2

Írta: Julie Johnson

A mű eredeti címe: Like Gravity
Text Copyright © 2013 Julie Johnson
All rights reserved.

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Kozma Réka

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó

munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 660 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
Ezt a regényt mindazoknak ajánlom,
akik valaha is küzdöttek
a gravitáció nyomasztó ereje ellen,
abban reménykedve,
hogy egy nap
elérhetik a csillagokat.

4
„Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a
törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt
mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami
eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt
fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az
összeragasztott törött részeket.”

– Margaret Mitchell: Elfújta a szél,

(ford. Kosáryné Réz Lola)

5
 PROLÓGUS

14 ÉVVEL EZELŐTT

– ANYU, VESZEL NEKEM ILYEN RÓZSASZÍNŰ RÁGÓGUMIT? Légyszi!

– Megmarkoltam a kerek dobozt, amiből ki lehetett húzni a rágó
hosszú csíkját, és kis kezembe szorítva feltartottam, hogy
megmutassam anyukámnak. Ez a fajta rágógumi volt a legjobb;
ezt mindenki tudta a suliban, az egész első osztály ilyet akart.
Anyu nem válaszolt. Halkan dúdolgatott, és kicsit elmosolyodott,
miközben kirakosgatta az ennivalót a bevásárlókocsinkból az
eladó néni elé.
Megint a rágóra összpontosítottam, és piszkafa kezemet karba
téve szemügyre vettem a teljes kínálatot. Ez volt a legjobb része a
bevásárlásnak: a pénztárnál kitett, tarkabarka csomagolású
édességek és rágok sora.
– Anyu! – szóltam megint, ezúttal hangosabban. Föl akartam
hívni magamra a figyelmét, mielőtt még fizetne.
– Hm, mi az, édesem? – mormolta szórakozottan.
– Légyszi, vegyél nekem ilyen rózsaszín rágót! Az osztályban
minden lánynak ilyen van.
– Jól van, Bee, add csak szépen oda a néninek, hogy
kifizethessük, oké?

6
 A fejem fölé nyújtottam a kezemet, hogy odaadhassam a
pénztáros néninek a rágót; még lábujjhegyre állva is alig láttam
az arcát. Előrehajolt, hogy kivegye a dobozt a kezemből, és
lemosolygott rám. A rúzsa kicsit rákenődött a fogára, és olyan
ráncos volt a képe, mint egy fonnyadt alma, de kedvesnek tűnt.
– Na, és hány éves a kis hölgy? – kérdezte.
– Néhány hónap múlva hétéves leszek – dicsekedtem. – És már
iskolás vagyok, elsőbe járok.
– Nahát, milyen csodás! – felelte sugárzó mosollyal a néni. –
Biztosan nagyon büszke rá – mondta anyunak.
– Hát persze, de még mennyire – bólintott anyukám
mosolyogva, és kirakta a kocsiból a többi holmit is.
Amíg anyukám fizetett, én átmentem a bevásárlókocsi
túloldalára, és belestem a telepakolt nejlonzacskókba, remélve,
hogy észreveszem a rágógumi rózsaszín dobozát, mert akkor nem
kellett volna hazáig várnom.
– Gyere szépen, Brooklyn! – mondta anyu, és fél kézzel a
parkoló felé tolta a kocsit. A másik kezét nekem nyújtotta, hogy
megfoghassam, és az ujjainkat összekulcsolva közel húzott
magához, miközben kimentünk az ajtón, és az autónkhoz indultunk.
Anyu mosolyogva nézett le rám, és finoman előre-hátra hintáztatta
összekapaszkodó kezünket.
Az augusztusi hőségben olyan párás volt a levegő, hogy a Hello
Kitty-s pólóm úgy a bőrömhöz tapadt, mint amit odaragasztottak.
Átvágtunk a parkolón. A bevásárlókocsi kerekei nem működtek
rendesen: folyton kipörögtek, és fülsiketítően csikorogva
tiltakoztak, valahányszor anyukám visszafordította a kocsit a jó
irányba.
Kuncogva figyeltem a küszködését.
Szorosan fogta a kezemet, amíg el nem értünk az autónkhoz.
Anyu a csomagtartóhoz tolta a kocsit, aztán váratlanul a karjába
kapott engem, és könyörtelenül csiklandozni kezdte az oldalamat.
Visongva ficánkoltam az ölelésében, de igazából imádtam minden
pillanatot, mert anyukám most csak énrám figyelt.

7
 – Szóval, azt gondolod, hogy szép dolog kinevetni szegény jó
édesanyádat, miközben a béna kocsival viaskodik, mi? – kérdezte
nevetve. – De most már nem is olyan vicces, ugye, Bee?
– Bocsánat! – visítottam kifulladva, és még azután is vihogtam,
hogy véget ért a csikizős kínzás. Anyu a hátsó üléshez vitt,
kinyitotta az ajtót, és szépen berakott a helyemre.
– Egek, olyan nagy vagy, hogy hamarosan nem tudlak majd
csak úgy betenni a kocsiba – csóválta meg a fejét. – Nemsokára
már föl se fogtak tudni emelni! – Becsatolta a biztonsági övemet,
és gondosan meg is húzgálta, hogy rendesen tart-e, majd puszit
nyomott a homlokomra. – Gyorsan bepakolom a holmikat a
csomagtartóba, aztán mit szólnál, ha hazafelé megállnánk
fagylaltozni, Bee? – kérdezte anyu.
– Éljen! – rikoltottam, és máris elképzeltem a csokis
fagyikelyhet, rajta egy hegynyi tejszínhabbal meg sok-sok
cukordrazséval.
– Oké, mindjárt jövök, méhecském! – mosolygott rám anyu. Ez
a becenevem volt a kedvence: ő találta ki, mivel a rendes nevem
(Brooklyn) rövidítése, Bee, azt jelenti, hogy méh. Még egyszer
megsimogatta sötét hajamat, aztán becsukta az ajtót. Visszament a
bevásárlókocsihoz, és hallottam, ahogy dúdolgat, miközben
bepakolt a csomagtartóba. Csak most jutott eszembe a rágógumi,
úgyhogy amennyire tudtam, hátrafordultam az ülésben, a
csomagtartó felé nyújtogatva a nyakamat.
– Anyu, megkaphatom már most a rágómat? – kérdeztem,
elhúzva magamtól a szoros biztonsági övet, hogy így kifacsarodva
is rendesen kapjak levegőt.
Mivel anyu nem válaszolt, kicsatoltam a biztonsági övemet, és
teljesen megfordultam a hátsó ülésen, hogy anyura nézzek. De már
nem a szatyrokat rakodta be az autóba, hanem dermedten állt, a
kezét maga elé tartva. Túlságosan mozdulatlan volt, és vidám
dúdolgatása nélkül túl nagy lett a csend. Anyu rémültnek tűnt…
pedig ő sosem félt semmitől, még akkor sem látszott ijedtnek,

8
amikor elpanaszoltam neki, hogy szörnyek vannak a
szekrényemben vagy az ágyam alatt.
Valami nem stimmelt.
Épp kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőle, mi a baj,
amikor észrevettem a bácsit. Pár lépésre toporgott anyutól,
kettőjük között a bevásárlókocsival, amiben még mindig volt
néhány szatyor, de egyikük se foglalkozott vele.
– Ide a kulcsot! – mordult anyura. Alig lehetett hallani a
hangját, mert úgy az arcába húzta fekete kapucniját, hogy
eltakarta a száját. Egyedül a szeme látszott ki, ami ijesztően,
sötéten meredt anyura.
Gonosznak hangzott, mint azok a csúnya bácsik, akik a hétvégi
rajzfilmsorozatokban mindenféle rossz dolgot szoktak csinálni a
jók ellen. Megijedtem tőle, és láttam anyun, hogy ő is. Egy fekete
zsákot szorongatott fél kézzel, és egyfolytában egyik lábáról a
másikra állt. Újra meg újra hátralesett a mögötte lévő italboltra,
ahol anyukám néha vett egy-egy üveg bort, amiből iszogatni
szokott a vacsorához. Én sose kaphattam belőle; anyu azt mondta,
ez az ital felnőtteknek való.
Anyukám lopva felém pillantott, és tekintete alig egy
másodpercre találkozott az én tágra nyílt szememmel. Alig
észrevehetően megcsóválta a fejét, és tudtam, azt akarja ezzel
üzenni nekem, hogy maradjak csöndben, húzzam meg magam, ne
keltsek feltűnést. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mi
történik, és ki ez a mérges bácsi, de meg se mukkantam,
meglapultam az ülés mögött, anyu utasítása szerint.
– Süket vagy, bazmeg? Azt mondtam, add ide a kocsikulcsot!
Úgy nézek én ki, mint aki szórakozik, kisanyám?! – A férfi most
már kiabált. Közelebb lépett anyuhoz, és még dühösebbnek
látszott, mint eddig. Anyukám elfordította tőlem a fejét, megint
farkasszemet nézett a bácsival, és kihúzta magát.
– Nem – felelte szomorúan.
Miért lett ilyen szomorú?

9
 – Hát, legyen, ha ezt akarod – mondta a férfi, és fölemelte a
karját. Egy pisztoly volt a kezében, és anyukám arcára szegezte.
Mielőtt egyetlen hangot is kiadhattam volna, a rabló beleröpített
egy golyót anyu homlokába, és némán figyelte, ahogy az áldozata
lerogyott a betonra, élettelenül. – Hülye kurva – motyogta aztán.
Dermedten figyeltem a parkolót, nem bírtam levenni a szemem
anyukámról, akiből folyt a vér. Elszörnyedve, döbbenten
bámultam, ahogy a bácsi kitépte a slusszkulcsot anyu kezéből,
azután lecsapta a csomagtartó fedelét.
Futva megkerülte az autót, beugrott a volán mögé, anyu
helyére, és kapkodva beindította a motort. A gázba taposva
kihajtott a parkolóból, hátra sem pillantott a véres betonra.
Lassan megfordultam az ülésen, remegtem a félelemtől és a
sokktól. Figyeltem, ahogy a rabló ledobta az anyósülésre a
pisztolyt meg a zsákot, ami tele volt gyűrött bankjegyekkel.
Könnyek homályosították el a látásomat, és lassan lecsorogtak az
arcomon. De emlékeztem, mire utasított anyu, és valahogyan
sikerült csöndben maradnom.
Az ő kedvéért.
A férfi egyetlenegyszer sem nézett maga mögé, észre sem vette
a hátsó ülésen kucorgó, némán zokogó kislányt, akinek épp akkor
veszett oda az egész világa.

10
 1. FEJEZET

A HIDEG HOLD

A TORKOMBÓL FELTÖRŐ IJEDT SIKOLY kiváltója a régóta őrzött

rettegés volt… amin a gyerekkorom óta eltelt hosszú idő
egyáltalán nem enyhített. A bennem élő hatéves kétségbeesetten
kiáltott föl, miközben kiszakadtam a rémálomból. Ez az álom már
tizennégy éve gyötört, minden egyes éjszakán, állandóan
emlékeztetve engem arra a napra, amikor teljesen megváltozott az
életem.
Nem mintha valaha is elfelejthettem volna a történteket.
Kétségem sem lehetett, hogy az események egy életre az
emlékezetembe vésődtek, nemkívánatos tetoválásként, amit hiába
nem kértem, akkor sem szabadulhattam meg tőle soha – még úgy
sem, ha az álmok esetleg elmúltak volna. De valahogy tudtam:
soha az életben nem fognak enyhülni. Sőt, épp ellenkezőleg, csak
egyre rosszabbak lettek, évről évre még élénkebbé és
gyötrelmesebbé váltak.
Megtöröltem verítékben úszó homlokomat, aztán laza
lófarokba fogtam nyirkos tincseimet, és kiszabadítottam a lábamat
a rágabalyodott takaróból. Az éjjeli lámpa halovány derengése
elkergette az árnyakat, amik máskülönben azzal fenyegettek volna,
hogy elnyelnek. A tompa, meleg fényre összpontosítottam, és
11
igyekeztem elhessegetni a rémálmok emlékét. Habár nagy
gyakorlatom volt a rossz álmok elűzésében, még magamnak sem
szerettem beismerni, mekkora erőfeszítésembe került, hogy
háborgó elmém lecsillapodjon, és a szívem végre ne dübörögjön
úgy, mint egy egész átkozott, rohamra induló lovasság.
Levegő után kapkodva kilendítettem a lábamat az ágyból, és
kitrappoltam kis szobámból. A konyha jéghideg linóleumpadlóján
mezítláb járni csöppet se volt kellemes, úgyhogy igyekeztem a
lehető leggyorsabban tölteni magamnak egy pohár vizet a csapból,
mielőtt lábujjhegyen visszaiszkoltam az ágyam melegébe.
Miután megint bebújtam a takaró alá, a vizet kortyolgattam, és
a könyvemért nyúltam, amit mindig a kezem ügyében tartottam, az
éjjeliszekrényen. Tudtam, hogy ma éjjel már nincs értelme
pihenésben reménykedni. A rémálomból felriadva sosem bírtam
eléggé lenyugtatni az agyamat ahhoz, hogy visszaaludhassak.
Néha mázlim volt, és az iszonyatos álom nem tört rám egészen
hajnalig, így legalább olyankor aludhattam néhány órát. Máskor,
mint ma éjszaka is, nem volt ilyen szerencsém.
A mobilomra pillantottam, és láttam, hogy még csak éjjel fél
három múlt, vagyis majdnem hat órám volt még hátra, mielőtt
elkezdődne a félév első előadása. Ez aztán csúcs, Brooklyn, így
kell kezdeni a második évedet az egyetemen! – gondoltam
keserűen. Fáradtan és morgósan. Ja, és idén a karikás szem a
legtrendibb kiegészítő.
A szemem alatti, szinte állandó, monokliszerű árnyékokat
általában el tudtam leplezni némi kiváló alapozóval. Az emberek
többsége észre se szokta venni a kimerültségemet, és akik néha
mégis, azok sosem firtatták az okát. Már csak ezért is könnyebb
volt gondosan távol tartanom magamtól másokat, amivel hosszú
távon mindenkinek megspóroltam egy csomó fölösleges
megbántódást és szomorúságot.
Sosem volt szokásom mások társaságát keresni, tőlük várni
vigasztalást vagy támogatást. Az ismeretségi körömbe tartozó
emberek szerencsére mindannyian épp megfelelően

12
egocentrikusak, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket a múltam.
Azoktól, akik többet akartak megtudni rólam a feltétlenül
szükségesnél, sietve megszabadultam, mint egy rossz szokástól.
Nem mondhatnám, hogy vannak barátaim… legfeljebb
ismerőseim akadnak, talán, de egyetlenegy barát sem. A barátok
általában szeretik beleütni az orrukat egymás magánügyeibe, így
szokásuk mindenféléről faggatózni. Ezért a barátság már hosszú
évek óta olyasminek számított, amit én nem engedhettem meg
magamnak.
Egyetlenegy kivétel volt a szigorú szabályom alól: Lexi. Habár
az is igaz, hogy Lexi még a maga szabályait sem tartotta be, amik
a saját életére vonatkoztak, szóval, azt hiszem, nem csoda, ha az
enyémeket is mind felrúgta. Úgy rontott be az életembe, akár egy
tornádó, mindent, de mindent félresöpörve az útjából, és káosszá
szétzilálva a normalitás gyönge, halovány illúzióját, amit anyám
halála után próbáltam valahogy újból fölépíteni magamnak.
Másodikban, a legelső napomon az új suliban, Lexi kijelentette,
hogy tetszik neki a kék, csillogós hátizsákom, és hogy mostantól
barátok leszünk.
És úgy is lett.
Ritkán fordul elő, hogy Lexi nem kapja meg, amit akar. Az
emberek úgy vonzódnak hozzá, mintha valamiféle mágneses erőt
sugározna, ami mindenkire kihat, és amitől senki sem bír
megtagadni tőle semmit. Magas, tűzvörös hajú, és világoskék
szeme állandóan pajkosan csillog. Sok szempontból az ellentétem.
Míg ő megvan majdnem százhetvennyolc centi, én alig ütöm
meg a százhatvanötöt, azt is csak a legmagasabb tűsarkúmban.
Élénkvörös hajkoronája tündöklő glóriaként verdesi a vállát, az én
sötétbarna tincseim viszont laza hullámokban omlanak le, szinte a
derekamig érve. Szeplős bőre olyan sápadt, mintha majdhogynem
derengene, nekem pedig sötétebb árnyalatú az alapszínem, amitől
még a tél derekán is kissé napbarnítottnak tűnök.
De a kettőnk közti legnagyobb különbség nem látható szabad
szemmel. Ugyanis legbelül, ahol senki sem veheti észre, bennem

13
valami tönkrement. Vagy talán nem ment tönkre, de az biztos,
hogy hiányzik belőlem.
Basszus, lehetséges, hogy soha nem is volt meg bennem.
Mert az tagadhatatlan, hogy Lexi melegséget, elevenséget és
könnyedséget áraszt. A tekintetében mindig ott vibrál az életöröm
kiolthatatlan szikrája. Én azonban hűvös, rideg vagyok, hiányzik
belőlem az efféle belső kisugárzás, és smaragdzöld szemem
képtelen lenne másmilyennek tűnni, mint élettelennek meg
zárkózottnak. Lexit önmagamhoz hasonlítani olyan, mint
összevetni a Napot a Holddal: ő a legfőbb, tüzes, életadó csillag, a
középpont, ami körül mindenki forog, én pedig csak egy árva,
hideg kis holdacska vagyok, aminek nincs saját fénye, csupán
másokét veri vissza, és tele van tátongó kráterekkel.
Beletörődő sóhajjal kirángattam magam a lehangoló
gondolatok spiráljából, amin mindig elindultam lefelé,
valahányszor összehasonlítottam magam Lexivel. Ő a legjobb
barátom – az egyetlen barátom – nyolcéves korunk óta. Még
egyetemre is ugyanoda jelentkeztünk, és miután az első tanévünk
mindkettőnknek egyformán nyomorúságosan telt a kollégiumban,
a véletlenszerűen kijelölt, vadidegen szobatársakkal, a második
évet már úgy készültünk megkezdeni, hogy kivettünk együtt egy
aprócska lakást.
A két hálószobás albérletünk – mindkettőhöz külön fürdővel –
elfoglalta a vén, lerobbant viktoriánus ház egész emeletét. Az
épületet elnagyoltan osztották fel lakásokra, hogy kiadhassák
egyetemistáknak. Ja, kész lepratelepnek számított, és ja, gyakran
nem jutott elég meleg víz mindkettőnknek, ám ez a lakás akkor is
a miénk volt; ráadásul a bérleti díj nem került többe havi
négyszázötven dolcsinál, vagyis ezt a helyet sokkal, de sokkal
jutányosabb áron kínálták kiadásra, mint a menőbb, újabb
ingatlanokat az egyetem környékén.
A földszinti szomszédjaink annyira maguknak valók voltak,
hogy még nem is találkoztunk velük, pedig már egy hónapja
beköltöztünk. Szerencsére nem kellett átvágnunk az ő lakásukon,

14
hogy feljussunk a sajátunkhoz, mivel a főbérlőnk barkácsolt egy
meredek, ingatag, külső lépcsőt, ami az emeleti erkélyünkhöz
vezetett. A furnérlemezből eszkábált lépcső valószínűleg nem volt
épp a legbiztonságosabb, de a célnak megfelelt.
Az állami egyetemeken jellemzően a legkülönfélébb típusú
diákok gyűltek össze: sportolók, stréberek, ösztöndíjasok,
elkényeztetettek. A majdnem húszezernyi tanuló között biztos,
hogy sokan elveszettnek érezték magukat a campus tömegében,
nehezen birkóztak meg az egyetemi élettel, az alapdiploma
megszerzéséhez szükséges elvárásokkal. Ezzel szemben engem
egyáltalán nem zavart a nyüzsgő sokaság, épp ellenkezőleg:
nagyon is élveztem az anonimitást. Itt nem volt múltam. Itt senki
sem ismerte a történetemet. Ha elfogott a késztetés, hogy eltűnjek
a tömegben, személytelenül és észrevétlenül beleolvadjak a
sokaságba, senki nem hiányolt, mert mindenkit teljesen lefoglalt a
saját élete. Ez minden szempontból az ellenkezője volt a
középiskolás éveimnek, és pontosan ebben reménykedtem, amikor
ide jelentkeztem.
Az ágy lábához húzódtam, és kinyitottam az ablakot, hogy
beengedjem a fülledt virginiai levegőt. Az augusztus végi
éjszakában koromsötét és néma csönd honolt, a bárok már órákkal
ezelőtt bezártak, senki sem járt az utcán. Látszott, hogy a
többségnek holnap korán kell fölkelnie, és a diáktársaim lelkesen
készülnek az új félévre – de tudtam, hogy ez nem fog sokáig
tartani. Úgy egy hétig mindenki lelkiismeretesen bejár majd
minden előadásra, és szorgosan jegyzetel… aztán a legtöbbjüknél
egykettőre elmúlik az, amit én csak úgy nevezek, hogy
„stréberségi szindróma”. A félév eleji nekibuzdulás megszűnése
általában a buliszezon kezdetét jelentette, vagyis ilyenkor véget
értek a csöndes éjszakák a mi bárokkal teli utcánkban.
Kihasználva a zavartalan éjjelt, amíg még lehet, lassan
kimásztam az ágyból, és átcsúsztam a lapos palatetőre, ami
közvetlenül az ablakom előtt nyúlt el. A tető majdnem vízszintes
volt, és épp elég széles ahhoz, hogy ledőlhessek rá, kinyújtóztatva

15
a – nem valami hosszú – lábamat. Elméletben arra szolgált, hogy
megóvja a ház földszintjét körbeölelő tornácot a kíméletlen
virginiai elemektől, én viszont úgy tekintettem rá, mintha külön
nekem tervezték volna. Ez volt az én különleges, saját kis helyem,
a privát zugom, a menedékem: az egyetlen pont a világban, ahol
minden és mindenki másról megfeledkezve biztonságban
érezhettem magam.
Biztonságban.
Gondolom, a biztonságnak alapvetően nem kellene ennyire
elérhetetlennek érződnie. Lefogadom, hogy a hétköznapi
átlagemberek számára nem is az. Én viszont már rég elfogadtam,
hogy nem vagyok – és soha nem is leszek – átlagos, hétköznapi
lány. Tizennégy éve, az incidens után, állami gondozásba
kerültem, amíg a gyermekvédelmisek fölkutatták a vér szerinti
apámat, hogy értesítsék a történtekről. Anyám sosem akart tőle
semmit, és mivel rég elváltak útjaik, mire rájött, hogy engem hord
a szíve alatt, nem is próbálta megkeresni. Életem első hat évében
azt hittem, hogy mindig is csak mi ketten leszünk anyuval, hogy
nincs szükségünk senki másra, nekünk így teljes a családunk. Az
elkövetkező években pedig kezdtem azt hinni, hogy egyáltalán
nincs is szükségem családra.
Mivel anyu sosem tudatta apámat a létezésemről, a
meggyilkolása után egy ideig bizonytalan volt, hogy mi lesz
velem. Majdnem hat hónapba telt, mire a gyermekvédelmi
illetékeseknek sikerült megtalálniuk a férfit, akinek neve a
születési anyakönyvi kivonatomon állt. Mint kiderült, éppen
hosszú üzleti úton volt Pekingben, így én hónapokra gondviselő
nélkül maradtam. Ezért, mivel anyámnak nem voltak élő rokonai,
nevelőszülőkhöz kerültem, amíg apám haza nem szíveskedett
térni, hogy végre eljöjjön értem.
Abból az időből szinte semmit sem bírok felidézni. Nem
tudom, hogy szándékosan nyomtam el az emlékeim többségét,
vagy inkább öntudatlanul blokkoltam őket. De akárhogy is, az
életemnek ezt a szakaszát nagyrészt homály fedi.

16
 Néhány emlékkép azért rémlik. Még mindig a fülembe csöng a
szociális munkások meg az orvosok együttérző hangja, amint
elmagyarázzák nekem, hogy az addigi életem véget ért. Az
édesanyám elvesztése okozta határtalan kétségbeesésem azóta sem
múlt el igazán.
Azt is tudom, hogy az incidens után hónapokig nem beszéltem,
egy szót sem voltam hajlandó szólni senkihez. A nevelőanyám
ügyelt rá, hogy mindennap rendesen felöltözzek és egyek. Egy
állami pszichológus hetente jó néhányszor eljött hozzám, hogy
feljegyzést készítsen az állapotomról a kis szabványfüzetkéjébe, és
biztatott, hogy minden rendben lesz. De hát mi mást is mondhatott
volna?
Semmi sem volt rendben. Hatéves kislányként állami
gondozásba kerültem, miután valaki hidegvérrel, a szemem láttára
meggyilkolta az egyetlen embert, aki a szerető családot jelentette a
számomra. Tudtam, hogy soha többé nem jövök „rendbe”, hiába
próbált ezzel nyugtatgatni a pszichológus.
Az évek során terapeuták, pszichológusok és pszichiáterek
végtelen sorával kerültem szembe, akik mind-mind ugyanolyan
lelkesen akartak bepillantást nyerni eltorzult elmémbe. Ezek a
beszélgetések minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy
zajlottak le: az agykurkászok egyre csak nógattak, hogy nyíljak
meg a „gyermekkori traumámról”, miközben én egy kissé
kényelmetlen borszéken üldögéltem, és makacs, komor csöndben
bámultam a faliórát. Az első néhány ilyen alkalom után az aktuális
dilidokim mindig óhatatlanul egyre bosszúsabb lett a csökönyös,
megtörhetetlen némaságomtól, azzal vádolva engem, hogy
szándékosan eltemetem magamban az érzéseimet, és „lelkileg
elveszett” vagy „sérült” fogok maradni, amíg meg nem vívom a
belső érzelmi háborúmat, meg hasonló baromságok.
Amit nem mondtam el senkinek a hosszú-hosszú hetek
hallgatása alatt, az volt, hogy a múltamon semmiféle lelki vájkálás
nem változtathatott. Nem létezett mágikus ragtapasz, amivel
helyrehozhattam volna a szívemet, se olyan különleges ragasztó,

17
amitől megint ép és egész lehettem volna. Szilánkokra törtem,
akár egy elejtett váza a betonon; egyes darabkákat talán még
nagyjából össze lehetett illeszteni, ám a legfontosabb részeim
többsége egyszerűen összemorzsolódott, porrá zúzódott, amit
könnyedén felkapott és elfújt a legelső szellőcske.
Hátradőltem, a kezemre támaszkodtam, lehunytam a szememet,
és mély levegőt vettem. A nyáréjszaka frissen nyírt fűtől illatozott,
és már érezni lehetett a közelgő ősz enyhe előszelét. Enyhén hűvös
szellő fújdogált, megzörgette a házhoz legközelebbi juharfa
leveleit, én pedig libabőrös lettem tőle. Szórakozottan
megdörzsöltem a karomat, miközben a tekintetem végigsiklott a
juharfa kecses ívű ágain, le a kihalt utcára.
Basszus! Az meg mi? Vagyis… az meg ki?!
A pulzusom azonnal nekilódult, ahogy hunyorogva
fókuszáltam, és most már tisztán láttam, amin az előbb első
pillantásra megakadt a szemem: tényleg állt valaki a gyéren
megvilágított utcán.
És engem figyelt.
Minden izmom megfeszült, és úgy megdermedtem, mint egy
sarokba szorított, ijedt egérke a macska előtt: a vérszomjas
vadásszal farkasszemet néző, tehetetlen prédaként.
Biztos, hogy egy férfi volt. Bár csak a sziluettjét tudtam
kivenni, mivel a legközelebbi, működő lámpa fél háztömbbel
arrébb állt, de akkor is, túl magas és túl széles vállú volt ahhoz,
hogy ne férfi legyen.
Persze lehet akár egy női olimpikon is, aki csúnyán túlzásba
vitte a szteroidozást – gondoltam magamban, és kis híján
felhorkantam a saját kis poénomon. Ja, naná, Brooklyn, ez aztán
totál valószínű.
A humor röpke pillanata hamar tovaszállt, és irracionális
félelem uralkodott el rajtam. Meg se mertem moccanni, nem
tudtam, vissza-bújjak-e a szobámba. Vajon meglátna? Tényleg
engem les? Ugyan, biztosan túl sötét volt ahhoz, hogy

18
észrevehesse az éjszaka közepén a tetőn kuporgó, kimondottan kis
termetű lányt.
Láttam, ahogy felizzott a cigarettája vége, valahányszor a
szájához emelte, és szívott belőle egy slukkot. Rajta kívül senki
más nem volt az utcán, ez a férfi mégis egyre csak itt ácsorgott, a
motorjának dőlve – ami, úgy néztem, egy Harley lehetett –, mint
aki vár valakire vagy valamire.
Az tuti, hogy nem rám vár vagy engem figyel – győzködtem
magam. Hiszen még soha életemben nem láttam ezt a pasast. A
sötétben ugyan nem tudtam kivenni az arcát, de már az alkatából,
a járgányából meg a cigizéséből tudtam, hogy nem tartozik az
ismerőseim amúgy sem valami népes táborába.
De azért eszem ágában sem volt továbbra is idekint üldögélni,
egyedül, éjnek évadján, egy szál atlétában meg a falatnyi
pamutsortban, amiben aludni szoktam, miközben egy vadidegen
ólálkodott a házam előtt. Legfőbb ideje volt visszamásznom a
szobámba, lehetőleg anélkül, hogy fölhívnám magamra a
figyelmet.
Igyekeztem úgy tenni, mintha szuperkém lennék, akár maga
Sydney Bristow, és hátracsúsztattam a kezem, egész addig, amíg
ujjaim az ablakpárkány széléhez nem értek. Nagyon lassan
húzódtam az ablak felé, tekintetemet folyamatosan a sötét alakra
szegezve. Mivel semmiféle reakciót nem mutatott óvatos
mozdulataimra, jócskán enyhült bennem a pánik, mintha mázsás
súly gördült volna le a szívemről. A pasas nem vett észre, még
csak rám sem nézett.
Bond. Brooklyn Bond.
Felbátorodva megfordultam, és becsúsztattam a lábamat az
ablakon, rálépve az ágyamra, a jó puha takarómra. Mielőtt
visszabújtam volna a szobámba, még egyszer lepillantottam az
utcán álló férfira, ahogy a párkányra támaszkodva
bemanővereztem magam az ablakon.

19
 Még a sötétben is éreztem, ahogy találkozott a pillantásunk.
Pedig nem láthattam a fickó szemét, de valahogyan akkor is
tudtam, hogy egyenesen rám bámul.
Ennyit arról, hogy úgysem láthat.
Figyeltem, ahogy még egy nagy slukkot szívott a cigarettájából,
aztán a homlokához emelte a kezét, és gúnyosan tisztelgett nekem,
mintha így vett volna búcsút tőlem, mielőtt elhagyom a tetőt.
Követtem a tekintetemmel a mozdulatát, mivel a kezét jól
kivehetően megvilágította a cigi halvány derengése. Aztán sietve
behúzódtam a szobámba, és gondosan bezártam magam mögött az
ablakot.
Micsoda perverz!
A szobám biztonságos menedékében hamar elmúlt a félelmem.
Bárki is volt ez, láthatóan megelégedett azzal, hogy sikerült a
frászt hoznia rám a puszta leskelődésével. Valószínűleg csak egy
hülye egyetemista srác lehetett, aki a hasonlóan hülye csajára várt
éppen, hogy elvigye egy éjszakai körre. Semmi köze se volt
hozzám.
Legalábbis erről győzködtem magam, amikor pár perccel
később kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a motor már nem volt
ott.
Néhány órával később a konyhaszigetünknél üldögéltem az
egyik bárszéken, és mohón kortyolgattam a kávémat. Ó, koffein!
Az istenek édes nektárja… A kora reggeli, halovány napfény
bekandikált az ablakon, megvilágítva a viharvert szekrényeinket
és szedett-vedett bútorainkat. Szórakozottan húzogattam az
ujjaimat az összekaristolt pulton, követve az elmúlt évtized
albérlői által itt hagyott karcolások vonalait.
Lexi becsoszogott a konyhába, vörös haja még borzas volt az
almástól, és rusnya, zöld, békás mamuszt viselt.
– Kávét – motyogta.
Nem mondhatnám, hogy Lexi az a korán kelő, könnyen ébredő
típus.

20
 – Már kész – jelentettem, és a kávésbögrém mögé rejtettem a
mosolyomat, miközben végigmértem őt a zilált hajával meg a
gyűrött pizsamájával.
– Te egy szent vagy – mondta, azzal töltött magának egy
bögrével, majd az egyik bárszékre lerogyva mélyen beszívta a
gőzölgő ital illatát.
– Azt hittem, még hetedik után úgy döntöttünk, hogy legfőbb
ideje megszabadulnod ettől a mamusztól, a Barbie-
gyűjteményeddel meg az NSYNC-posztereiddel együtt –
jegyeztem meg gúnyosan. Lexi erre csak bosszúsan meredt rám, és
válaszra sem méltatta a cikizésemet.
– Hogyhogy te máris kész vagy, tökéletesen felöltözve, meg
minden? – kérdezte inkább. – Nekem még le is kell zuhanyoznom,
és nyolckor már kezdődik az órám. Mennyi az idő?
– Ami az első kérdésedet illeti: az éjszaka közepe óta ébren
vagyok, úgyhogy bőven volt időm felöltözni. Ami meg a
másodikat – pillantottam a mikró órájára –, pár perc múlva lesz
hét.
Lexi együttérzően grimaszolt álmatlan éjszakám hallatán.
Habár az is igaz, hogy ez a lány akár tizenöt órát is aludhatna
egyhuzamban, és valószínűleg még az se lenne elég neki.
Szerintem igencsak lehetséges, hogy az ágya a legkedvesebb helye
az egész világon.
– Várjunk! Francba! Már majdnem hét óra?! – kiáltott hirtelen,
és fölpattant a bárszékről, kis híján feldöntve a kávéját. – Így tuti
nem fogok elkészülni! A tökéletesség nem jön csak úgy magától,
Brooklyn, idő kell hozzá. Ilyen nincs, el fogok késni a legelső
órámról. A francba! – káromkodott megint, és kirohant a
konyhából.
– Az oktató valószínűleg úgyis csak felvázolja a féléves
tanmenetet, ennyi. Biztos, hogy nem fogsz lemaradni semmi
lényegesről – kiáltottam utána a folyosón.
Nem mintha tényleg számított volna, mennyi ideje maradt
készülődni. Akár öt perce volt, akár negyven, Lexi bármikor képes

21
volt olyan tökéletes szerelést összeállítani magának, amit a
legtöbben csakis szakértő divattanácsadó segítségével
álmodhatnánk meg. Fogalmam sem volt, hogy csinálta, de őneki
még az ágyból éppen kikelt, alvástól zilált külső is jól állt.
Basszus, ha úgy dönt, hogy abban a röhejes békás mamuszban
megy órára, akkor egy héten belül a női hallgatók fele
ugyanolyanban járna.
Ironikusnak tűnt, hogy habár az álmatlan éjszakáim miatt óráim
lettek volna a készülődésre, ritkán szántam tíz percnél többet a
hajamra meg a sminkemre. Ami pedig a ruhák kiválasztását illeti,
sosem szoktam gondosan tervezgetni a szerelésemet meg a
kiegészítőimet. Általában egyszerűen csak felkaptam a szokásos
szettemet: farmer, ujjatlan felső, flipflop. A sminkelésem annyiból
állt, hogy alapozóval elfedtem a szemem alatt virító karikákat,
aztán fölkentem egy kis szempillaspirált meg szájfényt. A
frizurámmal se vacakoltam, hagytam szabadon lehullani sötét,
hullámos tincseimet. És kész, már meg is voltam az egésszel.
Soha nem tudtam megérteni, mi tarthat Lexinek olyan sokáig.
Az évek során sokszor bosszankodott, amiért engem egyáltalán
nem érdekel sem a divat, sem a smink, sem a vásárolgatás. A
legjobb barátnőjeként hosszú évek óta kötelességem volt vele
tartani a véget nem érő shoppingtúrákra, és türelmesen, megértően
várakozni a próbafülkénél, miközben ő fáradhatatlanul mérlegelte
egy bizonyos ruci vagy cipő előnyeit és hátrányait. Viszont itt
meghúztam a határt, és azt már nem hagytam, hogy ő válasszon
nekem ruhát. Divatáru-értékesítés szakosként állandóan próbált
rávenni, hogy változtassak az unalmas, átlagos, hétköznapi
stílusomon, de én semmi értelmét nem láttam ennek. Nekem
tökéletesen megfeleltek a cuccaim, még akkor is, ha nem akadtak
köztük drága, márkás darabok vagy extrém, divatteremtő
újdonságok.
Fontolgattam, hogy töltök magamnak még egy bögre kávét, de
végül úgy döntöttem, inkább nem engedek a kísértésnek. Két
bögrénél húztam meg a határt: ha annál többet iszom, egész nap

22
reszketeg és feszült leszek. Visszamentem a szobámba, és még
egyszer ellenőriztem, hogy beraktam-e a hátizsákomba pár üres
füzetet meg az órarendemet.
Három előadásom volt aznap: büntetőjog, szociológia és
retorika. Na, csúcs. A jogi karon az alapdiploma megszerzéséhez a
létező legkülönfélébb tárgyakat kell fölvenni, amik többsége
iszonyú unalmas, és tele van törtető, vitatkozós
ügyvédpalántákkal.
Már alig várom. Grimaszt vágtam. Hát, akkor jöhet a másodév!
Lexi folyamatosan kommentálta az utcán járók ruházatát,
miközben elsétáltunk a lakásunktól a háromsaroknyira lévő
egyetemre. Én leginkább csak hallgattam, és igyekeztem
megőrizni szenvtelen arckifejezésemet.
– Anyám, ez komoly? Skót kockás szoknya? Mégis hogy lehet
ilyet fölvenni?! – suttogta Lexi színpadiasan, miközben
látványosan felháborodva, csöppet sem diszkréten a néhány
lépéssel előttünk haladó lányra mutatott. – Tisztára olyan, mint
Rory Gilmore az iskolai egyenruhájában! – Hitetlenkedve csóválta
a fejét.
– Már megint rákattantál a Szívek szállodája-ismétlésekre a
tévében, mi? – vontam kérdőre.
– Ugyan már, Brooke, minek nézel te engem? Még hogy
ismétlések a tévében… Természetesen az egész sorozat megvan
DVD-n!
– Te totál flúgos vagy.
– Tudom, de pont ezért szeretsz engem! – rikkantotta, azzal
átkarolta a vállamat, és magával húzott a járdán, miközben
gyorsított a tempón.
– Ne már, Lex, a lábad legalább tizenöt centivel hosszabb az
enyémnél! – panaszkodtam, miközben igyekeztem tartani vele a
lépést.
– Bocsika, tudom, de muszáj rákapcsolnunk! Azt hiszem, Finnt
láttam ott, előrébb – felelte, és a nyakát nyújtogatta „Rory” válla

23
fölött, hogy jobban megnézze magának a srácot, akin az imént
megakadt a szeme.
Úgy tűnt, kedvére való a látvány, mert engem továbbra is
magával rángatva megkerülte a Szívek szállodájából idecsöppent
leányzót, méghozzá akkora lendülettel, hogy kis híján nekimentem
miatta egy lámpaoszlopnak. Visítva tiltakoztam, és igyekeztem
kiszabadulni a szorításából, de hiába. Lexi még csak tudomást sem
vett a vergődésemről, és még néhány sikertelen kísérlet után fel is
hagytam a küszködéssel. Drámai sóhajjal elfogadtam a sorsomat,
és beletörődő mártírként hagytam, hogy magával cibáljon.
– És megkérdezhetném, hogy mégis ki az a Finn? –
érdeklődtem.
Na, Lexi ezt végre méltóztatott tudomásul venni. Olyan gyorsan
kapta felém a fejét, hogy egyből Az ördögűző jutott eszembe róla:
az se lepett volna meg, ha ugyanúgy pörögni kezd a búrája, mint
annak a megszállt kiscsajnak.
– Mit jelentsen az, hogy kicsoda Finn?! Te tényleg egyetlenegy
szóra se figyelsz abból, amit mondok? Várj, nem, erre inkább ne is
válaszolj! – Bosszúsan meredt rám, miközben továbbra is
rohamléptekkel masírozott. – Csak hogy tudd, arról a pasiról
beszélünk, aki a leghiperdögösebb hímpéldány az egész
campuson! Minden egyiprosti vágyainak netovábbja!
– Egyiprosti?
– Azok a csajok az egyetemen, akik annyit kamatyolnak, hogy
simán elmehetnének hivatásosoknak. Tök szellemes, mi? – Lexi
egy röpke másodpercre elmosolyodott, aztán ismét felöltötte a tőle
telhető legszigorúbb, legrosszallóbb arckifejezését. – Jesszusom,
Brookie, tudom, hogy téged totál hidegen hagy a pletyka, meg
minden, de azért legalább a campuson fellelhető szuperszexis
csávókat illene értékelned! Elvégre nincs belőlük valami sok…
– Ezer bocsánat. Kérlek, árulj el mindent erről a szuperszexi és
hiperdögös hímpéldányok netovábbjáról, amit csak tudsz! –
válaszoltam nem kevés iróniával.

24
 – Hát, először is, a srác istenien néz ki. És persze totálisan
elérhetetlen. Mármint, fűvel-fával lefekszik, félreértés ne essék.
De senki mellett nem horgonyoz le. Úgy hallom, szigorúan csakis
egyéjszakás kalandokba bonyolódik, nincs repeta – mesélte a
barátnőm lelkesen. – Amúgy végzős, és tavaly jelentkezett át ide.
Lexi továbbra is az utca végére szegezte a tekintetét, remélve,
hogy sikerül az áhított célpontján tartania a szemét. Remek, ezek
szerint most egyszeriben zaklatók lettünk. Így nem is csoda, hogy
ez a fiú kerülte a komolyabb kapcsolatokat. Ha a lakótársam
eszement viselkedése mérvadó volt, akkor ezen a campuson a
csajok nagyon nem tartották tiszteletben a határokat.
– Bizti, hogy az ő! Ott, ni, egyenesen előttünk! – visította Lexi,
a szokottnál legalább három oktávval magasabb hangon.
Én nem láttam át az előttünk haladó lányok feje fölött, így nem
volt lehetőségem legeltetni a szememet Lexi legújabb imádottján.
– És mégis mit tervezel tenni, ha egyáltalán sikerül utolérnünk,
zsenikém? – kérdeztem, igencsak kifulladva.
Válasz helyett oldalra rántott, és sikeresen megkerülte a kis
csapat lányt, viszont ezzel egyenesen nekilökött engem egy
tűzcsapnak. Próbáltam elhátrálni, megvetettem a lábamat, és
kétségbeesetten igyekeztem lassítani, ám Lexi nagy lendülete
miatt semmiképpen sem kerülhettem el az ütközést.
Teljes sebességgel csapódtam neki a tűzcsapnak, elakadt a
lélegzetem, és elestem. Csak annyi időm volt, hogy az arcom elé
kapjam a kezemet, és szorosan lehunyjam a szemem, mielőtt
elterültem a járdán.

25
 2. FEJEZET

KARMAPONTOK

VALAMI LECSORGOTT AZ ARCOMON, bele a szemembe. Sötétség

borult rám. Nem bírtam kinyitni a szememet, úgy éreztem, mintha
leragasztották volna. Próbáltam mélyen belélegezni, és fájdalmas
grimaszt vágtam, ahogy a levegő eltöltötte a tüdőmet, ami mintha
szét akart volna feszülni.
– Egyelőre csak kicsiket lélegezz! Jó nagyot estél – szólalt meg
egy mély hang halkan, a fülemhez közel.
Na, ez tuti, hogy nem Lexi.
Óvatosan beszippantottam egy kis levegőt az orromon át, és
bent tartottam a tüdőmben. Megkönnyebbülve érzékeltem, hogy
ezúttal nem jelentkezik az éles, fájdalmas feszülés. A testem alatti
hideg, kemény felszínből ítélve még mindig a járdán feküdtem, a
fejem viszont valami puhán nyugodott.
– Ki tudnád nyitni a szemed? – kérdezte az ismeretlen,
bársonyos hang, finoman bátorítva, hogy próbáljam meg.
Lassan fölnyitottam a szemhéjamat, így megpillantottam az ég
egy keskeny csíkját. Fölemeltem a kezemet, félrehúzva a szemem
elől a nyirkos hajtincseket, és meglepetten láttam, hogy az ujjaim
véresek lettek.

26
 – Felsértetted a halántékodat. Nem tűnik mély vágásnak, de
sokszor még a kisebb fejsebek is erősen véreznek. Rendbe fogsz
jönni – nyugtatott meg az idegen hangja. – Habár jó nagy puklit
fogsz növeszteni, az biztos.
Próbáltam felülni, de azonnal meg is bántam, mert a világ
egyből forogni kezdett velem. Egy erős kéz megfogta a
felkaromat, és a megmentőm lassan visszahúzott a félig fekvő
helyzetbe, széles mellkasának támasztott.
– Egyelőre jobb, ha még nem ülsz fel. Lehet, hogy
agyrázkódásod van. Inkább maradj így, ne mozogj, amíg a mentő
ide nem ér!
– Mentő?! – hördültem föl, a hangom akadozott a pániktól.
– A barátod, a vörös hajú lány, épp most hívja a mentőket.
– Jaj, ne, légyszi, mondd meg neki, hogy nem kell! – kérleltem.
– De tényleg, simán elég lesz, ha elmegyek a diákklinikára, itt, a
campuson. Semmi szükségem a mentőkre. – Fölemeltem a
fejemet, és végre belenéztem a megmentőm sötét szemébe. –
Légyszi! – ismételtem. Zöld szemem a fiú sötétkék íriszét
bámulta; ennél intenzívebb árnyalatot még életemben nem láttam.
Olyan mélységesen mély kobaltkék volt a színe, hogy alig lehetett
megkülönböztetni a pupilla feketéjétől. Szokatlan egy szempár. –
Nem igazán bírom a… kórházakat – vallottam be, és elfordítottam
a fejem, mert nem állhattam a srác átható tekintetét.
– Hát, jó. Legyen, ahogy akarod – hagyta rám kissé
bizonytalanul, majd a homlokát ráncolva fél kézzel átkarolta a
vállamat. Levetette fekete bőrkabátját, összehajtotta, aztán
finoman elemelt a mellkasától, és lefektetett engem a hevenyészett
párnára.
Figyeltem, ahogy fölkelt a földről, és odament a már nagyban
telefonáló Lexihez. Kivette a kezéből a mobilt, és sietve közölte,
hogy még sincsen vészhelyzet. Többször is rám pillantott, mielőtt
befejezte a hívást. Félig kába állapotomban csak magas alakját és
sötét haját érzékeltem, mielőtt ismét lecsukódott a szemem.

27
 – Hékás, magadnál vagy még odalent? – érdeklődött a fiú mély
hangja kuncogva.
Feleletként nyögtem valami értelmezhetetlent.
– Most szépen fölemellek, és elviszlek a diákklinikára. Csak
néhány épületnyire van innen. Oké? – kérdezte, majd a választ
meg sem várva gyengéden a karjába vett, és fölkapott, akár egy
gyereket. – Legalább megfelelő helyet választottál ahhoz, hogy
ilyen csúnyán eltanyálj. – Éreztem, ahogy a nevetése egész
testében vibrál, miközben olyan könnyedén vitt magával, mintha
semmi súlyom nem lett volna.
A mellkasához simulva megint kinyitottam a szemem, és Lexit
kerestem. Mellettünk jött, tekintetét az arcomra szegezve. Amint
meglátta, hogy ránézek, előtört belőle a bocsánatkérés
megfékezhetetlen áradata, amitől már amúgy is sajgó-lüktető
fejem fájdalmasan kalapálni kezdett.
– Jaj, istenem, Brooklyn, rendbe fogsz jönni? Annyira, de
annyira, de annyira sajnálom! Ez az én hibám, de jóváteszem,
ígérem. Csak kérlek, könyörgök, ne halj meg! Egy hónapig
mindent megveszek neked a Starbucksban, amit akarsz, annyi chai
lattét, amennyi beléd fér! Esküszöm, nem volt szándékos! Nem is
láttam azt a tűzcsapot. Aztán egyszer csak, puff, elterültél!
Istenem, még soha életemben nem rémültem meg ennyire! És még
a fejedet is felsértetted! De nyugi, pont a hajadnál van a seb,
úgyhogy simán el tudod majd takarni a frufruddal a heget…
Biztos, hogy nincs nagy baj?
Komolyan mondom, mindeközben még levegőt se vett,
egyetlenegyszer sem. Akár még lenyűgözőnek is találhattam volna
a teljesítményét, ha nem vérzik éppen a fejem, nem beszélve a
potenciális agyrázkódásomról.
– Lefogadom, hogy máris sokkal jobban fogja érezni magát,
amint nem hadarsz itt neki egyfolytában – szólt rá a fiú
szemrehányóan.

28
 – Jaj… bocsánat – suttogta Lexi, és láthatóan még jobban
elszégyellte magát. – Ne haragudj, Brookie! Ígérem, többet meg se
szólalok.
– Semmi baj, Lex – motyogtam, azzal elfordítottam az arcomat
a tűző napfénytől, és a megmentőm vállára hajtottam a fejemet.
Ahogy levegőt vettem, megéreztem a kölnije vagy arcszesze
illatát, őszi levelek és érett almák mámorító aromáját. Olyan illatú
volt, akár maga az ősz, a kedvenc évszakom. Hangosan
kuncogtam erre a gondolatra, és rájöttem, hogy kissé zizi vagyok,
azaz valószínűleg tényleg agyrázkódásom lehet.
Mintha csak pillanatok teltek volna el, és máris a diákklinika
lépcsőjén mentünk fölfelé, aztán be az üvegajtón. A recepciós
egyetlen pillantást vetett rám, és máris odahívott egy ápolót,
miközben intett, hogy menjünk be a függönnyel leválasztott
vizsgálóba. A srác gyengéden lefektetett az ágyra, aztán rám
vigyorgott, mire egyik orcáján gödröcske jelent meg.
– Hát, ezzel biztos, hogy teljesítettem az idei jótéteményes
kvótámat – poénkodott. – Legalábbis igencsak remélem, hogy
kellően nagylelkű jócselekedetnek számít olyasvalakinek segíteni,
aki puszta figyelmetlenségből képes átesni egy tűzcsapon. – A
szemét összehúzva nevetett rajtam.
Pofátlanság.
– Csak vigyázz! – intettem, nyomatékosan rázogatva a
mutatóujjamat. – A sebesültek kicsúfolásáért tuti, hogy jó néhány
karmapont levonása jár.
– Vállalom a kockázatot. Amúgy meg összevérezted a kedvenc
pólómat – közölte, és szomorkásan intett sötétszürke felsőjére,
rajta egy zenekar logójával, amin tényleg vérfolt virított. – Jó,
értem én, hogy nektek, cicababáknak nagy kihívást jelent
egyszerre menni és beszélni, de azért a jövőben legalább a
tűzcsapokat megpróbálhatnád kikerülni… tudod, azokat a piros
izéket. Gondolod, hogy ezt képes leszel begyakorolni, szivi? –
gúnyolódott.

29
 Egy szempillantás alatt elillant minden hálám, amit a vadidegen
fiú iránt éreztem; a helyét pedig düh és nem kevés
megszégyenültség vette át. Nem elég, hogy a csávó totál hülyének
nézett, hanem mindennek a tetejébe cicababaként kezelt, mintha
én is amolyan – Lexi kifejezésével élve – egyiprosti lennék!
– Ó, szörnyen sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam neked!
– csattantam föl. – Legközelebb, ha dől a fejemből a vér,
gondosan ügyelni fogok rá, hogy mindenképpen valaki mást
koszoljak össze vele. – Remegett a hangom a sértettségtől.
– Azt nagyra értékelném – vágott vissza. – Na, de bármilyen jó
buli is volt ez, most már tényleg mennem kell. Ne feledd, kislány:
figyelj szépen oda a tűzcsapokra! Legközelebb talán nem leszek
ott veled, hogy megmentselek.
Kislány?! Mégis mi a fészkes fenét képzel ez magáról?
– Nem rémlik, hogy kértem volna a segítségedből – néztem föl
rá hűvösen. – Más körülmények között megköszönném, amit
értem tettél, de ezen a ponton már azt hiszem, hogy inkább
elvéreztem volna az utcán!
– Akkor is nagyon szívesen – vigyorgott rám, ismét felvillantva
azt a dühítően helyes gödröcskéjét, miközben az ajtó felé hátrált.
Ahogy elfordult, észrevette Lexit, aki az ágyam felé sietett,
nyomában egy ápolóval. – Jó mulatást a vöröskével! Nem hinném,
hogy valaha is hallottam volna bárki mást ilyen gyorsan beszélni –
jegyezte meg, és felvonta az egyik szemöldökét. – Ja, és mielőtt
még elfelejtem: jössz nekem egy sötétszürke Apifóbiás Árulók-
pólóval. L-es méretben.
Még egyszer rám kacsintott, azzal sarkon fordult, az
üvegajtóhoz vonult, és eltűnt a napsütésben, mielőtt egyáltalán
eszembe juthatott volna a megfelelő visszavágás. Döbbent
csendben hevertem az ágyon, lassan emésztgettem a tényt,
miszerint a csávónak volt képe itt hagyni engem, és búcsúzóul
nem vetett oda nekem semmi mást, csak a hülye pólórendelését.
Micsoda egy seggfej!

30
 A balesetem okozta sokk percekkel ezelőtt elmúlt; és
dühömben észre sem vettem, hogy már a fejem is alig sajog. Az
ápoló hamar megállapította, hogy valójában nincs is
agyrázkódásom – csak egy csúnya pukli a halántékomon meg egy
kis vágás a hajam tövében. Olyan hatékonysággal, ami elárulta,
hogy már hosszú évek óta toldoz-foldoz össze óvatlan
egyetemistákat, az ápoló egykettőre letörölgette a vért az
arcomról, egy kis kötést tett a vágásra, majd elküldött órára, a
halántékomhoz nyomott jégtömlővel, hogy az majd segít
lelohasztani a duzzanatot.
Az életveszélyes koccanásom még ahhoz se volt elég súlyos,
hogy elkéssek miatta a büntetőjogról.
Basszus.
Igencsak szokatlannak számító csöndben hagytuk el a klinikát
Lexi-vel, és lassan visszamentünk a balesetem helyszínére. A
hátizsákom, amit a nagy sietségben otthagytunk a tűzcsapnál, még
mindig a járdán hevert. Amikor lehajoltam érte, észrevettem, hogy
be van gyűrve alá valami fekete anyag. Félvállamra kaptam a
táskámat, és az összegyűrt anyagért nyúltam, amit most már
felismertem: nem más volt, mint a fekete bőrdzseki.
Francba!
– Ez Finn dzsekije – magyarázta Lexi lelkesen, habár tök
fölöslegesen. – A fejed alá tette, párnaként, miután elestél.
– Miután elestem? Te tényleg így neveznéd, ami történt?
– Hát, oké, asszem lehetséges, hogy egy egészen kicsikét
meglöktelek – ismerte el, és kissé az arcába szökött a vér.
– Egy egészen kicsikét? Lexi, te most szórakozol velem?!
Hiszen totál… Ácsi! Azt mondtad az előbb, hogy az a srác, aki
elvitt a klinikára, Finn volt? Úgymint… az a Finn, akit olyan
hévvel üldöztél, hogy majdnem kinyírtál engem miatta? –
kérdeztem, igencsak megdöbbenve.
– Igen, ő volt az – motyogta ábrándosan. – Ugye, hogy micsoda
egy született úriember?

31
 – Nekem inkább más kifejezések jutnak róla eszembe. Mint
mondjuk: seggfej, baroma…
– Brooklyn!
– Mi van? Rohadtul szemét volt hozzám.
– Megmentette az életedet! – bámult rám felháborodva, és
csípőre tett kézzel várta, hogy meghunyászkodjak.
– Lex, csak beütöttem a fejemet, azért még nem voltam a
halálomon – hangsúlyoztam.
– Ez annyira jellemző – puffogott. – Hihetetlen vagy,
Brooklyn! A szó szoros értelmében levesz a lábadról a campus
legdögösebb pasija, de téged még ez is képes totál hidegen hagyni.
Tudod, néha már az se lepne meg, ha kiderülne rólad, hogy
igazából valami ufó vagy.
Oldalra billentett fejjel, összehúzott szemmel méregetett,
mintha annak az esélyeit latolgatná, hogy netán tényleg
földönkívüli vagyok. Én erre egyszerűen csak vállat vontam, és
továbbmentem a jogi kar felé. Tudtam, hogy Lexi hamarosan
úgyis követ.
A barátnőm sosem értette, ahogy a fiúkhoz viszonyultam. Nem
igazán vártam, hogy majd pont most fogja egyszer csak megérteni.
Nekem semmiképpen nem érte meg, hogy egy kapcsolat
kedvéért bárkivel szemben is védtelennek érezzem magam. De
még ennél is rosszabb lett volna egy fiúnak adni a szívemet, csak
azért, hogy aztán óhatatlanul összetörje. Lexi kapcsolatai jó, ha
egy-egy hónapig eltartottak, és az aktuális pasija mindig
majdhogynem körbepisilte, kijelölve a területét. A barátnőm
valamilyen okból mégis minden egyes alkalommal úgy érezte,
hogy ez most valódi románc.
Habár az is igaz, hogy Lexi teljes szívéből hitt az olyasmikben,
mint lelki társ, igaz szerelem, ásó-kapa-nagyharang, „boldogan
éltek, míg meg nem haltak”.
Én viszont nem.
Az embert nem monogám lénynek találták ki. A legtöbben
valószínűleg nem értenének egyet ezzel, bár az ilyenek

32
valószínűleg az egyre romló válási és hűtlenségi statisztikákról
sem akarnak tudomást venni. Én föl nem foghattam, miért akarná
valaki belevetni magát olyasvalamibe, aminek ötven százalék
esélye van arra, hogy kudarcra legyen ítélve.
Személy szerint inkább maradtam a saját magam által
megfogalmazott definíciónál.
Házasság (főnév): amikor az ember fogadást köt valakivel a
cuccaik felében, hogy örökre szeretni fogják egymást.
A középiskolában több srác is elhívott randizni, és leginkább
azért, hogy Lexi kedvére tegyek, igent mondtam nekik. Ám egy
idő után mindegyik rájött, hogy sosem kaphatja meg tőlem azt,
amit szeretne. Soha nem tartoztam volna egyikükhöz sem –
úgysem szurkoltam volna nekik a meccsen, nem andalogtam volna
velük kézen fogva a suli folyosóin, nem tűzködtem volna tele a
szekrényemet a közös képeinkkel –, mert a legkevésbé sem
éreztem kísértést arra, hogy érzelmileg kötődjek hozzájuk.
A tisztán testi vonzalom előnyeit tökéletesen megértettem.
Mindig is úgy tűnt, mintha a sors vagy az evolúció kegyetlen tréfát
űzött volna velem: valószínűleg én voltam az egyetlen csaj a
világon, aki nem vágyott arra, hogy egy pasi elkötelezze magát
neki – mégis minden egyes srác, akivel csak jártam, láthatóan pont
ezt várta volna tőlem.
Sokszor próbáltam elmagyarázni a problémámat Lexinek, de ő
egyszerűen nem értette meg. Számára a szerelem bármilyen
csekélyke lehetősége, még a legesleghalványabb is, megért annyit,
hogy tegyen egy próbát az adott kapcsolattal. Pechemre a gimink
nagy része osztozott a párkapcsolatok iránti lelkesedésében, így
hamar kiérdemeltem a bájos „Jégribi” gúnynevet a fiúktól.
Legalábbis azoktól, akik járni szerettek volna velem, de nem
adtam be nekik a derekamat. Az osztálytársnőimnek szokásuk volt
még csúnyább nevekkel illetni engem, bár én magasról leszartam,
hogy mit gondolnak rólam.
Lexi még mindig a Finn iránti elképesztő hálátlanságomról
motyogott magában, amikor a jogi karhoz érve elváltunk

33
egymástól. Ezek szerint csak azért, mert én voltam az egyetlen
lány a campuson, aki nem alélt el a csávótól, bizarr szerzetnek
minősültem, aki vénlányként fog meghalni, ezernyi macska
között. Legalábbis ezt vettem ki Lexi motyogásából, mielőtt
elvonult az ipartervezői kar felé.
Amikor beléptem az előadóterembe, rádöbbentem, hogy még
mindig a jobb kezemben szorongatom Finn bőrdzsekijét. Nem
tudva, mi mást tehetnék, gyorsan bedugtam a hátizsákomba. Alig
fért bele, kis híján össze se bírtam cipzárazni a táskát a
belegyömöszölt kabáttól.
Ahogy szemügyre vettem a tömött hátizsákot, felsóhajtottam.
Tudtam, hogy ezzel a vállamon úgy fogok kinézni, mint a tipikus
elsőévesek, akiket könnyű felismerni a dagadó, tankönyvekkel
telizsúfolt iskolatáskájukról.
Miután pár pillanatig mérlegeltem magamban ezt az irtó
kellemetlen lehetőséget, inkább sietve kivettem a táskából a
füzeteimet, és csak a dzsekit hagytam benne. Így már sokkal jobb
– gondoltam megkönnyebbülten sóhajtva, és helyet foglaltam a
nagy előadóterem egyik középső sorában.
A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Azt leszámítva,
hogy néhányan megbámulták a halántékomat borító kötést,
alapvetően sikerült elkerülnöm a feltűnést. Az óráim, ahogy
vártam, nem álltak másból, csak a tanmenet unalmas
felvázolásából meg az oktató féléves elvárásainak összegzéséből.
A büntetőjogos és a szociológiás előadásra több százan voltunk
feliratkozva, és nem voltak magasak az elvárások, így tudtam,
hogy ezekből könnyen megszerzem majd az ötöst. A retorika
viszont keményebb diónak bizonyult: ott csak húszan voltunk, és a
tanárnő hamar világossá tette, hogy a hátsó sorban bujkálásról szó
sem lehet. Még azt is megkövetelte, hogy gagyi névtáblákat
csináljunk magunknak papírból, és kitegyük a padunkra, mintha
nem másodéves egyetemisták, hanem kis pisis második
osztályosok lennénk. Az én nevemet persze rögtön kiszúrta, és úgy

34
döntött, az egész csoport előtt faggatni is kezd róla. Elvégre ez egy
ilyen nap volt.
– Nahát, téged úgy hívnak, hogy Brooklyn? – kiáltott fel,
eltúlzott, tök kamu érdeklődéssel. – Milyen egyedi! Van valami
különleges oka annak, hogy így neveztek el?
Ez a kérdés nem volt új a számomra: általánosban évről évre
ugyanerről kérdezgettek a tanáraim. Valamiért naivan azt hittem,
az egyetemen végre megszabadulok majd ettől a nyaggatástól.
Persze az is igaz, hogy azt hittem, itt az émelyítően bűbájoskodó,
örökké anyáskodó tanároktól szintén megszabadulhatok. Ez a
bárgyún bazsalygó nő tényleg egyetemi oktató lenne?
– Hát, igen, azt hiszem, van némi jelentősége – vontam vállat,
iszonyúan feszengve az egész csoport rám szegeződő tekintetének
kereszttüzében. – Anyám azért nevezett el Brooklynról, mert ott
ismerkedett meg apámmal. – Értsd: apám ott csinálta fel őt.
Direkt a lehető legkevesebb részletet árultam el, mivel tudtam,
hogy az a legjobb, ha csírájában elfojtom a szüléimről való
diskurálást. A tanárnő csalódottan sóhajtott, és kissé a homlokát
ráncolta, mielőtt valaki máshoz fordult, hogy őt is kifaggassa.
Megnyugodva az ajtó fölötti faliórára pillantottam, és elkezdtem
visszaszámolni a hátralévő perceket.
Aznap este, a lakásomban John Mayer szólt a hangszórókból,
miközben én a konyhában énekelve-táncolva összeszedegettem a
vacsora hozzávalóit. Kinyílt a bejárati ajtó, és bevonult Lexi,
mindkét kezében egy-egy jó nagy starbucksos pohárral.
– Itt a nagy, zsírmentes chai lattéd, ahogy megígértem –
mondta, és mosolyogva átnyújtotta nekem a gőzölgő poharat. –
Na, meg tudsz bocsátani nekem?
– Minden meg van bocsátva – hagytam rá, és elégedetten
kortyoltam a teámból.
– Mi lesz a vacsi?
– Mit szólnál a vega lasagnához?
– Nyami, tökéletes! Hogy van a fejed? – kérdezte, és kis
grimaszt vágott.

35
 – Egész jól. Bevettem egy Advilt, és már szinte egyáltalán nem
is fáj.
– Csúcs! Nagyon helyes, mert ma bulizni megyünk – jelentette
ki.
– Hétfő este van. Két órám lesz holnap, Lex. Nem megyek
sehová.
– Lééégysziii! – nyafogott, esdeklően meregetve rám a szemét.
– A Styxben fellép egy banda, ami állítólag istenkirály. Muszáj
odamennünk!
– Te még csak nem is szeretsz koncertekre járni, a Styxet meg
végképp ki nem állhatod – tiltakoztam, mivel jól emlékeztem,
hogyan reagált Lexi a sötét, zsúfolt klubra az első és egyetlen
alkalommal, amikor odamentünk. – Szóval, ki a pasi? – kérdeztem
könnyedén, a chait kortyolgatva.
– Milyen pasi? – kérdezett vissza, az ártatlant adva.
– Az a pasi, aki rádumált, hogy ma este bulizni menj –
mondtam nyomatékosan, félreérthetetlenné téve, hogy sejtem, mi
folyik itt. Láttam Lexin, hogy ráhibáztam, mivel az arca pont
ugyanolyan vörösre pirult, mint a haja színe.
– Jól van, na! Lebuktam – ismerte el. – Van egy helyes srác az
amerikaiirodalom-órámon, és ő hívott el erre a koncertre.
– Na, de muszáj engem is magaddal rángatnod? –
panaszkodtam.
– Brooklyn Grace Turner! Nem hagyhatod, hogy egyedül
menjek! Hiszen te vagy a szárnysegédem. Egyébként is, ugye nem
akarod, hogy egy szál magamban kelljen hazajönnöm? –
könyörgött, a szempilláját rebegtetve. – Az adósod leszek, egy
csomó időre!
– Ma reggel majdnem kinyírtál! Már most is az adósom vagy,
Lex – emlékeztettem.
– Igaz, de azért már megbocsátottál! Kééérleeek, Brooke, gyere
velem! – Olyan elkeseredett képet vágott, hogy égszínkék
szemében szinte még könnyek is csillogtak.

36
 – Ha egyáltalán beleegyeznék, hogy veled megyek… nem
mintha itt tartanánk… Akkor is ott volna még az a probléma, hogy
egy óriási pukli virít a fejemen.
– Ugyan, a duzzanat már totál lelohadt, én pedig majd csodásan
megcsinálom a hajadat meg a sminkedet. Senkinek se fog feltűnni
semmi, olyan pazarul kicsinosítalak – ígérte.
– Jó, legyen – motyogtam, mert úgyis tudtam, hogy csak
halogatom az elkerülhetetlent. Ha Lexi egyszer elszánta magát
valamire, akkor szinte lehetetlen volt eltéríteni tőle.
– Ez az! Te vagy a legeslegjobb! – visította, és a nyakamba
ugrott. – Nem fogod megbánni, esküszöm!
– Tudom – adtam igazat neki, és elmosolyodtam, mivel remek
ötletem támadt. – Ugyanis az összes kört te állod.

37
 3. FEJEZET

NEM A MÉRET A LÉNYEG

– NA, ÉS EGYÁLTALÁN HOGY HÍVJÁK EZT A SRÁCOT? – kiabáltam

Lexi fülébe, igyekezve túlharsogni a dörömbölő basszust.
A zenekar még el se kezdett játszani, és a Styx lüktetett a
technótól. A tánctéren máris óriási volt a tömeg, és Lexi meg én
nagy nehezen átnyomakodtunk a sokaságon, hogy eljussunk a
bárpultig. A csapos alig győzte a rengeteg sok rendelést, fel-alá
rohangászott, hogy mindenkit kiszolgáljon.
– Mi van? – kiabálta nekem Lexi válasz helyett, és a frizuráját
meg a dekoltázsát igazgatta, mielőtt megpróbálta leinteni a
csapost. Amikor végre sikerült felhívnia magára a figyelmét,
rendelt két vodka-narancsot, és lecsapott a pultra egy tízest.
– Tartsd csak meg a visszajárót! – kacsintott a pasasra, miután
az letette elénk az italokat.
Lexi a kezembe nyomta az egyik poharat, majd a tánctér
elejéhez nyomakodott, a lehető legközelebb vezetve engem a
színpadhoz. Amikor odaértünk, felém fordult, és pohárköszöntőre
emelte a poharát.
– Egészségünkre, csajszi! A másodévre! – rikkantotta, majd
játékosan összekoccintotta a poharainkat.

38
 – Meg a hamis személyikre – helyeseltem nevetve. Az italomat
kortyolgattam, nagyon jólesett a hideg a klub fullasztó
forróságában. Épp, amint felnéztem a színpadra, villogni kezdtek a
fények, jelezve, hogy mindjárt játszani kezd a zenekar.
– Na, végre! – kiabálta Lexi. – Ja, és képzeld, Tyler a dobosuk!
Á, ezek szerint így hívták a titokzatos pasit az
amerikaiirodalom-órájáról. És ez megmagyarázta azt is, miért
kellett ilyen nevetségesen közel jönnünk a színpadhoz.
Feszengve húzgáltam lefelé a szegélyt a fekete csipkeruhán,
amire Lexi rádumált, hogy vegyem föl. Azt viszont el kellett
ismernem, hogy csodát művelt a hajammal meg a sminkemmel.
Hosszú, hullámos tincseimet csinosan feltűzte, kivéve azt a
néhányat, amiket gondosan kiválasztott, és hagyott lelógni, hogy
az arcomat keretezzék. Ami a véraláfutást illeti, a barátnőm ebben
is állta a szavát, és észrevehetetlenül eltüntette jó néhány réteg
drága alapozó meg púder alá. A szemem alatti karikákat –
álmatlan éjszakáim állandó árulkodó jelét – is csak közvetlen
közelről vizsgálgatva lehetett volna kiszúrni.
Hirtelen felkapcsolták a színpadi reflektorokat, olyan erősen
világítva meg a pódiumot, hogy az pár pillanatra elvakított.
Amikor végre megint tisztán láttam, négy srác tűnt fel a hátulról
kivilágított színpadon. Lassan fölragyogott a többi lámpa is, így
rendesen ki lehetett venni a banda tagjait.
A tekintetem élvezettel siklott fölfelé az énekes alakján. A
bakancsa nagyjából szemmagasságban volt velem, sötét farmere
megfeszült formás combján, izmos mellkasa szépen kitöltötte
egyszerű, fekete, V nyakú pólóját. Elegáns tetoválás futott körbe
az egyik bicepszén, és eltűnt a póló ujja alatt: a nonfiguratív
hurkok-indák azonnal magukra vonzották a pillantásomat, máris
arról fantáziáltam, hogy milyen lenne végigfuttatni az ujjaimat a
tinta örvénylő labirintusán.
– Azt a kurva! – hördült fel mellettem Lexi. Ezek szerint nem
csak nekem volt ínyemre a látvány. Pedig egyelőre el se értem az
énekes arcáig. Erre a gondolatra abba is hagytam a srác izmos

39
vállának nyálcsorgatva bámulását, hogy a tekintetem följebb
vándorolhasson.
Elakadt a lélegzetem.
Igen, kétségtelenül helyes arc tárult elém. Az igazat megvallva
több is volt, mint egyszerűen csak helyes. Lélegzetelállítóan vonzó
volt sötét szemével, szoborszerű vonásaival és a szája sarkában
játszó, ördögien szexis mosolyával.
Ez ugyanaz a száj volt, ami kevesebb mint huszonnégy órával
ezelőtt még engem inzultált.
Ugyanis nem másra néztem föl, mint Finnre. Aki egyenesen
énrám bámult le.
Leginkább meglepettnek tűnt, de némi derültség és öntelt
elégedettség is látszódott az arcán, ahogy észrevett engem meg a
nyilvánvaló zavaromat. A seggfej menthetetlenül rajtakapott,
amint éppen lassan levetkőztettem a szememmel, és egyértelműen
imádta a helyzetet.
Baszki.
Biztosan észrevette a döbbenetemet meg az értetlenségemet,
mielőtt sikerült elkapnom a pillantásomat az öntelt tekintetétől, és
Lexi felé fordultam, szúrós szemmel meredve rá. Ám ő is
ugyanolyan elképedtnek tűnt, ahogy én éreztem magam.
– Esküszöm, fogalmam se volt róla, hogy ő is benne van a
zenekarban, Brooklyn! Eszembe se jutott volna magammal hozni
téged, ha tudom. – Korábban, miközben kisminkelt, mindent
elmeséltem Lexinek a klinikán történtekről, felidézve Finn összes
lekezelő megjegyzését, amikből nem lehetett másra következtetni,
mint hogy ezzel az öntelt seggfejjel egyetlenegy percet sem
érdemes tovább foglalkoznunk.
– Talán nem fog észrevenni minket – hazudtam teljesen
értelmetlenül, hiszen tudtam, hogy a srác már úgyis kiszúrt.
Finn beleszólt a mikrofonba, mire összerezzentem, és ismét a
színpad felé kaptam a fejem.

40
 – Helló, emberek, üdv a Styxben! Mi vagyunk az Apifóbiás
Árulók, és azért jöttünk, hogy feldobjuk a hétfő estéteket.
Csapjatok nekünk zajt!
A tömeg felüvöltött.
– MONDOM: CSAPJATOK NEKÜNK ZAJT, BASZKI!
Az üvöltés még vadabb lett. A tánctéren álló lányok többsége
mintha már Finn puszta jelenlététől tüzelni kezdett volna.
Könyökkel lökdösődve nyomakodtak még közelebb a színpadhoz,
a mellüket jól feltolva, hogy szinte kibuggyant a dekoltázsukból,
és úgy sikoltozták Finn nevét, mintha Tom Cruise lett volna, vagy
mit tudom én. És ez az összehasonlítás nem azért jutott eszembe,
mert úgy gondolnám, hogy Tom Cruise helyes; hanem sokkal
inkább azért, mert a pasas egy zakkant vallási fanatikus, ezek a
csajok pedig pont úgy viselkedtek, mint egy rakás szektásnak is
beillő, elvakult szcientológiahívő.
Grimaszoltam azon, milyen szánalmasan és átlátszóan
próbálták felhívni magukra a srác figyelmét.
– Mielőtt belecsapnánk a mai műsorba, szeretnék megosztani
egy közérdekű felhívást a mi drágalátos egyetemünk nevében –
közölte Finn gúnyosan. Aztán megint egyenesen lenézett rám, és
így folytatta: – Úgy tűnik, a tűzcsapok ma folyton útban vannak,
ezért mindenkit arra kérünk, hogy nézzen a lába elé, amikor majd
a bulizás után hazabotladozik innen.
A közönség úgy nevetett, mintha ez lett volna a legjobb poén,
amit életükben hallottak. Lövésem se volt, hogy mások mégis
miért találták viccesnek Finn szövegét, mivel rajtam és Lexin
kívül az egész klubban senki sem érthette, mire utal. A közönség
egyik fele valószínűleg túl részeg volt ahhoz, hogy fennakadjon
ezen, a másik felének agykapacitását pedig nyilván totál lefoglalta
a pucér Finnről való fantáziálás, így ők meg se próbálták
értelmezni a szavait.
Miközben a csávó jót nevetett a mikrofonba a saját viccén,
bosszúsan meredtem fel rá. Finn erre dühítően rám kacsintott,

41
aztán a közönségre nézett, és belecsapott a bandával a hihetetlenül
pörgős zenéjükbe.
– Hát – mondta Lexi, és nagyot nyelt –, most már tuti, hogy
észrevett minket.
– Francba.
– Le akarsz lépni?
Igen, mindennél jobban szerettem volna elhúzni a csíkot.
Semmi kedvem se volt itt maradni, és hagyni, hogy gúnyt űzzön
belőlem – méghozzá ma már másodszorra – egy öntelt barom.
Azonban biztos voltam benne, hogy Finn pontosan erre számít:
hogy elmenekülök a klubból, mert sikerült annyira zavarba hoznia.
Hát, eszem ágában sem volt megadni neki azt az örömöt, hogy
igaza legyen ebben. Azt pedig aztán végképp nem akartam hagyni,
hogy elüldözzön, de nem ám. Ráadásul tudtam, hogy ha elmegyek,
akkor Lexi estéje is tönkremegy. Úgy döntöttem, egyszerűen csak
nem nézek Finnre, és kész. Elszántam magam, hogy nem lesz
gond.
– Nem. Csessze meg az a hülye, maradunk. De lehet, hogy, izé,
egy kicsit távolabb kéne mennünk a színpadtól – válaszoltam,
azzal kihúztam magam, és gyorsan felhajtottam az italom
maradékát. – És mindenképpen szükségem lesz még egy körre.
– Azt elintézhetem – vigyorgott Lexi, azzal megragadta a
kezemet, és a bárpult felé húzott.
Átmanővereztünk a tömegen, ami most már Finn hangjára
vonaglott. Legnagyobb meglepetésemre a srác nagyon is jól
énekelt, és az egyik kedvenc Dave Matthews-számomat nyomta,
mély torokhangja tökéletesen illett a szöveghez.
– Tyler irtó helyes a dobnál. És nincs azzal semmi gond, ha egy
pasi így tudja használni a kezét – sóhajtotta Lexi lenyűgözötten,
ahogy elértünk a bárhoz, és a nyakát nyújtogatva fordult hátra, a
színpad felé. – Micsoda kézügyesség!
– Ma reggel még szenvedélyesen bele voltál zúgva Finnbe –
emlékeztettem, miközben rendeltem magunknak még egy kört.

42
 – Jaj, az énekesek annyira egocentrikusak. Örökké csak
magukról akarnak beszélni. El se tudom képzelni, milyen
idegesítő lehet – csóválta a fejét.
– Ó, én nagyon is el tudom képzelni – nevettem, és felvont
szemöldökkel néztem rá.
– Ne már! Én nem állandóan csak magamról beszélek. És most
amúgy sem ez a lényeg! Ma reggel iszonyú bunkó volt hozzám a
csávó. Kikapta a kezemből a mobilomat.
Továbbra is kuncogva a bárpult felé fordultam, hogy elvegyem
az italainkat. Egy tízest nyújtottam a pultosnak, de nem nyúlt érte.
Értetlenül néztem a pasira.
– A ház ajándéka – mondta, és rám mosolygott.
– Ó, köszi – válaszoltam, meglepett a gesztus. Fogtam az
italokat, és odaadtam az egyiket Lexinek. – Erre nem számítottam.
– Tudom, az benne a lényeg. Amúgy Tim vagyok – nyújtotta a
kezét. Helyes pasi volt: kétségkívül elég helyes ahhoz, hogy
néhány órára elterelje a figyelmem az életemről. Arra gondoltam,
talán hagyom, hogy hazavigyen, miután a klub bezár.
– Brooklyn – mutatkoztam be én is, és kezet ráztam vele.
– Hűha, csak nem arról a helyről neveztek el?
– Nem, ami azt illeti, azt a helyet nevezték el rólam –
poénkodtam, grimaszt vágva.
– Na, várjunk csak! – értetlenkedett, láthatóan totál
összezavarodva. – Komolyan beszélsz? Úgy érted, ez valami híres,
családi név, vagy mi?
– Köszi az italt, Tim – mondtam, és kihúztam a kezem a
markából, miközben óriási erőfeszítéssel igyekeztem nem
elröhögni magam.
Ahogy Lexivel a sarkamban otthagytam a bárpultot, kitört
belőlem a kacagás. A bezsongott barátnőmnek sikerült annyi időre
levennie a szemét a drágalátos Tyleréről, hogy rám pillantson.
– Mi olyan vicces? És miért nem maradtál ott, hogy flörtölj a
pultossal? Tök helyes, és egész éjjel ingyen piát lejmolhattál volna
tőle.

43
 – Olyan sötét a fazon, Lex, hogy az már fáj.
– Túlságosan nagyok az elvárásaid – panaszkodott.
– Lexi, azt hitte, komolyan beszélek, mikor azzal viccelődtem,
hogy a híres, nagy múltú New York-i kerületet rólam nevezték el,
nem pedig fordítva.
– Oké, talán nem egy észkombájn, de hát te amúgy sem komoly
kapcsolatra vágysz – emlékeztetett, hiszen pontosan tisztában volt
a randizási alapelveimmel.
– Az igaz, viszont attól még nem bánnám, ha a pasi szókincse
és szövegértési képessége megütné legalább egy negyedikes
szintjét, bármennyi időt töltök is el vele.
– Jó, ez valószínűleg jogos mérce – ismerte el Lexi vihogva.
Mostanra visszajutottunk a tánctérre, és habár eléggé távol
voltunk a színpadtól, az én szégyentelen barátnőm azért innen is
kedvére legeltethette a szemét Tyleren. A banda tempós,
felpörgető zenét játszott, különféle slágerek feldolgozásait
vegyítették számomra ismeretlen számokkal, amikről sejtettem,
hogy a saját dalaik lehetnek. Nemsokára beütött az alkohol, és
vadul táncoltunk a tömeggel együtt, lelkesen tátogva a szavakat,
amiket Finn a mikrofonba énekelt.
Amikor először néztem föl tánc közben a színpadra, azonnal
megéreztem, hogy Finn tekintete rám szegeződik. A kettőnket
elválasztó tömeg dacára egyből találkozott, összeforrt a
pillantásunk, és nekem elakadt a lélegzetem.
Vonzó volt, és ezt pontosan tudta is magáról. És ami még
rosszabb, rideg szívtelenség érződött rajta, ami elárulta, hogy
fegyverként használja az arcát: meghódítja a világot, az ágyába
vitt egyiprostinként. Szinte fájt ránéznem, mintha a
napfogyatkozásra meredtem volna puszta szemmel: tudtam, hogy
nem lenne szabad, nem jó ötlet, mert súlyosan árthat nekem, mégis
annyira káprázatos volt a látvány, hogy egyszerűen nem bírtam
levenni róla a tekintetem. Abban a pillanatban úgy éreztem,
mintha csakis nekem énekelne; mindenki más elhalványult

44
körülöttünk, ahogy egyre jobban megigézett a fiú szeme, a
dalszövege, a mély, karcos hangja.
A francba is, tényleg ellenállhatatlan volt a pasi. Nem csoda,
hogy az egyiprostiknak esélyük sem volt vele szemben.
– Brooklyn? Hahó! Térj már magadhoz, csajszikám! – nevetett
Lexi, ahogy kirángatott a bárgyú ábrándozásból.
– Bocsi – feleltem, mosolyt erőltetve a képemre. – Úgy tűnik,
részegebb vagyok, mint gondoltam.
– Hát, ez csak annyit jelent, hogy ideje egy újabb körnek! –
rikoltotta Lexi, és máris elindult a bár felé, mielőtt még
tiltakozhattam volna.
A szám épp akkor ért véget, amikor eljutottunk a pulthoz. A
közönség lelkes üvöltözése közepette alig kivehetően hallottam,
ahogy Finn bejelentette, tartanak egy kis szünetet a bandával. Tim
egyből kiszúrt minket a bárpultnál, és mosolyogva odalépett
hozzánk, ügyet sem vetve az összes többi csajra, akik italt
próbáltak rendelni.
– Máris visszajöttetek? – kérdezte vigyorogva, mintha csakis
azért jelentem volna meg itt, mert őt akartam viszontlátni, nem
pedig a pia miatt. Á, igen, Tim, muszáj volt visszatérnem ide, mert
egyszerűen nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy megint
találkozhassak veled. A mögötted sorakozó, alkohollal teli üvegek
széles kínálatának a világon semmi köze sem volt ezen
döntésemhez, de nem ám.
– Szeretnénk még egy kört – mondtam, és mosolyt erőltettem
az arcomra, hogy beszálljak a játékba. – Most legyen két feles
tequila, sóval és lime-mal, légyszi, ha van.
– Máris adom, bébi.
Bébi? Komolyan? Nem sok mindent utáltam jobban, mint az
ilyen becézgetést. Alig bírtam megállni a fintorgást, ahogy
Lexihez fordultam.
– Hogy néz ki a hajam? – suttogta. – Nem túl borzas?
– Természetesen tökéletes, mint mindig – válaszoltam, gyorsan
szemügyre véve vörös bubifrizuráját. – Miért kérded?

45
 – Mert Tyler éppen felénk tart. Ne nézz oda, te hülye! – szólt
rám, és a karomra csapott, mikor hátrapillantottam a közeledő
dobosra.
– Jesszusom, nyugodj már le, Lexi! – bosszankodtam, a
karomat dörzsölve. – Minek kellett ekkorát ütnöd?
Oda se bagózott rám, aztán hirtelen hátravetette a fejét, és
hisztérikus nevetésben tört ki, csak hogy fölkeltse Tyler figyelmét.
Bármilyen erőltetett, de jó hangos kacagásával tényleg sikerült
magára vonzania a srác tekintetét, és a dobos azonnal odasietett
hozzánk.
– Lexi, hát eljöttél! – mosolygott, nyilvánvalóan örült, hogy itt
látja.
– Ja, hát, igen, tudod, Brooklyn mindenáron bulizni akart,
szóval, hajlandó voltam elkísérni – vont vállat, vígan rám kenve az
egészet, csak azért, hogy lazának tűnjön. Tyler pillantása ezután
rám siklott.
– Jól sejtem, hogy te vagy Brooklyn? – kérdezte.
– Lebuktam – feleltem. – És téged hogy is hívnak?
Mintha Lexi nem megállás nélkül csakis terólad ömlengett
volna az elmúlt öt órában…
– Tylernek – mutatkozott be. – A bandában játszom. Én vagyok
a dobos.
Tim végre meghozta a lime-szeleteket meg a sószórót, így
megmentett attól, hogy tovább kelljen csevegnem. Négy felest
töltött ki a kért kettő helyett, és sorba rakta előttünk a poharakat.
– Ha már buli van, hölgyeim, akkor ne aprózzátok el! –
vigyorgott ránk kihívóan.
– Tim, mi tényleg csak egy kört szerettünk volna – mondtam,
bosszantott, hogy (A) megpróbál leitatni minket, avagy (B) még
egy szimpla italrendelést sem bír rendesen fölvenni.
– Jaj, ne már! Ne legyél ilyen betoji!
Na, azt már nem! Ennek volt képe betojinak nevezni engem?!
Megragadtam az első kupicát, felhajtottam a piát, és gyorsan
beleharaptam a lime-ba. Fejjel lefelé lecsaptam a poharat a pultra,

46
aztán felkaptam a másikat, és feltett szándékom volt Tim öntelt
képébe loccsantani az italt. Egy estére már bőven elegem volt a
hülyeségeiből.
Ahogy az ujjaim a kupicához értek, egy kéz nyúlt át a vállam
fölött, és kikapta a poharat a markomból. Döbbenten figyeltem,
amint a pofátlan alak keze egy könnyed mozdulattal elemelte a
tequilámat, míg az el nem tűnt a tekintetem elől. Értetlenül és
kissé kiakadva, amiért meghiúsult az italloccsantós tervem,
megperdültem, hogy szembenézzek a tequilatolvajjal.
Na, remek! Ez az este egyre jobb és jobb lesz.
Haragosan meredtem Finnre, miközben felhajtotta a tequilámat.
Grimaszt vágott, majd előrehajolt, és felkapta a bárpultról az egyik
lime-szeletet, mit sem törődve azzal, hogy közben jócskán
megsértette a privát szférám határait. A mellkasa az enyémhez
súrolódott, amikor visszarakta a pultra a poharat és a
gyümölcshéjat.
– Hát, az tuti, hogy ez valami olcsó szar – panaszkodott, és még
mindig elfogadhatatlanul, túlságosan közel állt hozzám.
– Az az én piám volt! – hőbörögtem, felháborodva a
pofátlanságán.
– Én úgy látom, hogy van ott még két másik, tök ugyanolyan –
közölte szenvtelenül.
– De az nem az enyém, hanem Lexié! És most amúgy sem ez a
lényeg, egyáltalán nem.
– Hát, nem igazán úgy tűnik, mintha a barátnődet különösebben
érdekelné az itala. Ami azt illeti, jelenleg mással van elfoglalva…
– Oldalra biccentett, Lexi és Tyler felé, akik nagyban smároltak,
tőlünk alig egy méterre.
– Jesszusom, ez gyors volt – motyogtam.
Finn elnevette magát. Éreztem, ahogy morajlott tőle a mellkasa,
ami még mindig az enyémhez tapadt. Mindkét kezemet a törzsére
nyomtam, és próbáltam ellökni őt magamtól. Hiába, meg se
moccant, pedig nagy erőt adtam bele a lökésbe.

47
 – Húzz már arrébb! – csattantam föl, dühített, hogy nem bírom
elmozdítani. – Ez nem vicces.
– Jól van, na… – kuncogott, és megadóan föltartotta mindkét
kezét, majd hátralépett. – Nem tehetek róla, hogy ilyen törpe vagy.
– Törpe? Mi van, visszakerültünk az első osztályba? – A
fejemet csóváltam, elfordultam a bárpult felé, és az egyik tequilás
pohárért nyúltam.
– Te mindenkivel ennyire barátságosan viselkedsz, vagy én
különleges esetnek számítok? – kérdezte Finn ironikusan.
– Hát, mit is mondhatnék… Az öntelt rohadékok mindig
kihozzák belőlem a legjobbat.
– Aú, ez bizony fájt – búgta, azzal szorosan mellém húzódott a
pultnál, és megmarkolta a másik kupicát. – Tudod, csak azért
vagyok ilyen rohadék, mert mély érzelmi sebeket hordozok. Nem
akarsz feljönni hozzám a koncert után, hogy mesélhessek neked a
lelki bánatomról? Teljesen föltárulkozhatnék előtted, kisírhatnám
magamat a válladon, utána pedig szépen megvigasztalhatnál.
Lehetőleg meztelenül.
– Ez a béna szöveg bejött már neked valaha is? – kérdeztem,
őszinte kíváncsisággal. – A csajok tényleg bedőlnek ennek a „lelki
sebektől szenvedő rohadék” baromságnak?
– Általában igen – nevetett, a legkevésbé sem szégyellve a
módszereit. – Persze az ellenállhatatlan vonzerőm és a lehengerlő
sármom is kapóra jön.
– A lehengerlő sármod? – horkantam fel. – Álmodik a nyomor!
– Ami azt illeti, nagyon is sármos vagyok – erősködött. –
Legalábbis általában.
– Ezek szerint csak én… Hogy is mondtad? Csak én számítok
nálad ilyen különleges esetnek? – nevettem, és készültem
felhajtani az italomat.
– Várjunk, nem akarsz ahhoz egy kis sót? Megengedem, hogy
lenyald a kezemről, meg minden.
– Kösz, de inkább lemondok róla. Elvégre ki tudja, hova
nyúlkáltál azzal a kézzel? – grimaszoltam, majd hátravetettem a

48
fejemet, és hagytam, hogy a tequila végigmarja a torkomat. Lassan
melegség terjedt szét a testemben, a hasamból szerteáradva
kitöltötte minden végtagomat.
Finn elröhögte magát a megjegyzésem hallatán.
– Vicces vagy – jelentette ki, még mindig kuncogva. – És meg
kell hagyni, állod a sarat. Remek haverok leszünk, már látom.
– Haverok? Még csak nem is bírlak.
– Dehogyisnem – legyintett, aztán felhajtotta a tequilát. –
Engem mindenki bír.
– Lövésem sincs, miért.
– Törpe létedre óriási genyó tudsz lenni – röhögcsélt, lenézve
rám. – Bár persze nem a méret a lényeg.
– Ja, te biztos folyton ezt mondogatod magadnak – vágtam
vissza, és jelentőségteljes pillantást vetettem az övcsatja irányába.
– Nem kéne most már befejezned a koncerteteket?
Finn ügyet sem vetett a méretére vonatkozó piszkálódásomra,
és ismét előrehajolt, megint túlságosan közel hozzám. Azonnal
arrébb húzódtam, míg a hátam a pulthoz nem ért. A srác tekintete
ráérősen végigsiklott a testemen, le és föl, azután farkasszemet
nézett velem. Fölemelte a kezét, megérintette a halántékomat, és
gyengéden végighúzta az ujját a smink alá rejtett véraláfutásomon.
– Brooklyn… – suttogta, arca mindössze centikre volt az
enyémtől. Idegesített a közelsége, nem maradt hová elhúzódnom
tőle.
– Mi van?
– Még mindig jössz nekem azzal a pólóval – mondta fülig érő
vigyorral. A stílusa egy szempillantás alatt váltott át csábosból
pajkosba.
– Azt akarod, hogy vegyek neked egy pólót, rajta a saját
zenekarod logójával? Hiszen bármikor szerezhetsz magadnak újat,
amikor csak akarsz! Szó se lehet róla, hogy ilyesmiért fizessek –
morogtam. – Egyébként is, pont most ittad meg két felesemet.
Úgyhogy kvittek vagyunk.

49
 – Azért a piáért még csak nem is fizettél – jegyezte meg. –
Szóval, ha úgy vesszük, tulajdonképpen…
– Jaj, dugulj már el!
Elnevette magát, aztán elfordult tőlem, és Lexi meg Tyler felé
lépett, akik teljesen egymáshoz voltak tapadva.
– Hé, Ty! Még be kell fejeznünk a koncertet, haver! – szólt a
dobosának. – Vége a szünetnek.
Tyler nagy nehezen elszakadt Lexitől, bosszúsan meredt
Finnre, majd visszafordult a barátnőmhöz, és a fülébe suttogott
valamit. Bármit is mondott neki, azzal sugárzó mosolyt váltott ki
Lexiből. Még egyszer megcsókolták egymást, jó hosszan, aztán
Tyler elindult a színpad felé.
– Ja, és Brooklyn! – szólt hátra Finn, ahogy követte a dobost,
ügyet sem vetve a köréje sereglő, kiéhezett lányokra. – Vehetnél
magadnak egy Apifóbiás Árulók-pólót, és viselhetnéd holnap,
reggeltől estig, az új keletű barátságunk tiszteletére. Na, akkor
végre kvittek lehetnénk.
Válaszul beintettem neki. Finn erre megint csak röhögött –
szokás szerint teljesen hidegen hagyta a megvetésem –, és a fejét
csóválva elvonult.
Lexi odajött hozzám, még mindig kissé kipirulva az iménti
nyilvános enyelgéstől.
– Hű, ti ketten aztán szépen… összemelegedtetek – nevettem.
– Atya… úr… isten… – suttogta a barátnőm, és lüke vigyor ült
ki a képére. – Azt hiszem, szerelmes vagyok.
– Lexi, még huszonnégy órája sincs, hogy megismerkedtél a
sráccal – hangsúlyoztam.
– Rómeó és Júlia se törődtek az idővel – sóhajtotta ábrándosán.
– Nekik is elég volt néhány nap a szerelemhez.
– Ja, és lám, annak mi lett a vége: mindketten kinyiffantak. Hát
te semmit sem tanultál a sztorijukból? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Hogy te milyen cinikus vagy, Brooke! – csóválta a fejét. – De
egy szép napon valaki úgyis le fogja dönteni azokat a falakat,

50
amikkel körülvetted magad, és igenis meghódítja majd a szívedet.
Akkor aztán végre te is megérted ezt az egészet.
Elengedtem a megjegyzését a fülem mellett. Lexi most már
nyilvánvalóan szakértő szerelemgurunak képzelte magát. A
zenekar tagjai közben mind visszatértek a színpadra, és
felkészültek, hogy befejezzék a koncertet. Örültem, hogy valami
elterelte a figyelmet a lamúros témáról, mert így legalább egy kis
időre nyugtom lehetett Lexi szerelmetes Tyler-bálványozásától,
amit valószínűleg egész éjszaka folytatni akart.
– Most már hazamehetünk? – kérdeztem.
– Micsoda? Nem, dehogyis! Itt kell maradnunk a koncert
legvégéig, Brooke. Egyébként is, Tyler azt mondta, hogy a show
után megkeres.
Ezen a ponton már túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy
vitatkozzam vele. A tegnap éjjeli alváshiányom végül csak letörte
az ellenállásomat, ahogy a tequila is. Kézen fogtam Lexit, és
visszavezettem a tánctérre, elmanőverezve a részeg párocskák
mellett, akik totál fesztelenül smaciztak a klub falánál.
Miután elvegyültünk a tömeg sűrűjében, belemerültünk Lexivel
a táncba. Perceken belül odajött hozzánk két szőke, szinte tök
egyforma zsúrpubi: tipikus diákszövetséges srácok. Az egyikük –
Jason vagy James, a zenétől nem hallottam rendesen a nevét –
átkarolta a derekamat, és magához húzott, a csípőjét a ritmusra az
enyémhez dörgölve. Egész helyes volt, de ma este egyáltalán nem
éreztem magam a megfelelő hangulatban ahhoz, hogy összevissza
tapizzanak a táncparketten.
Tágra nyílt szemmel meredtem Lexire, jelezve, hogy
avatkozzon közbe. Megértés villant a tekintetében, elhúzódott a
másik diákszövis sráctól, megragadta a kezem, és kivont Jason-
James szorításából. Hátrapillantott a fiúkra, kacsintva búcsút intett
nekik, és gyorsan a színpadhoz vezetett.
– Köszi! – mondtam, mikor már biztosan sikerült eltűnnünk a
zsúrpubik szeme elől.

51
 – Nem kell megköszönnöd, elvégre ez a szárnysegédi
kötelességem – felelte a barátnőm, és belém karolt. – Annyira
boldog vagyok, hogy eljöttünk!
– Örülök, hogy ilyen jól érzed magad.
– Miért, te nem? Miről beszélgettél Finn-nel a bárnál?
– Hát, leginkább csak sértegettük egymást – válaszoltam. –
Meglep, hogy ezek szerint képes voltál annyi időre abbahagyni a
smacizást, amíg észrevetted őt velem.
– Nagyon vicces – motyogta Lexi.
A koncert hátralévő része hamar eltelt. Addigra teljesen beütött
nálam a tequila hatása, és minden kissé homályosnak tűnt. Mire
észbe kaptam, Lexi már a karomat rángatta, és az orrom előtt
lengette a kezét, hogy figyeljek végre oda rá.
– Brooklyn! Egek, te tényleg ennyire berúgtál? – nézett rám
szigorúan, a kezét rosszallóan csípőre téve. – Indulunk, vége a
koncertnek. Gyere már! – nógatott.
Követtem kifelé, gyengén fogva hátranyújtott kezét. A klubból
kiáradó tömeg magával sodort minket, ki az ajtón az éjszakába.
– Na, gyere már, te kis részeges – dorgált Lexi, miután
kijöttünk az utcára. Az irányításával befordultunk a sarkon, és
beléptünk a klub mellett húzódó, félhomályos sikátorba.
Pár métert tehettünk meg a Styx és a szomszédos épület között,
amikor kinyílt a klub oldalsó kijárata. Tyler és a banda többi tagja
lépett ki a szűk utcácskába, nevetve álltak neki bepakolni a
hangszereiket meg az egyéb felszerelésüket egy rájuk várakozó
furgonba.
– Tyler! – kiáltotta neki Lexi, hogy azonnal felhívja magunkra
a figyelmet.
A srác gondosan bepakolta a dobszerkóját a kocsiba, mielőtt
felénk fordult. A karjába kapta Lexit, és körbe-körbe forgott vele,
akár egy gyerekkel.
– Na, tetszett a show második fele is? – kérdezte a barátnőmtől,
amikor végre lerakta a földre.
– Juj, isteniek voltatok! – sikkantotta Lexi.

52
 Ezután inkább már oda se figyeltem rájuk. A hűvös téglafalnak
dőltem, és lehunytam a szemem. Semmire se vágytam jobban,
mint hogy bebújhassak az ágyamba, és alhassak, még ha csak
néhány röpke órára is. Iszonyú részeg és fáradt voltam, a lábamat
szinte ugyanolyan mázsásnak éreztem, mint a szemhéjamat, amit
talán ha akarok, se bírtam volna már nyitva tartani.
– Szarul nézel ki – szólalt meg valaki előttem. Nagy nehezen
kinyitottam az egyik szememet, és Finnt pillantottam meg, aki
gúnyos mosollyal méricskélt.
– Na, kösz szépen – nyögtem ki. – Direkt igyekeztem
kirittyenteni magam ma estére.
– Úgy értettem, hogy kimerültnek tűnsz. És ha jól látom,
csúnyán be is rúgtál.
Hagytam újból lecsukódni a szemem, hátha így sikerül
tudomást se vennem a srácról. A tequila az ereimben lüktetett, és a
téglafalra nyomtam a tenyeremet, hogy megtámasszam magam.
– Ne csináljál már úgy, mintha ismernél! – motyogtam
fáradtan.
– Hazavigyelek? Csak mert szerintem Lexi nem megy el innen
egyhamar.
Meglepetten pattant ki a szemem, és a srác arcára meredtem.
Hozzászoktam már Finn seggfejségéhez; nem egészen tudtam, mit
kezdjek ezzel a lovagias ajánlattal. A furgonra néztem, ami szinte
dugig volt a zenekar cuccaival.
– És mégis hol férnék el, a tetőn? – kérdeztem maró gúnnyal. –
Egyébként is, te ugyanúgy bepiáltál, mint én. Hiába részegedtem
le, annál azért még így is több eszem van, mint hogy beszálljak
egy olyan kocsiba, amit te vezetsz.
– Nyugi már, eszem ágában sincs volánhoz ülni. Ez Scott
furgonja, mindig ő vezet – magyarázta Finn, és a basszusgitárosra
intett, aki a sofőrülés ajtajának dőlt. – Na, gyerünk, szólj Lexinek,
hogy hazaviszlek, aztán mehetünk!
– De hát alig ismerlek téged!

53
 – Nem vagyok sorozatgyilkos, Brooklyn. Kiscserkész
becsszavamra esküszöm – kuncogott.
Odasétált Tylerhez és Lexihez, akik a hátsó lökhárítónak dőlve
csókolóztak, és csak azért tartottak néha szünetet, hogy
ábrándosan egymás szemébe bámuljanak.
Hiába, nincs is romantikusabb egy sikátornál – gondoltam
ironikusan.
Finn elnevette magát, és hátrapillantott rám.
Basszus, ezt ki is mondtam?
– Nem vagy oda a nyilvános romantikázásért, mi? – kérdezte a
srác.
Úgy általában a romantikázásért nem igazán vagyok oda –
gondoltam, de ezúttal legalább sikerült megtartanom magamnak a
részeg kommentáromat. Csak vállat vontam, aztán elvonultam
Finn mellett, odalépve a barátnőmhöz.
– Lex! – mondtam neki, és próbáltam egy pillanatra elvonni a
figyelmét Tylertől. – Haza akarok menni. Totál ki vagyok
készülve.
– Oké – mormolta, és még arra se vette a fáradságot, hogy rám
nézzen. – Én majd Tyjal megyek haza.
– Jó, felőlem! – csattantam fel. – Tök mindegy. Te aztán
tényleg töröd magad, hogy elnyerd a világ legjobb barinője címet,
mi, Lex? – A hangomból csak úgy áradt a sértődött szarkazmus.
Erre végre sikerült elszakítania a pillantását Tylertől, annyira
meglepte az éles hangnemem.
– Most meg mi a franc bajod van, Brooklyn? Ne legyél már
ilyen szenya, csak azért, mert részeg és pipás vagy! Menj haza, és
kész – mondta.
– Szórakozol velem, Lexi?! Szerinted ebben a szituban még én
vagyok a szemét?
Majd szétvetett a düh. Hogy nevezhette magát egyáltalán a
barátomnak ez a csaj? Hiszen itt akart hagyni, csak hogy
összejöjjön egy szinte vadidegen sráccal, miután akaratom
ellenére magával rángatott ebbe a hülye klubba! Már épp

54
kinyitottam a számat, hogy jól megmondjam neki a magamét,
amikor egy nagy tenyér tapadt az ajkamra, elnémítva, mielőtt
megmukkanhattam volna. Finn lassan az anyósüléshez rángatott,
csak akkor vette le a kezét a számról, amikor abbahagytam a
vergődést, és már nem próbáltam leharapni az ujjait.
– Mi a franc volt ez, Finn?! – fakadtam ki, fölbámulva rá. –
Mégis mit képzelsz te, mit művelsz?
– Képzeld, megakadályoztam, hogy egy tök részeg csaj valami
olyat mondjon, amit már nem szívhat vissza. Ő a legjobb barátnőd,
Brooklyn – hangsúlyozta, mintha rászorultam volna, hogy
emlékeztessen erre a tényre. – Ja, most kicsit önzőn viselkedik. De
mindannyiunkra rájön néha az önzőség, szóval, ezen igazán nem
kell kiakadni. Az a lényeg, hogy van, aki elvigyen; nem fogsz itt
ragadni, fuvar nélkül.
– Jól van, na! – sóhajtottam föl. Még mindig ki voltam bukva,
viszont ma este már nem akartam többet balhézni, senkivel sem. –
Én csak haza szeretnék menni, és kész. – Nem repestem az
örömtől, hogy Finnékhez kell beülnöm, de mivel Lexi magamra
hagyott, nem maradt más választásom.
– Akkor hajrá, irány az otthon, édes otthon – mondta Finn, és
beszállt az anyósülésre.
Scott már a volánnál ült, a műszerfalon dobolt, miközben várta,
hogy végre elindulhassunk.
– Na, gyere már! – szólt rám Finn, azzal a kocsiból kihajolva
megragadta a felkaromat, és behúzott a furgonba, látszólag szinte
erőfeszítés nélkül. Mire egyáltalán tiltakozhattam volna, már az
ölében is ültem, és kifelé hajtottunk a sikátorból.
A visszapillantó tükörbe néztem, mielőtt kifordultunk volna az
utcára: Lexi és Tyler épp egy viharvert, kék tragacshoz sétáltak,
habár néhány lépésenként megálltak smacizni.
Ennek láttán hangosan felhorkantam; ilyen részegen már
végképp nem érdekelt, hogy jól nevelt kislányként viselkedjek.
Hallottam, hogy Finn nagyot kuncog a reakciómon. A térdén
kuporogtam, a feszültségtől karót nyelten tartva a hátamat. Keze a

55
könyökhajlatomhoz vándorolt, megcirógatta az ottani érzékeny
bőrt, és gyengéden a mellkasához húzott.
– Nyugi – suttogta a fülembe. – Nem harapok… hacsak az
esetleg nem jön be neked.
A bordái közé könyököltem, de halkan önkéntelenül is
fölnevettem. Vonakodva nekidőltem, elengedtem magam, és
hátrahajtottam a fejemet, hogy a vállán nyugtassam. Kénytelen
voltam elismerni, hogy a srác teste kényelmes. Ráadásul kellemes
meleget árasztott.
– Hogy jutottál ma a Styxbe? Jó messze van gyalog a
campustól – jegyezte meg.
– Busszal mentünk – feleltem álmosan. Lecsukódott a szemem,
és az izmaim lassan ellazultak, ahogy kioldódott belőlük az egész
napi feszültség.
A tequila, a kimerültségem és a Finnből áradó melegség
együttes erővel úgy elálmosított, hogy végül nem tudtam megállni,
óhatatlanul elnyomott a buzgóság.
– Hahó, Brooklyn, ébresztő – riasztott fel Finn suttogása. –
Megérkeztünk, itt állunk a házatok előtt.
Bágyadtan fölemeltem a fejemet a válláról, és kinéztem az
anyósülés ablakán. És lám, tényleg a sárguló viktoriánus épület
előtt parkoltunk.
Finn átkarolta a törzsemet, a mellkasához szorított. Alvás
közben még közelebb bújtam hozzá, kiélvezve a teste melegségét.
Ez most, hogy ébren voltam, iszonyatosan cikis helyzetbe hozott.
– Ööö, oké – motyogtam, és biztosra vettem, hogy a képem
céklavörös. Abban reménykedtem, hátha a furgon félhomályában
Finn nem veszi észre ezt. Feszélyezetten kiszabadultam Finn
karjából, és Scott felé fordultam.
– Köszi, hogy elhoztál. Nagyon rendes volt tőled.
Válaszul csak biccentett.
Kinyitottam a kocsiajtót, és olyan gyorsan másztam ki Finn
öléből, ahogy csak a magas sarkú cipőmben bírtam. Legnagyobb
meglepetésemre kipattant utánam a kocsiból.

56
 – Mit csinálsz? – kérdeztem idegesen. – Nem jöhetsz be!
Ügyet sem vetett rám, és visszafordult Scotthoz.
– Csak öt perc, haver, mindjárt mehetünk – mondta, azzal
becsapta a kocsiajtót. Homlokráncolva nézett le rám. – A bejárati
ajtóhoz kísérlek, te észlény. Megígértem, hogy hazahozlak, és
eszem ágában sincs itt hagyni téged a járdán, ilyen szerelésben,
ennyire részegen.
– Semmi bajom! És mégis mit jelentsen az, hogy ilyen
szerelésben? – kérdeztem, a ruhámra intve.
– Nem érdekes – motyogta bosszúsan. – Na, gyere már! –
Megragadta a karomat, és az oldalsó lépcsőhöz vezetett. – Van
egyáltalán nálad kulcs? – kérdezte kétkedve.
– Naná, még jó, hogy! – feleltem, és elfordultam, hogy ne
láthassa, amint előhúzom a lakáskulcsot a melltartómból.
– Hű, de elegáns megoldás – poénkodott.
– Könnyebb, mint táskát hurcolni magammal – vágtam vissza,
és vállat vontam. Eszemben se volt zavarba jönni. Elindultam
fölfelé a keskeny lépcsőn. Hallottam, hogy Finn követ, halkan
nevetgélt, miközben felkaptattunk a lakáshoz. Az erkélyhez érve
kinyitottam az ajtót, és hátrafordultam a srác felé.
– Köszi, amiért ilyen lelkiismeretesen hazajuttattál – mondtam
őszintén, bár kissé megdöbbentett, hogy most egy ekkora
rohadéknak tartozom. Habár… talán épp az derült ki róla, hogy
mégsem akkora rohadék.
– Nem tesz semmit – válaszolta, és úgy mosolygott, mintha
olvasna a gondolataimban.
– Ez még nem jelenti, hogy bírlak – jelentettem ki. – És az fix,
hogy nem vagyunk barátok.
– Ó, dehogyisnem – nevetett Finn. – Na, szia, hamarosan
találkozunk!
– Az nem valószínű – tiltakoztam.
– Gondolj, amit akarsz – válaszolta, mintha tudna valamit, amit
én nem. – Jó éjt, Brooklyn.

57
 – Jó éjt – ismételtem, azzal becsuktam kettőnk között az ajtót,
és végre-valahára bebújtam az ágyam kényelmes, megnyugtató
melegébe.

58
 4. FEJEZET

SZÉP REMÉNYEK

KÖNNYEK PATAKZOTTAK AZ ARCOMON, rácsöpögtek a rózsaszínű

Hello Kitty-s pólómra, ami így mostanra tele lett apró, nyirkos
foltokkal. A hátsó ülésről figyeltem, ahogy a bácsi vadul oldalra
rántotta a kormányt, és a fejem durván az ablaküvegnek
csapódott, amikor a kocsi kifarolt egy kanyarban. Halkan
nyöszörögtem, de a bácsi nem hallotta meg.
Igyekeztem nem gondolni arra, ami a parkolóban történt. Se az
anyukámra, ahogy a földön hevert. De féltem, és nem akartam
tovább itt maradni, nem értettem, hova megyünk. És miért ilyen
gyorsan? Reszkettem, és szorosan lehunytam a szemem, azért
rimánkodtam magamban, hogy ez az egész csak álom legyen. Csak
egy szörnyű, iszonyatos rémálom, és anyu most már bármelyik
pillanatban bejöhet a szobámba, hogy felébresszen belőle.
Meghallottam magunk mögött a szirénák vijjogását, és a
gonosz bácsi mondott valami nagyon csúnyát. Tudtam, hogy ez
egy káromkodás, mert még anyunak is csak olyankor szaladt ki a
száján, ha nagyon mérges volt, vagy ha eltört valami, és utána
mindig a lelkemre kötötte, hogy én soha ne mondjak ilyet.

59
 – Bassza meg! A kurva életbe! – A bácsi nagyon mérges volt, és
talán félt is. Izzadt, és az autó egyre gyorsabban, még gyorsabban,
még annál is gyorsabban száguldott.
De a szirénák akkor is egyre közelebb értek.
A gonosz bácsi hirtelen összevissza kezdte rángatni a kormányt,
eszeveszetten szlalomoztunk a forgalomban. Hallottam a többi
kocsi dudálását, és láttam, ahogy elsuhant mellettünk egy piros
lámpa, miközben átszáguldottunk egy kereszteződésen.
A bácsi túl gyorsan ment. Anyu soha nem hajtott ilyen gyorsan.
Tudtam, hogy ez a férfi bántani fog engem, ahogy anyukámat is
bántotta. Láttam magam előtt a parkolót… Emlékeztem, hogyan
zuhant a földre anyu, hogy olyan mozdulatlanul hevert, mint egy
rongybaba. Tudtam, hogy nem fog fölállni, soha nem tér magához.
Ökölbe szorítottam kicsiny kezemet. Ez a csúnya bácsi bántotta
anyut.
Elszántam magam, hogy ezért most én fogom bántani őt.
Gondolkodás nélkül előrelendültem kis testemmel a hátsó
ülésről, és teljes erőből arcon ütöttem a férfit.
Erre nem számított; azt hitte, egyedül van a kocsiban. Amikor
az öklöm nagyot csattant a halántékán, felkiáltott, és elengedte a
kormányt. Az autó megugrott, én pedig hátrahuppantam, vissza az
ülésre, és belekapaszkodtam a biztonsági övbe.
Valami jó nagy csapódott neki a kocsink orrának, és pörögni
kezdtünk, körbe-körbesiklottunk. A férfi már nem is próbálta
megfogni a kormányt: az arca elé kapta a kezét, miközben betört a
kocsi orra, szétrobbant a szélvédő, és üveg záporozott ránk. A
fejem megint az ablaknak csapódott, és ezúttal nem bírtam
magamba fojtani a fájdalmas jajkiáltásomat.
Amikor a kocsi végre megállt, kinyitottam a szemem. A bácsi
vérzett, és üveg borította, de életben volt. Ráadásul pont rám
bámult, döbbent és hitetlenkedő képet vágott.
Fájt a fejem. Fölemeltem a kezemet, hogy megtapogassam, és
elsírtam magam. Amikor leengedtem a karomat, láttam, hogy az
ujjaimat belepi az élénkpiros vér. Mint anyu vére a parkolóban.

60
 Nem, erre gondolni sem akartam.
Nem volt szabad anyura gondolnom.
A szirénázás most már körülvett minket. Iszonyúan fájt a fejem,
és haza akartam menni. Anyut akartam. A férfi lerázta magáról az
üveg egy részét, aztán az anyósülésre nyúlt. Megint káromkodott,
amíg meg nem találta, amit keresett: a pisztolyát. A pisztolyt,
amivel bántotta anyut.
Megmarkolta, és felém fordult.
– Gyere csak ide! – parancsolt rám. – Segíteni fogsz nekem,
hogy kijussak innen, oké, kölyök? Szépen segíteni fogsz nekem, és
akkor nem bántalak. Érted?
Bólintottam, és reszkető kézzel elengedtem a biztonsági övet.
Meghúztam az ajtó kallantyúját, de nem nyílt ki, és mielőtt
átmászhattam volna a másik oldalra, a férfi egy gyors mozdulattal
hátranyúlt, megragadott és előrerántott.
Átcibált a sebváltó fölött, és odahúzott magához az elülső
ülésre. A széttört üveg és karosszéria összekarcolta csupasz
karomat. Felsikoltottam, amikor egy nagy, éles fémdarab beleállt
a kulcscsontomba, mély sebet vágva, amiből ömlött a vér.
– Pofa be! – mordult rám a bácsi. Neki is vérzett az arca, és
olyan erősen szorította a karomat, hogy tudtam, annak csúnya
nyoma fog maradni.
Nyöszörögtem.
– Mondom, pofa be! Miattad kerültem ekkora szarba, te kis
hülye! Ha nem lennél itt, már rég otthon lehetnék, simán
megúsztam volna az egészet. De te mindent elbasztál nekem!
Miattad törtem össze a verdát. – Megrázott, annyira durván, hogy
összekoccant a fogam.
Viszont most már nem mertem nyöszörögni.
Lassan kinyitotta a sofőroldali kocsiajtót, és pajzsként tartott
maga elé.
– Van itt velem egy gyerek! – üvöltötte a minket körbevevő
rendőröknek. – Takarodjatok hátrébb, baszki!

61
 Nagyon lassan kászálódott ki a kocsiból, fél karral átfogta a
törzsemet, satuként szorított. A lábam a levegőben kalimpált, nem
ért le a földig. Éreztem, hogy hideg fém préselődik a
halántékomhoz.
Amikor kint voltunk a kocsiból, láttam, hogy legalább tíz
rendőrautó áll körülöttünk, villogó lámpákkal. Anyu kocsijának
orra attól tört össze, hogy nekirohantunk az autópálya
korlátjának.
Alig kaptam levegőt, mert a férfi túl erősen szorította a
mellkasomat. A tüdőm fájdalmasan nyilallt, a hajamat vér áztatta,
rózsaszínű pólóm pedig élénkvörösben úszott a kulcscsontom bal
fele körül.
Hallottam, ahogy a rendőrök rákiabáltak a gonosz bácsira, ő
pedig visszaordított, de nem bírtam a szavaikra koncentrálni.
Lassan elsötétült előttem a világ, ahogy a látásom elhomályosult,
és végül elveszítettem az eszméletemet.
Sikoly szakadt ki belőlem, riadtan ültem fel az ágyban, hevesen
ziháltam, és kirázott a hideg. Mélyeket lélegeztem, hogy
lehiggadjak, és rutinosan belefogtam a rémálom utáni szokásos
technikáimba, így szép fokozatosan sikerült is lecsillapítanom
zakatoló szívverésemet. Gyors pillantást vetettem a mobilomra, és
kiderült, hogy már majdnem reggel hét óra. A rémálom ezúttal
legalább hajlandó volt egészen hajnalig várni, a megszokottnál
néhány órával többet hagyva nekem pihenni, amire mindennél
jobban szükségem volt.
Csináltam magamnak egy bögre kávét, aztán visszamentem a
szobámba, fogtam az Elfújta a szél elnyűtt kötetét, és kinyitottam
az ablakot. Hűvös szellő fújt be a szobába, miközben körülnéztem,
egy melegítőfelsőt kerestem, amit fölvehetnék, mielőtt kimennék a
tetőre. Mivel semmilyen pulcsit nem találtam a legutóbbi mosás
óta halmokban álló ruhák között, és nem volt türelmem tovább
keresgélni, végül inkább felkaptam Finn bőrdzsekijét az íróasztali
székemről, ahová hazaérve ledobtam, és beledugtam a karomat a
nekem túlontúl hosszú ujjába. A dzseki annyira nagy volt rám,

62
hogy szinte elvesztem benne, és lelógott egészen a combomig, de
így legalább biztosan melegen tarthatott a hűvös, őszi hajnalon.
A hónom alá vettem a könyvet, és vészesen teli
kávésbögrémmel egyensúlyozva átmanővereztem magam az
ablakon, ki a tetőre. A kora reggeli égboltot rózsaszínes
árnyalatúra festette a kelő nap, a lágy szellő megrebbentette az
íves ágú juharfa leveleit. Behajlítottam a lábamat, felhúztam a
térdemet a mellkasomhoz, és szorosan összehúztam magam körül
Finn bőrdzsekijét. Így, hogy teljesen beleburkolóztam,
egyszeriben körbeölelt a bőr átható illata meg a frissen leszedett,
ropogós almák aromája. Elszörnyedtem a gondolattól, hogy Finn
ilyen lehengerlő hatással legyen az érzékeimre, ezért gyorsan az
orromhoz emeltem a bögrémet, és jó mélyen beszívtam az illatát,
hogy a kávé erős aromája elűzze a srác illatának még az emlékét
is.
Kortyoltam a forró italból, és visszagondoltam a múlt este
történtekre. Csodával határos módon megúsztam a tequilavedelés
szokásos következményeit, és egyáltalán nem éreztem magam
másnaposnak. Az arcomba szökött a vér, ahogy eszembe jutott,
hogyan aludtam el Finn ölében ülve a hazaúton. Fel nem
foghattam, mi lehet az oka, hogy eddig valahányszor csak
összeakadtam azzal a sráccal, minden egyes alkalommal
iszonyatosan beégetett és feldühített.
Az emberek általában nem zökkentettek ki ilyen könnyen. Sőt,
általában alig voltak rám hatással mások. Idegesített, hogy egy fiú,
akit alig ismerek, ennyire fel tudott húzni és el bírt gyengíteni,
mindössze néhány röpke találkozás után.
Fogtam a könyvemet, végighúztam a mutatóujjamat megtört
gerincén, és átlapoztam a szamárfüles oldalakat. Már számon se
tudtam tartani, hányszor olvastam ezt a regényt. Volt valami ebben
a bizonyos történetben, a rég letűnt, drámaian átszínezett múlt
meséjében, ami mindig is lebilincselt, hagyta, hogy
megfeledkezzek a saját életemről, és teljesen elmerüljek a
cselekményben. A könyvek menedéket adtak a hosszú években,

63
amikor a leginkább szükségem volt arra, hogy felejtsek. Olvasás
közben nem Brooklyn voltam, hanem valaki más lehettem, egy
másik időben, egy másik helyen.
A nap lassan kúszott fölfelé a horizonton, meleg és sárga
sugarai beragyogták a tető fölé hajló, levelekkel teli ágakat, árnyak
kaleidoszkópjával lepve el a kis búvóhelyemet. Egy találomra
választott oldalra lapoztam, és olvastam, amíg ki nem hűlt a
kávém. Közben hallottam, hogy csapódik a bejárati ajtó, ezek
szerint megjött Lexi. Felnéztem az égre, hagytam, hogy az egyre
magasabbra hágó nap az arcomat melengesse, és reméltem, hogy a
mai délelőttöm lényegesen jobban alakul, mint a tegnapi.
A kis konyhába lépve azonnal megpillantottam Lexit, ahogy
hanyatt kiterülve hevert a kanapénkon, fél karját a szemén átvetve,
hátha így ki tudja takarni a napot. Beraktam üres bögrémet a
mosogatóba, és odamentem a barátnőmhöz. Leültem a kanapé
szélére, és az ölembe húztam a lábát.
– Na, csak hogy hazatántorogtál végre! Gondolom, nem volt
semmi ebben átvánszorognod a városon – szóltam gúnyosan,
vörös ruhájára intve, ami tegnap este óta kissé gyűröttebb lett.
Lexi leengedte a karját, aztán felkönyökölt, hogy rám nézzen.
– Ami azt illeti, Tyler hazahozott kocsival, csak hogy tudd –
felelte mosolyogva. – És azt mondta, ma este átjön.
– Ezek szerint kellemesen telt az éjszaka, ha jól veszem ki…
– Az nem kifejezés! – visította Lexi, majd belefogott, hogy
részletesen, minden egyes pillanatra kiterjedően beszámoljon az
egész éjszakájáról.
Türelmesen üldögéltem mellette, és egy teljes órán át
hallgattam az elemzését mindarról, amit Tyler tett vagy mondott;
aztán felálltam, hogy töltsek magamnak még egy bögre kávét. Úgy
tűnt, szükségem lesz rá, ha a napom már eleve így kezdődik.
– Bocs, hogy csak úgy otthagytalak tegnap – szabadkozott
Lexi. – Tudom, hogy nem lett volna szabad – ismerte el –, de
annyira bejön nekem a srác, Brooklyn! És tudtam, hogy Finn majd
úgyis szépen hazahoz téged.

64
 – Még csak nem is ismered Finnt, Lexi – csóváltam a fejem,
egy kicsit még mindig bosszantott az önzősége. – Akár vissza is
élhetett volna a helyzettel.
– Dehogyis, ő nem olyan alak! Még csak esélyt sem adtál neki,
hogy rendesen megismerd – makacskodott Lexi. – Borzasztó rideg
vagy másokkal, Brookie. Senkit sem engedsz közel magadhoz.
– Ez egyáltalán nem igaz! – Na jó, egy kicsit talán mégiscsak
igaz volt.
– Brooklyn, a legjobb barátnőd vagyok, de gyakorlatilag
semmit sem tudok a hátteredről, a gyerekkorodról. És ez így tökre
rendben is van, mert szeretlek. Viszont előbb-utóbb igenis közel
kell majd engedned magadhoz valakit, különben életed végéig
egyedül maradsz.
Azt se tudtam, mit válaszoljak erre. Hogy terelődött hirtelen az
életemre a téma?
– Köszi szépen az amatőr terápiát, pont ez hiányzott most
nekem – csattantam fel. – Megyek, lezuhanyozom. – Lelöktem az
ölemből a lábát, és kiviharzottam a szobából. Tudtam, most egy
kis egyedüllétre van szükségem, mert csak úgy bírok lehiggadni,
és megbékélni azzal, hogy Lexi a maga módján tényleg jót akar
nekem, segíteni próbál.
Bezárkóztam a fürdőszobámba, a zuhany alá álltam, és
alaposan kiáztattam magam a rám zúduló, szinte forró vízben.
Reméltem, hogy így valamiképpen elmoshatom az agyamban
örvénylő gondolatokat.
Amikor nem sokkal később épp a farmeromat húztam fel a
szobámban, megszólalt a telefonom. Kis híján elestem a saját
lábamban, annyira siettem fölvenni. A képernyőn az állt: Letiltott
szám. Futólag megfordult a fejemben, vajon ki kereshet ilyen
telefonszámról, miközben fogadtam a hívást, és a fülemhez
emeltem a mobilt.
– Halló? – szóltam bele, kissé kifulladva. Mivel a vonal túlsó
végéről nem jött válasz, megismételtem: – Halló! Van ott valaki?

65
 Tisztán hallottam a telefonáló lélegzését, de valamiért továbbra
se szólt bele.
– Ki maga? – faggattam, miközben egyre dühösebb lettem, és
borsódzott a hátam. Libabőrös lettem a riadalomtól.
Nem jött válasz, csak az illető lassú be- és kilégzése szuszogott
a fülembe.
– Tudom, hogy a vonalban van. Hallom, ahogyan levegőt vesz
– közöltem vele.
De hiába, semmi reakció.
– Ne zaklasson többet, maga kretén! – ripakodtam rá, aztán
gyorsan kinyomtam a hívást.
Na, szép. Először jött a rémálom, aztán az összezörrenés
Lexivel, most meg ez az aggasztó telefonbetyár. Máris sejtettem,
hogy ha a nap úgy folytatódik, ahogy kezdődött, akkor nagyon, de
nagyon hosszúra fog nyúlni.
Aznap este szakadó esőben kutyagoltam hazafelé a campusról.
A gyönyörű, napsütéses délelőttöt követően hamar beborult az ég,
baljós viharfelhők lepték el a kék eget. Alighogy kijöttem az
utolsó órámról, eleredt az eső, mint ami csakis, direkt énrám várt.
Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, perceken belül átáztatta a
farmeromat meg a vékony pólómat. A szimpla, kitaposott
szandálomnak esélye sem volt megbirkózni a hamar mindent
elborító pocsolyákkal, egyre csak csúszkáltam a vizes járdán,
miközben végigbaktattam az utcákon. Hát persze hogy pont ma
kellett otthon felejtenem az esernyőmet, még szép.
Amikor sietve befordultam a sarkon az utcánkba, megéreztem,
hogy van mögöttem valaki. Na, nem mintha lépteket hallottam
volna, vagy ilyesmi, mivel a szakadó eső minden hangot
elnyomott, de így is ösztönösen tudtam: valaki a sarkamban jár.
Engem figyelt.
Anélkül, hogy megálltam volna, lopva vetettem egy pillantást a
hátam mögé, próbáltam meglesni, ki követ. A zuhogó esőben alig
lehetett látni valamit, a sűrű, zord felhők elsötétítették az eget –
habár azért ki tudtam venni egy félhomályos alakot, aki a

66
kettőnkön kívül elhagyatott utca végében állt, úgy húsz méterrel
mögöttem.
Ki ácsorog az utcán ilyen időben?
Továbbmentem, jóval gyorsabban szedtem a lábamat, mint
eddig, egyszeriben már nem csupán az eső miatt akartam a lehető
leghamarabb hazaérni. Tuti, hogy úgy festettem, akár egy ázott-
csapzott macska. Egyre csak átkoztam magam, amiért eszembe se
jutott ma reggel utánanézni az időjárás-jelentésnek, miközben
rendületlenül gázoltam a vízben a házunk felé.
Abban a pillanatban, hogy elértem a lerobbant, sárgás
épülethez, felrohantam a lépcsőn, és bevetettem magam az ajtón.
Bőrig áztam, a csontjaimig átjárt a hideg. Nem akartam egészen a
szobámig összecsöpögtetni a lakást, úgyhogy inkább ott helyben,
azon nyomban lehúztam a pólómat, és kibújtam csuromvíz
farmeromból. A konyhában hagytam a ruháim nyirkos kupacát.
A hátizsákomat is ledobtam az ajtó mellé, aztán egy szál
melltartóban meg bugyiban bementem a nappaliba, és a szobám
felé siettem. Vacogott a fogam, a hajamból csöpögött a víz, a
hosszú, sötét tincsek összegubancolódtak, és a törzsemre tapadtak.
Alig vártam, hogy lezuhanyozhassak: a világon semmit sem
akartam jobban, mint beállni a vízsugár alá, és érezni, amint a
melegség szép lassan, fokozatosan megint átjárja a testemet.
Hangos, dicsérő füttyentés hallatszott a kanapé felől.
Sóbálvánnyá dermedtem.
– Te mindig így szoktál mászkálni idehaza, vagy csak tudtad,
hogy átjövök?
Úgy tudtam, hogy ma föl se kellett volna kelnem.
Finn terpeszkedett a kanapénkon, halál lazán, és fülig érő
vigyorral bámult rám. A mellkasom elé kaptam a kezemet,
próbáltam eltakarni magam, előrehúzva hosszú hajtincseimet,
hogy azokkal fedjem el a srác elől az idomaimat, már amennyire
lehetett. Hála a jóságos égnek, véletlenül épp csipkés női
bokszeralsó volt rajtam, nem pedig valami szexisebb bugyi, ami
szinte semmit sem bízott volna a képzeletre.

67
 – Eláztam az esőben – hebegtem. Iszonyatosan elszörnyedtem a
srác jelenlététől, viszont ezt eszem ágában sem volt kimutatni. –
Mi a francot keresel te a lakásomban?
– Tyjal együtt jöttem. Ő meg Lexi bezárkóztak a barátnőd
szobájába, úgy… – A karórájára pillantott. – Hát, kábé fél órával
ezelőtt. – Még mindig fülig érő vigyorral nézett engem, láthatóan
baromira élvezte a helyzetet.
– Oké. Tök mindegy. Megyek, lezuhanyozom.
– Ezt vegyem felhívásnak? – kérdezte, a szemöldökét
emelgetve. Önkéntelenül is kacagás szakadt ki belőlem, mielőtt
magamba fojthattam volna.
– Azt hiszem, még soha életemben nem találkoztam nálad
pofátlanabb alakkal – jelentettem ki, még mindig nevetve.
– Köszi szépen – felelte, szintén kuncogva.
– Nem bóknak szántam – csóváltam a fejem bosszúsan. – Ugye
tudod, hogy röhejes vagy? És hogy engem soha, de soha nem
fogsz befűzni?
– Szivi – vigyorgott gúnyosan –, nem igazán érdekel, mit
gondolsz rólam, csakis az a lényeg, hogy az egyetem női hallgatói
nem értenek egyet veled. – Továbbra is gátlástalanul legeltette
rajtam a tekintetét, úgyhogy beintettem neki.
– Seggfej – motyogtam, aztán bementem a fürdőszobámba,
becsapva és gondosan bezárva magam mögött az ajtót. Még azt is
kinéztem Finnből, hogy egyszerűen utánam jöjjön, és rám törjön a
zuhany alatt.
Most komolyan, hogyan találhatta bárki is vonzónak ezt a
pasit? Igaz, kénytelen voltam elismerni, hogy istenien néz ki,
ráadásul nagyon működött nála ez az „elgyötört lelkű zenész”
stílus, viszont az öntelt viselkedése részemről totál kiábrándítónak
bizonyult.
A hosszú, tűzforró zuhany után visszabattyogtam a nappaliba, a
legkényelmesebb melegítőnacimban meg egy pántos felsőben.
Vizes hajam kiengedve lógott le a derekamig, miközben nekiestem
a hajkefével, és próbáltam kibogozni a csomókat. Finn továbbra is

68
kényelmesen ellazulva heverészett a kanapén, föl sem pillantott a
tévéről, ahogy odaléptem hozzá.
– Hát te még mindig itt vagy? – kérdeztem. Idegesített, hogy az
egész kanapét elfoglalta.
Pár röpke másodpercre levette a szemét a képernyőről, gyorsan
végigmérte a lezser szerelésemet, a smink nélküli arcomat meg a
vizes hajamat, aztán folytatta a sorozata bámulását.
– Mondtam már, hogy Tyra várok – közölte. – Te mindig ilyen
harapós vagy?
– Csak olyankor, ha pofátlan alakok benyomulnak az
otthonomba, rám hajtanak, és elfoglalják az egész kanapét –
vágtam vissza. – Volnál szíves legalább egy kicsit arrébb húzódni?
Felsóhajtott, mintha szörnyen nagy kényelmetlenséget okozott
volna neki a kérésem, majd felült, és lerakta a lábát a földre.
– Jaj, borzasztóan sajnálom, hogy megzavartam a nagy
semmittevésedet – ironizáltam. Mély, beletörődő sóhajjal
huppantam le a kanapéra.
– Sajnálhatod is – vigyorgott. – Tök kellemesen pihiztem.
– Egek… – nyögtem fel, és a fejéhez vágtam egy párnát. – Nem
igaz, hogy lehetsz ennyire idegesítő! – Könnyedén kitért a
dobásom elől, majd kényelmesen hátradőlt. Pajkos mosoly játszott
a szája sarkában. Én továbbra is bosszúsan puffogtam, és karba
tett kézzel meredtem rá. Ha rendelkezett különleges erővel, az
nem az énektudása vagy az ellenállhatatlan vonzereje volt, hanem
kétségkívül az a képessége, hogy úgy fel tudott bosszantani, mint
a világon senki más.
– Ejnye, ne vágj pofákat! – gúnyolódott. – Különben még úgy
maradsz.
Tüntetően tudomást sem vettem róla, inkább a műsort
figyeltem, és igyekeztem ellazulni. Legnagyobb meglepetésemre
képesek voltunk abbahagyni a civakodást, és kellemes csönd
telepedett ránk. A lakásban teljes volt a nyugalom, nem hallatszott
más, csak a tévé meg az időnként Lexi szobájából jövő nevetgélés-
nyögés. Miután már majdnem egy óra eltelt, megütötte a fülemet,

69
hogy Finn légzésének ritmusa kezd megváltozni. Egyre
mélyebben, lassabban, egyenletesebben vette a levegőt.
Odanéztem, és lám, már tényleg el is nyomta az álom.
Békésnek tűnt, szinte gyermekinek. Kiugró járomcsontja
finomabbnak tűnt a halványuló délutáni fényben, sötét haja kócos
volt, szája – ami általában öntelt mosolyra húzódott – elernyedt
alvás közben. Nem bírtam megállni, hogy elvigyorodjak a láttán,
mert úgy gömbölyödött össze álmában, fél karját párnaként a feje
alá téve, akár egy kisfiú.
Ahogy így elnéztem, egyszeriben megértettem, miért olyan
ellenállhatatlan a rengeteg csaj számára, akik állandóan a
nyomában koslattak, és egy pillanatnyi figyelméért versengtek.
Basszus, úgy gondoltam, hogy ha a csávó váratlanul megnémulna,
akkor talán én magam is szívesen csatlakoznék a rajongói
hadához. De tudtam, hogy ez az édes, békésen alvó fiú pusztán
illúzió. Tudtam, hogy amint Finn felébred, az ajka azonnal gúnyos
vigyorra görbül, és visszaváltozik önző, arrogáns rohadékká. Totál
kár volt ezért az isteni testért: egy ilyen személyiséggel együtt
semmit sem ért.
Legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam.
Kikapcsoltam a tévét, fölkeltem a kanapéról, és gyorsan
kimentem a konyhába, hogy föl ne ébresszem. Felkaptam az
iPodomat a konyhapultról, bedugtam a fülhallgatót, és
bekapcsoltam az egyik kedvencemet. Szinte soha nem bírtam
zenehallgatás nélkül főzni, takarítani vagy bármilyen házimunkát
végezni. Megkordult a gyomrom, ahogy nekiláttam összeszedni a
hozzávalókat a vacsorához. Napközben úgy siettem egyik óráról a
másikra, hogy kihagytam az ebédet; most pedig olasz kajára
vágytam, pontosabban az én házi parmezános csirkémre.
Harminc perccel később a konyhát betöltötte a frissen
panírozott, sülő hús meg a főni feltett tészta ínycsiklandó illata.
Előrelátóan annyit készítettem, hogy több főre is elég legyen;
ugyanis sejtettem, hogy Lexi meg Ty éhesek lesznek, miután
egész délután lelkesen… hancúroztak. Ennek gondolatára halkan

70
elnevettem magam, aztán nekiláttam eltakarítani magam után:
beraktam a tányérokat a mosogatóba, és letörölgettem a
konyhapultot, miközben a Bon Iver dúdolt a fülembe. Amikor
egyszer csak felnéztem, és megláttam, hogy Finn egy bárszéken
ülve figyel, kobaltkék szemét elmélyülten rám szegezve, majdnem
szívrohamot kaptam.
– Jesszusom! Baszki, baromira megijesztettél! – kiáltottam fel,
és kivettem a fülhallgatómat. Bosszantott, mennyire kalapál a
szívem, milyen hevesen zihálok. Csípőre tettem a kezemet, és
mérgesen meredtem rá. – Nem illik így meglesni másokat!
– Bocsi – mondta Finn ásítva, és láthatóan a legkevésbé se
érdekelte, mennyire kiakasztott. A szunyókálásából ébredve még
mindig kissé gyűröttnek és álmosnak tűnt. – Csak nem
parmezános csirkét szimatolok? – Mélyen beszívta a sütőből
kiáramló illatot. – Azt hiszem, ettől most egy csapásra beléd
zúgtam.
Kuncogva visszafordultam a mosogatóhoz, és folytattam az
edények elöblítését. Finn fölkapta az iPodomat a pultról, és
végigpörgette a rajta lévő előadók listáját. Időnként mormogott a
bajsza alatt: úgy értelmeztem, némiképp vonakodva az elismerését
fejezi ki az igencsak eklektikus zenei ízlésem láttán.
– Hát, mi tagadás, meg vagyok lepve – vallotta be, miután már
jó néhány perce tanulmányozta a válogatásomat. – Azt hittem
rólad, hogy az a fajta lány vagy, aki inkább Taylor Swiftre meg
Justin Bieberre bukik. – Hangosan felhorkantam a feltételezése
hallatán. – De akkor is hiányzik a gyűjteményedből néhány
kulcsfontosságú banda. Természetesen az enyémmel kezdve –
jelentette ki.
– Mikor fogod fel végre, hogy én nem tartozom a rajongóid
közé?
– Valószínűleg soha. Viszont ennél sokkal fontosabb kérdés,
hogy mikor eszünk. Éhen halok.

71
 – Hogy mikor „eszünk”? – néztem rá értetlenül, a
szemöldökömet felvonva. – Ki mondta, hogy te is kaphatsz a
főztömből?
– Jaj, ne már! Tényleg azt akarod, hogy éhen haljak? Csodás az
illata, és nem ettem igazi házi kosztot már vagy… Ha jobban
belegondolok, azt hiszem, még soha nem ettem igazi házi kosztot.
Az örökbe fogadó szüleim inkább hozatták a kaját…
A tekintete a semmibe révedt, elhomályosult, mintha
belefeledkezett volna az emlékeibe. Rápillantottam, próbáltam
megállapítani, komolyan beszél-e, de nem ismertem eléggé ahhoz,
hogy eldöntsem. De ha azt várta, hogy ezzel a kis elejtett
megjegyzésével sajnálatot válthat ki belőlem, akkor bizony rossz
lóra tett. Bármennyire is hiányzott a gyerekkorából a házi koszt,
attól még tuti nem versenyezhetett az én végtelenül problematikus
neveltetésemmel.
Arról már nem beszélve, hogy világéletemben rühelltem az
olyan embereket, akik örökké a szar gyerekkorukra hivatkozva
sajnáltatják magukat. Vagy még rosszabb: azt használják
mentségnek minden későbbi kudarcukra. Azt hiszem, nem szorult
belém túl sok empátia – habár apámat figyelembe véve, eleve csak
anyám oldaláról örökölhettem volna bármennyit is… az meg
valószínűleg átugrott nálam egy generációt.
Finn felocsúdott a merengéséből, és úgy nézett rám, akár egy
pitiző kiskutya.
– Jaj, ne már, légyszi, csak egy kicsit hadd kapjak!
Szerencsére nem kellett kitalálnom, mit válaszolhatnék erre,
mert megszólalt a sütő órája, jelezve, hogy elkészült a hús. Nagy
sóhajjal kivettem a szekrényből két tányért, és mindkettőt
megraktam jó nagy adag tésztával, mártással meg sajtos panírban
sütött csirkemellel. Az egyik tányért Finn felé csúsztattam a
konyhaszigeten, aztán leültem a mellette lévő bárszékre.
Azonnal nekiesett, olyan étvággyal evett, ami az egyetemista
srácok páratlan sajátossága. Néhány percig kellemes csöndben
ettünk. Finn egykettőre befalta az egészet, amit kiszedtem neki,

72
aztán nagyot böffentett, és elégedetten megpaskolta kidudorodó
pocakját.
– Hozzám jössz feleségül? – poénkodott. – Mert ez isteni volt!
Hol tanultál meg így főzni?
– Hát, tudod, van ez a vadonatúj találmány, amit úgy hívnak,
hogy szakácskönyv… – mosolyogtam incselkedve, és a villámra
göngyöltem néhány szál tésztát. – De komolyan, a főzést bárki
meg tudja tanulni. Csak annyi kell hozzá, hogy az ember tudjon
olvasni, és képes legyen követni az alapvető instrukciókat.
– Ezek szerint önállóan tanultál meg minden ilyesmit?
– Apám nem sokat foglalkozott velem, alig volt otthon. Mindig
voltak ugyan dadáim, de egyikük se maradt nálunk elég hosszú
ideig ahhoz, hogy megtanítson bármire is.
– Fogadok, hogy mindet elüldözted a csípős nyelveddel, te kis
bajkeverő! – mondta, és elvigyorodott, ahogy nyilván épp
elképzelt feleselős csitriként.
– Nem talált – válaszoltam, azzal elvettem az üres tányérját, és
ráraktam az enyémre. – Apám általában kikezdett velük, aztán
amikor óhatatlanul ráunt az aktuális dadusra, újat vett föl a
helyére. Nem véletlen, hogy ha üzleti útra ment külföldre, a nőcik
mindig egy kicsit tovább húzták nálunk.
Direkt kifejezéstelen, szenvtelen hangot ütöttem meg, amit
hosszú évek önuralmával gyakoroltam be. Reméltem, hogy sikerül
elvennem Finn kedvét a további faggatózástól – vagy ami
rosszabb, a sajnálattól. A mosogatóhoz vittem a tányérokat, és
elöblítettem őket.
A maradékot beraktam a hűtőbe, hogy Lexi belakmározhasson
belőle, ha valaha is előkerül a szobájából. Amikor ismét Finnre
néztem, megfejthetetlen, fürkész tekintettel meredt rám.
– Mi van? – csattantam föl védekezőn. Na, pontosan ezért nem
szoktam a gyerekkoromról beszélni.
– Semmi – felelte, és elfordította a fejét. – Csak, hát, ez eléggé,
nem is tudom… magányosnak hangzik.

73
 Vállat vontam. Más reakcióval nem szolgálhattam neki. Nem
akartam a múltamról beszélgetni, pláne nem egy olyan sráccal,
akit alig ismertem. Épp azt próbáltam kiötölni, hogyan válthatnék
témát, amikor Finn, legnagyobb meglepetésemre, megtette
helyettem.
– Gyere csak! – mondta hirtelen, azzal megragadta a kezemet,
és ki akart rángatni a konyhából.
– Eressz el! – visítottam, és próbáltam kihúzni a kezemet a
szorításából. – Nem megyek veled sehová!
– Te kórosan bizalmatlan vagy, ugye tudsz róla? – vont
kérdőre, anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna. –
Elmegyünk desszertért. Később még megköszönöd, hidd el
nekem.
– Nem hinném, hogy neked bármit is el lehet hinni –
morogtam, és vonakodva hagytam, hogy magával rángasson.
– Aú, ez fájt! – panaszkodott. – Igazán nem tudom, meddig
képes még elviselni az önbecsülésem ezt a szüntelen szidalmazást.
– Hát, figyelembe véve, hogy a túlfejlett önbecsülésed
minimum akkora, mint egy ház, néhány beszólásomtól még tuti
nem lesz oda az egész.
Mindketten nevettünk, amikor kiléptünk az erkélyre, és
elindultunk lefelé a lépcsőn. Habár az eső már elállt, a levegő még
mindig párás volt, a lemenő nap pedig sötét felhők mögül
kandikált ki, rózsaszínűre és narancssárgára színezve a peremüket.
A lépcsőn leérve Finn odament egy fekete motorhoz, ami Lexi
kocsija mögött parkolt a felhajtónkon. Gyanakvón nézett rám,
mintha attól tartott volna, hogy heves tiltakozásba kezdek,
miszerint nem vagyok hajlandó felülni egy ilyen halálos masinára.
Az ajkamba haraptam, hogy magamba fojtsam a nevetést, és
egy sebes mozdulattal kikaptam a kezéből a kulcsot. A fejembe
csaptam a nekem túlságosan nagy sisakot, fölpattantam a motorra,
és könnyedén, gyakorlott mozdulatokkal beindítottam, majd
hátrapillantottam Finnre, aki leesett állal bámult rám.

74
 Az arcára kiült, határtalan sokk minden pénzt megért. Nem
bírtam tovább magammal, kiszakadt belőlem a kacagás.
Lehajtottam a sisak plexijét, sebességbe tettem a mocit, és
elporzottam a felhajtóról, hátrahagyva a döbbent srácot.
Finn Ducatiját persze másmilyen volt vezetni, mint a veterán
motorokat, amiket apám tartott odahaza a garázsában, de azért
hamar hozzászoktam a különbségekhez. Hosszú évek óta nem
motoroztam már. Gimis koromban sok olyan éjszaka volt, amikor
kétségbeesetten vágytam arra, hogy megszabadulhassak egy időre
apámtól meg a nagy, lélektelen házától, így besurrantam a
hatalmas garázsba, és elcsórtam a sok méregdrága játékszere
egyikét. Volt, hogy a Lamborghinit vittem el egy körre, máskor a
Bentley-t vagy a veterán Aston Martint, ám azokon az éjjeleken,
amikor süvítő szélre és veszélyes sebességre áhítoztam, mindig az
egyik mocit nyúltam le.
Megkerültem a tömböt, aztán visszatértem a felhajtóhoz. Finn
még mindig ugyanott állt, továbbra is ugyanolyan végtelenül
meglepett képet vágva, miközben levettem a sisakot, és nevetve
visszaadtam neki.
– De hát… Te… Mi a fene volt ez? – hebegte, és csodálattal
vegyes döbbenet ült az arcán, ahogy lebámult rám. – Talán
álmodom? Mert épp most váltottad valóra az egyik legvadabb,
legszexisebb vágyálmomat. Leszámítva, hogy az álmomban ezen a
ponton már meztelen a csaj.
– Bocs, hogy csalódást kellett okoznom – vihogtam.
– Folyton csak meglepsz, újra és újra – mondta Finn, és a fejét
csóválta. – Egyáltalán nem olyan vagy, mint amire számítottam.
– Ez mégis mit akar jelenteni? – Mégis mire számított?
– Mindegy, nem érdekes. Na, felülhetek előre, vagy te akarsz
vezetni, hogy még jobban megszégyeníts, méghozzá a saját
motoromon?
Nevetve hátrébb csúsztam, hogy legyen helye felszállni elém.
Némi habozás után átkaroltam a törzsét, és sebesen nekivágtunk
az őszi estének. A nap a horizont mögé süllyedt, és a lehullott

75
juharlevelek, amiket pörgő-forgó kis örvénybe kavart fel a
nyomunkban a motorunk szele, visszarebbentek az árnyas utcákra,
ahogy tovasuhantunk.

76
 5. FEJEZET

TÚL JÓ MEGFIGYELŐ

FENYEGETŐEN KÖZELEDETT anyám halálának évfordulója. Nem

menekülhettem előle, minden egyes évben becserkészett, és még
sötétebb árnyékba borította már amúgy is épp elég borús
világomat. Mintha egy lehetetlenül magas felhőkarcoló tövében
álltam volna: hiába nyújtogattam a nyakamat, hiába forgattam a
fejemet ide-oda, az acél és üveg hatalmas tornya úgyis eltakarta a
napot, teljesen elzárva előlem az eget.
A gyilkosság évfordulóját megelőző hetekben mindig sokkal
rosszabbak voltak a rémálmaim. Egyre durvábbak lettek, így
reszketve, elgyengülten riadtam föl, miután tizennégy évet
röpítettek vissza az időben, és megint az a vérben úszó hatéves
voltam a totálkáros kocsiban. Más éjszakákon pedig a kórházról
álmodtam, a halkan értekező orvosokról és ápolókról, a masinák
zúgásáról, a holtsápadt, összetört testemre kötött,
megszámlálhatatlanul sok csőről meg érzékelőről. Magamhoz
térve egyre nehezebben bírtam úrrá lenni zakatoló szívverésemen
és görcsösen összeszoruló tüdőmön – egyre nehezebben tudtam
visszaűzni az emlékeket az elmém leghátsó zugába.
Mivel még a szokottnál is kevesebbet aludtam, így
megdupláztam a napi koffeinadagomat, és ezáltal a
77
morcosságomat is. Lexi makacsul próbált kifaggatni arról, hogy
mi történt azon az estén, amikor igencsak váratlan és meglepő
módon motorozni mentem Finn-nel, ráadásul folyton be akart
számolni nekem a Tyjal folytatott enyelgéseik minden részletéről,
de egyszerűen nem volt hozzá türelmem. A létező legkipihentebb
állapotomban is alig tudtam elviselni a szövegelését, nemhogy egy
álmatlan éjszaka után. Állandóan karikás szemem világosan
jelezte a kialvatlanságomat, Lexi-nek azonban mintha nem tűnt
volna fel, vagy legalábbis nem vette figyelmeztetésnek, hogy
hagyjon békén.
Őszintén szólva, leginkább azért nem akartam beszélni Lexivel
Finnről, mert tudtam, hogy ha egyszer rákezdenénk a témára,
akkor soha nem bírna leakadni róla. Túlagyalná az egészet, sokkal
nagyobb ügyet csinálna belőle, mint amilyen valójában. És habár
saját magamnak bevallottam ugyan, hogy meghökkentett a sráccal
töltött este, ezt a tényt eszem ágában sem volt megosztani Lexivel.
Finn több szempontból is meglepetést okozott nekem azon az
estén. Majdnem egy órán át hajtottunk kifelé a városból, miközben
alig szólt hozzám, és nem árulta el, hová megyünk. A szokásos
cinizmusommal már épp arra gondoltam, hogy Finn talán azért
visz be az egyre sötétedő erdőbe, mert meg akar ölni, és itt
könnyedén elrejtheti a hullámat, amit sosem találnának meg. Ám
ekkor lekanyarodtunk a kígyózó útról, és megálltunk egy
elhagyatott kilátónál. Finn leugrott a motorról, és odalépett a
keskeny, rozsdás korláthoz. Lenézett a lustán hömpölygő folyóra,
ami az egyre sűrűsödő szürkületben még épphogy látható volt a
mélyben. Én is leszálltam, és gyanakodva követtem.
– Mit keresünk itt, Finn? – kérdeztem. A hely kíváncsivá tett,
és kissé össze is zavart. Legvadabb álmomban sem képzeltem
volna, hogy egy bőrszerkós, tetovált rosszfiú egy efféle környéken
szereti elütni az estéit. Egyetlenegy autó sem járt az úton, közel s
távol egyetlen fényszóró sem látszott, a civilizációnak nyoma sem
volt. Ezt a placcot nyilvánvalóan már hosszú évek óta

78
elhanyagolhatták; legalábbis a rozsdás korlátból és a repedezett
járdából kiindulva.
– Psszt – suttogta Finn anélkül, hogy rám nézett volna. –
Hallod ezt?
Nem sokat hallottam, leszámítva a közelben zümmögő
szúnyogot, ami már biztosan alig várta, hogy jól belakmározzon
belőlem, meg a halk csobogást a mélyből, ahogy a folyó vize a
moszatos partot mosta.
– Mégis mit kellene hallanom? – kérdeztem értetlenül.
– Semmit – felelte, és rám pillantott, miközben megálltam
mellette a korlátnál. – Csak a csöndet. Azért jövök ide néha, hogy
gondolkozzak. Hogy kiszellőztessem a fejemet.
Elfordítottam tőle a fejemet, próbáltam megemészteni ezt a
zavarba ejtő információt. Nem akartam tudni, hogy a mellettem
álló, dögös pasiban több rejtőzik, mint amilyennek elsőre tűnik.
Azt szerettem volna, ha továbbra is egyszerűen besorolhatom őt az
elmémben az „Öntelt seggfejek” címkéjű kategóriába. Az már tuti,
hogy bőven akadt volna társasága abban a bizonyos kategóriában.
Most már viszont nem igazán illett ebbe a besorolásba,
bármennyire is próbáltam volna beleerőltetni. Sehogy sem bírtam
összeegyeztetni a rohadékot, akinek előadta magát, ezzel a fiúval,
aki elmélyülten kiélvezte a természet békéjét. Az üresfejű,
önelégült alakok általában nem nagyon értékelnek semmi mást,
csakis a saját tükörképüket. Finn viszont komplikáltabbnak tűnt
ennél. Márpedig én sosem bírtam, ha a dolgok komplikáltak.
Szerettem kategorizálni magamban mindent és mindenkit:
világosan felcímkézve, gondosan rendszerezve, hogy könnyen
elboldogulhassak köztük.
Habár nem mondta ki, egyértelmű volt, hogy addig nem
megyünk el, amíg kellőképpen ki nem gyönyörködtem magam
Finn folyóparti kilátójában. A part úgy tíz méterrel alattunk terült
el, és el kellett ismernem, hogy a látvány tényleg megnyugtató:
olyan békésen szépséges, amilyen csak a természet tud lenni. A
tintafekete folyó szüntelen csobogása elzsongította az agyamat, és

79
miközben a tájra összpontosítottam, elcsitultak a fejemben
szüntelenül zsibongó aggodalmak. Hetek óta először nem anyám
halálának közelgő évfordulójára összpontosítottam. Csodásan
elcsöndesedtek a gondolataim.
Nem világított más, csak a majdnem teli hold meg a végtelen
sok csillag, amik innen nézve még sokkal, de sokkal
gyönyörűbbek voltak, mint a tetőmről. Miután néhány percig
némán élveztem a kilátást, kezdtem megérteni, miért ilyen
különleges ez a hely Finn-nek.
Olyan volt neki ez a kilátó, mint nekem a tető.
Erről rögtön az a kérdés jutott eszembe: akkor meg miért hozott
el engem ide, a menedékébe? Hiszen alig ismert. Honnan tudhatta,
hogy egyáltalán tetszene nekem ez a hely? Az egyszer biztos,
hogy nem bírtam elképzelni, amint kiruccan ide az egyik
fanatikus, cicababa rajongójával.
– Miért akartad ezt megmutatni nekem? – kérdeztem suttogva,
mert vonakodtam megtörni a kettőnkre telepedett csöndet.
Rám nézett, sötét szeme mágnesként, szinte delejesen vonzotta
a tekintetemet. Hosszú másodpercek teltek el, miközben
farkasszemet néztünk; pedig el akartam fordítani a fejemet, meg
akartam törni a szemkontaktust, de egyszerűen nem bírtam.
Tekintete egy röpke pillanatra a számra villant, majd ismét a
szemembe nézett. Bizonytalanul álltam átható pillantását, és
próbáltam kitalálni, vajon mi járhat a fejében.
Már-már azt hittem, nem is fog válaszolni, ám újabb jó néhány
másodperccel később mégiscsak megköszörülte a torkát, és végre
megtörte a csendet:
– Azért, mert tudtam, hogy te meg fogod érteni – jelentette ki,
azzal vállat vont, és megint a folyóra szegezte a tekintetét. – Mert
megértesz engem.
Nem volt ínyemre ez a válasz. Olyan közelséget, olyan
kölcsönös megértést sugallt, amiről szó sem volt köztünk. Finn
nem ismerhetett, hiszen engem senki sem ismert; még a legjobb
barátnőm se, az apám meg aztán pláne nem. Arra jutottam, hogy

80
ez a fiú veszélyes. Eszem ágában sem volt olyasvalaki társaságát
keresni, aki túlságosan is jó megfigyelő.
Nyugtalan lettem: a feszültség, amitől épp az imént sikerült
megszabadulnom itt, lassan megint felkúszott a gerincemen, és
újra satuként szorongatott. Finn észrevehette növekvő
idegességemet, mert hirtelen lemutatott a folyópartra, hogy
elterelje a figyelmem.
– Nézd csak, szentjánosbogarak! – mondta, tekintetemet a
sötétben világító pontokra irányítva, amik a part menti
növényzetben röpködtek. Az ajka félmosolyra húzódott, miközben
figyelte, amint a tündöklő bogarak felszálltak a magasba,
beragyogva a feketéllő eget. – Hamarosan már egy sem lesz itt.
– Miért? – érdeklődtem.
– Csak a nyári hónapokban kerülnek elő. Valószínűleg ez lehet
az egyik legutolsó éjszakájuk. Kezd túlságosan lehűlni nekik az
idő. – Halk nevetést hallatott. – Gyerekkoromban befőttesüveggel
fogtam be őket, csak néhány percre, hogy alaposabban szemügyre
vehessek egyet-egyet, mielőtt elengedtem. Egész éjszaka a házunk
mögötti mezőn üldögéltem, és vártam, hogy megjelenjenek. Néha
egyáltalán nem is bukkantak fel. De amikor igen, az olyan volt,
mint a varázslat, tudod? Mint egy jel, hogy ennél több is vár még
rám az életben, és ha elég türelmes vagyok, akkor talán minden
jobbra fordul.
Néhány percig csöndesen figyeltem a világító rovarokat, nem
tudtam, mit is mondhatnék erre. Megdöbbentett, hogy Finn így
megnyílt nekem. Nem kértem erre, és viszonozni sem óhajtottam.
Nem voltam az a „lelki sebeinket feltárás”, se a „sanyarú
gyerekkorunk fájdalmán megosztozós” típus. Viszont mi tagadás,
kíváncsi lettem.
– Nem néztem volna ki belőled a természetbúvárságot –
mondtam, tetovált bicepszére sandítva.
– Ez nem annyira a természetről szólt, Brooklyn, hanem sokkal
inkább az elmenekülésről. Fogadni mernék, hogy te ezt jobban
megérted, mint a többség. – Megint rám szegezte azt az átható

81
tekintetét, úgyhogy gyorsan elfordítottam a fejem. Ez a fiú már így
is vészesen, elfogadhatatlanul a vesémbe látott, pedig alig árultam
el magamról bármit.
Nem szóltunk többet, miközben visszamentünk Finn
motorjához. Menthetetlenül úgy éreztem, valami megváltozott
köztünk attól, ahogy az imént egymás mellett állva figyeltük a
tündöklő szentjánosbogarakat a lehűlő augusztus végi éjszakában.
Amikor felültem mögé, és átkaroltam a derekát, már szemernyi
kétség sem volt bennem, hogy mostantól kezdve gondosan távol
kell tartanom magam tőle. Sőt a lehető legtávolabb. Azzal a laza,
évődő Finn-nel, akivel eddig volt dolgom, tűrhetően el tudtam
boldogulni; viszont az a srác, aki elhozott ide, egészen más
személyiségnek tűnt. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez,
de jobban belém látott, megértett, mint bárki más eddigi
életemben.
Betartotta a desszertre vonatkozó ígéretét is, és a városba
visszatérve elvitt egy kis cukrászdába, mindössze néhány percre a
házunktól, ahol házi készítésű fagylaltot árultak. A fagyizó előtti
padon üldögélve nyalogattuk a tölcséres finomságot, és Finn
könnyedén öltötte fel újra annak a humoros, nőcsábász
frontembernek a szerepét, akinek a kilátó előtt mutatta magát.
Fesztelenül évődtünk egymással, nevetve beszéltük ki Lexi és
Tyler rendületlenül kibontakozó románcát, közben még az emlékét
is gondosan elhessegetve annak, hogy milyen jelentős dolog
történt velünk nemrég abban a sötét erdőben. Meglepően jól
szórakoztam: Finn remek társaságnak bizonyult, olyan elbűvölő
volt, amennyire csak szívtipró szerepköre engedte. De én
bármennyire is igyekeztem, sehogy sem tudtam elfelejteni, milyen
volt a tekintete, miközben a szentjánosbogarakat figyelte a
sötétben.
Nem sokkal később hazavitt, barátságosan megölelt, és illetlen
poénokat sütött el, ahogy elindultam a lépcső felé. Mintha
megérezte volna a nyugtalanságomat, és így próbált volna

82
lecsillapítani, akár egy vad, zaklatott állatot, amit megriasztott a
közeledésével.
Túl jó megfigyelő – gondoltam aznap este már századszor.
Látványosan vidáman integettem neki az erkélyről, úgy téve,
mintha minden a legnagyobb rendben volna köztünk. Aztán sietve
bezártam magam mögött az ajtót, és megkönnyebbülten
hatalmasat sóhajtottam. Finn Chambers csodás pasi volt,
méghozzá abból is a létező legveszélyesebb fajta: elbűvölő, vonzó,
vicces és fájdalmasan éles szemű.
Én pedig innentől kezdve el akartam kerülni, amennyire csak
tudtam.
A következő két hétben megtettem minden tőlem telhetőt, hogy
távol tartsam magam Finntől. Valahányszor odajött hozzám a
campuson, nehéz volt megúszni bármiféle kommunikációt – de
nem lehetetlen. Csakhogy nem volt elég kerülnöm a
szemkontaktust, és tudomást sem vennem róla: a srác egyszerűen
nem vette a lapot, és továbbra is beszélni próbált velem,
valahányszor csak összefutottunk.
Végül már arra kényszerültem, hogy bemeneküljek a női
mosdóba vagy egy üres terembe, sőt még egy csapat vadidegen
közé is befurakodtam, mert csak így tudtam lerázni.
A néhány alkalommal, amikor sikerült szemtől szembe kerülnie
velem, azonnal kitaláltam valami ürügyet, és arra hivatkozva,
szinte fejvesztve iszkoltam el. De a kifogásaim nem hangzottak
valami hihetően. Finn például tutira nem vette be, mikor azt
mondtam, hogy haza kell vinnem Lexit a teniszedzésről –
tekintettel arra a tényre, hogy a barátnőm soha életében nem vett
részt önszántából sporttevékenységben. Azt meg végképp tudnia
kellett, mekkora kamu volt, mikor közöltem vele, hogy elkésem a
melóból, hiszen a még csak nem is létező munkahelyem nem
igazán biztosíthatott tökéletes alibit.
Nyilván az alváshiányom volt ilyen rossz hatással az
elmekapacitásomra. Vagy netán az a sötét, átható szempár sütötte
ki az agyamat, valahányszor csak Finn három méternél közelebb

83
került hozzám, és emiatt lett oda minden, de minden megtévesztő
képességem.
Ahhoz képest, hogy mindössze néhány héttel azelőttig a srác
még csak nem is létezett a számomra, most egyszeriben bárhová
mentem, folyton az utamba került. De rendületlenül hittem, hogy
előbb-utóbb mégiscsak tudomásul veszi, miért kerülöm makacsul:
azért, mert nem vagyunk barátok, és soha nem is leszünk azok. Ha
egyszer felfogja ezt, akkor egyszerűen rám un, és végre békén
hagy. Pár hét elteltével már-már azt hittem, hogy bevált a
stratégiám, amikor a szó szoros értelmében belebotlottam a
problémámba. Órára siettem éppen, és nem figyeltem a lábam elé,
mert Lexinek SMS-eztem a péntek esti terveinkről.
– Jaj, bocs, ne haragudj, nem láttalak! – mentegetőztem, és
hogy el ne essek, belekapaszkodtam a srác karjába, akinek az
imént nagy lendülettel nekimentem. – Tök figyelmetlen vagyok,
nem akartam…
Elakadt a szavam, amikor fölemeltem a fejemet, és egy
sötétkék szempár nézett vissza rám – egy olyan egyedien kifejező
tekintet, ami csakis egyetlenegy személyé lehetett, a világon senki
másé –, én pedig azonnal felfogtam, mekkora baklövést követtem
el. Sietve hátraléptem, hogy elhúzódjak Finn közvetlen közeléből,
egyszeriben elfogott a feszélyezettség, és előre tartottam tőle,
hogy mit fog mondani. Felvillant a tekintetében valamilyen
érzelem, miközben lenézett rám, de olyan hamar el is tűnt, hogy
nem volt időm megfejteni.
Végül nem szólt semmit. Egyszerűen félreállt az utamból, a
lovagias gesztus paródiájaként félig meghajolva, és a karjával
látványosan intve, hogy menjek csak tovább. Kerültem a
tekintetét, és olyan gyorsan húztam el a közeléből, amennyire csak
rövidke lábam engedte. Valamilyen furcsa okból bűntudatom
támadt, ami vasmarokkal szorította el a szívemet. Ez a nyomasztó
érzés végképp összezavart és megrémített.

84
 Hiszen semmi rosszat nem tettem. Akkor meg milyen alapon
tűnt ilyen megbántottnak Finn? Tényleg nem voltunk barátok.
Tulajdonképpen alig ismertük egymást.
És mégis, az, ahogyan Finn rám nézett, elárulta, mennyire
rosszulesik neki, hogy kirekesztettem az életemből. Nem értettem
sem ezt, sem magát a fiút, sem az engem eltöltő bűntudatot – és az
igazat megvallva, nem is akartam megérteni. Így hát azt tettem,
amihez a legjobban értek: eltemettem magamban az érzéseimet, és
továbbléptem.
Tudtam, hogy az a helyes döntés, ha távol maradok Finntől.
Olyan kockázatot jelentett, amit nem vállalhattam fel, és
győzködtem magam, hogy hamarosan úgyis totál megfeledkezik
rólam. Elvégre bőven akadtak reménytelenül belezúgott rajongói,
akikkel kedvére elszórakozgathatott.
De ezek szerint legalább felfogta végre – miután két hétig nagy
ívben elkerültem –, hogy szó sem lehet köztünk barátságról. Már
hazafelé tartottam, amikor rájöttem, hogy valószínűleg most
találkoztunk legeslegutoljára. Azt hajtogattam magamnak, hogy
pontosan ezt akartam, és igyekeztem ügyet sem vetni arra a belső
hangra, ami egyre csak azt üvöltötte: Iszonyatosan hülye vagy,
Brooklyn! Bármennyi megbánást el tudtam viselni a döntéseim
miatt, ha azoknak köszönhetően biztonságban lehettem.
Eljött anyám halálának évfordulója. Teljesen ki voltam merülve
a rémálmoktól, amik az elmúlt pár hétben szüntelenül gyötörtek,
de tudtam, hogy ezen a napon el kell menekülnöm minden elől,
muszáj egyedül lennem. Kölcsönkértem Lexitől a kocsiját, és
ellógtam az óráimról; reméltem, hogy egy jó hosszú autókázás,
bármiféle konkrét cél nélkül, segíthet enyhíteni a
zaklatottságomat. Elég reménytelen terv volt, de
kétségbeesésemben nem jutott eszembe más megoldás.
Aznap reggel megkaptam apámtól az idei együttérző lapot,
amit nyilvánvalóan az egyik titkárnője szerzett be és írt alá
helyette. Fogalmam sem volt, miért küldözget egy ilyet minden
egyes évben, hiszen soha nem csináltunk közösen semmit

85
megemlékezésként, még akkor sem, amikor nála éltem.
Gyerekkoromban minden évben csak zokogtam és zokogtam ezen
a napon, néha pedig könyörögtem apámnak, hogy meséljen
valamit anyuról: hogyan ismerkedtek meg, milyen volt anyukám
akkoriban… Bármit, ami segíthetett volna nekem a lehető
legélénkebben megőrizni az emlékét. De apám nem akart – vagy
nem bírt – beszélni róla, így végül feladtam a kérlelését.
Addig hajtottam, amíg Lexi kocsijából ki nem fogyott a benzin,
úgyhogy megálltam tankolni egy idegen városban, tele ismeretlen
emberekkel. Furcsa, hogy kivehetetlenül összefolytak előttem a
részletek, mintha olyan sebesen száguldottam volna, amitől
minden elhomályosul körülöttem, pedig maga a nap
csigalassúsággal vánszorgott. Minden percét egy egész órának
éreztem, és minden órát egy teljes napnak.
Az elmúlt hetek különösen borzalmas rémálmai gondoskodtak
róla, hogy annak a végzetes napnak az emlékei még ébren is a
felszínen forrongjanak bennem, és ma nem is küzdöttem ellenük,
nem próbáltam visszaűzni őket a tudatalattimba, ahogyan máskor
szoktam. Ahelyett, hogy elfojtottam volna őket, elmerültem
bennük, megadtam magam nekik. Újból átéltem minden egyes
iszonytató részletet, anyám halálától az összes utóhatásig. Amikor
már úgy elhomályosult a tekintetem, hogy nem láttam rendesen az
utat, lehúzódtam az út szélére, és végre megengedtem magamnak
– csak most az egyszer – a gyengeséget.
Még soha életemben nem voltam ilyen hálás azért, hogy Lexi
örökké csak saját magával van elfoglalva: azt se kérdezte, mire
kell nekem a kocsija, mégis hová akarok menni. Sosem meséltem
neki a múltamról, pedig mindössze néhány hónappal édesanyám
halála után ismerkedtünk meg, amikor elköltöztem Kaliforniából
az ország túlsó felére, apámhoz. Egyszerűen nem bírtam beszélni a
történtekről, Lexi pedig soha, de soha nem faggatott.
Mindig is nagyon szerettem őt ezért.
Mire sikerült összeszednem magam, már beesteledett.
Megtöröltem könnyáztatta arcomat és felpuffadt szememet, aztán

86
hazavezettem, de szinte „robotpilótára” kapcsolva. Elfogott az a
nyomorúságos, kiüresedett érzés, mintha már csupán az árnyéka
lennék önmagamnak. Teljesen kifacsarva éreztem magam,
mostanra nem maradt belőlem más, csak ez a test, ami pont
olyannak tűnt, mint a Brooklynként ismert lány: az üres
porhüvely, amit a világnak mutattam.
Miközben a környékünk csöndes utcáin kanyarogtam, az egyre
sűrűsödő sötétségbe hasító fényszórókkal, a gondolataim anyám
gyilkosára terelődtek. Ritkán engedtem meg magamnak, hogy
Ernest „Ernie” Skinnerre, a kaliforniai San Quentin Állami
Fegyintézet 91872-051 azonosítójú fegyencére koncentráljak, de
ma este annyira zaklatott voltam, hogy nem bírtam elhessegetni
magamtól az emlékképet. Az arca, ami eltöltötte a rémálmaimat és
kísértette az elmémet, örökre beleégett az agyamba, azt az életet
szimbolizálva, amit elvett tőlem.
Ijesztő tisztasággal emlékeztem minden szavára arról a napról.
Akárcsak vérben forgó szemére, ami elhomályosult az ereiben
lüktető kokaintól, és úgy meredt az arcomra, mintha minden kis
vonásomat az eszébe akarta volna vésni.
Miattad kerültem ekkora szarba, te kis hülye! Ha nem lennél itt,
már rég otthon lehetnék, simán megúsztam volna az egészet. De te
mindent elbasztál nekem! Miattad törtem össze a verdát.
Megborzongtam, a lelki szemeimmel láttam saját magam
hatévesen, a tanúk padján, ahogy remegve tanúvallomást tettem,
és ezzel végleg megpecsételtem a férfi sorsát: elítélték, huszonöt
évet kapott, a fellebbezését elutasították. Amikor elvezették az
ítélethirdetés után, megbilincselve, narancssárga kezeslábasában,
olyan izzó gyűlölettel a szemében meredt rám, mintha bosszúból
pusztán a tekintetével lángra lobbanthatott volna.
Hálát adtam az égnek, amiért még tíz hosszú évig kell
börtönben rothadnia. Nem engedtem meg magamnak, hogy
belegondoljak, milyen következményekkel járhat, ha egyszer
kiengedik.

87
 Beálltam a vén viktoriánus házunk felhajtójára, és próbáltam
lehiggadni, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. Még a végtelenül
egocentrikus Lexi is átlátott volna rajtam, a normalitásom álarcán,
ha könnyes szemmel és elkenődött sminkkel jelenek meg.
Lehajtottam a napellenző tükrét, helyrehoztam a sminkemet, és
olyan arckifejezést erőltettem magamra, amiről azt reméltem,
megfelelően utánozza a szokásos hűvös közönyömet.
Momentán nem telt tőlem ennél többre.

88
 6. FEJEZET

„MAJDNEM” PILLANATOK

ZUHANYOZÁS KÖZBEN az a gondolatom támadt, hogy a tequila a

legeslegjobb megoldás, ha el akarom felejteni a gyötrő
szomorúságot és gyászt, ami egész nap fojtogatott. Vizes hajjal és
a korábbi könnyeim minden nyomától tisztára sikált arccal ültem
fel a konyhapultra, hogy kitöltsek magamnak egy kupicával.
Miközben a pia végigmarta a torkomat, egy idegesítő hangocska
azt hajtogatta az agyam mélyéről, hogy az alkohol nem igazán a
leghatékonyabb módja a rengeteg problémámmal való
megbirkózásnak. Sietve elnyomtam magamban azt a hangot, és
gyorsan felhajtottam még két felest.
Mire Lexi néhány perccel később belépett a konyhába, már
jobban éreztem magam, mint az elmúlt hetekben bármikor. Persze
nem feledkezhettem meg arról, hogy a mai nap édesanyám
halálának tizennegyedik évfordulója – ez a tény kitörölhetetlenül a
lelkembe égett, elemi szinten a részemmé vált –, de a tequila
segített enyhíteni a szívemet hasogató fájdalmat, és
elhomályosítani az emlékeket, amiket többé már nem akartam
megidézni.
– Juj, piálunk? De jó! – kurjantotta Lexi. Kikapta a
tequilásüveget a kezemből, és alaposan meghúzta.
89
 – Add vissza, Lex! – mondtam, és az üvegért nyúltam. –
Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neked – tettem hozzá
motyogva, és miután visszaszereztem az üveget, töltöttem
magamnak egy negyedik kupicával is. Lexi tapsikolva éljenzett,
ahogy felhajtottam az újabb felest.
– Te, ez meg mi? – kérdeztem a tequilától égő torokkal, és
felkaptam a papírt, ami mellettem hevert a pulton. Egy számla
volt, amit egy bizonyos charlottesville-i E. S. Elektronika nevű
cég állított ki a nálunk elvégzett villanyszerelési munkálatokról.
Nem is tudtam, hogy bármit meg kellene szereltetni a
lakásunkban, az meg végképp tuti, hogy nem én hívtam a szerelőt.
– Ja, igen, járt itt egy fickó – mondta Lexi, azzal megint
kicsente a kezemből az üveget, és jó nagyot kortyolt belőle. – A
főbérlő küldte, mert volt valami gond a vezetékekkel a házban,
vagy mi. De meg ne kérdezd, mit csinált pontosan! Egy kukkot se
értettem abból, amit magyarázott. Nem beszélek
villamosmérnökül.
– Mármint, villanyszerelőül – helyesbítettem.
– Tök mindegy – grimaszolt Lexi. – A főbérlőnk hívta,
úgyhogy ő állja a cechet, ez a lényeg.
– Várjunk csak! Most komolyan, a főbérlőnk küldte? Az a
főbérlő, akit kis híján be kellett perelnünk, amikor elromlott a
klotyó, mert sehogy sem volt hajlandó megjavíttatni? Az a pasas,
akit a legkevésbé se zavart, hogy az ajtókat meg az ablakokat nem
lehetett rendesen bezárni, mikor beköltöztünk? – Döbbenten
bámultam a barátnőmre. – Tényleg azt állítod itt nekem, hogy a
fickó önként megjavíttatott valamit, és még csak nem is kellett
előtte hat hónapig panaszkodnunk a problémáról? Ráadásul még
fizetni is hajlandó érte?
– Igen, pontosan ezt állítom – vigyorgott rám Lexi.
– Hát, akárhogy is, egy ilyen csodára inni kell, az már biztos! –
kuncogtam, és megint a tequiláért nyúltam.

90
 Egy órán belül már megittuk az üveg felét, és felszabadultan
táncikáltunk a konyhában, kissé akadozó nyelvvel énekeltük
egymásnak a rádióból szóló slágerek szövegét.
– Menjünk bulizni! – visította Lexi, azzal berángatott a
szobájába, és lenyomott az ágyra, majd a beépített szekrényéhez
ugrott, amiből szinte kidőlt a rengeteg ruha. Túl pityókás voltam
már ahhoz, hogy tiltakozzak. Úgy szorítottam magamhoz a
tequilásüveget, akár a mentőkötelet, és figyeltem, amint Lexi
kibújt a farmeréből, aztán fölhúzott egy falatnyi, rózsaszín,
nyakbakötős ruhát.
– Kapd föl ezt! – hajított oda nekem egy zsebkendőnyi
élénkvörös anyagot, hozzá fekete, orr nélküli tűsarkúval, ami kis
híján szemen talált, mikor elrepült az arcom mellett, és az ágyon
landolt.
Ha nem pont ez a nap lett volna, és ha nem nyakaltam volna
már be annyi tequilát, akkor talán ellenálltam volna Lexi
követelésének. Habár az is igaz, hogy még a legjózanabb,
legkiegyensúlyozottabb állapotomban is nehezen tudtam eltéríteni
őt a szándékától, ha egyszer a fejébe vett valamit.
Forgott velem a világ, miközben fölálltam, hogy levegyem a
farmeromat. Imbolyogtam, és nekidőltem a falnak, ahogy
próbáltam lerángatni a felsőmet. Lexi kinevetett, mikor meglátta a
szerencsétlenkedésemet a fésülködőasztal tükréből, aminél ülve
egy profi sebességével és ügyességével sminkelte ki magát. Mire
sikerült magamra rángatnom az ujjatlan, vörös rucit – ami olyan
rövid volt rajtam, hogy Lexi magas alakjára legfeljebb felsőnek
lehetett jó –, már végzett is, és az én arcomnak is nekiesett a
rengeteg pamacsával meg kenceficéjével.
Tizenöt perccel később már a taxiban ültünk, úton a klub felé.
A nem épp színjózan állapotomban eszembe se jutott megkérdezni
Lexitől, hogy mégis hova megyünk. Amikor a taxi megállt a Styx
előtt, igazából tudtam, hogy meg se kéne lepődnöm ezen, tekintve
a barátnőm legújabb románcát. Mégis megdöbbentett, hogy képes
volt visszahozni engem ide. Mire sikerült volna szóhoz jutnom,

91
hogy tiltakozzak, Lexi már odavetett a sofőrnek egy húszast, és
kirángatott a kocsiból. Tátott szájjal álltam a klub előtt, és
figyeltem, ahogy a taxi elhajt.
– Szórakozol velem?! – kérdeztem, Lexi felé perdülve. A
következő pillanatban kis híján orra buktam, mivel a tűsarkúm
beleakadt a járdába. Jó tudni: egyáltalán nem tanácsos tízcentis
tűsarkúban pörögni-forogni, pláne nem részegen.
Lexi csak nevetett rajtam, és vállat vont, láthatóan a legkevésbé
se szégyellte magát.
– Király a banda, olcsó a pia, és még csak szóba se kell állnod
Finn-nel, ha nem akarsz. Jesszusom, Brookie, úgy teszel, mintha a
csávó valami megszállott zaklató lenne, aki ellopja a használt
zsepidet, meg állandóan lesből fotózgat. – Gúnyos grimaszt vágott
a nevetséges gondolatra. – Most komolyan, valószínűleg már rég
meg is feledkezett rólad. De tényleg, talán nem vetted észre, hogy
milyen észvesztően dögös? Egy ilyen srác nem szokott leragadni
senkinél sem, úgyis bármikor talál magának friss húst.
Azért ez fájt.
Bármennyire szemétkedő volt is Lexi hangneme, azt el kellett
ismernem, hogy így felvázolva a helyzetet, tényleg kissé
nevetségesnek tűnt a viselkedésem az elmúlt pár hétben.
Valószínűleg alaptalan – sőt talán egyenesen arrogáns – volt azt
feltételeznem, hogy Finn egyáltalán tudomást vett rólam…
nemhogy össze akarna barátkozni velem. Könnyen meglehet, hogy
minden ok nélkül kerültem őt. Egyszeriben ugyanolyan
agyatlannak éreztem magam, mint a nyálcsorgató gruppijai.
– Basszus, utálom, mikor igazad van – sóhajtottam panaszosan,
és belekaroltam. Elmentünk a bejáratnál kígyózó hosszú sor
mellett, és egyenesen a kidobóhoz léptünk.
– Billy! – sikkantotta Lexi üdvözlésképpen, és gyors puszit
nyomott a szinte már röhejesen kigyúrt pasi arcára. Lövésem se
volt, hogy ismerhetik ilyen jól egymást, mindenesetre a fazon
rögtön félrehúzta a kordonszalagot az ajtó elől, és beengedett
minket. Lexi csókot dobott neki, ahogy a várakozók tömegét

92
megelőzve bevonultunk a klubba. Pajkosan integettem a még
mindig sorban ácsorgó bulizni vágyóknak. Erre tiltakozó
panaszkodásban-morgolódásban törtek ki, ám ezt a klubba lépve
azonnal elnyomta egy mikrofonnal felerősített hang, amitől
libabőrös lettem.
A tekintetem egyből a színpadon álló Finnre szegeződött. A
francba is, tényleg észveszejtően jól nézett ki. Szűk, fekete pólója
kihangsúlyozta izmos mellkasát. Sötét farmer feszült a csípőjén,
haja borzasan hullott mélykék szemébe. Nem tagadhattam,
mennyire helyes, és már vagy századszorra kívántam, bárcsak
egyszerűen lefekhetnék vele, mindenféle érzelmi bonyodalom
nélkül. Igyekeztem az eszembe vésni, hogy ez a srác veszélyes,
nem kavarhatok vele, mert nem érné be önmagában a szexszel: tuti
ki akarna ismerni engem.
Habár az is igaz, hogy egy csomó „egyiprosti” rajongójával
kamatyolt már, és egyikkel sem bonyolódott komolyabb
kapcsolatba. Talán önteltség volt azt gyanítanom, hogy hozzám
másként viszonyulna?
Lexi a zsúfolt bárpult felé rángatott, ezzel magamhoz térített
részeges merengésemből. A tömeg elejére furakodtunk, nem
hagytuk, hogy eltántorítson a nagy lökdösődés és összepréselődés.
Nem lepett meg, hogy megint Timet találtuk a bárpult mögött,
ráadásul felismert engem, amint odaléptem hozzá.
– Szia, Brooklyn! – szólt mosolyogva. Hát, legalább sikerült
megjegyeznie a nevemet. – Mit adhatok ma este a csinos
hölgyeknek?
– Két Long Island koktélt kérnénk – válaszoltam, és
viszonoztam a mosolyát. Gondoltam, egy kis flörtöléssel talán
megúszhatom ezt a kört ingyen. Tudtam, mekkora pofátlanság ez,
és normál körülmények között valószínűleg rosszul is éreztem
volna magam, amiért adom a csávó alá a lovat, de hát ő annyira
hülye volt, én meg olyan részeg, hogy már egyáltalán nem
érdekelt, mi lenne a helyes. Csöppet sem meglepő módon nem
fogadott el pénzt, miután lerakta elém a két italt. Vigyorogva

93
megköszöntem, aztán visszafordultam Lexi-hez, és odaadtam neki
az egyik poharat.
– Fenékig, ribi! – mondta, és miután koccintott velem, elindult
a tánctér melletti kis fülke felé, ahol volt néhány félreeső asztal. A
legtöbbnél már ültek, de végül csak sikerült találnunk egy
szabadot a hátsóbb részen, viszonylag távol a színpadtól. Lexinek
ez természetesen csalódást okozott, én viszont nagyon is
megkönnyebbültem, amiért ma este nem kell megbirkóznom Finn-
nel, hiszen itt nyilván nem vehetett észre. Nem mintha maga a
klub annyira óriási lett volna – alig tizenöt méterre lehettünk a
színpadtól –, de Finn ritkán vette le a szemét a hiányosan öltözött
csajok tömegéről, akik előtte vonaglottak.
A koktélomat kortyolgattam, miközben élvezettel hallgattam a
számot, egészen belefeledkeztem a srác hangjába. Izgató volt,
mély és kissé rekedtes, ahogy a mikrofonba énekelt. Eszembe
jutott, milyen volt a legelső alkalom, amikor meghallottam a
hangját, miután elterültem a járdán, és félig-meddig öntudatlanul
hevertem. Már akkor is, mikor még egyáltalán nem ismertem őt, a
szavai bizsergetőn visszhangzottak a fejemben.
Lexivel lazán elcseverésztünk, és a bezsongott tömeget
figyeltük, mialatt megiszogattuk az első körünket. A barátnőmet
persze időről illőre elfogta az ellenállhatatlan késztetés, hogy
kommentáljon egy-egy különösen extrém szerkót vagy
sikongasson a bandának két szám között. Rengeteget nevettünk,
miközben nyakára hágtunk egy újabb körnek, de majdnem
elsírtam magam, amikor Finn bejelentette, hogy tartanak egy
félórás szünetet. Hiába erősködött Lexi már korábban, hogy nincs
semmi félnivalóm az énekestől, azért amikor a barátnőm elment
megkeresni Tylert, én mégiscsak jobbnak láttam bevenni magam a
női vécébe a klub hátsó sarkában. Jó távol volt a bártól meg a
színpadtól, így minden szempontból tökéletesen megfelelt arra,
hogy itt várjam ki a szünet végét, és elkerüljek bármiféle kínos
találkozást.

94
 Legnagyobb meglepetésemre a női vécében nem volt senki.
Ezek szerint az itteni csajszik Lexihez hasonlóan nem bírtak
ellenállni a kísértésnek, hogy a szünetben becserkészhessék a
zenekar tagjait, és ennek érdekében inkább lemondtak a pisilésről.
Még soha életemben nem láttam egy szórakozóhely
mellékhelyiségét ilyen elhagyatottnak, és nagyra értékeltem a
csöndet, miközben a tükör előtt állva próbáltam helyrehozni
elkenődött sminkemet.
Részeg voltam. Tudtam, hogy nem lett volna szabad ennyit
innom – általában megfontoltan uralkodtam magamon –, de a ma
este kivételes eset volt. Túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy
felelősségteljesen viselkedjek; nem akartam elmerülni a
gyötrelmes emlékeimben. Szükségem volt valamire, ami segít
megfeledkeznem mindenről, és az alkohol tökéletesen megfelelt
erre a célra.
Ráadásul a sok piának még azt a plusz előnyét is érzékeltem,
hogy teljesen eltompította a fájdalmat, ami különben tutira
agyonsanyargatta volna a lábamat a toronymagas tűsarkútól, amit
Lexi vetetett föl velem.
Jót kuncogtam erre a gondolatra, miközben bebotladoztam az
egyik fülkébe, fölrángattam a minirucimat a csípőmig, és a
tűsarkún bizonytalanul, nehézkesen egyensúlyozva a vécé fölé
guggoltam. Már épp végeztem a dolgommal, amikor
meghallottam, ahogy kivágódott a mosdó ajtaja, és bejött valaki.
Gyorsan lehúztam a klotyót, megigazítottam a ruhámat, és
kimentem a csapokhoz kezet mosni.
Éppen a habzó szappant öblítettem le a kezemről, amikor
megéreztem a tarkóm bizsergéséből, hogy valaki figyel. Gyorsan
felpillantottam a tükörbe, és megláttam, hogy egy pasi áll
mögöttem. Azonnal felsikoltottam, és megpördültem a
tűsarkamon, olyan gyorsan, hogy a mosdó szélébe kellett
kapaszkodnom, különben eltaknyoltam volna.
– Jesszus, direkt meg akarsz süketíteni? – kérdezte egy nyugodt
hang.

95
 Amikor sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, lassan
kihúztam magam, és jókora önuralommal farkasszemet néztem
Finn-nel. Vidámság csillogott a tekintetében, nyilván jót
szórakozott azon, hogy a frászt hozta rám.
Legszívesebben ott helyben kinyírtam volna.
– A KURVA ÉLETBE, FINN! – kiabáltam, azzal odavonultam
hozzá, és teljes erőből mellkasba vágtam. Meg se tántorodott,
amitől csak még dühösebb lettem. – MI A FASZT KERESEL TE
IDEBENT? – háborogtam. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon,
de belefojtottam a szót. – Ez a NŐI vécé, Finn. Te pedig nem vagy
nő, ugyebár?!
Mostanra alig bírta megállni a nevetést, vigyorogva csóválta a
fejét, így felelve a kérdésemre. Elővillant a jobb oldali
gödröcskéje, még jobban fölerősítve a vonzerejét, ám annak
dacára, milyen helyes volt így, erős késztetést éreztem, hogy
pofonnal töröljem le a képéről a vigyort.
– Akkor meg mégis mi a jó büdös francot csinálsz itt? –
szegeztem neki a kérdést, miközben szúrós szemmel, csípőre tett
kézzel meredtem rá. Finn felém lépett, mire egészen a kézmosókig
hátráltam tőle.
Mikor már nem volt hová visszakoznom, kinyújtotta a karját, és
a falnak támasztotta a tenyerét a két oldalamon, mintegy
sorompóként körülzárva engem. A tekintetéből eltűnt a vidámság,
a szeme mintha elsötétült volna, miközben megfejthetetlen
érzelmek töltötték el.
– Egy ideje kerülsz engem – jelentette ki, mélyen a szemembe
nézve. – Tudni akarom, miért.
Nem kérdésnek szánta, hanem tényként közölte a dolgot, és
nyilvánvalóan magyarázatot várt rá. Nekem azonban eszem
ágában sem volt tárgyalni vele erről, szóval nagyon megszívta, ha
azt hitte, hogy megfélemlítéssel kiszedheti belőlem az igazat.
– Nem kerüllek, Finn. Csak nem bírlak – meredtem rá, hetykén
felszegett állal. A nyomasztó közelsége dacára egyszerűen nem
voltam hajlandó meghunyászkodni, és kész. – És tudod, meg kell

96
mondjam, tutira nem azzal fogod megkedveltetni magad egy
lánnyal, hogy sarokba szorítod egy elhagyatott klotyóban –
mondtam szinte vicsorogva, de ő csak mosolygott.
– Brooklyn, mindketten tudjuk, hogy hazudsz – suttogta,
miközben az ajka a fülcimpámat súrolta. – És egyikünk sem megy
el innen, amíg el nem árulod végre, miért teszel mostanában úgy,
mintha nem is léteznék.
– Nem hazudok! – erősködtem… na jó, azaz inkább hazudtam.
– Jesszusom, te még annál is önteltebb vagy, mint hittem. Most
komolyan, hogy bírod elviselni saját magadat? – Egy kicsit
akadozott a nyelvem. A francba! Jellemző, hogy pont akkor
rángatott bele egy ilyen beszélgetésbe, amikor részeg voltam.
– Csak hárítasz – közölte erre. – Na, bökd már ki, mert nem
akarom erre vesztegetni az egész szünetemet…
– Á, igen, nehogy elpazarold a becses időt, amit a gruppijaiddal
tölthetnél! Lám, eggyel több ok arra, hogy végre békén hagyjál!
– Tudod, eddig is tetszettél dühösen, de most már látom, hogy
féltékenyen még annál is helyesebb vagy – vigyorgott idegesítően.
– Te pedig még annál is eszementebb vagy, mint gondoltam. –
Most már tényleg elegem lett ebből, és meglöktem a mellkasát,
hogy végre elhátráljon tőlem. Szórakozottan érzékeltem, mennyire
kemények a mellizmai az ujjaim alatt, és részeg agyam azonnal
elképzelte őt félmeztelenül. Ekkor váratlanul elkapta a kezemet, és
a markába szorította. Hosszú ujjai egészen elfedték az enyémeket,
és acélosan fogtak, ahogy még közelebb húzott magához, amíg
teljesen egymáshoz nem tapadtunk. A testünk minden pontja
tökéletesen összeillett. A magas sarkúmban a fejem búbja
majdnem egy szintben volt a szájával, zöld szemem csupán
centikre volt az ő kék szempárjától.
Jó néhány másodpercig bámultunk egymásra, és a tekintetem
önkéntelenül ide-oda cikázott a sötét szeme meg a kis híján a
homlokomhoz érő telt ajka között. Egyre szaporábban vettem a
levegőt, és felismertem a vágy árulkodó, folyamatosan hevülő
melegségét a hasamban.

97
 Basszuskulcs! A tequila teljesen hazavágta az önuralmamat.
Finn szeme egy parányit tágabbra nyílt, ahogy lenézett rám;
láthatóan ugyanúgy felizgatta a közelségünk, mint engem.
Lehajtotta a fejét, így még inkább behatolt a privát szférámba, és
az ajkunk között már csak vészesen kis távolság maradt.
– Nem kellene ezt tennünk – suttogtam, miközben a szánk
egymást súrolta. De tudtam, hogy már úgyis rég késő megfékezni,
ami kettőnk között készül történni, bármi is legyen az. És ami még
rosszabb, igazából nem is akartam megfékezni.
– Psszt – lehelte Finn. Ajka az enyémet cirógatta, a keze pedig
a tarkómhoz ért, belegabalyodott göndör fürtjeimbe.
Épp, amikor a szánk végre összeforrt, méghozzá olyan
gyengédséggel, amit nem is néztem volna ki Finnből, a vécé ajtaja
kivágódott.
Olyan hangosan csapódott a falnak, hogy kizökkentett minket a
majdnem-csókunk pillanatából, és azonnal szétrebbentünk. Három
szőke csajszi botladozott be a klotyóba.
– Jesszuskám! De hát te Finn vagy! Jesszuskám! – A
legszöszibb egy helyben ugrált izgalmában. Plasztikával jócskán
felturbózott dudája kis híján kibuggyant a felsőjéből, miközben a
jelenlétemről tudomást sem véve rányomult álmai frontemberére.
Én rá se bírtam nézni Finnre. Átkoztam magamat, amiért kis
híján hagytam smárolásig elfajulni a helyzetet. Azzal
nyugtatgattam a lelkiismeretemet, hogy csak a pia tehet az
egészről, és hogy tuti nem engedtem volna ilyen közel magamhoz
senkit, ha nem az évem legeslegszarabb napján vagyok túl éppen.
Győzködtem magam, hogy ilyesmi soha többé nem fog
előfordulni. Soha, de soha.
Megkerültem a három gruppit, már-már futásnak eredtem, hogy
kijussak innen, és megszabaduljak Finntől
– Ennek még nincs vége, Brooklyn – szólt utánam, ahogy
kimenekültem a vécéből.
– Ha netán elfelejteném, majd emlékeztess, hogy soha többé ne
hallgassak rád! – mondtam, ahogy visszaültem az asztalhoz,

98
Lexivel szembe. – Meg arra is, hogy jövök neked egy irgalmatlan
nagy seggbe rúgással!
– Miért, most éppen mit csináltam? – vigyorgott a barátnőm
pajkosan, miközben felém tolta a Long Island koktélomat. Jó
hosszan kortyoltam belőle, remélve, hátha elég erős, hogy
kitörölje az emlékezetemből a mosdóban történteket.
– Emlékszel, milyen mély meggyőződéssel bizonygattad
nekem, hogy tutira a legeslegkevésbé sem érdeklem Finnt?
– Rémlik valami… – Lexi szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól.
Bármire is számított, arra biztosan nem, hogy ezt fogom mondani.
– Hát, épp az előbb jött utánam a női klotyóba. Ahol is
megpróbálta ledugni a nyelvét a torkomon.
– És hagytad neki?
– Jesszusom, Lexi, dehogy! Még csak nem is bírom a srácot.
– Na és, kit érdekel? Csak az számít, hogy észvesztően szexis –
felelte, és úgy nézett rám, mintha elmentek volna nekem otthonról.
– És mégis mióta érdekel téged, hogy bírod-e a fiúkat, akikkel
lefekszel? Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz komoly
párkapcsolatot. Ahogy Finn sem. Amennyire én látom, tökéletesen
működhetne köztetek a dolog.
– Komplikálttá válna. Előbb-utóbb mindig komplikálttá válik.
– Jaj, édesem, ne csináld már! – sóhajtotta Lexi. – Ha valaki,
Finn semmiképpen nem hajlandó elköteleződni. Nem érdekli más,
csak a futó kapcsolatok… már ha azokat egyáltalán kapcsolatnak
lehet nevezni. Mindketten tök helyesek vagytok, ráadásul
nyilvánvalóan totál be is jöttök egymásnak, szóval, feküdj le végre
a csávóval, döngess vele egy jót, és kész! Aztán szépen
otthagyhatod őt is, ahogy szoktad. Simán továbblépsz, slussz-
passz.
Lexi úgy beszélt erről, mintha tényleg ennyire könnyű, ilyen
egyszerű lett volna az egész. Egy pillanatra már majdnem
engedtem is a kísértésnek. Azok után, ami a mosdóban történt
köztünk Finn-nel, gyanítottam, hogy még egyszer nem fogok tudni

99
ellenállni neki. Az igazat megvallva nagyon is akartam őt. Azóta
vágytam rá, hogy legelőször megpillantottam.
Egész mostanáig nem okozott nekem gondot a kötöttségek
nélküli szex. Soha nem hagytam, hogy a kapcsolataimat
megbonyolítsák az érzelmek: amint az a gyanúm támadt, hogy
kezd komolyra fordulni a dolog, egyből szakítottam az adott
sráccal. Elképzeltem, hogy talán Finn-nel is működhetne
ugyanez… de tudtam, hogy az ő esetében a szokottnál is
óvatosabbnak kellene lennem. Még soha senki nem hatott rám
annyira, mint ez a fiú. Másokkal ellentétben ő mintha egyenesen
belém látott volna.
Semmiképpen sem nyílhattam meg előtte, az egyszer biztos.
Azon talán elgondolkodhattam, hogy esetleg lefekszem vele, de
arról szó sem lehetett, hogy meg is bízzak benne.
– Nem is tudom, Lexi… – mondtam, de nem igazán csengett
meggyőzően a hangom.
– Aha, ja, persze – hümmögött a barátnőm békéltetően,
miközben nyilvánvalóan egy szavamat se hitte.
Ügyet sem vetettem rá, inkább visszafordultam a színpad felé,
és figyeltem, amint a banda a műsor folytatására készülődött.
Finnen nem látszott semmi szokatlan, épp jót nevetett valamin,
amit Tyler mondott, és úgy tűnt, a legkevésbé sem volt rá hatással,
ami a mosdóban történt köztünk.
Ostobaság volt azt hinnem, hogy bármit is jelenthetnék egy
ilyen srácnak. Nem voltam több a szemében, csupán egy újabb
maca a sok közül – csak épp a gruppijaival ellentétben én kihívást
jelentettem neki, mert nem dobtam szét a lábam parancsszóra.
Finnt csakis maga a becserkészésem izgalma érdekelte, semmi
más. Valamilyen oknál fogva ez a tény durván mellbe vágott.
Nem akartam a sajgó szívemmel foglalkozni, így jobb híján
megint kortyoltam az italomból, és újból Lexire koncentráltam,
aki szokás szerint Tylerről zengett nagyban dicshimnuszt.
– És igazából a dobos tartja össze az egész zenekart, tudod? Ty
nélkül semmire se mennének. Szóval, tulajdonképpen ő… –

100
Elharapta a mondatot, és tágra nyílt szemmel meredt valamire a
hátam mögött.
Mielőtt megfordulhattam volna, valaki fölrántott a székemről,
és széles, izmos mellkasához húzott. Vaskos karokkal fogta át a
derekamat, és olyan erősen szorított magához, hogy hiába is
próbáltam volna kiszabadulni a kényszerű ölelésből.
Nem mintha ez visszatartott volna engem attól, hogy
eszeveszetten küszködjek az ismeretlen támadóm ellen. Tűsarkúm
vadul rúgkapált a levegőben, ahogy igyekeztem eltalálni a pasast a
lábszárán, vagy akár – legideálisabb esetben – sokkal feljebb, egy
jóval becsesebb és érzékenyebb pontján.
– Nyugi már, bébi, csak szórakozom veled! Tudom, milyen
könnyen kiakadsz. – Az illető ugyanolyan váratlanul, ahogy
megragadott, el is engedett, és visszahuppantam a magasból a
földre. Elveszítettem az egyensúlyomat, így kis híján pofára estem
a klub ragacsos padlóján. A pasi a karom után kapott lapátkezével,
még épp időben fogott meg, és azzal a lendülettel maga felé is
fordított, így végre felismertem a támadómat, akiről kiderült, hogy
nem más, mint Gordon O’Brian.
Előző tavasszal összejöttem vele, egy diákszövetséges bulin.
Nagy hiba volt, amit csakis azért követtem el, mert a kelleténél
több tequilát nyomtam be. Gordon az egyetem focicsapatában
játszott, állítólag remekül, de én személy szerint nem tudtam volna
megítélni a tehetségét, mivel még egyetlenegy meccsükön se
jártam. Az a fajta srác volt, akin látszott, hogy jómódban
nevelkedett, és alaposan beleplántálták önnön
felsőbbrendűségének biztos tudatát. A maga gondosan ápolt,
Ralph Lauren-modell módján helyes volt, de ennyi, a felszínes
vonzalmon kívül semmit sem éreztem iránta.
A létező legsztereotípabb nagymenő sportoló volt az összes
gagyi tinifilmből, amit valaha is végignéztem és megvetettem:
mindig igyekezett elsőként kigúnyolni bárkit, aki csak merészelt
kilógni a tömegből, vagy nem volt hajlandó behódolni a talpnyalói
sleppjének. Ha az egyetemen is lettek volna iskolai szekrények,

101
akkor Gordon tuti folyton bezárt volna oda egy-egy szerencsétlen,
kipécézett elsőévest.
Ráadásul, mint kiderült, a visszautasítást sem viselte jól.
Miután részegen lefeküdtem vele, olyan gyorsan húztam el a
csíkot, ahogy csak bírtam. Habár azóta jó néhányszor próbálta
fölvenni velem a kapcsolatot, mindig elhárítottam az ajánlatát,
miszerint megismételhetnénk a dolgot. Négy elviselhetetlenül
hosszú perc egy életre elég volt nekem abból, ahogy egy izzadt
behemót rajtam elterülve nyögdécsel, köszönöm szépen. Nem
létezett annyi tequila a világon, ami rávehetett volna, hogy
meggondoljam magam.
– Nem is akarsz rendesen köszönni? – kérdezte, és az ajkát
csücsörítette. Le mertem volna fogadni, hogy gondosan
begyakorolta ezt az arckifejezést a tükörben, és nyilván roppant
csábosnak tartotta.
– Csá, Gordon… pá, Gordon – közöltem erre, majd
visszafordultam az asztalunkhoz és az elkerekedett szemmel
bámuló Lexihez. Hallottam, ahogy a zenekar folytatta a műsort, az
egyik kedvenc Bon Iver-számomat kezdték játszani.
– Ilyen könnyen nem rázol le, Brooklyn. – Ezúttal erősebben
markolta meg a felkaromat, mindkét kezével, és úgy szorított,
hogy tudtam, valószínűleg még holnap is látszani fog a nyoma.
Egyre erősebben markolt, miközben ismét a mellkasához húzott,
végül már könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól.
Lexi érzékelte, mennyire nem vagyok ura a helyzetnek, mire
rögtön felugrott a székéről, és egyenesen a klub bejárata felé
sietett, nyilván azért, hogy segítségül hívja Billyt, a kidobót.
– Eressz már el, te barom! – követeltem Gordontól a fogamat
csikorgatva. Sajgott az egész karom, és alig kaptam levegőt. Nem
bírtam, ha valaki csak úgy hozzám ért, pláne anélkül, hogy
tökéletesen nyeregben éreztem volna magam az adott
szituációban, márpedig jelen pillanatban a legkevésbé sem volt
nálam az irányítás.

102
 – Ne már, Brooklyn… – suttogta a fülembe. Ziháló leheletét
forrónak éreztem a nyakamon. Felizgatta, hogy bánthat; ezek
szerint perverzebb volt, mint amilyennek hittem. – Miért nem
bírsz kedvesebb lenni hozzám, bébi? Múlt tavasszal sokkal, de
sokkal barátságosabb voltál hozzám. Mi van, talán már nem is
emlékszel? – Hirtelen úgy helyezkedett, hogy megéreztem a
derekamhoz préselődő merevedését.
Kétségbeesetten néztem körül, Lexit keresve, de sehol sem
találtam őt a tömegben. A közvetlen közelünkben láthatóan
mindenkinek akadt valami jó kis mentsége, hogy ne avatkozzon
közbe: egytől egyig túl részegek, beszarlak vagy önzők voltak, így
semelyikük sem sietett a segítségemre. Próbáltam Finn éneklésére
koncentrálni, kivenni a dalszöveg ismerős szavait, de a klub összes
hangja kezdett eltompulni. Mintha egyre távolabb került volna
tőlem minden, zavaros lett, elmosódott előttem a kép. Gordon
továbbra is a fülembe suttogott, de már nem az ő szavait hallottam.
Egy másik hang csöngött a fülembe, egy olyan hang, amit már
tizennégy éve próbáltam elfelejteni.
Ha közelebb mertek jönni, kinyírom! Még egy kurva lépés, és
meghal!
Valaki egy pisztoly csövét szegezte a halántékomnak. Olyan
erővel szorított, hogy nem kaptam levegőt. Vér, az a rengeteg sok
vér… Rendőrök ordítoztak körülöttünk. Fülsiketítően vijjogott a
sok sziréna.
Le a kurva fegyverekkel, vagy megölöm!
Nem jutottam levegőhöz. Gordon még mindig szövegelt, de
már rég nem tudtam kivenni a szavait. Szorosan lehunytam a
szemem, és próbáltam elűzni az emlékeket. Tompán úgy
hallottam, mintha a zene hirtelen elnémult volna, de mostanra már
semmiben se lehettem biztos. Az oxigénhiánytól forgott velem a
világ.
Aztán Gordon egyszeriben már nem szorított magához.
Összerogytam, és ezúttal meg sem próbáltam felállni, tudtam,
hogy úgysem lennék képes rá. Verekedés jellegzetes hangját

103
hallottam, erre sikerült annyira megemelnem a fejem, hogy
láthassam Finnt, amint lovagló ülésben hajolt a földön kiterült
Gordon fölé, és újra meg újra a képébe vágta az öklét.
– Soha többé ne merészelj Brooklynhoz nyúlni! – acsargott
ütlegelés közben. A megszokott, pajkos vigyorának most nyoma
sem volt az arcán. Teljesen megvadult: kontrollálatlan brutalitással
püfölte az alatta heverő focistát. Habár Gordon legalább tíz kilóval
nehezebb volt nála, bunyó terén láthatóan Finn bizonyult a
gyorsabbnak és ügyesebbnek kettőjük közül. – Hallod, rohadék?!
Ha még egyszer csak eszedbe jut a közelébe menni, esküszöm,
hogy kicsinállak!
Gordon válaszul csak nyögött, mivel képtelen volt megszólalni.
Finn hirtelen abbahagyta az ütések osztogatását, és elillant az
arcáról a düh. Felugrott Gordonról – akiről lerítt, hogy egy darabig
nem fog talpra állni –, és szinte emberfeletti sebességgel termett
mellettem. Egyik karját a térdem alá csúsztatta, a másikkal átfogta
a vállamat, és fölemelt, szinte ugyanúgy, mint azon a napon,
amikor megismerkedtünk. Egyből a vállára hajtottam a fejemet,
hogy kizárjam a külvilágot, miközben kicipelt a klubból.
A parkolóba kiérve odavitt egy kisteherautóhoz, kinyitotta az
ajtót, és bemászott az osztatlan elülső ülésre, anélkül, hogy
eleresztett volna. Miután becsapta mögöttünk a kocsiajtót,
továbbra is magához ölelt, ajkát a hajamra nyomva. Nem
hallottam mást, csak a meg-megakadó suttogását:
– Minden rendben, Bee. Nincs semmi baj. Vigyázok rád. Csak
lélegezz szépen!
Még mindig nem kaptam rendesen levegőt. Nagy erőfeszítéssel
igyekeztem lecsillapítani szaggatott zihálásomat.
– Ügyes vagy Bee. Most már nem lesz gond.
Görcsösen markoltam a pólóját, reszkettem a magamba fojtott
zokogástól. Nem állhattam neki sírni. Tudtam, hogy ha elkezdek
bőgni, akkor talán soha nem hagyom abba.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el így: lehet, hogy percek,
vagy akár órák. Finn egyáltalán nem adta tanújelét

104
türelmetlenségnek; nem sürgetett, nem szólt rám, hogy ne bőgjek,
pedig a helyében minden más fiú ezt tette volna. Egyszerűen csak
magához ölelt, és hagyta, hogy lélegezzek.
Végül abbahagytam a remegést, és éreztem, hogy alábbhagy
bennem a pánik. Amikor erőlködve megszólaltam, alig ismertem
föl a saját hangomat. Nem akartam elhinni, hogy ez a reszketeg
suttogás belőlem jön.
– Mi… – Megköszörültem a torkomat, és újból próbálkoztam:
– Mi történt?
– Pánikrohamot kaptál – válaszolta Finn egyszerűen, mintha ez
mindent megmagyarázott volna.
– De hát te… Te akkor fönt voltál a színpadon, nem? –
értetlenkedtem, bizonytalanul akadozó szavakkal.
– Észrevettem, ahogy az a seggfej lefogta a karodat, aztán
megláttam, milyen képet vágsz. Muszáj volt közbelépnem, hogy
megszabadítsalak tőle.
– Szóval, egyszerűen leugrottál a színpadról, csak úgy, szám
közben? – kérdeztem hitetlenkedve, és a hangom most már egész
normálisan csengett. – Jesszusom, direkt a lehető legdrámaibb
megoldást akartad választani, vagy mi?
– Tényleg jobban érezheted magad, ha máris visszatértél az
inzultálásomhoz – mondta erre Finn. Kihallottam a szavaiból a
mosolygást, és éreztem, ahogy ellazult a karja.
– Köszönöm – suttogtam. Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– Igazán nincs mit. Hidd el nekem, élvezet volt kiütni a csávót.
Az egy kolosszális barom.
Megint csönd telepedett ránk. Most már ki tudtam volna
bontakozni az ölelésből – és azt is kellett volna tennem –, de
sehogy sem akaródzott. Biztonságban éreztem magam itt, Finn
karjának melegébe zárva, ahonnan mindaz, ami az imént történt,
valahogy távolinak tűnt. Jó érzés volt… mintha már kislány korom
óta nem tapasztaltam volna meg ilyesmit.
Nem akartam megtörni a kettőnkre boruló csendet, de úgy
éreztem, tartozom neki valamiféle magyarázattal. Bárki másnak

105
simán elbagatellizáltam volna az incidenst, azonban jól tudtam,
hogy Finn úgyis átlátna minden hazugságomon. Ilyen erővel akár
meg is spórolhattam magamnak a fölösleges strapát, és kamuzás
helyett egyszerűen elárulhattam neki legalább az igazság egy
részét.
Nagy önuralommal elhúzódtam tőle, és arrébb csúsztam az
ülésen. Gondosan ügyelve, hogy a testünk egyetlen pontja se érjen
össze, feléje fordultam. Ha a tekintetéből akár csak egy szemernyi
szánakozás is sütött volna, akkor valószínűleg azonnal kiszállok a
kocsiból, és egyszerűen otthagyom, ám Finn gondosan ügyelt rá,
hogy a szeme ne áruljon el semmilyen érzelmet. Mély levegőt
vettem, és belevágtam:
– Sajnálom, de ha rendes magyarázatot vársz, azzal nem igazán
szolgálhatok. – Idegesen nagyot nyeltem. – A srác túl erősen
szorította a karomat, és az ilyesmi néha pánikrohamot vált ki
belőlem. Nem bírom, ha idegenek érnek hozzám. Kiakaszt, ha
valaki megpróbál lefogni. Ennyi. – Finnre néztem, vártam, hogyan
reagál. – Köszönöm, hogy segítettél – tettem hozzá, szinte
mellékesen.
Sokáig hallgatott.
– Oké – mondta végül.
– Ennyi? – hüledeztem. – Nincs egyetlen kérdésed sem? Nem
követeled, hogy magyarázzam meg jobban?
– Brooklyn, te nem vagy az a típus, aki bármiről is hajlandó
többet elárulni, mint amire készen áll. Úgyhogy nem fogom
erőltetni a dolgot. Hanem inkább szépen várok, ameddig csak kell.
Mert előbb-utóbb, amikor készen állsz, úgyis el fogsz mondani
nekem mindent. – Ezt annyira magabiztosan jelentette ki, mintha
tényleg elkerülhetetlen lett volna, hogy egy nap majd kiöntsem
neki a szívemet.
– Lehet, hogy arra nagyon sokáig kell várnod – feleltem
kétkedve. – Lehetséges, hogy egy örökkévalóságig várhatsz majd.
Vállat vont, mintha ez az eshetőség csöppet sem zavarta volna.
– Eddig is kibírtam… Egész életemben vártam.

106
 – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem, és gyanakodva
meredtem rá.
Erre csak szomorkásan mosolygott, és a kérdésemet a füle
mellett elengedve bedugta a slusszkulcsot az indítóba, hogy ráadja
a gyújtást. Felbőgött a motor, és kihajtottunk a parkolóból.
– Mi lesz Lexivel? – kérdeztem.
– Nyugi, Tyjal van. Nem kell aggódnod miatta.
– Na és a koncertetek?
– Lesz még bőven fellépésünk – vont vállat.
Ha bárki mással vagyok, biztos egyből követeltem volna, hogy
árulja el, hová megyünk, de mostanra már semmi erőm nem
maradt Finn-nel akadékoskodni. Teljesen ki voltam merülve,
kikészültem érzelmileg, és alig vártam, hogy végre túl legyek ezen
a pokoli napon.
– Ma van tizennégy éve, hogy meghalt az anyám. – Tényleg én
szólaltam meg? Most komolyan, képes voltam kimondani ezt?
Épp Finn füle hallatára? Elment az eszem, nem is kérdés.
Meglepetten pillantott rám. Még szép, hogy meglepődött.
Hiszen pont az előbb közöltem vele, hogy nem szokásom
magyarázkodni. Hogy talán egy örökkévalóságig hiába vár majd
rendes válaszra.
– A halál szívás – mondta végül. – Sosem lehet teljesen
feldolgozni a veszteséget. Az emberek olyan hülye klisékkel
áltatják magukat, mint „az idő minden sebet begyógyít”, de bárki,
aki megtapasztalta az igazi gyászt, tudja, hogy sosem lesz
könnyebb… Csak megtanulunk hazudni önmagunknak meg
másoknak: elálcázni a fájdalmunkat, és normálisnak tettetni
magunkat.
Saját tapasztalatból beszélt; nyilvánvalóan ő is elveszített
valakit. Egy kissé bizarr módon vigaszt leltem abban, hogy valaki
más is szenvedett el olyan veszteséget, mint én, és mégis talpon
bírt maradni. Segített a tudat, hogy nem vagyok egyedül a gyász
elleni, szűnni nem akaró küzdelmemben.

107
 Nem mondtam semmi mást, miközben hazavitt… habár úgy
éreztem, hogy Finn nem is várja tőlem. Amikor megállt az
albérletünknél, haboztam, mielőtt a kocsiajtó kallantyújáért
nyúltam volna.
– Ez amúgy kinek a verdája? – kérdeztem, mert csak most
döbbentem rá, hogy ha nem a motorján hozott el, akkor valaki más
kisteherautójában ülünk.
– Ja, hát, az enyém. Olyankor szoktam használni, ha rossz az
idő, vagy nekem kell elszállítanom a banda cuccát.
– Aha – bólintottam, azon tűnődve, mégis hogyan engedhet
meg magának egy egyetemista srác nem csupán egy motort,
hanem egy viszonylag új kisteherautót is. – Hát, király verda.
– Köszi. Te, Brooklyn, figyelj…
– Igen?
– Csak hogy tisztázzuk: most már hivatalosan is barátok
vagyunk. Ha az ember egyszer bunyóba keveredik valakiért,
onnan már nincs visszaút.
Elmosolyodtam.
– Na, jellemző, hogy akarsz valamit a segítségért cserébe. Ezek
szerint tényleg kihalt a lovagiasság – cukkoltam. – Nem szoktam
fiúkkal barátkozni, de jól van, lehetsz te az első, akivel kivételt
teszek.
A szavaim hallatán különös kifejezés suhant át az arcán, ám
olyan hamar el is tűnt, hogy nem tudtam értelmezni. Ismét
vigyorgott, és szinte már úgy gondoltam, hogy csak képzeltem az
előbbi, komor arckifejezését.
– Hát, én sem igazán szoktam csajokkal haverkodni, szóval, ez
mindkettőnknek újdonság lesz – válaszolta.
Kiszálltam a kisteherautóból, és megfordultam, hogy
elköszönjek tőle, ám Finn már ki is ugrott a volán mögül.
Megkerülte a kocsi orrát, kézen fogott, és a ház lépcsője felé
húzott.
– Mit csinálsz? – vontam kérdőre, és grimaszt vágtam. – Nem
kell egészen a lakásom ajtajáig kísérned!

108
 – A haverodként kötelességem meggyőződni róla, hogy
épségben hazaérsz. Miként azt is kötelességem tudatni veled, hogy
te vagy a legmakacsabb, legkeményfejűbb csaj, akit ismerek.
– Kösz szépen, haver.
– Nagyon szívesen!
Felértünk a lépcsőn, és kinyitottam a lakás ajtaját. Mielőtt
bementem volna, még egyszer Finn felé fordultam, és olyasmit
tettem, amivel saját magamat is megleptem: lábujjhegyre álltam –
ami ugyebár tűsarkúban nem kis teljesítmény, már nem azért –,
átkaroltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. A hajamra
támasztotta az állát, és átfogta a derekamat. Úgy álltunk ott,
egymásba kapaszkodva, mint két összeillő puzzle-darab.
Tökéletesen passzoltunk.
Önkéntelenül is elégedetten sóhajtottam fel, miközben Finn
magához ölelt. A barátok szoktak ölelkezni, nem? Ezzel még nem
hágtunk át semmiféle határt. Teljesen normális volt, hogy egy jó
barát közelsége ennyire megnyugtatott, határtalan
biztonságérzettel töltött el. De hát – nyaggatott egy halk, ám
makacs hangocska az agyam hátsó zugában – amikor nagy ritkán
megölelem Lexit, soha nem szoktam ilyesmit érezni. Basszus!
– Köszi, még egyszer – suttogtam, azzal leengedtem a karomat,
és kelletlenül elhúzódtam tőle. Az ajtó felé fordultam, mert nem
akartam a szemébe nézni… Féltem, hogy mit láthatnék a
tekintetében. – Jó éjt!
– Jó éjszakát, Bee – hallottam a hangját halkan, ahogy
becsuktam köztünk az ajtót. Figyeltem, amint lement a lépcsőn,
beült a kocsijába, és elhajtott. Hirtelen elgyengült a lábam, így
lassan lecsúsztam a padlóra. A hátamat az ajtónak támasztva
felhúztam a térdemet, és összegömbölyödtem. A mikró órájára
pillantva kiderült, hogy három perccel elmúlt éjfél.
Az évforduló végre-valahára letelt. Micsoda nap!

109
 7. FEJEZET

ROSSZ VICC

A FEKETE BŐRHUZATRA NYOMTAM az ujjamat, és próbáltam

lehiggadni. Szép fotel volt, nyilván drága is: úgy képzeltem, efféle
bútorok lehetnek az apámhoz hasonló, jómódú üzletemberek
irodájában. Meglepett, hogy itt is ilyen fotel fogadott.
Az agykurkászok többsége, akiknél gyerekkorom óta jártam,
úgy rendezte be a rendelőjét, hogy megnyugtató, az otthon idilljét
idéző környezetet teremtsen. Könyvespolcok sorakoztak bennük,
tele voltak csecsebecsékkel, és mindig akadt egy nagy doboz
zsepi, gondosan a kezem ügyébe készítve. El nem tudtam
képzelni, mégis kinek juthatott eszébe, hogy a „problémás
fiatalok”, mint én, ilyen környezetben érzik jól magukat. Épp
ellenkezőleg: azok a rendelők engem mindig csak kiakasztottak,
hiszen félreérthetetlen, fájdalmas emlékeztetőül szolgáltak arra,
hogy apám óriási házát a maga modern, elegánsan visszafogott
berendezésével úgysem fogom soha, de soha igazi, meghitt
otthonnak érezni.
A pszichiáterek – legalábbis azok, akiknél az elmúlt évek során
kénytelen voltam megfordulni – inkább kerülni szokták a modern
stílust; nyilván túlságosan sterilnek, ridegnek találták ahhoz, hogy
kialakíthassák benne a barátságos környezet illúzióját. Joan
110
Angelini doktornő így elsőre már önmagában a rendelője
berendezésével felülmúlta az elvárásaimat, és dacolt a
megszokásokkal. Bár az is igaz, hogy ebben a helyzetben nem
akadt semmi megszokott, mivel ő volt a legelső pszichiáter, akit
önszántamból kerestem föl.
Még negyedórája sem ültem a rendelőjében, és már vagy
tizedszerre tört rám a kísértés, hogy kirohanjak az ajtón. Azzal
próbáltam leküzdeni, hogy emlékeztettem magam: önként
vállaltam ezt a tortúrát. Ez a doktornő nem az állam, az apám vagy
a bíróság megbízásából foglalkozott az esetemmel; csakis azért ült
itt velem szemben, hogy kianalizáljon, mert én magam kértem
erre. Saját elhatározásomból mondtam le több száz dollárról – meg
a lelkem egy kis darabjáról –, hogy befizethessek erre a
szenvedésre.
És mindezt miért? Csak azért, mert betojtam egy aprócska,
jelentéktelen pánikrohamtól.
– Nem kellene kérdéseket föltennie? – fakadtam ki, és karba
tett kézzel meredtem a velem szemben ülő nőre, aki negyvenes
évei végén járhatott. Elegánsan öltözött, szőke haját csinos
kontyba fogta, blúza kifogástalanul volt vasalva.
– Van valami konkrét kérdés, amit szeretnél, ha föltennék
neked? – érdeklődött gyakorlott szenvtelenséggel. Csöppet sem
zökkentette ki a bosszankodásom.
– Hát, nem azért fizetek magának, hogy csak bámuljon rám egy
órán át.
– Brooklyn, valamilyen okból fölkerestél engem. Mi az? Miért
döntöttél úgy, hogy eljössz hozzám?
– Tegnap este pánikrohamom volt.
– Értem, ez önmagában még nem igazán ok az aggodalomra.
Szinte mindenki átesik pánikrohamon bizonyos helyzetekben.
Veled most fordult elő ilyesmi legelőször?
– Nem. – Mély levegőt vettem, és felkészültem, hogy
rázúdítsam erre a nőre az elmúlt tizennégy évem minden felgyűlt
lelki terhét. Reméltem, hogy meg tud birkózni vele… Elvégre ez

111
volt a munkája. – Időről időre megesik, már hatéves korom óta,
amikor szemtanúja voltam anyám meggyilkolásának. A drogos,
aki megölte, elvette a kocsikulcsát, és elhajtott az autójával.
Annyira be volt állva, hogy még a hátul ülő kislány se tűnt fel
neki.
Figyeltem, ahogy a doktornő szeme elkerekedett – még az
agykurkászok sem bírták elleplezni minden érzelmüket –, és a
tolla olyan sebesen szántotta a papírt, hogy biztos lehettem benne,
gondosan feljegyez minden részletet. Továbbra is semleges hangot
ütöttem meg, és csakis a tényeket közöltem vele, semmi mást.
– Megütöttem a pasast, erre eleresztette a kormányt, és
karamboloztunk. Kirángatott a kocsiból, és élő pajzsként használt
a rendőrökkel szemben, hogy ne lőhessék le, de ebből nem sokra
emlékszem. Azt hiszem, olyan erősen szorított, hogy elájultam.
Arra viszont emlékszem, hogy sok vért veszítettem, és nem
kaptam levegőt.
– Mi váltotta ki a tegnap esti pánikrohamodat? – kérdezte.
– Egy klubban voltam, és egy hülye barom megragadott
hátulról, aztán fölemelt a levegőbe – meséltem, és önkéntelenül is
megdörzsöltem a véraláfutásokat, amiket eltakart a dzsekim ujja. –
Nem kaptam levegőt. És a fülembe csöngött a szirénázás meg az ő
hangja.
– Kinek a hangja?
– Ernie Skinneré. Ő ölte meg anyámat.
– Úgy érted, hogy a tegnapi incidens előhívta az elfojtott
gyerekkori emlékeidet?
– Azt hiszem – vontam vállat. – Sosem próbáltam igazán
felidézni azokat az emlékeket. Őszintén szólva, megtettem minden
tőlem telhetőt, hogy ne kelljen szembenéznem velük.
– És most?
Álltam a tekintetét.
– Most már, azt hiszem, vissza akarok emlékezni.
Angelini doktornő most először mosolyodott el azóta, hogy
beléptem a rendelőjébe.

112
 – Ez megfelelő kezdet, Brooklyn.
Bementem a lakásunkba, és ledobtam a kulcsomat a
konyhaszigetre. Az ülésem Angelini doktornővel nem is volt olyan
vészes, mint amire számítottam: valamilyen oknál fogva sokkal
jobban meg tudtam nyílni előtte, mint az összes többi eddigi
agykurkászom előtt. Talán egész mostanáig nem álltam készen
arra, hogy beszéljek a lelki sebeimről.
Lexi nem volt otthon, ami nem lepett meg; mostanában a
szabadideje nagy részét Tyler lakásában töltötte. De nem bántam
az egyedüllétet. Már hatévesen megtanultam egyedül
elboldogulni.
A szobámba érve azonnal észrevettem két dolgot: Finn dzsekije
még mindig a gardróbom ajtajára felakasztva lógott, az
éjjeliszekrényemen pedig egy csokor virág hevert. Az utóbbi egész
biztos, hogy még nem volt itt ma reggel, amikor elmentem
Angelini doktornőhöz, és legjobb tudomásom szerint Lexi egész
nap nem jött haza.
Gyorsan átszeltem a szobát, és szemügyre vettem a csokrot.
Nem volt vázába téve, és nem díszítette más, csak a szálakat
összefogó, fekete szaténszalag. A virágok már alapból is
szokatlanok voltak: egytucatnyi fekete rózsa. Nem mellékeltek
hozzá kártyát, és semmi jelét nem láttam annak, mégis hogyan
kerültek a szobámba. Egyből felállt a hátamon a szőr, és
bármilyen meleg is volt aznap, tetőtől talpig libabőrös lettem.
Valaki járt a szobámban.
Megperdültem, és körbepásztáztam a helyiséget, behatolókat
keresve. Jobb híján az esernyőmet markoltam meg hevenyészett
fegyverként. Benéztem az ágy alá, aztán a fürdőszobába, Lexi
szobájába, a konyhába meg a nappaliba. Nem vagyok nyomozó,
de úgy gondoltam, elég helyszínelős sorozatot láttam ahhoz, hogy
tudjam, mit keressek. Nem tűnt úgy, hogy bármit is elmozdítottak
volna; nem láttam gyanús lábnyomokat a szőnyegen, az ajtók és
ablakok mind zárva, egyiket sem próbálták fölfeszegetni, még egy

113
árva magazin sem moccant el a helyéről. A virágcsokor mintha
magától került volna ide, a semmiből.
Visszamentem a szobámba, felkaptam a csokrot, és kidobtam
az asztalom mellett álló kis szemetesbe. Ahogy megragadtam a
szárakat, tűhegyes tövisek mélyedtek az ujjaimba. Grimaszoltam,
miközben az ujjhegyeimből jó néhány csepp vér hullott a szemetes
alján heverő fekete szirmokra, vörösre festve őket.
A balsejtelmem egyre erősödött, miközben eltűnődtem a
rejtélyes virágcsokron. Ki hozhatta ide? Hogyan jutott be az illető?
Mégis mit akart üzenni ezzel? Miért hagyna itt nekem valaki
fekete rózsákat, ráadásul tövisestül?
Zsebkendőt tekertem a legcsúnyábban felsértett ujjaimra, hogy
elállítsam a vérzést, és bekapcsoltam a laptopomat. Egy gyors
Google-kereséssel megtudtam mindent, amit akartam:
A fekete rózsa, ami a természetben nem létezik, általában a
heves gyűlöletet vagy a halált szimbolizálja, bár jelképezhet
búcsút, megújulást, újjászületést vagy hosszú, veszedelmes
utazásról való visszatérést is. A néphiedelem szerint a fekete rózsa
a közelgő halál előjele: az a személy, aki ezzel a természetellenes,
baljós virággal találja szemben magát, valószínűleg nemsokára az
életét veszti.
Halál.
Valaki fekete rózsát hagyott itt nekem, a közelgő halálom
előjeleként. A szívem eszeveszetten kalapált ettől a gondolattól, és
úgy éreztem, összepréselnek a falak. Sorba vettem magamban
mindazokat, akik a halálomat kívánhatják, vagy legalábbis ezzel
akarnak rémisztgetni. Gordon jutott eszembe elsőnek. Azok után,
amilyen verést kapott miattam tegnap éjjel, könnyen el tudtam
képzelni, hogy bosszúra vágyik.
Egy másik lehetőség, egy Gordonnál kétségkívül
életveszélyesebb gyanúsított lappangott az elmém leghátsó
zugában, ám egyelőre nem mertem alaposabban fontolóra venni
ezt az opciót. Még csak tudomást sem akartam venni róla.
Ráadásul az a férfi, anyám gyilkosa még mindig börtönben volt,

114
nem kellett tartanom tőle. Ha szabadlábra helyezték volna, arról
biztosan értesítenek engem.
Előkaptam a mobilomat, és fölhívtam Lexit. Miután az első
hívás hiába csörgött ki, azonnal újra próbálkoztam. Lexi végül
fölvette, és kissé kifulladva szólt bele:
– Szia, Brooklyn! Minden rendben?
– Lex, jártál ma itthon egyáltalán?
– Nem, tegnap este óta Tynál vagyok. Mi a baj?
– Egy csokornyi fekete rózsát találtam az éjjeliszekrényemen,
amikor az előbb hazaértem. A bejárati ajtó zárva volt. Lövésem
sincs, hogyan kerülhetett ide.
– Fekete rózsát mondtál? – kérdezte Lexi remegő hangon.
– Igen.
– Volt egy rózsamániás korszakom annak idején, amikor
segítettem a nővéremnek megtervezni az esküvőjén a
virágdíszítést. A fekete rózsa nagyon nem jó, Brooklyn. Általában
azt jelenti, hogy…
– Halál – vágtam a szavába. – Igen, tudom.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte.
– Azt hiszem, föl fogom hívni a rendőrséget – válaszoltam,
totál paranoiásnak és hülyének érezve magam, de hát fogalmam
sem volt, mi mást tehetnék.
– Máris megyek – mondta, és letette a telefont, mielőtt
tiltakozhattam volna.
Perceken belül nyílt a bejárati ajtó, és Lexi rohamléptei ütötték
meg a fülemet, ahogy beszaladt a szobámba. Kitárta az ajtót,
levetette magát mellém az ágyra, és a karjába zárt. Annyira
megdöbbentem, hogy még az ölelését sem volt időm viszonozni,
máris elhúzódott, és az arcomat fürkészte.
– Jól vagy? – kérdezte, kék szemében aggodalom villant.
– Alapvetően igen, azt hiszem – vontam vállat. – Csak egy
kicsit kiakadtam.
– Hol vannak a rózsák?

115
 A szemetes felé biccentettem, Lexi pedig felugrott az ágyról,
hogy megvizsgálja a baljós csokrot. Néhány perccel később
visszaült mellém.
– Nem volt hozzá kártya?
– Nem.
– Telefonáltál már a rendőrségre?
– Még nem, meg akartalak várni vele – hazudtam. Az igazat
megvallva kis híján lebeszéltem magam arról, hogy hívjam a
zsarukat. Hiszen ezt az egészet valószínűleg csak egy hülye
viccnek szánta valaki. Jó, az igaz, hogy a frászt hozta rám. De
attól még nem jelentett élet-veszélyes fenyegetést, vagy ilyesmi.
Egyébként is, ugyan mit tehetett volna a rendőrség ezen a ponton?
– Brooklyn Grace Turner! – meredt rám Lexi szigorúan, egyből
átlátva a hazugságomon. – Szépen telefonálsz nekik, most rögtön!
– Előrántotta a mobilját, és tárcsázta a helyi rendőrség
vészhelyzeten kívüli számát. Amint a vonal kicsöngött, a kezembe
nyomta a készüléket.
– Charlottesville-i Rendőrkapitányság, miben segíthetek?
– Ööö, jó napot, a nevem Brooklyn Turner, és azért telefonálok,
hogy bejelentsek egy… Hát, izé, azt hiszem, betörtek hozzánk.
– Azt hiszi? – kérdezte a férfi bosszúsan. – Hölgyem, ha nem
komoly ügyben telefonál, akkor kénytelen leszek bontani a hívást.
– Hát, amikor ma délután hazaértem, egy csokor fekete rózsát
találtam a hálószobámban. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett
ide, és a lakótársam sem tudja. A lakás ajtaja zárva volt. És a
csokorhoz nem volt kártya.
– Kiküldök valakit, hogy felmérje a helyzetet, és beszéljen
magukkal. Mi a címük?
Miután megadtam az utca nevét és a házszámot, a diszpécser
biztosított róla, hogy hamarosan jön egy rendőrtiszt. Visszaadtam
Lexinek a telefonját, ő pedig erre megragadta a karomat, és
kirángatott a nappaliba.
Legnagyobb meglepetésemre Tyler meg Finn ült a kanapénkon,
halkan beszélgetve. Amint beléptünk a helyiségbe, mindketten

116
elhallgattak, és felnéztek. A pillantásom találkozott Finnével, de
azonnal el is kaptam a tekintetemet. Lövésem se volt, mit
mondhatnék neki a tegnap éjjel történtek után. Ám hiába
fordultam volna el tőle, hogy átvágjak a nappalin, Finn már talpra
is ugrott, és előttem termett. Gyengéden megfogta az alkaromat, és
szemügyre vette a bőrömön éktelenkedő véraláfutásokat, amiket
Gordon lapátkeze hagyott rajtam.
Felnéztem a szemébe, ami elködösödött a haragtól. A dühét
látva rögtön megpróbáltam kivonni a karomat a fogásából, de nem
eresztett.
– Kinyírom a rohadékot – mordult a fogát csikorgatva. Nem
láttam még ennyire dühödtnek, és csöppet sem volt ínyemre a
dolog.
– Kutya bajom, Finn. Nem olyan nagy ügy, úgyhogy légyszi,
nyugodj le!
– Nem olyan nagy ügy?! Szórakozol velem, Brooklyn? – Finn
elengedte a karomat, és elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban. –
Az a szemét kezet emelt rád. Csupa kibaszott véraláfutás vagy
miatta! Kérlek, magyarázd már el, hogy ez mégis miért nem olyan
kurvára nagy ügy! – Most már kiabált, és közben zaklatottan túrt a
hajába. Hirtelen visszafordult felém. – Soha nem lehet oké, hogy
valaki így lefogjon. Könyörgöm, mondd, hogy tisztában vagy
ezzel!
– Tisztában vagyok – feleltem, kissé meghunyászkodva. Csak
most tudatosult bennem, mennyire kiborítják a véraláfutásaim. –
De komolyan mondom, már nem is fáj a karom. És tegnap éjjel jól
elláttad a csávó baját.
– Ha rajtam múlna, még egyszer nem érném be annyival, hogy
beverem azt a bájgúnár képét – motyogta Finn, nyilvánvalóan
Gordon meggyilkolását fontolgatva. Hogy megnyugtassam, az
arcára simítottam mindkét kezemet, és magam felé fordítottam a
fejét. Összerezzent, láthatóan meglepte az érintésem, de amint a
szemembe nézett, úgy tűnt, lehiggadt.

117
 – Köszönöm, hogy segítettél tegnap éjjel – mondtam, és álltam
a tekintetét. – Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha nem jössz
oda.
Mély levegőt vett, és behunyta a szemét.
– Igazán nem kell megköszönnöd.
Ekkor hangos kopogás hallatszott, és leengedtem a kezemet,
elhátrálva Finntől. Lexi kinyitotta az ajtót, és egy középkorú
rendőr lépett be a lakásba. A pasasnak sörhasa volt, szakálla és
kopaszodó haja egyaránt őszült.
– Jó napot, Carlson rendőrtiszt vagyok. Azért jöttem, hogy
fölvegyem a nyilatkozataikat, és körülnézzek a lakásban, van-e
bármi nyoma betörésnek. El tudná mondani valamelyikük, mi
történt?
Lexi hozott neki egy pohár vizet, én pedig leültem vele a
kanapéra, és részletesen beszámoltam a virágokról meg a
titokzatos felbukkanásukról. Miután följegyezte a nyilatkozatomat
egy kis fekete noteszba, Carlson rendőrtiszt bejött utánam a
szobámba, és megbámulta a szemetesbe hajított csokrot.
– Hát, ugye… – hümmögte, dagadó pocakját vakargatva. –
Nyilván jobb lett volna, ha nem nyúl hozzá, de azért elvihetem az
őrsre, és meglátjuk, sikerül-e levennünk róla nyomatokat. Habár
kétlem, hogy bármire is mennénk vele. Egy virágszál nem valami
ideális bűnjel, mert nem könnyű ujjlenyomatot venni róla, ugyebár
– horkantott, láthatóan roppant elmésnek találva magát.
Na, csúcs, a charlottesville-i rendőrség ennél jobb emberét nem
is küldhette volna, hogy átsegítsen engem ezen a
megpróbáltatáson…
Bezacskózta a virágokat, és vetett egy futó pillantást a bejárati
ajtó zárjára, és azzal Carlson rendőrtiszt ment is a dolgára.
Megígérte, értesíteni fognak, amint bármi információval
szolgálhatnak a betörésről, de sejtettem, hogy az nem holnap lesz.
Miután becsuktam mögötte a lakás ajtaját, visszavánszorogtam a
szobámba, ügyet sem vetve Lexi, Tyler meg Finn egyformán
aggodalmas arckifejezésére. Muszáj volt egyedül lennem.

118
 Kinyitottam az ablakot, és kimásztam a tetőre. A mellkasomhoz
felhúzott térdemre könyököltem, a karomra hajtottam a fejemet, és
lehunytam a szemem, próbáltam úrrá lenni szaggatott, szapora
légzésemen. Ma valahogy még a tetőmet sem éreztem
biztonságosnak. A hátborzongató, rejtélyesen idekerült
virágcsokor sokkal jobban rám hozta a frászt, mint amennyire
eddig hajlandó voltam beismerni… nemcsak magamnak, hanem
annak a három embernek is, akik odabent üldögéltek a nappaliban.
Az igazat megvallva, az elmúlt néhány hétben egyedül akkor
éreztem biztonságban magam, amikor Finn a megmentésemre
sietett, akár egy kicseszett szuperhős, és a karjába kapva elvitt
Gordontól meg a Styx pánikkeltő tömegétől. Sehogy sem tudtam
megállapítani, vajon miért van rám ilyen megnyugtató hatással.
Soha életemben nem szorultam rá, hogy megmentsen a szőke
herceg fehér lovon; most meg aztán pláne nem hiányzott nekem
holmi sötét hajú, kisteherautós-motoros, nem éppen gáncs nélküli
lovag segítsége.
Rémülten döbbentem rá, mennyire élvezem Finn társaságát:
milyen gyakran megnevettet, milyen sokszor kapom magam azon,
hogy önkéntelenül is mosolygok a jelenlétében, mennyire hevesen
reagált arra, amikor bajom esett. Mindennek ellenére nem voltam
biztos abban, hogy tényleg érez-e bármit is irántam, leszámítva a
vágyat, hogy hozzáadhasson a macák hosszú sorához, akiket
meghúzott.
Sejtelmem sem volt, mennyi idő telhetett el, miközben a tetőn
üldögéltem. Kezdett alkonyulni, a nap egyre közelebb süllyedt a
horizonthoz. Meghallottam, ahogy kinyílt az ablakom, aztán Finn
fojtott káromkodása ütötte meg a fülemet, miközben küszködve
kimanőverezte magas alakját a kis nyíláson. Még a fejemet sem
fordítottam felé, amikor leült mellém.
Követett a tetőre, a búvóhelyemre. Ide még Lexi sem jött ki
utánam, egyetlenegyszer sem. Föl kellett volna háborodnom,
amiért Finn ilyen durván megsérti a magánszférámat, ám

119
valamiért jólesett, hogy itt ül mellettem. Elvégre ő is megosztotta
velem a folyóparti kilátóját.
Vártam, hogy megszólaljon, de hallgatott. Néhány perc
elteltével a vállamra terítette a bőrdzsekijét, amit ezek szerint
megtalált a szobámban, és átkarolt. Nem is érzékeltem, mennyire
fázom, amíg a melegsége hozzám nem simult.
– Akarsz hallani egy faviccet? – kérdezte Finn.
Rápillantottam, és felvontam a szemöldököm. Ezt most
komolyan gondolta? Nem igazán tűnt poénkodós típusnak.
– A hallgatásodat hallgatólagos beleegyezésnek veszem –
jelentette ki, majd eltűnődött. A homlokát ráncolta, mint aki
mélyen koncentrál. – Miért repülnek a madarak délre?
Értetlenül meredtem rá, hogy mégis mi ebben a vicces.
– Mert gyalog sokkal lassabban érnének oda! – Elnevette
magát, majd csöppet sem felderült arckifejezésem láttán ismét
elgondolkodott. – Hmm, ez nem jött be. Na jó… Miért ideges
Drakula felesége?
Ezúttal sem sikerült bármiféle reakciót kiváltania belőlem.
– Azért, Brooklyn, mert a férje folyton szívja a vérét. –
Drámaian sóhajtott föl. – Ez totál evidens volt! Kezdek arra
gyanakodni, hogy talán meg se próbálod kitalálni a válaszokat.
Mivel még erre se nevettem el magam, Finn grimaszt vágott.
– Egek, te aztán nehéz eset vagy… Oké, ez lesz az utolsó.
Leginkább azért, mert nem tudok több ilyet. Miért orrol meg
Voldemort a leginkább?
Azt hiszem, leesett az állam. Nem tudtam elhinni, hogy egy
Harry Potter-es viccet süt el. Nem, ilyen tutira nincs… vagy mégis
van?
– Semmiért, mert nincs is orra! – fejezte be vigyorogva.
Nem bírtam uralkodni magamon, kacagásban törtem ki.
– Te szereted a Harry Pottert? – vontam kérdőre hitetlenkedve.
– Miféle kérdés ez?! – vágott vissza, és láthatóan zavarba jött,
kissé el is pirult. – A Harry Pottert mindenki szereti – motyogta. –
Miért, te talán nem?

120
 – Hát, de, persze. Csak sráctól még sosem hallottam, hogy be is
vallja a dolgot. – Kuncogásban törtem ki a nyilvánvaló feszengése
láttán. – De most komolyan, honnan szedted ezeket a poénokat?
Egyik rémesebb, mint a másik, csak hogy tudd. Arra az esetre, ha
netán a jövőben is ezekkel próbálnál meg felvidítani valakit.
– Ó, hidd el nekem, pontosan tudom, milyen rémesek. A
húgomtól hallottam mindet, még évekkel ezelőtt, és valamiért
egyszerűen nem bírom kiverni őket a fejemből. Amúgy pedig
igenis sikerült megnevettetnem téged velük… előbb-utóbb. –
Pajkosan vigyorgott rám, szeme sarka ráncba szaladt.
Finn mindig szívdöglesztően nézett ki, de így látva, ilyen
vidáman és gondtalanul, még vonzóbbnak találtam őt. Kis híján
elakadt a lélegzetem, miközben szemügyre vettem a profilját: álla
szoborszerű vonalát, örökké borzas, sötét haját, azt az egyszerűen
imádni való gödröcskét, a lehengerlően kobaltkék szemét.
Odahajoltam hozzá, és leheletfinom puszit nyomtam az arcára,
majd a vállára hajtottam a fejem, mielőtt egyáltalán ideje lett volna
reagálni.
– Még egyszer köszönök mindent. – Halkan elnevettem
magam. – Úgy néz ki, mostanában folyton hálálkodom neked
valamiért.
Finn megpuszilta a fejem búbját, aztán vállat vont.
– A barátok mindig számíthatnak egymásra, épp ez a lényeg,
nem?
Hmm. Ezek szerint az ő szemében továbbra is csupán „barátok”
voltunk. Ezt a kis információmorzsát gondosan elraktároztam,
hogy majd később alaposan kielemezzem.
– Szóval, van egy kishúgod?
– Egész konkrétan mostohatesók vagyunk. A szüleink engem
tízéves koromban fogadtak örökbe.
– Ó… – Szerettem volna többet is megtudni, de nem mertem
faggatózni. Tartottam tőle, hogy ha ő elmeséli nekem az
élettörténetét, akkor nekem is beszélnem kéne a múltamról.

121
 – Hát, igen, a vér szerinti szüleim meghaltak, amikor nyolc
voltam. Autóbalesetben. Pár évet nevelőszülőknél töltöttem,
átmeneti otthonokban, mielőtt az örökbe fogadó szüleim
magukhoz vettek. Megmentették az életemet. – A hangja elrévedő
volt: nem érződött belőle szomorúság, csak a múltjának
megfontolt elfogadása.
Nem fejeztem ki sajnálatomat a szülei elvesztéséért, mert az
emberek már tizennégy éve mondogatták nekem, mennyire
sajnálnak a velem történtek miatt, és rohadtul nem mentem vele az
égvilágon semmire egész életemben.
– Én is… – Elharaptam a mondatot, megköszörültem a torkom,
aztán újra nekifutottam. – Én is laktam nevelőszülőknél, átmeneti
otthonban. – Finn nyakába temettem az arcomat, kizárva a
külvilágot, és suttogásig halkítottam a hangomat. – Végül a vér
szerinti apám eljött értem, és hazavitt magával. Lövésem sincs,
mégis miért vett a gondjába; elvégre a háta közepére sem
hiányzott neki, hogy föl kelljen nevelnie.
Ezután jó időre hallgatásba süppedtünk, miközben figyeltük,
ahogy a csillagok felbukkantak a sötétedő égen. Mindketten bőven
eleget hagytunk kimondatlanul, mégsem érződött kínosnak a
helyzet. Sőt engem furcsamód éppen hogy megnyugtatott a tudat,
miszerint Finn sem áll még készen mindent megosztani.
– Kellemes idefönt – suttogta. – Békés.
– Ja – motyogtam, és a szememet lehunyva arra gondoltam,
hogy még sosem éreztem ennyire biztonságban magam a tetőmön.
Elhessegettem a virágos incidens emlékét, és igyekeztem kiélvezni
ezt a kivételesen jó érzést.
Miután végül visszamentünk a nappaliba Lexihez meg
Tylerhez, pizzát rendeltünk, és megnéztünk együtt egy gagyi Will
Ferrell-filmet a tévében. Csodásan normális lezárása volt ez ennek
a borzalmas napnak.

122
 8. FEJEZET

FONTOS FÉLELMEK

A KÖVETKEZŐ HÉT SZOKATLANUL unalmasnak bizonyult. Ez

üdítő változatosságot jelentett a pánikrohamom meg a baljós
virágcsokor felbukkanása után. Lexi és Tyler még mindig össze
voltak nőve, viszont jóval több időt töltöttek nálunk, mint eddig.
Úgy sejtettem, aggódnak értem, ezért nem mernek egyedül hagyni,
ami édes volt tőlük, de teljességgel szükségtelen is.
A napjaimat az előadásokkal meg a házival töltöttem ki, az
estéimet pedig azzal, hogy sorra faltam a köteteket az elolvasandó
könyveim igencsak hosszúra nyúló listájáról. Egyszer sem
találkoztam Finn-nel, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez
egyáltalán nem is zavar. Angelini doktornőhöz viszont
visszamentem, és beszámoltam neki a virágcsokros incidensről
meg arról, hogy Finn utána faviccekkel vidított fel.
– Többször is megemlítetted már ezt a bizonyos Finnt.
Vonzódsz hozzá? – kérdezte a doktornő.
– Senkivel se szoktam randizni – vágtam rá automatikusan.
– Nem ez volt a kérdés, Brooklyn.
– Ő nem olyan, mint mások – feleltem, a megfelelő szavakat
keresgélve. – Amikor rám néz, mintha egyből átlátna a
hazugságokból épített védőfalakon, amiket felhúztam magam
123
köré, és megpillantaná a valódi Brooklynt: azt, akit senki sem
ismer. Azt, akinek a létezéséről néha még én magam is
megfeledkezem.
– És ettől hogy érzed magad?
– Halálra rémít, hogy őszinte legyek – vallottam be
grimaszolva. – Ez nem lehet egészséges, ugye?
– Nos, tapasztalatom szerint általában épp azok a dolgok
bizonyulnak végül a legfontosabbnak, amiktől a legjobban félünk
– mondta Angelini doktornő, és kis mosoly ült ki az arcára.
– Hű, ez mélyenszántó – pimaszkodtam, de aztán elhallgattam,
ahogy felfogtam a szavak súlyát. – Leginkább attól félek, hogy
elfelejtem anyukámat – mormoltam.
– Úgy érted, az arcát?
– Nem, van róla néhány fényképem, így bármikor láthatom,
hogy nézett ki. Hanem inkább az apró részleteket: az illatát, a
nevetése hangját. Úgy érzem, ezeket a dolgokat kezdem
elfelejteni.
– Mire emlékszel a legtisztábban vele kapcsolatban?
– Az éneklésére. Anyukám zenész volt. Alig van olyan
emlékem róla, amiben ne dúdolgatna magában, miközben épp egy
új dallamot komponált. Sokszor együtt is énekeltünk.
– Még mindig énekelsz?
– Csak ha egyedül vagyok, és csakis olyankor, ha kimondottan
mazochista hangulatba kerülök. Van egy vén gitárom, amit egy
régiségboltban találtam néhány évvel ezelőtt. A gimiben,
magamtól tanultam meg játszani rajta, mert azt gondoltam, talán
ez segíthet nekem megőrizni anyu emlékét.
– És bevált? – érdeklődött Angelini doktornő.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén, a fejemet csóválva. –
Nem igazán mélyedtem el a dologban.
– Szerintem legfőbb ideje lenne.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Amondó vagyok, hogy keresned kéne egy kávézót vagy egy
karaokebárt, vagy akár csak egy utcasarkot, ahol felléphetsz. Csak

124
egyszer, ha másért nem, csak hogy kipróbáld, milyen érzés. Sőt,
ami azt illeti, legyen ez a feladatod, mielőtt visszajössz hozzám.
– Házit ad föl nekem? – hitetlenkedtem. – De hát maga a
lélekdokim, nem pedig a tanárom!
Angelini doktornő békésen mosolygott.
– Mára lejárt az időnk, Brooklyn. Alig várom, hogy a
következő ülésünkön hallhassam, hogy sikerült a zenei
debütálásod. – Azzal felállt, és kiterelt a folyosóra, nyomatékosan
bezárva mögöttem a rendelő ajtaját. Döbbenten, leesett állal
bámultam a csukott ajtót.
Tartottam tőle, hogy ennek csakis kész katasztrófa lehet a vége.
Nem voltam biztos benne, hogy segít-e a terápia vagy sem, de
életemben először végre találtam valakit, akivel megvitathattam a
problémáimat és a sötét múltamat. Beszélhettem nyíltan, mert
Angelini doktornő nem a barátom volt, hanem csak a munkáját
végezte. Bármit is mondtam neki, nem terheltem őt vele, és nem
ítélt el érte.
És habár rettegtem attól, hogy kiálljak a színpadra, közönség
előtt énekelni, tudtam, a doktornő nem tanácsolná ezt, ha nem
szolgálna fontos célt. Elképesztett, mennyire megbízom benne.
Miközben hazafelé vezettem, elgondolkoztam a kapcsolatokat
érintő beszélgetésünkön, és ezután eltűnődtem a szexen is.
Hónapok teltek el a legutóbbi futó kalandom óta, ami sokkal
hosszabb idő volt, mint ameddig általában kibírtam két numera
között. A szexelés volt a legvégső, legbódítóbb menedékem,
azokra a helyzetekre tartogattam, amikor a pia önmagában már
nem bírta eltompítani az érzelmeimet.
Akaratlanul is arra gondoltam, vajon friss keletű prűdségemnek
nincs-e véletlenül valami köze egy bizonyos új haveromhoz, aki
istenien énekel, viszont olyan béna vicceket mesél, hogy annál
még egy ötéves is jobbakat tud.
Elhessegettem ezt a nemkívánatos gondolatot, leparkoltam a
legközelebbi italbolt előtt, és nekiálltam megtervezni egy már
nagyon is esedékes péntek esti bulit Lexivel.

125
 – Lex? – szólongattam, ahogy beléptem a lakásunkba, és
leraktam a hozzávalókkal teli zacskókat a konyhaszigetre.
Hallottam, hogy a szobájában dübörög a hangszóró, valami
hipergagyi popszám üvöltött belőle, amit föl sem ismertem.
Lexinek meg nekem nem igazán egyezett az ízlésünk zenei téren.
A barátnőm kitáncikált a szobájából, csípőjét a ritmusra
riszálva nyomta a dalszöveget egy hajkefébe.
– Direkt próbálsz a lehető legklisésebb lenni? – kérdeztem, jót
kuncogva rajta, miközben kivettem a zacskókból a több üveg
tequilát, a Margarita keveréket meg két friss zöldcitromot.
– Margaritázunk? De jó! – sikkantotta Lexi, azzal félrehajította
a botcsinálta „mikrofonját”, és elővette a turmixgépet az egyik
konyhaszekrényből.
– Ja, és arra gondoltam, hogy aztán elmehetnénk egy kicsit a
Blue Note-ba.
– A karaokebárba? – kérdezte Lexi értetlenül grimaszolva. – De
hát te még sosem akartál odamenni!
– Gondoltam, ma este kipróbálhatnánk egy új helyet, a
változatosság kedvéért.
– Benne vagyok! – lelkesedett Lexi, aki mindig kapható volt
egy átmulatott éjszakára. Két percen belül már neki is látott
összeturmixolni a Margarita-keveréket a tequilával, hogy
elkészítse az első kört.
Miután koccintottunk, otthagytam őt a konyhában, és
bementem a poharammal a szobámba, hogy felkészüljek az
előttem álló estére. A szerkóm kiválasztása volt a legkisebb
bajom; valahogyan ugyanis meg kellett győznöm magam arról,
miszerint nem lesz totális katasztrófa a vége annak, ha egy rakás
vadidegen előtt kiállók a színpadra énekelni. A Margaritámat
kortyolgattam, abban reménykedve, hátha az alkohol elég
bátorságot ad, hogy ne szálljon az inamba a bátorságom az utolsó
pillanatban.
Finn dzsekije még mindig a gardróbom ajtajára felakasztva
lógott, ahol a titokzatos virágküldemény estéjén hagyta. Mielőtt

126
legyőzhettem volna a kísértést, átszeltem a szobát, megragadtam a
lágy bőrt, és az arcomhoz szorítottam. Mélyen belélegeztem, és
megéreztem az avar meg a ropogós almák halovány illatát: azt az
egyedien őszies és férfias aromát, ami mintha alapból Finnhez
tartozott volna. De csak azért sem akartam tudomást venni
fájdalmasan elszoruló szívemről, és a dzsekit az ágyamra ledobva
elszégyelltem magam, amiért úgy viselkedem, mint egy hülye
fruska.
Az igazat megvallva nagyon is hiányzott nekem a srác.
Hozzászoktam a közelségéhez, és azt, hogy már több mint egy
hete nem láttam, szűnni nem akaró kínzásnak éreztem. De attól
még eszem ágában sem volt fölvenni vele a kapcsolatot. Nem
szoktam koslatni mások után.
Miután átöltöztem egy szűk, flitteres, szürke blúzba, tapadós,
sötét farmerbe meg magas sarkú, fekete csizmába, elővettem a
régóta hanyagolt gitáromat a gardróbom hátsó zugából. Totál el
volt hangolódva; már hónapok óta nem játszottam rajta.
Némi állítgatás után megpróbálkoztam néhány akkorddal. A
hangszer egész jól szólt, pláne egy vén gitárhoz képest.
Elmosolyodtam, miközben játszani kezdtem rajta az egyik
kedvenc számomat, és a kórushoz érve már halkan énekeltem is
hozzá. Amint befejeztem a dalt, lelkes taps hallatszott: Lexi állt az
ajtóban, és lenyűgözve figyelt.
– Juj, ez csak nem azt jelenti, hogy ma este játszol a bárban?! –
sikkantotta, nem is próbálta leplezni, mennyire izgatott lett az
ötlettől.
– Hát, igen, megfordult a fejemben. – Nem említettem meg az
Angelini doktornőtől kapott feladatot… Mivel akkor be kellett
volna vallanom Lexinek, hogy pszichiáterhez járok.
– Atyaúristen! Brooklyn, nem tudom, honnan jött az
inspirációd, de irtóra örülök, hogy fellépsz! Évek óta mondom
neked, hogy profi lehetnél, olyan csúcs hangod van.
– Azt azért nem hinném – feleltem, halkan pengetve a húrokat.
– Tudod, anyukám énekesnő volt.

127
 – Nem, hogy is tudtam volna? – sóhajtotta Lexi. – Hiszen sose
mesélsz róla. Pedig nagyon kíváncsi lennék rá.
Erre fölkaptam a fejemet.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
– Még szép, Brooklyn. Elvégre te vagy a legjobb barátnőm. –
Odajött hozzám, és leült mellém az ágyra. – Tudom, hogy néha
önzőn viselkedem: hidd el nekem, nagyon is tisztában vagyok
vele. De azt is pontosan tudom, hogy csak azért tartottál ki
mellettem ilyen sokáig, mert ennyire egocentrikus vagyok. Már
rég rájöttem, hogy ha megpróbállak erőltetni, akkor elveszítelek. –
Könnybe lábadt a szeme, ahogy rám nézett. – Márpedig nem
veszíthetlek el téged, Brookie. De néha azt kívánom, bár hajlandó
volnál megnyílni előttem… vagy bárki más előtt… Mert nem
fojthatsz örökké magadba mindent. Senki sem olyan erős, hogy
képes legyen erre.
Annyira ledöbbentem, hogy a szavam is elakadt. Fenékbe
tudtam volna rúgni magam, amiért ennyire vak voltam. Lexi nem
volt se önző, se egocentrikus, és nagyon is érdekeltem. Sőt már
régen megfejtett engem: pontosan értette, milyen vagyok, és még
ennek tudatában is úgy döntött, hogy kitart mellettem. Hosszú
évek óta először éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Letettem
a gitárt magam mellé az ágyra, kitártam a karomat, és szorosan
magamhoz öleltem Lexit.
– Eléggé idióta vagyok, mi? – kérdeztem tőle néhány perc
elteltével.
– Semmi gáz. Én meg eléggé üresfejű és önimádó tudok lenni.
Úgyhogy mindent egybevéve kvittek vagyunk – kuncogta
könnyek között. – Na, szép, most aztán kezdhetem totál elölről a
sminkelést! Figyu, ha akarsz még egy kicsit érzelgősködni, akkor
lehetőleg most rögtön essünk túl rajta! Nem vagyok hajlandó még
egyszer legelölről nekiállni a készülődésnek. – Rám kacsintott,
ahogy kisietett a szobámból, nyilván egyenesen a legkülönfélébb
kenceficékkel telepakolt fésülködőasztala felé vette az irányt.

128
 A fejemet csóváltam, de fülig érő mosoly ült ki az arcomra.
Elmondhattam magamról, hogy van egy legjobb barátnőm, aki
nagyon is törődik velem. És készen álltam, hogy meghódítsam a
színpadot.
Mire beléptünk Lexivel a Blue Note-ba, már javában zajlott az
amatőr est. A színpadon egy sötét szőrmemellényt és fehér
bőrnadrágot viselő srác visított a mikrofonba, mellette egy
cérnavékony csajjal, akinek raszta haja vállig ért, és a refrénnél
megütögette párszor a csörgődobját. Azonnal úgy éreztem magam,
mintha visszautaztam volna az időben a hetvenes évekbe. Még
nézni is rossz volt őket.
A barátnőm alig bírta magába fojtani a kuncogását, miközben
leültünk egy kis, kerek asztalhoz a klub hátsó felében. Letettem a
gitártokot a földre, a lábam mellé, és körülnéztem. A nézőtéren
sötét volt, egyedül az asztalokra lerakott egy-egy üveges gyertya
vibráló fénye derengett. A színpadot halvány neonlámpákkal
világították meg, tompa glóriát vonva az egy szál mikrofonállvány
meg a bárszék köré.
Lexi elment a bárpulthoz, hogy hozzon nekünk egy kört, én
meg maradtam, és foglaltam az asztalunkat. Folyamatosan jöttek
az emberek, percről percre nőtt a tömeg, és nem volt sok ülőhely.
A klub egész meghittnek érződött, de valójában nagyobb volt,
mint amilyennek első pillantásra tűnt. Mostanra akár száz ember is
összegyűlhetett az asztaloknál-bokszoknál meg a bárpultnál.
Figyelve, ahogy a terem hamar megtelt, kezdtem
elbizonytalanodni, tényleg jó ötlet volt-e idejönni. Elfogott a
kétség, hogy talán mégse kellene föllépnem. Lehet, hogy először
inkább egy kávézóban kellett volna szerencsét próbálnom.
Vagy… mi is volt Angelini doktornő másik javaslata? Ja, igen.
Egy utcasarkon.
Lexi épp akkor jött vissza az asztalunkhoz, amikor a következő
fellépő elfoglalta a színpadot. A mikrofonhoz odaálló csaj csupa
feketébe öltözött, beborították a tetkók, az arcán pedig jó néhány

129
piercing virított. Így hát nem igazán lepett meg, amikor nekiállt
beleüvölteni a mikrofonba egy drámai Alanis Morissette-számot.
Kortyolgattam a citromos vodka-martinit, amit Lexi hozott
nekem, és arra jutottam, hogy ez tényleg nem a megfelelő helyszín
a debütálásomra.
Közel sem haragudtam eléggé a világra ahhoz, hogy
beilleszkedhessek az efféle fellépők közé. Ráadásul még
szőrmemellényem vagy rasztahajam se volt.
– Találd ki, mit csináltam! – rikkantotta a barátnőm fülig érő
vigyorral.
Na, basszus! Ismertem ezt a vigyort, mint a rossz pénzt.
Görcsbe rándult a gyomrom, előre elfogott a szorongás attól, amit
Lexi mondani készült nekem.
– Mit műveltél?
– Képzeld, amikor elmentem az italainkért, felírattalak a
fellépők listájára! Ugye milyen csúcs?! – Mostanra már nem bírt
uralkodni a vihogásán, nyilván a képemre kiülő gyilkos
arckifejezés szórakoztatta ennyire.
– Lexi! Hogy tehettél ilyet velem?! – nyafogtam.
– Úgy, hogy tudtam, azonnal inadba szállt a bátorságod, amint
beléptünk, és megláttuk a színpadon az önjelölt Sonnyt meg Chert
– biccentett a hippi párocskára, akik az előbb hagyták el a
színpadot –, miközben nagyban újraélték a hetvenes évekbeli régi
szép időket.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Utáltam, ha igaza volt.
Szerencsére még jó néhány fellépő váltotta egymást a
színpadon, mielőtt én kerültem sorra, úgyhogy volt időm felhajtani
az italomat, és lehiggadni egy kicsit.
– Nagy tapsot Brooklynnak, emberek!
A bemondó alakja elhomályosult előttem, miközben felmentem
a színpadra, és leültem a bárszékre, olyan görcsösen szorongatva a
gitáromat, akár a fuldokló a mentőkötelet. A lábam nem ért le a
földre, úgyhogy megtámasztottam a szék legalsó fokán. Lejjebb
állítottam a mikrofont, hogy az arcommal egy magasságban

130
legyen, és a közönségre néztem. A teremben uralkodó sötétség
kapóra jött: így nem láthattam az arcokat. Szinte úgy éreztem,
mintha megint odahaza lennék, a szobámban, és csakis saját
magamnak játszanék.
Szinte.
– Üdv mindenkinek, Brooklyn vagyok! Életemben először
csinálok ilyesmit, szóval, légyszi, legyetek velem elnézőek, jó? –
A közönségből megértő nevetgélés hallatszott, ami segített
ellazulnom. – Az egyik kedvenc dalomat fogom elénekelni nektek:
a Blackbirdöt a Beatlestől.
Könnyedén lefogtam a nyitó akkordokat, ahogy pengetni
kezdtem a gitárt. Annyi éve játszottam már ezt a számot, hogy
beépült a lelkembe, az ujjaim rég betéve tudták a melódia minden
hangját. És habár minden tiszteletem a Beatlesé, nem bírtam
megállni, hogy egy kicsit átdolgozzam, a magamévá tegyem a
számot.
Lassítottam a tempón, hogy jobban illeszkedjen az akusztikus
közeghez, megemeltem az egész dalt egy oktávval, és megtettem
minden tőlem telhetőt, hogy átitassam a hangomat az összes
érzelemmel, amiről a szöveg szól. Remény, szomorúság, szeretet,
újjászületés: ez a szám mindezt magában foglalta.
A közönség elhomályosult előttem, ahogy a törött szárnnyal
újra repülni tanuló madárról énekeltem. Egészen belefeledkeztem
a zenébe. Mindig is úgy éreztem, hogy a világ összes zeneszáma
közül ez áll hozzám a legeslegközelebb. A dalszöveg reményt
adott, hogy talán mégsem vagyok egyedül: talán másokat is tört
már össze a halál, a veszteség és a gyász. Talán legbelül mindenki
meg van törve egy kicsit.
Eszembe jutott, amikor kislányként megnéztem a Pán Pétert a
többi gyerekkel az átmeneti otthonban. A társaim legtöbbje már
idős volt ahhoz, hogy elszórakoztassa egy Disney-mese, így
kigúnyolták a rajzfilmet, vagy épp oda sem bagóztak rá. Egyedül
én ültem néma csöndben, teljesen elvarázsoltan bámulva a
jelenetet, amikor Pán Péter az árnyékát hajkurássza körbe-körbe a

131
szobában, és hasztalan próbálja engedelmességre bírni, mielőtt
Wendy végül odavarrja a rosszalkodó kis vacakot a cipőjéhez. Ez
a jelenet furcsamód mindig is nagy hatással volt rám, később
pedig meg is fogalmazódott bennem a párhuzam a gyászom és a
makacskodó, Pán Péterhez rögzített árnyék között. Tizennégy
éven át én is úgy hurcoltam magammal a nyomorúságom árnyát,
mint amit hozzám varrtak… És a franc essen belé, egész végig
mást se csinált, csak visítozva rúgkapált, állandó figyelmet
követelve.
Belefáradtam, iszonyúan belefáradtam, hogy a nap minden
percében ezzel az árnnyal hadakozzak. A gyászom eleven lénnyé
vált, ami a hosszú évek önostorozásában nyilvánult meg, és éppen
az táplálta, hogy nem voltam hajlandó szembenézni vele.
Akárcsak Pán Péter, én is a saját énem egy részével hadakoztam,
majdnem másfél évtizeden át, és újra meg újra próbáltam
elnyomni, véget nem érő párbajt vívtam vele. Ám a gyásznak
túlságosan is gyakran sikerült kitörnie – én pedig olyankor
összetörtem.
Nem állíthatom, hogy miközben azon a színpadon énekeltem,
megéreztem volna anyám jelenlétét vagy a szellemét vagy bármi
hasonlóan nevetséges dolgot. Inkább azt mondanám, melegség
áradt szét az ereimben, és eltöltötte a szívemet: abban a
pillanatban hirtelen tisztánlátással rádöbbentem, hogy édesanyám
büszke lenne rám, hallva, amint az öröksége bennem él tovább.
A lezárás, megbékélés pillanata volt ez.
Egyszeriben úgy éreztem, már évek óta fuldoklom a gyásztól,
anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lettem volna. Ezek
szerint olyan régóta kapkodtam már levegő után, hogy egészen
hozzászoktam az aprócska, akadozó, elfúló lélegzetekhez. De
most az élet mentőövet dobott nekem, kirángatott a partra, és
esélyt adott az újrakezdésre. Elképzeltem a gyászomat, az állandó
nyomorúság árnyát, amint végre elcsitul a szívemben. Már nem
rángatta kettőnk kötelékét, nem próbált elszabadulni: egyszerűen

132
mély levegőt vett, és a múltba beletörődve egybeolvadt velem,
végre-valahára felhagyott a küzdelemmel.
Elmosolyodtam, ahogy átadtam magam ennek az érzésnek, és
teljesen belemerültem az ujjaimból meg az ajkamról áradó zenébe.
A fülembe csengett édesanyám hangja:
Minden érzelemhez megvan a hozzáillő dal, Bee. Minden
könnycsepphez, minden mosolyhoz, minden szívfájdalomhoz és
minden győzelemhez. A zene feltüzeli a lelket, és feltárja a
legbenső énünket. Áthatja, meghatározza a lényünket. Még akkor
is, ha nincs senki más, akihez fordulhatnál, és teljesen egyedül
érzed magad, ne feledd, hogy mindig találhatsz vigaszt a
dallamokban és ritmusokban, refrénekben és szerelmes dalokban.
Tudtam, hogy az árny soha nem fog végleg elhagyni… Hiszen
a gyász nem így működik. Ami kislányként történt velem, egy
életre megváltoztatott: tisztában voltam vele, hogy elemi szinten
meghatároz, részben ez kovácsolt azzá a nővé, akivé most válók.
De azt reméltem, hogy innentől kezdve talán már nem küzd majd
ellenem olyan elszántan, mint eddig. Talán egyszerűen befészkeli
magát a lelkembe – a lényem egy sebzett, zavaros részeként –, és
hagyja, hogy szabadon lélegezzek.
Miután az utolsó hangot is eljátszottam, kinyitottam a szemem.
A síri csendben figyelő közönséget pásztázva elfogott az
aggodalom.
Ennyire rossz voltam? Banyek, még szánalomból se tapsol
senki!
Ekkor, a legnagyobb meglepetésemre, azt láttam, hogy többen
talpra ugranak, és heves éljenzésben törnek ki. A bárpult felől is
lelkes kurjongatás hallatszott, és mintha Lexi üdvrivalgása ütötte
volna meg a fülemet hátulról, de nehéz volt kivenni az általános
hangzavarban. Vigyorogva lehuppantam a bárszékről, a vállamra
vetettem a gitárt, és integettem az újdonsült rajongóimnak.
– Köszi szépen, emberek! – kiáltottam, azzal lementem a
színpadról, hogy átadjam a mikrofont a következő fellépőnek.
Amint beléptem a tömegbe, hogy az asztalom felé induljak,

133
azonnal elnyelt a lelkes gratulálok sokasága, akik egymást
túlharsogva dicsérték a produkciómat. Elnevettem magam, amikor
többen is megkérdezték, hol szoktam fellépni a városban, mintha
semmiképpen sem akartak volna lemaradni a következő
koncertemről.
Végre csak sikerült visszajutnom Lexihez, aki egy helyben
ugrált izgalmában. A karjába zárt, olyan erővel szorított magához,
hogy alig kaptam levegőt.
– Úristen, Brooklyn, hihetetlenül zseniális voltál! Egy
pisszenés nem sok, annyit se lehetett hallani, amíg játszottál, és
esküszöm, láttam, hogy néhányan még el is sírták magukat!
Rocksztár vagy! – kiáltott fel. Eleresztett, és a körülöttünk ülőkre
nézett. – A LEGJOBB BARÁTNŐM EGY SZÜLETETT
ROCKSZTÁR, BANYEK! – üvöltötte torkaszakadtából. A
hangereje élesen elütött a klub kellemes hangulatától.
– Hagyd már abba, Lexi! Ez tök ciki. És persze nemcsak
nekem, hanem neked is – röhögtem.
– Ezennel kinevezem magamat a hivatalos énekesi ügynököddé
– jelentette ki, és elrévedt tekintettel láthatóan máris a ránk váró
hírnévről meg dicsőségről kezdett álmodozni.
– Lexi, nem gondolod, hogy igencsak előre iszol a medve
bőrére? Ugye tisztában vagy vele, hogy ettől még továbbra is
ügyvéd leszek?
Lexi csalódottan felhorkant, és az orra alatt elpazarolt
tehetségről meg elpuskázott lehetőségekről motyogott. Hát, ettől
még nem gondoltam meg magam. Az éneklés mindig is csak
hobbi volt a számomra, és habár újabban terápiás önkifejezésként
is szolgált, erősen kételkedtem abban, hogy ez a sztársághoz
vezető utat jelenthetné nekem. Bármennyire feldobódtam és
megvilágosodtam az iménti fellépésemtől, azért még nem éreztem
úgy, hogy sokra mennék az énekléssel hivatásként.
Ekkor ismerős, mély hang búgott a mikrofonba, mire azonnal a
színpad felé kaptam a fejem. Bizsergető izgalom rohant meg,
ahogy tekintetem beitta a bárszéken ülő, sötét hajú fiú gyönyörű

134
látványát. A mikrofonnál a helyemet elfoglaló srác egyre csak a
közönséget pásztázta, mintha keresett volna valakit a sötét
helyiségben.
– Hát, izé, nem hinném, hogy felül tudnám múlni az előző
fellépőt… – Csak nem rám célzott? – De azért igyekszem kitenni
magamért. Ezt a dalt egy barátomnak ajánlom, akiért nagyon
aggódtam, és azt hittem róla, hogy örökre elveszítettem. Hosszú-
hosszú időn át azt hittem, lehetetlen, hogy még valaha is
keresztezzük egymás útját… – Elhallgatott, megköszörülte a
torkát, és a hajába túrt: ez árulkodó jele volt annak, mennyire
feszélyezett. – De örömmel jelenthetem, hogy néha igenis
kaphatunk még egy esélyt ebben az őrült életben. Néha
visszakaphatjuk azt, amit elveszítettünk. Néha mégiscsak lehet
szerencsénk. Szóval, ja, ennyi elég is az én hülye, zagyva
szövegelésemből. A dal, amit játszani fogok, a Coldplay The
Scientist című száma.
Finn hangja szívfájdítóan szép volt, ahogy az akusztikus
gitárját pengetve énekelni kezdett. Minden eddiginél vonzóbban
festett, ám első pillantásra láttam rajta, hogy valami baj van. A
szeme legalább olyan durván karikás volt, mint az enyém szokott
lenni, mielőtt kezelésbe venném az alapozóval: nyilvánvaló volt,
hogy már jó ideje nem aludta ki magát rendesen. Teljesen
kimerültnek tűnt, és ettől rögtön feszültség fogott el.
Miközben átadtam magam a dalának, eltűnődtem a különös
bevezetőjén. Vajon kiről beszélhetett? Valószínűleg irracionális
volt, hogy úrrá lett rajtam a féltékenység, figyelembe véve, hogy
Finn és köztem egyáltalán nem volt romantikus a viszony.
Többször is világosan az értésemre adta, hogy csak és kizárólag
barátként tekint rám, ráadásul a styxbeli csókunkat leszámítva
egyetlenegyszer sem adott olyan jelzést, mintha vonzónak találna.
Még a hímringyó sem akar engem. Ez aztán szépen hazavágja
az ember önbecsülését!
Nem szégyelltem bevallani magamnak, hogy fájt, mennyire le
se tojt az elmúlt héten. Egyáltalán nem hallottam felőle, és erről

135
óhatatlanul az jutott eszembe, ahogy én kerültem őt a félév elején.
Lám, akasztják a hóhért. Kölcsönkenyér visszajár. Ki mint vet,
úgy arat. Na, vajon hány klisét tudok még bedobni?
Hiába, legnagyobb pechemre kénytelen voltam lenyelni a
keserű pirulát… (Oké, ez volt az utolsó ilyen, becsszó!) Ugyanúgy,
mint annak idején, az átmeneti otthonban: a nevelőanyánk mindig
valami olcsó, undorító, köhögés elleni szirupot itatott velünk, ha
nem tudtunk aludni. Még mindig beleborzongtam, ha csak
eszembe jutott az íze.
Finn nyilvánvalóan szándékosan választotta ezt a számot, ami a
jóvátétel, még egy esély lehetőségéért esedezett. Ugyanilyen
nyilvánvaló volt az is, hogy miért választotta a dalt. A szöveget
egyértelműen bocsánatkérésnek szánta, ki akart engesztelni vele
valakit – és én borzasztóan szerettem volna megtudni, hogy ki
lehet ez az illető. Észre se vettem, hogy konkrétan mikor, de egy
bizonyos ponton Finn fontos lett nekem.
Mint kiderült, ez az érzés nem volt kölcsönös.
De akkor is a segítségemre sietett a múlt héten, miután úgy
kiakadtam, és mellettem is maradt. Igaz, a viccei annyira
szánalmasak voltak, hogy még vigasztalónak is alig lehetett
nevezni őket. Mindegy, elszántam magam, hogy ha esetleg jólesne
beszélgetnie valakivel, akkor legalább öt percre igenis
megpróbálhatok nem úgy viselkedni, mint egy szívtelen, hülye
liba, és igyekezhetek ezúttal én vigaszt nyújtani őneki. Elvégre
erre vannak a barátok.
Amint Finn lejött a színpadról, azonnal körbesereglették a
kelleténél jóval több sminket és kevesebb ruhát viselő nőcik. Erről
eszembe jutott a kaliforniai tengerpart, ahová anyám gyakran elvitt
kislány koromban – pontosabban az ottani sirályok, amik
csapatostul, telhetetlenül vetődtek rá minden egyes falat
elpottyantott ételre. Anyukám „szárnyas patkányoknak” nevezte
őket, és nevetve szokott a levegőbe dobálni egy-egy szem
burgonyaszirmot, hogy még jobban feltüzelje a lázas
falánkságukat. Jobban belegondolva, ha Finn bedobja akár csak a

136
piszkos zokniját is a kiéhezett csajok sűrűjébe, azok valószínűleg
kinyírták volna egymást az állatias közdelemben, hogy
megszerezhessék.
A srác nevetett, láthatóan elemében érezte magát a figyelem
középpontjában. A szomorúságot, ami éneklés közben kiült az
arcára, elálcázta a szokásos kihívó tekintete és a bugyileolvasztó
mosolya. Vagy talán csak képzelődtem.
Grimaszt vágtam, és visszafordultam Lexihez, aki éles
szemmel figyelt.
– Bejön neked – jelentette ki, meglepődött képpel.
– Dehogyis jön be! – csattantam föl, és erőltetett nevetést
préseltem ki magamból, mintha a puszta gondolat is röhejes volna.
– És amúgy is, ezt egyszer már megbeszéltük, nem?
– Nem. Csak arról beszéltünk, hogy lefeküdhetnél vele, és
azután persze őt is félredobnád, mint mindenki mást. Nem mintha
mostanában egyáltalán lett volna bárki más… De erre majd később
visszatérünk. – Úgy bámult rám, mintha egyenesen az agyamba
próbálna belelátni. – Igenis bejön neked Finn. Mármint, komolyan
tetszik, törődsz vele. Nahát, nem is gondoltam volna, hogy
megérem ezt a napot! – A hangjából szinte már döbbenettel
vegyes ámulat csendült, miközben továbbra is fixírozott engem.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Lex. Te aztán mindenki
másnál jobban tudod, hogy ódzkodom a kapcsolatoktól meg az
elköteleződéstől, sőt még az érzelmektől is.
– Akkor mégis miért nem feküdtél le senki mással, mióta csak
megismerted Finnt? Tessék, ezt magyarázd meg! – meredt rám
diadalittasan.
– Tudod, mit? Igazad van. Túl régóta nem volt már egy jó kis
egyéjszakás kalandom – közöltem vele, azzal hátralöktem a
székemet, és felálltam. – Azt hiszem, megyek is, keresek
magamnak valakit, aki most rögtön el tud vinni egy körre.
A barátnőm szemében azonnal szomorúság és megbánás
villant.

137
 – Bocs, hogy ezzel nyaggattalak, Brookie! Ne már, maradj itt
velem! – kérlelt. – Légyszi, ne hagyj itt megint!
– Vidd haza a gitáromat, okés? – szóltam hátra neki hanyagul,
és elengedtem a szavait a fülem mellett, ahogy a bárpult felé
indultam. Egy gyors pillantást vetettem a színpad felé, hogy
meggyőződjek róla, Finn még mindig a bezsongott rajongóival
van elfoglalva. Gondolatban kigúnyoltam magam, amiért
korábban megfordult a fejemben, hogy igyekeznem kéne
megvigasztalni őt. Nyilvánvalóan tévedtem.
Amint odaértem a bárpulthoz, harminc másodpercen belül
kiszúrtam a pasit, akinek hagyhatom, hogy hazavigyen magával.
Évek óta megvolt ez a képességem: egyetlen pillantással
megállapítottam egy személyről mindent, amit csak tudnom kellett
róla.
Az egyéjszakás kalandra kiszúrt jelöltem nagyon könnyű
célpontnak tűnt. Abból, ahogy két haverjával a bárpultnál állva,
sört iszogatva és jókat röhögve stírölték a csajokat, úgy láttam, a
srác valószínűleg laza, heteró és szingli – ezenkívül nem piált még
annyit, ami gondot okozhatott volna neki az ágyban. Halványzöld,
kockás inge lezser volt, de azért remekül kihangsúlyozta széles
hátának izmait és a szeme színét.
Tudtam, hogy ha elég ügyesen dobom be magam, akkor egy
órán belül már a pasi lakásán lehetünk, meztelenül.
Lassan léptem közelebb, és gondosan ügyeltem rá, hogy
látványosan ügyet se vessek a kiszemelt fiúra, mialatt elfoglaltam
a mellette lévő bárszéket, majd a pult fölé hajoltam. Jó feltűnően
integettem a csaposnak, hogy rendelni akarok, aztán
türelmetlenséget színlelve hátralöktem sötét fürtjeimet a vállam
mögé. Ha ezzel önmagában netán nem hívtam volna föl magamra
kockás inges célpontom figyelmét, akkor a samponom illata tuti
megtette a kellő hatást. Nagy adagokban szoktam rendelni, mióta
kiderült, hogy a pasik egyszerűen képtelenek ellenállni alma- és
fahéjillatának. Úgy sejtettem, ennél nagyobb sikert már csak a

138
sonkaillatú samponnal arathatnék, de olyan márkát még nem
találtam, ami effélét gyártana.
Amikor a csapos végre odajött hozzám, kértem egy sört, és
gyorsan kifizettem. Aztán a pultnak támaszkodva a színpad felé
fordultam, és nagyot húztam az üvegből. Éreztem, ahogy a kockás
inges engem stíröl, miközben a hűvös sörösüveget az ajkamnál
nyugtatva, lassú kortyokban nyeltem le az italt. Kidugtam a
nyelvem hegyét, és finoman végigfuttattam az üveg peremén.
Magamba fojtottam a mosolygást, amikor hallottam, hogy jó
hangosan megköszörüli a torkát, és egyik lábáról a másikra áll.
– Szia, Landon vagyok! – szólított meg, és odalépett elém. –
Irtó klassz voltál az előbb, azzal a dallal. – A kezét nyújtotta, és
megnyerő mosolyt villantott rám, amolyan szeretném lehámozni
rólad a bugyid fajtát. Szőke haja kissé borzas volt, és a szeme
istenien festett ilyen közelről: a zöld árnyalatba mogyoróbarna
pettyek vegyültek.
Tökéletes.
– Köszi! Brooklyn vagyok – mutatkoztam be, és kezet fogtam
vele, csábosan mosolyogva. Úgy tűnt, ez még könnyebben fog
menni, mint amire számítottam.
– Nem tudod, hogy nem jó egymagadban inni, Brooklyn? –
kérdezte nevetve.
A szemébe néztem, és rákacsintottam.
– Akkor még szerencse, hogy itt vagy, és gondoskodsz róla,
hogy ne legyek egyedül. – Erre elvigyorodott, én pedig
felhajtottam a maradék sörömet.
Két – Landon által fizetett – sörrel és harminc perccel később
már kellően be voltam pörögve ahhoz, hogy indulásra készen
álljak. Alig vártam, hogy magam mögött hagyjam Lexi
vádaskodását és Finn gruppijait. Egy ideig szándékosan feléje sem
néztem, de aztán bosszús lettem magamra, amiért ezt csinálom. Ha
még nézni se bírtam, ahogy más csajokkal flörtölt, akkor még
nagyobb hatással volt rám, mint eddig hittem. Szükségem volt erre
a Landonra, hogy segítsen kiverni a fejemből Finnt, amilyen

139
hamar csak lehet. Reméltem, hogy akkor talán végre minden
visszatérhet a normális kerékvágásba.
A lényem egy része üvöltött velem, még akkor is, amikor
hagytam, hogy Landon a kijárat felé vezessen.
Tényleg ez az ember akarsz lenni, Brooklyn?
Tényleg megint az a zárkózott, önző, betoji ribi akarsz lenni,
aki néhány hónappal ezelőtt voltál?
Mi lesz mindazzal az eredménnyel, amit végre sikerült elérned
a terápiával, Lexivel meg Finn-nel?
Amint a fiú neve felderengett bennem, az máris elég volt
ahhoz, hogy elnémítsam magamban ezt az idegesítő belső hangot,
és visszazökkenjek a valóságba. Egyszeriben nagyon is könnyű
volt összekulcsolni az ujjaimat Landonéival, és követni őt a
kijárathoz. Ismét alig vártam már, hogy lelépjünk.
A klub ajtajának közelében Landon belebotlott egy asztalba,
aminél a diákszövetséges haverjai ültek, és megállt dumálni velük
egy kicsit. Bemutatott nekik, aztán röhögött és elpirult, amikor a
többiek ízléstelen és totálisan elcsépelt megjegyzéseket tettek arra,
hogy milyen jó „kapása” van ma este. Elhúztam a számat, és
türelmetlenül vártam, hogy befejezzék.
Öt perc elteltével megkocogtattam Landon vállát, és szóltam,
hogy legfőbb ideje mennünk. Az ajtó felé fordulva vetettem hátra
még egy utolsó pillantást, és riadt döbbenetemre épp azzal néztem
farkasszemet, akit mindenáron el akartam kerülni.
Erőltetetten Finnre vigyorogtam, ám éreztem, ahogy a
kényszeredett mosoly lelohad a képemről, amint megláttam a
dühöt a tekintetében. Sötétkék szeme acélos volt a haragtól,
miközben Landonra meredt, aki épp az imént rakta a kezét a
fenekemre, hogy kitereljen az ajtón. Mivel nem mozdultam, a srác
lehajolt, és csókot nyomott a nyakamra.
– Na, gyere, bébi, menjünk! Azt hittem, alig várod, hogy
induljunk… – A lehelete túlságosan meleg volt, és sörszagot
árasztott; felkavarodott tőle a gyomrom. Nem éreztem se kellemes
bizsergést, se lázas izgalmat, se akadozó vagy kalapáló

140
szívverést… Semmi mást, csak azt a makacs meggyőződést, hogy
ez az egész úgy rossz, ahogy van. Ám ügyet se vetettem erre a
kellemetlen érzésre, elhúzódtam Landon ajkától, és elfordultam
Finntől.
Egy teljes héten át magasról tett rám, most meg dühös, amiért
valaki mással lépek le a klubból? Hát, részemről nyugodtan
elmehetett a fenébe. Fogalmam se volt, mégis mit akar tőlem.
Lehet, hogy lemaradtam valami kulcsfontosságú infóról vele
kapcsolatban – talán személyiségzavara volt, vagy ilyesmi.
– Ja, minden oké… Mehetünk – feleltem, azzal elszántan
kihúztam magam, és nem foglalkoztam sajgó szívemmel,
miközben hagytam Landonnak, hogy kitereljen az utcára.
Szerencsére a kéglije nem volt messze. A klubtól alig
háromutcányira bérelt lakást, ugyanazon a környéken, mint én
meg Lexi. Mialatt az ajkát az enyémre tapasztotta, és
bebotladoztunk az ajtón, igyekeztem csakis arra koncentrálni,
milyen dögös. Amikor a nyelve behatolt a számba, gépiesen
reagáltam, képtelen voltam igazán kiélvezni a helyzetet.
Frusztráltan felmordultam – Landon ezt nyilván szenvedélyes
nyögdécselésnek hitte –, levettem a pólóját, és végigsimítottam a
mellkasát.
Kockás hasa kész műremek volt, mint amit tényleg vésővel
faragtak ki, márványból. Ha pár hónappal ezelőtt ismerkedem meg
vele, örömmel térképeztem volna föl dagadozó izmait a
nyelvemmel, hogy kimutassam, milyen nagyra értékelem a
kigyúrtságát. De ma este eszem ágában sem volt erre pazarolni az
időt. Most arra kellett nekem a srác, hogy ki tudjam űzni az
agyamból Finnt.
Lexi sokszor mondta nekem, hogy úgy viszonyulok a szexhez,
mint aki masszőrhöz vagy csontkovácshoz megy: mintha egy jó
kis numera nem lenne több egy kellemes izomlazításnál vagy erős
hátmasszázsnál. Én mindig csak nevettem, valahányszor ezt vágta
a fejemhez, de a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. Arra

141
használtam a szexet, hogy kielégítsem a testi szükségleteimet,
semmi többre.
Amíg meg nem ismertem Finnt, aki valamiért érthetetlenül
fontos lett nekem.
Ösztönösen tudtam, hogy vele másmilyen lenne a szex. Azzal
is tisztában voltam, hogy amit most csinálok Landonnal, labdába
se rúghat még a Finnről szőtt fantáziáim mellett sem, nemhogy
össze lehetne hasonlítani azzal, milyen lenne tényleg lefeküdni az
énekessel.
Szürke felsőm a padlón landolt, a melltartóm hamar követte.
Landon túlságosan ügyetlenül és durván markolászta a mellemet
ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is felizgasson vele. A nyakamon
nyáladzott, és miközben nyitott szájjal csókolgatta a bőrömet, azt
motyogta:
– Basszus, kurvára dögös vagy, bébi…
– Ne hívj bébinek! – vágtam rá zsigerből, és az izmaim
megfeszültek az érintésétől.
– Oké, oké. – Továbbra is a nyakamon nyammogott, miközben
dermedten álltam, lelógatott karral. – De tényleg kurvára dögös
vagy.
A keze a farmerom derekához vándorolt, és egyszeriben
tudtam, hogy most rögtön véget kell vetnem ennek, mielőtt
messzebbre merészkedne. Bosszúsan beismertem a vereséget: a
tapizásának ugyanúgy nem sikerült kiverni a fejemből Finnt,
ahogy az alkoholnak és a magamnak mondogatott hazugságoknak
sem.
Ennyit erről, bassza meg… Illetve, épp ellenkezőleg: nem
akartam, hogy bárki is megbasszon itt bárkit. Pont ez volt a gond.
– Landon, állj le!
Becsületére legyen mondva, azonnal leállította magát. Tudtam,
egyes srácok a helyében seggfejként viselkedtek volna:
nekiállnának nyavalyogni, vagy akár megpróbálnák erőltetni, hogy
folytassuk. Landon viszont megértőnek mutatkozott, amikor
közöltem vele, hogy muszáj lelépnem.

142
 – Semmi gáz – mondta, ahogy rám vigyorgott, és borzas, szőke
hajába túrt. – De ha bármikor meggondolod magad, tudod, hol
találsz.
Elnevettem magam, azzal visszavettem a ruhámat, és
elköszöntem tőle. Rendes srác volt. Tudtam, hogy egy nap jó
pasija lesz valakinek… csak épp nem nekem.
Még szerencse, hogy rövid volt az út hazáig, mert nem hoztam
magammal dzsekit, és jócskán lehűlt az idő, mióta Lexivel
elmentünk a klubba. Még akkor is a karomat dörzsölgettem,
próbálva egy kis melegséget masszírozni a tagjaimba, amikor
befordultam az utcánkba. Legnagyobb meglepetésemre egy
ismerős fekete kisteherautót pillantottam meg a házunk előtt állni.
Óvatosan közelítettem a parkoló kocsihoz, aminek járt a
motorja, vagyis Finn valószínűleg még benne ült. Épp az
anyósülés ablakához értem, amikor a motorzúgás hirtelen
elhallgatott, és kivágódott a túloldali ajtó.
Finn egy szempillantás alatt megkerülte az autó orrát, karon
ragadott, és az anyósülés ajtajának nyomta a hátamat, mielőtt egy
szóval is tiltakozhattam volna. Szúrós szemmel meredt rám, az
arca csupán centiméterekre volt az enyémtől. A fogát csikorgatva
próbált úrrá lenni a dühén.
– Mégis mit képzelsz, mit művelsz? Eressz el, Finn! – néztem
vele bosszúsan farkasszemet, és kirántottam a karomat a
szorításából. – Lövésem sincs, mi a franc bajod van, de sikoltani
fogok, ha nem hagysz békén!
– Nem tudod, mi a bajom? Hát, ez aztán szép! – erőltetetten
nevetett, de nem úgy hangzott, mintha a legkevésbé is humorosnak
találná a helyzetet. Ingerülten a hajába túrt. – Te. Te vagy az én
kibaszott bajom, Bee.
Megint Beenek szólított. Ez eddig csak a kiakadásom
éjszakáján fordult elő, és akkor nem tulajdonítottam neki
különösebb jelentőséget… De most megint így nevezett.
Gyerekkorom óta senki sem szólított így. Anyukám volt az
egyetlen, aki ennek becézett. Úgy döntöttem, most sem csinálok

143
belőle nagy ügyet; arra jutottam, hogy van ennél komolyabb
problémám is.
– Mi a szart jelentsen ez?! – kérdeztem hitetlenkedve.
– Lefeküdtél azzal a csávóval?
– Ahhoz neked az égvilágon semmi, de semmi közöd! Most
pedig akadj le rólam!
– Nem! – ordította Finn a képembe, és a dühe tetőpontra hágott.
– Nem bírok leakadni rólad! Egyszerűen nem megy. Pedig hidd el
nekem, kurvára megpróbáltam, de minden hiába. Totál
felfoghatatlan… Ahogy te is felfoghatatlan vagy. – Nagyot fújt, és
az arcáról elillant a harag nagy része. Egyszeriben levertnek tűnt.
– Fogalmam se volt, hogy ez ilyen nehéz lesz. Bárcsak azt
mondhatnám, hogy ha előre tudom, akkor távol tartom magam
tőled! De nem mondhatom, mert pontosan tudom, hogy nem igaz.
Szó szerint semmi, a világon semmi sem tarthatott volna távol
tőled, miután rád találtam.
Ezen a ponton már fogalmam sem volt, hogy miről beszél. A
szeméből vad, kétségbeesett feszültség sütött, úgy festett, mint aki
az összeomlás küszöbén áll. Az igazat megvallva kezdett
megrémíteni, és vészesen közel jártam ahhoz, hogy teljes erőmből
tökön rúgjam, hátha így sikerül egérutat nyernem.
Miközben az egyéb lehetőségeimet fontolgattam a
menekülésre, Finn minden eddiginél jobban megdöbbentett azzal,
hogy gyengéden az arcomra simította a kezét. A dühe olyan
sebesen csapott át gyengédségbe, hogy észre sem vettem a
pillanatot, amikor ez a változás bekövetkezett. Kék szeme átható
tekintettel szegeződött rám, és megingathatatlan elszántság sütött
belőle, mintha épp most döntött volna el valamit. Egyszeriben
szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy a lehető
legeslegmesszebb fussak attól, amit mondani készül, bármi is
legyen az.
– Egész héten gondosan tartottam tőled a távolságot, próbáltam
meggyőzni magam arról, hogy nincs szükségem rád. Tudtam,
hogy így lesz a legjobb, hogy semminek sem kéne történnie

144
köztünk. De aztán megláttam, ahogy azzal a gecivel mész el a
klubból, és totál kiakadtam. A gondolatát se bírtam elviselni
annak, hogy… Hogy ti ketten… – Elharapta a mondatot, mint aki
ki sem bírja nyögni a szavakat. – Hagytad, hogy meg…
megdugjon? – préselte ki magából nagy nehezen, mint akinek a
szó szoros értelmében fáj feltennie ezt a kérdést.
– Nem – feleltem, és a sötétkék szempárba meredtem. – Nem
mintha bármi közöd lenne hozzá. Azzal dugok, akivel akarok,
Finn. Akárcsak te, ugyebár.
– Én senkivel se dugtam, mióta találkoztam veled.
Micsoda?!
Sietve félretettem a döbbenetemet, és gúnyosan felhorkantam.
– Ja, persze! És még ha ez igaz is lenne, miért érdekelne az
engem? Magasról teszek rá, hogy kivel dugsz.
Egy szempillantás alatt visszatért a dühe.
– Ne csináld! Ne is próbáld semmibe venni azt, ami kettőnk
között van! Ne hidd, hogy ilyen könnyen át tudsz verni! Hiába
tetteted magad közömbösnek, én átlátok rajtad, az se érdekel, ha
az életedben mindenki más beveszi a mesédet. És tudod, mit látok
benned, Bee? – Hatásszünetet tartott, és olyan közel hajolt
hozzám, hogy összeért az orrunk. – Félelmet. Halálra vagy
rémülve, amiért érzel valamit irántam, mert jesszusmária, isten
ments, hogy netán kénytelen legyél lebontani a falakat, amiket
felhúztál magad köré, és végre közelebb engedj magadhoz!
Tátva maradt a szám, miközben próbáltam előrukkolni valami
válasszal, tiltakozással vagy akár csak nevetéssel: bármivel, ami
biztonságosabb mederbe terelhette volna ezt a beszélgetést. De föl
sem bírtam fogni a hallottakat, és egyetlenegy hangot se tudtam
kiadni. Olyan hosszú évek óta fojtottam el magamban minden
érzelmet, hogy teljességgel képtelen voltam feldolgozni Finn
kirohanását – nemhogy értelmezni bírtam volna a saját
reakciómat. Ám ő talán ezt is látta rajtam, mert tovább beszélt,
nem tántorította el a hallgatásom.

145
 – Mióta csak a karomban tértél magadhoz aznap, amikor
elhasaltál a járdán, csupán idő kérdése volt, hogy itt kössünk ki,
ebben a helyzetben. Összetartozunk. Elkerülhetetlenül. Ezt te is
ugyanolyan jól tudod, mint én.
– Alig ismersz engem. Pedig ha igazán ismernél…
Valószínűleg nem lennél oda értem ennyire. Biztos hallottad már a
híremet… – Elszégyelltem magam, nagyot nyeltem, és rá sem
bírtam nézni.
– Engem rohadtul nem érdekel, ki mit mond rólad, Bee.
– De hát… – tiltakoztam.
– Figyelj, kurvára nem bírom megmagyarázni, oké? Nem
vagyok a szavak embere. Csak azt tudom mondani, hogy úgy
érzem, számomra nincs természetesebb a világon, mint a te
közeledben lenni… Mintha csakis azért születtem volna erre a
földre, hogy veled egy levegőt lélegezzek, és újra meg újra
elmondjam neked, mennyire gyönyörű vagy. Hogy
megnevettesselek a gagyi vicceimmel, és a karomba zárjalak,
amikor szomorú vagy. És eszem ágában sincs se irányítani, se
birtokolni, se megváltoztatni téged. Nem akarok mást, csak téged,
pont így, bárki is vagy, és bármilyen a múltad. Nem zavarnak a
korábbi pasijaid, nem zavar, kivel és mit csináltál, mielőtt mi
ketten egymásra találtunk itt, mert te mindezzel a hátad mögött
vagy te. – Mély levegőt vett. – A közeledben lenni, Bee… Az
olyan nekem, mint a légzés. Nem tudatos választás kérdése.
Egyszerűen csak muszáj, szükségem van rá, mert nélküle nem
maradnék életben.
A tekintete olyan meghökkentően nyílt volt, miközben kitört
belőle mindez, hogy eszembe se juthatott kételkedni a szavai
őszinteségében. Már azt hittem, hogy végzett, de mint kiderült,
volt még mondanivalója. Amikor folytatta a kitárulkozást, a
hangja ellágyult, a szeme pedig elkomolyodott.
– Ha épp nem vagyunk együtt, akkor mágneses erővel vonz a
hely, ahol megtalálhatlak, bárhol is legyen, mintha szó szerint
össze lennénk kötve. És ez az érzés nem múlik, sőt inkább csak

146
egyre erősebb lesz, minél több időt töltök veled. – Nagyot nyelt. –
Még soha életemben nem éreztem ehhez foghatót, és tudom, hogy
te is érzed – mondta fojtott hangon. – Ez a vonzás ellenállhatatlan,
elemi erejű. Olyan, mint a gravitáció. És nem tudom se uralni, se
megváltoztatni, se megszüntetni. Ezt egyszerűen csak érzem, és
kész. – A tekintete megenyhült, amikor meglátta a szememből
sütő, eszeveszett ijedtséget. – Ne félj, Bee! Hát nem tudod, hogy
én soha az életben nem bántanálak?
– De igen, tudom – suttogtam, és amint a szavak elhagyták a
számat, rádöbbentem, hogy tényleg ez az igazság. Hiszen Finn
kezdettől fogva védelmezett engem. Megóvott attól a tűzcsaptól,
Gordontól, sőt, még önmagamtól is.
Lassan lehajtotta hozzám a fejét, a homlokát az enyémnek
támasztotta, és lehunyta a szemét.
– Nem tudom, hogyan álljak továbbra is ellen neked – vallotta
be halkan, és nagyot sóhajtva próbálta kilazítani a feszültségtől
merev vállát.
– Akkor ne állj ellen! – feleltem egyszerűen, és a szám
mosolyra húzódott, ahogy mélykék szeme tágra nyílt. A
másodperc törtrészéig kétkedve meredt rám, próbált rájönni,
komolyan beszélek-e, de a következő pillanatban a szája már
hevesen tapadt az enyémre.
Mohón csókolt, végigfuttatta a nyelvét összezárt ajkamon,
szinte azonnal bebocsátást követelve. Még határozottabban
nyomott a kisteherautónak, egész testében hozzám préselődve. A
kezem borzas hajába vándorolt, és még jobban magamhoz
szorítottam, lábujjhegyre álltam, hogy egy magasságban legyünk.
Szokás szerint isteni, őszt idéző illata elbódított, az íze pedig
még annál is jobb volt. Amikor az ajka elhagyta az enyémet, és
nekiállt az államat, nyakamat csókolgatni, panaszosan mordultam.
Finn az elégedetlenkedésemet hallva fölnevetett, mély, szexis
kacajától lángra lobbant bennem a vágy. Többet akartam, így fél
lábamat behajlítva a derekához szorítottam, és megpróbáltam még
közelebb húzni őt magamhoz. Egy rugóra járt az agyunk – a keze

147
azonnal átfogta a fenekemet, és fölemelt a földről, hogy mindkét
lábamat a derekára kulcsolhassam, miközben a kocsihoz
támasztott. Addig húzgáltam a haját, míg végre sikerült elérnem,
hogy fölemelje a fejét, és a nyakam helyett megint a számat
csókolja.
Ahhoz voltam szokva, hogy valahányszor először smárolok
valakivel, eltart egy kis ideig, míg ráhangolódok az adott srácra:
néhány percig mindketten ügyetlenkedünk kicsit, mire
kitapasztaljuk, hogyan csókol a másik, és alkalmazkodunk
egymáshoz.
Finn-nel egész más volt a helyzet. Úgy éreztem, mintha a szánk
ösztönösen ismerné egymást, mintha az ajkunk íve tökéletesen
összeillene, egy kerek egész két feleként. Sosem voltam vallásos;
nem hiszek sem az előző életekben, sem a reinkarnációban. Ám ha
abban a pillanatban valaki megkérdezi tőlem, hogy voltak-e
korábbi életeim, habozás nélkül igent mondok – mert tutira nem
ebben az életben találkoztam először Finn-nel. Olyan volt
csókolózni vele, mint hazatérni egy lehetetlenül hosszú utazásból,
aminek a végére az ember már arra sem emlékszik, hogy
egyáltalán volt valaha otthona, nemhogy a részleteit fel tudná
idézni.
A szánk telhetetlen kíváncsisággal fedezte föl egymást, ajkunk-
nyelvünk-fogunk szenvedélyesen forrt össze. Magamba akartam
szívni Finn egész lényét, legszívesebben bepalackoztam volna az
esszenciáját, hogy mindenhová magammal vihessem, és soha
többé ne kelljen nélküle élnem. Annyira úgy éreztem, vele együtt
teljes, tőle jó minden, hogy sírni meg nevetni tudtam volna
egyszerre, és nem akartam mást, csak minden egyébről
megfeledkezve átadni magam neki.
Felsóhajtottam, amikor még jobban magához szorított, és
megéreztem a merevedését a farmerján keresztül. Mint aki végre
rádöbbent, hogy igencsak intim helyzetbe bonyolódtunk a nyílt
utcán, Finn elemelte tőlem a fejét, és a szemembe nézett,
miközben igyekezett úrrá lenni a zihálásán. A tekintetét egészen

148
átitatta, elhomályosította a heves vágy, és ezzel nyilván az
enyémet tükrözte vissza.
– Muszáj lelassítanunk – suttogta, és puszit nyomott a
homlokomra.
Válaszul panaszosan felnyögtem.
Finn nevetve lerakott a földre, de továbbra is magához ölelt.
Átkulcsoltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejemet. Amikor a
hajamba támasztotta az állát, békés elégedettség töltött el, és
eszembe jutott a legelső ilyen ölelésünk.
Emlékeztem, hogy már akkor is tökéletesen egybesimultunk,
mint egy kirakós két összeillő darabja.
– Na, gyere! – mondta, és kibontakozott az ölelésemből. –
Hadd kísérjelek föl az ajtóig! – Már nyitottam a számat, hogy
tiltakozzak, de belém fojtotta a szót: – Kár a gőzért! Úgyis
elkísérlek a nyamvadt ajtóig, Bee.
Csöndben fölmentünk a lépcsőn, és megálltunk a lakás ajtaja
előtt.
– Tudod, akár be is jöhetnél – mondtam, és lábujjhegyre álltam,
hogy megcsókoljam.
Finn nyögve elhúzódott.
– Már így is hajszálon függ az önuralmam. Könyörgök, ne
kísérts!
– Hát, jó – vontam vállat, és az ajtóhoz fordultam. Nem
akartam, hogy lássa, mennyire összezavart és megbántott az
elutasítása. Még soha nem utasított el senki. – Te vesztesz többet.
– Figyelj… – mondta, és maga felé fordított, hogy
szembenézzek vele. Fölemelte az államat, így nem kerülhettem a
pillantását. – Hidd el nekem, nincs, amit jobban akarnék, mint
veled maradni. Kurvára kívánlak, ez az igazság. Őrület, hogy
egyáltalán kételkedsz ebben!
Ettől azonnal könnybe lábadt a szemem, legnagyobb
bosszúságomra.
– Lehet. Mármint, könnyen lehet, hogy őrült vagyok. Amúgy is
totál el vagyok cseszve, oké? Semmit se tudsz rólam. És ha bármit

149
is tudnál, akkor valószínűleg fejvesztve menekülnél. – Igyekeztem
elhúzódni tőle, de határozottan fogta a fejemet. – Nem kaphatod
meg tőlem, amire vágysz. Nekem nem megy a… a párkapcsolat.
Még ha meg is akarnám próbálni, akkor sem ígérhetnék neked
semmit – hüppögtem.
Finn közelebb hajolt, és lassan lecsókolta az arcomról a
könnyeket.
– Először is: hallani sem akarom többé, hogy őrültnek vagy
elcseszettnek vagy bármi hasonlónak nevezed magad. Másodszor:
kértem én tőled, hogy ígérj nekem bármit is? Nem. – A szeméből
őszinteség és gyengédség sugárzott. – Semminek sem kell
megváltoznia köztünk. Vagyis, azt leszámítva, hogy csókolózni
fogok veled, amilyen gyakran csak hagyod, mert a szád
egyszerűen isteni. De komolyan, lehet, hogy még egy dalt is írok
róla, amint hazaérek. Az lesz a címe, hogy Óda Brooklyn mesés
testnyílásaihoz. Egy csapásra sláger lesz belőle, majd meglátod!
Vihogásban törtem ki, annyira nevetséges volt.
– Utállak – sóhajtottam föl, miután sikerült úrrá lennem a
kuncogáson.
– Az lehetetlen – vigyorgott, majd visszafogott csókot nyomott
az ajkamra, és figyelte, ahogy kinyitom a lakás ajtaját. – Holnap
felhívlak!
– Lefogadom, hogy minden csajnak ugyanezt mondod –
cukkoltam.
Elkomolyodott az arckifejezése.
– Bee, engem totál hidegen hagy minden más csaj. Senki mást
nem akarok, csakis téged. – Elrévedő kifejezés ült ki az arcára. –
Soha nem is érdekelt senki más, egyedül te.
A szavai hallatán a szívem kihagyott egy ütemet, és az
ajtófélfába kapaszkodtam, hogy megőrizzem az egyensúlyomat.
– Jó éjt – suttogtam felindultan.
– Jó éjszakát, Bee! – Rám kacsintott, mielőtt sarkon fordult, és
lement a lépcsőn.

150
 Becsuktam az ajtót, és önkéntelen mozdulattal megérintettem
kissé duzzadt ajkamat – az egyetlen kézzel fogható bizonyítékát
annak, ami az imént kettőnk között történt. Ha ez nincs, én magam
is alig hittem volna el, hogy nem csak képzeltem ezt az egészet.
Fogalmam sem volt, tényleg össze tudnék-e jönni Finn-nel úgy,
hogy érzelmileg nem bonyolódom bele a kapcsolatba. Azt ígérte,
mostantól nem fogja távol tartani magát tőlem, és nem is akartam,
hogy kerüljön. Barátok lettünk, és jelen pillanatban csak azt az
egyet tudtam biztosan, mennyire hiányzott az elmúlt héten. De
féltem, hogy ha lefekszem vele, azzal lerombolnám a magam köré
felhúzott falakat. Úgy éreztem, mintha már hónapok óta
viaskodnék ezzel a dilemmával, miközben Finn meg én lassan
egyre közelebb kerültünk egymáshoz. És most, hogy végre
megszűnt köztünk minden távolság, még mindig nem tudtam,
milyen döntést hozzak kettőnk ügyében.
Az igaz, hogy egyre jobban voltam: terápiára jártam, sokat
gondoltam édesanyámra, és szembenéztem a múltammal. De ez
még nem jelentette, hogy normális volnék, és ahhoz egyelőre
közel sem lettem elég kiegyensúlyozott, hogy elkötelezzem
magam valakinek, komoly párkapcsolatban.
Muszáj volt rendbe tennem magam, mielőtt egyáltalán
fontolóra vehettem volna, hogy bele merjek vágni ilyesmibe. És ha
ez önmagában nem lett volna épp elég nehéz, igencsak
kételkedtem benne, hogy valaha képes lennék őszintén megnyílni
Finn-nek a múltamról – ő pedig túlságosan kíváncsi volt ahhoz,
hogy ne firtassa a történteket. Ez a kapcsolat máris kész
katasztrófának tűnt, időzített bombának, még pusztán elméletben
is.
Teljesen összezavarodtam, és mindenképpen időre volt
szükségem, hogy végiggondolhassam ezt az egészet. Ráadásul
annyira fáradt voltam, hogy nem bírtam megbirkózni a bennem
kavargó, ellentmondásos érzelmek viharos kavalkádjával.
Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha példát veszek Scarlett
O’Haráról, a legeslegkedvencebb irodalmi hősnőmről – aki

151
nyilvánvalóan nagy hatással volt a személyiségfejlődésemre is –,
és ma már nem foglalkozom többet a Finn-üggyel. Majd inkább
visszatérek rá másnap.
Elvégre… a holnap az már egy másik nap.

152
 9. FEJEZET

SZÍNTELEN FALAK

FÉLTEM AZ EMELETES ÁGY FELSŐ RÉSZÉN ALUDNI. Túl magasan

volt. Odahaza rózsaszín ágyam volt – anyu mindig úgy hívta, hogy
az én kis hercegnős ágyam. Kifestette az egész hálószobámat, hogy
úgy nézzen ki, mint egy jelenet az egyik kedvenc tündérmesémből:
a falakat királykisasszonyok, tündérek és lovagok borították, még
egy elvarázsolt kastélyt is pingált nekem. A mennyezeten a
csillagok és felhők között egy zölden szikrázó sárkány díszelgett.
Anyukám mindig olvasott nekem esti mesét lefekvés előtt, én pedig
a falakat bámulva elképzeltem magam az elvarázsolt erdő
ösvényein szökdécselő vagy épp a várkastély legmagasabb
tornyába bezárt hercegnőként. Néha, miután elolvastunk egy új
mesét, anyu elővette a festéket meg az ecseteit, és hozzáadott még
valamit a falon lévő rajzaihoz.
Kíváncsi lettem volna, vajon mostanra már egy másik kislány
alszik-e az én kis hercegnős szobámban.
Felnéztem az új szobám szürke, málló mennyezetére, rajta
barna és zöld foltokkal. A nevelőanyám nem tudott se kastélyt, se
csillagot, se sárkányt festeni.
A házban néma csönd honolt. Már órák óta feküdtem
mozdulatlanul, de nem bírtam elaludni. Féltem álomba merülni,
153
mert pontosan tudtam, mit fogok látni, amint lehunyom a szemem.
Hiányzott a régi szobám. Hiányzott az anyukám. Hiányoztak az
esti mesék, és hiányzott az, ahogy anyu mindig énekelt festés
közben.
Nesztelenül lemásztam az emeletes ágy létráján, felhúztam a
pizsamám túlságosan hosszú ujját, és kiosontam a folyosóra.
Három másik lánnyal osztoztam a szobán, de mind idősebbek
voltak nálam, és alvás közben folyamatosan horkoltak,
nyáladzottak meg hánykolódtak.
Lábujjhegyen lopakodtam végig a folyosón, igyekeztem semmi
zajt sem csapni. A nevelőanyánk mindig mérges lett, valahányszor
rajtakapott, mikor fölkeltünk éjszaka, még akkor is, ha amiatt volt,
mert rosszat álmodtunk. Jó néhány hete éltem itt, és már a legelső
napon megértettem, hogy ebben a házban lefekvéskor nem
számíthatok se esti mesére, se jó éjt puszira, se betakargatásra.
Amikor elértem a hátsó ajtóhoz, óvatosan nyitottam ki; mivel
szinte minden éjszaka kiszöktem ide, tudtam, mennyire
nyikorogna, ha túl gyorsan tárnám ki. Kiléptem a tornácra,
csupasz talpam fázott az egyenetlen deszkákon. Leültem az
udvarra vezető lépcsőre, a kezemre támasztottam a fejemet, és
fölnéztem az égre. Itt nem voltak csillagok. Se zölden szikrázó
sárkányok. Csak felhők meg a mélységesen mély sötétség.
– Tudod jól, hogy nem kéne idekint lenned.
Riadtan kaptam a fejemet a tornác éjfekete sarka felé, ahonnan
a hangot hallottam. Egy fiú hangja volt, mélyebb és rekedtebb az
enyémnél. Összehúztam magam, ijedten figyeltem, ahogy az alakja
előbukkant a sötétből.
– Nyugi, nem kell félned tőlem – mondta a fiú, és leült
mellettem a lépcsőre. Közel volt hozzám, de azért nem túlságosan.
– Viszont akkor sem kéne idekint lenned. Késő van, és hideg is.
Némán bámultam rá.
– Te vagy a kislány, aki nem beszél – állapította meg,
farkasszemet nézve velem.
Bólintottam.

154
 – Én csak néhány napja kerültem ide – sóhajtott föl szomorúan.
– És én se bírok aludni.
Megint fölnéztem az égre, csillagokat kerestem, de továbbra se
kandikált ki a felhők mögül egy se. Nem úgy tűnt, hogy a fiú
bántani akarna. Néhány évvel idősebb volt nálam, kilenc vagy tíz
lehetett. Meglepett, hogy egyáltalán szóba állt velem. Az idősebb
gyerekek többségének esze ágában sem volt együtt lógni a „fura,
néma kiscsajjal”.
– Félsz? – kérdezte halkan. Gyanakodva néztem rá, de nem
láttam gúnyt a szemében… csak kedvességet és talán némi
szomorúságot is. Megértett engem. Nem kérdezte, mitől félek, de
az úgysem számított: a félelem az félelem, és kész.
Lassan bólintottam.
– Szeretnéd, ha mesélnék valamit? – kérdezte bizonytalan
hangon.
Éreztem, ahogy az ajkam önkéntelenül is halovány mosolyra
húzódott. Megint bólintottam, feléje fordultam, és felnéztem rá.
– Hát, jó… – Mély levegőt vett, és a homlokát ráncolva törte a
fejét, hogyan is kezdjen bele. Igencsak kételkedtem benne, hogy
ugyanolyan jól tudna mesélni, mint anyu, de a semminél bármi
jobb.
– Hol volt, hol nem volt… Volt egyszer egy gyönyörű
királylány, akit úgy hívtak: Androméda. Amikor megszületett, a
szülei, a király és a királyné, annyira büszkék voltak a szépségére,
hogy azzal dicsekedtek: nincs nála szebb leány az egész
királyságukban, hetedhét országban, sehol a világon.
A sötét hajú fiú rám pillantott, hogy figyelek-e a meséjére.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam, teljesen elvarázsoltak a szavai.
Hetek óta most először beszélt valaki hozzám… mármint, úgy
igazán. A terapeutám hetente látogatott ugyan, de nem sokat
mondott; leginkább csak egy csomó kérdést tett föl, amikre nem
tudtam válaszolni.
– Amikor a tenger nimfái meghallották, mii állít a királyi pár
Androméda szépségéről, éktelen haragra gerjedtek: hiszen

155
egészen addig mindenki őket tartotta a legeslegszebb
teremtményeknek a világon, és eszük ágában sem volt lemondani
erről a titulusukról. Az irigy nimfák így hát azért könyörögtek
Poszeidónnak, a tenger istenének, hogy szabadítson rá Androméda
hazájára egy rettenetes szörnyeteget, és pusztítsa el az egész
királyságot.
A lépcső peremén kuporogva majd szétvetett az izgalom, tágra
nyílt szemmel bámultam a fiút, és lenyűgözve hallgattam a
meséjét.
– A könyörtelen tengeri szörny városokat dúlt fel, falvakat tett a
földdel egyenlővé, és a királyi pár kétségbeesetten, bármi áron
véget akart vetni a népük szenvedésének. Kikérték a jósuk, a
királyság legbölcsebb emberének tanácsát, hogyan
védekezhetnének a rémség borzalmas támadásai ellen. –
Fölsandított a felhős égre. – A jós közölte velük, hogy csakis
egyetlen módon szüntethetik meg a vérontást: ha feláldozzák a
lányukat, a gyönyörűséges Andromédát a tengeri szörnynek.
Felhördültem.
– A királynak és a királynénak nem volt más választása, ha meg
akarták menteni az alattvalóikat. Így hát odaláncolták a lányukat
egy sziklához, ami az óceánból állt ki, és otthagyták őt: egyedül,
védtelenül. Amikor felbukkant a szörnyeteg a borotvaéles
agyaraival meg a vérben forgó, ádáz tekintetével, Androméda
tudta, hogy eljött számára a vég.
A fiú rám nézett, kék szeme szinte izzott.
– Ekkor hirtelen alászállt az égből a hős Perszeusz, szárnyas
paripája, Pegazus hátán. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a
gyönyörűséges Andromédára, azonnal beleszeretett, és végzett a
rémséges szörnyeteggel, mielőtt még az kárt tehetett volna a
lányban. – A fiú ajka kis mosolyra húzódott. – A királylány
hazatért a szüleihez, akiket majd szétvetett a boldogság, hogy
visszakapták a leányukat. Androméda és Perszeusz másnap már
össze is házasodtak, onnantól kezdve pedig boldogan éltek, míg
meg nem haltak.

156
 A fiú elhallgatott, a mese véget ért. Még soha életemben nem
hallottam ehhez fogható történetet, és teljesen elvarázsolt.
Anyukám sosem mesélt nekem tengeri szörnyekről, szárnyas
paripákról, nimfákról vagy istenekről!
Rengeteg kérdést szerettem volna föltenni ennek a fiúnak: Hol
hallott ilyen mesét? Tud még hasonlót? Meg akartam köszönni
neki, hogy elmesélte ezt a különleges történetet, ám egyetlenegy
szót sem szóltam, mióta anyu…
Fölemeltem a kezemet, és megérintettem a sebet a vállam
közelében. Habár az orvos szépen összevarrta, és vastagon be is
volt kötve, még mindig fájt. De legalább már nem vérzett. A többi
vágásom és zúzódásom mostanra elhalványult; már csak ez a seb
maradt rajtam látható emlékeztetőként arról a napról.
Visszafordultam a fiúhoz, és rajtakaptam, ahogy engem bámul.
– Le kéne feküdnöd. Brooklynnak hívnak, ugye?
Bólintottam, és talpra kászálódtam. A fiú is felállt, és
döbbentnek tűnt, amikor feléje nyúltam, hogy megfogjam a kezét.
Erősen megszorítottam, és reméltem, hogy ezzel sikerül szavak
nélkül is kifejeznem mindazt, amit nem tudtam kimondani.
Köszönöm.
Lepillantott a kezére kulcsolt, vékonyka ujjaimra, és gyengéden
viszonozta a szorításomat.
– Szívesen.
Hetek óta most először ült ki az arcomra őszinte, széles mosoly.
Visszaosontam a házba, magára hagyva a különös, magányos fiút
az éjszaka sötétjében.
Felriadtam.
Most először volt ennyire tiszta álmom a gyerekkorom
nevelőszülőknél töltött időszakáról. Meghökkentett, elképesztett
az álom pontossága, részletessége. Igaz, haloványan eddig is
rémlett a fiú, aki történeteket mesélt nekem esténként. De még
egyszer sem idéztem fel róla ilyen konkrét emléket. Teljesen
valóságosnak érződött az egész: mintha megint ott álltam volna
azon a tornácon, a sűrű sötétben.

157
 Szórakozottan végigfuttattam az ujjamat a kulcscsontomnál
húzódó, egyenetlen sebhelyen. Már rég alig lehetett észrevenni:
csupán egy halvány vonal volt a bőrömön. A kissé kiemelkedő,
örök forradás volt a múltam egyetlen fizikailag megmutatkozó
jele, amit kitörölhetetlenül magammal hordoztam az óta a
borzalmas nap óta. Hála az égnek, a lelki sebeim még ennyire sem
voltak láthatóak.
Még jobban bebugyoláltam magam a takaróba, miközben a
hófehér mennyezetre bámultam, cián- és kobaltkék árnyalatban
pompázó színkavalkádot képzelve a helyére, rajta élénksárga
csillagok pettyeivel meg egy jádezöld sárkány tündöklő alakjával.
Ahogy teltek-múltak az évek, kis híján megfeledkeztem a
mesevilágról, amit édesanyám megteremtett az aprócska
gyerekszobám négy fala között. Az álom most fölelevenítette
minden emlékemet.
Egyszeriben túlságosan színtelennek, üresnek láttam a szobám
falait. Nem raktam ki se fotókat, se posztereket, se egy árva rajzot:
a fehér falak ugyanolyan csupaszon árválkodtak, mint amikor
kivettük a lakást Lexivel. Ez egészen mostanáig nem zavart, vagy
talán csak észre sem vettem, milyen sivár, személytelen a szobám
hangulata. A ruháim takarosan felakasztva lógtak a beépített
szekrényben, gondosan elrendezve szín és évszak szerint. Az
íróasztalomon, a laptopom körül is tökéletes rend honolt. A
padlószőnyeget mindig lelkiismeretesen kiporszívóztam, sehol
sem akadtak rajta halomban álló holmik vagy széthányt papírok. A
szoba úgy festett, mintha egy szellem foglalta volna el, aki
semmilyen nyomot nem hagyott maga után, miközben itt kísértett.
Elvégre nem pontosan ezzé váltam: szellemmé? Olyan lánnyá,
akinek se családja, se igaz barátai, se érzelmei? Tényleg hagytam
magam ennyire eltűnni? Egészen elhatárolódtam a kislánytól, aki
hitt a tündérmesékben meg a boldog végkifejletben?
Igen. Mert ez sokkal könnyebb volt.

158
 De nem akartam így folytatni. Elszántam magam, hogy megint
rátalálok arra a kislányra, ha törik, ha szakad. Elhatároztam, hogy
kerül, amibe kerül, visszatérek a szellemlétből az élők sorába.
Hosszú évek óta először hálás voltam, amiért álmomban
újraéltem egy gyermekkori emlékemet. Ahogy lehunytam a
szemem, és megint elszenderedtem, elmosolyodtam.
Másnap hajnal körül ébredtem, és kipihentebbnek éreztem
magam, mint már hetek óta. Miután csináltam kávét, kiültem a
tetőre, és néhány órán át magoltam. Több vizsgám is közeledett, és
mostanában Finn, a terápia meg a titokzatos virágküldemények
annyira lefoglaltak, hogy nem sok időm vagy energiám maradt a
tanulásra koncentrálni.
Mikor már elmúlt tíz, bementem Lexi szobájába, és elvettem az
íróasztaláról a bekeretezett képet, amit kerestem. A barátnőm
pedikűrözött lába egyik oldalon lelógott a matracról, vörös
csigáinak borzas kis szénaboglyája pedig szinte azonnal eltűnt
szem elől, ahogy bosszúsan a fejére rántotta fuksziaszínű
takaróját, kizárva a fényt, amit beengedtem a szobába. Morogva,
vaktában felém hajított egy párnát a szoba túlsó feléből, annyira
zabos lett rám, amiért felébresztettem. Halkan nevettem, és kifelé
menet a lehető legóvatosabban csuktam be magam mögött az ajtót.
Mosolyogva néztem le a kezemben tartott képre. Tavaly
készült, egy halloweeni jelmezes bulin. Lex meg én Mariónak és
Luiginak öltöztünk be: a képen gondtalannak, boldognak tűntünk.
A vigyorunk fülig ért, így a ferdén fölragasztott, fekete
álbajuszunk alig maradt meg a helyén.
A szobámba visszatérve kihúztam az íróasztalom egyik fiókját,
és félretoltam a takarosan egymásra rakott, spirálos füzeteket. A
fiók legmélyén végre megtaláltam, amit kerestem. Nem maradt
anyámról más képem, csak ez a két kis, elhalványult fotó. Az idő
megsárgította és elnyűtte őket, de számomra kimondhatatlanul
becsesek voltak. Anyu szépséges volt rajtuk: fiatalon, sugárzóan
boldogan vigyorgott mindkettőn.

159
 Az egyiken csak ő maga látszott, egy kaliforniai mólón szaladt
éppen, a széllel szemben. A sós óceáni permetben égnek emelt
karral vetette magát afelé, aki lefényképezte. A második fotón
velem együtt pózolt. Kicsi voltam, úgy három-négy éves, és anyu
épp a karjában tartott. Azzal az elemi, színtiszta szeretettel nézett
rám, ami csak egy édesanya tekintetéből sugározhat, én pedig úgy
szegeztem rá a szememet, mintha ő jelentette volna számomra az
egész világot. Mert pontosan így is volt.
Könnybe lábadt a szemem, ám ezúttal a boldogságtól. Egykor
igenis szeretett valaki: itt volt rá a kezemben a bizonyíték. Ami
már túlságosan is régóta hevert abban a fiókban, elfeledetten
porosodva. Megtöröltem a szememet, fogtam a három képet, és
lementem a ház elé. Beültem Lexi kocsijába, és egyenesen a
legközelebbi fényképészetbe hajtottam, hogy nagyobb és élesebb
másolatot készíttessek a képekről.
Miután elmagyaráztam a tulajnak, hogy mit szeretnék, nyugodt
szívvel otthagytam nála a szakértelmére bízott fotókat, aztán
elindultam a város túlsó felébe, az Andlerbe, az egyetlen helyi,
családi kis háztartási és barkácsboltba, ami még nem húzta le a
rolót. A hasonló üzletek többsége csődbe ment a nemrég beütött
gazdasági válság miatt, mivel sehogy sem tudták fölvenni a
versenyt az egyik országos háztartási lánc nagyáruházával, ami
nemrég nyílt a város szélén. Én ugyan nem igazán szoktam
barkácsolni, de azért valahányszor villanykörtére vagy
szigetelőszalagra volt szükségem, mindig az Andlerbe mentem.
Jólesett a tudat, hogy támogatom a kis, családi vállalkozást
ezekben a nehéz időkben.
Figyelembe véve, hogy szombat kora reggel volt, csöppet sem
lepett meg, hogy a többi vásárló legalább három évtizeddel
idősebbnek tűnt nálam. Ráadásul a női nemet is egy szál
magamban képviseltem.
Amint beléptem, hat férfi pillantása szegeződött rám, nyíltan
méricskéltek. De szinte azonnal semmibe is vettek, és inkább
továbbra is a maguk dolgával, holmijaival foglalkoztak; nyilván

160
elkönyveltek másnapos, eltévedt bulizóként, aki csak véletlenül
botladozott be egy barkácsüzletbe. Általában bosszantott volna az
ilyen előítéletesség, ám a szerelésemre lepillantva kénytelen
voltam magamba fojtani a felháborodásomat: cseresznyepiros,
feszes, mélyen kivágott pólóm – aminek elején feketével a
Surrender Dorothy zenekar neve virított –, hozzá a tapadós, fekete
nacimmal meg vörös, magas talpú szandálommal nem illettem a
munkásruhába öltözött férfiak közé. Ránézésre valóban nem
tűntem a tipikus barkácsolónak.
El kellett ismernem, nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a
megfelelő öltözéket válasszam ki, mikor sietve eljöttem a
lakásból.
De csak azért is emelt fővel vonultam beljebb a csöndes
üzletbe, a festékes sort keresve. Beletelt néhány percbe, ám végül
nagy nehezen megtaláltam az általam keresett színeket a ránézésre
többezernyi, kis kartonlapokra nyomott minta között. Fogtam a két
papírcsíkot, rajtuk a megfelelő árnyalattal, és odavittem a
kasszához, ahol egy sovány, kopaszodó, középkorú pasas épp
festéket kevert a pult mögött. Rám nézett, de egy szót sem szólt.
– Ki tudna keverni nekem négy-négy litert mindkét színből? –
kérdeztem, és átnyújtottam neki a mintákat. Közben igyekeztem
lopva följebb húzni a pólómat, hogy eltakarjam a dekoltázsomat,
amit a pasas igencsak kiéhezetten stírölt. Ujjai a kelleténél jóval
tovább értek az enyémhez, ahogy elvette tőlem a színmintát, én
pedig alig bírtam megállni, hogy megborzongjak.
A férfi, akinek kitűzőjén a Hank név állt, pajzán – és
többszörösen foghíjas – vigyorral, kihívóan szemezett velem,
mielőtt bement a hátsó helyiségbe. Reméltem, azért, hogy
kikeverje nekem a festéket. De éppenséggel könnyen lehetett,
hogy kötelet meg szigszalagot akart hozni, amivel elrabolhat. Ezen
a ponton már az utóbbi sem lepett volna meg.
Épp azt kalkulálgattam magamban, vajon mennyi esélyem
lenne egérutat nyerni Hank elől az esetlen – bár irtó cuki –
szandimban, amikor újból felbukkant, mindkét kezében egy-egy

161
bödön festékkel. Amint közölte velem a fizetendő összeget,
ledobtam a pultra néhány bankjegyet, és sietve megragadtam a
kannák fogantyúját. Sebesen a kijárat felé vettem az irányt, még a
visszajárót sem vártam meg, annyira igyekeztem megszabadulni a
stírölő Hanktől, a legkevésbé sem barátságos vásárlóktól, az
üzletben uralkodó kínos hangulattól.
– Legyen máskor is szerencsénk, szivi! – kiáltotta utánam
Hank, ahogy próbáltam a csípőmmel kitolni az ajtót.
– Ne is álmodjon róla – motyogtam a bajszom alatt. Ezzel le is
tettem a helyi kisvállalkozások támogatására vonatkozó, nemes
tervemről. Elhatároztam, hogy legközelebb tutira a csúnya, gonosz
nagyáruházba megyek, ahol rendesen ki van világítva minden
egyes sor, és helyesebbnél helyesebb egyetemista srácok várják
ugrásra készen, hogy kiszolgálhassák az összes felmerülő
igényemet. Na jó, talán nem az összes igényemet. De legalább
azokat, amik a festésre meg az egyéb házi barkácsolásra
vonatkoznak.
Végre sikerült kilöknöm az ajtót, könyökkel kitámasztottam,
amíg kioldalaztam rajta, aztán igyekeztem nem elejteni sem a
hónom alá szorított táskámat, sem a fél kezembe fogott festéket,
miközben nekiláttam előhalászni a kocsikulcsomat. Így éppen
lenéztem, nagyban szentségelve magamban, amikor egy jókora
kéz nyúlt az ujjaimhoz, és kikapta a markomból a festékes
bödönöket, mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mi történik.
Rémülten ugrottam hátra, a táskám pedig leesett, és a járdára
csattanva azonnal szétnyílt, így minden szétszóródott belőle, a
mobilomtól a tamponokig. Csüggedten figyeltem, ahogy a
kedvenc szájfényem begurult az autóm alá, és eltűnt szem elől. A
parkolót elborította a mindenféle trutymófolt meg a szanaszét
szórt szemét, úgyhogy természetesen eszem ágában sem volt azt a
szájfényt még valaha is az arcom közelébe emelni.
– Hát, legalább ezúttal nem sikoltottál – kuncogott mögöttem
egy ismerős, mély hang. A testem minden izma megfeszült a
dühtől, még mindig a kocsim felé fordulva sóbálvánnyá

162
dermedtem. – De komolyan, Bee, kénytelenek leszünk kezdeni
valamit a reflexeiddel, hogy ne pisild össze magad, valahányszor
csak a közeledbe jövök. Vagy kénytelen leszel felnőtt pelenkát
hordani, és az sajna nekem nem igazán jön be. – A hangja derűsen
csengett.
Rendkívül lassan feléje fordultam, és a szemébe néztem.
Vagyis pontosabban bosszúsan rámeredtem. Szinte felnyársaltam
a létező legfagyosabb tekintetemmel, azzal, amit általában az
olyanoknak tartogattam, akik letapizták a fenekem, vagy
túlságosan erőszakosan nyomultak rám a táncparketten.
Finnre persze csöppet sem volt hatással.
Fülig érő vigyorral állt előttem, és dögösebben nézett ki, mint
eddig bármikor. A szeme sarka ráncba szaladt, a tekintetéből
jókedv és valami kevésbé könnyen meghatározható sugárzott.
Karizmai látványosan megfeszültek, ahogy föltartotta a festékes
bödönöket, jobb bicepszén feltűnően virított a tetoválás. Eszembe
jutott, hogy amikor legelőször megláttam a felkarján kanyargó
vonalakat, legszívesebben végigfuttattam volna az ujjaimat a
kacskaringós mintán. Utána pedig a nyelvemet is.
Brooklyn! Szedd már össze magad! Atya ég…
Nagyot nyeltem, hogy megszabaduljak ezektől a piszkos
gondolatoktól, és igyekeztem ismét arra koncentrálni, milyen
dühös vagyok Finnre. Iszonyatosan reméltem, hogy nem vette
észre rajtam a vágyat, ami az előbb kétségkívül átsuhant az
arcomon.
– Hát, talán nem kéne folyton a hátam mögé settenkedned! –
kiabáltam, és indulatosan feléje léptem, így kis híján
hozzápréselődtem, miközben dühödten toppantottam magas talpú
szandálommal. – De muszáj volt most is ezt csinálnod, csakis
ezért sikoltottam, ejtettem el a cuccaimat, és vesztettem el a
kedvenc szájfényemet! Imádtam azt a szájfényt, Finn! És most
csupa mocsok lett. Csupa undorító, büdös mocsok. És egyáltalán,
mit keresel te itt? Miért bukkansz fel mindig, bárhol is vagyok
éppen? Talán követsz engem, vagy mi?

163
 A szája sarka pajkosan görbült fel, és láttam rajta, hogy alig
bírja megállni a nevetést.
– Te most tényleg szó szerint toporzékolsz itt nekem? –
kérdezte, és megremegett a válla a nagy akaraterővel magába
fojtott kacagástól.
Szúrós szemmel meredtem rá, és fölszegtem az államat. Csak
azért sem akartam hagyni, hogy Finn zavarba hozzon. Eszem
ágában sem volt meghátrálni. És semmiképpen sem állt
szándékomban továbbra is arról fantáziálni, milyen lenne
kifulladásig csókolózni vele, amíg a karjába nem ájulok.
Francba.
– Nem hinném, hogy valaha is láttam ötévesnél idősebb embert
ilyet csinálni – nyögte ki, és végül nem bírta tovább, kitört belőle a
nevetés, hátravetett fejjel röhögött rajtam. Erősen karon vágtam,
azzal sarkon fordultam, és lehajoltam, hogy összeszedegessem a
szétszóródott cuccaimat.
Finn még mindig kuncogva törölgette a könnyeit, amikor
érzékeltem, hogy leguggol mellém. Ekkor fordult a kocka: most
rajtam volt a sor, hogy megálljam a nevetést, miközben figyeltem,
amint Finn Chambers – az egyetem mitikus szexistene és legendás
rosszfiúja – kapkodva összeszedegeti a tamponjaimat, és úgy löki
be őket a táskámba, mintha lángolnának, vagy méreggel lennének
átitatva. Miután mindenem – leszámítva a dögös szájfényemet –
visszakerült a helyére, felálltunk, és egymás felé fordultunk.
Még mindig a figyelmetlen srácokról meg az odaveszett
szájfényemről motyogtam magamban, amikor Finn közelebb
lépett hozzám, és fölemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
Elakadt a szavam, az agyam totál kisült, semmi másra nem bírtam
gondolni, csak a tegnap estére. Arra, ahogy a dereka köré
kulcsoltam a lábamat, miközben a kisteherautójához nyomott, és a
csókjaival itatta fel az arcomat áztató könnyeket.
Farkasszemet néztünk, és a tekintetéből sütő vágy elárulta,
hogy neki is a tegnap este jár a fejében. Lassan fölemelte az egyik
kezét, hogy megcirógassa az arcomat, ujjai gyengéden, szinte

164
áhítatosan simították a járomcsontomat. Másik kezét hosszú
copfomba fúrta, és finoman maga felé húzott. Lelkesen simultam
hozzá, már rég elfeledtem a dühömet.
Lehajtotta a fejét, a vállamra támasztotta a homlokát. Mély
levegőt vett, majd felnyögött.
– Egek, isteni az illatod! Olyan, mint a fahéj meg az almás pite.
Be kéne tiltani, hogy egy csajnak ilyen illata legyen…
Halk nevetés tört ki belőlem, de hamar a torkomon akadt, amint
Finn nyelve lassan elkezdett fölfelé siklani a nyakamon.
Megborzongtam, amikor az ajka a fülemhez ért, és a cimpámat a
fogai közé csippentve finomat meghúzgálta. Ezután a csípőmre
rakta a kezét, és lassan hátrafelé tolt, amíg hozzá nem nyomott
Lexi autójához.
– Ennyire beindulsz a kocsiktól? – ziháltam pajkosan.
Erre egyből abbahagyta a fülcimpám lelkes szívogatását, és
fölemelte a fejét, hirtelen elkomolyodott tekintettel meredt rám.
– Egyáltalán nem a kocsiktól indulok be, hanem csakis tőled.
Teljesen mindegy, hol vagyunk éppen… Én mindig be fogok
indulni tőled, Bee. Valahányszor meglátlak, minden akaraterőmre
szükségem van, hogy ne nyomjalak oda a legközelebbi falhoz, és
ízleljem meg azt a tökéletes, ennivaló szádat. – Félig lehunyt
szeme az ajkamra szegeződött.
Szavaitól ismét borzongás futott végig rajtam, és belém hasított
a felismerés, hogy ha Finn ilyen érzéki fényes nappal egy
nyilvános parkolóban, akkor ki tudja, milyen énje tör ki belőle,
amennyiben – na jó, amikor – zárt ajtók mögött, négyszemközt
maradunk. Erre a gondolatra önkéntelenül összeszorítottam a
combomat, és kissé feszengtem túlfűtött pillantásától.
– Az én privát vademberem – búgtam tökéletes, gondosan
begyakorolt déli akcentusban, ami Vivien Leigh-nek is becsületére
vált volna. Finn erre pajkosan elvigyorodott, aztán mielőtt még
bármit is reagálhattam volna, szája az enyémre tapadt.
Keze gyengéden simult az arcomra, meghazudtolva ajkának
követelőzését. Felhördültem, és amint kinyitottam a számat,

165
nyelve egyből az enyémet fürkészte. Viszonoztam a csókját,
kezemet felcsúsztattam a hátán, és megragadtam széles vállát.
Amikor nyelvem válaszul finoman megcirógatta az övét, Finn
felnyögött, és zihálva elhúzódott a számtól. Homlokát az
enyémnek támasztotta, kék szemét eltöltötte az alig-alig kordában
tartott szenvedély.
Lehunyt szemmel mély levegőt vett az orrán keresztül, így
próbálva lehiggadni. Elvigyorodtam, nagyon is élveztem, hogy
ilyen hatással vagyok rá. Hátralépett, majdnem egy métert hagyva
kettőnk között, mintha a közelségem túl nagy kísértést jelentett
volna neki, hogy uralkodni tudjon magán.
– Minek a festék? – kérdezte kissé rekedten, miközben a
lábamnál álló, elfeledett bödönökre intett.
– Ki fogom pingálni a szobámat – vontam vállat lazán, mintha
nem lenne nagy ügy, mintha hetente csinálnék ilyet. Mintha én is
olyan lány lennék, mint Lexi, aki órákat tölt a Pinteresten,
recepteket meg barkácsolós ötleteket keresgélve, lelkesen
kipróbálva az összes módszert, amikkel a régi újságpapírokat saját
divatkollekcióvá lehet újrahasznosítani. Én soha nem voltam és
soha nem is leszek az a fajta csaj, aki több mint egy évtizeddel
előre tervezgeti az álomesküvőjét, és bezsongva válogatja a
színmintákat álmai elképzelt otthonához. Soha.
Finn kíváncsian vonta föl a szemöldökét, de nem fűzött
megjegyzést a hirtelen támadt lakásdekorálási kedvemhez.
– Van otthon festőhengered? – érdeklődött.
Pár másodpercig értetlenül meredtem rá, aztán kissé
feszélyezetten elkaptam tőle a pillantásomat, mert rádöbbentem:
annyira sietve pucoltam el az Andlerből, hogy elfelejtettem ecsetet
meg hengert venni. Ezek szerint máris vehettem az irányt a
csúnya, gonosz nagyáruház felé…
– Nincs – feleltem, és védekezőn karba tettem a kezemet,
némán provokáltam Finnt, hogy merjen csak kigúnyolni! Akkor
aztán búcsút inthetett volna a további smárolásnak velem, és
szúrós tekintetem ezt félreérthetetlenül kifejezésre juttatta.

166
 Úgy mosolygott, mintha olvasott volna a gondolataimban, és
most az egyszer, kivételesen nem állt neki cukkolni.
Bölcs döntés.
– Na, és ecset nem kéne? Vagy védőruha? Festőszalag?
Takarófólia? Festőpárna? Alapozófesték? – Egyre csak sorolta a
szobafestéshez szükséges eszközöket, amikből egyet sem
szereztem be, míg végül már meg se bírtam jegyezni mindet.
Összezavarodva és kissé meghökkenve bámultam rá. Ki hitte
volna, hogy a festéshez ennyiféle cucc kell?!
– Jó, lehet, hogy néhány dolgot elfelejtettem – motyogtam,
kerülve a pillantását. De fojtott nevetését hallva megint az arcára
sandítottam.
– Na, figyu, néhány óra múlva átmegyek hozzád – sóhajtotta. –
Előbb még haza kell ugranom a felszerelésért.
– Nincs szükségem a segítségedre – csattantam fel ösztönösen,
és próbáltam leplezni, hogy a szavai hallatán mennyire elfogott a
szorongás. – Nem vagy a pasim. És nem fogok hálából dugni
veled, ha esetleg erre számítasz!
– Tynak is segítettem kifesteni a szobáját a múlt hónapban, és
akár hiszed, akár nem, őt sem dugtam meg utána – mordult
vészjóslóan. Tekintete, amiből mindössze másodpercekkel ezelőtt
még melegség áradt, most dühtől parázslott. – És nem tagadom,
valóban nem vagyok a pasid. De én úgy tudtam, hogy attól még
barátok vagyunk.
Márpedig a barátok segítenek egymásnak. Pláne akkor, ha az
egyiküknek éppenséggel halványlila gőze sincs a szobafestésről…
– Oké, legyen – hagytam annyiban, és gúnyosan beleegyező
mosolyt villantottam rá. – Segíthetsz, ha annyira ragaszkodsz
hozzá.
– Te vagy a világ legidegesí… – Elharapta a mondatot, és mély
levegőt vett, hogy lehiggadjon. Úgy tűnt, a társaságomban szinte
egyfolytában erre kényszerült. – Nem is tudom, minek strapálom
magam veled – motyogta.

167
 – A sziporkázó személyiségem miatt? – kérdeztem, és nem
bírtam megállni a nevetgélést azon, mennyire látványosan ki van
bukva tőlem.
– Hmm, valamiért nem hiszem, hogy ez lenne az oka – felelte
eltúlzott kétkedéssel. – Kettőre nálatok leszek.
Bólintottam. Igazat kellett adnom neki: tényleg gőzöm se volt a
szobafestésről. Nagyon is szükségem volt a lehető legtöbb
segítségre.
– Amúgy, mit keresel te itt? – vontam kérdőre, és körülnéztem
a szinte totál kihalt parkolóban. A motorja néhány hellyel arrébb
állt, mint Lexi kocsija.
– A bisztróba jöttem – biccentett Maria étterme, az Andlerrel
szomszédos, parányi falatozó felé. Á bisztrót a hetvenes évek eleje
óta nem újították föl, de épp ez a retró hangulat adta egyedi
stílusát, és irtó népszerű reggelizőhely volt az átbulizott éjszaka
utáni macskajajból lábadozó egyetemisták körében. Az őszi
specialitásuk, a sütőtökös palacsinta, legendás volt a campuson.
Már a finomság puszta gondolatától is megkordult a gyomrom.
Sóvárogva pillantottam a bisztróra, aztán megint Finnre néztem.
Ha nem lett volna itt, boldogan befaltam volna egy kisebb halom
palacsintát, rengeteg tejszínhabbal meg juharsziruppal felturbózva.
Így viszont inkább vágtam volna le a fél lábam, mint hogy az ő
társaságában menjek be az étterembe, és leüljek vele egy asztalhoz
reggelizni. Hiszen ilyen erővel akár táblát is akaszthattam volna a
nyakamba, hogy „LEFEKÜDTEM FINN CHAMBERSSZEL” –
figyelembe véve, micsoda pletykaáradatot indítana el, ha együtt
látnának minket.
Csakis úgy voltam hajlandó összejönni vele, ha előbb
szerződést írunk róla – lehetőleg vérrel –, hogy senki sem szerez
tudomást a kapcsolatunkról. Már így is épp elég rossz volt a
hírem, az végképp nem hiányzott, hogy Finn legújabb macájaként
könyveljenek el.
Derűsen kunkorodott föl az ajka, ahogy az arcomat fürkészte.

168
 – Gondolom, nincs kedved velem palacsintázni… – mondta, és
az arcán mindentudó mosoly játszott.
– Nem, nincs! – hördültem fel. Kapkodó, harsány válaszom
menthetetlenül lebuktatott, mennyire elszörnyedtem egy ilyen
randiszerű programnak már a puszta javaslatától is. – Akarom
mondani, dolgom van – motyogtam kicsit visszafogottabban.
– Ja, persze – felelte, és a szája gúnyos, baljós vigyorra
húzódott. Egyszerre akartam rávetni magam, és bemosni neki
egyet. Tökéletesen tisztában volt vele, milyen hatást gyakorol rám.
Totál kikészített… és még élvezte is a rohadék. – Akkor megyek,
és kiélvezem egyedül a palacsintázást. Néhány óra múlva
találkozunk! – Rám kacsintott, azzal sarkon fordult, és bement a
bisztróba, én pedig magamra maradtam, nem csupán a palacsintára
kiéhezve. Lexi kocsijának rogytam, kimerített ez az szóváltás.
Francba!
Nagy nehezen, remegő kézzel beraktam a festékes bödönöket a
csomagtartóba, és beültem a volán mögé. Mély levegőt vettem,
hogy összeszedjem magam. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy
fölforrjon Finntől az agyvizem. A vérem viszont nagyon is forrt
tőle, és valójában egyáltalán nem bántam volna, ha a szobám
kifestése után természetben hálálhatom meg a segítségét.
Basszus, hogy én micsoda egy ribi vagyok!
Tisztára jojóztak az érzelmeim: az egyik percben még
lepattintottam Finnt, a másikban pedig lesmároltam.
Legszívesebben pofon vágtam volna magam, hátha attól észhez
térek. Ehelyett azonban azt tettem, amiben mindig is a legjobb
voltam: elhessegettem ezeket a gondolatokat. Ráadtam a gyújtást,
kikanyarodtam a főutcára, és elindultam a város túlsó végébe.
Muszáj volt bevásárolnom a hétre, el akartam ugrani a
gyógyszertárba a fogamzásgátlómért, és a fényképészetbe is vissza
kellett még mennem, elhozni a kinagyíttatott fotókat – mindezt
még azelőtt, hogy Finn odaérne a lakásunkba.
A műszerfalra pillantva láttam, hogy máris elmúlt dél. Erősen
ráléptem a gázpedálra, jó néhány sárgán áthajtottam Lexi

169
kocsijával a nagy sietségben. Semmiképpen nem akartam, hogy
Finn előttem érjen el hozzánk. Valami azt súgta, hogy nem jó
ötlet, ha Finn Chambers felügyelet nélkül, szabadon garázdálkodik
a hálószobámban.
Éppen az ábécé polcai között tologattam a bevásárlókocsit,
összeszedve mindent, ami a hétre kellett, amikor megcsörrent a
mobilom.
– Halló!
A vonal túlsó végéről nem hallottam mást, csak heves,
nyugtalanító zihálást.
– Ne hívogass már, cseszd meg! – mordultam a telefonba. – Te
vagy az, Gordon?
Erre is csak lihegés volt a válasz.
– Nem tudom, ki a fene vagy, de ha továbbra is zaklatsz, szólok
a zsaruknak. Megértetted, te perverz?
A zihálás erre elhallgatott, és elsőre azt hittem, megszakadt a
vonal, ám a képernyőre pillantva kiderült, hogy a titokzatos
telefonáló még nem tette le. És épp, amikor ki akartam nyomni a
hívását, halk nevetést hallottam meg a vonal túlsó végéről.
De nem egy tizenkét éves csínytevő kárörvendő kacagása volt,
akinek nincs jobb dolga, mint telefonbetyárkodással szórakozni;
hanem gonosz nevetés, fenyegető és rosszat ígérő. Egy olyan férfi
nevetése, akit nem ismertem, és határozottan nem is akartam
megismerni.
Bontottam a vonalat, és dermedten álltam a polcok között. Ez
már a második ilyen hívás volt. És valaki halált szimbolizáló
virágcsokrot hagyott a szobámban. Lehetett mindez egy ember
műve? Ki akarhatott ennyire rám ijeszteni? Gordon esetleg szóba
jöhetett, bár igencsak kételkedtem benne, hogy ilyen messzire
menne. Ráadásul valószínűleg nem volt elég esze ahhoz, hogy
képes legyen betörni hozzánk, és semmi nyomot ne hagyjon maga
után.
Telefonáltam a rendőrkapitányságra, és kértem, hogy
kapcsolják Carlson tisztet. Mikor végre sikerült beszélnem vele,

170
nem túl együttérzően közölte, hogy habár minden tőlük telhetőt
megtesznek annak kiderítéséért, kicsoda hagyta nálam azt az
aggasztó csokrot, egyelőre nem tudnak válaszokkal szolgálni
nekem. A lelkemre kötötte, hogy legyek különösen óvatos,
gondosan zárjak be ajtót-ablakot, ha elmegyek otthonról, és rögtön
hívjam, ha újabb gyanús küldemény bukkanna föl, azután letette a
telefont. Fontolgattam, hogy szólok neki a rejtélyes hívásokról, ám
hamar elvetettem az ötletet. Elvégre valószínűleg úgysem tehetett
volna semmit az érdekemben; erősen kételkedtem benne, hogy ez
a pocakos, elkényelmesedett rendőrtiszt akár csak egyetlenegy
ügyet is megoldott az eddigi teljes pályafutása alatt.
Most amúgy sem akartam a telefonos zaklatómmal foglalkozni.
Épp elég volt nekem azzal törődni, hogy egy halálosan dögös pasi
fog beállítani a lakásomba, méghozzá – a mobilomra pillantottam
– kevesebb mint egy órán belül.
Francba!
A baljós hívásról megfeledkezve a kasszához siettem,
kifizettem az élelmiszert, és perceken belül már a gyógyszertár
felé tartottam. Megvettem a tablettáimat, és rohantam a
fényképészetbe, ami hála az égnek, ugyanabban az utcában volt. A
fotók már el is készültek, és tökéletesek lettek. Jókora, hatvanszor
kilencven centiméteres vászonra nagyíttattam ki mindhármat,
hogy majd feldíszíthessem velük a szobám frissen kipingált falait.
Lelkesen hálálkodtam a tulajnak, aztán fizettem, és kicipeltem a
három vásznat a kocsihoz, és óvatosan befektettem őket a hátsó
ülésre. Mosolyogva hajtottam haza, nemcsak azért tapostam bele a
gázba, mert meg akartam előzni Finnt, hanem azért is, mert alig
vártam, hogy nekikezdhessek a dekorálásnak.
Már jócskán benne jártunk a délutánban, mire minden kaját
elpakoltam, ám Lexi még mindig mélyen aludt a szobájában. Nem
mintha ez meglepett volna. Ha az alvás olimpiai sportág lenne, ez
a csaj garantáltan elnyerné benne az aranyérmet.
Becipeltem a festékes bödönöket meg a három kinagyított
képet a szobámba, és körülnéztem, hogy felmérjem a terepet. A

171
helyiségben nem volt más bútor, csak az íróasztalom, a székem, az
éjjeliszekrényem meg az ágyam.
Hosszú percekig próbáltam kiszuszakolni a folyosóra a nehéz
tölgyfa íróasztalt, amíg meg nem jelent az ajtóban Lexi, kezében
kávésbögrével, tágra nyílt szemmel bámulva.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte, miközben a tekintete az
elmozdított bútorokról a festékes kannákra vándorolt.
– Kidekorálom a szobámat.
Erre úgy meredt rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy
horogkeresztet akarok a homlokomra tetováltatni, majd pedig be
fogok állni egy játék babákat istenítő szektába.
– Hogy mondtad? Tuti, hogy rosszul hallottam. Úgy értettem,
hogy te, Brooklyn Turner, ki akarod dekorálni a szobádat. Pedig
az nem lehet, hiszen nemrég közölted velem, hogy fejvesztés terhe
mellett tilos tapétát és cuki dekorációt kiraknom a nappaliban.
Grimaszt vágtam.
– Ki akartad írni a kanapénk fölötti falra, méghozzá félméteres,
élénk rózsaszín betűkkel, hogy ÉDES ÉLET. Komolyan azt
képzelted, hogy nem fogom megvétózni ezt az ötletet?
Bosszúsan köszörülte meg a torkát, aztán válasz helyett megint
kortyolt a kávéjából. Nyilván rájött, hogy ezt a vitát nem nyerheti
meg.
– Na, és hogy telt az éjszakád az eleven Ken babával? –
kérdezte, témát váltva. – Valóra váltotta minden vágyadat… sőt
még annál is többet? – horkantott gúnyosan, ismét az ajkához
emelve a bögrét.
– A szarkazmus nagyon nem az erősséged, Lexi – feleltem
mosolyogva. Visszafordultam az íróasztalhoz, és tovább rángattam
az ajtó felé. – És csak hogy tudd, semmi sem történt köztünk
Landonnal. Végül nélküle jöttem el a klubból.
– Hogyhogy? – hördült fel, a hangjából csak úgy áradt a
meglepettség. – Miért gondoltad meg magad?
Felsóhajtottam.
– Segítesz arrébb tolni az asztalomat, vagy mi lesz?

172
 – Csak akkor, ha elárulod, mi lett Landonnal!
– Cseszd meg – motyogtam. – Jó, legyen… Egyszerűen csak
nem jött be nekem a dolog, oké? Helyes volt a csávó, meg minden,
de nem bírtam eléggé elengedni magam vele ahhoz, hogy
élvezzem.
– Hogyhogy nem bírtad elengedni magad? Talán inkább nem
bírtál megfeledkezni egy bizonyos illetőről, mi? – faggatott.
Megperdültem, hogy farkasszemet nézzek vele.
– Ne kezdd már megint ezt, jó? Ennek semmi köze Finnhez! –
hazudtam.
– Jaj, hogy ez mekkora kamu! Brooklyn Turner belezúgott
valakibe! Banyek, ezt el se hiszem! – visította, azzal betáncikált a
szobámba, és átkarolta a vállamat. – Évek óta várok arra, hogy ez
végre megtörténjen! És ez egyszerűen tökéletes! Mindig is arról
álmodoztam, hogy legjobb barinőkként olyan pasijaink legyenek,
akik egymás legjobb haverjai. Ez annyira izgi! Lesz is holnap egy
buli, amire mehetnénk együtt, és…
– Lexi! – kiáltottam, belefojtva a szót, mielőtt még nekiállhatott
volna a közös esküvőnket tervezgetni, mert tudtam, azzal
garantáltan pánikrohamot váltana ki belőlem. – Semmi, de semmi
sincs Finn és énköztem. Csak barátok vagyunk, haverok. Ha-ve-
rok – szótagoltam nyomatékosan, és reméltem, hogy most az
egyszer tudomásul veszi, amit mondok.
– Nahát, te minden haverodnak hagyod, hogy a kisteherautója
oldalához nyomjon, és vadul lesmároljon? – hallatszott Finn mély
hangja az ajtóból.
A jó életbe! Ez az alak képtelen normálisan beállítani
valahová?! Mindig a semmiből kell felbukkannia?
Felnyögtem.
Lexi megpördült, és a lazán az ajtófélfának dőlő Finn láttán
boldogan felsikított. Talán még szó szerint ugrált is örömében, de
mivel nem őt figyeltem – lefoglalt, hogy körülnézve kötelet
keresgéljek, amivel fölakaszthatom magam –, nem lehettem biztos
benne. Az íróasztalomon álló kis digitális óra szerint öt perccel

173
múlt délután kettő; vagyis Finn pontosan a megígért időben
érkezett, így még csak nem is haragudhattam rá, amiért
hallgatózott.
– Te kis hazug! Nem hiszem el, hogy megpróbáltad beadni
nekem ezt a „csak barátok vagyunk” baromságot! – csapott Lexi a
karomra, és bosszankodva meredt rám.
– Nem hallottál még a kopogásról? – csattantam föl, és a
barátnőmre ügyet sem vetve szinte felnyársaltam Finnt a szúrós,
zord tekintetemmel.
– Igenis kopogtam. De nem nyitottatok ajtót – közölte, és
farkasszemet nézett velem. A hangja higgadt volt, a szemében
viszont forrt az indulat, ahogy nemcsak állta, hanem vissza is
tükrözte a pillantásomat.
Láthatóan nem jött be neki, hogy azt állítottam, „csak haverok”
vagyunk, az egyszer biztos.
– Te meg én majd később megbeszéljük a részleteket –
jelentette ki nekem Lexi ellentmondást nem tűrően, továbbra is
bosszúsan fixírozva. Majd Finnhez fordult, ragyogó mosoly ült ki
az arcára, és felsóhajtott. – Légy türelmes Brooklynnal, jó?
Érzelmileg totál csökött.
Elszörnyedve hördültem föl, Finn pedig megpróbálta – habár
sikertelenül – magába fojtani a nevetést, miközben Lexi kivonult a
folyosóra, és eltűnt szem elől. Amint magunkra maradtunk, a
szobában néma csönd lett. Egyre csak nőtt köztünk a feszültség,
ahogy egymásra meredtünk, és Finn szemében lassan elhalványult
a derültség. Tett felém egy lépést, mire én ösztönösen, azonnal
hátraléptem, gondosan megtartva a kettőnk közötti távolságot.
Erre komor kifejezés ült ki az arcára, és résnyire húzta össze a
szemét.
Pár lépéssel átszelte a szobát, és másodperceken belül előttem
termett. Addig hátráltam, amíg a hátam a falnak nem ütközött, így
már nem volt hova menekülnöm. Finn egyből a falnak
támaszkodott mindkét kezével, csapdába ejtve a két karja között.

174
 – Na, tisztázzunk valamit – suttogta komor, kissé birtokló és
majdhogynem ijesztő hangon. – Nem vagyunk szimplán haverok.
Soha nem voltunk, és soha nem is leszünk „csak barátok”.
Úgyhogy ne tagadd tovább az igazságot, és ne találj ki helyette
mindenféle kamut!
– Te mondtad, hogy semminek sem kell megváltoznia –
makacskodtam, egyszerűen nem voltam hajlandó beismerni, hogy
igaza van.
– Mindig is le akartalak fektetni. Te mindig is le akartál feküdni
velem. Legjobb tudomásom szerint ezen a téren nem változott
semmi – mondta, és öntelt vigyor ült ki az arcára.
– Dehogyis akarok lefeküdni veled! Soha életemben nem
találkoztam még egy ilyen nagyképű, öntelt, arrogáns seggfejjel,
mint te. Akkor sem szexelnék veled, ha te lennél a legeslegutolsó
férfi a földön, és csakis mi kettőnkre várna a feladat, hogy újra
benépesítsük az egész boly… – Ekkor váratlanul az ajkamra
tapasztotta a száját, belém fojtva a kirohanásomat.
Azonnal, lelkesen viszonoztam a csókját, habár ezzel
tökéletesen megcáfoltam a szavaimat.
Bassza meg. Mégis mit művelek?!
Elkaptam tőle a fejem, és mielőtt leállíthattam volna magamat,
a tenyerem önkéntelenül a magasba lendült, és pofon csapta Finnt.
Megdermedtem, ledöbbentett a saját tettem. A kezem mintha
magától cselekedett volna, dacolva az agyammal. Tágra nyílt
szemmel, elképedve meredtem a járomcsontján megjelenő
pirosságra. Nem akartam megütni; csak kétségbeesetten szerettem
volna véget vetni a csóknak… visszaszerezni az irányítást,
legalább egy kicsit.
Ziháltam, az arcom még mindig csupán centikre volt Finnétől.
Ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint én, ám az arckifejezése
hamar átcsapott valami zordabba.
– Ezért büntetésül csakis akkor csókollak meg legközelebb, ha
könyörögsz érte – fogadta meg, miközben az arcát dörgölte.
– Arra aztán várhatsz, az örökkévalóságig!

175
 – Ilyet már máskor is hallottam – felelte, és a szája sarkában
halovány mosoly játszott.
Rögtön eszembe jutott egy korábbi beszélgetésünk, miután
megmentett Gordontól, amikor közöltem vele, hogy talán egy
örökkévalóságig kell várnia, mire választ kaphat a múltammal
kapcsolatos kérdéseire. Erre egyszerűen rám nézett, és azt
suttogta: Egész életemben vártam.
Még mindig fogalmam sem volt, mégis mit jelenthet ez.
– Bocs, hogy megütöttelek – motyogtam, és ismét fölemeltem a
tenyerem, ezúttal finoman érintettem meg vele a képén vöröslő
foltot. A kezét az enyémre simította, lágyan az arcához nyomta. –
Néha tényleg elég csökött tudok lenni érzelmileg – vallottam be
kelletlenül.
– Néha? – vonta fel Finn a szemöldökét.
– Jól van, na, mindig – morogtam. – Most már nekiláthatnánk a
festésnek?
– Persze – hagyta rám, és hátralépett. Mielőtt megkerültem,
hogy az íróasztalhoz menjek, lábujjhegyre álltam, és önmagamat
meghazudtoló gyengédséggel puszit leheltem a bőrén rikító, vörös
kézlenyomatra. Éreztem, ahogy elmosolyodik, majd sietve
elhúzódtam tőle, és nekiláttam kirángatni az asztalt a folyosóra.
Szerencsére Finn sokkal erősebb volt nálam, és egykettőre
kicipelte a szobából a bútoraimat. Egyedül az ágy volt túl nehéz
ahhoz, hogy fölemeljük és kivigyük a folyosóra. Így inkább
betoltuk a szoba közepére, lehúztuk róla az ágyneműt, és
ráterítettük az egyik takarófóliát, amit Finn magával hozott.
Hengerekkel is fölszerelkezett, ahogy fehér alapozófestékkel meg
festőszalaggal is. A fehér védőruháról sem feledkezett meg:
nemcsak magának hozott, hanem nekem is. Ragaszkodott hozzá,
hogy mindketten öltözzünk be.
– Ebben a szerelésben nem festhetsz – intett a mélyen kivágott,
piros pólómra meg a szűk nacimra. A magas talpú szandált már
lecseréltem egy elnyűtt, vén sportcipőre.

176
 – Oké, oké – engedtem. Fogtam a védőruhát, egy
spagettipántos felsőt meg egy pamut rövidnadrágot, és bementem
a fürdőszobába átöltözni. Miután lecseréltem a ruhámat, beléptem
a bő kezeslábasba. Felnőtt férfira tervezték, nevetségesen nagy
volt az én kis alakomra. A szó szoros értelmében elvesztem benne,
legalább harminc centi anyag lógott le a kezemről és gyűlt fel a
lábamnál. Esetlenül felgyűrtem az ujját, és erősen küszködve
felhúztam elöl a cipzárt. De amint leengedtem a karomat, a
védőruha hosszú-hosszú ujja megint lecsúszott, és a kezemet
eltakarva lógott le.
Ennek így nem volt semmi értelme; ilyen hacukában képtelen
lettem volna rendesen mozgatni a karomat, nemhogy kifesteni egy
egész szobát. Visszabaktattam a szobámba, arra koncentrálva,
hogy hasra ne essek a lábamról lelógó anyagban. Finn fojtott
nevetését hallva megtorpantam, és meggörnyedt a hátam.
– Ez így nem lesz jó – jelentettem ki, és köröztem a levegőben
a karommal, a védőruha ujjával csapkodva. – Totál hülyén nézek
ki.
– Imádni való vagy – válaszolta Finn, és a tekintete ellágyult,
miközben végigmért engem a kelleténél sok-sok számmal
nagyobb kezeslábasban. – Gyere csak ide! – szólt halkan, és a
mutatóujját begörbítve maga felé intett.
Ahogy átszeltem a szobát, megbotlottam a felgyűlt anyagon, és
előredőltem. Finn kinyújtotta a karját, és elkapott, mielőtt
elhasaltam volna. Nagy kezét a vállamra téve segített, hogy
visszanyerjem az egyensúlyomat.
– Mindjárt megoldjuk – mondta, azzal leguggolt elém, és
ügyesen felhajtotta a nadrág mindkét szárát, hogy ne essek el a
saját lábamban. Ugyanígy visszahajtotta a védőruha ujját is, amíg
az anyag teljesen szabadon nem hagyta a kezem, csak ezután
engedett el.
Furcsa érzésem támadt, és egyre erősödött, miközben Finn
aprólékos gonddal eligazgatta rajtam a kezeslábast. Volt valami
meghitt abban, ahogy öltöztetett, ami több volt mint puszta

177
barátság – vagy épp barátság extrákkal. Figyeltem a lehajtott
fejét, és rádöbbentem valamire, ami egészen elképesztett.
Finn tényleg törődött velem.
Nem pusztán barátként érdekeltem, és nem is csak azért, mert
gerincre akart vágni. Hanem őszintén, szívből törődött velem.
És nem éreztem úgy, hogy ez lehetetlen, nevetséges vagy akár
félelmetes volna. Be kellett ismernem magamnak, hogy a fenébe
is, nagyon jólesik.

178
 10. FEJEZET

KÉZZEL FESTÉS

NEKILÁTTUNK A FESTÉSNEK.
Föltettem egy albumot a Civil Warstól, egy független
zenészduótól, akiknek a számait mindketten bírtuk, és befestettük
a falakat az alapozóval. Megnyugtatónak találtam, ahogy a
hengerem újra meg újra végigsiklott a falon, és éreztem, amint
percről percre egyre jobban ellazulok a kellemesen monoton,
gondolkodást nem igénylő feladat közben.
Finn elkezdett együtt énekelni a páros férfi tagjával, én pedig
nemsokára önkéntelenül is beszálltam a nő részeinél. Énekeltünk-
festettünk, míg már nem maradt alapozásra váró falfelület, és a
cédélejátszó is elhallgatott az utolsó szám végeztével.
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen jól énekelsz, amíg tegnap
este meg nem láttalak a színpadon. Elsőre azt hittem, hallucinálok
– nevetett Finn, megtörve a kettőnkre leszállt csendet.
– Á, annyira azért nem vagyok jó – feleltem, és lassan
körbefordultam, hogy megnézzem, nem hagytunk-e ki egy pontot
se az alapozófestékkel. Várnunk kellett egy kicsit, hogy
megszáradjon, mielőtt elkezdhettük volna fölvinni rá a kék
árnyalatokat, amiket kiválasztottam.

179
 – Én nem úgy hallottam tegnap este, se most, az előbb –
jegyezte meg Finn kételkedve. – Nagyon is tehetséges vagy. Miért
nem kamatoztatod?
– Csakis a saját magam kedvére szoktam énekelni. Nem a taps
vagy a közönség vagy a reflektorfény érdekel – próbáltam
megmagyarázni. – Az éneklés nekem leginkább az önkifejezésről
szól, azt hiszem.
Finn bólintott. Ezt nyilván meg tudta érteni.
– Amúgy, te miért voltál ott tegnap? – kérdeztem. Jól tudtam,
hogy mivel van saját zenekara, hozzá nem is kevés rajongóval
meg fellépéssel, nem igazán szorult rá arra, hogy egy amatőr esten
produkálja magát. – Az a hely nem éppen a Styx.
– A Styx király, ha a bandával lépek fel, ott ki tudom ereszteni
a gőzt – mondta Finn, és a letakart ágyhoz lépve a keretnek dőlt. –
De néha szükségem van egy kis emlékeztetőre arról, hogy mi az
igazán fontos az életemben. Olyankor muszáj egyedül játszanom,
hogy megint egyensúlyba kerüljek magammal. A zene egyike
annak a pár dolognak, ami segít rendet tenni a fejemben.
– Az egyike? Mi működik még? – kérdeztem, őszinte
kíváncsisággal.
– A szex. – A szája féloldalas, kaján vigyorra húzódott, és
játékosan emelgette meg a szemöldökét. – Ha jól sejtem, nincs
kedved besegíteni nekem ezzel a módszerrel…
Igyekeztem szúrós szemmel meredni rá, de nem ment nagy
átéléssel. Finn vigyora ennek láttán kiszélesedett, fülig ért, még a
gödröcskéje is előbukkant.
– Miből jött ez az ötlet? A hirtelen felindulás, hogy kifess? –
kérdezte, és a frissen lemeszelt falakra intett, váratlanul témát
váltva.
– Kellett a változás – vontam vállat. – Ma reggel körülnéztem,
és tudatosult bennem, milyen csupaszok a falak… mennyire
üresnek tűnik tőlük az életem.
Finn lerakta az ecsetét, és lehúzta festékpettyes műanyag
kesztyűjét. Odament az íróasztalomhoz, ami közvetlenül a szobám

180
ajtaja előtt állt a folyosón, óvatosan fölemelte róla az egyik
vásznat, amit nemrég csináltattam – arról a képről, amin Lexivel
voltunk, a Super Marió-s jelmezünkben –, és szemügyre vette.
– Ezen boldognak tűnsz – mondta, és mosolyogva nézte
kettőnket. Ezután fogta a második vásznat, amelyik édesanyámat
örökítette meg a mólón. Hosszasan, elmélyülten figyelte, és az
arckifejezése elkomolyodott. – Ő az édesanyád? – kérdezte
halkan.
– Honnan tudtad?
– Hasonlítasz rá – felelte. – Látni a szemeden, a mosolyodon…
Mármint, azon ritka alkalmakkor, mikor hajlandó vagy
fölvillantani… Még a hajadat is tőle örökölted. Az alma nem esett
messze a fájától.
Repesett a szívem az örömtől, amiért szerinte ennyire
hasonlítok édesanyámra. Sok szempontból nem ütöttem rá: nem
voltam olyan művészlélek, se olyan megbocsátó vagy kedves,
mint ő. Ám ha kívülről ekkorának tűnt köztünk a hasonlóság, az
azt jelentette, hogy valahol legbelül, mélyen a cinizmusom,
bizalmatlanságom és megkeseredett ellenségességem alá
eltemetve, talán mégiscsak rejtőzött bennem valami anyuból. Arra
gondoltam, hogy ha elég elszántan keresem, akár meg is
találhatom magamban ezeket a töredékeket, anyu hagyatékát.
Finn mostanra már a harmadik képet nézegette, és szomorúnak
tűnt, miközben szemügyre vette egykori énemet: a kislányt, akit az
édesanyja a karjában dédelgetett. A tekintete rám vándorolt, ahogy
az ágykeretnek dőlve őt figyeltem.
– Nem szoktál beszélni róla. – Nem kérdésnek szánta.
– Nem.
– Sokáig én sem beszéltem a szüleimről.
– Mi változott? – kérdeztem, őszinte kíváncsisággal.
– Összetalálkoztam itt veled.
Ez megdöbbentett.
– Mit jelentsen az, hogy összetalálkoztál itt velem?

181
 – Te vagy az első, akinek igazán nyíltan beszéltem a szüleim
haláláról.
Forgott velem a világ. Hogy volt lehetséges, hogy Finn soha
nem beszélt a szüleiről senkinek, mielőtt a múlt éjszakán, a
tetőmön ülve mesélt nekem róluk? Igaz, én sem beszéltem
anyukámról, csakhogy Finn sokkal kiegyensúlyozottabbnak és
normálisabbnak tűnt, mint amilyennek én valaha is remélhettem
magam.
– És akarsz? Mármint, beszélni róluk? Úgy érzed… szükséged
van rá? – kérdeztem levegő után kapkodva, aztán nagyot nyeltem,
hogy lehiggadjak. Jesszusom, ez nagyon nem ment nekem.
Halvány segédfogalmam sem volt, hogyan birkózzak meg
rendesen a saját gyászommal, nemhogy tudtam volna, mit kezdjek
másokéval.
– Miért, te igen? – szegezte nekem a saját kérdésemet, és átható
tekintetével sóbálvánnyá dermesztett.
Akarok beszélni anyámról? Szükségem lenne rá?
– Nem is tudom… Néha úgy érzem, hogy ha nem beszélek
anyuról, az olyan, mintha soha nem is létezett volna. Mintha csak
a tudatalattim kivetülése lenne, vagy a képzelt barátom, akit még
gyerekként találtam ki. Máskor meg arra gondolok, jobb lenne, ha
egyáltalán nem is emlékeznék róla semmire, mert akkor nem fájna
ilyen baromira a hiánya. Akkor szabad lehetnék, és normális, pont
ugyanolyan, mint a többi egyetemista lány. Olyan normális dolgok
miatt aggódnék, mint a fiúk, a tanulás, vagy hogy meghívnak-e a
nagy diákszövetségi buliba a jövő héten… De engem nem ilyen
dolgok aggasztanak, Finn. Hanem a halál, a veszteség meg a
szívfájdalom. Fel nem foghatom, minek teszik ki magukat az
emberek a szerelemnek, amikor kezdettől fogva tudják, hogy egy
napon valami úgyis elválasztja majd őket egymástól… akár a
hűtlenség, akár a távolság, akár a halál. – Mély levegőt vettem,
kissé elképesztett, hogy mindezt csak így kimondtam. – Nekem
sosem adatott meg az a luxus, hogy normális legyek, Finn.

182
 – A normális uncsi, Bee. Eszembe se jutna azt kívánni neked. –
Odalépett hozzám, és fölemelte a kezét, gyengéden végigsimította
az állam vonalát. – A gyász mellbe vágja az embert. Fojtogat
minket, úgy érezzük, soha nem állunk belőle talpra. És nemcsak
azért, mert gyászolunk maga a halál vagy a szívfájdalom vagy a
veszteség miatt… Hanem azért is, mert gyászoljuk mindazt, ami
óhatatlanul, visszavonhatatlanul megváltozik. Gyászoljuk az
életet, ami a miénk lehetett volna, ha menet közben nem szaródik
el minden.
Másik kezét is az államra simította, így két tenyerébe fogta az
arcomat. Lehunytam a szememet, és elfordítottam a fejem, míg
ujjai a járomcsontomra nem borultak.
– Egy örökkévalóságig sirathatnád mindazt, amit már sosem
fogsz édesanyáddal együtt megtapasztalni… A végtelenségig
rágódhatnál az emlékeken, amiknek nem lehetett a részese… De
van egy pont, amikor muszáj végre elengedned azt az életet, ami
nem lehetett a tiéd, és el kell kezdened élni azt, amelyik jutott
neked – suttogta.
Kibuggyant a könnyem, és Finn letörölgetett az ujjhegyeivel
minden cseppet, mielőtt végiggördülhettek volna az arcomon.
Ügyet sem vetve arra a kellemetlen körülményre, miszerint csupa
festék vagyok, vigasztalón a karjába zárt, és ajkát a hajamra
nyomta, miközben a mellkasához bújva remegtem.
– Engedd el magad, Bee – suttogta.
Úgy tettem.
Egy idő után elapadt a könnyem, és elszörnyedve döbbentem
rá, hogy az imént gyakorlatilag hisztériás rohamot kaptam Finn
karjában. Legszívesebben azonnal menekülőre fogtam volna. Egy
hónappal ezelőtt tuti nem is álltam volna ellen ennek a
kísértésnek: olyan messzire és olyan gyorsan futottam volna,
ahogy csak a lábam bírja. Most azonban nem tettem mást, csak
hátraléptem, kibontakozva Finn öleléséből, és megtörölgettem a
szememet.

183
 – Lövésem sincs, mi ütött belém. Én igazából nem vagyok
ilyen! Esküszöm, az elmúlt két hónapban többet bőgtem, mint az
előző tizennégy évemben együttvéve – mondtam kényszeredett
nevetéssel. – Bocs, hogy így szétestem!
– Nincs miért bocsánatot kérned.
– Azt hiszem, mostanra már eléggé megszáradt az
alapozófesték ahhoz, hogy fölvigyük rá a színt – javasoltam
szipogva, és a szobám sarkában álló kannákhoz léptem. Finn
követett, és most az egyszer nem tett megjegyzéseket. Leguggolt
mellém, miközben felráztam a sötétkék festéket. Fogta a
világosabb árnyalat bödönét, és miután alaposan megrázta, egy
csavarhúzóval fölpattintotta a fedelét.
– Na, szóval, arra gondoltam, hogy a falakat égszínkékre
festenénk, a mennyezetet pedig a tengerészkékre, alkonyati
árnyalatra – magyaráztam el, hogy is képzeltem el a dolgot, miért
pont ezeket a színeket választottam. – Úgy olyan lenne, mint az
esti égbolt.
– Megidézve idebent a kilátást a tetődről – mormolta Finn,
azonnal ráérezve a lényegre.
– Valahogy úgy – mosolyogtam rá gyengéden. Elképesztett,
milyen jól megérti a fura észjárásomat: mintha mindig egy
hullámhosszon lettünk volna.
Először a falakat festettük ki. A halványkék árnyalat, amit
választottam, tökéletesnek bizonyult, pont úgy mutatott, mint a
felhőtlen ég egy csípős, őszi délutánon. Beletelt pár órába, mire az
egész falfelületet lefestettük, közben végighallgattunk két másik
albumot. Megint együtt énekeltünk, és éreztem, ahogy szépen
elpárolog az előbbi kiborulásom maradék feszültsége meg
szomorúsága is.
Finn-nel lenni olyan természetesnek érződött, mint a lélegzés.
Nem követelt tőlem semmit, nem akarta, hogy bárki más legyek,
mint aki vagyok. Az a pár óra hamar eltelt, és magamban hálát
adtam az ellentmondást nem tűrő makacskodásának, hogy segít

184
nekem. Sokkal tovább tartott volna, ha mindent egyedül kell
csinálnom.
Amíg Finn hazament egy létráért, hogy kifesthessük a
mennyezetet is, én bevettem magam a konyhába, csináltam
néhány melegszendvicset, és kibontottam egy zacskó chipset. Már
rég elmúlt vacsoraidő: bealkonyult, miközben mi órákon át
keményen dolgoztunk. Mindazok után, amit Finn ma tett értem, a
vacsora volt a legkevesebb, amivel tartoztam neki.
Miután visszajött a létrával, megkajáltunk, de nemsokára
folytattuk a festést. Lexi eltűnt, ha jól sejtettem, átment Tylerhez.
Kínosan a tudatában voltam annak, hogy édes kettesben vagyunk
Finn-nel, méghozzá a hálószobámban. Tény, hogy a kis lakrészem
jelenleg igencsak katasztrófasújtotta övezet volt, de akkor is:
négyszemközt maradtam Finn Chambersszel egy zárt, félhomályos
helyiségben, ráadásul az ágyam közelében. Ez kis híján több volt,
mint amit el bírtam viselni.
Ne gondolj arra, hogy akár meztelen is lehetne!
Ne gondolj arra, hogy akár mindketten meztelenek lehetnétek!
Semmiképpen, a világért se gondolj arra, hogy akár mindketten
meztelenek lehetnétek az ágyadban!
Minél több időt töltöttem vele abban a szobában, annál
nehezebb volt az aktuális feladatunkra koncentrálni. Órákon át
ilyen közel lenni hozzá, anélkül, hogy esélyem nyílna megérinteni,
maga volt a keserves kínszenvedés – Finn-nek azonban, úgy tűnt,
meg se kottyan a dolog. Lehet, hogy csak én éreztem a kettőnk
közti, egyre erősödő feszültséget, ami kimondatlan ígéretekkel és
elfojtott vággyal töltötte be a szobát.
Olyan rendíthetetlen elszántsággal festett, amivel nem bírtam
tartani az iramot, láthatóan eltökélte, hogy még ma végez a
projektünkkel. Sajgott a karom a munkától, fájt a lábam az egész
napos álldogálástól, és legszívesebben már órákkal ezelőtt
takarodót fújtam volna. A szobában uralkodó félhomály, a hosszú
és kemény fizikai meló meg a kimerítő csatározás a ribis énemmel
– amelyik semmi mást nem akart, csak azt, hogy rávessem magam

185
Finnre, és kimutassam neki örök hálámat mindazért, amit tett –
együttesen azt eredményezte, hogy már alig álltam a lábamon.
– Szünetet kéne tartanod – javasolta Finn halkan.
– Ennyire átlátszó lennék? – kérdeztem. Azt hittem, sikerült
lepleznem egyre súlyosabb kimerültségemet, de ezek szerint Finn
még annál is jobban rám volt hangolódva, mint eddig sejtettem.
– Brooklyn, nyilvánvaló, hogy mindjárt összerogysz. A
mennyezet gyakorlatilag készen van, már nincs más hátra, csak
még egyszer átfesteni szépen a szélét. Dőlj le! – utasított, és
lehúzta a fóliát az ágyamról, hogy bebújhassak a takaró alá.
Kábán indultam az ágy felé, tényleg irtóra ki voltam merülve.
Este tíz elmúlt: már majdnem hét órája festettünk.
– Várj! – szólt hirtelen, és a festőpárnát letéve odajött hozzám.
Megdermedtem, még mindig jó néhány lépésnyire az ágyamtól, és
figyeltem, ahogy közeledett. Volt egy kis indigókék festékfolt a
homlokán meg az állán, ahol munka közben nyilván szórakozottan
megérintette az arcát a maszatos kezével. Sötét haja
szénaboglyaként, kócosan meredezett, és kissé izzadtnak tűnt; ezt
valamilyen oknál fogva vadítóan szexisnek találtam. Általában
gondosan ápolt, totál stílusos és magabiztos volt – igencsak
kételkedtem benne, hogy sokan látták már Finnt ilyen ziláltan.
Erre a gondolatra elmosolyodtam.
– Tönkreteszed az ágyad, ha így fekszel le – suttogta, ahogy
centikre tőlem megállt. Felém nyújtotta a karját, és lehúzta a
védőruhám cipzárját, olyan lassan, hogy elakadt a lélegzetem.
Fogalmam sincs, hogyan tette ennyire érzékivé azt, amint
kihámozott a festékes, műanyag kezeslábasomból, de nem kellett
volna így meglepnie a dolognak. Elvégre Finnről volt szó: már
megtanultam, hogy ő szinte bármit szexissé tud tenni.
Kivéve a klumpát. Azt senki sem tudná szexissé tenni.
Miután végre lehúzta a védőruha cipzárját, Finn fölemelte a
kezét, és letolta a vállamról az anyagot. A kezeslábas hamar
lecsúszott rólam, kék foltokkal tarkított, fehér felhőbe gyűlt a

186
lábamnál. Így nem maradt más rajtam, csak a spagettipántos
felsőm meg a rövidnadrágom.
– Lépj ki belőle! – mormolta, azzal megfogta mindkét kezemet,
és óvatosan maga felé húzott.
Nagyot dobbant a szívem, izgatottan rándult meg a gyomrom.
Miközben a sötét szempárba néztem, a kezem mintha magától
vándorolt volna Finn széles vállára.
A tekintete fátyolos volt, és azonnal felismertem a benne
fellángoló vágyat. A kezem lecsúszott a válláról a mellkasához,
kék festékcsíkokat húzva maga után. Amikor a védőruha
cipzárjához értem, megremegtek az ujjaim.
Finn lassan lehajolt, és csókot nyomott a nyakam tövébe. A
kezem erre elkezdett lejjebb csúszni a mellkasán, magával húzva a
cipzárt. Ahogy ujjaim finoman a hasához értek, éreztem, amint az
izmai összerándultak, és ezzel egy időben önkéntelen sóhaj
szakadt ki belőle.
Mikor már teljesen lehúztam a cipzárt, a kezem ismét fölsiklott
a vállához. Gondosan, ráérősen végigfuttattam az ujjaimat Finn
hasának és mellkasának minden egyes feszült izmán. Fölemelte a
fejét a nyakamról, és a szemembe nézett, miközben szelíden
letoltam a válláról a védőruha anyagát. Tekintete még fátyolosabb
lett, kitágult pupillája szinte teljesen elfedte kobaltkék íriszét.
Az anyag lehullott a lábához, előkerült alóla V nyakú, szűk,
fekete pólója és kopott, szürke farmerja, ami mintha ezer mosáson
esett volna már át, mégis úgy simult rá, mint az álom.
Szobormereven állt velem szemben, és elmélyülten figyelt. Várta,
mit teszek ezután.
– Lépj ki belőle! – suttogtam, elismételve a korábbi utasítását.
A szavaim hallatán egyetlen lépéssel megszüntette köztünk a
maradék kis távolságot is, megragadott, és a mellkasához szorított.
Szája az enyémre tapadt, én pedig automatikusan lábujjhegyre
álltam, elszántan viszonozni akartam a csókja hevét. Az egész nap
felgyülemlett összes frusztráltságomat beleadtam abba a csókba,
hagytam, hogy az ajkam félreérthetetlenül tudassa vele azt, amit

187
sosem lettem volna hajlandó nyíltan kimondani: hogy órák óta
szenvedek, amiért nem érint meg, és egyszerűen nem bírtam, nem
tűrhettem, ha még egy percig nem nyúl hozzám.
A lázas csókolózásunk közben Finn felnyögött, és a hang
hallatán legszívesebben körbetáncoltam volna a szobát, mert ez
elárulta, hogy ő is ugyanúgy szenvedett, mint én… csak ezek
szerint jobban leplezte.
A keze bebarangolta a testemet, a csípőmtől kiindulva felsiklott
az oldalamon, épphogy megérintette a mellem domborulatát, majd
lecsúszott a derekamhoz. Ujjai finoman bejárták a felsőm szegélye
meg a vékony pamutnacim gumija közt kilátszó bőrfelületet, én
pedig összekulcsoltam a kezemet a tarkóján.
Az ajka hajthatatlan volt, a nyelve habozás nélkül, követelőzőn
hatolt be a számba, mintha ismét birtokba akarna venni valamit,
ami eleve őt illeti. Borzas tincsei közé fúrtam az ujjaimat, és a
hajába kapaszkodva próbáltam még közelebb húzni magamhoz,
még jobban elmélyíteni a szenvedélyes csókot.
Még többet akartam.
Keze becsúszott a felsőm anyaga alá, és fölfelé vándorolt a
gerincem mentén. Tetőtől talpig libabőrös lettem. Még soha
életemben nem éreztem ehhez foghatót: annyira vágytam erre a
fiúra, hogy teljesen elvesztettem miatta az önkontrollt,
eszeveszetten meg akartam kapni, mindenestül. Olyat meg
végképp most tapasztaltam legeslegelőször, hogy teljesen át
akarjam adni magam valakinek, fenntartás és határok nélkül. Ám a
jelen pillanatban kénytelen voltam félretenni az összes megszokott
ódzkodásomat a szexszel kapcsolatban, mivel Finn totálisan
eluralkodott minden érzékemen, és lefoglalta a teljes
agykapacitásomat. Kitöltötte az elmémet, egyszerűen nem maradt
hely senki és semmi másnak.
Már rég nem voltam szűz, és bőven akadt tapasztalatom a
testiségben. Szerettem a szexet, nagyon is: a tequila mellett ez volt
a kedvenc kábszerem. De ez most egészen más volt. Abszolút
elhatalmasodott rajtam. Olyan vágy áradt szét az ereimben,

188
amihez foghatót még soha nem éltem át, és még többet követelt
ebből a fiúból. Finn keze ismét megmozdult, és egy
szempillantással később a felsőm már a padlón hevert, én pedig
egy szál melltartóban és rövidnadrágban álltam előtte.
Hála az égnek, ma reggel előrelátóan volt annyi eszem, hogy a
dögös, csipkés Victoria’s Secret melltartómat vettem föl.
– Gyönyörű vagy – suttogta Finn, és miközben megcsodált,
végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkamon. Mielőtt még
elemelhette volna tőlem a kezét, játékosan ráharaptam az ujjára,
majd finoman megcirógattam a bőrét nyelvemmel.
Újabb hangos nyögést hallatott, és megint odarántott magához,
így a majdnem csupasz mellem nekinyomódott. Kezem lecsúszott
az oldalán, amíg el nem ért a pólója szegélyéhez, amit rögtön meg
is ragadtam, és türelmetlenül felrántottam. De hamar rájöttem, túl
alacsony vagyok ahhoz, hogy lehúzzam róla.
Finn kajánul nevetett, majd kicsit meghajolt, és fölemelte a
karját, így végre sikerült lerángatnom a pólóját. Hanyagul,
gondolkodás nélkül félredobtam, csöppet se törődve vele, hol
landol… majd figyeltem, ahogy a fekete póló egyenesen
belepottyant a halványkék festékbe.
– Ez már a második felsőm, amit tönkreteszel – morogta Finn a
fülembe, majd végigcsókolgatta az államat.
– Majd csak kitalálok valamit, hogyan engesztelhetnélek ki –
leheltem, és felhördültem, ahogy a szája egy különösen érzékeny
ponthoz ért a fülem alatt.
Mielőtt még reagálhattam volna a csókjaira, Finn a karjába
kapott, úgy emelt föl, mintha meg se kottyanna neki a súlyom, és
gyengéden lefektetett a padlót borító, festékpettyes fóliára.
Éreztem a nyirkos, kissé ragacsos festéket a csupasz hátam alatt,
ahogy Finn hanyatt döntött, ám egykettőre megfeledkeztem erről a
kis kellemetlenségről, amint fölém hajolt, két karjával a fejem
mellé támaszkodva, lábával is közrefogva az enyémet.
Újra megcsókolt, én pedig félig fölemelkedtem, így csupasz
mellkasunk egymáshoz ért. Átkaroltam a törzsét, fölfedeztem

189
kemény hátizmait, ujjhegyeimmel követtem hullámzó
mozdulataikat. A hátába kapaszkodva fölhúztam magam ülő
helyzetbe. Követte a mozdulatomat, és valahogy térdre
helyezkedett velem szemben, miközben a szája egy pillanatra sem
hagyta el az enyémet.
Összeölelkezve térdeltünk, zihálva bámultuk egymást. Finn
megdermedt, ahogy a pillantása a kulcscsontomra villant, és
észrevette az ott éktelenkedő heget. A tekintete ismét elborult, ám
ezúttal nem a vágytól, hanem valami komorabb, zordabb,
ijesztőbb érzelemtől, amint meglátta a gyerekkoromból
hátramaradt sebet – viszont a szeméből sütő indulatot olyan
gyengédség enyhítette, amitől elszorult a szívem. Dühös volt,
amiért valaki bántott engem. Nem tudhatta, ki vagy mi tette ezt
velem, vagy hogy mikor történt, de láttam a csodaszép kobaltkék
szemében dúló viharból, mennyire felzaklatta a megsebesülésem
puszta gondolata is.
Zavarba kellett volna hoznia annak, hogy valaki ilyen közelről
szemügyre veszi minden egyes tökéletlenségemet, és valószínűleg
így is éreztem volna magam – csakhogy itt és most Finnről volt
szó. Nem szánakozva vagy undorral nézett rám, nem húzódott el
tőlem, és nem tett föl indiszkrét kérdéseket. Hanem inkább
előrehajolt, és gyengéden megpuszilta a sebhelyet, mintha az
ajkával végigcirógatva eltüntethetné rólam, és egyszersmind
megszabadíthatna a fájdalmas emlékektől is, amiknek ez a heg az
eltörölhetetlen lenyomata.
Kis híján elsírtam magam. Akárhány sráccal feküdtem is le
eddig, egyetlenegy sem vette észre közülük a sebhelyemet,
nemhogy puszit adott volna rá. Vágyakozás szorította el a
mellkasomat, nem is értettem, miért, de nem akartam
agyonanalizálni ezt a pillanatot – pláne így, hogy itt térdelt előttem
a félmeztelen, lélegzetelállító Finn.
A meglepetés erejével élve rávetettem magam, és a
mellkasának csapódva hátralöktem. Hanyatt dőlt, én pedig rajta
hevertem, két kezemmel a vállára támaszkodva. A pozíciónk

190
hirtelen megváltozása feldöntötte az egyik festékesbödönt, így
egyszeriben égszínkék áradat öntötte el a fóliát meg az
összegabalyodó végtagjainkat.
Felkacagtam, ahogy Finn rádöbbent, mi történt. Beledugtam a
jobb kezem a feje melletti festéktócsába, majd a mellkasára
nyomtam a tenyeremet, szétterpesztett ujjakkal. Amikor elvettem a
kezemet, tökéletes, kék tenyérlenyomatot hagyott maga után: úgy
nézett ki, akár valami zakkant szurkolói testfestés. Jót kuncogtam
Finn meghökkent tekintete láttán, ám a nevetésem hamar elfúlt,
amikor a szeme megtorlást ígérve résnyire szűkült.
– Ne! – szóltam félig-meddig könyörgőn, és próbáltam
magamba fojtani a további kuncogást, miközben lenézett
kidekorált mellkasára. Aztán a pillantása megint rám szegeződött,
és a következő másodpercben már felült, így az ölében
terpeszkedve találtam magam. Olyan közel voltunk egymáshoz,
hogy kis híján összeért az orrunk.
– Hát, te akartad – szólt, majd csibészesen elmosolyodva fél
kézzel a hátam mögé nyúlt, és olyan játszi könnyedséggel
kapcsolta ki a melltartómat, amit csak hosszú évek gyakorlatával
sajátíthatott el.
Annyira lekötötte a figyelmemet a sebesség, amivel lekapta
rólam a melltartómat, hogy mire észrevettem, mit művel a másik
keze, már késő volt. Mialatt a jobbjával lehúzta a fehérneműm
mindkét pántját, majd félredobta a padlóra, a balja – festéktől
csöpögve – végigsiklott a kulcscsontomon, aztán lecsúszott a most
már fedetlen mellem között.
Megbabonázva figyeltem, ahogy hosszú ujjai fürge, ügyes
mozdulatokkal kék mintákat rajzoltak a bőrömre. Lejjebb
vándoroltak, a hasamra, és tökéletes karikát húztak a köldököm
köré. Elnevettem volna magam, ha nem lettem volna hihetetlenül
beindulva.
Ez egészen átértelmezi a „kézzel festés” fogalmát.

191
 Én is belemártottam az ujjaimat a mellénk kifolyt festékbe, és
nekiláttam kipingálni a testét, miközben fölfedeztem azt.
Ugyanolyan kék labirintust alkottam a bőrén, mint ő az enyémen.
Tűzforrónak éreztem az ujjait, amint a bőrömön kalandoztak,
lángoló ösvényt húzva a hasamtól a rövidnadrágomig. A kezem
lecövekelt a mellkasán, a gyomrom pedig izgatottan remegett
meg, mikor ujjhegyei befurakodtak a nadrág gumija alá, majd
hátracsúsztak a derekamhoz. Ahogy keze félig eltűnt a nadrágom
alatt, még jobban magához szorított. Elakadt a lélegzetem, mivel a
combommal a merevedéséhez értem: még a farmerján keresztül is
megéreztem, mennyire kemény lett tőlem máris. Valami
nyögésféle hang szakadt ki belőlem, mielőtt magamba fojthattam
volna.
Még sosem veszítettem el ennyire az önkontrollomat efféle
helyzetben. A szex számomra mindig is olyan volt, akár egy jól
megkoreografált tánc: mozdulatok előre meghatározott sorrendje,
egyértelműen megszabott végponttal. Ez azonban most teljesen
más volt: vad és spontán. Finn nem tartotta be a szabályaimat,
egyszerűen fittyet hányt a lépésekre.
És én imádtam ezt.
Remegtek az ujjaim, miközben a farmerja gombjáért nyúltam.
Finn elkapta a kezemet, hogy megállítson.
– Bee… – suttogta, megbökve az arcomat az orrával, hogy
fölemeljem a fejem, és a szemébe nézzek. – Nem muszáj ezt
csinálnunk.
Vártam pár másodpercet, és a tekintetéből sütő őszinteséget
látva tudtam, hogy ha szünetet kérnék, bármeddig hajlandó lenne
várni, amíg készen nem állok.
– De igen, nagyon is muszáj – jelentettem ki elszántan, és
megint a slicce felé nyúltam.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani – vigyorogta, száját
ismét az ajkamra tapasztva, így nem is tudtam válaszolni a
csókjától.

192
 Pillanatokon belül megszabadított a rövidnadrágomtól meg a
bugyimtól, miközben én ügyetlenül próbáltam lerángatni róla a
farmert és a bokszert. Türelmetlenül lerúgta őket magáról, aztán
megint rám feküdt, a szánk összeforrt. Térdével finoman széttolta
a két lábamat, hogy elhelyezkedhessen közöttük.
Abban a másodpercben tudtam, teljes bizonyossággal, hogy az
életem most visszavonhatatlanul meg fog változni. Láttam a
közelgő fordulatot: mintha a sín közepén álltam volna, figyelve,
ahogy felém tart a vonat. Pedig félreugorhattam volna előle.
Megpróbálhattam volna elszaladni, tudva, hogy rohadtul
fölösleges, mert úgysem hagyhatom le azt az átkozott masinát, de
akkor is, legalább megkísérelhettem volna elmenekülni.
Én azonban semmit sem tettem ellene.
Finnre néztem, és tudtam, hogy amit teszünk, mindent meg fog
változtatni, nem csupán kettőnk között, hanem önmagam
szempontjából is. Éveken át nem használtam a szexet semmi
másra, csakis hárításként: arra kellett, hogy kirekeszthessem a
gyászt, és elfojthassam a bánatomat. Menedék volt: egy időre
lefoglalta a testemet, így az elmém legalább olyankor
megpihenhetett.
Ez viszont most egészen más volt. Tudtam a lelkem mélyén,
éreztem a csontjaimban, biztosra vettem lényem legbelsejében.
A fülembe csengtek Finn korábbi szavai:
Van egy pont, amikor muszáj végre elengedned azt az életet,
ami nem lehetett a tiéd, és el kell kezdened élni azt, amelyik jutott
neked.
Igaza volt.
És most, miközben gyengéden cirógatta az arcomat az
ujjhegyeivel – nyilván kék vonalakat hagyva a járomcsontomon –,
rádöbbentem, hogy készen állok elkezdeni élni.
Fölemeltem a fejem, és megcsókoltam, próbáltam az ajkammal,
szavak nélkül elmondani ezt neki.
Mindig is ügyesen olvasott a gondolataimban.

193
 Amikor aztán belém hatolt, felnyögtem, és minden gondolatom
elillant, ahogy megpróbáltam alkalmazkodni az érzéshez. A
szemembe nézve mozogni kezdett bennem, én pedig fölvettem a
ritmusát, és lassan fölhágtam a csúcsra, miközben elhomályosult
körülöttem a világ. Nem láttam tisztán semmi mást, csakis a fölém
hajoló, festékkel beborított férfit, aki ámuló hitetlenkedéssel nézett
smaragdzöld szemembe, mintha föl sem tudná egészen fogni,
hogy ez most tényleg megtörténik.
Az én agyamat is ugyanilyen viharos eksztázis töltötte ki,
elszédített a pillanat intimitása. Legszívesebben már-már elkaptam
volna tőle a pillantásomat, hogy megtörjem a kettőnk közötti
érzelmi köteléket, és megint úgy tehessek, mintha ez az egész nem
jelentene semmit. De nem tehettem: Finn nem hagyta nekem. És
ami még fontosabb: én magam sem hagytam önmagamnak.
Tekintetünk egymás tükörképeként sugározta a gondolatokat,
amiket egyikünk sem mondott ki soha. Megfeledkeztünk a
világról, és teljesen egymáséi lettünk.
Mindkettőnket elborított a festék – eleven, lélegző műalkotások
lettünk –, miközben összekapaszkodva, kifulladva vesztünk bele
egymásba. Tetőtől talpig kék pettyezett minket, végtagjaink
összegabalyodtak a padlón egyetlen, szétválaszthatatlan
műremekké, így egyetlenegy pillanatra Finn és Brooklyn
megszűntek létezni mint különálló lények. Egyszerűen már nem
voltunk ők: egyetlen alak, egyetlen teremtmény lettünk, a legősibb
táncban egyesülve. A gátjainkat lerombolta az elegáns adok-
kapok, a lélegzetek, simogatások, gondolatok és gyengeségek
kölcsönös megosztása, ami mindent megváltoztatott köztünk.
Utána továbbra is összekapaszkodtunk, és egy szót sem
szóltunk – mintha mindketten tartottunk volna attól, ami ezután
következhet, így egyikünk sem merte megtörni a csöndet. Ez is
meghitt volt… méghozzá döbbenetesen. Még soha életemben nem
tapasztaltam meg ilyet, ezért hát fogalmam sem volt, mi a
megfelelő protokoll. Ezen a ponton általában már félig magamra is
szoktam kapni a ruháimat, és lassan az ajtó felé oldalazok, hogy

194
amint lehet, nyomtalanul elhúzzam a csíkot. Most azonban
egyszerűen csak hagytam, hogy Finn a karjába zárjon, és
igyekeztem nem átadni magam a feszültségnek vagy a menekülési
vágynak.
Eddig soha nem érdekelt igazán, mit gondolnak a pasik a szex
után: általában egyszerűen úgy vettem, hogy örülnek, amiért
összejött nekik egy numera, és ugyanannyira nem akarnak
beszélni róla, mint én. Ám ebben a pillanatban hajlandó lettem
volna feladni a koffeint egy hónapra – na jó, talán nem egy egész
hónapra, az kínszenvedés lenne… talán egy hétre, mondjuk –,
hogy megtudjam, mi jár Finn fejében.
Pedig a legkevésbé sem akartam olyan csaj lenni… Mármint,
olyan, aki még az orgazmust követő kéjmámoros ködöt sem tudja
rendesen kiélvezni, mert annyira lefoglalja, hogy kielemezze:
vajon mit jelentett a szex kettőjük között, és miként változtatja
majd meg a kapcsolatukat? Az a mindent agyongondolkodó típus,
aki totál neurotikus lesz a kamatyolástól.
Francba! Igenis kezdek átmenni olyan csajba.
És mégis mit kellett volna most csinálnunk? Csak így
ölelkezzünk itt, összebújva? Ennek a puszta gondolata is annyira
érthetetlennek, olyan idegennek tűnt, hogy fogalmam sem volt,
mit kezdjek vele. Ezért hát szokás szerint elhessegettem, és úgy
döntöttem, inkább nem gondolkozom többet. Finn mellkasára
hajtottam a fejem, tudatosan igyekeztem ellazítani a testemet, és
hagytam, hogy lecsukódjon a szemem.
De szinte azonnal ki is pattant, amikor megéreztem, hogy Finn
mellkasa morajlik az arcom alatt. Csak nem nevetett?
Ekkorra már öblös kacagás tört ki belőle.
A rohadék tényleg kinevet!
Felkönyököltem, és bosszúsan meredtem rá.
– Talán viccesnek találod ezt? – kérdeztem élesen. Most először
fordult elő, hogy egy pasi röhögött rajtam szexelés után. Olyanra
volt már példa, hogy egy srác szánalmas üzeneteket hagyott a
hangpostámon, és úgy tett, mintha „véletlenül” futott volna össze

195
velem valahol, pedig előre tudta, hogy ott talál. Többször is. De
olyanra, hogy valaki kinevessen? Nem, ez egészen hallatlan volt.
Tudtam, hogy jó vagyok az ágyban; még sosem volt rám panasz.
Finn nevetése kicsit csillapodott, és sikerült kinyögnie:
– Igen. Irtó röhejes az, amennyire eszeveszetten túlagyalod
momentán a dolgokat. Csak jó lenne, ha időben figyelmeztetnél,
mielőtt még felrobban az agyad, vagy valami.
– Hogy mondtad?! – Szinte felnyársaltam a szememmel.
Erre végre abbahagyta a nevetést, és fölemelte a kezét, hogy
megcirógassa a halántékomat. Gyengéd volt a tekintete, ahogy
állta a pillantásomat.
– Szó szerint érzem, hogy kezdesz kiakadni, és legszívesebben
elhúznád a csíkot – mondta, és az oldalára fordult, így egymással
szemben feküdtünk.
– Honnan tudhatnád, mit érzek? – Nem tetszett, hogy úgy olvas
bennem, mintha nyitott könyv lennék.
– Onnan, hogy minden izmod meg van feszülve, ráadásul pont
olyan képet vágsz, mint én szoktam, miután lefekszem egy csajjal,
és próbálom kitalálni a leghatékonyabb, legkevésbé drámai módját
annak, hogyan hagyhatnám ott a fenébe.
Rácsaptam a karjára, és elrántottam tőle a fejem; nem voltam
hajlandó a szemébe nézni azok után, amiket mondott. Tényleg
ilyen képet vágtam? És ami még ennél is rosszabb: most vajon ő is
ugyanilyen képet vágott? Nem bírtam ránézni. Boldogan
megmaradtam volna a békés tudatlanságban: inkább sose kapjak
választ erre a kérdésre, mint hogy megerősítést nyerjen ez a
bizonyos aggodalmam.
– Brooklyn! – szólt Finn, és vonakodásom dacára maga felé
fordította az arcomat. Próbáltam ellenállni neki, de szinte
lehetetlen volt bármit is megtagadni tőle, ha egyszer rám
szegeződött kobaltkék tekintete. – Fél métert sem tehetnél meg,
mielőtt visszarángatnálak ide.
– Ez nevetséges! Hiszen az én szobámban vagyunk –
puffogtam. – Ha valaki lelép innen, az te leszel.

196
 – Bee, megtennél valamit a kedvemért? – kérdezte, elengedve a
morgolódásomat a füle mellett. – Ne gondolkozz ennyit!
Kinyitottam a számat, hogy jól beolvassak neki. A beképzelt
seggfej nem elég, hogy fölemlegette nekem az eddigi macáit,
ráadásul közvetlenül miután lefeküdt velem – amivel megszegte a
világ kábé összes csajozási szabályát –, hanem még rohadtul rá is
hibázott arra a tényre, miszerint épp készülök kiakadni… amivel
csúnyán áthágta az én összes szabályomat. Utáltam, hogy igaza
van.
Ám mielőtt egyetlenegy árva szót is szólhattam volna, Finn
odahajolt hozzám, és határozottan, nyomatékosan megcsókolt.
Elszánt, sokatmondó csókja szavak nélkül is világosan elárulta,
hogy pontosan tudja, milyen hülyeségek járnak a fejemben, és
magasról tesz mindre. A csók rövidebb ideig tartott, mint
szerettem volna; épp elkezdtem volna viszonozni, amikor
elhúzódott, és puszit nyomott a homlokomra.
– Nézz csak meg minket! – mormolta, és a szeméből derű
sugárzott, ahogy lassan végigmérte festékkel beborított testünket.
Én is lepillantottam a végtagjainkat beborító foltokra, és nem
bírtam megállni a nevetést. Kis, kerek, kék ujjlenyomatok
pecsételték az alkarját, jelezve, hol ragadtam meg; a csípőmön és
combomon pedig elmosódott kéznyomok mutatták, hogyan
szorított magához. – Igazi műalkotás – suttogta, és végigfuttatta
egyik kék ujjhegyét a mellem domborulatán.
Összeforrt a tekintetünk, és egyszeriben nem kaptam levegőt,
meglátva a szemében rejtőző érzelmeket. Elképesztett, milyen
kifejező a pillantása, milyen gyorsan vált át játékosból érzékibe
vagy épp gyengédbe. Most pedig annyira lágyan, olyan szeretettel
nézett rám, hogy kis híján pánikrohamot kaptam tőle.
Az ember nem néz így arra, akitől nem akar többet egyéjszakás
kalandnál. Ez a tekintet nem azt sugallta, hogy a kapcsolatunkban
csak a szex a lényeg. Hanem azt, hogy bármi is ez, örökre szól.
Kétségbeesetten szerettem volna biztonságosabb vizekre evezni,
így elhúzódtam tőle, és felültem.

197
 – Na, gyere! – mondtam, azzal megragadtam a kezét, és
próbáltam vele együtt felállni. Azonban egy erős rántással
visszahúzott magához, így egy tiltakozó visítással elterültem a
mellkasán.
– Mégis mit képzelsz, hová mész? – kérdezte.
– Egek, nyugi már, vadember! Azt akartam javasolni, hogy
zuhanyozzunk le kettesben, mert úgy segíthetnénk egymásnak
megtisztálkodni, de… – Elharaptam a mondatot. – Ha te inkább itt
szeretnél maradni, egyedül, felőlem nyugodtan, csak tessék. –
Pajkosan vigyorogtam rá, miközben az arcunk csupán centikre
volt egymástól.
Olyan gyorsan ült fel, hogy az szinte lehetetlennek tűnt, egy
szempillantás alatt a karjába kapott, és a fürdőszoba felé vonult.
Kacagtam a türelmetlenségén, ahogy durván félrerántotta a
zuhanyfüggönyömet, és belépett velem a kádba. Másodperceken
belül már zubogott ránk a víz, én pedig felhördültem, mivel
jéghideg volt. A kék festék látványos patakokban folyt le rólunk,
és örvénylett a lefolyónál, mielőtt elmosta a víz.
– Finn! Fordítsd el a csapot! Megfagyok! – vacogtam,
miközben egyre csak ömlött ránk a dermesztő vízsugár. – Nem,
balra fordítsd! Jesszusom!
Jót nevetett, és egyik kezével a mellkasához ölelt, miközben a
másikkal próbálta beállítani a vizet normális hőmérsékletre.
– Ennek szexisnek kéne lennie – motyogtam, és én is
kuncogtam a röhejes helyzeten. – A filmekben bezzeg sosem túl
hideg a víz, a zuhany alatt mindig simán, kényelmesen elférnek
ketten, és az együtt mosakodó párokat soha nem borítja be annyi
festék, hogy attól a kádat egy örök életre belepje a világoskék
réteg…
Finn-nek végre sikerült úgy tekernie a csapot, hogy a víz
kezdjen fölmelegedni. A másik kezével is átfogott, kissé fölemelt,
és ajka az enyémhez ért. Kemény teste egész hosszában hozzám
simult, és egyszeriben tudatosult bennem, hogy totál meztelenek
vagyunk. Elhallgattam, ahogy szája az enyémre tapadt, ám néhány

198
csábító másodperccel később fölemelte a fejét, és lebámult kába
arckifejezésemre.
– Mit is mondtál? – suttogta derűsen.
Jelen pillanatban a nevemre sem emlékeztem, nemhogy arra,
milyen hülyeséget magyaráztam alig egy perccel ezelőtt.
Nyilvánvalóan fogalmam sem volt, miket hadoválok össze…
Finn-nel zuhanyozni nem lehetett más, csakis szexi.
Miután lerakott, gyengéden lesikálta a bőrömet az almaillatú
tusfürdőmmel, lassú és érzéki mozdulatokkal eltávolított a
testemről minden pettynyi festéket.
Megmosta a hajamat is, olyan gondosan masszírozva be a
sampont minden egyes sötét fürtömbe, hogy végül szinte már
doromboltam, mint egy kiscica. Ezután rávettem, hogy hajoljon
előre, így viszonoztam a szívességet, és megmostam a bozontos
üstökét. Csak akkor léptünk ki a zuhany alól, nagy vonakodva,
amikor a bőrünkön már nyoma sem látszott a kékségnek, a víz
pedig olyan hideg lett, hogy dideregtünk tőle.
Finn elzárta a csapot, aztán fogta az egyik nagy, puha, zöld
törülközőmet, és lepelként rám terítette, majd a karjába kapott,
hogy visszavigyen a szobámba. Nem túl finoman ledobott az
ágyra, majd lefeküdt mellém. Betakart mindkettőnket, és engem az
oldalamra fordítva úgy helyezkedett, hogy a hátam a mellkasának
simuljon. Átölelt, magához szorított: még mindig nedves testünk
minden porcikája egy kirakós darabjaiként ért össze.
– Te most komolyan összebújsz velem? Finn Chambers szeret a
nagykifli lenni? – cukkoltam.
Egy egész percig hallgatott, halkan szuszogott bele nyirkos
hajamba, én pedig ismét azon kaptam magam, hogy azt kívánom,
bárcsak tudnám, mi jár a fejében, vagy legalább láthatnám az
arckifejezését. Amikor végre megszólalt, elcsuklott a hangja a
visszafojtott érzelmektől.
– Finn Chambers senki mással nem bújik össze, csakis Bee
Turnerrel. Nekem nem kell más kiskifli, csak te – suttogta, olyan
halkan, hogy alig hallottam meg.

199
 A szavai nyomán óhatatlanul nekilódult a szívverésem, nem
tudtam uralkodni rajta. Finn elérte, hogy különlegesnek érezzem
magam, mintha neki is újdonság lett volna mindez. Mintha nem
csupán a testemért akart volna.
Amikor ilyeneket mondott, lehetetlennek éreztem, hogy
ellökjem őt magamtól… Pedig az egyik énem legszívesebben még
mindig ezt tette volna. Normál körülmények között tiltakoztam
volna, ha egy srác össze akar bújni velem az ágyban, mert egészen
mostanáig túlságosan is párkapcsolatinak és érzelgősnek tűnt
nekem ez a kiskiflis-nagykiflis ölelkezés. Korábban eszembe se
jutott felhozni srácokat a lakásunkba, azt meg pláne nem hagytam
soha, hogy szex után az ágyamban aludjanak. Szándékos,
berögzült megszokásból mindig én mentem a szexpartnereim
lakására, ahelyett, hogy meghívtam volna magamhoz
bármelyiküket is.
Nem akartam, hogy tudják, hol lakom, hogy néz ki a szobám.
Nem akartam, hogy esélyük legyen közelebbről megismerni
engem – leszámítva persze azt a legalapvetőbb, testi közelséget,
ahogyan csak két ember kiismerheti egymást. Személyes
alapszabályként elkövettem minden tőlem telhetőt, hogy az elejét
vegyem bármilyen jövőbeni kapcsolatnak és gyengédségnek.
Jelen pillanatban azonban túlságosan fáradt és végképp túl
kielégült voltam ahhoz, hogy nekiálljak Finn-nel az itt alvásán
vitatkozni. Elnémítottam az agyam azon kis részét, ami a
gondosan meghúzott határokról meg az elköteleződés veszélyeiről
sápítozott, elmosolyodtam, és lehunytam a szemem. Befészkeltem
magam Finn melegséget sugárzó ölelésébe, és perceken belül
álomba merültem.

200
 11. FEJEZET

ÖNTELT SEGGFEJ

AMINT KILÉPTEM A TORNÁCRA, kis kezemet azonnal a fiú jóval

nagyobb markába csúsztattam. A hátsó lépcsőn üldögélt, mint
minden éjszaka, mióta csak megismerkedtünk: amikor elmesélte
nekem Androméda legendáját.
Fölemeltem a fejem, és ahogy a szemébe néztem, ez a kedves,
barátságos tekintet volt az első, ami aznap meg tudott vigasztalni.
Egyedül ez a fiú tette elviselhetővé az életet az átmeneti
otthonban; valahányszor mesélt nekem, vagy egyszerűen megfogta
a kezemet, és beszélt hozzám, sikerült elfeledtetnie velem az
idősebb lányokat meg a csúfolódó megjegyzéseiket. Egy kis időre
meg tudtam feledkezni a gonosz bácsiról meg a rendőrökről, sőt
még anyuról is.
Nem mintha el akartam volna felejteni anyukámat. Csak hát
iszonyúan, egyszerűen elviselhetetlenül hiányzott. De miközben a
fiú meséket mondott nekem, úgy tehettem, mintha anyu elvesztése
meg se történt volna. Amikor kijöttem a szobámból, egy rémálom
után zaklatottan, mindig a tornácon várt, hogy megvigasztaljon.
Az ilyen éjszakákon bolondos történetekkel szórakoztatott, amik
megnevettettek vagy megmosolyogtattak, és őt hallgatva
egyszeriben már nem árva voltam. Úgy lehettem, mintha megint a
201
régi, hercegnős szobámban lennék, bátor lovagok és jó tündérek
között. A varázslat és a garantáltan boldog végkifejlet világában
érezhettem magam, ahol nem létezett gyilkosság és halál. Ahol egy
anyuka nem távozott el a túlvilágra, amíg a kislányának még
szüksége volt rá.
– Hahó, Brooklyn – szólt a fiú halovány mosollyal, szomorkás
tekintettel.
Nem válaszoltam, csak figyeltem őt. Továbbra se voltam
hajlandó beszélni senkivel: sem a nevelőanyámmal, sem a többi
itteni gyerekkel, még azzal a nénivel sem, aki hetente kétszer
meglátogatott, és azt mondta, ő az én „terapeutám” vagy mim.
Jól tudtam, hogy mind elvárják tőlem a beszédet. A felnőttek
néha megharagudtak rám; hiába vágtak mosolygós képet, hogy
leplezzék. Láttam a bosszúságot a szemükben, ahogy a hangjukon
is hallottam. A többi gyerek nem lett mérges rám… ők csak
kigúnyoltak.
Kivéve ezt a fiút.
Ő sosem kiabált velem, nem csúfolt ki, és nem próbált szóra
bírni. Egyszerűen hagyta, hogy hallgassam a történeteit, fogjam a
kezét, és elfelejtsem a bánatomat. Néha meg csak üldögéltünk itt a
sötétben, és bámultuk az udvart vagy az éjszakai égboltot.
– Brooklyn, nézd csak – suttogta, és a sötétben a lépcső tövében
növő, magas fűre mutatott.
Kérdőn néztem rá; én semmi szokatlant nem láttam az udvaron.
– Szentjánosbogarak – magyarázta.
Visszafordultam az udvar felé, és a feketeségbe hunyorogtam,
próbáltam kivenni a bogarakat, amikről beszélt. Láttam már
egyszer ilyeneket, valamikor nyár elején. Anyu meg én piknikezni
mentünk egy délután a kedvenc parkunkba, és amikor kezdett
beesteledni, világító bogarakat pillantottunk meg a félhomályban:
több százan röpködtek körülöttünk.
Anyu elnevette magát, és azt mondta, talán igazából tündérek,
mint Csingiling a Pán Péterből, és ha ránk szórnak egy kis
tündérport, mi is elrepülhetünk.

202
 És anyu végül tényleg elrepült valahová nagyon messzire… de
engem nem vitt magával.
A fiú belefogott egy mesébe arról, amikor a hős Perszeusz
megölt egy Medúza nevű, női testbe bújt szörnyeteget, aki olyan
csúnya volt, hogy a haja helyén kígyók nőttek, a tekintete pedig
kővé változtatta az embereket. Szerettem hallgatni a fiút, nemcsak
a meséit, hanem magát a hangját is. Nem sokkal lehetett idősebb a
többi fiúnál az átmeneti otthonban, de azért egy kicsit mélyebb,
rekedtesebb volt a hangja az övékénél: egészen másmilyen volt
hallgatni, mint anyukámat. Anyu hangja mindig úgy csengett, akár
a zene, akár énekelt, akár beszélt vagy éppen kiabált.
Megvártam, míg befejezte a történetet, és közben a magas
fűszálak között röpködő szentjánosbogarakat figyeltem. Amikor a
fiú elhallgatott, várakozásteljesen néztem föl rá, mintha a meséje
még nem ért volna véget.
– Mi az? – kérdezte, mintha nem tudta volna pontosan, mit
akarok.
Persze nagyon is tudta; csak azt akarta, hogy megkérjem, a
magam módján, szavak nélkül. Nagy szemeket meresztettem rá,
türelmetlenül, mint minden egyes alkalommal, amikor elfelejtette a
rendes befejezést.
– Á, jól van, na – sóhajtotta. – Szóval, miután Perszeusz
lefejezte Medúzát, az egész királyság ünnepelt, és mindannyian
boldogan éltek, míg meg nem haltak. Most már elégedett vagy? –
nézett rám grimaszt vágva.
Igen, elégedett voltam. Egy mesének csak akkor van vége, ha
megvolt a hepiend, ezt mindenki tudja. Anyu mindig azt mondta,
hogy a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezés a
tündérmesék legeslegfontosabb része.
Elmosolyodtam.
– A való élet nem olyan, mint a tündérmesék, Brooklyn –
jelentette ki a fiú, és ismét megjelent a szemében a szomorúság.
Néha, miközben mesélt, eltűnt a tekintetéből a bánat… de végül
mindig visszatért. – A valóságban nincsenek szőke hercegek meg

203
üvegcipellők, sem újabb és újabb esélyek helyrehozni a dolgokat –
suttogta bele az éjszakába. Nem nézett rám. – Az emberek nem
ébrednek föl többé, miután mérgezett almát ettek. Nem kelnek új
életre, legyőzve a gonosz boszorkány átkát. Egyszerűen csak
meghalnak, és kész.
Felnéztem a fiúra, és szomorú, kék szemében megláttam az
igazat: már nem volt gyerek. Bármi is történt vele – akármi miatt
került ide, az átmeneti otthonba –, azok után, amin keresztülment,
már nem hitt a boldog befejezésben.
Szerettem volna elmondani neki, hogy megértem. Jól ismertem
a szeméből sütő szomorúságot: pontosan ugyanezt a tekintetet
láttam, ha tükörbe néztem. Azt is tudtam, miért gondolkodik így:
ezzel akarta megvédeni magát.
Néha könnyű volt hagyni, hogy maga alá temessen a bánat
vagy a düh az anyuval történtek miatt, de aztán eszembe jutott az a
sok történet, amit tőle hallottam. Az összes mesében voltak
pillanatok, amikor a királykisasszony azt hitte, minden rosszul
végződik majd, és a gonoszok fognak győzni. De végül mégiscsak
meg szokott jelenni a hős királyfi, hogy legyőzze a sárkányt, és a
királylány igenis boldogan élt, míg meg nem halt.
El akartam mondani neki, hogy Hamupipőke sem hitte, hogy
jobbra fordulhat a sora, amíg föl nem bukkant a tündér
keresztanyja a bál estéjén. És persze Hófehérke sem kelt volna
életre, ha a hercege nem hitt volna az igaz szerelem csókjának
erejében.
Szerettem volna elérni, hogy a szomorú fiú megint higgyen a
boldog befejezés lehetőségében. Még egy olyan világban is, ahol
már nincsen se anyukánk, se apukánk, aki vigyázhatna ránk.
Anyu sokszor mondogatta nekem: „Bee, egy nagyon okos
bácsitól, akit John Lennonnak hívtak, azt tanultam, hogy végül
minden rendben lesz. Ha valami nincs rendben, akkor még nincs
vége. Jól jegyezd meg ezt, édesem, rendben? Vésd az eszedbe, és
idézd föl, ha rossz napod van!” Ilyenkor puszit nyomott a

204
homlokomra, és megölelt, aztán hosszú ujjaival megcsiklandozta
az oldalamat, hogy nevetést csaljon ki belőlem.
Újra a fiú kezéért nyúltam, és megszorítottam.
– Szólíthatsz Beenek – suttogtam, és megremegett a hangom,
ahogy hónapok óta először hallattam.
Igazából nem ezt akartam elmondani, de kezdetnek ez is jobb
volt, mint a semmi.
A hangom hallatán felém kapta a fejét. Amikor a szemembe
nézett, a tekintetéből nem szomorúság sütött, hanem meglepettség.
– Bee – ismételte suttogva, és rám mosolygott.
– Bee – suttogta Finn, és megrázott, hogy magamhoz térjek. –
Gyerünk, kicsim, ébredj föl szépen! Reszketsz. Szerintem
rémálmod van…
Kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Fölém hajolt, gyönyörű
volt a halvány holdfényben, ami pont rávetült az ágy végénél lévő
ablakból. A haja borzas, a hangja rekedt volt az alvástól, miközben
a fáradtságtól homályos tekintete lassan kitisztult, és éberebb lett.
A végtagjaink még mindig összefonódtak; álmomban
megfordultam, és a mellkasára fektettem a fejemet, a karomat
átvetettem a hasán, a jobb lábamat pedig fölhúztam a combjához.
Ő az egyik kezével átfogta a hátamat, magához szorított, a másikat
pedig a csípőmön nyugtatta.
Általában sokat forgolódtam álmomban. A rémálmaim mindig
olyan élénkek voltak, hogy egész éjjel zaklatottan hánykolódtam-
vergődtem miattuk, így mire felébredtem, a lerúgott takaró
összegyűrődve szokott a lábam köré csavarodni. Ám úgy tűnt,
hogy ma éjjel, Finnhez bújva, nyugodt mozdulatlanságban
feküdtem, meleg testének ölelésében, amíg föl nem ébresztett.
Amikor a szemébe néztem, a tekintetéből sugárzó aggodalom
helyét gyengédség vette át, és kissé enyhült az arcán a feszültség.
– Hahó – suttogta, és az arcomra simította a kezét. – Jól vagy?
Visszagondoltam az álmomra: nem zaklatott föl, csak
összezavart.

205
 Nem igazán tudtam mit kezdeni ezekkel az emlékekkel, nem
értettem, miért törnek felszínre éppen most, hosszú-hosszú
évekkel később. Talán azzal, hogy terápiára jártam Angelini
doktornőhöz, és megint zenéltem, felkavartam magamban
bizonyos dolgokat, amiket már több mint egy évtizede elfojtottam.
Habár örültem, hogy visszanyerek emlékeket az életemnek
abból a zavaros, homályos szakaszából, ez akkor is nyugtalanító
élmény volt: mintha az elmém elkezdett volna letekerni egy
gombolyag fonalat, réges-régen elfeledett embereket és
eseményeket hozva a felszínre, én meg azt sem tudtam, mit
gondoljak minderről. Finn-nek igaza volt: tényleg reszkettem.
– Hahó – ismételtem, ugyanúgy suttogva.
Finn kisimított az arcomból egy hajfürtöt, és a fülem mögé
kanyarította.
– Rémálmod volt? – kérdezte.
Bólintottam, de nem akartam megmagyarázni, mit álmodtam.
Azt sem tudtam volna, hol kezdjem.
– Szeretnél beszélni róla? – A szemében uralkodó gyengédség
elárulta, hogy abban a pillanatban bármit megoszthattam volna
vele, még anyám halálának történetét is, vagy épp azt, mennyire
kisiklott onnantól az életem. De tudtam, hogy ha elárulom neki az
igazat magamról, eltűnne a tekintetéből a gyengédség: együttérzés
venné át a helyét, vagy még annál is rosszabb, szánalom.
A fejemet csóváltam. Nem álltam készen arra, hogy ilyen
érzelmeket lássak a szemében. Úgy éreztem, erre soha, de soha
nem fogok készen állni.
– Oké – mondta, azzal a homlokomhoz hajtotta a fejét, és
lehelet-finoman megpuszilt.
Még jobban hozzábújtam, ő pedig még szorosabban ölelt
magához. Amikor a keze elindult lefelé a testemen, a szája pedig
az enyémre tapadt, hagytam, hogy az elmém teljesen elcsituljon,
és megfeledkezzen a szokottnál is élénkebb, különös álmaimról.
Miközben Finn lassan, szinte már sajgó gyengédséggel
szeretkezett velem, végleg elpárolgott a fejemből a szomorkás

206
szemű fiú, aki annak idején boldog végkifejletű történetekkel
vigasztalt, pedig ő maga addigra már rég nem hitt sem a
tündérmesékben, sem a hepiendben.
Amikor felébredtem, a legelső dolog, amit érzékeltem, a festék
jellegzetes, orrfacsaró szaga volt. Résnyire nyitottam a szemem, és
azonnal láttam, hogy már késő délelőttre jár: a takarómat
beragyogták az őszi napsugarak. A második dolog, amit felfogtam,
az volt, hogy még mindig meztelenül fekszem az ágyban, és Finn
már nincs mellettem.
Ezek szerint lelépett. Ez jó… sőt szuper. Pontosan ezt akartam.
Vagy mégsem?
A belső hangom még saját magamnak sem csengett
meggyőzően, és nem bírtam elfojtani a csalódottságomat, ami
azonnal felütötte bennem a fejét. Éles fájdalomként, szélsebesen
sugárzott szét a szívemből a testemben, egészen a végtagjaimig.
Hogy én milyen idióta voltam!
Finn-nel annyira más élmény volt a szex a megszokottnál –
sokkal meghittebb minden korábbi tapasztalatomnál, sőt azokkal
igazán össze sem hasonlítható –, hogy naivan azt hittem, ő is
ugyanígy érez. De ezek szerint nyilvánvalóan nem. A múlt éjszaka
talán semmit sem jelentett neki. Lehet, hogy én magam sem
jelentettem neki semmit. Csak egy voltam neki a sok közül. Egy
újabb egyéjszakás kaland, és kész. Hogy is mondta Lexi nem is
olyan rég? Á, igen: „Nincs repeta.” Nem baj, jó ez így. Sőt így lesz
a legjobb. Most végre visszatérhetnek a dolgok a rendes
kerékvágásba, én pedig szépen elfelejthetem ezeket az érzelgős,
könnyekkel teli hónapokat, amíg Finn az életem része volt. Végre
megint kedvemre szórakozhatok… Amúgy is, ki akar folyton
bőgni?! Ő csak egy pasi, nincs benne semmi különleges. Elvégre
nem a szüzességemet vette el, az ég szerelmére! Ez az éjszaka
semmiben sem különbözik az összes eddigi futó kalandomtól.
Szedd már össze magad, Brooklyn!
Ez persze sovány vigasz volt, de jobb nem akadt, amivel
győzködjem magam. Kétségbeesetten kapaszkodtam az

207
önigazolásba, ez volt a mentőkötelem a viharban: nem akartam,
hogy a meghiúsult reményeim hullámai összecsapjanak a fejem
fölött, és elnyeljen a csalódás feneketlen óceánja. Hason fekve
magamhoz szorítottam a másik párnát, és mély levegőt vettem, de
rögtön könnybe is lábadt a szemem, ahogy megrohant Finn illata.
Eltűnődtem, vajon hány másik hülye, hátrahagyott csaj párnája
illatozott úgy tőle, mint a meleg szellő egy kora őszi napon, és
mégis mennyi ideig vártak a szerencsétlenek, mielőtt kimosták
utána a huzatot. Egy napig? Egy hétig?
Felnyögtem erre a nevetséges gondolatra. Te jó ég, úgy
viselkedtem, mint egy tipikus hülye liba… Mi a franc ütött
belém?!
Félreértés ne essék, tökéletesen tisztában voltam vele, micsoda
képmutatás, hogy így érzek. Hiszen nem adtam elő én magam is
számtalanszor pontosan ugyanezt a manővert az egyéjszakás
numeráim után? Profi voltam benne, igazi szakértő. Annyira
értettem hozzá, hogy valószínűleg kurzust tarthattam volna róla az
egyetemen. Hogyan lépjünk le másnap reggel egy futó kaland
után: az ágyból eltűzés és az ablakon kimászás alapjai. Nem volt
jogom bármi másra számítani Finntől. Ami azt illeti, kénytelen
voltam beismerni magamnak, mennyire naiv voltam, hogy azt
képzeltem, többet akar tőlem a puszta szexnél. Elvégre Finn
Chambersről volt szó!
Két hónappal ezelőtt kiakadtam volna annak gondolatától, hogy
a szex bármi többet jelenthet annál az agyzsibbasztó kielégülésnél,
amit csak egy orgazmus nyújthat. Erre most tessék, totál
elcsüggedtem attól az igencsak valószínű eshetőségtől, hogy az
egyéjszakás kalandomnak nem volt különösebb jelentősége…
hogy csak egy kósza numera volt, semmi több.
A franc egye meg, a karma tényleg egy rusnya, ordas nagy
ribanc!
Ismét mély levegőt vettem, ezúttal a számon át, és elszántam
magam, hogy nem leszek továbbra is ilyen picsogós, szánalmas,

208
szende kislány. Egy csomó dolgom volt, például be kellett
fejeznem a szobám kifestését.
Erre a gondolatra persze rögtön megrohantak az élénkebbnél
élénkebb emlékek arról, ahogy tegnap együtt festettünk azzal a
bizonyos illetővel, akit nem óhajtottam néven nevezni. Igyekeztem
megtenni minden tőlem telhetőt, hogy elzárjam ezeket az
emlékképeket az elmém legmélyére, az Öntelt seggfejek feliratú
dobozomba, hét lakat alá. Rádöbbentem, hogy lám, végül
mégiscsak ebbe a kategóriába illett bele ez a srác is. Ám hiába
igazolódott ez be, nem éreztem mást, csak csüggedt, tépelődő
beletörődést. Ez volt aztán a keserédes diadal a javából!
A hátamra fordultam, és meghökkentem, ahogy elém tárult a
sötétkék mennyezet. Amikor az éjjel végre álomba merültem –
totálisan kimerülve azok után, hogy Finn meg én harmadszorra is
közeli ismeretségbe kerültünk egymással –, a plafon még egyszínű
mélykék volt, akár az éjszakai égbolt. Most viszont egy egész
galaxisnyi fehér csillag pettyezte, olyan gondosan és alaposan
kidolgozva, hogy azt biztosan hosszú órákba tellett fölfesteni.
Finn.
Mintha csak a nevére gondolva megidéztem volna őt, a szobám
ajtaja kitárult, és bevonult Finn. Idegesítően ébernek és vidámnak
tűnt, megint a festékfoltos védőruha volt rajta. Ő bezzeg láthatóan
nem ment keresztül az imént egy igencsak kínos, irtó elkeseredett
lelki tipródáson, a vélt elutasítás okozta kétségektől vergődve.
Csessze meg!
Felkönyököltem, a takaró így még épp elfedte a mellkasomat.
Gyanakodva figyeltem a belépő Finnt, fogalmam sem volt, mire
számítsak.
– Na, Csipkerózsika csak felébredt! – szólt, féloldalasan
mosolygott rám, és megállt az ágy végében.
Még mindig itt volt. Mégsem lépett le.
A szívverésem mintha kihagyott volna egy ütemet, majd úgy
éreztem, kétszeres sebességre felgyorsulva lódul neki újra. Az
Öntelt seggfejek feliratú doboz megremegett, aztán hevesen

209
rázkódni kezdett, a fedele kidagadt a nyomástól, majd egyszerűen
lerobbant, és az a nyavalyás Finn Chambers kiszabadult az elmém
hátsó zugából, megint eluralkodva az egész agyamon. Némán
elismertem magamnak, hogy soha többé nem fogom tudni bezárni
abba az átkozott dobozba… nem mintha egyáltalán abban lett
volna a helye, az igazat megvallva.
Haragudnom kellett volna rá azért, hogy egy kicsit – na jó,
inkább nagyon – kiakasztott, de egész más érzelmek foglaltak le.
Egyrészt teljesen erőt vett rajtam a megkönnyebbült öröm, amiért
Finn még mindig itt volt, másrészt pedig letaglózott a rettegés,
hiszen most már letagadhatatlanul kötődtem hozzá. A düh
egyelőre kénytelen volt várni a sorára: egyszerre csak egyfajta
ideg-összeroppanással tudtam megbirkózni… pláne így, hogy ma
még kávét se ittam.
Az extrém belső vívódásomat azzal próbáltam leplezni, hogy
laza közömbösséget tettettem. Látványos grimaszt vágtam, és
nagy lendülettel visszadőltem a párnámra. A tekintetem viszont
ide-oda vándorolt a mennyezetre pingált csillagok univerzuma és
az előttem álló, észveszejtő pasi között. Finn teljesen nyugodtnak
és magabiztosnak tűnt, mintha mi sem lenne természetesebb a
számára, mint a lakásomban ébredni, aztán csak a jó ég tudja, mit
csinálni, amíg én alszom.
– Mióta vagy fönt? – kérdeztem kissé bosszúsan. Nem voltam
fölkészülve erre a beszélgetésre, erre a napra, ráadásul koffein
nélkül. Az agyam el se kezdett rendesen működni, amíg be nem
dobtam egy-két csészével. Tulajdonképpen csak most jöttem rá:
mikor az előbb éles fájdalom áradt szét bennem annak
gondolatára, hogy Finn itt hagyott, akkor valószínűleg csak a
koffeinhiánytól szenvedtem.
Legalábbis nagyon reméltem.
– Néhány órája – felelte vállat vonva, és közelebb lépett. Az
ágy fölé hajolt, és vigyázva, nehogy összefestékezze a takarómat,
megcsókolt. Habár csupán az ajkunk ért össze, ez egyáltalán nem
az a gyengéd reggeli szájra puszi volt, amire számítottam. Finn

210
szenvedélyesen, szinte már fájdalmasan csókolt meg, tele
ellenállhatatlan vággyal. Csókja egyszerre emlékeztetett a múlt
éjjel történtekre, és ígért hasonló éjszakákat. – Hogy aludtál? –
kérdezte, miután végül elhúzódott.
Próbáltam úrrá lenni a légzésemen, hogy amikor válaszolok,
lehetőleg ne úgy kapkodjak levegő után, mint egy asztmás, aki épp
most futotta le a félmaratont. Megköszörültem a torkomat, és mély
levegőt vettem, miközben fohászkodtam, hogy ne legyek olyan
feltűnően bepörögve, mint amilyennek érzem magam. A jó életbe,
hiszen szinte ziháltam!
– Mint a bunda, ezek szerint – válaszoltam, a mennyezetre
sandítva. – Arra se ébredtem fel, amíg ezen dolgoztál.
– Mert olyan halkan csináltam. Totál nesztelenül. Egyesek akár
azt is mondhatnák, hogy egy nindzsát is megszégyenítenék az
ügyességemmel – vigyorgott le rám, kobaltkék szeméből derű
sugárzott.
– Egyesek? Mégis ki mondana ilyet rólad? – kérdeztem a
szemöldökömet felvonva.
– Hát, például én.
– Az nem számít, ha te magad mondod – viszonoztam a
vigyorát, miközben a fejemet csóváltam, mert olyan nevetséges
volt. – És amúgy is, annyira ki voltam merülve, hogy egy
földrengést is átaludtam volna.
– Ezzel most lényegében bevallod, hogy az éjjel az ájulásig
kielégítettelek? – kérdezte, és pajzánul ugráltatta a szemöldökét.
– Hű, de el vagy telve magaddal!
– Csak magabiztos vagyok – vágott vissza, és leheletfinom
puszit nyomott az orrom hegyére. Válaszul a homlokomat
ráncoltam, és figyeltem, ahogy a szobám sarkában álló létrához
ment. – Szóval, tetszik? – kérdezte csalókán laza hangnemben,
miközben a mélykék mennyezeten díszelgő csillagokra intett. A
látszólag hanyag stílusa dacára érzékeltem a kérdésében megbújó
idegességet: mintha komolyan aggódott volna amiatt, vajon mit
szólok az alkotásához.

211
 – Imádom – suttogtam őszintén, de közben mindenhová
néztem, csak őrá nem. Épp elég volt nekem, hogy tisztán hallhatta
fojtott, elcsukló hangomon a felindultságot. Nem hiányzott, hogy
lássa a szememet elöntő könnyeket is. Ez a gesztus több volt, mint
amit bárki is tett értem az édesanyám halála óta eltelt években, és
egyszerűen letaglózott.
Finn mintha valahogyan belelátott volna az emlékeimbe, és
pontosan tudta volna, milyen festés díszítette a gyerekkori szobám
falait. Mintha valamiképpen megérezte volna, hogy ez lesz a
tökéletes kiegészítés a hálószobám új stílusához. Elképesztett,
milyen jól ismeri az ízlésemet; úgy tűnt, pontosan tudja előre, mi
fog tetszeni nekem, és mi nem… Mint aki ösztönösen
ráhangolódott minden gondolatomra és érzésemre.
Amikor már biztos voltam benne, hogy sikerült úrrá lennem a
sírhatnékomon, megint feléje fordítottam a fejemet. A létra
tövében állt, és átható tekintettel meredt rám. Tudtam, hogy az
arcom nyitott könyv a számára: minden igyekezetem dacára
tisztán látja, micsoda érzelmi vihar dúl bennem, mennyire
küszködöm. De szerencsére nem állt neki faggatni.
– Örülök, hogy tetszik, hercegnő – felelte, és a szája féloldalas,
halvány mosolyra húzódott.
– Hercegnő? – kérdeztem.
Egész mostanáig nem hallottam másként a „hercegnő”
megszólítást, csakis gúnyosan vagy lekezelően. Finn azonban
kedvesen mondta: őszinte, tiszteletteljes becézésként, amivel így
elsőre nem is tudtam mit kezdeni. Válaszul csak vigyorgott rám,
és nem fűzött további magyarázatot a dologhoz. Úgy tűnt,
kénytelen leszek harapófogóval kihúzni belőle az indoklást.
– Miért épp hercegnő? – Nem gondoltam, hogy csúfolódik
velem, de figyelembe véve, mennyire tévesnek bizonyultak az
utóbbi időben egyes feltételezéseim Finn-nel kapcsolatban, úgy
döntöttem, az lesz a legjobb, ha egyszerűen rákérdezek.
– Azért, mert olyan kicsinek tűnsz abban a nagy, fehér
ágyadban, szinte elveszel a puha párnáid között, a vastag takaród

212
alatt… És miközben aludtál, a hosszú, sötét hajad gyönyörűen
szétterült a párnán, az arcod pedig annyira, de annyira békés
volt… Csodaszép voltál. Csodaszép vagy. – Nagyot nyelt, és olyan
elmélyülten tanulmányozta az arcomat, mintha minden egyes
vonásomat az eszébe akarta volna vésni. – Angyali szépség. Mint
valami cseszettül elérhetetlen vágyálom, amit én magam agyaltam
ki. – Otthagyta a létrát, az ágyhoz lépett, és lehajolt hozzám, ajka a
fülcimpámat súrolta. Megborzongtam, és éreztem, ahogy a szája
mosolyra húzódik, miközben a fülembe suttogott: – Te vagy a
leggyönyörűbb lány, akit életemben láttam, Bee, ez nem is kérdés.
Néha nem hiszek a szememnek, ha rád nézek: nem vagyok biztos
benne, hogy tényleg létezel-e. Azt hinné az ember, hogy az ilyen
lányok nem is lehetnek valóságosak… Úgy festesz, mint aki egy
legendából vagy tündérmeséből lépett elő. Szóval, magasról teszek
rá, hogy szerinted ez gagyi-e vagy sem… Igenis a hercegnőm
vagy.
Hát, legyen. Nevezhet hercegnőnek. Felőlem bárhogy hívhat,
ha továbbra is így beszél hozzám!
Nem szóltam semmit. Válasz helyett nagy lendülettel lerúgtam
a takarót, kilendültem az ágyból, és Finnre vetettem magam.
Mindkét lábamat a derekára kulcsoltam, ajkam a szájára tapadt, és
hagytam, hogy a testem beszéljen helyettem.
Jóval később megint lezuhanyoztunk együtt. Újból kénytelenek
voltunk lesikálni magunkról a kék festéket, ugyanis addig
hemperegtünk a hálószobám padlóján, míg ismét elragadott
minket az önkéntelen kreativitás, és eleven festővászonnak
használtuk egymást. Megint. Finn zuhanyozás után alaposan
megtörölgetett: nagy gonddal, gyengéden itatott fel a törülközővel
minden csepp vizet a testemről. Végül hagyta, hogy elhagyjam a
fürdőszobát, én pedig egyenesen a konyha felé vettem az irányt, és
mohón felhajtottam vagy félkannányi kávét. Finn jót nevetett
rajtam, kitöltött magának egy csészével, és megitta úgy, ahogy
volt, feketén.
Fúj! Mit ér a kávé tejszín és édesítő nélkül?!

213
 Lexi még nem jött haza Tylertől, úgyhogy továbbra is édes
kettesben voltunk Finn-nel. Már meg se kellett volna lepődnöm
azon, hogy így, másnap reggel sem lett kínos köztünk a helyzet, de
valamiért mégsem számítottam erre. Talán azért, mert mindannak
dacára, amit Finn az elmúlt huszonnégy órában tett és mondott, én
még mindig bizonytalan voltam azt illetően, merre is tart ez az
egész. Végre képes voltam bevallani magamnak, hogy tény, ami
tény, tagadhatatlanul belezúgtam. És igen, észveszejtően csúcs
volt vele a szex… Sőt eddig el sem tudtam képzelni, hogy a szex
ilyen jó is lehet. De ettől még a legkevésbé sem álltam készen
vagy egyáltalán vágytam vele a párkapcsolatra. A gondolat, hogy
én, Brooklyn Turner, a hírhedt „Jégkirálynő” együtt járjak
valakivel, egyszerűen röhejes volt. Azt a gondolatot viszont, hogy
olyasvalakivel járjak együtt, mint Finn Chambers, egyenesen
félelmetesnek találtam.
– Hagyd abba! – szólt rám Finn, magamhoz térítve a
merengésemből.
– Mit? – néztem rá értetlenül.
– A kettőnk ügyének túlagyalását.
Kettőnk ügyének?
Lerakta az üres csészét, és a konyhaszigetet megkerülve odajött
hozzám, ahogy az egyik bárszéken ücsörögtem. Fölemelte a kezét,
és lágyan végighúzta a mutatóujját a feszülten ráncba szaladt
homlokomon.
– Hercegnő, kérdezhetek valamit?
Vonakodva bólintottam, és automatikusan a legrosszabbra
számítottam.
– Jól érezted magad velem az éjjel? És ma reggel?
Megint biccentettem, vártam, hova akar kilyukadni.
– Hát, mert én is. Az igazat megvallva, már nagyon rég nem
éreztem magam olyan jól, mint veled tegnap éjszaka. Úgyhogy
légyszi, ne add elő itt nekem ezt a csajos túlparázást! Ne torzítsd el
valami rosszá ezt az egészet! Ez az elmúlt néhány nap csodálatos
volt. Ezt a lelked mélyén te is tudod, hercegnőm. És ha valóban

214
olyan jól ismerlek, mint hiszem, akkor lefogadom, hogy ez a tény
halálra rémít téged.
Mély levegőt vettem, a szemébe néztem, és újból bólintottam.
Erre fülig ért a szája.
– Nincs ellenemre ez a szavak nélküli kommunikálás –
vigyorgott rám. – Ha tudtam volna, hogy a szex végre féket tesz
arra a csípős nyelvedre, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb
elcsábítalak. Lám, elég egy jó kis orgazmus, és máris szájzárat
kaptál tőlem.
– Szájzárat? Tőled?! Az kéne még csak! Álmodik a nyomor,
kisapám – mosolyogtam, és a hasába böktem a könyökömmel.
Halkan felnyögött, pedig valószínűleg én húztam a rövidebbet,
ahogy a karom a kőkemény hasizmához ütközött. Ellenálltam a
kísértésnek, hogy megdörgöljem a sajgó könyökömet, mert nem
akartam, hogy Finn lássa rajtam, mennyire gyenge vagyok. –
Biztos csak a festékszag miatt vagyok kicsit fásult.
– Hát, akkor muszáj lesz átjönnöd hozzám, hogy teszteljük, ott
mennyire vagy cserfes – kacsintott rám.
Még egyszer sem voltam a lakásán. Eddig nem is igazán
engedtem meg magamnak, hogy eltűnődjek azon, miszerint ennek
a szoborszerű félistennek van valahol egy ágya meg fogkeféje meg
minden, mint a hétköznapi földi halandóknak. Ez a gondolat még
most is egészen megdöbbentő volt.
– Talán majd később – mormoltam, kitérő válaszként.
– Ma este, a koncertem után – jelentette ki Finn határozottan.
Nem meghívott, vagy megérdeklődte, volna-e kedvem menni:
egyszerűen közölte velem, hogy ott leszek, mint aki már el is
döntötte helyettem a terveimet, magától értetődőnek véve a
beleegyezésemet.
Bunkó, dirigálós macsó!
A mikró órájára pillantott, és grimaszt vágott.
– Erről jut eszembe, mennem kell. Már elmúlt három, és
próbálnunk kell a fellépés előtt. Kilenckor kezdünk.

215
 – A Styxben, ugye? – kérdeztem fölöslegesen. Az Apifóbiás
Árulók ritkán játszott máshol, mert az egyetemisták törzshelyei
között nem akadt még egy, ahol elfért volna ekkora közönség. Egy
jó estén akár kétszáz ember is eljött a fellépésükre.
Finn bólintott, aztán lehajolt, hogy az arcunk egy szintbe
kerüljön, és mindkét kezét az arcomra simította. A szemembe
nézett, majd az orrát gyengéden az enyémhez dörgölte, mielőtt
lágy búcsúcsókot nyomott az ajkamra.
– Este találkozunk, hercegnőm – suttogta.
– Azt hiszed, vagy olyan szerencsés, macsókám?
– Nem szorulok én szerencsére – válaszolta öntelten, csillogó
szemmel. Pedig a tegnap este meg a ma történtek után igazán
mázlistának érezhette volna magát.
Elhúztam a számat, miközben figyeltem, ahogy kiment a
konyhából, habár mostanra a Finn miatti örökös bosszankodásom
is egyre inkább erőltetettnek érződött. Ha őszinte akartam lenni
magammal – ami, lássuk be, nem gyakran fordult elő –, kénytelen
voltam elismerni, hogy ebben a pillanatban nem töltött el más,
csakis boldogság. Én voltam itt az igazi mázlista… Pedig ha
valaminek sose gondoltam volna magam, hát szerencsésnek tuti
nem.
A szívverésem a szó szoros értelmében kihagyott egy ütemet,
mikor meghallottam, ahogy a lakás ajtaja halkan bezárult Finn
mögött. Csak most ment el, de máris azon kaptam magam, hogy
türelmetlenül számolom vissza az órákat az esti koncertig, amikor
végre viszontláthatom.
Alig ismertem rá a bezsongott csajra, aki lett belőlem, és
tudtam, hogy Finn az oka mindennek.
Mégis mibe kevertem bele magam ezzel a fiúval?

216
 12. FEJEZET

A PART SZÉLÉN

– ÉS SEMMI MÁS EMLÉKED nincs erről a fiúról, csak az, amit

álmodtál róla? – kérdezte Angelini doktornő.
Ha arra számítottam volna, hogy totál ledöbben, vagy
legalábbis kissé meglepődik, amikor mesélek neki az álmaimban
felbukkanó, szomorú szemű fiúról, akkor csúnyán csalódtam
volna: az arca teljesen kifejezéstelen maradt, miközben rám
szegezte a megszokott, fürkész pillantását.
– Nincs túl sok tiszta emlékem a nevelőszülőknél töltött
időkből – vallottam be. – Egész mostanáig leginkább csak
homályos benyomások rémlettek. Néha egy bizonyos íz vagy illat
eszembe juttatott egy-egy halvány emlékképet, de most először
idéztem föl valamit ennyire tisztán.
– Mennyire tisztán? – kérte Angelini doktornő, hogy
pontosítsák.
– Amikor róla álmodom, olyan, mintha megint hatéves volnék,
mintha újraélném az egészet, itt és most. Teljesen valószerű…
valóságosabbnak tűnik, mint szinte bármi, amit valaha éreztem.
Felvillantak előttem az emlékképek: két elveszett gyerek, akik
szorosan összekulcsolt ujjakkal kapaszkodnak egymás kezébe; az
217
elburjánzott gyomok között cikázó szentjánosbogarak; az
elérhetetlenül távoli csillagokkal teleszórt éjszakai égbolt.
Elfordítottam a fejem, mert nem állhattam a doktornő átható
pillantását. Inkább kinéztem az egyik jókora ablakon a válla fölött.
Szuper kilátás nyílt a rendelőjéből, és szórakozottan eltűnődtem,
vajon ő maga is megcsodálja-e néha. Nehéz volt elképzelni
Angelini doktornőt, amint bármi másra fókuszál, mint a páciensei
elméjére.
– És felzaklatnak téged ezek az álmok? – kérdezte.
A tekintetem megint az arcára szegeződött, de persze szokás
szerint most sem láttam rajta nyomát érzelemnek. Szenvtelen
higgadtsága dacára viszont észrevettem a szemében az éberséget,
és tudtam, feszülten figyel minden egyes szavamra. Az elegáns,
szőke konty alatt megbújó éles elme folyamatosan analizált,
kiértékelt engem, gondosan elemezte mindazt, amit elmondtam, és
kikövetkeztette azokat a dolgokat, amiket szándékosan
elhallgattam. Többször is emlékeztetnem kellett magamat, hogy
önként vállaltam ezt a tortúrát: hogy azért csinálom, mert jót tesz
nekem.
– Néha igen – ismertem el. – De nem azért, ami történik
bennük. Hanem inkább azért, mert úgy érzem, még a saját
elmémet sem ismerem igazán. Hirtelen felszínre tört bennem ez a
sok emlék, amikről eddig még csak nem is tudtam, pedig ezek
szerint végig a tudatalattimban rejtőztek… Úgyhogy most
aggódom, vajon mi mást felejtettem vagy fojtottam el a
gyerekkoromból.
– Az emberi elme nagyon bonyolult, Brooklyn. Hiába kutatjuk
hosszú évtizedek óta, és annak dacára, hogy az elmét leképező
berendezések forradalmi fejlődésen mentek keresztül, még mindig
alig vagyunk közelebb annak megértéséhez, miként működik az
agy, arról már nem is beszélve, vajon miért úgy működik,
ahogyan.
Bólogattam, hiszen mindezzel én is tisztában voltam.

218
 Az egyetemen fölvettem első évben a pszichológiai alapozót,
úgyhogy most kapóra jött, amit ott tanultam.
– És az emlékezet az agyunk egyik legtitokzatosabb és
legkomplexebb funkciója – folytatta a doktornő. – Még nem
sikerült kiderítenünk, hogy az agyunk egész pontosan miként
tárolja el és hívja elő az információt. Csak annyit tudunk, hogy az
emlékek ritkán bukkannak a felszínre teljesen véletlenszerűen.
Általában van valamiféle kiváltó ok, egy bizonyos mentális
kapcsolat az adott környezeti tényező és az agyban eltárolt emlék
között.
– Vagyis azt mondja, hogy valami, amit jelenleg
megtapasztalok, valamilyen oknál fogva előhívja a gyerekkori
emlékeimet erről a fiúról?
– Lehetséges – hagyta rám a feltételezést a doktornő igencsak
semmitmondóan.
A jó életbe az agykurkászokkal meg azzal, hogy nem képesek
határozott választ adni egyetlenegy nyamvadt kérdésre sem!
– Szeretnél visszaemlékezni? – kérdezte. – Vagy jobban
örülnél, ha ezek az emlékek inkább mélyen eltemetve
maradnának?
– Nem számít, hogy akarok-e emlékezni, vagy sem – feleltem.
– Hiszen úgysem tudom befolyásolni az agyamat.
– Brooklyn, azt nem vetted még fontolóra, hogy talán
egyszerűen azért kezdesz most visszaemlékezni az életednek erre
a szakaszára, mert végre készen állsz rá? – faggatott tovább a
doktornő.
Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni.
Továbbléptünk, a hátralévő időben a klubbéli fellépésemről
meg a szobám kifestéséről beszéltünk. Nem említettem, milyen
szerepet játszott Finn ebben az egészben, és azt sem árultam el,
hogy végre túlléptünk a barátság határán.
Az egyik énem még mindig nem akarta bevallani, hogy bármi
is megváltozott kettőnk között. A másik – talán kevésbé jelentős,
de ugyanolyan hangos – énem pedig igencsak félt attól, hogy ha

219
beszélek a kapcsolatunkról Angelini doktornőnek, azzal talán
elkiabálom a dolgot, és az egész szétesik, mielőtt még egyáltalán
esélye lenne rendesen kialakulni.
Amikor felálltam, hogy elhagyjam a rendelőt, a doktornő is
fölkelt az asztala mögül, és manikűrözött kezét az alkaromra téve
megfékezett.
– Azért azt mindenképpen szeretném még hozzátenni,
Brooklyn, hogy úgy gondolom, remek fejlődést mutattál az elmúlt
néhány hónapban – mondta, és a tekintete egész együttérző volt,
már a maga hűvös, szakmai távolságtartásával. – Az, hogy végre
hajlandó vagy megnyílni mások és önmagad előtt, szembenézve a
múltaddal, elképesztő bátorságra vall; arról nem is beszélve, hogy
összemérhetetlenül egészségesebb, mint az eddigi rossz szokásaid,
amikbe menekültél.
– Nahát, doki, ezt értsem úgy, hogy nem tartotta helyesnek az
egyéjszakás futó kalandjaimat meg a mértéktelen piálásomat? –
kérdeztem poénkodva, mert feszélyezett, hogy egyszeriben ilyen
komolyra fordult a társalgás.
A pszichiáterem megdicsért – sőt támogatott –, és ettől rögtön
nyugtalan lettem. Tudtam, hogy cinikus vagyok, de akkor is: én
úgy tapasztaltam, hogy az emberek ritkán őszinték, és az igazi,
szívből jövő dicséret elenyésző. Anyám halála óta nem sok pozitív
megerősítést kaptam – apám sose volt az érzelgős papamaci típus
–, így kissé fölkeltette a gyanakvásomat a doktornő szeméből sütő
pillantás, amit könnyedén lehetett volna büszkeként kategorizálni.
– Brooklyn – felelte, kizökkentve az aggodalmaskodásból –,
még te magad sem helyeselted az érzelmektől és meghittségtől
mentes nemi életedet, a túlzásba vitt alkoholizálásodat meg pláne
nem. – Felvonta tökéletes ívűre formált szemöldökét, és kissé
gúnyosan meredt rám szögletes keretű Chanel szemüvege mögül.
– Ezt meg miből gondolja, doki? – kérdeztem meghökkenve.
– Onnan, hogy különben nem lennél itt.
A rendelőből Maria bisztrójába mentem, és rendeltem két
görög salátát elvitelre – azaz vacsorát Lexinek meg magamnak.

220
Szerencsére egyetlen ismerősöm sem állt sorban, úgyhogy nem
kellett elcsevegnem senkivel. Kevés dolgot utáltam jobban az
értelmetlen csevejnél, az üres szavak ide-oda pattogtatásánál,
aminek semmi más célja nem volt, mint hogy kitöltse az amúgy
kínos csendet.
Az egyik dolog, amit sosem bírtam megérteni az úgymond
„normális” emberekkel kapcsolatban, az, hogy úgy tapasztaltam,
egyszerűen képtelenek csak úgy simán kiélvezni a csöndet. Talán
ennyire tartanak attól, hogy vajon mit gondolnak róluk mások?
Ezért hadoválnak a végtelenségig összevissza, csak hogy a
társalgás biztonságosan felszínes maradjon? Vagy inkább az a baj,
hogy félnek szembenézni – még csak egy rövid időre is –
önmagukkal, igazán megvizsgálni a saját gondolataikat? Mert
rettegnek, hogy nem tetszene nekik, amivel szembesülnek?
Nem tudtam a választ.
Csak azt tudtam biztosan, hogy tízből kilenc ember, akivel
találkoztam, a legkevésbé sem bírta értékelni annak élvezetét,
mikor egyszerűen megosztjuk valakivel a csöndet. És mindig is
úgy gondoltam, hogy ezzel ők veszítenek többet, mert van valami
alapvetően tiszta, sőt meghitt abban, ha az ember csak úgy
elüldögél valaki társaságában, és egyáltalán nem érzi a szükségét
beszédnek.
Kevés ismerősömmel tudtam megélni ezt, és egyikük nem más
volt, mint Finn.
Nem hallottam felőle, mióta órákkal ezelőtt elhagyta a
lakásomat, de nem is bántam, hogy egyedül lehetek egy kicsit.
Finn elég jól ismert ahhoz, hogy megértse, szükségem van egy kis
időre, ami alatt feldolgozhatom a kettőnk között történteket…
Habár azért nem annyi időre, ami alatt lebeszélhetném magam
arról, hogy esélyt adjak ennek a kapcsolatnak.
Finn ugyan nem mondta ki konkrétan, de attól még viszonylag
biztos voltam benne, hogy hosszabb távú kapcsolatot akar velem,
nem csupán egyéjszakás kalandot. Ezt nem is annyira a szavaira
alapoztam, hanem sokkal inkább a cselekedeteire: arra, amilyen

221
gyengéden cirógatott, miközben szerelmeskedtünk; arra, ahogy
telefestette a mennyezetemet csillagképekkel; még arra is,
valahányszor azon a hülye hercegnős becenéven szólított. Az
összes ilyen tette ugyanarra utalt: valamiféle kettőnk között
kibontakozó párkapcsolatra.
Tudtam, hogy kiakadnék, ha túlagyalnám a dolgot, így inkább
igyekeztem egyáltalán nem is gondolni rá. Na jó, ez így nem
egészen volt igaz… Nagyon is sokat gondoltam a szexre, csak épp
anélkül, hogy különösebben koncentráltam volna a dolog
párkapcsolati részére. Talán azért, mert leginkább azon járt az
eszem, hogy milyen jó volt Finn-nel a szex. Meg azon, hogy vajon
meddig kell még várnom a folytatásra.
Gyors pillantást vetettem az órámra. Negyed hét volt, Finnék
koncertje pedig simán eltarthatott akár éjfélig is. Legszívesebben
felnyögtem volna: még hat órát várni egy örökkévalóságnak tűnt.
Miután kifizettem a salátáinkat, kisiettem az ajtón, és
hazaindultam. Gyorsan SMS-eztem Lexinek, hogy már úton
vagyok vissza, mire azonnal válaszolt: Türelmetlenül várom a
vacsit + a részletes beszámolódat LOL! Siess!!!
Remek, ezek szerint odahaza kínvallatás várt rám.
Nem voltam annyira naiv, hogy azt képzeljem, Lexi egyszerűen
elfelejthet kifaggatni Finn-nel kapcsolatban, de azért
reménykedtem, hátha el tudom odázni egy kicsit a dolgot. Vele
nem kerülgethettem úgy a forró kását, mint Angelini doktornővel;
Lexi már tudott róla, hogy van köztünk valami. Bár ez még nem
jelentette, hogy be kell számolnom neki az összes részletről, nem
igaz?
Ugyan már, kit akartam hülyíteni?
Hiszen itt Lexiről volt szó. Képes lett volna odakötözni engem
egy székhez, és letépni a körmeimet, amíg részletesen be nem
számolok neki minden egyes percről, amit Finn-nel töltöttem. Ez a
csaj idegtépően állhatatos volt, ha akart valamit. Mindig is úgy
gondoltam, hogy talán jobban beillett volna a CIA-hoz, terroristák
vallatójának, mint a divatáru-értékesítés szakra.

222
 Bementem a lakásba, leraktam a zacskót a konyhaszigetre, és
körülnéztem, tudva, hogy Lexi bármelyik pillanatban rám törhet.
Ahogy sejtettem, rögtön meg is hallottam, amint a szobája ajtaja
kivágódott és a falnak csapódott, majd Lexi nagy dübörgéssel,
mezítláb végigrohant a folyosón. Teljes sebességgel rontott be a
konyhába, vörös haja vadul lobogott, alig bírt lefékezni előttem.
– Hadd halljam! – követelte, kissé kifulladva.
– Oké, oké; előbb vacsorázzunk meg, aztán mesélek. Higgadj le
szé…
– Nem! – vágott a szavamba Lexi. – Most azonnal el kell
mesélned nekem mindent! Kis pisis másodikos korunk óta vagyok
a legjobb barátnőd, és egészen eddig kellett várnom, hogy végre
történjen veled bármi romantikusan izgis. Már kezdtem azt hinni,
hogy mindig is ilyen uncsi lesz az öribaridnak lenni – duzzogott
Lexi, mintha a párkapcsolataim hiánya direkt ellene szólt volna.
– Hát, kösz szépen, Lex!
– Jaj, ne már, tudod, hogy értem – felelte, és a karomra csapott.
– Talán nem lehetek izgatott, Brookie? Soha nem akartam mást,
csak boldognak látni téged!
Felhorkantam. Ja, persze, ez az egyetlen, ami érdekli.
– Jól van, na! – meredt rám szúrós szemmel, de láttam rajta,
hogy alig bírja magába fojtani a nevetést. – Mellesleg nagyon
izgisnek találom azt is, hogy végre elmehetnénk duplarandizni.
Már az is baj, hogy lelkesedek?!
Elnevettem magam, mire ő is felkacagott. A karjába zárt, és
majdnem egy teljes percig szorosan ölelt.
– Ööö, Lex?
– Mi van? – kérdezte, még mindig a törzsemre kulcsolva a
karját.
– Nem… kapok… levegőt…
– Ó! – sikkantotta Lexi, és azonnal eleresztett.
Megkönnyebbülten szívtam tele a tüdőmet. – Bocsi – motyogta. –
Néha kimegy a fejemből, milyen pöttöm vagy.

223
 A fejemet csóváltam, aztán elfordultam, hogy kivegyem a
salátánkat a zacskóból. Miközben tányért és evőeszközt szedtem
elő, Lexi kikapott a hűtőből egy üveg gyömbérsört, kitöltött belőle
két pohárba, majd egy kis gyümölcsszirupot és jó nagy adag
vodkát adott hozzá.
– Koktél a kibeszéléshez – vigyorgott lelkesen, majd pár
jégkockát pottyantott a poharakba, megkeverte az italokat, és
felém nyújtotta az egyiket.
– Köszi – vettem el.
– A bepasizott öribarikra! – koccintott velem Lexi kacsintva.
– Meg a csodás szexre! – tettem hozzá, és a poharamba
kuncogtam, ahogy a legjobb barátnőm kis híján kiköpte az italát.
– Halljam a részleteket! Most rögtön! – követelte, a száját
törölgetve.
Nagyot kortyoltam a koktélomból: tudtam, hogy szükségem
lesz a piára ehhez a beszélgetéshez.
Hosszú órákkal, egy fél görög salátával meg három és fél pohár
koktéllal később Lexi tátott szájjal meredt rám. Épp befejeztem a
részletekbe menő beszámolómat a Finn és köztem történtekről,
kezdve az éjszakától, amikor leléptem Landontól, azon keresztül,
ahogy kifestettük együtt a szobámat, egészen a szexmaratonig,
ami azután következett. A barátnőm némán hallgatta végig
mindezt, nem látszott más az arckifejezésén, csak az egyre
fokozódó döbbenet, ahogy feszülten csüngött minden egyes
szavamon.
Miután a mondandóm végére értem, jó ideig nem szólalt meg,
és ahogy teltek-múltak a percek, kezdtem ideges lenni. Aztán
egyszer csak leugrott a bárszékről, és kivonult a konyhából,
anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám. Utánamentem, mert,
hát, mégis mi mást tehettem volna?
Lexi végigment a folyosón, el a saját szobájának ajtaja előtt, és
habozás nélkül belökte az enyémet. Én az ajtóban megtorpanva
vártam, figyeltem, ahogy berontott a szoba közepére, és lassan
körbefordult, alaposan szemügyre véve a változást. Miután Finn

224
elment, eltakarítottam az ecseteket meg a festékfoltos védőfóliát,
visszatoltam a bútorokat a helyükre, és végül felakasztottam a
vásznakra kinagyított fényképeket. Az égszínkékre festett falon
egyszerűen csodásan néztek ki a fotók.
Lexi odament a képekhez, mindegyik előtt megállt egy kis
időre, majd finoman végighúzta az ujjhegyeit hármunk mosolygós
arcán: a sajátján, az enyémen, és végül az édesanyámén.
A családom arcképein.
Elfordult a vásznaktól, és amikor rám nézett, könnyek
csillogtak a szemében.
– Brookie – suttogta.
– Nézz föl! – mondtam, és a plafonra intettem.
Úgy tett: hátrahajtotta a fejét, hogy megvizsgálja a
mennyezetet. Elkerekedett a szeme, előbb a meglepődéstől, aztán
az ámulattól. Ahogy a frissen pingált csillagképeket
tanulmányozta, láttam, mikor végül átszakadt a gát, és kicsordult a
könnye. Nem emelte föl a kezét, hogy letörölje a könnycseppeket;
egyszerűen csak hagyta, hogy az arcát áztassák, miközben lassan
ide-oda lépkedett, a szemét meresztve csodálta a mesterművet,
amit Finn néhány egyszerű ecsetvonással alkotott nekem.
Legszívesebben megöleltem volna, de tudtam, hogy csak még
hevesebb zokogásban törne ki, ha vigasztalni próbálnám. Jelen
pillanatban nem volt szüksége másra, csak egy kis időre, hogy
rendezze a gondolatait; ezért hát pontosan ezt is adtam meg neki.
Nem mozdultam el az ajtóból, nem próbáltam beszélni hozzá, és
néhány percen belül el is apadtak a könnyei. Leült az ágyamra,
felkavartnak és kissé sokkosnak látszott. Meg tudtam érteni: a nap
nagy részében én is ugyanígy éreztem magam.
Kifordultam a folyosóra, visszamentem a konyhába, fogtam az
italainkat, és bevittem őket a szobámba. Szó nélkül átnyújtottam
Lexinek az egyik poharat, és rögtön jó nagyot is kortyolt belőle,
hogy erőt gyűjtsön. Az elmúlt három órában szinte semmit se
mondott, leszámítva az imént a nevemet. Ennek az ő esetében
valamiféle rekordnak kellett lennie; figyelembe véve, hogy Lexi

225
általában nehezebben maradt csöndben, mint egy hiperaktív
ötéves.
Sejthettem volna, hogy ez a szokatlan némaság nem tarthat
sokáig.
Kifejezéstelen arca egyszerre nagyon is kifejező lett:
jellegzetes, önelégült vigyor ült ki a képére.
– Ezt Finn csinálta – intett a mennyezetre.
Bólintottam.
– Hagytad, hogy itt töltse az éjszakát – folytatta.
– Ja – vontam vállat, és ittam a koktélomból.
– Bejön neked – tette hozzá, továbbra is elégedetten
vigyorogva.
– Ja – megint a vállamat vonogattam, és ledöntöttem egy jó
nagy kortyot a koktélból.
– Mármint, nagyon, de nagyon bejön neked! – visította, azzal
tapsikolni kezdett, és ülve fel-alá ugrált az ágyon. Úgy döntöttem,
az lesz a legbiztonságosabb, ha ezt inkább válaszra sem méltatom.
Tartottam tőle, hogy szó szerint eldurran az agya, ha teszek még
néhány megdöbbentő vallomást. – Randizni akarsz vele, hogy
kézen fogva elandaloghassatok a naplementébe, aztán szülhess
neki egy rakás pici BrookFinnt… hm, vagy inkább FinnLynt?
Hűha, jól elszaladt vele a ló!
Kissé elszörnyedve meredtem Lexire, és igyekeztem legyűrni a
hányingert, ami a szavai hallatán egyből rám tört. Sosem akartam
gyerekeket. Nem bírtam – nem voltam hajlandó – gyereket hozni
egy ilyen világra.
Soha, de soha.
Viszont ha nem akartam felöklendezni a benyakalt koktélokat,
akkor muszáj volt összeszednem magam. Úrrá lettem a készülő
pánikrohamomon, mielőtt még elhatalmasodhatott volna rajtam, és
emlékeztettem magam, hogy Lexi csak viccel.
– FinnLyn? Te most komolyan összevontad a kettőnk nevét? –
kérdeztem erőltetett nevetéssel.

226
 – Nekem a BrookFinn jobban tetszik – mormolta Lexi
eltűnődve. A tekintete üvegesen révedt a semmibe, miközben
nyilván csupa olyasmiről ábrándozott, ami engem halálra rémített:
koszorúslányruhákról, kertvárosi házakról meg sötét hajú,
kobaltkék szemű kisbabákról.
Megborzongtam, és igyekeztem ügyet sem vetni rá. Habár az
igazat megvallva alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy
befogjam a fülemet, és azt kiabáljam, „La-la-la, nem hallak!”,
amíg végre békén nem hagy.
– Mázlitok van, hogy egyáltalán össze lehet vonni a neveteket –
jelentette ki. – Ismerek egy Kylee nevű csajt, egy kurzusra járunk
amerikai irodalomból, és képzeld el, a pasiját Kyle-nak hívják…
Kész katasztrófa!
– Ja, totál gáz – helyeseltem röhögcsélve, és megint kortyoltam
a koktélomból.
– Azért még nem kell gúnyolódni, Brookie – vágott vissza
Lexi, magához térve a fehér fodros, uszályos-fátyolos álmaiból.
Kritikus pillantással mért végig.
Ajjaj! Jól ismertem ezt a tekintetet.
– Muszáj lesz ma este ellenállhatatlanul istenien kinézned –
határozta el. – Anyám, ezt nem lesz könnyű összehozni…
– Te kis szenya! – tiltakoztam, és a karjára csaptam.
– Jaj, ne már, csak vicceltem! – védekezett Lexi. – Nem is vagy
annyira vészes.
Bosszúsan meredtem rá. Kuncogott.
– Csodaszép vagy, és ezt te is tudod – erősködött, és a fejét
csóválta, mintha kettőnk közül én lettem volna a nevetséges.
Aztán csókot dobott nekem, én meg úgy tettem, mintha
elhessegetném az arcomtól a pusziját. – De azért biztos, ami
biztos, be fogjuk vetni a nehéztüzérséget.
Felvont szemöldökkel néztem rá, féltem megkérdezni, mégis
mit takar a „nehéztüzérség”.
– A Ruhát – hangsúlyozta, mintha ez bármit is megmagyarázott
volna.

227
 – Ettől még ugyanúgy nem értem, Lex.
– Nem is kell, csak bízz bennem! Amint meglátod A Ruhát…
pontosabban, amint Finn meglátja rajtad A Ruhát… Egyből
napnál világosabb lesz minden.
Mikor megragadta a kezemet, és a szobája felé rángatott, nem
ellenkeztem, leginkább azért, mert eléggé becsiccsentettem, meg
persze azért is, mert Lexinek igaza volt: tényleg dögösen akartam
festeni ma este. Életemben először izgattam magam amiatt, hogy
lenyűgözzek egy fiút.
Amint beértünk a szobájába, Lexi letérdelt az ágya elé. Egy
lapos dobozt húzott ki alóla, díszes fehér és arany papírba
csomagolva. Felém nyújtotta, fülig érő, izgatott vigyorral és
várakozásteljesen csillogó szemmel.
– Ez meg mi? – kérdeztem, és hezitálva vettem el tőle a dobozt.
– Korai szülinapi ajándék – vont vállat Lexi. – Csak a jövő
héten akartam odaadni, de ma estére valami isteni kell, és A
Ruhánál nincs istenien istenibb.
Lebámultam a kezemben szorongatott dobozra, aztán felnéztem
a legjobb barátnőmre. Óvatosan leraktam az ajándékát az ágyra,
aztán odaléptem hozzá, és átkaroltam magas alakját.
– Szeretlek, Lex!
Éreztem, ahogy egész testében megdermedt a meglepettségtől,
aztán felsóhajtott, ellazult, és viszonozta az ölelésemet.
– Én is szeretlek, Brookie – suttogta, és jó erősen magához
szorított. – Most pedig nyisd ki végre a nyamvadt ajándékodat!
Felkacagtam, azzal elhúzódtam tőle, és fölkaptam a dobozt.
Mohón letéptem róla a csomagolást, fölemeltem a fedelét, és
megpillantottam benne – selyempapír ágyon – A Ruhát.
Lexinek igaza volt: tényleg nem láttam még ennél istenien
istenibb holmit.
A Ruha sötét smaragdzöld volt, szinte pontosan ugyanolyan
árnyalatú, mint a szemem, és pánt nélküli. Merészen mély, szív
kivágását mintha direkt rám szabták volna, hogy a lehető
legcsodásabban kiemelje az idomaimat. A szűk, fűzőszerű

228
felsőrészt finoman kidolgozott hímzés díszítette, a szegélyén
gyöngyökkel kirakva. Első látásra megállapítottam, hogy deréktól
fölfelé úgy fog rám simulni, mint az álom. A szoknyarész rövid
volt, szinte a combom közepéig se érhetett, viszont a szintén mély
smaragdzöld árnyalatú, többrétegű, fátyolszerű anyag, amiből
készült, minden egyes lépésnél lágyan meg-meglebbenhetett
körülöttem.
Máris imádtam, pedig még föl se vettem.
Most először voltam hálás azért, hogy a legjobb barátnőm
divat-szakértőnek tanul. A mellkasomhoz szorítottam A Ruhát, és
fölnéztem Lexire.
– Ez tényleg istenien isteni. És te is az vagy: totál istenien
isteni!
– Tudom – helyeselt Lexi, szélesen mosolyogva. – Most pedig
csüccs le szépen a tükör elé, hogy meg tudjam csinálni a hajadat
meg a sminkedet!
Grimaszt vágtam, de engedelmeskedtem.
Mikor beléptünk a Styx ajtaján, Finn meg a banda műsora már
javában tartott, és a klub annyira dugig volt tömve, hogy az tuti
áthágott minden létező tűzvédelmi előírást. A tekintetem átsuhant
a zene ütemére mozgó tömeg fölött, és azonnal Finnen állapodott
meg.
Sötétszürke póló és szakadt farmer volt rajta. Mindkét kezét a
mikrofonra szorítva kicsit előredöntötte az állványt, a közönség
felé hajolva. Lehunyt szemmel énekelte egy Red Hot Chili
Peppers-dal utolsó hangjait, szoborszerű arcát gyönyörűen
kiemelte a ragyogó rivaldafény.
Egek, haláli dögös volt.
Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta.
Szokás szerint többtucatnyi rajongó ribije tolongott a színpad előtt,
és minden adandó alkalommal igyekeztek a dekoltázsukat
villantani neki.
Higgadj le szépen, Brooklyn!

229
 Elfordítottam tőlük a fejemet, és gyorsan körülnéztem a
klubban, hogy felmérjem a terepet. Amikor a tekintetem a
bárpultra siklott, észrevettem Gordont, aki jó néhány nagydarab
focista csapattársával sörözött. Egyenesen rám bámult, talán már
azóta figyelt, hogy beléptünk Lexivel. Gúnyos vigyor ült a képén.
A pillantásunk egy másodpercre találkozott, aztán az övé elindult
lefelé a testemen. Olyan lassan és alaposan legeltette rajtam a
szemét, hogy a hideg futkosott tőle a hátamon.
Reméltem, nem olyan hülye, hogy megint rám nyomuljon, azok
után, ami legutóbb történt. Nem voltam biztos benne, hogy ha
ismét Finn-nek kellene megszabadítania tőle, akkor le tudna-e
állni, mielőtt még kórházba juttatná Gordont.
Vagy a hullaházba.
Kifejezéstelen arcot erőltettem magamra, hiszen tudtam, hogy
az olyan seggfejeknek, mint Gordon, élvezet megijeszteni és
manipulálni a nőket. Miközben gondolatban azt sugároztam feléje,
hogy „Hagyj békén, cseszd meg!”, azért biztos, ami biztos, a
bárpult túlsó vége felé kormányoztam Lexit, hogy a lehető
legtávolabb legyünk Gordontól meg a haverjaitól. Finn közben
belekezdett a bandával egy új számba, én pedig inkább az ő
hangjára koncentráltam, semmint Gordon rosszat sejtető
jelenlétére.
Kihúztam magam. Elvégre A Ruha volt rajtam, nemrég istenit
szexeltem egy pasival, aki annyira csodás, hogy az szinte már a
frászt hozza rám, a legjobb barátnőm pedig valószínűleg a
legkirályabb csaj az egész földkerekségen: semmi, de semmi nem
szúrhatta el nekem ezt az estét, még Gordon Baromarc O’Brian
sem.
Néhány kör felhajtása után már sikerült is szinte teljesen
megfeledkeznem róla. Lexi meg én vidáman, feldobva táncoltunk
a tömeg szélén, kezünkben az italunkkal, miközben alig vettük le a
szemünket a szünet nélkül zenélő bandáról… pontosabban,
leginkább az énekesről meg a dobosról, ugyebár.

230
 Időről időre észrevettem, amint Finn tekintete a közönséget
pásztázta, mintha keresett volna valakit. Ilyenkor mindig elakadt a
lélegzetem, miközben a remény viaskodott bennem a félelemmel;
mindennél jobban akartam, hogy engem keressen az arcok
tengerében. Azonban kitartóan, makacsul ellenálltam Lexi ismételt
nógatásának, hogy menjünk közelebb a színpadhoz, ahol Finn
biztosan megláthatott volna minket. Ugyanis még nem álltam
készen arra, hogy akár a reményem, akár a félelmem megerősítést
nyerjen.
Miután a zenekar bejelentette, hogy tartanak egy kis szünetet,
figyeltem, amint Finn, Ty, Scott meg Trent – az egyetlen, akivel
még nem ismerkedtem meg közülük – leugrott a színpadról, és
azonnal elnyelte őket a gruppik hada. Igyekeztem uralkodni a
szokatlan, alaptalan féltékenységen, ami azonnal rám tört. Elvégre
is Finn nem volt a pasim; oké, szexeltünk egy nagyon jót, de nem
beszéltünk róla, hogy mégis mit jelent ez. Nem definiáltuk a
kapcsolatunkat, monogámiáról és hűségről meg aztán végképp egy
szó sem esett köztünk.
Finn lassan a bárpult felé tartott; épphogy ki tudtam venni az
alakját a rajta csüngő lányok sűrűjében. Soha életemben nem
éreztem ehhez foghatót, még sosem volt nekem ennyire fontos egy
pasi. Néhány pillanatra sóbálvánnyá dermedtem a látványtól, és
úgy éreztem magam, mintha hasba rúgtak volna egy acélbetétes
bakanccsal. Lexi tekintete ide-oda cikázott Finn és énköztem, az
arcára volt írva, hogy együttérez velem, ugyanakkor tart is a
reakciómtól.
Hirtelenjében legszívesebben pofán vágtam volna magam.
Mégis ki volt ez a csaj, aki a háttérbe húzódva álldogál, és tétlenül
nézi, ahogy egy rakás lotyó gruppi rámászik a pasira, akiért
odavan? Ki lehetett ez a szerencsétlen lány, aki megbújik a
sötétben, mert fél kilépni a fénybe, és szembenézni az élettel? Rá
sem ismertem önmagamra, az egyszer rohadtul biztos.
Ez a lány nem olyan volt, mint édesanyám, még csak nem is
hasonlított őrá. És tutira nem az a személy volt, amilyennek anyu

231
nevelt. Lehunytam a szemem, és szinte éreztem a teste melegségét
magam mellett, ahogy annak idején egymás mellett feküdtünk az
ágyamban, felnézve a gyerekkori szobám mesés mennyezetére,
miközben a fülembe suttogott:
Brooklyn, vannak emberek, akik egész életükben a part szélén
álldogálnak, és valamiféle bizonyosságra várnak, hogy amikor
majd belevetik magukat végre az ismeretlenbe, semmiképpen sem
eshet bajuk. De tudod, Brooklyn, az ilyen emberek valójában
sosem élnek igazán. Csak hagyják, hogy elmenjen mellettük az
életük, miközben olyasvalamire várnak, ami nem is létezik.
Mert az ember sosem lehet teljesen biztos semmiben. Sokszor
igenis muszáj kockázatot vállalnunk. Van, hogy megbízunk
valakiben, de az illető megbánt minket. Vagy megpróbálkozunk
valamivel, ám csúfos kudarcot vallunk benne. És ez így van jól,
Bee. Az élet már csak ilyen. Nem szabad lemondanunk arról, hogy
igazán megéljünk minden egyes napot, csak azért, mert félünk az
ismeretlentől, a bizonytalanságtól. Nem ácsoroghatunk örökké a
part szélén, csak mert az biztonságos.
Muszáj belevetnünk magunkat az ismeretlenbe.
Muszáj volt belevetnem magam az ismeretlenbe.
Egyszeriben, mielőtt még belegondolhattam volna, mit is
művelek, megmozdultam: átnyomakodtam a tömegen, hogy
odajussak Finnhez. Könyörtelenül félrelöktem az utamból a
kiéhezett csajok seregletét, ügyet sem vetve a tiltakozó
visongásukra, és végre sikerült áttörnöm magam a Finnt körülvevő
gruppik gyűrűjén. Úgy egy méterre tőle álltam meg.
A szeme azonnal rám szegeződött, mintha már várta volna,
hogy bármelyik pillanatban előbukkanhatok a tömegből.
Mindketten földbe gyökerezett lábbal álltunk, és csak bámultunk
egymásra. Miközben az én smaragdzöld szempárom összefonódott
az ő kobaltkékjével, a tekintete két dolgot árult el nekem: először
is azt, hogy ő is pontosan ugyanazt érzi, amit én, másodszor pedig
azt, hogy tényleg engem keresett a tömegben egész este.
Vesd bele magad az ismeretlenbe!

232
 Tettem feléje egy lépést, mire ő olyan sebesen mozdult meg,
hogy fel sem fogtam, mi történik. Csak azt érzékeltem, hogy a
következő pillanatban már ott állt előttem, megszűnt kettőnk
között a távolság.
– Hercegnőm – suttogta, és fölemelte a kezét, hogy
megcirógassa az arcomat.
– Macsókám – leheltem, és még közelebb hajoltam hozzá.
Nemcsak láttam, hanem éreztem is a mosolyát, amikor egy
szempillantással később már meg is csókolt. Egyszerre öleltük át
egymást.
Szorosan kapaszkodtam belé, miközben a szánk mohón tapadt
össze, mintha hosszú hónapok teltek volna el, mióta legutóbb
együtt voltunk, nem pedig csupán órák. A keze bejárta az egész
testemet: a hajamba túrt, a vállamat simogatta, lecsúszott a
hátamon, majd megállapodott a csípőmön, és erősen magához
szorított, hogy minden porcikánk összeérjen.
És miközben totál belefeledkeztem az érintésébe, egyszerre már
nem is érdekelt a többi csajszi, sem az a tény, hogy nem tisztáztuk
a kapcsolatunk részleteit, határait vagy természetét. Mert ő Finn
volt, én meg Brooklyn, és ebben a pillanatban semmi más nem
számított.
Otthon éreztem magam az ölelésében.
Nem voltam biztos benne, mennyi ideig álltunk ott,
összeölelkezve, a magunk kis világába zárkózva, mielőtt
tudatosult bennem a tömeg sutyorgása és füttyögése.
– Te jó ég, Brooklyn, asszem, a pasid épp most csinált fel! –
szólalt meg valahol mögöttem Lexi hangja. Elfordítottam a fejem
Finntől, és hátrapillantottam a barátnőmre. – De halál komolyan:
ez volt a legeslegszexisebb dolog, amit életemben láttam! –
folytatta mély átéléssel. – Kis híján orgazmusom lett már csak
attól is, hogy néztem.
A mellette álló Tylerből kitört a nevetés, ahogy átkarolta.
– Lexi – válaszoltam kuncogva –, ha ennyire felizgat a szerelmi
életem, akkor szerintem többet kéne kimozdulnod. –

233
Visszafordultam Finnhez, kicsit lazítottam a nyakára kulcsolt
karom szorításán, és fölnéztem a szemébe. – Szia! – mondtam
mosolyogva.
– Tényleg eljöttél – vigyorgott rám.
– Mondtam, hogy itt leszek.
– Tudom – vont vállat. – Csak azt hittem, estig tutira találsz
majd valami kifogást, amivel lebeszélheted magad róla.
– Na, szép – puffogtam. – Akkor inkább lelépek, ha úgyis arra
számítottál, hogy el se jövök.
Próbáltam elhúzódni tőle. A karja, ami még mindig átfogott a
csókunk után, nem engedett, meg se lazult körülöttem, miközben
igyekeztem kivergődni a szorításából.
– Ne hadakozz ellenem, hercegnő! – szólt Finn fojtott hangon.
– Sokkal könnyebb lesz mindkettőnknek, ha többet nem próbálsz
menekülni előlem, és nem sütsz ki mindenféle mondvacsinált
indokot, amiért haragudhatsz rám.
– Nem menekülök, és nem sütök ki semmiféle mondvacsinált
indokot! – vágtam vissza, pedig ez valójában nem állt messze az
igazságtól.
– Bee…
– Mi van? – csattantam föl, és az állára meredtem, hogy ne
kelljen a szemébe néznem.
– Örülök, hogy eljöttél.
Felsóhajtottam, és kész, ennyi volt: a mérgem, amibe olyan
elszántan próbáltam kapaszkodni, egy csapásra elpárolgott. A
harag könnyű volt: a dühvel, gyűlölettel vagy közömbösséggel
simán meg tudtam birkózni. Ezek az új érzelmek okozták a
gondot, amiket egyelőre néven sem mertem nevezni, és fogalmam
sem volt, mit kezdjek velük.
Fölemeltem a fejem, és Finn szemébe néztem. A tekintetéből
gyengédség és derültség sütött.
– Ugye tudod, hogy ez nem lesz könnyű? – kérdeztem.
Felvonta a szemöldökét.
– Micsoda nem lesz könnyű? – kérdezett vissza.

234
 – Hát ez. Mi ketten… együtt – nyögtem ki nagy nehezen, és az
utolsó szónál elcsuklott a hangom.
Finn elmosolyodott, és a jobb orcáján felvillant a gödröcskéje.
– A jó dolgok… azok a dolgok, amik igazán megérik…
általában nem is szoktak könnyűek lenni – válaszolta, azzal a
vállamat átkarolva a bárpult felé terelt. – Na, igyunk valamit!
– Hát, tényleg jól jönne egy ital… Vagy inkább öt – tettem
hozzá halkan, és nagyot nyeltem idegességemben.
Finn nevetett, és még egy kicsit jobban magához szorított,
miközben a bárpultnál ülő Lexi meg Tyler felé terelt.

235
 13. FEJEZET

SZABADESÉS

FINN MEG TYLER VISSZATÉRT a színpadra a zenekarral, és ahogy

újra belelendültek a koncertbe, a tömeg még jobban megvadult
tőlük. Az egész szünetüket velem meg Lexivel töltötték: végig a
bárpultnál nevetgéltünk, amit annyira élveztem – nem mintha ezt
valaha is bevallottam volna a barátnőmnek –, hogy őszintén szólva
nagyon is lelkesen vártam a duplarandizást.
Miután otthagytak minket, hogy folytassák a műsort,
elfoglaltunk Lexivel egy kis, magas asztalt a közönség peremén,
ahonnan remekül ráláthattunk a bandára meg a színpad előtt
táncoló sokaságra. Éppen jókat vihogtunk egy holtrészeg
párocskán, akik az egyik vastag tartóoszlopnak dőlve, esetlenül
smaciztak a közelünkben, amikor Finn a legutóbbi számuk
végeztével ahelyett, hogy belekezdett volna a következőbe, kiszólt
a közönséghez, mire azonnal felkaptam a fejem.
– Oké, oké, oké! – kiáltotta a mikrofonba. – Élvezitek a show-t,
emberek?!
A tömeg ordítva jelezte, hogy igen, de még mennyire.
– Most egy kicsit visszafogjuk a tempót, adunk nektek egy kis
pihenőt, hogy még jobban tudjatok figyelni. A következő számunk
ugyanis nagyon fontos nekem, mert elmond mindent, amire
236
másként valahogy sosem találom a szavakat. – Finn
elmosolyodott, miközben a tömeget pásztázta, majd a tekintete
rajtam állapodott meg. – Ez a dal egy nagyon különleges lánynak
szól… aki tudja, hogy róla beszélek.
A közönség nőnemű tagjai egy emberként sóhajtottak föl;
nyilvánvalóan kilencvenkilenc százalékuk meg volt róla
győződve, hogy az álompasijuk szavai konkrétan őrá vonatkoznak.
– És ami azt illeti, szükségem is lesz a segítségére, hogy
elénekeljem a számot – folytatta Finn. – Valószínűleg ki akar majd
nyírni, amiért ilyen helyzetbe hozom, szóval, a ti segítségetekre is
szükségem lesz, hogy felcsábítsam ide. Elkelne neki némi
bátorítás, úgyhogy, hajrá, gyerekek! Csapjatok egy kis zajt
BROOKLYNNAK! – Kitárta a karját, és hevesen gesztikulált, míg
a közönség tombolása fülsiketítő nem lett. – Ezt nevezetitek ti
zajnak?! – ordította elégedetlenül a mikrofonjába.
A tömeg még jobban bevadulva üvöltött. Ez a helyzet ugyanis
példa nélküli volt: az Apifóbiás Árulók eddigi történetében még
egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy felhívtak volna valakit a
közönség soraiból a színpadra.
– Rajta, hercegnőm, pattanj fel ide mellém! – nevetett Finn a
mikrofonba. Nyilvánvalóan jót szórakozott a tekintetemből sütő
gyilkos dühön.
Sebesen megcsóváltam a fejemet, hogy abszolút
félreérthetetlenné tegyem, eszem ágában sincs fölmenni hozzá a
színpadra.
– Rólad beszél, te gyagya! – bökdösött Lexi. – Menj már!
Elszörnyedve néztem rá.
– Dehogy megyek! Te mégis kinek az oldalán állsz? –
kiáltottam felháborodva.
– Finnén!
Áruló!
Mostanra a tömegből egyre többen fordultak felénk, kíváncsiak
voltak, ki lehet az a „nagyon különleges lány”, aki ilyen fontos
Finn Chambersnek. Aztán jó néhányan elkezdtek skandálni, és

237
hamarosan már az egész sokaság becsatlakozott: a hangerő addig
fokozódott, míg végül már majdnem háromszáz ember ordította a
nevemet újra meg újra.
– BROOK-LYN, BROOK-LYN! – harsogták makacsul, az
egész klub beleremegett a hangjukba.
Mostanra a reflektorok kezelőjének is sikerült megtalálnia
engem a tömegben – habár Finn valószínűleg előre szólt neki
rólam, így pontosan tudhatta, hol állok –, és egyszeriben
rivaldafényben találtam magam.
Hát, ennyit arról a tervemről, hogy feltűnés nélkül kisurranok a
hátsó ajtón.
– Gyere föl ide, hercegnő, ne szerénykedj! – incselkedett velem
Finn, a szavai körös-körül harsogtak a hangszórókból.
– BROOK-LYN, BROOK-LYN, BROOK-LYN! – ordította a
tömeg.
– Nyomás! – nógatott Lexi, majd akkorát taszított rajtam, hogy
lecsúsztam a bárszékről, és a színpad felé botladoztam.
Francba!
Átvágtam a sűrű tömegen, a reflektorok minden lépésemet
követték, és nem vicc, a közönség tisztára úgy vált szét előttem,
mintha Mózes lettem volna a Vörös-tengernél. Finnre szegeztem a
szemem, ahogy a színpad felé közeledtem, miközben Lexi
szorosan a sarkamban volt, jó erősen fogta hátulról a kezemet.
Árulás ide vagy oda, ez a csaj sosem hagyott magamra.
Ahogy fölmentünk a lépcsőn, és a színpadon találtuk magunkat,
Lexi előrehajolt, így ajka a fülemet súrolta.
– Hála a jó égnek, hogy nem sajnáltam az időt begöndöríteni a
hajad, mi? És te még szimplán lófarokba akartad fogni, azzal kész!
Hát hogy néznénk most ki?!
Kedvesen cukkolt, a hangjából pontosan az a megnyugtatás
sütött, amire kétségbeesetten szükségem volt, hogy elcsitítsa az
idegességemet. Egy kicsit lehiggadtam, miközben a röhejes
benyögésén vihogtam, aztán szeretetteljes pillantást vetettem rá, ő
pedig még egyszer megszorította a kezemet, bátorításként.

238
Kacsintott, ahogy végül elengedett, és miután elváltunk
egymástól, én Finn felé indultam, ő meg odaállt Tyler
dobfelszerelése mellé.
Azonnal elillant az arcomról a gyengédség, ahogy Finnre
néztem. Felém nyújtott karral várt, láthatóan csöppet sem
zavartatta magát a haragom miatt. Megfogtam a kezét, és durván a
tenyerébe vájtam a körmeimet.
Még csak össze se rezzent a rohadék.
– Mi a francot művelsz, Finn? – suttogtam, gondosan ügyelve,
nehogy elérjen a hangom a mikrofonig. Rám kacsintott, aztán a
közönség felé fordult.
– Hölgyek és urak, hadd mutassam be nektek Brooklyn
Turnert! Csapjon mindenki jó nagy zajt a tiszteletére!
Remek, ezek szerint egyáltalán nem törődött velem.
A közönségre viszont ez korántsem volt igaz. A tömeg férfi
tagjai zajos füttyögéssel és lelkes kiáltozással jelezték, mennyire
elnyerte a tetszésüket nemcsak A Ruha, hanem maga a jelenlétem
is, amivel igencsak feldobtam számukra a csupa pasiból álló banda
műsorát.
– Most pedig, ahogy korábban mondtam, ez a szám nagyon
különleges nekem és Brooklynnak. Akár azt is lehetne rá mondani,
hogy ez a mi dalunk – jelentette ki Finn, és rám vigyorgott. – Igaz,
hercegnőm?
– Nekünk nincs is dalunk – motyogtam felháborodva.
Egyáltalán nem tetszett, amit ki akart hozni ebből az egészből. –
Még csak nem is vagyunk igazán egy pár. – Az egyre fokozódó
aggályaim dacára azért sikerült eléggé visszafojtanom a hangomat
ahhoz, hogy a mikrofon továbbra se sugározza szét a
tiltakozásomat az egész klubban. Finn azonban vígan elengedte a
szavaimat a füle mellett, átkarolta a vállamat, és erősen magához
szorított.
– Nem halljuk a csajt! – kiabálta valaki a tömegből.
– Ja, mit mondott?! – rikoltotta egy másik hang.

239
 – Csak azt, hogy totál igazam van – hazudta Finn a
közönségnek, és egész testét rázta a visszafojtott nevetés. – Na jó,
nem is húzom tovább az időt, a lényeg, hogy ez lesz a legelső
duettünk egy párként… Akkor hát, íme, hadd szóljon a Home, az
Edward Sharpe and the Magnetic Zeros után szabadon!
Egy párként? Mi a jó… mi?!
Mielőtt tiltakozhattam volna, vagy egyáltalán rendesen
feldolgozhattam volna a hidegzuhanyt, amit Finn teljesen
váratlanul rám zúdított – ráadásul sacc per kábé háromszáz
vadidegen előtt –, Scott, Trent meg Ty már bele is kezdett a szám
feldolgozásába. A belépőm a dalba olyan sebesen közeledett, hogy
nem volt időm megmozdulni vagy gondolkozni, sőt még levegőt
venni sem… Nem tehettem mást, csak ösztönből reagáltam.
Hálát adtam a szerencsecsillagomnak, amiért – a zuhany alatti
rengeteg gyakorlásnak köszönhetően – kívülről fújtam ezt a dalt.
Előreléptem az állványhoz, lerázva magamról Finn karját, és
megragadtam a mikrofont. Elszántam magam, hogy ha már
énekelnem kell, itt és most, akkor mindent beleadok: egy olyan
számot, mint a Home, nem lehet csak úgy félvállról venni.
A kurjongató közönségre lenézve még arról is megfeledkeztem,
mennyire zabos vagyok Finnre. Az agyam teljesen elcsitult, és
nem éreztem semmi mást, csak a kezemben szorongatott
mikrofont meg az ereimben szétáradó adrenalint.
Aztán még ez is elillant. Semmi másnak nem voltam tudatában,
egyedül a dalszövegnek, és teljes átéléssel énekeltem, szívből-
lélekből.
Finn meg én gördülékenyen váltogattuk egymás között a
strófákat, mintha milliószor előadtuk volna már együtt ezt a
számot. Pedig valójában csak egyszer énekeltük el: tegnap,
miközben a szobám falait festettük, és zenét hallgattunk.
A banda megtartotta a dal könnyed, játékos stílusát, így Finn-
nel nevettünk és körbetáncoltuk egymást éneklés közben,
tagadhatatlanul többet nézve egymásra, mint a közönségre. De
bármilyen lezseren adtuk is elő, a dalszövegnek azért mély és

240
jelentős üzenete volt. Nem kerülte el a figyelmemet, mit akart
elmondani nekem Finn ezzel a számmal.
Home – azaz otthon.
Az én otthonom lehet bárhol, csak az számít, hogy veled legyek.
Ez erős kijelentés volt, bárkinek is tette az ember, de rám
különösen nagy hatást tett, hiszen életem nagy részében nem
lehetett részem igazi otthonban. Finn nem véletlenül választotta
ezt a számot; bárki másnál jobban tudta, milyen volt a
gyerekkorom. Azokból a részletekből, amiket elárultam neki,
nagyjából összeilleszthette a képet, még úgy is, hogy a kirakós
egyes kulcsfontosságú darabkáit nem osztottam meg vele.
Vagyis az, hogy ezt a dalt választotta, nem lehetett véletlen.
Tudtam, hogy ez nem volt se figyelmetlenség, se hiba a részéről.
Nem, Finn ezt a dalt határozott kijelentésnek szánta. Olyan
ígéretnek, amit még soha senki nem tett nekem. Megerősítésnek,
hogy hiába nincs hagyományos otthonom, két szerető szülővel,
takaros családi házzal, az udvarban kutyával, meg minden, ez
csöppet sem számít.
Finn akart az otthonom lenni.
Ez volt a pillanat, amikor beleszerettem.
Tudom, hogy mindenki úgy szokott beszélni a szerelemről,
mintha olyan felismerés lenne, amire egy napon egyszerűen csak
rádöbben az ember: egy váratlan, megdöbbentő pillanat, mikor
beléhasít a tudat, hogy beleszeretett valakibe, már napokkal, vagy
akár hetekkel, sőt hónapokkal azelőtt. Mintha szerelembe esni
nem is a szó szoros értelmében vett zuhanás lenne, hanem annak a
ténynek a szimpla tudomásulvétele, miszerint már rég landolt az
ember.
Számomra ez a pillanat egyáltalán nem ilyen volt.
Nem szép fokozatosan világosodtam meg, és nem is arra
döbbentem rá, hogy már hetekkel ezelőtt szerelembe estem, csak
eddig nem tudatosult bennem, mennyire új talajon állok most,
biztonságosan, két lábbal. De nem ám.

241
 Olyan hirtelen zúdult rám ez az érzés, akár egy szökőár. Olyan
veszélyes és félelmetes volt, mint fejest ugrani egy
felhőkarcolóról. Nem egyszerűen szerelembe estem; hanem
megfékezhetetlen szabadesésben zuhantam az irdatlan mélységbe,
tehetetlenül várva, hogy nekicsapódjak a talajnak.
Nem is próbáltam megkapaszkodni bármiben, mert tudtam,
úgyis elkerülhetetlen a becsapódás. A gravitáció a mélybe rántott,
mágnesként vonzott a talaj. Szélsebesen zuhantam a szerelembe,
esélyem sem volt fogást találni valamin, mentőkötelet ragadni,
visszajutni a biztonságba.
Amikor megláttam magam alatt a vészesen közeledő, összetört
szívekkel és meghiúsult reményekkel teleszórt talajt, rezignáltan
vártam az elkerülhetetlen kínt. Nem kalimpáltam a lábammal, nem
hadonásztam a karommal. Közönyös beletörődéssel készültem föl
a fájdalmas becsapódásra: az összetört csontokra, a meghasadó
húsra és a szétkenődő vérre, ahogy a szerelem – ez a borzalmas,
pusztító, ellenállhatatlan erő – porrá zúzza a testem minden egyes
porcikáját.
Így hát, amikor megtörtént az elkerülhetetlen landolás – mikor
belecsapódtam a felismerésbe, hogy szerelmes vagyok Finnbe,
méghozzá olyan erővel, amitől elakadt a lélegzetem, és kis híján
elcsuklott a hangom éneklés közben –, döbbenten érzékeltem,
hogy minden porcikám épen maradt.
A csontjaim nem törtek össze, a vérem nem folyt ki, a szívem
nem zúzódott szét. Ehelyett csak azt éreztem, hogy a szívem köré
emelt falak sorra megrepedeznek és porrá omlanak.
Amikor elült körülöttem a káosz, rádöbbentem, hogy
sértetlenül állok egy lehetetlenül magas felhőkarcoló tövében.
Felfogtam, hogy sikerült: belevetettem magam az ismeretlenbe.
És ami még fontosabb, túléltem a zuhanást.
A védőfalak, amiket olyan nagy gonddal építettem föl, hogy
mindenkit távol tartsak magamtól, megóvtak, amíg kellett, most
pedig egyszerűen semmivé lettek, mintha soha nem is léteztek
volna.

242
 Szerelmes voltam Finn Chambersbe – totálisan beleestem –, és
már egyetlenegy korlát, gát vagy sorompó sem maradt a szívem
körül, ami kizárhatta volna őt onnan.
Valószínűleg kiülhetett az arcomra a félelem vagy az áhítat –
vagy talán mindkettő –, mert amikor magamhoz tértem a
merengésemből, észrevettem, hogy Finn furcsán, kérdőn néz rám.
Szerencsére mindig is egész jó pókerarcot tudtam vágni, és
reméltem, hogy még egy ilyen eget rengető felismerés közepette
sem hagyott cserben ez a képességem.
Mivel még az éneklést sem hagytam abba, könnyen el tudtam
képzelni, hogy egyedül Finn-nek meg Lexinek tűnt fel az elrévedt
tekintetemből sütő pánik és boldogság.
Megnyugtatóan Finnre kacsintottam, azzal visszafordultam a
közönség felé, és félmosollyal az arcomon fejeztem be a dalt.
Miután Scott és Ty eljátszotta az utolsó hangokat, fülig érő vigyor
ült ki a képemre, ahogy a közönség ugrálva tombolt előttünk: vad
tapsvihar meg éljenzés tört ki az egész klubban. Finn integetett a
lelkes rajongóknak, aztán megragadta a kezemet, és maga felé
húzott. Ügyet sem vetve a minket figyelő több száz emberre, az
ajkamra szorította a száját, és szenvedélyesen megcsókolt.
A kurjongatás, ha egyáltalán lehetséges, erre még hevesebb lett.
– Brooklyn Turner, hölgyeim és uraim! – kiáltotta Tyler a
mikrofonjába, amit háttérénekesként használt.
A hangja kizökkentett minket Finn-nel az intim pillanatunkból.
Próbáltam elhúzódni tőle, de nem hagyta: határozottan átkarolta a
derekamat, és a homlokát az enyémhez támasztotta. Még csak rá
sem nézett a közönségre: egyedül nekem szentelte a figyelmét.
– Olyan csodásan tehetséges vagy, hogy az eszem megáll! –
jelentette ki, és a szemembe nézett. – Te erre születtél, Bee.
– Az éneklésre? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen – suttogta, majd fölemelte a fejét, és puszit nyomott a
homlokomra. – Csak ígérd meg nekem, hogy legalább
elgondolkodsz rajta. Rendben?

243
 – Rendben – feleltem szintén suttogva, és az ajkára nyomtam a
számat, hogy megpecsételjem az egyezségünket. Miután
elhúzódott tőlem, Finn visszafordult a közönséghez, de továbbra is
szorosan fogta a kezemet.
– Most már értitek, miért vagyok totál megőrülve ezért a
lányért?
Szinte hallani véltem, amint szerte a campuson meghasadt több
ezer szív, miközben a csajok hisztérikusan megüzenték,
kiposztolták és kommentelték a tényt, miszerint Finn Chambers –
hivatalosan, felfoghatatlanul – többé már nem szabad préda. A
színpadhoz legközelebb álló gruppijai vagy rám meredtek alig
leplezett féltékenységgel és gyűlölettel, vagy Finnt bámulták
vágyakozva, mintha abban reménykedtek volna, hogy bármelyik
percben bejelentheti: csak jó poén volt az egész, és máris felhívja
helyettem egyiküket a színpadra.
Vidáman integettem nekik, ahogy Lexivel a sarkamban
lementem a színpadról.
Hogy ez nagy szemétség volt-e tőlem? Talán. Ugyanakkor
baromira jól is esett-e? De még mennyire!
Jó néhányan ítélkezve bámultak meg minket a barátnőmmel,
miközben a bárpulthoz vonultunk, hogy vegyünk magunknak még
egy kört. Feltűnően ügyet sem vetettünk rájuk, kifizettük az
italunkat, és visszamentünk a kis asztalunkhoz a tánctér szélén,
hogy megint birtokba vegyük.
– Csajszikám, ha nem mész hozzá ehhez a főnyereményhez,
akkor esküszöm, én megteszem helyetted! Ez a pasi olyan
szuperdögös, hogy ebben a teremben minden lány hajlandó lenne
akár ölni is azért, csak hogy cserélhessen veled – közölte Lexi, és
világoskék szeme tágra nyílt, ahogy rám meredt az asztal
túloldaláról. – De most komolyan, vigyázz magadra! Ezek a ribik
gondolkodás nélkül átvágnák a torkodat a halálosra reszelt
körmükkel, aztán kihajítanák a hulládat a kukába a sikátorban, és
hagynának ott megrohadni.
– Ez nagyon megnyugtató, Lex. Kösz szépen a bátorítást!

244
 – Megteszem, ami tőlem telik – vigyorgott.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok belé – böktem ki.
Ez hazugság volt. Pontosan tudtam, hogy szerelmes vagyok
belé.
– Ja, még szép – bólogatott Lexi bölcsen. – Abban a pillanatban
belezúgtál, hogy becsörtetett az életedbe.
– Ő nem is szokott csörtetni – tiltakoztam, és kortyoltam az
italomból.
– Igaz. Akkor abban a pillanatban belezúgtál, hogy összevakart
a járdáról, miután figyelmetlenül, önhibádból nekimentél annak a
tűzcsapnak.
– Miután figyelmetlenül, önhibámból nekimentem? –
kérdeztem. Úgy tűnt, mi ketten nagyon másként emlékeztünk arra
az incidensre.
– Bizony – kuncogott Lexi pofátlanul.
Szúrós szemmel meredtem rá.
– Totál szerelmes vagy belé – sóhajtott fel boldogan, és
ábrándos arckifejezés ült ki a képére.
– Lexi! – szóltam rá nyomatékosan. Az egy dolog, hogy
bevallottam neki a dolgot; de attól még semmi kedvem nem volt
elcsevegni Finnről iszogatás közben.
– Tudom, tudom – morogta. – Nem akarsz beszélni róla.
– Kimegyek a mosdóba – mondtam neki, és fölkeltem az
asztaltól. Muszáj volt tartanom egy kis szünetet, rendeznem a
gondolataimat. – Mindjárt jövök!
– Akarod, hogy veled menjek? – ajánlotta föl, habár tekintetét
mohón a színpadra szegezte.
– Nem, maradj csak, és őrizd az asztalunkat! Pár perc, és itt
vagyok.
– Aha, oké – motyogta, és gyakorlatilag csorgott a nyála,
miközben Tylert figyelte, amint épp lenyomott egy szuper
dobszólót.
Vetettem még egy utolsó pillantást Finnre, aki teljesen
belefeledkezett az éneklésbe. Lehunyt szemmel összpontosított a

245
dalra, és a szívemet úgy eltöltötte a szerelem, hogy attól tartottam,
menten szétfeszíti a bordáimat.
Nagy nehezen elszakítottam tőle a pillantásomat, sarkon
fordultam, és a klub hátsó részén lévő folyosóhoz mentem, ahol a
mosdók voltak. Amint belöktem a női vécé ajtaját, megtorpantam,
látva, hogy minden fülke foglalt, és egy csomóan állnak sorba.
Minden fej felém fordult, ahogy kitárult az ajtó, és azon nyomban
rádöbbentem: tuti nem leszek képes rendesen gondolkozni ennyi
ellenséges csajjal körülvéve.
Meghátráltam, és hagytam, hogy az ajtó becsukódjon előttem.
Elfordultam a mosdótól, és végignéztem a félhomályos folyosón.
A falakon az ütött-kopott, málló acélszürke festéket
megszámlálhatatlan folt borította, amiknek eredetét a legkevésbé
sem akartam tudni. Egyetlen árva, vibráló villanykörte lógott egy
dróton a plafonról, és a folyosó másik két ajtaja a férfimosdóba,
illetve a Styxszel szomszédos sikátorba vezetett.
Nem éppen az a hely volt, ahol az ember rátalálhatott a lelki
békéjére.
Egy szempillantás alatt meghoztam a döntést, és már el is
indultam a sikátorba vezető ajtó felé. Muszáj volt beszívnom az
éjszakai levegőt, látnom a sötét, csillagos égboltot, és
visszanyernem az uralmat a lényem azon részei fölött, amikről úgy
éreztem, hogy totálisan megvadultak, kicsúsztak az irányításom
alól.
Az ajtó vastag, hangszigetelt fémből készült, és elnyűtt, rozsdás
kinézetéből ítélve nem gyakran használták. A zsanérjai hangosan
megnyikordultak, ahogy erőlködve kinyitottam, a rozsdaszemcsék
hamuként hullottak le a sötét sikátorba. Egy betontéglát vettem
észre a földön, a falhoz tolva, nyilván hevenyészett ajtótámasznak
szánták. Lehajoltam, és fél kézzel arrébb húztam, hogy nyitva
tartsam vele a klub hátsó ajtaját.
A folyosóról sárgás fény szűrődött ki a sikátorba, halványan
megvilágítva egy kis részét. Kiléptem az ajtón, és lementem a pár
lépcsőfokon.

246
 A szabadba kiérve átadtam magam egy olyan réges-régi
beidegződésemnek, aminek már nem is emlékeztem az eredetére:
hátrahajtottam a fejemet, felnéztem az éjszakai égboltra, és ahogy
a csillagok lassan kirajzolódtak a kinti fényviszonyokhoz
hozzászokó szemem előtt, végtelen nyugalom szállt meg.
Mióta csak az eszemet tudtam, a nehéz pillanatokban mindig a
csillagok kiegyensúlyozó békességére vágytam: a távoli galaxisok
felfoghatatlan nagyságától valahogy rögtön kisebbnek,
megoldhatóbbnak éreztem a saját problémáimat. Ebből a
szempontból mindegy volt, hogy az itteni kis lakásunk tetejéről
figyeltem a csillagos eget, avagy apám óriási házának egyik
erkélyéről, vagy épp a viharvert tornác lépcsőiről egy rég
elfeledett átmeneti otthonban. Most Finn-nek köszönhetően még
az ágyamból is láthattam a csillagokat, ha fölnéztem a
mennyezetre. Ettől a gondolattól önkéntelenül is mosolyra
húzódott a szám.
A klub hátsó ajtajával szemközti, hűvös téglafalnak
támaszkodtam, és hátravetett fejjel fürkésztem a csillagképeket. A
hosszú évek gyakorlatának köszönhetően könnyedén el tudtam
sorolni magamban a neveiket.
Androméda.
Halak.
Vízöntő.
Pegasus.
Végül éreztem, hogy elcsitul az elmém, és hagytam, hogy
lecsukódjon a szemem. Teltek-múltak a percek, miközben a
sikátorra nyíló, kitámasztott ajtón kiszűrődő zenét hallgattam, és
próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy visszamenjek a
klubba. Nem arról volt szó, hogy féltem szembenézni Finn-nel.
Igazság szerint épp az ellenkezője volt a helyzet; mindennél
jobban szerettem volna édes kettesben lenni vele. Így az utolsó
csepp önuralmamat is latba kellett vetnem, nehogy visszarohanjak
hozzá a színpadra, és magammal rángassam a lakásomba.

247
 Ám a következő pillanatban kipattant a szemem. Fülsértő
csattanást hallottam, amibe egész testemmel beleremegtem,
nemcsak magától a váratlan és éktelen zajtól, hanem azért is, mert
rögtön tudtam, mit jelent: a klub súlyos fémajtaja becsapódott. De
még ennél is ijesztőbb volt az ezt követő csend, mintha az éjszakai
sötétség vastag pokrócot terített volna minden hangra – a zenére, a
nevetésre, a bárpultnál iszogató, kapatos bulizok lelkes
kiabálására. A sikátor teljesen elnémult, és én magamra maradtam
a hátborzongató csöndben.
Meg a vaksötétségben.
A nyugalmam úgy, ahogy volt, elillant a halovány fénnyel
együtt, az elmémet pedig egyszeriben pánikoló gondolatok
töltötték ki. Olyan gyorsan cikáztak át az agyamon, hogy alig
bírtam felfogni őket.
Valaki becsukta az ajtót, vagy csak a szél volt?
Hülye vagy, Brooklyn?! Nem is fúj a szél!
Oké, tehát valaki direkt csukta be.
Akárki is volt, vajon tudta, hogy idekint vagyok?
Francba, tudja egyáltalán bárki, hogy idekint vagyok?
Vagy ami még rosszabb… Van idekint velem valaki?
Erőt vettem magamon, és sietve elhessegettem ezeket a
gondolatokat, mielőtt még igazi, bénító pánikrohamot kaptam
volna miattuk. A szemem még nem szokott hozzá a teljes
sötétséghez, így vadul kapkodtam a fejemet ide-oda, próbáltam
kivenni valamit, bármit a sikátor áthatolhatatlan feketeségében. A
testem minden izma megfeszült, miközben felkészültem
valamiféle támadásra. Felmértem a helyzetet, ökölbe szorítottam a
kezem, és úgy helyezkedtem, hogy futásra készen álljak,
bármelyik pillanatban kell is menekülnöm.
Két lehetőségem volt: vagy visszabotladozom a vaksötétben az
ajtóhoz, és megpróbálom kinyitni – amiről azt sem tudtam,
egyáltalán lehetséges-e, mivel nem rémlett, hogy láttam volna
rajta kívülről kilincset –, vagy annak a falnak a mentén, aminek az
előbb dőltem, kióvakodom a Styx előtti utcára. A sikátor

248
legfeljebb harminc méter hosszú lehetett, így normál körülmények
között pár perc alatt simán kijuthattam volna belőle.
Most azonban csak a kezemre meg a fülemre támaszkodhattam
a tájékozódáshoz, ráadásul Lexi legmagasabb sarkú szandálja volt
rajtam, és egész testemben reszkettem a félelemtől. Tudtam, hogy
így sokkal tovább tartana, mire elbotorkálnék az utcáig. Pláne, ha
közben neki-nekimegyek a szemeteseknek, és mindenféle
mocskon kell átgázolnom.
Átkoztam a saját hülyeségemet. Megszegtem a Hogyan ne
gyilkoltassuk meg magunkat bulizás közben: útmutató egyetemista
lányoknak kézikönyv minden szabályát, hiszen egyedül jöttem ki
ide a klubból, nem is szóltam Lexinek, hová megyek, ráadásul
még a mobilomat se hoztam magammal erre az ostoba
kisurranásra.
Végül arra jutottam, még mindig több esélyem van valahogy
fölfeszegetni az ajtót, mint a tízcentis tűsarkúmban kinavigálni a
macskaköves, csupa szemét sikátorból.
Óvatosan tettem egy lépést előre a sötétben, fél kezemet a
hátam mögötti falon tartva, így a tenyerem még mindig a durva
téglának simult. A csillagok távoli, halovány fénye nem volt elég
ahhoz, hogy bármit is ki tudjak venni a sikátor sötétjében. Eleinte
abban bíztam, hogy a szemem majd hozzászokik a feketeséghez,
ám miután percek teltek el, és nem tapasztaltam lényeges
változást, odalett az optimizmusom.
Mivel nem láttam semmit, a többi érzékem feszülten
kiélesedett. Minden egyes lélegzetvételnél megcsapta az orromat a
kukákból jövő, gyomorforgató bűz, és biztos voltam benne, hogy
ha egy kilométeres körzetben motoszkálna valahol egy egér, azt is
meghallanám. Így hát, ahogyan teltek-múltak a percek, és a
sikátorban továbbra is néma csönd honolt, egyre inkább meg
voltam győződve arról, hogy egyedül vagyok.
Egy kicsit oldódott a feszültségem, éreztem, ahogy kezdett
ellazulni a vállam. Habár még mindig nyugtalanított a helyzet,
egyre hihetőbbnek tűnt, hogy talán csak egy féltékeny rajongó

249
csapta be az ajtót, nem pedig valami gyilkos-erőszaktevő-zombi-
szörnyeteg.
Megújult magabiztossággal léptem még egyet előre, így
annyira eltávolodtam a faltól, hogy már csak az ujjhegyeim értek a
téglához. Vonakodtam végleg elereszteni, és otthagyni az utolsó
tapintható, kézzel fogható viszonyítási pontomat a feketeségben.
Irracionálisan tartottam attól, hogy anélkül végleg elvesznék az
éjszaka sötétjében.
A sikátor eléggé szűk volt; pontosan a közepén állva úgy
gondoltam, hogy oldalra kinyújtott karral talán elérhetném
mindkét falát. Türelmetlenségemben, hogy eljussak a Styx
ajtajához, és végre visszatérhessek a klub biztonságába,
belenyúltam jobb kezemmel a vaksötétbe. Reméltem, hogy
ujjhegyeim az ajtó hűvös fémjéhez vagy a betonlépcsőkhöz
fognak érni.
Nem így történt.
Ehelyett a kezem valami sokkal, de sokkal ijesztőbbhöz ért.
Elszorult a szívem, nem kaptam levegőt. Elhűlt az ereimben a
vér.
Mert az, amihez hozzáért a kezem, nem más volt, mint…
Egy férfi mellkasa.

250
 14. FEJEZET

ÜSS VAGY FUSS

FELSIKOLTOTTAM.
Kétségbeesett sikoly volt, a halálos rettegés szülte éles,
dobhártyaszaggató üvöltés. A tehetetlenség hangja volt ez,
szánalmasan elhalva verődött vissza a sikátor falairól. És már
ahogy a sikoltás elhagyta a számat, tudtam, a csontjaimban
éreztem, hogy hiábavaló: a klubban dübörgő zenétől senki sem
hallhatta meg.
Az volt a legutolsó gondolatom, mielőtt a férfi vasmarokkal
megmarkolta a vállamat, hogy lám, semmivel se vagyok jobb,
mint a gyagya egyiprostik, akiken állandóan gúnyolódtam. Idióta
módon tálcán kínáltam föl magam a pasasnak.
Bárki is volt ez.
Bőven eleget hallottam már az ember ösztönös „üss vagy fuss”
reakciójáról. Állítólag sokakban megvan ez a bizonyos elemi
késztetés: az elszántság, hogy életben maradjanak,
elmeneküljenek, felülkerekedjenek a félelmükön. Másokban pedig
egyszerűen nincs. Hiányzik belőlük a mindennél erősebb, bármit
felülíró túlélési vágy.
Azt mondják, ezek a pillanatok – a másodperc törtrésze alatt
meghozott döntésünk, hogy megvetjük a lábunkat és küzdünk,
251
vagy inkább sarkon fordulunk és elmenekülünk – határozzák meg,
kik is vagyunk valójában.
Én mindig is azt hittem, hogy ez tiszta hülyeség.
Természetesen fontos – a szó szoros értelmében létfontosságú –
, hogy az emberben legyen élni akarás. Az adott pillanatban ez az
akaraterő jelentheti a különbséget élet és halál között,
meghatározhatja, veszünk-e újabb lélegzetet, vagy nem vár ránk
más, csak gyors halál.
Ám vannak helyzetek, amikor ugyanilyen sorsdöntő lehet a
tízcentis tűsarkú is.
Később gyakran eltűnődtem, morbid kíváncsisággal, vajon
másként alakultak volna-e a dolgok, ha másik cipőt veszek föl
aznap este; ha a sikátor beton, nem pedig macskakő; ha a kedvenc
csillagképeim csak egy kicsivel fényesebben tündökölnek. Akkor
talán hamarabb észrevettem volna a férfit, aki lesben állt a
sötétben. Némán, mozdulatlanul. Csak arra várva, hogy elinduljak
az ajtó felé.
Vajon ez megváltoztatta volna a végeredményt? Kénytelen
voltam beletörődni, hogy erre sosem fogom megtudni a választ.
A sikoly a torkomra forrt, fájdalmas nyögéssé változott, ahogy
a férfi, ujjait könyörtelenül a felkaromba vájva, fölemelt
lábujjhegyre. Vergődtem a szorításában, minden erőmmel
igyekeztem kiszabadítani a karomat. Minél tovább küszködtem
ellene, annál jobban elgyengültem, éreztem, hogy vészesen fogy
az energiám. Meleg lehelete az arcomba csapott; heves zihálása
elárulta, mennyire felizgatja ez az egész.
Élvezte a vergődésemet.
Ekkor megmozdult, olyan könnyedén kezdett hátrafelé tolni,
akár az élettelen, tehetetlen marionett zsinórját rángató bábjátékos.
Nem bírtam uralni a saját testemet, ahogy az a szörnyeteg a
téglafalnak lökött, majd durván nekem préselődött.
Amint az ágyéka hozzám nyomult, megéreztem a merevedését.
Felfordult a gyomrom, mert émelyítő bizonyossággal tudtam, mit
akar tenni velem. Abban a pillanatban előre láttam, méghozzá

252
kristálytisztán, napnál is világosabban, hogy ha nem veszem föl a
harcot, akkor itt fogok meghalni, ebben a sikátorban… ám előtte
még szenvedni fogok.
– Eressz… – kiáltottam, és próbáltam lerázni magamról a
karját. Hiába, nem bírtam kiszabadulni a fogásából. – Már… –
Ezután a lábát céloztam meg, de sehogy sem sikerült eltalálnom a
sípcsontját a tűsarkúmmal. – EL! – sikoltottam, és a hangom kis
híján elcsuklott a hisztériától, miközben a szorításában vergődtem.
De egyszerűen képtelen voltam kiszabadulni a pasas satuként
fogva tartó kezei közül. Éreztem, hogy közeleg az elkerülhetetlen
– ugyanúgy, mint hetekkel ezelőtt, Gordonnal a klubban. Tudtam,
hogy pillanatokon belül szökőárként fog rám törni a bénító
szorongás, elárasztva a testemet, és megfosztva a maradék kis
önuralmamtól is. Elfojtva bennem az élni akarást.
Már le is játszódott a lelki szemeim előtt, a saját életem
horrorfilmjeként, tökéletes kép- és hangminőségben: mindjárt
pánikrohamom lesz, és miután végképp védtelenné válok, ez az
alak szabadon azt tehet velem, amit csak akar. Megverhet,
megerőszakolhat, megölhet. Itt nyugszik Brooklyn Turner,
felelőtlen egyetemista áldozat, intő példa minden diáklánynak.
Elszántam magam: nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Eszem
ágában sem volt lemondani az életemről… Pláne nem most,
amikor végre-valahára kezdett jóra fordulni.
Mély levegőt vettem, és kétségbeesetten próbáltam elnyomni
magamban a lehengerlő szorongást meg félelmet, ami már
majdnem teljesen a hatalmába kerített. Végül az egyetlen dolgot
tettem, ami még eszembe jutott. Utolsó, elkeseredett próbálkozás
volt, nem több. Hátravetettem a fejemet, aztán teljes erőből, ami
csak tőlem telt abban a pillanatban, nekivágtam a pasasnak. A
homlokom az orrának csapódott, gyomorforgató reccsenést
hallatva. Nem láttam, de éreztem, ahogy vér ömlött az orrából, és
a homlokomra folyt.
Eltörtem az orrát.

253
 Fojtott káromkodást hallatott, és pár röpke másodpercre
meglazult rajtam a szorítása annyira, hogy sikerült kitépnem
magam a karmai közül. Nem vesztegettem el a lehetőséget. Amint
a lábam leért a macskakőre, lebuktam, és arrébb iszkoltam, hogy
ne érhessen el.
Tudva, hogy a támadóm nem láthat engem a sötétben, továbbra
is lekuporodtam, és a lehető leggyorsabban mozogtam, közben
igyekeztem a lehető legkevesebb zajt csapni. Habár minden
idegszálam azt üvöltötte, hogy fussak, meneküljek a biztonságba
olyan gyorsan, amennyire csak a lábam bírja, tudtam, muszáj
ennél okosabbnak lennem. Ilyen kis helyen még a leghalkabb nesz
is elárulhatott volna.
Lassan óvakodtam el tőle, és minden egyes lépésnél grimaszt
vágtam, ahogy a tűsarkúm halkan meg-megkoppant a
macskaköveken. A szívem és az agyam egyaránt túlpörgött.
Próbáltam elcsitítani a kérdéseket, amik bepánikolva zsongtak
bennem. A jelen pillanatban nem értem rá azzal foglalkozni, hogy
ki ez, vagy hogy miért csinálja ezt velem. Most nem számított
semmi más, csakis a túlélés.
Csak halkan, óvatosan, ne mozogj túl gyorsan!
Ne hagyd, hogy meghalljon!
Túl hangosan lélegzel, ne kapkodd így a levegőt!
Várj! Tedd le a kezed a földre, támaszkodj meg a tenyereddel,
el ne veszítsd az egyensúlyodat!
Kis lépés, grimasz, megállni, fülelni…
Ez az. Szép lassan…
Sikerült kicsit távolabb jutnom tőle. A pasas valahol mögöttem
volt, a sötétben botladozva keresgélt. De továbbra is tisztán
hallottam a zihálását, és még méterekről is érzékeltem a fenyegető
közelségét az éjszakában. Azt is észleltem rajta, hogy tombol a
dühtől, amiért kicsúsztam a keze közül.
Tudtam, hogy ha ismét elkap, még annyira sem fogja majd
vissza magát, mint az előbb. A haragja most már
kontrollálhatatlanná vált, így végképp a legrosszabbtól kellett

254
tartanom. Csakis úgy lehetett esélyem túlélni ezt, ha nem hagyom,
hogy rám találjon a sikátor sötétjében.
Végül a macskakő lett a vesztem.
Egyetlen meglazult, elmozdult kő elég volt, hogy belebotolva
elveszítsem az egyensúlyomat. Ahogy előredőltem, kicsúszott a
lábam alól a talaj, és orra buktam a macskakövön.
Éreztem, amint a durva kőtől felszakadt a bőr a térdemen és a
könyökömön, ráadásul a friss sebekbe belement a sikátort borító
por meg sok kis kavics. A halántékom fájdalmasan csapódott a
hűvös, kemény felületnek, olyan erővel, hogy beleszédültem.
Önkéntelenül, halkan felhördültem.
Azonnal a számra tapasztottam a kezem, hogy magamba
fojtsam a hangot, és az ajkamba haraptam, olyan hevesen, amitől
kiserkent a vérem. Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm –
kántáltam magamban, némán pánikolva. Könyörgöm, ugye nem
hallott meg?!
Egy végtelen hosszúra nyúló pillanatig hegyeztem a fülemet, a
támadó bármilyen neszére koncentrálva, ám a sikátorra ismét
hátborzongató csönd borult. A pasas zihálása elnémult. Szinte
láttam magam előtt, ahogy szobormereven állva próbált kivenni
engem a sötétben. Nyilván ugyanúgy hegyezte a fülét, mint én, és
közben egyre közelebb lopakodott.
Tudtam, hogy muszáj lesz föltápászkodnom; mégis ott
maradtam a földön, hason fekve, sóbálvánnyá dermedve a
bizonytalanságtól. Ha megmozdulok, vajon a zajjal rögtön
elárulom magam? Az lenne a legjobb, ha felugranék, és futásnak
erednék, tűsarkú ide vagy oda? Vagy inkább maradjak hason, és
próbáljak meg kúszva-mászva kijutni innen?
Mielőtt még döntésre juthattam volna, odalett a választási
lehetőségem.
A férfi megragadta mindkét bokámat, és hátrarántott. A kezem
kétségbeesetten kaparászott a földön bármi után, amibe
belekapaszkodhatnék. A ruhám felcsúszott a derekamig, miközben
a támadóm a bokámnál fogva rángatott, és a sikátor durva

255
macskaköve másodpercek alatt felsértette a csupasz combomat.
Ahogy a férfi magával húzott, sikerült megragadnom az egyik
meglazult, kicsit kiálló követ; talán épp ez volt az a törött
macskakő, amiben elbotlottam. Kis híján kiszakadt a körmöm,
miközben próbáltam kirángatni a követ a földből, de végre
kiszabadult, és a markomban tartottam.
Most már volt fegyverem.
A férfi nem rángatott tovább, a keze a bokámról a combomhoz
vándorolt, ahonnan felcsúszott a ruhám. Nem durván szorított, az
érintése szinte gyengéd volt: valahogy úgy nyúlt hozzám, mintha a
szenvedélyes szeretőmnek képzelte volna magát a szadista
gyilkosom helyett.
Megborzongtam, a félelem és az undor egy pillanatra
elhatalmasodott rajtam, de aztán mindkettőt felülírta, félresöpörte
valami egészen más: a tomboló, eszeveszett harag ezzel a pasassal,
ezzel a vadidegennel szemben, aki mindent el akart venni tőlem.
Nem egyszerűen csak mérges voltam, hanem iszonyatosan
kiakadtam. Eltöltött az izzó, elemi erejű düh.
Megvadultam tőle.
Behajlítottam a jobb lábamat, felhúzva a térdemet, amennyire
csak bírtam, aztán teljes erőből a támadóm felé rúgtam. Egész este
most először volt igazán mázlim: a tűsarkam tökéletesen célba
talált, pontosan bele a pasas képébe, úgyhogy a rohadék azonnal
eleresztett. A fájdalmas jajkiáltásából ítélve sikerült komoly kárt
tennem benne.
Egy pillanatig önkéntelenül belegondoltam, hogy vajon
kiszúrtam-e a szemét a tűsarkammal, aztán észhez tértem, és talpra
ugrottam. Fél kézzel oldalra nyúltam, míg az ujjaim meg nem
érintették a téglafalat, majd futásnak eredtem, lélekszakadva,
ügyet sem vetve a felszakadt térdemből sugárzó fájdalomra. A
tenyerem alatti fal volt az egyetlen irányadóm, egyedül az segített
talpon maradnom, miközben a sikátor végében látszó halvány fény
felé rohantam.

256
 Hallottam a férfit a hátam mögött, amint káromkodva és
zajosan talpra vergődött. Aztán dübörgés vert visszhangot az
éjszakában, ahogy üldözőbe vett, és másodpercről másodpercre
közelebb ért.
Én viszont már majdnem biztonságba jutottam. Végre ki
tudtam venni a sikátorról nyíló utcát, ahol jó néhányan várták,
hogy bejuthassanak a Styxbe. Az utcai lámpák sárgás fénye
tompán világította meg őket a magasból. Miközben feléjük
rohantam, kétszer is megbotlottam a kilazult macskakövekben, és
kis híján orra buktam. Annyi is lett volna nekem, ha nem tartom az
egyik kezemet a falon, hogy megtámaszkodjak. A másik kezem
foglalt volt: még mindig a markomban szorongattam a
macskakövet, amit kirántottam a földből.
A támadóm azonban gyorsabban futott nálam, még így,
sérülten is, és már nem maradhatott sok időm, amíg utolér.
Kétségbeesetten szerettem volna megtorpanni, csupán egy
pillanatra, és lerúgni a tűsarkúmat, tudva, mennyire lelassít a
menekülésben, de féltem akár csak egyetlenegy másodpercre is
megállni. Tudtam, hogy valahányszor meg-megbotlok, a pasas
annál közelebb kerül hozzám, és hamarosan megint el fog kapni,
ha nem teszek valamit, amivel lelassítom egy kicsit. Hiába láttam
az utcán ácsorgó embereket, sejtettem, hogy ilyen messziről talán
még mindig nem hallanák meg a segélykiáltásomat – vagy ami
még rosszabb, talán nem sietnének a segítségemre, még akkor
sem, ha meghallanának.
Amikor megéreztem, hogy a férfi már majdnem utolért – úgy
érzékeltem, legfeljebb két-három méterre lehet tőlem –,
megperdültem, és elhajítottam a követ, nagyjából igyekeztem
becélozni a rohadékot, amennyire tudtam. Hallottam a puffanást,
ahogy a macskakő hozzácsapódott, és reménykedtem, hátha
sikerült eltalálnom a fejét… vagy legalább egy kellően fájdalmas
pontját.

257
 Nem akartam mást, csak kijutni a sikátorból, ki a sötétből, hogy
végre biztonságban lehessek. A fickó nem lehetett olyan hülye,
hogy kövessen az utcára, az emberek közé.
Legalábbis nagyon reméltem.
Az utolsó csepp erőmet is latba vetve sprinteltem az utca felé.
Lüktetett a lábam, sajgott a mellkasom, elhomályosult a látásom,
forgott velem a világ. Mindezzel mit sem törődve rohantam
tovább.
Nem füleltem, hogy a férfi követ-e. Nem ordítottam segítségért.
Még levegőt se vettem.
Csak futottam.
Végre, csodával határos módon, kijutottam a sikátorból, és
bevetettem magam az utcán álldogáló egész sok ember közé. A
lábam szinte azonnal összecsuklott, és térdre rogytam, habár a
kezemet kinyújtva igyekeztem valamennyire tompítani az
esésemet. Négykézláb zihálva fölemeltem a fejem, és a klub előtt
sorban állókra néztem.
A kiöltözött bulizók tátott szájjal meredtek le rám. Érzelmek
kész kavalkádja ült ki az arcukra, az értetlenségtől kezdve a
hitetlenkedésen át egészen a nagyon is megértő elszörnyedtségig.
Tény, ami tény, el tudtam képzelni, milyen rémesen nézhetek ki
a szakadt ruhámban meg a vérző térdemmel.
– Segítség – suttogtam, mielőtt a tagjaim végleg elgyengültek,
és lerogytam a járdára. – Könyörgök… segítsetek…
Azzal elsötétült előttem a világ.
A közeledő szirénák vijjogása térített magamhoz.
Az oldalamon hevertem, az arcom a hűvös járdán nyugodott.
Résnyire nyitottam a szememet, és elfordítottam a fejem, hogy
fölnézzek. Két korombeli csajszi bámult le rám aggódva,
mindketten falatnyi rucit viseltek, és túl sok sminket kentek
magukra. A rengeteg alapozótól és púdertől igazából nem is
lehettem teljesen biztos benne, hogy aggódó képet vágnak… csak
erre tippeltem.

258
 Úgy tűnt, őrt álltak mellettem – méghozzá magas talpú
szandálban –, mióta csak elájultam. És a szirénázásból ítélve
kihívták a rendőrséget meg a mentőket is.
– Jobban vagy? – kérdezte az egyik csaj, és elkerekedett
szemmel mért végig. A tekintete végül A Ruhán állapodott meg,
amin már nem is látszott, milyen isteni volt eredetileg: csupa
mocsok és szakadás lett.
Hogy jobban voltam-e? Nem.
Hogy el voltam-e szörnyedve, le voltam-e döbbenve, ki voltam-
e akadva?
Bármelyik kérdésre őszinte igen lett volna a válasz, nagyon is.
Arról fogalmam sem volt, leszek-e még valaha is jobban.
– Igen – nyögtem ki csöppet sem őszintén, és köhögtem. Fájt a
torkom; hogy a sikoltástól vagy a zihálástól, azt nem tudtam volna
megmondani.
– Már hívtuk a mentőket – közölte velem a másik csaj, mintha
nem jöhettem volna rá magamtól is az egyre hangosabb
szirénázásból. – Lövésünk se volt, mi mást tegyünk.
Mindketten eléggé megszeppentnek tűntek, mintha attól
tartottak volna, hogy dühös leszek rájuk, amiért segítséget hívtak.
– Jól tettétek. Köszönöm – suttogtam, és reméltem, hogy az
erőtlen hangom dacára sikerült érzékeltetnem, mennyire hálás
vagyok mindkettőjüknek. – De tényleg.
Nem volt lehetőségem ennél többet mondani nekik, még a
nevüket sem tudtam megkérdezni, mert a következő pillanatban
befutottak a mentők meg a rendőrök, és egyszeriben körülvettek
az egyenruhások.
A mentősök óvatosan a hátamra fordítottak, és megvizsgálták a
sérüléseket a karomon meg a lábamon. Egyik seb sem volt annyira
mély, hogy össze kelljen ölteni, így csak megtisztították őket – a
fertőtlenítő baromira csípett –, és gézzel bekötözték a
legcsúnyábbakat. Valószínűleg próbáltak mondani nekem valamit,
vagy talán azt kérdezték, mi történt velem; de én addigra félig
öntudatlanul lebegtem a saját kis buborékomban, és a hangjuk

259
mintha nagyon-nagyon messziről jött volna, olyan tompán, akár
egy üvegfal mögül.
Időről időre elkaptam egy-egy szót, amit mondtak.
– Sokkos állapotban… Fejsérülés gyanúja… Többszörös
zúzódás…
Miután belevilágítottak mindkét szemembe egy vakítóan éles
fényű orvosi ceruzalámpával, hogy megvizsgálják a pupilláim
reakcióját, a mentősök halkan tovább tanácskoztak egymás között.
Valami nyugtalaníthatta őket a fejsérülésemmel kapcsolatban,
mert egykettőre odagurítottak egy hordágyat, és szép lassan
fölemeltek rá.
– Ismeretlen nő… Megtámadták… Agyrázkódás gyanúja…
Miután finoman hanyatt fektettek a kipárnázott hordágyon,
ösztönösen felnéztem a csillagokra.
Androméda.
Halak.
Vízöntő.
Pegazus.
Lehunytam a szemem, és próbáltam megfeledkezni az éjszakai
égbolt látványáról, elűzni az emlékképeket, amiket felidézett. De
már késő volt.
Ajtócsapódás hallatszik. Sötét van, annyira vaksötét, hogy még
a saját kezemet se látom, hiába emelem föl az orrom elé. Néma
csönd van, és én reménytelenül magamra maradtam. Az ujjaim
egy idegen mellkasához érnek. A férfi fájdalmasan szorítja a
vállamat. Erősen, szörnyen erősen tart. Felhördülök kínomban. A
sikolyaim visszhangot vernek az éjszakában, de nem hallja meg
őket senki. Sarokba szorultam. Tehetetlen vagyok. Meg fogok
halni.
Viaskodás zaja zökkentett ki az emlékeimből. A tekintetem a
kiabálás forrását kereste, és hamarosan meg is találtam az
időközben összeverődött, bámészkodó tömegben. Finn volt az.
Eszeveszetten próbált odajutni hozzám, az arcába szökött a vér,
mélykék szeme veszélyesen villogott, miközben két rendőrtiszttel

260
ordítozott, akik lefogták. Hevesen gesztikulált, rám mutogatott,
nyilván próbált megértetni valamit a rendőrökkel. Ekkor
találkozott a pillantásunk, és rádöbbent, hogy magamhoz tértem.
– Bee! – kiáltotta, és megtörten elcsuklott a hangja. – Mondd
meg nekik, hogy engedjenek oda, Bee! Mondd meg nekik,
hercegnő! Nem hagyják, hogy odamenjek hozzád!
Még mindig a trauma okozta sokkhatás alatt voltam, és csak
bámultam rá, megdöbbentett a végletekig elgyötört arckifejezése.
Úgy festett, mint aki szinte beleőrül az aggodalomba, amiért ilyen
állapotban lát; mintha alig bírta volna elviselni azt az iszonyatos
tudatot, hogy ez a szörnyűség történt velem. Majdhogynem úgy
nézett ki, mintha ő maradt volna magára abban a sikátorban,
kiszolgáltatva a sűrű sötétségből előbukkanó, prédára leső
rémségnek.
Szerettem volna azt mondani neki, hogy minden rendben; azt
hazudni neki, hogy jól vagyok. El akartam űzni a szeméből azt az
elkínzott pillantást. De nem tettem. Ehelyett elfordítottam tőle a
fejemet, mert nem akartam látni a gyötrelmet az arcán, és annyira
eluralt a saját szenvedésem, hogy nem bírtam még Finnével is
foglalkozni.
Talán maradhatnék így örök életemre. Ebben a kellemes
fásultságban, kizárva az egész világot. A semmiben lebegve,
valószínűleg elszakadva a valóságtól, de biztonságban. Egyedül a
kis buborékomban. Érinthetetlenül. Igen, talán ez lenne a legjobb.
De bármennyire is szerettem volna belekapaszkodni ebbe a
szinte katatón közönyösségbe, tudtam, hogy hosszú távon nem
lenne egészséges. Arról nem is beszélve, hogy előbb-utóbb
nyilván diliházban kötnék ki miatta, és akkor aztán gumiszobába
zárva, kényszerzubbonyban tölthetném életem hátralévő részét.
Csak ekkor fogtam föl, hogy az egyik mentős, egy nő, a
fülemhez hajolva halk, megnyugtató hangon beszél hozzám.
Elfordítottam a fejemet, hogy szembenézzek vele, és egyszeriben
mintha valaki föltekerte volna a hangerőt körülöttem: hirtelen

261
tisztán hallottam mindent, és szinte fülsiketítőnek találtam a sok
zajt.
A szirénák vijjogtak. A rendőrségi rádió zúgott-recsegett. A
kíváncsi bámészkodók sutyorogtak. Egy fiú a nevemet kiabálta.
– Hallasz engem, kedves? – kérdezte a mentősnő. – Muszáj
lenne megtudnunk a nevedet, hogy megfelelően elláthassunk.
– Br… Brooklyn – dadogtam elhaló hangon. Megköszörültem a
torkomat, és újból nekifutottam. – Brooklyn Turner.
– Jól van, Brooklyn, ez az, köszönöm. Én Shannon vagyok. –
Fürkész pillantással nézett a szemembe, nyilván választ keresve az
ezernyi kérdésükre, ami fölhalmozódhatott velem kapcsolatban,
mióta csak próbáltak ellátni… Azt sem tudtam, vajon mennyi
ideje. – Emlékszel, mi történt veled? – kérdezte.
Bólintottam.
– Értem, Brooklyn, rendben. – Bátorítóan mosolygott rám. – El
tudnád árulni?
– Valaki meg… megtámadott – suttogtam. Ez a pár szó
egyszerre volt a tény beismerése és megértésért való könyörgés.
Shannon szeméből melegség sütött, barna színe az olvadt
karamellre emlékeztetett. Együttérzőn, aggódva nézett rám.
– A rendőrök kicsit később majd fel fognak tenni neked néhány
kérdést, rendben? – magyarázta. – A sérüléseid nem súlyosak. Van
néhány csúnyább horzsolásod, amiket egy darabig naponta kell
majd tisztítani és átkötözni, de egyik sem túl komoly. Nem fognak
hegeket hagyni, viszont még jó néhány napig okozhatnak
fájdalmat és kellemetlenséget. Ezenkívül lehetséges, hogy elrepedt
egy bordád, és van némi zúzódás a homlokodon meg a felkarodon.
A legfontosabb, amivel tisztában kell lenned, hogy felmerült egy
kisebb agyrázkódás gyanúja. A következő egy-két órában
mindenképpen muszáj lesz ébren maradnod, és amikor majd
lefekszel aludni, valakinek akkor is föl kell ébresztenie néhány
óránként, hogy ellenőrizze, jól vagy-e. Veled tud maradni valaki,
hogy a gondodat viselje? Mondjuk, a szüleid?
Megráztam a fejem.

262
 – Akkor talán egy barát vagy szobatárs? Esetleg a párod, ha
van?
A tekintetem elkalandozott róla, és ismét Finnre szegeződött a
tömegben. Még mindig a rendőrökkel hadakozott, elkeseredetten
próbált odajutni hozzám, de látszott, hogy kezd elcsüggedni. Az
arcára kiülő levertség és kudarc térdre kényszerített volna – már
ha állok éppen, nem pedig hanyatt fekszem, és nem lett volna
ilyen csúnyán fölszakadva a térdem.
– Biztos urak! – kiáltottam, olyan hangosan, amennyire csak az
erőmből telt. Reméltem, hogy sikerül túlharsognom a tömeg zaját.
– Kérem, engedjék ide! Ő a barátom.
A rendőrök felém fordultak, és bólintottak. Az egyiküket
felismertem: a kissé pocakos Carlson rendőrtiszt volt az, aki a
betörésem ügyében nyomozott. Leengedték a karjukat, hogy
átengedjék Finnt, és ő másodperceken belül mellettem is termett.
Olyan gyengéden karolt át, mintha attól félt volna, hogy
összetörök, ha ennél nagyobb erővel ér hozzám.
Lehajtotta a fejét, a homlokát az enyémnek támasztotta, és a
szemembe nézett, könnyek fátyolán át. A tekintete iszonyatosan
feldúlt volt.
– Tudni akarom, mi történt veled – suttogta felindultan. – El
kell mondanod az egészet. Az összes részletet. És miután szépen
elmeséltél nekem mindent, meg fogom keresni a rohadékot, aki ezt
tette veled. És ha egyszer megtalálom, gondoskodom róla, hogy az
legyen a nyomorult élete legeslegutolsó napja.
A szavait bosszúvágy hatotta át, a keze viszont gyengéden
simult az arcomra. Szorosan lehunyta a szemét, próbált úrrá lenni
az érzelmein, ám egy könnycsepp mégiscsak kicsordult a
szeméből, és legördült az arcán. Fölemeltem a fejem, és
lecsókoltam a bőréről azt az egyetlen, árva könnycseppet. Erre
kipattant a szeme, és megint rám nézett.
– Rendbe fogsz jönni? – kérdezte.
Bólintottam.
– Kibaszottul halálra rémítettél, ugye tudod?

263
 Megint bólintottam, és farkasszemet néztem vele.
– Láttam, amikor kimentél a mosdóba. Két számmal később
még mindig nem jöttél vissza. Tudtam, hogy valami nem
stimmel… Egyszerűen megéreztem. Úgyhogy otthagytam a
bandát, megkerestem Lexit, és megkérdeztem, mégis hova a
francba lettél. – Megint lehunyta a szemét, és láttam, ahogy
megrándult az arcában egy izom, miközben próbált uralkodni a
dühén. – Lövése sem volt róla. Teljesen lefoglalta, hogy Tyjal
szemezzen, és még csak észre sem vette, mennyi ideje tűntél el.
– Nem tudhatta – suttogtam, Lexi védelmére kelve. Én voltam
az idióta, amiért egyedül mentem ki a sikátorba, és még a
mobilomat sem vittem magammal. Csakis én tehettem a
történtekről. – Nem az ő hibája volt. Hanem az enyém.
– Jobban oda kellett volna figyelnie, bassza meg! – acsargott.
Nyilvánvalóan nem volt hajlandó még ma éjjel megbocsátani
Lexinek. Úgy döntöttem, nem erőltetem most ezt a vitát. A jelen
pillanatban Finn-nek szüksége volt rá, hogy hibáztathasson
valakit: hogy levezethesse valakin a haragját. Tudtam, hogy a
barátnőm iránti bosszúsága el fog múlni, amint a rendőrség
megtalálja a támadómat. Vagyis inkább nagyon reméltem, hogy
így lesz.
– Finn – suttogtam. – Muszáj beszélnem a rendőrökkel. El kell
mondanom nekik, mi történt.
– Veled maradok – jelentette ki, és a hangja nem tűrt
ellentmondást. Felsóhajtottam. Nem igazán vágytam arra, hogy
hallja a szörnyű részleteket, de már a tiltakozáshoz sem maradt
erőm. Mindet elhasználtam a sikátorban.
Miután Carlson meg a másik rendőr – egy sovány pasas, őszülő
szakállal, aki igencsak atyáskodó stílusban, O’Callahan néven
mutatkozott be – odajött hozzánk, lassan felültem. Finn, ahogy
ígérte, ott maradt a hordágy mellett. Összekulcsolta az ujjainkat,
és megnyugtatóan megszorította a kezem, valahányszor elcsuklott
a hangom, vagy küszködve kerestem a szavakat, hogy
elmagyarázzam, mi történt a támadás során.

264
 Amikor elértem ahhoz a részhez, hogy kénytelen voltam
beszámolni a támadóm erekciójáról, Finn szorítása vészesen erős
lett. Rá sem kellett néznem, hogy tudjam, komoly harcot vív saját
magával az önuralma megőrzéséért: próbálja elnyomni az
ösztöneit, amik azt diktálják, tomboljon a dühtől. Valahogy
sikerült csöndben maradnia, így be tudtam fejezni a
mondandómat. A rendőrök fapofával hallgattak; szenvtelen
arckifejezésük elárulta, hogy a hosszú évek alatt rengeteg olyan
áldozattal volt már dolguk, akik sokkal nagyobb szörnyűségeket
szenvedtek el, mint én.
A beszámolóm végeztével hiába éreztem magam kifacsarva,
amiért újra kellett élnem a támadás minden egyes percét, még
válaszolnom kellett a kérdéseikre is. Szünet nélkül faggattak, tudni
akarták a legapróbb, látszólag jelentéktelen részleteket is. Ám
legnagyobb csalódásukra – és a saját legnagyobb bosszúságomra –
a kérdések többségére nem tudtam válaszolni.
Volt valami látható, könnyen felismerhető megkülönböztető
jegye?
A vaksötétben ezt nem tudtam megállapítani.
Meg tudná becsülni a korát?
Talán valahol húsz és… negyven között? Nem tudtam ennél
jobban besaccolni.
Említett a férfi bármit, ami megmagyarázná a támadása okát?
Nem szólt semmit, még akkor sem, amikor betörtem az orrát,
aztán a pofájába rúgtam a tűsarkúmmal.
Van oka azt feltételezni, hogy ennek köze van a múlt hónapi
betöréses incidenshez?
El tudtam képzelni, hogy lehetséges.
Eszébe jut bárki, aki ártani akarna magának?
Végre egy kérdés, amire tudtam válaszolni.
– Van egy srác, Gordon O’Briannek hívják. Már előfordult,
hogy megfenyegetett. – Nagyot nyeltem, gombócot éreztem a
torkomban. – Azt hiszem, élvezetét leli abban, ha lányokat

265
félemlít meg. És egész biztos, hogy itt volt ma este a klubban…
Láttam, amikor megérkeztünk.
– Egész pontosan mit ért az alatt, hogy megfenyegette? –
kérdezte Carlson.
– Mikor legutóbb összefutottunk a Styxben, úgy megszorított,
hogy felemelt a földről – magyaráztam. – Kértem, könyörögtem,
hogy hagyjon békén, de nem engedett el. Végül pánikrohamot
kaptam miatta, ott, helyben.
– És nem jelentette ezt az incidenst a rendőrségnek? – vont
kérdőre O’Callahan szigorúan, leplezetlen rosszallással a
hangjában.
– Az én hibám – szólt közbe Finn, a dühtől és megbánástól
elborult arccal. – Azt hittem, sikerült kezelnem a helyzetet.
Nyilvánvalóan tévedtem.
Carlson a szemöldökét felvonva nézett rá.
– És pontosan hogyan „kezelte” a helyzetet?
– Behúztam egyet a rohadéknak, biztos úr – válaszolta Finn, aki
szokásához híven most sem kertelt. És mintha némi büszkeséget is
kihallottam volna a hangjából.
Carlson rendőrtiszt úgy festett, mint aki alig bírja megállni a
mosolygást. O’Callahan pedig meg sem próbálta magába fojtani a
nevetést, ezek szerint elnyerte a tetszését Finn nyílt stílusa.
Föltettek még néhány kérdést, amikre nem tudtam válaszolni;
lejegyeztek minden infót, amivel csak szolgálni tudtunk
Gordonról; és megígérték, hogy kapcsolatba lépnek velem, amint
kiderítenek bármit a támadóról. Ezután a két rendőr elment, hogy
alaposabban átvizsgálja a sikátort. Mint kiderült, egyszer már
szemügyre vették, amint megérkeztek a helyszínre, hogy
meggyőződjenek róla, nem bujkál-e még mindig ott a támadóm.
Csöppet sem meglepő módon már csak a hűlt helyét találták.
Elmagyarázták, hogy most egy helyszínelő csoport fogja
átfésülni a sikátort, bármiféle bizonyítékot keresve, ami segíthet
meghatározni a férfi személyazonosságát: vért, szövetet a
ruhájából, akár ujj- és lábnyomokat is a macskakövön. Azt

266
mondták, lehetséges, hogy előbb-utóbb be kell majd mennem az
őrsre további kérdésekre válaszolni, de egyelőre végeztünk,
elmehetek.
Elfordultam, hogy leszálljak a hordágyról, de mielőtt
megtehettem volna, Finn elém állt. Lerántotta a pólóját, mintha mi
sem lett volna természetesebb, mint félmeztelenül flangálni a
csípős, őszi éjszakában.
– Emeld föl a karod! – utasított.
– De hát így fázni fogsz… – kezdtem tiltakozni, ám az
arckifejezése láttán elhallgattam. Nyilvánvalóan hiábavaló lett
volna minden ellenállás, és az igazat megvallva nagyon is hálás
voltam, hogy nem kell a szanaszét szakadt ruhámban, közszemlére
téve, szinte egy szál semmiben elmennem a parkolóig.
Engedelmesen égnek emeltem a karomat, és hagytam, hogy
felhúzza rám a kifakult, szürke pólót.
Ezután a karjába kapott – természetesen ügyet sem vetve a
tiltakozásomra –, és ragaszkodott hozzá, hogy ölben vigyen el a
kisteherautójához. Amint elhagytuk a rendőr- és mentőautók
menedéket nyújtó gyűrűjét, körülvettek minket a kíváncsi
bámészkodók. Finn olyan szúrós szemmel meredt rájuk, hogy
azzal sikerült távol tartania a legtöbbjüket, így alapvetően szabad
utunk volt a parkolóba.
Lexit viszont senki és semmi nem tarthatta volna távol tőlem.
Egy szót sem szólt, miközben a tömegben nyomakodva
követett minket, és valahogy sikerült tartania a tempót Finn gyors,
öles lépteivel. Láttam rajta, hogy sírt: az arca könnyáztatta volt,
világoskék szeme pedig vizenyős és véreres. Még akkor sem
szólalt meg, amikor találkozott a pillantásunk, de szavak nélkül is
sugárzott a tekintetéből a bocsánatkérés.
Rákacsintottam, hogy tudassam vele, rendbe fogok jönni, és
nem haragszom rá. Sőt inkább hálát adtam azért, hogy Lexi nem
volt velem a sikátorban. Ha neki is baja esett volna miattam, azt
sosem bocsátom meg magamnak.

267
 Az viszont nagyon is hátborzongató volt, amilyen erővel
elfogott a déjà vu, amiért Finn a karjában cipelt, miközben a
bűntudatos Lexi elkísért minket. Pont, mint azon a napon, amikor
megismerkedtünk Finn-nel, és nekem még sejtelmem sem lehetett
róla, milyen fontos részévé válik majd ez a fiú az életemnek.
Akkor még nem volt számomra más, csupán egy random pasi a
sok közül: egy idegesítő, hülye alak, aki előszeretettel cukkolt és
bosszantott engem.
Mostanra pedig beleszerettem. Az élet már csak ilyen fura tud
lenni.
Miközben a lakásához hajtottunk, csak félig-meddig voltam
magamnál. Finn is hallgatott, elmerült a gondolataiban, én pedig
az anyósülés hűvös ablakának hajtottam a fejemet, és hagytam,
hogy teljesen elcsituljon az agyam, miközben figyeltem a
mellettünk elsuhanó utcai lámpák homályos fényfoltjait. Úgy tűnt,
mintha csak percek teltek volna el, és már meg is érkeztünk a
szerény, kétszintes bérházhoz.
Az enyhe kifejezés, hogy nem erre számítottam, amikor
elképzeltem Finn kecóját. Az eddigi, egyéjszakás kalandokkal teli
életmódomnak köszönhetően annyi srác házában, lakásában és
hálószobájában fordultam meg, hogy nem is akartam
összeszámolni. Így hát fel voltam készülve a legrosszabbra:
sörösdobozokkal teleszórt udvarra, elvadult kertre, lepattogzó
festékre, széteső tornácra.
Az itt elém táruló látványra viszont a legkevésbé sem
számítottam: gondosan lenyírt gyep, makulátlanul tiszta épület, a
tornácon virágládák, mindegyik tele élénk, tarka szirmú
növényekkel.
Ez lett volna Finn háza? Muszáj volt megcsípnem magam,
különben még azt hittem volna, hogy álmodom. Vagy esetleg
átléptem egy párhuzamos univerzumba. Netán olyan erősen
bevertem a fejemet a macskakőbe a sikátorban, hogy most
valójában a kórházban fekszem, valamiféle furcsa, hallucinációval
együtt járó kómában.

268
 De bármennyire is ledöbbentem odakint, az semmi nem volt a
sokkhoz képest, ami akkor ért, mikor átléptem a lakás küszöbét.
Sehol a megszokott poszterek a motorkerékpáron vagy sportkocsin
pózoló, bikinis csajokról. A konyhapulton egy árva söröspohár
sem éktelenkedett, és a kuka mellett sem álltak halomban az üres
pizzásdobozok.
– Otthon, édes otthon – szólt Finn lazán, mintha csöppet sem
lett volna meglepő, hogy egy takaros kis bérház csúcsszupi
lakásában él, benne márvány konyhapulttal meg -szigettel,
valamint egy akkora hűtővel, amiben valószínűleg simán elfértem
volna. Akár másodmagammal is.
Lassan körbe-körbefordultam, nem bírtam betelni a
minimalista, rendezett belső térrel. Az alacsony, fekete bőrkanapé
irtó elegáns volt. A dohányzóasztal és a tévéállvány – ami a
felfoghatatlanul nagy, lapos képernyőn kívül több videójátékos
konzolnak is helyet adott – sötét, fényezett fából készült. Az egész
lakásról üvöltött a jómód és a jó ízlés. Banyek, még az illata is
kulturált férfiasságról árulkodott.
Ja, tutira kómában fekszem a kórházban.
– Bee? – Finn szokatlanul bizonytalannak hangzott. – Na, mit
szólsz?
– Poháralátétek vannak a dohányzóasztalodon.
– És? – vágott értetlen képet.
– Poháralátétek, Finn!
– Nem értem – motyogta, és a pillantása nyugtalanul siklott a
problémát okozó poháralátétekről rám, aztán vissza.
– És a mosogatódnak rézcsapja van! – intettem a konyha felé.
– Hát, ja, asszem… – vont vállat, és úgy nézett a mosogatóra,
mint aki most látja életében először.
– Gazdag vagy – mondtam vádlón.
– És az mégis miért baj? – szegezte nekem a kérdést. Úgy
felvonta a szemöldökét, hogy kis híján eltűnt bozontos haja alatt.

269
 Váratlanul lerogytam a bőrkanapéra. Felháborítóan, obszcén
módon kényelmes volt. Még szép, hogy az – gondoltam keserűen.
Valószínűleg többe került, mint egyhavi lakbérem.
– Figyelj, Bee, meg kell mondjam, most irtó félelmetes képet
vágsz – térdelt le elém Finn, hogy a szemembe nézzen. – Mi a baj?
Miért ilyen nagy ügy, hogy sok pénzem van?
– Nem nagy ügy! – csattantam föl.
– Apád miatt zavar ennyire? – kérdezte halkan.
– Nem! – válaszoltam szinte ordítva.
Hű, ez aztán baromi lezser válasz volt, Brooklyn. Egyáltalán
nem gyanús a heves tiltakozásod, vagy ilyesmi.
Finn kétkedve nézett rám.
– Jól van, na. Talán egy kicsit őmiatta – vallottam be
szégyenlősen. Szorosan lehunytam a szemem. – Bocsi. Már így is
tiszta ideg vagyok a történtek miatt, erre besétáltam ide, és hát…
Egyszerűen csak nem erre számítottam, azt hiszem. Hirtelen úgy
éreztem magam, mintha visszakerültem volna apám házába, és az
a hely… – Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak. – Az volna a
legeslegutolsó hely a világon, ahol lenni akarnék, mikor rosszul,
védtelenül érzem magam.
– Ez érthető – bólintott Finn, majd közelebb hajolt, és gyengéd
csókot lehelt az ajkamra. – De akkor se szegény Henryt hibáztasd!
– Ki az a Henry?
– A kanapé – közölte, és megpaskolta a bőrhuzatot a combom
mellett.
– Te elnevezted a kanapédat? – horkantam fel. – Ez szánalmas.
– Ne légy ilyen tiszteletlen Henryvel szemben! – meredt rám
Finn tettetett felháborodással.
– Te betegesen kötődsz egy élettelen bútordarabhoz –
grimaszoltam gúnyosan.
– Csak várj, amíg behatóan megismerkedsz Bettyvel! – vágott
vissza, és talpra húzott.
Kérdőn néztem rá.

270
 – Az ágyammal – vigyorgott, és sokatmondóan vonogatta a
szemöldökét.
– Álmodik a nyomor! – csaptam pajkosan a karjára. – Eszem
ágában sincs ágyba bújni valami perverzzel, aki elnevezi a
bútorait.
– Nem csíped a vicceimet, nem állhatod a lakásomat… Van
bármi, amit bírsz bennem? – faggatott nevetve.
– Nem, nincs, a világon semmi! – vihogtam.
Mímelt haraggal felmordult, a karjába kapott, és bevitt a
fürdőszobába. Közben gondosan ügyelt rá, hogy ne nyomja meg a
sérüléseimet. Egy ilyen este után csodásan normális érzés volt
egyszerűen csak nevetni valamin. Erre a néhány röpke pillanatra
felszabadultam, kicsit megkönnyebbültem a kacagástól, végre
sikerült megfeledkeznem a félelemről és bizonytalanságról, ha
csak átmenetileg is. Jó volt tudni, hogy a történtek után egyáltalán
képes vagyok még nevetni.
A vicces hangulatunk azonban hamar elkomorult, amint Finn
lerakott a fürdőszobában, és csupasz talpam a hűvös csempéhez
ért. Még a kisteherautójában levettem a szürke pólóját meg a
tűsarkúmat. Szívem szerint soha az életben nem akartam újra látni
azt a nyamvadt cipőt. Nem tudtam eldönteni, hogy az életemet
köszönhetem neki, vagy épp kis híján a vesztemet okozta abban a
sikátorban, és ha túl sokat gondolkoztam ezen, beleszédültem.
Alig volt időm körülnézni a gyönyörű fürdőszobában – benne
beépített szekrényekkel, lábas mosdókagylóval, süllyesztett káddal
–, mert amikor a pillantásom a tükörre siklott, megakadt a rongyos
göncű, totálisan leharcolt lányon.
A Ruha menthetetlenül tönkrement: a finoman kidolgozott
gyöngydíszítés teljesen leszakadt róla, a többrétegű szoknyából
csak cafatok maradtak, a felsőrész csupa mocsok és hasadás lett.
Csupasz vállamon csúnya, sötétlila zúzódások virítottak a
támadóm vasmarkának szorítása nyomán. A tenyeremen,
könyökömön, térdemen és combomon lehorzsolódott a bőr,
lüktető, véres sebeket hagyva hátra.

271
 De leginkább a szemem volt az, ami sehogy sem hagyott
nyugodni. Óriásinak tűnt, túlságosan is nagynak az arcomhoz
képest. Úgy bámultam magamra, mint egy smaragdzöld szemű
bagoly. Üveges tekintetemből sokk és félelem sugárzott. És ami a
legrosszabb: ez a tekintet ismerős volt nekem.
Nagyon is jól ismertem a tükörbéli lányt: ezt a megtört,
rettegéssel és bizonytalansággal teli szerencsétlent, aki csak
árnyéka volt önmagának. Láttam már, ahogy visszanézett rám a
tükörből, sötétzöld szemében pontosan ugyanezzel a pillantással.
Hiába teltek el azóta hosszú-hosszú évek, azonnal ráismertem a
régi önmagamra.
Rémült. Traumatizált. Magányos.
Most azonban volt egy kulcsfontosságú különbség a múlthoz
képest.
Ezúttal egy fiú is látszott mellettem a tükörben, és gyengéden
átkarolta a derekamat. Állhatatos, kék szeméből nemcsak bizalom
és oltalom sugárzott, hanem tagadhatatlan, leplezetlen szerelem is.
Többé már nem voltam magányos. Ezt most nem egyedül
kellett végigcsinálnom.
Hátradőltem, Finn mellkasának támaszkodtam, lehunytam a
szemem, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nem
fojtottam vissza őket, még csak nem is próbáltam. Csak hagytam,
hogy Finn a karjába zárjon, és végre kisírtam magam a velem
történt szörnyűség miatt – illetve a még sokkal nagyobb
szörnyűségek miatt, amiktől csak hajszál híján menekültem meg.
Amikor a könnyeim nagy sokára elapadtak, kinyitottam a
szemem, és ismét szembenéztem a tükörbéli lánnyal. Mostanra az
arca és a szeme egyaránt vöröslött a sírástól, az elkenődött sminkje
pedig csíkokban folyt le… De legalább már nem látszott annyira
elgyötörtnek, mint azelőtt.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Finn halkan, és tekintete az
enyémre szegeződött, miközben összeölelkező alakunkat
figyeltem a tükörben.

272
 – Az, hogy mennyire utálom azokat a csajokat, akik még sírás
közben is szépek. Most komolyan, milyen már, hogy csak
egyetlenegy könnycseppjük gördül le, és se a sminkjük nem
maszatolódik el, se a képük nem lesz vörös? Ez nem is rendes
sírás! – Erőltetetten fölnevettem, próbáltam kicsit feldobni a
hangulatot.
Finn csak a fejét csóválta.
– Na, gyere! – mondta, és a hatalmas sarokzuhanyzója felé
terelt. Két oldalról vastag, áttetsző üvegfal fogta közre, és akkora
nagy volt, hogy akár négy ember is kényelmesen elférhetett benne.
Miután megnyitotta a vizet, Finn odalépett hozzám, és óvatosan
kicipzárazta A Ruhát. Hagyta, hogy lehulljon a lábamhoz, majd
letérdelt elém. A vállára tettem a kezem, rátámaszkodtam,
miközben kiléptem a zuhany alján felgyűlt anyagból. Amint ez
megtörtént, Finn gondolkodás nélkül kihajította Lexi cafatos,
elrongyolódott ajándékát a sarokkabin melletti kukába.
Isten veled, szépséges ruhácska!
A még mindig előttem térdelő Finn lágy, meleg csókot lehelt a
köldökömre. A keze gyengéden siklott végig sebesült, elkínzott
bőrömön, miközben lehúzta a bugyimat és kikapcsolta a
melltartómat, így most már teljesen meztelenül álltam előtte.
Csúnyának, kiszolgáltatottnak éreztem magam: sérültnek,
megtörtnek, minden eddiginél védtelenebbnek.
Fölkaptam a kezemet, hogy eltakarjam magam, amennyire
tudom, Finn azonban egy finom mozdulattal megakadályozta.
Összekulcsolta az ujjainkat, és nekilátott szép lassan, gondosan
végigcsókolni a testem minden egyes zúzódását-horzsolását;
ugyanúgy, mint ahogy a kulcscsontomon lévő heget csókolgatta,
amikor legelőször lefeküdtünk egymással. Úgy, mintha az ajkával
enyhíthette volna kicsit a fájdalmat, amit el kellett szenvednem.
A sérüléseimet ugyan nem gyógyíthatta be a csókjaival, viszont
végül sikerült elűznie minden rossz, bizonytalan érzésemet
önmagamról. Miután az összes sebemet megpuszilta, ő is levetette
a ruháját, és beállított a zuhany alá. A meleg víz jólesően

273
záporozott a bőrömre, barna-fekete patakokban mosta le rólam a
rengeteg mocskot.
Finn öntött a tusfürdőjéből egy kis, benedvesített törülközőre,
és óvatos mozdulatokkal, ráérősen megmosdatott. Alapos munkát
végzett, ügyelt rá, hogy a sikátor egyetlenegy árva porszeme se
maradjon a testemen. Utána megmosta a hajamat is, és miközben
erős ujjai samponnal masszírozták a fejbőrömet, annyira
ellazultam, hogy kis híján ott helyben elaludtam. Ahogy teltek-
múltak a másodpercek, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a
fáradtság: nemcsak a sérült testem volt kimerülve, hanem lelkileg
is úgy megterhelt ez az iszonyatos éjszaka, hogy már alig bírtam
talpon maradni.
Épp, amikor már majdnem összecsuklott a lábam, Finn
átkarolta a vállamat, hogy megtámasszon, a másik kezével pedig
elzárta a csapot. Levett két nagy, vastag, fekete törülközőt a falra
szerelt tartóról, bebugyolált az egyikbe, a másikat pedig a derekára
tekerte. Megfogta a kezemet, és kiterelt a fürdőszobából.
Botladozva, leragadó szemmel követtem a hálószobájába… amit
normál körülmények között nagyon is éberen, kíváncsian
térképeztem volna fel.
Most viszont még csak körül sem néztem, miközben Finn a
szobát uraló, óriási ágyhoz vezetett. Miután ledőltem a puha,
szürke ágyneműre, haloványan tudatában voltam, hogy Finn
bebújt mellém, és mindkettőnkre ráterítette a takarót.
Amint a párnára hajtottam a fejem, már mély álomba is
merültem.

274
 15. FEJEZET

KÜLDETÉS TELJESÍTVE

– LÁTOD AZT A CSILLAGOT, Bee? – kérdezte a fiú, és egy különösen

fényes pontra mutatott az éjszakai égbolton.
Tekintetem követte a mutatóujját, és amikor sikerült kivennem a
csillagot a fejünk felett, elmosolyodtam. Éjszakáról éjszakára
egyre ügyesebben találtam meg a különféle csillagképeket a fiú
társaságában.
Megint a hátsó tornác lépcsőjén üldögéltünk, és a ma éjjel
hűvösebb volt a szokottnál. Hiába, jócskán benne jártunk már a
novemberben. Mostanra majdnem három hónapja voltam az
átmeneti otthonban, és rohamosan közeledett a tél. Újabban
muszáj voltam kihozni magammal a vékony takarómat a házból,
amikor éjjelente kisurrantam a tornácra a fiúhoz.
Nagyon reméltem, hogy karácsonyra már nem leszek itt.
– Milyen szép – suttogtam. Pontosabban az ajkam megformálta
a szavakat, ám alig adtam ki hangot. A fiú azonban így is
meghallott, és a csillagtól elfordulva rám nézett. Habár már
majdnem egy hónap eltelt, mióta megmondtam neki a nevemet,
még mindig olyan boldogan meglepettnek tűnt, valahányszor
szóltam hozzá, mint aki épp most kapott egy csúcsszupi karácsonyi
ajándékot vagy egy óriási fagylaltkelyhet a legkedvencebb ízeivel.
275
 Talán azért örült ennyire, mert őrajta kívül továbbra sem
szóltam senki máshoz.
– Az ott a Kassziopeia nevű csillagkép része – magyarázta. –
Látod azt a négy csillagot, amik úgy néznek ki együtt, mint egy
elnagyolt W? – Egyik csillagról a másikra mutatott, kirajzolva
nekem az ujjával a csillagképet.
Hunyorogtam, elsőre nem láttam, amit mutatni próbált. A
csillagok számomra fénylő, kibogozhatatlan összevisszaságnak
tűntek: kicsit hasonlítottak a karácsonyi fényfüzérekre, amiket
anyu minden évben le szokott hozni a padlásról, mikor eljött a
faállítás ideje, és előhúzta a dobozból a gubancos drótokat. Nehéz
volt elképzelni, hogy ebből a káoszból bármilyen mintát ki lehetne
venni.
De aztán valami bekattant az agyamban, és hirtelen igenis
láttam.
Kassziopeia: egy elcsúszott, féloldalas W-re hasonlító
csillagkép, aminek pontjai olyan fényesen ragyogtak, hogy nem is
értettem, miért nem láttam meg elsőre a mintázatukat.
– Emlékszel Androméda hercegnő történetére? – kérdezte a fiú.
Bólintottam. Imádtam azt a mesét. Az volt a legelső, amit
elmondott nekem.
– Kassziopeia volt a királyné… Androméda édesanyja. És a
mese összes többi szereplőjének is megvan a maga csillagképe:
Pegazus, Androméda, Kassziopeia… Mind odafönt vannak.
Lenyűgözve figyeltem, ahogy egyik csillagképet a másik után
mutatta meg.
– Mesélj egy másikról is! – kértem halkan, ámulva.
– Oké – mondta a fiú, és elgondolkodó képet vágott. – Látod azt
ott, ni? Az a Vízöntő. Elméletben úgy néz ki, mint két hal, de
szerintem inkább a V betűre hasonlít.
Megint követtem a tekintetemmel a mutatóujját, és ezt az alakot
ugyan egy kicsit nehezebb volt megtalálnom, de végül mégiscsak
sikerült.

276
 Amikor végre-valahára kirajzolódott előttem, hónapok óta most
először ült ki a képemre őszinte, fülig érő vigyor.
– Honnan ismered ezeket ilyen jól? – kérdeztem csodálattal.
– Apukámtól tanultam róluk. – Szomorú volt a hangja.
Úgy döntöttem, ma este inkább nem kérem, hogy mutasson meg
több csillagképet, ha láthatóan ennyire elszomorította a dolog. De
tudtam, hogy holnap este megint ezt fogom kérni tőle. Meg
holnapután. És azután is.
Egészen addig akartam faggatni, amíg ki nem fogyunk a
csillagokból.
A lelkesedésem nem volt teljesen új keletű: mindig is szerettem
az eget nézni, pláne miután anyu csillagokat festett a szobám
mennyezetére. Most viszont a csillagképek egyenesen
varázslatosnak tűntek, titokzatosnak és szinte ellenállhatatlannak.
A fiú mintha egy új, fölfedezetlen világot tárt volna elém, és én
mindent meg akartam tudni róla, amit csak lehetett. Úgy éreztem,
muszáj kitanulnom az elérhetetlenül messzi sötétségben lebegő
alakzatok összes rejtélyét.
– Bee, kérdezhetek valamit? – akasztotta meg a gondolataimat
a fiú hangja.
Bólintottam, és elszakítottam a pillantásomat a csillagoktól,
hogy ránézzek.
– Miért pont én? – kérdezte halkan. Kerülte a tekintetemet.
– Hogy érted?
Nagyot nyelt, apró ádámcsutkája ugrott egyet, mintha egy
üveggolyó akadt volna meg a torkában. Majdnem vihogtam,
miközben figyeltem, ahogy a kis kitüremkedés föl-le mozgott a
nyakán, de a hangja irtó komoly volt, ezért magamba fojtottam a
kuncogást.
– Miért csak velem beszélsz, és senki mással nem?
Egy darabig hallgattam, elgondolkoztam a kérdésén. Az
igazság az volt, hogy még én magam sem tudtam biztosan, miért
egyedül benne bízom meg ennyire, és nem az orvosokban vagy a
pszichiáterekben vagy a többi itteni gyerekben.

277
 – Azt hiszem… – Elcsuklott a hangom. – Azt hiszem, azért, mert
melletted biztonságban érzem magam.
– Biztonságban?
– Ja… – Vállat vontam, és megint fölpillantottam az égre.
Tudtam, hogy a fiú engem bámul, de most nem bírtam a szemébe
nézni. – Amióta először meséltél nekem. A meséid emlékeztetnek…
anyukámra. Imádta a tündérmeséket. Minden este mesélt nekem
valamit lefekvés előtt.
A fiú erre nem felelt semmit. Egypercnyi hallgatás után
éreztem, ahogy megfogta a kezem, és összekulcsolta hosszú ujjait
az enyémekkel.
– Mondj nekem egy mesét! – suttogtam, és erősen
megszorítottam a kezét. – Olyat, aminek jó a vége.
– Oké, Bee – bólintott, és megszorította a kezem. Mély levegőt
vett, és belevágott: – Egyszer volt, hol nem volt…
Egy halkan pengetett gitár hangjára ébredtem. Még mindig
éjszaka volt, a holdfény lágyan szűrődött be az ágy fölötti
tetőablakon, haloványan megvilágítva a puha, meleg takarót, ami
beborított. Pár pillanatra össze voltam zavarodva, nem értettem,
hol vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy Finn ágyában fekszem.
Lehunytam a szemem, ahogy megrohant a történtek emléke,
minden egyszerre: a támadás, a megmenekülésem, a mentősök
meg a rendőrök kérdései, a szörnyű tehetetlenség és félelem.
Remegni kezdtem, még jobban összehúztam magam körül a
takarót.
Igyekeztem erőt venni magamon, és inkább a jó dolgokra
gondolni, amik szintén ma este történtek: Finn arckifejezésére,
amikor együtt énekeltünk a színpadon; arra a pillanatra, amikor
tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok belé; arra, ahogy
megmosdatott, és gondoskodott rólam, miután elhozott a lakásába.
Amikor végre sikerült úrrá lennem a remegésemen, kinyitottam
a szemem, és körülnéztem, Finnt keresve. Nem volt nehéz
megtalálni.

278
 A szoba másik felében ült, háttal nekem, az ablakkal szemben,
ölében a gitárral. Nem volt rajta más, csak egy kopott, kigombolt,
kék farmer. Nem tudtam biztosan, egyáltalán észrevette-e, hogy
fölébredtem. Annyira halkan játszott, hogy nyilván nem akart vele
megzavarni. A dallam ismerősnek tűnt valahonnan, de csak akkor
tudtam beazonosítani, amikor Finn fojtott hangon énekelni
kezdett.
– Brooklyn, Brooklyn, take me in…
Brooklyn, Brooklyn, fogadj be…
A dalszöveg mintha nekem szólt volna: mintha Finn így kérlelt
volna, hogy fogadjam be, adjak neki menedéket. Mire a refrénhez
ért, végre eszembe jutott a szám címe, és könny szökött a
szemembe.
Az I and Love and Yout énekelte, az Avett Brotherstől. Az
egyik legtökéletesebb szerelmes számot, amit csak ismertem.
Miután az utolsó szavakat is elénekelte, és elhallgatott, a
szobában a halk légzésünket leszámítva néma csönd lett, de még
mindig a fülembe csengett a dal szerelmi vallomása. Egyszeriben
betolakodónak éreztem magam: mintha olyasvalaminek lettem
volna tanúja, amit Finn talán nem akart, hogy lássak.
Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Talán mímeljek alvást?
Csináljak úgy, mintha nem hallottam volna az énekét, mintha nem
ütöttek volna szíven a szavai, mintha nem akadt volna el a
lélegzetem a dalától? Fogalmam sem volt, mit kéne tennem.
Mielőtt döntésre juthattam volna, a hangja megtörte a csöndet.
– Hogy van a fejed? – kérdezte, még mindig háttal nekem.
Hát, ezek szerint tudja, hogy ébren vagyok.
– Jobban – suttogtam.
Fölállt a székről, lerakta a gitárt, és felém fordult a sötét szoba
túlsó feléből. Ahogy rám nézett, ismét elakadt tőle a lélegzetem.
Olyan borzas volt a haja, mintha újra meg újra beletúrt volna. Így,
hogy félmeztelen volt, tisztán láthattam felsőteste minden izmát
meg tetoválását, és szexisebbnek találtam, mint valaha. Arca egyik
fele homályba borult, a másikat megvilágította a holdfény.

279
Gyönyörű volt, szinte nem is e világinak tűnt, hanem inkább
valamiféle sötét angyalnak, akinek az a küldetése, hogy
megmentsen és elpusztítson egyszerre.
Könnyed, ösztönösen kecses léptekkel jött oda az ágyhoz, és én
egyszerűen nem bírtam levenni róla a szememet. Megigézett,
amilyen ruganyosan tartott felém, lebilincselt, ahogy formás izmai
megfeszültek a bőre alatt. A szemembe nézett, és feszült volt a
tekintete, amikor megállt az ágy mellett, tőlem úgy egy méterre…
Pont olyan messze, hogy nem érhettem el. Nem igazán értettem,
hogy mire vár, de láttam a szemében a bizonytalanságot, és rosszat
sejtettem.
– El kell mondanom neked valamit. – Olyan komoly volt a
hangja, amilyennek még egyszer sem hallottam.
Azonnal kivert a hideg veríték, és kalapálni kezdett a szívem,
miközben szédelegve próbáltam kitalálni, miről lehet szó.
– Mi történt? – faggattam. – Telefonáltak a rendőrségtől?
Nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és fölemelte a kezét, hogy a
hajába túrjon. Bármiről is volt szó, láthatóan csöppet sem
akaródzott elmondania nekem.
– Finn? – nógattam.
Végre megint a szemembe nézett. Frusztráltság, düh és
együttérzés izzott a tekintetében. Még jobban felpörgött a
szívverésem.
– Carlson hívott. Utánajártak Gordon alibijének. – Mély
levegőt vett, és ökölbe szorította a kezét. – Kikezdhetetlen. Azt
mondják, semmiképpen nem lehetett ő a támadó. – Dühödten
csapott jobb öklével a bal tenyerébe; arca elborult a haragtól,
tekintete a semmibe meredt. Nem volt nehéz kitalálni, kinek a
képébe vágta az öklét képzeletben. Őszintén szólva aggódtam,
hogy másodperceken belül elrohan levadászni Gordont, és
önkéntes igazságosztóként áll bosszút.
– Gyere ide! – mondtam, és kinyújtottam felé a kezemet.
Amikor összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, erősen
megrántottam a kezét, így elveszítette az egyensúlyát, és az ágy

280
felé bukdácsolt. Miután visszanyerte az egyensúlyát, végre ledőlt
mellém, habár komor arckifejezésén látszott, hogy még mindig
Gordon és a bosszú jár a fejében.
– Finn! – szóltam rá, és csettintettem az orra előtt. A pillantása
erre egyből rám szegeződött. – Nem nyírhatod ki Gordont, te
vadember, bármennyire is szeretnéd. Talán nem hallottál még
arról, hogy milyen sors vár a börtönben a hozzád hasonló
szépfiúkra?
A szája önkéntelenül is kis mosolyra görbült. Sikerült hatnom
rá.
– Tutira egy százhatvan kilós, „Pici” nevű nehézfiú cellatársa
lennél, aki elfoglalná az emeletes ágy alsó részét, és a ribijévé
tenne.
Hunyorogva meredt rám, de láttam rajta, hogy alig bírja
megállni a nevetést.
– Ja, és tudod, mi a börtönkonyha specialitása? – folytattam.
Kérdőn vonta fel sötét szemöldökét.
– Hát a börtöntöltelék. Érted? – A nyomaték kedvéért a hasába
könyököltem.
Megjelent a gödröcskéje, és tudtam, hogy végre célt értem nála.
A halovány mosolya széles vigyorrá változott, majd kitört belőle a
nevetés, ahogy felfogta a poént.
– És még te kritizáltad az én favicceimet… – zihálta, mert alig
kapott levegőt a röhögéstől.
– Akkor is… – vontam vállat. – Küldetés teljesítve.
– És mégis miféle küldetésről beszélsz?
– Hát, mivel még mindig nem rohantál el kinyírni Gordont,
amondó vagyok, hogy nagyon is sikeresen letérítettelek a dutyiba
vezető útról.
– Azért ez még nem olyan biztos – motyogta, és lelohadt a
mosolya. – Az a csávó imádkozhat, hogy ne kerüljön az utamba.
Egész éjjel csak erre tudtam gondolni.
– Hát, akkor kénytelen leszek elterelni róla a figyelmed –
közöltem, azzal váratlanul felültem az ágyban, és hagytam a

281
takarót lehullani a derekamig. Finn láthatóan megfeledkezett arról
a tényről, miszerint nincs rajtam semmi a paplan alatt, mert a
szeme elkerekedett, és azonnal a mellemre szegeződött. Igencsak
elégedetten figyeltem, ahogy a tekintetében fellángolt a
szenvedély.
– Küldetés teljesítve – ismételte halkan, és közelebb húzódott
hozzám. Kinyújtotta a kezét, gyengéden a mellemre nyomta a
tenyerét, én pedig kis híján felnyögtem, ahogy a gitárhúroktól
érdes ujjai a bőrömre tapadtak. Homorítva simultam bele az
érintésébe, és lehunytam a szemem. Finn ajka leheletfinoman
siklott az enyémre.
Amint megcsókolt, perzselőn lobbant föl köztünk a vágy.
Miközben a keze fölfedezte a testemet, én végighúztam a
tenyeremet izmos mellkasán, ujjhegyeimmel cirógattam kockás
hasát. A csókot megszakítva kinyitottam a szemem, hogy
kövessem az ujjaimmal a bicepszét és vállát borító tetoválások
minden ívét-vonalát. Miután oda-vissza bejártam a minták
kacskaringóit a kezemmel, lehajtottam a fejem, és a számat
nyomtam a tetkókra, hogy a nyelvemmel is megízleljem a
rajzolatot, mint már rég akartam.
Finn torkából mély, elégedett mordulás tört fel, ezek szerint
élvezte, ahogy alaposan föltérképeztem a tetoválásait. Miután a
karjával végeztem, a szám a vállára és a kulcscsontjára vándorolt,
majd le a mellkasán, utána pedig a hasán, lágy csókokkal hintve
tele a bőrét. Amikor ajkam már majdnem a farmerja derekához ért,
Finn gyengéden megfogta a vállamat, és följebb húzott, hogy
ismét megcsókolhasson.
Az újabb hosszú, szenvedélyes csókunkat követően mélyen a
szemembe nézett, és megkérdezte:
– Biztos, hogy ezt akarod?
Tudtam, mire gondol. Azok után, ami ma éjjel történt velem,
talán furcsa volt, hogy ennyire hevesen, mohón vágytam Finnre,
ellenállhatatlanul kívántam őt. De nem akartam túlagyalni a

282
dolgot. Egyáltalán nem akartam agyalni, és kész. Nem akartam
semmi mást, csak érezni.
Álltam a pillantását, és nagyon reméltem, hogy a tekintetem
egyértelművé teszi a választ.
– Egész biztos – feleltem. – Azt akarom, hogy eltüntesd őt a
bőrömről, a testemből, Finn. Szükségem van rád, hogy minden
nyomát eltöröld.
A szavaim hallatán gyengédség költözött a szemébe.
– Úgy lesz, hercegnő. Megígérem.
Édesen megcsókolt, majd kezelésbe vette minden porcikámat a
kezével és a szájával, elűzve a támadóm emlékét még az agyam
legeldugottabb zugából is. Miután végre levette a farmerét, és
meztelenül hajolt fölém, úgy nézett le rám, mintha még soha
életében nem látott volna ennél gyönyörűbbet.
– Szeretlek, Brooklyn – suttogta, amikor lassan belém hatolt. –
Mindig is szerettelek.
Elakadt a lélegzetem, ugyanannyira az érzéstől, amennyire a
szavaitól. Átkulcsoltam karommal-lábammal, amilyen szorosan
csak bírtam, és fölvettem a ritmusát. Tökéletes harmóniában
voltunk, a testünk teljesen egyszerre mozgott, és éreztem, hogy
egyre fokozódik bennem valami, amihez foghatót még sosem
tapasztaltam.
Finn szerelmes belém.
A csípőm újra és újra megemelkedett, egyre gyorsabb
tempóban, ahogy a célvonal felé száguldottunk.
Finn szerelmes belém.
Körmeim a hátába vájtak, ahogy próbáltam még jobban
magamhoz préselni őt.
Finn szerelmes belém.
Homorítottam, már nem is éreztem magam alatt az ágyat, és
sikoly készült kitörni a torkomból.
Amikor fölértem a csúcsra, olyan hangosan kiáltottam, hogy az
halál ciki lett volna, ha Finn nem kiáltja az én nevemet pontosan
ugyanakkor, ugyanolyan hangerővel. Egyszerre mentünk el, és

283
tudtam, hogy ezt az elemi erejű, vadító orgazmust soha, de soha
nem felejtem el, amíg csak élek.
Finn utána hanyatt fordult, hogy kényelmesen a mellkasára
fekhessek, ne nehezedjen rám a súlya, és még véletlenül se
nyomja meg valamelyik sérülésemet. Így, a meleget és erőt
sugárzó karjába zárva tudtam, hogy biztonságban vagyok.
Tudtam, hogy ez a fiú szeret engem. És azt is tudtam, hogy
boldogabb vagyok, mint valaha életemben.
– Én is szeretlek, Finn – suttogtam, és fejemet a mellkasán
nyugtatva elmosolyodtam.
A teste mozdulatlanná dermedt alattam, és hallottam, ahogy
elakadt a lélegzete a szavaimtól, ugyanúgy, mint nekem az előbb
az övéitől. Aztán fölemelte a kezét, megfogta az államat, és úgy
fordította a fejemet, hogy láthassa az arcomat.
– Egész biztos vagy benne? – suttogta, farkasszemet nézve
velem. – Mert ha egyszer azt mondod nekem, hogy szerelmes
vagy belém, akkor nincs visszaút, Bee. Onnantól az enyém vagy,
és kész. És én soha, de soha nem fogok lemondani rólad.
– Hmm, hát, ebben az esetben inkább még meggondolom… –
cukkoltam, és pajkosan vigyorogtam rá.
Láthatóan nem vette a poént, és továbbra is véresen komoly
arckifejezéssel meredt rám, miközben a válaszomra várt.
– Jaj, te idióta! – csaptam a karjára. – Igen, szeretlek.
Szerelmes vagyok beléd. Mit akarsz, netán tetováltassam rá a
seggemre, esetleg foglaljam hivatalos, jogi nyilatkozatba? Vagy
elég lesz a szóbeli megerősítés is? – grimaszoltam.
– Hülye vagy – mondta, azzal megragadta a csípőmet, és még
jobban magára húzott, így lovagló ülésbe kerültem rajta. – De én
így is szeretlek, okostojás.
Épp csak annyi időm volt, hogy megcsodáljam a helyes kis
gödröcskéjét, ami megint előbukkant a jobb orcáján, majd az ajka
ismét a számra tapadt, annyira hevesen, mintha birtokba akart
volna venni, mindenestül. Azután pedig nekifutottunk a második
menetnek.

284
 – Szóval, jó sok minden történt, mióta legutóbb beszéltünk.
Angelini doktornő megszokott higgadtsága és szenvtelensége a
mai ülésünk alatt egy kicsit megrendült. De úgy gondoltam, ez
igazán érthető; valószínűleg nem mindennap fordult elő vele, hogy
egy páciense nemcsak frissen felidézett álom-emlékekről számol
be neki, hanem egy kis híján nemi erőszakba vagy akár
gyilkosságba torkolló támadásról is, ami egy klub melletti,
vaksötét sikátorban érte az éjszaka közepén, ráadásként pedig
közli, hogy belevágott élete legelső rendes párkapcsolatába… El
kellett ismernem, eléggé sok mindez összesen hatvan perc
terápiára.
Már azzal elment az időnk legnagyobb része, mire részletesen
elmeséltem, mi minden történt a múlt hét óta. Nem igazán tudtam,
mégis mennyi pszichoanalizálást lesz képes belesűríteni a doki
néni a maradék húsz percbe; de abban az egyben biztos voltam,
hogy ha valaki, hát ő aztán tuti nem futamodik meg a lehetetlen
kihívások elől.
– Hogy érzed magad a támadással kapcsolatban? – kérdezte. –
Említetted, hogy ma reggel újra beszéltél a rendőrökkel.
– Azt mondják, nem Gordon volt. – Vállat vontam. – És
igazából azt sem tudom, mit érzek. Van olyan érzelem, ami helyes
lenne egy efféle szituációban? Mit kéne éreznem? Mert csak
közvetlenül utána sírtam, úgy egy órával később, de azóta
alapvetően rendben vagyok. Nem félek elhagyni a házat sötétedés
után, merek egyedül elmenni a kocsimig. Nem akarom
bedeszkázni az ablakomat, sem bezárkózni a lakásomba huszonhét
macskával a következő jó néhány évtizedre – magyaráztam. – Úgy
érzem, továbbra is önmagam vagyok… csak néhány friss
horzsolással meg zúzódással.
– Nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen érzelem ebben a
helyzetben, Brooklyn. Nem feltétlenül kell traumatizálva érezned
magad csak azért, mert trauma ért – meredt rám Angelini doktornő
a dohányzóasztala makulátlan üveglapja fölött.

285
 Szórakozottan elmerengtem azon, vajon hogy tartja ilyen
tisztán; még egy kávéfolt vagy egy ujjlenyomat se volt a
nyamvadtul hibátlan felületen.
– Brooklyn, figyelsz rám? – kérdezte a doktornő, a
szemöldökét felvonva.
Bólintottam, és erőt vettem magamon, hogy a takarítási
szokásain való töprengés helyett inkább a szavaira koncentráljak.
Elvégre óránként több száz dollárt fizettem értük, ugyebár.
– Továbbá azt hiszem, az is lehetséges, hogy mivel nem ez a
legelső trauma, amit átéltél, talán egy kissé érzéketlenné váltál a
potenciális fenyegetést vagy akár életveszélyt jelentő helyzetekkel
szemben – folytatta.
– Vagyis nem hat rám a veszély – tűnődtem fennhangon, és a
levegőbe bokszolva úgy tettem, mintha láthatatlan ellenfelekkel
hadakoznék. – Ez szuperképességnek számít?
– Brooklyn! – szólt rám a doktornő szigorúan. – Kérlek, vedd
ezt komolyan!
– Komolyan is veszem, de tényleg! Csak vicceltem egy kicsit,
ennyi – vontam vállat. – Attól még tudok összpontosítani. – A
doki néni totál túlreagálta a dolgot.
– Elismerem, a traumával szembeni érzéketlenséged bizonyos
fenyegető helyzetekben akár előnyt is jelenthet. Például amikor
meg kellett védened magad abban a sikátorban, és nem
hatalmasodott el rajtad végzetesen a pánik – fejtegette a doktornő.
Bólintottam, és éreztem, hogy a folytatás az lesz: „De…
– De meg kell mondjam… – Á, helyben is vagyunk! – Más
szempontból könnyen lehet a károdra, mert túlzottan vakmerővé
tehet, akár életveszélyesen is. Nincs benned rendes félelemérzet,
egyáltalán nem ügyelsz a biztonságodra, felelőtlenül feszegeted a
határokat… Akár a sorozatos futó kalandjaidról, akár a túlzásba
vitt alkoholizálásodról van szó, vagy épp arról, hogy kimentél
egyedül egy sötét sikátorba, és még a mobiltelefonodat sem vitted
magaddal.

286
 Elgondolkoztam a szavain. El kellett ismernem, hogy van
igazság abban, amit mond. De ez akkor sem olyasmi volt, amin
csak úgy változtathattam. Amennyire értettem, már olyan régóta el
voltam cseszve, hogy a problémám már nem megváltoztatható,
levetkőzhető szokást jelentett, hanem a személyiségem alapvető
részévé vált. Persze, esetleg megtanulhattam jobban kezelni az
elcseszettségemet, ám úgy éreztem, kénytelen vagyok
szembenézni a tényekkel: soha, de soha nem leszek teljesen
normális.
– Gondolom, nincs valami varázsszer, amit felírhatna, hogy egy
csapásra megoldja ezt a kis problémámat, ugye, doki? –
poénkodtam.
– Nem kell ide gyógyszer, Brooklyn. Csak ügyelj rá, hogy
mindig tartsd a kezed ügyében a mobilodat! – mosolygott Angelini
doktornő kissé gúnyosan.
Elnevettem magam.
– Maga most tényleg elsütött egy viccet, dokikám?
– Ugyan, dehogy, szó sincs róla – tagadta a nő szemrebbenés
nélkül, én meg a fejemet csóváltam. – Nos, tehát, a hátralévő
percekben pedig szeretném az álmaidat megvitatni. Előkerültek
újabb emlékeid álmodban, mióta legutóbb beszéltünk?
– Igen, és ez egyre gyakrabban előfordul. Mostanra alapvetően
átvették a megszokott rémálmaim helyét… És ez király, mert
utáltam azokat a rémálmokat, és sokkal jobban nézek ki így, hogy
nem olyan csúnyán karikás a szemem állandóan.
Ha nem ismertem volna jobban, könnyen azt hihettem volna,
hogy ezzel majdnem sikerült megnevettetnem a szenvtelen
pszichiátert.
– Ezen a héten háromszor is álmodtam az átmeneti otthonról
meg arról a fiúról, akit ott ismertem meg – folytattam. – És azt
hiszem, igaza van, doki, hogy lehet valamiféle konkrét kapcsolat a
jelenem meg az álombéli emlékeim között… Mert különben nem
merülnének fel pont most, ennyire tisztán. Szóval, azt hiszem,
most már csak arra kéne rájönnöm, mi idézte föl őket.

287
 – Nem hiszem, hogy feltétlenül kutatnod kéne az okát. Amikor
az elméd készen áll, talán egyszerűen eszedbe jut majd a válasz,
saját magától. – Angelini doktornő finoman vállat vont. – És mint
már mondtam, nincs konkrét, tudományos magyarázat arra,
hogyan működik a memóriánk. Én azt tanácsolnám, hogy éld
szépen az életed, és ne rágódj túl sokat a múltadon! Nekem
nagyon úgy tűnik, hogy hosszú ideje először egyszerűen csak
kiélvezed a jelent.
– Igaza van – bólogattam, és gyengéd mosoly ült ki az arcomra,
ahogy Finnre gondoltam. – Végre van valami az életemben, ami
miatt minden reggel izgatottan pattanok ki az ágyból.
Lejárt az időnk, pedig még csak nagyvonalakban vettük át
mindazt, ami mostanában történt a szappanoperába illő életemben.
A pszichiáter felállt, és az ajtóhoz terelt, ám mielőtt még kiléptem
volna a rendelőjéből, az utolsó pillanatban a kezembe nyomott egy
névjegykártyát.
– Ezen rajta van a mobiltelefonom száma. Általában nem
szoktam megadni a pácienseimnek – magyarázta. – De szeretném,
ha tudnád, hogy mindig elérhetsz, ha szükséged van rám,
Brooklyn. Én bármikor szívesen meghallgatlak… Nem csak
akkor, amikor időpontra jössz.
Az irántam való aggodalma nyilvánvalóan túlment a hivatalos
orvos-beteg kapcsolaton, és ez az anyáskodó gesztus meghatott.
Eltűnődtem, vajon van-e családja, gyereke. Nem viselt jegygyűrűt,
és nem volt az a kimondott tyúkanyó típus. Egyszeriben arra
gondoltam, hogy talán ő is egy kicsit magányos lehet.
Ettől valahogy még jobban megkedveltem.
Habár én sose voltam az a lelkesen ölelkezős típus – és
igencsak gyanítottam, hogy a doktornő sem –, most mégis
óvatosan átkaroltam karcsú alakját, és finoman megöleltem. Elsőre
érezhetően meghökkent, egész testében összerezzent, de aztán
ellazult kicsit, fölemelte a karját, és ugyanolyan hezitálva
magához szorított. Valószínűleg ez volt a világtörténelem

288
legfeszengősebb ölelkezése. Néhány másodperccel később
elengedtem a doktornőt, és sietve hátraléptem.
Megköszörültem a torkomat, és elszántan igyekeztem úgy
tenni, mintha az iménti, rám egyáltalán nem jellemző érzelgősség
igazán semmiség lett volna.
– Hát, köszönöm szépen, doki. De nem ígérhetem meg, hogy
nem fogok poénból hirdetést feladni az újságban a számával,
mintha szexvonal lenne – ugrattam.
– Nos, Brooklyn… – Olyan nyílt, őszinte vigyort villantott rám,
amihez foghatót még nem láttam tőle. – Azt hiszem, ha ez
bekövetkezik, akkor nem ígérhetem meg, hogy nem foglak
életfogytig tartó kezelésre beutalni a zárt osztályra.
Elnevettem magam, azzal elindultam a folyosón, és a vállam
fölött, hátra se nézve köszöntem el:
– Viszlát a jövő héten, doki!
– Szervusz, Brooklyn! – szólt utánam, és hallottam a hangján,
hogy mosolyog.
Tisztában voltam vele, milyen szánalmasnak tűnhet ez –
figyelembe véve, hogy fizettem neki, meg minden –, de akkor is
úgy éreztem: a pszichiáterem lett az egyik legjobb barátom.
Vagy talán csak tényleg elmebajos voltam.

289
 16. FEJEZET

DERÜLT ÉGBŐL

ELTELT EGY HÉT, eseménytelenül, nekem pedig erre a rövid időre

megadatott az a luxus, hogy úgy tegyek, mintha tök átlagos
egyetemista lennék. Nem ért újabb támadás, egyetlenegy
titokzatos küldemény sem bukkant fel a lakásomban, még az
asztmásan szuszogó telefonbetyár se zaklatott. Mindennap
eljártam az óráimra, habár meglepő módon a félév előrehaladtával
a kurzusaim egyre unalmasabbnak és egyszerűbbnek tűntek, az
egyre fásultabb oktatóink mostanra jóval kevesebbet követeltek
tőlünk, mint eleinte. Esténként szépen megcsináltam a
beadandókat, ami legfeljebb egy órámat vette igénybe; aztán néha
még a tankönyveimet is elővettem, és erőltettem magam, hogy
magoljak, amíg le nem ragadt a szemem – előbb-utóbb bárki
belealudna, ha be kellene vágnia az elmúlt öt évtized legfelsőbb
bírósági eseteinek minden egyes nevét és részletét. De alapvetően
igyekeztem tartani magam Angelini doktornő tanácsához, és
egyszerűen kiélvezni a jelent.
Idővel elhalványultak a zúzódásaim, aztán teljesen el is tűntek.
A csúnyább horzsolások kicsit lassabban múltak el, de Finn
mindennap segített lefertőtleníteni és bekötözni őket. Ezenkívül
magabiztosan hitt a csókjai gyógyító erejében; így ragaszkodott
290
hozzá, hogy legalább naponta egyszer végigpuszilgassa az összes
sebemet.
Sejtettem, hogy valójában csak meztelenül akart látni, amilyen
gyakran lehetett, de tény, ami tény, igazán nem panaszkodhattam a
szexterápiával egybekötött gyógykezelésére.
A rendőrség szerint semmiképpen nem lehetett Gordon a tettes
az ügyemben, így igencsak nyugtalanított és teljesen összezavart a
kérdés, hogy akkor vajon ki támadhatott rám abban a sikátorban.
Kezdettől fogva borzasztóan szerettem volna azt hinni, hogy
Gordon volt az elkövető, mert akkor szépen lezárhattuk volna az
ügyet, és nekem nem kellett volna együtt élnem azzal az
aggodalommal, miszerint az ismeretlen férfi, aki meg akart
erőszakolni – és utána talán meg is akart ölni – azon az éjszakán,
még mindig szabadon jár-kel, büntetlenül megúszva a tettét.
Mint kiderült, miközben én az életemért küzdöttem abban a
sikátorban, Gordon éppen becsajozott, méghozzá nagyon is
nyilvánosan: a támadás idején a Styx bárpultjánál smacizott egy
pomponlánnyal, jó néhány bulizó szeme láttára. Vagyis tényleg
nem lehetett ő a bűnös – hacsak nem rendelkezett titokban olyan
szuperképességgel, aminek köszönhetően két helyen tudott lenni
egyszerre.
Valamiért igencsak kételkedtem abban, hogy ez utóbbi lenne a
magyarázat.
A támadás óta sehogyan sem bírtam szabadulni az idegességtől,
és határozottan attól tartottam, hogy nem viselkedem jó
áldozatként. Na, nem mintha lehetne bármi jó abban, ha az ember
áldozattá válik… Hanem úgy éreztem, hogy nem dolgozom fel a
traumámat valamilyen normális, egészséges módon, ahogyan
kellene. Sokat gondolkoztam mindazon, amit Angelini doktornő
mondott nekem. Kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, hogy
igaza lehet: valószínűleg igencsak szenvtelenné váltam mindattól,
amin keresztülmentem életem viszonylag rövid húsz – azaz
mostanra majdnem huszonegy – évében.

291
 A huszonegyedik életév betöltése, a felnőttkorba való hivatalos
átlépés általában jó nagy durranásnak – és persze bulinak –
számított bármelyik amerikai egyetemista életében. De számomra
valahogy most egyáltalán nem tűnt izgalmasnak a dolog. Évek óta
nem ünnepeltem meg egyetlenegy születésnapomat sem, és úgy
terveztem, még csak nem is említem Finn-nek, hogy közeleg a
nagy nap.
Részben talán azért éreztem így, mert már tizenhét éves korom
óta volt hamis személyim. Vagy talán azért, mert sosem élveztem
a szülinapozást; ami azt illeti, nem igazán tudtam mit kezdeni a
nagy felhajtással se a magam, se mások esetében. Nekem mindig
is eléggé értelmetlennek tűnt évről évre mondvacsinált ünnepléssel
külön felhívni a figyelmet arra a letagadhatatlan tényre, miszerint
az életünk ennyivel rövidebb lett. Amennyire én láttam, ez csak
arra volt jó, hogy a társadalom valamiféle csodás ajándéknak
állítsa be a megfékezhetetlen menetelésünket a sír felé, mintha a
vég nem lenne így is, úgy is elkerülhetetlen.
Mármint, ha jobban belegondolunk, az egész születésnapozás
csak a halandóságunk biztos tudatának enyhítésére szolgál, nem?
A magunk módján így fejezzük ki azt, hogy: Gratulálunk!
Valahogy sikerült kibírnod még egy évet ebben az életnek nevezett,
óriási nagy katyvaszban! Tessék, cserébe itt egy kis torta meg
néhány lufi, érd be ennyivel!
Na jó, gyerekként talán még másként gondoltam. Annak idején,
amikor anyu még élt, mindig a szülinapom volt az évem
fénypontja: csupa móka és kacagás, sütemény és ajándék. Ha szép
volt az idő, kerti partit rendeztünk. Anyu maga sütötte a hercegnős
tortámat, és még ha néha kissé ferdére sikerült is, mindig
tökéletes, rózsaszín cukormáz borította. A konyhaasztalon
halomban álltak az ajándékok. Ahogy a vendégek kórusban
énekelve köszöntöttek föl, anyu hangja mindenki másét
túlszárnyalta, tisztán kicsendült a tömegből:
– Boldog szülinapot, drága Brooklyn…

292
 Az ilyen ünnepnapok anyu halálával úgy véget értek, mintha
soha nem lettek volna. A hetedik születésnapomra még csak nem
is emlékeztem. Tudtam, hogy az átmeneti otthonban éltem, amikor
betöltöttem a hetet, de mint oly sok emlékemet azokból az
időkből, ezt is eltemettem magamban, valahol mélyen a
tudatalattim feltérképezhetetlen labirintusában.
Angelini doktornő azt mondta, nem erőltethetem magam, hogy
kitisztuljanak az emlékeim és a jelenhez való kapcsolódásuk, de
ettől én még igenis megpróbálkoztam ezzel. Ha lehunytam a
szemem, és csakis önmagamra fókuszáltam, éreztem az
emlékeimet a tudatos elmém határán: mintha vastag, de áttetsző
függöny takarta volna el őket az agyam leghátsó, sötét zugában. A
válaszok, amikre vágytam, épp csak annyira voltak távol tőlem,
hogy pont ne érhessem el őket; ám néha az a benyomásom támadt,
hogy a mentális védőlepel azért kicsikét fel-fellibben, és a
tudatalattim mutat nekem egy-egy fölvillanó színfoltot,
haloványan ismerős illatot vagy nem teljesen idegen arcot.
Legszívesebben benyúltam volna a fejembe, hogy letépjem azt
az átkozott függönyt. A fenébe is, hajlandó lettem volna akár
feszítővassal nekiesni a memóriámnak, hogy végre föltárjam a
hiányzó emlékeket, ha ez kell hozzá. De mivel ez nem tűnt reális
megoldásnak, a gyerekkori emlékeim továbbra is elérhetetlenek
maradtak a számomra.
A legelső félévben tanultam biológiát az egyetemen – az
elsőéveseknek kötelező volt fölvenniük valamilyen
természettudományos tárgyat –, és jól emlékeztem a napokra,
amiket a mikroszkóp fölé görnyedve töltöttem, a beállító
csavarokat forgatva meg a fényerősséggel bajlódva, miközben
próbáltam kellően élessé tenni a tárgylemezen lévő
mikroorganizmus-preparátumok képét. A többi diáknak mintha
meg se kottyant volna a feladat, mindig simán be tudták állítani a
mikroszkópot, hogy meg tudják vizsgálni az adott mintát. Én
viszont hiába próbálkoztam, sosem bírtam rendesen ráközelíteni
arra a vacakra, amit szemügyre kellett volna vennem.

293
 Kénytelen voltam szembenézni azzal a sajnálatos ténnyel,
miszerint a saját agyam földerítésére tett kísérleteim furcsamód
emlékeztettek azokra a kudarccal teli, dühítő napokra a biológiai
laborban.
Tudtam, hogy Finn biztosan megértene… már ha nem titkoltam
volna előle a dolgot. Pedig nyilván rájött, hogy valami nem hagy
nyugodni, mármint, a támadáson és Gordon állítólagos
ártatlanságán kívül.
Nem is kérdés, hogy ha elmondom neki az igazat, kedves lett
volna. Együttérzett volna velem. Akár még segíthetett is volna.
De mégis hogyan kellett volna elmondanom a szerelmemnek,
hogy még a saját elmémben sem ismerem ki magam? Hogy
vannak egyes részeim, az énem olyan oldalai, a lelkem bizonyos
darabjai – a legbenső gondolataim és emlékeim –, amiket az évek
során kirekesztettem, vagy egyszerűen elfelejtettem? Hogy az
agyam nem működik normálisan… és talán soha nem is fog?
Jól mentek köztünk a dolgok… vagyis inkább remekül. Boldog
voltam. És ami még döbbenetesebb, láthatóan ugyanúgy boldoggá
tettem Finnt, mint ahogy ő engem. Ezért – talán önző módon –
semmiképpen nem akartam aláásni a nagy nehezen elnyert
boldogságunkat. Nem akartam, hogy Finn másként nézzen rám,
másképpen bánjon velem. Így hát megtartottam magamnak az
emlékeimmel kapcsolatos frusztráltságomat.
Legalábbis ezzel a kifogással magyaráztam meg a
titkolózásomat önmagamnak.
Mert talán, ha netán igazán őszinte akartam volna lenni
magamhoz, akkor el kellett volna ismernem a letagadhatatlan
tényt, miszerint nem állok készen szembenézni a súlyos
kérdésekkel, amikből újabban egyre több merült föl bennem – a
gyanú, balsejtelem és felfoghatatlan eshetőségek viharos
örvényével, ami egyre hevesebben kavargóit az agyamban.
Néha az elme egy szempillantás alatt átlátja a dolgokat. A
kirakós több száz darabja, amik addig szanaszét szórva hevertek a
padlón, egyszeriben a helyükre kerülnek, mintegy varázsütésre, és

294
hirtelen kristálytisztán elénk tárul az összkép. Ám egészen addig a
pillanatig csak hasztalan bámuljuk azokat az átkozott darabkákat,
míg végül már elhomályosulnak előttünk, és úgy érezzük, tutira
hiányzik közülük egy kulcsfontosságú részlet, éppen az, amelyik a
válaszokat rejti.
Az igazság az volt, hogy ezeken a csöndes, megnyugtatóan
átlagos estéken az elmém óhatatlanul nekiállt eltűnődni mindazon,
ami mostanában történt velem. Lelki szemeimmel a kirakós
szanaszét szórt darabjait bámultam, de látszólag semmilyen
módon nem kapcsolódtak egymáshoz, makacsul nem alkottak
közös mintát. Végiggondoltam az összes olyan incidenst, amit az
adott pillanatban nem vettem komolyan, hanyagul jelentéktelen
semmiségként könyveltem el, vagy épp elzártam az agyam
leghátsó zugába, hogy ne is kelljen foglalkoznom vele, mert
féltem, milyen ijesztőnek tűnhetne, ha alaposabban
megvizsgálnám.
De most már egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül a
tényt, hogy túlságosan sok különös dolog történt velem az elmúlt
időszakban, és mindez nem lehetett puszta véletlen. Többé már
nem áltathattam magam, és kész.
Egyik este szokás szerint kiültem a tetőmre, és fölnéztem a
csillagokra. Mindig is a késő őszi csillagképeket szerettem a
legjobban, bár fogalmam sem volt, miért épp azok a kedvenceim.
Épp a támadáson gondolkoztam, mikor az agyam, szinte
önkéntelenül, egyszer csak élénken felidézte azokat a titokzatos
hívásokat: a lihegős telefonbetyárt, aki többször is zaklatott.
Azután azt a hátborzongató érzést is, hogy valaki figyel, amit
nemegyszer megtapasztaltam, miközben hazafelé sétáltam vagy
egyedül vágtam át a campuson.
Aztán pedig azt a bizarr – és a mai napig megmagyarázatlan –
esetet, amikor a fekete rózsacsokor felbukkant a semmiből a
lakásomban… Ráadásul, mint kiderült, a közelgő halált
szimbolizálva.

295
 És végül olyan dolgok is eszembe jutottak, amiken egész
mostanáig egyszer sem gondolkoztam el. Sorra ugrottak be,
megfékezhetetlenül, mintha az agyam minden egyes látszólag
véletlenszerű incidensről azonnal átugrott volna egy újabbra. A
gondolataim túl gyorsan cikáztak ahhoz, hogy lépést tarthassak
velük, vagy tudatosan keresgéljem a kirakós következő darabját.
Hipp-hopp, a darabok egyszer csak elkezdtek összeállni, és
lassan kitisztult előttem a kép…
Eszembe jutott, hogy kábé egy hónappal ezelőtt, amikor
délután hazajöttem az egyetemről, a tankönyveim kissé szét voltak
csúszva az íróasztalomon: mintha valaki nekiment volna a
bútornak, véletlenül ellökve a köteteket a helyükről.
Meg az, hogy néhány hete elvesztettem a zsebnaptáramat,
amibe mindig mindent gondosan lejegyeztem, az egyetemi
feladatoktól kezdve a bulikon át egészen a legrandomabb
gondolataimig. Vagyis… Pontosabban a kis notesz egyszerűen
eltűnt a hátizsákomból, amikor két előadás között a
diákközpontban ütöttem el az időt.
És végül megjelent a lelki szemeim előtt egy férfi alig kivehető
alakja, ahogy a sötétben áll, a motorjának dőlve, cigarettát szívva.
Ahogy engem figyel, miközben a tetőmön ülök egy hűvös
augusztusi hajnalon.
Lehetett mindennek köze egymáshoz?
Önmagában egyik eset sem tűnt nagy ügynek, na, de így
együtt? Ha az összképet néztem, ha egy láncolat egybefüggő
részleteinek tekintettem a történéseket, nem pedig csakis
önmagukban álló, elszigetelt incidenseknek…
A kirakósból még mindig hiányzott néhány kulcsfontosságú
darab, azonban így is kezdett kirajzolódni a világos, egyértelmű
mintázat: egy zaklatóval álltam szemben. A fickó leselkedett
utánam. Megpróbált kárt tenni bennem.
Vagy talán csak őrült voltam, és totálisan túlreagáltam a dolgot.
Az üldözési mánia beszélt volna belőlem?
Valószínűnek tartottam, hogy igen.

296
 De miután egyszer szöget ütött a fejembe a lehetőség, hogy
mindez egyetlenegy személy műve lehet – egy rögeszmés férfié,
aki vagy megrémíteni akar, vagy kárt tenni bennem nem bírtam
csak úgy letagadni a kapcsolatot, amire az agyam rálelt. Nem
tudtam szabadulni az egyre erősödő, makacsul nyugtalanító
meggyőződéstől, hogy veszélyben vagyok. A csontjaimban
éreztem, mintha a hatodik érzékem súgta volna ezt, vagy
valamiféle ösztönös védekező reakció váltotta volna ki belőlem.
Minden idegszálam azt üvöltötte, hogy fussak, meneküljek, bújjak
el, valahol nagyon-nagyon messze.
Fogalmam sem volt, konkrétan mi – vagy ki – elől kellene
menekülnöm, ám attól a pillanattól kezdve úgy éltem, hogy
feszülten vártam, mikor üt be a baj. Finn tudta; túl jól ismert
ahhoz, hogy ne vegye észre.
Egyik este, nagyjából egy héttel a támadás után, épp az
ágyamban feküdtünk. Mindketten az összegyűrődött takaróba
gabalyodtunk, ő halkan pengette a gitárját, közben alig hallhatóan
dúdolgatott.
– Jól vagy? – kérdezte, miután abbahagyta a gitározást.
– Persze – hazudtam.
– Nekem elmondhatod, mi a baj. – Lerakta a gitárt, és az
oldalára fordult, így egymással szemben feküdtünk. – Bármi is
legyen az.
– Tudom. – Odahajoltam hozzá, hogy lágyan, birtoklón
megcsókoljam: a barátnőjeként, nem pedig holmi egyéjszakás
kalandként.
Életemben először volt lehetőségem ennyire gyengéden,
ráérősen együtt lenni egy fiúval, valódi párkapcsolatban; még soha
nem tapasztaltam meg ilyen bensőséges meghittséget, sem a
megszokás efféle stabilitását. Teljesen új volt ez nekem:
megcsókolni Finnt, csak azért, hogy megcsókoljam. Úgy
csókolózni vele, hogy az nem előjáték, és nincs mögötte
semmiféle hátsó szándék; egyedül arról szól, hogy az ajkam az ő
ajkához érjen, kizárólag azért, mert megtehetem.

297
 – Hamarosan elmondom. Ígérem – nyugtattam meg. Semmi
értelme sem volt hazudni, vagy úgy tenni, mintha minden rendben
lenne. Finn egyből átlátott volna rajtam, mint mindig.
A homlokát ráncolta, és kinyitotta a száját, olyan képet vágva,
mintha valami roppant fontosat akarna mondani. Annyira
elmélyülten meredt rám, hogy kezdtem ideges lenni. Ám a szinte
végtelen hosszúra nyúló csönd után becsukta a száját, és nagyot
nyelt. A tekintete elrévedt, és nem sejthettem, mi járhat a fejében.
Bármit is akart mondani nekem az imént, ezek szerint végül
úgy döntött, hogy megtartja magának. És bármennyire is szerettem
volna kifaggatni, hogy mire gondol, jól tudtam, micsoda
képmutatás lenne a részemről, ha nekiállnék vallatni. Elvégre én
magam is titkolóztam őelőtte, ugyebár… így hát nyilván nem
várhattam el tőle, hogy megossza velem a titkait, mielőtt készen
állt volna erre.
– Van számodra egy meglepetésem – szólalt meg hirtelen, és az
éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy elvegyen róla egy borítékot. Megint
pajkosan csillogott a szeme, és a feszült pillanat tovaszállt, amint a
kezembe nyomta a titokzatos kis ajándékot.
Mint kiderült, a „meglepetése” két belépőjegy volt a
Charlottesville-i Karneválra, az éves őszi megyei fesztiválra, ahol
kicsik és nagyok minden novemberben két hétig kedvükre
falatozhattak, körhintázhattak és játszhattak. A jegyek másnapra
szóltak… azaz a születésnapomra.
Finn tudta, mi a holnapi dátum jelentősége, anélkül, hogy egy
szóval is említettem volna. Már nem is kellett volna meglepődnöm
ezen.
– Lexi köpött be? – kérdeztem, és felvont szemöldökkel néztem
rá.
Elnevette magát.
– Igen, ő volt szíves tudatni velem, hogy a csajom egy kissé
születésnap-fóbiás. De azt magamtól is tudtam, hogy holnap lesz a
szülinapod – tette hozzá öntelten.

298
 – Mégis honnan tudtad volna? – kérdeztem, igencsak
kételkedve az állításában.
Vállat vont, és dühítően cukin mosolygott rám.
– Onnan, hogy én mindent tudok.
Erre szúrós szemmel meredtem rá, de nem bírtam sokáig
tettetni, hogy haragszom rá, mivel felém vetette magát, és nekiállt
kíméletlenül csiklandozni az oldalamat. Vonaglottam az ágyon a
kínzásától, kétségbeesetten próbáltam menekülni, alig kaptam
levegőt a könyörtelen támadás miatt. Csak akkor engedett el
végre, amikor már csorgott a könnyem, és a fenyegetéseim
jócskán meghaladták a szimpla testi sértést: gyilkos megtorlást
helyeztem kilátásba, ha nem hagy békén.
– U… utállak – ziháltam, és olyan messzire gördültem tőle az
ágyon, amennyire csak bírtam.
– Te kis hazug – nevetett, és odagördült hozzám, majd rám
feküdt.
Bosszúsan meredtem föl rá, miközben hullámzó mellkassal
kapkodtam a levegőt. Mélyen a szemembe nézett, aztán puszit
nyomott az orrom hegyére.
– Boldog születésnapot, Bee – mormolta, mielőtt az ajka az
enyémre tapadt, és az iránta érzett haragom ezzel egy csapásra
elillant.
– Na, gyere már! – könyörögtem.
– Nem.
– Finn! – nógattam.
– Szó sem lehet róla.
– Lééégysziiiiii! – Igyekeztem a tőlem telhető legesdeklőbb
képet vágni, és úgy meregetni a szememet, mint egy kivert
kölyökkutya.
– Nincs az az isten.
– De hát ma van a születésnapom!
– Utálod a szülinapodat.
Láthatóan nem sikerült hatnom rá, hiába próbáltam
megpuhítani.

299
 – Fogalmam se volt róla, hogy a pasim ennyire betoji –
gúnyoltam, taktikát váltva. Úgy tapasztaltam, hogy ha vonakodó
fiúkat akarunk rávenni valamire, legjobb megkérdőjelezni a
macsóságukat, és garantáltan kötélnek állnak, a férfiasságukat
védelmezve.
– Te most tényleg betojinak neveztél? – kérdezte Finn
elképedve. – És én még azt hittem, hogy a huszonegyedik
születésnapodat ünnepeljük, nem pedig az ötödiket.
– Ugyan már, ha itt bárki gyerekes, az pont, hogy te vagy!
Elvégre is kettőnk közül te nem vagy hajlandó felülni az
óriáskerékre…
– Nem vagyok oda érte, és kész. – A hangja nem tűrt
ellentmondást.
– Nahát, ki hitte volna, hogy a vagány Finn Chambers így
kiakad egy kis magasságtól? – röhögtem rajta.
Mérgesen meredt rám, aztán felnézett a valójában nagyon is
hatalmas óriáskerékre, és az arcára volt írva a viszolygás.
Valószínűleg nem sokat segített a meggyőzésében, hogy a
szerkezet úgy nézett ki, mint amit kábé egy évszázada építettek, a
fémvázat kimarta a rozsda, a csavarok pedig hátborzongatóan
csikorogtak, miközben a kerék lassan körbe-körbeforgott.
– Jól van, na – sóhajtottam beletörődőn. – Akkor egyedül
megyek. Te meg innen figyelhetsz.
Lábujjhegyre álltam, és gyors puszit nyomtam az arcára, aztán
sarkon fordultam, és sietve beálltam a sorba. Mikor elértem a
jegyszedőig, a kezébe nyomtam hármat a bilétákból, amiket még a
bejáratnál váltottunk ki. Aztán az óriáskerék tövében ácsorogva
vártam, hogy beülhessek az egyik kabinba. Tény, ami tény, eléggé
csalódott voltam, amiért Finn kerek perec megtagadta, hogy velem
tartson, de nem akartam csak azért lemaradni az óriáskerekezésről,
mert egyedül kellett felülnöm rá.
Mindig is imádtam az óriáskereket.
Lexi meg én úgy tizenhat éves korunk óta minden ősszel
elmentünk a helyi karneválra, hogy megcsodáljuk a cuki kis

300
kecskéket és lámákat az állatsimogatóban, teletömjük magunkat
vattacukorral meg gofrival, aztán felüljünk a viharvertebbnél
viharvertebb kinézetű, gyanúsabbnál gyanúsabb szerkezetű
körhintákra, óriáskerekekre meg hullámvasutakra, míg
hányingerünk nem lett. Mindig is imádtam az adrenalinlöketet,
amit egy-egy izgalmasabb menet kiváltott belőlem a különféle
vidámparki attrakciókon; ez majdnem ugyanolyan vérpezsdítően
élvezetes tudott lenni, mint az éjszakai motorozás.
Nem emlékeztem, mikor ültem először óriáskeréken. Tudtam,
hogy már régebb óta volt ez az egyik kedvencem, mint ahogy
Lexi-vel szokásba vettük az együtt karneválozást; de hiába is
törtem a fejem, egyszerűen nem bírtam felidézni, pontosan mikor
kezdődött a rajongásom. Csak annyiban lehettem biztos, hogy
nagyon kicsi voltam még.
Így hát mindig is magától értetődőnek vettem, hogy nyilván
anyukámmal ültem föl arra a bizonyos legelső óriáskerékre.
Akárhogy is, most semmiképpen nem akartam kihagyni a
kínálkozó lehetőséget, még akkor sem, ha a – betoji – pasim nem
volt hajlandó velem együtt hódolni az egyik legrégebbi
szenvedélyemnek. És persze bármennyire is csalódott voltam,
igazán nem haragudhattam Finnre mindazok után, amit ma értem
tett.
Aznap a szokottnál később ébredtem; az ablakon beáradó, éles
sugarak elárulták, hogy már jócskán benne voltunk a délelőttben.
Még mindig félálomban az volt az első, ami tudatosult bennem,
hogy rózsaszirmok borítják a mellettem lévő párnát: bódító
virágillatuk áthatotta kába agyamat, és végre rendesen
felébresztett.
Rózsaszín, vörös és fehér szirmok voltak mindenütt a szobában,
ösvényt rajzolva ki keresztben a takarón, azután az ágy lábától
végig a padlón, majd ki az ajtón. Kikecmeregtem az ágyból,
megdörgöltem leragadó szememet, és botladozva követtem a
virágszirmok által kijelölt utat a folyosón, el egészen a konyháig.
A helyiségre alig lehetett ráismerni.

301
 Több száz tarka lufi lógott le a mennyezetről, illetve lepte be a
padlót. A szoba egyik sarkától a másikig piros-fehér szerpentinek
futottak, olyan sok, hogy egészen kitakarták a tetőablakot. A
tűzhellyel szemközti falra erősített, jókora táblán a „BOLDOG
SZÜLETÉSNAPOT, BROOKLYN!” felirat virított, egy férfikéz
ismerős, kissé dőlt betűivel. A konyhaszigeten szinte a plafonig
érő halomban tornyosultak az ajándékok. A csíkos, kék díszpapír
esetlenül, elnagyoltan borította be őket, és tele voltak ragasztgatva
itt-ott elálló celluxdarabokkal – világosan jelezve, hogy ez a
bizonyos férfikéz nem lehetett valami jártas az
ajándékcsomagolásban.
Mindennek láttán fülig érő vigyor ült ki a képemre a túláradó
boldogságtól, annyira elérzékenyültem, hogy még a szemem is
könnybe lábadt. Hosszú-hosszú évek óta nem kényeztetett el így
senki a születésnapom alkalmából.
– Boldog szülinapot, hercegnőm!
Finn a tűzhely mellett állt, lazán a konyhaszigetnek dőlve. A
mosolya majdnem ugyanolyan sugárzónak tűnt, mint amilyen az
enyém lehetett… Mintha az izgatottságom és a szinte gyermeki
lelkesedésem nemcsak ordítóan nyilvánvaló, hanem ragadós is lett
volna.
– Ezt mind te csináltad? – kérdeztem, ahogy odamentem hozzá.
Tudtam, hogy órákig tarthatott, mire földíszítette a lakást; arról
a sok időről nem is beszélve, amit az ajándékok kiválasztásával és
– tagadhatatlanul ügyetlen, de akkor is jószándékú –
becsomagolásával töltött.
– Elvégre születésnapod van, ez a legkevesebb – vont vállat,
mintha az egész nem lett volna nagy ügy. Mintha magától értetődő
lett volna, hogy ekkora erőfeszítést tett a kedvemért, egyszerűen
azért, mert eltelt egy újabb év az életemből.
Nem érthette, hogy életem elmúlt tizennégy évében semmi
ehhez foghatóban nem volt részem. Szívből jövő gesztusával
megtörte a magányosan, lényegében piálással töltött
szülinapozásom többéves hagyományát. Radikálisan eltért az

302
általam fásultan megszokott normától, és ezzel azt a napot, amitől
általában ódzkodtam, varázslatosan romantikussá tette.
Nem sejthette, hogy apám elképzelése a születésnapi ajándékról
kimerült egy fájdalmasan semmitmondó üdvözlőlapban – benne a
létező legelcsépeltebb, giccses Hallmark-sablonszöveggel – meg
egy zsíros csekkben. Azok voltak a legemlékezetesebb évek,
amikor rendkívüli módon eszébe jutott alá is firkantani a lapot;
általában viszont a titkárnőire bízta az efféle jelentéktelen ügyeket.
Félreérthetetlenné tette számomra, hogy nem ér rá olyan csip-csup
ügyekkel vacakolni, mint az egyetlen gyermeke születésnapja.
Amikor tavaly kiköltöztem a házából, hogy Charlottesville-be
jöjjek, apám még csak egy telefonhívásra sem méltatott a
születésnapomon… Na, nem mintha bármi másra számítottam
volna tőle. Lexi vett nekem egy sütit meg egy üveg tequilát, aztán
elvitt bulizni, és annyira lerészegített, hogy elfelejtsem, miért is
utálom annyira ezt a bizonyos napot.
Szóval, igazán érthető, hogy az elvárásaim idén sem voltak
nagyok.
Konkrétabban: nem számítottam semmire.
Semmire, de semmire az égegyadta világon.
Úgy gondoltam, a huszonegyedik születésnapom sem fog
sokban különbözni a huszadiktól. Azonban a konyhám ma reggeli
állapotát elnézve csöppet sem esett nehezemre beismerni, hogy
nyilvánvalóan nagyon nagyot tévedtem.
– Szeretlek, Finn – suttogtam, miközben csak ámultam és
bámultam, körbe-körbeforogva a helyiségben. Aztán a karjába
vetettem magam, és csókot nyomtam mosolygós ajkára.
Az aznap reggelen való merengésemből csak az zökkentett ki,
amikor végre elém gördült egy kabin, és eljött az ideje, hogy
felszálljak az óriáskerékre. Oldalról kinyúlt felém egy kéz, és
óvatosan besegített a kabinba.
– Köszönöm – mondtam az óriáskerék szokatlanul udvarias és
lelkiismeretes dolgozójának, miután a padra leülve elengedtem a

303
kezét; bár továbbra sem néztem rá, mert azzal voltam elfoglalva,
hogy lehajtsam az ölembe a biztonsági rudat.
– Tudod, ezt senki más kedvéért nem tenném meg. – A jól
ismert hang hallatán fölkaptam a fejemet. Legnagyobb
meglepetésemre Finn állt a kabin előtt, ő volt az, aki az imént a
kezemet fogva segített beszállnom ide. Kissé sápadtnak tűnt,
ahogy fölbámult az óriáskerékre.
– Csak nem meggondoltad magad? – kérdeztem, és próbáltam
úrrá lenni a rám törő izgalmon.
– Az esdeklő képed miatt – vont vállat, azzal bemászott a
kabinba, és leült mellém. – Úgy néztél rám, mint egy kivert
kölyökkutya. Ennek sosem bírok ellenállni.
Elnevettem magam. Finn rögzítette előttünk a biztonsági rudat,
és többször is megrázta, hogy ellenőrizze, stabilan tart-e. Közben
folyamatosan motyogott.
– Jó, ha azok a kontárok tíz percet rászántak arra, hogy
összetákolják ezt a halálcsapdát… Tuti nem elég biztonságos… –
Mikor elemelkedtünk a földtől, hogy az utánunk következő pár is
beszállhasson egy kabinba, idegesen nézett körbe.
– Hmm? Mondtál valamit, macsókám? – kérdeztem negédesen,
és a fülemhez emeltem a kezem, mintha jobban akarnám hallani.
– Csak azt, hogy mennyire szeretlek, amiért rávettél erre –
felelte maró iróniával.
Karon legyintettem. Nevetett, de továbbra is érződött rajta a
feszültség. Olyan erősen szorította a biztonsági rudat, hogy
elfehéredtek az ujjai; és minél magasabbra emelkedtünk, annál
görcsösebben kapaszkodott.
– Igazán nem kellett volna velem jönnöd – mondtam neki,
igencsak elszégyellve magam. – Sajnálom, hogy úgy cikiztelek
miatta.
– Semmi baj – felelte, és lebámult a mélybe.
A karnevál este pezsdült csak fel igazán. Már bealkonyodott, és
a legtöbb gyereket órákkal ezelőtt hazavitték a szülei, így a

304
vakítóan kivilágított parkot mostanra a megszámlálhatatlanul sok
párocska töltötte meg.
Szinte minden hangszóróból countrymuzsika üvöltött, a park
túlsó feléből sikolyok hallatszottak, ahogy a vakmerőbb
karneválozókat dobálták-rázták a hullámvasutak, a büfések pedig
nagy hangon kínálták a finomságaikat. Az ezernyi zaj egyetlen,
jellegzetes melódiává olvadt össze: az őszi karnevál esti
háttérzenéjévé.
Imádtam ezt az ricsajt, a tömeget, a fényárt. Még a levegőt is
éltetőbbnek éreztem itt, mint bárhol másutt.
– Olyan csodás innen a kilátás! – sóhajtottam.
– Igen, tényleg gyönyörű – helyeselt Finn. De amikor
rápillantottam, kiderült, hogy engem bámul, nem pedig az alattunk
elterülő karnevált.
– Fúj, de érzelgős vagy! – vetettem a szemére, és gyengén
hasba böktem a könyökömmel. Titokban persze nagyon is
élveztem a melegséget, ami megrohant a szavai hallatán, és a
szívemet bizsergette. Finn átkarolta a vállamat, és még közelebb
húzott magához, így szorosan az oldalához bújtam.
– De azért te így is szeretsz – suttogta a fülembe, majd az ajka
lejjebb siklott, és megpuszilta az érzékeny bőrt a fülcimpám
mögött. Beleborzongtam a csókjába, és oldalra hajtottam a
fejemet, hogy még jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Mivel a
bőrömbe temette az arcát, nem vehette észre a felettünk lévő
kabinban ülő gyerekeket, én viszont ekkor megláttam őket.
Ketten voltak, egy kisfiú meg egy kislány, úgy nyolc-kilenc
évesek – és valószínűleg testvérek – lehettek. A fiú volt a
magasabb, talán az idősebb is, és láthatóan nagyon jól szórakozott
azon, hogy a húga mennyire fél: vadul hintázott ültő helyében,
míg a kabin át nem vette a lendületét, és ugyanolyan hevesen
rázkódott. A kislány nyilvánvalóan halálra volt rémülve, két
kézzel kapaszkodott a biztonsági rúdba, és könyörgött a bátyjának,
hogy hagyja abba. De a fiú csak nevetett rajta.
Ami ezután történt, egy szempillantás kérdése volt.

305
 Néha előre látjuk a közelgő változást. Talán nem vágyunk rá,
vagy nem állunk készen, hogy rálépjünk az új útra, amire az élet
akaratunkon kívül terel, de akkor is, legalább nem ér minket
teljesen váratlanul. Módosíthatunk az elvárásainkon. Új tervet
szőhetünk.
Máskor a változás annyira hirtelen, annyira váratlan, hogy a
földhöz vág minket, derült égből villámcsapásként, és nem is
értjük, hogyan jutottunk idáig. Búcsút inthetünk minden
elvárásunknak, reményünknek és álmunknak: ugyanolyan
menthetetlenül odavesznek, akár a tűzforró nyári napon elejtett
jégkrém, ami a szemünk láttára válik semmivé a perzselő talajon.
Ha előre tudom, hogy a következő pillanatokban, ott az
óriáskerék tetején, visszavonhatatlanul meg fog változni köztünk
minden Finn-nel, akkor eszembe se jutott volna fölszállni arra a
vacakra. Fiatalok voltunk, szerelmesek, legyőzhetetlenek… vagy
legalábbis én annak hittem magunkat. Ha tudtam volna, hogy
másodperceken belül odavész a boldogságunk, akkor talán még
szorosabban magamhoz ölelem Finnt, talán még egyszer
elmondom neki, mennyire szeretem.
De nem volt rá lehetőségem.
Az egyik percben még fölnéztem a testvérpárra az előttünk lévő
kabinban, a következőben pedig már mélyen belevesztem a saját
elmémbe. Az egyszer csak felszínre törő emlék annyira hirtelen
uralta el az érzékeimet, hogy beleszédültem, és egyetlenegy
szempillantás alatt visszarántott pontosan tizennégy évvel
ezelőttre.
Eva, a nevelőanyánk beleegyezett, hogy elvigyen minket az őszi
karneválra. Két minibusz kellett hozzá, hogy mind a nyolc gyerek
elférjen; az idősebbek persze mindkettőben kisajátították
maguknak az elülső üléseket. A mi csoportunkat két másik felnőtt
is elkísérte – én egyik nőt sem igazán ismertem –, habár leginkább
egymással voltak elfoglalva, többet trécseltek, mint amennyit ránk,
gyerekekre figyeltek. Úgy gondoltam, Eva barátnői lehetnek, mert

306
néha együtt lógtak vele az átmeneti otthonban, de persze nem
tudhattam biztosan.
Engem, a csenevész kislányt a többiek szokás szerint belöktek a
hátsó ülésre, két ducibb srác közé. Az út nagy részében csukva
tartottam a szemem, Androméda meséjét mondogattam magamnak
fejben, újra és újra, hogy eltereljem a figyelmem a minibuszt
betöltő zajról meg a kényelmetlen, zsúfolt ülésről.
A csillagképes fiú előttem ült, és egyszer sem fordult felém. A
lelkem mélyén szerettem volna, ha hátranéz rám, de tudtam, hogy
így a legjobb… Sosem beszéltünk egymással a többi gyerek előtt.
Rajta kívül mindenki más továbbra is csak a fura, néma
kislányként ismert, akivel nem tudtak mit kezdeni.
A hátsó tornác, ahová éjszakánként kiültünk, csakis a mi
kettőnk menedéke volt, az egyetlen hely az egész házban, ahol
eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy önmagam
lehessek. Eléggé biztonságban ahhoz, hogy megszólaljak. Minden
egyes éjjel féltem, hogy valamelyik társunk rajtakap minket
odakint, és szétkürtöli a titkunkat. De most, útban a karneválra,
ahol vattacukor és móka várt, elhessegettem a félelmeimet;
elszántam magam, hogy jól fogok szórakozni. Elvégre
születésnapom volt.
Hétéves lettem. Nem éreztem magam másmilyennek, mint
eddig… És külsőre sem látszottam másmilyennek.
Senkinek sem szóltam a születésnapomról, még a fiúnak sem.
Amikor aznap reggel bementem a konyhába, a nevelőanyám
megölelt, ami olyan szokatlan volt tőle, hogy teljesen váratlanul
ért. Ám ezt leszámítva senki nem tett még csak említést sem arról,
hogy egy évvel idősebb lettem.
Ha viszont anyu itt lett volna, akkor biztosan gondoskodik
tortáról, ajándékokról meg annyi nevetésről, hogy még napokig
sajgott volna tőle az oldalam. Az a tény, hogy nem volt itt velem a
születésnapomon, még valósabbá, még véglegesebbé tette, hogy
elment, és soha többé nem fog visszajönni.

307
 Még szorosan lehunyt szemmel is érzékeltem, hogy közeledünk
a vidámparkhoz. A többiek egyre nagyobb hangerővel lelkendeztek
arról, hogy mi mindenre fognak felülni, és a különböző
attrakciókra mutogattak az ablakból, miközben a kocsi a
parkolónál várakozó sorban araszolt.
Az eddiginél is jobban összeszorítottam a szememet, és
kívántam valamit a szülinapomra. Ugyan nem egy torta fölött,
közben a gyertyákat elfújva, de azért reméltem, így is számít.
Nem ajándékokat kívántam magamnak. Nem is azt, hogy
bárcsak apukám rám találna. Nem azt kívántam, hogy
örökbefogadjanak. Még csak nem is arról szólt a kívánságom,
hogy bár visszakaphatnám anyut.
Hanem azt kívántam, az éjszakai égbolt minden csillagához
fohászkodva, kétségbeesetten könyörögve az összes csillagképnek,
aminek a mintáját és nevét megtanultam a fiútól, hogy ne
válasszanak el kettőnket egymástól. Mert az igazság az volt, hogy
mostanra ez a szomorú szemű fiú lett az életem legfényesebb
csillaga. Ő nyújtott nekem biztonságos menedéket minden éjjel,
amikor már sehogy sem tudtam megbirkózni a rémálmokkal és a
gyásszal. Ő vezetett ki engem a sötétségből: a Sarkcsillagot
jelentette nekem az áthatolhatatlan feketeségben.
És én nem akartam elveszíteni őt, soha, de soha.
A nevelőanyánk leparkolt a minibusszal, és amint megálltunk, a
társaim rögtön kipattantak a kocsiból, eszeveszetten rohantak a
park bejárata felé. Lassan baktattam utánuk, tudtam, hogy úgysem
bírnám tartani velük a lépést. Miután beengedtek minket a parkba,
és mindannyian kaptunk bilétákat, a csoport szétszéledt.
Mary és Katie, a két idősebb lány, akikkel megosztoztam egy
szobán az átmeneti otthonban, a park túlsó végében lévő ételbódék
felé vették az irányt. Egy csapatnyi nagyobb fiú az óriási
hullámvasutakhoz igyekezett, amik addig rázták az embert fejjel
lefelé, míg el nem hányta magát. A többiek a különféle célba
dobálós játékokhoz indultak.
Nem láttam, hogy a fiú hová lett.

308
 A nevelőanyámat meg a két másik nőt lefoglalta Bobbie, a
hároméves kisfiú, aki két héttel azelőtt került az otthonba. Messze
ő volt köztünk a legfiatalabb, és most a felnőttek szinte csakis rá
figyeltek. Rajta kívül mindannyian kaptunk húsz-húsz bilétát, azzal
elküldtek minket, hogy használjuk föl a jegyeket, amire csak
akarjuk. Azt gyanítottam, hogy Eva egyszerűen csak örül, amiért
néhány órára nem kell a hét másik gyerekkel is törődnie.
Úgy döntöttem, inkább maradok egymagamban, nem
rohangászom az idősebb gyerekek után, akik egyébként sem
akarnák, hogy velük tartsak. Néhány percig csak sétálgattam,
nézelődtem, és beszívtam az ínycsiklandó illatokat, aztán végül
megváltam három bilétától, hogy vattacukrot vegyek. Annyira
ragadós volt, hogy miután megettem, még percekig kellett
nyalogatnom az ujjaimat, mire sikerült megtisztítanom őket.
Mikor megláttam az óriáskereket, aminek élénkpiros
szerkezetét több száz apró, tündöklő fényszóró ragyogta be,
annyira varázslatosnak tűnt, mintha egyenesen egy tündérmeséből
termett volna ott. Teljesen elbűvölt, még soha életemben nem
láttam ehhez fogható körhintát vagy hullámvasutat, és azonnal fel
akartam ülni rá, hogy elvigyen magával, föl-föl-föl egészen az
égig. Tudtam, hogy odafentről káprázatosan fognak festeni a
csillagok.
Beálltam a sorba, és próbáltam ügyet sem vetni a három fiúra,
akik kicsit előrébb, úgy pár méterre várakoztak. Ők is az átmeneti
otthonban éltek, és tapasztalatból tudtam, hogy könyörtelenül
csúfolni kezdenének, ha észrevennének maguk mögött a sorban.
Igazából ott kellett volna hagynom az óriáskereket, amint
megláttam őket – sőt majdnem úgy is tettem –, de végül
egyszerűen nem bírtam ellenállni a mesés attrakció csábításának.
És egyébként is, azzal nyugtatgattam magam, hogy valószínűleg
úgysem látnak meg, mert túl kicsi rá az esély.
Tévedtem.
Már majdnem elértek a sor legelejére, amikor Eugene, a
legidősebb – és egyben legundokabb – közülük, hátrafordult.

309
Persze azonnal kiszúrt. A szőke, magas Eugene valahol tizenkettő-
tizenhárom körül járt, és imádta terrorizálni a kisebbeket. Mindig
is úgy gondoltam, hogy azért, mert utálta a béna nevét, és a nap
minden percében kényszeresen bizonyítani akarta, milyen kemény
srác.
– Nézzétek már, itt a néma hülyegyerek! – kiabálta, szeme
izgatottan csillant fel, csak úgy sütött belőle a rosszindulat.
Szokás szerint nem reagáltam semmit.
– Mi van, te kis gyogyós, elvitte a cica a nyelvedet? –
gúnyolódott.
Mostanra a többi fiú is felém fordult, rám mutogattak, és jót
röhögtek rajtam. Karba tettem a kezemet, és próbáltam megőrizni
a hidegvéremet, egyszerűen elengedni a gonoszkodásukat a fülem
mellett.
Sose hagyd, hogy sírni lássanak, Brooklyn! Ügyelj rá, hogy
soha ne tűnj előttük gyengének!
Ezt a szomorú szemű fiú mondta nekem még hetekkel ezelőtt,
egy különösen kegyetlen incidenst követően, amikor Eugene egy
este „véletlenül” úgy meglökött a konyhában, miközben épp az
asztalhoz mentem volna, hogy kiverte a kezemből a tányért, és a
fasírtom-krumplipürém a földön landolt. Eva engem hibáztatott,
amiért ilyen ügyetlen vagyok, és pazarolom az ételt, úgyhogy
büntetésből vacsora nélkül küldött lefeküdni.
Olyan áldozatként, aki egyáltalán nem állt ellen, még szavakkal
sem védte meg magát, a világ legkönnyebb célpontját kínáltam.
– Csak nem egyedül akartál felszállni? – kérdezte Eugene, és
felém lépve durván megragadta a felkaromat. – Ejnye-bejnye, azt
nem hagyhatom. Ha már a nagytesód vagyok, ugye… Persze nem
vér szerint. Egy ilyen lúzer nyilván nem lehet igazából a rokonom
– nevetett hisztérikusan.
A többi srác is gúnyosan röhögött.
– Na, gyere szépen, Brooklyn! Együtt szállunk föl. Mintha
tényleg testvérek lennénk.

310
 Ez nem ártatlan javaslat volt: tisztán kihallottam a szavaiból a
fenyegetést. Eszem ágában sem volt tönkretenni az óriáskerék
varázsát azzal, hogy Eugene-nel együtt szállok fel rá. De nem úgy
tűnt, mintha lett volna más választásom.
Az viszont nagyon is biztosnak tűnt, hogy ennek csakis rossz
vége lehet.
Szúrós szemmel meredtem rá, miközben próbáltam kirángatni a
karomat a szorításából, ám Eugene sokkal nagyobb, erősebb,
durvább – és így tovább – volt nálam. Nem lehettem méltó
ellenfél; de ő pont ezt élvezte. Direkt mindig a kisebbekkel kezdett.
Mire észbe kaptam, Eugene már ki is tépte a kezemből a
maradék bilétáimat, és az egyik kabin felé lökdösött. A többi fiú
mögöttünk állt, várták, hogy beszállhassanak a következő kabinba,
így elzárták előlem a menekülőutat. Ha szökni próbáltam volna,
egyetlenegy méterre se jutok. Igyekeztem elkapni az óriáskerék
kezelőjének pillantását, ahogy beszálltunk Eugene-nel a kabinba,
de a pasas rám sem nézett, miközben lehajtotta az ölünkbe a
biztonsági rudat.
Aztán pedig már késő volt: fölemelkedtünk a levegőbe.
Eugene teli tüdőből, diadalittasan felrikoltott, a haverjai meg
ugyanolyan lelkes ordítozással válaszoltak odalentről. Én
összekucorodtam, és a lehető legtávolabbra húzódtam tőle a kicsi,
keskeny ülésen.
Amikor nagyjából félúton jártunk fölfelé, Eugene nekilátott
szándékosan kibillenteni a kabinunkat.
A biztonsági rúdba kapaszkodva nagy lendülettel hintázni
kezdett előre-hátra, így a kabin kilengett velünk, egyre
vészesebben. Másodperceken belül már szédelegtem és remegtem
a félelemtől. Néha már annyira megbillentünk, hogy biztosra
vettem, menten ki fogok csúszni a biztonsági rúd alól, lezuhanok a
mélybe, és a kemény földnek csapódva szörnyethalok.
De csak azért sem sikoltottam, nem sírtam. Nem voltam
hajlandó megadni Eugene-nek a káröröm élvezetét.

311
 Ettől azonban még halálra voltam rémülve; és legszívesebben
üvöltöttem volna, hogy micsoda szörnyű igazságtalanság ez az
egész. Eugene teljesen elrontotta, végleg tönkretette nekem azt,
amit olyan izgatottan vártam, mióta csak legelőször
megpillantottam itt az óriáskereket. Mire végre körbeértünk, és
biztonságosan talajt fogva kiszálltunk a kabinból, nemcsak arról
voltam meggyőződve, hogy mindjárt kihányom az előbb megevett
vattacukrot, hanem arról is, hogy soha, de soha többé nem ülök fel
egyetlen nyamvadt óriáskerékre sem, amíg csak élek.
A srácok otthagytak – biléták nélkül, hányingerrel küszködve,
teljesen egyedül – az óriáskerék tövében. Nevetve, pacsizgatva
húzták el a csíkot, lelkesen tervezgették, mi legyen a következő,
amire felülnek. Én leültem a földre, és makacsul próbáltam nem
elmerülni az önsajnálatban, bármennyire is adta magát a kísértés.
A szomorú szemű fiú így talált rám.
– Szia, Bee! – mondta, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen.
– Szia – suttogtam alig hallhatóan.
– Jobban vagy? – kérdezte.
Ezek szerint látta, mit művelt velem Eugene. Bólintottam.
– Ne hagyd, hogy letörjenek! Pláne a szülinapodon ne!
Fölkaptam a fejemet, meglepetten néztem a szemébe; fogalmam
sem volt, honnan tudja egyáltalán, miért különleges nekem ez a
mai nap. Rám kacsintott.
– Na, gyere! – ragadta meg a kezemet, és az óriáskerék előtt
álló sor felé húzott. Nem hagytam magam, erre megtorpant.
– Nem akarok megint felszállni arra a rémségre – erősködtem,
és megpróbáltam kirántani a kezemet a szorításából.
– Pontosan ezért kell megint felszállnod rá, Bee. Sosem
hallottad még azt a kifejezést, hogy „visszaülni a nyeregbe”? –
kérdezte.
A fejemet csóváltam; nem értettem, hogy jön ide a lovaglás.
– Hát, pedig nagyon igaz: nem szabad ilyen könnyen feladni,
akár a ló dobja le az embert, akár egy idióta próbálja elrontani a
szórakozását – magyarázta a fiú. – Ne hagyd, hogy az a barom

312
Eugene egy életre elvegye a kedved az óriáskeréktől! Láttam,
milyen lelkes arckifejezéssel álltál be a sorba… Nagyon izgatott
voltál, igaz?
– Igen – ismertem el. – Eredetileg alig vártam, hogy végre
felülhessek rá. De most… – Elharaptam a mondatot.
– Ez most más lesz, Bee. Ígérem. Talán nem bízol bennem?
Ezen még egy másodpercig sem kellett gondolkoznom.
– De igen.
– Akkor hajrá, menjünk!
Csak rövid ideig kellett sorban állnunk, és a fiú megosztozott
velem a bilétáin, mivel Eugene az enyémeket mind elvette. Eleinte
még ideges voltam, amikor beültünk a kabinba, de hamarosan
rádöbbentem, hogy a fiúnak igaza volt: ezúttal tényleg teljesen
másmilyen volt az egész.
A fiú egyedül azt felejtette megemlíteni, hogy tériszonyos – ami
nagyjából húsz másodperccel a felszállásunk után nyilvánvalóvá
vált. Zihálni kezdett, elsápadt, és kiverte a veríték a félelemtől.
Mire szép lassan felértünk az óriáskerék tetejére, beláttuk az
egész parkot, a galaxis pedig úgy tündökölt fölöttünk, akár
milliónyi aprócska szentjánosbogár, amik mozdulatlanná
dermedtek az éjszakai égbolton. Sorra mutogattam a
csillagképeket a fiúnak – most már könnyedén megneveztem
mindet, hiszen hetek óta gyakoroltam –, és egyiknek-másiknak még
a történetét is elmeséltem, ahogy tőle tanultam, a saját
szavaimmal.
Úgy tűnt, sikerült egy kicsit lenyugtatnom, mert már nem
markolta olyan görcsösen a biztonsági rudat, és ahogy elindultunk
lefelé, mosolyogva nézett rám.
– Boldog szülinapot, Bee! – mondta, és megszorította a
kezemet.
A születésnapi kívánságomra gondoltam, és még hevesebben
fohászkodtam, hogy valóra váljon.
– Köszi, Finn – válaszoltam, ugyanolyan szélesen mosolyogva.

313
 17. FEJEZET

TÖRÉSPONT

– BEE? BEE, MI VAN? – faggatott Finn. Fölemelte a fejét a nyakam

tövéből, és aggódva meredt rám. – Mi a baj?
A hangja zökkentett vissza a jelenbe. A kabinunk közben felért
az óriáskerék tetejére, és nyilván lélegzetelállító kilátás nyílt innen
a karneválra, nem is beszélve a káprázatos naplementéről: a vörös
tűzgömb még nem tűnt el teljesen a nyugati horizonton. Ám abban
a pillanatban előttem minden elhomályosult. Magam elé
bámultam, nem bírtam Finnre nézni. Egyszerűen nem akartam
elhinni, amit az elmém az imént föltárt előttem.
Az első, ösztönös reakcióm a tagadás volt. A makacs kétkedés,
a teljes hitetlenség. Mert abszolút elképzelhetetlennek tartottam, és
kész, hogy a szomorú szemű fiú, aki újra meg újra felbukkant az
álmaimban, aki kísértette az emlékeimet, nem más legyen, mint
Finn. Az a Finn, aki most itt ült mellettem. Még a puszta
feltételezés is nevetséges volt.
A következő gondolatom az volt, hogy ez az egész talán csak
valamiféle fatális véletlen – a sors őrjítő fintora, a végzet perverz
szeszélye vagy épp az akármilyen létező istenségek grandiózus,
kozmikus vicce. Talán az égi hatalmak néha már annyira unják
magukat örök mindenhatóságukban, hogy szórakozásképpen egy
314
kicsit megkavarják a dolgokat idelent, a földön, bogarakkal
játszadozó gyerekekként avatkozva bele az életünkbe. És mire mi,
egyszerű halandók észbe kapunk, hogy mi történik, már késő. Így
aztán, amikor beüt a baj, mi pedig fejvesztve, bepánikolva
rohangászunk fel-alá, hogy valamiképpen enyhítsük a katasztrófát
totálisan kisiklott életünkben, a bajkeverő istenek elégedetten
hátradőlhetnek, kiélvezve a műsort: nyilván lelkiismeret-furdalás
nélkül, remekül elszórakoznak a tehetetlenségünkön és
rövidlátásunkon.
De amint végiggondoltam ezt a lehetőséget, rögtön el is
vetettem. Egyrészt azért, mert szerettem volna azt hinni, hogy
legalább valamennyire én magam irányítom a sorsomat; másrészt
pedig azért, mert ez aztán tényleg őrületesen, felfoghatatlanul,
röhejesen valószínűtlen véletlen lett volna.
Így hát csupán egyetlen lehetőség maradt: az egyetlenegy reális
magyarázat, ami egyáltalán felmerülhetett. Csakhogy én nem
akartam szembenézni vele. Még gondolni sem akartam rá. Nem
akartam mást, csak visszapörgetni az időt negyedórával, mielőtt
még felszálltam erre az átkozott óriáskerékre, és minden
megváltozott.
Tényleg csupán tizenöt perc múlt el azóta, amikor még minden
tökéletes volt? Amikor még boldog voltam? Amikor még azt
hittem, végre-valahára jóra fordult az életem?
Mindez most már csak távoli emléknek tűnt, felszínes és múló,
pillanatnyi örömnek, ami tollpiheként szállt tova a széllel, mintha
nem is lett volna.
Ám valójában, a lelkem mélyén, kezdettől fogva gyanítottam,
hogy ez az egész – ez a fiú – tutira túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen. A realistább énem végig tudta, hogy nem számíthatok
semmi jóra az élettől: sem boldogságra, sem szerelemre. Egész
egyszerűen nem szánt nekem ilyesmit a sors, és ostoba voltam,
hogy bármi mással hitegettem magam, bármilyen rövid időre is.

315
 De még ennek határozott tudatában sem lett könnyebb
elfogadni az igazságot. Mert minden logika dacára továbbra is
kétségbeesetten vágytam arra, bárcsak lenne más magyarázat.
Mert ha mindez igaz volt, akkor nem csupán azt jelentette,
hogy Finn meg a szomorú szemű kisfiú egy és ugyanaz a
személy… hanem azt is, hogy Finn hazudott nekem.
Ezek szerint pontosan tudta, ki vagyok, már attól a pillanattól
kezdve, hogy összetalálkoztunk az egyetemen.
Tudott a múltamról.
Tudott anyámról.
És ezt a tudást arra használta, hogy megtörjön, aztán kénye-
kedve szerint építsen újjá. Beférkőzött az életembe, áthatotta a
létem minden egyes területét, míg végül annyira, de annyira
beleszerettem, hogy már azt sem tudtam, hol végződik ő, és hol
kezdődöm én.
És mindeközben egyetlen árva szót sem szólt a közös
múltunkról.
Megbíztam benne; ez számomra óriási horderejű volt. Ami még
rosszabb, hagytam ledőlni az összes védőfalamat, és mégis miért?
Egy szépfiú kedvéért, aki behízelegte magát a kegyeimbe, aztán az
ágyamba, és végül a szívembe.
Vajon mit jelentettem én neki egyáltalán? Mire volt jó ez a
párkapcsolatnak még csak nem is csúfolható színjáték? Talán így
akart valamiféle beteges bosszút állni mindkettőnk totál elcseszett
gyerekkoráért?
Tényleg azt képzelte, hogy egyszerűen beszambázhat megint az
életembe, és… És mi? Rendbe hozhat?
Amikor azt mondta, szeret engem, lehetett abban bármi
igazság?
Hogy szerethetne igazán olyasvalaki, aki mást sem csinált, csak
hazudott nekem?
Végtelen sok kérdésem akadt, és egyikre sem létezett egyszerű
válasz. De a lényeg az volt, hogy Finn aljas módon becsapott.
Hazugságokkal traktált.

316
 És egyértelműen, vitathatatlanul nem az a férfi volt, akinek
gondoltam. Akiről azt hittem, hogy szeretem.
Egész mostanáig sehogy sem értettem a töréspont fogalmát.
Sokszor hallottam már arról, hogy az embert érheti akkora
nyomás, annyi stressz meg félelem, amivel az elméje egyszerűen
nem képes megbirkózni, és beleroppan. Mindig is úgy gondoltam,
hogy ez tök hülyeség, amit olyanok találtak ki, akik vagy
érzelmileg túl csököttek, vagy értelmileg túl lusták szembenézni a
saját lelki problémáikkal meg a valóság nehézségeivel.
Most hirtelen nagyon is megértettem.
Éreztem, ahogy az elmém a szó szoros értelmében széthasadt:
darabokra hullott, miközben kétségbeesetten próbáltam
összeegyeztetni mindazt, amit Finn Chambersről tudni véltem,
azzal, amire most jöttem rá. Mintha az agyam egy Picasso-
festmény lett volna: minden lényeges részlet megvolt benne
valahol, de rossz helyen, totál összevissza, elcseszetten és
szanaszét.
Bár az agyam legalább nem volt egyedül ezzel, mert a szívem –
az a hülye, vak, védtelen szívem – szintén ripityára tört.
– Bee? – ismételte Finn, és a hangjából még jobban sütött az
aggodalom. – Mi van veled?
Semmit se válaszoltam, de miközben tudatosult bennem az
elborzasztó igazság, nyilván épp elég ékesszólóan beszélt
helyettem az elszörnyedt arckifejezésem.
Egyelőre nem bírtam mit kezdeni a helyzettel: eszem ágában
sem volt itt helyben – egy rohadt óriáskeréken, negyven méterrel a
föld fölött lebegve – kérdőre vonni Finnt. Az igazat megvallva,
egyáltalán nem is akartam kitárgyalni a dolgot, és kész. Lehetőleg
soha, de soha. Nem akartam mást, csak elmenekülni innen, és
elfelejteni, hogy az életem elmúlt három hónapja egyáltalán
megtörtént. De mindenekelőtt muszáj volt leráznom Finnt. És nem
hagyhattam, hogy rájöjjön, minden eszembe jutott, mindent tudok,
mert akkor nem hagyott volna csak úgy lelépni, biztosan meg
akarta volna beszélni.

317
 Márpedig nekem semmi kedvem nem volt beszélni vele. Meg
akartam szabadulni tőle, a lehető legsürgősebben. Pontosabban,
előbb be akartam húzni neki egyet, azután pedig le akartam
feküdni minden egyes helyes pasival, aki csak szembejön velem,
míg végleg ki nem törlöm az agyamból Finn illatának és
érintésének emlékét. Le akartam meszelni a szobám falait-
mennyezetét, porrá akartam égetni az ágyamat, és ki akartam
hajítani a gitáromat az útszéli árokba.
Tarts ki még egy kicsit, Brooklyn!
– Rosszul vagyok – hazudtam szemrebbenés nélkül, színtelen
és szenvtelen hangon. – Elfelejtettem, mennyire rühellem az
óriáskereket. – Ez legalább igaz volt: most aztán tényleg egy életre
megutáltam ezt a vackot.
– Jaj, szegény kis hercegnőm! – szólt Finn olyan gyengéd,
megértő, szeretetteli hangon, hogy az jobban fájt, mint ha
fizikailag, nyers erővel esett volna nekem. – Már féltem, hogy
valami komolyabb baj van.
Amikor átkarolt, nem bírtam magammal: ösztönösen
megfeszültem, egész testemben. Minden önuralmamra szükségem
volt, hogy ne húzódjak el tőle.
– Bee? – kérdezte, hallhatóan teljesen értetlenül.
Kezdtem nagyon csúnyán elszúrni a tervemet, hogy úgy tegyek,
mintha nem lenne semmi gond; muszáj volt összeszednem
magam. Bármennyire nehezemre esett, erőt vettem görcsös
izmaimon, és szép sorban, egyesével ellazítottam minden
porcikámat, miközben Finn továbbra is átkarolt.
– Bocs, minden oké, de tényleg. – Nagyot nyeltem a
hazugságtól. – Csak próbálok nem kitaccsolni.
Sajnálatos módon az utóbbi igaz is volt. Valóban a hányingerrel
küszködtem, de ennek semmi köze nem volt a nagy magassághoz
vagy a kabin kilengéséhez: azóta kavargott a gyomrom, hogy az
elmém nemkívánatos múltidézést tartott nekem.
– Kitartás! – biztatott Finn. – Mindjárt leérünk.

318
 Igaza volt: az előttünk lévő kabinból már szálltak is ki. Én még
mindig nem néztem Finnre; féltem, mit olvasna ki a szememből.
Úgy éreztem, nem bírnám ki a tekintetét.
Basszus, úgy éreztem, hogy saját magammal is alig fogok tudni
farkasszemet nézni a tükörben.
Kihasználtnak, bemocskoltnak, elveszettnek, elárultnak
éreztem magam. De ami a legrosszabb: úgy éreztem magam, mint
egy gyerek. Mint egy kislány, aki naivan hagyta totálisan rászedni
magát. Márpedig Brooklyn Turnert még soha az életben nem
nevezték se naivnak, se könnyen rászedhetőnek.
Már alig bírtam uralkodni az érzelmeimen, és tudtam, hogy ha
most elsírom magam, talán sosem hagyom abba. Muszáj volt a
lehető legmesszebb lennem Finntől, mielőtt szabad folyást
engedek a könnyeimnek.
Ne ess szét, Brooklyn! Menni fog ez! Csak még egy kicsit bírd
ki!
Amikor végre leértünk a földre, és kiszálltunk a kabinból,
azonnal elhúzódtam Finntől, jó néhány lépés távolságra. Azonnal
észrevette, hogy nem akarok a közelében lenni… Hogy is ne vette
volna? Az elmúlt hónapokban, mióta csak megismerkedtünk – már
akkor is, amikor hivatalosan még nem jártunk együtt –, állandóan
egymás nyakán lógtunk, mintha mindketten mágnesként vonzottuk
volna a másikat: alig bírtuk megállni, hogy valamiképpen ne
érjünk szinte mindig össze.
– Ki kell mennem a mosdóba – közöltem, és körbefordulva a
parkot pásztáztam, a legközelebbi vécét keresgéltem. Amint
megláttam a halványzöld betonépületet, jó néhány méterre, szó
nélkül elindultam feléje, hátrahagyva Finnt. Nagyjából félúton
járhattam, amikor utolért, és megragadta a karomat, hogy
megállítson.
– Várj! Nem akarod, hogy veled menjek? Hogy hátrafogjam a
hajadat, vagy valami? – A hangjában értetlenség és aggodalom
elegyedett, ám a szavaiból sütő őszinteség úgy mart, akár a sósav.

319
 – Nem – feleltem, és durván kirántottam a karomat a
szorításából. – Ki fogok taccsolni, Finn. A lányok nem szeretik, ha
a pasijuk… – Kis híján a torkomon akadt a szó; úgy tettem, mintha
öklendeznék. – Senki nem akarná, hogy a párja ilyen állapotban
lássa, oké? Szóval, eressz el szépen! Egyedül is elboldogulok. De
ha tovább ácsorgok itt, akkor pillanatokon belül be foglak teríteni
félig emésztett gofrival meg vattacukorral.
– Oké, oké… Bocsi – mondta halkan. – Akkor majd kint
megvárlak. Csak… szólj, ha szükséged van rám. – Feldúltnak
hangzott, és egy másodpercre megsajnáltam, amiért ennyire undok
voltam vele. De valóban, szó szerint csak egy másodpercre, mert
rögtön eszembe jutott, hogy ez egy hazug rohadék, aki
könyörtelenül játszadozik velem, ki tudja, már mióta.
Ahogy a vécé felé rohantam, most már tényleg egyedül, egy
még félelmetesebb gondolatom támadt: Mi van, ha Finn nem
csupán hazug… hanem pszichopata?
Hetek óta halálra aggódtam magam, hogy azok a bizarr hívások
meg egyéb ijesztő incidensek talán mind-mind egy beteges zaklató
vagy valami számomra ismeretlen szociopata műve, aki vadászik
rám. Most viszont felmerült bennem a rémisztő lehetőség, hogy a
támadóm talán végig sokkal közelebb állt hozzám, mint legvadabb
rémálmomban gondoltam volna… Annyira közel, hogy
beengedtem az ágyamba, és kitártam előtte a hülye szívem
kapuját?
Ám alig volt időm megfogalmazni magamban ezt a gondolatot,
már el is vetettem – ráadásul olyan hévvel, annyira ellentmondást
nem tűrően hessegettem el, hogy azzal még önmagamat is
megleptem. Akármilyen játékot űzött velem Finn Chambers –
akárki volt ő valójában –, tudtam, hogy soha, de soha nem tenne
kárt bennem. Ez ugyanolyan fix, megmásíthatatlan tény volt, mint
hogy a nap keleten kel fel, a második keresztnevem Grace, és a
hetedik kupica Cuervo tequila után már azt sem tudom
megmondani, milyen évet írunk.

320
 Életemben először törte össze a szívemet egy fiú, de máris
tökéletesen értettem, hogy a kifejezés nem csupán költői túlzás.
Finn árulása nemcsak érzelmileg fájt, hanem fizikailag is: mintha
a szó szoros értelmében benyúlt volna a mellkasomba, hogy
kitépje és porrá zúzza a szívemet, tátongó sebet hagyva maga után,
ami már sosem gyógyulhatott be igazán.
Mintha még nem szenvedtem volna eleget, amikor elértem a
mosdóhoz, mazochistaként hátrafordultam, hogy még egy utolsó
pillantást vessek Finnre. Jól tudtam, hogy valószínűleg soha többé
nem látom életemben. A könnyek, amiket eddig nagy nehezen
sikerült magamba fojtanom, végül csak áttörték a gátat, a
szemembe szöktek, aztán ki is buggyantak, mikor megtaláltam
Finnt a tömegben. Pontosan ott állt, ahol hagytam; az óriáskerék
felé fordult, és olyan elmélyült arckifejezéssel bámulta azt a
vacakot, mintha egy különösen nehéz matematikai feladványt
próbált volna megoldani fejben.
Maga volt a megtestesült tökély: kócos, sötét hajának tövétől
egészen a kedvenc, fekete motoros bakancsának kissé kopott
orráig. És habár elméletben gyűlölnöm kellett volna őt, abban a
pillanatban egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Úgy
bámultam rá, akár a szomjúságtól haldokló nő az oázis
elérhetetlen délibábjára a sivatagban.
Amikor a sírástól már nem láttam rendesen, sarkon fordultam,
és bemenekültem a női vécébe. Előkaptam a mobilomat, és
fölhívtam Lexit. Hála az égnek, már második csörgetésre fölvette.
– Brookie! Hogy telik a szülinapod, szivi?
– Lexi… – Elcsuklott a hangom. Semmi erőm nem maradt. Már
nem bírtam azt tettetni, hogy a legkevésbé is rendben lennék. –
Légyszi, muszáj eljönnöd értem!
– Oké, máris – egyezett bele azonnal, bármiféle akadékoskodás
nélkül. Ez már önmagában elárulta, milyen megtörtnek,
kétségbeesettnek hallhatta a hangomat. – Merre vagy?
Elmondtam neki, hol talál, és megígérte, hogy tíz percen belül
ott lesz a karnevál oldalbejáratánál. Amikor megeskettem, hogy

321
nem árulja el Tynak, hová megy, nyilván kezdte gyanítani, hogy
bármi is a baj, Finnhez van valami köze; de nem kommentálta a
dolgot.
A hátsó ajtón lógtam ki a mosdóból, épp csak annyi időre
néztem vissza, hogy ellenőrizzem, Finn nem vett észre, aztán
beleolvadtam a tömegbe. Miközben elvegyültem a vidám
karneválozók között, az oldalsó kijárat felé igyekezve, amennyire
csak a nagy sokaságban bírtam, hagytam a földre hullani
megállíthatatlanul patakzó könnyeimet. Azért fohászkodtam
magamban, minden maradék elszántságommal, hogy bárcsak
minél hamarabb elfelejthetném Finn Chamberst, és
továbbléphetnék az életemmel.
Ugyanilyen erővel valószínűleg azt is kívánhattam volna,
bárcsak egész életemben ingyen és elhízás nélkül ehetném a
csokoládét, vagy valaki elrepítene luxusűrutazásra a Holdig, meg
vissza.
Finnt sokkal nehezebb volt lerázni, mint vártam.
Máris nekiállt hívogatni, alighogy letettem a telefont Lexivel.
Végül inkább kikapcsoltam a mobilomat, mert látni sem bírtam a
nevét a kijelzőn anélkül, hogy felfordult volna tőle a gyomrom.
Alig öt perce értem haza, amikor dörömbölni kezdett a bejárati
ajtón, olyan hangosan, hogy még a szobámba zárkózva is tisztán
hallottam. Amikor kimentem a konyhába, és ellentmondást nem
tűrő hangon közöltem Lexivel, hogy semmiképpen nem
engedhetjük be Finnt a lakásba, döbbenten meredt rám. Nem
érdekelt, mit akar mondani vagy tenni ez az áruló; semmilyen
körülmények között nem voltam hajlandó se szembenézni, se
beszélni vele.
– Bee! – kiabálta Finn, továbbra is ököllel dörömbölve,
méghozzá olyan erővel, hogy a faajtó belerázkódott. – Mi a franc
van már?
A konyhapultnak dőltem, mert muszáj volt megtámaszkodnom
valamiben.

322
 – Mondd meg, mi rosszat tettem! – Kétségbeesett, elgyötört
volt a hangja.
Lexi tekintete ide-oda cikázott az ajtó és énköztem, az arcára
elszörnyedt kifejezés ült ki.
– Brooklyn, könyörgöm!
Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom a barátnőm
ítélkező képét.
– Hercegnőm, kérlek, beszéljük meg! Bármi is a baj,
helyrehozzuk, csak könyörgök, ne zárj ki!
Ez majdnem egy egész órán át így ment, míg Finn teljesen be
nem rekedt, és ki nem fulladt. Amikor végül feladta, kinyitottam a
szemem, vetettem még egy pillantást Lexire, aztán kirohantam a
helyiségből.
– Ne olyan gyorsan, kislány! – kiáltotta, és utánam sietett. Épp
időben ért a szobámhoz, hogy megragadja az ajtót, mielőtt a
képébe csaphattam volna. – Baromira magyarázattal tartozol
nekem, csajszikám. Először is, könnyek között és levegő után
kapkodva hívsz föl, hogy menjek érted a karneválra; erre most itt
van Finn, úgy dörömböl az ajtónkon, mint egy eszelős, de én nem
engedhetem be? – Tágra nyílt szemmel meredt rám. – Mi a jó
büdös franc történt köztetek?!
– Finn nem az, akinek hittem, oké? – Rá sem ismertem a saját
hangomra.
– Na, nem, ez így nem oké – jelentette ki Lexi, azzal erőnek
erejével belökte az ajtót. Kénytelen voltam elhátrálni, ahogy
beviharzott a szobámba. Leült az ágyra, fenyegetőn karba tette a
kezét, és szinte felnyársalt a tekintetével. – Most pedig magyarázz
el szépen mindent, különben innentől kezdve lesheted, hogy
segítsek neked! Ami azt jelenti, hogy ajtót fogok nyitni bárkinek,
aki csak bekopogtat.
Haragosan néztem vele farkasszemet.
Türelmetlenül topogott a lábával.
– Finn hazudott nekem – nyögtem ki nagy nehezen. – Arról,
hogy honnan és mióta ismerjük egymást, hogy hol és mikor

323
találkoztunk először. Mindenről. Már kezdettől fogva, egészen a
tűzcsapos kis incidens napja óta csak hazudik nekem, mint a
vízfolyás, Lex. És nem beszélhetek veled arról, hogy mi az
igazság – vallottam be, és elcsuklott a hangom, miközben a
megértéséért könyörögtem. – Nem szemétkedésből, és nem is
azért, mert ki akarnálak rekeszteni. Hanem azért, mert szó szerint
nem tudok beszélni róla. Túlságosan, iszonyatosan fáj, egyszerűen
nem bírom ki. – Mély levegőt vettem, és hátrahajtottam a fejemet,
hogy megfékezzem a könnyeket.
– Jaj, Brooklyn… – suttogta Lexi, és láthatóan ő is a sírással
küszködött. – Bújj ide! – Olyan erővel szorított magához, hogy
ropogtak a csontjaim.
A következő pillanatban már hevesen zokogtam a karjában.
Fulladozva kapkodtam levegő után, miközben próbáltam valahogy
a felszínen maradni a gyász, szívfájdalom és árulás érzelmi
örvényében.
Nem tudtam volna megmondani, mennyi ideig ültünk így az
ágyamon, kisírva a két szemünket, de mire végül elapadtak a
könnyeim, az ablakból már nem látszott más, csak a koromfekete
sötétség: órákkal ezelőtt leszállt az este. Lexi adott egy jó éjt
puszit, és a szemét törölgetve kiment a folyosóra. Amikor
becsukódott mögötte az ajtó, lerogytam az ágyra, és
összegömbölyödtem. Nyomorultul éreztem magam.
Előbb-utóbb óhatatlanul elnyomott az álom, annyira
kimerültem a sok sírástól.
Arra riadtam föl, hogy kinyílik a szobám ablaka. Rémülten
felültem az ágyon, magamhoz ragadtam a mobilomat az
éjjeliszekrényről, és eszeveszetten nyomogatni kezdtem a
bekapcsoló gombot. A készülék épp életre kelt, amint hallottam,
hogy valaki elkezd bemászni az ablakon.
Már majdnem hívtam a rendőrséget, mikor megláttam, hogy a
nyitott ablakon bedugott láb nagyon is ismerős, fekete motoros
bakancsot visel, aminek orrán még a szoba sötétjében is látszott,
milyen kopott.

324
 A helyzetbe beletörődve félbehagytam a tárcsázást, majd
visszatettem a mobilt az éjjeliszekrényre. Karba tett kézzel ültem
az ágyon, és figyeltem, ahogy Finn nagy lendülettel benyomult az
ablakon, de a szobában landolva elveszítette az egyensúlyát, és kis
híján orra bukott.
Amint sikerült megállnia a lábán, kihúzta magát, az ágy felé
fordult, és a szemembe nézett.
– Szia! – szólt. A kezét a farmerja zsebébe dugta, és egy
lépéssel sem jött közelebb hozzám.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem, barátságtalan hangon,
rideg stílusban.
– Hát, felmásztam a fára… – kezdte, szándékosan
félreértelmezve a szavaimat.
– Nem arra vagyok kíváncsi, hogyan jutottál be, hanem azt
akarom tudni, mit keresel itt – fojtottam belé a szót.
– Muszáj volt látnom téged, Bee – mondta, és kétségbeesetten
nézett rám. – Nem tudom, mi történik. Nem tisztességes, hogy
ennyire haragszol rám, mégsem árulod el, mit tettem, amivel így
feldühítettelek.
– Nem tisztességes? Nem tisztességes? – kérdeztem, metsző
hangon. – Még neked van pofád a tisztességgel jönni?!
– Mi?
– Ne add nekem a hülyét, Finn! Ha már egyszer nem voltál
hajlandó békén hagyni, és idejöttél az időmet vesztegetni, akkor az
a legkevesebb, hogy őszinte vagy.
– Brooklyn… – Feltartotta a kezét, mint aki megadja magát, így
próbált lenyugtatni. Mintha ezen a ponton még bármi is
lenyugtathatott volna.
Ez most szórakozik velem?!
Azt hittem, képes leszek uralni a helyzetet, fölvállalni a
konfliktust, anélkül, hogy kiakadjak, de ez egyszerűen sok volt
nekem. Volt képe beállítani ide… Még mindig hazudott nekem,
továbbra is alakoskodott…
Elszakadt nálam a cérna.

325
 – Mondj nekem egy mesét, Finn! – szóltam, sivár hangon.
Kifutott az arcából a vér, amint felfogta az ismerős szavak
jelentőségét, és rádöbbent, hogy tudom az igazat.
Hogy emlékszem rá a gyerekkorunkból.
Átszeltem a szobát, lassú léptekkel mentem oda hozzá. Finn
sóbálvánnyá dermedve állt, a nyakán feltűnően kidagadva lüktetett
egy ér. Egész teste megfeszült, láthatóan egyetlen porcikáját sem
merte megmozdítani. A szeme kissé összeszűkült, a tekintetéből
gyanakvás, bizonytalanság és nem kevés félelem sütött, miközben
várta, vajon mit fogok tenni.
Amikor odaértem eléje, közvetlen közelről, fenyegetően
farkasszemet néztem vele. Elnyomtam magamban minden
fájdalmat, és a bennem kavargó érzelmek kavalkádját csakis arra
az egyetlenegy tényre összpontosítottam, hogy Finn elárult.
– MONDJ NEKEM EGY MESÉT! – üvöltöttem a képébe. Az
önuralmam ezzel teljesen odalett.
Összerezzent, de továbbra sem szólalt meg, egyetlen tagját sem
mozdította, és állta a pillantásomat.
– Hát, jó – mondtam komoran. Zihálva néztem Finn sötét
szemébe. A tekintete mereven zárkózott volt, semmilyen érzelmet
nem tudtam kiolvasni belőle. – Akkor majd én mesélek neked
valamit. Egy kislányról szól, aki mindenét elveszítette, akinek
semmije sem maradt. Semmije és senkije az égegyadta világon.
Amíg meg nem ismerkedett egy kisfiúval, aki egy rövid időre a
mindene lett. – Elcsuklott a hangom, és átkoztam magam ezért;
makacsul elhatároztam, hogy igenis végigmondom mindazt, amit a
fejéhez akartam vágni, ha törik, ha szakad.
Egyszerűen muszáj volt közölnöm vele bizonyos dolgokat, és
mivel ő erőltette ezt a ma éjjeli konfrontációt, ezért hát itt helyben,
most rögtön kényszerültem kiadni magamból az egész francos
litániámat.
Mély levegőt vettem, és rendületlenül folytattam:
– De arról a fiúról, aki valami kapaszkodót adott annak a
szegény, elveszett kislánynak, sajnos kiderült, hogy aljas hazug.

326
Kétszínű manipulátor. Úgyhogy a lány, aki időközben felnőtt, és
akaratlanul is újra megbízott ugyanabban az egykori kisfiúban,
hiába remélte, hogy valaki végre befoltozhatja az összetört
szívét… Hiába hitte el annak a fiúnak, hogy talán mégiscsak
létezhet hepiend a valóságban is, nem csupán a mesékben… Hiába
hagyta meggyőzni magát, hogy talán ez a fiú lesz az, aki gyógyírt
jelenthet a hosszú-hosszú évek óta magával hurcolt sebeire… –
Most már kicsordult a könnyem, és minden egyes mondattal, amit
sikerült kipréselnem magamból, egyre jobban remegett a hangom.
– Hiába volt minden, mert a lány tévedett. Ugyanúgy nem
bízhatott meg ebben a fiúban, mint ahogy az összes többi férfiban
sem az életében, akik mind cserben hagyták. A fiú annyi
hazugságot szőtt, addig-addig alakoskodott, míg a lány végül
teljesen összezavarodott, és úgy érezte, többé már nem is tudja
megkülönböztetni a valótlanságot az igazságtól. Most már egyedül
csak azt tudhatta biztosan, hogy nem reménykedhet a hepiendben.
Neki az soha, de soha nem fog megadatni. Mert
helyrehozhatatlanul összetört, immáron életében másodszor.
Mégsem jelentett igazi gyógyírt a sebeire a fiú: a szeretete nem
volt elég erős, elég őszinte. A lány szíve szilánkokra hasadt, porrá
zúzta a fájdalom, még jobban szenvedett, mint a legelső
alkalommal, mikor mindent elveszített.
Ezen a ponton már megállíthatatlanul patakzott a könnyem. A
feszülten figyelő Finn önmaga árnyékának tűnt; ugyanolyan
elgyötört képet vágott, mint amilyennek én éreztem magam.
– Tulajdonképpen, azt hiszem, köszönettel tartozom neked –
mondtam, és keserű kacaj bukott ki belőlem.
Finn egy másodpercig nem törte meg a csendet, majd azt
suttogta:
– Köszönettel? – A hangja rekedtebb volt, mint amilyennek
valaha hallottam. A végletekig letört lett, nyoma sem volt benne a
megszokott magabiztosságának.
Nagyon helyes. Csak törjön össze ő is!

327
 – Hosszú éveken át azzal hitegettem magamat, hogy erős
vagyok, hogy áthatolhatatlan falakat húztam fel a szívem köré…
De aztán jöttél te, és bebizonyítottad, milyen gyenge, védtelen is
vagyok valójában. Egek, és én még képes voltam elhinni, hogy
melletted biztonságban lehetek! – Cinikusan nevettem, és
fölpillantottam a szobám mennyezetére pingált csillagokra. –
Szóval, hálás köszönetem, Finn, amiért bemutattad, milyen
könnyen hagytam magamat megtörni. A jövőben ügyelni fogok rá,
hogy ne kövessek el még egyszer hasonló hibát.
– Bee… – kezdte Finn.
Beléfojtottam a szót.
– Ne! Te többé már nem szólíthatsz így engem.
Könnyektől csillogó szemében reménytelen beletörődés ült.
Bólintott, és hátralépett, kicsit több teret hagyva nekem, a
tekintetét pedig lesütötte a padlóra.
– Sajnálom, Brooklyn – suttogta. – El se tudod képzelni,
hányszor próbáltam elmondani neked… Milyen sokszor volt már
majdnem a nyelvem hegyén…
– Nem vagyok gondolatolvasó, Finn. Csak „majdnem”
elmondani valamit kevés, azzal semmire se megyek.
– Tudom – felelte, és a hajába túrt. – De mégis hogyan
találhatja meg az ember a megfelelő szavakat valami effélére?
Hogyan közölhettem volna veled a tényt, miszerint gyerekkorom
óta egyre csak téged kerestelek? – Ugyanolyan keserűen nevetett
föl, mint én az előbb. – Brooklyn, amióta csak gyerekként
elszakítottak minket egymástól, rendületlenül próbáltalak
megtalálni. Kezdettől fogva könyörögtem az örökbe fogadó
szüleimnek, hogy menjenek vissza érted, vagy legalább hagyják,
hogy felhívjalak, engedjék, hogy írjak neked. De mire beadták a
derekukat, és fölhívtam az átmeneti otthont, te már elkerültél
onnan. Eva nem volt hajlandó bármit is elárulni nekem rólad. A
gyámügyi aktáidhoz nem férhettem hozzá. Azt hittem, esélyem
sincs rád találni még valaha az életben. Aztán két évvel ezelőtt,
egy teljesen átlagos kedd délutánon, támadt egy ötletem, és

328
beírtam a neved a Facebook keresőjébe. Erre bumm! Egyszer csak
ott voltál előttem.
Hosszú ideje nem foglalkoztam a közösségi oldalammal, amit
csakis Lexi makacs nyüstölésének engedve hagytam, hogy
megnyisson nekem, miután mindkettőnket fölvettek az egyetemre.
Első dolga volt kiposztolni egy képet kettőnkről az egyforma
egyetemi pulcsinkban, aminek az elején nagy, rikító narancssárga
logó hirdette büszkén az újdonsült alma materünket. Ahogy most
eszembe jutott a fotó, arra gondoltam, Finn talán éppen annak
alapján talált rám.
Mivel igazából soha nem is használtam az oldalt, azt hittem, az
elhanyagoltsága miatt már réges-rég törlődött. Ám ezek szerint a
tanáraim örökös, vészjósló károgása arról, miszerint bármi, amit
fölteszünk az internetre, örökre szól, mégiscsak igaznak bizonyult:
kiderült, hogy a Facebook tényleg sosem felejt.
– Azonnal rád ismertem; már kislánynak is nagyon édes voltál,
felnőve pedig igazi szépség lett belőled… A szemed, a mosolyod:
ezer közül is fölismertelek volna – folytatta Finn. – De ez nem volt
elég, meg kellett győződnöm róla, hogy tényleg jól vagy-e,
Brooklyn. Éveken át aggódtam érted. Muszáj megértened, hogy
amikor az örökbe fogadó szüleim elvittek engem az átmeneti
otthonból, úgy éreztem, mintha… cserben hagytalak volna. És
tudtam, hogy soha nem nyugszom meg igazán, amíg viszont nem
láthatlak, szemtől szembe.
– Na, és pontosan mi volt a terved, ha egyszer sikerül
becserkészned? Hogy majd szépen helyrehozol szexterápiával?
Hogy elég gerincre vágnod, és azzal kész, megoldod minden
problémámat? – förmedtem rá. – Simán meggyőződhettél volna
arról, jól megy-e a sorom, totál diszkréten, tartva a távolságot,
anélkül, hogy egyetlenegy szót is kelljen váltanunk egymással.
Tök rendben voltam, mielőtt az utamba kerültél itt. Most viszont
szarabbul vagyok, mint valaha, csakis temiattad.
– Nem akartam rosszat, Brooklyn – felelte Finn kissé
ingerülten. – Egyáltalán nem számítottam erre… kettőnkre. Én

329
ugyanúgy nem akartam beléd szeretni, ahogy te sem terveztél
összejönni velem. Amikor tavaly ősszel megtudtam, hogy itt fogsz
egyetemre járni, rögtön átjelentkeztem ide onnan, ahová eredetileg
fölvettek. De láttál engem egyáltalán, egész első évben? Nem,
egyszer sem találkoztunk. A közeledbe se mentem. Nem
avatkoztam bele az életedbe. Csak itt voltam, a háttérben, biztos,
ami biztos; arra az esetre, bármilyen valószínűtlennek tűnt is, ha
egy nap esetleg szükséged lenne a segítségemre… szükséged
lenne rám. Eszem ágában sem volt megint cserben hagyni téged,
tök mindegy, hogy tudtál-e egyáltalán a létezésemről.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Finn egyetemet váltott, csakis
énmiattam jött ide? Ez kész őrületnek tűnt. Ráadásul nem a jó,
hízelgő értelemben… Hanem egy mániákus, perverz, beteges
zaklató viselkedésének aggasztó jeleként, akit legjobb messziről
elkerülni.
– Azt szeretném, ha most rögtön elmennél – mondtam, és
elhátráltam tőle.
– Bee, ne már… Bassza meg! – Mindkét kezével a hajába túrt.
– Könyörgök, ne félj tőlem! Olyan rohadtul sajnálom, hogy nem
mondtam el neked az igazat már sokkal korábban. Egyszerűen
csak nem találtam a szavakat, sehogy sem. Amikor aznap a
szemem láttára elestél abban a tűzcsapban, és beverted a fejed, ott,
közvetlenül előttem… Az olyan volt, mint a sors keze. Szó szerint
karnyújtásnyira voltál tőlem, ráadásul megsérültél, és segítségre
szorultál. Nem hagyhattalak magadra. Azután meg arra
gondoltam, hogy ennek ürügyén talán közelebb kerülhetünk
egymáshoz. Hogy esetleg barátok lehetünk, csak ennyi. Esküszöm,
nem akartam ennél többet, föl se merült. Ám mire észbe kaptam,
beléd szerettem, Brooklyn. Nem bírom meghatározni a pontos
pillanatot, amikor rádöbbentem, hogy te vagy mindaz, ami addig
hiányzott az életemből. Csak abban lehettem biztos, mint már
tízéves kisfiúként is, hogy nem bírom ki nélküled. De akkor is,
megpróbáltalak ellökni magamtól, igyekeztem megtartani köztünk

330
a távolságot, miután világossá vált, hogy nem emlékszel rám… De
egyszerűen nem ment: nem bírtam távol tartani magam tőled.
– Finn, ez… Ez annyira abnormális – suttogtam. Fogalmam
sem volt, mi mást mondhatnék. Nagyon, de nagyon kevés voltam
én ehhez érzelmileg. Amit Finn tett, az nem szimplán mindennek a
legalja volt, hanem maga a kicseszett Mariana-árok.
– Tudom, oké? Tudom, milyen elbaszott ez az egész. Hiába
próbál veled zöld ágra vergődni az ember, folyton csak az van,
hogy egy kis lépés előre, aztán három kurva nagy ugrás hátra…
Viszont én azt is tudom, hogy hihetetlenül édes tudsz lenni, már
amikor épp nem nekem esel, vagy felnyársalsz a tekinteteddel,
vagy oltogatsz.
Erre karba tett kézzel, szúrós szemmel meredtem rá.
– Nem akarod, hogy bárkinek is gondoskodnia kelljen rólad.
Ezt megértem. Sőt tiszteletben is tartom – folytatta rendületlenül,
mit sem törődve a gyilkos tekintetemmel. – De néha-néha
félrecsúszik kissé a rideg, áthatolhatatlan maszkod, amivel
elálcázod magad a világ elől, és én észreveszem alatta azt a
szörnyen védtelen, összetört szívű egykori kislányt, akinek még
mindig szüksége van rám. És úgy érzem, én vagyok az egyetlen,
aki láthatja ezt az énedet, az egyedüli, aki megóvhat téged.
Tudom, hogy nehéz lehet mindezt földolgoznod… Tudom, hogy
most valószínűleg utálsz engem. És talán aljas szemét vagyok, de
azt is tudnod kell, hogy egyetlen másodpercet sem bánok, amit
veled tölthettem, Brooklyn. A fenébe is, hazugságok ide vagy oda,
ez a kapcsolat volt… és lesz mindig is… az életem legfontosabb,
legcsodásabb, legbecsesebb része. És várni fogok rád. Ameddig
csak kell… Én várni fogok, akár egy egész életen át.
Egész életemben vártam. Amikor korábban ezt mondta nekem,
még nem érthettem, mit is jelent valójában. De most már nagyon
is felfogtam, mi bújt meg a szavak mögött.
– Időre van szükségem, Finn – mondtam. – Megtörtnek,
elárultnak, teljesen összezavarodottnak érzem magam, és őszintén
szólva, egyszerűen csak… kimerültem ettől az egésztől. Nem

331
akarok hazudni neked, vagy kamu ígéretekkel áltatni téged, hogy
minden rendbe jöhet köztünk. Ez az egész nagyon nincs
rendben… Én nem vagyok rendben. – Mély levegőt vettem, hogy
lehiggadjak egy kicsit. – Most muszáj egyedül lennem.
– Megértem – bólogatott. Ahogy áthatóan a szemembe nézett,
mintha a remény szikráját láttam volna fölvillanni a tekintetében.
– És nem azért mondom ezt, hogy megbántsalak – szögeztem
le. – Mert bármilyen őrültségnek is hangzik, elhiszem a sztoridat.
Ám ez semmin sem változtat. Momentán nem akarlak látni, és
kész. Hallani sem akarok felőled. És nem ígérhetem meg, hogy
valaha is készen állnék megint együtt lenni veled.
Biccentett, de a fogát csikorgatta, és a szemében kihunyt a
remény szikrája.
– Jó éjt, Finn – köszöntem el tőle, azzal a szobám ajtajához
léptem, és kinyitottam. – Kifelé menet inkább a bejárati ajtót
használd, jó? Már így is totál tönkrevágtad a kezedet…
Miután korábban órákig dörömbölt az ajtón, az imént pedig
megmászta az ablakom előtti óriási, durva kérgű juharfát, csúnyán
lehorzsolta a tenyerét meg az ujjait. A kézközépcsontjai
feldagadtak, véresek voltak, és legalább kettő közülük rémes
lilásvörösben rikított, ami azt jelentette, hogy valószínűleg
eltörtek.
Az ajtóhoz ment, ám majdnem egy teljes percre megállt a
küszöbön, nekem háttal. Aztán suttogva megszólalt, továbbra is a
sötét folyosó felé fordulva, olyan halkan, hogy alig bírtam kivenni
a szavait:
– Szeretlek, Brooklyn Grace Turner. Mindig is szerettelek, és
örökké szeretni foglak. Majdnem tizenhárom évembe telt, hogy
megtaláljalak; semmiképpen nem akarlak újra elveszíteni. De ha
úgy döntesz, hogy soha többé nem akarsz látni, akkor
megpróbálok beletörődni a döntésedbe. Akkor is, tudnod kell,
hogy amit irántad érzek, az már majdnem másfél évtizede az
egyetlen állandó bizonyosság az életemben. Téged szeretni mindig

332
is a biztos pontot jelentette számomra. Te jelented számomra a
biztos pontot.
Ezeket a szavakat hátrahagyva eltűnt a folyosón. Miután
hallottam, amint becsukódott mögötte a lakás ajtaja, odamentem
az ablakomhoz, hogy bezárjam.
Azt hittem, korábban már alaposan kisírtam magam, ám mikor
bebújtam az ágyba, és a mellkasomhoz szorítottam a párnámat,
kiderült, hogy messze nem apadt még el az összes könnyem.

333
 18. FEJEZET

SZÁZSZÁZALÉKOS BIZONYOSSÁG

AZT GONDOLTAM VOLNA, hogy azon az éjszakán, amikor Finn

elment, elértem a mélypontot.
Hát nem röhejes, hogy valahányszor azt hisszük, a dolgok
egyszerűen már nem fordulhatnak rosszabbra – azaz innentől
kezdve bármit is vág hozzánk az élet, legalább már meg se
kottyan, mert úgysem veheti föl semmi a versenyt azzal a
fájdalommal, amit a jelen pillanatban érzünk –, a sors gúnyosan
végigmér minket, és azt mondja: „Te idióta, hát még mindig nem
érted a lényeget? A dolgok mindig, bármikor fordulhatnak még
rosszabbra. Sokkal, de sokkal rosszabbra. Csak figyelj,
bebizonyítom!”
Napok teltek el, olyan gyötrelmes csigalassúsággal, hogy úgy
éreztem, beleőrülök.
Csak annyi időre hagytam el a szobámat, hogy elvánszorogjak
a konyháig vagy a mosdóig. Nem jártam órára, lemondtam az
időpontjaimat Angelini doktornőnél, még Lexivel se voltam
hajlandó szóba állni, valahányszor benézett hozzám. Alig volt
étvágyam. Még a zuhanyzásra se bírtam rávenni magam. De ami a
legrosszabb: nem tudtam aludni.
Mármint, úgy egyáltalán.
334
 Féltem, hogy netán Finnről fogok álmodni – akár kisfiúként,
akár a férfiként, akivé felnőtt és ez az eshetőség már önmagában
egy életre elvette a kedvemet az alvástól. De miután két teljes
napig nem aludtam, a testem fellázadt ellenem. Muszáj volt
állandóan résen lennem, mert ha az elmém csupán egy pillanatra is
elkalandozott, akkor egyből az öntudatlanság határára kerültem, és
kénytelen voltam megcsípni vagy felpofozni magam, nehogy
elnyomjon az álom.
Mániákusan állítgattam be a vekkert, napjában többször is,
hiszen az volt az egyetlen fegyverem az alvás fenyegetése ellen.
Órákon át olvasgattam az interneten az alvás különböző
ciklusairól meg a REM-szakaszról. A testem szükségleteit
figyelembe véve kompromisszumos megoldást kerestem, és igazi
mestere lettem a szunyókálásnak: pontosan, szigorúan
kilencvenperces időtartamokra bóbiskoltam el, így mindig
felébredtem, mielőtt még átléphettem volna a mélyalvás fázisába,
amikor az ember álmodik.
A lelkem mélyén tudtam, hogy mindaz, amit művelek, nem
értelmes, és a legkevésbé sem egészséges, de nem érdekelt. Abban
a pillanatban, hogy Finn kilépett a szobám ajtaján azon az
éjszakán, tudomásul vettem a tényt, miszerint a szívem soha többé
nem lesz a régi. Nem tehettem mást, mint hogy megpróbáltam
összetoldozni-foltozni a lényem széttört, sérült darabjait… És ha
ehhez az kellett, hogy hetekig agorafóbiás remeteként éljek, mint
valami hóbortos milliomos vagy géniusz, ám legyen.
Egyre csak vártam a pillanatot, amikor végre jobbra fordulnak a
dolgok. Úgy okoskodtam, hogy ez az állapot csak nem tarthat
örökké: hiszen szerte a világon éri az embereket szívfájdalom,
előbb-utóbb mégis talpra állnak, és feldolgozzák a traumáikat. Egy
reggel arra ébrednek, hogy más szemmel néznek a világra, a
gyötrelmük végre-valahára enyhült valamennyit. Talán nem sokat,
talán még ahhoz sem eleget, hogy eloszlassa a sötét fellegként
rájuk boruló kétségbeesést, de akkor is… Ahhoz legalább eleget,
hogy reményt adjon nekik. Reményt, hogy egy napon – hetek,

335
hónapok, évek vagy akár évtizedek múlva – a fájdalmuk
csillapodhat annyira, míg már nem lüktet friss sebként, így nem
emlékezteti őket minden egyes sajgó szívverésük arra, amit
elveszítettek.
Azt reméltem, hogy ha elég sokáig fekszem az ágyban, és egyre
csak bámulom-bámulom a csillagképeket, amiket Finn a szobám
plafonjára festett, akkor előbb-utóbb jobban leszek végre.
Vagy esetleg rosszabbul. Igazából eléggé kétesélyes volt a
dolog.
Miután fölébredtem azon a legelső reggelen, miután Finn
kilépett az életemből, alighogy kinyitottam a szemem, és
fölnéztem a mennyezetre, már ki is ugrottam az ágyból, és
elhajtottam a legközelebbi barkácsáruházba. Gondolkodás nélkül
lekaptam a polcról a legelső bődön fehér festéket, amit csak
találtam, bevágtam a bevásárlókocsimba, a kasszához nyargaltam
vele, és kapkodva kifizettem.
Ám miután hazaértem, majdnem két teljes órán át üldögéltem a
szobám padlóján, és mozdulatlanul bámultam a bödönt, még a
fedelét se voltam képes fölnyitni. Végül bosszúsan fölordítottam,
és belöktem a bontatlan festékes kannát a gardróbom legmélyére,
Finn bőrdzsekijével együtt, hogy egyiket se kelljen látnom többet.
Az első egy-két napban igyekeztem egyáltalán nem is gondolni
Finnre. Aztán rájöttem, milyen értelmetlen idő- és
energiapocsékolás ez, mert hiába, csak az ellenkezőjét értem el
vele. Így hát feladtam ezt a próbálkozást, és inkább a csajok
legsztereotipabb szakítás utáni taktikájához folyamodtam:
rögeszmésen agyalni kezdtem mindenen, amit csak Finn mondott
vagy tett az itteni találkozásunk óta eltelt hónapokban.
Rádöbbentem, hogy a maga módján igenis megpróbálta elárulni
nekem az igazat… Nem is feltétlenül csak a szavaival, hanem
bizonyos tetteivel…
Azzal, amikor elvitt a titkos kis kilátójához, hogy
megcsodálhassam vele a szentjánosbogarakat.

336
 Azzal, amikor annak a titokzatos illetőnek ajánlotta a dalát,
amit a Blue Note-ban énekelt.
Azzal, hogy kezdettől fogva, mindig is Beenek szólított.
Azzal, hogy kezdettől fogva, mindig is rendületlenül
oltalmazott.
Egyszeriben más megvilágításba került az is, ahogy bizonyos
dolgokat megfogalmazott…
Senki mást nem akarok, csakis téged.
Soha nem is érdekelt senki más, egyedül te.
Egyáltalán nem olyan vagy, mint amire számítottam.
Szeretlek, Brooklyn. Mindig is szerettelek.
Minél tovább gondolkoztam, a lista annál hosszabbra nyúlt,
míg végül már könnybe lábadt a szemem, és jobbnak láttam, ha
inkább nem is kutatok tovább az emlékeim között.
Már egy hete mentek így a dolgok, amikor egy délelőtt
váratlanul kivágódott a szobám ajtaja, és olyan erővel csapódott a
falnak, hogy a fotós vásznak hevesen belerázkódtak, kis híján
mind le is estek. Lexi viharzott be a szobába, és kék szeméből
elszántság sütött, ahogy odamasírozott az ágyhoz. Egyetlen
mozdulattal lerántotta rólam a takarót, ami alá összegömbölyödve
elbújtam, és a padlóra hajította.
– Brooklyn Grace Turner, ez most már egyszerűen szánalmas!
Nézd csak meg magad! – förmedt rám, és az elnyűtt pulcsimra
meg a szakadt pizsamanacimra mutatott. – És ami még fontosabb:
szagold meg magad! Most komolyan, emlékszel egyáltalán, mikor
zuhanyoztál legutóbb?!
Az ajkam önkéntelenül, áruló módon megrándult, mintha
mosolyra akarna görbülni.
– Kelj föl! – kiabálta a barátnőm. – Most azonnal!
– Hagyj békén, Lexi! – tiltakoztam gyengén, majd a fal felé
fordultam. A legkevésbé sem voltam most ráhangolódva a
társaságára.
Az ágy hirtelen besüppedt mögöttem, ahogy Lexi teljes
súlyával rávetette magát a matracra. Meghökkenten fordultam

337
felé, és láttam, hogy csípőre tett kézzel áll az ágyamon, fölém
tornyosulva. Már épp kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem,
mégis mi a francot művel; de a torkomra forrt a szó, és inkább a
fogamat kezdtem csikorgatni, méghozzá igencsak fájdalmas
erővel, mert Lexi nekiállt ugrándozni a matracon – mint aki totál
bedilizett.
Az egész ágy pattogott tőle, így én magam is: valahányszor a
lába lehuppant a matracra, én föllendültem a levegőbe, és
kétségbeesetten kapaszkodtam a keretbe, hogy ne essek le a
padlóra.
– Azt mondtam, fölkelni! – kiabálta Lexi, és még nagyobb
lendülettel ugrált. Amikor a lába már vészesen közel volt ahhoz,
hogy valamelyik szervemen landoljon, nem maradt más
választásom, mint menekülni.
A földre vetettem magam, eliszkoltam az ágyamtól, aztán
megperdültem, hogy farkasszemet nézzek az én őrült legjobb
barátnőmmel. Amint kivetődtem az ágyból, Lexi abbahagyta az
ugrabugrálást, de továbbra is a matracon állt, és haragosan meredt
rám.
Egy árva szót sem szólt. Leugrott az ágyról, felém csörtetett, és
addig hátráltam előle, míg végül sarokba szorított. Ahogy a falhoz
préseltem a hátamat, odahajolt hozzám, az arcomra simította a
kezét, és a szemembe nézett.
– Brooklyn, hét teljes nap telt el. Egy egész hetet adtam neked
az önsajnálatra. És hidd el, még nézni is rossz volt, mennyire
szenvedsz – vágott undorodó grimaszt. – Tisztában vagyok vele,
milyen nehéz időszakon mész most keresztül. Megértem, hogy
jelen pillanatban lehetetlen kihívásnak tűnik még csak a gondolata
is annak, hogy reggelente kikászálódj az ágyból, és úgy csinálj,
mintha minden rendben volna. Pontosan tudom, mekkora szívás
ez, többször is végigcsináltam.
Közbevágtam volna, ám Lexi még nem végzett, és belém
fojtotta a szót.

338
 – De ez a csaj, aki totálisan elhagyja magát, nem te vagy,
Brooklyn. Nem érdekel, mit művelt Finn… Egyetlenegy pasi sem
éri meg, hogy így szenvedj miatta.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ezek a szavak komolyan Lexi
száját hagyták el?!
– Tudom jól, mire gondolsz! – folytatta. – Mégis milyen jogon
osztogathatnék neked párkapcsolati tanácsokat pont én, akinél
sorban adogatják egymásnak a kilincset a pasik, igaz?
A mindenit, hogy eltalálta! Szinte szó szerint ezt gondoltam,
tény és való.
– És igazad is van. Hiszen annyi pasim és egészségtelen
párkapcsolatom volt már, hogy az bőven több a soknál… Viszont
épp ezért bőven kijutott nekem a szívfájdalomból is. – Halovány,
szomorkás mosoly ült ki az arcára. – Szóval, ha van, amihez
igazán értek, akkor pontosan az, hogyan tegyük túl magunkat a
seggfejeken, és lépjünk tovább. Oké, talán nem mindig a
megfelelő pasit választom ki arra, hogy továbblépjek egy újabb
kapcsolatba, de most nem is ez számít… Az a lényeg, Brooklyn,
hogy igazából csak ennyit tudsz tenni: hogy igenis továbblépsz, és
kész. Dacára a fájdalomnak meg minden másnak, egyszerűen nem
adod fel. És egy szép napon, ígérem, jobban érzed majd magad.
El kellett ismernem, hogy van valami abban, amit mond.
– Tényleg ennyire büdös vagyok? – kérdeztem halkan.
– Esküszöm, egészen a konyháig érezni a szagodat – vihogott
Lexi. – Azt hiszem, kezdesz penészedni.
– Fúj, nem is igaz! – grimaszoltam felháborodva. – Annyira
azért nem vagyok vészes!
– Ja, persze, mondogasd csak ezt magadnak… – csóválta a
fejét. – Na, mindegy, nyomás, zuhanyozz le végre, okés?
Mennünk kell, dolgunk van.
– Micsoda? Mégis milyen dolgunk, hol? – kérdeztem
gyanakodva.
– Nyugi, majd meglátod. Csak bízz bennem!

339
 – Na, jó – vigyorgott rám Lexi –, most már kezdhetsz
hálálkodni nekem!
– De csak nem hivatalosan? – próbáltam kibúvót találni.
– Tök mindegy, hogyan csűröd-csavarod, a lényegen nem
változtat.
– Oké, legyen neked… Belátom, igazad volt.
– Ennyi? Ezzel kéne beérnem? Azok után, amilyen hisztit
rendeztél emiatt?! Még annyira se méltatsz, hogy „Örök hálám
neked, Lexi! Nincs még egy ilyen csodás, kedves,
lélegzetelállítóan gyönyörű, elképesztően megértő, és nem győzöm
elégszer hangsúlyozni, hogy káprázatosan szép legeslegjobb
barátnő a föld kerekén! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy
elrángattál fodrászhoz, és minden tiltakozásom dacára rám
erőltetted ezt a hihetetlenül dögös új frizut”!
Az égnek emeltem a szemem, aztán elindultam nélküle a kocsi
felé. – Jaj, ne drámázz már! – kiáltotta, és utánam szaladt. – Tök
jól nézel ki, de tényleg.
Bármennyire is rühelltem bevallani, Lexinek igaza volt az új
frizurát illetően. Pontosan erre volt szükségem, hogy
megszabaduljak a búskomorságtól, amibe az elmúlt héten úgy
belesüppedtem. Lexi részletes instrukciókkal látta el a fodrászt,
vagy negyedórán át magyarázott a szerencsétlen nőnek, mielőtt
hagyta volna neki, a szakembernek, hogy akár csak kifésülje a
hajamat. Tulajdonképpen meglepett, hogy a barátnőm nem kapta
föl az ollót, és állt neki ő maga lenyesni a tincseimet.
Hála az égnek, idáig azért nem fajult a dolog, és a fontoskodó
dirigálása sem vezetett konkrétan a megkopasztásomig.
A fodrász gondosan betartotta Lexi szigorú utasításait, és
hosszú-hosszú centiket vágott le a hajamból, míg már csak a
mellemig ért. Tépett frizurát készített nekem, és az arcom körül
úgy vágta a tincseket, hogy jobban hangsúlyozzák a vonásaimat.
Azután pedig mélyebb-világosabb árnyalatú, karamellbarna melírt
adott a tincseimhez; ilyesmit még sosem próbáltam ki a sötét
hajszínemmel.

340
 Aggódtam, hogyan fog kinézni a végeredmény, de amint
megláttam a kész, beszárított frizurámat a tükörben, azonnal
beleszerettem. A rövidebbre vágott, rétegelt tincsek roppant
előnyösen emelték ki arcom finom vonalait, és olyan keretet adtak
neki, amitől az ajkam lágyabbnak, a járomcsontom magasabban
ülőnek tűnt. A melír új árnyalatai remekül illettek a szemem
sötétzöld színéhez, amit mintha élénkebbé tettek volna, még a
bőröm is hamvasabbnak látszott így.
Egy szó, mint száz: új embernek néztem ki… És annak is
éreztem magam.
Miután végeztünk a fodrásznál, kiderült, hogy ez csak a legelső
állomás volt az egész napos, sűrű programban, amit a barátnőm
megtervezett kettőnknek.
Az utunk tehát a fodrászatból Lexi kedvenc manikűröséhez
vezetett, ahol tökéletesre reszelték-lakkozták-fényezték a
körmünket. Azután bevettük magunkat a plázába, hogy terápiás
shoppingolásba fojthassunk minden bánatunkat, és mindketten
vettünk néhány új rucit meg felsőt. Egy használtruha-boltban, ahol
kiselejtezett dizájnerdarabokat árultak, még egy káprázatos, magas
sarkú Chanel csizmát is találtam magamnak, az eredeti ár
töredékéért.
A nagy vásárolgatás után már tényleg azt hittem, hogy most
már tutira végeztünk, de Lexi mégsem hazafelé vette az irányt,
hanem inkább a helyi moziba. Állott, íztelen pattogatott kukoricát
ettünk túl sok vajjal, és betegre röhögtük magunkat a kedvenc
komikapárosunk filmbéli kalandjain meg csetlés-botlásain.
Mire végre leparkoltunk a házunk előtt, már jócskán elmúlt
éjfél, én pedig teljesen ki voltam merülve az egész napos, öribaris
csajprogramtól. Még mindig a kocsiban ültünk, felbámulva a
lakásunkra, amikor rádöbbentem, hogy egész nap alig gondoltam
Finnre… Lexi túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy a volt pasimon
keseregjek.
Nemcsak a sok nevetés esett jól, hanem az is, hogy magam
mögött hagyhattam azt a szobát meg az összes emléket. Szinte

341
nem is akartam visszamenni, hogy megint szembe kelljen néznem
mindennel.
– Figyu – törte meg a csöndet Lexi –, van ám még egy tétel a
listánkon.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Hát a pizsamaparti! Pont, mint mikor tizenhárom évesek
voltunk: teletömjük magunkat fagyival, miközben arról dumálunk,
hogy én Lance Basshez fogok hozzámenni, te meg Justin
Timberlake-hez, és tizenhét kölyköt szülsz neki. Csak most még
jobb lesz az egész, mert így, felnőttként már vodkát is vedelhetünk
hozzá!
– Először is: az NSYNC-s korszakunkhoz soha, de soha nem
térünk vissza, bármennyire próbálsz lerészegíteni. Másodszor:
Lance Bass nem csinál titkot abból, hogy meleg, szóval, szerintem
nem sok esélyed lenne nála. Harmadszor pedig: köszönöm, Lexi.
– Nekem? Ugyan mit köszönsz? – vigyorgott.
– Azt, hogy vagy – vontam vállat. – De azért nem kell tök
nyálasan ölelkeznünk is, meg minden, ugye?
– Hát, akár dalban is kifejezheted a háládat – kacsintott rám
Lexi. – Ez az, ez kell még ide: házi karaoke!
– Na, nem, arról szó se lehet – tiltakoztam. – Csak semmi
éneklés, és punktum.
Két órával később már mindketten alaposan felöntöttünk a
garatra, és teli tüdőből üvöltöttük a Backstreet Boys-számokat a
mikrofonként szolgáló hajkefénkbe.
Amikor végre lefeküdtünk aludni, kislányokként összebújva
Lexi ágyában, egyetlenegy árva könnycsepp buggyant ki a
szememből, és legördült a párnára. Miután elveszítettem Finnt, azt
hittem, vele együtt odalett minden, de tévedtem. Még mindig itt
volt nekem Lexi. És ami még fontosabb, itt voltam önmagamnak
én.
Nehéz hét állt mögöttem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy
Lexinek igaza volt: az még nem a vég, ha az ember padlóra kerül.

342
 Az a lényeg, hogy utána ne adjuk fel, hanem álljunk talpra, és
lépjünk tovább.
A csajos napunkat követően erőt vettem magamon, és
igyekeztem visszatérni az élők sorába. Rendesen ettem, nagyjából
eleget aludtam. Egyesével, darabonként összeszedegettem az
életem szétszóródott szilánkjait, és igyekeztem újból magamra
találni a káoszban.
Belevetettem magam a tanulásba, ami már csak azért sem
ártott, mivel a remeteségben töltött hét alatt jó néhány kötelező
órát és nem egy beadandót kihagytam. Így hát bőven akadt
bepótolni valóm, főleg most, hogy közeledtek a félév végi
vizsgák. De legalább a tanáraim megértőnek bizonyultak.
Angelini doktornő viszont egész más tészta volt.
Az enyhe kifejezés, hogy megorrolt rám. Persze nem mintha
kimutatta volna: látszólag maga volt a nyugalom és
összeszedettség szobra, mint mindig. Ám a viharos tekintete
elárulta, hogy viszonyul hozzám valójában.
Így hát, hogy megbékítsem, mindent megosztottam vele.
– Rájöttem a kapcsolatra – közöltem, amint helyet foglaltam a
rendelőjében.
– Hogy mondod?
– Az emlékeim meg a jelen között – magyaráztam. Nagyot
nyeltem. – Finn volt a kapocs. Kiderült, hogy ő álmaim fiúja.
– Úgy érted, Finn volt az a kisfiú a gyerekkorodban, akiről
mostanában olyan sokat álmodtál?
– Igen, hiszen pont ezt mondtam, nem? – értetlenkedtem kissé
bosszúsan.
– Nem. Azt mondtad, hogy ő „álmaid fiúja”, ami egészen más
jelentést hordoz.
– Doki, esküszöm, ha csak eszébe jut kiejteni a száján a „freudi
elszólás” kifejezést, én kiviharzok innen, és sose jövök vissza –
morogtam.
Hogy elleplezze a mosolyát, Angelini doktornő a szájához
emelte a kávésbögréjét, és kortyolt belőle.

343
 – Tehát maga Finn idézte föl benned az álombéli emlékeket –
vette tudomásul, aztán intett, hogy folytassam.
Elmeséltem neki a történteket: az újabb álmoktól kezdve, az
óriáskeréken felszínre tört emlékeken át, egészen az ezt követő
szakításig. A lehető legtömörebben összefoglaltam az elmúlt hét
eseményeit, azután pedig bocsánatot kértem, amiért kihagytam az
üléseinket. Miután végeztem a mondandómmal, fölkeltem a
fotelből. Már épp menni készültem, amikor Angelini doktornő
megállított.
– Ennyi? – kérdezte, önmagához képest majdhogynem
hitetlenkedve.
– Hogyhogy? – Nem értettem, mit akar ezzel.
– Ilyen könnyen feladod? Csak úgy lemondasz Finnről?
Mindarról a fejlődésről, amit sikerült elérned? Önmagadról?
– Ez meg mit jelentsen?
– Négy hónappal ezelőtt, ha bármilyen problémád támadt, vagy
a homokba dugtad a fejedet, mint egy strucc, és azt vártad, hogy
magától elmúljon a baj; vagy fejvesztve elmenekültél előle, míg
már csak egy aprócska porszemnek tűnt a visszapillantó tükrödben
– mondta a doki néni. – Nem pont ugyanezt csinálod a jelen
pillanatban is?
– Maga most komolyan egy strucchoz hasonlított engem? –
hökkentem meg.
– Figyelj, Brooklyn, valószínűleg túllépem a hatáskörömet
terapeutádként, de nem tagadhatom: úgy érzem, hogy életed
végéig bánni fogod, ha nem nézel szembe ezzel a helyzettel.
Tudod, vannak azok a pillanatok, amiket az ember a halálos ágyán
fekve, a múltjával számot vetve megbán, és legszívesebben
megváltoztatna? Nos, ez egy ilyen pillanat lesz az életedben,
biztos vagyok benne.
– De hát Finn hazudott nekem! – tiltakoztam, kötve az ebet a
karóhoz.

344
 – Tisztában vagyok vele, Brooklyn – felelte a doktornő halkan.
– Viszont tény, ami tény, te is elhallgattál előle bizonyos dolgokat,
nem?
Ezt persze nem tagadhattam, de azért még eszem ágában sem
volt beismerni.
– Mi, emberek alapvetően esendőek vagyunk – folytatta. –
Nagyrészt önzőek és gyávák. Talán nincs is, ami jobban menne
nekünk, mint a hazudozás, csalás és lopás. Bántjuk egymást
szavakkal, tettekkel és titkokkal. – A doktornő felsóhajtott. – Előre
tudhatjuk, százszázalékos bizonyossággal, hogy azok, akiket a
legjobban szeretünk, csalódást fognak okozni nekünk. Ezt a
kockázatot vállaljuk fel, amikor a szívünkbe zárunk valakit. – Egy
pillanatra elhallgatott, és felém hajolt a dohányzóasztal fölött,
hogy mélyen a szemembe nézzen. – Ám egy ponton muszáj
eldöntenünk, kik érik meg ezt a fájdalmat, és meg kell
bocsátanunk nekik. – Megfogta a kezemet. – Úgyhogy, ha valóban
szereted ezt a fiút, akkor azt hiszem, az egyetlen fontos kérdés,
amit föl kell tenned magadnak, az egyetlen eldöntendő kétely, ami
számít, végeredményben az: fontos neked annyira Finn, hogy
megérje akár még a szenvedést is?
A nap hátralévő részében kábán mászkáltam föl-alá, és
Angelini doktornő szavain gondolkoztam. Elhajtottam a kilátóhoz,
ahová Finn még augusztusban elvitt, és szomorúan láttam, hogy
eluralkodott rajta a tél. Dér borította el a folyóparti növényzetet,
maga a víz vékony jégréteg alatt csörgedezett, alig észrevehetően.
Nem láttam szentjánosbogarakat; úgy általában nem volt semmi
jele életnek. Alig lehetett ráismerni a helyre… El sem akartam
hinni, hogy ezen a fagyott, kemény földön még valaha is új
virágok nyíljanak, hogy a kopár fák megint kihajtsanak, hogy az
állatok visszatérjenek erre a kihalt területre.
Nem voltam biztos benne, miért is jöttem ide, mit akartam
találni itt. Azt hiszem, talán válaszokat, de azokat aztán végképp
hiába kerestem ezen a helyen.

345
 Már épp elfordultam, hogy a lesújtóan megváltozott tájtól
szomorkodva hazainduljak, amikor egy vörös kardinálispinty tört
elő egy közeli bokorból, a frászt hozva rám. A gyönyörű, élénk
színű, fenséges madár a téli hideggel dacolva süvített a gyér ágak
között. A szívemhez kaptam, ám ahogy a tekintetemmel nyomon
követtem a pintyet, őszinte mosoly ült ki az arcomra. Különös,
természetellenes érzés volt, hiszen az elmúlt hetekben leginkább
csak búskomor képet vágtam. És valószínűleg inkább tűnt
grimasznak, mint szívből jövő vigyornak… De akkor is, legalább
kezdetnek jó volt.
Ezek szerint mégiscsak maradt itt élet.
Még a legsivárabb helyen is, mikor úgy látszott, többé már
semmi sem lehet ugyanaz… kiderült, hogy van remény.
Elővettem a mobilomat, és gyorsan bepötyögtem egy üzenetet
egy olyan számra, amit az elmúlt hetekben többször is ki akartam
törölni a telefonomból. Az ujjaim elgémberedtek a hidegben, mire
elküldtem az SMS-t.
Emlékszel arra, mikor gyerekkorunkban meséltél nekem
Androméda hercegnőről? Akit a szülei fel akartak áldozni a
tengeri szörnynek, hogy megmentsék az országukat?
Finn azonnal válaszolt, mintha a telefonjával a keze ügyében
csakis arra várt volna, hogy írjak neki.
Persze hogy emlékszem.
Egyből visszaírtam neki, mert féltem, hogy ha nem mondom el
most mindazt, amit akarok, akkor talán soha többé nem lesz hozzá
bátorságom.
Sosem értettem, Androméda hogyan tudott olyan könnyen
megbocsátani a szüleinek, miután Perszeusz megmentette. Kislány
korom óta törtem a fejem azon a mesén, mindig is azt gondoltam,
hogy ennek így nincs semmi értelme, és biztos voltam benne, hogy
kihagytál valami fontos részletet a történetből. De azt hiszem, most
már értem.
Mit értesz, hercegnő? – kérdezte.
Lélegzet-visszafojtva írtam meg és küldtem el a választ.

346
 Ha szeretünk valakit, úgy igazán, szívből – ha fontosabb
nekünk a büszkeségünknél, sőt még saját magunknál is –, akkor
bármit meg tudunk bocsátani neki, akármennyire megbántott vagy
elárult. És talán idióta vagyok, de még mindig szeretlek téged.
Hatéves korom óta szeretlek.
Megcsörrent a mobilom.
– Szia! – vettem föl nevetve.
– Átmegyek hozzád – jelentette ki Finn habozás nélkül,
követelőző hangon. A háttérből jövő zajokból ítélve éppen
fölhúzta a dzsekijét meg a bakancsát.
– Ne! – vágtam rá. – Mármint, ne most rögtön gyere! Épp nem
vagyok otthon.
– Hát, akkor hol vagy? Találkozom veled ott, nem gond. Bárhol
is vagy éppen, nekem mindegy. – A hangja gyógyír volt zaklatott
lelkemnek. Szinte lubickoltam benne, olyan hatással volt rám,
mint a függőre, aki hosszú, gyötrelmes sóvárgás után végre
hozzájut az áhított anyaghoz.
– Este otthon leszek. Inkább gyere át akkor! Mondjuk… nyolc
körül? Úgy jobban meg tudjuk beszélni a dolgokat – feleltem, még
mindig mosolyogva, amit nyilván ő is tisztán hallott a hangomon.
– De hát még csak három óra múlt! – zsörtölődött.
– Két hetet már kibírtunk valahogy – vontam vállat, nem
mintha Finn ezt láthatta volna. – Talán bele fogsz halni még
néhány órányi várakozásba?
– Igen – közölte, egyetlenegy pillanatig sem hezitálva. – Az
elkövetkező négy óra negyvenhét percben mást se fogok csinálni,
csak föl-alá járkálok a nappalimban.
– Hűha, ez aztán jó hosszú visszaszámlálás lesz! – nevettem. –
De inkább találj ki valami mást, amivel elütheted az időt, jó?
Olyan szép a padlószőnyeg a nappalidban; nagy kár lenne érte, ha
tönkretennéd a föl-alá járkálással.
– Hamarosan találkozunk, hercegnőm! És ne tervezz semmi
más programot ma estére! Mert amint odaérek, onnantól az enyém

347
vagy. – A szavaiban rejlő, izgató ígérettől eltöltött a lázas
bizsergés.
– Már alig várom – susogtam, mielőtt letettük a telefont.
Fejvesztve siettem vissza a lakásba, hogy gyorsan
lezuhanyozzak, és kicsit rendet rakjak, mielőtt Finn megérkezik.
Csak annyi időre álltam meg hazafelé, hogy beugorjak a boltba
hozzávalókat venni a vacsorához. Hetek óta először éreztem
magam vidámnak, sőt egyenesen boldognak.
Én magam is visszaszámoltam a perceket, amíg végre
viszontláthatom Finnt. Igaz, még mindig voltak dolgok, amiket
meg kellett beszélnünk. De most, hogy úgy döntöttem,
megbocsátok neki, minden egyszerűbbnek tűnt. Mintha hatalmas
tehertől szabadultam volna meg, könnyebb lett a szívem-lelkem.
Halkan fütyörészve, bár kicsit nehézkesen nyitottam ki a
bejárati ajtót, mivel mindkét kezem tele volt a boltból hozott
zacskókkal. A lakásban csönd honolt, amikor beléptem: Lexi és
Ty síelni ment a hétvégére, egy másik párral, az innen
háromórányira lévő hegyekbe. Ez most igencsak kapóra jött, mert
így Finn meg én édes kettesben lehettünk a lakásban a nagy
kibékülésünkhöz. Már előre belepirultam, ha csak rágondoltam…
Nagyon reméltem, hogy mindaz, amit a békülős szex csodáiról
hallottam, igaz.
Nem vettem észre, hogy bármi is furcsa lenne a lakásban. Nem
támadt baljós előérzetem, ahogy végigmentem a folyosón, nem
súgták azt az ösztöneim, hogy valami nagyon nagy baj van.
Boldog voltam, és széles, bugyuta vigyor ült a képemen, amikor
benyitottam a szobámba.
Két lépést tehettem meg áldott, békés tudatlanságban, mielőtt
fölfogtam, mit is látnak szemeim, és megtorpantam, mint akinek
földbe gyökerezett a lába.
Iszonyat: egyedül ezzel a szóval tudtam volna leírni, amit
abban a pillanatban éreztem, sóbálvánnyá dermedve, a szobám
falait bámulva.

348
 A helyiség minden felületét fényképek borították. Ellepték a
falakat, bizarr montázsként; madzagokra akasztva lógtak le a
mennyezetről; szétszórva hevertek a padlón és az ágyon.
És minden egyes fotó rólam készült.
Voltak köztük távolról lőtt fényképek, amiken éppen órára
mentem, vagy a diákközpont menzáján ebédeltem. Itt egy fotón
egy évfolyamtársammal épp jót nevettünk valamin, miközben
bementünk a büntetőjogi tanszékre. Ott egy képen egy fa alatt
ültem az egyetem udvarán, és almát majszoltam békésen,
miközben elmerültem a médiajogi tankönyvemben.
Rengeteg közeli felvétel akadt az arcomról, minden létező
szögből és az összes elképzelhető fényben. A fotós minden egyes
érzelmet elkapott, amit csak látni lehet az emberen: boldogság,
öröm, szomorúság, gyász, bosszúság, kétség, szorongás, félelem…
Olyan arckifejezéseket is megörökített rajtam, amilyennek még
soha nem láttam önmagamat.
Ám ezek egyike sem volt olyan félelmetes, mint azok a
fényképek, amik itt, ebben a lakásban készültek. El nem tudtam
képzelni, mégis hogyan sikerült lekapnia a lesifotósnak ilyen
sokszor anélkül, hogy Lexi vagy én egyetlenegyszer is észrevettük
volna, de valamiképpen mégiscsak megoldotta. Ez kétségkívül
bizonyította, hogy nemcsak hozzá tudott férni a lakóterünkhöz
valamilyen rejtélyes módszerrel, hanem beteges módon egyenesen
otthon érezte magát itt, minálunk.
Sok felvételen az látszott, ahogy éppen főzök: a rádióval együtt
énekelve kevergetem a tésztát, vagy berakok valamit a sütőbe.
Más képeken Lexivel ketten szerepeltünk: tequilát hajtottunk föl,
nevetve sminkeltünk, bulizáshoz készülődve válogattunk
magunknak ruhát, vagy épp szorosan átöleltük egymást, az
arcunkon egyforma mosollyal.
És még csak nem is ezek voltak a legrosszabbak, de nem ám,
korántsem.
Több száz képen fehérneműben látszottam, miközben éppen
öltözködtem a szobámban. Össze sem akartam számolni, hány

349
fotó mutatott a zuhany alatt, anyaszült meztelenül, teljesen
védtelenül.
Minden egyes fényképnek a tudtomon és akaratomon kívül
lettem a modellje.
Ám a legeslegfélelmetesebb fotók egyértelműen azok voltak,
amik rólam és Finnről készültek. A fotós mindegyiken durván
átsatírozta Finn szemét fekete filctollal, vagy kivágta ollóval. Jó
néhányon céltáblát rajzolt az arcára.
Kábán löktem félre magam elől a mennyezetről lelógó
fényképeket, miközben odamentem az ágyhoz, erősen botladozva,
mert meg-megcsúsztam a padlót beborító fotópapírrétegen. A
takarómon egy doboz várt, szintén képek halmaival körülvéve.
Tükörfényes fekete csomagolópapír vonta be, és mattfekete szalag
kötötte át, a fedelén masnival. Gyengén meghúztam a szalag
végét, mire a masni egyből kioldódott.
A fedélért nyúltam, és igyekeztem erőt gyűjteni, abban a biztos
tudatban, hogy bármi is rejtőzik a dobozban, az valószínűleg még
szörnyűségesebb, mint a falakat beborító, perverz Brooklyn-
kollázs.
Visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy leemeltem a fedelet, és
hitetlenkedve meredtem a doboz tartalmára.
A lesifotós nyilván gondosan kitervelte ezt az egészet,
kétségkívül az volt a célja, hogy a lehető legbrutálisabb érzelmi
hatást érje el. Hogy egyszerre sikerüljön halálra rémítenie és
beigazolnia minden gyanúmat.
Pontosan úgy is lett, ahogy akarta.
A doboz telis-tele volt fekete rózsaszirmokkal, a morbid
virágágyon pedig egy üzenőkártya hevert. Fekete tintával,
gondosan meghúzott, elegáns betűkkel írták, a kacskaringós-
kacifántos folyóírás szépséges volt a maga régimódi, időtlen
módján. A vastag, fehér kártya olyannak tűnt, mint amit a
gazdagok használhattak annak idején, mikor még kézzel írt
meghívókat küldtek szét a báljaikra és gáláikra.

350
 Nehéznek éreztem az apró kártyát, mikor kiemeltem a
dobozból, és elolvastam az enyhén dőlt betűkkel ráírt üzenetet:
Egy kis ajándék, cserébe azért, amit úgy tönkretettem a
múltkor.
A kártya és a virágszirmok alatt egy gyönyörű ruha hevert
óvatosan összehajtva. Azonnal felismertem a zöld anyagot és a
csodás gyöngydíszítést. Nem akármilyen ruha volt ez, hanem A
Ruha. Tökéletes mása annak, amit azon az éjszakán viseltem,
mikor megtámadott az a férfi a Styxnél. Láthatóan vadonatúj volt,
és félelmetes módon a méret is tökéletesen stimmelt.
Ismét a kártyára pillantottam. Aláírásként csak egy monogram
állt a jobb alsó sarkában:
E. S.
És akkor már tudtam.
Íme, itt volt előttem a bizonyíték, feketén-fehéren.
Valóra vált a legszörnyűbb rémálmom: az, akitől a
legeslegjobban rettegtem a világon, rám talált.
Sarkon fordultam, hogy kirohanjak az ajtón, közben
automatikusan a zsebemhez kaptam a telefonomért. Tenni akartam
valamit, bármit a fenyegető helyzet ellen, amiben találtam magam.
De tudtam, már amikor megperdültem, és megpillantottam az
ajtóban álló férfit – a rémálmaimból ismerős arcot, ami alig
változott a rács mögött töltött hosszú évek alatt –, hogy már késő,
innen nincs menekvés.
Az asztalt megterítették, és az első fogást már fel is tálalták.
Erősen kételkedtem benne, hogy eljutok a desszertig.

351
 19. FEJEZET

AZ IGAZSÁG FÁJ

NEM HAGYTAM MAGAM, próbáltam küzdeni.

Aztán a férfi nyilván elkábított valamivel, mert amikor
felébredtem, már nem voltam a szobámban. Fájt a karom, és
valami elszorította a keringésemet, mert még az ujjaim is úgy
elgémberedtek, hogy alig éreztem őket.
Elsőre nem is értettem, mitől lehet ez a fura érzés, aztán
felfogtam az elborzasztó okot, miért nem áramlik rendesen a
karomban a vér: a férfi összekötözte a csuklómat, és a karomat a
fejem fölé emelve fellógatott a vastag, durva kötéllel. A testem
tehetetlenül himbálózott, csak a lábujjam hegye ért le a földre, a
súlyomnak pusztán a töredékét véve le a csuklómról.
A rohadék a számat is betapasztotta szigszalaggal, így nem
kaptam rendesen levegőt, és segítségért sem tudtam kiabálni.
Bárhol is voltam, ott síri csönd uralkodott. Percekig meg sem
moccantam, reméltem, hogy egyedül vagyok, és fölmértem a
helyzetemet.
Még mindig rajtam volt a farmerom meg a sötétzöld felsőm, a
cipőm viszont eltűnt. Csupasz lábfejjel értem a durva, hűvös
betonpadlóhoz. Nem éreztem a zsebemben a mobilomat. A hajam
az arcomba lógott, nem láttam tőle a helyiséget. Mivel a kezemet
352
nem használhattam, hogy félresöpörjem a tincseimet,
hátravetettem a fejemet, és jobbra-balra forgattam, míg a hajam
vissza nem hullott a vállam mögé.
– Na, remek, csakhogy magadhoz tértél… – A pasas ezek
szerint mindvégig itt állt a hátam mögött, a helyiség túlsó felében,
és figyelte, ahogy lassan visszanyerem az eszméletemet. A hangja
ugyan csalókán, szenvtelenül udvarias volt, mintha csak teázás
közben diskuráltunk volna az eltérő politikai nézeteinkről, a
higgadtságának maszkja azonban nem álcázhatta el a szavai
mögött megbújó, fenyegető erőszakosságát.
Ernest „Ernie” Skinner, személyesen, életnagyságban.
Az arcán ráncok húzódtak, sárbarna hajába pedig ősz tincsek
vegyültek, ám a szeme nem változott. A két barnásfeketén éjsötét,
feneketlen veremből gúnyosan diadalittas tekintet meredt rám. Az
egyetlenegy különbség a múlthoz képest az volt, hogy ezúttal nem
homályosította el a fickó pillantását a túl sok kokain bódulata.
Nagyon is éber volt a tekintete, ahogy hűvösen, győzelme biztos
tudatában méregetett.
A legrosszabbtól tartva figyeltem a rohadékot, de nem szóltam
semmit. Forgott velem a világ, miközben próbáltam kitalálni, hol
is lehetek, és hogyan juthatnék ki innen. Az alternatíva, miszerint
innen talán nincs kiút, annyira félelmetes volt, hogy nem is
akartam foglalkozni vele.
A falak tompa acélszürkék voltak, és úgy tűnt, betonból vagy
valami hasonlóan vastag anyagból készültek. Rendes bútort nem
láttam, csak pár összecsukható fémszéket meg a hozzájuk illő,
rozsdás asztalt. A mennyezeten végigfutó acélgerendákról láncok
lógtak; az én karom is egy ilyenhez volt kötve. Egyetlenegy árva,
csupasz, vezetéken himbálózó villanykörte szolgált világításként,
reszketegen vonva be a helyiséget halványsárgás fényével.
Mindebből úgy tippeltem, hogy egy pincében lehetünk.
– De jó végre újra látni téged, Brooklyn! Mármint szemtől
szemben, ugye – nevetett Skinner, az éles hang természetellenes
hatást keltve tört föl a torkából. – Most, hogy már

353
megcsodálhattad a kis galériámat, mindketten tudjuk, én milyen
sokat láttalak téged az utóbbi időben.
Eddig két-három méterre állt tőlem, most azonban elkezdett
közelebb jönni hozzám, miközben lassan megkerült, a kezét a háta
mögött összekulcsolva. A csuklómat rángatva próbáltam
elhúzódni tőle, ám olyan szorosan kötötte a kezemet a lánchoz,
hogy csupán néhány centimétert bírtam mozdulni.
– Tudod, Brooklyn, úgy látom, nem valami kényelmes neked
ez a póz – vigyorgott. – Én a magam részéről szíves-örömest
eloldoználak, de valamiért az a gyanúm, hogy akkor nem figyelnél
oda a kis beszélgetésünkre.
Megállt előttem, és békésen mosolyogva fölemelte a kezét,
gyengéden cirógatta meg az arcomat. El akartam rántani tőle a
fejemet, ám erre vasmarokkal megragadta az államat, ujjai
fájdalmas szorítással fogtak satuba. Hirtelen erőszakossága
vérfagyasztóan éles ellentétben volt látszólag higgadt
viselkedésével.
Most, hogy ilyen közel volt hozzám, már láttam, hogy csúnya
vágás virít a homlokán, közvetlenül a jobb szeme fölött. Már úgy
behegedt, mintha hetek óta gyógyulna, és egyből tudtam, hogy én
ejtettem rajta, a tűsarkúmmal, azon az éjszakán, amikor
megtámadott a Styx melletti sikátorban.
Miközben egyik kezével továbbra is az államat fogta, a másikat
is fölemelte, és durván letépte a szigetelőszalagot a számról.
Felsikkantottam, mert a ragasztó alig jött le az ajkamról, és úgy
felszakította a bőrömet, hogy vér csordult le az államra. Ziháltam
a fájdalomtól, és közben láttam, ahogy Skinner szeme izgatottan
csillant föl: egyértelműen élvezte, hogy kínozhat.
Hüvelykujját sérült alsó ajkamhoz nyomta, és szétkente a vért
az államon meg a számon, mielőtt elengedett, hogy hátralépjen.
Lepillantott az ujjain rikító vörösségre, és a szája kis mosolyra
húzódott.
Rettegve nyöszörögtem.

354
 Amint elhátrált tőlem, azonnal segítségért kezdtem üvölteni,
teli tüdőből, remélve, hogy valaki meghallja az utcáról, és rendőrt
hív. Skinner továbbra is csak mosolygott, mialatt én egyre
kétségbeesettebben sikoltoztam, míg be nem rekedtem. A fogva
tartóm rezzenéstelen arccal figyelt, láthatóan csöppet sem
zavartatta magát; békésen és türelmesen várta, hogy kifúljon a
hangom. Ebből két eshetőség következett, és egyik aggasztóbb
volt, mint a másik: a pasas vagy annyira megőrült, hogy még attól
sem tartott, ha netán meghallják a kiabálásomat a szomszédok
vagy a járókelők; vagy netán valami annyira elszigetelt helyen
voltunk, annyira távol a várostól, hogy a hangom úgysem érhetett
el senkihez, aki segíthetne rajtam.
– Csak nyugodtan, Brooklyn! – közölte velem Skinner. –
Sikoltozz kedvedre, amennyit akarsz! Nincs errefelé az égvilágon
senki, aki meghallhatna.
Elhűlt az ereimben a vér, mivel ez beigazolta a vészjósló
gyanúmat.
Magamra maradtam. Senki sem segíthetett rajtam.
– Lex… – Elcsuklott a hangom. Megköszörültem a torkomat,
és újra nekifutottam: – Lexi észre fogja venni, ha nem megyek
haza – próbáltam érvelni. – Ha most rögtön elenged, esküszöm,
soha senkinek nem beszélek erről. A mi kettőnk titka marad.
– Jaj, Brooklyn… – csóválta meg a fejét, csalódottságot
mímelve. – Bárcsak ne hazudtál volna nekem! Tudod, a
hazugságért büntetés jár.
– Nem hazudok – suttogtam.
Váratlanul előrelendült a karja a háta mögül, és visszakézből
pofon vágott. A csapás erejétől az egész testem hátralökődött, már
amennyire a kötél hagyott megmozdulni. Csillagokat láttam, és
kicsordult a könnyem, ahogy szétsugárzott bennem a fájdalom,
oda-vissza cikázva a sajgó járomcsontom meg az elszorított
csuklóm között. Az ütés olyan erővel lökött hátra, hogy
megkötözött karom kis híján eltört. A kínzón szorosra tekert kötél
véresre marta a bőrömet.

355
 – A hazugságért büntetés jár – ismételte Skinner színtelen
hangon, és ismét összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Tehát, hol
is tartottunk? Á, igen. Éppen meg akartam vitatni veled a délutáni
terveinket… Ugye nem lett volna más programod? – nevetett.
Nem méltattam válaszra.
– Gondoltam is, hogy nem – folytatta. – Figyelembe véve, hogy
Lexi elutazott a hétvégére a pasijával, te pedig ugyebár dobtad azt
a semmirekellő Finnt. – Megvetően acsarogta a nevét, most
mutatott ki először igazán heves érzelmet. Még akkor is, amikor
pofon ütött, legfeljebb csak közönyös összpontosítás látszott rajta;
semmi sem zökkenthette ki a szenvtelenségéből.
Olyan elegáns megfogalmazással-kiejtéssel beszélt, annyira
precíz nyelvhelyességgel és gondosan begyakorolt hangnemben,
mint aki már számtalanszor elpróbálta ezeket a szavakat.
Valószínűleg pontosan ezt is tette – döbbentem rá. Már évek óta
tervezgeti mindezt.
– Meg kell, hogy mondjam, Brooklyn, nagyon örültem, amikor
véget vetettél annak a kapcsolatnak.
Hát, ezek szerint hiába hitte, hogy mindent tud rólam, legalább
azt nem sejthette, miszerint Finn meg én kibékültünk.
Várjunk csak… Finn!
Annyira traumatizáltak a történtek – elvégre megtámadott,
elrabolt, és jelenleg is fogva tartott egy pszichopata –, hogy
teljesen kimentek a fejemből a ma esti terveink Finn-nel. Hiszen
azt beszéltük meg, hogy nyolcra átjön! Fellángolt bennem a
remény. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő; bár
gyanítottam, hogy már benne járunk a délutánban. Persze este
nyolcig még akkor is hosszú órák voltak hátra. De ha valahogy ki
tudnék tartani addig…
Miért nem hagytam Finn-nek, hogy egyből átjöjjön, amint
kibékültünk? – keseregtem némán, és átkoztam magam, amiért azt
mondtam neki, hogy várjunk estig a viszontlátással. Attól
tartottam, hogy mire elmegy a lakásba, meglátja a fotókat, és

356
rájön, hogy valaki elrabolt engem, addigra valószínűleg már rég
késő lesz.
Arról a tényezőről ugyebár nem is beszélve, hogy fogalmam
sem volt, mégis hol lehetek.
A remény lángja ezzel lelohadt és elhalt bennem.
Mostanra rájöttem, hogy Skinner nem egyszerűen a távolból
figyelt engem, alkalomadtán leskelődött utánam; hanem
mániákusan górcső alá vette az életemet, lenyomozott rólam
minden részletet, begyűjtötte az összes velem kapcsolatos, apró
információmorzsát, amit csak bírt. Valószínűleg poloskákat és
kamerákat helyezett el a lakásomban: egyedül ez magyarázhatta
meg, honnan tett szert a fotókra, amik a zuhany alatt meg a
szobámban, öltözködés közben mutattak engem.
Csak azt nem bírtam megérteni, miért tette mindezt. Így hát
megkérdeztem.
– Miért?! – ismételte, mintha föl sem tudná fogni a kérdést.
Láttam rajta, a nyugalom álarca mögött, hogy kizökkentettem.
Nem értettem, miért van meglepődve, amiért az indokait firtatom.
Annyira abnormális volt, amit művelt, hogy teljesen jogosnak tűnt
valamiféle magyarázatot várni tőle.
De persze épp ez volt a baj: hogy egy nem normális emberrel
álltam szemben.
Rádöbbentem, hogy ez az alak tényleg szociopata.
Nem holmi szenvedélyes, rögtönzött revanshadjáratot folytatott
ellenem, a majdnem két évtizede fortyogó dühéből vagy
bosszúvágyából kifolyólag. Hanem hűvös alapossággal, gondosan
megtervezett és lebonyolított módon vett „jogos” elégtételt rajtam:
így akarta kiegyenlíteni az állást, mert szerinte pontosan ezt
érdemeltem. A maga abnormális nézőpontjából nem tett mást,
csak igazságot szolgáltatott. És most ugyanolyan könnyen
szabadulhatott meg tőlem, akár a király a bástyától a sakktáblán:
rendületlen összpontosítással, jó előre, remekül kitervelt
lépésekkel elérte, hogy végül nyert ügye legyen.

357
 A reménytelenségem egyre csak fokozódott, amikor felfogtam,
mit is jelent ez.
A fickó valószínűleg nem követett el figyelmetlen hibákat,
amikor megtervezte ezt az egészet. Nyilván gondoskodott róla,
hogy semmi se vezethesse a nyomára a hatóságokat. Nem a
túlfűtött érzelmei hajtották, még most sem, ezért nem
próbálhattam meg azokra hatva manipulálni, hátha rá tudom
venni, hogy valamiképpen hibázzon. Az pedig végképp
esélytelennek tűnt, hogy aggályai legyenek a megölésemet
illetően.
– El tudod hinni, hogy csak tizenkét évet kellett letöltenem,
aztán kiengedtek? Látom rajtad, hogy nem – nevetett Skinner. –
Éljen a jó öreg, megengedő kaliforniai igazságszolgáltatás! Tudod,
a börtönben sokat el lehet érni az őröknél a megfelelő
magaviselettel. Aztán, mikor kiálltam a bizottság elé, amelyik
döntött a feltételes szabadlábra helyezésemről, szépen elmondtam
nekik, hogy befogadtam a szívembe Krisztus urunkat és
megváltónkat, aki megmutatta nekem a kiutat a kábítószer-
függőség meg az erőszak sötét útvesztőjéből, és kivezetett a
fényre. Igazán nem akarok dicsekedni, de meg kell, hogy
mondjam, túlzás nélkül, szinte egyetlenegy szem nem maradt
szárazon abban a teremben.
Kifejezéstelen arccal meredtem magam elé, igyekeztem
semmiféle reakciót nem mutatni a szavaira.
– Oscar-díjat érdemeltem volna azért az előadásért, komolyan
mondom – folytatta zavartalanul, és jót mosolygott az emléken. –
Na, mindegy, díj helyett beértem azzal, hogy feltételesen
szabadlábra helyeztek, és visszaengedtek a világba, új emberként.
Tudod, Brooklyn, ezt akarják hinni: hogy a börtön megváltoztat
minket, hatásosan kiűzi belőlünk a rosszat, és a helyére szépen
beülteti a jót meg a hatóságok egészséges tiszteletét. Muszáj ezt
hinniük, különben képtelenek volnának lehunyni a szemüket
éjszaka… De attól még nem ez az igazság.

358
 Nagyot nyeltem az idegességtől, miközben figyeltem, ahogy
ismét közelebb lépett hozzám.
– Az igazság az, édes kis Brooklynom, hogy a dutyiban töltött
idő csakis egyetlenegy dologra jó: arra, hogy az embernek odabent
bőven elég ideje van alaposan elgondolkodni – suttogta, meleg
lehelete az arcomat érte. – És sejted, hogy én kire gondoltam
annyit a hosszú-hosszú évek alatt?
Remegni kezdtem.
– Úgy bizony – mondta halkan, tudva, hogy egyből kitaláltam a
választ. Végighúzta a mutatóujját az arcomon, le a
kulcscsontomon, majd a V nyakú felsőm dekoltázsán. A mellem
domborulatánál megállt, és lassan ide-oda húzogatta rajta az ujját.
– Terád, Brooklyn.
Skinner ezután egy időre eltűnt, magamra hagyott a
gondolataimmal.
Fájó karral, a megterheléstől ívbe hajló háttal lógtam, és
próbáltam azt képzelni, hogy máshol vagyok, a világon bárhol,
csak nem itt. Lehunytam a szememet, gondolatban eltöröltem
magam körül a falakat, és egy egész másmilyen estéről
fantáziáltam: a nagy kibékülésünk estéjéről, amit eredetileg
elterveztem mára a szerelmemmel.
Finn a karjába zárna, amint belépne a lakásba. Magamhoz
szorítanám, megcsókolnám, és helyreállna a világ rendje.
Úgy tippeltem, nagyjából egy óra telhetett el, mióta egyedül
voltam. Mostanra vacsoraidőre járhatott – talán már hat vagy akár
hét is elmúlt –, mert a gyomrom meg-megkordult az éhségtől.
Amikor Skinner visszatért, valahol mögöttem jött le a lépcsőn.
Az egyik kezében a zöld ruhát fogta. A másikban egy ijesztően
nagy és éles kést szorongatott. Odalépett hozzám, és akaratlanul is
nyöszörgés tört ki belőlem a tehetetlen félelemtől. Mikor megállt
előttem, tetőtől talpig reszkettem, mint a nyárfalevél.
– Ugyan már, Brooklyn! – csóválta a fejét. – Nem foglak
bántani vacsora előtt. Az szörnyen udvariatlan lenne.

359
 Mintha az udvariasság olyan baromira sokat számítana,
miközben épp le lógat a mennyezetről! Ez tényleg totál őrült.
– Jó sokáig leszünk még együtt, kedvesem – tette hozzá. – A
kellemetlen elintéznivalóink nyugodtan várhatnak addig, amíg
megvacsorázol.
Kétségbeesetten törtem a fejemet, próbáltam kitalálni, mit
jelenthet a beteg agyában a „jó sokáig”. Perceket? Órákat?
Napokat? Éveket? Pár órát is alig bírtam ki a pasassal, olyan
iszonyú fizikai és lelki megterhelés volt elviselni a játszadozását…
Ha azt tervezte, hogy hosszú hetekre a játékszerévé tesz…
Hát, úgy éreztem, akkor már inkább választom a kést, és jöhet a
vég.
Skinner állta a szavát, és most valóban csak arra használta a
bazi nagy kését, hogy levágja vele a béklyómat a láncról. A
csuklómat meghagyta ugyan szorosan összekötözve, de legalább
már nem volt a fejem fölé rögzítve a karom. Amint elvágta a
lánctól a kötelet, a lábam összecsuklott, és lerogytam a földre.
Olyan ernyedten hevertem, akár egy rongybaba.
Ahogy megint rendesen tudott áramlani az ereimben a vér, és
visszatért a karomba az élet, úgy éreztem, mintha lángok
nyaldosnák a tagjaimat, kívül-belül. Tudtam én, hogy elméletben
ez lenne a nagy pillanat: mint a filmekben, amikor a hősnőnek
végre esélye van elmenekülni, felvenni a harcot, túlélni…
A valóságban viszont éreztem, ahogy ez a pillanat elillan,
odavész, miközben én tehetetlenül feküdtem a betonon, és
teljességgel képtelen voltam a harcra. Nem voltam képes semmi
többre, mint reszketegen, küszködve kapkodni levegő után.
– Ejnye, édesem, nem is tűnsz izgatottnak a vacsora miatt –
szólt Skinner visszafogott derűvel. Lenézett rám, kiélvezte, hogy
ennyire legyőzöttnek lát. Kétszer is megpróbáltam föltápászkodni;
a karom egyik alkalommal sem bírta, hogy rátámaszkodtam, és
mindkettőször visszabuktam a padlóra.
A rohadék nagyjából öt percig hagyott így vergődni, majd
lehajolt, megragadott, és durván talpra rántott. Átkarolta a

360
hátamat, a helyiség sarkában lévő fémszékekhez rángatott, és
lelökött az egyikre. Amikor elengedett, kis híján megint ledőltem a
földre, ám az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az
egyensúlyomat a megkötözött kezemmel.
Skinner leült a másik székre, és figyelte, ahogy próbáltam
összeszedni a maradék kevéske erőmet. Egy kis idő elteltével
legalább sikerült úrrá lennem a zihálásomon, és a végtagjaim sem
zsibbadtak már annyira. Épp az ujjaimat mozgattam a kezemen-
lábamon, hogy teszteljem, mennyire érzem őket, amikor a férfi
váratlanul felpattant a székéről, és engem is fölhúzott.
– Na, gyere!
Átvágtunk a pincén – hála az égnek, ezúttal már nem szorultam
a segítségére –, és fölmentünk a helyiség túlsó végéből nyíló
falépcsőn. Egy gyéren megvilágított konyhában lyukadtunk ki, és
én döbbenten fedeztem föl, hogy pontosan tudom, hol vagyunk.
Az elrendezés egy kicsit más volt, mint amihez hozzászoktam,
ám a bútorok, a beépített pultok-szekrények, az alapvető
felszerelések és eszközök mind-mind nagyon ismerősnek tűntek.
Basszus, még a falak is abban a jól ismert, betegesen sárgás
színben rikítottak, amit ezer közül ki tudtam volna szúrni.
Az albérletünknek otthont adó vén, viktoriánus ház földszintjén
voltam.
Közvetlenül a lakásom alatt álltam; erre mérget vettem volna.
Ez az alak egész évben itt lakott, ilyen közel hozzám?!
Megborzongtam ettől a gondolattól.
Átmentünk a konyhán, be a nappaliba. Azonnal láttam, hogy ez
Skinner titkos kis „szentélye”: a falak nemcsak a fotóimmal voltak
tele, hanem újságkivágásokkal is. A szalagcímek a
legkülönfélébbek voltak, a pozitívoktól a tragikusakig, hosszú
évekre visszamenőleg, vegyes forrásokból, de mindegyik cikk
ugyanazzal a témával foglalkozott. Velem.
GYILKOSSÁGGÁ ÉS GYEREKRABLÁSSÁ FAJULT AUTÓLOPÁS: A
MEGÖLT HELYI NŐ ELRABOLT KISLÁNYÁT CSAK RENDŐRSÉGI
HAJSZA UTÁN SIKERÜLT KISZABADÍTANI

361
 MEGRENDÍTŐ TANÚVALLOMÁST TETT AZ ELÁRVULT KISLÁNY
ÉDESANYJA GYILKOSA ELLEN
A GYILKOS, GYEREKRABLÓ AUTÓTOLVAJT HUSZONÖT ÉV
BÖRTÖNRE ÍTÉLTÉK
BROOKLYN TURNER CSAPATKAPITÁNY GYŐZELEMRE VEZETTE A
GYEPLABDACSAPATOT A KÖZÉPISKOLAI BAJNOKSÁGON
DÉKÁNI DICSÉRETBEN RÉSZESÜLT A VIRGINIAI EGYETEM
ELSŐÉVES JOGHALLGATÓJA, BROOKLYN TURNER
Skinner ezek szerint nem csupán néhány hónapja figyelt
engem: már hosszú évek óta a nyomomban járt. Erőt vettem
magamon, és nagy nehezen elfordítottam a fejemet a fotóktól és
cikkektől, ám a tekintetem erre valami még rémesebben akadt
meg. Legalább hat számítógép és monitor sorakozott a fal mentén,
és mindegyik több videokamera képét mutatta. A kamerák élő
adásban sugároztak odaföntről, a lakásomból.
A pasas minden helyiséget bekamerázott az otthonomban.
Próbáltam oda se nézni a bal szélső monitorra, amelyik a
hálószobám képét mutatta. Vagyis, pontosabban: az ágyamat.
Minden egyes oldalról, az összes lehetséges szögből figyelték a
kamerák. Rám tört a hányinger, ahogy belegondoltam, hányszor
osztottam meg Finn-nel azt az ágyat, mi mindennek lehetett a
tanúja Skinner. Ez a perverz bemocskolta a létező legprivátabb
szférámat, a helyet, ami számomra szent volt. Egyszeriben heves
vágyam támadt alaposan lezuhanyozni – mintha azzal
lemoshattam volna magamról az iszonytató érzést, ahogy anyám
gyilkosa kéjesen legelteti rajtam a szemét.
Szennyesnek, védtelennek éreztem magam.
Skinner végül megint maga felé fordított a monitoroktól. Az
arcán öntelt vigyor ült. Azért hozott fel ide, hogy lássam, milyen
régóta, milyen alaposan szemmel tart… Hogy megértsem,
mennyire mélyen beleásta magát az életembe. Hogy tudjam, látott
és hallott mindent.
– Nem vagy kíváncsi, hogy csináltam? – kérdezte izgatottan.

362
 Ettől indul be – döbbentem rá. Betegesen egomániás. Le akar
nyűgözni, kényszeresen. Egyszerűen muszáj lenyűgöznie.
Megfélemlítenie. Úgy éreznie, hogy ő a mesteri bábjátékos, aki
dróton rángat, és életem minden mozzanatát irányítja.
Ez a gyengesége – gondoltam. A büszkeség.
– Nem – közöltem, és direkt a lehető legközönyösebb hangot
ütöttem meg, csak hogy felhúzzam.
Egy percig magában dúlt-fúlt, aztán úgy folytatta a dicsekvést,
mintha tudomást se vett volna a válaszomról.
– Hát nem bámulatos, mi mindent lehet megtalálni az
interneten? Nem is hinnéd, milyen könnyű volt rálelnem a kis
Facebook-oldaladra, aztán kideríteni a címedet az egyetem
nyilvántartásából. Minden, amit tudnom kellett rólad, csak néhány
kattintásnyira volt… Arról már nem is beszélve, mennyire
egyszerű volt megrendelnem ezt a sok-sok hasznos elektronikai
felszerelést. Pár napon belül ki is szállították, még postaköltséget
se kellett fizetnem! – nevetett. – Ráadásul nem kellett hozzá se
igazolvány, se háttérellenőrzés: senkit sem érdekelt, ki vagyok, és
mire kell nekem mindez.
A falat bámultam, igyekeztem elengedni a szavait a fülem
mellett.
– A YouTube-on pedig a világon mindenről van oktatóvideó;
még arról is, hogyan lehet bekamerázni valaki lakását a tudta
nélkül. Egyszerűen csak rá kell keresni, és tessék, bárki
megnézheti. – Eszementen röhögött, majd szétvetette az önelégült
diadalittasság.
Beterelt a szomszédos étkezőbe. Két főre terítette meg az
asztalt, és a látványtól kis híján elnevettem magam, de persze nem
volt hozzá gyomrom. A ropogós, fehér abrosz hangulatosan
derengett a magas, karcsú gyertyák meleg, elegánsan halovány
fényében. A piros vászonszalvéták kecses háromszögekbe voltak
hajtogatva az aranyozott szélű tányérokon. Frissen vágott rózsák –
ezúttal vörösek – illatoztak egy káprázatosan szép kristályvázában.

363
Az asztal közepén ezüstszínű fedővel letakart ételmelegítő tálak
sorakoztak.
Skinner nagy gonddal megteremtette a tökéletes romantikus
atmoszférát, mintha ez a meghitt vacsora a kettőnk randija lett
volna.
Nem az asztalhoz vezetett, hanem egy kis, kétszemélyes
kanapéhoz a szoba sarkában. Amint lehuppantam a süppedős
párnára, a férfi ledobta a ruhát az ölembe.
– Öltözz át a vacsorához! – parancsolt rám, aztán lerakta a
kését az asztalra. Nem kellett őrülten hadonásznia vele: a puszta
tény, hogy a jókora penge itt volt, a keze ügyében, önmagában is
bőven elég burkolt fenyegetést jelentett, amivel sakkban tarthatott
engem.
Lenéztem a még mindig összekötözött csuklómra.
– Így nem tudok.
Erre pofon vágott, olyan erővel, hogy a fejem hátracsapódott.
Ezúttal a másik oldalt ütötte meg, mint az előbb. Így legalább nem
csak féloldalasan lesz kék-zöld a képem – gondoltam, eléggé
kábán. Pislogtam, hogy megszabaduljak a szemem előtt táncoló
fekete pöttyöktől, és felnéztem rá.
– Jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok, méghozzá
akadékoskodás nélkül, ribanc – sziszegte feszült hangon. Kis híján
elborult az agya már csak a gondolatától is annak, hogy netán
ellen merek szegülni az akaratának.
– Persze, természetesen, bocsánat – adtam igazat neki, és
igyekeztem alázatos hangot megütni. – Én csak úgy értettem, hogy
könnyebben menne, ha előbb lennél szíves – préseltem ki
magamból a szavakat – eloldozni a kezemet.
Rideg, tűnődő képet vágott.
– Mármint, csak egy percre, nyilván – tettem hozzá sietve. –
Csak addig, amíg fölveszem a ruhát. Annyira szép, már alig
várom, hogy végre rajtam lehessen!
Igazából rosszul voltam a gondolattól, hogy levetkőzzek előtte,
és fölvegyem a ruhát, amit ő vett nekem, eljátszva vele a

364
romantikának ezt az eltorzított, beteges verzióját. Ám így,
megkötözött kézzel esélyem sem lehetett elmenekülni.
Ha valahogyan meg tudnám kaparintani azt a kést…
Próbáltam nem ennyire előreszaladni a tervezgetéssel.
Óvatosan, kis lépésekkel haladtam előre, hogy kipuhatoljam a
pasas gyengeségeit, és ügyesen, az eszemre hagyatkozva
kihasználjam azokat.
– Tényleg tetszik a ruha? – kérdezte erősen kételkedve.
– Imádom – feleltem habozás nélkül. – Köszönöm szépen,
hogy megvetted nekem.
Biccentett.
– Jól van, levágom rólad a kötelet, csakis annyi időre, amíg
átöltözöl. De közben végig itt maradok a szobában, és ha bármi
ostobaságot művelsz, annak következményei lesznek!
Elég könnyen meg tudtam tippelni, mit érthet
„következmények” alatt. Figyeltem, ahogy fogta a kést, és elindult
felém. Gyorsan lenyeste a csuklómról a kötelet, ami lehullott a
kanapé elé, majd elhátrált a helyiség túlsó felébe. Leült az
asztalhoz, és a kést a kezében, a szemét pedig rajtam tartotta.
Egész testemben reszketve a padlóra szegeztem a tekintetem, és
lassan lehúztam a felsőmet, aztán fölálltam, és kibújtam a
farmeromból. Mikor már a nadrágom is a földön hevert, nagy
nehezen kibírtam, hogy ne takarjam el magam a kezemmel
Skinner elől, pedig minden idegszálam tiltakozott a megalázó és
perverz sztriptízműsor ellen, amit elő kellett adnom neki. De
tudtam, hogy éktelen haragra gerjedne, ha megtagadnám tőle a
beteges szórakozását.
Remegő kézzel belebújtam a ruhába, és eligazgattam
magamon. Lesimítottam a szoknyarészt a tenyeremmel, aztán
fölhúztam oldalt a cipzárt, és lopva följebb rántottam a kivágást,
hogy a lehető legkevesebb látsszon a dekoltázsomból.
Miután elkészültem, fölemeltem a fejemet, és a pillantásom
találkozott a szoba túlsó felében üldögélő férfi sötét tekintetével.
A kényszerűségből szégyentelen, vetkőzős műsorszámom

365
láthatóan felajzotta, és csak még jobban nyeregben érezte magát
tőle. Árgus szemmel követte minden egyes mozdulatomat a
ruhában, ami minden igyekezetem ellenére nem sokat takart
belőlem.
– Ülj le! – utasított, a tőle balra lévő székre intve. – Egyelőre
maradhat szabadon a kezed, csak amíg megvacsorázunk.
Ez elég kis diadal volt, de akkor is, legalább sikerült elérnem
valamit.
Leültem, és figyeltem, ahogy Skinner csirkét meg krumplit
lapátolt mindkettőnk tányérjára. Az ételnek tagadhatatlanul jó
illata volt, de hiába, az evésnek már a gondolatától is felfordult a
gyomrom. Tudtam, hogy ha bármit is magamba próbálnék
erőltetni, az valószínűleg csak rögtön visszajönne.
– Egyél! – parancsolt rám a fogva tartóm, és a szájához emelt
egy villányi krumplit.
A vizespoharamért nyúltam.
Egyszer csak mindketten megdermedtünk, én a kezemmel
félúton a pohár felé, ő pedig a villájával még mindig a levegőben,
ugyanis meghallottuk annak semmi mással nem összetéveszthető
zaját, ahogy egy motor végighajtott az utcán, és megállt a ház
előtt.
Farkasszemet néztünk Skinnerrel, és láttam rajta, hogy
mindketten ugyanarra gondolunk.
Ez senki más nem lehetett, csakis Finn.

366
 20. FEJEZET

VÁLASSZ ENGEM!

SKINNER EGY SZEMPILLANTÁS ALATT felpattant az asztaltól, és

odaugrott hozzám. Egyik kezét a számra tapasztotta, a másikkal
pedig a nyakamhoz nyomta a kést.
– Csönd – lehelte a fülembe.
Mindketten hegyeztük a fülünket. A motor elhallgatott, majd
hallottuk, ahogy Finn fölment a lépcsőn. Jó néhány percig
dörömbölt a lakás ajtaján, és engem szólongatott. Elképzeltem,
ahogy értetlenül, aggódva ácsorog az ajtó előtt, és föl nem
foghatja, vajon hol lehetek.
Lexi kocsija a felhajtón állt. Finn biztosan próbált telefonon
elérni, de persze hiába.
Tudnia kell, hogy valami baj van. Tutira kifogja hívni a
rendőrséget.
Elsőre biztos voltam ebben, de aztán egyik kétely támadt
bennem a másik után: Mi van, ha Finn azt hiszi, hogy
meggondoltam magam, és mégsem akarok találkozni vele? Mi
van, ha azt hiszi, végül úgy döntöttem, mégsem akarok új esélyt
adni a kapcsolatunknak? Mi van, ha feladja az egészet, és elmegy,
anélkül, hogy betenné a lábát a lakásba?

367
 Aztán rádöbbentem, hogy itt most Finnről van szó. Ő nem adta
volna föl ilyen könnyen, hiszen nem ismertem nála nyakasabb
embert. Meglepett, amikor egy hétig tűrte, hogy kerüljem; és
megdöbbentett, hogy hajlandó volt kivárni ma este a nyolc órát,
mielőtt átjött. Ha ez a fiú akart valamit, akkor teljes erőbedobással
annak szentelte magát, hogy megkapja.
És most engem akart.
Alig bírtam magamba fojtani a mosolyt, mikor meghallottuk a
hangos csattanást, ami csakis egyvalamit jelenthetett: Finn berúgta
a lakás ajtaját. Az én kis macsókám.
Skinner káromkodva felrántott a székből, és a nappaliba
taszigált, továbbra is a nyakamhoz nyomva a kést. Figyelte a
monitorokon, ahogy Finn belépett a lakásba, és körülnézett a
konyhában. Nyilván azt kereste, lát-e valami árulkodó jelet.
Odament a hozzávalókkal teli zacskókhoz, amiket hazaérve a
pulton hagytam, mielőtt Skinner rám támadt. Eltűnődve ráncolta a
homlokát.
Belenyúlt a hozzá legközelebbi zacskóba, kivette belőle a
sajtot, amit a vacsorához szántam, és vagy egy percig a markában
tartotta. Elsőre nem is értettem, mit akar ezzel, de hamar rájöttem:
a sajt hőmérsékletéből próbálta megítélni, vajon mennyi ideje
lehet otthagyva a pulton.
Az ideges arckifejezéséből ítélve úgy sejtettem, a sajt mostanra
már egyáltalán nem hideg, amiből Finn tudhatta, hogy a zacskók
jó ideje hevernek a konyhában, mintha megfeledkeztem volna
róluk. Visszarakta a sajtot a pultra, és végigjárta a lakást: a
konyhából előbb az étkezőbe meg a nappaliba ment, aztán
benézett Lexi szobájába. Végül pedig belépett az én szobámba.
Hosszú órákon át próbálhattam volna elsorolni az összes
érzelmet, ami fölvillant az arcán, mikor megpillantotta nem
csupán a fotóim bizarr kollázsát, hanem a dulakodás nyilvánvaló
jeleit is. Az íróasztalom előtt feldőlt a szék, a takaró félig lelógott
az ágyamról, a padlót beborító képek pedig egymásra csúsztak és
összegyűrődtek ott, ahol végül a földre zuhantam.

368
 Finn egyszerre tűnt döbbentnek, elszörnyedtnek, dühösnek és
rémültnek. Skinner motyogott valamit a bajsza alatt, láthatóan
kiakasztotta ez a váratlan fordulat. Fölkapott egy guriga
szigetelőszalagot az egyik polcról, letépett egy darabot, és a
számra tapasztotta. Előrehúzta a kezemet, sietve a csuklómra
tekert egy újabb csíkot a szigszalagból, majd lelökött a
monitorokkal szemben álló székre.
Ezután ismét a képernyők felé perdült, így pont látta, ahogy
Finn elővette a mobilját, és a rendőrséget hívta.
– Bassza meg! – acsargott Skinner, közelebb hajolva a
képernyőhöz. Meredten bámulta Finnt, aki sebesen beszélt a
telefonba. – Kinyírom ezt a kis gecit.
Nem fenyegetésnek szánta, hanem határozott, a végsőkig
elszánt kijelentésnek. A korábbi önkontrollja szertefoszlott, a
gondosan kitalált terveivel együtt. Finn megjelenése elterelte
rólam a figyelmét, és tudtam, hogy addig nem nyugszik, amíg meg
nem öli a szerelmemet… vagy Finn meg nem öli őt.
Skinner hirtelen felém fordult, elvadult tekintete és a kezében
szorongatott penge egyaránt vészesen villant meg.
– Maradj itt! – förmedt rám. – Megyek, és elintézem ezt.
Ez a férfi mindent elvett tőlem. Hidegvérrel megölte anyámat, a
szemem láttára. Éveken át kísértett a rémálmaimban. Miatta
féltem szeretni, rettegtem az újabb veszteségtől.
Skinner megfosztott az ártatlanságomtól. Eszem ágában sem
volt hagyni, hogy elvegye tőlem életem szerelmét is.
Mielőtt még kirohanhatott volna a szobából, fölemeltem
megkötözött kezemet, az ujjaim hegyével belekaptam a számra
tapasztott szigszalagba, és lerántottam magamról.
– Állj! – kiabáltam a férfi után.
Megtorpant az ajtóban, hallotta, amit mondtam, de nem fordult
vissza felém. Nem volt hülye: nyilván ő is rájött, hogy nem lesz
elég ideje mindkettőnkkel elbánni, mielőtt megérkezne a
rendőrség.

369
 Tudtam, ha azt akarom, hogy Finn életben maradjon, akkor
muszáj lesz elérnem, hogy Skinner itt maradjon, velem akarjon
mindenáron végezni.
Tisztában voltam vele, hogy nem élhetem túl, ha felvállalom
ezt: tökéletes bizonyossággal megértettem. Pontosan láttam a lelki
szemeim előtt, hogyan fog lejátszódni a halálom a következő
néhány percben; és habár nem éppen volt az ínyemre az óhatatlan
végkifejlet, akkor is bőven megérte, ha Finn így életben
maradhatott.
Annak idején nem menthettem meg anyámat, a szerelmemet
viszont most igen.
– Csak ennyi telik tőled? – gúnyoltam Skinnert. Az önteltsége
volt az alapja az összes döntésének, így azt reméltem, hogy ha
ügyesen provokálom, akkor talán sikerül teljesen kiborítanom, és
minden másról megfeledkezve ellenem fordítja dühét. – Tizenöt
éved volt megtervezni ezt az estét, és nem tudtál valami jobbat
kitalálni? – Nevetést préseltem ki magamból, és reszketegen
felálltam a székről.
Láttam, ahogy felháborodva kihúzta a hátát, és idegesen
megfeszültek az izmai. Bevált a taktikám. Hatottam rá.
– Ejnye, Ernie, azt hittem, ennél azért többre is futja… –
Ugyanolyan lekezelő hangnemet ütöttem meg, mint ahogy ő
beszélt velem korábban, ezzel is igyekeztem még jobban
felidegesíteni. Erre végre felém fordult, vöröslő képpel, zihálva a
dühtől.
Most már szirénázást is hallottam, egyre közelebbről. A
monitorokra pillantva láttam, amint Finn éppen a lakás bejárata
felé tartott a szobámból, hogy fogadja a rendőröket.
– Mit merészeltél mondani nekem, kislány?! – vicsorgott
Skinner.
– Ne felejtsd el, hogy ez a kislány juttatott téged börtönbe,
Ernie. Ez a kislány érte el, hogy karambolozz a kocsival, és ne
legyen hova menekülnöd a zsaruk elől – közöltem vele, és

370
kétségbeesetten igyekeztem elfojtani a hangom remegését, a
kitörni akaró könnyeimet.
Skinner tett egy lépést felém, és fölemelte a kést.
– Pofa be, ribanc! – üvöltötte. – Tudom, miben mesterkedsz.
– Én vagyok az, akit akarsz – emlékeztettem. – Én vagyok, akit
hosszú évek óta figyelsz. Aki a mániád lett, akiről fantáziálsz. Akit
próbáltál megfélemlíteni és elpusztítani. De tudod, mit, Ernie? –
kérdeztem, és elhátráltam, hogy az asztal kettőnk közé kerüljön. –
Kudarcot vallottál. Hiába próbáltál megtörni, igenis éltem,
szerettem. Boldog vagyok. És ez nyilvánvalóan több, mint amit te
elmondhatsz magadról, öreg.
Ez volt az utolsó csöpp a pohárban.
Skinner primitív üvöltéssel rám vetette magát. A kést a feje fölé
emelve készült lesújtani. Számítottam a támadására, ezért
védekezésül megragadtam összekötözött kezemmel az előttem
lévő széket a támlájánál fogva, és teljes erőből a férfi felé
hajítottam. Nem jutott valami messzire, de Skinner útjában
landolt, így mégiscsak lelassította egy kicsit.
Körbe-körbe üldözött az asztal körül, halálos fogócskaként. Az
egyik fordulónál sikerült megragadnom a terítő szélét, és egy
heves mozdulattal durván lerántottam az asztalról, az edényekkel-
tányérokkal együtt, amik szanaszét repültek. Akkora
csörömpöléssel zuhantak a földre, hogy a zaj hasogatta a fülemet.
A rózsák kristályvázája összetört, ezernyi borotvaéles
üvegszilánkot szórva szanaszét. Hallottam, amint Skinner
feljajdult mögöttem, ahogy a szilánkok megvágták a talpát-
lábszárát.
Pont akkor fordultam hátra, mikor elbotlott az egyik felfordult
edényben, és elterült a földön. A kése csikorogva végigcsúszott a
padlón, és végül az íróasztal alatt állt meg, a helyiség túlsó
felében.
A rettegéstől félőrülten az ajtó felé kaptam a fejemet, és egy
pillanatra felötlött bennem a remény, hogy talán ki tudnék rohanni
rajta a szabadba, a biztonságba. Ám azonnal el is vetettem ezt a

371
tervet, amikor láttam, hogy Skinner talpra ugrik, elvágva az
ajtóhoz vezető utamat. Így, megkötözött kézzel nem vehettem föl
vele a harcot, még úgy sem, hogy már nem volt fegyvere.
Kifogytam az ötletekből, a lehetőségekből, az időből…
A kés felé vetettem magam.
Térdre rogytam az íróasztalnál, és megkötözött karomat
kinyújtva kaptam a penge markolata után. Ekkor az idő mintha
lelassult volna, egyszeriben úgy éreztem magam, mint aki lassított
felvételben érzékel mindent.
Hallottam, amint Skinner felüvöltött mögöttem, és léptei
dübörögve közeledtek felém a szobán keresztül, hogy ne engedjen
a késhez jutni.
Az ujjaim összezárultak a markolat körül, szorosan
megragadtam, mindkét kézzel. Igencsak esetlenül fogtam így,
összekötözött csuklóval, de ebben a helyzetben ennél több nem
telt tőlem.
Ezután a lelassult világ felpörgött, és mintha minden egy szem-
pillantás alatt történt volna.
Pontosan akkor fordultam a hátamra, amikor Skinner teljes
erőből ugrásba lendült mögöttem, hogy rám vesse magát.
Valószínűleg már akkor tudta, amint a lába elrugaszkodott a
padlótól, hogy meg fog halni. Láttam a szemében, amikor
megpillantotta a kezemben szorongatott kést. A markolat végét a
hasamnak támasztottam, így a rám tökéletesen merőleges penge
hegye a plafon felé meredt.
Skinner próbált valahogyan visszakozni, lefékezni, ugrás
közben irányt váltani, de hiába. Teljes súlyával rám zuhant,
kiszorítva belőlem a szuszt. Éreztem, ahogy a kés könnyedén
behatolt a hasa lágy húsába, és mélyen átdöfte a létfontosságú
szerveit.
A pasas felhördült a fájdalomtól. Az arca csak pár centire volt
az enyémtől. Farkasszemet nézett velem, a tekintetében gyűlölet
lángolt. Amikor kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, véres-
habos köpet repült ki az ajkai közül, és az arcomra hullott.

372
 – Te kibaszott ribanc! – üvöltötte, és fölemelte a karját, hogy a
nyakamra kulcsolja mindkét kezét. Haldoklott, és ahogy elvérzett,
egyre gyengült a szorítása is, ám az utolsó erejét még
nyilvánvalóan arra akarta használni, hogy bosszút álljon rajtam, és
magával vigyen a túlvilágra. Még most, az utolsó perceiben is
életveszélyes erővel markolta a nyakamat, kis híján összezúzva a
torkomat, teljesen elvágva a levegőm útját. Az összekötözött
kezem kettőnk közé szorult, így semmit sem tehettem ellene.
Kezdett elsötétülni körülöttem a világ. Még Skinner arca is el-
elhomályosult, közvetlenül a szemem előtt, időnként már a
vonásait se tudtam kivenni. Mintha a távolból azt hallottam volna,
ahogyan kivágódik egy ajtó, és egy férfi kiabál, aztán léptek
dübörögnek a padlón, de az agyam már túlságosan lelassult-
akadozott ahhoz, hogy bármiben is biztos lehessek.
Azokban az utolsó pillanatokban Finnre gondoltam. Lehunytam
a szememet, hogy ne kelljen látnom a rajtam heverő, haldokló
férfit; és inkább arra a fiúra koncentráltam, akiért az életemet is
hajlandó voltam feláldozni.
Láttam őt a lelki szemeim előtt: ahogy a jobb orcáján megjelent
az a cuki kis gödröcske, miközben hátravetett fejjel kacagott
valamin, amit mondtam neki; sötét haja borzas volt, az állán jó
néhány napos borosta feketéllett. Rám szegezte mélykék,
szenvedélyes szemét, és mintha egyenesen a lelkembe látott volna.
Forgott velem a világ az oxigénhiánytól, és tudtam, hogy már
csak egy percem lehet hátra – vagy talán még annyi sem –, mielőtt
végleg elveszítem az eszméletemet. Ezt a maradék néhány becses
másodpercet arra használtam, hogy elképzeljem a közös életünket
Finn-nel, amit megérdemeltünk volna.
Büszkén vigyorogva figyelem őt, ahogy fölmegy az emelvényre,
és átveszi a diplomáját, közben teli torokból éljenzek neki, amíg be
nem rekedek.
Amikor egy esős délutánon egyszer csak szembefordul velem
egy utcasarkon, és letérdel előttem egy pocsolyába, majd pedig

373
előhúz a zsebéből egy eljegyzési gyűrűt, a nyakába ugrok, és
boldogan azt sikoltom: IGEN!
Eleven kliséként, a hagyományos fehér ruhában vonulok végig
a padsorok között a templomban, izgatottan szorongatva a
csokromat, miközben mosolyogva lépkedek az oltár és a jövőm
felé.
Fáradtan vigyorgok a szülőszobában, miközben figyelem,
ahogy Finn életében először a karjába veszi az újszülött fiát.
Képről képre leéltem vele egy egész életet, miközben tudtam,
hogy a sajátom elillan. Már nem éreztem a nyakamon Skinner
kezét. Már nem igazán éreztem semmit sem.
Az egész testemen dermedt zsibbadtság lett úrrá.
Valahol a tudatom felszínén érzékeltem, hogy valaki rázogat,
beszél hozzám, de így, félholtan már nem voltam képes rendesen
érezni vagy hallani, ami történik. Résnyire nyitottam a szememet,
és a legutolsó, amit láttam, Finn arca volt, ahogy kétségbeesetten,
eszeveszetten szólongatott: a szája újra meg újra a nevemet
formálta.
Próbáltam rámosolyogni, szavak nélkül megértetni vele, hogy
minden rendben, hiszen ő életben van, és csak ez számít: hogy
neki lesz jövője, még akkor is, ha én nem maradhatok vele, nem
oszthatom meg az elkövetkező éveit. Igyekeztem a tekintetemmel
elmondani neki, mennyire szeretem; mielőtt még végleg elnyelt
volna a sötétség.
Finn magához szorított, a könnyei esőként hullottak az
arcomra.
Aztán meghaltam.

374
 EPILÓGUS

UTÁNA

AZ ÉLET NEM MINDIG ÚGY ALAKUL, mint amire számítunk.

A valóság nem olyan, mint a tündérmesék, és a végkifejlet nem
mindig boldog. Sőt néha már a kezdet vagy a folytatás sem alakul
boldogan.
Csakhogy az a helyzet, hogy ez nem számít. A legkevésbé sem.
Mert amikor az ember fulladozva és félholtan hever, nem
elkeserítő filmszalagként pereg le előtte az élete, nem veszi sorra
magában mindazt, amit most már nagyon bán, de nem csinálhat
vissza. Amikor a halál küszöbén számot vetünk az életünkkel, nem
a végkövetkeztetést látjuk, minden rossz döntést, minden
elkövetett hibát, minden kihagyott élményt…
Nem látunk mást, csak röpke pillanatokat.
Bevillannak elénk azok a kis időközök, amik bármilyen hamar
tovaszálltak is, boldogan teltek el.
Nem a rosszat látjuk, hanem a jót.
Arcokat: azokat az embereket, akik törődtek velünk, akik
szerettek minket, minden hülyeségünk dacára.
És látjuk saját magunkat.
De nem a hibáinkat, hanem mindazt, amit jól csináltuk. Azokat
a pillanatokat, amikor büszkén néztünk szembe magunkkal a
375
tükörben. Az olyan alkalmakat, amikor pontosan tudtuk, kik
vagyunk, és hová tartozunk.
Szóval, azt hiszem, elmondhatom, hogy az én életem története
lényegében mégiscsak egész mesésen alakult. Nem abból a
szempontból, mint ahogy a tündérmesék szoktak: nem Finnt vagy
a szerelmünket illetően.
Az én történetem egy lányról szól, aki megtanulta szeretni
önmagát. Arról, hogy megtanultam elfogadni saját magamat a
nőként, akivé váltam, minden hibámmal együtt. Mert megértettem,
hogy mindenkinek van mivel megbirkóznia önmagában, vagyis
egy kicsit mindannyian el vagyunk cseszve: az élet már csak ilyen.
És a valóságban nincs mindig hepiend, nem siet a segítségünkre a
szőke herceg, hogy legyőzze a gonoszt. A nagybetűs életben a
nagy ő sem feltétlenül tökéletes, hanem ugyanolyan esendő, mint
mindenki más a történetünkben.
És ami az én mesém magányos, árva, vártoronyba zárt
királykisasszonyát illeti… Hát, bizony ő sem tökéletes. Nem
madarak fonják be a haját reggelente, nem tudja az énekével
rávenni az erdő állatait, hogy végezzék el helyette a házimunkát,
és még báli ruhája sincs. Viszont legalább megvan annyi magához
való esze, hogy ne fogadjon el mérgezett almát idegenektől, és ne
szúrja meg az ujját halálos rokkákkal.
Nem várja ölbe tett kézzel, hogy fölbukkanjon a szőke herceg a
nemes paripáján, és levágja a sárkányt. Még az is lehet, hogy
végül megmenti saját magát, és aztán ellovagol a naplementébe,
pont úgy, ahogyan neki tetszik.
Nem tudom biztosan, ez csak egy teória.
És szerencsére nem is kell már most pontosan tudnom, hogyan
alakul a mesém. Még vár rám az egész hátralévő életem, hogy
kiokoskodjam a teljes történetet.
Amikor magamhoz tértem a kórházban, Finn mellettem volt.
Majdnem huszonnégy órán át voltam eszméletlen, és egy darabig
bizonytalannak tűnt, hogy egyáltalán felébredek-e. Finn-nek

376
köszönhettem, hogy még élek: miután rám talált, elsősegélyt
nyújtott nekem, amíg meg nem érkezett a mentő.
A szívem kétszer is leállt, mire stabilizáltak; szerencsésnek
mondhattam magam, hogy túléltem azt a napot.
Ernie Skinnernek nem volt ilyen szerencséje.
A kés túl mélyen hatolt belé, és túlságosan sok szervét szúrta át
ahhoz, hogy segíteni lehessen rajta. Lényegében elvérzett addigra,
hogy megjöttek a mentősök, és mire beértek vele a kórházba, már
végképp nem volt mit tenni, így hát halottnak nyilvánították.
Mióta csak magamhoz tértem, a látogatóim szinte folyamatosan
egymásnak adogatták a kilincset, kezdve a rendőrökkel.
Carlson és O’Callahan eljöttek hozzám, hogy fölvegyék a
jegyzőkönyvet a történtekről, majd a charlottesville-i rendőrség
nevében köszönetüket fejezték ki nekem a közösségért tett
szolgálataimért, hiszen segítettem megfékezni egy visszaeső
bűnözőt, aki nemcsak a feltételes szabadlábra helyezésének
szigorú szabályait szegte meg, hanem komoly veszélyt jelentett az
egész városra. A kórtermemből kifelé menet Carlson rendőrtiszt
gyors felépülést kívánt nekem, és hozzátette:
– Brooklyn, a te érdekedben, nagyon remélem, hogy most
találkozunk utoljára.
Elnevettem magam, és búcsút intettem nekik. Tökéletesen
egyetértettem a biztos úrral.
Lexi és Ty a tervezettnél korábban hazajöttek a sítúrájukról,
amint megtudták, mi történt. Lexi arca volt a legelső, amit
megláttam, mikor fölébredtem. Később megtudtam, hogy kis híján
ölre mentek Finn-nel azon, hogy melyikük ülhessen az ágyhoz
legközelebbi székre… És ezek szerint a barátnőm nyert. Bár nem
mondhatnám, hogy ez meglepett.
Lexi megkérdezte, föl akarom-e hívni apámat, és azt hiszem,
igencsak meglepte, amikor igent mondtam. Miután odaadta nekem
a mobilomat, Tylerrel és Finn-nel egyetemben elindultak kifelé.
De mondtam nekik, hogy maradjanak, mert rövid beszélgetés lesz.
Háromszor kicsöngött a telefon, mielőtt fölvette.

377
 – Daniel Turner – szólt bele, szokásos módon olyan szigorú
hangon, hogy még a bemutatkozása is rideg, távolságtartó volt.
Miért nem képes egyszerűen csak hallózni, és kész, ahogy
normális lenne?
Majdnem két éve nem beszéltem apámmal, azt sem tudtam, hol
kezdjem.
– Halló, tessék! Ki beszél? – kérdezte türelmetlenül.
– Szia, apa.
– Brooklyn? – váltott a hangja meglepettre. – Mi történt? Csak
nem eltanácsoltak?
– Miért mindig ez az első kérdésed? – fakadtam ki bosszúsan,
és kis híján máris letettem.
– Azért, mert amikor legutóbb felhívtál, már a harmadik
bentlakásos iskoládból tanácsoltak el, amiért a szigorú szabályok
ellenére fiúztál a szobádban.
Oké, ez végül is jogos volt… Tény, ami tény.
– Hát, ezúttal nem erről van szó. – Mély levegőt vettem. –
Kórházban vagyok.
– Küldjek pénzt? – kérdezte vádló hangon. Nem érdeklődött,
hogy mégis miért kerültem kórházba. Nem épp ezt várná az ember
egy aggódó szülőtől.
– Nem szükséges – szűrtem a szót az összeszorított fogam
között, hogy el ne üvöltsem magam. – Csak egyetlenegy
kérdésemre kellene válaszolnod, és azzal végeztünk is.
– Igen? – A hangja fáradtan csengett, mintha ennyire
kimerítené, hogy kénytelen néhány évente beszélni velem pár
percet telefonon.
– Te tudtad? – kérdeztem, és elcsuklott a hangom. – Felhívtak
téged, hogy szóljanak a szabadlábra helyezéséről? Föl nem bírtam
fogni, mégis miért nem értesítettek engem a hatóságok, amikor
kiszabadult a börtönből, de végül rájöttem: akkor még nem voltam
nagykorú. A te házadban éltem, te voltál a gondviselőm. – Mély
levegőt vettem, és szorosan lehunytam a szemem, hogy a
könnyeim ne csordulhassanak ki. – Szóval, apa, a kérdésem az: te

378
tudtad, hogy Ernie Skinner, a szörnyeteg, aki a szemem láttára ölte
meg az anyámat, az eredetileg kiszabott büntetésénél jóval
korábban szabadult a börtönből, de úgy döntöttél, hogy nem szólsz
nekem erről?
Súlyos csend támadt a vonal túlsó végén. Már azt hittem, apám
nem is fog válaszolni a kérdésre; de végül csak megszólalt, és a
hangja feszültebb volt, mint amilyennek valaha hallottam.
– Igen, tudtam – vallotta be. – Három évvel ezelőtt hívtak fel,
hogy közöljék velem a hírt.
– Hogy voltál képes eltitkolni ezt előlem?! – buktam ki.
– Így véltem helyesnek. Már amúgy is épp eléggé küszködtél a
tanulmányaiddal. Nem… nem láttam szükségesnek, hogy
ilyesmivel terheljelek.
– Nem láttad szükségesnek, hogy ilyesmivel terhelj –
ismételtem keserűen. – Hát, ez remek.
– Brooklyn, ha… ha hibát vétettem, akkor nagyon sajnálom –
mondta, eléggé akadozva. Apámnak nem volt szokása
szabadkozni, még soha, de soha nem hallottam őt mentegetőzni, és
nyilván nem viselte jól a dolgot.
– Skinner meg akart ölni, kis híján sikerült is neki. Ezért
vagyok most kórházban – közöltem vele szenvtelen hangon. –
Végül én öltem meg őt, önvédelemből: a hasába döftem egy kést,
és figyeltem, ahogy elvérzett.
– Uramisten, Brooklyn… Mit tudok…
– Hagyjuk! – fojtottam belé a szót. – Nem szorulok rá a
segítségedre. És végképp nem is akarok kapni tőled semmit. Csak
tudnom kellett az igazat, ennyi. És a részemről mi ketten ezzel
végeztünk is. Egy életre.
Letettem a telefont.
Amikor kinyitottam a szememet, Finn, Lexi és Tyler
mindhárman ugyanazzal az arckifejezéssel néztek rám: az
együttérzés és aggodalom különös elegyével.
– Minden oké – hazudtam. – Most már hazamehetünk?

379
 Mint kiderült, még negyvennyolc óráig nem mehettem haza,
mert szigorú megfigyelés alatt tartottak. Az ápolók szabályos
időközönként bejöttek ellenőrizni az állapotomat, és néhányszor
az orvosom is megjelent, hogy tájékoztasson, milyennek látják a
javulásomat.
Amikor Angelini doktornő lépett be a kórterem ajtaján,
kezében egy csokor virággal, elmosolyodtam.
– Ajjaj, csak nem átszállítottak a pszichiátriára, amíg aludtam?
– viccelődtem.
Egy röpke pillanatra vigyor villant fel az arcán, de hamar le is
lohadt, amint jobban megnézett magának. Tudtam, hogy az
arcomon még mindig élesen kirajzolódnak a rikító zúzódások,
hiába vett Lexi mesteri kezelésbe ma reggel az alapozóval.
Angelini doktornő leült az ágyam melletti székre, lerakta a
virágcsokrot az éjjeliszekrényre, megfogta a kezemet, és erősen
megszorította.
– Hűha, doktornő, ezzel most nem szegi meg az orvos-beteg
kapcsolat valamiféle „vizsgálaton kívül szigorúan tilos a
pácienshez érni” szabályát? – folytattam a poénkodást, hátha
sikerül megnevettetnem.
– Jaj, Brooklyn, ne hülyéskedj már! – szólt, és könnyek szöktek
a szemébe. – És hívj Joannak, az ég szerelmére! – Fölkacagtam, és
viszonoztam az ujjai szorítását.
Most az egyszer egyikünk sem beszélt. Angelini doktornő –
Joan – csöndben üldögélt az ágyam mellett, fogta a kezemet, és
úgy nézett rám, akár egy anya a sérülést szenvedett lányára.
Amikor elment, búcsúzóul puszit nyomott a homlokomra, és a
karjába zárt. Szerencsére ezúttal sokkal kevésbé volt kínos, mint
amikor először próbálkoztunk meg az ölelkezéssel, jó néhány
héttel ezelőtt.
Úgy sejtettem, idővel még jobban bele fogunk jönni.
Finn, aki figyelmesen elhagyta a szobát, amikor a dok… azaz
Joan megérkezett, most visszajött hozzám.

380
 Először voltunk kettesben, mióta csak bekerültem a kórházba;
Tylernek ma délután végre nagy nehezen sikerült meggyőznie
Lexit, hogy nyugodtan itt hagyhat, legalább annyi időre, amíg
hazamegy enni és aludni egy kicsit.
Tudtam, hogy a barátnőm a lehető leghamarabb vissza fog
jönni.
Habár hivatalosan véget ért a látogatási idő, Finn-nek valahogy
sikerült kiédeskednie az ápolónőknél, hogy hadd maradjon velem
éjszakára. Becsukta a szobám ajtaját, lerúgta a cipőjét, és bebújt
mellém az ágyba. Óvatos mozdulatokkal, nehogy kirántsa az
infúziómat vagy valamelyik masina vezetékét, a mellkasához
húzott, és két kézzel átkarolt.
– Jól vagy? – kérdezte, és megpuszilta a hajamat.
– Most már igen – feleltem, és hozzásimultam.
– Ugye tudod, hogy szeretlek? – Lehajtotta a fejét, és csókot
nyomott a vállamra, amiről lecsúszott a kórházi hálóing. – Amikor
azt hittem, hogy elveszítettelek… – Elcsuklott a hangja. –
Meghaltál, Brooklyn… Meghaltál a karomban. Szerintem ez örök
életemre nyomott hagyott bennem.
Bólintottam, mert pontosan tudtam, mire gondol. Ez engem is
örökre megváltoztatott.
– Soha többé ne tegyél velem ilyet! – mordult a fülembe.
Elnevettem magam.
– Eszem ágában sincs, elhiheted – fogadkoztam. – És Finn…
– Igen?
– Én is szeretlek.
Ellazulva bújtam a mellkasához, hallgattam a szívdobogását.
Éreztem, hogy mindjárt elnyom az álom. Még mindig ki voltam
merülve mindattól, amin keresztülmentem az elmúlt néhány
napban.
Néhány hétben.
Néhány hónapban.
Az életem kész hullámvasút lett, mióta Finn Chambersszel újra
egymásra találtunk. És én egyetlenegy percét sem bántam meg.

381
 – Finn? – kérdeztem félálomban.
– Mit szeretnél, hercegnőm?
– Mondj nekem egy mesét!
Éreztem, ahogyan a hajamra simuló szája mosolyra húzódott.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy
kislány, akik nagyon megszerették egymást…
Ahogy Finn esti meséjét és altatódalként búgó hangját hallgatva
elszenderültem, arról a fiatal lányról álmodtam, aki azt hitte,
mindent elveszített, amíg össze nem találkozott egy fiúval, aki
megmutatta neki, hogy a szeretet az egyetlen, amit senki sem
vehet el tőlünk.

382
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Valószínűleg még egy egész könyvet meg tudnék tölteni a

hálálkodásommal, de azért most igyekszem beszorítani a lényeget
erre a kis helyre.
Először is, hálás köszönetem a szüleimnek a határtalan
támogatásukért és szeretetükért.
Anyu, kislány korom óta példát mutatsz nekem, hogy mit jelent
igazi nőnek lenni. Mióta csak az eszemet tudom, minden egyes
napon bebizonyítod, hogy a Szuperanyu igenis létezik. Köszönöm
az örökös – habár néha kéretlen – tanácsaidat kis és nagy
ügyekben egyaránt, meg azt is, hogy mindig, mindig, mindig
számíthatok rád. Nem sokan olyan szerencsések, hogy az
édesanyjukat egyben a barátnőjüknek is tarthassák, és még
kevesebben vannak az olyan mázlisták, mint én, akiknek az
anyukájuk a legjobb barátnőjük. Te adsz nekem ihletet, anyu.
Szeretlek!
Apu, már kisiskolás koromtól kezdve tápláltad bennem az
olvasás és írás szeretetét. Örök hálám, amiért elhalmoztál a
klasszikusokkal, amíg elég idős nem lettem ahhoz, hogy egyedül
elbiciklizzek a könyvtárba. Köszönöm, hogy mindig remek
hallgatóságom, állhatatos barátom és megbízható tanácsadóm
voltál. Szeretlek!
Hálás köszönetem a bátyámnak, Zacknek, amiért olyan baromi
magasra tette a lécet a saját sikereivel, és amiért mindig is igazán

383
csodálatos, inspiráló példaképként szolgált. Bátyó, te soha nem
féltél belevágni az álmaid megvalósításába: köszönöm, hogy
engem is ugyanerre ösztönzöl!
Köszönöm a családomnak és barátaimnak, hogy hittek bennem.
Köszönöm Arlene Lammynek, hogy segített a szerkesztési
munkálatokban, és végig lelkesen szurkolt nekem. El sem tudom
mondani, mennyire hálás vagyok.
Köszönöm minden magánkiadású szerzőnek, hogy van elég
bátorságuk megosztani a történeteiket a világgal, és hogy nekem is
elég bátorságot adtak ehhez.
És végezetül, köszönöm Sara Bareillesnek, akinek Gravity
című száma ezt a könyvet ihlette, és akinek zenéje
megszámlálhatatlanul sokszor lendített ki az írói válságból.

384
 DALLISTA

A zene nagyon fontos részét képezi ennek a regénynek. Íme, a

számok, amik Brooklyn és Finn történetét inspirálták.

Dave Matthews – Crash Into Me

Alanis Morissette – Head Over Feet
The Beatles – Blackbird
Coldplay – The Scientist
Paramore – The Only Exception
Andrew Belle – In My Veins
Birdy – Skinny Love
Of Monsters and Men – Love, Love, Love
Edward Sharpe & the Magnetic Zeros – Home
The Avett Brothers – I and Love and You
Ingrid Michaelson – Can’t Help Falling in Love
Coldplay – Fix You
The Civil Wars – The One That Got Away
John Mayer – Slow Dancing in a Burning Room
The Civil Wars – Same Old, Same Old
Sara Bareilles – Gravity

385
JULIE JOHNSON

huszonéves, tősgyökeres bostoni írónő, aki le

sem tagadhatná igen súlyos Pán Péter-
szindrómáját és a kitalált karakterek iránti
mániákus megszállottságát. Amikor épp nem
ír, Julie leggyakrabban álmodozik, túl sok
kávét iszik, vagy rendületlenül próbálja
végignézni a végeérhetetlen Netflix-listáját.
Julie elérhető a Facebookon vagy a
honlapján, a juliejohnsonbooks.com címen.
Amikor nagy ritkán sikerül elboldogulnia a
Twitterrel, ott @AuthorJulie-ként posztolBAT

386