PENELOPE WARD

Jake ​Undone
Jake megadja magát

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017

 Írta: Penelope Ward
A mű eredeti címe: Jake Undone (Jake – Book 1.)
 Copyright © 2013 by Penelope Ward
Cover by RBA Designs. Stock photo © Shutterstock.com

Fordította: Fischer Mónika

A szöveget gondozta: Vary Orsolya
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 182 7
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Balogh József, Zsibrita László,

Gerencsér Gábor
Korrektorok: Budai Zita, Szűcs Márta Zita
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 PROLÓGUS

JAKE

IMÁDTA HÚZOGATNI AZ AJAKPIERCINGEMET.

– Au, bébi, ez most kicsit erős volt! – jajdultam fel. – Csak a
baj van veled, ugye tudod?
Láthatóan nem tetszett neki a megjegyzés, mert belekarmolt
az arcomba.
– Úristen, te lány! Mintha köröm helyett karmod lenne!
Megint megcibálta a számat, és ezúttal fel is nevetett.
Imádom a nevetését.
Mosolyogtam, és megráztam a fejem.
– Ennyi, végeztem veled.
Még jobban kacagott. A nevetése ragadós volt, az én szám is
mosolyra húzódott.
– Olyan édes vagy! Ugye tudod, hogy igazából sosem lesz
elegem belőled?
Erősen átöleltem, majd felemeltem, de hirtelen kakiszag
csapta meg az orromat.
– Te jó ég, mivel etetett anyád ma reggel?
Az unokahúgom újra kuncogni kezdett, mintha értette volna,
mit kérdeztem. Gurgulázó nevetése zene volt a füleimnek. Holly
még csak hat hónapos volt, de esküszöm, minden egyes
szavamat értette. Pelenkáért és törlőkendőért nyúltam, majd
elkezdtem kibontani a csomagot.
– Ó, szóval bármi is volt a reggeli, zöld volt. Szép.
Ebben a pillanatban megcsördült a telefonom, és kiírta, hogy
Alex az, az egyik gépészes tanulótársam. Mi a fenét akarhat?
Felemeltem a kezem.
– Maradj így, Holly, ne mozdulj! – kértem, miközben
felkaptam a mobilt. – Mondjad!
– Jake, haver, hol a fenében vagy?
– Itthon vagyok, a nővérem gyerekére vigyázok. Mi a
helyzet?
– Ezek szerint elfelejtetted, hogy Sarma professzor áttette a
vizsgát ma reggelre?
Megvakartam a fejem.
– Nem, nem mára. Keddre tette át.
– Ma van kedd.
Leesett, hogy igaza van.
– Basszus!
A tesóm, Allison megkért, hogy a héten ne a szokott napon
vigyázzak Hollyra, és ez teljesen összezavart.
– A francba! – üvöltöttem bele a telefonba.
– Ha sietsz, még ideérhetsz – nyugtatott Alex.
Mielőtt még válaszolhattam volna, a kanapéra pillantottam, és
észrevettem, hogy Hollynak sikerült a fenekéhez nyúlnia, és
most csupa kaki az egyik ujja.
– Barna kód, Alex. Mennem kell.
Letettem a telefont, és odarohantam a babához, aki még
mindig mosolygott, és tökéletesen boldognak látszott, úgy tűnt,
élvezi a helyzetet.
– Oké, kis cukorborsó. Ez Jake bácsi hibája. Most szépen
rendbe teszünk téged, aztán elhúzzuk a csíkot. Ha sietünk, még
odaérhetek a vizsga utolsó fél órájára.
Holly vidáman felvisított a káosz közepette. Odavittem a
mosdóhoz, az egyik kezemmel tartottam, a másikkal a kezére és
a fenekére irányítottam az erős vízsugarat, és egy kis folyékony
szappant is segítségül hívtam. A babatörlőkendők nem segítettek
volna a helyzeten.
Miután Holly tiszta és Palmolive illatú lett, felnyaláboltam és a
mellkasomra fektettem, a nővérem által itt hagyott hordozóba.
Felkaptam a pelusostáskát, és kiviharzottam az ajtón.
Holly fel-alá pattogott a hordozóban, miközben a vasútállomás
felé rohantam.
Felszálltunk a vonatra, és nem is kellett sokat várni a sznob
yuppie utasok tipikus, rosszalló nézésére és reakcióira. El tudom
képzelni, mit gondolhattak: Ki ez a tetovált, piercinges kis korcs
talpig feketében azzal az ártatlan kis csöppséggel a
babahordozóban?
Elképzeltem, ahogy betelefonálnak a bostoni rendőrségre.
Pont úgy bámultak rám, mintha rájuk akarnám magam vetni
babával a mellkasomon. Mindig röhögnöm kell az embereken,
akik elsőre ítélnek.
A vonat hirtelen megállt. A kalauz bejelentette, hogy apró
műszaki probléma akadt, de már dolgoznak rajta, és néhány
percen belül továbbindulunk.
Tíz perccel és egy üveg tápszerrel később a vonat újra
megmozdult. Teljesen elcsesztem ezt a napot. Ha szerencsés
vagyok, talán pont elcsíphetem a professzort a vizsga végén, és
kijátszhatom az együttérzéskártyámat Hollyval a kezemben.
Mire a Ruggles állomásra értünk, szakadt az eső. Előhúztam
egy tescós műanyag szatyrot a fekete táskából, és Holly fejére
tettem kalap gyanánt, ügyelve rá, hogy az arca kilátsszon.
Pocsolyákon átgázolva nagy nehezen elértünk az egyetemi
épületig. A terembe lépve láttam, hogy tiszta szellemváros.
Sarma professzornak nyoma sem volt. Az egész vizsgát
lekéstem, és még meg sem védhettem az ügyem.
Basszus.
Elindultunk kifelé, ahol már úgy esett, mintha dézsából
öntenék.
Holly megint kuncogott, és elkezdett csuklani.
Elvettem az arca elől a műanyag zacskót.
– Te meg mit nevetsz, mi?
Felnéztem, és észrevettem, hogy Holly egyenesen előre néz
egy lányra, aki körbe-körbe forog és táncol az esőben.
Körülöttünk mindenki fedezéket keresett, ez a lány azonban
az ég felé emelte az arcát, és hagyta, hogy a víz végigcsorogjon
rajta, minden egyes pillanatot kiélvezve. Szemlátomást nem
nagyon érdekelte, nézi-e valaki.
Miután pár percig ámulattal figyeltük, lassan felé sétáltunk.
Minél közelebb értünk, Holly annál izgatottabb lett; izgett-
mozgott a hordozóban.
A lány talán a Northeasternbe járhatott, és nagyjából velem
egykorúnak, tizenhét-tizennyolc évesnek nézett ki. Hosszú,
lebegő szoknyát viselt, amely vele együtt pörgött, vörös, göndör
haja pedig a hátára omlott. Elképesztően cuki volt.
A szemét lehunyva tartotta, felemelte a fejét és kinyitotta a
száját, hogy igyon egy kicsit a lehulló esőből. Észre sem vette,
hogy ott állok, és őt bámulom.
Újra megpördült, kinyújtotta a karját, hogy csapkodhassa az
esőcseppeket.
– Helló! – szólítottam meg végre.
A lány megtorpant, meglepettnek tűnt, kinyitotta a szemét, és
elmosolyodott.
– Ó, helló!
– Mindig így táncolsz az esőben?
Lepillantott Hollyra.
– És te mindig elhozol egy kisbabát a Tescóból?
Nevetve megráztam a fejem.
– Jake vagyok – mondtam, miközben felé nyújtottam a
kezem.
Ő nem emelte fel az övét, de mosolygott.
– Jake, ő a tiéd?
– Neeem, ő az unokahúgom. Van egy lány ikertesója, aki
éppen a nagyinál van, de ez itt engem bír jobban, ezért hetente
néhány reggel én vigyázok rá. Addig a nővérem el tud intézni pár
dolgot.
Holly előrenyúlt kövér kis kezével, és a lány megfogta azt.
Pacsuliillata volt; suttogott valamit Hollynak, majd visszanézett
rám, de nem mondott semmit.
 Nem teljesen értettem, miért is állok még mindig ott, de volt
ebben a lányban valami izgalmas. Pár lépésre tőlünk gitártok
hevert a földön. Elgondolkodtam, hogy vajon szokott-e játszani
rajta, esetleg zenét tanul-e. Egyszerűen csak jó volt megélni ezt a
pillanatot vele a szakadó esőben.
Végül lenézett a karomra, és megjegyezte:
– Bejönnek a tetkóid. Elég szexik.
– Köszi. Te is az vagy – válaszoltam.
– Nem tűnsz annak a bébiszitterkedős típusnak, Jake.
– Hát igen, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek
kívülről látszanak.
Akkor még nem is sejtettem, mennyire profetikus is lesz ez a
kijelentés... vele kapcsolatban.
A távolban megdörrent az ég, és ő végre elmosolyodott. Aztán
három szó következett, ami megváltoztatta az életemet.
– Szia, Ivy vagyok.
 HAT ÉVVEL KÉSŐBB

1. FEJEZET

NINA

ÜDV BROOKLYNBAN! – mondta a sofőröm, Reza, amint

kisegített a sárga taxiból. Kivette a poggyászomat a
csomagtartóból, én pedig borravalót nyomtam a kezébe.
– Köszönöm. Jót beszélgettünk – mondtam, majd néztem,
ahogy elhajt, aztán egyedül ácsorogtam az új életem küszöbén.
Nem álltam készen, hogy szembenézzek vele, így álldogáltam
még egy darabig a forgalmas utca járdáján a mellettem elsuhanó
autók zajában, és meredten szemléltem az öreg épületet, amely
mostantól kezdve otthonomul szolgál majd.
A lakás, amit három lakótárssal kellett megosztanom, egy
Eleni nevű görög étterem fölött volt. A levegőt citrom,
fokhagyma és grillcsirke illata járta át.
A környék abszolút nem emlékeztetett a kis vidéki városra,
ahol felnőttem, fent a Hudson-völgyben. Most komolyan, ezzel
simán benne lehetnék az MTV Való Világ című műsorában: A
vonat- és tömegiszonyos vidéki lány New Yorkba költözik.
Örökítsük meg és figyeljük árgus szemekkel minden kínját és
szenvedését, amint a nagyváros egy az egyben elnyeli, majd
visszaöklendezi őt.
Egész más volt itt az energia, és azonnal megcsapta az orrom a
kultúra illata. A környék egyszerre tűnt kozmopolitának és
kisvárosinak, és ez olyan filmeket juttatott eszembe, mint a
Nagymenők. Libabőrös lettem, mert borzasztóan ijesztőnek
találtam ugyan a szitut, de mégis az volt minden álmom, hogy
egyszer Manhattanben élhessek.
Brooklynig jutottam.
Kora délután volt, így biztosra vettem, hogy a lakótársaim,
akikkel még soha nem találkoztam, épp dolgoznak. Egyedül
szerettem volna kicsit barátkozni a lakással; még egy zuhanyzás
gondolatával is kacérkodtam.
Úgy volt, hogy egy gyerekkori barátommal, Ryannel és két
másik személlyel osztom meg a lakást: egy pasival és egy csajjal,
akiknek még a nevét sem tudtam. Amikor felvettek a Long
Island-i Egyetem diplomás ápolói képzésére az egyetem
brooklyni kampuszára, azonnal felvettem a kapcsolatot Ryannel,
hogy tudna-e segíteni a lakáskeresésben. Véletlenül pont
akkoriban költözött ki az egyik lakótársa, ami jobbkor nem is
jöhetett volna.
Nyikorgott a lépcső, amint felfelé ballagtam. A második
emeletre érve egy nő alig kivehető káromkodását hallva
elgondolkodtam, hogy vajon miféle szomszédaink lehetnek.
A lakásunk a harmadik emeleten volt. Bénáztam egy kicsit a
kulccsal, mielőtt sikerült kinyitnom az ajtót. Egyből az
előszobában találtam magam.
Jobb volt, mint gondoltam. Balra volt egy kis konyha, a
helyiségek pedig össze voltak nyitva. Körülnéztem és
észrevettem, mennyire otthonos a nappali egy barna, hasított
bőr szófával, amin egy olyan tarkabarka takaró pihent, amilyet a
nagymamák szoktak horgolni. Volt egy téglafal is, ami karaktert
adott a lakásnak, a helyiség másik felében pedig egy hatalmas
ablak előtt beépített könyvespolcok helyezkedtek el egy
olvasósarokkal, ahová bőven szűrődött be napfény. A lakást kávé
illata lengte be; volt még egy kicsi a kanna alján a pulton. Olyan
érzés volt, mintha valaki más otthonába tolakodtam volna be.
Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez most már az én
otthonom is.
A nappalin túl két hálószoba volt a folyosó két oldalán
egymással szemben, a folyosó végén pedig egy fürdőszoba. Ryan
azt mondta, hogy nyitva hagyja majd a hálószobám ajtaját. Balra
az első ajtóra egy cetli volt ragasztva, amin a „Nina szobája”
felirat állt. A nevem mellett mosolygós arc, ami azonnal
megnyugtatott ebben az amúgy idegölő helyzetben.
Begörgettem a bőröndömet a szobába, a kézitáskámat pedig a
franciaágyra dobtam. A falak halványszürkére voltak festve, és
nem volt ablak. A helyiségre határozottan ráfért egy
nagygenerál. Alig tudtam kivárni, hogy holnap legyen, és
mehessek vásárolni. Aznap már túl fáradt voltam a
dekoráláshoz.
Kicipzáraztam a bőröndömet és elkezdtem kipakolni belőle,
amikor egyszer csak halk zenét hallottam kiszűrődni az egyik
szobából. Minden ajtó csukva volt, így alapból azt feltételeztem,
hogy nincs otthon senki. Kinyitottam a szobám ajtaját, hogy
jobban halljam a zenét. Úgy tűnt, hogy a folyosó végén az
enyémmel átellenben levő szobából szűrődik ki.
Hirtelen egy női kacaj nyomta el a zenét. A francba! Nagyon
nem akartam összefutni senkivel. Lemerevedtem, és azon
morfondíroztam, hogy rejtőzzek-e el a szobámban és tegyek úgy,
mintha ott sem lennék, vagy menjek és mutatkozzam be.
A morfondírozást egy férfi, majd egyből az imént hallott
„hölgy” kéjes nyögése szakította meg.
Baszki! Ezek szexelnek!
Mozdulatlanul álltam és hezitáltam, hogy most akkor halkan
kisurranjak-e a lakásból és menjek-e el vásárolni inkább ma.
Elég kellemetlen lenne összefutni velük, pláne, ha rájönnek, hogy
hallottam őket.
Tízpercnyi ágynyikorgást, illetve az igencsak hangos női
résztvevő „ó, igen”-jeit és „á”-it végighallgatva úgy döntöttem,
jobb elhagyni a lakást, de extra gyorsasággal.
 Az ajtóm mögött toporogva épp készültem kiosonni, amikor az
ominózus ajtó a folyosó végén hangos metálzene és nevetés
kíséretében egyszer csak kivágódott. Totál lefagytam, és sem
kinyitni, sem becsukni nem mertem az ajtómat, mivel féltem,
hogy rájönnek, ott vagyok. Így mozdulatlanul álltam és kilestem
a résen.
Csak a szobám előtt elhaladó lábakat tudtam kivenni, arcokat
nem. A férfi magas volt, sötét ruházatban, a nőnek pedig egy
nagy, lila rózsa volt tetoválva a bokájára.
Néhány perc erejéig a nappaliban beszélgettek és nevetgéltek,
majd kulcscsörgés és ajtócsapódás következett.
Hirtelen kísérteties csendbe borult a lakás.
Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy mindketten távoztak.
Hála a magasságosnak, hogy ennek is vége!
A délután fennmaradó részét a kicsomagolásnak szenteltem.
Miután elpakoltam a ruháimat, kislattyogtam a konyhába, hogy
készítsek egy kamillateát és lazítsak egy kicsit, míg szokom az új
környezetet. Éppen öntöttem a forró vizet, amikor egyszer csak
azt hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.
– Ninus! – kiáltotta Ryan, amint megpillantott a konyhában.
A teámat a pultra tettem és odaszaladtam ősrégi barátomhoz,
majd szorosan átöleltem.
– Helló! Megérkeztem.
– Pompás. Milyen volt az út? – kérdezte.
– Nem volt rossz. Két óra busszal, az állomástól pedig taxival.
– Taxival? Biztos drága volt. Nem akartál metrózni, mi?
A lábfejemet bámultam.
– Nem, ott még nem tartok. De rajta vagyok.
Ryan tízéves korom óta ismert, és a bátyám, Jimmy legjobb
barátja volt. Ebből kifolyólag ő is olyan volt nekem, mint egy
bratyó, és jóval többet tudott rólam, mint kellett volna; nem csak
jó dolgokat.
Ryan sóhajtott.
– Szóval még mindig félsz metróra, liftbe vagy repülőre
szállni. Mitől félünk még manapság? A saját árnyékunktól?
– Rajta vagyunk a témán, Ry, mondtam már.
 Megrázta a fejét és gyengéden megpaskolta a vállam.
– Így csak egyre rosszabb lesz, Nina.
Az igazat megvallva az elmúlt néhány évben teljesen
irracionális félelmek vették át az irányítást az életem felett.
Bizonyos szituációkat úgy kerülök, mint a bubópestist, és
mindent elkövetek annak érdekében, hogy ez így is maradjon.
Például repülő helyett busszal tettem meg a New York-Texas
távot, amikor meglátogattam egy houstoni barátomat, illetve
mindig a lépcsőt választom lift helyett.
Az évek során a helyzet fokozatosan romló tendenciát
mutatott és egészen lebénított. Visszatartott olyan dolgoktól,
amiket nagyon szerettem volna megtenni, például beutazni a
világot. Két évvel ezelőtt, mikor a legmélyebb pontra jutottam,
elkezdtem attól rettegni, hogy elhagyjam a házat. Kognitív
viselkedésterápia segítségével sikerült leküzdenem az
agorafóbiám. Hosszú utat tettem meg, de még így is bőven
akadtak leküzdeni való félelmek.
Ez az egész még a középiskolában kezdődött, amikor egy nap
pánikroham tört rám. A New York-i Közkönyvtárban voltunk
osztálykiránduláson és egy pár osztálytárssal együtt egy sötét
liftben rekedtem. Elkezdtem felületesen kapkodni a levegőt, és
azt hittem, meghalok. 15 perccel később a lift elindult, de a
poszttraumatikus stressz szindrómám attól a pillanattól kezdve
megmaradt. Azóta is messzire kerülöm a tömegeket, metrót,
repülőt, magaslati helyeket, zárt tereket, illetve minden olyan
közeget, ahol bezárva érzem magam.
– Hogyan fogsz majd egy nap kórházban dolgozni, ha még egy
liftbe sem vagy képes beszállni, Nina? Majd azt mondod a
haldokló betegeidnek, hogy nyomják meg az ötös gombot és
tartsanak ki, amíg felérsz a lépcsőn?
– Ry, addigra már az irányításom alá veszem ezt az egész
dolgot. Köszi, hogy aggódsz, de a magam tempójában kell
haladnom. Egyelőre a hétfői iskolakezdésre összpontosítok.
– Rendben. Békén hagylak. Egyelőre...
– Igazán értékelem – mondtam a tekintetem a plafonra
emelve, majd mosolyogtam.
 Ryan körülnézett és széttárt karokkal azt kérdezte:
– Nos, hogy tetszik a lakás?
Őszintén szólva, kissé féltem attól, hogy életemben első
alkalommal a szülői háztól távol máshol kezdek új életet, de
igyekeztem leplezni.
– Tetszik. A szobám egy kissé nyomasztó, de ez könnyen
orvosolható.
Elindult a folyosón és intett, hogy kövessem.
– Gyere! Körbevezetlek.
– Mint az már ismeretes, az első szoba itt balra mostantól a
tiéd – mondta a szobám felé mutatva.
Bólintottam és követtem a szomszédba a folyosó végén balra.
– Ez az én szobám – mondta.
A helyiség a tisztaság és rend mintaképe volt, mindenhol
semleges színek. A fiókos szekrényén egy fotó volt róla és a
bátyámról, amint a Hudson folyón hajókáznak.
Mosolyt csalt az arcomra, hogy kitette. Felvettem a képet és
körbenéztem a szobában.
– Azta! Látom, azóta is tombol a rendmániád, Ry.
– Valóban, Troll.
– Sejtettem, hogy hamar előugrik majd ez az ősrégi becenév.
Ryan és Jimmy gyakran ugrattak gyerekkorunkban, mert
nagyon hasonlítottam az Olsen ikrekhez a Bír-Lakból. Úgy
hívtak, a hiányzó tripla iker. A név Trolsenként indult a „tripla”
és az „Olsen” szavak összeboronálásából, majd az idők során „
Troll”- lá alakult. Kedveskedni próbáltak ezzel, mégis sokszor
zavart. Bár igaz, ami igaz, az alacsony termetem, hosszú,
sötétszőke hajam és nagy, kék szemem miatt valóban
hasonlítottam a celeb ikrekre.
Ryan kisétált a szobájából, én pedig követtem.
– Oké, lehet, hogy a következő szobához napszemüveg kell
majd – mondta, amint kinyitotta az enyémmel szemközti ajtót.
– Ez... Jake szobája.
Jake. A szexelős szoba.
Ha ennek a lyuknak lehetne külön főcímzenéje, a Guns N’
Roses Welcome to the Jungle-ja lenne. A szoba Ryanénak
tökéletes ellentéte volt. Füstös volt, sejtelmes és férfiillat
terjengett benne. Most már értem, miért említette a
napszemüveget. A falak neon narancssárgák voltak, minden más
fekete: fekete bútor, fekete ágynemű, az ablakon fekete
árnyékoló; mert hogy ebben a szobában volt ablak.
Olyan volt, mintha minden egyes részlet egy másik szöges
ellentéte lenne: neon narancs és fekete, világos ablak sötét
árnyékolóval. És ha ez még nem lett volna elég, a komódon
vízköpők hada sorakozott, mellettük pedig két, ikerpárnak tűnő
cuki kislány képe. Ez a srác egy nagy kérdőjel volt, annyi szent.
– Szóval ki ez a pasas? – kérdeztem.
Ryan beletúrt rövid, szőke hajába és nevetett.
– Jake... Hogyan is önthetném szavakba? Ő... más.
Nevettem.
– Hogy érted, hogy más?
– Úgy értem, laza. Annyi minden jellemzi. Látnod kell, hogy
értsd, miről beszélek. Ő bostoni. Minden hétvégét ott tölt.
Fogalmam sincs, mit csinál ott. Lehet, hogy kétlaki életet él.
Eléggé titokzatos. Tudom, hogy ott él a családja, és úgy tűnik,
imádja az unokahúgait – mondta a fotóra mutatva.
– Mi a foglalkozása?
– Igazság szerint elképesztő agya van. Egy belvárosi cégnél
mérnök és tulajdonképpen bármit meg tud javítani a lakásban.
De ha meglátod, azt fogod gondolni: „Ő, mérnök?”
– Hogy érted, hogy ha meglátom?
Ryan vigyorgott.
– Maradjunk annyiban, hogy érdekes a kinézete.
– Oké. Te tudod.
Nem mondtam Ryannek, hogy valójában már betekintést
nyertem Jake egyik érdeklődési körébe. Soha nem derülhet ki,
hogy egy ajtó mögött lapulva hallgattam, ahogy a vendégét
„szórakoztatta”.
Ryannel visszasétáltunk a folyosó másik végébe és kinyitotta
az enyémtől jobbra lévő ajtót.
– Ez... Tarah szobája.
Ez volt a legjobb szoba a lakásban. Ahogy Jake-ének is, ennek
is volt ablaka, de levendulaszínűre voltak festve a falak. Volt egy
beépített, fehér könyvespolc, amin katonás rendben sorakoztak
a könyvek és fotók, maga a szoba pedig frissen mosott ruháktól
illatozott. Olyan volt, mintha egy IKEA katalógusból vágták
volna ki. A nap betűzött az ablakon. Bárcsak ez lehetett volna az
én szobám.
– Szóval, milyen lány Tarah?
Ryan elpirult.
– Klassz csaj.
– Nincsenek együtt Jake-kel merő véletlenségből, ugye? –
kérdeztem, a korábbi randevúra gondolva, aminek fültanúja
voltam.
– Dehogyis! Hogy jut ilyesmi az eszedbe?! – kérdezte
feldúltan.
– Csak úgy.
– Nekem elhiheted, hogy nincs köztük semmi.
– És azért tudod ilyen biztosan, mert...?
Ryan arca megint rákvörös lett és a tekintetével választ adott
a kérdésre.
– Tarah... és te?- kérdeztem.
Mosolygott.
– Aha.
– Komolyan...?
– Igen. Friss még, csak hat hete tart. De meglátod majd, hogy
milyen csodálatos lány.
– Nagyon örülök, Ryan. De mi lesz, ha mégsem tart sokáig?
Úgy értem, együtt éltek. Nem lenne fura később?
– De, valószínűleg igen, de nem akarok most ezen agyalni.
– Nos, várom, hogy végre találkozzunk.
– Szerintem nagyon jól kijöttök majd. Hajfestéssel foglalkozik
egy belvárosi fodrászatban. Ma zárásig van, de 9 körül már
itthon lesz.
Hirtelen ásítottam egy nagyot, amit gyomorkorgás követett.
– Éhen halok, de még nem volt időm bevásárolni.
– Nem is kell. Gyere, menjünk le az Elenibe. Meghívlak.
Fenomenális görög ételeik vannak.
 – Tudom. Felfelé jövet megcsaptak az illatok.
Amint lefelé sétáltunk, továbbra is káromkodás szűrődött ki
ugyanabból a lakásból, mint felfelé menet. Úgy tűnt, hogy a nő
jamaicai akcentussal beszél.
– Mi a helyzet azzal a második emeleti nővel? – kérdeztem.
– Ó, csak várd ki a végét. Ez is az ittlakás rengeteg előnyének
egyike, Troll. Ha elmondanám, nem lenne mókás – mondta
nevetve.
– Rendben, vedd úgy, hogy nem is kérdeztem semmit.
***
Egy fantasztikus görög saláta és csirkenyárs vacsorát
követően visszamentünk a lakásba, hogy megegyük a baklavát,
amit a tulaj, Telly adott nekünk üdvözlő ajándékként. Már
egyetlen alkalom után tudtam, hogy komolyan korlátoznom kell
az odalátogatások számát, máskülönben legatyásodom és gurulni
fogok.
Csináltam egy kanna kávét, amíg Ryan kivette a tányérokat
és a középiskolai évekről diskuráltunk.
– Na és Troll, nincs most pasid?
Sóhajtottam.
– Nincs. Találkozgattam valakivel néhány hétig még otthon,
de valahogy nem volt az igazi. Aztán mivel tudtam, hogy
hamarosan úgyis eljövök, véget vetettem a dolognak. Nem érte
meg energiát belefektetni.
– Nem lehet mindenki olyan, mint Stuart, igaz?
Stuarttal középiskola alatt jártunk. Érzékeny volt és cuki,
Jimmy és Ryan vicceinek állandó céltáblája.
– Jaj... Muszáj volt felhoznod? Szegény Stuart. Szuper srác
volt, mondjuk.
Ryan hangosan felnevetett.
– De hát Stuart egy kibaltázott csaj volt. Ő és a hülye
papírmadarai! Mit is csinált anno?
Nevettem, amint felidéztem a régi emléket.
– Stuart annyira cuki volt. Tudta a szekrényem kódját és
kraft papírból origami madarakat hajtogatott nekem. Mindegyik
belsejébe egy rövidke verset írt, ami még rímelt is. Olyan
romantikus volt.
Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni, majd valaki mély,
érdes hangon a mondandómba vágva azt mondta:
– Ez... a LEGHÜLYÉBB szarság, amit valaha hallottam.
Amikor megfordultam, az azonnali, de nem áhított reakció,
amit belül éreztem, mikor megpillantottam, azt súgta, bajban
vagyok.
Valóságshow, 3. jelenet, balról a színpadra lép: szexi,
szoknyapecér lakótárs.
Majd következett az a három szó, ami örökre megváltoztatta
az életemet:
– Szia, Jake vagyok.
 2. FEJEZET

JAKE KÉZFOGÁSRA NYÚJTOTTA TETOVÁLÁSOKKAL

BORÍTOTT KARJÁT olyan mosollyal, amit csak úgy
jellemezhetünk: ördögi.
– Biztos te vagy Nini – mondta.
Zavartan köhintettem, és olyan fura hang jött ki a számon,
amit nem igazán tudtam beazonosítani. Lehet, hogy a testem így
próbálta közölni, hogy: Nicsak, nicsak! A csaj mégsem béna
csípőtől lefelé.
A pasi eszméletlenül helyes volt.
– Nina egész pontosan – mondtam, majd megráztam a
bőrkeményedéses kezét.
Jobb hüvelykujján ezüstgyűrű. A rövid érintés közben is
éreztem a bőre melegét és az sem kerülte el a figyelmem, hogy a
kezem valamivel tovább tartottam az övében, mint kellett volna.
Még az is lehet, hogy kissé megremegtem.
– Tudom a neved. Csak cseszekszem veled – mondta gonosz
mosollyal, majd rám kacsintott. A testem reakciója
megkérdőjelezte elmém épségét.
Cigi és parfüm kombinációját éreztem rajta, ami furcsa módon
totál felizgatott.
Piercing volt az egyik szemöldökében és az alsó ajkában, a
szemfogai pedig hegyesek és élesek voltak. Zöld szeme volt,
benne arany pöttyökkel, amit még jobban kiemelt a rövid, sötét
haja.
 Ha jobban megnézem, olyan volt, mint egy fekete macska –
gyönyörű, de ha átszalad előtted, az rossz jel.
– Örvendek, Jake.
A konyhapultnak támaszkodott összefont karral, és úgy
nézett végig rajtam, hogy beleborzongtam.
– Szóval ki az a Stuart, miért készít neked origamimadarakat
és ki vágta le a golyóit?
Nevettem.
– Stuart a pasim volt a középiskola első évében. Ryan ok
nélkül hozta most fel.
– És mit keresel Brooklynban?
– Hétfőn indul a nővérképző. A Long Island-i Egyetemen.
Jake szarkasztikus kifejezéssel az arcán megvakarta az állát.
– Na de akkor nem Long Islanden kellene lenned?
– Nem. Van egy brooklyni épület is. Nincs messze innen.
Ryan közbeszólt.
– Mivel annyira félsz a metrótól, nem is baj.
Gyilkos pillantást vetettem Ryanre.
Király, hogy Jake előtt éget le.
– Hogy micsoda? – kérdezte Jake, szemöldökét felvonva.
– Köszi szépen, Ryan – mondtam feldúltan.
Bűnbánóan nézett rám.
– Bocs, csak úgy kiszaladt a számon.
– Á, semmi különös – mondtam Jake-re pillantva és
legyintettem, azt remélve, hogy témát vált.
Jake továbbra is kérdőn bámult.
– Komolyan félsz a metrótól?
– Mindentől fél: repüléstől, lifttől, magasságtól... – Ryan
frusztráltan sóhajtott.
Megint rámeresztettem a szemem, majd Jake-re néztem és
megrántottam a vállam, próbálva elbagatellizálni.
– Csak arról van szó, hogy kissé ideges leszek forgalmas, zárt
helyeken. Ez minden.
Jake lassan, megértően bólintott.
– Mint egy fóbia. Olyan helyektől, amik bezártságérzetet
keltenek?
 – Tulajdonképpen igen – mondtam.
Jake sanda pillantást vetett rám, mintha fürkészné az
arcomat, hogy igazat mondok-e. Elkomorodott; mintha
valahogyan átlátott volna azon igyekezetemen, hogy
elbagatellizáljam a félelmeimet. A tekintetünk összeért, és
megmagyarázhatatlan köteléket éreztem kettőnk között. Több
volt, mint testi vonzódás.
Megvakarta az állát:
– Hmm.
Hirtelen kezdtem kényelmetlenül érezni magam, így gyorsan
témát váltottam.
– Hol is dolgozol?
– Elektronikai mérnök vagyok egy belvárosi cégnél. Stadionok
világításával foglalkozunk. Éjjelente pedig táncolok... egy férfi
sztriptízklubban.
Nem voltam benne biztos, de valószínűleg falfehér lettem.
– Komolyan?
– Aha.
Ryanre nézett.
– Nem igaz, hogy nem mondtad neki, hogy kibaszott Magic
Mike-kal fog együtt lakni!?
Ryan csak nevetett és figyelte a reakcióm.
Úgy tűnt, Jake remekül szórakozik és az alsó ajkába harapott.
A fogai pont hozzákoccantak az ajakpiercingjéhez. Mélyről jövő
kacagás tört elő belőle:
– Már megint csak cseszekszem veled.
– Akkor nem vagy sztriptíztáncos?
Nevetett és rázta a fejét.
– Bírlak. Könnyű célpont vagy. Jól elleszünk majd. Amúgy a
mérnök rész igaz. Rajot, aki a közvetlen munkatársam, mindig
elkapta az ideg, amikor megszabadultam a ruháimtól és az ölébe
ülve táncoltam neki, így egy ideje már leálltam a tánccal –
viccelődött.
Hát ez igen nagy kár.
Jesszus, honnan jött ez a megjegyzés?
Hihetetlen, hogy milyen könnyen rá lehet szedni néha.
Mondjuk miért is ne hittem volna neki? A kiállását nézve és azt,
ahogy a fekete kapucnis pulóver rásimult igencsak jól kidolgozott
felsőtestére, akár még sztriptíztáncosnak is elmehetett volna.
Ráadásul egyáltalán nem is ismertem. Ami viszont világos volt,
az az, hogy Jake szerette szétrúgni az ember seggét, és
egyáltalán nem az a típus, akihez vonzódnom kellett volna. Vagy
legalábbis ez volt az első benyomásom.
Megint megszemléltem teletetovált jobb alkarját. A bal karján
csak egy magányos sárkány volt. Vajon mi rejtőzik még a ruhái
alatt?
Átsétált a konyha másik végébe, elvett egy banánt egy kb. 20
másikból álló halomból, lehúzta a héját és egy harapással
eltüntette a felét, miközben végig engem nézett és vigyorgott.
Ryan nevetett.
– Elfelejtettem megemlíteni, hogy az a véka banán ott Jake-é.
Szerintünk félig ember, félig emberszabású.
– Szóval szereted a banánt, hm? – kérdeztem Jake-et nézve.
Jake rágás közben így válaszolt:
– Igen, rohadtul. Kurvára imádom a banánt. Nyami.
Megfogta a banán másik felét és az egészet a szájába tömte.
Majd a héját lengetve, tele szájjal azt kérdezte:
– Kmmmsz?
– Mi van?
– Kérsz? – kérdezte most már érthetőbben.
Elutasítóan kinyújtottam a kezem.
– Köszi, most nem.
Tovább evett és közben bámult. A szívem elkezdett
félreverni. Ryan törte meg a kellemetlen csendet.
– Nem megmondtam, hogy Jake érdekes?
Néztem, ahogy Jake lassan megnyalja a száját a banán után.
Nagyon is érdekes.
Hirtelen nyílt a bejárati ajtó, és egy rövid fekete, fiús hajú,
szép lány libegett be.
Valóságshow 4. jelenet, jobbról a színpadra lép: azonnali
legjobb barátnő.
Egy szuper, kék színű, rövid, egyenes vonalú ruhát viselt.
Azonnal a földre dobta a táskáját, ami nagyobb volt, mint ő maga,
odasétált Ryanhez és csókot nyomott a szájára.
– Szia, bébi – mondta Ryan, majd felém fordult. – Ő itt Nina.
Nina, bemutatom Tarah-t.
Azonnal megölelt, ami kissé kellemetlen érzés volt.
– Annyit hallottam rólad, Nina. Már nagyon vártalak!
Kisebbségben voltam itt eddig. Ryan, nem is mondtad, milyen
szép.
– Oh, köszi... dettó – mondtam. – Megnyugtat a tudat, hogy
nem én leszek az egyetlen nő a lakásban.
Tarah-nak mandulavágású, barna szeme volt, vastag, de
formás szemöldöke és telt ajkai. Filigrán volt, a bőre puha és
olívaszínű; abszolút vágtam, hogy mit lát benne Ryan. Érdekelt,
hogy milyen nemzetiségű, így megkérdeztem.
– Megkérdezhetem, hogy olasz vagy... vagy spanyol...?
– Nem, perzsa vagyok. A családom iráni.
– Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz. Nagyon egzotikus a
külsőd.
Tarah mosolygott, és Ryan azt mondta:
– Nos, ahonnan Nina és én származunk, ott csak kétféle
etnikum létezik: a fehér és a falfehér.
Mindannyian nevettünk, majd hirtelen arra lettem figyelmes,
hogy Jake a szobája felé oldalog. Furcsa csalódást éreztem, hogy
ilyen hirtelen itt hagyott.
Tarah azonnal elkezdte piszkálni a hajam.
– Ki színezi a hajad?
– Senki. Ez a természetes színem.
– Komolyan? Nagyon szerencsés vagy. Ha tudnád, mennyit
fizetnek egy ilyen hajszínért a fodrászszalonban, ahol dolgozom!
– Nos, örülök, hogy nem kell érte fizetnem. Eléggé le leszek
égve ebben az évben. Próbálom kerülni a munkát, hogy teljes
gőzzel a sulira tudjak koncentrálni.
– Nővérképző, igaz? Biztos kemény lesz a tanrend.
– Igen, nagyon. Szóval minél több figyelmet tudok a sulira
fordítani, annál jobb. Kb. annyi spórolt pénzem van, hogy futja a
lakbérre és a kajára erre az évre.
 – Ha bármikor szükséged lenne bármire, szólj! – mondta
Tarah.
– Igazán kedves tőled. Köszi.
Barátságos volt a tekintete. Egyből tudtam, hogy jól meg
fogjuk érteni egymást.
Ryan megbökte Tarah-t, egy csókot nyomott a homlokára és
rám nézett.
– Mondtam, hogy szuper csaj.
Egyértelmű volt, hogy Ryan nyakig bele volt esve. Hirtelen
felesleges harmadiknak kezdtem érezni magam, és azzal az
indokkal, hogy még ki kell pakolnom, leléptem, holott a cuccaim
nagy részét már korábban elpakoltam.
– Benézek még lefekvés előtt – mondta Tarah, amint
integettem neki.
Amikor a szobámba értem, felkapcsoltam az egyetlen
fényforrást, egy kis lámpát és lefeküdtem az ágyra a
mennyezetet bámulva. Hosszú nap volt, és bár pihennem kellett
volna, a fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok.
Úgy döntöttem, lezuhanyozom. Az összes piperecuccom egy
neszesszerbe tettem, felmarkoltam a köntösöm és elsétáltam a
fürdőszobába, végig a folyosón.
Jake szobájából afféle alternatív zene szűrődött ki, de az ajtó
be volt csukva. Hirtelen bevillant, hogy mostantól, amikor a
fürdőszobát használom, Jake mellett leszek, mivel a szobája
közvetlenül mellette van.
A kellemes meleg zuhany alatt állva próbáltam ellazulni.
Zakatolt a fejem, a hétfőn induló képzés miatti félelmemet
tetőzte a tetovált, piercinges, überszexi lakótársam iránti
kéretlen vonzalmam, aki amúgy első ránézésre tuti, hogy
hímringyó.
A vizes hajamat törülközőbe csavartam, szorosan
megkötöttem a köntösöm övét, és felszedtem a földről a
szennyes ruhákat. Óvatosan végigpásztáztam a folyosót, mielőtt
kiosontam a gőzzel teli, menedéket nyújtó fürdőszobából, majd
lábujjhegyen visszasettenkedtem a szobámba és magamra
csuktam az ajtót.
 Miután kifésültem a nedves hajam, trikóba és sortba bújtam
és felvettem a Kindle-emet, hogy olvassak egy kicsit lefekvés
előtt.
Úgy húsz perc elteltével kopogást hallottam. Úgy voltam vele,
biztos, Tarah, így nem agyaltam azon, hogy nincs rajtam
melltartó.
A félmeztelen, frissen tusolt, nedves hajú Jake látványától
még a lélegzetem is elállt. Pont olyan illata volt, mint a
tusfürdőnek, amit a fürdőszobában szaglásztam meg. Amit
ezután használok majd tusoláskor.
Vízcseppek gördültek le a mellkasáról a tökéletes hasizmaira.
A mellkasán nem volt tetoválás, viszont észrevettem, hogy az
oldalán és a felkarján nonfiguratív minták voltak. Egyértelműen
vonzó volt, de teljesen megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörű
volt félmeztelenül.
Nyeltem egy nagyot, de alig bírtam megszólalni.
– He... helló! Mizu?
Jake forró tekintete teljesen áthatolt rajtam, amint a
mellemre pillantott, majd újra a szemembe nézett. Úgy nyalta
meg az ajkait, hogy esküszöm, még én is éreztem.
Olyan volt, mint az elektromosság, de inkább egy a torkomba
tüzet okádó sárkányhoz tudnám hasonlítani, ami a vaginám
láttán nedvességet lövell ki magából.
Benyúlt a zsebébe és a kezembe nyomott egy... bugyit.
– A fürdőszobapadlón találtam. Gondoltam, szükséged lehet
rá.
Majd elsüllyedtem szégyenemben, míg a bugyiért nyúltam: a
használt bugyim, ami egész nap rajtam volt és biztos kiesett a
halom szennyesből, amit a földről szedtem fel.
A karommal a mellemet takarva elvettem a bugyit és szinte
meg sem tudtam szólalni.
– Kösz.
Még bámult egy pár másodpercig, pajkosan rám vigyorgott,
de egy szót sem szólt, majd sarkon fordult. Néztem, amint
elsétál. A háta ugyanolyan kidolgozott volt, mint a felsőteste.
Amint sétált, a fekete alsónadrágja lazán és mélyen ült a
derekán, majdnem annyira, hogy láttassa a kemény, kerek
feneke felső részét.
A fejemet rázva mély lélegzetet vettem és lassan becsuktam
az ajtót.
Az ember nem ilyen pasikkal szokott együtt lakni. Ő az a fajta
pasi, aki a legsötétebb álmaidban jött csak elő éjszakánként.
Tartsd. Magad. Távol. Tőle. Nina.
Patakokban folyt rólam a víz, holott most tusoltam. Néhány
perc múlva, amikor a hormonjaim végre abbahagyták a
macarenát, visszamásztam az ágyamba és megpróbáltam valami
másra koncentrálni. Épp amikor sikerült róla elterelni a
gondolataimat, balra pillantottam és megláttam valamit az éjjeli
szekrényemen, amit azelőtt valahogy nem vettem észre.
Úristen!
Tuti akkor rakta ide valaki, amikor tusoltam.
Valaki. Pontosan tudtam, ki volt.
Egy origamimadár volt fekete kraft papírból, pont olyan, mint
amiket Stuart hajtogatott nekem annak idején. De várjunk csak...
nem is madár volt.
Hanem egy denevér.
A kezembe vettem és be kellett fognom a szám, hogy
visszafogjam az elképedt nevetést. Körülnéztem, mintha lenne
valaki a szobában és engem nézne, de persze egymagam voltam.
Széthajtogattam a denevért és megláttam, hogy a bal szárnya
alá egy üzenetet írtak ezüstszínű zselés tollal.

Üdv a „Házban”!– Jake

Hogy van Jesse bácsi?
 3. FEJEZET

SZOMBAT REGGEL VOLT, DE JAKE ELTŰNT, mielőtt meg

tudtam volna köszönni az ajándékom. Ahogy azt Ryan említette,
Jake minden hétvégén Bostonba ment és általában csak
vasárnap éjjel jött vissza, a hétfői munkakezdés előtt.
Ahogy felébredtem, az első gondolatom a denevér volt; a
kidolgozottsága, illetve hogy Jake milyen gyorsan beállt azok
táborába, akik előszeretettel szívatnak az Olsen ikrekkel.
Mondjuk szerintem szépek, így igazából bóknak vettem.
Amikor beléptem a konyhába, Ryan és Tarah éppen
palacsintát ettek.
– Gyere, ülj le közénk, Troll!
Tarah izgatottan nézett rám.
– Nina, menjünk shoppingolni! Kivettem a mai napot.
– Komolyan? Remek. A szobámra eléggé ráférne egy
lakberendező. Elkezdett tapsikolni.
– Szuper. Remek lesz. Stresszelsz az iskolakezdés miatt? –
kérdezte, miközben odanyújtotta a juharszirupot.
– Eléggé. Főleg a matek követelmények miatt. Soha nem
voltam jó matekból. Igazság szerint meg is buktam
középiskolában.
Ryan felém irányította a villáját.
– Kérd meg Jake-et, hogy segítsen! Abszolút zseni, ha
matekról vagy más reáltárgyakról van szó.
– Köszi, kihagyom. Nekem túl elfoglaltnak tűnik a
korrepetáláshoz.
Tarah egy csésze gőzölgő kávét tett elém.
– Most komolyan. Szerintem mindenképp kérdezd meg, ha
ennyire nem boldogulsz a matekkal.
– Oké – mondtam, de inkább csak azért, hogy leszálljanak
rólam. Egyértelmű volt, hogy soha nem kérném meg, hogy
segítsen.
***
Aznap délután elmentünk bevásárolni Tarah-val a King’s
Plazába. A segítségével kiválasztottam egy rózsaszín ágytakarót,
két virágmintás vászonképet, egy szürke rojtos szőnyeget és egy
rózsaszín hangulatlámpát.
Apa kölcsönadta a hitelkártyáját, hogy tudjak venni ezt-azt a
lakásba, de világos volt, hogy egy darabig ez lesz az utolsó
nagyobb költekezésem.
Hazafelé menet beugrottunk joghurtfagyiért; Tarah
mindenáron meg akart hívni. Leültünk az egyik asztalhoz és
beszélgettünk.
– Szóval Te és Ryan. Hogyan jöttetek össze? – kérdeztem.
Röviden lehunyta a szemét és sóhajtott.
– Olyan cuki, nem? Egy jó darabig csak barátok voltunk. Már
három hónapja lakótársak voltunk, amikor végül történt valami.
Egyik éjjel csak mi voltunk a lakásban. Egész éjszaka
beszélgettünk. Mindenféléről. Hirtelen ránéztem és azt
gondoltam... hmmm.
– Hmmm – utánoztam nevetve.
Tarah a szájába kanalazott egy kis fagyit, majd tele szájjal
folytatta a beszédet.
– Mindig is cukinak gondoltam, de fokozatosan jutottam el
arra a pontra, amikor úgy éreztem, több is lehet kettőnk között.
Végül abbahagytam a köntörfalazást és feltettem a kérdést,
amire leginkább választ szerettem volna kapni.
Megtöröltem a számat és azt kérdeztem:
– Jake-ről mi a véleményed?
Tarah a plafonra emelte a tekintetét.
 – Jake. Nos. Hol is kezdjem?
Egyszer csak szaporán kezdtem magamba lapátolni a fagyit.
– Mit lehet tudni róla?
Tarah kivett a kelyhéből egy málnaszemet és bekapta.
– Nos, először is, teljesen egyértelmű, hogy totál szexi.
Meglepett, hogy ennyire nyíltan kimondta. Kicsit féltékeny is
lettem, de aztán emlékeztettem magam, hogy ő Ryan barátnője,
és amúgy is csak a vak nem látja, hogy Jake mennyire jól néz ki.
– Elmegy – mondtam érdektelenül.
– Jake... laza. Szereti adni a kemény csávót. Nem igazán
lógunk vele. Egyértelmű, hogy megvan a maga dolga, mivel oda-
vissza ingázik hétvégente. Nem igazán vegyül velünk, mikor
itthon van.
– Lehet, hogy a barátnőjét látogatja Bostonban?
– Nem tett még említést barátnőről és nem is kérdeztem
erről konkrétan soha, de valami van ott, az tuti. Azt már mondta,
hogy ott él a tesója és az unokahúgai, akik közel állnak a szívéhez,
de nem hinném, hogy csak miattuk jár oda minden egyes
hétvégén. Jake nem igazán nyílik meg, de nem számít. Megadja a
kellő tiszteletet, és jól elvagyunk egy lakásban. Elképesztő agya
van. A kemény külső intelligens belsőt takar – mutatott a fejére.
– Igen, elég jófejnek tűnik – mondtam. Úgy döntöttem,
inkább nem szólok neki a denevérről. Meg akartam tartani
magamnak.
Tarah közelebb hajolt.
– Miért kérdezted, hogy van-e barátnője? – vigyorgott rám. –
Bele vagy zúgva!
Csak nekem lett hirtelen melegem?
Próbáltam nevetéssel elütni a dolgot.
– Nem, dehogyis! Vagyis nem úgy.
– Akkor miért lettél hirtelen olyan vörös, mint ez a
málnaszem?
***
A hétvége gyorsan eltelt; feltöltöttem a hűtőt a kedvenc
kajáimmal és csinosítgattam a szobámat. Tarah és én az újonnan
kiglancolt szobámban töltöttük a vasárnap estét, szemöldököt
gyantáztunk és körmöt lakkoztunk.
Aznap éjjel rosszul aludtam, csak forgolódtam, mert totál
stresszben voltam a másnap induló suli gondolatától. Éjfél körül
járt, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. A szobám előtt,
a folyosón végighaladó lépteket hallottam. Tudtam, hogy Jake az.
Akkor érkezett Bostonból. Hirtelen visszatért a gyomorideg,
amit péntek óta nem éreztem, és ébren is tartott majdnem egész
éjjel.
 4. FEJEZET

ESŐS, KORA SZEPTEMBERI NAP VOLT BROOKLYNBAN,

de az öt háztömbnyi séta a lakástól a Flatbush és a DeKalb
sarkán található egyetem épületéig felfrissített.
Ebben a félévben pszichológiát, anatómiát és fiziológiát,
íráskészséget és emelt matekot vettem fel. Elég biztos voltam
benne, hogy kisebb nehézségek árán, de képes leszek majd
megbirkózni az anyagmennyiséggel minden tantárgyból, a
matekot kivéve, ami mindig is nagy mumus volt. Sajnos kötelező
tantárgy volt, és muszáj volt legalább közepesre vizsgáznom,
különben búcsút inthettem a nővérképzőnek.
Az utolsó óra matek volt. Sírni tudtam volna, mikor
megláttam a tanmenetet és átfutottam a tankönyvet. Ráadásul
Hernandez professzor abszolút seggfejnek tűnt. Elkezdtem
izzadni, amint hallgattam, ahogy szövegel és figyeltem, amint
egyenleteket írt fel a fehér táblára. Az n-t szorozzuk meg 4-gyel,
ehhez adjunk hozzá 10-et, majd osszuk el 2-vel és vonjunk ki 5-
öt a hányadosból. Mi van?
Rohadtul gyűlölöm a matekot. Az agyam egyszerűen nem tud
mit kezdeni a számokkal. Viszont rengeteg múlt ezen a tárgyon,
és eltökélt szándékom volt valahogyan átvészelni ezt az egészet.
Kizárt, hogy a szüleim tovább fizetnék a sulit, ha elhasalnék.
Tartoztam nekik annyival, hogy mindent beleadok a magamba
vetett kicsinyke hitem ellenére is.
Totál magam alatt kullogtam haza az esőben. Máris
agyonstresszelt egy nyúlfarknyi házi, ami másnapra kellett,
illetve egy szerdára beígért ZH.
Egy tömbnyire voltam a lakástól, amikor egy teherautó
elhajtott mellettem és belegázolt egy hatalmas tócsa közepébe,
ami irdatlan özönvizet gerjesztett és teljes egészében beterített.
Totál átázott mindenem, és úgy néztem ki, mint egy csatornába
fulladt patkány.
A kinti bejárat lépcsőjéhez érve megpillantottam a második
emeleti asszonyt, amint az ablakából leskelődik. Úgy saccoltam,
jó hatvanas lehet.
Továbbra is a járdán ácsorogva intettem neki.
– Jó napot, Nina Kennedy vagyok. Nemrég költöztem ide.
A nő rám nézett, de nem mondott semmit. Fejkendőt viselt és
nem tűnt valami boldognak.
Elég kellemetlen volt a szitu, de nekirugaszkodtam még
egyszer:
– A másodikon lakik, ugye?
A nő szúrósan nézett, és pillanatról pillanatra dühösebbnek
tűnt. Végül kicsit jobban kihajolt az ablakon, és erős jamaicai
akcentussal azt mondta:
– Menj az anyádba!
A szívem elkezdett szaporán verni.
– Mit mondott?
– Menj az anyádba! – mondta ismét, majd becsapta az
ablakot.
Csak álltam az esőben, teljesen kővé dermedve, és nem
tudtam eldönteni, hogy befussak az épületbe vagy inkább el
onnan, messzire.
A mai határozottan nem az én napom volt. Kinyitottam az
ajtót és nagy lihegés közepette felszaladtam a harmadikra, a nő
lakása előtt is elhaladva.
Ennek mégis mi baja? Miért mondta ezt? Mivel érdemeltem
ki?
Beléptem a lakásba, majd becsaptam magam mögött az ajtót
és nekitámaszkodtam, mélyeket lélegezve. Az eset annyira
megviselt, hogy csak néhány másodperc elteltével vettem észre
az előttem álldogáló Jake-et, aki éppen banánt falatozott.
– Veled meg mi a fene történt? – kérdezte.
– Az a második emeleti nő verbálisan inzultált – mondtam,
még mindig pihegve, két levegővétel között.
Majd megfulladt a röhögéstől, még előre is hajolt. Úgy
röhögött, hogy nem tudott megszólalni.
Csak annyira állt le, hogy megkérdezze:
– A vízbe fojtással is megpróbálkozott?
– Nem, az egy másik sztori – mondtam a tekintetemet a
plafonra emelve.
Jake nem bírta abbahagyni a röhögést. A hasát fogta, mintha
hirtelen fájdalom érte volna, majd rácsapott a pultra.
– Most már hivatalosan is a lakóközösség tagja vagy.
– Micsoda?
– A Ballsworthy-féle beavatás.
– Beavatás? Mi a francról hadoválsz?
Úgy tűnt, a reakcióm láttán a nevetés ereje fokozódott.
Teljesen lemerevedtem, amikor odasétált és hirtelen barátilag
megölelt, majd megpaskolta a hátam. Megint beindult a
gyomorideg.
– Semmi gond. Nem veled van a baj. A nő a légynek sem árt.
Megremegtem.
– De hát mi a franc baja van?
– A neve Ballsworthy néni. Senki nem tudja, miért viselkedik
úgy, ahogy. Vannak napok, mikor mindenkit elküld az anyjába,
máskor meg teljesen normális. Egyszer, és most nem szívatlak,
sütött nekünk egy csokitortát, amin az állt: „Basszátok meg
mindannyian!” A legkirályabb torta volt, amit valaha ettem.
Annyira jó volt, hogy még ha szart sütött is volna bele, akkor is
eszem még belőle.
A sztori betalált. Annyira abszurd volt, hogy én is elkezdtem
nevetni. Még bele is könnyeztem. A könnyeket törölgetve azt
kérdeztem:
– Már megint szívatsz?
 – Nem, dehogy. Ilyen sztorit még készakarva sem tudnék
kitalálni.
Egyszerre tört fel belőlünk a nevetés, majd mikor valamivel
alábbhagyott, egy pár másodpercig mélyen a smaragdzöld
szemébe néztem. A tekintete a számra terelődött, majd vissza a
szememre.
– Komolyan úgy nézel ki, mint akinek rossz napja volt –
mondta.
– El sem tudod képzelni – ráztam a fejem.
Jake elsétált a hűtőhöz, kivett egy sört, felbontotta, ivott egy
kortyot, majd odanyújtotta az üveget.
– Világosíts fel!
Hosszan kortyoltam a sörből, mivel a szája épp ott volt az
imént, ahol most az enyém.
– Köszi.
Odahúzott egy széket, fordítva ráült és hallgatott, amint
minden mérgem kiadtam magamból.
– Nyakig úszom a szarban a suliban. Emelt matekon el kell
érnem minimum egy közepest, mivel alapkövetelmény a
nővérképzőhöz, de mindig is hülye voltam hozzá. Mintha lenne
valami gond az agyammal.
Összehúzta a szemöldökét.
– Ez baromság. Ilyen nincs. Csak meg kell találnod a megfelelő
tanárt.
– Nos, először is a tanárom, Hernandez professzor nem egy
életvidám ember; ami az előadásmódját illeti, tőlem akár kínaiul
is szövegelhetne. Felolvassa a könyvet, de nem fűz magyarázatot
semmihez.
Jake kivette a kezemből az üveget, kortyolt belőle, visszaadta,
és a szemembe nézett.
– Ahogy azt már mondtam, meg kell találnod a megfelelő
tanárt.
– De a tanárom nyomi!
Egy apró böffentés hagyta el a száját:
– Nem, egyáltalán nem nyomi. Csodálatos.
– Ezt hogy érted? Nem hallottál semmit, abból, amit
mondtam?
– Úgy értem, a tanárod csodálatos, mert a tanárod... én
vagyok.
– Te?
– Aha. Én leszek a tanárod. Korrepetállak. A matek számomra
gyerekjáték.
– Hogy te korrepetálnál engem?
A szemét tágra nyitotta és fenyegetően rám nézett:
– Igen. Ha csak nem azt tervezed, hogy megbuksz – mondta
határozottan.
– Nem. Nem, semmiképp.
– Akkor ezt megbeszéltük.
– De mikor kerítenénk rá sort? – kérdeztem a fejemet
vakarva.
– Heti két este; majd kidolgozunk egy rendszert.
– De miért teszed ezt meg nekem? Te ebből mit profitálsz?
Épp készültem még egyet kortyolni a sörből, amikor kikapta a
kezemből az üveget és megitta mindet. A tekintetem az üveget
érintő szájára tapadt, de hirtelen az asztalra csapta az üveget és
azt mondta:
– Az ember hátsó szándék nélkül már nem is tehet semmit a
másikért?
– De, persze. De komolyan nem kell.
– Nem, nem kell. Igazad van. De szeretném. Másképp nem
ajánlottam volna fel. Mondtam már, hogy számomra a matek
piskóta. Igazából téged motiválni lesz majd inkább nehéz.
– Motiválni?
– Igen. Tudod, úgy van ez, hogy ha van kellő motiváció, az
ember fantasztikus dolgokra képes.
– Az nem elég motiváció, hogy nem akarom, hogy kirúgjanak
a suliból?
Mosolygott és rosszallóan rázta a fejét.
– Nem, nem igazán. Neked több kell. Olyasmi, ami jobban
ösztönöz arra, hogy teljesítsd a kurzust. Mintha ezen múlna az
életed.
A halántékomat dörzsöltem.
 – Nem bírlak követni.
– Akkor elmagyarázom. Oké, nos... én foglak korrepetálni,
igaz? Ha minden vizsgára ötöst kapsz, kurva jó! Én jól csinálom a
dolgomat, mivel az a cél, hogy mindenből ötöst kapj. Ha viszont
nem ütöd meg az ötös szintet, annak következménye lesz.
– Következménye?
Lassan bólintott, sunyi mosollyal a képén.
– Következménye.
– Mint például?
– Mint például... Amikor legelőször beszéltünk, azt mondtad,
hogy rengeteg dologtól félsz. És az arckifejezésedből kiolvastam,
hogy nem csak enyhe kis félelmekről van szó. Ezen túl kell
tenned magad, Nina.
Beleborzongtam a komoly hangvételbe és abba, hogy most
mondta ki először a nevem.
– Még most sem értem.
– Hadd magyarázzam el! Én korrepetállak. De minden ötösnél
rosszabb jegyért cserébe szembenézel egy félelmeddel.
Éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik, a szívem
zakatolt. Néhány másodpercig szótlanul álltam, csak bámultam
Jake-et.
– Egész konkrétan hogy érted?
– Nem kell betojni. Ott leszek veled én is. Olyan dolgot
teszünk majd, amitől félsz és amit kerülsz is, és csak akkor fogod
megtudni, mi az, ha már ott vagyunk. Jobb így, mert akkor nem
fogod majd azon felhúzni magad. Szembenézel vele, hogy
elmúljon a félelem. Nos, a testbeszédedből totál egyértelmű,
hogy most például megijesztelek, ami remek, mert így tuti
beleadsz majd apait-anyait, hogy a maximumot teljesítsd minden
vizsgán. Akárhogy is legyen, te nyersz vele, bár lehet, hogy ezt
most még nem látod.
Ez a csávó biztos viccel. Alig ismerem, de nyitott könyv
vagyok számára.
– Na és ha én nem akarok részt venni ebben a fogadásban?
Jake felállt és a szelektív szemetesbe dobta az üveget.
– Akkor magadra maradsz, kislány.
 Úgy éreztem, mindjárt rókázok, de nem a matek gondolata
miatt, hanem azért, mert tudtam, hogy pillanatokon belül
rábólintok a feltételeire. Totál megijesztett, de ugyanakkor
keserédes izgalmat is éreztem, amit azelőtt még soha.
Felém nyújtotta a kezét.
– Megegyeztünk?
Hezitáltam, majd megráztam a kezét; ő megszorította az
enyémet.
– Megegyeztünk.
Istenem, ha a testem így reagál egy szimpla érintésére, el
sem tudom képzelni, mi lenne, ha...
– Kezdjünk holnap este? – kérdezte.
– OK.
– Add ide a telefonodat! – mondta.
Furán néztem rá.
– Add ide a mobilodat! – követelte újra.
Nem kérdeztem, miért, csak odaadtam neki. Őszintén szólva,
az eddigi reakcióimból ítélve, valószínűleg bármit megtettem
volna, amit kér.
– Maradj itt! – mondta.
A szobája felé sétált a mobilommal, amitől totál ideges lettem.
Nem akartam, hogy a böngészési előzményekben vagy az SMS-
eim között turkáljon, habár nem talált volna semmi
kompromittálót.
– Mit csinálsz a telefonommal? – kiáltottam.
– Ne aggódj miatta! – kiáltotta a szobájából.
– Most már visszakaphatom?
Minek is hallgattam rá? Csak álltam ott a konyhában, mint
egy idióta.
Néhány perc múlva visszatért és visszaadta a telefont.
– Csak elmentettem a számom arra az esetre, ha beszélni
akarnál velem. Hívlak, ha esetleg késésben lennék a holnap esti
találka előtt.
– Oké. Köszi.
– Ne félj! Menni fog.
Hangtalanul bólintottam és azon tűnődtem, hogyan
keveredtem bele ebbe az egészbe.
Jake felkapott egy banánt, majd a kabátját és a laptopját a
kanapéról.
– Vissza kell mennem melózni. Csak azért jöttem haza, mert
itthon hagytam a laptopomat. Később beszélünk.
– Oké. Később beszélünk. Várj csak, Jake!
Megfordult.
– Igen?
– Még meg sem köszöntem a denevért.
Nem mondott semmit, csak mosolygott, rám kacsintott és
viccesen kinyújtotta a nyelvét. Csak most vettem észre, hogy
abban is piercing van.
Azta!
Amikor becsapódott az ajtó, lehunytam a szemem és
sóhajtottam.
Ó, igen, több szempontból is nyakig úsztam a kakában.
Hallottam, ahogy Jake az utcáról kiabálja:
– Maga is menjen az anyjába, Ballsworthy néni!
Befogtam a szám, hogy elfojtsam a nevetést. Az új lakhelyem
bizarr volt, de sehol máshol nem lettem volna szívesebben abban
a pillanatban.
Azután a telefonomra pillantottam és észrevettem, hogy
megváltoztatta a háttérképet. A „Csak nyugi, és folytasd!”
feliratok egy változata volt teljes egészében összefoglalva a
napom, tisztelegve igen kedves szomszédunk előtt:
Csak nyugi, és menj a picsába!
 5. FEJEZET

KEDDEN NEM VOLT ÓRÁM. Mostam és izgatottan vártam

az esti korrepetálást Jake-kel. 22 éves voltam, de olyan
megszállottan fantáziáltam róla, mintha 16 lettem volna.
Még mindig nem akartam elhinni, hogy elfogadtam a
feltételeit. Valójában tudtam, hogy teljesen mindegy, milyen
keményen tanulok, akkor sem fogok ötöst kapni a dolgozataimra,
így azonnal el is kezdhettem magam mentálisan felkészíteni a
legrosszabbra. Habár Jake ajánlata halálra rémített, eszembe
sem jutott nemet mondani.
Nem találkoztam még hozzá hasonló pasival. És nem csak
azért, mert másképp nézett ki (jó értelemben). Magabiztos és
tiszteletet parancsoló kiállásának nehéz volt ellenállni; fura
módon biztonságban éreztem magam mellette.
Kisvárosban nőttem fel, ahol minden pasi, akivel tinikoromtól
az ideköltözésemig találkoztam, egy kaptafa volt. Eddig nem
találkoztam Jake-hez hasonlóval: sötét és veszélyesnek tűnő
külső, de kedves és okos belső; olyasvalaki, akinek azonnal érezni
a jelenlétét, amint a szobába lép.
A legutolsó barátom, Spencer, ha akarta volna, akkor sem
lehetett volna jobban Jake ellentéte. Egy tiszta, rendes,
templomjáró srác volt, akit a szüleim és úgy általában mindenki
imádott. Néhány évvel idősebb volt nálam, és biztosítási
kötvényeket árult, de így visszatekintve, az egyetlen dolog, amit
jól el tudott adni, az a megtévesztő jelleme volt. A családomnak
fogalma sem volt, hogy a csilivili külső mögött egy olyan férfi
lapult, aki folyamatosan ócsárolt és negatív kritikákkal
bombázott. Ráadásul meg is csalt. Rápazaroltam három évet az
életemből, és semmi hasznom nem volt belőle. Az egyetlen dolog,
amivel több lettem, az egy tanúsítvány, hogy jelesre vizsgáztam
seggfej-alapkurzusból. Ő volt az egyetlen férfi, akivel
lefeküdtem. Totál felesleges időpocsékolás volt az egész.
Megráztam a fejem, hogy felocsúdjak a Spencerrel kapcsolatos
gondolataimból, miközben a ruháimat hajtogattam az alagsori
mosókonyhában. Egyszer csak csörgött a mobilom. Apa volt az.
– Szia, apa!
– Szia, kicsim. Csak úgy felhívtalak. Hogy állnak a dolgok az új
helyen?
Folyton a lakótársamról fantáziálok.
– Eddig minden rendben.
– Hogy van Ryan?
Ki?
– Remekül. Csak most derült ki, hogy egy másik
lakótársammal jár, Tarah-val.
– Tényleg? Remek. Kedves lány? – kérdezte.
– Igen, nagyon.
– Tudod, hogy Ryan számunkra családtag. Nagyon örülök,
hogy ő vigyáz rád.
Valójában Ryan olyan szinten bele van bújva Tarah
valagába, hogy jó, ha észreveszi, hogy egyáltalán itt lakom.
– Én is – mondtam.
– Na és mi a helyzet a harmadik lakótársaddal? Egy pasas,
ugye?
Igen, egy nagyon szexi pasi, tetoválásokkal és piercingekkel
az arcán. .. a nyelvében... és isten tudja, hol máshol... és néha
szeretném végignyalni a testét.
– Jake... Jake-nekhívják. Rendes, csendes... mérnök.
– Az jó. Biztos kedves és kocka. Nem kell, hogy fájjon miatta a
fejem – nevetett.
De igen, apa. Kell.
– Igen, teljesen így van. Kissé kocka.
– Mi a helyzet a tantárgyaiddal?
Meg fogok bukni matekból.
– Eddig minden rendben. A matek kihívás lesz, mondjuk.
– Nos, én bízom benned, drágám. Nagy lépést tettél azzal,
hogy a nagyvárosba költöztél, és tudom, hogy nem fogsz
magadnak keresztbe tenni.
Bárcsak lenne önbizalmam!
– Köszi, apa. Nem baj, ha most leteszem? Épp ruhákat
hajtogatok. Anyának üzenem, hogy szeretem.
– Oké, drágám. Szeretlek. Szia!
***
Délután fél öt volt, és mivel előző éjjel egy szemhunyást sem
aludtam, úgy döntöttem, szundítok egy kicsit, mivel Jake
úgysem ér haza, csak hat után. Fél hatra állítottam az ébresztőt
– vagy legalábbis azt hittem. Nem kis meglepetésemre, amikor
felébredtem, az órára nézve azt láttam: 19:45. A szívem hevesen
vert, és totál felzaklatott, hogy elaludtam.
Felkeltem és megvakartam a fejem. Felemeltem az órát és
láttam, hogy habár valóban fél hatra állítottam az ébresztőt, de
reggelre, amitől egyáltalán nem lett jobb kedvem.
Picsába!
Megdörzsöltem a szemem és lesimítottam a hajam, nem
tudván, hogy mi fogad majd, mikor kimegyek a hálószobából.
Mindennek tetejében, amint az éjjeli szekrényemre
pillantottam, a pulzusom hirtelen szaporára váltott, mivel
egyértelmű bizonyíték mutatkozott arra vonatkozóan, hogy Jake
a szobámban járt, amíg én aludtam. A doboz papírzsepim mellett
egy újabb fekete origamidenevér volt. Hitetlenkedve ráztam a
fejem, amint szétnyitottam.

Tudtad, hogy nyáladzol?

Ez hozzád nem passzol.
Megjelenni: az első számú szabály.
Kelj fel, te buta! A suliból késni nem valami király.

Az, hogy le voltam sújtva, a közelében sem járt annak, amit

valójában éreztem. Habár abban a pillanatban jobban szerettem
volna a szobámban maradni, tudtam, hogy ki kell mennem és a
kivégzőosztag elé állnom. Kivettem egy rágót a kistáskámból,
hogy elfedjem az alvós leheletem és gyorsan megszemléltem
magam a tükörben. Összeszedtem a matekkönyveimet és a
tanmenetet, majd megindultam a folyosón.
Amikor Jake szobájához értem, az ajtaja tárva-nyitva állt és
láttam, hogy az ágyán ül, a fején fejhallgató és a laptopján gépel.
Ő nem vett észre, így álltam ott vagy egy percig, és közben jól
megnéztem magamnak.
A haja le volt nyalva, mintha épp most tusolt volna, egy kis
tincs a homlokára lógott. Gyönyörű, fényes, fekete haja volt, ami
nedvesen koromfeketének tűnt. Fekete oldalzsebes nadrág volt
rajta és egy sötétkék póló, ami remekül kihozta az izmait és látni
engedte a tetovált karját. A szobában fahéjgyertya-, pézsma- és
cigarettaillat keveredett, bár eddig még nem láttam a lakásban
cigizni. Hosszú lába egészen az ágy végéig ért. A lábfejét idegesen
mozgatta gépelés közben, a fejével pedig a zene ritmusára
bólogatott.
Megmarkoltam a matekkönyvemet és ideges voltam már a
látványától is, mert elképzeltem, hogy milyen letolást kapok,
amiért átaludtam a korrepetálást.
Végül köhintettem egyet, hogy jelezzem, ott állok az ajtóban.
Jake felnézett és lassan levette a fejhallgatóját.
– Nicsak, nicsak! Valaki úgy döntött, hogy felkel?
Továbbra is a küszöbön álltam, lengetve a papírdenevért,
amit nekem készített:
– Ne haragudj, Jake, tényleg. Este helyett reggelre állítottam
az ébresztőt.
Összecsukta a laptopját és az ágy szélére ült. Nem mosolygott.
– Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem magadtól. Elvégre te fogsz
megbukni.
Rendben, Vasököl.
– Miért nem ébresztettél fel?
– Próbáltalak bökdösni, de meg sem mozdultál. Ellenőriznem
kellett a pulzusodat, hogy meggyőződjek róla, életben vagy.
Aztán fingtál egyet, így megállapítottam, hogy minden rendben.
– Nem igaz! – nevettem, de belül majd elsüllyedtem a
szégyentől.
– Csak viccelek. Nyugi.
Köszönöm, istenem!
– Mikor van az első vizsgád?
– Holnap.
Rázta a fejét és azt mondta:
– Holnap...
A plafont bámulta és frusztráltan a hajába túrt.
– Igen. Hernandez professzor nem pocsékolja az időt.
– Nos, remek, hogy aludtál egyet, mert így remélhetőleg
készen állsz az éjszakai műszakra.
Bakker. Komolyan gondolta. A hangjában nem volt semmi
irónia, ami a helyzetet még kényelmetlenebbé tette.
A földre néztem, majd vissza rá.
– Nagyon sajnálom.
Jake tekintete az enyémbe fúródott egy pillanatra.
– Nem harapok, tudod, ugye? – mondta mély hangon.
– Tessék?
– Miért álldogálsz még mindig az ajtóban a könyvvel
barikádozva el magad?
Zavartan nevettem, majd beléptem a szobába. Igaza volt.
Hezitáltam. De az oka nem az volt, amire ő valószínűleg gondolt.
Azt kívántam, bárcsak belém harapna. Ez rémített meg.
Uralkodj magadon, Nina!
– Itt tanuljunk vagy inkább a nappaliban? – kérdeztem.
– Rád bízom. Neked kell tudnod koncentrálni – mondta.
– Oké. Itt jó lesz. Tarah és Ryan valószínűleg elfoglalnák a
nappalit, mikor hazaérnek.
Rossz választás volt. A hálószobájánál jobban semmi nem
terelhette volna el a figyelmem.
– Akkor kezdjük! – nyújtotta ki a kezét. – Hadd lássam a
feladatot!
Odaadtam neki a könyvet és a tanmenetet. Magához húzott
egy faszéket és ráült, a lábát pedig az ágy végére tette. Én a
padlón ültem, a lábam keresztben.
– Nem kell a földön ülnöd. Azért ültem ide, hogy a tiéd
lehessen az ágy.
– Rendben, köszi – felálltam és elhelyezkedtem az ágyán. A
matrac kemény volt. Úgy éreztem, férfias illattengerben úszom.
A fekete ágytakaró meglepően puha volt. Az ujjaimmal jól
megtapogattam, amíg ő a tanmenetet olvasta.
– Oké, nem lesz egyszerű számodra ez a szar – mondta.
– Köszi a bizalmat. Most gondolom enyhén fogalmaztál.
Rám nézett.
– Kezdjük a lineáris optimalizálással!
Megvakartam a fejem és előre hajoltam.
– Oké.
– Egy olyan feladvánnyal kell előállnod, mint amik itt is fel
vannak sorolva. Ugyanazt a képletet használva, csak saját
változókkal, utána pedig megoldod – vigyorgott. – Ha akarjuk,
érdekessé tudjuk tenni.
– Igazán?
– Igen. Csak annyi áll itt, hogy szállítással kapcsolatos kell,
hogy legyen a feladvány.
– Igen – bólintottam.
Fogalmam nem volt, miről beszél.
– Oké, tehát a könyvben szereplő példa egy farönk-
értékesítőt említ, aki raktárakba szállít faanyagot.
– Igen.
– Akkor te mondhatnád esetleg azt, hogy egy strici kurvákat
szállít az ország minden tájára.
– Tessék?
– Valahogyan ébren kell, hogy tartsunk, így maradjunk ennél
a verziónál. A feladvány szerint meg kell találnunk a kurvák
bizonyos városokba történő szállításának leggazdaságosabb
módját.
Megdörzsöltem a halántékomat és kuncogtam:
– Úristen! Oké.
– Először is meg kell határoznod az ismeretleneidet. Itt két
ismeretlen van, X és y. Ha x mutatja a New Yorkból L.A.-be
szállítandó kurvák számát, így, mivel L.A.-be 25 kurva kell, a
Philadelphiából L.A.-be szállítandó kurvák száma 25 mínusz x.
 Felnézett, hogy figyelek-e és folytatta:
– És ha y mutatja a New Yorkból Los Angelesbe szállítandó
kurvák számát, így, mivel Las Vegasba 30 kurva kell, a
Philadelphiából Las Vegasba szállítandó kurvák száma 30 mínusz
y.
Majd egy költségtáblázatot rajzolt fel, amin szerepeltek az
útvonalak, a kurvák száma és a különböző útvonalaknál
felmerülő költségek. Végül előállt egy egyenlettel és addig
boncoltatta velem a feladatot, amíg meg nem értettem. Igaz,
hogy egy órába telt, de végül sikerült felfognom. Magam is
elképedtem azon, hogy mennyire eredményes tudok lenni, ha
valami érdekel annyira, hogy aktivizáljam magam.
És ez határozottan érdekelt.
Volt egy táplálkozással kapcsolatos feladat is. Egy alacsony
költségvetésű receptet kellett kreálni, amiben jelen volt az előírt
mennyiségű fehérje, kalória és B12 vitamin. Ismét
ismeretleneket kellett választani, és a felmerülő költségeket
hozzájuk rendelni. A könyvben szereplő példákat Jake olyan
dolgokkal helyettesítette, amikről úgy gondolta, viccesnek
találnám. Ez esetben Ballsworthy néni szartortájához kreáltunk
receptet. A hozzávalók csoki, szar és teljes kiőrlésű liszt voltak.
Ismét felrajzolt egy táblázatot, amiben rendszerezte az adatokat,
és egy újabb óra elteltével egymagám is képes voltam levezetni
az egyenletet.
Hihetetlenül lendületes volt, és úgy tűnt, hogy amikor nem
értettem, amit magyaráz, egyáltalán nem fárasztotta le. Helyette
más módon magyarázta el a feladványt, mintha élvezte volna a
kihívást. A táblázatai és grafikonjai segítségével sokkal könnyebb
volt átlátni a feladatokat, és miután folyamatosan azt a két
példát néztük át újra és újra, végül kezdtem azt gondolni, hogy
van esély, hogy átmenjek a másnapi vizsgán. Bárcsak
emlékeznék Jake módszerére és tudnám alkalmazni bármilyen
feladványra, amivel Hernandez professzor előáll.
Az este végére mindketten a földön ültünk, elterülve,
körülöttünk mindenhol fehér papírlapok. Borzasztó fáradt
voltam, de még nem akartam, hogy véget érjen a különóra.
 Elkezdtem ásítani. Jake a homlokomra koppintott egy
feltekert papírlappal.
– Nos, mit mondasz? Még egy feladat?
Megint ásítottam és bólintottam.
– Persze. Legyen.
– De nincs alvászat! – mondta.
Pedig bárcsak elalhatnék. Rajtad.
– Oké, próbáljuk meg ezt – mondta, amint egy újabb
táblázatot rajzolt fel különböző ismeretlenekkel.
Mellette ültem a padlón, keresztbe tett lábakkal és bámultam,
amint széles, határozott, intenzív mozdulatokkal írt. Annyira
összeszedett volt... mellette pedig az egyik legokosabb ember,
akit ismerek. Intelligenciája csak még szexibbé tette számomra,
én pedig csak még bénábbnak éreztem magam. Határozott pasas
volt.
Nem tudtam levenni a szemem a nyelvéről, amint az
koncentráció közben oda-vissza járt az alsó ajkán és
nyelvpiercingje néha-néha az ajkában levőhöz koccant. Annyira
erotikus volt, viszont totál helytelen, hogy ilyesmikről
fantáziáltam, miközben ő segíteni próbált. Amint a tekintetem a
tetovált karjára tévedt, megállapítottam, hogy férfias illata és a
cigarettaszag által képzett elegy volt a legizgatóbb aroma a
világon.
A szeme sarkából hirtelen rám sandított, mintha érezné, hogy
bámulom. Én ösztönösen félrenéztem.
Habár már nem vele szemben ültem, a képzeletem továbbra
is olyan helyeken kalandozott, ahol nem lett volna szabad, mint
például, milyen érzés lenne, ha... a testemet nyalná. Tudtam a
választ. Nem tudtam biztosan, hogy azért történik-e mindez,
mert már túl fáradt vagyok vagy egyszerűen csak mert olyan
régen nem voltam már férfival, de hirtelen elkezdtek túlműködni
az érzékszerveim, amikor rágondoltam.
Abbahagyta az írást és felém nézett.
– Oké, szóval két vonat egymástól 15 mérföld távolságra
egymás felé halad ugyanazon a sínen. – Megállt egy pillanatra és
meglengette a kezét az arcom előtt: – Föld Ninának!
 – He? – mondtam rádöbbenve, hogy egész idő alatt a száját
bámultam.
– Te nem figyelsz – mondta határozottan, érdes hangja belém
hatolt.
– B... Bocsánat – dadogtam.
– Most akkor hagyjuk abba? – kérdezte frusztrált hangon.
Válasz helyett a totál kimerült (és izgalmi állapotba került)
agyam úgy döntött, hogy kitérőt tesz.
– Fájt? – kérdeztem.
Jake hunyorított.
– Micsoda? – kérdezte röviden, mintha idegesítettem volna.
– Ez – mondtam az ajakpiercingre mutatva. – A
nyelvpiercing, az ajakpiercing, a szemöldökpiercing... mindegyik.
Fájtak?
A vállát megvonva azt mondta:
– Nem igazán emlékszem már. 16 évesen csináltattam őket.
Akkoriban jóval több volt. Bár nem emlékszem, hogy annyira
fájdalmasak lettek volna. Vigyorogva felvonta a szemöldökét: –
Miért? Szeretnél egyet?
Úgy kuncogtam, mint egy spicces diáklány.
– Hogy én? Á, nem. Nem bírnám a fájdalmat.
Jake tekintete elsötétült és összetalálkozott az enyémmel.
– Ha az életben néha hajlandó vagy elviselni egy kis fájdalmat,
felfedezhetsz olyan örömöket, amiknek a létezéséről azelőtt
fogalmad sem volt.
Totál zavarba jöttem.
– Még mindig a piercingekről beszélgetünk? – suttogásba
váltottam át. – Piercingekről... ott lenn?
A szemei kikerekedtek és ledobta a könyvet.
– Ott lenn? Nem igazán. A mindentől való félelmedre utaltam,
Nina, de úgy tűnik, hogy te arra próbálsz fényt deríteni, hogy
van-e a farkamban is piercing.
Teljesen lesújtva a földet bámultam és csak ráztam a fejem.
– Istenem! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Azt
hiszem olyan fáradt vagyok, hogy már képzelgek. Itt az ideje
lefeküdnöm.
 Egyből elkezdtem felkapkodni a papírokat és a könyvemet,
majd felálltam. Gyorsan hadartam:
– Jake, nagyon köszönök mindent. Úgy érzem, most már
értek mindent. Szólok majd, hogy hogy sikerült a ZH.
Felállt, de nem mondott semmit.
Hátrálva sétáltam ki a szobából, közben elejtettem dolgokat,
és majdnem átestem a szemetesen, amin jót nevetett.
Gyakorlatilag szaladtam a szobámig és amint kinyitottam az
ajtót, Jake hangja állított meg.
– A kérdésedre válaszolva, Nina, az az érzés megéri a
szenvedést.
Köpni, nyelni nem tudtam. Bementem a szobámba és
becsaptam magam mögött az ajtót, felkészülve egy újabb
álmatlan éjszakára.
 6. FEJEZET

AZ ELŐADÓBAN ÜLTEM és a tegnap éjjeli korrepetáláson

járt az eszem, amikor Hernandez professzor elkezdett beszélni,
és kizökkentett az álmodozásból.
– Kérem, csendesedjenek el! Sok dolgunk lesz ma. Az óra első
részében megnézünk néhány példát az önök által benyújtottak
közül. Az óra második felében pedig megírják a dolgozatot.
Körülbelül egy percig válogatott a nagy kupac beadandóból.
– Hol ül Kennedy kisasszony?
Felemeltem a kezem.
– Itt, tanár úr.
Hernandez professzor feltette a szemüvegét és kicsit
közelebbről is megszemlélte a kezében levő lapon írottakat, majd
rám nézett:
– Stricik és kurvák, Kennedy kisasszony?
Hirtelen pánikba estem, amikor bevillant, hogy azt a két
példát adtam be, amin Jake-kel dolgoztunk logisztika és
táplálkozásügy témában.
Hoppácska.
Könyörgöm, ne említse Ballsworthy néni szartortáját!
Az egész terem fuldoklott a nevetéstől a strici szó hallatán.
Amikor valamennyire elhalkult a nevetés, azt mondtam:
– Igen, tanár úr.
Megrázta a fejét és ismét átnézte a példát.
– Annyit fűznék hozzá: szerencséje, hogy helyes a megoldás,
Kennedy kisasszony.
Némán bólintottam, várva a pillanatot, amikor a föld alá
süllyedhetek.
Amikor a teremben ülők figyelme végre más témára
terelődött, a légzésem visszaállt egyenletesre. A professzor
épphogy áttért egy másik hallgató beadványára, amikor a
mobilom rezegni kezdett, majd egy dallamot kezdett el játszani,
amit egyből nem ismertem fel, viszont totál megzavarta az óra
menetét.
Hirtelen bevillant, hogy a Bír-lak főcímzenéje volt.
Nem. Nem. Nem. Nem.
A kijelzőre néztem: Jake hív.
Azonnal lenémítottam a telefont, de a dallam helyét átvette a
teremben ülők nevetése és sustorgása.
Hogy tehette ezt!
A francba, Jake!
Úgy tűnik, hogy mikor pár napja elvette a mobilom, külön
csengőhangot rendelt saját magához.
Hernandez professzorra néztem, aki szúrós tekintettel annyit
mondott:
– Kennedy kisasszony, javasolnám, hogy az órám alatt
némítsa le a telefonját.
Nagyot nyeltem, és azt mondtam:
– Nagyon sajnálom.
Amint a prof folytatta az órát, megszólalt egy mellettem ülő
srác:
– Tipikus.
Felé fordultam és észrevettem, hogy milyen szép mosolya
van. Valójában nagyon is helyes volt, persze nem olyan ördögi
módon, mint Jake, hanem inkább az a jólfésült fajta volt, finom
vonásokkal. Rövid, világosbarna haja kifogástalanul rendezett
volt, nagy kék szeme és kicsi, tökéletes orra volt, apró szeplőkkel
meghintve.
– Alistair vagyok – suttogta és kézfogásra nyújtotta a kezét.
Kezet ráztunk és mosolyogtam.
– Nina.
 Hernandez professzor megint felém nézett. Alistair
észrevette; abbahagytuk a beszélgetést és ismét az előadóra
figyeltünk.
Néhány perc elteltével láttam, hogy Jake üzenetet küldött.

Jake: Na, hogy ment a doga?

Nina: Órán vagyok. Még nem írtuk meg. A beadványokat

beszéljük át. Felszólított a kurvás példa miatt. Ja, és kösz a
csengőhangot. Az volt a hab a tortán.

Jake: A szartortán? LOL. Örülök, hogy örömöt okoztam. Majd

írd meg, hogy hogy sikerült. Tudnom kell, hogy elkezdhessek
tervezni (sátáni kacaj helye).

Nevettem, habár az SMS-t olvasva kényelmetlenül kezdtem

magam érezni, mert eszembe jutott, hogy mi lehet a
következmény.
A telefonom megint rezgett.

Jake: Nyugodj le, Nina!

Honnan tudta, hogy tök ideg vagyok? Magamban

mosolyogtam, majd visszatettem a telefonom a táskámba és
Alistairre néztem, aki rám vigyorgott.
Hernandez professzor megkérte a teremben ülőket, hogy
tegyenek el minden elektronikus eszközt és elkezdte kiosztani a
tesztlapokat.
A feladványok nagyon hasonlítottak a házinak feladottakhoz,
így elkezdtem táblázatba foglalni az adatokat, épp ahogy Jake
mutatta.
A végére érve biztos voltam benne, hogy az öt feladatból
kettőt jól oldottam meg, de nem tudtam, hogy a többivel mi a
helyzet.
Éreztem, ahogyan felgyülemlik bennem a kétség és az ideg,
majd a prof szólt, hogy letelt az idő. Végigsétált a termen, hogy
beszedje a dolgozatokat. Azt mondta, hogy óra után kijavítja
őket, és még aznap éjjel felteszi az eredményeket a netre.
Az előadás végeztével kifelé sétáltam, amikor hirtelen Alistair
zihálását hallottam magam mögött.
– Nina, várj!
– Helló – mondtam mosolyogva. – Hogy ment?
– Elég jól. Szerintem mindet sikerült megoldani – mondta.
– Bár én is ugyanezt mondhatnám. Tuti, hogy legalább kettőt
helyesen oldottam meg, de a többi háromban nem vagyok biztos.
– Ha gondban vagy a matekkal, szívesen segítek néha óra
után.
– Nagyon kedves tőled, de hiszed vagy sem, már van egy
remek korrepetitorom. Nem mellékes, hogy még ennek ellenére
sem sikerült jól teljesítenem ma.
Alistair bólintott és szélesen mosolygott.
– Akkor talán csak összefuthatnánk?
Hezitáltam a válasszal.
– Persze, tök jó lenne.
– Szuper. Megadod a számod? Beírom a mobilomba.
Néztem, amint betáplálja az adatokat és hirtelen
kényelmetlenül éreztem magam. Legbelül tudtam, hogy a Jake
iránti növekvő vonzalmam miatt történik ez. Biztosra vettem,
hogy nem vagyok Jake esete, de akkor is totál bele voltam
zúgva. Gondolom, hogy fura módon ugyan, de azzal, hogy
beleegyeztem egy Alistairrel való randiba, úgy éreztem,
becsapom magam. Soha nem voltam az a fajta, aki képes volt
egyszerre több srácra fókuszálni, még akkor sem, ha az illetőnek
fogalma sem volt, hogy mit érzek iránta. De ezen túl kellett
lépnem. Biztos voltam benne, hogy teljesen beteges abban bízni,
hogy bármi is történhet Jake és köztem, pláne mivel
beköltözéskor fültanúja lehettem az ominózus aktusnak.
Egyértelmű, hogy a lakótársam foglalt. Ez, illetve a tény, hogy
hétvégente Bostonba járkál, még ha az esete is lennék, ami nem
vagyok, egyszerűen nem...
Alistair belezavart az elmélkedésbe:
 – Hé, itt vagy még fejben?
Nem vettem észre, hogy teljesen elbambultam.
– Bocsi, a vizsgán járt az eszem – hazudtam.
Visszaadta a telefonom, amint a kijárat felé sétáltunk.
– És mi a helyzet azzal a csengőhanggal a Bír-Lakból?
– Ööö. Egy barátom a tudtom nélkül erre cserélte az eredetit.
A baráti körömben azzal szívatnak, hogy hasonlítok az Olsen
ikrekre.
Jake a barátom? Csak az.
Ne. Gondolj. Folyton. Jake-re.
Alistair vigyorgott.
– Tényleg? Nekem fel sem tűnt. Mármint szépek, meg
minden, de te szebb vagy.
– Köszi szépen. Te vagy az első, aki így gondolja.
– Pedig így van – mondta és újra megvillantotta ezerwattos
mosolyát.
– Köszi.
– Most sietek. A szomszédban lesz pszichoórám pár percen
belül – mondta.
– Oké, jó szórakozást!
– Szia, Nina! Nemsokára hívlak.
***
Aznap délután hazafelé menet előálltam egy tervvel, hogy
hogyan puhíthatnám meg Jake-et, hogy legyen kíméletes a
félelmeimmel szembenézős bünti kapcsán. Hátha beleegyezik,
hogy legyen beleszólásom abba, mit választ nekem. Például igaz,
hogy messzire elkerültem a metrót, viszont közel sem éreztem
akkora terrornak, mint liftbe szállni. Biztos voltam benne, hogy
fogalma sincs, hogy az évek alatt mennyire képtelenné váltam
bizonyos dolgok megtételére, és hogy mennyire nehéz lesz majd
szembenézni a félelmeimmel.
Habár még nem volt meg az osztályzat, tutira vettem, hogy
nem lesz ötös, így muszáj volt kivitelezni a tervemet. Azt
mondják, hogy egy férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út.
Egyértelmű volt, hogy mit fogok neki készíteni.
 Tarah és Ryan épp akkor értek haza, amikor begyújtottam a
tűzhelyet.
– Mivel foglalatoskodsz, te csaj? – kérdezte Tarah.
– Próbálom menteni a valagam.
Nevetett.
– Mit készítesz?
– Jake említette a fogadásunkat?
Tarah rázta a fejét.
– Nem. Jake velem nem igazán beszél úgy általában. A
korrepetáláshoz van köze?
– Igen. Tulajdonképpen minden ötösnél rosszabb jegyért
cserébe szembe kell néznem egy félelmemmel. Elég beteges
büntetés.
Ryan nevetett.
– Ne viccelj! Ez csodálatos!
– Tudtam, hogy így érzel majd, Ryan.
Tarah megsimította a hátam.
– Bocsi, de egyetértek Ryannel. Nem élhetsz így, pláne, hogy
nagyvárosba költöztél. Képzeld el, mennyivel könnyebb lenne az
életed, ha magad mögött tudnád hagyni ezt a sok fost.
– Csak arról van szó, hogy nem tetszik a kényszerítés.
Ryan megemelte a hangját.
– Senki nem kényszeríti rád, ezt te is tudod, Nina. Azért
mentél bele Jake kis fogadásába, mert tudod, hogy ha valaki nem
erőlteti, akkor soha nem fogsz megváltozni. Minél tovább hagyod
rá, annál rosszabb lesz.
Igaza volt.
Ryan és Tarah lementek vacsorázni az Elenibe. Úgy húsz perc
múlva már készen is volt a mesterművem.
Nyílt az ajtó.
Jake bevágta maga után, és elkezdett szaglászni.
– Mit érzek?
Az illatra adott reakcióján jót nevettem.
– Mit gondolsz, mi lehet?
Egyre gyorsabban kezdett lépkedni a konyha felé.
– A mennyekben érezni ilyen illatot. Mit készítettél? Csak
nem...
Beleharaptam az alsó ajkamba és mosolyogva bólintottam.
– De, igen.
– Rumos banán vaníliafagyival? Szájbalökött rumos banán?
– Aha. Neked csináltam viszonzásul a tegnapi segítségedért.
Kitört belőlem a nevetés, mert a szeme annyira gúvadt, hogy
majd kiugrott a helyéből.
Nem mondott semmit, csak leült, a szájába kanalazott egy
nagy adagot, totál extázisban hátradőlt és kéjesen nyögdécselt.
Ismerős volt a nyögés. Megráztam a fejem, hogy kiverjem a
fejemből a gondolatot, amint Jake egy nővel...
Tele volt a szája.
– Ööö. Mmmmmmm. Úristen! Remélem tudod, hogy
számomra ez felér egy orgazmussal.
Analógia: Ami Jake-nek a rumos banán, az Ninának Jake.
– Gondoltam, hogy ízlene.
– Ízlene? Nina. Behugyozok, olyan jó! – mondta, majd ismét
magába lapátolt egy nagyobb adagot. Hang nélkül evett még
néhány percig, a szeme az idő felében csukva. – Hol tanultad ezt?
– Egyszer végigcsináltam egy cukrásztanfolyamot még
otthon. Igazából nem nehéz. Csak vaj, cukor, rum, vanília, fahéj,
fagyi és persze banán kell hozzá.
Addig habzsolt, amíg a tányér végül tükörfényes nem lett.
Szemben ültem vele államat a kezemmel megtámasztva, és csak
bámultam, mintha néző lennék egy focimeccsen.
Az ujját többször végighúzta a tányéron, hogy lenyalogassa az
utolsó cseppet is. A látvány totál felizgatott.
Hirtelen azt gondoltam, bárcsak viselném azt a tányért.
Amikor az utolsó morzsa is elfogyott, még utoljára lehunyta a
szemét, majd lassan tágra nyitotta, megrázta a fejét és azt
mondta:
– Mmm... mmm... mmm. Kérlek, ígérd meg, hogy újra csinálsz
ilyet!
Nevettem, hogy mennyire komolyan mondja.
– Lehet róla szó.
– Nem érted a jelentőségét. Ez volt a legkülönlegesebb
ízélmény egész életemben. Soha senki nem készített még nekem
hasonlót. Anyámnak fingja nem volt a főzésről. Keményen
dolgozott, meg minden, különösképpen miután az apám meghalt,
de soha nem volt főzés vagy sütögetés. Elsősorban ez az oka,
hogy elkezdtem banánt zabálni.
Ez volt az első alkalom, hogy Jake valami személyes dolgot
osztott meg velem.
– Hány éves voltál, mikor meghalt apukád?
Úgy tűnt, nem számított ilyen kérdésre, mégis válaszolt, a
tányért bámulva.
– Ötéves voltam, majdnem hat.
Megszakadt a szívem.
– Nagyon sajnálom, Jake.
– Igen. Én is – köhintett egyet, majd gyorsan témát váltott. –
Na, akkor ezt újra elkészíted majd, igaz?
– Nos, tény, hogy köszönetnyilvánítás gyanánt készítettem,
de be kell vallanom, hogy lehetséges, hogy volt egy mögöttes
szándék is.
Megtörölte a száját egy szalvétával, összegyűrte és viccesen
hozzám dobta.
– Éspedig?
– Igen. Azt reméltem, hogy ha kiderül, hogy ötösnél rosszabb
jegyet kaptam, akkor kicsit megenyhülsz és talán hagyod, hogy
megmondjam, meddig vagyok hajlandó elmenni a büntetést
illetően.
Hátracsapta fejét, annyira nevetett; még a nyelvpiercingje is
látszott. Megvakarta az állát, mintha komolyan elgondolkodott
volna rajta, majd ennyit mondott:
– Ööö... Nem.
– De Jake... – kezdtem a nyavalygást.
– De Nina... – ugyanolyan hangnemben.
– Nekem annyi.
– Ő ugyan, te kishitű. Megvan már egyáltalán a jegy?
– Igen, biztosan megvan már. Csak fel kell mennem a netre és
megnézni, hogy közzétette-e már Hernandez az oldalán.
Elsétált a szobájához, majd a laptopjával tért vissza.
 – Nézd meg!
Izgatottan bepötyögtem a weboldal címét, ő pedig a vállam
fölé hajolt. Banán- és rumillatú volt a lehelete, és a vállamon
éreztem, ahogy levegőt vesz, amitől elkezdtem izegni-mozogni,
míg be nem gépeltem a jelszót.
Az első dolog, ami szembeszökött, Alistair pontszáma volt:
Alistair York: 100.
Lefelé görgetve kerestem az enyémet és meg is lett: Nina
Kennedy: 78.
A mellkasom összeszorult a vegyes érzelmek hatására.
Hármas és négyes között teljesítettem, ami jobb volt, mint amit
valaha is reméltem, viszont ahhoz igen kevés volt, hogy
elkerülhessem Jake erőpróbáját.
Jake-kel egyszerre fordultunk egymás felé; és a csillogás a
szemében azt sugallta, nyakig benne vagyok.
 7. FEJEZET

CSÜTÖRTÖK DÉLUTÁN épp a konyhát takarítottam,

amikor SMS-t kaptam Jake-től.

Hamar végzek a melóban, így fél négy körül már otthon leszek.
Lent várlak, aztán indulunk. Légy készen!

Pár perc múlva újabb üzenet:

Nyugodj le, Nina!

Ééés indulhat a töprengés. Fogalmam sem volt, mit agyalt ki

számomra, és direkt ügyelt arra, hogy még csak utalást se
tegyen rá, így elkerülve az esetleges kiborulást. Mondjuk az,
hogy semmit nem tudtam, még jobban kiborított.
Lezuhanyoztam, hogy azzal is teljen az idő, viszont az istennek
sem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Mi a hagyományos
viselet katasztrófa esetén? Attól függetlenül, hogy végül hol
kötünk ki ma este, egy nagy izzadt, pániktól duzzadó, görcsbe
rándult massza leszek.
Végül egy farmer és egy fekete, karcsúsított póló mellett
döntöttem. Ha már így állnak a dolgok, legalább érezzem magam
kényelmesen. Meg amúgy is, minek kiöltözni? Nem valószínű,
hogy Jake kiszúrja majd, milyen jó seggem van, miközben a
földön térdelve hiperventillálok.
 Negyed négykor úgy döntöttem, hogy kimegyek a nappaliba
és ott várok. Egy talk show-val próbáltam elterelni a figyelmem.
A téma halálközeli élmények volt. Egyből ki is kapcsoltam, mivel
még idegesebb lettem tőle.
Nyílt az ajtó, és besétált Jake, néhány papírzacskóval a
kezében, a szája fülig ért.
– Helló, Napsugár kisasszony! Remélem, izgatottan várod a
mi kis randinkat!
Ettől hirtelen hányingerem lett, és nem voltam benne biztos,
hogy azért, mert a randi szót használta, vagy mert épp
készültem hülyét csinálni magamból.
– Nem tudtam, hogy randi lesz.
– Pedig randi. A végzeteddel. Amint sikerül leküzdened azt a
sok szart, amivel a saját magad útjában állsz, szabadság vár majd
a túlsó oldalon.
Kösz, hogy tisztáztad a randi dolgot, bunkókám.
A tény, hogy szuper szexin mutatott a kigombolt, piros
favágóingében, ami alatt testhez simuló fekete póló volt, nem
sokat segített az amúgy is zavarodott elmeállapotomon.
Kissé megnyújtottam a nyakam, hogy kilessem, mi lehet a
zacskókban.
– Mit vettél?
Elhessegetett.
– Csak néhány dolgot, amikre szükségünk lesz.
– Nagyszerű – mondtam szarkasztikusan.
Jake a szobájába vitte a két zacskót, amíg én a szófán ülve
vártam. Egy nagy, fekete hátizsákkal tért vissza.
– Akkor indulás, Nina! Készen állsz?
Felpattantam és nyeltem egy nagyot.
–Amennyire csak lehetséges.
Amint a járdára léptünk, ismét hányinger fogott el. Tudtam,
hogy innen már nincs menekvés.
Hogy fokozzuk a helyzetet, Ballsworthy néni az ablakban állt
és minket figyelt. Mikor felnéztem, úgy meredt rám, mintha meg
tudna ölni, majd bevágta az ablakot. Pont erre volt szükségem.
Jake ebből semmit nem érzékelt, így fel sem hoztam a dolgot.
 Éreztem, hogy néz, amint a földet bámulva sétálok mellette, a
lépéseink szinkronban. Egyszer csak megtorpant, én pedig
megfordultam és ránéztem.
– Miért álltál meg?
Odajött és a két kezét a vállamra tette. Megremegtem a
váratlan érintéstől. Amint az utcasarkon álltunk, mélyen a
szemembe nézett.
– Nina, érzem, hogy mindenféle kis jelenetet játszol le az
agyadban éppen, de ez nem segít. Csak az itt és most történik
meg veled, nem pedig a fejedben lejátszódó katasztrofális
kimenetelű képzelgések. Szóval vágd sutba ezeket a
hülyeségeket! Úgysem hagyom, hogy bármi rossz történjen
veled.
Nem tetszett a hangnem, de a mondandója második fele kissé
megnyugtatott.
Továbbsétáltunk, és végül odaértünk az általam úti célunknak
vélt helyszínre: a DeKalb sugárút metróállomására. Őszintén
szólva megkönnyebbülést éreztem, hogy a metrót választotta,
mivel ez volt a legkisebb rossz. Mégis húzni akartam az időt.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
Felemelte a karját és mosolygott.
– Manhattanbe, kisanyám!
– Ennyi? Milyen hosszú az út?
– Nem hosszú, de pontosan nem számoltam ki.
Jake leballagott néhány lépcsőfokot az állomás felé, míg én a
járdán maradtam. Visszafordult és bámult.
A pulzusom felgyorsult; becsuktam a szemem, tanácstalanul,
hogy mi is legyen a következő lépés. Az agyamban pillanatképek
száguldoztak, amint szardínia módjára be vagyok szorulva abba a
konzervdobozba. Amikor kinyitottam a szemem, ugyanott állt.
Nagy, zöld szeme szinte világított a sötétből.
Annyira gyönyörű... De egyszerűen földbe gyökerezett a
lábam.
Türelmesen állt a lépcsőn és várta, hogy elinduljak lefelé.
Lefagytam. Végül felém nyújtotta a kezét, a tekintetével pedig
csendben arra ösztönzött, hogy induljak el lefelé és fogjam meg a
kezét.
– Nina, gyerünk! Itt vagyok neked – mondta végül.
Abban a pillanatban valami megmozdult bennem és
elindultam felé. Meleg keze az enyém köré simult, és az ujjainkat
egymásba fűztük. Szorosan fogta a kezem; hüvelykujjgyűrűje
belenyomódott a bőrömbe, ahogy lefelé vezetett a húgyszagú
lépcsőn.
Ha nem lettem volna halálra rémülve attól, hogy majd totál
idiótán viselkedem a metrón, ez egy mesébe illő pillanat lett
volna. Vegyes érzelmek lettek úrrá rajtam; egyszerre éreztem
félelmet és vágyakozást. Annyira össze voltam zavarodva, hogy a
testem remegett.
Egyszer csak hideget éreztem. Jake elengedte a kezem, hogy
megvegye a jegyeket.
Megköszönte a pénztárosnak és meglepetésemre ismét
megfogta a kezem. A gyomromban pillangók ezrei kezdtek el
szaltózni.
A gyomorideg százezres fordulatszámra kapcsolt, amint
átvezetett a forgón.
Leültünk egy padra, míg vártuk a szerelvényt. Sajnos
elengedte a kezem.
Aztán megpaskolta a hátam.
– Eddig remekül csináltad.
– Ja – nyögtem ki zihálva. Folyamatosan bólogattam minden
ok nélkül és azt kívántam, hogy jöjjön már a metró és érjünk oda
minél előbb.
A B szerelvény végül begördült és csikorogva megállt. Jake
ismét megfogta a kezem és a tömött kocsiba vezetett, ami tele
volt munkából hazafelé igyekvő utasokkal.
Nem volt üres hely, mondjuk számomra nem is volt fontos.
Jobban szeretek állni, mivel ha úgy alakulna a helyzet, hogy a
következő megállónál ki kell ugranom, ez megkönnyíti a dolgom.
Amikor bezáródtak az ajtók, a pánik kezdett eluralkodni
rajtam. Úgy éreztem, mintha csapdába szorultam volna és
megállíthatatlanul rázkódni kezdtem.
Jake mindkét kezét a remegő karomra tette, aminek hatására
ellentétes érzéseim összecsaptak. A testi vágy hajszálnyival
ugyan, de fölényben volt.
– Teljesen normális, hogy ideges vagy, Nina. Nem is kell, hogy
kényelemben érezd magad. Ne próbálj küzdeni ellene, csak
engedd, hogy felszínre törjenek az érzéseid!
Amikor elengedett, a testem azonnal az érintése után
sóvárgott. Csak arra vágytam, hogy öleljen, amíg el nem múlik ez
a borzasztó érzés, vagy amíg ki nem szádunk a kocsiból. Azzal
próbáltam nyugtatni magam, hogy egy az anyukája ölében ülő
bébire összpontosítottam. Ha neki megy, nekem is. Rám
mosolygott, én pedig vissza rá.
Jake figyelt engem, de a szégyenérzet miatt képtelen voltam a
szemébe nézni. Továbbra is remegtem, miközben egy rúdba
csimpaszkodtam. Nehezebb volt elfogadni a kellemetlen
érzéseket, mint harcolni ellenük. A szerelvény kissé megingott,
és nem voltam biztos benne, hogy ez normális-e, vagy csak az
idegeim játszottak a képzeletemmel.
Megriadtam, amikor hirtelen megragadta az állam, és maga
felé fordította a fejem, hogy a szemébe nézzek.
– Na, hogy érzed magad?
– Elvagyok. Csak legyen már vége ennek.
– A következő megállónál leszállunk – mosolygott.
Azonnali megkönnyebbülés járta át a testem, amint ezt
kimondta, így az út fennmaradó néhány perce valamivel
elviselhetőbb volt, mivel láttam a fényt az alagút végén.
Amikor a szerelvény megállt a 8. sugárút állomásán, együtt
leszálltunk. A légzésem azonnal lelassult és úgy éreztem, enyém
a világ. Szabad vagyok.
Jake a peronon állva felém fordult, vigyorgott és azt mondta:
– Látod? Még mindig itt vagy. Annyira borzasztó volt?
Felszabadultan sóhajtottam.
– Olyan volt, mint amire számítottam. De örülök, hogy vége
van. Hazafelé ugye mehetünk taxival?
Hang nélkül bámult rám jó pár másodpercig, mielőtt
átvezetett volna a forgón, majd fel a lépcsőn, ahol Manhattan
utcái vártak. A város zaja és illata élesen különbözött attól, amit
a sötét metróállomáson tapasztaltam. Reméltem, hogy legalább
olyan helyre visz, amiben örömömet lelem.
– Jake, hová megyünk?
Egy pillanatra megállt egy kínai étterem előtt. A sült csirke és
nátrium-glutamát illatának elegye hányingert keltő volt. Felém
fordult, miközben hazafelé igyekvő emberek tömegei sétáltak el
mellettünk.
– Nina...
Akkor, a nagy hátizsákot megpillantva hirtelen
megvilágosodtam, hiszen említette, hogy olyan dolgok vannak
benne, amikre később szükségünk lesz. Borzasztó csalódottságot
éreztem.
– A metró. Nem is ez volt a kihívás. Csak valahogyan el kellett
jutnunk idáig. Most pedig elviszel egy másik helyre, igaz?
Jake bólintott.
– Bíznod kell bennem, rendben?
Ismét beindult a pánik. Az idegállapotom felfokozódásával
párhuzamban vált egyre erősebbé a dudáló autók zaja.
Idegesen nyalogattam a szám, amint egymás mellett
haladtunk a New York-i utcákon. Felé fordítottam a fejem,
miközben tovább sétáltunk.
– Hová viszel, Jake? Mondd el!
– Ha elmondom, túlreagálod majd. Várd ki, míg odaérünk, és
emlékezz, hogy mit mondtam! Nem hagynám, hogy bármi rossz
történjen veled.
– Na és ha nem tudom megtenni?
– Mindig van választásod. De ha most hátat fordítasz, az
egyezségünknek lőttek. És tudod, hogy végeredményben csak
magadat hagynád cserben.
Csendben haladtunk egymás mellett még három háztömbnyit,
majd megállt egy emeletes ház előtt.
– Itt vagyunk.
Kicsit hezitáltam, mielőtt követtem volna az épületbe. Egy
barátságos kinézetű, keménykötésű férfi üdvözölt minket, és
kezet fogott Jake-kel.
– Jake, haver, mi a helyzet? – mosolygott.
 – Minden remek, Vinny. Ő a barátom, Nina.
Vinny kezet nyújtott.
– Örvendek, Nina.
– Úgyszintén – mondtam.
Jake Vinny felé fordult.
– Akkor még mindig oké a dolog?
– Persze, öregem. Minden rendben. Ameddig csak
szükségetek van rá.
– Kösz, Vin. Az adósod vagyok. – Jake felém fordult: –
Gyerünk!
– Ki ez a tag?
– Egy régi barát. Ő itt a házfelügyelő.
Jake átvezetett az előtéren, majd végig egy folyosón. Tudtam,
hogy mire megy ki a játék, és nagyon nem tetszett. Egy lift előtt
álltunk meg, ő pedig megnyomta a hívógombot.
Ez volt a legborzasztóbb rémálmom. Könyörögtem neki.
– Jake, figyelj, nem tudom, hogy Ryan említette-e valaha, de
ez az egész... minden problémám... egy liftben kezdődött. Ott volt
az első pánikrohamom. Középiskolás voltam és bennragadtam
egy liftben és...
– Annál több okod van arra, hogy túltedd magad ezen. Ha
most beszállsz, segíthetsz leküzdeni a kárt, amit a saját agyad
okozott.
Megragadtam a karját és könyörögtem.
– Kérlek... Megteszek bármit, csak ezt ne kelljen.
Könnyek szöktek a szemembe.
Amikor az ajtó kinyílt, Jake tartotta a kezével, hogy be ne
csukódjon. Amikor visszanézett, látta, hogy a sírás kerülget.
– Baszki, Nina, ne sírj már! Gyere, ígérem, hogy semmi rossz
nem fog veled történni itt benn.
Megráztam a fejem és eltakartam az arcom, hogy ne lássa a
könnyeimet. Csalódtam magamban, amiért így reagáltam, de túl
nagy lépés volt ez ilyen hamar. Már a haláldoboz látványa is ki
tudott volna kergetni a világból. Arra, hogy beszálljak, gondolni
sem mertem.
A hátizsákot bedobta a liftbe, és továbbra is az ajtóban állt,
egyik kezével nyitva tartva azt, a másikat pedig felém nyújtva,
hogy fogjam meg.
Eszembe jutott, hogy elfutok; hogy ájulást színlelek; vagy
hogy segítségért kiáltok. Végül azonban Jake szemébe néztem,
és úgy döntöttem, megbízom benne. Megfogtam a kezét és
hagytam, hogy behúzzon a liftbe. Megpróbálta elengedni a
kezem, de én még erősebben szorítottam.
– Hagyd nyitva az ajtót! – követeltem.
– Oké, nem rohanunk sehová. – Jake az ajtónyitó gombon
tartotta az ujját. – Te mondd meg, hogy mikor állsz készen az
indulásra!
– Soha nem fogok készen állni. Hát nem érted? Soha nem
fogok készen állni arra, hogy az az ajtó becsukódjon.
– Akkor hagynod kell, hogy én döntsek helyetted, oké? Bízol
bennem, Nina?
Miért törődik velem? Miért akarja ezt megtenni értem?
– Valószínűleg nem kellene, de az igazság az, hogy mégis
bízom benned, Jake. Csak félek.
Tudtam, hogy meg kell tennem. Ha ma nem sikerül ezzel az
őrült pasassal, aki hajlandó volt átsegíteni az egészen, akkor
egyedül soha nem leszek rá képes. Az idő előrehaladtával
párhuzamosan romlott a helyzet. Tudtam, hogy hagynom kell,
hogy elengedje az ajtót még az életem árán is.
– Nina, most elengedem az ajtót, rendben?
Csendben bólintottam és figyeltem, ahogy leveszi az ujját a
gombról. Amikor az ajtó teljesen becsukódott, megint
csillapíthatatlan remegésbe kezdtem. Pillanatképek villantak be
a legutóbbi liftbe szorulásomról.
Megnyomott egy gombot. Amint elkezdtünk emelkedni,
ösztönösen hozzá hajoltam, és belecsimpaszkodtam. Éreztem,
ahogy a mellkasa keményedik, mikor belevájtam a körmeimet,
és hogy megnyugodjanak az idegeim, becsuktam a szemem és
mélyen belélegeztem az illatát. Halálra voltam rémülve, és nem
érdekelt, hogy mennyire nézhetek ki hülyén. Szükségem volt a
támogatására, mert az ájulás szélén voltam.
– Remekül csinálod – suttogta a fülembe, ami közvetlenül a
szája alatt volt. – Nézd, már az ötvenediken vagyunk!
Megráztam a fejem, amit a hónaljába fúrtam.
– Ne mondd el! Nem akarom tudni, hogy milyen magasan
vagyunk.
A szívem hevesen vert, addig az egy percig, amíg
hozzásimultam.
Jake megpaskolt.
– Nina, megcsináltad! Elértük a nyolcvanadik emeletet.
Elengedett és én továbbra is ziháltam, amíg az ajtók kinyíltak. –
Akarsz egy kicsit itt fenn sétálni vagy menjünk vissza azonnal?
– Szeretnék visszamenni – sürgettem. Azt akartam csak,
hogy legyen már vége.
– Rendben – mondta, amint megnyomta a lefelé nyilat, és az
ajtók bezáródtak.
Kezdtem kissé lenyugodni. Az volt a cél, hogy próbáljak ne
hiperventillálni, illetve elájulni lefelé menet és lehetőleg élve
kikerülni onnan. Újra megmarkoltam az ingét, mert szükségem
volt a támogatására. Éreztem a leheletét és a mentás rágót, ami
a szájában volt.
Az emeletszámokra néztem és figyeltem, amint csökkennek:
65, 64, 63, 62 és bekövetkezett: hatalmas zökkenést éreztem,
ahogy leállt a lift.
A pánikroham, ami abban a pillanatban átfutott rajtam, a
legintenzívebb volt, amit valaha éreztem. A testem lángolt,
mintha tüzet gyújtottak volna odabenn.
Sikítottam.
– Jake! Jake! Elakadtunk! Mi történik? Mi történik?
– Css – próbált csitítani.
Eltelt egy pár másodperc, mire megláttam a nyugodt
arckifejezését. .. és hogy az ujja a stop gombon van.
– Könyörgöm, ne mondd, hogy te állítottad le a liftet!
– Nyugodj meg, Nina, nyugo...
Minden erőmmel mellkason vágtam.
– Azt a kurva... Nina, állj le! – kiáltott, miközben megragadta
és a két tenyere közé szorította az öklömet. Erős volt; esélyem
sem volt, hogy kiszabadítsam magam. A gombokhoz sem hagyott
hozzáférni.
Ziháltam.
– Azt mondtad, hogy nem kényszerítesz semmi olyanra,
amitől kényelmetlenül érzem magam. Könyörgöm, indítsd el a
liftet... azonnal!
Még jobban összeszorította az öklömet a tenyere között.
– Nina, nyugodj le! Minden oké. Hát nem érted, hogy ezt most
ki kell valahogy bírnod? Túl kell jutnod a pillanatnyi pánikon. Ha
túllendülsz rajta és meglátod, hogy semmi nem történik, bármire
képes leszel.
– De nem akarok. Nem éri meg.
– Mi nem éri meg?
– Megtapasztalni ezt a... borzalmat!
Úgy éreztem, hogy hiperventillálni fogok, mivel képtelen
voltam visszaállni normális légzésre.
– Igazából semmi nem történik most veled. Csak te és én
állunk egy liftben. Ennyi. A többi a képzeleted szüleménye.
Elengedte a karom és a két kezébe fogta az arcom.
– Nézz rám!
A szemembe nézett, de azt gondoltam, hogy ő csak egy
nyomit lát, mikor rám néz. Még közelebb jött, és az
idegállapotom ellenére a lábaim elgyengültek, amikor éreztem az
ajkamon a leheletét.
– Ha most megnyomom ezt a gombot, az egyezségünknek
annyi.
– Rendben. Akkor annyi. Nyomd meg most azonnal!
Elengedte az arcom és a gombok elé állt, a két karját
összefonva.
Vadul rázta a fejét.
– Nem.
– Jake, nyomd meg a gombot!
– Nem. Akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Túl kell jutnod
ezen, és az egyetlen módja az, ha szembenézel vele. Nem
hagyom, hogy ilyen könnyen feladd.
Segítségért kiáltottam és megpróbáltam elmozdítani a
gombok elől, de túl erős volt, így frusztrációmban ököllel
beleütöttem a hátsó panelba.
Remegtem; legyőzve éreztem magam és azt motyogtam:
– Cseszd meg! Ezt nem hiszem el.
– Végül is azzal is tölthetnénk itt az időnket, de
hiperventilláció közben nem igazán szoktam kihasználni a
helyzetet. Nehéz lenne megmondani, hogy mi okozza a zihálást.
Elfojtottam a nevetést, de próbáltam leplezni előtte.
– Nagyon vicces – mondtam.
– Persze csak vicceltem. Próbállak megnevettetni, de úgy
nézem, nem igazán működik – mondta továbbra is a gombok
előtt állva, tetovált karját rendíthetetlenül összefonva.
A lift másik oldalához sétáltam és lecsúsztam a földre. A
térdem köré fontam a karomat és előre-hátra hintáztam, hogy
nyugtassam magam. A szemem csukva volt, de hallottam, hogy
Jake kinyitja a hátizsák cipzárját és próbáltam azt képzelni, hogy
valahol máshol vagyok, nem pedig ebben a halálcsapdában.
Kilégzés. Belégzés.
Jó néhány perc telt el síri csendben, miközben én már
magzatpózban néztem lefelé. Épp kezdtem valamennyire
megnyugodni, amikor hirtelen pukkanásszerű hangot hallottam.
Totál úrrá lett rajtam a rémület. Felugrottam és kiáltottam.
Amikor Jake-re pillantottam, a földön feküdt és hisztérikusan
nevetett. Hab borította be, ami... egy a kezében levő
pezsgősüvegből ömlött rá.
Rohadék.
– Jake, mi a szar ez? MI A SZAR?!
Pezsgő csöpögött az üvegről, amit a fejünk fölött tartott.
– Ünneplünk!
– Te beteg vagy.
– Megünnepeljük, hogy túlélted, Nina! A lift már 12 perce és
33 másodperce áll, és te még mindig életben vagy.
A bohóckodás még elviselhetetlenebb lett, amikor két
pezsgőspoharat és egy plédet húzott elő a hátizsákból. A plédet
széles mozdulatokkal felrázta, majd leterítette a padlóra.
– Mit csinálsz?
– Minek tűnik? Piknikezni fogunk.
 Aztán elővett egy iPodot, két hangszórót és egy csomó
finomságot: kekszet, humuszt és csokival bevont cseresznyét.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– De, halálosan. Meg kell hogy változtassuk a liftekkel
kapcsolatos negatív szemléletedet. A legutóbbi helyzettel
kapcsolatban sötétség és nyomor maradt a fejedben. Ha
legközelebb is beszorulsz egy liftbe, akkor viszont a csodás
piknikünk fog majd az eszedbe jutni.
Jake pezsgőt töltött a két pohárba, majd felém nyújtotta az
egyiket. Nem nyúltam érte.
– Egy vadbarom vagy.
Mereven bámult rám.
– Vagy elveszed, vagy megiszom mindet. Akkor viszont egy
ittas vadbarommal leszel összezárva egy elakadt liftben.
Mélyet sóhajtottam és nagy nehezen elvettem a poharat.
Elkezdte kicsomagolni az ételeket és egy csokis cseresznyét
dobott a szájába.
– Ez eszméletlenül jó. Egyél! – mondta, amint felém nyújtotta
a dobozt. Semmi étvágyam nem volt, de mégis megettem egyet.
Tényleg finom volt.
Megráztam a fejemet, mivel rájöttem, hogy néhány
másodperc erejéig tényleg sikerült elterelnie a figyelmemet és
addig sem a katasztrofális végkimenetelen járt az eszem. Az itt
és mostra koncentráltam, és észre sem vettem. Az abszurd
körülmények közepette a félelem nem szűnt meg teljesen, de
mégis alábbhagyott.
Csendben elvoltam a kis liftszegletemben és a plafont
tanulmányoztam, amikor Jake humuszt kent egy kekszre, majd
bekapta. Amikor kezdtem azt gondolni, hogy ennél bizarrabb
már úgysem lehet a szitu, Jake elkezdett az iPoddal bíbelődni és
összekötötte a hangszórókkal. Beletelt néhány másodpercbe, míg
rájöttem, hogy a Szabadesést tette be Tom Perrytől.
Micsoda szemét! Elkezdtem nevetni, közben a szám elé
tettem a kezem.
Jake, habár a pezsgődurrantástól eltekintve az idő nagy
részében komoly volt, most elkezdett nevetni, mert látta, hogy
végre sikerült áttörnie a keserűségemen.
– Nina Kennedy. Csak nem nevetést hallok? Most komolyan
elkönnyelműsködöd ezt a veszélyes és akár fatális
végkimenetelű helyzetet? Szégyelld magad!
Még jobban nevettem. Odadobott egy cseresznyét és közben
ördögien mosolygott.
– Jake, Te totál be vagy golyózva, tudod, ugye?
– Oh, ha már golyókra terelődött a szó... Felemelte az ujját és
benyúlt a hátizsákba. – Le kell tesztelned a golyóimat, Nina.
Kóstold csak meg!
Vigyorgott, mert tudta, hogy sikerült zavarba hoznia.
– Miért vörösödtél el hirtelen?
Nevetve azt mondtam:
– Nem akarom megkóstolni a golyóidat, köszi.
Amikor átnyújtotta a dobozt, rápillantottam és azt mondtam:
– Brazil diós csokigolyó. Soha nem próbáltam még.
A számba vettem egyet.
– Hmmm. Tényleg nagyon jó.
Láttam, hogy mosolyog, miközben kortyolt a pezsgőből.
– Ugye?
Jó néhány perc eltelt, míg viccelődtünk, zenét hallgattunk, és
eszegettünk, legurítva a maradék pezsgőt. A félelem ereje nagy
mértékben csökkent.
Megráztam a fejemet, amikor meghallottam, hogy Jake
„Terrorizáljuk Ninát” listáján a következő dal az A semmi
közepén rekedtem veled volt a Stealers Wheeltől.
– Jó, nem? – nevetett.
Megráztam a fejemet és elképedve bámultam.
– Őrült vagy... de tudod mit? Már nem pánikolok, úgyhogy
mégsem olyan rossz ez az egész.
Kacsintott.
– Okos kislány.
Beleborzongtam, ahogy ezt mondta. Abból tudtam, hogy
kezdek lenyugodni, hogy a testem megint szuperérzékennyé vált
a jelenlétére.
Ismét a vágy került fölénybe.
 Egymás után jöttek a nagy gonddal válogatott számok, míg
folytattuk a falatozást, és ahogy az idegességem kezdett
csillapodni, kezdtem érzékelni mindazt, amiről eddig tudomást
sem vettem: például, hogy mennyire jó az illata. Ezúttal csak a
parfüm volt a cigiszag nélkül. A haja tökéletesen belőve és
bezselézve. A szűk póló, amit a kockás ing alatt viselt,
tökéletesen simult a mellkasára. Az ing ujja fel volt hajtva,
remekül láttatva izmos karját. Közelebbről megnéztem a jobb
karján levő tetkókat, de nem tudtam mindet pontosan kivenni.
Fekete farmert és fekete vászon Converse csukát viselt. A lába
mellettem kinyújtva. Hatalmas volt a lába, talán 46-os. Aztán
eszembe jutott a keze: a nagy és meleg keze, amint fogta a
kezem a metrón.
Annyira jó illata volt, hogy fel tudtam volna falni.
Jake megzavarta a fantáziálást.
– Föld hívja Ninát!
Pislantottam.
– Helló!
– Eleget tömtél magadba?
Megráztam a fejem.
– Parancsolsz?
– Eltegyem a kaját?
– Ja... igen... ööö... igen.
A fejemet újra a lift falának támasztottam. A korábbi, magam
által gerjesztett pánikepizód teljesen kimerített. Nem voltam
teljesen nyugodt, de meglepett, hogy valóban működött a
módszer. Azelőtt biztosra vettem, hogy ha nem tudok
elmenekülni egy rémisztő helyzet elől, tuti, hogy elájulok vagy
akár még ki is nyiffanok a pániktól. De az érzések valóban
alábbhagynak idővel. És ha képes vagy eljutni arra a szintre,
igazán felemelő. Amit feldobnak, végül leesik.
Jake éppen visszapakolt mindent a hátizsákba, amikor újabb
szám következett. Ő is a falnak támasztotta a fejét és becsukta a
szemét. Messzire ült tőlem, de minden porcikámmal azt
kívántam, bárcsak közelebb jönne. A dalnak egészen más
hangulata volt az előbbiekhez képest. Lágy zene volt kevés zenei
aláfestéssel. Az énekesnő hangja megnyugtató volt, népzenébe
illő. Nem ismertem a számot, de a szövege lélegzetelállító volt.
Egy nőről szólt, aki egy liftbe szorul egy idegennel, akit először
nem bír, de igazán megkedveli és végül beleszeret, majd rájön,
hogy a sors akarta így, és a liftbe szorulásuk valójában
varázslatos dolog.
Kinyitottam a szemem és Jake-re néztem, de az ő szeme
továbbra is csukva volt.
– Ki énekli ezt? – kérdeztem.
– A neten találtam ezt a dalt. Edie Brickell A liftbe szorulva
című száma. Tetszik?
– Igen. Tetszik.
– Remek.
– De akkor is őrült vagy.
Kinyitotta a szemét, felém fordult és mosolygott. A kis
arcgödröcskéitől totál padlót fogtam. Azután újra becsukta a
szemét és hallgatta a zenét, ami lehetőséget adott, hogy a tudta
nélkül zavartalanul fürkészhessem a helyes arcát. Az orra
tökéletes volt, se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Az ajkai vörösek
voltak, és az alsó ajka, amiben piercing volt, jobban kiállt.
Feltűnt, hogy a sötét szempillái sokkal hosszabbak voltak az
enyémeknél.
Eszembe jutott, hogy mit szólna az apám, ha tudná, hogy egy
ilyen „veszélyes” külsejű férfival rekedtem egy liftben. Apa nem
látná az iróniát: azt, hogy Jake többet tett értem, mint az összes
jólfésült pasi, akit valaha ismertem, együttvéve. A seggfej exem
csak nevetett a fóbiáimon, ahelyett, hogy átsegített volna a
nehézségeken. Azzal volt elfoglalva, hogy megcsaljon.
Nem sokat tudtam Jake életéről, csak annyit, hogy összetett
személyiség és nem közösködik másokkal. Ahhoz képest, hogy
mennyit tett értem ilyen rövid idő alatt, magával kapcsolatban
nagyon kevés információt osztott meg. Ahhoz viszont egy szót
sem kellett szólnia, hogy tudjam: vele nem azt kapod, amit látsz.
Ebben megerősített az érzelmes dalválasztás is.
Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle, tudni róla, de
féltem a választól. Nem igazán akartam hallani, amit amúgy is
gyanítottam... hogy barátnője van Bostonban. Vajon a barátnője
volt az a csaj, akivel együtt volt a beköltözésem napján? Azóta
nem hozott fel mást. Igazából azt sem akartam hallani, hogy nem
vagyok az esete.
Vajon tudja, hogy számomra milyen sokat jelent az, amit ma
tett értem? És tudja, hogy pont úgy érzem most magam, mint a
nő a dalban? Hogy örülök, hogy annyi ember közül pont vele
szorultam be a liftbe.
Elfordultam, amikor hirtelen kinyitotta a szemét és azt
kérdezte:
– Menjünk?
– Úgy érted, megkímélsz a további szenvedéstől?
– Igen. Így szólt az egyezség. Amikor végre, úgy a
Tulajdonképpen kicsi a világ közepénél megnyugodtál, a
küldetést teljesítettem. Tudod, ha nem kapkodod a levegőt,
egész jó veled lenni – mondta és mosolygott. – Indulhatunk?
Gondolkodtam.
– Csak még egy perc. Míg véget nem ér ez a szám.
Jake ismét rám kacsintott, és hirtelen úgy éreztem, soha
többé nem akarom elhagyni ezt a liftet.
 8. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL egy újabb papírdenevér köszöntött az

éjjeliszekrényemen. Ez volt ráírva:

Nem futottál, maradtál.

Denevér úr büszke rád.

Vajon mikor tehette oda? És éppen folyt a nyálam, úgy

aludtam az igazak álmát, mikor bejött? A mellkasomhoz
szorítottam a denevért és lehunytam a szemem. A szám fülig ért.
Igazán nagy teljesítménynek éreztem a tegnap történteket. A lift
után a metrón hazautazni már piskóta volt.
Péntek volt, így Jake addigra már elhagyta a lakást. Általában
munka után egyből felszállt a vonatra, hogy Bostonban töltse a
hétvégét. Vasárnap estig vagy hétfőig nem is szoktam látni, attól
függően, hogy milyen későn érkezik vissza Brooklynba.
Unalmas volt nélküle hétvégente a lakás. Tarah és Ryan
általában megkérdezik, hogy nem akarok-e velük menni a
városba vagy moziba, de legtöbbször nemet mondok és otthon
tanulok vagy szennyest intézek.
***

Vasárnap kora este, mikor már megvoltam a sulis dolgokkal,

illetve a házimunka nagy részével, ismét egyedül találtam
magam a lakásban. Jake szobájának ajtaja tárva-nyitva állt, így
bementem és lehuppantam az ágyára. Az illatát éreztem az
ágytakarón. Belefúrtam az orrom és azt képzeltem, hogy ő az.
Felültem az ágyon, körbenéztem és egy picit fel-le rugóztam a
kemény matracon. Az éjjeliszekrényén tollgyűjtemény
sorakozott, illetve egy öngyújtó. Fura módon a tollak mellett volt
négy darab papírforgó, amiket a gyerekeknek szoktak osztogatni
utcai felvonuláskor. Felvettem egyet, ráfújtam és néztem, ahogy
pörög. Jake annyira rejtélyes.
Kinyitottam az éjjeliszekrény fiókját, de azzal a lendülettel be
is csuktam, amikor egy doboz cigi mellett egy csík kotont láttam.
Arra a felkavaró tényre emlékeztetett, hogy a pasas, akibe fülig
bele vagyok esve, mással vagy másokkal szexel, nem pedig
velem. Cigi, koton... papírforgó. Csupa olyan dolog, amit minden
24 éves férfi hálószobájában megtalálsz.
Felálltam és odamentem a fiókos szekrényén a vízköpő
gyűjtemény mellé helyezett képhez, ami az iker unokahúgait
ábrázolta. Talán nekik szánta a forgókat? A kislányok szépek
voltak és nagyon hasonlítottak rá. Sötét haj, világos szemek és a
gödröcskék az arcukon.
Nyitva volt a szekrénye; az illata még jobb volt, mint az
ágytakarójának. Átfuttattam az ujjaimat a többnyire fekete és
sötétkék, illetve ritkábban kockás ingjein, majd lenéztem a
földre, ahol rendetlen halomban álltak a cipői, többnyire
Converse csukák és Doc Martens bakancsok.
Visszaültem az ágyra és egy stóc nagyméretű rajztömböt
pillantottam meg az íróasztalán. Levettem a legfelsőt és libabőrös
lettem, amint elkezdtem lapozgatni.
Elállt a lélegzetem a látványtól. Az első, elképesztően élethű
rajz egy motorost ábrázolt, aki a válla fölött néz vissza; úgy tűnt,
egyenesen rám.
Abszolút érthetetlen volt számomra, hogy valaki hogyan
képes ilyet alkotni egy sima ceruzával. A textúrájával és
árnyékolásával úgy tűnt, mintha a rajz életre kelne.
Ez Jake műve? Hihetetlen.
 Lapozgattam a rajztömböt, és a rajzok minden lappal jobbak
lettek. Egy másik ugyanazt a férfit ábrázolta, de ezúttal az alak
az égen a felhők felé száguldott. Számos rajz ábrázolt egy szilaj,
göndör hajú nőt vagy lányt. Az egyiken a nő az esőben táncolt, és
hosszú szoknyája szinte fellibbent. Mindegyik kizárólag ceruzával
készült imitt-amott egy pici szénnel és grafittal kiegészítve.
Az egyik kép egy pillangót ábrázolt, aminek a közepe tor
helyett egy női alak volt. A rajzok annyira bonyolultak voltak, a
részletesség pedig annyira lenyűgöző, hogy szinte furdalt a
lelkiismeret, amiért ott kutakodtam, de mivel Jake elöl hagyta az
íróasztalán, így biztos nem titkos, igaz? Vagy legalábbis
elhitettem magammal.
Az első rajztömb után látni akartam a többit is. Magamhoz
ragadtam az egész halmot és mindet bekebeleztem a
szememmel. Volt, amelyik embereket ábrázolt, míg mások
természeti képeket. Néhány rajz annyira elképesztő volt, hogy
percekig bámultam és minden kis részletet megcsodáltam. Ha
egy rajz megragadt a fejemben, akkor visszalapoztam, többször
is.
Megszállottan próbáltam Jake életével kapcsolatos utalásokat
találni a képeken. Minden egyes rajz után csak összezavarodtam
a képek lehetséges jelentésével kapcsolatban. Valódi embereket
ábrázoltak, vagy mind csak a képzeletében létezett? Jake jóval
összetettebb, mint gondoltam.
Egy ponton a fekete párnahuzatára hajtottam a fejem és
magamba szippantottam a rusztikus, férfias illatot, ami teljesen
átjárta az érzékeimet. A rajzok és a bénító illat teljesen izgalomba
hozott.
Eltelt jó néhány perc, és egyre álmosabb lettem. Úgy
döntöttem, picit lehunyom a szemem.
Ez volt a legutolsó emlékem, mielőtt arra ébredtem, hogy
Jake mellettem áll és úgy néz rám, mint aki ölni készül,
miközben én az ágyán fekszem a privát rajzai között.
***
Csak álmodtam az egészet? Megdörzsöltem a szemem a
hirtelen éles fény miatt. Mikor rájöttem, hogy a helyzet nagyon
is valós, a szívem majdnem kirobbant a mellkasomból. Ráadásul
úgy éreztem, hogy a hólyagomat sem tudom már sokáig tartani,
így összeszorítottam a záróizmaimat és felültem, hátamat az
ágytámlának támasztva.
– Jake, meg tudom magyarázni.
– Mi a szar ez, Nina? – kérdezte érdes hangon suttogva, a
hangjában düh.
A szomorúság és csalódottság, amit a szemében láttam,
megijesztett, attól viszont még inkább megrémültem, hogy
miattam érez így, mivel belegyalogoltam a magánszférájába.
A haja tiszta víz volt; esett kinn, de csak most érzékeltem,
hogy a szél az ablaknak csapkodja az esőt. Más körülmények
között álomba illő lett volna a szobájában ragadni egy vihar
közepette, de nem úgy, hogy közben a tekintetével éppen
meggyilkolni készül.
Továbbra is mellettem állt, szótlanul, és éreztem, hogy
mondanom kell valamit, de a szavak bent rekedtek.
Észrevettem, hogy a hátizsákja csak úgy ott hever a szoba
közepén.
Jó pár másodperc elteltével megköszörültem a torkomat és
egy kegyes hazugsággal indítottam azzal kapcsolatban, hogy
egyáltalán miért is mentem be a szobájába.
– Néhány órája egyedül voltam a lakásban, és nyitva volt az
ajtód. Azt hittem, hogy itt hagytam a matek munkafüzetem, így
bejöttem. Aztán megláttam ezeket a rajztömböket. Épp csak bele
akartam pillantani a legfelsőbe, de mikor megláttam, hogy
mennyire fenomenális az első rajz, egész egyszerűen nem tudtam
letenni.
Nyelt egyet és továbbra is csúnyán nézett, de nem szólt
semmit. A mellkasa fel-le járt, amint ki-be lélegzett. Baszki.
Majd így folytattam:
– Gondolom, lehunytam a szemem és már aludtam is.
Jake csak pislogott, de nem szólt egy szót sem. A homlokán
legördült egy esőcsepp.
Remegett a hangom.
 – Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad azt feltételeznem,
hogy a cuccaid között kutakodni rendben van. Azt azért
hozzátenném, hogy soha nem láttam még ennyire szenzációs
rajzokat.
Lemerevedve ültem tovább, hátamat az ágy támlájának
támasztva, felhúzott térddel, összegubózva. Jake egy szó nélkül
közelebb lépett és felszedte az ágyról a rajztömböket, majd egy
stócba rendezte és visszatette őket az eredeti helyükre az
íróasztalán.
– Még egyszer, nagyon sajnálom – mondtam.
Elkezdtem szedelőzködni, hogy megszégyenült állapotomban
visszaoldalogjak a szobámba. Akkor hirtelen erős szorítást
éreztem a csuklómon, beleremegtem a hangjába:
– Hová mész?
– Vissza a szobámba.
Lágyan visszalökött az ágyra és elengedett.
– Maradj!
Mi? A szívem gyorsabban vert.
– Maradjak? Hogy érted?
– Úgy értem... jól elvoltál itt. Hát maradj!
– Nem vagy rám dühös?
Megrázta a fejét.
– Azt nem mondtam. Nem kellett volna kutatnod.
– Tudom. Tényleg nagyon sajnálom.
Jake nem reagált a bocsánatkérésemre. Ehelyett odasétált az
ajtóhoz, bezárta és lekapcsolta a villanyt. Ránéztem a digitális
órára. 23:30 volt. Később, mint gondoltam. Csak az utca fényei
szűrődtek be a szobába, amint levette a nedves kabátját és a
padlóra dobta. Aztán levette a pólóját is, félmeztelen volt.
Ó... azta... nem rossz.
Erősen beleharaptam az alsó ajkamba és beleremegtem,
amint az ágyhoz ért.
Igen, ez már jobban hasonlít arra a bizonyos álomra.
– Húzódj odébb! – mondta mély hangon.
Az oldalamra fordultam és a jobb oldalra húzódtam, a karom
az állam alatt.
 Leírhatatlan érzés fogott el, amikor a kőkemény mellkasa a
hátamhoz ért. Azután átölelte a derekamat. Én voltam a kis kifli,
ő pedig a nagy...
Te jó ég!
Behunytam a szemem és beszippantottam a teste férfias
illatát: izzadság, parfüm és eső elegye. Reménykedtem, hogy
nem érzékeli az izgatottságomat. A szobában csend volt, csak az
ablaküvegen kopogó esőt lehetett hallani, de úgy éreztem, hogy
még a fülemen keresztül is hallaná a szívverésem.
Mélyeket lélegzett, éreztem a nyakamon. Egy ponton
véletlenül úgy mozdultam, hogy érintettem a szájpiercingjét,
amitől összerezzentem.
Mély hangon beszélt, bele a hátamba, a hangjától berezonált a
testem.
– Annyit izegsz-mozogsz. Oké neked ez így, Nina? Vagy
inkább visszamennél a szobádba?
– Nem. Itt akarok maradni.
El sem tudta képzelni, mennyire.
– Remek.
Miután azt mondtam, hogy maradni akarok, úgy éreztem,
hogy még jobban ellazult, és szorosabban hozzám simul. Az orrát
a hajamba temette, és éreztem, ahogy beleszagol. Megragadta a
csípőmet, és a forró leheletétől teljesen bezsongtam. A bugyim
már teljesen átázott a lábam között lüktető izgalomtól.
Nem értettem, hogy mit is jelent ez az egész, illetve, hogy egy
ilyen ártatlan dologra hogyan képes így reagálni a testem. Csak
az volt biztos, hogy fantasztikus volt ilyen közel lenni hozzá, és
hogy az érzéseim teljesen összezavarodtak. Azok a bizonyos
pillangók a gyomromban? Nos, ők éppen kongasort állítottak fel.
Azt követően, hogy a rajzokon keresztül sikerült némi
betekintést nyernem az elméjébe és hogy múlt héten a liftben
közelebb kerültünk egymáshoz, szorosan hozzásimulva feküdni a
legintimebb dolog volt, amit valaha megtapasztaltam.
– Jake?
– Igen.
– Tényleg nagyon sajnálom, hogy belegyalogoltam a privát
szférádba.
Hosszabb várakozás után a hajamba súgta:
– Semmi gond, Nina.
– Köszönöm.
– Nina?
– Igen?
– Elképzelhető, hogy a fehérneműs fiókod átrendezésre kerül
a héten. Csak úgy mondom.
A hátam a szájához ért, amint nevettem. Kezdtem elengedni
magam, majd néhány perccel később elaludtam a karjaiban.
 9. FEJEZET

KÉT HÉT ELTELT, és Jake-kel furább volt a helyzet, mint

valaha.
Azóta az éjszaka óta nem aludtam az ágyában, és nem is
beszéltünk az érzéki ölelkezésről vagy az általam felfedezett
rajzokról. Aznap reggel üres ágyra ébredtem, mivel addigra már
elment munkába.
Utána még korrepetált párszor, de legcsekélyebb jelét sem
mutatta, hogy a matekon túl bármi terve lenne velem éjjel
egyedül a szobájában. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mintha
semmi nem történt volna. Védekező mechanizmusként
meggyőztem magam, hogy jobb is lesz így nekem. Valójában
persze dühített a közömbössége, és sajnos még vonzóbbá tette őt
számomra, ha ez egyáltalán lehetséges.
Úgy éreztem, hogy a düh egyetlen pozitív eredménye az volt,
hogy sikerült teljes erőbedobással a tanulmányaimra
koncentrálnom. Egy titkos mentális versengésbe kezdtem vele,
és feltett szándékom volt, hogy a következő vizsgámra ötöst
kapok. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy újra
belerángasson egy félelemmel átitatott kalandba, és úgy
éreztem, hogy bizonyítanom kell. Ez legalább hasznos módja volt
a szexuális frusztrációm levezetésének.
Szükségtelen mondanom, hogy éjjel, ahogy lehunytam a
szemem, arról fantáziáltam, hogy mögöttem fekszik. Most, hogy
már tudtam, milyen érzés, mikor hozzám simul, igazi átoknak
éreztem. Az ominózus éjszaka előtt sokkal könnyebb volt
uralkodni magamon. De elhatároztam, hogy magam mögött
hagyom a Jake iránti kamaszos vágyakozást.
 Egy hétfő délután a matekelőadást követően Alistair randira
hívott péntek este, én pedig a fenti indokból azt válaszoltam:
– Persze, miért is ne?
Mire Alistair a lakáshoz jön értem, addigra Jake már úgyis
úton lesz Boston felé, így nem alakulna ki semmiféle kényes
helyzet. Nem mintha Jake-et érdekelné, de megnyugtatott a
tudat, hogy nem lesz ott és így majd nem tudja tüzetesen
megvizsgálni a pasit, akivel randizom. Alistair gyakorlatilag Jake
totális ellentéte volt, attól eltekintve, hogy mindkettőnek
fantasztikus agya van.
***
A randink előtt két nappal, szerda este későn értem haza a
suliból. Ryan, Tarah és Jake a nappaliban üldögéltek a TV előtt.
Fura volt, hogy mindenki otthon van.
Hang nélkül intettem nekik, nem is néztem rájuk, csak
egyenesen bementem a szobámba. Elég fos hangulatban voltam,
és a hazaút nagy részében szidtam magam, amiért újra Jake-ről
fantáziálok. Amikor az épületbe értem, és Ballsworthy néni
odakiabált, hogy húzzak az anyámba, ittlétem óta először
hangosan viszonoztam az érzelemkitörést; ez remekül tükrözte
borús hangulatom.
Amint a szobámba léptem, lerángattam magamról a ruháimat
és felvettem a kedvenc rózsaszín melegítőalsómat és egy
kényelmes pólót. Épp elkezdtem volna egy új könyvet a Kindle-
emen, amikor egyszer csak Jake jelent meg az ajtóban.
Kinyújtózott és megérintette az ajtófélfa tetejét. Miért kell úgy
kinéznie, mint egy tetovált félistennek, és miért ilyen jó illata? Az
inge felcsúszott és remekül láttatta gyönyörűen kidolgozott
hasizmait. Előttem állva azt mondta:
– Mi az? Már nem is köszönsz?
– Jake, most nem vagyok túl jó hangulatban.
Lassan felém sétált.
– Mi ütött beléd? – Nem válaszoltam, így hát folytatta. –
Vagy az lehet a gond, hogy senki nem tette beléd már egy ideje?
Sokkot kaptam a kommenttől és letettem a Kindle-t. A
rohadék!
– Hogy mit mondtál?
Feltartotta a kezét.
– Nyugi, Nina. Csak viccelek. Tudod, hogy túl merev vagy. A
merev embereknek pedig szex kell. Csak vicceltem.
Hozzádobtam egy párnát.
– Kifelé!
Visszadobta.
– Baszki! Csak vicceltem. Régebben szeretted a beteges
humoromat – mondta, meglehetősen dühös ábrázattal.
– Nos, ezt nem gondoltam viccesnek.
– Miért viselkedsz olyan furán mostanában? – kiabált.
– Hogy én miért viselkedem furcsán?
Átható pillantást vetett rám.
– Igen, Nina, Te.
Puffogtam.
– Leszarom.
Jake csak rázta a fejét, majd kisétált és bevágta a szobája
ajtaját.
A kezembe temettem a fejemet és sajnálkoztam azon, ami
történt. Tényleg én vagyok fura? Tetű módon viselkedtem vele
az elmúlt két hétben és másként bántam vele, mert úgy
éreztem, hogy elutasít?
Több jelentőséget tulajdonítottam a múltkori együtt alvásnak,
mint kellett volna?
Talán jobban kellett volna uralkodnom az érzelmeimen, mert
nem veszíthettem el, mint barátot. Olyan kevés ember volt itt
New Yorkban, akikre számíthattam, és muszáj volt, hogy az
életem része maradjon.
Azonnal felkeltem az ágyról és elindultam a folyosón, hogy
bocsánatot kérjek, amikor hirtelen egymásba ütköztünk, mivel ő
pont a szobám előtt haladt el.
– Aú! – mondtam az orromat dörzsölve.
A vállamra tette a két kezét.
– Hova a nagy sietség, Motolla kisasszony?
– Az az igazság, hogy bocsánatot kérni jöttem. Úgy gondolom,
valóban ingerlékeny vagyok mostanság. Biztos a suli és a mai ZH
miatt van.
Megrázta a fejét.
– Nem kellett volna azt mondanom, Nina.
A szemében őszinteséget láttam; éreztem, hogy komolyan
gondolta.
Felém nyújtotta a kezét.
– Szent a béke?
– Szent a béke – mondtam, kiélvezve erős keze meleget
árasztó érintését és azt kívántam, bárcsak egy egyszerű
kézfogásnál többet jelentene nála a békülés. Mondjuk... ha
rátapadhatnék az alsó ajkára.
Igen-igen. Végem volt.
Elengedte a kezem, és egymás mellett sétáltunk tovább a
folyosón a konyha felé.
Ryan lekapcsolta a tévét, amit addig együtt néztek Tarah-val
a konyhához kapcsolódó nappaliban.
– Tarah-val lemegyünk enni az Elenibe. Ti akartok jönni?
Jake éppen beleivott az egyik narancsleves üvegbe, majd rám
nézett és várta a reakcióm.
– Köszi, nem. Én nem igazán vagyok éhes. Maradok és
olvasok inkább – mondtam.
Jake legyintett.
– Kösz, de én is kihagyom.
– Rendben. Ahogy tetszik! – mondta Tarah, amint kiléptek az
ajtón.
Amikor becsapódott az ajtó, Jake a kanapéhoz sétált, és
bekapcsolta a tévét. Ritka látvány volt, mivel általában a
szobájában ült begubózva és zenét hallgatott. Kapcsolgatott, a
lába kinyújtva az asztalon, majd a konyha irányába és egyúttal
rám is nézett.
– Elvileg már megvan a legutóbbi ZH-ra kapott jegyed, nem?
– De igen – mosolyogtam sokatmondóan, mivel biztosan
tudtam, hogy már megvan a jegy, csak halogattam, hogy
megnézzem.
– Megnézted?
 – Nem.
Szó nélkül elsétált, majd visszatért kezében a laptopjával.
– Gyerünk, Nina. Itt az idő, most vagy soha. Alig várom a
következő kiruccanásunkat. Bunkóság szar osztályzatban
reménykedni?
– Igen, eléggé – mondtam, amint felnyitottam a laptopot.
Gúnyos reménykedés közepette dörzsölte össze a két
tenyerét.
– Tüzet próbálsz gyújtani a kezeiddel?
– Csak készülök az elkerülhetetlenre.
– Köszi, hogy ennyi bizalmat szavazol nekem – mondtam,
amint bepötyögtem a jelszót.
– Érzem, hogy jó jegy lesz. Hármas mindenképp.
Az, hogy a következő kalandunk gondolata milyen izgatottá
tette Jake-et, teljesen összezavart.
Amint lefelé görgettem, ismét Alistair nevét láttam meg
először.
Alistair York: 90. Nos, mik vannak! Ő is csak ember.
Jake közelebb hajolt. A lélegzete elakadt, mert hamarabb
látta, mint én:
Nina Kennedy: 94.
Te jó ég!
Amikor megláttam a nevem, többször pislogtam, hogy
meggyőződjek az eredmény valós voltáról. Szóhoz sem jutottam,
amint felé fordultam.
Jake gödröcskés mosolya még a Jokerénál is szélesebb volt;
még a fejét is hátravetette, úgy nevetett.
– Nina Kennedy! Kurvára penge vagy, te csaj! – mondta,
amint erősen magához húzott, hogy gratuláció gyanánt
megöleljen.
Lehunytam a szemem és élveztem az ismerős, meleg érzést,
azt, hogy újra a karjában lehetek, közben viszont borzasztó
izgatott voltam, amiért sikerült elérnem azt, amiről azt hittem,
hogy abszolút lehetetlen. Eufórikus állapotba kerültem. A szívem
hevesen dobogott, míg a mellkasához simultam.
Eltolta magát tőlem, de továbbra is fogta a karomat, és a
szeme csillogott, ahogy megrázott.
– Nina, megcsináltad! Kurvára megcsináltad! Ezt meg kell
ünnepelnünk!
– Jake, ez a te érdemed. Nem tudom elégszer megköszönni a
rengeteg segítséget.
Meg akartam csókolni.
Csak mosolygott és azt mondta:
– Hová szeretnél menni? Mit csináljunk? Bármit, amit csak
akarsz.
Érezni akarlak magamban.
– Meg is van, hogy mit csinálnék ebben a pillanatban –
mondtam. – Mit?
– Szeretném elkészíteni a kedvenc desszertedet.
– Á, ne már. Nehogy már főzz ma este!
– De én szeretnék. Sokkal tartozom neked, és én is szívesen
ennék belőle. Ráadásul maradt az összes alapanyagból
múltkorról.
– Nos, ha annyira ragaszkodsz hozzá. A rumos banánod olyan,
mint a krekk. Tőlem nem fogsz hallani semmilyen ellenvetést.
– Nem is feltételeztem.
Elővettem az edényt, a rumot, a fűszereket és a banánt; Jake
a pultra hajolva követett a szemével, ahogy a konyhában
tüsténkedtem.
– Azért csalódott vagyok, hogy elmarad az újabb
kiruccanásunk. Gyilkos lett volna. Na de majd legközelebb –
mondta.
– Most már fúrja az oldalamat, hogy mit tartogatsz
számomra. Valami azt súgja, hogy hatalmas gólt sikerült
hárítanom.
A vigyora mindent elárult.
– El sem tudod képzelni, mekkorát.
– Gonosz vagy – mondtam és hozzávágtam egy banánt, amit
elkapott. – Te pucolsz, én darabolok.
– Az menni fog. Elég jó vagyok rétegek lassú lehántásában –
mondta és kacsintott.
– Azt hittem, már tisztáztuk, hogy nem vagy chippendale.
 – Ez nem jelenti azt, hogy nem vállalok privát fellépést.
Valószínűleg egy pillanat erejéig elvesztettem az eszem. Habár
nevettem, a fejemben bevillanó látvány hatására egyre
sebesebben kezdtem el darabolni. És ahogy az lenni szokott, a
kés megcsúszott és mélyen belefúródott az ujjamba.
– Aú... a picsába! – kiáltottam. – Aú!
Elkezdett bugyogni az ujjamból a vér, és borzasztó fájdalmat
éreztem. Jake azonnal felpattant és megragadta a kezem.
– Basszus, Nina!
– Aú, aú, aú! – kiáltottam.
A következő tíz másodperc villámgyors történései majdnem
padlóra küldtek. Szétnézett, hogy lát-e valahol törülközőt, de
persze sehol nem talált. Ösztönösen az inge aljába tekerte az
ujjam, és szorította. Amikor kibugyolálta az ujjamat és látta, hogy
még mindig nagyon vérzik, a szájába vette és ott tartotta, közben
erősen szopogatta, hogy elálljon a vérzés.
A. Szájába. Vette. És. Szopogatta.
Ismerős az a mondás, hogy néha meg kell tapasztalnunk a
fájdalmat, hogy végül olyan örömet érezzünk, amit azelőtt soha?
Nos, azt hiszem, hogy végre megértettem, mit is jelent mindez.
Ő amúgy totál komoly volt arra a pár másodpercre, amíg
nyomást alkalmazott a sebemen. Csak próbálta elállítani a
vérzést. Nem kellett volna, hogy felizgasson, de persze bármit is
tett, ilyen hatással volt rám, ha tudatában volt, ha nem. Ettől
teljesen elvesztettem az eszem.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az a néhány másodperc,
amíg a szájába ékelődött ujjamat érte a forró lehelete, tízszer
olyan izgató volt, mint Spencerrel mindent beleadva szexelni. A
gyönyör és a fájdalom szimultán versengése olyasmi volt, amit
azelőtt soha nem éreztem.
Pukkanó hang hallatszott, amint kihúzta az ujjam a szájából a
hideg levegőre. Egy pici vér az ajkán maradt. Levette a véres
inget és szorosan az ujjam köré tekerte. Nem bírtam levenni a
szemem a testéről. Olyan volt, mint egy szobor.
A vérzés valamennyire csillapodott, de nem állt el teljesen.
– Egyelőre így hagyjuk – mondta, és továbbra is szorosan
tartotta az ujjamra tekert inget.
– Egy kis vér van... – mondtam idegesen felemelve az ujjam,
megérintve az alsó ajkát és a piercingjét, amit picit letöröltem. –
Épp itt.
Ahelyett, hogy a szabadon maradt kezével letörölte volna,
lassan oda-vissza csúsztatta a nyelvét az alsó ajkán, és lenyalta a
maradék vért is, miközben engem nézett. A szívem leállt egy
pillanatra. Olyan furán erotikus volt az egész, és minden
porcikámmal éreztem őt. A szemembe nézett, miközben fogta a
bebugyolált ujjamat és éreztem, hogy valami megváltozott. Nem
tudtam, mi, de abban a pillanatban más lett közöttünk az
energia. Olyasmi volt, amit azelőtt soha nem éreztem.
Körülölelt minket a csend, amikor hirtelen a szememből az
ujjamra nézett. Megköszörülte a torkát; a hangja mély volt:
– Megnézem, hogy van-e valami használható az
elsősegélydobozban a fürdőben.
Még mindig totál elalélt állapotban csak bólintani tudtam. Ő
eltűnt a folyosón, majd kis idő múlva gézzel, hidrogén-peroxiddal
és tapaszokkal tért vissza. Levette az inget az ujjamról, egy
vattapamacsra peroxidot tett és óvatosan áttörölte a seb
környékét. A csupasz felsőteste helyett próbáltam azt figyelni,
hogy hogyan fújta le a maradék peroxidot a sebről, illetve hogyan
kötötte be és ragasztotta le végül.
– Ez egyelőre rendben van így – mondta, majd elengedte a
kezem. – Azért nézz rá holnap. Ha rosszabb a helyzet, van a
közelben sürgősségi ügyelet. De remélhetőleg nem kell
összevarrni.
Úgy éreztem, nem csak vért veszítettem a folyamat során,
hanem a beszédkészségemet is.
– Oké – motyogtam.
A szeméből őszinteség tükröződött:
– Sajnálom, hogy azért sérültél meg, mert kedveskedni
próbáltál nekem.
Nem tudtam, hogyan is reagáljak erre, így mosolyogtam és
annyit mondtam:
– Sajnálom, hogy vámpír módjára kellett szívnod a vérem.
 Továbbra is mélyen nézett a szemembe, amitől kicsit
kényelmetlenül éreztem magam, mivel ő egyáltalán nem
nevetett a viccemen.
– Nem tettem volna meg bárkiért, Nina.
Az ajkam válaszul megrángott, én pedig zavartan nevettem,
mert nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a kijelentéssel.
Amit viszont biztosan tudtam, az, hogy az este egy cseppet sem
segített az iránti fogadalmamban, hogy túltegyem magam rajta.
– Köszi.
Jake eltakarította azt a kevés banánt, amit sikerült
feldarabolnom.
– Felveszek egy tiszta inget – mondta. – Öltözz át te is, és
csatlakozzunk Tarah-hoz és Ryanhez a lenti étteremben.
– Nem is tudom...
– Ugyan már. Elvileg meg kellene ünnepelnünk a sikeres ZH-
dat, de a banánnak annyi. Elég vért ittam a mai estére.
Hozzádobtam egy kis darab banánt:
– Rém vicces.
Teljesen nyugodt maradt.
– Na, mit szólsz?
Nem tudtam nemet mondani.
– Oké, átöltözöm.
Tíz perccel később kisétált a fürdőszobából, frissen illatozva. A
haja nedves volt, és egy a mellkasára simuló, hosszú ujjú,
gesztenyebarna inget viselt, illetve a hátsóját remekül kiadó
fekete nadrágot. Észbontó volt mind az illat, mind a pasi.
Én egy fekete, végig gombos inget, sötét farmert és 15 centis
sarkú cipőt vettem fel. Utóbbit akkor hordtam, ha
megmagyarázhatatlan gyengeséget és önbizalomhiányt éreztem.
Az a néhány centi afféle placebóként működött és erőt adott,
amikor szükségem volt rá. Nem tudom, miért izgultam annyira
attól, hogy lementünk az étterembe. Valami megváltozott
közöttünk aznap este. Lehet, hogy a vérszívás miatt. Nem
tudom.
***
 Az étterembe lépve tompa fények és az egyik sarokban játszó
görög zenekar köszöntött. A tulaj, Telly azonnal felénk sietett és
két széket tolt Ryan és Tarah kicsi asztalához. Ahhoz képest,
hogy hétköznap volt, eléggé tele volt a hely.
A lakótársaink már a kávénál és a desszertnél tartottak,
amikor Jake és én odaültünk hozzájuk.
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – viccelődött
Tarah, majd megölelt.
Jake megragadta a karom és felemelte a kezem.
– Nina ötös ZH-t írt, aztán, hogy megünnepelje,
lenyisszantotta az ujját, és hirtelen megéhezett egy kis görög
kajára.
Ryan elkapta a kezem.
– Mi a...
– Részben igazat mond. Éppen nem vágtam le az ujjam, de
majdnem. Rumos banánt akartam csinálni.
Tarah összerándult:
– Basszus! Hogy vagy?
– Rendbe jövök. Jake nővér leápolt.
Jake viccelődött:
– Na ki a király, emberek?
Tarah Jake-re nézett, majd rám és azt mondta:
– Olyan cukik vagytok így együtt.
Lemezjátszótű-karistolás hangja...
Jake meg sem szólalt, én pedig döbbent, majd mérges
pillantást vetettem Tarah-ra.
Ezt most minek kellett?
Meg tudtam volna ölni. Gyorsan témát váltottam.
– Van valami jó az étlapon?
Mielőtt Tarah válaszolni tudott volna, egyszer csak búgó,
szexi női hangot hallottam mögülünk.
– A legjobb ételünk a muszaka, de Jake mindig ugyanazt
választja: avgolemonót és spanakopitát... igaz, Jake?
Megfordultam, és borzasztó szomorúság telepedett rám,
amikor megláttam a lányt. Nagyon vonzó volt. Hosszú fekete
haja volt, és kábé annyi idős lehetett, mint én. Mélyen dekoltált
fehér blúzt viselt, ami keveset bízott az ember képzeletére, a
derekát pedig egy fekete kötény ölelte körbe.
Nem is lett volna ez olyan nagy gond, ha nem vetkőzteti le a
szemével Jake-et. Ismertem azt a nézést; bakker, ez az én
nézésem.
– Helló, Des – bólintott Jake.
A lány megrebegtette a szempilláját.
– Helló, Jake. Rég találkoztunk.
Jake ránézett, de nem válaszolt. Végül Ryan törte meg a kínos
csendet.
– Desiree, ő az új lakótársunk, Nina. Együtt nőttünk fel –
mondta, majd felém fordult. – Nina, ő itt Desiree, Telly lánya.
– Örvendek, Nina – mondta, miközben végig Jake-et
fixírozta.
– Szintén – mondtam, amint a gyomrom lassan elkezdett
görcsbe állni.
Ismét kínos csend, majd Des elkezdte sorolni a különleges
ajánlataikat. Mindebből mit sem hallottam, mert azon kezdtem el
kattogni, hogy Jake valójában egy csajmágnes, és én csak egy
vagyok azon nőtársaim hosszú sorában, akik meg akarják kapni
őt. Ez nem volt újdonság. Viszont ez volt az első alkalom, hogy
élőben, első kézből tapasztaltam meg a jelenséget.
– Jakey, akkor neked a szokásosat? – kacsintott rá. Jake
szimplán bólintott, kerülve a szemkontaktust.
Des rám nézett, és várta, hogy leadjam a rendelést. Teljesen
elment az étvágyam és fogalmam sem volt, hogy a menün
szereplő ételek közül melyik mi, így csak annyit mondtam:
– Nekem is ugyanazt.
Des sokatmondóan újra Jake-re nézett, majd ment és leadta a
rendelésünket. A csípője ringott, amint elsétált az asztaltól, én
pedig minden másodperccel veszítettem az önbizalmamból. Csak
úgy megjegyzem, ezen a helyzeten még a magas sarok sem
segített.
Jake belebújt a desszertmenübe és a fejével ütemesen
bólogatott arra a dalra, amit a zenekar épp játszott. Ryan és
Tarah valószínűleg érezték a levegőben levő feszültséget és
egymásra néztek.
Nem bírtam tovább és megtörtem a csendet:
– Tulajdonképpen, mi a francot rendeltem?
Mindenki egyszerre felnevetett.
– Nina, remélem szereted a tojásos-citromos rizslevest és a
spenótos lepényt – mondta Ryan.
Borzasztóan hangzott, pláne, hogy nem volt semmi étvágyam.
– Nyami – mondtam szarkasztikusan.
Jake játékosan belerúgott a lábamba az asztal alatt, én pedig
visszarúgtam. Így folytattuk egy darabig, míg végül a két lábfeje
közé zárta az enyémeket, hogy ne tudjak visszarúgni. Fura
módja volt a kapcsolatteremtésnek, de én nagyon élveztem.
A figyelmem a szemközti asztalnál épp helyet foglaló családra
irányult. A kislány előre-hátra hintázott és zavartnak tűnt. Jake
feléjük intett.
– Helló, Jake – köszönt a kislány anyukája.
Jake felállt, odasétált az asztalukhoz, és letérdelt a kislány
mellé. Közel bújt az arcához, hogy elterelje a figyelmét.
– Szia, Marina!
A nyolc-kilenc év körüli kislány nem szólt, csak elkezdett
sírni.
– Nincs túl jó estéje – mondta az apja.
Jake csettintett egyet és azt mondta:
– Várjunk csak! Van egy meglepetésem a számára. Majdnem
elfelejtettem. Azzal kiszaladt az étteremből, fel a lakásba.
Ryan felé fordultam.
– Mi a helyzet Jake-kel és a kislánnyal?
– Ő Telly húgának, Georgette-nek a kislánya, Marina.
Gyakran járnak ide. Autista, nem igazán beszél.
– Értem – mondtam, és próbáltam nem bámulni a gyönyörű
kislányt, akinek barna kis loknik ölelték körül az arcát. Hangos
dúdolásba kezdett, az anyuka pedig próbálta megnyugtatni.
Jake visszatért, kezében a szélforgók, amiket a kutakodásom
során találtam a szobájában azon a bizonyos estén. Nem tudtam
megállni, hogy ne mosolyogjak.
Megint letérdelt a kislány mellé és odaadta neki az összeset.
 – Marina, nézd! Emlékszem, hogy amikor legutóbb itt
voltatok, volt nálad egy ilyen, és nagyon tetszett neked. Azóta ha
meglátok valakit, aki ilyet árul, úgy érzem, muszáj vennem
neked egyet – mondta.
Marina elvette a négy forgót és felsorakoztatta őket az
asztalon. Mindet egyesével felemelte és megfújta. Hangos
nevetésben tört ki, mikor elkezdtek pörögni.
A szemében tükröződő öröm elfeledtette velem a korábbi
bosszankodást, és mosolyt csalt az arcomra.
– Úgy gondoltam, ez majd felvidít – mondta a kislánynak,
amint felállt.
Az anyuka ragyogott a boldogságtól, Jake-re nézett és azt
mondta:
– Drágám, annyira kedves vagy. Köszönjük. Úgy tűnik, hogy
végül mégis csak sikerül majd nyugalomban megvacsoráznunk.
– Ugyan, szóra sem érdemes. Örülök, hogy segíthettem –
majd visszaült az asztalunkhoz.
Jake-nek nem tűnt fel, hogy totális bámulattal néztem rá,
mert megbizonyosodtam arról, hogy ugyanolyan gyönyörű belül
is, mint kívül.
– Olyan édes tőled, hogy összegyűjtötted neki a forgókat.
Láttam őket a múltkor a szobádban – mondtam.
– És azt hitted, hogy flepnis vagyok?
– Hát, továbbra is azt gondolom, de... – viccesen felhúztam rá
az orrom.
Tarah ugyanúgy érzett.
– Igen, ember... most komolyan. Csak nézz rá! Látszik,
mennyire boldog.
Jake a kislányra nézett, míg hozzánk beszélt:
– A sógorom, Cedric húga autista. Amikor először láttam
Marinát, a viselkedése teljesen Callie-ére emlékeztetett. Őrület
volt. Azonnal tudtam. Ez olyan állapot, mintha be lennének zárva
a saját testükbe, de annyi minden van, ami felszínre akar törni.
Csak meg kell találni a kulcsot, ami kinyitja.
Továbbra is Marinát néztük mindannyian, ahogy a forgókkal
játszik, amikor Desiree megjelent egy nagy tálcányi rendeléssel.
Amint egyenként az asztalra helyezte a forró étellel teli
tányérokat, folyamatosan Jake-en tartotta a szemét. Jézus!
Lehet, hogy én is elég egyértelműen bámulom néha, de ez a csaj
keményen flörtölt vele, aminek köszönhetően azonnal meg is
utáltatta velem magát. Az, hogy még gyönyörű is, abszolút nem
segített a helyzeten. Jake viszont egyből nekiesett az ételnek, és
úgy tűnt, hogy egyáltalán nem érdekli Des. Gondolom, hozzá volt
szokva, hogy a lábai előtt hevernek a nők.
Miután befejeztük a vacsorát, a sarokban egy kisebb csoport
egy kört formált és elkezdett a görög zenekar muzsikájára
táncolni. Desiree visszajött, hogy elvigye a tányérokat, és elég
csúnyán nézett rám. Vajon féltékenységből tette? Jake és én
egész este viccelődve flörtöltünk egymással, a lány pedig
folyamatosan minket nézett, még akkor is, amikor másokat
szolgált ki.
Na, gyere csak! Rendezzük le!
Egyáltalán nem volt szimpatikus. Még ha kizárólag plátói
szinten is marad a kapcsolatunk Jake-kel, akkor is úgy éreztem,
meg kell védenem, nehogy ennek az olcsó lotyónak a karmai
közé keveredjen.
Majdnem záróráig maradtunk mindannyian, és megettünk
egy egész tálca baklavát. Már késő volt, mire a lakásba értünk,
így mindenki egyből visszavonult a saját szobájába.
Totál ki voltam merülve a nap történéseitől, így egyből a
fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom, de a zuhanyt
kihagytam. Alig vártam, hogy magamra húzzam a takarómat és
alhassak.
Amint a fejem landolt a párnán, az éjjeliszekrényemről egy
újabb origamidenevér figyelt. Kuncogtam és kinyitottam.

Ismét gratulálok a jegyhez.

Gondolj bele, milyen lesz, mikor végre szex lesz.
ui. Viccelek, Nina! Csak tesztelem, érted-e a viccet,
uui. A véred olyan ízű, mint a banán.
 Papírja lehetne arról, hogy dilis, de mindig sikerül
megnevettetnie.
 10. FEJEZET

PÉNTEK REGGEL TOTÁL BEREZELVE ÉBREDTEM;

izgultam az esti randi miatt Alistairrel. Úgy volt, hogy hétre jön
értem, és elvisz egy közkedvelt olasz étterembe az egyetem
közelében.
Zavart, hogy nem vártam annyira, mint kellett volna, az pedig
még jobban, hogy csak Jake-re tudtam gondolni. Szerencsére,
mint mindig, drága lakótársam akkor már félúton lesz Boston
felé. Egyből munkából megy, így nem lesz, ami elterelje a
figyelmem ma este. Beteges, hogy folyton rá gondoltam, és meg
voltam győződve arról, hogy a randim Alistairrel az első lépés
volt a megfelelő irányba.
Sajnos előbb azonban át kellett verekednem magam egy teljes
nap előadásain, és csak azután agyalhattam azon, hogy mit
vegyek fel aznap este vagy milyen legyen a hajam.
Alistair matekon megint a szokásos helyén ült, mellettem, és
azonnal az esti terveinkre tért. Felém fordult és csillogó szemmel
azt súgta:
– Nagyon várom a ma esti randinkat.
Bólintottam, nem akartam, hogy Hernandez professzor
bármit is meghalljon. Még jó, hogy figyeltem, mert kihívott a
táblához egy halmazábra-feladvány kapcsán.
– Kennedy kisasszony, kérem színezze be a halmazábra azon
részeit, amelyek megfelelnek az elhangzott tételeknek.
Amikor a megfelelő részeket satíroztam be pirossal,
egyetértően bólintott.
 – Remek, Kennedy kisasszony. Azután egy apró mosoly
kíséretében azt suttogta: – Úgy tűnik, Ön eddig a legnagyobb
fejlődésen átesett diákom ebben az évben.
Talán mégsem volt akkora seggfej. Úgy éreztem, nagyot
teljesítettem és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
Alistairrel összecsaptuk a tenyerünket, amikor visszaültem a
helyemre.
Az előadás után együtt sétáltunk a kijárathoz vezető folyosón.
Kék szeme csillogott, amikor azt mondta:
– Hétkor felveszlek.
Igazán helyes pasas; hátha este, egy más közegben másként
fogok érezni iránta.
– Igen. Jól hangzik. Később találkozunk – mondtam.
***
Aznap délután Tarah korai vacsorát főzött, amikor hazaértem
a suliból. A lakást áthatotta a fokhagyma és hagyma illata.
– Szia, csajszi! – mondtam, ahogy letettem a hátizsákomat a
kanapéra.
– Szia! Csirkét és rizst főzök épp. Ez a gluténmentes diéta
kinyír. Kérsz?
– Nem lehet, köszi. Ami azt illeti, randim van ma.
Tarah elejtette a fakanalat, majd felvette és felém lengette:
– Hogy micsoda? És én erről miért nem tudtam?
– Nem nagy szám. Nem is vagyok benne biztos, hogy a srác
tetszik-e úgy. Matek előadásról ismerem. A neve Alistair.
– Érdekes név.
– Ugye? Nagyon cuki amúgy... és kedves... és okos.
– Ellentétben azzal, hogy szuper szexi... nem túl kedves... és
szuper okos, mint Jake? Azt hittem, hogy valami alakul
közöttetek, de ezek szerint rosszul láttam.
– Miért gondolod?
– Nem tudom. Az utóbbi időben valami vibrálást érzek
kettőtök között. A múlt éjjel éreztem igazán, mikor az Eleniben
voltunk. Totális ellentétek vagytok, de valahogy mégis
összeilletek.
 Tudom.
Frusztráltan megrántottam a váltam.
– Nos, ezt neki mondd!
– Tudtam! Tudtam, hogy tetszik neked! – mutatott rám a
fakanállal. A plafonra emelte a tekintetét, és azt mondta:
– Úgy meg tudtam volna ütni azt a ribanc Desiree-t a
múltkor! Egyértelmű volt, hogy rá akarja tenni a koszos
mancsát.
A gyomrom görcsbe rándult Desiree neve hallatán.
– Légyszi, ne beszéljünk most Jake-ről!
– Oké, oké... a randi. Először is, mit veszel fel?
– A fekete Donna Karan ruhámat...
– Úgy érted, az egyetlen ruhádat? Nem. Uncsi. Majd én
kölcsönadok valamit. Következő lépés: a hajaddal mit kezdesz?
– Fel akartam kötni kontyba.
– Nem-nem. Kiszárítom egyenesre, és teszek bele néhány
szexi hullámot. És a smink?
– A szokásos. Egy kis szempillaspirál és szájfény.
Lehunyta a szemét és ellentmondást nem tűrve rázta a fejét.
– Nem. Próbáljuk ki a szemeden a füstös hatást! Őrülten szexi
leszel a mai randin, Nina. Mi is a neve?
– Alistair – mondtam nevetve.
– Alistair azt sem tudja majd, hogy fiú-e vagy lány.
– Rendben. Ahogy gondolod, T. Most letusolok. Egyél, és
utána kezdhetjük.
Fél óra múlva, mikor végeztem a fürdőszobában, Tarah már a
szobámban volt és az ágyamra készített néhány ruhát. A kicsi
törülköző, amit használtam épp, nem volt elég nagy, hogy
teljesen eltakarja a mellem, így csak nagy nehezen tudtam
összefogni, hogy nehogy privát sztriptíz legyen a vége.
– Nina... azt a mindenit! Szuper cickóid vannak! Eddig fel sem
tűnt. Mindenképp meg kell őket mutatnod ma este.
Lehet, hogy mégsem volt annyira fantasztikus ötlet, hogy
Tarah öltöztessen tetőtől talpig.
– Hogy érted azt, hogy megmutatni?
– Ti hárman, mármint te és a csajok ma este Alistairrel lógtok
majd – mondta, és kacsintott. – A négy ruha közül melyiket
szeretnéd felpróbálni először?
– Azt – mutattam a legvisszafogottabbra.
– Sejtettem, hogy ezt választod. De próbáljuk meg inkább
emezt – mondta, és felemelt egy másik ruhát, egy pánt nélküli,
rózsaszín darabot. A mellrész túl kicsi volt, így ezt kizártuk mint
lehetőséget.
A következő kettő sem lett jó. Az utolsó, egy pongyola stílusú
ruha fluoreszkáló lila volt és mélyen dekoltált, viszont
tökéletesen illett rám. A szín nem az én ízlésvilágom volt, de úgy
tűnt, hogy ez lesz a ruha a négy közül. Sokat láttatott, de tény,
hogy remekül néztem ki benne.
– Pont ott vagy gömbölyű, ahol kell. Ölni tudnék egy ilyen
alakért – mondta.
Ekkor eszembe jutott az exem, aki mindig azt mondta, hogy
jobban néznék ki, ha lefogynék, és „atletikusabb” lenne az
alakom, habár eléggé vékony voltam már akkor is, csak a mellem
és a fenekem nagyobb volt.
– Oké, akkor ez a befutó. Mi a következő lépés a
transzvesztitává alakulásom folyamatában?
– Vedd fel ezt a cipzáras pulcsit, aztán megcsinálom a hajad és
a sminked, majd legvégül jöhet a ruha.
Tarah elkezdte kipakolni a nagy fekete táskáját: hullámosító,
sminkkészlet.
Úgy másfél órányi beszárítást, ondolálást, fényesítést és
miegymást követően odanyújtott egy tükröt. Elképesztő volt,
hogy micsoda Glamour cicamicává alakultam. A szürke
szemhéjsmink hatására a világoskék szemem legalább
háromszor akkorának tűnt, mint alapból. A sötét rózsaszín rúzs
pedig teltebbé tette az ajkaimat. A hajamat szuperül
begöndörítette és lakkot szórt rá, hogy tartson. Rettentő
tehetséges. Alistair nem fog hinni a szemének.
Fél hétkor Tarah segített belebújni a lila ruhába, hogy védjük
a sminkemet és a hajamat.
– Itt várj! Tökéletes ruhához tökéletes cipő kell – mondta,
amint a szobájába futott.
 A lehető legfeltűnőbb lila magassarkúval a kezében tért
vissza.
– Csodaszép – mondtam. Belenéztem: – Manolo Blahnik?
Viccelsz?
– Régen kissé cipőfüggő voltam. Már vége, de sikerült egy
elég jó kis kollekciót összegyűjtenem. Hányas a lábad?
– Már megbocsáss, kedves Carrie Bradshaw, de úgy tűnik,
ugyanakkora, mint a tiéd – mondtam, amint belecsúsztattam a
lábam a tökéletesen illeszkedő cipőbe. Tíz centivel magasabban a
szekrényem ajtajára akasztott tükörbe néztem.
Nem rossz.
Igazság szerint, nagyon meg voltam elégedve azzal, amit
láttam.
– Azta! Nem tudom elégszer megköszönni Neked, T.
– Szívesen, máskor is. Olyan voltál, mint egy tiszta lap. Jó
móka volt – mondta mosolyogva.
Tarah elpakolta a haj- és sminkkellékeit, majd visszavitte
őket a szobájába, én pedig a tükör előtt ragadtam. A lila nem
igazán passzolt a színvilágomba, de üdítő volt a szokásos
feketétől eltérő színt viselni.
A testem összerándult, amikor hirtelen egy férfialak jelent
meg mögöttem a tükörben. De nem akármilyen alak.
Horrorfilmbe illő jelenet volt, de az én fejemben még annál is
rosszabb.
– Nina, Tinky Winky, a lila Teletubby hívott, hogy kéri vissza
a kosztümjét.
– Jake! Te mit keresel itt? Nem Boston felé kellene épp
robognod?
– Én is örülök, hogy látlak.
– Úgy értem, általában munka után egyből...
– Lekéstem a negyed hatos vonatot, így vagy a legutolsóval
megyek fél tízkor, vagy reggel.
– Ó – mondtam, majd idegesen megnyaltam a számat, a
rúzsról megfeledkezve.
Picsába. Picsába. Picsába.
Felé fordultam. A tekintetét azonnal végigfuttatta az egész
testemen, teljesen beburkolt a pillantásával. A szívem hevesen
vert, és libabőrös lettem. Pont ezt akartam elkerülni. Szerintem
nem is egyeztem volna bele a randiba, ha tudom, hogy Jake
itthon lesz.
Soha nincs itthon péntekenként. Miért pont ma?
– Nina... annyira...
– Érdekesen nézek ki? – vágtam közbe.
Nem bírta levenni a szemét a ruhámról.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolt, amint végül ismét a
szemembe nézett.
Ebben a pillanatban visszatért Tarah, és épp olyan
meglepettnek tűnt, mint én, hogy ott találta Jake-et.
– Jake!
– Tarah! – mondta ugyanazzal a hangsúllyal, de a tekintetét
végig rajtam tartotta. Mondanám, hogy próbált a szemével
vetkőztetni, de a ruha vajmi keveset bízott a képzeletre.
Jake végül az ajtóból az ágyamhoz sétált és leült, picit fel-le
rugózva.
– Nem is tudtam, hogy randink van ma, Nina.
Tarah engedélykérően rám nézett.
– Ti nem mentek, csak ő.
Felém fordult és mosolygott, de a mosolya nem tűnt
őszintének. Inkább gúnyosnak éreztem. – Értem – mondta,
majd kisebb szünet után ismét megszólalt: – Úgy látom, a Vegas
Sztriptíz Klubba visz a srác.
– Szerintem nagyon is jól néz ki Nina – mondta Tarah.
Meg sem tudtam szólalni, csak ráztam a fejem.
Jake továbbra is olyan intenzitással bámult, hogy azt hittem, a
gyönyörű zöld szeme végül lyukat éget majd a ruhámba.
– Jó szórakozást! – mondta, de nem gondolta komolyan. – És
vigyél kabátot! A végén még tüdőgyulladást kapsz ebben az
öltözékben.
Azzal sarkon fordult, kisétált a folyosóra, egészen a szobájáig,
és magára csapta az ajtót.
Sokkal inkább veled randiznék... Te segg.
 18:55 volt.
– Mindjárt hét óra. Percek kérdése, és itt lesz – mondta
Tarah.
– Megtennéd, hogy beengeded, amikor megérkezik és szólsz?
Csak üldögélek itt egy kicsit, hogy összeszedjem magam.
– Semmi gond. Megértem – majd kiment a szobából és
becsukta az ajtót.
A parfümjét még mindig érezni lehetett a szobámban. Mélyen
beszippantottam. Jake hirtelen felbukkanása sokként ért. Az
ágytámlához támaszkodtam, vigyázva, nehogy összenyomjam a
hajam és próbáltam ki-be lélegezni, hogy megnyugodjak. Nem
működött. Még mindig gyenge voltam Jake pillantásától, a
szavaitól és attól, hogy borzasztóan kívántam, miközben pár perc
múlva egy másik pasival kell randira mennem. Ha szerencsém
van, akkor a szobájában marad, míg el nem indulunk.
Úgy tíz perc múlva még mindig ugyanabban a pózban
feküdtem az ágyamon, amikor kopogtak a bejárati ajtón.
Gyorsan felültem és hallottam, hogy Tarah ajtót nyit és köszön
Alistairnek.
– A szobájában van. Mindjárt elkészül. Helyezd magad
kényelembe, én pedig szólok neki, hogy itt vagy.
Tarah léptei egyre erősödtek, ahogy a szobám felé sétált,
majd bejött és becsukta az ajtót.
– Minden rendben? – suttogta.
– Őszintén? Nem.
– Jake miatt?
Nagy lélegzetet vettem, és hang nélkül bólintottam.
– Ugyan, ugyan. Gyere, nehogy megvárasd a cuki pasit, aki
randira visz. Tényleg aranyos, te pedig nagyon szexi vagy, cicám.
A seggfejről pedig később beszélünk.
Felkeltem az ágyról és követtem Tarah-t a nappaliba. Alistair
ott álldogált, keze a zsebében. Khakiszínű nadrágot és fehér
vászoninget viselt, aminek az ujját felhajtotta. Világosbarna,
zselézett haja tökéletesen elválasztva és oldalra fésülve. Nagyon
vonzó volt a mosolya.
– Helló, Alistair!
 – Helló, Nina! Azta! Gyönyörű vagy – mondta, majd odajött és
puszit nyomott az arcomra.
Tarah megbökött és azt mondta:
– Köszi, Alistair.
– Köszönöm. Az egész az ő műve – mondtam Tarah-ra
mutatva.
A fejét lassan balról jobbra mozdította, miközben jól
megnézett magának.
– Eddig is gyönyörű voltál, de... ember... most elállt a szavam.
– Én is hasonlóan reagáltam – mondtam nevetve.
Nyílt a bejárati ajtó, Ryan volt az. Tarah egyből odafutott
hozzá, és megölelte.
– Szia, bébi!
– Szia! – mondta Ryan és csókot lehelt Tarah homlokára,
majd Alistairre nézett, végül rám.
– Troll... azt a mindenit! Nagyon csinos vagy.
Alistair felém fordult.
– Troll?
– Hosszú történet.
Ryan Alistair felé sétált a karját kézfogásra nyújtva.
– Ryan vagyok. Ninával együtt nőttünk fel.
Kezet ráztak, és pár másodpercre kínos csend támadt.
– Hová mentek? – kérdezte Ryan.
Kérdőn Alistairre néztem.
– Abba az új olasz étterembe az egyetemhez közel. A neve
Porcello. Azt mondják, nagyon jó – felém fordult. – Ha részedről
is rendben van. Meg sem kérdeztem, hogy hova mennél
szívesen.
– Mindig is a Rockefeller Center kilátójába vágyott – szólalt
meg egy érdes hang mögöttünk.
Baszki.
Megfordultam, és persze ott állt Jake. Csúnyán nézett, majd
folytatta:
– Igaz, Nina? Imádsz felhőkarcolók tetejéről nézelődni. Azt
mondják, elképesztő a kilátás, a kaja pedig fantasztikus.
– Az ugye a Rockefeller Center központi épülete, a GE
Building? – kérdezte Alistair.
– Oda majd elmegyünk máskor. Már igazán rákészültem az
olasz étteremre – mondtam csúnya pillantást vetve Jake-re, aki
megfélemlítő arckifejezéssel méregette Alistairt. Felé nyújtotta
tetovált karját.
– Mi még nem ismerjük egymást. Jake vagyok.
Mosolygott, de láttam, hogy valójában csak egy dühös
álmosoly volt.
Kezet ráztak, és egyből feltűnt a szöges ellentét: Jake erős,
tetovált karja Alistair világos bőrével és szőke karszőrével
szemben.
– Alistair vagyok.
– Heringfej? – Jake számítóan nézett.
Hogy nyílna meg a föld alattam!
Alistair egy cseppet sem találta humorosnak.
– Nem. Ali-stair.
– Ó, bocsánat, rosszul hallottam.
Az, hogy fel tudtam volna robbanni a dühtől, enyhe kifejezés.
A szememmel továbbra is villámokat szórtam Jake felé,
amikor végül azt mondtam:
– Alistair, ideje indulnunk.
– Csak utánad – mondta, és mutatta, hogy menjek előre.
Jake-re ügyet sem vetve Tarah-ra és Ryanre nézett.
– Örültem a találkozásnak.
– Mi is. Érezzétek jól magatokat, srácok! – mondta Tarah.
Jake borzasztó mérgesen nézett rám, a füle pedig
bevörösödött. Amikor Alistairrel az ajtóhoz értünk, még egyszer
hátrafordultam. Jake még mindig engem bámult. Nem szólt
semmit, de abban a pillanatban megváltozott az arckifejezése.
Eltűnt a szarkazmus és a düh. Fájdalmas, megbántott arcot
vágott... mintha nem akarta volna, hogy elmenjek. Aztán hang
nélkül azt tátogta, „Szia”, és elfordult.
Nagyon szemét módon viselkedett, de isten látja lelkem,
mindent dobtam volna a kedvéért aznap este, csak kérnie kellett
volna.
Az étterem néhány háztömbnyire volt. Séta közben
megtudtunk egymásról ezt-azt. A suliról beszélgettünk, a
kedvenc zenénkről, hobbinkról. Kiderült, hogy Alistair szereti a
Radioheadet, a The Killerst és a Coldplayt. Connecticutban nőtt
fel, nem messze a várostól, és úgy tűnt, hogy gyerekként
semmiben nem kellett szűkölködnie, ami az én eldugott
kisvárosi, szerény gyerekkorom szöges ellentéte volt.
Séta közben egyszer csak megfogta a kezem. Nem bántam, de
egyből feltűnt, hogy a testem reakciója majdnem egyenlő volt a
nullával, amikor a bőre a bőrömhöz ért. Az jutott eszembe,
amikor Jake a metrólejárat lépcsőjén állt, és kinyújtotta a kezét,
hogy kapaszkodjak bele. Emlékszem, milyen csodás érzés volt,
amikor először érintettem a kezét, és az ujjaink egymásba
fonódtak. Nem lehetett egy napon említeni a kettőt, és ez eléggé
bosszantott.
Ne gondolj Jake-re!
Foglaltunk asztalt, így amint odaértünk, le is tudtunk ülni. Az
étterem nagyon szép volt a tompított fényben, az asztalon égő
gyertyákkal és híres vendégek képeivel a falon. A háttérben a
Mambo Italiano szólt.
Maddie, a felszolgálónk kitöltött egy-egy pohár vizet, és
villámgyorsasággal eldarálta az ajánlataikat, azt követően pedig
mindketten kértünk egy pohár cabernet sauvignon-t.
– Állítólag itt a legjobb a Penne á la Vodka – mondta Alistair.
Vodka. Ezt értettem.
– Hmm. Én inkább a garnéla scampival szemezek. Vajon
kérhetem scampi nélkül?
Alistair letette a pohár vizét és jóízűt nevetett.
– Nina... nem túl sokat jársz étterembe, igaz?
– Miért mondod?
– Olyan, hogy scampi magában nem létezik. A garnéla scampi
egyszerűen garnéla tésztával, fokhagymával és olívaolajjal.
Szóval a scampi csak az étel elnevezése. Úgy, mint például...
– A rumos banán Foster módra.
Már megint rá gondoltam.
– Igen. Pontosan. – Egy pillanatra úgy nézett rám, mintha
hároméves lennék. – Olyan cuki vagy, Nina.
 Úgy éreztem magam, mint egy idióta.
– Nos, akkor én maradok a garnéla scampinál. Biztos nagyon
finom.
Alistair ismét megvillantotta ezerwattos mosolyát.
– Ne rendeljünk előételt? Látsz valami jót?
– Mit szólsz a csirkenyárshoz?
– Baromfi? Remek – mondta, majd becsukta az étlapot. –
Erről jut eszembe, a lakótársad elég nagy baromnak tűnik.
Ismételt gyomorgörcs. Mit válaszoljak...?
– Jake? Annyira azért nem vészes. Szeret kötekedni, ez
minden – mondtam, és egyből lehúztam a pohár vizet.
– Eléggé lúzer kinézete van.
Hogy micsoda?
Felbosszantott, hogy lúzernek nevezte. Sok minden jellemezte
a lakótársamat: szarkasztikus volt, olykor ijesztő, okoskodó, és
néha még a pöcs jelző is illett rá, de a lúzer semmiképp.
– Miért mondod?
– Csak rá kell nézni. Egy nyomi piercing van a
szemöldökében. Egyszerűen csak lúzer kinézete van.
Oké, most már tényleg kezd eldurranni az agyam.
– Szóval az alapján ítéled meg, hogy piercingjei és tetkói
vannak?
– Igen, többek között. Az anyja biztos baromi büszke rá.
– Sok ember nem nézi az ilyesmit negatívan. Sokak számára
az ilyesmi érdekes, sőt még vonzó is lehet, különösen, ha nő az
illető.
Különösen, ha az az illető én vagyok.
– Mindegy, számomra ostobának tűnik.
– Igazából mérnök, és nagyon okos – mondtam, majd az
ölembe terített szalvétára néztem és nagyot sóhajtottam. –
Ejtsük inkább a témát!
Úgy döntöttem, jobb lesz így, mielőtt olyat mondok, amit
megbánok. Biztos voltam benne, hogy nemsokára megszólal a
tűzjelző, mivel úgy éreztem, füst hömpölygött ki a fülemen.
Alistair bólintott. Szerintem látta, hogy mennyire
felidegesített.
 – Jól hangzik.
Maddie visszatért, hogy felvegye a rendelést. Kívülről
vidámnak mutattam magam, de belül nagyon csalódott voltam,
hogy Alistair mennyire szűk látókörű és előítélettel teli.
Egyértelmű volt, hogy Jake-et egy baromnak tartotta. Ha csak
simán pöcsnek hívta volna, és annyiban hagyja, lehet, hogy nem
lett volna semmi bajom. De csak a külseje miatt támadni valakit
érzéketlen dolog, és számomra elfogadhatatlan.
A vacsora feletti beszélgetésünk ellaposodott. Ránk telepedett
a csend, miközben ettünk. Kezdtem azt gondolni, hogy az este
fénypontja az volt, amikor megtanultam a garnéla scampi valódi
jelentését.
Kicsit ki akartam szellőztetni a fejem, így igénybe vettem a női
szakaszt. Jóval tovább voltam bent, mint az normális lett volna.
A gondolataim megint Jake-re terelődtek és a csalódott
arckifejezésére, amikor Alistairrel elindultunk.
Amikor kijöttem a fülkéből, belenéztem a tükörbe.
Lehunytam a szemem és arra gondoltam, hogy mennyire rám
tapadt Jake tekintete, amikor először látott ilyen öltözetben.
Libabőrös lettem attól, ahogyan nézett, és borzasztóan szerettem
volna átszelni a szobát, odamenni hozzá és megcsókolni. De
ebben nincs semmi új. Utána megkérdezte, hogy hová megyünk.
Ha nem jöttem volna el erre a randira, vele töltöttem volna az
estét? Az az igazság, hogy bármennyi időt eltöltöttem volna vele,
akár csak egy órácskát is a vonat indulása előtt. Fantasztikus lett
volna az is, ha csak vele üldögélhetek vagy együtt tanulunk.
Sokkal jobban vártam az együtt töltött időt, mint bármi mást,
mert soha azelőtt nem éreztem azt az energiát, amit vele érzek.
Folyton vele akartam lenni.
Egyszerűen csak... őt akartam.
Őt akartam.
Nem tudtam megtagadni az érzéseimet, mint ahogy azt a
tényt sem, hogy össze fogja törni a szívem, még akkor is, ha soha
nem érint meg. Hirtelen kezdtem nagyon érzelgőssé válni, de
meggyőztem magam, hogy csak a bor miatt van és
megpróbáltam elhessegetni a vele kapcsolatos gondolataimat.
 Alistair már biztos kezdte azt gondolni, hogy épp belövöm
magam a WC-n, így összeszedtem a cuccaimat és visszamentem
az étkezőrészbe.
– Helló! Már majdnem mentőcsapatot küldtem érted –
mondta mosolyogva.
– Ne haragudj.
Alistair egy étlapot tett elém.
– Mit szólnál egy desszerthez?
Miért is ne? Ez az első dolog ma este, ami jól hangzik.
Alistair az étlapra mutatva azt mondta:
– Mintha említetted volna korábban a rumos Foster banánt.
Szerepel az étlapon, ha szeretnél.
Nagyszerű.
– Legyen inkább a csokitorta – mondtam, de arról meg
Ballsworthy néni tortája jutott eszembe... arról pedig... Igen-igen.
Reménytelen volt a helyzet.
Megrendeltük a desszertet, Alistair pedig exkuzálta magát és
szintén elment WC-re.
Elővettem a telefonom, hogy facebookozzak kicsit, mivel a
randi olyan észveszejtően izgalmas volt, és ekkor a szívem
hirtelen a torkomban kezdett el dobogni. Jake SMS-t küldött,
úgy egy órával korábban.

Nina, bunkó módon viselkedtem veled és a kis barátoddal.

Bocsáss meg!
A Tinky Winky vicc hülyeség volt.
Káprázatos voltál abban a ruhában.

Káprázatos. Káprázatos. Azt gondolta, hogy káprázatos

vagyok. Ez volt az első szavakba öltött jele annak, hogy vonzónak
talál. Madarat lehetett volna fogatni velem.
Az SMS-t rongyosra olvastam, mielőtt Alistair visszatért
volna. Amikor kihozták a desszertet, eltettem a telefonomat, de
sajnos nagyon úgy tűnt, hogy az agyam és az étvágyam egymást
kézen fogva elszeleltek, mert ezután már csak úgy ültem ott,
mint egy krumpli... megigézve.
 Alistair visszatért és leült.
– Jól vagy, Nina?
– Persze, de azt hiszem, hogy csak a szemem kívánta a tortát.
Lehet, hogy inkább hazaviszem.
Bólintott, mivel a szája tele volt sajttortával. Minél
gyorsabban haza akartam érni arra az esetre, ha Jake mégsem
utazott volna el Bostonba. Azt mondta, elképzelhető, hogy csak
reggel indul.
Alistair tartotta az ajtót, míg kisétáltunk az étteremből. A
hideg esti szél megcsapta az arcom és a loknijaimat összevissza
fújta.
– Mi olyan vicces? – kérdezte Alistair.
Valószínűleg akaratomon kívül is mosolyogtam séta közben,
mert az SMS járt az eszemben. És habár Alistair fogta a kezem,
csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretnék Jake
mellett aludni aznap éjjel.
***
A házunk bejáratánál Alistair felém hajolt, hogy megcsókoljon.
Engedtem neki, de összezártam az ajkaimat, nehogy olyasféle
csókot ösztönözzek, amilyenre valójában Jake-től vágytam.
Direkt nem hívtam be. Helyette jó hétvégét kívántam neki és
mondtam, hogy majd a suliban találkozunk a következő héten.
Ha újra randira hívna, ki kell találnom valami jó indokot, hogy
miért nem tudok elmenni.
A lakás csendes volt, és minden hálószoba ajtaja be volt
csukva. A pulzusom ezerrel vert, amikor Jake szobája felé
sétáltam és kopogtam az ajtaján.
– Jake?
Semmi.
Megint kopogtam.
Mégis elment.
Egyszerre éreztem szomorúságot, frusztrációt, vágyódást és
megkönnyebbülést; utóbbit csak azért, mert biztos voltam
benne, hogy valami butaságot csináltam volna, ha mégis itt
marad... mondjuk rávetem magam.
 Hirtelen rám ült a magány, amint visszasétáltam a szobámba
és lerúgtam Tarah cipőjét a lábamról. A fejemen keresztül
lehúztam a ruhát, felvettem egy hosszú, fehér pólót és copfba
kötöttem a hajam.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, így azt sem tudom,
meddig folyattam a vizet a fürdőszobában, mire végül sikerült
lemosni a festéket az arcomról. Nem is figyeltem az időt.
Mostanában nagyon utáltam a hétvégéket, amikor Jake
odavolt. Habár nem voltunk egy pár, hiányzott és biztonságban
éreztem magam, amikor a közelemben volt.
Próbáltam elaludni, de túlságosan nyugtalan voltam.
Folyamatosan rajta járt az eszem, és újra meg újra lepörgettem
az este eseményeit a fejemben.
Az álmatlanság győzött, így ahelyett, hogy az ágyban
forgolódtam volna, inkább felkeltem és készítettem egy teát.
Amint a nappaliban ültem a TV előtt és kortyolgattam a
kamillateámat, egyszer csak bevillant, hogy a nyakunkon van a
karácsony és a félév vége. Ez azt jelenti, véget érnek a különórák
is. Hirtelen az, hogy a következő ZH-ra is ötöst kapjak, kevésbé
tűnt fontosnak, mint az, hogy minél több időt töltsék Jake-kel,
habár egy újabb „kiruccanás” gondolata abszolút rémülettel
töltött el.
Lekapcsoltam a TV-t és elindultam a szobám felé, de
ösztönösen tovább mentem és inkább Jake-é felé vettem az
irányt. Kinyitottam az ajtót és hirtelen összerezzentem.
Itt van, csak alszik!
Vagy mégsem.
Lassan megközelítettem az ágyat, hogy jobban szemügyre
vegyem, de gyorsan lelohadt a jó kedvem, amikor rájöttem, hogy
csak egy csomó egymásba gyűrt, emberi alakot formáló lepedő.
A párnán egy baseballsapka pihent.
Mi a franc?
Elhúztam a takarót. Egy origamidenevér volt alatta.
Kinyitottam.
 Keresel valakit?

A kezembe temettem az arcom, mivel egyrészt zavarba

hozott, másrészt nem akartam elhinni, hogy valahogy megérezte,
hogy be fogok osonni a szobájába aznap éjjel. Elhatároztam, hogy
nem fedem fel, hogy ráharaptam a csalira – vagyis ez esetben a
denevérre –, így visszahajtogattam a denevért és betettem a
takaró alá. Azért előtte még belefúrtam az arcomat a párnájába,
és beszippantottam a férfias illatot. A cigarettaszagot épphogy
csak lehetett érezni. Talán leszokóban volt?
Mielőtt kimentem volna a szobából, felfedeztem még valamit:
három másik denevért a papírkosárba gyűrve. Kivettem őket a
szemetesből és láttam, hogy mindháromra elkezdett írni valamit,
de végül összegyűrte és kidobta őket. Úgy tűnt, mintha nem
találta volna a megfelelő szavakat és inkább feladta.
Az elsőn ez állt: Remélem, jó volt a randi...
A másodikon ez: Heringfej hozzám képest... ?
A harmadikon pedig ez: A ruhád...
Azta... rendben. Eddig nem érzékeltem, hogy ennyire
elgondolkodott azon, mit írjon a denevérekre. Ez a felfedezés
hízelgően hatott, de egyben össze is zavart. Hogyan jutott el
odáig, hogy az lesz a legjobb, ha megviccel és elhiteti velem, hogy
a szobájában alszik? Felfoghatatlan.
Újra az ágyamban fekve a mennyezetet bámultam és arra a
következtetésre jutottam, hogy az aznap este bizonyíték arra
nézve, hogy Jake nagyon is tudja, milyen hatással van rám. Csak
arra nem tudtam rájönni, hogy én milyen hatással voltam rá,
illetve hogy ugyanígy gondolt-e rám.
Egy szó ismétlődött a fejemben folyamatosan, míg el nem
aludtam: káprázatos.
 11. FEJEZET

ÖTÖST KAPTAM KÉT MÁSIK ZH-MRA is novemberben,

és most már megütöttem a négyes átlagot matekból. Jake örült a
sikeremnek, de azért kissé csalódott is volt mindig, mikor ötöst
kaptam, mert állítólag nagyon várta a következő félelmeimmel
szembenézés kalandot, amit folyamatosan halogattunk a kitűnő
osztályzataim miatt. Ki gondolta, hogy ez majd problémát szül?
Minden egyes ötös után sütöttem valami finomat Jake-nek,
hogy kifejezzem a hálámat. Úgy tűnt, hogy a banánkenyér nem
ízlett neki annyira, mint a rumos banán, de azért azt is megette
egy ültő helyében, csukott szemmel. Második alkalommal csokis
banános krémpitét készítettem, ami mondhatni, orgazmusközeli
élményt nyújtott számára. Komolyan, úgy mormogott evés
közben, hogy nem is értettem, mit mond. Igazán szórakoztató
látvány volt.
Hálaadás alatti szünetben egy csomót dicsértem a kocka
lakótársam a szüleimnek, aki átsegített a matek nehézségein és
azt mondták, hogy nagyon szeretnének találkozni vele, hogy
megköszönjék a segítségét. Majd segítek felszedni anya állát a
padlóról, ha odajutunk.
A félév vége előtt már csak egy ZH volt hátra. Két héttel
korábban egy csütörtök este éppen Jake-kel tanultunk a
szobájában és mint mindig, csakis a matekra koncentrált, de
aznap este mégis minden megváltozott közöttünk.
Egy ponton egy matekfeladattal kapcsolatban beletúrt az
egyik fiókba, megfogott valamit és elém dobta. Két kocka volt.
Komolyan rám nézett, majd rájuk bökött.
– Most pedig meg fogod nekem mondani, hogy hány
lehetséges kombináció van. Utána pedig kiszámoljuk, hogy hány
alkalommal lesz 5 a végeredmény.
Ahogy a kockákat néztem, előjött egy régi emlék, amikor
régen kockapókert játszottunk a tesómmal, Jimmyvel. A játék
lényege az volt, hogy öt kocka eldobásával minél több pontot
szerezzünk. Habár pusztán szerencse kérdése volt, Jimmy mégis
mindig nyert. Még most is kristálytisztán hallottam a bátyám
hangját, amint azt kiáltja: „Póker!” És akkor, a póker szó
gondolatától évek óta először sírva fakadtam. Néztem a kockákat
és csak sírtam, Jake pedig elborzadva nézett.
– Mi a fene van, Nina?
A kezembe temettem az arcom, hogy eltakarjam a szűnni nem
akaró könnyáradatot.
Jake az íróasztalnál állt, de közelebb jött az ágyhoz, ahol
ültem, és felém fordult.
– Nina?
Megtöröltem a szemem és ránéztem.
– A tesóm miatt van. A kockák... valamiért előhoztak egy
emléket. A bátyám és én régen sokat játszottunk kockapókert,
hogy múlassuk az időt, amíg ő...
– Ő mi? – pislogott zavartan.
– A póker azon kevés dolgok egyike volt, amit együtt tudtunk
csinálni... mielőtt meghalt.
Jake hangtalanul nézett, közben szaporán pislogott és
próbálta feldolgozni a rádobott bombát.
– Nina. Istenem. Annyira sajnálom. Ugye ő van a képen Ryan
szobájában?
Bólintottam és szívtam az orrom.
– Igen, Jimmy volt az egyetlen testvérem.
– Mi történt?
– Leukémiás volt.
A földre nézett és sóhajtott.
– Fogalmam sem volt. Soha nem említetted. Én azt hittem...
– Tudom. Ryan és én nem igazán beszélünk róla. Néha
egyszerűen túl fájdalmas mindkettőnknek. Meglepett, hogy
Ryan egyáltalán kitette a képet, mert tudom, hogy eléggé ki
tudja készíteni a dolog.
Röviden lehunyta a szemét, majd oldalra nézett és újra rám.
Már nem sírtam, de még akkor is a bátyám utolsó napjairól
megmaradt emlékek hatása alatt voltam. Nap mint nap
próbáltam elfeledni azokat a képeket, de két apró kocka teljes
mértékben előásta azt a sok mindent, amit annyira próbáltam
magamban eltemetni.
Összerezzentem, amikor Jake a térdemre tette a kezét.
– Miért nem akarsz rágondolni?
Nehéz volt bevallani a valódi indokot, hogy miért is fájt
annyira Jimmyre gondolnom, és miért nem beszéltem róla soha.
Soha. De Jake-nek el akartam mondani. El akartam mondani
neki, mert bíztam benne, és mindig azt éreztette velem, hogy
soha nem ítélne el a hibáimért.
A kezét a térdemen tartotta; az alkarján levő
sárkánymotívumot használtam fókuszpontnak, hogy össze
tudjam szedni a gondolataimat.
– A vége felé már nem bírtam nézni, ahogyan elsorvad. Túl
fájdalmas volt. Csak másfél évvel volt idősebb nálam. Nagyon
közel álltunk egymáshoz. 19 éves volt, amikor meghalt. Én
középiskolás végzős.
Amikor újra elkezdtem sírni, kicsit erősebben szorította meg a
lábam és azt mondta:
– Semmi baj. Add ki magadból.
A tekintetem a sárkányról Jake szemére vándorolt. Láttam
benne magam.
– Mindent megpróbáltunk. Még csontvelőt is vettek tőlem,
mert megfelelő donor voltam.
Jake lehunyta a szemét, mintha fájdalmat okozott volna neki,
amit mondok.
– Őssejtátültetése is volt, de nem sikerült. Először nagyon
bizakodóak voltunk, de később minden reményünk elpárolgott,
és csak a nagy semmi maradt. Úgy kétévnyi betegeskedés után
veszítettük el.
Újra megszorította a térdem, hogy ezzel ösztönözzön a
folytatásra.
 – Amikor kórházban volt, úgy a halála előtti 6 hónapban sokat
kockapókereztünk. Az utolsó hónapban annyira rosszul lett,
annyira csontsovány volt, hogy nem tudtam nézni. Nem volt elég
erőm, hogy olyan állapotban lássam. – Megálltam egy pillanatra,
hogy normalizáljam a légzésem. – A végén már nem is
látogattam, Jake. Nem látogattam meg többet a bátyámat. És
nem voltam ott, amikor meghalt.
Újra eleredtek a könnyeim, amint emlékezni próbáltam
életem legfájdalmasabb szakaszára; képtelen voltam
összefüggően beszélni.
Átölelt és magához húzott. Behunytam a szemem, a mellkasa
melegébe fúrtam a fejem és csak sírtam.
Jake gyengéden a fülembe súgta:
– Tudja, hogy szeretted, Nina. Annyira szeretted, hogy nem
bírtad nézni, ahogy szenved. Tudja. Ha akkor nem is tudta,
bárhol is legyen – bárhová is kerülünk a halál után –, most már
tudja.
Ránéztem.
– Te hiszel benne?
– Igen, hiszek. Nem mondtam volna, ha nem hinnék.
– De hogyan tudhatod biztosan?
– Nem tudhatom százszázalékosan. De tény az, hogy jóval
valószínűbb, mint nem, hogy van valami célja ennek a rohadt,
életnek nevezett dolognak. A testvérednek... volt célja az
életben. Csak hamarabb teljesítette, mint te vagy én.
– Szeretnék hinni benne – mondtam.
Hirtelen elengedett, odasétált a szekrényéhez, és kivette
azokat a rajztömböket, amiket akkor lapoztam végig, amikor
beosontam a szobájába. A motoros férfi egyik képéhez hajtott, az
ágy támlájához húzódott, közel hozzám, és bámulta egy darabig,
majd megszólalt.
– Ő az apám – mondta, de továbbra is a rajzot nézte.
Teljesen ámulatba ejtett, hogy a titokzatos kép, ami
számomra a leginkább kitűnt a többi rajz közül, az apukáját
ábrázolta. Izgalommal a szemében bámulta tovább a képet, de
nem mondott semmit.
 – Ez volt a kedvencem. Ez, amin visszanéz – mondtam.
Egy újabb szünetet követően végül megszólalt:
– Ez róla az utolsó emlékem. Aznap éjjel halt meg
motorbalesetben. Csak ötéves voltam, de a rajzon ábrázolt
pillanatra tisztán emlékszem. Barátokkal találkozott volna. Azt
mondta, legyek jó fiú, és hogy másnap reggel majd elvisz
reggelizni a kedvenc helyemre. Valamiért visszanézett rám,
mielőtt elindult, és ez örökre velem maradt.
Megszakadt a szívem.
– Nem tudom, melyik rosszabb: ha nem kapsz lehetőséget,
hogy elköszönj, vagy ha végignézed a szenvedésüket – mondtam.
Letette a rajzot és felém fordult.
– Mindkét opció szar. A lényeg az, hogy bármennyire fájt is
ilyen módon elveszíteni az apámat, soha nem akarom elfelejteni.
Soha. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megmaradjon az
emlékezetemben, ő és az apró dolgok, amiket tanított nekem,
még ha olyan kicsi voltam is.
Mély levegőt vettem, bólintottam és azon gondolkodtam, amit
mondott, mivel Jimmyre is vonatkozott. Annyira próbáltam
kizárni a bátyám betegségével kapcsolatos gondolatokat, hogy
azokkal együtt a szép emlékeket is eltemettem, és így semmi
nem maradt tőle.
Amint utat engedtem nekik, vicces emlékek kezdtek
bevillanni róla.
– A bátyám nagyon vicces tudott lenni. Úgy, mint te.
Mosolygott.
– Igen?
– Jimmy nagyon arcátlan tudott lenni. Egyszer egy
fingópárnát hozott a templomba, és betette egy öreg hölgy
hátsója alá az előttünk levő sorban. A szüleink vagy három hét
szobafogságra ítélték. Ráztam a fejem, miközben erre gondoltam.
– Ha összevesztünk és próbáltam haragot tartani, leszorított és
addig csikizte a talpam, amíg a bocsánatáért nem esedeztem.
Tudta, hogy ezzel az őrületbe kerget. Néha rávette Ryant, hogy
kapja el a másik lábam. Szövetkeztek ellenem.
Jake felhúzta a szemöldökét.
 – Csikis talp? Erre emlékezni fogok, ha legközelebb egy
mateklecke alkalmával elbambulsz.
– Nem, nem. Nem fogsz!
– Látod? Mosolyt csalnak az arcodra ezek az emlékek. Csak
emlékezz a jó dolgokra! Nem az utolsó napjai határozzák meg,
hogy ki is volt ő. Rajtad áll, hogy hogyan őrzöd meg az
emlékezetedben. Én így akartam emlékezni az apámra; a
motorján ülve, amint elmegy és csak kerül egyet. Ezért rajzolok.
Ez afféle terápia számomra, és segít örökre megőrizni azokat a
dolgokat, amikre emlékezni akarok.
Összecsukta a rajztömböt és visszatette a szekrénybe. Kissé
csalódott voltam, hogy más rajzokat nem néztünk meg. Biztos,
hogy mind jelentéssel bírt számára. De megelégedtem ennyivel
is. Eddig ennyit sem árult el az életéről. Nem panaszkodtam,
csak az volt a bajom, hogy ahelyett, hogy visszajött volna
mellém, a székébe ült.
Kikapcsolta a számítógépét, majd tapsolni kezdett és azt
mondta:
– Tudod, mire van szükséged ma éjjel, Nina?
Érdekes kérdés, és sejthető, hogy az agyam milyen
gondolatok körül csatangolt.
– Mire van szükségem, Jake?
– Arra, hogy a sárga földig leidd magad – mondta, majd felkelt
a székből és felvette a fekete kabátját. – Gyere, eleget tanultunk
mára!
Követtem a folyosóra, majd gyorsan felfrissítettem magam a
szobámban és magamhoz vettem egy kabátot.
– Hová megyünk? – kérdeztem, amint az ajtóban állva várt.
– Ne aggaszd magad ezen! Tetszeni fog. Bízz bennem!
A fura mosoly az arcán azt súgta, hogy talán mégsem kellene.
***
A Brooklyn sugárút felé vettük az irányt és hét háztömbnyi
sétát követően megálltunk egy épület előtt, amin pink
neonfényben pompázott a Kung Pao Karaoke felirat.
– Ugye nem karaokézunk? – kiáltottam a hirtelen kerekedett
hatalmas zaj közepette, amikor Jake kinyitotta és tartotta
nekem az ajtót.
– Nos, leginkább egy-két hatalmas skorpiókoktélt fogunk
elfogyasztani, de ha eléggé lerészegedsz, akkor valószínűleg de,
igen.
A hely tömve volt, zsír- és alkoholszag elegye lengte be. Egy
egyértelműen ittas, pillangótetkós, sötét, göndör hajú nő éppen
Bon Jovi Living on a Prayer című számát üvöltötte a
mikrofonba, miközben a vendégek teljes extázisban hallgatták.
Az élete árán sem ment volna neki az éneklés, de ez itt
nyilvánvalóan nem számított.
– Na? Mit gondolsz? – kérdezte Jake, míg beültettek minket
egy kisebb sarokbokszba, szerencsére messze a színpadtól.
– Jó hely. Soha nem voltam még kínai karaokebárban. Te
jártál már itt?
– Egyszer a munkatársakkal, de túl részeg voltam, így nem
sok minden rémlik.
– Értem. És enni is lehet itt vagy csak inni?
– Az attól függ, hogy mire vágysz.
Eléggé flörtszagú volt, ahogy rám nézett és megnyalta az
ajakpiercingjét.
– Ételre.
– OK. Előételnek rendelünk egy Pu-Pu tálat és egy
skorpiókoktélt. Jó lesz így?
– Nagyszerű.
Miután a pincér felvette a rendelést, picit megijedtem, ahogy
Jake a lábával lágyan megbökte az enyémet az asztal alatt.
– Ma éjjel nincs több szomorú téma, oké? Azt akarom, hogy
jól érezd magad.
– De nem küldesz fel a színpadra, ugye?
A szája sarkai lassan elkezdtek felfelé görbülni, és az eddig
rejtőzködő kis gödrök is megjelentek.
– Tudod, hogy semmit nem erőltetek, amit te magad nem
akarsz megtenni.
– Helyes, mert rengeteg alkoholra lenne szükségem ahhoz,
hogy én oda felmenjek.
 Egy nő jelent meg az asztalnál, és elénk tette a gigantikus
skorpiókoktélt. Úgy nézett ki, mint egy nagy mosogatóedény két
szívószállal.
– A falra festett ördög – mondta.
– Szerintem, az ma este te vagy, Jake. Ki akarsz nyírni ezzel?
Hiszen ez hatalmas!
– Ezt... már mástól is hallottam – mondta, és kacsintott.
Istenem. Jól feladtam neki a labdát.
A hirtelen a fejembe nyomuló képek hatására egy nagyot
kortyoltam az italból. Sokkal erősebb volt, mint ahogy elsőre
gondoltam, és úgy égette a torkom, hogy elkezdtem köhögni.
Ó, a jó életbe! Már megint azok a képek!
Jake magához húzta a tálat.
– Hé, csak lassan!
Megint köhögtem.
– Ez a cucc bivalyerős. Megtévesztő! Kinézetre
gyümölcskoktél, de az íze, mint a sósborszeszé.
– Egy kis idő elteltével már észre sem fogod venni.
– Még jó, hogy hazafelé majd sétálunk – mondtam.
– Úgy érted, viszlek – mondta felhúzott szemöldökkel.
– Lehetséges.
– Minden viccet félretéve, Nina, látom, hogy alkohol terén
eléggé kispályás vagy, szóval csak lassan. Nem akarom, hogy
rosszul legyél. – Egy kis szünetet tartott. – A kispályásról jut
eszembe, mi is volt a srác neve, akivel a múltkor randiztál? És
hogy sikerült az este?
– Haha, nagyon vicces. Alistair a neve. Oké volt a randi, de
nem lesz ismétlése.
– Valami konkrét indok?
Te.
– Kiderült, hogy afféle lúzer.
– Nos, ezt én simán megmondtam volna előre. Idióta mamusz
volt a lábán. Hát hány éves, hetven? – mondta nevetve.
– Nos, nem igazán vagyok szerencsés, ha férfiakról van szó. A
legutolsó pasim, Spencer például a lúzerek királya volt.
Jake hátradőlt és összefonta a karjait.
 – Spencer... olyan műmájer pöcs hangzása van.
– Az is volt. Pöcs. Ráadásul meg is csalt.
Jake csendben bólintott, szétnézett a helyiségben, majd
találkozott a tekintetünk.
– Nem ismerem a srácot, de az tuti, hogy ha téged megcsalt...
akkor egy kibaszott idióta.
Fogalmam nem volt, hogyan reagáljak erre, habár úgy tűnt,
hogy a testem minden porcikája igen. Szerencsére épp
megérkezett a kínai vegyestál, így nem is kellett mondanom
semmit. Rávetettük magunkat a csirkeszárnyakra,
tojástekercsekre, oldalasra és a marha teriyakira. Az a fajta
jóleső csend volt, amikor egyikünk sem érezte szükségét a
beszédnek. Csak tömtük a fejünket, felváltva egyet-egyet
szippantottunk a koktélból és élveztük egymás társaságát.
Amikor befejeztük az evést, nem maradt más a tálon, csak a
pirításhoz használt pici grilleszköz és annak lobogó lángja. Az
asztal szélére tolta a tálat, majd hozzám dobott egy csomag
nedves törlőkendőt, és amikor nem számítottam rá, újra felvette
az előző beszélgetés fonalát.
– Szóval... Spencer volt az utolsó pasid?
– Igen. Kicsivel több, mint egy éve szakítottunk. Így
visszagondolva, a szakítás volt a legjobb dolog, ami valaha történt
velem. Azon felül, hogy megcsalt, állandó jelleggel kritizált.
Mérgesen összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted, hogy kritizált? Miket mondott neked?
Most komolyan erről akarsz beszélgetni?
Megvontam a vállam.
– Lássuk csak. Mit nem mondott? Először is egyáltalán nem
tolerálta a szorongásomat. Ahelyett, hogy megpróbálta volna
megérteni, hogy mi is ez az állapot, inkább gúnyt űzött belőlem.
És amikor csak tehette, negatív megjegyzéseket tett a testemre.
– A te testedre – mondta Jake inkább kijelentve, mint sem
kérdőn.
– Igen. Folyamatosan.
– Komolyan...
– Igen. Azt mondta, hogy nem vagyok eléggé atletikus, hogy
fogyhatnék 5 kilót, és hogy túl nagy a seggem.
Miért mondtam most el neki mindezt? Biztos már ittas
vagyok.
– Nina, most kicsit nyers leszek.
– Rendben.
– Ennek a... Spencernek... elkelne egy szemvizsgálat, és hogy
rongyosra rúgják a seggét. Semmi baj nincs a testeddel... semmi
a világon. Remélem, nem hallgattál rá.
Nagyot nyeltem.
– Nos, ez a szomorú rész. Egy darabig elhittem, amit mondott.
Visszanézve már látom, hogy ő attól érezte jól magát, ha engem a
földbe tiporhat. Akkor azonban mégis komolyan azt gondoltam,
hogy kövér vagyok, pedig vékonyabb voltam, mint most.
– Nina... – belekezdett valamibe, de végül félbehagyta a
mondandóját. – Mindegy. Csak tudd, hogy rosszul látta, oké?
– Mondd ki, amit akartál – mondtam, és kortyoltam az italból.
A foga közé csúsztatta a nyelvpiercingjét és a színpad felé
nézett:
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
– Mióta vagy tapintatos?
Ő is kortyolt egyet a koktélból és a szívószálát birizgálva azt
mondta:
– Amióta a téma a cicikre és seggekre terelődött.
Kicsivel hangosabban nevettem fel, mint szoktam és
gyanítottam, hogy az alkohol kezd működésbe lépni...
mindkettőnk szervezetében.
– Komolyan. Bármit is akartál mondani, nem fogok
megsértődni.
Egy nagyot szippantott az italból, megnyalta az ajkait és azt
mondta:
– Rendben. Ebben az esetben, Nina, és ezt nem úgy mondom,
mint jóbarát, hanem mint férfi, kerek perec kijelentem, hogy
fantasztikus az alakod. Tökéletes. És az idióta expasidnak egy
dologban mégis igaza volt. Valóban nem kicsi a feneked.
Kiköptem az italt, ami a számban volt.
– Tessék?
 Átnyúlt az asztalon, és meglapogatta a karom.
– Hadd fejezzem be! Nem kicsi a feneked, viszont a
legformásabb, amit valaha láttam. Homokóra alakod van, és
bármelyik férfi, aki rendelkezik pulzussal, azt mondaná, hogy ez
a legformásabb alak. Gyönyörű vagy, és ami még vonzóbbá tesz,
az az, hogy fogalmad sincs arról, mennyire szép vagy.
Bele kellett kapaszkodnom a bokszunk ülésébe, úgy
letaglóztak a szájából kiömlő váratlan szavak.
Gyönyörűnek tart.
A seggemet viszont nagynak!
Szerinte formás a fenekem!
Akkor és ott el akartam mondani neki, hogyan is érzek iránta;
hogy ő számomra a világ leggyönyörűségesebb emberi lénye. De
a gondolatokat nem sikerült szavakba átültetni, így csak annyit
tudtam kinyögni:
– Köszi!
– Szívesen.
Néhány percig hangtalanul ültünk és szemléltük, ahogyan egy
kopasz pasas és egy az anyjának tűnő nő az On the Road Againt
adja elő; közben egyszer csak azt éreztem, hogy mindjárt
szétrobban a hólyagom.
– Merre van a mosdó?
– Ha jól tudom, a folyosó végén, a színpad mögött.
A terem kissé körbefordult velem, amikor felálltam. Amint
elsétáltam, azon tűnődtem, vajon figyeli-e a hátsóm. Még most
sem akartam elhinni, hogy azt mondta, amit. Fura módon ez volt
a legszebb bók, amit valaha kaptam.
A klotyó eléggé lepusztult volt, a padló ragadt és csak egy WC
működött. Annyira sokáig tartottam vissza, hogy simán el
tudtam volna számolni százig, míg pisiltem, és még akkor sem
maradt volna abba. Miután kezet mostam, és a tükörben csak
deréktól felfelé láttam magam, muszáj volt párszor felugranom,
hogy szemügyre vegyem a hátsómat. Látni akartam, hogy ő mit
tart „formásnak”. Közben besétált egy nő és úgy nézett rám,
mintha bolond lennék.
Amikor visszatértem az étteremrészbe és visszaültem az
asztalhoz, Jake-nek hűlt helye volt. Azt gondoltam, ő is WC-re
ment. De csak addig, amíg a színpad felé nem fordultam és meg
nem láttam, amint ott áll egy mikrofonnal a kezében.
Egy a színpad közelében levő asztalnál néhány csaj
odafüttyentett neki és olyasmiket mondtak, hogy: – Hé, Szexi! –
Nem értettem kristálytisztán mindent, amit mondtak, de ettől az
egész jelenettől hirtelen hányinger fogott el.
A műsorvezető azt kérdezte:
– Mi a neved?
– Spencer – válaszolta és az ujjával megkocogtatta a
mikrofont.
Istenem! Mire készül?
– Mit fogsz előadni, Spencer?
Jake valamit odasúgott a férfinak, majd ezt mondta a
mikrofonba:
– Ezt a különleges dalt Ninának éneklem. Kérlek, bocsásd
meg, hogy egy idióta segg voltam!
Körülnéztem a teremben, zavaromban eltakartam az arcom,
és örömkönnyek kezdtek gyűlni a szememben.
Felcsendült a zene, Jake pedig nézte, hol vagyok. Amint
találkozott a tekintetünk, egy széles, gödröcskés mosolyt
villantott felém, aminek hatására legszívesebben a színpadra
rohantam volna.
Amikor elkezdett énekelni, a tömeg megvadult, és a közelében
jó néhány nő felpattant és táncolni kezdett. Mások tapsoltak. A
zene ütemére dobolt a lábával, miközben énekelt, ami egyáltalán
nem volt kellemetlen.
Úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki ismeri a dalt. Addig
nem is értettem a választást, amíg meg nem hallottam egy
bizonyos sort. Akkor viszont igen. Nagyon is. És hisztérikus
kacagásban törtem ki.
A mellettem ülő pasashoz fordultam:
– Mi a dal címe?
– Nagyfenekű lányok a Queentől.
Jake tekintete az enyémbe fúródott, én pedig csak néztem és
ráztam a fejem. A fejem biztos olyan vörös volt, mint egy
paradicsom. Látta, hogy dől belőlem a nevetés, erre ő is
elkezdett nevetni, de közben majdnem felbukott a kábelekben.
Éneklés közben előre-hátra hintázott és közben végig engem
nézett.
Nem hibáztattam azokat a nőket, akik szemezni próbáltak
vele. Kimondhatatlanul szexi volt, amint ott tekergette a csípőjét.
Más körülmények között valószínűleg én is a nyálamat csorgatva
álltam volna a színpad előtt velük együtt. Zöld szeme csodásan
csillogott a lámpák fényében és a fehér ing, amit a kék, gombos
kockás dzseki alatt viselt, szorosan tapadt a mellkasához, ami
vajmi keveset bízott az ember képzeletére. Mindig felhajtva
hordta az ingujját, hogy mutogathassa az alkarján levő tetkóit.
Amikor vége lett a dalnak, a tömeg ismét megőrült, és láttam,
ahogy fénylik a homloka a lámpák melegétől. Izzadt volt és
baromi szexi. Több nő is akart volna magának egy darabot
belőle. Hallottam, hogy az egyik azt kiáltja:
– Ezzel a nagy fenékkel azt csinálhatsz, amit csak akarsz!
Hányinger.
Elkezdett a bokszunk felé sétálni, de néhány csaj a színpad
közeli asztaltól megállította. Szépek voltak, és fortyogtam a
féltékenységtől, amikor leállt velük bájcsevegni. Egyikük elcsípte
az ingét és az ingzsebbe csúsztatott egy cetlit, amitől elkezdett
pulzálni a fejem. A sok ital hirtelen mintha vissza akart volna
jönni, amint próbáltam magam emlékeztetni, hogy ez a pasi össze
fogja törni a szívem.
Jake félbeszakította a beszélgetést, amikor észrevette, hogy
nézem. Úgy sétált el, hogy közben az egyik csaj még beszélt.
Amikor visszaült a bokszba, a szívverésem újra normalizálódott.
– Népszerű vagy – mondtam.
Kuncogott.
– Nos, kizárt, hogy miután az ember elénekel egy ilyen dalt,
ne vonzza be az összes nagy fenekű nőt a helyen.
– Igen. Láttam, hogy az egyik a zsebedbe csúsztatta a számát.
– Ja, igen – mondta, majd kivette a zsebéből a cetlit és azzal a
mozdulattal Pu-Pu tálunk pici grilljének lángjába dobta.
– Kár érte – mondtam sajnálatot színlelve.
 – Ugye? – mondta egy szarkasztikus sóhaj kíséretében, majd
rám mosolygott.
– Gyanítom, hogy így akkor csak egyetlen nagy fenekű
lánnyal távozol ma.
Kacsintott.
– Igen, úgy tűnik, ma téged viszlek fel a lakásomra.
A felszolgáló visszatért, hogy begyűjtse az üres skorpiós
edényt és a tálat, cserében otthagyta a számlát két szerencsesüti
kíséretében.
A pénztárcámért nyúltam, de azt mondta:
– Tedd vissza!
– De fizetem a részem.
– Nina, tedd vissza! Ezt én állom. Neked nincs is kereseted, és
amúgy is az én ötletem volt, hogy idejöjjünk.
Engedelmeskedtem és visszatettem a pénztárcámat a
táskámba.
– Köszönöm.
– Én köszönöm. Gyakrabban kellene ellazítanunk téged.
– Szerintem ma este nagyon is ellazultam.
– Igen, én is úgy látom – mondta mosolyogva.
A sütikre mutattam.
– Nem nyitod ki a szerencsesütidet? A veled szemben levőt
vedd ki! Azt szánták neked. Először én.
Kinyitottam az enyémet és hangosan felolvastam a jóslatot. –
Amikor egy ajtó bezáródik, kinyílik egy másik.
Azon gondolkodtam, hogy ez mennyire igaz. A sok fájdalmas
pillanat az életemben éppen idevezetett, egy szuper estéhez,
amit ezzel a csodálatos emberrel tölthettem. Nem volt olyan hely
a világon, ahol szívesebben lettem volna.
– Most rajtad a sor – mondtam.
Jake a sütiért nyúlt, megragadta és szétnyitotta.
– Nagy fenekű lány mosolyogtat férfit.
– Nem, uram!
– Viccelek! Csak viccelek.
– Mi van odaírva valójában?
Lenézett a cetlire, aztán rám.
 – Ideje a tettek mezejére lépni.
Ajjaj.
Még a szerencsesüti is azon tűnődött, hogy vajon mi tart neki
ennyi ideig. Magamban nevetnem kellett az irónián.
– Érdekes – mondtam.
Nagyot sóhajtott, amit még az asztal másik oldalán is éreztem.
– Igen... nagyon érdekes.
A nézése továbbra is azt sugallta, hogy többet akar tőlem. Az
őrületbe kergetett a pasas.
Végül megszólalt.
– Menjünk?
– Rendben, menjünk – mondtam.
***
Elindultunk hazafelé, de meglehetősen hideg volt, így amikor
Jake meglátott egy közeledő taxit, leintette.
A hátsó ülésen ültünk egymás mellett, egész éjjel nem
kerültem hozzá fizikailag ilyen közel.
A taxisofőr egyszer csak éles jobb kanyart vett, és jól Jake-
hez passzírozódtam. De ahelyett, hogy visszahúzódtam volna az
eredeti helyemre, úgy maradtam nekidőlve és éreztem, ahogy a
mellkasa keményedik. Ő meg sem mozdult, csak nézett ki az
ablakon.
Túl hosszan időztem abban a pozícióban ahhoz, hogy végül
elhúzódjak, így maradtam, és fülemmel a mellkasán hallgattam
egyre erősödő szívverését. A szívverés sosem hazudik. Ez azt
sugallta, hogy a helyzet fekete-fehér. Vagy nem akart engem
vagy pedig nagyon is. Muszáj volt kiderítenem az igazságot,
mielőtt teljesen belebolondulok.
Lehunytam a szemem és hallgattam, ahogyan lélegzik. A
fejem búbján éreztem meleg, alkoholszagú leheletét. A
közelségétől, valamint a bőre és a parfümje illatától teljesen
benedvesedtem. A szervezetemben levő ital és a levegőben
repkedő feromonok tízszeresére erősítették az iránta érzett
amúgy is erős vágyamat, ami már-már a kibírhatatlan szintet
súrolta. A kezemet a mellkasára helyeztem és figyeltem, ahogy
emelkedik és ereszkedik szívdobogása robajában.
Amikor a taxi hirtelen, csikorogva lefékezett a házunk előtt,
nehezemre esett ugyan, de eltoltam magam tőle, ő pedig fizetett,
amint kiszálltunk.
– Csak utánad – mondta felém fordulva üveges tekintettel,
amint kinyitotta a kaput.
– Valójában csak stírölni akarod a formás seggem – mondtam
viccesen; próbáltam enyhíteni a hangulatot, miután úgy
rátapadtam a taxiban.
– Rajtakaptál – mondta, amint mögöttem sétált felfelé.
Amikor beléptünk a lakásba, a nappali sötét volt, viszont
Tarah szobájából fény szűrődött ki, és egész biztos voltam benne,
hogy Ryan is ott van.
Szerelemittasan megálltam a hálószobám előtt és borzasztóan
akartam, hogy Jake bejöjjön velem.
– Még egyszer köszönöm a ma estét, Jake. Pont erre volt
szükségem.
– Nagyon örülök, hogy jól érezted magad – mondta az ajtóban
állva, zsebre dugott kézzel. Pár másodperc múlva azt mondta:
– Jó éjt!
És azzal a lendülettel otthagyott, besétált a szobájába és
becsukta az ajtaját.
A fekete-fehér kérdésemre egy véletlenszerű fürdőszobai
találkozásnak köszönhetően kaptam csak választ még aznap éjjel.
 12. FEJEZET

SZÜKSÉGTELEN MEGEMLÍTENEM, hogy nem tudtam

elaludni. Miután bő sortra és haspólóra cseréltem az öltözetemet,
csak ültem az ágyamban és idegesen ráztam a lábfejem, azon
morfondírozva, hogy vajon mi járhat a fejében.
Egyértelműen kijelentette, hogy gyönyörűnek talál, és
mellette úgy éreztem magam, mintha én lettem volna az
egyetlen nő az egész karaokebárban, viszont amikor lehetősége
lett volna lépni, hárított. Ez a helyzet még a szerencsesütit is
frusztrálta.
Az alkohol továbbra is intenzíven munkált bennem. Lerúgtam
magamról a takarót és kiballagtam a fürdőbe; az ajtaja alól
kiszűrődő fényre lettem figyelmes.
Amikor beléptem a fürdőszobába, arccal Jake meztelen
mellkasának ütköztem.
– Au! Minden oké? – kérdezte, amint bőrkeményedéses
hüvelykujjával a homlokomhoz ért. Még mindig érezni lehetett
az alkoholt a leheletén. Az illata és a mellkasunk hirtelen
találkozása elgyengített.
– Aha, minden rendben. Bocsánat, nem gondoltam, hogy lehet
itt valaki. Láttam, hogy ég a szobádban a villany, így azt
feltételeztem, hogy ott vagy.

A mosdókagylónak támaszkodott és összefonta a két karját.

– Hogyhogy még fent vagy?
 – Nem tudok aludni, így kijöttem pisilni.
Ellépett a mosdótól.
– Ó, akkor talán nem ártana, ha magadra hagynálak.
– Igen, talán nem.
– Rendben – mondta, majd kisétált az ajtón.
Leültem a WC-re, és habár borzasztóan kellett pisilni,
mégsem ment, mert továbbra is rá összpontosítottam.
Húsz másodpercig folyattam a vizet, ami végül eredményre
vezetett, mert a vízcsobogás hangja segített ellazulni.
Amikor kijöttem a fürdőszobából, láttam, hogy Jake
hálószobájának ajtaja tárva-nyitva áll. Ezt úgy vettem, hogy
nekem hagyta nyitva.
Éjjel egy óra volt, ő pedig az ágyán ült a laptopjával az ölében.
Amikor észrevette, hogy az ajtóban állok, lehajtotta a laptop
fedelét. Odasétáltam hozzá és leültem az ágya végére. Még most
is félmeztelen volt. Alul egy sötétkék melegítőnadrág volt rajta,
ami látni engedte a szürke bokszeralsója korcát.
Feljebb ült az ágyban.
– Na, milyen volt a pisi?
– Fantasztikus.
– Ezt örömmel hallom. – A szemei a mellemre vándoroltak,
amitől totál bekeményedett a mellbimbóm.
Bingó!
– Mit néztél? – kérdeztem.
Megzavartam a bámulásban, hirtelen felnézett, kissé
kótyagosan.
– He?
– A laptopodon.
– Ja... a laptopomon... Csak szörfözgettem, haszontalan
semmiség.
– Értem.
Néhány másodpercig csak néztük egymást, a csendet a
szomszéd szobából kiszűrődő ismétlődő ágynyikorgás zaja
szakította meg.
Nem, hogy semmi kedvem nem volt hallani, amint a legjobb
barátnőm és Ryan, akit bátyámként szeretek, egymással szexel,
a helyzet ráadásul még kellemetlenebbé tett egy amúgy is
kellemetlen szituációt.
Vágni lehetett a levegőben a szexuális feszültséget, de
mindketten csak nevettünk rajta.
– Gondolod, hogy épp szeretkeznek? – kérdezte Jake
szarkasztikusan.
Zavaromban a földre néztem.
– Tegyünk úgy, mintha semmi nem történne?
– Ja. Leülhetünk esetleg matekozni – mondta viccesen,
miközben a szomszéd szobából kiszűrődő zajok kezdtek
intenzívebbé válni.
– Naná.
– Lássuk csak... esetleg megvitathatjuk a 69 valószínűségét.
Kuncogtam.
– Én azt mondom, hogy a zajokat alapul véve a valószínűség
elég magas.
Jake úgy nevetett, hogy hátra hajtotta a fejét, és megláttam a
nyelvpiercingjét. Szívdöglesztő volt. Tudni akartam, milyen érzés
lehet, ha a nyelvemhez ér a piercing.
A zajok végül megszűntek, mi pedig ismét ott álltunk, szavak
nélkül, de én mégsem tágítottam.
Jake idegesen piszkálta a takarója rojtjait, aminek a darabjait
a padlóra pöccintette. Maga elé nézett, amikor olyasmit mondott,
ami totál lesokkolt.
– Lefogadom, hogy az a pöcs expasid szar volt az ágyban.
Annyi más téma lett volna, amit felhozhat. Erre abszolút
nem számítottam, de aznap éjjel nem tartottam magamban
semmit.
– Ami azt illeti, az volt... nagyon is.
Abbahagyta, amit eddig csinált és egészen az ágytámlához
húzódott, mintha menekülne előlem.
– Szóval szexeltél már.
– Ezt hogy érted?
– Zavarba hoztalak. Ne haragudj! Csak nekem úgy tűnt, hogy
te egy bizonyos fajta lány vagy.
– Éspedig milyen fajta?
 – Nem rossz értelemben mondom. Csak úgy értem...
ártatlan... talán szűz. – A plafonra nézett és csintalanul
mosolygott. – Olyan lány, akiért egymást ölik a hozzám hasonló
srácok, hogy megronthassák.
Baszki.
Nem mondtam semmit.
Én pedig ölni tudnék azért, hogy megronts.
Megköszörültem a torkom.
– Nos, a kérdésedre válaszolva, igen, szexeltem már, de csak
vele.
– Ő volt az egyetlen pasi az életedben, és szar volt? Ez nem
szerencsés.
– Ja. Egyáltalán nem. Ami azt illeti, vele én soha nem... tudod
mit akarok mondani.
– Soha nem mit? – A szeme kikerekedett, amikor rájött, hogy
mire gondoltam.
– Soha nem mentél el? Soha nem volt orgazmusod?
Haboztam.
– Másik emberrel még nem.
Megint maga elé nézett és újra elkezdte volna szedegetni a
rojtokat, de nem maradt egy sem. Frusztráltnak tűnt és
nyugtalannak.
A néhány másodpercnyi csend bántotta a fülem. Megint
megszólalt:
– Szóval csak akkor mész el, ha magadhoz nyúlsz.
– Igen.
Röviden lehunyta a szemét, majd hirtelen rám nézett:
– Ha nem mentél el vele, akkor nem is számít szexnek, Nina.
Tulajdonképpen még mindig szűz vagy – beleharapott az ajkába,
majd azt mondta: – Ő szexelt csak, te nem.
Elképesztő volt, hogy ugyanaz a szempár mennyi különböző
érzést volt képes kifejezni, attól függően, hogy hogyan nézett
rám. Ugyanaz a szempár, ami tud ijesztően, játékosan,
nyugtatóan nézni, és úgy, hogy azt éreztesse velem, minden
rendben lesz... most éppen azt sugallta, hogy elevenen akar
felfalni. És én semmi mást nem akartam, mint hogy megtegye.
 Picit megriadtam, amikor megmozdult, mert azt hittem, meg
akar érinteni. Ehelyett hirtelen felkelt az ágyról és kinyitotta az
ablakot. Hideg levegő tolult be az ablakon, amint odasétált az
éjjeliszekrényéhez és a fiókból kivett egy cigit, majd
meggyújtotta. Az ablakpárkányon ülve mélyet szippantott a
cigarettába, majd lassan kifújta a füstöt az ablakon.
– Miért gyújtottál rá? Azt hittem, leszoktál.
Rázta a fejét.
– Igen, leszoktam, de most nagy szükségem volt egyre.
Muszáj távolságot tartanom.
– Miért?
Nem válaszolt, csak ismételgette a folyamatot: beszív, kifúj,
kihamuz az ablakon.
Ismét feltettem a kérdést.
– Miért gyújtottál rá?
A légzése megakadt.
– Tényleg tudni akarod, miért is gyújtottam rá?
– Igen – mondtam és bólintottam.
– Azért, mert lefoglalja a számat és megakadályozza, hogy
olyasmit tegyek, amit nagyon nem lenne szabad. – Megint egy
nagyot szippantott a cigiből. – Jobb lenne, ha most visszamennél
a szobádba.
A pulzusom felgyorsult.
– Azért cigizel, és azért kellene elmennem, mert meg akarsz
csókolni?
A plafonra nézett és nevetett, mintha nem komolyan mondta
volna. Megint szippantott a cigiből és rám nézett. Cigifüst
gomolygott a szájából, amint a következőket mondta:
– Nem küldenélek el, Nina, ha csak meg akarnálak csókolni.
Azért küldelek el, mert érezni akarlak a számban és hogy sikítva
élvezz el a gyönyörtől minden lehetséges módon. Másra sem
tudtam gondolni egész éjjel. Ezért nem tudtam aludni. De aztán
közölted, hogy férfi így még nem ért hozzád... Bakker. Szóval
ezért gyújtottam rá.
Teljesen elállt a szavam attól, amit mondott, és nem tudtam
eldönteni, hogy benedvesedtem vagy csak simán
becsurrantottam.
Érdes hangon suttogva megismételte:
– Jobb lenne, ha most visszamennél a szobádba.
Egyértelmű javaslata ellenére nem mozdultam az ágya
végéből.
Ő az ablaknál maradt és csak bámult kifelé még azután is,
hogy elnyomta a cigit. A helyes profilja kirajzolódott a
holdfényben.
Valami nem stimmelt. Ha akart engem, miért nem
cselekedett? Ráadásul értésére adtam, hogy én is akarom őt. Ő
egyértelműen nem szűz. Ezt az első naptól kezdve tudtam.
Kezdett lehűlni a levegő a szobában, mivel továbbra is nyitva
volt az ablak. Végül becsukta, felém fordult és a melleimre
pillantott. Tudtam, hogy tisztán láthatóak a vékony
pizsamafelsőn keresztül. Lassan megnyalta az ajkát, amitől még
jobban bekeményedtek a mellbimbóim, de továbbra is távolságot
tartott.
Amikor lenéztem, és láttam, hogy ő is teljesen
bekeményedett, még frusztráltabb lettem. Mélyeket lélegzett és
nagyot nyelt, amikor látta, hogy érzékeltem, mennyire izgatott.
Továbbra is csak nézett, de nem szólt semmit.
Felkeltem az ágyról és az ablak felé sétáltam, majd néhány
centire tőle megálltam. Éreztem a testét elöntő forróságot és azt,
ahogyan magába szippant. Minden érzékszervével próbált
bekebelezni... az érintést kivéve. Végül lassan a derekam felé
nyúlt, megragadta a pólómat és simogatta az oldalam. Éreztem a
bőrömbe mélyedő körmeit, a mellkasomon pedig forró leheletét.
Amikor azt gondoltam, hogy most biztosan letépi a pólómat,
visszahúzta remegő kezét.
– Baszki – mormogta a foga között.
Ziháltam, a gyomrom pedig görcsbe rándult, mert az a kérdés
járt a fejemben, amire valójában nem is akartam tudni a választ.
Végül mégis kitört belőlem:
– Tudni akarom, miért jársz Bostonba hétvégenként.
Néhányat pislogott megszakítva a szemkontaktust. A padlóra
nézett, majd megint rám. Nem számított erre a kérdésre, és úgy
tűnt, bántja valami. Hosszú másodpercekig némán állt, majd ezt
válaszolta:
– Ez nagyon bonyolult, Nina.
Amikor ez a néhány szó elhagyta a száját, úgy éreztem,
megszakad a szívem. Nem várhattam egyenes választ aznap
éjjel, viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, nagy
valószínűséggel van valaki más.
Hatalmas szürke folt volt a fekete-fehér helyzeten.
Azonnal rá akartam kérdezni, hogy mégis hogy érti ezt,
komoly barátnője van, vagy valami egész másról van szó, de
minden bátorságom elszállt, illetve egy részem valójában nem is
akarta tudni a választ. Ezen a ponton tudtam viszont, hogy a
tűzzel játszom. Jobb lesz, ha megfogadom a tanácsát, és
visszamegyek a szobámba.
– Jó éjt, Jake! – mondtam.
Ő pedig csak szótlanul állt és nézte, ahogy elsétálok.
***

Másnap reggel a szemem véreres volt és hasonló balsejtelmek

gyötörtek, mint amik tinikoromban is, amikor egy fiú összetörte
a szívem. Az a fajta, amiről ébredéskor a másodperc tört részéig
megfeledkezel, de utána mégis ráeszmélsz, hogy nem álom volt,
és beüt a totális rettegés.
Az órára néztem. 9:45 volt. Elaludtam és lekéstem az első
órámat. Persze Jake már elment munkába, utána pedig
következett a szokásos hétvégi eltűnés. Ez alkalommal azonban
megkönnyebbülés volt, hogy nem látom majd néhány napig.
Tarah a konyhában volt, épp kávét készített.
Másnaposságomnak köszönhetően a kávédaráló zaját gigantikus
robajként éltem meg.
– Mizu, csajszi? – kérdezte, amikor besétáltam a nappaliba.
– Szia! – mondtam rekedten. A fejem majd szétszakadt, és
hányingerem volt.
– Úgy nézel ki, mint aki halni készül. Minden oké?
Nem voltam biztos benne, hogy beavassam-e a Jake-kel
történtekbe. Azt sem tudtam, hogy hogyan is foglaljam össze a
múlt éjszakát.
Skorpiókoktélt ittunk, azt mondta, nagy a seggem, a
szerencsesüti szólt hozzánk, utána erekciója volt és kirúgott a
szobájából.
– Minden oké, csak hosszú volt az éjszaka.
– Jake-kel voltál, ennyit tudok. Ő maga mondta.
– Mégis mit mondott? – csattantam fel.
– Nyugi... csak annyit, hogy elmentetek valahová tegnap este.
Mielőtt elindult volna munkába, mondta, hogy ma tartsam rajtad
a szemem, mivel a sok italtól valószínűleg rossz passzban leszel,
vagy valami ilyesmi.
Vagy valami ilyesmi.
Tudta, hogy rossz passzban leszek, mert megbántott.
– Igen elmentünk abba a Kung Pao nevű karaokebárba.
– Randi volt?
– Nem. Nem volt randi.
– Nina, rendben vagy? Mert nem úgy tűnik.
Basszus. A szemembe könny szökött.
– Nem vagyok jól, T. Egyáltalán nem vagyok jól.
– Elmondod, hogy mi a fene van? Mit tett?
– Nem az a baj, hogy mit tett, hanem hogy mit nem. Hogy mi
az, amit nem mondott ki. Hogy mi az, ami soha nem fog
megtörténni kettőnk között. Legyen elég annyi, hogy ki kellett
derítenem, lehet-e kettőnk között több barátságnál, és
tulajdonképpen meg is kaptam a választ.
– Nagyon sajnálom.
– Ryannek ne mondj semmit, jó?
Tarah magához húzott és megölelt.
– Láttam, hogy hogy néz téged Jake, amikor nem figyelsz.
Nem tudom, hogy mit tett, vagy mondott vagy nem mondott
múlt éjjel, de tuti, hogy ez a pasi érez valamit irántad.
– Komplikáltnak tűnik a szitu – mondtam a tekintetem az
égre emelve.
Aznap délután angol végén hirtelen döntést hoztam, és a
lépcsőzés helyett liftbe szálltam. Már nem féltem annyira a
liftezés gondolatától, mint azelőtt, hogy megismertem volna
Jake-et és együtt piknikeztünk a liftben, de azért még most is
napi szinten kerültem, ha lehetett.
Talán csak bizonyítanom kellett saját magam számára, hogy
nem volt már szükségem Jake-re.
A lift szerencsére üres volt. Borzasztóan féltem, de mégis úgy
éreztem, ura vagyok a helyzetnek, amikor megnyomtam a
gombot, és az ajtó bezáródott.
Lehunytam a szemem és próbáltam átevickélni az
aggodalmon és a kialakulóban levő pánikon. Magamban
számoltam, amíg a lift hat emeletnyit ereszkedett.
Amikor az ajtó kinyílt, hatalmas megkönnyebbülést éreztem,
mert onnantól kezdve tudtam, hogy egyedül is képes vagyok rá.
Mindössze hat emelet volt, de számomra rengeteget jelentett.
Amint a járda felé sétáltam, hirtelen nagyon elérzékenyültem.
Hazafelé menet a gondolataim Jake-re terelődtek és arra a
napra, amikor megállította a liftet és azt a dalt játszotta, ami
olyan nagy hatással volt rám: A liftben rekedve címűt. Korábban
letöltöttem az iPodomra, így most rámentem és lejátszottam,
miközben egy padon pihentem a parkban.
A dal visszavitt ahhoz a pillanathoz, amikor az érzés, amit
bennem generált, reménnyel és izgalommal töltött el. Fájdalmas
volt elfogadnom, hogy a jövőben az ilyesfajta érzéseket
gyökerükben kell majd elfojtanom. Persze nem tudtam csak úgy
eltüntetni őket, így valami módot kellett találnom arra, hogy
valahogyan magamba fojtsam a vágyaimat, mert csak így
lehetett túlélni az együttlakást.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amint tovább
hallgattam a számot. Rezgett a telefonom. Lenéztem és láttam,
hogy Jake üzent.

Kérlek, mondd, hogy múlt éjjel nem veszítettelek el mint

barátot.

Az érzelmeim túlcsordultak, miközben még mindig az a szám

szólt. Fogalmam sem volt, hogyan válaszoljak, de a konkrét
szóhasználattól eltekintve a válasz mindenképp ugyanaz lett
volna.

Nina: Persze, hogy nem.

Jake: Tudom, hogy abszolút barom módjára viselkedtem. Ne
haragudj!
Nina: Semmi gond. Valószínűleg mindketten ittasak voltunk
még, igaz?

Hosszú szünet következett. Azt hittem, nem is ír vissza, de

végül mégis rezgett a telefonom.

Jake: Fontos vagy nekem. Bocsáss meg, ha megbántottalak.

Nina: Nem bántottál meg.

Hazugság.

Jake: Hétfőn találkozunk.

Nina: Igen, hétfőn.
Jake: Barátok vagyunk?
Nina: Igen, barátok.
Jake: Csak tudni szerettem volna.

És azzal a lendülettel, habár kimondhatatlanul fájtak az előző

éjjel történtek, beletörődtem, hogy barátságnál több soha nem is
lesz köztünk.
 13. FEJEZET

A FÉLÉV VÉGE ELŐTTI UTOLSÓ NÉHÁNY NAPBAN

mindketten profin tettettük, hogy az az éjszaka a szobájában
meg sem történt.
Úgy tűnt, nagyon igyekezett, hogy „barátként” viselkedjen
velem és hogy ne lépje át a határokat. Mindezek ellenére a
közöttünk lévő érzelmi kapocs egyre csak erősödött. Esténként
egyre több időt töltött a nappaliban Tarah-val, Ryannel és
velem. Néha ottmaradtunk kettesben az éjszakába nyúlóan és
jégkrémet ettünk vagy valami desszertet, amit én készítettem,
míg a konyhában beszélgettünk.
A beszédtémáink is személyesebbre váltottak. Kezdett
megnyílni a gyerekkorával kapcsolatban. Megtudtam, hogy
Chicagóban nőtt fel, nem Bostonban, az anyukája pedig
tinédzserkorában drogfüggő volt és akkor állt talpra, amikor
találkozott Jake leendő apukájával. Még ennél is meglepőbb,
hogy a nővére, akihez olyan szoros kapocs fűzi, mindössze nyolc
évvel korábban cseppent az életébe, mivel az anyukájuk csak 15
volt, mikor szülte és adoptáltatta. Elképesztő sztorit mesélt arról,
hogy hogyan is találkoztak legelőször a véletlennek köszönhetően
egy bizarr temetőlátogatás alkalmával.
Annyira cuki volt, amikor csillogó szemmel mesélt az iker
unokahúgairól. Sokat vigyázott rájuk, amikor még picik voltak,
és sok-sok vicces sztorit mesélt arról az időszakról. Rém
szórakoztató volt elképzelni, amint ez a keménynek tűnő pasas
pelenkát cserél vagy éppen úszik a visszabüfizett tejben.
 Sokat nevettünk, és közben néha rajtakaptam, amint mélyen
a szemembe néz, vagy az ajkaimat bámulja. Volt néhány finom
utalás arra, hogy egy része többet akar, de valami mégis
visszatartotta.
Minden éjjel visszament a szobájába, én pedig az enyémbe, és
a fejemben visszajátszottam mindent, amiről előtte
beszélgettünk. Annak ellenére, hogy megfogadtam, elfojtom az
iránta táplált érzéseimet, azok elég durván erősödtek.
***
Végül eljött a félév utolsó szerdája is, és amikor Hernandez
professzornak átnyújtottam az utolsó ZH-mat, tudtam, hogy
nem lesz ötös. Már csak azért sem, mert az utolsó két feladatot
be sem fejeztem. Talán azért történhetett ez, mert Jake és én
akkoriban többet beszélgettünk, mint tanultunk – vagy mert
titkon mégis csak szerettem volna ezt az utolsó Jake-féle büntit.
Aznap este, amikor Jake hazaért a munkából, az ajtajában
álltam a laptopommal.
Levette a kabátját. Fantasztikusan nézett ki a fekete ingében,
ami a gallérnál nem volt begombolva. Parfüm és hideg levegő
illatát éreztem rajta, és persze rögtön felhúztam magam azon,
hogy a testem folyton úgy reagál rá, ahogyan jó barátra nem
szokás.
Felakasztotta a kabátját és rám nézett.
– Mizu?
– Megvan a jegyem.
Szája lassú és ördögi mosolyt kezdett formálni, mert az
arckifejezésemből egyértelmű volt, hogy a jegy nem lesz túl jó.
Kinyújtotta a kezét.
– Lássuk!
Felé fordítottam a laptopot és elképedt.
– Hatvankilenc!
Pont ez a szám. Tudom-tudom.
– Nina Kennedy... ez perverz módon ugyan, de borzasztó –
mondta, miközben próbálta elfojtani a kitörni készülő nevetést.
– Igen, tudom. De még így is meglesz a négyes átlag a félévre
– mondtam erőltetett mosollyal.
Nem igazán tetszett neki a válaszom.
– De most komolyan. Hogy bírtad így elbénázni?
– Nem tudom. Valószínűleg csak elkényelmesedtem. Tudtam,
hogy a többi tantárggyal együtt mindenképp meglesz a minimum
négyes közeli átlag, és az elmúlt pár éjjel nem aludtam jól
éjszakánként.
– Ez nem kifogás. Meglehetett volna a biztos négyes, ha erre
jobb jegyet kapsz – mondta komoly hangvétellel.
Sóhajtottam.
– Bocsánat, amiért csalódnod kellett bennem.
A zord arckifejezésből hirtelen enyhe mosoly lett, Jake maga
pedig villámgyorsan felélénkült összecsapva a két tenyerét.
– Mindent egybevetve kurvára örülök, hogy nem lett ötös a
ZH.
Ekkorra már konkrétan ragyogott a boldogságtól.
– Tudom, hogy nagyon vártad már ezt a pillanatot.
Jake megvakarta a fejét, körbenézett a laptopját keresve,
majd az ágyára feküdt és feldobta a lábát.
– Holnap nincsenek óráid, ugye?
– Nincsenek. Majd csak karácsony után.
Kattintgatás közben még szélesebb lett a mosolya. Amikor
odasétáltam a laptophoz, ő hirtelen lecsukta és elhessegetett.
– Hess! Nem láthatod a képernyőt.
Arrébb álltam és idegesen doboltam a lábammal. Néztem,
ahogy gépel és azon agyaltam, hogy vajon mire készül.
– Miben mesterkedsz, Jake?
– Tervezem a holnapi napunkat.
– Nem adnál egy aprócska támpontot legalább?
– Csak annyit, hogy kora reggel indulunk. 5-re legyél kész!
Menni fog?
Bólintottam.
– Igen.
Tovább gépelt.
– Helyes. Holnapra szabadnapot kell kivennem.
– Szabadnapot veszel ki csak azért, hogy egész nap
rémisztgethess?
– A legnagyobb örömmel.
– Most komolyan? Egy egész nap?
– Én ráérek.
– Legalább csak mondd meg, hogy mit csinálunk holnap!
Hallod? Kezdek kiborulni.
– Micsoda meglepetés. Nem, semmiképp. Nemsokára
meglátod.
Aznap este mindenképp le akartam tusolni, mert tudtam,
hogy másnap reggel nem lenne rá lehetőség. A tus alatt állva a
szívem majd kiugrott a helyéből, és tele voltam feszültséggel a
másnapot illetően. Hosszú idő telt el azóta, hogy Jake feltételei
szerint néztem szembe a félelmeimmel és teszteltem az
idegeimet. Szükségtelen volt megjegyeznem, hogy baljós
érzésem volt a másnapi kalandot illetően.
Amikor visszamentem a szobámba, csodák csodája egy
origami-denevér várt az éjjeliszekrényemen. Mindig megvárta,
hogy elmenjek zuhanyozni, mert csak akkor tudta becsempészni
őket a szobámba.
Amint kinyitottam és megláttam, hogy mit írt bele, majdnem
megállt a szívem:

Hogy hová lesz az utolsó utazás?

Íme itt egy utalás.
A város szeles.
Itt volt Jake gyerek.

Chicagóba visz, a szülővárosába.

***
Talán valami csoda folytán terrorfenyegetettség vagy orvosi
vészhelyzet lép fel, és az űrhajónk a Földön marad. Valójában jó
esély volt arra, hogy én leszek majd az orvosi vészhelyzet alanya.
Ez volt az utolsó reményem, mert minden utas felszállt, a Boeing
737-es ajtajai pedig bezáródtak, mindannyiunkat csapdába ejtve.
 Mostantól nem vagyok ura a körülményeknek. Miért
hagytam, hogy ezt tegye velem?
Mert megtennék bármit, amire kér.
– Fogd a kezem, Nina! Szorítsd olyan erősen, amennyire csak
akarod. És lélegezz! – mondta.
A bekapcsolódó motorok szaga az égő sajtra emlékeztetett.
Ahogyan ki-be lélegeztem, és Jake a kezemet szorította, a 9.
sor E és F ülése sokkal inkább hasonlított egy kórház
szülőszobájára.
Addigra a légikísérők is elfoglalták fura kis oldalüléseiket,
beszíjazva, haszontalanul. Az ő sorsuk is ugyanazokban a
kezekben volt, annak a személyében, aki lehet, hogy épp most
dobott be két whiskyt a repülőtéri váróban.
A lift ehhez képest piskóta volt. Ez volt életem eddigi
legrémisztőbb pillanata. A repülés félelmeim toplistájának vezető
helyén szerepelt. „Mi lesz, ha” királynőként túl sok verziót
dolgoztam ki a fejemben arra nézve, hogy hol futhat zátonyra a
dolog; néhányat még én magam sem láttam át teljes egészében.
Amint a gép lassan elindult a kifutó felé, a légzésem teljesen
kontrollálatlanná vált, a testem pedig elkezdett remegni. Hogyan
fog ez a dolog a földről felemelkedni és a levegőben maradni?
Semmit nem tudtam a dolgok mechanikai oldaláról, de még ha
ésszerűen el is magyarázta volna valaki, én akkor sem láttam
volna benne a logikát.
A tőlünk kicsit átellenben ülő idős hölgy, aki éppen rózsafüzért
morzsolgatva keresztet vetett maga előtt, a legcsekélyebb
mértékben sem segített a helyzetemen.
Jake látta, hogy viharos gyorsasággal omlok össze. Elkezdtem
hiperventillálni. Benyúlt hűséges, fekete, vészjósló hátizsákjába
és előbányászott egy barna papírzacskót.
– Ebbe lélegezz!
Nem segített, mivel elhitettem magammal, hogy nem tudok
lélegezni és bepánikoltam, amitől csak rosszabb lett a helyzet.
Amint a gép elkezdett gyorsulni, láttam, hogy fokozódik az
aggodalom a szemében, mert a légzésem egyre gyengült.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem a gép felemelkedését
követően az volt, hogy Jake lehajol megkötni a cipőfűzőjét.
Milyen bizarr, gondoltam magamban. Ilyesmivel foglalatoskodik,
amikor én az összeomlás szélén állok? Utána gyorsan rájöttem,
hogy nem a cipőjét bekötni hajolt le, hanem az enyémet kikötni.
A hiperventilláció-közeli állapot fékezhetetlen, hisztérikus
nevetésbe csapott át. Lesből támadott, továbbra is előrehajolva
végrehajtotta életem legszörnyűbb talpcsikitámadását.
Izegtem-mozogtam az ülésemben, folyamatosan rugdostam,
őt és már mindkettőnk könnyei hullottak a nevetéstől.
– Jake... hagyd abba!
– Hagyd abba!
– Hagyd abba!
– Hagyd abba!
– Hagyd abba! – mindössze ennyit sikerült ismételgetni egy-
egy előtörő vihogás és ütleg között. Nem túlzok, mikor azt
mondom, hogy az egész gép minket nézett, a két bolondot.
Mire abbahagyta, már repülési magasságban voltunk, az
idegeim pedig megnyugodtak, miután megállapítottam, hogy
nem robbantunk fel felszálláskor. A csiklandozás olyan
mértékben elterelte a figyelmem, hogy képtelen lettem volna
másra koncentrálni.
Még mindig nehezen vettem a levegőt, de már nem
hiperventilláltam. Végül teljesen kimerülve felé fordultam.
– Mi a jó fészkes fenéért tetted ezt velem?
– Nem volt más választásom. Nem sok módszer volt, amit itt
a székben ülve alkalmazni tudtam volna, hogy eltereljem a
gondolataidat a félelmedről. Egyszerre csak egy dologra tudsz
koncentrálni, így rájöttem, hogy ha sikerül elérnem, hogy máson
járjon az eszed, nem tudod felspannolni magad eléggé ahhoz,
hogy pánikolj.
Látta, hogy mosolyra görbül a szám, és visszamosolygott.
– Működött, nem?
– Tulajdonképpen igen. De soha többé ne tedd ezt velem!
– Bármit megteszek, ami ahhoz szükséges, hogy
megmentselek saját magadtól – mondta egy ördögi mosoly
kíséretében.
 Néhány perc elteltével a légzésem nagy mértékben javult, és
elfogadtam a tényt, hogy nincs más választásom, mint
megpróbálni ellazulni.
Jake kivette az iPodját a hátizsákjából és odanyújtotta.
– Tessék, egy kis zenei összeállítás az útra. A lejátszási
listához navigált, aminek a címe Zuhanás és elégés volt.
– Köszi szépen.
– Szívesen.
Feltettem a fejhallgatót és John Denver Repülőre szállok című
számát hallgatva csak a légzésemre koncentráltam.
A következő dalválasztás csak akkor esett le, amikor
megszólalt a kórus Mary J. Blige Zuhanok című számában.
Ránéztem és megráztam a fejem. Egy pillanatra levette a
fejhallgatóját és belehallgatott az enyémbe.
– Mary J. Blige?
Bólintottam és a plafonra emeltem a tekintetem.
Vigyorgott, visszahelyezte a fülére a fejhallgatóját, hátradőlt
és újra lehunyta a szemét.
A következő dal, ahogy azt Jake-től megszokhattam, teljesen
ámulatba ejtett. Lágy countryzene volt és arról szólt, hogy
milyen kicsi az esélye annak, hogy a szerelem túlélje a
viszontagságokat, és hogy ha a szerelem repülő lenne, akkor
senki nem szállna fel rá, ha tudnák, hogy a lezuhanás esélye
nagy. Viszont annak ellenére, hogy az emberek tisztában vannak
az esélyekkel, mégis mindig a szerelmet választják. A dal igen
találó címe Ha a szerelem egy repülő lenne volt, Brad Paisley
előadásában.
Ránéztem, ő pedig vissza rám és mosolygott. Nem voltam
benne biztos, hogy tudta-e, melyik számot hallgatom éppen,
illetve hogy volt-e számára jelentősége ennek a dalnak.
Számomra viszont annál inkább. Azt kívántam, bárcsak tudná,
hogy milyen mélyen érzek iránta, és hogy bármit kockára
tennék, csak hogy vele lehessek. Mondjuk a képzeletemben ott
és akkor pontosan azt tettem: abban a Mars felé száguldó
konzervdobozban.
Annak ellenére, hogy valami miatt nem tette meg a következő
lépést, semmi nem tántoríthatott el attól, hogy akarjam őt, még
úgy sem, hogy tudtam, valamit rejteget előlem.
Az italoskocsit épp a mi sorunk előtt parkolták le, és Jake nem
engedte, hogy egy ellazító Bloody Maryn kívül bármit is igyák.
Természetesen az idősebb, nagyobb mellű utaskísérő megnyalta
az ajkát és eléggé flörtszagúan nézett rá, mielőtt átnyújtotta
volna az italt, majd tovább sétált. Ő visszamosolygott, aminek
hatására egy húzásra eltüntettem a koktélt. Persze az azonnal a
fejembe szállt.
– Szomjas voltál? – kérdezte, felemelve az üres poharat.
– Igen.
Úgy éreztem, hogy a kétórás útnak soha nem lesz vége, de
amikor a kapitány bekapcsolta a biztonsági övék becsatolását
indikáló jelzést, és az átellenben ülő idős hölgy ismét elővette a
rózsafüzérjét, tudtam, hogy nemsokára földet érünk.
Egy kisebb rázkódás hatására még jobban megszorítottam a
kezét. Meglepett, amikor felém nyúlt és a kezemet az ő két
tenyere közé fogta.
– Nemsokára vége, Nina. Nagyon ügyes voltál – suttogta
nyugtatóan.
Kizárólag a testemet vajként megolvasztó meleg érintésére
koncentráltam, ami átsegített az ereszkedésen. Amikor végül
földet értünk, Rózsafüzér nénire néztem. Egymásra
mosolyogtunk, és egyszerre vetettünk keresztet.
 14. FEJEZET

KIMONDHATATLANUL BOLDOG VOLTAM, hogy ismét a

földön voltunk. Nem volt csomagunk, így Jake és én hamar
kijutottunk a zsúfolt repülőtérről. Amint kiléptünk az ajtón, az
idegen város levegője energiát adott. Nagy valószínűséggel soha
nem látogattam volna el ide életem során, így ismét hálát
éreztem, amiért Jake rám kényszerítette.
Sinatra Kedvemre való város című száma járt a fejemben,
ami Chicagóról szólt. Szédítő izgalom érzése kezdett formálódni
bennem, hogy felfedezhessem a várost.
Beugrottunk egy taxiba, és Jake megkérte a sofőrt, hogy
vigyen a Willis toronyhoz.
– Az mi? – kérdeztem.
– Nemsokára megtudod.
Túl korai volt a hála, amiért rám kényszerítette az idejövetelt.
Reménykedtem, hogy ittlétünk során már nem lesz semmiféle
meglepetés. Elővettem a telefonom, hogy megnézzem a Google-
ön, mi is ez a hely, és gyorsan kiderítettem, hogy a Willis-torony
ad otthont egy chicagói nevezetességnek, a Párkánynak, ami
tulajdonképpen egy az épületből kinyúló üvegdoboz 400
méterrel a föld felett.
Állítólag ott állva még az olyanok is berezelnek, akik amúgy
nem félnek a magasságtól.
Áthajolt a vállam felett.
– Szóval kinyomoztad, Sherlock?
– Hát nem volt még elég kínzásban részem mára?
 – Ígérem, hogy ha ezzel az egy hellyel végeztünk, a nap
további részében csak lazulni fogunk – mondta, kezével a
cserkész becsszó jelét mutatva.
– Mikor indul vissza a gépünk?
– Későn. Kilenckor.
Hirtelen ismét a szorongás jó öreg hullámvasútján találtam
magam, ami egyre csak emelkedett. Amikor kiszálltunk a taxiból
a South Wacker Drive-on, felnéztem és nagyot nyeltem.
– Ez valami rossz vicc, ugye?
– Gyere! – intett és átvezetett a bejárati ajtón, egyenesen a
liftekhez. A pániknak esélye sem volt teljes mértékben
eluralkodni rajtam, mert villámgyorsan, kevesebb, mint egy perc
alatt felértünk a 103. emeletre.
Nem tudom, azért lehetett-e, mert nemrég éltem túl egy
repülőutat több ezer méter magasságban, de ott fent lenni nem
volt olyan borzasztó, mint gondoltam. Alig vártam, hogy vége
legyen, de a repüléshez képest jóval kevesebb szorongást
okozott, mert tudtam, hogy van menekülési útvonal.
Amikor Jake leállt elmagyarázni az ott dolgozóknak, hogy ez
az első alkalom, hogy itt vagyok, totál gyereknek éreztem
magam. Valakitől még egy matricát is kaptam.
Váratlan nyugalom fogott el, amint kinéztem az ablakon és
megláttam a város sziluettjét.
Minden oldalon információ volt feltüntetve arra vonatkozóan,
hogy melyik irányban a város melyik részét látjuk.
Jake odavezetett egy hightech messzelátóhoz.
– Nézd! Az ott a város déli része, ahol felnőttem.
A régi kedvenc helyére mutatott. Sajnáltam, de egyben
örültem is neki, mert évek óta nem járt már itt. Azon tűnődtem,
hogy vajon az apukájára gondolt-e épp akkor, vagy hogy mi
mindent hagyott maga mögött, amikor Bostonba költözött.
Körülbelül tíz perccel később tudtam, hogy van még egy
dolog, amit nem úszhatok meg.
– Gyere! Csináltassunk egy képet a párkányon! – mondta.
Baszki.
Tudtam, hogy ebből semmiképp nem tudok kibújni, így
rácsimpaszkodtam, és kapaszkodtam a dzsekijébe, amíg ő
gyakorlatilag odavonszolt a rémisztő üvegemelvényre.
Továbbra is idegesen kapaszkodtam belé és szédelegve,
remegő lábakkal siklottam át a pillanatokon. Amíg az ott
dolgozók profi fotót készítettek rólunk, nagyon ügyeltem arra,
hogy ne nézzek le.
Szerencsére Jake nem tartott ott sokáig. Amikor leléptünk a
párkányról, hatalmas megkönnyebbülést éreztem, de azért
örültem, hogy megtettem. Nélküle soha még csak nem is
álmodhattam volna arról, hogy ezt egy nap megteszem. Ideadták
a fotót, és elállt tőle a lélegzetem. Tulajdonképpen a világ tetején
álltunk, és én határozottan úgy is éreztem magam.

***

A kaland következő állomása egy metróút volt arra a

környékre, ahol Jake lakott régen.
Eléggé rozzant állapotban volt a hely, csupa düledező,
egymáshoz közel épített házzal. Volt egy kis bodega a sarkon,
ahová gyakran járt gyerekként. Pár fillérért vett ott mindig
cukorkát, miután összekapargatta a kevéske apróját.
Bementünk, és vett nekem citromos cukrot és olvadós rágót.
Kikerültünk néhány, a keskeny járdán játszó kisgyereket,
amint egy bézs színű ház felé közelítettünk, amihez rozsdás
korlátú lépcső vezetett.
– Íme, ez az. Itt éltünk régen – mondta gyermeki csodálattal
az arcán, amint követtem őt fel a lépcsőn.
Kopogtatott a bejárati ajtón, de nem érkezett válasz.
– Jó szar. Azt reméltem, hogy láthatom belülről is.
Sajnáltam, hogy ekkora utat megtettünk, és meg sem tudja
nézni rendesen a régi házukat.
Amint lefelé sétáltunk a lépcsőn, Jake a derekamra tette a
kezét, amitől egyből libabőrös lettem.
– Gyere! Menjünk körbe a hátsó részre – mondta.
Úgy tűnt, egy cseppet sem zavarja, hogy birtokháborítást
követünk el; egyértelmű volt, hogy úgy érezte, az emlékek
bizonyos szintű tulajdonjoggal illetik.
Nem volt kerítés, ami akadályozta volna a bejutást a hátsó
udvarba. Egy kicsi, négyzet alakú, füves terület volt
betonszegéllyel.
– Ezt nézd meg! – mondta és odavezetett egy eldugott
sarokhoz.
A betonba vésve ez állt: Jake szereti Buffyt.
– Buffy, mi? Szerencsés lány – mondtam, amint mindketten a
földön ültünk a vésett szöveg mellett.
– Buffy. Kilencéves voltam. Tulajdonképpen ő volt az első
szerelmem.
Ugye nem érzek némi féltékenységet egy kilencéves kislány
miatti
– Milyen volt?
– Imádott mindenfélét rágcsálni. Érted, hogy értem?
– Rágcsálni?
– Bármit megtett a kedvemért. A tenyeremből evett.
– Most ez komoly? Arra rájöttem, hogy sosem voltál egy
elveszett gyerek, de kilencévesen?
– Buffy pocakos volt. Imádta a hasát, így amíg gondoskodtam
ételről, boldog volt. – Észrevette a zavart arckifejezésem és
nevetett. – Egy hörcsög volt, Nina! Buffy volt az első háziállatom.
Felnéztem az égre és ráztam a fejem. Hülyén éreztem magam.
– Komolyan?
– Ja. Ezen a vésés melletti füves részen kellett eltemetnem.
Nehéz nap volt.
– Sajnálom, Jake – reméltem, hogy nem vagyok bunkó,
amiért picit nevettem, amikor kimondtam.
– Hülyén hangzik, de amikor egy kisgyereket minden nap
csak egy szaros hörcsög vár haza, ami végül elpusztul, nos... szar
volt az a nap.
– Hogy érted azt, hogy csak egy hörcsög várt haza?
– Kulcsos gyerek voltam. Az anyám két munkahelyen
dolgozott az apám halála után, és nem volt pénze bébiszitterre.
Így amikor az iskolabusz letett a sarkon, hazasétáltam az üres
otthonunkba. Magamra zártam az öt biztonsági zárral ellátott
bejárati ajtót, készítettem magamnak egy mogyoróvajas-
banános szendvicset, és reménykedtem, hogy minden rendben
lesz.
Akkor már határozottan nem nevettem, fájt a szívem, úgy
sajnáltam azt a kisfiút.
– Istenem, ez annyira szomorú.
– Nem volt vészes. Nem tudtam, hogy másképp is lehetett
volna. Az anyám rengeteget dolgozott, nem volt más választása.
Megtanított, hogyan lássam el magam, és a szomszéd öreg néni
néha rám kukkantott. De az az igazság, hogy két éven át minden
nap borzasztóan vártam, hogy láthassam azt a kis hörcsögöt.
Nem fogok sírni egy hörcsög miatt.
Mindjárt sírok egy hörcsög miatt.
A szemem megtelt könnyel; az ujjaimat végigfuttattam a
vésésen.
– Nos, egy kulcsos gyerekhez képest fantasztikusan
teljesítettél – mondtam, és játékosan megböktem a vállammal. –
Komolyan mondom, hogy te vagy a legokosabb ember, akivel
valaha találkoztam.
Nem szólt semmit, csak békés arckifejezéssel lehunyta a
szemét, amíg a szélben álldogáltunk. Megtiszteltetésnek
éreztem, hogy itt állhatok mellette; egy olyan helyen, ahol annyi
őt formáló élmény érte.
Kinyitotta a szemét és megdörzsölte a vállamat.
– Fázol? Menjünk?
Igazság szerint egész nap nem volt ennyire melegem.
– Maradjunk még. Ha már ilyen messzire eljöttünk.
– Oké. Köszi.
Csak ültünk ott, amint átjárta a testünket a hideg levegő, és
hallgattuk a gyerekek és a távoli szirénák hangját. Borzasztóan
szerettem volna belelátni a fejébe, amint nézelődött. Egyértelmű
volt, hogy ez a hely továbbra is sokat jelent számára.
Nagyon szerettem volna megfogni a kezét, így érte nyúltam.
Ő kinyitotta a tenyerét, belehelyezte az enyémet és azt mondta:
– Köszönöm, hogy itt vagy velem.
– Elszomorít a visszatérés?
 – Nem, ha hallgatok a neked adott jó tanácsomra és csak a jó
dolgokra emlékszem. Az egész azon áll, hogy csak a jó dolgokra
összpontosítsunk, emlékszel?
Megszorítottam a kezét.
– Mesélj néhány szép emléket!
Felnézett a házra.
– Ó, rengeteg szép emlékem van a házról. Az anyámmal
töltött karácsonyok mindenképpen jók voltak. Év közben nem
vett ki szabadságot, hanem ilyenkorra tartogatta az összeset.
Béna girlandokkal és mű fagyönggyel díszítette fel a házat,
rendeltünk zsíros kínai kaját és társasoztunk. Újra és újra
megnéztük a Karácsonyi történetet, mert az a legkirályabb film
az egész világon – mondta nevetve. – És persze ott vannak a
tinikorom emlékei. Elég, ha annyit mondok, nem olyan borzasztó
dolog kulcsos gyereknek lenni, ha 15 évesen lányokat akarsz
felhozni a szobádba.
Kirázott a hideg a gondolattól.
– Biztos így van.
– Azután ott van a nap, amikor megtaláltam a nővéremet,
hazajöttem és elmondtam az anyámnak. Vagy amikor kimentem,
hogy megnézzem, jött-e levél a postaládába. Jött, kinyitottam, és
az állt benne, hogy ösztöndíjat nyertem a Northeastern
Egyetemre. Ember, soha nem feledem azt a napot.
– Azta, erről nem is tudtam.
– Ja. Ahogy a nagyvárosban mondanák, volt sütnivalóm.
– Nos, ezt a részét tudtam.
– Mindegy is. Sok-sok szép emlék. Csak a jóra emlékezz!
– Igyekszem. De nem tudom, hogyan váltam ennyire
negatívvá. .. ennyire selejtessé.
Felém fordult.
– Selejtessé?
– Igen, tudod, a bogaras félelmeimmel.
Nem válaszolt azonnal; úgy tűnt, hogy gondolkozik valamin.
– Mikor is volt az első pánikrohamod?
– Végzős középiskolás koromban.
– Mi történt akkoriban az életedben?
 Valószínűleg egyértelműnek kellett volna lennie számomra, de
addig a pillanatig soha nem kapcsoltam össze a betegségemet a
tesóm halálával.
– Akkoriban halt meg a bátyám. Az első roham előtt egy
hónappal.
Akkoriban halt meg a bátyám.
– Látod, Nina. Ezt nem is tudtam. Tényleg annyira szokatlan,
hogy egy ilyen trauma után valaki elveszíti az uralmát a teste
fölött? Ettől nem leszel selejtes. Csak igazi.
Lepillantottam az egymásba fonódó ujjainkra, majd ismét rá.
– Becsületszavamra, soha nem szemléltem a helyzetet ebből a
szemszögből. Mindig csak azt feltételeztem, hogy a pánikroham a
gyengeség jele.
Jake megvakarta az állát, és felém fordult.
– Van valami, amin rengeteget gondolkodtam, mióta
találkoztunk. Mindenkinek vannak félelmei, csak a te esetedben
sokkal kézzelfoghatóbbak, mert magadon hordozod őket. Azt
hiszed, hogy gyenge vagy, de valójában te vagy az egyik
legerősebb ember, akivel valaha találkoztam, hiszen a mai nappal
bezáróan legyőzted a két leghatalmasabb félelmedet, egyiket a
másik után relatíve rövid időn belül. Tisztában vagy azzal, hogy
milyen ritkán fordul ez elő? Sok embernek egész életében nem
sikerül elegendő bátorságot összegyűjteni, hogy szembenézzen a
saját félelmeivel, te viszont néhány hónap alatt megcsináltad.
Játékosan megböktem a vállammal.
– A legtöbb embernek nincs egy őrült lakótársa, aki segít neki
ebben.
– Csak gondolod, hogy én segítettem neked, de valójában te
inspirálsz engem. És mindezt úgy, hogy észre sem veszed. A te
példádat látva és maga a tény, hogy rám bíztad magad, és
átvezethettelek a félelmeid erdején, arra sarkall, hogy én is
szembenézzek a sajátjaimmal.
– Nem tudom elképzelni, hogy te bármitől is félnél. Mik a
félelmeid?
– A félelmeim? – felnézett az égre és az ajka egy kissé
megremegett, míg a kérdésemen gondolkodott. – Az, hogy
fájdalmat okozok; hogy cserben hagyok olyanokat, akik fontosak
nekem. Ilyesmik.
Ennél többre nem számíthattam. Félrenézett, én pedig
tudtam, hogy hirtelen egy képzeletbeli falat húzott fel kettőnk
közé. Jake olyan volt, mint egy kirakó. Megosztott velem kisebb
részleteket az életéből, viszont ezek nem illeszkedtek egymáshoz
olyan mértékben, hogy teljes képet alkossanak. Minél tovább
maradtunk csendben, annál biztosabb voltam abban, hogy nem
fog részletesen belemenni abba, miért is fél attól, hogy megbánt
bizonyos embereket, illetve hogy kik ezek az emberek. Úgy
döntöttem, nem húzom ki a gyufát azzal, hogy tovább
kérdezősködöm.
Egy repülőgép szállt el felettünk és mindketten egyszerre
néztünk fel. Még eltöltöttünk egy kis időt csendben, kéz a kézben
üldögélve a régi hátsó udvarukon, továbbra is birtokháborítást
elkövetve.
Egy hirtelen széllökés az arcába fújta az összes hajam.
– Nem vicceltek, mikor szeles városnak nevezték el. Bocsánat
– mondtam.
– Ne kérj bocsánatot! – mondta, továbbra is az eget bámulva.
– Imádom a hajad – suttogta olyan halkan és lágyan, hogy talán
nem is akarta, hogy meghalljam.
De hallottam.
Egyszer csak elengedte a kezem és kikerekedett a szeme.
– Szereted a turmixot?
Nemigen bajlódott az átkötéssel.
– Persze.
Felállt, én pedig követtem.
– Gyere, menjünk!
 15. FEJEZET

EZ A HELY FANTASZTIKUS! – mondtam, amint beléptünk

Bernie falatozójába, egy retró stílusú étkezdébe Jake-ék régi
házától úgy hat háztömbnyire.
A sült krumpli és hamburger illata mennyei volt, kopogott a
szemem az éhségtől.
– És az ételt még meg sem kóstoltad! – mondta fülig érő
vigyorral, amint leültünk egy ablak melletti bokszba. Volt az
asztalon egy mini zenegép és 1 dollárért úgy 25 ’50-es, ’60-as
évekbeli örökzöldből lehetett választani egy számot.
– Ezek gyerekkorom óta itt vannak. A számok is pont
ugyanazok. Eszméletlen.
– Melyiket választod?
Néhány pénzérmét dobott a gépbe.
– Az apám régen mindig ezt választotta.
Azonnal felismertem és leesett az állam, mert nem akartam
hinni a fülemnek.
– Vörös és lóhere – mondtam.
– Ismered?
– Ez volt Jimmy egyik kedvenc dala. Nem a mi generációnk
dala volt, annál sokkal régebbi, de ő mégis imádta. Bár inkább a
Joan Jett verziót szerette. Ezt ki énekli?
Jake lehunyta a szemét és lassan mozgatta a fejét a múltat
idéző dal ritmusára, majd válaszolt. – Szuper ezt hallani a
tesódról. Ez volt az apám abszolút kedvence. Ez az eredeti verzió
Tommy James és a Shandells előadásában. Ez az egyik olyan dal,
ami a gyerekkoromra emlékeztet, mert minden vasárnap
lejátszotta, amikor idejöttünk.
– Eddig fogalmam sem volt, hogy a másik verzió átdolgozás.
– A Joan Jettét jobban szeretem, viszont apám ezt hallgatta
mindig.
Amikor véget ért a dal, a felszolgáló odajött, hogy felvegye a
rendelést. Nem is volt alkalmunk az étlapra nézni, így azt
mondta, visszajön kicsit később.
Jake odanyújtotta az egyik étlapot.
– Én tudom, mit kérek, de te fusd csak át a kínálatot! A
turmixok mennyeiek, és a hamburgerek... inkább bele sem
kezdek.
– Azt kérem, amit te.
– Akkor szardellás pitét eszünk – mondta, majd kacsintott és
odahívta a felszolgálót. – Két Bernie burgert kérünk és két epres
turmixot.
Amíg az ételre vártunk, a vizében lévő szívószálat piszkálta,
majd felnézett és azt kérdezte:
– Miért döntöttél úgy, hogy ápolónő leszel?
– Őszintén? A bátyám miatt. Volt egy ápolónő, aki a legtöbb
időt töltötte mellette. Kerrinek hívták. Fiatal volt, épp hogy
befejezte a sulit. Azt hiszem, a tesóm totál bele volt zúgva –
nevettem, miközben arra gondoltam, milyen cuki volt a bátyám.
– Emlékszem, milyen hálás voltam, amikor vele volt, mert mi
munka vagy suli miatt nem lehettünk ott. Nagyon beteg volt, de
teljesen kivirult, amikor Kerri a közelében volt. Emlékszem, hogy
megfogadtam: ha a bátyám túléli, viszonozom majd ezt a
kedvességet és ugyanezt megteszem majd valaki más
testvéréért vagy fiáért.
– Szóval a halála után is kitartottál a döntésed mellett.
– Igen – a sárkány tetkójára próbáltam koncentrálni, nehogy
eltörjön a mécses, bár egyértelmű volt számára, hogy mindjárt
sírni fogok.
– Minden rendben van, Nina.
A hangom remegett, de sikerült összekaparnom magam.
– Csak borzasztó hálát éreztem, amiért ott volt neki ő...
valaki, aki egy kis fényt hozott az életébe egy ilyen sötét
időszakban.
– Ezt teljes mértékben átérzem – mondta, és lefelé nézett
ismét a szívószálat birizgálva.
– Hogy érted?
– Amikor te vagy az az ember, akinek fényre van szüksége
egy sötét időszakban...
Azután hirtelen felnézett és rám szegezte tekintetét. Nem
vágtam egészen, hogy hogyan is értette, de mielőtt
megkérdezhettem volna, hogy pontosan mire is akart utalni
ezzel, megérkezett az étel.
Elképedtem, amikor a felszolgáló letette elém a tányért.
– Ez a burger nagyobb, mint a fejem.
Jake kuncogott.
– Ne aggódj! Amit meghagysz, azt megeszem én.
Összeért a kezünk, amikor egyszerre nyúltunk a sóért. Ha ő
ért hozzám, még egy a másodperc tört részéig tartó érintés is
totálisan lesokkolta a testem.
Mint mindig, jóleső csendben ettünk, és a hangok, amiket a
hamburger falatozása közben adott ki, a desszertjeimre adott
reakciójára emlékeztettek. Mindenkinek világosan értésére adta,
ha valamit igazán élvezett.
A turmix olyan sűrű volt, hogy alig bírtam felszippantani a
szívószálon.
– Erősebben kell szívni – mondta vigyorogva, miközben a
szemöldökét szuggesztíven fel-le mozgatta.
A szexuális töltetű megjegyzések császára volt. Általában nem
voltam ebben partner, de aznap más hangulatban voltam.
– Az lehet a gond, hogy a szám kijött a gyakorlatból.
A választól félrenyelte a turmixot, amitől majdnem
megfulladt, így a témát ejtettük is.
Hirtelen vakmerőségem miatt szégyenkezve témát váltottam.
– Kérdezted, hogy miért akarok nővér lenni. Te miért lettél
mérnök?
– Már gyerekkoromban is szerettem szétszedni és újra
összerakni dolgokat; ez a foglalkozás illett a képbe.
 Tehát, ha egyszer összetöri a szívem, majd újra össze tudja
illeszteni a darabkákat.
Lenéztem a szexi karjaira.
– Tuti, hogy folyton megkérdezik tőled, de mi a tetoválásaid
mögöttes jelentése. A sárkányé például. Az a kedvencem.
Hunyorított, majd szarkasztikusan rávágta:
– Nem... soha senki nem kérdezte még ezt tőlem – mondta
nevetve. – Amúgy valójában semmi konkrét. Mindenki azt hiszi,
hogy a tetoválások mögött borzasztó mély hitvallás áll, de
egyszerűen csak menőnek találtam a sárkányt. Ezeket szintén –
és a jobb karjára mutatott, amin mindenféle kelta és törzsi jelek,
keresztek, rózsák és egyéb motívumok voltak. – Igazából
egyiknek sincs jelentősége ezt az egyet kivéve: a hold rajta az
apám monogramjával. A tetkók nagy részét még tinikoromban
csináltattam.
Átnyúltam az asztalon és a mutatóujjammal megsimítottam a
félhold tetoválást, amit három betű ölelt körbe: A. B. G.
– Mi volt a neve?
– Alan Boyd Green.
– Mi a hold jelentősége?
Az ujjamra nézett, amivel tovább simogattam a karját és azt
mondta:
– Az apám mindig megemlítette, mielőtt elment volna
otthonról, betakart lefekvéskor. Én mondtam neki, hogy
mennyire szeretem, és ő is mondta, hogy szeret. Erre én mindig
megkérdeztem, mennyire, ő pedig mindig azt mondta: mint ide a
hold.
– Ez kimondhatatlanul aranyos.
Kinézett az ablakon.
– Éjjelente néha felnézek a holdra és rá gondolok. Tudom,
hogy ez kurvára nyálas... de így van.
– Szerintem pedig gyönyörű.
És szerintem te magad is gyönyörű vagy. Istenem, annyira
meg akarlak most csókolni, hogy el sem tudom mondani.
– Nagy, komoly motoros volt, de aranyból volt a szíve, és
biztos, hogy erős támaszom lett volna a felnőtté válás során. –
Felemelte a hüvelykujját és a gyűrűre mutatott, amit mindig
viselt. – Ez az apám karikagyűrűje.
Wow!
– Tudta, hogy szereted őt, Jake. Én bánom, hogy nem
mondtam többször a bátyámnak, hogy mennyire szeretem.
– Mindannyian tettünk olyan dolgokat, amiket bánunk és
hoztunk olyan döntéseket, amelyekkel együtt kell élnünk. De
nem szabad ezeken rágódni és hibáztatni magadat miattuk. Ettől
semmi nem fog változni.
Legalább három órán át üldögéltünk abban a bokszban.
Lejátszottunk még pár számot a kis zenegépen és sztorikat
meséltem neki arról, hogy milyen volt vidéken felnőni. Nem hitte
el, hogy már vezettem traktort és azt mondta, még fizetne is
azért, hogy hazajöhessen velem és élőben lássa. Viccesen
hozzátette, hogy ha bikiniben csinálom, még többet ad.
Ezek után együtt megettünk egy hatalmas szelet „Csoki általi
halál” tortát. Megkérdezte, hogy folytassuk-e Chicago
felfedezését, de olyan békés volt az a nosztalgikus étkezde;
mondtam neki, hogy szeretnék inkább csak ott üldögélni, amíg el
nem indulunk a reptérre.
A nap lement, és az étterem kezdett megtelni vacsorázni
érkező vendégekkel. Minden egyes alkalommal, amikor
megszólalt az ajtón lévő csengő, egy lépéssel közelebb kerültem
ahhoz, hogy ismét egy repülőn találjam magam. Kezdett megint
eluralkodni rajtam a félelem.
A számba lapátoltam az utolsó falat tortát, és tele szájjal azt
mondtam:
– Ez a nap igazán nagy meglepetés volt. Fogalmam sem volt,
hogy mit tartogatsz a számomra, de végül az utóbbi idők egyik
legjobb napja kerekedett belőle. Ha arra gondolok, hogy
megrémültem a gondolatától is... Most már csak a hazautat kell
túlélnem.
– Itt és most eldöntheted, hogy a jelenben maradsz és
elengeded a félelmeidet vagy pedig engedsz nekik. Semmi nem
érhet azon a repülőn, kivéve, ha hagyod.
Letettem a villámat.
 – Te hogyan lettél ilyen bölcs? Komolyan, olyan vagy, mint
egy 80 éves öregember egy fiatal, tetkós, szexi testben.
Mi a francot mondtam?
A tekintete áthatolt rajtam, és az arcára kiülő vidám mosoly
elárulta, hogy a vallomásomat tisztán hallotta.
– Szóval szexinek tartasz? – a mosolya ördögire váltott. Ezért
megkínoz majd.
Nem tudtam, mit mondjak, így olyan választ adtam, aminek
nem volt értelme.
– Tudod, hogy értem.
– Van a szexinek más jelentése is?
– Jake
– Kezdesz elpirulni... Nyugi, csak piszkálódom. Néha
túlságosan könnyű dolgom van veled – mondta nevetve.
Kicsit megijesztett, amikor átnyúlt az asztalon és gyengéden
végigsimította az ajkam a hüvelykujjával, majd megnyalta az
ujját. Végigfutott a hideg a hátamon.
– Csupa csoki volt a szád. Aranyos voltál így, de nem akartam,
hogy csokis szájjal mászkálj az utcán.
– Ó, köszi – mondtam és félrenéztem; még mindig zavarban
voltam az előbbi kijelentésem miatt, de minden porcikámmal azt
kívántam, bárcsak lenyalta volna a csokit a számról, hogy
érezhessem a szája ízét.
Addigra teljesen besötétedett, és tudtam, hogy nemsokára el
kell indulnunk. Szerettem volna tovább időzni a bokszban.
Néhány óra erejéig sikerült teljes mértékben kizárnunk a
külvilágot. Teljesen be voltam tőle zsongva, és valahogyan
rávett, hogy mindent megosszak vele, még a legnagyobb
félelmeimet és vágyaimat is. Néha hülyét csináltam magamból
mindeközben, mert az az igazság, hogy ő volt a legnagyobb
vágyam.
– Készen állsz? El kellene indulnunk a reptérre – mondta,
amint elővette a tárcáját és fizetett.
– Abszolút.
Amint kiléptünk az étteremből, megint a derekamra tette a
kezét, aminek hatására azonnal felgyorsult a légzésem. Teljesen
mindegy volt, hogy véletlenül vagy direkt ért hozzám, a testem
azonnal válaszolt, de a hatás egyre csak fokozódott. Kezdtem
elgyengülni.
***
A gépen még felszállás előtt anélkül megfogta a kezem, hogy
kértem volna.
Valószínűleg látta, hogy az idegeim kezdenek pánik
üzemmódba kapcsolni.
Ez a gép nagyobb volt, mint az előző, és szinte alig volt rajta
utas. A jó széles középső sor csak a miénk volt. Féltem, de jobban
megőriztem az önuralmam, mint az ideút kezdetén. Éjszaka volt,
és ez valahogyan nyugtatóan hatott az idegeimre, nem úgy, mint
az ablakon beszűrődő napfény.
– Mit gondolsz? Sikerül átélni a felszállást csiklandozás
nélkül?
Bólintottam.
– Csak ne engedd el a kezem, oké?
– Nem fogom. Ígérem.
És tényleg nem engedte el. Egész úton fogta a kezem, még
akkor is, amikor elértük a repülési magasságot, vagy amikor az
utaskísérő megérkezett az italainkkal, sőt még akkor is, amikor a
hátizsákjába nyúlt valamiért. Apró gesztus volt, de akkor először
éreztem igazán, hogy azért fogja a kezem, mert akarja, és nem
pedig azért, mert szükségem van rá.
Sötét volt a gépen, néhány pici lámpa égett csak. A tompa
fényben közvetlenül mellette ülni úgy, hogy senki más nem ült a
sorunkban, nagyon intim volt.
Jake egy szójátékkal állt elő, hogy elterelje a figyelmem egy
hirtelen jött turbulenciáról.
– Felváltva hangosan kimondunk egy szót és mindkettőnknek
rá kell vágnia az első szót, ami eszünkbe jut róla.
Kilélegeztem, még mindig kissé legyengülten a folyamatos
rázkódástól.
– Oké.
– Készen állsz?
 – Aha – mondtam.
– Te kezded – mondta.
Az első szó, ami beugrott, Chicago volt.
Én: – Bernies.
Jake: – Otthon.
– Matek – mondta Jake.
Én: – Kínzás.
Jake: – Móka.
– Ballsworthy néni – mondtam nevetve.
Vidáman egymásra néztünk, és egyszerre vágtuk rá:
– Menj az anyádba!
A következő szava a saját neve volt:
– Jake.
Én: – Banán.
Jake: – Szexi.
Meglegyintettem.
Majd én következtem:
– Nina.
Én: – Formás.
Jake: (Csend.) – Ezen gondolkodnom kell, de még
visszatérünk rá, rendben?
Megint játékosan meglegyintettem.
Addig folytattuk a játékot, amíg a turbulencia alább nem
hagyott. Sikerült elterelnie a figyelmem.
Hosszú volt a nap, és úgy döntöttem, hogy hátradőlök és
becsukom a szemem, habár túl ideges voltam ahhoz, hogy
konkrétan aludjak. Jake továbbra is fogta a kezem és egyszer
csak elkezdte cirógatni a hüvelykujjával. A szemem még mindig
csukva volt, és az apró, de érzéki mozdulat hatására teljesen
beleolvadtam a székbe, és a lábam között elöntött a remegés.
Megszorítottam a kezét, hogy éreztetni próbáljam, tetszik, amit
csinál. Tovább cirógatta a kezemet a hüvelykujjával, én pedig
utánoztam és a hüvelykujjammal elkezdtem cirógatni az ő ujját,
míg végül az ujjaink lágy, körkörös táncot jártak egymással.
Amikor hirtelen kinyitottam a szemem, nagy meglepetésemre
azt láttam, hogy Jake teljesen felém fordul. Addig azt
feltételeztem, hogy csukott szemmel teljesen előre fordul, mint
ahogy én is, de nem így volt. Csak bámult, és úgy tűnt, mintha
tetten értem volna. Vajon egész idő alatt így bámult, míg a
hüvelykujjaink egymással játszadoztak?
A légzése gyors volt, és úgy nézett rám, mintha valamit
nehezére esne kimondani; mintha egyértelműen meg akart volna
csókolni; mintha a lelkembe akart volna hatolni, de valami mégis
visszatartotta.
Elengedte a kezem, a fülem mögé fésülte a hajam, felült és azt
mondta:
– Csatold be az öved! Felvillant a jelzés.
Ezt követően a földet érésig nem szóltunk egy szót sem. A
szívem hevesen vert, de ezúttal nem a repüléstől való félelmem
miatt. Hanem mert féltettem őt. Mert azt hittem, hogy abban a
pillanatban valami mindenképpen történni fog közöttünk, ám
Jake hozta a szokásos formáját és a fordulópontnál megállt. A
gyomromban táncikáló pillangók kinyiffantak a kimerültségtől.
***
Amikor a fürdést követően visszatértem a szobámba, denevér
helyett egy műanyag, aranyszínű pilótaszárny várt, amit a
repülés alatt tanúsított bátorságommal érdemeltem ki. Jake-nek
ismételten sikerült gyerekként bánnia velem.
Egyébként rém büszke voltam magamra. Az érzés keserédes
volt, mert habár a kirándulásunk eszméletlen volt, még több
zavart keltett bennem. Az után a nap után biztos voltam benne,
hogy érez irántam valamit.
A következő naptól majd kéthetes távollét várt a karácsonyi
szünet révén. Amit viszont nem tudtam, az az volt, hogy
Brooklynba való visszatérésem után minden örökre megváltozik.
 16. FEJEZET

MÉG CSAK EGY NAPJA VOLTAM A SZÜLEIM HÁZÁBAN,

DE MÁR borzasztóan hiányzott Jake. Hétvége volt, tehát
Bostonban volt amúgy is, csak mivel tudtam, hogy több napig itt
leszek majd, a pszichém beindult. Ez volt az első teljes hét, amit
külön töltöttünk azóta, hogy megismertem.
Belül üresnek és reményvesztettnek éreztem magam. Ekkor
ébredtem rá igazán, hogy kezdek a rabjává válni. Kinn sűrű
pelyhekben hullott a hó, és örülnöm kellett volna a csodás fehér
tájnak, de valójában azt éreztem, hogy csak még inkább
bebörtönöz.
Leültem a piros hasított bőr kanapéra és kapcsolgattam a
tévét, de közben másra sem tudtam gondolni, mint az
ujjcirógatás emlékére.
Azután az az éjszaka villant be a szobájában, amikor
tulajdonképpen kirúgott az ágyából. A mindennapokban
próbáltam nem felidézni a történteket, illetve a száját elhagyó
brutálisan nyers szavakat. Orgazmusközeli élmény volt már az
is, hogy csak újra lejátszottam a fejemben az elhangzottakat,
mert hittem, hogy minden egyes szót komolyan gondolt és hogy
meg akarta tenni velem mindazt, amit mondott. És tényleg
próbált távolságot tartani, aminek a gondolata egyrészt
borzasztó izgató, másrészt rém idegesítő volt.
A szüleimmel elköltött vacsora kihallgatás jelleggel zajlott a
New York-i életemről. Eléggé konzervatívak, úgyhogy ha
megneszelték volna, hogy valaki olyannal találkoztam, akivel
szexuális kapcsolatot akarok létesíteni, teljesen kiborultak volna.
Ezért úgy döntöttem, jobb lesz, ha a lakótársamhoz fűződő
érzelmeimet egyelőre titokban tartom.
– Na és találkoztál már valami kedves fiúval a városban? –
kérdezte anyám.
– Nem, senkivel, aki említésre méltó lenne.
Egy csodálatos pasival.
– Nem lehet, hogy többet kellene eljárnod otthonról? Belépni
egy egyetemi klubba vagy valami hasonló? Biztosan találkoznál
egy rendes sráccal, ha csatlakoznál valamiféle csoporthoz.
Ha csak nem olyan, akinek piercingjei vannak és egy
sárkány tetoválása, továbbá azt akarja, hogy sikítva élvezzek
el a gyönyörtől minden lehetséges módon és a neve Jake
Green... akkor mehet a levesbe.
– Igen, lehetséges – mondtam, de belül semmit nem éreztem.
Az anyám, Sheryl mindig próbált jó tanáccsal ellátni, hogy
hogyan is találkozhatnék férfiakkal. Az értékítéletében viszont
nem lehetett bízni. Attól eltekintve, hogy szerinte Spencer volt a
legfantasztikusabb dolog az életemben, egyszer megpróbált
összeboronálni az egyik munkatársa fiával, aki első hallásra
érdekesnek tűnt. Elvileg sminkesként dolgozott és hasonlított
egy híres színészre. Ha ilyet hallasz, egyből Hollywood és a
filmipar ugrik be, igaz? Ahogy találkoztunk, mindez azonnal
szertefoszlott. Balzsamozó volt egy temetkezési vállalatnál,
amivel annak ellenére, hogy totál hátborzongatónak találtam,
még együtt tudtam volna élni, ha a celeb, akire hasonlít, nem Mr.
Bean lenne. Így jobbnak láttam, ha nem avatom be az anyámat a
szerelmi életem részleteibe.
Vacsora után a szobámba mentem, hogy magamban
ábrándozhassak egy kicsit az ablakon keresztül bámulva a
szomszéd karácsonyi fényárban tündöklő házát. Mi Jimmy halála
után nem díszítettük fel többé a miénket, de Hardimanék
gyerekkorom óta minden egyes karácsonykor ugyanazzal az
égősorral díszítették az otthonukat. Az utcafrontot nézve
nosztalgikus emlékek jöttek elő, mert igaz, hogy Jimmy halálával
minden elveszett, de mégis egy boldogabb időszakra
emlékeztettek a jó öreg kivilágított rénszarvasok és a felfújható
télapó.
Másnap volt szenteste. Régen, gyerekkoromban nagy feneket
kerítettünk neki sok ajándékkal a fa alatt, a kertben pedig egy
hatalmas betlehemi jászol terpeszkedett a háromkirályokkal.
Miután Jimmy meghalt, az anyám komolyan visszavett a
díszítésből. Idén mindössze egy kis fánk volt és két karácsonyi
zokni a kandallóra akasztva: Jimmyé és az enyém.
Azt terveztük, hogy elmegyünk misére a Szent Margit-
templomba, utána pedig vissza hozzánk egy kis összejövetelre a
szüleim legjobb barátaival.
A mise kellős közepén azonban érdekes fordulatot vett az
ünnepi hangulatú szentestém. Éreztem, hogy rezgett a telefonom
a padon. Jake-től jött üzenet.
Nem akartam udvariatlan lenni és a mise közben elolvasni, de
nem bírtam magammal.

Nos, épp egy karácsonyi összejövetelen vagyok a

nővéreméknél. Egyszer csak hallom, hogy az a Divinyls-
sláger szól a rádióból, és azóta csak te jársz az eszemben.
Kösz szépen!

Miféle Divinyls-sláger?
Borzasztóan furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy rájöjjek,
miről beszélt. Sikerült visszafognom magam és csak a templom
után ugrottam a Google-nek. Amint apa autójában ültünk,
beírtam a keresőbe: Divinyls-dalok, és egyből meg is lett. A
címe: Magamhoz nyúlok. Ismertem a dalt, de eddig nem
tudtam, ki az előadó.
Rém vicces, Jake.
A találati listán megláttam egy másik számot ugyanettől a
zenekartól. A címe tökéletesen összefoglalta, hogyan is éreztem
iránta, így ezt válaszoltam:

Ez vicces, mert van egy olyan számuk is, ami engem

 emlékeztet Rád. A címe: Gyönyör és fájdalom.

Arra számítottam, hogy szokásához híven majd valami

frappáns választ küld vissza.

Jake: ;) Szóval mit csinálsz ma este?

Nina: A karácsony eléggé szomorú nálunk. Épp most voltunk

templomban. Most hazamegyünk és vacsora. És te?

Jake: Bandázok az unokahúgaimmal. Ne áruld el senkinek!

Nina: Haha! Mindig elkápráztatsz.

Úgy 3 perccel később...

Jake: Mikor jössz vissza?

Nina: Csak 2 hét múlva.

Jake: A francba!

Nina: Ennyire hiányzom majd?

Jake: Igen. Őszintén szólva máris hiányzol. Nagyon.

Ó.

Nina: Te is hiányzol.

Jake: Boldog karácsonyt!

Nina: Boldog karácsonyt!

Vacsora után a szüleim az étkezőben maradtak és sült

gesztenyét ettek a barátaikkal, én viszont kimentettem magam
és visszamentem a szobámba. Lefeküdtem a baldachinos
ágyamra (nem nevet) és lehunytam a szemem. A mennyezeten
kis csillagok világítottak éjszakai irányfény gyanánt (nem nevet),
amiket évekkel azelőtt ragasztottam fel.
Csak az járt az eszemben, hogy azt mondta, hiányzom neki.
Sokkal jobb volt erre gondolni, mint arra, hogy mennyire
hiányzik a bátyám. Valójában Jimmy halála óta ez alatt a néhány,
Brooklynban töltött hónap alatt éreztem először, hogy élek.

Visszahozott az élők sorába.

Visszahozott az élők sorába, viszont könnyedén okozhatja
újra a halálomat is.
De megérné a kockázatot.
A kártyák nála vannak. Ő az osztó.

Úgy egy órával később, 10 óra körül ismét rezgett a

telefonom.

Láttad ma este a holdat?

Mosolyogtam és azonnal az ablakomhoz sétáltam. Majdnem

telihold volt, és csodálatosan ragyogott. A földet borító
hótakaróval és az utcánkban villogó karácsonyi fényekkel
kiegészítve szemkápráztatóan gyönyörű látványt nyújtott.
Megmelengette a szívem, hogy tudtam, Jake is a holdat nézi épp,
és az apukájára gondol.

Nina: Nem jutott volna eszembe, hogy a holdat nézzem

szenteste, de örülök, hogy megtettem. Mindig sikerül
felnyitnod a szemem.

Jake: Ebben a pillanatban nincs más, amit szívesebben

néznék.
 Nina: A hold csodálatos.

Jake: Én a szemedről beszéltem.

Ösztönösen a szívemre tettem a kezem, mintha meg akartam

volna fogni, nehogy kiugorjon a mellkasomból. Képes volt
egyetlen mondattal a lelkemig hatolni és az egész testemet
megolvasztani.
Muszáj lett volna válaszolnom, de képtelen voltam összerakni
egy épkézláb mondatot. Mielőtt válaszolni tudtam volna, újabb
üzenet érkezett.

Jake: A leggyönyörűbb szempár, amit valaha láttam. Néha

elveszek benne és olyan megnyugvást hoz, mint semmi más.

A kezem remegett, amint benyomkodtam a választ.

Nina: Én is imádom a szemedet.

Jake: Tudom, hogy mostanában eléggé zavarosan

viselkedtem. Nagyon sajnálom. Beszélnünk kell, ha
visszajöttél.
A szívem most már zakatolt, mert nem tudta, hogyan
reagáljon arra, hogy „beszélnünk kell”.

Nina: Igen, én is úgy gondolom, hogy beszélnünk kell.

Egy darabig még vártam a válaszüzenetet, de úgy tűnt, ez volt

a beszélgetésünk vége. Összezavarodottan zuhantam álomba;
nem tudtam, hogy megtört szívvel vagy boldogan várjam ezt a
„beszélnünk kell” dolgot.
Másnap, karácsony reggel, amikor felébredtem, a telefon még
mindig a kezemben volt. A kijelzőre néztem és láttam, hogy
néhány órával később, az éjszaka közepén mégis küldött egy
utolsó üzenetet.
 Jake: Megvan... Angyal. Ez a válaszom a szójátékos
feladványodra. Erre emlékeztet Nina.

Nem értettem, hogy mi üthetett belé, de azért tetszett a

dolog. Azonban ahogy felkeltem, a könnyű érzés afféle félelemmé
alakult, ami rám telepedett és elkezdett gyötörni.
A kijelentés, hogy beszélnünk kell, amikor visszaérek, már
aznap elkezdett felemészteni.
Még étvágyam sem volt a karácsonyi vacsora alatt, mert
teljesen eluralkodott rajtam az aggodalom.
Amikor a szüleimmel később leültünk, hogy megnézzük a Mi a
manót, nem tudtam a filmre koncentrálni, és még csak viccesnek
sem találtam azokat a részeket, amiktől régen fogtam a hasam a
nevetéstől. Teljesen elborították az agyam a mondandójának
lehetséges verziói.
Ezt követően beteges következtetésre jutottam. Komolyan
úgy éreztem, hogy nem tudnék Jake nélkül élni és úgy éreztem,
hogy az életem darabjaira hullana nélküle. És habár borzasztóan
szerettem volna eljutni vele a következő szintre, ugyanakkor
tudtam, hogy ha minden úgy marad, ahogy most van, soha nem
kell majd amiatt aggódnom, hogy elveszítem. Valami nagyon
komoly dolgot kellett volna mondania ahhoz, hogy a dolgok
ugyanígy maradjanak.
A tény, hogy azon a karácsonyi vasárnapon már nem írt
többet, csak még idegesebbé tett.
***

Jake kedden már visszatért New Yorkba. Ekkor írt először

szenteste óta.

Jake: A lakás kurva unalmas nélküled. Még az sem enyhít a

helyzetemen, hogy a fehérneműdet szagolgatom. Ha ötször
beleszagolok az egyikbe, hirtelen itt teremsz?
 Nina: Haha! El a kezekkel a fehérneműs fiókomtól!

Jake: 36C? Tudtam.

Nina: Most már tudom, hogy hazudsz, mert egy

kosármérettel mellélőttél.

Jake: 36D? Komolyan? Azta!

Nina: Majdnem. 34D.

Jake: Azért agyafúrt módja volt, hogy rájöjjek, nem?

Nina: Mit csinálsz valójában?

Jake: Csak üldögélek. Tarah és Ryan most mennek az

Elenibe vacsorázni. Lehet, hogy csatlakozom hozzájuk, mert
igazából nincs jobb dolgom. Nem vagy itt, hogy piszkáljalak.

Bosszantott, hogy lement az étterembe; úgy éreztem, azonnal

felülök a következő buszra. Ha Desiree dolgozik ma este, biztosan
él a lehetőséggel, hogy Jake nélkülem csak felesleges harmadik,
és megpróbálja belemélyeszteni a karmait.

Nina: Remekül hangzik. Érezd jól magad!

Jake: Melyik nap is jössz vissza?

Nina: Valamikor a január 8-ai hétvégén.

Jake: A rohadt életbe! Nem leszek otthon. Akkor hétfőn, 9-én

találkozunk, rendben?

Nina: Aha.
 Jake: Menjünk el valahová aznap este.

Nina: Oké. Érezd jól magad ma este.

Jake: Hol is van ez a fehérneműs fiók?

Nina: (Szemforgatás)

Jake: ;-)
***
A két hét leteltével végül szombat délután érkeztem meg
Brooklynba. Egy részem azt remélte, hogy Jake valami csoda
folytán ez egyszer kihagyta a bostoni utat, de sajnos nem volt
otthon.
Tarah és Ryan sem voltak ott, ezért úgy döntöttem, hogy
elmegyek kocogni, mivel az idő januárhoz képest meglehetősen
enyhe volt. A futás jó módja, hogy megszabaduljak valamennyi
idegtől, ami az elmúlt két hétben gyülemlett fel.
Miután leggingsbe és kapucnis pulcsiba bújtam, magamhoz
vettem az iPodomat, illetve a hűtőből egy palack vizet és
kirepültem az ajtón. A lépcsőn lefelé menet nyögdécselést
hallottam Ballsworthy néni lakásából. Megálltam az ajtaja előtt és
hallgatóztam.
Fura.
Ebből a lakásból általában csak káromkodás vagy a tévéből
üvöltő vetélkedő zaja szűrődött ki. A hang nem enyhült, én pedig
megbénulva álltam, mert nem tudtam, mit tegyek. Aztán
hirtelen segélykiáltást hallottam.
Istenem!
Most mit tegyek? Halálra rémít ez a nő. Úgy félek tőle, mint
a tűztől.
Félresöpörtem a félelmem és elfordítottam az ajtó gombját.
Meglepődtem, hogy nyitva volt. Idegesen lábujjhegyen
beosontam és egészen a lakás másik végébe követtem a hangot,
ami az egyik hálószobából jött.
A padlón feküdt, a mellkasát szorította és felém fordult.
– Segíts, Nina! Segíts... rajtam!
– Ballsworthy néni? – odaszaladtam, ő pedig elkapta a kezem
és megszorította. Hívtam a mentőket. – Igen, mentőre van
szükségem. A cím Lincoln 1185. Azt hiszem, a szomszédomnak
szívrohama van. Ballsworthy néni, mit érez? Tud beszélni?
Alig bírt megszólalni.
– Mellkas... feszítő... fájdalom... kar.
Reagáltam a diszpécser utasításaira:
– Oké, oké. Igen, természetesen vele maradok. Igen... fekszik.
Van aszpirinje?
A fürdőszoba felé mutatott a folyosó végén.
Odafutottam és megragadtam az üveget, majd vissza hozzá és
nagy pánik közepette a szájába tettem egy szemet. Kinyitottam a
vizesüvegemet és próbáltam megitatni.
– Ne hagyj itt, Nina!
– Nem hagyom itt. Itt vagyok. Nem megyek sehová –
mondtam, miközben fogtam a kezét úgy öt percig, amíg meg nem
hallottam a szirénák közeledő hangját.
Apám mindig azt mondogatta, hogy „Ember tervez, Isten
végez”. Kocogni indultam és végül egy mentőautó hátuljában
kötöttem ki egy olyan nővel, aki egészen addig csak annyit volt
képes mondani nekem, hogy „Menj az anyádba!”.
A mellettem fekvő nő nem az a szánalmas ember volt, akinek
én gondoltam, egyszerűen csak félt. Valahogyan az égiek engem
választottak, hogy végig fogjam a kezét, én pedig tettem a
dolgom.
– Ballsworthy néni, van olyan családtag, akit felhívhatok?
Továbbra is nehezére esett a beszéd, de sikerült annyit
kinyögnie:
– A... lányom.
– Meg tudja mondani a számát?
Ki-be lélegzés közben lassan sikerült kinyögnie a számokat, én
pedig közben tárcsáztam.
Egy nő vette fel.
 – Halló, a nevem Nina Kennedy. Ballsworthy néni lányával
beszélek?
– Igen – válaszolta a nő.
– Én az édesanyja szomszédja vagyok. Úgy tűnik, hogy az
édesanyjának szívrohama van. Jelenleg stabil az állapota. Egy
mentőautóban ülünk és a Brooklyni Kórházba tartunk.
Azt mondta, hogy azonnal indul és letette.
Amikor a kórházba értünk, rögtön bevitték és megkértek,
hogy maradjak a váróban. Kiderült, hogy a neve Laurice.
Egy fiatal, karamellszín bőrű nő rohant be a váróba hosszú,
vékony hajfonatokból álló frizurával. Felálltam.
– Ön Laurice lánya?
– Igen. Hol van az anyám?
– Most vitték be, de nem engedték, hogy vele menjek.
Kérték, hogy itt várjunk. Hamarosan jön majd egy orvos és
elmagyarázza, mi a helyzet.
A száját a kezébe temette a sokk miatt. Fel-le járkált.
– Ugye rendbe jön?
– Úgy gondolom, igen. Magánál volt, és lélegzett.
– Hogyan talált rá?
– A felső emeleten lakom. Éppen kocogni indultam, amikor
meghallottam a segélykiáltást.
– Istenem! – mondta. Teljesen meglepett, amikor hirtelen
magához húzott és megölelt. – Valószínűleg megmentette az
életét.
– Bárki megtette volna.
– Köszönöm, hogy ennyire lelkiismeretes. – Kinyújtotta a
kezét. – A nevem Daria.
– Nina vagyok. Örvendek.
Jó néhány perc elteltével odajött hozzánk egy nővér és
elmondta, hogy Ballsworthy néni állapota stabil, de beviszik a
műtőbe. Mondtam, hogy Dariával maradok, amíg az anyukáját ki
nem tolják a műtőből. Tudtam, hogy én sem akartam volna
egyedül lenni hasonló helyzetben.
Egy orvos jött ki a műtőből úgy másfél óra elteltével, mi pedig
felálltunk.
 – Jó napot! Tuscano doktor vagyok. Melyikük a beteg
hozzátartozója?
Daria felemelte a kezét.
– Én vagyok.
– Az édesanyja meg fog gyógyulni. Elzáródott az egyik nagy
verőér és ez okozott egy enyhébb szívrohamot. Azonnali
értágítást hajtottunk végre és betettünk egy fémhálót, hogy
nyitva tartsa az artériát. Hatalmas szerencse, hogy idejében
rátaláltak, mert a szívkárosodás veszélye nagy mértékben
növekszik, hogy ha a beteg 90 percen túl marad orvosi segítség
nélkül. Az édesanyja esetében úgy gondolom, hogy még időben
történt a beavatkozás és minden rendben lesz.
– Mikor láthatom? – kérdezte.
– Valaki jönni fog körülbelül 20 perc múlva és megmondja,
mikor mehetnek be. Jelenleg stabil az állapota. A lábadozóban
van.
– Köszönöm, doktor úr. Nagyon köszönöm.
Azonnali megkönnyebbülést láttam az arcán. Megöleltük
egymást.
– Nina, tényleg megmentetted az anyám életét.
– Örülök, hogy éppen akkor ott voltam.
Megint leültünk, ő pedig rám nézett.
– Ismerted ezelőtt az anyámat?
– Találkoztunk már, de nem igazán ismertem.
– Mondott neked valaha bármi illetlent?
Nem tudtam, hogy jelen körülmények között elmondjam-e
neki az igazat, de csak egy helyes válasz volt.
– Jó néhányszor elküldött az anyámba.
Daria a földre nézett és megrázta a fejét.
– Borzasztóan sajnálom. Magyarázatot kell adnom a
viselkedésére.
– Semmi gond. Tudtam, hogy nem személy szerint nekem
szól. Minden lakótársammal, illetve néhány szomszéddal is ezt
csinálja. Miért teszi?
– Az anyámnál már 10 éve előjönnek ezek az epizódok. Az
egyik percben rendben van, a másikban pedig szid mindenkit,
mint a bokrot. Valamiféle poszttraumatikus reakció. Azután
kezdődött, hogy meggyilkolták az apámat. Késő éjjel sétált
hazafelé munkából, amikor kirabolták és lelőtték. Elkapták az
elkövetőket. Hosszú történet... napközben borzasztó veszekedés
zajlott le a szüleim között. Az utolsó, az ablakon keresztül hozzá
intézett mondata az volt, hogy „Menj az anyádba!”. Kilenc órával
később álmunkból ébresztettek a rendőrök, hogy közöljék, az
apámat meggyilkolták.
Szent isten!
– Borzasztóan sajnálom, Daria.
– A probléma nem azonnal jelentkezett; az évek során
visszatérő emlékek támadták meg, és néha újra eljátszotta a
jeleneteket. Soha nem bocsátotta meg magának, hogy úgy váltak
el. Úgy tűnik, hogy a káromkodás nála egyfajta túlélési stratégia.
Ő jó ember és tényleg nem gondolja komolyan. Ez egyszerűen
csak egy borzalmas történésre adott nagyon furcsa reakció.
Tehát bocsánatot kérek az anyám nevében.
A kezemmel megérintettem a hátát.
– Erre semmi szükség, de köszönöm, hogy elmagyarázta.
A mai nap tanulsága: nem mindenki az, aminek kívülről
látjuk.

***
Dariával maradtam, amíg be nem mehetett az anyukájához.
Elterveztük, hogy valamelyik nap elmegyünk ebédelni.
Ragaszkodott hozzá, hogy így mondjon köszönetét.
Amint a folyosón sétálva próbáltam megtalálni a kijáratot, egy
útvesztőben éreztem magam; eltévedtem. Minden egyes
sarokkal még mélyebbre kerültem.
Úgy öt percnyi zsákutcába gyaloglást követően megálltam egy
kórterem előtt, hogy összeszedjem magam. Egy tinilány, akinek
kihullott az összes haja, egymagában üldögélt ott és a tévét
bámulta.
Amikor indultam volna tovább, a lány észrevette, hogy ott
vagyok és bámulom, erre ezt mondta:
 – Te bohócdoktor vagy?
– Tessék?
– Tudod. Nyomi önkéntes. Mostanában elég gyakran jönnek.
– Nem, nem vagyok az.
– Remek... mert tök bénák. Bejönnek a műmosolyukkal, és
próbálják elhitetni, hogy Disneylandben vagyunk meg ilyen
baromságok – egy pillanatra elhallgatott. – Amúgy rákos
vagyok.
– Tudom... rájöttem...
– Mert úgy nézek ki, mint Charlie Brown?
– Charlie Brown?
– Tudod, Snoopy karakter. Minden ok nélkül kopasz.
– Á.
– De most komolyan. Miért vagy itt? Miattam?
Belenéztem reményteli szemébe.
– Talán miattad.
– Remek, mert ma a szexről akarok beszélni valakivel.
– Tessék?
– Mi a neved?
– Nina.
– Ne légy beszari, Nina!
– Hogy mondod?
– Ne haragudj a nyelvezetért, de már nem igazán tartok
magamban semmit. Az élet túl rövid ahhoz, hogy finomkodjunk.
Mindegy. A szexről akartam beszélni, és a ruházatodból ítélve
úgy tűnik, hogy nyitott lennél egy ilyen beszélgetésre. Már
vártam egy ideje, hogy valaki hozzád hasonló látogasson meg –
intett, hogy menjek felé. – Gyere ide és csukd be az ajtót!
Hátranéztem a vállam fölött, majd végig magamon és
beléptem az ajtón. Kandikameráznak vajon? Előbb Ballsworthy
néni, majd ez. Esküszöm, hogy kezdtem magam az
Alkonyzónában érezni.
Leültem egy, az ágya melletti székre és azt kérdeztem:
– Hány éves is vagy?
– 15.
– És mi a neved?
 – Skylar – válaszolta, és kikapcsolta a tévét.
– Mit szeretnél tudni, Skylar?
– Az anyámmal nem beszélhetek ezekről a dolgokról.
Belehalna.
Sóhajtottam és próbáltam rákészülni a kérdésekre.
– Oké.
– Az első kérdésem az, hogy hány évesen túl korai elkezdeni?
Ó, istenem! Miért pont én?
Magamban nevettem, hogy milyen abszurd helyzetbe
keveredtem már megint, majd próbáltam a válaszra
összpontosítani.
– Erre a kérdésre nincs konkrét válasz... de 15 évesen
mindenképpen túl korai.
– És ha valaki nem éri meg azt a kort, amikor már nem korai?
Vágni lehetett a csendet. Belém fagyott a szó.
Szerencsére folytatta, mielőtt válaszolnom kellett volna.
– Az a helyzet, hogy van egy srác. Mitch a neve. Ő a legjobb
barátom gyerekkorunk óta, de nem tudja, hogy szeretem. New
Jerseyben élünk, de az utóbbi pár hónapot itt töltöttem
Brooklynban a kezelések miatt, mivel az apám itt él, és az
orvosaim is itt vannak. Szóval átmenetileg itt lakom már egy
ideje. Félek, hogy el fog felejteni.
– Miért veszítenéd el, ha valóban a legjobb barátod?
– Nem hinném, hogy direkt megszakítaná a barátságot, de
egy csomó lány hajt rá, mert nagyon szexi. Ők viszont nem
ismerik őt úgy, ahogy én. Csak egy darabot akarnak belőle, ő
pedig mégis csak egy pasi, szóval...
– Mondtad már neki, hogy hogy érzel iránta?
– A dolgok kezdtek egy kissé összegabalyodni, pont mielőtt
meglett volna a diagnózis. Másképp kezdett rám nézni, és
kezdtem azt hinni, hogy történhet valami közöttünk. Mindig is
arról ábrándoztam, hogy először majd vele fogok... tudod... Ő
pedig velem. De ha nem vagyok a közelében akár a kezelések
miatt, akár más okból, és ő találkozik valakivel, lehet, hogy soha
nem nyílik rá alkalom. Úgy érzem, hogy minden egyes távol
töltött perccel elveszítem.
 Le tudtam volna gurítani valami méregerőset abban a
pillanatban.
– Meg szokott látogatni?
– Hát ez az. Könyörög, hogy meglátogathasson. Nem tudja,
melyik kórházban vagyok, mert nem mondtam el neki. Nem
akarom, hogy így lásson, de borzasztóan hiányzik. Annyira, hogy
belehalok. – A mobiljáért nyúlt és előkeresett egy fotót. – Ez ő.
Ez Mitch.
– Nagyon helyes – mondtam, amint átnyújtotta a telefont a
képpel. Tényleg az volt. Hosszú, sötét haja volt, a fején Yankees
baseballsapka. A szeme nagy és kék. Érthető volt, miért táplált
Skylar gyengéd érzelmeket iránta.
Reményvesztettnek tűnt.
– Mit tegyek?
– Nos, Skylar, mondanám, hogy egy bölcs öreg ember, de
valójában egy bölcs, piercinges, tetovált férfi egyszer azt mondta
nekem, hogy választhatsz: a jelenben maradsz és elengeded a
félelmeidet, vagy pedig engedsz nekik.
– Szexinek hangzik.
– Az is. De a lényeg az, hogy azon aggódsz, mi történhet
ahelyett, hogy azzal a személlyel töltenéd az időd, aki fontos
neked. Ő szeretne látni téged. Mitől félsz, mit fog gondolni?
Gyönyörű vagy.
Tényleg az volt. Nem sok embernek állt jól a kopaszság, de ő
így is angyalként tündökölt.
– Akarsz gyönyörűt látni? – Megint átlapozta a telefonját, és
mutatott egy másik képet, amin Mitch és ő volt. Hosszú,
hullámos, barnásvörös haja volt, kicsit teltebb volt, az arcán pír,
és mindketten úgy néztek ki, mint egy Abercrombie and Fitch
reklám.
– Akkor is csodálatos voltál hajjal és most is az vagy nélküle.
Mit tegyek, hogy észrevedd? Muszáj megengedned neki, hogy
meglátogasson.
Először úgy tűnt, gondban van a javaslatommal, de utána
egyetértően bólintott.
– Rendben, de akkor szükségem lesz a segítségedre. És
kellékekre is.
– Micsoda?
– Kellékekre. Skylar Seymour „ Tégy úgy, mintha nem lennél
rákos” című extrém átváltoztatásához. Van egy parókám, de
béna. Egy nagyon jó parókára lesz szükségem, ami emberi hajból
készült, és vannak benne világosabb tincsek, mint a te hajadban
is. Fenomenálisnak kell lennie. És szükségem lesz sminkre is és
csirkemellre.
– Csirkemellre?
– Azokra az optikai mellnagyobbítókra. Mondjuk neked nem
igazán van szükséged ilyesmire, Cicciolina.
A melleimre pillantottam. Volt némi igaza.
– Sokkal jobban kell kinéznem, mint azelőtt.
– Habár én már most is úgy látom, hogy gyönyörű vagy, de
mindent elkövetek, hogy gyarapítsuk az önbizalmad, és te magad
is meglásd.
Mert tudom, milyen érzés megőrülni egy srácért, aki a
legjobb barátod is.
A térdére tettem a kezem.
– Adj nekem néhány napot! Az egyik lakótársam egy
belvárosi fodrászatban dolgozik. Szerintem ő tud szerezni emberi
hajat.
– Remek.
Mibe keveredtem! Bármi is volt, erőt adott, és hasznosnak
éreztem magam tőle. Ha létezik olyan, hogy valakivel első látásra
szerelembe essünk, akkor azt hiszem, ez a pillanat az volt.
– Skylar, milyen gyakran jönnek ezek az örömszerzők...
akarom mondani, önkéntesek?
– Hát, az örömszerzés biztos érdekesebb lenne... Heti kétszer.
– Beszélek valakivel és kiderítem, hogy hogyan lehetnék én is
önkéntes.
– Van pasid, Nina?
– Nincs, de van egy különleges személy, aki nagyon fontos
számomra. Olyan, mint a te Mitched. Jake a neve.
– Összegyűrtétek már a lepedőt?
– Na de Skylar...
 – Nos?
– Nem.
– Mégis mire vártok? Már elég idősek vagytok.
– Igen, tudom. De komplikált a helyzet. Nemsokára
megbeszéljük a dolgokat...
Minek is bonyolódtam bele ebbe a témába?
Izgatottan felült.
– Ugye üzensz, ha történik valami?
– P... persze.
– Király! – kikapta a telefont a kezemből és elmentette a
számát. A sima fejbőrére és a csillogó szemére pillantottam, amit
sikerült megtöltenem egy csöppnyi reménnyel, és rájöttem, hogy
nem is voltam elveszve. Valami pontosan oda vezetett, ahol
lennem kellett. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy ki segít
kinek.
 17. FEJEZET

MÁSNAP, JANUÁR 8-ÁN, VASÁRNAP VOLT a 23.

szülinapom, de nem mondtam el senkinek, még Jake-nek sem.
Valahol Ryan agyában egy polcon ugyan el volt raktározva a
dátum, de idén semmi jelét nem adta, hogy emlékezett volna rá,
így nem számítottam nagy csinnadrattára. Azt terveztem, hogy
nyugiban töltöm a napot (az előző napi események ismeretében)
és rendezem a dolgaimat, mielőtt Jake visszatér Bostonból. Azt
mondta, hogy késő este fog hazaérni és hogy majd másnap
elmegyünk valahová „beszélni”. Görcsben volt a gyomrom. Két
hete nem láttuk egymást. Baromira hiányzott.
Egy kora délutáni kocogást követően beléptem a lakásba, és
egy hatalmas ajándékdoboz várt az ágyamon. Kinyitottam a
kis ajándékkísérőt. Ez állt rajta: Ha azt gondoltad, hogy
elfelejtjük a szülinapod, rosszul gondoltad. Vacsora. Ma este. 7-
kor. Az Eleniben. Az italokat Telly állja. Részeg görög körtánc.
Partiszerelés kötelező. Szeretünk, Tarah és Ryan.
A mellkasomhoz szorítottam a kis kártyát és kuncogtam, mert
titkon örültem, hogy mégis emlékeztek. Azonnal nekiestem a lila
csomagolópapírnak. A dobozban egy gyönyörű, piros, vállpánt
nélküli miniruha volt. Néhány héttel azelőtt vásárolni mentünk
Tarah-val, és ugyanezt a ruhát próbáltam fel, de otthagytam,
mert nem volt rá elég pénzem.
– Annyira szexi leszel benne, szülinapos!
Megfordultam, és Tarah állt az ajtóban.
– Nagyon köszönöm. De hogy költhettetek rám ennyi pénzt?
Besétált a szobába és megölelt.
 – Ugyan, semmiség. Tegnap jó volt a borravaló. Azzal
köszönheted meg, ha megengeded, hogy ma este is
kiglancoljalak.
– De az rengeteg erőfeszítés... hiszen csak ide megyünk, az
Elenibe.
– Nem, ez most nem az Eleniről szól. A szülinapodról! És az
ingyen italról! Honnan tudod, hogy nem futsz össze lenn egy
szexi görög pasival, akit Tasónak vagy Christosnak hívnak?
– Akivel elrepülünk Mykonoszra és boldogan élünk, míg meg
nem halunk.
– Látod? így kell ezt!
– Bikiniben Martinit szürcsölve napoznánk Szantorinin –
mondtam, a csípőmet ringatva, majd kitört belőlem a nevetés.
– Na ez az én barátnőm! De komolyra fordítva a szót, nem
fogod megbánni az átalakulást. Már tudom is, milyen lesz a
hajad.
– Apropó, haj! Mi a helyzet az emberi hajból készült paróka
beszerzésével?
– Ó! Már akartam szólni. Megtaláltam a tökéletes parókát.
Pont olyan, mint a szexi srácos képen, amit küldtél.
Skylar elküldte nekem a képet, ami őt és a barátját, Mitchet
ábrázolja, hogy ezzel segítsen az eredeti hajszínével megegyező
paróka felkutatásában.
– Tudod, hogy a srác csak 15, ugye? – mondtam.
Megrántotta a vállát.
– Ja, tök mindegy. Lényeg, hogy a paróka gyönyörű, hosszú
és ugyanolyan barnásvörös, mint a képen. Valamikor a jövő
héten fogják kiszállítani a szalonba.
Alig vártam, hogy szerda legyen, és a látogatás során
elmondhassam Skylarnek a jó hírt.
***
Tarah abszolút kitett magáért. Alapból leengedve hordtam a
hajam, de most két, a fejemet körülölelő fonatot készített, amiket
hátul a fejemhez erősített. Úgy néztem ki, mint az ókori rómaiak.
Ragaszkodott hozzá, hogy a ruhámhoz illő vörös rúzst tegyünk a
számra.
Amint belebújtam a vállpánt nélküli ruhába, üzenet érkezett
Skylartől.

Na, megcsapoltad már?

Megráztam a fejem. Ez a lány szexőrült. Úgy voltam vele,

hogy majd később válaszolok.
Ryan bekukkantott a szobába.
– Mindjárt kész leszel?
– Igen... csak még egy pillanat.
Az ajtóban állt.
– Tarah leszaladt a gyógyszertárba. Az étterembe jön majd.
Egyébként az egyik munkatársam csatlakozik hozzánk ma este.
A neve Michael Hunt. Szerintem tetszeni fog neked.
– Hogy érted azt, hogy tetszeni fog?
– Úgy értem, helyes pasas, egyedülálló és már meséltem is
neki rólad.
Baszki. Baszki. Baszki.
Szóval ezért akarta Tarah annyira, hogy puccparádéba
vágjam magam. Tőrbe csaltak!
– Kérlek, mondd, hogy ez nem egy szülinapi vacsorának
álcázott randi!
– Nem, egyáltalán nem. Én inkább úgy mondanám, randinak
álcázott szülinapi vacsora.
– Ryan!
– Gyere, Troll! A csini Spencer óta nem voltál normális
randin, és szerintem Michaellel nagyon jól ellesztek.
Egyértelmű, hogy Ryannek fogalma sem volt a Jake-hez
fűződő érzelmeimről, és Tarah betartotta az ígéretét, hogy nem
mondja el neki. De nem haragudtam Ryanre, amiért próbálkozik,
és már túl késő volt amúgy is. Elhatároztam, hogy kihozom az
estéből a maximumot.
Vállat vontam.
– Oké, de légyszi, ne várjatok semmit ettől az egésztől. Ez
csak egy baráti vacsora.
– Persze. Nyugi.
Amikor az étterembe értünk, Telly az ajtóban várt minket.
– Itt a szülinapos! – kiáltotta.
– Helló, Telly! Köszönjük az ingyen italt – mondtam.
– A legkedvesebb vendégeimnek bármit.
Ryan és én épphogy leültünk, amikor odaintett egy magas,
vékony, rövid, vöröses hajú pasasnak, aki besétált a bejárati
ajtón és az asztalunkhoz lépett.
Ryan felállt, és egymás kezébe csaptak.
– Helló, Michael! Örülök, hogy el tudtál jönni – felém fordult.
– Nina, ő itt Michael Hunt. Michael, ő itt Nina Kennedy.
– Nagyon örvendek, Nina – mosolygott, és kézfogásra
nyújtotta a kezét.
– Szintén.
Nem volt vele semmi baj. Helyes volt és kedves, de azonnal
tudtam, hogy ebből az egészből semmi nem fog kerekedni.
– Ryan sokat mesélt rólad. Azt mondta, hogy gyakorlatilag
testvérek vagytok.
– Igen, így van.
Talán, ha halálra untatom, feláll az asztaltól és kisétál.
Ryan ismét az ajtó felé intett. Megfordultam és láttam, hogy
Tarah sétál felénk minden lépésnél koppanó cipellőjében.
– Bocsánat, hogy elkéstem. Pénzt kellett kivennem. –
Lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra, majd Michaelre és
Ryanre nézett és azt kérdezte: – Ő kicsoda?
Most hülyéskedik?
– Ó a munkatársam, Michael. Michael, ő a barátnőm, Tarah.
– Örvendek, Michael.
– Úgyszintén – mondta Michael, miközben felállt és
kézfogásra nyújtotta a kezét.
Tarah szúrósan nézett Ryanre. Nem tudtam, miért lehetett.
Nem tudott erről az egészről? Úgy ültünk ott négyesben, mintha
egy tökéletes duplarandin lettünk volna. Ekkor az önelégültnek
tűnő Desiree lépett az asztalunkhoz.
– Helló, skacok! Mit kértek?
 Leadtuk az italrendelést, ő pedig elvitte az itallapokat, de
előtte még Ryanre pillantott.
– Jake nincs ma este?
Hányingerem lett.
Ryan rázta a fejét.
– Bostonban van.
– Nagy kár – mondta Desiree.
Menj innen! Hess!
Desiree elsétált, én pedig újra fellélegeztem. Michael
beszélgetést kezdeményezett, én pedig felvettem a fonalat.
Ahogy már említettem, nem volt vele semmi baj. Csak túl kellett
élnem ezt a randit, ha tetszett, ha nem.
Amikor Ryan és Michael munkáról kezdtek el beszélgetni,
Tarah fülébe súgtam:
– Most már tudom, hogy miért kellett így kiöltöznöm. Ügyes
próbálkozás, de nem jött be.
Tarah sóhajtott.
– Nina, én erről semmit nem sejtettem.
– Hazudós – suttogtam.
A fiúkra nézett, mintha meg akarna győződni arról, hogy
valóban nem hallanak minket.
– Valóban egy pasi miatt akartam, hogy kiöltözz, de nem
miatta, hanem...
– Jake! – kiáltotta Ryan.
Megfordultam és láttam, amint Jake az asztalunk felé sétál.
Úgy éreztem, hogy két hét haldoklás után a szívembe újra élet
költözött. Jól nézett ki. Sötét farmert és egy szexi, sötétkék,
gombos inget viselt, aminek visszahajtotta az ujját. A haja kissé
nedves volt. Istenien nézett ki. Alig bírtam magam türtőztetni.
Egyenesen rám nézett, ahogy felénk közeledett és ezt
mondta:
– Elnézést a késésért. Boldog szülinapot, Nina! –
Összerándultam, amikor odahajolt és megpuszilta az arcom. A
parfümje illata teljesen átjárta minden érzékszervem. Ekkor
Michael és Ryan felé nézett, akik az asztal túloldalán ültek. Most
vette észre az ülésrendet: Ryan Tarah-val szemben, Michael
pedig velem. Kínos csend.
Jake-re pillantottam, aki most már elég rondán nézett a
fiúkra. Rájött, hogy mibe is cseppent.
Ryan szólalt meg először:
– Ő a lakótársunk, Jake. Jake, ő a munkatársam, Michael
Hunt.
Jake odanyújtotta a kezét.
– Mike, ugye? Mike Hunt? – az arcára ördögi kifejezés ült ki.
Tudtam, hogy mi játszódik le épp az agyában.
Mike Hunt.
Senki nem szólt. A kakatenger tovább fodrozódott, amikor
Desiree megjelent az italainkkal.
– Jakey, mégis itt vagy. Azt hittem, azt mondták, hogy
Bostonba utaztál.
– Vicces, hogy ezt mondod, Des. Tarah mondta, hogy ma van
Nina szülinapi vacsorája, így korábban jöttem haza, hogy
meglepjem. – Rám nézett. – De úgy tűnik, hogy inkább engem
ért meglepetés.
Ó, istenem! Azt hiszi, hogy előre elterveztem ezt a randit!
Desiree Jake felé nyújtotta az itallapot.
– Egy sima vodka lesz, Des.
Gyűlöltem, hogy Desnek szólítja, és ki tudtam volna tépni a
hajamat mérgemben.
– Máris – mondta Desiree a pilláit rebegtetve, mielőtt elsétált
volna.
Tarah egyszer csak felállt.
– Jake, van a lakásban valami, amit elfelejtettem megmutatni.
Elromlott, és nem akarom elfelejteni. Nem lenne gond, ha most...
mielőtt még rendelnénk?
Jake felhúzott szemöldökkel nézett Tarah-ra, majd rám.
Feldúltnak tűnt, én pedig üvölteni tudtam volna a frusztrációtól.
Jake felállt az asztaltól és követte Tarah-t, majd elhagyták az
éttermet.
Megpróbáltam összeszedni magam és beszédbe elegyedni
Michaellel, amíg a pohár fehérboromat szürcsölgettem azt
remélve, hogy hamarosan hat. Elkezdett kérdezgetni arról, hogy
mit szeretnék elérni a szakmán belül. Amíg a kérdéseire
válaszoltam, csak azon járt az eszem, hogy azok ketten vajon
miről beszélgetnek a lakásban.
Amikor visszatértek az étterembe, Jake visszaült mellém és
lehajtotta a pohár vodkát, amit Desiree hozott ki, majd az
asztalra csapta az üres poharat. Rám nézett és mosolygott. A
gyönyörű zöld szemében nem volt többé harag.
Miután leadtuk az ételrendelést, Michael tovább
kérdezősködött, hogy jobban megismerjen... Hirtelen összeakadt
a nyelvem, amikor éreztem, hogy Jake meleg keze a combomon
landolt az asztal alatt. Elállt a lélegzetem, és teljesen lefagytam,
amint a keze a ruhám alá vándorolt. A hüvelykujja a
bikinivonalamat súrolta; megszorította a combom, majd erősen
végigcsúsztatta rajta a kezét. Égetett az érintése. Letette a
névjegyét, a testem pedig vette az üzenetet. Totál
benedvesedtem, annyira felizgatott, hogy úgy éreztem,
megbolondulok.
Szerencsére Ryan és Michael másról kezdtek el beszélgetni,
így nem kellett azzal bajlódnom, hogy a csekély mértékű, még
funkcionáló agysejtem segítségével értelmes mondatokat
próbáljak formálni. Beleharaptam az alsó ajkamba és Jake-re
néztem, aki a foga közé csúsztatta a nyelvpiercingjét; megint düh
közeli frusztrációt láttam kiülni az arcára.
Elhúzta a kezét a lábamtól és felállt az asztaltól. Azt
gondoltam, biztosan WC-re ment, amikor rezgett a telefonom.

Találkozzunk a folyosón!

Volt egy oldalsó ajtó, ami a lakásunkhoz vezető lépcsőházba

nyílt. Feltételeztem, hogy arra gondol. A szívem majd kiugrott a
helyéből, amint exkuzáltam magam és azt mondtam, „a mosdóba
kell mennem”. Amikor kinyitottam az ajtót, a lépcsőházban állt
zsebre dugott kézzel, és a személyiségére egyáltalán nem
jellemző bátortalansággal.
– Szia! – mondtam.
– Szia! – lassú mosoly ült ki az arcára.
 Azok a gödröcskék!
Olyan volt, mintha az este folyamán először köszöntöttük
volna egymást, és minden, ami addig történt, nem számított.
– Mi a szitu? – kérdeztem.
Kilégzett.
– Az a csávó úgy nézett rád, mintha a fogával le akarta volna
tépni rólad a ruhát. Muszáj volt eljönnöm onnan, mielőtt puszta
kézzel kinyuvasztom.
– Nem értem, miért zavar ez téged – viccelődtem.
– Tudod, hogy miért.
A szívem egyre hevesebben kezdett verni, miközben
odasétált hozzám és csak centiméterekre volt az arcomtól.
– Miért nem szóltál, hogy ma van a szülinapod?
– Tudtam, hogy nem lettél volna itt alapból, így meg sem
említettem.
– Soha nem hagynám ki a szülinapod. Soha. Alulbecsülöd,
hogy milyen sokat jelentesz nekem, Nina.
– Bocsánat.
– Szólnod kellett volna. Tarah pénteken hívott, amikor már
Bostonban voltam, ezért úgy döntöttem, hogy megleplek ma
este.
– Trükkös vagy.
– Te pedig baromi gyönyörű.
Miután ezt kimondta, a szemét lassan behunyta, mintha bánta
volna, hogy ilyen intenzíven jött rám vagy mintha még mindig
hadakozott volna az érzéseivel. És hirtelen a keze már megint a
ruhám alatt volt ott a lépcsőházban.
A testem duruzsolt a száját elhagyó szavak és a vodkával
keveredő parfümje illatának hatására. Soha nem akartam még
úgy megcsókolni, mint akkor és ott.
– Köszönöm. Te is tűrhetően nézel ki – mondtam és játékosan
meghúztam az ingét, pedig valójában legszívesebben letéptem
volna róla. Úgy éreztem, minden pillanattal veszítek az
önuralmamból.
– Tarah elmondta, hogy mi a helyzet hogyishívjákkal ott
benn. Nem tudta, hogy itt lesz a pasas, amikor idehívott engem.
Elmondta, hogy Ryan csapdába csalt téged.
Muszáj volt megkérdeznem.
– Na és, ha mégis randiztam volna vele?
– Nos, ha boldoggá tenne, akkor gondolom, nem bánnám.
– Értem.
– Ez hazugság.
– Ó.
– Nagyon is bánnám. Bakker... hiányoztál – a hangján
érezhető mély érzelem a lelkemig hatolt. A derekamra tette a
kezét, és megszorította az oldalam.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor megragadta a
kezem és megcsókolta. Nem az a fajta csók volt, ami után
sóvárogtam, de ahogyan a nedves ajka a bőrömhöz ért, majdnem
elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fejem, és köré fonjam a két
karom, de mégis sikerült visszafogni magam.
– Te is hiányoztál.
– Randizz velem!
– Tessék?
– Töltsd velem a szülinapi estéd további részét! Menjünk el
innen valahová, bárhová. Csak kettesben akarok lenni veled.
Amit mondani és tenni szeretnék, azt nem lehet itt... ebben a
lépcsőházban.
Végigfutott a hátamon a hideg.
– Hogyan fogjuk ezt kivitelezni? – leheltem a fülébe.
Huncut mosolyt villantott felém.
– Visszamegyünk az asztalhoz. Én előállok valami sztorival és
elhúzok. Azután felhívlak kintről, Te pedig úgy teszel, mintha
valamiféle vészhelyzet lenne.
– De nem tehetem ezt Tarah-val. Aggódni fog.
– Az ő ötlete volt az egész, Nina.
Oh.
– Oké... oké – mosolyogtam.
Rám kacsintott.
– Gyerünk!
Elindultam az étterem felé, majd visszafordultam és
ránéztem.
 – Előbb elmegyek a mosdóba. Addig te visszamész az
asztalhoz és kimented magad. Utána küldök egy üzenetet,
amikor már kijöttem, így tudni fogod, hogy öt perc múlva
hívhatsz.
A kezével megérintette az arcom és közelebb hajolt. Éreztem
a leheletét, amint azt mondta:
– Imádok veled bujkálni.
Libabőrös lettem, és lángolt a testem, amint visszasétáltam a
zsúfolt étterembe, majd pedig egy felhőn lebegve elindultam a
mosdóba.
Kétség sem fért hozzá, hogy aznap éjjel meg fog csókolni.
Miután pisiltem és kiléptem a WC-ből, Desiree sétált be.
Hangulatgyilkos. Nem úgy tűnt, mint aki azért jött be, hogy
használja a WC-t, mivel csak állt a mosdókagyló előtt összefont
karral. Hamar ráébredtem, hogy konfrontáció van készülőben.
– Nina... ugye?
– Aha.
– Láttam, hogy kiszöktél a lépcsőházba Jake-kel. Rájöttem,
hogy valami van köztetek. Mindegy, azért jöttem be, hogy
elmondjam, annak ellenére, hogy miket állít, nem barátnak való.
Egyszerűen nem. Mármint, ne érts félre, ő volt az eddigi legjobb
numerám, viszont világosan elmondta, hogy mire számítsak.
Hogy csak szex és más semmi. Látom a fényt a szemedben,
amikor ránézel, ezért gondoltam, hogy megspórolok neked egy
kis időt és szívfájdalmat.
Teljesen lefagyva álltam ott a kézszárítónak támaszkodva, és
még csak nem is pislogtam, amikor véletlenül benyomtam és
beindult. Nem tudtam biztosan, hogy mikor is kezdett el velem
pörögni a mosdó. Akkor, amikor befejezte a monológját, vagy
amikor lenéztem és egy hatalmas lila rózsa tetoválást láttam a
bokáján? Ugyanaz a tetkó volt, mint amit a Jake szobájából
távozó nő lábán láttam aznap, amikor beköltöztem.
Őket hallottam aznap szexelni.
Csak állt és elégedetten figyelte, amint próbálom leküzdeni a
sokkot.
Ne sírj!
 Ne sírj!
Ne sírj!
Elsírtam magam.
Visszamenjek a WC-fülkébe hányni vagy vissza tudom
tartani, amíg felérek a lakásba? Kirohantam a mosdó ajtaján és
üzenetet küldtem Jake-nek.

Megdugtad Desiree-t???

Amikor visszaértem az étkezőrészbe, Jake éppen felállt az

asztaltól és a telefonjára nézett. Amint elolvasta az üzenetet, a
könnyes szemembe nézett.
Remegett a hangja.
– Nina...
Rémületet láttam az arcán, amint elszaladtam mellette és az
asztalok között a bejárat felé evickéltem.
Amikor már majdnem az ajtón kívül voltam, hallottam, ahogy
a távolban kiabál Desiree-vel:
– Mi a szart mondtál neki?
 18. FEJEZET

OLYAN MESSZIRE AKARTAM FUTNI AZ ÉTTEREMTŐL

és tőle, amennyire csak tudtam. Ha nem kezd el sűrű hó esni,
talán egész messzire jutok.
Minden ködös volt előttem, amint a nagy zűrzavarban
felszaladtam a lépcsőn. A szívem gyorsabban vert, mint valaha,
mert a legborzasztóbb, féltékenység szülte méreg emésztett
éppen.
Nem akartam elhinni.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy a dolgok nehogy szexuális
síkra terelődjenek közöttünk. Nem akart az enyém lenni, viszont
önként és dalolva sétált annak a ribancnak a karjaiba.
Gyűlöltem.
Szerettem.
Elterveztem, hogy ma este kiöntöm neki a szívem és néhány
perccel azelőtt a lépcsőházban majdnem el is mondtam neki,
hogyan érzek. Milyen hülye voltam, hogy azt gondoltam, ő is
ugyanúgy érez irántam. Ráadásul előttem úgy viselkedett
Desiree-vel, mintha alig ismerné. Úgy tűnt, hogy számára a nő
tizenkettő egy tucat.
Gondolkodás nélkül elkezdtem bepakolni a cuccaimat az
utazótáskámba: alsónemű, melltartó, pizsama és egy ing.
Fogalmam sem volt, hová menjek, vagy hogy mi fog történni,
csak azt tudtam, hogy a lehető legtávolabb akarok lenni a
lakástól aznap éjjel. Nem is tudtam volna ránézni, ott aludni
pedig végképp nem.
 Amint kiszaladtam volna a szobámból, kivágódott a bejárati
ajtó. Jake volt az, erősen zihált és amint felém rohant, a szemén
azt láttam, hogy magán kívül van a dühtől.
– Nina... kérlek, szólj hozzám! Kérlek! – mondta rekedt
hangon.
A táskát afféle pajzsként szorítottam a mellkasomhoz.
– Ne közelíts! Nincs számodra semmi, de semmi
mondanivalóm.
Távolságot tartott és hátrébb lépett, de az ajtó elé állt és
elzárta a kiutat. A hangja mély volt, és gyorsan vette a levegőt.
Megadólag kitárta a két karját.
– Engedd, hogy megmagyarázzam!
– Megmagyarázni! Azt akarod, hogy itt álljak és hallgassam,
hogy milyen könnyen dugtad meg azt a ribancot, míg engem
hónapokon át gyötörtél, összezavartál és félreérthető jeleket
küldözgettél? Az ugye nem okozott gondot, hogy a gyönyörtől
sikítozva küldd a csúcsra? Amúgy is elég bizarr volt, nekem
elhiheted. Végighallgattam az egészet.
A meglepetéstől hátrahőkölt és ellenséges pillantást vetett
rám. Kint süvített a szél, ennyi hallatszott csak, amíg végül a
fejét rázva azt kérdezte:
– Mi a szar? Miről beszélsz?
A sírás fojtogatott, de sikerült visszatartanom.
– Így igaz. A beköltözésem napján. Épp dugtatok a szobádban.
Emlékszel arra a napra? Én a szobámban voltam, épp
kicsomagoltam. Azt hittem, nincs itt más és túl későn jöttem rá,
hogy mi is történik. Mindent hallottam, Jake... mindent.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amint felidéztem,
hogyan is rejtőzködtem a szobámban mit sem sejtve arról, hogy
az a férfi lesz életem szerelme, akit akkor szexelni hallottam egy
másik nővel.
Szaporábban vette a levegőt, amint a kezével a hajába túrt; a
földre nézett és lehunyta a szemét; akkorra dolgozta fel, hogy
mit is tártam elé. Hosszú másodpercekig semmit nem szólt, de
végül ez mormogta:
– Ó, istenem! – lassan közelített. – Annyira sajnálom –
mondta remegő hangon.
– Akkor, ha most megbocsátasz, állj félre az utamból! Megyek
és keresek egy helyet, ahol megszállhatok ma éjjel – mondtam és
próbáltam elmenni mellette.
– Nem mész sehová, amíg meg nem hallgatsz.
– Hallottad. Nincs mit mondanom neked.
Elállta az utam, és nem engedett az ajtóhoz. A testem azonnal
reagált, amint határozottan megragadta a két vállam.
– Elmegyek a lakásból ma éjjel, de addig nem tágítok, amíg
meg nem hallgatsz. Érted?
Lefelé néztem; még mindig magamhoz szorítottam a táskámat
és éreztem, hogy az egyik kezével elereszti a vállam, megérinti
az állam és az arcával egy vonalba mozdítja az arcom.
– Nézz rám! – suttogta.
Habár az arcom felé fordult, a szemem még mindig a padlót
bámulta.
Megismételte, de ezúttal mélyebb és határozottabb volt a
hangja.
– Nézz... rám!
Akkor ránéztem, és elkezdett beszélni. A szemében tűz égett,
és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
– Kétszer voltam Desiree-vel. Először úgy egy héttel a
beköltözésed előtt; a második és egyben utolsó alkalommal a
beköltözésed napján. Csak szex volt. Nem vagyok rá büszke.
Tudom, rosszul hangzik, de ez az igazság. Semmit nem jelent a
számomra az a nő, és rögtön az elején leszögeztük, hogy ne
számítson szexnél többre. Csak ezért egyeztem bele.
– Értem. Tehát akkor hímringyó is vagy, aki egy nőtől
kizárólag szexet akar és még ráadásul előre meg is szabod a
feltételeket. Azon az éjszakán, amikor a szobádban voltunk,
megkaphattad volna, amit akartál, de még csak meg sem
próbáltad. Világos, hogy nem tőlem akartad.
Nem válaszolt, csak megragadta a táskámat és a földre dobta.
Azután megfogta a kezem, és végighúzott a folyosón. Gyűlöltem,
hogy a testem azonnal engedelmeskedik neki még úgy is, hogy az
agyam ellenáll.
 – Mit művelsz? – kérdeztem.
– A nappali kellős közepén nem folytathatjuk le azt a
beszélgetést, amit tervezek, mert a többiek bármikor
visszajöhetnek az étteremből.
A szívverésem felgyorsult, mert nem voltam tudatában, hogy
„beszélgetés” volt tervben. Jake a szobámba vezetett és
becsukta az ajtót. Felkapcsolta a kislámpát, hogy legyen némi
fény.
Egymással szemben álltunk, de én afféle védekező
mechanizmusként összefontam magam előtt a karom, amikor
felém sétált és gyengéden a falhoz tolt. Éreztem a leheletét az
arcomon.
– Szóval azt hiszed, hogy nem akarlak téged?
Ráztam a fejem, hogy nem, de nem válaszoltam.
– Az a dolog Desiree-vel... hatalmas hiba volt. Ha akkor
tudtam volna a létezésedről, és hogy ez később majd kísérteni
fog, illetve ami még ennél is fontosabb, hogy majd bánatot okoz
neked... soha nem tettem volna meg. Soha. Érted, amit mondok?
Eddig őt néztem, de hirtelen le kellett néznem, mert
hányingerem lett attól, amint elképzeltem őket együtt. Továbbra
is csendben maradtam.
– Hinned kell nekem. Még csak nem is gondoltam másik nőre
olyan értelemben, mióta átlépted a küszöböt – megállt és addig
nem folytatta, míg rá nem néztem. – Mielőtt veled találkoztam,
az életem puszta megszokás volt. Nem éreztem semmit már
nagyon régóta.
Felnéztem. A szemében tükröződő őszinteséggel és
szenvedéllyel azt mondta:
– A szívem másképp ver, mióta megpillantottalak. Attól a
naptól kezdve az egész életem arról szól, hogy minden eszközzel
megpróbáljam elérni, hogy ne akarjalak ennyire... mert nem
akarlak belevonszolni az elcseszett életembe. – A hangja
megbicsaklott. – De még annak ellenére is, hogy azt tettem, amit
helyesnek gondoltam, minden egyes nappal jobban akarlak téged
még a lélegzetvételnél is.
A szavai hatására szorítani kezdett a mellkasom, éreztem,
hogy darabokra török. A Desiree-vel kapcsolatos információ
okozta sokk ellenére hittem neki. Mindig nekem szentelte a teljes
figyelmét, és nem láttam más nővel a beköltözésem napja óta.
A két karját az oldalamra tette és ezzel a falhoz zárt.
Akadozott a lélegzetem, de csendben hallgattam, amint azt
suttogta:
– Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy távol tartsam
magam tőled, mert veled sokkal többről lenne szó, mint puszta
szexről. Mindenem megkapnád, mert a maximumot érdemled,
de van valami, amit eddig nem volt bátorságom elmondani. Nem
tudom, meg fogod-e érteni – megremegett a hangja. – Kurvára
be vagyok szarva, mert nem akarlak elveszíteni. Soha nem
éreztem még így senki iránt... soha életemben.
A torkom teljesen lebénult; egy szót sem bírtam kinyögni.
Én sem. Annyira szeretlek. Nem érdekel, hogy mi az, amit el
akarsz mondani, mert nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni.
Lehetetlen volt szavakba önteni, hogy mit is éreztem iránta
akkor.
Az arcával az arcom felé közelített.
– Veled ébredek és veled fekszem, a köztes időben pedig
befészkeled magad a gondolataimba és az álmaimba. Annyira
próbáltam elfojtani ezeket az érzéseket. Annyi falat építettem,
amennyit csak bírtam, de mind omladozik. Nem bírom tovább. –
A bőrömön éreztem az ajkát, miközben érdes hangon a
nyakamba suttogta: – Nem bírom tovább. Nem bírom tovább.
Nem bírom tovább. – A kezét lassan lecsúsztatta az oldalamon és
megragadta a derekamat, majd az ajkait az enyémekre helyezte,
de előtte még azt mondta: – Végem van.
A két kezébe fogta az arcom, és megijesztett, amikor nedves
forróság öntötte el csókjára szomjazó ajkaimat. Abban a
pillanatban, ahogy a száján volt a szám, az egész testem
elgyengült. Lassan nyitotta és zárta az ajkait az enyémeken,
majd türelmetlenül arra ösztökélt a szájával, hogy viszonozzam a
csókjait. A nyelvpiercingje fémes íze keveredett a vodkával és a
lehelete édességével. Amint a nyelvemet érintette a hideg fém és
forró nyelve elegye, azonnal elkezdtem nedvesedni és a térdeim
teljesen elgyengültek. Úgy éreztem magam a karjaiban, mint egy
rongybaba.
Lendületesen csókolt és erősebben markolta meg a ruhámat
az oldalamon. Még az is lehet, hogy elszakította, de túlságosan
belefeledkeztem ahhoz, hogy észrevegyem. Hátulról
megragadtam a fejét és az ujjaimmal cirógattam enyhén sprőd
haját. Még jobban magamhoz húztam az arcát, mert nem tudtam
betelni az ajkaink érintkezésével. Felnyögött, és a hangja átjárta
a testem. Még szorosabban vontam magamhoz, és hirtelen a
hasamon éreztem, mennyire kemény. A farmerjén keresztül is
éreztem forró erekcióját és elkezdtem magam hozzádörzsölni,
amitől a légzése még felületesebbé vált.
Kimondhatatlan erővel tört rám az iránta érzett vágy, és
tudtam, hogy ha nem érezhetem magamban, belehalok.
Fájdalmas kétségbeesést éreztem, amikor eltolt magától,
elengedte a derekam és a két keze közé fogta az arcom.
– El kell neked mondanom valamit, Nina. Muszáj ezt most
megbeszélnünk.
A lelkesedés hirtelen félelemre váltott, mert jobban féltem
attól, hogy mit is fog velem közölni, mint azelőtt bármitől.
Tudtam, hogy bármi is legyen, soha nem fogja megváltoztatni az
iránta táplált érzéseimet, viszont a pillanat elillanhat, amit soha
nem fogok visszakapni. Nem álltam rá készen. Elkezdtem
pánikolni. Csak vele akartam lenni aznap éjjel. Csak vele... nem a
múltbéli titkaival vagy bármi is volt az, amiről úgy gondolta, nem
tudnám elfogadni. Amúgy is rosszul gondolta. Szerettem és
tudtam, hogy bármi is legyen, ami visszahúzza, elfogadnám,
teljesen mindegy, mi az. Mindenről tudni akartam, de nem azon
az éjszakán. A testem nem tudta volna feldolgozni, az iránta
érzett vágyam pedig a logika leghalványabb jelét is likvidálta a
fejemből.
Akkor szólaltam meg először a csókolózásunkat megelőző
beszélgetés óta.
– Nem érdekel a múltad vagy hogy mi történik Bostonban.
Kérlek. .. könyörgöm! Ne most kerítsünk erre sort! Ne mondj
semmit ma éjjel! Majd holnap beszélünk, ahogy már korábban
megegyeztünk. Amire most szükségem van, jobban, mint azelőtt
bármire, az az, hogy szeretkezz velem, Jake.
Lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott és remegő kézzel fogta
az arcomat.
– El sem tudod képelni, milyen borzasztó vágyat érzek, hogy
benned lehessek.
– Kérlek! Ne ma este beszéljünk erről, oké?
Végigsimította az ajkam a hüvelykujjával.
– Nina, vagy most letudjuk ezt a beszélgetést vagy vakon
teszel nekem ígéretet.
– Oké...
Az ajkaim remegtek, ő pedig a homlokomhoz érintette a
homlokát. Amikor látta, hogy egy könnycsepp gördül le az
arcomon, lassan lenyalta és az arcomba suttogta:
– Meg kell ígérned... hogy nem hagysz el – bólintottam, ő
pedig megfogta az államat. – Biztos, hogy komolyan gondolod?
Mert kizárt, hogy ma éjjel úgy szeretkezzem veled, ahogyan azt
megálmodtam, hogyha másnap elveszítelek. Belehalnék.
Tudnom kell, hogy az enyém maradsz attól függetlenül, hogy mit
mondok később.
– A tiéd vagyok. Azelőtt soha nem tartoztam igazán
senkihez... de veled más. Tudom, hogy hozzád tartozom –
mondtam, az arcomat a mellkasába fúrva.
– Nézz rám és úgy mondd!
A kérésére a szemébe néztem.
– A tiéd vagyok. Semmi nem tudna rábírni, hogy elhagyjalak,
mert nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni.
A szeme gyors ütemben mozgott oda-vissza, amint a
szemembe nézett. Mintha az őszinteséget próbálta volna
fürkészni benne. Végül magához ölelt és szorosan a karjába zárt,
miközben a testét nekem feszítette.
– Ezt örömmel hallom, mert ami engem illet, előtted nem
éltem.
Úgy éreztem, hogy hosszú percekig ölelt. Továbbra is úgy
tűnt, mintha vacillálna. Valószínűleg nem érzékelte, hogy
mennyire akarom őt, ezért úgy döntöttem, hogy olyan módon
közlöm vele, amit biztos megért.
– Jake, azt akarom, hogy dugj meg!
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy hangos nevetésben
tör ki.
A karjára csaptam.
– Miért nevetsz?
Megcsókolta a nyakam.
– Mondd még egyszer.
– Azt akarom, hogy dugj meg.
Mosolyogva rám nézett és megcsókolta a homlokomat.
– Látod? Csakis veled fordulhat elő, hogy mondasz valami
mocskosat és egyből céklavörös leszel.
– Új nekem a mocskos beszéd – mondtam a földet bámulva,
miközben az ajkamba haraptam, hogy próbáljam elfojtani a
nevetést.
Megragadta az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
– Tudom, hogy új számodra az ilyesmi. Rohadtul imádnivaló
vagy. Annyira édes és ártatlan. Imádom benned ezt. Annyira
felizgat, hogy azt el sem tudod képzelni. Minden erőmmel azon
vagyok, hogy megdugjalak ma este, bébi. Utána pedig
szeretkezni fogunk, de csak azt követően, hogy teljesen
bekebelezlek.
Már nem nevetett, amikor elengedett és kisétált a szobából.
Nagyot nyeltem az idegességtől, mert nem tudtam, mire
számítsak, de hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy egy csík
óvszerrel tért vissza és bezárta maga mögött az ajtót. A zár
kattanásától libabőrös lettem, mert a hang azt jelentette, hogy
most biztosan megkapom, amit annyira áhítottam.
Az éjjeliszekrényre dobta a kondomokat és az ágyra ült. Én
még mindig a falnak támaszkodva álltam, ahogy otthagyott.
Gondolom, vártam az instrukciókat.
– Gyere ide – suttogta, a mutatóujjával jelezve, hogy menjek
közelebb.
Odasétáltam hozzá. Ő ülve maradt, én pedig előtte álltam; az
ujjaival végigsimította a testem körvonalát, végigkövetve a
szemével.
 – Hihetetlen – mondta, amint az ujjai a mellemre tévedtek. –
Tudod, hogy hány éjszakán át fantáziáltam arról, hogy így
érintelek meg, míg te csak egy karnyújtásnyira voltál a folyosó
végén? A találkozásunk óta minden éjjel utánad sóvárogtam. Ez
bizarrnak tűnhet. – Nyelt egyet, majd megnyalta az ajkait, ami
teljesen felajzott.
Azt akartam, hogy az ajkai a testemet érintsék.
– Csókolj meg! – suttogtam kétségbeesetten.
– Hol?
– Mindenhol.
Megfogta hátul a ruhám cipzárát és lassan lehúzta. A ruha a
földre esett. Arrébb rúgtam a kupacot, ő pedig felállt az ágyról és
fölém tornyosult, ahogy kibújtam a magassarkúmból.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Lábujjhegyre álltam
és megcsókoltam, teljesen beszippantva az alsó ajkát, a
nyelvemmel újra és újra megnyalva az ajakpiercingjét; erről
gyakran fantáziáltam, amikor együtt tanultunk a szobájában.
A számba nyögött, amint gyengéden megharaptam az ajkát.
Egyre hevesebben kezdtünk csókolózni, de elhúzódott.
– Nina, teljesen begerjeszt a nyelved és ahogyan harapdálsz.
A csókod önmagában elég lenne ahhoz, hogy elmenjek.
– Mindig is meg akartalak csókolni ezen a ponton.
– Én pedig sok-sok ponton téged – mindkét kezével
gyengéden simogatta a mellem, majd kikapcsolta a pánt nélküli
melltartóm kapcsát és hagyta, hogy a földre essen. – Istenem! –
mondta, amint meglátta fedetlen melleimet. – Először is ezen a
ponton.
Továbbmasszírozta, majd a szájába vette a mellemet. A
körmeimet a tarkójába vájtam, amint felváltva szopogatta és
nyalta egyiket, majd a másikat.
Lenéztem és láttam, hogy mennyire kemény. Míg ő a
melleimet kényeztette, én a farmerján keresztül kezdtem
dörzsölni. Éreztem, ahogy az érintésem hatására megváltozik a
légzése.
Levette a száját a mellemről és a fülembe súgta:
– Most már tudod, hogy milyen hatással vagy rám. Érezni
akarom, hogy én milyen hatással vagyok rád – tudtam, hogy
mennyire nedves vagyok, és ahogy elhúzta a bugyimat és
becsúsztatta az ujját, ő is rájött: – Te jó ég, Nina!
Ki-be mozgatta az ujját, én pedig éreztem, hogy kezdem
elveszíteni minden önuralmamat. A szemem majd felakadt, és az
izmaim összehúzódtak. Kevesebb, mint egy perc majdnem elég
volt ahhoz, hogy a keze hatására elmenjek. Valószínűleg érezte,
hogy közel vagyok, mert megállt. Utána is közel kerültem a
csúcshoz, amikor lassan végignyalta az ujjait és mély torokhangot
adott ki.
– Finomabb vagy, mint azt valaha gondoltam.
– Majdnem elmentem.
Megszorította a fenekem.
– Tudom, én is majdnem, mert annyira odavagyok attól, hogy
így beindultál. Ezért álltam meg. De nem akarom, hogy az első
alkalom így érjen véget. Hidd el, Nina, ez lesz az első igazi
alkalom!
Megint be kellett feszítenem minden izmomat, mert már a
szavaitól is képes lettem volna elmenni.
Lehúzta a bugyimat, így végül már teljesen meztelen voltam,
és gyengéden megérintette a puncimat. Meztelenül állva egy
férfi előtt általában sebezhetőnek érezném magam, és soha nem
is volt rá precedens, mindig elrejtőztem, de a szeméből
maximális imádat tükröződött. Vele mindig biztonságban
éreztem magam, és ez ebben az esetben sem volt másként.
A két kezébe fogta az arcomat és megcsókolt.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon.
– Én is látni akarlak ruha nélkül – mondtam.
Pajkosan rám mosolygott és az ajkával az ajkamhoz érve azt
mondta:
– Vetkőztess le! A tiéd vagyok.
Elég volt hallanom a hangját ahhoz, hogy minden izmom
összeránduljon.
Összefutott a nyál a számban, ha arra gondoltam, micsoda
műremek lapul a ruhái alatt. Amikor kigomboltam az ingét és a
földre dobtam, úgy éreztem magam, mint egy kislány karácsony
este, amikor kinyitja az utolsó dobozban lapuló legnagyobb
ajándékát. Egy pillanatra megálltam, hogy gyönyörködhessem
kidolgozott felsőtestében, amit egészen mostanáig csak messziről
csodálhattam.
Hevesen vert a szíve, amint végigcsókoltam a mellkasát, majd
minden tetoválást végignyaltam a karján, a legjobbat a legvégére
hagyva. Mindig is a bal oldalán lévő törzsi motívum izgatott a
leginkább. Fantasztikus érzés volt ilyen intim közelségben lenni
hozzá; előrehajoltam és végignyaltam sós bőrét.
Felálltam és kigomboltam a farmerját, ő pedig lerúgta a
cipőjét. A kezemre tette a két kezét, miközben lehúztam a
nadrágját.
A fekete bokszersortja olyan volt, mint egy utolsó darabka
csomagolópapír. Erekciója forrósága majd szétfeszítette az
alsónadrágját. Amikor lehúztam volna róla, levette a kezem.
– Egy picit még hagyjuk fent.
– Miért?
– Mert nem akarok fékevesztetten beléd temetkezni, mielőtt
nem juttatnálak el a gyönyör kapujáig a számmal.
Te! Jó! Ég!
– Ó!
– Feküdj hanyatt, gyönyörűségem! – mondta.
Azonnal engedelmeskedtem és lefeküdtem az ágyra, ő pedig
föléin hajolt. Zöld szemében vágy égett, én pedig láttam magam
benne, amíg ő másodperceken át gyönyörködött bennem.
Megrázta a fejét, mintha nem hinne a szemének. Utána közelített
az ajkával és lassan megnyalta az ajkaimat, majd szenvedélyesen
megcsókolt. Imádtam, ahogy a teste a testemre nehezedik,
amint átöleltem és gyengéden simogattam a hátát.
A kezem a csípőjére vándorolt, én pedig megszorítottam a
fenekét és erősen magamhoz húztam. Nagyot nyögött és gyorsan
arrébb húzta a kezemet.
– Ne csináld ezt, bébi! Ez a gyenge pontom. El akarom húzni
miattad – mondta.
Imádtam, hogy bébinek szólít. Bevéstem az agyamba, hogy
hamarosan újra megpróbálom a fenékszorítást, mert látni
akartam, milyen is az, amikor elveszíti minden önuralmát.
Lassan a nyakamra, majd a melleimre csúsztatta a száját és
felváltva szívta és körkörös mozdulatokkal dörzsölte mindkét
mellbimbómat, miközben a lábaim energikusan mozogtak alatta.
Ezután a nyelvével egy a kifutón végigguruló repülőhöz
hasonlóan egyenes vonalban eljutott a hasamig, majd a szája...
nos... az én kifutómon landolt.
Extázisban voltam; lehunytam a szemem, amint átadtam
magam az érzésnek, amit forró ajkának finom mozdulatai
gerjesztettek bennem.
Spencer soha nem kényeztetett a szájával. Egyszer sem. Ő
elvárta tőlem, és én meg is tettem, habár egyáltalán nem
élveztem. Ő viszont soha nem viszonozta, és én nem is kértem.
Jake lassú nyelvmozdulatokkal, a nyelvpiercingjén lévő apró
golyóval kényeztette lágyan a csiklómat. Az érzés leírhatatlan
volt. Ráadásul maga a látvány, amint a lábam között fekszik és a
sötét, izzadt haja... Tudtam, hogy másodpercek múlva végem
lesz.
A lábamnak nem tudtam parancsolni, a kezemmel pedig a
lepedőt markoltam.
– Semmi gond, Nina... engedd el magad! – mondta, miközben
felfalt.
Küzdöttem ellene, mert azt akartam, hogy örökké tartson az
érzés.
Elvette a száját és újra felnyúlt az ujjaival, a hüvelykujjával
kívülről masszírozva, miközben a hasamat csókolta. Nagyon jó
érzés volt, de újra a száját akartam érezni lenn.
Alig tudtam megszólalni.
– Jake...
– Mondd, mit szeretnél, Nina?
– A nyelvedet akarom megint.
– Helyes, mert érezni akarom az ízed, amikor elmész.
Azoknak a szavaknak nagyobb ereje volt, mint bárminek,
amit addig művelt velem. Abban a pillanatban, ahogy a nyelve
ismét hozzám ért, sikítottam a gyönyörtől és éreztem, ahogyan a
szája megremeg, miközben a csúcsra juttatott. Soha ehhez
foghatót nem éreztem még életemben.
Lassan haladt felfelé, csókokkal elhalmozva először a hasam,
majd a mellem és végül a számat. Éreztem rajta az ízem, ami
megint teljesen beindított. Pár másodperce volt csak annak, hogy
a mennyekbe röpített, és máris lüktetve, bizseregve álltam
készen a következőre.
Jake olyan volt, mint a kábítószer, én pedig a rabja, aki újra a
lebegésre vágyott, miközben még ki sem tisztult a szervezetéből
az előző adag. Egészen addig csak érzelmileg függtem tőle, de
onnantól testileg is. Még az is megtörténhetett volna, hogy onnan
kezdve az egész életemet totál „belőve” élem, de nem érdekelt.
Többet akartam.
– Még! – mondtam, megtörve a csókot.
Ezt most komolyan hangosan kimondtam?
Mosolygott az ajkaival a számhoz érve és azt mondta:
– Most én akarlak... téged.
Nem kértem engedélyt, amikor lehúztam az alsóját,
megfogtam és elkezdtem simogatni. Forró volt és sima.
Felgyorsult a légzése. A térdére emelkedett, én pedig először
láthattam teljesen meztelenül. Kiéhezett tekintettel nézett le
rám és gyengéden szétnyitotta a lábaimat. Alig bírtam befogadni
azt a rengeteg gyönyörűséget: a helyes arca, a tökéletes, tetovált
teste és a gyönyörű farka, ami nagyobb volt, mint gondoltam, és
meglepetésemre nem volt benne piercing. A hegye érintetlen
volt és csillogó. Odanyúltam és a hüvelykujjammal körkörös
mozdulatokkal elkezdtem masszírozni; ő lehunyta a szemét,
hátrahajtotta a fejét és majd elalélt a gyönyörtől.
– Várj! – mondta és rám mosolygott, majd az éjjeliszekrény
felé nyúlt egy óvszerért. A fogával letépte a csomagolást és
felhúzta a gumit.
Rám nézett és az ujjaival a hajamba túrt.
– Nina... az én angyalom – mondta lágyan, amint az
ujjhegyeivel végigsimította a számat. Soha senki nem nézett még
úgy rám. Azt a szót még nem mondta ki, de a szemei újabb
történetet meséltek. Ezúttal azt, hogy szeret és fél, hogy minden
megváltozik közöttünk. Ha minden elromlik, nem tudjuk
visszacsinálni. Ezt mindketten tudtuk.
Végig engem nézett, míg lejjebb helyezkedett, és azonnal
éreztem a lábam között. Elképesztő hőt bocsátott ki úgy, hogy
még nem is volt bennem. Lefelé néztem, ahogyan a testünk
találkozik, nem az arcára.
– Nézz a szemembe! – mondta.
Rám nézett a gyönyörű, zöld íriszével, amit apró arany
pöttyök tarkítottak, mint megannyi csillag az éjjeli égbolton, és
azt mondta:
– Azt akarom, hogy felejts el mindent, amiről eddig azt
gondoltad, hogy szeretkezés volt, mert itt és most ez az első
alkalom. Mostantól hozzám tartozol, és a pöcs exeddel
ellentétben én el is juttatlak a csúcsra.
Egymásra mosolyogtunk, a szívem pedig szinte lángra
lobbant. Majd meghaltam érte, és hirtelen éreztem a súrlódást,
majd a gyönyört, miután teljesen bennem volt.
Végig csókolt, amint könnyedén ki-be mozgott. Minden
mozdulat szándékos volt; finoman kezdte, majdnem teljesen
kihúzva hímtagját, majd lassan és mélyen visszacsúsztatta azt.
Eközben összeszorítottam az izmaimat körülötte és
megragadtam a fenekét; nevetett, mert tudta, hogy fel akarom
húzni:
– Szóval ezt akarod, bébi?
A szájába kuncogtam és bólintottam. Intenzívebbé és
gyorsabbá váltak a lökések, én pedig elengedtem a fenekét, mert
nem akartam, hogy elmenjen.
– Nina, istenem, annyira nedves vagy! Ez csodálatos.
Eszméletlen érzés benned lenni. Nem, még az eszméletlennél is
jobb. Jobb, mint bármi, amit eddig éreztem.
A csókja sürgetővé vált, és kialakult egy több percig tartó
ritmus, ami teljesen felőrölt. Eddig a pillanatig soha nem
értettem azt a kifejezést, hogy eggyé válni szex közben. De most
elvesztem benne és teljesen elveszítettem az időérzékemet.
Amikor újra megfogtam a fenekét, felhördült és elhúzódott a
számtól.
– Kérlek, mondd, hogy már közel vagy... mert nem tudom,
hogy meddig bírom még. Annyira fantasztikus vagy! Nem tudom
már türtőztetni magam. El fogok menni.
– Csak rád vártam.
– Ne várj tovább, bébi!
Lehunytam a szemem, de azt mondta:
– Nyisd ki a szemed... nézz rám! A szemedbe akarok nézni,
amikor együtt megyünk el.
Még erőteljesebbre váltott a ritmus, de a szemét végig rajtam
tartotta. Abban a pillanatban akartam elmenni, amikor ő is.
Megfeszítettem az izmaimat, és néztem, ahogyan hangosan és
mélyen felnyög, a szeme az ég felé fordítva, majd ismét rám.
Elkezdett bennem pulzálni, én pedig végül szabadjára engedtem
az érzést, és sikoltva adtam meg magam életem
legfantasztikusabb orgazmusának.
Te jó ég! Szexeltem Jake-kel.
Egyszerre vert a szívünk, amint rám zuhant és a nyakamba
temette az arcát. Csak arra tudtam gondolni, amit korábban
mondott: hogy ma éjjel volt az első valódi erotikus élményem.
 19. FEJEZET

HOGY HÁNYSZOR ÉS MENNYI KÜLÖNFÉLE MÓDON szeretkeztünk

azon az éjjelen, ki tudja. De egy biztos, hogy hosszú órákon át
tartott. Nem tudtam betelni vele, ő pedig szívesen tett eleget a
folyamatos kérésnek, betartva arra vonatkozó ígéretét, hogy
sikítva élvezek majd el a gyönyörtől minden lehetséges módon.
Elképzelhető, hogy akkor is éppen félúton voltunk a gyönyör felé,
amikor elaludtam, mert amikor hajnali háromkor felébredtem,
nem is emlékeztem arra, hogy elszundítottam volna.
A lámpa még mindig égett, ő pedig megkönnyebbülésemre ott
feküdt mellettem és mélyen aludt. Meleg ölelésébe zárt, a karja a
hasamon pihent. Ahogy lenéztem a helyes arcára, a sírás
környékezett, mert soha életemben nem éreztem a boldogság és
félelem ehhez hasonló kettősségét. Abban a pillanatban úgy
éreztem, álmodom és nem akarok felébredni. Borzasztóan
megrémített a gondolat, hogy mit fog velem később közölni.
A fejemben zakatoló gondolatok nem hagytak aludni, és
nagyon ki kellett már mennem, mivel azóta, hogy az Eleniben
voltunk, nem pisiltem. Halkan kibújtam a karja alól és
lábujjhegyen a fürdőszobába sétáltam. Egy üzenet volt a tükrön.
Örömmel tapasztaltam, hogy kibékültetek. A múlt éjjel
hallottakból ítélve úgy tűnt, többször is sikerült. – T
Úgy voltam vele, hogy Tarah-val majd később beszélek.
Amikor visszamentem a hálószobába, Jake-et ugyanabban a
helyzetben találtam, mély álomban, a hasán fekve, karja pedig
végignyúlt, az én felemet ölelte. Felemeltem a karját és
visszacsusszantam alá. Amikor az éjjeliszekrényemre néztem,
megláttam egy félbehajtott papírdarabot, ami múlt éjjel még
nem volt ott. Kinyitottam, és ez állt benne:

Találkoztam egy lánnyal pár hónapja,

Hatalmas kék szeme volt és gyönyörű didkója.
Beköltözik. Micsoda siker!
Azt mondták, hogy kiköpött Olsen iker.

Elviselte a sok szarom és szarkasztikus humorom.

Tolerálta a haragom, mikor bénázott matekon.
Mielőtt találkoztunk, hosszú idő óta
Senki nem tudott mosolyt csalni az arcomra.

Talán a sors keze volt,

Hogy aznap hozzánk becuccolt.
Minél több időt töltöttünk egymás társaságában,
Annál jobban elmélyültünk egy fantasztikus
barátságban.

Mikor végül együtt voltunk, minden más lett.

Bennem igen furcsa érzést keltett.
A barát, aki a sors kegyéből az utamba tévedt,
Igaz lelki társammá érett.
És amint itt fekszem és nézem, ahogy alszik,
Rájövök, hogy az érzés mennyire masszív.
Mert jobban éget és fáj, mint egy szúrt seb.
Úgy érzem, jobban szeretem, mint az életemet.

ui. A második szülinapomon jöttél a világra és a

legjobb ajándék voltál, amiről nem is tudtam, hogy
megkaptam. És idén? Életem. Legjobb. Szülinapja.

Remegett a kezemben a papír, amint újraolvastam és

próbáltam felfogni gyönyörű szavait.
 Lelki társ.
Jobban szeret az életénél.
Egy napon van a szülinapunk?
Néhány perc múlva elkezdett mozgolódni, én pedig
megrándultam, amint a kezével megszorította az oldalam.
Kinyitotta a szemét és kótyagosan rám mosolygott.
– Látom, megtaláltad az üzenetem.
Felé fordultam úgy, hogy az arcunk csak pár centire volt
egymástól, magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam.
– Szeretlek, Jake. A találkozásunk óta eltelt időszak volt
életem legboldogabb periódusa.
Erősen visszacsókolt.
– Minden szót komolyan gondolok... kivéve az Olsen ikrekre
vonatkozót – mondta kuncogva. – Szerintem nem igazán
hasonlítasz rájuk. Ryan említette a dolgot, mielőtt beköltöztél
volna és ugrattalak is vele az első nap. De inkább a fiatal Brigitte
Bardot-ra emlékeztetsz.
Következő teendőm: ráguglizni Brigitte Bardot-ra.
Cirógatta az arcom.
– Elaludtál a karjaimban, én pedig nem tudtam aludni, mert
annyira telve voltam érzelmekkel. Valahogyan ki kellett adnom
magamból, így papírra vetettem az egészet. Most viszont
élőszóban kell elmondanom neked, hogy őrülten szeretlek téged,
Nina Kennedy.
Újra magához húzott és megcsókolt, gyengéden szívogatva az
alsó ajkam, majd lassan elengedte. A bugyim azonnal
benedvesedett. Csillapíthatatlan szexuális étvágyat gerjesztett
bennem.
– Komolyan tegnap volt a te szülinapod is? Január 8-án?
Az ujjaival a hajába túrt és bólintott.
– Rohadtul nem akartam elhinni, mikor Tarah üzent
pénteken, hogy vasárnap lesz a szülinapod. Az unokahúgaim
partit akartak szervezni a tiszteletemre, de nem akartam
lemaradni a szülinapodról, így megállapodtunk, hogy jövő héten
bepótoljuk. Nagyon vártam, hogy elmondhassam, hogy egy
napon születtünk. Tegnap éjjel, amikor csak mi ketten voltunk,
majdnem elárultam. Egy vicces tervet eszeltem ki, hogy hogyan
is közlöm majd, de amint azt te is tudod, a randinak végül annyi
lett. De hidd el, végül sokkal jobban végződött az este.
Valami átvillant az agyamon, és felnevettem.
– Most már nincs mese. Be kell vallanom a szüleimnek, hogy
beleestem a kocka lakótársamba.
– Hogy mi van?
– A rólad adott leírásom nem egészen fedte a valóságot, mert
nem akartam, hogy tudják, olyasvalakivel élek, akihez
vonzódom.
A szeme tágra nyílt, miközben vigyorgott.
– Szóval azt gondolják, hogy kocka vagyok?
– Igen, egy kocka mérnök – nevettem.
– Tudod, hogy mi lenne tök vicces?
– Mi?
– Ha konkrétan eljátszanám a szerepet, mikor hazaviszel.
Szemüveget vennék fel, és teleraknám az ingem zsebét tollakkal,
kivenném a piercingjeimet és elfedném a tetkóimat.
Mókázhatnánk egyet. Örülnének, és megbíznának bennem
annyira, hogy beengedjenek a szobádba. Azt mondhatnánk, hogy
tanulunk. Ekkor bezárnám az ajtót, levenném a jelmezt és
megdugnálak az ágyadon.
Mindketten hisztérikus nevetésben törtünk ki a fentiek
hallatán.
Végtelenül boldoggá tett.
Megcsókoltam.
– Nem lehet. Úgy akarlak, ahogy vagy. Mindig. És szeretném,
ha találkoznál velük.
Hirtelen felugrott.
– A rohadt életbe! Úgy elterelted a figyelmem múlt éjjel, hogy
teljesen megfeledkeztem az ajándékodról.
– Hová mész? – kérdeztem.
– A szobámban van.
Jake elfutott a folyosó másik végébe és egy apró, fekete
bársonyszatyrot nyújtott át, aminek a füle egy madzag volt, majd
leült az ágyra.
 – A nővérem egy ugyanilyet kapott a sógoromtól
karácsonyra. Úgy éreztem, hogy én is ilyet akarok neked adni,
így még aznap éjjel felmentem a netre és rendeltem egyet. Azt
sem tudtam, hogy mikor fogom odaadni. Pont tegnap érkezett
meg. A múlt éjjel után azt mondanám, hogy tökéletes volt az
időzítés. Remélem, tetszik.
Meghúztam a madzagot, a szatyor kinyílt, belenyúltam, majd
egy ezüst karkötőt húztam ki belőle, amin függők lógtak.
A kezembe fogtam és felé fordultam.
– Jake...
Elvette a karkötőt, kinyitotta a kapcsot és a csuklómra
helyezte.
– Az interneten szó szerint bármilyen függőt választhatsz
hozzá. Készíthetsz magadnak személyre szabottat. Ezen rajta
van minden, ami rád emlékeztet – a szájához emelte a kezemet
és megcsókolta.
Az ujjhegyeimmel megérintettem minden egyes függőt és
teljesen odavoltam, hogy mennyi gondot fordított az
ajándékomra: volt repülő, két kocka, egy négylevelű lóhere, egy
angyal és... még egy apró denevér is.
– Ez a legfigyelmesebb ajándék, amit valaha kaptam.
Hihetetlen, hogy ennyit gondoltál rám az ünnepek alatt.
– Folyamatosan ott motoszkáltál a fejemben. Tudtad jól. Nem
volt vészesen egyértelmű?
– Igazából, de. De imádtam. És ezt is imádom. És téged is
imádlak.
– Én is imádlak, bébi. Örülök, hogy tetszik.
Felkeltem és lovaglóülésben ráültem.
– Nekem alkalmam sem volt ajándékot venni neked.
– Te vagy az én ajándékom.
Az volt életem legfantasztikusabb pillanata. Akár ezüsttálcán
szervírozhattam volna neki a szívem; az övé volt.
Azonban röviddel azt követően millió apró darabkára törte.
 20. FEJEZET

DÉLBEN SZÓLALT MEG AZ ÉBRESZTŐ, de én még mindig

kimerült voltam. Biztosan Jake állította be, mielőtt munkába
ment, nehogy átaludjam az egész napot. Az éjszaka közepén,
röviddel azután, hogy ideadta a karkötőt, visszaaludtam a
karjaiban és úgy durmoltam, mint akit fejbe vertek.
Ásítva kinyújtóztam, majd mosolyogtam, amikor egy új
origami-denevért fedeztem fel az éjjeliszekrényen.
Széthajtogattam.

Megőrülök érted. Este találkozunk.

Csókot leheltem rá és a fiókba tettem az összes többi közé, de

az volt az addigi abszolút kedvencem. Múlt éjjel minden
megváltozott közöttünk, és nem volt visszaút. Megszagoltam a
hajam, és Jake-et éreztem rajta; valójában az egész testemen
otthagyta az illatát. A parfümje és a teste illata teljesen beleitta
magát a pórusaimba a szerelmeskedéssel töltött hosszú éjszaka
során. Az ajkaim meg voltak duzzadva, és az érzékeny pontjaim
még sajogtak a tegnapi szex után.
Alig tudtam kivárni, hogy hat óra legyen, mert máris újra
akartam őt. Nem tudtam koncentrálni, kissé szédelegtem, még
az öltözködés is kihívás volt. Lenéztem a karkötőre és
behunytam a szemem. Hogyan tudtam nélküle élni eddig?
Hirtelen ráeszméltem, hogy ma estére terveztük a
„beszélgetést”. Csak gyorsan le akartam tudni, hogy túl legyünk
rajta és tovább tudjunk lépni. Bármi is volt az, amit meg akart
osztani velem, úgy gondoltam, meg tudok vele birkózni. Minden
rendben lesz. Rendben leszünk. Szerettük egymást, és csakis ez
számít.
Tarah épp gyümölcsturmixot készített a konyhában, amikor
kievickéltem a szobámból. Meglepődtem, hogy otthon van, mert
teljesen elfelejtettem, hogy a szalon hétfőnként zárva van, és ő
ilyenkor otthon marad. Próbáltam felkészülni a jelenetre.
Leállította a turmixgépet.
– Szép jó reggelt így fél kettő tájékán!
– Ne is mondd! Nem sokat aludtunk múlt éjjel.
– Hidd el, mi sem...
Szégyenkezve eltakartam az arcom.
– Picsába! Annyira hangosak lettünk volna?
– Tuti, hogy még a szüleim is hallották Staten Islanden, a
jersey-i unokatesóimról nem is beszélve. A kérdésre válaszolva,
igen, hangosak voltatok. Tényleg olyan jó volt, mint ahogy
hangzott?
– Mit gondolsz?
– Egy roncs vagy. Valószínűleg pont olyan jó az ágyban,
amilyennek kinéz, ha nem jobb még annál is.
– A meglátás helyes.
– Igen, rájöttem. Amúgy megengedhetted volna, hogy szóljak
Ryan-nek a Jake-hez fűződő érzelmeidről, mert totál lesokkolta.
Fogalma sem volt, hogy több van köztetek, mint barátság.
– Tudom.
– Egészen múlt éjjelig fogalmam sem volt, hogy Ryan
mennyire ösztönösen óv téged. Csak forgolódott és azt
ismételgette, hogy ha Jake bántani mer, jól kibaszik majd vele.
És tudod, hogy ő nem szokott ilyeneket mondani.
– Basszus! Nem, valóban nem. Ha azt nézzük, ő bátyám
helyett bátyám, de komolyan nem kell aggódnia. Jake a legjobb
dolog, ami valaha történt velem. Nagyon sok mindenen
átsegített. Soha senki mellett nem éreztem magam nagyobb
biztonságban.
– Örülök, hogy múlt éjjel sikerült dűlőre jutnotok. Tudtam,
hogy végül megtörténik. – Egy pillanatra elhallgatott és lenézett.
– Nina, mondanom kell neked valamit. Tudtam Jake-ről és
Desiree-ről.
Csend.
– Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam róla, de az egész
előtted történt, és nem gondoltam, hogy számít. Nem tudtam,
hogy hozzam fel. Egyszer aludt itt, úgy egy héttel a beköltözésed
előtt. Az a ribi mindig rávetette magát. Tudtam, hogy csak egy
olcsó kis numera lesz neki, és nem akartam, hogy rosszat gondolj
Jake-ről, mert én már az elejétől kezdve láttam, hogy tetszel
neki. Illetve azt sem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad
az étteremben, mivel folyton oda járunk. Csak védeni
próbáltalak, bár attól még el kellett volna mondanom.
Nagyot sóhajtottam.
– Oké, semmi gond. Megértem, hogy miért nem mondtad el.
Hogyan is haragudhatnék rá egyébként olyasmiért, ami azelőtt
történt, hogy találkoztunk volna?
– Örülök, hogy nem haragszol rám.
Azért egy kicsit haragudtam.
Gyorsan témát váltottam, hogy ne Desiree járjon a fejemben.
– Tudtad, hogy Jake szülinapja is tegnap volt?
– Mi? Most viccelsz, ugye?
– Nem, halál komolyan mondom. Nézd, mit kaptam tőle
ajándékba! – Kinyújtottam a karomat, hogy láthassa a karkötőt.
Tarah megfogta a csuklómat és leesett az álla.
– Egy függős karkötő. Jaj, de édes tőle!
– Igen, olyan figurákkal, amik rám emlékeztetik.
– Tudtam, hogy eléggé beléd van esve, de... Azt a mindenit,
csajszi! – csak rázta a fejét. – Nézz magadra! Egyszerűen
ragyogsz.
– Nem tehetek róla. Soha nem éreztem így. Szerelmes
vagyok, Tarah. Szorosan megölelt, majd hátra húzódott.
– Ha megbánt, Ryan után én is jól kibaszok majd vele.
***
Jake 2:45-kor hívott a munkahelyéről. A legvonzóbb
hangomon próbáltam a telefonba szólni. – Helló, szépségem!
– Nina?
– Persze, hogy én vagyok, ne butáskodj! Épp rád gond...
– Most figyelj rám, oké? Rossz hírem van. Minden rendben
van, csak ma este Bostonba kell mennem.
– Mi?
– Vészhelyzet van, így nem is vonattal megyek, hanem
repülök. Épp a reptérre tartok.
– Megrémisztesz. Miféle vészhelyzet?
– Nem kell megijedni. Azzal kapcsolatos, amiről beszélni
akartam veled. De nem telefontéma. Úgy volt, hogy ma este
beszélünk, de el kell halasztanunk akkorra, amikor visszatérek.
Kérlek, bízz bennem! Velünk minden oké. Minden rendben lesz,
és ígérem, hogy két nap múlva mindent elmagyarázok. Nina... ott
vagy?
Néhány másodpercig hallgattam, majd megszólaltam:
– Igen.
– Hívlak ma este, amint tudlak – mondta, majd megismételte:
– Bíznod kell bennem!
– Bízom benned. De nem meglepő, hogy találgatok és
aggódom.
– Tudom, bébi. Tudom. Mondani könnyű... de kérlek, ne
aggódj, oké?
– Amint visszaérsz, muszáj lesz megejtenünk azt a
beszélgetést. Kezd felőrölni ez a várakozás.
– Ígérem – mondta; a háttérben autódudák és kiabálás
hallatszott. – Pont most értem a reptérre. Később hívlak.
Szeretlek, Nina.
– Én is szeretlek.
***
A hétfői nap fennmaradó részét tűkön ülve töltöttem. Nem
volt étvágyam, és semmire nem tudtam koncentrálni.
Ryan megkérdezte, hogy hol van Jake, én pedig elmondtam
neki, hogy Bostonba kellett mennie egy vészhelyzet kapcsán.
Ryan az este nagy részében arról vallatott, hogy tulajdonképpen
mit is tudok Jake-ről. Próbált meggyőzni, hogy valami nincs
rendben vele és óvatosságra intett. Próbáltam úgy tenni, mintha
ezzel nem ijesztett volna rám.
Jake végül éjfél körül hívott.
Borzasztó fáradtnak tűnt a telefonon keresztül.
– Felébresztettelek?
– Nem, nem tudtam aludni az aggodalomtól.
– Annyira sajnálom, hogy nem tudtalak hamarabb hívni.
Minden rendben van. Nincs miért aggódnod. Higgy nekem! Az,
hogy én itt vagyok, semmilyen szinten nem befolyásolja a
kettőnk kapcsolatát.
Hallod? Csak adj nekem egy esélyt, hogy személyesen
elmagyarázhassam. Ez nem olyasmi, amit telefonon keresztül
meg lehet beszélni. Még egy napig itt kell maradnom, de holnap
késő este már repülök haza. Az első utam hozzád fog vezetni.
Nagy csend volt a háttérben.
– Oké. Hol vagy?
– Épp most értem a nővéremékhez. Itt töltöm az éjszakát.
– Ugye hívsz holnap?
– Megígérem, hogy hívlak. Szeretlek, Nina.
– Én is szeretlek, Jake.
Letettem és imádkoztam, hogy minél hamarabb holnap
legyen.
***

Úgy fél hat körül járhatott kedd este, amikor Ryan hazaért a
munkahelyéről. Besétált és felakasztotta a kabátját.
Felakasztotta a kabátját.
Általában egy kabát felakasztása önmagában eléggé
jelentéktelen dolog. De számomra az a pillanat volt a minden,
amikor Ryan a fogasra akasztotta azt a kabátot.
Az volt az utolsó pillanat, amikor még úgy emlékeztem,
minden rendben van. Az azt követő percben változott meg
minden, mert abban a pillanatban, hogy felém fordult és a
szemembe nézett, elkezdtem fulladni.
– Nina, kérlek, ülj le!
 – Mi a baj?
Gyengéden megpaskolta a karomat és azt mondta:
– Ülj le!
A szófához mentem és leültem. Izzadt a tenyerem, a szívem
pedig százezerrel vert.
– Nina, nem tudom, hogy mondjam ezt el...
Megmarkoltam az ülőpárnákat.
– Csak mondd! Miről van szó? Valaki meghalt?
– Nem... nem ilyesmi.
– Akkor mi?
– A tegnap esti beszélgetésünket követően végeztem egy kis
kutatást. Tudod, a munkahelyemen, a kerületi ügyészi
hivatalban, talán említettem már, hogy közvetlen hozzáférésünk
van személyes adatokhoz.
Malmozok.
Malmozok.
Malmozok.
Folytatta:
– Ránéztem Jake adataira, megnéztem az elérhető
háttérinformációt, és ezt a dokumentumot találtam. Tudod, hogy
mi ez?
Ideadott egy papírdarabot, én pedig ránéztem. Azonnal
mellém ült és átkarolt. Úgy éreztem, mintha egy dobot
püfölnének a fülemben, a testem pedig önkéntelenül remegni
kezdett.
Azt gondoltam, hogy Jake talán a törvény rossz oldalán állt,
vagy hogy barátnője van Bostonban, de erre soha nem
gondoltam volna.
Újra a nyomtatott szövegre néztem és úgy éreztem, hogy forr
az agyvizem.
Jake Alan Green
Ivy Marie Macomber
Ne! Jake-nek nem barátnője van. Hanem felesége!
Házas ember.
MÁSODIK RÉSZ

JAKE
 21. FEJEZET

– MR. GREEN, A FELESÉGÉT ÁTSZÁLLÍ TOTTÁK a McLean

kórházba. Úgy véljük, múlt éjjel megpróbált véget vetni az
életének.
Nem első alkalommal volt ilyen hívásom, és valószínűleg, nem
is utoljára. Pár órán belül egyszerre éltem meg a mennyországot
és a poklot.
Nina előtt ennyiből állt az életem... valóságos pokol volt. Talán
az volt az én purgatóriumom, hogy a hétköznapokra New Yorkba
menekültem dolgozni. De annyi bizonyos, hogy mennyországom,
pihenőm, békém, valódi boldogságom nem volt... egészen addig,
amíg ő be nem lépett az életembe. Nina lett a vigasztalás az
elmúlt öt év rémálmáért.
Az italoskocsi megállt az ülésem előtt, én pedig a legerősebb
italukat kértem. Nem számított, mi az. Kellett valami, ami
tompítja ezt az érzést, mivel sose tudhattam, mire érek vissza.
Főleg most. Hála istennek, Ivy állapota stabil volt, a kórház
biztonságában feküdt, legalábbis az alapján, amit elmondtak.
A stewardess megbökött:
– Elnézést, uram, az itala.
Mélyen a gondolataimba merültem, miközben kibámultam az
ablakon, és észre se vettem, hogy felém nyújtja a poharat.
– Köszönöm – feleltem, és elvettem tőle a röviditalt. Bármi is
volt az, felhajtottam.
Nagyot sóhajtottam és lehunytam a szemem. Ivyra kellett
volna fókuszálnom, de nem tudtam nem a kegyetlen valóságra
gondolni, ami a repülő földet érésekor vár majd rám. Akkor már
nem lesz menekvés.
Ezek a percek, mérföldekkel a föld fölött, lesznek az utolsó
békés pillanataim egy időre. Így hát lecsuktam a szemem, és az
egyetlen dologra gondoltam, ami elsöpörte a fájdalmat.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok idáig
fajuljanak Ninával. De két különböző dolog, hogy minek kellett
volna történnie, és hogy mi után sóvárogtam minden
porcikámmal.
Az első perctől a rabja voltam, amikor kezet fogtunk, és a keze
megremegett az enyémben. Mindig is hatással voltam a nőkre,
de ennyire még soha. Sosem találkoztam senkivel, aki ennyire
gyönyörű és szexi, mégis ilyen szerény és ártatlan.
Legszívesebben felkaptam és azon nyomban a szobámba
cipeltem volna, hogy a magamévá tegyem, ami azért lássuk be,
elég őrült gondolat egy új ismeretség első másodperceiben. Ez
még csak fizikai vonzalom volt. Pár percen belül azonban, amikor
igazán belenéztem a szemébe, és a fóbiáiról kezdett beszélni, volt
benne valami sötétség. Pont úgy nézett ki, mint amilyennek én
tűnhettem azok számára, akik átláttak a külsőségeken. Itt volt
egy lány, akivel épphogy találkoztam, és biztos voltam benne,
hogy az élettörténetünk nem is lehetne különbözőbb. Mégis,
valahogy tudtam, hogy mindketten ugyanazt az életet éljük,
tesszük, amit tennünk kell, és próbálunk találni valamit, amiért
érdemes élni. Valami megmagyarázhatatlan okból volt egy
kapocs közöttünk, ami után kétségbeesetten vágyakoztam, és
még csak nem is tudtam róla. De már túl késő volt. Az életem
haladt a kijelölt úton. Szóval meg kellett találnom a módját, hogy
figyelmen kívül hagyjam az érzéseimet.
Kész agyrém.
Minden épeszű ember hasonló helyzetben lelépett volna már
az első nap. Elment volna kiszellőztetni a fejét, átgondolni a
dolgokat... talán ki is költözött volna a lakásból.
Ehhez képest én hogy kezeltem a helyzetet? Besétáltam a
szobámba, és hajtogattam neki egy kicseszett papírdenevért.
Miután találkoztunk, az lett az egyetlen célom, hogy őt
mosolyogni lássam, és hogy legalább egy kicsivel kevesebb
sötétség maradjon abban a káprázatos, kék szempárban.
Mekkora puhapöcs.
És innentől csak rosszabb lett. Folyamatosan kerestem az
ürügyet, hogy a közelében lehessek. Tudtam, hogy vannak ezek
a félelmei, és tényleg segíteni akartam neki legyőzni őket. De a
szükséges adagot is akartam belőle, ami a túlélésemhez kellett; a
közelében lenni: érezni a vaníliaillatát, finoman hozzáérni minden
lehetséges alkalommal, még ha csak a kezét vagy a hátát is
érinthettem.
Tőle végre azt éreztem, hogy élek, azok után, hogy éveken át
érzelmileg halott voltam. A vele töltött percekért éltem, és
gyűlöltem a hétvégéket, amikor el kellett mennem. Azt hittem,
képes vagyok kezelni a közeli barátságot vele, amíg nem
hagyom, hogy a dolog túl messzire menjen. Emiatt álltam elő
azzal a briliáns ötlettel, hogy tanítom, és természetesen a
fogadásunkkal. Mindenki nyert. Ő jó jegyeket és a félelmei
legyőzését, én pedig az adagomat angyali lényéből. Megkapta,
amire szüksége volt, nekem pedig rá volt szükségem.
A dolgok egyre bonyolultabbá váltak, mivel az érzelmeim
napról napra erősödtek, egyre jobban vágyakoztam utána. Az
sem segített, hogy éreztem, ő is vonzódik hozzám; csak még
jobban beindított, és sehol sem volt egy rohadt kikapcsológomb.
Mindent megtettem, hogy a fizikai szükségletet csökkentsem.
Tényleg. Mondjuk úgy, hogy annyiszor vertem ki, hogy egy
életre sikerült bebizonyítanom, a nagyanyámféle mese hamis,
hiszen nem vakultam meg.
Azon kívül, hogy fizikailag akartam, ott volt az állandó
késztetés, hogy boldoggá tegyem. Teljesen elszálltam tőle.
Észrevettem, hogy Nina annál többet változik, minél több időt
töltünk együtt. A szeme kezdett átalakulni. Fény váltotta fel a
sötétséget, és azon gondolkoztam, vajon én vagyok-e az oka. Úgy
nézett rám, ahogy előtte senki, és olyan figyelmes volt, csak úgy
itta a szavaimat. Megnevettettem, ő pedig megnyugtatott.
Állandóan a közelében akartam lenni, mint egy kicseszett méh a
lépesmézen.
Úgy éreztem, két törött lélekdarab vagyunk, melyek úgy
illeszkednek egymáshoz, mint egy „elcseszett élet”-puzzle két
utolsó hiányzó darabkája. Amikor együtt voltunk, az életnek
végre értelme lett, már nem csupán munka, kötelesség,
bűntudat és félelem volt. Csodálatos volt élni. Kellett neki a
segítségem, de nem is sejtette, hogy nekem sokkal nagyobb
szükségem volt rá.
Akkor éreztem először, hogy bajban vagyok, amikor egy este
megvágta az ujját, miközben desszertet készített nekem.
Fizikailag éreztem a fájdalmát – a hirtelen, éles fájdalmat –,
ahogy megláttam a vérét. Még sohasem érzékeltem senki
fájdalmát. Olyan érzés volt, mintha benne folytatódnék. Akkor
kezdtem el gyanakodni, hogy talán beleszerettem.
A pillanat, amikor viszont már tökéletesen biztos voltam
benne, hogy szeretem, Chicagóban volt. Olyan dolgokat
meséltem el neki, amiket előtte senkinek, például a történetet
apámról és a holdról. A hazafelé tartó repülőúton, miközben
fogtuk egymás kezét, és néztem lehunyt szemű arcát, azt
kívántam, bárcsak a repülő elvinne minket valahova messze,
ahol egész hátralévő életemet csak vele tölthetném.
Szeretkeznénk és nem törődnénk semmi mással. Tudtam, hogy
ez önző gondolat, de bármit megadtam volna érte.
Eleinte nem is terveztem, hogy Chicagóba viszem. Eredeti
ötletem egy helikopterezés lett volna Manhattan felett, de
folyton csak ötösöket kapott, és így mindig elhalasztódott a dolog.
Akkoriban közelebb kerültünk egymáshoz, és több dolgot meg
akartam vele osztani magamról. Talán azért, hogy kicsit
jóvátegyem, amiért elhallgatom előle a legfontosabb információt.
Valamit, amit joga lett volna tudni, még barátomként is.
Karácsonykor annyira hiányzott, hogy felért egy elvonóval.
Rájöttem, hogy egyszerűen nem lehetek tovább csak a barátja.
Kellett nekem. Csak úgy lehetünk együtt, ha elmondom neki az
igazat, bízva benne, hogy talán megérti. Megígérte, hogy akármi
történik, nem hagy el, de vajon ezt mondaná akkor is, ha
tudomást szerezne Ivyról? Talán csak áltatom magam.
Ha nem akarna velem maradni, miután elmondtam az igazat,
kisétálnék a lakásból és az életéből, mert továbbra is egy fedél
alatt élni vele olyan lenne, mint egy üveg vodkát kötözni egy
alkoholistára.
Azt kívántam, bárcsak már múlt éjjel kiönthettem volna neki
a szívem, mivel az az igazság, hogy sosem lesz igazán alkalmas
pillanat arra, hogy elmagyarázzam neki az elcseszett
helyzetemet. De meggyőzött, hogy várjak egy napot ezzel a
beszélgetéssel.
Amikor rájöttem, hogy ő is éppúgy akar engem, mint én őt,
olyan voltam, mint egy ketrecéből először kiszabadult vadállat;
olyan eszeveszetten akartam, hogy végül feladtam, és egyelőre
nem mondtam semmit. Ha minden összeomlana, legalább a múlt
éjjelt nem felejtem el soha. Ezt senki sem veheti el tőlem.
Most pedig ki kell találnom, hogy magyarázom meg hirtelen
eltűnésemet és minden egyebet abban a pillanatban, ahogy
visszaértem New Yorkba.
De mégis hogyan magyarázhatnám el a nőnek, akit szeretek,
hogy van egy feleségem, akit talán el sem tudok hagyni?
***
A folyosó borzongatóan csendes volt, amikor egy nővér
beengedett a szobájába. Ivy az ágyában ült, és a falon függő
órára meredt. Nagyjából egy éve alakult ki ez a szokása. Csak
nézi, ahogy a mutatók továbbhaladnak. Úgy tűnt, ez
megnyugtatja.
– Ivy? – szólítottam meg, miközben lassan megközelítettem
az ágyát.
Most éppen nem hallucinált, de láthatóan az se nagyon izgatta,
hogy én ott vagyok. Rám nézett, aztán vissza az órára.
Összerezzent, amikor megfogtam a kezét. Nem szerette, ha
hozzáérnek, de ezúttal nem tiltakozott, hagyta.
Megkönnyebbültem, hogy most nem küld el, vagy nem vádol
azzal, hogy meg akarom ölni. Az volt mindközül a
legborzalmasabb.
Gyengén megszorítottam a kezét.
– Jól vagy?
Egymás után többször, gyorsan bólintott, anélkül, hogy a
szemembe nézett volna, majd megkérdezte:
– Hívtak?
– Igen. Azt mondták, te...
– Hát, nem. Hazudnak. Nem kellett volna hívniuk.
Nem akartam vitatkozni vele. Az az igazság, hogy csak
egyedül ő tudhatta, valóban véget akart-e vetni az életének,
vagy az egész csak félreértés. A korábbi alkalmakkor, amikor
hasonló történt, sosem ismerte el, hogy öngyilkos akart volna
lenni.
– Mit csináltál, Ivy?
– Csak egy kis friss levegőre vágytam.
– És azt hitték, ki akarsz ugrani az ablakon?
– A tetőn voltam.
– Ivy...
Félbeszakított, és azt kiáltotta:
– Csak levegőztem!
Úgy döntöttem, nem faggatom tovább. Semmi értelme. Az is
ritkaságszámba ment, hogy ennyi ideig tiszta volt a feje, és nem
akartam pszichotikus epizódba hajszolni. A lényeg, hogy tudja, itt
vagyok neki. Hál’ istennek, ezúttal nem zaklatta fel az ittlétem.
Kezét az enyémben hagyta, és észrevettem, hogy tekintete
visszavándorol az órára. Az utcáról az ablaküvegen át beszűrődő
tompa közlekedési zajokon és az óra ketyegésén kívül teljes
csend volt a szobában. Aztán egyszer csak halkan kopogtattak az
ajtón.
– Mr. Green?
Megfordultam, és egy magas, középkorú, fehér köpenyes nőt
láttam az ajtóban állni.
– Dr. Greally vagyok.
– Üdvözlöm! – válaszoltam, miközben felálltam, és kezet
ráztunk.
– Válthatnék önnel pár szót? – intett, hogy kövessem a
folyosóra.
Visszapillantottam Ivyra, aki még mindig kitartóan az órát
bámulta.
– Mindjárt jövök.
 – Mi történt, doktornő? – suttogtam.
– Meztelenül állt a tetőn, és azzal fenyegetőzött, hogy leugrik,
ha nem hagyják békén. Valójában nem zaklatták, még csak a
közelben sem volt senki. Az otthon dolgozóinak nem volt
egyszerű épségben lehozni. Aztán behozták ide, mert nem
tudták, mitévők legyenek.
Erősen megdörzsöltem a homlokomat.
– Ezúttal mennyi ideig lesz kórházban?
– Legalább néhány napot. Kezelési lehetőségekről szerettem
volna önnel beszélni.
– Bizonyára átnézte a kórelőzményeit. Semmi sem működött
nála – feleltem.
– Így van, de észrevettem, hogy még senki sem próbálta a
Clozapine-t.
– Az micsoda?
– Nos, általában végső megoldásnak szokták hívni azoknál a
pácienseknél, akik nem reagáltak semmilyen más
antipszichotikumra.
– Miért hívják végső megoldásnak?
– Van néhány potenciálisan nyugtalanító mellékhatása, mint
például a veszélyes mértékig lecsökkent fehérvérsejtszám.
Azoknak, akik szedik, gyakran kell vérvételre járniuk, hogy
folyamatosan ellenőrizhessük a vérképet. Ettől a kockázattól
eltekintve azonban rendkívül hatékony kezelés lehet néhány
beteg esetében.
Émelyegni kezdtem.
– Mikor kell döntenem?
– Gondolkodjon rajta nyugodtan, ameddig szükséges! Csak
tudjon róla, hogy van ez az opció.
– Köszönöm – mondtam, miközben az állam dörzsölgettem,
azon morfondírozva, megéri-e a kockázat. Jobban utána kell
néznem a dolognak.
Mire visszamentem a szobába, Ivy már aludt. Leültem mellé,
és megint tehetetlennek éreztem magam, ahogy figyeltem békés
arcát.
Amikor aludt, olyan könnyű volt elképzelni a régi Ivyt. Csak
kevesebb mint egy évem volt azt a lányt megtapasztalni, mielőtt
a dolgok drasztikusan megváltoztak. Az elmúlt öt év folyamatos
hanyatlás volt.
Ivy és én hat hónapja randiztunk, amikor poénból Vegasba
szöktünk, és még csak hat hónapja voltunk házasok, amikor a
viselkedése kezdett megváltozni. Eleinte nem értettem, mi
történik, vagy hogy egyáltalán mik azok az epizódok; egyszerűen
csak pokolként emlegettem.
Amikor először vittem el kórházba, végre nevén lett nevezve
a dolog, mire kiengedték.
***
– Elég jól ment, nem? – jegyezte meg Henry, az egyik
munkatársam, ahogy jöttünk ki a meetingről.
– Aha. Ebéd?
– Oké! Jó lesz a Kilencvenkilenc? – kérdezte.
Lekanyarodtam a saját fülkém felé.
– Öt perc, és mehetünk!
A gyakorlatomat töltöttem egy technológiai cégnél,
Bostontól északra. Menő startup volt, és imádtam, hogy nem
izgatják őket a piercingjeim. Ha keményen dolgoztál, nem
cseszegettek. A vezetőség épp behívott néhányunkat, hogy
megvitassuk a diplomázás utáni álláslehetőségeket. A
gyakornokok közül választanak ki néhányat hardverfejlesztő
mérnöki pozíciókra. Chipeket, áramköröket és műtereket
fejlesztenénk.
Nem szerettem a városon kívül dolgozni. Ivy állapota az
utóbbi időben csak romlott, és ez már igazán kezdett
aggasztani. Otthagyta az iskolát, néhány hete elveszítette a
munkáját is, ami azt jelentette, hogy egész álló nap otthon volt,
egyedül. Nem volt munkaképes állapotban, de így, hogy semmi
sem foglalta le, az amúgy is rossz helyzet csak még
borzalmasabbá vált. Már fogalmam sem volt, hogyan
segíthetnék rajta, de ha én is elveszítem a munkám, az biztosan
egyikünkön sem segített volna. Így hát minden nap levezettem
a negyvenöt perces utat, őt pedig otthon hagytam, bízva a
legjobbakban.
Rachel, a recepciós odaszólt a belső telefonon, miközben a
készpénzem számoltam az ebédhez.
– Jake?
– Mondhatod.
– Kérlek, gyere előre!
Furcsa volt a hanga. Azonnal felkaptam a tárcám, és a
recepciós pulthoz sétáltam.
Azt hittem, megáll a szívem.
Ne.
Az nem lehet.
Ne itt.
Ott állt az előcsarnokban, elkenődött szemfestékkel,
pizsamában, kócosan.
– Mit keresel itt, Ivy?
Tartotta a távolságot, miközben rám mutatott. Mutatóujja
remegett.
– Tudod, miért vagyok itt. Pontosan tudod, mit próbáltál
tenni velem ma reggel. És én is tudom, hogy meg akartál
mérgezni!
Ne!
Egy pillanatra behunytam a szemem, mert nem akartam
elhinni, hogy mindez valóban megtörténik velem a
munkahelyemen. Nem kellett volna megdöbbennem a szavai
hallatán, mégis minden alkalommal, amikor valami hasonlóval
vádolt, olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívem. És ez
volt az első alkalom, hogy mások is tanúi lehettek ennek.
A hátam mögé pillantva láttam, hogy Rachel úgy bámul
ránk, mint egy fényszórótól lemerevedett szarvas. El se tudtam
képzelni, milyennek tűnhet ez az egész olyasvalaki számára, aki
nem ismeri a feleségemet.
– Hogy jutottál ide?
Nem válaszolt, de az előtér üveg tolóajtaján át észrevettem
egy várakozó taxit. Megragadtam a karját.
– Indulás! Most!
– Ne érj hozzám!– üvöltötte.
 Ellenállt, amikor ki akartam nyomni az ajtón.
A csarnok visszhangzott a sikolyától.
– Meg akart ölni ma reggel! Beletett valamit a kávémba,
mielőtt dolgozni ment. Már egy ideje holtan akar látni engem.
A pult felé néztem, és láttam, hogy a három kollégám,
akikkel ebédelni készültem, most szájtátva bámul ránk. Nemet
intettem a fejemmel, jelezve, hogy ez nem az, aminek látszik.
Bob, az irodavezető is kijött.
– Mi folyik itt!
Izzadni kezdtem.
– Bob, épp indultunk. Ő itt a feleségem, de beteg, és nem
tudja, mit beszél. Nem kellett volna idejönnie. Elnézést kérek a
jelenetért.
Ivy sírt és küzdött velem, miközben kirángattam az ajtón. A
fogtam a karommal, hogy ne tudjon elszaladni, amíg bedugom
a fejem a taxi ablakán.
– Kifizette magát?
A sofőr megrázta a fejét, ezért előhúztam a pénztárcám a
szabad kezemmel.
– Mennyi lesz?
– Kilencvenhét dollár – válaszolta.
– Nincs nálam ennyi készpénz. A francba.
Porig alázva erősen tartottam Ivyt, ahogy visszasétáltunk
az előcsarnokba. Egyre több ember álldogált ott, hogy kövesse
a drámát. Henry odalépett hozzám. Mondtam neki, hogy
később majd mindent elmagyarázok. A kezembe nyomta a
hiányzó pénzt, hogy kifizethessem a taxist. Azt hiszem,
Henrynek nagyjából leesett, mi a helyzet a mellettem álló,
maga elé motyogó Ivyra nézve.
Kifizettem a sofőrt, mielőtt Ivyt a parkoló másik felébe
vonszoltam volna, ahol a Jettám parkolt. Még mindig próbált
megszökni tőlem, és azzal fenyegetőzött, hogy hívja a
rendőröket. A közeli úton gyorsan hajtottak az autók, és attól
féltem, ha elszökik tőlem, egyenesen a forgalmas útra szalad, és
még megöleti magát.
Nyála az arcomba fröccsent, ahogy azt sziszegte:
 – Kurvára gyűlöllek, Jake!
Lenyomtam az ülésre, és becsaptam az ajtót. Szavai a
csontomig hatoltak. Ahogy beindítottam a motort, elfordult
tőlem, és kibámult az ablakon. Felé pillantottam teljesen
kétségbeesetten. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet most
is csak hazavinni.
Csak ültem ott beindított motorral. Nem tudtam tovább
egyedül csinálni ezt az egészet. Ivy anyja nem sokkal azelőtt
halt meg, mielőtt összeházasodtunk. Az apjáról nem lehetett
tudni, és testvérei sem voltak. Csak én voltam neki. Ezért
tartottam ki még mindig.
Eddig mindig próbáltam elkerülni, hogy kórházba vigyem.
Féltem, mit tennének ott vele. Lelki szemeim előtt megjelentek
a gumiszoba párnázott, fehér falai és az elszigeteltség képei. Azt
hittem, egyedül is biztonságban tudom tartani, de gyorsabban
veszítettem el az irányítást a helyzet felett, mint ő az eszét.
Szegény Ivym. Nem az ő hibája volt.
Megfordult és rám nézett, én pedig már tudtam, hogy kezd
kitisztulni. Az epizódok ciklikusak voltak. Mindig elmúltak, de
amint túl volt egyen, a következő sem váratott magára sokat.
Legyőzöttnek és reménytelennek éreztem magam, szorított a
mellkasom, ahogy a kezéért nyúltam. Szinte azt kívántam,
bárcsak maradna az epizódban, hogy ne érzékelje, mi fog
történni. Mert ahogy kihajtottam a parkolóból, már tudtam,
hogy ezúttal nem haza viszem.
***

– Hol vagyunk? – kérdezte, ahogy megálltunk a hatalmas

téglaépületnél, Boston határától nem messze.
Egész úton egy szót sem szóltunk.
Finoman végigsimítottam a haját.
– Szerzünk neked segítséget, kislány.
Kisegítettem a kocsiból, és ez alkalommal nem tiltakozott.
Még néhány nappal később is együttműködő volt, amikor az
orvos behívott az irodájába. Számítottam erre, de valahogy
mégsem álltam készen a diagnózisra.
A doki mosolygó gyerekeinek fotóit bámultam, amikor azt
mondta:
– Mr. Green, a feleségének skizofréniája van.
Továbbra is kifejezéstelen arccal a fotókra meredtem.
Örökre a tudatomba égett a kisfiú képe, aki egy csónakban
állva magasra emel egy halat. Ezt a képet néztem éppen,
amikor azok a szavak elhagyták a doki száját. Az egyoldalú
beszélgetés további része homályba vész, csak pár foszlány
villan be, ha próbálok visszaemlékezni rá.
Auditív hallucinációk
Téveszmék
Antipszichotikumok
Gyógyszeresen kezelhető
Nem gyógyítható
Nem gyógyítható
Nem gyógyítható
Néhány recepttel küldött minket haza, hogy elkezdhessük a
gyógyszeres kezelést.
Ivy fogta a kezem, ahogy átsétáltunk a kórház forgóajtaján,
ami az új, kórházból ki-be rohangáló életünket szimbolizálta,
amíg végül el nem értem arra a pontra, hogy ez így nem mehet
tovább.
 22. FEJEZET

ELTAXIZTAM A KÓRHÁZTÓL Allison nővérem brooklyni

házáig. Ivy mélyen aludt, ezért úgy döntöttem, én is alszom
egyet. Majd reggel visszajövök hozzá.
Éjfél körül odaszóltam Ninának, hogy röviden elmondjam,
minden rendben van velem, és megnyugtassam velünk
kapcsolatban, de hallani lehetett a hangján, hogy fél. De végül is
miért ne tenné? Tudnia kellett, mi a fene zajlik körülöttem, de
nem tálalhattam ki neki Ivyról a telefonban.
Allisonnak és Cedricnek óriási, viktoriánus stílusú háza volt
rengeteg hellyel, ezért hétvégémé a vendégszobájukban
aludtam. Hétköznap este viszont nem számítottak rám. Tudtam,
hogy az unokahúgaim már alszanak, de reméltem, hogy valaki
fent lesz még, hogy beengedjen.
Tücskök ciripeltek, miközben a bejáratnál álldogáltam azon
morfondírozva, rájuk írjak-e telefonon, hogy ne ébresszem fel a
lányokat a csengetéssel.
Aztán eszembe jutott, hogy a nővérem hagyott egy pótkulcsot
az oldalsó udvarban egy kő alatt, így hát megkerestem, és
beengedtem magam.
Majdnem kiégett a retinám, ahogy a nappaliba lépve Cedric
meztelen hátsója volt az első, amit megláttam... miközben a
nővéremen dolgozott a kanapén.
Eltakartam az arcom.
– Basszus, ember, mi a...
– Jake? – hallottam meg a tesóm hangját, de inkább nem
nyitottam ki a szemem.
– Mi a francot csinálsz itt hétköznap, az éjszaka közepén? –
morogta Cedric.
– És ti nem hallottatok még hálószobáról? – feleltem még
mindig csukott szemmel.
– És te a kibaszott kopogásról? – vágott vissza Cedric.
Ahogy kinyitottam a szemem és a nővéremre pillantottam,
nem bírtam ki röhögés nélkül. Vörös combcsizmát viselt, és be
volt öltözve... ó, Jézusom.
– Komolyan? Mi a fene van rajtad? Ez a cucc Wonder Woman
akar lenni?
Allison elpirult és eltakarta az arcát.
– Fogd be! Neki tetszik. Néha felveszem.
– Undi. Ő a nővérem, haver. Beteg egy állat vagy – néztem
morcosan Cedricre.
Gúnyosan megszólalt, miután felvette a melegítőjét:
– Ezek után talán nem törsz majd be a házunkba az éjszaka
közepén.
– Az tuti, és mehetek terápiára is – vágtam vissza, mire
Allison nevetni kezdett.
De aztán elkomolyodott a hangja.
– Jake, mi történt? Miért vagy itt? Minden oké?
Mélyet sóhajtottam.
– Ma délután repültem haza. Ivy miatt. Rendben van, de
megint kórházba került. Az otthon tetőjén találták meztelenül.
Azt állítja, csak levegőzött. De a dolgozók szerint ugrani akart. Ki
tudja, mi is történt valójában. Tiszta őrület az egész. Az orvos azt
akarja, hogy próbáljunk ki egy gyógyszert, aminek súlyos
mellékhatásai lehetnek. Ivy egyelőre jól van... stabil az állapota.
Néhány napig kórházban lesz, mint máskor is, amikor hasonló
történt. Teljesen hulla vagyok.
Szomorú, hogy egyiküket sem sokkolta a dolog. De az az
igazság, hogy immunissá válik az ember, mivel évek óta ez megy
Ivyval.
Már épp fel akartam menni a lépcsőn a vendégszobába,
amikor a nővérem hátulról átölelt.
 – Úgy sajnállak, hogy ilyen dolgokkal kell megküzdened! Egy
kibaszott szent vagy, ugye tudod? Szeretlek.
– Én is szeretlek. Jó éjt!
– Jó éjt, Jake! – szólt Cedric, amikor már a lépcső felénél
jártam.
A sötét szobába lépve lerúgtam a cipőm, levetkőztem, és az
ágyra dőltem. Hiába voltam hullafáradt, nem tudtam elaludni,
csak forgolódtam, és a gyógyszerkérdésen agyaltam. Végül úgy
döntöttem, lezuhanyzom a vendégszoba fürdőjében.
A repülőút óta először hagytam, hogy a gondolataim Ninára
vándoroljanak. Bármit megadtam volna, ha itt lehetett volna
velem a vízsugár alatt. Lehunytam a szemem, és arra gondoltam,
bárcsak megint benne lehetnék. Még csak huszonnégy óra telt el,
de egy örökkévalóságnak tűnt.
A szex hihetetlen volt vele, még jobb, mint képzeltem... a
legjobb, amiben valaha részem volt. Olyan mohó és nedves volt,
és a tudat, hogy én vagyok az első férfi, akitől így elmegy,
elképesztő módon beindított. Annyiszor és annyiféle módon
csináltuk, ahogy csak bírtuk, egészen addig, amíg el nem fogyott
a csomag óvszer. Aztán feltaláltuk magunkat és a szánkat
használtuk. Órákon át meg sem álltunk. Életemben nem
szexeltem még egyszerre ilyen sokat, és még mindig nem volt
elég. Azt hiszem, ezt teszi az emberrel több hónapnyi,
agyzsibbasztó szexuális frusztráció.
Megnyaltam az ajkam, és arra gondoltam, milyen finom íze
volt Ninának. Nyomtam egy kis sampont a kezembe. Azt
képzeltem, hogy a lába között vagyok, és másodpercek alatt
elmentem, ahogy eszembe jutott, hogy nézett rám azzal a
gyönyörű, ártatlan kék szemével, amikor a csúcsra ért. Szőke
haja színaranyként ragyogva terült szét a párnán.
Amikor már újra az ágyban voltam, imádkoztam, hogy megint
átélhessem vele ezeket a dolgokat, és hagyja, hogy szeressem, a
csomagom ellenére is. Valami azt súgta, szükségem lesz azokra
az imákra. Olyan érzésem volt, hogy ez az egész nem lesz ilyen
egyszerű.
 ***
Másnap arra ébredtem, hogy mindkét oldalamon egy-egy
unokahúg ugrál, akik próbálnak kirángatni az ágyból.
Könyörögtek, hogy én vigyem őket suliba, ami kellemes
figyelemelterelésnek bizonyult. Utána úgy döntöttem,
visszamegyek a házba reggelizni, mielőtt a nap további részét a
kórházban tölteném.
Allisonnak délig nem kellett dolgoznia, és Cedric is csak
később ment be aznap, így éppen együtt reggeliztek robusztus
étkezőasztaluknál ülve, amikor beléptem. Olyan érzésem
támadt, mintha ki akarnának faggatni pár dologról.
Karácsonykor beavattam őket a Ninával kapcsolatos
megszállottságomba. Annak ellenére, hogy gyötört a bűntudat,
mindketten bátorítottak, hogy küzdjek érte.
– Helló! – köszöntem oda nekik.
– Szia, A. J.! – szólt mosolyogva Allison.
Vettem egy kis gabonapelyhet, majd leültem az asztalhoz.
Észrevettem, hogy mindketten bámulnak.
– Mi van? – kérdeztem.
Allison felnevetett.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Amilyen arcot vágsz,
valami bizony történt.
– Mire akarsz kilyukadni?
Pontosan tudtam, mire céloz.
– Tudni akarja, mi lett a szöszivel, de azt várja, hogy magadtól
meséld el, mert nem akar kíváncsiskodó nagytesónak tűnni, még
ha igazából az is – szólt közbe Cedric, majd puszit nyomott
Allison arcára, miután az oldalba bökte.
Tele volt a szám gabonapehellyel.
– Á, már értem. Tényleg tudni akarjátok, mi történt?
Allison előrehajolt.
– Igen.
A kedélyes beszélgetés hirtelen elkomorodott. Sóhajtottam,
eltoltam a tálamat, majd válaszoltam neki.
– Minden rohadtul megtörtént, szinte egyszerre, és talán épp
ilyen gyorsan el is veszítem.
– Úgy érted, hogy...
Bólintottam.
– Igen, többször is. És megmondtam neki, hogy szeretem.
Én... szerelmes vagyok belé.
Cedricnek elkerekedett a szeme.
– Azta! Komolyan?
– Soha, semmit nem gondoltam még komolyabban. Csak az a
gond, hogy nem volt alkalmam Ivyról beszélni vele. Elterveztem,
hogy múlt éjjel mindent elmondok neki, ehelyett ide kellett
repülnöm. Semmit se tud, és azt hiszem, csak áltatom magam
azzal, hogy megértené a helyzetet.
Cedric megrázta a fejét.
– Meg lennél lepve, ha tudnád, mennyi mindent elfogadnak az
emberek, ha szeretnek valakit. Ha valóban fontos vagy neki,
megérti. Nézd meg csak a nővéred és engem... mennyi mindent
eltitkoltam előle, amikor randizni kezdtünk. De túljutottunk
rajta, mert egymásnak vagyunk teremtve.
Allison a karomra tette a kezét.
– Azt akarom, hogy boldog légy, és nagyon úgy tűnik, ez a
lány boldoggá tesz. Még sose láttam úgy csillogni a szemed, mint
amikor karácsonykor először meséltél nekem róla. Öt éven át
egyedül szenvedtél Ivyval. Még előtted áll az egész élet. Te vagy
a leghűségesebb ember, akit ismerek. Pont ezt imádom benned...
ahogy Hannah-val és Hollyval bánsz, és hogy mindig számíthatok
rád. Nagyon tudsz szeretni, de ebben az esetben ez egyben átok
is. A te korodban senkitől sem várható el, hogy így éljen, Jake...
senkitől. Olyan szerelmet érdemelsz, ami feltölt, mint amilyen az
enyém Cedrickel. És ne legyen bűntudatod, ne érezd úgy, hogy
nem érdemled meg mindezt, csak azért, mert ilyen kártyákat
osztott a sors.
– Tudom, hogy megérdemlem, de ez nem ilyen egyszerű.
Nem hagyhatom csak úgy el Ivyt a picsába. Fogadalmat tettem.
Mi lenne vele? Nincs rajtam kívül senkije. Ott a nevem
mindenen. Az én biztosításomat használja. Én járok el a nevében.
Akárkivel is vagyok, meg kell ezt értenie. Mi van, ha Nina
képtelen rá? Ezért nem akartam komolyat senkivel. Nina nem
érdemli meg, hogy ebbe belerángassam.
– Szereted Ivyt? – tette fel a kérdést Allison.
– Azt se tudtam, mi az a szerelem, amíg nem találkoztam
Ninával... Enni, aludni, belélegezni valakit, az érzés, hogy nem
tudok nélküle élni. Azt hittem, hogy amit Ivy iránt éreztem
tizennyolc éves koromban, az szerelem. Visszanézve viszont
inkább csak fellángolás volt. De a kérdésedre válaszolva, igenis
szeretem Ivyt, úgy, ahogy téged.
– Tehát a férje maradsz valakinek, akit testvérként szeretsz,
mert attól tartasz, mi történne vele? Nem akarsz egyszer
családot?
– Dehogynem, tesó, akarok. Tudod, mennyire odavagyok az
ikrekért. Nagyon szeretnék saját gyerekeket. De ezt nagyjából
kihúztam a listáról, amikor Ivy beteg lett. Egészen addig nem is
jutottak újra eszembe ilyesmik, amíg nem találkoztam Ninával.
De elválni Ivytól... fogalmam sincs, hogy élnék tovább azzal a
tudattal, ha esetleg történne vele valami, miután elhagytam.
Cedric letette a kávéját, és rám nézett. Nem semmi, milyen
átható, kék szeme van.
– Hadd osszak meg veled valamit, Jake, amire már jó rég
rájöttem. A szerelemnek nincs lelkiismerete. A szerelem nem
ismer jót vagy rosszat. Olyan érzelem, amit nem tudsz lerázni
magadról, ami a lelkedig hatol, és nem lehet elsöpörni. Ha igazán
szerelmes vagy ebbe a lányba, az nem fog változni, akármilyen
élethelyzetben is vagy. Majd az idő eldönti, igaz szerelemről van-
e szó. Ha az, nem tudsz majd nélküle élni. Ennyi.
A testvéremre nézett.
Tudtam, hogy igaza van.
Allison felugrott az asztaltól, és átölelt.
– Csak boldognak akarunk látni. Segítünk, ahogy csak tudunk.
Ha el is válsz Ivytól, nem kell azt jelentenie, hogy teljesen
magára hagyod. Utánanézek az alternatív biztosítási
lehetőségeknek és az állami támogatásoknak. Segítünk, akkor is,
ha Cedricnek és nekem kell fizetni a költségek egy részét. Már
megbeszéltük.
 Ezt persze sosem hagynám, de basszus, tényleg nekem van a
legjobb családom a világon!
– Egyelőre nem vagyok kész a váláson gondolkodni, Al.
Először hadd mondjam el Ninának, mi folyik körülöttem, és
meglátjuk, hogyan reagál.
***
– Szia, kislány!
Ivy a kórház ablakán bámult ki, amikor megérkeztem.
Megfordult, és mosolyogva odaszaladt hozzám, majd olyan
erősen megölelt, mint már jó ideje nem.
– Itt az én jóképű pasim! – mondta.
A gyomrom összerándult a bűntudattól. Már évek óta nem
volt köztünk intim viszony, de néha olyan volt, mintha az elméje
visszaugrott volna a múltba egy kis időre. Hullámokban jött, és
sosem tartott sokáig. Teljesen kikészített, amikor ez történt.
– Hogy érzed magad?
– Nagyon jól... nagyon jól – felelte, miközben a mellkasomra
hajtotta a fejét.
– Az egész napot veled akarom tölteni, mielőtt visszamennék
New Yorkba, de hétvégén megint jövök.
Hirtelen hátrahőkölt.
– Hol voltál tegnap éjjel?
– Végig itt voltam, amíg el nem aludtál. Aztán elmentem
aludni Allisonhoz és Cedrichez.
– Miért mentél el?
– Most mondtam.
– De mit csináltál igazából?
– Aludtam, Ivy.
– Nem hiszek neked.
Megint kezdődik. Mindig úgy kattant át, mint egy
villanykapcsoló.
– Mit gondolsz, hol voltam?
– Szerintem velük voltál.
– Kikkel?
– A rendőrséggel.
 – Dehogy, kislány. Semmi rendőrség.
– Megint el akarsz tüntetni az országból, ugye?
Semmi értelme nem volt akár egy kicsit is védeni magam,
amikor Ivy paranoiája kezdett előtörni. Idővel megtanultam,
hogy jobb egyszerűen csak egy-két szavas válaszokkal tagadni,
amivel vádol. Ha túlságosan felidegesítette magát, elmentem,
amíg le nem csillapodott.
– Nem, Ivy.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt műveled. Miért akarsz
megszabadulni tőlem?
– Nem akarok.
– Nem szeretsz?
– De, nagyon is szeretlek.
– Akkor miért akarsz bántani?
– Ivy...
– Kifelé! Tűnj el, mielőtt sikítok!
A plafonra néztem, és egy repedésre fókuszáltam, miközben
tovább kiabált. Nagyon nem akartam otthagyni, mivel este már
vissza kellett mennem New Yorkba. Amikor elkezdett lökdösni,
kimentem a szobából, hátha tudok beszélni a doktornővel.
Negyedóra várakozás után dr. Greally kijött a társalgóba, és
megkért, hogy kövessem az irodájába.
– Sikerült már döntenie a Clozapine kipróbálásáról?
– Még mindig vacillálok. Nem vagyok itt hétközben, mivel az
államon kívül dolgozom, és aggasztanak a mellékhatások. Nem
tudom, rábízhatom-e az otthon dolgozóira, hogy folyamatosan
figyelemmel kísérjék.
– A szociális munkásunk gondoskodni fog róla, hogy minden
héten biztonságban eljusson a vérvételre. Napi ellenőrzéseket is
meg tudok ejteni az ottani vezetővel. Ha bármi jel arra mutat,
hogy valami normálistól eltérőt tapasztalunk, bármikor
leállíthatjuk a kezelést.
– Rendben... pár napon belül jelentkezem, ha úgy megfelel.
– Csak nyugodtan.
Ivy szobájában ment a tévé, és épp a Házvadászok egyik
epizódját nézte. Ingatlanos műsor, ahol a szereplőknek el kell
dönteni, melyiket veszik meg a három bemutatott ház közül.
Leültem mellé, és próbáltam elkapni a tekintetét, hogy lássam,
haragszik-e még rám.
Rám nézett.
– Nem tudom, melyiket fogják választani. Nehéz döntés.
Félmosolyra húzódott a szám.
De még mennyire hogy az.
A vállára hajtottam a fejem, és a következő órát tévénézéssel
töltöttük, amíg újra el nem küldött.
 23. FEJEZET

NINA SEMMIT SEM VÁLASZOLT, mióta aznap este hat

körül ráírtam a reptérről, hogy a következő járattal érkezem. Ez
nem vallott rá, és eléggé nyugtalanított, főleg, hogy aznap éjjel
akartam vele mindent tisztázni.
Még addigra sem érkezett tőle válasz, mire leszálltam a JFK
repülőtéren. Zuhogott az eső, és a taxik nem nagyon akartak
megállni nekem.
Basszus.
Miután végre leintettem egyet, megint írtam neki.

A taxiban ülök, úton vagyok Brooklyn felé. Légyszi, írj, ha

elolvastad!

Semmi válasz.
Öt perc elteltével sem.
Egymás után háromszor tárcsáztam a számát, de minden
egyes alkalommal hangpostára kapcsolt. A negyedik után
hagytam egy üzenetet.
„Nina, én vagyok az. Kezdek aggódni. Egész nap nem
válaszoltál. Mindjárt otthon vagyok. Gondolom, ott találkozunk
pár percen belül. Hívj, ha megkaptad ezt! Szeretlek.”
Nem hívott vissza, és mire a taxi megállt a háznál, rettegés
lett rajtam úrrá.
Ahogy nyitottam a lakás ajtaját, bekiabáltam: „Nina!”, még
mielőtt rájöhettem volna, hogy senki sincs itthon. Kétszer is
megnéztem a szobáját. Üres volt.
Lerogytam az ágyára, egyik kezem a fejemen, a másik a
telefonon. Megint küldtem neki egy üzenetet.

Itthon vagyok. Hol vagy? Betegre aggódom magam.

Hátradőltem, a mobilt az ágy másik végébe dobtam.

Öt perccel később végignéztem a gardróbján, és észrevettem,
hogy a kis, rózsaszín bőröndje, amelyet az akasztós ruhák alatt
szokott tartani, eltűnt.
Eltűnt a bőröndje.
Mi a franc!?
Elkezdtem fel-alá járkálni a szobában, miközben a
halántékomat dörzsölgettem.
Gondolkodj!
Gondolkodj!
Gondolkodj!
Aztán egyszer csak kitárult a bejárati ajtó, és az előtérbe
rohanva Ryant pillantottam meg.
– Ryan, hol van Nina?
Önelégült mosollyal rázta meg a fejét.
– Te aztán nem vagy szívbajos.
– Tessék?
– Nem fogod megtudni, hol van Nina. Kurvára távol fogod
tartani magad tőle. Felfogtad?
Nagyon felhúztam magam, és legszívesebben lecsaptam volna,
de úgy döntöttem, próbálok higgadt maradni, amíg meg nem
tudom, hol van Nina. Most csak ez számított.
– Mi a francról beszélsz, Ryan?
– Csak arról, hogy megdugtad a legjobb barátomat, aztán
elhúztál Bostonba, hogy a feleséged is megdugd, te mocskos állat!
Úgy éreztem, kiugrik a szívem a mellkasomból.
Nem.
Ez nem lehet igaz.
 Remegni kezdett a kezem, ökölbe kellett szorítanom, nehogy
megüssem Ryant.
Halkan, összeszorított foggal válaszoltam, ellenállva a
késztetésnek, hogy nekimenjek.
– Mit... mondtál... neki?
– Tudod, mindig is sejtettem, hogy valami nem oké veled.
Miután végig kellett hallgatnom az éjszaka közepén, hogy tízszer
egymás után megdugod, tudtam, nem hagyhatom, hogy valami
zűrös alakkal kezdjen viszonyt. Amikor nem jöttél haza hétfő
éjjel, betelt a pohár. Másnap megkerestem az adataidat a céges
adatbázisban, és hármat találhatsz, mit dobott ki. A kibaszott
házassági anyakönyvi kivonatodat! Hirtelen minden összeállt... a
bostoni útjaid, a titokzatosságod...
Ryan feje nekivágódott a falnak, miután torkon ragadtam.
Ziháltam.
– Semmit sem tudsz rólam. Most azt hiszed, mindenre
rájöttél, de lószart se tudsz az életemről! Most pedig mondd meg,
hol van Nina, vagy örökre így maradsz!
Nem volt elég erős ahhoz, hogy kiszabaduljon vagy beszéljen,
ezért az arcomba köpött.
– Mondd... meg, hol... van... Nina! – ismételtem el
összeszorított fogamon át szűrve a szavakat, minden egyes
szóval erősebben szorítva.
A feje a falnak ütődött, ahogy hirtelen elengedtem.
Köhögött.
– Egy barátjánál van, de látni sem akar téged.
Ettől összeszorult a szívem.
Csak álltam ott Ryanre meredve. Ahogy lenyugodtam,
beláttam, hogy nem hibáztathatom, amiért a helyzetem ismerete
nélkül azt hitte, ezzel megvédi Ninát. Le kell nyugodnom és
rendesen viselkedni vele, ha meg akarom tudni, hol van Nina.
– Figyelj, most nem fogok mindent elmagyarázni neked,
mielőtt vele beszélhetnék. De nem az van, amit gondolsz. Papíron
házas vagyok, igen, de a szó valódi értelmében évek óta nem
nevezhetjük házasságnak, amiben vagyok. Bonyolult, érted?
Ivy... mentális beteg. Egy otthonban lakik. Azért siettem vissza
Bostonba, mert azt hitték, meg akarja ölni magát – mondtam,
idegességemben a halántékomat masszírozva.
Ryan csak állt ott leforrázva.
Na most nincs mondanivalód, seggfej?
– Ha ez igaz, nem is tudom, mit gondoljak. El kellett volna
mondanod Ninának, hogy nős vagy, és semmiképp sem kellett
volna lefeküdnöd vele.
Nem akartam arra vesztegetni az időmet, hogy a tetteimet
magyarázom neki, amikor az egyetlen ember, akinek
magyarázattal tartoztam, Nina.
– Hol van most, Ryan?
– Mrs. Ballsworthy lányánál alszik. Pont azután jött át, miután
Nina tudomást szerzett rólad. Daria beugrott egy
ajándékkosárral, és meglátta, hogy sír. Félrevontam, és
elmeséltem neki, mi történt. Ragaszkodott hozzá, hogy Nina
legalább egy pár napot nála töltsön. Park Slope-ban lakik.
– Mi a cím?
– Megígértem neki, hogy nem árulom el neked.
– Ryan, én bírlak téged. Komolyan. Szóval őszinte leszek
veled, és egyenesen megmondom, hogy a szart is kiverem
belőled, ha nem mondod el. Pedig igazán nem akarom ezt tenni.
Felhorkant, de előhúzta a telefonját, és elküldte a címet.
– Köszönöm – mondtam az ajtón kirohanva.

***
Nagyot sóhajtottam, és próbáltam összeszedni a
gondolataimat, mielőtt beléptem volna a barna homokkő bérház
ajtaján. A bejárati ajtó nyitva volt, de a második ajtón már be
kellett csengetni. Megnyomtam a hatos lakáshoz tartozó gombot.
A recsegő vonal másik végén női hang szólt bele a telefonba:
– Halló!
– Helló, Jake vagyok. Tudom, hogy Nina nálad van és nem
akar látni engem, de nagyon kérlek, hadd beszéljek vele!
Feljöhetnék?
Csend.
 Kész örökkévalóságnak tűnt, mire újra hang szűrődött át a
vonalon:
– Sajnálom, Jake. Nem akar látni téged. Kérlek, menj el!
Újra becsengettem, de semmi reakció. Ez ment nagyjából
tizenöt percen át, sikertelenül. Egyszerűen nem vettek rólam
tudomást.
Kimentem és az épület hátuljához sétáltam, hogy megnézzem,
vannak-e ablakok. A hatodik emeletre vezetett egy tűzlétra. Ha
azon keresztül feljutnék és bekopogtatnék egy ablakon, talán
látnák, mennyire komolyan gondolom, és beengednének. A
francba, ha kell, egész éjszakára letáborozom ott.
Elkezdtem felmászni a tűzlétrán, de még abban sem voltam
biztos, hogy a tetején lévő lakás az, amit keresek. Ahogy a
hatodik emeletre értem, benéztem az ablakon, és egy sötét, üres
szobát láttam. Már éppen be akartam kopogni és könyörögni,
hogy engedjenek be, akárki is lakik ott, amikor valaki
felkapcsolta a villanyt.
Ahogy megpillantottam, elállt a lélegzetem. Nina becsukta az
ajtót, és leült az ágyra. Nem vett észre. Gyönyörű, hosszú haja
eltakarta az arcát, ahogy előreborulva sírt, válla fel-le rázkódott.
Aztán a mennyezetre emelte a tekintetét, és mormogott valamit.
Úgy éreztem, a fájdalom szinte megfojt, ahogy néztem, hogy
szenved miattam. Gyűlöltem magam, amiért ekkora szenvedést
okoztam az embernek, akit mindennél jobban szeretek.
Szétszaggatott az érzés. Nem akartam megijeszteni, de tennem
kellett valamit.
Összerezzent, amikor megkocogtattam az üveget. Kezét a
szíve fölött tartva megfordult, és észrevette, hogy az ablakból őt
bámulom.
– Nina, engedj be!
Csak ült ott, és engem nézett, mellkasa fel-le emelkedett és
süllyedt.
– Engedj be! – ismételtem – Nem megyek innen sehova. Meg
kell engedned, hogy megmagyarázzam a helyzetet.
Fagyos maradt, csodaszép szeme hosszú idő óta újra
elsötétült. Olyan volt, mint amikor először találkoztunk.
 – Kérlek... szeretlek – mondtam.
Rettenetes volt belegondolni, hogy valószínűleg rémes
embernek gondol, aki csak kihasználta őt.
Úgy döntöttem, megpróbálok óvatosan bejutni az ablakon, de
láss csodát, rögtön kinyílt. Bemásztam, majd becsuktam magam
mögött.
Fizikailag rosszul lettem, amikor láttam, hogy hátrál tőlem, és
a szoba túlsó végében nekidőlt a falnak. Nem akartam
felzaklatni, ezért tartottam a távolságot.
– Nina... nem az van, amit gondolsz.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Úgy döntöttem, rögtön belevágok a közepébe. Ezt a történetet
a legelejéről kellett elmesélni, és csak egyetlen esélyem volt jól
csinálni. Lerogytam az ágyra, és mélyet sóhajtottam, elfordítva a
tekintetemet a szomorú arcáról.
– Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem Ivyt. Sosem
találkoztam előtte hozzá hasonlóval... annyira élettel teli és
vibráló személyiség volt. Amikor először megpillantottam, a
szakadó esőben táncolt. Odaléptem hozzá, és elkezdtünk
beszélgetni. Megegyeztünk, hogy aznap este találkozunk.
Gitározott, volt néhány kisebb fellépése, én pedig elmentem
megnézni egy kávézóba. Teljesen lenyűgözött, és hát
belehabarodtam. Elválaszthatatlanok lettünk, és randizni
kezdtünk. Nagyjából hat hónappal később egy este kicsit
berúgtunk, és kitalálta, hogy pattanjunk fel a következő Vegasba
tartó járatra, és házasodjunk össze. Mit tudtam én akkor, mit
jelent ez! Csak egy meggondolatlan tinédzser voltam szexi
barátnővel, és azt hittem, egyszer majd nagyon menő sztori lesz,
hogy elvises esküvőnk volt Vegasban. Azt hittem, tudom, mi a
szerelem. Hogy eléggé szeretem ahhoz, hogy az egész hátralévő
életemet vele töltsem.
Ninára pillantottam, hogy lássam a reakcióját. A földet nézte.
– Nagyjából a vegasi út volt az utolsó szép emlékem... egészen
addig, míg veled nem találkoztam. Na mindegy, miután
visszajöttünk, össze is költöztünk. A családom kiakadt rám,
amiért elszöktünk. A nővérem hetekig nem szólt hozzám. Nem
kedvelték Ivyt, úgy gondolták, rossz hatással van rám. Én
viszont még a nászutas fázisnál jártam, így nem nagyon érdekelt,
mit gondolnak. Körülbelül hat hónappal később a kapcsolatunk
kezdett megváltozni. Egyre többször jelentett beteget a
munkahelyén, és nem járt be az óráira sem. Egész álló nap csak
veszekedtünk a viselkedése miatt. Kezdtem ráébredni, mekkora
hiba volt ez a házasság. A munkából hazaérve rendszeresen azzal
vádolt, hogy viszonyom van valakivel. Aztán egy nap azzal állt
elő, hogy hangokat hall. A hangok azt mondják neki, hogy meg
akarom ölni, így jobb, ha inkább ő vet véget az életének, mielőtt
én tenném meg. Eleinte azt hittem, csak a stressz okozza, mivel
előtte nem sokkal halt meg az anyukája szívinfarktusban. Nem
maradt senkije, engem leszámítva. Mégis minden nap újabb
dologgal rukkolt elő. Ez a kiszámíthatatlan viselkedés hónapokig
tartott. Egy nap megjelent a munkahelyemen, és a kollégáim
előtt azt ordítozta, hogyan akartam megmérgezni. Akkor vittem
el először a kórházba. Hazafelé már tudtuk a diagnózist:
skizofrénia.
Nina felé fordultam, aki most már engem nézett.
– Nagyon sok ember képes normális életet élni ezzel a
betegséggel, mert gyógyszerezéssel kordában tartható. Minden
gyógyszert kipróbáltunk, ami csak létezik, Nina. Semmi sem
segített. Az állapotát kezelésrezisztensnek nevezik. Innentől
kezdve sokszor bekerült a kórházba, és már nem tudtam a
gondját viselni. Attól tartottam, megöli magát, amíg én dolgozom.
Így kb. egy évvel a diagnózisa után kerestem neki egy otthont.
Nem sokkal ezután kaptam egy olyan állásajánlatot New
Yorkban, amit nem utasíthattam vissza. Szükségem volt a vele
járó juttatásokra, ha továbbra is gondját akartam viselni Ivynak.
Megígértette velem, hogy minden hétvégén meglátogatom. Ez
négy éve volt, és azóta is betartom az ígéretem.
Nina nagyot sóhajtott. Pár másodperc szünetet tartottam,
hogy hagyjak neki időt az eddigiek megemésztésére. Végül
suttogni kezdett:
– Jake, én...
– Kérlek, még ne mondj semmit! Hadd fejezzem be!
 Bólintott.
–Az első pár évben halálra voltam rémülve, de aztán idővel ez
lett számomra a normális. Úgy gondoltam, most megeszem, amit
főztem. Meggyőztem magam róla, hogy tudom kezelni a
helyzetet. Csak húszéves voltam. Húsz kibaszott éves, és a
mentális beteg feleségemet gondoztam. Az első két év után
megváltozott a kapcsolatunk. Már nem annyira férj-feleség
viszony volt, hanem inkább testvéri szeretetté alakult. Testileg
azóta nem volt köztünk semmi, hogy négy éve az otthonba
költözött. De még hónapokkal előtte is szinte nem létező dolog
volt, és ha megtörtént, nem éreztem helyesnek. Hosszú ideig
cölibátusban éltem. Aztán néhány éve elkezdtem olyan nők
társaságát keresni, akikkel kötöttségek nélkül elmenekülhettem
kicsit a valóságból. Voltak szükségleteim, és kibaszottul
magányos voltam.
– Olyan nők, mint Desiree – suttogta.
Bólintottam.
– Megbékéltem a sorsommal. Az életem eldöntött volt, ennyi.
Hivatalosan Ivy férje maradok, hogy használhassa a
biztosításomat, és a gondját viselhessem. Az életem többi részét
pedig elkülönítem. Gyakorlatilag belül halott voltam... amíg nem
találkoztam veled.
Felém fordult.
– Mi történt aznap éjjel, amikor Bostonba kellett menned?
– Azt hitték, megpróbálta megölni magát. A tetőn találtak rá.
Senki sem tudja, mi is történt valójában.
Nina úgy hunyta le a szemét, mintha a szavaim fájnának.
– Tehát aznap este akartál mindenről beszámolni, amikor
mi...
– Igen. Igen, Nina. Mindent el akartam mondani azt remélve,
hogy valami csoda folytán még ezek után is velem akarsz lenni.
Odasétált, és leült mellém az ágyra. Magamba szívtam
vaníliaillatát. Annyira szerettem volna magamhoz szorítani és
belefúrni az orrom a hajába, de visszafogtam magam, mert nem
tudtam, hányadán állunk éppen. A kezemért nyúlt és
megszorította, mire a testem megnyugodott. Percekig csak így
ültünk. A szívem minden egyes másodpercben megszakadt. Ez a
csend kikészített.
– Nina, mondj már valamit! – szólaltam meg végül rekedt
hangon.
– Nem tudom, mit mondjak, Jake. Annyira össze vagyok
zavarodva. Az elmúlt pár órában teljesen megteltem irántad
gyűlölettel. Azt hittem, velem csalod a feleséged. Nem akartalak
látni többé. És most... nem tudom, mit is érzek. Sok volt ez így
egyszerre.
Megértően bólogattam, de belül rettegtem. Nem is tudom, mi
mást vártam.
Igazából azt akartam mondani, hogy „megígérted, hogy
sosem hagysz el”. De helyette ezt válaszoltam:
– Tudom, hogy sokkoló ez az egész, és csak elképzelni tudom,
hogy érezheted most magad. Tudnod kell, mennyire szeretlek, és
hogy teljesen megváltoztattad az életem.
Megint eleredt a könnye.
– A férje maradsz?
– Sosem terveztem, hogy elválok tőle, ahogy azt sem, hogy
szerelmes leszek valakibe. Nem tudom, mi történne vele, ha
jogilag nem lennénk házasok, milyen jogaim maradnának a
gondozását illetően. Jobban utána kell néznem a dolgoknak,
mielőtt hivatalosan elvágom a köteléket. Sosem lennék képes
magára hagyni őt, Nina. Mindig az életem része marad. De ha a
válás a feltétele annak, hogy veled legyek, akkor itt és most
megmondom, hogy megteszem.
– Jake, sosem kívánnám, hogy elhagyd őt. Ez borzalmas.
Remélem, nem hitted, hogy így értettem, amikor
megkérdeztem, házasok maradtok-e.
Hála istennek.
– Nem hittem ezt. Örülök, hogy megérted.
– De nem lehetek veled, ha házas vagy. Nem fekhetek le egy
nős férfival – folytatta.
Bassza meg. Mit akar mondani ezzel?
– Abban az értelemben nem tartom magam többé
elkötelezettnek felé. A házasság se lenne, ha nem szeretném
továbbra is a gondját viselni. De megértem az álláspontod.
Papíron még mindig más házastársa vagyok.
Csak legyél velem, Nina!
Hatalmasat sóhajtott.
– Daria megkért, hogy költözzek hozzá. Ez a szoba üres volt,
és már úgy is lakótársat keresett. Azt hiszem, az lesz a legjobb,
ha egy ideig külön élünk, amíg kitaláljuk, mi hogy legyen.
Ne. Kurvára nem tudok nélküled élni.
– Rendben van. Ha ezt szeretnéd...
Úgy éreztem, elveszítem.
– Még mindig sokkos állapotban vagyok, érted? Szükségem
van egy kis időre, hogy feldolgozzam, amit mondtál.
Azt mondtad, sosem hagysz el.
A térdére tettem a kezem, a mellkasom összeszorult a
gyötrelemtől.
– Persze. Ahogy neked jó.
 24. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉT SORÁN mély depresszióba

zuhantam.
Nina elvitte a többi cuccát is. Épp elkezdődött az új
szemeszter, így nem sokat láttam.
Egyik délután egy parkban találkoztunk, hogy beszélgessünk.
Úgy tűnt, nagyon távol jár, kerülte a szemkontaktust, amikor
válaszoltam néhány kérdésére. Megint rákérdezett, pontosan
mióta nincs intim kapcsolat köztem és Ivy között, és hogy azóta
hány nővel feküdtem le. Feszültnek és lehangoltnak tűnt. Hiába
voltam végre teljesen őszinte vele, olyan érzés volt, mintha
tettünk volna egy lépést hátrafelé.
Aznap éjjel úgy mentem haza, hogy haragudtam az egész
világra, és végül mérgemben akkorát ütöttem a szobám falára,
hogy lett rajta egy lyuk. Ráadásul miután láttam Ninát, még
inkább szerelmesnek éreztem magam, mint előtte. A
kétségbeesett vágy, hogy eltüntessem a szemébe visszaköltözött
sötétséget, teljesen megsemmisített. Majdnem meghaltam, hogy
megérinthessem, ahogy velem szemben ült a padon. Fehér
gyapjúkabátot viselt, és pont úgy festett, mint egy hóangyal.
Orra és arca rózsás volt a hideg levegőtől.
Ez több mint egy hete történt. Most már el se tudtam sétálni
az üres szobája mellett anélkül, hogy kiakadtam volna. Egy éjjel
ledőltem a lecsupaszított matracára, és a mennyezetet
bámultam, belemerülve az első és utolsó együtt töltött éjszakánk
emlékeibe. Kihúztam az éjjeliszekrénye fiókját, majd
idegességemben gyorsan vissza is csuktam, ahogy megláttam az
összes papírdenevért, amit valaha csináltam neki.
Leginkább magamra voltam dühös, amiért nem voltam képes
vállalni egy kellemetlen beszélgetést Ivyval a válásról. Rossz volt
az időzítés, hiszen épp most kezdte azt az új, kockázatos kezelést.
Azt reméltem, ha kicsit kitisztul tőle, talán könnyebb lesz neki
elmagyarázni a dolgokat. Szóval vártam, de egyelőre nem volt
hatása. Persze, nem volt rá garancia, hogy valaha is működni fog,
főleg, hogy eddig sem segített rajta semmi.
Minél több nap telt el, annál jobban tartottam tőle, hogy Nina
továbblép és rájön, túl jó nekem, tekintve a csomagot, amit
magammal cipelek. Megkértem, hogy várjon rám, de mennyire
volt reális azt hinni, hogy meg is teszi, amikor fogalmam sem
volt, mennyi ideig húzódik a válás? Az a seggfej Ryan
valószínűleg egy újabb vakrandit tervez neki, ahogy mondani
szokás. Éreztem a zsigereimben, hogy ellenem dolgozik. Rajta
kell tartanom a szemem.
Egy csütörtök délután azt mondtam a főnökömnek, hogy
rosszul vagyok, és haza kell mennem, de valójában Ninának
hívták a bajomat. Céltalanul bolyongtam a városban, mígnem
eldöntöttem, hogy mindenképp látnom kell. Felugrottam az első
brooklyni vonatra, bár fogalmam sem volt, mit fogok mondani
vagy tenni. Tudnom kellett, hányadán állunk. És persze látni
akartam, orrom a hajába temetni, és megmondani neki, hogy
szeretem. Csütörtökönként nem volt suliban, így arra
számítottam, hogy otthon lesz.
Többszöri csengetésre sem jött válasz. Elkeseredettségemben
még a tűzlétrán is felmásztam, hátha a szobájában van, és csak
nem hallotta a csengetést. A redőnye le volt eresztve. Kopogtam,
de nem volt ott. Küldtem neki egy üzenetet.

Látnom kell téged. Nagyon fontos.

Öt percig vártam a bejáratnál, de nem jött válasz.

 Törtem az agyam, hol lehet, és egyszer csak bevillant a kép,
hogy egy másik férfival van. Eddig ismeretlen volt számomra az
érzés, de most mardosni kezdett a féltékenység. Küldtem neki
még egy üzenetet:

Hol vagy most?

Amikor még erre sem érkezett válasz, eldobtam a mobilom,

be is tört a képernyője.
Bassza meg.
***
Szerencsére a lakásomba visszaérve nem találtam otthon a
lakótársaimat, hiszen még mindig csak késő délutánra járt. Ryan
nem csinált titkot belőle, hogy nem akar Ninával látni, ezért
inkább kerültük egymást. Nagyjából ki se mentem az előtérbe,
ha ő otthon volt. Abban nem voltam biztos, Tarah kinek a
pártján áll.
A szobám ajtaját kinyitva az egész testem megremegett a
döbbenettől.
Az ágyam szélére omló csodaszép, szőke haj látványától földbe
gyökerezett a lábam.
Az ágyamban aludt.
Nina mélyen aludt, teste minden lélegzetvétellel lassan
felemelkedett, majd visszasüllyedt. Pár lépéssel arrébb álltam
lefagyva, nem akartam felébreszteni.
Észrevettem a mobilját az asztalomon, rajta az üzeneteim
világító értesítéseivel. Szóval nem arról van szó, hogy nem
foglalkozott velem; egyszerűen csak aludt... méghozzá az én
ágyamban... egész idő alatt.
A szívem megtelt szerelemmel, a testem pedig vággyal, ahogy
leültem az ágy mellé, és gyönyörködtem a paplanom felett
összegömbölyödött sziluettjében. Minden egyes perccel egyre
nagyobb kísértést éreztem, hogy mögé heveredjek és magamhoz
szorítsam, de a helyemen maradtam. Féltem, hogy ha
felébresztem, esetleg elmegy.
Eszembe jutott a múlt éjjel, amikor meg tudtam volna esküdni
rá, hogy az ő illatát éreztem a párnámon. Azt hittem, a
képzeletem játszik velem. Most már nevettem magamon,
tudván, hogy elég nagy az esélye, hogy aznap is az ágyamban
feküdt. Mindig is szeretett besurranni a szobámba.
Annyira szeretem, hogy szinte fáj.
Nagyjából tíz perc elteltével megmozdult és kinyitotta a
szemét. Ahogy észrevette, hogy ott ülök, ugrott egyet.
A szeme még álomittas volt.
– Jake, ne haragudj, én...
– Csss, bébi, minden oké. Elmondhatatlanul boldog vagyok,
hogy az ágyamban alszol, amíg én dolgozom. Ez azt jelenti, hogy
még mindig gondolsz rám, én pedig egész rohadt nap képtelen
vagyok kiverni téged a fejemből. Ma előbb el kellett jönnöm a
munkából, annyira nem tudtam koncentrálni. Odamentem a
lakásodhoz. Ha tudtam volna, hogy itt vagy...
Nekidőlt az ágytámlának.
– Még megvan a kulcsom, ezért néha idejövök.
Felé nyúltam, hogy két kézbe fogjam az arcát. Lehunyta a
szemét, miközben hüvelykujjam finoman végighúztam az arcán.
Könnyek buggyantak ki a szeméből. Kezdett kicsúszni alólam a
talaj. Ha miattam sírt, olyan érzés volt, mintha szíven szúrtak
volna.
Odamásztam az ágyra, és a hasára hajtottam a fejem. Féltem,
hogy ellenáll majd, de nem tette. Ehelyett puha ujjhegyeivel
lágyan cirógatni kezdte a hajam. Pontosan erre a vigasztalásra és
megnyugtatásra volt szükségem, ezt kerestem kétségbeesetten
egész álló nap. Az évek óta nyugvó érzelmeim most
tűzhányóként kitörni készültek, és felnőtt életem során először
elsírtam magam. Úgy éreztem, az elmúlt hat év súlya végre
teljesen rám nehezedik, összezúz, és a teste volt az egyetlen
olyan biztonságos hely, ahol utat adhattam ennek.
Arcom a hasába fúrtam, vállam rázkódott, és a könnyeim
teljesen átáztatták a pólóját. Közelebb húzott, és hallottam, hogy
ő is sír. Abban a pillanatban rájöttem, milyen mélyen szeret; csak
abban nem voltam biztos, hogy a szerelem elég ahhoz, hogy a
kialakult bizalmatlanságot legyőzze.
Amikor a könnyeim elapadtak, még szipogtam párat, és a
hasán hagytam a fejem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy a számmal felfedezzem a bőrét. Halkan felnyögött, amit a
farkam is azonnal érzékelt. Másodpercről másodpercre jobban
benne akartam lenni. Még sürgetőbben kezdtem el csókolgatni a
hasát, fogaimat is végighúzva rajta. Majdnem elszakítottam a
felsőjét, ahogy harapdáltam az anyagot.
Tudtam, hogy össze van zavarodva, és éreztem, hogy egyre
feszültebb. Azt is tudtam, miért. Nina nagyon szó szerint
értelmezte a dolgokat, és eldöntöttnek látta a helyzetet. A
szemében én nős ember voltam, tiltott terület. Én viszont úgy
láttam, egy papírfecni nem határozhatja meg, kié a szívem. És
minden tekintetben az övé voltam.
A fenntartásain túl azonban tisztában voltam vele, milyen
erős hatással vagyok rá érzékileg. Ezért is tartotta magát távol
tőlem az elmúlt pár hétben. A teste az első pillanattól kezdve
reagált az enyémre. A legkisebb érintésemtől is összecsuklott. Ez
mindig is teljesen megőrjített. Ha továbbra is így érek hozzá,
nem az a kérdés, hogy megadja-e magát ma, hanem az, hogy
mikor. Csak azt kellett eldöntenem, folytassam-e, hiszen azt
kérte, adjak neki teret.
Egyre lejjebb haladva csókolgattam, szinte már meg is
ízlelhettem.
A francba a térrel!
Szükségem volt rá, mintha az életem múlna rajta. Segítenie
kellett átvészelni az elkövetkezendő heteket, hiszen életem
legnehezebb időszaka vár rám. Ez a sírás csak megerősített
abban, amit eddig is tudtam. Végigcsinálom ezt az egészet,
beszélek Ivyval a válásról, mivel Nina életem szerelme, és egy
percig sem vagyok képes többé nélküle élni.
Az ajkam egy pillanaton belül lejjebb vándorolt, és elkezdtem
jóganadrágja anyagán át mohón belecsókolni. Felnyögött, és ölét
a számhoz nyomta.
Most már biztosan mindketten ugyanazt akarjuk.
 Lassan lehúztam a nadrágját a bugyijával együtt. Légzése még
kapkodóbbá vált, ahogy a nyelvem rátapadt a csupasz csiklójára.
Tudtam, hogy szereti, ha egymás után többször, gyorsan
végighúzom rajta a nyelvpiercingem. Belenyögtem. A lába ide-
oda mozgott, és esküszöm, éreztem az ízéből, hogy pillanatokon
belül elmegy. Így is lett. Amikor felkiáltott, azt hittem, a farkam
kirobban a nadrágomból.
Feljebb csúsztam, hogy megcsókolhassam, mohón a szájába
csúsztattam a nyelvem, ahogy egymásnak feszültünk. A
ruhámon keresztül is éreztem, milyen nedves. Felhúztam a
pólóját és levettem a melltartóját, majd felváltva szopogattam
gyönyörű, halvány rózsaszín bimbóit. Istenem, micsoda mellei
voltak! Összepréseltem őket középre, hogy egyszerre tudjam
nyalogatni, falni mindkettőt.
A legutóbbi szeretkezésünk óta most először újra a
mennyországban éreztem magam.
A mai viszont kicsit más volt. Első alkalommal higgadtabb
voltam, és lassan akartam kényeztetni, hogy sose felejtse el azt
az éjszakát. De most ki voltam éhezve rá, önzőnek,
követelőzőnek és irányíthatatlannak éreztem magam. Majd
meghaltam, hogy újra benne lehessek, és tudnom kellett, bízik-e
még bennem annyira, hogy beengedjen.
Amikor megfogta a fenekem, lehúztam a farmerom cipzárját,
majd a bokszeromat is, és a kőkemény farkamat a síkos
nyílásához dörzsöltem. Először csak játszadozni akartam vele, de
másodperceken belül már teljesen benne is voltam. Leírhatatlan
érzés volt.
Minden egyes mozdulatnál azt éreztem, hogy birtoklom.
Vagyis ezt akartam hinni, mivel nem bírtam elviselni a
gondolatát, hogy más férfi akár csak megérintse. Megőrjített ez a
gondolat, ezért még keményebben dugtam, és úgy
hátrahajtottam a lábát, ahogy csak lehetett, hogy még
mélyebbre juthassak. Szívogattam a nyakát és keményen
markoltam a fenekét, hogy kezemmel és számmal is nyomot
hagyjak rajta.
Minden egyes lökésnél a fülébe mormogtam:
 – Tiéd a testem.
– Tiéd a szívem.
– Tiéd a lelkem.
– Csakis a tiéd.
A döféseim minden szóval keményebbek lettek.
– Érted... amit... mondok?
Hirtelen megálltam, amikor nem válaszolt, arcát az enyémhez
húztam, és a tekintetét kerestem.
– Érted?
Bólintott, miközben zihált, és úgy tűnt, mindjárt megint sírva
fakad.
– Akkor mondjad!
Lihegve magába húzott.
– Igen, értettem.
Még keményebben dugtam. Éreztem, ahogy az izmai
összehúzódnak, és amikor felkiáltott a gyönyörtől, elengedtem
magam.
– Mindened hozzám tartozik, Nina... senki máshoz... soha
többé – mondtam, miközben belerobbantam.
A farkam még másodpercekig lüktetett benne. A fejemben
kijelöltem, ami az enyém, de abban a pillanatban, hogy kihúztam
belőle, máris attól tartottam, hogy elveszítem.
– Annyira szeretlek! – suttogtam a fülébe.
Nem mondott semmit. Rögtön aggódni kezdtem, hogy talán
túl durva voltam vele. Egy darabig csendben feküdtünk, majd
felálltam, és kinyújtottam felé a kezem. Megfogta, és szó nélkül
követett a fürdőszobába.
Ahogy megnyitottam a csapot, átöleltem hátulról, és lassan
csókolgattam a hátát, amíg vártuk, hogy a víz felmelegedjen.
– Minden oké? – suttogtam.
– Igen – válaszolta, és nyakát a számhoz nyomta.
– Ez már túl sok volt neked?
Megrázta a fejét, és már a fenekét is hozzám nyomta.
Jézusom. Már megint kemény voltam. Behúztam a forró víztől
gőzölgő zuhanyfülkébe.
A víz alatt újabb késztetés lett rajtam úrrá, hogy magamévá
tegyem. Tudtam, hogy ezúttal fékeznem kell magam, és
lelassítani a dolgokat.
Nyomtam egy kis szappant a szivacsra, és lassan mosni
kezdtem vele tetőtől talpig, elidőzve a teste körvonalain, főleg a
lába között.
Kivette a szivacsot a kezemből, ő is tett rá egy kis szappant,
majd lassan végighúzta a testemen, miközben a mellkasomat
csókolgatta és a farkamat simogatta. Végül kiesett a kezéből a
szivacs.
Lehajolt, és lassan körbenyalogatta a farkam hegyét, közben a
szemembe nézett. Amikor teljesen elnyelt, becsuktam a szemem,
és eksztázisban belemarkoltam a hajába, miközben szopott.
Éreztem a torka szorítását, és majdnem el is mentem, de végül
visszafogtam magam, mert újra benne akartam lenni. Felhúztam
és magamhoz szorítottam a víz alatt pár másodpercre, hogy
összeszedjem magam. Most nem akartam vele olyan durva lenni,
de nehezemre esett a finomkodás.
Lassan szívogatta az alsó ajkam, fogával a nyelvpiercingem
harapdálta. Ez teljesen beindított. Felemeltem a farkam
vonalába, és felnyársaltam vele.
Szándékosan lassan mozogtam, ahogy magam előtt tartottam,
és a csempének nyomva markoltam a fenekét. A nyelvem
mélyen a szájában kalandozott, ahogy lázasan, a lökéseim
ritmusára csókolóztunk.
Továbbra is próbáltam lassan mozogni, de elkezdett
keményebben lovagolni rajtam, engedélyt adva rá, hogy gátlások
nélkül folytassam.
Most hátulról akartam, és már nem bírtam visszafogni
magam. Ki húztam belőle, és megfordítottam, hogy a tökéletes,
kerek feneke nézzen velem szembe. Két kezemmel megfogtam a
fejét, és abban a pillanatban visszacsusszantam belé. Nedves
bőrünk érintkezése csattogó hangot adott, ahogy ki-be jártam
benne, és már egyáltalán nem tudtam kontrollálni magam.
– Basszus, Nina, annyira gyönyörű a feneked! Imádom.
Válaszul felnyögött, miközben kezével a csempefalon próbálta
megtámasztani magát.
 – És az enyém – mondtam, miközben egyre keményebben
keféltem. – Csak az... enyém.
Az izmai összerándultak, és kéje nedves forróságától
eldurrantam. Olyan jó érzés volt, hogy szinte fájt. Őrült módjára
felüvöltöttem, visszhangzott az egész fürdőszoba.
Ájultan lerogytunk a zuhanytálcára, és csókolóztunk a víz
alatt. Megint megfogtam a szivacsot, és gyengéden mosogattam
vele, mielőtt elzártam volna a csapot.
Felkaptam egy törülközőt, kicsavartam a hajából a vizet, és
végigcsókoltam a testét, majd magam is megtörülköztem.
Ahogy újra ágyba kerültünk, a plafont bámulta olyan arccal,
ami azt üzente, üdv újra a valóságban. Végre megszólalt:
– Nem akartam, hogy ez történjen – jelentette ki felém
fordulva. – Nem ezért jöttem ide. Csak úgy éreztem, az egész
világom darabjaira hullik. Tartani akartam a távolságot, amíg el
nem intézed a válás körüli dolgokat, ugyanakkor közel is
akartam érezni magam hozzád, ezért párszor eljöttem ide. Nem
számítottam rá, hogy a nap ezen részében egyszer csak
besétálsz. Nem kellett volna ezt tennünk. .. de annyira
hiányoztál!
– El sem tudod képzelni, milyen rettenetes nagy szükségem
volt rá, hogy ezt mondd – válaszoltam, kezét az enyémbe fogva
és megcsókolva.
Lenézett összefonódott kezünkre.
– Olyan volt, mintha elveszítettem volna a legjobb barátomat.
Az életem üres lett nélküled. De még mindig úgy érzem, nem
helyes, amit tettünk. Olyan könnyen elgyengülök, ha rólad van
szó...
– Bébi, kérlek, ne mondd, hogy tartsam magam távol tőled!
Emlékszel arra az estére a szobámban, még mielőtt összejöttünk,
amikor megkértelek, hogy menj el? Az volt az egyik legnehezebb
dolog, amit valaha meg kellett tennem, de akkor még képes
voltam rá, hogy ellökjelek magamtól, mivel még nem voltál az
enyém. Most, hogy már tudom, milyen érzés veled, benned
lenni, szeretni téged, nem csak távolról, hanem mindenhogyan...
képtelen vagyok visszalépni.
 – Ami ma éjjel történt, annak nem kellett volna megtörténnie.
Nem kell örökké így lennie. Csak a válásig.
Nem ígérhettem meg, hogy távol tartom magam tőle;
rohadtul biztos voltam benne, hogy ezt nem tudnám betartani. A
karomban tartottam, míg újra el nem szenderedett. Biztos
kimerült az edzésemtől. A nap lenyugvóban volt. Reméltem,
hogy velem marad éjszakára.
Ahogy néztem alvás közben, az érzelmeim vad táncot jártak.
Késztetést éreztem, hogy írjak neki valamit, így felkaptam egy
fehér papírt és egy tollat az asztalról.
Ez az, Green. Dugd meg, mint egy vadállat, aztán zárásnak
írj neki egy nyálas szerelmes verset. Végül is a lényeg az
egyensúly.
Sosem írtam semmit, mielőtt megismertem őt. Most meg nem
tudok leállni vele. A Romantika TV bármelyik pillanatban
kopogtathat az ajtómon. Viccnek indult a dolog, de mára már
szívesen teszem.
Gyerünk... mondd csak ki! A golyóimat zaciba dobtam, és
nem tudtam őket visszavásárolni.
A rajzoláshoz hasonlóan ez is egy módja volt az elfojtott
érzelmeim kifejezésének. Mostanában az összes skiccemen is
csak ő szerepelt, néhányon meztelenül. Valószínű kiakasztaná, ha
megtalálná azt a füzetet, amit szándékosan a többitől külön,
elrejtve tartok.
Amikor el akartam neki mondani, hogyan érzek, abban a
percben sose találtak rám a megfelelő szavak. De most, hogy van
időm, és főleg, hogy nézhetem, ahogy itt fekszik mellettem,
ihletet adott.
Amikor végeztem, elégedett voltam, hogy leírtam mindent,
amit mondani akartam neki.
Úgy döntött, nem tölti nálam az éjszakát. Ahogy készülődött, a
kezébe nyomtam az összehajtogatott verset, és megkértem,
hogy olvassa el, ha hazaért, és bármikor, ha magányosnak érzi
magát, vagy kételyei támadnak a szándékaimmal kapcsolatban.
Azt hittem, életem jól megtervezett,
Egészen addig míg megfogtam kezed.

Szomorú szemed az enyémbe merült,

Ragyogni akartam látni, kerül, amibe kerül.

És amikor ez sikerült,
Szívem teljesen megrészegült.

Minden egyes együtt töltött perccel

Jobban értettem, mire célzott a fater

Amikor régen azt mondta nekem,

„Ha szerelem, fiam, azt egyszerűen érzed. ”

Próbáltam ellenállni és erős maradni,

Hiszen az időzítés nem éppen volt baráti.

De mégis feladtam küzdeni

Mert Te. Vagy. Az. Igazi.

Inkább meghalnék, mint hogy azt mondjam,

Az egyetlent bizony elszalasztottam.

Mondd, hogy bizonyítsam,

Hogy a szívem a tiéddel él házasságban.

Nem egy nap lesz, tudom De ha adsz időt,

bebizonyítom.

Várj rám, Nina!

Aznap éjjel kicsit később ezt az üzenetet kaptam tőle:

Várni fogok rád.

 25. FEJEZET

NINA NEKEM TETT ÍGÉRETÉBE KAPASZKODVA megadtam neki a

fizikai teret, amire szüksége volt. Sokat beszéltünk viszont
telefonon, néha éjszakába nyúlóan. Az egyik ilyen beszélgetésünk
alkalmával egyszer csak témát váltott, és a semmiből
előhozakodott a kéréssel: – Mesélj róla!
Eddig nem nagyon kérdezett Ivyról, leszámítva, hogy tudnia
akarta, hogy állnak éppen a dolgok. Talán nem volt kész rá, vagy
még nem érezte elég biztosnak a kapcsolatunkat. A beszélgetés
következő órájában végigvettem az elmúlt hat évet,
megosztottam vele pár emléket Ivyról, jókat és fájdalmasakat
egyaránt. Felszabadító volt végre kiönteni a szívem, és mindent
megosztani vele.
***
Eltelt egy hónap, mire ki tudtam venni egy teljes hét
szabadságot, hogy Bostonba utazzak. Nem akartam egy
hétvégére időzíteni a válásos beszélgetést Ivyval, hátha olyan
rosszul fogadja, hogy tovább kell maradnom. Sose tudhattam
biztosan, milyen hangulatban találom. Ha egy teljes hétre
megyek, az elég mozgásteret ad ahhoz, hogy kifogjam egy jó
napját.
Az volt a tervem, hogy a fennmaradó időt a jogi kérdések
felderítésére fordítom. Ha lehetséges, meg akartam tartani a
meghatalmazásomat, hogy eljárhassak a nevében. Nem volt
senkije, aki elég megbízható lett volna ahhoz, hogy fontos
döntéseket hozzon helyette.
 Leálltunk az új gyógyszerrel, mert nem javult tőle annyit,
hogy megérje a kockázatot. Így már nem halogathattam tovább
a dolgot azzal az ürüggyel, hogy arra várok, hasson a gyógyszer.
Ahogy kedd éjjel megérkeztem az otthonba, lélekben
felkészültem a rettegett beszélgetésre.
Az ajtaja nyitva volt, így csak halkan kopogtattam, de nem
vett észre. Egy régi cédét hallgatott, amelyen ő maga játszik
gitáron – évekkel ezelőtt vette fel.
Elszorult a mellkasom, ahogy néztem az ágyon ülve, nekem
hátat fordítva. Ide-oda ringatózott saját zenéjének dallamára.
Bármit megadtam volna, ha tudhattam volna, mire gondol.
Megkocogtattam a vállát, mire összerezzent és felém fordult.
– Szia! – köszönt – Milyen nap van ma?
– Kedd.
– Akkor mit keresel itt?
– Hozzád jöttem. Kivettem egy hét szabit.
Visszafordult az ablak felé, én pedig leültem mellé az ágyra.
Csendben ültünk a lágy gitárzenét hallgatva. Ivy zenéjét. Évek
óta nem játszott. Ennek ellenére a Gibsonja még mindig a szoba
sarkába volt támasztva, hátborzongató emlékeztetőként a régi
időkre.
Odaállt elém. Hosszú, vörös haja kócos volt, szeme fáradtnak
tűnt. De még így is csodaszép volt. Ez az egy dolog sosem
változott meg, ezt nem vette el tőle az élet.
Megfogta a karom, és felhúzott.
– Táncolj velem! – kérte.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez volt az utolsó dolog, amire
számítottam. A viselkedése mindig is kiszámíthatatlan volt, de ez
most valami új volt.
Karját a vállam köré fonta, fejét a mellkasomra hajtotta.
Behunytam a szemem és lassan mozogtam a zene és Ivy
ritmusára.
Nyilvánvalóan nem azért jöttem ide, hogy táncoljak vele, de az
ilyen pillanatok Ivyval ritkák voltak, mint a fehér holló. Ha a
táncunk pillanatnyi megnyugvást nyújt számára, akár egész
éjszaka táncolok vele. Csak el akartam űzni a fájdalmát. De
akármit is tehetek, ez nem sikerülhet.
Légzése reszketőssé vált, és rájöttem, hogy sírdogál.
Szorosabban tartottam, könnyei eláztatták az ingemet. Nem
tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Ekkor a fülembe súgta:
– Jake, félek.
– Ne félj, kislány! Itt vagyok.
Én is könnyezni kezdtem, amikor megszólalt a következő dal:
a Beatlestől a Yesterday, Ivy feldolgozásában. Cirógattam a
haját, miközben tovább táncoltunk, és lepörgött a szemem előtt
az elmúlt hat év.
Felderengett bennem, hogy talán jobban tudatában van a
dolgoknak, mint gondoltam. Talán egy tiszta pillanatában levonta
a következtetéseket, amikor kedden váratlanul betoppantam.
Talán rájött, hogy egy részem el fogja veszíteni. Nem tudtam
biztosra, csak azt, hogy aznap éjjel nem beszélünk semmiről.
Nem. Aznap csak táncolunk. Megérdemli.

***
Miután eljöttem Ivytól, a fejem is belefájdult, hogy hiába
készültem fel mentálisan a beszélgetésre, ismét csak elodáztam
az érzelmi állapotára való tekintettel.
Csak egyetlen ember létezett, akit látni akartam abban a
pillanatban.
Rohadtul szükségem volt az anyámra.
Ahelyett, hogy Allisonhoz és Cedrichez mentem volna,
felszálltam a kék metróra, és egyenesen az anyám, Vanessa
maldeni házába mentem.
Ő és a mostohaapám, Max néhány évvel ezelőtt házasodtak
össze. Nem sokkal azután ismerkedtek meg, hogy Bostonba
költöztünk, és anyám pincérnőként kezdett dolgozni Max
étkezdéjében.
Ahogy kinyitotta az ajtót, már az arckifejezésemből láthatta,
hogy nehéz időket élek.
– Jól vagy, drágám?
Besétáltam mellette a nappaliba.
 – Nem, anyu, nem vagyok jól.
Lerogytam a kanapéra, és a kezembe temettem az arcom.
Zaklatott voltam, de már attól jobban éreztem magam, hogy
anya házában vagyok.
Leült mellém kezében egy csésze chai teával. Édesgyökér
illata lengte be a szobát.
– Ivytól jössz?
Bólintottam, és a tenyerembe fújtam a levegőt, túl kimerült
voltam a beszédhez. De még ha egy szót se szóltam, anyám
akkor is tudott mindent; mindig is így volt.
Letette a teáscsészéjét.
– Még mindig nem mondtad el neki.
Felpillantottam, összeszorítottam az ajkam, és megráztam a
fejem.
Anyám pont úgy festett a hosszú, sötét hajával és zöld
szemével, mint a nővérem idősebb mása. Kísértetiesen
hasonlítottak egymásra.
Szerencsés vagyok, hogy két ilyen erős nő is van a
családomban, akikhez fordulhatok.
A vállamra tette a kezét, és felsóhajtott.
– Jake, egy rakás hibát elkövetettem életem során. A
legtöbbet egészen fiatalon, valahol a drogozás és a között, hogy
tiniként teherbe estem. Amikor megismertem apádat, épp
kezdtem egyenesbe jönni, de voltak dolgok a múltamból, amikről
tudnia kellett. Rettegtem tőle, hogy elmondjam neki. Minden
egyes nap halogattam a dolgot. Szinte belehaltam az állandó
aggodalomba, hogy vajon hogy reagálna. De tudod, mit? A sok
aggódás se változtatott semmin. Amikor végre kiöntöttem neki a
szívem, szabad voltam. Nem fog neki kevésbé fájni akkor sem,
ha vársz. Csak te törsz tőle össze, fiam. A saját épelméjűséged
érdekében pontot kell tenned az ügy végére. Nem is lehetnék
büszkébb rád. Miután apád meghalt, te lettél a férfi a házban.
Gondoskodtál magadról, ahogy én is magunkról. Mindig is
törődni akartál másokkal. Tudom, úgy érzed, Ivyval kudarcot
vallottál. Pedig kész mázlista volt, hogy ott voltál neki, hiszen
nem sok korodbeli férfi maradt volna mellette. Tudom, hogy
mindig is gondját fogod viselni. De itt az ideje, hogy újra élni
kezdj.
Pontosan ezekre a szavakra volt szükségem, és pont attól,
akitől hallanom kellett.
***
Másnap, amikor az otthonba értem, Ivy épp szendvicset
készített a konyhában. A helyiség túlsó végében üldögélt néhány
bentlakó nő és a házfelügyelő.
– Visszajöttél? – kérdezte.
– Igen, egész héten itt vagyok.
– Kérsz egyet? – kérdezte a kenyérre mutatva.
– Aha.
A szívem majd kiugrott a helyéről, és a gyomrom is kavargott,
mert tudtam, hogy nem csak simán együtt ebédelünk.
Letelepedtünk a konyhapultnál, és elkezdtük enni az általa
készített pulykás szendvicseket.
Miután mindent eltakarítottunk, megkértem, hogy üljön ki
velem kicsit az udvarra. Volt hátul egy kis, belső udvar, amely
tökéletes helyszín volt a beszélgetéshez.
Ivy már régóta nem volt ennyire összeszedett, ezért hálás
voltam, hogy ezt a napot választottam.
– Mi a helyzet?
– Beszélnem kell veled valami fontosról.
– Oké.
– Gyere, ülj ide! – mutattam magam mellé a hintaágyra.
Megfogtam a kezét. A szemembe nézett, és türelmesen várta,
hogy beszélni kezdjek. Lenyűgözött, hogy ilyen szinten képes
figyelni rám. Tudtam, hogy most vagy soha.
Ennek nem lesz jó vége.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Sosem feledem a napot, amikor találkoztunk, és te az
esőben táncoltál a Northeastern előtt. Emlékszel rá?
– Hát persze – bólintott.
– Valami mélyen azt súgta, menjek oda hozzád. Bármi is volt
az, ha visszamehetnék az időben, akkor sem tennék másként.
Elragadó voltál, én pedig egy 18 éves kölyök, akit életében
először teljesen megigézett valaki. Akkoriban bolondultunk
egymásért. Siettettük a dolgokat.
– Teljesen beléd zúgtam – felelte.
– Nem kellett volna elszöknünk és ilyen fiatalon
összeházasodnunk. De az öregnek odafönt más tervei voltak,
hiszen tudta, hogy egy napon majd szükséged lesz rám. Örülök,
hogy engem választott gondviselődnek. Bárcsak tehetnék
valamit, hogy jobban érezd magad és újra egészséges legyél!
Leginkább azt szeretném, ha helyetted elűzhetném az összes
démonodat. Kurvára lemészárolnám az összeset, ha tehetném.
Csorogni kezdtek a könnyei, és azt suttogta:
– Tudom.
– Rémes volt nézni, ahogy az évek során egyre mélyebbre és
mélyebbre csúsztál a saját elméd börtönébe. Vannak napok,
amikor nagyon hiányzik az a régi lány, akit megismertem... aki
éjjelente gitározott nekem, amíg én mellette ülve rajzoltam a
vázlatfüzetembe, akinek a mosolya beragyogta a szobát. Fáj,
amikor legtöbbször nem ismersz fel, vagy még rosszabb, amikor
azt hiszed, ártani akarok neked. Amikor „tiszta” napjaid vannak,
mint ma is, felsejlenek a régi kifejezéseid, a humorod, és
felidéződik bennem a valaha köztünk volt kapocs. Tudom, hogy
az az édes, vicces lány, aki imádta az életet, még mindig ott van,
és néha hiányzik nekem.
– Jake, ez nem megy. Nem akarok tovább beszélgetni.
Fel akart ugrani, de nem hagytam.
– Ivy, hadd fejezzem be, amit elkezdtem! Fontos. Kérlek,
figyelj rám!
Vonakodva visszaült.
– Tudom, mire megy ki a játék.
– Ez az egész egyáltalán nem a te hibád, kislány... kicsit sem.
Néha a jó emberekkel rossz dolgok történnek. Bátor lélek vagy,
és megvan a magad keresztje, de nem kell egyedül cipelned.
Továbbra is segíteni fogok benne.
A földre szegezve tekintetét ezt mondta:
– Elhagysz engem. Azt mondtad, sosem hagysz el!
 – Nem akartam, hogy láss összeomlani. Van elég bajod így is.
De az az igazság, hogy hosszú ideig magányos és összetört
voltam. Fogalmam sem volt, milyen depressziós is vagyok,
egészen addig, amíg megismertem valakit, aki kihozott belőle.
Megfordult, és úgy nézett rám, mintha a szavaim fizikai
fájdalmat okoztak volna neki. Kézzelfogható volt a szomorúság a
szemében, de folytatnom kellett. Nem volt visszaút.
– Beleszerettem valakibe. Nem akartam, próbáltam kerülni
minden kapcsolatot más emberekkel, mivel mindent neked
akartam adni, amim van. Megérdemled. De évek óta nem igazi a
házasságunk. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megvolt
az esélyünk rá, hogy az legyen. De biztos akartam benne lenni,
hogy támogathatlak, ezért sosem jutott eszembe hivatalosan
véget vetni a házasságunknak.
– Te... te elválsz tőlem?
– Igen, beadtam a válókeresetet. Higgy nekem, amikor azt
mondom, ez volt életem legkeményebb dolga, amit valaha
tennem kellett. De találkoztam valakivel, akit igazán szeretek.
Nem akarok tovább titkolózni előtted. Ebben a helyzetben
abszolút nem fair, ha továbbra is házasok maradunk. Papíron
véget vetek a házasságunknak, de nem hagylak el. Sosem
hagylak magadra, Ivy.
Újra és újra megrázta a fejét, és nyelte a könnyeit.
– Ezt csak most mondod – ellökött magától és elismételte. –
Ezt csak most mondod! Menj el! Csak menj!
Könnyek szöktek a szemembe, de próbáltam erős maradni, és
folytattam a mondandómat:
– Mindig is gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban légy.
Teszek róla, hogy legyen egészségbiztosításod, még akkor is, ha
nekem kell fizetnem. Én...
– Tűnj el! – sikoltott torkaszakadtából.
A szavai felértek egy gyomrossal. Ha továbbra is így
sikoltozik, a házfelügyelő bármelyik pillanatban kijöhet.
Hangosabban folytattam, hogy eljusson hozzá a hangom.
– Esküszöm, hogy nem hagylak el, amíg csak élek. Mindig ott
leszek neked, ha szükséged van rám. Kérlek, próbálj meg nem
gyűlölni! Mindig szeretni foglak.
Reszkető kézzel, földre szegezett tekintettel ült a hintaágyon,
előre-hátra hintázva. Majdnem belehaltam a látványba, de mi
mást vártam? Kurvára nem volt senkije rajtam kívül. Át
akartam ölelni, nyugtatgatni, de tudtam, hogy azt nem szeretné.
– Tűnj el, mielőtt idehívok valakit! – kiáltotta.
Felálltam és a belső ajtó felé sétáltam, de még
visszafordultam, hogy meggyőzzem, semmi sem változik:
– Találkozunk jövő hétvégén, ahogy máskor is, Ivy.
Továbbra is hintázott, én meg elsétáltam. Úgy éreztem
magam, mintha elütött volna egy vonat.
 26. FEJEZET

A HÉT TÖBBI NAPJÁT AZZAL TÖLTÖTTEM, hogy

ügyvédekkel és szociális munkásokkal találkoztam azzal az
eltökélt szándékkal, hogy gondoskodjam róla, minden rendben
legyen Ivyval. Azt mondták, a válás után is megőrizhetem a
meghatalmazotti státuszomat, kivéve, ha tiszta fejjel tiltakozik ez
ellen. Kellett még találnom neki egy új, hosszú távú biztosítási
tervet, és kitölteni néhány nyomtatványt az állami támogatásért.
Hosszú és fárasztó hét volt.
Amikor szombat reggel visszatértem az otthonba, Ivy
lemerevedve állt, és a falon lévő órát nézte. A fiókos szekrényen
tartott egyetlen közös képünk üvege meg volt repedve; aznap
éjjel biztos földhöz vágta mérgében.
– Ivy?
Nem válaszolt, és le sem vette a szemét a falról. Előre-hátra
hajlongott, hol lábujjaira, hol sarkára helyezve a testsúlyát.
Leültem az ágya szélére, és idegességemben elkezdtem a
szemem dörzsölgetni azon töprengve, vajon emlékszik-e a
múltkori estén történtekre. Reméltem, hogy legalább az
megmaradt neki, hogy sose fogom elhagyni.
 Ahogy tekintetem a szoba túlsó sarkába vándorolt, a szívem
majdnem megállt a Gibsonja láttán: a gitár megcsonkítva
árválkodott a sarokban, húrjai kitépve. Odasétáltam és
felvettem, közben úgy éreztem, a szívem is hasonló állapotban
van, darabokra szaggatva.
– Megjavíttatom, kislány – suttogtam. – Helyrehozom.
Sajnálom.
Amikor odanéztem rá, magában számolt. Tehetetlennek
éreztem
magam. A szociális munkása abban a pillanatban toppant be.
– Jake?
Az ajtó felé fordultam.
– Szia, Gina!
Elnézett Ivy felé.
– Helló, szépségem!
Ivy még mindig katatón állapotban volt, nem reagált.
Kisétáltam Ginával a folyosóra, és halkan azt mondta:
– Hallottam, hogy rohamot kapott múltkor este. Dobálta a
cuccait és a személyzetet fenyegette, amikor valaki a közelébe
próbált menni. Annyira nem volt gáz, hogy kórházba küldjék, de
megkértek, hogy a héten minden nap nézzek rá.
– Köszönöm, Gina! Nagyon köszönöm.
– Ez a munkám – válaszolta mosolyogva, és a tekintetem
kereste. – Hogy bírod? Jól vagy?
Tudott a beszélgetésünkről Ivyval, és hogy beadtam a
válókeresetet. Tuti, hogy szarul is néztem ki. Egész héten nem
borotválkoztam meg, és alig aludtam.
– Őszintén? Nem igazán. Már öt éve rettegek ettől. Nem
akarom, hogy miattam még rosszabb állapotba kerüljön. Nem
tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam történt vele valami.
– Tudod, hány olyan esetet látok nap mint nap, ahol az
illetőnek konkrétan senkije sincs, aki gondoskodna róla?
Egyetlen házastársat sem láttam, aki a te helyzetedben ilyen
sokáig kitartott, főleg nem ennyi idősen.
– Mindig is itt leszek neki.
 – Jó ember vagy, Jake.
Szeretnék hinni ebben, de épp kezdett elemészteni a
bűntudat.
***

Azon a szombat estén a nővérem házába visszaérve

becsuktam a szobám ajtaját, és felhívtam Ninát. Épp
megérkezett a tavaszi szünetre a szülei házába, valahova New
York állam északi részébe. Egész héten ott lesz, jövő vasárnapig.
Utoljára néhány napja beszéltünk, pont aznap este, amikor
közöltem Ivyval, hogy válni akarok. Elképesztően szomorúan
jöttem el az otthonból. Nina órákon át velem maradt a vonal
másik végén, csak hallgatta, ahogy elpanaszolom neki a
történteket. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy többé életem
egyik részét sem kell előtte titokban tartanom. A hívás vége felé
azt mondta, szeret. Mióta tud Ivyról, most mondta először. Csak
ekkor voltam képes letenni a telefont és elaludni. Már jó ideje
nem aludtam olyan jól, mint aznap éjjel.
Amikor azonban most felhívtam, sokkal többre vágytam, mint
a megerősítésére. Olyan kibaszottul hiányzott, és úgy éreztem,
elveszítem, ha hamarosan nem lehetek vele. Bár beszéltünk
telefonon, több hét is eltelt, mióta utoljára találkoztunk. A fizikai
szükséglet, hogy vele legyek, kezdett elviselhetetlenné válni.
Meg akartam mutatni neki, milyen rettenetesen vágyom rá.
– Mit csinálsz most? – tudakoltam.
– Épp befejeztem a mosogatást. Tipikus izgalmas este itthon,
az isten háta mögött. Te hogy vagy?
– Hiányzol.
– Vicces, mert épp arra gondoltam, nekem mennyire hiányzol.
Behunytam a szemem, és arra gondoltam, bármit megadnék,
ha most velem lenne.
– Én arra gondoltam, mennyire szeretlek.
– Én is szeretlek – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Ugye
tudod? Olyan stresszes volt mostanában minden, hogy talán nem
mondtam eleget, pedig ez sosem fog változni, Jake, egy pillanatig
sem.
Úgy éreztem, szétrobbanok.
– Be tudsz menni a szobádba?
– Igen. Minden rendben?
– Aha, csak azt szeretném, ha biztosan egyedül lennél.
– Várj, épp sétálok a szobám felé – hallani lehetett a
telefonban a lépteit. – Oké, itt vagyok.
– Csukd be az ajtót, és zárd is be!
– Biztos minden rendben?
– Persze, bébi. Csak mutatnom kell valamit.
– Zárva az ajtó. Mi az?
Fújtattam egyet, és kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon.
Reméltem, hogy hajlandó játszadozni velem egy kicsit.
– Szóval bezártad?
– Aha.
– Mennyire hiányzom neked?
– Úgy érzem, nem bírok tovább távol lenni tőled. Én tényleg
megpróbáltam helyesen cselekedni, de...
– Bármit megadnék, ha most benned lehetnék, Nina.
– Biztos, hogy ma éjjel nem is ellenkeznék.
– Basszus. Bárcsak itt lennél! Fekszem az ágyamon. Te is
fekszel?
– Mmm-hmm.
A hangjából ítélve rájött, mire megy ki a játék.
– Hunyd le a szemed!
– Oké... megvan.
– Képzeld azt, hogy ott vagyok veled, bébi! Érzel?
– Igen – suttogta.
– Vedd le a bugyid!
– Nincs rajtam.
– Hogy micsoda?
– Egyberuha van rajtam.
– Bugyi nélkül?
– Pontosan – kuncogott.
Na, basszus.
– Oké... akkor emeld fel a ruhád! – mondtam nyersen.
 – Oké...
– Ígérj meg nekem valamit!
– Jó.
– Nem nyúlsz magadhoz.
– Mi?
– Nem nyúlsz magadhoz... amíg én nem mondom neked.
Rendben? Meg tudod tenni?
Belezihált a telefonba:
– Igen. Igen, meg tudom tenni.
– Tuti?
– Ígérem.
Tudtam, hogy az igazat mondja. Nina túl őszinte volt ahhoz,
hogy megtévesszen.
– Tárd szét nekem a lábad!
– Oké...
– Még jobban.
– Rendben.
– Most végignyalom a tested. Érzed a nyelvem? A nyakad
tövénél járok, és lassan haladok... lefelé.
Légzése áthatolt a telefonvonalon.
– Uh-huh.
– Emeld fel az egyik melled a szádhoz, és nyald meg! Mintha
én tenném.
Nem mondott semmit, de hallottam, ahogy a nyelve saját
bőréhez ér. Megállíthatatlanul sodort a gyönyör felé. Becsuktam
a szemem és megpróbáltam késleltetni a dolgot.
– Most a melleid között járok, megyek lefelé. Hüvelykujjam a
csiklódon, miközben csókolom a hasad, és már alig várom, hogy
megkóstolhassalak.
Nina megint sóhajtott, de nem szólt semmit.
– Beindultál?
– Igen – fújta ki a levegőt.
– Tudom. Gyakorlatilag innen is érzem. Már csorog a nyálam.
Beléd nyalhatok?
A légzése még jobban felgyorsult.
– Mmm-hmm.
 – Most fel-le mozgatom a nyelvem a csiklódon. Úristen...
annyira finom vagy! Ez jó érzés?
– Igen.
– Hol vannak a kezeid?
Kicsit felnevetett. – Markolom velük a lepedőmet, ahogy csak
bírom.
– Jó. Tartsd is ott őket, amíg a nyelvpiercingemmel
kényeztetlek. Szereted, ha keményen elhúzom a csiklód felett,
ugye?
Magamban elmosolyodtam. Tudtam, hogy azt imádja.
– Ó, istenem!
Én is teljesen beindultam, de megfogadtam, hogy én se nyúlok
magamhoz. Elképesztően kemény volt... de én még keményebb.
– Akarod, hogy betegyem?
– Igen... nagyon.
– Most a puncidhoz fogom dörzsölni a farkam. Készen állsz,
Nina?
– Igen, annyira nedves vagyok!
– Hát persze, tudom, hogy az vagy. Érzem, ahogy a farkam
hegyét hozzád dörzsölöm.
– Jake...
– Nem tudom, melyikünk lett nedvesebb, te vagy én. Nyisd
szét még jobban a lábad! – utasítottam.
– Meg kell érintenem magam, Jake.
– Még nem. Még tarts ki egy kicsit, bébi!
– Uh – sóhajtott türelmetlenül.
– Mennyire akarod, hogy benned legyek?
– Jobban, mint bármi mást... rettenetesen.
– Már kőkemény a farkam. Benned akarok lenni.
– Kérlek, gyere...
– Szeretnéd magad megérinteni, miközben csinálom?
– Igen, kérlek, most...
– Egy kicsit mozgok benned, és szólok, mikor mehet.
– Most!
– Még nem.
– Kérlek...
 – Most beléd teszem. Érzed, ahogy betöltelek?
– Igen... igen.
– Már tövig benned vagyok. Basszus... elképesztő vagy.
Nem bírtam tovább. Lehúztam a cipzárom, és elkezdtem a
farkam simogatni.
– Jake... hadd csináljam!
– Érzed, Nina? Mennyire akarod... akár meg is halnál érte?
Ezt... ezt akartam neked mutatni... Így érzem magam, amikor
nem érhetek hozzád, amikor azt mondod, nem lehetsz az enyém.
Soha többé nem akarom ezt érezni.
Gyorsabban kezdtem verni, tudva, hogy majd beleőrül a
vágyba. Egyszerre akartam elmenni vele.
– Érintsd meg magad most... most!
A légzése felgyorsult, és tudtam, hogy végre kielégíti magát az
ujjaival. Az én vágyam a beteljesedésre is elsöprő volt. Amikor
hallottam, hogy felsikolt, végre hagytam magam, és szinte
azonnal el is mentem.
– Basszus – nyögtem. – Szeretlek, Nina. Kicseszettül
szeretlek.
Ez a kis játék nekem is kínzás volt.
Kopogást hallottam a háttérben, majd egy női hangot:
– Nina, minden oké odabent? Kész a desszert.
Hát ez szuper.
– Igen... megyek! – kiáltotta.
Mindketten nevetésben törtünk ki a szó kétértelműségén.
Már hosszú ideje nem éreztem ilyen jól magam. Talán a dolgok
lassan elrendeződnek életem legkeményebb hete után.
Isten úgysem szab rád többet, mint amivel bírnál, nem igaz?
Nos, nemsokára rá kellett jönnöm, hogy Ninával kapcsolatban
bizony újabb nagy próba elé állít az ég.
 27. FEJEZET

IVY ÁLLAPOTA STABIL VOLT, így tiszta lelkiismerettel

térhettem vissza Brooklynba a bostoni hetem után.
Mielőtt New Yorkba indultam volna, az egész vasárnapot az
otthonban töltöttem vele. Nem hoztam elő újra a küszöbönálló
válást, bár vittem neki egy levelet, amelyben nagyjából
összefoglaltam, amit szóban elmondtam neki. Így írásban is
megkapta az érzéseimet.
Fogalmam sincs, hogy elolvasta-e, miután eljöttem, de jobban
éreztem magam, hogy odaadtam neki. Vele voltam egészen
addig, amíg ki nem rúgott a délután folyamán, azzal vádolva,
hogy chipet ültettem a karjába, amíg szunyókált.
Megkönnyebbülés volt visszatérni New Yorkba a hétre, de azt
kívántam, bárcsak Nina is ott lehetne velem. Minden éjjel
hajtogattam neki egy újabb papírdenevért, amíg a szüleinél volt.
A napom fénypontja volt reggelente, munkába menet beugrani a
Fedexhez.
***
Egy héttel később, vasárnap éjjel, amikor Nina visszajött
Brooklynba, hamarabb hazajöttem Bostonból. Az volt a tervem,
hogy rohanok egyenesen a lakásába, amint visszaért. Épp léptem
ki az ajtón, amikor üzenetet kaptam tőle:

Nem hiszem, hogy tudunk találkozni ma éjjel. Nem vagyok

 valami jól.

Bassza meg!
Azonnal felkaptam a telefont, és felhívtam.
– Minden rendben?
Fáradtnak tűnt a hangja:
– Helló... nem. Nagyon szarul vagyok. Fáj a hasam. Most
vannak a piros betűs napok. Találkozhatunk máskor?
– Persze, bébi, de nagyon vártam már, hogy lássalak. Mi
lenne, ha átmennék és ápolnálak?
– Édes vagy. De azt hiszem, csak alvásra van szükségem.
Sajnálom. Tudom, hogy együtt akartuk tölteni az éjszakát.
– Semmi gond. De holnap éjjel akkor is átmegyek, ha piros hó
esik, jó?
– Oké. Jó éjt, Jake!
– Szép álmokat, bébi! Jobbulást!
***
Másnap este már majd meghaltam, hogy láthassam, ezért fel
se hívtam, hanem egyenesen munka után a lakásához siettem.
Ahogy kinyitotta az ajtót, hosszú, szőke haja két copfban volt
összefogva, és nagyon fáradtnak tűnt. És mintha fogyott is volna
valamennyit.
Szorosan átöleltem.
– Elképesztően hiányoztál, bébi!
– Te is nekem!
Felemeltem a bal kezemben lévő barna papírzacskót.
– Hoztam kínait a kedvenc helyedről.
– Ó – felelte.
– Mi a baj, Nina? Mondd már el!
– Semmi. Egyszerűen csak... nem nagyon van étvágyam. Még
mindig nem érzem jól magam.
– Sajnálom – mondtam a zacskót letéve. A homlokára tettem
a kezem, hogy ellenőrizzem, nem lázas-e, aztán lágyan
megcsókoltam. A bőre hideg volt.
 A szám a homlokán pihent, amikor felpillantva rám ezt
mondta:
– Nekem kéne bocsánatot kérnem, hogy ilyen buligyilkos
vagyok.
– Semmi gond. Nem tehetsz róla, ha szarul érzed magad. –
Kézen fogtam, és a kanapéhoz vezettem. – Gyere, üljünk le!
Fejét az ölembe hajtotta, én pedig a haját cirógattam. Bőre
fakó volt, légzése gyenge.
Minden lehetőséget megragadtam, hogy a közelében lehessek,
és haragudtam magamra, hogy még ettől is beindultam. Most
komolyan, nekem semmi se szent? De csak úgy megtörtént. Már
attól kemény lettem, hogy a farkam közelében szuszogott.
Régóta nem voltam már vele, ez volt a testem természetes
reakciója. Becsuktam a szemem, és próbáltam felidézni a
hetedikes tanárnőm, Mrs. Mortimer állán csücsülő bibircsókot.
Szőrös. Bibircsók. Nem működött. Bassza meg.
Nem úgy tűnt, mintha zavarná az erekcióm, vagy legalábbis
nem mondott rá semmit. Igazából nem nagyon mondott mást se.
Ahogy lepillantottam rá, meglepetten vettem észre, hogy tágra
nyílt szemmel mered maga elé, mintha mélyen a gondolataiba
merült volna. Pedig azt hittem, azért van olyan csöndben, mert
elaludt. Oké, nem érezte jól magát, de volt itt még valami más is.
Bántotta valami. Nem tudtam mivel magyarázni, de éreztem,
hogy Nina szomorú, pont, mint amikor elvágta az ujját, és belém
hasított a fájdalma. Volt valami kapocs köztünk, amit előtte senki
mással nem tapasztaltam. Sajnos azonban odáig még nem
fejlődött ki, hogy olvasni tudjak a gondolataiban.
– Bébi, minden oké?
– Csak sok minden jár a fejemben. A héten két vizsgám is lesz,
és már említettem neked a barátomat, Skylart is, nem?
– Akinek rákja van?
– Igen. Minden szerdán el szoktam menni meglátogatni.
Beszéltem vele ma, nincs valami jól. Teljesen kikészíti a kemo.
– Basszus, szegény.
– Remélem, a héten is el tudok hozzá menni.
– Miért ne tudnál? A betegséged miatt?
 – Nem mehetek el betegen, a végén még elkap tőlem valamit.
– Szerintem nagyon jó fej vagy, hogy minden héten elmész
hozzá.
– Hidd el... én vagyok a szerencsés. Ha találkoznál vele,
értenéd, miért mondom ezt.
– Talán elkísérhetlek valamelyik szerdán.
Felnevetett.
– Jobban örülne neki, mint gondolnád.
– Ezt meg hogy érted?
– Szexmániás tini, és már látott képet rólad. Kérte, hogy
egyszer vigyelek magammal. Úgy hív téged, hogy „Jaké, a
címlapsrác”.
– Jó dumája van, mi? – röhögtem.
– El sem tudod képzelni, mennyire.
Nina végül elaludt rajtam. Bevittem a szobájába és ágyba
dugtam, aztán kimentem a konyhába, és melegítettem egy kis
kínai kaját.
A lakótársa a pasiját látogatta éppen Washingtonban, így
egyedül voltunk a lakásban. Ahogy a konyhája magányában
eszegettem, arra gondoltam, mennyire másképp képzeltem el
ezt az estét ilyen hosszú, külön töltött idő után. Nem tudtam
eldönteni, felébresszem-e, hogy elbúcsúzzak tőle, hagyjak egy
cetlit, vagy csusszanjak be mellé az ágyba.
Végül azt választottam, hogy maradok. Túl csábító volt, hogy
mellette felehetek. Még akkor is mélyen aludt, amikor levettem
a pólóm és a nadrágom, csak az alsónadrágomat hagytam
magamon. Felemeltem a paplant és mellé feküdtem, kezem a
derekára tettem. Meg se rezzent. Egyenletes szuszogását
hallgatva aludtam el.
Valamikor az éjszaka közepén felült az ágyban és engem is
felébresztett. Zaklatottnak tűnt, és úgy kapkodta a levegőt, mint
a chicagói repülőutunkon.
– Nina?
Kicsit remegett is.
– Nyugi, csak rosszat álmodtam. Jól vagyok.
Ringatni kezdtem
 – Nem úgy tűnsz.
– Csak ölelj át, jó?
– Persze. Reggelig tartalak így, ha szeretnéd.
Hosszú ideig csend volt, azt hittem, visszaaludt, de megszólalt:
– Ezen a hétvégén is mész Bostonba?
Tudta, hogy minden hétvégén megyek, ezért ez elég fura
kérdés volt.
– Igen, úgy tervezem.
– Tehát még a válás után is minden egyes hétvégét ott fogsz
tölteni?
Erre igazán nem számítottam.
– Igen. Vagyis... tudod, egész héten egyedül van, nincs
családja, aki benézne hozzá. Zavar, hogy minden hétvégén menni
szeretnék hozzá?
Nem válaszolt rögtön, így tudtam, hogy ez a helyzet.
Sötét volt, így nem láttam, sír-e, amikor elcsukló hangon
megszólalt:
– Csak annyira nehéz lesz.
Közelebb vontam magamhoz, hirtelen megint megbénított a
félelem.
– Tudom, Nina. Higgy nekem, tudom. Ezért nem akartam
komolyat senkivel. De bassza meg, ez az egész veled már a
komolyabbnál is komolyabb, és már nincs visszaút. Majd
kitalálunk valamit. Ki kell találnunk. Talán velem jöhetnél
néhány hétvégén. Tudom, hogy a nővérem rettenetesen
szeretne már megismerni.
– Menjek veled meglátogatni Ivyt?
– Nem, nem Ivyt látogatni, de a reggeleket és az estéket
legalább együtt tölthetnénk Bostonban.
– Szóval te egész nap Ivyval leszel, én meg egyedül rójam a
várost?
Basszus. Basszus. Basszus.
– Nina...
– Semmi gond. Ahogy te is mondtad, majd kitalálunk valamit
– vágta rá hirtelen.
Ahogy csendben ültünk, megint úgy éreztem, süllyedek. A
kétely magvai hirtelen megint el voltak vetve. Tényleg
átgondoltam ezt az egészet? Reális volt azt remélnem, elfogadja,
hogy egész hátralévő életünk során Ivyt helyezem elé? Ez nem
igazság. Az Ivy iránti kötelességtudatom erős volt, de nem
erősebb, mint a Nina iránt érzett szerelmem. Komolyan el kellett
gondolkodnom, hogyan intézzem a dolgokat. Egy dolog azonban
biztos volt: nem ma éjjel fogom kitalálni.

***

Nina minden napra talált valami ürügyet, miért ne

találkozzunk este. Kedden azt mondta, még mindig beteg.
Szerdán azt, hogy későn ért vissza Skylartől, és most tanulnia
kell. Aztán csütörtökön megint a tanulás. Persze tudtam, hogy ez
kamu. Ha látni akarsz valakit, szakítasz rá időt, még ha csak öt
percre is.
Így egész héten nem is találkoztunk, mert a hétvégén vissza
kellett mennem Bostonba. Ivy rémesen szarul volt, és egy időre
megint kórházba került, amíg távol voltam. Alig aludtam valamit.
Az egész hétvége homályba veszett. Mielőtt ráeszméltem
volna, már újra itthon voltam Brooklynban. A dolgok
folyamatosan ismétlődtek, és nem láttam a végét, pedig már
nagyon belefáradtam az egészbe.
Rohadtul.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, Nina egész hétfőn
nem reagált semmire, miután visszajöttem. Ez volt az első nap,
hogy teljesen figyelmen kívül hagyta az üzeneteimet. Minél több
idő telt el válasz nélkül, annál elkeseredettebb lettem. És ehhez
még hozzájött, hogy Ivy teljesen szét volt csúszva, amikor
eljöttem Bostonból, ezért én is rossz állapotban voltam.
Cserbenhagytam az embert, akinek a legnagyobb szüksége
van rám azért a valakiért, akire nekem van mindennél nagyobb
szükségem, és közben sikerült mindannyiunk életét elcsesznem.
A jövő egy kibaszott fekete lyuknak tűnt.
Ha Nina úgy döntött, elhagy, egy nap sem fog úgy eltelni, hogy
ne sóvárogjak utána. A gondolattól, hogy továbblép, lefekszik
más férfiakkal, hozzámegy valaki máshoz, gyereket szül neki,
olyan érzés tört rám, hogy kedvem lett volna megütni valakit.
Őszintén, fogalmam sem volt, hogy kezelném a helyzetet.
Fizikailag elhagyhat, de örökké a szívemben és a lelkemben
marad. Ott már sohasem lesz senki más.
El kellett mennem otthonról, mielőtt megőrülök. Felkaptam a
kulcsaimat és a kabátomat, és elindultam. Céltalanul
sétálgattam, nem volt hová mennem. Amikor esni kezdett,
bementem egy bárba, pár háztömbnyire a lakástól.
Sötét és hangos volt, de pont erre volt szükségem, hogy
mindent elnyomjon bennem. Azzal a nemes céllal huppantam le
egy székre a bárpultnál, hogy ma éjjel rendesen szétcsapom
magam.
– Egy Grey Goose-t kérek, tisztán – mondtam a csaposnak.
Ahogy egyszerre felhajtottam az első italt, két hang kezdett
viaskodni a fejemben. Az erősebb azt súgta, sose mondjak le
Nináról, mert ő az enyém, és mert teljes szívemből úgy éreztem,
igazán szeret. De ott volt a másik, ami azt hajtogatta, engedjem
el, mert többet érdemel egy olyan férfinál, aki sosem tud neki
száz százalékot nyújtani. Ezt a hangot teljesen ki akartam iktatni,
így rendeltem még egy italt.
– Még sosem láttalak itt.
Most először felpillantottam a pultosra, és megállapítottam,
hogy egy csinos szőke. Letette elém a kis poharat, a melle majd’
kibuggyant fekete bőr felsőjéből. A sötét, lepukkant bár hirtelen
olyan sakáltanyás lett.
– Azért, mert még sosem jártam itt – válaszoltam, mielőtt
megittam volna a vodkámat.
– Emlékeztem volna rád – vetette oda kacéran, mielőtt
kiszolgált egy másik vendéget.
Pár perc múlva megjelent egy újabb itallal.
– Ezt én állom. Mit mondhatnék? A tetkós pasik a gyengéim,
főleg a jóképűek – kacsintott rám.
– Köszi – mondtam, és azt is felhörpintettem.
Odahajolt.
– Úgy tűnik, szomorú vagy valami miatt.
 – Így is mondhatjuk.
– Akarsz róla beszélni?
– Túl hosszú történet... ööö... hogy hívnak?
– Lexie.
– Lexie, ez egy rohadt hosszú történet – ismételtem.
Közelebb hajolt a pult felett. Nehéz volt nem a mellét bámulni,
mert szinte az arcomba nyomta.
– Még szerencse, hogy nekem van időm.
– Nincs. Erre legalábbis – mormogtam mosolyogva.
– Mi a neved?
– Jake.
– Tegyél velem egy próbát, Jake!
A „dugj meg” nézés az arcán azt üzente, hogy nem csupán a
figyelmének tesztelésére utal.
– Nem szívesen mennék bele a részletekbe valakivel, akivel
csak most találkoztam.
Áthajolt a pulton, mire akaratlanul is hátrébb húzódtam, ő
pedig egy puszit nyomott az arcomra.
Mi a fene?
– Látod, Jake... most már régi barátok vagyunk.
– Hát, kedves régi barát, nincs nagy kedvem belekezdeni.
– Van benne nő is?
– Ja... néhány.
– Hát, az a nő, aki elenged téged, tutira nincs eszénél.
Hitetlenkedve ráztam a fejem, és belegondoltam, mennyire
elcseszetten ironikus ez az állítás a helyzetemre vonatkoztatva.
Hogy jutottam ide... ebbe a bárba és ebbe a nyomorúságos
helyzetbe? Ránéztem a mobilomra.
Hol vagy, Nina? A francba, annyira szükségem van rád!
Nem tudom, mi ütött belém, de elkezdtem mesélni az
élettörté netemet Lexie-nek. Majdnem egy órán át
magyarázhattam. Gondolom, ki kellett adnom magamból
mindent, ami belülről emésztett. Mire befejeztem, még több
vodkát szolgált fel nekem a ház ajándékaként, én pedig
seggrészegre ittam magam.
Amikor otthagyott, hogy a többi vendéggel is foglalkozzon,
hirtelen semmi se vonta el a figyelmem, és a fájdalom azonnal,
teljes erővel visszatért. Megint megnéztem a telefonom, hogy
Nina visszahívott-e már, de persze semmi. De volt egy
hangpostaüzenetem... Ivytól.
Kimentem a bárból, mert túl nagy volt a hangzavar, és
lejátszottam az üzenetet. Elég zavaros volt. Ráadásul a fejemben
is káosz uralkodott, így az egyetlen, amit ki tudtam hámozni az
üzenetből, egy „viszlát” volt.
Bassza meg. Mit akar ezzel mondani? Nagyon ritkán hívott fel.
Gyorshívón tárcsáztam az otthon központi számát, a szívem
majd kiugrott. Az éjszakás ápoló ránézett Ivyra és megerősítette,
hogy a szobájában van, és minden rendben van vele. De attól
még halálra rémültem ettől a „viszlát”-tól.
Még mindig nyugtalan voltam, visszasétáltam a bárba, és
zárásig ott ültem. Azt hiszem, majdnem le is ájultam a székemről.
Hosszú ideje nem ittam ennyit. Ideje elhúzni.
Minden elmosódott, ahogy lépdeltem ki a bárból. Még az
arcomba vágó hideg levegő sem segített. Ahogy elindultam a
hosszú, hazafelé vezető úton, egy fehér Volvo állt meg mellettem.
– Gyere, Jake! Szállj be! Hazaviszlek.
Lexie volt az.
Beültem mellé anélkül, hogy nagyon átgondoltam volna a
dolgot. Jobb ötletnek tűnt, mint több háztömbnyit sétálni, főleg
ilyen szar állapotban.
Az autója barackillatú volt, vagy inkább a haja? Nem tudtam
eldönteni. De azt tudtam, hogy Lexie csak bajt hoz rám, és a
döntés, amit most hoztam, úgyszintén.
– Hol laksz?
– Lincoln 1185. A görög étteremnél, az Eleninél.
– Aha. Ismerem azt a helyet.
Az utcai fények és az épületek, melyek mellett elhaladtunk,
egyetlen, elmosódott vonallá olvadtak össze. Kevesebb mint tíz
percen belül megérkeztünk az ajtómhoz.
Lexie felé fordultam:
– Kösz a fuvart. Határozottan túl sokat ittam... hála neked.
– Hát, elég ideges voltál, amikor besétáltál, rád fért egy kis
lazítás. És miután elmondtad, miért, még inkább segíteni
akartam.
A szavaim összefolytak, ahogy válaszoltam:
– Segítettél is, abban, hogy szétcsapjam magam – nevettem.
– Szóval gondolom... köszi.
– Szívesen, máskor is – felelte, és a térdemre tette a kezét. –
Komolyan mondom.
– Oké... hát, akkor jó éjt! Köszi még egyszer – búcsúztam, és
rekordsebességgel szálltam ki az autóból, majd kissé botladozva
elindultam. Biztos csalódott volt, hogy nem hívom be. Lexie az a
fajta lány volt, akit néhány éve megtartottam volna pár alkalom
erejéig... szex kötöttségek vagy elvárások nélkül. De Ninának
hála, halott voltam más nők számára. Csak őt akartam.
Felmásztam valahogy a lépcsőn a nappaliba, ahol a kanapéra
dőltem. Forgott velem a világ. Bekapcsoltam a tévét, és egy
zumbareklámon flesseltem. Olyan volt, mintha a táncosok
leugrottak volna a képernyőről, és merengue-t próbálnának
táncolni velem.
Pár perccel később kopogtattak. Nagy nehezen felkeltem a
kanapéról, és ajtót nyitottam.
Lexie volt az.
Kezében egy iPhone-t tartott.
– Nem felejtettél el valamit?
– Basszus. Köszi – válaszoltam, miközben elvettem a mobilt. –
Hogy jutottál fel?
– Nyitva hagytad a bejárati ajtót. Kopogtam a lenti lakásnál,
de a néni elküldött a picsába, így nem volt nehéz kitalálni, hogy a
hármas lakás lesz a nyerő.
Még mielőtt jó éjt kívánhattam volna neki és kiadtam volna az
útját, benyomakodott mellettem, majd keresztbe tett lábbal leült
a kanapéra. A fekete combcsizmájában szakasztott úgy nézett ki,
mint egy prosti.
– Mit nézel?
– Zumbát.
– Vicces vagy, Jake – kacagott.
Mutatóujjamat felemelve válaszoltam:
 – És részeg. Ezt ne feledd – mondtam a kanapéra ülve.
Hátradöntöttem a fejem. – Hagyd az edzést, szállj be a buliba –
mormogtam.
– Mi?
– Á, semmi.
Ha hunyorítottam, Lexie egy pillanatig egészen hasonlított
Ninára hosszú, szőke hajával. Határozottan szexi csaj volt, de
Nina sokkal szebb és finomabb.
Egy kibaszott angyal
Nekem már nem elég, ha valaki csak simán szexi. De igazából
már senkivel se érem be, aki nem Nina.
Eltelt egy kis idő, de annyira nem voltam magamnál, hogy
tudjam, hány perc. Elbóbiskolhattam, mert a következő kép már
az volt, hogy Lexie lovaglóülésben ül a farmeromon, és nincs
rajta felső.
A fülembe suttogott, miközben végigsimította a testem.
– Elképesztően szexi vagy, Jake. Le akarlak szopni.
Basszus.
A farkam kemény volt. Alig voltam magamnál, de annyira
azért észnél voltam, hogy ezt ne akarjam. El se tudtam képzelni,
hogy ilyen értelemben együtt legyek valaki mással. Szerettem
Ninát. Még ha jelen pillanatban ő nem is akart velem lenni, a
testem az övé volt.
Lelöktem magamról Lexie-t.
– Lexie, menj el!
– Azon vagyok.
– Mármint szállj le rólam! Nem kellett volna bejönnöd. Most
elmegyek hugyozni. Mire visszajövök, szeretném, ha eltűnnél, jó?
– Azt hittem, akarod. Egész éjjel a cickóimat bámultad, és
nézz csak magadra... áll, mint a cövek.
– Lexie, minden tisztelettel, de a farkamon ültél, amíg
aludtam. Neki is megvan a saját akarata. És ami a melleidet illeti,
talán, ha nem tetted volna ki őket a kirakatba, nem bámultam
volna őket. Most pedig kérlek, menj. Nagyon kedves lány vagy
(egy kurvához képest. ..), de ahogy már mondtam, van valakim.
Mást már nem mondtam, hanem bementem a fürdőszobába,
és megejtettem életem leghosszabb vizelését. Vagy tíz percig
csak a WC-n ültem, forgott velem a világ.
Holnap reggel durván másnapos leszek.
Mire visszamentem a nappaliba, Lexie eltűnt.
Ő elment, de nem voltam egyedül.
Azt hittem, elájulok. Ez nem lehet igaz!
Nina állt a szoba közepén könnyes szemmel.
Vér szökött a fejembe.
– Nina, bébi, mi történt? Minek hiszed ezt az egészet?
Csak állt ott, nem szólt semmit, behunyt szemmel nyelte a
könnyeit. Úgy tűnt, mindjárt pánikrohamot kap.
Istenem, segíts meg! Ez az egész annyira szörnyű!
Próbáltam összeszedni magam, de belül pánikoltam.
– Az a lány, akit láttál... hazahozott egy bárból. Ahova azért
mentem, mert annyira szomorú voltam miattad. Nem vetted fel
a telefont és nem is hívtál vissza. Túl sokat ittam. Hazadobott
kocsival, és később visszajött, mert az autóban maradt a
telefonom. Nina, semmi sem történt. Semmi!
Továbbra sem mondott egy szót sem. Úgy éreztem,
megszakad a szívem. Nem hitt nekem.
De bassza meg, én se hittem volna magamnak.
– Nem feküdtem le vele. Még csak meg se csókoltam. Nina, az
apám sírjára esküszöm, hogy nem!
Rám emelte a tekintetét.
Felé léptem, de hátrálni kezdett. Még mindig nem szólalt meg.
– Mondott neked valamit? – kérdeztem.
Nina lassan, dühös tekintettel bólintott. Mélyet sóhajtott.
– Ami azt illeti, mondott – szólalt meg könnyek között. –
Megkérdezte, én vagyok-e Nina.
– Hogy mi? – ingattam a fejem.
– És amikor megmondtam, hogy én vagyok az... megköszönte,
hogy elég időre magára hagytam a barátomat ahhoz, hogy egy jót
kefélhessen vele.
Nem. Ez nem lehet a valóság.
Meg voltam döbbenve, aztán erőteljesen rázni kezdtem a
fejem.
 – Nem. Nem! Nina... semmi sem történt. Elaludtam. Ő rám
mászott. Meg... megprób...
– Legalább gumit húztál? – üvöltötte teljesen kikelve
magából, arca elvörösödött, ajkai rángatóztak.
Őrült módjára, összeszorított fogakkal ordítottam és ráztam
az öklöm a levegőben.
– Kurvára... nem... történt... semmi!
Nina visszaüvöltött:
– Épp a melltartóját vette fel, amikor beléptem. Azt várod,
hogy ezek után higgyek neked? Ennyire hülyének nézel?
Nem, csak valakinek, aki szeret annyira, hogy higgyen
nekem.
Ekkor Ryan jelent meg az előszoba felől. Nem tudtam
eldönteni, hogy egész idő alatt ott volt-e, vagy csak Ninával
érkezett.
– Gyerünk, Nina, tűnjünk el innen! – kiáltotta az ajtó felé
tessékelve a lányt.
A hangom már rekedt volt az ordibálástól:
– Nem megy sehová.
– Dehogyisnem – válaszolta fenyegető tekintettel. – Nem
okoztál már így is elég kárt neki? Engedd el, Jake!
Az ajtó felé tolta a szemét törölgető Ninát.
– Engedd már el, a franc essen beléd!
A nemkívánatos hang a fejemben, amelyik azt mondta, tegyek
így, mert ő túl jó nekem, hirtelen Ryan oldalán jelent meg. Ha
Nina nem hitt nekem Lexie-vel kapcsolatban, akkor talán igaz is.
Sosem leszek képes bizonyítani az ellenkezőjét.
Ryan a karjánál fogva kihúzta az előszobából. Még utoljára
visszanézett rám, és a szemében ülő szomorúság láttán olyan
volt, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Éreztem, ahogy a
fájdalma végigcsurog a testemen, és összekeveredik az
enyémmel. Dermedt, tanácstalan és összetört voltam. Az a hang
nyert. Küzdelem nélkül elengedtem, és eltűnt a szemem elől.
Nem tudtam, látom-e még valaha. A lány, aki annyi örömet
hozott, aki értelmet adott az életemnek, aki a lelkemig hatolt...
nincs többé. Ez volt életem legszörnyűbb pillanata.
 Amikor már azt hittem, a dolgok nem is állhatnának
rosszabbul, lenéztem a mobilomra, és észrevettem egy
hangpostaüzenetet Ninától. Biztos akkor hívott, amikor a
mobilom Lexie autójában hevert. Összeszorult a mellkasom,
ahogy lejátszottam.

„Szia, én vagyok az. Tudom, hogy elérhetetlen voltam a

héten. Kellett egy kis idő, amit nélküled töltök, hogy lássam,
milyen érzés. .. hogy kiderítsem, tudok-e egyáltalán nélküled
élni. És tudod, mit? Nem tudok, Jake. Tudom, hogy fel kell
áldoznom pár dolgot, például valamennyit az együtt töltött
időnkből, ha azt akarjuk, hogy működjön. De ahogy egyszer
mondtad, néha ki kell bírnunk egy kis fájdalmat, hogy olyan
gyönyört éljünk meg, aminek a létezéséről se tudtunk. Te vagy
az egyetlen örömöm, és meg kell mondjam, a világ minden
fájdalmát és áldozatát megéred. A távolság csak felerősíti az
érzelmeket, nem igaz? Látnom kell téged ma este. Még sok
mindent szeretnék mondani. Most átmegyek hozzád. Sajnálom,
hogy ennyit kellett idegeskedned miattam. Nagyon szeretlek. ”
 28. FEJEZET

NYOLCVANÖT: ENNYISZER JÁTSZOTTAM LE a

hangpostaüzenetét. Harminc: ennyi nap telt el, mire újra
láthattam Nina arcát. Egy: az óriási hibák száma, melyet
majdnem elkövettem idegességemben, amikor végre újra láttam.
A Nina távozása utáni heteket azzal töltöttem, hogy
próbáltam meggyőzni magam, így a legjobb, még ha nyomorultul
is érzem magam. Egy este sem telt el anélkül, hogy ne
agonizáltam volna azon, odamenjek-e a lakásához, és próbáljam
meggyőzni az igazamról. De mindig úgy döntöttem, nem megyek,
mert nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Ha aznap
éjjel nem hitt nekem, most sem fog. Ahogy utoljára rám nézett,
az örökre az agyamba vésődött. A tökéletes szomorúság és
csalódottság nézése volt. Azóta is kísértett. Még ha nem is
tettem semmi rosszat azt leszámítva, hogy leittam magam, azzal
büntettem magam, hogy újra és újra lerajzoltam azt a pillantást,
hogy sose felejtsem el a rossz döntést, amely romba döntötte az
életemet.
Ryannel és Tarah-val azóta egyáltalán nem szóltunk
egymáshoz. Úgy kerültük egymást, mintha leprások lennénk, és
elkezdtem új lakást keresni.
A sors iróniája, hogy Ivy egy tiszta pillanatában beleegyezett a
válásba, és meghagyta a jogaimat, hogy eljárhassak helyette. Ez
volt az egyetlen dolog, ami jól alakult, de már nem is igazán
számított most, hogy elvesztettem életem szerelmét.
A papírt leszámítva semmi sem változott Ivyval. Továbbra is
minden hétvégén Bostonba utaztam, és tulajdonképpen még
több időt is töltöttem vele az otthonban, még akkor is, amikor a
legrosszabb formájában volt. Segített elterelni a gondolataimat
Nináról, és megnyugtatni Ivyt, hogy a közelgő válás nem
változtat azon, hogy számíthat rám. A világ minden ideje az
enyém volt, most, hogy nem volt okom visszarohanni New
Yorkba.
Semmilyen módon nem tudott már érdekelni a válás. A
családom meggyőzött, hogy most már azért csináljam végig, még
akkor is, ha nincs más tervem utána.
***
Egy este, amikor Brooklynban voltam, valaki kopogott az
ajtón. Kinyitottam anélkül, hogy előtte kinéztem volna a
kukucskálón.
Valami pofán vágott és majdnem eltörte az orrom.
– Mi a fasz!?
Kezemmel eltakartam az arcom, és rendesen meg akartam
ütni ezt a valakit, amíg meg nem láttam, hogy a támadóeszköz
egy táska. Valami rémes kép díszelgett rajta egy fiúbandáról. A
támadóm egy törékeny lány volt haj nélkül. Ekkor esett le, hogy
ki lehet ő.
– Seggfej! – kiáltotta.
Megtapogattam az orrom, hogy megnézzem, vérzik-e.
– Skylar?
– Ezt azért kaptad, mert bántottad a barátom, te köcsög! –
kiáltotta, és beviharzott a lakásba.
– Én is örülök, hogy végre találkozunk. Gyere be! – jegyeztem
meg szarkasztikusan.
Ledobta a táskáját, és lehuppant a kanapéra. Sápadtnak és
gyengének nézett ki. Basszus... ennek a lánynak nem kellene itt
lennie.
– Van vized? – kérdezte.
– Persze, van – a konyhába rohantam, és töltöttem neki egy
pohár vizet, majd megtapogattam a sajgó orrom, ahogy
visszanéztem rá. Látszott, hogy nincs jól. Lenyűgözött, hogy ilyen
betegen képes volt eljönni idáig, hogy kiálljon a barátjáért.
Átnyújtottam neki a vizet, ő pedig felhajtotta.
Leültem a kanapé másik végébe.
– Hogy érzed magad?
– Pont úgy, ahogy kinézek – vágta rá.
– Hogy jutottál ide?
– Hívtam egy taxit.
– Kiengedtek a kórházból?
Hátradőlt, és feltette a lábát a kanapéra.
– Figyu, nem azért jöttem, hogy cseverésszünk.
– Oké.
– Megdugtad azt a tramplit, vagy sem?
Élesen a szemébe néztem.
– Esküszöm, hogy nem. Esküszöm. Tudom, hogy Nina nem
hisz nekem, mert azt hiszi, látott valamit.
Belebámult a szemembe, és azt válaszolta:
– Nagyjából erre számítottam.
– Mire?
– Hogy talán nem csináltál semmit.
– És ezt miből gondoltad?
– Mert tiszta idióta lennél, ha megcsalnád Ninát. Olyan jó
szíve van, mint Teréz anyának, és ehhez egy Barbie test párosul.
Vagyis inkább Barbie kishúgának, Skippernek a jó segg kiadása.
Mindegy is, a lényeg, hogy szexi. Mindennel felér.
Ó, de még mennyire, hogy így van!
– Te hiszel nekem?
– Őszintén szólva, nem voltam benne biztos egészen addig,
amíg bele nem néztem a szemedbe. De megérzem a dolgokat, és
azt hiszem, az igazat mondod.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Köszönöm. Köszönöm, Skylar.
Köhögni kezdett, ezért gyorsan felugrottam, és hoztam neki
még egy kis vizet. A dohányzóasztalra tettem, majd visszaültem
a kanapéra.
– Szóval a lényeg, hogy eléggé kivan. Engem is kurvára
lehangol az egész, ami elég nagy teljesítmény tőle. Ha rákos vagy,
nem sok dolog tud már igazán elkeseríteni.
Kuncogtam, még ha nem is volt helyénvaló.
– Szerinted mit tegyek? Mondd meg! Bármit megteszek.
Most komolyan egy 15 évestől kérek tanácsot! De hát a
szükség törvényt bont. Ez a lány viszont elég bölcsnek tűnt a
korához képest.
– Ideje, hogy tökösebb legyél, ember. Állj ki magadért, és ne
tágíts, amíg meg nem látja az igazságot a szemedben! Vedd
vissza, ami a tiéd! Lehet, hogy százszor is újra meg kell
próbálnod, de nem adhatod fel.
Egyetértően bólogatva csendben ültem, míg végre beütött,
mit kell tennem:
– Küzdjek érte...
Felült, és belebokszolt a karomba.
– Kész Tommy Lee vagy, zsenikém.
Skylar nagyjából fél órát maradt. Valami Mitch nevű srácról
magyarázott, és én csak hallgattam. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem, hiszen a lelkesítése mindennél többet ért.
Ragaszkodtam hozzá, hogy kifizessem a taxiját hazafelé.
Mielőtt kisétált volna az ajtón, még visszafordult, és azt mondta:
– Jake, az élet rövid. Egész életedben bánni fogod, ha
elengeded őt.
Igaza volt.
– Skylar, nem tudom eléggé megköszönni, hogy hittél nekem.
– Várj csak, mielőtt elfelejtem...azzal előkapta a mobilját, és
fényképező módra állította. – Húzd ki magad, és feszítsd meg az
izmaidat!
– Hogy mi?
– Csak csináld! Tűrt fel az ingujjad, hogy lássam a tetkóid... és
mosolyogj!
Azt tettem, amit mondott, ő pedig lőtt egy fotót rólam.
– Csak, hogy legyen mit nézegetni az úton – kacsintott.
Lenyűgözve ingattam a fejem, miközben néztem, ahogy elsétál.
Bátor lélek volt.
Felismerem, ha látok egy földre szállt angyalt? Az biztos, hogy
nem arra számítottam, hogy pofán vágással indít.
 ***
Skylar látogatása bátorságot öntött belém, pont erre volt
szükségem. Az, hogy legalább egy, Ninához közel álló ember a
pártomon áll, mindennél többet jelentett.
Másnap volt pont egy hónapja, hogy Nina kisétált az
életemből. Úgy döntöttem, kiveszem a kedd délutánt, elmegyek
a lakására, és próbálok beszélni vele. Fogalmam sem volt, mit
fogok mondani, de azt akartam, nézzen a szemembe, hogy lássa,
igazat beszélek.
Szeles tavaszi nap volt, ahogy a metróállomástól sétáltam a
lakása felé Park Slope-ban. Kavargott a gyomrom és hevesen
vert a szívem, miközben hangosan ismételgettem, mit akarok
mondani neki. Hónapok óta nem gyújtottam rá, de aznap igazán
úgy éreztem, kell egy cigi. A járókelők furcsállóan néztek rám,
mert magamban beszéltem, és még gesztikuláltam is hozzá.
Ahogy a barna homokkő bérházhoz értem, ahol lakott,
elszorult a szívem. Gyorsan elbújtam egy fa mögé.
Nina a lépcső felé sétált, és nem volt egyedül. Egy barna hajú,
szemüveges sráccal volt, aki átkarolta. Az arcát nem láttam
rendesen, csak azt tudtam, hogy Mister Rogers gombos pulóvert
visel, és hogy meg akarom ütni.
Letelepedtek a kapualjban, a srác levette a pulcsiját, és Nina
vállára terítette. Nina fejét hátrahajtva nevetett valamin, amit a
srác mondott. Összeszorult a mellkasom a látványtól. Egy
másodperc törtrészéig maga volt a mennyország, hogy örömöt
látok ragyogni az arcán. Az istenért, hát az övé volt a szívem! És
hogy ne esne jól boldognak látni a szíved? Másfelől viszont
színtiszta pokol volt, mert nem én tettem boldoggá; az egészről
egy másik férfi tehet. Soha senkit nem irigyeltem még ennyire az
életben.
Ledermedve álltam a fa mögött, követve minden
mozdulatukat. Annyira gyönyörű volt a sárga ruhájában, amely
kihangsúlyozta napfénytől ragyogó aranyhaját. Rettenetesen
szerettem volna végigfuttatni az ujjaimat rajta, magamba szívni
az illatát, átölelni. Most, hogy láttam, még inkább tudatosult
bennem, mennyire hiányzik.
A pasi Nina térdére tette a kezét, válaszul ökölbe szorult a
kezem. A szívem őrülten kalapált, és izzadtam, mint a ló.
Bassza meg, ebbe belepusztulok.
Úgy tűnt, valami történetet mesél széles kézmozdulatok
kíséretében. Minden egyes alkalommal, amikor Nina felnevetett,
úgy éreztem, még egy kicsit jobban elveszítem. Csak álltam ott,
mint egy zaklató, és tehetetlenül bámultam. Néhány kínzó perc
után mindketten felálltak. Nina háttal állt nekem; egész
testemben megremegtem, amikor a srác odahajolt hozzá, hogy
megcsókolja. Azt hiszem, végre megértettem, milyen érzés
Ninának, amikor rátör ez a szapora légzés, mert most nem
kaptam levegőt.
Tényleg elveszítem.
Bolond voltam. Nem kellett volna meglepnie, hogy valaki
máris lecsapott rá. Jó parti volt, én meg a hülye, aki
megszereztem, de hagytam elmenni. Szeretett engem, de
sikerült mindent elcsesznem.
Mister Rogers búcsúzóul megölelte, Nina pedig egyedül volt
egy pillanatra, nézte, ahogy elmegy. Minden porcikámmal
szerettem volna odarohanni hozzám, de a testem nem akart
engedelmeskedni. Aztán Nina megfordult és felsétált a lépcsőn,
eltűnve a szemem elől.
Egy csapásra elszállt a magabiztosságom attól, aminek tanúja
voltam az előbb. Skylar azt mondta, Nina depressziós és szomorú
miattam. Ehhez képest a Nina, akit láttam... boldogabbnak tűnt
nélkülem. Ezt nem venném el tőle. Nincs az az isten. Ahhoz
túlságosan is szerettem.
Tompítani akartam a fájdalmat, így majdnem beültem egy
bárba hazafelé, hogy a pia elfeledtesse velem a dolgokat. De
aztán eszembe jutott, hogy eleve ez juttatott ebbe az elcseszett
helyzetbe. Inkább megfogadtam, hogy soha többé nem iszom,
annyira meggyűlöltem az alkoholt, ami romba döntötte az
életemet.
Szóval inkább egyenesen hazamentem. A „depressziós” enyhe
kifejezés arra, ahogy éreztem magam.
 Megsemmisültem.
***

Másnap délután csörgött a vezetékes telefon. Normális

esetben nem vettem volna fel, de ha volt bármi esélye, hogy
Nina az, mindenképp hallani akartam a hangját, még ha meg is
fogadtam, hogy távol tartom magam tőle.
– Halló?
– Beszélhetnék Ninával?
Férfihang volt, így automatikusan támadó üzemmódba
kapcsoltam.
– Ki beszél?
– Spencer.
– Spencer...
– Igen, ott van a közelben?
Spencer: Nina seggfej expasija.
Ökölbe szorult a kezem, de nagy nehezen próbáltam szívélyes
hangot megütni:
– Milyen ügyben?
– Egy régi... barátja vagyok. Egy brooklyni ügyfelemhez
jövök, és azt reméltem, Ninával is össze tudok futni. Nincs meg
az új mobilszáma. Csak azt tudom, hogy Ryan Haggertyhez
költözött be. Ezt a számot találtam hozzá. Ez az ő otthoni száma,
ugye?
– Igen. Jó helyen jársz.
– Tehát tudod adni Ninát?
– Pont elszalasztottad. Leugrott a sarki boltba, pár perc
múlva itt lesz – hazudtam. – De nyugodtan átjöhetsz, és
megvárhatod itt. A cím Lincoln 1185.
– Oké. Azt fogom tenni. Köszi.
A srác elég rossz napot választott arra, hogy a városba jöjjön.
Tizenöt perccel később csengetett a kaputelefonon, és én
beengedtem. Amikor bekopogott a bejárati ajtón, elképesztően
széles vigyorral az arcomon nyitottam ajtót. Úgy nézhettem ki,
mint aki beszedett egy rakás nyugibogyót.
– Spencer! – köszöntöttem hangosan, és olyan erősen hátba
veregettem, mintha fuldoklott volna. – Gyere be!
Nagyjából velem egymagas volt, szürke öltönyt viselt, és
tipikus sznob yuppie-nak nézett ki. Kirázott a hideg a
gondolattól, hogy ez a pasi valamikor Ninával volt. Undorral
küszködtem a gondolattól, és csikorgatni kezdtem a fogam.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Jake vagyok. Velem beszéltél telefonon.
– Itt laksz... Ninával?
– Aha. Helyezd magad kényelembe!
A kanapéhoz sétált, és félszegen leült.
– Ugye azt mondtad, pár perc, és visszaér?
– Olyasmi... – válaszoltam, majd a konyhába mentem,
megfogtam egy banánt, és leültem vele szemben.
– Tehát... – szólalt meg kéztördelve. Láthatóan
kényelmetlenül érezte magát.
Ez jó. Zavarba hozom.
– Tehát... – kezdtem gúnyolódva, miközben meghámoztam a
banánt, leharaptam belőle egy hatalmas darabot, és teli szájjal
folytattam. – Nina sokat mesélt rólad.
– Tényleg? – kérdezett vissza döbbenten.
– Még mindig az a kedvenc szórakozásod, hogy leépíted
mások egóját?
– Nem értem, miről beszélsz.
– Tudod, elérni, hogy mások szarul érezzék magukat, hogy
neked jobb legyen... hogy kompenzálj valahogy a kicsi pöcsöd
miatt.
Felugrott.
– Mi a fasz...?
– Ne aggódj! Nina megbocsát. Figyu, miután már én is voltam
benne, rájött, hogy igazából nem a te hibád volt, hogy sose ment
el tőled. Mármint azzal a felszereléssel, ami neked van, ennél
többet nem lehetett elérni. És szegény lánynak nem volt
összehasonlítási alapja – röhögtem és csóváltam a fejem. – Azt
hitte, az a normális!
Felállt, és dühösen rám szegezte az ujját:
– Most már túlmentél minden határon!
 – Tudod, mi megy túl minden határon? Megcsalni egy
tökéletes, angyali nőt, aki bízott benned, és neked adta a
kicseszett szüzességét. Talán ettől jobban férfinak érezted
magad? Mert nekem csak egy beszari pöcsnek tűnsz. Az, hogy
egynél több nőbe is bedugod, még nem fogja megnöveszteni,
Spence.
Az ajtóhoz sétált, de még utoljára visszafordult:
– Nem tudom, ki a fasznak képzeled magad, de ha Nina egy
ilyen szeméttel van, mint te, akkor minden egyes fájdalmas
pillanatot megérdemelt, amit okoztam neki.
Ahogy menekült, gyakorlatilag átrohanva az előszobán,
utánakiáltottam:
– Már el is mész? Épp fel akartam tenni egy fazék arzént!
A bejárati ajtó becsapódott.
Na jó... kicsit elveszítettem a fejem. De rohadt jólesett.

***

Egy héttel és egy bostoni úttal később még mindig magam

alatt voltam.
Egy este, munka után, ahogy a bejárati ajtóhoz igyekeztem,
Desiree jött ki az étteremből. Fekete miniruhát és tűsarkút
viselt. Inkább go-go táncosnak nézett ki, mint pincérnőnek.
– Helló, Jake!
– Helló! – köszöntem vissza anélkül, hogy ránéztem volna, és
tovább sétáltam.
A cipője sarka végigkarcolta a járdát.
– Várj!
– Mi van? – kérdeztem nyersen, még mindig depressziós és
dühös voltam.
Nem is futottam össze azóta Desiree-vel, hogy letámadta
Ninát a mosdóban a szülinapunkkor. Az volt életem legjobb
éjszakája. Még most is, egy héttel azután, hogy mással láttam
Ninát, az iránta érzett szerelmem erősebb volt, mint valaha. Az,
hogy nem vagyunk együtt, még nem azt jelenti, hogy kiszeretek
belőle. Csak meg kell tanulnom nélküle élni, még akkor is, ha az
életemnél is jobban szeretem.
Desiree megszakította a belső monológom:
– Csak bocsánatot akartam kérni azért, amit Ninának
mondtam a mosdóban aznap éjjel. Nem kellett volna. Csak olyan
keserű voltam, mert a dolgok nem úgy alakultak köztünk, ahogy
vártam, de nem akartam jelenetet rendezni.
– Ja, oké. Ez már régi sztori – és közben már tettem be a
kulcsom a zárba.
– Várj!
Megint hátrafordultam.
– Mi van?
– Hogy állnak a dolgok... Ninával?
Még a nevét hallani is fájdalmas volt. Őszinte választ adtam:
– Vége van.
Bocsánatkérő pillantást vetett rám, de nem tudtam eldönteni,
mennyire volt őszinte.
– Sajnálom. Amiatt történt, amit mondtam neki?
– Nem.
– Hát, én tényleg sajnálom. Komolyan. Rendes srác vagy.
Mindig is nyílt és őszinte voltál velem, nem ígértél semmit. Csak
jól éreztük magunkat együtt, nem volt jogom dühösnek lenni rád,
vagy féltékenynek lenni Ninára.
– Semmi gond, Des.
– Mit csinálsz most?
– Fel akartam menni, hogy egyek valamit – feleltem.
– Lehangoltnak tűnsz. Miért nem jössz vissza velem az
étterembe? Gondoskodom róla, hogy a szakács összedobja a
kedvenc kajáid.
Tudtam, hogy ha felmegyek, azonnal bevillannak a képek
Nináról, ahogy megcsókolja azt a pasit. Már a gondolattól is
émelyegni kezdtem. Még ha egy részem egyedül is akart
maradni, hogy a bánatban dagonyázhasson, volt benne valami,
hogy talán megpróbálhatnám elterelni a figyelmem.
Sóhajtottam és követtem a lányt.
– Rendben. Köszi.
Leültetett egy sarokban álló asztalhoz, majd a konyhába
sietett, és egy hatalmas tálcával tért vissza, megrakva a kedvenc
görög ételeimmel. Leült velem szemben, miközben ettem. Még
ha nem is volt nagy étvágyam, a kaja felét eltüntettem minden
tányérról.
Desiree igazán gyönyörű lány volt hosszú, fekete hajával és
nagy, barna szemével, de a belső szépsége sajnos nem ért fel a
külsővel.
Határozottan passzoltunk az ágyban, de ennyi. A szex vele
csak a végeredményről szólt. Össze sem lehetett hasonlítani
azzal, amit Ninával megtapasztaltam.
Nina nem csak fizikailag volt számomra a legcsodálatosabb nő
a világon; az, hogy teljes szívemmel-lelkemmel szerettem, a
szexet vele mindent elhomályosító, földöntúli élménnyé
varázsolta, valami olyasmivé, aminek soha nem akartam véget
vetni. Ahogy elképzeltem, hogy a szemüveges sráccal szexel,
majdnem visszajött a kajám. Olyan rettenetesen fájt, hogy szó
szerint megráztam a fejem, hogy eltüntessem belőle ezeket a
képeket.
– Mi lenne, ha fent ennénk meg a desszertet? – vetette fel
Desiree.
Nagyot sóhajtottam. Olvasnom kellett volna a sorok között, de
annyira gyűlöltem a gondolatát, hogy egyedül legyek, hogy nem
törődtem vele.
– Oké... miért is ne?
Ahogy felértünk, ártatlanul indultak a dolgok. Főztünk egy
kávét, Desiree a konyhapultra tette a tányérokat. Aztán a
javaslatomra mindent a szobámba vittünk, mert nem akartam,
hogy Ryan és Tarah együtt lásson minket. Csendben eszegettük
a fahéjas és mézes forgácsfánkot az ágyamon. Egy pillanat sem
telt el anélkül, hogy Ninára gondoltam volna. Egyszer csak
elszorult a torkom, és félretettem a süteményt.
– Mi történik veled, Jake? – kérdezte.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
– Nem hiszem, hogy tényleg tudni akarod.
– Ezt most miért mondod?
– Mert Ninához van köze.
 – Mi van vele?
Most komolyan belemenjek a részletekbe vele?
– Ahogy mondtam, szakítottunk. És hát múlt héten egy másik
férfival láttam. Kicsit kiakadtam.
Az év legfinomabb megfogalmazása.
Hülyeség volt pont Desiree-nek megnyílni Ninával
kapcsolatban, de olyan rohadtul fájt ez az egész, hogy valakinek
ki kellett öntenem a szívemet.
– Nem tudom, mi történt köztetek, de bolond az a lány, hogy
elenged téged.
Nem volt erőm feleleveníteni a történteket, így csak ennyit
mondtam:
– Köszi.
Desiree nem válaszolt; sosem volt a szavak embere. A hátam
mögé jött, és masszírozni kezdte a vállam. Behunytam a szemem
és az érzésre koncentráltam, próbáltam ellazulni és elhessegetni
a fájdalmat.
Persze nem vagyok hülye. Tisztában voltam vele, miért akart
feljönni, és valahol én is akartam, hogy megtörténjen. Bármi jól
jön, ami segíthet enyhíteni a vágyakozást és a szomorúságot.
Felhúzta a pólóm, és elkezdte erősebben dörzsölgetni a hátam.
Továbbra is csukva tartottam a szemem. Ahogy tovább
masszírozott, az érzéseim szomorúságból haragba csaptak át
amiatt, hogy Nina egy hazugság miatt hagyott el. Olyan
értelmetlen dolog volt a fájdalmam okozója. Minél mérgesebb
lettem, annál inkább ki akartam söpörni a gondolatokat a
fejemből. Így, amikor Desiree levette a felsőjét és a mellét a
hátamnak nyomva dörgölőzött hozzám, nem állítottam le.
Már semmi sem számított.
Tovább érlelődött bennem a düh. Desiree abbahagyta a
masszírozást, rám mászott, és a derekam köré fonta a lábát.
Behunyt szemmel hozzáérintettem a számat, és nyelvemet
végighúztam a mellein.
Legjobb esetben is csak gépiesen cselekedtem, mivel továbbra
is megszállottan imádtam Ninát. Erősen szívtam a mellbimbóját,
de közben idegesített, hogy képtelen vagyok igazán
belefeledkezni.
Megnyalta az ajkaim, és nyelvével betolakodott a számba.
Csókolóztunk, majd hirtelen a haragom bűntudatba fordult át.
Túl intim volt ez az egész, és a történtek ellenére a testem még
mindig úgy gondolta, hogy Ninához tartozik. Ezzel az érzéssel
küszködve még erősebben csókoltam, nyelvemet keményen az
övének nyomva. Majdnem leszedtem a száját.
Aztán a fogaival elkezdett a nyelvpiercingemmel játszadozni,
amit Nina is szeretett. Zihálva elhúzódtam tőle. Nem ment. Ez
nem űzi el a fájdalmamat. Csak rosszabb lett tőle.
Vagy meg kell kérnem, hogy menjen el, vagy végigcsinálni ezt
az egészet. Újra bevillant a kép, ahogy Nina rámosolyog az új
pasijára. A bűntudat ismét haraggá alakult. Desiree-nek fogalma
sem volt, milyen belső harcot vívok éppen.
Levette a bugyiját, és hozzám dörgölőzött a farmeromon
keresztül. Valamennyire kemény voltam, de legfeljebb
félárbocon. Ezt okozza, ha nincs összhangban a fejem és a testem.
– Alig várom, hogy újra magamban érezhesselek – mondta. –
Dugj meg... most!
Behunyt szemmel fölém hajolt. Felnéztem az arcára.
Extázisban volt; én pedig kétségbe voltam esve.
A francba!.
Becsukom a szemem, megadom neki, amire vágyik, és talán
ha egy másik nőben leszek, segít kiverni a fejemből azokat a
gondolatokat.
Lelöktem magamról és felálltam, majd kinyitottam az
éjjeliszekrényt, hogy kivegyek egy gumit. Kavargott a gyomrom
és remegett a kezem, ahogy letéptem egyet. A padlóra esett.
Mit művelek?
Ahogy lehajoltam, hogy felvegyem, egy kis fémdarabot láttam
megcsillanni a szőnyegemen.
A kezem még jobban reszketett, ahogy a kezemben tartottam.
Nina charm karkötője volt.
Teljesen lefagytam, csak tartottam a tenyeremben, leültem az
ágy szélére és úgy meredtem rá, mintha egy darab lenne
Ninából. Végigfuttattam az ujjam a kis szimbólumokon, és
mérhetetlen szomorúság telepedett rám, elnyomva minden más
érzést. A bűntudatot, a haragot... mind közül a szomorúság lett a
legerősebb. Csak ennyi maradt.
Desiree hevesen lélegzett és idegesnek tűnt, ahogy
végighordoztam a tekintetem meztelen testén.
– Desiree... nem megy. Sajnálom. Hiba volt ez az egész. Én
csak... azt hiszem, nem állok készen.
Nem hiszem, hogy valaha is készen fogok állni.
Felsóhajtott.
– Biztos vagy benne?
Némán bólintottam, tekintetem továbbra is a karkötőn
pihent.
De még mennyire, hogy biztos vagyok.
– Ahogy gondolod – felelte, és visszavette a felsőjét.
Rá se néztem, ahogy azt mondtam:
– Köszönöm a megértést és a kaját.
– Bármikor, Jake. Tudod, hol találsz, amikor készen állsz. Én
itt leszek neked, nem úgy, mint valaki más.
Desiree felöltözött és csendben kiment a szobából. Egyedül
maradtam, és még vagy fél óráig ugyanúgy ültem egy helyben.
Ahogy újra végighúztam az ujjam a szimbólumokon, valami
megvilágosodott bennem. Határozottan emlékszem, hogy Nina
ezt viselte azon az éjjelen, amikor átjött, és meglátta Lexie-t. A
kis függők csilingeltek, ahogy dühösen rázta a kezét. Szörnyű
emlék volt, de elképesztő felismerés is egyben. Ha ez a karkötő a
szobámban van most... az csak azt jelentheti, hogy... Nina itt járt
azóta.
Megint az ágyamban aludt.
Nincs vége.
Nem tudtam, mikor járt itt, de nem is számított. Csupán
ennyire – egy bizonyítékra tőle – volt szükségem, hogy talán
még mindig szeret, hogy van remény. Most már a kétség
legkisebb árnyéka nélkül is tudtam, hogy vár egy kis küzdelem
Mister Rogersre.

***
 Sebesen pörgött az agyam, ahogy fel-alá járkáltam a szobában
a karkötővel a kezemben, ami maga volt a tenyerembe zárt
remény. A korábbi haragom hirtelen elképesztő mennyiségű
éltető energiává változott. .. megvilágosodássá. Hogy lehettem
olyan gyenge, hogy ilyen könnyen feladtam? Arra jutottam, hogy
a múlt évben tapasztalt hullámvölgyek és a bűntudat annyira
összetört, hogy valahogy azt kezdtem érezni, nem érdemlem
meg a boldogságot, amit ő hozott nekem, érdemtelen vagyok
ártatlan lényére. Az érzelmi hullámvasutamon az egyetlen
állandó érzés az iránta érzett szerelmem volt.
Kezdett későre járni az idő. Nem mehettem oda hozzá ma
éjjel, mert amit elterveztem, több időbe telik. Holnap új nap
virrad, ami nem érhet véget anélkül, hogy minden eszközzel meg
ne próbáljam visszaszerezni őt.
Az ilyen éjjeleken azt kívántam, bárcsak itt lehetne az apám,
hogy tanácsot adjon. Valószínű, adna egy taslit, amiért
kételkedem a saját értékességemben, és amiért nem jöttem rá
korábban, hogy a szerelem olyasvalami, amiért küzdeni kell.
Fürge szellő suhant be az ablakomon, és ahogy felkeltem,
hogy becsukjam, borsózni kezdett a hátam, mert felismertem a
lámpánál álló dzsipből kiszűrődő dallamot. A Crimson and Clover
volt – apám kedvenc dala. Felnéztem a koromsötét éjszakai
égboltra, amelyen telihold ragyogott.
Úgy döntöttem, nyitva hagyom az ablakot... beengedem kicsit
aput. Behunytam a szemem, és azzal a tudattal élveztem a szellő
simogatását, hogy apám holnap lélekben velem lesz és támogat.
Álomba merültem, és éjfél körül arra ébredtem, hogy úszom
az izzadságban. A szívem hevesen kalapált, és furcsa érzés
kerített hatalmába. Fizikailag nem volt fájdalmas, máshogy fájt.
Valami rossz érzés volt, hogy valami nincs rendjén.
Megpróbáltam visszaaludni, de nem ment. Nagyjából egy óra
múlva csörgött a telefonom. Ryan volt az.
Miért nincs itt és alszik, és miért keres az éjszaka közepén?
Felvettem.
– Mit akarsz, Ryan?
– Jake?
 – Igen... ki más... mi van?
– A New York-i Metodista Kórházban vagyok. Ide kell jönnöd,
amilyen gyorsan csak tudsz. Nináról van szó.
 29. FEJEZET

RYAN NEM ÁRULT EL SOK MINDENT Nina állapotáról.

Azt mondta, ő is csak most ért oda, miután Nina lakótársa
felhívta. Még nem tudja a részleteket, de életben van és stabil az
állapota. Életemben nem sóhajtottam még ekkorát a
megkönnyebbüléstől.
Hála istennek.
Csak annyit mondott, hogy siessek, aztán letette.
Egész testemben reszkettem, és bukdácsolva kerestem egy
inget. Kiviharzottam az ajtón, és az sem izgatott, bezártam-e
magam után. Csak rohantam, és tárcsázni kezdtem egy taxicéget
arra az esetre, ha nem tudnék leinteni egy autót.
Szerencsére pár percen belül arra jött egy piros taxi, ami
elvitt a kórházba. Ahogy a fejem az ülésre hajtottam, csak Nina
szemét láttam magam előtt, és azon imádkoztam, hogy jól
legyen. Nem tudnék tovább élni, ha valami történne vele, főleg,
hogy még annyi mondanivalóm van neki.
Amikor megérkeztünk, odadobtam egy ötvendollárost a
taxisnak, és mondtam, hogy tartsa meg a visszajárót. Ahogy
átrohantam a túloldalra, majdnem elütött egy éppen induló
mentőautó. Átszáguldottam a sürgősségi bejáratán. A termet
különféle hangok zűrzavara töltötte be: csengő telefonok,
nyafogó gyerekek, guruló hordágyak. A francba, oda kell jutnom
hozzá valahogy.
Levegőt kapkodva szólítottam meg a nőt a recepción:
– Nina Kennedyt keresem. Körülbelül egy órája hozták be.
 – És ön?
Nem tudtam értelmesen gondolkodni, haboztam, mert nem
voltam benne biztos, hogyan kéne válaszolnom.
– A barátja... vagyok... Jake Green.
Felemelte a kagylót, és tárcsázott.
– Hova vitték Nina Kennedyt? – tudakolta valakitől a vonal
másik végén.
A mellkasom vadul hullámzott az ideges várakozásban,
pánikoltam.
Letette a telefont.
– Most egy kilencedik emeleti szobában fekszik. Menjen végig
azon a folyosón, és forduljon jobbra! Ott már látni fogja a lifteket.
A nővérek majd eligazítják.
Még be se fejezte az utolsó mondatát, de én már szaladtam,
majdnem feldöntve egy mögöttem álló öreget.
Ahogy Nina emeletére értem, elszorult a szívem, mert Mister
Rogerst láttam kiszállni egy másik liftből.
Mi a francot keres itt?
Túlságosan is rettegtem ahhoz, hogy felhúzzam magam.
Egymás oldalán lépdeltünk oda a várakozó Tarah-hoz, Ryanhez
és Dariához.
– Hol van Nina?
– Az orvos épp most vizsgálja. Azt mondták, itt várjunk –
válaszolta Tarah.
– Mi történt?
Ryan ránézett Tarah-ra. Tarah Dariára. Daria Mister
Rogersre. Ő pedig rám.
Mi a francot bámul rajtam? És miért nem árulják el, mi
folyik itt?
Ryan arckifejezése különösen gyanús volt.
Daria hangja remegett, ahogy a vállamra tette a kezét.
– Vért veszített. Nem tudjuk, mi történik, de végig magánál
volt. Rendben lesz, biztos vagyok benne. Az orvos csak
megvizsgálja.
– Gondolom, hamarosan megtudunk valamit – szólt Ryan
rám pillantva.
 Itt valami nem oké. Nem veszem be, hogy semmit se tudnak.
– És te ki vagy? – néztem kérdőn Mister Rogersre.
– A barátja vagyok, Roger. Daria hívott.
Roger. Ugye csak viccelsz...
– A barátja, mi? Lófaszt. Láttalak titeket múlt héten kézen
fogva és csókolózva Nina lakása előtt. Nem éppen barátoknak
tűntetek.
– Pedig csak barátok vagyunk, Jake – rázta meg a fejét.
– Honnan tudod a nevem? – csattantam fel.
– Állandóan rólad beszél. Már hogyne tudnám, ki vagy?
– Miről beszélsz?
– Igazából így lettünk jóban, a szakításaink miatt. Daria egyik
barátja vagyok, sokat vagyok náluk. Ninával közel kerültünk
egymáshoz az elmúlt hónapban.
– Na, tisztázzunk valamit. Rólam beszél, miközben téged
megcsókol?
Daria és Roger mosolyogva egymásra néztek, miközben
válaszolt:
– Nem tudom, minek hiszed, amit láttál... de nem volt
semmiféle csók, maximum egy arcra puszi. Jake... előbb
csókolnálak meg téged... oké? Meleg vagyok.
– Tudom, mit lá... – belém szakadt a szó, ahogy leesett, mit
vallott be éppen. – Azt mondtad, meleg vagy?
– Igen.
– Meleg...
– Ja, legutóbb még úgy volt.
A testem lecsillapodott. Hülyének, de megkönnyebbültnek
éreztem magam. Eufórikus érzés volt. Nem lépett tovább
rajtam. Olyan boldog voltam, hogy meg tudtam volna csókolni a
srácot... tuti, bírta volna a dolgot.
Roger meleg. Kibaszottul gyönyörű nap ez a mai.
Most már csak Ninának kell rendben lennie. Kérlek, istenem,
legyen minden rendben! A doki már ezer éve vizsgálta. Fel-alá
járkáltam a folyosón, majd egyszer csak megálltam, és ránéztem
Rogerre:
– Haver, bocs, hogy túlreagáltam.
 – Semmi gond. Mind azért vagyunk itt, mert fontos nekünk
Nina. Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy még mindig
fontos vagy neki... nagyon is.
Elszorult a mellkasom ennek hallatán.
Még mindig számítok neki.
Tíz gyötrelmes perccel később végre kinyílt az ajtó. A szívem
majd kiugrott a mellkasomból, ahogy megpillantottam a résnyire
nyitott ajtón keresztül. Kórházi köntösben ült az ágyban, a haja
rendezetlen oldalcopfba volt fogva. Rémüknek tűnt.
Megsemmisítő érzés volt, már majdnem berontottam a szobába,
amikor az orvos megkérdezte:
– Melyikük Jake?
Gyakorlatilag elé ugrottam és felemeltem a kezem.
– Én vagyok.
– Nina szeretné látni magát.
Egy szempillantás alatt benyomakodtam mellette a szobába, a
tekintetem Ninára tapadt, ahogy beléptem és becsuktam magam
mögött az ajtót.
Angyalom. Engem hívott.
Azonnal sírásban tört ki, ahogy meglátott, és hívogatóan
kitárta a karját. A nagy sietségben feldöntöttem az ágya szélén
lévő műanyag vizeskancsót. A mellkasára vonta a fejemet, én
pedig szorosan átöleltem. Hálás voltam az égnek, hogy jól van.
Viszont elég idegesnek tűnt, így biztos nem teljesen jók a hírek.
Rettegtem.
– Mi folyik itt? Mondd el, mi történt veled! – suttogtam.
Levegőért kapkodott a könnyein át. Még erősebben öleltem.
– Csss... nyugi, bébi. Minden rendben. Most már itt vagyok.
– Jake, nincs minden rendben – válaszolta elhúzódva tőlem.
Felemeltem a fejem, ránéztem, majd leültem az ágya szélére.
– Hogy érted?
Behunyta a szemét és küszködött a szavakkal:
– Csalódást okoztam neked.
– Micsoda? Miről beszélsz?
Felém nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg bátorításképpen, és
egy könnycsepp gördült végig az arcán.
 – Meg tudsz valaha bocsátani?
– Megbocsátani? Mit? Nem tettél semmi rosszat.
– Nem hittem neked. Inkább hittem annak a rémes ribancnak
helyetted, és ellöktelek magamtól.
– Nem. Nem dobtál el, bébi – a szívére tettem a kezét. – Hát
nem tudod, hogy a tiéd a szívem? Mindig veled van. Igazán
sosem veszítettél el, egyetlen másodpercre sem, és nem is fogsz
soha.
– Annyira szeretlek!
– Nina, nézz a szemembe! Én is szeretlek. Mindig szeretni
foglak. Tehetsz vagy mondhatsz akármit, ez nem változik.
– Emlékszel, amikor megkértél, hogy vakon ígérjek meg
valamit? Hogy nem hagynálak el... mielőtt még beszéltél Ivyról?
– Persze.
– Hát, most én is ugyanezt kérem tőled. Mert van valami,
amit el kell mondanom.
– Oké. Igen. Megígérem. Sosem hagylak el... történjék bármi.
– Nem megy – mondta, és egyre erősebben rázta a zokogás.
Hüvelykujjammal megtöröltem a szemét, gyönyörű arcát a
kezemben tartva.
– Bébi, kérlek, mondd el, mi folyik körülötted! Kurvára
megijesztesz.
Behunyta a szemét, és hosszan kifújta a levegőt.
– Ryan ott volt... aznap éjjel, amikor berúgtál, és az a ribanc a
lakásban volt. Mindent látott. Tudta, hogy igazából semmi sem
történt kettőtök között, de nem mondta el nekem.
Leesett az állam.
– Hogy mi?
– A szobájában volt. Amikor meghallotta, hogy egy nő van az
ajtónál, a tudtodon kívül figyelt az előszobából. Látta, hogy akkor
mászott rád, amikor aludtál, és azt is, hogy megkérted, távozzon.
Hitetlenkedve néztem fel a plafonra, majd vissza Ninára.
– Én mondtam.
– Tudom, és annyira szégyellem magam! Ryan végig hazudott
nekem, pedig láthatta, mennyire magam alatt vagyok. Csak múlt
éjjel árulta el az igazat.
 Később még számolok vele.
– De miért mondta most el, mi változott?
– Most jön az a rész, amit félek elmondani.
Megfogtam mindkét kezét, és lágyan megcsókoltam őket.
– Bébi, ne már. A sok szar után, amin miattam
keresztülmentél? Nem megyek sehová.
– Közöltem vele valami bizalmas dolgot, és így már nem volt
más választása, mint tiszta vizet önteni a pohárba.
– Nem tudlak követni.
– Amikor visszajöttem a tavaszi szünetről, megbetegedtem.
Emlékszel?
– Igen.
– Aztán eltűntem egy időre...
– Igen... hogy is felejthetném el? Elmagyaráztad a
hangpostámon hagyott üzenetedben, hogy csak mérlegelni
próbáltad, velem tudsz-e maradni hosszú távon az Ivyval
kapcsolatos felelősségeim miatt, és én megértem ezt.
– Nem... nem érted. Nem csak Ivyról van szó. Ez is benne
volt, de...
Patakokban folyt rólam a víz.
– Csak mondd már el!
– A tavaszi szünet utolsó pár napjában kezdtem rosszul érezni
magam. Hánytam is a szüleim házában. Nem volt étvágyam.
– Értem.
– Szóval csináltam egy terhességi tesztet – mélyen beszívta,
majd kifújta a levegőt. – És pozitív lett, Jake.
A testem hátrafeszült egy erőteljes lélegzetvételtől, miközben
ezeket a szavakat kimondta. Reszketni kezdett a kezem, ahogy
rájöttem, igazából miért is van most itt.
Miért van a vérzés.
Miért vetett egymásra mindenki furcsa pillantásokat a
váróteremben.
Rajtam kívül mindenki tudta, hogy a kisbabám talán elment
ma éjjel.
– És a baba...? – ki sem bírtam mondani, szinte rá sem
mertem kérdezni.
 Még jobban sírni kezdett, összepréselte a szemhéját, és szinte
alig hallhatóan folytatta:
– Nem tudom.
– Ezt hogy érted?
– Megvizsgáltak medencetájon, most futtatják le a
vérvizsgálatot, és mindjárt lesz egy ultrahang. Hamarosan
megtudjuk.
Eltakartam a számat, és belebeszéltem a tenyerembe:
– Az nem lehet.
Ahogy a kezdeti sokk után kezdtem magamhoz térni,
behunytam a szemem, és azonnal imádkozni kezdtem.
Édes istenem, add, hogy a babánk rendben legyen!
A kezem lágyan simogatta a pocakját, mintha üvegszilánkok
borítanák.
– Az egészet egyedül csináltad végig. Miért nem szóltál?
– Amikor megtudtam, nagyon megrémültem. Annyi
mindenen keresztülmentél. Hogy mondhattam volna el, hogy
ezen felül még apa is leszel? így elodáztam a dolgot. Első éjjel,
miután visszajöttem a szüleimtől, hazudtam. Azt mondtam,
megjött, és azért vagyok rosszul, pedig valójában a reggeli
rosszullét gyötört. Aztán kezdtem bepánikolni, hogy fogom így
folytatni a sulit és emellett gondoskodni a babáról, amikor te
minden hétvégén Ivyt látogatod. Ezért riadtam fel
csuromvizesen aznap éjjel. Utána már tudtam, hogy távol kell
tartanom magam tőled, mert képtelen voltam a szemedbe nézni
és elhallgatni előled a dolgot. De még arra sem álltam készen,
hogy elmondjam, mert attól olyan valóságos lett volna az egész.
Szinte dühösen kérdeztem vissza:
– Jézusom... elmondtad volna egyáltalán?
– Hát persze. Minél több nap telt el, annál inkább tudatosult
bennem, mennyire hiányzol, hogy többé nem tudok nélküled
élni, vagy a tudattal, hogy nem tartom meg a babánkat. Túl fiatal
vagyok, és az időzítés is rossz, de minden egyes nappal
biztosabban tudtam, hogy ennek így kellett történnie. Bennem
növekedik egy rész belőled. Tudtam, hogy szeretem a
kisbabámat... a babánkat. Így hát elérkezett az idő, hogy
elmondjam neked. Akkor hagytam azt az üzenetet és indultam el
a lakásodra.
– Az volt az az este, amikor ott találtad Lexie-t – motyogtam
magam elé, és bólintottam, jelezve, hogy értem.
– De még így is el akartam mondani, mi történt. Csak
fogalmam sem volt, hogy közelítsem meg a témát, tekintve, hogy
már nem vagyunk együtt. Ki akartam várni a három hónapot,
ami jövő héten telt volna le, hogy biztos legyek benne, tartós a
terhességem, mielőtt még feje tetejére állítanám a világodat.
– Mondd el, mi történt múlt éjjel!
– Beszéltem Ryannek a terhességről. El kellett mondanom
valakinek. Még ha tudom is, mit gondol rólad, mégiscsak olyan
nekem, mint egy testvér. Arra nem voltam kész, hogy a
szüleimet beavassam. Ryan persze rögtön tudta, hogy tőled van
a baba. Teljesen összetört a bűntudattól, és bevallotta az igazat
azzal az éjszakával kapcsolatban. Soha nem akarta elmondani,
mert azt akarta, hogy ne legyél többé az életem része. Sosem
gondolta, hogy nekem való vagy.
Meg akarom ölni.
Nina folytatta:
– Annyira kiakadtam rá, amiért ezt elhallgatta, hogy
megütöttem. Szívből gyűlöltem azért, amit tett. De még
mérgesebb voltam saját magamra, amiért nem hittem neked.
Végigbőgtem az éjszakát. Annyira legyűrt a szomorúság, hogy
úgy éreztem, belehalok. Aztán megszólalt a rádióban az a szám,
amit Jimmy és az apukád annyira szeretett, a Crimson and
Clover, és már végképp nem tudtam uralkodni magamon.
Próbáltam aludni egy kicsit, de csak arra tudtam gondolni, hogy
ilyen hosszú ideig eltitkoltam előled valami irtó fontosat.
Nina megint kezdett összeomlani.
– Ne sírj, kérlek! Annyira szeretlek! Gyere ide! – percekig a
karomban tartottam, míg el nem apadtak a könnyei, és folytatni
nem tudta a történetet.
– Miután Ryan elment, ágyban voltam, és éreztem valami
nedvességet. Ahogy lenéztem, már csurom vér volt a lepedőm.
Halálra rémültem, mert olyan érzésem támadt, hogy elveszítem
a babát. Az én hibám, hogy annyira felidegesítettem magam.
Én...
– Dehogyis. Nem. Nina... nem hibáztathatod magad emiatt.
– Én tehetek róla.
– Ha hibáztatni akarsz valakit, hibáztass engem! Én nem
húztam gumit aznap, amikor az ágyamban találtalak, és
gyakorlatilag letámadtalak. Ez az egész nem történhetett volna
meg, ha felelősségteljes vagyok és megóvlak. De őszintén, ha ez a
baba rendben lesz, semmit sem csinálnék másképp. Csak azt
sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, de egy közös gyerek
veled áldás lenne – a nyakába fúrtam az arcom, és belélegeztem
finom illatát.
Talán már nincs is semmilyen baba.
Hirtelen eszembe jutott az a furcsa érzés, ami az éjszaka
közepén tört rám... nagyjából egy órával az után, hogy ugyanazt
a dalt meghallottam a rádióban. Most már tudtam, hogy
valahogy, sejtszinten megéreztem, hogy a gyerekem bajban van.
Az én kisbabám.
A gyerekünk.
Egy rész belőlem és egy rész Ninából.
Csak percek teltek el, mióta tudok a létezéséről. És hirtelen a
világon semmi sem fontosabb nála. Hosszú idővel ezelőtt
feladtam az álmom, hogy egyszer apa legyek, de titokban mindig
is vágytam rá. Csak annyit akartam, hogy ugyanazt a szeretetet
megadhassam a gyerekemnek, amit én kaptam apámtól a rövid
együtt töltött időnk alatt, és hogy olyan dolgokat csinálhassunk
együtt, amire nekünk nem volt lehetőségünk.
Apa lettem.
Még ha isten ments, ez a baba nem is marad életben, ettől a
naptól fogva mindig valaki apja leszek... egy kis angyalkáé a
mennyben. Ezt senki sem veheti el tőlem.
Aztán félelem és fájdalom temetett maga alá, ahogy
visszatértem a valóságba. A helyzet egyáltalán nem tűnt
biztatónak. Próbáltam nem túl nagy reményeket táplálni.
Ötletem sincs, hogy lehettem egyszerre emelkedett és lesújtott,
de csak így tudnám jellemezni azt az elcseszett zűrzavart, ami
bennem lejátszódott.
A folyosóról behallatszódó babasírás teljesen letaglózott.
Egymásra néztünk Ninával. Nyilvánvaló volt, hogy ugyanarra
gondolunk. Láttam a szemében, hogy ő is mennyire akarja a
babánkat. Fájt, hogy egyedül csinálta végig az egészet. De most
már nincs egyedül. Most már akármi is történjék, biztosabb
voltam benne, mint valaha, hogy ez az utam: közös jövő Ninával
és a gyerekünkkel... a jövendőbeli gyerekeinkkel, akikből
remélhetőleg jó sok lesz.
A szeme csukva volt, odahajoltam, hogy megcsókoljam az
arcát.
– Túl leszünk ezen is valahogy. Nem számít, mi történik,
együtt csináljuk végig.
Az ajtónyitódás hangjára mindketten rögtön felültünk.
Megragadtam a kezét és úgy markoltam, mintha az életünk
múlna rajta.
A doki egy ultrahangos szakemberrel sétált be, aki behozott
magával egy készüléket. A kerekek guruló hangja szokatlanul
zajosnak és nyugtalanítónak hatott, mint valami mennydörgés.
Azon töprengtem, Nina vajon érzi-e, mennyire meg vagyok
rémülve, mivel próbáltam erősnek látszani.
– Rendben, Nina... most felhajtjuk a köntöst. Hűvös zselét fog
érezni a hasán. Így meg tudjuk nézni, mi folyik odabent.
A rákent cucc tubusa hangos, fröccsenő hangot hallatott.
Elálltam az útból, de Nina már nyúlt is a kezemért, én pedig
erősen megszorítottam, miközben beállították a gépet és
bedörzsölték a pocakját, amely még szinte tökéletesen lapos volt.
Nehéz volt elképzelni, hogy egy emberi lény növekszik benne.
Nina a bal karomon lévő sárkányos tetkómat figyelte. Úgy tűnt,
mindig erre fókuszál, ha igazán ideges. Bármiért hálás voltam,
ami egy kicsit is megnyugtatja, mert jelen pillanatban
hasznavehetetlen idegroncs voltam.
Reszketni kezdett a kezem. Basszus.
Rám nézett és azt mondta a könnyein keresztül:
– Minden oké. Nem baj, ha félsz.
Most ő nyugtatgatott engem. Már nem is próbáltam erősnek
mutatkozni, mert teljesen be voltam szarva.
– Szeretlek – formáltam hangtalanul a szavakat.
Ezután lejjebb vették a világítást, amitől kirázott a hideg.
Tisztára olyan volt, mintha horrorfilmet készülnének vetíteni,
már csak a popcorn hiányzott. Fertőtlenítő szaga terjengett a
szobában. A nő bekapcsolt egy monitort, és Nina hasára
helyezték a vizsgálófejet, végighúzva a zselé fölött. Körülbelül
egy perc múlva furcsa hangra lettem figyelmes.
Kss.
Kss.
Kss.
Kss.
Elég para volt.
– Mi ez a hang?
A doki halvány mosollyal nézett rám.
Mosolygott.
– Jake, ez a kisbabája szívhangja.
Felénk fordította a monitort, engem pedig teljesen megigézett
a szürkés sziluett a képernyőn, ami leginkább űrlényre
hasonlított óriási fejével és apró testével. Az orvos rámutatott a
dobogó szívre, ami olyan volt, akár egy picike, pulzáló bab. Le
sem tudtam venni a szemem a monitorról, mert sosem láttam
szebbet, mint a gyerekem kicsi szívének dobbanásait. Teljesen le
voltam nyűgözve, túlcsordultak az érzéseim, és felnőtt életem
során másodszor elsírtam magam. Ezúttal örömkönnyek voltak.
Csak azért fordítottam el a fejem a képernyőtől, hogy Ninára
pillantsak, akinek hasonló átszellemült kifejezés ült az arcán.
Hihetetlen volt, hogy az élet így meg tud változni egy
szempillantás alatt. Hirtelen minden más dolgom háttérbe
szorult. Semmi sem volt fontosabb, mint a Nina hasában dobogó
szív.
– Minden rendben? – kérdezte Nina.
– Attól tartok, találtunk egy lehetséges okot, ami a
komplikációhoz vezethetett. Bár a vérzés általában nem szokott
ilyen korán jelentkezni, mint most az ön esetében. Egy placenta
previának nevezett állapotról van szó. Általában a második
trimeszterig nem fedezik fel.
Nina arca elfehéredett.
Megráztam a fejem.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy a méhlepény elfedi a méhnyakat. Az esetek
többségében az idő magától megoldja a helyzetet. Ha viszont
nem, az nagyon komoly problémát jelent, mivel túlzott vérzést
okozhat a szülés során, veszélybe sodorva az anyát és a
gyermeket. Az ön esetében kicsit aggaszt a vérzés mennyisége,
melyet ilyen korán tapasztalt ezzel az állapottal összefüggésben.
Azt gondolom, az ágynyugalom a legjobb, amit most tehetünk,
amíg javulást nem látunk.
És a világ ismét egy pillanat alatt átfordult. Az orvos tovább
beszélt Ninához a szükséges elővigyázatossági lépésekről.
Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Csak tompán
hallottam a beszélgetést, mert semmi másra nem tudtam
fókuszálni, csak a babánk képére, amely még mindig a
képernyőn volt. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Minden
más a távolba veszett. Ahogy a monitor elsötétült, úgy éreztem,
még nem tudom elengedni.
– Meghallgathatnám még egyszer a szívdobogást?
Az ultrahangos visszahelyezte az eszközt, és a surrogó hang
visszatért. Zene volt füleimnek. Nem volt kérdés, hogy az
életemet is feláldoznám, ha ennek árán megmenthetném a
babát. Sosem értettem, hogy mondhatnak ilyet az emberek,
hogy gondolhatják ezt komolyan. .. egészen eddig a percig.
Azonnali, féktelen szeretet rohant meg a reménytelen
félelemmel karöltve, amely teljesen átjárt, hiszen semmi
hatalmam nem volt a helyzet felett.
Nem veszíthetlek el.
Behunytam a szemem és még egyszer, utoljára
meghallgattam a szívverést, mielőtt elvitték volna a készüléket.
Sosem akartam elfelejteni a hangot, ami ettől a naptól kezdve
újra és újra le fog játszódni a fejemben, és életem háttérzenéjévé
válik.
 30. FEJEZET

NINA

EGY ÉVVEL KÉSŐBB

UTÁLTAM A SZOMBATOKAT, mert mindig olyankor ment

meglátogatni. Próbáltam nem keserűséget érezni és mindig
mosolyogtam, amikor elment, de bizonyos napokon nehezebben
ment mindez. Csak próbált helyesen cselekedni, és nem kellett
volna, hogy rosszul érezze magát emiatt. Tudtam, hogy mit
veszek a nyakamba, amikor úgy döntöttem, hogy vele maradok;
az a nő mindig is az életünk része lesz.
Kicsit jobban éreztem magam attól, hogy a szívem mélyén
tudtam, sokkal inkább otthon maradt volna. Rá volt írva az
arcára, és éreztem az utolsó csókja intenzitásán, mielőtt kisétált
volna az ajtón. De lehetetlen volt őrülten szeretni és nem érezni
legalább egy leheletnyi féltékenységet, amikor a volt feleségével
töltött időt. Ez nem olyan volt, mintha a nővérét ment volna
meglátogatni. Ezt a nőt szerette valamikor, szeretkezett vele,
még akkor is, ha ennek már jó ideje. Átélt vele jó pár olyan
dolgot, amit velem is, és ez nyugtalanná tett.
Ugyanakkor sajnáltam is, mert el sem tudtam képzelni,
milyen lehet az ő helyében lenni. Hétről hétre látni Jake-et
abban a tudatban, hogy a szíve már másé. Kizárt, hogy úgy
szerette, mint én, mert én soha nem tudtam volna elviselni ezt.
Talán az elméje annyira elkalandozott sokszor, hogy nem
foglalkoztatta annyira a gondolat, amennyire kellett volna. Soha
nem találkoztam vele és valószínűleg soha nem is tenném ... de
sajnáltam.
így már könnyebb volt az egyezség, hogy Bostonban laktunk.
Átmenetileg a nővéréék vendégszobájában húztuk meg
magunkat, amíg nem találtunk egy lakást. Jake-nek sikerült
olyan munkát találnia, amiért megérte otthagyni New Yorkot.
Az, hogy ide költöztünk, sokkal elviselhetőbbé tette a
szombatokat, mert azt jelentette, hogy soha többé nem kell
nélküle kibírnom 24 órát. Tudtam, hogy miután elment
meglátogatni, kora este már otthon lesz, éjjel pedig mellettem
fekszik majd.
Az irónia az egészben az volt, hogy amennyire bosszantott,
hogy eljár meglátogatni, annál jobban szerettem őt. A helyzet
megmutatta, hogy mennyire odaadó azokkal szemben, akik
fontosak számára, és bizonyíték volt arra nézve, hogy velem is
megtenné ugyanezt. Borzasztó volt hallgatni azt a néhány sztorit,
amit arról mesélt, hogy Ivy miket mondott neki és miket tett
vele éveken keresztül, amikor elborult az agya. Mindezek
tudatában még figyelemre méltóbb volt megingathatatlan
állhatatossága.
Az utóbbi időben a forgatókönyv minden szombaton ugyanaz
volt. Felkelt, lezuhanyozott, megreggeliztünk, majd egész napos
látogatásra indult. A mai napon zavar keletkezett a rendszerben,
mert nem álltam készen arra, hogy osztozkodjam rajta.
Jake az ágyunk szélén ült, felkelésre készen. A haja már egész
hosszú volt és minden irányban kezdett kiállni. Néhány napja
nem borotválkozott, így egész komoly borostája volt már. Van,
aki azt mondta volna, ápolatlan, de számomra őrülten szexi volt,
szexibb, mint valaha. Tökéletesen ráláttam az oldalát díszítő
törzsi tetoválásra, arra, ami mindig leginkább izgatott. A bőre
barnább volt a szokásosnál, mivel sokat dolgozott a kertben, így
fizetve azért, hogy a nővére megengedte az ottlakást. Az iránta
érzett vonzalmam csak erősödött, de akkoriban depresszió
kerülgetett, a saját fejembe zártan éltem, feszélyezetten, és már
nem adtam meg neki, amire szüksége volt. Abban a pillanatban
azonban nagyon is tisztán láttam a dolgokat, majdnem túlságosan
is; a birtoklási vágyam felerősödött, és jobban akartam, hogy
szeretkezzen velem, mint bármi mást. Úgy éreztem, hogy az
agyam sűrű ködből éviekéi ki. Jó ideje volt már annak, hogy
kimutattam, mennyire akarom őt, ezért akkor és ott nem
akartam hagyni, hogy bármi kétsége legyen a dolog felől.
– Hé – szóltam, lábammal a hátát nyomkodva.
Ő felém fordult, a kezét a lábamra helyezte és gyengéden
masszírozta. A hangja álmos volt.
– Hé, azt hittem, még alszol.
– Ne menj még! Maradj!
Látta az arckifejezésem, és kidülledtek a szemei.
– Biztos vagy benne?
Lehúztam magamról a takarót, és teljes valómban
tündököltem. Nem látott így nappali fényben már hónapok óta.
– Igen. Azonnal gyere ide!
Hosszan sóhajtott és másodpercek múlva már rajtam feküdt.
A bőre meleg volt, és a farka teljesen bekeményedett, amint
csókokkal borította a testem a nyakamtól a hasamig.
– Már majd belehaltam, bébi. Annyira hiányzott. Annyira
hiányoztál. Istenem... Imádom... a tested – suttogta ki-belégzés
közepette, amint visszacsókolta magát a számhoz.
Én is el akartam neki mondani, hogy mennyire hiányzott ez az
egész, de nem tudtam megszólalni, mert teljesen
belefeledkeztem, amint az ajkai a számhoz értek. A csókja először
lassú volt, de kiéhezve egyre intenzívebbre, és végül már kissé
kétségbeesettre váltott, mintha versenyezni próbáltunk volna,
hogy melyikünk akarja jobban a másikat.
Eltolta magát, de csak annyira, hogy közölje:
– Benned kell lennem... most azonnal... kérlek!
Bólintottam, miközben egymást csókoltuk, ő pedig széttárta a
lábaimat és további engedélykérés nélkül belém hatolt. Az
érzéstől azonnal zihálni kezdtem, amit a több hetes hiány csak
felerősített. Kegyetlen voltam és nem érdemeltem meg a díjat...
Őt magát. Jobb érzés volt, mint ahogy arra valaha is
emlékeztem.
Túl régen voltunk már együtt.
Gyors és erős mozdulatokkal mozgott bennem, a gyengédség
nem volt opció a hosszú, kínzó várakozás után, aminek kitettem.
Nagyot és hangosat nyögött, egészen a torka mélyéről.
Beleharapott a vállamba, hogy elnyomja az élvezet hangjait, de
visszafelé sült el a dolog, mert a bőrömbe hatoló fogai engem
késztettek még hangosabb nyögésre.
Ekkor, mintha végszó lett volna, sírás hallatszott a szoba
másik végéből.
Ne!
Ne!
Ne!
Még ne!
Jake a nyakamba beszélt és még mélyebbre tört
megtorlásként.
– Baszki! Ne most. Nem tudok leállni.
A sírás egyre hangosabbá vált.
– Bakker, Jake. Fel kell vennem. Nem ébredt fel a hajnal négy
órai etetésre. Éhes.
– Én is éhes vagyok – mondta rekedten a fülembe. Még
mindig bennem volt, de a mozdulatai elkezdtek lassulni, amint
megadta magát, és végül kihúzta.
– Tudom, ne haragudj.
Próbáltam megtalálni a köntösöm, amíg Jake felkelt, felvette
az alsónadrágját és a szoba másik sarkába sétált, majd kiemelte a
bölcsőből a fiunkat. A. J. sötét haja torzonborz, őrült tudós frizura
volt, akárcsak az apukájáé. Jake egy csókot lehelt a kis fejére.
– Imádlak, te kis pöcslohasztó.
Nevettem, amint felültem és az ágy támlájának
támaszkodtam. Magamhoz vettem a szoptatópárnát, Jake pedig
odanyújtotta a kicsit és a mellemre helyezte. A. J. azonnal
elkezdett szopizni, én pedig örültem, hogy legalább az egyik
pasim boldog.
Jake mellém ült, és mindketten áhítattal figyeltük a
kisfiúnkat, majd egymásra néztünk. Jake kielégítetlen
vágyakozása továbbra is ott tükröződött a szemében, amikor
belenéztem. A mutatóujja hátuljával gyengéden cirógatta a másik
mellem.
– Soha nem láttalak még annyira gyönyörűnek, mint most –
mondta, majd a vállamra hajtotta a fejét.
Borzasztóan szerettem volna a tus alatt folytatni, ami
korábban félbeszakadt, amint A. J. jóllakott, de Jake késésben
volt. Ráadásul korábban megkértem, hogy időben érjen haza,
mert késő délután indulunk New Yorkba; az első látogatásunk
volt A. J. születése óta.
– Mennem kell – mondta.
– Tudom – mondtam és bólintottam. Eltökélt szándékom volt,
hogy leplezem a szomorúságomat, így megeresztettem egy
enyhe mosolyt. Jake felkelt az ágyból, a fürdőszoba felé sétált,
majd visszafordult és az alsógatyájára mutatott; még mindig állt
a zászló.
– Erről gyorsan-frissen gondoskodnom kell a tus alatt –
mondta és vicsorgott. – Sokkal inkább gondoskodnék róla
benned.
Mosolyogtam.
– Halasztás?
Visszasétált az ágyhoz és fölém hajolt, majd homlokon csókolt.
– Annyira boldog vagyok, hogy jobban érzed magad.
– Én is.
A szeme izzott, az arckifejezése pedig komolyra váltott.
– Ma éjjelre halászijuk. Akarlak téged... csak magamnak
akarlak. Ígérd meg!
Kívánlak. Azt akarom, hogy maradj. Gyűlölöm, amikor itt
hagysz, hogy meglátogasd azt a nőt.
– Ígérem.
Megrázta a fejét, és könnyesnek tűnt a szeme.
– Annyira szeretlek, Nina.
Tudom, hogy a viselkedésem akkoriban megrémítette.
Nagyon megrémítette. Azt hitte, hogy el fog veszíteni. Basszus,
még én is azt hittem, hogy elveszítem saját magam.
– Én is szeretlek.
Nem maradt már idő a reggelire, így gyorsan letusolt, és
mielőtt elindult volna, búcsúzóul megcsókolt mindkettőnket és
picit jobban elnyújtotta, mint általában.
A fiunkra néztem, aki már félálomban volt a mellemen. A
szája még mozgott, de már nem evett.
– Babuci, kettesben maradtunk. Mit szeretnél ma csinálni? –
Lehajoltam és megpusziltam a fejét, amint a légzése lassult.
– Úgy látom, már csinálod is.
A. J.-t Alan Jamesnek kereszteltük Jake apukája és a bátyám,
Jimmy után. Hat hónappal azelőtt született egy problémás
terhességet követően, aminek következtében otthagytam az
egyetemet. A terhesség nagy részét ágynyugalomban töltöttem,
és a baba végül tervezett császárral született meg az elöl fekvő
méhlepényemnek köszönhetően, ami azóta sem rendeződött.
Nehéz volt a műtét utáni felépülés. Közvetlenül A. J. érkezése
előtt költöztünk Bostonba, mert Jake akkor kezdett az új
munkahelyén. Igaz, hogy az anyám eljött az első két hétre, de
miután elment, nagyon nehezen idomultam a helyzethez. Jake
nővére, Alison nagyszerű, és próbálja átvenni a kicsit, amikor
nem dolgozik, de mivel a házuk akkora, amekkora, náluk lakni
nem volt ideális. Szükségünk volt arra, hogy csak magunk
legyünk, de nem volt egyszerű olyan helyet találni, ami kedvező
volt anyagilag és közel volt Jake családjához, ami
mindkettőnknek fontos volt. Hat hónappal később még mindig a
nővére lakásában laktunk, de így legalább félre tudtunk tenni a
saját otthonunkra.
Amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, a szüleim még
csak nem is találkoztak Jake-kel. Először borzasztóan feldúltak
voltak, de végül elfogadták a helyzetet. Miután megismerték,
valamennyire megkedvelték. A Ryannel való kapcsolatom még
mindig viharos kissé, annak ellenére, hogy ő és Jake mindent
átbeszéltek egy éjjel, azonban Jake sajnos a pillanat hevében
kiütötte. Ryan és Tarah azóta szétmentek, és Tarah kiköltözött a
lakásból. Még mindig hívjuk egymást, de A. J. születése óta kissé
eltávolodtunk. Ryan három új lakótárssal él együtt.
Tulajdonképpen az egész életem a feje tetejére állt egy év
leforgása alatt. A karomban békésen alvó kisfiam az apja
kiköpött mása volt. Tudom, hogy minden úgy történt, ahogy
történnie kellett. És igaz, hogy nehéz volt megbirkózni a sok
átmenettel, de segítettek a kiteljesedésben.
Egyedül azt bántam, ahogyan Jake-kel viselkedtem az elmúlt
két hónapban, ami az orvos szerint a szülés utáni depresszióm
következménye volt. Habár ekkorra már úgy tűnt, hogy kezdek
kilábalni belőle, amikor a legmélyebben voltam, még azt sem
engedtem, hogy hozzám érjen. Meggyőződésem volt, hogy a
gyerekvárás teljesen elcsúfította a testem még úgy is, hogy azt
mondta, soha nem kívánt ennyire, és hogy számára gyönyörűbb
voltam akkor, mint azelőtt valaha.
Az is gond volt, hogy úgy éreztem, nem vagyok anyának való
és aggódni kezdtem, hogy nem fogok tudni megfelelő mértékben
gondoskodni a fiamról. Rémálmaim voltak, amikben bántottam
őt, így éjszakákon át nem aludtam. Túl sokat voltam egyedül
napközben, ami rengeteg időt adott az agyalásra. Úgy éreztem,
megbolondulok. De az orvos tanácsára minimális dózisban
gyógyszert szedtem, ami még megengedhető volt a szoptatás
mellett, illetve heti egyszer pszichológushoz is jártam, és
mindezek hatására akkoriban kezdtem sokkal jobban érezni
magam. Állítólag a korábbi pánikepizódjaim és a terhesség alatti
és utáni hormonális változások katasztrofális kombinációt
alkottak.
Jake mindenképpen szeretett volna elvenni még A. J.
születése előtt, de a válásukat csak két hónappal a szülés után
mondták ki. Én még akkor is azt mondtam, hogy túl korai lenne
összeházasodni a válás után azonnal. Voltak vitáink ezzel
kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy kétségbe vonom az irántam
érzett szerelmét, és azt gondolta, hogy valami más állhat a
háttérben, ami visszatart, mert elég furán viselkedtem. Most
már látom, hogy az akkori érzéseimet közvetlenül a szülés utáni
depresszió eredményezte. Jake mostanság teljesen leállt az
esküvő témával. Amikor legutóbb erről vitáztunk, megfogadta,
hogy az életben többé fel nem hozza a dolgot. Én viszont már
szerettem volna, ha felhozza, mert féltem, hogy tényleg
lemondott róla. A felesége akartam lenni... nagyon is. Amikor
aznap reggel kisétált az ajtón, minden porcikámmal azt
kívántam, bárcsak az lehetnék.
De ez a hajó már lehet, hogy elment. Nagyon dühítette az,
hogy amikor végre hivatalossá tehettük volna a dolgot, én erősen
elleneztem. Egyik alkalommal azzal vádoltam, hogy csak a
gyerek miatt akar elvenni. Tudtam, ez övön aluli ütés volt, és
valójában soha nem is gondoltam komolyan. Ez a depresszióm
csúcsán történt, amikor már azt sem engedtem, hogy hozzám
érjen. Egy este későn ért haza a munkahelyéről. Épp letettem a
kicsit aludni, amikor besétált, és gyengéden a falnak nyomott,
majd szenvedélyesen megcsókolt. Feltartotta a kezét; a
gyűrűsujjára körben odatetováltatta a nevemet és könnyes
szemmel azt mondta:
– Nem akartad véglegesíttetni... de én mégis megtettem.
Ettől teljesen összeomlottam belül, de fejben nem voltam elég
jól ahhoz, hogy jóvá tudjam tenni. Hál’ istennek, addigra már
kezdtem kievickélni a depresszióból és tisztán láttam, mennyire
szerencsés vagyok.
Muszáj volt jóvá tennem.

***

Jake időben hazaért, én pedig pedig A. J.-vel a karomon az

ablakban állva vártam. Amikor belépett az ajtón, megerőltettem
magam, és feltettem a szokásos kérdést:
– Hogy volt ma Ivy?
– Elvolt... jókedvű – mondta. – Nem rúgott ki. – Mindig
figyelte a tekintetemet, hogy meggyőződjön róla, nem borít ki a
válasszal.
– Remek.
Szorosan megölelt, és éreztem, hogy elernyednek az izmai.
– Továbbra is jól érzed magad, bébi?
 – Igen. Jól – mondtam és mosolyogtam. – Tényleg.
– Ez igazán boldoggá tesz. – Megcsókolt és halkan felnyögött.
– Induljunk! Alig bírom kivárni, hogy a hotelszobába érjünk ma
este.
– Akkor kezdhetsz imádkozni, hogy A. J. aludjon.
– A négyórás autóút alatt mást sem fogok tenni, elhiheted.
Mivel szombat volt, nem volt csúcsforgalom, és kicsit
kevesebb, mint négy óra alatt sikerült New Yorkba érnünk. Jake
egész úton fogta a kezem, és az átlagosnál többször pillantott rám
a szeme sarkából, látszólag azért, hogy lássa, mikor változik meg
a kedvem. Elképesztő, hogy a hangulata sokszor mennyire
függött az enyémtől. Ha boldog voltam, akkor ő is. De ez is csak
azt mutatta, hogy mennyire szeret. Egyszer csak elmosolyodott
és azt mondta:
– Kérlek, mondd, hogy visszatért az én szerelmem!
Néztem a kezét, amint az enyémet szorítja, és eszembe jutott,
amikor Chicagóból repültünk hazafelé kicsivel több mint egy éve.
Nehéz volt elhinni, hogy mennyi minden megváltozott azóta, egy
dolgot kivéve: amikor hozzám ért, ugyanazt éreztem, mint
azelőtt. Ugyanolyan libabőrös voltam most is, mint akkor.
Nagyon vártam már a régóta esedékes „újraegyesülésünket”
akkor éjjel.
Viszont mielőtt a hotelbe mentünk volna, volt egy fontos
kitérőnk a George Washington híd jersey-i oldalán; ez volt New
York-i utunk fő oka.
Hihetetlenül gyönyörű volt a fehér, pánt nélküli ruha...
lélegzetelállító.
Talán nem is annyira a ruha, mint a személy, aki viselte.
– Skylar... annyira gyönyörű vagy.
– Köszi, Nővérkém.
Imádtam az új becenevemet. A tiszteletbeli testvérévé
fogadott, mivel egyikünknek sem volt tesója. Megígértük
egymásnak, hogy életünk nagy pillanataiban betöltjük majd ezt a
szerepet egymás oldalán. A. J. születésekor Skylar sajnos túl
gyenge volt, hogy Bostonba jöjjön, de most, hogy a kezelések
átmenetileg szüneteltek, sokkal jobban érezte magát. Egyszer
rádöbbentem, hogy a rák elvette tőlem a bátyámat, de adott
helyette egy húgot. Ha azon a bizonyos napon nem lett volna a
kórházban, soha nem találkoztam volna azzal az emberrel, aki
mindenkinél jobban inspirált életem során.
Tehát mint nagytesó, itt voltam, hogy ellássam testvéri
teendőimet.
– Fogd meg a szigszalagot! Össze fogod ragasztani a cicijeimet
– mondta.
– Hogy micsoda? Mégis miért akarod, hogy ezt tegyem?
– A push-up hatás. Gyerünk! Ott van.
Kihúztam egy hosszú darab szigetelő szalagot, míg ő
összenyomta közepes méretű melleit.
– Nem akarom elhinni, hogy ezt teszem – mondtam,
miközben ő körbefordult.
– Nos, nem mindannyian mondhatjuk el magunkról, hogy
olyan ütközőkkel rendelkezünk, mint „egyesek”. Azt kell
mondjam, hogy esetedben a dolog kissé már átlendült a ló túlsó
oldalára.
– Igen, de csak mert szoptatom A. J.-t.
– A. J.-t, és úgy tűnik, hogy egy kisebb harmadik világbeli
ország népességét is.
– Fogd be! – mondtam nevetve. – Jake szereti.
– Nos, ha valaha is eltűnne, a hatóságokat majd a lökhárítód
alá irányítom.
Mindketten fetrengtünk a röhögéstől. A remek
humorérzékével mindig fel tudott vidítani. Visszahúztam a ruhát
az új dekoltázsára, ő pedig megcsodálhatta magát a teljes alakos
tükörben.
– Sokkal jobb így – mondta. – Ideadnád a parókámat? A
szekrény felső polcán van.
A haja már kezdett visszanőni, de még mindig nagyon rövid
volt, így szerette volna inkább felvenni a hosszú, barnás-vörös
parókát, amit neki szereztem. Amikor a tükörbe nézve a fejére
tettem, egészen kivirult.
Én annyira mosolyogtam, hogy már fájt a szám. Úgy nézett ki,
mint egy szupermodell.
 – Mitch bele fog halni ennyi gyönyörűségbe.
Egyszer csak rezgeti a telefonom, és megszólalt az
Aerosmithtől a Szerelem a liftben, amit Jake mentett el a
telefonomba személyes csengőhangnak. Tipikus Jake. Felvettem.
– Szia, drágám... igen, mindjárt kész lesz. Úgy öt perc múlva
jöhettek, oké?
Jake magával vitte A. J.-t Mitchhez, aki szemközt lakott. Ott
vártak, amíg Skylar elkészült. Még mindig legjobb barátok
voltak, de Skylar borzasztóan bele volt esve. Még nem lépték át
a tiltott vonalat, és reméltem, hogy ma este sem szabadul el a
pokol, mivel a lány még túl fiatal volt. Tudtam, hogy milyen
komolyak a Mitch iránt táplált érzései, így elbeszélgettünk, és
óvatosságra intettem arra az esetre, ha valami mégis történne.
Mitch néhány hónapja, amikor Skylar még mindig betegen
feküdt a kórházban, megkérte, hogy menjen vele a szalagavató
báljára. Egy darabig nem tudtuk biztosan, hogy el tud-e majd
menni. A fiú azt mondta, hogy ha Skylar nem lesz ott, akkor ő
sem. Hála a magasságosnak, hogy közben jobban lett és mégis ott
lehet, mert ezzel egy álma vált valóra.
Csengettek, és hagytuk, hogy Skylar anyukája nyisson ajtót,
míg én gyorsan megigazítottam a barátnőm sminkjét. A lépcső
tetejéről láttam, amint ott állt Mitch, mellette pedig Jake, és a
hordozóban a mellkasára csatolt A. J..
Mitch irtó helyes volt a fekete öltönyben, és az eredetileg
rakoncátlan, de most tökéletesre fodrászok barna hajával. Sokat
változott azokhoz a fotókhoz képest, amiket Skylar a
találkozásunkkor mutatott. Most már egész komoly állszőre volt.
Kezdett férfivá érni.
Amikor Skylar lesétált a lépcsőn, azt láttam Mitch arcán, hogy
az eddig mélyre zárt szerelem végre felszínre tört. Ha eddig
bármi kétség is lett volna az érzéseit illetően, abban a
pillanatban, amikor a fénylő, kék szemével a lányt nézte, mind
eloszlott.
– Skylar... én ... – Szóhoz sem jutott.
Önmagához híven Skylar megtörte a jeget.
– Ja, ja... Te is szexi vagy. Induljunk!
 Miután pózoltak néhány fotó erejéig, Mitch és Skylar
elindultak a kint várakozó fehér Hummer limuzin felé, hogy
felvegyék még néhány barátjukat.
Jake megállította Mitchet, mielőtt beszállt volna.
– Hé, Meccs! Ne feledd, amit mondtam!
Mitch visszanézett Jake-re és mosolygott:
– Rendben, barátom.
Amint átsétáltam a limó másik oldalára, hogy búcsúzóul még
utoljára megöleljem Skylart, azon morfondíroztam, hogy vajon
mire utalhatott Jake.
– Köszi, Nővérkém – és hagytam, hogy a szememben
formálódó könnycsepp kicsorduljon.
– Szeretlek – mondtam, de ekkor már fuldokoltam a
könnyekben.
Jake, A. J. és én az üres, városszéli utca közepén álltunk,
amint a nap nyugodni készült, és néztük, ahogy a limó végleg
eltűnik a szemünk elől.
Jake felé fordultam.
– Mit mondtál Mitchnek?
– Mondtam neki, hogy ne pazarolja az idejét baromságokkal...
hogy mondja meg neki, hogyan érez iránta. Ha láttad volna...
teljesen könnybe lábadtak a szemei, amikor arról beszélt, hogy
attól fél, Skylar meg sem éri a szalagavatót, nem hogy még vele
is menjen. Nagyon mély érzéseket táplál a lány iránt és hülyeség
lenne magában tartani őket.
– Azta!
Rám nézett.
– Tudom, mennyire ijesztő ennyire szeretni valakit, de nem
élhetünk félelemben.
Annyira szerettem.
Kérd meg a kezem most! Esküszöm, hogy igent mondok.
– És adtam neki néhány kotont is – mondta Jake.
– Hogy mit csináltál?
– Ugyan, ne légy naiv. Jók az esélyek, hogy nem történik
semmi, de ha mégis, jobb, ha zoknit húz rá.
– Végül is igazad van, pláne hogy láttam, hogy nézett rá. Én is
elbeszélgettem Skylarrel. – Csókot nyomtam A. J. feje búbjára,
amint csendesen üldögélt a hordozóban Jake karjában, és
babahangon azt mondtam: – Mindannyian tisztában vagyunk
azzal, hogy milyen meglepi érhet, ha nem védekezünk.
– Apropó... rengeteg védekezés nélküli szexet terveztem ma
éjszakára – suttogta a fülembe.
Alig vártam, hogy a szobánkba érjünk. – Akkor indulás!
 31. FEJEZET

AMIKOR MEGÉRKEZTÜNK A BELVÁROSI HOTELBA,

kiderült, hogy Jake egy kétszobás lakosztállyal lepett meg, hogy
nyugodtan tudjunk intim kettesben lenni, míg a baba alszik. Tuti,
hogy rengeteg pénzébe került. A recepciós két mágneskártyát
nyújtott át:
– Az egyik az öné, a másik a feleségéé – mondta.
Jake rezzenéstelen arccal rám nézett, mikor átvette őket és
kijavította a nőt:
– A barátnőm. Köszönjük.
Aú!
Nem szóltunk egymáshoz a szobához vezető úton felfelé.
Általában amikor liftbe szálltunk, Jake elkezdett viccelődni az
első közös liftes élményünkkel kapcsolatban. De aznap éjjel egy
szót sem szólt. Valami aggasztotta.
A lakosztály pici volt, de szép, meleg színek díszítették. A
nagyobb szobából nyílt egy kisebb, és volt egy főzőfülke is. A
kisebb szobába betettek A. J.-nek egy kiságyat.
Meg kellett etetnem, mielőtt letettem volna aludni, így
megmikróztam egy kis üveg répapürét.
– Majd én megcsinálom – mondta kurtán, és kikapta a
kezemből a répát. – Menj, zuhanyozz le! – idegesnek tűnt.
– Oké.
Amint folyt rám a víz, az járt a fejemben, hogy mennyivel
rosszabb lett a kedve a korábbi jó hangulatához képest és hogy
milyen flegmán mondta ki a „barátnő” szót lent az előtérben.
Reméltem, hogy ma éjjel jóvá tudom tenni a kár egy részét, amit
az utóbbi két hónapban tanúsított viselkedésemmel okoztam.
Amikor kiléptem a fürdőszobából, a hálószoba felé iramodó
gőzben próbáltam összefogni a mellemen a kis törülközőt, amit
alig tudtam magam köré tekerni. A melleim tejtől duzzadtak és
ürítésre vártak, mivel A. J. éjszakai etetése húzódott.
A répapürével addigra már végeztek, és Jake visszafektette
az alvó A. J.-t az autósülés-hordozóba, így később majd
ébresztenem kell a következő szoptatás miatt, végül pedig
áttenni a kiságyba.
Jake az ágy szélén ült és nézte, ahogy igyekszem összezárva
tartani a kis, fehér szállodai törülköző két végét, miközben az
utazótáskámhoz sétáltam, hogy kivegyem a pizsamámat.
Éreztem, hogy tekintetével követi minden mozdulatomat.
Elindultam a fürdőszoba felé, hogy átöltözzek. Már az ajtóban
voltam, amikor a hátam mögé lépett és a karomat megfogva
megállított.
Zord hangon azt kérdezte:
– Hová mész?
A mosdónak támaszkodtam.
– Csak át akartam öltözni.
– Úgy, hogy én ne lássam? Miért nem akarod már, hogy
nézzelek? Régen soha nem rejtőztél el előlem.
Idegesen nyeltem egyet, mert nem tudtam, mit válaszoljak.
Nem direkt próbáltam bántani.
– Csak megszokásból.
A válasz nem volt elfogadható, és ezt én is tudtam. Nem volt
jó kifogás. Egyszerűen csak hozzászoktam, hogy az utóbbi időben
elrejtőzöm előle, mert még mindig zavart a testem. Ő azt
gondolta, hogy ennél többről van szó. A szemébe néztem és
láttam, hogy a félelem, amit beleültettem, élénken jelen volt.
Egynapnyi normális viselkedés, és hogy azt mondtam, javulnak a
dolgok – még ha komolyan úgy is gondoltam –, nem írhat felül
több hónapnyi megtagadást, elzárkózást és az érintés teljes
hiányát. Először láttam igazán, hogy mennyire kicsesztem vele...
magunkkal.
 – Nem volt tudatos, Jake. Nem akartalak bántani.
A fejét a mellemre hajtotta és egy hosszú, mély sóhajt
eresztett ki a törülközőn keresztül a bőrömre, míg a
mosdókagylónak támasztva ölelt.
– Nem akartam mutatni, hogy mennyire megbántottál.
Bocsánat. Csak amiért az előbb eltakartad magad, azt
gondoltam... visszatért a depresszió.
– Teljesen jogos a dühöd.
Nem reagált. Nem is nézett rám. A fejét még mindig a
melleimbe temette. A légzése szapora volt, a lábam elkezdett
remegni, annyira akartam őt.
– Kívánlak – mondtam. – Ha haragszol rám... vezesd le
rajtam... szeretkezz velem!
A bőrömbe beszélt:
– Nem tudom, hogy elbírnál-e most velem... jelen érzelmi
állapotomban.
Kihúztam magunk közül a törülközőt és padlóra dobtam. Ettől
teljesen beindult, elkezdte szívni a nyakam, miközben erősen
húzta a hajam. A tejtől duzzadó melleim elkezdtek bizseregni, azt
jelezve, hogy fel kell ébresztenem A. J.-t, de mozdulni sem
tudtam. A mellbimbóim bekeményedtek, és amikor folyni
kezdett a tejem, Jake kiszívta a felesleget mindkét mellemből.
Azelőtt soha nem csinált ilyet.
Az érzés, amint a forró szájával szívta a mellemből a tejet és
közben nyögött, teljesen begerjesztett. Mámorító volt, és közben
nedvességet éreztem a lábam között. Nem emlékeztem, hogy
valaha is megtapasztaltam volna az izgalom ilyen fokát, és lassan
már gondolkodni sem tudtam.
A szája lassan a hasam felé vándorolt, amint letérdelt. Tudta,
hogy nagyon zavar a hasam. Amikor érezte, hogy kezdek
görcsössé válni, erősebben csókolta, a fogaival harapdálta,
megingathatatlanul, hogy bizonytalanságom ellenére arra a
testrészemre is letegye a névjegyét.
Rám nézett, míg mindkét tenyere a hasamon pihent, majd
egyik ujjával végigsimította a császármetszés után maradt heget.
– Soha többé ne rejtsd el előlem! Itt volt a kisbabám, és innen
jönnek majd a többiek is. Számomra borzasztó értékes, és
gyönyörűnek tartom. – Még egyszer gyengéden megcsókolta és
azt mondta: – Gyönyörű vagy.
És most először hittem is neki.
Felállt és fölém tornyosult. A haja torzonborz volt, és egy
elszabadult tincs a sötét, zöld szemére omlott. Bézs, oldalzsebes
rövidnadrágján keresztül is látni lehetett az erekcióját, és úgy
nézett rám, mint aki mindjárt letámad. A szájába vette az alsó
ajkamat és erősen szívta, majd lassan elengedte. Nehezen
tudtam már magam türtőztetni, és megfogtam a fekete Nine
Inch Nailses pólója alját, majd megpróbáltam lehúzni róla a fején
keresztül. Megrezzentem, amikor hirtelen elvette magáról a
kezemet.
Fogta magát és elsétált.
– Menj, etesd meg a fiadat! Én lezuhanyozom.
 32. FEJEZET

JAKE

OLDALRA FORDÍTOTTAM A KART, hogy hidegebb legyen

a víz.
Kurvára le kellett nyugodnom. Nem tudom, mi ütött belém
odakint, de az tuti, hogy valami nem volt oké. Még ha
kezdeményezett is, ha folytatom, úgy taroltam volna le, mint a
tornádó. De képtelen voltam gyengéd lenni, és tudtam, hogy a
bennem dúló birtoklási vágy eredménye rohadtul ráijesztett
volna.
Teljesen kiakadtam aznap este. Nemcsak amiatt, hogy
takargatja előlem a testét, hanem azért is, mert az elejétől fogva
nem éreztem úgy, hogy megérdemlem őt. Az elmúlt pár hónapot
leszámítva mindig elsöpörte a kétségeimet a szerelmével és azzal
az erős fizikai vonzalmával, amelyet nem is titkolt előlem. De
amikor nagyjából derült égből villámcsapásként jött ez a szülés
utáni depresszió cucc, kezdett eltaszítani magától. Minden
bizonytalanságom előtérbe került, és megállíthatatlanul
növekedett, mint valami daganat.
Két hónapon keresztül minden egyes nappal jobban úgy
éreztem, elveszítem. Boldogoknak kellett volna lennünk, hiszen
végre mindent megkaptunk, amit akartunk, nem? A baba
egészséges volt. Lezárult a válás. De ekkor kezdett minden a
darabjaira hullani. Vissza akartam kapni a régi Ninát, és hetek
óta ebben az elmúlt pár napban hittem először, hogy lassacskán
visszatér hozzám.
A Jersey-ből a hotel felé tartó autóúton azon gondolkoztam,
hogy talán aznap éjjel megint megkérem a kezét. Abból, ahogy a
hotel liftjében rám nézett, tudtam, észrevette, hogy valami nincs
rendben velem. A kétségeim teljesen felemésztettek.
Meggyőztem magam, hogy ismét nemet mondana, azt pedig nem
bírtam volna még egyszer hallani. Arról nem is beszélve, hogy
megesküdtem, sosem kérem meg többé. Szóval úgy döntöttem,
nem próbálkozom, amitől elég szar kedvem lett, hiszen semmire
sem vágytam jobban, minthogy Nina szájából halljam, a
feleségem lesz. A. J. miatt is, de főként önös érdekből akartam.
Tudnom kellett, hogy minden módon hozzám tartozik.
Pont, mire kicsit lecsendesedett az elmém, miután mindent
túlgondoltam, Nina kilépett a zuhanyzóból egy olyan szorosan a
teste köré csavart törölközőben, hogy az ember azt hihette
volna, grizzlymedve vagyok. Ekkor omlottam össze, mivel óriási
visszalépésnek éreztem ezt az egészet, mintha bármelyik
pillanatban újra azt kérhetné, ne érjek hozzá.
Abba belehaltam volna.
Amikor láttam, milyen őrülten akar engem, tudtam, hogy
túlreagáltam a dolgot. De addigra már olyan szintű volt a
kétségbeesésem, hogy kellett tennem egy lépést visszafelé, és
lehűteni magam. Ha most szabadjára engedem a harag és
frusztráció táplálta szexuális energiát, biztos, hogy túl agresszív
lennék. Tekintve, hogy Nina milyen sebzett volt mostanában, ki
kellett találnom valamit, mielőtt örökre elijesztem.
A zuhanyzóból kilépve láttam, hogy még nem jött vissza a
másik szobából, ahova A. J.-t szoptatni ment. Ahogy ültem az
ágyon és a csukott ajtót bámultam, arra gondoltam, nem
hibáztatnám, ha vissza se jönne. El tudtam képzelni, mit
gondolhat most, hogy volt ideje tűnődni az elcseszett
viselkedésemen.
Örökkévalóságnak tűnt a várakozás, amikor körülbelül tíz
perccel később kinyílt az ajtó. Kihúztam magam az ágyon, ahogy
felém sétált, és habozás nélkül kigombolta a pizsamafelsőjét,
majd a földre dobta. Kibújt a bugyijából is, és azt is maga mögé
hajította. Tökéletesen meztelenül állt előttem. Minden
akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne érintsem meg
azonnal. Valami azt súgta, várjak, mert most az ő kezében van az
irányítás.
A mellkasa megemelkedett, és érezhető volt, hogy zavarja a
teste kiszolgáltatottsága, de tűrte... miattam.
A kézfejemmel megcirógattam tejes bőrét.
– Csak megijedtem, bébi. Sajnálom.
– Ne kérj bocsánatot olyasmiért, amit én indítottam el. Jake,
mindennek én vagyok az oka. A hülye hormonjaim teljesen
összezavartak, és közben elfelejtettem a legfontosabb dolgot:
hogy hozzád tartozom, és semmi sem fontosabb annál, minthogy
biztosítsalak a szerelmemről. Soha többé nem bánok veled így.
– Bizonytalan és türelmetlen voltam. Nem tehetek róla. Beteg
voltál. Én...
– Rosszul kezeltem. Elfutottam előled ahelyett, hogy a
karjaidba rohantam volna segítségért. Bizonytalanná tettelek
velünk kapcsolatban. A reakciód ma este arra, hogy eltakartam
magam... nem idegesített fel, annak a bizonyítéka volt, mennyire
szeretsz engem.
Félrenézett, kissé hezitált, hogy folytassa-e, majd így
folytatta:
– Tudod, mit? Én is bizonytalan vagyok néha. Mivel most
őszintén beszélünk... gyűlölöm, hogy szombatonként át kell
engednem téged Ivynak. Olyankor féltékeny vagyok. Sosem
mondom neked, mert helyesen cselekszel, és így is épp elég
nehéz neked. De még ha tisztában is vagyok vele, hogy nem úgy
szereted, akkor is kellemetlenül érzem magam, mert nem
akarok osztozni rajtad. Tudom, hogy néha milyen kétségbeesett
tudok lenni az irántad érzett szerelmemtől. Ezért tudom, hogy a
mai reakciód annak a jele, hogy nagyon szeretsz engem.
Nem bírtam tovább. Több szinten is túlcsordultam. Még
mindig előttem állt, amikor magamhoz húztam a meztelen testét.
Ahogy az ágy szélére ültem, rám ült lovaglóülésben. Már attól is
kemény voltam, hogy csak néztem, de most, hogy fölöttem volt,
majdnem szétrobbantam.
Lehajtottam a fejem, beletemettem az arcom aranyhajába,
melynek kókuszillata volt a hotel samponjától. Belesuttogtam a
nyakába:
– Az összes alkalom közül, amikor azt hittem, elveszítettelek,
az elmúlt pár hónap volt a legfélelmetesebb. Még mindig
kibaszottul félek, hogy egyszer csak megint azt mondod, ne érjek
hozzád.
– Jake, az nem én voltam. Nézz rám! – mindkét kezét a
fejemre tette, és az övéhez emelte az arcomat. Könnyes volt a
szeme. – Jobban vagyok. Ez vagyok... én. Ahogy kijössz a
depresszióból, az valahogy olyan, mintha újjászületnél egy jobb
életbe. Ha túljutsz a legrosszabbon, jobban kezdesz értékelni
mindent, ami kedves neked, sokkal jobban. Azt nem ígérhetem,
hogy a sötétség soha többé nem temet maga alá, de már tudom,
hogyan azonosítsam be, és kezelni is megtanultam. Egy dologban
biztos vagyok: soha többé nem foglak így eltaszítani magamtól...
soha! Te és A. J. jelentitek a világot. Sajnálom, hogy magammal
rántottalak a mélybe.
– Hát nem érted, Nina? Bébi, tudom kezelni, ha szenvedsz.
Hát nem így kezdtük az egészet... hogy fogom a kezed, akármi is
történjék? Egész életemben ezt akarom tenni. Újra és újra
pokolra szállnék érted. Azt nem tudom kezelni, ha elveszítelek.
Az ijeszt meg, amikor elbújsz előlem és azt kéred, ne érjek
hozzád. Bármikor hajlandó vagyok szenvedni veled, amíg
hagyod, hogy szeresselek.
Könnyek peregtek végig az arcán. Odatapasztottam a számat,
és lenyaltam.
– Ne sírj! – suttogtam. – Fáj, ha sírni látlak. Annyira
szeretlek!
– Nem megyek sehova. Hinned kell nekem – válaszolta.
Több szóra nem is volt szükség. Mellkasán keresztül éreztem
a szívdobogását, és minden egyes porcikámmal tudtam, hogy
komolyan is gondol mindent, amit mondott. Úgy éreztem a felém
áradó szerelmét, ahogy máskor a fájdalmát szoktam.
 Az általam ismert legjobb módon akartam megmutatni neki,
mennyire szeretem.
 33. FEJEZET

NINA

JAKE LECSÓKOLTA AZ UTOLSÓ KÖNNYCSEPPEMET IS,

majd felnézett. A szemébe újra visszatért a korábbi szexuális
étvágy.
– Nem akarok több szót ejteni – mondta.
Remek. Én sem.
A mai nap eseményei, mikor a kicsi megzavart minket reggel,
majd az egész napos utána való sóvárgás, míg ő az exét látogatta,
és végül az, hogy otthagyott a fürdőszobában... teljesen
kiéheztettek.
Erre rátett még egy lapáttal, hogy irtó dögös volt a
borostájával és a hosszú, torzonborz hajával. Néztem az én fehér
bőröm és az ő napbarnított, tetovált karja közötti kontrasztot,
amint átöleli a derekam. Három árnyalattal barnább volt, mint
én, mert az utóbbi időben elég sokat dolgozott a kertben napos
időben.
És ez a gyönyörű férfi hozzám tartozott.
A szájához emelte a kezem és megcsókolta. Mindig keserédes
volt látni az ujjára tetovált nevem, ami tulajdonképpen egy
csúnya vita szülte viszonzatlan elköteleződés jelképe volt.
Hogyan utasíthattam vissza, amikor megkérte a kezem? Mielőtt
találkoztunk, az életem üres volt, felemésztett a jövőtől való
félelem és a múltbéli dolgok miatti önostorozás. Értelmetlen volt.
De a mi kapcsolatunk mindig arról szólt, hogy a jelennek éljünk.
Az életünk nem volt tökéletes, de ő... számomra az volt.
Továbbra is átkarolta a lábam, amikor az ágyra fordított és a
hátamra fektetett. Fölém emelkedett, de a mosolya elhalványult,
amikor észrevette, hogy megint könnyes a szemem.
Egész egyszerűen azért sírtam, mert annyira szerettem.
Mielőtt megszólalhatott volna, az ujjaimmal a hajába túrtam és
azt mondtam:
– Örömkönnyek.
– Oké – mondta és mosolygott. – Szeretném, ha most
ellazulnál, bébi. Elfeledtetem veled az elmúlt két hónap minden
fájdalmát. Csak te és én vagyunk. Azt akarom, hogy belém
feledkezz! Menni fog?
Várakozással teli izgalommal haraptam az alsó ajkam, amint
közelebb hajolt és a szájával bekebelezte az ajkaimat. Kicsit
meghúztam a nyelvpiercingjét, ő pedig izgatottan felnyögött.
– Csináld még egyszer! Ugyanígy harapd meg a nyelvem, csak
erősebben és húzd a piercingem. Totál begerjeszt, amikor
harapsz – mondta.
Többször a fogam közé zártam a nyelvét, és ő minden egyes
alkalommal hörgött. Nem tudtunk betelni egymással, csak
mosolyogtunk, nevettünk, izgattuk egymást. Maga volt a
mennyország.
Amikor elkezdte kényeztetni a mellbimbómat, az érzés
leírhatatlan volt. Nevettünk, amikor kicsordult egy kis tej, ő
pedig lenyalta.
– Mmm, olyan édes... akárcsak te – mondta.
Elindult lefelé és végigcsókolta a testem. A feszítő szükség,
amit egész nap próbáltam kordában tartani, mint egy kis
őrlángot a két lábam között, a csiklómat érintő forró szája
hatására belobbant, mintha olajat öntött volna az égő tűzre.
Nyelvpiercingje hideg fémje sokkhullámot idézett elő a
testemben. Körkörös nyelvmozdulatokkal izgatta a lebenyeket,
miközben az ujjait ki-be mozgatta bennem.
Nyögött az önkívülettől; ugyanúgy élvezte, hogy örömöt
szerez nekem, mint amennyire én élveztem, hogy örömöt nyújt.
A kezem a fején pihent, így irányítva a testemet kényeztető
száját.
– Erősebben húzd a hajam! – mondta, én pedig
engedelmeskedtem. – Erősebben – ismételte.
Teljesen begerjesztett.
Néhány perc múlva elindult felfelé, végigcsókolva a testem, én
pedig letoltam az alsónadrágját.
– Azt akarom, hogy bennem légy... most azonnal.
Tovább csókolt és tudomást sem vett a kérésemről, közben a
hasamhoz dörzsölte bársonyos péniszét. Majd szétfeszített a kín.
A kezem a farkára tettem, és elkezdtem izgatni, de elvette a
kezem.
– Nana! – mondta és mosolygott, miközben csókolóztunk.
Majd fölém térdelt, és lehunyt szemmel, lassan lélegezve újra
belém csúsztatta az ujjait. Nedves haja a homlokára hullott,
amint rám nézett és hosszan kifújta a levegőt, amit a hasamon
éreztem.
– Basszus... annyira nedves vagy.
Csak bámult és ki-be mozgatta az ujjait, majd kihúzta és
egyesével végignyalta; mámorító volt, ahogy néztem őt.
– Nem tudok betelni az ízeddel – mondta és megnyalta az
ajkait. – Fordulj hasra!
Megfordultam és a térdemre támaszkodtam, azt remélve,
hogy végre megadja, amit annyira kívánok, de ehelyett tovább
ujjazott.
– Jake, kérlek, annyira kívánlak.
– Hidd el, meg fogsz kapni. – Lelassította a kézmozdulatait, a
vágy pedig kezdett gyötrő kínná válni. A másik kezével oldalra
fordította a fejemet és hátra húzta a hajam, majd megcsókolt és a
számba nyögött.
Kihúzta az ujjait, az ölem lüktetett, amint mindkét kezével
lágyan dörzsölte a fenekem.
– Régen rengeteget fantáziáltam a fantasztikus seggedről...
hogy miket tennék vele. Remélni sem mertem, hogy egy napon
az enyém lesz. – Játékosan rácsapott a fenekemre, majd
mindkét kezével megszorította. – Álomnő vagy. Fordulj vissza!
– Belehalok, Jake – mondtam, miközben magamra húztam és
megcsókoltam.
– Hogyan akarsz magadévá tenni, bébi? – kérdezte.
Tudtam, hogy hogyan szeretné, és ma éjjel mindennél jobban
meg akartam adni neki, amire vágyott.
– Meg akarlak lovagolni.
Bólintott, a légzése nehéz volt, és láttam a szemén, hogy örül a
válasznak. A hátára fordult és a kezébe vette és simogatta a
farkát.
Viszonozni akartam az izgatást, így a puncimat gyengéden a
farka hegyéhez dörzsöltem. Megremegett az ajka, amint figyelte
minden mozdulatom, majd hirtelen ráültem, ő pedig akkorát
nyögött, hogy azt gondoltam, biztos felébreszti a kicsit. Mélyen
bennem volt, én pedig elkezdtem mozgatni a csípőmet.
Megragadta az oldalamat.
– Jaj, ne... el fogok menni... lassíts! – A tekintetünk egymásba
forrt, a hajam pedig a mellemre omlott. – Húzd vissza a hajad!
Látni akarom, a gyönyörű, ringó melled, miközben rajtam
lovagolsz.
Néhány perc múlva éreztem, hogy megremeg a teste, és
tudtam, már nem bírja sokáig.
– El kell mennem, bébi. Gyere, kérlek... hogy én is mehessek
– mondta.
A szemembe nézett, és az izmaim azonnal megfeszültek a
pénisze körül. Mindig pontosan tudta, mikor fogok elmenni.
Abban a pillanatban a szája hangtalan kiáltásra nyílt, amint még
jobban magához húzott és megszabadult a forró gyötrelemtől.
Igen. Határozottan megérte várni rá.
 34. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL, MIKOR FELÉBREDTEM, két

torzonborz pasit találtam az ágyamban. A. J. Jake mellkasán
feküdt és az apja kisujját szopogatta.
Jake átnyújtotta a fiunkat.
– Éhes volt, így adtam neki egy kis zabkását. Nem volt az
igazi, de szerettem volna, ha tudsz még egy picit aludni.
A. J. azonnal rátapadt a mellemre.
– Aú! Csak óvatosan, hapsikám!
Jake nevetett.
– Apa nem igazán kímélte a „csajokat” múlt éjjel.
– Anya szereti, ha kicsit megdolgozzák.
– Ó, valóban? – mondta Jake, megemelve a szemöldökét.
Egymásra mosolyogtunk, a múlt éjszaka után álmosan, de
kielégülten.
Jake homlokon csókolt.
– Mik a mai tervek?
– Elmegyek kávézni Dariával és Tarah-val, mielőtt
visszaindulnánk ma este.
– Rendben. Akkor pumpálj tele légyszi egy cumisüveget, én
pedig gondoskodom A. J.-ről, hogy élvezhesd a barátnőiddel
töltött időt.
– Komolyan? Biztos vagy benne?
– Igen... de csak úgy két órácskát. Szeretnélek elvinni még
valahová, mielőtt hazamegyünk.
 ***

Jake megkért, hogy amint végeztem, találkozzunk a 32.

utcában, mert ott akartunk vacsorázni az egyik koreai
étteremben.
Feléjük sétáltam, de még nem látott meg. Annyira jóképű
volt, amint egy téglafalnak támaszkodva állt, és kócos haja
kikandikált a Red Sox baseball sapkája alól. A. J. a mellkasán
lógott a hordozóban, és teljesen elolvadtam, amikor puszit
nyomott a kisfiúnk fejére, mit sem sejtve arról, hogy figyelem
őket.
– Sziasztok, fiúk!
A. J. meglátott, és örömében kalimpálni kezdett a kezével és a
lábával.
– Szia, anyuka! Hiányoltunk már – mondta Jake, majd
szenvedélyesen megcsókolt a zsúfolt járda kellős közepén.
– Ti is nagyon hiányoztatok.
Meg kellett szoptatnom A. J.-t, amely célra egy nagyáruház
öltözőjét választottuk. Ezt letudván fantasztikus kimcshis sült
rizst és koreai tésztalevest vacsoráztunk egy közeli étteremben.
Amint kiléptünk az étteremből, Jake felé fordultam:
– Most hová?
– Mindjárt meglátod – mondta, ördögi mosollyal az arcán, ami
azonnal a régi, félelmeim legyőzésére irányuló kirándulásainkat
juttatta eszembe.
Sétáltunk, és egyszer csak megállt... az Empire State Building
előtt.
– Jake, mi folyik itt? – kérdeztem idegesen. – Nem igazán van
most kedvem felmenni oda.
– Ugyan, Nina. Azt hittem, ennek már vége.
– Igen, én is azt hittem... de... egyszerűen csak nincs kedvem
most ehhez.
– Kérlek, tedd meg a kedvemért! Szeretném a családommal
együtt élvezni a kilátást. Mindig is szerettem volna átélni ezt
veled.
Reménykedő szemébe néztem és nem tudtam nemet
mondani.
Nagy levegőt vettem.
– Oké... rendben. Indulás!
Ragyogott a boldogságtól és átvezetett a bejárati ajtón.
Vettünk jegyet, hogy ne kelljen végig várnunk a kígyózó
ingyenes sort.
A liftben felfelé vezető úton végig csukva tartottam a szemem
és mélyeket lélegeztem. Habár most már nem okozott gondot
liftbe szállnom, de továbbra is kényelmetlen érzés volt. Az elmúlt
egy év történéseinek folyományaként a régi fóbiáim
majdhogynem megszűntek, mivel teljesen háttérbe szorultak
egyéb problémáim miatt. Persze ez nem azt jelentette, hogy
valaha is megszeretem a lifteket, a magaslati helyeket vagy a
repülőgépeket. A lényeg az volt, hogy most már szembe tudtam
nézni ezekkel a dolgokkal, ha muszáj.
Amikor felértünk a kilátóba, az elénk táruló látvány
elképesztő volt, mivel kellemes, szép időnk volt aznap. Persze a
magasság továbbra is aggasztott kissé, de amikor Jake arcán
láttam, mennyire élvezi a látványt, úgy éreztem, ez mindent
megér.
A keleti oldalon voltunk és Brooklyn irányába néztünk. Jake
lágyan beszélt A. J.-hez.
– Látod? Ott lakott apa és anya, amikor találkoztak.
Mindennap megköszönöm Istennek, hogy hozzám irányította őt.
És akkor hirtelen belém hasított a felismerés. Azért hozott fel
ide, hogy megkérje a kezem.
Eljött a pillanat.
A pulzusom az egekbe szökött, amint a város sziluettjét
csodáló Jake-re pillantottam. Mutogatott dolgokat, én pedig csak
bólogattam, azon tűnődve, hogy vajon mikor jön el a pillanat, és
hogyan kerekedik ebből az egészből lánykérés. Úgy tizenöt perc
elteltével átkarolta a vállamat és azt mondta:
– Ideje visszaindulnunk, bébi. Nemsokára ki kell
jelentkeznünk a hotelből.
Az ajkamba haraptam és csendben bólintottam; hirtelen
bután éreztem magam, mert rájöttem, hogy lehetett volna több
eszem. Egy normális éjszakánál több kell ahhoz, hogy egy
ismételt lánykéréshez elegendő bizalom épüljön ki benne felém.
Vagy lehet, hogy tényleg állja a szavát, és soha a büdös életben
nem kér meg újra.
Akárhogy is legyen, az aznap éjjel neki tartogatott
meglepetésemen ez mit sem változtat.

***
A kijelentkezés előtt volt még egy óránk, ami pont elég volt
arra, hogy a hazaindulás előtt még megetessem A. J.-t és
bepakoljam a cuccainkat.
A. J. még mindig Jake mellkasán lógott a hordozóban, amint
nyitva tartotta a liftajtót, hogy beszállhassak.
Behunytam a szemem és ásítottam egyet, amint a lift
elkezdett emelkedni, de hirtelen...
Megálltunk.
Megragadtam az ingét.
– Jake... mi történt?
Fülig ért a szája, és egyből észrevettem, hogy az ujja a stop
gombon van. Úgy tűnt, újra felidézzük az „első alkalmat”.
– Hol a pezsgő? – kérdeztem viccelődve.
– Ma nincs pezsgő, bébi.
– Mit művelsz, Jake?
– Emlékszel arra a napra? Amikor kezdtem beléd szeretni. Az
a kellemes dal, amit betettem... azon keresztül próbáltam
elmondani neked, mit érzek, habár akkor azt gondoltam, hogy
soha nem leszel az enyém.
– Imádtam azt a dalt – suttogtam, és könnyek szöktek a
szemembe.
– Te és A. J. jelentitek számomra az egész világot. Ez a veled
töltött másfél év visszahozott minden korábban és azóta
elveszített ártatlanságot. Az életem azon pontján vagyok, amikor
bármit megtennék érted. Ha ma azt mondanád, hogy többé nem
tudod elfogadni, hogy támogatom Ivyt, akkor nem lenne más
választásom, mint elengedni az életemnek azt a részét, még ha
komoly lelkiismeret-furdalással fizetnék is érte. Szeretsz
annyira, hogy soha ne állíts választás elé és soha ne kelljen
bűntudattal élnem, vagy bánkódnom a múlt miatt. Tudom,
nehéz neked, amikor otthagylak a kanapén ülve, A. J.-t
szoptatva, hogy meglátogassam az exfeleségem. Mindig látom a
szomorúságot a szemedben. De megküzdöttél ezzel... értem.
Amikor azokon a napokon kisétálok az ajtón, minden egyes
alkalommal megszakad érted a szívem. Elég erős vagy ahhoz,
hogy legbelül tudd, az, hogy meglátogatom őt, semmit nem
változtat azon, mennyire szeretlek téged. Olyan életet kaptam
tőled, amit azelőtt elképzelni sem mertem... egy olyan álmot
váltottál valóra, amit évekkel ezelőtt feladtam, mert azt hittem,
hogy soha nem találkozom majd olyan lánnyal, aki annyira szeret
majd, hogy mindennel együtt elfogad. Visszamenőleg egyetlen
fájdalmas mozzanatot sem változtatnék meg az életemben, ha az
nem ide, ehhez a családommal egy megrekedt liftben töltött
pillanathoz vezetne.
Egy pillanat erejéig lehunytam a szemem, mert annyira
letaglóztak az érzelmek.
Amikor újra kinyitottam, láttam, hogy Jake valamit a fiunk
kezébe csúsztatott. Egy papírmadarat. A legutolsót még A. J.
születése előtt adta nekem. Ez azonban nem fekete volt, hanem
fehér: egy galamb.
– Megmondtam, hogy nem kérem meg még egyszer a kezed.
Könnyek szöktek a szemembe.
Ó, istenem!
– Ezt nekem adod, kis ember? – A szívem hevesen vert,
amint A. J. apró kezéből kivettem a most már gyűrött galambot
és kinyitottam.

Látod ezt a fickót, Jake-et?

Ígérd meg, hogy megkíméled.
Nem csak azért, mert az apám,
Hanem mert odavan érted istenigazán.
Azt mondta, többé nem kér meg
De anyu, az a helyzet, hogy átvágott téged.
 A történtek ellenére
Még mindig azt akarja, hogy légy a felesége.
Nézz rá... teljesen szét van csúszva.
Kérlek, mondjál „Igen”-t neki.

Valóban szét volt csúszva, de mégis gyönyörű, a szemeiben

könnyek csillogtak. Magamhoz húztam, óvatosan, nehogy
összenyomjam A. J.-t.
– Igen, igen, milliószor is igen – mondtam a könnyeimmel
küszködve.
A homlokomhoz nyomta a homlokát.
– Tudom, azt mondtad, hogy várnunk kellene még, de tegnap
Skylart és Mitchet nézve ráébredtem, hogy az élet rövid, és egy
perccel sem akarok tovább várni, hogy elvehessem életem
szerelmét.
Megtöröltem a szemét.
– Én sem változtatnék semmin, Jake. Sem a jón, sem a
rosszon. Nem tudnánk értékelni az ilyen tökéletes pillanatokat,
ha nem lenne mihez viszonyítani őket. Minden apró fájdalom,
ami végül ide vezetett, megérte.
– Nem volt időm gyűrűt szerezni. Szétnéztem, amíg te a
barátnőiddel voltál, de nem sikerült időben rátalálni a
megfelelőre. Bostonban majd veszünk egyet.
Tökéletes időzítés.
– Nincs is rá szükség – mondtam, és képtelen voltam leplezni
az örömöm.
– Hogy érted azt, hogy... nincs rá szükség?
Az elmúlt két órában a kabátujjamba rejtettem a bal kezem.
Felemeltem, hogy lássa, a gyűrűsujjamra tetováltattam a nevét
ugyanazzal a betűtípussal, amit az ő „névgyűrűjéhez” is
használtak.
A szemeiben láttam a totális döbbenetét.
– Mi a... mikor csináltattad?
– Lemondtam a kávét. Muszáj volt ezt megtennem, és ennél
jobb alkalmam nem is nyílhatott volna rá. – Mosolyogtam. –
Örökre szól.
 – Igen. – A szájához emelte a kezem. – Akárcsak mi, bébi.
Akárcsak mi.
– Olyan nagyon szeretlek – mondtam.
– Én is nagyon szeretlek. – Megcsókolt, majd a gőgicsélő A. J.-
hez fordult. – És téged, kis szárnysegédem, annyira szeretlek,
mint ide a hold.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

ELŐSZÖR IS KÖSZÖNÖM minden kedves olvasónak,

akiknek a támogatása és visszajelzései arra ösztönöztek, hogy
folytassam az első regényem, a Gemini írását.
Köszönöm a szüleimnek az élethosszig tartó támogatásukat és
azt, hogy engedték, hogy napi szinten halandzsázzak nekik a
könyveimről akkor is, amikor már senki nem hallgatott meg.
Köszönöm a fiamnak és lányomnak, akiktől elvettem az időt
az írással. Mindenképp bepótoljuk.
A férjemnek, aki elfogadta, hogy a ház romokban hever,
miközben én boldogan pötyögök a laptopomon egy másik
valóságban elmerengve.
Allisonnak, a rokonlelkemnek, akinek a bátorítása ösztönzést
adott nekem, hogy elinduljak ezen az úton.
Angélának, hűséges barátomnak és helyesírás királynőmnek
köszönöm a szerkesztési készségeit.
Somának, a legjobb havernőmnek és maszatos
könyvtestvéremnek (Szia, Paul!) köszönöm mindazt a mókát,
amelyet megéltünk, és amellyel az autizmus útját megjártuk.
Tarah, szeretlek. Ez érted van.
Kimnek a folyamatos promóciós támogatásért és a „Gemini
vitacsoport” vezetéséért.
Végül, de nem utolsósorban, egy szerző hónapokat tölthet
könyvírással, a kibertérben elveszve. Könyvbloggerek terjesztik
az igét a magánkiadásban megjelenő szerzőkről, hogy az olvasók
ténylegesen rájuk találjanak és olvassák a könyveiket. Külön
köszönet minden bloggernek, akiknek ideje volt olvasni és
áttekinteni a Geminit: Maryse’s Book Blog, Scandalicious Book
Reviews, Book Reader Chronicles, Three Chicks and Their
Books, Aestas Book Blog, Bestsellers and BestStellars of
Romance, Louisa’s Reviews, Moonrise Book Blog, The Book
Pimp, Awesome Indie Authors és Stick Girl Book Reviews.
Köszönet Letitiának az RBA Designstól, hogy egy hétköznapi
emberből dögös Jake-et varázsolt a borítómon.
És köszönet illeti Debrát a Book Enthusiast Promotionstól a
Jake Undone könyvturné szervezéséért, valamint köszönet a
részt vevő blogoknak is: Books Unhinged Book Blog, Chapter
Break, Book Reader Chronicles, Give Me Books, Book Freak,
Scandalicious Book Reviews, Crash the Party, The Rookie
Romance Blog, Keeping It Real Book Blog, Mias Point of View,
Cafebiblioart, The Quiet Girl Talks, 2 Chicks and a Blog, Read
and Share Book Reviews, Bestsellers and BestStellars of
Romance, Rumbled Sheets Blog, Literary Nook, Mean Girls Luv
Books, Three Girls and a Book Obsession, Christine’s Blog,
Sarah’s Bookshelf, My Daily Romance, Whirlwindbooks, The
Book Bellas és Rose & Beps Blog.
Számtalan más blog is említette a könyveimet akciókban és
megjelenési hírekben. Teljes szívemből köszönöm nektek
mindazt, amit az új és feltörekvő szerzőkért tesztek!