzem be. Jaj, beszarok. Akkora
szívás ez a kitalálósdi.
– Segítségért?
– Úgy van! Pontosan! Ez tehát azt jelenti, hogy most arra
kérsz, ismét legyek a terapeutád?
Kapiskálom már.
– Fizetséget hagytam magának, hogy ismét a terapeutám
lehessen. Szóval igen, most erre kérem.
– Vállalom! Igen, Noah, édesanyád rokonai keresnek téged.
– És eddig azért nem mondhatta el nekem, mert Jacob
terapeutája volt, nem az enyém.
– De most a tiéd is lettem, tehát beszélhetünk.
– Jelenleg Vailben tartózkodom, és megkaptam a címüket.
Mrs. Collins úgy rogy hátra a székén, mintha azt jelentettem
volna be, hogy atombombát robbantottam egy óvodában.
– Ki szólt neked anyukád szüleiről?
– Carrie. – Egy pillanatra elhallgatok. – A címet Keeshától
kaptam meg.
– Meglátogattad őket?
– Még nem.
 Tollat vesz a kezébe, és az asztalt kocogtatja vele.
– Érzelmileg milyen hatást gyakorol rád az a gondolat, hogy
megismerkedsz édesanyád rokonaival?
– Mit tud róluk?
– Eleget.
– Többet, mint én?
– Valószínűleg.
Mindig olyan vele a beszélgetés, mint egy jól felpörgetett
pókerjátszma, de rendszerint ő játssza az oknyomozó szerepet,
nem én.
– Hajlandó elárulni, mit tud, vagy tovább vesztegessem az
időmet?
Kedvetlenül elmosolyodik.
– Ha csak ez érdekel, megkérdezhetted volna Carrie-t vagy
Joe-t vagy Keeshát. Bármelyikük többet tud nálam. Sőt, már a
kezedbe került anyád családjának a címe. Az eredeti forrásnál
érdemes leginkább tudakozódni.
Fészkelődöm, és a szék megnyikordul alattam.
– De nem tetted. Engem hívtál föl. Mi folyik ott, Noah?
Valami átrendeződik bennem. Éveken át gyakorolt önvédelem
birkózik az agykurkász iránti újsütetű bizalommal. Két kézzel
megdörgölöm az arcomat abban a reményben, hogy ez
győzelemhez segít a hadakozásban, mégis pokoli nehéz
kinyitnom a számat.
– Anyukám elszökött otthonról. Legalábbis Carrie meg Joe
szerint. És nekem soha nem hozta szóba a szüleit. Sőt, azt
állította, hogy már meghaltak, ő pedig egyke.
– Tehát édesanyád hazudott neked.
– Nem hazudott! – csattanok föl.
– Nem?
De igen, és kurvára becsapva érzem magam. Fuldokló hang
tör föl a torkomból, előregörnyedek. Úgy érzem, átvertek, ez
földühít és kiborít.
– Anyám soha nem hazudott nekem.
Soha nem hazudott, és soha nem szépített semmit. Akkor
sem, amikor az egyik kutyánk kimúlt. Akkor sem, amikor a
nagyinál megállapították a négyes stádiumú daganatot, majd fél
évvel a halála után, amikor a nagypapának megszakadt miatta a
szíve. Anyám soha semmilyen helyzetet nem próbált a
ténylegesnél kedvezőbb színben lefesteni.

A fájdalom az élet velejárója, Noah, mondta nekem a

kórházban a kezemet szorongatva, amikor utoljára láttam a
nagymamámat. Nem teszem meg neked azt a szívességet, hogy
ezt takargatom előled. Különben is mindig jobb az őszinteség.
– Mesélj édesanyádról! – buzdít Mrs. Collins, akit már
bizonyára fölingerelt a hallgatás.
– Spanyolul szokott beszélni hozzám. – Még olyankor is, ha
ezzel teljesen kiakasztott. Spanyoltanár lévén, eltökélte magát,
hogy megtanít olyan folyékonyan beszélni, ahogy ő tud. – És
rengeteget nevetett.
Összeszorul a torkom, belém sajdul a gyász.
– Esténként bedugta a fejét a szobámba, és azt mondta, hogy
szeret. Kisebb koromban viszonoztam is a gesztust. Aztán
egyszer csak leszoktam róla.
Meg tudnám fojtani a kamaszt, aki akkor vált belőlem. Anyám
estéről estére bekukkantott hozzám, a szobámba, én pedig
véletlenül sem nyögtem ki azt a szót. Beszarás.
Ennél is súlyosabb, hogy anyám aznap este is így biztosított a
szeretetéről, mielőtt elmentem otthonról, és kért, hogy
ébresszem föl, amikor hazaérek. Kínálkozott a lehetőség.
Kinyithattam volna a tetves számat, és mondhattam volna
anyámnak azt, amit most már nem mondhatok. De hallgattam.
Cserben hagytam őt. A legalávalóbb módon cserben hagytam.
Megköszörülöm a torkomat, és megrángatom a pólóm nyakát,
mert hirtelen kimelegedtem. A francba. A jó büdös francba!
– Azt nem tudja, vajon anyám rokonai félreértették a
helyzetet? Tényleg azt hitték, hogy Carrie és Joe engem is
örökbe fogadnak?
Azt hitték, már rólam is gondoskodik valaki, vagy
szándékosan hagytak nevelőszülőknél aszalódni? A bármelyik
pillanatban felpattanásra kész rugó még egyet csavarodik
bennem, és az az érzésem, mintha menten felrobbannék.
– Mit számít az már, Noah?
 – Számít.
– Miért?
Előrehúzódom a székem szélére, és fegyelmeznem kell
magamat, nehogy fölugorjak róla.
– Csak! Hátha valaki igényt tartott rám? Hátha valaki igényt
tartott rám, és ez a rohadt rendszer elcseszte?
Egy kattanás, a business center ajtaja kinyílik, és Echo
habozik, amikor meglát előbb engem, majd a képernyőn Mrs.
Collinst. A nyúlnál is fürgébben hátraperdül, és már távozna is,
de odafordulok a székkel, hogy elcsípjem.
– Ne menj!
Az arcán tükröződő megkönnyebbüléstől úgy érzem magam,
mint aki már a pokol küszöbén imbolygott, és épp visszahozták
az életbe.
Echo az általam vett vacsorával a kezében áll, a tekintete ide-
oda villan köztem meg a számítógép képernyője között.
– Visszajöhetek később.
– Echo! – szólítja meg Mrs. Collins, és a csajom válla
előregörnyed, mint akit most értek tetten bolti lopás közben.
– Tessék?
– Ugye, érvényes még a jövő heti skype időpontunk?
– Ühüm.
– Jó. Magunkra hagynál most bennünket Noah-val még
néhány percre?
Legszívesebben Mrs. Collinst küldeném el a picsába. Ehelyett
bólintok, és Echo távozás előtt egyetértően megsimogatja a
bicepszemet. Amint becsukódik az ajtó, visszafordulok Mrs.
Collinshoz.
– Tudja, hogy részemről végeztem, nem?
Rám szegezi a mutatóujját.
– Csak várj még egy kicsit!
– Egy percet.
– Teljesen normális, ha haragszol édesanyádra.
Tévedésben van.
– Nem haragszom rá.
Nem haragudhatok. Az megbocsáthatatlan lenne. Egyébként
is, ha valakinek jogában állna haragudni, akkor anyámnak.
Kurvára zabosnak kellene lennie rám.
 – Legközelebb beszélünk erről.
– Nem lesz legközelebb.
– Dehogynem – legyint a kijelentésemre. – Előre fizettél.
Most egy fontos gondolattal búcsúzom.
Ez elnyeri osztatlan figyelmemet.
– Megértem, hogy szeretnéd megismerni a még élő
rokonaidat. Ám mielőtt megtennéd, szerintem bölcs dolog lenne,
ha végiggondolnád, miért is fordulsz azokhoz az emberekhez,
akiket édesanyád soha, egy szóval sem említett. Talán fontolóra
vehetnéd, miért nem beszélt neked a családjáról. Talán
tisztáznod kellene magaddal, mik az elvárásaid, mielőtt
kapcsolatba lépsz velük.
– Semmit sem várok tőlük.
– Az az érzésem, hogy nagyon is vársz, csak nem tudatosodott
benned.
– Igaz, amit Carrie-ék mondtak? Tényleg olyan rémes
emberek?
– Erre nem tudok választ adni. Csak azt tudom, amit Carrie-
től és Joe-tól hallottam.
Az eszembe villan minden egyes beszélgetés és veszekedés,
amit Echóval az anyukájáról folytattam.
– Nem lehet, hogy megváltoztak?
Magam is érzékelem, milyen ironikus, hogy ezt kérdezem.
– Tény, hogy az emberek változni szoktak, de tudod, hogy
képtelen vagyok válaszolni erre a kérdésre, mivel édesanyád
családjára vonatkozik.
– Úgy gondolja, magukhoz vettek volna, ha megtudják, hogy
állami gondozásba kerültem?
Árnyék suhan át az arcán – többet tud, mint amennyit elárul.
– Mi az? – nógatom.
– Keesha esküdözik nekem, hogy édesanyád családja
megértette a helyzetet. Elismeri, hogy a hivatal hibázott, amikor
az ügyintézők eredetileg nem kutattak még életben lévő rokonok
után...
– Azt mondtam nekik, hogy már mindenki meghalt –
szakítom félbe fejcsóválva. – Miért kutattak volna? Viszont két
éve, amikor Carrie és Joe kérvényezni kezdték az
örökbefogadást, és kutatást végeztek, hogy biztosan nincsenek-e
vérrokonaim, vajon akkor anyám családja azt hitte, hogy engem
is adoptálnak? Lehet, hogy a hivatal cseszte el?
– Hibák előfordulnak – ismeri el Mrs. Collins. – Keesha
azonban érti a dolgát, ezt te is tudod. Nézd, Noah...
betekintettem az édesanyád családja és Carrie-ék közötti iratok
egy részébe. Nem hinném, hogy félreértés történt volna.
Ennek a beszélgetésnek elvileg segítenie kellett volna rajtam,
nem pedig még jobban megzavarnia az agyamat.
– Akkor most miért keresnek engem? Miért hazudnának?
– Nem tudom, és éppen ezért kérlek, hogy nagyon vigyázz!
Légy szíves, vonj be a fejleményekbe.
Félig-meddig bólintok. Ez se nem egyetértés, se nem
elutasítás.
– Még valamire válaszolj! – erőlteti. – Ha megteszed, az
szerintem segít megértened, mit keresel.
A levegőbe lököm a két kezemet, ezzel jelzem, hogy tök
mindegy.
– Mi az, amit mindenekelőtt szeretnél édesanyádtól, ha most
itt lenne?
Mrs. Collinsra villan a tekintetem, és valami összezuhan
bennem.
– Halljuk! – biztat.
Görcsbe rándul a gyomrom.
– Kárpótlás.
Mrs. Collins pislog.
– Kárpótlás?
– Kárpótlás. – A beszélgetésnek ezennel vége. – Léptem.
– Még nem fejeztük be.
Dehogynem. Megszakítom a hívást, hátrarogyok a széken, és
ujjaimmal végigszántok a hajamon. Echo egyszerűséget vár
tőlem, de dögöljek meg, ha nem egyre komplikáltabb az életem.
Lecsukom és fölkapom a számítógépet, ellököm magam az
asztaltól, és kidugom a fejemet a folyosóra. Echo a szemközti
falnak támaszkodik, a nedves hajával, megkötős nadrágjában és
a mellére feszülő felsőjében őrülten szexi.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Jól. Hát te?
– Jól – szajkózza. – Nincs kedved beszélni róla?
 Nincs.
– Nincs kedved elmesélni, miért hajt rád tegnap óta Mrs.
Collins?
– Különösebben nincs. – Fölemeli a kajás dobozt. – Vacsi?
– Jöhet.
 ECHO
MIVEL AZ UTCALÁMPÁK FÉNYÁRBA BORÍTJÁK a szálloda
parkolóját, a csillagok nem látszanak, és ma este egyáltalán nem
is bánom, ha a csillagképek nem kerülnek a szemem elé. Noah-
val a Honda Civicem motorháztetején ülünk, és megosztozunk az
édes-savanyú csirkén. Noah szerzett volna kaját a melóhelyén,
de én a kínait választottam, mert ez az egyik kedvence... ahogy
nekem is. A kettőnkben közös egyszerű dolgok teremtenek
részegítően romantikus légkört.
A doboz kettőnk térdén pihen, és jólesik ilyen szoros
közelségben étkezni. Jó ideje hallgatunk, de ez a megszokott
hallgatás a sors ajándéka. Imádom, hogy ennyire
összehangolódtunk.
Noah szereti az ananászt a csirkével együtt rágcsálni, úgyhogy
odapasszolom neki az utolsó ananászkockát. Bekapok még egy
falat csirkét, majd rámutatok a villámmal.
– Csak vigyázz! – A kezembe nyomja a tavaszi tekercs
maradékát, és elveszi a villát. Ahogy előre tudtam, rámozdul a
kedvelt ízpárosítására. – Elkapod a bögyörőbacimat.
A tavaszi tekercs cigányútra megy, és Noah megveregeti a
hátamat, amíg heves köhögés közben le nem nyelem a falatot.
Fölbontja a vizet, és felém nyújtja. A hűs folyadék jót tesz, és
amint rendesen tudok lélegezni, visszaadom neki.
– Bögyörőbacit mondtál?
Noah kuncog.
– Azt.
– A te szádból meglepően szelíd kifejezés.
Kacsint, és bevilláz még egy falatot.
– Szeretlek meghökkenteni.
– Mindegy, már késő. Elkaptam a bögyörőbacidat.
Noah befejezi a rágást, és rám sandít.
 – Holnap este buli lesz. Ott a helyünk.
Úgy vizsgálgatom a tojástekercset, mintha a jövendőmet
tudnám kiolvasni belőle. Lássuk csak: piás pasik, én a forradásos
karommal és Beth betépve. Ez aztán a hiperszuper szórakozás.
Hogy nem jutott ez előbb eszembe?
– Hm, nem tudom. Hol?
– A környéken. A melóhelyemről rendezi valaki. El kéne
mennünk. Jó ideje már, hogy nem engedtük el magunkat.
– Nem engedtük el magunkat? – ismétlem. – Az kiesett, hogy
a fülhallgatós prérikutya estéjén totál berúgtál?
– Azért rúgtam be, hogy a fülhallgatós prérikutya kiessen.
Nem szórakozásból.
Noah ritkán kér bármit is, és alighanem Isaiah megérkezése
óta sóvárog már valami móka után.
– Menjetek ti hárman Isaiah-ékkal! Én itt maradok. –
Megmozgatom meztelen lábujjaimat, és mosolyt színlelek. – A
lábamra ráfér már a házi pedikűr, az pedig a pasim jelenlétében
eléggé furi.
Noah megvakargatja a szemöldöke fölötti pontot.
– Szeretném, ha te is jönnél.
– Miért?
– Mert jó kis bulinak ígérkezik, és nem szeretnélek kihagyni
belőle.
Vállat vonok, kicsit úgy érzem, hogy társasági nyomás
nehezedik rám, és nem csípem az ilyesmit.
– Nem vagyok az a kimondott partiarc.
– Az egyik legelső beszélgetésünkre is egy bulin került sor, és
jól beszívtál.
Vigyorogva emlékszem vissza arra, hogy Michael Blaire-ék
házának hátsó teraszán a nagy Noah Hutchinsra zúdítottam a
gondolataimat.
– Ez is engem igazol. Lila zsarolással kényszerített el abba a
buliba, és önvédelemből ittam le magam, némi elkeseredéssel
fűszerezve. Választanom kellett: vagy a buli, vagy vacsora
apámmal és Ashley-vel. Az előbbi mellett döntöttem.
– A nevelőszüleim házában rendezett bulin is ittál.
Ez meg mi, inkvizíció a korhatár alatti szeszesital-
fogyasztásért? Ettől elmegy az étvágyam, a dobozba lököm a
tojástekercs maradékát.
– Egyetlenegy sört, az is három óráig tartott. Az idő túlnyomó
részében rajzoltam, Antonióval dumáltam, azután az alagsorban
veled enyelegtem. Ha nem vetted volna észre, nem tartalak
vissza a bulizástól. Éppenséggel biztatlak, hogy menj el.
– Nem ez a lényeg. – Noah a csirkébe döfi a villáját, lecsusszan
a kocsiról, azután az egyik közeli szemetesbe hajítja a dobozt. –
Veled szeretnék buliba menni. Neked nincs kedved velem tölteni
az időt?
– De, persze. Imádom, ha részeg csávók poénkodnak a
forradásaimon, aztán te bepöccensz, és pofán vágod őket. Ami
azért királyság, mert Isaiah is jelen lesz, úgyhogy ha te megütsz
valakit, az illető pedig visszaüt, akkor Isaiah tutira kinyírja. Hát
igen, ez aztán a mesés szórakozás! Nem is értem, mi a francnak
nem csapatjuk minden áldott este. Mielőtt elmegyünk, még áruld
el, mennyi Coloradóban az óvadék, mert különben apámat kell
majd fölhívnom, hogy utalja a zsozsót, amivel kihozhatlak
kettőtöket a dutyiból.
Noah széttárja a kezét.
– Ilyennek látsz engem, Echo? Mint aki minden bizonnyal a
rács mögött köt ki?
– Szó sincs róla, de azt határozottan tudom, hogy ha engem
bántanak, kijössz a sodrodból, most pedig leginkább az dühít,
hogy fogalmam sincs, miért veszekszünk, úgyhogy lennél szíves
kinyögni, mi bajod?
Noah csípőre teszi a kezét, és lehorgasztja a fejét.
– Semmi. Felejtsd el!
Persze, mert nálam csak úgy kívánságra megy az
emlékezetvesztés.
– Ha ez ilyen sokat jelent neked, akkor veled megyek.
A szemébe hulló hajtincsei mögül pillant föl rám.
– Velem jössz?
– Ja. – Ámbár nem értem, mi a nyavalyáért olyan fontos ez
neki. – Veled megyek.
Noah hátraroskad, a motorháznak támaszkodik, és baromira
megkönnyebbültnek látszik.
– Köszönöm! Hülyeség, de szeretném, hogy ott legyél velem.
– Szeretek veled lenni. – És még ránk, lányokra mondják,
hogy nehéz kiigazodni rajtunk. – Nem akartalak kiborítani.
– Nem is borítottál ki. Gyere!
Szétterpeszti a lábát, befészkelem magam közé, és a
mellkasára hajtom a fejemet. Így álldogálunk egy ideig, és
belefeledkezem jólesően zsongító szívdobogásába.
Noah meghúzogatja a fürtjeimet, ettől bizseregni kezdenek a
lábujjaim.
– Azt hiszed, hogy anyukád megváltozik? Ezért gondolkozol
azon, hogy beengeded az életedbe?
A csirke mintha ki akarna mászni a gyomromból, és Noah ujjai
a tarkómra lopakodnak, lassan masszírozni kezdenek.
– Nem tudom – felelem. – Asszem. Jó anya lehetne. Ahogy
Mrs. Collinsnak is elmondtam, nem adta elő a konyhatündért, de
fantasztikusan tudott szórakoztatni. Megengedte, hogy a
ruháival jelmezezzek, a sminkjével kipingáljam magam. Amikor
nagyobb lettem, sokat magyarázott nekem a művészetről.
– Szóval ez hiányzik? Valaki, aki megérti a művészetedet?
Fölidéződik bennem a jelenet, amikor a teremben lévő összes
ember, akik ráadásul őszintén rajonganak a művészetért,
megfeledkeztek a saját vásznukról, és inkább a munkámat
figyelték. Bármennyire kiborított a helyzet, eszméletlenül
frankónak találtam.
– Talán. Én csak... anyám... – Hogy magyarázzam meg? – Ő
az anyám. Tudod... anyám önzését... azt, hogy nála mindig
minden őróla szólt... ezeket nem a depresszió okozta. Ő
egyszerűen ilyen. Ezt most jobban látom, mint azelőtt. Amikor
találkoztam vele a temetőben, abban a tudatban hallgattam meg
a mondanivalóját, hogy végre törődik saját magával, és mégsem
bírt bocsánatot kérni...
A torkomon akad a szó, nehezen kapok levegőt.
Határozott igény, kétségbeesett vágy munkál bennem, hogy
hangosan kimondjam azt a tébolyító és sötét igazságot, amiről
senki sem tud. Azt az egyet, amire éjjel-nappal áhítozom.
– Szeretnék megbocsátani neki, de hogyan bocsássák meg, ha
nem tudja kimondani, hogy sajnálja, ami történt?
Az izmaim megfeszülnek, Noah erősebben masszíroz. Várom,
hogy begőzöljön, amiért anyámmal kapcsolatban
engedékenységet fontolgatok, de ő mást kezd feszegetni.
 – Miért akarsz megbocsátani neki? – kérdezi higgadt hangon,
és egy kicsit meg is hökkenek, hogy nem mérges rám.
Hogy miért akarok megbocsátani anyámnak?
– Apu szeret engem, de neki ott van Ashley és Alexander.
Aires... nincs többé. – Elcsuklik a hangom, hagyom, hogy a
bátyám emlékét elfújja a hűs szellő, ami átlibben a parkolón. –
Anyu mintha próbálkozna. Az gáz, hogy megkérte az ismerőseit,
vásároljanak a festményeimből, de...
A torkomhoz kapok, enyhíteni szeretném a fojtogató érzést.
– Unom ezt a sötétséget magamban, ezt a katyvaszt, ami
eldugítja az ereimet. Unom a haragot. Unom ezt a koloncot. Az
ember megkönnyebbül, ha elengedi a múltat, nem?
Fölsandítok rá, aggódom, hogyan fog reagálni.
– Rossztól kérdezed – feleli. – Nekem nem haverom a múlt.
A homlokomat ráncolom, szorongás fog el. Miféle rémeket
bányászott elő Mrs. Collins?
– Próbálom elengedni a múltat – magyarázom Noah-nak –,
de olyan ez, mintha futnám a köröket, és megdöbbennék, hogy a
végén ugyanott találom magam, ahonnét elindultam.
Egy autó robog be a parkolóba, reflektorának fénykévéje ránk
vetül, miközben a szálloda főbejárata felé fordulunk.
– Ha anyukád bocsánatot kérne, megbocsátanál neki –
állapítja meg Noah.
Amint szembesülök azzal a kilátással, hogy tényleg
megbocsátok anyámnak, jobban Noah-hoz bújok. Egy hirtelen
előbukkant emlék gyötri az agyamat: anyám mellettem fekszik,
a karomon ejtett vágásokból patakzik a vér. Noah úgy szorít
magához, mintha ki akarná facsarni belőlem a rémképeket.
– Azt hiszem, szeretnék megbocsátani neki – felelem. – De
félek.
– Mitől?
– Anyám önzésétől. Mindig azt teszi, amit akar, soha nem
gondol másokra. Miután találkoztam vele a temetőben, a közös
életünkről alkotott egész képem eltorzult. Ha megbocsátok neki,
abból az következik, hogy újból kapcsolatot létesítek vele? És ha
igen, akkor ismét bíznom kell benne? Vagyis tudomásul kell
vennem az önző marhaságait, mert bocsánatot kért? Ha viszont
nem bocsátok meg neki, akkor örökké ilyen elkeseredett
maradok? Kimerít ez a keserűség.
Halálosan unom, hogy egyedül érzem magam.
Itt van nekem Noah, de vajon működni fog a párosunk? Vajon
olyasfajta a viszonyunk, ami egy életre szól?
Láthatatlan satu szorul a szívemre, és képtelen vagyok
felfogni azt az eshetőséget, hogy Noah elhagy. Házat tervezett
nekem – a közös otthonunkat. Lefeküdtem vele. Ez már
végleges. Noah semmiképpen nem feküdt volna le velem, ha
nem lenne végleges a kapcsolatunk, csak hát itt ez a kétely. A
makacs kétely, amiről Mrs. Collins azt mondta, nem nézek
szembe vele.
Anyám a vérrokonom, és a rokonság az életemnek az a része,
ami elvileg mindig velem marad. Ha ez a követendő logika, akkor
nem arra kellene törekednem az életben, hogy inkább több, mint
kevesebb rokonom legyen?
Ha továbbra is ilyen mereven őszinte maradok, annyira
kíméletlen, hogy az igazság smirgliként súrolja a lelkemet, akkor
beismerem a legvégső félelmemet.
– A rossz család jobb, mint a semmilyen?
Noah lehajtja a fejét, hogy az arcunk egymáshoz érjen,
gyakorlatilag teljes testével képez védőpajzsot a világ ellen.
– Nem tudom, Echo – suttogja. – Nem tudom.
NOAH

A SZÁLLODAI FÜGGÖNYT KÖRBERAJZOLÓ fénykeret jóvoltából ki

tudom venni, ahogy Isaiah felül, és lerakja a lábát a padlóra. Mint
reggelenként legtöbbször, most is jobbra-balra tekergeti a
nyakát – hogy oldja a feszültséget, ami nap nap után felgyülemlik
benne.
Echo átfordul álmában, és vele együtt én is. A túránk kezdete
óta először vett be altatót, és úgy aludt, mint a bunda.
Mozdulatlanságától egész éjjel folyton fölriadtam. Minden
alkalommal a rettegés hulláma söpört végig rajtam, azt hittem,
hogy elment.
A rossz család jobb, mint a semmilyen? Echo kérdése
keringett az agyamban. Azért érdeklődtem az anyukájáról, mert
próbálom megérteni a saját anyám rokonságát, de csak
fölzaklattam vele Echót. Nem igaz, hogy mekkora egy rohadék
önző állat vagyok. Bűntudatban fetrengve tapasztom a
tenyeremet a homlokomra. Echo önzőnek nevezte az anyukáját,
de én fikarcnyival sem vagyok különb. Egy pillanatig sem
gondolkoztam azon, hogy Echónak két másik emberrel egy
szobában kell aludnia, és mennyire félhet attól, hogy előttük
kapja el egy éjszakai roham. Utál bogyókra szorulni, erre tessék,
belehajszolom.
Kurva élet.
A rádiós óra halvány fényében megcsillan Isaiah két sor
fülbevalója, és hüvelykujjával a fürdőszoba felé bök. Több mint
egy éve lakunk igencsak szűk helyen, s ezalatt emlékezetünkbe
véstük egymás napirendjét.
– Kell a zuhany?
– A tiéd – motyogom. – Megyek kávét szerezni Echónak. Ti is
szeretnétek valamit?
Beth hozzám vág egy párnát, de elkapom a levegőben, mielőtt
eltalálhatná Echót.
– Mi lenne, ha kussolnátok, hogy visszaaludhassak?
– Köszi, nem kérünk semmit – feleli Isaiah, elengedi a füle
mellett Beth megjegyzését.
Nesztelenül mozog a hotelszobában, akár egy ragadozó az
őserdőben. Legjobb haverom ránézésre tök laza, de ha
provokálják, kész életveszély.
A fürdőszoba becsukott ajtaja alatt fény szűrődik ki, majd
Isaiah megnyitja a zuhanyt.
Visszadobom a párnát Bethnek, és mosolygok, amikor fejen
találja.
– Egyszer még szétrúgom a valagadat, Noah.
– Hozd, Beth! – mormolom a kutyavezényszót abban a biztos
tudatban, hogy kihallja a hangomból az ugratást.
Lepillantok, és meghökkenten látom, hogy Echo meredten
néz. Két kezét összetéve a feje alá dugta, és a halvány fényben
érzékelem, hogy szokatlanul csillog a szeme.
– Aludj még! – Megsimogatom az arcát, remélem, hogy a
lefelé irányuló mozdulattól behunyja a szemét. – Sehova sem kell
menned.
Lassan lecsukódik a szemhéja, de újra fölpattan. Ezért nem
csípi az altatót. Azt mondta, hogy utána nehezen tud fölébredni,
és ébren maradni.
– Ne hagyj itt egyedül!
Kuncogok, azután lehajolok, hogy az ajkunk összeérjen.
Reagál, de nem a szokott féktelenséggel. Álomittasan puha a
csókja, és őrülten szexi, amint ismét körém fonja a testét, hogy
újra elaludjon.
Egy bizonyos részem acélkemény, míg más részeim
ellágyulnak. Több mint huszonnégy órája, hogy rendesen
megszeretgettem Echót, és mindenem ismétlés után sóvárog. A
takaró alatt végigsimítok a gerincén, és továbbhaladok, amíg a
feneke a tenyeremben nem domborodik. Az újbóli vágy olyan
feszültséget gerjeszt közöttünk, hogy már-már szikrák
pattognak.
– Te rosszcsont! – suttogja félálomban.
– Még csak most kezdek beindulni, picim.
– Mindjárt hányok – közli Beth.
 – Úgy tudom, a zuhany segít – jegyzi meg Echo, és halk
nevetése a bőrömet csiklandozza. – Ha jéghideg.
Beszarok, ezek összefogtak ellenem.
– Beth meg Isaiah már csak néhány napig maradnak velünk,
azután az enyém vagy, Echo.
Szirénmosolya, amit annyira imádok, néhány pillanatra még
inkább megszépíti az ajkát, de azután lecsukott szemhéja alatt
megrándul a szeme, lélegzetvétele ütemessé válik, a homloka
kisimul. Álomba merült. Nem lidércesbe. Normális, éjszakai
álomba.
Hálásan fohászkodom Istenhez, ahhoz, aki évekkel ezelőtt
elhagyott, és megcsókolom Echo feje búbját. Számunkra nem
magától értetődőek a normális dolgok.
Miután megbizonyosodom róla, hogy újra elaludt,
kibontakozom az öleléséből, pólót meg cipőt rántok magamra, és
fölkapom a kocsikulcsát. Isaiah farmerben, félmeztelenül nyitja
ki a fürdőszobaajtót, és kitódul a gőz.
– A csajom közelében vegyél föl valamit!
A sporttáskájában kotorászik.
– Minek? Már tudja, hogy én nézek ki jobban. Azért választott
téged, mert olyan sima a szád.
Tökfej.
– Léptem. Vigyázz rá, jó?
– Nem gond.
Kinyitom az ajtót, és Echo alvó alakjára pillantok. A rossz
család jobb, mint a semmilyen? Asszem, ideje kideríteni.
 ECHO
ARRA ÉBREDEK, hogy üres az ágy, és Beth meg Isaiah az
útisakkal játszanak.
Igen. Sakkoznak.
Először azt hittem, álmodom, és varázsütésre mindjárt
megjelenik a Kalapos, elragad magával Csodaországba, miközben
nagy fehér nyulak kergetnek bennünket, de azután Beth simán
seggfejnek nevezte Isaiah-t a lépése miatt, ebből pedig már
tudtam, hogy fölébredtem.
Nem siettem el az öltözködést, reménykedtem, hogy Noah
visszajön. Egyszer rácsörögtem, aztán SMS-eztem. Eleve furán
hatott, hogy Noah szó nélkül ment el, az meg még furábban, hogy
közönség előtt kellett várnom a válaszára. Miután nem hívott
vissza, elindultam a képzőművészeti galériába.
A tetőtéri műteremben halk zsongás fogad, a középiskolai
rajzórára emlékeztet, még annyiban is, hogy a lányok sutyorogva
bámulnak.
A mobilom a festőállványra teszem, hátha Noah jelentkezik,
azután egy ülőkére telepszem, és az üres vásznat
tanulmányozom. A rajzolás vagy festés eddig sosem okozott
nehézséget, most azonban nem jön a svung, ami a Kos csillagkép
megfestéséhez kellene. Halványlila segédfogalmam sincs, hol
kezdjem, vagy ha már itt tartunk, milyen árnyalatokat
használnék szívesen. Árva dunsztom sincs az egészről.
Atyaúristen, alkotói válságba kerültem.
A nálam nem sokkal idősebbnek tűnő két lány mintha
meghallotta volna néma segélykiáltásomat. Megint súgnak-
búgnak, azután nagy szemeket meresztenek.
Ökölbe szorul a kezem. Na ne már! Ez komoly?
– Van valami problémátok?
A helyiséget betöltő „halk zsongás” részben elhal, ahogy
előhívom személyiségem bethes vonásait. Láthatóan hatással
vannak rám a velem egy társaságban lévők. Ki hitte volna, hogy
a terapeuták látják helyesen?
A két lány most mindenhová néz, csak felém nem, és az
egyikük piszkálgatni kezdi az ecsete sortéit. A strandcica,
amelyiknek olyan fekete a haja, hogy szinte kéklik, úgy húzkodja
a szőrszálakat, mintha ki akarná szedegetni a törött végűeket.
– Mi csak... hm... azt szeretnénk tudni... hm...
A jobb kezem a bal karom forradásaira siklik. Az ilyen
szitukban herótom van az életemtől.
– Hol szereztem a forradásaimat?
Elkerekedik a szeme.
– Nem! Istenem, dehogyis. Azon tanakodtunk, vajon újra
transzba esel-e. Hihetetlen élmény volt figyelni, ahogyan
festesz... hát szóval... szívesen figyeltük.
– Aha.
Aha. Ég az arcom. De legalább nem csináltam bohócot
magamból. Pillantásom az üres vászonra téved.
– Leblokkoltam.
– Velem gyakran előfordul – közli a barna hajú lány. Közelebb
lép, és a kezét nyújtja. Vastag sebhely húzódik függőlegesen
fölfelé az alkarján. – Meredith vagyok.
Két évvel ezelőtt nem bírtam volna megállni, hogy ne a karján
éktelenkedő heget bámuljam, és kiötöljek valami történetet,
hogy hogyan került oda. Most viszont örömmel nézek az
elevenen csillogó kék szempárba.
– Én meg Echo.

Meredith és a barátnője, Brigit hívtak, hogy ebédeljek velük,

és be kell vallanom, rég nem hozott étkezés ennyire izgalomba.
Mert hát ki szokott engem ebédelni hívni? A kutya sem. A kutya
sem kívánja, hogy vele egyek, ez a két lány meg igen.
Boldogságom tárgya a kávézóban vett mogyoróvajas kenyér,
amit a Hunter galériájával szemközti park egyik padján
ücsörögve majszolok, de esküszöm, ez életem legfelségesebb
lakomája.
– Hallom, a fiúddal jöttél a városba – jegyzi meg Meredith.
 Bár örömmámorban úszom, mégis majd meghalok az
idegességtől, hogy valami rosszat találok mondani, amivel jól
elcseszek mindent.
– Ja. Noah-nak hívják.
– Jobb, ha tudod, hogy Hunter nem helyesli a pasizást.
Szerinte a korunkbeli srácokból hiányzik a segítőkészség –
magyarázza Brigit.
Megáll a számban a falat.
– Noah segítőkész.
– Hunter azt mondja, a korunkbeli fiúk csak tettetik a
segítőkészséget. Én mindenesetre azt hiszem, már túljutottam a
segíteni képtelen fiúk időszakán. A múlt hónapban töltöttem be a
huszonegyet.
Huszonegy év. Ámbár nincs olyan mesze, nagyon távolinak
tűnik a tizennyolctól.
– Mióta tanultok Hunternél?
Meredith és Brigit egymásra pillantanak, azután Meredith
megköszörüli a torkát.
– Tizennyolc éves korom óta próbálok bejutni hozzá
valamilyen programra, de ez az első alkalom, hogy bármire is
fölvettek. Csak a nyári kurzusról volt szó, de most tudtam meg,
hogy bekerültem az ősszel kezdődő egyéves programba.
Fültől fülig ér a vigyora, és önkéntelenül vele együtt
mosolygok. Csípem Mereditht. Az elmúlt egy órában kedvesen,
jóindulatúan bánt velem, és egyetlenegyszer sem bámulta a
forradásaimat.
– Sok mindent adtam föl azért, hogy Coloradóba jöjjek. –
Elhalványul az arcán a boldogság, és tépkedni kezdi a
szendvicsét. – A szüleim nem értik a művészet iránti
megszállottságomat. Közölték velem, hogy ha otthagyom az
egyetemet, és helyette ide akarok jönni, akkor a továbbiakban
nem látnak otthon szívesen. A múlt héten, amikor Hunter szólt,
hogy bekerültem az egyéves programba... – Öklendező hangot
hallat, majd a szája elé teszi a kezét. – Csodásan indult az a nap,
de mihelyt megmondtam a szüleimnek, hogy kimaradok a
suliból... – Őszinte mosollyal néz rám, habár könnyek csillognak a
szemében. – Mégis csodás nap volt. Hányan mondhatják el
közülünk, hogy valóra váltják az álmaikat?
Jó kérdés. Nem sokan.
NOAH

PÁR HÓNAPPAL EZELŐTT egy padon ülve, távolról figyeltem a

parkban játszó öcséimet, vagyis kémkedtem, hogy
bepillanthassak a hétköznapi életükbe. Úgy tűnik, leskelődős
napjaim nem értek véget, csak ezúttal nem rejtőzködhetek
valami gondozott közparkban: egy templom néptelen
parkolójában állítottam le Echo kocsiját. Fogalmam sincs, ki után
kutatok, és jó eséllyel akkor sem venném észre a választ, ha
pofán csapna.
A parkolóval átellenben épült családi ház azonban legfeljebb
kétszobás, az ereszcsatornája lóg, és két ablaka közül az egyiket
szürke szigetelőszalaggal ikszelték át. Az egykori betonlépcső
törmelékkupaccá mállott szét, ócska műanyag tejesrekesz szolgál
új, korszerűsített fellépő gyanánt. Az élőkert méteres füve
barikádként zárja el bármely idióta útját, aki az ajtóhoz
közelítene. Az egész helyről lesír, hogy intézetből szalajtott,
beszámíthatatlan elmeállapotúak tanyáznak benne.
Lassan elhatalmasodik rajtam a hányinger. Minél tovább
bámulom, annál elfajultabb gondolataim támadnak. Ha anyám itt
nőtt fel, nem csodálom, hogy elszökött, és az ország túlsó feléig
meg sem állt.
Ettől függetlenül érvényes a kérdés: a rossz család jobb, mint
a semmilyen? Valaha családhoz tartoztam, és nem hadovátok
arról, hogy nem hiányzik az az érzés.
Egy pár megy el mellettem a járdán, és meggyőzően
igyekszem úgy tenni, mintha a rádióval játszadoznék, elvégre
eszem ágában sincs leskelődni.
Két koppantás az ablakon, és összerándul a gyomrom.
Kipillantok, hát egy fehér nyakravalós, fekete szerkós fazon
integet nekem, hogy tekerjem le az ablakot. Egy francos pap. Egy
röpke pillanatig fontolgatom, hogy spanyolul szólalok meg, de
amilyen a szerencsém, a seggfej is beszéli a nyelvet.
Egy fokkal elfordítom a slusszkulcsot, hogy ráadjam a kakaót
az ablakokra, és letekerem őket.
– Tessék?
– Segíthetek valamit?
Középkorú minden lében kanál, barna hajába a halántékánál
néhány ősz szál vegyül, és alighanem lesajnáló nézésből
mesterdiplomázott.
– Nem.
– Itt állsz már egy ideje.
– Itt.
Az állami gondozásban az első szabályok között tanultam meg,
hogy soha senkinek nem tartozom magyarázattal. Az effajta
baromságot meghagyom a nyájaskodóknak.
– Defektet kaptál?
– Nem.
Méregeti a kocsit, a mozgó droglabor nyomait keresi, amit egy
kentuckyi rendszámos magamfajta suhanc nyilván üzemeltet.
– Eltévedtél?
Ja, de még hogy!
– Semmi bajom.
– Korábban kint jártam, és láttalak, azután az imént
észrevettem, hogy még mindig itt vagy. – Fejével a robusztus
templomépület felé int. Ókeresztény bazilikát formáz. Egy
családi nyaraláson kimondottan az ilyen dög nagy hodályokat
látogattuk végig. – Az a munkahelyem.
– Nem mondja.
A pap frankón elmosolyintja magát, azután hüvelykujjával
megdörgöli az orrát.
– Miért érdekelnek Perryék?
A világ legtermészetesebb hangján ejti ki anyám leánykori
nevét, és ez olyan érzés, mintha tökön rúgnának.
– Nem tudom, miről beszél.
Ráadom a motorra a gyújtást, hogy leküzdjem az
ingerenciámat, mert kikívánkozna belőlem a kérdés, hogy hová
mentek, mikor jönnek vissza.
– Hadd találjam ki: maga polgárőr. Még a postát is begyűjti,
ha senki sincs otthon, és kirakja a kukásoknak a szemetet.
 – Nem. Csak éppen észre szoktam venni, ha a szüleim
elmennek hazulról. Az ismerőseikhez mentek látogatóba,
Colorado másik végébe.
Fölkapom a fejemet, és újra megkocogtatja a kocsi tetejét.
– Ideje odébbállnod.
Felpörgetem a motort, és hátramenetbe váltok, de valami
zsigeri késztetés visszatart tőle, hogy megnyomjam a gázt. A férfi
hátralép, hogy engedjen elmenni.
– Ha befejezed a durcáskodást, és hajlandó vagy beszélgetni –
mondja –, tudod, hol dolgozom.
– Miből gondolja, hogy bármi mondanivalónk van
egymásnak?
Mosolyog, és megáll bennem az ütő. Jesszusom, ez az anyám
mosolya.
– A kentuckyi rendszámból, egy tanácsom ellenére elküldött
e-mailből meg a rám meredő szempárból, ami egy az egyben a
testvéremé. Bőven akad miről tárgyalnunk. – Tátva marad a
szám, és a pasas még nem végzett. – És Noah, ne próbálj egyedül
a szüleimhez fordulni. Nem véletlen, hogy Sarah elszökött
otthonról, és én is követtem a példáját. Beszélj velem, mielőtt
megteszed ezt a lépést!
A pap... a bácsikám... elballag. Végigszántok a hajamon, és
lepillantok, nem értem, hova a picsába tűnt a vér, hiszen most
lőttek szíven.
 ECHO
A VÁSZNAM AZ AGYAMAT I DÉZI FÖL, amilyen annak idején
volt, amikor elfojtottam az anyámmal történt incidens estéjének
emlékét: körben színes szegély, középen üres lyuk. Mindössze
néhány nap áll rendelkezésemre, hogy elkápráztassam Huntert,
és egy üres vászon nem fog könnyíteni sanyarú helyzetemen.
Amikor a Kost alkotó csillagokat próbálom lefesteni,
megdermedek, de a környező égbolttal elboldogulok.
– Szóval mégiscsak emberből vagy – lép mellém Hunter, és
szavai hallatán önkéntelenül elmosolyodom. – Már attól féltem,
hogy valami képzőművész szuperlény került a kezembe, aztán
majd kiszállnak a washingtoni hivatalos szervek, és kísérleteket
végeznek rajtad.
– Nincs bennem semmi emberfölötti. – A csuklómmal
félresöpröm homlokomba hullott hajamat, de amikor leeresztem,
és sötétkék csíkokat veszek észre a bőrömön, fölsóhajtok. – Az
égvilágon semmi.
Hunter nem nevet ki, hanem oldalra hajtott fejjel szemléli,
mire jutottam eddig.
– Ez az égbolt inkább tintakék, mint fekete. Miért?
Ecsettisztogatással foglalom el magam.
– Én kéknek érzem.
Akár egy véraláfutást. Bazi nagyra feldagadt, rettentően fájós
és érzékeny véraláfutást, ami már majdnem fekete, mégis kék,
mint a baseballütővel megcsapkodott kis lábujj.
– Tetszik. Lélekteli kisugárzása van. – Hunter tekintete ide-
oda cikázik a vásznon. – Újra és újra meglepsz.
A lábánál, olyan közel, hogy ha fél centivel elmozdulna,
belerúgna, egy-egy festményem és rajzom várakozik, amit kért
tőlem. Nyugtalanul toporgok. Nem szívesen kuncsorognék neki,
hogy... lécci, lécci, léccike, nézd meg a festményeimet, és imádd
őket! Jobb szeretném, ha inkább magától jutna eszébe, én meg
csak... jaj, tisztára kiment a fejemből, hogy hajlandó vagy
megnézni a portfóliómat. Én hülye. Irtóra örülök, hogy én
felejtettem el.
Valaki szólongatja, erre elkalandozik tőlem a figyelme, ami azt
jelenti, hogy az elképzelésem dugába dőlt, tehát ideje ismét
előbújnom a csigaházamból, és erélyesen fellépnem.
– Elhoztam néhány munkámat.
Ettől Hunter ismét rám koncentrál.
– Lássuk!
Fölkapom a hátizsákomat, és naná, hogy Noah csengőhangja
pont most szólal meg a mobilomon. Egyfelől megkönnyebbülök,
másfelől úgy érzem magam, mint a hátát fölpúposító macska,
amikor nála kétszer nagyobb testű kutyát készül megtámadni.
Ma reggel egy szó nélkül ment el, és órákig távol maradt. Órákig.
Abban a pillanatban pedig, amikor Hunter érdeklődést mutat a
munkám iránt, Noah végre hív.
Hunter a telefonra pillant, és persze, hogy Noah arca meg
neve virít a képernyőn.
– Ha nem veszed föl, azt fogja hinni, épp most hálóztalak be?
Hát ez halál ciki, legszívesebben elsüllyednék. A csengőhang
átmegy dobhártyarepesztőbe. Tényleg megígértem Noah-nak,
hogy fölveszem, amikor Hunternél vagyok, ő pedig ugyancsak
megígérte, hogy őrjöngeni fog, ha nem, de ez elméletben csak az
első napra vonatkozott. Azonkívül Noah nem is tudja, hogy
miután lelépett, rögtön idejöttem.
– Á, Noah mindent lazán fog föl. – Távszuggerálom Noah-t,
hogy lazán fogja föl. – Szóval, mit nézel meg előbb, a
festményeket vagy a rajzokat?
A telefon szerencsére elhallgat.
– A festményeket.
– Echo! – szólít meg Meredith. – Nem jössz el velünk
kávézni?
Egymás után többször pislogok, mintha hazudtam volna,
pedig egyáltalán nem úgy érzem magam. Ez a Meredith nem
lehet igaz! Lilán, a volt pasimon, akivel az a kevés randink is
kudarcba fulladt, majd Noah-n kívül évek óta senki sem hívott el
valahová, valamilyen nyilvános helyre, Meredith pedig már
másodszorra teszi.
Kétszer is elhívott... ezek szerint barátnőre leltem. Már
nyitom a számat, hogy visítva igent mondjak, de Hunter mocorog
mellettem.
Hunterre mutatok, akinek elfogyott a türelme, és kinyitotta a
dossziémat. Jaj, most nem szabad kiborulni – pusztán az, hogy
pillanatnyilag a munkámat értékeli, és az egész képzőművészi
pályám a tét, még egyáltalán nem ok a bepánikolásra. Jé, milyen
széles az érzelmek skálája! A vegytiszta örömtől a legsötétebb
félelemig.
– Bepótolhatjuk máskor?
Meredith elsápad, ahogy pillantása előbb Hunterre esik, majd
visszaröppen rám. „Bocs!” – formálja ajkával hangtalanul a szót,
amikor rádöbben, mibe tévedt.
A portfolió szemrevételezése olyan, mintha egy
büntetőperben az esküdtszék döntésére várakoznék, és akár
halálos ítéletet is hozhatnának.
– Bepótoljuk – suttogja Meredith, majd a barátnője, Brigit
karon ragadja, és elvonszolja magával a tetőtéren. Mielőtt
elindulnak lefelé a lépcsőn, mindketten biztatóan integetnek.
Hát ez óriási. Rohadt jó.
Lassított felvételszerűen Hunter felé fordulok, és
összerezzenek, amikor észreveszem, hogy a munkám helyett
engem méreget. Banyek. Elszalasztottam a kifejezést. A fontosat.
Nem a szóbelit, a kötelező „Ez jó”-t. Az arckifejezést. Azt, amit
Hunter vett észre rajtam, amikor megláttam a festményét. A
szem soha nem hazudik.
– Itt a helyed, Echo.
Lehervad az arcomról a mosoly, pedig nem is tudtam az
ottlétéről. Fura nehézkesség gomolyog belém, mint valami köd.
Nem rossz érzés, de az a fajta, amit akkor szoktam tapasztalni,
ha Noah-val az utcán megyünk, és átkarolja a vállamat, vagy úgy
kísér át egy zsúfolt helyiségen, hogy a derekamra teszi a kezét.
Olyan, mintha egy nagy pelerint terítenének rám, ami
biztonságot nyújt, ami alatt érzem, hogy fontos vagyok, és
tartozom valahová.
Megtántorodom. A lábszáram az ülőkéhez ütközik, és
leereszkedem rá. Ahogy tekintetemmel végigpásztázom a
helyiséget, a legkülönfélébb embereket látom. Mind más és más,
mind a maga színeinek egyedülálló palettáját hordozza.
Bámulatos, hogy én is közéjük tartozom.
Én.
Echo Emerson.
A lány, aki sehová sem tartozott.
A lány, aki senkinek sem kellett.
Nedvesség égeti a szememet, gyorsan meg kell dörzsölnöm,
hogy leplezzem érzelmi összezuhanásomat, de remeg a kezem.
Tartozom valahová... forradásokkal meg mindennel együtt.
– Ez azt jelenti, hogy tetszik a munkám?
– Még sokat kell tanulnod.
A szemére villan a tekintetem, miközben a gyomrom
gombóccá ugrik össze. Ez valami végtelenül kegyetlen tréfa.
Tudtomra adja, hogy idetartozom, azután megfoszt a reménytől.
– De olyan veleszületett tehetséggel rendelkezel, amit soha
nem tudnék tanítani. Szóval igen, tetszik a munkád.
Kalapál a szívem, az égbe szárnyalok. Tehetséggel
rendelkezem. Saját jogon sikert fogok aratni. Fölpattanok az
ülőkéről, és átölelem Huntert. Abban a pillanatban, ahogy a keze
a hátamhoz ér, és jobban magához szorít, megrándulok. De még
így is végigsiklik a keze a gerincemen.
Soha senki nem vonhat ennyire közel magához. Senki sem
nyúlhat így hozzám. Senki más, csak Noah.
– Elnézést! – Ellököm magam, nem tudom, nem megtévesztő
jelzést adtam-e. – Nem lett volna szabad...
– Echo?
A kérdés Noah hangján késként hasít a szívembe.
Noah barna szeme hol rám, hol Hunterre villan.
– Ez szép.
De nem elégedetten mondja, hanem úgy, mintha
megbántottam volna.
Sziszegve szívom be a levegőt, és reménykedem, hogy Noah
meg fog érteni.
– Hunter most látta a képeimet, a rajzaimat, és tetszenek
neki, tisztára izgalomba jöttem.
Légy szíves, halld meg, amit mondok! Hunter látja, mi rejlik
bennem. Látja a tehetségemet. Mindezt anyám befolyása nélkül
értem el. Életemben először a saját lábamon állok.
A helyiség elnémul, és Noah észreveszi, hogy mindenki
bennünket néz. Megrázza szemébe hullott haját, és kísértetiesen
emlékeztet arra a fiúra, akivel hónapokkal ezelőtt ismerkedtem
meg. Nem arra a fiúra, aki megosztja velem a lelkét, hanem arra,
aki csúfot űzött a nevemből. Arra, aki azután, hogy nem voltam
hajlandó nyilvánosság előtt visszaadni a bőrdzsekijét, borzalmas
dolgokat mondott, és megríkatott.
Tegnapelőtt este Noah a karjában tartott, és úgy szeretett,
ahogy még soha senki. E pillanatban a tőlem jobbra álló férfi
képes valóra váltani az álmaimat. Miért látszik úgy, hogy bármit
választok, összetöröm valaki szívét?
Vagy az enyémet, vagy Noah-ét, vagy mindkettőnkét.
NOAH

A ROHADÉK MOSOLYOG ECHO HÁTA MÖGÖTT , és beszarás,

Echo engem győzköd, hogy hagyjam ezt ennyiben. Csakhogy ő
nem látja azt, amit én. Nem vette észre, milyen képet vágott az a
seggfej, amikor ő átkarolta. Mintha ajándékot nyújtott volna át
neki, a srác meg alig várta, hogy minél hamarabb kibonthassa.
Begörbülnek az ujjaim, ahogy gúnyosan fölvonja a szemöldökét.
Úgy viselkedik a rohadék, mintha provokálna, hogy kiderítse,
veszélyes vagyok-e, vagy csak blöffölök.
Ez nem blöff, te nyomorult kis görény. Egyáltalán nem
blöffölök. Echo egyik lábáról a másikra áll, mint aki nem tudja
eldönteni, melyikünket féltse jobban.
– Noah?
Kifújom a levegőt, igyekszem fékezni az indulataimat. A pasas
pontosan azt akarja, hogy kijöjjek a sodromból. Echo meg ettől
retteg.
– Benéztem, hogy nincs-e szükséged valamire.
És hogy elmeséljem, amit most tudtam meg anyám
családjáról. Azután a társalgás abba az irányba kanyarodik, hogy
amikor beléptem, épp egy másik srác nyakába borult – egy
másikéba, akivel amúgy is gondjaim vannak.
– Én... – Hátrapillant, és a rohadék képéről eltűnik a mosoly,
mielőtt Echo kiszúrhatná. – Tudod, Hunter megnézte a
munkáimat, és arról beszélgettünk, mennyire tetszenek neki,
és...
– Semmi baj, Echo – mondja Hunter olyan negédes hangon,
hogy legszívesebben képen törölném. – Mivel hivatalosan nem
csatlakoztál a stúdióhoz, még nem értekeztünk róla, hol
húzódnak a szakmai és a magánéleted határai. De még ha
lefolytattuk volna ezt a beszélgetést, akkor sem te kérted a
fiúdat, hogy rontson be ide, és rendezzen jelenetet.
 Kihúzom magam, és összefonom a karomat a mellkasomon.
Jelenetet? Mindjárt kivágom ezt a gyereket az ablakon, azután
„értekezhetünk" jelenetrendezésről.
– Talán elintézhetnétek ezt a fiúddal odakint – indítványozza
Hunter. – És miután ezt elrendezed, majd beszélhetünk róla,
hogy tudsz-e a művészpályára összpontosítani.
Echo arca vérbe borul, és lehorgasztja a fejét. Egy pillanatra
behunyom a szememet. Most miattam szégyenkezik.
Hunter elvonul, lemegy a földszintre. Mozgolódás támad
körülöttünk, az emberek ide-oda toporognak a tetőtér padlóján,
Echo pedig átöleli magát, mintha ettől annyira kicsivé változna,
hogy eltűnhetne szem elől.
– Menjünk!
Kerüli a tekintetemet, mialatt elhalad mellettem, vigyáz, hogy
ne érjen hozzám a karjával, és nem néz hátra, hogy követem-e.
Fájdalom nyilall a mellkasomba. A legrosszabb beleegyezés
nem a rúgkapálás, nem az ordítás, mert akkor legalább marad
annyi érzelem, ami a veszekedéshez kell. Nem, a legrosszabb a
csöndes belenyugvás. A néma elengedés. Akkor eszmél rá az
ember, hogy nem törődnek vele.
 ECHO
NEM BÍROK ELMENNI Hunter irodája mellett, inkább a lépcső
aljánál nyíló széles vasajtón át távozom. Amikor kattanva
becsukódik mögöttem, a coloradói nap melege simogatja fedetlen
karomat. Az épület rakodórámpája mindenestül engem tükröz:
üres és nem valami tetszetős.
Két lány elfogadta a társaságomat, Észak-Amerika egyik
legkiválóbb képzőművészének tetszik a munkám, és a fiúm
akarva-akaratlanul, de szégyenbe hozott.
Banyek.
Egyszerűen banyek.
Mögöttem nyikorogva nyílik az ajtó. Noah az. Minden
érzékszervemmel fölismerem. Mintha beleivódott volna a
pórusaimba. Mintha beleágyazódott volna a lényembe.
Az ösztöneim azt diktálnák, hogy odarohanjak hozzá,
átöleljem, hadd zárjon védelmező karjába, mint ezen a nyáron
már oly sokszor, de ha megteszem, ez az örökös huzakodás soha
nem ér véget.
Léptek zaja a rakodórámpán, ruhaanyag susogása. Noah a
farmere zsebébe dugja a kezét. Milliószor láttam ezt tőle, és
pontosan föl tudom idézni magamban a képet: az egyik lábára
nehezedik, a farmere a csípőjére simul, a bicepsze kidagad, ahogy
igyekszik fesztelennek látszani, holott belül minden, csak az nem.
– Egyszer hozzám bújtál így – mondja Noah.
Könnyek szöknek a szemembe, visszapislogom őket.
Egyáltalán nem szemrehányó a hangja. Nem dühös. Csak
megbántódott.
– Rábeszéltem Isaiah-t, hogy dolgozzon a bátyád kocsiján,
mert el akartalak kápráztatni. Megint azzal a majomparádé
Luke-kal jártál, és valahányszor megláttalak vele, az agyamra
ment. Amikor Isaiah közölte veled, hogy üzemképessé tudja
tenni a verdát, és átöleltél...
Noah hangja elcsuklik, és behunyom a szememet, hagyom,
hogy annak a műhelybeli napnak az édes emléke simogassa a
bőrömet.
– Akkor nem fogtam föl, hogy szeretlek, de úgy volt. Abban a
pillanatban beléd zúgtam, ahogy az iskolapszichológus irodájában
elhívtál, és azóta is tiéd a szívem.
Szeretlek. Noah nem szokott dobálózni ezzel a szóval.
Hátrafordulok, és Noah pontosan olyan, amilyennek magamban
lefestettem: erősebb és jóképűbb, mint valaha.
– Ezt nevezem bocsánatkérésnek – suttogom.
Mosolyra húzódik az ajka, azután újra elkomolyodik.
– Tanulok.
– Őt nem úgy öleltem, ahogy téged. Ez ma butaság volt.
Hirtelen elragadtatás. Az viszont a javítóműhelyben... te is
jelentettél nekem valamit, Noah. Hunter esélyt ad nekem, hogy
kezdjek valamit a művészetemmel. Ez minden. Figyelj, tíz évvel
öregebb nálam. Még csak nem is úgy érdeklem őt.
Noah-nak nyilvánvalóan nem ez a véleménye, kiegyenesíti a
karját, mintha ökölbe szorítaná a kezét a farmere zsebében.
– Megveszi a művedet? Kiállítja a galériájában?
– Nem tudom. Ott tartottunk volna, amikor betoppantál.
Noah lesüti a szemét, és ahogy mindketten hallgatunk,
nőttön-nő a tébolyító feszültség.
Könyörgök, könyörgök, könyörgök, jöjjön minden rendben
köztünk!
– Jacob a jövő hét végén játszik utoljára, és szeretné, hogy
kimenjek a meccsre. Ma este indulhatunk, hazafelé menet
tehetünk egy kanyart Texasban. A múlt héten említettél egy
texasi galériát, aztán egy másikat valahol Oklahomában. Most
fölkereshetjük azokat, és nem kell sietnünk a gólyatábor miatt.
Tátva marad a szám, ahogy rendezni próbálom a
gondolataimat. Hazamenés, az öccsei, texasi galériák, no meg...
– Azt mondtad, ma este buliba szeretnél menni.
– Az csak egy buli. Kihagyhatjuk.
Mi a szösz?
– Világrengető ügyet csináltál belőle. El akartál menni. Eleve
te akartál Vailbe jönni.
 Noah megdörzsölgeti a tarkóját.
– Te meg már napokkal ezelőtt haza akartál menni. Te
akartad fölkeresni azokat az új galériákat. Hát most szólok, hogy
megtehetjük.
– Nem értem. Huntert másodpercek választották el attól,
hogy az álmaimat valóra váltsa, és most akarsz hazamenni? –
Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, és zuhannék,
zuhannék, az idők végezetéig zuhannék. – Egyébként is miattad
jöttünk ide. Mi a helyzet anyád rokonaival?
Noah elsápad, én összerándulok, mintha gyomorszájon vágtak
volna. Még soha nem láttam őt ilyennek. Akkor sem, amikor
elárulta, hogy lemondott az öccsei felügyeleti jogáról.
– Noah? Mi a baj?
A homlokát ráncolja, és a betont rugdossa.
– Boldog vagy itt? – kérdezi.
Leejtem a kezemet, szédülök, riadtan keresek valami
kapaszkodót. Megindult a világ, és nem jó irányban. Valahogy
eltorzult. Nem tetszik, hogy ilyen sötét Noah hangja.
– Micsoda kérdés ez?
Noah szemét kémlelem. Kegyetlen őszinteség sugárzik belőle,
és fájdalom. A szenvedésétől valósággal megszakad a szívem.
– Az a kérdésem, hogy boldog vagy-e itt. Azt kérdezem... –
Megköszörüli a torkát, és elszakítja tőlem a tekintetét. –
Rengetegen vannak itt, úgyhogy gondolom, ez valami tanodaféle,
és én azt szeretném, hogy boldog legyél.
Nekiiramodik a pulzusom, a nyakamon kidagad az ér, ezt
biztosan Noah is érzékeli. Bár meg sem moccan, olyan, mintha
elhalványulna a képe... beleszürkülne a félhomályba... a
sötétségbe... abba a világba, amitől rettegek.
– Ez most hogy jött elő? Miért mentél ma el olyan korán?
Miért nem vetted föl a telefont, amikor hívtalak? Magyarázd
meg, mi folyik itt, mert megijesztesz.
– Infóhoz jutottam anyám családjáról – feleli Noah.
Szavai után csönd támad, alig merek levegőt venni.
– És?
– Már megint szórakozik velem az élet.
Előregörnyed.
Legszívesebben saját magamat rúgnám bokán. Miközben
Noah-nak vérzett a szíve, arra lépett be, hogy Huntert
ölelgetem, azt a pasast, akire amúgy is gyanakodva néz.
Megfogom a vállát, és az érintéstől mindketten
összerezzenünk. Elhúzódik tőlem. A visszautasítás miatt
sértődöttség tör bennem felszínre, de nem törődöm az esztelen
érzelemmel. Megkockáztatok egy második kísérletet, és ezúttal
Noah veszteg marad, amíg végigcsúsztatom a kezemet a karján,
és belépek a biztonságot jelentő személyes terébe.
Ne csináld már, Noah. Én igazán igyekszem. Szinte
elolvadok, amikor végre átölel. Fél kézzel, lazán, de nem
panaszkodom. Ez már kontaktus. A vállára hajtom a fejemet,
erre hozzám simul. Nem mondhatnám, hogy rendesen átkarol,
inkább én tartom őt talpon, és cseppet sem bánom, hogy most a
sziklája lehetek. Bármi történt is ma, nyilvánvaló, hogy mélyen
megsebezte.
Megértem, hogy a friss fájdalmat olykor nehéz szavakba
önteni, mert annyira kínzó, hát kibúvót kínálok... egyelőre.
– Térjünk vissza rá később?
– Később. – Egy pillanatra elhallgat. – Felejtsd el, amit az
elutazásról mondtam. Majd akkor indulunk, amikor már kész
vagy rá. Maradhatunk egész héten.
– Néhány napot kérek, jó? Hadd lássam, mire jutok a
csillagképes festménnyel, azután mehetünk. Texast kihagyjuk,
és időben hazaérhetsz, hogy megnézd Jacob meccsét. Becsszóra.
Gyöngéd puszit nyom a homlokomra.
– Rendben.
De úgy érzem, egyáltalán nincs rendben. Noah szenved, és
nem tudom, hogyan csillapítsam a fájdalmát.
– Dolgozol ma?
– Ja. Délután néhány órát.
– Ha végzel, tereld össze Betht és Isaiah-t, aztán elmegyünk a
buliba.
Az talán jót tesz neki.
Az ujja köré csavarja egy göndör fürtömet, és megrángatja.
– Mit lépsz arra, ha Isaiah-ékat elküldöm bulizni, mi pedig
kettesben használjuk ki a szoba nyújtotta előnyöket.
– Mr. Hutchins, magának mindenről ugyanaz jut az eszébe.
Az utánozhatatlan ördögi vigyorára számítok, ami nem sok jót
szokott ígérni, de csak egy alig észrevehető féloldalas mosolyra
húzódik a szája.
– Veled kapcsolatban? Naná! Eredj vissza dolgozni, picim! Pár
óra múlva találkozunk.
Noah elballag, és ugyanazt az ijesztően tátongó ürességet
érzem magamban, mint évekkel ezelőtt, amikor a távozó
bátyámat figyeltem.
NOAH

EREDETILEG AZÉRT AKARTAM MA ESTE BULIZNI, mert

hallgattam Miára, és bizonyítani próbáltam, hogy Echóval milyen
szilárd a kapcsolatunk. A délelőtt a pappal és az imént Echóval
történtek után nem is rossz ötlet egy sör. A francokat egy, talán
három is kevés.
Ahogy Mia mondta, Echo most találja meg a helyet, ahová
tartozik, és az nem mellettem van. Csak egy a bibi: nem tudom,
hogy a fenébe embereljem meg magam, és engedjem el őt.
Bármennyire szeretem, fogalmam sincs, hogyan tartsam meg.
Az elülső zsebemből előhúzom a slusszkulcsot, és amikor
kiérek az utcára, halkan elkáromkodom magam. A nyavalyás
rohadék a galériája előtt álldogál. Sarkon fordulok. Inkább
kétszer körbegyalogolom ezt az egész kisvárost, hogy ne kelljen
elmennem a srác mellett. Echo meg akarja ragadni a nagy
lehetőséget, én meg azt szeretném, hogy boldog legyen.
– Noah! – szól rám a srác, mire megtorpanok. Az lenne a
helyes, ha rá sem hederítenék. Semmi jó sincs, amit mi ketten
mondhatnánk egymásnak. – Ugye, Noah?
Zsebembe akasztom a hüvelykujjamat, nehogy szétrúgjam a
valagát, és szembefordulok vele.
– Mit akarsz?
– Echót.
Közelebb lépek, és vakuljak meg, ha nem rándul össze.
– Ő tudtommal maga dönt a sorsáról, és engem választott.
– Egyelőre – jelenti ki. Echo azt mondta róla, hogy tíz évvel
idősebb, és továbbra is túlkoros diák benyomását kelti. Tutira
hozzászokott, hogy megkapja azt, és pontosan azt, amire vágyik.
– Számtalanszor láttam már ilyet. Rengeteg lány jön ide
egyenesen a középiskolából vagy egy évvel később, még mindig
abban a hitben, hogy a gimis szerelem örökké tart, de ez tévedés.
 – Tudsz róla, hogy a bátyja fiatalabb volt nálad?
Nevet, de a szeme meg sem rezzen.
– Engem a tehetsége érdekel. Ez egy újabb probléma a
középiskolás fiúkkal. Azt hiszik, minden a szex miatt történik.
Egyszer majd fölfedezed, hogy ennél többől áll az élet, de
egyelőre ne veszélyeztesd tovább Echo esélyét a karrierre.
Ezzel közös nevezőre kerültünk.
– Te békén hagysz engem, én békén hagylak téged. Sőt, tíz
méternél jobban meg sem közelítem ezt a helyet, ha azzal
megkönnyítem az életét.
A rohadék úgy ingatja a fejét, mintha pisis óvodás lennék, aki
összemaszatolta magát az ujjfestékkel a csoportszobában.
– Látom, hogy néz rád, hogyan reagál a jelenlétedben. Előbbre
helyez téged, mint a saját álmait. Ne tedd tönkre a jövőjét!
Fölkapom a fejem, de igyekszem megőrizni a hidegvéremet.
– Azt szeretném, hogy Echo boldog legyen.
– Ha ezt komolyan gondolod, akkor menj tovább, vissza se
nézz. Vesztettem már el ragyogó művészeket azért, mert
leragadtak egy kalandnál, ami hamvába holt. Olyan esélyt
készülök fölkínálni neki, amilyen egyszer adódik az életben.
Mozdulatlanná dermed a világ, azután magába omlik. A
lehetőség, amit fölkínálni készül Echónak...
– Nézz a szemembe, és mondd, hogy a tehetsége érdekel!
Elfogadja a kihívást, és állja a tekintetemet.
– Talán az egyik legtehetségesebb lány, akivel valaha
összeakadtam. Még éretlen, bizonyos vonatkozásban nem elég
alapos, de van lélek a munkájában.
Tessék, itt az igazság. Hisz Echóban, és tud megoldást az álmai
valóra váltására.
– Most mondd, hogy nem a bugyijába akarsz bejutni!
– Echo hibátlanul illik ebbe a közegbe. Tapasztaltad ezt bárhol
másutt?
Ez telibe talált, és nehéz eltakarni a sebet.
– Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy abban az
elcseszett agyadban pucérra vetkőztetted-e a csajomat.
A seggfej most kerüli a tekintetemet, és félig elfordul tőlem, a
galériája felé. Választ kaptam.
– Ne csesztesd Echót, hacsak nem a művészete érdekel.
 – A művészete érdekel. Ha a szíveden viseled a sorsát, akkor
hagyod, hogy ott maradjon, ahová tartozik. Ez itt az ő világa.
Tedd föl magadnak a kérdést, hogy igazán a tiédhez tartozik-e.
Ahhoz nem, amiben jelenleg élek, ezt én is tudom, a srác is
tudja, és csak idő kérdése, hogy Echo szintén kiokoskodja.
A slusszkulcs a tenyerembe mélyed, lépésről lépésre
kényszerítem előrébb a lábamat. Egyszerűséget ígértem
Echónak; azt ígértem, semmi sem fog változni kettőnk között;
azt ígértem, vigyázni fogok az ajándékra, amit kaptam tőle, és
most kurvára lövésem sincs, hogyan tartsam be bármelyik
ígéretemet is ezek közül.
 ECHO
EGY KONYHASZÉKEN ÜLÖK, és újra meg újra az arcomhoz
ütögetem a festékes ecsetet. Később majd megbánom, de
valahogy segít a gondolkodásban. Arra bátorít, hogy a vászon
mögé és az elmém előterében zajló folyamatokon túlra lássak.
Valahogy mélyebbre hatolok, zárt ajtók mellett surranok el,
titkokba merülök, és a sötétségben játszadozom. A színek, a
vonalak, az árnyékok – mindez ott található a sötétben, de fal
akadályoz abban, hogy a vászonra helyezzem az ecsetet.
– Nincs elég hely kilenc csillagnak.
Hunter mellém lép, és fölrezzent merengésemből.
Nagy nehezen fölállok, és körbetekintek a tetőtérben. Egy
lányt leszámítva, aki most pakolja össze a holmiját, teljesen
kiürült a helyiség. – A többiek betartják a hivatalos
nyitvatartást?
– Van kulcsuk – feleli. – A hátsó bejáratot használják, és
tetszésük szerint jönnek-mennek. Te aztán nyilván tudod, hogy
az ihletnek nem parancsolhat semmiféle napirend.
Milyen igaz.
– Nem válaszoltál a csillagok számát meg a helyet illetően.
Tényleg nem.
– Nincs szükségem több helyre.
Résnyire szűkül a szeme.
– Kisebb léptékben ábrázolod a csillagképet? Az azt
körülvevő, üres égboltra kerül a hangsúly?
– Nem – rázom a fejemet, azután fölvonom a szemöldökömet,
ahogy az ötletet fontolgatom. Tetszik. Középen valami kicsi, és az
igazi fókusz az azt körülvevő semmi, de ennél a festménynél már
késő, és ezt Hunter is tudja, szóval most kekeckedik. Az egész
külső világűr nem alkalmas ehhez az elképzeléshez.
– Akkor nincs elég hely kilenc csillagnak.
 Az isten szerelmére! Lecsapom az ecsetet, a csattanás
végigvisszhangzik a helyiségen.
– Itt követted el eredetileg a hibát, amikor megfestetted a
Kost.
Jaj, banyek. Hunter arca különös lila árnyalatot ölt, ha dühbe
gurul.
– Azt mondtad, lefelejtettem egy csillagot, és nálam nyolc volt.
– Igen, lefelejtettél egy csillagot, és igen, nálad nyolc volt –
vágom rá. Kétségbeesetten kapkodom ide-oda a fejemet, mint
egy rajzfilmfigura. Miután nem lelem, amit keresek, a kékbe
mártom az ujjamat, és három pontot pöttyentek a karomra. – A
Kos elméletileg négynél több csillagból áll, de a lényege négy.
Csak négy. – A pöttyök közötti üres bőrfelületre intek. – És nem
akármilyen csillagot felejtettél le, hanem a legnagyobbat és
legfényesebbet. A fontosat.
A Hamalról feledkezett meg, de a szívembe nyilalló fájdalom
nem hagyja, hogy kimondjam a csillag nevét.
Hunter csukott száján pihenteti az ujjait, és úgy bámulja a
karomat, mintha az lenne Michelangelo Dávidja. A szívem
kétszer is nagyot dobban. Festettem a karomra –
megfeledkeztem a forradásaimról, és most még föl is hívom rájuk
a figyelmet...
– Ezért nem hitted azt, hogy szándékosan hagytam el a
csillagot – mondja Hunter, mintha teljesen normálisnak tartaná,
hogy valaki a rettenetesen összekaszabolt karjára fest. – Ezért
mondtad, hogy ha azt akartam volna, hogy az a részlet
hiányozzon, akkor valamiképp jeleztem volna a hiányát.
Összerezzenek. Csudabogár!
– Hidd el, ez az egész szókimondósdi szokatlan nálam.
– Remélem, hogy nem az – feleli. – Pont ez tetszik benned,
Echo: a belső tűz. Ne mentegetőzz miatta!
A belső tűz. Hm.
– Noah gyújtotta bennem.
– Vagy eleve lobog valakiben, vagy nincs semmilyen tűz. Ha
az a srác egyáltalán tett valamit, valószínűleg csak megmutatta
neked, hol keresd magadban. Ennél több érdemet ne tulajdoníts
neki. – A válaszadás lehetőségét elvágja azzal, hogy a vászon felé
irányít. – Mondd csak, hármat vagy négyet festesz?
 Ez olyan, mintha egy vödör vizet zúdított volna a
lobogásomra.
– Nem tudom.
– Bőven van időd, hogy kiokoskodd. Nem arra kérlek, hogy
napokon belül fejezd be.
– Nincs annál több időm – mormolom, bár azt hiszem, otthon
is befejezhetném, de csak azért csinálom, hogy neki imponáljak.
Előbb hagynám, hogy Mumpicföld lakói tornádóba lökjenek, mint
hogy csak úgy heccből megfessem.
– Ebben tévedsz.
A szemem sarkából óvatosan rákukkantok. Hunter fölemeli az
ülőkét, és leteszi mellém. Szavak nélküli instrukció, hogy üljek le.
Engedelmeskedem neki. Ő állva marad, mire remegni kezd a
térdem.
– A program résztvevői hónapokat fordítanak az életükből
jelentkezési lapok kitöltésére és portfoliók összeállítására azért a
lehetőségért, amit neked nyújtok.
Hátrasandítok, de senki sincs mögöttem. Jaj, banyek, ez
énhozzám beszél.
– Tanulj nálam a következő évben, Echo! Pillanatnyilag még
tart a vakáció, ezért ilyen rendezetlen minden, de két hét múlva
újra elkezdem a foglalkozásokat.
A fülemben zúg a vér.
– Az egyetemen ösztöndíjat kaptam.
– Itt is kapsz ösztöndíjat. A legtöbb diákom kap, de
viszonossági alapon. A tőlem kapott oktatásért cserébe heti húsz
órát dolgozol a kávézóban és a galériában. A tanítványaim zöme
közösen bérel lakást. Ha ezenfelül is pénzre van szükséged,
fizetek neked minden munkáért, amit a húsz órán túl végzel.
Ide-oda cikázik a tekintetem, de nem találom, amit keresek.
Hunter Gray éppen fölkért, hogy tanuljak nála. Mintha rázkódna
a helyiség, de inkább a kezem az oka, mint a padló. Az ország
legkiválóbb képzőművésze annyira hisz a munkámban, hogy
meghívott a tanodájába.
– Ráadásul, ha már a jövő hétre elfogadható formába hozod
ezt a festményt – folytatja –, akkor szeretném kiállítani a
denveri képzőművészeti fesztiválon a készülő művek
szekciójában, azzal a tíz kézvázlattal együtt, amit csináltál.
 Fölocsúdok kábultságomból.
– Azok a vázlatfüzetemben voltak.
Amit még nem is mutattam neked.
Az ujjával a padlóra bök, ahol a vázlatfüzetemet hagytam, így
bárki megnézhette. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy azok a
skiccek Noah kezét ábrázolják? Akkor rajzoltam őket, amikor
mellettem aludt. Azt követően, hogy éjszaka végtelenül
gyöngéden simogatott.
– Mit mondasz erre, Echo?
Mit mondjak?
– Igen.
Széles mosoly deríti föl az arcát.
– Helyes.
Hunter a farzsebéből kulcsot húz elő, és az állványra teszi.
– Ez a tiéd. Szabadon jöhetsz-mehetsz, amikor akarsz.
Feltételezem, hogy haza kell utaznod, összeszedned a holmidat,
de arra számítok, hogy két hét múlva, az oktatás kezdetére
visszatérsz.
Hazautazom... azután visszatérek ide... Noah... összeszorul a
gyomrom.
– Úgy értem, nem. Úgy értem... úgy értem... – Ez azt
jelentené, hogy elszakadok Noah-tól. – Úgy értem, nem tehetem.
– Nemet mondasz?
– Nem – vágom rá. – Mármint nem tudom. – Végigszántok a
hajamon, szinte belekapaszkodom. Mi ütött belém? – Időre van
szükségem, hogy átgondoljam.
– Mit kell ezen átgondolni? Az egyetemen is képzőművészeti
kurzusra jelentkeztél, nem? Jobb az ottani program, mint ha
nálam tanulnál?
– Nem – ismerem el erőtlenül. – De...
De Noah nem lenne itt. Kétségkívül haza fog menni. Az állam
fizeti a tanulmányait. Ott az egész világa, a két öccse. Semmi szín
alatt nem vágná el ezeket a kötelékeket, nem hagyná el az
otthonát azért, hogy velem maradhasson.
– De mi?
– Apám – rebegem. Csakhogy apám elköltözik. Előrelép,
továbblép, lelép. A kapcsolatunk jobban működik telefonon, mint
ahogy személyesen valaha is működött. – Azt... mondtam neki,
hogy a képzőművészeti mellett gazdasági szakkal is
megpróbálkozom, mert az fekszik nekem... a gazdasági téma
ugyanúgy, mint a képzőművészet.
– Gazdasági?
Oldalra billen a fejem. Kimerítő, hogy magyarázgatnom kell
ezt.
– Ez nemcsak apám ötlete, hanem szerintem is helyes lépés...
– Zseniális lépés.
Ettől elakad minden gondolatmenetem.
– Tessék?
Hunter fölkap egy ülőkét, letelepszik velem szemben, és ez
még jobban összezavar, mint az, hogy mellettem állva fölém
magasodott, amitől úgy éreztem magam, akár a kisiskolás, akit
az igazgatói irodába hívattak. Ez most olyan, mintha egyenrangú
félként kezelne.
– A legtöbb képzőművésznek éppen ezen a téren, a
pénzkeresés terén akadnak gondjai. Festhetünk bármit, amit
akarunk, amikor csak tetszik, de mindjárt más a helyzet, ha
megpróbálunk pénzt keresni vele. A művészet az művészet,
mindig művészet marad, én azonban enni is szeretek. Te, Echo –
hajol előre, és a lábszára az enyémhez súrlódik –, zseniálisan
előre gondolkozol.
Eltátom a számat.
– Hogyhogy?
– Mikor kezdődik az egyetemi orientáció?
– Két hét múlva.
– Hová iratkoztál be?
– A Louisville-i Egyetemre.
Úgy elfehéredik, mint aki ecetes bort ivott. Persze, tudom, az
nem a képzőművészet Mekkája, de nagyon jó az a kurzus.
Kitartóan dobol az ujjaival az arcán, miközben idegtépő
lassúsággal méreget, ami borzasztóan feszélyez. Föl vagyok
öltözve, nem?
A keze a térdemen állapodik meg, és a testem kővé dermed az
érintésétől.
– Majd megszervezem ezt, de addig is a kiállításig hozd
elfogadható formába a Kos csillagképről készülő festményt.
Hunter fölpattan az ülőkéről, és átvág a helyiségen, mielőtt a
történtekből bármit is megemészthetnék. Hozzám ért. Az egész
világot kínálja nekem. Megváltoztatja az egész felállást. De hát...
hozzám ért.
– Várj!
A válla fölött hátrapillant rám.
– Mi az?
Mit mi az?
– Komolyan ez az összes mondanivalód? Életre szóló esélyt
kínáltál föl nekem, amit most talán elfogadtam, talán nem, és azt
mondod, megszervezel valamit?
– Ez a lényege.
Nem tudom türtőztetni magam, dobbantok a lábammal a
padlón, mint egy toporzékoló dedós.
– Akkor most nálad tanulok?
– Ez tőled függ, én a gazdasági tanulmányokat fogom
megszervezni.
Végképp összezavarodva tárom szét a kezemet.
– Te csak a festmény miatt aggódj, a nálam folytatandó
tanulmányaid részleteit majd később megbeszéljük – rekeszti be
a társalgást Hunter, magasra emelt kézzel búcsút int, majd
eltűnik a lépcsőn.
Mélyet sóhajtok, és a tenyerem azt a pontot dörzsölgeti a
térdemen, amit Hunter keze néhány másodpercre megérintett,
mintha ezzel eltörölhetném az érzést, hogy Noah-n kívül hozzám
nyúlt valaki. Miután két éven át szinte minden fizikai kontaktust
kerültem, most feszélyez, ha valaki ennyire bizalmaskodik
velem. Különösen fura, ha olyasvalaki az, mint Hunter.
Tekintetem a festőállványon pihenő kulcsra esik, lelkiismeret-
furdalás hasít belém. Hogyan magyarázzam meg ezt Noah-nak,
és egyáltalán hogyan magyarázzam meg, ha még azt sem tudom
biztosan, melyik útra vágyom?
NOAH

BETH AZ ÚSZÓMEDENCE BEJÁRATA MELLETTI betonjárdán

sütkérezik. Az Echótól kölcsönzött kétrészesben szívja magába a
lenyugvó nap utolsó sugarait. A járdaszegélyen ülök, és hol
Isaiah-t figyelem, aki Echo kocsiját állítja be, hol Betht tartom
szemmel, aki rutinszerűen vonzza a bajt.
– Otthon mi a helyzet náluk? – kérdezem Bethről Isaiah-t.
Isaiah épp csak annyi időre dugja ki a fejét a motorháztető
alól, amíg Beth felé tekint, és szerszámot cserél. Izzadságtól
fénylő homloka az egyedüli jel, hogy meleg nap végén járunk.
– Trent árul.
Trent nem más, mint Beth anyukájának tök gáz pasija.
– Mindig árul.
Isaiah olyan pillantást vet rám, amitől libabőrös leszek.
– Ezt az anyagot eddig nem árulta.
Nabazmeg.
– Beth nem tudja?
– Ha tudná, nem lenne itt. – Isaiah meghúz valamit a
szerszámmal. – Szoktad néha úgy érezni magad, mintha
playstationös háborús játékba csöppentünk volna? Mintha valaki
beállította volna az órát, és rajtunk kívül az egész világ
visszaszámolná az adott szint utolsó másodperceit, mi meg nem
is sejtenénk, hogy mindjárt gajra megy az egész kóceráj?
Néha? Például most és a szüleim halála óta minden rohadt
napon.
– Szoktam.
Isaiah ismét Betht méregeti.
– Nem tudom, hogy mentsem meg. Nem tudom, mert
baromira eltökélte magát, hogy segít valakin, aki nem akar
megmenekülni.
Arra céloz, hogy Beth állandóan az anyját szeretné
védelmezni, de kijelentésének komor fonáksága bosszantó. Meg
kéne mondanom Isaiah-nak, hogy Beth ugyanolyan kevéssé akar
megmenekülni, mint az anyja, de süket fülekre találnék. Éppen
úgy, mintha ő magyarázná ezt Bethnek.
Talán úgy, mintha Echónak mondanám ugyanezt a saját
anyukájáról, vagy ha Echo mondaná nekem ugyanezt anyám
rokonságáról. Mindannyiunk agya jól el van cseszve.
Az épület túlsó végénél Echo lesütött szemmel, festővászonnal
a kezében fordul ki a sarkon. Arcán megint azzal a teljesen
magába süppedt kifejezéssel, amitől megszakad a szívem. Az a
csillagképes festmény előbb őt fogja kicsinálni, azután engem.
Talpra ugrok, amitől Isaiah fölkapja a fejét.
– Gáz?
Tekintetbe véve azt, amit Hunter mondott nekem, talán igen.
– Echo hamarabb jön, mint gondoltam. Néhány percre
kettesben hagynátok bennünket a szobában?
Isaiah szája körül huncut mosoly jelenik meg.
– Persze.
Ahogy elhaladok mellette, a vállába öklözök.
– Csak beszélni akarok vele.
– Van, akinek bejön közben a dumálás. Nem ítélkezem.
Válaszul bemutatok neki, és röhög. Echo nagy fórral indult,
már nincs az előtérben, amikor belépek a szállodába. Előhúzom a
zsebemből a kulcskártyát, egy kattanás, és a szoba hűvösebb
levegője kitódul a folyosóra.
Echo maga alá húzott lábbal lazít az ágyon, az újabb vászonra
koncentrál, amit most egy széknek támasztva a padlóra állított.
A vászon szélei kékesfeketék. Mindentől elüt, amit eddig tőle
láttam, különösen a középső üres része. Személy szerint nekem
jobban tetszik a székre rakott festmény – az, amelyik a
szeretkezésünk estéjét ábrázolja.
– Mizu, picim?
– Szia! – küld felém perzselő mosolyt Echo, és azonnal állok
tőle. Becsukódik az ajtó, és esküszöm, a farkam megmozdul a
hangtól.
– Megbeszélhetjük, ami ma reggel történt? – kérdezi Echo.
Nem.
– Az várhat.
 – Magunkban vagyunk?
– Ja. – A testem őrjöng, hogy rávessem magam, átfogjam a
derekát, addig csókoljam, amíg meg nem részegül tőlem, és
lassanként eltávolítsák róla minden egyes ruhadarabot. Mivel
Echo a szerelmem, aki tiszteletet érdemel, a zsebembe akasztom
a hüvelykujjamat, és a csípőmmel a falnak támaszkodom. – Házi
feladat?
Oldalra húzza az ajkát.
– Nem. Igen. Nem tudom. Hunter azt mondja, ha időben
elkészülök vele, akkor tíz vázlatommal együtt kiállítja a denveri
képzőművészeti fesztiválon a készülő műveket bemutató falán.
Itt magamba fojtok egy szemétkedős megjegyzést, és inkább
kiderítem, hogy áll ezzel az egésszel. Cikizhet, amennyit akar
amiatt, amit mondok és teszek, de végeredményben gyorsan
tanulok.
– Valami franya ez a denveri dolog, vagy vurstliattrakció?
Echo kuncog, és nevetése a bőrömet cirógatja, valamelyest
oldja a feszültséget, amit a Hunterrel folytatott beszélgetés
teremtett bennem.
– Vurstliattrakció?
– Hernyó, saccold meg a súlyodat, vattacukor és hot dog
hányásig, aranyhalpecázás. Vurstliattrakció.
– Nem vurstliattrakció, de egy tonnával kisebb nyomás
nehezedne rám, ha az volna.
Megint belefeledkezik a festmény szemlélésébe.
Odalépek hozzá, leülök mellé az ágyra, és végighúzom az
ujjaimat a tarkóján.
– Jesszusom, Echo, te betonból vagy.
A szemöldökét táncoltatja.
– Nincs kedved kimasszírozni a merevséget?
Ha eddig maradt még hely a nacimban, az most eltűnik. Ő
persze a nyaka merevségére gondolt. Csakis arra.
Két kézzel megfogom a vállát, és gyúrni kezdem a csomókat.
Imádom, ahogy előrehajtja a fejét, és az izmai elolvadnak az
érintésemtől.
Halk nyögés hagyja el az ajkát, és betojok, ez a hang egészen a
lábujjaimig végigrezeg bennem. Megköszörülöm a torkomat.
– Szóval akkor franya ez a denveri dolog?
 Ami jó pontot szereztem az izmaival, azt most elveszítem a
kérdéssel, de tovább masszírozom a vállát. Nem áldozat, ha
ürügyhöz jutok, hogy bársonyos bőréhez érhessek.
– Franya – feleli. – Azokat a vázlatokat akarja kiállítani,
amiket a kezedről rajzoltam.
Megállnak az ujjaim.
– A kezemről?
– Hát... igen... én... hm... – Forróságot sugároz a nyaka, és
vörös foltok jelennek meg rajta. – Miután pettingeltünk meg
minden, előfordult, hogy elaludtál, és olyankor leskicceltem a
kezedet, mert... izé... – A bőrpír a nyakáról az arcára kúszik. –
Nekem... hm... jólesett, ahogy hozzám értél, úgyhogy le akartam
rajzolni a kezedet.
Amikor rajzol, látni szoktam a papíron a képet. Mivel együtt
töltöttük ezt a nyarat, láttam őt alkotni, és átéltem vele ugyanazt
a napot, most megértem, hogy jelentőséggel bír, milyen témát
választ a rajzoláshoz. Echo nem a kezemet rajzolgatta, hanem
kettőnket.
– Rajzolhatod a kezemet, amikor csak akarod.
Dagad a keblem a büszkeségtől. Nem bírom magamban
tartani, hagyom, hogy az emlegetett kéz lecsússzon a karján. A
füle mögötti pontra nyomom az ajkamat, erre hátradől, nekem
támaszkodik.
A kezem a dereka köré siklik, és Echo összekulcsolja az
ujjainkat. Szorosan magamhoz húzom, ő pedig ismét a vásznat
csodálja.
– Mikor lesz a kiállítás? – kérdezem.
– A jövő hét végén.
A jövő hét végén. Csütörtökön vagy pénteken. Akkor, amikor
haza kell indulnunk, hogy megnézhessem Jacob utolsó
mérkőzését. Összekoccan a fogam.
– Ha Hunter bemutatja a munkáimat a kiállításon, szeretnék
ott lenni – mondja halkan Echo.
Lemaradok az öcsém meccséről. Kért, hogy menjek. Azt
mondtam neki, igyekszem.
– Nem tudom.
– Én tudom. – Echo odébb csusszan. – Nem kell azonnal
döntened. Hunter a beszélgetésünk végén kicsit összevissza
locsogott, úgyhogy fogalmam sincs, hogy ez tényleg összejön-e.
Furdal a lelkiismeret, mert látom, milyen fesztelenül
viselkedik Echo. Ez a dolog fontos neki, én viszont lassanként
már indulnék haza. Ideje, hogy visszatérjünk a hétköznapi
életbe, és kiokoskodjuk, milyen abban a közös jövőnk.
Könnyebb lesz, ha hazamegyünk. Sokkal könnyebb. Mármint
akkor, ha Echo haza akar térni velem.
Elengedi a kezemet, és szembefordul velem.
– Ha bemutatják a munkámat a kiállításon... mit szólnál, ha itt
maradnék, te meg hazamennél?
Rávillan a szemem.
– Nélküled menjek el?
Vállat von, és azonnal lesüti a szemét.
– Nem mintha egyébként élveznéd a kiállítást, tudom, hogy
már hazavágysz, szeretnéd látni a kistestvéreidet, és mi ketten
egymástól távol is rendben leszünk, igaz? Mint ahogy akkor is
minden rendben köztünk, ha nem mindennap látjuk egymást.
– Szeretnél egy ideig távol lenni tőlem?
– Dehogy! Csak azt mondom, hogy vannak dolgok, amik
neked fontosak, vannak, amik nekem azok, és mi ketten akkor is
rendben leszünk egymással, ha külön-külön törekszünk azokra a
dolgokra, nem igaz?
Hát bekövetkezett. Amit Mia mondott, amit Hunter mondott,
az összes félelmem... Echo továbblép... nélkülem.
– Noah... – Hátrahanyatlik a feje, és úgy mered a
mennyezetre, mintha némán fohászkodna. – Hunter arra kért,
tanuljak nála, itt, Coloradóban... egész évben... és esetleg lenne
hozzá kedvem, és nem tudom, te mit szólsz hozzá.
Azt hiszem, valaki fölhasított egy rozsdás pengével, és
szeretnék érzéketlenné válni, elzsibbadni. Zsibbadtságban elég
jól átvészeltem már ezt-azt. Echo rám függeszti esdeklő
tekintetét, amíg a válaszomra vár.
Maradj velem, Echo!
Ne itt!
Ne ezzel a sráccal!
Velem.
Ez a válaszom. Szinte rángatóznak az ujjaim, annyira
elkapnám, megráznám őt, elmondanám neki, hogy belehalok
ebbe, de nem mondom, ígéretet tettem. Ígéretet, hogy vigyázni
fogok arra, amit kaptam tőle.
– Nem számít, mit szólok. Meg kell hoznod ezt a döntést, és
anélkül kell meghoznod, hogy miattam, apád, anyád miatt, vagy
akár Hunter miatt izgulnál.
Összevonja a szemöldökét.
– Ugye, még mindig kellek neked? Úgy értem... ha
megteszem ezt, akkor is együtt leszünk? Mert a
kapcsolatunknak működnie kell. Szeretném, hogy működjön.
Távkapcsolat. Több ezer kilométerről. Echo egy
képzőművészeti stúdióban, ahová tartozik, én pedig mehetek
vissza hamburgert pofozgatni. Lehorgasztom a fejemet, és két
kézzel a hajamba túrok.
– Én csak azt szeretném, hogy boldog legyél.
Szipog, és elcsuklik a hangja, ez úgy hat rám, mintha kést
döfnének belém.
– Mi lesz, ha Coloradót választom... gondolod, hogy... esetleg
te is... velem tudnál jönni?
Minden erőm elhagy.
– Csak most kaptam vissza az öcséimet.
És lehetőségem nyílt a továbbtanulásra. Lehetőségem arra,
hogy valami többé váljak... azzá a valakivé, akit Echo
megérdemel.
Nyikorogva kinyílik az ajtó. Isaiah és Beth nevetve
botorkálnak be.
– Elkészültetek? Mehetünk? – kérdezi Beth.
Fölemelem a fejemet, és Echo merőn néz. Könnyek gyűltek a
szemébe, amitől mindjárt megszakad a szívem. Valami kaparja a
torkomat, próbálok nem törődni vele. Nem akarok tovább
beszélni erről. Nem akarok tovább agyalni rajta.
– Ja – felelem Bethnek. – Gyerünk!
 ECHO
A GPS ÚTMUTATÁSAI ALAPJÁN , amit Noah már
beprogramozott, mielőtt közöltem vele, mi újság Hunterrel,
jobbra fordulok egy világ végi kocsibehajtóra, és
megkönnyebbülten dőlök hátra az ülésen, amikor megpillantom
a több sorban parkoló kocsikat, a körös-körül csoportokba
verődve nyüzsgők árnyalakjait, és hátul a tábortüzet. Noah
mellettem, az anyósülésen az ajtónak támaszkodik. Olyan,
mintha minél messzebb akarna húzódni tőlem, és ha lenne nála
tégla, már falat is emelt volna.
Magányos, gyomorszorító érzés olyasvalaki mellett ülni, akit
szeretek, és tudomást sem vesz a létezésemről. Az elevenembe
hatol a tudat, hogy megbántottam Noah-t. Valahogy olyan,
mintha azt kérné tőlem, hogy válasszak közte és az álmaim
között, ami pedig így is, úgy is amputálással ér föl.
Óvatosan beállok egy szürke Jeep mellé, és abban a
másodpercben, ahogy parkoló fokozatba váltok, Noah kipattan a
kocsiból. Mintha kiszippantaná a szívemet a mellkasomból, és
éles sziklákon vonszolná.
– Hát ez jó mulatság volt – közli Beth a hátsó ülésről. A
mennyezetvilágítás halvány árnyékokat vet, ahogy kinyitja az
ajtót.
– Beth! – torkolja le Isaiah. Egy pillanatra csönd támad. –
Leszel szíves megvárni!
Túljátszottan mély sóhaj.
– Igenis, apuci!
– Komolyan beszélek.
– Tudom.
Ajtócsapódás, és Beth elindul Noah után, akit már elnyelt az
éjszaka sötétje.
– Legalább szálljunk ki a kocsiból, Echo! – unszol Isaiah.
 Kiszállok, ahogy ő is. A motorháztetőre rogyok, és átkarolom
magam, mintha máskülönben kihullanának a zsigereim. Mert ki
is hullanának. Mindenem kifordul a helyéből, és összegabalyodik.
A végemet járom. Esküszöm, hogy a végemet járom.
Isaiah könyöknyi távolságot hagy kettőnk között, amikor leül
mellém, és előrenyújtja a lábát.
– Mi a nyavalya piszkálja Noah csőrét?
Váratlanul kirobbanó keserű kacagásom engem is meglep, de
az már nem, hogy ég a szemem.
– Hunter. Tudod, a képzőművész srác, akinél itt dolgozom.
– A dilinyós leskelődő? Noah említette.
Noah természetesen csak a történet őt érintő részéről
tájékoztatta a haverjait.
– Nem leskelődő. Fantasztikus művész, akit mindenki csodál,
és tetszenek neki a festményeim.
Isaiah oldalra hajtja a fejét, mint aki azt várja, hogy még mi
tetszik a srácnak, mert ennyi nem elég a szemében, hogy
tisztázza Huntert. Megütögetem a mellemet.
– Az én festményeim. Az enyémek. Látja bennem a
tehetséget.
Isaiah nem reagál.
– Képzeld el, hogy hetekig melózol egy kocsin, aztán a világ
legmenőbb autós szakembere odapenderül hozzád, és azt
mondja: „Isaiah, ez bámulatos. Gyere, dolgozz a műhelyemben,
és lehetőséget kapsz, hogy egész életedben ezzel foglalkozz, és
rengeteg pénzt keress vele.”
Isaiah meghúzkodja a legalsó fülbevalóját.
– Mennyi pénzt?
A levegőbe lököm a kezemet.
– Minek strapálom magam?
– Higgadj le! Vágom, mit akarsz mondani. Szóval ez a Hunter
nevű csávó állást ajánlott neked?
– Fölkínálta, hogy egy évig nála tanuljak... itt, Coloradóban.
Isaiah két kézzel megdörgöli az arcát, és a karjára tetovált
tigris rángatózik a mozdulattól.
– Ugye, tudod, hogy Noah családtagnak tekint téged?
– Az öccsei jelentik neki a családot. Ahogy te és Beth is. Én
csak a csaja vagyok.
 – Te is tudod, hogy ez marhaság.
– Tényleg? – kérdezem, miközben a düh apró tüskéi özönlik
el a véremet. – Mert ha a családtagja lennék, erősen kétlem,
hogy úgy hagyna faképnél, mint az előbb. Inkább beszélni akarna
velem, veszekedne, győzködne, hogy találjunk ki valami
megoldást, vagy könyörögne, hogy menjek haza vele.
– Ez hiányzik neked? – Isaiah elgondolkozva tanulmányoz,
olyasformán, ahogy egy párduc leselkedik az ellenségére a sűrű
rengetegből. Borzongató a tekintete. – Hogy ő döntsön
helyetted?
Meghökkenek.
– Nem.
Én szeretnék dönteni... azt hiszem.
– A jóváhagyását igényled?
Azt. Bár hangosan nem felelek, Isaiah undorodva csóválja a
fejét, mintha kimondtam volna.
– Azt képzeled, hogy Noah el fog hagyni téged, mert az
álmaidat kergeted?
Lényem legmélyén határozottan nemleges a válasz, itt ez a
kétely, ez a makacs kétely...
– Mások is elhagytak.
– Ő nem olyan! – csattan föl Isaiah.
– Akkor olyannak tartottad, amikor megtudtad, hogy az anyja
rokonsága után kutakodik.
Isaiah szeménél rángatózik egy izom.
– Mondtam neked, hogy az az én baromságom. Nem az övé,
és nem is a tiéd.
Vállat vonok. Bocsánatot kellene kérnem, amiért ezt a
szemébe vágtam, de nem kérek, mert igaz.
– Te sem tagadhatod – folytatja Isaiah, mintha a legutóbbi
néhány mondat egyáltalán nem hangzott volna el –, hogy nem
könnyű egyből lenyelni mindazt, amit rázúdítottál.
Ebben van igazság.
– Hagyj neki ma este mozgásteret! Engedd, hogy kieressze
egy kicsit a gőzt, és mérget vehetsz rá, hogy helyrerakja az
agyát. Ez a párkapcsolati téma még újdonság neki. Ne mondj le
róla csak azért, mert emberből van.
A távolban többen kurjongatnak, mintha biztatnának valakit,
hogy tegyen meg valamit. Egyetértően bólogatok Isaiah szavaira,
de űrt hagynak a gyomromban. Egy autó áll meg mellettünk, és
elhallgatunk, miközben öten bukdácsolnak ki egy kis limuzinból.
Egy lány azonnal abbahagyja a nevetést, amint észreveszi
Isaiah-t, azután újra elmosolyodik, és úgy vizsgálgat engem,
mintha éppen ki akarnék kezdeni a pasijával, de tudná, hogy
labdába sem rúghatok a srácnál.
Isaiah megmerevedik. Banyek, veszélyt szimatol.
A társaság tagjai továbbhaladnak a buli irányába.
– Mi volt ez? – kérdezem, miután eléggé eltávolodnak.
– Micsoda?
– Hát ez – intek a csoport felé. – A lány furcsán nézett ránk,
aztán te egészen feszült lettél.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Tudja, csak nem kotyogja ki.
– Meg kéne keresned Betht – mondom.
Átkarolja a nyakamat, erősen emlékeztet arra, ahogyan Aires
bánt velem.
– Ma este velem és Bethszel fogsz lógni.
– Azt mondtad, hagyjak Noah-nak mozgásteret.
Isaiah elvezet a tömegtől.
– Noah ismer néhány embert a munkahelyéről. Bulikban
egyébként is mindig talál valakit, akivel lóghat. Te meg én
bedobunk pár sört, és elpesztrálgatjuk Betht, ha majd betép. Jól
mulatunk.
Fölhorkanok.
– Marha jól.
– Két sör, és jobb kedvre derülsz. Mellesleg Noah egy órán
belül atomrészegre issza magát, átmegy szánalmasba, és csúszni-
mászni fog előtted, amiért idiótáskodott veled.
Egyfelől sajnálom, mert nem így fog történni. Másfelől tiszta
szívből kívánom, hogy így történjen.
NOAH

A SZÁMHOZ EMELEM A MŰANYAG POHARAT , és a szemem

sarkából Echóra sandítok. Egy ugyanolyan piros poharat
dédelget a keze között, még mindig azt, amit azóta őriz, hogy a
tűz közelében letelepedett. Ha miattam aggódik, hát baromi
ügyesen titkolja.
Isaiah időről időre megnevetteti. Beth jóvoltából inkább
lehorgasztja a fejét, de konok érdeklődést mutat az iránt a tetves
tábortűz iránt.
Egy órája érkeztünk, mostanára már el kellett volna áznom.
Akkor elzsibbadnék, magával ragadna a szesz vagy a fű, amivel
számtalanszor megkínáltak. Ehelyett hányinger gyötri a
gyomromat. Hiába fontolgatom sokadik alkalommal, hogy
visszazüllök a régi életembe, a tekintetem Echóra téved, és nem
bírom átlépni a határt. Különbet érdemel nálam, de azt hiszem,
ezt ő is tudja.
Hamarosan elhagy.
Egy évre.
Azután örökre.
Echo végre fölnéz, és óvatosan felém pillant. Elfordulok, ismét
azokra összpontosítom a figyelmemet, akikkel együtt dolgozom a
Malt and Burgerben. Valaki benyögi a disznó viccük csattanóját,
és egyedül én nem nevetek. A belsőm semmivé foszlott.
Echo egyszer azt mondta, könnyebb visszamenni, mint előre.
Igaza volt. A mérgelődés kurvára sokkal jobb, mint a kínlódás.
– Az a vörös a csajod, mi? A jó kislány – siklik mellém Mia,
akár a kígyó a magasra nőtt fűben.
– Eljött.
– És nem veled lóg. – Mia szeme üvegesen csillog, és egy
szélrohamtól nekem tántorodik. – A tetkós haverodra
emlékeztem. Majdnem megmondtam a csajnak, hogy tavaly
nyáron szétkeféltük egymás agyát, mert fogadni mernék, hogy
te hallgattál róla. Húsz dollárba, hogy az igazság véget vetne
ennek a kudarcra ítélt kapcsolatnak.
Jó adag adrenalin és düh tolul az ereimbe.
– Mit műveltél, Mia?
– Semmit, de kellett volna. A fiúm ugyanezt csinálta – mutat
Echóra, és lehúzom a kezét, nehogy Echo kiszúrja, de Echo pont
abban a pillanatban sandít felénk, amikor Mia kezéhez érek. –
Miután elkezdett a sulira koncentrálni, és megunt engem.
Elvittem egy buliba, és tökre lelombozódott. Egyszer csak olyan
képet vágott...
Könnyek csillannak meg Mia szempilláján, és az alsó ajka
remeg. Nabazmeg. Az érzelgős fajta részegek közé tartozik.
– Látszott, hogy undorodik tőlem...
Újra lecsekkolom Echót, aki éppen a földre loccsantja az itala
maradékát. Azután föláll, és lesöprögeti a füvet a hátsójáról. A
kocsikhoz indul, és megbénul a szívem. Beth egy csapásra
megelevenedik, és Echo nevét kiáltja. Echo tétovázik, azután
leguggol Beth mellé. Legalább ötven betépett srác akad itt, és
semmi szükség rá, hogy a csajom egyedül legyen.
– Na mi az, most már érdekel Echo? – kérdezi mellettem
Isaiah.
– Kopj le! – szól rá nehezen forgó nyelvvel Mia. – Az a lány
nem hozzá való. Most ér véget köztük az egész, és egyikük sem
hajlandó bevallani magának. Pedig ott a jel. Ott az utolsó jel.
– Miféle jel?
Úgy meredek rá, mintha a világ legfontosabb válaszát
tartogatná, Isaiah meg úgy fixírozza, mint valami fenyegető
veszedelmet.
– Emlékszel rám? – kérdezi Mia alamuszi mosollyal Isaiah-
tól, elengedve a füle mellett a saját kérdésemet.
– Magánbeszélgetést folytatok a haverommal – feleli Isaiah.
Mia fölnyerít, és az erdőszélre mutat.
– Odamegyek rosszalkodni, hogy jól érezzem magam. Gyere
utánam, Noah, ha választ akarsz kapni arra a kérdésre.
Nagy dérrel-dúrral átfurakodik egy csevegő társaságon, és
eltűnik. Hátrapillantok Echóra, aki még mindig Bethszel
beszélget.
 – Nem kéne egyedül hagyni – morgom.
– Nem, tényleg nem kéne. Odavonszolhatnád a habtestedet
hozzá, hogy előadd a lehengerlő udvarlós műsorodat, amiben
elvileg olyan nagy vagy. És ha már ott tartunk, hogy mit kéne és
mit nem kéne tenni, kurvára nem kéne azzal a bigével
csacsognod, akivel tavaly dugtál.
Isaiah kihúzza magát, és leszegi az állát. Dögöljek meg, ha nem
arra készül, hogy Echo becsületéért elszenvedjen egy pofán
vágást.
– Echo tud Miáról? – kérdezem.
– Ez izgat? Hogy tud vagy nem tud egy korábbi numerádról?
– Mia szállt rám, nem fordítva. Azért kérdezem, mert nem
szeretném megbántani Echót. Azt hiszi, több mint ezerötszáz
kilométer választ el minden rohadt hibától, amit valaha is
elkövettem. Eddigi élete egyetlen rövid időszakában nem kellett
azon tűnődve kilépnie az utcára, hogy nem fogom-e fölszedni az
első csajt, aki mellett elmegyünk.
– Ez igazán nemes, Noah, de most rohadtul nem a múltbeli
bűnlajstromodtól szenved. Húzd oda a beledet, és takarítsd el a
rumlit, amit csináltál!
– De hát el akar hagyni!
– Téged? Pont arra vár, hogy összevakard magad.
Közelebb lépek Isaiah-hoz.
– Az a szemétláda Hunter az egész világot kínálja neki! Én mit
adhatok? Szart se. Semmim sincsen.
A bicepszembe böki az ujját.
– Úgy néz rád, mintha te lennél az egész világmindenség! Ölni
tudnék, hogy egy szemernyit kapjak Bethtől abból, amit te
Echótól kapsz. Ébredj már föl a picsába!
Ököllel verem a mellemet, és eljátszom a fájdalmat, mintha
kést szúrnának belém.
– Echo elhagy engem.
– Nem, öregem. Éppen te hagyod el őt – sziszegi Isaiah. –
Szedd össze magad, mert tényleg odébb fog állni.
Elfordul tőlem, Beth felé meg az én csajom felé indul. A
közeledtére Echo fölemeli a fejét, a tekintete Isaiah-ról énrám
téved. Árnyékként sötétlik az arcán a fájdalom, amire Isaiah
utalt.
 Három hónappal ezelőtt egy kórházi ambulancián tartottam a
karomban, ott ígértem meg neki, hogy soha nem fogom cserben
hagyni. Tegnapelőtt este újra ugyanezt ígértem. Most pedig
terítéken a kérdés, amiről sosem hittem volna, hogy fölteszi
nekem, és az az igazság, hogy nem tudom, dönthetek-e úgy, hogy
egy évig itt éljek Echóval... lemondjak az egyetemi
ösztöndíjamról... lemondjak a testvéreimmel való kapcsolattartás
lehetőségéről.
Bazmeg... igenis tudom, mit feleljek. Nem. Ha ő Coloradói
választja, én Kentuckyt fogom választani, azután mindketten
kikötünk egy hosszú távú párkapcsolat mellett. Az önmagában is
elég durva lesz, nem kell hozzá a mázsás súlyként rám nehezedő
kétség, a tépelődés, hogy vajon Echo most hátat fordít-e a közös
életünknek.
Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Echo a kedvemért
Kentuckyt válassza, és ezt nem engedhetem – különösen akkor
nem, ha Miának van igaza. Lehetséges, hogy Echóval leszálló
ágba értünk, és az elkerülhetetlen ellen hadakozunk. Ha
fölvonszolom őt magammal egy csúszós sárhegyre, az a
karrierjébe kerülhet.
Ujjaimmal végigszántok a hajamon, megszakítom a
szemkontaktust Echóval, és Mia keresésére indulok.
 ECHO
NOAH ELSZAKÍTJA T ŐLEM A T EKINTETÉT, és ez olyan, mintha a
szívemet szakítaná ketté. A mellkasomra szorítom a kezemet,
mintha ez megszüntethetné a fájdalmat. Szédítő émelygés söpör
végig rajtam, de ennél is rosszabb, hogy Noah éppen ahhoz a
lányhoz tart, akivel ma este beszélgetett, akinek megfogta a
kezét.
Zavarodottan és öklendezéssel küszködve perdülök a kocsi
irányába. Isaiah lép elém.
– Hát te hová mész? – kérdezi.
– Nem maradok itt tovább. – A gondolataim csaponganak,
ahogy próbálom kiokoskodni, miként juthatnék anélkül vissza a
szállodába, hogy itt kellene hagynom Isaiah-t, Betht és Noah-t. –
Nem maradok itt. Nem bírok maradni. Egyszerűen... muszáj
elmennem.
A hosszas gyaloglás talán még sötétben és egy szál magamban
is jót tesz, de ha akár csak egy perccel tovább ácsorgók,
megbolondulok. Kényszeredetten vihogok – lehet, hogy kezd
kitörni rajtam a hisztéria? Egyszer már bekattantam, és akkor
Noah segített észhez térnem. Fura, milyen változásokat produkál
az élet.
Ahogy lépkedek, Isaiah besorol mellém.
– Hadd szóljak Noah-nak, és együtt megyünk el.
Egy sört ittam, egyetlenegy sört, de már attól is hülyének
érzem magam, teljesen szétestem.
– Ő bulizni szeretne, Isaiah, én meg már mennék, úgyhogy
gyalogolok vagy taxit hívok, vagy valami, de nem tudok itt
maradni. – Kirántom a slusszkulcsomat a zsebemből, és
meglóbálom. – Tessék, fogd, és hadd menjek!
Mivel hülye lepke módjára a pusztító lángokhoz vonzódom,
hátrasandítok, és látom, hogy Noah alakja beleszürkül a
sötétségbe.
Megremegek. A gyomromban ólomgolyóvá formálódó
rettenet és Noah járása egyaránt arra emlékeztet, ahogyan Aires
elhagyott. Amikor legutoljára így láttam elmenni Noah-t,
utánaszaladtam, ezúttal azonban... a fájdalom még mélyebben
hasít belém, tátongó űrt hagy bennem.
– A lány után ment – csattanok föl.
Ahogy anyu a művészetet választotta, ahogy apu Ashley-t
választotta, ahogy...
Isaiah integet, hogy egy percre őrá figyeljek.
– Ez nem az, aminek gondolod.
– Akkor mégis micsoda? – ordítok rá.
Noah szeretkezett velem. Szeretkezett velem, és most egy
másik lány után szalad.
Isaiah a nyakát ropogtatja.
– Ígérd meg, hogy itt maradsz! Tartsd szemmel Betht, én
hozom Noah-t, és mehetünk.
Karba teszem a kezemet, de a testbeszéd nyilvánvalóan nem
elég Isaiah-nak.
– Ígérd meg, Echo!
Hát jó...
– Megígérem.
– Egy tapodtat se mozdulj innét! – mutat a lábamnál a földre.
– Ne komplikáld az életemet!
Miután nem szólok többet, Isaiah elvonul, hogy megkeresse
Noah-t. Libabőrös a karom, mintha valami borzalom küszöbén
állnék. Könyörgök, hadd legyen Noah az a férfi, akinek hiszem
őt, mert szeretem, és ha nem az, abba belepusztulok.
Beth csámborog hozzám, pedig pont az hiányzik legkevésbé,
hogy Pinokkió pokolra való tücske lelkizzen nekem.
– Ne most!
– Szeret téged – mondja.
Fölkapom a fejem.
– Micsoda?
– Noah. Szeret téged.
Erőlködöm, hogy a tűz fényében megnézzem magamnak, és
nem véreres a szeme. Nem imbolyog, és őszintén szólva, csak
másfél sört láttam meginni. Lehet, hogy süketel de nincs
berúgva.
– Tudom – felelem.
Vállat von.
– Hát, ez a legtöbb, ami lányos műsorból telik tőlem.
Lekuporodom a földre, és tenyerembe temetem az arcomat. Ha
Beth igyekszik kedveskedni nekem, akkor tutira itt a világvége.
NOAH

ÁTVÁGOK A DOMBON MIA UTÁN , és megtorpanok, amikor

észreveszem, hogy oldalt egy csomó autó parkol. Földút vezet
valahová a távolba. A bulin összeverődött sokaság alapján
logikus, hogy hátsó úton is megközelíthető ez a hely.
Mia előrenyújt valami kulcsot, és fölvillan egy Mercedes
fényszórója. Egy Mercedesé. Mi a francot csinál Mia, hogy
Mercedesszel jár? Balra tántorodik, és beveri a combját a kocsi
elejébe. Beszeszelt, és még csak az kéne, hogy volánhoz üljön.
– Azt hittem, másokkal jöttél ide.
Elkapom az ajtót, és nem engedem, hogy becsukja.
– Noah! – végighúzza a kezét a vezetőülés huzatán. –
Bőrkárpit. Vadiúj élmény lesz kettőnknek.
– Azt lesheted.
Eltakarja a szemét, mert autók jönnek a hátsó úton, és
megállnak. – Mikor fér végre abba a csökönyös fejedbe, hogy
nem passzoltok össze azzal a csajjal? És hogy válaszoljak az előbbi
kérdésedre, egyedül furikáztam ide, azután másokkal együtt
mentem el, hogy megvegyem – pattintja ki a kesztyűtartót, és
fölmutat egy tablettákkal teli zacskót – ezt!
– Mi az utolsó jel? – faggatom.
Kicsusszan az autóból, és csípőjével csukja be az ajtót. Más
kocsiajtók is becsukódnak, és viszket a nyakam, az ösztöneim azt
súgják, csekkoljam le a környéket, nincs-e valami veszély, de
nem mozdulhatok innét. Nem, mert ez a lány tud valamit rólam
meg Echóról, ami megakadályozhatja, hogy végleg tönkremenjen
minden.
A kocsinak támaszkodik, és kihívóan legelteti a szemét a
mellkasomon, azután lejjebb siklik a tekintete az ágyékomra.
– Mássz be velem a hátsó ülésre, ott majd megmondom.
 – A jel. Mi volt az utolsó jel, mielőtt vége szakadt a
kapcsolatodnak a pasiddal?
Közelebb lép hozzám, a ruhája az enyémhez súrlódik. Fű
édeskés illata és szesz kesernyéssége üti meg az orromat.
– Tépj be velem!
Kirántom a zacskót a kezéből.
– Echo az életem. Az életem. Szeretem őt. Ha bármi módon
boldoggá tehetem... ha megmenthetem azt, ami kialakult kettőnk
között... én megteszem, úgyhogy áruld el, mi a franc az!
Hirtelen vakító fény vetül ránk, és fölrántom a karomat,
ahogy próbálom kivenni, ki a rosseb világít elemlámpával a
szemünkbe.
– Mit szorongatsz a kezedben, fiam?
Begörcsöl a gyomrom, és halkan elkáromkodom magam.
– Nem az enyém.
– Hát akkor kié?
A fickó továbbra is ránk irányítja a fényt, ahogy közeledik
felénk. Sötét egyenruháján megcsillan a kibaszott seriffhivatali
jelvény. Bazmeg. Nabazmeg! A nejlonzacskó virít a kezemben, és
kurvára nincs mit mondanom, ami eltüntethetné ezt a helyzetet.
Miára meredek, ő meg lesüti a szemét. Hiába mondom el az
igazságot. Engem kaptak el a cuccal a kezemben. Pánikkal
vegyes düh kezd lüktetni az ereimben. Echo nem láthatja ezt.
Nem szabad megtudnia.
– Mindketten kezet tarkóra! – utasít bennünket egy test
nélküli hang.
Valahogy álomszerűvé válik a világ, miközben a kezemet
mozgatom. Hónapok óta nem nyúltam droghoz, és most
kábszerbirtoklásért tartóztatnak le.
A zsaru a szemével lyukat éget az agyamba, miközben elmarja
tőlem a zacskót. Odalöki az elemlámpát tartó fickónak.
– Gondolom, nem receptre kaptad.
Kétujjnyival alacsonyabb nálam, és vékonydongájú. A jobb
lábfejem az erdőszél felé fordul, és dögöljek meg, ha ez a
sasszemű nem szúrja ki. Azonnal a csípőjére szíjazott stukkerhez
lendül a keze.
– Ne próbálkozz!
Ez félreértés. Kurva nagy félreértés, és nem tudom, hogy
csináljam vissza, hogy hozzam rendbe.
Izzadság gyöngyözik a homlokomon. Echóval kellett volna
maradnom. Elmozdulnom sem lett volna szabad mellőle. Sőt,
egyáltalán nem lett volna szabad eljönnöm ebbe a buliba. Mia
rászedett, és bedőltem neki. A fél tökömet levágatnám, hogy a
hotelszobában ülhessek Echóval, és életem fogytáig akármilyen
dögunalmas filmet nézzek.
Ezt elbaltáztam. Ég a torkom. Az egészet jól elbaltáztam.
A zsaru Miát méregeti.
– Vásárolni jöttél?
Az agyamban szélsebesen rajzanak a gondolatok. Ez a
tablettamennyiség már bűncselekménnyel határos, de ha
üzérkedési szándékkal is súlyosbítjuk, akkor börtön néz ki
nekem.
Mia egész testében remegve, tágra nyílt szemmel néz rám.
– Ezt majd én elintézem, Noah. Maradj csöndben, én majd
elintézem.
– Mozgás a kocsihoz! – A zsaru Mia felé rándítja az állát, hogy
ő is menjen. – Mind a ketten! Kezeket a motorháztetőre!
– Bazmeg! – dünnyögöm, és két kézzel a Mercedes hideg
acéllemezére csapok. Kalapál a szívem, és a torkomba tolul az
epe. A zsaru végigmotoz, előbb a lábamnál, fegyvert keres, és
bármi mást, ami rács mögé juttathat.
Echo. Az öcséim. Az egész rohadt élet, amit teremteni
próbáltam – egyetlen rossz döntéssel mind oda lett. Mert nem az
után mentem, aki után kellett volna. Lehorgasztom a fejemet,
amikor a zsaru előrántja az öngyújtót, amit azért hordok
magammal, hogy esténként tüzet rakjak Echónak, és valami
különös fájdalom a szememben arra kényszerít, hogy
behunyjam.
Most el fogom veszíteni őt. Kurvára végleg elveszítem.
– Mi a nyavalya folyik itt? – hallatszik Isaiah bepöccent
hangja, és a mellettem álló zsaru a sötétség felé lendíti a
lámpafényt.
– Megállj! – pattan a képbe a másik zsaru, egy benga állat,
miközben újabb járőrkocsi száguld felénk vakító reflektorfénnyel.
Isaiah leszarja, mit ugatnak neki, ahogy teljes csibészdíszben
közeledik. Mindkét zsarunak rángatózik a keze, az új jövevény
pedig kiugrik a járőrkocsiból, és máris a pisztolyához kap.
– Maradj ki ebből, Isaiah! – kiáltom. Erre megáll, ahogy az én
szívverésem is, amíg a láthatárt fürkészem Echo után. – Ne
hagyd, hogy Echo így lásson!
A zsaru olyan durván csavarja meg a csuklómat, hogy
fájdalom nyilall a karomba, de ellenállás nélkül tűröm, hogy
rácsattintsa a bilincset. A fém a bőrömbe váj, be is csípi. Ez még
semmi. Hallottam ezt-azt a bíróságról. Ott még láncra is vernek.
– Ne hagyd, hogy így lásson! – kiáltom ismét, és Isaiah kurta
bólintással jelzi egyetértését. – Vigyázz rá!
– Ha addig élek is.
Az ígéret Isaiah-nál nem üres szó. Vérszerződés.
A zsaru a bicepszemnél fogva lökdös előre, miközben a
rendőrségi járőrautó hátsó üléséhez tartunk. A tisztás túloldalán
más összekötött kezűeket is látok. A balhé, amibe csöppentem,
egyre durvábbnak tűnik. Ez nagyszabású rajtaütés, jól kitervelt
lebuktatás. Nabazmeg.
Egy zsaru Isaiah-hoz csámpázik, aki föltartja a kezét.
– Nézegethet, amennyit akar, ember. Tiszta vagyok.
Remélhetőleg Beth is az. Gondolatban noszogatom a zsarut,
hogy siessen. Szeretném Isaiah-t távol tudni innen, újra Echo
mellett, mielőtt az keresni kezdené őt. Mielőtt megtalálna
engem.
– Noah? – szólít valamivel távolabbról Echo bizonytalan
hangja. Megrázkódom a fájdalomtól, mintha egy földmozgás
utórengése érne, és hátraperdülök. Echo Bethszel az oldalán a
meredek emelkedő tetején áll, úgy mered le rám, mintha lidérces
álmot látna. Csalódott, elgyötört arca... basszus, ez
megsemmisítően hat.
– Gyerünk!
A zsaru durvábban a bőrömbe mélyeszti az ujjait, ahogy
taszigál.
– Noah!
Echo lerobog a dombról, Beth meg üldözőbe veszi, hangosan
szólongatja, kiabál neki, hogy várja meg. Végül elkapja Echo
kezét, és visszarántva megállítja.
– Noah!
Echo kétségbeesett, elcsukló hangjától majdnem térdre
rogyok.
– Vidd el innét! – ordítom Bethnek.
A zsaru a tenyerével lenyomja a fejemet, és betuszkol a
járőrkocsi hátsó ülésére.
Beth szorongatja Echo kezét, megpróbál elé lépni, de Echo
kapálózik, hogy kiszabadítsa magát. Belehalok, hogy végig kell
néznem Echo kétségbeesését, ahogy szembesül ezzel a siralmas
helyzettel.
A zsaru becsukja az ajtót, én pedig az ülés háttámlájához
csapom a tarkómat. A rohadt életbe. Hogy csinálhattam ekkora
baromságot? Hogy tehettem ilyet Echóval? Szaporán pislogok,
próbálok megálljt parancsolni a szememet égető nedvességnek.
Echo arcán már patakzanak a könnyek, Isaiah most zárja el az
útját. Mindketten vadul hadonásznak, és az autóban fülsiketítő a
csönd. Echo ajka egyfolytában mozog, könyörög Isaiah-nak, és
közben felém mutogat.
Isaiah végre befejezi a shakespeare-i tragédiát, derékon
ragadja Echót, és félig tolja, félig cipeli a domb túlsó oldalára.
Erőnek erejével elfordulok a jelenettől, ahogy Echo szembeszegül
vele – rúgkapál, hogy rákényszerítse az akaratát, de Isaiah azt
teszi, amire kértem. Megmenti őt tőlem.
Egy zsaru helyezkedik el a vezetőülésen, és megrázza a
kezében tartott tárcámat.
– Messzire keveredtünk otthonról?
Otthon.
Négy évvel ezelőtt volt két szülőm, aki szeretett engem, és
két öcsém, aki rajongott értem.
Otthon.
Az elmúlt esztendőben egy családi ház csupasz betonfalú
pincéjében laktam a két legjobb haverommal.
Otthon.
Azért jöttem Vailbe, hogy összeköttetést keressek a
rokonaimmal, olyanokkal, akikhez közöm van.
Otthon.
Tegnapelőtt este az a lány, aki szerelmes belém, nekem adott
mindent, amit adhatott. Nemcsak a testét, hanem a szívét is.
Otthon.
A rendőrautó hátsó üléséről figyelem, ahogy Isaiah elvonszolja
Echót – soha életemben nem keveredtem messzebbre otthonról.
 ECHO
NOAH-T KÁBÍTÓSZER-BIRTOKLÁSÉRT T ARTÓZTATTÁK LE.
Birtoklásért, és szóba került üzérkedés is, de a rendőrőrs
eligazító tisztje elég ködösen fogalmazott.
A helyiség poros-koszos-mocskos várórésze nem nagyobb egy
gardróbfülkénél. Beth fölhúzott térddel ül egy karosszéken,
Isaiah pedig figyeli, ahogy föl-alá járkálok, ő maga meg karba tett
kézzel áll, a falnak támaszkodik.
– Noah-nak soha nem jutna eszébe üzérkedni – jelentem ki.
Egy pillanatra szembenézek Isaiah-val, sarkon fordulok, és
elindulok a vele ellentétes irányba.
– Az biztos – ért egyet.
A zsigereimet mardosó kétely mégis arra késztet, hogy
gyorsabb léptekkel haladjak oda-vissza végig a széksor előtt.
– De ugye tényleg nem csinálna ilyet?
– Ha Noah drogot árulna, akkor tutira nem parázna örökké a
pénz miatt, és pláne nem sütne hamburgert – jegyzi meg Beth.
Hát persze hogy nem. Hát persze hogy nem. Úgy
megrángatom egy göndör fürtömet, hogy megfájdul a töve,
bepipulok magamra, amiért megingott a hitem.
– A kábítószer nem az esete, Echo.
Isaiah határozott hangja a széksor közepénél megtorpanásra
késztet, és szembefordulok vele.
– Füvezett.
Nem tudom, miért mondtam ezt, de igaz, és a szavak
megkeserednek a számban.
– Ma este nem – feleli Isaiah.
Éjjel három van. A gondolataim elkalandoznak a
kimerültségtől. A látóterem széle homályos, az izmaim úgy
mozognak, mintha iszapban gázolnék. Egy világos gondolattól
azonban egész testem görcsbe rándul: olyan sráccal járok, akit
letartóztattak kábítószer-tulajdonlásért.
Csakhogy Noah nem drogozik. Múlt télen abbahagyta, és
azóta nem fogyasztott ilyesmit, bár sosem kérdeztem, leszokott-
e, mert feltételeztem, hogy le. Most ez az egész összezavarodik,
és maga alá temet, és...
– Ez nem a saját drogja volt – nyomul be teljes lelki
összeomlásomba Isaiah. – Le-legurít néhány sört, de hónapok
óta nem láttam droghoz nyúlni. Tiszta. Te is tudod. Én is tudom.
– Igen, tudom – rebegem, de ez a rettenet a földre sújt, és
emiatt ismét mélységesen elbizonytalanodom. Pedig épp ez az,
amit egyfolytában elkerülni igyekszem. – Mit keresett annál a
lánynál?
– Ne menjünk be ebbe az utcába! – figyelmeztet Isaiah.
Már nyitom a számat, hogy válaszoljak, de Isaiah nem ad rá
lehetőséget.
– Komolyan beszélek! Noah szeret téged, és kész. Úgyhogy ne
erőltesd ezt!
– Nem is akartam.
Hármat pislogok.
– Tényleg szarul menne neked a póker – kuncog Isaiah, és
félig-meddig én is elmosolyodom, de csak egy pillanatra.
– Most mihez kezdünk? – kérdezem, mert új nekem ez a
helyzet, és az a gyomorszorító sejtés motoszkál bennem, ami
arról tájékoztat, hogy Bethnek vagy Isaiah-nak nem teljesen új.
Hosszan egymásra néznek, és Beth mély lélegzetet vesz.
– Össze kell szednünk az óvadékot.
Olyan sokáig dörzsölgetem a szememet, hogy megfájdul. Jaj,
édes istenem, óvadékot.
– Mennyit?
– Amilyen vádakról beszélnek... – Isaiah a tarkóját
dörzsölgeti, én meg legszívesebben lelőném magam. – Pár ezerre
tippelek.
Úgy érzem magam, mint egy léggömb, amit levágtak a
madzagjáról, most pedig kiengedik belőle a levegőt. A Beth
melletti székre rogyok.
– Nektek mennyitek van? Mert nekem nem valami sok.
Beth a csuklómra teszi a kezét, és a baráti gesztus úgy
megrendít, mintha áramütés ért volna. Totál ledöbbenve
meredek rá. Kék szeme csupa szomorúság.
– Isaiah meg én örülünk, ha össze tudunk dobni ötven dollárt
– feleli.
Mintha fölhasították volna a lelkemet. Noah ártatlan ebben a
dologban. Behunyom a szememet. Biztos, hogy ártatlan. A férfi,
akit szeretek... a férfi, akivel szeretkeztem... ő semmiképpen
nem tesz ilyet velem. Nem bánt meg szándékosan.
A homlokom közepéről lassú, gyötrelmes lüktetés indul el, és
megmasszírozom a halántékomat, azt remélve, így elűzöm a
fájdalmat és ezt az egész éjszakát, de az élet soha nem ilyen
egyszerű.
Leintem őket.
– Ezt nekem kell megoldanom.
– Micsoda? – kérdezi Isaiah.
Mély lélegzetet veszek, de még mindig reszketek a
gondolattól.
– Telefonálnom kell. Csak pár pillanatra hagyjatok kimenni,
jó?
Isaiah jobbra rántja a fejét, mintha azt mondaná, nem csípi a
dolgot, mégis hozzájárulását adja.
– Maradj az ajtónál, hogy láthassunk!
Bólintok, azután kilépek az éjszakába. Köd száll és táncol a
levegőben, didergek, hogy a hidegtől-e, vagy inkább a helyzettől,
nem tudom, de igyekszem nem agyonelemezni. Ez most nem
énrólam szól, és nem is arról, hogyan fogja ez a telefonhívás
agyoncsapni a törékeny kapcsolatot, aminek az építgetésével
már hónapokat töltöttem. Ez Noah-ról szól.
A mobilom még soha nem érződött ilyen súlyosnak, se a
billentyűi ennyire nehezen nyomkodhatónak. Ez még az időzóna-
eltéréssel együtt is telefonos ébresztő lesz. Nemkívánatos.
Valljuk be: előre megmondták nekem, hogy szerintük ez várható.
Éveken át sóvárogtam apám elismerésére. Éveken át
föláldoztam a boldogságomat, csakhogy megfeleljek neki. Amikor
Noah-val eljöttem Kentuckyból, az egyik első igazi, határozott
lépést tettem az önállósodás felé. Országjárásom hetei során úgy
éreztem, apám fenntartásai enyhülnek, már inkább mellettem
áll, mint velem szemben, de ez most a legteljesebb rosszallást és
haragot fogja kiváltani belőle.
 Nagyot nyelek, amint a telefon kicseng. A második
csengetésnél megköszörülöm a torkomat.
– Echo? – Apám álomittas hangja egyszersmind csupa
aggodalom. – Mi a baj?
– Velem semmi, de... – Mély lélegzetet veszek, mielőtt
levetem magam a sziklapárkányról. – Noah miatt szükségem
van a segítségedre.
NOAH

FEJEMET A KEZEMBE T ÁMASZTVA ÜLÖK a hideg fémpriccsen, és

számba veszem a kétmillió dolgot, amit nemcsak az elmúlt
huszonnégy órában, de az elmúlt hét folyamán csesztem el.
Rögzítették az ujjlenyomataimat, lefényképeztek, bűnügyi
nyilvántartásba vettek. Rabosítottak. Pedig mindenem megvolt.
Mindenem. Isaiah megmondta, merre menjek, és mivel
bekattant az a hülye agyam, az ellenkező irányba rohantam.
Szeretkeztünk. A karomban tartottam Echót, és annyira
rettegtem az elvesztésétől, hogy szanaszét vertem kettőnk
között mindent.
– Apám ki fog borulni! – A zárkában mellettem álló,
pattanásos képű srácnak potyognak a könnyei, és másodpercek
választják el attól, hogy a légterünkön osztozó rosszarcú alakok
seggbe rúgják. – Most mit mondjak neki?
– Valaki lépjen már a lepcses szájára! – kurjantja a másik
oldalról egy kakastaréjos. Húszan osztozunk a jókora fogdacellán,
amit a ketrecbe zárandó magamfajta lényeknek alakítottak ki.
– Szánjatok le róla!
Kevesebb mint öt másodperc alatt lenyomom
szemszkanderben a punkséróst. Mindent elcsesztem Echóval, és
most kurvára senkinek sem ajánlom, hogy kikezdjen velem. A
fortyogó vulkánnal.
– Köszö... – kezdené a kipattogzott ábrázatú, de
félbeszakítom.
– Tedd le a segged! – mordulok rá.
– Apám...
– Zabos lesz, ha arra jön ide, hogy hullazsákban vihet haza.
Úgyhogy dugulj el!
A srác velem egyidős, igazából néhány évvel öregebb is, de
még nem nőtt be a feje lágya. Az itteniek zömét a buliról
gyűjtötték be. A jó ég tudja, hogy ezt a gyereket üzérkedésért,
birtoklásért vagy agyatlanságért vették őrizetbe, és a faszom se
fogja megkérdezni.
Lerogy mellém a priccsre.
– Apám nem fogja tovább fizetni a tandíjamat.
Olyan erővel vágom a fejem a kohósalak falba, hogy a
fájdalom pókhálóként szövi be az agyamat. Nabazmeg – a tandíj.
Kizárólag a gyámügynek köszönhetem, hogy járhatok
egyetemre. Nyilatkozatot írattak alá velem, miszerint a pénz
elfogadásával tudomásul veszem, hogy nem keveredhetek bajba.
Na most tényleg bajba keveredtem.
Ezerötszáz kilométerrel odébb történik valami, ami kihat a
tanulmányaimra... a jövőmre és – összeszorul a torkom – az
öcséimre. Carrie és Joe két évig távol tartották őket tőlem, mert
úgy vélték, rossz hatást gyakorolok rájuk. Ez most nem
vélemény – ez egyértelmű tény.
Vak düh árad szét a véremben, és fölpattanok, keresek
valamit, amibe ököllel belevághatok, valakit, akit hibáztathatok,
mert az igazság az, hogy én tettem tönkre az életemet, csak nem
tudok szembenézni vele.
Föl-alá mászkálok, és két kézzel végigszántok a hajamon. Ég a
tüdőm, a torkom, úgy érzem magam, mint egy rohadt
kuktafazék a felrobbanás küszöbén.
Előttem egy üres falszakasz. Az öklöm előre-hátra lendül,
mintha mindjárt neki akarnék esni a kohósalaknak...
– Hutchins, Noah! – szólít egy zsaru. – Gyerünk!
A halk zsongás elnémul, ahogy kinyílik a cella tolóajtaja.
Mintha a többiek arra számítanának, hogy abban a pillanatban,
amint kilépek, holtan esek össze. Félig-meddig magam is arra
számítok.
Várom, hogy a rohadék újra megbilincseljen, de nem teszi. Az
ujját begörbítve hív, hogy menjek utána. Két lépéssel lemaradva
követem, és a biztonság kedvéért hátra-hátrasandítok. Előbb
kulccsal, majd kártyával kioldja a páncélajtó dupla zárát, kilép
rajta, azután én is.
Eláll a lélegzetem. Alig másfél méterre Echo húzogatja az ujjait
a forradásain. Az ajtó becsukódik mögöttem, a zsarura szegezem
a tekintetemet.
 – Mi a helyzet?
Echo fölkapja a fejét, és egymás szemébe nézünk. Közben
Beth és Isaiah úgy vizsgálgatnak, mint egy tetves kísértetet, aki
most tért vissza a túlvilágról.
– Ejtették a vádakat. A barátnőjével mindketten szabadok.
A barátnőmmel. Echo a homlokát ráncolja, én meg
összeszorítom a szemhéjamat. A barátnőmmel.
– Echo...
Újabb kattanás, és hideg léghuzat csapja meg a hátamat,
ahogy mögöttem ismét kinyílik az ajtó. Echo odanéz, és az
ismerős bepöccent gesztussal fölszegi az állát.
Mia sápadtan lép mellém, és először fordul elő, hogy
megszeppentnek tűnik.
– Azt hiszem, elég lesz egy köszönöm – dünnyögi.
– Miből gondolták, hogy ő a barátnőd? – firtatja Echo.
Maroknyian tartózkodnak a váróban, a golyóálló üvegablak
mögött ülő eligazító tisztet is beleértve, és egytől egyig engem
néznek, magyarázatot várnak.
– Onnan, hogy azt mondtam nekik – válaszol helyettem Mia,
és összezsugorodik a gyomrom. – Meg apámnak is, amikor
kértem, hogy járjon közben értünk.
Echo szeme hol rám, hol Miára villan.
– Nem arról van szó – kezdem.
– Akkor miért mondta? Miért akarna segíteni neked? – Echo
hangja megremeg, ahogy megmarkolja az egyik hajtincsét. –
Hiszen csak most ismerkedtetek meg.
Mia egyik lábáról a másikra áll, én nem bírok Echo szemébe
nézni. Beszarás.
Echo hátrahőköl.
– Mondd, hogy csak most ismerkedtetek meg! Ma este. Vagy
ezen a héten a Malt and Burgerben.
– Menjünk! – Ahány lépést teszek Echo felé, annyit hátrál
egyidejűleg ő. Ide-oda ingatja a fejét, mint aki már tudja, mi az
igazság. – Majd négyszemközt megmagyarázom.
Két kezét előrelökve állít meg.
– Most azonnal magyarázd meg!
Még soha nem éreztem ennyire szarul magamat, mint ebben
a pillanatban. Echo szeme könnybe lábad, és a mellkasomban
lüktető fájdalom szinte üvölti, hogy vigasztaljam meg. Belehalok
a tudatba, hogy én gyötröm Echót, én okozom neki ezt a
szenvedést.
– Ezért akartál mindenáron elmenni arra a bulira? – kérdezi
Echo.
Bólintok, mert nem fogok hazudni neki.
– Lefeküdtél vele? – kiáltja.
Szaporán pislogok, utálom magamat.
– Egy évvel ezelőtt. Egy éve két hétig Louisville-ben
dolgozott.
Echo a tenyerébe temeti az arcát.
– Szóval lefeküdtél vele?
Jesszusom, kizsigerel.
– Egy éve.
Rázkódik a válla, és elkeseredésének halk hangjaitól én is a
szememet törölgetem. Fölkavarodik a gyomrom. Szeretném
megérinteni őt, a karomba zárni, hogy jobban érezze magát, hogy
jobban érezzük magunkat, de ártottam neki, ártottam a
kapcsolatunknak, és nem tudom visszacsinálni.
– Ne haragudj! – Rá sem ismerek elcsukló hangomra. – Azóta
semmi sem történt. Tudom, hogy el kellett volna mondanom...
Tudom, hogy millió dolgot másképp kellett volna csinálnom... –
Szánalmasan hangzik, de ez a tetves igazság. – Higgy nekem,
Echo!
Előrebukik a feje, legörnyed a válla. Egy könnycsepp buggyan
ki az arcára tapasztott ujjai közül.
– Szerettelek. – Elkínzott hangjának fájdalma megperzsel. –
Szerettelek.
Szerettelek. Így, múlt időben. Végigsimítok a fejemen. Nem
hisz nekem.
– Nem feküdtem le vele. Idén nyáron nem. Téged szeretlek.
Te vagy az életem.
Előrelendül a keze, és a fejem jobbra csapódik. Ég az arcom, és
a váró megrezzen a pofontól.
Echo mellkasa feldúltan zihál, miközben a helyiségre csönd
borul. Egymásra meredünk, és üvegfal emelkedik közénk –
elválaszt bennünket.
Echo lába az ajtó felé fordul, mire odaugrok hozzá.
 – Ne menj el!
– Ne menjek el? Ne menjek el? Szóval maradjak itt, és
nézzelek benneteket a barátnőddel?
– Nem a barátnőm! – harsogom. – Semmit sem jelent nekem!
– Azt várod, hogy megkajáljam ezt? Ő tette le érted az
óvadékot, és hozott ki a dutyiból!
– Elintéztem, hogy ejtsék a vádakat – kottyantja közbe Mia.
Echo feléje kapja a fejét.
– Te fogd be!
– Gyere, Echo! – motyogja Beth, és Isaiah elhúzza a tenyere
élét a nyaka előtt, jelezve Bethnek, hogy ő is hallgasson.
Echo úgy hajol hozzám, mintha újra le akarna kenni egyet.
– Fölhívtam apámat, és pénzt kértem tőle az óvadékra.
Kunyeráltam.
Összerezzenek, mintha megforgatta volna az imént belém
döfött kést.
– Echo...
Megrándul, mintha az én számból kiejtve radioaktív lenne a
neve.
– Eredj a pokolba!
A kijárat felé fordul. Én is indulnék, de Isaiah elállja az utamat.
Félre akarom tolni, erre satuba fogja a karomat.
– Hagyd elmenni!
Szürke szeme jéghideggé változik, úgy néz rám a srác, mintha
nem is a legjobb haverom lenne. Egyáltalán nem. Inkább az
ellenségem.
– Echo félreértette a helyzetet – mondom.
– Elcseszted, és idő kell neki.
Árnyék suhan el a látóterem szélén, és Beth tenyérrel
fölfordítva előrenyújtja apró kezét. Isaiah feszülten figyel engem.
– Ha megmoccansz, ellátom a bajodat.
Megrándul az ajkam, farmerem zsebébe dugom a kezemet, és
Isaiah elenged. Le sem veszi rólam a szemét, miközben
előhalássza a zsebéből a kulcsot, és Beth kezébe nyomja.
Beth megmarkolja Echo slusszkulcsát.
– Sosem hittem volna, hogy seggfej vagy, Noah. Agykárosult
igen. De nem seggfej.
– Nem feküdtem le Miával – hangsúlyozok minden egyes
szót. Inkább millió gyilkos pillantás Bethtől, mint a
kiábrándultság a szemében.
– Nem, de Echóval lefeküdtél.
Egy másodpercre behunyom a szememet. Nem szóltam nekik
erről. Senkinek sem szóltam róla. De igazat mondtam Echónak.
Isaiah és Beth észrevették a különbséget. Bizonygattam
Echónak, hogy nem fogunk megváltozni a szeretkezéstől, de
megváltoztunk. Minden megváltozott.
– Miután megtetted Echóval, amit megtettél... – Beth
habozik, mert nem szokása érzelmekről beszélni. – Attól kezdve
nem ugyanazok a játékszabályok érvényesek, mint addig. Echo
többet érdemel ennél. Különbet érdemel.
Bólintok, jelzem, hogy megértettem.
– Ezt elcsesztem.
– Ezt el. – Beth nem hajlandó rám nézni. – Majd én vigyázok
rá. Ezzel kilép az éjszakába az az egyén, akiről legkevésbé hittem
volna, hogy Echo oldalára fog állni.
 ECHO
A BEVETETT ÁGYON HEVEREK, és figyelem, ahogy a szoba két
másodpercenként sötétségbe borul, majd megvilágosodik. Nem
tudom, mióta fekszem itt, és mióta piszkálja Beth az ágy melletti
lámpát, de most már kezd bosszantani.
– Abbahagynád? – reccsenek rá.
Beth eloltja a lámpát, azután megint fölkapcsolja. Rápillantok,
erre az éjjeliszekrényre löki a villanyzsinórt, amire a
billenőkapcsolót szerelték.
– Ezek szerint bevált a tervem.
Annyira elkeseredtem, hogy semmi kedvem Bethszel
foglalkozni. – Milyen terved?
– Haragszol rám?
– Nem vagyok túl boldog – motyogom.
Beth lecsúsztatja a lábát a másik ágyról, és oldalt lelógatja.
– Látod, részben ez veled a probléma. Nem könnyű
fölhergelni. Mindig szépen próbálsz viselkedni.
Már-már rászólok, hogy dugja föl a bölcsességét valami
nagyon nem szép helyre.
– Meggondoltam magam. Játssz a lámpával, és fogd be!
– Tudod, Noah megpofozása príma húzás volt. Tízes skálán
hét pontra értékelem. De tökön kellett volna rúgnod. Az egy
tökön rúgós szitu volt.
Dühömben fölkelek az ágyról, és tükrözöm a pózát.
– Szerinted ez vicces?
Olyan ördögi vigyorra görbül az ajka, amitől ugyanúgy
irtózom, mint azoktól az emberektől, akik képesek belerúgni egy
kiskutyába.
– Most már tényleg bedühödtél rám, igaz?
– Igen! – ordítom. – Dühös vagyok rád. Utálsz engem. Én is
utállak téged. Úgy bánsz velem, mint egy ronggyal, én meg
örökké lenyelem ezt. Mi ketten látni sem bírjuk egymást! Most
boldog vagy?
– Nem igazán. – Beth szemlátomást összehúzza magát,
mintha a szavaim éles pengék lennének. – De most nem fáj
semmi, igaz?
Gyötrelem hasít a lelkembe, ahogy elakad a lélegzetem.
Néhány röpke másodpercig semmi sem fájt. Nem elevenítettem
föl magamban a legutóbbi estét, se a Noah-val töltött elmúlt hét
egyetlen más estéjét. Nem idéztem föl apám minden csalódott és
epés megjegyzését, amit akkor tett, amikor pénzt kértem Noah
óvadékára. Nem őrlődtem amiatt, hogy miközben Noah velem
szerelmeskedett, együtt lógott azzal a lánnyal, akivel korábban
lefeküdt.
Különös tekintettel arra, hogy elmondtam neki a félelmemet –
azt, hogy nem érek föl egyik lányhoz sem, akit maga mögött
hagyott. .. illetve akiről azt hittem, hogy maga mögött hagyott.
– A düh jobb – szögezi le halkan Beth. – A düh olyan, mint egy
erőd fala, amin senki sem tud áthatolni. A fájdalom pedig
lábtörlő, ami mindenkinek lehetővé teszi, hogy rád taposson.
– Nem utállak – suttogom. – Nem volt szép, amit mondtam.
– De igaz.
– Nem, nem az.
– Szemétkedek veled. Miért kedvelnél?
Mert szereti Isaiah-t és Noah-t, azok meg viszontszeretik őt.
– Te miért nem kedvelsz engem?
Beth a szállodai tarka szőnyegpadlót bámulja.
– Mert minden megváltozott, miután beléptél a képbe.
Nekem nincs sok, amit a magaménak mondhatok, Echo. Sosem
volt, és nem is lesz.
– Szóval... – Valósággal elepedek a gondolattól. – Ha most
mindennek vége szakad köztem... és... – Noah között. – Attól
boldog lennél?
– Én szeretem őt. Ő szerelmes beléd. Nem akarom azt látni,
hogy szenved. Egyébként is... – Ismét megjelenik az ördögi
vigyor, bár erőltetettnek tűnik. – Az indokolatlan harag
királynője vagyok.
– Ez azt jelenti, hogy kedvelsz? – kérdezem.
– Azt jelenti, hogy szemétkedek. A többi meg... – Beth vállat
von, és amióta ismerem, először tűnik tizenhét évesnek –
...akármit jelenthet, amit csak akarsz.
Ennél egyértelműbb igent úgysem kaphatok tőle, így hát
elfogadom. Hallgatásba merülünk, a lábammal dobogok a padlón.
– Apám szerint Noah kihasznál engem.
Tényleg ezt mondta, és még néhány cifrát. Akárhányszor
ismételtem apámnak, hogy ez a letartóztatás tévedés volt, ő
rámutatott valamire, ami szíven ütött: De bajba keveredett.
Mindig bajba fog keveredni. Nem számít, hogy elkövette azt a
dolgot, vagy nem követte el. Jelen volt. Az embert nem
tartóztathatják le olyasmiért, amit nem követett el, hacsak
nem hozza magát olyan helyzetbe, amiben esetlegesen
elkövethetné. Mondd meg nekem, Echo, mit keresett ott
egyáltalán az a fiú?
Nem tudom, és kezemet a szívemre szorítom, hogy ne fájjon.
Nem tudom, mit keresett ott bármelyikünk is. Én nem
kívánkoztam oda. Betht és Isaiah-t hidegen hagyta a dolog.
Egyedül Noah erőltette, és nem találok semmilyen magyarázatot
arra, miért ment az után a lány után, és hogy miért kerültünk
ilyen gyötrelmes helyzetbe.
– Nem tudom, mi a francot képzelt ma este Noah, egyáltalán
mi az ördög folyik kettőtök között, de szerelmes beléd. Tudom,
hogy ramatyul volt, miután az a lány kisétált mellette, de itt
fekve, egyfolytában azon tipródom, mi a fene történhetett.
Biztos, hogy nem csalna meg téged. Noah sokszor furkó, de
sosem hazudott.
Nem, sosem hazudott.
Noah mindig sötét és titokzatos volt, és ahhoz a világhoz
tartozott, amelyiket igen vonzónak találtam. Mégis most, hogy
szembekerültem a valósággal, megbilincselve láttam Noah-t, és a
hajnalfény is kezd beszűrődni az ablakon, már nem vagyok biztos
benne, hogy erre a világra vágyom.
Tizennyolc éves vagyok. Hamarosan egyetemre megyek.
Lehetőségem nyílik arra, hogy napjaink egyik legragyogóbb
művésze mellett tanulhassak. Van jövőm.
Jövőm.
Csaknem huszonnégy órája nem aludtam, mégis teljesen éber
vagyok.
NOAH

ISAIAH ELFEHÉREDETT KÉZZEL SZORONGATJA A KARFÁT ,

tekintetével lyukat éget a padlóba, így vár rám, amíg a pultos
mandró visszaadja a cuccomat. Több mint egy éve lakunk
együtt, rendszeresen agyoncikizzük egymást, de mostanáig
egyszer sem láttam, hogy a tesóm igazán fölkapta miattam a
vizet.
Aláírom az utolsó elbocsátási nyomtatványt, majd zsebre
vágom a tárcámat. Miután Echo és Beth elviharzott, Mia is
távozott. Nem is tudom, hogy viszonyuljak ehhez.
Amint megfordulok, Isaiah már kinn is terem az ajtón, és
amikor követem, cigarettafüst üdvözöl. Mia egy utcalámpa alatt
áll, hosszút slukkol a cigijéből. Az izzó parázs felvöröslik az
éjszakában.
– Beszélhetünk most?
Isaiah úgy fest, mint egy ugrani készülő tigris.
– Öt perc, aztán aki bújt, aki nem, indulok vissza.
Kiballag a főútra. Mia felé fordulok.
– Ne haragudj! – mondja. – A letartóztatásért.
– Elárulnád, hogyan hoztál ki?
– Nem mondtam?Apám piszok gazdag. A hangsúly az első
jelzőn. Csak azért mászkálok ide-oda a Malt and Burger-ezéssel,
hogy kiakasszam. És képzeld, sikerül is.
Egész testében összerázkódik – vagy a drogról leállás hatása,
vagy az idegek játéka.
– Ez nekem új.
– Hát most már tudod. – A füstszűrőig szívja a cigarettát, és
földre dobja a csikket. A kifújt füst felhőként gomolyog. – Úgy
látszik, a beszélgetéseink során sosem maradt időm megemlíteni,
pedig életcélom, hogy csalódást okozzak neki, és ezt minden
alkalommal az orrom alá is dörgöli.
 – Miért hoztál ki?
– Miattam kerültél be. Úgy gondoltam, az én dolgom, hogy
kijuttassalak.
– Ha újra összefutunk valahol, átmegyek az utca túloldalára.
– Egy darabig nem kell tartanod attól, hogy viszontlátsz. A
kiengedésem fejében vállaltam, hogy ismét bevonulok az
elvonóra. Már negyedszer.
– Sok szerencsét hozzá!
– A négy szerencsés szám, nem igaz? Na mindegy,
feltételezem, hogy szeretnéd tudni, mi az utolsó jel.
– Már nem.
Nem szorulok tippekre, hogyan kell zátonyra futtatni egy
párkapcsolatot. Egyedül is ügyesen hazavágtam a sajátomat.
– Szar ügy. Akkor is hallani fogod.
Nem, nem fogom. Sarkon fordulok, Isaiah után eredek.
– Te vagy az oka – kiáltja Mia. – Azért teszünk tönkre
mindent, mert addig győzködjük magunkat az elcseszett
képzelődésünkkel, hogy el fognak hagyni bennünket, amíg elő
nem idézzük. Önbeteljesítő jóslat, meg efféle baromság. Ha nem
állnak odébb, akkor okot adunk nekik az elpályázásra.
A szavak úgy hatnak rám, mintha tetőgerenda öklelne
gyomorszájon. Kár, hogy Mia nem említette ezt már a
sikátorban, de az szétszakította volna a hálót, amit szövögetett.
A saját istenverte hibám, hogy egyenesen a csapdájába
repültem.
Isaiah a parkoló szélénél ténfereg. Amikor egyméternyire
megközelítem, elfordul tőlem, és elindul a fákkal szegélyezett,
keskeny kocsiút mellett. Sosem volt szószátyár fajta, de a konok
hallgatás sem jellemző rá.
Kilométerek választanak el a szállodától, talán négy-öt is, de
leszarom. Inkább gyalogolok abban a tudatban, hogy Echót nem
fenyegeti veszély. Most remélhetőleg a szállodában pihen, és
nem félúton Kentucky felé jár. Nem nagyon bízom benne, hogy
meghallgat, de addig fogok a bocsánatáért könyörögni, amíg vagy
megadja, vagy leüvölti a fejemet, hogy menjek a búsba.
Az utóbbi esetben pedig majd mély lélegzetet veszek, és
elölről kezdem. Semmi szín alatt nem hagyom elmenni. Sokkal,
de sokkal jobban szeretem annál.
 – Hé, Noah!
Fölpillantok, és Isaiah hátrahúzza az öklét. A csapás az
állkapcsomnak reccsen, és hátratántorodom. Fájdalom hasít a
fejembe. Kemény ütéseket kibírok, de Isaiah iskolázott bunyós,
akkorákat tud bevágni, mint egy atombomba. Letörlöm a vért a
szám sarkáról. Megérdemeltem ezt, sőt még többet is.
Isaiah egészen belemászik a képembe, mint aki birokra akar
kelni.
– Ha újra kicseszel Echóval, legközelebb nem fogom vissza
magam, vágod?
– Ha újra kicseszek Echóval, könyörögni fogok, hogy rúgj
seggbe.
– Jesszusom, Noah, te direkt a komplikálásra gyúrsz? Nyerd
meg a lányt! Azután tartsd meg! Ne hagyd elmenni! Hozd rendbe
a szénádat! Legalább az egyikünk csinálja úgy, ahogy kell, és
kettőnk közül neked van rá sanszod.
– Vágom.
A földre köpök, hogy megszabaduljak a vér fémes ízétől.
– Tényleg?
Marhára remélem, hogy igen.
– Ja. – Megmozgatom az állkapcsomat. – Miután visszaérünk,
egy kis időre lesz szükségem Echóval. Kettesben.
Isaiah bólint.
– Van annyim, hogy fizessek egy szobát Bethnek meg
magamnak.
– A szobát én állom. Szerinted szükség volt erre a
brutálkodásra?
Isaiah dilisen vigyorog.
– Hogyne, Echónak látnia kell, hogy szenvedsz. Talán akkor
megesik rajtad a szíve, csórikám.
– Vagy szólhattál volna neki, hogy ne nézzen bokszzsáknak.
– Szólhattam volna, de megérdemeltél egy kupán vágást. Na
gyerünk!
Ezúttal ahogy elindulunk, egymás mellett megyünk.

A szállodában a szoba ajtaja előtt állva dörzsölgetem a

tarkómat. Inkább vállalnám a kivégzőosztagot. Ha ez rosszul sül
el, annál még a főbe lövés is kevésbé fájdalmas.
Isaiah hátba vereget.
– Fölkészültél?
– Nem. – Pár hónapja azért szidtam magamat, mert az
Echóval járás miatt idegeskedtem. Most meg attól rettegek, hogy
el fogom veszíteni őt. Soha nem hittem volna, hogy valaki képes
ennyire kifacsarni, lenullázni. – De akkor is csináljuk!
Végigcsúsztatom a nyílásban a kártyát, és óvatosan kinyitom
az ajtót. A szobában csönd honol. Gyanús csönd. Se
tévéduruzsolás, se a légkondicionáló zúgása. Nekiiramodik a
szívem. Echo elment.
A büdös francba ezt az egészet, Echo elment!
Berohanok a szobába, és Beth fölugrik az ágyról, elkapja a
karomat.
– Pszt! Végre elaludt.
Tényleg, Echo haja szétterült a párnán, a térdét fölhúzta a
mellkasához, és ugyanabban a farmerben-pólóban fekszik,
amiben a bulira ment. Alszik. Könnymaszatos arcán keresztben
egyetlen vörös fürt húzódik. Minden lélegzetvételével fájdalom
sajdul a mellembe.
Gyönyörű szép, és nem ment el. Remeg a lábam. Még mindig
keserves küzdelem vár rám, de legalább van kivel megvívni.
– Bevett valamit, hogy könnyebben elaludjon? – kérdezem.
Beth úgy fürkész, mint egy szorítóba lépő bokszolót.
– Minek venne be bármit, amikor éppen elég hatásos, ha
álomba sírja magát?
Ott a pont.
– Rendbe hozom ezt.
Isaiah fölkapja a hátizsákját, és belegyömöszöli Beth pár
cuccát.
– Gyere, Beth! Kiveszek magunknak egy másik szobát.
– Jó ötlet. – Beth még egy másodpercig mereszti rám a
szemét, azután kifelé menet karon üt a vállával. – Seggfej!
Úgy tűnik, két nőszemélynek fogok pitizni, de fő célpontom az
ágyon fekvő. Becsukódik a szoba ajtaja, és mély lélegzetet
veszek, próbálok rájönni, hol rontottam el.
Megbántottam Echót. Megbántottam, és nem tudom, hogyan
orvosoljam a fájdalmát.
Két lépéssel az ágyhoz érek, letérdelek, és a kellemes illata
megüti az orromat. Az alvás Echónál nem magától értetődő,
inkább kivételes adomány. Minden porcikám arra vágyik, hogy a
karomba zárhassam, de megfosztottam magam az efféle jogoktól.
A szemhéja résnyire nyílik, üres tekintete elkeserít.
– Aludj csak!
A szeme közt apró ráncok formálódnak.
– Azt hittem, talán álmodom, hogy bejöttél.
– Szeretnéd, hogy elmenjek?
Lélegzet-visszafojtva várom a választ.
Echo kissé megmozdítja a fejét a párnán, nemet int.
– A tegnap éjszakát szeretném meg nem történtté tenni.
Én is. Ha visszaforgathatnám az időt, és ronggyá verhetném a
csirkefogót, aki hagyta, hogy a fájdalom irányítson minden
döntést, nem haboznék.
– Nem feküdtem le azzal a lánnyal. Tavaly óta egyáltalán
nem. És esküszöm, hogy január óta tiszta vagyok.
A szavak gyorsabban buknak ki belőlem, mint ahogy
megjelennek az agyamban.
– Ha akarod, hogy drogteszttel bizonyítsam, szívesen
elvégeztetem. Száz leletet is hozok. Minden áldott nap újat
csináltatok. Tegnap este hibáztam, sajnálom, ami történt.
Egyáltalán nem lett volna szabad szóba állnom azzal a lánnyal.
Veled kellett volna lennem, méghozzá itt, nem a buliban. Én...
– Elég! – Kemény a szó, de Echo hangjában nincs semmi
rosszindulat. – Hagyd abba!
Lehajtom a fejemet, keresem a módját, hogy elhitessem vele:
ő a mindenem. Hogy nélküle semmim sincs.
– Elhiszem, hogy nem feküdtél le vele... mármint ezen a
héten.
Összerezzenek, mintha egyenesen gyomorszájon vágtak
volna.
– Ami a drogozást illeti, ha azt mondod, semmit sem szedsz,
azt is elhiszem, de most rájöttem, hogy sosem kérdeztem tőled,
abbahagytad-e, és te sem hoztad szóba. Sőt egyszer azt
mondtam neked, nem erőltetnélek, hogy leállj. Szóval még ha
haragudni akarnék rád, akkor sincs jogom fölróni neked, ha a
drog miatt találkoztál tegnap este azzal a lánnyal.
Tessék, ott a szemében a csalódottság, aminek a látványától
olyan rohadtul megrémültem a szeretkezésünk után.
Összeszorul a torkom, megköszörülöm, hogy folytatni tudjam.
– Végeztem, esküszöm neked, hogy mindennel leálltam.
Echo még jobban összehúzza magát.
– Az a helyzet, hogy azért szerettem beléd, aki vagy. Nem
kérhetem tőled, hogy azért változz meg, mert én...
Hirtelen elhallgat.
Zúg a fülemben a vér.
– Mert te...?
Remeg az alsó ajka, és esküszöm, megszakad a szívem.
– Légy szíves, mondd ki!
Pedig már tudom a végét.
– Mert én... mert én többet akarok.
Többet.
Echo többet akar.
Többet a csibésznél. Többet a zűrös múltú srácnál. Többet,
vagyis nem egy olyan pasit, aki rács mögött tölti az éjszakát.
Lehuppanok a seggemre, és a szememet dörzsölgetem,
próbálok magamhoz térni: mintha víz alá rántottak volna. Hat
hónap. Hat csodálatos hónapot töltöttem Echóval, és ez az idő
nem volt elég. Nekünk. Nekem. Nem tudtam elég gyorsan azzá a
férfivá válni, aki mellett szeretne végigmenni az utcán.
– Többet fogok adni neked. Mindent megkapsz. Megváltozom.
Csak hagyj még egy kis időt!
Echo a szemét törölgeti.
– Azért kellene megváltoznod, mert saját magadtól akarsz
többet, nem azért, mert én igénylem. És a több nem anyagiakat
jelent. Nem akarom, hogy újra előforduljon az, ami tegnap este
történt. Azt nem bírnám elviselni. Nem tudok úgy élni, neked
pedig saját magadért kell élned az életedet, nem miattam.
A nyomás, ami egyre fokozódott bennem, amíg a rendőrségi
fogdában rohadtam, most kitör belőlem.
– Én téged akarlak!
A kimerültség nem tesz jót neki, Echo küszködve ül föl, és az
ágy hátának támaszkodik.
– Hát nem látod? Éppen ez az! Azért változol, hogy engem
boldoggá tegyél, és ettől pocsékul érzed magad. Miközben
pontosan ezzel vádolsz engem is. Azt állítod, hogy a
döntéseimmel másoknak akarok megfelelni. Te meg az én
jóváhagyásomat várod, hogy megváltozz. Ez egészségtelen.
Nem fogja föl.
– Félreérted. Azért változom meg, mert boldoggá tesz, hogy
veled vagyok. A nap minden másodpercében rád gondolok!
Miattad tűzök ki célokat. Miattad találok okot, hogy levegőt
vegyek, amikor reggel kinyitom a szememet. Semmit sem
kívántam az élettől, és azután rád találtam. Megmutattad
nekem, hogy többé válhatok, és most többet is akarok.
Echo a tenyerébe temeti az arcát, teste előregörnyed. Az ujjai
között szuszog. Minden egyes lassú, reszkető, hosszan elnyúló
lélegzetvétele hallatszik. Érzem, hogy ég a szemem, beszívom a
levegőt, ahogy ő.
– Szeretlek, Echo!
Síri csönd. Mint egy feneketlen szakadék mélyén. Az a fajta,
amitől biztosra veszem, hogy vagy megsüketültem, vagy
meghaltam.
– Amit mondtál... te is az vagy nekem. – Echo leereszti a
kezét. – Amikor az a sok belső seb már túlontúl sokáig vérzik, és
majdnem meghalok, te húzol vissza az életbe. Nem szeretek
miattad szenvedni, de egyikünket sem fogom betuszkolni egy
olyan skatulyába, amibe nem illünk.
– Ma este... az nem én voltam.
Echo összeszorítja az ajkát.
– De igen.
Nabazmeg!
– Nem olyan akarok lenni. Adj még egy lehetőséget! Hadd
bizonyítsam be neked, hogy az a férfi vagyok, akire büszke leszel.
Az a férfi, akivel végig akarsz menni az utcán.
Echo lassan a füle mögé simítja göndör fürtjeit, és úgy mered
rám, mintha szarvat növesztettem volna.
– Én mindig büszke voltam rád.
Na, most meg hazudik.
– Kamu. Ha úgy volt, akkor most mi a fenéért beszélünk
erről?
– Noah... – Az ágy szélére csúszik, és a lába majdnem hozzáér
az enyémhez. – Azért beszélünk erről, mert azt szeretném, hogy
boldog légy.
– Egy frászt, azért beszélünk róla, mert azt mondtad, többet
akarsz.
Többet, mint ami én vagyok.
A térde valami belülről jövő, kétségbeesett, néma ritmusban
remeg.
– Nem bánom a bulizást. Nem bánom, ha másokkal lógunk.
De nem akarok azon rágódni, hogy mikor kell kihoznom a
kedvesemet a fogdából. Ahhoz cseppet sem fűlik a fogam.
– Mondtam neked, hogy hibáztam. Az egész este egy nagy
baklövés volt. Visszavonnám, ha tudnám. Azzá fogok válni,
amivé akarod, hogy váljak.
Echo széttárja a kezét.
– Azt szeretném, hogy azzá válj, akivé te akarsz! Ahogy te is
egyfolytában azt hajtogatod, hogy azt akarod, hogy boldog
legyek, még ha itt, Coloradóban is.
– Én boldog vagyok!
– Elmentél a lány után – kiáltja. – Amikor döntési helyzetbe
kerültél, otthagytál engem, és elmentél őutána! Ez arról
árulkodik, hogy ő többet tudott adni neked, mint én. Nem tetszik
nekem ez az érzés. Nem akarlak arra kényszeríteni, hogy kibújj a
bőrödből!
Görcsbe rándul a gyomrom, kelepcében vergődöm. Azért
mentem Mia után, mert rá akartam jönni, hogyan tartsam meg
Echót, de ezt akárhogy fogalmaznám, hülyén hangzana. Órákat
töprengtem rajta, és marhaságnak tűnik az egész.
– Nekem te kellesz.
– Noah... miért akarsz építésszé válni?
– Mi a franc köze van ennek bármihez is?
– Folyton azt hányod a szememre, hogy olyan döntéseket
hozok, amikkel mások tetszését akarom kivívni, de nézz
magadra! Miért vagyunk egyáltalán Vailben? Elvileg édesanyád
rég elveszített rokonságát keresed, és ehelyett bulizni megyünk?
Összevissza ténferegsz, és nem tudom, hogy tartsak veled lépést.
Ne vedd zokon, de most is valakinek az elismerésére vágysz, és
nem szeretnék rossz helyen lenni, amikor kiokoskodod, hogy az a
valaki nem én vagyok.
 Elönt a harag.
– Miért, te talán nem a szüleid elismerésére vágysz? Nem
anyád segítsége nélkül próbálsz bizonyítani a művészvilágban,
hogy learathass valami babért, amivel majd villoghatsz anyád és
apád előtt?
– Én legalább tudom, miért foglalkozom művészettel, és mit
próbálok bizonyítani. Te vajon elmondhatod ugyanezt?
Minden szusz kiszáll belőlem, és nem térek magamhoz.
– Fáradt vagyok – mondja Echo elgyötört hangon, és amikor
fölnézek, a homlokát masszírozza. – Fáradt vagyok, és körbe-
körbe járunk.
Mintha tehetetlenül falhoz láncolva figyelném, amint az utolsó
szemek is leperegnek a homokórán, és én nem tudom
megfordítani. Pánikroham tör rám. Echo eltaszíthat magától.
– Átölelhetlek?
– Nem! – vágja rá.
Összerándulok, és úgy érzem magam, mintha fölnyársalt
volna ezzel a szóval.
– Maradhatok?
Hallgat. Sokáig. Echo, könyörgök!
– A másik ágyon.
Lekapcsolja a lámpát, és sötétségbe borít bennünket.
Nyikorog a matraca, és néhány másodperc elteltével már csak a
lélegzetvételét hallom.
Echo nevetése, sóhajtása, fedetlen bőrömet csiklandozó
selymes haja, édes és forró csókja... eddig mindezt magától
értetődőnek tekintettem. Már nem. Nem élhetem az életemet
azzal a várakozással, hogy lesz közös holnapunk.
– Szeretlek, Echo!
Mintha fekete lyukba mondtam volna. Egyre hosszabbra
nyúlik a hallgatás.
– A szerelemben soha nem kételkedtem – suttogja végül. – A
továbbiakat nem látom tisztán.
– Talán ha kipihenjük magunkat, utána nem tűnik majd olyan
komplikáltnak.
– Elfogadom a gyakornoki helyet Hunternél – mondja a
sötétbe. – Tekintet nélkül arra, ami kettőnk között történik,
elfogadom. Csak hogy tudd, amikor megpróbáljuk kitalálni,
hogyan tovább... mármint ha van közös jövőnk.
A szavai megfosztanak a levegőtől, küszködve próbálok
válaszolni.
– Igen, van. – A francba, persze hogy van. – De rendben.
Örülök. Helyes. Ezt akarja. Ezt érdemli, és fennáll a lehetőség,
hogy nem azért választotta, mert az én kedvemet keresi.
– Megérdemled, Echo. Megérdemled a boldogságot.
– Te is – suttogja.
Echo egyszerűséget kívánt. Azt, hogy ne változzunk. Azt
hittem, mindkettőt meg tudjuk oldani, de az az igazság, hogy
nem tudjuk. Nem látom a megoldásokat. Nem tudom, hogyan
hozzam rendbe a kettőnk dolgát. Echo kirakhatta volna a
szűrömet, de úgy döntött, hogy harcolni fog értünk... legalábbis
ma este.
Ez nem ad annyi reményt, amennyi kellene. Olykor két
körömmel kapaszkodunk valamibe, majd hirtelen lemondunk
róla, és dögöljek meg, ha hagyom ezt megtörténni.
 ECHO
NYÚJTÓZKODOM, ÉS JÓLESŐEN BIZSEREGNEK az izmaim –
mintha pezsgőfürdőben áztatnám magam. Teleszívom a
tüdőmet, a nagy adag friss levegő mosolyt csal az arcomra, és
fészkelődöm, jobban Noah-hoz bújok.
A karja körém zárul, és a mellkasába fúrom az orromat.
Imádom fűszeres illatát. Imádom ezeket a reggeli lopott
pillanatokat. Imádom. ..
Fájdalom nyilall belém, és fölpattan a szemem. Egész testem
összerándul, Noah nyugtatóan, bocsánatkérően simít végig a
kezével a gerincemen. Nem szeretem, hogy a tegnap esti
emlékek újra elözönlik az agyamat. Fölemelem a fejemet, és
Noah sötét szemével találkozik a tekintetem. Édes istenem, Lila
macskáját juttatja eszembe.
Fölkapom a fejemet. Nem a saját ágyamban vagyok, hanem
Noah-éban. Összeszorítom a szemhéjamat. Hogy kerülhettem...
– Bebújtál az ágyamba – válaszol Noah a kérdésre, mielőtt
szavakba önthetném. – Miután kimentél vécézni.
Halvány emlék merül föl.
– Aha.
Félálomban elfelejtettem, mi zajlott le köztünk. Rosszat
álmodtam, nem a megszokott rémálom jött rám, de azért rossz,
fölébredtem, kimentem a fürdőszobába, és elfelejtettem, miért
nincs az ágyamban Noah.
– Aludj vissza, picim! Még mindig korán van – mondja Noah.
– Alig egy órát aludtál.
Nyögdécselek, és a koponyámba vájom a körmömet. Az óta a
Michael Blair januári buliját követő reggel óta nem éreztem
ennyire nyúzottnak magam, amikor totál másnaposan ébredtem.
Noah ujjai fölkúsznak, befurakodnak a hajamba, elhessentik a
saját ujjaimat, és megpróbálják felszámolni a rossz hangulatomat.
 Valami azt súgná, hogy taszítsam el Noah-t. Hogy ordítsak,
sikoltozzak és sírjak, de közben azt érzékelem, hogy máris
elveszítem őt, és ezek az utolsó pillanataink. A pillanatok, amiket
nem akarok elszalasztani.
Visszahajtom a fejemet a mellkasára, és a függöny résein át
bevilágító fényre meredek. Valami különös, vékony válaszfal
emelkedik kettőnk között, ami korábban nem létezett.
– Haragszol? – kérdezi Noah.
Hogy haragszom-e? Kéne, de...
– Nem.
– Megbántódtál?
Megbántódtam? De még mennyire!
– Igen. – És megrémültem. Mintha egy horrorfilm jelenete
játszódott volna le a való életben. – Nem tudom, hogyan tovább.
– Haladjunk lépésenként.
– Előbb-utóbb el kell kezdenünk hosszabb távra tervezni.
– De nem most. – Noah ujjai a hajamba siklanak, le az
arcomon, azután egészen gyöngéd nyomást gyakorolnak az
államra, amíg föl nem emelem a fejemet, hogy a szemébe nézzek.
– Szeretlek. Elég erős leszek kettőnknek, Echo. Eddig nem
voltam, de most már az vagyok.
Szeretem őt. Annyira, hogy fáj.
– Az a kérdés, Noah, hogy továbbra is boldoggá tehet-e téged,
ha velem maradsz. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez
lehetséges.
– Lehetséges. – Noah végighúzza a hüvelykujját az alsó
ajkamon. Villamos áram fut végig rajtam a lábujjaimig. – Nagyon
is lehetséges.
Sóhajtok.
– Ne csináld ezt, Echo!
– Mit ne csináljak?
– Ne kételkedj bennem!
– Nem kételkedem – felelem lagymatag mosollyal, miközben
minden fölkavarodik bennem.
Pislogás. Pislogás. Pislogás.
– Dehogyisnem. Mindjárt bebizonyítom, hogy komolyan
gondolom, amit mondok.
Nem érti a lényeget.
 – Nem nekem kell bármit is bizonyítanod, hanem csakis
magadnak.
– Jó pár lépéssel előreszaladtál. Vegyél mély lélegzetet, és ne
próbálj folyton fejest ugrani a mélyvízbe.
Noah óvatosan közelít a fejével az enyémhez, és bár tudom,
hogy el kéne húzódnom, nem bírok. Ha őróla van szó, mindig úgy
viselkedek, mint egy lepke, aki kész bármikor készségesen
megperzselni a szárnyát.
– Egyikünknek ugrania kell – suttogom a szájánál.
Valami kétségbeesetten azt sikoltja bennem, hogy szorítsam
minél jobban magamhoz Noah-t. Mert ez a fiú, akinek az
érintésétől elolvadok, aki úgy megnevettet, mint egy
kisgyereket, aki ezerféleképpen fénybe borítja a világomat,
nemsokára elhagy engem. Muszáj belekapaszkodnom.
Átölelnem. Eggyé válnom vele.
De a gondolattól, hogy megcsókolom Noah-t, hogy
szerelmeskedek vele, azután meg elveszítem, ettől a gondolattól
könnyek szöknek a szemembe. Behunyom, és kegyetlen képek
kínozzák az agyamat: Noah elballag az éjszakába, beleolvad a
homályba.
Aires is elment. Aires nem tudott beilleszkedni az otthoni
közegbe. Minél inkább próbálkozott, annál szerencsétlenebbé
tette magát, és végül elment. Nem egyszerűen elment. Meghalt.
A kezem megkeresi Noah mellkasát, és minden erőmmel
eltaszítom.
– Én nem tudok!
Noah felül.
– Echo?
Remegek, és nehezen kapok levegőt. Szűk ez a szoba, és el kell
hagynom. El kell hagynom, mielőtt Noah teszi. Pislogok, hogy
fölfogjam a gondolatot, de minden eltorzult.
– Aires elment.
– Micsoda?
Végigsimítok az arcomon, és reszkető ujjaim megállnak az
ajkamnál. Aires elhagyott engem. Elment a szürkületbe, és soha
többé nem láttam viszont, most pedig Noah is ugyanazt az irányt
választja – el tőlem.
– Elmentél, és Aires is elment, és nem jött vissza.
 – Én nem mentem el, picim. Itt vagyok.
– De el fogsz menni! – üvöltöm, és fölpattanok az ágyról. – Ez
fog történni, és aztán... és aztán...
Aires meghalt.
– Echo... – mondja Noah lassan, mint aki egy sebesült állathoz
beszél. – Vegyél mély lélegzetet! Kapkodva lélegzel, és reszketsz.
Ülj le!
– Nem, tegnap este elmentél.
De bocsánatot kért, megbánta. Azt mondja, a maradást
választotta.
– Tudom, hogy idiótán hangzik, de azért mentem Mia után,
hogy beszéljek vele. Azt állította, tudja, te meg én miért
veszekszünk. Egyszer volt egy hasonló párkapcsolata. Azt
hittem, elárulhatja nekem, hogyan tarthatlak magam mellett, ha
semmim sincs, amit nyújthatok neked.
Hallgatnom kellene Noah szavaira, de a bennem kavargó
érzelmek túlságosan erősek.
– Tudod, hogy Aires otthon csapdában érezte magát?
Ahogy bizonyára Noah is úgy érzi, csapdába ejtettem. Noah
egészen más volt, amikor megismertem. Megváltozott, és
tetszett nekem az, ahogyan megváltozott, és tetszett, hogy
továbbtanulásról álmodozik, és házat akar építeni nekem, és
szőrmók kutyust venni nekem, de hátha mindezzel csak a
kedvemben akar járni, miközben csapdában érzi magát, és majd
éppen úgy el fog tűnni, ahogy...
– Aires azt mondta, az az álma, hogy belépjen a
tengerészgyalogsághoz, de vajon ez az ő álma volt? Úgy értem,
vajon nem azért vonult be, mert úgy érezte, nincs más kiút? És
mi lesz, ha te csapdában érzed magad? Mi történik akkor veled?
Velünk. Nem bírok megint így elveszíteni valakit. Nem bírok...
– Nem is fogsz – vág a szavamba Noah. – Engem nem ejtettek
csapdába. Az én döntésem, hogy egyetemre megyek, hogy veled
akarok lenni. Nem azért döntöttem így, hogy bizonyítsak neked
valamit. Ha azért döntöttem volna, akkor térden állva
könyörögnék, hogy fogadj vissza, és azt hajtogatnám neked, hogy
veled maradok Coloradóban, de nem tudok. Szükségem van
Kentuckyra, ahogy neked az ittlétre, de picim, én mégis együtt
szeretnék lenni veled. Hallgass meg, Echo! Hallgasd meg, amit
mondok! Nem estem csapdába.
Pontosan az vagyok, aki lenni akarok... akivé válni akarok.
Tegnap este nem azt a lányt kerestem, hanem téged.
– Aires is azt mondta, hogy soha nem fog elhagyni! – A levegő
gyorsabban hussan ki belőlem, mint ahogy beszívom. –
Hazudott! Az egyetlen ember, aki sohasem hazudott nekem,
végül mégis megtette! És tudom, hogy te sosem hazudsz, hát
akkor mit jelent ez? Majd én megmondom. Azt jelenti, hogy ez
mind gajra megy.
Noah arca eltorzul, mintha kizsigerelném.
– Vágom.
– Egy fenét.
Tenyerével a mellére csap, a szíve fölött.
– Engem is elhagytak!
Könnyek csípik a szememet.
– És ha örökké sérültek maradunk? Ha soha nem tudunk
rendbe jönni? Ha életfogytig ez a helyzet velünk, akár együtt
vagyunk, akár nem? Ha a múltunk örökké kísérteni fog, és
szerencsétlenné tesz bennünket? Ha soha nem szabadulunk meg
a koloncainktól, a terheinktől, soha nem tudunk szabaddá válni?
Szavaimban olyan súlyos az igazság, hogy nem várhatok
válaszra, mert a válasz megfojtana. Noah-val egy fekete lyukba
szorultunk. Egy rettenetes, mindent elemésztő fekete lyukba.
Egy fekete lyukba.
Sziszegve szívom be a levegőt, mintha most ébredeznék.
Beledugom a lábamat a cipőmbe, és fölkapom a fiókos
szekrényről a kocsikulcsot.
– Echo... – mozdul azonnal felém Noah, és előrenyújtja a
kezét.
– Az egy fekete lyuk – mondom neki. – A csillagkép, amit
festek... egy fekete lyukat tartalmaz. Ez a megoldás, amit
kerestem... a festményhez... már tudom, mit kell tennem.
– Rendben. Ez jó, de most ülj le...
– Nem! – Kétségbeesetten igyekszem féket vetni az
indulataimra. – Nem. Ezt most azonnal meg kell csinálnom.
Elmegyek a galériába, te itt maradsz, és majd visszajövök.
– Elkísérlek.
– Nem kell...
 – Ha nem én, akkor fölkeltem Isaiah-t, de eddig csak egyszer
láttalak ilyennek, és dögöljek meg, ha hagylak kilépni azon az
ajtón anélkül, hogy valaki szemmel tartana. Rúgj tökön, ha
akarsz! Szakíts velem százszor, akkor is elkísérlek abba a tetves
galériába. Vágod?
Mivel képtelenség vitatkozni vele, amikor a szeme ilyen
elszántan csillog, megfogom a vásznat, és kilépek az ajtón Noah-
val.

Lenyomom a hátsó ajtó kilincsét, és le kell küzdenem a

késztetést, hogy ököllel belevágjak, mert éppúgy zárva találom,
mint a főbejáratot. Hunter kulcsot adott nekem, és elfelejtettem.
Én hülye. Én nagyon-nagyon hülye. Tudom, mi a teendőm ezzel
a festménnyel, és megbolondulok, ha nem fejezem be.
Hátralépek az ajtótól, és tekintetemmel méricskélem az
emeletet. A rohadt életbe, hát nincs valami mód, hogy
fölmásszak a falon?
– A hotelszobában van festéked – veti föl Noah. – Ott nem
tudod befejezni?
– Ott nincs meg minden, ami kell – felelem.
Az épület sarkánál áll egy fa, de marha nagyot kellene ugrani,
és ki tudja, nincsenek-e bezárva az ablakok.
Éles fájdalom hasít a fejbőrömbe.
– Hé!
Mi történt, Noah kitépte a hajamat?
Noah kiegyenesít egy hullámcsatot, és az ajtónak
támaszkodik. Jobbra-balra forgatja a fejét a sikátorban, akár egy
bagoly.
– Biztos, hogy szabad belépned?
– Mit művelsz?
– Beeresztelek. Látom az arcodon, hogy szükséged van erre.
Úgyhogy még egyszer kérdezem: van engedélyed, hogy bent
tartózkodj?
Higgadtabban pillantok Noah-ra, mint a szállodában.
– Úgy véled, betörős fajta vagyok?
Az ajtónak feszíti a vállát, a kulcslyukba dugja a tűt, és elkezdi
azt a fura pöcögtetős játékot.
 – Úgy.
– Nem hiszem el, hogy annak tartasz.
– Ha jobban meggondolod... – Noah rám villantja ördögi
vigyorát. Nem teljes odaadással, úgyhogy a szemét nem igazán
érinti, de ez a kis játékos próbálkozás már megmosolyogtat... egy
kicsit. – Te törtél be az iskolapszichológus irodájába.
Elnevetem magam, és meglepődöm a hangtól.
– Te törtél be. Én mentettem meg az irhádat. Te mindig át
fogod írni a történelmet?
– Meglehet.
Egy kattanás, és mindketten megdermedünk, ahogy kitárja az
ajtót. Betojok, ez működik. Noah Hutchins betört egy helyre,
amit szívből utál. Nemrég engedték ki a dutyiból, és most
elkövetett valami törvénytelenséget... megint értem. Ahogy múlt
tavasszal.
Gombóc nő a torkomban, és nem találok szavakat.
Noah betolja az ajtót, és tekintetével körbepásztáz a néptelen
előtérben.
– Ha bárki kérdezi, nálad volt a kulcsod.
– Noah... – tátva marad a szám. Becsukom, és vadul kalapáló
szívvel teszem föl a kérdést: – Hogyan tartóztathattak le
kábítószerbirtoklásért? Mert hiszek neked, hogy ártatlan vagy,
de akkor mégis... hogyan?
Zsebre vágja a kezét, és egykedvűen vállat von.
– Mia a kocsijában ült, és egy zacskó tablettát tartott a
kezében. Bepöccentem, amiért nem akart válaszolni nekem,
ugyanakkor nem akartam, hogy részegen a volán mögé üljön.
Épp kivettem a kezéből a zacskót, amikor megjelentek a zsaruk.
És amilyen Noah, semmiképpen sem köpte volna be a tettest.
Még azért sem, hogy a saját bőrét mentse. Dicséretre méltó,
elkötelezett viselkedést tanúsít. Még olyanok iránt is, akik sok
esetben nem viszonozzák a tőle kapott tiszteletet.
– Sajnálom, hogy megpofoztalak.
– Nem érdekes. Gyere, bekísérlek!
Besétál, mielőtt felelhetnék. Lassan megy föl a csigalépcsőn,
olyasformán, mintha arra számítana, hogy...
– Jogosan tartózkodom itt – mondom, és védőpajzsként
emelem föl a vásznat. – Senki nem fog lőni.
 – Akkor is – válaszolja.
Habár Hunter kulcsot adott nekem, úgy lopakodok föl a
lépcsőn, mint egy betörő. Eszembe jut, hogyan settenkedtem az
öltözőszekrények mellett aznap éjjel, amikor Noah után mentem.
– Mondtad apádnak, hogy nincs szükséged az óvadékpénzre?
– mormolja Noah. – Mert lehet, hogy mégis szükségünk lesz rá.
Lepisszegem. Ez aztán tényleg a sors iróniája lenne, ha én
szorulnék a pénzre, mert betörök. Az is tetszik, hogy Noah
hajlandó dutyiba vonulni velem és értem.
Amint fölérünk a lépcső tetejére, a karácsonyfaégők százai
világítják meg a helyiséget. A túlsó végén Hunter fordítja felénk a
figyelmét. Noah szétterjeszti előttem a karját, mintha a testével
akarná fölfogni a golyót.
– Jó reggelt, Echo! – köszön Hunter.
Megérintem Noah hátát, így tudatom vele, hogy minden
rendben, mire félrehúzódik. Lépteim hangosan kopognak a
padlódeszkákon, ahogy a helyemre megyek, és a festőállványra
teszem a vásznat. Ahogy a kezem ügyében látok minden
szükségeset, az ujjaim valósággal rángatóznak.
Ez az. Ma megfestem Aires csillagképét.
A környező világ kezd összeszűkülni, a látóterem szélén
ismerős hang szól.
– Vigyázz Echóra! – mondja Noah. – Mert tudni fogom, ha
nem.
– Értettem – feleli egy hang, ami Hunterének tűnik.
De valami álomhoz is tartozhatott, mert minden más
elhalványul, csak a színek nem.
NOAH

ANYÁM KATOLIKUSNAK NEVELT BENNÜNKET.

Miután a szüleim meghaltak, egy pillanatig sem fontolgattam
a templomba járást. Isten meg én nem voltunk többé
beszélőviszonyban. Nem mintha azelőtt sokat társalogtunk
volna, de ami mondanivalóm a szüleim halála után maradt a
számára, az nem mennyei füleknek szólt. Őszintén szólva, nem
hiszem, hogy Isten létezik. Ő is csak egy szemfényvesztő
szereplő a tündérmesék birodalmában.
Ugyanott parkolok le, ahol néhány nappal ezelőtt, de most rá
se hederítek a házra, ami anyám vér szerinti szüleié. Echo kocsija
orrának támaszkodva, inkább a templomot bámulom. Echo
elvonult fekete lyukakat festeni, én pedig igyekszem vigyázni,
nehogy valamelyik beszippantson. Bazi nagy csoda lesz, ha
együtt átvészeljük a jövő hetet.
Szeretem Echót, ő is szeret engem, de végül is értem
némelyik régimódi filmet, amelyik megríkatja Echót. A szerelem
néha nem elég. Nem tudom, Echo tud-e négy évig várni rám,
hogy bebizonyítsam: azzá a férfivá akarok válni, akiről
álmodozik. Azonkívül talán igaza is van velem kapcsolatban.
Talán nem helyes indokokból teszem mindezt.
Az építész balhé...
Apu imádta, amit csinált. Mosolygó arccal indult munkába, és
tért haza onnan. Gyönyörűséget lelt olyasmiben, amit mások
magától értetődőnek tekintettek. Amilyen például ez a templom.
Méltányolta volna, hogy több annál, mint aminek tűnik. Égbe
nyúló harangtornyát leszámítva sima vörös téglás a homlokzata.
A legtöbb bazilika stílusú templom külseje egyszerű. A belsejüket
káprázatosan alakítják ki, mert igazából mindannyiunknak belül
kellene ragyognia.
Apu legalábbis így magyarázta.
 Mintha megértette volna az élet rejtélyeit attól, hogy
megértett egy épületet. Talán ugyanezt a tudást keresem.
– Visszajöttél. – A pap... a bácsikám, bakker... mindkét
kezében többször használatos bevásárlószatyrokat cipel. – Ha
netán érdekel, néhány perc múlva gyóntatok.
– Nem érdekel.
– Igazán kedves. – Kuncogva halad el mellettem. Fehér
pólóban és sötét nadrágban inkább embernek látszik. – Majd fog.
Ha bejössz, elmesélem neked, miért nevezett el édesanyád
Noah-nak.
A szemébe villan a tekintetem, és kacsint.
– Sejtettem, hogy nem mondta el neked. Csökönyös fajta volt.
Szánj rám legalább két percet, és az az érzésem, eltalálsz a
gyóntatófülkéhez.
Azt lesheti. Nem énnekem kell bocsánatot kérnem Istentől.
Pont fordítva.
– Pompás történet! – rikkantja, majd eltűnik az ajtó mögött. –
Apropó, rendszeresen beszéltem édesanyáddal. Évente kétszer,
telefonon!
A testem megvonaglik, hogy kövesse. Mintha horogra akadt
hal lennék. Egy történet anyámról. Amit tőle már soha nem
nyílik alkalmam hallani. Mert miként Echo ma reggel a bátyjával
kapcsolatban kifejtette, anyám elment, és soha többé nem tér
vissza.
Ahogy fölkapaszkodom a betonlépcsőn a fölém tornyosuló
kétszárnyú tömörfa ajtóhoz, fölpillantok, várom a tüzet és
kénkövet, vagy a jól bevált istennyilát, hogy lecsapjon rám.
Az ég azonban derűs marad, és belépek Isten házába.
Odabent néma csönd honol, és oldalt hosszú sorokban
magukra hagyott fogadalmi gyertyák pislákolnak. Apámnak
egyvalamiben tutira igaza volt: az ilyen helyek belseje
makulátlan. A színes üvegablakokon beáradó fénykévék
megsokszorozott szivárványként hatnak. A központi padsorok
két oldalán vaskos, fehér oszlopsor fut végig, a szentély fölé
boruló kupola tartóhengerét apostolok képei díszítik.
A nagybátyám ismét feketében, most teszi föl a nyakára a
kollárét, ezzel újra lelkész külsőt ölt.
– Tűzveszélyes – intek a gyertyákra.
 Megtorpan.
– Igazad van. Fontolgatjuk is, hogy áttérünk elektromos
gyertyákra, de azért az nem ugyanolyan, igaz? No, elnézést, de
nem akarok elkésni a munkából.
Rajtunk kívül egy lelket sem látok, a nagybátyám a
gyóntatószékhez siet, és becsukja maga mögött a deszkafülke
ajtaját.
A mennyezetről Szent Mihály arkangyal tekint le rám. Isten
harcosa. Őt hívják segítségül, ha csatára kerül sor – nagyjából
olyanra, mint a háború, ami abban a pillanatban tör ki, ahogy
átlépem a gyóntatószék küszöbét. Vajon Szent Mihály az én
oldalamon áll, vagy a papén? Megrázom a fejemet. Egyértelműen
az utóbbién. Az elmúlt három évben soha nem nekem kedveztek
a kilátások.
 ECHO
KEZEM VÉGIGSIKLIK A VÁSZON FÖLÖTT, amikor a hátam mögül
köhögést hallok. Alighanem megint közönségem akadt, de nem
törődöm vele. Aires nincs többé. Elment, és soha nem jön vissza,
ígéretet tett, és megszegte.
Soha nem hittem volna, hogy a bátyám meg fogja szegni a
nekem tett ígéretét.
Ahogy a kékek tintakékbe sötétülnek, mígnem végül
éjfeketébe olvad össze az egész, valami felszín alatt áramló harag
lök előre. A bátyám hazudott nekem, ez feldühít.
– Echo! – Némileg ismerős a hang, mégis megpróbálom
kirekeszteni. – Echo!
Egy kéz érinti meg a vállamat, és egyszerre kirobban a
bennem fortyogó harag.
– Mi az?
Rámeredek Hunterre, azután hátralépek. Jaj, a fenébe,
annyira benyomultam a személyes terébe, hogy egyetlen
centiméter választja el egymástól az arcunkat.
– Nem csíped, ha kirángatnak a révületedből – állapítja meg.
– Vettem az adást, és későbbi hasznosítás céljából rögzítem.
Itt-ott vihorászás hallatszik a helyiségben, amit egy gyors
körbenézéssel konstatálok: néhány lelkes tag kíséri figyelemmel
a fejleményeket. Mély sóhajjal az állványra teszem az ecsetet, és
kinyújtóztatom a hátamat.
– Bocsánat!
– Nem kell elnézést kérned, de ha már megzavartalak, nem
bánod, ha beszélgetünk?
– Persze hogy nem.
A többiek Hunter intésére és néhány szavára folytatják a
munkájukat.
– Rövid úton véget kell vetnem ennek a közönségvonzásnak,
különben rajtad kívül senki sem fog dolgozni.
– Ne haragudj, hogy rád förmedtem. Igaz, hogy rosszul
tűröm, ha kizökkentenek, de rendszerint nem ennyire
indulatosan, csak... – A festményre nézek. – Ez most más.
– Mitől más?
Attól, hogy a bátyám képe.
– Csak úgy.
– Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod azt a csillagot?
A legkisebb szellő is meglibbenti az egykori téglafalból lett
vékony fátylat, ami elválaszt a bátyám elvesztésével kapcsolatos
érzelmektől. Ha akarnám, a túloldali homályban megtalálhatnám
a válaszokat. Csak annyit kell tennem, hogy kinyújtom értük a
kezemet, és Mrs. Collins szerint azok a válaszok segítenek, hogy
megtartsam Noah-t.
Csakhogy a függöny mögött fájdalom rejtőzik. Fájdalom,
amivel nem biztos, hogy meg tudnék birkózni. Fájdalom, ami
néhány órája a szállodai szobában már-már felszínre került.
Mintha a vászon mérgezővé vált volna, elhúzódom tőle. Ahogy
a színekre összpontosítok, a fejemben hullámzik a fátyol.
– Egyszerűen így döntöttem.
– Te aztán nem vagy könnyű eset. Még annak az embernek
sem, aki ajtókat nyit előtted a jövődhöz.
Eddig a kezemet törölgettem egy ronggyal, de most
abbahagyom.
– Mit mondasz?
– Hogy nem vagy könnyű eset. Szeretek választ kapni a
kérdéseimre, de tőled hiába várom. Jövőt kínálok neked, te meg
fütyülsz rá.
Mosoly terül az arcomra.
– Hát nem, nem vagyok könnyű eset.
Elnevetem magam, nem annyira a helyzet viccessége miatt,
hanem mert bekövetkezett az elképzelhetetlen. A szüleim, a
terapeutáim, a tanáraim, a barátaim... az égvilágon mindenki
gátlástalanul kihasználta céljai elérésére azt a tulajdonságomat,
hogy mindenáron meg akartam felelni. Bármikor bárkinek
készségesen fejet hajtottam, bármit megtettem, azután egyszer
csak kiderült, hogy nekem is van gerincem.
Idén nyáron tényleg megváltoztam. Más emberré lettem.
 – Komolyan beszélek, Echo. Ha kérdezek, választ várok. Ez az
egész tanár-diák viszony így működik.
Értem én, de...
– Ennél a műnél nem. Te is tudod, hogy ez személyes.
– Mindegyik az – feleli Hunter.
– Némelyik jobban, mint a többi. Ha nógatsz, válaszolok, de
azt nem ígérhetem, hogy amit erről a bizonyos képről felelek, az
igaz is.
– Telitalálat. Akkor ezt tisztáztuk. Minden más esetben én
diktálok.
– Értettem.
– Szóval térjünk rá a mostani beszélgetésünk céljára...
Bólintok, hogy folytassa, bár nehezen koncentrálok, mert még
mindig szédülök attól az iménti felismerésemtől, hogy
megváltoztam.
– Tetszik az elképzelésed, hogy gazdasági tanulmányokat
folytass, úgyhogy megpróbálom elintézni az egyetemeddel, hogy
a kurzust online is elvégezhesd, miközben a képzőművészeti
tanulmányaidat itt folytatod. Tulajdonképpen annyira
megtetszett az ötlet, hogy jövő ősszel talán másoknak is
bevezetem ezt az új rendszert.
Ez fantasztikus meglepetés.
– Szuper!
Hunter óvatosan sandít rám.
– Ez azt jelenti, hogy elfogadod?
Belülről a számba harapok. Noah-val kötéltáncot lejtünk, és
fogalmam sincs, hogyan alakulnak a továbbiak. Talán működne a
kapcsolatunk, ha Kentuckyban tanulnék. Talán elszakadunk
egymástól, ha itt maradok. De Noah-nak igaza van, ahogy nekem
is igazam volt, amikor tanácsot adtam neki. Magamnak kell
döntenem. A kapcsolatunk akkor válhat tartóssá, ha igazán
szeretjük egymást, viszont összeomlik, ha mindenben az ő
kedvére teszek.
– Igen, elfogadom.
Hunter fölvonja a szemöldökét.
– A barátod nem fog lebeszélni róla?
Megfeszül a gerincem.
– A barátom támogat engem.
 Azután összerándul a gyomrom. Az éjjel pofon ütöttem és
eltaszítottam őt, mindezek után Noah betört a galériába a
kedvemért. Igenis támogat... föl sem tudom fogni, mennyire.
– Helyes – mondja Hunter. – Jut eszembe, az adminisztráció
végett, mi is a vezetékneved?
Jaj, banyek. Pont amikor kezdett minden jóra fordulni... Ez
tényleg katasztrófa.
– Emerson. A teljes nevem Echo Emerson.
NOAH

MIUTÁN ÖT PERCIG BÁMULOM Kis Szent Teréz szobrát,

megdörzsölöm a szememet, majd félrehúzom a vörös függönyt,
és bepréselem magam a szűk deszkapadba. A választólap, ami
eddig lezárta a kettőnk közötti kis ablakot, most eltolódik.
Egymáshoz képest olyan szögben ülünk, hogy a fölülről jövő gyér
fényben éppen csak ki tudom venni a nagybátyám arcélét.
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében – mondja, mire rég
belém rögzült megszokásból keresztet vetek, és szinte hallom,
hogy anyám azt mondja, le kéne térdepelnem a
gyóntatófülkében.
Eltelik egy másodperc.
Még egy.
– Nos? – sürget a pap.
– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem. Utoljára gyóntam... –
Ez tiszta dili. – Utoljára gyóntam... – Négy éve gyóntam
utoljára. Négy éve. Anyám ki volt rám akadva, mert nem
mentem gyónni. Már felső tagozatos koromban kezdtem
megkérdőjelezni a hitemet.
Ebben is cserben hagytam anyámat, most pedig azzal
folytatom a hagyományt, hogy Echót hagyom cserben.
Megvakargatom a szemöldököm fölötti pontot.
– Nem hiszek Istenben, úgyhogy nem számít, mikor.
– Ezt sajnálattal hallom, de a rend kedvéért megjegyzem,
hogy ő még most is hisz benned.
Micsoda kamu válasz.
– Jöhet a nevem története.
– Nézd, Noah, nem azért hívtalak ide, hogy meghallgassam a
gyónásodat, bár szíves-örömest meggyóntatlak. Azért hívtalak
ide, mert van még egy kérdés, amit föltehetsz, és gyanítottam,
hogy jobb szeretnéd ezt a beszélgetést a névtelenség légkörében
lefolytatni.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Azt jelenti, hogy a kérdésed nem feltétlenül igényel népes
hallgatóságot.
Feszengve előrehajolok, és a térdemre teszem a kezemet. Az a
nyugtalan ritmus lüktet az ereimben, amit Echónál folyton
érzékelek.
– Miért ment el anyám?
– És miért tudunk a létezésedről, ha te nem tudtál rólunk?
Most már tényleg boldog-boldogtalan ismeri az életem
legintimebb részleteit?
– Igen, az is.
Súlyos csönd. Elég súlyos, hogy a kérdés visszavonását
latolgassam. Anyukám örökké mosolygott. Majdnem minden
este nevetett. Őrzött egy titkot, amit talán soha nem mondott el
nekem.
– Apánk molesztálta anyádat.
Két kezemet az arcomra szorítom, mintha így törölhetném ezt
a választ.
– Molesztálta?
– Az ördög ezúttal is a részletekben lakozik. Bizonyos dolgokat
jobb a halottakra hagyni, nem pedig bolygatni.
De a fantázia esetleg még rosszabb. Anyám...
Az én anyám.
Könnyek szöknek a szemembe, és eszembe jut a számtalan
alkalom, amikor a szoba túloldaláról rám meredt, és teljesen
váratlanul azt mondta, hogy szeret. A számtalan alkalom, amikor
magától értetődőnek tekintettem, hogy máskor is fogom még
hallani tőle ezt a szót. A számtalan alkalom, amikor talán ölelésre
vágyott, én meg a rohadt önző fejemmel nem fogtam föl, hogy
neki is megvannak a maga ártó szellemei.
– Mennyire molesztálta?
– Csúnyán – suttogja a nagybátyám.
Elgondolni is iszonyú, hogy valaki bántalmazta anyámat.
Olyasvalaki bántalmazta, akinek elvileg szeretnie kellett volna
őt. Ököllel az oldalfalba csapok, és miután az ujjaimba hasító
fájdalom nem oszlatja el dühömet, újra a falba öklözök.
– Fájt neki? – kérdezem elcsukló hangon. – Utána is
szenvedett miatta?
– Vannak dolgok az életben, amiket soha nem felejtünk el.
Bélyeget ütnek a lelkünkre, ha úgy tetszik. Mint például a szülők
elvesztése. Kész, megtörtént, soha nem vonhatjuk vissza.
Ez az őrjítő a helyzetben. A fájdalom, amivel minden reggel
szembesülök. A lábam remeg, ahogy Echónak szokott, és
próbálom letörölgetni a nedvességet, amitől elhomályosul a világ.
– Érdekel, miért nevezett téged Noah-nak?
Mi a franc ütött ebbe a pasasba?
– Magasról lesz... – Isten háza. Anyámat lesújtaná, hogy Isten
házában, mi több, a gyóntatószékben káromkodtam. – Nem
érdekel. Már nem.
Próbálok egyenletesen lélegezni, hogy túltegyem magam a
gondolaton. Hogy gyerekkorában molesztálták anyámat. Hogy
szenvedett.
– Pedig ez fontos – mondja csitító hangon a nagybátyám. –
Anyád reményt talált. Reményt és szeretetet talált, ami azért
fontos, mert szeretet nélkül... semmik sem vagyunk.
– Rátalált apára.
És fiatalon összeházasodtak. Mindjárt az egyetem után.
Huszonkét évesen. Előbb kezdték az önálló életet, mint a
legtöbben. Évekig küszködtek. Előbb jöttem a világra, mint hogy
gond nélkül fizetni tudták volna az első lakásuk bérét, ezért
vállalták csak jóval később a testvéreimet.
– Igen, rátalált apádra, de te mentetted meg a lelkének azt a
kis részét, amit még apád sem érhetett el.
Megdermedek, nem jut levegő a mellkasomba.
– Miattam halt meg.
A pap egy ideig hallgat, és a pad nyikorog alatta, ahogy
fészkelődik. Az arca most kitölti a kis ablakot, de én a lábam
előtti padlódeszkákat bámulom.
– Olvastam a jelentéseket – mondja. – Neked semmi közöd
ahhoz a tűzhöz. És mielőtt bármit mondanál, a későbbi
jelentéseket is olvastam. Tudok a fürdőszobai gyertyáról, és
arról, hogy Jacob senkinek sem akart ártani.
Megrázom a fejemet, mintha ezzel lerázhatnám a valóságot.
Tagadhatnám a valójában történteket.
– Anyám sosem szokott későig fenn maradni. Az lett volna a
dolgom, hogy a megbeszélt határidőre hazaérjek.
Most is emlékszem, hogy vágtázott a szívem, amikor a kocsi
befordult a sarkon, és megláttam az öcsém első emeleti ablakán
kicsapó lángokat. A kocsi még meg sem állt egészen, amikor
kiugrottam a hátsó ülésről, végigrobogtam az elülső gyalogjárón,
és berúgtam a bejárati ajtót.
A lány, akivel az estét töltöttem, a nevemet sikoltotta, és a
szülei is, de nem jöttek utánam. Senki sem jött utánam.
Sűrű füst gomolygott, és olyan görcsös köhögés jött rám, hogy
előregörnyedtem. Ösztönösen fölrohantam volna, a tűz
gócpontjába, hogy kivonszoljam azokat, akik a legtöbbet jelentik
nekem az életben, de azután meghallottam a kistestvéreim
cérnahangját, és abban a pillanatban ráeszméltem, hogy őket
jobban szeretem.
Lehorgasztom a fejemet, és egyetlen könnycsepp gördül le az
arcomon. Őket jobban szerettem.
– Pontosan azt tetted, amit édesanyád kívánt volna tőled,
mert jobban szerette a fiait, mint a saját életét.
– Ezt mind az évi két telefonbeszélgetésből sikerült levenni?
Próbálom fékezni az indulatot, de hangom durvasága
megerősíti, hogy már túljutottunk azon a ponton.
– Vannak dolgok az életben, amikre fél perc alatt rájössz
valakiről. Anyád szeretett téged, Noah. Tiszta szívből, minden
gondolatával, lelkének minden rezdülésével szeretett.
– Őket apuval nem próbáltam megmenteni – ismerem el, és
hirtelen behunyom a szememet. Bocsáss meg, atyám, mert
vétkeztem. Négy éve gyóntam utoljára. – Nem küzdöttem
eléggé.
– Semmit sem tehettél volna. Rendkívüli fegyvertény, hogy
az öcséidet megmentetted.
Hirtelen az a kép tolul az emlékezetembe, hogy anyám az
istentisztelet alatt lehajtja a fejét, miközben áhítatosan mormolja
a bűnbánat szövegét: sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal,
szóval, cselekedettel és mulasztással...
Elmulasztottam a megmentésüket.
– Jacobot és Tylert a szomszédokra bíztam. Addigra
megérkeztek a rendőrök, pont akkor futottak be a tűzoltók, és
visszafordultam az ajtóhoz, de egy pasas – nehezen kapok
levegőt –, egy pasas elém állt.
Termetesebb nálam, de nem elszántabb. Addig soha nem
verekedtem. Még soha nem ütöttem meg senkit, meg sem
fordult a fejemben ilyesmi. Álmomban sem jutott eszembe
leteríteni azt az embert, aki megakadályoz a szüleim
kimentésében. Hibát követtem el, utólag már hiába
káromkodom, hiába esküdözöm, hogy soha többé nem fog
előfordulni.
Fölidéződik bennem Echo arckifejezése aznap, amikor falhoz
vágtam azt a seggfejet, és az, amit utána mondtam neki... Senki
sem szórakozhat veled, Echo. Az egyetlen módon védelmezem
őt, amit ismerek. Azon a módon, amihez a szüleimnél gyönge
voltam.
– És amikor megpróbáltam elfutni mellette, egy másik pasas
lépett elém, és hagytam, hogy megállítsanak. Hagytam, hogy ne
engedjenek vissza a házba.
– A szüleid addigra meghaltak. Füstmérgezés végzett velük.
Nem égési sérülésekbe haltak bele. Valószínűleg álmukban érte
őket a halál. A tűzjelző nem működött. Semmi sem
figyelmeztette őket a veszélyre. Te azokat mentetted meg,
akiket még meg lehetett menteni. Ideje, hogy megszabadulj ettől
a bűntudattól. Ideje, hogy továbblépj. Ahogy édesanyád kívánta
volna.
Tenyerembe temetett arccal hintázom az ülésen, képtelen
vagyok visszafojtani a kirobbanó érzelmeket, amik megőrjítenek.
– Tovább kellett volna küzdenem értük. Meg kellett volna
próbálnom!
– Édesanyád azt kívánta volna, hogy önmagadért küzdj. Hogy
a saját életedért harcolj. Aznap éjjel dicsőséget hoztál a szüleidre.
Dicsőséget hoztál rájuk a testvéreid iránti odaadásoddal.
Dicsőséget hozol rájuk azzal, hogy most itt ülsz, keresed azokat
az embereket, akiket őszintén szólva, nem is kellene keresned.
Édesanyád azért nevezett el Noah-nak, vagyis Noénak, mert
eleve megtetted azt, amiről görcsös szorongásodban azt hiszed,
elmulasztottad, tudniillik megmentetted őt, mert második esélyt
adtál neki.
Értetlenül pislogok.
– A bibliai történet, fiam. Anyád biztosan elmesélte neked.
 Isten figyelmeztette Noét, hogy özönvíz fogja elpusztítani a
földet, és azt ígérte neki, hogy megmenti őt, a családját és
minden földi élőlényt, ha Noé szót fogad, és bárkát épít.
– Isten második esélyt adott Noénak és a családjának –
folytatja a nagybátyám. – Apád szerelme megmentette anyádat,
de általad, teáltalad pillantotta meg az új világot.
Hátradőlök az ülésen, és a falra hárítom át a súlyomat, a
terhemet, mert gyönge vagyok, hogy tovább is egyedül cipeljem.
Akárcsak Echo, Beth meg Isaiah. Mindannyian olyan teherrel
vagyunk megverve, ami sok egy embernek. Olyan gondok
nehezednek ránk, amikkel senkit sem lenne szabad
szembesíteni.
– Ha megengeded, hogy egy percre a bácsikád helyett a
lelkészed legyek... – Miután nem szólok semmit, folytatja. –
Isten megrostál bennünket, mint a búzát. Átszitál, mint a lisztet.
Munkálkodik mindazzal a jóval és rosszal, ami az életünk során
történik. Fölkészít bennünket, hogy azzá váljunk, akinek szán
minket. Ami az eddigi rövid életedben történt, arra tekinthetsz
teherként, vagy pedig láthatod annak, ami, tehát bizonyságnak,
hogy Isten korán átszitált téged. Hamarabb értél férfivá, mint a
többiek. Két választási lehetőség áll előtted: vagy megtagadod,
vagy a magadévá teszed. Édesanyád úgy döntött, a magáévá
teszi. Imádkozom érted, hogy te is ezt válaszd.
Megfutamodjak, vagy férfi módra álljam a sarat.
Tegnap éjjel, habár azt hittem, helyesek a szándékaim,
megfutamodtam, és ezzel ártottam Echónak. Végeztem a
megfutamodással. Ideje megemberelnem magamat.
– Ez nem jelenti azt, hogy hiszek Istenben.
– Anyád is csökönyös volt – kuncog a nagybátyám. –
Csökönyös, mint egy vadszamár.
Nevetek, és velem együtt nevet.
– Apu is mindig ezt mondogatta, anyu pedig olyankor úgy
nézett rá, mint aki magában igazat ad neki, de a csökönyössége
nem engedi, hogy bevallja.
– Ismerem azt a nézést – mondja. – Most is látom.
Elhal a nevetés, mély lélegzetet veszek, furcsa, de azon
veszem észre magam, hogy egyenesebb derékkal ülök, és belül
megkönnyebbültem. Úgy látszik, a gyónás jót tesz a léleknek.
 – És Noah, nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre a karodra
tetovált keresztet. A lényed legmélyén, ahol valóban számít, ott a
hit.
– Tudták? – kérdezem, elengedve fülem mellett a kijelentést.
– Anyu szülei, a szüleitek tudtak róla, hogy engem nem fogadtak
örökbe?
– Tudták. Néhány napja fedeztem föl, hogy megpróbáltak
kapcsolatot létesíteni veled. Közvetlenül a felbukkanásod előtt.
Épp figyelmeztetni próbáltam mindenkit, akit tudtam, hogy
segítsen távot tartanom téged, nehogy belerángassanak ebbe, de
te leköröztél engem. A szüleim a fejükbe vették, hogy amikor
betöltöd a tizennyolcat, pénzhez jutsz.
– Nincs semmiféle pénz – mondom.
– Tudom, de a szüleim nem a józan gondolkodásukról híresek.
Ha találkozni szeretnél velük, a jövő héten jönnek haza, de mint
nagybátyád, óva intelek ettől. Határozottan állíthatom, hogy ez
nem olyasmi, amit édesanyád kívánna.
– Szóval anyu elszökött, te meg papnak álltál?
– Mindketten azt az utat választottuk, amit a sors szánt
nekünk.
– Te azért maradtál, mert méltók arra, hogy megbocsáss
nekik?
Hosszú hallgatás következik.
– Isten mindnyájunk felé mérhetetlen kegyelmet gyakorol.
Papként képesnek kell lennem olyasformán szeretni, ahogyan az
én Istenem szeret. Azt szoktam mondani, hogy azért tértem
haza a szülővárosomba, azért szolgálok és élek a szüleim házával
szemközti templomban, mert megbocsátottam nekik, de igazából
azért jöttem vissza, hogy kordában tartsam őket. Az efféle
gonoszságot be kell zárni, és soha nem szabad kiengedni. Az én
dolgom gondoskodni róla, hogy soha senkinek ne árthassanak
megint úgy, ahogyan nekem és édesanyádnak ártottak.
A nagybátyám rövid idő alatt jócskán megnőtt a szememben.
– Fiatalabb koromban nem védhettem meg édesanyádat –
mondja. – Most azonban megvédhetek másokat.
Nyelek egyet. Föl kell tennem egy kérdést, különben
megbánom.
– Miért nem vettél magadhoz?
 Megnyikordulnak a padlódeszkák, és mély sóhaj hallatszik.
– Mert az azt jelentette volna, hogy visszahozlak ide, és nem
bírtam megbékélni a gondolattal. Talán helytelenül döntöttem,
és nem hibáztatlak, ha megharagszol rám ezért. Senki sem
tökéletes, még a papok sem.
Jogos. Válaszokért jöttem Vailbe, és miután most megkaptam
őket, ideje az életem megmentésre érdemes részével
foglalkoznom.
– Köszönöm, hogy elmondtad az igazságot!
– Nem bánnám, ha hébe-hóba fölhívnál. Karácsonykor meg
húsvétkor. Az elmúlt három évben magányossá vált a ház
anélkül a telefoncsengés nélkül.
Bólintok, bár ezt most nem láthatja.
– Azt megtehetem.
Minden további szó nélkül kilépek a gyóntatószék sötétjéből, a
templom félhomályából, a napfénybe.
 ECHO
HUNTERNEK MAJD KIGUVAD A SZEME.
– Mit mondtál, mi a vezetékneved?
A nagy Cassie Emerson lánya vagyok. A Hunter által
leginkább csodált festők egyikének lánya. A tekintete a karomon
éktelenkedő forradásokra téved, és szinte hallom, ahogy kapcsol.
Igaz, amit rebesgetnek: a nagy Cassie Emerson lánya vagyok,
akit az anyja meg akart ölni. – Emerson – ismétlem.
– Mint Cassie Emerson.
Bólintok.
– Az ő lánya vagy.
Újra bólintok.
Vérbe borul az arca.
– Nem gondoltad, hogy ezt fontos lenne közölnöd velem?
– Nem.
Sőt, fontosabb volt, hogy ne tudjon róla.
– Nem? – Hunter szétterpesztett ujjakkal fölemeli a kezét,
azután leereszti. – Ki innen! Fogd a festményedet, és takarodj!
Megugrok, mintha egy kamion ütött volna el.
– Micsoda?
– Jól hallottad. Takarodj innét!
Hunter hátat fordít nekem, és kell egy-két másodperc, hogy a
megdöbbenés alábbhagyjon, mielőtt a lábam elindul utána.
– Mit számít az, ha a lánya vagyok?
– Nagyon is sokat.
Hunter megáll a sarokban, az íróasztalánál, és úgy lapozgat
egy köteg számlát, mintha nem most döfött volna tüskét az
álmaimba.
– Miért? Teljesen független vagyok tőle.
– Nyers tehetséget akartam. Lehetőséget, hogy
olyasvalakivel kezdjek, aki eddig semmiféle képzésben sem
részesült, és azt mondhassam, hozzájárultam a létrehozásához.
Te nem új jövevény vagy. Születésedtől fogva előnyt élvezel. Az
egyik legkiválóbb művésztől sajátítottad el az ábécét. Nem én
hoztalak létre. Anyád teremtménye vagy.
Csakhogy nem anyámtól tanultam írni. Apám tanított. És
rajzolni sem anyámtól tanultam először, hanem a bátyámtól.
Igaz, anyu festett, és ha körülötte tébláboltam, engem is
buzdított, de tanítani nem tanított. A legalapvetőbbeken túl
semmit. Semmi olyat, amitől kevésbé új jövevénynek
számítanék, mint itt bárki más. Ahhoz anyámnak következetes
és biztos hátteret kellett volna nyújtania.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire közel kerülhetek
valamihez, azután a szemem láttára abban a pillanatban
kicsúszik az ujjaim közül, ahogy megpróbálom a markomba
szorítani. Ez szinte testen kívüli élmény. Mindazok, akik az imént
még a lábamnál ültek, most visszahúzódtak a maguk világába,
úgy tesznek, mintha nem is léteznék.
Hat hónappal ezelőtt meghunyászkodtam volna. Lesütöttem
volna a szememet a forradásaimra, és úgy éreztem volna, hogy a
föld söpredéke is különb nálam. Most ehelyett visszafordulok a
festőállványhoz, fölkapom a vásznat, odavonulok Hunter
íróasztalához, és lecsapom rá. A kávéja kiborul és szétfolyik.
Vigyor terül az arcomra, amikor konstatálom, hogy a bögre
tartalmának java Hunter sliccére loccsan.
Lenyúlok egy vékony ecsetet a mellettem dolgozó srác
kezéből, fehér festékbe mártom, és a festmény jobb alsó sarkán
aláírom a nevemet. Hunterhez vágom az ecsetet, apró fehér
pettyek szóródnak belőle gondosan vasalt kék ingére.
– Megtarthatod a festményt, mert öt év múlva többet fog
érni, mint a te szánalmas, hervadt életműved!
Hunter a nadrágjára ömlött kávét törölgeti.
– Echo...
– Még nem fejeztem be – szakítom félbe, és két kézzel az
asztalára csapok, előrehajolva adom tudtára, hogy én irányítom
ezt a társalgást. – Tájékoztatásul közlöm, hogy anyukám
egyáltalán nem tanított se festeni, se rajzolni, és másra se
nagyon. Úgy nem, ahogy képzeled. Szóval először is azt ajánlom,
tartózkodj attól, hogy akár rám, akár bárki másra vonatkozó
feltételezésekre ragadtasd magad. Másodszor: ne merészelj még
egyszer megközelíteni, mert a fiúm képes szétrúgni a seggedet,
és szívesen meg is teszi. Harmadszor pedig jobb, ha tőlem tudod,
hogy a legtöbb festményed tényleg tök gáz.
A görény még vigyorog is, miközben hátradől a székén.
– Azt hiszem, most helyretettél.
Ez röhög rajtam.
– Ja, én is azt hiszem.
– Komolyan gondolod, amit a festményeimről mondtál?
Bárcsak igent visíthatnék, de a válasz más.
– Nem, de akkor is görény vagy.
– Higgadj le, Echo! Abban a pillanatban tudtam, hogy Cassie
Emerson lánya vagy, amikor megnéztem a vázlatkönyvedet.
Mindenütt szerepel benne a neved. Most csak játszottam veled.
Látni akartam, hogyan reagálsz, ha anyád miatt kötözködnek
veled, és mondhatom, a helyes megoldást választottad. Nem lesz
könnyű úgy belépned a művészvilágba, hogy a kettőtökkel
kapcsolatos híresztelések, mendemondák lengenek körül,
úgyhogy vegyél mély lélegzetet, nyugodj meg, és tedd vissza a
festményedet az állványra. Nem rúglak ki.
Fölegyenesedem, és a többiek nevetgélni, beszélgetni
kezdenek. Érzem, hogy nem rajtam nevetnek, hanem velem.
Megkönnyebbülten föllélegeznek, miután mindannyian megértik,
hogy az előbbi feszült helyzet egyáltalán nem volt komoly.
Hunter kuncog valamelyikük megjegyzésén, miközben
kigombolja az ingét, és a háta mögötti beépített szekrényből
másikat vesz elő.
– Megbukott a lány? – kiáltja valaki a helyiség túloldaláról.
– Nem. Csípem, ha egy lányban van tűz – feleli széles,
fogsorvillantó mosollyal Hunter, de azután rajtam állapodik meg
a tekintete. – Mindenképpen azt javaslom, hogy nyilvánosság
előtt visszafogottabban reagálj. Nem mindenki találja olyan
szórakoztatónak az indulatkitöréseket, mint én.
Végigszántok a kezemmel göndör fürtjeimen, és az előttem
álló férfira meredek.
– Tudod, mi történt anyámmal?
És velem.
Egy vállrándítással intézi el a kérdést.
 – Azt tudom, amit a legtöbb ember, vagyis a pletykákat, azok
a forradások azonban megerősítik, amit az emberek tudni
vélnek. De ne aggódj, engem ez egyáltalán nem zavar.
– Ez rendes tőled – felelem szórakozottan.
Ez volt az álmom. Ez volt a célom. Hunter tudott a
szóbeszédről, és viccet csinált belőle.
– Mielőtt begurulnál, nem árt, ha tudod, hogy azért csináltam,
mert föl akarlak készíteni.
Úgy érzem magam, mintha ködben tévelyegnék.
– Föl akarsz készíteni?
– Ami anyukád és közted történt, az szerintem csak
kettőtökre tartozik, de a sebhelyeid további spekulációnak
tesznek ki. Tekintsd ezt az életről szóló első leckének, amit tőlem
kapsz. Az embereket nem az érdekli, ami valójában történt,
vagyis az igazság, mert csak azzal törődnek, amitől jobban érzik
magukat, ami valamiféle ranglistán mások fölé helyezi őket, még
ha hazugság is. Tehát fölkészítelek, mert a program szerint
édesanyád részt vesz és kiállít a denveri fesztiválon. Ugyanazon
a fesztiválon, ahol te is részt veszel és kiállítasz.
Hátratántorodom, mintha egy hullám csapódott volna nekem.
Hunter kissé elfordult tőlem, és nem veszi észre, hogy
fulladozom a sodrásban. Különféle érzelmek lökdösnek ide-oda,
mint megannyi örvény. Valahányszor megpróbálom a felszínre
rúgni magamat, újabb érzelem ránt vissza a mélybe.
Anyám eljön.
Hunter benevezett a fesztiválra, ez tehát azt jelenti, hogy elég
jó vagyok. Művészi szempontból. Valakinek... fontos vagyok. A
denveriek pedig majd figyelni fognak, ítélkezni fognak,
kíváncsian várják az összecsapásomat anyámmal.
– Száz szónak is egy a vége – folytatja Hunter. – Míg engem
nem zavarnak a forradásaid, és itt senki mást sem, mostantól
rengeteg olyan emberrel fogsz összeakadni, akit zavarnak.
Lesznek majd olyanok, akik úgy vélik, minden titkos gondolatod
rájuk tartozik. Ha nem akarsz a kiállításon ezzel bajlódni, azt
javaslom, vegyél föl hosszú ujjú felsőt. Ha részt veszel a
fesztiválon, ahol édesanyád is, és fedetlenül hagyod a bőrödet, az
bátor húzás. Bár a tűz megvan benned, őszinte leszek, nem látlak
kockázatvállaló típusnak.
 Szóval nem vagyok bátor.
Nem vagyok kockázatvállaló.
Vegyek föl hosszú ujjút.
Hunter szemébe villan a tekintetem, miközben egész testem
úgy ég, mintha pofon csaptak volna.
Ismét kinyitja a száját, és valamiféle szavak jönnek ki rajta, de
közben zsibbadtságba süppedek. Szeretem a zsibbadtságot.
Szeretem, hogy nem hallom, nem értem, nem fogom föl, miről
beszélgetnek a többiek.
A zsibbadtság biztonság.
A zsibbadtságban nincs fájdalom.
A zsibbadtság segít kilépnem az ajtón.
NOAH

A SZÁLLODA HALLJÁBAN életemben másodszor veszek egy

tucat rózsát, de ezúttal vörös helyett rózsaszínűt. A múltkor
Echo elolvadt a rózsától, és remélem, hogy ezúttal ugyanúgy fog
reagálni, vagy legalább egy félmosollyal.
Echo teljesen kikapcsol, amikor fest, és ha azzá a férfivá
akarok válni, akire szüksége van, ahhoz az is hozzátartozik, hogy
megtanuljak annyi mozgásteret hagyni neki, amennyit igényel,
még ha egy egész évet kér is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
nem kényeztethetem agyon, amikor visszajön.
Rohadt mély gödörből kell kiásnom magamat. Echo tegnap
este, illetve mára virradó éjjel azt mondta, hogy többet akar. Azt
hittem, olyan értelemben akar többet, hogy azt a srácot, akinek
pénze, munkája van. Nem fogtam föl, hogy már nem egy fiú
érdekli: egy férfira vágyik.
Azt képzeltem, férfinak lenni azt jelenti, hogy megállok a saját
lábamon, tudom használni az öklömet, de Echónak olyan pasi a
vágya, aki elég tökös ahhoz, hogy rázós helyzetben is odaálljon
elé, megdumálja vele a hülyeségeket, és kitartson mellette.
Nem olyan pasi, aki egy zavaros agyú, hátsó szándéktól
vezérelt csajtól fogad el randitanácsokat. Nem olyan pasi, aki
minden alkalommal kiborul, ha egy másik pasi Echóra meri vetni
a szemét. Echo azt a férfit érdemli, aki nem csak egyszerű
helyzetekben marad mellette – betegágynál ücsörög,
kiállításokra kíséri –, azt a férfit érdemli, aki olyankor áll ki érte,
amikor az baromira fáj.
Olyan pillanatokban, amikor le kell gyűrnöm a
büszkeségemet. Olyan pillanatokban, amikor erőnek erejével túl
kell tennem magamat a saját érzelmeimen, hogy az ő érzelmeire
gondoljak. Abban a pillanatban, amikor hagyom, hogy egy egész
évre kitépje a szívemet, mert őt az fogja boldoggá tenni.
 Isaiah bukkan elő a vendégszobákhoz vezető folyosóról, és
amikor meglát, résnyire szűkül a szeme.
– Mi a helyzet? – kérdezi.
Az ajándékbolt eladója a kezembe nyomja a visszajárót, és
megrázom a rózsacsokrot Isaiah felé.
– Pitizek.
– Akkor baromi gyatrán csinálod. Echo most húzta el a bélést
a szobátokból.
Megdermed a kezem a zsebemben, ahová most tettem az
aprót.
– Visszajött?
– Ne bassz ki velem, öreg. Ma reggel már elment, miután
visszaértetek? Azt reméltem, legalább végighallgat téged.
Nem akarok annyi fórt adni Echónak, hogy most
magyarázkodásra vesztegessem az időt, rögtön a kijárat felé
rohanok.
– Az „elhúzta a bélést" úgy értendő, hogy itthagyta a
szállodát?
– Ja. Szólongattam, de csak ment, mint aki küldetésre indul.
Valamit gagyarászott, hogy képes kockázatot vállalni, és
nemsokára találkozunk.
Kockázatot vállalni? Kirobogok a bejárati ajtón a parkolóba. Az
izmaim kővé válnak, amikor Echo kocsijának hűlt helyét látom
ott, ahol öt perce még állt. Éppen csak elkerültük egymást.
– Noah! – figyelmeztet Isaiah fojtott hangon, amitől fölizzanak
az ösztöneim. – Probléma kilenc óránál.
A fejem lassított felvételben fordul balra. Az a tetű Hunter
gyors léptekkel közeledik. Az ujjaim görcsösen szorítják Echo
rózsacsokrát, és egy tövis a bőrömbe fúródik.
– Hol van Echo? – kérdezi követelően Hunter.
Isaiah előregörnyeszti a vállát, és dacosan fölveti a fejét. A
tesóm harcra kész.
– Nem tudom – felelem. – Hallottam, hogy úgy viharzott el
innen, mint akit kerget a tatár, szóval hagyjuk a süketelést,
inkább áruld el, mi a szart műveltél.
Hunter szeme ide-oda cikázik köztem és Isaiah között. Talán
azon töpreng, vajon értesítse-e a legközelebbi hozzátartozóját,
hogy szerinte melyikünk fogja mindjárt meghúzni a ravaszt.
 – Szóba hoztam az anyukáját, és elment.
Isaiah a nyakát ropogtatja, én pedig leküzdöm a késztetést,
hogy tőből kitépjem Hunter karját.
– Hogyhogy elment?
– Próbára tettem. Látni akartam, hogyan reagál, ha valaki az
anyja miatt froclizza.
Közelebb nyomulok, Hunter pedig egy lépést tesz hátra.
Isaiah megfogja a karomat.
– Hadd fejezze be! Majd utána kinyírjuk.
Hát jó. Tisztázzuk, milyen kárt okozott, azután kitépjük a
gigáját.
– Folytasd!
– Az anyja is részt vesz a denveri képzőművészeti kiállításon.
Echót két napja neveztem be, amikor már keringtek a
híresztelések. Belátom, nem a legtapintatosabban jártam el, és
Echo kiborult a hírtől. Ezért jöttem ide. Aki olyan zaklatottnak
látszik, mint ő, azt nem szabad egyedül hagyni.
Rohadt csirkefogó. Kikészítette Echót, azután idetolja a
pofáját, hogy eljátssza nekem a hős lovagot. Alig fejezi be a
dumálást, már a kezemben a mobilom. Pontosabban még be sem
fejezi a rohadék, de most csak Isaiah-nak magyaráz, aki
nagyjából olyan barátságos képet vág, mint egy kiéhezett, rühes
farkas.
Már hívom is, de a készülék rögtön hangpostára kapcsol.
– Itt Echo. Hagyj üzenetet, és visszahívlak.
– Már megint nem kapcsoltad be a telefonodat? – morgom. –
Tudom, hogy még el kell rendeznünk dolgokat, de nem tetszik
az, ahogy elmentél. Ha nem bírsz fölhívni, és megnyugtatni, hogy
nincs semmi bajod, akkor hívd Isaiah-t! Vagy hívd Betht, a
fenébe is! Vagy apádat. Csak hívj valakit!
Egy pillanatra elhallgatok. Hogy valóra válthassa az álmait,
Echónak muszáj szembenéznie azzal az egyetlen személlyel,
akinek a lidércnyomásait köszönheti. Azzal az egyetlen
kapcsolattal, amit nem képes kezelni. Hunterre meredek.
Mondani akar valamit, de letesz róla, Isaiah szúrós tekintete
elnémítja.
Hosszú ideje lógok Echo mobilján – annyi ideje, hogy ha mégis
bekapcsolta, mostanára kinyomhatta a hívást, mégis kimondom
a szót:
– Szeretlek!
Azután leteszem.
– Ennyi – fordulok Isaiah-hoz. – Csak azt mondta neked?
Hogy kockázatot vállal?
– Ja, azt.
Kockázatot vállal. Mi a búbánatot fog Echo csinálni, hogy
bebizonyítsa, nem ijed meg a saját árnyékától? Amikor legutóbb
brahizós kedve támadt, az iskolába tört be, hogy ne tudjam
ellopni az aktáját. Egyfolytában azt hiszi magáról, hogy nem elég
bátor, de ha az én csajom egyszer megmozdul, akkor nagyot lép
és nagyot esik.
Behunyom a szememet. Nagyot lép. Nagyot esik.
– Nabazmeg!
– Mi az? – kérdezi Isaiah.
– Kell egy verda. Azt hiszem, tudom, hová ment Echo, és
előbb kell odaérnünk.
– Lefogadom, hogy a seggfejnek van kocsija – bök Isaiah a
hüvelykujjával Hunter felé.
Mindketten méregetjük a srácot, aki erre zsebre dugja a
kezét.
– Megmondjátok, hová ment, és elviszlek benneteket.
– Egy túrót – feleli Isaiah. – Ideadod a kulcsot, én vezetek,
megmentjük a lányt, és életben hagyunk téged. – Rám néz. –
Egyikünknél hepienddel végződik a történet.
Mivel Isaiah félelmetes tud lenni, ha kiakad, így soha nincs
további vita: Hunter előhúzza a slusszkulcsát, én pedig Isaiah-ra
vigyorgok.
– Te vezetsz?
– Kettőnk közül én tudok gyorsan hajtani.

Még vissza kellett gyalogolnunk Hunter kocsijáért, úgyhogy

Echo baromi nagy fórral indult – akkor is, ha Isaiah a
sebességhatárt túllépve nyomta a gázt. Úgy húzott el a többi
kocsi mellett, hogy szinte állva hagyta őket. Csoda, hogy nem
tette taccsra a motort.
Közben újra meg újra Echo mobilját hívtam. Beth az
energiatakarékos jármű hátsó ülésén a saját telefonján próbálta
elérni, és kétszer Isaiah mobilját használta. Tök ugyanúgy
semmire sem jutott. Echo vagy fütyült ránk, vagy behalt a
telefonja.
Életem leghosszabb kétórás autózásából az utolsó tizenöt
kilométer kis híján az agyamra ment. Mivel egy parkőr ránk
tapadt, Isaiah kénytelen-kelletlen betartotta a huszonöt
kilométer per órás sebességkorlátozást.
– Nem akarod elárulni nekünk, mi ez az egész? – kérdezi
Isaiah.
Beth a fejét az ablaknak támasztva ül, most kinyitja a szemét,
véget vet rövid szendergésének. Vailtől idáig kétszáznegyven
kilométert tettünk meg, és egész végig azon tépelődtem, hátha
tévedek. Echo talán nem is ide jött. Talán valahová máshová, és
magányosan szenved... Az ajtóba öklözök... nehogy valami
hülyeséget csináljon nélkülem!
– Néhány napja itt jártunk. Egy társaság egy szirtfal tetejéről
ugrált le a vízbe. Én is szerettem volna, Echo viszont nem. Most
bizonyítani próbál valamit.
Isaiah fölvonja a szemöldökét.
– Miért nem várt meg téged?
– Nem nekem akar bizonyítani. – Nyomkodom a szememet,
lassított felvételben kínoz száz meg száz dolog képe, ami balul
üthetett ki. – Saját magának bizonyít valamit.
Echo végre megértette, hogy nem az apja kedvében kell
járnia, nem Hunterében, nem is az enyémben, és amikor rájön
erre, olyan kockázatot vállal, amibe belehalhat.
– Tessék! – mutatok a kemping bejáratára. – Ott állj meg!
Vadul kalapál a szívem, amikor meglátom Echo kocsiját.
Isaiah alig vált parkoló fokozatba, már egymás hegyén-hátán
bukdácsolunk ki az autóból. Rögtön nekivágok a
gyalogösvénynek.
– Ezt egyedül intézem. Itt várjatok meg!
– Még meleg a motorja, Noah – kurjantja utánam Isaiah. –
Nem járhat messze.
Erre futásnak eredek.
Végig az ösvényen, a fák között, fohászkodva, hogy a
következő kanyaron túl meglássam Echót, el egy tisztás mellett.
Reménykedem, hogy mindjárt a szemem elé kerül, de hiába.
Nem jutok el hozzá. Ahogy annak idején a szüleimhez sem.
– Mit látsz, ha lenézel?- kérdeztem.
– Tisztára úgy beszélsz, mint Mrs. Collins. – Emlékszem,
Echo hangjában csábos ingerültség rezgett. – És ezt nem
bóknak szántam.
– Felelj a kérdésemre!
– Sziklákat. Sok éles, hegyes sziklát, ami képes fölnyársalni.
Túljutok az erdőn, és a homlokomon gyöngyözik az izzadság,
amikor megpillantom Echót, aki a sziklafal tetején billeg.
– Felőlem nevezheted görcsösségnek, ha jólesik, én viszont
az öngyilkos hajlam hiányának hívom. A terapeutám
rendelőjében tíz centi vastag a dossziém, és garantálhatom,
hogy egyetlenegyszer sem szerepel benne az öngyilkosjelölt
kifejezés. Depressziós? Zárkózott? Csudabogár? Az igen. De
nem öngyilkosjelölt.
Szeretkeztem vele. Szeretkeztem vele, és ígéretet tettem
neki. Ígéretet, amit abban a pillanatban megszegtem, ahogy a
bulin otthagytam őt. A sors kemény kézzel bánt vele, és Echo
mindig is erős volt. Harcos szív dobog benne, de ez a hét talán
végképp túlfeszítette a húrt.
– Mizu, picim?
A testem gyakorlatilag rángatózik a késztetéstől, hogy
elkapjam őt, de a lábujjai túlnyúlnak a sziklaszirt peremén, és
attól félek, ha megijesztem, véletlenül fog lezuhanni.
Mint egy álomban, lassan hátrasandítva méreget.
– Megtaláltad az üzenetemet, amit írtam?
Jesszusom, a búcsúlevél gondolatától hideg futkos a hátamon.
– Milyen üzenetedet?
– Amit a szobánkban hagytam. Megírtam benne, hogy
idejövök.
– Nem. – Borzasztóan sajnálom, hogy nem jutott eszembe
indulás előtt körülnézni a szobában. Talán néhány évvel
meghosszabbíthattam volna az életemet. Vagy még jobban fejbe
kólintott volna, amit találok. – Mit keresel itt?
– Le akarok ugrani.
Echo tekintete visszatér a lenti víztükörhöz. Kióvakodom a
szélére, de még így is majdnem egy méter választ el tőle.
Lassanként, centiméterről centiméterre közelítem meg, azután
majd a karomba zárom, és soha többé nem eresztem el.
– Miért nem vártál meg? Tudod, mennyire szeretek hasítani.
Azaz csak szerettem. Soha életemben nem tört rám ilyen
tériszony, mint ez a mostani. A magasság puszta gondolatától
rosszullét fog el.
– Attól féltem, hogy inamba száll a bátorságom.
Echo mély lélegzetet vesz, és többször ökölbe szorul, majd
elernyed a keze, mint aki a leugrást fontolgatja, azután
meggondolja magát, azután ismét fontolgatja.
– Nincs neked szükséged erre, Echo.
– Dehogy nincs – vágja rá, azután reszketve lélegzetet vesz. –
Anyukám eljön Denverbe.
– Tudom.
Ez rákényszeríti, hogy felém pillantson, és bármit megtennék,
hogy ne vegye le rólam azt a csodálatos, smaragdzöld szemét.
– Honnan? – kérdezi.
– Hunter a szállodában keresett téged. Azt mondta, feldúltan
hagytad ott.
A homlokát ráncolja, és újra a víz vonja magára a figyelmét.
– Valószínűleg azt hiszi, megzakkantam.
– Tök mindegy, mit hisz.
Echo előregörnyeszti a vállát, úgy tűnik, mintha
összekucorodna.
– Hát ez az, Noah. Ezért jöttem ide. Az egész nyarat azzal
töltöttem, hogy kerestem valakit, aki értékeli a munkámat. Aki
azt mondja, hogy tehetséges vagyok, és tudod, mire jutottam?
Talán arra, hogy a tenyeréből eszem.
– Mire?
– Semmire. Pontosan ugyanott tartok, mint előtte. Aires
ugyanúgy halott. A forradások ugyanolyanok maradtak a
karomon, és ez a bazi nagy seb is még mindig itt tátong a
mellkasomban. Mindent megpróbáltam, hogy kitöltsem az űrt.
Próbálkoztam festéssel, próbálkoztam az emlékek felidézésével.
Próbáltam eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben, és
jobb, ha továbblépek. Csakhogy Airest semmi sem pótolhatja. Se
te, se az emlékek, amiknek a visszaszerzéséért olyan ádáz
küzdelmet folytattam. Se az anyámhoz vagy apámhoz fűződő
kapcsolatom. Semmi, de semmi. Rádöbbentem, hogy a
testvérem nincs többé, és az égvilágon semmit sem tehetek...
Echo hangja megtörik, és vele együtt a lelkem is.
– Ez fáj, Noah. Nagyon fáj, és nem múlik el, és lehengerel, és
Mrs. Collinsnak nincs igaza, mert ez az egész idióta
fájdalomcsillapító kibeszélősdi pokoli kínnal jár!
A pokoli szó visszaverődik a sziklafalakról, tovább rezeg a
levegőben. Mindketten fölkapjuk a fejünket a zajra.
– Visszhang – mondom neki, mire eszelősen vihog, és ebbe az
egy szalmaszálba kapaszkodom. – Emlékszel arra, amikor
elmagyaráztad nekem, mit jelent a neved?
– Tönkrevertelek biliárdban, és a mellemet stírölted.
Azt, meg a seggét is.
– Hagytalak nyerni.
– Bakanccsal belegyalogoltam a férfiasságodba.
Igaz, ami igaz.
– Ekhó volt az a lány, aki elveszítette a hangját, igaz?
Bólint.
– Akkor meséld el, ki volt a bátyád névadója.
A homlokát ráncolja.
– Te nem hallasz? Ez fáj. Ez az egész Aires-ügy fáj. Nem
érzem jobban magam attól, ha visszaemlékszem a bátyámra.
Nem érzem jobban magam attól, ha beszélek róla. Olyan érzés,
mintha kínoznának.
– Tudom. – A mellkasomra teszem a kezemet, a szívem fölé,
mert megértem, hogy pontosan azon a helyen honol a fájdalom,
amire utal. – Vágom. Olyan, mint valami megszüntethetetlen
fájdalom. Az ember azt hinné, előbb-utóbb majdcsak abbamarad,
de nem. Fölfogtam, Echo, és arra kérlek, mesélj nekem Aires
nevének eredetéről. Mondd el a történetet!
Echo alsó ajka megremeg, és nem merek tovább nyomulni
felé, mert minél közelebb próbálok kerülni hozzá, annál jobban
elhúzódik. Esküszöm, hogy ingadozik a szellőben.
– Aries...
– Rajta, Echo! Sikerülni fog.
– Aries... Aries egy kos volt. – Szomorúan elmosolyodik. –
Ami stílszerű. Mert rettentően makacs volt.
 – Akárcsak te? – kérdezem szelíden évődő hangon, és Echo
elpirul. Így férkőzöm hozzá. Lassanként kicselezem a fájdalmat,
hogy a szívéhez jussak. Lépésről lépésre. – Folytasd!
– Egy király másodszor is megnősült. – A kijelentés csak úgy
csöpög az epétől. – És az új asszony gyűlölte az előző házasságból
származó fiút és lányt.
Belerúgok egy kőbe, ami lepattan a falról, és odalent egy
kiugró szikla mellett ér földet. Jó mélyen.
– Így érzel Ashley iránt?
Gyors igenre számítok, de Echo összerezzen.
– Nem. Régen így volt, de nem... Azt hittem, utál engem, de...
na mindegy... szóval a mostoha kieszelt egy tervet, hogy áldozzák
föl a fiút, a fiú anyja azonban könyörgött Zeuszhoz, hogy
akadályozza meg ezt, és Zeusz elküldte Krioszt, latinul Ariest, az
aranygyapjas kost, hogy megmentse a gyermekeket.
– Akkor ez egy jól végződő rege.
Nem úgy, mint Ekhóé, aki elveszíti a hangját, és lassan
elenyészik.
– Nem... – Echo egy pillanatra elhallgat. – Nem az. A kos
megmenti a testvérpárt, de a lány mégis lezuhan, és meghal, míg
a fiú életben marad.
Elnémul, csak a szél susog a lombok közt, meglibbenti Echo
haját, és dühít, hogy a meredély irányába fúj.
– Tudod, mit gondoltam régebben? – kérdezi Echo.
Én most mindenesetre azt gondolom, hogy el kéne jönnie a
szikla széléről.
– Mit?
– Hogy a fiú biztos haragudott a kosra.
– Miért?
Echo tekintete rideg, mint a kő.
– Mert a kosnak nem volt más dolga, mint kettejük életét
megóvni, de csak egyiküket mentette meg.
– Én haragszom anyámra. – Beszarás, képes voltam ilyet
szólni. Bevallottam, és megöl a bűntudat, hogy ilyen érzést
táplálok valakivel szemben, akit szerettem, és akit végleg
elveszítettem. – Haragszom anyámra, mert nem mesélt nekem a
családjáról. Mindkét szülőmre haragszom, mert nem
végrendelkeztek. Mert nem volt annyi eszük, hogy bebiztosítsák
a jövőmet és a testvéreim jövőjét arra az esetre, ha ők
meghalnak. Kurvára zabos vagyok rájuk, hogy nem cseréltek
elemet a tűzjelzőben, és még inkább zabos vagyok, hogy
meghaltak.
A mellkasom őrülten föl-alá hullámzik, nem bírok nyugodtan
lélegezni. Echo mintha ezt a képtelenségemet utánozná, és a
tarkójához kap, mintha láthatatlan huroktól próbálna szabadulni.
– Miért is ne? Zabos vagyok, és kész. És tudod, mit? Ez nem
változtat azon, hogy szerettem őket. – Mélyre ások, a
nagybátyám szavai jutnak eszembe. Nem az én hibám, hogy a
szüleim meghaltak. Anyám büszke lenne rám... még akkor is, ha
zabos vagyok. Akkor pláne. – A dühöngés nem változtat azon,
hogy meghaltak. Ha nem haragszom, ha úgy teszek, mintha
tökéletesek lettek volna... az nem hozza vissza őket.
Zokogás rázza meg Echo testét, és a szájára tapasztja a
tenyerét, hogy visszafojtsa, de nem marad abba. Egész testében
remeg, és úgy törölgeti a könnyeit, mintha ezzel az egyetlen
gesztussal eltörölhetné a fájdalmat, ami a bátyja halála óta
fészkel benne.
– Hát akkor mi hozza vissza őket? – kérdezi elkínzottan. –
Mert rettegek továbblépni, ha arra gondolok, hogy ilyen érzés a
veszteség, márpedig a továbblépés mindig azt jelenti, hogy
elveszítek valamit. Nem bírok ki még egy veszteséget. Nem
bírom ki ezt.
– De igen! – Szelíd hangot erőltetek magamra. – Kibírod.
Kinyújtom a kezemet, elönt a vágy, hogy megérintsem őt, és
ezúttal nem lép hátra, ahogy feléje mozdulok. Az ujjaim
megcirógatják édes arcát. Csodásan belesimul a kezembe, ahogy
mindig.
– Kibírod – ismétlem. – Ne felejtsd el, mit mondtam neked.
Sok mindenen mentünk már át ahhoz, hogy ilyesmi kifogjon
rajtunk. Hogy bármi is kifogjon rajtunk.
Ingatja a fejét, mint aki nem hisz nekem.
– Érnek még minket veszteségek – magyarázom neki. –
Mindegy, hogy most válunk el egymástól, vagy évek múltán, tíz
gyerek és ötven unoka megszületése után. Valamelyikünk
egyszer majd elmegy. Vagy saját jószántából, vagy a halál miatt.
Összes szerettünkre ugyanez a sors vár. Mindketten tudjuk ezt.
Megfutamodhatunk, és hagyhatjuk, hogy helyettünk döntse el a
jövőnket, vagy pedig beinthetünk neki, és élhetünk a mában. Én
végeztem azzal, hogy bármi másnak engedjem át az életem
irányítását... Azt mondtad nekem, nem tenne boldoggá, ha
miattad változnék. Igazad van. De a változások, amiket eddig
láttál, és a változások, amik ezután következnek, mind azért
történnek, mert én kívánom őket. Azért akarok építésszé válni,
mert szeretném fölépíteni neked azt a házat. Rengeteg házat
szeretnék építeni. Rengeteg mindent várok az élettől, Echo, és
azt szeretném, hogy velem legyél, amikor megvalósítom azokat a
dolgokat. Csak az a kérdés... elviselsz-e akkor is, ha elkúrok
valamit, és seggfejnek mutatkozom?
Echónak potyognak a könnyei, úgy nevet.
– Te vagy az egyetlen a világon, aki képes úgy exkuzálni
magát, hogy közben szitokszavakat használ, és mégis aranyosan
hangzik, amit mond.
A hüvelykujjammal törlöm le a könnyeket az arcáról.
– Frankón így van, picim.
Máris elillan a mosolya.
– Hiányzik Aires, és haragszom rá. Pocsékul érzem magam
attól, hogy haragszom rá.
– Én is ebben a cipőben járok. Talán Mrs. Collins
összehozhatna kettőnknek egy olyan csoportterápiás
marhaságot.
Echo kuncogva a mellkasomhoz bújik. Átkarolom, és még soha
életemben nem könnyebbültem meg ennyire. Lágy teste az
enyémhez simul, illata betölti minden lélegzetvételemet. Puszit
nyomok a feje búbjára. Soha senkihez nem tartoztam úgy,
ahogyan Echóhoz tartozom.
– Szeretlek! – suttogja. – Szeretlek, és szívem szerint azt az
egész gyerekes meg unokás dolgot választanám, de annyira
szeretlek, hogy akkor is veled maradok, ha ez már csak fél évig
tart.
– Hosszú távra tervezünk – mondom neki.
– Akkor is, ha nem. Nem firtatom tovább, hogy meddig tart,
mert igazad van. Egyszer minden véget ér. Inkább azt a kérdést
kell föltennem, mit akarok kezdeni a közbeeső idővel.
Ez eszembe juttatja azt, ami betesz a büszkeségemnek...
annyira, hogy szinte belehalok.
– Tévedtél. Mégiscsak elértél valamit ezen a nyáron.
– Mi lenne az? – motyogja a mellkasomba.
Ujjaimmal fésülgetem selymes haját. Gépies gesztus,
milliószor megtettem már. A most következő kijelentéstől
kezdve ezt a gesztust többé nem tekinthetem magától
értetődőnek.
– Elérted, hogy egy teljes évig az ország egyik legkiválóbb
képzőművészének keze alatt tanulhatsz. Eljutsz az év egyik
legjelentősebb képzőművészeti seregszemléjére.
Echo hátrahúzódik, hogy megnézzen magának, és boldogság
deríti föl az arcát.
– Mégis figyeltél.
– Picim – felelem majdhogynem bosszúsan –, minden árva
szóra figyelek, amit kiejtesz a szádon. Minden sóhajodra. A
legapróbb szexi neszekre, amikor csókolózunk, és minden
szuszogásodra, amikor alszol. Echo...
Mondd már ki, segg fej!
– Azt szeretném, hogy maradj itt ebben az évben. Amikor
elmondtad... – Megszakadt a szívem, és szétmarcangolódott a
lelkem. – Ez sokat jelent neked, te pedig mindennél többet
jelentesz nekem. Megoldjuk. Skype-olunk. Telefonálunk
egymásnak. Időnként meglátogatlak. Időnként hazalátogatsz.
Melletted állok. Elejétől végig.
És Echo megteszi. Beszarok, megteszi. Hátralép a
sziklaperemtől, és a szeme úgy elkerekedik, mint még soha.
– Komolyan beszélsz?
– Soha életemben nem beszéltem ilyen komolyan.
 ECHO
KÖRHINTÁZIK AZ AGYAM. Noah mindazt ígéri nekem, amiről
valaha is ábrándoztam. Arra bátorít, hogy valósítsam meg az
álmaimat, és mellettem fog állni... legalábbis érzelmileg. Ez Noah-
nál óriási nagy szó.
Mint legutóbb, amikor itt jártunk, az este körülölel
bennünket. Az alkonyi égbolt narancssárgába és vörösbe fordul.
Az árnyékok rövidesen elborítanak minket, de ezúttal nem ijeszt
meg a sötétség. Ha nem látom Noah-t, az még nem jelenti azt,
hogy nincs mellettem.
Az ujjaim végigsiklanak az arcán, és élvezem, ahogy a
borostája jólesően birizgálja a tenyeremet. Többre vágytam, és
Noah többet adott.
Noah az érintésem felé hajtja a fejét. Ő is érzi ezt az
összeköttetést. .. ezt a delejes erőt, ami hazahív bennünket.
Haza.
Noah férfivá vált, és otthont épített nekünk. Nem tárgyi
értelemben. Nem egy fizikai helyet, nem tetőt a fejünk fölé,
hanem azt a fajta otthont, ami igazán számít... az egymáshoz
tartozásunk tudatát.
Lábujjhegyre állok. Noah kezd lehajolni hozzám, de nem
akarom, hogy nyújtózkodjon felém. Énnekem kell elsőként
megcsókolnom. Nekem kell elindítanom az első éjszakát, ami a
mostanáig cipelt koloncaink nélkül kezdődik.
Noah-nak esélye sincs, hogy magához ragadja a vezetést, a
szájához dörzsölöm a számat, és megnyíló ajka közé csúsztatom a
nyelvemet. Azonnal a hajamba markol, és gyöngéden cibáló
mozdulatától borzongás fut végig rajtam.
Beszívom a levegőt, Noah fűszeres illata elárasztja a tüdőmet,
és megrészegít. Kezek barangolnak, hűvösebb levegő
csiklandozza meg a bőrömet, és ujjhegyeimmel érzékelem, hogy
Noah-nak libabőrös a háta.
A szél a hajamba kap, megcsipkedi az arcomat, és alighanem
Noah is valami hasonlót érez, miközben erős keze hátrasimítja
göndör fürtjeimet, hogy hozzáfogjon a csókok lassú, csábító
nyomvonalának megrajzolásához az állkapcsomon, majd le a
nyakamon.
A testem türelmetlenül többet követel, feléje homorít, de én
határozott céllal furikáztam ide. Noah mellkasára támasztom a
tenyeremet, és minden akaraterőm mozgósításával
hátrahúzódom.
– Ugrani akarok.
Mintha egy háromszáz kilométer per órás iramban száguldó
gyorsvonat hirtelen fékezését figyelném, és visszafojtom a
kuncogást, ahogy Noah megkísérel sebességet váltani. Iménti
tapogatózásomnak köszönhetően totálisan zilált. A haja
szénaboglya. A pólója az egyik oldalon fölcsúszott, kilátszanak a
hasizmai.
– Micsoda?
– Hunter azt mondta, nem vagyok kockázatvállaló, de igenis
az vagyok. Azt mondta, hosszú ujjú ruhát kellene fölvennem,
hogy eltakarja a forradásaimat, mert az megkönnyítené a
dolgomat. Nem akarok könnyebbséget, mert tudom, hogy erős
vagyok. Eljöttem veled erre az autós túrára, az egyik galériás
után a másiknál kuncsorogtam, hogy adjon nekem esélyt, és
kétszer is Hunter fejéhez vágtam, hogy minden festménye gáz.
Noah nevet, nekem pedig egyre szélesebb a mosolyom.
Beakasztja az ujját a farmersortom övbújtatójába, és közelebb
húz magához.
– Ez az én csajom.
Az ő csaja. Fölforrósodik az arcom, kicsit szégyenlősség ez,
kicsit örömteli zavarodottság. Az ő csaja.
– A csajod le akar ugrani erről a sziklapárkányról a vízbe.
Noah lesandít a mélybe.
– Tudod, mit látok, ha lenézek?
– Vizet? – vigyorgok gyanúsan szélesen és ártatlanul.
– Sziklákat – feleli, és másik kezével birtokba veszi a
derekamat. – Éles sziklákat.
– Mi történt Noah Hutchinsszal, az izgalmakra gerjedővel, a
hasítóval, a bármire kaphatóval?
Meg akartam mosolyogtatni, de az ellenkezőjét váltom ki.
Elkomorul az arca, és erélyesebben szorít magához.
– Azt hittem, elszúrtam a kettőnk dolgát, Echo.
Helyrehozhatatlanul elszúrtam, és a gondolat, hogy nem lehetek
többé veled... – Egy pillanatra behunyja a szemét, és nagyot
nyel. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy végignézzem, amint
sziklákról ugrálsz.
Hátranyúlok, összekulcsolom a kezünket, és oldalra lendítem.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt ugranánk? Majd te elijeszted a
csúnya sziklákat.
Féloldalas mosolyra húzódik az ajka.
– Mire megy ki a játék, picim? Miért jó ez? Miért most kell?
Nincs szükséged rá, hogy bárkinek bármit bebizonyíts.
Ajjaj...! Pont ez az oka.
– Ugrani akarok. Hogy magamnak bizonyítsak. Nem
Hunternek. Nem neked. Se senki másnak. Tulajdonképpen
haragszom magamra. Egy egész nyarat töltöttem azzal, hogy a
tehetségemet próbáltam bizonyítani, és végig arra vártam, hogy
valaki más állapítsa meg. El akartam fogadtatni, hogy anyámtól
függetlenül létezem, és tudod, hová jutottam? Pontosan oda,
ahonnét elindultam. Anyámmal az orrom előtt.
Noah a borostáját vakargatja, és mintha a válaszát latolgatná.
– Mi köze ennek a leugráshoz?
– Az, hogy anyám nem ugrott volna.
Amikor Noah kérdőn fölvonja a szemöldökét, előrébb
nyomulok.
– Anyu nem az a fajta, aki otthagyna egy képzőművészeti
galériát. Az életével kapcsolatban minden döntést a saját
művészetére alapozott – a kiállítása elsőbbséget élvezett az én
táncpróbámmal vagy az óvodai beszoktatással szemben.
Legfőképpen azért hagyta abba a gyógyszerszedést, mert az
állítólag elfojtotta a kreativitását. Hanyagolta a gyógyszereket,
hogy alkosson, emiatt kis híján megölt engem, és a
bocsánatkéréssel mindmáig adósom. Ha elmegyek erre a
kiállításra, ő is ott lesz, és újra találkoznom kell vele, ezért muszáj
ugranom. Amikor majd szemtől szemben állok anyámmal,
tudnom kell, hogy én nem ő vagyok. Mert én fölfogom, hogy az
élet nem csak a hivatást jelenti.
– Te nem ő vagy – mondja Noah.
– Tudom – felelem az igazsághoz híven. – Most már tudom,
de egy lánynak néha le kell ugrania. – A földre meredek, és egy
kavicsot bökdösök. – És szeretném, ha te is leugranál velem, és
mielőtt nemet mondanál, emlékeztetlek, hogy megígérted.
– Meg.
Mivel gondot okoz, hogy megállják, ha előreszaladok...
– És ahogy leírtam abban a levélben, amit nyilvánvalóan nem
olvastál, szeretném, hogy akkor is velem, mellettem legyél,
amikor a denveri kiállításra megyek, és találkozom anyámmal.
Rájöttem, hogy... hogy te mindig támogatsz. Otthagytad
Louisville-t, az öcséidet, Isaiah-t meg Betht, az otthonodat és a
családodat, hogy elkísérj. Mindig támogattál, én pedig önző fejjel
még több támogatást kérek tőled. Légy szíves, gyere el velem
Denverbe!
Noah arcán árnyék suhan át, és elszorul a szívem.
– Tudom, hogy akkor elmulasztod Jacob és Tyler meccsét, és
ettől pocsékul érzem magam, de nekem nagyon sokat jelent,
Noah, és...
– Arra kérsz, hogy menjek veled Denverbe, amikor
viszontlátod anyukádat?
Hú, banyek. Én meg már azt hittem, hogy flottul haladunk.
Egyik lábamról a másikra állok.
– Azt is leírtam, hogy gyere ide. Úgy terveztem, hogy
letáborozok, és várni fogok rád, meg minden... tudod, hogy
megleplek. Kiderítettem, hogy Vailből egy órával az után indul
ide egy busz, hogy én eljövök, és...
Noah keze kétfelől az arcomhoz röppen, közrefogja, és hirtelen
elhallgatok, mert ha tovább beszélnék, csak furán letompított
motyogás jönne ki a számon.
A sötét szempár rezzenéstelenül mered rám.
– Levelet hagytál nekem, amiben arra kértél, hogy jöjjek
utánad ide, azután legyek veled, amikor találkozol anyukáddal?
Bólintok, de csak egy centit, mert Noah még mindig fogja a
fejemet.
– Echo Emerson... – Közelebb lép hozzám. A lába súrolja az
enyémet, és sok más csodálatos testrésze is érintkezik velem. –
Szeretem magát!
Nem pont erre a reakcióra számítottam, de tökéletesen
megfelel.
– Szóval eljössz?
Fojtottan hallatszik, de ő szemlátomást megérti.
– A világért sem hagynám ki.
– De hát az öcséid...
Az ajkamra siklik a hüvelykujja.
– Ígéretet tettem neked, Echo. Hónapokkal ezelőtt abban a
kórteremben, és azon az éjszakán, amikor szeretkeztünk. Azóta
várom, hogy engedd teljesítenem.
Annyira közel van, hogy megnyalogatom az ajkamat, a
csókjára várok. Esdeklek neki, hogy csókoljon meg. Azt hiszem,
mindjárt fölrobbanok, ha nem csókol meg. Noah azonban
lélegzetet vesz, hátralép, és megszorítja az ujjaimat.
– Fölkészültél, hogy bevizezd magad?
– De még mennyire!
Erősen fogja a kezemet, és együtt ugrunk le.
NOAH

ÉJFÉLRE JÁR, VISSZATÉRTÜNK VAILBE. Echo haja még nedves a

fürdőzésünktől. Egy utcalámpa tövében leül mellém a
járdaszegélyre, és a lepusztult családi házat bámulja, amiben
anyám felnőtt. A fű most még magasabb. Az ablakok nem
kevésbé repedezettek. A ház nem kevésbé elhanyagolt.
Echo mostanáig nem szólt semmit, végighallgatta a
beszámolómat a nagybátyámmal folytatott beszélgetésemről.
Minden igazságot, amit tudni véltem, és minden igazságot, amit
most tudok.
Miután befejezem az elhangzottak pontos felidézését, Echo
hozzám hajol, és kezemre teszi a kezét.
– Szegény Noah!
– Nincs semmi baj.
Ez nem igaz, és szelíden szomorú tekintete jelzi, hogy ami
anyukámmal történt, éppen elég baj, de hisz benne, hogy több
már nem lesz. Basszus, életemben először én is azt hiszem, hogy
most már minden rendben lesz.
Abban a pillanatban, ahogy befejeztük a pancsolást, kihúztam
Echót, és elhoztam ide. A ma éjszaka egyértelműen arra való,
hogy kiöntsük a szívünket. Előássuk magunkból a legfájóbb,
legzavarosabb emlékeket, és fölkínáljuk a másiknak,
megmutassuk neki, mi mindent nem tudunk egyedül orvosolni.
Ez a létező legegyszerűbb és leginkább szívfacsaró kitárulkozás...
amikor az ember elismeri, hogy szüksége van valakire.
Nekem Echóra.
Neki énrám.
Mert szerelmesek vagyunk egymásba.
– Szóval fölveszed a kapcsolatot velük? – kérdezi halkan
Echo. – Édesanyád szüleivel.
 – Nem. Bepöccentem anyura, amiért nem szólt nekem a
létezésükről, de megértem, miért hallgatott. Ez az az eset,
amikor a semmilyen család határozottan jobb, mint a rossz.
– És a nagybátyáddal kapcsolatban maradsz?
A templomra pillantok, a plébánia egyik ablakában ég a
villany. Meglibben a függöny, mintha állna mögötte valaki, és
nem akarná, hogy észrevegyék.
– Ja. Vele igen. Nem értek egyet a döntésével, de ő nyilván
esélyt lát arra, hogy ez a rossz család egyszer megváltásra
találjon.
– Nem vagy egyedül. – Echo hozzám bújik, a vállamra hajtja a
fejét. – Ott a két öcséd, és itt vagyok neked én, meg Beth és
Isaiah.
Elvigyorodom, ahogy eszembe jut Isaiah, amint visszaadja
annak a pöcs Hunternek a kocsiját. Echóét én vezettem vissza,
mialatt Isaiah minden tőle telhetőt elkövetett, hogy tönkrevágja
Hunter verdájában a motort.
– Baromi jó családom van.
– Tény – ért egyet Echo. – Ugye, vágod, hogy az otthon nem
valami helyet jelent? Csak az emberek számítanak.
Mintha Echo fényt gyújtott volna az agyamban. Ez a lakóház
előttem nem otthon. Soha nem volt, és nem is lesz az. Fölállok, és
a kezemet nyújtom Echónak.
– Gyerünk haza!
Az ajka arra a szexi szirénmosolyra húzódik, amivel a legelső
napon rabul ejtett, amikor rám villantotta.
– Feltételezem, hogy a szállodára célzol, nem Kentuckyra.
– Mint mondtad, picim, csak az emberek számítanak, nem a
hely. Egyébként most melletted van a helyem, de jóval kevesebb
ruhában.
Echo huncutul csillogó szemmel fogadja el a kezemet.
– Akkor menjünk!
 ECHO
EZEN A NYÁRON VALAHÁNYSZOR BELÉPTÜNK Noah-val egy
szállodai szobába, remegni kezdett a gyomrom az idegességtől, és
amint az ajka az enyémhez ért, végigsöpört rajtam az adrenalin
és a gyönyör hulláma.
De ma éjjel... más.
Noah más.
Én is más vagyok.
Együtt... mások vagyunk.
Noah becsukja az ajtót maga mögött, és a kattanás ismerős
nesze mosolyra késztet. Noah erélyes léptekkel vonul el
mellettem, és egy gyors pillantással végigmér, amiből érzékelem,
hogy gondolatban máris nyolcféleképpen fölfalt. Ahogy
elképzelem, mi járhat az eszében, azonnal fölhevül a testem.
Minden porcikámat jóleső forróság járja át.
Két érettségi bizonyítvánnyal, pár száz dollár készpénzzel és
azzal a buzgó hittel jöttünk el Louisville-ből, hogy át fogjuk
vészelni a nyarat. Egy lány jött el akkor onnét, és egy fiú
férfitestben. Ez az ember most előttem már nem egy fiú, hanem
talpig férfi.

Ezt kívántam idén nyárra... a változást. Én valóban

megváltoztam, de egyáltalán nem úgy, ahogy elképzeltem.
Sokkal jobb értelemben.
Noah-nak sípol a telefonja, és előveszi a farzsebéből. Elolvas
egy SMS-t, és vigyorogva pötyög be valamit válaszul.
– Isaiah és Beth jó éjszakát kívánnak.
– Köszönd meg Isaiah-nak a nevemben a segítséget. Bethnek
is.
 Az éjjeliszekrényre pottyantja a telefont, lehúzza a pólóját, és
a földre dobja, szemem elé tárja pazar kockahasát.
– Már megtettem.
Az ágyra rogy, és várakozó tekintete elárulja, hogy nem
bánná, ha követném a példáját. Én sem bánom. Közvetlenül
előtte állva, kibújok a felsőmből, és Noah szeme elsötétül a
mozdulattól. Ezt nem először tettem előtte, de a többi már
újdonság.
Izgatottan remeg a gyomrom.
Kipattintom a farmersortom gombját, jóval kevésbé kecsesen
ficánkolok ki belőle, mint szeretnék, és magamon hagyom a
melltartót meg a bugyit. Remélem, Noah élvezi kis
magánszámomat, de ami ennél fontosabb, imádom, hogy mialatt
vetkőzöm, Noah azt a lányt láthatja, akibe beleszeretett... azt a
lányt, aki szerelmes belé.
Mielőtt odamegyek hozzá, megszemlélem a forradásaimat, és
csodálkozva tapasztalom a pillanatnyi undor hiányát. Nem
lappang bennem velük kapcsolatban semmi.
Nincs jól-rosszul palástolt gyűlölet, nincs hirtelen rám törő
szégyenkezés, nincs bánat, nincs semmi. Se zavarodott szédülés,
se borzongás, egyszerűen tudomásul veszem a dolgot,
nyugtázom a jelenlétét.
Fölpillantok Noah-ra.
– Te, ezek nem zavarnak engem. Legalábbis most nem.
Remélhetőleg soha többé.
Noah föláll, megfogja a kezemet, kinyújtja előttem a karomat.
– Mutathatok valamit?
Bólintok, kíváncsian várom, miért késlelteti a fejleményeket
Noah, amikor olyan közel már a meztelenség és az ágy. A
szemembe mélyeszti a tekintetét, és a tükörhöz kísér. Azután a
hátam mögül gyöngéden fölemeli a karomat, hogy láthatóvá
váljanak a forradások, és összeteszi a két kezemet, mintha
védekezően tartanám magam elé.
– Látod? – kérdezi.
– Mit?
– Azt, ahogyan elestél.
A szemem a forradásokra villan, és a szívem olyan gyorsan
dobog, hogy időnként kihagy egy-egy ütemet.
 Noah a hüvelykujjával az ütőeremnél megsimogatja a
csuklómat.
– Nyugi, picim! Csak lassan!
Lélegzetet veszek, azután Noah velem egyidejűleg fújja ki a
levegőt. Elengedi az egyik kezemet, végighúzza az ujját a jobb
karom forradásán, azután közvetlenül összeköti azt a forradást a
bal karomon lévővel.
– Ez lehetett a legmélyebb – mondja halkan. – És a
leghosszabb is. Némelyik nem kapcsolódik egymáshoz, de ezek...
– Újabb lassú simogatás a bőrömön, majd egy másik területet is
elemezni kezd. – Ez meg ez ugyanaz a vágás. Nyilván fölemelted
a karodat, hogy megvédd magad.
Kiszárad a szám, és észreveszem a vonalak összefüggéseit,
akárcsak a csillagképeket az égbolton: világossá válik, ahogy a
valószínűleg ösztönös reakcióm megmentette az életemet.
Megakadályoztam, hogy azok a borotvaéles üvegcserepek a
tüdőmbe, a szívembe fúródjanak.
– Téged nem zavarnak? – kérdezem.
Noah az ajkához húzza a karomat.
– Egyáltalán nem.
Hátradőlök, Noah-ra támaszkodom. Bámulom a
tükörképünket, és két embert látok, akik nagyon szeretik
egymást, és bármire készek, hogy begyógyuljanak a régi sebek.
Egészen meghitt ez a pillanat, és nem olyan, amilyennek előre
elképzeltem, amikor beléptünk ide. Jobb annál. Maradandóbb.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, ma éjjel csak arra van
szükségem, hogy a karodba zárj?
– Azt, ha egész hátralévő életemben csak ezzel
foglalatoskodnék, boldog emberként halnék meg.
Noah megfogja a kezemet, és az ágyhoz vezet.
– Van még valami, amit szeretnék elmondani neked, Echo.
– Csupa fül vagyok.
– Anyukám nem véletlenül nevezett el Noah-nak.
A fejemet a mellkasára hajtom, kezünk-lábunk összefonódik,
behunyom a szememet, és hallgatom Noah-t, amint elmeséli a
nagybátyjától hallottak végét. Mosolyogva érzékelem a
hangjában az újra megtalált reményt. Noah jelentette az
édesanyjának a második esélyt, és kíváncsi vagyok, vajon tudja-
e, hogy nekem is ő a második esélyem a boldogságra.
Jobban hozzábújok, és abban a tudatban pihenek meg, hogy
Noah az enyém.
NOAH

– LEZUHANYOZOM – dob felém egy puszit Echo, azután

fölkapja a köntösét.
Fölülök az ágyon, és várom, hogy Echo laptopja bemelegedjen.
Egy órája jelentkeztünk be a denveri szállodába. Beth és Isaiah
öt perce mentek el, hogy föltérképezzék, miféle bajba képesek
keveredni, mivel a város szívében vagyunk.
– Veled tartsak? – perdülök hátra a széken, és élvezem Echo
feszesen jobbra-balra ringatózó hátsójának látványát.
– Egy óránk maradt, hogy elkészüljünk, Noah. Ha átléped ezt
a küszöböt, új tartalommal töltöm meg a frigid jelzőt.
Kuncogva fordulok vissza a számítógéphez. Suhanó hang
kíséretében automatikusan megnyílik a Skype ablak, és
miközben kattintok a böngészőn, hogy megnézzem az e-
mailemet, a szemem végigsiklik a Skype-ba bejelentkezettek
névsorán. Az egyikük Mrs. Collins.
Stimmel. Echóval beszélgetést ütemeztek be mostanra, hogy
Echo megoszthassa Mrs. Collinsszal a szorongásait, mielőtt a
kiállításra indulunk.
Fölidézem magamban az elmúlt héten történt baromságokat,
kiválasztom a nő nevét, és várom, hogy kiderüljön, fogadja-e a
hívást. Két másodperc múlva túláradóan lelkes terapeutám
üdvözöl.
– Gondoltam, hogy te leszel az – mondja Mrs. Collins. – Hogy
vagy, Noah?
– Köszönöm, jól! – És ez most őszinte válasz. – Ráér néhány
percre?
A Poison együttes emblémájával díszített pólót visel, és
egyáltalán nincs kisminkelve.
– Neked bármennyire. Mi a helyzet?
Mély lélegzetet veszek, és fejest ugrok, mesélek neki a buliról,
a letartóztatásról, a kiengedésemről és találkozásomról a
nagybátyámmal. A reakcióit figyelni olyan, mint egy
hullámvasúton ülőről készült pillanatképeket nézni, aki eltökélte
magát, hogy nem mutatja a mellette lévőnek, mennyire retteg az
emelkedőkön. Mrs. Collins ért hozzá, hogy fegyelmezze az
arcjátékát, de eddigi kapcsolatunk megtanított rá, hogy a szeme
elárulja őt. Abból a csalódottságot éppúgy ki tudom olvasni, mint
az örömujjongást.
Befogom a számat, és egy pillanatra csönd támad. Mrs. Collins
bólogat, mintha még mindig beszélnék, azután megszólal.
– És ez most hová vezet? – kérdezi.
– Ide. Egy hotelszobába Echóval, Isaiah-val és Bethszel. Most
készülődöm, hogy elkísérjem Echót a kiállításra, és erőt gyűjtök,
hogy támogassam, ha majd meglátja az édesanyját.
– Hogy érzed magad mindazzal kapcsolatban, ami történt?
Előrehajolt.
– Baromi szarul amiatt, hogy megbántottam Echót. Anyám
családjával kapcsolatban úgy, mintha kivasalt volna egy kamion.
Ha arra gondolok, hogy Echóval tűzön-vízen átmehetünk, és a
túloldalon megerősödve kerülünk ki... – Egy kicsit
elmosolyodom. – Hát ez tényleg királyság.
Elkomolyodom, és a kezemet dörzsölgetve dőlök hátra az
ülésen.
– Mi az? – billenti oldalra a fejét Mrs. Collins.
– Maga hisz a hepiendben? – kérdezem.
– Az én időmben jó pár filmet megnéztem, de most a te
gondolataidra vagyok kíváncsi.
– Előfordult már olyan, hogy válaszolt egy kérdésre? –
nógatom.
– Igen. Erre is válaszoltam. Mi a véleményed a hepiendről?
Egy pillanatig hallgatok.
– Abban hiszek, hogy akármi is a mese vége, most boldogok
lehetünk. Szeretném, hogy működjön a kapcsolatunk. Echo
szeret engem, én szeretem őt. Tapasztaltam már annyit, hogy
tudjam, az élet nem csupa móka és kacagás. Az élet cudar, de
mostantól, Echóval az oldalamon, könnyebb lesz.
– És Echótól ezerötszáz kilométer távolságban?
– Még úgy is – felelem. – Semmi okunk sincs rá, hogy ne
lehessünk úgy is boldogok.
– Az ember nem is kívánhat ennél többet, igaz? – vigyorog
rám Mrs. Collins.
A fürdőszoba csukott ajtaja felé pillantok.
– Amikor ez elkezdődött, Echo újra takargatta a karját.
Hunter szerint ma este is el kellene takarnia. Echo nem akarja,
és egyetértek vele, de vajon nem tévedek?
– Egészséges, ha Echo elfogadja a forradásait. Mindig lesznek
olyanok, akik nem fogják ezt megérteni, és akadnak majd
olyanok, akik hozzád hasonlóan ettől függetlenül szeretik Echót.
Ez olyasmi, amivel meg kell tanulnia együtt élni.
Bólintok, hogy lássa, megértettem.
– Noah!
– Tessék?
– Lesznek majd pillanatok, amikor visszatér a régi
szokásához. Olyan napok, amikor könnyebb neki, ha eltakarja a
forradásait. Ha hónapok folyamán néhány nap ilyen, az nem
visszaesés. Olykor mindannyiunknak szükségünk van egy
pillanatra, hogy a sebeinket nyalogassuk. És néha előfordulhat,
hogy egyszerűen csak fázik.
– Igaz – kuncogok. Néhány másodperc múlva hozzáteszem: –
Dühös vagyok anyámra.
Bár nem annyira, mint voltam.
Mrs. Collins a szívére teszi a kezét.
– Nincs azzal semmi baj, ha dühös vagy rá.
– Tudom. – Megköszörülöm a torkomat, mert gyanúsan
összeszorul. – Amikor visszamegyünk, beugorhatok magához?
Esetleg beszélgethetnénk?
Esküszöm, a főagykurkász a farkát csóválja, és liheg.
– Előre fizettél, nem emlékszel? Máris megbeszélhetjük az
időpontot.

Megszólal a csengő, és a felvonó ajtaja a hallra nyílik. Csupa

márványpadló meg csillogó biszbasz, messze a legjobb szálloda,
ahová Echóval az autós túránk kezdete óta betettük a lábunkat.
Most azért lakunk itt, mert a kiállításon részt vevő művészeinek
Hunter fizeti a szobát.
 Nem csipáztam az ötletet, hogy fogadjuk el Hunter
jótékonykodását, de Echo járulékos szakmai előnyként
értelmezte. Ezt a magyarázatot díjazom, azonkívül mostantól
hozzá is kell szoknom az ilyesmihez. Mármint addig, amíg nem
keresek eleget ahhoz, hogy bármit megvehessek, amit Echo
megkíván.
A hallból kilépek az alkonyi napsütésbe. Isaiah tizenöt perccel
ezelőtt SMS-ezett, hogy találkozzunk a parkolóban. Ő és Beth
két órája pályáztak el a közös szobánkból, hogy meg tudjam
nyugtatni Echót, azután meg elkezdjünk készülődni.
– Második szalagavatóra mész? – kérdezi Isaiah, ahogy Echo
kocsijához ballagok. Jégbe hűtött sört nyújt felém. Az üvegen
gyöngyözik a lecsapódott pára.
– Nyasgem – felelem, de elfogadom a sört. Isaiah és Beth
tovább cikizik a szerelésemet: fehér ing, fekete szövetnadrág,
félcipő meg minden.
– Jé, csak nem nyakkendő? – érdeklődik Beth ritka őszinte
mosollyal.
– Csak de – felelem szúrós tekintettel.
– Noah Hutchinst háziasították – állapítja meg.
– Valami problémád van vele?
Vállat von.
– Problémázni később is ráérek. Most inkább sörözök.
Ez ellen semmi kifogásom.
– Ezt hol újítottad? – intek a kezemben lévő sörre, majd
azokra az üvegekre, amiket ők szorongatnak.
– Megvannak a forrásaim – válaszolja Isaiah. – Úgy
gondoltam, rád fér. Félretettem egyet Echónak is, hátha kedve
szottyan rá.
– Elképzelhető.
Pillantásom a hetedik emeletre vándorol, ahol Echo éppen
Mrs. Collinstól kap utolsó tanácsokat, hogyan kezelje a mai estét.
Engem is majd szétvet az ideg, de megfogadom Mrs. Collins
útmutatását, miszerint ne tágítsak Echo mellől, ugyanakkor
hagyjak neki mozgásteret. Szeretettel fogadjam el a szükségleteit
és kívánságait. Bár megjósolni Mrs. Collins sem tudja, mi fog
történni, segít nekem, hogy jobban viszonyuljak mindahhoz, ami
most következik.
 Isaiah végigsimít a karjára tetovált tigrisen, és kikukkant a
szálloda előtti úton csigalassúsággal vánszorgó
gépkocsiforgalomra.
– Nem vagyok kibékülve vele, hogy Echo fizeti a jegyünket –
mondja.
Összerándul a gyomrom, és lepattintom a sörösüveg kupakját.
A kis fémkorong megcsörren, amikor a szemetesbe dobom.
Isaiah és Beth úgy gondolták, velünk autóznak haza Louisville-
be. Én is azt hittem, hogy ez a terv, de Echo inkább Coloradóban
hagyja a kocsit, és repülőre száll, hogy amikor majd hazautazik,
hogy összecsomagoljon a tanévre, ne egyedül kelljen
visszafurikáznia. Fölajánlottam, hogy én vezetek Louisville-ből
Coloradóba, azután hazabuszozok, de nem akarta, hogy emiatt
elmulasszam az egyetem első hetét.
– Echót feszélyezi, hogy nem fuvaroz haza benneteket, hát
engedd meg ezt neki! – győzködöm Isaiah-t.
Ugyanis én is lenyelem a büszkeségemet, és hagyom, hogy
kifizesse a buszjegyemet. Azt hangoztatja, magától értetődik,
hogy összefogunk, és igaza van. Jönnek még nála jobb és
rosszabb napok, fellendülések és hanyatlások. Ez most egy
fellendülés.
– Visszafizetem neki – jelenti ki Isaiah.
– Tudom. – Én is visszafizetem. Egy böhöm nagy házzal a
legmagasabb hegyen, meg az összes blökivel, amit csak akar. De
az én ágyamban akkor sem fognak aludni. – És Echo is tudja.
Semmi gáz, tesó.
Amikor Isaiah jobbra ropogtatja a nyakát, újra próbálkozom.
– Egy család vagyunk, Isaiah. Te, én, Beth és Echo.
Mindannyiunkat eleget szívatott az élet, de most már a
magunkénak mondhatunk valamit. Én fedezlek titeket, és ti meg
engem, ami azt jelenti, hogy időről időre hagynotok kell, hogy
segítsünk nektek, vágjátok?
Beth lehajtja a fejét, hogy a haja eltakarja az arcát, ez jelzi,
hogy a szavaimmal áttörtem azt a rohadt falat, amit állandóan
féltve őriz, Isaiah pedig kerüli a tekintetemet.
Érzelemnyilvánítás... törődni valakivel... nem vagyunk
ilyesmihez hozzászokva, és ha valaki a jóindulat legkisebb
szikráját mutatja, lövésünk sincs, mit kezdjünk a dologgal. Mind
így vagyunk vele, még Echo is.
Na de ennek már vége. Rég vége. Itt az idő, hogy négyesben
magunk kezdjük írni a történetünket... a saját kezünkbe vegyük
a sorsunkat. Fölemelem a sörömet.
– A családra!
Beth fölkapja a fejét.
– Na ne fárassz, baszki! Komolyan ezt nyomatjuk?
– Most mi van? Külön kérvényt kell benyújtanom, hogy
koccintsatok velem?
Elneveti magát, és az enyémhez tartja a sörét.
– Te hülyegyerek, te!
Mindketten Isaiah-ra nézünk. Az állkapcsához dörzsöli a
kézfejét, azután a miénkhez emeli az üvegét, és megismétli:
– A családra!
Koccintunk, mindannyian húzunk egyet a hosszú nyakú
palackból, azután igyekszünk gyorsan témát váltani, de nem
bánom. Végre megtaláltam, amit kerestem... a családot.
NOAH

ECHO KÉKET VISEL. Királykéket, és imádom, ahogy a zöld

szeme csillog tőle. A selymes tapintású anyagból készült ruha
egyszerű szabásvonala érvényre juttatja a domborulatait.
Hiperdögös benne, de sík ideg.
Az emberiség történelmének legnagyobb galériájában állunk:
toronymagas falak, fekete mennyezet, a létező legjobb világítás.
Néhány perc múlva kitárul az ajtó, és Echo momentán a kezét
tördeli.
– Mrs. Collins a lelkemre kötötte, hogy lélegezzek nyugodtan
– mondja.
– Akkor talán próbáld meg. Beszív! Kifúj! Ez már többeknek
bevált. Komolyan beszélek.
A csajom tekintete ölni tudna.
– Echo? – Egy fekete ruhás nő lép hozzánk. – Ráér néhány
percre? Szeretném tudni, mi a véleménye a festménye
megvilágításáról.
Echo bólint, és amikor rám néz, a nő felé intek, aki közben
már el is indult.
– Én maradok. Itt megtalálsz.
– Köszi! – villantja rám ragyogó mosolyát.
A mindenit, Echónak irtó dögös a járása, pláne magas
sarkúban. Amikor befordul a sarkon, ellököm magam a faltól, és
úgy teszek, mintha érteném a képet, amin vörös és fekete
keresztvonalak húzódnak. Vannak dolgok, amik egyszerűen nem
férnek a fejembe.
– De hát azt mondtad, van hely! – vonja magára a
figyelmemet egy lány hangja. Az előtér túlsó felében Hunter
társalgásba merült egy sötét hajú lánnyal, akit látásból ismerek a
stúdiójából. – A múlt hónapban azt mondtad, egész évre
meghosszabbíthatom a nyári kurzust.
 Odébb kéne állnom, nehogy hallgatózással vádolhassanak, de
azt mondtam Echónak, hogy itt maradok. Azonkívül ezek olyan
hangosan beszélnek, hogy Kínáig is elhallatszik.
– Meredith – kezdi Hunter. – Volt hely. Egy művésszel, akit
az év elején ígéretesnek találtam, mindketten arra a
megállapításra jutottunk, hogy jobb, ha nem dolgozunk együtt.
– Szóval visszajött az illető? – csuklik el a lány hangja.
– Nem, nem jött vissza.
Hunter összefonja a karját a mellkasán, szegény kislány pedig
a falnak rogy.
– Echónak adod a helyemet.
A lány alig áll a lábán, úgy imbolyog, mintha fejbe verte volna
a saját kijelentése.
– Jövőre, Meredith. Megígérem, hogy a következő tanévben
beveszlek az egyéves programba.
Hunter elfordul Meredithtől, és összeszorul a gyomrom.
Nabazmeg. Ez az a lány, akiről Echo mesélte, hogy ebédelni hívta
őt. A lány, akiről úgy gondolta, összebarátkozhat vele. Ezt Echo
semmiképpen nem fogja lenyelni, az meg tuti, hogy az emiatt
induló pletyka épp őrá fog visszaütni.
– Noah? – Echo épp most fordul be a sarkon, felém tart, és a
szeme nyugtalanul tágra nyílt. – Jól hallottam?
Az ösztöneim azt súgják, hogy nemmel válaszoljak. Hogy
megvédjem őt. Hogy gondoskodjak a boldogságáról. De egyszer
már megpróbáltam azért elhallgatni előle valamit, nehogy
megbántódjon, és majdnem ráment a kapcsolatunk.
– Echo! – szól oda neki Hunter. – Elkészültél?
Echo előbb őrá pillant, azután rám.
– Én nem hallottam az egészet, de gondolom, te igen.
Szeretném, ha elmondanád, mi történt.
– Majd elmondom, ne aggódj.
 ECHO
HÁRMAN T ANULMÁNYOZZÁK A FESTMÉNYEMET , mutogatnak
felé, hosszasan beszélgetnek előtte. A világ három legnagyobb
galériatulajdonosa. Mindjárt kitaccsolok, azután szörnyethalok.
Noah-val a szemközti fal mellől figyeljük őket. Egyfolytában
egyik lábamról a másikra állok, és a magas sarkú cipő kopogása
valószínűleg őrületbe kergeti Noah-t.
Ahelyett, hogy azt mondaná, lazítsak, megfogja a derekamat,
és lehajol hozzám.
– Gyere, nézzünk valami mást! – suttogja.
Bólintok, és gyöngéd bökdöséssel terel át a nyüzsgő
sokadalmon. Lesimítom kék ruhámat, és századszor teszek
szemrehányást magamnak, amiért olyasmit vettem föl, ami járás
közben fölcsúszik.
– Hagyd abba! – leheli a fülembe Noah, és jólesően
megborzongok tőle. – Istenien nézel ki.
– Mert téged nem zavar, ha kilóg a seggem.
Noah kuncog.
– Ha mások is látják, akkor zavar. És ha már szóba hoztad,
balra láttam egy takarítószeres fülkét...
Elharapja a mondat végét, és elképzelem mindazt a rengeteg
nagyszerű dolgot, amit Noah-val egy olyan félreeső, meghitt kis
zugban művelhetnénk. Három egész egytized másodpercig
fontolgatom. Az idegeim a kiállítás megnyitása utáni tizenötödik
percben kikészültek. Akkor lépett oda hozzám az első ember, aki
azt mondta, hogy imádja a munkámat.
Ha ilyesmit hallok, az ahhoz hasonló érzés, mint részegen
kötéltáncolni a magasban. Mámorító magasban, és kezdek
rájönni, hogy nem valami jól kezelem a mámorító dolgokat. Belül
nagyjából mindenem pattanásig feszül, miközben kívül egyre
szélesebb a mosolyom.
 De elég egy pillantás Noah-ra, és háttérbe szorul a zaj, a
zűrzavar. Ma este ő a csodafegyverem. Az ő érdeme, hogy nem
szaladok ki sikítva az épületből. Bár ne lennék olyan sokat távol
tőle az előttünk álló évben!
– Kimenjünk? – bök hüvelykujjával egy teraszajtóra, és
azonnal jobbra fordulok, elvágom egy italokkal teli tálcát cipelő
pincér útját.
Abban a pillanatban, ahogy a hűvös esti levegő megcsipkedi
fedetlen karomat, mély lélegzetet veszek. A forradásaim
magukra vonzottak néhány bámész tekintetet, de ez életemben
először hidegen hagyott. A forradásaimon ugyanúgy nem
változtathatok, mint a szemem színén. A lényemhez tartozik,
ilyen vagyok, és nekem tetszik az a valaki, akivé váltam.
– Fázol? – dörzsöli meg a karomat Noah.
Megborzongok, de nem a hidegtől, hanem a tenyeréből
sugárzó forróságtól. Mintha fölkattintanának egy kapcsolót, a
vonzerő föléled.
– Veled nem.
Fejével a hátam mögötti vörös téglás fal felé int.
– Tudod, mindig beindulok, ha falhoz támaszthatlak. Kár
lenne kihasználatlanul hagyni ezt a falat.
Nevetek, és ahogy a karommal át akarom fonni a nyakát,
eszembe jut Meredith. A mámor elillan. Meredith éles hangon
vitatkozott Hunterrel. Említették a nevemet és Meredith
részvételét a képzési programban, de...
– Mi történt Meredith és Hunter között?
Noah válla előregörnyed, enyhíteni igyekszik a feszültséget.
Jaj, banyek, ez nem jól indul.
– Mielőtt elmondom, szeretném tudatosítani benned, hogy
teljesen rendben van, ha maradsz. Kiérdemelted mindazt, ami
most történik veled, de készülj föl a kellemetlen mellékhatásra.
– Na most jól megijesztettél.
– Hunter kipöckölte Mereditht az éves programból. Így
csinált helyet neked.
Görcsbe rándul a gyomrom. Sejtelmem sem volt róla, hogy
elhappolom valaki helyét, kivált Meredithét.
– Ez borzasztó. Emiatt hagyta ott a családját. Gyakorlatilag
kirúgták otthonról. – Pánik fakasztotta adrenalin szökik az
ereimbe. – Noah, szerintem nincs hová mennie.
Noah két kezébe fogja az arcomat, és úgy emeli föl, hogy
egyenesen a szemébe nézzek.
– Ez nem csökkenti annak az értékét, amit te tettél le az
asztalra. Senki sem hibáztathat téged azokért a döntésekért,
amiket Hunter hoz. Amikor elfogadtad a helyet, nem tudhattad,
hogy ezzel kitúrod Mereditht, és még most sem tudnád, ha nem
mondtam volna el neked.
– A program kezdetéig.
Akkor aztán rengetegen vájkálnának kéjes örömmel az ügy
részleteiben, éppen ezért említett Noah kellemetlen
mellékhatásokat. Fölkészít engem a várható szóbeszédre.
– Nem tettél semmi rosszat, Echo. Keresd meg Mereditht!
Békülj ki vele, azután emelt fővel foglald el azt a helyet!
Már a nyelvemen a válasz, de kinyílik a teraszajtó. Egy
pillantást vetek arra, és a szívem máris a torkomban dobog,
megakadályoz a levegővételben. Noah merev arccal karolja át a
derekamat, és közelebb von magához.
– Na most figyelj! – mondja úgy, hogy csak én halljam.
Bólintok, mivel megszólalni nem bírok.
– Szevasz, Echo! – köszön anyu, miközben elengedi az ajtót, és
kilép az éjszakába.
Testhez álló piros ruhája a bokája közelében hirtelen bővül,
úgy fest benne, mint egy tündöklő sellő. Lángvörös haja éppolyan
göndör, mint az enyém, csak ő föltűzte, az enyém meg kibontva
omlik a vállamra.
Én nem az anyám vagyok. Eltérnek a választásaink.
– Szia... – nyökögöm, és megköszörülöm a torkomat, majd
újra nekifutok. – Szia!
– Gyönyörű vagy ma este – jegyzi meg halkan anyu. – És
szabad kérdeznem, ki a barátod?
– Ő... – Úgy látszik, se gondolkozni, se beszélni nem bírok. –
Ő... hm... ő itt Noah. A kedvesem.
Anyu úgy veszi szemügyre, mint a galériában kiállított
festményeket, és nem tudom megmondani, hogy tetszik-e neki,
amit lát.
– Én Cassie vagyok, Echo anyukája. Örvendek, hogy
megismerhetlek.
 Hosszan kifújom a levegőt. Kétmilliárd választ tudok
elképzelni, amit Noah szívesen adna neki, és lefogadom a bátyám
kocsijába, hogy a túlnyomó többségük tartalmaz egy bizonyos bé
kezdőbetűs szót.
– Echo mondta, hogy maga is itt lesz – feleli Noah.
Jaj, Noah, úgy összepuszilnálak! Nem szitkozódott. Nem
küldte el anyámat a sunyiba. Nem puszilom össze, de elismerően
nézek föl rá.
Ez nem kerüli el a figyelmét, miközben továbbra is anyámra
összpontosít.
Anyu a háta mögé, a galéria felé int.
– Láttam a munkádat. Csodálatos. Különösen a Kos csillagkép.
– A homlokát ráncolja, és megigazítja a csuklójára akasztott
ezüstszínű retikült. – Tetszik a témaválasztásod, és tetszik a
technikád, a tömény sötétség körös-körül a Hamal csillag
helyén... mintha egy lyukat mélyítettél volna oda.
– Köszönöm! – mondom, és a szó furcsa ízű a számban.
Egész nyáron mások tetszését kerestem. Őszintén szólva,
anyám helyeslésében reménykedtem, de most, hogy itt vagyok,
és őrá meg másokra figyelek, rá kell eszmélnem, hogy a saját
helyeslésemre vágytam.
– De azt értékeltem igazán – folytatja anyám –, hogy új
csillagként ábrázoltad a Hamalt, mintha éppen most született
volna meg a sötét mélységből. Ettől megszólítva éreztem magam,
Echo.
Módosítottam a csillagképen. Ezt azután csináltam, hogy
Noah-val kiteregettük a fájdalmunkat. A Hamal eredeti helyének
megfelelő pont sötét, de kissé oldalt... a közvetlen közelébe,
mégis eléggé távol ahhoz, hogy megváltoztassa a Kost, egy új
csillagot festettem. Egy éppen megszületettet. Egy olyat, ami azt
mutatja, hogy a halál után új dolgok jöhetnek létre.
– A festményed megszólított engem – hangoztatja anyu. –
Szólt hozzám, és a mások által mondottakból ítélve, őket is
megérintette.
Tudom. Ezt szeretném mondani, de nem bírom. Most érzem
át azt a kötéltáncos szédülést, a magasság mámorát. Nem attól,
hogy a közönségnek tetszik a művem, hanem hogy szól hozzájuk.
Hogy megérinti a lelküket.
 – Olyan érzést keltett bennem, hogy minden lehetséges –
mondja anyám annyira halkan, hogy a fülemet hegyezem az
éjszakában, nem tudom, jól hallottam-e őt.
Azért egészítettem ki a festményt a csillaggal, mert elveszett
belőlem egy darab, amit soha többé nem fogok visszaszerezni. A
veszteség mindig ott fog sötétleni, de közben új dolgokat
nyertem az életben. Új utat. Új szerelmet. Új életszemléletet.
Akárcsak a csillag, én is újjászülettem.
Anyu tekintete ide-oda villan köztem és Noah között.
– Beszélhetek veled négyszemközt?
– Nem. – Kicsit mégis elhúzódom Noah-tól. – De
beszélhetünk itt, amíg Noah arrébb húzódik.
A terasz akkora, mint apám nappalija, és nem kétséges, hogy
Noah minden szavunkat hallani fogja, ugyanakkor ez az
elrendezés anyunak a háborítatlanság illúzióját adja, nekem
pedig megerősítést, hogy nem vagyok egyedül.
Noah puszit nyom a halántékomra, és a falhoz indul, ami
néhány perce mindenfélével kecsegtetett bennünket, és
nekitámasztja a hátát. Résnyire húzott szemmel figyel
bennünket, mint az ölyv az egereket.
– Büszke vagyok rád. – Anyu a kő mellvéd felé int, és leülünk
oda. Én jó félméternyire tőle. – Hallottam, mi mindent csináltál
ezen a nyáron, és hogy most Hunter Graynél tanulsz. Ki sem
tudom fejezni, milyen büszkeség tölt el.
Bólogatok, miközben beszél, de azután a fejemet rázom.
– Nem kellett volna telefonálgatnod. Arra kérned embereket,
hogy vásárolják meg a műveimet.
Anyám szeme elkerekedik.
– Ki mondta ezt neked?
A gonosz nyugati boszorkány.
– Nem érdekes. Sajnálom, hogy nem hagytál önállóan
próbálkozni.
– Echo... – Anyu a retiküljét szorongatja. – Nem tudom,
hogyan javíthatnék kettőnk viszonyán.
Nyomasztó súly nehezedik a tüdőmre.
– Bocsánatot kérhetsz.
– De nem én tehetek róla...
Fölemelem a kezem, és elhallgat.
 – A bipoláris zavarodról valóban nem tehetsz, azért egyáltalán
nem is kell mentegetőznöd. Ami azon az estén kettőnk között
történt. .. azon az estén, aminek a nyomait a karomon viselem...
tudom, hogy akkor szenvedtél. Azért mentem el hozzád, mert én
is szenvedtem. Mindketten elveszítettük Airest.
Anyu elsápad a bátyám neve hallatán, de folytatom.
– Hibáztál. Abbahagytad a gyógyszerszedést. Szenvedtél, én
is szenvedtem, és a végén mindketten még jobban kínlódtunk.
Az igazság pedig az, hogy sokáig azt hittem, az összes fájdalom a
miatt az este miatt halmozódott föl bennem, de nem így van...
Felejtsük el azt az estét. Nézz magadra, anyu! Csak magadra.
Akadtak időszakok az életemben, amikor választanod kellett
köztem meg valami más között, és mindig az a valami más
győzött.
– Nem érted a lényeget – vág közbe anélkül, hogy cáfolná a
szavaimat. – Azok sorsdöntő lehetőségek voltak a
művészetemben...
– Nem hagyom, hogy szőnyeg alá söpörd a múltat, vagy
félretolj engem. Ami megtörtént, megtörtént. Örülök, hogy jól
megy sorod, örülök, hogy a pályád fölfelé ívelt, de nem lehetek a
lányod, amíg nem nézel anyámként a szemembe, és nem
mondod azt, hogy sajnálod, amit tettél. Anyu, valamikor az
életed során megérdemeltem volna, hogy legalább akkor egyszer
én kerüljek az első helyre. Nem a másodikra vagy a harmadikra
a művészeted és a karriered után.
Beszívom a levegőt, és kimondom, amit akkor is ki kell
mondanom, ha ezzel fölnyársalom a szívét.
– És még ha bocsánatot kérsz, akkor is tudomásul kell
venned, hogy nem lesz egyszerű bármiféle kapcsolatot
kialakítanunk egymással, mert ezt a viszonyt – intek kettőnkre
– mindig komplikálni fogja, hogy bántottál. Nem csak azon az
estén, és nem csak tettlegesen... – Borzasztó nehéz kimondanom
a szavakat, mert olyanok, mintha üvegszilánkok maradtak volna
a vérkeringésemben, annyira aprók, hogy a kórházban nem
tudták eltávolítani őket. – Hosszú éveken át... valahányszor
valami mást választottál... Újra meg újra összetörted a szívemet.
Anyám egyik kezével eltakarja az arcát, és fojtott hang tör föl
a torkából. Behunyom a szememet, szuggerálom a saját
könnyeimet, hogy ne buggyanjanak ki.
– Bocsáss meg, Echo! – mondja anyu megtört hangon. –
Fogalmad sincs, mennyire sajnálom.
Hiába ügyelek a látszatra, szavai szétzilálnak minden
színlelést. Újra elmotyogja sajnálkozását, és a fájdalma miatt, a
saját fájdalmam miatt odanyúlok, megfogom az ölében pihenő
kezét. Megszorítja az ujjaimat, és viszonzom a szorítását.
Hosszú ideig ülünk így – én fogom anyám kezét, ő az enyémet
–, tovább, mint szeretném, és mégsem elég sokáig. Sok-sok jó
emléket őrzök anyámról... sokkal több jót, mint rosszat. De a
rosszak a rossznál is rosszabbak. Azok a rosszak... milyen szót is
használt anyám? Sorsdöntők voltak.
Anyu lepillant a forradásaimra, és kíváncsi vagyok, vajon mit
lát. A múltunkat? A jövőmet? A saját hibáit?
– Most is fáj még? – suttogja. – A karod. Mindmáig az jár az
eszemben, vajon az üveg nem művelt-e valamit az idegekkel,
amitől tartóssá váltak a fájdalmak.
Most is kínoznak fájdalmak, csak nem olyasfajták,
amilyenekre utal, de valamicskét segít a tudat, hogy a távolból is
gondolt rám.
– Nem, már nem fáj.
Mi folyik most köztünk? Csöndes belenyugvás, hogy az élet
mindig ilyen lesz – adok-kapok. Időről időre egy telefonhívás.
Ahogy megerősödöm, látogatások egy csésze kávé mellett. Lassú
és nehézkes folyamat, s ki tudja, fog-e működni valaha is igazán?
De ahogy lenézek a forradásaimra, megértem a hegek közötti
összefüggést, amit eddig egyáltalán nem, és ahogy Noah-ra
pillantok, látom a szerelmet, amiről sosem hittem volna, hogy
megtapasztalhatom.
Én az a lány vagyok, aki sziklafalakról ugrik a vízbe. Az a lány,
aki mostantól nem a tehetségéért él, hanem a szeretteiért.
Anyámhoz fordulok, és kimondom az egyetlen dolgot, amit
igaznak tartok.
– Tudom, hogy soha nem akartál bántani.
– Nem akartalak – suttogja. – Ha mindent visszacsinálhatnék,
megtenném.
– Tudom – suttogok én is.
Újra kinyílik a teraszajtó, és anyám igyekszik gyorsan
eltüntetni az arcáról a könnyek nyomát, nehogy meglássák.
– Echo? – botorkál be Hunter a családi aknamező közepére.
Eléje sietek, hogy biztosítsam anyámnak azt az egy-két
pillanatot, amire most szüksége van.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Igen – feleli Hunter olyasformán, ami azt jelzi, tisztában van
vele, hogy idekint nincs minden rendben. Azután észreveszi
anyámat. – Jaj...
Jaj bizony.
– Maga biztosan Hunter Gray – nyújt neki kezet anyám,
ahogy odalép hozzánk. Csupa mosoly és csupa derű. Csak a
szeme sarkában kicsit elmaszatolódott fekete festék árulkodik
róla, hogy az imént összezuhantunk a múltbeli családi drámánk
miatt.
– Az vagyok – fogadja kedvesen az üdvözlő gesztust Hunter.
– Egyszersmind a művészete lelkes rajongója. Nem is sejti,
micsoda megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Ms.
Emerson.
– Cassie – igazítja ki anyám. – Szólítson csak Cassie-nek!
Az értetlenség hulláma csap meg. Anyu még általános iskolás
koromban elvált aputól. Azóta jó néhány év eltelt, és...
– Hunter, magunkra hagynál édesanyámmal még néhány
percre?
Hunter kettőnk arcát kémleli, azután Noah szemébe néz.
Noah bólint, mintha ketten valamiféle fura férfiegyezséget
kötöttek volna.
– Amint végeztek, keress meg, Echo! – mondja Hunter. –
Többen szeretnének megismerkedni veled.
Ezzel távozik, és mielőtt anyu bármit szólhatna, bedobom a
kérdést:
– Miért nem változtattad meg a vezetéknevedet?
– Mert... – kezdi anyám, de megtorpan.
– Mert?
– Mert... – Noah-t bámulja, azután a kövezetét. – Mert...
Egyre feszültebb a csönd, mígnem anyu végül mélyen a
szemembe néz.
– Soha, de soha ne tedd azt, amit én tettem! Ne tekintsd
természetesnek azt, amit birtokolsz, mert kicsúszhat a kezedből.
Azt hittem, hogy ez a fontos – rebben a keze a galéria felé. –
Ezzel definiáltam önmagamat. Szerettem apádat, de ha az
igazságot akarod hallani, nem szerettem őt eléggé, és ezt ő is
tudta. Ezért habarodott bele Ashley-be.
Elkomorul az arca, és fájdalmasan egyértelmű, hogy csak
erőltette a mosolyt.
– Na most, ha nem haragszol, azt hiszem, föl kell frissítenem a
sminkemet, rád pedig, azt hiszem, már várnak, hogy
megismerkedjenek veled. Talán zárás előtt még
találkozhatnánk?
Biccentek, és anyám sarkon fordulva az ajtóhoz indul.
– Anyu! – szólok abban a pillanatban, ahogy a kilincsre teszi a
kezét. Hátrakukkant rám. – Köszönöm, hogy válaszoltál a
kérdésemre... hogy őszintén beszéltél velem. Föltehetek még egy
egészen más kérdést?
– Direkt jó, hogy egészen más.
– Ha egy barátod miattad veszítene el egy nagyszerű
lehetőséget, mit tennél? Kapva kapnál az alkalmon, vagy
visszalépnél, hogy átengedd neki?
Anyám közelebb lép.
– Ne csináld, Echo! Bármi járjon is a fejedben, ne csináld! Ez a
hely Hunternél megváltoztatja az életedet, a pályádat. A barátok
jönnek-mennek. Ilyen ez a mesterség. Efféle nagy dobás csak
egyszer adódik az életben.
Ezzel megkaptam a választ.
– Rendben, értelek.
Anyám nagyot sóhajt, azután ismét mosolyt erőltet magára.
– Csakhogy tudd, amennyiben újra érintkezésbe lépsz velem,
a ma esti témák nagy részét hanyagolni fogjuk. Nem szeretek
fájó dolgokról beszélgetni.
Ahogy kisebb koromban szokta, a fülem mögé simít egy
rakoncátlan hajtincset, és megpaskolja az arcomat. Egy
másodpercig úgy érzem magam, mint ötévesen, mert őszintén
mosolyog rám.
– Élvezd ki a mai estét, Echo! Megérdemled.
Amilyen gyorsan belibbent az életembe, ugyanolyan gyorsan
libben ki. Jól mondta Mrs. Collins... a lehető legrosszabb
hozzáállás, ha az ember magába zárja a fájdalmat.
 Pislogok, és mintha húsz fokkal esne az esti hőmérséklet.
Libabőrös a karom, a kezemmel dörzsölgetem. Anyu azt mondta,
ő rosszul csinálta. Azt mondta, ne ismételjem meg az ő hibáit, de
azután arra intett, hogy ne hagyjam veszni a Hunternél fölkínált
helyet. Hányinger kerülget. Mit művelek?
Noah feszülten figyel, ellöki magát a faltól.
– Rosszul érzed magad?
– Beszélnem kell Hunterrel.

A továbbiakban ezer kézfogás, folyamatosan az arcomra

fagyott mosoly, Noah-nak hála pár alig erőltetett nevetés, és már
át is vészeltem az estét... mindeközben egy képet is eladtam. Egy
képet, amin még dolgozom.
Két lábon járó hulla vagyok, ugyanakkor teljesen fölspannolva
érzem magam, és majd szétvet az energia, viszont szédülök.
Nagyon- nagyon szédülök.
Lábujjhegyre ágaskodva rugózok, és Noah megint rám nevet,
mert elköszönök a csillagképes festménytől. Ha majd elkészülök
vele, egy New York-i galériában fog új otthonra lelni.
– Mondd, hogy meg fogjuk látogatni! – kérlelem újra Noah-t.
– Meg fogjuk látogatni – nyugtatgat.
Hunter kezet szorít egy még itt lebzselő párral, elköszön tőlük,
azután felénk veszi az irányt.
– Kettesben hagysz vele egy pillanatra? – kérdezem Noah-t.
Válaszul gyorsan megpuszil, és figyelem, ahogy kivonul a
teraszra.
Nem fogok anyám szája íze szerint dönteni.
Valaki más vagyok. Az vagyok, aki lenni akarok. S miközben
ismét megcsodálom a festményt, ráeszmélek, hogy tizennyolc
éves vagyok, Meredith pedig huszonegy, és nekem van
családom, neki meg nincs.
– Mit szólsz a kiállításhoz? – kérdezi Hunter.
– Szuper volt. – Az volt. – Mindig ilyen?
– Igen. Nem. Vannak kisebb tárlatok, de akinek a műveit
bemutatják, annak ugyanaz a műsor. Idővel könnyebbé válik, de
ne felejtsd el, hogy ez üzlet, és aki okos, megtanulja a
játékszabályokat. Ezért tetszik nekem az elképzelésed, hogy
gazdasági tanulmányokat is folytatsz.
Én is ezért szeretnék gazdaságtudományi tárgyakat fölvenni.
– Eddig nem jutott rá időm, hogy kapcsolatba lépjek a
Louisville-i Egyetemmel, de változatlanul remélem, hogy
lehetővé teszik neked az online gazdasági kurzust, miközben
nálam töltöd a tanévet.
Derűsen szalad föl a szemöldököm. Erre nem is gondoltam.
– Nem utasítod el a távoktatás gondolatát?
– Nem. – Homlokráncolva méreget. – Miért ellenezném? A
mai műszaki fejlettség mellett nem látom szükségesnek a
személyes tanár-diák érintkezést. Éppolyan hatás érhető el
online, skype-pal vagy telefonon. Ma már milliónyi különféle
módon lehet kapcsolatot létesíteni.
– Szóval... – Gyerünk, Echo, ne totojázz, képes vagy
kockázatot vállalni!– Ha például Louisville-ben szeretnék
egyetemre járni, és közben egész évben nálad szeretnék tanulni,
azt is megtehetném?
Gyanakodva hunyorít.
– Az nem ugyanaz.
– Dehogynem – győzködöm. – Küldhetek neked fényképeket
a készülőben lévő munkáimról, és igénybe vehetjük mindazt a
technikai eszközt, amit fölsoroltál. Jó, az igaz, hogy a kávézódban
akkor nem fogok dolgozni, de egyébként nem érzékelem, mit
hagynék ki.
– Fitymálgatod a kávézómat?
Meglehet.
– Úgy tudtam, csíped a vagány csajokat.
Hunter elhallgat, és ez nem tetszik nekem.
– Hallottam, hogy Meredith helyét veszem el – folytatom.
– Ő mondta neked?
– Nem – vágom rá. – Véletlenül meghallottam. Hunter, miért
váratod egy évig Mereditht? Miért nem a következő tanévre
hívtál meg?
Közelebb hajol hozzám.
– Mert ha most nem csapok le rád, akkor valaki más ragadja
meg az alkalmat.
Nocsak...
– Hogyhogy?
 – Én akarlak fölfedezni.
Az rendben...
– Már megtetted.
– De ha egy évig félreteszlek, valaki más is megneszeli a
tehetségedet, és akkor majd nála fogsz tanulni. Én pedig
lecsúszom a főnyereményről.
Most meg már főnyeremény vagyok? Na mindegy.
– Nem érzem korrektnek, hogy elvegyem Meredith helyét.
– Miért nem?
Hunter ugyanolyan bosszúsan szorítja össze a fogát, ahogyan
apám szokta, ha kiakad rám, de most nem szeppenek meg ettől.
– Azért, mert Meredith a barátnőm. Mert ha hajlandó vagy
megszervezni nekem, hogy egy tanévre online gazdasági
tantárgyakat vegyek föl, akkor a fordítottjának sincs akadálya.
Mivel Meredithnek most kell ez a lehetőség, én gond nélkül
eltolhatom egy évvel. Nem arra mondok nemet, hogy veled
dolgozzak. Azt mondom, hogy nincs rendjén, ha eközben mások
sérelmet szenvednek miattam.
Két ujjával megnyomkodja az orrnyergét.
– És ha azt mondom, hogy ez az egyetlen lehetőséged?
Összeszorul a torkom, nyelnem kell egyet, hogy lélegezni
tudjak.
Hunter mindazt kínálja nekem, amire valaha vágytam.
Minden álmom, minden reményem ott a kezében, de hogyan
nézzek a tükörbe, ha másoknak ártok – ha szíveket török össze,
ahogyan anyám az enyémet zúzta darabokra?
– Akkor azt felelem, továbbra sem tudok kibékülni azzal, hogy
ennek más igya meg a levét.
Hunter úgy húzkodja a fülét, mintha azt hinné, nem jól hall,
azután hirtelen elfordul tőlem, és elindul a folyosón. Görcsöl a
gyomrom, és lenézek, nem döftek-e valamit a hasamba. Az
ösztöneim azt súgják, hogy ész nélkül rohanjak Hunter után,
mondjam azt, hogy tévedtem. Hogy nem úgy értettem. Mert az
erkölcsi értékrend meg az egész hóbelevanc, amivel eddig
azonosultam, egyszerűen nem ér annyit. Elvégre az álmaim
mégiscsak fontosabbak.
De nem, nem rohanok sehová. Meg sem moccanok, teljesen
összetörtem, mert nem tudnék tükörbe nézni, ha eladnám a
lelkemet.
– Egy év! – kurjantja hátra Hunter.
Megáll bennem az ütő.
– Hogy?
Lassan visszaballag hozzám.
– Csak egy évig csinálom ezt a távbigyót, és azt is csak azért,
mert szeretném, hogy a gazdasági tárgyakra összpontosíts. Nem
érdekel, hogy néz ki pillanatnyilag az órarendet. Radírozd ki, és
írd tele gazdasági tantárgyakkal! Sőt, küldd el nekem a
kurzuskínálatot, és majd én összeválogatom a neked való
előadásokat meg gyakorlatokat. Azután egy egész évre az enyém
vagy. Értjük egymást?
Hogy értjük-e egymást? Betapasztom a számat, nehogy
sikítsak, és amikor elveszem a tenyeremet, csak tátogok, de nem
hagyja el hang a torkomat.
– Néha levegőt is vegyél, Echo! – figyelmeztet Hunter. –
Semmi kedvem magamra haragítani a pasidat, mert elájulsz itt
nekem.
Az első szó, amit kiejtek a számon, talán „köszönöm”, de nem
esküdnék meg rá, és Hunter arckifejezéséből ítélve, ő sem biztos
benne.
– Szóval Meredith visszakerült a programba?
– Vissza – bólint Hunter.
– Erre a tanévre?
– Erre – ismétli.
Átölelem. Nem hosszasan, csak egy pillanatra, és amint
hozzám ér, máris hátraugrok.
– Köszönöm! Ugye, elmondod neki? Még ma este.
Hunter előhúzza a telefonját, és görgetni kezdi a képernyőt.
– El, de holnap te meg én kidolgozzuk a megállapodásunk
részleteit.
– Nem gond! – felelem, és ez már az elköszönés is egyben,
azután olyan iramban nyargalok végig a folyosón, ahogy még
soha életemben nem futottam. Még annál is gyorsabban, mint
amikor betörtem a suliba, hogy megmentsem Noah-t a
letartóztatástól. Kiviharzok a teraszra, mire Noah abbahagyja az
éjszakai égbolt tanulmányozását, és rám összpontosít. –
Mereditht visszavették a programba, és én is benn maradtam, és
jesszusatyaúristen... – Úgy ér a felismerés, mintha szökőár
csapna képen, és rögtön eláll a szívverésem. – Hazamegyek
veled!
 ECHO
NOAH A GALÉRIA PARKOLÓJÁBAN, a kocsi mellett várakozik,
nem száll be mellém, hagyja, hogy zavartalanul beszélhessek
apámmal, én pedig a vezetőülésen visszafojtom a lélegzetemet.
Már mindent elmondtam apámnak. Noah-val és a vádak
elejtésével kezdve, az anyámmal folytatott beszélgetésen át, a
galériában ma este aratott sikeremig és az egyezségig, amiben
Hunterrel maradtunk.
Most hallgatunk. Olyan hosszú ideje hallgatunk, hogy a
telefonra nézek, ellenőrzőm, nem szakadt-e meg a vonal. Nem. A
képernyőn tovább ketyegnek a másodpercek.
– Apa? – noszogatom. – Ott vagy?
– Igen – feleli. – Nem tudom, hol kezdjem, egyáltalán mit
mondjak. Ez nem kevés egy szuszra.
Hát igen, és ha most el tudja képzelni, hogy én mindezt át is
élem, akkor talán támad benne némi együttérzés.
– Jól vagy? – érdeklődik. – Miután beszéltél anyáddal, most
jól vagy?
Megkönnyebbülten lélegzek föl. Gyanítom, hogy nem csak én
tudtam meg új dolgokat ezen a nyáron. Egy évvel ezelőtt apám
kitért volna a hitéből, ha csak megemlítem anyámat, most pedig
úgy tűnik, mintha szélnek eresztené a személyisége zsarnoki
oldalát.
– Túléltem – mondom. – Fura és szenvedélyes beszélgetés
volt, és most kicsit berezeltem, mert nem világos, hogy innen
hogyan tovább, de jólesett.
– Számíthatsz rám – jelenti ki aggódó hangon. – Ha zűrösre
fordul vele a helyzet, vagy ha szükséged van rá, hogy valaki
közbelépjen az érdekedben, én itt vagyok.
Pontosan ez az, amit mindig is kívántam tőle.
– Köszönöm!
 – Nincs mit, az a dolgom, hogy megvédjelek.
Noah-ra pillantok, aki a fejünk fölötti csillagokat fürkészi.
Igen, ez talán apu dolga volt, és mivel ő is csak ember, néha
elbénázta, de most valahogy úgy tűnik, ez már inkább Noah
feladata, mint apámé. És az én dolgom is, hogy megvédjem
magamat, elvégre aligha vagyok szende szűzlány.
Bebizonyítottam, hogy képes vagyok megvívni a magam csatáit,
de jó tudni, hogy nem mindig muszáj egyedül küzdenem.
– Ha majd hazajössz – kezdi apu, és most visszalopózik a
hangjába a rosszallás –, azt hiszem, le kell ülnünk, hogy
megvitassuk ezt a coloradói lehetőséget. Noah-val kapcsolatban
is képbe szeretnék kerülni.
Összerezzenek. Legszívesebben ráförmednék, hogy tartsa
meg a tanácsait, milliomodszor emlékeztetem magam, hogy
kinőttem már a gyerekcipőből, ez pedig azt jelenti, hogy illik
felnőtt módra viselkednem. A kisgyerekek óbégatnak. A
felnőttek beszélgetnek. Legalábbis elméletben.
– Beszélgethetünk, de tudnod kell, hogy már döntöttem.
Respektállak téged, apu, de ez az én életem, és ezek az én
választásaim... nem a tieid.
Mély sóhaj hallatszik, és nyikorog a szék, amin ül.
– Ötéves korodban egyszerűbb eset voltál.
Azonnal fülig ér a szám.
– Tényleg?
– Nem, de az idő múlásával néha ez az érzésem. Annak idején
legalább fölkaphattalak, ha rád jött a toporzékolhatnék. Most
valószínűleg sérvet kapnék, ha megpróbálnám.
Nevetek, és Noah biztos meghallja, mert felém pördül, és
merőn néz. Arckifejezésem láttán elvigyorodik, és ismét elfordul.
– Szeretlek! – mondom apámnak.
Megköszörüli a torkát. Még mindig nehéz földolgoznia, ha ezt
a szót hallja tőlem.
– Vigyázz magadra hazafelé jövet!
– Vigyázok.
– Ne száguldozz!
– Nem fogok.
– Mondd meg Noah-nak, hogy továbbra is beszédem van
vele, amint visszajön. Ez nem alku tárgya.
 Sóhajtok.
– Ettől még ugyanúgy érzek iránta.
– Tisztában vagyok vele. És Echo?
– Igen?
– Én is szeretlek. Most le kell tennem. Alexander ébredezik.
Hívj föl, amikor legközelebb megálltok!
– Okvetlenül hívni foglak.
Ezzel apám leteszi. A telefonra meredek, azon tűnődöm,
mennyi minden meg tud változni egy év alatt.
Előrehajolok, és kopogok a szélvédőn. Ideje, hogy Noah-val
továbbinduljunk.
NOAH

KINYITOM ECHO AUTÓJÁNAK CSOMAGTARTÓJÁT , amikor

megjelenik mellettem, és benyúl egy takaróért.
– Nincs szükségünk a sátorra – mondja.
Későre jár, éjfél elmúlt. Lecserélte a kék ruháját,
vászonszoknyát és ujjatlan felsőt vett föl. Azt a fajta felsőt, ami
tökre fölizgat, mert kikandikál alóla a fekete cicifix pántja. Abban
a pillanatban, ahogy beszálltunk a kocsiba, Echo szólt, hogy
menjünk vissza a kempingbe, oda, ahol leugrottunk a sziklafalról.
Kurvára boldog vagyok, hogy Echo a következő tanévben az
álmai megvalósításán ügyködik, ráadásul mellettem marad. Nem
kérdeztem semmit. Fölhajtottam az autópályára, és vezettem.
– Késő van, picim. Az az érzésem, egyikünknek sincs kedve
tovább fennmaradni.
Echo kivesz még egy plédet és két párnát.
– Ma éjjel a szabad ég alatt alszunk.
Ezt baromi csábosan, félig leeresztett szemhéjjal közli, és ha
eddig maradt hely a nacimban, az most eltűnik. Összekulcsolom
az ujjainkat, és magamhoz húzom Echót.
– Nem muszáj. A szikláról leugrás príma kockázatvállalás volt.
Meg a helytállás az anyjával szemben. Meg Hunterrel szemben.
Sőt, az még nagyobb szám volt.
Ragyog a szeme a holdfényben.
– Ma éjjel szeretném a csillagokat nézni.
Hát akkor a csillagokat nézzük. Elengedem Echót, de csak
annyi időre, amíg átveszem tőle a plédeket meg az egyik párnát,
a hónom alá gyűröm őket, és visszaszerzem a kezét. Elhagyjuk a
parkolót, belépünk a kempingbe, egyenesen a túraösvényhez
tartunk.
A kemping zsúfolásig megtelt nyaralókkal. Tábortüzek
ropognak. Gyerekek viháncolnak, sivalkodnak. Sült kolbász illata
terjeng a levegőben. Ahogy kéz a kézben ballagunk, Echo
megszorítja az ujjaimat.
– Ez a kedvesem.
Odafordítom a fejemet, nem értem, ki a franchoz beszél, és
látom, hogy egy középkorú házaspár néz vissza rá. Három
gyerkőccel ülnek körül egy tábortüzet.
– Van két öccse – folytatja –, és imádja őket.
A házaspár nevet, de nem szól semmit. Amint kinyitom a
számat, hogy megkérdezzem, mi a csuda volt ez az egész,
újrakezdi két horgászbotot szerelő fickóval.
– A kedvesem ma órákat töltött egy képzőművészeti
galériában, mert támogat engem.
A pecások is nevetnek, mert mi a frászkarikát mondhat erre
az ember?
– Mit művelsz?
– Tudomásodra hozom, hogy te vagy az a férfi, akivel végig
akarok menni az utcán.
Szavaira megtorpanok, mire ő a kezemet rángatva ösztökél
továbbhaladásra.
– Az összes lehetséges közlendőből pont ezt találtad
fontosnak?
– Mindent szeretnék közölni, de ezt tudtam egyszerűen
megfogalmazni.
A holdfény bevilágítja az ösvényünket. Valahányszor eddig a
természetben, ehhez hasonló helyen jártunk, mindig
bújócskáztunk, ő rejtőzött el, én voltam a hunyó, de most szavak
nélkül is megállapodunk abban, hogy a játéknak vége. Többé
egyikünk sem akar elbújni.
Amikor a fák utat nyitnak a tisztásra, ahol korábban
játszottunk, Echo irányt változtat, a térség közepére indul. A fű a
lábszárunkhoz súrlódik, és amint olyan messzire érünk, ahová a
bámész tekintetek nem láthatnak el, Echo elveszi tőlem a
takarót, és leteríti a földre.
Én meg csak gyönyörködöm a látványában. Karcsú istennő
alakját sejtelmessé teszik a holdsütésben hosszúra nyúlt
árnyékok, és rám szegezett tekintete arra emlékeztet, mennyire
birtokol engem. Dögös tekintet. Olyan, ami táncot lejt a bőrömön,
mielőtt ténylegesen megérint.
 Echo talán erdei nimfa. Talán valami rég letűnt vérvonalhoz
tartozik, és ez a környezet, ez az erdei tisztás hozza most
felszínre azt a különleges szikrát.
Vagy talán az az oka, hogy a megismerkedésünk óta most
először vette saját kezébe a sorsát. Megtanulta, hogyan helyezze
magát előtérbe, miközben továbbra is a szerelmem maradt.
– Amit ma este Meredithért tettél... – Nem, erre nincs szó. –
Nem tudom, szerethetnélek-e még ennél is jobban.
Elmosolyodik, leveszi rólam a tekintetét, a fegyvertény miatti
büszkesége nem engedi, hogy zsebre vágja az elismerést.
– Elvégre a barátnőm.
– Ha a világ a te mércédhez igazodna, sokkal kevesebbet
civakodnának az emberek.
A takaróra térdel, a szélénél elrendezi a párnákat, és
széthajtogatja a másik plédet.
– Mint már mondottam, a barátnőm.
Leülök mellé, és segítek neki megvetni az ágyunkat.
– Nem bánod, hogy várnod kell, és nem most rögtön
kezdheted meg itt a tanulmányaidat?
– Őszintén szólva, ez most még jobban izgat. Hunter
nagyszerű lehetőséget nyújt nekem, de sok mindenben apámra
emlékeztet. Erőt ad a tudat, hogy kicsikartam magamnak a saját
jövőmet. Van ebben valami logika?
– Van. – Én is így érzek az öcséimmel és a most meglelt
nagybátyámmal kapcsolatban. Most már nekem is van jövőm,
méghozzá a saját elképzeléseim szerint.
– Figyuzz, Noah!
– Tessék?
A szája érzéki mosolyra nyílik.
– Ma eladtam egy festményt egy New York-i galériának.
Baromira csípem, amikor boldog.
– De el ám!
– Úgyhogy ma kábé fél percig rocksztárnak érezhettem
magam.
Heherészve söpröm hátra a haját a vállán, ujjaim között
morzsolgatom a puha, selymes tincseket.
– Te mindig rocksztár vagy.
– Figyuzz, Noah! – mondja olyan halkan búgó hangon, amitől
lángra lobban az ereimben a vér.
Válaszul fölvonom a szemöldökömet.
– Szerintem eleget beszéltem.
Akkor jó, mert én is.
 ECHO
AZ ELSŐ ALKALOM ÓTA NEM SZERETKEZTÜNK, és szinte arra
számítok, hogy idegesség tör rám, de legnagyobb
megdöbbenésemre egyáltalán nem. Talán a túláradó
boldogságom az oka. Talán a kései óra, valamint az a tény, hogy
föl vagyok dobva attól, amit elértem: nemcsak Meredith álmait
mentettem meg, hanem a sajátomat is. Vagy talán az, hogy
szeretem Noah-t, ő szeret engem, és nem félek bízni a közös
jövőnkben.
Ennek a mezőnek a közepén, messze a túraösvénytől, ami
eleve jókora távolságra fekszik a kempingtől, az az érzésem,
mintha megteremtettük volna a magunk kis világát. Nem létezik
senki más, csak mi ketten. Szerintem tökéletesen rendben van
ez így.
Noah közvetlenül a csípőm fölött a derekamra teszi a kezét,
mire én közelebb bújok hozzá. Tenyerének forrósága áthatol a
ruhámon, ereimben száguldani kezd a vér.
Alig emelem fel a fejemet, mindjárt ott találom Noah-t. A
lehelete perzseli az arcomat, az ajkát centiméterek választják el
az enyémtől. Elektromos feszültség gerjed kettőnk között.
Hipnotikus erőtér vonz bennünket egymáshoz. A szívem
nekiiramodik. Nyelek egyet, azután megnyalogatom az ajkamat.
Noah figyeli a mozdulatot. Barna szeme elsötétül, és
borzongás fut végig rajtam, amikor megpillantom benne a testi
vágy... az éhség... a sóvárgás szikráját. Énrám vágyakozik.
– Vajon megszűnünk valaha vonzódni egymáshoz? –
kérdezem.
Noah finoman nemet int a fejével, és a mozdulattól kissé
egymáshoz ér az ajkunk. Egy pillanatra megtorpan a szívem,
azután újraindul. Mihelyt Noah megcsókol, többé nem bírjuk
majd abbahagyni, és azt szeretném, hogy ez soha ne érjen véget.
 – Soha az életben – suttogja. A hangja rekedt, ahogy kell.
Fölemelem a fejemet, Noah lehajol, és ajkának első érintése
halk, gyönyörteljes hangot csal ki a torkomból. Ujjai válaszul a
hajamba fúródnak, és a szánk egy ütemre mozog.
Egyre fokozódik bennem valami, ahogy a keze rajtam kószál.
Melegség hullámzik az ereimben, bizonyos testrészeim égnek a
vágytól: már-már könyörögni kezdek Noah-nak a simogatásért.
Kezek barangolnak a ruhámon, majd alatta. Saját ujjaim
ugyanolyan mohósággal indulnak felfedezőútra.
Ring a csípőm. Noah érintésére reagál, az pedig az enyémre
válaszol. Lecsúsztatom a kezemet Noah feszes hasán, és
könnyedén kibújtatom őt a pólóból, hogy akadálytalanul
játszadozhassak vele. Noah kisvártatva követi a példámat,
megragadja a felsőm szegélyét, és lehúzza rólam.
Egy pillanatig vár, merőn néz... az arcomat bámulja, azután a
mellemet, majd megint az arcomat.
– Baromi szép vagy.
Elpirulok, és Noah mosolyog.
Odanyúl, és végigsimít fedetlen vállamon. Libabőrös lesz a
karom. Lecsúszik a melltartóm egyik pántja, azután a másik is,
és a világ gyönyörteli ködben összeszűkül. A melltartóm anyaga
valamelyest lejjebb csúszik, de nem annyira, hogy mindent látni
engedjen, és miközben Noah keze a hátamra csúszik,
egyértelmű, hogy nem elégszik meg ennyivel.
Egy pattintás, a felsőtestemen oldódik a szorítás, kellemes
érzés, hogy a törzsem többé nincs körülzárva. Noah ujjai
hegyével végigrajzolja a bőrömet, amit a melltartóm eddig
befedett, megborzongok, amikor előrenyúl.
Lehajol, megcsókolja a nyakamat. Szájának forróságától
szédülés fog el. Átkarolom, és a hajába kapaszkodom. Tobzódom
az érzésben, ahogy a bőrünk egymáshoz tapad.
Noah a testével irányít, hogy feküdjek a plédre, és abban a
pillanatban, ahogy fejemet a párnára teszem, Noah szája
megkezdi lefelé irányuló, incsifincsi táncát.
Hűs levegő csipkedi a nyakamat, de Noah becézgetése így is
tüzet szít bennem. Olyasmiket művel, amiket már korábban is
előadott, azután meg olyasmiket, amiket eddig még nem. Például
a mellemmel. .. meg lejjebb. Fogdos, puszilgat, és olyanokat eszel
ki, hogy homorítok tőle, megmarkolom a takaró szélét, kiszalad
belőlem a szusz, és fölbátorodva lelünk rá a ritmusra.
Lassan indul, majd fokozatosan gyorsul.
Fölemeli a fejét az enyémhez, és esküszöm, hogy szanaszét
robban a világ. Hempergünk, további ruhadarabokat hámozunk
le egymásról, amíg nem marad köztünk más, abszolúte semmi
más, csak az éjszaka.
És akkor Noah ott van. Közel ahhoz a különös részemhez, ami
meleg és készséges, és erőfeszítésembe telik elszakítanom a
számat Noah-étól, hogy azt rebegjem:
– Óvszer!
Mosolyogva hallom, hogy belekáromkodik a vállamba, azután
kuncogok, mert a fogával gyöngéden nyammog a nyakamon.
Előrántja ledobott farmeréből a tárcáját, kotont keres, és
fölhúzza. Mindezt szélsebesen – engem is meglep, hogy ilyen
gyorsan képes mozogni.
Visszahemperedik fölém, félresimítja az arcomból a hajamat.
– Echo Emerson, szeretem magát.
– Ez kölcsönös.
Igen, szeretem Noah-t, annyira szeretem, hogy úgy tűnik,
annak az egyetlen szónak a kimondása nem tükrözi elég híven a
bennem uralkodó mámort.
– Egész biztos? – kérdezi.
Fészkelődöm, kezdem türelmemet veszíteni, mert a testem
lüktet, Noah pedig nem cselekszik. Vigyorog, és elhúzom a
számat.
– Kívánlak, és ez nem ér!
Kuncog, de további idővesztegetés nélkül birtokba veszi az
ajkamat. Elkezdi a testével azt a néma ritmust, ami összhangban
van az én lüktetésemmel. A nyaka köré fonom a karomat,
ráakasztom a lábamat a combjára, és vele együtt mozgok,
pontosan ugyanúgy fokozom az iramot.
Sehol semmi figyelmeztetés. Az egyik pillanatban Noah még
kinn van, a következőben már benn. Fölszisszenek, erre
megdermed. Ugyanaz az égető érzés, mint első alkalommal...
igen, de azután elcsitul.
Noah az orrával végigszánt a nyakamon, csókokat lehel a
bőrömre. A kezem a hátán kóborol, újabb másodpercnyi
helyezkedés után egy kicsit lejjebb nyomom a csípőmet, és Noah
csakhamar följebb löki a testét.
Nem bírok tovább csöndben maradni, a nevét rebegem.
Egyszer. Aztán még egyszer. És valahányszor kimondom, Noah
még szorosabban ölel magához. A keze lejjebb csúszik, és
pontosan akkor, amikor az egész világ szédítően
ellenőrizhetetlenné válik, Noah keményen előrelódul.
Összeszorítom a szememet, melegség robban át rajtam,
lecsukott szemhéjam mögött színek kavarognak, egész testem
megfeszül a gyönyörtől, és most Noah nyögdécseli az én
nevemet.
Egymást ölelve kapkodunk levegő után, azután lustán
csókolózunk, mialatt izmaink lassan fölmondják a szolgálatot.
Noah lefordul rólam, elintéz ezt-azt, és amikor visszatér, a
keblére von.
Így fekszünk. Ujjaim hegyével körberajzolom a mellizmait. Az
ő ujjai a hajammal játszanak. A pléd félig eltakar bennünket.
Szívdobogásának hangja csatlakozik a békés éjszakában
koncertező békák és tücskök muzsikájához.
– Ígérd meg, hogy visszajövünk ide! – kérlelem. – ígérd meg,
hogy egyszer újra itt fogunk szeretkezni!
– Megesküszöm rá. – Noah megmarkolja a hajamat, és
amikor fölnézek rá, szájon csókol. – Minden áldott évben
visszahozlak ide.
Mosolyra görbül az ajkam.
– Ez nem hangzik rosszul.
NOAH

EZ AZ ÉLETEM LEGESLEGESZMÉLETLENEBB nyara, és baromi

szívás, hogy a végéhez közeledik. Isaiah hátba vereget, azután a
vállára kapja Beth hátizsákját.
– Első figyelmeztetés, öreg!
Bólintok, és figyelem, ahogy Echo félszegen búcsút int
Bethnek, majd megöleli a legjobb haveromat.
Ma reggel Echo fuvarozott el bennünket a távolsági buszhoz.
Megállapodásuk értelmében egy évig távoktatásban tanul
Huntertől. Most még egy hétig itt marad, mialatt Hunter annyi
művészeti rizsát gyömöszöl a fejébe, amennyit csak bír, amíg
Echo haza nem tér. Azután a tanév során még négyszer
Coloradóba kell látogatnia. Alkalmanként egy-egy hétre.
Még mindig nem bízom Hunterben, ami az Echo iránti
vonzalmát illeti, de a csajomban bízom. Hiszek a srácnak, amikor
azt mondja, kapukat tud kitárni Echo előtt, bevezeti abba a
világba, amit Echo imád, és azt kívánom, hogy Echo boldog
legyen. Felőlem Hunter annyit ábrándozhat róla, amennyi jólesik
neki, de végső soron Echo belém szerelmes.
Utálom, hogy most el kell szakadnom tőle, de ki fogom bírni.
Egy hét távoliét szinte semmi ahhoz képest, mintha egy teljes
évre válnánk el. Jövő szeptemberben ugyanis az vár ránk, de
addigra fölkészülünk.
Mialatt Beth és Isaiah felszáll a buszra, Echo felém fordul. Az
alsó ajka megremeg, elkapja rólam a tekintetét. Azt ígérte,
könnyezés nuku, de hát hogy ígérhet meg ilyesmit?
– Gyere ide! – hívom, mire a karomba omlik.
Magamhoz szorítom, az orrommal bökdösöm a haját, élvezem
a békesség érzését, ami szétárad a testemben, valahányszor
Echo ennyire meghitt közelségbe kerül hozzám. Átkarol, és azt
kívánom, bárcsak soha ne engedne el.
 – Szeretlek! – suttogja.
– Csak egy hét – mondom neki, de ugyanúgy rühellem ezt az
elválást.
Rám néz azzal az esdeklő zöld szemével. Belemerítem az
ujjaimat göndör fürtjeibe. Első ízlelésre édes az ajka. Másodikra
elfeledteti velem, hogy ez itt egy zsúfolt autóbusz-végállomás. A
harmadik arra késztet, hogy fölkapjam őt a földről, és még
odaadóbban csókoljam.
– Noah! – suttogja szemrehányóan, miután elhúzódik. –
Feltűnést keltünk.
– Nem az én bajom. – Mégis leteszem a földre. – Különben
sem az én hibám. Te bámulsz rám olyan ágyba csalogató
szemmel, és éreztem, hogy viszonzod a csókot. Már megint te
sodorsz bennünket bajba, picim.
– Lehetetlen alak! – vigyorog Echo.
– Ahogy tetszik gügyörészni.
Coloradóban maradhatnék vele, de ha ma megyek haza, meg
tudom nézni az öcséimet, ahogy a baseballidény utolsó
mérkőzésén játszanak. Még soha nem voltam ennyire boldog,
amiért az eső elmosott egy mérkőzést. Azonkívül ha most
indulok vissza, Isaiah-val be tudunk költözni az újonnan bérelt
lakásunkba. És össze tudom szedni, ami Echónak meg nekem a
tanévkezdéshez kell, mivel ő lemarad az orientációról.
Nem lelkesít a gondolat, hogy egyedül kell majd vezetnie
Coloradótól egészen Louisville-ig, de ő elszánta magát, hogy meg
tudja csinálni, és bíznom kell az ítélőképességében. Többször is
meghánytuk-vetettük az érveket és ellenérveket, úgyhogy ezt...
ezt kell tennünk. Semmi kétségem afelől, hogy ez a legjobb
döntés, mert Echo meg én végleg együtt maradunk.
– Utolsó figyelmeztetés! – szól a sofőr.
Két kezembe fogom Echo fejét.
– Tartsd feltöltve a mobilodat!
– Úgy lesz, és csókoltatom Jacobot meg Tylert.
– Szeretlek, Echo!
Szelíd mosolyra nyílik az ajka, és az a nyavalyás szívem
majdnem szétrobban, amikor utoljára csókoljuk meg egymást.
– Szeretlek! – suttogja Echo.
– Egy hét – mondom.
 – Egy hét – ismétli.
Ahogy a vállamra lódítom a hátizsákomat, és fölszállok a
buszra, kettőnket illetően olyan magabiztossággal megyek
tovább, amilyet még sosem éreztem.
Elfoglalom a helyemet, az ablakhoz tapasztom a tenyeremet,
mire Echo kinyújtja felém a kezét. Egyszer majd kettesben
visszatérünk ide. Echo talán festő lesz. Talán nem. Én talán
építész leszek. Talán nem. Azt viszont biztosan tudom, hogy Echo
mellettem marad, és a szerelmünk örökké tart.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Istennek: Iz 43,18 – Most már ne arra gondoljatok, ami régen

történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek.
Dave-nek: Mert az igaz szerelem azt jelenti, hogy még a cudar
időkben sem engedjük el egymás kezét, még akkor is egymásba
kapaszkodunk, amikor olyan kérdésekkel kerülünk szembe,
amikre úgy tűnik, nincs válasz. Nincs más a világon, akit nehéz
percekben ennyire szeretnék magam mellett tudni, mert te
mindig reményt adsz nekem.
Köszönet illeti az alábbiakat...
Kevan Lyon – Nélküle lehetetlen lett volna ez az utazás.
Köszönöm, hogy nincs elege belőlem.
Margó Lipschultz – Jómagam attól a pillanattól fogva
imádtam Echót és Noah-t, ahogy megjelentek a szövegben, és
egészen addig nem voltam biztos benne, hogy bárki más is
ennyire megszeretheti őket, mint én, amíg ővele nem
találkoztam. Köszönöm, hogy hitt bennem és bennük.
A Harlequin Teen valamennyi munkatársa, aki segítséget
nyújtott nekem ennél a kötetnél és a sorozat többi darabjánál.
Megtiszteltetés, hogy ilyen káprázatos gárda veszi körül a
könyveimet.
Angela Annalaro-Murphy – Valóságos áldás, hogy
barátnőmmé vált, bizalmas barátnőmmé... testvéremmé.
Kristen Simmons és Colette Ballard – A mostani utazás egyik
legnagyszerűbb mozzanata, hogy kettejükkel
megismerkedhettem. Köszönet fantasztikus barátságukért.
Imádom őket!
Kelly Creagh, Bethany Griffin, Kurt Hampe, Bill Wolfe és a
Louisville Romance Writers. Köszönöm szüntelen szeretetüket és
támogatásukat!
 Köszönet olvasóimnak: Echo és Noah története az ő
támogatásuk miatt folytatódhat. Nem is sejthetik, milyen hálás
vagyok mindnyájuknak!
Szokás szerint köszönet szüleimnek, nővéremnek, Mount
Washington-i rokonaimnak és a férjem családjának... Szeretlek
benneteket!
 HÁTTÉRZENE

Alapmotívum:
Macklemore & Ryan Lewis (feat. Ray Dalton): „Can’t Hold
Us”
Pink: „Try”
Guns N’Roses: „November Rain”
Tim McGraw: „One of Those Nights”
Avicii: „Wake Me Up”

Noah:
Santana (feat. Alex Band of the Calling): „Why Don’t You &
I”
Bruno Mars: „It Will Rain”
Fun: „Some Nights”
Lit: „My Own Worst Enemy”
Lee Brice: „Hard to Love”

Echo:
Santana (feat. Michelle Branch): „The Game of Love”
Thompson Square: „Glass”
Katy Perry: „Wide Awake”
Pat Benatar: „We Belong”

Konkrét jelenetekhez illő számok:

Echo és Noah Colorado Springsben játszanak:
Lady Antebellum: „We Owned the Night”
Noah találkozása a pappal:
Poison: „Something to Believe In”

Noah a rendőrségen:
Phil Collins: „Against All Odds”

A bulit követő éjszaka:

Pink (feat. Nate Ruess): „Just Give Me a Reason”

Noah a templomba megy:

Hillsong UNITED: „From the Inside Out (Live)”

Noah elindul Echo után:

Tim McGraw (feat. Taylor Swift): „Highway Don’t Care”

Echo és Noah közös jövőjét megjelenítő szám:

RascalFlatts: „Bless the Broken Road”
Phillip Phillips: „Home”
 KATIE MCGARRY

a grunge és a fiúegyüttesek korában volt tizenéves, és úgy

emlékszik vissza azokra az évekre, mint élete egyszerre legjobb
és legrosszabb időszakára. Zenebarát, lelkesedik a hepiendért
meg a televíziós valóságshow-kért, és a Kentuckyi Egyetem
kosárlabdacsapatának titkos rajongója. A Pushing the Limits –
Feszülő búr, a Dare you to –Aki mer, az nyer, a Crash Into You
– Szívkarambol és a Take Me On – Kísérj el! szerzője.
Katié szívesen fogadja az olvasói visszajelzéseket. Látogasd
meg a weboldalát (katiemcgarry.com), kövesd a Twitteren
(@KatieMcGarry), keresd a Facebookon vagy a Goodreadsen.
 KÉRDEZZ-FELELEK

Hogyan döntötte el Aires nevét, amikor annyi mítosz

közül választhatott?
Őszintén szólva, eredetileg Arész, az ókori görög hadisten után
Aresnek hívták, de megváltoztattam a nevét, méghozzá két
okból. Egyrészt nem voltam meggyőződve róla, hogy Echo
édesanyja a háborúról nevezné el a fiát, másrészt pedig az első
olvasóimnak gondot okozott a név kiejtése.
Újra átolvastam a görög hitregéket, és megragadott a Kos
(latinul: Aires) csillagképhez kapcsolódó történet, ami egy
testvérpárról szól. A kosnak kellene megszöktetnie őket üldözőik
elől, de csak az egyiküket sikerül, a másik nem éli túl a
menekítési kísérletet. Úgy véltem, ez találó név Echo bátyjának,
mivel a Feszülő húr kezdetén már csak egyikük van életben.
Ha a Feszülő húr végén az a tanulság, hogy mindig
van remény, vajon a Szabályszegőkből mit szűrjenek
le az olvasók? Mennyiben hasonlóak a két könyv
motívumai, és miben térnek el egymástól?
A Feszülő húr alapeszméje az, hogy igenis van remény. Bár ez
a Szabályszegőkben folytatódik, ezúttal azt a gondolatot is
elővettem, hogy hagyjuk magunk mögött a múltat.
Sokunkra jellemző, hogy történt az életünkben valami, amit
nehéz poggyászként cipelünk tovább, nyomaszt, megbéklyóz
bennünket. Ha ragaszkodunk ezekhez az érzelmekhez,
hátráltathatják a jövőnket. Befolyásolhatják azt, ahogyan az új
élményekhez és emberi kapcsolatokhoz viszonyulunk, esetleg
kedvezőtlen fénybe vonhatják azokat.
Ahhoz, hogy igazi boldogságra leljenek, Noah-nak meg kell
szabadulnia a bűntudattól, Echónak pedig szembe kell néznie a
gyászával. Ugyanakkor foglalkozniuk kell azzal a kérdéssel is,
hogy mit jelent a megbocsátás.
Miután Echo és Noah megküzdenek az érzelmeikkel és a
múltból magukkal cipelt lelki terhekkel, immár szabadon
nyomulhatnak előre a jövőjük felé, semmi sem akadályozza őket.
Tudjuk, hogy Noah édesanyját Sarah-nak hívták, de
a nagybátyja neve egyáltalán nem derül ki.
Szándékosan döntött-e így, és ha igen, miért?
Szándékosan döntöttem így. Vannak az életünkben súlyos
titulusok. Például ilyen az „anya” és az „apa”. A legtöbben úgy
vagyunk, hogy elég kimondanunk vagy meghallanunk ezeket a
szavakat, és máris temérdek érzést kavarhatnak föl.
Noah árva. Első középiskolai tanéve végén lakóháztűzben
veszítette el a szüleit, és azt hitte, egyáltalán nincs több
vérrokona. A Feszülő húrban megtudja, hogy nem ez a helyzet.
A nagybátyjának azért nem adtam nevet, mert azt akartam,
hogy az olvasó magára a rokoni kapcsolatra összpontosítson.
Kiderül, hogy Noah-nak van egy bácsikája – egy élő vérrokona.
Kapocs a világgal, és ez azért fontos, mert a fiú azt hitte, a saját
magának kialakított életen kívül semmi nem köti sehova – nincs
olyan hely, ahol bárki is igényt tartana rá. Óriási újság Noah-nak,
hogy létezik a nagybátyja, és szerettem volna, hogy az olvasók is
érzékeljék ezt a hatást.
Vajon a Feszülő húr végétől a Szabályszegők végéig
hogyan változik – ha egyáltalán változik – Echónak
az édesanyjához fűződő viszonya?
Az Echo és édesanyja közötti incidens miatt, ami sebet hagy a
lányban, a kapcsolatuk mindig komplikált marad. A
Szabályszegőkben Echo a megbocsátással viaskodik, és közben
borzasztóan szüksége lenne rá, hogy az édesanyja felelősséget
vállaljon kettejük zaklatott kapcsolatáért.
Lassanként megérti, hogy az anyját illető problémái messze
túlmutatnak azon az estén, ami megsebezte: az asszonynak eleve
olyan a hozzáállása, ami miatt jóformán soha nem a lányát teszi
első helyre. Echo a Feszülő húr végén kezd rájönni, hogy ez a
baja az anyjával, azután a Szabályszegőkben e felismerés alapján
cselekszik.
 A Szabályszegők végén láthatjuk, amint Echo édesanyja
úgyszólván tyúklépéseket tesz abba az irányba, hogy elismerje,
részben ő felelős a lányával megromlott kapcsolatáért, és azt is
láthatjuk, hogy Echo hajlandó megbocsátani. A megbocsátás Echo
számára azt jelenti, hogy háta mögött hagyja a múltat,
ugyanakkor határokat szab az anyjának, ami bármiféle jövőbeni
lehetséges kapcsolatuknak egészséges kereteket ad.
Miután a Feszülő húrban és a Szabályszegőkben
annyi mindenen mentek keresztül, Echo és Noah
története ígér-e még valamit?
A Feszülő húr után is az volt olvasóim egyik leggyakoribb
kérdése, hogy folytatom-e Echo és Noah sztoriját. Nem lepődöm
meg tehát, ha a Szabályszegők befejeztével ugyanezt a kérdést
teszik föl nekem.
Mi tagadás, a legapróbb mozzanatokig ismerem Echo és Noah
életét. Eleven, hús-vér emberekké váltak a számomra, és
annyira megszerettem őket, hogy sokszor nem bírok magammal,
muszáj belekukkantanom a jövőjükbe, muszáj látnom, mire
jutnak.
A Feszülő húrt ifjúsági regénynek szántam. Mivel a
Szabályszegők érettebb témákat taglal, már feszegeti a young
adult kategória határait. Echo és Noah a regény kezdetén
tizenévesek, azután a végére érzelmileg felnőtté válnak. Ez azt
jelenti, hogy a kettejükről szóló bármiféle jövőbeni könyv kilógna
a YA területéről, és ezt a tényezőt figyelembe kell vennem,
mielőtt folytatom a történetüket.
Hogy írok-e róluk még egy regényt? Nem tudom. Ha alkalom
nyílik rá, megfelelő az időzítés, és úgy érzem majd, hogy életük
következő fejezete megörökítésre kívánkozik, akkor nem zárnám
ki a lehetőséget. Egyelőre azonban a fejemben kavargó többi
szereplőre koncentrálok, akik könyörögnek, hogy meséljem el a
történetüket.