Első

kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2020
Írta: Katie McGarry
A mű eredeti címe: Chasing Impossible (Pushing the Limits 5)
Copyright © 2016 by Katie McGarry

Translation copyright © 2020 by Tóth Katalin
A szöveget gondozta: Egyed Erika

A művet eredetileg kiadta: Harlequin Teen

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This
edition is published by arrangement with Harlequin Books S.A.

This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of
the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons,
living or dead, business establishments, events or locales is entirely coincidental.

Cover Art Copyright © 2018 by Harlequin Books S.A.
Cover art used by arrangement with Harlequin Books S.A. ® and ™ are trademarks owned
by Harlequin Books S.A. or its affiliated companies, used under license.


ISSN 2060-4769
ISBN EPUB 978-963-457-428-6
ISBN MOBI 978-963-457-429-3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Szász Dorottya

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásá-
nak jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármi-
lyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 A Pushing the Limits sorozat
eddig megjelent kötetei:

PUSHING THE LIMITS – Feszülő húr

SZABÁLYSZEGŐK (Feszülő húr 1,5)

DARE YOU TO – Aki mer, az nyer

CRASH INTO YOU – Szívkarambol

TAKE ME ON – Kísérj el!
 Logan


ÁRULÓ.
Szinte már várom, hogy a mellettem elhaladók odabökjék ezt
nekem. De itt, Louisville-ben kevés az esélye annak, hogy belefussak
valamelyik sulis társamba a Bullitt megyei gimiből.
A pincércsaj mosolyogva tölti újra tele a poharamat vízzel,
egymásra nézünk. Dögös. Egy-két évvel lehet idősebb nálam. Szép
hosszú haja van. Mondjuk, Abbyé hosszabb. Neki is barna a szeme,
ahogy Abbynek, bár nem annyira sötétbarna. Most, hogy Abby
eszembe jut, megfordul a fejemben, hogy el kéne hívnom ezt a
pincércsajt randizni. Nem ő lenne az első főiskolás lány, és úgy
egyáltalán az első lány az életemben, aki azért jön be, mert Abbyre
emlékeztet.
Kacsintok egyet, a pincércsaj elpirul, anyám pedig biztatóan
megböki a karomat.
Az Applebee'sben vagyunk. A bárpult fölött mind a három
tévében a Reds-meccs megy. Hála az utolsó hazafutásnak, kezdenek
bevadulni a népek a lelátókon. Tele van az étterem, ahogy
Louisville-ben minden hely, ennek ellenére egyszer sem ürül ki a
poharam. Igen, határozottan bejövök a pincércsajnak. Abban
viszont már korántsem vagyok biztos, hogy nekem is bejön ő.
A balomon ülő apám odabiccent a pasasnak, aki úgy vigyorog,
mint a Cheshire macska. Ha úgy döntök, ő lesz az új baseballedzőm,
és az, hogy most épp egy csajjal flörtölök, messze nem annyira kínos
számára, mint a beszédtémánk: a cukorbetegségem.
Pontosabban mondva 1-es típusú diabétesz. A pasi
fészkelődéséből lejön, hogy tutira én vagyok az első diabéteszes
játékos a pályafutása alatt, akivel esetleg edzőként dolga lesz.
Lefogadom, hogy most cikin érzi magát, amiért pont egy
ebédmeghívást talált ki ahhoz, hogy meggyőzzön, miért lenne
nekem jó, ha az ő csapatában játszanék. Na, ezért lettem én áruló.
– Logan édesanyja és én szeretnénk megköszönni, hogy segített
megszerezni a sportbizottság jóváhagyását, és Logan folytathatja a
baseballt.
Apám mindig így mondja, külön-külön említve anyut és saját
magát. Hatéves voltam, amikor elváltak, de azt kell mondjam, egész
normálisak maradtak egymással.
– Igen-igen! – Anyámnak is bele kell ám szólnia. – Nagyon hálásak
vagyunk!
Halvány gőze sincs arról, miért is kell hálásnak lenni Reynolds
edzőnek, de szeret úgy tenni, mint aki képben van. Apám sóhajt,
ahogy anyám ömlengve mond köszönetet az edzőnek, amiért időt
szentelt az ügyre, meg hogy milyen rendes tőle ez az ebédmeghívás.
Anya igazi szabad szellemű, nagy dumás nő, ellenben apával, aki
csendes és felelősségteljes fazon.
Én ezekből apám társalgási készségeit és anyám pörgését
örököltem meg. Meg anyám barna szemét, apám fekete haját, és egy
testet, ami nem termel inzulint. Anyám szerint ennek apám az oka.
Azt mondja, tuti, hogy a negativitása blokkolta valamelyik
csakrámat az anyaméhben. Apa erre csak annyit szokott reagálni,
hogy anya jobban tenné, ha megvizsgáltatná az agyát. Ebben
mondjuk, egyetértek vele.
– Mikor van a születésnapja? – dobja fel a kérdést anyám az
edzőnek. – Abból meg tudom mondani, milyen csillagzat alatt
született!
– Még egyszer, köszönet a segítségért! – vág közbe apám gyorsan,
hogy mentse a szitut. Nagyon tudja, mikor kell közbeavatkozni az
ilyen közös szülői megbeszéléseken, még mielőtt anya őrületes
lelkesedése miatt nem várt irányba terelődne a társalgás. – Az állam
általában nem támogatja az iskolaváltást.
– Ezúttal nem volt gond, hisz Logan közös szülői felügyelet alatt
áll. – Reynolds edző anyám felé mutat a késsel, amivel a
hamburgerét vágta fel. – Maga meg, ugyebár, a mi megyénkben él.
Totálisan hidegen hagy, hogy ez a fickó engem akar a csapatába.
Kár volt belefeccölnie ennyit ebbe az ebédbe, mert nagy eséllyel
semmire nem megy vele. Az utolsó szezon végén megmondtam a
fateromnak, hogy nem baseballozom többé. Persze, ennek ellenére
kijárta a bizottság jóváhagyását, hátha meggondolom magam.
Mondjuk, ennek van is alapja. Az őrületbe kergetem azzal, hogy
egyik nap ezt akarom, a másik nap meg teljesen mást. De most
tényleg sziklaszilárd az elhatározásom. Terveim vannak nyárra, és
még véletlenül sem szerepel köztük edzőtábor, edzés és hétvégéket
felölelő bajnokság. Éjszakázás, zsúfolt bárok, gitár és egy floridai
utazás a nyár végén, ezekre gyúrok.
– Persze, azért jól jött, hogy a Bullitt Megyei Középiskola
készségesen állt az ügyhöz – folytatja Reynolds edző. – Az Eastwick
tanulmányi eredményeit nem sok iskola képes felülmúlni az
államban.
Ahogyan az Eastwick sporteredményeit sem. Azért a tavaszi
állami bajnokságon sikerült megbőgetnünk az Eastwick csapatát!
Májusban, amikor egymás után háromszor megvédtem a hazai
bázist, olyan hangosan szitkozódott Reynolds edző, hogy mindenki
hallotta a lelátón. Nem is szerezték meg az állami bajnoki címet!
– A tanulás miatt váltok sulit.
Miután a Bullitt Megyei Középiskola közölte a szüleimmel, hogy
az utolsó évemet a laptopom társaságában a könyvtárban fogom
tölteni, a szüleim átírattak az Eastwickbe. Én és az egy helyben ülés
soha nem voltunk jó párosítás. Amikor túlságosan tétlennek
éreztem magam, az többnyire bezárással, felfüggesztéssel,
kórházzal végződött, egyszer még bilincs is került a kezemre.
Védelmemre szóljon, hogy az a tehén magától kísért hazáig, így az
szerintem nem nevezhető lopásnak.
Reynolds edző vidáman kapja fel a fejét.
– Hát persze, első a tanulás! Én is így gondolom.
Most azt hiszi, rébuszokban beszélek, pedig nem. Apa megmondta
neki, hogy fontolgatom a visszavonulást. Elvileg arról szólna ez az
ebéd, hogy rávegyen, gondoljam meg magam. De úgy tűnik, ő ezt
üdvözlőebédnek veszi. Bár tilos a toborzás, attól még mindenki így
szerzi a játékosait.
– Tudta, hogy Logan minden tárgyból végzett már, amiket a Bullitt
Megyeiben harmadévben fel lehetett venni? – kotyog bele anya.
– Igen. – Reynolds edző mosolyogva kortyol a Coca-Colájából. –
Ahogy a kiváló vizsgapontokról és az alkalmassági vizsgáról is
tudok. Beszéltem az iskolai tanácsadóddal. Mondta, hogy több nyári
akadémiára is kaptál meghívót. Ha nyáron nekünk játszol, ígérem,
hogy az edzések és a mérkőzések időpontjai nem ütköznek ezekkel.
Apám figyeli a reakciómat. Nem tűnik túl lelkesnek. Teljes
mértékben rám bízza, hogy mit csinálok a szabadidőmben. Azt
viszont nagyon szeretné, ha főiskolára mennék. Ő középiskolát
végzett, ezért hangot is ad annak, hogy nekem jobb sorsot szán
minimálbérnél és fárasztó fizikai munkánál. Ezek a nyári
akadémiák főiskolai ösztöndíj lehetőségével kecsegtetnek.
Reynolds edző vágja apám testbeszédét, gyorsan hozzá is teszi:
– A nevelési tanácsadónk szerint Logan után kapva kapnak majd
az egyetemek. Gondoljanak csak bele, mennyivel piacképesebb lesz
egy újabb baseballbajnoksággal a háta mögött!
Anya kihúzza magát a széken.
– Látnia kellene az IQ pontjait! Magasan verik a plafont! Állítólag
az intelligencia anyai ágon öröklődik!
Apám köhögni kezd, anyám ritka csúnyán néz rá. Én kortyolok
egyet a vizemből, hogy elrejtsem a mosolyomat. Anya okos, és bár
egy divatos egyetemen szerzett divatos diplomát, a tudományokat
mégis inkább a horoszkópra cserélte le.
– Nem kis elszántság kell ahhoz, hogy harmadik és negyedik
között válts iskolát – tereli vissza rám a szót az edző. – Ha beállsz a
csapatba, barátokat is könnyebben fogsz találni!
A legtöbb diákot már az iskolaváltás puszta gondolatától kirázza a
hideg. Nálam más a helyzet. A legjobb barátaim tavasszal
érettségiztek, ahogyan a baseballcsapatom fele is. A ballagás után
egy héttel a három baseballedzőm közül kettő is közölte, hogy
átmegy más iskolába. Egy szívdobbanás alatt magamra maradtam.
Igazítok egyet a baseballsapkámon, a salátát körbe-
körbetologatom a tányéromon. Magamra maradtam. Be kell
ismernem, pocsék egy érzés.
– Nyáron nem akarok játszani – jelentem ki minden köntörfalazás
nélkül. – Kell egy kis off.
Apa gondterhelt pillantást vet rám. Ezt még nem mondtam neki,
csak annyit közöltem vele, hogy többet látni sem akarok labdát. De
mintha csak előre sejtené, hogy úgyis meggondolom magam. Pedig
közel sem vagyok olyan szenvedélyes baseballozó, mint a két
legjobb barátom, Chris és Ryan. Ők élnek-halnak a játékért. Én
egyszerűen csak szerettem a haverokkal lenni, és bejött, hogy
fogójátékosként kirobbanhatok.
– Eleget pihentél már, nem? – próbálkozik tovább Reynolds edző.
– Tudod, ugye, hogy szeretünk a szezonon kívül is játszani, hogy
formában maradjanak a srácok?
– Tudom.
A szemébe nézek. Összeakad a tekintetünk. Akármit tesz vagy
mond, nem tud meggyőzni arról, hogy lemondjak a nyári
terveimről.
– Magyarázzák el nekem még egyszer, mit kell tudni erről a
diabéteszről – vált témát.
Vagy azért, mert kíváncsi, vagy mert időt akar nyerni ahhoz, hogy
rávegyen, gondoljam meg magam.
Apával összenézünk, anya meg közben úgy viselkedik, mintha ő
lenne a kizárólagos gyámom. Reynolds edző belemártja az utolsó
hasábburgonyáját a ketchupba, és bólogatva hallgatja, ahogy anyám
a cukorszintről, a vércukormérésről és az inzulininjekciókról
magyaráz.
Összefut a nyál a számban, amikor a krumpli a szájában landol.
Én grillcsirkesalátát eszem, csak hogy a szüleim előtt eljátsszam a
„felelősségteljes vagyok” játékot. Ki nem állhatom a zöldségeket. El
sem tudom mondani, mennyire utálok mindent, ami zöld, de az
utóbbi időben nagyon elszállt a vércukorszintem.
Az orvos azt mondja, ez normális, a hormonjaim kavarnak. Anya
szerint a negatív energia az oka. Apám árgus szemmel figyeli,
felelősségteljesen rendezem-e az étrendemet, mozgok-e eleget, és
rendszeresen mérek-e. Mindent megtesz, hogy rendben legyek, még
a dokival is összefogott.
– Szóval azt mondják, nem kell aggódnom? – Reynolds edző
összegyűri a szalvétáját, és üres tányérjára dobja. – Vagyis Logan
figyel mindenre, és ez akkor is így lesz, amikor nálunk játszik?
– Logan… – szólal meg apám, mire felvonom az egyik
szemöldökömet.
Ő vett rá, hogy próbáljam ki a baseballt, amikor hétéves
koromban megállapították nálam a cukorbetegséget. Ezzel akarta
mutatni, hogy 1-es típusú diabétesz ide vagy oda, bármit
csinálhatok. Gyakran tűnődöm azon, megbánta-e. Lefogadom, fel
sem merült benne, hogy az 1-es típusú diabéteszes fiából igazi
fenegyerek lesz.
Apa újra belekezd a mondatba.
– Logan tudja, mikor kell mérni, és évek óta inzulinozza magát.
Diplomatikus válasz. A teljes igazság beismerése nélküli igazság.
Apám szerint nem vagyok felelősségteljes. Sem a diabéteszemmel
kapcsolatban, sem semmivel az életemben.
Reynolds edző legyintéssel reagál apám válaszára.
– Akkor jó! Ha úgy dönt, hogy belép hozzánk, tartunk egy
csapatmegbeszélést. Elmagyarázzuk a többieknek a helyzetet. Ha
esetleg van maguknak erről valami tájékoztató füzetük…
– Azt már nem – szakítom félbe, mire felém kapja a tekintetét.
– Mit nem?
 – Ha beállok, az edzőkön kívül senki nem tudhat róla.
Reynolds edző gyors pillantást vet a szüleimre. A segítségüket lesi,
de aztán kivágja magát.
– Bevallom, nem sokat tudok az állapotodról, fiam, de ahogy
hallom, azért ez komoly dolog.
Az is. Annyira, hogy egyszer összeomlott a szervezetem a
sürgősségi osztály vizsgálóágyán. Rohadtul semmi nem valódibb és
komolyabb ennél.
– Az orvosokon kívül csak néhányan tudnak a diabéteszemről.
Az előző csapatom sorozatban nyerte az állami bajnokságokat, úgy,
hogy a csapattársaimnak fogalmuk sem volt arról, hogy a
fogójátékosuk szervezete nem termel elég inzulint.
Még a két legjobb barátom sem tudta. Most sem tudják.
– Pedig nincs ezen mit szégyellni…
Ismét félbeszakítom.
– Maga nekirohanna teljes gőzzel egy srácnak, akinek nem jól
működik a szervezete? Hozzávágná erőből a labdát, ha tudná, hogy
gáz van az egészségével?
Reynolds edző megforgatja a gyűrűt az ujján. Felfordul a
gyomrom. Lefogadom, hogy a saját kölykeire gondol, miközben
azon tanakodik magában, jó ötlet-e engem pályára vinni.
– Nem is tudom. Bevallom, bennem is megfordult, bölcs döntés-e
ez.
Rádőlök az asztalra, és előrehajolok. Közben le sem veszem róla a
szemem.
– Néhány héttel ezelőtt a bajnokságon a maga legnagyobb
játékosa és a hazai bázis között álltam. A srác felém rohant.
Megszereztem a labdát, átvettem az irányítást, és tageltem a seggét.
És én most itt ülök, ő pedig még mindig törött lábbal fekszik, ahogy
hallottam. Szóval akkor ki is a lekvár?
Apa elővesz egy levelet egy mappából, és az edző elé csúsztatja.
– Ezt Logan orvosa írta. Igazolás arról, hogy a fiam játszhat.
A felkészülés alatt és versenyidőszakban többször kell mérnie a
vércukorszintjét, de nincs kizáró oka annak, hogy játsszon.
Reynolds edző szeme végigfut a sorokon, majd a lap aljára
meredve mérlegel: kell neki egy fogójátékos, de bevállalhatja-e,
hogy bevegyen a csapatába egy diabéteszes srácot.
Kétszer megkopogtatja az asztalt, majd rám emeli a tekintetét.
Egyetlen célja van: a csapatát nyerésre vinni a bajnokságon.
– Látom rajtad, és hallom a hangodban a szenvedélyt. Biztos, hogy
nem akarsz többé baseballozni?
Akarom-e, hogy százmérföldes sebességgel csapódjon hozzám a
labda? Akarom-e érezni, amikor egy srác hazafutásnál ezerrel
belém rohan, miközben tagelem? Akarom, mert baromira eszelős
érzés! Nekem pedig nap mint nap szükségem van egy adag őrületre.
Valami nincs jól bekötve az agyamban. Egyszerűen folyamatosan
bizsereg a bőröm, és kattog az agyam, és ha nem pöröghetek, úgy
érzem, megőrülök.
Hogy végeztem-e a baseballal? Ki tudja. De egy biztos…
– A nyarat akkor is kihagyom.
Az edző bólint, az arcán diadalmas mosoly terül szét.
– Rendben! Tiszteletben tartom a döntésed. Az őszi labdás edzés
az első iskolai héten indul. Számítok rád a pályán!
Egy pincérnő elejt egy étellel megrakott tálcát, az étteremben
mindenki odakapja a fejét. Ahogy Reynolds edző visszafordul az
asztalhoz, anyám azonnal lecsap rá, és közli vele, hogy a
bioboltjában kapható herbatea csodákat művelne a csapattal a
felkészülési időszakban.
– Biztosan ezt akarod? – mormogja oda nekem apám.
Tudja, hogy mindig a pillanatnyi hangulatom szerint döntök. Már
vártam, hogy ezúttal is megkérdezze, valóban ezt akarom-e. Neki
mindegy, hogy mit sportolok. Számára nem annak van jelentősége,
hogy baseballozom. Ő csak azt akarja, hogy egészséges legyek.
Agyban is.
– Csak a nyár kell.
Apa nézéséből tisztán lejön, hogy még beszéde lesz velem azokról,
amikről most mélyen hallgatok. A hátam közepére sem hiányzik az
a beszélgetés! Előre tudom, hogy nem fog örülni annak, amit hallani
fog. Márpedig én végig fogom vinni, amiket elterveztem.


 Abby


ELSŐ SZÁMÚ SZABÁLY, amit apámtól tanultam: soha ne vegyék észre
rajtad, hogy félsz.
A mobilomat a fülemre tapasztva becsukom magam mögött az
emeleti fürdőszobánk ajtaját, bezárom, és a biztonság kedvéért még
be is láncozom.
– Legközelebb majd azzal jössz, hogy a csillagok maguktól
átrendeződtek, csak hogy megmutassák a sorsomat, és egy hang
leszólt az égből, hogy ki se merészkedjek az ágyamból?
Ricky felnevet. Ő mindig nevet. Velem legalábbis. Pedig igazából
ideges lesz tőlem. A mi bizniszünkben ha nem jó emberben bízunk
meg, az végzetes következményekkel járhat. Így aztán igyekszik azt
hinni rólam, hogy vicces vagyok, nem pedig őrült. Amúgy
egyáltalán nem vagyok vicces. Őrült viszont annál inkább.
– Mondom, töröld a ma esti programjaidat! – erősködik.
Oldalra tolom a törülközőtartós műanyag polcokat, feltekerem a
tépőzárral rögzített tapétát, majd egy csavarhúzóval nekilátok
eltávolítani a falról az „ajtót”.
– Csak mert a szerencsesütidben az állt a cetlin, hogy tartsd távol
magad a kétes üzletektől? Ha már ilyen szarságokban hiszel,
legalább csináld jól! Olvasd el az újságban a horoszkópodat, ahogy
sok ember teszi!
A vonal másik végén megszűnik a háttérből hallatszó hangos
nevetés és beszélgetés zaja. Azon tűnődöm, vajon Ricky is most
lépett-e be az ő kis titkos szentélyébe, ahol a pénzzel teli rejtekhelye
van.
– Megbízható forrásból tudom, hogy ma este néhányan az én
becses tulajdonomra akarnak lecsapni. Ezért kellene itthon
maradnod.
– Az szívás, mert én ma bulizni megyek. – Ez igaz is. Persze, előtte
találkozom néhány vevőmmel, eladom nekik, amire vágynak, és
csak utána lógok kicsit a haverokkal. Aztán egy potenciális vevővel
futok össze. Mindig lecsekkolom az újakat, mielőtt üzletelni kezdek
velük. Ehhez paranoiásan ragaszkodom. – Az a tinédzser leszek, aki
mindenki szerint, köztük szerinted is, lennem kéne!
Négy csavar ki, az ajtó kilazul. Akárhányszor nyitom ki ezt a kis
fülkét, egyrészt megkönnyebbülök, másrészt befeszülök. Ahhoz
képest, hogy mennyire fiatal vagyok, veszettül sok pénzem van itt.
De még mindig nem elég.
– Vasárnap van – mondja. – Te pedig pénteken és szombaton
szoktál nagyot kaszálni.
– Vannak törzsvásárlóim, akik nyűgösek lesznek, ha nem úgy
történnek a dolgok, ahogy azt ők elvárják. Most, nyáron kell
pörgetnem a bizniszt, mert ha a suli elkezdődik, nem fogok tudni
olyan gyorsan szállítani. Szeretném, hogy a vevőim fejében az az
időszak maradjon meg, amikor rögtön megkapták tőlem az anyagot.
Nem olyan könnyű ám fenntartani a vevők magas szintű
elégedettségét úgy, hogy közben eleget aludjak, szép legyek, és a
sulis beadandóimmal is elkészüljek! A tökéletesség megfontolt
tervezést és munkát igényel!
– Dicsőség a kiváló hozzáállású alkalmazottnak! – károg, olyan
hangon, amitől azonnal kényszert érzek arra, hogy beálljak a
zuhany alá, és lemossam magamról a szennyet. – Veled mindig
öröm a beszélgetés! Lehet, hogy mindenkivel el kellene
sajátíttatnom az ügyfélkezelési filozófiádat!
– Te mondtad!
A vevőimnek mindig igazuk van, hacsak nem próbálnak meg
átverni. Mert olyankor szemét üzemmódra váltok.
– Kapsz tőlem egy fizetett szabadnapot! Adok annyit, amennyitől
ma nem szeretnél elesni!
Ijedten összeugrik a szívem. Ricky nem szokott ilyen
felajánlásokat tenni. És nem tetszik, hogy nekem most megteszi.
– Azt vágom, hogy aggódsz, nehogy elveszítsem a készleted egy
részét, ha lebukom, de ennél azért okosabb vagyok. Soha nincs
nálam annyi, hogy sokat veszítsek, ha valaki idióta módjára le
akarná nyúlni tőlem. Díjazom az aggodalmadat, de minden oké lesz
velem!
A pulcsim zsebéből előkotrom a csomagot, amit egy órával ezelőtt
Ricky újabb „kincseként” hoztam haza, és összerakom a mai esti
rendeléseket. Egy kis pénzmagot is veszek ki a fülkémből, kis
címletű bankjegyeket, mert mintha Isten megtiltotta volna az
embereknek, hogy pontosan annyi pénz hozzanak magukkal,
amennyit fizetniük kell. Arról meg, hogy borravalót adjanak, ne is
álmodjak.
– Abby! – Ricky komoly hangját hallva hirtelen megállok egy köteg
pénzzel a kezemben. – Nem azon aggódom, hogy át kell ütemezned
néhány találkozódat, vagy hogy nem férne el a zsebedben az anyag.
Attól tartok, hogy ezek a legjobb dílereimre nyomulnak.
– Akkor hívd fel őket, és mondd el nekik, hogy olvassanak
horoszkópot!
– Te vagy az a becses tulajdon, aki miatt aggódom.
– Én csak egy porszem vagyok.
Megvan rá az okom, miért csinálom, amit csinálok. Én a pénz
miatt árulok drogot. Egyszerűen muszáj a minimálbérnél többet
keresnem.
Védem a területemet: apa környékét, a sulimat, a főiskolás
srácokat, akikkel üzletelek. A vevőim száma ahhoz elég, hogy annyit
keressek belőlük, hogy kifizethessem a számláimat, és jusson belőle
a jövőbeli számláimra is. Ahhoz viszont szerencsére kevés, hogy a
kelleténél jobban beszippantson ez az „élet”. De az, hogy Ricky
miattam aggódik, azt jelenti, hogy mégiscsak „beszippantott”, és
ettől kiráz a hideg.
– Azért vannak hűséges vevőid, mert csinos, fiatal csaj vagy, aki
előtt nem érzik magukat cikisen. Ugyanakkor tisztelnek is, mivel
mélyen legbelül rémisztőbb vagy bármelyik horrorfilmnél, amit
valaha láttak. Okos vagy, sőt, vág az eszed, és azért mutatod magad
jelentéktelennek, mert azt hiszed, ez hatalmat ad neked. De erről
majd máskor beszélgetünk. Most az a lényeg, hogy ne mozdulj ki
otthonról!
Nem szólok. Ő sem. A fejem közvetlenül a vécécsésze mellett van.
– És ez parancs, Abby!
– De már megbeszéltem a haverokkal, hogy találkozunk ma –
suttogom magam elé, ahogy a homlokom a hideg porcelánhoz ér.
Azt hittem, okos vagyok. Azt hittem, jól játszom azt a szerepet,
amire apám tanított. De akárcsak ő, most én is elcsesztem. Úgy
tűnik, a hülyeség örökletes.
– Abigail! – szól Ricky határozottabban.
 Egyszer tettem egy ígéretet valakinek, akit mertem szeretni, hogy
soha nem jutok el addig, ameddig apa. Hogy nem fogom úgy
végezni, mint ő. Hogy én nem fogok lebukni.
– Mondd, hogy betartod az utasításokat – erősködik Ricky.
Szédülés kap el. Nekem ez az egész csak eszköz a célom
eléréséhez, és csak addig van szükségem rá, amíg végre normális
munkát tudok vállalni. Olyat, ami elég jól fizet ahhoz, hogy levegye
a vállamra nehezedő elképesztően súlyos terhet. De ez a
telefonhívás – Ricky hozzám intézett szavai – azt jelzi, hogy
túlságosan is benne vagyok a dolgokban, és soha nem is lesz belőle
kiút, bármennyire is szeretném.
– Hadd halljam! – mondja.
– Oké, ma nem fogok árulni.
– Jó! – feleli. – Rendben van. Nemsokára átbeszéljük, mik a
terveim veled!
Leteszi, én is leteszem, és becsukom a szemem. A francba! A jó
büdös francba!


 Logan


– NA, MI LESZ MÁR! – mondom. – Te jössz, bébi, vagy ma este én leszek a

király!
Kidüllesztem a mellkasomat, Abby fülig érő szájjal vigyorog.
Simán el tudom képzelni, hogy pont úgy nézek ki, mint egy peckes
járású kakas. Abby kihívott, hogy másszak fel az oldalfalon, és
gerendáról gerendára kapaszkodva haladjak végig a klub
mennyezetén.
Megcsináltam, és még csak meg sem álltam közben.
Az egész klub elismerően tapsol és ujjong. A lányok átfurakodnak
a tömegen, hogy lássák, ki ez a szereplésvágytól égő őrült srác.
A haverjaim röhögnek. Isaiah megveregeti a hátamat, majd közli
velem a nyilvánvalót.
– Hogy te mekkora egy őrült vagy!
Igen. Pontosan az vagyok.
Érzem is a bicepszemen, hogy jócskán ki kellett nyújtanom a
karomat ahhoz, hogy egyik gerendától a másikig lendítsem magam.
Ráadásul hosszában haladtam végig a klubhelyiségen. De hát, Abby
kihívott, nekem meg bejön minden, amivel feszegethetem a
határaimat. Abby azon kevesek egyike, aki lépést tud velem tartani,
és simán benne van mindenféle őrültségben.
Abby gyilkos pillantást villant három lányra, akik már csak
háromlépésnyire vannak tőlem. A csajok beparáznak, és gyorsan le
is lécelnek, mintha csak a kaszás jelent volna meg előttük.
– Útban voltak? – dünnyögöm, bár a klub legérdekesebb és
legszebb lánya itt áll mellettem.
Abby önelégülten mosolyog.
– Te jobbat érdemelsz! De térjünk vissza az üzletre! Mit akarsz,
mit csináljak? Fussak végig meztelenül a klubon? Lopjam el egy
részeg srác pénztárcáját? Flörtöljek az egyik kidobófiúval, és
csenjem el tőle a klubkulcsokat?
Abby olyan, mint egy kiélesített fegyver. Ha elég közel állsz hozzá,
hallhatod, ahogy kattan benne a biztonsági zár. Nagy ívben kerüli is
őt mindenki, akinek van egy csöpp kis esze. De én, én rá vagyok
kattanva a pörgésére.
– Ugyanazt! – A fal felé biccentek. – Na, fel a falra!
Abby átfogja a bicepszemet, legalábbis megpróbálja. Kicsi keze
nem éri körbe. Benyomja az izmomat, áramütés fut végig rajtam
tőle. Kíváncsi lennék, ő is érzi-e ezt a már-már sistergő energiát
közöttünk, amikor egy légtérben vagyunk.
– Én nem vagyok ilyen izmos! – mentegetőzik, és elengedi a
karomat.
Kár!
– Akkor én nyertem!
Összehúzza mogyoróbarna szemét, és rám néz. Nem fogja ilyen
könnyen feladni.
– Jól van! Emelj fel!
– Te sem emeltél fel engem!
– De nem én tudok kisujjból fekvenyomást csinálni!
A fal felé legyintek, hogy Abbyt odatessékeljem, ám ekkor egy
dögös szőke csusszan be közénk.
 – Na, ezt már nem! Ez az első bulim, és ti ketten nem fogjátok
tönkretenni azzal, hogy kidobattok minket innen! Értve vagyok?
Rachel alacsony kis csaj, de van vér a pucájában. És ehhez jön
most még egy „senki ne szarakodjon velem” nézés. Hónapok óta
készült egy ilyen estére. Naná, hogy sem én, sem Abby nem hagyná,
hogy miattunk menjen gajra a bulija.
Feltartom a kezem, arcomon a megadás jele.
– Akkor mára bezár a bazár.
– Helyes!
Rachel a pasija felé nyújtja a karját. Isaiah kézen fogja őt, és a
táncparkettre vezeti. Kettesben maradunk, Abby és én.
Abby beszívja az alsó ajkát, nehogy elröhögje magát. Ismerem az
érzést. Olyan, mint amikor anyám és apám rajtakapott és leszidott,
amiért két kézzel tömtem magamba a sütit. Abby és én Isaiah-nak és
Rachelnek köszönhetően ismertük meg egymást. Mindketten részei
voltunk Isaiah életének, de mindegyikünk másként és máshol.
Akkor fonódtak össze az útjaink, amikor néhány hónappal ezelőtt
Isaiah-val és Rachellel durva dolgok történtek odakint az utcán, és
próbáltunk nekik segíteni, ahogy bírtunk.
– Folytköv! – bököm oda Abbynek. – Hacsak nem paráztál be!
Megcsillan a szeme, mint akinek bejön, amit lát.
– Se tőled, se az őrült kihívásaidtól nem félek!
– Örömmel hallom!
Abby lenyúlja a palackos vizemet, és hatalmasakat kortyolva úgy
issza ki több mint a felét, hogy közben le sem veszi rólam a szemét.
Akkor sem, miután végez.
– Emlékszel, amikor az óvodában legjobb barátok voltunk,
mennyire kiakadtunk azon, hogy bezártak minket a rajzszobába,
amiért elbújtunk a padok alá, mert nem akartunk aludni délután?
Abby szemében ördögi fény villan. Ettől vagyok oda már az első
pillanattól fogva, hogy találkoztunk. Ez a tekintet teljesen felpörget,
akárhányszor rám néz.
Vonzódom hozzá, és ő is vonzódik hozzám, de igyekszünk úgy
tenni, mint akit nem érdekel, hogy forr a levegő kettőnk között.
Okés ez így. Számunkra az élet egy játék, és mi mindketten imádunk
játszani.
A bandánk néhány órával ezelőtt telepedett le a klub egyik hátsó
sarkában. Ma este tinédzserbuli van, a terem korunkbeliektől
hemzseg, tizenhét, tizennyolc évesek, és néhány tizenhat éves,
akiket védőőrizet alá kellene venni, amiért ilyen tudatlanok.
A legtöbbjük eddig ki sem lépett a védőburokból, első ízben
kóstolgatják, milyen is ez a biztonságos szabadság.
Mi könnyen szereztünk magunknak asztalt, mivel hárman is több
mint hat láb magasak vagyunk, és mindenki megretten tőlünk.
Isaiah-n annyi tetoválás díszeleg, hogy legtöbben azt gondolják róla,
már börtönben is ült. Pedig még csak tizennyolc éves. Aztán itt van
West. A szőke hajú gazdag srác, aki a múlt hétvégén aranyérmes lett
egy amatőr harcművészeti versenyen. Mellette minden más srác
csöves kis jöttmentnek tűnik. És én? Rólam azonnal lerí, hogy igazi
eszelős vagyok.
Rákönyökölök az állóasztalra, és Abby mellé húzódom.
– Emlékszem. Neked nem volt elég az agyagozás. Te úgy döntöttél,
Picassót játszol, és kifestetted a falakat is. Égnek állt a diri haja!
A doboktól és a basszusgitártól rezeg alattunk a padló. Édeskés
szag tölti be a teret, mintha egy nagy adag tisztítószer szaga
keveredne a kiömlött üdítőkével. De engem csak egy aroma hoz
lázba: Abby őrjítő vadmézillata.
Abby összeráncolja a homlokát, verítékcsepp gördül végig a
homlokán. Mielőtt előállt azzal az ötletével, hogy másszak fel a
mennyezetre, Rachellel táncolt. Én meg élvezettel néztem őt.
Abby maga a titokzatosság, egyedi és különleges. Akiről azt
hiszed, csak az álmaidban létezik. Feltűnő jelenség. Hosszú, sötét
haj, mogyoróbarna szem, és mindene a helyén van.
Sosem cifrázza túl az öltözékét. Ma este farmer van rajta, fekete
magas sarkú Chuck-utánzat, és sötétkék, flitteres csipkefelső. Rejtély,
mitől tud ilyen egyszerű, mégis finom maradni, holott valószínűleg
ő a legerősebb, legvagányabb csaj, akit ismerek. Egzotikus és nőies.
Igen. Abby határozottan különleges.
– Tényleg! Mennyire berágott! – mondja Abby. – De nem kaptak el
minket, emlékszel? Mivel az a briliáns ötletem támadt, hogy
másszunk ki az ablakon, és settenkedjünk vissza a terembe, még
mielőtt az óvónéni rájön, hogy nem vagyunk ott!
– Az én erőm kellett ahhoz, hogy átpréseljelek a hátsó ablakon!
Semmi ilyesmi nem történt, mivel alig egy éve ismerjük egymást.
De Abby ilyen sztorikat dob be, amik a közös múltunkról szólnak.
Néha olyan meggyőzően teszi, hogy a saját emlékeimben is
elbizonytalanodom. De lehet, hogy nem is ő adja elő olyan
meggyőzően ezeket a kitalált sztorikat, hanem én akarom azt hinni,
hogy régen azok történtek meg velem, nem pedig a valódi éle-tem.
Rezegni kezd a mobilom. Ryan az, a legjobb barátom a Bullitt
gimiből. Abby a csípőmnek ütődik, hogy menjek arrébb, és
elkobozza a telefonomat. Elvigyorodom. Javíthatatlan a csaj, és ezt
imádom benne!
– Lássuk csak! – Abby elfordítja a telefont, így nem tudom
elolvasni, mit írt Ryan. – Ryan azt írja, hogy felfalták az aligátorok,
és rád hagyott egymillió dollárt.
– Csak annyit?
– Csak annyit. – Benyomja a gombokat a mobilomon, és sötét
szempillái alól rám pillant, hogy lássa, túlfeszítette-e már a húrt.
Próbálkozzon csak! Nálam nehéz elrúgni a pöttyöst. Engem nem
lehet könnyen kihozni a sodromból. – Megírtam neki, hogy mi meg
elszöktünk.
A mobilom ismét megrezzen, én pedig elmerülök Abby szexi
mosolyában.
– Pipa rád, amiért kihagytad a legénybúcsút. Azt mondta,
meztelen csajokat ígértél neki, mielőtt megnősülsz. Azta! Nem is
tudtam, hogy a srácok ilyen dolgokról társalognak!
Az arcomat fürkészi, és amikor rájön, hogy semmivel nem tud
felbosszantani, felém csúsztatja a mobilomat. – Mehetek?
Végigolvasom az Abby és Ryan közötti eszmecserét. Ryan azért írt,
mert ismét megyünk Chris nagyapjának a farmjára Dél-Kentuckyba
szalmát bálázni. Néhány éve mindig ott töltünk egy hetet. Fárasztó
meló, de jó pénz van benne. Abby leírta, hogy őt is magunkkal kell
vinnünk. Így írta alá az üzenetet: Abby, a Logan Birodalom
királynője. Ryan azt írta neki, hogy beszélje meg velem.
– Ez kanbuli – mondom.
– És az engem hol érdekel? Igazán tudhatnád, hogy rám nem
érvényesek a szabályok! Különben is, már voltam ott veletek!
– Az csak egy nap volt, most meg egy egész hétre megyünk.
Kempingezünk, piszkosak leszünk. Erre vágysz?
– Engem nem zavar!
Ezt el is hiszem.
 – Hallottam, hogy Noah és Isaiah is megy. Noah abból a pénzből
akar venni Echónak eljegyzési gyűrűt.
Ezt én is hallottam Noah-tól, aki Isaiah legjobb barátja. De engem
ez hidegen hagy.
– És?
– És ha Noah mehet, én is menni akarok! Akkor talán vehetek
magamnak egy gyémántgyűrűt!
– Szalmát akarsz bálázni?
Abby összevonja a szemöldökét.
– Jó ég, dehogy! Én csak megyek, és pénzt kapok!
Elnevetem magam, ő mosolyog. A színpadon az együttes dobosa
számolni kezd. Az elektromos gitáros ma este már harmadszor száll
be késve, és csúszik el a ritmussal. Azért jöttem ma ide, mert
hallottam, hogy a banda le akarja cserélni. Én meg már egy ideje új
löketre vágyom, legalábbis nyárra kellene valami. Akár jó is lehetne
ez a zenélés.
– Gyere, Logan, táncolj velem!
Ez elvonja a figyelmemet a srácról, aki hülyét csinál magából a
színpadon. Figyelem Abbyt, és próbálok rájönni, melyik
sakkfigurával lépett a sakktáblán. Nem lenne furcsa tőle, hogy
feláldozzon egy futót, csak hogy végezzen a királynővel. Abby híres
a stratégiázásról!
– Nem táncolok.
Nem én.
Lassan felhúzza a szemöldökét, én alig bírom megállni, hogy ne
mosolyodjak el. Abby nem viseli jól, ha nemet mondanak neki.
– Képes vagy kirohanni az útra, be az autók közé, csak hogy
megmentsd egy idegen lufiját, velem meg nem táncolsz?
 Azért rohantam ki az útra az autók közé, mert kíváncsi voltam, át
tudok-e jutni a túloldalra. A lufitól csak érdekesebbé vált az egész.
– Senkivel nem táncolok.
– De hisz te mondtad, hogy jöjjünk ide!
Megvonom a vállam. Azért vagyok itt, mert adódott ez az alkalom,
és vonz minden új lehetőség.
– Táncolj velem, Logan! – kérlel tovább Abby. Nem mondom,
tényleg bírom, ahogy a csípőjét a zenére ringatja. – Mi másért jöttél
ide, ha nem azért, hogy hozzám érhess a táncparketten?
Elnevetem magam, mert erre tényleg nem tudok mit lépni. Abby
is nevet, őszintén kacag. Nem túl gyakran csinál ilyet, épp ezért
szeretem, amikor nevet.
– Rachel azt mondta, ő akar táncolni – felelem.
Igen, csak hogy Isaiah-val. Miközben a táncparketten mindenki
őrülten nyomja a ritmusra, Isaiah és a csaja lassúzik. Rachel feje
Isaiah vállán pihen, Isaiah szorosan átöleli a derekát. Úgy néznek ki,
mint akik képesek lennének meghalni is akár, és még csak fel sem
tűnne nekik, hogy a mennyországba kerültek, mert már most úgy
érzik, hogy ott vannak. Igen, létezik igaz szerelem. Millióból egy.
Én nem vagyok annyira bolond, hogy abban higgyek, hogy valaha
is érezni fogom azt, amit Isaiah és Rachel érez. De nem bánom. Nem
bírom a csöpögős romantikát!
A mobilom rezegni kezd az asztalon. Gyorsan felkapom, mielőtt
Abby ezt az üzenetet is elolvasná. Apám írt: Ugye, nincs balhé?
Üzentem anyádnak, hogy ellenőrizzem, nem felejtette-e el a holnap
reggeli időpontodat. Azt mondta, nem is szóltál neki. Logan, ne kezdd
már megint, légy szíves!
Megfeszül az állam az idegtől. Becsúsztatom a telefonomat a
zsebembe. Abby meglepetten néz rám, ami azt jelenti, hogy
elolvasta az üzenetet a vállam fölött.
– Milyen aranyos! Milyen balhéra gondolt? Olyanra, amiben
gyorsulási versenyt tartasz Isaiah-val, vagy olyanra, amiben
toronymagas fákról ugrasz le? Vagy amikor a forgalomban
szlalomozol?
Ez már mind megtörtént, és még csak nem is ezek voltak a
legveszélyesebb mutatványok, amiket mostanában műveltem.
– Emlékszel arra, hogy megmondtam, ne avatkozz bele a
dolgaimba?
– Ilyet soha nem mondtál! Emlékezz csak vissza! Hova van
időpontod holnap reggelre?
Oda, ahova akkor sem mennék, ha fizetnének érte.
– Hagyjuk!
Ezúttal Abby hajol az asztalra. Tudja jól, mit csinál, amikor a két
karját maga előtt összekulcsolva megvillantja a dekoltázsát. Igazi,
zsákmányra vadászó tigris.
– Ha belegondolok, soha nem beszélsz a szüleidről.
Tulajdonképpen soha semmiről nem beszélsz!
– De hisz folyton beszélgetünk!
– Nem beszélgetünk. Játszunk – helyesbít. A tekintete nyers
őszinteséget sugároz. – Mi volt abban az üzenetben?
– Semmi közöd hozzá.
– Akkor legyen közöm hozzá!
– Mondom, hogy nem rád tartozik.
– Nem tudom, feltűnt-e, de nem vagyok az a könnyen lerázható
típus.
Abby végigpásztázza a klubot, mintha keresne valakit. Nem
először teszi ezt ma este.
– Kit keresel? – kérdezem.
Gúnyosan elmosolyodik, ebből tudom, hogy ráhibáztam.
– Senkit!
– Dehogyisnem.
– Ott tartottunk, hogy te és apád meg az üzenet. Ne térjünk el a
tárgytól!
Kezd felmenni bennem a pumpa.
– Mondtam, hogy engedd el!
Dobbant egyet, akár egy kisgyerek.
– Márpedig nem fogom! Tudni akarom!
Általában nem szoktunk ilyet játszani, de ha ő ezt akarja, akkor
legyen!
– Egész este készen vagy! Úgy viselkedsz, mint akit valami mumus
el akar kapni! Mi a fene van veled?
Elsötétül a tekintete.
– Semmi.
Baromság.
– Azt hiszed, hogy megfejthetetlen vagy, de én tudom a kódot!
– Szakadj le rólam, Logan!
Ahogyan ő is tette?
– Drogügy? Bajba akarod sodorni Rachelt? A baleset óta most
mozdult ki először! Jócskán kijutott már neki a gondokból!
Abby pislog egyet, mintha arcon vágtam volna. Nem bírom,
amikor így összeszorul a gyomrom. Igen, a ma este arról szólt, hogy
lecsekkolom a zenekart, de arról is, hogy Rachel végre jól érezze
magát. Elszántan meg akarja menteni Abbyt. Ahogyan
mindannyian. Gyenge kis próbálkozás ez részünkről. Gondoltuk,
lógunk egyet együtt, jól érezzük magunkat, aztán mondjuk neki,
hogy velünk együtt lépjen le ő is a klubból, és közben abban
reménykedünk, hogy legalább egy estére kiszakad abból az életből,
amit választott. Tudtuk jól, hogy ezzel háborút ugyan nem nyerünk,
de egy csatát igen.
Abby mérgesen felkapja a fejét.
– Soha nem tennék ilyet Rachellel!
– Lehet, hogy nem értem, mit csinálsz, de nem olyannak tűnsz,
mint aki kerülni akarja a balhét! Nem vagy te isten!
– Mi van? Most felettem ítélkezel? Azt hiszed, veszélyt jelentek?
Hogy nem vagyok méltó Rachel barátságára? Vagy a tiédre?
– Nem ezt mondom. Csak próbállak megérteni.
– Játszunk, emlékszel? – Süt a szeméből a fájdalom. – Mi nem
vagyunk igazi barátok. Úgyhogy le lehet állni ezzel az aggódó
dumával!
A rohadt életbe, miért kellett így megbántanom!
– Abby…
Mintha egy maszk mögé bújna, a fájdalmát gúnyos mosollyal
leplezi. Álcamosollyal. És már csak puszta árnyéka annak a lánynak,
aki néhány perccel ezelőtt még vidáman mesélte a kitalált sztorijait.
– Túl komolyan veszed a dolgokat, Logan! Azért vagyunk meg
ilyen jól, mert egyikünk sem érez úgy. Szólj, ha mégis megjött a
kedved egy kis tánchoz!
Már-már ott tartok, hogy egye fene, táncoljunk, ha azzal
kitörölhetem az elmúlt néhány percet. De ami megtörtént, azon
változtatni nem lehet.
– Tévedsz! – kiáltok utána, amikor hátat fordít, és megindul a
zsúfolt táncparkett felé.
 Visszafordul felém, de nem áll meg.
– Az kizárt! De lásd, kivel van dolgod, miben is tévedek?
– Az óvodában az én briliáns ötletem volt, hogy kislisszanjunk az
ablakon, majd vissza! Nekem baromi magas az IQ-m, rémlik, ugye?
Ismét felvillan a szemében az az ördögi fény, és a szívdöglesztő
mosolya is visszatér.
– Jól van, hidd azt, hogy te voltál az értelmi szerző! Pedig igazából
én voltam! És mit jössz nekem az IQ-ddal? Bármikor eléd teszem a
tesztemet, hogy lásd, kettőnk közül ki a nagyokos!
Mosolyra húzódik a szám, Abby kacsint, majd eltűnik a tömegben.
Folytatódik a játék. Mindketten mozgatjuk a bábukat, és egyikünk
sem jut közelebb a győzelemhez. Mondjuk, arról fogalmam sincs, mi
a tét.
Abby drogkereskedő.
Én pedig egy ketyegő időzített bomba.
Sem ő, sem én nem vagyunk megbízhatóak, sem stabilak. Inkább
olyanok, mint egy atomerőmű felé hömpölygő gázolaj-cunami.
Mégis szívesen játszunk a gyufával.
Ennek az egésznek semmi értelme. De asszem nem is kell, hogy
legyen. Bírom a bizonytalanságot.
Előveszem a mobilomat. Apám üzenetével nem foglalkozom,
elgörgetem. A Sly-jal folytatott beszélgetésemet keresem ki. Sly
anyám egyik expasija. Akkor volt ő képben az én életemben, amikor
még egyikünk sem tanulta meg, hogy nem szabad senkihez sem
kötődni. Sly kemény lecke volt számomra, én meg még keményebb
lecke számára.
Én: Hallottam az együttesről. Be akarok kerülni.
Sly: Elintézek neked tíz percet erre a hétre. De ne cseszd el!
 Én: Nem fogom.
Sly: Nem gond nálad az utazás?
Végignézek a klubon. Isaiah és West a terem másik végében
biliárdozik. Amikor Isaiah elkapja a pillantásomat, biccent, hogy
csatlakozzak hozzájuk. Visszabólintok, jelezve, hogy mindjárt
megyek. Továbbsiklik a tekintetem. Kiszúrom Abbyt, aki ismét
Rachellel táncol. Kézen fogva, nevetve pörögnek.
Csakúgy, mint Ryan és Chris, Isaiah és West is tavasszal
érettségizett. Mennek előre, haladnak tovább az útjukon. Rachel
még csak most lesz végzős, ő is abba a suliba fog mostantól járni,
ahova én. Jóban vagyunk, de annyira nem szoros a barátságunk.
Ebből az életből semmi más nem marad nekem, csak Abby. Őt
pedig senki nem ismeri. Senkihez nem tartozik igazán, így aztán
nincsenek is barátai. Éli a maga titokzatos életét.
Én: Nem gond.
Újrakezdésben jó vagyok!


 Abby


– MA ESTE MEG FOGOM CSÓKOLNI!
A klub hátuljából rámutatok a színpadon gitározó dögös srácra.
Eszméletlen vörös haja van, kicsit hosszabb, mint ahogy a legtöbb
srác viseli, a teste pedig egyenesen bűnre csábít!
Mellettem ül a legjobb barátnőm, Rachel. A száraz jégködön és
táncoló fénycsóvákon át hunyorogva próbálja kivenni, kiről
beszélek. Amikor sikerül, tátva marad a szája. Rachel a totális
ellentétem: szőke haj, kék szem, és most van először klubban.
Nekem sötét a hajam, mogyoróbarna a szemem, és folyton a
határán vagyok annak, hogy eladjam a lelkem.
Vasárnap van. Az egyik helyi klubban tinibulizunk. Rachel szerint
durva. Szerintem lagymatag. De mindenképpen fel fogja dobni az
estét, ha megcsókolom a srácot, akinek a gitározásától egészen
elpirulok.
– Vagy őt, vagy Logant! – mondom Rachelnek a hangos dobolás
ütemén át.
Nevetni kezd. Azt hiszi, hülyéskedek, pedig nem. Logan is bűnre
csábít, de több haverunk is figyelmeztetett, hogy vele ne
szórakozzak, és én ezt tiszteletben tartom. Logan ugyanolyan őrült,
mint én, de közben olyan is, akivel simán rosszul sülhetne el a
dolog.
Elég, hogy a saját életemet elbaltázom, másét nem akarom.
Legalábbis azokét nem, akiket bírok. Bárki másét simán.
Rachel eltűr néhány arcába tapadt hajtincset. Ma este táncoltunk,
ő meg én. Nem sokat, de az is elég fárasztó volt Rachelnek. A néhány
hónappal ezelőtti balesete miatt elég gyatra az állóképessége. Egy
ideig még járni sem tudott. De most már talpra állt, és odavolt az
ötlettől, hogy eljöjjünk táncolni. Én pedig bírom őt annyira, hogy ha
ez okoz örömet neki, ám legyen.
Rachel, Logan és én most ősszel kezdjük az utolsó évünket a
suliban. Logan az IQ-jának és az elvált szüleinek köszönhetően egy
osztályba fog járni velünk. Már csak néhány hét, és az életünk
bonyolult és kaotikus lesz.
Isaiah, Logan és Rachel bátyja, West néhány perccel ezelőtt
mentek el Isaiah autójáért. Nem értem, mi tart nekik ennyi ideig!
Abban maradtunk, hogy legkésőbb fél tizenkettőkor lépünk innen,
de így, hogy West is jött, Rachelt fél órával tovább elengedték
otthonról. A hülye bátyja állandóan bekavar! Rachelnek azért
kellene most lelépnie, mert nekem találkoznom kell valakivel, és a
melómba nem akarom belekeverni a haverjaimat.
Ricky azt mondta, hogy ne áruljak, de azt nem mondta, hogy
találkozóm sem lehet.
– Aludj nálunk ma este! – Rachel a mellette lévő széken tartogatja
a palackos vizét. – Hazafelé vennénk egy kis tacót meg quesót!
A queso hallatán rápillantok, és már érzem is, hogy korog a
gyomrom.
– Nem lehet.
– De miért nem?
Tudja jól, miért nem.
– Mondtam, hogy van egy srác, aki csókra vágyik. Csak gondolj
bele, milyen egyedül érezné magát, ha a következő szünetükben
nem csókolná meg senki! Komoly áldozat ez részemről, de
valakinek muszáj kicsit felturbóznia az egóját! Senki nem kíváncsi
egy szomorú, összetört szívű gitárosra, hacsak nem egy hipszter a
helyi kávézóban!
Könnyebben megy a hazudozás, mint az őszinteség. Ráadásul
szívesebben is élnék egy olyan világban, ahol a lelkem keresztre
feszítése helyett a srácot kellene megcsókolnom.
– Ha már mindenképp meg akarsz valakit csókolni, én azt
mondom, válaszd Logant!
Nevetni kezdek, de abba is hagyom, amikor észreveszem, hogy
Rachel nem nevet. Időnként az őrületbe kerget a komolyságával!
Rachelt és Westet Isaiah miatt sodorta az utamba az élet néhány
hónappal ezelőtt. Időközben pedig Logant is megismertem. Előttük
nem voltak barátaim, bár Isaiah már korábban kivételnek számított
a „nincs barátság” szabályom alól, aztán Rachellel és Westtel is így
jártam. De csakis az apám kedvéért nincsenek barátaim. Erről
persze egyikük sem tud, és nem is sejtik, miért. Marad is ez az én
titkom, pont amiatt, ahogyan az életem élem.
De Logan… Logant önző módon a saját élvezetemre engedtem
közel magamhoz. Kedvelem őt, bár ez egyikünk számára sem fair.
– Együnk holnap tacót! Majd én veszek!
Nem fogok. Ráveszem Westet vagy Isaiah-t, hogy vegyen, de azért
engem fog illetni a dicsőség a tacóért. Így kell ezt csinálni!
– Logan jó srác. Még nekem is feltűnt, milyen szemeket mereszt
rád.
Logan pont ugyanúgy néz rám, mint a quesóra, ami a kedvenc
kajája. De közöttünk semmi komoly nincs. Csak játszunk. Mintha
hétévesek lennénk, fogócskázunk, és folyton megtaláljuk egymást.
Ráadásul ő jobbat érdemel annál, mint amit én tudnék adni neki.
Ezzel még Logan is tisztában van, ezért faggatott a mostani
munkámról.
Megszólal a mobilom. Isaiah szól, hogy kint várakozik, indulásra
készen. Na, végre!
– Menjünk, mielőtt a srácok bejönnek érted, és tönkreteszik az
esélyemet a gitárossal!
Még mielőtt bármit is szólhatna Rachel, karon fogom, és
kivezetem a tömegen át. Néhányszor felé fordulok, és arra
buzdítom, hogy táncoljon a ritmusra. Nem kell kétszer mondani
neki: azonnal rámozdul a zenére, ahogy én is. Végül is arra való a
test, hogy használják. Néha azért azt kívánom, bár a sajátomra
kevésbé lenne ez igaz!
Néha magányos vagyok, néha élvhajhász. Időnként engem
használnak, időnként én használok másokat. Történjen bármelyik
is, érzelmeket még véletlenül sem keverek bele. Zéró érzelem, zéró
gondolkodás, csak testek.
A suliban sok nevet aggattak már rám: gonosz, ribanc, sőt, gyilkos.
Talán mind igaz is rám. De az is lehet, hogy nem. Tök mindegy is,
mert nincs időm azon rágódni, ki mit gondol rólam, és miként
ítélkezik.
A tömött pénztárcájú és hasú burzsujok olyan lazán
beskatulyáznak mindent és mindenkit! Ez helyes, az helytelen, ez
erkölcsös, az erkölcstelen, ez jó, az rossz, ez követnivaló, az
megvetnivaló, ez igaz, az hamis. Mintha mindenki vagy az egyik,
vagy a másik csapat játékosa lehetne. Mintha mindenki csak úgy
lazán kiválaszthatná, hova akar tartozni. Mintha nekem lenne
választásom. De én nem hiszek abban, hogy lenne választásunk. Én
a túlélésben hiszek.
A klubból kilépve szinte hanyatt dönt a fülledt augusztusi éjszaka.
Eszembe juttatja, mennyire szeretek éjfél után is fent lenni. Olyan,
mintha valami csillagokba burkolózó meleg fürdővízbe lépnék bele.
Nagyon bírom a meleget. Lehet, hogy pont azért, mert érzelmileg
egy jégszekrény vagyok.
Isaiah Mustangja felbőg a klub előtt. Logan ugrik ki a járda felőli
oldalon, és hajtja előre az ülést, hogy ugorjak be hátra. Fekete haját
megborzolja a lágy szellő, és olyan szemmel néz, mintha belém
akarná szuggerálni, hogy szálljak be.
– Gyere el enni velünk! Én állom a tacót!
Bosszúsan oldalra hajtom a fejem, mire hozzáteszi:
– Mindenkiét!
Vetek egy pillantást a hátsó ülésre, ahová West már betette magát.
Ha most kikotyogja a többiek előtt, hogy én csak akkor eszem,
amikor a főnöke megosztja velem az ebédjét vagy a vacsoráját, itt
helyben, mindenki előtt kasztrálom.
De West szerencsére kussol. Állja a tekintetemet, és megrázza a
fejét, jelezve, hogy tartotta a száját. Persze, ettől még se jobban, se
rosszabbul nem érzem magam.
– Majd holnap! – válaszolok Logannek, és visszafordulok a klub
felé.
Már majdnem be is érek, amikor egy erős kéz ragadja meg a
csuklómat. Logan sötét szeme kerül a látómezőmbe. Beszívom a
levegőt. Igen, ez a fiú határozottan bűnre csábít! Olyan bűnre,
amiben meztelen felsőtesttel az ajkaimat követeli az ajkával, én meg
vadul beletúrok fekete hajába.
 – Nem kell tacót enned. Nem kell semmit enned. Csak gyere
velünk!
Logan jó srác. Őszintén összeszorul a szívem, mert ő még hisz
abban, hogy belőlem is lehet jó ember. Azt gondolja csórikám, hogy
nekem is van választásom. Na, ezért nem fogom őt megcsókolni.
A kocsi irányába pillantok. Ott áll a másik három ember, akik
szintén azt hiszik, hogy több vagyok annál, ami vagyok. Ők hárman
fekete-fehéren látják a világot. De amit tőlem kérnek, az számomra
lehetetlen.
Ráigazítom a felsőmet a farmeromra, kihúzom magam, és úgy
teszek, mintha pont olyan magas lennék, mint Logan. Már nem az
az Abby vagyok, aki lenni szeretnék. Az az Abby vagyok, akit az utca
nevelt.
Árny suhan át Logan arcán, ahogy meglátja azt az arcomat, amitől
a világon mindenki parázik. Nem szívesen ismerem be, de néha
még én is belefáradok az állandó álarcviselésbe.
– Neked menned kell, nekem pedig dolgoznom. Ne állj még
egyszer az utamba!
– Nem kellene így lennie! – vágja rá.
Mi mást is mondhatna! Még ha elváltak is a szülei, amikor gáz
van, ott vannak neki.
Nem mint nekem…
– Muszáj így lennie.
Logan ezúttal nem állít meg. Abban a pillanatban, ahogy az
utamra enged, annak az Abbynek egy kis része, aki lenni szeretnék,
meghal kicsit.


 Logan


ISAIAH AUTÓJA MELLETT ÁLLUNK a zsúfolt járdán Rachellel, és egymásra

bámulunk. Milliónyi kérés árad felém abból a kék szempárból.

A bennem tomboló büszkeség azt követelné, hogy ne is vegyek
tudomást róla.
Kígyózik a tömeg körülöttünk. A nyári hőségtől rothadó hulladék
bűze árad kifelé a közeli sikátorból, és csapja meg az orrunkat.
Részeg srácok egy csoportja tesz néhány kéretlen megjegyzést
Rachelre, és még mielőtt totál elvörösödne ettől a feje, közelebb
húzom Isaiah autójához. Pont jókor, mert egy srác, aki már azt sem
tudja, merre van arccal, majdnem eltrafálja.
– Én megpróbáltam.
Remélem, ennyi elég neki, mert semmi kedvem jobban
belemenni.
– Menj utána! – mutat Rachel abba az irányba, ahol Abby
felszívódott. – Szüksége van rád!
Abby csúnyán lepattintott, és ez rendesen betalált.
– Egy frászt! Abbynek senkire nincs szüksége! Ezt egyértelműen a
tudomásunkra hozta.
– Rachel! – szól ki Isaiah a volán mögül. – Indulnunk kell!
Rachel beletúr arany hajfürtjeibe, majd aggódó pillantást vet rám.
– Logan, kérlek! Csakis rád hallgat! Ezt mindegyikünk tudja! Egy
röpke pillanatra látszott rajta, hogy legszívesebben velünk jönne!
Nem adhatod fel most!
Sértettség és harag dúl bennem.
– Előbb hallgat bármelyikőtökre, mint rám!
– Se velem, se Westtel nem beszélget a drogról, a magánéletéről
meg ilyenekről! Én vagyok a legjobb barátnője, és még azt sem
tudom, hol lakik! Isaiah meg…
Isaiah mossa kezeit, ha Abby és a drogügyletei kerülnek szóba.
Ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Barátként mindig is
védelmezni fogja Abbyt, de nála a drog tabutéma. Ő már feladta,
hogy ezzel kapcsolatban győzködje Abbyt, és kezdem érteni, miért.
– Veszett fejsze nyele – mondom.
Rachel a hasára teszi a kezét. Ugyanúgy fáj neki ez az egész, mint
nekem.
– Ne mondj ilyet! Abby fontos neked, ahogy te is neki, ezt még a
vak is látja. Ráadásul veled máshogy is viselkedik, mint másokkal.
Hallgatni fog rád!
Abby senkire nem hallgat.
– Nem állunk annyira közel egymáshoz, mint hiszed.
Tavaly télen ismerkedtünk össze, amikor egy gyorsulási
versenyen indultam, hogy segítsek Isaiah-nak és Rachelnek
kimászni egy zúzós hitelből. Abby besétált egy műhelybe, rám
nézett, és onnantól fogva megváltozott az életem.
– Nem. Mert még annál is közelebb állsz hozzá, mint ahogy
hiszem. Szóval, próbáld meg, légy szíves! Aggódom! Valami nem
stimmel ma este. Abbynek szüksége van ránk. Szüksége van rád!
Arrébb oldalgok néhány lépést, de aztán hirtelen visszahőkölök.
Rachel rosszul látja a helyzetet Abbyvel és velem kapcsolatban.
Összetéveszti a vonzódást a barátsággal. Hogy kedvelem-e Abbyt?
Naná! De Abby soha az életben nem engedne közel magához senkit.
Még Rachelt sem… és még Isaiah-t sem.
– Abbyvel csak játszunk. Ennyi. Előbb hallgat Isaiah-ra, mint rám.
– Abbyt nem érdekli, mit mond Isaiah, de az igen, amit te
mondasz. Abby fél. Nem tudom, mitől, de ma este láttam a
szemében, és te pontosan tudod, miről beszélek. Ezért kezdted
játszani vele azokat az őrült játékokat.
A francba Rachellel, igaza van! Aggódtam, és azt akartam, hogy
Abby mosolyogjon. De vacak érzés olyannal törődni, aki azt nem
viszonozza.
– Abby nem ismeri a félelmet.
– Rachel! – kiált oda ismét Isaiah. – Nem fogsz hazaérni időben!
Oldalra billentem a nyakam, és kiroppantom, amikor elkap a
szédülés. Rohadt vércukor! Rohadt egy érzés, akár lent van, akár
fent. Rachel felém lép kinyújtott karral, mint aki el akar kapni, ha
elesem.
– Jól vagy? Totál lesápadtál!
– Jól. Csak éhes vagyok. De jobb, ha te most mész, mielőtt még
Isaiah tuszkol be a kocsiba!
Rachel a szemét forgatja, de azért beslisszan az anyósülésre.
– Nincs igazad. Abby fél, és szüksége van rád.
Becsapja az ajtót, Isaiah pedig azzal a lendülettel el is húz, hogy
hazavigye a csaját, mielőtt a szülei bevadulnának.
– De igazam van – dünnyögöm a járdának.
Akárki akármit gondol rólam, én tudom, milyen félni. Sokkal
gyakrabban érzem a félelem keserű ízét a számban, mint ahányszor
magamnak bevallanám. Abby azok közé tartozik, akikből ez a gén
hiányzik.
 A klub felé nézek, majd az utcára, ahol a pick-upommal parkolok.
Le kéne lépnem, most bebizonyíthatnám a fateromnak, hogy igenis
felelősségteljes vagyok. Beülnék a kocsiba, megmérném a
vércukorszintem, helyre tenném, amit helyre kellene tennem,
épkézláb időben hazaérnék, és flamóznék még egy kis fehérjét meg
valami nyamvadt zöldséget.
Órák óta nem mértem. Túl régóta. Elég régóta ahhoz, hogy
tudjam, jó nagy marhaságot csinálok.
De Abbyvel ma este valami nagyon nem stimmel, engem meg hajt
a kényszer, hogy utánamenjek a klubba. Lüktet a fülem.
Megdörgölöm az arcom, amikor újabb szédüléshullám tör rám.
Rezegni kezd a mobilom. Sly az: A gitáros elcseszte. Ma este
akarnak meghallgatni. Nálad van a gitárod?
Bassza meg! Igen. Az autómban. Mondd nekik, hogy tíz perc, és ott
vagyok!
Végigfut rajtam a hideg. Ösztönösen megindulok a pick-upom felé.
Akkor most szépen megmérem a cukromat, összekapom magam,
lenyomom a meghallgatást, és még egyszer utoljára megkeresem
Abbyt, ha egyáltalán még nem lépett le innen. De aztán vége.
Befejeztem ezt a kergetőzést.


 Abby


NAGYANYÁM ELSŐ TANÁCSA ellentmond apám szabálylistájának: az ördög

azokat viszi táncba, akik magányosan topognak a táncparkett

szélén.
Ötéves voltam, amikor ezt mondta nekem. Nem épp óvodásnak
való esti mese, de már akkor életre szóló leckének szánta.
Figyelmeztetésnek a génjeim ellen. Kár, hogy nem fogadtam meg,
mert most, ahogy egy asztalnyi férfi felé közeledek, minden egyes
lépésemnél egyre fokozódik bennem az érzés, hogy a sátán tangózik
velem.
Félúton Houston pattan elém. Nyújtja a karját, hogy megöleljen,
de olyan metsző pillantást villantok rá, hogy meggondolja magát.
Nem érintkezem az ügyfeleimmel, és ők se érjenek hozzám. Minden
drogárus megszabja a maga határait. Bár ha valakivel muszáj lenne
kivételt tennem, az Houston.
A srác arcán széles vigyor ül, ami annak a jele, hogy be van lőve.
Houston mindig eksztázisban van.
– Már kezdtem azt hinni, hogy cserben hagytál!
Ricky figyelmeztetése miatt fontolóra is vettem, de Houstonból jó
pénzt kaszálok, és úgy általában mindenkiből, akit ő hoz. Az utóbbi
időben megcsappant a vevőim száma, mert vagy kijárták a
középiskolát, vagy lediplomáztak. Odafigyelek arra, hogy
megbízható vevőim legyenek.
 Houston hátratolja a sapkáját, és összedörgöli két kezét, mintha
valami elképesztő varázslatra készülnénk. Pedig nem. Arra
készülünk, hogy valakit lezsibbasszunk.
– Na, lökd, kiről van szó! – szólalok meg.
– Kösz a kérdést, igen, jól vagyok! A jövő hónaptól már végzős
leszek. A bátyám nyaggat, hogy pályázzak meg valami irodai
munkát, a csajom meg azzal fenyeget, hogy ha nem keresek
normális melót, kidob. És veled mizu?
Nem pislogok. Nem mozdulok. Nem mosolygok. Szeretném
kedvelni Houstont, de ezt a luxust nem engedhetem meg
magamnak.
– Három éve – folytatja. – Már három éve árulsz nekem, és
semmit nem tudok rólad.
Megfogom az egyik hajtincsemet, aztán elengedem.
– Barna a hajam. Na, mi a helyzet azzal az alakkal?
Ahogy elneveti magát, gödröcskék jelennek meg az arcán. Kétlem,
hogy a csaja dobna egy ilyen gödröcskés mosolyú srácot!
– Rendes tag. Mufasának hívják.
Mély hangon ejti ki a nevét, ami Az Oroszlánkirályra emlékeztet.
Belül jól megrugdosom magamat, amiért mosolyra húzódik a szám.
Houston ujjongásban tör ki.
– Megmosolyogtattalak!
– Nem.
Pedig de.
– Dehogynem! – trillázik, mint egy hatéves. – Dehogynem,
dehogynem!
– Mi az igazi neve? – Gyakorlatilag kiabálok, mert igen,
megmosolyogtatott, és ezzel majdnem megszegtem a
pókerarcszabályt, amire mindig annyira odafigyelek.
– Albert – mondja azzal az idióta gödröcskés mosolyával.
Megrázom magamat, mint egy ázott kutya.
– Albert?
Nem tudom, miért, de nem ilyen névre számítottam.
– Albert – szajkózza. – És már tudom is, miket fogsz kérdezni, mert
egy látnok vagyok! – Becsukja a szemét, és a halántékára teszi az
ujját. – A szellemi vezetőm azt mondja, tudni akarod, honnan
ismerem őt, mióta, és megbízom-e benne.
Keresztbe fonom magam előtt a karomat, nehogy ismét
elmosolyodjak. Jó ég, mennyire utálom, ha bírom a vevőimet!
– Ilyen sorrendben.
– A bátyámon keresztül, néhány hete, és jó tag.
Ennyit az örömről. Ez nem Houston szokásos muníciója.
A középsulis haverjait szokta hozzám hozni, olyan srácokat, akikkel
kisiskolás kora óta együtt focizik, akikért tűzbe tenné a kezét…
akiket már száz éve ismer, nem pedig olyat, akire azt mondja, „jó
tag”.
– Tudod, mi a jó? A jégkrém meg a nyári szünet, de nem egy olyan
fickó, akit alig néhány hete ismersz!
Houston kijózanodik, és amikor a szemébe nézek, olyat látok,
amit csak ritkán: eksztázisnak nyoma sincs. Megszólal bennem a
vészharang, és elkap a kétségbeesett, sürgető vágy, hogy elhúzzam a
csíkot.
– Segítened kell! – mondja. – Tudom, hogy nem szabadna
belerángassalak ebbe, de muszáj lecsekkolnod a srácot! Neked jók a
megérzéseid, és tudnom kell, hogy bajt hoz-e a diákszövetségre!
Ó, az ég szerelmére! A lábam megindul az ellenkező irányba, de
Houston utolér a tömegben. Mivel kétszer akkora, mint én,
könnyedén behúz a klub egyik sötét zugába.
Lehet, hogy magasabb nálam, de én félelmetesebb vagyok. Felé
hajolok, mire ő már sunyul is.
– Hogy merészelsz szórakozni velem? Iderángatsz, és veszélybe
sodrod a bizniszemet, csak mert képtelen vagy rájönni, hogy baj
van-e? És amikor kérdezek a fickó felől, annyit bírsz kinyögni, hogy
jó tag? Hogy jutott eszedbe bemutatni nekem?!
– Nem volt más választásom! – vág vissza. – A diákszövetségünk
elnökét néhány hónappal ezelőtt elkapták heroin miatt!
Lefagyok. A heroin nem az én bizniszem. Én füvet árulok. Semmi
mást. Nem tudnék olyat árulni, ami Coloradóban ugyan legális, de
egy szempillantás alatt kinyírhatja az embert.
– Lemondatták, de nem rúgták ki a főiskoláról. Ez a srác néhány
hete tűnt fel. Minden irata rendben van. A mi diákszövetségünk
tagja volt ő is a fősulin, ahová jár, de ott feloszlatták a szövetséget.
Próbáltam ugyan infót szerezni róla a szövetség elnökségétől, de ők
csak köntörfalaznak. Jó fej, nagyon jó fej, de szétrongál azzal, hogy
keressek neki egy dílert. Nem tudja, hogy te vagy a dílerem, csak
azt, hogy ma este találkozom valakivel. Azt hiszi, hogy az illető pasi,
nem egy tizenhét éves csaj. Tudom, milyen vagy. Láttalak már jó
néhány srácot lecsekkolni. Soha még csak a jelét sem mutatod
annak, hogy te ki vagy, de azonnal olvasol bennük, és nekem ez kell.
Légyszi, segíts! Az én diákszövetségemben mindenki tolja. Nem
hazudok! De mi nem használunk kemény drogokat! És nem
hagyhatom, hogy a diákszövis tesóim egy olyan szarság miatt
csússzanak el, hogy az elnökünk egy seggfej!
Megforgatom a nyakam. Fuss, Abby, fuss!
 – Rá fog jönni, hogy én vagyok a díler, és ha netán kábszerügynök,
felfigyel rám.
Houston a fejét rázza.
– Mondtam már, hogy azt adtuk be neki, hogy a díler egy fickó.
Szóltam az unokatesómnak, aki itt van a hétvégén, hogy játssza el a
szerepet. Te csak faggasd őt ki, ahogy a legtöbbünkkel tetted, és
aztán mondd meg, hogy necces-e!
Kétfajta embertípusnak árulok. Azoknak, akik olyan
megfoghatatlan jó érzésekre vágynak, amiket látszólag mindenki
más érez, és azoknak, akik felejteni akarnak. Akárhogy is, minden
vevőm ugyanúgy végzi: a semmiben és a zsibbadásban.
Ennek ismeretében tényleg jól olvasok az emberekben, rájövök,
mi a szándékuk.
– Abby, kérlek szépen! – Houston tekintete meglágyul, ahogy
könyörög. – Jó srácok vannak veszélyben! És én is!
– Rendben. De ha még egyszer ilyet csinálsz, többé nem ismerlek!
Nem gondolom komolyan, de ijedt tekintetéből látom, hogy ő igen.
Nagyot sóhajt, próbál magára erőltetni egy gödröcskés mosolyt, de
nem igazán jön össze neki.
– Szóval, azt találtam ki, hogy mi éppen összefutottunk itt, és a
húgom barátnője vagy. Mallorynak hívják.
Remek. Micsoda fedősztori!
– Suliba jár, és…
– Nem érdekel! Menjünk!
Megindulok az asztal irányába, de elém vág. Igen, részben azért
csinálom ezt, hogy Houstonnak segítsek, de főként saját magam
miatt. Ha ez a fickó kábszerügynök, és Houston diálszövetségét
feloszlatják, azokat a fiúkat meg kirúgják a suliból, bukom az
ügyfeleim ötven százalékát. Ilyen pénzügyi veszteséget nem
engedhetek meg magamnak.
Hála az égnek, mire az asztalhoz érünk, Houston ismét a régi
tréfarépa. Az ott ülő három srác is kedélyesen mosolyog. Nekik is
árulok. Zavartan kapják a pillantásukat rólam az új srácra. Mintha
titokban azt akarnák jelezni, hogy számíthatok a támogatásukra.
– Ismerlek téged! – szólal meg Jeremy. Ő Houston legjobb haverja,
amióta világ a világ. – Mallory barátnője vagy, ugye?
Alig bírom megállni, hogy ne forgassam a szemem, mert kissé
erőltetettre sikerült ez a kezdés. Az új srác a tekintetemet fürkészi, a
dekoltázsom fel sem tűnik neki. Nem jó jel. Bár az is lehet, hogy
homokos, így egyelőre nem kezdek gyanakodni. De akkor meg
Houstonra lenne rákattanva. Ha Houston nem lenne ügyfelem, én is
tutira rámoccannék.
Houston a vállamra dobja a karját.
– Hát nem cuki a kiscsaj, Albert?
Cuki? Oldalba lököm, mire Houston fájdalmasan begörnyed, de
még mindig nevet. Újból a srácokra nézek. Hárman közülük, akiket
ismerek, úgy merednek rám, mintha azt kérdeznék, mi a franc
folyik itt. Az új fiú szeme pedig majd’ kiugrik a fejéből.
Houston felé bökök a hüvelykujjammal.
– Ő meg bosszantó! – jegyzem meg, és közben le sem veszem a
szemem Albertról.
Albert lassan mosolyra húzza a száját.
– Igen, az! A húgom barátnője ugyanezt tette velem, amikor
múltkor otthon voltam.
Kiveszek egy kis gumilabdát a zsebemből, és Albert felé gurítom.
Ő jobb kézzel megfogja, és visszagurítja. Néhányat pattogtatok vele
az asztalon, és már készen is állok a beszélgetésre.
– Igazán? – kérdezem.
– Igazán.
A tekintete jobbra siklik, majd felfelé, látszik, hogy felidézi
magában az emléket.
– Őket ismerem. – A többi fiú felé intek, és úgy „szkennelem” végig
Albertet, mintha érdeklődést váltott volna ki belőlem. Igazából azt
csekkolom le, miben van. Bő farmer, póló, ami sokkal többe
kerülhet, mint egy átlagos póló, hátrafelé csapott baseballsapka. –
Téged viszont nem.
– Albert – mutatkozik be. – Te pedig?
– Kíváncsi.
Felhúzza a szemöldökét, én meg kiveszek egy nacho chipset a
tálból, és majszolni kezdem. Ropog a számban. Túl sós nekem, de
kaja, és ingyen van. Houstontól egy vacsit kellene kérnem cserébe,
amiért ezt megteszem neki.
– Taco vagy spagetti? – kérdezem.
– Micsoda?
– Taco vagy spagetti?
Houstonra és a haverjaira pillant. Houston megvonja a vállát.
– Addig nem fog békén hagyni, amíg nem válaszolsz. Ebben
nagyon fura!
Igen, az vagyok. Fura.
– Taco – feleli.
– Disney World vagy Disneyland?
– Land.
Ami azt jelenti, hogy West Coastról jött, mi pedig az East Coaston
vagyunk.
 – Fagyi vagy süti?
Ismét jobbra néz, már negyedszer.
– Süti.
– Rolling Stones vagy Beatles?
Ez a kérdés mindenkit megfog. Vagy nem tudnak rá válaszolni,
vagy azonnal rávágják, vagy azt mondják, mindkettő.
– Stones.
Kedvemre való a srác. Ismét jó a válasz.
– Klassz!
Bekapok még egy taco chipset, és hagyom, hogy a fiúk
beszélgessenek egymással néhány percig. A diákszövetségi buliról
dumálnak. Megjegyzem, mikor lesz. Több anyagra lesz szükségem
azon a hétvégén.
Ahogy témát váltanak, Albert így szól hozzám:
– Ha középiskolás vagy, miért vagy itt?
Felemelem a csuklómat, és meglóbálom rajta a bosszantó
narancssárga karszalagot.
– Mert ma tinibuli van. Nekem kéne inkább megkérdeznem, miért
vannak itt ma este fősulisok!
Houston a jobbjára mutat.
– Jerry még csak elsőéves.
Jerrynek hamis személyi igazolványa van, és nem szabadna
megbíznia Albertben, hogy nem köpi-e be.
– Egyedül jöttél? – kérdezi Albert.
– Nem, de a barátnőm épp egy sráccal kavar a mosdóban, és nem
igazán indulok be attól, hogy őket bámuljam!
Houston torkán megakad egy chips. Meg is érdemli.
– De komolyan, miért vagytok itt? – boncolgatom a témát tovább.
– Ma este még piát sem szolgálnak fel! Én biztosan otthon hagytam
volna a kis Jerry fiút! Azt hittem, a fősulis skacok ennél
balhésabbak!
Albert balra pislant, mire a pókember-érzékeim azonnal
működésbe lépnek.
– Itt találkozunk valakivel.
– Ismerem? – Oldalra pillantok Houston felé. – Mallory ki lesz
akadva, ha a barátait lejáratod a haverjaid előtt! Ugye, nem
felejtetted el, mi volt múltkor?
Fogalmam sincs, mi volt múltkor, de jó látni, ahogy összezavarom
az embereket.
– Azért vagyunk itt, hogy a díleremmel találkozzunk – szól
Houston. Ügyes. Albert kiegyenesedik, Houston pedig rám mutat. –
Nyugi, ő rendes csaj.
Rákönyökölök az asztalra, oldalra biccentem a fejem. Az a célom,
hogy elhitessem vele, bejön nekem.
– Te is akarsz venni?
Albert megvakarja az orrát. Ez nagyon nem jó jel.
– Ja.
Ideges. Lehet, hogy most vesz először anyagot. Az ilyenekről lerí,
hogy bűntudatuk van, de ez a srác túlságosan is összeszedett ahhoz,
hogy a lecsukástól féljen.
– Vettél már?
– Igen.
A szeme meg sem rebben. Hiszek neki.
Tettél már valakire bilincset, és kísérted a rendőrautóhoz, miután
drogot vettél tőle?
– Én még soha – mondom.
 És ez igaz is.
Albert somolyog.
– Az a fajta vagy, aki mástól kunyerál?
Elmosolyodom. Azzal a mosolyommal, amitől Houston és a kis
haverjai meghökkennek. Amit az utcán tanultam. Amitől az a
bizonyos láthatatlan ördög vihog mellettem. Albert szeme
összeszűkül, ahogy rám néz, majd egy parányit hátrahúzódik.
– Igen – felelem. – Parazita vagyok. Ezért képesek az ilyenek, mint
én, olyan sokáig életben maradni.
Rákacsintok. Albert próbál rájönni, hogy most vajon flörtölök
vele, vagy veszélyt jelentek rá. Nálam időnként igen vékony a
határvonal a kettő között.
Rezegni kezd a mobilom. Rachel az. Logan ott maradt. Üzenj rá, és
keresd meg, légy szíves. A kedvemért. Elsápadt, mielőtt eljöttünk. Mint
aki nincs jól.
Összeugrik a gyomrom, végigpásztázom a klubot. A francba is!
Logannek már rég otthon kellene lennie!
– Valami gond van? – érdeklődik Houston.
– A barátnőm végzett a sráccal.
Most meg nekem lesz végem.
– Figyelj csak! – mutatok Albertre. – Nagyanyám mindig azt
mondta: „Hiszen valamennyien a nappal és a világosság fiai
vagytok, nem vagyunk sem az éjszakáé, sem a sötétségé.”1 Őszinte
leszek, én a sötétség lánya vagyok. Te melyik oldalon állsz?
Albert pislog néhányat. Ez annak a jele, hogy képben van.
Felismerte a bibliai idézetet. Az ujjaival dobol az asztalon. A bal
gyűrűsujján meglátszik a gyűrű helye. Ez a fickó nős, vagy nős volt,
és én egyetlen főiskolást sem ismerek, aki nős lenne.
 Elmosolyodik, nevet, szinte már meggyőzően. De túl sokat
hazudott már, hogy ezt bevegyem.
– A sötétség oldalán.
– Fiúk, lassan indulnotok kéne haza! – cukkolom őket. – Holnap
ott a helyetek a reggeli misén!
Ketten közülük a szemüket forgatják, Albert pedig hozzáteszi:
– Én nem járok templomba.
Egyetértően bólintok.
– Legyen nagyszerű életed, Albert! Viszlát később, Houston!
Lopok még egy chipset, és arrébb lépek. A tekintetemmel Logant
keresem a helyiségben. Hülye, hogy itt maradt! Még a végén bajt
hoz rám.
– Hé! – Houston az, és mivel tudom, hogy nem fog rólam leszállni,
ismét becsúszok a klub sötét sarkába. – Mi a franc volt az a bibliai
idézet?
– A srác jár templomba – mondom.
Houston kinyújtja a karját.
– Én is járok, mégis szívok! Ez még nem jelenti azt, hogy ügynök!
– De te nem tagadnád le. Ő meg igen. Engem az sem érdekelne, ha
pap lennél, akkor is árulnék neked. Mindegy, ki vesz tőlem cuccot,
csak ne hazudjon az illető. Albert titkol valamit. Hazudik. Én a
helyedben résen lennék vele kapcsolatban. Tegyél nekem egy
szívességet, Houston! Egy darabig ne hozz senkit! Először rakj
rendet a házad körül, mielőtt hozzám hozol vendégeket!
Houston beletúr a hajába, leveri a sapkáját a fejéről.
– Bassza meg! – Megropogtatja az ujjait, majd így szól: – Azért még
jóban vagyunk?
– Változtatnunk kell a dolgainkon. Nemcsak veled, hanem a többi
főiskolás haveroddal is. De majd kitalálom, mi legyen!
Houston zsebre vágja a kezét, a válla előregörnyed, mint amikor
egy gyerek rájön, hogy a szülője csalódott benne.
– Bocs, hogy gondot okoztam!
– Többet ne forduljon elő! Komolyan mondom! Nem bukhatok le!
Houston lelép, én pedig Loganre üzenek. Mondtam, hogy
melóznom kell. Nem érek rá szórakozni. Hol vagy?
Semmi. Bosszantóan semmi válasz. Ez jellemző Loganre.
Rachel kért, hogy keresselek meg. Azt mondta, vacakul néztél ki.
Legyek én a hősöd?
Önelégült mosolyra húzódik a szám. Jólesik. Ha ettől nem indul be
Logan, és nem veszi a lapot, akkor semmitől. De lassan lefagy az
arcomról a mosoly, mert telnek a másodpercek, és nem kapok tőle
választ. Ki nem állhatom ezt a félelemérzést a gyomromban!
Ez rohadtul nem vicces, Logan! Jól vagy?
– És most jöjjön egy kis újdonság! – szólal meg a zenekar énekese.
– Az egyik barátunk szeretné bemutatni a gitártudományát!
A színpad közelében állók kiáltoznak és tapsolnak, én meg
mindjárt a falhoz vágom a mobilomat. Idióta Logan! És idióta én,
aki ennek ellenére is bírom őt! Hogy lehet ennyire hülye, hogy azt
hiszi, válasz nélkül leléphet?
– Fogadjátok szeretettel Logant!
Felkapom a tekintetem, a színpad felé indulok, az agyam azonnal
visszapörgeti az eseményeket, és újra az az ördögi mosoly terül szét
az arcomon.
Ott áll Logan a színpadon, magabiztosan, gitárral a kezében.
A baseballsapkáját hátrafelé csapta fekete haján. És ahogy belecsap
a húrokba, csak úgy feszülnek azok a gyönyörű bicepszek!
 Megszólal a gitár, sokkal mélyebben, mint bárki gondolta volna.
Áthatol a csontjaimon, az izmaimon, és melegség árad szét a
hasamban. Folyékony melegség.
Az eszem azt diktálja, hogy húzzam el a csíkot. De megijedtem,
amikor Logan nem írt vissza. És miatta fut végig az ereimben ez a
szokatlan érzés.
Nem. Logant nem csókolhatom meg. Őt békén kell hagynom. De
visszajött, színpadra állt, és észvesztően szexis azzal a gitárral.
Nem, nem csókolhatom meg. Pedig azt mondtam Rachelnek, hogy
ma este a gitárossal fogok csókolózni. Azért ebben nem kéne
hazudnom!

1 1. Thessalonikabeliekhez írott levél 5,5. Fordította: Károli Gáspár

 Logan


A KEZEMET A HÚROKRA TESZEM, hogy ne visszhangozzanak. A tömeg
megőrül. Danny, a szólóénekes felém fordítja a fejét, és úgy
vigyorog, mint farkas a zsákmánya fölött.
– Ezt megcsináltad, haver!
Lüktet a vér az ereimben, ez igazi kirobbanó érzés! Igyekszem
nem belegondolni abba, hogy ugyanezt fogom-e érezni minden
éjszaka, de most, most nagyon élvezem.
Hibáztam néhányat, de korántsem annyit, mint a másik gitárosuk.
Nem én vagyok a legjobb, de nem is a legrosszabb. Én csak
robbanásra vágyom. Kiútra.
Leteszem a gitáromat, Danny megindul felém.
– Engem meggyőztél! Beszélek a többiekkel, de nem hinném, hogy
más véleményen vannak! Szólni fogunk, milyen döntésre jutottunk!
Gyorsan kezet rázunk, a banda többi tagja megveregeti a hátamat,
ahogy megyek le a színpadról, és a gitártartó felé indulok. A ritmus
még mindig bennem lüktet. Sly tanította meg nekem az első
akkordokat, amikor hétéves voltam. Azóta nyúzom a gitárt.
Két csaj slisszan elém, ahogy leteszem a hangszert. Az egyik vörös.
A másik szőke. A vörös megérint, a szándékai egyértelműek.
– Szia!
– Helló!
Mindkettő dögös, feszes és belevaló. Ma néhány csajt már
passzoltam Abby miatt, és amikor Abbynek többet akartam
felkínálni, ő inkább ellépett. Lehet, hogy nem őt kéne
hajkurásznom, hanem ki kellene használnom ezt a két szépséget,
hogy segítsenek felejteni.
– Irtó klassz voltál! – folytatja a csaj.
– Igen, az volt! De milyen kár, hogy most nektek máshol van
dolgotok! Ugye? – Abby toppan közénk. A lányok elrebbennek, és ha
mondanak is valamit, nem hallom, mert túlságosan leköt, hogy
kiélvezzem, ahogy Abby felfal a szemével. – Nem is tudtam, hogy
játszol!
Akárhányszor meglátom, ugyanazt a rohadt reakciót váltja ki
belőlem: lüktetni kezd a vérem. Mogyoróbarna szempár, lágy, vörös
ajkak, hosszú, laza hullámokban leomló gesztenyebarna haj, és
olyan test, ami érintésért könyörög.
Ha megérinteném, az felérne egy radioaktív plutónium
megérintésével. Először fel sem tűnne, hogy megöl, csak később
venném észre az égési sebeket. Gyorsan visszaterelem a
figyelmemet a gitárpakolásra.
– Ma este másodszor lépsz közbe. Azt meg tudod jól, hogy játszom.
– A gitárra gondoltam, és ahogy már mondtam, jobbat érdemelsz.
– Gitárban vagy csajban?
– Mindkettőben.
Bírom, hogy ez a csaj, aki általában nem mond igazat, most igazat
mond.
– Akkor megmondanád, kit érdemlek? Már unom, hogy mindig
egyedül megyek haza!
Várom az élből visszadobott válaszát, és azt, hogy elkezdődjön a
játék. Ehelyett Abby behatol az aurámba, és átlép azon a határon,
ahol folyton táncol. Az illata érint meg először. Az illat, ami olyan,
mint ő maga. Vakmerő és vad. És még mielőtt ismét szippantanék
belőle egyet, Abby a nyakam köré fonja a karját, a sapkám alá
csúsztatja az ujjait, maga felé húzza a fejemet, és megcsókol.


 Abby


FORRÓ ÉS PUHA LOGAN AJKA. A csókja íze úgy hat rám, mintha egy
elektromos vihar kellős közepén ácsorognék. Mintha ugyanaz a
villám csapna belé is. Először meghökken, de gyorsan veszi a lapot.
Nem vacakol. Végigsimít a hátamon, amitől lúdbőrös leszek.
A másik karjával átfogja a csípőmet, és ettől kifejezetten intim
helyeken önt el a forróság. Magához húz, a mozdulat megannyi
piszkos dolog ígéretével kecsegtet.
Az ajkaink kalandozásba kezdenek. Finoman beleharap az alsó
ajkamba, a nyelvével végigsimítja a számat. Örvénylik az elmém.
Logan ezerrel küzd, hogy visszafogja magát. De az én területemen
játszik, az én szabályaim szerint, és én leszek az, aki miatt elveszti
az eszét.
A körmömmel végigsimítom a nyakát. Jó érezni meleg bőrét, az
állán a borostát. Az izmai válaszul megfeszülnek, mire mosolyra
húzódik a szám széle. Ez az! Én indítottam be! Én értem el, hogy
csakis rám gondoljon!
Megtettem, amit akartam. Megcsókoltam. Az ujjaimmal
végigsimítom a bicepszét, és már húzom is a kezemet a
mellkasához, hogy eltoljam magamtól. Logan átfogja a derekamat,
és megfordulunk.
A falnak dönt. A teste finoman az enyémhez préselődik, és amikor
hozzáidomulok, minden egyes lélegzetvételemnél egyre jobban
szétárad bennem az összesimulás izgató érzése. Mámorosan tekint
le rám a sötétbarna, szinte már fekete szempár. Mindketten
nehezen vesszük a levegőt, csak pillanatok választanak el minket a
robbanástól.
– Nem játszol fair játékot! – szólalok meg, jobban lihegve, mint
szeretném.
– Ugyanazt a szabálykönyvet használjuk!
Le tudnám csókolni az arcáról azt az önelégült, arrogáns
kifejezést.
– Én nem szabályok szerint játszom!
– Tudom! – Hüvelykujjával végigsimít az arcomon. Túl édes ez a
törődő mozdulat. Túl szívszorongató és érzelmes. Pedig nálam ez
most nem fér bele a képbe. Ám amikor hozzám simul, és a csípőjét
az enyémhez szorítja, az egész testem hevesen lüktetni kezd. –
Tényleg ezt csináljuk, Abby? – suttogja.
Beleharapok az ajkamba, ő rám néz. Perzsel bennünket a vágy.
Pedig én csak meg akartam csókolni, ami sikerült is. El kéne
húzódnom, rákacsintanom, és dobni felé egy puszit, miközben
elhúzom a csíkot, de önzőségből ötös vagyok.
– Még néhány percig igen.
– Rendben, de akkor ne itt!


 Logan


– ÉN TÉNYLEG NEM TUDTAM, HOGY GITÁROZOL! – Abby a mellettem lévő asztal

tetején ül, és figyeli, ahogy tekerem fel az erősítőhöz vezető kábelt.

Keresztbe tett lábbal, a karjára támaszkodva dől előre. A táncoló
reflektorfényben kirajzolódó látványától összefut a nyál a számban.
– Azt sem, hogy egyáltalán zenélsz!
Gyorsabban tekerem a kábelt. Mihelyt összepakolok, elautózunk
Bullitt megyébe, le a folyóhoz, fogok egy hálózsákot, befészkeljük
magunkat a pick-upomba, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.
– Be akarsz állni a bandába?
A szemem sarkából rápillantok, de nem szólok. Ez bosszantja,
elsötétül a tekintete, és újra próbálkozik.
– Miért ma este játszottál? Miért nem mondtad senkinek, hogy
tudsz gitározni? Miért nem szóltál, hogy játszol? Az embereket
érdeklik az ilyen szarságok!
Erre sem reagálok.
– Ha már megcsókoltalak, megérdemlem, hogy választ kapjak!
Abbyhez hajolok, hogy újabb csókot lopjak tőle, mire ő azonnal
kalandozni kezd a nyelvével a számban. Amikor elhúzódom, fel-le
mozgatja a szemöldökét.
– Legalább emeltük a játék tétjét!
Igen, emeltük. És rájöttem, hogy a tiltott gyorsulási versenyeknél
is nagyobb függőséget okoz az, hogy a tűzzel játszom.
 – Isaiah tudja? – folytatja. – West? A baseballos haverjaid?
Halványan elmosolyodok, és megkapja a választ. Ez az édes
„tudok valamit, amit senki más nem tud” csillogás a szemében
szexisebb, mint kéne.
– Szóval, csak én tudom!
Becsúsztatom a táskámba a kábelt, és behúzom a cipzárt.
– Tényleg ez minden, amit csinálni akarsz? Kérdezősködni?
Az volt a benyomásom, hogy azért lógunk együtt, mert
mindkettőnknek jólesik!
Felkapja a fejét, és megismétli az én egyik korábban adott
válaszomat.
– Csak próbállak megérteni.
Elnevetem magam. Kicsit keserűen, ahogy az ő mosolya is keserű.
– Akkor smárolunk, vagy nem? – kérdezi.
A vállamra akasztom a gitártáskámat, ő leugrik a székről, és nem
húz be egyet, amikor a vállára teszem az egyik karomat, és úgy
vezetem ki a zsúfolt klubból. Ő és én, apró érintésekkel és hosszas
nézésekkel jelezzük egymás felé, mit gondolunk, de ennél soha nem
enged közelebb magához. Talán majd ma este.
Abby végigpásztázza a helyiséget, az egyik hátsó asztalt figyeli
sasszemekkel, majd átnéz a válla fölött. Ugyanaz a félelem villan fel
a tekintetében, amit már Rachel és én is kiszúrtunk ma.
– Mitől vagy ma beparázva, Abby?
Kihúzza magát.
– Nem vagyok.
– Dehogynem.
– Csak képzelődsz! – Dühös, de finoman azért rándul egyet, ahogy
még egyszer hátrapillant a válla fölött.
 – Rachel is látta. Azért akarta, hogy jöjjek utánad.
– Miért akarna ilyet? – Próbál szemérmeskedni, de beletrafáltam,
és ezt nem bírja. – Mindannyian tudjuk jól, hogy képes vagyok
vigyázni magamra!
– Azt szeretné, hogy megmentselek.
Abby megtorpan, ahogy a mosdók felé vezető folyosón lépdelünk.
Elhúzódik tőlem, így le kell vennem a kezemet a válláról. Lassan
pislant egyet.
– Ezt mondta?
– Nem ezekkel a szavakkal.
Abby beleakasztja az ujját a nadrágja övbújtatójába. Ezzel egy
pillanatra az arcáról a csípőjére tereli a figyelmemet, de gyorsan
visszakapom a tekintetem.
– Szerinted érdemes engem megmenteni? – kérdezi.
– Igen.
Somolyog, látszik, hogy nem hisz nekem.
– És szerinted meg is lehet?
– Akarod?
Nevetgélnek, hangoskodnak körülöttünk az emberek, a zenekar
ismét színpadra lép. A gitáros ismét későn lép be. De mi le sem
vesszük egymásról a szemünket.
– Logan? – szólal meg végül Abby.
– Mondd!
Egyik lábáról a másikra nehezedik, és ettől megremeg a
gyomrom. Nem az a lány, aki bármi miatt is elbizonytalanodna.
– Mondták, hogy ma ne dolgozzak.
– Mondták? Ki?
Abby lebiggyeszti az ajkát, várja, hogy rájöjjek magamtól.
Az izmok megfeszülnek a vállamban, amikor leesik a tantusz.
Bárkinek is dolgozik, azt mondta neki, hogy maradjon otthon.
– De miért? És mi a fenének vagy itt, ha azt mondták, maradj
otthon?
– Nem azt mondták, hogy maradjak otthon, hanem azt, hogy ne
dolgozzak. És ez nem ugyanaz. Különben is, ez inkább csak amolyan
javaslat volt. Mindenesetre észrevettem, hogy többen állnak a
kerítés másik oldalán, mint mellettem, és az a helyzet, hogy nem
kellene így lennie. A város ezen része mindig is semleges terület
volt, én sem itt üzletelek. Az igaz, hogy errefelé is szoktam
ügyfelekkel találkozni, de nem árulok. Valami nagyon nem stimmel
most itt, és nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne együtt
menni az utcán.
Megigazítom a fordítva feltett sapkát a fejemen, körbenézek,
mintha leselkedő szörnyeket akarnék kiszúrni a homályban.
– Akkor mit akarsz, hogyan legyen?
Az ujjaival a lábán dobol.
– Te most menj el, én meg felhívom a főnökömet, hogy mondja
meg, mit csináljak.
Na, ja. Kérdeznem sem kell, elég csak ránéznem, hogy tudjam,
nem ezt fogja tenni.
Abby összeteszi a két kezét, mintha egy kölyökkutyát tartana
köztük.
– Jesszusom, mennyire szexis, amikor pipa vagy! Legszívesebben
letépném rólad az inget! Már hetek óta megveszek azért, hogy
végigsimítsak a hasadon! Szóval, a terv: én maradok, te hozod az
autódat, felveszel itt, és aztán megyünk néhány kört! Tudod, csak
hogy biztosak legyünk abban, hogy nem követ senki minket!
 Meggyőzően beszél, és hozzá még itt van ez az ártatlan ábrázat is.
De Abby olyan könnyedén gyártja az ilyen sztorikat, ahogy a pók
szövi a hálóját.
– Szólok Westnek és Isaiah-nak – határozom el. – Itt maradunk, ők
meg eljönnek értünk. Így nem kell kimennünk innen.
– Isaiah nem jön el. Ő távol tartja magát mindentől, ami a
melómmal kapcsolatos.
– Akkor majd jön West!
Eltűnik az álarca.
– Addig nem várhatok.
– Akkor gyere velem! Most!
Az ujjaival ismét a lábán dobol. Akkor is így tesz, amikor a
klubban ellenség után fürkészik a tekintetével.
– Menj el a pick-upodért, hívj, amikor ideérsz, aztán elhúzunk
innen!
Nincs ártatlanság, nincs cinkelődés, csak halálosan komoly
tekintet. Erre már nincs ellenérvem.
– Ajánlom, hogy itt legyél, amikor visszaérek!
Abby elém lép, a tenyerét a mellkasomra nyomja.
– Bízz bennem!
A gond az, hogy nem tudok.
Abby kacsint, majd eltűnik a tömegben. Körbenézek a teremben.
Próbálom kiszúrni, követ-e valaki, vagy látok-e veszélyesnek tűnő
alakot. Az egyik felem már rohanna is a pick-upért, hogy minél
hamarabb kimenekítsem innen Abbyt, a másik felem viszont
utánamenne. De megígértem magamnak, hogy nem koslatok utána.
Megcsókolt, és én visszacsókoltam. Ám ha továbbra is velem akar
lógni, tartania kell magát a tervhez. A klubból kilépve már
korántsem annak a menő srácnak érzem magam, aki büszke
magára, hogy becsajozott. Az a srác vagyok, aki próbálja kitalálni,
milyen rossz dolog fog ma este még történni.


 Abby


A FAL MELLETT ÁLLOK, KÖZEL A BEJÁRATHOZ. Lesek, és számbaveszem a
játék szereplőit a klubban, akár egy hadi-tengerészeti kommandós.
Gyorsabbnak kellett volna lennem. Ki kellett volna már tervelnem
valami stratégiát, de először a kábszerügynök, majd Logan ejtett
csapdába.
Hármas számú szabály: Ne hagyd, hogy elvonják a figyelmed!
Apa egyáltalán nem lenne büszke rám. Az elmúlt néhány
hónapban semmi mást nem tettem, csak engedtem, hogy eltereljék
a figyelmemet.
A tömegben kiszúrom Ricky két emberét. Mindketten észrevettek
már, de egyikük sem jött közelebb, ami azt jelenti, hogy nagy a gáz.
Tommy néz rám a legtöbbször. Ő annak az egyetlen embernek a
tanítványa, akiben Ricky szervezetében megbízom, így jelenleg
Tommy a legnagyobb szövetségesem.
Tommy szürkésbarna hajú, erős arccsontú pasas. Lerí róla, miért
őt választotta ki Linus mentoráltnak, ahogyan apa is kiválasztotta
Linust. Tommy felmutatja a négy ujját, én pedig biccentek a
fejemmel, jelezve, hogy értem. Eric emberei közül négyet is kiszúrt,
de valószínűleg többen is itt vannak. Eric Ricky legnagyobb riválisa
az utcán.
A körülöttünk lévő emberek mind túl fiatalok ahhoz, hogy
áldozatok legyenek, főleg ne amiatt, hogy én rossz döntéseket
hoztam.
A protokollt követve megüzentem a biztonsági szavamat és a
tartózkodási helyemet az anonim számra. Most pedig várok. Várom
Mr. Anonymus válaszát, vagy egy üzenetet Logantől, hogy kint vár.
Összeugrik a gyomrom. Ha ő üzen vagy hív, nem szabadna
reagálnom rá. Nem rángathatom még jobban bele abba, amiben
már amúgy is nyakig benne van. De azt sem akarom, hogy Logan
hősként felkerekedve a megmentésemre siessen, ha nem válaszolok
neki. Még a végén miattam nyíratná ki magát. Akkor lennék igazán
pipa! Tuti, hogy elbőgném magam, pedig baromira utálok sírni.
Egyik sem hív. Mi van már? Végre megrezzen a telefonom:
Már az autóban. Te még a klubban?
Igen.
Maradj bent! Bemegyek érted!
Ahogy elkezdem írni a választ, újból rezeg egyet a mobilom. Ez
nem Anonymus, és nem is Logan. Ismeretlen számról érkezik az
üzenet, ami csak számokból áll. Felerősödik bennem a félelem, és a
mellkasomba hasít. Ezt a kódot apám adta nekem. Azt jelenti, hogy
kezd kicsúszni a talaj a lábam alól. Azt is jelenti, hogy nem bízhatok
meg senkiben, még Rickyben sem. Arra int, hogy húzzam el a csíkot,
de gyorsan.
Azt mindig is tudni lehetett, hogy a játszma kellős közepén is
változhatnak a szövetségek a játékosok között. És engem most pont
arra figyelmeztetnek, hogy a szereplők helycserés támadást
végeznek.
Felpillantok, és már látom is, hogy mindkét fiú engem figyel.
Ahogyan Eric emberei is. A kód szerint én vagyok a zsákmány.
A vadász pedig bármelyik lehet azok közül, aki most engem bámul.
 Feltámad a túlélési ösztönöm. Milliónyi gondolat fut át egyszerre
az agyamon, és mind egyet sulykol: el kell tűnnöm.
Egy csoport fiú manőverezik el mellettem. Ellépek a faltól,
becsusszanok közéjük, és néhány lépést velük együtt teszek meg a
kijárat felé. Ahogy kijutok, üzenek annak a játékosnak, aki ma
akaratán kívül került bele a játékba: Elindulok feléd. Nem maradhatok
itt!
Éjfél múlt, a járda a bár előtt még mindig tömve van bulizós
kedvű emberekkel. Ezen az útszakaszon végig bárok sorakoznak, és
azokban nem tinik buliznak.
A kábszerügynöktől azt kérdeztem, hogy az éjszaka gyermeke-e.
Hogy én az vagyok-e? Nem is tudom. Imádom a nyári éjszakákat.
Imádom, hogy a járdák csak úgy ontják magukból a hőséget.
Imádom, hogy párás a levegő. És imádom, amikor sötét van.
Nem félek tőle. Azoktól az emberektől kell félni, akik nappal a
szemedbe mosolyognak, de közben kést tudnának döfni a hátadba.
Ők az igazi szörnyek. Meg a számlák, amiket nem tudok kifizetni. És
a rendszerek, amik megbuknak. Az én rémálmaim a gyengéket
kiszipolyozó emberekről szólnak.
Megszólal a telefonom, a képernyőn Logan arca jelenik meg.
Felveszem.
– Mizu?
– Soha nem hallgatsz rám!
– Szeretek sétálni. A tüdőm megtelik oxigénnel, jót tesz a
vérkeringésemnek, szóval, úgy, ahogy van, egészséges!
– Mondtam, hogy maradj bent!
El tudom képzelni, milyen komoly arcot vág most. Viharos a
tekintete, és az egész teste megfeszül. Épp csak alig láthatóan, de
pontosan emlékszem, milyen ilyenkor.
– Hiányoztam? – cukkolom, mert ez kényelmesebb, mint a
félelemre fókuszálni. – Mert te hiányoztál nekem, és már alig
várom, hogy lássalak!
– Miért rúgtad fel a terved?
– Mert változtak a dolgok.
– Veszélyben vagy?
Igen.
– De édes vagy! Jól el is felejtettem, hogy egyedül nem mehetek
végig az utcán! De csak egy röpke kis séta, és mindjárt felveszel!
– Ijedtnek tűnik a hangod.
Ahogy végigpásztázom a tömeget, a Logan által hallott félelemhez
harag is társul.
– Cseszd meg, Logan!
– Nem szeretem, hogy kint sétálsz az utcán.
– Hát, szívás az élet! – Szünetet tartok, és mentálisan átkapcsolok.
– Ugye, nem akarsz te is nagy szarba kerülni? Mert elég, hogy én
már nyakig benne vagyok, és fogalmam sincs, hogyan kecmergek ki
belőle!
Logan nem szól rá semmit. Azon imádkozom, bár azon
gondolkodna, hogyan mondja meg, hogy neki hirtelen haza kell
mennie. De a másik felem meg azt kívánja, bár maradna. Kocsi
nélkül könnyű préda leszek. Óvjam az életemet, de közben Logant is
védjem meg; lassan kezdek megborulni ettől.
– Húzz már innen! – hallatszik Logan hangja a vonal másik
végéből, hangos dudálással a háttérben.
Végignézek az úton. Akadály akadály hátán, buliból buliba
özönlik a nép. Nem fog ideérni. Nem lesz elég gyors.
 – Gyalog megyek! – mondja.
– Ne! – Már leplezni sem próbálom a félelmemet. – Menj tőlem
minél messzebb, amilyen gyorsan csak tudsz!
– Tudod, mire vágyom?
Gondolom, nem egy drogdílerrel való, elcseszett, kémián alapuló
viszony szerepel a listája élén.
– Mire?
– Csendre.
Legyökerezek a járdán, és különös érzés fut végig a hátamon.
Logan hangjából olyan fáradtság szól, amit még soha nem hallottam
ezelőtt. Eszembe jutnak Rachel szavai. Valami nincs rendjén. Rajtam
kívül. A gondjaimon kívül. Valami más sincs rendjén.
– Ha csendre vágysz, menj haza!
– Nagy ott a zaj, Abby. Talán nincs ott hang, mégis lárma van.
Semmi mást nem akarok most, csak hogy megtaláljalak, és autózzak
veled a sötét vidéki utakon. Mit szólsz hozzá? Én, a sötét éjszaka és
néhány néma csillag.
Fájdalom hasít belém. Mintha az ördög gúnyt űzne a
mennyországról alkotott elképzelésemből, csak mert a hozzám
hasonló lányok álmai nem válhatnak valóra.
– Abby? – kérdezi. – Ott vagy még?
Tedd le! Röhögd ki! Nevess! Poénkodj! Cinkeld!. Hazudj!
Hazudj!
Hazudj, Abby! Abban vagy a legjobb. Hazudj!
– Jól hangzik! – suttogom, de Logan meghallja, és
megkönnyebbülten sóhajt.
– Nem fogadtál szót, mi? – Végre a megszokott fölényes
hangnemben szól. – Azt mondták, maradj otthon, de te nem
tartottad be.
– Szerinted azt teszem, amit mondanak nekem? Azt csak az
idomított majmok csinálják, és mint tudod, nem bírom az idomított
majmokat. Azóta utálom őket, amióta egy megharapott téged
ötödikben. Azt mondtad, vacak volt a veszettség elleni oltás.
Logan felhorkan, motor búgása hallatszik a háttérből.
– Melyik oldalon vagy? Nehogy elmenjek melletted!
Egy csoportnyi srác botladozik ki a bárból, ami előtt elhaladok.
Feláll a szőr a karomon, mintha csak a kaszás nevetett volna a
fülembe.
Egy vézna kölyök. Néhány évvel lehet idősebb nálam, és úgy
tűnik, örül, amikor meglát. Ricky legnagyobb ellensége az utcán.
Régebben megfenyegettem. Eric az. Ricky összes figyelmeztetése
egyszeriben úgy zúdul a vállamra, akár egy lavina.
– Milyen messze vagy, Logan?
– Kéttömbnyire a klubtól.
Eric elfordítja a fejét, a szája mozog, két srác lép mellé mögüle.
Egyiküknek sem okoz gondot, ha lányt kell megverni. Ahogy az sem,
hogy megerőszakolják.
– Tudsz gyorsabban jönni? Megszegve néhány közlekedési
szabályt? Mondd, hogy a pick-upod igazából egy légpárnás hajó!
Mert azt most nagyon tudnám díjazni!
Eric emberei nagy léptekkel megindulnak felém. Körülnézés
nélkül átmegyek az úttesten. A gondolatok vadul cikáznak a
fejemben, hogy mit tegyek. Keressem meg Logant, vagy inkább ne
keverjem bajba, és húzzak be az egyik klubba. De nincs nálam a
hamis személyim. Logan még két háztömbnyire van innen. Kiszárad
a szám. Logan annyira közel van, mégis annyira távol!
 Árnyék lép elém, egy csuklyás alak. A félelemtől felmegy az
adrenalinszintem. Hátranyúlok a zsebkésemért, de az illető
gyorsabb nálam. Megragadja a karomat, mire beleharapok a
csuklójába, és ekkor…
– Ha megteszed, lelőlek! Miattam vagy még mindig életben! Én
küldtem a kódot!
Összerezzenek az ismerős hang hallatán. Linus. Egy taszítással
elenged, majd hátratolja a kapucniját. Ahogy meglátom apám
tanítványát, örömömben majdnem térdre rogyok.
Linus elveszi a mobilomat, kinyomja, majd megragadja a
karomat, és egy sikátorba húz.
– Ricky mondta, hogy kijöttél ma este.
– Annyit mondott, hogy ne áruljak.
Megbotlom egy sörösdobozban, ahogy Linus még mindig húz
befelé a sötét sikátorba. Egy labirintus az egész. Nappal már jártam
erre, de a sötétségben azt sem tudom, hol vagyok.
– Az ugyanaz, cseszd meg! Most Eric rád vadászik, ráadásul egy
kábszeresbe is belefutottál! És még azt hittük, van agyad!
– Tudtátok, hogy zsaru, és senki nem szólt, hogy a környéken
szimatol?
Linus nem reagál, én meg képtelen vagyok megállni, hogy a
félelmet egy kis önelégültséggel próbáljam eloszlatni.
– Nem tudtátok, amíg én rá nem jöttem!
– Jobb, ha most inkább befogod!
Ettől még igazam van.
– Mi a jó francnak küldted a kódot? Még Ricky sem tud róla! A kód
azt jelenti, nem bízhatok meg senkiben!
– Csak abban, aki küldi!
 Linus megáll, és felém fordul. Az egész fickó egy emberi bőrbe
bújt vad düh. De nem ettől félek. Nem tőle. Ha meg akarna ölni, már
rég beleeresztett volna két golyót a fejembe.
Ő ilyen könyörtelen típus. Apám volt a mentora, és jól betanította.
Én is a fejembe véstem a szabályokat, de Linus úgy betartja őket,
mintha csak az Isten által kőbe vésett tízparancsolat lenne.
– Ricky néhány embere is ott volt benn a bárban – mondom –,
erre te vészüzenetet küldesz nekem? Nem gondolod, hogy odabent
legalább biztonságban voltam?
Linus továbbra is fagyos. Összeugrik a gyomrom.
– Mi folyik itt?
– Tudom, hogy véletlenül futottál bele a kábszeresbe, és hogy nem
árultál. Tudom, hogy azért jöttél ide, mert azt hitted, tiszta és
biztonságos a terep. Tudom, mert egész este figyeltelek.
Elakad a lélegzetem.
– De miért?
Linus odahajol hozzám.
– Mert Ricky tudja, hogy nem hallgatsz rá. És gáz van. Össze
fognak csapni a birodalmak. Meglátjuk, ki marad reggelre talpon.
Ricky azt akarja, hogy te azok közt legyél.
Fürkészem Linus arcát. Próbálok leolvasni valamit róla, de ahhoz
túlságosan is pókerarc. Mindig is az volt. Ahogy apám is.
– De ugye, nem Eric robbantja ki a balhét?
– Eric gyenge. Lassan elfogy a hatalma, de minket is magával akar
rántani, és minél több kulcsjátékosunkat kiiktatni.
Összerándul a gyomrom.
– Én nem vagyok kulcsjátékos.
– De Mozart lánya vagy. Fontos figura, akit megéri kinyírni, csak
hogy felbosszantsanak minket. Ráadásul még jól is csinálod, amit
csinálsz. Elvégre kiszúrtál egy kábszerügynököt, akit még a legjobb
embereim sem szimatoltak ki! Megvan a magadhoz való eszed. De
ma este mi a jó francot műveltél?
Nem fogok meghunyászkodni Linus előtt. Ő nem az apám,
bármennyire is próbál úgy viselkedni.
– Haverokkal buliztam.
Linus hatalmasra nő. Hagyom. Tőlem akár a mumus is lehetne,
akkor is beintenék neki! Fröcsögve ejti ki a szavakat a száján:
– Nekünk. Nincsenek. Barátaink.
Márpedig nekem vannak. A mobilom folyamatosan rezeg Linus
kezében. Logan az, aggódik értem. Hevesen ver a szívem, ahogy
rádöbbenek, mennyire féltem őt. Egy háború kellős közepén állok,
és Logan könnyen kereszttűzbe kerülhet. Ez az a bizonyos félelem,
emiatt nem lehetnek barátaink.
Kettes számú szabály: A kötődés gyengeséghez vezet, amit az
ellenségeid és a szövetségeseid is ellened fognak fordítani.
Megcsörren egy üvegpalack a földön. A hangja visszhangzik a
sikátor falai között. Linus előránt egy pisztolyt a farmerja
hátuljából, és felém biccent, hogy tegyem én is ugyanezt. Én a
zsebkésemet kapom elő, és kinyitom. Megcsillan a penge fénye,
mire Linus grimaszol.
– Nőj már fel végre, és szerezz igazi fegyvert!
Nem fogok pisztollyal mászkálni. Füvet árulok, de az öldökléshez
semmi kedvem.
– Maradj itt, amíg érted jövök! Ha netán érdekelne, ez parancs, és
be kell tartanod! – Visszaadja a mobilomat. – Üzenj a haverodnak!
Mondd neki, hogy kopjon le! Remélhetőleg meg is teszi. Őt nem az
én feladatom megvédeni. Csak téged!
Igaza van, az nem a feladata. De ígéretet tett apámnak, és
lefogadom, hogy már százszor megbánta. Linus elindul arrafelé,
ahonnan jöttünk. Nekidőlök az épület langyos betonfalának.
A fejemet a kelleténél jobban nekiverem.
Feszülten hallgatom Linus lépteit a néma sikátorban. Feszülten
figyelek mindenre és mindenkire. Feszülten hallgatózom, de csak a
halántékomban lüktető pulzusomat hallom. Megfagy bennem a vér
a félelemtől. Utálok félni. Utálom, ha nem tudom a dolgokat
kontrollálni.
Két lövés. Hangos. Haragos. Összerándulok. Újabb két lövés. Itt
fogom összeokádni magam! Mindenki azt hiszi rólam, hogy kemény
vagyok, de a zsebkést szorongató izzadt tenyerem nem éppen erről
árulkodik.
Körbenézek, és összeszorul a torkom, ahogy megigazítom a kést a
kezemben. Csapdában vagyok, három fal vesz körül. Nagy levegőket
veszek, hogy lenyugtassam magam. Csillapodj már le, Abby, a fenébe
is! Hetes számú szabály: Az idegesség még több problémát von
maga után. Tanuld meg, hogyan kell jéggé válni!
Bárcsak lenne erről valami oktatófilm!
Egy dolog azért megnyugtató: Linus itt van. De Eric és a bandája
is. Ha Linus itt van, akkor valószínűleg többen is itt vannak Ricky
emberei közül. De én csak egy gyalog vagyok a sakktáblán, és
általában a gyalogokat áldozzák fel először.
Ismét megrezzen a mobilom. Logan arca jelenik meg a
képernyőn. Nem kellene felvennem. Üzennem kellene neki. Annyi
mindent kellene tennem, de remeg a kezem, és végigáramlik az
émelyítő félelem az ereimben.
 Nem akarok meghalni. Kifújom a levegőt. Nem akarok ma
meghalni.
Lecsúszok a fal mellett a földre, összekuporodok, és felveszem a
telefont.
– Logan?
– Hol vagy? – Feszült a hangja, mégis érzek benne némi
megkönnyebbülést. – Nagy gáz van itt! Lövöldöznek! Az emberek
összevissza rohangálnak! Mindenfelé kiabálnak! Merre vagy?
– Menj haza! – suttogom. – Maradj a kocsidban, és húzz haza!
– Nélküled nem megyek!
Lehajtom a fejem.
– Ez most rohadtul nem játék! Szarban vagyok, és neked most el
kell innen tűnnöd!
Újabb lövések. Egy férfi agonizál. Könyörög. Az életéért. Könyörög
annak a valakinek, hogy ne tegye. Azt mondja, van egy bátyja. És
anyja. Kérleli. Sokszor egymás után. Akár egy rémült gyerek. És
komolyan is gondolja, amit mond.
Könnyek szöknek a szemembe. Elképzelem őt: ott térdel remegve,
és Linusra mered.
Valószínűleg pont úgy, mint amikor én kiskoromban
összeroskadva könyörögtem Istennek, hogy ne omoljon össze a
világom. Hány éves ez a férfi? Hány éves vagyok én? Összeszorul a
torkom, megremeg az alsó ajkam. Ez valódi. Túlságosan is valódi.
– Menj haza, Logan! Menj!
– Jézusom, Abby, hol vagy?
Csapdában. Keserű íz árad szét a torkomban, próbálok mélyeket
lélegezni, hogy megnyugodjak.
– Túl messze.
 – Jól van, megkereslek! Minden rendben lesz!
Dehogy lesz. Úgy volt, de már semmi nincs rendben.
– Tudtad, hogy lesz saját ebédlőasztalunk a suliban? Én
választottam ki, melyik legyen! Nagy, kerek asztal, az ablaknál. Csak
úgy dől be a napsütés ebédidőben! Rachel és én az árnyékban ülünk
majd, ti, fiúk pedig megszívjátok, mivel a ti szemetekbe sütne a nap!
Te és én leszünk ott, Rachel és Westnek az a haverja.
– Jax? – Mintha Logan futna. – Jaxre gondolsz?
– Igen, rá.
– Akkor miénk is lesz az a hely, még ha ökölharcra kerül is a sor!
Elfojtom magamban a nevetést, nehogy lebukjak. Ég a szemem.
– De megnéztem volna!
– Meg is nézed! És annyi tacót fogok neked venni, amennyit meg
bírsz enni! És csend lesz körülöttünk! Te, én és a csend, amire
vágysz! Van egy hely apám háza közelében. Egy patak, kis
vízeséssel. Amikor legutóbb ott jártam, te jutottál eszembe. Nyulak
voltak ott!
Nyulak. Belesajog a szívem.
– Csak be akarsz jutni a nadrágomba!
– Honnan jöttél rá? A sikátorban vagy, Abby? Ahol ki és be
futkároznak az emberek? Mondd, hogy ott vagy!
Egy rendőrautó szirénája szólal meg a távolban, de nem fognak
elég gyorsan ideérni.
Ennek hamar vége lesz. Túl hamar. Száraz levegő hasít végig a
torkomon, ahogy magam előtt látom a felvillanó képeket arról, mit
hagyok magam mögött. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a
pánikot. Nekem még dolgom van. Dolgom… életem, amit még le kell
élnem.
 – Figyelj rám, Logan! Brook Street 5212. Oda menj! A hátsó ajtó
kulcsa az udvaron lévő madáretetőben van. Emeleti fürdőszoba,
vedd le a törölközőtartót, görgesd fel a tapétát, szedd le az ajtót.
Csavarhúzóval tudod. Van ott egy boríték. Tudni fogod, kinek kell
odaadni. Holnap menj! Délután három előtt. Érted?
– Hol vagy, Abby?
Nem akarok meghalni. Ma este nem. Nem most. Időre van
szükségem. Időre, hogy elrendezzem a dolgokat. Hogy
helyrehozzam a dolgokat. Csak még egy kis időre.
– Néhány hétre elegendő pénz van ott, és azután… – Azután nem
tudom, mi lesz. – Azután kérd meg Isaiah-t! Majd ő kitalál valamit.
De csakis azután. Ő meg fogja érteni. Majd valamit kitalál. Ebben
nem fog cserben hagyni engem!
– Hagyd már ezt abba! A sikátorban vagy?
Igen.
– Maradj odakint! Lőni fognak, akárki lép be ide.
Szemét roppanása hallatszik a súlyos lépések alatt. Megdörzsölöm
a homlokomat. Ez nem Linus. Ő szólna. Azon tűnődöm, vajon apám,
nagyanyám és bárki más is így érezné-e magát, amikor szembejön
vele a halál… Vajon ők is azt éreznék, hogy valami hideg, feneketlen
verembe zuhannak?
– Itt vagyok – hallom Logant. – Csak maradj velem!
Igen. Ő tényleg itt van nekem. Reszket a térdem, de remegve
felegyenesedem. Abby vagyok. Mozart, az utcai legenda lánya.
Néhányan a suliban mindenféle névvel illetnek. Ribancnak hívnak,
még ördögnek is. Néhányan gyilkosnak. De nem vagyok az. Sok
minden nem vagyok.
Kiegyenesedem, és olyat mondok, ami általában nehezen jön ki a
számon: az igazat.
– Bármi történjen is, téged nagyon bírtalak!
Logan szólni készül, de kinyomom a telefont, ledobom a földre, és
rátaposok. Engem senki nem fog elkapni, se törvényesen, se
törvényellenesen. Nem hagyom, hogy a telefonomon lekövessenek.
Sötét árny közeledik lassan felém, a fegyvere megcsillan a
holdfényben.
Nem vesz észre, ahogy a falhoz simulok, de tudom, hogy megtalál.
Annyira nedves a tenyerem, hogy alig bírom szorítani a kést.
Tisztára mint Az Éhezők viadala, amiben kizárt dolog, hogy egy
késsel felfegyverzett fél nyerjen. Harcolnom kellene, de inkább nem
teszem ki magam a kínzásnak.
Az egyetlen esélyem, ha rohanni kezdek. A harc azt jelentené,
hogy van választásom, de nekem nincs. A végzet jellemzően a
legkegyetlenebb formában éri el az embert.
Nyitott szemmel figyelem, ahogy az árny felém közeledik. Közben
elképzelem, milyen lenne most Logan pick-upjában feküdni,
hallgatni a patak csobogását, és bámulni a csillagokat az égen.
És a nyulakat. Annyira szerettem volna látni nyulakat!
Egy nem létező bájos világ bájos képei.
A fickó lába alatt megzörren a szemét. Engem keres. Az ösztöneire
hallgatva felém indul. Száguldozik az adrenalin az ereimben,
reszket a szám a félelemtől. Lebukok, amikor egy golyó becsapódik
mögöttem a falba. A leomló faldarabok végigvagdossák az arcomat.
Belé döföm a késem, de a szúrás félremegy.
A férfi felhördül, ellököm magamtól, és mélyeket szippantva
meglódulok.
Ekkor eldördül még egy lövés, és…


 Logan


ROHANOK, DE NEM ELÉG GYORSAN. A vállammal nekiütközöm az
embereknek, rám kiabálnak, ahogy elhaladok mellettük, de nem
érdekel. A mobilom a kezemben, a fülemhez tartom. Hallom, hogy
kicsöng. Újra és újra csörgetem. Abby kinyomta. Szétkapcsoltak
minket. Lelassul körülöttem a világ.
Zúgnak a rendőrautók szirénái. Mindenhonnan. Minden irányból.
Az emberek ordítoznak. A sikátorra szegezem a tekintetem. Abby
odabent van.
Ahogy közeledem, egy lány botladozik kifelé. Belém szalad. Szőke
haján valami vöröslik… vér borítja. Cafatok lógnak a vállán.
Rémület árad a szeméből, reszket.
– Öldökölnek! Odabent öldökölnek!
Megragadom a karját, az sem érdekel, ha esetleg fáj neki.
– Láttál bent egy lányt? Hosszú, barna haja van! Olyan magas,
mint te! Annyi idős, mint én!
Bólint, de túl gyorsan.
– Egy fickóval volt, balra mentek. A fickó kijött. A lány nem. Én
elbújtam. A barátom azt mondta, mindjárt itt van! – Egyre
emelkedik a hangja, könnyek potyognak a szeméből. – Istenem!
Istenem! Kérlek, segíts! Mi van, ha lelőtték a barátomat?!
A lány sikoltozni kezd. A rémületét hallva lüktetni kezd az agyam.
Elengedem a karját, és a sötétségbe vetem magam. Fülsüketítő
durranás visszhangzik a falakról, mire ösztönösen a betonfalnak
csapódok háttal.
Abby. A nevét dobogja a szívem. Imádkozom az életéért. Kérlek,
Istenem, védd meg Abbyt!
– Gyerünk! – kiált egy mély hang.
Lépéseket hallok. Több ember lépését. Egy konténer mellé
guggolok. Ketten futnak el előttem, balról egy árnyalak tűnik fel a
sikátorból, Abby sikátorából.
– Azt mondtam, gyerünk! – szól újra a férfi.
Az árny kilép a holdfényre. A fickó idősebb, mint én, de nem
sokkal. Sapka van a fején, farmert visel, és pisztolyt tart a kezében.
– Visszafordult valaki? Mozgást hallottam innen!
Borsózik a hátam. A férfi, mintha hallaná a szívverésemet, felém
fordul, és végigpásztázza a terepet. De aztán villámgyorsan elhúzza
a csíkot.
Ekkor újabb árnyalak lép be a játékba. Arrafelé tart, amerre
nekem is mennem kell. Utánaeredek, a labirintus fogságába
kerülünk. Lüktet a vér a fülemben, zihálva kapkodok levegő után.
Egy kereszteződésnél a férfi megáll, és hangosan káromkodik egyet.
– A rohadt életbe!
Elakad a lélegzetem a félelemtől. Abby.
Leáll az agyam, de az ösztöneim beindulnak. Meg kell találnom őt.
Meg kell védenem. Ki kell nyírnom azt, aki bántotta. Az árny egy
test fölé guggol, és eltolja az illető arcából a haját. Belém nyilall a
fájdalom. Előrenyúlok, felveszek a földről egy hosszú fémdarabot,
hátralendítem, és…
Ekkor az árnyalak felkapja a fejét, felemeli két karját, és rám
szegezi a pisztolyát. A fémrúd borotvaéles vége pont a feje fölött
csapódik a falba.
– Vele vagyok! – állítja.
Kalapál a szívem, és azt kívánom, bárcsak én is olyan hidegvérű
lennék, mint Abby, aki képes ezt az életet élni.
– Bizonyítsd be!
– Vele voltál korábban. Egész éjszaka flörtöltetek. A színpad
mellett smároltatok!
Szóval kémkedett utánunk.
– Nem elég!
– Még nem eresztettem golyót a fejedbe!
Ez már elég. Ledobom a fémbotot, ő pedig leengedi a pisztolyt,
majd átfordítja Abbyt. Elfog a rémület, amikor látom, hogy véres az
inge, és seb tátong a fején. A kezemet végighúzom az arcomon. Nem
fognak elég gyorsan ideérni a rendőrök. Abby haldoklik, és a zsaruk
nem fogják megtalálni. Felkanalazom a földről, mire a fickó elém
ugrik.
– Mit művelsz?
A holdfényben meglátom az arcát. A húszas éveiben jár, a
tekintete fagyos.
– Szerzek Abbynek segítséget.
Olyan fehér, mint egy porcelánbaba. Nehezen veszi a levegőt.
Majd’ megszakad a szívem!
A fickó felkap egy mobiltelefont – az Abbyét – és egy véres kést.
– Ez bizonyíték – mondom. – Hagyd itt!
Mindkettőt zsebre vágja, mintha nem szóltam volna.
– Tudom!
Nincs időm vitatkozni. Ahogy arrébb tolom, megragadja a
karomat.
 – Láttad, ki lőtte meg?
Láttam, de nem bízom benne.
– Nem.
Kirántom magam a markolásából és a pisztolya elől, mire
futásnak ered.
– Mondd azt a rendőröknek, hogy randiztatok! – szól még oda. –
Hogy elmentél az autódért. Ezért nem együtt voltatok. Abby hívott
téged. Megijedt. Beszaladt a sikátorba, hogy elbújjon, te pedig
utánamentél. Engem nem láttál, és amikor Abby felébred majd,
mondd el neki, hogy nálam van a telefonja és a kése!
– Hogy hívnak? – kérdezem, ahogy Abbyvel a karomban utána
eredek.
– Tudni fogja, ki vagyok – feleli, ahogy egymás után kiérünk az
utcára. – Most menj!
Szirénák. Mindenfelől. Lövések. A bár. Olyan a hely, akár egy
puskaporos hordó, oda biztosan nem mehetünk be. Elnézek balra,
majd jobbra. Sehol egy zsaru, de a tömeg egyre nagyobb.
Abby aléltan lóg a karomban, igazítanom kell a fogáson, nehogy
kicsússzon. Baromi nehéz. Düh és félelem árad szét a
mellkasomban.
– Valaki hívja a 911-et! Meglőtték!
Csak áll mindenki és bámul. Azt mondják, mindjárt itt a
rendőrség, de nekem most azonnal kell a segítség. Most azonnal.
Most azonnal.
– Most! – ordítok teli torokból, szinte berekedek.
Erre már megmozdulnak. Telefonálnak. Kilépnek az úttestre.
Kezüket magasba emelve integetnek a zsaruknak.
Térdre esek. Egyik karomban őt tartom. A másikkal elsimítom az
arcából a barna hajtincseket. Vérfoltos az arca. Görcsben a
gyomrom, émelygek.
– Abby! Abby, kérlek!
Nem veszíthetem el őt. Azt nem lehet.
Semmi. Csak csend. Gyilkos némaság. Próbálom kitapintani a
pulzusát, de mindene véres. Elöl-hátul dől belőle a vér. Meglőtték.
Ezek lőttek rá. Veszett düh árad szét bennem. Megcsókolom Abby
homlokát. Felfogni sem tudom ezt az egészet, csak kavarog bennem
a mérhetetlen harag, rettegés és bánat.
– Rendőrség! – visszhangzik a zsaruk hangja, de még mindig túl
messziről.
– Ide! – ordítok. – Itt van!
Ráhajtom a fejem Abbyére. A homlokom a halántékához ér,
számolom lassuló szívverését az érintésem alatt.
– Lélegezz, Abby! Kérlek szépen, lélegezz!
Lélegzés. Úgy szívom be én is a levegőt, mintha helyette is
tenném. Azt akarom, hogy velem maradjon, mintha
kényszeríthetném a lelkét, hogy ne szálljon ki belőle.
Jól ismerem a félelmet. Tudom, milyen érzés, sokszor
megtapasztaltam már eddigi életem során. És most a legrosszabb
fajtája fúrta be magát a szívembe. Az, amikor nem lehet nem
megtörténtté tenni a cselekedetek következményeit. Az a típusú
félelem ez, ami végérvényesen, kitörölhetetlenül bennem marad.
– Csak lélegezz!


 Abby


NEM KAPOK LEVEGŐT. Tompák a hangok. Furcsa érzés. Hunyorgok,
próbálom kinyitni a szemem, de olyan éles a fény. És mindenki
kiabál. És ez a fájdalom! Sajog a hátam. Nyilall a mellkasom. És a
fejem. Elviselhetetlenül fáj.
– Ne erőlködjön!
Szőke hajú nő. Fölém hajol. Kék inges angyal.
Nyelek és fulladozom. Belém hasít a félelem. Nem kapok levegőt.
Van valami a számban, végigkúszik a torkomon. A kezemet
előrevetem, a számhoz akarok kapni, de lefogják a karomat.
– Abby! Segítünk! – Ismét a látószögembe kerül az angyal. – Csövet
vezettünk le a torkán, hogy könnyebben kapjon levegőt. Maradjon
nyugodtan, kérem!
A fejemet rázom. Nem. Reszketek. Egymáshoz verődnek a lábaim.
Apa. Apát akarom. Félek. Könnyek szöknek a szemembe. Apát
akarom. Apa… Kavarognak a gondolatok, összecsapnak, majd
lelassulnak. Nagyon lassúak. Logan. Csillagok. Apám. Az éjszakai
égbolt. Melegség a bőrömön. Az éjszaka forrósága.
És aztán jön egy hang. Nyugodt hang. Megnyugtató hang.
Lélegezz…

 Logan


VÉRES LETT A KEZEM.
Véres.
Abby vérétől.
Remegek. Lement a vércukrom. Vagy fel. Fogalmam sincs.
Mindenhol ápolók, orvosok és emberek. Az asztalra csapok.
– Piszkosul nem érdekel, hogy nem vagyok a rokona! Neki a
barátai a családja, szóval mondják meg, hogy van!
– Ha nem ül le, hívom a biztonságiakat! – reagál erre a nő az
asztal mögül.
Valaki elém lép, megfogja a karomat, mire rántok egyet
magamon. Elhúznak onnan. Isaiah legjobb barátja, Noah hátát
látom magam előtt, a recepcióssal beszél.
– Minden rendben. Figyelünk rá. Semmi szükség a biztonsági
őrökre.
Én hívtam őket. Isaiah-t. Tőszavakban beszéltem. Lövésem sincs,
mit mondtam neki, de Isaiah annyit felelt, hogy már jön is. Tartsak
ki. Ne mondjak senkinek semmit, amíg ő ide nem ér.
Isaiah körvonalazódik előttem. Ő ragadta meg a karomat.
– Gyere velem! Most! – Felém fordul, én pedig megindulok.
A vállam fölött még hátrapillantok, látom, hogy West oldalog oda
a pulthoz. Bedobja a címlapmosolyát, a kezében összehajtogatott
bankjegyet szorongat. West az állam leggazdagabb családjának a
sarja. Young-csemete. Fizet, hogy választ kapjunk.
Isaiah megragadja a nyakamat, arra kényszerít, hogy
előrefigyeljek. Noah lépked a másik oldalamon. Mintha elindult
volna a visszaszámlálás, és nem tudnám, mi történik, amikor üt az
óra.
– Menj tovább, Logan! – Isaiah piszkosul nyugodt. – Vigyázunk
rád. Csak menj!
A pick-upomból hívtam őt. A rendőrök vittek oda, miután leesett a
vércukrom.
Megjelentek a zsaruk, és eltessékeltek Abby mellől. Kérdésekkel
bombáztak, de én le sem tudtam venni a szemem Abbyről. Jött a
mentő, és kezelésbe vették Abbyt. Nekem meg leesett a vércukrom.
A zsaruk berezeltek. Bedobtam nekik, hogy diabéteszem van, és a
kocsimban van minden cuccom. Mondtam, hogy nincs szükségem
orvosra, ők csak foglalkozzanak Abbyvel.
Isaiah hozott ide, de csak miután végignéztem, hogy Abbyt
beteszik a mentőbe. A rendőr fel akarta hívni a szüleimet, de
kértem, hogy ne tegye. Tizennyolc vagyok. Megnézheti a jogsimban.
Tizennyolc.
Anya egy évvel tovább tartott az óvodában. Tizennyolc vagyok.
Idősebb. És elvileg bölcsebb.
Abby tizenhét. Tizenhét, és egy golyó átszakította a testét. Egy
golyó, amit nem tudtam megállítani. Fogalmam sincs, van-e
Abbynek rokona, akit fel lehetne hívni.
Isaiah kinyitja az egyfülkés mosdó ajtaját, és csak akkor engedi el
a karomat, amikor már bent vagyunk. Noah bezárja mögötte az
ajtót. Isaiah több csík papírtörlőt leteker, Noah a csap érzékelője
előtt suhint a kezével. Nem is veszem észre a tükröt, ahogy kezet
mosok. Vörös patak csorog le a lefolyón. Összeszorul a tüdőm.
Abbyt meglőtték. A fején tátongott egy seb. Az ő vére volt a
kezemen. Megfogom a mosdókagylót, és fölé hajolok. Émelygés kap
el, elfordítom a fejem, hogy levegőt szívjak be.
Isaiah és Noah némán figyel. Hagyják, hogy összeszedjem magam.
Beszívom, majd kifújom a levegőt. Pont úgy, amikor Abbyt kérleltem
ugyanerre. Amikor helyette is próbáltam lélegezni. Kiegyenesedve
látom, hogy Noah az ajtónak támaszkodik, Isaiah mellettem áll, és
felém nyújtja a papírtörlőt.
Elveszem tőle, és megtörlöm az arcom.
– Alig lélegzett. Vett egy levegőt, aztán nem. Utána megint.
– Kimaradt a légzése? – kérdezi Noah.
Megrázom a fejem. Meg kell támaszkodnom, a betonfalnak dőlök.
– Abby hívott. Én a kocsiban voltam. Mondtam neki, hogy
maradjon a klubban, de nem tette. Tudta, hogy jönni fognak.
Mondott néhány dolgot.
Egy címet. Utasításokat, hogy mit tegyek. Isaiah. Azt mondta, ha
kifogyok a pénzből, neki szóljak. Azt sem tudom, hol kezdődnek és
érnek véget a gondolataim.
– Egy sikátorba mentem be Abbyért. Lövés dördült el. – Nem
értem oda elég gyorsan. Hibáztam. – Lépéseket hallottam, így a fal
mellé húzódtam. Elrejtőztem.
– Jól tetted – szól Noah. – Láttad valamelyiküket?
Két kézzel megdörzsölöm az arcom. Sötét, mély lyukba estem.
– Logan – szól Isaiah fojtott hangon.
Csüggedten leeresztem a karjaimat az oldalam mellé.
– Igen. Láttam, ki lőtte le Abbyt. Láttam. És egy másik fickót is.
Ő előttem ment be a sikátorba, de azt mondta, hogy Abbyvel van.
Elvette Abby telefonját, kikísért az utcáig, majd eltűnt.
Isaiah és Noah hosszasan összenéz, majd Isaiah az ajtó felé
biccent.
– Valamelyikünknek ki kell maradnia ebből az egészből. Legyen
valaki, aki megvédi azt, ami a miénk, ha ez beszivárog az életünkbe.
Noah egyenesen a szemembe néz.
– Én leszek az.
Bólintok neki, mire ő lelép. Isaiah szürke szeme a tekintetemet
fürkészi.
– Milyen volt az az alak, aki Abby fölé hajolt? Olyan magas, mint
mi? A húszas éveiben. Egy rideg rohadék.
– Az. Lelőhetett volna, de nem tette.
Isaiah végighúzza a kezét a tetovált karján.
– Mert szüksége volt rád ahhoz, hogy Abbyt kijuttassa, anélkül,
hogy ő belekeveredne. Máskülönben neki kellett volna. Linusnak
hívják az ürgét, a tápláléklánc csúcsán áll. Ha összefutsz vele,
fordulj meg, és fuss el. Az a baj, hogy tudja, ki vagy, és nem örül
neki, hogy szemtanú voltál.
– Már a bárban is figyelt minket.
Megfeszül egy izom Isaiah állkapcsában. Ha ő ismeri ezt a nevet,
akkor Linus is képben van azzal, hogy ki ő. Isaiah nagyon vigyáz
arra, hogy távol tartsa Rachelt egykori utcai életétől. Már rendes
állása van, egyedi autókkal foglalkozik. Keményen dolgozott azért,
hogy idáig jusson.
– Megkérdezte, láttam-e, ki lőtt rá Abbyre. Azt mondtam, nem.
– Jól tetted. Körbe fogok kérdezni. Kiderítem, nem jön-e szóba
valamelyikünk neve. És az a fickó látott téged, aki rálőtt Abbyre?
– Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, de két másik fickóval
volt, azok meg már le akartak lépni, így ő is ment velük.
– Hogy nézett ki?
– Olyan magas, mint én, nálam vékonyabb. Farmerban volt, és téli
sapkában. Túl sötét volt, így nem igazán tudok pontos leírást adni
róla, de ha újra látnám, felismerném.
– Mit mondtál a zsaruknak?
Pontosan azt, amit Linus mondott.
– Hogy Abbyvel randiztunk, különváltunk, aztán hívott, mert félt
a sikátorban, én meg utánamentem…
Ekkor esett le a vércukrom, így többet már nem is kérdeztek.
– Nem kérdezték, hogy láttál-e valamit?
– Zűrös volt minden. Ha újra kikérdeznek, talán az egyik
rajzolójuk kezére tudok dolgozni…
– Csak óvatosan – vág közbe Isaiah.
– Mivel?
– A zsarukkal. Vigyázni kell, mit mondasz nekik.
Vad düh áradt szét az ereimben.
– Abby ott fekszik valamelyik ágyon vérző testtel, te pedig azon
rezegsz, hogy mit mondjak a zsernyákoknak?
– Logan, Abby drogdíler. Elég, ha egy rossz szót szólsz, és már le is
sittelik. És nem azt, aki rálőtt. Abby nem ártatlan. Kérdezni fogják,
ki ő, mit csinál, miért volt ott… A végén miattad fog börtönbe
kerülni, ha szóba hozod Linust. Akármit is mondasz, fogd tömörre,
és mondd el Abbynek is, hogy mindketten ugyanazt adjátok elő,
akárhányszor kérdezik.
– Abby ennél az életnél többre vágyik – mondom, magam sem
értem, miért. – Talán ő akar majd beszélni a rendőrökkel, és
megegyezik velük.
 Isaiah a fülbevalóját tapogatja, és úgy vesz levegőt, mintha így
akarná magát türtőztetni, nehogy fenékbe rúgjon.
– Abby nem tudja, mi a normális. Drogkereskedés, az az ő élete.
– Nem tudhatod. – Kiegyenesedem, mintha meg akarnám védeni
Abbyt. – Egyikünk sem tudhatja, még te sem, mi zajlik a függöny
mögött.
Isaiah olvas a testtartásomból. Eltolja magát a faltól, az izmai
megfeszülnek, mintha bunyóra készülne.
– Az apja drogdíler, és az életfogytiglaniját tölti az állam egy déli
börtönében. Elég valódinak hangzik ez neked? Akarod tudni,
honnan tudom? Én vittem el oda hétvégi látogatásra… kétszer.
Abbynek nincs anyja. Se apja. Abbynek csak Abby van. Azért lettünk
barátok, mert megértettük egymást. Enni adott, amikor neki volt
egy kicsivel több, én meg egy vacak nevelőotthonban tengődtem. Én
meg akkor segítettem neki, amikor még nem volt elég erős ahhoz,
hogy egymaga boldoguljon az utcákon. Arra használtuk egymást,
hogy életben maradjunk. Hogy életben maradhasson, Abbyből az
lett, ami lenni tudott. Díler. És nem is fog megszabadulni ettől, a
vérében van. Amit akkor látsz, amikor flörtöl veled, vagy amikor
Rachellel nevetgél, az mind egy színjáték része. Abby megjátssza
magát, hazudik, én meg túl régóta hagyom, hogy veled is ezt játssza.
Az igazi Abbytől hanyatt-homlok menekülnél.
– Szóval ennyi? Abby csupán egy díler? – Abby hangja cseng a
fülemben. Hogy mi van? Hát nem vagyok elég jó a barátságára?
A barátságotokra? – Egy piszok, te meg mosod kezeid? Azt hittem,
ennél jobb ember vagy! Jobb barát!
Isaiah közelebb lép hozzám, én pedig felkészülök a támadásra.
– Jobban tennéd, ha befognád, Logan! A barátom vagy, de Abbyt a
húgomként szeretem. És csak egyetlen módon tudom őt megvédeni.
Ha te rosszat szólsz, rács mögé kerül. Ha a rendőrök az alapján
kezdenek szimatolni, amit te mondasz, és Abby főnöke úgy
gondolja, neki járt el a szája, másnap reggelre elvágják a torkát!
Nem a te világod ez! Hanem az ő világa, ahol mások a
játékszabályok!
Ellépek Isaiah elől. Találnom kell valamit, amibe most jól
belecsaphatok, vagy valakit, akit okolhatok. Körözök az apró
mosdóhelyiségben, ami minden lépéssel egyre kisebb lesz.
– Szóval fogjam be a számat? Ne beszéljek a zsarukkal?
– De beszélhetsz velük – mondja Isaiah. – De csak annyit mondj el
nekik, amivel segítheted őket abban, hogy megtalálják azt a
rohadékot, aki rálőtt Abbyre. Ha elkezdenek faggatni a drogokról…
akkor választanod kell. Két dolog közül: vagy betartod a törvényt,
vagy Abby világában élsz. Ezért mondom, hogy légy óvatos. Csúszós
terep ez, és ha egyszer megindulsz Abby útján, rohadt könnyű lesz
megbotlani és elesni!
Belerúgok a szemetesbe.
– Meg akarom védeni!
– Én is. – Isaiah zsebre teszi a kezét. – De nem védhetsz meg
valakit, aki úgy dönt, hogy éles bombákkal játszadozik. Ha az
őszinte véleményemre vagy kíváncsi, meglepne, ha a zsernyákok
megtalálnák a tettest. Ha ez a háború Abby főnöke és Eric között
dúl, nagy az esélye, hogy egymás közt fogják megoldani.
– Eric – köpöm ki a nevét a számon.
Isaiah-nak és Rachelnek is vele gyűlt meg a baja tavaly télen.
Akkor ahogy tudtam, segítettem nekik, de egy baleset miatt néhány
hétre kidőltem a sorból.
 – Nem fog tetszeni, amit most mondok – folytatja Isaiah –, de Abby
nem fog kilépni ebből az életből.
– Változhatnak a dolgok.
Isaiah a fejét rázza, mintha egy kölyök lennék, aki nem érti az
egyszerű összeadást.
– De nem Abbynél. Mi az oka annak, hogy drogot kell árulnia?
Az apja elment, és már nem is jön vissza. Anyja sosem volt.
A nagyanyja néhány évvel ezelőtt halt meg. Nincs szüksége
drogokra, mégis ezt az életet választotta.
Beletúrok a hajamba, és abbahagyom a fel-alá járkálást, ahogy
rádöbbenek, mennyire kimerült vagyok.
– Lehet, hogy a pénz miatt csinálja.
Isaiah megvonja a vállát.
– Lehet. Mindent elmondtam neked, amit Abbyről tudok. Ezen
felül egy nagy rejtély ő.
Meglehet.
– Kivel él? És hol?
– Nem tudom. Abby nem igazán osztja meg az életét másokkal,
még velem sem. – Összepréseli a száját, mint aki nyomatékot akar
adni a szavainak, majd újra belekezd. – Mindannyiunknak van
választása. Én utáltam, hogy nevelőotthonban kellett laknom. Olyan
otthonokban kötöttem ki, ahol még egy sorozatgyilkos is összehúzta
volna magát. De bármikor leléphettem volna. Megszökhettem volna.
Választhattam volna azt, amit Abby választott, de nem tettem. Abból
kimaradtam, mert ott olyan démonok vannak, akikkel én nem
akarok találkozni.
Abby és én játszunk. Mi játszunk. És megkértem tegnap este, hogy
lépjen le velem ő is korábban, de nem jött. Már rég Bullitt megyében
lehetnénk! Mérföldekre innen, mérföldekre a fájdalomtól.
De nem jött velem, amikor kértem. És az éjjel akár ki is
nyiffanhattam volna egy olyan lány miatt, aki a drogokat
választotta, nem engem.
– Nem teljesen vágom, mire akarsz kilyukadni.
Isaiah a falnak dől, a fejét hátrahajtja. A mennyezetet bámulja,
mintha csak oda lenne írva a válasz.
– Azt mondom, hogy túl sokat láttál. Túl sokat tudsz. Jó srác vagy,
nem félsz átlépni a határokat, de most olyan területre tévedtél, ami
ismeretlen számodra. El kell döntened, mennyire fér neked az bele,
hogy nem mondod el a teljes igazságot a zsaruknak. Vagyis, hogy
képes leszel-e hazudni nekik.
A drog nem az én pályám. Persze, jó néhány embert ismerek, aki
néhányszor kipróbálta. És ettől még nem rosszak, csak épp olyan
skacok, akik keresik a jó érzéseket, ahogyan én az adrenalinlöketet.
Én nem dohányozhatok, nem is ihatok. Azzal jól bekevernék a
vércukorszintembe, amivel már így is épp elég a bajom. De hogy
valaki dílerkedni akarjon? Hogy aztán meglőjék? Azért óriási a
különbség aközött, hogy mi rossz és mi őrült dolog!
– És azt mondom – folytatja Isaiah –, döntsd el azt is, mivel tudsz
együtt élni. Mindenkinek megvannak a maga által hozott és
meghatározott szabályai. Én már tudom, mik az enyémek. Noah is
tudja. West is rájött nemrég. Te erős vagy, Logan, mentálisan és
fizikálisan egyaránt. Többet elbírsz, mint a legtöbb ember. Ezért
tudtál ilyen könnyen beilleszkedni közénk. De itt többről van szó.
Képes vagy óvni, védeni valakit, és hazudni érte, akinek az erkölcsi
kódexe szemben áll azzal, amiben te hiszel?
Lüktet a halántékom. Isaiah ezzel jól kihúzta a szőnyeget a lábam
alól, a fejem nagyot koppant a padlón.
– Mióta vagy agyturkász?
Halvány mosolyra húzza a száját, de hamar le is hervad az
arcáról.
– Én éltem az utcán, és most kezdem kihúzni onnan magam. Ha
egyszer sikerül teljesen kikerülnöm, eszem ágában sem lesz
visszatérni oda.
– Te és Noah túlnőttétek az utcát – mondom. – Abby is képes lesz
rá.
– Noah és én soha nem jártunk azon az úton, amelyikbe Abby
beleszületett. – Tétovázik. – Elmondom, mi az igazság. Ha Abby nem
hajlandó a te utadat járni, akkor lehet, hogy jobban jársz, ha szépen
ellécelsz, és ha javasolhatom, most rögtön.
Halálos kígyó siklott végig az ereimben.
– Azt mondod, lépjek le?
Isaiah és én nem szoktunk beszélgetni egymással. Egyikünk sem
túl bőbeszédű. Csak akkor szólunk, amikor van értelme. Ezért is
furcsa tőle, hogy most meg ennyire keményen osztja az észt.
– Miért maradnál? Te nem ismered Abbyt, ő meg soha nem fog
közel engedni magához.
– Te pedig maradsz.
Isaiah felemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz.
– Én tartozom neki, és azt a fajta tartozást soha nem lehet letudni.
Abby fontos nekem, de mindketten nagyon jól tudjuk, hogy meddig
vagyok hajlandó elmenni. Ha kell, itt vagyok vele a kórházban, ha
szüksége van rá, meghallgatom őt, de még én is tudomásul vettem,
hogy őt nem lehet megmenteni. Ahogyan ő is tudja, hogy pontosan a
döntései miatt meg sem próbálom megmenteni. Nem hiszek az
öngyilkos missziókban, Abby pedig pont ilyen lenne. Örülök, hogy
utánamentél a sikátorba, és ezért tartozom is neked eggyel, de mivel
barátok vagyunk, nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy egy törött
hídon hajts át a kocsiddal, anélkül, hogy ne lobogtatnám előtted a
vörös zászlót.
Forog velem a helyiség, és ott kötök ki, ahonnan indultam, Isaiah-
val szemben, a falnak dőlve.
– Én nemcsak úgy poénból teszem mindezt – mondja. – Hanem
azért, mert bírlak. És amúgy is, hagyjuk már a köntörfalazást! Te
odavagy Abbyért, és ő is odavan érted, és nem csak úgy, mint egy
barát. Kérdezd csak meg magadtól, olyannal akarsz lenni, aki
drogkereskedésből él? Olyannal akarsz lenni, akit a munkája miatt
meglőnek? Aki veszélybe sodorja azokat az embereket, akik
törődnek vele? Én nem szívatlak. Ha felvállalod ezt a szarságot,
anélkül, hogy meghátrálnál, akkor én leszek a vőfély az
esküvőtökön. De ha nem, akkor úgy is rendben van.
– Abby több annál, mint amit mondasz.
– Ezt csak remélni tudom!
Várom, hogy Isaiah tovább ossza a bölcsességeit és az érveit, de az
a legrohadtabb az egészben, amit még ő sem mond ki.
Reménykedünk, Rachel is, én is. Ezt érezzük Abbyvel kapcsolatban.
De a remény még nem teszi Abby döntéseit kevésbé valóssá.
Kopognak. Noah dugja be a fejét az ajtón.
– Westnek sikerült beszélnie valakivel. Abbyt nem kell
megműteni. A golyó átment rajta. Sok vért veszített, de kapott már
helyette. Az agyrázkódás miatt ájult el. A sebét összevarrták. Később
még elvégeznek néhány vizsgálatot. De már jobban van, és ha nem
jön közbe semmi, rendben lesz.
 Rendben lesz. Valami oknál fogva ettől a két szótól forrni kezd a
vérem. Rendben. Abbyvel mindig minden rendben van. De én nem
azt akarom, hogy rendben legyen. Azt akarom, hogy felébredjen.
Azt akarom, bárcsak eljött volna velem korábban a bárból ma este.
Azt akarom, hogy megváltozzon.
Noah úgy néz rám, mintha átment volna rajtam az úthenger.
– Haver! Menj haza, zuhanyozz le, öltözz át, és aludj egy kicsit! –
szólal meg. – Hívunk, ha van valami változás.
Hajnali kettő óra van. Tízre kell mennem arra a megbeszélésre az
ősökkel. Apám túl sokszor látott már a halál küszöbén ahhoz, hogy
áttetesse az időpontot.
– Abby most biztonságban van?
– Noah, West és én vigyázunk rá – mondja Isaiah. – Megvédjük,
amíg gyenge, és nem tudja saját magát megvédeni. Igaza van Noah-
nak, úgy nézel ki, mint egy élőhalott. Pihenj egy kicsit, és
gondolkozz azon, amit mondtam. Aztán ha akarod, később te is
beszállhatsz Abby védelmezésébe.
Egymásra nézünk. Azt mondja, gondoljam át az Abbyvel való
barátságomat. Össze vagyok zavarodva. Abby drogdíler. Meglőtték.
Én meg akár ki is nyiffanhattam volna. De most borzasztó fáradtnak
érzem magam. És emiatt gondolkodni sem bírok.
A kezemet nyújtom Isaiah felé, ő kezet ráz velem, és megveregeti
a hátam.
– Hazavigyünk? Noah elvisz az autóddal, én maradok, West pedig
majd visszahozza Noah-t.
Megrázom a fejem. Még csak az kéne, hogy bármelyikük is
beüljön a pick-upomba! A diabéteszes fekete táskám tartalma ki lett
borítva az első ülésre. Semmi szükségem a sajnálkozásukra, vagy
arra, hogy azt higgyék, gyenge vagyok!
– Szóljatok, ha van valami változás! – kérem tőlük, mire
rábólintanak, én meg elindulok a hosszú folyosón a kijárat felé.


 Abby


CSEND VAN, DE MÉGSEM. Halk beszélgetésfoszlányok. Úgy érzem,
lebegek. Szeretek lebegni. Elfordítom a fejem. Nehéz. A testem többi
része még alszik.
– … Akkor ne is aludjunk, mint a többiek, hanem legyünk éberek
és józanok. Mert akik alusznak, éjjel alusznak, és akik
megrészegednek, éjjel részegednek meg…
– Most a démonokat akarod kiűzni belőlem? – Kapar a torkom, és
megijedek a saját rekedt hangomtól.
– Már harmadszor teszed fel ezt a kérdést.
A sokévnyi ivás és dohányzás ráment a torkára.
Régen, amikor még a lábánál ültem és hallgattam őt, lágy hangja
volt. De ez már sok mással együtt a múltté.
Felnyílik a szemhéjam, egy viharvert férfi ül az éjjeliszekrényem
mellett. Tengerészgyalogos baseballsapkát visel, a kezében Biblia.
Hunyorgok, próbálok rájönni, hol vagyok és miért. Valami történt.
Valami, amire emlékeznem kellene…
– Meglőttek, Abby.
Lüktet az agyam. Francba! A jó francba!
– Gondolom, már nem először mondod.
Becsukja a megsárgult könyvet.
– Nem. Felébredsz. Visszaalszol. Újra és újra. Tizenhétnek nézel ki,
amikor alszol!
 – És nem egy szörnyetegnek – fejezem be helyette.
Túl sok balhé volt már közöttünk ahhoz, hogy emlékezzek a
végére.
– Felvállaltál, vagy jönnek a drága jó gyermekvédelmisek, és
magukkal visznek?
Mac, apám nagybátyja, bólogat, mintha imádkozna. Amikor nem
a whiskyjét kortyolgatja, és azt játssza, hogy nagyon-nagyon be van
rúgva, vagy nem épp autókat javít, vagy a feleségét siratja, értem
imádkozik. Max igazi ember: jó és rossz, gonosz és hős is egyben.
Ez biztosan genetikus dolog.
– Felvállaltalak – mondja.
Lecsukom a szemem, és megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
Lehet, hogy nem ért egyet a módszeremmel, de elismeri, amit
elértem az életben.
– Kösz!
– Ha ki tudnám űzni a démonokat belőled, megtenném! – mondja,
miközben kezdek ismét belesüppedni a megnyugtató sötétségbe.
– Ha ki tudnám űzni a démonokat belőled, hajlandó lennék
kikötni magam a kereszthez. – Megnyalom a száraz szám szélét. Egy
fontos emlék jön fel. – El kellett mondanom valakinek.
Mac nagyot sóhajt.
– Valakinek, akiben megbízol?
– Jobban, mint Isaiah-ban.
– Szólhattál volna nekem.
– Nem lehet. Vigyáznod kell magadra. Vigyáznod kell rá is. Azt kell
hinniük, hogy mi ketten ki nem álljuk egymást.
Rekedtes nevetés tör fel belőle.
– De hisz tényleg utáljuk egymást!
 Mosolyra húzódik a szám.
– Látod, bejött a terv! – Ennyit a röpke humorról. – Sajnálom, de
itt nem biztonságos. Nem vagy itt biztonságban.
– Hidd el, biztonságban vagyok. És most aludj, Abigail! Hadd
fejezzem be Pál első levelét a thesszalonikaiakhoz.
Amennyire csak tudok, bebújok a vékony takaró alá.
– Mondd meg nekik, hogy hozzanak gyümölcszselét! Pirosat. És
szólj Isaiah-nak, hogy akarok egy nyulat! Nagy, szőrös, lógó fülű
nyulat!
– Olyat, amilyen ötéves korodban volt? – nevet.
Igen, pontosan olyan nyulat akarok. És apámat, és a régi életemet.


 Logan


– MIÉRT AUTÓZTÁL VISSZA BULLITT MEGYÉBE? – Anya sipákoló hangjától
cseng a fülem, kipattan a szemem. – Nálam aludhattál volna! –
Lehuppan az ágyamra, és beletúr a hajamba. – Felhívhattál volna!
Bementem volna veled a kórházba! Nem kellett volna egyedül
lenned!
A fenébe! Anyám tud Abbyről. Megdörzsölöm a szemem, hogy
kicsit észhez térjek az alvás után, majd ránézek az órára. Délelőtt
tizenegy van. Kigurulok az ágyból. A rohadt életbe! Elaludtam!
Apám pipa lesz!
– A megbeszélés!
Találkozóm van egy dietetikussal.
– Áttetettem máskorra. – Apám a csípőjével tolja be a szobám
ajtaját.
Olyan kimerültnek tűnik, mint amilyennek én is érzem magam.
Melegítőnadrág és fehér trikó van rajta. Úgy tűnik, nem én vagyok
az egyetlen, akit anya felébresztett.
A szédülés eltereli a figyelmemet. Azzal, hogy anya itt van a
szobámban, meg amiket mondott, azt hittem, nála vagyok
Louisville-ben. De gyorsan körbenézek, és már le is esik, hogy a
faternál vagyok. Egymás hegyén-hátán felhalmozott kupák és
érmek a padlón. A komódom. A tükröm. Az éjjeliszekrényem.
Piszkos ruhák egy kupacban a tisztákkal. Más nincs.
 Anya lakásában ő rendezte be a szobámat, mert megmondtam
neki, hogy én nem fogom. Nála a szobámban szélcsengők vannak,
halvány fogalmam sincs, miért.
Leteszem a lábam a földre, megvakarom csupasz mellkasomat,
majd felkapom a mobilomat. Két új üzenet. Az egyik Noah-tól.
A másik Isaiah-tól. Mindkettő ugyanazt írta. Abbyt kihozták az
intenzívről, időnként felébred, aztán visszaalszik, de ébren
fájdalmai vannak.
Fájdalom.
Nem örülök annak, hogy Abby fájdalmat érez.
– Jól vagy, Logan? – kérdezi anyám.
Nem, nem vagyok. Apám folyton a vércukrommal jön, anyám az
érzelmekkel, nekem pedig semmi kedvem a belső sebeimről
tárgyalni velük.
– Magamra hagynátok néhány percre?
– Mintha még nem láttalak volna meztelenül! Csecsemőkorodban
még szoptattalak is!
Kívül és belül is összerándulok. Fogalmam sincs, a kettőnek mi
köze egymáshoz, de már évekkel ezelőtt felhagytam azzal, hogy
anyám észjárását megfejtsem. Ráadásul nem is vagyok meztelen,
bokszeralsó van rajtam, ennek ellenére apámra pillantok kérlelő
tekintettel, hogy tessékelje ki innen anyámat.
Apa bocsánatkérően megvonja a vállát, mire én is azt teszem,
jelezve, hogy vettem az adást.
– Hagyjunk neki egy kis teret, Kayleigh!
Az ágy megrezzen, ahogy anya felkel. Elém áll, és felemeli az
állam. Anyámnak barna szeme van, őrületesen göndör szőke haja.
A nyakában kristály lóg. Virágmintás pamutruhát visel. Ahhoz
képest, hogy túl van a negyvenen, jól tartja magát. Jobban, mint a
legtöbb nő. Fáj, hogy nem látom őt mindig vidámnak, és vacakul
esik, hogy megijesztettem. Olyan érzés ez, amit ő nemigen tud
kezelni.
– Fáj valami?
– Mérnem kell.
Ettől érzi a legkényelmetlenebbül magát. Belém mar anyám
komor tekintete. Elengedi az állam, újra beletúr a hajamba,
elsimítja a szemembe hulló tincseket.
– Szólnod kellett volna nekem!
– Kayleigh! – erőlködik apu.
Anya nagyot sóhajt, és kivonul a szobából.
– Hoztam friss kaját, készítek reggelit nektek!
– Ha netán nem tudnád, elváltunk! Tizenegy évvel ezelőtt! –
kiáltja utána apa. – Nem kell megmérgezned!
– Akkor is te vagy még mindig az én első lelki társam! – nevet
anya a konyhából. – Az étel a szeretet nyelve, és én még mindig
szeretlek mindkettőtöket! Ti vagytok a kedvenceim!
Apám a fejét csóválja.
– Anyádat nem a főztje miatt vettem el. Azt borzasztóan csinálja!
– Jaj, ne már!
Kihúzom a fiókomat, keresem, amire szükségem van. Anya vegán,
ami azt jelenti, hogy apával ma éhezni fogunk.
– Hallottam ám! És csak hogy tudd, Logan, apád a testemért vett
el!
Apa elmosolyodik. Tegnap éjjel majd megszakadt a szívem,
amikor Abby majdnem a karomban vérzett el. Most gyógyírként hat
rám, hogy az őseim ismerős évődését hallgatom.
 – Majd én készítek neked valamit. Mit ennél? – kérdezi apám.
Egy alkoholos vattával letörlöm az ujjamat.
– Azzal csak megbántanád. Miért mondtad el neki, mi történt az
éjjel? Szívesen kihagytam volna belőle!
– Jobban el van foglalva azzal, hogy egyél, mint az érzéseivel.
Muszáj volt felhívnom, és elmondanom neki, hogy áttetettem a
találkozót.
Miután hazaértem, addig álltam a forró víz alatt a zuhanyzóban,
amíg már csak hideg víz folyt. Azután a tévécsatornákat
kapcsolgattam, egészen hétig, amikor apa hazaért a melóból.
Mindent elmeséltem neki, kivéve azt, hogy Abby drogdíler, meg azt,
hogy láttam, ki lőtt rá. Egyelőre kitartok a sztori mellett, amit a
zsaruknak is mondtam.
Az egészet eltitkolhattam volna, de én nem vagyok az, aki nem
mond el dolgokat a szüleinek, főleg nem apának. Persze, ettől még
kőkemény valóság, ami történt. Nem jelenti azt, hogy nem történt
meg. Sem azt, hogy nem fog újra megtörténni.
Apa végighallgatott. Nem kérdezett semmit. Amikor végeztem,
megölelt, és azt mondta, menjek aludni.
– Abban a pillanatban tudta, hogy valami nem stimmel, ahogy
megszólaltam – folytatja apám.
Bólintok, miközben megbököm az ujjamat, és rákenem a vért a
tesztcsíkra. Anyám és apám elváltak, de valamikor szerették
egymást. Anya nem volt oda a házasság gondolatáért, apa meg nem
akart csak úgy együtt élni valakivel.
Megjelenik a szám. Bassza meg!
– Mennyire gáz? – kérdezi apám.
– 240.
 Magas. Túl magas. Gyorsan lecsekkolom apám reakcióját.
Az aggodalomtól elvörösödik az arca, és totális pánik kapja el.
De egy szót sem szól, ahogy én sem. Anya a konyhában dúdol.
A stressztől felmegy a vér glükózszintje. Előveszem az
inzulinadagoló tollat, letisztítom, és lecsavarom a tetejét. Felborult a
rutinom is. Mostanra már jó néhányszor mérnem kellett volna, és
inzulint adni magamnak, reggelizni, edzeni, és már az ebédre
készülődni.
Felállok, összecsípem a hasamon a bőrt, és beleszúrom a tűt.
– Jöttök már? – szól anyám.
– 240-es! – feleli apám.
Erre anya sem szól semmit. Túlléptük a határt, amivel még képes
megbirkózni. Az ingadozó glükózszint és az injekció nem
abnormális. Nekem már meg sem kottyan, hogy naponta
háromszor-négyszer bököm magam, és már hatéves korom óta
tudom használni az injekciós tűt. De anya készen van ezektől, és
totál beparázik.
– Evés után megint megmérem – nyugtatom meg apát. – Aztán
elmegyek futni.
– Főzök neked tojást – feleli. – Edd meg, amit anyád készít, de
fehérjére is szükséged van.
Apa kimegy, én meg az öltözködésre összpontosítok.

A tányérom egyik felén tojás és pirítós van, a másik felén gyümölcs
és valami köretféleség, amit anya kotyvasztott. Mondta, hogy mi az,
de nem figyeltem oda. Akármi legyen is, anyámnak ízlik, apámnak
nem. Én még nem kóstoltam meg. Úgy néz ki, mint valami hányás.
Tojást tolok a villával a számba, anya narancslét kortyolgat. Most
dolgozza fel annak a lecsontozott verzióját, amit korábban apának
elmeséltem. Ezúttal nem akadt el a hangom, és már csak úgy érzem
magam, mintha harmadfokú égési sérüléseket szereztem volna,
nem úgy, mintha a pokol tüzében perzselődnék.
Ahogyan a szobám és a ház többi helyiségének, a konyhának a
fala is kopár. Ugyanaz a tojáshéjszín, mint amikor beköltöztünk.
Apa néhány hónappal a válás után vette ezt a háromszobás házat.
Van hozzá egy kis birtok is. Nem akkora, hogy gazdálkodni lehessen
rajta, de legalább nincsenek közvetlen szomszédaink. Csendes,
nyugodt hely. Olyan, mint apám.
– Még mindig azt tervezed, hogy elmész Ryannek és Chrisnek
segíteni bálát pakolni? – vált témát apám, mire bólintok.
Jó pénz és jó buli. Az egyetlen akadály jelenleg Abby.
– Abby a barátnőd? – érdeklődik anya.
Apa rám néz, látszik, hogy őt is érdekli a válaszom. Még nem volt
igazi barátnőm. Az már azt jelentené, hogy kezdek megkomolyodni.
A tányéromra összpontosítok, és megrázom a fejem. Nem is
tudom, mik vagyunk mi egymásnak Abbyvel. Elcseszett
kapcsolatban vagyunk egymással, talán ez a legjobb válasz.
A tekintetem a mobilomra téved. Isaiah és Noah üzenetei óta semmi
nem jött.
– Tegnap meghallgatásom volt egy zenekarban – szólalok meg. –
Azért mentem oda.
Anyám felkapja a fejét, apám mélyen a szemembe néz. Lehet,
hogy nem most kellett volna felhozni ezt, nem mintha ez sokat
rontana az amúgy is kínos társalgáson.
– Szuper hír! – ujjong anya. – Nagyon bírom a zenekarokat!
Apa eltolja magát az asztaltól, a szék lába csikorog a linóleumon.
A szeme alatti sötét karikák tanúsítják, hogy szemernyit sem aludt.
– És mi a helyzet a suli által szervezett nyári táborral?
Apa a börtönben töltendő órákra utal. A tanáraim szerint, mivel
könnyen bajba keveredek, rá kellene jönnöm, hogy a tanulás vidám
dolog. Csesszék meg! Zsibbadnak az ujjaim, nő bennem az őrültség
iránti vágy. Legszívesebben kivágnám az ajtót, kikapcsolnám az
agyam, és keresnék valamit, amibe belevethetem magam, még
mielőtt minden tervem szertefoszlik.
– És ez mit jelent, Logan?
– A banda le akarja cserélni a gitárosát, és ha jó leszek nekik,
belevágok.
– Nem vagy túl fiatal ehhez?
Tizennyolc vagyok, nem huszonegy, és az együttes bárokban lép
fel.
– A színpadon játszhatok, még ha nem is lóghatok a bárban.
Amikor szünetet tartunk, majd odakint várakozom.
– Egyedül?
– Tudok vigyázni magamra.
Émelyegni kezdek, mert beugrik, hogy Abby is folyton ezt
mondogatja, mégis vérben feküdt, amikor meglőtték, ami azt
mutatja, hogy ő is csak ember.
– Bárokban fogsz játszani? Az klasszul hangzik! Majd megnézlek!
Még talán apád is! – Anyám megböki apám vállát, igyekezve
enyhíteni a feszült légkört. – Mesélted már a fiadnak, hogy annak
idején mi egy bárban találkoztunk, becenevet adtunk egymásnak, és
velem füveztél először?
– Füveztetek? – Olyan hirtelen szalad ki a számon a kérdés, hogy
anya kacagni kezd.
 – Csak egyszer! – mondja. – Apád nem tud szórakozni!
Apa még köhögésre sem vesz be szirupot, nem hogy be legyen
állva! Azon munkások egyike, akik maximum munkaórát nyomnak
le minimálbérért. Az egész élete a harmadik műszakról és a
túlórákról szól. Olykor-olykor megiszik egy sört, soha nem vesz
semmi új dolgot, összerakja, ami eltörik, és vasárnaponként focit
néz. Eltökélt. Felelősségteljes. És nem változik.
Apa egy „miért is vettem el anyádat?” pillantást vet rám.
– Eszedbe se jusson!
Ártatlanul feltartom a kezem. Az ivás, a drog, egyik sem szerepel
a listámon. Még azzal sem tudom kordában tartani a
vércukorszintemet, hogy zöldeket eszem. Nekem valami
vegymentes löket kell. Őrült vagyok, de nem öngyilkos típus.
Anyám cicceg.
– Hagyjuk, hadd legyen már fiatal! Mi is azok voltunk egyszer!
– És hülyék. – Apám szúrós pillantást dob anyám felé, oda, ami
miatt nyilvánvalóan beleesett annak idején. Láttam régi fotókat
róluk. Anya csinos volt – még most is az –, és amikor Grovetonba
költözött, apát levette a lábáról a dögös új csaj. – Logannek nincs
szüksége még több hülyeségre.
– Nos, én nem bánom, ha Logan megtesz és kipróbál dolgokat –
jegyzi meg anya. – Füvezés, zenekar, baseball, új iskola, új barátnő.
Hadd tapasztaljon!
Mindenre kitérő válasz. Anyám nem hisz a határokban, a
szabályokban, sem az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémiában.
Nyomós okom van arra, miért apával éltem eddig.
Apa feláll, és a tányérját a rajta lévő étellel együtt a mosogatóba
löki. A tányér és a villa nagyot csörren a fémtálcában.
 – Szóval mi a terv, Logan?
– Heti néhány estéről van szó, és főleg itt játszanak helyben. Csak
időnként kell utazni. Két-három órányira ide. – Abbahagyom, mert
tudom, hogy most következik apánál a kizáró ok. – Nyár végén
néhány napot Floridában fognak játszani.
– És aztán? – Apa a mosogató mellett áll.
Játszom a hülyét.
– Aztán mi?
– Mi lesz utána? Milyen hívást fogok majd akkor kapni? Hogy
verekedésbe keveredtél egy bárban? Hogy valami részeg állat
beverte a fejed? Vagy hogy téged lőttek meg?
– Logan szabad szellem – vág közbe anyám. – Ha kalitkában
próbálod tartani, csak egyre nyugtalanabb lesz, és azzal fog ártani
magának, hogy ki akar törni onnan!
– Mindenképpen ártani fog magának. Őrültségre készül!
– Ez nem őrültség. Csak próbálja kitalálni, ki is ő. – Anyám
bátorító mosolyt dob apám felé.
Arrébb tolom a félig teli tányért. Na, ezért nem járatom a számat
senki előtt!
– Csínytevésért felfüggesztették az iskolában!
– Csak tréfálkozott!
– Autóbalesetek!
– Minden srác menőzik a gyorsulással!
– Kézzel hajította el a tűzijátékot!
– Kíváncsi volt!
– Összeomlott a vizsgálóasztalon a sürgősségin, csak mert nem
inzulinozta magát egy hétig!
Keserű íz jön fel a torkomból, anya tekintete elkomorodik.
Tizenegy éves voltam akkor, és nem gondoltam, hogy az fog
történni. Halálra rémisztettem vele apámat, halálra rémisztettem
vele anyámat, és halálra rémisztettem vele saját magamat is.
Apa rám mutat.
– Logan felelőtlen, és ha nálad fog lakni ősztől az új iskola miatt,
határokat kell szabnod neki!
Anya aggódó pillantást vet rám, de gyorsan el is kapja a tekintetét.
Hogyan is tudná betartatni velem a szabályokat, amikor ő maga is
képtelen rá!
Apám a múlt héten ledobta a bombát azzal, hogy azt mondta, ha a
Jefferson megyei gimibe fogok járni, akkor módosítaniuk kell a
gyerekfelügyeleti megállapodást. Hétköznap anyánál leszek,
hétvégén pedig nála. Az újdonság az lesz benne, hogy ez egyenlő a
tökön rúgással.
– Logan nem rossz gyerek – suttogja anya.
Ahogy ő sem rossz anya, és apám sem rossz apa. Csak máshogy
vannak bekötve.
Én meg túlságosan is olyan vagyok, mit apám, és túlságosan is
olyan, mint anyám. Sokszor jut eszembe, hogy a bennem tomboló
őrület ezeknek az eltérő személyiségjegyeknek a következménye.
Mint amikor a hideg- és a melegfront összecsapásakor tornádó
keletkezik.
– Nem, nem az – ért egyet apa.
Bólintok, megköszönve, hogy ezt ismét elismeri.
– De vissza kell venned a lendületből! Tanulnod kell egy kis
kontrollt!
Kontroll. Hiszen erről szól a diabétesz, a kontrollról. Kontrollálni
kell az étrendemet. A napi rutinomat. Az inzulinomat.
A vércukorszintemet. A testmozgásomat. Kontroll, kontroll, kontroll,
és még ha mindezt kontrollálom is, a vércukorszintem akkor is fel-le
ugrál, ez egy örök libikóka, ami sosem múlik el.
Cseng a mobilom. Előveszem, látom, hogy West üzent: Abby felőled
kérdezett. Tudni akarja, megteszed-e, amire kért. Fájdalomcsillapítókat
nyomtak bele, de feldúlt, nem alszik. Mit mondjak neki?
Én: Mondd neki, hogy megteszem.
Legalábbis ma még igen. Sok minden változik az életemben, és az
egyik ilyen az Abby és én köztem lévő viszony. De furcsa módon
bármit is kér, az csak a napi őrületlöketemet táplálja. A reggelim
maradékát belekotrom a szemetesbe, majd a mosogatógépbe teszem
a tányéromat.
– West az. Abby engem keres.
– De még nem végeztünk azzal a banda-dologgal kapcsolatban –
jegyzi meg apa. – A jövődről van szó!
– Most mennem kell.
Abby. A banda. Kell egy kis őrület a kontroll közepén.
– Akkor majd folytatjuk – mondja apa.
– Oké – egyezem bele.
Anya ad egy puszit, én is nyomok egyet az arcára, majd felkapom
a kulcsaimat a konyhapultról, és már húzok is kifelé.


 Abby


– ABBY!
Felriadok, és azonnal belém hasít a fájdalom.
– Leplezd! – szól Isaiah, mire én ökölbe szorítom a kezem.
Veszettül fáj! – Látogatód van, aki előtt nem akarsz gyengének
látszani!
Isaiah a kórházi ágyam fölé hajol. Le van borotválva a feje.
Mindkét füle tele van karikával. Ott voltam vele, amikor belövette a
két-két sort. Mintha évezredekkel ezelőtt történt volna!
Amikor kiengedem az öklömet, Isaiah mormog:
– Linus az.
Próbálok észhez térni, de hiába.
– Egyedül, vagy néhány kísérője elrejtőzött a sarokban?
– Azt mondja, egyedül van.
Körbenézek a szobában. Mac nincs itt. Logan sincs. Nem tudom,
mi legyen.
– Szerinted igazat mond?
– Egy seggfej!
Nem a kérdésemre válaszol, de mégis.
– Beszélek vele. De maradj a közelemben, jó?
Isaiah bólint, majd suttogva kérdez:
– Kell fájdalomcsillapító?
– Nem. – Már most sem tudok tisztán gondolkodni, nem akarok
még zavartabbnak tűnni. – Mennyi idő telt el, mióta meglőttek?
Napok?
– Órák – feleli.
Akkor nem csoda, hogy így fáj!
Isaiah a szobám ajtófélfájának dönti a hátát, összekulcsolja a
karját a mellkasa előtt. Félelmetes pillantást vet a folyosóra, a szőr
feláll a karomon! Néhány másodperccel később Linus lép be, le sem
véve a szemét Isaiah-ról. Isaiah nem hátrál meg, ahogy Linus sem.
Két harcos a csatamező ellentétes oldalán. Amikor Linus beér a
szoba közepére, akkor fordít hátat Isaiah-nak, aki kilép a szobából.
Ahogy ismerem, az ajtónál áll ugrásra készen.
Linusnak szőke haja van, és olyan metsző kék szeme, amilyen
senki másnak a földön. Úgy mozog, mint egy ragadozó.
A tizennyolcat töltötte be, amikor apám a szárnyai alá vette. Egy év
sem kellett, és hercegből király lett.
– Ha lett volna nálad este fegyver, minden máshogy alakult volna!
– jegyzi meg, mintha csak arról beszélne, miért kaptam rossz jegyet
az irodalom esszémre.
– Ha lett volna nálam fegyver, én lennék a gyilkos.
Linus megfordítja az infúzióadagolót, mintha a szívverésem
számára és a legutóbbi vérnyomásom eredményére lenne kíváncsi.
– Inkább gyilkos, mint hulla!
– Életben vagyok.
– Puhány vagy! – csattan fel.
Bármennyire is tiltakozik minden izmom, kihúzom magam az
ágyban.
– Az emberek félnek tőlem!
Linus a szeme sarkából méreget.
 – Az átlagemberek igen. De az utca emberei közül sokan vagy
azért tartanak tőled, mert apád szelleme vagy, vagy azért, mert
Ricky védence vagy. Pedig úgy kéne, hogy csak meghallják a neved,
és remegni kezdjenek, mert te vagy a száguldó halál.
A szemem forgatom.
– Beledöftem a kést abba, aki rám lőtt. Lejjebb kellett volna
eltalálnom. A farkát levágnom!
Ennek hallatán mindig sötét ábrázatán feldereng némi fény.
– Azt kellett volna. Akkor valószínűleg nem lőtt volna.
Mindenesetre jól mozdultál azzal a késsel. Nehéz eltalálni egy
mozgó célpontot. Talán pont ez mentette meg az életed. Tudod,
legközelebb hogyan úszhatod meg?
– Földönkívüliek segítségével? – kérdezem.
Gúnyos pillantást vet rám azzal a fagyos szemével, ami ismét
eszembe juttatja, hogy engem ő soha nem tart szórakoztatónak.
– Egy pisztollyal.
– Én a lét hozom. – Hercegnősen legyintek egyet a pisztolya felé. –
Te a játékszabályokra figyelsz. Oka van annak, miért van ez így.
Az ügyfeleim belehugyoznának a gatyájukba, ha meglátnának
téged!
– Én azt hallom, tőled is belehugyoznak a gatyájukba!
Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, mennyire komolyan
érti ezt.
– Nem lehet mattot adni egyetlen sakkfigurával.
Linus letelepedik a fal mellé egy székre. A szája kísértetiesen
felfelé húzódik. Néha azt hiszem, hogy mosolyog.
– Nyolcas számú szabály.
Remeg az egész testem, mert kimerült abban, hogy
felegyenesedtem. Visszadőlök az ágyba. Nyolcas számú szabály.
– Minden emberünk megúszta?
– Igen. Tommyt eltalálták, de jól van.
Tommy az, aki a hátamat figyelte a bárban. Mondhatni, ő Linus
legjobb barátja, már ha Linusnak volnának barátai. Gyakran
emlegeti őt a bizalmas védenceként. Legjobb barát, nem barát,
védenc, mit számít!
Hagytam, hogy Linus néhány percet elidőzzön azzal a gondolattal,
hogy Tommy megsebesült.
– Gondjaink vannak – közli.
Egyre nehezedik a szemhéjam, de a bal vállam tetejéből sugárzó
fájdalom ébren tart.
– Ericnek vannak gondjai. Lőtávolságban volt, és az egyik embere
nem volt képes lelőni.
– Siettették őket, te pedig jobban megvagdostad a fickót, mint
hinnéd. Láttam, hogy véres volt a késed. Nálam van, a mobiloddal
együtt. – Linus kiveszi a gumilabdáját a zsebéből. Mindkettőnket
apám tanított meg a pattogtatására. – A mieink gyorsabbak voltak,
és jobban céloztunk. De lehet, hogy mi vagyunk gondban.
Erre felkaptam a fejem.
– Hogyan?
Linus a falnak dobja a labdát. Az nagyot pattan a földön, Linus
pedig balra dől, hogy elkapja.
– Láttad, ki lőtt rád?
– Nem. Túl sötét volt. Szerinted egy árnyék volt? Nem is valódi
ember? Egy sorozatgyilkos árnyéka, aki meglépett a mestere elől?
Mintha egyszer láttam volna egy régi Alkonyatban ilyet. Lefogadom,
hogy létezik ilyen alak, és csak azért mondják, hogy nem, hogy ne
féljenek tőle az emberek.
– De kár, hogy nem láttam!
Linus sosem játszik velem. Soha. Logant azért szeretem, mert ő
igen.
– Lehet, hogy szellem volt. Vagy egy démon.
Újabb labdapattogtatás. Majd még egy. Ismét elkapja.
– A pasid, Logan is azt mondja, nem látta, ki lőtt rád. De nem
hiszek neki.
Hirtelen megfagy a vér az ereimben.
– Hogy érted, hogy a pasim?
Linusnak nevet a szeme. Mint amikor az ördög gyilkol.
– Hősnek képzelte magát, és bement a sikátorba. Még engem is
megpróbált kivinni onnan. Téged felkanalazott, kivitt az utcára, és
úgy tartott a karjaiban, mintha ti ketten tényleg fontosak lennétek
egymásnak. Kibaszottul tragikus ez az egész!
– Őt hagyd békén!
Kezd visszatérni a sértett Abby, és mindjárt elkezd játszani!
– Nem tervezek beleavatkozni. Tartom a számat, Isaiah
huszonnégy órás felügyelet alatt tart téged, a pasid meg előadta a
hőst a zsaruknak. A karjában őrzött, eltűrte a hajadat az arcodból,
újra és újra megcsókolta a homlokodat, ami csak megerősítette a
zsernyákoknak előadott szép kis történetét. Mint mondtam,
kibaszottul tragikus!
Ezért akartam, hogy Linus bejöjjön, nem mintha Linust vissza
lehetett volna tartani.
– Mit tudnak a zsaruk?
– Kétszer is beszéltek Logannel. Egyszer ott a helyszínen, majd
mielőtt elment a kórházból. Mindkétszer azt mondta, hogy
randiztatok, a klub előtt hagyott téged, amíg elment a pick-upjáért,
te utánaindultál, de eltévedtél, és a rossz emberek között dúló
drogháború kellős közepébe csöppentél.
Van itt egy ki nem mondott de.
– Az állami egészségbiztosításnak hála ingyen hozzájuthatok egy
kis fájdalomcsillapítóhoz, de a fecsegéseddel feltartasz.
– Te nem is használod a szert! Ráadásul azzal megszegnéd a hatos
számú szabályt.
Hatos számú szabály: Ne használd azt a drogot, amit árulsz!
Sóhajtok. Fáradt vagyok, fájdalmaim vannak, és nem kaptam
gyümölcszselét. Se nyulat. Kezdek morcos lenni.
– Miért vagy itt?
– Ricky elvileg nem tudhatja, hogy volt egy szemtanúja annak,
hogy meglőttek. Ennek ellenére kutat utána. Rá fog jönni, ki lőtt rád.
A szívem nagyokat dobban, ahogy a vérnyomásmérő pánt a
karomra szorul.
– Azt mondtad, nem köpsz.
Linus elkapja a labdát, és a szeme sarkából felém sandít.
– Nem is tettem. Ahogy te sem, és Logan sem.
Ismét vadul ver a szívem, ezúttal már túl hevesen is.
– Ami azt jelenti, hogy a fickónak járt el a szája, aki lőtt. Csak ő
tudhatta rajtunk kívül, hogy volt szemtanú. – Próbálom rávenni az
agysejtjeimet, hogy ismét működésbe lendüljenek, de nem forognak
a kerekek. – Órák teltek el azóta, hogy meglőttek.
– Az utcán nem jutnak el a pletykák ilyen gyorsan Eric bandájából
Rickyébe. Vagy közülünk áll valaki túl szoros kapcsolatban Eric
embereivel, vagy egy belső ember volt az.
Émelygés tör fel a torkomból.
 – Melyik?
– Ha köztünk van áruló, a pasid meg szemtanúja volt a dolgoknak,
amiket senkinek nem szabadott volna látnia, akkor Logan tud
nekem segíteni.
– Neked? – kiáltom. – Mikortól szól rólad ez az egész?
– Mindig is rólam szólt. Egy ideje azt súgják az ösztöneim, hogy
spion van közöttünk. De nem jöttem rá, ki az. Ha a fiúd látta az
illetőt, aki lőtt, akkor talán ki tudom deríteni, mi köze van neki
ahhoz, aki gondot okoz nekünk.
Pislogok, többször egymás után.
– Nem akarom, hogy Logan belekeveredjen a mi világunkba!
Linus a szokásához híven ügyet sem vet rám.
– Két emberem fog őrködni a kórházban, és vigyáz rád, amíg bent
vagy. Adok magamnak még huszonnégy órát, mielőtt Ricky elé állok.
Tartozom neked ennyivel, amiért múltkor megmentetted az
életemet. Ennyi időd lesz, hogy kitaláld, milyen mesével álljak Ricky
elé a pasiddal kapcsolatban. De bárhogy is lesz, a srác bele fog esni a
süllyesztőbe. Csak rajtad múlik, mennyire.
Ahogy az is, megússza-e élve. Remek. Nem is nagy a nyomás
rajtam. Kicsit sem.


 Logan


MI JÁTSZUNK. Abby és én játszunk.

Abby drogdíler. Ő választotta ezt az utat. És most engem kért meg,

hogy helyettesítsem őt, és ügyeljek arra, hogy lebonyolódjon egy
üzlet. Tutira erről van szó. Egy cím. Egy elrejtett boríték. A megadott
időpontban leszállítva. Lefogadom, hogy azért engem kért meg erre,
mert őrült vagyok.
Végtére is én nem ismerem őt, ő sem ismer engem, mégis én
vagyok itt. Mert valamivel csillapítanom kell a bőröm alatt a
bizsergést… mert Abbyre gondolok… gyakran. Többször, mint
akarom. Többször, mint kellene. Talán pont azért bírom őt, mert
őrült vagyok.
Ez vagyok.
Nem ilyen házra számítottam. Louisville régi részében van. Úgy
száz évvel ezelőtt épülhetett. Kicsi. Kőház. Olyan, mint egy vidéki
ház, csak itt szomszédok veszik körül. A betontornác fölött tető
húzódik. Jobbra egy hinta. Színes szélharangok csilingelnek a nyári
szellőben. A bokrok mentén virágok sorakoznak, a korláton
virágládák lógnak. Az előkert egy nagy zöld pázsit. Egy szál gaz
sincs benne. Szépen gondozott.
Farámpa borítja a tornácra vezető lépcsőket. Olyan, mint amilyet
apám épített nagyapának, amikor eltörte a csípőcsontját. A hely
határozottan olyan, mint egy drogbarlang.
 A pick-upom rádióján az óra most vált 14:45-re. Kinyitom az ajtót,
és átmegyek az úton. A távolban egy autó hajt át a kereszteződésen,
de azon kívül nem is lehetne ennél csendesebb a hely. Csak a
madarak és az unalom. Majdnem mint otthon.
A lehető leggyorsabban a ház mögé megyek. A hátsó kertben piros
madáretető lóg egy almától roskadozó faágon. A levelek, gallyak és
elhullajtott madártollak alatt van a kulcs. Beleillik a hátsó ajtó
zárjába. Kattan a zár, az orromat sültcsirkeillat csapja meg. Korog a
gyomrom. Szívem szerint most jól fenékbe rúgnám magam, amiért
kihagytam az ebédet, de pont úton voltam. Hogy kiderítsem, ki is
Abby.
Belépek a konyhába. Sárga színű a fal, majdnem narancssárga.
Az egész helyiség nagyon kicsi, talán hárman, ha elférnének benne.
A hűtőszekrényt fényképek borítják, a legtöbbjükön egy kislány
látható. Közelebb lépek, összeszűkül a szemem. A kislánynak
hosszú, barna haja van, ragyog a szeme, és ördögi a mosolya. Szent
ég, csak nem Abby?
– Segíthetek?
Megpördülök. Egy fekete asszony lép be. Hosszú göndör haját a
tarkóján összefogva viseli. Méreget, mint aki nem tudja eldönteni,
üdvözöljön, vagy altatófogással megadásra kényszerítsen.
– Abby küldött – mondom.
Óvatosan figyel, majd félig elfogyasztott étellel teli tálcát tesz le a
konyhapultra.
– Abby ilyenkor már itt szokott lenni. Feltartották?
– Így is mondhatjuk. – A hátsó ajtó felé pislantok, és az jár a
fejemben, hogy be kellene csuknom. Ez a nő túl nyugodt. A helyzet
pedig túl furcsa. – Fel kell mennem az emeletre.
 Ránéz az órájára. Most van 14:50.
– Ha Abby ilyen későn futna be, ő is ezt tenné. Én a nappaliban
leszek.
Az asszony megindul, én pedig nem tudom, mit tegyek, így kellő
távolságból követem. Vibrál az izmaim és a bőröm közötti terület,
de fogalmam sincs, hogy az adrenalinlöket miatt, vagy azért, mert
egy horrorfilm kezdőjelenetébe csöppentem.
A következő helyiség az ebédlő. Fapadló borítja az alját, egy
faasztal alatt barna fonott szőnyeg. Az ablakokon fehér
csipkefüggöny. Balra lépcsősor. Az asszony a szemben lévő
helyiségbe megy. A tálalón van egy csavarhúzó. Ez a játék egyre
megrendezettebbnek tűnik, mintha Abby tudta volna, hogy nem fog
visszajönni.
Felkapom a csavarhúzót, hogy folytassam a zűrös kincskeresést.
Követem a fejembe vésett lista pontjait. Első pont: belépek a házba,
anélkül, hogy lelőnének. Harmadik pont: megkeresem a
csavarhúzót. A felbőszített sorozatgyilkos lenne a második pont?
Nem csoda, hogy Abby rám bízta a dolgot! Én vagyok az egyetlen,
akiről tudja, mekkora őrült.
Felérek az emeletre. Az első szoba ajtaja zárva van. A második a
fürdő.
Végignézek a folyosón. Senki nincs ott. Úgy tűnik, csak én vagyok
az emeleten. Belépek a fürdőszobába. Mintha valami időutazásba
kerültem volna. Apró, csempézett fürdőszoba. Gyógyszeres
szekrény a falon. Valójában az egész ház azt sugallja, hogy egy
másik korszakban, úgy az 1930-as, vagy még korábbi időben ragadt.
A lábakon álló fürdőkád mellett törülközőtartós polc. Arrébb
tolom, és végigsimítok a tapétán. Egy finom rántás, és csodálkozva
bámulom a tépőzárat, ami egyben tartja a tapétát. A csavarhúzóval
kicsavarozom az ajtót, és kinyitom. Egy pénzzel teli borítékot
találok. Annyi lóvé van benne, hogy remegni kezd a belsőm. Annyi,
hogy a lány, akit Abbyként ismerek, egyre távolabbinak tűnik.
Kiveszem a borítékot, és kapok még egy pofont. A boríték alatt egy
gallon méretű visszazárható zacskó van, tele kisebb cipzáras
zacskókkal. Azokban van az anyag.
Lehajtom a fejem, próbálom elfojtani magamban az undort és a
csalódottságot. Eddig sikerült a fejemben különválasztani azt az
Abbyt, akit ismerek, attól az Abbytől, aki drogdíler. A fenébe is,
pontosan tudtam, csak nem akartam tudomást venni arról, hogy ő
egy és ugyanaz!
Korábban jól fejbe tudtam volna rúgni Isaiah-t, amiért úgy beszélt
Abbyről. De most már tisztelem. Mert ő nem azt csinálja, hogy nem
vesz tudomást Abby azon oldaláról, amit ki nem állhat. Hanem
elfogadja őt ilyennek, és így is támogatja. És pont azért volt akkor is
a barátja, amikor megkérdőjelezett engem, megkérdőjelezte a
hűségemet.
Fenékre pottyanok.
– Miért csinálod ezt, Abby?
A légkondicionáló zörgésén kívül semmi válasz nem jön.
Felkapom a borítékot, nem is figyelek oda, milyen vastag, és
mindent visszateszek a helyére. Abby azt mondta, tudni fogom, mit
kell tennem a borítékkal. De nem tudom. Semmit nem értek a
világából.
A felgyülemlő düh minden zavartságot és megbántottságot
felülmúl bennem. Isaiah patronálja Abbyt, nem én. Neki kellene ezt
csinálnia, erre nekem ég az arcom. Bolond vagyok. Isaiah nem
tenné ezt meg. Ő nem lépne be Abby világába, de Abby tudta jól,
hogy velem játszhat. Hát, ez rohadt jó!
A lépcső felé indulok. Pipa vagyok Abbyre, és magamra is. Utálom,
hogy lüktetnek az ereim. Átvágok a nappalin, és ahogy nyitnám a
számat, hogy megmondjam az asszonynak, Abby intézze a saját
hülye dolgait, megtorpanok, mintha csak falnak rohantam volna.
Lefagyás. Ledermedek, és kicsit előredőlök, hogy felocsúdjak a
sokkból.
A hosszú hajú nő épp egy idős asszonyt ültet be egy székbe, ami
egy kórházi ágy mellett áll. Az idős asszony öreg. Nagyon öreg. Mint
aki egy érintéstől azonnal porrá lesz. Ősz haja a feje tetején kontyba
van tűzve. Pulóvert és hosszú köntöst visel. Üres tekintete láttán
megsajdul a szívem.
Ismerem ezt a tekintetet. Miután nagyapa eltörte a csípőcsontját,
ő is így nézett. Négy hónapig. Túl sok hónapig. És aztán meghalt.
– Fázik, Ms. Lynn? – A fekete asszony egy takarót tesz a néni
ölébe. – Hozhatok még egy takarót, ha kell.
– El kell mennem Abbyért az iskolába. – Ms. Lynn hangja erőtlen.
Törékeny. Megfogja az ápoló kezét, és mintha felismerés csillanna a
szemében, ahogy ránéz. – Nadia, elhozná Abbyt az iskolából? Nem
szereti, ha bent kell maradnia, így mindig elsőként érek oda.
Megijed, és sírni fog, ha nem megyek érte!
Fájdalom hasít a szívembe. A megdöbbenéstől megrázkódom.
– Nyár van – feleli Nadia. – Abby nincs iskolában.
Ráadásul már nem is olyan kicsi, hogy érte kelljen menni. És még
ha az lenne is, nehéz elképzelni róla, hogy kétségbeesne, és
segítségre lenne szüksége.
Ms. Lynn összeráncolja a homlokát.
 – Akkor hol van? Három óra. Már itthon kellene lennie!
A hangja felerősödik, felgyorsul a beszéde, és ugyanúgy
megemelkedik, mint az én anyámnak, amikor aggódik. Nadia felém
fordítja a fejét, és a szoba másik felén lévő ingaórára néz, ami éppen
elüti az időt.
Egy.
Kettő.
Három.
Délután három óra. Abby azt mondta, háromkor kell odaadnom a
borítékot.
Földbe gyökerezik a lábam, amikor feléjük akarok lépni.
A kezemben tartom a borítékot, és csak remélem, hogy azt teszem,
amit tennem kell.
– Ez az öné?
Az asszony alig láthatóan bólint, majd ismét Ms. Lynnre fordítja a
figyelmét, aki egyre nyugtalanabb.
– Három óra van! Abbynek háromkor már itthon kellene lennie!
Nadia szorosabbra igazgatja a takarót Ms. Lynnen.
– Abby később jön haza, de elküldte maga helyett a barátját! Hát
nem aranyos tőle?
Ms. Lynn pislog, és első ízben néz rám. A tekintetében semmi
kedvesség nincs.
– Te vagy az a fiú, aki miatt sírt?
Súly nehezedik a mellkasomra. Meglehet. Most már fogalmam
sincs, ki is Abby. Nem ismerek senkit, aki miatt ő sírna. Tegnap még
megesküdtem volna, hogy Abbynek nincsenek érzelmei és
könnycsatornái.
– Nem, asszonyom.
 Ms. Lynn végignéz a szobán, mintha most kezdene felébredni,
vagy mintha azt az alakot keresné, aki megríkatta Abbyt.
– Abby fel szokott olvasni nekem…
Háromkor. Tudom, mi a mondat vége. Mellette a kisasztalon egy
könyv hever, valamint egy róla és Abbyről készült kép. Az asszony
abban a székben ül, amiben most, és átkarolja Abbyt, aki odahajol
hozzá. Mindketten mosolyognak. Igazi mosollyal. Őszinte mosollyal.
Olyannal, amiről azt hittem, Abby nem is tudja, milyen. A képen egy
teljesen más Abby van.
– Majd én olvasok magának! – ajánlom fel. – Abby megkért rá,
amíg ő… – Kiszárad a szám, ahogy keresem a szavakat.
– A pajtásaival játszik? – segít ki Nadia.
A tekintetéből látom, tisztában van a füllentése súlyával.
– Igen. Velük. Mindjárt visszajövök, Ms. Lynn. Csak beszélek
Nadiával.
Az idős asszony röviden sóhajt, mint aki csalódott. Megütögeti a
takarót a térdén.
– Abby is ezt mondja.
Nadia a ház hátsó része felé biccent, és amikor megindul arrafelé,
követem. A konyhába érve Nadia átveszi tőlem a borítékot, és a
pénztárcájába teszi.
– Megszámolja? – kérdezem.
– Három éve dolgozom Abbynek, és még soha nem rövidített meg.
– Kinyit egy szekrényt, kihúz belőle egy Pepperidge Farm
süteményes zacskót. Az a fajta süti, amelyiknek csokis az alja.
A zacskón kívül semmi más nincs a szekrényben. – Abby kettőt
szokott adni neki ebből, és egy pohár tejet. Egy órán keresztül olvas
Ms. Lynnek, még akkor is, ha közben az asszony elméje
elhomályosodik. Én még maradok fél órát, aztán felhívom Peggyt, a
következő műszakos ápolót, hogy jöjjön fél órával korábban. Maga
nem tűnik olyannak, mint aki hajlandó lenne besegíteni az idős
asszonyt a mosdóba pisilni, majd kipucolná.
– Ahhoz szüksége van még pénzre?
Megrázza a fejét.
– Abby majd kompenzál minket ezért.
Eltévedtem. Köd vesz körül. Olyan, mint amiben Ms. Lynn lehet.
– Szóval, ha olyanok jelennek meg itt, mint én, amikor Abbynek
valami dolga akad, akkor éjszaka mások segítenek, vagy…
Nadia feltartja a kezét, hogy félbeszakítsa a kérdésemet, majd
kinyitja a hűtőszekrényt, és kiveszi a tejet. Ahogy a szekrény, a hűtő
is üres. Tej van benne. És narancslé. Meg néhány fűszer.
– Maga az első. Abby, én és Peggy, no meg Nate szokott idejárni az
elmúlt három évben. Fogalmam sincs, Abby honnan szedi a pénzt
három teljes munkaidős ápolóra, de megoldja. Mi nem faggatjuk, ő
meg nem mondja. Jó kis adómentes pénzt kapunk mi ezért a
munkáért, amit remek munkakörülmények között végzünk egy
csodálatos idős hölggyel, akinek az unokája a fél karját odaadná
érte.
Rövid időre becsukom a szemem. A nagyanyja. Abby a nagyanyját
gondozza. Ó, a rohadt életbe, Abby, miért nem mondtad ezt el
nekünk?
Nadia a kezembe nyomja a süteményt és a tejet.
– Abby mindig haza szokott jönni. Három és négy között mindig
itt van. Azután hol elmegy, hol visszajön. Néha itt van, néha nincs.
Fizet, hogy rendben tartsuk a házat, Ms. Lynnt, és hogy ne
kérdezősködjünk. Ezért nagyon óvatosan kérdezem, gondoskodjak
arról, hogy egy ideig a délután három és négy közötti időszakokat is
lefedjük? Mert ilyenkor Abby egyedül szokott itt lenni a
nagyanyjával.
Bólintok néhányat, és átveszem a süteményt.
– De azért én jönni fogok. Csak hogy lássam, minden rendben
van-e. – Milliónyi ismeretlen dolog kavarog a fejemben, megannyi
kérdés, amit fel kellene tennem. – A többieknek is fizetnünk kell? Mi
a helyzet az étellel?
– Én adom oda mindenkinek a fizetését. Majd a következő
hónapban kell fizetést kapnunk újra. Ugyanezen a napon.
Ugyanebben az időben. Ms. Lynn ételét pedig mi magunk készítjük
el otthon, és úgy hozzuk neki. Abby nem tárol semmi élelmiszert a
konyhában. Csak hogy képben legyen maga is, három műszakban
dolgozunk: héttől háromig én, négytől tizenegyig Peggy, tizenegytől
hétig pedig Nate.
– Mi van, ha valamelyikük lebetegszik…
Nadia ismét feltartja a kezét.
– Abby fizet annyit nekünk, hogy vigyázzunk magunkra. Nem kell
miattunk aggódnia, ahogyan magának sem. Most menjen, Ms. Lynn
számára fontos a rutin. Már az elég nehéz neki, hogy maga nem
Abby, de most maga is megteszi.
Ezzel végez is velem. Az ételmaradékot bedobja a szemétbe, a
mosogatóba mosogatószert önt.
Ahogy átsétálok az étkezőn, be a nappali felé, azt sem tudom
eldönteni, vajon ez otthon, gondozóhely vagy sír. Lehet, hogy
mindhárom.
A tejet és a süteményeket az asztalra teszem, kinyitok egy
összecsukható széket, és leülök Ms. Lynnel szemben. Ujjaival a
kötött takaró mintáját követi. Alzheimer. Biztosan abban szenved.
És Abby a lelkét is eladja, és az életét veszélyezteti, csak hogy
gondoskodjon erről az asszonyról.
Miért van ez így, Abby?
– Mit olvasunk?
– A Büszkeség és balítéletet – mondja. – Mindig azt olvasom
Abbynek.
Ami azt jelenti, Abby olvassa fel neki.


 Abby


NEM MEGY AZ ALVÁS. Azt is alig bírom eldönteni, mi valóság, és mi nem.

Az álmok valóságosnak tűnnek. Azok, amikben apa szerepel.

Mellettem ül, és azt mondja, hogy megint ő lesz a főnök.
Az álmokban apa erős. Az egekig magasodó férfi, aki nemcsak a
szavaival félemlít meg másokat, hanem az erejével is.
Nagyival is álmodtam. Az ágyamon ült keresztbe tett lábakkal a
plüssállataim között, amiket a szobámból cipeltem át. Mind az
összes rám meredt, miközben nagyi a hajamat fésülte, miután
hajszárítóval megszárította.
– Soha ne feküdj le vizes hajjal! Anyám azt szokta mondani, hogy
attól meg lehet fázni.
– Nem fogok! – feleltem.
Felkaptam a mackót, amit apa nemrégiben hozott nekem. Fekete,
rózsaszín orrú plüssállat. Elképzeltem, hogy ugyanúgy dörmög,
mint apa, mosollyal az arcán, amikor ideadta nekem.
– Szeretlek! – Nagyi összefogta a hajamat a tarkómon. – Mindig is
szerettem volna, hogy legyen egy lányom, de a jóisten apáddal
áldott meg. Őt jól elkényeztettem! Túlságosan ráhagytam mindent!
De veled minden más lesz, Abby! Rád fényesebb jövő vár!
Végighúzta a hajkefét a hajamban, én meg becsuktam a szemem,
és élveztem az érzést, az érintését. Ez volt az esti rituálénk, egészen
addig, amíg lassan nem kezdett elhomályosodni az elméje.
 – Apa azt mondta nekem, hogy az okos üzletemberek meg tudják
tartani a függetlenségüket. Mit jelent az, hogy függetlenség?
Nyolcéves voltam, és azt akartam, hogy apa azt higgye, mindent
értek, amit mond, még akkor is, ha ez nem így volt.
Nagyi megállt. Egyik kezében a hajkefe, a másikban a hajam.
– Azt, hogy apád szomorú, még akkor is, ha nem kell annak
lennie. De te ne foglalkozz az üzlettel! Te csak törődj a magad
boldogságával!
– Igaza van a nagyanyádnak. – Belesajdult a szívem, amikor
észrevettem, hogy apám az ajtófélfának dőlve hallgat minket. – Te
csak arra figyelj, hogy boldog légy! A rossz dolgokat hagyd csak
rám!
– Megígéred? – kérdeztem.
– Megígérem. És az én apámmal ellentétben én azon vagyok, hogy
gondoskodjak rólad. – Apa nagyira emelte a tekintetét. –
Mindkettőtökről!
Kinyitom a szemem, de apa nincs itt. Nagyi sincs. Ennyit arról,
hogy itt maradnak. De ekkor eszembe jut, hogy apa börtönben van.
Megtartotta az ígéretét. Megvédett engem, és e miatt az ígérete
miatt került rács mögé.
Pislogni kezdek, hogy elhessegessem a bűntudatot. Attól még nem
fog megváltozni a múlt, hogy olyan dolgokon érzelgősködöm, amin
nem tudok változtatni.
Körbenézek, felmérem a helyzetet. Mac járt itt, de már elment.
Noah is itt volt, itt írta a házi feladatát. Igyekszik kitörni az utca
világából, el akarja végezni a főiskolát. West is bent volt. A mobilján
nézett bejátszásokat az ellenfeleiről, akikkel a következő versenyén
csap össze. És aztán Isaiah. Akkor csend volt a szobában. Túl nagy
csend. Ő csak bámult kifelé az ablakon. És az ajtóban ácsorgott.
Gondolatban visszajátszotta, hogyan ismertük meg egymást, miért
tartozik nekem…, és miért kedvel engem.
Ez a pillanat vajon most igazi vagy csak egy újabb álom?
– Hallottál Logan felől? – Olyan a hangom, mint a repedt fazék.
Megköszörülöm a torkom. Mac azt mondta, lélegeztetőcső volt
bennem, amikor behoztak, ezért kapar a torkom.
Lépések, Isaiah megpördül, és Logan jelenik meg két nagy
műanyag szatyorral a kezében. Rám néz, én ránézek, és beszívom a
levegőt. Félig a megkönnyebbültségtől. Félig a rémülettől.
– Pihentél kicsit? – kérdezi Isaiah.
Ők ketten hosszan összenéznek, Logan bólint.
– Most az én műszakom következik.
– Döntésre jutottál?
– Ja.
Remek, ezek itt rébuszokban beszélgetnek.
– Úgy, hogy én is értsem, fiúk! És lehetőleg egész mondatokban,
főnévvel, igével. Ahogy a suliban tanítják. Évről évre. Még ha
nehezetekre esik is!
Isaiah mosolyra húzza a szája szélét, és búcsúzóul felém biccent
az állával. Én ugyanezt teszem, mire ő magunkra hagy minket
Logannel.
Logan felhúzott szemöldökkel rám néz. Helyes arcán ott van az a
fölényes, megveszekedett kifejezés. Amióta kitoltak az intenzívről,
most először támad fel bennem a rám általában jellemző energia.
– Neked volt plüss Barney-d!
Kibaszott lila dinoszaurusz. Nem szabadott volna megtartanom
azt az éneklő vackot, sem a hűtőre kitett fotót, amin a kezemben
szorongatom!
– Nem is igaz! Csak egy gyenge pillanatomban rám erőltették!
Logan kihúzza a széket, amin korábban Linus ült az ágy mellett,
és ráhuppan.
– Aludtál?
– Próbáltam ébren maradni. – Kinyír a tudat, hogy Loganre
vagyok utalva. Hogy valakire rá vagyok utalva. – Jól van?
Loganben van annyi tisztesség, hogy nem forszírozza a dolgot.
– Ja. Jól van. Alzheimeres?
– Az. – Úgy érzem, mást kellene most mondanom. Valami nagy
horderejűt. Valami bölcset. – Szívás.
Megigazítja a sapkát a fején, és előrehajol, a karját a térdére
fekteti. Rossz, hogy mindketten elkomorodtunk, de asszem, ez
elkerülhetetlen volt.
– Köszönöm!
Logan felemeli a fejét, rám néz azzal a gyönyörű sötét szemével,
amiből árad a melegség.
– Milliónyi kérdésem van.
Nekem meg egy válaszom se.
– Fáradt vagyok.
– Tudom. – Megzörren a két szatyor, ahogy belekukucskál. –
Rachellel elmentünk, és vettünk neked néhány dolgot. Pizsamát,
fogkefét, hajkefét meg ilyeneket. Rachel vett keresztrejtvényt is, bár
szerintem a sudokunak jobban örülnél.
Összeszorul a torkom. Meg kell mozdulnom, hogy uralkodni
tudjak az érzéseimen.
Ez a rohadt lövés piszkosul érzelgőssé tett.
– Na, nem kérdezel?
 Logan megáll, miközben kinyitja a szatyrot.
– De, csak nem most.
Bár képes lenne beosonni az agyamba, és megtudná, mennyire
hálás vagyok neki! De az agyam rémisztő hely, bukott angyalok
színtere, így mégiscsak jobb, ha távol tartja magát tőlem.
– Veszélyben vagy.
A legjobb mondat egy köszönetnyilvánításhoz!
Logan meg sem rezzen. Nem kiált fel, hogyan és miért, nagyon
nem is reagál. Csak az a közömbös tekintet, ami a vad énemet
vigyorra készteti. Istenem, ez a srác tényleg őrült, és annyira
utálom, hogy ennyire bírom őt!
– Komolyan mondom – folytatom. – És ha már komoly témáknál
tartunk, mi a jó fenének futottál utánam? Azt kellett volna tenned,
amit mondtam, és a kocsidban maradni!
– Abby – szólal meg lassan.
– Igen. – A hangját utánozom, még azt a kis vidéki kiejtését is
bevetem.
Erre vidáman felcsillan a szeme.
– Azt hittem, egyértelmű voltam. De erről nem most fogunk
beszélni.
Felhúzom az egyik szemöldökömet, próbálok rájönni, mit játszik,
de aztán úgy döntök, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezen pörögjek.
– Jól van.
– De mielőtt teljes mértékben ejtjük a témát…
A szememet forgatom, mert azért csak itt lyukadunk ki…
– Miért vagyok veszélyben? Meglátott?
Logannek mondania sem kell, hogy arról az alakról kérdez, aki
rám lőtt.
 – Nem tudom. Szerintünk nem. Az a hír járja az utcán, hogy azt
tudják, hogy volt szemtanú, de azt nem, hogy ki. Le tudod nekem
írni, hogy nézett ki?
Le. A gyomrom elnehezedik, mert bármit is kérdezek, semmi
olyat nem mond, ami a rám lövő fickót a suliba járó fiúk felétől
megkülönböztetné.
– Felismerem, ha látom.
Logan lehajtja a fejét, mintha sajnálná, hogy csak ennyivel tud
szolgálni.
– Félek, hogy ő is fel fog ismerni, ha meglát. – Túl lassan járnak az
agykerekeim, és ezt nem engedhetem meg. Azon kapom magam,
hogy hangosan gondolkodom. – Linus fel akar használni téged. Azt
hiszi, hogy a szervezetünkben spion van, aki kapcsolatba hozható
azzal, aki meglőtt engem. Linus arra akar felhasználni téged, hogy
megtalálja őt és az árulót.
Logan hátradől a széken, és keresztbe fonja maga előtt a karját.
– Te mit gondolsz?
Egy pillanatra lehunyom a szemem. Utálom, hogy fáj mindenem.
– Szerintem el kellene menned a yardra, és elmondani az igazat.
Valaki rám lőtt, és nem tudom, kiben bízhatok meg, ami azt jelenti,
hogy nem tudom, hogyan védjelek meg.
Logan egy szót sem szól. Minden egyes néma másodperc újabb
súlyos terhet pakol a mellkasomra.
– Te még mindig veszélyben vagy? – kérdezi.
Nehezemre esne bevallani, mennyire kitűnő a kérdés, és
mennyire bosszant, hogy nem kérdeztem meg ezt Linustól.
Sóhajtok. Nem jó ez így. Tudom a választ. Mindig is tudtam.
Ez az élet állandó fenyegetést jelent. Nemcsak rám nézve, hanem
azokra is, akik fontosak nekem. Linusnak igaza van. Ebben az
életben nincs helye a barátságnak. Önzőség.
– El kellene menned.
Logan rám emeli a tekintetét, de semmi más mozdulatot nem tesz.
– Azt mondtam, el kellene menned – ismétlem meg
nyomatékosan.
Flegmán megvonja a vállát.
– Azt mondtad, kellene. Ez választást jelez.
– Szép próbálkozás, de akkor még egyszer mondom: menj el!
– Nem.
Nem? A hátam gyakorlatilag olyan ívbe görbül, mint egy mérges
macskának. Azt mondta nekem, hogy nem?
– Akkor sikoltozni fogok. Hívom a biztonságiakat. Azt mondom,
hogy sorozatgyilkos vagy!
– Oké.
Pislogok. Igen, persze hogy blöfföltem. A legtöbb embernél bejön,
de nála nem.
– Logan!
– Abby – gúnyolódik a bosszúságomon.
Morgok egyet, és az öklömmel az ágyra csapok.
– Soha nem szabadott volna összehaverkodnom veled! Ahogy
Rachellel és Westtel sem! Egyikőtöket sem szabadott volna közel
engedni magamhoz! Most viselhetem ennek a következményét.
Veszélybe sodortalak, és még mindig veszélyben vagy! És ettől totál
kivagyok!
Logan mosolyog. Mosolyog. Olyan „leszarom” mosollyal. Ki fogom
nyírni, csak egyszer végre kapják ki ezt az infúziót a karomból!
– Miért mosolyogsz?
 Erre még szélesebbre húzza a száját.
– Azt mondtad, barátok vagyunk.
Te. Jó. Ég. Hát ezt hallotta meg?
– Te őrült vagy!
– Igen, az vagyok. Megmondom, mi lesz, a barátaid fognak
vigyázni rád, te felépülsz, és együtt kiderítjük, ki lőtt rád.
Megrázom a fejem.
– Nincs semmi együtt.
– De van. – Összedörgöli a két kezét, és én tudom, mit jelent ez a
mozdulat: időt akar nyerni magának. – Te és én egy ideje már együtt
vagyunk.
Félelem árad szét az ereimben.
– Utállak!
– Mondogasd csak magadnak.
A fejemet belevágom a párnába, ki nem állhatom, ha nem tudom
irányítani a dolgokat! Ráadásul veszettül fáj a vállam, és lüktet a
fejem! Bárcsak vissza tudnám valahogy forgatni az időt, és úgy
döntenék, hogy Logannel megyek el a klubból, ahelyett, hogy
visszamegyek! Bárcsak újra ott lennék, mikor hónapokkal ezelőtt
besétáltam a garázsba, és úgy döntöttem, hogy összebarátkozom
Rachellel, ami aztán Loganhez vezetett! Amikor nagyi még tudta,
milyen nap van, és mielőtt apa elkövette azt a tragikus hibát, és
börtönbe zárták… Bárcsak visszapörgethetném az időt egészen a
születésemig!
A szemem elé emelem a karom, dühös vagyok a bennem dúló
érzelmek miatt.
– Én ezt nem tudom megtenni. Nem érted, hogy nem tudom
megtenni ezt?
 – Mi az az ezt?
Hogy valaki fontos legyen nekem.
– Szép jó napot!
Hello Kitty köpenyes ápoló tol be egy orvosi vackokkal teli kocsit.
Kétségkívül meg kell erőltetnie magát, hogy ne hervadjon le a
mosolya, amikor rám és Loganre néz. Apró kis plüssállatkák lógnak
a sztetoszkópján és a kocsin. Ekkor ébredek rá…
– A gyerekosztályon vagyok?
– Vicces, nem? – Logan képén is még mindig ott az a rohadt
mosoly.
– Nem vagyok gyerek! – fakadok ki.
Ekkor Logan elkomorodik, sötét felhők ülnek az arcára.
– Igazad van. Nem vagy az.
A nővér halkan odalép hozzám, egy kütyüvel ellenőrzi a
karszalagomat, megnéz valamit a kocsiján is, és mielőtt még
ráeszmélnék, valamit belenyom az infúziómba. Hideg árad szét a
testemben, a számat keserű íz tölti meg. Felé fordulok.
– Mit kaptam?
– A bácsikája és az orvos azt szeretné, ha most pihenne.
Sajnálkozó tekintettel néz le rám. Akármit folyatott is a vérembe,
pánikot vált ki belőlem. Nedvesség égeti a szemem, újra a matracot
ütöm az öklömmel. A nővér egy szót sem szól, csak az
infúzióadagolómat rendezgeti, kicseréli a sóoldatos tasakomat, majd
letörli a nevét a nővértábláról, valaki más nevét írja fel rá, és mint
minden felnőtt az életemben, távozik.
Erősen próbálom nyitva tartani a szemem. Logan veszélyben van.
Én is veszélyben vagyok. Logan miattam van veszélyben. Nem
aludhatok, de még ha ébren vagyok is, és valaki bejön ide, semmit
nem tehetek. Nincs fegyverem, gyenge vagyok, egy balek, és most
Logan miattam van… veszélyben.
Még egy ökölcsapás az ágyra, majd eltakarom a szememet a
kezemmel, nehogy végiggördüljön a könny az arcomon.
Ujjak szorítják a kezemet az ágyra, én a fejemet rázom. Nem
érdemlem meg ezt az érintést.
– Menj el!
– Nem tudok – mondja szinte bocsánatkérően.
– Dehogynem, csak túl hülye vagy ahhoz, hogy megtedd!
– Őrült – helyesbít. – Az IQ-tesztem ellentmond annak, hogy
hülyének titulálsz.
Horkantok, meg akarom rúgni magam, amiért hagyom, hogy a
haragomon túljusson a humora. És ami még ennél is rosszabb, nem
viccel. Briliáns a srác, és totálisan őrült.
Logan a kezemen tartja a kezét. Anélkül, hogy észrevettem volna,
ujjaimat az ujjaira fűztem. Meleg a keze, helyenként érdes a bőre.
Azonnal beugrik, ahogy Logan Isaiah-val bütyköli az autókat, ahogy
a hazai bázis mögött guggolva elrettenti a futót, ahogy pontot próbál
szerezni, ahogy mindannyiunkat elvitt Bullitt megyébe, mert
Chrisnek segíteni kellett a bálázásban.
Én ott semmi mást nem is csináltam, csak ültem a bálákon, és
mindenkinek osztottam az észt. De közben Logant figyeltem.
Levette az ingét, a háta csillogott a nyári hőségben, az izmai lazán
mozdultak, nekem pedig összeugrott a gyomrom, akárhányszor
felém pillantott.
Ez a kéz azé, aki erős, aki izmos, aki hűséges és védelmező. És
rohadtul nincs rendjén, hogy megengedtem magamnak azt a luxust,
hogy a barátja lettem. Hülye voltam. Oltári nagy hülye.
 – Nem akartam elcseszni az életed!
– Nem is tetted.
– Dehogynem!
– Már előtted is elcseszett volt az életem.
Csend. Még nagyobb csend. Akkora a csend, hogy a saját
gondolataim sem zavarnak már. Akkora, hogy fel sem tűnt, hogy
becsuktam a szemem.
– Ezt az életet akarod, Abby? – suttogja. – Ha választhatnál,
kisétálnál belőle?
A hűvös párnába fordítom a fejem, abba az irányba, ahonnan
imádnivaló mély hangja szól, és már meg sem próbálom nyitva
tartani a szemem. Nincs már kórterem, Chris farmján vagyunk,
mint régen. Süt a nap, a sugarai meleg takaróként ölelnek át.
– Ha tudnék, futva menekülnék.
– De miatta kell a pénz, ugye?
Bólintok, a hangom távolinak tűnik.
– Egy otthonban volt, de ott bántották, meglopták… – Nyelek, majd
megnyalom a kiszáradt számat. – Szeretem őt, így hazahoztam.
– Majd kitalálunk valamit – mondja, de még mielőtt
ellentmondhatnék ennek, hallom, hogy zörög a szatyor, és valami
puha nyomódik a könyökhajlatomhoz. – Hoztam neked egy nyuszit.
Mosolyra húzódik a szám, szinte érzem, ahogy kis orrával a
bőrömet szimatolja.
– Egy valódi nyuszit?
– Igen. – Annyira könnyed a hangja, hogy nem tudom
megmondani, csak poénkodik-e. – Ez valódi!
Egy valódi nyuszi. Átfogom a karommal, és Logan felé fordulok.
Hagyom, hogy sodródjak, miközben Logan a hüvelykujjával lassú
ritmusban simogatja a kezem. Ugyanabban a tempóban, ahogy
kifújom és beszívom a levegőt. Be, aztán ki. Újra és újra, egészen
addig, amíg a gondolataim elhalványulnak, és nincs semmi más,
csak a napfény, a nyuszim és Logan.


 Logan


Rachel: Hogy van Abby?

Amíg Abby aludt, végig az ágya mellett ültem a kórházban.

Mozgott, fészkelődött, de nem engedte el a kezem. Időnként még
meg is szorította. Máskor meg én. Örülök, hogy túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy ezt kielemezzem.
Én: Fáradt.
Rachel: És te hogy vagy?
Ugyanúgy, mint Abby. Jól.
Rachel: Isaiah és West nem viszi túlzásba?
Isaiah és West megtiltotta Rachelnek, hogy a kórház környékére
merészkedjen. Ne hibáztassuk őket! Annak tudatában, hogy Abbyt
meglőtték, én pedig kereszttűzben voltam… Nem. Nehogy begyere
egyedül! Már így is elég problémánk van!
Rachel: Ugyanazt fújod, mint ők.
Ezt bóknak veszem.
Nyílik a liftajtó, kilépek a kórház földszintjén. Hajnali egy óra van,
West a következő ügyeletes. Lüktet a fejem. Talán a vércukor, a
kimerültség, a felborult evési és alvási rutinom együttes hatása.
Össze kell kapnom magam, különben Abby mellett kötök ki egy
kórházi ágyon.
– Logan! – szólít meg egy alak a jobbomon.
Felé nézek, de nem állok meg. A rendőrökkel már beszéltem,
kétszer is. Egyszer a helyszínen, aztán múlt éjjel, amikor
hazaindultam innen. Kezd már ideges szokássá válni ez!
Utolér, még mielőtt elérek a duplaüveges automata tolóajtóhoz.
– Monroe rendőrtiszt vagyok. Tegnap éjjel találkoztunk.
Valóban. A fickó a húszas éveiben jár. Nincs rajta egyenruha. Úgy
néz ki, mintha A Karib-tenger kalózaiból annak az őrült pasasnak
lenne az ápoltabb kinézetű öccse. Zsebre vágom a kezem, és várok.
Rendes volt velem, mert elvitt kocsival a pick-upomhoz, és egy szót
sem köpött a diabéteszemről, miután megtudta. Adok neki néhány
percet.
– Helyesbítek – mondja. – Most már nyomozó.
– Gratulálok!
– Hogy van a barátja?
– Meglőtték. Mit gondol?
Elgondolkodva fürkészi az arcomat, majd körbenéz az
előcsarnokban.
– Tudom, hogy már beszéltünk, de szeretnék mutatni magának
néhány képet. Hátha felismeri valamelyiküket.
Megfeszül az izom a nyakamon. A francba! Kezd forrósodni a
helyzet. Isaiah is arról beszélt, hogy el kell döntenem, hol állok.
Abbyvel kapcsolatban. A drogokkal kapcsolatban. Jobban össze
vagyok most zavarodva, mint korábban. És ezek a rendőri
kérdezősködések csak rontanak a helyzeten.
Elsétálunk az előcsarnoknak azon részére, ahol nincs senki, és
előveszi a mobilját.
– Az elmúlt huszonnégy óra kemény volt. Próbáljuk kideríteni, ki
volt a célpont, és kit kaptak el a kereszttűzben. Látta már
valamelyiküket?
 Abbyre gondolok, ahogy fekszik azon az ágyon, átkarolva azt a
plüssnyulat, majd az idős asszonyra, aki várja, hogy az unokája
hazaérjen. A rendőr mutat néhány fotót, de én csak a fejemet rázom
mindegyik láttán. Nem most hazudnék életemben először, de nem
biztos, hogy most azt tenném, ha valamelyiküket felismerném.
Abbynek látnia kell, hogy vannak törvényes megoldások is.
A nyomozó tovább pörgeti a fényképeket. Néhány közülük
rendőrségi fotó, néhány nem.
– Magára kerestem a Google-on. Gratulálok az idei állami
baseballbajnoki címhez! A középiskolában én is játszottam, de
sosem bírtam a fogó szerepét. Túl sok ütő suhan el az ember feje
mellett! Ezt a fickót ismeri?
– Nem.
– Maga jó srác, Logan. Ilyen fiút szeretne mindenki magának. És
az utolsó két alak sem ismerős?
Ismét megrázom a fejem. Egyiküket sem láttam még.
– És ez? – Monroe nyomozó visszalapoz egy korombeli srác
fotójához. Szőke haja van, széles mosolya, és olyan kölyökarca, ami
miatt biztosan nem veszi őt senki komolyan. – Múlt héten halt meg
túladagolásban.
Rászegezem a tekintetemet a rendőrre. Anélkül, hogy
megváltozna az arckifejezése, az utolsó fényképhez lapoz.
– Őt pedig tegnap este lőtték le, kivégzéses stílusban. Nekem
kellett megmondanom az anyjának és az öccsének. A legnehezebb
dolog megmondani, hogy az, akit szeretnek, többé nem jön haza.
Hátralépek egyet, és nyelek, hogy ne törjön fel belőlem az
émelygés. Az a lány, aki a sikátorból rohant kifelé véres arccal,
sikoltozva… ez itt az ő barátja volt?
 – Miért mondja ezt nekem?
– Mert Abby semmire sem emlékszik. Maga az egyetlen esélyünk,
hogy megtaláljuk azt, aki a sikátorban történtekért felel. Emberek
sérültek meg. És haltak meg.
A lift felé mutatok, Abby irányába.
– Nekem nem kell ezt magyaráznia.
– Igazán? Mert maga és a barátai huszonnégy órában őrzik őt,
amióta behozták, és az egyetlen látogatója a lány gondviselőjeként
megjelent idős férfin kívül ez a fickó volt.
Monroe nyomozó Linusról mutat egy képet.
– Tudjuk, hogy ez az alak rossz körökben mozog, ami azt jelenti,
hogy a lány, akire maga és a barátai vigyáznak, szintén feltűnhet
rossz körökben. Lehet, hogy a fickó ugyanazt az információt akarja
kihúzni belőle, amit mi. Ezek az emberek gyilkolnak. Akár azzal,
amit árulnak, akár azzal, hogy golyót eresztenek valakinek a fejébe.
Gyilkosok. Ha maga, Logan, látott valamit, akkor nemcsak magát és
valamelyik szerettét fogják bántani, hanem Abbyt is újra. – Zsebre
teszi a mobilját, és elővesz egy névjegykártyát. – Tegye el! Ha netán
fel akarna hívni.
Elveszem tőle a kártyát, ő lelép, én meg lehuppanok a váróterem
egyik kanapéjára. A kártyán ott a neve és a telefonszáma. Mit árul
Abby? Az ölte meg azt a srácot? Abby gyilkos?
Mennyivel könnyebb volt a világ, amíg nem vettem tudomást
arról, hogy Abby drogot árul!
– A bűnt utáld, ne a bűnöst! Valahogy így mondják a jó emberek,
ugye? Vagy épp azt kérdezed meg magadtól, hogy mi az a pont,
amikor a bűn megelőzi a bűnöst? – Linus telepedik le a kanapé
melletti székre. – Én már láttam ezt a tekintetet. Azok néznek így,
akik köpni fognak.
Kezdem érteni, Isaiah miért tartja kellő távolságban magát Abby
világának ezen felétől.
– Ha már a jó nyomozó mutatott neked néhány képet, én is
mutatok párat!
– Miből gondolod, hogy segíteni fogok neked?
Le sem veszem Linusról a tekintetem, nem félek, bármit is tesz.
– Mert Abby veszélyben van, egészen addig, amíg meg nem
találjuk, ki lőtt rá.
– Nem tudom, ki lőtt rá.
– Ne kamuzz! Még ha nem is ismered az illetőt, láttál valamit. És
tudni akarom, mit. – Linus felém fordítja a telefonját. A képernyőn
feltűnik az egyik fickó, akit láttam elfutni, mielőtt Abbyt lelőtték.
Linus pörget egyet, és ott a másik alak is. De egyikük sem az, akit
láttam kiszaladni a sikátorból. – A kettő közül volt valamelyik?
– Sötét volt, és csak az érdekelt, hogy Abbyt megtaláljam.
Ez a fickó csak pléhpofával tud nézni!
– Igazi cserkész vagy, mi? Ha nekem nem akarod megmondani,
akkor mondd meg Abbynek! Ő tudja, hogy megy itt a játék! Ha meg
akarod menteni Abbyt, tegyél meg egy szívességet, és tüntesd el a
városból! Akkor nekem is kevesebbet kell bébiszitterkednem!
Felkel, és szó nélkül lelép. A nyomozó névjegykártyájára nézek.
Isaiah azt kérdezte, mennyire vagyok biztos abban, hogy melyik
oldalon állok. Én szilárdan Abby oldalán állok. Amellett, hogy
segítsek neki. De abban korántsem vagyok annyira biztos, vajon
Abby elfogadja-e azt a segítséget, amire szüksége lenne.


 Abby


EGY EGÉSZ HÉT ELMENT AZ ÉLETEMBŐL, amit kórházban töltöttem. Egy hét a

kereskedésből. Egy hét a nyárból. Egy hét, amióta nem láttam

nagyanyámat. Ennyire még soha nem unatkoztam és voltam
türelmetlen egész eddigi életemben!
Gyors pillantást vetek a ruhámra, majd kilépek a fürdőszobából.
Isaiah a falnak támaszkodva ácsorog a táskám mellett, amiben a
heti cuccaim vannak. A ruhák, amiket Rachel küldött, az Isaiah-tól
kapott könyvek, olyan jó kis mocskos témájúak. Szívesen maradnék
még egy napot itt, ha cserébe láthatnám, ahogy odasétál a
könyvesboltban a pulthoz, és megveszi őket! A táska tetején pedig a
Logantől kapott céllövöldés ajándék nyuszim üldögél, amit azért
kaptam, mert betegként jól viselkedtem. Francis a neve, és Francis
nem szeret a táskában lenni. Igen akaratos jószág azokkal a nagy
fülekkel és hatalmas bundával!
Isaiah a kerekesszék felé mutat.
– Mekkora buli lenne, ha ezen tolnálak ki az épületből!
– Linus emberei figyelnek idebent. Eléggé összekaptam magam,
hogy a saját lábamon menjek ki innen. Már mindenki tudja, mi
történt, szóval meg kell mutatnom, hogy erős vagyok. – Szünetet
tartok, bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy a büszkeségemet legyűrve
kibökjem: – Kösz, hogy vigyáztatok rám, amíg nem tudtam magamat
megvédeni!
 – Tartozom neked. Mindig is tartozni fogok.
– Te már jó úton jársz! – mosolygok szomorúan rá, és ugyanez a
szomorúság jelenik meg az ő szemében is. – Már rég nem az a srác
vagy, akit évekkel ezelőtt megismertem.
– Te is megváltozhatnál, Abby.
– Jaj, Isaiah, te olyan cuki vagy! – kacsintok. – Arra jutottál, hogy
inspiráló szónok leszel? A tanácsadóm?
Isaiah szája mosolyra húzódik, de rögtön el is komorodik.
– Ezzel a szónoklattal – jegyzem meg – le is tudtad a tartozásodat.
Messzire jutott attól az éhes kölyöktől, akivel egy szeméttároló
mellett akadtam össze, amikor apám kacatjait szórtam ki a haverja
bárjánál, nem messze a bevásárlóutcától. Heteken át megosztottam
vele az ebédemet és a vacsorámat. Aztán rávettem Mac bácsimat,
hogy vegye fel az autósboltjába. Isaiah akkor még vézna kis suhanc
volt. A szerencsecsomag kölyökből azóta férfivá érett, sikerült
meghódítania szíve választottját, és jó pénzt keres egyedi autókból.
Egy hét kórházi tartózkodás alatt volt időm gondolkodni. Logant
majdnem kinyírták miattam, és ez nem tetszik. Nagyon nem. Már a
gondolatától fekete iszappá sűrűsödik a vérem, összeszorul a
mellkasom, és a torkomhoz kell kapnom, mert úgy érzem, nem
kapok levegőt.
Isaiah az alsó fülbevalóját piszkálja, ami azt jelenti, hogy valami
foglalkoztatja, olyasvalami, ami miatt ő a törvényes utat választotta.
– Na, bökd már ki! Majd’ megesz a kíváncsiság!
– Logan úgy tudja, ő jön érted.
– Úgy.
A mosdó fölötti tükör felé fordulok. Kellett volna Racheltől
kérnem egy kis sminket. Nem vagyok nagy kencézős, de most úgy
nézek ki, mint egy vámpírlakoma utáni maradék.
Rachel.
Belém nyilall a fájdalom, előrehajolok, és a mosdó szélében
kapaszkodva próbálok talpon maradni. Olyan érzés kap el, mintha
zuhannék. Egy szikláról, a repülőről, bele egy szakadékba.
– Rachelnek mondtad már?
– Logannel azt tettem, amire kértél. De ha Rachel szívét is össze
akarod törni, akkor azt te magad csináld.
Most mit jön nekem Isaiah ezzel az érzelgős dumával?
A szememet forgatom, és szembefordulok vele.
– Te nem akartad, hogy Rachel barátja legyek. Meg a többieké. Ha
jól emlékszem, te mondtad, hogy tartsam távol magamat tőlük.
Racheltől, Westtől, Logantől.
– Én csak azt mondtam, hogy legyél óvatos. Az teljesen más.
Nekem nem azzal van bajom, hogy ők a barátaid lettek, hanem
azzal, hogy dílerkedsz!
– Mert attól gonosz vagyok?
– Mert attól szörnyű vagy! – csattan fel, mire lefagy a keserű
mosoly az arcomról, ami az összezördüléseink során általában az
arcomon díszeleg. – Szerinted nekem könnyű volt nézni, hogy
haldokolsz? És most nem erről az időszakról beszélek, amikor
végignéztem, ahogy fájdalmak között igyekszel felépülni egy
lövésből! Azóta vérzel, amióta az első tasakot eladtad! Úgy
gondolod, ismersz engem, mi? – Megvonja a vállát. – Ez így is van!
De én is ismerlek téged! Megjátszhatod itt nekem, hogy egy szellem
vagy, de én tudom, mi lakozik benned! Tudom, ki vagy igazából!
Összeszorul a torkom. Ki kell fújnom a levegőt, hogy megleljem a
lányt, akinek semmi sem számít.
 – Kösz, hogy elrendezted Logant! Így könnyebb lesz majd
elviselnie azt, amiről beszélgettél vele!
Hónapokkal ezelőtt pontosan kiadtam az utasítást Isaiah-nak, mit
tegyen, ha a munkámba belekeveredne a magánéletem.
Megmondtam neki, hogy ha a jelenlétemmel mérgeznék bárkit is,
pattintsa le az illetőt. Isaiah megtartotta az ígéretét, legalábbis
Logannel kapcsolatban, ezért beszélgetett el vele a kórház egyik
földszinti mosdójában.
– Nem hiszem, hogy bejött, amit akartál. Logan elég eltökélt.
Befeszülnek az ujjaim, ahogy eszembe jut, hányszor ébredtem a
héten arra, hogy Logan ül az ágyamnál, a kezemet fogja, és a
hüvelykujjával a tenyerem közepén lévő érzékeny pontot simogatja.
Már a gondolatától bizsergés fut végig rajtam. Olyan jóféle
bizsergés, és fogalmam sincs, hogyan hessegessem el magamtól.
Minden jó érzésemet ki fogom nyírni, ha megbántom Logant. Olyan
lesz, mintha feldarabolnám a már amúgy is cafatokra szedett
lelkemet.
– Nem fog így érezni, ha rájön, hogy leléptem, és megmondod
neki, kivel.
– Én leszek az? – Linus sétál be.
Esküszöm, a hőmérséklet azonnal fagypont alá esik.
– Tisztában volt azzal a jó anyád, hogy a sátán ivadékának ad
életet, vagy sokként érte, amikor kipottyantál?
Mintha ismét azt a félreismerhető mosolyféleséget látnám az
arcán.
– Gyerünk, Abby! Tudod jól, hogy nem szereti, ha
megvárakoztatják!
Átmegyek a szobán, de úgy érzem magam, mintha valaki
cafatokra tépne. Felkapom a dolgaimat, a nyulamat az oldalamhoz
szorítom. Az üres székre bámulok, könnyek szöknek a szemembe,
megremeg az alsó ajkam. Hogyan mondjak búcsút a legjobb
barátomnak?
– Kérek még két percet! – mondja Isaiah fojtott hangon, aminek
hallatán senki nem mond neki ellent. Miután mögöttem Linus meg
sem mozdul, éles hangon hozzáteszi: – Most!
– Két perc – böki oda Linus, majd hallom távolodó lépteit.
Megmerevedek, tekintetemet a plafonra szegezem. Mi a francnak
homályosul el előttem a kép!
– Ne csináld ezt, Abby! – szól nyomatékosan Isaiah. – Ha el akarod
lökni magadtól Logant, Westet és Rachelt, hát tedd. De engem ne!
Mélyen beszívom a levegőt, és amikor felé fordulok, már le is fagy
az arcomról az az önelégült mosoly. Remeg a szám széle.
– Ki mondta, hogy azt akarom?
Isaiah felém fordul, kezével a felkarján lévő iránytű-tetoválást
dörzsöli.
– Akkor azt mondod, holnap találkozunk? A műhelyben?
Belibbenjek, ahogy szoktam? Felbosszantsam a főnökét, ahogy a
szerszámokkal játszom, amik többe kerülnek, mint nagyi háza?
Nem, nem fogunk találkozni. Megharapom a szám belsejét, hogy
megszabaduljak a fájdalomtól.
– Logan akár meg is halhatott volna. Én ezt nem csinálhatom,
Isaiah! Nekem ők fontosak, ahogyan te is.
Isaiah a fejét rázza.
– Te vagy a családom, Abby!
– Te pedig az enyém, és engedned kell, hogy törődjek veled és a
többiekkel. Ne kerülj ennyire közel hozzám, ahogyan ők se! Igazad
volt abban, hogy nem szabadott volna összebarátkoznom velük!
Egy lépést teszek előre, de Isaiah megragadja a csuklómat.
– Ne!
A nyúl puha bundája a bőrömhöz nyomódik. Isaiah szorosan tart.
Azóta a legjobb barátom, amióta odaadtam neki az első pizzás sütit.
A testvérem, amióta először végigsétált velem az utcán, nem
törődve azzal, ki az apám, nem félve attól, mivel jár, ha mellettem
látják.
– Linus Rickyhez visz. Eric kezdi elveszíteni a hatalmát az
utcákon, és egyre nagyobb az űr. Ricky majd tesz róla, hogy betöltse
ezt az űrt, és engem választott ki maga mellé. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy barátaim legyenek. Nem tehetem meg, hogy
elsétáljak.
Isaiah összerándul, mintha tőrt döftem volna belé.
– Gyere velem! Pénz kell? Megoldjuk!
Komolyan is gondolja. Sokkal komolyabban, mint azt valaha is
meg fogom érteni.
– Bármid van is, az nem lesz elég.
– Szóval a pénzről van szó, igaz? – böki ki. – Akkor gyere velem!
Most azonnal! Kitalálunk rá valamit!
– Az még mindig nem lesz elég. Hidd el, tudom, miért döntök így.
Haldoklom. A fájdalom, hogy egy olyan embertől kell
elbúcsúznom, aki a legrosszabb pillanataimban is szeretett,
megölheti azt az Abbyt, ami lenni szeretnék. De nem számít,
mennyire fontos nekem Isaiah, hogy mennyire vágyom Loganre, a
nagyanyámat mindennél jobban szeretem.
Lábujjhegyre emelkedem, a kezemet Isaiah arcára helyezem, és
puszit nyomok a másik oldalra. Isaiah a tenyerébe fogja az arcomat,
megpuszilja a homlokomat, majd a szemembe néz.
– Mindig tartozni fogok neked. Ha szükséged van rám, hívj, legyen
szó bármiről!
Bólintok, mert ha mondanék valamit, biztosan eltörne a mécses,
és a sírás luxus az én fajtámnál. Elsétálok Isaiah-tól. Pontosan tudja,
hogy nem fogom felhívni. Tudja, hogy a döntéseim olyanok, akár a
kőbe vésett lenyomat.
A folyosón Linus lép mellém. Nyitja a száját, hogy mondjon
valamit, de azonnal lehurrogom.
– Ha most megszólalsz, úgy szétrúgom a segged, hogy még
lélegeztetővel sem fogsz tudni levegőt venni!
Ezúttal tényleg mosolyra húzódik a szája.
– Üdv újra a klubban, Abby! Hiányoztál az elmúlt néhány
hónapban!
Ő ér előbb a lifthez, és benyomja a gombot. Milyen találó!
Lefogadom, hogy nála van a pokolba vezető kulcs!
– Ez a csöpögős jelenet azt jelenti, hogy újra a fedélzeten vagy? –
érdeklődik.
– Lekoccoltam őket – felelem. – Mindet. Bármit vár is el tőlem
Ricky, benne vagyok. Egészen addig, amíg tartod magad az
egyezségünkhöz.
Linus a nyúlra mered, mintha még soha nem látott volna ilyet.
Valószínűleg így is van, ahogy ilyenfajta örömben, boldogságban és
nevetésben sem volt része.
– Amikor legutóbb Logannel beszéltem, úgy tűnt, halálosan véd
téged.
Ahogyan én is halálosan védem őt.
– Mielőtt meglőttek, megcsókoltam őt, és néhány órával korábban
azt mondtam neki, hogy jöhet értem. Erre most veled megyek el
innen. Sok olyan srácot ismersz, aki ezt jó néven venné?
– Ez ám az aljas húzás!
Tudom.
– Nem ezt várod tőlem? Hogy én legyek Mozart, egy tizenhét éves
lány képében?
Helyeslően felhúzza a szemöldökét.
– De igen.
A lift cseng, az ajtók kinyílnak, ő meg én belépünk. A nyulam még
mindig az oldalamba kapaszkodik. Becsukódnak az ajtók, és ahogy
megindulunk lefelé, Linus kimondja a szavakat, amiket hallani
akarok.
– Azt mondtam Rickynek, hogy egyedül csak én láttam azt, aki rád
lőtt. Logan tiszta. Ha bárki kérdezi, a pasid a sikátor elején vett át
téged tőlem. Ő semmit nem látott.
Reszkető lélegzet hagyja el a számat. Szóval ilyen érzés, amikor
hivatalosan is eladom a lelkem maradványát.
– Mit mondtál Rickynek? Mit mondtál, mit láttál?
– Ugyanazt, amit a fiúd mondott neked. Rámutattam arra a
kettőre, akiket Logan látott kifutni a sikátorból, majd ugyanolyan
homályos leírást adtam én is arról a fickóról, aki rád lőtt. Ricky
elhitte, hogy túl sötét volt ahhoz, hogy lássam őt. A pasid nem
beszélt volna neked a két fickóról, ha tudta volna, hogy ezzel az
infóval hozzám rohansz.
Linusnak igaza van, de így láttam esélyét annak, hogy Logant
megvédjem, és úgy kapaszkodtam ebbe, mintha mentőcsónak lenne
a Titanic elsüllyedése után.
– A terveddel csak az a probléma, hogy még mindig nem tudom,
ki lőtt rád.
Ebben is igaza van. Az egyik felem azt kívánja, hogy bárki akart is
eltenni láb alól, újra próbálja meg, és ezúttal sikerüljön is neki.
Sosem gondoltam, hogy ennyire fáj. Úgy fáj, hogy az egész testem
belesajdul.
– Azt hallottam, Ricky legutóbb azt adta ki neked, hogy vigyázz rá
és a dílereire. Te csak tedd a magad dolgát, én meg folytatom az
enyémet.
Bármit tervez is velem Ricky, fontos feladat lesz, mert ahogy
Linus tegnap este magyarázta, nemrégiben a védelmezésemmel
bízták meg.
– Igenis, hölgyem!
Csökkennek a számok. Három. Kettő. Egy.
Mielőtt kinyílnának az ajtók, megnyomom a gombot, hogy csukva
tartsam őket. Linus egy szót sem szól, csak unott kíváncsisággal rám
néz.
Beszívom a levegőt, majd kifújom, vágyom a szenvtelen hidegre,
ami segítene létezni ebben az új üzemmódban. Segítene abban,
hogy szívtelenül kisétálhassak az összes barátságomból…
elsétálhassak Logantől.
Logan mellett olyan volt, mintha forró fürdőt vennék egy hideg
napon, beragyogna a meleg napsugár az ablakon, vagy puha
bársony és lágy selyem simulna a bőrömhöz. Ő volt számomra a
reszkető ujjakra simuló erős kéz. Az álmatlan éjszakán a karomban
szorongatott plüssnyúl. Csodálatos és felszabadító érzés, amit
borzasztóan fáj elengedni.
Egy újabb éles lélegzet, hogy legyűrjem a szívembe nyilalló
fájdalmat, majd hagyom, hogy az ajtók kinyíljanak, és kilépek a
liftből a pokolba.


 Logan


AMIKOR A BANDÁVAL GYAKOROLUNK, a szele sem ér el annak a kirobbanó

adrenalinlöketnek, amit akkor érzek, amikor a színpadon játszunk.

Ugyanazokat az akkordokat ismételgetjük és hallgatjuk egymás
után, meg azt, hogy a szólóénekes a basszusgitárossal és a dobossal
vitázik arról, melyik számokat kellene játszani, és éppen ki esett ki a
ritmusból.
Monoton gyakorlás és kontrollhegyek. Pont nem erre vágyom.
A banda többi tagja most épp nem vitatkozik. A feldolgozással
bajlódnak. Egy popdalt próbálnak heavy metálossá tenni. Az ötlet
amúgy nem rossz. Ők teljesen odavannak tőle, én meg már
játszanék, ha végre kitalálnák, mi legyen.
Az énekes házának alagsorában vagyunk. A betonfalak miatt
szörnyű az akusztika. Egyszer csak nyílik az ajtó a lépcső tetején,
beszűrődik egy csíkon a napfény. Sly az. Lehúzza a fejét, hogy be ne
verje, majd kiegyenesedik, amikor a járólapos padlóra lép.
A srácok ökölpacsival és gyors öleléssel köszöntik. Sly a bandával
játszott régebben, amikor annyi idős volt, mint most én. Együtt
jártak középsuliba, de aztán a tehetségével többre vitte. Túlnőtte a
többieket, és végül egy másik együttesbe állt be. Ennek ellenére ezek
a srácok még mindig a testvérei.
Hozzám lép, leteszem a gitáromat a tokjába.
– Milyen volt a turné?
 – Baromira klassz! – feleli Sly fülig érő szájjal. – Csajok, sör, zene
és az országút. Ennél jobb nem is kell!
A rövid bárpult másik oldalánál kinyit egy kis hűtőszekrényt,
kibont egy üveges sört, a hüvelykujjával pedig a hűtő nyitott ajtaja
felé bök.
– Kérsz valamit? Van bent víz is.
Megrázom a fejem.
– Milyen a banda? – Amikor nem válaszolok rögtön, felnevet. –
Még mindig gázok?
Dobok felé egy mosolyt.
– Nem jobban, mint én! Kösz, hogy összehoztad ezt nekem!
– Nincs mit. Ebben a csapatban megtudod, hogy tényleg érdekel-e
a zenélés. – Sly áthajol felém a bárpult másik oldaláról. – Tegnap
este beszéltem anyáddal. Elmondott mindent.
Ami azt jelenti, hogy Sly már tud Abbyről és a lövöldözésről. Sly
anyám első komoly kapcsolata volt a válás után. Fiatalabb nála –
sokkal –, de több mint két évig éltek együtt, amíg anyu rá nem talált
a hármas számú lelki társára. Nem tudom, hogyan csinálja, de
megtalálja a módját annak, hogy jó viszonyban maradjon ezekkel a
srácokkal, még ha összetöri is a szívüket.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Aha. Abby ma jön ki a kórházból.
Ránézek a mobilomra. Azt mondta, fél háromra menjek érte, így
háromra hazaér a nagyanyjához.
Sly a sörösüveget két ujjal tartogatva fürkész.
– Ez jó hír. De én inkább arra vagyok kíváncsi, mi a helyzet a
diabétesszel. Anyád mondta, hogy mostanában jócskán fent van a
cukrod. És hogy elég régóta tart ez már ahhoz, hogy apád el akarjon
vinni valami szakemberhez.
Azonnal a többi bandatagra pillantok. Még mindig a számról
beszélgetnek teljes átéléssel.
Sly kortyol egyet a sörből.
– Még mindig titkolod?
– Senkire nem tartozik.
Sly megissza a sörét, majd az asztalra teszi az üveget.
– Megértem, hogy kiskölyökként így gondoltad. Senki nem akar
kilógni a sorból. Senki nem szeret különc lenni, és okot adni arra,
hogy pikkeljenek rá. De most? Most már simán felvállalhatnád.
Megvakarom a tarkómat, így próbálom legyűrni a bennem
gyülemlő feszültséget.
– Attól nem tartok, hogy néhány harmadikos menő gyerek a
játszótéren lökdösne.
– Akkor pontosan mitől tartasz?
Sly a tetkóival és a fülbevalóval Isaiah-ra emlékeztet, de ő inkább
rockos típus, míg Isaiah totálisan fenegyerekes.
– Amikor rád néznek az emberek, mit látnak? – kérdezem.
Hunyorítva próbálja feldolgozni a szavaimat.
– Nem tudom. Néhányan punknak néznek. Mások barátnak.
Amikor a színpadon vagyok, a legtöbben a rocksztárt látják
bennem. De ennek mi köze hozzád, és ahhoz, hogy elmondd az
embereknek, hogy cukorbeteg vagy?
– Baseballozok, ugyebár.
– És gitározni is tudsz. Pokolian jól. Ezt bizonyíthatom. – Nagyra
nyitott szemmel gúnyolódik. – Szeretsz az őrültség peremén
lavírozni.
Bólintok. Minden igaz.
 – De amikor belépsz egy szobába, és meglátsz, mi jut először
eszedbe rólam?
Sly arca megnyúlik, a kezét a szája elé emeli, mintha csak leplezni
akarná a reakcióját, de én pontosan tudom, mit lát – a diabéteszt.
– Mihelyt megtudják az emberek, csakis annyi leszek nekik, és
csakis ezt fogják látni bennem. Én ennél többet akarok.
Sly ráhajol a bárpultra.
– Logan…
Ekkor megszólal a mobilom, félbeszakítva őt. Isaiah száma jelenik
meg a képernyőn. Az ujjamat elhúzva rajta fogadom a hívást.
– Igen?
Elfordulok Sly-tól.
– Mi van? Hogyhogy elment?
– Lelépett – mondja. – Linusszal.
Próbálom felfogni és értelmezni Isaiah szavait.
– De hisz azt kérte, hogy én menjek érte!
Nekem szólt.
– Tudom, de most ment el Linusszal.
Nem szólok. Isaiah sem. Kezd leesni, mit beszél.
– Emlékszel, mit mondtam arról, hogy ne közeledj olyan felé, aki
folyton odébb áll? – szólal meg végül Isaiah.
– Aha – felelem, és Abbyre gondolok, ahogy a kezét fogom a
kórházban, és az őszinte mosolyára, amit akkor látok rajta, amikor
valami őrültséget csinálunk… és a csókra.
– Találkozzunk az autósboltban! – mondja Isaiah. – Beszélnünk
kell!


 Abby


HA KÖNNYEN VISSZA LEHETNE ÜLNI A LOVAKRA, akkor soha nem találták
volna fel az autókat, és a garázsban egy óriási házi kedvenc élne. De
a világ nem így működik. Valahol félúton valaki megbotlott, és úgy
döntött, a hatalmas állat rémisztő, így feltalált egy másik utazási
formát.
Lehet, hogy nem lóról estem le, de jó nagyot huppantam, és
muszáj találnom más módot, amivel egy halom pénzt kereshetek.
Forró nyári nap van, ennek ellenére pulcsi van rajtam. Veríték
gyűlik össze a tarkómon, a vállamat dörzsöli az anyag. Általában
nem pulóverben mászkálok nyáron, amikor üzletelek. Csak kisebb
adag drogot viszek magammal, és csak akkora köteg pénzt, ami
belefér a farmerzsebembe. Most döbbentem rá, mennyire túlzottan
magabiztos voltam eddig. Amíg nem tudtam meg, milyen érzés totál
védtelennek lenni.
A késem a hátsó zsebemben lapul. Ettől cseppet sem érzem
magam magabiztosabbnak, de a tudat, hogy néhány dollár
mínuszban vagyok, hajt előre.
Autókban kötöm meg az üzletet. Úgy személyesebb. A készpénzt
és a drogot alul lehet átadni, rejtve az ablakokon és a szélvédőn át
bepislogó kíváncsi tekintetek elől. A sofőr legtöbbször vezet közben.
Ez hatalomérzetet kelt bennem. Megszámolom a pénzt, az ügyfelem
árgus szemmel figyeli, hogy azt kapja-e, amiért fizet. Mihelyt
megkötjük az üzletet, az ügyfelem a következő sarkon kitesz.
Egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki egy háztömbnyivel
tovább vitt, mint kértem. Megmutattam neki a zsebkésemet, és
tájékoztattam arról, hogy biztosan nem fog másik dílert találni, ha
nem húzódik az út szélére. Nemrég hallottam, hogy az az illető még
mindig új szállító után kajtat.
Nincs autóm. Jogosítványom sincs, és vezetni sem igazán tudok.
Az elmúlt néhány évben fel sem merült bennem, hogy
megkérdőjelezzem, hogy beüljek-e más mellé. De eddig még nem
lőttek rám.
Houston Nissanja a bevásárlóutca végében áll. Kalapál a szívem.
Meg tudom csinálni. Nincs más választásom. Most tesztelnek. Be kell
bizonyítanom, hogy a golyó csak a bőrömet lyukasztotta ki, az
idegeimet nem.
Ricky és Linus egy elegáns, lesötétített Lincolnból figyel. Mintha
csak a saját valóságshow-mban szerepelnék!
Megcsörren a mobilom, Rachel arca jelenik meg a képernyőn.
Megdobban a szívem. Ő a legjobb barátnőm. Vagyis az a lány, akit
korábban annak tudhattam. Néhány hónappal ezelőtt bementem
Mac műhelyébe, és ott találkoztam vele. Belezúgott Isaiah-ba. Azt
gondoltam, ha őt megszerette, talán engem is megkedvel. És akkor
talán olyat is ismerek majd, aki normális életet él.
Nem számítottam rá, hogy tényleg megkedvel. Arra sem, hogy én
is őt. Nem is álmodtam olyanról, hogy valaha is őszinte barátságra
tehetek szert. Hiányzik Rachel. De hogy megvédjem őt, elutasítom a
hívását. Nem telik el sok idő, és hangpostára kapcsol a telefonom,
majd sípolni kezd, hogy hagyjanak üzenetet.
Rachel: Te akkor sem vesztetted el a hitedet, amikor az orvosok azt
mondták, soha többé nem fogok járni. Én sem vesztem el a hitemet
irántad, csak mert azt mondtad mindenkinek, hogy nem akarsz a
barátunk lenni. Én még mindig a barátod vagyok. Ez érzelmi dolog,
aminek nem lehet megálljt parancsolni.
Bizsereg a vérem, azt követeli, hogy üzenjek vissza, és mondjam
meg neki, hogy én is szeretném visszakapni az általam is nagy
becsben tartott barátságunkat. De túlságosan is szeretem Rachelt.
Nem akarom sem őt, sem a többi barátunkat veszélybe sodorni.
Zsebre teszem a mobilomat, a kezemet beletörlöm a farmeromba,
és végigmegyek a törött járdán. Apámhoz tartozott ez a környék. Itt
élt az apja, és itt töltötte a hét napjait, hétvégén pedig az anyjánál,
az én nagyanyámnál volt. Itt építette ki az ügyfélkörét. Ezeken az
utcákon játszottam, amíg ő dolgozott.
Az, hogy ma itt vagyok, annak a kinyilvánítása, hogy ismét az
utcán dolgozom. Figyelmeztetés azoknak, akik azt hiszik, eltehetnek
láb alól, hogy nem kellett sok idő, és visszatértem. Olyan érzés,
mintha hatalmas neonsárga felirat jelezné, hogy itt vagyok,
bátorítva bárkit, hogy ismét rám lőjön.
Amikor az autó vezető felőli oldalához érek, Houston úgy játszik
az ujjaival, és úgy is vigyorog, mint egy hároméves. Okkal
választottam Houstont első üzletként, ő könnyű eset, és nála a
legkisebb a valószínűsége annak, hogy fegyvere legyen.
Beülök előre, és amikor becsukom az ajtót, Houston rátapos a
gázra.
– De régen találkoztunk!
Megbíztam annyira Houstonban és néhány főiskolás társában,
hogy mindig egy megbeszélt helyen találkozzunk. Egy bárban, egy
biliárdteremben, ahol éppen a legegyszerűbb volt.
 – Régen.
– A kábszerügynök miatt? – kérdezi.
– Ja.
Ami nem igaz, de jó kifogás. Linusnak sikerült átmentenie a
telefonszámokat és az összes adatot az összetört mobilomról az
újra, és át tudtam tenni az ügyfeleimet erre a hétre. Volt, aki nem
örült ennek, de ráfogtam arra, hogy nem jött áru.
– Biztos, hogy ennek semmi köze a néhány héttel ezelőtti
lövöldözéshez? Őrült dolgok történtek azon az estén, amikor
utoljára találkoztunk!
– Nem emlékszem, hogy megengedtem volna, hogy személyes
kérdéseket tegyél fel. Vagy témát váltasz, vagy befogod!
Houston arcáról lefagy az örökös mosoly. Nem esik jól, hogy
miattam.
– Nem akarok hálátlannak tűnni, de meddig leszünk próbaidősek
nálad? Tíz sráctól próbáltam begyűjteni a lét, mielőtt idejöttem, de
alig jött össze! Mindenki utána akar fizetni!
Felhördülök, Houston pedig elvigyorodik, ahogy a jelzőlámpánál
jobbra kanyarodik. Kihasználva a múltkorit, az ügynökkel való
találkozást, megmondtam Houstonnak, hogy ő fog közvetíteni
köztem és a haverjai között. Így nyerek egy kis időt, hogy
összekapjam magam, és magabiztosabban menjen az üzletelés.
– Üdv a klubban! És hagytad magad?
– Dehogyis! Van itt egy elég hosszú szakasz, ahol nincs utcai
világítás, ha most akarod ideadni.
A pulcsim zsebéből előveszek tíz srácnak való adagot, ami akkora
mennyiség, hogy ha a zsaruk lekapcsolnának minket, simán
lecsuknának engem is és Houstont is. De nem emiatt vagyok ideges.
Eszembe jut, ahogy a fal mellett állok, és szétárad az ereimben a
félelem, amikor rohanni kezdek, és eldördül a pisztoly… Összeszorul
a tüdőm, úgy érzem, menten megfulladok.
– Hova tegyem? – kérdezem.
– A hátizsákom aljára. Ott van valahol a boríték is a pénzeddel.
Belekotrok a mappákkal, könyvekkel és kósza papírlapokkal
tömött táskájába. Az egyik könyvnek Repüléstechnika a címe. Jó ég!
Nem mintha már ültem volna repülőn, de most már biztos, hogy
soha nem is fogok!
– Mekkora spájzoló vagy!
– Én inkább úgy mondanám, „lezseren összeszedett” típus vagyok.
Az egygallonos, anyaggal teli zacskót az összedobált holmija alá
rejtem, és kiveszem a borítékot. Gyors számolás, és konstatálom,
hogy ki vagyok fizetve.
– Kitegyelek, vagy még lógsz velem egy kicsit? Elmesélhetnéd,
miért nézel ki úgy, mint akit megkínoztak?
A tekintetem az oldaltükörről a visszapillantóra téved. Más autó
követ minket, mint az előbb.
– Fordulj be a benzinkútra, majd menj vissza arra, ahonnan
jöttünk!
Houston így tesz. Utálom, hogy folyton rám pillantgat, mintha
csak a barátja vagy mi lennék! Nekem már nincsenek barátaim, és
új sem kell.
– Tényleg a szállítás miatt borult fel a múlt hét?
Nem. Újból belenézek a tükörbe. Nincs mögöttünk autó.
A gyomrom összeugrik, ellazul, majd ismét összeugrik. A paranoia
ennek a munkának a velejárója, de én most két tűz között táncolok.
Houston könnyű eset volt. A többi már kérdéses, de akkor is le kell
nyugodnom.
Üzenet jön a következő vevőmtől. Karlnak hívják, nem régóta
ügyfelem. Azért vettem be, hogy Rickynek kedvezzek vele, de
hidegrázást kapok a sráctól. Akárhányszor találkozom vele, feláll a
szőr a karomon, és folyton azt képzelem róla, hogy égő cigarettával
kínoz kölyökkutyákat, miközben pornót néz a neten.
Bizonytalanul kifújom a levegőt, mert ő lesz a következő ügyfél.
Ég az arcom, a fejemet a hideg ablakhoz nyomom. Nem fogom
engedni, hogy Karl elinduljon az autóval. Rickynek ez nem fog
tetszeni, de nem érdekel. Azt az ügyletet kiáltási távolságon belül
fogom lebonyolítani. Meg tudom csinálni. El tudom végezni a
munkámat.
Utána Oscar jön. Oscar szeret „véletlenül” hozzám érni.
A combomhoz. A mellemhez. Soha nem megy túl messzire, és ezek a
„véletlen” érintések is csak másodpercekig tartanak. Miután
Oscarral bizniszelek, mindig azonnal a zuhany alá állok, és olyan
forró vizet engedek magamra, hogy az már szinte égési sérüléseket
okoz. De Oscar többet vesz bárkinél. Oscar miatt van biztonságban a
nagyanyám.
– Abby – erősködik tovább Houston. – Jól vagy? Komolyan
mondom, tényleg vacakul nézel ki.
– Itt húzódj le!
Mivel Houston már ismeri ezt a játékot, szó nélkül meg is teszi.
Belekapaszkodom a fogantyúba, és amikor kinyitom az ajtót, így
szól:
– Ha gondjaid vannak, nekem elmondhatod!
Remek. Még az ügyfeleim is lélekturkásznak képzelik magukat.
– Legközelebb kisebb címleteket hozz!
 Kiszállok az autóból, és elindulok. Egy üzlet lement, és én még
élek. De a java még hátravan.

Most először örülök annak, hogy nagyi tornácára rámpán lehet
felmenni. Fáj a lábam, a gyomrom korog, lüktet a fejem és a vállam.
Erőtlenül tartogatok egy zacskó antibiotikumot, miközben azt
kívánom, bárcsak be tudnám venni a fájdalomcsillapítót, amit az
orvos szintén felírt. De most nem engedhetem meg magamnak ezt a
luxust, még gyógyulni sincs időm.
Este tizenegy van. Azt sem tudom eldönteni, hogy korai vagyok,
vagy későn értem haza. Olyan régóta nem láttam nagyit! Magamat
is alig, már egy örökkévalóság óta. Ma szívek törtek össze, köztük az
enyém is. Üzletek köttettek. A főnököm és a testőröm boldog. Én
meg egyszerűen csak rémült vagyok, kimerült és üres.
Megnyikordul a nagy tölgyfa ajtó, amikor kinyitom, majd puffan
egyet, amikor becsukom magam mögött, és bezárom.
Háromféleképpen. Kulccsal, lánccal és hevederrel. Nem mintha ez
visszatartaná azt, aki rám lőtt, de ezt a helyet titokban tartom,
ahogy apám is tette. Remélem, még egy kicsit így is marad ez.
Megfordulok, és a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Egy gyors
felismerés, majd beszívom a levegőt, nehogy elkiáltsam magam,
pedig a feltóduló harag csak még inkább arra sarkall, hogy ordítsak.
A lépcsőn ül a fekete hajával, a széles vállával, és egy kulcs lóg az
egyik ujján, az én kulcsom. Na, ő az, akire most a legkevésbé
számítottam… Akit látni akartam. Logan.
– Mit keresel itt? – suttogom erélyesen, és felemelem a kezem. –
Tudod, mit? Mindegy is! Nem érdekel! Húzz innen!
Hozza a szokásos formáját, mert egy szót sem szól. Nem is tesz
semmit. Egy fal ő, ami mindig ugyanolyan színű.
– Követtél? – bököm oda, de azonnal meg is bánom.
Tudom, hogy ő nem tesz ilyet. Amíg a kórházban voltam, Logan
mindennap eljött ide pontban háromkor, és felolvasott a
nagyanyámnak. Esténként is benézett, mert tudta jól, mennyire
aggódom amiatt, hogy elalszik-e nagyi, mert az éjszakák sokszor
igen nehezek számára.
– Hallottam, ki ment érted – mondja szenvtelen hangon. –
Gondoltam, melóztál. Sajnálom, hogy még arra sem voltál kíváncsi,
mi van a nagyanyáddal!
A mobilom égeti a hátsó zsebemet, és eszembe jut, hogy néhány
másodperccel ezelőtt rezgett, amikor a rámpán lépdeltem felfelé.
Mintha valaki kinyúlna, és összeszorítaná az aortámat. Semmi
kétség, Logan üzent. Linusszal jöttem el a kórházból, és tisztában
voltam vele, hogy ez bántani fogja Logant. Ő ennek ellenére
benézett a nagyanyámhoz, helyettem.
Megrázkódom, és elfordulok Logantől, mert fogalmam sincs, mit
tegyek vagy mit mondjak. A nappaliban halkan szól a tévé. A késő
esti hírek mennek. Figyelem, mit mondanak, és azon tűnődöm, még
hányszor fogják elmondani, hogy a múlt héten lövöldöztek a
sikátorban. Hallgatom, említik-e a nevemet.
Vállal nekidőlök az ajtófélfának. Nate mosolyog rám, ahogy
észrevesz.
– Üdv itthon, Abby!
Bólintok, mert túlságosan reszketek, és fáradt vagyok ahhoz, hogy
bármi mást tegyek.
– Jól van?
– Nehéz hete volt, de túl vagyunk rajta.
 Nate a világ legjobb ápolója. Erős, barátságos, és igazi éjjeli
bagoly. Büszke fekete férfi, aki képes lenne egyszerre velem és a
nagyanyámmal a hátán fekvenyomni. Háromszor jön egy héten, és
tolja a vicceit, miközben segít beemelni nagyit a zuhanykabinba,
hogy Nadia megmosdathassa.
– A barátod nagy segítség volt!
Hát persze. Logan a jófiúk táborába tartozik. Ő a hős. A jóság.
Az erkölcs. Az igazság. A lépcsőn ül abban a házban, ahol csak úgy
hemzsegnek a purgatóriumban elkárhozottak.
– Végigaludta az éjszakát?
A tekintetem automatikusan a gyerekfigyelőre szegeződik, ami
Nate mellett van a kanapén. Mennyi éjszaka telt már el úgy, hogy
Nate a nagyanyám ágya mellett ült, mert ahogy öregedett, félni
kezdett a sötéttől.
– A múlt éjszaka nem volt egyszerű, de most, hogy lát majd téged,
jobb lesz! Hogy vagy?
Összekapom magam, és Nate-re kacsintok.
– Ez aztán a személyes kérdés!
Felém villantja azt a hatalmas fehér mosolyát, és elneveti magát.
– Csak érdeklődöm! Hullafáradtnak tűnsz! Nyomás felfelé, és
aludd ki magad! Ms. Lynn nem lesz elragadtatva, ha holnap reggel
is ilyen pocsékul fogsz kinézni!
Nate tisztában van vele, hogy nagyi talán nem is fog felismerni, de
ő azon emberek egyike, akik olyan dolgokat mondanak, amitől
jobban érzem magam. A szürke világban él velem együtt.
Mindhárom ápolót fű alatt fizetem ki készpénzben, így nem kell
adózniuk utána.
Visszafordulok a lépcső felé. Logan még mindig ott ül. Ezek
szerint nem csak álmodtam vagy hallucináltam.
– Miért vagy itt? – A hangomból nem érződik harag, csak
kimerültség.
Ma megbántottam őt. Nem is értem, miért nem kerül el nagy
ívben emiatt.
Logan az ujjára fűzött kulcsot forgatja.
– Isaiah mindent elmesélt. Azt, hogy megpróbálsz
mindannyiunkat eltolni magadtól.
Hosszú, elgyötört sóhaj hagyja el a számat. Erre nem számítottam.
– Ez most komoly? Hát, ez a srác egy filmet sem látott? Egy
könyvet sem olvasott? Mert ott ez nem így működik! Ha segítségre
van szükségem, ő segít, és megígéri, hogy a titkot magával viszi a
sírba. Azt akartam, hogy működjön a manipulatív elterelés! Arról
nem volt szó, hogy megbeszélitek. Pláne ti! A férfiak nem
beszélgetnek! Szedjétek már össze magatokat, fiúk!
Logan végre megtöri kőfal-ábrázatát, ahogy felhúzza a szája
szélét, de gyorsan el is komorodik.
– Eltoltad magadtól őt is, ezért berágott rád.
Idióta fiúk! Pont most kellett rájönniük, hogy nekik is vannak
idióta érzéseik?
– Ez semmin nem változtat.
– Talán igen. Talán nem. Tényleg itt akarsz erről beszélni? – Arra
pillant, ahol Nate ül.
Elég jól megfizetem az ápolóimat ahhoz, hogy még akkor is szó
nélkül kibírják, ha fazekakat magamra öltve meztelenül lejtek
táncot előttük. Az üzleti dolgaimról azonban még nekik sem
beszéltem, hogy védjem őket.
Ahhoz nincs erőm, hogy eltoljam, elhúzzam vagy lerugdossam
Logant a lépcsőről, de azt látom komor ábrázatán, hogy nem
gondolta meg magát, és nem akar beszélni. Legyünk őszinték, Logan
erős, és simán megnyerné a huzavona versenyt.
– Hát, jó.
Felvonszolom magam a lépcsőn, megkerülöm, és
megkapaszkodom a korlátban. Meresztem a szememet, nehogy
leessek a lépcsőn, mert az nagy szívás lenne. És még annál is
nagyobb, hogy Logan, a hős nyilván elkapna.
Nyikorognak a lépcsők, ahogy Logan feláll, és utánam jön.
A folyosó végén lévő szobámig kellene eljutnom, de a szívem
annyira kalapál, hogy meg kell állnom a lépcső tetején az első szoba
előtt.
Ez nagyi szobája. Az első szoba. Ez volt az ő szüleinek, és
korábban az ő nagyszüleinek a szobája. Akkor költözött be, amikor
apát szülte. Az egykor fehér függönyök mára kissé megsárgultak.
A falon dekoratív mintázatú tapéta van, ami a szegélynél
felpöndörödik. A fabútor, ami lehet már százéves, akkor volt új,
amikor a ház, és túlélt pestist, háborúkat és természeti
katasztrófákat is.
A hátam mögött érzem Logan testének melegét.
– Emlékezett rád? – suttogom. – Amikor mindennap
meglátogattad, felismert?
Logan arrébb lép, súlyos szünet után szólal meg.
– Nem.
Bólintok, mert fáj ezt hallani.
– Látnom kell őt.
Pedig nem szabadna. Várnom kellene reggelig. Ha most bemegyek
hozzá, és felébresztem, meg fog ijedni. Ha most nem tiszta az
elméje, hisztérikussá válhat, sírhat és kiabálhat, és összetöri a már
amúgy is darabokra zúzott szívem. De itt van bennem ez a kínzó,
fájdalmas vágy. Feltétel nélküli szeretetre vágyom, valakire, aki
megnyugtat, hogy minden rendben lesz. Mindenre, amit régen
nagyi tett, mielőtt az ördög elátkozta az elméjét.
Simogatást érzek a hátamon. Ez után a kemény nap után a fizikai
érintés úgy hat rám, mint egy napfényfürdő. Olvadozni kezdenek az
izmaim.
– Menj csak be – mondja. – Várok.
Logan elindul lefelé, de megállítom.
– Várhatsz a szobámban. A folyosó végén. Lehet, hogy bent leszek
egy darabig.
– Kérsz enni?
Mondd, hogy nem! Többé ne támaszkodj Loganre! Hisz pont arról
szólt a mai nap, hogy elűzd magad mellől!
– Én éhes vagyok, Abby, valamit muszáj ennem. Ha te nem eszel,
attól én még igen. Mert ha én nem kajálok valamit, annak csúnya
vége lesz.
Vissza kell fognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan.
– Mi vagy te, egy tébolyodott kobold?
– Olyasmi. Szóval? Kell kaja?
– Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikőtöket is újból magam mellé
engedek!
Megdobban a szívem, amikor újra megsimogatja a hátam. Felém
hajol, forró lehelete megbizsergeti a fülem mögötti érzékeny pontot.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem gondolod meg magad.
És ekkor, mintha mi sem történt volna, Logan lefut a lépcsőn,
mint akit meg sem hatott, hogy hozzám ért. Istenem, hogy mennyire
utálom néha!
Halkan, lábujjhegyen beosonok a szobába. Félek, hogy nyikorogni
kezd a fapadló, és nagyi felébred rá. Hanyatt, a fejét oldalra fordítva
fekszik. Ősz haja a vállára hullik. Az elmúlt évben elég sokat fogyott,
szinte alig látszik az ágyon. Néhány hete lélegeztetővel alszik. Ami
áldás és átok is egyben. Áldás, mert nem kell túl messze lépnem tőle
ahhoz, hogy meggyőződjek arról, hogy életben van-e, amikor
mozdulatlanul fekszik, de átok, mert nem jó, hogy ilyen nehezen
tud levegőt venni.
Utálom, hogy az orvos szerint normális a súlyvesztesége. És hogy
azt mondja, utolérte a kora, és a természet végzi a dolgát.
Gyerekként azt hittem, nagyi halhatatlan, és még mindig ezt akarom
hinni.
Kiskoromban sokszor ébredtem sikoltozva. Még nyitott szemmel
is láttam őt. A nőt feketében. A nőt, aki el akart vinni engem.
– Abby! – rohant be a szobába nagyi. Felkapcsolta a villanyt, hogy
elhessegesse a rémálmot. Azonnal bebújt mellém az ágyba,
csitítgatott, átölelt, és a hajamat simogatta. – Csak rosszat álmodtál,
gyermekem! Csak rosszat álmodtál!
Szipogtam, és kapkodtam a levegőt, ahogy a könnyek
végigcsordultak az arcomon. Nagyi folyamatosan beszélt hozzám, a
hangja megnyugtatóan szólt, és én csak arra az édes hangra
figyeltem, aztán az érintésére, és arra, hogy ez soha ne múljon el.
Nagyi teljesen más volt, mint az a fekete ruhás nő. Ő soha nem
ijesztett meg.
– Mit gondolsz? – kérdezte. – Építsünk még egy erődöt?
Bólintottam, és kellett néhány perc ahhoz, hogy nagyi rávegyen,
engedjem el. A hálóingébe kapaszkodtam, de aztán elengedtem,
mert tudtam, hogy ő nem megy el, csak épít nekem egy erődöt.
Ugyanazt építette meg minden alkalommal, amikor rémálmok
gyötörtek.
Minden plüssállatomat egyesével felstócolt az ágyon, falat húzva
köztem és a világ között, ami megrémített.
– Holnap varrunk – mondta. – Te és én. Jó lesz?
– Én nem tudok jól varrni – suttogtam, ahogy a takaró alá bújtam,
amit ő készített nekem. – Csúnyák az öltéseim.
– Az élet nem a tökéletességről szól, hanem az együtt töltött
időről.
Sosem tudtam szépen varrni. Begörcsöltek az ujjaim, mire
egyenes lett egy öltés. De nagyinak végtelen türelme volt. Végtelen
megértése. Végtelen mindene. És mivel bízott bennem, mindig ott
ültem mellette, amikor hatalmas takarót varrtunk. Élveztem az
együtt töltött időt. Én az övé voltam, ő az enyém, tartoztam
valahova.
Kinyitja a szemét, mire ledermedek. Azon imádkozom, hogy ne
lásson meg. Reménykedem, hogy lecsukja a szemét, és visszaalszik.
De pislog egyet. Még egyet. És még egyet.
– Abby?
Felenged a torkom, elöntenek az érzések, könnybe lábad a
szemem.
– Én vagyok.
Fejét megmozdítja, körbenéz a szobájában.
– Rosszat álmodtál?
– Igen.
Szörnyűt. Tele volt drogügylettel, lövésekkel, barátok szerzésével
és elveszítésével, szerelembe eséssel és elhagyással.
 – Apád itthon van?
Nagyi elméje, amikor viszonylag tiszta, oda viszi vissza, ahol a
legjobban érezte magát. Én nyolcéves voltam, és még apa
gondoskodott mindkettőnkről.
Nagyi nem szerette, amit apa a megélhetésért tett. Minden este,
amikor ágyba küldött, azt mondta, hogy nekem jobb életem lesz.
Valószínűleg csalódást okoztam neki.
– Nem, apa még nincs itthon. – Nem is lesz. A bíró határozottan
életfogytiglanra ítélte. – Azt hiszem, ma sokáig dolgozik.
– Nem egyszerű ember! – mondja, mint aki hisz abban, hogy erős.
De már nem az. Néhány hónappal ezelőtt már nem tudott lábra
állni, csak ülni bír, mielőtt remegni kezd. – Abban bíztam, hogy
amikor hazahoz téged, változtatni fog az életén.
Emlékszem, milyen volt nagyi, mielőtt csontsoványra fogyott és az
arcát ráncok szőtték be. A bőre szinte már átlátszó, a tekintete
zavaros. Az elmúlt öt év kegyetlen volt, mindkettőnk számára.
Az ágya szélén ülök, a füle mögé tűröm a haját.
– Emlékszel, hogy régen kiöltöztünk, és játszásiból teáztunk?
A legjobb ruhámat húztam fel, nagyi begöndörítette a hajamat, és
mindketten fehér kesztyűt viseltünk.
Ugyanazt a mosolyt látom rajta, mint amivel minden reggel
ébresztett, és minden este ágyba tett.
– Apát is meg akarod hívni megint teázni? Nagyon elegáns,
amikor kiöltözik!
Felötlik bennem, amikor apa hazahozott egy szmokingot, és kész
„lakomát” rendelt nekem és nagyinak a hetedik születésnapomra.
Belém nyilall a fájdalom, de egyben boldogsággal is tölt el.
– Azt mondta, vigyázni fog rád. – Nagyi szeme megrebben, ahogy
kezét a kezemre teszi. – Ezt mondta, amikor hazahozott. Örülök,
hogy rád talált.
– Én is örülök.
Lecsukja a szemét, és ezúttal úgy szendereg, hogy nem sekélyesen
lélegzik, hanem mélyeket, az orrán keresztül. Egy idő múlva a
szeme már nem mozog a lecsukott szemhéja alatt. Ajándék ez a
pillanat. Ritka ajándék. Lehet, hogy már nem tiszta az elméje, de
emlékezett rám.
Nekem már csak nagyi van, aki ismer, aki tudja, milyen vagyok.
Azon tűnődöm, hogy amikor a feledés úrrá lesz rajta, vajon az
elhalványuló emlékeivel a velem kapcsolatos jó dolgok is eltűnnek-
e.


 Logan


KIMEGYEK A HÁTSÓ AJTÓN, és bezárom magam mögött. Csodálkozom,
Abby miért barikádozta ennyire el magát, amikor hazaért. Amióta
ismerem őt, mindig is túlnőtt mindenkin, olyan sebezhetetlen
teremtmény, aki csupán a mítoszokban létezik, csak álcaként öltött
hús-vér testet, amilyen a többségünké.
De amikor a kórházban láttam őt, korántsem tűnt meggyőzőnek.
Aztán ahogy hazatért is csak a törékeny Abbyt láttam benne.
Törékenyebb volt, mint bárki. Nem az a fajta, aki tudja, hogyan
kérjen segítséget, hanem az, aki ugyan törékeny, mint az üveg,
mégis képes az egész világot a vállán cipelni.
Nate felemeli a fejét egy regényből, bólint, ahogy felmegyek a
lépcsőn. Abby nagyanyjának az ajtaja csukva van, a folyosó végén
Abby szobájából fény szűrődik ki.
Isaiah és én hosszasan beszélgettünk ma délután. Egyikünk sincs
feldobódva. Hogy mi történik ezek után, Abby válaszától függ, amit
olyan beszélgetésekben kellene kimondania, amikre nem vágyik.
Halkan kopogok az ajtón, és amikor hallom, hogy „Gyere be!”,
kinyitom az ajtót.
Először a rózsaszín tapéta tűnik fel, majd a csupasz bőr. A vér
lefelé zúdul az ereimben, és nem bírom levenni a szemem Abby
meztelen hátának ívéről. Sötét haja vizes, amitől még hosszabb és
feketébb. Áthúz egy topot a fején, majd lehúzza, eltakarja vele
gyönyörű bőrét.
A válla fölött rám pillant, és már ott is a száján az a démoni
mosoly, amitől teljesen megsemmisülök. Megköszörülöm a
torkomat, mert… igen… az agyam nem működik.
– Próbálsz elcsábítani?
– Nem igazán, de jó poén volt! Ha továbbra is ragaszkodsz hozzá,
hogy bosszantó legyél, akkor segíthetsz! – Az ágyához lép, felvesz
onnan egy sebtapaszt, és lóbálni kezdi a levegőben. – Van egy csodás
sebem, amit nem érek el.
Felpattan a magas ágyra, és háttal felém a közepére ül. A haját
elsöpri a vállára, majd felhúzza a felsőjét a leragasztott sebig. Én a
komódra teszem az étellel teli szatyrot, és elindulok felé. Most jön az
a rész, hogy Abbyvel egy ágyban leszek!
Elveszem tőle a sebtapaszt, és elkezdem lehámozni a régit.
– Azért velem csináltatod ezt, hogy elijessz, de nem fog menni.
– Csak segítségre van szükségem, Logan. Annyira azért nem
vagyok manipulatív, mint hiszed!
Csak még annál is jobban.
– A földszinten van egy szakképzett ápoló, aki ezt jobban is meg
tudná csinálni. Azt próbálod bebizonyítani, hogy veszélyes a
közeledben lenni.
– Az is – feleli egyszerűen.
Igyekszem nem fájdalmat okozni neki a sebtapasz eltávolításával,
de a leggyorsabb és leghumánusabb módja ennek az, ha letépem.
Abby felszisszen és kiegyenesedik. Az ujjaimmal finoman
megmasszírozom a bőrét. Kisebb a seb, mint amire számítottam.
Élénkvörös, körülötte sebes a bőr.
Beugrik, mennyire fájt, amikor az első injekciókat adtam be
magamnak a diabétesz első néhány hónapjában, és ez arra késztet,
hogy előrehajoljak, és megcsókoljam puha bőrét a seb fölött. Abby
ismét felszisszen, de ezúttal nem a fájdalomtól.
Egy héttel ezelőtt, miután csókolóztunk, arra készültünk, hogy
folytatjuk azt a tevékenységet aznap éjjel. Mintha egy egész
emberöltő telt volna el azóta!
– Ez a fizetség a fordított sztriptízemért? – kérdezi.
Alig bírok ellenállni a csábításnak. Két kézzel rányomom az új
sebtapaszt a vállára. Hatalmasnak tűnnek a kezeim a testéhez
képest. A szívem kihagy egy ütemet, olyan sima és forró a bőre az
ujjbegyem alatt.
– Mit csinálsz? – kérdezi Abby fojtott hangon.
– Megérintelek.
Az ujjaimat belenyomom a bőrébe, nem túl erősen, de pont
annyira, hogy érezzem a befeszült izmait. Abby válla előregörnyed
a masszázstól. Halk nyögés hagyja el a száját, és ez az édes hang
csak még jobban felerősíti a vágyam.
– Ez de jó! – suttogja.
Nekem is jó, hogy hozzáérhetek. Túl jó. Túlságosan rendben van.
Tovább masszírozgatom az izmait, ő pedig ellazul az érintésem
alatt. Minden egyes simítással nő bennem a tűz, és lassan lángra
lobbantja a vérem.
Abby múltkori csókja forróbb volt, mint bármi más, amit
életemben tapasztaltam. Vágyom arra, hogy a szája ismét a számhoz
érjen. Az ujjaimmal végigsimítom a haja tövét, mire Abby felém
hajol. A hátát a mellkasomnak dönti. Egyre kisebbeket lélegzünk, és
egyre hevesebben.
Lüktet a vér az ereimben, a vágytól… hogy megcsókoljam… újra
és újra.
Az orrommal végigsimítom a nyakát, nyílik a szám, és
megcsókolom a füle mögötti részt. Abby hátranyúl, és megszorítja a
combomat.
Hatalmas adrenalinlöket zúdul fel bennem. Leugrok az ágyról,
mielőtt még szabadon engedném a vágyaimat, és tönkretenném a
tervet, amit Isaiah-val kitaláltunk. Az étellel teli szatyorhoz lépek,
közben Abby vágyakozó tekintettel néz hátra rám a válla fölött.
Veszettül gyönyörű, bele kell mennem a játékba.
– Együnk!
Abby tekintete megcsillan, és ő is felkel az ágyról. A tőle
megszokott kiszámíthatatlanságtól vezérelve keresztbe tett lábakkal
lekuporodik a földre. Álomszerűen néz ki a szűk nadrágban, a
topban, vizes hajjal! Abby a hullámos fürtjeivel és a csillogó
tekintetével az a fajta nő, akiről minden srác azt szeretné titokban,
hogy elalvás után mellette ébredjen fel ezentúl élete minden
napján.
Leülök vele szemben, és felé nyújtok két tacót és egy sajtos
chipset. Én kiszedek egy grillcsirkés szendvicset, de a csirkét
kiveszem a zsemléből. Abby felhúzza a szemöldökét.
– Tényleg? Én ezt a mennyei mannát eszem, te pedig azt?
Ma egész normális a vércukrom, ami azt jelenti, hogy esélyem
van arra, hogy néhány percig nem fogom vacakul érezni magam,
szóval, igen, tiszta fehérjét fogok benyomni. Bár be kell ismernem,
az ilyen pillanatok teszik bonyolulttá a diabéteszt, amikor az, hogy
egészséges ételt eszem, nagyobb őrültségnek tűnik, mint egy
gyorsulási verseny.
Azt teszem, ami a legjobban megy, nem veszek tudomást a
kérdésről, enni kezdek, és hagyom, hogy elmélyüljön a csend.
Hosszú idővel ezelőtt rájöttem már, hogy semmi értelme
magyarázatot keresni a szüleim válására, apám döntésére, hogy
három műszakban dolgozik, és anyám bolondságok iránti
rajongására. Hazudni szívás, a kitalált magyarázatok pedig arra
késztetik az embereket, hogy még többet kérdezzenek, és gyakran
az igazság hazugságnak tűnik. A csend viszont mindenkibe
beléfojtja a kíváncsiskodást.
Az egyik dolog, amit szeretek Abbyben az, hogy jól viseli a
nemválaszolásomat. Belemártja a quesóba a tacót, és nyomja le
egyiket a másik után, mintha hónapok óta egy falatot sem evett
volna.
A szobájában nincs tévé. Hangszórók sincsenek egy iPodhoz. Se
számítógép, se laptop. Nem emlékszem, hogy a nappaliban lévő
öreg televízión kívül láttam volna másik elektronikai eszközt a
házban.
Ahogy Abby otthonának többi része, ez a szoba is olyan, mint ahol
megállt az idő. Mintha egy kisgyereké lenne, nem azé az őrült lányé,
akit ismerek. A nagy, baldachinos ágy négy oszlopáról rózsaszín
textilcsíkok lógnak. A lepergő tapéta is rózsaszín, fehér és zöld
virágok vannak rajta. Az ágyon, a komódon kicsi és nagy
plüssállatok hevernek, a sarokban rendezetten egymásra pakolva
ülnek, mind-mind mosolygós arccal kifelé.
Az ágyon foltvarrott takaró van, mindegyik négyzetében egy
fejkötős kislány. A ruhája más és más színű, de az arca ugyanaz,
kivéve azt a lázadót, amelyik a végén van. Velünk szembe néz.
A szememmel arra a négyzetre fókuszálok, miközben a salátám
utolsó falatját kapom be.
 – Nagyi készítette ezt a takarót nekem – mondja Abby. – Az utolsó
kislány direkt más. Arra akart emlékeztetni vele, hogy legyek más.
– Bejött.
Abby keserűen mosolyog.
– Talán túlságosan is. – Ekkor elkomorodik. – Vagy nem a jó
értelemben jött be. Apám drogdíler volt.
– Isaiah aznap éjjel mondta el, amikor meglőttek.
Nem tűnik meglepettnek, hogy Isaiah köpött, de miért is lenne az.
Mint kiderült, Isaiah direkt meg lett kérve erre. Abby kérte Isaiah-t,
hogy ha bármi olyan történne, mint ami a sikátorban történt azon
az éjjel, mondja el nekem, hogy elriasszon.
– Börtönben van. – Mintha csak éles borotvapengéket nyújtana
felém tálcán. – Gyilkosságért. Életfogytiglan, meg minden.
Megmondhatom a vezetéknevét, ha rá akarsz keresni a Google-on.
Mindez akkor történt, amikor nagyi kezdett elfelejteni dolgokat,
például azt, hogy egyen.
Rávillantom a szemem.
– Nem ugyanaz a nevetek?
– Nem. Nem ő volt a gondviselőm, hanem nagyi. És amikor kijött
rajta az Alzheimer, Mac lett a gondviselőm.
– Kicsodád Mac?
Kíváncsi vagyok, meddig feszegethetem a húrt. Macé az az
autósbolt, ahol Isaiah dolgozott régen, amíg középiskolába járt. Ott
találkoztam Abbyvel.
– Ő a nagybácsikám. Vagyis nagyi öccse. Nagyi már kilencvenéves.
Mac akkor kevesebb.
A kérdés annyira nyilvánvaló, hogy hülyeség is lenne feltenni.
– Miért rajtad van akkor ez a teher? Miért nem Mac gondoskodik
róla?
Abby arca összerándul, és „elment az eszed?” kifejezés ül rá.
– Mert iszik. Folyton be van piálva. Amúgy jófajta részeg. És
Bibliát olvas. De hogy közben meg iszik is? A kettő nem fér össze.
Apa megtanított rá, hogyan gondoskodjak magamról, és képes is
vagyok rá. Isaiah-n és Noah-n keresztül pedig láttam már eleget
abból, mire képes a rendszer. És abból kösz, de nem kérek.
Nem sokat tudok arról, min mehetett keresztül Isaiah és Noah az
állami gondozás alatt, de hallottam néhány sztorit tőlük, és látom a
sötét árnyat a szemükben. Az többet elárul bármilyen kimondott
szónál.
Abby leporolja a felsőjéről a morzsákat, összekotorja őket, majd
visszasöpri a zacskóba, és a komódjára teszi.
– És anyukád? – kérdezem lélegzet-visszafojtva.
A félelemtől bizsereg a szám, vacak érzés.
– Heroinfüggő. – Abby túl könnyedén mondja ezt ki, és ettől
elbizonytalanodom. – Apám volt a dílere. Szexszel fizetett érte,
amikor nem volt pénze. Aztán egyszer elborult a földön. Apa azt
hitte, meghalt. Ez gyakran megesett attól a szertől, amit árult, így
nem igazán lepődött meg rajta.
Akaratlanul is kikerekedik a szemem. Abby észre is veszi. Próbál
lesokkolni az igazsággal, és veszettül nehéz megállni, hogy ne
reagáljak, kiváltképp, amikor hallom, milyen hangon mondja ki azt,
hogy „apa”. Olyan, mint egy kétéves ölelése és puszija, és a hős
bálványozása tükröződik az arcáról. De hogyan lehet szeretni egy
heroindílert? Hogyan lehet szeretni egy férfit, aki úgy bánik
anyáddal, mint egy prostituálttal, és az sem érdekli, ha meghal?
Hogyan lehet szeretni egy férfit, akit gyilkosságért tartanak fogva?
 Abby szünetet tart. Talán azért, hogy hagyjon időt kiszaladnom a
szobából. Vagy hogy kinyithassam a számat, és ítélkezzek. Egyiket
sem teszem, mire tovább nyomja.
– Anyám három évvel később tűnt fel ismét, anyag kellett neki. –
Abby megpaskolja a karját ott, ahova egy drogos benyomja az
injekciós tűt. – Amikor belőve, engem maga után vonszolva belépett
a bárba, apám élete megváltozott. Azt mondta, mindketten
piszkosak voltunk, a hajam úgy össze volt ragadva, mint egy kutya
loncsos bundája. Nem beszéltem, nem mosolyogtam, és olyan vézna
voltam, hogy azt hitte, még soha egy falat ételt sem kaptam. De
abban a pillanatban tudta, hogy az ő gyereke vagyok, amikor
ránéztem. Így hát magával vitt.
– Hogyhogy magával vitt?
A szavak utat törnek maguknak, még mielőtt átgondolnám, mit
mondok. Abby szája halvány mosolyra húzódik. Azt akarja, hogy
kiakadjak? Vissza kell fognom magam.
Abby hozzám lép, és megérinti az arcom. Erotikus érintés ez,
ismerős érintés, olyan, amit a játszmáiban használ.
– Engem ajánlott fel fizetségként a drogért, apám pedig elfogadta.


 Abby


ELFORDULOK LOGANTŐL, az arcom automatikusan elkomorodik. Ezt még

soha senkinek nem mondtam el. Senkinek, még Isaiah-nak sem. Ha

Logan nem megy el amiatt, amit kitaláltam, akkor majd amiatt
távozik, hogy elmondom neki az igazat. Az emberiség aljának az
üledéke vagyok, annak az eredményeként jöttem a világra, hogy az
ördög szabadon játszadozhatott.
Remegő kézzel próbálom kinyitni az antibiotikumot. Halkan
morgok, amikor elsőre nem jön össze. Logan mellém húzódik,
kiveszi a dobozt a kezemből, és könnyed mozdulattal letekeri a
tetejét.
– Néha annyira utállak!
Többnyire meg túlságosan is bírom.
Logan elolvassa a gyógyszeres dobozon lévő tájékoztatót, és kiráz
belőle egy tablettát a tenyerembe. Szerencsére a palackos vizet
sikerül egyedül kinyitnom, és lenyelem a tablettát.
– A fájdalomcsillapítót beveszed? – kérdezi.
Komolyan?
– Hát, semmit nem hallottál abból, amit mondtam? Van egy
nagybácsim, aki alkesz, és egy anyám, aki drogos volt. A függőség
nálam halmozottan genetikus!
Mivel nem tudom kezelni Logan közelségét, az ágyamra ülök, és a
hasam elé fogok egy párnát. Logan a komódnak dől, én pedig
lefotózom őt az agyammal.
Elraktározom a memória-adatbázisomban, milyen szép pasi.
Csupa izom! Néhány fekete hajtincs a homlokára lóg, és úgy
tanulmányoz azzal a csokibarna szemével, mintha egy
megoldhatatlan probléma lennék.
Logan a jófiúkhoz tartozik, én meg belerángattam a sötét
életembe.
– Apád magával vitt? – kérdezi Logan. – Ez úgy hangzik, mint…
– Mintha illegális lenne? – Befejeztem a mondatot helyette,
hamisan mosolyogva. – Az volt, de apánál ez nem volt akadály. Nem
tudom biztosan, hogyan történt az egész, de néhány telefonhívás, és
nagyi lett a gazdája egy vadonatúj, vadóc háromévesnek, akinek
addigra volt rendes születési anyakönyve és társadalom-biztosítási
kártyája. Olyan vagyok, mint egy drogos Barbie baba. Tudtad, hogy
a papírjaim szerint külföldről adoptáltak?
Logan elvigyorodik, mert hát, mi mással reagálhatna erre az
ember?
– Honnan?
– Kínából! – felelem, mire elneveti magát.
– Jó, ebben a külföldi adoptálásban hazudok, de a többiben nem! –
Furcsa érzés, amikor el kell dönteni, miben hazudnak az emberek,
és miben mondanak igazat. – Őrültség, de tudod, mi a legzűrösebb
az egészben? Az, hogy nem tudom, ki vagyok. Hogy mi az igazi
nevem, hol az igazi születési anyakönyvi kivonatom, ha egyáltalán
volt valamelyik is. Vacak érzés belegondolni, hogy senkinek még
csak fel sem tűnt, hogy egy hároméves eltűnt a bolygóról.
Logan egyik lábáról a másikra helyezi át a testsúlyát, kezét a
farmerja első zsebébe dugja. Bekövetkezik. Távolodik, és ebbe
belesajdul a mellkasom, fájdalmasabban, mint a vállam vagy a
fejem.
– Honnan tudod, hogy tényleg ő az apád?
– Nem tudom, de azt el kell ismerni, hogy… – a plüssállatokkal
tömött rózsaszín szobára mutatok – …sokkal jobb ez, mint ahol
felnőhettem volna. A fürdés és a kaja tényleg szuper dolgok!
Logan bólint, és végignéz a szobán.
– Mi történt anyukáddal?
– Nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel.
Apának volt egy képe rólam és anyámról azokból az időkből, hogy
emlékeztessen arra, honnan jöttem, ha netán arra vetemednék,
hogy megkeressem a szülőanyámat.
Apa nem hazudott a körülményeinkről, nem hazudott arról,
milyen mocskos voltam tetőtől talpig, hogyan zörögtek a csontjaim,
és hogy a hajamat addig talán egyszer sem mosták vagy fésülték
meg.
Logan letolta a torkán a hallottakat, és most emésztgeti. Megvan
az okom, miért hazudok olyan gyakran. Az emberek könnyebben
fogadják a hazugságot, mint az igazságot, főleg amikor az igazság
olyan dolgokról szól, amit nem akarnak elismerni. Mint a drogok, a
szegénység, az elhagyás vagy épp én.
A hazugság szép és fényes tud lenni. Az igazság pedig undorítóan
nyers.
Az emberek elfordulnak, és nem figyelnek a nyers és a valóságos
dolgokra, elfordulnak az igazságtól.
Nem igazán az én pályám ez, hogy Logan előtt itt, az ágyon ülve
ennyire megnyílok, így aztán hátradőlök az ágyon, és a szemem elé
hajtom a karom. Ha elég hosszan fekszem itt, talán még el is hiszem
azokat a hazugságokat, amiket magamnak mondogatok. Azt, hogy
jól vagyok. Hogy nagyi jól van. Hogy egy nap majd normális életem
lesz.
– Lekapcsolnád a villanyt kifelé menet? És azt is értékelném, ha
mindezt magadban tartanád. Apámnak nem volt könnyű a
nagyanyámat titokban tartani, és nekem sem az. Ne értem tedd ezt
meg, hanem a nagyiért.


 Logan


AZT CSINÁLOM, AMIT ABBY KÉR, lekapcsolom a villanyt, de aztán olyat
teszek, amire nem számít. Becsúszom mellé, és az ágy másik feléről
nézem őt az utcáról beszűrődő fényben. Karja a szeme előtt maradt,
a mellkasa emelkedik, ahogy mélyeket lélegez. Egy héttel ezelőtt
még azt mondtam volna Abbyről, hogy se fájdalomra, se sírásra
nem képes. És most? Fogalmam sincs, hogyan tud egyáltalán
mosolyogni.
– Menj el – szólal meg Abby halkan.
Nem megyek. Maradok.
– A te sztoridnak a közelébe sem ér az enyém. – Elakadok, mert az
a szándékom, hogy a diabéteszemről meséljek neki, de aztán
meggondolom magam. A cukorbetegség elriasztja az embereket, és
a legutolsó dolog, amit akarok, hogy Abbyt megriasszam. – De
amikor a szüleim különmentek, hétéves voltam, és anyámat nem
láttam három hónapig. Mára már apám és anyám is lenyugodott, de
akkor azt hittem… egy ideig, … hogy anyám nem akar engem.
Abby lecsúsztatja a karját az arcáról az ágyra, a fejét felém
fordítja.
– Soha nem beszéltél a válásukról.
Megvonom a vállam, és arra gondolok, amikor Abby a bárban
rájött, mennyire keveset beszélek.
Az oldalára gördül, tükörképben velem.
 – Utálják egymást? Szoktál anyukáddal találkozni? Milyen az
apukád?
Megvakarom a fejem, fojtogat a sok kérdés.
– Most már megvannak. Apámnak, mondjuk, kellett hozzá néhány
év. Anya valaki más miatt hagyta el, amikor apám még szerelmes
volt belé. És ezen nem tudott könnyen túljutni.
– Még mindig azzal a pasival van együtt anyud? És mi miatt
gondolta meg magát? És…
– Miért löksz el magadtól?
Pislog egyet a hirtelen témaváltás miatt.
– Mert mellettem veszélyben vagy.
Felhúzom a szemöldökömet.
– A veszély éltet.
– De ez nem játék. Ideje leállnom azzal, hogy eljátszom a normális
lányt, akinek normális élete van normális barátokkal.
– Mi vagyunk normálisak? A mi csapatunk? Mindent lehet
mondani ránk, csak pont ezt nem!
Meglöki a mellkasomat, elég erősen ahhoz, hogy megbillenjek.
– Én nem játszom! Mit tegyek, hogy rájöjj végre, nem lehetünk
egymás társaságában? Szerinted jólesik nekem direkt bántani
téged? Szerinted én ezt élvezem?
Megragadom a csuklóját, amikor ismét meg akar lökni, és még
magam is megrökönyödöm a komolyságomon.
– Nem, nem hiszem.
Egy hajtincse az arcára tapad, elemelem, és a válla mögé teszem,
majd az ujjammal végigsimítok a karján. Abby közelebb húzódik,
mintha pont annyira akarná, hogy megérintsem, mint amennyire
én vágyom rá.
 Nem értem, miért vonzódom ennyire Abbyhez. Sok lánnyal
randiztam és csókolóztam, de még egyikük sem ragadott magával
ilyen nagyon, mint ő. Mint mindig, most is ellökjük magunkat
egymástól, majd közelebb húzódunk. A vágy, hogy bekebelezzem őt,
és az érzés, hogy fussak minél messzebbre.
Rám emeli barna szemét, megannyi érzés tükröződik belőle.
Zavartság, fájdalom, és ahogy tovább simogatom a karját,
vágyakozás. A vágyról még csak tudom, micsoda, de a többi
érzelemben nem igazán vagyok jó. A probléma az, hogy Abby sem.
Mindketten feltérképezetlen területre tévedtünk.
– Nem lehetek a barátod, Logan. Ahogy Isaiah, Rachel és West
barátja sem. Megölhettek volna, és ez nagyon bánt.
– Meghalhattál volna.
– Az az én döntésem. Ez a kis párbeszéd közöttünk nem változtat
semmin. De ha ettől jobban érzed magad, téged bírlak a legjobban
közületek, de akkor sem vagyunk már barátok. És ezen nincs mit
tovább tárgyalni. Szóval, csá!
– Szerinted én azért vagyok veszélyben, mert láttam, ki lőtt rád.
Miért lesz nekem jobb, ha lelécelsz mellőlem?
– Egyezséget kötöttem Linusszal. Az mondja, hogy ő látta a fickót,
aki rám lőtt, és hogy te bent sem jártál a sikátorban. Gratulálok, ön
hivatalosan is biztonságban van!
Abby olyan mozdulatot tesz, mint aki a kezét mossa, majd felém
mutatja a tenyerét, mintha végeztünk volna. De én még nem
végeztem.
– Mi volt az egyezségetek?
– Az nem a te gondod.
– Márpedig az.
 Abby elutasító mosolyt dob felém, olyat, amibe belebizsergek.
Olyat, ami azt jelzi, ő mindent tud, a többiek a világon meg semmit.
– Magyarázd el nekem, hogyan lehet az én problémám a te
problémád. Egy közös barátunkon keresztül ismerkedtük meg.
Flörtölünk egymással. Játszunk. Soha semmikor nem volt olyan,
hogy az én problémáim a te problémáid lettek volna.
– Csókolóztunk – mondom, mire még szélesebbre húzódik az a
férfifaló mosoly.
– Az igaz, csókolóztunk. És mindketten tudjuk, hogy semmit nem
jelentett. Te és énköztem semmilyen kötelék nincs, mégis azt kéred,
hogy legyünk fontosak egymásnak.
A szavai nyomot hagynak bennem, és nem pont olyan nyomot,
amire büszke lehetnék. Felkönyököl, és újra feltűnik az a maszk,
amit jó párszor láttam rajta, amikor dolgozik és kint van az utcán.
– Meg tudod ezt tenni, Logan? Mert az egy dolog, hogy játszol
velem, de fontos vagyok én neked?
– Azt hiszed, hogy nem törődöm veled? – felemelkedem, és fölé
hajolok.
– Szerintem te összekevered a vonzódást a gondoskodással. Jó
srác vagy, aki meg akarja menteni a lányt. De engem nem kell
megvédeni. – Abby szorosan mellém csusszan, az ujjával erotikusan
lépegetni kezd a mellkasomon. – Bele tudsz esni egy drogdílerbe, a
lányba, aki simán megcsókol egy fiút, majd rögtön utána egy
másikat? Aki idegenek kocsijába ül be, autókázik velük, majd
otthagyja őket, hogy beállhassanak? Bele tudsz szeretni egy lányba,
aki megkéselt egy fickót? Akinek díler és gyilkos az apja? Akinek az
anyja egy drogos kurva volt?
– Te több vagy ennél.
 – Nem vagyok. Csak te szeretnéd.
Az ujjai elérnek az ingem gallérjáig, a fejét közelebb húzza a
fejemhez. Olyan közel, hogy szinte összeér az orrunk, olyan közel,
hogy a szánk csak leheletnyire van egymástól. Olyan közel, hogy
bizseregnek az ujjaim a gondolattól, hogy megragadom a combját,
és magam fölé húzom őt, hogy a csípője a csípőmön landoljon.
Abby a szemembe néz.
– Ez csak vonzódás, Logan – suttogja. – Semmi több. Hónapok óta
lassú lángon égünk, szóval ahelyett, hogy azzal vacakolnánk, hogy
arról beszélgetünk, amin úgysem tudunk változtatni, térjünk vissza
inkább oda, amiben mindketten jók vagyunk. Játsszunk!
Elbódított az édes illata, a testem lüktet a vágytól, hogy
megízleljem, megérintsem őt, és megtaláljam azt az eleven ritmust,
amit az a csók ígért.
Abby végigsimít az ujjával a karomon, úgy érzem, szikrák
pattognak ki a körmeiből.
– Félsz megcsókolni, Logan?
Nem, egyáltalán nem. Felülök, átkarolom a derekát, és magamhoz
szorítom. Elmosolyodik, azt hiszi, megnyerte a játszmát, pedig nem.
Hátradőlök, a testét az enyémre húzom. Aztán lassan, óvatosan,
vigyázva a hátán lévő sebre, megfordítom, és finoman az ágyra
engedem. Vigyázok a sebeire, a háta bekötözött részét eresztem le
utoljára. Lehajtom a fejem, megcsókolom a sebe fölött, mire
felgyorsul a légzése. Lassan haladok a kulcscsontja és a nyaka felé.
Minden egyes mozdulatnál érzem édes melegségét, amitől csak nő
bennem a vágy.
Amikor a fejét a párnába süllyeszti, zavartan felnéz rám. Az ujjai
a hajamban, a tenyerével átfogja a nyakamat, a lábával
automatikusan átkulcsol. Pontosan úgy vagyunk, ahogy lenni
szeretne, és ahogy én is lenni szeretnék. Nem lehet megálljt
parancsolni az érzelmeknek. Mert ezek már azok. Érzelmek. Nem
csak egy játék.
– Nem, nem félek megcsókolni téged. – Az orrommal
megsimogatom az állvonalát, miközben a kezemet végigcsúsztatom
a derekán. – És attól sem félek, hogy érezzek irántad.
Abby megrázza a fejét, de a hajamba túr, az ujjait a hátamba
mélyeszti.
– Menned kéne!
– Fogok – felelem a szájához közel.
Ahogy kilélegzem, ő levegőt vesz, és összeér a szánk. Puhán és
ártatlanul, meleg ködbe burkolózva. Finom harapásokkal teli csók
ez, az a fajta, amitől az alsó ajkunk megduzzad, az a fajta, ami azt
mutatja, hogy fontos vagy nekem.
Abby lassan követ engem, mintha csak most tanulná, hogyan kell
csókolózni… mintha most tanulná, hogyan kell így csókolózni.


 Abby


ANNYIRA HANGOSAN DOBOG A SZÍVEM, hogy biztosan Logan is hallja és érzi.

De aztán az egyik felem azon kezd tűnődni, vajon ez csak egy újabb
álom, egy újabb pillanat, ahol az elmém a fantáziák földjére
vándorolt… olyan helyekre, amik valódinak érződnek, de aztán
amikor felébredek, rájövök, hogy soha semelyik nem is létezett.
Fájnak azok a pillanatok, a valódinak tűnő álmok, amikor azt
érzem, a kezemben tarthatok mindent, amire vágyom. De aztán
kinyitom a szemem, és rám tör a lesújtó felismerés, hogy mindez
soha nem is volt az enyém.
Logan ajka erős, mégis puha. Úgy csókol meg, ahogy még soha
senki. Úgy, ahogy megérdemlem. Úgy, hogy megtört lelkem
ébredezni kezd a mély álomból, a testem összeolvad az övével, és
hidegvéremet izgató melegség váltja fel.
Megsimogatja az arcomat. Az érintésétől bizseregni kezdek, az
arcom kipirul. Logan magához húz, pont megfelelő erővel és hévvel,
mégis óvatosan, nagyon óvatosan. Mintha csak attól tartana, hogy
összetör, mintha tétovázna, szabad-e továbbmenni, kérjen-e még.
Megremegek. A bizsergés a fejem búbjától indul, és végigfut
rajtam, egészen a lábujjamig. Loganbe kapaszkodom, nem vagyok
benne biztos, mi lesz a reakciója. Meg vagyok rémülve, hogy mit
jelent ez, de attól még jobban félek, hogy veszni hagyom az érzést.
Logan felemeli a fejét. Sötétbarna szeme tele van aggodalommal,
ahogy rám néz.
– Jól vagy? Nem okoztam fájdalmat?
Kezd lecsúszni rólam, mintha a közelsége lenne az oka a
fájdalmamnak. Hogy jól vagyok-e? Nem. Szorosabban kapaszkodom
belé, közelebb húzom magamhoz, mert mélyen legbelül pontosan
tudom, mi a baj. Nem akarom, hogy elmenjen. Nem akarom, hogy
itt hagyjon. Túlságosan kedvelem őt.
Hogy fájdalmat okozott-e? Majd fog. Amikor kimegy a szobából.
Amikor kisétál az ajtón. Amikor végre azt fogja tenni, amit kérek.
Logan tovább figyel, és akaratom ellenére legördül rólam, és a
komódhoz megy. Felkönyökölök.
– Mit csinálsz?
Hallom, hogy kiráz egy tablettát a gyógyszeres dobozból.
Összezárt tenyérrel lép vissza, és egy üveg vizet tart. Hátradőlök az
ágyon.
– Már bevettem az antibiotikumomat.
Logan leül az ágy szélére, felém nyújtja a fájdalomcsillapítót, és a
palackos vizet.
– Ezt vedd be! Fájdalmaid vannak.
A csókban éltem, amíg ezt ki nem mondta, de erre azonnal érezni
kezdem, mennyire lüktet a fejem és a vállam. Lecsukom a szemem.
Igazam volt az előbb. Az a csók csak egy álom volt, az a fajta, amit
akkor álmodom, amikor ébren vagyok.
– Nem megy.
– Te nem vagy narkós – mondja. – Ha emiatt aggódnál.
– Nem tudhatod, az vagyok-e. – Kinyitom a szemem. – És én sem.
– Én tudom.
– Logan – sóhajtok. – Nem tudhatod, mert még nekem sincs
fogalmam arról, ki vagyok. Ahhoz, hogy bárki is ismerjen engem,
először magamat kellene megismernem. Én nem olyan vagyok, mint
te. Még saját magam sem tudom, ki vagyok. Egy lány, aki nem tudja
az igazi nevét, hamis az egészség-biztosítási kártyája és a születési
anyakönyvi kivonata. Egy szellem. Mindig is az voltam. Csak
időnként megjátszom, hogy igazi vagyok.


 Logan


CSAK MEGJÁTSZOM, HOGY IGAZI VAGYOK… Mintha kést nyomtak volna a
torkomhoz. A megjátszásos részét értem. Jobban, mint gondolná. Én
is gyakran érzem, hogy nem vagyok igazi. Hazugságnak tűnik, pedig
az igazat mondom neki.
– Fontos vagy nekem, Abby.
Abby előrenyúl, és megfogja az kezem. Azt, amelyikben a
fájdalomcsillapítóját tartom.
– Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az a lány
legyek, aki fontos lehet neked, vagy akinek te fontos lehetsz. Pénzre
van szükségem, hogy az ápolókat ki tudjam fizetni.
A vizespalack megroppan a kezemben. Azon rágódom, hogyan
tegyem fel neki a kérdést, anélkül, hogy megbántanám.
– A nagyapámnak stroke-ja volt. Miután kiengedték a rehabról,
egy ideig nálunk lakott, és amikor már nem működött, egy otthonba
tettük. – Szünet. – Az egészségbiztosítás fizette.
Abby bosszúsan kifújja a levegőt, és visszahúzza a kezét.
– Mennyi ideig volt ott?
A válaszom nem lesz segítségemre.
– Néhány hétig.
– Mielőtt meghalt? – folytatja.
Bólintok. Még mindig bántja apámat. Összetört, hogy elveszítette
az apját.
 – Én itt most nem néhány hétről beszélek. Nagyanyám évek óta
ilyen állapotban van.
– Kell, hogy legyen valami más mód – folytatom.
– A dílerkedés, és ez az élet, ez vagyok én. Ennek születtem.
A csinos szemű, csinos hajú kegyetlen nepper.
– Nem kell így lennie.
Abby rettentő kimerültnek látszik. Merevek a mozdulatai,
fájdalmai vannak.
– Nem vagyok megváltható, felejtsd el, hogy engem meg lehet
javítani. Nem vagyok olyan szánalomra méltó csaj, akit meg kell
menteni. Tisztában vagyok a döntéseim súlyával.
– Miért nem teszed be nagymamádat egy idősek otthonába?
Segítek kitölteni a papírokat, ha az a probléma. Ha nem tudod
megfizetni, majd az egészségbiztosítás kifizeti.
Abby összerándul, ahogy megtámasztja magát a párnákon.
– Mac és én is próbáltuk már, de egy rémálom volt. Egy hét sem
telt, és ellopták a ruháit. Az összeset. A személyzet azt állította, egy
másik beteg tette. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, de végül
nagyanyám teljesen kiborult, mert akárhányszor felébredt, mindig
eltűnt valamije. Amikor panaszt tettem, azt mondta a személyzet,
hogy ők nem tudnak ezzel mit kezdeni. Tudod, mi volt a legnagyobb
gáz? Az az éjszaka, amikor azért tartottam a kezemben a
nagyanyámat, mert arra ébredt, hogy eltűnt az anyja
gyémántgyűrűje. Eltűnt. Ki ennyire beteg, hogy lelop egy gyűrűt egy
alvó nő kezéről? Persze, ezt is ráfoghattuk volna valamelyik másik
betegre, de nem mentem bele.
– Abby – szólalok meg, de félbeszakít.
– Elvittem máshova, de nagyi ellátását az egészségbiztosítás
finanszírozta. Tudtad, hogy a legtöbb valamirevaló idősotthonban
csak korlátozott férőhely van a biztosításos betegek számára? És
hogy az olyan helyek, ahova az ember szíve szerint vinné a
szerettét, mert ott tényleg odafigyelnek, megfizethetetlenül sokba
kerülnek? Szóval, milyen volt az új hely? Nagyi elesett. Kiesett a
kerekesszékéből. Senki nem figyelt rá. És ha netán még nem jártál
ilyen helyen, elmondom, hogy be szokták szíjazni az embereket
ezekbe a székekbe, hogy ne tudjanak kiesni, mivel nincs elég ember,
aki figyelne rájuk. Valaki azonban nem szíjazta be nagyit a székébe,
így kiesett. Megsérült, és napokig kórházban volt. Visszakerült az
idősek otthonába, én meg arra mentem be hozzá, hogy fájdalmak
között vonaglott, mert az egyik ügyeletes segítő vagy az ápoló
lenyúlta a fájdalomcsillapítóját. Ellopta! És amikor elkértem a
receptjeit, láttam, hogy valaki több fájdalomcsillapítót rendel, mint
amennyire nagyinak szüksége van. Szerinted azokat megkapta?
Nem. Valaki az én nagyanyám pénzéből alakította ki a
droghálózatát.
– Abby – próbálkozom újra, de ő csak folytatja.
– Rossz gyógyszereket adtak neki, túl sokat, vagy épp túl keveset,
olyanokat, amik nem is kellettek volna neki. Az orvosok nem jöttek,
amikor hívták őket, soha nem találkozhattunk velük. Hagyták, hogy
összepisilje és kakilja magát, és órákig ki sem pucolták belőle. Ha
nem mentem volna naponta, még ruhát sem cseréltek volna rajta.
Hagyták volna, hogy felfekvései legyenek. Nagyanyám sírt, Logan,
akárhányszor ott jártam. Nem értette, miért zártam őt be oda, miért
hagytam olyan emberekre, akik kiabálnak vele, akik a sötétben
hagyják. Újra és újra könyörgött, hogy hozzam haza, és én
megtettem. Azt tettem, amit tennem kellett. Hazahoztam, mert az
állatokkal jobban bánnak az állatkertekben, mint ahogy azok
bántak a nagyanyámmal.
Isten segítsen, hogy a következőket mondom:
– Nem minden hely ilyen. Ahol az én nagyapám volt, egyáltalán
nem ilyen volt.
– Tudom. – A hangjából kihallatszódó kimerültség csak még
jobban alátámasztja a terhet, amit cipel. – De az összes pénzemet fel
merném tenni arra, hogy azok a helyek mind tele vannak, így nem
kockáztathatok.
Felhő kúszhatott a hold elé, mert a reluxán beszűrődő fény
elhalványul egy időre, majd ismét Abbyre világít.
Kimondom a nyilvánvalót.
– Kiútra van szükséged.
– Nincs kiút. – Állával a kezemre bök, amiben még mindig
tartogatom a gyógyszert. – Csak az, ami a kezedben van. Az én
munkám ennek a bizonysága. Sok ember ebben találja meg a kiutat,
pedig ez nem igazi kiút, csak az egyik formája annak a látszatnak,
hogy ez is egy valóság.
Összeszorul a gyomrom.
– Fontos vagy nekem!
És a csókja elárulta, hogy én is neki.
– Ez semmin nem változtat. Én drogot árulok, és nem akarom,
hogy többé együtt lógjunk. Semmi olyat nem tudsz mondani vagy
tenni, ami miatt meggondolom magam.
Megforgatom a nyakam, mert be van feszülve.
– Fontos vagyok neked.
– Így van – ismeri be. – De nagyi fontosabb.
Ezt tiszteletben is tartom. És ettől csak még inkább kiutat akarok
találni neki. Az éjjeliszekrényen hagyom a vizesüveget, majd
visszateszem a tablettát a dobozba.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy te nem tudnál narkós lenni.
– Megtanultam, hogy egyikünk sincs igazán tisztában azzal, mire
vagyunk képesek, egészen addig, amíg szembe nem kerülünk a
lehetőségekkel.
A plüssnyúl, amit a kórházban adtam Abbynek, és amivel a
karjában aludt, a komódon ül. Felveszem, és lehúzom az
ágytakarókat. Abby a fejét oldalra biccentve mosolyog.
– Kétéves vagyok?
Azonnal visszamosolygok rá.
– A kétévesekkel könnyebb!
Erre ismét megjelenik az arcán az őszinte mosoly. Becsúsztatja a
lábát a takarók alá, majd elhelyezkedik.
– Emlékszel arra, amikor harmadikos korunkban minden éjjel
belopóztál a szobámba, és velem maradtál, mert féltél az ágyad
alatti szörnyektől? Sokáig fennmaradtunk, és a takaró alatt
képregényeket olvastunk!
– Nem azért osontam be, mert féltem. – Abby kezébe adom a
nyulat, és próbálom elképzelni, milyen lett volna, ha kiskorunkban
barátok lettünk volna. Tekintve, hogy én mindig is gáz voltam, Abby
pedig maga a vad pokol, mi lettünk volna Bonnie és Clyde kisiskolás
verziója. – Hanem azért, mert szerettem veled lógni.
Abby az ujjaival a csuklómon köröz.
– Hiányozni fogsz!
Ő már feladta, csak még nem tudja, hogy én nem. Ahogy Isaiah
sem, és amikor majd Rachel és West meghallja a hírt, lefogadom,
hogy ők sem fogják. Szájon csókolom, puhán, röviden, és fáj, ahogy
gyengéden visszacsókol.
A hüvelykujjammal végigsimítom az arcát.
– Pihenned kell. Még nem gyógyultak be a sebeid, és gyenge vagy
a vérveszteségtől. Lassíts egy kicsit, és tegyél meg nekem egy
szívességet: maradj ki a bajból!
– Miért nem azt kéred inkább, hogy ne vegyek többé levegőt?
Az könnyebb lenne – mormogja, ahogy elfordul, és a nyúllal a
karjában magzatpózba gömbölyödik. – Majd találkozunk, Logan!
Gondolom, sulikezdéskor.
Az még egy hónap. És úgy gondolja, egy zsúfolt osztályteremben.
Hát ebben nagyon téved. De nem szólok semmit. Kisétálok az ajtón.
Abby sokkal hamarabb fog látni, mint hinné.


 Abby


DENNY EGY HUNGAROCELLDOBOZT CSÚSZTAT FELÉM. Elmosolyodom, amikor

meglátom a palacsintát. Imádom a palacsintát. Imádom. Igazi

reggeli süti, bónusz sziruppal. Egy dolog biztosan jól alakul ebben a
hónapban: a palacsinta meleg, és még szalonna is van.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, miért nem akart senki hozzád
menni!
A műanyag villával nagy darabokra vágom a habos finomságot.
Denny fulladozva nevet, miközben a karcos bárpult túloldalán
állva belebök a rántottájába.
– Ki mondta, hogy senki?
– Ó, bocsánat! Megfeledkeztem arról az örökösnőről, akit elvettél!
Akinek az Alpokban van háza! Meg kéne látogatnunk valamikor!
Ezer éve nem síeltem!
– Azt sem tudod, milyen egy síléc! – jegyzi meg.
Kuncogok. Tudom, milyen a síléc, és mégsem.
Reggel kilenc van, Denny bárja üres. Apró kis hely a régi
bevásárlóutca végében, azon a környéken, ahol az üzleteimet
bonyolítom. Ragad a padló, régiek az asztalok és a székek, van bent
egy biliárdasztal, éjszaka neonfények világítanak, és töméntelen
mennyiségű alkohol vár azokra, akiket sújt az élet.
A bejárati ajtó tárva-nyitva, bekúszik rajta a fülledt nyári levegő.
Olyan meleg van, hogy már dél előtt tapadni fog rám az ingem,
mintha csak a második réteg bőröm lenne, és hálás leszek, amiért
lófarokba köthetem a hajam.
Olyan hangosan kordul a gyomrom, hogy Denny felhúzza a
szemöldökét. Vicces ábrázat egy colos férfin! Rachel szerint úgy néz
ki a borotvált fejével és hatalmas izmaival, mint Vin Diesel.
A környéken a neve hallatán sokaknak kőfalak jutnak eszükbe, és
egy fickó, aki azzal vet véget a kocsmai verekedéseknek, hogy
üvegpalackot zúz szét a fejeken. Én egyiket sem látom Dennyben,
amikor belépek ide. Csak egy nagy mackót.
Végül is tőle kaptam a szobámban felhalmozott plüssök
egynegyedét.
– Láttad mostanában Mac bácsikámat? – kérdezem.
A nagybácsim nem messze dolgozik innen az autósboltjában.
– Attól jobb lesz, ha azt mondom, nem?
Ami azt jelenti, hogy igen, és hogy Mac bepiált. Várható volt a
csalódottság, ami csak a felszínen fáj. Az a fajta fájdalom, ami csak a
bőr alá ér, mélyebbre nem hatol.
– Hogy van nagyanyád?
Denny egyike azon kevés embernek, aki tud a létezéséről, és ez is
csak azért van, mert ő az egyetlen ember a világon, akiben apám
megbízott.
– Ma nézi meg egy orvos. – Az utóbbi időben csak mered a
semmibe, és ez valahogy más, mint amikor elködösül az elméje.
Üres, ijesztő nézés, majd hirtelen visszatér nagyi. – Nate szerint
mini strokejai vannak.
Denny rágódik ezen és a szalonnáján néhány percig.
Az ábrázatából meg tudom mondani, hogy azt gondolja, csak
pénzkidobás az orvos. Nagyanyám már kilencvenéves, és
akárhányszor viszem orvoshoz, mindig a korát hozzák fel
magyarázatként, diagnózisként és prognózisként.
Nagyi számomra nem kilencvenéves. Ő azon kevesek egyike,
akiket megengedem magamnak, hogy szeressek.
– Szeretnéd, ha Westet áttenném másik műszakba?
Denny témát vált, mire válaszul megrázom a fejem. Az elmúlt
héten kerültem vacsoraidőben a kocsmát, mert nem akarok Westtel
találkozni. West Dennynél dolgozik esténként.
– Hogy van?
Denny mindenről tud. Tudja, hogyan vágtam el a szálakat a
barátaimmal, hogy megvédjem őket és Logant az általam választott
karrieremtől. Sajnos ő már megismerkedett néhány
következményével.
– Ki van bukva. Nem mondok semmit neki rólad. Múlt éjjel szinte
mindent csapkodott maga körül. Toporzékol, mint egy kétéves.
Kiröhögném, ha nem bírnám ennyire a fejét!
Émelygés kap el. Denny és West kapcsolata elég zűrösen alakult.
Nem jó érzés, hogy pont én kavarok be egy kötelékbe, amiről Denny
úgy gondolta, évekkel ezelőtt elveszítette, amikor West még
pelenkás volt.
Tologatom az ételt, és próbálok nem figyelni a fájdalomra és a
kétségbeesett vágyra, hogy megkérdezzem Dennytől, hallott-e
valamit Logan felől. Nem mintha ismernék egymást, vagy Logan
pont ide jönne be, de talán Denny hallott róla valamit Westtől, vagy
csak… a fenébe is… Semmit nem hallottam Logan felől, amióta múlt
héten kiment a szobámból. És ez nem jó. Persze jó, de mégsem. Már
értem, miért olyan zavarosak a csajok!
– Nem fogok errefelé jönni, ha az segít. West úgyis esténként
dolgozik nálad.
Igazából nem gondolom komolyan ezt az ajánlatot, de ha Denny
úgy akarja, megteszem.
Vicces, de annyit voltam már egyedül életemben, hogy
megszoktam. Azért jó, hogy időnként találkozom Isaiah-val és
Dennyvel, ha valami emberi interakcióra vágyom, de miután
barátokat szereztem és barátokat pattintottam le… az egyedüllét
borzasztó… és magányos érzés.
– Az kizárt. – Denny ölni tudna a tekintetével. – Westnek meg kell
tanulnia, mi hogyan működik errefelé. Okos gyerek, nem kell neki
sok idő, és rá fog jönni.
Cuppogok egyet, a műanyag villát belebököm a palacsintámba, és
azon tűnődöm, vajon Westnek tényleg meg kell-e ismernie ezt az
életet. Azért van itt, mert kíváncsi Dennyre, akiről nemrégiben
tudta meg, hogy rokonságban áll vele. West ősszel főiskolára megy,
majd elsodorja innen a sors, és nagyon-nagyon tisztességes életet
fog élni.
– Kölyök, ha nem eszel, apád ki lesz bukva, és attól meg én leszek
kibukva! Azt meg senki nem szereti, ha én pipa vagyok!
A szememet forgatom.
– Senki nem hiszi azt, hogy ijesztő vagy! Akár kutyapanziót is
vezethetnél, ahelyett, hogy büntetett előéletű részegeknek tartasz
fenn átmeneti otthont!
– Engem mindenki ijesztőnek tart.
Árnyék vonul át az arcán, és kiszúrom a démonjait, amiket
mindenki más is érzékel. De mivel a sátán napi szinten lóg velem,
én csak napfürdőző kismacskákat látok.
Beleerőltetem az ételt a számba, leküldöm a torkomon. Nem
azért, mert Denny ijesztő, hanem mert nem akarok később éhes
lenni, amikor már a nyolcadik vacsorát hagyom ki, csak hogy ne
találkozzak a volt barátaimmal. Persze, pénzt kell keresnem, de
azért van rá szükségem, mert ki kell fizetnem az ápolókat, a
nagyanyám gyógyszereit, amiket nem fedez az egészségbiztosítás,
ahogy a ház fenntartását sem. Felnőttként kell viselkednem, és ez a
felelősségvállalás szívás, sőt sokba is kerül.
Denny és apa nem rokonok. A legjobb barátok voltak, és
gondoskodtak egymásról, mivel mindketten ezen a környéken
nőttek fel. Denny etet engem, és mivel szeretem apámat, hagyom,
hogy Denny vegyen nekem kaját, én meg megjelenek itt nála. Ettől
apa jól érzi magát, mert olyan emberre támaszkodom, akinek nincs
köze a drogokhoz.
– Látni akarom.
Denny ökölbe szorítja a kezét. Nagy levegőt vesz, elfehéredő
ujjpercei rózsaszínné válnak, ahogy kiengedi az öklét.
– Idén már láttad egyszer.
– Akkor még nem lőttek meg, most meg igen, és ez úgy tűnik,
olyasmi, ami összeköt minket.
Apát látni olyan nekem, mint amikor egy kisgyerek a sötét éjszaka
kellős közepén átöleli a kedvenc takaróját. Rám fér már az új
látogatás.
– A látogatók csak összezavarják. Főleg te. Arra a játszmára kell
figyelnie, ami odabent megy.
Ég a torkom, iszom, hogy elrejtsem az arcomra kiülő érzést. Azt
képzelem, hogy apa üzleti úton van. Sokszor hagyott magamra
gyerekkoromban. Egyik nap otthon volt, másnap nem, de mindig
visszajött. Minden reggel, amikor felébredek, arra állítom rá az
agyamat, hogy azt gondolom, aznapra ment csak el, és másnap már
itthon lesz.
– Tudja, hogy meglőttek?
Denny a pultra könyököl, a fejét lehajtja egy percre, majd rám
néz.
– Tudja. Mit gondolsz, miért kapsz ma palacsintát?
Kiszakad belőlem a levegő, mert igen, ez fájt. Ugyanúgy, mint
amikor éreztem, ahogy a forró acélgolyó belém hasít.
Apa minden nagy iskolai esemény előtt palacsintát készített
nekem. Ma pedig épp valami idióta nyári suliba készülök, amit
okoskáknak szerveznek.
– Látszik is rajtad, kölyök, ezért nem tartom jó ötletnek, hogy
meglátogasd apádat. Te erős vagy, Abigail. Erősebb, mint bárki más,
és apádnak azt kell látnia rajtad, amikor belépsz. De most nem nézel
ki jól, be kell valljam. Sápadt vagy. Lassú. Nem olyannak tűnsz, mint
aki szépen épülget, a szemed meg érzelmekről árulkodik. Abban a
világban, amiben te táncikálsz, ilyen szarságnak nincs helye. Nem
engedem, hogy így látogasd meg apádat. Kiakadna, hogy fájdalmaid
vannak, és cserébe vérezne valaki, azzal meg magának okozna bajt.
Mintha csak azt mondta volna ki, amivel én is küzdök egy ideje.
Rádőlök a pultra, a karomat használom párnának. Nate azt mondja,
nem pihenek eleget. Nadia szerint elfertőződik a hátamon a seb.
Peggy meg úgy gondolja, az összetört szívem miatt szenvedek.
Ricky és a levélrekesz-bankszámlám azt követeli, hogy behozzam
az elvesztett időt. Emiatt nem tartom be az orvos utasításait.
– Linus szerint áruló van közöttünk. Azt gondolja, köze lehet
ahhoz, aki rám lőtt.
Ami azt jelenti, hogy az egyik srác, aki elvileg mögöttem áll, egy
késszúrással gazdagabb, és mivel már így is van egy csúnya sebem,
nem dob fel túlzottan az, hogy szerezzek még egyet.
Denny lefagy, a hőmérséklet 6 fokot esik.
– Mi a francnak mondod ezt most nekem?
Vállrándítással válaszolok. Dennynek nincs köze a melómhoz, így
nem is mesélhetek neki erről, de ő az átjáró apa és énköztem.
Kétségbeesetten várom az engedélyét. Manipulatívan, lassan jutok
el, de hát, apa jól megtanított.
– Láthatom őt?
Denny nem válaszol, de belerúg egy útjába kerülő alkoholos
rekeszbe, ahogy az irodájába lép. Elégedetten kiegyenesedem,
forgok egyet a székemen, és megeszem a maradék palacsintát.
Lehet, hogy nem vagyok jó passzban, de most is én nyertem.


 Logan


ISAIAH: Okosodni mész?

Megállok menet közben, hogy válaszoljak, mögöttem egy srác

majdnem belém jön, de végül kikerül, és bemegy az iskola
épületébe. A kölyök túl gyorsan szedi a lábát, aprókat lépked, és úgy
néz ki, mint aki karót nyelt.
Én mindig okos vagyok. Én aztán nem keresem azok társaságát, akik
folyton azt bizonygatják, mekkora ászok. Nekem szart se kell
bizonygatnom!
Jó szórakozást! Ma este is vadászunk?
Isaiah elpoénkodik a szavakkal, mégis mindent kimond. Az elmúlt
néhány este autózgattunk, és olyan helyekre mentünk, amikről
Isaiah tudja, hogy ott szoktak összejönni Eric emberei. Más szóval
arra vadászunk, aki rálőtt Abbyre.
Ja. Az az érzésem, hogy kifutunk az időből.
Szerintem is, de tuti biztos infóra van szükségünk, hogy rávegyük
Abbyt a változásra. Ma este viszem el először Rachelt valahova. Majd
üzenek, amikor végeztem.
Amióta Abby eltolt magától minket egy héttel ezelőtt, úgy
döntöttünk, hogy hagyunk neki egy kis időt, mi pedig közben
megoldjuk a problémát. Abby fél, amiért láttam, ki lőtte meg, és
azért süllyed még mélyebbre abba a világba, hogy engem védjen.
Linus nem fogja tudni felhasználni a rohadékot ellene, mert ha
rajtam múlik, a gyilkos rács mögé kerül.
Zsebre teszem a mobilomat, és belépek az Eastwick gimibe. Már
voltam itt, amikor baseballoztunk, de az épületben még nem jártam.
Lassan lépdelek, hogy mindent szemügyre vehessek, és kitaláljam,
merre menjek. A papíron, amit küldtek, az áll, hogy az aulában lesz
a gyülekező. Követem a srácot, akibe karót húztak. Nagy az esélye,
hogy egyfelé megyünk.
Két lány lép ki egy mosdóból, és vegyes fogadtatással méreget.
A szemükben felcsillanó fény arra utal, hogy tetszik nekik, amit
látnak, különösen a karom. Az értetlenségük a farmeromnak, a
piros galléros pólómnak és a mélyen a szemembe húzott Bullitt
Megyei Gimnázium feliratú baseballsapkámnak szól. Itt mindenki
más ugyanúgy néz ki: fekete-fehér tehenek, néha szürkék, de
mindannyiukra rá van írva, hogy unalmas üzleti tárgyalásokra
teszik fel az életüket.
Inkább eresztenék két golyót a fejembe, mintsem életem végéig
üzleti megbeszéléseken kelljen ücsörögnöm! Nem tervezem, hogy a
későbbiekben kiöltözöm, akkor mi a fenének játszanám el ezt most?
Hangfoszlányok szűrődnek ki a folyosóra, és amikor belépek az
aulába, egy egész csorda tárul elém belőlük. Fekete nadrág vagy
szoknya. Fehér ing. A marhákat egyik mezőről a másikra terelik,
míg végül a hentesnél kötnek ki.
Múú!
Ledobom magam hátul az egyik lehajtható faülésre. Lenézek, és
mosolyra húzódik a szám. Hosszú, sötét haj, csókolni való, ördögi
ajkak, farmer, ami úgy áll a hátsóján, hogy forrni kezd tőle a vérem,
és egy lány, aki tudomást sem vesz a világról, annyira pörgeti a
telefonját.
 Felállok, lemegyek a négy üléssel lejjebbi sorhoz, és mellé
huppanok. Abby felkapja a fejét, mint aki mindjárt az öklével fogja
elmagyarázni a Jelenések könyvét, de ehelyett az ámulattól kinyílik a
szája, és halk hang szökik ki rajta.
– Szóval nem kamuztál az okos fejeddel kapcsolatban! – szólalok
meg.
Abby egy pillanat alatt feleszmél, és kikapcsolja a telefonját.
– Nem tudod, miről beszélsz. Látod ott azt a srácot? – A csorda felé
mutat. – Azt az idősebbet? Aki úgy néz ki, mint akit azokba a régi
könyvtári katalógusok egyikébe kellene beaktázni? Aki mindenkin
átesik?
Az egyetlen, fontoskodó felnőtt a teremben.
– Aha!
– Zsarolom őt.
Abby mogyoróbarna szeme meg sem rebben, és a millió ok közül
ez az egyik, amiért szeretek vele lenni. Egy alakváltoztató rejtély.
Próbálok rájönni, hogy igazat mond-e vagy füllent, mert bármikor
bármire képes.
– Mivel?
Körbenéz, nehogy mások meghallják, és amikor felém hajol, le
sem bírom venni a szemem a szájáról.
– Macskapornót néz.
Kibuggyan belőlem a röhögés.
– Macskapornót?
Abby kihúzza magát a székén, és kacsint egyet.
– Keress csak rá! Tényleg van ilyen!
– Szóval, akkor újra szóba állsz velem?
– Nem. Jelenleg nem beszélek veled. Ezt most csak képzeled. Én
nem beszélek veled, te nem beszélsz velem, valójában, én itt sem
vagyok. Meg kellene nézetned a fejedet, Logan! A hallucinálás már
rég kiment a divatból!
– És ha én sem vagyok itt? – veszem a lapot. – Ha egyikünk sincs
itt? Én otthon vagyok. Te is otthon vagy. Ez az egész egy zűrzavaros
álom.
Abby mosolyogni kezd, gyönyörű szája felfelé ível.
Nem is kell többet mondanunk. Nem gondolja meg magát. Én sem
gondolom meg magam, de Abby itt van, én is itt vagyok, és van
néhány percünk, amikor Abby azt teheti, amit a legjobban szeret:
színlel.
A térdemet az övéhez koccantom, és eszembe jut az éjszaka a
szobájában, amikor a lábaival átkulcsolt.
– Hiányzol!
Abby kifújja a levegőt, miközben egyik kezéből a másikba teszi a
mobilját.
– Na… ja…
Karját a közöttünk lévő karfára teszi. Puha bőre hozzám ér,
amitől azonnal hiperérzékeny leszek.
Összehúzza a szemöldökét, és magába roskad a székében, mint
aki veszített, majd elkezdi ismét a mobilját nyomkodni. Mellettem
van a keze, a szívem pedig veszettül kalapál, amikor arra gondolok,
hogy megfogom. Nem lehet olyan nehéz. Nem is lenne az. Hisz
megcsókoltam őt. Úgy, hogy ha más körülmények között lettünk
volna, a ruha is lekerül rólunk.
Kéz a kézben, az jelent valamit. Valamit. De ha kiteszem magam
annak, hogy esetleg visszautasít, azzal jobban megrendülne a
világom, mint amit el tudnék viselni. De az Abbyvel töltött idő
prémium, én pedig nem akarok puhány lenni.
Az öreg srác összecsapja a tenyerét, ahogy az óvónők terelik össze
körjátékra a csitriket. Mindenki leül a helyére, ő meg elkezdi
magyarázni, micsoda megtiszteltetés, hogy ma itt lehetünk. Hogy az
itt összegyűltek a legjobbak legjobbjai. Akik jó jegyeket érnek el, és
magasan teljesítenek. Akik a jövőnkben felmerülő problémák
megoldásai.
Abbyvel összenézünk, ahogy az egész terem tapsolni kezd.
Egyikünk sem tapsol, mert ugyanarra gondolunk. Egy drogdíler és
egy srác, aki folyton az adrenalint hajszolja. Isten segítsen
mindannyiunkat, ha a világ a mi vállainkon nyugszik!
A fickó folytatja monoton beszédét az izgalmas dolgokról, amikkel
ma találkozni fogunk. Laborok, emelt szintű matek,
problémamegoldás és új technológiák. Mindezt olyanok vezetésével,
akik egyetemre járnak. Néhány szerencsés még ösztöndíj- és
felvételi elbeszélgetésre is mehet.
Rezegni kezd Abby mobilja. Karját a karfán tartva megnézi az
üzenetet. Úgy tűnik, nem zavarja, hogy végignézem, ahogy
lebonyolít egy ügyletet. Ha bárki ebben a teremben igazi üzleti
mogullá válhatna, az Abby. Felfalna mindenkit, aki az útjába kerül,
bármit akarna is megszerezni.
Kikapcsolja a mobilját, és újra a fickót hallgatja. A teremben sötét
lesz, a srác PowerPoint-prezentációra készül. Abby karja még
mindig ott van. Az enyém is. A közöttünk izzó hőtől kezd felforrni a
vérem.
Abby sóhajt.
– Mennem kell.
– Miért? – kérdezem.
 – Én nem vagyok idevaló.
Megmozdulok a székemen.
– Kaptál ide meghívót?
Bólint.
– Meghallgatásra?
Megrázza a fejét.
– Az én meghívómban az állt, hogy az egyetemi képviselőket
zavarta az, hogy nem végzek iskolán kívüli tevékenységeket, és
nincs munkatapasztalatom. Nyilvánvalóan senki nem hiszi el, hogy
egy korombelinek többéves tapasztalata van konfliktuskezelésben
és az agresszív gyógyszer-értékesítésben.
Felhorkantok, Abby önelégülten mosolyog.
– Adjak egyet? – javaslom.
Abby rám pillant a szeme sarkából.
– Mit?
– Nekem van három meghallgatásra is meghívóm. Az egyiket
átadom neked.
– Szerintem hamar rájönnének, hogy én nem te vagyok. Ha abból
nem is, hogy nekem nincs péniszem, a melleimből, vagy az arra
vonatkozó hiányos ismeretemből, hogy merre kell futnom, hogy egy
bottal varázsütést mérjek egy labdára, biztosan. Mert ez biztosan
előjönne a beszélgetés során.
– Ütő, nem bot, és jobbra kell futni. Ha el akarod játszani, hogy te
vagy én, hát tedd meg! De szerintem jobban járnál azzal, ha
bemennél, és magadat adnád.
– Mert a drogdílerség igencsak keresett tulajdonság egy
jelentkezőnél.
– Te több vagy annál. – A tekintetünk összeér, Abby pislog egyet,
mintha a szavaim továbbjutottak volna a fülénél. – És ha jól
emlékszem, még mindig tartozol nekem egy merész vállalkozással!
Abby elneveti magát, mire néhányan felénk fordulnak, és
megvető pillantást mérnek ránk, mintha egy temetésen táncolnánk.
Abby azzal a mosollyal néz vissza rájuk, amivel a pokolba küldi
őket, mire ők gyorsan vissza is fordulnak, hogy ismét a csorda részei
lehessenek.
– Szóval, most gyáva nyúl vagy? Egy öltönyös főiskolás a gyenge
pontod?
Abby megforgatja néhányszor a mobilját a kezében.
– Csak azért maradok, mert ebédet is kapunk, és azt hallottam, a
Geno’s Pizzériából rendelnek. De akkor nagyon pipa leszek, ha nem
lesz sósrúd!
– Szóval elmész te az utolsó meghallgatásomra?
– A temetésedre! – énekli.
Lehet, hogy az is lesz. Semmi kétség, ezzel rengeteg embert ki
lehetne akasztani, de Abbyt nem. Ha valaki igazán a Harvardra
való, az csakis ő, és ha lesz elég bátorsága belibbenni egy olyan
terembe, ahova nem őt várják, megeszem a kalapomat.
Nagy levegőt veszek, és megfogom Abby kezét. Ő erre
összerezzen, mintha ugyanaz az áramütés futna végig rajta. Egy
kirobbanó löket. A szívem vadul zakatol, lüktetnek az ereim, és
amikor Abby szorosabban megfogja a kezemet, el tudnék szállni
örömömben.
Az ujjával végigsimítja az én ujjamat. Még soha ilyet nem
éreztem. Bizsergek tőle, a bőröm érzékeli Abby puhaságát, és
amikor levegőt veszek, érzem a lonc édes illatát.
Elégedettséggel tölt el, hogy nem csak engem érint meg ez. Abby
elpirul, és olyan gyengédség árad a tekintetéből, amit ritkán látni.
– Mivel te itt sem vagy – mondja –, és én sem vagyok itt, ez most
meg sem történik. Hozzá kell tennem, még soha egy srácnak sem
fogtam meg a kezét.
A vallomásától még jobban megszorítom a kezét, legszívesebben
soha el sem engedném.
– Jól van. Még soha nem fogtam meg egy lánynak sem a kezét.
Abby rám pillant, mire megbillentem összekulcsolt kezünket.
Ő közelebb húzódik, igaz, csak egy centiméterrel. A válla az
enyémet súrolja, a térde a térdemhez ér, amitől behunyom a
szemem. És mivel ez egy veszett jó nap, Abby a vállamra hajtja a
fejét. Olyanok vagyunk, mint két normális ember. Két tizenhét éves,
akiknek ebben a teremben a helyük, és nem kell aggódniuk, mi
történik odakint a világban. Ilyen életünk kellene, hogy legyen.
Abby azt játssza, hogy ez most csak egy álom, pedig nagyon is
valós. Én meg arra jutok, hogy még több ilyen pillanatot akarok…
sokkal többet.


 Abby


HARVARD. EGY HARVARDI SEGGFEJJEL ÜLÖK SZEMBEN. Ha legközelebb
találkozom Logannel, szétrúgom a seggét! Kicseszett Harvard!
Mr. Harvard és én már harminc perce vagyunk a könyvtárban,
holott minden diákra tizenöt perc jut elvileg. Meglazított
nyakkendővel, felül kigombolt inggel mosolyog, mert fogalma sincs,
mit gondoljon rólam.
Előredől a székén, karját a combjára fekteti.
– Hadd foglaljam össze. Maga 80 százalékos haszonkulccsal adja
el azt, amit árul, a legtöbben ezzel tisztában is vannak, de a vásárlói
több mint ötven százalékát ez nem érdekli?
A fickó leakadt a nyitómondatomnál: 80 százalékos
haszonkulccsal működő üzletben utazom. Saját ügyfélköröm van,
sok új vevőt el kell küldenem, az eladásaim átlagosan
megháromszorozódnak évente, és vélhetően többet keresek, mint a
legtöbb friss diplomás, szóval örülhetne, amiért az iskolájukba
akarok járni.
Loganről villámgyorsan el is feledkezett.
Megvonom a vállam.
– Biztos vagyok benne, hogy érdekli őket, de a lényeg, hogy úgy
tegyek, mint akit ez nem érdekel. Tudom, hogy ez nem szép dolog,
de én az ügyfél kiszolgálásából élek. Az emberek gyakran
összekeverik az ügyfél kiszolgálását a kedvében járással, holott a
kettő nem ugyanaz. Az én vevőim kérnek, én pedig szolgáltatok.
Megmondják, mikor, én meg akkor árulok. Megtartom a szavam,
ami fontos, de végül is nálam van a termék, amit akarnak, és a
kapitalizmus szépsége éppen abban áll, hogy minden a keresletről
és a kínálatról szól. Én kiszolgálok, aminek megvan az ára.
A kapitalizmus nem arról szól, hogy kedveskedjünk az embereknek.
Hanem arról, hogy az ügyfeleim megkapják, amit akarnak, nekem
pedig arról, hogy pénzt keressek.
– Ismét megkérdezem, mit árul?
Kikerekedik a szemem, bosszús, kissé őrült tekintettel nézek
vissza rá.
– Megmondom, ha ösztöndíjat kínál nekem!
Elneveti magát.
– Maga más, mint a többiek, Abby. Néha ez jó. Néha rossz.
Mindenesetre mindig frissítően hat!
– De nem vagyok harvardi alapanyag, ugye?
Bátran teszem fel a kérdést, és utálom, hogy azért kicsit
reménykedem abban, hátha nem ért velem egyet. Átpörgeti a rólam
kikért mappát, pedig már bőven lejárt az időm. A szervezőtanár
kiakadt. Totálisan. Nem hitte el, hogy én jöttem be, nem hitte el,
hogy nem Logan van itt. Az arca elvörösödött, ideges lett, és nem
győzött bocsánatot kérni. Ekkor kérte el tőle ez a fickó a tanulói
minősítésemet.
– Kiváló eredmények! Az alkalmassági vizsgán is lenyűgöző
pontszámot ért el. De elég sokat hiányzik, és nem végez semmiféle
iskolán kívüli tevékenységet. – Becsukja a mappát. – Jól el tudja adni
magát, de nekem az kell, hogy az eredményei papíron is
eladhatónak mutassák magát.
 Főiskolai előkészítő ide vagy oda, elkezdem tolni a sablondumát.
– A papír megöli a fákat, én pedig szeretem a fákat. Oxigént
állítanak elő, és a többi.
Szomorú mosoly rá a válasz. Az ingzsebébe nyúl, és kihúz belőle
egy kártyát. Rajta a neve, a telefonszáma és a címe.
– Küldjön nekem e-mailt! Küldje el azoknak az iskoláknak a
listáját, ahova jelentkezni fog! Talán segíthetek, adhatok ajánlást, ha
kell.
Belátom, hogy vereséget szenvedtem, de már hessegetem is el
magamtól az érzést, és az előttem lévő aranykártyára fókuszálok. Ez
is az üzlet működtetésének egyik oldala. Nem engeded, hogy az
érzelmek útját állják egy lehetőségnek, és a fickó pont azt ajánl
nekem.
– Nem tudja, mit veszt.
Feláll velem együtt, és kezet fog velem.
– Meglehet. Sok szerencsét, Abby! Az az érzésem, hogy egy nap
fogok még maga felől hallani!
Előfordulhat. A hatórás hírekben, és nem jó értelemben.
– És ezt komolyan is gondolom!
Kisétálok az ajtón, szemben velem az igazgató, a nevelési
tanácsadó és az ideges tanárnő. Még mielőtt bármelyikük
megszólalna, felmutatom a harvardos névjegykártyáját.
– Volt más is, aki ilyennel jött ki? Ha jól olvasom, ez áll rajta:
Harvard.
Csak a nevelési tanácsadó mosolyog sokatmondóan, jelezve, hogy
„nem, még senki”.
– Ki hitte volna? És ha most megbocsátanak, mennem kell.
El kell ismernem, hogy ez az egész jelenet, azzal együtt, hogy
hátat fordítottam nekik, igazán jó érzéssel töltött el!
Megindulok a folyosón a kijárat felé. Az ajtó melletti lépcsőn
Logan üldögél, karját a combján pihentetve, összekulcsolt kézzel.
A szemébe húzott baseballsapka miatt nem tudok olvasni a
tekintetéből, de hiszen pont ezért ő Logan, a megfejthetetlen.
Hajt a vágy, hogy odalépjek hozzá, az arcába toljam a
névjegykártyát, és mosolyogva közöljem, hogy mire jutottam, ő meg
visszamosolyogna rám. Hogy úgy viselkedjek, mint egy normális
tizenhét éves. Hogy kitaláljak egy történetet, és hallgassam, ahogy
veszi a lapot, és folytatja. Hogy cukkoljam, és hagyjam, hogy ő is
cukkoljon. Hogy engedjem, hogy megint kézen fogjon, és érezzem,
ahogy pillangók repdesnek a gyomromban, ahogy az ujjai az
ujjaimhoz érnek.
Ekkor rezegni kezd a mobilom a hátsó zsebemben. Logan még
mindig engem néz, én pedig őt. Akárhányszor ránézek, olyan érzés
fog el, mintha két út lenne előttem. Az egyik engem hív… de a másik
meg kikerülhetetlennek látszik. Mindegyik út olyan emberhez vezet,
akit szeretek. Bármelyiküket választom is, az a másiknak fájni fog.
Ahogy nekem is.
A telefon abbahagyja a rezgést, majd újrakezdi. Kihúzom a
zsebemből, és sóhajtok, amikor meglátom Linus számát. A két út
eggyé szűkül, amikor emlékeztetnek, hogy bármelyik Loganhez
vezető út csak bajt hoz rá. Elfordulok Logantől, felveszem a
telefonomat, és abba a gondolatba kapaszkodom, hogy legalább a
nagyanyámat meg tudom menteni, és hogy legalább azért hal meg a
lelkem, mert jót teszek.
– Néha azt kívánom, bárcsak megjelenne egy sárkány, és felfalná
a telefonodat! Néha meg azt, bárcsak téged falna fel!
– Elég az ábrándozásból. Ma melóznunk kell.


 Logan


KINYÍLIK A LIFTAJTÓ. Belépek, aztán anyám, majd apám is. Az orvosi

látogatások utáni liftezés jó nagy szívás, főleg, amikor anyám is

jelen van, és senki más nincs hármunkon kívül a liftben. Apa
fortyog, anya másodpercekre áll attól, hogy robbanjon, én meg
Abby miatt aggódom.
Apa benyomja az egyes gombot, elindulunk lefelé, de még nem
mehetünk el innen. Előtte pisilnem kell műanyag pohárba.
A dokinak nem tetszik a vércukorszintem, és hogy nem tudtam
egészséges tartományban tartani.
– És ha a veséjével van valami? – sipákol anyám.
– Semmi különös nincs abban, hogy ellenőrzik. – A tükrös falnak
támaszkodom, és figyelem, ahogy mennek lefelé a számok. –
Minden évben megnézik a fehérjeszintet a vizeletemben, hogy
lássák, nem akarják-e a veséim felmondani a szolgálatot.
Anya felém pördül.
– Ez nem vicces, Logan! A vesédről van szó! Szükséged van rá!
Ahogy anyám tátog és elborzadva néz, rájövök, hogy nem
értékelte a poénomat. Kinyílik a liftajtó, anya kisprintel, én meg
pocsékul érzem magam. Követem, de mielőtt bocsánatot kérhetnék,
bemenekül a női mosdóba. Zsebre dugom a kezem. A mai napig
nem értem, hogyan lehetséges, hogy nekem kell őt vigasztalni
minden egyes orvosi ellenőrzés után. Már gyerekkoromban is így
volt.
Anya állandóan elrohan. Ezt csinálja. Ez ő. Az ilyen napokon, mint
a mai, mondjuk kifejezetten elegem van belőle. A csap felé indulok,
apám utánam ered.
– Hadd tippeljek – mondja –, szomjas vagy.
A magas vércukorszint jele a szomjúság.
Előrehajolok és iszom, rengeteget, de nem érzem, hogy eleget.
Felegyenesedem, apa mereven figyel. A vércukorszintem az
egekben járt a doki rendelőjében. Hát, nem épp a legjobb
pillanatomban mérték! Olyan, mintha fogmosás nélkül menne az
ember a fogorvoshoz.
Csak ebédidőben tudtam volna mérni vagy beadni magamnak az
inzulint, de kihagytam, mivel Abbyvel voltam. Ehhez hozzájött,
hogy az ebédem egy kiszáradt, szörnyű ízű pizza volt.
Apa mellém lép, és akkor egyenesedek ki, amikor érzem, hogy
bámul.
– Csak poénkodtam. Anyával. Próbáltam feldobni a hangulatot.
– Pont ez a probléma, Logan. Egyáltalán nem veszed ezt
komolyan! Semmit nem veszel komolyan!
– A doki minden alkalommal ellenőrzi a fehérjeszintet.
Rutineljárás. A teszt még nem azt jelenti, hogy azt hiszi, valami nem
stimmel. És nem is azt, hogy azt hiszi, felmondják a szolgálatot a
veséim. Ezek a tesztek, ezek a kontrollok esetemben normálisak, és
anyámnak meg kell tanulnia, hogyan kerekedjen felül a félelmein,
vagy többet ne kísérjen el!
Apa elkomorodik.
– A cukrod háromszáznál magasabb volt. Háromszáznál, Logan!
– Tudom. Ott voltam. – Ha netán nem vette volna észre, az én
vérem volt a tesztcsíkon. – Mindent megteszek, amit tudok, oké?
Arrébb lépek, keresem a falon a labor feliratot, de apám
félbeszakítja ezen tevékenységem.
– Nem, nincs ez így rendjén! Jobban oda kell figyelned!
Megfogom a baseballsapkám sildjét, és belenézek apám dühös
szemébe.
– Jó.
– Nem jó! – nyomja tovább. – Miért nem mértél ebédkor? Tudtad,
hogy magas szénhidrátú ebédet fogsz enni, és nem adtad be
magadnak az inzulint!
– Azt hittem, lesz időm enni, majd utána a kocsimban mérni, és ha
kell, bökni, de nem volt.
Mert Abby ott volt, és egy másodpercet sem akartam ellépni
mellőle.
Apa az arcomat fürkészi, és amikor meghallja a magyarázatomat,
erősen kifújja a levegőt.
– Inkább az életeddel játszol, csak nehogy bárki is megtudja, hogy
cukorbeteg vagy!
Megrándul az állkapcsom.
– Nem játszom az életemmel.
– Veszélynek teszed ki magad, akárhányszor nem mérsz, és
hagyod, hogy felmenjen a cukrod!
Bassza meg! Ki akarom kerülni apát, de elém áll.
– Hagyd abba a pörgést, Logan! Eddig nem szóltam, de most már
elég!
– Pörgést? Nem is pörgök! – A mosdó felé mutatok. – Anya pörög.
A cukrom miatt nekem nem szabad. Én nem menekülhetek a
mosdóba, vagy szedhetek fel egy új pasit, és tettethetem, hogy
minden a legnagyobb rendben! Én úgy fekszem le minden este,
hogy tudom, holnap reggel is itt lesz a diabétesz velem! És hogy
nincs rá gyógymód. Semmiféle megoldás! Csak mérek és mérek, és
tudod, mi történik? Mindig ugyanaz! A számok felugranak, a
számok leesnek. Nincs menekvés, ez sosem fog megváltozni!
– Ez igaz – erősködik tovább apa. – Nem fog változni, és ideje
elfogadnod!
– Már elfogadtam! Nincs is más választásom. Te azt akarod, hogy
örüljek neki, de azt sehol nem írják, hogy örülnöm kellene neki!
Nem kell szeretnem, hogy egy romhalmaz vagyok!
Fájdalom lángol fel apám szemében. Kikerülöm, de aztán mégis
visszakanyarodok.
– Mit akarsz tőlem?
A csípőjére teszi a kezét, lehajtja a fejét. Fáradtnak látszik, és az is.
Mindig az. A mellkasa megemelkedik, ahogy levegőt vesz, én meg a
fejemet rázom.
Már tudom, mit akar, és nem fogom hagyni.
– Nem.
Apa évek óta próbál rávenni, hogy szerezzünk be egy
inzulinpumpát, de én nem akarom.
– De már nem akarsz baseballozni!
Azzal az indokkal jön, amit én szoktam mondani neki: púp lenne
a hátamon, ha folyton ki kellene venni a pumpát, mert játék közben
megsérülhetne.
Hallgatok, mert a baseball csak egy…. kifogás volt.
– A pumpa segíthet. Ahelyett, hogy mindig mérned kell, és
inzulinoznod magad, az megtenné helyetted.
Ennél azért ez bonyolultabb, de ez róla az általános nézet.
Megvonom a vállam, mintha fontolóra venném.
– Lehet, hogy ősztől megint baseballozom.
– Olyan vagy, mint az anyád!
Düh árad szét bennem, és újra a mosdó felé mutatok.
– Már mondtam, hogy én nem pörgök! Én elfogadtam, mi van
velem.
– És mi van veled? – Apa megdörzsöli a kezével az arcát. – Ha te
már tudod, akkor elmagyaráznád nekem?
– Most mit akarsz ezzel?
– Egyik nap baseballos vagy, aztán másnap az autókért rajongsz.
Majd jön a gitározás, holnap meg valami más. Éveken át figyeltem
az ugrándozásaidat, egyik dologból a másikba. Mindig egyre
őrültebb ötletekbe.
– Most jön az a rész, hogy felelőtlen vagyok?
– Nem vagy elkötelezett. Se egy sport iránt, se egy hobbi iránt,
még egy lány iránt sem. Az iránt a lány iránt sem, akit lelőttek, és
akiről se anyád, se én azóta sem hallottunk semmit tőled.
Furcsa érzés tör fel bennem, és gyülemlik, akár az epe.
– Abbyt hagyd ki ebből!
– Dehogy hagyom! Már semmit nem hagyok ki! Annyira
görcsösen igyekszel olyan ember lenni, akinek nincs diabétesze,
hogy közben olyan lettél, mint minden és mindenki más körülötted!
Annyira gyűlölöd, ami benned van, hogy nem vetted a fáradságot,
hogy kiderítsd, ki vagy igazán! És ez, Logan, ez pontosan olyan
hozzáállás, mint anyádé!
Ekkor mindketten észrevesszük őt, a mosdóajtó előtt áll. A fülé
mögé tűr egy szőke, göndör hajtincset. Beleharap az alsó ajkába,
mielőtt megindul felénk, a tekintetével kettéhasítja apát.
 – És mindent magában tart, ahogyan te is! Semmi érzelem. Semmi
beszélgetés. Csak félig éli az életet, mert fél az érzésektől!
Ütnek a szavai. Túl mélyre. Annyira mélyre, hogy eszelős vágy
kap el, hogy valami őrültséget tegyek. Rájuk támadok, mint a vérző
zsákmánya körül köröző cápa.
– Úgy tűnik, mindkettőtökből a legrosszabbat sikerült örökölnöm,
ráadásul kaptam bónuszként egy elcseszett hasnyálmirigyet is! És
ha most nem haragszotok, meg kell néznem, elbasztam-e a
veséimet!
Arrébb tolom apámat, a vállam az övéhez koccan. Amikor néhány
lépéssel odébb járok, utánam kiált. De megyek tovább.


 Abby


NÉGYES SZÁMÚ SZABÁLY: nincs olyan, hogy holtidő, csak újabb lehetőség

a pénzszerzésre.
Apa ebben rendíthetetlen volt. Többször is elmondta. Azt is, hogy
a bulikban az a legjobb, hogy megfigyelhetjük az embereket.
A második legjobb dolog pedig, hogy miközben túlórázol, még
szórakozhatsz is.
Apa ezeken jókat mulatott. Régebben én is, de ma este nem igazán
találom élvezetesnek. Főleg, hogy Ricky hívatott ide.
Ügyes, berögzült mozdulattal Evie tenyeréhez érek, átveszem tőle
a pénzt, és a helyébe füves cigit csúsztatok. Az ilyen helyek és
emberek inkább a készterméket részesítik előnyben a zacskós
áruval szemben. Így nem annyi az egy főből származó pénzem,
mintha nagyban árulnám a szert, de jóleső érzés tölt el, ha
belegondolok, hányaknak van szükségük arra, amit kínálok,
ráadásul a tekerés miatt feláras a termék.
Csak a környező bulikba járok, és csak azoknak árulok, akiket
ismerek. Mint mindig, most is megválogatom, kinek, de itt szinte
mindenkinek több a vesztenivalója azzal, ha lebukik, mint nekem.
– Kösz, Abby! – szól Evie, én meg csak bólintok válaszul.
Eltűnik a sűrű tömeg árnyai között. Evie eminens diák, és nem
erről a környékről való. Ma itt volt a suliban, a főiskolás
meghallgatások miatt. Akaratlanul is átfut a gondolat a fejemben,
miért pont ezt a helyet választja ahhoz, hogy kiengedje a gőzt.
A bevásárlóutca mögött, a bérlakásoktól jobbra lévő üres telken
ma nagy a mozgás. Valaki még ki is díszítette, és karácsonyi égőket
aggatott a kavicsba szúrt fémpóznákra. Egy hangszórós Ford
Explorer nyitott ajtóin át zene harsog kifelé.
Régen apa magával hozott ide. Kifigyeltem, van-e a tömegben
korombeli. Meg sem fordult a fejemben, hogy bárki is bántana.
Mozart lánya voltam, akihez senki hozzá sem ért. Ha találtam egy
másik gyereket, akkor futkározni kezdtünk fel-alá… bújócskáztunk,
és egyszer így találkoztam össze Isaiah-val, aki bűntársam lett.
A sarkammal belerúgok a düledező beton félfalba, mert nem
bírom az érzést, hogy hiányzik Isaiah. Kiráz a hideg, annyira
hiányzik! Ürességet érzek. Nem fáj annyira, mint amennyire Logan
elvesztése, de ez is olyan érzés, amit ki nem állhatok.
Pittyen a mobilom, és összefacsarodik a szívem, amikor meglátom
Rachel nevét: A gyógytorna ma nagy szívás volt! Fáj a lábam, a
gyógytornász pedig leszidott, amiért túlhajszolom magam.
Azon kapom magam, hogy bólogatok, mert értem, miért nekem
üzen.
Én: Újból álmatlanság gyötör?
Rachel: Igen. Szünet. Hiányzol!
Nem szabadott volna visszaírnom Rachelnek. Nem szabadott
volna hagynom, hogy nyisson felém, de én vagyok azon kevesek
egyike, aki tudja, milyen fájdalmai vannak a baleset óta. Talán az
egyetlen, akinek bevallotta, hogy fájdalmai vannak. Mindezt azért,
mert egy este, amikor még kórházban feküdt, és csak én voltam
bent nála, elmondtam neki, hogy anyám heroinfüggő volt, és hogy
ha rágondolok, néha fizikai fájdalmat érzek.
 Logan reakciójából ítélve Rachel ezt soha senkinek nem adta
tovább. Nem mintha feltételeztem volna róla, hogy pletykálni fog.
Rachel titoktartó barát.
Én: Te is hiányzol, de ennek így kell lennie. Ne üzenj többet, és ne
hajszold túl magad! Van időd!
Rachel: Nincs időm. A fiúk nem visznek el hozzád, mert ők is mind
örökölték azt az őrült gént. Nekem kéne volán mögé ülnöm, hogy
megtaláljalak, és rádöbbentselek, milyen hülyén viselkedsz. Szükséged
van ránk, jobban, mint bármikor!
Rachelnek van vér a pucájában. Nagyon kevesen mernek így
beszélni velem, ahogyan ő most. Ezért is döntöttem úgy, hogy ő lesz
a legjobb barátnőm. Összeráncolom a homlokomat, megremeg a
gyomrom. Elveszítettem a legjobb barátnőmet…
– Én megmondtam, a mi fajtánknak nem lehetnek barátai. – Linus
dől féloldalasan a falamnak, mire felhúzom az egyik
szemöldökömet. – Ideje abbahagynod az önsajnálkozást, és
visszarángatni magad a játszmádba!
– Ne érj a falamhoz!
Zsebre dugom a mobilomat, és milliónyi mód jut eszembe, hogyan
lökném Linust az autók közé.
Lassan pislant egyet.
– Ez nem a te falad.
– De az. Az én falam. Rajta van a nevem. Itt.
Mivel ez az én falam, nem kell bizonygatnom, hogy igazam van.
Linus tekintete automatikusan odasiklik, ahova apám ötéves
koromban felírta a nevem. Ezt a fél falat kaptam ajándékba, amikor
először hozott el ide. Ezen a falon kellett ülnöm és várnom rá, mert
ez az én védőfalam volt, senki másé.
 Apa azt mondta, ha elmozdulok innen, sárkányok fogják
lerohanni a bulit. Apa tündérmeséiben nem kellett megmenteni a
hercegnőket, elég erősek voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat.
– Már nem vagy gyerek. Abbahagynád ezt végre?
Leugrom a falról, felé hajolok. Nem érdekel, hogy magasabb és
nagyobb nálam, ahogy az sem, hogy nem okoz gondot neki, hogy az
ilyeneket, mint én, simán lepuffantsa.
– Ez az én rohadt falam, és ha azt mondom, ne érj hozzá, akkor ne
érj hozzá!
Farkasszemet nézünk egymással, ő meg én. És én akarok nyerni.
Linus pislog először, de azonnal el is rontja a győzelem miatt
érzett örömömet.
– Már nem jön el érted.
Fájdalom hasít a szívembe, de büszke vagyok magamra, amiért jól
álcázom.
– Féltékeny vagy, mert neked nincs falad! Apa neked pisztolyt
adott. Nekem egy falat. Szerintem én nyertem!
Linus szeme fellángol, és érzem, hogy az arcomon megjelenik a
fölényes mosoly.
– Nem bírod, ha apának szólítom, mi?
Összeszorítja a száját, mintha vissza kellene magát fognia attól,
hogy verbálisan vagy fizikálisan kitörjön.
– Na, melyik nem tetszik? Hogy valódivá tette őt az, hogy szeretett
engem, vagy hogy ez engem tett valódivá, nem pedig fikcióvá? Mert
legyünk őszinték, te nem szereted az érzéseket!
– Rickyvel gyakran beszélgetünk arról, mi is vagy te: lángész vagy
szociopata?
Mérlegelem a lehetőségeimet.
 – Vagy akár egyszerre mindkettő?
Linus megrázza a fejét, mert soha nem tud megfogni.
– Ricky látni akar.
Felemelem a két kezemet a levegőbe, és megrázom őket, mintha
ujjongnék örömömben. Linus tudomást sem vesz a reakciómról,
állával a parkoló felé bök. Ricky hozzám hasonlóan autókban
szereti lebonyolítani az üzleteit. Az ő kocsija szebb, mint az
ügyfeleimé, sőt, saját sofőrje is van. De azért még mindig nem
vagyok oda ezért a találkozóért.
Keresztülvágunk a tömegen, és közben azon tűnődöm, milyen
lehet olyannak lenni, mint Evie. Milyen lehet, ha van szép otthonod,
remek lehetőségek állnak előtted, és ennek ellenére arra vágysz,
hogy lezsibbadj.
– Kérdezhetek valamit? – töröm meg a csendet, amikor a tömeg és
az úti célunk közötti kihalt területen gyalogolunk.
– Ha valami kibaszott őrültség vagy értelmetlenség, akkor nem!
– Hogy te milyen ünneprontó vagy!
– Nyomod azt a normális kérdést, vagy nem?
– Mi van, ha nemet mondok arra, amit Ricky fel akar ajánlani
nekem?
Linus olyan hirtelen torpan meg, hogy a felsőteste lendül tovább
előre.
– Miért tennél ilyet?
– A harvardiak érdeklődnek irántam.
A szeme nevet, a szája nem.
– Hát persze, hogy ők is téged akarnak! Sok pasi van ezzel így!
Elmosolyodom. Felhúzza a szemöldökét, mert megmutatom neki a
névjegykártyát.
 – Ma meghallgatások voltak a suliban. Ha normális lány lennék
normális iskolán kívüli tevékenységekkel, valószínűleg
beválasztanának, mert bírt engem a fickó. Bírt. Úgy, ahogy én bírom
a nyulakat, te pedig bírod, ha buligyilkos lehetsz vagy letörheted
mások kedvét.
Linus csak elolvassa a névjegykártyát, de hozzá sem nyúl.
Érdekes.
– Főiskolára akarsz menni? – kérdezi.
Megvonom a vállam, majd bólintok.
– Akkor mondd el Rickynek! Van rá esély, hogy kifizeti.
– Most vagy később fizet az ötszáz szavas esszéért, amivel meg
lehet nyerni az Év Gengsztere ösztöndíjat? Vagy úgy gondolod, az
legyen a témám, hogyan kell találékonyan elásni egy hullát
csúcsidőben? Vagy talán keres valami olyan kedveltebb témát, mint
például azt, hogyan használjuk fel a technológiát a
heroincsempészetben?
Semmi reakció.
– Rickynek bejön, ha valaki okos.
Az már igaz.
– Az a pénz nem mossa tisztára magát.
– Ha te mondod!
Zsebre vágom a névjegykártyát. A kétségbeesés furcsa lüktetése
árad szét a csontjaimban. Tavaly tavasszal, amikor Isaiah-nak
meggyűlt a baja Erickel, azt mondtam neki, hogy ha egyszer elindul
a törvénytelenség útján, onnan már nincs kiút. Isaiah-nak akkor
igazat mondtam, de magamnak hazudtam, mert azt gondoltam,
hogy ha én kicsiben nyomom csak, akkor majd ki fogok tudni
osonni a hátsó ajtón.
 Egy pillanatra felnézek a csillagokra, de nem találom, amit
keresek. Tiszta az ég, de a városban vagyunk, így a csillagoknak
esélyük sincs.
– Mi van, ha egyszer úgy döntök, többé nem akarom ezt csinálni?
Linus tetőtől talpig végigmér.
– Ki akarsz szállni?
Igen.
– Nem. – Nagyi miatt még dolgoznom kell. – Csak kíváncsi vagyok.
– Mozart lánya vagy… az egyik legjobb dílerünk…
Ijesztő borzongás fut át rajtam, amikor itt megakad.
– Ricky nem fog elengedni, hacsak nincs rá rohadt jó okod.
Megharapom belül a számat, az ajkam fölött, hogy visszanyerjem
a stabilitásomat.
– Nem olyan rossz ez, Abby. Azt jelenti, hogy életed végéig sok
pénzt kereshetsz.
Azt jelenti, hogy életem végéig célpont leszek. Azt jelenti, hogy
olyan rideg leszek, mint Linus. Azt jelenti, hogy semmit nem
szerethetek, és senkit nem ismerhetek. Azt jelenti, hogy egy nap
olyan dolgokat kell majd árulnom, amiket nem akarok, azt kell
tennem, amit nem akarok, és olyanná válok, amilyenné nem
akarok.
– Nem kell attól félned, hogy újra rád lőnek. Veled megyek
mindenhova. Mindig is vigyáztam rád, tudod jól, pedig eddig nem is
volt a feladatom. Most már viszont az.
– Soha nem mondtam, hogy félek, és soha nem mondtam, hogy
bébiszitterre van szükségem!
– Nem is olyan lesz ez. Továbbra is szabadon mászkálhatsz, de ha
bizonytalanná válik a helyzet az utcán, ott leszek melletted.
 Ami azt jelenti, az én előléptetésem Linus számára is előléptetés.
Ricky láthatatlan háborúinak a zsoldosa ő, és most feljebb lép.
Linus mobilja pittyen, és ahogy megnézi az üzenetet, Ricky
terepjárójának a fényszórója felkapcsolódik.
– Áttették a megbeszélésedet – mondja. – Holnap megüzenem,
mikorra.
Megrándul a vállam, úgy érzem, figyelnek.
– Valami gond van?
– Semmi olyan, ami téged érintene. – Hátrafelé biccent a buli felé.
– Menj, csinálj egy kis pénzt Rickynek! Szólok az egyik
emberemnek, hogy tartson szemmel.
– Boldogulok magam is!
Elfordulok Linustól, és úgy csinálok, mint aki elindul vissza a buli
irányába. De igazából az a helyzet, hogy kerülni akarom Rickyt,
ameddig csak tudom. Ajándékként jött ez a tervmódosítás, bár ettől
függetlenül nem fogom tudni elkerülni a Rickyvel való találkozást.
És amikor bekövetkezik, átlépek egy határon, ahonnan már nincs
visszaút.


 Logan


ISAIAH A MUSTANGJA VOLÁNJA MÖGÖTT ÜL. Egyik kezét a kormányon tartja,

a másikkal a sebességváltót fogja. A sebváltón lévő ujjával

folyamatosan dobol. Gyors, és elég őrjítő, pont visszaadja azt,
ahogyan érzem magam. A parkoló másik felében áll Abby, Linusszal
beszélget. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyire utálni
valakit, mint amennyire Linust!
– Tudtad, hogy Abby ma itt lesz? – kérdezem.
Isaiah alig láthatóan bólint.
– Péntek és szombat esténként mindig itt van. Ez volt az apja köre,
most meg az övé.
– Milyen régóta ismeritek ti egymást?
– Régóta.
Amióta Abbyt azon az éjszakán a szobájában hagytam, Isaiah-val
a fickót keressük, aki rálőtt Abbyre. Néha beszélgetünk. Néha nem
szólunk. Amikor igen, akkor azon tanakodunk, mit tegyünk, amikor
megtaláljuk a rohadékot. Összevetjük az előnyeit és a hátrányait
annak, hogy mi van, ha a rendőrségre megyünk.
Én inkább ezt akarom, de Isaiah még hezitál, és meg is értem,
miért. Egyikünk sem szeretné Abbyt rendőrségi ügyekbe sodorni, és
rács mögé juttatni.
– Ha ez Abby számára biztonságos hely, akkor miért vagyunk itt?
– Összehúzott szemmel nézek Isaiah-ra. – Hacsak nem arra
gondolsz, hogy a fickó újra próbálkozni fog.
– Sosem lehet tudni, de arra gondoltam, ma máshogy közelítsük
meg a dolgokat. Ha Linus azt állítja, hogy ő látta, aki Abbyre rálőtt,
akkor lehet, hogy őt követi az illető.
Bólintok, átlátva a gondolatmenetét. Ha Linus nyomában
maradunk, és az illető őt követi, akkor meg fogjuk találni, akire
vadászunk.
– Gondolkodtál az ötletemen? – kérdezi Isaiah.
Egy intervención. Isaiah szerint oda kellene kötöznünk Abbyt egy
székhez, és teljes intervenciót alkalmaznunk.
– Nem fog működni, hacsak nem találjuk ki, hogyan oldjuk meg a
problémáit.
Isaiah néhány ütemen át nem szól semmit. Abby elsétál Linustól,
mi ketten pedig nyugtalanul figyeljük, ahogy eltűnik a
látókörünkből. Nehéz volt nem beszélni vele a sulis nap óta, nem
rákérdezni, hol van, nem tudni, hogy ezúttal a melója bekebelezi-e,
és nem látni.
– Pénzre van szüksége – közli Isaiah, Linust figyelve, aki a SUV
felé lépdel.
– Igen. – De Isaiah azt nem tudja, miért, viszont sejti, hogy én igen.
– És akkor sem fog kilépni, ha azt hiszi, hogy bármelyikünk is
veszélyben van.
– Te, Logan. Jelenleg te vagy az, aki miatt aggódik.
Egy néma „cseszd meg” pillantást küldök felé. Némát, mert igaza
van. Némát, mert a szeméből tükröződő tisztelet azt mondja, hogy
mindig hálás lesz, amiért Abby után mentem.
– Nem hiszem, hogy lemegyek délre a farmokra.
Az elmúlt négy évben Ryan, Chris és még néhány srác Chris
nagyapjának a farmjára jártunk bálázni le délre, aztán a környező
farmokon dolgoztunk. Az idén rávettük Isaiah-t, Westet és Noah-t,
hogy jöjjön velünk, de most nem hagyhatom el Louisville-t így, hogy
Abby veszélyben van.
– Nem tudjuk későbbre tolni?
– Nem. Már levágták a szénát, és száraz. Vagy most megyünk,
vagy semmikor. Ti még azért mehettek. Majd én szemmel tartom
Abbyt.
Isaiah megrázza a fejét. Most kezd saját lábra állni, és már nagyon
várta ezt a hetet. Jó napi bérben bízott, ami anyagilag helyrebillenti
kicsit. De ő sem fogja itt hagyni Abbyt. Anélkül nem, hogy nem
tudjuk meg, ki lőtt rá.
Isaiah a visszapillantó tükörre szegezi a tekintetét, és a
másodperc töredéke alatt a sebességváltóra nyúl, és benyomja a
kuplungot. Mielőtt megkérdezném, mi a fene van, egy hatalmas
fickó, egy hegy áll Isaiah autója elé, és két kezét a motorháztetőre
teszi. Nem is kell hátranéznünk, hogy tudjuk, ki áll mögöttünk.
A Mustang motorja felbőg, Isaiah egyesbe kapcsol, én pedig már
készítem fel magam arra, hogy az autó mindjárt megugrik, és
nagyot csattan az ablakom. Isaiah a kormányra csapja a kezét, és
káromkodik.
Eric mered rám az üveg másik oldaláról. Három szót mond,
amitől meghűl bennem a vér.
– Abby nálam van.


 Abby


MÉG CSAK TIZENEGY VAN, de én már úgy érzem, hogy későre jár. Fáj a

vállam, majd’ kiesek a számon, annyira ásítozom, és már annyit

árultam, ami bőven hozott a konyhára.
Leugrok a falamról, és megindulok a tömegen át. Nemsokára itt a
tizenegyes busz, amivel egyenesen hazamehetek nagyihoz.
– Lelépsz? – Linus kedvenc segédje, Tommy csusszan mellém.
Épphogy rápillantok a szemem sarkából. Pipa vagyok, mert
nyilván Linus adta a kezébe azt a láthatatlan pórázt, ami az én
nyakamhoz van kötve.
– Nem! – Hazudok, már csak csökönyösségből is. – A mosdóba
megyek.
Hüvelykujjával a válla mögé mutat.
– Egyik barátom ott lakik az egyik lakásban. Használhatod az
övét!
Előveszem a mobilomat, és azt tettetem, hogy az előző üzenet,
amit kaptam, fontos. Nem volt az. Houston küldött egy képet, amin
az orrából szívószál lóg ki. Tommy általában olyan hűvös, mint
Linus, de most feltűnően barátságos. Az ösztöneim azonnal
jeleznek, és mivel ők a legjobb túlélési tanácsadóim, nem
hagyhatom figyelmen kívül őket.
– A bárba indultam – mondom végül, és szándékosan bepréselem
magam két ember közé, hogy Tommynak nehéz legyen követnie. –
Két legyet ütök egy csapásra. Pisi, aztán üzlet!
– Én is megyek!
– Boldogulok magam is!
– Abby, őszintén szólva, én ezt nem kérdeztem.
Feláll a szőr a hátamon. Elé állok, az egyik ujjammal rámutatok,
majd a gyomrába bökök, és épp annyira nyomom be, hogy hosszú
körmöm belemélyedjen a húsába.
– Őszintén szólva, nem érdekel, szóval húzás!
Tommy úgy összerezzen, mintha kést böktem volna belé.
– Linus nem akarja, hogy egyedül mászkálj.
– Most nem Linus van itt, hanem én. És én most szépen ellépek, te
pedig nem jössz utánam, és ha mégis, akkor pokollá teszem az
életed.
– Nagy a szája a csajnak, akit meglőttek!
Elmosolyodom, úgy, amitől még magam is megijedek.
– Én előbb fogtam meg a szemetet, mint ő engem. Egy fegyveres
alak nem volt képes végezni egy tizenhét éves lánnyal! Szóval,
bármennyire szánalmasan hangzik is, jól megvagyok egymagam is!
Tommy arcán különös fény villan, mire a fejemet oldalra
biccentem. Figyelem őt. Ő pedig engem. Apám hangja dübörög a
fejemben: Ne bízz senkiben!
Erősen kell koncentrálnom, hogy ne nézzek Tommy mellé. Ahogy
tovább meredünk egymásra, a kórházban töltött homályos
emlékeim ugranak be. Mintha láttam volna ott Tommyt. Linus
olyanokkal őriztetett mindig, akiket arra érdemesnek tart. De
Tommy nem tartozik közéjük.
– Igaza van Linusnak – mondja. – Neked poszttraumás stressz
szindrómád van.
 – Megbocsáss?
– A sikátoros ügy előtt soha egyikünkről sem feltételezted, hogy
nem bízhatsz meg bennünk. Most meg mindenkit ellenségnek
tekintesz!
Lemerevedek a szavai hallatán, és most először kételkedem az
ösztöneimben, kételkedem magamban. Megfordulok, és szó nélkül
hagyom, hogy mellettem jöjjön. Úgy érzem, a világ szétesik, engem
meg villámcsapás ért.
– Tényleg a bár felé indultál? – kérdezi.
– Nem.
– Akkor haza?
– Igen.
Úgy tűnik, felesleges hazudni, pláne most, hogy az agyam
lezsibbadt. Kikapcsoltak az ösztöneim, offon vagyok.
– Majd én hazaviszlek! Jó úgy, ha kiteszlek a Hemlock és az
Orange sarkánál?
Az még több mint egy mérföldre van a nagyi házától, ennek
ellenére mégis túl közel. De ismerek egy útvonalat, amin
észrevenném, ha követnének. Linus már többször ott tett ki. És
Tommy is. És soha nem követtek. Ők ketten mindig is hagytak
nekem teret.
– Oké.
Ahogy a tömeg szélére érünk, Tommy a lakások felé fordul, én
meg követem őt.
– Ott parkolok – magyarázza. – Miért nem hagyod senkinek, hogy
hazáig vigyen?
– Mert akkor azt akarnád, hogy hívjalak be, és kínáljalak meg
süteménnyel, majd kérnél egy kis tejet, és miután megkapnád a
tejet, szexelni akarnál.
– Jó meglátás.
Hülyültem, de hát Tommy is férfiból van. Cserben hagytak a
megérzéseim. De ha cserben hagytak, akkor hogyan fogok életben
maradni?
– Te jól vagy? Linus azt mondta, megütöttek.
– Csak néhány napig voltam padlón. – A szája kinyílik, de ez nem
mosoly. – De nekem több kell ahhoz, hogy lepattintsanak!
Meg akarom kérdezni, hogy amikor a sikátorban megtámadták,
az ösztönei cserben hagyták-e, de nem teszem. A tény, hogy ő a
bébiszitterem, maga a válasz.
– Jó nagy gáz volt ott a sikátorban, mi? – tesztelem őt.
És magamat.
– Baromira pörögtek az események!
– Az egyszer tuti! – Jobbra fordulunk, majd balra, és odaérünk a
kétemeletes bérházak sűrű labirintusához. Az egyetlen fényforrás
az egyik lakó ajtaja fölött magányosan világító kültéri lámpa.
Összeráncolom a homlokomat. – Miért ilyen messze parkoltál le?
– Itt mindjárt átvágunk, és ott lesz az autóm a másik oldalon.
Ekkor elkezd villogni a belső figyelmeztető rendszerem, ami olyan
régóta biztonságban tart. Visítva jelez, mire megállok. A kezemet a
gyomromra ejtem, hogy visszafogjam az egyre erősödő émelygést.
Poszttraumás stressz szindróma…
Tommy körbenéz, majd sötét pillantást vet a válla fölött arrafelé,
ahonnan jöttünk.
– Jól vagy?
Lassan veszem a levegőt. Nem, egyáltalán nem vagyok jól.
– Hogyan sérültél meg?
 Összevonja a szemöldökét.
– Mi van?
– A sikátorban. Hogyan sérültél meg?
Tommy balkezes, a szeme jobbra fordul. Hazudni fog.
– A fickó hátulról támadott meg. Olcsó húzás volt!
Egy lövés sosem olcsó húzás, ha vérrel jár. Tommy elnéz másfelé,
megdörgöli az orrát. A fejem épp annyira fáj, mint a felismerés,
hogy miért is hazudik.
– De hogyan? Egy csomó lövést hallottam, de csak én kötöttem ki
kórházban.
Mögöttem megzörren a fű, a késem után nyúlok. Fekete ruha,
szőke haj. Eric. Feltartott kézzel felém lépdel, azzal az örökké öntelt
ábrázattal a fején.
– Rossz utcába keveredtél, Eric? – kérdezem lazán, de továbbra is
a kés markolatán tartva a kezem. Eric látványától nem ijedek meg.
Az egész ember nem több, mint egy bosszantó légy. Azok az alakok
félelmetesek, akikkel körülvette magát. – Vagy eltévedtél, mert
messzebb merészkedtél, mint amennyire anyuci elengedett?
Tommy arrébb tol, a vállával maga mögé tessékel, és a
pisztolyáért nyúl a háta mögé. Ösztönből cselekszik, ahogy a legtöbb
férfi teszi ilyenkor.
– Ez nem a te területed!
– Azt hittem, a bevásárlóutca környéke, ahonnan megpróbáltatok
kitenni, semleges terület. De úgy tűnik, a határ eltolódik, ahogy a
szövetségek is változnak. – Még mindig felénk közeledik. Lassan,
kimérten lépdel. – Hogy vagy, Abby?
– Mit akarsz? – Tommynak már a kezében van a pisztolya, de még
mindig a háta mögött tartja.
 Eric megáll, oldalra biccenti a fejét. Libabőrös lesz a karom,
amikor gonosz mosoly jelenik meg a képén. Úgy látszik, nem én
vagyok az egyetlen, aki az ördöggel cimborál.
– Abbyt akarom.
– Bocs, de nem vagy az esetem.
Eric felhúzza a szemöldökét.
– Miért, milyen a te eseted?
Balra pillantok, aztán jobbra. Alig kapok levegőt, ahogy meglátom
a magas falakat.
– A sportos alkat jobban bejön. Aki nagy és erős. Aki megírja a
házi feladatát. Aki nem küldi rám az embereit, hogy golyót
eresszenek belém. Nekem az a típus jön be!
Eric minden egyes jellemzésnél bólint.
– Szóval ennyire válogatós vagy!
– Nagyon. Ez van!
– Gyere velem, Abby, az lesz a legegyszerűbb.
Ekkor magam mögé pillantok. Eric emberei közül három is
mögénk lép. Odasúgom Tommynak:
– Bajban vagyunk.
Megszorítom a késemet, és végre Tommynak is leesik, mennyire
gázos a helyzet. Rápillant a kezemre, és szinte már hallom is a
morgását, hogy nálam miért nincs pisztoly.
– El kell futnod – dünnyögi. – A buli felé menj, és maradj odabent!
Mihelyt kinyitod a szádat, elszabadul itt a pokol!
Nem jó érzéssel, de el kell ismernem, hogy Tommy most jól látja a
helyzetet, legnagyobb esélyem a túlélésre úgy van, ha elfutok.
– Én csak Abbyt akarom – mondja Eric. – Add nekem, és akkor te
leléphetsz!
 – Komolyan mondom, Eric, tényleg nem vagy a típusom!
– Fuss el, Abby! – suttogja Tommy. – Azért jött, hogy befejezze,
amit a sikátorban elkezdett.
Eric rám néz a fagyos kék szemével.
– Hallottam! Hova akartad vinni Abbyt, Tommy? Mert az autód az
üzletsornál parkol!
Az adrenalin keveredik a haraggal bennem. Tommy már
magyarázkodik is.
– Baromságokat beszél. Csak össze akar zavarni! Az a hír járja,
hogy bekattantál. Eric erre utazik.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor a zsaruk tönkrevágták az
utcai versenyt? – kérdezi Eric.
Megfordul velem a világ. Néhány másodpercig csak én állok ott és
Eric. Én védtem meg őt aznap éjjel. Elbújtattam, amíg a zsaruk
végeztek az utcán. Azért tettem, mert így lehetőségem nyílt arra,
hogy zsaroljam. Tartozik nekem egy szívességgel az ellenség, ha
valami Ricky bandájában kirobbanna.
– Gyere velem! – mondja, és le sem veszi rólam a szemét.
Ezernyi gondolat kavarog bennem. Az már egyszer biztos, hogy
Eric nem azért jött ide, hogy megmentsen…
Eric félrehajtja a fejét.
– Vigyétek!
– Fuss! – Tommy előkapja a pisztolyát, és ugyanabban a
pillanatban Eric is azt teszi.
Ők ketten csúnyán össze fognak csapni, de nekem eszem ágában
sincs végignézni. Pontosan azt teszem, amit Tommy mond… elfutok.
Lépések dobognak mögöttem. Hátra sem kell néznem, hogy
tudjam, Eric emberei üldöznek. Nem vagyok elég gyors.
A sérüléseim miatt még nem nyertem vissza az erőmet. Ahogy csak
bírok, pumpálok a karjaimmal, és szedem a lábam, de mindez nem
elég.
A sarkot megkerülve abban bízom, hogy fel tudok gyorsulni, de
egy kéz megragadja a karomat. Hátrahőkölök, és ahogy ütni
készülök, hátrafogják a csuklómat. Egy árnyék hajol fölém, a
sikoltásomat elnyomja a számra tapasztott kezével, a kést pedig
kicsavarja az ujjaim közül. A mobilomat kinyúlja a hátsó zsebemből.
Két férfi, négy kar, az erőlködésem hiábavaló. Pánik, félelem,
adrenalin árad szét bennem. Ütök, mire halk káromkodást hallok.
Az ujjaimon nedvességet érzek. Vér.
A karomat hátrafeszítik, a szememet bekötik, könnyek tolulnak ki
belőle. Torkomszakadtából üvöltök, de nem elég hangosan. Olyan
szorosan tartják a derekamat, mintha acélpántokkal lennék
leszorítva. Rúgok, harapok, de a számra tapasztott ujjak túl erősek.
Megyünk, akaratom ellenére, és még jobban ellenkezem.
Sípcsontokba rúgok, ficánkolok a szorításukban. Apám hangja
dübörög a fejemben: Soha ne bízz meg senkiben! Soha ne bízz meg
senkiben!
Egy autó ajtaja nyílik, és amikor újból rúgok, mély férfihörgést
hallok. Egy másik ajtót is kinyitnak, és befelé tuszkolnak, bár
küzdök, mint egy vadmacska. Még több hörgés, egy lökés be az
autóba, és érzem magam alatt az ülést. A karomnál fogva
rángatnak, a másik irányból pedig tolnak befelé.
Csattan a lábamnál lévő kocsiajtó. Már lendülök is a másik ajtó
felé, de az is becsukódik. Ráeszmélek, hogy az egyik rohadék még
mindig befogja a számat, és velem együtt mászott be a kocsiba.
Ügyes a seggfej. Veszettül ügyes.
 Felbőg a motor, belenyomódom az ülésbe, ahogy hirtelen
megindulunk. A rohadék a derekamhoz közelít a kezével, a
nadrágom mentén az ülésnél kotor. Soha eddig nem érzett rettegés
kap el. Beleborzongok.
– Ne! – ordítom el magam rekedt hangon, de a számra tapasztott
kéz belém fojtja a kiáltás. Érzem, hogy valami felkúszik a
combomon, végig a hasam körül, majd kattanást hallok.
A hang hallatán összerezzenek. A biztonsági öv. A hátsó ülésen
fekszem, és a rohadék bekötött. Ahogy az ajtóba rúgok, feltűnik,
hogy a két lábam is össze van kötözve. Újra és újra rúgok, de semmi
nincs, csak az őrjítő csend. A két rohadék, aki betuszkolt ide, meg
sem nyikkan.
A francba! A jó büdös francba! Ahogy a kárpitozott üléshez verem
a fejem, és lebiggyed a szám, rájövök, hogy semmi kétség, könnyek
csordulnak a szememből. Egyszer már bemutattam a halálnak, még
egyszer nem fog menni.
Elemelkedik a kéz a szám elől, mély levegőt veszek. Egy másik
biztonsági öv kattanása jelzi, hogy valaki beült előre.
Felbőg a motor, mintha gyorsulnánk. Figyelem, ahogy sebességet
váltanak. Manuális a sebváltó, nem automata. Botváltós az autó.
Errefelé nem sokan szeretik ezt a fajtát, Isaiah még akár meg is
tudná mondani, hogy kicsoda.
Némán imádkozom, hogy valahogy jöjjön erre rá Isaiah, vadássza
le az illetőt, és élve nyúzza meg.
– Nektek annyi! – szólalok meg. – Valószínűleg nem én leszek az,
aki kinyír titeket, de egy nap megdöglötök, és a pokolban az én
nevetésemet fogjátok először meghallani!
Semmi válasz. Csak a csend. Jól játsszák a szerepüket! Túlságosan
is jól!

Ajtócsapódás, összerezzenek. Kinyitom a szemem, de semmi.
Sötétség. A szemem még mindig be van kötve.
Jó sokáig mentünk. Túl sokáig, néma csendben. Csak a motor
búgását hallgattam. Végig ébren voltam, de a tudatalattimból
feltörtek a gondolatok. A nagyanyámra gondoltam, és azon
tűnődtem, mi lesz majd vele. Vajon Logan meglátogatja, ha én
meghalok? Aztán azt képzeltem, hogy vele vagyok. Nem bekötözve.
Nem szemellenzőben. Nem a végzetem felé vezető úton.
Mocorgok, mire valami rám hullik. Libabőrös lesz a karom, ahogy
megcsap az autóban áramló hideg. Az agyam nem tudja hova tenni,
miért takarják be az elrablóim a karomat és az egész testemet.
Mintha odafigyelnének rám.
Egy másik ajtó is becsapódik, feszülten figyelem, hátha meghallok
valamit, ami a segítségemre lehet. Autópályán suhanó autók
hangját, beszélgetést, bármit. De megint csak semmi.
Arra számítanak, hogy küzdeni fogok, amikor kinyitják az ajtót.
Fel lesznek készülve rá. De én le fogok merevedni. Nehéz leszek. És
akkor ütöm meg őket, amikor a legkevésbé várják.
Félelem árad szét bennem, kiszáradt a szám, túl hosszú idő telt el
azóta, hogy kiszálltak a kocsiból. Nem tudom eldönteni, hogy ez az
idő ajándék vagy átok.
Langyos levegő dől befelé, ahogy kinyílik a fejemnél lévő ajtó.
Igyekszem egyenletesen lélegezni, és nem figyelni arra, hogy a
pulzusom a fülemben lüktet. Azt fogják hinni, hogy elaludtam, és
hogy még mindig alszom. Így talán kevésbé lesznek éberek. Aztán
majd rájönnek, amikor beléjük harapok!
 Próbálom lassan kifújni a levegőt, hogy lenyugodjak, de nem
megy. Nem akarok meghalni. Nem így. Nem ma. Rosszabbul sem
akarok meghalni. Nem akarom, hogy bántsanak. Nem akarom, hogy
bemocskoljanak. Nem akarom…
Finom érintés a homlokomon, a hajamat félresimítják. Megfeszül
a torkom, lekerül a szemellenző, de a szemem még csukva.
– Abby!
Felnézek, és elakad a lélegzetem. Logan az. Két gyors
szívdobbanás. Logan rám talált. Próbálok felülni, de a biztonsági
övtől nem tudok.
– Óvatosan! Ketten vannak, és Eric is itt van.
Logan átnyúl fölöttem, kikapcsolja az övet, a fejem pedig azonnal
a másik irányba fordul, ahol Isaiah nyitja ki szitkozódva a másik
ajtót.
– Megkötözték – szól halkan Logan.
– Ezt megjegyezzük! – Isaiah tekintete vadul megcsillan, ami azt
jelenti, hogy fájni fog azoknak, akikre kiakadt.
Kifújom a levegőt, de aztán elkap a rettegés. A legjobb barátom és
a fiú, aki fontos nekem, eljött értem, és ezzel veszélybe sodrom őket.
– Nem kellett volna utánam jönnötök!
Isaiah kikötözi a lábamat, Logan pedig a kezemet. Mindketten
nyugodtak, határozottak, teszik a dolgukat, nem sietnek, én meg
közben úgy érzem, menten felrobbanok.
– Sietnünk kell!
Logan felém nyújtja a kezét. Megfogom, ő meg óvatosan kisegít az
autóból. Sötét van. Elképesztően sötét. Olyan fekete minden, amilyet
még nem láttam. Csak a kocsi belső világítása ad némi fényt, és egy
másik autó lámpája. Isaiah autójáé.
 Közelebb húzódom Loganhez, Eric embereit keresem, és azt,
merre tudnánk menekülni. Logan erős tenyerébe fogja az arcomat,
a fejemen lévő sebet vizslatja, majd félrehúzza az ingemet, hogy
megnézze a lőtt sebemet is.
– Jól vagy? Fáj valamid? Bántott?
A langyos esti levegő ellenére is megborzongok, és azt kívánom,
bárcsak Logan futni kezdene.
– Visszajöhetnek.
– Még itt vagyunk! – szólal meg Eric a sötétben.
Abba az irányba fordulok, Logan átkarolja a derekamat, közelebb
húz magához és Isaiah Mustangjához. Mozdulatok mindenfelől, a
sakkbábuk játékba lendülnek. Eric és az egyik embere az autójuk
mellett áll. Én, Logan és Isaiah velük szemben. Bárcsak lenne egy jó
nagy szakadék közöttünk!
Eric méreget, de nem az ő sajátos mocskos stílusában.
– Igyekeztem kényelmessé tenni számodra az utazást.
Megmozdul rajtam a dzseki, ahogy arrébb lépek. Gyorsan
Loganre és Isaiah-ra pillantok, remélve, hogy ők értik, amit én nem,
de ők mereven Ericet nézik. Nem tűnnek olyannak, mint akik
lecsapni készülnek, de nem is vesznek vissza az éberségükből.
– Mi folyik itt? – kérdezem.
Eric a zsebébe dugja a kezét, és elnéz jobbra. Jobbkezes, amitől a
következő szavai úgy fognak hatni, mint akit gyomorba vágnak.
– Tartoztam neked, amiért gondoskodtál a biztonságomról. Most
már nem tartozom!
– De te elraboltál! – tör ki belőlem, de Logan szorosan tart, és nem
engedi, hogy előrelendüljek.
Eric megvonja a vállát.
 – Felajánlottam egy könnyebb lehetőséget is, de nem éltél vele.
– Elfelejtetted, hogy lelövettél?
Eric a fejét rázza, mint aki undorodik.
– És még azt mondják rád, hogy okos vagy! Gondold csak végig!
Az évek során több száz alkalmam lett volna, hogy kinyírassalak,
mégsem tettem. Magyarázd már meg, miért lenne nekem az jó, ha
megöletnélek!
Úrrá lesz rajtam a kimerültség, és bármennyire is nem akarom,
Logannek kell dőlnöm. Meleg és erős a teste, és a derekamra
szorított kezével némán súgja, hogy itt vagyok. Folyton erre a fiúra
támaszkodom, és minden egyes alkalommal egyre nehezebb
elválnom tőle.
– Magyarázd el, mi van! – súgom oda neki.
– Eric odajött hozzánk – dünnyögi vissza. – Azt mondta, nála vagy,
veszélyben vagy, és ha azt akarjuk, hogy biztonságban legyél,
jöjjünk ide.
– Hova ide? – kérdezem.
– A Jefferson megyei erdő túraútjának parkolójában vagyunk –
mondja Eric. Közel Louisville-hez. – El kell menned a városból,
Abby!
– Miért kéne? – vágok vissza, de ekkor elkap egy érzés, mintha
csak egy szikláról zuhannék le.
Már tudom a választ. És nem akarok szembenézni vele.
– Minket letámadtak azon az éjszakán, a sikátorban. Ricky akart
akciózni. Nem hazudok, ejtett rajtam néhány komolyabb sebet, de
nem nyírt ki. Ami ott a sikátorban történt veled, arra nem én adtam
parancsot. Az én embereimnek elég volt a saját bőrüket menteni,
semmint azzal foglalkozzanak, hogy valakit Ricky bandájából
levadásszanak.
Lassan pislogok. Eszembe jut a fickó, aki az életéért könyörgött.
A fickó, aki sírt. Összeszorul a torkom az emléktől.
– Mi van, ha nem mondasz igazat?
– Honnan a pokolból tudná bármelyik emberem azt, hol voltál,
hogy lelőjenek? Vagy még jobb, miért mennék rá Mozart lányára?
Lehet, hogy ő rács mögött van, de a keze onnan is messze ér!
Nem tudom, így van-e, de csendben maradok.
– Követtél. Ezért mentem be a sikátorba.
– Engem meg Linus követett, majd ti ketten eltűntetek, és akkor
kezdtek ránk lőni.
– Senki nem lőne rám közülünk!
– Akkor gondban vagy, mert nem is én voltam. – Eric egyenesen a
szemembe néz, a testbeszéde is megerősíti mindazt, amit mond. –
Nem én adtam ki, hogy lőjenek le, nem az én embereim lőttek, és
nincs áruló a társaságodban, legalábbis nem olyan, aki miatt
aggódnod kellene. Szóval min is kéne rezegned? Azon, hogy
kiderítsd, ki vadászik rád Ricky bandájából, miért, és mennyire
súlyos az árulás.
– De akkor miért jöttél most utánam? Egyáltalán miért segítesz?
Eric csendben van, de le sem veszi rólam a szemét. Csak az
állkapcsa mozdul, majd így szól:
– Mennyire ismered azt a Tommy fiút?
Tommy ott volt… Tommy megsérült… Tommyban bízott meg
egyedül Linus, és mondta el neki, hol vagyok…
– Mi történt Tommyval azon az éjjelen?
– Elfutott – feleli Eric. – Ellentétes irányban attól, ahol te voltál.
Elgondolkodtató, hova vezetett téged, hiszen magatok voltatok. Ez
csak az én véleményem, de te Linus és Ricky kis kedvence vagy, és
szeretnek a közeledben lenni. Szívás lehet ez Tommynak, hogy
mindig csak a második marad!
Tényleg szívás.
– Ahogy én látom, két lehetőséged van az életben maradásra.
Eltűnsz, és soha nem jössz vissza, vagy kideríted, ki őszinte veled a
családodban, aztán megkéred Rickyt, hogy tegyen rendet a házban.
De tudnod kell, hogy Tommy a rossz híredet kelti mindenfelé, azt
mondja, kikészültél a lövéstől lelkileg. Ha Rickyhez mész Tommy
miatt, szerinted Ricky nem azt fogja hinni, hogy beparáztál?
– Csak játszol velem! – szólalok meg. – El akarod érni, hogy saját
magamat is megkérdőjelezzem!
– Egyszer megmentettél. Most én jövök. Ezzel egyenlítettünk, és
ami ezután történik veled, az már nem az én dolgom. Mindenesetre
sok szerencsét! Rád fér!
Eric becsukja a kocsi hátsó ajtaját, és amikor kinyitja az utas felőli
első ajtót, ezt kérdezem tőle:
– Tegyük fel, hogy van igazság a dumádban. Mit akarsz ezzel
elérni?
Eric arcán feltűnik a sunyi mosoly.
– Ha már így megkérdezed, hálás lennék, ha megemlítenéd
apádnak, hogy én mentettem meg a hátsódat, és aztán annyit
mondanál neki, hogy kösz!
– Mit köszönsz?
– Ő tudni fogja! Vigyázz magadra, Abby! Kár lenne érted! – És
ezekkel a búcsúszavakkal beszáll az autóba.
A testőrei is követik, majd felizzik a hátsó piros lámpa, és már el is
húznak.


 Logan


A TELEFON REZGÉSE VERI KI AZ ÁLMOT A SZEMEMBŐL. Oldalra gurulok a
hálózsákban, megragadom a mobilomat, és elolvasom Ryan
üzenetét: Megálltunk egy kis kajáért. Húsz perc, és ott vagyunk.
Jó néhány üzenet jött már tőle. Annyira bealudtam, hogy nem
hallottam a mobilomat. Végigpörgetem őket, és közben látom, hogy
jött anyámtól és apámtól is. Mindketten sajnálják, amiért leléptem a
kórházból. Mindketten arra kíváncsiak, mikor megyek Chris
nagyapjának a farmjára.
Apa azt hitte, korán keltem, és már eljöttem otthontól, még
mielőtt ő hazaért. Tegnap este tényleg hazamentem, de nem azért,
hogy aludjak, hanem hogy összepakoljak. Abby elaludt a hátsó
ülésen, így amíg Isaiah vigyázott rá a kocsiban, én össze tudtam
cuccolni, anélkül, hogy kíváncsiskodott volna valaki.
Csoportos üzenet az őseimnek: Itt vagyok.
Apa azonnal visszaír, de nem a csoportban: Gyakrabban kell
mérned!
Én: Fogok.
Apa: Sajnálom!
Én: Én is.
Sajnálom, mert csalódott bennem, és mert olyanokat mondtam,
amiket már nem tudok visszaszívni, és nem tudom, hogy amit
mondott, igaz-e, fogalmam sincs, de összességében tényleg
sajnálom. Nem jó érzés apámmal haragban lenni.
Anya a csoportban válaszol: Vigyázz magadra! Szeretlek!
Isaiah átfordul a hálózsákjában, és végigsimítja a kezét borotvált
fején.
– Van itt mosdó?
A két csukott ajtóra mutatok.
– Az ott jobbra. Ne használj túl sok vécépapírt, őskori itt a
szennyvízrendszer.
– Hurrá! – motyogja, és feláll.
Becsukja maga mögött a fürdőszobaajtót. Abby a szemhéját
rebegteti. Rossz látni, hogy néz ki: sápadt, sötét karikák a szeme
alatt, kimerült és beteg.
Egy szót sem szólt, miután Eric lelépett, de nem is csodálom.
Lehet, hogy Ericnek igaza van, lehet, hogy csak hazugságokkal
tömte tele Abby fejét. Egyik sem jó.
– Ryanék mindjárt itt lesznek – szólalok meg. Abby felül,
belesüpped a kanapé támlájába, amin aludt. Eltűri hosszú haját az
arca elől. Kicsinek és fiatalnak látszik. – Ma este majd felfújunk
neked egy matracot a hálószobában.
– Magyarázd már el még egyszer, hol vagyunk, és mit csinálunk
itt! – Rekedt a hangja, mintha évek óta meg sem szólalt volna.
Körbenéz a kis rusztikus faházban, ahol még villany sincs.
Vélhetően azon tűnődik, vajon a tegnap éjszakát csak álmodta-e.
Őszintén szólva, én is megkérdőjelezem a mostani valóságunkat.
A nyitott helyiségben van egy süllyesztett kerámiamosogató, ami
akkor készült, amikor még Chris nagyapja sem élt. Van egy
fatüzelésű kályha, aminek a tetején tudunk ételt melegíteni, egy
ablak, fapadló, és az egyetlen bútordarab az a kanapé, amin Abby
az éjszaka aludt.
A házikó már így sem túl tágas, és csak még kisebb lesz, ha Ryan,
Chris, Noah és West is megérkezik.
– Emlékszel, mennyire akartál jönni velünk bálázni, és én meg azt
feleltem rá, hogy ez amolyan fiúknak való dolog?
Alig láthatóan bólint.
Körbemutatok.
– Hát akkor légy üdvözölve!
– Meddig lesztek itt?
Meddig fog tartani neki, hogy rájöjjön, mik a problémái?
– Egy hétig, de biztos vagyok benne, hogy te és én tovább is
maradhatunk, ha kell.
Tekintete az ajtó felé vándorolt.
– Arra nem lesz szükség. Nem akarok olyan sokáig távol lenni
nagyitól.
Megfeszülnek a hátizmaim.
– Meg kell hoznod néhány komoly döntést. És ehhez idő kell.
Nem válaszol, ami idegesítő. Abby teljes mértékben bezárt: nulla
érzelem, nulla játék, csak egy üres lap.
– Mi van, ha nekem hamarabb kell visszamennem a városba, mint
egy hét?
Talpra ugrok, magammal húzom a hálózsákot, és feltekerem.
– Ki fogsz találni valamit, amivel megmentheted az életed?
Megérinti a sebet a fején.
– Hallottad Ericet tegnap éjjel, nem?
– Igen.
– Akkor tudod, hogy mindegy mit csinálok, az életem a tét.
Elkap a düh.
 – Én egyáltalán nem ezt hallottam. Eric azért fogott el tegnap éjjel,
hogy hozd meg azt a döntést, amivel megmentheted az életed.
– Lehet, hogy hazudott – mondja pléhpofával.
– Te úgy gondolod? – emelem fel a hangom. – Mert én nem. Én
úgy gondolom, félsz kilépni ebből az életből. Gyáva vagy!
Végre szikra gyúl Abbyben, ami kezd haraggá válni.
– Akkor tegyük fel, hogy úgy döntök, kiszállok. De milyen áron,
Logan? Szükségem van a pénzre, és azt se felejtsd el, hogy meg kéne
védjelek!
– Ha kiszállsz, ígérem, kitaláljuk, hogyan szerezzünk pénzt.
Isaiah-nak néhány hónappal ezelőtt egy héten belül össze tudtunk
szedni ötezer dollárt. Ha bízol bennünk, segítünk!
– Alkut kötöttem Linusszal, hogy megvédjelek. Nem szállhatok ki
csak úgy! – Megdörgöli a szemét. – Ennek így semmi értelme, Logan.
Semmi. Ha Ricky és Linus halottnak akarna, már halott lennék.
Linus talált meg, nem ő lőtt rám. Ezt te is tudod. És ha ő adott volna
rá parancsot, befejezhette volna a dolgot.
– Lehet, hogy azt akarta. Csak én megjelentem, ezért nem sikerült
neki.
– Téged is lelőhetett volna.
A szeméből áradó ridegségtől megborzongok.
– Akkor lehet, hogy Tommy tervelte ki az egészet egymaga. Csak
mondd meg, hol találom, és kiderítem, hogy őt láttam-e kijönni a
sikátorból. Ha nem, akkor legalább az biztos lesz, hogy Eric
hazudott.
Abby megforgatja elmerevedett nyakát.
– És mi van, ha Tommy lőtt? Megtartod magadnak az információt,
vagy rohansz a rendőrségre?
 Nem szólok semmit, bár mondhatnám, hogy nekem nincsenek
fenntartásaim a rendőrséggel. Kevesebb mint három hét alatt
tartottam már Abbyt a karomban, vérezve, egyszer meg egy kocsi
hátsó üléséről szedtem ki. Elfogyott a türelmem.
– Ricky elő akar léptetni – mondja Abby. – Azoknak nem szoktak
ilyet felajánlani, akiket ki akarnak nyírni. Lehet, hogy elcseszett az a
világ, de azért ennyire ők sem őrültek.
Próbálom összerakni a sakktáblát, aminek a közepén Abby a
kulcsfigura, de már nem bírom követni a dolgokat. A kezem
megremeg kicsit, éhségérzetem támad. Talán alacsony a vércukrom,
és kell egy kis cukor, mielőtt hipoglikémiás leszek. Ez nem olyan,
mint amikor reggelente felébredek. És most már dél van, és azt sem
tudom, mikor ettem utoljára.
– Szóval szerinted Eric hazudik.
Abby rám néz. Árad róla a kimerültség.
– Nem tudom. Tommy hazudott nekem tegnap éjjel, mielőtt Eric
megjelent. Nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki úgy akar jobb
helyzetbe kerülni, hogy kinyír valakit.
Végtelen nyugalom kap el.
– Kezdjük újra! Te szépen elmondod nekem, hol találom Tommyt,
én pedig megnézem, ő volt-e az a rohadék, aki rád lőtt.
Abby felhúzza a szemöldökét, és a tekintetében látom azt a
„piszkosul okosabb vagyok bárkinél” kifejezést.
– Szóval engedjem meg neked, hogy beköpj egy veszélyes fickót?
Azt, akiben Linus és Ricky megbízik? És szerinted ezután te
biztonságban leszel?
– És szerinted az, hogy nem veszel tudomást arról, hogy valaki,
akit ismersz, rád lőtt, biztonságos?
 – Vannak kötelezettségeim! – tajtékzik. – Gondoskodnom kell
emberekről! Ez olyan teher, amit te sosem fogsz megérteni!
– Ez baromság, Abby!
Abby ekkor feláll, és úgy néz rám, mintha ellenséges katona
lennék a csatamezőn, aki pisztolyt szegez rá. Veszélyes arckifejezés
ez. Olyan, amitől elsötétül az a gyönyörű arca, és amivel halálra
rémiszt. Mégis arra vágyom, hogy megcsókoljam, és a szemében
izzó tűz jelzi, hogy ő is pont ezt szeretné.
– Én nem lehetek olyan, mint te. Én nem mászkálhatok szabadon,
és tehetem szabadon azt, amit akarok. Nekem nincs senkim, aki
vigyázna rám. Fogalmad sincs, milyen érzés felelősnek lenni
valamiért. Fogalmad sincs, milyen azzal a tudattal élni, hogy
minden egyes döntéseddel összetöröd magad körül a világot.
De tudom, miről beszél. Azóta ilyen felelősséggel élek én is,
amióta a doktor megmondta, hogy 1-es típusú diabéteszem van.
– Cseszd meg, Abby! Te rohadtul nem tudsz semmit rólam!
– Igazad van. Senki nem tud semmit rólad. Mert csak jössz,
csendben vagy, és őrültségeket csinálsz. És senki nem ismer, ahogy
engem sem. De az a különbség köztünk, Logan, hogy a te titkaid
nem fognak kinyírni téged. Senkit nem fognak megölni. Az én
titkaim mindenkinek fájdalmat okozhatnak, akit ismerek és
szeretek. Komolyan belefáradtam már ebbe a beszélgetésbe!
Belefáradtam, hogy nyolcféleképpen kell elmondanom neked, hogy
többé nem vagyunk barátok!
– Te folyton ezt mondogatod, én pedig folyton elkaplak, amikor
zuhansz, és amikor a karjaimban vagy, soha nem érzem, hogy
harcolnál ellenem.
Abby bosszúsan összepréseli a száját.
 – Továbbra sem értem, hogy az én problémáim miért lennének a
te problémáid is! Nem értem, miért nem hallgatsz meg, és maradsz
távol tőlem!
Szinte kiszakad belőlem az érzés, hogy legszívesebben jól
megráznám.
– Mert fontos vagy nekem! Mindannyiunknak fontos vagy! Lehet,
hogy te ki tudod kapcsolni az irántunk érzett érzéseidet, de mi nem!
– Rácsapok a mellkasomra. – Én nem tudom kikapcsolni azt, hogyan
érzek irántad!
Megemelkedik és beesik a mellkasom, mintha megkerültem volna
mind a három bázist, hogy hazafutást csinálhassak. Abby
ugyanilyen kimerültnek tűnik.
Az én titkaim pont annyira nyírnának ki, mint ahogy Abbyt egy
fejébe fúródó golyó. Ettől olyan bosszantó ez. Ő kiléphet ebből az
életből, de én… a cukorbetegségből… soha.
Ekkor nyílik a ház ajtaja, és a nevetés, ami a három fiútól jött,
hirtelen abbamarad. Abbyvel még mindig farkasszemet nézünk,
egyikünk sem veszi le a másikról a szemét. Vörös az arca és a nyaka
a méregtől, és a felé intézett kínos szavaimtól.
Isaiah kilép a fürdőszobából, és minket kikerülve megy át a
szobán, hogy üdvözölje először Noah-t, majd a többi srácot.
West a szokásához híven szinte szökell befelé, hátracsapott
sapkában, és öntelt lépésekkel megy oda Abbyhez, és öleli át.
– Kemény volt az éjszaka, Abby?
– Menj a francba, Young! – Abby ellöki magától, és leveszi rólam a
szemét. West csak rámosolyog, nem vesz tudomást Abby haragjáról.
– Valamelyikőtöknek vissza kell vinnie!
Ryan, Chris, Noah és West ledobja a földre a holmiját, de a lárma
megszűnik, és senki meg sem mozdul.
Ryan rám néz, és előrelép. Nemcsak a baseballcsapatunk vezetője
volt ő mindig is, de Chris és az én vezetőm is. A barátnője, Beth,
Noah és Isaiah legjobb barátja és fogadott húga, így Ryan szavára
nemcsak én, de a szobában több srác is ad.
– Be kell valljam, nem vagyok teljesen naprakész – szól Ryan
Abbyhez –, de téged nem meglőttek, aztán elraboltak?
Abby arcára undor ül ki, és közben rám emeli a tekintetét.
– Nagyszerű! Elmondtad mindenkinek! Igaz barát vagy!
Bököget. Próbál addig piszkálni, amíg leesek a szikla széléről. Azt
akarja, hogy beguruljak, kituszkoljam innen, hazavigyem, és ne
érdekeljen, hogy miattam és a nagyanyja miatt feláldozza magát.
Tudja jól, hogy büszke vagyok arra, hogy megtartom a titkait, ahogy
a sajátomat is. Kóstolgat… el akarja hitetni velem, hogy azt hiszi,
nem vagyok hű barát. Amióta csak ismerem őt, nyomja, nyomja és
nyomja. Először csak vonzódtunk egymáshoz, aztán barátok
lettünk, majd törődni kezdtünk egymással. Ha most elsétál, soha
nem fog visszajönni. Belém hasít a felismerés: addig nyomta, amíg
beleszerettem.
Szerelmes vagyok Abbybe. És utálom magam emiatt. Hogyan
lehet olyan valakit szeretni, aki hajlandó eldobni az életét?
– Azt hiszed, szar barát vagyok, Abby?
Felkapja a fejét, abban a csábító, veszedelmes stílusában.
– Igen, azt!
Titkok. Titkok arról, hogyan működik Abby. Hogyan képes
folytatni a munkáját, fenntartani maga körül azt a rohadt falat, amit
még magasabbra húz, ha bármelyikünk is közel merészkedik hozzá.
Abby megosztotta velem a titkait. Azért tette, mert bízik bennem.
Mert fontos vagyok neki. Azt mondta, el akar maga mellől hajtani,
de azt nem érti, hogy képes vagyok bármit megtenni, hogy
biztonságban tudjam őt, még ha közben őt magát el is veszítem.
– Abby sejti, ki lőhetett rá – szólalok meg, mire kikerekedik a
szeme. – És nem áll szándékában felhagyni a dílerkedéssel, még ha
az életével fizet is érte.
– Mit művelsz?
Közelebb lép hozzám.
– Te mondtad, a titkaid megölhetnek téged. Akkor ne legyen többé
semmi sem titok!
Abby rám ront, mint aki végezni akar velem, de West megragadja
a derekánál fogva.
– Csigavér, Abby!
– Megölöm!
– Jól van! – folytatom. – De attól te még életben maradsz!
– Mekkora egy képmutató vagy! – vágja oda. – A saját titkaidat
megtartod, de az enyémeket nem!
Fájdalom, megbántás és gyötrelem suhan át az arcán. Mindegyik
érzés láttán megszakad a szívem. A kezemet az arcomra teszem,
mintha így akarnám visszafogni magamat attól, hogy ne mondjak el
még több mindent, amivel még azt is eltipornám, ami maradt
közöttünk.
– Ne! – könyörög Abby. Márpedig ő sosem könyörög.
Összeroppanok, de attól még jobban összetörnék, ha meghalna. –
Kérlek, Logan, ne!
– Meglőttek. Meglőttek és elraboltak. Nincs már második vagy
harmadik esélyed!
– Logan, kérlek…
 Abby akár egy zsák Westnek dől, amitől West azt sem tudja,
mitévő legyen. Körbenézek. Mindannyian azt a maszkot viseljük,
amiben elvesztünk. Abby nem törik meg. Akkor sem tört meg,
amikor meglőtték. Akkor sem, amikor egy kocsi hátsó üléséből
húztuk ki, és meg volt kötözve. De az igazság megrettenti őt…
minket meg az ő igazsága rettent meg.
Veszek egy mély levegőt, és leugrom a szikla széléről.
– Abby azért árul drogot, mert a nagymamájáról gondoskodik.
Beteg, Alzheimer-kórban szenved. Ha Abby akarja, majd
elmagyarázza, miért nem szeretné idősek otthonában elhelyezni.
Azért árul drogot, mert az apja is azt tette, mielőtt börtönbe került.
Abby csak így tud elég pénzt összeszedni ahhoz, hogy gondoskodjon
a nagyanyjáról. Nem számít, hogy meglövik, hogy elrabolják, inkább
meghal, mert valakinek, aki az élete része, szüksége van rá.
Elítélhetjük őt. Utálhatjuk azért, amit tesz, de kérdezzük meg
magunktól, mi mit tennénk, ha azoknak, akiket szeretünk,
szükségük lenne ránk.
Szándékosan Isaiah-ra nézek. Összeráncolja a homlokát. Védi a
barátját, akit a húgaként szeret, de távol tartja magát mindentől,
ami a droggal kapcsolatos. Egy héttel ezelőtt feltette nekem a
kérdést, hogy én hol állnék… ha döntenem kellene.
– Én Abby mellett állok. Segítségre van szüksége, és én megadom
neki. Ti hol álltok?
Abby kiszabadítja magát West szorításából, és a lehető
legtávolabb lép tőlem.
– Gyűlöllek!
Pókerarcom van. Nem leszek szerelmes. Mert már az vagyok.
Abby gyűlöl engem. Én szeretem őt. Az életem egy jó nagy katyvasz!
 – Abbyvel szépen átvesszük, ki is lőhetett rá. Aztán elmegyek a
rendőrségre. Közben pedig ki kell találnunk, hogyan szerezzünk
pénzt Abbynek. Ha megtesszük, nem lesz oka dílerkedni.
Abby keresztbe fonja a kezét maga előtt, és a fejét a fafalnak
támasztja.
– Komolyan baromira utállak! Innentől kezdve nem létezel
számomra! Nem fogom megmutatni, ki lőtt rám, te nem fogsz
segíteni nekem, és ha egyszer innen kijutok, látni sem akarlak
többet soha!
Elárultam őt. Elmondtam a titkait. Olyat tettem, amit soha nem
feltételezett volna rólam. Ezt már nem lehet helyrehozni. Nem
kaphatom őt vissza soha többé. De ha már kiböktem az ő titkát, elég
erősnek kell lennem ahhoz, hogy a sajátomat is kibökjem.
– Valamiben tévedtél, Abby.
Abby a plafonra szegezi a tekintetét, ahelyett, hogy rám nézne.
– Abban, hogy a te titkaid megölhetnek téged, és… – összeugrik a
gyomrom –, hogy az enyémek nem ölhetnek meg engem.
Felém kapja a fejét, én meg egyik lábamról a másikra helyezem a
testsúlyomat, mert utálom, ha mindenki engem néz. Évek óta
titkolom. Túl sok éve már. Nem akartam, hogy másképp nézzenek
rám, hogy másképp bánjanak velem, hogy összetörtnek lássanak…
de én összetörtem Abbyt, cserébe magammal is ezt kell tennem.
– Cukorbeteg vagyok.
Abby összeráncolja a homlokát. Ryan a látószögembe lép.
– Hogyhogy cukorbeteg?
– Diabéteszem van. – Nem nézek rá. Ki nem állhatom, hogy
émelygés kap el. – 1-es típusú.
Ryan tekintete elkomorodik. Évek óta a legjobb barátom. Ő dobó.
Én fogó vagyok. Mindig elvárta, hogy megmondjam neki, mi a
helyzet. Én meg mertem neki mondani, amit senki más nem. De ezt
a titkot megtartottam magamnak. Soha nem bíztam benne annyira,
hogy tudjon a diabéteszemről.
– Mióta tudsz róla? Mikor történt?
A könnyű válasz hazugság lenne, ha azt mondanám neki, hogy
nemrég tudtam meg. De nem fogok hazudni, elég volt belőle.
– Hétéves korom óta.
– Miért nem mondtad el? – Ryan hevesen lehúzza a sapkája
ellenzőjét, és elfordul tőlem. Elfordul. – Miért nem szóltál róla
egyikünknek sem?
Abbyre pillantok. A szemében már nincs harag, csak
zavarodottság… sajnálat. Még soha nem éreztem magam ilyen
bizonytalannak, még akkor sem, amikor rendetlenkedett a
vércukrom.
– Mert nem akartam, hogy így nézzetek rám. – Abby felé bólintok.
– Ahogy Abby.
Felkapom a hátizsákomat a padlóról, az ajtó felé indulok, de
Isaiah megragadja a bicepszemet.
– Hova mész?
– Ki. Kell egy kis levegő!
Isaiah tekintete csillog. Éppúgy ki van bukva, mint Ryan. Jobban
kellene fogadnom ezt, de látom Abby szemében a sajnálatot, és pont
azt nem akarom.
– Abby itt marad a héten. Ha bárki ebben a szobában vissza meri
vinni őt Louisville-be, 1-es típusú diabétesz ide vagy oda, szétrúgom
a seggét!


 Abby


NAGYI EGYSZER ELVITT TEMPLOMBA. Gyújtott gyertyát, letérdelt és
imádkozott.
Nem volt nagy templomba járó. Apa egy alkalommal a
szokásosnál hosszabb ideig elvolt otthonról. Amikor hazajött,
napokig feküdt, és nem mehettem be hozzá. Most már tudom, hogy
meglőtték, de nagyi annyit mondott nekem, hogy beteg.
Beteg.
Azon az éjszakán, amikor hazajött, kétszer is felüvöltött a
fájdalomtól. Sosem hittem, hogy az én apám érezhet bármilyen
fájdalmat is. Túl nagynak tűnt ahhoz. Túl erősnek.
Féltem ettől az érzelemszörnytől, ami az én kis biztonságos
otthonomba beférkőzött, így hát minden plüssállatomat kitettem a
folyosóra, arccal apa szobájának. Lehúztam a paplanomat az
ágyamról, és a szobája előtt aludtam. Ha apa nem tud egyedül
elbánni a mumussal, akitől mindig azért féltem, nehogy az éj leple
alatt beosonjon, és elraboljon apától, akkor majd leszek elég erős, és
én védem meg őt.
De nem voltam elég erős, hogy megvédjem. Börtönben van, és
semmit nem tehetek. Nagyi túl öreg, és nem tudom megállítani az
öregedését. Logannek 1-es típusú diabétesze van. Nem tudom, az
mit jelent, csak annyit sejtek, hogy azon sem tudok változtatni.
Rajtam és Loganen kívül mindenki a faházban tartózkodik.
Kijöttem néhányszor, de sehol nem látom őt. A távolban van egy
hatalmas piros pajta, egy kicsit messzebb pedig kukoricát látok, és
néhány tehenet. Ha elég mélyen beszívom a levegőt, érzem a
trágyaszagot.
Még egy gyors pillantás, hogy meggyőződjek arról, senki nem
figyel a faházból, majd előkapom a mobilomat, amit Isaiah
visszaszerzett tegnap este Erictől. Rengeteg hívás és üzenet, de én
csak azt hívom fel, aki Ricky bandájából az egyetlen számomra
megbízható személy.
Alighogy kicseng, már fel is veszik.
– Igen?
– Én vagyok.
– Jesszus, Abby! – Meglepő Linus hangjából a
megkönnyebbültséget kihallani! – Hol vagy? Minden oké veled?
Körbenézek. A habos fehér felhők a mélykék égen mintha csak
gúnyt akarnának űzni velem, hogy mutassák, ők mennyire
boldogok.
– Fogalmam sincs, hol vagyok, és azon kívül, hogy ég a csuklóm,
ahol meg voltam kötözve, jól.
– Az a rohadék Eric! – morog Linus. – A szívét fogom megenni
vacsorára ma este!
– Tommy jól van? – érdeklődöm.
– Jól. Elmesélte, mi történt, totál ki van akadva. Szabadon
engedtek? El tudsz menni olyan helyre, amit ismersz? Ha nem,
mondd el, mit látsz magad körül!
Linus nem tudja, hogy Eric elengedett. És ha Eric volt az, aki egy
héttel ezelőtt meghúzta a ravaszt, miért játszaná ezt a bonyolult
játszmát? Fellobbant bennem a sürgető kényszer, hogy azonnal
visszamenjek Louisville-be.
– Eric azt mondta, Tommy lőtt rám.
Csend. Hosszú csend. Elég hosszú ahhoz, hogy a szívem egyre
hevesebben verjen minden egyes másodperc elteltével.
– Van rá bizonyítéka?
Linus túlságosan hűvösnek tűnik… túl rideg.
– Azon túl, hogy ezt mondta? Nincs, de mi tudjuk, hogy Logan
tudná megerősíteni, igaz-e ez.
– Először vissza kell téged juttatnunk ide, aztán kitalálunk
valamit. Mondd el, hol vagy!
– Hát… – Bizseregni kezd a fejbőröm, ahogy kitépődik a mobilom
a kezemből, és vele együtt néhány hajszálam is. – Aú!
– Abby! – ordít Linus. – Beszélj hozzám, Abby!
Isaiah magaslik fölém a száznyolcvan centijével és az idiótákat
elriasztó összes tetoválásával. Megnyomja a piros gombot, és ezzel
befejezi a hívást.
– Seggfej! – Kinyújtom a kezem a mobilomért.
Isaiah zsebre teszi a telefonomat, és cserébe egy zacskó porcukros
minifánkot tol felém.
– Egyetértek Logannel. Távol kell tartanod magad Louisville-től.
Legalább néhány napig.
Olyan erővel nyitom ki a fánkos zacskót, hogy szétszakad a papír,
én meg a földre huppanok. Behajítok egy minifánkot a számba, és
idegesen rágni kezdem. Hülye Isaiah és Logan! Állandóan bele kell
ütniük az orrukat mindenbe!
Cseng a mobilom, mire Isaiah épp csak addig veszi elő a zsebéből,
hogy kikapcsolja.
– Linus aggódik! – erősködöm.
 – Ahhoz az kéne, hogy Linusnak lelke legyen.
Ezzel megfogott. Eszem még egy fánkot, de ezúttal kisebbeket
harapok. Lehet, hogy tényleg kell egy kis idő, hogy átgondoljam, mik
a lehetőségeim. És az nem menne túl jól úgy, ha közben Ricky és
Linus le sem koccolna rólam, Tommy pedig nagy eséllyel kést
szorítana a nyakamhoz.
Isaiah letelepszik mellém. Ott ülünk ketten a füvön, a
Mustangjának dőlve.
– West hozott neked néhány ruhát. Rachel azt üzeni, bedobott
még egy-két dolgot, amire szükséged lehet.
Rachel. Istenem, mennyire fáj hallani a nevét! Mintha hetek teltek
volna el azóta, hogy üzentünk egymásnak, pedig tegnap este volt.
Isaiah-nak ki kellene kötöznie engem a kocsija hátuljához, és
végighúznia azon az isten tudja, hova vezető hosszú, kanyargós
kavicsúton!
– Hogy van?
– Ki van bukva rád. Rám meg azért, mert nem hoztam el ide, hogy
láthasson. – Felhúzza a térdét, és ráteszi a karját. – Ha véget vetsz
annak, hogy Rickynek dolgozol, akkor már nem kell azon aggódnod,
hogy Rachelre bajt hozol. Tudom, hogy a barátja akarsz lenni.
Az akarok lenni. Jobban, mint Isaiah hinné. Rachel mellett
normálisnak érzem magam.
– Amikor elkezdtél Rachelékhez és Westékhez járni, nem
csodálkoztál, mennyi kajájuk volt otthon? Mindenhol! Dugig tele a
hűtő, a kamra, az asztal! Esküszöm, még a ház dekorálásához is azt
használtak!
– Még mindig nem tudtam hozzászokni.
– Tudom, hogy te nem vagy öribariban Rachel szüleivel, de én
bírom őket. Főleg Rachel anyukáját. Egész jól játssza, hogy elhiszi,
normális vagyok, még ha egyértelmű is, hogy nem vagyok tipikus
magániskolába járó diák.
Ezt hazudtam Rachel szüleinek, amikor először találkoztam velük.
– Rachelt boldoggá teszed – mondja. – Ez elég nekik.
– Szerinted mi valaha is be fogunk tudni illeszkedni? – kérdezem.
– Ha leszednéd a tetkóidat, én meg a dílerkedéssel járó mocskot
magamról, szerinted be tudnánk illeszkedni? Vagy mi mindig is
aljanép maradunk?
Isaiah felhúzza az egyik szemöldökét, mintha csak fel akarná
ölelni a szemével az egész világot fölöttünk. Többhektárnyi földet.
A faház közelében van néhány fa, de azon túl több mérföld föld.
A területeket kaszált fűsorok övezik. Sosem gondoltam bele, hogyan
készül a széna. Soha nem is gondolkodtam a szénáról.
Szép húzás volt Logantől, hogy idehozott! Fogalmam sincs, hol
vagyok, mennyi idő lenne találni egy autóutat. És ahogy
megfenyegette a srácokat, senki nem fog visszavinni a civilizációba.
Itt ragadtam, több szempontból is.
– Régen én is így gondolkodtam – szólal meg Isaiah. – Azon
tűnődtem, lehetek-e több utcai patkánynál.
– És?
Isaiah megvonja a vállát.
– Mi azzal a gond, ha más vagy, mint a többiek?
Pislogok egyet, mert arra számítottam, hogy most jön a „ne árulj
anyagot” előadása.
– Változott a véleményed rólam most, hogy tudod, miért árulok
drogot?
– Nem, de ha csak azért hagyod abba, mert azt hiszed, hogy akkor
majd be tudsz illeszkedni, megint a dílerkedésnél fogsz kikötni. Sok
mindent nem bírok abból, ahonnan származom, de bizonyos
távolságból nézve néhány dolgot azért szeretek.
– Például Noah-t?
– És Beth-t.
A szememet forgatom. Beth-szel sosem voltunk barátok. Nem
érdekelt, mennyire odavolt érte Isaiah. Ahogy az sem, hogy egy
ideig csak szívatta Isaiah-t. Persze nem fontos nekünk barátoknak
lennünk. Vannak olyanok, akik sosem fognak igazán közel kerülni
hozzám.
– És téged.
A térdemmel megkoccantom az övét.
– Hagyd abba az érzelgősséget! Még a végén sírva fakadok, és
elájulok!
Legyezni kezdem magam.
Isaiah felnevet, majd befejezi:
– Komolyan mondom. Te vagy az első, aki meglátta az igazi
énemet. És ez ütős volt.
Sóhajtok, mert… hát… nekem meg Isaiah volt az, aki először az
igazi énemet látta apámon és nagyin kívül, és utálom, hogy igaza
van ezzel az „ütős” jelzővel.
– Tudom, hogy őrült vagy – szól Isaiah. – De örülök, hogy Logan
elmondta a dolgokat a nagyanyádról.
Bosszúsan kifújom a levegőt.
– Rosszabb, mint egy narkós!
– Neked segít. Ha tudtam volna, miért árulsz… – Isaiah ökölbe
szorítja a kezét. – Jobban kellett volna igyekeznem, hogy rájöjjek, mi
a helyzet.
 Zörög a fánkos zacskó, ahogy megmoccanok. Elképzelem, milyen
lett volna az élet, ha elmondom Isaiah-nak, de hamar el is
hessegetem ezt a gondolatot. Három évvel ezelőtt ismerte meg
Noah-t, bár lehet, hogy már korábban. Akkor kapott munkát Mac
autósboltjában, nekem köszönhetően. Ha Mac nem tudott segíteni
nekem, kizárt, hogy egy alkalmazottja tudott volna.
Igen, Isaiah segített volna, ha megkérem, de akkor ő is csak Ricky
rabszolgája lett volna, hogy előteremtse azt a pénzt. Épp elég, hogy
egyikünk hordozza ezt az átkot.
– Miért nem beszéltél a nagyanyádról? – kérdezi. – Miért mondtad
mindenkinek azt, hogy meghalt?
– Apa azt mondta, fél, hogy felhasználnák ellene. Tisztában volt
vele, hogy nagyi nem tudná megvédeni magát.
Egyszer apa azt mondta, hogy nagyi nemigen nézett a szemébe,
mielőtt engem hazavitt. Valahogy az én jelenlétem hidalta át a
közöttük lévő szakadékot, annak ellenére, hogy nagyi nem örült
annak, hogy apa az üzletéről beszél nekem. Végül már csak arról
tudott beszélni. Az volt a munkája, a hobbija, az élete. De engem
sosem győzködött, hogy áruljak, csak amikor már tudta, hogy
elkerülhetetlen a börtön. Mindig is titokban tartotta a lakhelyét, és
amikor már tudta, hogy nem ússza meg a sittet, úgy gondolta,
könnyebb lesz nekem és neki is, ha az emberek azt hiszik, hogy már
nem él a nagyanyám.
– Te is foggal-körömmel küzdesz, hogy Logan kimaradjon
mindebből, csak hogy ne tudják őt felhasználni ellened.
– Ügyes logika!
Bárcsak Logan is megértené ezt!
– Régebben is ennyire beteg volt? – kérdezte Isaiah. –
A nagyanyád?
Az elmúlt órák őszinteségi rohamától úgy érzem magam, mintha
egy egész méhraj csipkedett volna agyon.
– Nem. Csak néhány tünetet produkált. Nekem már akkor feltűnt.
Apának nem. Neki volt elég aggódnivalója, így aztán nem szóltam
neki. Amikor apa rács mögé vonult, nagyi állapota rohamosan
romlani kezdett.
Isaiah úgy szívja magába a hallottakat, ahogy magukba szívjuk
mindketten a nap sugarait. Nem emlékszem, hogy valaha is
csináltunk volna ilyet, hogy napfürdőztünk volna. Igazi kényeztetés
ez nekünk, akik mindig az árnyékos oldalon álltunk.
– Apád igen nagy terhet tett rád – szól végül Isaiah.
– Szívás az élet.
– Igen, de miért nem vehetjük le rólad a teher egy részét?
Már nyitom is a számat, hogy megmondjam Isaiah-nak, el lehet
húzni, de ekkor észreveszem, hogy Logan sétál felénk a semmiből,
ahova eltűnt. A baseballsapkája a szemére húzva, hátán a
hátizsákja. A két keze zsebre vágva, és nagyon… magányosnak
tűnik.
Összefacsarodik a szívem. Tudom, milyen magányosnak lenni.
– Semelyik barátja nem tudta?
– Nem. És most rohadtul ki vannak bukva.
– És te? – Isaiah-ra pillantok, hogy olvassak az arckifejezéséből.
Felhúzza a vállát, majd leereszti, és letép egy gazt a földön.
– Én is, de nem annyira. Logan a barátom.
Isaiah szürke tekintetében nyoma sincs haragnak, ami azt jelenti,
hogy csak bántja a dolog. Ahogy a többieket is odabent a faházban.
Egyikünk sem tud igazán mit kezdeni azzal, ha megbántják. A mi
barátunk inkább a harag.
– Mit jelent az, hogy 1-es típusú diabétesz?
– Nem tudom. Westnek van talán internet a mobilján. Lehet, hogy
már ki is kereste. Ijesztően hangzik. És érthetetlen is.
Mint én.
– Belehalhat?
– Fogalmam sincs. Remélem, nem.
Kicsit enyhül bennem a méreg. Nem azért, mert örülök annak,
amit mondott, hanem mert már értem egy kicsit, miért árult el.
Logan folyton azt mondogatja, hogy nem akarja, hogy meghaljak.
Ha belegondolok, hogy valami nem jól működik a szervezetében, és
olyan, mint egy időzített bomba, belesajdul a lelkem. És én sem
akarom, hogy Logan meghaljon.
Rohadt nagy szívás, ha akkor érted meg, mit és miért tesz valaki,
miután már halálbiztosan eldöntötted, hogy nincs megbocsátás.


 Logan


MAGASAN JÁR A NAP AZ ÉGEN, majd’ megsülünk. Verítékcseppek
gördülnek végig rajtam, az izmaim tiltakozva üvöltenek minden
egyes új bálánál, amit felveszek és a platós kocsira dobok. Mindenki
szótlanul dolgozik. Ez még nem is lenne furcsa, mivel már nyomjuk
egy ideje, és elég intenzíven, de amióta visszajöttem és nekiálltunk,
senki meg sem nyikkant.
Kemény és könyörtelen a tempó. Chris vezeti a traktort, amire rá
van kötve a platós kocsi, mi pedig mellette haladunk. Nem égetően
gyors a sebesség, de így, hogy nehéz szénatömböket kell a földről a
platóra emelgetni, és közben lépést tartani a trélerrel a majdnem
negyven fokos hőségben… azért döglesztő.
Belebököm a vasvillát egy újabb szénatömbbe, és Ryan lábához
dobom. Ő a platón állva tornyozza magasba a bálákat.
A traktorvezetésen kívül semmi más meló nem könnyű itt. Az a fajta
munka ez, amitől vízhólyagjaid nőnek, amik aztán kidurrannak és
véreznek. Az a fajta, amitől úgy kidőlsz este, hogy még enni is
elfelejtesz. Az a fajta, ami közben elmerülhetsz a gondolataidban, és
felteheted magadnak a kérdést, milyen ember vagy… milyen férfi, és
hallom apám szavait… Nem tudod, ki vagy.
Megáll a traktor, megállunk mi is. Előttem Isaiah megtörli a
homlokát, minden verítékben úszik.
Felnézek a platóra, nincs több hely rajta. Hatszor hatosával
vannak rá felpakolva a bálák. A pajta felé vesszük az irányt, és
elkezdjük a következő kínzó feladatot: felpakoljuk a bálákat a
padlástérbe. Isaiah káromkodva veszi le a kesztyűjét. A keze ég és
vörös, ahogy az enyém is.
Ryan felém nyújtja a kezét. Megfogom, és felhúzom magam a
felstószolt szénabálák mellé. Utánam Isaiah felé nyújtja a kezét.
Isaiah ránéz, de aztán elfogadja. Különös a kettejük kapcsolata.
Ryan Beth-t szereti, akiért régen Isaiah is odavolt, és bár mostanra ő
és Beth már csak barátok, azért kicsit furcsa Isaiah és Ryan
barátsága.
Elcseszett logika van ebben, de ez az elcseszettség jellemzi
leginkább ezt a csapatot.
Amikor már Noah is fent van a platón, Chris megindul a pajta
felé. A szénának támaszkodom. Ég a lábam a bakancsban, csak hogy
csatlakozzon a testem többi részéhez, ami felégett a napon.
A traktor döcögve halad a hepehupás úton, és időnként váratlanul
belesüllyed a rejtett lyukakba. Beletelik kis időbe, míg a pajtához
érünk, de nem elég sok időbe ahhoz, hogy kifújjam magam.
Az ilyen munkában nincs megállás. Fárasztó és folytonos. Chris
nagyapja jó pénzt fizet nekünk ezért az egyheti munkáért, de
amikor benne vagyunk a kellős közepében, már korántsem vagyok
biztos abban, hogy megéri.
Chris leállítja a motort, amikor odaérünk a pajtához. Érthető
módon tartunk egy rövid szünetet. Ma reggel alacsony volt a
vércukorszintem, és az enyhe kézremegés, valamint a furcsa érzés a
fejemben azt jelzi, hogy még mindig lent van.
Minden évben azzal a kifogással álltam elő ilyenkor, hogy el kell
mennem a mosdóba, vagy megvártam, míg mindenki belemerült a
beszélgetésbe. Én hallgattam, aztán halkan kimentem mérni. De
most nem lesz jó ez így, főleg amióta nekem köszönhetően mindenki
tud Abbyről.
Ha már Abby szóba került, a pajta sötétjében bújt meg, és most
lép ki a fénybe. Órák óta nem csinál semmit, csak a gondolataiba
merül. Isaiah azt mondta, a mobilját pörgeti.
– Hány napig kell még a sötétség korában élni?
– Négy – feleli Chris, miközben Ryan motyogja:
– Túl sokáig!
Abby bosszúsan legyint a platóra.
– Gyógyítani tudják a rákot, emberek utaznak a Holdra, erre meg
nincs egyszerűbb módszer?
– Nincs! – feleli Chris, majd ráhúz egy vizeskancsóra, és megállás
nélkül csak iszik és iszik.
– Barbár meló! – vág vissza Abby, mire felhorkantok.
A szénabálázás barbár munka. Az, hogy őt lelövik és elrabolják,
mindennapos.
Abby rám pillant, és a nézése minden, csak nem szeretetteljes.
Leugrom a platóról, és megindulok a holmimért. A cuccaim mellett
sorakoznak a vizeskancsóim. Én is úgy iszom, mintha a sivatagban
gyalogoltam volna, majd lekuporodok a táskámhoz, hogy
megkeressem benne, amire szükségem van.
Ahogy mindenki összegyűlik egy régi, a pajta fölé magasodó
tölgyfa árnyékában, megindul a beszélgetés. Chris kinyit egy
hűtőtáskát, kivesz belőle egy hideg szendvicset és több csomag
jégkockát. Noah letör egy jó nagy darabot a szendvicséből, és Abby
is csipeget belőle. Én állva maradok, a többiek leülnek. Émelyegni
kezdek. Ez szívás lesz.
 Oldalra biccentem a nyakamat, és lekuporodom a táskám mellé.
Kiveszem a mérőmet, leveszem a tű tetejét. A pattanó hangtól
mindenki elhallgat. Sípolás. A glükózszintem nem is olyan vészes,
mint hittem. A normális értékek között van, de azzal a mennyiségű
testmozgással, amit végeztem, lefogadom, hogy alacsonyabb is lesz.
Végzek egy kis fejszámolást, kiszámolom, mennyi szénhidrátot
kell bevinnem, kiveszem az inzulint a hűtőtáskámból, és kimérem
az adagomat. Felállok, leveszem a rám ragadt ingemet, a földre
dobom, majd a karomba injekciózom az inzulint.
A tűt beledobom egy direkt erre a szarságra tartott tárolóba,
leülök a földre, és kinyitok egy üveg mogyoróvajat, amit magammal
hoztam. Fehérje. A fehérjétől erős leszek.
Mindenki szájtátva bámul rám, mintha valami tudományos
kísérletet hajtanék végre. Én meg úgy fortyogok, mint a kémcső a
láng fölött, és erőteljesebben tolom bele a kanalat az üvegbe, mint
kellene.
– Azt hittem, a cukrosok a hasukba adják be az injekciót – szólal
meg Chris.
Egy adag mogyoróvaj fölül mormogok.
– Karba is lehet.
Bámulnak. Mind.
– Tartasz egy kis szünetet? – kérdezi Ryan. – Ha igen…
– Nem kell több, mint bármelyikőtöknek. Cukros vagyok, nem
rákos. A szervezetem nem termel inzulint, ezért kell egy tűn
keresztül bejuttatnom. Ennyi.
Elnéznek másfelé, lassan eszegetnek, mert már nem az vagyok,
akit ismertek. Diabéteszes vagyok, most már ez vagyok nekik, és
mindig ez is leszek.
 – Lefogadom, hogy nem éred el a madárfészket! – szólal meg
Abby.
Felkapom a fejem, körbenézek, és azon tűnődöm, kihez beszél.
Megáll a szívverésem, amikor rájövök, hogy mogyoróbarna szeme
rám fókuszál. Lágy szellő suhan végig a legelőn, meglengeti néhány
hosszú, gesztenyebarna hajtincsét. Abby kóstolgat… meg akar
menteni, fogalmam sincs, miért.
– Micsoda?
Abby felfelé mutat.
– Van ott egy madárfészek. Tudni szeretném, vannak-e benne
fiókák vagy tojás, vagy valami hasonló. Olyan cukik a kismadarak!
Én meg odavagyok a cuki dolgokért! Meg akartalak rá kérni, de
aztán rájöttem, hogy nem, ez túl magasan van. Még neked is. De
aztán mégiscsak azt gondoltam, miért ne? Logan elég őrült ahhoz,
hogy megtegye!
Időt akarok nyerni, így a mogyoróvajat kanalazgatom, felmérem
az elém dobott kihívást. A fészek magasan van. Szinte a pajta
tetejével egy magasságban. De a fának rengeteg ága lóg alacsonyra,
és a legtöbb elég strapabírónak tűnik.
– Kösz, Abby! – mondja Chris. – És most Junior meg is fogja
csinálni!
Nem tehetek róla, de nagyon bírom ezt a becenevet, amit Chris
adott nekem, olyan érzést vált ki belőlem, hogy normális vagyok.
Chris még általános iskolában aggatta rám, csak hogy
emlékeztessen, fiatalabb vagyok, mint ő és Ryan. Néhány hónap
múlva azonban elveszítette az élét, és annak részévé vált, aki
számára vagyok.
– Magasan van. – Ryan beleharap egy almába.
 Észreveszem a szemében felvillanó szikrát.
– Magasan. – Lenyalom a kanalamat, és visszadobom a
nylonzacskóba. – Szerinted te fel tudsz mászni, főnök?
Ryan beleharap még egyet az almába, majd eldobja messzire.
– Lefogadom, hogy én leszek gyorsabb!
Felnevetek.
– Lefogadom, hogy nem!
Mindketten felállunk, mert jól tudjuk, hogy már áll is a fogadás.
Ryan megfordítja a baseballsapkáját, én pedig a földre dobom az
enyémet. Ryan dobójátékos. Gyorsabban dob bárkinél, akit ismerek.
Az egész srác egy hatalmas váll és felsőtest. Hasonló a felépítésünk,
de ő egy igazi gép.
Abby tapsol.
– Mintha a saját Gladiátor-verziómat nézném! Nyomás, hozzatok
nekem egy fiókát!
Ryan és én a fához állunk, egymás mellé.
– Aki előbb hozzáért bármelyik végtagjával a fészekhez, oké? –
tisztázom.
Ryan bólint.
– Számolj vissza, Chris! Hacsak nem akarsz csatlakozni!
– Kösz, kihagyom! – feleli Chris.
Ryan is, én is elmosolyodunk. Chrisnek tériszonya van, de más
esetben szívesen beszáll ő is a fogadásokba.
– Chrisnek fáj, hogy vesztes szériában van! – cukkolom. – Nem
akar mindig mögöttem kullogni!
– Nyazsgem, Junior!
Felnevetek.
– Na, jöhet a visszaszámlálás!
 – Mindketten őrültek vagytok! – mormogja. – És ha itt pusztultok
meg, a buldózerrel fogom belökni a holttesteteket egy árokba!
Vigyázz…
Gyorsan benézem a fát, de még mielőtt kitalálnám, merre menjek,
Chris már el is kiáltja magát:
– Rajt!
A francba. Ryan felpattan, ahogy én is. Elrugaszkodom a fa
törzsétől, és megkapaszkodom az első vastag ágba. Fellendítem
magam, felállok rá, és már fogom is a következő ágat. A fa ugyanúgy
rázkódik, mint én. Ryan a vékony ágakon, sűrű lombozaton próbál
keresztüljutni. Mindketten győzni akarunk.
Ryan nem szeret veszíteni, én meg Ryan ellen nem szeretek
veszíteni. Élvezettel figyelem, amikor egy vesztés után kínosan
feszeng. Minden ugrással, minden felhúzással nő bennem a hőn
szeretett adrenalinszint. Falevelek hullnak a hajamba, kisebb
faágak pattannak az arcomba. Odalentről a nevünket kiabálják,
tapsolnak, szurkolnak, de Abby hangjától nyomulok egyre
gyorsabban, egyre magasabbra, míg észre nem veszem a fészket.
Még egy elrugaszkodás, egy karnyújtás, és ahogy az ágba
kapaszkodom, egy másik kéz is megjelenik. Azonnal kiáltok:
– Első!
– Az kizárt, Logan! Én nyertem!
– Ki nyert? – kiáltok le.
Mindkettőnk nevét kiabálják felfelé. A döntetlen azonban nem
opció Ryan számára. Ő győzni akar, és egyértelmű győzelemmel.
– Akkor újra csináljuk!
Ahogy rám szegezi a tekintetét, nincs kétségem afelől, hogy mit
lát: engem, a barátját, a srácot, aki nem szeret veszíteni.
 – Jól van, gyerünk még egyszer! Hadd rúgjam szét újra a segged!
– Járasd csak a szád, Logan, de mindketten tudjuk, hogy én
nyertem!
– Dehogyis! Én értem fel elsőnek!
Ryan leguggol az ágon, a kezével megtámasztja magát. Elnéz a
mezők felé, és el kell ismernem, nem semmi a látvány.
Többmérföldnyi zöld és a végtelen kék ég.
– Kérdezhetek valamit? – szólal meg habozva.
– Lökjed!
– Ez ki fog nyírni téged? A diabétesz?
Lovaglóülésben leülök az ágra, lelógatom róla a lábamat, és azon
tűnődöm, odamenjek-e a fa másik végén található fészekhez, hogy
Abbynek megszerezzem az ajándékát.
– Vannak, akik belehalnak, de ha mázlim van, én nem fogok. Amíg
vigyázok magamra, addig nem. Apám azt mondja, előbb halok meg
valami őrültségem miatt, mint a cukorbetegség okozta komplikáció
miatt.
– Tekintve, hogy egy fán ücsörgünk, úgy kétemeletnyi
magasságban, ezt el is tudom képzelni.
Felnevetek, Ryan is.
– Sok kérdésem lesz. A többieknek is.
Nekem pedig mindre szépen válaszolnom kell.
– Rendben.
– Elmondhattad volna.
– El. – Jobban bízhattam volna a barátságunkban. – Csak nem
akartam, hogy bárki is máshogy bánjon velem.
– Pedig ennek nagy az esélye.
Kissé felmegy bennem a pumpa ennek hallatán.
 – Miért is?
Ryan elereszt egy vigyort, ami csak egy töredéke annak az
őrültségnek, ami bennem lakozik.
– Mindenki tudja rólad, hogy őrült vagy, és hogy semmi nem
normális veled kapcsolatban!
A haragom azonnal elillan. Bólintok, mert valóban más vagyok,
mint a többiek.
Egy pelyhes fej kukucskál ki a fészekből, és hallunk egy apró
csivitelést. Szóval fiókák vannak.
– Akarsz egy kismadarat? – kiáltok le Abbynek.
Megrázza a fejét, ahogy felnéz rám.
– A szüleikkel kell maradniuk!
Igen, velük. Ahogy készülök, hogy valami mélyreható dolgot
mondjak, Abby felkiabál hozzám.
– De még mindig akarok egy nyulat! A plüss nem ér!
– Kicsit akaratos a csaj! – jegyzi meg Ryan.
– Az, de így bírom!
Sőt, szeretem. És Ryan mosolyából ítélve, érti, mire gondolok.


 Abby


A FIÚK CSAPATMUNKÁBAN ADJÁK KÉZRŐL KÉZRE a bálákat egymás után. Chris

áll a sor végén, ő rakosgatja el a bálákat szépen a pajtában.

A tetőgerendákról lelógó lámpák alatt dolgoznak. Egész nap
nyomják. Kint a mezőkön, és itt a pajtában. Szedik, pakolják, szedik,
pakolják, szakadatlanul.
Mindjárt ránk esteledik. Csak egy vékony vöröses-rózsaszínes csík
húzódik végig az égbolton. Amúgy már sötétségbe borult a világ.
Mély sötétségbe. Csak a szentjánosbogarak világítanak itt-ott a
mezőn.
Logan meztelen felsőtesttel dolgozik. A többiek is levették a
pólójukat, de én csak Logant bámulom. Lélegzetelállító! Fekete haj,
sötét szem, és minden mozdulatnál megfeszülő izmok. A testén
vékony verejtékréteg. Az elmúlt húsz percet azzal töltöttem, hogy
elképzeltem, ahogy végigsimítom a mellkasán az izmok vonalát.
A farmerja a csípőjén lóg, kilátszik fekete alsónadrágjának a teteje.
Mélyen beszívom a levegőt. Logan rövid alsót hord, és úgy tűnik,
a szűk fazonokat kedveli. Kifújom a levegőt. Istenem, de vonzódom
ehhez a sráchoz! Nem mintha ez új információ lenne számomra.
Az ujjaimmal végigsimítom a számat, és felidézem, milyen érzés
volt, amikor Logan megcsókolt az ágyamban. Rám nehezedett,
finoman a számra nyomta izgató száját, éreztem a sötét fűszerek
mámorító illatát.
 Melegem van. Nagyon melegem van, és nem a nyári hőség miatt.
West felszedi az utolsó bálát, átadja Noah-nak, aki Isaiah-nak, aki
pedig Ryannek, aki átpasszolja Logannek, aki végül Chrisnek adja.
A fiúk mind fáradtak, kimerültek, és még csak megkérdezni sem
merem, mennyit kapnak ezért a hátfájdító munkáért. Remélem,
hogy anyagilag megéri nekik. Remélem, arra elég, hogy
ellensúlyozza az egész napi talponállást.
Szó nélkül összeszedik a holmijaikat, és le merem fogadni, hogy a
faház felé veszik az irányt. Van odabent egy kis zuhanyzó. Nagyon
kicsi. A zuhanyfejből, ha mázlink van, épp csak csordogál a víz, a
szagáról ne is beszéljünk.
West elsétál előttem, és felém dob egy puszit. Beintek neki. Isaiah
a barátom. Noah majdnem a barátom. West inkább olyan nekem,
mint egy bosszantó báty.
Chris a vállára dobja a pólóját, és iszik a már szinte üres
vizeskancsóból.
– Hé, Chris! – szólítom meg, ahogy a többiek indulnak kifelé.
Megáll mellettem, hagy annyi helyet, hogy a fiúk elférjenek
mellette, nekünk meg legyen annyi privát szféránk, hogy tudjak
kérdezni tőle valamit, anélkül, hogy hülyén jönnék ki a helyzetből.
– Ha már itt ragadtam, segíteni akarok.
Chris végigmér, mire felkapom a vizet. Túl kicsi vagyok, és nem
elég erős. Ez van az arcára írva. Egy ideig simán itt lehetek velük, de
annyira nem vagyok ostoba, hogy azt gondoljam, végig itt
maradhatok. Maximum akkor, ha valamiben segítenék nekik.
– Tudsz traktort vezetni? Pocsékul érzem magam amiatt, hogy a
többiek kidolgozzák a belüket is, de egyikük sem akar leváltani
engem.
 Beleharapok az alsó ajkamba. A válaszom: nem. Még kocsit
vezetni sem tudok igazán, nem egy traktort, de unatkozom, és nem
szeretem hasznavehetetlennek érezni magam.
– Persze!
– Jó. Kösz! – Loganre pillant a válla fölött. – Tegyél meg nekem egy
szívességet, és szállj le róla kicsit. Értem, hogy pipa vagy, de…
A pillantásomból Chris rögtön leveszi, hogy jobb, ha be sem fejezi
a mondatát.
– Csak tarts egy kis fegyverszünetet!
– Azért mondod, mert sajnálod? – vágom rá pattogós stílusban.
Azt hiszi Chris, hogy joga van véleményezni az életemet? Azt hiszi,
Logan jól tette, hogy kibeszélt? – Csak mert Logan elmondta, hogy
cukorbeteg, azt akarod, hogy sajnáljam őt?
Chris megmozdítja az állát.
– Csak azért mondom, mert aggódik érted, de ha képtelen vagy
túljutni azon, hogy elmondta nekünk a dolgaidat, akkor ne tarts
fegyverszünetet vele. Akkor lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb,
ha most rögtön visszavinnélek Louisville-be!
Lehervadok, de ezt Chris nem látja, mert már lép is el. Nem
ismerem őt annyira. Ryannel és Chrisszel csak időnként találkoztam
Logan révén, amikor magával vitt, hogy én is vegyek részt a közös
őrültködéseikben, bármi volt is az. Eszem ágában sincs kihúzni
Chrisnél a gyufát, végtére is most ő a szállásadóm.
Logan hangosan bevágja a pólóját a hátizsákjába. Hátranézek.
Meghallotta a Chrisszel folytatott beszélgetésemet. Na, az, hogy még
Logant is kiakasszam, pláne nem állt szándékomban!
Felkapja a táskáját a földről, és az ajtó felé indul.
– Nehogy most még neked álljon feljebb! – zúgolódom. – Elárultad,
amit elmondtam neked, aztán meg kiderült, hogy végig hazudtál!
Logan hátrafordul felém, a tekintete szikrázik a dühtől.
– Miben más az, hogy én a diabéteszemet titkoltam, attól, hogy te
a nagyanyádat titkoltad előttünk? Előttem!
– A diabétesz benned van. Olyan dolog, amin nem tudsz
változtatni. Valami, ami ha jól tippelek, meg is ölhet téged.
– Mintha a drogdílerkedés nem ölhetne meg téged! De neked
legalább van választási lehetőséged! Nekem nincs! És csak hogy
tudd, a diabétesz nem olyan, mint a rák vagy egy halálos ítélet.
A hasnyálmirigyem nem termel inzulint, ezért injekciózom magam,
hogy azt pótoljam.
– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű!
– Igazad van, nem az. De rohadtul nézd el nekem, hogy nem
akarok az a srác lenni, akit csak úgy ismernek, hogy a cukorbeteg!
A beteg, akit mindenki sajnál, és sajnálatból tesz meg neki dolgokat!
Visszakaptam, és ez fáj. Mintha éles késsel böködnének.
– Eldurrant az agyam. Nem gondoltam komolyan, amit Chrisnek
mondtam. Ez nem a sajnálatról szól. Hanem arról, hogy nem bíztál
meg bennem!
– Ahogyan te sem bennem! – Logan kiabál, majd nagy ívben
kikerül. A mellkasa erőteljesen emelkedik és süllyed, és ledobja a
táskáját a földre. Az ujjait a feje mögé fűzi, és kiabálni kezd: –
A fenébe!
Nem rezelek be a haragjától. Lehet, hogy azért, mert én is épp
ilyen őrült vagyok. Vagy túl érzéketlen. Vagy mert tudom, hogy
Logan soha nem bántana. Oda-vissza járkál, minden egyes lépése
egyre kevésbé sietős. Végül megáll a pajta közepén, és leengedi a két
karját maga mellé.
 A gerendákon üldögélő néhány galamb turbékolásán kívül csend
van. Nehéz csend. Tele mindazzal a szóval, amit nem tudom,
hogyan mondjak ki. Azokkal az érzésekkel, amiket nem tudom,
hogyan kell érezni.
– Én megbíztam benned – szólalok meg halkan. – Amikor arról
volt szó, te voltál az egyetlen, akinek a nagyiról beszéltem.
Megbíztam benned, hogy gondoskodj arról, akit a legjobban
szeretek.
Logan hangosan kifújja a levegőt.
– Tudom. Sajnálom!
Én is. Figyelem őt a halvány fényben. Meztelen felsőtestén
megfeszülnek az izmok. Gyönyörű, erős, és jobban bízom benne,
mint bárki másban. Még soha senkivel nem voltam ilyen őszinte,
mint vele. Még magammal szemben sem.
Vajon másként néztem volna rá, ha az elejétől fogva tudom, hogy
cukorbeteg? Lebiggyesztem a számat. Bárcsak azt mondhatnám,
hogy annál jobb ember vagyok! De soha nem voltam az. Esélyes,
hogy felmerültek volna bennem kérdések, és megkérdőjeleztem
volna, hogy tényleg lépést tud-e tartani velem és Isaiah-val.
Ahogy ismerem őt, bizonyítani akart volna magának. De pont ez a
probléma: miért kell bizonyítania magának, csak mert a genetika
elbánt vele?
– Miattad tettem – folytatta Logan, a piszkos padlóra irányítva a
tekintetét. – Miattad mondtam el a cukorbetegségemet
mindenkinek. A legjobb barátaim bizalmát kockáztattam, azt, hogy
megváltozik rólam a véleményük. Ezt miattad tettem. Gondoltam,
így igazságos, ezért mondtam el nekik az én titkomat. Szóval, kösz,
amit ma tettél! Hogy elvontad a figyelmüket az injekciózásom
után… Kösz!
Logan újra felkapja a táskáját. Szégyenemben elpirulok. Új ez az
érzés. Émelyítő, és azért tapasztalom meg, mert beletiportam Logan
büszkeségébe.
– Logan.
Tudomást sem vesz rólam.
– Logan! – Amikor megáll, felé lépek, és megfogom a bicepszét. –
Logan, állj meg, kérlek!
Megáll, olyan hirtelen, hogy szinte beleszaladok. A pajta ajtajában
állunk, ő a sötétbe bámul kifelé.
Logan azt tette, amire kértem, erre én lefagyok. Rábeszélni,
meggyőzni valakit, hogy maradjon? Szavakba önteni az érzéseimet?
Nem szoktam én ehhez. Azt sem tudom igazán, hogyan kell ezt
csinálni.
– Pipa voltam, amiért… Chris beleavatkozott… és pipa voltam…
rád is… amiért elmondtad mindenkinek… de aztán én már nem…
és…
– Hallgass, Abby!
Mérges. Logan most biztosan mérges. Bántottam… amiért nem
osztotta meg soha senkivel a titkát… azt hittem, azt akarom, hogy
elhagyjam őt, vagy ő hagyjon el engem. De nem. Semmi mást nem
érzek most emiatt, csak kétségbeesést.
– Csak hallgass meg… nem könnyű ez…
– Nem viccelek – mondja élesen. – Hallgass!
– Ez most komoly? – Elönt a pánik. – Most hagysz cserben? Csak
egy pillanat volt… egy idióta pillanat… Tényleg sajnálom!
Szédülés kap el, érzem, hogy elvörösödöm, kúszik fel a
nyakamon, egészen az arcomig, a torkom pedig elakad. Nem
szoktam bocsánatot kérni senkitől. Soha. És amikor megteszem,
akkor már túl késő.
Sosem hittem, hogy Logannek elege lesz belőlem… még akkor
sem, amikor megjelent nálam a lépcsőn, és el akartam küldeni, és
még akkor sem, amikor megcsókolt az ágyamon. Tudat alatt – sőt,
inkább a lelkem mélyén – mindig abban bíztam, hogy ő itt lesz
nekem, ahogyan azt mondta is. Hogy elkap, amikor zuhanok…
… és Logan és én tudtuk csak igazán, hogy ezek a zuhanásaim
milyen sokáig tartanak, és milyen nehéz olyankor.
– Nem gondoltam komolyan, amit mondtam! – tör ki belőlem,
mielőtt újra félbeszakítana. – Igazad van, fontos vagy nekem!
Nagyon!
Együtt hullámzok a szavakkal, a szívemhez kapom a kezem.
Szerelmes vagyok belé. Istenem, szerelmes vagyok belé! Nem
zuhanás ez. Nem „talán” érzés. Hanem szerelem. És én nem
engedhetem meg magamnak, hogy bárkit is szeressek. Csak egy
embernek van helye a szívemben: nagyinak.
Logan végül rám néz. Gyönyörű sötét szeméből eltűnt a
bosszúság. Felém nyúl, és a vállam mögé tűri a hajamat. Ahogy az
ujjaival végigsimít az arcomon, bizsergés fut végig rajtam. Mintha
szinkronban lennénk egymással, úgy hajtom a kezébe az arcomat, ő
pedig úgy veszi a tenyerébe.
Az udvar felé biccent a fejével.
– Csak nem akartam, hogy megrémiszd a nyulakat.
Pislogok, és ahogy a hüvelykujjával végigsimít az arcomon, már
vissza is térek a valóságba.
– Hogy micsoda?
– Nézd!
 Leteszi a kezét, majd átkarolja a derekamat, mögém lép, a
mellkasával melegíti a hátam. Fejét a fejemnek nyomja, lélegzete a
hajtincseimet lebegteti, amitől borzongás kap el. Jófajta borzongás.
Megnyalom kiszáradt számat, és próbálom kivenni, mit láthatok.
Elsőre semmi mást, csak a sötétséget. Minden fekete. De aztán
néhányat pislogok, és jobbra tőlem mozgásra leszek figyelmes.
Meglátok egy fület, majd még egyet és még kettőt. Nagyot dobban a
szívem, izgatottság árad szét bennem. Nyuszik! A pajta előtt az
udvar tele van nyúllal! Barnák, pihe-puha bundájuk van, és már
rohannék oda hozzájuk, hogy felkapjak egyet, és az arcomhoz
emeljem.
– Réti széna – suttogja Logan, a mögöttünk lévő bálákra utalva. –
Az édes, azt szeretik. Kíváncsi lennék, mióta követnek minket!
Mialatt a srácok lepakolták a bálákat a trélerről, kihullott egy kis
széna a földre. Ennek köszönhetően ingyen vacsora jutott ezeknek
az édes kis teremtményeknek. Pedig azt hittem, jobban már nem
szerethetem a nyulakat, pedig de! Úgy tűnik, nekik is bejön az
ingyen kaja! Szépséges kis ingyenélők!
Logan átkarol, én is átfogom a karját. Élvezem az ölelését.
Elfordítja a fejét, belefúrja az orrát a hajamba.
– Abby?
Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek, hogy lecsillapodjon
a lelkemben dübörgő mennydörgés.
– Igen?
– Ugye, tudod, hogy te is fontos vagy nekem?
Megszorítom a karját, Logan pedig finom puszit nyom a fejemre.
– Ne haragudj! – felelem. – Azért, amit mondtam…
Azért, hogy ellöktem magamtól.
 – Nem veszíthetlek el. Szeretném, ha nem térnél vissza az
árusításhoz. Csinálj bármi mást, amit csak akarsz! Legyél
oroszlánidomító! Orvlövész! Bombaszakértő! Tűzzsonglőr!
Középiskolai nevelési tanácsadó!
Felfelé görbül a szám jobb széle.
– Az biztonságosabb?
– Ott legalább van erősítésed. És olyanok, akikben megbízhatsz!
Szertefoszlanak a boldog pillanataim. Az egyik nyúl felemeli a
fejét, úgy tűnik, rám néz. Tudja, hogy ragadozó lehet a közelben.
Tudja, hogy veszélyben van, mégsem mozdul. Úgy tesz, mintha
lefagyna és láthatatlan lenne, de ezzel csak könnyű célponttá teszi
magát.
Ugyanez lesz velem is, ha visszatérek árulni az utcákra.
– Elmondok neked valamit, amit senki más nem tud – súgja
Logan.
– Azon túl, hogy tudsz gitározni? – cukkolom. Érzem a rázkódó
mellkasán, hogy nevet. Tetszik az érzés! – Ne kímélj!
Logan egy pillanatig nem szól semmit, mintha súlya lenne annak,
amit most rám fog önteni. Legyen az bármi, fullasztja az érzés.
– Apám azt vágta a fejemhez, hogy fogalmam sincs, ki vagyok. Azt
mondja, felülök az első part felé hömpölygő hullámra, legyen az
bármilyen is.
Elgondolkodtató a kijelentése, nem is válaszolok rá rögtön.
Fölöttünk egy madár csapdos a szárnyaival, ahogy az egyik
gerendáról átszáll a másikra. Közelebb húzódom Loganhez, és
figyelem, ahogy két nyúl egymás orrát szimatolgatja. Bárcsak a való
világban is ilyen egyszerű lenne a barátkozás!
Kicsoda Logan? Baseballozik, vág az esze, vakmerő, imádja a
gyorsulást, fára mászik, és nagyszerűen csókol. Barát. Lojális, és
nincs előtte akadály. Szexi és erős. Csendes, a jelenléte mégis
hangos. Szemtelen, mégis kedves. Kitartó és türelmes.
De végül is, nem az számít, hogy én mit gondolok róla. Nem az
számít, hogy az apja mit gondol róla. Csakis az számít, amit ő gondol
önmagáról.
– Mit gondolsz erről? – kérdezem.
– Tartok tőle, hogy igaza van.
Ha a nagyanyám éles eszű lenne még, ő mit gondolna rólam?
Megerősítene abban, hogy én tudom, ki vagyok? Lehajtom a fejem.
Semmi értelme azt színlelni, hogy tippelgetek, mi lenne a válasz.
Hiszen tudom. Szégyenkezne a döntéseim miatt… ugyanazt
mondaná, amit Logan apja…
– Félek, hogy velem kapcsolatban is igaza lenne – mondom. – Nem
vagyok benne biztos, hogy én tudom-e, ki vagyok.
– Te egy lány vagy, aki szereti a nyuszikat.
Mosolygok, és hátrahajtom a fejem a mellkasára.
– Kezdetnek nem is rossz!
– Nem bizony!
Elhúzódom Logantől, az ujjaimmal végigsimítok a bicepszén, ahol
ebédkor belőtte magát, majd a hasa felé mozdulok, ahova én lőttem
éles pillantásokat vacsora előtt.
Milyen kegyetlen a sors, hogy összehozott minket? Egy lányt, akit
az életmódja fog kinyírni, és egy fiút, aki nem tud változtatni az
egészségén.
– Fáj? Mármint az injekció?
– Már megszoktam.
Ez válasz is, meg nem is.
 – Rengeteg kérdésem van. Azon kívül, amit filmekben és a
tévében láttam a diabéteszről, semmit nem tudok róla. Mármint,
hogy mi a különbség az egyes és a kettes típus között? Miért eszel
édességet? Vagy olyankor csalsz? Engem nem zavar, hacsak a
csokitorta ki nem nyír, mert az gáz! És honnan tudod, hogyan kell
mérni, és beadni magadnak a szurit? És utána jól leszel?
– Azért levegőt is veszel két kérdés között? Lehet, hogy akkor még
követni is tudnálak.
Összehúzom a szemöldökömet, Logan pedig próbálja elrejteni a
mosolyát.
– A filmekben és a tévében sokszor nem a valós dolgokat látni.
Az egyes típusúnál a szervezet egyáltalán nem termel inzulint.
A kettesnél nem használja fel a szervezet az inzulint, amit termel.
Én ehetek cukrot, csak figyelnem kell, mennyit. A mérést és az
injekciózást majd elmagyarázom. Amíg odafigyelek magamra,
rendben leszek. – Logan összekulcsolja az ujjainkat. – És lesz időnk
megválaszolni minden kérdésedet, amik felmerülnek.
A tekintetét keresem. Logan nem néz másfelé. A teste sem rezzen
össze. Meg sem mozdul. Komolyan mondja mindazt, amit mond, és
ami még ennél is fontosabb, őszintén hisz abban, hogy minden
rendben lesz vele. És ez jó, mivel nem bírám elviselni, ha
elveszíteném.
Beszívom a levegőt. Öt nap, a mait leszámolva négy. Négy nap
távollét nagyitól, Rickytől, Linustól és az ügyfeleimtől, és
négynapnyi pénzveszteség. Kifújom a levegőt. Négy nap, hogy
esetleg rendbe rakjam összezagyvált életemet. Négy nap, hogy
kitaláljam, mi legyen Tommyval, Linusszal és Rickyvel. Négy nap,
hogy megmentsem, ami abból az Abbyből maradt, amilyen lenni
szeretnék. Négy nap, hogy rájöjjek, ki vagyok.
– Akkor jó.
Logan felém villantja azt a szépséges, őrült mosolyát, majd kézen
fog.
– Gyere! Csak halkan!
– Miért?
– Láttam, milyen arcot vágtál, amikor Chris megkérdezte, tudsz-e
traktort vezetni. Lefogadom, hogy halványlila gőzöd sincs róla!
Felemelem az állam, amikor az örökké arrogáns feltételezéseiből
ismét kapok egyet.
– Okos lány vagyok, majd kitalálom!
– Okos vagy! – A mosolya egyre szélesebb. – De ez nem jelenti azt,
hogy tudsz traktort vezetni. Ahogyan azt sem, hogy elcsend Christől
a kulcsokat!
Viccesen elakad a lélegzetem, a kezemet a szám elé kapom.
– Elcsenni? Logan, te azt mondod, hogy most valami törvénytelen
dologra készülünk?
– Meg akarod tanulni vagy sem? – Logan kinyitja a tenyerét az
arcom előtt, az ujjain a kulcs leng. – Ha még beindítani sem fogod
tudni a kicsikét, nagyon pipa leszel!
– Utálom, amikor igazad van!
– Akkor most borzasztóan utálsz, ugye?
– Akkor most borzasztóan utálsz, ugye? – utánozom.
Logan ismét kézen fog, én pedig megyek vele, mert… nem igazán
tudok vezetni, traktort meg pláne nem… és mert most, ebben a
pillanatban bárhova elmennék, ahova ez az erős kéz vezet.
Átsétálunk az udvaron, egy tucat nyúl rebben szét az utunkból.
Körülöttem nyuszik, egy dögös srác fogja a kezem, és egészen biztos,
hogy traktortolvajlásnak nézek elébe. Ennél szebb nem is lehet az
élet!


 Logan


ZÖLD KUKORICASZÁRAK REPÜLNEK FELÉNK. Abby sikít az örömtől és a
félelemtől. Köré fonom a karomat, és száznyolcvan fokkal
elfordítom a traktort. Nem egyszerű így, Abbyvel az ölemben, de
nem mondhatom, hogy nem esik jól a közelsége.
Az egyik nyúl kiugrott elénk, aminek az lett az eredménye, hogy a
kukoricamezőn kötöttünk ki. Hatalmas vigyorra áll a szám, Abby
nevet, amikor a zöld szárak úgy csapódnak ránk mindenfelől, akár a
zuhogó eső. Nevetve segít kimanőverezni a hatalmas gépet a
kukorica közül, vissza az üres legelőre. Varázslatos, könnyed kacaj,
életem végéig el tudnám hallgatni!
– Még jó, hogy Chris bezárta a teheneket! Különben steak lenne a
vacsora! – jegyzem meg hangosan, hogy hallja.
Válaszul megbök a könyökével, de nem annyira, hogy fájjon.
– Még mindig jobb, mint a nyuszikrokett!
Fél órája traktorozunk, de gyorsan tanul. Velem együtt forgatja a
nagy kormánykereket, nyomja a kuplungot, amikor sebességet
váltunk, és nem keveri össze vele a féket, amikor le akar lassítani.
A traktor lassan kaptat fel a domboldalon. Amikor felérünk, a
kezemet Abby kezére teszem, hogy megmutassam neki, hogyan kell
kivenni sebességből, üresbe tenni, és leállítani a motort. Fülsüketítő
dübörgéssel áll le, és már csak Abby pezsgő kacaja hallatszik.
Abby kacag. Ajándék a fülemnek!
 Lecsusszan rólam, lelép a földre, én meg utána. Mindketten
farmernadrágban vagyunk. Hiába volt ma égető forróság, és párás
most az éj, a farmon hosszúnadrágban kell lenni, annyi minden
bökheti és karcolhatja meg az ember lábát.
Abby bomba jól néz ki a csípőfarmerében! Mindenhol pont úgy
áll rajta, ahogy kell. Nem is beszélve a kék felsőjéről, amit mintha
csak rá szabtak volna. Nem túl kivágott, csak épp annyira, hogy
némi betekintést engedjen a dekoltázsába, és pont a farmerja
derékpántjáig ér. Csillogó kis flitterek díszítik.
– Milyen messze vagyunk a faháztól? – kérdezi Abby.
– Elég messze, hogy Chris azon tűnődjön majd, mi a franc történt
a kukoricával.
Kikerekedik a szeme.
– Mondjuk azt neki, hogy földönkívüliek jöttek! Már egy ideje
komolyan gondolkodom azon, hogy ezzel az ürüggyel rukkoljak elő.
Földönkívüliekkel! Gabonakörökkel! De úgy tűnik, senkinek nem
jön be ez a válasz! „Hol voltál, Abby?” „Elraboltak a földönkívüliek!”
Még csak nem is színlelik azt, hogy elhiszik! De majd most! Most
tényleg hihető lesz a gabonakör!
– Mutathatok valamit?
Bólint.
– Azontúl, hogyan kell kukoricát aratni? Oké!
– Feküdj le!
Abby megvillantja azt a veszélyes, félig csábító, félig félelemkeltő
mosolyát.
– Most következik az a rész, hogy piszkos titkokat osztasz meg
velem?
– Csak ha jó leszel! – Ledobom magam a földre. – Na, gyere!
 Abby lefekszik mellém, és várakozón néz rám.
– Mit kapok érte?
– Feküdj hanyatt, és csukd be a szemed! Amikor szólok,
kinyithatod!
Kétkedve pillant rám, de megteszi, amit kérek: becsukja a szemét,
és hanyatt fekszik. Már készülök mellé heveredni, hogy azt lássam,
amit látni fog, de ahelyett, hogy elnyúlnék én is, a karomra
támaszkodom, és várom a reakcióját.
Jólesik a meleg bőrömnek a hűvös fű és a párás éjszaka.
Körülöttünk békák karattyolnak, a kukoricaszárak susognak a lágy
szellőben. Abby nyugodtnak tűnik ma este. Egy nap pihenés, és a
sötét karikák, amik a lövés óta éktelenkedtek a szeme alatt, már
halványulnak is, meglágyítva amúgy borotvaélesen metsző
tekintetét.
Egy látomás ez a lány. Igazi szépség. Amilyen az a természetes
éjszakai festmény is, amit mutatni akarok neki.
– Nyisd ki a szemed!
Abby kinyitja a szemét, és pislog néhányat, hogy kitisztuljon a
látása. Csodálat és ámulat terül szét az arcán.
– Ó… te… jó… ég! Több ezer van belőlük!
A csillagokból. A csillagokról beszél. Többórányi távolságra
vagyunk a civilizációtól, így tanúi lehetünk annak a világnak, amit
Isten megálmodott, megteremtett, és ami úgy jó, ahogy van.
Leheveredek Abby mellé, a karunk összeér.
– Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim először elengedtek Chris
nagyapjához. Chris hozott ide Ryannel együtt. Sátoroztunk. Amikor
Chris és Ryan már rég a lóbőrt húzta, én elfeküdtem a füvön, és
bámultam a csillagokat az égen. Nagyon kicsinek éreztem magam!
 – De jó érzéssel töltött el? – Abby hangja bizonytalanul szól. – Az,
hogy kicsinek érezted magad?
– Igen. Ha kicsi lennék, lehet, hogy a problémáim is kicsik
lennének.
– Vágom. Jobban, mint hinnéd.
Egy darabig egyikünk sem szól, de én bírom a csendet. Egyszer
elkezdtem megszámolni a csillagokat, de nem jutottam sokra.
Bealudtam, mielőtt százig értem volna.
– Ki fogok szállni az együttesből.
Abby felkönyököl.
– Miért?
– Azok a srácok semmi másról nem tudnak beszélni, csak a
zenéről. Az ő zenéjükről, mások zenéjéről, a hangszerelésről, a
hangszerekről, a felvételekről és az álmaikról… Engem igazán a
nyár végére tervezett floridai turnéjuk vonzott.
Abby elvigyorodik, és a lábával megböködi a bokámat.
– Ez komoly?
– Az. Jól hangzott, hogy strandokon játszanánk. Ne érts félre,
szeretek zenélni. Lekötöm vele a kezemet, amikor unatkozom, de
erre a célra egy kártyapakli is megteszi. A banda olyan valakit
érdemel, aki legalább annyira szereti azt, amit ők szeretnek, mint
amennyire ők.
Abby bólint, mintha valami bölcs dolgot mondtam volna.
– Akkor ismét baseballozol majd?
Összeugrik a gyomrom.
– Lehet. De a baseball sem igazán… nekem való. Kirohanhatom
magam benne, de én nem vagyok igazi baseballjátékos. Ryan az.
Ő élni sem tud nélküle.
 Ahogyan Isaiah sem autók nélkül, és Chris sem anélkül, hogy ne a
földeken dolgozhasson. Néha úgy érzem, inkább olyan vagyok, mint
ő. Tetszik, hogy valaminek a tulajdonosa lehetek, és nem valaki alatt
állok, és a sikereim és a kudarcaim csakis attól függnek, hogy én mit
csinálok és mit nem csinálok. Hogy olyan helyen dolgozzam, ami a
jó értelemben véve emlékeztet arra, mennyire kicsi is vagyok.
Kezdek besokallni a diabéteszem elfogadásával és apám
szónoklataival. Sok ez nekem. Most, hogy már a barátaim tudnak
róla, és nem raktak kerekesszékbe, sem a halálos ágyamba, nem is
tudom, mit tegyek.
Azon dolgoztam egész életemben, hogy ne én legyek a cukorbeteg
srác, és mindent megtettem azért, hogy ezt be is bizonyítsam. De ha
most én vagyok a cukorbeteg srác, és ez senkit nem érdekel, akkor
ki vagyok én?
– Lehet, hogy azt sem tudom, ki vagyok.
– Ezzel nem értek egyet. Szerintem te összekevered azt, hogy nem
tudod, mit szeretnél kezdeni az életeddel, azzal, hogy ki vagy. Én
például király módon tudnám a csillagokat ügynökölni! Senki nem
mondana nekem nemet! Én tudom, mit akarok csinálni, de
fogalmam sincs, ki vagyok.
Átfűzöm az ujjaimat Abby ujjain.
– Színészek ügynöke szeretnél lenni?
Keserűen felnevet.
– Nem, bár jól hangzik! Értem, miről beszélsz. Az egész eddigi
életemet úgy éltem le, hogy én voltam Mozart lánya. A lány, akit
megmentett a szemétből, nagyi második esélye, Ricky utcai
szélhámosa, Linus kedvenc kisállatkája. Fogalmam sincs, ki vagyok.
Szerinted a normális emberek is ezt érzik? Vagy mi annyira el
vagyunk foglalva azzal, hogy azok legyünk, amit mindenki mond
rólunk, hogy így soha nem is lesz esélyünk másokká válni?
– De kik a normális emberek? – kérdezem.
– Hát nem mi.
Hát nem mi.
– Őszintén? – kérdezi.
Megszorítom a kezét.
– Őszintén!
– Tetszik, aki mellettetek vagyok, jobban, mint az, aki korábban
voltam. Régebben úgy bújtam mások bőrébe, ahogy a lányok
ruhákat próbálgatnak. Az, aki azelőtt voltam, hogy megismertelek,
és aki most is vagyok, amikor nem vagyok melletted, már
túlságosan is katonás, nyers és irritáló. De amikor veled vagyok,
olyan, mintha újra lélegeznék.
Nem semmi vallomás volt ez Abbytől, fogalmam sincs, mit
reagáljak rá. Finoman magamhoz húzom a kezét, amíg felém fordul,
és szemben fekszünk egymással.
– Mondjam még őszintébben? – suttogja.
– Mondd még őszintébben!
– Nagyon-nagyon szeretem azt, aki melletted vagyok!
A haját a füle mögé tűröm. Jó érzés az ujjaim között érezni a
selymes haját. Hónapokig nem vettem tudomást az igazságról, de
most már szavakba önthető, ami kettőnk között forr egy ideje:
vonzódás, barátság, játékosság és vágyakozás.
Akárhányszor meglátom őt, eláll a lélegzetem. De ennél mindig is
több volt közöttünk. Ideje megemberelnem magam.
– Abby, én szerelmes vagyok beléd!


 Abby


NEM KAPOK LEVEGŐT.
Logan szerelmes belém. Belém. És tudja minden piszkos titkomat.
Nem csak a kevésbé piszkosakat. Hanem az igazi sárosakat is.
Azokat, amik megkérgesedtek, megszilárdultak a lelkemben.
Mindenről tud, mégis szeret.
– Engem nem szoktak szeretni az emberek – suttogom.
Félnek tőlem. Elhagynak. Utálnak. Kihasználnak. De hogy
szeretnének? Nagyi, ő igen, de ő már hosszú ideje nincs mentálisan
velem. Apa pedig… én voltam az egyetlen, akihez érzelmileg
kötődnie kellett.
– Szeretlek!
Megdobban a szívem.
– A normális emberek nem szeretnek engem.
Logan arcán mosolyféleség bujkál.
– Akkor jó, mert én őrült vagyok!
Meglököm a vállát.
– Komolyan mondom!
– Én is!
– Azt, hogy őrült vagy?
– Igen, és azt, hogy szeretlek.
Felülök.
– Ne mondd már, légy szíves!
 – Mit? Hogy szeretlek?
– Igen! – sikítom. – Azt.
– De miért ne?
– Mert mi van, ha nem komolyan gondolod? Mi van, ha azt hiszed,
szeretsz engem, pedig nem?
– Nem mondhatom, hogy túl sok tapasztalatom lenne e téren, de
abból már sokat láttam, hogy mi nem szerelem az életemben, és
talán abból ki tudom találni, hogy akkor mi is a szerelem.
Remegek belül, és egyre nő bennem az érzés. Mintha
visszaszámolnának, mielőtt felrobbanok. Reszkető kézzel Logan
arcához érek, hogy meggyőződjek arról, hogy ez az egész valódi.
A bőre meleg, az arca finoman érdes az estére kinőtt borostától.
– Szeretsz? – kóstolgatom a szavakat.
– Szeretlek.
Szeret.
Rámeredek, ő meg vissza rám. Voltak már fiúk az életemben, de
egyiknek sem számítottam. Voltak már olyanok, akik azt állították,
hogy a barátaim, de csak azért, mert akartak valamit tőlem. Volt egy
anyám, de drogért eladott. Volt egy apám, de ő inkább csak amolyan
értékes tulajdonának tekintett, akit egy vitrines szekrény másik
oldaláról csodálhatott. Volt egy nagyim, akit már azelőtt
elveszítettem, hogy a teste feladná a szolgálatot.
Nem is igazán értem, mi az a szeretet. Ahogyan azt sem, miért
adná ezt nekem valaki ingyen.
– Hagyd abba a hibák keresését, Abby! Nem fogsz egyet sem
találni!
Beletúrok a hajamba, és finoman addig húzom, amíg érzem a
tövénél, hogy fáj. Nincs ennek így semmi értelme. Azt tudom, én
hogyan érzek Logan iránt, de ő miért érez így irántam?
Homlokráncolva próbálok valamiféle magyarázatra lelni. Ahogy
újra kinyitom a számat, hogy ellenkezzek vele, Logan előrehajol, és
megcsókol.
A szája meleg és puha, a széle egy kicsit érdes. Áramütésként hat
rám. Felgyorsul a szívverésem, ébredezik a lelkem, mindenhol
melegség tölt el. Logan az ujjai köré csavarja a hajamat, és ahogy
meg akarom érinteni őt, elhúzódik, és rám szegezi a tekintetét.
– Szeretlek!
Oldalra döntöm a fejem, és már épp ellentmondanék, amikor újra
előrehajol. Ezúttal a szájába veszi az alsó ajkamat, és amikor
elengedi, a nyelvével végigsimítja a szám ívét. Lüktet a vérem, össze
vagyok zavarodva.
Elolvadok. Mint a vaj a pirítóson. Mint a gyertyaviasz.
Folyékonnyá válok a keze között.
Logan ismét hátradől, és a kezével megtámaszt, ahogy megingok.
Köd száll az agyamra. Valamit akartam mondani, de már nem is
emlékszem rá, mert Logan a hüvelykujjával a nyakam érzékeny
bőrét simogatja.
– És mi van, ha ez csak vágy?
Azt legalább ismerem. Tudom, hogyan használják a fiúk a
testemet, és hagyom, hogy használják. Volt már olyan, hogy
megmártóztam az élvezetben. Volt olyan is, hogy azért tettem, amit
tettem, hogy életben maradjak, vagy valakinek segítsek, hogy
életben maradjon. De vajon a vágy és az érzelem összefügg
egymással? Ettől vagyok összezavarodva.
Éhség sötétíti be Logan szemét.
– Nem is kérdés, hogy vágyom rád. Azóta vonzódom hozzád, hogy
bejöttél Isaiah műhelyébe. De ennél több van közöttünk. Megkértél,
hogy vigyázzak a nagymamádra. Többet elmeséltem neked a
szüleimről, mint bárki másnak. Megbízunk egymásban, barátok
vagyunk, és mindketten úgy érezzük, jobbak vagyunk egymás
társaságában. Már mondtam, hogy én nem sokat tudok a
szerelemről, de azt tudom, hogy amikor veled vagyok, olyasmit
érzek, mintha repülnék. És nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés.
– Akkor te szeretsz engem – szólalok meg.
Azt kívánom, bárcsak lenne merszem ugyanezt kimondani! De
most csak annyira vagyok képes, hogy próbálom elfogadni, hogy
érez irántam.
Logan átkarol, és fölém hajol. Elakad a lélegzetem, és ahogy a
mellkasunk összeér, lassan kiengedem a levegőt.
Ő van felül, én alul, és ezúttal, a hálószobámban történtekkel
ellentétben nem fogja vissza magát. Finoman rám préselődik, a
lábunk összefonódik, és összeér minden testrészünk.
Arra számítok, hogy birtokba veszi a számat, és felvesszük újra
azt az őrületes tempót, amire a bárban olyan gyorsan rátértünk.
Ehelyett azonban végigsimítja az orrával az arcomat, és édes csókot
nyom a nyakamra. A sejtjeim újból életre kelnek, ahogy az ujjaimat
a hátába nyomom.
Logan fokozatosan fedez fel. Csókokkal, érintésekkel,
gyengédséggel. Mindezt lassú, finom mozdulatokkal teszi. Fentről
indul, onnan, ahol a felsőmből kilátszik a bőröm, majd lefelé halad
a pólómon, lágyan érintve bizonyos helyeket. Logan ettől pajkosan
feltüzelődik, engem pedig ördögi örömérzet tölt el.
Megfogja a pólóm alját, felcsúsztatja, a köldököm szabaddá válik.
Felkuncogok, ahogy megcsókolja, és fészkelődni kezdek, amikor
megcsiklandozza az oldalamat. Amikor ellenkezem, és
megfenyegetem, hogy guruljon le rólam, visszatér a számhoz, én
pedig elveszek az érzésben.
Tekergőzni kezdek, amikor ismét beterít a testével, és a csípőmre
teszi erős kezét. Játszunk, a kezeink szabadon vándorolnak,
kielégítve a bőrünk kíváncsiságát.
Csiklandozások, bizsergések, remegések és örömteli sóhajok.
Az ujjaival a combom belsején kalandozik, a kezemmel széles vállait
simogatom, amiket addig csak messziről csodáltam. Mindezt lassan,
módszeresen, és a hasamban forróság támad, ami csak árad, árad és
árad szét bennem.
És eljön a pillanat, amikor Logan tesz egy mozdulatot, és én
halkan felnyögök. Ó, ez jó volt! Nagyon jó! Aztán újra az a mozdulat.
És újra. Olyan ez, mint a futótűz. Jó fajta láng. Az a fajta, amelyik
lerombolja a régit, és újat teremt. Végigfut az ereimben, és a
ritmusos mozdulatok hatására még többre vágyom. Perzsel minket
a vágy, hogy olyan közel kerüljünk egymáshoz, amennyire csak
lehet. Már azt sem tudom, hol kezdődök én, és hol végződik Logan.
A horizont felé száguldunk, hogy felfedezzük a mennyországot.
Csak ezzel a szóval jellemezhető… mennyország. A testem
súlytalan, és azt hinném, meghaltam, ha nem érezném, hogy
lélegzem. Logan mellém csúszik, és magához húz. Kimerültség,
lassú csókok, két tökéletesen egymáshoz illő test. Még soha nem
éreztem magam így. És még a ruha is rajtunk van. Furcsa, mennyire
közel éreztem magamhoz Logant, és mennyi érzés árad szét
bennem.
– Hé, Logan! – suttogom.
Puszit nyom az arcom egyik felére, majd a másikra, aztán az
orromra és a számra.
– Igen?
– Nem igazán tudom, milyen a szerelem, de remélem, hogy ilyen
érzés!
Hát ez nem sikerült költőire. Se túl határozottra. De olyan ez,
mintha el kellene dönteni, hogy függő lesz valaki vagy nem. Olyan
dolog, amiben nem vagyok biztos, és félek beleugrani, és túl gyorsan
vagy túlságosan belemerülni. A szerelem azon dolgok egyike, amit
szerintem csak akkor ismerhetek meg, ha pontosan tudom, ki
vagyok.
Logan szeme csillog, éppúgy, mint amikor megnyer egy fogadást.
Mintha csak kimondtam volna neki ugyanazokat a szavakat, amiket
ő mondott nekem, és amiket még mindig nem dolgoztam fel.
Egyszerre mámorító és rémisztő látni rajta ezt a boldogságot, így
gyorsan témát váltok.
– Most, hogy végre elkaptál a nagy kergetőzésben – szólalok meg
–, hamar meg is fogsz unni?
– Abby, veled egyetlen perc sem unalmas!
Elvigyorodom, és átfogom a mellkasát.
– Emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? Amikor nyolcéves
lettem, és attól féltem, hogy senki nem szeret a suliban? Akkor azt
ígérted, hogy te leszel a legjobb barátom egész életemben!
Logan ragyog, ahogy újra beletúr a hajamba.
– Mondtam én, hogy veled egyetlen pillanat sem unalmas!


 Logan


MEGSZÓLAL A MOBILOMON AZ ÉBRESZTŐ. Olyan hullafáradtnak érzem
magam, hogy képtelen vagyok kinyitni a szemem. Száz százalék,
hogy az izmaim éjszaka betonnal lettek feltöltve, mert meg sem
moccannak. Loncillatot érzek minden levegővételnél, a karom alatt
pedig meleg puhaságot. A kezem Abby csábító hasán pihen, a háta
szorosan hozzám tapad. Valamikor az éjszaka folyamán a kezemre
tette a kezét.
A második napon végeztünk Chris nagyapjának a földjén.
Átmentünk a szomszédos farmokra, ahol szintén jól jött a munkánk.
Gyorsabban haladtunk, miután Chris beállt bálázni, Abby pedig
vezetett. Ettől függetlenül kemény volt a meló.
Még egy nap – a mai –, és végeztünk. A gond csak az, hogy a
testem már munkakezdés előtt kipurcant. Az ébresztő csak szól,
hideg láb rúg sípcsonton. Szorosabban átölelem Abbyt, ujjaim az
oldalára csúsznak. Elképesztő, mire rá tudom venni Abbyt azzal,
hogy csiklandozással fenyegetem!
– Ha megteszed, levágom a tökeidet! – szólal meg kába, mégis
szexi hangon. – És kapcsold már ki az ébresztőt!
Felnevetek, nyikorog alattunk a matrac.
– Te is ki tudod kapcsolni!
– De a te oldaladon van, és ugye, emlékszel, hogy engem
meglőttek? Még csak gyógyulgatok, és pihenésre van szükségem,
nem arra, hogy traktoros rabszolga legyek!
Kinyitom a szemem, és rögtön a sebtapasza látványa tárul elém.
Finoman elveszem a hasáról a kezem, kikapcsolom az ébresztőt,
majd óvatosan lehúzom a tapaszt. A seb, ami vörös és gyulladt volt,
amikor ideértünk, szépen gyógyul.
És nemcsak kívül gyógyulgat Abby, hanem belül is. Többet
nevetett az elmúlt napokban, mint egész idő alatt, amióta ismerem.
Mosolyog, nemcsak a szája, hanem a szeme is.
Fantasztikus hét van mögöttünk! Már most utálom a holnapot,
amikor vissza kell térnie az összes démonjához. A számat a hátára
nyomom, ahogy minden reggel tettem, majd letisztítom és
átkötözöm a sebet.
A használt kötszert az én egészségügyi tárolómba dobom. Foltok
jelennek meg a szemem előtt. Várok egy pillanatig, mielőtt ismét
megmozdulnék, mivel kiment a vér a fejemből.
Abby megmozdul, és a bicepszemre teszi a kezét.
– Jól vagy?
– Persze!
Felkapom a táskámat és a hűtőt, kiveszem belőle, amire
szükségem van, majd megmérem a vércukromat. Mozgást hallunk a
kis szobán kívülről, ahol vagyunk. West, Ryan, Noah, Chris és Isaiah
szedi össze magát az utolsó munkanapra. Úgy terveztük, hogy ma
este hazamegyünk, de miután láttuk, mennyire életre kelt Abby, úgy
döntöttünk, csak holnap reggel indulunk.
Abby a vállamnak dől, és amikor pittyegni kezd a műszer, Abby
felé fordítom, hogy lássa, a szám a normális értékek felső határán
van. Magas, de még normális. Szerintem egy idő után már unni
fogja ezt az egészet, de most még kíváncsi, én meg a kedvében járok.
 Olyan, akár egy átkozott sólyom, ahogy mérem az inzulinomat, és
a sok sötét sarkokban vagy mosdókban végzett művelet után furcsa,
hogy közönségem van. Kicsit bosszantó is, hogy valaki a vállam
fölött figyel, de megígértem, hogy mindent elmagyarázok neki,
cserébe egyszer sem jön azzal, hogy haza akar menni.
A hasam helyett most a karomba nyomom az injekciót, majd
rendet rakok, és összeszedek mindent.
– Nem lehet ezt egyszerűbben csinálni? – kérdezi Abby. – Mindig
matekoznod, számolnod, mérned kell! És azt mondtad, hogy
megvan a mindennapi rutinod, de a reggeli felkelésen kívül semmi
rutinszerű dolgot nem tettünk. Ez a legjobb módszer?
– Olyan vagy, mint apám, és ezt nem bóknak szánom!
– Kemény, és én is komolyan mondom.
Felállok, áthúzom a pólót a fejemen.
– Apám folyton azzal jön, hogy szerezzünk be inzulinpumpát.
– Az megcsinálna mindent helyetted?
Lehajtom a fejem, miközben belebújok a cipőmbe. Vannak még
dolgok, amiket meg kellene tennem, de amire Abby kíváncsi, arra a
válaszom…
– Igen.
Abby összeráncolja az arcát, mint aki sejt valamit a háttérben,
mintha nem értené, miért nem ragasztottam már rég fel a hasamra
egy ilyen pumpát.
– Akkor szerezz egyet!
– Te meg hagyd abba a drogdílerkedést!
Szabadalmaztatott bosszús Abby-nézés következik.
– Az nem olyan egyszerű!
Kinyújtottam a két karomat, hogy mutassam neki, a válasza
ugyanaz, mint az enyém.
– Öltözés és indulás! – dübörög Chris az ajtón. – Kajás vagyok!
Abby is és én is vigyorgunk, mennyire zsörtölődőn szól Chris. Ma
nagymenők leszünk, hiszen a hagyományunkhoz híven bemegyünk
a legközelebbi városba, ahol van kajálda, és degeszre zabáljuk
magunkat.
Abby szemérmetlenül lerúgja magáról a takaróként használt
hálózsákot, felfedve a pólóját és fiús rövidnadrágját. Akkor sem
pirul el, amikor előttem öltözik át. A hátamat az ajtónak támasztom,
nehogy valaki belépjen, és élvezze a látványt. Az igazság az, hogy
hevesen ver a szívem, és mindenféle módot elképzelek, hogy
hozhatnám ki Abbyből azt a lágy sóhajt, amitől készen vagyok.
Mintha a gondolataimban olvasna, a válla fölött rám néz, és
csókot dob felém. Ez a csaj maga az ördög… vagy egy gonosz angyal.
– Be kellene szerezned azt a pumpát – mondja, miközben a cipőjét
köti be.
Hát persze.
– Miért nem akarod?
Megdörgölöm az államon a borostát. Nem nagy dolog a pumpa, de
hozzá kell szokni. A testre van szíjazva, és folyamatosan inzulint
juttat a szervezetbe, még méri is a cukorszintet. Sok előnye van,
nem tagadom, de ha lehúzom a pólómat, azonnal látszódik.
Ráadásul, ha valami veszélyes dolgot művelek, le kell vennem, és
abból lehet a gond.
– Nem akarom, hogy az szabályozzon! – felelem.
Abby felkapja a fejét.
– Micsoda?
– Már így is folyton arra kell figyelnem, hogy mit csinálok, mit
eszem, mikor eszem, mikor mérek, mikor mozgok, mennyit mozgok,
és mennyi inzulint adok be.
Abby összeráncolja a homlokát.
– A pumpa elvégezne helyetted néhányat ezek közül!
– Néhányat. – De nem mindet. Attól még nekem kellene
szabályoznom, mit eszem és mennyit mozgok. Az még ott maradna
nekem. – Ha lenne pumpám, előbb kellene gondolkodnom, mint
cselekednem. Hogy olyat fogok-e csinálni, amivel megsérülhet a
pumpa? Hogy levegyem-e? Ha valaki cukorbeteg, akkor nincs sok
esélye arra, hogy ne gondoljon az állapotára. Mindig azt kell tenni.
Mielőtt elmondtam nektek, csak akkor nem figyeltem arra, hogy
cukorbeteg vagyok, amikor a srácokkal lógtam, veled voltam,
fogadásokba mentem bele, és azt tettem, amit akartam, csak hogy
levezessem a bennem felgyülemlett energiát.
Abby lassan pislog egyet, mintha rajzfilmfigura lenne, aki fölött a
villanykörte felvillan.
– Erre nem is gondoltam!
Ahogy sokan mások sem.
– Isaiah azzal fenyegetőzik, hogy elindulunk nélkületek! – Ezúttal
Ryan dörömböl az ajtón. – Gyerünk!
– Megszólalt a főnök! – mondom.
Abby felé nyújtom a kezem, ő megfogja, és kéz a kézben megyünk
ki a szobából. A barátaink tapssal köszöntenek, hogy végre sikerült
megjelennünk.


 Abby


– SZERINTEM TOMMY LŐTT RÁM. – Betömöm az igazi juharszirupba mártott

palacsintát a számba, és felnyögök, ahogy megérzem a mennyei ízt

a számban. – Linus a mentora, így biztos vagyok benne, hogy Linus
addig nem fog lépni, amíg nincs bizonyítéka. Ha Logant beviszem a
városba, és tanúsítja, hogy Tommy lőtt rám, azzal Logan hátára
céltáblát tűzök ki. De mivel Tommyt már meggyanúsítottam, tutira
veszem, hogy Tommy el akarja vágni a torkomat. Mert mi van, ha
Eric csak szívatott, és Tommyt állította be a rossznak? Akármelyik
verzió is az igaz, össze fogjuk rúgni a port. Lehet, hogy így lesz,
lehet, hogy nem. Mindenesetre valahogy szívesebben veszek
levegőt, minthogy kivérezzek! Szerinted kérhetek még egy szelet
szalonnát?
A faháztól úgy húszpercnyire találtuk ezt a kis éttermet. Mintha
kiléptünk volna a kétezres évekből, és visszamentünk volna az
1920-as évekbe. De nekem tetszik, mert nagyi házára emlékeztet.
A hosszú pult mellett viharvert férfiak üldögélnek viharvert
székeken.
Isaiah visszaadta a mobilomat, miután megesküdtem az életemre,
hogy nem lépek kapcsolatba Linusszal, és el kell ismernem, ez a terv
bejött. Napjában többször lejelentkeztem Nadiánál és Nate-nél, még
nagyival is beszéltem skype-on mindennap három órakor. Abban
nem vagyok biztos, tudta-e, hogy én vagyok az. Nadia és Nate is azt
mondta, hogy ezen a héten meglehetősen ingatag volt a mentális
állapota.
Nem is tudom hova tenni az érzést, hogy nem hiányzom. Jó ez?
Vagy rossz? Vagy olyan kicsit, mint akiről lemondtak?
Elhessegetem a gondolatot, és öntök még egy kis szirupot a
palacsintáimra. Elfog az émelygés, ahogy Logan tányérjára
pillantok: tojás, szalonna, eper és mellé víz. Sehol semmi szénhidrát.
Kikerekedik a szemem, és a számhoz emelt villát lassan leengedem.
Én vagyok a legszemetebb a világon!
Logan felszedi a tojást, egy jó nagy falatot a szájába tol, és közben
motyog:
– Ne velem foglalkozz! Egyél, vagy én tömlek meg!
Rendben. Nem bírja, ha máshogy viselkedünk vele. Én nem
bánom ezt, ahogy azt sem, hogy palacsintát ehetek. Mielőtt
behelyezek egy adagot az ízletes finomságból a számba, felpillantok
a kerek asztal mellől. Loganen kívül, akivel ezt az egész sztorit már
átbeszéltük éjszakánként, mindegyik srác meredten figyel: Isaiah,
Noah, West, Chris és Ryan is.
Igen. Engem bámul az összes.
Úgy meresztik rám a szemüket, mintha piócák tapadtak volna az
arcomra, vagy piócákat akarnék enni, vagy épp egy piócával
bonyolódnék szerelmi kapcsolatba.
– Mi van?
West veszi le rólam elsőként a tekintetét. Megigazítja a
baseballsapkáját, amit folyton hátrafelé csap a fejére, majd a
szalonnával teli tányérját felém csúsztatja.
– Ha Linus ennek a srácnak a mentora, szerinted Linus tud róla?
Mindannyian újra enni kezdenek.
 Azt nem kérdezik meg, Ricky tud-e róla, mert ezek a srácok
eszesek. Egyáltalán nem bízom Rickyben, de Linus…
– Nem. Linus nem árulna el engem. Ő nem olyan. – Linus alám
tenne, csak hogy előnyökhöz jusson? Igen. Lelőne? Nem. – Annál ő
jobban tiszteli apámat. – Felkapom a szalonnát, és lassan, de
elszántan rágcsálni kezdem. – Meg kell értenetek valamit, srácok.
Ricky még akkor is feljebb akarna léptetni, hogy tudja, meglőttek.
Még mindig érdekében áll, hogy neki dolgozzak. De mondjuk ki, ha
holtan akarna látni, már nem élnék. Bármi legyen is a helyzet, Ricky
sokat invesztált belém, és ő nem az a típus, aki hagyja, hogy
elússzanak a befektetései.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezi Isaiah.
Őszintén?
– Nem tudom. Linus mondta ezt egyik este, és igaznak hangzott.
– Attól még nem biztos, hogy az – szól Logan.
Attól még nem biztos, hogy az.
– Szerintem Linus arra célzott, hogy már túlságosan benne
vagyok ahhoz, hogy kiszálljak. Hogy soha nem leszek máshol
biztonságban, és akkor járok jobban, ha maradok, ott, ahol ő és
Ricky meg tud védeni.
Logan megfeszül mellettem. Érzem, ahogy csendben elkapja a
méreg.
– És ha kitalálunk valamit arra, hogyan gondoskodj nagyanyádról,
kiszállsz?
– De Linus megvéd…
– Engem! – vág közbe. – Ezt már mondtad néhányszor. De majd én
megvédem magamat, ezt bízd rám!
– De hogyan tudnád? – erősködöm.
 – Úgy, hogy megmutatod nekem Tommyt, és ha őt láttam,
elmegyek a rendőrségre.
Elhúzom a számat, mert egyáltalán nem vagyok oda az ötletért.
Logan és Isaiah szentül hisz a rendőrségben, de engem kiráz a hideg
a törvény jobbik oldalán állóktól.
– Én a pénzről kérdezlek – folytatja Logan. – Ha amiatt nem kell
aggódnod, és Ricky hagyja, hogy kiszállj, megteszed?
Mindenki, aki az asztalnál ül, rám szegezi a tekintetét. Nem
tehetek róla, viccesnek találom, hogy én vagyok az egyetlen lány
ezek között az izomkötegek között! Alig bírom visszatartani
magamat, hogy ne mondjak valami őrültséget, amitől mindegyikük
döbbent és hisztérikus ábrázattal meredne rám, de amikor leesik,
milyen komoly képet vágva ülnek körülöttem, hirtelen még a falat is
nehezen csúszik le a torkomon.
Aggódnak értem, és ettől elakad a gépezetem. Nem vagyok én
érdemes ilyen érzelemre! Finoman leteszem a villámat az asztalra,
a szalvétával megtörlöm a számat, majd kimondom az igazat:
– Igen, akkor kiszállnék.
A harvardi ideadta a névjegykártyáját. Persze, ez nem jelenti azt,
hogy nekik szükségük van rám, de azt igen, hogy valaki másnak
talán kellek. Ami azt jelenti, hogy talán dönthetek a sorsom felől.
– De sajnos egy kis zsebpénz nem elég arra, hogy gondoskodjak a
nagyanyámról. Nem lehet a McDonald’sban megkeresni.
Készpénzre van szükségem, és sokra.
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogyan Isaiah és Logan
összenéznek. Hogy mennyire nem bírom elviselni, amikor az ilyen
hosszú pillantások miértjét nem értem!
– Na, bökjétek ki!
 Logan balra dől, és előveszi a borítékot, amit Chris adott
Logannek, amikor kiléptünk ma reggel a szobából. A tányérom alá
csúsztatja.
– Ez a tiéd.
Megnémulok. Szóhoz sem jutok. Felborzolódik a büszkeségem,
kiegyenesedem. Pontosan tudom, mi van a borítékban, és ettől
rángatózni kezd a szemem sarkában az izom.
– Mi ez?
– A fizetségem. – Logan betol egy epret a szájába. – Amit az elmúlt
napokért kaptam.
– És az enyém – teszi hozzá West.
– Meg az enyém – folytatja Isaiah, majd mind az összes, szépen
sorban… Noah, Chris, Ryan.
– De nektek kell ez a pénz!
Noah-ra nézek, aki belekortyol a vizébe.
– Neked nagyobb szükséged van rá.
A tekintete elárulja, hogy egy szót se szóljak többet. Pedig tudom,
ebből a pénzből akart eljegyzési gyűrűt venni Echónak. Meg akarta
kérni a kezét, mielőtt Echo egy évre Coloradóba megy tanulni.
Mindegyikük rendkívül ügyel arra, hogy még véletlenül se nézzen
rám. Folytatják az evést. Zsong a fejem. Kavarog benne minden.
Ilyen lehet, amikor stroke-ot kap az ember. Linus hangja, apám
hangja, mindketten azt üvöltik, hogy dobjam vissza nekik a pénzt –
mert csak birtokolni akarnak, kihasználni, amit aztán csak az én
lelkem bánna.
Annyira fáj, hogy lebiggyed a szám, az ujjaim remegni kezdenek.
Logan azt mondta, hogy szeret. Azt mondta, hogy már eleget látott
abból, ami nem a szerelemről szólt, és ebből tudja, hogy milyen
lehet az igazi szerelem.
Én is tudom, milyen az, amikor szó sincs semmiféle szeretetről,
ahogyan azt is ismerem, milyen, amikor kihasználják az embert.
Piszkos érzés, manipulatív, és olyan szégyenréteget húz az emberre,
amit soha nem lehet lemosni. De a szeretet… ég a szemem, és
gyorsan lecsukom… a szeretet az biztosan ennek az ellenkezője.
A szeretet ez: adott hat srác, akiket sokan eldobtak. Hat srác,
akikről megvan a véleménye a társadalomnak, de kiderült, hogy
teljesen mások… teljesen mások… sokkal jobbak. Hat srác, akiknek
reményeik, álmaik és félelmeik vannak… és mindezt elrejtik a
lelkükben, a fájdalmaikkal együtt, mert a társadalom szerint nekik
nem szabad ilyeneket érezni.
Hat srác, akik különféle okok miatt dolgoztak a pénzért. Hat srác,
akik izzadtak, véreztek, tele lettek vízhólyaggal, és fájdalmakat
viseltek el. Akik a hőségtől kimerültek. Akik könyörtelenül és
megingathatatlanul hajtottak a tűző nap ellenére. Hat srác, akik a
hét végén szépen csendben nekem adták a pénzüket.
Ez a szeretet. Ami nem a büszkeségem sárba tiprásáról szól.
Hanem arról, hogy meggyógyítsa azt. Ezek a fiúk mind szeretnek
engem, és ha nem fogadom el a pénz, akkor nem viszonzom a
szeretetüket.
– De hisz nem is ismertek.
Még magamat sem ismerem.
– Juniort megmosolyogtatod! – szól Chris.
– És beszédre bírod! – teszi hozzá Ryan. – Nem is tudtuk, hogy
ilyen szókincse van!
Logan meglöki Ryant, és mindketten nevetnek.
– Segítettél nekem. – West összegyűri a szalvétáját, és az asztalra
dobja. – Te segítettél, amikor apám kirúgott.
Bólintok felé, ő visszabólint, és ekkor jövök rá, hogy West mindig
mellettem lesz. Még azután is, hogy lediplomázik. Akkor is, amikor
már nem fogja érdekelni a harcművészet. Akkor is, amikor tisztes
férj lesz, tisztes házzal és sok pénzzel. West mindig is a családom
marad.
Család. Nagyot dobban a szívem, és összefacsarodik. Rápillantok
Isaiah-ra és Noah-ra, de azonnal el is kapom a tekintetemet. Amikor
először találkoztam velük, nyurga, zöldfülű kölykök voltak. Árva
gyerekek, akiket senki nem szeretett, senki meg sem próbált
szeretni, csak az én szívem szakadt meg értük… csak nekem fájt…
És bármennyire kevéssel is, de segítettem nekik, mert ha engem apa
nem fogad örökbe, akkor én is közöttük kötöttem volna ki… vagy
még sokkal rosszabb helyen.
– Ez mind semmiség – suttogom.
Isaiah megköszörüli a torkát, és néhány másodperc elteltével az
asztalra könyököl.
– Az a kis semmiség akkoriban az életemet mentette meg.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg! – mondom lassan.
Aztán lefagyok, mert leesik a tantusz, mit várnak
köszönésképpen: hogy hagyjam abba a dílerkedést. Fel kell
hagynom a drogárusítással, ráadásul úgy, hogy közben senkinek ne
essen baja.
A nyakamhoz emelem a kezem, mert úgy érzem, mindjárt
összeszorul a tüdőm. Nem kapok levegőt. Nem tudok lélegezni, nem
megy be a levegő, én… Az asztal megrázkódik, ahogy eltolom
magam mellőle, Logan vize az ételére borul. Felpattanok, de a
fiúkon látszik, hogy másodpercek tartják vissza őket attól, hogy ha
kell, az asztalon átugorva is, de elkapjanak.
– Kell… kell… szükségem van néhány percre!
Megfordulok, de rossz irányba, és Logan ültében kapja el a
csuklómat, hogy megmentsen attól, hogy fennakadjak a fali fogason.
Sarkon fordulok, és a kijárat felé rohanok. Levegő. Levegőre van
szükségem.


 Logan


ABBY ÚGY ROHAN KI AZ ÉTTEREMBŐL, mintha valaki azt kiáltotta volna,
hogy tűz van. A kirakatüvegen át figyeljük, ahogy egyenesen Isaiah
autójához szalad, körbejárja, majd rájön, hogy sehova sem tud
elmenekülni.
– Jobban ment, mint hittem – állapítja meg Isaiah.
Egyetértek. Betolok még egy epret az arcomba, felállok, és
felveszem a borítékot, amit Abby itt hagyott.
– Megyek, vigyázok rá! Fizessétek ki az én cechemet és Abbyét,
majd utána rendezem!
– Elintézem! – szól West. – És nem rendezünk semmit.
Pedig rendeznünk kell.
– Logan – szól Isaiah, ahogy Abby után indulok.
Lenézek rá, és amikor már látja, hogy figyelek is, kimondja, ami
mindannyiunk fejében motoszkál azóta, amióta Abby összetört
attól, hogy Ricky magasabb pozícióba akarja emelni.
– Egyre világosabb, miért rabolta el Eric, és hagyta, hogy elvigyük
a városból. Nem vagyok biztos abban, hogy visszamehet oda.
Lüktetni kezd a halántékom.
– Tudom.
Eric azt mondta, visszafizette a tartozását azzal, hogy
megmentette Abbyt. Nyilván úgy gondolja, hogy Abby csakis úgy
menekülhet meg, ha eltűnik.
 Anélkül, hogy bármi mást szólnék, kimegyek az étteremből. Abbyt
Isaiah fekete Mustangjának dőlve találom. A karjára támasztja a
fejét, a haja előrelóg, eltakarva az arcát.
Megállok előtte a járdán, hagyok neki teret. Annyi ideje egyedül
van és hoz olyan döntéseket, amiket a fél világ nem ért, hogy ha
most itt eljátszanám a lovagot, aki majd mindentől megmenti őt,
azzal csak felbosszantanám.
Ha Abby azt akarja tőlem, hogy rúgjam szét valakinek a seggét,
megteszem, kérdés nélkül. De én nem az a fajta vagyok, aki először
rúg, és csak azután kérdezi meg, hogy ezt akarta-e. Nem az én
feladatom a már eddig is bonyolult életét még jobban összezavarni.
Elég rémálom az önmagában is.
Abby összefogja a haját, és eltűri a nyakából. Már a reggeli
napfénynek is ereje van, ami nem jelent igazán jót a mai
munkánkra nézve.
– Ettől felborul az egyensúly. Pénzt adtok nekem? Így nem leszünk
egálban. Nem akarok azért lenni veled, mert tartozom neked!
– Akkor ne legyél! Ha nem bírsz velem lenni, csak mert pénzt
adtunk neked, akkor legyünk ismét csak barátok!
Türtőztetnem kell magamat, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire
nem akarom elveszíteni őt.
– Azt sem akarom – mormogja.
Jó, mert én sem.
– Ha el is fogadom – folytatja –, akkor is csak úgy, hogy
visszafizetem. Mindegyikőtöknek. Itt fogok dolgozni ezen a pokoli
szénagyűjtő helyen minden nyáron!
– Nehogy ezt Chris előtt mondd! Még a végén a szavadon fog!
Fújtatva nevet.
 – Pedig komolyan gondolom! Ha kell, megteszem, csak hogy
visszafizessem a pénzt!
– Ha ettől jobban érzed magad!
– Csakis ettől érzem jobban magam! – Sóhajt, mint aki bosszús,
kimerült, és most pakol le magáról valami nehéz terhet. – Ha nem
dílerkedem, lehet valami normális munkám. És akkor dolgozhatok
normális munkaidőben, és mivel nem kell éjszaka fent lennem,
talán leválthatom valamennyire az ápolókat, és úgy kevesebbe fog
kerülni. De még akkor sem… akkor sem vagyok biztos abban, hogy
elég lesz.
– Bízol bennem, Abby?
Rám néz, elég hosszan ahhoz, hogy ettől a legtöbb férfi maga alá
vizelne. Félelmetes lány. Gyönyörű. Csábító. Halálos, ha az akar
lenni. Megnyalja a szája szélét.
– Igen.
A mögöttem lévő kirakat felé biccentek.
– Bennük megbízol?
Lehajtja a fejét, mintha a bizalom vereséget jelentene.
– Igen.
– Akkor hadd legyen a mi gondunk az, hogy segítünk neked
abban, amivel egymagad nem birkózol meg, ha törvényes melód
lesz!
– Arra kérsz, hogy jobban higgyek bennetek, mint valaha
bárkiben?
Arra.
– Hát nem ez a bizalom? Hiszel valamiben anélkül, hogy látnád?
– Meg fogod szívni, Logan.
– Meg, bizony.
 Abby mellé dőlök a kocsi oldalára, a térdét az én térdemnek
koccantja.
– Isaiah szét fogja rúgni a seggünket, amiért hozzáértünk a
kocsijához!
– Nem félek tőle!
Abby félig-meddig elneveti magát.
– Te semmitől se félsz! Tudod egyáltalán, mi az a félelem?
– Én ugyanezt mondogattam rólad!
Abby a mélykék ég felé emeli a fejét.
– Nem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Nagyon sokáig
nem. De amikor meglőttek… akkor elkapott engem is. De nem a
haláltól félek.
– Hanem mitől?
– Attól, hogy lélegzem, de belül már nem élek. Azt hiszem, az
rosszabb, mint a halál. Amikor bementem az autósboltba, és ott
találtalak téged és Rachelt, aki Isaiah-val lógott, már félúton jártam
afelé. Tudtam, hogy le kellett volna lépnem onnan, de belefáradtam
már az érzéketlenségbe.
Egyikünk sem szól, ami jó is és rossz is. Jó, mert az őszintesége
tiszteletet érdemel, de rossz, mert Abbynek viszont nem egyedül
kellene elrendeznie a dolgokat.
– Néhány évvel azután, hogy megállapították nálam a diabéteszt,
rosszra fordult a helyzet. A vesém rakoncátlankodott, és kórházban
kötöttem ki. Akkor féltem. – Szörnyen féltem. – Amikor jobban
lettem, anyám egyik pasija elvitt sziklát mászni. Odavoltam a
kirobbanó érzéstől. Imádtam, hogy életben vagyok. Annyira
megrémisztett a halál, hogy tetszett, amikor nagyokat dobbant a
szívem, és sokáig éreztem ezt. Arra emlékeztetett, hogy még mindig
lélegzem. – Ránézek. – Akkor is meg voltam rémülve, amikor
meghallottam a lövést a sikátorban, és megláttam, hogy arccal a
földön heversz. Megrémültem a haláltól. Megrémültem attól, hogy
elveszítelek. És ez a gondolat még mindig bennem van.
Ekkor mindketten nagy érdeklődéssel a járdát kezdjük bámulni.
Egy tizennyolc és egy tizenhét éves. Tele felnőttes szarságokkal. Tele
gyermeki érzelmekkel. Egymáshoz akarunk tartozni, de nem tudjuk
igazán, hogyan kezeljük az érzelmeinket.
– Szerinted szándékosan tettük ezt magunkkal? – kérdezi Abby.
– Mit?
– Hogy olyanok lettünk, akiktől rettegtünk. Te folyton őrültségeket
csinálsz, csak hogy becsapd a halált. Én apám nyomdokait
követtem, és hosszú ideig senkit nem engedtem közel magamhoz.
– Ahhoz mindketten túl erősek vagyunk. Nem lettünk azok, Abby.
Csak megjátsszuk, hogy azok vagyunk. Én azért teszek őrültségeket,
mert életben vagyok, és élvezem az érzést. Az adrenalin lüktet az
ereimben, tele a tüdőm levegővel, érzem, hogy forró a bőröm, és
érzem, hogy a tiéd is az, amikor megcsókollak. És te sem vagy halott
belül. Ahhoz túl sok embert szerettél már!
Abby kétkedve felhúzza a szemöldökét.
– Gondolj csak bele, Linus nyomás alatt tart, hogy add fel, ami
kettőnk közt van. – A csapatunk felé mutatok, akik azon nevetnek
éppen, amit Noah mond. – Meg azt ott bent, az ő barátságukat. Mert
az veszélyes. Az igaz barátság olyan, mint egy atombomba.
Egyikünk sem fogja hagyni, hogy te legbelül halottnak érezd magad.
Abby hozzám koccantja a térdét, és olyan pillantást küld felém a
szempillái alól, hogy azonnal pezsegni kezd tőle a vérem.
– Köszi!
 – Mit?
– Mindent! – Abby megfeszíti az ujjait, mint aki mindjárt
zongorázni kezd. – Nem tudom, hogyan kell elsétálni. Számtalan
szabályt és tanácsot osztott meg velem az apám, de arra nem
tanított meg, hogyan kell beadni a felmondást egy drogbárónak.
Vajon ennek is van adminisztrációs oldala? Vigyek neki virágot?
Tanítsak be valakit a helyemre? Vagy írjak használati útmutatót? Ha
kinyomtatnám és beköttetném valahol, akkor az ott dolgozók
bűntársakká válnának? Mármint, hogyan működik mindez?
Mosolyra húzódik a szám, ahogy Abby butaságokat zagyvál.
Tudatos, mégis értelmetlen áradatot zúdít rám. Megnyugtat ez,
ahogy az eddigi játékaink is. Ahogy függővé váltam abban is, hogy
éjszakánként a karomban tartsam őt.
– Hogyan tudok én segíteni ebben?
Abby összeszorítja a száját, és elkomorodik.
– Látnom kell apámat.


 Abby


LOGAN ÉS ISAIAH TÁRSASÁGÁBAN VÁROM, hogy az én sorszámom jelenjen

meg a kivetítőn. Csak én mehetek be. Meg van határozva, kik

látogathatják apát. Én is köztük vagyok, bár még nem múltam
tizennyolc. Mac a hivatalos gyámom, és az ő írásos, közjegyző által
hitelesített engedélyével tudok felnőtt nélkül is bemenni.
A számok folyamatosan jelennek meg a kivetítőn, az embereket
elkísérik oda, ahol megmotoznak mindenkit. Azután mehetünk át
egy fémdetektoron, majd ülhetünk le a kijelölt asztalhoz, ahol
találkozunk a börtönlakóval.
Sok macerával jár egy ilyen látogatás, nekem ráadásul benne van
az is a pakliban, hogy mivel előzetes bejelentés nélkül jöttem, apa
megtagadhatja a találkozót. Még soha nem voltam így itt, anélkül,
hogy Denny előtte ne rendezett volna el mindent. Koncentrálok a
számomra, hogy végre megjelenjen, és lássam, hiányoztam-e
apának.
Isaiah nem bírja a tömeget, így a fal mellett ácsorgunk.
Módszeresen forgatja a fejét, akár egy bagoly, lajstromba vesz
mindenkit körülöttünk.
– A bűnözők a nagy, vastag fal mögött vannak ám! – mormogom.
– Mindegy! – vágja rá.
Amíg Isaiah a tömeget kémleli, Logan engem figyel. Úgy tűnik,
levette, hogy most jobb senkinek sem hozzám érnie, nem
anyáskodik fölöttem, csak hagyja, hogy némán várjam, amíg
bemehetek azon az ajtón. Azért jó érzés magam mellett tudni őt,
ahogy határozottan, csendben álldogál, és itt van… ugrásra készen,
hogy elkapjon, ha zuhanok.
Mert zuhanni fogok. Mindig zuhanok. Az eddigi döntéseim miatt
az utam omladozó sziklákkal van kirakva.
Régen segítség nélkül felkapartam magam a padlóról, és
leporoltam magam. De el kell ismernem, jó érzés tudni, hogy már
nem egyedül kell gyógyítgatnom a sebeimet. Jó tudni, hogy talán
élhetek olyan életet, ami többé nem okoz vérző sebeket rajtam.
De sokat kell várni! Már rég feltűnhetne az én sorszámom! Lüktet
a vér a fülemben. Nem akar látni. Apám nem akar látni. Mintha
csak egy csapda ajtaját húznák el alattam.
– Abby – szólal meg Logan. – Te jössz!
Megkönnyebbülés fut át rajtam, és azonnal észbe kapok, gyorsan
összeszedem magam. Apa többet érdemel annál, hogy azt lássa,
félek és fájdalmaim vannak. Azt kell látnia, hogy erős vagyok, és
megállok a saját lábamon.
Loganre pillantok, ő lenéz rám. Sötét szeméből tükröződik
mindaz a gondoskodás, érintés és bátorító csók, amire szükségem
van.
– Menj csak, mi itt várunk rád!
Semmi kétség, ők ketten el sem mozdulnak innen. Isaiah továbbra
is azt kémleli, milyen veszély leselkedhet itt ránk, Logan pedig rám
vár.

Az őr kinyitja előttem az ajtót, duruzsolás hangja üti meg a fülemet.
Belépek a terembe, számolom előttem az asztalokat, és amikor
odaérek a kijelölt asztalhoz, kihagy egy ütemet a szívem.
Narancssárga melegítő, vörös haj, kék szem, a reakcióját elrejtő
nagy szakáll. Ott áll és néz, mintha csak szellemet látna. Az az
ember, aki sok évvel ezelőtt megmentette az életemet. Az apám.
Logan egyszer megkérdezte tőlem, miből tudta apa, hogy az ő
gyereke vagyok. Én azt feleltem, hogy nem érdekel. Így is van, de
közben tudom jól, ahogy apa is tudja, hogy nem az övé vagyok. Nem
az vagyok. Anyám szőke hajú, világos bőrű volt. És apámra
egyáltalán nem hasonlítok.
Egyszer hallottam, amikor nagyival beszélgetett, miután engem
aludni küldtek. Leosontam a lépcsőn, mert annyira akartam még
egyszer hallani a hangját. Ekkor kérdezte tőle nagyi, hogy kell-e
azon aggódnia, hogy eljön értem egyszer az igazi anyám és apám.
Nemmel felelt rá, és hozzátette, hogy mindkettőnket meg fog védeni.
És én hittem neki.
Nehéz megállni, hogy ne fussak oda hozzá. Alig bírom türtőztetni
magamat, hogy normál léptekkel közeledjek. Annyira jó lenne
odaszaladni, átkarolni, és könyörögni neki, hogy szabaduljon ki
innen, és újra ő vigyázzon rám! De nem szabadulhat ki. Nagy az
esélye, hogy soha. Apám a bűneiért fizet.
Kétlépésnyire tőlem kinyújtja felém a karját, és én már bújok is
hozzá. Szorosan átölel, megsimogatja a fejemet, puszit nyom a
hajamra, majd a fülembe súgja:
– Fájdalmak?
– Nincsenek – súgom. – Már gyógyulok!
– Veszély?
– Van.
Torokköszörülés, és szétválunk. A börtönlakók és a látogatók csak
egy röpke ölelés erejéig érhetnek egymáshoz, még akkor is, ha apa
üdvözli a lányát. Mindketten leülünk, ő az asztal egyik oldalára, én
vele szembe.
Apa körbepillant, követem a tekintetemmel, amerre néz. Úgy
tűnik, mindenki belemerül a saját beszélgetésébe. Nem játszom el,
hogy értem a világát, de azt tudom, hogy minden reakció reakció.
– Robbanás van készülőben, és minden rajtad áll. – Apa
előrehajol, hogy csak mi ketten halljuk, amiről beszélünk. –
Legutóbb azt hallottam, hogy Linus szerint Eric megszerzett téged.
Fürkészem apa arcát. Mindig hűvös és összeszedett az
arckifejezése, még akkor is, amikor gyilkos düh tombol benne, most
sem látom, amit vártam: az elrablásom miatti álcázott haragot.
– Nem vagyok Erickel.
– Én sem hittem el. Máskülönben nem lennél itt.
– Eric azt mondta, hogy mondjam el neked, ő mentett meg.
Apa még csak meg sem rezzen.
– Még valami?
– Azt is mondta, hogy adjam át, hogy köszöni.
Mosolyra húzódik a szája.
Elkap az undor, össze vagyok zavarodva, mert úgy érzem,
elárultak.
– Te tudtad, hogy Eric el fog rabolni!
– Én mondtam neki, hogy vigyen el a városból.
Ökölbe szorul a kezem, de aztán gyorsan kiengedem.
– Bekötötte a szemem, megkötözött, és bedobott egy kocsi
hátuljába!
A tekintetében végre fellobban az őrült láng, amire vártam, de
továbbra is közömbös marad.
 – De elvégezte a munkát, ezért ülsz most itt biztonságban.
– Eric az ellenséged! – kiáltom suttogva.
Apa még közelebb húzódik felém, hogy biztosan kettőnk közt
maradjon, amit beszélünk.
– A határok is eltolódnak. Te okos lány vagy, Abby. Elvárom tőled,
hogy tartsd a lépést!
– Ugye, itt van bent tévé? Biztosan nézed, amikor nem az ablakon
át figyeled, mi zajlik odakint a világban. Feltűnt valaha is a Disney-
csatorna nézése alatt, hogy az emberek általában nem raboltatják el
a lányukat? Hogy ahelyett, hogy kódolt üzeneteket küldesz másokon
keresztül arról, hogy valami őrültségre készülsz, inkább szólnál
nekem? A normális apák beszélgetnek a lányukkal!
– Én nem vagyok normális, és te sem vagy az.
– Hát nem! Én meg még azt hittem, hogy apám kozmetikai
termékekkel házal! Tudod, egy nap majd lesz munkahelyem,
ahonnan hazaérek, a tornácon limonádét fogok szürcsölgetni, és
lesznek aranyhalaim és nyulaim, és nem arról fogok társalogni,
hogy megmentettek egy emberrablás után!
Apa elvigyorodik. Utálom, amikor azzal szórakozik, hogy engem
bosszantson!
– Úgy hiányzik, ahogy te látod a világot, Abigail! A komoly
pillanatokat is képes vagy kevésbé borúsnak látni!
– Tommy lőtt rám! – vágok közbe, mert nincs időm játszadozni,
még apámmal sem. – Nincs bizonyítékom, de ha kell, szerzek. Eric
megmentett, valaki közülünk lőtt rám, Ricky azt akarja, hogy lépjek
egyet felfelé, és vegyek részt a szervezésben, Linus pedig azt a
feladatot kapta, hogy vigyázzon rám. Bevallom, egy kicsit már sok
ez nekem. A legutolsó értelmes beszélgetésünk során Linus azt
mondta, ha ki akarnék szállni, nem tudnék. Hogy itt vagyok
biztonságban, sehol máshol. Erre most kiderül, hogy te
összedolgozol Erickel. Össze vagyok zavarodva, veszélyben vagyok,
és ki akarok szállni!
Apa legyint egyet.
– De hisz már ki is szálltál.
– Nem, nem szálltam ki. Bujkálok. Az én otthonom Louisville-ben
van. Az életem is. És nagyi is.
Apa összeszűkült szemmel néz rá. Hátradőlök a székemen, mert
tudom, hogy most következik a leszúrás.
– Majdnem minden szabályt megszegtél, amire tanítottalak, azért,
hogy életben maradj. Érzelmeket vittél az üzletbe.
Megvonom a vállam.
– Ők nem az utcán szerzett barátaim. Hanem kívülállók.
– Szerelmes lettél.
Éles pillantást vetek felé, és közben azon tűnődöm, honnan tud
Loganről.
– Ő jó srác!
– Megbízol bennük, pedig mondtam, hogy nem bízhatsz meg
senkiben.
Pislogok. Majd még egyszer. Megkristályosodik a vér az ereimben.
– A barátaim, akikhez érzelmek fűznek, és akik miatt te annyira
aggódsz, soha nem árulnának el engem!
Apa felhúzza a szemöldökét.
– Nem is rájuk gondolok.
– Rickyben soha nem bíztam. Egyikükben sem!
Le sem veszi rólam a szemét. Várja, hogy leessen a tantusz.
Amikor megtörténik, kiszalad a vér az arcomból. Előre kell
hajolnom, annyira hirtelen ér a felismerés. Linus.
– Ő parancsolta meg Tommynak, hogy menjen utánad – mondja
apa halkan. – Nem azért, hogy megöljön, csak hogy rád ijesszen. De
a fiú kicsit túltett az eredeti terven.
A hasamra szorítom a kezemet, mintha így akarnám
megakadályozni, hogy elhányjam magam.
– Honnan tudsz erről?
Apa kék szeme megfagy.
– Ő maga ismerte be nekem. Linus látta, mennyire elhúzol, és
nem tetszett neki. Úgy érezte, túlságosan is tőled függ, hogy neki
mennyi jut. Mindenképpen bent akart téged tartani, és arra gondolt,
ha rád ijeszt, azzal sikerül. Nem vagy többé biztonságban mellette.
Nem szabad már Rickyvel dolgoznod.
A torkomban dobog a szívem.
– Ricky is tudott erről?
– Linus azt mondja, nem, de én ezt kétlem. Nem hiszek a
véletlenekben, és az, hogy Ricky most akar előléptetni, és Linust
rendeli a védelmedre, és hogy meglőttek, ez mind-mind gyanús.
– Nem hinném, hogy összeszövetkeztek. Ricky figyelmeztetett,
hogy ne áruljak azon az éjszakán. Linusnak pedig fogalma sem volt
arról, hogy én ott leszek.
– Akkor arra készültek, hogy Eric bandájára csapnak le, de mivel
te nem hallgattál Rickyre, szépen belecsöppentél az eseményekbe. –
Apa gyilkos tekintetétől és zord szidalmától összerándul a belsőm. –
Linus azt mondta, beszélt Tommyval arról, hogyan lehetne téged
néhány hétre megfélemlíteni, de esküszik, hogy soha nem akart
bántani. Miután elvégezték a dolgaikat a sikátorban, Linus úgy
döntött, hogy előnyt húz a hülyeségedből, és elijeszt attól, hogy
mélyebbre menj.
– De miért vallotta be ezt neked?
Apa egy pillanatra félrepillant, majd olyan lágyan néz vissza rám,
hogy megmelengeti a szívemet.
– Linus tudja, mit jelentesz nekem, és hogy az ő feladata, hogy
megvédjen téged. Elveszített téged, amikor Eric elrabolt. Azt hitte,
végleg elveszített. Akkor jött ide, hogy elmondja, és… – Ekkor
visszatér a jellegzetes nézése. – Azt mondtam neki, hogy már tudok
róla, és ha kedves az élete, jobb, ha rohadt gyorsan elmondja az
igazat.
Megborzongok, a gyomrom összeugrik. Halál tükröződik apa
szeméből. Ami vagy már bevégeztetett, vagy még folyamatban van.
Legyen bármelyik igaz, apa játszotta a kaszás szerepét, csak épp
nem tudom, ki volt a játékszere.
– Honnan tudtál Ericről? Miért játszol össze vele?
Apa felemeli a kezét, én meg elhallgatok.
– Ki akarsz szállni, Abby?
– De…
– Ki akarsz szállni? Mert ha igen, akkor ne akard, hogy ezekhez a
dolgokhoz közöd legyen! Ha bent akarsz maradni, akkor mondd azt,
de akkor már sokkal nagyobb lesz a tét. Abban az esetben el kell
fogadnod az előléptetést, és onnantól fogva én már nem tudom
garantálni, hogy biztonságban leszel.
Alig bírom elfojtani magamban a hirtelen feltörő fájdalmat.
Linus… istenem, Linus. Nem bírom nem észrevenni, mennyire sajog
a mellkasom. A szívem mélyén afféle mentornak tekintettem. És
apának igaza van, megbíztam benne. Nem úgy, ahogy Loganben
vagy Isaiah-ban, de úgy gondoltam, van köztünk valamiféle
szövetség a farkasok között.
– Ki akarok szállni. Nem tudom, hogyan fogom megoldani nagyi
gondozását, de valahogy majd megoldom.
– Nem mehetsz vissza Louisville-be – szólal meg apa. – Nem kis
teher visszavonult dílernek lenni. Főleg a te esetedben. Túl sokat
tudsz. Mindkét oldalról. Ricky veszélyes lehet rád nézve, ahogy
néhány ügyfeled is. Azt hihetik, hogy lepaktáltál a zsarukkal, és ez
bajba sodorhat. És ahogy én mozgattam a lapokat az utóbbi időben,
én sem mondhatom biztosra, hogy valaki nem rajtad fog bosszút
állni miattam. Innen nem tudok elég gyorsan intézkedni, hogy
biztonságban legyél.
Forog a világ körülöttem.
– Akkor hova menjek?
– Denny már dolgozik az ügyön. Tudtam, hogy eljössz hozzám,
ahogy azt is, hogy az ő segítségét fogod kérni, miután Eric elmondta
az igazat. Denny szerez neked új személyazonosságot. Új hátteret.
Egy évvel öregebb leszel papíron, így el tudsz menni dolgozni.
Még a középiskolát sem fogom tudni befejezni. Esélyem sem lesz
arra, hogy a Harvardra menjek, vagy bármelyik állami iskolába
vagy főiskolai előkészítőbe. Még online tanfolyamra sem mehetek.
– Akkor megint el kell tűnnöm? Mintha… mintha Abby soha nem
is létezett volna?
Apa bólint. Nem látja, hogy tőrt döf belém, és kettéhasít vele. Igen,
valóban utáltam azt az Abbyt, aki lettem, de néha azért azt a lányt
szerettem, aki voltam, és rajongtam azért a lányért, aki lenni
akartam. Könnybe lábad a szemem, ahogy gondolatban már el is
temetem őt. Elfordítom a fejem, hogy ne kapjon el a sírás, amikor
eszembe jut, hogy senkit nem fog zavarni, ha és amennyiben ismét
eltűnök a színről.
– És mi lesz nagyival?
– Ő haldoklik. – Úgy mondja ezt apa, mintha nagyi már nem is
élne. Mintha ő már meggyászolta volna, és évek teltek volna el
azóta. Ugyanolyan nulla érzelemmel mondja, mint amikor azt
ecsetelte, hogy valaki mássá kell válnom. – Hallottam, hogy már azt
sem tudja, ki ő és hol van. Mac egy idősek otthonába viszi. Jó helyet
keres.
Hátrahanyatlik a fejem, megdörgölöm a szemem. A düh, a
félelem, a mérhetetlen szomorúság arra késztet, hogy zokogjak, de
vissza kell nyelnem a torkomat égető érzést.
– Megígértem, hogy vigyázni fogok rá!
Ekkor apa olyat tesz, amit csak ritkán. Átnyúl az asztal fölött, és
megfogja a kezem.
– Meg is tetted. Most annak jött el az ideje, hogy magadra vigyázz!
– Mindig csak elfutok minden elől – mondom.
– Az még mindig jobb, mint a halál! – Elhallgat. – Lehet, hogy nem
mindig tettem jót neked. Nem adtam meg azt az otthont, amit kellett
volna. De amit tudtam, megtettem.
Amikor hátrahúzódik, megragadom a kezét. Szükségem van a
szeretetére. A vigasztalására. Arra a fényképre gondolok, amit a
telefonjában őrzött. Amin piszkos vagyok, csontsovány és alig van
rajtam ruha. Azon tűnődöm, hogy amikor meglátott úgy, hogyan
volt képes mást is érezni az undoron túl.
– Nem szabadott volna befogadnod – mondom, és ezzel az összes,
mélyre temetett érzés a felszínre tör belőlem, mintha csak egy
sziklafal omlana le rám. – Akkor most nem lennél itt.
Az apám miattam ölt meg valakit.
 Megszorítja a kezem, majd elereszti. Ezúttal nekem kell őt
elengednem.
– Az az alak megfenyegetett téged, és bántott is volna, csak hogy
engem bántson. A saját szabályomat szegtem meg azzal, hogy fontos
lettél nekem, és ez visszaütött.
Visszaütött, mert a szeretet nem engedélyezett a pokolban. És én
már nem akarok többé ebben a pokolban élni.
– Miért tetted? – kérdezem. Tudom, ha most nem teszem fel a
kérdést, lehet, hogy soha nem fogom már megtudni a választ. –
Miért fogadtál be?
Úgy ráadásul, hogy tudtad, nem a te gyereked vagyok!
– Mindannyiunknak meg kell fizetnünk a bűneinkért – feleli. –
Amikor megláttalak, arra gondoltam, hogy ha megmentelek, azzal a
múltbeli és a jövőbeli bűneimet is letudom. Nem gondoltam, hogy
ennyire fontos leszel nekem. Az nem volt betervezve.
– Szeretlek! – mondom ki a szót, pedig elakad benne a nyelvem.
Mi nem szoktunk egymásnak ilyeneket mondani. De nagy az
esélye, hogy többet nem fogom látni apámat.
Elmosolyodik. Annyira megdöbbentően gyönyörű a látvány, hogy
elakad a lélegzetem.
– Megérte, hogy magamhoz vettelek, Abby. Minden percet megért,
hogy mellettem voltál!
Az órára pillant, és én tudom, hogy vissza akar menni a cellájába,
mielőtt tovább tartják itt, mint szeretné. Ha egy bizonyos időn
túlmegyünk, akkor itt kell maradnia. De neki a rövid látogatások
jönnek be jobban. Feláll, és én is így teszek.
Motyog a közelünkben álló őrnek, hogy elköszönünk egymástól,
és röviden összeölelkezünk, nem olyan hosszan, mint amennyire
szeretném. Remeg a szám sarka, hiába igyekszem összeszorítani.
A könnyeket sem tudom elpislogni a szememből.
Apa puszit nyom a halántékomra, és elenged. Ott hagy lefagyva.
Úgy érzem, menten összeesem. Úgy érzem, még mindig hároméves
kislány vagyok, akinek szüksége van az apukájára.
Mielőtt átsétál az ajtón, hátranéz, és búcsút int.
– Mi volt a nevem? – kérdezem, és még az sem érdekel, hogy
többen bámulni kezdenek.
– True – mondja. – True-nak nevezett el!
És ahogy sok-sok évvel ezelőtt én betoppantam az ő életébe, most
úgy tűnik el ő az enyémből. Megfordulok, és megindulok a hosszú
úton, amiről azt sem tudom, hova vezet.


 Logan


KINYITOM ABBY NAGYMAMÁJA HÁZA AJTAJÁT, és belépek Abby előtt, hogy
ellenőrizzem, minden rendben van-e odabent. Isaiah testőrként
álldogál a tornácon. Gyorsan körbepillantok, Nadia a szája elé teszi
az ujját, majd Abby nagyanyja felé mutat, aki az első szobában
alszik a kórházi ágyon. Intek Abbynek, hogy jöjjön, ő pedig ledobja a
táskáját a földre, és azonnal a nagymamája felé indul.
Abby úton vissza Louisville-be mindent elmondott nekem és
Isaiah-nak, amit az apjával beszélt. Amikor kifogyott a
mondanivalóból, nekidöntötte a fejét az ablaknak, és nézte az
elsuhanó tájat. Magányosnak, elveszettnek látszott, és ettől majd’
megszakad a szívem.
– Hogy van? – kérdezi Abby.
– Fáradt – felel megnyugtatóan Nadia.
A tekintetét rólam Abbyre emeli, és amikor visszanéz rám, biccent
egyet, hogy kimegy a konyhába. Bólintok, jelezve, hogy Abby és én is
jól vagyunk.
Abby felül az ágy szélére, és megfogja a nagyanyja kezét.
– Nagyi, ébredj fel egy kicsit nekem, légy szíves! – Vár néhány
másodpercet, majd hangosabban próbálkozik. – Nagyi, ébredj,
kérlek!
– Abby – kezdem, de akkor a nagymamája kinyitja a szemét.
Abby elmosolyodik, és a haját a füle mögé tűri.
 – Szia, nagyi!
Az idős asszony szeme kikerekedik, és riadtan körbenéz a
szobában.
– Én vagyok, Abby! Hiányoztál!
Abby nagymamája felém fordítja a fejét. Kényelmetlenül érzem
magam, arrébb lépek. Az asszony valami ismerős dolgot keres a
szemével. Abby ki fog készülni, hogy nem emlékszik rá.
– Találkoztam apával – mondja. – Neki is hiányzol!
A nagymama rekedtes hangon mondani akar valamit, de semmi
értelmes nem jön ki a torkán. A másik kezét azért Abby kezére teszi.
Ugyanaz a mozdulat, mint amikor egy gyerek rossz álomból ébred,
a legközelebbi felnőtt felé nyúl, aki képes elriogatni onnan a
szörnyeket.
– Olvashatok neked valamit, nagyi?
Abby levesz egy könyvet az éjjeliszekrényről. Én úgy döntök,
kimegyek Isaiah-hoz a tornácra. Nem bírom végignézni, ahogy Abby
búcsúzik.
Az öreg ajtó nyikorog, amikor kinyitom, majd nyekken egyet,
ahogy becsukom magam mögött. Isaiah a korlátnak dőlve ácsorog,
és figyeli, ahogy vele szemben a rámpa másik oldalán ugyanígy
megtámaszkodom.
– Azon jár az agyam, hogyan lehetne másként, de semmi nem jut
eszembe – mondom.
– Lehet, hogy nincs is más megoldás – feleli Isaiah. – Az ilyen
döntéseknek, amiket Abby hozott, következményei vannak. És azok
közül egyik sem jó. Szívás, mert már eldöntötted, melyik oldalon
állsz.
– Szeretem őt.
 Isaiah bólint, és mindketten a csendes környéket kezdjük
bámulni, és azt a nyugodt világot, amit Abby és az apja teremtett.
Amikor először jöttem ide, azt hittem, ez az élet Abby hazug oldala.
Most már tudom, hogy a drogdíler volt a szerep.
– Jól csináltad, haver! – folytatja Isaiah. – Nem sok srác lenne
ennyire biztos magában, hogy így szeresse őt.
– Hogy befusson érte egy sikátorba? Bármelyikünk megtette
volna.
– Na ja, az igaz, hogy a fiúk általában jól futnak, de legtöbbször
vissza is fordulnak, amikor komolyra fordul a helyzet, még mielőtt
elvégezték volna a feladatukat. – Isaiah rám néz. – Te a legsötétebb
titkodat árultad el, hogy megvédd őt. Csakis egy erős srác képes így
szeretni. Aki tudja magáról, ki ő.
Isaiah szavait emésztgetem, miközben figyelem, hogy egy madár
az első udvarban magasodó juharfán egy fészek körül csapkod a
szárnyaival. Apámnak igaza volt, amikor először találkoztam
Abbyvel, még fogalmam sem volt arról, ki vagyok. De ahogy az
elmúlt hónapokban, hetekben, napokban megismertem őt, rájöttem.
Westtel, Chrisszel, Noah-val, Ryannel és Isaiah-val ellentétben azt
még nem igazán tudom, mit akarok csinálni életem hátralévő
részében. Próbálok persze erre is rájönni, és legalább odáig már
eljutottam, hogy tudjam, ki lett belőlem. Mert amit a pénzért teszek,
és ami az egészségemmel van, csak egy része annak, aki vagyok,
nem a teljes kép.
– Kell lennie más módnak is arra, hogy Abby kikerüljön a
drogdílerkedésből, nem csak az, hogy eltűnjön – ismétlem meg a
korábbi mondatomat. – Valami más megoldás, hogy ne kelljen
elmennie innen.
 Isaiah csak hallgat. Mint ahogy egy temetés végén állnak az
emberek, és senki nem akar elmenni onnan. Elveszíti a húgát. Én
meg elveszítem a lányt, akibe szerelmes vagyok. Ha nem rukkolunk
elő jobb megoldással, csak azzal tudom kimutatni, hogy szeretem őt,
hogy elengedem.


 Abby


NAGYI RÉGEBB ÓTA ALSZIK, MINT HITTEM. Becsukom a könyvet. Évekig
titokban tartottam őt. Meséket találtam ki, manipuláltam, és
hazudtam, csak hogy biztonságban tudjam. Most pedig elhagyom,
mert nem akarok többé drogot árulni. Mert apa már nem tudja
garantálni, hogy a szervezeten belül biztonságban leszek. Mert nem
akarok jobban belemélyedni, mint amennyire benne vagyok. De
ezzel mindent elveszítek, amit szeretek.
Nincs olyan, hogy boldogság, csak a boldogság gondolata létezik.
Leteszem a könyvet az asztalra, és kisétálok az első tornácra.
Isaiah és Logan ott üldögélnek, de felállnak, amikor meglátnak.
Egyszer már próbáltam elköszönni Isaiah-tól és Logantől. Szívás
volt minden pillanata. Most, hogy tudom, újra meg kell tennem, és
hogy egyikük sem fog utánam jönni…
Zsebre dugom a kezem, hogy elhessegessem a fájdalmat, és
mosolyt erőltetve magamra Loganre nézek.
– Menjünk el sétálni!
– Sétálni?
– Egyik lábad teszed a másik után, és én is. Eljutunk A-ból B-be.
Séta. Amit a csajok szoktak csinálni. Már láttam. Összegyűlnek
valahol, aztán a környéken mászkálnak. Mindig is ki akartam
próbálni, milyen csak úgy sétálni!
A legtöbb lány soha nem akart velem sétálni. A drogdíler
lányával.
Logan a kezét nyújtja felém, megfogom. Kicsit szédülök, és
furcsán is érzem magam, ahogy a kezébe csúsztatom a kezem.
Szeretem Logan kezét. Meleg, erős, néhány helyen kicsit érdes,
máshol meg puha.
Meleg nyári nap a mai, de nem lett akkora hőség, mint
amilyennek reggel tűnt. Nehéz elhinni, hogy ma reggel még azokkal
reggeliztem, akiket nyugodt szívvel a barátaimnak mondhatok, és
akikkel eddigi reményeim szerint valódi életet élhettem volna, most
meg ismét az a személy vagyok, akinek el kell tűnnie.
– Hiányozni fogok? – kérdezem.
Logan megszorítja a kezem.
– Igen.
– Amikor kicsi voltam, néha azt képzeltem, hogy apa
könyvelőként dolgozik. Ezt mondtam az embereknek, aztán később
már el is hittem. Amikor elment otthonról, valami magas
színvonalú könyvelői konferencián volt, mert hát, ugye, ők ilyen
helyekre járnak! Nagyon tetszett a gondolat! Az öltönyös, erős fickó
hazajön, és minden este pulykát és húsos tölteléket eszik. Néhány
gyerek strandról vagy videojátékról álmodott. Én vacsorára és
könyvelésre vágytam.
– Apám gyárban dolgozik a szalagsoron – mondja Logan. – Jó
munka. Sokat dolgozik kevés pénzért, de annyira azért elég, hogy
gondoskodjon rólam és magáról. Állandóan fáradt. Három
műszakban nyomja, hogy több pénzt kapjon. Anyám egy biobolt…
new age bolt vezetője.
Elmosolyodom, ahogy elképzelem, kikből lett Logan.
– Úgy tűnik, két teljesen más világ ők.
 – Ég és föld. Anyám odalenne érted.
– És apukád?
– Ő értem van oda.
– Ügyes kitérő válasz! – vágom rá, mire Logan elneveti magát.
– Sok mindenben emlékeztetsz anyára – mondja.
Összeráncolom a homlokomat.
– Ezt soha ne mondd egy lánynak, Logan, mert ez úgy hangzik,
mintha meg akarnád fektetni!
– Ha megismernéd anyát, megértenéd, hogy ez bók. Az emberek
általában vonzódnak hozzá. Feleannyi idős pasikkal randizik!
– Ne viccelj!
– Anya egy különc.
– Szóval én is az vagyok?
Kedves szó a furcsára, de Logan ismer engem.
Elém áll, a kezét a csípőmre teszi.
– Nagyon!
Jó érzés, hogy rajtam van a keze. Megdobban tőle a szívem.
Megnyalom a szám szélét, ahogy eszembe jut a csókunk.
A gravitáció, amit a közelében érzek, közelebb húz minket
egymáshoz. Nem tudom, hogy búcsúzom el tőle, ha ilyen közel
engedem magamhoz, mint az elmúlt néhány éjszaka. Már most
beleivódott a lelkembe, és innen már nincs visszakozás.
Megfordulok, és kikerülöm. Nem jó érzés, hogy többé nem fog
hozzám érni.
– Ejnye, Logan! Nekem jó hírem van ezen a környéken! Errefelé
mindenki úgy tudja, hogy tisztességes lány vagyok!
Logan körbenéz a régi házakon, mintha azt próbálná kitalálni,
milyenek a lakóik.
 – Igazán?
– Igazán! Azt mondtam nekik, hogy ételbankot működtetek!
– Tényleg?
– Dehogy! – A harminc másodpernyi játékosságom elillan. –
Mindenki azt gondolja, hogy olyan vagyok, mint apám, de én jobb
leszek nála. Én kitörök, és sikerülni fog kint maradnom.
Folytatjuk a sétát, a park felé indulunk. Gyerekzsivajtól és
nevetéstől visszhangzik az utca. Apa vitt el mindig oda. És nagyi.
Néha, amikor túlságosan leszívta az energiáimat az árusítás,
bementem a parkba, és a sötétben egyedül hintáztam. Azt
képzeltem, hogy felszabadult hatéves vagyok, nem fuldokló
tinédzser.
– Meghintáztatsz? – kérdezem.
– Naná!
Logan megáll, és a szívem majd’ megszakad az arckifejezése
láttán. Az tükröződik a szeméből, hogy hallja, hazahívják, és abba
kell hagynia a játszást.
– Menjünk tovább, kérlek! – szólok.
Logan elengedi a kezem.
– Nekem ez nem megy. Nem tudom azt színlelni, hogy csak
sétálunk, és hogy te nem arra készülsz, hogy lelépj, mihelyt Denny
megszerzi az új személyidet. Nem tudom tovább játszani ezt a
színjátékot!
– Pedig szükségem van rá. – Kétségbeesés kap el. – Mindig is
szükségem volt rá. A színlelés segített életben maradni. Amikor nem
voltak barátaim, mert apám az volt, ami, amikor napokig nem jött
haza, amikor megtudtam, kicsoda is ő és mit csinál, aztán amikor
letartóztatták és bíróság elé állították, aztán a nagyi meg minden.
Imádom apámat és a nagyimat, de ez az élet egyáltalán nem volt
könnyű, így hát színleltem. Mintha könyvet olvasnék vagy filmet
néznék, csak hogy meneküljek. Eljátszom, hogy szükségem van arra
is, hogy te velem együtt játssz még néhány percig, mert ezt a nagyon
is valóságos emléket kell magammal vinnem hosszú időre.
Logan a tenyerébe fogja az arcomat, a belőle áradó tiszta, nyers
érzelem szinte megöl.
– Nem akarlak elveszíteni!
– Azt akarod, hogy maradjak és tovább áruljak? Azt akarod, hogy
Rickyvel együtt tovább fejlődjek?
– Nem! – Beszívja a levegőt, a tekintete őrjítően fürkészi az
arcomat. – De talán veled mehetnék!
Lecsukom a szemem, ahogy az agyam automatikusan maga elé
képzel egy gyönyörűséges képet, ami soha nem valósulhat meg.
Önző dolog lenne ezt kérni tőle. Ellopnám az életét. Már épp elég
nehéz az is, hogy Abbyt magam mögött hagyjam.
– Nem.
Logan arrébb lép.
– Ennyi? Te vagy az egyetlen díler, aki így döntött?
– Nem, de én nem akármilyen díler vagyok.
Régebben győzködtem magamat, hogy átlagos árus vagyok, pedig
nem, az hazugság volt.
– Szóval soha senki nem lépett még ki?
– Néha megesik, de általában enyhébb körülmények között.
– Mint például?
Megvonom a vállam.
– Mondjuk valaki egy rossz üzlet miatt súlyos sérülést szerez.
– Ez nem opció. Mondj mást!
 – Rendes munkát kap, és lassan kiaraszol. De még egyszer
mondom, Logan, én nem vagyok normális.
– Mondj mást!
Körbenézek, mintha csak a magasba nyúló fáktól várnám a
választ.
– Nem tudom. Ha lenne másik opció, apa mondta volna.
Logan káromkodik, majd néhány másodperc múlva összekapja
magát, ismét megfogja a kezem, és tovább sétálunk a parkban.
Bárhol lyukadok is majd ki, vacak érzés lesz egyedül lenni. Addig
nem volt ezzel bajom, amíg nem találkoztam Logannel. Még akkor is
elvoltam ezzel, amikor már ismertem Isaiah-t, majd Rachelt. De
Logan nélkül üres lesz a világ.
– Szeretlek! – mondom földre szegezett szemmel. Amikor Logan
meg akar állni, kézen fogva húzom tovább. – Mennem kell tovább,
mert nem igazán tudom kezelni azt, hogy ilyeneket mondok.
Szeretlek. De ne is vegyél rólam tudomást! Csak játsszuk azt, hogy
sétálunk, és én nem beszélek, te pedig egyszerűen csak tudod, hogy
szeretlek.
Logan elereszti a kezemet, és átkarolja a vállam. Tovább sétálunk,
beledugja az orrát a hajamba, néhány csókot nyom a fejemre,
amitől libabőrös leszek. Imádom, mennyire összepasszolunk! Nem
is lehetnék boldogabb vele! Nagyon, nagyon boldog vagyok!
Lehet, hogy akkor ott a sikátorban meghaltam, és ez most az én
poklom. Majdnem megtapasztaltam, milyen a boldogság, de el is
veszítem.
A fűre lépünk, és a hinták felé indulunk. Nagyot dobban a szívem,
amikor meglátom azt a szempárt, amit régen egyszer
tanulmányoztam. A gazdája épp annyira meglepődik, mint én, és
semmi kétségem afelől, hogy az ő szíve is összerezzen a félelemtől.
– Jól vagy? – kérdezi Logan.
Egy fonott copfos kislány ugrik fel a fickó karjai közé. Ő megöleli a
kislányt, de továbbra is engem figyel. Mintha ragadozó lennék.
Mintha én lennék a rossz ebben a világban. Valószínűleg az is
vagyok.
– Igen. – Elkapom a tekintetem a lebukott kábszerügynökről. –
Csak ott egy kábszeres. Néhány hete jöttem rá, hogy az. Emlékszik
rám, és én is rá. A gyerekével van itt, szóval jobb, ha most megyünk.
Logan rápillant, majd megsimogatja a vállam.
– Maradhatunk.
– Nem – vágom rá. – Nem maradhatunk.


 Logan


AZ ÉHSÉG HULLÁMOKBAN TÖR RÁM. Nem is kell megmérnem a cukromat,

hogy tudjam, alacsony. A konyhába lépve ledobom a pultra a

kulcsaimat, majd hirtelen lefagyok.
Anyám és apám ott ülnek a konyhaasztalnál, és engem bámulnak.
Az elmúlt huszonnégy órában azt sem tudtam, mennyi az idő.
Gyorsan rápillantok a mikró órájára, és látom, hogy éjfél van.
Gyűlöltem otthagyni Abbyt, de muszáj volt hazamennem, nehogy
az őseim hülyét kapjanak, és azt higgyék, eltűntem. Abby megígérte,
hogy nem megy el anélkül, hogy ne búcsúzna el tőlem.
– Nem a melóhelyen kellene lenned? – kérdezem apát. Majd
anyát: – Nem kellene… itt lenned.
Hosszan egymásra néznek, én meg tudomást sem véve erről
elindulok befelé.
– Logan? – szólal meg anya. – Gyere vissza!
– Megyek mérni! – felelem.
Kinyitom a holmijaimat tartalmazó fiókot, majd megállok. Évek
óta rejtegetem ezeket mások elől. Rejtőzködve mértem, mert anyám
nem igazán tudta feldolgozni azt, hogy mi van velem. Ezen a héten
viszont hatalmas lépést tettem ez ügyben, és véget vetettem annak,
hogy úgy kezeljem ezt, mint amit szégyellnem kellene, vagy amiről
nem is kellene tudomást vennem.
Felkapom a táskát, belépek a konyhába, majd ledobom magam az
egyik székre az asztal mellé. Mellettem ül anya. Elakad a lélegzete,
ahogy megbököm az ujjam, és megmérem a cukromat. Alacsony.
Mindent az asztalon hagyok, a tűket az orruk előtt, és kinyitom a
hűtőt.
– Milyen volt a bálázás? – kérdezi apám.
– Húzós.
Kiveszek egy spagettivel és húsgombóccal teli dobozt, és bedobom
a mikróba.
Anyám elsápadt, le sem veszi a szemét a tűkről.
– A spagettiben rengeteg a szénhidrát.
– Egy keveset azért ehetek. – Anya még mindig a tűket bámulja. –
Anya.
– Igen?
Rám se figyel.
– Anya, nézz rám!
Rám néz, én meg úgy döntök, nem játszom ezt tovább vele.
Szeretem őt, ahogy apa is szerette és még most is szereti, de már
értem, miért nem tudott vele élni. Anyám úgy röpköd, mint egy
idegbeteg kolibri, és csak akkor kapja össze magát, amikor
komolyra fordulnak a dolgok.
Azt is megértem, anya miért nem tudott együtt élni apával. Apa
következetesség- és állandóságmániája megfojtotta őt, ahogy
gyakran engem is.
– Diabéteszem van.
Apa hátradől a székén, és keresztbe fonja a karját maga előtt.
Helyeslően bólogat finoman, mintha csak erre a beszélgetésre várna
már évek óta.
Anyám arca eltorzul.
 – Tudom.
– És ez nem is fog változni.
Anyám elkomorul. A komor ábrázat nem az erőssége.
– Tudom.
– És nem fogom tovább titkolni előtted, csak hogy neked
kényelmesebb legyen. A mérést, az injekciózást. Ha akkor kell
megtennem ezeket, amikor mellettem vagy, akkor teszem meg.
A szék megnyikordul anya alatt, ahogy a szavaim hallatán
megdöbben.
– Soha nem kértem tőled, hogy ne előttem tedd meg.
– De a reakcióidból ez jött le.
Anyám hirtelen apám felé fordul megerősítésért vagy
megnyugtatásért, de egyiket sem kapja meg. Cseng a mikró,
kiveszem belőle a gőzölgő Tupperware tárolót. Az asztalra teszem,
mielőtt megégetném az ujjhegyemet. Keresek egy villát, leülök, és
enni kezdek.
– Utána mérned kell ám! – szólal meg apám. – Tudom, hogy
alacsony volt a cukrod, de azért…
– Elég! – A villával apám felé mutatok. – Nem kell többet figyelned
az értékeimet. Be kell ismernem, nagyon sok mindenben igazad
volt. Nem mindig vigyáztam úgy magamra, ahogy kellett volna, de
ennek vége.
Egyben bekapok egy húsgombócot, kifújom a levegőt, amikor
érzem, mennyire forró a gombóc, de csak rágom tovább, mert
annyira tombol a belsőm, hogy szívem szerint az egész rohadt
konyhát felfalnám. Néhány rágás, majd bánatos képet vágok. Fura
ez a hús.
– Meséltem a srácoknak a diabéteszről.
 – Elmondtad nekik? – kérdezi apa.
– El. – Rágok. – Azt, hogy cukorbeteg vagyok. – Nyelek egyet, és
szinte lecsukom a szemem, ahogy megérzem, mennyire jólesik a
gyomromnak a meleg étel. – Nem titkolom többé. Ha az emberek
úgy akarnak kezelni, mintha ettől gyenge lennék, leszarom!
Apa előrehajol, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is.
– És hogyan fogadták?
Megvonom a vállam, és közben felbökök egy kis tésztát a
villámra.
– Mérgesek voltak, hogy eddig nem mondtam el nekik, aztán
aggódni kezdtek, és össze voltak zavarodva. Aztán Ryan és én
felmásztunk egy fára, és utána mindenki túljutott a dolgon.
– Hogy mit csináltatok? – szól apám piszkosul bosszantó hangon.
– Felmásztunk egy fára. Visszatérve az értékeimre, tisztában
vagyok azzal, hogyan kell kezelnem a diabéteszemet. Tudom,
hogyan kell mérni, tudom, hogyan és mikor kell injekciózni
magamat, és tudom, mikor okoz problémát. Egy év múlva
érettségizem. El kell kezdenetek kevésbé aggódni értem, és sokkal
többet foglalkozni magatokkal.
– Logan – kezd bele apám, de ismét félbeszakítom.
– És amit a kórházban mondtál, abban igazad van. Fogalmam
sincs, mihez akarok kezdeni a jövőben. De abban tévedtél, hogy ez
azt jelenti, hogy nem tudom, ki vagyok. Lehet, hogy neked nem
tetszik az, aki vagyok, de nekem igen. Őrültségeket csinálok. Miért?
Mert jólesik. Nem mértem, és nem vigyáztam magamra, hogy
eltitkoljam, hogy cukros vagyok? Igen, ez is igaz. De sok mindenen
nem fogok változtatni magammal kapcsolatban. Ha kinyiffanok,
csak mert olyan baromságot csináltam, hogy versenyt másztam egy
fára, akkor legalább tudni fogom, hogy azért purcantam ki, mert az
vagyok, aki vagyok. Két külön dolog az, hogy neked nem tetszik, aki
lett belőlem, és hogy szerinted azt sem tudom, ki vagyok. Nem
szabályozhatod a diabéteszemet, és nem változtathatsz meg engem.
Felnézek a spagetti fölül. Nehéz apám szemébe nézni. Úgy mered
rám, mint akibe villám csapott. Összeszorítja a száját, és amikor
kinyitja, hogy megszólaljon, inkább hátratolja a székét, olyan erővel,
hogy nyikorog a szék a járólapon, és kimegy.
A bejárati ajtó becsapódik, csak úgy kocognak a poharak a
konyhapulton. Elment az étvágyam, de tovább tolom magamba az
ételt. Ha nem eszek, ismét lemegy a vércukrom.
– Te is ki akarsz menni, ugye? – kérdezem anyát, és felpillantok
rá.
Elgyötört ábrázata minden elárul.
– Igen – feleli. – De inkább maradok.
Lenyelem a számban lévő ételt, és anyát kezdem figyelni.
Öregebbnek tűnik. Többnek, mint amennyi. Néhány göndör hajszál
kilóg a lófarokból, és az arcába hullik. Hátrasimítja őket.
– Miért vagy itt? Miért nem dolgozik apa?
– Nem örültünk annak, ahogy múltkor a kórházban alakultak a
dolgok. Tudtuk, hogy ma este jössz haza. Csak szerettünk volna
veled lenni kicsit, Logan. Mostanában annyira… távolságtartó lettél.
A barátaid leérettségiztek, iskolát fogsz váltani, és itt ez a lány,
akiről nem is tudtuk, hogy meglőtték, és… úgy érezzük, kihagysz
minket az életedből.
Az agyam kapcsol, de elég lassan. Spagetti. Apa nem szokott
spagettit főzni. Túl sok benne a szénhidrát.
– Ez nem is húsgolyó volt, igaz?
 – Húsgolyó… hús nélkül.
Anya készítette nekem ezt a kaját. Túlságosan lefoglaltak Abby
dolgai, és nem vettem észre a nyilvánvalót. Egy szempillantás kellett
hozzá, hogy lássam, amit korábban nem láttam. A vacsora. Felvágott
eper a konyhapulton. Öntet a salátához.
A francba! Úgy robogtam be ide, hogy elmerültem a
gondolataimban. Csak a hibáikra mutattam rá, miközben soha nem
vettem figyelembe az érzéseiket, az aggályaikat és azt, hogyan
éreznek irántam.
Kifújom a levegőt, és eltolom magamtól a spagettit.
– Sajnálom!
Anya ráteszi a kezét a kezemre.
– Mi van veled?
– Beleszerettem Abbybe.
Elmosolyodik, és amikor észreveszi, hogy én nem mosolygok,
közelebb dugja hozzám a fejét.
– Szakított veled?
– Drogot árul, és csak úgy tud kiszállni, ha elhagyja a várost.
Szóval, igen, tulajdonképpen, szakított velem. És mielőtt még
megkérdeznéd, nem, én nem drogozom. Soha nem is voltam ott,
amikor ő árult. És igen, a dílerkedés miatt lőtték meg, és emiatt száll
most ki.
Anyám némán hallgat engem. Én pedig folytatom.
– De ő több egy dílernél. Őrült, vicces, gyönyörű és okos. – Anyára
pillantok. – Penge agyú. Úgy lépést tart velem, mint senki más.
Miatta gondolkodom én is másként a dolgokról, arról, hogy ki
vagyok, ki akarok lenni. És most elmegy innen.
Feltör belőlem az érzelem. Csak rázom a fejem, mintha azzal
akarnám tovább mesélni anyának azt, amit nem tudok szavakba
önteni.
– Senki nem készíti fel az embert erre, hogy milyen is szülőnek
lenni – mondja anyám. – Egy halom tanfolyam szól arról, mit kell
kezdeni egy újszülöttel, de hogy utána mit kell tenni, azt találd ki
magad! Senki nem is tudott volna felkészíteni engem arra a
félelemre, amit akkor éreztem, amikor rosszul lettél. Vagy arra a
határtalan pánikérzésre, ami akkor kapott el, amikor közölték, hogy
cukorbeteg vagy. Senki nem mondta el, hogyan kell elűzni a
fájdalmadat, amikor sírtál, megbántottak vagy mérges voltál. És
ahogy idősödtél, fogalmam sem volt, hogyan tudnám kihozni
belőled a benned ragadt érzéseket. És arra sem készített fel senki,
hogyan fogadjam, hogy egy olyan lányba szeretsz bele, aki drogot
árul.
– Igazán? – Anya is és én is felkapjuk a fejünket, és meglátjuk apát
a hátsó ajtóban. – Én beléd szerettem, te pedig ledöbbensz azon,
hogy a fiad egy dílerbe esett bele?
Anya arca megrándul, ahogy próbálja a nevetést magába fojtani,
de aztán kitör belőle, és ettől már én is elmosolyodok. Apa visszajön
az asztalhoz, a fejem búbjához nyúl, és mint amikor kicsi voltam,
összeborzolja a hajamat, mielőtt leül.
– Mióta vagy bent? – kérdezem.
– Kimentem elöl, de aztán egyenesen hátrajöttem ide. Akkortájt,
amikor rájöttél, hogy húsmentes kaját ettél!
– Szólhattál volna! – jegyzem meg.
– Szólhattam volna.
Nem teszi hozzá, hogy én is szólhattam volna neki és anyámnak.
Felveszem a spagettis és húsmentes húsgolyós dobozt, teszek
belőle anya tányérjára, majd nagylelkűen apáéra is. Apám
összeráncolja a szemöldökét a húsgolyók száma láttán.
– Bocs, hogy belerondítottam a vacsorába! – szólok.
– De hiszen most esszük! – élénkül fel anyám, és úgy eszik, mintha
jó lenne a kaja.
– Azért váltam el anyádtól, mert nem tud főzni. Előre megfontolt
szándékkal tetted ezt a tányéromra, remélem, tudod!
– Azért váltál el tőlem, mert elhagytalak, és nem mehettem vissza
hozzád! – vág közbe anyám. Apa is és én is hallgatunk. Anya ezt még
soha nem mondta így ki. Fura érzés. – Pedig én mindkettőtöket
szerettelek, de egyszerűen nem voltam képes arra, hogy mindig
mindennap itt legyek. Néha azt kívánom, bárcsak más lennék, de
nem vagyok!
Anyám a húsgolyót piszkálgatja a villájával, mire én felé nyúlok,
és megfogom a csuklóját.
– De most itt vagy, és mindig itt vagy, amikor itt kell lenned.
– Teljes családot érdemeltél volna.
Eszembe jut, mennyire odavan Abby az apjáért. Aztán a
szülőanyjára gondolok, aki eladta őt a heroinért. Igen, vannak olyan
barátaim, akiknek a szülei sziklaszilárd házasságban élnek, de van
több is, akiknél nem ez a helyzet. De tulajdonképpen mindegy is.
Úgy érzem, piszkosul szerencsés vagyok azért, amim van.
– Szeretsz engem. – Felállok. Nem akarom látni a reakciójukat,
gyorsan kinyitom a hűtőt, és kiveszem belőle a salátát. – Mindketten
szerettek engem. Ez elég.
Leteszem a salátát az asztalra, a szüleim elnémultak. Új nekik ez
az érzelmi kitörés. Remélem, hogy új is marad. Nem hinném, hogy
túl gyakran el bírnám viselni ezt a marhaságot. Anya kanalaz egy
kis salátát a tányérjára, apa a húsmentes golyót eszegeti, és gyorsan
iszik rá egy kis vizet. Ennyi év után is ugyanaz a helyzet: tréfásan
kritizálja anya főztjét, de aztán egy falatot sem hagy a tányérján,
csak hogy ne bántsa meg anyát.
Így viselkedik egy igazi férfi!
– Apád mindig is későn szeretett vacsorázni – mondja anyám. –
Emlékszel, amikor délutános voltál, és vacsorával vártalak haza?
Apám mosolya elárulja, hogy jóleső emlék ez.
– Akkoriban még főtt húsból. Igazi húsból.
– Szörnyű is volt! Esküszöm, hallottam, ahogy a szegény jószág
sikoltott, amikor a serpenyőbe tettem! Emlékszel, hogy desszert
előtt szeretkeztünk?
Megakad a torkomon egy koktélparadicsom.
– Erre nem igazán vagyok kíváncsi!
– Pedig nincs ebben semmi, Logan. Szerinted hogyan készültél?
– Kémcsőben? Elfelejtetted, hogy drogdílerrel járok?
– Nem – feleli anyám. – Ahogy azt sem, hogy beleszerettél, ki fog
szállni, és elhagy téged.
Apa rám néz, és értem szavak nélkül is, mit akar mondani. Azt,
hogy sajnálja, hogy tudja, milyen, és hogy nehéz elveszíteni valakit,
akit szeret az ember.
– Szerinted van erről szóló szülői kézikönyv? – kérdezi anyám. –
A fiam drogdílerrel jár? Mert amúgy fogalmam sincs, mit mondjak.
Azon túl, hogy aggódom picit, hátha valamikor tőle vettem anyagot.
Milyen ciki lenne! Vegetáriánus a lány? Mi a csillagjegye?
Elmosolyodom, mert anyám hozza a formáját, apám pedig
belekezd abba, hogy anya már túl öreg ahhoz, hogy szívjon.
Hallgatom játékos évődésüket, megeszek egy újabb húsmentes
golyót, és nézem, ahogy ez a két ember éjfélkor velem vacsorázik.
Per pillanat jó érzéssel tölt el, hogy tudom: áldott vagyok.


 Abby


– ABBY!
Nate mély hangjára riadok fel, majdnem legurulok a kanapéról.
Rögtön nagymamám felé pillantok, aki mélyen alszik a
betegágyban.
Nate elmagyarázta, hogy nagyi már túl gyenge és törékeny ahhoz,
hogy folyton fel- és lecipelje a lépcsőn. Hiszek neki. Nate úgy szereti
nagyit, mintha a saját rokona lenne.
Sötét van a szobában, csak az utcai lámpák halvány fénye
szűrődik be. A nagy kakukkos óra éjfélt üt, a szememből azonnal
kimegy az álom, amikor Nate a szája elé teszi az ujját, és így szól:
– Valaki van odakint.
A hátsó zsebemben tartott zsebkésemhez nyúlok.
– Kopogtak?
– Nem. Feljött a lépcsőn, és leült a tornácon a hintaágyra. Vártam
egy-két percet, mielőtt felébresztettelek. Úgy tűnik, a srác nem is
akar elmenni innen.
Adrenalin száguld végig bennem, ahogy felállok, és az ablakhoz
lépek. Azt hittem, elég óvatos voltam, amikor visszajöttem
Louisville-be. Mondtam Isaiah-nak, hogy tegyen jó néhány utcányi
kitérőt, hogy meggyőződhessünk arról, senki nem követ minket.
Linust pedig fel sem hívtam a farm óta.
Nem húzom el a függönyt, csak kikukucskálok a két fele közötti
résen. Halkan káromkodok. A szívem kétszer olyan gyorsan kezd
verni. Lehet, hogy jó helyen vagyok, vagy rosszon, de mindenképp
szarban vagyok.
– Ha elmegyek vele, azonnal hívd Logant!
Nate elém lép, ahogy az ajtó felé indulok.
– Majd én elintézem!
Végignézek az előttem tornyosuló férfin. Kétségem sincs afelől,
hogy simán lehetne a testőröm.
– Te maradj csak az egészségügynél! Legalább egyikünk
lelkiismerete legyen tiszta. Zárd be mögöttem az ajtót, és ha be akar
jönni, hívd a rendőrséget!
Megkerülöm. Utálom, hogy az ajtó nyikorog, amikor kinyílik. Így
esélyem sincs arra, hogy ki- vagy beosonjak. Ahogy kiérek a meleg
éjszakába, becsukom magam mögött az ajtót. Ránézek arra az
emberre, akiben tévesen megbíztam.
– Mióta tudod? – kérdezem Linust.
A tornác hintaágya nyikorog a súlya alatt.
– Egy ideje. Apád egyszer nem volt eléggé résen. Még évekkel
ezelőtt. Hívták, hogy beteg vagy. Nagyon ki volt bukva miatta. Nem
figyelt oda, én meg kíváncsi voltam, és követtem.
– Más is tudja?
– Mit gondolsz?
Azt, hogy nagyit már rég felhasználták volna ellenem, ha
elmondta volna bárkinek is.
– Gondolom, most meg kellene köszönnöm.
– Sok mindent meg kellene köszönnöd nekem.
Felhorkantok.
– Azt is, hogy tudom, hogyan árulta el Júdás Jézust?
 Linus előrehajol, a labdáját a tornác öreg padlójához pattintja.
– Erről soha szó sem volt. Tommynak csak meg kellett volna
ijesztenie téged, mire én közbeléptem volna, és megmentelek.
Tommy kiakadt, amiért megkéselted. Hisz csak egy félrelőtt golyóval
akarta rád hozni a szívbajt. Ennyi volt a terv, de amikor
megsérültél, azt hitte, megláttad őt, és ösztönből cselekedett. Dühből
és félelemből, hogy beköpheted őt, így aztán rád lőtt. Rosszul
döntött.
– Te döntöttél rosszul.
Linus felemeli a fejét, és a szemembe néz. Ugyanaz a gyilkos
vigyor ül a tekintetében, mint amit nemrégiben apáméban is láttam.
– Tommy meg fogja kapni érte a magáét, én meg pont a kellős
közepén vagyok annak, hogy megbűnhődjek.
Összeugrik a gyomrom. Tudom, hogy semmi értelme megkérni
vagy könyörögni, hogy ne bántsa Tommyt. Így vagy úgy, de győz az
igazság.
– Kezdtél kihúzni a sorból, Abby. Barátokat szereztél. Csókolóztál
egy sráccal, és úgy néztél rá, mint aki fontos neked. Cseszd meg,
apád szabályait szegted meg!
– Nem is próbáltál elengedni? Pedig van egy dal az aranyos
hóemberről! Meg kéne hallgatnod!
– Te voltál az én kenyéradóm. Miattad lettem fontos Rickynek. Te
leléptél, én meg elveszítettem a pozíciómat.
Lebiggyesztem az alsó ajkamat.
– Ó, jaj, jaj! Szegény Linus! A saját jogán kell feljebb jutnia! –
Elegem van abból, hogy eljátsszam, mennyire fontos nekem. – Húzz
innen a tornácomról!
– Tényleg el akarsz tűnni, Abby? Mert szerintem igazából nem
erre vágysz!
– Ahhoz, hogy mit akarok, semmi közöd!
– Gyere vissza árulni, és esküszöm az istenre, hogy biztonságban
leszel. Ha meg akarod tartani a barátaidat és Logant, nem állok az
utadba!
Kitárom oldalra a két karomat.
– Miattad lőttek meg! Meg is halhattam volna!
– Tudom! – üvölti, és feláll. – Te és apád álltatok hozzám
legközelebb! Ti vagytok a családom! És tisztában vagyok vele, hogy
elbasztam, de te kezdtél kiszállni! Nem hagyhattam!
Keresztbe fonom a karomat, lehajtom a fejemet, mert nem
akarom látni, se hallani ezt. Nem akarom hallani, mennyire törődött
velem Linus. Nem akarom látni, hogy fáj neki.
– Elárultál!
– Sajnálom!
Becsúsztatja a kezét lógó farmernadrágja zsebébe, és vár. Hogy
mire, azt nem tudom. Bármennyire elcseszetten érzi is magát, át
tudom érezni ezt, mert én pont ugyanígy vagyok ezzel. Egy olyan
ember köt össze minket, aki úgy vitt bele ebbe az egészbe, hogy nem
vette figyelembe, mennyire össze vagyunk zavarodva. Linus és én
nem voltunk igazán barátok, de szövetségesek igen, és ez jelentett is
valamit. Persze csak annyira volt érzelmes, amennyi Linusból kifért,
és amennyire ezt az érzést közel engedtem magamhoz. De most
elmegyek innen.
– Nem tudok megbocsátani neked – szólalok meg. – Most nem.
– Tudom. Apád tud arról, mit tettem, de az az érzésem, hogy te is
tudsz erről, másként nem jöttél volna vissza a városba. Apád ki van
akadva, de tudja, miért tettem, amit tettem.
 Apa úgy-ahogy megbocsátott neki, a mi világunk már csak ilyen
bonyolult világ, és az is marad. Ezért is mondta, hogy szálljak ki.
Ráadásul már alig van befolyása a kint zajló eseményekre. Lehet,
hogy Linust már nem is tudná elintéztetni odabentről.
– Tudom, hogy nem akarsz elmenni innen, Abby.
– Elég volt a dílerkedésből!
– Ezt értem. Arra gondoltam, javaslok egy másik kiutat. Olyat,
amiben kimaradhatsz az eladásból, és Ricky sem fog arra kérni,
hogy gyere vissza. Anélkül tudnál kilépni, hogy nem kellene félned
a következményektől.
Összeráncolom a homlokomat, várom a sztorit. Már ezernyi
variáció megfordult a fejemben, hogyan tudnék kiszállni úgy, hogy
Ricky ne akarja, hogy újrakezdjem, vagy ne akarjon levadászni,
tartva attól, amit tudok.
– Emlékszel Travis Barnellre?
– A keleti oldalon árult.
Ráadásul jól is csinálta. Gyorsan feljebb jutott. Rengeteg
kapcsolatot épített ki, mégsem lett belőle pszichopata. Azon rendes
fickók egyike, aki igazi életet kezdhetett.
Linus felhúzza a szemöldökét, várva, hogy reagáljak. Összeszorul
a tüdőm.
– Azt akarod, hogy letartóztassanak? Két évet apám mellett ült!
– De amikor Travist kiengedték, Ricky már nem akarta, hogy
áruljon. Túl sokan figyelték a fickót. És mivel Travisnek nem járt el
a szája, Ricky békén hagyta.
Pislogok. Jó néhányat.
– Ez is egy megoldás. Ha jól csinálod, leülsz egy kis időt, nem
sokat, tartod a szádat, és ha csak megemlíted bárkinek, hogy Mozart
lánya vagy…
Akkor a zsaruk folyton figyelnének. Ha Mozart lányából díler lett,
joggal hihetnék, hogy én akarom apám dicsőségét visszaállítani. És
amikor kiengednének, egyenlő lennék egy laboratóriumban
megfigyelt kísérleti egérrel. Ricky nem akarná, hogy visszamenjek,
mivel nemkívánatos figyelmet irányítanék az üzletére, és nem is
nyúlna hozzám, mivel azt hinné, figyelnek.
Lüktet a vérem. Akár működhet is. Letöltöm a büntetést, és nem
kell elmennem Louisville-ből. Maradhatnék önmagam. Nyitom a
számat, hogy mondjak valamit, de Linus hátat fordít, és elindul a
rámpán lefelé.
– Viszlát, Abby!
– Viszlát, Linus! – felelem halkan.
Hátranéz a válla fölött, és rám kacsint.
A korábbi életem egy újabb eleme foszlik köddé, én pedig
elgondolkodom ezen a börtöndolgon.


 Logan


TÜCSKÖK CIRIPELNEK ODAKINT, a félhold ránk mosolyog, amikor anyámat

megölelem és elbúcsúzunk.
– Késő van – mondom. – Itt is aludhatnál.
Anya megpaskolja az arcomat, majd egy kézzel próbálja
összefogni a két oldalát úgy, mint amikor kicsi voltam. De már nem
megy neki.
– Nemcsak apád éjjeli bagoly ám! Én is hozzászoktam ahhoz, hogy
sokáig fent vagyok.
Elenged, kiengedi a lófarokba fogott göndör haját, és beletúr.
– Üzenek, amikor hazaértem.
– Amúgy téged zavarna? – kérdezem. – Ha olyan csajjal járnék, aki
drogot árult?
Anyám szórakozottan oldalra biccenti a fejét, és röviden felnevet.
Hát, persze hogy nem.
– Amíg a kislány boldoggá tud tenni téged, addig nem. Én csak
ennyit akarok, Logan. Hogy boldog legyél. – Anya a vállam mögé
emeli a tekintetét. – És ő is.
Apámra néz, aki a garázsunkban bütyköli a pick-upját.
– Rosszat tettem vele, és bánom – folytatja. – Vigyázz, kinek a
szívével játszol, beleértve a sajátodat is! Olyan sérülést okozhatsz,
ami sosem forr be!
Ez is olyan lehet, mint az a seb, amit Abby távozása hagy majd az
én szívemen.
Anya pislog egyet, majd elmosolyodik, mintha csak valami
könnyed témáról fecsegett volna.
– Ugye, nálam fogsz lakni, amikor Louisville-ben jársz suliba? Ne
légy makacs, nem kell nap mint nap harminc percet autóznod!
– Részben nálad fogok lakni.
És apához is haza fogok jönni. Szeretem anyát, de a normális kaját
is.
– Jól van. Amíg nálam leszel, pasiszünetet tartok! Amolyan
tisztítókúrát. Ideje rájönnöm, ki vagyok pasi nélkül.
Mindezt mosolyogva közli, bár a szeméből szomorúság árad.
– Miattam nem kell ezt tenned.
Lehervad a mosolya.
– Magam miatt teszem. Belefáradtam abba, hogy magányos
vagyok. Még akkor is, ha fekszik mellettem valaki az ágyban. Elég
volt abból, hogy egyedül érzem magam.
Nem igazán tudom, mit mondjak erre. Megölelem, hosszan,
szorosan. Puszit nyom az arcomra, és anélkül, hogy bármi mást
szólna, beül a kocsijába, és elhajt. Hátsó lámpájának piros világítása
eltűnik, ahogy lekanyarodik a kavicsos lehajtónkról.
Rám ül az elmúlt napok okozta kimerültség, de azért megindulok
a garázs felé. Apám kezében egy csavarkulccsal a karburátort
bütyköli. Számtalan órát töltöttünk a garázsban gyerekkorom óta,
miután anyám lelépett. Autókat javítottunk, hűtőket, ablakemelőket,
mosógépeket, még egy törött iPodot is megszereltünk.
Apám a munkában tárgyakat gyárt. Munkán kívül pedig
megjavítja őket. Soha nem vesz újat. Tovább működésben tartja a
tárgyakat, mint ahogy azt írják róluk, és még akkor is működteti
őket, amikor már ideje lenne feladni. Magának és anyámnak is
próbált egy életet gyártani, de az nem működött. Anyát nem tudta
megjavítani. Ahogy engem sem. Talán most már saját magán lenne
a sor.
– Anya azt mondja, pasimentes időszakba kezd, amikor elkezdem
a sulit – szólalok meg.
Apa felnéz rám a pick-up belsejéből.
– Az érdekes lesz!
– Neked meg pont az ellenkezőjét kellene tenned.
Megdörzsölöm a kézfejemet, nem tudom igazán, mi sül ki ebből.
A csavarkulcsforgatás abbamarad.
– Hogy mit?
– Neked talán… – A francba is, rossz ötlet! Legalább annyira ciki,
mint a körömrágás. – Elkezdhetnél randizgatni.
Apa rám mered, néhány másodpercre mozdulatlanná válik, majd
visszafordul a pick-up felé.
– Randizgatni?
– Na ja. Anya történeteiből ítélve sok más dolog mellett ahhoz is
értettél!
– Azt anyád hozta ki belőlem.
– Lehet, hogy valaki más is képes lenne rá.
Ismét abbamarad a csavarkulcsforgatás, majd újrakezdődik.
– Beleszerettél? Abba az Abbybe?
Bólintok, de rájövök, hogy apám nem látja, így kimondom:
– Igen.
Kiegyenesedik, majd visszalép a munkapadhoz. Megtörli a kezét,
aztán elpakolja a szerszámait.
– Nem is tudom, hogyan érzek azzal kapcsolatban, hogy egy
dílerrel jársz.
– Nem hinném, hogy túl sok választásod lenne.
– Annyi minden történik veled mostanában! – Apám nekidől a
padnak, és a pick-upját bámulja. – És tévedsz. Nem csalódtam
benned.
Nem válaszolok erre, mert mindig azt akarta, hogy felelősségteljes
legyek, és legalább egy részét tegyem meg annak, amit mond. De az
adrenalinfüggőségem éppúgy a részem, mint a diabétesz.
– Igazad volt. Az, hogy nem tudod, mit akarsz csinálni, még nem
jelenti azt, hogy nem tudod, ki vagy. Én csak aggódom érted. Nem jó
látni, ha fáj valami.
– Igazad volt velem kapcsolatban, és azzal is, hogy nem törődtem
eléggé a cukorbetegséggel. De már nem rejtem véka alá magam előtt
sem a diabéteszt. De ez az adrenalin-dolog, azt nem tudom
megígérni, hogy változni fog. És hogy aggódsz? Talán most jött el az
ideje annak, hogy kevésbé koncentrálj rám, és jobban magadra.
Apa bólint, mert ma estére mindketten kimerítettük a társalgási
és érzelmi készleteinket.
– Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy randizgassak!
Ezt azért nem úgy mondta, mint aki komolyan is gondolja.
Ugyanazon a hangon közölte, mint amikor anya főztjéről beszél.
Hogy közben még most is megeszi a húsmentes golyókat.
Apám pick-upja mellett áll nagyapám 1950-es Chevyje. Ez hozott
össze Isaiah-val, majd Abbyvel. A tavaly tavaszi Isaiah-val történt
balesetünk óta nem nyúltam az autóhoz. Látva apám szemében a
csalódottságot, amiért ismét marhaságot csináltam, csak hogy
kielégítsem az adrenalin iránti szenvedélyemet, távol tartottam
magam attól, hogy beüljek a volán mögé.
 Gyönyörű autó. Jobbat érdemelne egy poros garázsnál.
Lehet, hogy apának nem csak randizásra lenne szüksége. Lehet,
hogy fel kellene elevenítenie, hogyan kell élni.
Beletúrtam a zsebembe a kulcsaimért.
– Van egy keskeny útszakasz Chrisék felé. Úgy hallottam, baromi
jól lehet ott gyorsulni. Szerintem ki kellene próbálnunk. Én
vezetnék.
Arról mélyen hallgatok, hogy én már vezettem ott, és több
versenyt is megnyertem.
– A klíma furcsa hangot ad…
– Megnézem a szivattyúját, ha velem jössz!
Ez bejött.
Hüvelykujjammal az autó felé mutatok, apa pedig megindul az
utasoldali ajtóhoz.
– De ne túl gyorsan!
Kinyitom a vezető felőli ajtót, és beülök.
– Gyorsan, apa. Gyorsan fogunk menni.


 Abby


– SZERETLEK!
Megpuszilom nagyi homlokát, ellépek az ágya mellől a
nappaliban. Nyitva az ablak, a fehér függönyt finoman mozgatja a
meleg fuvallat.
Nagyi ébren van. Amíg a kezemet fogja, nem látszik üres
tekintetében, hogy megismerne. Úgy figyel, mintha valami kísértet
lennék, és nem tudja eldönteni, hogy valóban ott vagyok-e, és mi is
az, amit lát.
Eszembe jut az az este, amikor hazajöttem a kórházból. Mélyen
belevéstem az emlékeimbe. Ez volt az utolsó este, amikor
valamelyikünkre emlékezett. Amikor magára emlékezett.
– Minden drogot el fogok tüntetni a házból. Az ápolóknak előre
kifizettem három havi bérüket. Utána add el a házat, és az egyik
legszebb otthonba vidd el nagyit! Körbenéztem, errefelé gyorsan
elmennek az ingatlanok. Tisztességes környék ez.
Kacsintok, mire Mac bácsikám mosolyt próbál erőltetni az arcára,
de egy viseltes arcon ez nem megy olyan egyszerűen.
– Mindenesetre látogasd meg mindennap az otthonban! Olvass fel
neki, még ha a Bibliából, de akkor is! Legyen rá gondod, hogy jól
bánjanak vele! Ha elszórod vagy eliszod a pénzt, vagy nem figyelsz
nagyira, Isaiah tudni fog róla, és akkor én is megtudom. És ha
rögtön nem is tudlak elkapni, biztos lehetsz abban, hogy egy nap
rád találok.
Mac bácsi meg sem rezzen a fenyegetésem hallatán, csak
szárazon felnevet. Vigyázni fog nagyira. Ha én meg tudtam csinálni,
akkor ő is.
Végignézek az előttem álló öregemberen. Mi ketten teljesen más
életet választottunk, mégis ugyanolyanok vagyunk. Egy kicsit jók,
egy kicsit rosszak.
– És vigyázz magadra is! – folytatom.
– Vigyázok – feleli. – Te is magadra!
Bólintok, és magamba szippantom a házat. A felpenderedő
tapétát. A szívós faliórát, ami óránként jelzi, hogy az idő száll.
Az emlékek szellemeit. A boldog és a szomorú időkét.
De mint mindig, most sincs időm nosztalgiázni. Meg kell tennem a
kötelességem, és ahogy mindig, meg is teszem.

Gondoltam, teszek egy próbát, és ugyanabban az időben megyek
vissza a parkba. Szerencsémre ott van. A kábszerügynök. Most is
épp annyira összezavarja, hogy meglát, mint tegnap. A szemét a két
kislányra kapja, akik sikítozva, egymást átölelve csúsznak le a
csúszdán. Most rajta van a jegygyűrű, ami azon az estén, amikor
találkoztunk, nem volt.
A suliban sok nevet aggattak már rám: én vagyok a gonosz, a
ribanc, sőt a gyilkos.
Egyik sem igaz. Minden hazugság. Nem vagyok egyik, vagy másik.
Én én vagyok. Abby. Igazam van és tévedek, erkölcsös vagyok és
erkölcstelen, jó és rossz, hős és gazember, és pont annyira képes a
hazugságra, mint az igazságra. Régen nem hittem abban, hogy
választhatok. Csak abban, hogy túl kell éljek. Tévedtem. Van
választási lehetőségem, és én most azt választom, hogy önmagam
leszek.
A pad másik felére ülök, hogy amennyire lehet, kényelmes legyen
egy lebukott ügynök és egy díler közötti interakció.
– Helló! Aranyosak a gyerekeid! Ne aggódj, nem kezdek ki
ártatlanokkal. Csak felnőtteket bántok, és őket is csak akkor, ha
kiprovokálják.
Halálosan döbbent tekintete elárulja, hogy három másodpercre
van attól, hogy előhúzza a bárhova is elrejtett pisztolyát.
– Rájöttem, hogy te vagy a nepper. És abban a pillanatban, amikor
a bibliai idézet után elsétáltál, tudtam, hogy te is lelepleztél engem.
Azon az éjszakán lőttek meg. A főnököm szerint véletlen egybeesés
volt, de ő nem látta, hogyan mosolyogtál, amikor bemutattak minket
egymásnak.
Félig-meddig felnevetek.
– Ijesztő volt, mi?
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ijesztő legyél.
Igen, az vagyok.
– Ne legyenek álmatlan éjszakáid amiatt, hogy nem tartóztattál le
azonnal! Legtöbben alábecsülnek engem. De most az a helyzet, hogy
le kell tartóztatnod.
Összerezzen, mire elmosolyodom. Azzal a halálos mosolyommal,
amire célzott.
– Nem most. Ma este. Mondjuk a bárban. Még el kell varrnom egy
szálat előtte. És ne te tartóztass le! Tudják, hogy kábszerügynök
vagy. Úgy kell tennünk, mintha minden szabályosan menne. Olyan
helyen, ahol hihető, hogy árulok. És ha netán megfordulna benned,
hogy most van-e nálam, közlöm, hogy nincs.
 A zsaru elnéz másfelé, előrehajol, és a karjával rádől a térdére.
Odafigyel nagyon a lányaira, és ezért tisztelem őt.
– Azt kell mondjam, ilyennel még nem találkoztam. Egy díler kér
meg arra, hogy kapjam el. Már ne haragudj, de nem bízom meg
benned.
– Nem csodálom. – Hátradőlök, és kinyújtom a lábam. – Tizenhét
vagyok, és ha most nem szállok ki, akkor soha.
– Akkor egyszerűen csak lépj ki! Ahhoz nem kellek én.
– Komolyan mondod? Milyen kábítószerügynök vagy te, hogy
nem akarsz letartóztatni egy dílert?
– Itt valami bűzlik.
A szememet forgatom. Ki gondolta volna, hogy ennyire bonyolult
lesz? Meg kell győznöm ezt az alakot. Akkor hát legyen!
– Mozart lánya vagyok.
Erre felém kapja a fejét.
– Vágod, miért nem tudok csak úgy lelépni?
Látom rajta, hogy cikáznak a gondolatok a fejében.
– Ha letartóztatlak, börtönbe kerülsz.
– A fiatalkorúak börijébe – javítom ki. – Annyira nem vagyok
hülye, hogy több cucc legyen majd nálam annál, mint amennyi
ehhez kell. De van néhány kérésem, amik inkább amolyan
elvárások. El kell utasítaniuk az óvadékot ellenem. Bent kell
maradnom, és onnan rögtön a fiatalkorúakhoz kell kerülnöm.
– Tudod, mennyi lehet nálad ahhoz, hogy letartóztassanak, de ne
okozzon túl sok problémát?
– Letartóztatás, esetleges büntetés, ez mind munkaköri
veszélyforrás nálunk. Mindig úgy éreztem, hogy jobb, ha képben
vagyok. Minél többet tudsz, annál jobb, nem?
 Ugyanolyan lassan pislog, ahogy a legtöbb normális ember
ilyenkor. Kár, hogy azért kell vele dumálnom, hogy
letartóztassanak! Sokkal vidámabb dolgokról is tudnánk
beszélgetni.
– Ha komolyan beszélsz, vannak olyanok, akik szívesen
beszélgetnének veled. Védelmet biztosítanának, cserébe, hogy
beavatod őket néhány titokba.
– Nem. Ki akarok szállni. Elég problémám van anélkül is, hogy
elcsússzak besúgás miatt.
– Én biztosítok védelmet. Csak…
– Tizenhét vagyok – ismétlem meg. Ledobom magamról az
álarcot, amit magamra öltöttem, és hagyom, hogy lássa rajtam a
kétségbeesést. – Képzeld azt, hogy én vagyok az egyik lányod, aki ott
csúszkál, és arra kérlek, hogy találj nekem kiutat. Hogy legyen
esélyem egy normális életre. Csak néhány másodpercig képzeld azt,
hogy az egyikük vagyok!
Habozik a fickó, küzd az érzéseivel, hogy kapva kapjon-e a
munkájának új távlatot nyújtó alkalmon.
– Kérlek, ne használj fel! Ha már bevállaltad ezt a „szolgálunk és
védünk”dolgot, akkor védj is meg!
– Papa! – kiált az egyik kislány a mászóka tetejéről. – Repülni
akarok! Gyere, kapj el!
Régen én is repültem így, apa pedig elkapott. És most ennek a
zsarunak kell elkapnia.
Rám néz, én ránézek, majd nyitja a száját, és válaszol.


 Logan


ABBY KINYITJA A BEJÁRATI AJTÓT, és azonnal kikapja a kezemből a szatyrot.

– Hoztál quesót is, ugye?

– Tacót is.
– Várj itt! Hozok tányért!
Abby ma délután hívott. Vacsorát kért. Négy tacót, quesót
chipsszel, brownie-t porcukorral a tetején. Megkért, hogy rendeljem
meg neki, és adjak jócskán borravalót is.
Becsukom magam mögött a bejárati ajtót, és Nate felé bólintok.
– Mit csinálsz te itt?
– Peggy lebetegedett, őt helyettesítem.
Nate úgy néz rám, mint aki mondani akar valamit. De amikor
veszi a levegőt, hogy belekezdjen, Abby megjelenik.
– Fent eszünk – jelenti ki, és meg is indul.
Én még mindig ott állok, italokkal a kezemben. Nate engem néz.
– Mi az? – kérdezem.
Nate sóhajt.
– Mindjárt megtudod.
Abby el fog menni. Nate már tudja. Mintha ököllel csapnának a
gyomromba. Denny gyorsabban megszerezte a személyit, mint
gondolta. Abby után szaladok, és ahogy beérek a szobájába,
leteszem az italokat a komódjára.
– Azt hittem, napokig eltart, amíg új személyid lesz!
 Abby összehúzza a szemét, mintha valami szamárságot
mondanék.
– Így is van.
– Akkor mitől van Nate így kiakadva?
Abby a szemét forgatja.
– Ki van akadva? Tényleg? Miért van az, hogy minden pasi, akit
ismerek, ennyire érzelgős? Esküszöm, a következő húzásotok az
lesz, hogy hímzőszakkört indítotok, és a templomi bazárban
árultok! Na, kapd fel onnan azokat az italokat, és tedd ide őket a
földre!
Ekkor olyan felismerés tör rám, mint múlt éjjel a konyhában.
Abby meggyújt egy gyertyát. Nem csak az az egy gyertya ég. Van
még néhány. Nem sok, de épp elég. Az ágya mellett a földön egy
pikniktakaró van leterítve.
– Merülj el benne, Logan! Ez a legtöbb romantika, amit belőlem ki
lehet hozni!
Elfújja a pálcikát, amivel a gyertyát meggyújtotta, én pedig
elmerülök a tündöklő látványban.
Abbyn szűk farmernadrág van, és pántos felső, amit még nem
láttam rajta. Mélylila, csillog a pislákoló gyertyafényben, és
kellőképpen feszül rajta. Sötét gesztenyebarna haja gyönyörű
hullámokban hullik a vállára.
Előrelépek, hogy megérintsem a selymes tincseket. A pokolba is,
be akarom kebelezni az egész testét, de ekkor hallom, hogy nyílik
lent az ajtó, és eszembe jut a meglepetésem.
– Mindjárt jövök.
Összeráncolja a homlokát.
– Hogy mit csinálsz mindjárt?
 Annak ellenére, hogy a kezem összeszorul, annyira
megérinteném a testét, erőt veszek magamon, és lemegyek a
lépcsőn. Nate zavart tekintetével találom magam szemben.
– Gondolom, ez a tiéd.
Válaszként kiveszem a kezéből, majd visszarohanok a lépcsőn.
Abby felhúzza a szemöldökét, amikor belépek. Becsukom az ajtót, és
leteszem a földre a nehéz tárgyat.
– Vettem neked ajándékot.
Abby ragyog.
– Igazán? Kinyithatom?
– Igen.
Letérdel, leveszi a takarót, és lemerevedik. A szívem megáll, mert
lefagyott ábrázata pánikot tükröz.
– Ez egy nyúl! – állapítja meg.
– Ez egy nyúl – mondom utána.
Letelepszik, és bekukucskál a ketrecbe.
– Igazi!
– Az. – Zsebre dugom a kezem, és már kételkedem abban, jó ötlet
volt-e. – Tudom, hogy el kell tűnnöd, de talán csak átmenetileg.
Talán tarthatjuk a kapcsolatot. Meglátogathatlak. Vagy te engem.
Majd addig a gondját viselem, amíg te nem tudod.
Jó ürügy arra, hogy tarthassuk a kapcsolatot. Jó ürügy arra, hogy
újra láthassam őt.
– Fiú vagy lány? – kérdezi.
Hát erre nem készültem.
– Nem tudom.
– Csak egy módon deríthetjük ki.
Abby óvatosan kinyitja a ketrecet, mintha egy időzített bombát
akarna hatástalanítani. Benyúl, és kivesz egy barna és fehér
szőrgombócot. Az arca felragyog, és úgy gügyög, ahogy egy szülő
beszél a kisbabához.
– Ki a világ legcukibb nyuszikája?
Nyuszika?
– Elég nagydarab!
Abby rám néz.
– Ne beszélj így a kicsikémről! Csak egy kicsit duci, pont,
amennyire kell! – Majd visszafordul a nyúl felé. – Ugye? Ne is törődj
vele, mit beszél! Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! – Majd ismét felém
néz. – A neve Tappancs.
Leülök Abby mellé a padlóra.
– Tappancs? Kicsit sablonos név, nem?
– El lehet menni! – villantja felém a „most meg tudnálak ölni”
vigyorát. – Tappancs a neve, és kész!
Széles mosolyra húzódik a szám, ahogy Abby a hatalmas, bolyhos,
hosszú fülű szörnyhöz dugja az orrát.
– Legyen így!
– Egyszer volt egy nyulam – mondja Abby, ahogy az ölében tartja a
nyuszit. – Apától kaptam karácsonyra, amikor hatéves voltam.
– Mi lett vele?
– Meghalt. Öreg volt. Apa nem tudta, hogy vén nyulat vett.
Bűntudat fut át rajtam.
– Nem is kérdeztem, hogy ez hány éves.
– Tappancsnak hívják, és ő nem ez, és így oké. – Abby ismét
őszintén mosolyog rám. – Mindegy, hány éves. Az öregeknek
éppolyan meleg otthonra van szükségük, mint egy kisbabának.
– Éhes vagy? – kérdezem.
 Abby bólint, és visszateszi Tappancsot a ketrecébe.
– De nem akarok enni. Most még nem.
Előrehajol, és megcsókol.
– Köszi a nyuszit, Logan!
– Szívesen!
Abby feláll, felém nyújtja a kezét, én meg hagyom, hogy az
ágyához vezessen.
– Komolyan mondtad, hogy vigyázol Tappancsra? Amíg én nem
tudok rá vigyázni?
– Igen. – Abby mellé ülök, és a hajával játszom. – Akkor ez azt
jelenti, hogy még hallok felőled?
– Vettél nekem egy nyuszit. Hogyan tehetném meg, hogy többet ne
hívjalak? Csókolj meg, Logan!
Hallom, hogy mit mond, és közelebb húzom magamhoz. Azt
szeretné, hogy megcsókoljam. Úgy, hogy arra mindketten
emlékezzünk. Úgy, hogy az segítsen átvészelni a túl hosszú
nappalokat és túl sötét éjszakákat.
Hozzám simul, érzem a szívverését. Közelebb húzódom, hogy
összeérjen a homlokunk. Kezét a mellkasomra teszi, mintha érezni
akarná a szívverésemet.
Hozzám ér. Ahogy végigsimít a karomon, köd száll az agyamra.
Abby édes loncillata lebeg körül. Minden érintésétől egyre jobban
forr a vérem. Nem bírok ellenállni, szorosan átölelem, és
megízlelem a száját.
Lekerülnek rólunk a ruhák, és elkezdjük felfedezni egymást. Nem
kérünk többet, csak amennyit egyikünk a másiknak adni akar. Csak
amennyire a lelkünk vágyik. Abby mondja ki suttogva, hol álljunk
meg. Megértem. Ő már többet tapasztalt, mint én, de az érzelmektől
fűtött testiség számára is új. Azt szeretné, ha finom lépésekben
haladnánk egymás érzéseinek felfedezésében.
A csókjaink egyre hevesebbek, az érintéseink egyre
intenzívebbek.
Elképesztő, mennyire összeillünk, mennyire tökéletesen passzol
hozzám, ahogy alattam fekszik! Megcsókolom, ő visszacsókol, és
már végem is.
A szívünk egyre hevesebben ver, a légzésünk egyre szaporább.
Soha nem tapasztalt kirobbanó érzés kerít a hatalmába.
Abby átölel, én átölelem őt, és amikor kinyitja a szemét, a
tekintetéből szerelem tükröződik. Nem. Nem lehet ez az utolsó
alkalom, hogy így egymás mellett fekszünk. Tudom.
A magunkfajtának egyszer adódik ilyen az életében. Nem fogom
csak úgy veszni hagyni mindezt… anélkül, hogy ne küzdjek érte.


 Abby


FELÖLTÖZVE, ÉS ANNYIRA TELE HASSAL, hogy mindjárt felrobbanok,
eszegetem a maradék quesót, miközben Logan mér. Tappancsot az
ölemben tartom, a kezemet szimatolja. Majdnem kiböktem
Logannek, mi lesz ma este, de aztán maradtam az eredeti tervnél.
Logan szeret kockáztatni, de csak ha saját magáról van szó. Nem
tetszene neki a tervem. Tutira megpróbálna rávenni, hogy
gondoljam meg magam, és nem biztos, hogy nem hagynám magam
lebeszélni.
Azt vette a fejébe, hogy apám, a múltja, és ahogy én ehhez
kapcsolódom, valami hirtelen támadt viharban egyszer csak messze
suhan innen. Akár még be is következhet, de ahhoz előtte el kell
érnem, hogy bizonyos emberek ne mozgathassanak úgy, mint egy
bábot.
– Szerinted a tánc jó ötlet? – kérdezi Logan, ahogy megböki az
ujját.
– A tánc mindig jó ötlet!
– Nem úgy értettem. Hanem az, hogy emberek közé menjünk.
Az jó ötlet?
– Egy sportbárba megyünk, ami közel van ahhoz a
diákszövetséghez, ahol árulni szoktam. Ezért jöhet Rachel is. Több
sajtos rudat adnak el ott, mint sört. Elég kicsi a hely ahhoz, hogy ne
fussak össze ismerőssel. Eric és Ricky azt hiszi, hogy mindenhová
elér a szemük és a fülük, pedig nem. Szükségem van egy kis
lazításra, mielőtt lelépek. Egy kis szórakozásra!
Logan visszateszi a mérőeszközeit a táskájába.
– Nem tetszik, hogy ezt kéred.
– Mióta kérek én bármit is? Én parancsolok! És ha mosolyogva
teszem, akkor legalább jól érzik magukat az emberek, miközben
engedelmeskednek! Csak úgy mondom, ezért van oda értem a
Harvard!
Logan felnyitja a ketrec tetejét.
– Sokan szeretnek téged, és most ránk várnak. Ha tényleg erre
vágysz, akkor tedd a helyére Tappancsot, és nyomuljunk!

Rachel és én felszabadultan pörgünk a zene ritmusára. Fejünket
hátravetve könnyes szemmel kacagunk, de annyira, hogy a hasunk
is belefájdul. Boldog vagyok, mert itt van velem a legjobb barátnőm,
akivel ki sem fogyunk a röhögésből! Persze, nem másokon
nevetünk, hanem azért, mert együtt vagyunk, barátok vagyunk és
életben vagyunk.
Rachel néhány hónappal ezelőtt majdnem odaveszett egy
autóbalesetben, engem pedig nemrégiben meglőttek. Mindketten
kaptunk egy újabb esélyt az élettől. Mindketten barátra leltünk
egymásban. Mi ez, ha nem olyan valami, amiért hálásak lehetünk?
Nem messze tőlünk West táncol a barátnőjével, Haley-vel.
Határozottan jó a fiú mozgása, ahogy a csajához tapadva nyomja.
Haley ki sem látszik a karjaiból, de úgy tűnik, ez nem zavarja.
Láthatóan hiányoztak egymásnak. És kétség sem fér hozzá, hogy
odavannak egymásért.
A sportbár másik végében Logan és Isaiah biliárdozik.
Pontosabban onnan stírölnek minket, és csak megjátsszák, hogy
biliárdoznak. Puszit dobok Logan felé, mire elmosolyodik. El sem
hiszem, mennyire szeretem őt! És szinte felfoghatatlan még
számomra, hogy egy nap talán valóra válnak az álmaim, amikben
neki is lesz helye.
Rachel megfogja a karomat.
– Szomjas vagyok.
A pult felé indulunk. Rendel magának ásványvizet, és szól a
pultosnak, hogy írja West számlájára. West kijelentette, hogy a mai
estét ő állja, én meg nem bánom, ha ingyen jutok sajtos
rudacskákhoz.
– Még mindig pipa vagyok ám rád! – jegyzi meg Rachel, ahogy
letörli a homlokáról legördülő izzadságcseppeket. – És rájuk is. Nem
kellett volna kirekesztenetek.
– Én akartalak kirekeszteni – magyarázkodom.
– Akkor is! Ígérd meg, hogy nem csinálsz többet ilyet!
Tekintve, hogy terveim szerint többet nem fognak meglőni, így
szólok:
– Ígérem. – Meghúzom az egyik szőke hajtincsét. – Táncolunk még
egy kicsit?
– Nem is kicsit!
Kézen fogom Rachelt, és nekivágunk, hogy ismét meghódítsuk a
táncparkettet.


 Logan


ABBY NAGYON PÖRÖG MA. Egy hús-vér tűzijáték-bemutató. Rachellel
táncolt, aztán Westtel, még engem is felráncigált a parkettre
néhányszor, de bevallom, én leginkább azt élveztem, hogy a
csípőjéhez érhetek, miközben ő a zenére vonaglott.
Vége a számnak, kezdődik egy másik, de Abby otthagyja Rachelt
és Isaiah-t a táncparketten, és csatlakozik Westhez, Haley-hez és
hozzám a biliárdozásban.
Finom verítékréteg borítja, és rá jellemző módon lenyúlja a
vizemet, és megissza.
– Mennyi az idő?
Megnézem a mobilomat.
– Tizenegy harminc. Rachelnek még van tíz perce, és indulnia kell
haza.
Abby nagyon félti a legjobb barátnőjét, Rachelt. Jó nézni, ahogy ők
ketten újból egymásra találtak, még ha csak rövid időre is.
Abby leteszi a vizes palackot, és becsúsztatja a kezét az én
kezembe.
– Mindjárt le fognak engem tartóztatni.
Pánik önt el, automatikusan körbenézek, zsarukat keresek a
tekintetemmel. Abby felemelkedik, a tenyerébe veszi az arcomat, és
arra kényszerít, hogy ránézzek.
– Minden rendben.
 Szorosabban megfogom a kezét.
– Ki tudunk vinni innen! – Ebben a pillanatban leesik a tantusz.
Akkorát szól, mintha száz kilométer per óráról fékeznék le. – Miért
akarod, hogy letartóztassanak?
Abby annyira veszettül józan, hogy borsózik tőle a bőröm.
– A hátizsákomban van egyzacskónyi anyag. Annyi, amennyi elég
ahhoz, hogy bajba kerüljek miatta, de ne túl nagy bajba. Ott a
bárpultnál áll egy beépített zsaru, aki rám vár. Az a nagydarab
fószer, akit mindenki nagy ívben kikerül. Tényleg már! Pont egy
ilyet fazont választottak ki beépített embernek? Akitől mindenki
ösztönösen tart? Megvan, mi leszek! Olyan tanácsadó, aki
megmondja, hogyan kell elkapni a rosszfiúkat. Na, de kissé
elkalandoztam!
Arra nézek. Abbynek igaza van. Ott van a pultnál a pasas, de senki
nem ül vagy áll két lépésnél közelebb hozzá. Nagydarab, kopasz, és
engem meg Abbyt figyel.
– Odamegyek, és veszek még egy ásványvizet. Ő meg fogja
kérdezni tőlem, iszok-e valamit ma este. Én majd azt mondom neki,
hogy nem, mert valamit el kell szívnom később. Megkérdezi,
csatlakozhat-e. Azt fogom mondani, hogy nem. Ekkor megkérdezi,
vehet-e cuccot tőlem, mire én igennel válaszolok. Erre megbilincsel,
felolvassa a jogaimat, és elkísér a csodás rendőrautójához. Aztán
vádat emelnek ellenem, és a fiatalkorúak intézetébe küldenek. Én
meg ott maradok. Bíróság elé állítanak, és azt az ítéletet kapom,
hogy valamennyi időt abban az intézetben kell töltenem.
– Jól hallom? – West csatlakozik hozzánk. Ahogy látom, pont
annyira van kiakadva, mint amennyire mutatja. – Hangos ez a hely,
de mintha azt ecsetelted volna, hogyan leszel letartóztatva!
 – Jól hallottad – feleli Abby egy vállrándítás mellett. – Most szépen
vegyük át, miket nem fogtok ti tenni. Nem fogtok megállítani. Nem
jöttök a közelembe, miután a pulthoz megyek.
– Isaiah! – kiabál West. – Gyere ide! Abby idiótaságokat beszél!
Abby mit sem törődve folytatja.
– Semmit nem mondotok a rendőrnek. Nem követtek a
rendőrautóhoz. Nem jelentek meg a vádemelésnél. Nem hoztok ki
óvadék ellenében a börtönből. Nem lesz óvadék.
Abby Westre mutat.
– Te és a húgod nem fog könyörögni a gazdag apukátoknak, hogy
mozgasson meg néhány szálat. Hagytok megrohadni a javítóban,
amíg a rendszer úgy nem dönt, hogy kienged onnan.
Le sem veszem a szemem Abbyről. Sokkol ez az egész. Abby
mindvégig engem néz. Isaiah odalép hozzánk, West röviden
beszámol neki arról, mi a helyzet. Isaiah beszélni kezd. Gyorsan.
Kimondja azokat a szavakat, amiket szívem szerint én mondanék ki,
és kezd berágni, ahogyan szívem szerint én rágnék be. De ahogy
Abby oldalra hajtja a fejét, és megszorítja a kezemet, már értem,
hogy ezzel az egésszel terve van.
– De miért így? – kérdezem, mire Isaiah befogja.
– Mert így Louisville-ben maradhatok – feleli Abby. – Ricky nem
fog piszkálni, és nem fogja azt kérni, hogy áruljak, mivel a zsaruk
figyelni fognak engem mint potenciális dílert. Ha ezt most
megteszem, nem kell feladnom önmagamat. Nem kell elhagynom a
várost. Nem kell másnak lennem. Lehetek Abby, és én szeretek Abby
lenni. Legalább annyira, mint amennyire bírom a quesót és a
nyuszikat!
– De meddig tart majd ez?
 Abby egy pillanatra elnéz másfelé, aztán lassan kifújja a levegőt.
– Alkut kötöttem velük. Megkértem őket, hogy legalább egy
hónappal az érettségi előttig tartsanak bent. Akkor nem kell sokáig
bent lennem a gyermekvédelmi rendszerben.
West kiabál.
– A pokolba is! – Isaiah felkapja a biliárddákót, az asztalra vágja.
Néhány biliárdgolyó a földre gurul. Előrelépek, a tenyerembe
veszem Abby arcát, homlokomat az övére hajtom.
– Miért?
Mogyorószínű szemét rám emeli, hogy a jóváhagyásomat és a
megértésemet kérje.
– Mert le kell érettségiznem. Ha elmennék innen, semmim nem
lenne. Mac eladná a házat, hogy gondoskodhasson nagyiról, és nincs
az a szociális munkás a világon, aki ismét őt bízná meg a
gyámságommal. Nem akarok sokáig a rendszerben lenni. Nem
sokkal az érettségi előtt töltöm be a tizennyolcat, és le kell
érettségiznem. A javítóban viszonylag stabil helyem lesz. Ágy, meleg
kaja, iskola. Mivel úgy fogok kilépni onnan, hogy állami gondozásba
kerülök, kihasználhatom, hogy az állam fizesse a főiskolai
tanulmányaimat. – Mosolyog, de a szeme szomorú. – Hát nem látod,
mi a szándékom ezzel az egésszel? Logan, a Harvardnak kellettem.
Ami azt jelenti, hogy ha ki tudom húzni magam ebből a szarból,
tisztességes dologba foghatok.
Belélegzem az illatát, mélyen el akarom raktározni legbelül.
Szájon csókolom, és megígérem magamnak és neki, hogy ezt újra
meg fogom tenni.
– Akkor még együtt vagyunk?
Bólint.
 – Van egy nyuszi, akiért menni fogok, ha ennek egyszer vége lesz.
És marhára pipa leszek, ha kinyiffan, mielőtt újra
megdögönyözhetem!
Magamhoz húzom Abbyt, mintha így meg tudnám menteni a
múltjától. De nem tudom. Ahhoz, hogy továbbléphessen, meg kell
fizetnie a bűneiért. Jobb most, mint később. Jobb így, mint hogy az
életével fizessen.
– Mennem kell – suttogja.
Elengedem, és próbálok nem tudomást venni arról, mennyire ég a
torkom, miközben Abby megöleli Rachelt, majd esedező
búcsúpillantást vet West és Isaiah felé.
Hosszan kifújja a levegőt, és amikor beszívja, visszatér az a lány,
akit a műhelyben megismertem. A lány, aki képes szembenézni még
a halállal is, és nem érez félelmet. Ez a maszk tartotta őt életben, ez
fogja továbbra is életben tartani, és fogja végül visszahozni olyan
emberként, amilyen lenni akar.
Elfordul tőlünk, de amikor félúthoz ér, Isaiah előrelép.
– Nem hagyhatjuk, hogy ezt csinálja!
Megfogom a bicepszét, és erősen belenyomom az ujjaimat.
– Maradj!
Isaiah megfordul, háttal a bárpultnak áll. Képtelen végignézni,
ahogy a legjobb barátját letartóztatják. Végig fogom a karját, Rachel
a másik oldalára csúszik, és úgy támogatja őt, mintha az összeomlás
szélén állna.
Abby áthajol a pulton, és szól a pultosnak. Mozog a szája, ahogy
párbeszédbe elegyedik a beépített zsaruval. Miután megmutatja
neki, ami a zsebében van, a rendőr lassan feláll, és megmutatja a
jelvényét.
 Ég a szemem, amikor Abby megkönnyebbülten leengedi a vállát.
Megkönnyebbülés. Bassza meg! Mivé lett a világ, ha ez hoz
megkönnyebbülést? A rendőr előveszi a bilincsét, és amikor Abby
megfordul, nem csak Isaiah-nak van szüksége segítségre. Még
erősebben szorítom a karját, mire ő engem ragad meg, Rachel pedig
a bátyját öleli.
– Visszajön – szólalok meg. Utálom, hogy rekedt a hangom. –
Vissza fog jönni. Vissza fog jönni, és itt is marad.
– Istenem, nagyon remélem! – dünnyögi Isaiah.
Így lesz. Mert szeret minket… mert vettem neki egy nyuszit.

E-mailek

Címzett: Abby
Feladó: Logan
Re: Kihívás
Dátum: Augusztus 24.

Abby!
Kihívás elfogadva. Huszonöt új dolog három héten belül. Tetszik nekem
ez a kihívás! Elvégre nem én vagyok a négy fal között! Nekem több a
lehetőségem!
Küldök egy képet a nagyidról. Ma téged kérdezett. Nem sok minden
mást mondott, de kimondta a neved. Isaiah és West megnézett néhány
idősek otthonát, arra az időre, amikor elfogy a pénz. Chris ismert valakit,
aki jó otthonban dolgozik. Mindhárman elmennek oda hétvégén. Mac
meghirdette a házat, így meglesz rá a pénz.
 Készülj fel, hogy el fogod veszíteni a kihívást!
Logan


Címzett: Logan
Feladó: Abby
Re: Kihívás
Dátum: Augusztus 26.

Logan!
Már bocs, de az nem számít, hogy kipróbáltak az új iskolai
baseballcsapatodban! Hiszen korábban is baseballoztál! Valami újnak
és másnak kell lennie. És igen, én csalni fogok abban, hogy három héten
belül huszonöt új dolgot kipróbáljak, és ez teljesen rendjén van így.
Végtére is én töltök életfogytiglanit ebben a lánypokolban! Ráadásul a
szobatársam folyton csak bőg meg érzelgősködik! Bár az is lehet, hogy
gond van a könnycsatornáival.
Tegnap este kipróbáltam, milyen horgolni. Rájöttem, én az iparosodás
kora előtt biztosan éhen haltam volna! Ez a horgolás lehetetlen meló! De
van itt egy lány, akinek nagyon megy. Kicsit ijesztő a csaj. Mindenesetre
holnap vele ebédelek! :)
Szóval, én vezetek!
Abby


Címzett: Abby
Feladó: Logan
Találtam valamit, ami tetszik
Dátum: Szeptember 6.

Abby!
A huszonharmadik új dolog: Chrisszel egy tejfarmon dolgozni. És mielőtt
még nevetni kezdesz, igen, kifogytam az ötletekből, milyen új dolgot
próbáljak ki. Csak a dobozokat kellett ellenőriznem, de tetszett. Lefoglalt
a művelet, a tehenek pedig pont annyit társalognak, amennyire
szükségem van. Láttam, mennyi pénzt fog keresni Chris ebből, ha majd
átveszi a farmot. Nem is rossz!
A baseball jó. A csapat is elég ügyes ahhoz, hogy benevezzen az
állami versenybe. Év végéig játszani fogok, de mondtam az edzőnek,
hogy nem érdekel semmiféle főiskolai ösztöndíj. Az olyannak való, aki
akarja is azt. A nyári kurzusról néhány iskola megkeresett. Majd jól
átböngészem, melyikbe hogyan lehet bejutni, és mennyibe kerül.
A nyulad az ágyamra piszkított tegnap éjjel. Most biztos büszke vagy
a te kis Tappancsodra!
Logan


Címzett: Logan
Feladó: Abby
Re: Találtam valamit, ami tetszik
Dátum: Szeptember 6.

Logan!
Gondoltál már arra, hogy azt csináld? Hogy szarvasmarha-tenyésztő
legyél, vagy hogy hívják őket? Szerintem jó ötlet lenne, de
szarvasmarhák helyett tenyésszünk inkább nyulakat, és akkor nem kell
fejnünk. És nem ennénk meg a nyuszikat! Csak hagynánk, hogy
szaporodjanak. És miénk lenne a világ. Én lennék a királynő. Te pedig a
király. A nyulak lennének a seregünk, és senki nem tudná őket legyőzni.
Mac mondta, hogy valaki érdeklődik a ház iránt. Az eladó beleegyezett,
hogy nem költözik be addig, amíg kitart az ápolók fizetése. Nem is
tudom, mit érzek. Valahogy azért szomorú ez. Olyan… nem is tudom.
Mondd meg Ryannek, hogy köszi az otthonba az ajánlást! Szerintem
az anyukájától szerezte meg a hely címét. Küldtem neki köszönő e-mailt,
de szeretném, ha a nevemben szóban is megköszönnéd neki.
Mindenki küldött e-mailt, és azt mondta, hogy az az otthon tetszik
nekik a legjobban. Furcsa belegondolni, hogy mindegyikőtök arra szánja
az idejét, hogy ilyesmik után kutatgasson. Köszönd meg mindenkinek a
nevemben!
És ha netán csodálkoznál ezen, nyertem. Megvolt a huszonötödik új
dolgom is. Főztem. Egy tortát. Mármint azt sütni kell, de mindenesetre
megcsináltam. Még soha nem főztem vagy sütöttem, és tetszett! Jött
egy önkéntes, és engem is kiválasztott. Megtanította, hogyan készítsek
porcukorból virágot. Szeretnék több mindent tanulni erről.
Már mindenki e-mailezett, tényleg mindenki, még Denny és Houston
is. Nem igazán tudom, ő honnan tudja, hogy javítóba küldtek, és hogy
talált rám, de azt állítja, neki számít ez az egész barátság dolog, és
szeretné tudni, jól vagyok-e. Küldött magáról képet, amin egy Hallmark-
kártyát tart egy boltban, rajta a felirattal: Jobbulást! Buggyant a srác!
Kérlek, mondd meg mindenkinek, hogy ha nem válaszolok azonnal, az
nem azért van, mert nem veszek róluk tudomást. De csak harminc
percet e-mailezhetek, és bevallom, mindig a tiédet olvasom el először.
Csak úgy kíváncsiságból kérdezem… miért is aludt a nyuszim az
ágyadban? :-p
Abby


Címzett: Abby
Feladó: Logan
Részvétem
Dátum: Szeptember 30.

Abby!
Őszinte részvétem! Mac telefonált Isaiah-nak, és ő mondta el nekem.
Tudom, mennyire szeretted a nagymamádat. Azt is tudom, ő mennyire
szeretett téged. Isaiah azt mondta, álmában érte a halál, és Nate ott volt
vele.
Utálom, hogy te odabent vagy, én meg itt kint! Szörnyű, hogy nem
lehetek veled! De érezd, hogy gondolatban átölellek, jó? Tudom, hogy
nem ugyanaz, de szorosan ölellek!
Szeretlek! Tudnod kell, hogy szeretlek!
Logan


Címzett: Logan
Feladó: Abby
Re: Részvétem
Dátum: Szeptember 30.

Azt képzelem, hogy ott vagyunk a hegyen, és a csillagokat nézzük.
Bárcsak ott lehetnék, és nem itt!
Hiányzik nagyi.
Hiányzol.
Lehet, hogy hibát követtem el.


Címzett: Abby
Feladó: Logan
Re: Ruha
Dátum: október 1.

Abby!
Újra elmondom: nem hibáztál! A nagymamád azt akarta volna, hogy
tisztességes életet élj. Ezzel van most a legjobb esélyed rá. Bízz
bennem, Abby, jó döntést hoztál!
Rachel vett neked fekete ruhát és cipőt. Mac, Isaiah és én megyünk
érted az intézetbe.
Azt mondták, ott kell átöltöznöd, mielőtt megyünk a temetésre. Csak
öt órát adnak nekünk, mielőtt vissza kell menned, de megoldjuk.
Nemsokára találkozunk!
Logan


Címzett: Logan
Feladó: Abby
Még élek
Dátum: október 15.

Logan,
ne haragudj, de egy időre el lettem tiltva az e-mailezéstől. Marhaságot
csináltam. Csak egyszerűen nem bírtam magammal a szomorúságtól,
és eltörtem néhány tárgyat. De annyira hiányzik nagyi! És te is hiányzol!
Mindenki hiányzik, és az, hogy a temetésen mindenkit láttam, csak még
jobban megnehezítette, hogy visszajöjjek ide.
Vánszorognak a napok! Még soha nem tűnt hat hónap ennyire hosszú
időnek!
De ne aggódj, nem fogok többet hülyeséget csinálni.
Mondd meg Noah-nak, hogy köszi az agyturkászt! De komolyan,
tényleg köszönd meg neki a nevemben! Azt fogja hinni, hogy
gúnyolódom, de tényleg bírom a nőt. Meghallgatja a történeteimet.
Mindet. Azokat is, amiket csak kitalálok. És azokat is, amiket nem. Még
nevet is a megfelelő helyeknél, és nem csak úgy megjátssza, hanem
őszintén nevet.
Arról is szeret beszélgetni, hogy szerintem milyenek a földönkívüliek.
Bírom azokat, akik veszik a lapot. És ő veszi. De aztán elkezdett
anyámról kérdezgetni, és nem vagyok benne biztos, hogy róla akarok
beszélni. Lehet, hogy fogok.
Nehezen tudok itt aludni. Alvás nélkül pedig elég nehéz. Az is
nehezemre esik, hogy becsukjam a szemem, és elhiggyem, hogy minden
rendben van.
Órákon át ébren fekszem, és a plafont bámulom. Nagyira gondolok,
apára, rád, a múltamra és a jövőbeli lehetőségeimre. Hiányzik az alvás.
Mihelyt kijutok innen, első dolgom az lesz, hogy jól kialszom magam.
Még mindig szeretlek!
Abby


Címzett: Abby
Feladó: Logan
Re: Még élek
Dátum: október 15.

Abby,
végre hallok felőled! Soha nem veszítettem el a hitemet irántad! Tudtam,
hogy jelentkezni fogsz! Tudtam, hogy összekapod magad! Az a lényeg,
hogy én bízom benned, te pedig bízol bennem. Nem kell lássalak ahhoz,
hogy tudjam, fontos vagyok neked. Ahogy neked sem kell látnod engem
ahhoz, hogy tudd, szeretlek!
Noah akkor szólt Mrs. Collinsnak, amikor egyikünk sem kapott tőled
e-maileket. Mrs. Collins Noah ismerőse. Pszichológus, és Noah csak
azért kereste meg őt, hátha rajta keresztül megtudjuk, mi van veled. Azt
nem gondolta, hogy Mrs. Collins személyesen fog veled beszélni. Noah
csak jókat mond Mrs. Collinsról. Ahogy sokan mások is. Bíznak benne,
szóval szerintem te is megbízhatsz benne.
Mit szólsz egy ötven új dolog kihíváshoz? Kivagyok, hogy vesztettem!
Még mindig szeretlek!
Logan


 Abby


– NA, MILYEN LETT? – Feltartom a műanyag díszt, amit festettem. Mrs.

Collins csücsörít. Ma van december huszonharmadika, és Logan azt

mondta, holnap meglátogat. – Karácsonyi ajándéknak szánom
Logannek, és tekintve, hogy szűkösek az ajándékozási lehetőségeim,
ezzel tudok előállni.
– Jól néz ki! – mondja, és próbálja kisilabizálni a vörösesbarna
foltot, ami egy rénszarvas és egy nyúl keveréke akar lenni.
Mrs. Collins szőke, olyan mindig vidám típus, és a pólóit elnézve
brutálisan jó ízlése van.
– Nem kell ám kamuzni! Tudom jól, hogy se festeni, se dekorálni
nem tudok.
– Van egy páciensem, aki erre azt mondaná, hogy a művészet a
befogadó szemében lakozik.
Mrs. Collins leül a velem szemben lévő kanapéra a terápiás
szobában.
Én a heverőn fekszem, mert így csinálják a tévében is az emberek,
amikor agyturkásznál vannak. Mrs. Collins mondta, hogy nem
kötelező ezt tennem, de én azt feleltem, hogy ha már lúd, legyen
kövér.
Leteszem a díszt az asztalra, a hasamra kulcsolom a kezem, és a
plafont bámulom.
– Lefogadom, hogy Echo az a páciense. Ő azért mond ilyet, mert
eszméletlenül tehetségesen fest. Higgyen nekem, én tényleg nem
vagyok festő.
Noah eljegyezte Echót, mielőtt Echo Coloradóba ment. Echo igent
mondott neki… gyémántgyűrű nélkül is. Nem hazudok, bűntudatom
van emiatt, de Noah azt mondta, ne aggódjak. Elújságolta a hírt e-
mailben, és azt mondta, Echo simán beleegyezett, hogy jó lesz majd
később is az a gyűrű, neki elég az is, hogy Noah megkérte a kezét.
Láttam őket együtt, és hiszek neki. Echót nem érdeklik az ilyen
dolgok.
– Szóval, ha nem vagy festő, akkor mi vagy? – kérdezi Mrs. Collins.
Logan és én végignyomtuk az ötven új dolgot októberben és
novemberben, és most kezdtünk bele a százas körbe.
– Szeretek sütni. Amúgy köszi! Hogy bejuttatott azokra az órákra!
Kiderült, hogy az az önkéntes hetente egyszer bejön, és Mrs.
Collins közbenjárásával minden kedden sütök.
– Van itt Louisville-ben is egy főzőiskola, ami akár érdekes is
lehetne számodra. Ha akarod, kérek tőlük jelentkezési lapot.
Hallgatok, miközben a mennyezetet bámulom. Végül összeszedem
a bátorságot, és megkérdezem:
– Így is foglalkoznának velem, hogy drogárusításért elítéltek, és
néhány hónapot egy javítóban töltöttem? Azzal képben vagyok,
hogy kiskorúként nem szerepelek a nyilvántartásban, de nem
tudják mégis kideríteni, hogy itt voltam?
Mrs. Collins mocorogni kezd, mire felülök. Ez a nő még véletlenül
sem árul el semmit a testbeszédével, és amikor valami szokatlan
dolgot tesz, az olyan, mintha a Mars a Földnek akarna ütközni.
– Mi van? – kérdezem.
– Tudom, hogy volt néhány kikötésed a letartóztatásodnál.
 – Ja, volt.
Nem igazán tetszik ez az irány.
– Példás bentlakó vagy, Abby.
– Pedig törtem-zúztam.
– Mert elveszítetted a nagymamádat, és gyászoltál. Mindenki
tudja, milyen ez.
Azonnal csóválni kezdem a fejem.
– Senki nem mehet innen ki korábban. Vegyük csak a
szobatársamat! Rég megoldotta volna a nyugaton tomboló szárazság
problémáját, amennyi könnyet elpotyogtatott már! – A mellkasomra
teszem a kezem. – És mi van, ha elveszítettem a nagymamámat? Ez
mit jelent?
– Nagyon bölcsen kihasználtad az itteni forrásokat. Az összes
itteni dolgozó látja, mennyit fejlődtél.
– Igen. Fejlődtem. Így hát még maradnom kell egy kicsit, hogy
tovább fejlődhessek.
– Miért vagy annyira megijedve attól, hogy elmenj innen?
– Semmiért!
Felállok, lépkedni kezdek. Logan jut eszembe, amikor mérges.
Mrs. Collins figyel. Átkozott sólyom egy egér fölött. Tisztában
vagyok azzal, hogy vissza kellene fognom a testbeszédemet, de ez
nem volt a terv része.
– Valami miatt aggaszt, hogy elmenj innen? Mi az?
Megállok, és felé fordulok.
– Nem mehetek egy vacak nevelőotthonba! Sok mindenre képes
vagyok. Még a zombi apokalipszist is túlélném, de egy rohadt
nevelőotthont, azt nem! Apám nem azért hozott áldozatot, hogy
végül mégiscsak úgy bánjanak velem, mint egy darab szarral!
 Mrs. Collins bólint, mert már tud apámról és anyámról, csakis
azért, mert Noah megerősített abban, hogy minden, amit elmondok
Mrs. Collinsnak, az kettőnk között is marad.
– Mi van, ha azt mondom neked, hogy jó helyre kerülsz? Én
magam ellenőriztem.
– Nincs akkora szerencsém! Nem beszélve arról, hogy fél órára
mindenki képes megjátszani magát! Itt kell tartania engem!
Mrs. Collins becsukja a mappát az ölében, és előrehajol.
– Már döntés született. A városnak szüksége van a szobára olyan
lakók számára, akiknek itt a helyük. És te nem vagy ilyen.
– Jaj, a pokolba is! – kiáltok fel. – Abban bíztam, hogy ez a rohadt
rendszer a javamra lesz!
– Rengeteg a követelmény – folytatja, mintha nem úgy
viselkednék, mint egy hisztis kétéves. – Továbbra is találkoznod kell
velem. És rendszeresen le kell jelentkezned a szociális gondozódnál.
– Nem! – Már toporzékolok.
– Mindegy, Abby. Ez el van döntve. Ez volt a kilépő beszélgetésed,
és még ma átkerülsz a nevelőcsaládodhoz.
Visszaborulok a heverőre. Úgy érzem, a világ egyben felfalt.
– Nézd a jó oldalát! – mondja. – Újra a barátaiddal lehetsz!
Megsemmisülve sóhajtok, és próbálom kitalálni, hogyan juthatok
minél hamarabb mobiltelefonhoz. Az nem szerepelt a tervemben,
hogy elmegyek innen, de talán olyan helyre kerülök, ahol Isaiah és
Noah is lakik. Az nem érdekel, hol élek. West, Isaiah meg egy srác
bérelnek egy lakást. Ők biztosan megengedik majd, hogy náluk
csövezzek.

Mrs. Collinsnak klassz kis autója van. Elég gyorsan vezet, pedig
olyan típusú ember, aki oda is akar érni, ahova elindult. Amikor
jobbra fordul, ahol arra számítottam, hogy balra fog, körbenézek.
Figyel a szeme sarkából.
– Ismered a környéket?
– Rachel lakik errefelé.
Itt legalább könnyebben leléphetek a családtól. Ha Mrs. Collins
nem hazudik, és a befogadóim tényleg rendesek, akkor gyerekjáték
lesz meglátogatni Rachelt.
– Feltétlenül el kell mondanom, hogy ez a család igen különleges.
Vannak bizonyos elvárásaik a gyerekeikkel szemben, és tőled is
ezeket kérik.
Remek. Ellenőrzésmániások.
– Ugye, emlékszik, hogy Isaiah-t úgy ismertem meg, hogy egy
szemeteskukát túrt? Ez akkor volt, amikor ilyen nevelőcsaládnál
lakott.
Ritka pillanatok egyike a mostani is, amikor alig észrevehetően,
de elsötétül Mrs. Collins tekintete.
– Igen, említetted.
– Csak hogy tisztázzuk, mik az én elvárásaim. – Igyekszem az
örömteli gondolatokra koncentrálni. Mindegy, milyen szabályt
fognak betartatni, az biztos, hogy Logannel tudok majd találkozni. –
És mi van, ha nem fog működni?
– Szerintem fog.
Mrs. Collins jobbra kanyarodik, belőlem meg kimegy a szusz.
– Rossz felé fordult?
Megáll egy kapunál, és elmagyarázza, ki ő, és hova megy. Nem
tudom eldönteni, hogy most sírjak, vagy meghaljak, vagy örüljek.
Amikor felnyílik a kapu, Mrs. Collins gyorsít, de most úgy érzem,
nem elég gyorsan. Ahogy haladunk el a házak előtt, a szívem egyre
hevesebben ver. Amikor meglátom a házat, már remegek.
– Ez most igaz? Vagy csak poén? Most baszakodik velem?
– A szókincsedre még ráfér némi csiszolás, Abby, mert ezt a stílust
Mr. és Mrs. Young nem fogja értékelni. Még akkor sem beszéltél
ilyen mocskosan, amikor megismertelek, de minél tovább voltál az
intézetben, annál rosszabb lett.
Felemelem a két kezem, jelezve, hogy ő nyert. Ha ez igaz, befogom
a számat.
– West és Rachel szülei lesznek a nevelőszüleim? Tudják
egyáltalán, ki vagyok, mit tettem, és hogyan lógtam a gyerekeikkel,
mielőtt letartóztattak?
– Igen. És azt is tudnod kell, hogy a szívük szakadt meg, amikor
megtudták az igazat. De sok-sok családi kupaktanács után végül
erre a döntésre jutottak. – Mrs. Collins a hatalmas ház elé áll, és
parkolóállásba teszi a sebességváltót. – Januártól ismét járhatsz az
Eastwick gimnáziumba. Én ott dolgozom. Hetente kétszer
iskolakezdés előtt be kell hozzám jönnöd. Komolyan beszéltem az
elvárásokkal kapcsolatban. Youngék nagy dolgot vállaltak be azzal,
hogy befogadnak. Ne hozd őket kínos helyzetbe! És engem se.
Beletúrok a hajamba, és összefogom a tarkómnál. Mielőtt
meglőttek, hetente többször is itt vacsoráztam. Volt, hogy itt is
aludtam Rachelnél. Az ikertestvérével Ethannel videojátékoztam.
Azt képzeltem, hogy közéjük tartozom, és ez az otthonom.
Megremeg az alsó ajkam, és beszívom a levegőt, hogy uralkodjak
magamon.
– Esküszöm, nem fogom elcseszni!
– Helyes – feleli. – Akkor, gyere! Úgy hallottam,
meglepetéspartival várnak!


 Abby


– MINDEN PÉNTEKEN EGYÜTT VACSORÁZIK AZ EGÉSZ CSALÁD – mondja Mrs.
Young, mintha még nem tudnám.
Mielőtt meglőttek, hetente többször is itt ettem velük. Ennek
ellenére mosolygok és bólintok, remélve, hogy legalább annyira
őszintének látszik az arckifejezésem, mint szeretném.
Legbelül le vagyok sokkolva. Ez a kastély… ez a palota… ez az új
otthonom. Talán még minden rendben lesz velem. Lüktet a vér az
ereimben, remeg a kezem, vörös az arcom. Igen, sokkot kaptam.
Mrs. Young és én felmegyünk az emeletre. Könyörgő pillantást
dobok le a hatalmas előtérbe, ahol Logan várakozik. El sem mozdult
mellőlem, amióta beléptem a házba, és itt találtam az összes
barátomat. Pont olyan, mint amilyenre emlékeztem. Magas, széles
vállú, kicsit őrült és az enyém.
Némán kiáltom: „Segíts!”, de ő csak megvonja a vállát. Mrs. Young
ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül vezessen körbe.
A lépcsőn felérve jobb helyett balra fordulunk, a másik irányba,
mint amerre a szülői hálószoba és Rachel szobája van. Elhaladunk
West régi szobája és Rachel ikertesójának, Ethannek a szobája
mellett, majd egy csukott ajtó előtt megállunk.
– Ez Jack szobája volt – mondja Mrs. Young. Jack Rachel egyik
bátyja. Már felnőtt, és saját otthona van. Nem hinném, hogy
bármikor is visszajönne. – Most ez lesz a tiéd.
 Mrs. Young gyönyörű nő. Szőke hajú, kék szemű, akárcsak Rachel.
Halálra rémülök, amikor keresztbe fonja maga előtt a karját, mély
levegőt vesz, és kerüli a szemkontaktust. Istenem, ne hagyd, hogy
meggondolja magát!
– Ne haragudjon! – szólalok meg. A támadás a legjobb védekezés,
nem igaz? – Amiért hazudtam önöknek. Arról, hogyan ismertem
meg Rachelt, aztán arról, hogy drogot árultam. Hibáztam. Több
vagyok ennél. Több leszek, és ha lehetőséget kapok önöktől, ígérem,
nem fogom megint elszúrni!
– Régen Dennybe voltam szerelmes – vallja be Mrs. Young.
Azonnal elnémulok. – De ezt tudtad, nem?
Lassan bólintok, mert nem forog az agyam. Denny apám legjobb
barátja, a védelmezőm. Ő védett akkor is, amikor még csak kevés
igaz harcos volt az életemben.
Tudtam, hogy Rachel anyja miatt nincs karikagyűrű Denny ujján.
Apa akkor mesélte el Denny szomorú történetét, amikor már elég
idős voltam ahhoz, hogy megértsem, ez a nő azért jött éveken át
havonta egyszer Denny bárjába, hogy képeket mutasson
Dennynek… Westről.
– Amikor Rachel járni kezdett Isaiah-val, tudtad, hogy ki ő?
Hazudnom kellene. Ez idáig mindig ezt tettem, de ennek vége. Ha
új fejezetet akarok nyitni az életemben, akkor tiszta lappal kell
kezdenem.
– Igen. Amikor bementem Mac műhelyébe, és ott találtam Rachelt
Isaiah-val, pontosan tudtam, hogy kicsoda ő.
Tudtam, hogy a város leggazdagabb emberének a lánya. Tudtam,
hogy annak a nőnek a lánya, akit egy számomra fontos személy
szeret. És hogy miért barátkoztam össze Rachellel?
 – Rachel nem Denny lánya, de tudtam jól, hogy Denny nem örülne
annak, ha az ön lánya védtelenül mászkálna az utcákon. Ne értsen
félre, Isaiah nélkülem is vigyázott volna rá, de…
Felhúzom az egyik vállamat, majd leengedem. Ha Mrs. Young
egykor Dennybe volt szerelmes, akkor nagy az esélye annak, hogy
ismerte apámat. És akkor nem kell neki elmagyaráznom, miért
jelentettem én más védelmet Rachelnek, mint Isaiah.
– Akkor tudja, ki az én apám, ugye?
Ha ő ennyire belement a dologba, akkor én is.
Elvékonyodik a szája, majd bólint.
– Azon a környéken nőttem fel. Régen barátok voltunk apáddal és
Dennyvel, de fogalmam sem volt, ki vagy, amíg West nem tudta meg,
kicsoda Denny. Soha nem kérdezősködtem az ottaniak felől, amikor
találkoztam Dennyvel. De rengeteg titok a felszínre került, amikor
West megtudta az igazat.
Felhúzom a szemöldökömet. Ez azt jelenti, hogy tavasz óta tudja,
hogy én Mozart lánya vagyok.
– Mégis hagyta, hogy a lányával barátkozzak?
Sőt, azt is tovább színlelte, hogy elhiszi a fedőtörténetemet, amit
beadtam neki, csak hogy Rachel barátja lehessek. Hogy gazdag
magániskolába járó diáklány vagyok… csakúgy, mint a lánya.
– Hogyhogy nem mesélted el Rachelnek és Westnek, hogy közöm
volt Dennyhez? – kérdezi, amikor megnémultam. – Miért nem
mondtad el nekik még akkor sem, amikor már kiderültek a dolgok,
hogy tudod, ki vagyok?
– Nem rám tartozott. És nem is ismertem magát. Csak tudtam
magáról. A szóbeszéd nem szentírás, még akkor sem, ha a
szeretteinktől halljuk.
 Oldalra biccenti a fejét, mintha valami mélyenszántó dolgot
mondtam volna. És ekkor rájövök. Mrs. Young olvas bennem…
ugyanúgy, ahogy apám engem is megtanított arra, hogyan lássam
meg, mikor mondanak az emberek igazat, és mikor hazudnak.
– És amikor a fiam és a lányom belekerült a te világodba, mégis
úgy döntöttél, hogy vigyázni fogsz rájuk?
– Igen. Ön egykor sokat jelentett Dennynek. Nem maga miatt
tettem, hanem Dennyért.
Mrs. Young átölel. Ezek szerint az a típus ő, aki így oldja egy
helyzet feszültségét. De ettől én totál ledermedek.
– Köszönöm! – súgja a fülembe. – Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk!
Huh.
– Szívesen!
Arrébb húzódik, de a keze még mindig a vállamon van.
– Nincs több titok ebben a házban. Nincs több hazugság. Most már
hozzánk tartozol, és ezek a szabályok rád is érvényesek. Megértem,
hogy amit tettél, azért tetted, hogy életben maradj. De az már a
múltad. A jövőd más lesz. Érted?
Mrs. Young egyenesen a szemembe néz. A gyönyörű kék
szempárból őszinteség árad. Hisz bennem. Felajánl nekem egy
második esélyt.
– Igen. Tökéletesen értem.
Bájos mosolyt villant, majd hátralép, és elenged.
– Nagyszerű! És most, hogy ilyen szép számban összegyűltünk itt
nálunk, megyek és készítek egy kis harapnivalót! Te csak maradj, és
nyugodtan nézz körül a szobádban!
Elviharzik. Olyan magabiztosság lengi körül, hogy azt kell
mondjam, fantasztikus díler vált volna belőle. És ez akkor biztosan
azt jelenti, hogy számomra is van még remény.
Elfordítom az ajtógombot, és eszembe jut, hogy gondolnom kellett
volna néhány dologra, mielőtt teletömöm magam pulykával,
krumplival és pitével. Például ruhákra. Ruhákra van szükségem, és
személyes holmikra. Talán néhány más dologra is, amitől ez a hely…
az otthonom lesz.
A szobában már ég a villany. Ahogy belépek, száz ilyen-olyan
plüssállat néz velem szembe. Amiket nagyitól kaptam. Meg
Dennytől. Amiket apa hozott nekem. Égni kezd a szemem, és
összeszorul a torkom, ahogy átvágok a szobán, és a kezembe
veszem azt az agyonnyúzott fehér nyuszit, amit apától kaptam
kiskoromban.
Miután nagyi megfürdetett, megszárította a hajam, és ágyba
dugott, belépett apa, és lehajolt hozzám, úgy, hogy a szemünk egy
vonalba került.
– Mama azt mondja, félsz a sötétben.
Belekapaszkodtam a takaró szélébe.
– Nem a sötéttől. – Attól nem féltem. – Hanem a nénitől, aki az
álmomban jön értem, és elvisz!
Egy fekete ruhás nőtől. Aki úgy néz ki, mint az a nő, aki a világra
hozott.
Ekkor apa egy varázsütésre előhúzta a plüssnyulat a háta mögül.
– Ez a nyuszi vigyáz majd rád, amikor én nem vagyok itthon.
Ő elhessegeti az álmaidat, én pedig mindent, amitől akkor félsz,
amikor ébren vagy.
Ahogy azon az estén, most is magamhoz ölelem a fehér nyuszit.
Megremeg az alsó ajkam.
– Szeretlek, apa!
 És ebben a pillanatban még inkább belesajdul a szívem, mert
rádöbbenek, hogy soha többé nem fogom már látni a nagyit, és soha
többé nem fogok végigmenni a folyosón, aminek a végén van a
szobám. Soha többet nem állok nagyi ajtajában, és figyelem a
lélegzetvételét. Ő soha többet nem fogja megfésülni a hajamat, én
meg nem fogok neki olvasni három órakor.
Fájdalmas a felismerés: a nagyanyám halott, apám pedig soha
nem tér haza.
A padlóra csúszok, lehajtom a fejemet a nyuszira, és zokogni
kezdek.
Csak sírok és sírok. Aztán próbálom összekapni magam, hogy ne
lássák rajtam, hogy sírtam. Felugrok, amikor kopognak. Furcsa
kimondani, hogy „szabad”, mert nem szoktam hozzá, hogy úgy
mondhassam ezt, mintha itt laknék. De azt hiszem, most már
tényleg ez az én otthonom is, és jobb, ha ehhez hozzászokom.
Rachel dugja be a fejét. Tétova mosolya kicsit az anyjára
emlékeztet. Hányszor dugta már be Mrs. Young a fejét Rachel
szobájába, hogy megnézze, mit csinálunk mi ketten zárt ajtók
mögött!
– Jól vagy? – érdeklődik Rachel.
Vet egy pillantást a komód fölötti hatalmas tükörbe, és már tudja
is a választ. Vörös a szemem, be van dagadva. De most még furcsább
az, hogy nem érdekel, hogy Rachel látja, sírni is tudok. Egyszer már
látott sírni, a nagyi temetésén.
Intek neki a plüssnyúllal.
– Itt találtam ezeket, és…
És ennyi.
Rachel belép, és becsukja maga mögött az ajtót.
 – Westnek köszönheted! Mihelyt beléptünk a szobádba, és
megláttuk őket, azonnal őrült módjára dobozolni kezdte őket.
A barátaim pakoltak ki helyettem a házból, mielőtt nagyi meghalt.
Szinte mindent eladtak, hogy összejöjjön a pénz ahhoz, hogy nagyi
jó otthonba kerülhessen. Csak nagyi néhány dolgát tartották meg.
Furcsa, de a szobám sosem jutott eszembe. Miután letartóztattak,
minden elveszettnek tűnt.
Arrébb húzódom az ágyon, ezzel jelezve Rachelnek, hogy üljön
mellém. Felkap egy rózsaszínű bárányt, és a füleit babrálja.
– Örülsz, hogy itt laksz? Annyira izgatottan vártam, hogy végre itt
legyél velem, hogy abba bele sem gondoltam, mi van, ha te nem
akarod!
– Dehogyisnem! – tört ki belőlem. – Viccelsz? Ki ne akarna itt élni?
Itt vagyok veled és Ethannel. West és Isaiah is rengeteget jön,
ráadásul isteni a kaja nálatok! Én vagyok a szerencsétlen kis árva
lány, aki imád itt lenni!
Rachel rám néz, mint aki várja, hogy mindjárt jön egy „de”.
Átható tekintettel figyel.
Beszívom a levegőt, és kimondom.
– De félek.
– Mitől?
– Attól, hogy elszúrom. Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha
végigcsinálom ezt a törvényes utat, és rájövök, hogy nem megy
nekem?
Mi van, ha kiderül, hogy csak drogdílernek vagyok jó?
– Mindannyiunkban merülnek fel ilyen kérdések saját magunkat
illetően, Abby. De a rossz napokon egy kicsit jobban egymásra
támaszkodunk, a jobb napokon pedig együtt nevetünk. A mai nap,
nagyon remélem, hogy jó nap!
A szívem nagyot dobban, ha rágondolok, mi lesz, ha nem jön
össze, de aztán jókedvem lesz, mivel azok vesznek majd körül, akik
elkapnak azokon a napokon, amikor zuhanok. Én zuhanok, ők meg
elkapnak. És hiszek ebben.
Logannek igaza volt. A hit az, hogy akkor is hiszel valamiben, ha
nem látod. Nem kell folyton látnom az embereket ebben a házban
ahhoz, hogy tudjam, jó kezekben vagyok.
– A mai nap határozottan jó kis nap!
Ekkor ketreccsörrenésre kapom fel a fejem. A szoba másik felébe
nézek. Adrenalin zúdul végig az ereimben. Felpattanok az ágyról.
– Idehoztátok a nyuszimat?
– Logan – feleli Rachel, miközben kézbe fogom a kis
szőrmegombócot. – Ma reggel hozta át. Azt akarta, hogy Tappancs itt
legyen, amikor jössz.
Újabb kopogás, Mrs. Young lép be.
– Néhány jóképű fiatalember várakozik odalent, és érdeklődnek,
hol vagytok!
Megköszörülöm a torkomat, és megsimogatom Tappancsot.
– Köszönöm! Mindent köszönök!
– Remélem, nem bánod, hogy kicsit előregondolkodtam, és vettem
neked néhány dolgot – mondja Mrs. Young. – Jövő héten majd együtt
is elmegyünk vásárolni. Te, Rachel és én. Mókás lesz!
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el, amikor Rachel
felnyög.
– Szuperül hangzik!
Lehet, hogy Rachelnek maga lesz a pokol, de nekem igazán jó
móka lesz a legjobb barátnőmmel és az anyukájával shoppingolni.
A bevásárlóutcában. Azt hiszem, simán végig fogok tudni menni ott
anélkül, hogy üzleteljek!
Rachel megsimogatja Tappancsot, rám kacsint, majd kimegy. Mrs.
Young szélesebbre nyitja az ajtót.
– Készen állsz, hogy magad mögött hagyd a múltat?
Hogy magam mögött hagyjam a múltat? Nem. Hálás vagyok
apámnak és nagymamámnak. Úgy szerettek, mint soha senki. De
hogy készen állok-e arra, hogy elkezdjek egy új életet?
– Naná!


 Logan


– EZ MÁR BETEGES! – jegyzi meg West, ahogy Youngék házának
alagsorában elhalad Abby előtt, belerúg a lábába, majd ledobja
magát a hatalmas lapos tévé előtti székbe. Odalöki az Xbox
távirányítót Noah elé, és bekapcsolja a konzolt. – A természet
rendjének szegülsz ellen!
Abby mellettem ül a kanapén, és már a harmadik tányér kaját
tolja befelé. Az első kettővel vacsora alatt végzett, ezt az adagot
pedig néhány perce melegítette meg. West arra utal, hogy Abby
összekeveri a krumplipürét az édesburgonyával. Tényleg furcsa, de
hát Abbyről beszélünk.
– Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményed, Young! –
vágja oda Abby.
– Nem emlékszem, hogy mondtam volna, hogy rágcsálót hozhatsz
a házamba!
– Az egy nyuszi, és nem rágcsáló. És te már elköltöztél innen. Én
meg be. A házirend most rám vonatkozik. A nyuszit pedig
Tappancsnak hívják, és be fogom tanítani, hogy a nyúlseregem
parancsnoka legyen, akik majd elfoglalják a világot. Volt elég időm a
javítóban, hogy mindezt kitaláljam! Szóval, jobb, ha jóban vagy
velem, különben neked annyi!
West válaszul elvigyorodik, miközben egy zombit támad meg a
képernyőn. Ő győzködte legjobban az anyját és az apját, hogy
adjanak Abbynek esélyt arra, hogy tisztességes életet kezdhessen.
Egy órával ezelőtt még hangos volt a buli, mostanra
lecsendesedtünk. Dőltünk a nevetéstől, ahogy sorra elmeséltük
Abbynek, mikről maradt le, amíg a javítóban volt.
Noah előadta, hogyan ragadt valami kansasi koszfészekben,
amikor lerobbant a busz, amivel Echóhoz utazott Coloradóba.
Huszonnégy órán keresztül csak azt ette, amit az automatából
tudott venni. Ryan és Beth arról beszélt, hogyan kapták őket rajta,
amikor a főiskolai csapat kispadján smároltak. Beth mesélte el a
sztorit, Ryan közben meg csak somolygott és vörösödött.
Mindenkinek volt egy története. Mindenki készült, hogy Abbyt
tájékoztassa a történtekről. Mindegyikünk azon volt, hogy új lappal
kezdhessünk.
Későre jár. Chris és a barátnője, Lacy negyedórája mentek el.
Chris holnap korán kezd, és sokáig melózik. Egy farmon nyomja,
ahol még pihenőnap sincs. De nagyon bírja! Nincs is annál jobb,
mint amikor az ember azt csinálhatja, amit szeret!
Rajtuk kívül senki nem siet haza. Az este kedélyes hangulatúra
simult. Noah és West Ryan és egy másik haverunk, Jax ellen
Xboxozik. Vele járok suliba, meg Rachellel, Ethannel és januártól
Abbyvel. Rachelt követve Ethan is átjött ebbe az iskolába, mert nem
akart különválni tőle. Jax és West jó barátok, és ahogy ez a kis
csapat működik, már-már családtagokként tekintünk egymásra.
Rachel, Ethan, Jax és én a sulikezdés első napjától annál az asztalnál
ülünk az ebédlőben, amit Abby választott ki korábban nekünk.
Lélekben ő is ott ült velünk, és csak arra vártunk, hogy végre
csatlakozhasson hozzánk.
Echo, Beth és Haley az üvegajtós bárszekrény előtt álló masszív
tölgypultra dőlve nevetgélnek azon, amit Ethan mond nekik. Még a
csajok pasijai is odanéznek, amikor a három lány randizós
tanácsokat osztogat Ethannek. A felénél felhorkantok, mert az
egészet jó nagy baromságnak gondolom, de lefogadom, a csajok
nálam sokkal jobban tudják, mire vágyik egy lány az első randevún.
Egy igazi első randevú… Elmélázok. El kell vinnem Abbyt egy
ilyenre. Mégiscsak jegyzetelnem kellene.
A tévéképernyőn folytatódik a játszma, de nem kerüli el a
figyelmemet, hogyan meresztgeti Noah a szemét Echóra, aki
augusztus óta Coloradóban tanul festést. Noah és én az elmúlt
néhány hónapban jobban összehaverkodtunk. Mindkettőnknek
hiányzott a szerelmünk.
Echo itthon tölti a karácsonyi szünetet. Noah és ő azt tervezik,
hogy két év múlva, amikor lediplomáznak, összeházasodnak. Abby
is visszatért hozzám a való életbe. Kezdenek jól alakulni a dolgok!
Abby végez az evéssel, az üres tányért az asztalra teszi, majd
közelebb húzódik hozzám, és két lábát az ölembe csúsztatja. Le sem
tudom venni róla a szemem, amióta csak belépett. Gesztenyebarna
haja megnőtt, mogyorószínű szemében tétovázóbb tekintet ül, mit
rég. Fogyott is kicsit, és olyan, mint aki egy teljes évet át tudna
aludni, de itt van. És még mindig gyönyörű szép. Még mindig
veszélyes. Még mindig Abby.
Mintha egy álom lenne ez a lány! Félek, nehogy túl gyorsan
haladjak előre, nehogy túl sokat mondjak, hogy aztán eltűnjön.
– Nem igazán tudom, mi itt a csókolózás-szabály – vallja be.
Mindketten az alagsori szoba másik felébe nézünk, ahol Isaiah
Rachellel összegabalyodva fekszik egy kanapén. Félhomályban
vannak, de lefogadom, hogy smárolnak.
 – Úgy tűnik, elég laza – felelem.
– Mindegy – mondja. – Nem akarom felrúgni a szabályt.
– Azért átölelhetlek? – kérdezem.
Abby felém dob egy szívmelengető mosolyt, és addig csúszik
felém, míg végül az ölemben köt ki. Ahogy elhelyezkedik rajtam,
azzal a lendülettel fel is ugrik, de mielőtt meghátrálna, átkarolom.
Tudom jól, mi jár a fejében, és nagyon is sejtem, mit érezhetett meg.
Hagyom, hogy arrébb húzódjon annyira, hogy felhúzhassam a
pólómat, és megmutathassam a hasamhoz szíjazott pumpát. Még én
is csak néhány hete barátkozom vele, és bár írtam róla Abbynek e-
mailben, számára ez még teljesen új dolog.
Abby finoman végighúzza az ujját az inzulinpumpa körül a
bőrömön.
– Fáj?
Megrázom a fejem. Az érintése ellenben perzseli a bőrömet! Több
hónapig nem érinthettem meg őt, most meg itt van mellettem, és
érzem az illatát, a bőre melegségét. Ez fog kinyírni most!
– Akkor sem fájt, amikor beépítették? – kérdezi.
– Nem.
– És hogy bírod?
Összeráncolja a homlokát, ahogy a gombokat, a képernyőt
tanulmányozza, majd a csövet nézi, ami összeköti a pumpát a
testem belsejével. Abby tudja jól, mennyire nehezen hoztam meg
ezt a döntést. Óvatosan is jön a kérdéseivel és a szerkentyű
tanulmányozásával.
– Vannak napok, amikor semmi bajom vele, máskor meg utálom.
De többször jó, mint rossz.
– Akkor jó!
 Abby elhúzza a kezét az inzulinpumpa környékéről, és a
mellkasom felé csúsztatja.
– Így mi lesz a szabállyal? – kérdezem.
Elneveti magát.
– Te húztad fel a pólódat!
Leengedem, mire felmordul, én pedig megcsókolom. Nem elég
hosszan ahhoz képest, mennyire hiányzott a csókja. Ahhoz viszont
elég hosszan, hogy abba se akarjam hagyni.
Felhúzza a szemöldökét, és végre megcsillan a szemében az a
pajkosság, amit hiányoltam.
– Mi lesz a pumpával csókolózás közben? Akkor, amikor így
egymásba dőlünk és belemelegedünk?
A szavai úgy ütnek, mint egy defibrillátor. Fel is ébresztik bennem
az emlékeket arról, amikor végigsimogattam a bőre minden
szegletét.
– Ha útban lesz, kiveszem.
– Nehéz? – firtatja Abby.
– Nem. Most is kivehetem, ha akarod.
– Nem fogja összezavarni az inzulinodat?
– De lehet.
– Akkor ne. – Elernyed a tartása, mint akin most kezd kijönni a
fáradtság. Az elmúlt hat hónap fáradtsága. – Elviszel majd a
nagyihoz?
Ezt is terveztem. Gondoltam, hogy szeretne kimenni a temetőbe.
– Persze.
Abby hátrafeszíti a lábfejét, majd rám néz.
– Nem baj, ha most alszom egyet?
Már mozdulok is, hogy felmehessen az emeletre, de a karomra
teszi a kezét.
– Úgy értem, veled. Nem baj, ha rajtad alszom el?
Abbyt megcsókolni maga a mennyország. Tudni, hogy nemsokára
kettesben leszünk, még jobb érzésekkel tölt el, ahogy az is, hogy itt
van velem, és átölelhetem, miközben alszik. Hogy én lehetek az első,
akit meglát, amikor kinyitja a szemét. Igen, az élet mostantól pont
olyan lesz, amilyennek lennie kell!
Lerúgom a cipőmet, elfekszem a kanapén, kinyújtom a két
karomat, és szorosan magamhoz ölelem. Ő bekuckózik mellém,
becsukja a szemét, és álomba szenderül.

 Dallista a könyvhöz:

Betétdalok:
Fall Out Boy: Centuries
Tori Amos: A Sorta Fairytale
The Smashing Pumpkins: Disarm
The Rolling Stones: Paint It Black

Logan:
Linkin Park: Numb
Florida Georgia Line (Luke Bryan közreműködésével): This is How
We Roll
Eminem: The Monster
Florida Georgia Line (Nelly közreműködésével): Cruise

Abby:
Katy Perry: Dark Horse (közreműködik: Juicy J)
Tina Turner: What’ Love Got To Do With It
Barbara Streisand: Memory
Evanescence: Bring Me to Life

Speciális jelenetek betétdalai:
Logan Abby után megy: Elton John: Someone Saved My life Tonight
Isaiah beszélget Abbyvel a farmon: The Band: The Weight
Logan megmutatja Abbynek a nyulakat és a csillagokat: Florida
Georgia Line: Dirt
A fiúk odaadják Abbynek a pénzt: Cindy Lauper: True Colors
Abby döntésre jut a végén: The Beatles: Hey Jude; Let It be

Abby és Logan jövője:
Tim MgGraw: Shotgun Rider
 A szerzőről

KATIE MCGARRY akkor volt tinédzser, amikor a grunge és a
fiúegyüttesek élték virágkorukat. Élete legjobb, egyben legrosszabb
időszakaként emlegeti ezt a szakaszt. Katie lelkes zenerajongó,
kedveli a happy endinget, a valóságműsorokat, és a Kentucky
Egyetem kosárlabdacsapatának titkos szurkolója. A következő
kötetek szerzője: Feszülő húr (Pushing the Limits), Aki mer, az nyer
(Dare You To), Szívkarambol (Crash into You), Kísérj el! (Take Me
On), Szabályszegők (Breaking the Rules), Nowhere But Here. Két
kisregénye: Crossing the Line, Red at Night.
Katie szeret hallani az olvasói felől. A weboldalán léphetsz vele
kapcsolatba: katiemcgarry.com. Követheted őt a Twitteren:
Twitter@KatieMcGarry, a Facebookon és a Goodreads-en.
 MÉLTATÁSOK


„Szavakba sem tudom önteni, mennyire tetszett a könyv! Minden
szó, minden szituáció, az Abby és Logan közötti különleges
kapcsolat… az egész olyan varázslatos!”
(Lori Foster) goodreads.com

„Az egyik kedvenc kötetem a sorozatból. Mindig is kedveltem Abbyt.
Különc, veszélyes lány, mégis szerethető.”
(Heather) amazon.com
„A Feszülő húr előző köteteit mind elolvastam, és mindegyik rész
nagyon tetszett. Abby lett a kedvenc szereplőm!”
(cenglish) amazon.com

„Katie McGarry könyveivel szemben mindig is nagy volt az
elvárásom, de ezzel a regénnyel sem okozott csalódást. Ezúttal is egy
fantasztikusan összeállított cselekményszál tárul elénk, tele
különleges, összetett személyiségű szereplőkkel. A könyv már az
első oldaltól kezdve hihetetlenül magával ragadó.”
(Andie) goodreads.com


„A regény tökéletes lezárása a Feszülő húr-sorozatnak. Nagyon
tetszik a történet, a szereplők tökéletesen összeillenek.”
 (Asthree Kohner) amazon.com

„Szívmelengető történet, sosem fogom elfelejteni. Tele van
érzelemmel – a szereplőket pedig nem lehet nem szeretni!”
(Eric Thornton) amazon.com