R. S.

GREY

e z z e l a s z í v v e l

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 írta: R. S. Grey
A mű eredeti címe: With This Heart

Copyright © 2014 R. S. Grey

Cover Design: R. S. Grey

Stock Photos courtesy of Shutterstock ®

Fordította: Rácz Kata

A szöveget gondozta: Andó Gabriella

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 490 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Két hónappal a találkozásunk elő még a halál kopogtato az
ajtómon.

Ha egy évvel ezelő valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes

leszek, nekivágok egy őrületes utazásnak, felülök egy
Triceratopsra, egy bár pultján fogok énekelni, és hogy
elveszítem a szüzességem, azt gondoltam volna az illetőről,
hogy be van drogozva.
Aztán találkoztam Beckkel.

A vadító, okos és tagadhatatlanul elbűvölő Beck úgy

száguldo be az életembe, mintha az le volna a küldetése,
hogy megértsem, az életet ne vegyem magától értetődőnek.
Megmuta a nekem, hogy nincsenek határok, a szabályok a
gyengéknek valók, és hogy egy csók pont akkor fog
elcsa anni, amikor a legkevésbé számítok rá.

Fenekestül forga a fel az életemet. Szinte már az utolsó

reménysugarat is elveszíte em, amikor hirtelen kaptam egy új
esélyt az éle ől. Ezú al viszont nem hagytam, hogy
kicsússzon a kezeim közül.

Úgy indultunk útnak, hogy sem vesztenivalónk nem volt, sem

garanciánk a másnapra.

Utunk a fiatal, gondtalan szerelemről szólt.

Az elevenen izzó szerelemről.

Egy olyan szerelemről, amihez nincsen térkép.

A világ összes Abby Mea-jének.
 Első fejezet

EGY ARÁNYLAG JELENTÉKTELEN VASÁRNAP délután o álltam egy

temetkezési boltban, és a sorba rako urnák közö
nézelődtem, mintha csak egy szupermarket polcai közö
ténferegtem volna. Elég sok választási lehetőség akadt, ami
meglepő. Azt hi em, létezik egy szabványméret meg egyféle
szín, de nem. Réges-rég termékesíte ék. A bűntudatról pedig
nem is beszélve! Hiszen miért is tuszkolnád bele a szere eidet
egy fekete kerámia csúfságba, amikor személyesebb
megoldást is választhatsz? Volt i minden: terepmintás,
szarvasfej alakú urna, csicsás szívek, és az elmaradhatatlan
hazafias rétisas ala ékeskedő amerikai zászló.
Tehát o ácsorogtam, és a bizarr választékot mustráltam,
amikor belépe .
Az ajtóra függeszte apró csengő vidáman harangozo ,
ami szerintem elég furcsa elem egy temetkezési boltban, de
nem fordultam meg. A temetkezési boltok lehangolóak, és
nekem egyetlen célom volt: kiválasztani egy urnát, és amilyen
gyorsan csak lehet, elhúzni. Léptek zaja visszhangzo
mögö em, majd egyszer csak belépe egy alak a látóterembe,
és megállt.
Megdermedtem.
Az összes sor közül muszáj ennek az embernek épp
melle em nézelődnie? Ez eléggé magánjellegű tevékenység,
nem? Ismeri még egyáltalán bárki az illemet?
Nem voltam hajlandó elfordítani a tekintetemet az elő em
sorakozó urnákról, de ez őt nem tántoríto a el.
– Én biztosan azt választanám. Semmi sem fejezi ki jobban
azt, hogy „ezek i a szere em maradványai”, mint a piros-
fehér pö yök – javasolta egy rekedtes hang.
Ez a hang meggyőzö , hogy ráirányítsam a figyelmemet.
Tekintetem balra vándorolt, épp csak annyira, hogy lássam,
egy srác áll melle em, keze a farmere zsebében, rakoncátlan
barna haján pedig egy sötétkék baseballsapka ül.
Ferde mosolya arról árulkodo , hogy cukkol engem. Egy
temetkezési boltban.
Összehúztam a szememet, és próbáltam felmérni a
szándékait, de nem sikerült.
– Mindenképp számításba veszem – motyogtam szárazon,
majd elindultam egy másik sor felé. Nem követe azonnal, és
arra gondoltam, hogy talán megsérte em a kurta
válaszommal.
Végighúztam az ujjhegyemet az egyik polc szegélyén, és
hagytam, hogy ráragadjon a por, miközben lá am, hogy az
egyik alkalmazo megkerüli a pultot. Eddig észre sem ve em,
most viszont már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A férfi
egy grizzly medvére hasonlíto , egy nagy fekete pacának
tűnt. Próbált beleférni az olcsó öltönyébe, ami tíz éve, amikor
még tudta, hogy néznek ki a lábujjai, talán még jó volt rá, de
mindhiába.
– Üdvözlöm Al Temetkezési Boltjában. Tudok segíteni,
hogy megtalálja, amire szüksége van?
Nyilvánvalóan rutinszöveg volt, mégis kissé csalódo an
ve em tudomásul a hangjában rejlő unalmat és
kifejezéstelenséget. Egyértelműen arra vágyo a legkevésbé,
hogy segítsen nekem urnát vásárolni.
Nem volt lehetőségem válaszolni neki.
– Igen. Al, ugye? – szólalt meg mögö em Rekedtes Hang.
Észre sem ve em, hogy ebbe a sorba is követe .
Az alkalmazo összeráncolta vastag szemöldökét.
– Nem, én az unokája vagyok, Fred.
Nem fordultam meg, de éreztem, hogy az idegen közelebb
lép hozzám.
– Fred. Milyen nagyszerű név! Azt hiszem, ennek a fiatal
hölgynek elkél a segítség. Kissé elvesze nek tűnik.
A fejem hátrapördült, és biztos vagyok benne, hogy a
szemem szikrákat szórt. Úgy mondta ki, hogy „fiatal hölgy”,
mintha nem csupán egy-két évvel le volna idősebb nálam.
– Mi a franc! Nem vagyok elvesze ! – vitatkoztam villámló
tekinte el.
Bárgyú mosolya meg se rezzent. Ki a fene ez a srác?
Tekintetem a fekete pólójára vándorolt, amelyen ez állt:
„Ne iskolázz, egyél drogokat, járj zöldségekben!” Majd
visszapillanto am az árnyékba borult szemére. Alig tudtam
megállapítani a színét, mivel a sapka eltakarta, de minden
más o volt elő em: az éles arccsontok, az egyenes orr, az
érzéki ajkak, a hosszú szempillák és az erős szemöldök. Ha
nem egy temetkezési boltban le ünk volna, és nem járt volna
a zaklatás határmezsgyéjén, lehet, hogy elgondolkoztam volna
azon, vajon eladta-e a lelkét azért, hogy így nézzen ki.
– Hölgyem? – szólalt meg Fred, emlékeztetve a
tennivalónkra.
– Igen, igazából egy egyszerű, fekete urnát szeretnék. Lehet
i olyat kapni? – Azzal az üzlet teljes kínálata felé muta am. –
Mintha csak akkor vehetnék feketét, ha kérek rá csillámport is,
de ennyi…
 Fred leplezetlenül a szemét forga a, majd sarkon fordult,
és elindult a pult melle lévő ajtó felé.
– Megnézem hátul. – Úgy mordult fel, mintha azt kértem
volna, hozza le a csillagokat az égről.
Egy pillanatig köve em őt a szememmel, majd
felpillanto am a pult fölö lógó táblára, amelyen ez állt:
„Áraink halálosan verseny-képesek.”
Ízléses.
– Akkor hát… – szólalt meg Rekedtes Hang, és előre-hátra
hintázo a sarkán, miközben hunyorogva néze rám.
– Ne haragudj, azért vagy i , hogy urnát vegyél, vagy…? –
kérdeztem, és körbekémleltem, hátha rájövök furcsa, jóllehet
érdekes viselkedésének okára.
– Nem – felelte egyszerűen.
– Nem?
Ártatlanul megvonta a vállát.
– Szeretek bejönni, és megnézni a legújabb modelleket.
Sosem tudhatod, mikor lesz rá szükséged.
Leese az állam.
– Komolyan beszélsz?
Megvillanto egy szexi mosolyt. Basszus.
– Nem. Épp jégkását akartam venni az utca másik felén, és
lá am, hogy bejössz, úgyhogy hirtelen felindulásból
köve elek.
Zavartan hunyorogtam. Nyilván. Túl szexi ahhoz, hogy
normális legyen.
– Ezek szerint zaklató vagy? – kérdeztem szigorú
tekinte el.
Elvigyorodo , azzal a fajta mosollyal, amitől úgy remeg az
ember térde, mint a kocsonya.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a jelenléted gravitációs
mezője ejte rabul.
Jaj, menj már! Hazudnék, ha azt állítanám, a válasza nem
ért meglepetésként. Gyorsan össze kelle szednem magam,
hogy a feladatomra koncentráljak.
– Oké. Ööö, hát sikeresen felbosszanto ál, úgyhogy most
már mehetsz a dolgodra. – Nyers voltam, de úgy éreztem, az
egész viselkedése fenyegetést jelent a sziklaszilárd terveimre
nézve.
O álltunk, rabul ejtve ebben a kínos pillanatban, és
egyikünk sem tudo pontot tenni a végére. A legtöbb ember,
akivel életem során találkoztam, megmaradt a felszínen és
megelégede a céltalan bájcsevegéssel. Például, ahogy a
legtöbb ember válasza arra a kérdésre, hogy: „Hogy vagy?”,
mindig az, hogy „jól”. Ez a srác azonban a tökéletes ellentétük
volt. Kíváncsinak, makacsnak és kitartónak tűnt, pedig
egyáltalán nem is ismertem.
– Mire kell az urna? – kérdezte pimasz kíváncsisággal.
Tessék?
– Tessék? Mégis ki kérdez ilyesmit? Te mindig kimondod,
amit gondolsz? – Éreztem, hogy a szemöldökeim ítélkező
ráncba szaladnak a homlokomon.
Lassan bólinto egyet, és bár éreztem, hogy nem akarja
ejteni a témát, meghátrált.
– Igazad van. Sajnálom.
– A kutyámnak lesz. – Keresztbe te em a karjaimat, és kissé
hetykén az ajtó felé inte em a fejemmel. Gyerünk, mehetsz.
Megnyalta az ajkát, próbálta leplezni a vigyorát. Nem
kelle volna inkább rosszul éreznie magát amia , hogy
előhozta a halo kutyámat? Jó, a kamu halo kutyámat, de ő
ezt nem tudta.
– Ó, nagyon sajnálom! Mi volt a neve?
 Részvé eljes volt a hangja, de úgy néze rám hunyorogva,
mintha nem igazán hinne nekem. Mintha átlátna rajtam.
– Sparky – feleltem, és sorsomat megpecsételve
hozzáte em –, és valódi. – Ne kérdezzétek, miért éreztem úgy,
hogy igazolnom kell neki a hazugságomat, illetve hogy miért
csenge úgy a hangom, mint egy négyévesé, amikor
megszólaltam.
Elgondolkodva bólinto .
– Hol fogod tartani a hamvait?
Hazudha am volna, de valami megállíto ; azon kaptam
magam, hogy elárulom egy idegennek, milyen titkos kalandot
tervezge em az elmúlt egy hónap során.
– Egy road tripen fogom szétszórni a hamvait – feleltem
halkan, vállvonogatva.
Azon nyomban mosoly terült szét az arcán. Nem tudtam
levenni róla a tekintetemet.
– Megspórolom neked a kérdést. Hát persze hogy veled
megyek!
Teljesen összezavarodva meredtem rá. Ez a srác az agyam
összes beidegződését összekuszálta, és én némán bámultam
rá. Ő volt a leg-arrogánsabb ember, akivel valaha találkoztam,
de a poénjaiban mégis volt valami rejte jelentés. Szerintem
tényleg el akart jönni velem arra a road tripre, még akkor is,
ha egyáltalán nem ismert.
Éppen, amikor az ajkam válaszra nyílt, Fred visszajö a
raktárból. Csendben maradtam, és egy utolsó pillantást
vete em az idegenre, mielő Fred felé fordultam volna.
Vaskos kezében egy fekete urnát cipelt. Bingó!
– Ez az egyetlen feketénk, de kicsit le van koccanva a sarka
– motyogta.
– Megvehetem kedvezményes áron? – kérdeztem. Nem kell
tökéletesnek lennie a tervemhez.
– A magáé – vonta meg a vállát, és átnyújto a nekem.
– Ó, oké, köszönöm. A kutyámnak lesz – mondtam, és
hagytam, hogy a többször kimondo hazugság gyökeret
eresszen.
– Oké – felelte fapofával. – Még valamit?
Szexi kölni illata csapta meg az orrom, ami figyelmemet
ismét Rekedtes Hang felé fordíto a.
– Szerintem ez a srác egy nyito koporsót keres – jegyeztem
meg magam mögé mutatva.
Mélyről jövő nevetése követe , miközben a kijárat felé
menekültem. Lenyomtam a vékony fémkilincset, és odakint
Texas bosszúval fogado . Ó, július, miért kell ilyen
kegyetlennek lenned?
– Hé, várj!
A nyakamon az összes szőrszál az ég felé meredt.
Próbáltam felmérni a helyzetet, amilyen gyorsan csak tudtam:
egy szombati nap közepén jártunk, Dallas egyik
külvárosában. Emberek lézengtek a járdán. Autók húztak el
melle em, még inkább felforrósítva az amúgy is lángoló
aszfaltot. Ez a srác nem árthat nekem fényes nappal. Bár ha
mégis megtenné, bizonyára benne lennénk az ötórás hírekben.
Élni tudni kell!
Gondoltam egyet, és úgy döntö em, néhány percet még
igazán rászánhatok.
– Hogy hívnak? – kérdezte abban a pillanatban, amikor a
balerinacipőmben megpördültem, hogy szembenézzek vele.
A szeme világos mogyorószínű volt némi örvénylő zöld
őrüle el. Most már tökéletesen lá am a napfényben.
– Abby.
Úgy mosolygo , mintha épp közöltem volna vele, hogy
nyert a lo ón, és éreztem, hogy válaszképpen a szám sarka
ösztönösen felfelé görbül.
– Abby – ismételte. Jobban hangzo az ő szájából, mint az
enyémből valaha.
– Aha. – Doboltam a lábammal a földön.
– Én Beck vagyok – mondta, és a szívére szoríto a a kezét.
Igazán megnyerőnek tűnt, habár még nem döntö em el, mit
gondoljak róla.
– Mint az együ es? – kérdeztem rásandítva, és kezemet a
szememhez tarto am, hogy eltakarjam a napot.
– Konkrétan.
Nem bírtam megállni, erre már elmosolyodtam. Ilyen
állhatatosan különös vonzerőnek nehéz ellenállni.
– El akarlak kísérni – jelente e ki ismét olyan
magabiztossággal, hogy azon tűnődtem, visszautasíto ák-e
már valaha.
Félrebillente em a fejem, és megcsóváltam.
– Az én road tripem nem fogad új utasokat, de biztos
vagyok benne, hogy számos másik road trip kezdődik a
világon ugyanabban az időpontban, amikor az enyém is indul.
Azt hi e, viccelek. Elmosolyodo a megjegyzésemen, de a
szemében több látszo . Tekintete rám szegeződö , szeme
sarka ráncba gyűrődö , ahogy az elutasításomat emésztge e.
– Ez biztos – kezdte –, de valami azt súgja, hogy a tiéd az,
amelyikről nem szeretnék lemaradni.
Az égre emeltem a tekintetemet, majd hátraléptem egyet,
mint később rájö em, ez volt a testem utolsó kísérlete arra,
hogy távolságot tartson egy olyan embertől, mint Beck.
– Mennyi időre mész? – érdeklődö . Lehet, hogy gond van
a rövid távú memóriájával. Vagy ez, vagy nagyon jó volt
gyerekként a sportokban. Még egyszer sem verték péppé.
 – Két hétre… de nem tudom, miért kérdezed, mivel sosem
utaznék el egy idegennel, hacsak nem az lenne minden
vágyam, hogy csatlakozzak egy szektához, és Kool-Aidet1
igyák.
Úgy gondolta, a hablatyolásom elég vicces ahhoz, hogy
ismét vigyorogni kezdjen.
– Nem ivo mindegyikük a Kool-Aidből – világosíto fel. –
Néhányan aludtak vagy süketek voltak, és nem hallo ák a
hívást. Különben is, az Flavor Aid volt.
Tátva maradt a szám. Majd hunyorogva szemügyre ve em.
– Te vagy a legfurcsább ember, akivel valaha találkoztam.
Nem vitatkozo az állításommal. Benyúlt a farzsebébe, és
kive egy ütö -kopo névjegykártyára hasonlító valamit meg
egy tollat. Gyors mozdula al megfordíto a a kártyát, és
gyorsan ráírt valamit.
– Szólj, ha meggondolnád magad a plusz utast illetően. –
Még egyszer utoljára rám mosolygo , és odaadta a kártyát.
Elve em, habár tudtam, nem fogom megváltoztatni a
terveimet.
Azt se mondta, hogy viszlát. Sarkon fordult, és úgy futo
keresztül az utcán, mintha az előző harminc perc meg sem
történt volna. O álltam ledermedve, épp elég sokáig ahhoz,
hogy lássam, amint belép a benzinkút boltjába. Amikor egy
perccel később felbukkant, kék színű jégkása volt a kezében,
zöldesbarna szemét pedig klasszikus Ray-Ban napszemüveg
takarta. Talán mégsem kamuzo a jégkásával kapcsolatban.
Tekintetét rám emelte, és amikor hunyoríto am, lá am a
széles vigyorát a külvárosi út aszfaltjának túloldalán. Nincs az
a távolság, ami elrejthe e volna tőlem a vonzerejét.
Odabaktato egy régi kék Ford furgonhoz, bepa ant, és
elhúzo , anélkül, hogy még egyszer odanéze volna.
 Második fejezet

- HOL TARTOD A FŰSZEREKET? – kérdezte anyukám.

– Milyen fűszereket? – érdeklődtem, és tekintetem
végigvándorolt a konyhaszekrényen.
– Mint például a rozmaring vagy a kakukkfű… ilyesmik.
– Van só és bors.
Anyám szorosra zárt ajkú mosolya nem rejte e el az
aggodalmát. Mintha az, hogy nincsenek fűszereim, azt
jelentené, hogy képtelen vagyok ellátni magam az élet többi
területén. Vajon szoko azon gondolkodni, hogy meg tudom-
e mosni egyedül a fogam?
– Valamikor a héten megint elmegyünk vásárolni, és
beszerezzük a legfontosabbakat – jegyezte meg bólogatva.
Azért bólogato , mert nem számíto neki a válaszom. Állítást
fogalmazo meg, és aztán saját magának bólogato
egyetértésképpen.
Csikorgatni kezdtem a fogamat, azon tűnődve, hogy vajon
a kalciumdarabkák le tudnak-e pa anni, és megakadhatnak-e
a torkomon. Különös mód a halálra.
– Nem kell ezt csinálnod. Egyedül is el tudok menni. –
Igyekeztem nyugodtan és összeszede en megszólalni.
Apám odafordult a tűzhelytől, ahol épp tojásfehérjét és
vegetáriánus szalonnát kevert össze.
– Csillagom, miért nem hagyod, hogy anyád segítsen? –
Szigorú tekintete azt sugallta, hogy fogjam vissza magam. Azt
viszont nem ve e észre, hogy talán túl sokáig fogtam vissza
magam, és hamarosan ki fog törni belőlem a feszültség, és a
végén még dühöngő őrül é válók.
De ki vagyok én, hogy megtagadjam anyukámtól az élet
örömeit: hogy életben tarthat, és gondoskodhat arról, hogy az
ételeim kellően ízletesek legyenek?
– Jól hangzik. Végül is jól jönne pár fűszer – adtam be a
derekam, és éreztem, hogy a semmiből rám tör a fáradtság.
Odabotorkáltam az asztalhoz, leültem, és igyekeztem nem
törődni a szüleim aggodalmas pillantásaival.
– Egész nap talpon voltam, a lakást dekoráltam, és veletek
vásárolga am. Ne nézzetek rám így! – Állóképességem még
mindig nem volt azon a szinten, ahol egy egészséges
tizenkilenc évesé kelle volna legyen, de alakult. Nem segíte ,
hogy a szüleim úgy néznek rám, mint egy madárfiókára.
– És, élvezed a saját lakást? – érdeklődö anyu, próbált
témát váltani.
Kicsit több mint egy hónapja költöztem be a saját
lakásomba. Sok pitizést igényelt, sőt, még egy jól átgondolt
prezentációra is szükség volt, mielő a szüleim egyáltalán
fontolóra ve ék volna az ötletet. Végül kompromisszumot
kötö ünk. Megengedték, hogy külön költözzek, amennyiben
a lakás ugyanabban az utcában van, ahol ők laknak. Hát i
ücsörögtem az egyszobás kuckómban két percre onnan, ahol
felnő em, és imádtam. Ez a lakás a szabadságot jelente e
nekem. A lepa ogzó festék az enyém volt; a nyikorgó parke a
pedig az o honom.
– Nagyon szeretem.
– Találkoztál már valamelyik szomszédoddal? – kérdezte
apukám, miközben megfordíto a a tojást.
 Felmerült bennem, hogy hazudok nekik, csak azért, hogy
megnyugodjanak, de inkább úgy döntö em, elhallgatom az
igazságot. Van különbség. Nem akartam nekik elárulni, hogy
a bal oldali szomszédjaimmal találkoztam már: egy idős
meleg pár, az egyikük vak, a másikuk hadirokkant. Egész
érdekes ötvözetnek tűntek, amíg a vak férfi egyik éjjel neki
nem állt részegen kalapálni az ajtómon. Szó szerint kalapált,
egy kalapáccsal. Követelte, hogy adjam vissza a tizenhárom
dollárját, amit állítólag elloptam tőle. Gőzöm nem volt, hogy
miről beszél. Nem nyito am ajtót, és végül visszatámolygo a
lakásába.
– Nem, eddig még nem, de nem is nagyon hagytam el a
lakást – hazudtam.
– Hmm, biztosan találkozol hamarosan pár kedves
emberrel – biztosíto apám, miközben a tojást és a
kamuszalonnát rácsúszta a egy nagy tányérra, és lerakta az
étkezőasztalra/íróasztalra/random tárgyak gyűjtőhelyére.
Jelenleg egy lestrapált baglyos gyertyatartó, illetve egy halom
orvosi szórólap szolgált asztaldíszként a reggeli mellé.
Anyám barna szeme elkapta a tekintetemet, ahogy leült
velem szemben, én pedig egymilliomodszorra is eltűnődtem
rajta, hogy ki a franctól örököltem a külső tulajdonságaimat.
Mindke en barna hajúak és szeműek. Nekem pedig
eperszőke hajam és hamvaszöld szemem van. Anyám mindig
azt mondta, hogy a hajszín átugro egy generációt; szerinte,
amikor a nagyim fiatal volt, neki is vad, aranyszínű haja volt.
Kénytelen voltam hinni neki, mivel egyik nagyszülőm sem élt
már.
Csendben e ünk néhány percig, amíg a szüleim nyugtalan
zsizsegésétől viszketni nem kezde a bőröm.
– És mit terveztek mára? – érdeklődtem, miközben
könyörögtem az isteneknek, hogy a terveik jó messzire vigyék
őket tőlem.
– Gondoltuk, i maradunk segíteni neked kipakolni –
felelte anyám egy mosoly kíséretében.
Fogd vissza magad, fogd vissza magad, fogd vissza magad.
Néhány nap, és már nem leszek i , két hétig távol leszek
tőlük. Bűntudatba burkolt boldogság szállt a gyomromra, és
kipréseltem egy biccentést.
– Köszi. Az remek lenne.

***

Magánéletem nyilvánvalóan nem nagyon volt, ezért

igyekeztem a lehető legjobban kiélvezni, miközben a
lakásomban kóvályogtam, felemeltem dolgokat, majd lete em
őket oda, ahol úgy véltem, új o honra lelhetnek. A szüleim
kicsit több mint egy órával azelő elmentek, miután
megbizonyosodtak róla, hogy eleget e em, lezuhanyoztam, és
pizsamát ve em. Úgy fest, egy kisbaba vagyok.
Nem voltak terveim, annak ellenére, hogy szombat este
volt, és másnap sem akadt tennivalóm, kivéve, hogy a
lakásomban ténferegjek. Anyu biztosan benéz majd
valamikor, de ez kezde kevés lenni. Sokáig elvoltam a
tévénézéssel meg a könyvekbe meneküléssel, mivel fizikailag
csupán ezekre voltam képes, de most hogyan tovább?
Megkaptam ezt a szívet, és minden adandó alkalommal
éles bűntudat mart belém, amiért nem úgy használom, ahogy
más emberek, jobb emberek te ék volna.
Beck durván egytrillió alkalommal kúszo be a
gondolataimba az előző nap óta. Abban a pillanatban, hogy
becsuktam az autóm ajtaját, megfordíto am a
névjegykártyáját. Az egyik oldalán ez állt: „Daniel Presco ,
vezérigazgató, Presco Kiadó”, illetve egy telefon-és faxszám.
A hátulján Beck neve és telefonszáma szerepelt olyan csúnya
kézírással odafirkantva, hogy ha nem a saját szememmel
látom, amint odaírja, azt feltételeztem volna, egy csecsemő
írta.
Amikor odaadta nekem a kártyát, nem állt szándékomban
kezdeni vele semmit. Most azonban, miközben azt próbáltam
eldönteni, hogy megnézzem-e az Iksz Város Igazi
Feleségeinek ismétlését, vagy mondjuk, inkább kivessem
magam a második emeleti ablakomból, úgy döntö em, nem
maradt más hátra, mint megnézni, milyen furcsasággal tud
Beck hozzájárulni az életemhez. És igen, hogy őszinte legyek,
képtelen voltam nem arra gondolni állandóan, hogy
menynyire jól néz ki. Na, tessék. Most mindenki boldog?
Feltápászkodtam a konyhai székről, és elve em a
telefonomat a pultról. Egy vad pillanatig felmerült bennem,
hogy felhívom, de aztán eszembe juto , hogy igazából még
egy fiúval sem beszéltem soha telefonon. Mármint, apukámon
kívül, de ő aligha számíto . Mi van, ha nagyon furcsa a
hangom telefonon keresztül? Tudjátok, milyen, amikor
halljátok magatokat beszélni, és arra gondoltok, te jó ég, hogy
képesek az emberek elviselni a hangomat? Úgyhogy inkább
üzenetet írtam neki.

Abby: Miért akarsz eljönni velem?

A szívem vadul zakatolt a mellkasomban, és egy rövid
másodpercig arra gondoltam, hogy a végén még felmondja a
szolgálatot, és megáll i nekem. Ujjhegyemmel
végigsimíto am a kulcscsontom ala néhány centire húzódó
egyenetlen sebhelyen. A szívem nagy szerencséjére Beck
hamar visszaírt.

Beck: Abby?
Izgato voltam, amikor meglá am a nevét felvillanni a
kijelzőn, de aztán arra gondoltam, mégis ki az a szerencsétlen,
aki azonnal visszaír? Megtanultam Gossip Girlből meg a többi
tűpontos popkulturális segédanyagból, hogy az ember akkor
tűnik lazának, ha úgy tesz, mintha túl elfoglalt lenne ahhoz,
hogy gyorsan válaszoljon egy üzenetre. Így hát ahelye , hogy
visszaírtam volna, néhányszor körbe-csúszkáltam a lakásom
régi fapadlóján a bolyhos zoknimban, mintha korcsolyáznék.
Amikor elég idő eltelt, rányomtam a küldés gombra.

Abby: Kérdéssel válaszoltál a kérdésemre.

Beck: Nem bírom a függővégeket.

Megint gyorsan válaszolt, és abban a pillanatban

eldöntö em, hogy a Gossip Girl talán mégsem tűpontos,
tekintve, hogy harmincéves emberek játszanak benne
középiskolásokat. Úgyhogy ahelye , hogy laza le em volna,
visszaírtam.

Abby: Irreleváns választ adtál a kérdésemre. Egyre rosszabb vagy.

Beck: Nem, bízz bennem, ez releváns. Nem bírom a
függővégeket. Nyitójelenet: a lány vesz egy urnát.
Egyértelműen hazudik arról, hogy mire kell neki, majd
eltűnik a naplementében. Tudnom kell, hogy végződik.
Gyilkossággal egybekötö öngyilkossággal?
Abby: Nincs neked életed?
Beck: Épp azt élem.
 Abby: Mármint munka vagy család. Ó, istenem, apuka vagy?
Beck: Olyan öregnek nézek ki?
Abby: Lehet.
Beck: Ezt bóknak veszem, és amúgy nem hagyok magam mögö
semmi olyat, amit ne lehetne félretenni két hétre.

Az juto eszembe, hogy ez az állítás mennyire igaz az én

életemre is. A gyomrom görcsbe rándult, majd végül
félresöpörtem a gondolatot, és be tudtam pötyögni egy újabb
üzenetet.

Abby: Hány százalék az esélye, hogy megerőszakolsz és megölsz

az autópálya szélén?

Meg kelle kérdeznem. Talán nem árto volna kissé

finomabbnak lennem, de semmi értelme nem le volna.
Amúgy sem fog eljönni velem az útra.

Beck: Megőrültél? Az autópálya széle a legrosszabb hely egy

gyilkossághoz. O hajtanak el melle ünk a szemtanúk.Nem
tudom, mennyi idő ala találnék egy helyet, ahol
megszabadulhatnék tőled. És egész biztos, hogy te sem
lennél együ működő. Plusz akkor sosem jutnék túl a
függővégen, aminek kite él engem.
Abby: A szarkazmus nehezen jön át üzeneten keresztül, úgyhogy
feltételezem, hogy komolyan gondolod, és nem írok neked
többet.

Nem raktam el a telefonomat. Tudtam, hogy viccel, és még

ha nem is viccel, az örvénylő zöldes szeme mia megérte
vállalni a kockázatot, hogy esetleg sorozatgyilkos.
 Beck: Ha nem írsz vissza, az csak olaj a tűzre, hogy a halállistám
elejére kerülj… Simán megelőzöd a fickót, aki a Chipotlében
kevesebb rizst ado , mint amennyi jár.
Abby: Sálálá… Ez én vagyok, aki nem válaszol.
Beck: Oké, tarts ki! Épp csak találkoztunk, és máris kétszer
viccelődtem gyilkossággal…
Abby: Ne térj el a tárgytól…
Beck: Néha muszáj megbíznod másokban.

Felhorkantam. Ja, persze.

Abby: Közhellyel válaszoltál a kérdésemre.

Ledobtam a telefont az asztalra, és o hagytam, majd

körbebóklásztam a lakásban. Odamentem a hűtőhöz, és
szemügyre ve em ürességtől kongó belsejét. A szobámban
lézengtem, átrendeztem pár olyan dolgot, amit mindössze
harminc perccel korábban helyeztem el.
Azonban kizárólag Beck megjegyzésén tudtam
gondolkodni, illetve azon, ahogy beásta magát a tudatomba.
Egy órával később megint válaszoltam, egyetlen egyszerű
szóval:

Abby: Tudom.

Azt mondtam, „tudom”, de egyetlen ember sem juto

eszembe, akiben képes le em volna teljesen megbízni. Az
éjszaka hátralevő részében, miközben az ágyban feküdtem,
próbáltam elképzelni Becket és magamat, hogy úgy élünk,
mint a meleg, felerészben vak pár a szomszédban. Igazán
boldognak tűntek, noha alkoholfüggőségben szenvedtek. Volt
pár macskájuk, és a falakon keresztül néha hallo am, hogy
zenét hallgatnak és nevetnek. Nekem ez szerelemnek tűnt.

***

Másnap reggel egy üzenetre ébredtem.

Beck: Mikor indulunk?

Nem válaszoltam. Az egy dolog, hogy az éjszaka közepén,
amikor az öntudatlanság határán lebegek magányosan a kis
lakásomban, fontolóra veszem, hogy magammal vigyem.
Nappal azonban nyakon öntö a valóság, így válasz nélkül a
táskámba hajíto am a telefonomat.
Azt a napot is úgy indíto am, mint mindet a
transzplantáció óta: megmértem a lázam, aztán egy nagy
korty kíséretében lenyeltem az összes kilökődésgátló
gyógyszeremet. Hamar megtanultam a trükkjét. Az a helyzet,
hogy elég tehetséges voltam a betegeskedésben.
Hetente egyszer elmentem az orvosomhoz, hogy
meggyőződjünk róla, a testem nem támadja meg a szép, új
szívemet. Aznap épp az időpontra tarto unk anyukámmal.
Kibámultam az ablakon, és az elsuhanó házakat néztem,
amikor először merült fel bennem, hogy igenis akarom, hogy
Beck velem jöjjön. Valójában már nem akartam nélküle
elutazni. Felhangosíto am a zenét, hogy elsöpörje a
gondolatot, de anyu gyorsan lehalkíto a.
– Ugye nem hallgatod hangosan a zenét vezetés közben?
– Oöö, nem, nem igazán – hazudtam. Minél hangosabb,
annál jobb. Flogyan érezhetnéd át a zenét, ha nem zársz ki
melle e minden egyéb zajt?
– Abby, nem kalandozhat el a figyelmed, amikor vezetsz.
Fontos, hogy az útra koncentrálj, és defenzív módon vezess.
Talán most azon tűnődtök, miért mondta el ezt újra az
anyám, annak ellenére, hogy tizenkilenc voltam, és már
három éve vezethe em. Nos, az a helyzet, hogy ha
veleszülete szívelégtelenséged van, a szíved bármelyik
pillanatban felmondhatja a szolgálatot, elveszítheted az
eszméletedet, és egy csomó embert kinyírhatsz, akik dél felé
hajtanak a 71-es úton. Így hát hiába volt jogsim, csak két
hónappal azelő , a transzplantáció után kezdtem el vezetni.
– Csak laborvizsgálatok lesznek ma, ugye? – kérdeztem, és
próbáltam a figyelmét az egészségemre irányítani. Ez volt a
kedvenc témája, és valójában az idő 99 százalékában elég
hálás voltam, hogy segít nekem.
– Igen, meg szerintem dr. Pierce majd gyorsan meg is
vizsgál, mint mindig.

***

Lehúztam a felsőm ujját, miután leve ek tőlem pár

kémcsőnyi vért. Utáltam nyáron hosszú ujjú ruhákat hordani,
de muszáj volt rétegesen öltözködnöm, amikor meglátoga am
dr. Pierce-t. Re entő sokat fogytam az elmúlt években, és bár
az új szívemnek hála sikerült valamennyit felszednem, az idő
nagy részében még mindig vacogtam. Még szerencse, hogy
Texasban élek! Legalább felmelegedhetek, amikor majd kint
sétálunk.
– Kész is vagyunk. Szerintem anyukád az előtérben vár
téged – jegyezte meg udvariasan az asszisztens, és végre a
szemembe néze . Mindig ő ve e le a vért. Amikor először
jártam o , nem találta a vénámat, pedig a bőröm tíz
árnyala al világosabb a sápadtnál. Az esetet követően mindig
csak leve e a vért, és a művelet végéig kerültük a
szemkontaktust. Furák az emberek.
– Ó, egyébként Alyssa i van? – kérdeztem egyik lábamról
a másikra állva.
Az asszisztens kétkedve néze rám, majd bólinto .
– Igen, bár szünete van…
Nagyon hozzá akarta tenni, hogy menj haza, és ne zavard
mega tizenöt perces nyugalmát.
Sajnálom, hölgyem, de nem ma.
– Tényleg csak egy gyors kérdés, és esküszöm, bír engem.
Egyszer azt mondta, én vagyok a kedvenc páciense. –
Valójában nem tudtam felidézni egy olyan alkalmat sem,
amikor Alyssa ezt mondta volna. Ő egy lényegre törő,
hagyjuk-a-rizsát típusú ember. Igazából olyanra sem
emlékszem, hogy valaha megdicsért volna, de a tervem
működö . Az asszisztens elindult a pihenőszoba felé, hogy
kihívja Alyssát.
 Harmadik fejezet

- A KEDVENC PÁCIENSEM? – ismételte Alyssa vigyorogva, ahogy

odajö hozzám. Barna szemét körbejára a a fejem fölö ,
leginkább azért, hogy megbizonyosodjon arról, tiszta a levegő.
Köve em a pillantását, és lá am, hogy anyukám elmélyülten
beszélget dr. Pierce-szel a folyosón. Esküszöm, ők ke en a
legjobb barátnők le ek, legalábbis, ami az együ töltö idejük
mennyiségét illeti. Elképzeltem, amint az egyetlen közös
érdeklődési körükről beszélgetnek, ami összehozta őket:
rólam és a jó öreg, vagyis az új szívemről.
– Biztos, hogy most akarsz erről beszélni? – kérdezte Alyssa
figyelmeztető hangon.
– Ja, elég sürgős.
– Mármint igen, elég sürgős? – piszkált.
Tiltakozásképp az orromat ráncoltam.
– Tizenkilenc vagyok, emlékszel? Használhatok olyan
szavakat, mint az „elég”vagy a „ja”.
Alyssa felnevete , és a karomnál fogva gyengéden behúzo
a legközelebbi vizsgálóba.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem csak a munkámat, de
az egész kórház hírnevét is kockáztatod azzal, amit kérsz? –
Minden arcvonása komor volt, ami ráte egy lapá al a
figyelmeztetése komolyságára.
– Alyssa, értem, hogy a te eimnek mindenféle
következményei lehetnek. Elég rosszul hangzik mind, és
ígérem, nem fogom vakmerőén használni az információt.
A szemét forga a, aztán rám hunyoríto , mintha azt
próbálná megítélni, mennyire érdemlem meg a bizalmát.
Abban a pillanatban abban reménykedtem, hogy a smink
nélküli arcom a lehető legártatlanabb valómat mutatja.
Emelle tágra nyito am a hamvaszöld szememet, és esedező
mosolyt villanto am rá. Bevete em a bombabiztos
beteggyerek-arcot, és tudtam, hogy a markomban van.
Sajnálom, hogy ezt meg kelle tudnotok. Bárcsak azt
mondhatnám, hogy sosem használtam ki a betegségemet önző
okokból, de én így gondoltam rá: az élet jól elbánt velem.
Mások csinosak voltak vagy okosak, és kihasználták ezeket a
tulajdonságaikat az életben. Én miért ne tehetném meg
CSUPÁN egyszer vagy kétszer, hogy előnyt kovácsoljak a
betegségemből? Még abba a beteg gyerekeknek szóló
kívánság-műsorba sem juto am be. Fogjuk rá, hogy Alyssa
volt az én jó tündérem abban a pillanatban.
Lehet, hogy meg kelle volna neki mondanom.
Alyssa előve egy darab papírt a köpenyén levő több tucat
zseb valamelyikéből, és úgy nyomta a kezembe, mintha
legalábbis drogot ado volna el, és meg akart volna
szabadulni a szertől, mielő a rendőrség megjelenik.
– I a nevük és a címük. Te NEM ismersz engem, és NEM
mondod el a látogatásod valódi okát, soha.
Kissé remegni kezde a kezem, miután végze a
mondanivalójával. Az egész ötlet hirtelen komolynak tűnt
abban a pillanatban, mintha akkor kezdtem volna felfogni,
hogy az út végül tényleg megtörténik. Beck helyes arca jelent
meg a gondolataimban.
– Mennyi ideig leszel távol? – kérdezte aggodalmas
tekinte el.
– Két hétig – su ogtam, mert féltem a dorgálásától.
– Akkor ki fogsz hagyni két heti vizsgálatot? – Hangja
nyersen csenge . Azt akartam sikítani, hogy IGEN. Ki fogok
hagyni két időpontot, és ÉLNI fogom az életemet! Mi értelme egy új
szívnek, ha csak annyit tehetsz vele, hogy valósdgshow-kat nézel meg
fűszereket vásárolsz az anyukáddal?!
Annyira nagyon szere em volna ezt mondani, de az nem
le volna illendő, úgyhogy csak bólinto am.
– Igen, de minden rendben lesz. Magammal viszem az
összes gyógyszeremet, és mindennap megmérem a lázam.
Tudtam, hogy ez nem elég. Annyi minden rosszul sülhet el!
Alyssa megfontoltan összepréselte az ajkát, aztán kiránto a
a még mindig remegő kezemből a papírdarabot.
– Hadd írjam le a mobilszámomat a hátuljára, hogy
felhívhass, ha bármi történne.

***

Anyu nem hagyo békén hétfő estig, én pedig közben arról

győzködtem magam, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
azon aggódjak, miért nem hallo am Beck felől egész nap.
Mármint, reggel írt nekem, és én nem válaszoltam neki, de hát
tényleg csak ennyi elszántság lenne benne? Egy üzenet és fel
is adja? Azt hi em, a szerelem vad és elszánt.
Épp amikor nekiálltam tépelődni ezen, a telefonom rezegni
kezde melle em az éjjeliszekrényen, és odébb gurultam,
hogy megnézzem, ki hív. CAROLINE vidám, szteroidtól
puffadt arca világíto fel a kijelzőn. Ő volt a legjobb barátom,
a szüleim, illetve természetesen most már a szomszédban lakó
meleg pár melle . Ó, és azt már el kelle volna mondanom,
hogy a vak férfi igazából nem teljesen vak, csak az a fura
típus, akinél sosem tudhatod, hogy rád néz-e, vagy átnéz-e.
rajtad. Aznap amikor a szemetet vi em le a kukába, a vak férfi
épp akkor lépe ki a lakásából.

– Az o Otis? – kérdezte, és a szemeteszsákot vizsla a.

Otis?
– Ohm… hú, ez… Igen… – Szavaim bizonytalanul és
bátortalanul csengtek. Fogalmam sem volt, mi mást
mondhatnék. Mit kelle volna tennem? Bevalljam szegény
fickónak, hogy ez csak egy szemeteszsák tele a tegnapi
lazaccal és az akármilyen organikus/vegán/gluténmentes étel
maradványaival, amit mellé fogyaszto am?
Ennyire ciki vagyok. Inkább ragaszkodom egy képtelen
hazugsághoz, mint hogy bármelyikünket is kitegyem egy emberileg
fájdalmas pillanatnak.

A telefon megint megrezzent a kezemben, és én

végighúztam rajta az ujjam, hogy felvegyem. Ja, igen!
– Helló, Caroline!
– Helló, Abby!
Fáradtnak tűnt a hangja, ahogy mostanában mindig.
– Milyen az élet a Metodistában? – Ez volt az a kórház, ahol
a legtöbb beteg gyereket kezelték, akit ismertem. O
találkoztam Caroline-nal, amikor mindke en hosszú ideig
bent feküdtünk néhány évvel ezelő . Abban az időszakban
mindke en rajta voltunk a transzplantációs várólistán.
Természetesen én már nem voltam várólistás, Caroline viszont
igen. Azért volt szüksége szervátültetésre, mert egy ritka
típusú májrákban szenvede , ami az epevezetékből alakult ki.
Caroline még mindig szerepelt a donorlistán, de azok nem
kaphatnak új májat, akik még mindig rákosok. Túl sok
rákmentes embernek van szüksége rá.
Caroline tehát túl beteg volt ahhoz, hogy meggyógyítsák, és
hogy új májat kapjon. Ő volt a legfőbb oka annak, hogy
problémáim voltak az élet igazságosságának kérdésével.
– Olyan, mint mindig. A szüleim dolgoznak, hogy tudják
fizetni a számlákat, úgyhogy elég uncsi i napközben – felelte.
– Kell csoportokba járnod?
– Mondtam anyukámnak, hogy lehangolnak, úgyhogy
többé nem kell.
Összeráncoltam a homlokom, ahogy felidéztem, milyen
unalmasak és szomorúak voltak azok a csoportok.
– Ja, megértem. Van egy könyvem, amit muszáj
kölcsönadnom neked! Tele van fülledt romantikával. –
Lehuppantam az ágyamról, hogy összegyűjtsek pár könyvet,
amit elvihetek neki. Volt már egy szatyor az asztalom melle ,
úgyhogy kiválaszto am pár könyvet a polcomról, és
belepakoltam őket a táskába.
– Hú, az jó – mondta. – Felváltva tévézek és olvasok.
– Én is.
– Megcsináltad az ére ségit?
A transzplantáció elő , amikor az esély elég csekélynek
látszo arra, hogy emberi lényként létezzek tovább, a szüleim
engedékenyek voltak az iskolát illetően. Viszont amikor az
átültetés után kellően egészséges le em, elkezdtem tanulni az
ére ségire, hogy a társadalom tényleges tagjává váljak, és ne
csak egy beteg ember legyek. Érdekes elgondolás, tekintve,
hogy oly sok éven át igyekeztem kiszorítani a jövővel
kapcsolatos gondolataimat a fejemből. Túl fájdalmas volt
számba venni a jövőbeli karrierlehetőségeket, amikor vajmi
kevés esély volt rá, hogy megérem a tizenkilencedik
születésnapomat.
– Aha, kábé egy-két hete. Téged is meg kelle volna
hívnom az ére ségi bulimra.
Felnevete , kurtán és szomorúan.
– Buli is volt?
– Anyu és apu hatalmas ügyet csináltak belőle. Tortát is
rendeltek. Ó, és kinyomta ák a bizonyítványomat, és
belete ék egy ilyen hivalkodó aranykeretbe.
– És hova te ed?
– A hálószobámba, az ajtó mögé. Elég ronda, de azt
mondtam nekik, hogy nemsokára felakasztom valahova.
Az agyam egyik fele figyelmeztete , hogy vékony jégen
táncolok, és hogy érzéketlen vagyok, amiért Caroline-nak
olyan dolgokról panaszkodom, mint a bekereteze ére ségi,
miközben neki sosem lesz olyan. Közben az agyam másik fele
emlékeztete , hogy ő a legjobb barátom, és ha vele nem
lehetek őszinte, akkor nem sok minden maradt számunkra.
– Mikor engednek haza, Caro? – kérdeztem.
– Remélem, hamar. Talán még a héten.
– Az szuper lenne! – Igyekeztem őszinte reménykedést
csempészni a hangomba, de nehéz volt úgy, hogy tudtam, ha
haza is mehet, a rák o lesz a nyomában.
– Anyukám el akar vinni holnap valami pályaválasztási
tanácsadóhoz – kezdtem, bízva abban, hogy e ől majd
jókedvre derül –, de utána beugrom hozzád, és ha szerdáig
kiengednek, igyunk meg egy kávét valahol! Még sosem
csináltunk ilyesmit korábban. Tudod, olyat, hogy csak ülünk
valahol, és valódi pasikról dumálunk… nem csak
filmsztárokról.
Hallo am a telefonon keresztül, hogy elmosolyodik,
amikor válaszolt:
 – De ahhoz találkoznunk is kell velük.
– Dolgozom az ügyön – motyogtam.
– Jól van. Akkor majd találkozunk.
– Szia, Caroline!

***

Pontosan 30 perccel a tanácsadás elő anyu felve a menő

ezüstszínű városi terepjárójával. Beültem a hűvös krémszínű
bőrülésre, és ő rám villanto a az egyik „hát nem csodás az
élet?” mosolyát. Apukám elég jól kerese , úgyhogy sosem
kelle aggódnunk a kórházi számlák mia , cserébe anyukám
az elmúlt tizenkilenc évben az összes szabadidejét az én
egészségemnek és boldogságomnak szentelhe e.
– Anyu, köszi, hogy elviszel, és hogy eljössz velem.
Mosoly terült szét az arcán, és tudtam, hogy a megfelelő
dolgot mondtam. Időnként annyira elboríto a cinizmus,
hogy egészen megfeledkeztem arról, hogy bizonyos dolgokat
tekintve mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok.
Ó, igen, előre bocsánatot kell kérnem. Ha ezt most azért
olvassátok, mert azt gondoltátok, hogy velejéig önzetlen
vagyok, i még esetleg abbahagyhatjátok. Az általános
műveltségem híres könyvekből származó idézetekből, kétes
hitelességű dokumentumfilmekből, illetve a Redditről ered.
Behajto unk a belvárosban levő vadiúj orvosi központba.
Még sosem jártam hasonló tanácsadáson, de tegnap este
utánanéztem dr. Lucasnak, és úgy tűnt, érti a dolgát. Lent, a
bejáratnál ez állt a tábláján: „Dr. Patrícia Lucas: életvezetési és
pályaválasztási tanácsadó.”
Akkor is ezen az információmorzsán rágódtam, amikor
bebotorkáltunk a váróba. A gránitból készült recepciós asztal
mögö i falon egy hatalmas kézzel íro szöveg viríto :
„Felejtsd el azt, hogy nem lehet. „ Épp azon voltam, mégsem
nagyon történt semmi. Egy darabig tébláboltam, aztán
leültem. Nem igazán tudtam, mit is jelent ez a mo ó, mivel
nem arról van szó, mintha minden vágyam az lenne, hogy
űrhajós legyek, és azon gondolkoznék, hogy: „Abby, te is
tudod, hogy éles látás kell ehhez a munkához, neked meg az
nincs, úgyhogy… NEM LEHETSZ űrhajós!” Hivatásról
álmodozni kész luxus le volna számomra. Minden
alkalommal, amikor a jövőn gondolkoztam, fojtogató nyomást
éreztem a mellkasomban. Mégis hogyan dönthetnék a
pályaválasztásról, amikor annyian várják tőlem, hogy valami
nemes dolgot hajtsak végre az éle ől kapo második
esélyemmel?
De épp ezért jö em el a tanácsadóhoz; gondolom, ő majd
felvilágosít ez ügyben.

– Nos, Abby, mondj pár szót magadról – noszogato dr. Lucas

gyengéd mosollyal.
Szere em volna segítőkész lenni, de tényleg semmi nem
juto eszembe, leszámítva a transzplantáció elő i időszakot,
amiről anyukám már bizonyára beszámolt neki. Az én
hobbim a betegeskedés volt. A várakozás. Vártam, hogy a
pi yegés megszólaljon. Semmi másnak nem juto hely.
– Nem hinném, hogy sokat mondhatnék – jegyeztem meg
őszintén, mindenféle kamaszos a itűd nélkül.
Dr. Lucas nagyon jól öltözö volt: J. Crew márkájú
ceruzaszoknyát és karcsúsíto blúzt viselt. A ruházata arról
árulkodo , hogy rábízhatom a jövőmet. Nem fog rossz
irányba kormányozni.
– Tetszik a ruhája – jegyeztem meg, ugyanis rosszul
éreztem magam amia , hogy nem tudtam elegendő személyes
részle el szolgálni magamról.
Felnevete , majd végigmérte az én öltözékemet.
– Köszönöm, nekem is tetszik a tiéd, Abby.
Próbálta elnyerni a bizalmamat, és fesztelen hangulatot
teremteni. Végignéztem a ruháimon. Általában nem vete em
meg az alapdarabokat: szaggato és csinos farmersortok,
valamint nyári felsők. Egyszerű volt így, és büszke voltam rá,
hogy reggelente fél másodperc ala elkészülök. Fésülködés,
fogmosás, hidratáló krém, a hajam fel egy laza kontyba vagy
fonatba – és ennyi. A smink a ribiknek való (vagy tudjátok,
azoknak a lányoknak, akik rajta vannak a pasik radarján).
– Köszönöm… – böktem ki feszélyeze en, és fogalmam
sem volt, hova fog kilyukadni ez a tanácsadás. Most akkor 60
percen keresztül dicsérgetni fogjuk egymást?
– Anyukád említe e, hogy pár hete leére ségiztél.
Bólinto am.
– Nem volt vészes.
– Gondolkoztál esetleg azon, hogy jelentkezz főiskolára? –
Olyan könnyedén vete e fel a kérdést, mintha a ól félne,
hogy megsért vele.
Persze hogy gondolkoztam rajta. Mindenki a főiskolán
gondolkozik. Bőven elég New Aduit regényt olvastam, hogy
tudjam, hogy abban a pillanatban, amikor belépek a
kampuszra, biztosan ki fog szúrni egy rejtélyes, magányos
hapsi vagy egy szexi kocka, akit nem ve ek észre
középiskolában, esetleg egy tiltólistás tanársegéd.
– Igen, eszembe juto már – feleltem szárazon.
– És?
– És ennyi. Gondolkoztam rajta.
Egy örökkévalóság múlva bólinto , majd az arcomat
fürkészve úgy te , mintha olvasna a sorok közö . Vajon
észreve valamit a hamvaszöld tekintetemben, ami nekem
nem tűnt fel reggel a tükörben? Lehet, hogy a karrierutamat a
szivárványhártyám köré tetoválták, hogy mindenki jól
láthassa, kivéve engem.
– Abby, szeretném, ha kitöltenél egy pályaalkalmassági
tesztet. Erre mindig meg szoktam kérni a hozzád hasonlókat,
alak bizonytalanok abban, hogy milyen tevékenységekben
lelnék örömüket az életben. – Nem várta meg a válaszomat.
Felállt, hogy odahozza a tesztet és egy ceruzát az íróasztaláról.
Kibuko belőlem:
– Tényleg létezik olyan, hogy életvezetési tanácsadó? Még
sosem hallo am korábban.
Megköszörülte a torkát, nyilván meglepte a kérdésem.
Nem akartam tiszteletlen lenni az ő irodájában, de kissé
badarságnak tűnt számomra. A tanácsadás az tanácsadás, és
biztos vagyok benne, hogy vannak, akik jól profitálnak belőle,
azonban az élet meglehetősen összete dolognak tűnik, és
fura belegondolni, hogy bármelyikünk is eleget tudna róla
ahhoz, hogy ne csupán a sajátját, hanem mások életét is
egyengesse… Az a Szókratész-idézet juto erről eszembe, ami
így hangzik: „Akkor válunk igazán bölccsé, amikor
megértjük, milyen keveset tudunk az életről, önmagunkról és
a minket körülvevő világról”, vagy valami ilyesmi.
Végül is mindannyian csak úgy teszünk, mintha tudnánk,
mit csinálunk, nem?
– Nincs rá valódi szabályozás, de családsegítő
mesterdiplomám van, illetve húsz év tapasztalatom abban,
hogy segítsek megtalálni az embereknek az életcéljukat.
Ezzel megfogo . Neki húsz év tapasztalata volt, én meg
még csak tizenkilenc éve éltem, szóval ő nyilván többet tud
arról, hogy mit kéne csinálnom, mint én.
 Negyedik fejezet

AZON A KEDD ÉJSZAKÁN ÉBEREN FEKÜDTEM, forgolódtam és

hánykolódtam. Semmi nem tudo lecsillapítani, hogy
elaludjak. Megpróbálkoztam egy kis fehér zajjal (elvileg
belugák víz ala i hangja volt, de egy idő után inkább
félelmetes le , úgyhogy kikapcsoltam), nekiálltam egy
unalmas könyv új ráolvasásának, és belefúrtam az arcomat a
párnába, annak reményében, hogy a ól talán beájulok. Végül
megadtam magam, és írtam Becknek.

Abby: Ébren vagy?

Nem juto eszembe, hogy megnézzem az időt, csak miután

elküldtem az üzenetet. Két óra harminc volt. Upsz. A telefon
rezegni kezde a kezemben, és gondoltam, visszaírt, de
amikor lepillanto am, a szemem majd kiugro a helyéről.
Felhívo engem, ahogy egy valódi ember tenné. Eljátszo am
az ötle el, hogy nem veszem fel, de győzö a kíváncsiságom.
– Halló! – krákogtam. Úgy tűnt, a hangszálaim nincsenek
tisztában azzal, hogy még szükség lesz rájuk a nap folyamán.
– Abby! – Hallo am, hogy mosolyog a vonal másik végén.
Már elfelejte em, hogyan hangzik a nevem a szájából.
– Szia! – böktem ki társalgási készség hiányában.
– Szia!
 – Mit csinálsz ébren ilyen későn? – kérdeztem.
Megköszörülte a torkát, majd zizegést hallo am a
há érből. Agyban van? Egyből elképzeltem őt
bokszeralsóban.
– Nézem a The Walking Deadet.
Tíz pont a Beckendélnek! Imádom azt a sorozatot.
– Nincs ahhoz kicsit késő? – kérdeztem, és igyekeztem
távolság-tartó hangot megütni.
– Általában nehezen alszom el.
– Talán azért, mert zombikat nézel – vete em fel.
Kuncogni kezde .
– Helyesbítek: embereket, akik zombikat ölnek.
– Régen én is néztem azt a sorozatot, de felidegesíte ek az
orvosi pontatlanságok. – Ez a távolságtartósdi nem nagyon
ment nekem. Hangom alapján undoknak és korlátoltnak
tűnhe em.
– Ja, én meg nyilván azért nézek zombis sorozatokat, mert
szigorúan valósághűek.
Erre muszáj volt nevetnem.
– Jó, értelek, de na! Még egy tévésorozatban sem oké, hogy
az egész arcod tele van zombilével, és nem kapod el a vírust.
Ha valaki köhint két emele el lejjebb, megfázom.
Erre felnevete , én pedig szélesen elmosolyodtam a
szobám sötétjében. Fontosnak tűnt számomra, hogy viccesnek
tart, de legalább érdekesnek. Ő volt a legklasszabb ember,
akivel az élet megajándékozo , és nem akartam csalódást
okozni neki.
– Te miért vagy ébren, Abby?
– Megmagyarázhatatlan okokból. Az agyam nem akar
elnyugodni – feleltem.
– Bárcsak segíthetnék – mondta, és ugro egyet a szívem.
 – Tulajdonképpen… segítesz – ismertem be, csak azért,
mert őszintének tűnt a hangja.
– Tudtad, hogy senki sem tudja, miért van szüksége a
testünknek alvásra? – kérdezte, én pedig nekidőltem a
párnáimnak.
– Tessék? Én azt hi em, ez már jó ideje eldőlt.
– Nem. Egy csomó dolog történik, miközben alszunk,
azonban nincs egyetlen fő oka.
– Mi van akkor, ha valami nagyon fura oka van?
– Mint például? – kérdezte meglepe en.
Csend telepede a telefonvonalra, felerősítve minden egyes
lélegzetvételünket, aztán végül megszólaltam:
– Például… nem tudom. – Keményen próbálkoztam
előállni valamivel, de nem ment, mert épp valami máson
merengtem. – Mi lenne, ha alvás közben eldönthetnéd, hogy
mi történjen veled? Például, ha nagyon rossz napod volt,
kitörölhetnéd. Vagy ha rákos lennél, megkérhetnéd a tested,
hogy szabaduljon meg tőle. Vagy ha nagyon kövér lennél,
soványan ébredhetnél.
Beck nem szólt, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy
talán elaludt.
– Nem hiszem, hogy jó lenne kitörölni a rossz napokat –
bökte ki végül.
– Hmm.
– És ha csak úgy működne, hogy a dolgokat, amiket el
akarsz tüntetni – a szar napjaidat vagy a rákot –, át kellene
adnod másoknak, amíg alszol? – kérdezte.
– Az energiamegmaradás törvénye. Vagy kollektivizmus a
gyakorlatban – mondtam.
– Pontosan.
Szembefordultam az ablakkal, hogy kilássak a vad
természetre, amely körbeve engem. Nem, ez nem igaz.
Kibámultam az ablakon, és a kilátást eltorlaszolta egy lakóház,
három méterre az enyémtől. Lá am a lejtős, barna tetőt és a
fehér zsaluzást.
– Ha így fogalmazod meg, arra nem tudok mit mondani.
Azt viszont tudom, hogy mindennap teszünk olyan dolgokat,
amelyek legalább annyira hatással vannak másokra, mint
amire te utaltál. Én már te em tönkre mások napját. Az idő
ötven százalékában hisztis kamaszként viselkedek a
szüleimmel. Vagy o vannak a gyorsé ermi láncok, amik
azon fáradoznak, hogy az Egyesült Államok legyen a világ
legkövérebb országa, miközben a vezérigazgatójuk sovány és
gazdag. – Kissé elkalandoztam. Érdekes volt a téma, és
könnyű volt Beckkel beszélgetni.
– Áh, fogadok, hogy ők is kövérek – nevete .
Elmosolyodtam.
– Én is.
– Hájfejek – viccelődö .
– Hájfejek – ismételtem a nyomatékosítás kedvéért.
– És, mi a helyzet olyankor, amikor jobbá teszed mások
napját? –kérdezte Beck.
Bólinto am egyet a sötétben, és egy darabig
elgondolkodtam a felvetésen.
– Egyszer, amikor kicsi voltam, bent voltam a kórházban
valami vizsgálat mia , és a folyosón sétálga am egy
plüssmackóval a karomban, ami nagyjából a legjobb barátom
és egyetlen bizalmasom volt abban az időben.
Mindenképp ki akartam hagyni a betegségem részleteit,
miközben elmesélem a kórházi vizitet.
– Tiszteletre méltó mackónak tűnik – jegyezte meg.
– Az volt. A legjobb – mondtam. – Mindegy, o voltam a
kórháziján, és egy kislányt beraktak melle em a folyosón egy
kórházi ágyba, ami teljesen elnyelte őt – annyira nagy volt.
Azt hi em, egyidősek vagyunk, mert nagyjából egyforma
nagyok lehe ünk. Nem tudtam, hova viszik, de a hosszú
folyosón át találkozo a tekintetünk, és egymásra bámultunk.
Nem emlékszem már, mit lá am a szemében, de már
gyerekként is tudtam, hogy neki nagyobb baja van, mint
nekem. Én tudtam sétálni, a mackómba és anyukám kezébe
kapaszkodva, őt pedig eltolta valami nővér, ki tudja, hova.
– Nekiadtad a mackót, igaz?
– Igen. Épp mielő beszálltak a liftbe. Emlékszem, ahogy
estem-keltem, amíg odaértem hozzá.
– Szomorú voltál, amiért nekiadtad a legjobb barátodat?
Vagy inkább örültél, hogy jobbá tehe ed valakinek a napját?
– Valószínűleg egyik sem. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy
felfogjam, mit is teszek valójában.
– Kíváncsi lennék, mit csinálhat most az a mackó…
– Valószínűleg hájfej le belőle – viccelődtem.
Dörgő hangon felnevete , ami túl szép volt ahhoz, hogy
igaz legyen.
– Mi a teljes neved, Abby? – kérdezte hirtelen.
– Abby Mae McAllister.
– Nos, Abby Mae… Hajnali 3 óra 8 perc van.
– Későn van – jegyeztem meg.
– Korán – javíto ki.
– Mi a tiéd?
– Beckham Dilan Presco .
Milyen előkelő név! Sokkal jobb, mint az Abby Mae.
– Nos, Beckham, ideje lefeküdni – jelente em ki, mivel úgy
tűnt, szeretné letenni. Én egész hátralevő életemben tudtam
volna beszélgetni vele.
 – Igazad van. Jó reggelt, Abby!
Elmosolyodtam a viccén.
– Jó reggelt, Beck!

Miután lete em, kábultan meredtem a telefonom

kijelzőjére. Beckham Dilan Presco , mondtam ki fennhangon.

***

Caroline szerdán még mindig kórházban volt, tehát a kávézós

ötletünk dugába dőlt. Helye e ve em két forró csokit és egy
szelet citromos piskótát a Starbucksban a kórházba menet.
Elég béna alternatívának tűnt, de ez is valami.
Caroline egy normális Starbucks élményt érdemelt.
Hirtelen ötle ől vezérelve elhajto am a kórház melle , és a
bevásárlóközpontba indultam, hogy megnézzem az egyik
gyertyaüzletet. Igazából évek óta nem jártam
bevásárlóközpontban, mindig túl nagy vállalkozásnak tűnt,
de most o voltam, háziasszonyok és rámenős eladók közö
bolyongva. Nem, nem akarom kipróbálni a kézkrémet, sem a
hajvasalót, csak szeretnék venni egy gyertyát a rákos barátnőmnek.
Csupán egy gyertyát találtam, aminek halványan
emlékeztete az illata a jellegzetes kávéillatra. Fánkozó volt a
neve. A Fánkozónak igazából egyáltalán nem volt kávéillata, de
arra számíto am, hogy Caroline annyira be van
gyógyszerezve, hogy talán nem veszi észre.
Azt is tudnotok kell, hogy ezután ve em neki egy valódi
fánkot is. Rájö em, ha képes érzékelni az illatokat, és én
megérkezem egy fánkos gyertyával fánk nélkül, akkor én
leszek a világ legrosszabb barátnője.
Nem igazán érte e a helyzetet, amikor odaértem a
kórházba, és elmagyaráztam neki.
– Köszi a fánkot – mondta mosolyogva, miközben
visszatömködtem a gyertyát a táskámba. Megjegyzés
azoknak, akiket érdekel: igazából nem szabad gyertyát
gyújtani a kórházban, tűzvédelmi okokból… még akkor sem,
ha megígéred, hogy nagyon óvatos leszel.
– Milyen az élet a börtönben?
– Lehetne, hogy ne beszéljünk róla? Nincs valami jó kis
szaftos történeted? Egy ideje már egyedül laksz… Jó lenne, ha
legalább öt percig valami másról is hallanék, mint a
betegségemről. Múltkor említe ed, hogy dolgozol a
pasiügyön! Hogy haladsz?
Bólinto am, és letörtem egy darabot a citromos piskótából.
Igazából még senkinek sem beszéltem Beckről. Hogy őszinte
legyek, abban a pillanatban még mindig azon gondolkoztam,
hogy lehet, nekem is agytumorom van, mint annak a dokinak
a Grace klinikában, és Beck valójában nem is létezik. Vagy
várjunk csak, Denny valódi volt? Nem emlékszem.
Rászántam magam, hogy meséljek neki Beckről.
– Csak úgy odament hozzád a temetkezési boltban? –
kérdezte összezavarodva.
– Aha, elég fura volt.
Az ablakon át beszűrődő napfény megvilágíto a Caroline
barna haját és beese arcát. Nem rémle , hogy az előző héten
is ennyire sápadt le volna.
– De azt mondod, nagyon szexi? – Gyanakvón vonta fel a
szemöldökét.
– Aha, túl jól néz ki egy. átlagos lány mellé.
– Lehet, hogy prostituált – vete e fel.
– Lehet, hogy orosz kém – mondtam elkerekedő szemekkel.
– Lehet, hogy neonáci – folyta a vigyorogva.
 – Ó! Lehet, hogy ő a Zodiákus gyilkos – mondtam, és arra
gondoltam, hogy talán ráhibáztam.
Caroline felnevete , és beleszürcsölt a forró csokijába.
– Azt hi em, azt a fickót elkapták a nyolcvanas években.
– Nem. A személy, akit gyanúsíto ak, elhunyt, és aztán a
fura hívások és a gyilkosságok is abbamaradtak, szóval arra
lyukadtak ki, hogy ő volt az.
– Kétlem, hogy a Szexi Srác őrült lenne. Bíznod kéne az
emberekben.
A szememet forga am, és rávillanto am a tudsz-te-ennél-
jobbat-is nézésemet.
– Úgy beszélsz, mint ő.
– Hú! – vigyorodo el. – Máris kedvelem.
– Azon gondolkozom, hogy megengedem, hogy velem
jöjjön az útra… – Ezt csak su ogva mertem mondani, mert
tarto am a reakciójától. Lényem kilencvenkilenc százaléka
arra számíto , hogy a fánkja maradékát a fejemhez vágja,
hogy némi értelmet verjen belém.
– Jó ötlet. Ha nem félnék rohadtuk hogy MEGHALOK, én
is szívesen elutaznék egy random szexi pasival. Mi
vesztenivalód van?
Éles tekintetet villanto am rá.
– Ohm, az életem… a szüzességem… a szabadságom… a
szüleim bizalma.
– Tehát semmi lényeges? – nevete , és lófarokba simíto a a
haját. Olyan vékonyak voltak a karjai, tiszta csont és bőr.
Rámosolyogtam, és megráztam a fejem.
– Nem számít. Most már az se biztos, hogy elmegyek –
motyogtam.
– Miért!?
Nem feleltem, mert az Ők épp az arcomba bámult, és nem
ve e volna túl jó néven a válaszomat.
– Remélem, nem mia am! – kiálto a szigorú tekinte el.
Elfehéredtem.
– Én bármikor elutazhatok, te viszont nagyon beteg vagy,
Caroline.
Szinte lá am, amint fekete füstfelhő tör elő a füléből.
– Abby. Ha néhány napon belül nem indulsz el, megtiltom
a kórháznak, hogy beengedjenek. Megmondom nekik, hogy
említe él valami bombát, és elérem, hogy megfigyelési listára
tegyenek.
– Azta – tátogtam, igyekezve visszafojtani a nevetésemet.
Caroline nem volt épeszű, mégis félig elhi em, amit mond.
– Igen, ennyire komolyan gondolom.
– Jól van, te pszichopata. Jézusom, el sem tudom képzelni,
hogy viselkednél, ha nem lennél most rákötve tíz gépre!
– Egy igazi természeti katasztrófa lennék – felelte büszkén.
– Pontosan.
– Akkor elmész? – kérdezte, és remény táncolt beese
szemében.
– Igen – feleltem, még ha nehéz is volt félretenni a
bűntudatomat.
– Vele?
– Meglátjuk…
 Ötödik fejezet

CSÜTÖRTÖK REGGEL ELINDULTAM A GYÓGYSZERTÁRBA, hogy

kiváltsam a receptjeimet, és vegyek pár utazáshoz való
alapvető holmit. Eredeti tervem szerint másnap indultam
volna, azonban nem beszéltem Beckkel a hét eleje óta.
Huszonnégy óra elég lesz neki indulás elő ? Tényleg vagyok
annyira őrült, hogy magammal viszem? Tudtam, hogy egy
normális embernek eszébe se juto volna, de szeretném, ha az
én szemszögemből látnátok a dolgot. Amikor az a
pályaválasztási tanácsadó megkért, hogy meséljek magamról,
egy nagy NULLÁT tudtam felmutatni. Semmi nem volt – nem
voltak meggondolatlan éjszakáim, amikor kilopóztam piálni,
bulizni, vagy hasonló kamasz csínytevések. Szükségem volt
valamire, legalább egy-két svindlire, amibe majd
kilencvenévesen kapaszkodhatok. Akkor majd visszatekintek,
és csóválom a fejem, hogy milyen meggondolatlan voltam.
Csak. Most. Az. Egyszer.
Úgyhogy megte em. Épp a gyógyszertárban álltam, és
azon gondolkoztam, hogy egy vagy két mini méretű
fogkrémet vegyek-e, amikor felhívtam Becket.
Harmadik csörgésre felve e.
– Abby Mae!
Nem tudom, hogy meglepődö -e, hogy hall felőlem, vagy
mindig ilyen vidáman üdvözölte az embereket.
 – Jó reggelt, Beck! Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy
van egy pluszülésem a kocsiban, és holnap pontban
tizenegykor indulok. – Rögtön a tárgyra tértem.
– Melyik?
– Mi melyik? – kérdeztem, és három tubus fogkrémet
ve em le a polcról, optimistán, hogy Beck is velem tart. Így
egy kicsivel több mint két tubusra lesz szükségünk, négy
viszont nem fog kelleni.
– Melyik útról beszélsz? Meghívtak néhányra, amelyik
holnap kezdődik, és nehéz fejben tartanom.
A kezemmel eltakartam a mosolyom, mintha láthatná a
vonal másik végéről.
– Ez a gyenge humoros próbálkozás arra késztet, hogy
inkább átgondoljam azt a szabad helyet a kocsiban.
Játszani kezdtem az egyik fogkrémes tubussal.
Felnevete , majd megkérdezte:
– Nem kéne összeülnünk, és megterveznünk az utat még a
holnapi nap elő ?
A szívem, a szív akcióba lépe a gondolatra. Volt értelme
annak, amit mondo : tényleg nem volt tervem egyáltalán,
csak egy végcél.
– Délután el kell mennem a túraboltba, hogy hálózsákot
vegyek, találkozunk o ?
– A Market Streeten? – kérdezte.
– Aha, négy körül? – Visszatarto am a lélegzetemet,
remélve, hogy nem röhög a képembe.
– O találkozunk.
Visszate em a telefonomat a táskámba, és tovább
kószáltam a sorok közö . Hazudnék, ha azt mondanám, nem
juto eszembe, hogy Beckkel szexeljek, amióta találkoztunk.
Sajnálom, ha ezzel döbbenetét okoztam. A kamaszkori
hormonok léteznek, és elég ijesztőek. Volt pár őrült álmom az
elmúlt néhány éjszaka során, amelyeknek közük volt Beckhez
és a fagyiöntethez.
Amikor azonban befordultam abba a sorba, és kénytelen
voltam közvetlenül ránézni az óvszerekre és az indiszkrét
síkosítós flakonokra, hirtelen úgy éreztem, semmi
keresnivalóm o . Fogalmam sem volt, milyen egy road trip,
de valami azt súgta, minden téren fel kell készülnöm. Még ha
nem is szexelnék Beckkel, lehet, hogy felveszünk egy
stoppost, aki egészen véletlenül Orlando Bloom lesz, és el
akarja venni a szüzességemet. Leve em a polcról egy átlagos
méretű óvszert, illetve egy nagy méretűt is. Még sosem lá am
péniszt a való életben, úgyhogy semmilyen ismeretem nem
volt arról, hogy mekkora az átlagos.
Képtelen voltam a gyógyszerész szemébe nézni, amikor
átve em a gyógyszereimet, kifize em a Cosmómat, a
fogkrémeket és az óvszert. A Cosmót leginkább kutatási célból
ve em.
– Szeretné, hogy elmagyarázzam valamelyik gyógyszer
használatát? – kérdezte, miközben belehajigálta a gyógyszeres
üvegeket a gyűrö zacskóba. Szinte éreztem, ahogy a sorban
mögö em állók a vállam fölö a pultra pillantanak. Tényleg
muszáj volt ráírni a dobozra félkövér, piros betűkkel, hogy
„nagy méret”?
Megráztam a fejem, dünnyögtem magamban valamit, és
beleszórtam mindent a túlméreteze táskámba, aztán
gyakorlatilag kirohantam az üzletből.

***

Már negyed öt volt, mire találtam parkolóhelyet a Market

Streeten. Megfogtam a könnyű, sárga nyári ruhám szélét, és
gyakorlatilag kocogni kezdtem a túrabolt bejárata felé,
remélve, hogy Beck nem vár rám túl régóta.
Amikor keresztülfurakodtam a nehéz dupla ajtón, az a
jellegzetes „kinti” illat csapta meg az orrom, ami furcsa volt,
tekintve, hogy épp most hagytam magam mögö a
természetet.
Ha még sosem jártatok volna ilyen boltban, nem árt tudni,
hogy a bejáratánál úgy rendezik be a területet, mintha
kempingben lennél, sátorral, székkel meg kamu tábortűzzel.
Beck o állt, amikor beléptem. A műtűz mögö ácsorgo ,
mellkasán összekulcsolt karral, és lusta mosoly ült az arcán. A
múltkorival ellentétben most nem viselt baseballsapkát,
úgyhogy semmi nem takarta el, hogy mennyire vadító tetőtől
talpig. A haja zilált és tökéletesen kusza volt. Izmai jól
látszo ak, bőre pedig napbarníto és egészséges volt, annyira
más, mint az enyém.
Simán az volt a hetem fénypontja, hogy látha am őt, aztán
észreve em, hogy egy hasonlóan dögös lánnyal beszélget, aki
zsebes mellényt meg túrabakancsot visel. Majdnem olyan
magas volt, mint Beck, vagyis gyakorlatilag harminc centivel
magasabb nálam. Basszus. Ösztönösen kihúztam magam, és
közelebb léptem. Ekkor szúrtam ki a Csini Lány névtábláját.
Az állt rajta: Bekah. Mármint Rebecca Beccára rövidítve és
átírva Bekah-ra. Mit gondolt, hogy e ől a menő és nyakatekert
névtől lesz majd valaki?
– Abby! – szólt oda Beck, és a tekintetem megint rávetült.
Félig odainte em, és motyogtam egy „sziát”, miközben
hozzájuk léptem. Bekah rám mosolygo , majd o álltunk egy
kínos pillanatig, mivel igazából mind idegenek voltunk
egymásnak.
 Végül Beck törte meg a csendet.
– Bekah-val épp a nevünkön röhögtünk.
Összehúztam a szemöldököm, majd végül leese . Beck és
Bekah. Rohadtul összeille ek.
– Azta. Ez aztán a véletlen! – bóloga am, majd játszadozni
kezdtem a táskám pántjával. Beck olyan szélesen vigyorgo
rám, ahogy még sosem lá am, majd az egyik karját a vállamra
te e. Ölelése meleg volt a bőrömön, és borzongás futo végig
a gerincemen.
– Hát, örültem, hogy beszéltünk, Bekah – mondta, és már
terelt is el bennünket a kempingtől. Kétszer annyit kelle
lépnem, mint neki, hogy tartsam az iramot.
– Ó, persze, és szólj, ha segítség kell vagy bármi! – mondta
a lány kétségbeese en, de elég csini volt ahhoz, hogy
szimplán barátságosnak tűnjön. Csesszék meg az ilyen csajok!
Abban a pillanatban, hogy hallótávolságon kívül kerültünk,
Beck elengedte a vállam, és szembefordult velem.
Mogyoróbarna szeme állta az én zöld színű tekintetemet.
Emlékeztetnem kelle magamat, hogy vegyek levegőt.
– Tudnod kell, hogy neked van a legkifejezőbb arcod, amit
valaha lá am. Egy nyito könyv vagy.
– Tessék? Ezt hogy érted? – kérdeztem, és észreve em,
hogy még mindig össze van húzva a szemöldököm, és erősen
grimaszolok. Azonnal ellazíto am az arcvonásaimat. Jó, lehet,
hogy igaza volt.
– Még dolgoznod kell a pókerarcodon – nevete . – „Ez
aztán a véletlen?” – Ennyi erővel azt is mondha ad volna,
hogy „ez a legkevésbé érdekes dolog, amit valaha hallo am”.
Elképedve meredtem rá.
– Elnézést! Tényleg tök király véletlen! Mégis mennyi
esélye volt? Össze kéne házasodnotok! – Csak úgy dőlt
belőlem a szarkazmus.
Azonnal válaszolt.
– Áh, valószínűleg ő az a típus, aki azért hagyta abba a The
Walking Deadet, mert tele volt „orvosi pontatlansággal”. Sosem
működne köztünk.
Önelégült vigyorral az arcán cukkolt engem. Én tényleg
igyekeztem belenézni a mogyoróbarna szemébe, de végül
nem sikerült. Éeztem, hogy milyen vörös az arcom, és
lefoglaltam magam egy vízszűrős polc nézegetésével.
– Haha! Jól van, nyertél. Most segíts hálózsákot választani –
mondtam, és elfordultam tőle, hogy visszanyerjem a
lélekjelenlétemet.

Akkor kempingezni fogunk? – kérdezte Beck, miközben

kipróbáltunk több különböző hálózsákot. Egy sorban voltak
felakasztva egy állványra, mind vadiúj és osztályon felüli volt.
Az összes modellről azt állíto ák, hogy a leglehetetlenebb
fagyban is melegen tartják az embert, illetve hogy képesek
kibírni egy medvetámadást. Bár ez utóbbiban nem vagyok
biztos; lehet, hogy túlságosan lefoglalt, hogy úgy tegyek,
mintha nem nézném Becket, ahelye , hogy gondosan
elolvastam volna a címkéket.
– Eleinte nem így terveztem, mert egyedül akartam menni,
de szerintem néhány éjszakát kempingeznünk kéne.
– Egyetértek. Imádok kempingezni, és van egy sátram –
mondta, és leve egy vastag, sötétkék hálózsákot az
állványról. Magabiztosan megfordíto a, és lete e a földre, o ,
a polcsor közepén. Tiltakozásra nyílt a szám, de nem jö lei
rajta hang. Pillanatnyi habozás nélkül lehajolt, és belebújt,
mintha ez teljesen normális le volna. Még sosem lá am
senkit, aki ezt művelte volna egy boltban. Az egyik eladó
messziről észreve e, és elindult felé, de amikor Beck
rámosolygo , a lányt hirtelen nem zavarta annyira a dolog. A
jó pasik privilégiuma.
Beck még mindig o feküdt, amikor felvete e:
– A nagypapám kocsijával kéne mennünk. Egy régi VW
kisbusz, de szörfözéshez használta, úgyhogy nincs hátsó
ülése, szóval o alhatunk, ha nem akarunk hotelben
megszállni, vagy kempingezni.
Úgy terveztem, hogy az én kocsimmal megyünk, de elég jól
hangzo az ötlet. Nem akartam, hogy szállodákhoz vagy
kempingekhez legyünk kötve.
– Elég nagy két embernek? – kérdeztem, de nem fordultam
felé. Az arcom élénkvörössé vált az ötle ől, hogy együ
aludjak vele egy kocsi hátuljában. Kérlek, ne legyen őrült! A
hangját hallva felé fordultam.
– Ó, hát, én azt hi em, te kint alszol – felelte tökéletesen
kifejezéstelen arccal.
Szigorúan rámeredtem, majd úgy te em, mintha rá
akarnék lépni a hálózsákban.
Röhögni kezde , aztán felült.
– Igen, van elég hely két embernek. Próbáld ki ezt a
hálózsákot! Szerintem ez jó lesz.
Úgy te em, ahogy mondta. Tarto a a tetejét, úgyhogy a
nyílásánál be tudtam bújtatni a tornacipőmet. Fognom kelle
a ruhámat, hogy nehogy meglássa a pö yös bugyimat.
Alig három percet feküdt benne, de a hálózsáknak már
most olyan illata volt, mint neki; a kölnije beleivódo az
anyagba. Úgy döntö em, már csak ezért is megveszem.
– És van már ötlet az útirányt illetően? – kérdezte, amíg
végigjártuk a sorokat, és feltankoltunk mindenféle holmival:
vizeskulacsokkal, egy lámpával és egy szépen összerako
mini kemping konyhai készle el.
– Egypár – feleltem de nyito vagyok bármilyen megállóra.
Annyi, hogy valamikor el kell jutnom a texasi Odessába.
– Jól hangzik. Ha választhatok megállót, én Marfába akarok
elmenni.
– Marfába? – kérdeztem, miközben a karomban levő
tárgyakkal egyensúlyoztam a kassza felé haladva. Beck elém
lépe , és kezét a vállamra téve megállíto lendületem közben.
Ujja a bőrömbe mé-lyedt a ruhám spage ipántja mentén.
Nyeltem egyet, és úgy bámultam az ingét, mintha az lenne a
legérdekesebb dolog a világon. Ez nem segíte , mert a pamut
nem igazán rejte e el az ala a levő testet.
Az egész csak pár másodpercig tarto , de úgy éreztem, a
gyomorgörcs és a zakatoló szívverés örökké velem marad.
– Az egy kicsi város messze, Nyugat-Texasban – felelte, és
ezzel visszaránto engem a földre.
Bólinto am, és próbáltam rájönni, hogy hallo am-e már
róla.
– Van bármi oka, hogy el akarsz menni oda?
– Titok – vigyorgo , miközben haladtunk előre a sorban.
– O van a szekta, igaz?
Ezú al ő volt az, aki szigorú tekinte el néze rám.
Én álltam előbbre a kasszánál, de amikor fizetnem kelle ,
Beck elém vágo .
– Jaj, én tag vagyok i . Hadd fizessek az én kártyámmal, és
akkor kapok pontokat. Majd visszafizeted.
Észszerűnek tűnt, úgyhogy hagytam, hadd fizessen,
anélkül, hogy belegondoltam volna, de amikor elindultunk
kifelé a megvásárolt árukkal, felé pillanto am.
– Nincs nálam elég készpénz, de elszaladhatok gyorsan egy
automatához.
 – Nem – mondta, miközben tarto a az ajtót egy nőnek, aki
mögö ünk akart bemenni. – Most kvi ek vagyunk.
Tiltakozni akartam, és a fejemet csóváltam.
– Beck, ez nagyon drága volt, és még csak nem is vagyunk
barátok. Ezt nem fogadhatom el.
– Majd megoldjuk, ne aggódj. Egyébként meg igenis,
hivatalosan is barátok vagyunk, Abby Mae McAllister –
jelente e ki, majd kinyújto a a kezét, hogy megrázzam.
Szórakozo mosollyal megfogtam.
– Ez a mi titkos kézfogásunk? – Meleg bőre az enyémhez
ért, mutatóujja pedig súrolta a csuklómat, közvetlenül a
pulzusom fölö .
– Néha vissza kell menni a gyökerekhez – viccelődö ,
mielő elengedte volna a kezem. Már épp elindult az
ellenkező irányba, én viszont o maradtam, és hitetlenkedve
csóváltam a fejem.
– Holnap PONTBAN tizenegykor elindulunk egy
iszonyatos fontosságú útra. Remélem, készen állsz! – kiálto
fel, ahogy egyre távolodo tőlem. Az utcán senki nem
foglalkozo vele különösebben, én viszont igen.
Nem tudtam másfelé nézni.

***

Az éjszaka teljes tragédia volt. Átjö ek a szüleim, hogy

főzzenek nekem vacsorát, aztán filmet néztünk. Valahányszor
tudtam, kimenekültem a szobámba, hogy amit csak lehet,
bepakoljak, úgy, hogy ne vegyék észre. Mindig is úgy
terveztem, hogy nekik nem beszélek az útról, mert azonnal
megvétózták volna az ötletet. Most azonban, hogy Beck is
csatlakozik hozzám, extrán titokban kelle tartanom.
Borzasztó rosszul éreztem magam, amiért hazudok nekik, de
nem volt visszaút. Csak azért imádkoztam, hogy a végén
megértsék az indokaimat.
Épp a tisztálkodószereimet tömködtem bele egy
utazótáskába, amikor anyám kopogo az ajtón. Felugro am
és megpördültem, hogy elrejtsem a táskát arra az esetre, ha
szaglászni kezdene.
– Szívem! – Anyukám hangja a fürdőszobaajtó másik
oldaláról érkeze .
– Ó, már jövök is! – feleltem remegő hangon.
– Jól van, csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy. –
Olyan őszintének hangzo !
Leültem a vécé fedelére, és a kezembe teme em az arcom.
Re enetes ember vagyok. Nem tehetem ezt vele!
– Igen, anyu, köszi! Egy másodperc és jövök, aztán segítek
a vacsorafőzésben. – Megpróbáltam mosolyogni, hátha hallja a
hangomon. Abban a másodpercben, hogy távozo ,
belopakodtam a szobámba, és bezárkóztam a gardróbba, hogy
felhívjam Caroline-t.
Nem gondoltam, hogy felveszi. Vagy fél tucatszor
kicsenge , majd végül köhögést hallo am.
– Caroline? – kérdeztem tétován. Borzalmasan hangzo a
köhögése, és abban sem voltam biztos, hogy abba fogja
hagyni. Eltelt még pár másodperc, majd végül recsegő
lélegzést hallo am.
– Szia, Abby!
– Haver, olyan a hangod, mintha elkaptad volna a pestist! –
Nehéz volt normálisan viselkedni, és poénkodni vele abban a
pillanatban. Megijeszte , hogy mennyire beteg, de nem
csomagolha am én is va ába. Azt sosem bocsátaná meg
nekem.
 – Jobban bírtalak, amíg az a régi, béna szíved volt.
Kevesebb energiád volt a szarkazmusra.
Na, ez már Caroline.
– Ja, lehet, hogy az új szív totál gonosz.
– Hű, az fura.
– Csak viccelek, de hé, szerinted szarul kéne éreznem
magam amia , hogy hazudok a szüleimnek erről az útról?
– Most ne ezzel törődj! Beck hálózsákot ve neked meg
minden! Az gyakorlatilag már egy eljegyzési gyűrű.
Nem törődtem ezzel az égbekiáltó túlzással.
– Akkor meg fogják érteni, hogy miért mentem el?
– Igen. Megérdemled, hogy elmenj, és később majd
megértik. Mondjuk, amikor ötven leszel. Addig inkább nem
hoznám szóba.
– Oké, ezt akartam hallani. – Egy időre elhallga am, és
megvártam, míg a bűntudat eljut a tudatomig, amiért i
hagyom Caroline-t.
– Figyi, tudom, hogy ordítani fogsz velem emia , de még
nem túl késő, hogy lemondjam az utat, és i maradjak.
Tényleg nem szeretnélek i hagyni. – Minél többet beszéltem
erről, annál inkább úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés. I
maradnék Caroline-nal, meglátogatnám a kórházban, és… és
nem tudom, mit kezdenék az életem hátralevő részével.
Munkát szereznék? Aha. Kéne egy munka. Már a gondola ól
is visszatért a rossz érzés a gyomromba.
– Nem tudom elhinni, hogy már megint ezzel jössz! Abby,
milliószor elmondtam, és most már unom. Azt akarom, hogy
elmenj. Azt akarom, hogy a tábortűznél szexelj ezzel a sráccal!
– Mármint, benne a tűzben? Milyen beteges dolgokra
izgulsz, Caro?
– Komolyan mondom, Abby. Kérlek, értem ne maradj i .
Szarul érezném magam mia a. – Ez volt az a mondat, ami
megpecsételte a sorsomat. Nem hi em, hogy Caroline
hazudna. Én is tudtam, milyen az, amikor tehernek érzed
magad.
– Oké – adtam meg magam. – Mennem kell segíteni a
szüleimnek quinoát párolni.
– Ez volt a legunalmasabb mondat, amit valaha hallo am.
Unalmas? Jól van.
– Ve em ma óvszert a boltban, mondtam már?
– Most komolyan leteszed, miután bedobtad a nagy hírt?! –
kiálto fel, amitől újra nekiállt köhögni.
– Basszus. Sajnálom, komolyan, gyógyulj meg! Majd
értesítelek, ha túl vagyunk a dolgon, vagy bármi.
Vágyakozóan felnevete .
– Értesíts is, most rajtad keresztül élek.
– Oks. Szeretlek, C.
– Szeretlek, Abs.
 Hatodik fejezet

PÉNTEK REGGEL TÍZSZER ÖLTÖZTEM ÁT, végül egy levágo szárú

koptato farmer, egy testhezálló póló és a szokásos fehér
tornacipőm melle döntö em. Az összes többi lehetőség úgy
tűnt, mintha görcsösen tetszeni akarnék neki, ami igaz is volt.
A hajamat lazán befontam, majd megnéztem magam a
tükörben. Hamvaszöld szemek, egyenletes bőrszín, átlagos
szemöldök és szempilla. Sosem gondoltam rá azelő , hogy
kifessem magam, de hirtelen zavarba jö em. Megcsipkedtem
az arcomat, ahogy a Jane Austen-könyvekben szokták, majd
hangosan felneve em, hogy milyen hülyén viselkedem. Beck
tudja, hogy nézek ki, és eddig úgy tűnt, hogy tetszik neki,
amit lát, nem?
Készíte em magamnak egy kis organikus tojásfehérjét,
mellé banánt és mogyoróvajat e em. Aztán kifeste em a
körmömet élénk rózsaszínre, utáltam, úgyhogy inkább
átkentem élénkpirosra.
Ekkor még mindig csak tíz harminc volt.
Basszus.
Bekapcsoltam a tévét, és végigpörge em a délelő i
műsorokat, de egyikre se nagyon figyeltem. Az ujjam
céltalanul nyomkodta a távirányítót, amíg fel nem
pillanto am, és észre nem ve em, hogy öt perc múlva
tizenegy. Előző nap azt beszéltük meg, hogy Beck felvesz a
lakásomnál, úgyhogy amikor egy másodperccel később
hangos dudálást hallo am, megugro a pulzusom. Felkeltem
a kanapéról, és lesimíto am a pólómat.
Három táskát töltö em meg a cuccaimmal, és o volt még a
hálózsákom meg egy bevásárlótáska is tele egészséges
rágcsálnivalóval. Az én józan fekete urnám a kupac melle
állt, minden oldalán leragasztva, hogy ki ne boruljon. A fekete
urna volt a legfontosabb dolog, amit magammal vi em az
útra. Persze, a gyógyszereimen kívül. Fogtam az első táskát, és
kinyito am a bejárati ajtót, Beck pedig o állt kint pár
méterrel elő em. Végigmértem a kócos, barna haját, a fehér
pólóját és a sötét farmerét. Miért áll neki ennyire jól a fehér
póló? Talán azért, mert épp annyira testhezálló, hogy látni
engedje kidolgozo testét, anélkül, hogy visszataszítóan
ráfeszülne? Nem tudtam eldönteni.
Először nem mondo semmit. Mogyoróbarna szemével
végignéze rajtam, egy pillana al hosszabban időzve a
fedetlen lábaimon, majd széles, tökéletes mosolyt villanto
rám.
– Csak ezt hozod? – kérdezte, és a legkisebb táskára
mutato a három közül.
– Hah! Na, persze! Még kábé tízszer ennyi cuccom van.
Csóválta a fejét, és játékosan rám hunyoríto .
– Én bírom azokat a lányokat, akiknek van csomagjuk,
Abby Mae. Úgy érdekesebb a dolog.
A megjegyzése már túl sok volt; képtelen voltam a
megszoko szarkasztikus módon reagálni rá. Csak a táska
volt a kezemben, úgyhogy odadobtam neki. Gyorsan kelle
gondolkoznia, hogy elkapja, mielő leesik a lába elé a földre.
– Szép! Segíts bepakolni – vigyorogtam, majd
megfordultam, hogy odahozzam a többi cuccomat is.
 – Ne felejts el elmenni a mosdóba! Csak akkor állunk meg,
ha már eltakarodtunk innen! – szólt utánam.
– Mármint, Dallasból? – kérdeztem a vállam fölö .
– Pontosan!

Beck régi, sárga VW kisbuszának anyósülésén ültem. Nemrég

újíto ák fel, úgyhogy belül minden vadiúj bőr volt, mégis
megmaradt egy csomó klasszikus részlet.
A cuccaink könnyedén elfértek hátul, és Beck nem viccelt
azzal kapcsolatban, hogy elég hely lesz aludni. Nagyon közel
kell majd húzódnunk egymáshoz, de mindenképpen volt tér.
Az arcom bele-vörösödö a gondolatba.
Az urnát a lábam közé ékeltem, hogy ne boruljon fel, aztán
becsatoltam a biztonsági övemet. Amikor felnéztem, Beck az
arcán fura mosollyal figyelt. Kezem ösztönösen végigszaladt a
hajfonatomon és az arcomon. Nem éreztem semmi
rendkívülit.
– Mi az? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, de a mosolya nem hervadt le.
– Semmi. Csak próbálom az emlékezetembe vésni a
pillanatot.
Csodálkozva felhúztam a szemöldökömet, és
félrebillente em a fejemet. A nap besütö a kisbusz
szélvédőjén, kiemelve a zöld pö yöket a szemében. Beck nem
filmsztárszerűen jó pasi volt, hanem amolyan szomszédfiú
típusú jó pasi – az a fajta srác, aki talán nem is tudja, milyen
hatással van a női populációra.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert az életünk már sosem lesz ugyanolyan.
Apró gödröcske jelent meg a szája sarkában, aztán a
kormány felé Fordult, és elhajto unk a lakásomtól.
 Az a gödröcske volt az első dolog, amire később emlékezni
akartam erről az útról.
Amikor befordultunk az autópálya felhajtójára,
rápillanto am Beckre.
– Szóval, csak hogy tudd, az emberiségbe vete hitem egy
cérnaszálon lóg. Ha meggyilkolsz, nagyjából az összes
reményemet elveszítem.
Nem bírtam visszafojtani az ajkamon szé erülő mosolyt.
Bólinto .
– És ha te ölsz meg engem?
Megvontam a vállam.
– Na, az lenne csak a szép csavar!

Egy Vampire Weekend-szám dallamára néztük, ahogy Dallas

látképe eltűnik mögö ünk. Beck a szám ütemére dobolt az
ujjával a kormányon, én pedig felraktam a lábamat a
kesztyűtartóra. Mintha a nyár első napja le volna, túl szép
volt, hogy igaz legyen. Mintha a világ bármelyik pillanatban
közbeszólhato volna, hogy „csak vicceltem”, és
felébredhetnék o hon az ágyamban, anélkül, hogy lenne mit
várnom, leszámítva azt, hogy meglátogassam Caroline-t.
Lopva Beck felé tekinge em, azon tűnődve, vajon min
gondolkozik, miközben az első úti célunk felé vezete .
– Van egy kemping három órára innen. Az jó, ha o töltjük
az éjszakát? – kérdezte, miközben Közép-Texas dombságain
kanyarogtunk.
– Jól hangzik.
– Csak meg kell állnunk kajáért, mielő odaérünk.
Eszembe juto a táskámban lapuló organikus mogyoróvaj
meg a lekvár.
– Hoztam egy kis kaját.
 – S’moreshoz2. – kérdezte halálkomolyan.
– Nem… Azt akarsz venni?
Lesajnálóan néze rám.
– Ó, édesem, a kis naiv Abby! A kempingezés s’mores
nélkül egyáltalán nem is kempingezés!
– Akkor mi? – kérdeztem, a szemem sarkából rápillantva.
– Puszta kínzás – felelte pléhpofával.
Lágyan felneve em.
– Nahát! Rendben, Akkor majd készítünk s’morest.

***

Csoki, Graham-keksz és mályvacukor – akkora

mennyiségben, hogy egy kisebb ország jól lakna vele –
potyogo ki a karjaimból, ahogy a kemping felé tarto unk.
Tudjátok, azt gondoltam, egy csomag mindegyik
hozzávalóból elegendő lesz, azonban Beck ragaszkodo
hozzá, hogy rendesen tankoljunk fel belőlük. „Sosem
tudhatjuk, mikor lesz szükségünk s’moresra az út folyamán.”
Eltűnődtem rajta, hogy az utunk hátralevő részében vajon
ezen fog-e élni.
– Szerinted lesz még szabad hely a kempingben? –
kérdeztem, amikor megálltunk a nemzeti parkban.
– Reméljük. Kánikula van, úgyhogy kétlem, hogy túl sokan
lennének.
Ebben volt valami. A nap lenyugvóban volt, a hőmérséklet
viszont még mindig harminc fok fele járt. Odagurult a
parkőr fülkéjéhez, és egy barátságos, vörös hajú nő dugta ki a
fejét az oldalsó ablakon.
– Jó estét!
A tárcámért nyúltam, hogy kifizessem az ár felét, de Beck
beelőzö .
– Tessék, van egy bérletem a Texasi Nemzeti Parkba a
nyárra – mondta, és átnyújto a a kártyát a nőnek. Felmerült
bennem, hogy tiltakozom, de nem akartam idegesíteni a
parkőrt. – Vannak még jó kempinghelyek?
A nő határozo an bólinto .
– Naná, alig van ma valaki. Holnap, mondjuk, lehet, hogy
többen lesznek.
Ado nekünk egy térképet.
– Valahol a tó körül válasszanak helyet. A hőmérséklet
kicsit enyhébb a víz melle , és naplementekor elég szép a
kilátás. – Sokatmondó mosolyt villanto rám, és azon
gondolkoztam, vajon azt hiszi-e, hogy járunk vagy ilyesmi.
Nyugalom, hölgyem, nem fogjuk i a parkban csinálni.
– Van a közelben mosdó? – érdeklődtem.
– Igen, a mosdók elszórtan helyezkednek el a parkban, de
arra figyeljenek, hogy csukják be magukra az ajtót, hogy a
vadállatok ne lopózhassanak be.
Beleharaptam az ajkamba, mert elképzeltem, hogy egy
medve követ a mosdóba az éjszaka közepén. Vannak medvék
Texasban?
Még akkor is ezen rágódtam, amikor odaértünk a
sátorhelyhez, amit a parkőr bekarikázo nekünk a térképen.
Magas cédrusok és fenyők közö terült el, és a tó, amit a nő
említe , csupán néhány méterre feküdt. Csendes és nyugodt
volt az este. A sátrunkat úgy állíto uk fel, hogy a bejárata a
tóra nézzen. Azt azért megjegyezném, hogy Beck állíto a fel a
sátrat, miközben én a sátorrudakat adoga am a kezébe.
– Nem akarod bedobni a párnákat meg a többit a sátorba,
amíg én tüzet gyújtok? – kérdezte, és fölfelé nyújtózta a a
karjait, úgy, hogy a felsőteste egy része kikandikált a pólója
alól. Napbarníto árnyalatban. Ezután nem igazán sikerült
egyetlen épkézláb mondatot sem kiböknöm, úgyhogy csak
bólinto am, és nekiálltam elrendezgetni a hálózsákjainkat. A
sátor elég szűkös volt, úgyhogy a hátizsákjainkat az egyik
sarokba raktam. A hálózsákjaink egymás melle kötö ek ki.
Tíz perccel később Beck nagyobb rönköket dobo a tűzre,
én pedig eligazga am két kempingszéket néhány méterre a
füstös lángoktól.
– Túl meleg van ahhoz, hogy közelebb üljünk.
Felvonta a szemöldökét.
– Aha. Szerintem én úszom egyet a tóban, ha továbbra sem
hűl le a hőmérséklet.
Fel sem merült bennem, hogy a tóban úszni is lehet.
Mindenképpen elég mélynek tűnt, de a szélét alga és falevelek
boríto ák.
– Megkenjem kenyérrel a mogyoródat? – kérdeztem. Abban
a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, rájö em a
bakira, hebegni kezdtem és megköszörültem a torkomat, csak
hogy eltereljem a figyelmét. – Mármint… úgy értem, a
kenyeredet mogyoróvajjal… a pillecukor elő ? – kérdeztem,
és felraktam a piknikasztal tetejére a bevásárlószatyromat.
Tudtam, hogy céklavörös vagyok. Épp most kérdeztem meg
Beck-től, megkenjem-e a mogyoróját. Milyen nagyszerű módja a
kempingezés megkezdésének! Becsületére legyen mondva, nem
viccelődö vele.
– Persze, köszi. Extra mogyoróvajjal, légyszi – felelte, és
elindult mögém. Azt hi em, majd leül, és megvárja, hogy
odavigyem neki a szendvicset, ehelye azonban kicsomagolt
két műanyag tányért, és nekiállt előkészíteni a kenyeret, míg
én megkentem mindegyiket mogyoróvajjal és lekvárral. Fogta
a vizeskulacsainkat, majd mindke en leültünk a
kempingszékekre.
Jó kis csapatot alko unk.
A szendvicset majszoltuk, amikor végül megkérdeztem,
amin már jó ideje agyaltam.
– Hogy tudtál mindent félredobni, és eljönni erre az útra?
Nem jársz iskolába vagy ilyesmi?
– Nyár van – mutato rá, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Igen… – érte em egyet, jelezve, hogy több részletre
vágyom.
Megvonta a vállát.
– Bostonban járok főiskolára, de még nem tudom, hogy mi
lesz belőle.
Összepréseltem az ajkaimat, azon tűnődve, hogy jogomban
áll-e megkérdezni, miért. Egy egyszerűbb kérdés melle
döntö em.
– Hányadéves vagy?
– Most fejeztem be a harmadikat.
– Csak egy éved van hátra, és nem tudod, mi lesz belőle?
A tó felé néze hunyorgó szemmel.
– Ja.
– Hm.
– Mi hm? – kérdezte, és újra felém pillanto . Végze a
szendvicsével, és kibonto egy szelet csokit, hogy letörjön
belőle egy darabot.
– Milyen főiskolára jársz? – Tudtam, hogy elképesztő
mennyiségű főiskola van Bostonban, valami ötven- vagy
hatvanvalahány.
– Az MIT-re – felelte, azzal felállt, és elindult a fák felé.
Elképedtem.
– Elnézést. Arra az MIT-re? Viccelsz, ugye? – Okosnak tűnt,
de azért az MIT egy magasabb szintű okosságot feltételez.
– Nem – felelte egy ferde mosoly kíséretében, és odahozo
egy hosszú, vékony ágat, amit nyársként használhatunk a
pille-cukorsütéshez. Nem úgy tűnt, mintha zavarná a
kételkedésem, de meg kelle tudnom a részleteket. Egy
részem még mindig azt hi e, hogy viccel.
– Mi a főszakod? – kérdeztem, és próbáltam megfigyelni a
tartását és az arcizmai rezdüléseit, mintha kriminológus
lennék.
– Olajmérnök. – Hangjában semmi nem volt a megszoko
meggyőződésből. Tekintetét a mályvacukorra szegezte. Lassan
körbeforga a, megpirítva mindegyik oldalát, amíg szép
aranybarnává nem vált. Muszáj volt csodálnom az
elszántságát. Az én módszerem úgy néze ki, hogy
felgyújto am a mályvacukrot, és felfaltam a cukros, rákkeltő
anyagot.
– Hú! – Elképedve ültem o , mire végül rám néze ,
megmentve engem a gyötrődéstől.
– Szeretnél bizonyítékot? – kérdezte egy félmosollyal.
– Igen. – Szere em volna bízni benne, de ez most nagyon
fura volt.
Egy kicsit jobbra dőlt, és a farzsebéből előve egy régi
barna bőr pénztárcát. Kipa into a, és kive belőle egy fehér
kártyát.
Amikor átnyújto a, olyan óvatosan tarto am a
tenyeremben, mintha a Beck-kirakós egyik darabkája lenne.
Az MIT-s diákigazolványa volt az. Az arcképe is szerepelt
rajta egy kétszer kétcentis kis kockában. Különösen
komolynak tűnt rajta. Az arcvonásai, amelyek olyan
lélegzetelállítóvá te ék, nem voltak kivehetőek: a szemszíne
nem látszo a béna minőségű képen, a gödröcskéi rejtve
maradtak, akárcsak a magabiztos kisugárzása. Úgy néze ki,
mint egy gonosz ikertestvér vagy ilyesmi.
Közvetlenül a fotó ala ez állt: Beckham Dilan Presco –
Olaj-mérnöki Tanszék.
Miután visszaadtam neki, csendben ültünk tovább. Sehogy
nem állt össze a kép. Miért nem akart mérnök lenni, ha már
majdnem befejezte a képzést?
– És mit fogsz majd dolg…
Közbevágo .
– Ússzunk, Abby Mae! A s’mores várhat.
Mielő válaszolha am volna, bement a sátorba, alulról
becipzárazta úgy, hogy a teste alsó részét nem lá am, és
nekiállt felvenni a fürdőnadrágját.
Tátva maradt a szám, ahogy az agyam próbált lépést tartani
az eseményekkel. Az előbb még egy ragacsos mályvacukrot
akartam a számba tenni, most meg fel kell vennem a
fürdőruhámat? Felmerült bennem a gondolat, hogy azt
mondom, nem hoztam fürdőruhát, de a nyár közepén jártunk,
Texasban. Ezt nem venné be.
– Biztonságos a víz, hogy ússzunk benne? Mi van, ha tele
van baktériummal vagy ilyesmi? – kérdeztem, és felálltam,
hogy letakarítsam a tányérokat és az asztalt.
Meghallo am a sátor cipzárjának a hangját.
– Tuti, hogy vannak benne, de nem lesz gond. Bízhatsz
bennem, mérnök vagyok. – Azzal lehengerlő mosolyt
villanto rám.
Szere em volna előállni valami csípős megjegyzéssel,
például, hogy „még nem is vagy az”, amikor megakadt rajta a
szemem. O állt póló nélkül egy szál sötétkék
fürdőnadrágban, ami alacsonyan pihent keskeny csípőjén.
Sima mellkasát és kidolgozo hasizmait megpillantva hirtelen
nem juto eszembe, hogy mit is akartam csinálni.
Vajon az olajmérnököknek kell edzeniük? Bizonyára ez is
része a tantervnek.
– A többit majd elpakolom, menj, öltözz át? – mondta, és
odajö hozzám. Ösztönösen hátraléptem egyet, majd te em
egy fura mozdulatot, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle. Értem
én, hogy nem ez volt a legkifinomultabb megoldás, és hogy
nagyjából úgy feste em, mint egy megzavarodo robot, de
egyszerűen túl SOK volt ez így egyszerre.
 Hetedik fejezet

VÉGÜL KÉNYTELEN VOLTAM FELADNI, hogy megtaláljam a

bikinihelyzet napos oldalát. A-kosaras mellek, a mellkasomon
keresztülfutó óriási seb, sápadt bőr… nem volt i semmi
napos oldal, leszámítva a tényt, hogy elég vékony vagyok, és
hosszúak a lábaim. Ráigazga am a melleimre a
háromszögeket, majd még egyszer utoljára összenyomtam
őket, hogy dekoltázsra emlékeztető valamit kapjak. Amint
elengedtem őket, a rózsaszín anyag azonnal beese . Úgy
feste em, mint egy pubertáskor elő álló fiú.
– Gyere már, Abby! Húsz perc múlva lemegy a nap! –
kiálto oda Beck.
– Oké, oké, jövök! – Kicipzáraztam a sátrat, és kiléptem.
Beck nem „kempinges” dolgokkal volt elfoglalva, hanem o
állt, és figyelte, ahogy kimászok a sátorból, én pedig pont e ől
tarto am.
Fájdalmasan erőteljesen kelle koncentrálnom minden
egyes mozdulatomra. Lépj ki a sátorból. Jó. Most tegyél meg még
egy lépést. Fordulj meg, és cipzárazd be a sátrat. Igen, épp a
fenekedet nézi.
Zöldesbarna szeme pimaszul végigfuto bikinibe bújtato
testemen, egyedül a sebemen időzö el egy kissé. Valamit
muszáj volt mondanom, hogy megtörjem a csendet.
– Úristen, ha tovább bámulsz, nem megyek be veled a
vízbe.
Felnevete , egy pillanatra elgondolkozo , majd hátravete
fejjel és a hasát fogva röhögésben tört ki. Játékosan felé
csaptam a kezemmel, de miközben elsétáltam melle e,
elkapta a kezem, és visszahúzo , így nem tudtam
továbbmenni.
Belenéztem a szivárványhártyájában kavargó zöld
örvényekbe, és lá am, kis híja, hogy eláruljon nekem valamit.
Sötét szemöldökei összeszaladtak, ajka kissé szétvált, a
tekintete meg sem rezzent. Azonban csak egy pillanatig tarto
az egész. Lá am rajta, hogy félresöpri a gondolatot, és egy
újabb lép a helyére.
– Azt hiszed, bemehetsz elő em? – kérdezte gúnyos
mosollyal. Elengedte a kezem, és eliramodo melle em a víz
felé.
Szótlanul álltam o , azon tűnődve, vajon mit akart
mondani igazából. Teljesen elmerült a tóban, majd egy
pillana al később feljö a felszínre. Mellkasán és vállain
á etsző vízcseppek ültek. A tó fölé minden irányból cédrusok
hajoltak, a lemenő nap átsütö rajtuk. Azt kívántam, bárcsak
készíthetnék egy fényképet Caroline-nak. Nem voltunk
messze a várostól, de olyan érzésem volt, mintha a világ
végén lennénk.
– Na, jó? – kérdeztem, és közelebb merészkedtem a tó
széléhez. Kizárt, hogy én is úgy vessem bele magam, ahogyan
ő. Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt, jobb, ha nem
nyelem be ezt a vizet. Ki tudja, milyen baktériumok
lappanganak benne, és tekintve, hogy az immunrendszerem
még gyenge volt, gondoltam, jobb, ha nem szippantom be a
gusztustalan vizet.
– Tökéletes – felelte Beck a vizet taposva, és várta, hogy
bemenjek.
Derékig belegázoltam, aztán amikor már nem ért le a
lábam, úszni kezdtem Beck felé. Igaza volt. Kint meleg volt, a
víz pedig
Frissítően hato , csak épp majd’ megfagytam. Igen,
vacogo a fogam, de a ól még jólese .
– Annyira azért nem hideg! – nevete .
– Kisebb vagyok nálad. Gondolom, nagyjából tíz réteg zsír
melegít téged – vicceltem, miközben tisztában voltam vele,
hogy egyetlen réteg zsír sincs rajta.
– Bemegyünk a közepére, aztán vissza?
Elnéztem a válla melle . A tó hatalmas volt, és én évek óta
nem úsztam, de nem akartam elismerni a gyengeségemet.
– Oké, de nincs merülés. Az csalás – jelente em ki.
– Elfogadható feltétel. Készen állsz?
A fogam még mindig vacogo , és éreztem, hogy az ajkam
elkékül (a sápadtság egyik mellékhatása), de bólinto am. De
mielő neki-állhato volna visszaszámolni, úszni kezdtem,
amilyen gyorsan csak tudtam. Egyszerre rúgtam a lábammal
és kalimpáltam a karommal, és Becket magam mögö
hagytam a fröcskölő vízben.
– Hé! Csaló! – kiabálta, és úszni kezde utánam. Nem
pártolom a csalást, de mindke en tudtuk, hogy ő fog nyerni.
Csak kelle nekem egy kis előny. Nem beszélve arról, hogy
minden pénzt megért, hogy felbosszantha am.
Megfogtam egy gusztustalan tavi hínárt, és magam mögé
hajíto am, hogy akadályokat állítsak az útjába, mint azokkal a
banánokkal a Mario Kartban. Amikor hátrapillanto am, a
hínár Beck barna hajáról csüngö , és iszap csöpögö belőle az
arcára. Nem bírtam magammal, röhögésben törtem ki.
– Bocsánat – mondtam ártatlanul, ő viszont eltökélt
tekinte el arrébb dobta. Ajjaj!
Tovább úsztam, nem mertem hátranézni, hátha már o van
a sarkamban. A tó közepe még mindig elég messze volt,
úgyhogy igyekeztem megnyugodni és a ki- és belégzésre
koncentrálni. Zavarba ejtően keveset mozogtam addig a
pillanatig. A transzplantáció elő nem mozogha am, utána
pedig egy gyógytornász dolgozo velem, hogy egy kicsit
visszanyerjem az erőmet. Nyilván ez nem volt elég. A
karomat ólomsúlyúnak éreztem, és fogytán volt az erőm.
Levegő után kapkodtam, és próbáltam nem törődni a
fájdalommal, de a testem úgy gondolta, neki ennyi elég volt.
Megálltam, és próbáltam levegőhöz jutni, miközben a
lábammal tapostam a vizet. Ekkor felnéztem, és
megpillanto am Becket a tó közepén, lazán és vidáman.
Basszus, én a feléig sem juto am. Próbáltam közelebb úszni
hozzá, de gyorsan meggondoltam magam. Eléggé
belerondítana az életben maradási terveimbe, ha egy
fergeteges road trip első napján meghalnék.
– Jól vagy, Abby? – kiálto a, amikor észreve e, hogy nem
megyek közelebb.
A légzésem még mindig kapkodó volt, úgyhogy csak
erőtlenül felmuta am neki a hüvelykujjamat. Nem ve e be. A
víz alá merült, gondoltam, egyenesen odajön hozzám.
Igyekeztem gyorsan összeszedni magam. Most azt fogja hinni,
hogy puhány vagyok, ha így elfáradok, amikor még a táv felét
sem te em meg. Mondhatnám azt, hogy megtámado egy
csapat tavi szörny, és hogy le kelle őket győznöm.
Szembenéztem a Loch Ness-i szörnnyel, és túléltem, hogy
mesélhessek róla az utókornak.
Egy másodperccel később a barna haja felbukkant pár
méterre tőlem.
 – Nem vagy nagy úszó? – kérdezte közelebb araszolva. Ha
az volt a terve, hogy megöljön i a kempingben, akkor jobb,
ha túlesünk rajta. Nem nagyon akartam visszaúszni a partra,
és a taposás másodpercről másodpercre nehezebb le .
– Asszem, nem – böktem ki vékony hangon.
Összevonta a szemöldökét, és anélkül, hogy megkérdezte
volna, odaúszo hozzám, majd a karját a derekam köré fonta.
Már épp meg akartam haragudni, de abban a pillanatban,
hogy átve valamennyit a karom súlyából, az örökkévalóságig
rajta akartam csüngeni.
– Pokolba a feminizmussal, légyszi, vigyél ki a partra! –
Széles vállát átöleltem, és éreztem, ahogy az izmai mozognak
és megfeszülnek az érintésem ala .
A kérésem hatására nevetés rázta meg a testét.
– Kulcsold a nyakam köré a karod, és viszlek a hátamon.
Szerintem így lesz a legkönnyebb.
A háta mögé másztam, majd ösztönösen a dereka köré
kulcsoltam a lábaimat. Hirtelen belém hasíto : o vagyok alig
felöltözve egy nagyon szexi pasival, miközben a lábaim köré
fonódnak. Melleim hozzányomódtak kidolgozo hátához.
Felnéztem az égre, és azt tátogtam, „köszönöm”, bárki is
figyelt onnan fentről.
– …a lábad – szólalt meg.
Ó, te jó ég!
– Tessék? – motyogtam, mert rájö em, hogy fogalmam
sincs, mit kérdeze .
– Engedj el a lábaddal – ismételte. Az arcom a bíbornál tíz
árnyala al vörösebbé vált. Úgy csimpaszkodtam rajta, mint
egy kölyök-majom. – Hajthatsz is a lábaddal, vagy csak feküdj
– te e hozzá –, de nem tudok rendesen mozogni, ha ilyen
erősen kapaszkodsz a derekamba.
 – Ja, oké. Annyira azért nem volt erős – dörmögtem, és
elengedtem a lábammal.
Nevete , és úszni kezde a part felé.
– Szerintem a keringésem is leállt o lent.
Elmosolyodtam a gondolatra.
– Jaj, ne már, hideg a víz! Biztos, hogy amúgy sem nagyon
működö o a keringésed…
Rám vigyorgo , és csóválni kezdte a fejét. A víz
visszatükröződö rám a mogyorószínű szeméből. Olyan
erősen vert a szívem a mellkasomban, biztos voltam benne,
hogy ő is érzi. Gyorsíto a tempón, miközben én igyekeztem
nem törődni hátizmainak emelkedésével, ahogy a
mellkasomnak nyomódnak. Megjegyzem, nem volt egyszerű
feladat.
Abban a másodpercben, hogy partot értünk, fogtam a
pizsamámat, a telefonomat és a fekete urnát, és eliszkoltam a
sátorhelyünk mellől. Becknek azt mondtam, hogy átöltözöm
és elmegyek mosdóba, mielő túl későre járna. Valójában csak
szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam.
Fantasztikus érzés volt belekapaszkodni, és most már nem
tagadha am, hogy mennyire beindultam tőle. Azonban nem
voltam biztos benne, hogy jó-e az, ha így érzek, tekintve, hogy
nem mozdult rám vagy ilyesmi.
Ahogy a fák közö sétáltam, észreve em, hogy éppolyan
vagyok, mint Dana nénikém si-cuja, amelyik mindig
meghágta a lábam, amikor elmentem hozzájuk. Szegény
kutya! Most már tudom, milyen érzés, amikor a gyanútlan
gazdádon vezeted le a vágyaidat.
Amikor megtaláltam a mosdót, átöltöztem az alvós
sortomba és egy trikóba, de még ez is túl sok rétegnek tűnt. A
félelmem, miszerint nem fog csökkenni a hőmérséklet
naplemente után, beigazolódo . Valahogy még forróbbnak
tűnt a levegő, ami ráadásul fülledt volt és nem mozdult.
Felkötö em a hajam egy laza kontyba, és beledobáltam a
cuccaimat a hátizsákomba.
Már csak egy dolgot kelle megtennem, mielő
visszamegyek a sátrunkhoz. Beljebb sétáltam az erdőbe,
letéptem a ragasztót a fekete urnáról, majd írtam egy üzenetet
Caroline-nak.

Abby: Röviden: Kempingezőnk. Úsztunk. Szánalmasan béna

voltam, és Becknek úgy kelle visszavinnie a partra.
Bonusz: Egymáshoz ért a testünk, és valószínűleg ez volt
életem legjobb pillanata.

Igen, most már mindenki megnyugodhat. Körülbelül

tízszer ellenőriztem, hogy Caroline neve szerepel-e az üzenet
tetején, és nem Becké. Elég sorozatot lá am ahhoz, hogy
tudjam, nem eshetek ebbe a hibába.
Miután elküldtem az üzenetet, lete em a telefonomat, és
letekertem az urna tetejét. Ve em egy mély lélegzetet, hogy
felkészüljek a következő pillanatra, de semmi nem történt. Az
urna tartalma meg sem mozdult. Nem fújt a szél, rémlik? Csak
egy helyben állt a levegő. Lenéztem az urnába, és valami mély
pillanatot vártam, ehelye csak álltam o az erdőben a
pizsamámban, kezemben az urnával, és úgy néztem ki, mint
valami eszelős. Felsóhajto am, és egy picit megdöntö em az
urnát, hogy a hamu a tetejéről a földre hulljon. Minden volt,
csak katartikus nem. A világosszürke hamu egyszerűen csak
rápotyogo a koszra. Nem véletlenül hívták a hamvak
szétszórásának, nem pedig a hamvak lepo yantásának. Senki
nem akar hamvakat po yantani.
 Nagyon igyekeztem spirituálisán és komolyan megélni a
pillanatot, azonban végül csak annyi juto eszembe, hogy
egyre sötétebb van, és nem szeretném, hogy felfaljon egy
medve. A telefonom rezegni kezde melle em a földön.
Caroline arca jelent meg rajta, és minden remény elvesze ,
hogy ez a pillanat valóban varázslatos lesz.
Felkaptam a telefont, és fogadtam a hívást.
– Hahó! Épp most te ed tönkre a pillanatot, aminek életem
leg-megindítóbb pillanatának kéne lennie – jelente em ki.
– Most akartatok szexelni Beckkel?
Felhorkantam.
– Nem. Épp a hamvak egy részét akartam szétszórni.
– Óóó! Hát, nagyon sajnálom. Szeretnéd, hogy elénekeljek
egy dalt, vagy valami? Esetleg mondjak egy imát?
Visszacsavartam az urna tetejét.
– Egy imát sem tudsz, Caro.
– Kitalálhatok egyet, Abs. Legyen már hited!
– Ó te jó ég! Értem ám, de nem olyan vicces! – Azért még
mindig röhögtem, mert valójában nagyon is vicces volt. –
Hogy van a vacak májad?
Felsóhajto , és tudtam, hogy ez rossz előjel.
– Még nem engedtek haza.
– Még mindig kórházban vagy!?
–Aha, az orvosok szerint mostanában nem nagyon mehetek
haza.
Az ajkamba haraptam, és próbáltam találni valamit, amivel
felvidíthatom. Végül inkább így szóltam:
– Még nem késő. Haza tudok menni. Tényleg nem
szeretnék távol lenni tőled, miközben te o szívsz bent a
kórházban.
– Te vagy a legmakacsabb ember, akit ismerek, és most
leteszem, mielő bármit mondhatnál.
– Hívj, ha kellek! Bármikor, jó? – te em hozzá gyorsan,
mert tudtam, hogy komolyan gondolta, hogy leteszi.
– Jó. Szia, Abs!
Miután lete ük, és elindultam a sátrunkhoz, ismét
megcsörrent a telefonom. Beck.
– Tudod, most két hétig együ leszünk. Nem muszáj
telefonálnunk, amikor a fürdőszobában vagyok – szóltam
bele, és felvillanyozo a gondolat, hogy egyszerűen nem tud
betelni velem. Jaj, hát kit akarok átverni?
– Hol vagy?
A hangja minden volt, csak nem játékos.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, és azon tűnődtem, milyen
különös, hogy ennyire sötét le az erdőben. Amikor eljö em a
mosdóból, még alkonyodon, azonban a sötétség túl gyorsan
ve e át a helyét. Hirtelen megrémültem. Nem hoztam
magammal elemlámpát; az egyetlen fényforrásom a telefonom
kijelzője volt.
– Vagy ezer éve elmentél! Megnéztem a mosdókat, de nem
voltál o .
Ó, basszus.
– Sajnálom. Fel kelle hívnom a barátnőmet, és gondolom,
elveszte em az időérzékemet.
Hallo am, hogy mélyen beszívja a levegőt.
– Oké. Nem nagy ügy, csak lehet, hogy nem kéne éjjel
egyedül mászkálnod.
Tisztázni akartam, hogy gyakorlatilag még nem köszöntö
be az éjszaka, amikor mászkálni kezdtem, de igaza volt,
úgyhogy befogtam a szám.
– Visszatalálsz a mosdóhoz?
Feltételeztem, hogy nem lesz gond, így azt feleltem:
 – Igen.
– Oké. O találkozunk. Ne tedd le, amíg meg nem látsz. –
Nem tudtam megmondani, hogy túlreagálja-e vagy sem.
Gondolom, tényleg ijesztő volt, hogy odament a mosdókhoz,
én meg nem voltam o .
Továbbsétáltam, és a föld felé fordítva tarto am a kijelzőt,
hogy a fénye megvilágítsa az utamat. Ha nem kószáltam el
nagyon, akkor a mosdó i lesz valahol pár méterre. Sajnos
azonban ebben egyáltalán nem voltam biztos.
– Ne haragudj, Beck – motyogtam halkan, és hirtelen tiszta
idiótának éreztem magam.
– Nyugi, semmi baj.
Ekkor meglá am egy elemlámpa fényét a távolban, és egy
mobil-telefon fénye megvilágíto a a legédesebb barna hajú
fiút az egész erdőben. Persze, hacsak Orlando Bloom nem
kempingezik i szintén.
– Azt hiszem, látok egy nagy mamlaszt a mosdó melle –
viccelődtem, és elöntö a megkönnyebbülés most, hogy már
tudtam, nem fogok örökké az erdőben kóvályogni.
Felnevete , és lá am, hogy engem keres. Hamar megtalált.
– Micsoda véletlen, én pedig egy eltévedt cigánylánnyal
találkoztam – hunyorgo a sötétben –, pö yös pizsamában. És
egy urnával a kezében, úgyhogy nehéz megmondani, hogy
jókislányos vagy inkább gót stílusú akar-e lenni.
Kitört belőlem a röhögés, amikor közelebb léptem hozzá.
Egyszerűen hihetetlen volt!
– Hihetetlen vagy!
– Köszi – mosolygo .
Ekkor már csak pár méterre állt tőlem.
– Nem bóknak szántam.
Véget vete a hívásnak, amikor odaléptem elé.
 – S’morest ígértél nekem – közöltem egy mosoly
kíséretében.
Elvigyorodo , és elindultunk a sátor felé.
– Ja, már azt hi em, egyedül kell megennem, miközben
téged elragadnak a pumák.
A csípőmmel oldalba löktem, csakhogy a
magasságkülönbség mia végül a popsimmal löktem meg a
combja tetejét. Igazán ügyes.
– Mege ed volna őket akkor is, ha én közben eltűntem? –
kérdeztem döbbenetét te etve.
Megrázta a fejét, a vállam köré fonta a karját, majd
közelebb húzo .
– Jaj, Abby! Hát persze hogy mege em volna! Mégis mit
tehe em volna? Hagyjam o a s’morest a sátor melle ? Ez
nevetséges!
 Nyolcadik fejezet

MIRE BEKÁSZÁLÓDTUNK A SÁTORBA, tele voltam pillecukorral és

rendesen izzadtam. Talán nem volt a legjobb ötlet
harmincfokos hőségben a tábortűz melle sütögetni, de az
olvaszto csoki mia mindenképp megérte. Az utolsó dolog,
amire vágytam, az volt, hogy bemásszak a hálózsákomba,
úgyhogy egy nagy puffanással lustán rázuhantam. A
végtagjaim nyugodtan hevertek melle em, és a következő
pillanatban Beck ugyanúgy te , mint én, a hálózsákjára fekve.
– Ez az élet – mondtam, a sátorba beszűrődő éjszakai
árnyékokat fürkészve.
– Abby Mae, azt hiszem, igazad van.
Az oldalamra gördültem, és néztem, ahogy o fekszik.
– Hány éves vagy?
Olyan komolyan összpontosítva néze rám, hogy végig
kelle gondolnom, hogy nem valami mást kérdeztem-e tőle.
Végül válaszolt:
– 30 és 40 közö .
Neve em.
– Tessék?
Vállat vont.
– Nem alszom sokat. Egy átlagember az élete egyharmadát
átalussza, úgyhogy, gondolom, én kétszer annyit éltem már,
mint a velem egykorúak.
 – Tehát húsz vagy?
– Huszonegy. Te?
– Hmm… gondolom, tíz-tizenegy – feleltem, hogy tartsam
magam a játékhoz.
Felszaladt a szemöldöke.
– Jézusom, igazi álomszuszék lehetsz!
Felsóhajto am.
– Pár hónappal ezelő ig a fél életemet kórházban töltö em,
úgyhogy elég sokat aludtam – vallo am be, és egyből a trikóm
ala lévő sebre gondoltam.
– Hű! – mondta még mindig a sátor teteje felé fordulva, és
hagyta, hogy leülepedjen a kijelentésem. Tudtam, hogy ez
meg fogja változtatni köztünk a dolgokat, de előbb-utóbb
úgyis rájö volna.
– Szerintem ez rád nem vonatkozik – jelente e ki, és felém
fordult. A pólója ráfeszült a mellkasára, és a beszűrődő
fényben álomszerűén feste .
– Miért nem?
– Nem hinném, hogy egy életveszélyes betegség levonna a
korodból. Szerintem bölcsebb vagy bármelyikünknél.
Talán igaza volt. Tudom, milyen érzés úgy lefeküdni, hogy
azon aggódom, minden, amit te em, esetleg az utolsó alkalom
volt az életemben: utoljára vacsoráztam, utoljára öleltem meg
a szüleimet, utoljára nyito am ki a szemem, utoljára
hallo am, amint valaki a nevemet mondja. Aztán azokra a
dolgokra gondoltam, amiket még nem éltem át. Fogalmam
sincs milyen érzés normálisnak lenni.
Milyen érzés lehet elmenni egy randira, középiskolába
járni, vagy részt venni a szalagavatón. Most először utaztam el
a szüleim nélkül.
– Min merengsz? – kérdezte, visszarántva az
elmélkedéseimből. A teliholdat bámultam a sátor tetején
keresztül.
– Beck, mi lenne, ha csókolóznánk? Tudom, hogy ez az
utazásunk első éjszakája, és gőzöm nincs, hogy te is akarod-e,
de két hónappal ezelő ig veleszülete szívrendellenességgel
éltem. Szívátültetésen estem át, ezért van a mellkasomon az a
ronda, nagy seb. – Rámuta am a pontra, ahol a seb
kikandikált a trikóm alól. – Megígértem a barátnőmnek,
Caroline-nak, hogy bátor leszek, de nehéz, amikor
nyilvánvalóan tapasztaltabb vagy nálam. Igaz? Mármint,
nagyon sze…
Nem tudtam befejezni a mondatot. Beck odahajolt hozzám,
majd az ajkát az enyémre tapaszto a. Ez volt a
legromantikusabb dolog, amiben valaha részem volt. Kezét
gyengéden a nyakamra te e, tenyere hozzásimult a
bőrömhöz, és még közelebb húzo magához. Testem minden
porcikájával az ajka érintésére koncentráltam. A mennyekben
jártam. Egészen addig, amíg meg nem te em az
elképzelhetetlent: megpróbáltam a nyelvemet is használni.
Mégis ki tesz ilyet, miközben fogalma sincs, hogy mit
csináljon? Végül csak ügyetlenül megpróbáltam ledugni a
nyelvemet a torkán, mire Beck nevetve elhúzódo .
Igen, egy röhögéssel vete véget az első csókunknak.
– Most komolyan megpróbáltad a nyelvedet használni az
első csókodnál? – kérdezte gödröcskés mosolyával. Utáltam,
hogy kinevet. Rá egyáltalán nem volt hatással a csók?
Előrehajoltam, és a kezemmel eltakartam a mosolyát, de e ől
csak még szélesebben vigyorgo . Éreztem a meleg leheletét a
tenyeremen.
– Azt hi em, ez fog következni – morogtam, és azt
kívántam, bárcsak egy medve szétmarcangolná a sátrunkat
abban a pillanatban. – Ne röhögj ki!
Hirtelen elkomolyodo , és elhúzta a kezem az arca elől.
Amikor a szája végre kiszabadult, így szólt:
– Abby, fogalmam sincs, hogyan röhöghetnélek ki azért,
mert gyakorlatilag beszippanto ad a fél arcom.
Összehúztam a szemem, és kiöltö em rá a nyelvemet.
Vicces volt, ahogy cukkolt, de ez nem változtato a tényen,
hogy az egóm egy pocsolyában hevert, a földön.
Elgondolkodó mosollyal néze rám.
– Sajnálom, hogy pár hónappal ezelő ig olyan beteg voltál,
de nagyon örülök, hogy most már egészségesebb vagy, és
eljö ünk erre az útra – jelente e ki olyan gyengéden, hogy
belesajdult a szívem.
Nem tehe em mást, mint bólinto am, és a ól féltem, hogy
felismeri az arcomra kiült érzéseket. Azt mondta, dolgoznom
kell a pókerarcomon, és azon tűnődtem, hogy vajon látja-e,
hogy totál elvörösödtem abban a pillanatban.
O feküdtünk még pár percig, csak egymás arcát
fürkészve, amikor hirtelen hangos reccsenést hallo unk, majd
valami nehéz ráese a sátorra, amitől az egész behorpadt.
Felvisíto am, és Beck felé vetődtem. Hozzábújtam, arcomat a
nyakába temetve. Úgy vert a szívem, ahogy egy kolibri
csapkod a szárnyaival, és kelle egy pillanat, mire feltűnt,
hogy Beck keze elindul lefelé a hátamon… és közben nevete .
– Abby, szerintem ez csak egy faág volt, ami letörö , és a
sátrunkon landolt.
– Nem – tiltakoztam, és egyelőre nem voltam hajlandó
kivenni a fejem a nyaka melegéből. – Légyszi, győződj meg
róla, hogy nem egy medve az vagy egy sorozatgyilkos.
– És mit tegyek, ha egy medve sorozatgyilkos az? –
kérdezte Beck, és nagyon büszke volt magára, amiért olyan
vicces. Meg tudtam volna ölni, mármint, ha a medve
sorozatgyilkos nem kapja el előbb.
Belemosolyogtam a nyakába.
– Most ez egy olyan medve, amelyik sorozatgyilkos is
közben, vagy egy ember, aki medvéket gyilkol… sorozatban?
– kérdeztem, csak hogy tudjam.
Nevete , majd felült, ami sajnos azt jelente e, hogy le
kelle szállnom róla. Nem úgy tűnt, mintha zavarná, hogy
hozzábújtam, de aztán visszagondoltam arra a re ege első
csókra, és a jövőbeli összebújások reménye nagyjából el is
szállt.
Négykézláb előremászo , és kicipzárazta a sátrat. Majd
kidugta a fejét, és mindkét irányba elnéze , aztán rám
kacsinto .
– Szerintem tiszta a levegő. De lehet, hogy nem ártana
felváltva őrködnünk, hogy biztosra menjünk. Majd ötperces
turnusokban váltjuk egymást – cukkolt a szexi mosolyával.
– Jól van, jól van! Valószínűleg bármelyik pillanatban
meghalhatunk, de lei tudja – kis szünetet tarto am, és
su ogásra válto am lehet, hogy túlreagáltam.
Felnevete , és visszacipzárazta a sátrat.
– Nem baj, hogy túlreagáltad – motyogta, és lepillanto a
hálózsákjára.
Elpirultam, aztán egy kamuásítással igyekeztem palástolni
a vigyoromat.
– Felőlem alhatunk – mondtam, és hirtelen nagyon
kimerültnek éreztem magam a mai nap után.
– Felőlem is. Nem szeretnélek megijeszteni vagy ilyesmi, de
általában bokszerben szoktam aludni. Ma éjjel mia ad nem
akarok, de az tuti, hogy ebben a hőségben képtelen lennék
pólóban aludni. Nem baj?
 Egyáltalán létezik olyan ember a földön, aki erre nemet mondána?
– Nem baj, én meg általában csuko szemmel alszom,
szóval úgysem látom. – Elmosolyodtam azon, ahogy
próbáltam játszani a higgadtat, aztán látványosan a hátamra
fordultam, hogy a magánszféra látszatát megadjam neki. De
amikor elkezdte levenni a pólóját, képtelen voltam másfelé
nézni. Figyeltem, ahogy a napbarníto izmok megfeszülnek a
hátán, miközben a pólót bedobja a sarokba, rá a
hátizsákjainkra. Amint végze , elfordultam. Utoljára a
vigyorát lá am, mintha azt mondaná, tudja, hogy egész végig
néztem.
– Jó éjt, Beck!
– Jó éjt, Abby!

***

Nem sokat aludtam aznap éjjel. Annyit forgolódtam, hogy

szerintem egy óránál többet nem sikerült egyhuzamban
végigaludnom. Olyan rohadt meleg volt! Felmerült bennem,
hogy leveszem a trikómat, és sortban alszom, de rájö em,
hogy azzal legalább a második éjszakáig várnom kéne.
Valamivel napfelkelte után megfordultam, és észreve em,
hogy Beck nincs a hálózsákjában. Felültem, és kicipzáraztam a
sátrat, majd lá am, hogy o ül elő em néhány méterre.
Odahúzta az egyik kempingszéket a tó partjára, és a kora
reggeli fényben olvaso . Kellemes ötletnek tűnt, úgyhogy
fogtam a Kindle-ömet, belebújtam a szandálomba, és
csatlakoztam hozzá.
A kempingszékkel csíkot húztam magam után a porban,
ahogy közelebb vi em. Beck felpillanto a könyvéből, és
rájö em, hogy talán szerete volna egyedül lenni. Nem
akartam tolakodó lenni, úgyhogy messzebb az ő székétől
te em le az enyémet. Mielő még leülhe em volna, értetlenül
néze rám, és odanyúlt, hogy közelebb húzza a székem.
– Már megmostam a fogam, úgyhogy nem kell aggódnod a
reggeli leheletem mia – kacsinto rám.
– Ó, hát én viszont csak most ébredtem, úgyhogy te nem
vagy ennyire szerencsés – morogtam, és leültem mellé
felhúzo lábakkal.
– Á, akkor nem ma reggel fogunk a második csókkal
kísérletezni.
Felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.
– Ó, tehát úgy gondolod, lesznek további kísérletek?
Elvigyorodo .
– Biztosan lesz majd egy második csók az életedben. Még
az is lehet, hogy velem, ha jól játszod ki a kártyáidat.
Beképzelt, pimasz, szemtelen, gyökér.
– Áh, egyszer próbáltam, és nem volt olyan nagy szám.
Szerintem inkább megtartóztatom magam hátralévő
életemben.
Felnevete és a fejét csóválta.
– Mit olvasol? – érdeklődö .
Lenéztem a Kindle-ömre, és azon tűnődtem, hogy
kitaláljak-e valamit, vagy elmondjam neki az igazat.
– Egy elképesztően nyálas romantikus regényt – feleltem az
igazat.
Ajka félmosolyba görbült.
– Szép.
– Te?
Odatarto a elém a könyvét, hogy elolvashassam a címét. A
kutya különös esete az éjszakában. A borítón egy fejjel lefelé álló
kivágo kutya volt látható.
 – Mi az eset? – kérdeztem, és kényelmesen elhelyezkedtem
a székben.
– Azt nem mondhatom el – felelte.
– Hm.
– Bele akarsz olvasni? – kérdezte.
Bólinto am, de egy ideig csak a tavat bámultam azon
merengve, hogy vajon hova fog vezetni ez az utazás. Elég sok
minden történt már, és egyelőre kevesebb mint huszonnégy
órája voltunk úton. Ha egy exponenciális görbén ábrázolnánk
az út izgalmassági szintjét, este már szexelnénk is, és két héten
belül terhes és házas lennék.

***

Összepakoltuk a cuccainkat, és már dél elő elindultunk,

hogy új vizekre evezzünk. Úgy döntö ünk, hogy mielő
elindulnánk Odessa, illetve Marfa irányába, meg akarjuk
nézni a partot. A texasi tengerpartok nem a
legmakulátlanabbak, de amíg az ember messzire elkerüli
Galvestont, a víz nem annyira zavaros. Épp dél felé tarto unk,
és Ben Kwellert hallga unk, amikor megkérdeztem Becktől,
hogy mit akar kezdeni az életével így, hogy már nem olyan
biztos a mérnöki pályáját illetően.
– Nem tudom. Talán kiadok egy albumot hörgő hangokkal.
Fehér zaj hardcore rockereknek.
– Mint Yoko Ono? – kérdeztem, úgy téve, mintha komolyan
venném.
– Még csak nem is hasonlítana. Én sokkal jobban hörögnék.
Legalább négyszer hörgősebb, és talán kétszer olyan rekedt
lenne.
Nem hagyo időt, hogy kifejtsem a véleményemet ebben a
képtelen kérdésben.
– Te mivel szeretnél majd pénzt keresni? – kérdezte rám
pillantva a napszemüvege mögül.
– Abszolút nulla, sőt, mínusz nulla elképzelésem van arról,
hogy mit csinálnék szívesen. – Már a gondola ól is
mérhetetlen nyomást éreztem a mellkasomon.
– Tekintve, hogy két hónappal ezelő ig még az sem volt
biztos, hogy van jövőd egyáltalán? – kérdezte.
– Pontosan.
Együ érzően bólinto .
– Akkor most a világ képletesen a te kagylód, és most jössz
rá arra, hogy nem is olyan könnyű kinyitni egy kagylót, mint
ahogy mások mondják. Ó, és jóval kevesebb bennük a gyöngy,
mint vártad!
Bólinto am, és arra gondoltam abban a pillanatban, hogy
lehet, hogy szerelmes vagyok belé.
– Lehetsz az albumom producere – vete e fel. Ez volt az
első alkalom, amikor megoldási javaslatot te arra, hogy
mihez kezdhetnék a jövőben.
– Köszi. Majd észben tartom.
– ÚRISTEN! – kiálto fel hirtelen, én pedig ijedtemben
hátravágódtam az ülésben. Össze fogunk ütközni egy
kocsival, vagy lesodródtunk az útról?
– MI AZ? – ordíto am a kezemet a szívemre szorítva.
– Volt o egy tábla, ami szerint öt mérföld múlva kell
lefordulni az Őskori Dinoszaurusz Kalandparkhoz.
Atyaég!
Nem volt értelme vitatkozni. Beck kevesebb mint tíz perccel
később a szinte teljesen elhagyato park felé tarto .
– Abby, tisztában vagyok vele, hogy csak azért fogod vissza
a lelkesedésedet, mert igyekszel rejtélyes és távolságtartó
maradni, de szeretném, ha tudnád, hogy ha visítanál vagy
kiabálnál, nem tartanálak kevesebbre.
Összefontam a karomat, és a tornacipőmmel rugdostam a
kavicsot.
– Nem hiszem el, hogy ideránga ál.
– Már érzem, hogy árad belőled az izgalom. Szinte
tapintható, Abby! Hűha!
Kicsit felgyorsíto am ezután, hogy én fizethessem a
belépőinket. Beck állandóan odacsempészte a kártyáját a
kasszához minden egyes vásárláskor, és nem akartam, hogy
azt higgye, mindent neki kell állnia az út során.
Pa anásos képű srác ült az omladozó fülkében. A viskó
maradványain nyilvánvalóan látszo , hogy valaha élénk
színűre volt festve, azonban a fa ezer éve mállani kezde , és
most csupán lehangoló volt.
– Két jegyet szeretnék – mondtam udvariasan.
A srác felnéze a Nintendo DS-éből.
– Két felnő vagy két gyerek?
Magam mögé néztem. Csupán egyetlen másik autó állt a
parkolóban, és sehol sem lá am gyerekeket.
– Ó! Két felnő .
Egy szempillantás ala elve e a pénzt, és kereste a
visszajárót.
– Ne érintsék meg a kiállítási tárgyakat! Ne üljenek fel a
dinoszauruszokra! Ne készítsenek illetlen fényképeket a
dinoszauruszokkal? –darálta a srác.
– Van, aki megteszi? – kérdezte Beck izgato an, ahogy
mögém lépe .
A srác megvonta a vállát.
– Nem véletlenül hozták a szabályt.
Beck szerint ez iszonyúan vicces volt. Ahogy odébb
sétáltunk, odasompolygo mellém, és a fülembe su ogta:
– Ez is lehetne a munkád. Lehetnél Miss Őskori
Dinoszaurusz Kalandpark. Te is elmondhatnád az
embereknek, hogy ne csináljanak szexuális töltetű képeket a
dinókkal.
Elcsámborogtam mellőle, és nézegetni kezdtem a kiállíto
dolgokat. A bejáratnál levő fülke egyértelműen sejte e a park
többi részének állapotát. Fogalmam sincs, mit vártam, de a
park körülbelül tizedakkora volt, mint egy hagyományos
állatkert. Ketreceket is felállíto ak mozgó dinoszauruszokkal,
azonban a nagy részük réges-rég nem működö . Amelyek
mégis, azok fájdalmasan lassan mozogtak, és morgásuk
eltorzult hörgésnek hangzo .
Nem telt túl sok időbe körbejárni a helyet, de még nem
mehe ünk el. Mintha még nem használtunk volna ki mindent,
amit a park kínált nekünk. Épp a lábamat méricskéltem a
„Hasonlítsd össze a lábnyomodat egy T. rexével!” felirat ala ,
amikor Beck egy kiváló ötle el állt elő.
– Szerintem be kéne lopóznod az egyik ketrecbe, és
felmászni egy dinoszauruszra – su ogta halkan, mintha a srác
a bejáratnál még innen is hallaná, amit mond.
– Remek ötlet – csillant fel a szemem, mielő szárazon
hozzáte em –, nem.
– Ne már, Abby! A srác azt mondta, szabályellenes, hát
nem akarod megtenni?
– A legkevésbé sem – feleltem, és tudomásul ve em, hogy a
lábnyomom valóban JÓVAL kisebb, mint egy T. rexé.
Beck odaállt elém, és kezét a vállamra téve elállta az
utamat.
– Abby. Valaki már megte e, ezért létezik a szabály. Nem
szeretnél te is ilyen ember lenni? Hát nem szeretnél más
emlékeket is a nyárról, mint azt, hogy lemérted a hülye
lábnyomodat?
Ez rosszulese , mert rávilágíto arra, hogy túl jó kislány
vagyok, de az, hogy élem az életemet, nem azt jelenti, hogy
szabályokat kell megszegnem. Bár nem tudtam, másként
hogyan érezhetném, hogy élek. Korábban sosem te em
ilyesmit; talán nem is tudom, mit szalasztók el.
– Francba. Jó, megteszem.
Ti sem tudtatok volna nemet mondani azoknak a
zöldesbarna szemeknek. Komolyan, nem fair.
A triceratopszra ese a választásunk a park hátsó részén
levő ketrecben, mert az volt a legalacsonyabb. Beck
összekulcsolta az ujjait, én pedig a tenyerébe helyeztem a
tornacipős lábam, hogy átsegíthessen a kerítésen. Ő nem
jöhete velem, mivel ő volt az őrszem, illetve valakinek
dokumentálnia is kelle az eseményeket.
– Ne nézd a fenekem!
– Eszembe nem jutna! – felelte pimasz vigyorral, miközben
elrugaszkodtam a földtől, és megragadtam a kerítés tetejét.
– Jaj, kérlek! – kiálto am, ahogy átugro am, és behajlíto
térddel landoltam a talajon.
Atyaég! Hivatalosan is megszegtem a törvényt. Igaz? Ez
törvény-sértés vagy valami ilyesmi, nem?
– Mozogj, Abby! Úgy festesz, mint egy szarvas a
reflektorfényben.
Felmuta am a középső ujjam, aztán meggörnyedve futni
kezdtem a dinoszaurusz felé. Nem akartam látszani, amikor
megkísérlem megmászni azt az átkozo állatot, úgyhogy
átfuto am a másik felére. Megütöge em a dinó oldalát, és a
hang arról árulkodo , hogy tömör műanyagból készült;
legalább megtartja a súlyom, amíg fent leszek rajta.
 – Siess! – kiálto a Beck.
A farmersortomba töröltem a kezem, és igyekeztem fogást
találni a koponyája hátulján, o , ahol az a hatalmas nyakredő
húzódo . Felléptem a behajlíto lábára. Aztán egy óriási
nyögéssel feltoltam magam a hátára.
– Juhúúúú! – kiálto a Beck, miala én elhelyezkedtem a
tetején.
Tudtam, hogy alig egy percem maradt, mielő a pa anásos
srác felnéz a Nintendo DS-éből, de nem bírtam megmozdulni.
A szívem ezret vert percenként. Adrenalin száguldo az
ereimben, és o ültem kábultan, hogy milyen jó érzés teljes
szívemből élni.
Ránéztem Beckre, aki feltarto a a telefonját, hogy lőjön egy
képet.
– Csinálj valamit!
Felemeltem a karjaimat, és torkomszakadtából
felvisíto am.
– Szállj le! Szállj le! Most miért sikíto ál? Jön a srác!
Nem akartam leszállni. Megint felemeltem a karomat, és
úgy te em, mintha meglovagolnám a dinoszauruszt, mintha
megpróbálnék lasszóval befogni egy marhát. Beck
hisztérikusan nevete , és csinált még pár képet. Előrehajoltam
és lefeküdtem, majd behajlíto am a térdem, mintha csábítóan
pózolnék. Ismét Beckre pillanto am, és az ajkamba haraptam.
– Te jó ég, Abby! – Már nem készíte képeket. Úgy néze
rám, mintha fel akarna falni.
– HÉ! SZÁLLJON LE! – A srác végül odaért. Felordíto am,
és akcióba lendültem. Bekapcsolt a túlélési ösztönöm.
Leugro am, majd példátlan ügyességgel átvete em magam a
lánckerítésen.
Amint a másik oldalon voltam, Beck és én nekiiramodtunk,
mintha az életünkért küzdö ünk volna. Abban sem vagyok
biztos, hogy a srác egyáltalán utánunk eredt, de nekünk
küldetésünk volt. Törvényszegők voltunk, bűnözők, Ők
nélkül lázadók, akik felveszik a harcot a hatalommal, és
próbálnak meglépni előle. Végigszáguldo unk a kiállíto
állatok közö , ki a parkból a kocsinkig, aztán Beck egyszer
csak megragadta a karomat, és megállíto .
Az autó melle álltam, az ablak felé hajolva. Becknek át
kelle volna mennie a vezetőoldalra, hogy elhúzzunk a
te helyről, de nem köve e a protokollt. Nekidöntö az
ajtónak, és ajkát az enyémre tapaszto a. Észveszejtő csók volt,
az a fajta, amelyik a föld fölé emel, és két vállra fektet. Lihegve
Beck nyaka köré fontam a karom. A szívünk amúgy is sebesen
vert a futástól, most azonban egymásba olvadt a ritmusuk,
miközben megkaptam Becktől a világ legcsodálatosabb
második csókját.
És ezért, leendő gyermekeim, lesz egy régi, barna doboz a
szekrényem aljában, amelyben találtok majd egy fényképet, amelyen
megpróbálok megmászni egy triceratopszot.
 Kilencedik fejezet

Abby: Hahó, C! Épp most érkeztünk meg Corpus Chris be. Egy
tengerpar hotelben fogunk megszállni a következő két
éjjel. 1. számú csók: re enetesen kínos, majd elmesélem
később. 2. számú csók: életem legjobb élménye, részletek
szintén később. Ui.: mondjuk, hogy ma megszegtem a
törvényt!
Abby: Szia anyu! Ne haragudj, hogy nem ve em fel a telefont.
Nem voltam a lakásban délelő , mert meglátoga am
Caroline-t. Ne aggódj. Szeretlek, később hívlak.
Caroline: Mi van? Első & második csók, ÉS még a törvényt is
megszegted? Olyan büszke vagyok! Ha később nem
válaszolnék, ne aggódj, valószínűleg szundítok.
Anyu: Ó, jól van, akkor megnyugodtam. Tudom, hogy
mostanában folyton a nyakadra járok, de nehéz nem
aggódni. Szeretlek.

– Föld hívja Abbyt – szólalt meg Beck, amikor leparkoltunk

a kocsival a tengerparti szálloda parkolójában. A következő
két napon nagy lábon élünk majd; a tegnap esti kempingezés
után úgy éreztük, megérdemlünk egy zuhanyt és egy igazi
ágyat.
– Bocsi, csak a barátnőmnek, Caroline-nak írtam –
mondtam, és visszate em a telefont a táskámba.
– Ő egészséges vagy beteg barátnő?
 Azon tűnődtem, vajon miről jut eszébe ilyesmit kérdezni.
Gondolom, mivel én is olyan sokáig voltam beteg, logikusnak
tűnhete , hogy az életem szereplői szintén azok.
– Nagyon beteg barátnő – feleltem halkan. – Májátültetés
kellene neki.
– Azt hi em, az egy olyan szerv, amihez könnyű
hozzájutni.
Elnéztem abba az irányba, amerre az óceánt sejte em. Épp
csak ki tudtam venni egy vékonyka csíknyi kék hullámot a
horizonton.
– Akkor nem, ha rákos vagy.
Nem lá am a reakcióját, de magamon éreztem a pillantását.
Nem mondo semmit, mert most komolyan, erre mit lehete
volna mondani?
– Szerinted van időnk úszni egyet? – kérdeztem
hunyorogva, és próbáltam legyűrni magamban a
szomorúságot.
– Ma este valószínűleg nem – felelte elgondolkodva. – De
mi lenne, ha reggel azzal kezdenénk?
Felé pillanto am.
– Jól hangzik. Rendelünk pizzát, és megesszük az ágyban,
filmnézés közben?
Bólinto , és rám mosolygo .
– Miután megszöktünk a törvény elől, talán jobb is, ha nem
mutatkozunk ma éjszaka – viccelődö , mire újra
elmosolyodtam.

***

A hotelszobánkban csupán egy ágy volt. Úgy te em, mintha

nem érdekelne, mintha legalább több tucat szexi pasival
feküdtem volna már egy ágyban a múltam során, belül
azonban őrült fészkelődésbe kezdtek a szerveim.
– Abby, kérlek, próbálj meg nem nyúlkálni ma éjszaka! –
hülyéskede Beck, amikor beléptünk a szobába.
Normális Abby csípősen visszavágo volna, azonban az
agyamban lakó űrlény csupán kínosan hebege -habogo , és
mindenáron kerülte a szemkontaktust.
A pizzán és a filmen is vitatkoztunk. Végül két pizzát
rendeltünk: egy kicsi vegetáriánust ananásszal, és egy közepes
húsimádót. Beck úgy gondolta, hogy a Démonok közö et kéne
megnéznünk, én pedig úgy, hogy Az acélembert. Én a horrort
nem akartam, ő meg az erőltete szuperhősös sztorit.
– Lezuhanyozom, mielő megjön a kaja, de esküszöm, ha a
Démonok közö et választod, az óceánba vágom a pizzádat.
– Mintha a miniatűr karoddal el tudnál dobni odáig! –
Kétkedve végigmért.
Fogtam a samponomat és a virágillatú tusfürdőmet.
– Olyan messzire dobok, amennyire sikerül. Ha a
nagypapád kisbuszán landol, ám legyen!
– Biztos vagyok benne, hogy a Démonok közö i játszódik
most, ebben a szobában – mondta egy apró mosoly
kíséretében.
– Azt akarod mondani, hogy megszálltak engem? –
kérdeztem a fürdőszobába menet.
– Ha illenek rád az ördögi tulajdonságok…
Igyekeztem valami hasonló szellemességgel előállni, de
nem bírtam visszatartani a röhögést, ez pedig keresztülhúzta
a számításaimat.
– Azt hiszem, legalább annyira utállak, mint amennyire
bírlak – vallo am be, mielő becsuktam volna a
fürdőszobaajtót.
 Motyogo valamit, de nem hallo am a csuko ajtón
keresztül. Ezért inkább azt képzeltem, hogy azt mondta, én
vagyok a legviccesebb, legcsinosabb lány, akivel valaha
találkozo . Valószínűleg pontosan ez történt.
Miután megnyito am a csapot, hogy felmelegedjen a víz,
előve em a lázmérőmet és a különböző gyógyszeres
üvegcséimet. A test-hőmérsékletem még mindig normális
volt, hál’ istennek, és gyorsan lenyeltem a table ákat. A víz
tompíto a a csörgő üvegcsék hangját, amikor visszate em
őket a táskámba.
Tizenöt perccel később, amikor százszor jobban éreztem
magam, mint amikor a tavi hínár maradványai még rá voltak
száradva a bőrömre, felhúztam a pizsamámat, és kivi em a
cuccaimat a fürdőszobából.
A pizzáink még nem érkeztek meg, úgyhogy Beck o ült az
ágyon, nekidőlve a támlának, és egy üzenetre koncentrált.
Kihasználtam a lehetőséget, hogy megnézzem magamnak
azokat a részeit, amiket eddig nem sikerült megvizsgálnom:
hosszú, farmerbe bújtato lábát, széles vállát és a szexi
borostáját, amit nemsokára biztos le fog borotválni.
Elkezdtem kifésülni a nedves hajamat, majd a lehető
leglazábban megkérdeztem:
– Kinek írsz?
Felnéze , mogyoróbarna szeme az enyémbe fúródo , és
elvigyorodo .
– Mary Bethnek.
Közömbösen kifújtam a levegőt.
– Dögösnek hangzik.
– Hmm – mondta, végignéze a lábamon, majd újra a
telefonjára figyelt.
– Jártok?
 Mosoly terült szét az arcán, de nem néze rám.
– Nem egészen.
– Ó!
– Re entő kíváncsinak tűnsz, hogy ki ez a másik lány,
akinek üzengetek. – Gúnyosan felhúzta az egyik szemöldökét.
Megvontam a vállam, és egy kicsit odébb álltam, hogy
lássam az asztal fölö lógó tükröt. Pont jól rálá am Beckre,
aki azt nézte, ahogy a hajamat fésülöm.
– A legkevésbé sem – feleltem.
– Jól van – mondta magabiztosan, és beletúrt a most már
katasztrofálisan kócos hajába.
– Honnan ismered?
Egyik szemével hunyoríto , és elgondolkodva
hátradöntö e a fejét.
– Lássuk csak… amikor kicsi voltam, készíte nekem egy
babatakarót, de nem igazán emlékszem az első
találkozásunkra.
Lazíto am a kefe markolásán, és csak ekkor ve em észre,
hogy addig a testem összes izmát megfeszíte em.
– Ó! A nagymamád az?
Megvillanto a azt az imádni való félmosolyát, amitől a
szívem kihagyo egy ütemet.
– Az egyetlen. Nagymama, vagyis Mamcsi.
Megdörzsöltem az orrom.
– Aha! Akkor nem SMS-szexeltek? – Azt hi em, ezzel a
megjegyzésemmel megnyertem a párbeszédünket, de Beck
sosem hagyo nyerni.
– Ezt nem mondtam.
Felneve em, és megcsóváltam a fejem. Pajkosan felvonta a
szemöldökét, és ledobta a telefont az ágyra. Egy másodperccel
később lehámozta magáról a pólóját, én meg o álltam
elképedve, mint egy idióta. Ahogy megfeszültek az izmai,
amikor felemelte a karját… a hasizma éles kontúrjai…
– Lezuhanyozom. Ha megjön a pizza, megtennéd, hogy
kifizeted? Hagytam o pénzt az asztalon. – Azzal faképnél
hagyo , én meg o maradtam szájtátva, mint egy bánatos
guppi.
– Aha – motyogtam bambán. Bárcsak azt mondhatnám,
hogy nem izgato fel, ahogy néztem, amint vetkőzik, de
annyira váratlanul ért! Igen, úsztunk már együ , azonban egy
hotelszobában félmeztelenül látni egészen más érzés volt.
Még mindig az ágy szélén ücsörögtem, kezemben a
hajkefével, amikor kopogást hallo am.
– Jövök! – kiálto am, ahogy lemásztam az ágyról, és a
pénztárcámért nyúltam. Az tuti, hogy nem fogok Beck
pénzével fizetni, amikor nincs i ; végre lehetőségem volt
fizetni valamiért.
Tíz perccel később elállt a zuhany, és hallo am, hogy Beck
törülközik. Lazán nekidőltem az ágytámlának, ölemben a
pizzásdobozzal. Szentségtörésnek éreztem, hogy az ágyban
eszem, de amikor az első falat csupán néhány centire volt a
számtól, Beck kijö a fürdőből mindössze egy törülközővel a
csípője körül. Pont a kőkemény hasa ala volt megkötve,
veszélyesen alacsonyan.
Ahhh.
– Komolyan?! Komolyan! Mégis lei járkál csak így? –
kérdeztem visszaejtve a pizzaszeletet a dobozba, és a szemem
elé kaptam a kezem.
Nevete , az ujjaim pedig szétváltak, hogy
átkukucskálhassak közö ük. Nem voltam valami óvatos.
Egyszerűen annyi látnivaló volt rajta! Vállai hihetetlenül
szélesek voltak, és a szoba túlsó feléből is éreztem a tusfürdője
tiszta, fás illatát.
– I egyesek enni próbálnak, ha nem tudnád…
Felnevete és a fejét csóválta.
– Mit csinálsz, Abby? – kérdezte a táskájában ruhák után
kotorászva, a másik kezével pedig a törülközőt fogva. Istenem,
kérlek, add, hogy leessen! Kérlek, add, hogy leessen! Várjunk, ne.
Nem is nézek oda. Épp pizzát eszem.
– Abby? – szólongato a válla fölö hátrapillantva.
Rájö em, hogy lebuktam, amint az ujjaim közö
leselkedem, úgyhogy gyorsan újra összeszoríto am őket.
– Védelmezem a női sebezhetőségemet – feleltem. – Te mit
csinálsz?
Megrázta a fejét.
– Próbállak kicsalogatni a csigaházadból.
– Vedd úgy, hogy sikerült – vete em oda, és odanyúltam a
pizzámért. Komoly akaraterőre volt szükségem, hogy az
ízletes pizzára fókuszáljak.
Beck sikeresen összeszedte a ruháit, és bement velük a
fürdőbe. Már azt hi em, megúsztam, de az utolsó pillanatban
felnéztem, ő pedig ledobta a törülközőt. Tompa puffanással
landolt az ágy szélén.
– BECK! – kiálto am, és o állt elő em a félelmetesen
formás hátsója. Egész biztos, hogy az övé volt a legjobb popsi,
amit valaha lá am, ami sokat jelent, mivel Brad Pi ét is lá am
a Trójában.

Amikor bőven jóllaktunk, és már a stáblista ment,

odafordultam Beckhez.
– Dolgoztál suli közben? – kérdeztem azon tűnődve, hogy
miből tud ilyen nagy lábon élni az utunk során.
Összevonta a szemöldökét, és felém fordult.
 – Nem. Nehéz tárgyaim voltak, és tanársegéd is voltam.
Miért?
Megvontam a vállam, és az agyonhordo pólójára
szegeztem a tekintetemet.
– Csak azon gondolkoztam, honnan van pénzed erre az
útra, ha még mindig egyetemista vagy.
– A! – bólinto , és felém fordult. Barna haja kisfiúsán a
homlokába hullo , és egy pillanatra eszembe juto , hogy
odanyúlok, és elsimítom. Ehelye inkább a felsőmbe
kapaszkodtam.
– Volt egy kötvényem, ami huszonegy éves koromban járt
le.
– Akkor elég gazdag vagy? – kérdeztem, amivel
valószínűleg megszegtem az összes illemszabályt.
– Piszkosul gazdag – felelte bárgyú vigyorral.
– Mint abban a filmben, amelyikben az a gyerek kap egy
üres csekket?
Felnevete , és tüzes tekinte el néze a szemembe.
– A nagypapámnak könyvkiadója volt. A névjegy, amire
felírtam a számom, az övé volt.
Tátva maradt a szám, leszálltam az ágyról, és előszedtem a
táskámat. A nagypapája névjegye még mindig a
pénztárcámba volt tömve az „egyet fizetsz, ke őt kapsz”
fagyaszto joghurtos kuponom mögé.
– Kéred vissza? – kérdeztem. A kártya réginek és
elnyű nek tűnt, és szégyelltem magam, amiért nem
vigyáztam rá jobban.
Összeráncolta a szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Nem. Örülök, hogy nálad van.
Egy másodpercre felmerült bennem, hogy rábeszélem,
tartsa meg, de aztán jobb gondolatom támadt.
 – Oké, i lesz a pénztárcámban, ha esetleg mégis szeretnéd
– egyeztem bele.
– Köszi.
– Akkor miért nem dolgozol a nagypapád cégénél? –
kérdeztem, és visszamásztam az ágyba, lehúzkodva a hosszú
pólómat.
– Eladta pár évvel azelő , hogy meghalt.
– Ó! Családi vállalkozás volt?
A családja említésére arcvonásai megkeményedtek. Az ala
a pár nap ala , amióta Becket ismertem, az a benyomás
alakult ki bennem, hogy jókedvű, gondtalan természetű fiú,
de most egy pillanatra kiese ebből a szerepből, és a felszín
ala megpillanto am egy másik réteget.
– Lehete volna, de apám mérnök. Ő is az MIT-re járt. –
Beck kirakósának újabb darabkája került a helyére.
– Hadd találjam ki… olajmérnök volt? – Próbáltam feldobni
a hangulatot, de nem igazán sikerült. Tekintete a végtelen
szakadékra szegeződö , amely betöltö e a köztünk levő teret.
– Bingó – mondta szarkasztikusan, és tudtam, hogy nem
szeretne az apjáról beszélgetni.
– Hát, az én apukám programozó, anyu pedig felmondo ,
amikor megszüle em – jegyeztem meg, hogy témát váltsak.
– A betegséged mia ?
– Azt sosem fogom megtudni. Azt mondta, o hon akart
lenni velem, és sosem bánta meg, hogy nekem szentelte
minden figyelmét. – A hátamra fordultam, és a rücskös
mennyezetet bámultam. – Jó sok szarságon ment keresztül
mia am, de neki köszönhetek minden egyes napot, amit a
várható éle artamomon túl megértem. Azért, mert sosem
fogadta el a nemet, és a lehető legjobb és legteljesebb körű
orvosi ellátást harcolta ki számomra.
 – Ezért vagy vegetáriánus? – kérdezte. Meglepe , hogy
észreve e.
Bólinto am.
– Egy rakat tanulmány bizonyítja, hogy a hús, főként a
vörös hús kapcsolatban áll a szívproblémákkal és a rákkal,
úgyhogy anyukám értelemszerűen kiikta a az étrendemből,
amikor még nagyon kicsi voltam.
– Lehetnék én is vegetáriánus veled – jelente e ki egy
félmosollyal az arcán.
Ránéztem.
– Sok sikert, Mr. Húsimádó Pizza.
– Jaj, anyám, az iszonyat jó volt! Mondjuk, akkor az út
végéig még eszem húst. Aztán kell egy levezető nap, amikor
még egyszer utoljára ehetek mindent.
– Jól hangzik – állapíto am meg.
Egy pillanatig csendben feküdtünk.
– Aludjunk. Reggel van számodra egy meglepetésem –
jelente e ki magabiztos mosollyal.
– Tényleg?

– Aha, és az óceánhoz van köze. – Azzal játékosan felhúzta a

szemöldökét.
Felsikolto am és felugro am. Csípőmet riszálva idétlen
táncot lejte em a hotel ágyának a tetején.
– Abby! Nem lehet, hogy kicsit túl sokat vársz? – kérdezte,
és felugro mellém. Nem érdekelt, hogy túl sokat várok-e,
vagy sem.
– Kizárt! – kiálto am. – Életemben egyszer jártam az
óceánnál, és az is vagy tíz éve volt! Örülni fogok neki, bármi is
lesz az.
Nekiálltunk ugrálni az ágyon, és neve ünk, miközben
kipróbáltunk egy csomó mozdulatot a levegőben.
Bepróbálkoztam egy merészebb ugrással, de végül csak
összevissza hadonásztam. Beck valószínűleg lá a a rózsaszín
bugyimat az alvóspólóm ala , de nem igazán érdekelt.
Barátok voltunk. Megfogta mindkét kezemet, én pedig
hagytam. Könnyedén fogtuk egymás kezét, majd elkezde
körbe pörögni, én pedig kénytelen voltam követni. A talpam a
matracba süllyedt, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban
forogtunk, míg a hotelszoba egy elmosódo pacává nem vált
körülö ünk. Minden csupa összevissza szín volt. Egyedül a
mogyoróbarna szemét lá am élesen.
– Könyörülj rajtam! – kiabáltam, amikor éreztem, hogy a
pizza a gyomromban tiltakozni kezd a vad pörgésünk ellen.
Azonnal elengede , és mindke en fújtatva borultunk el az
ágyon. Gyors ki-be légzésünk megtörte a csendet.
Folyamatosan vigyorogtam, és a ól tarto am, hogy a végén
még úgy is fogok elaludni.
– Újságíró – szólalt meg Beck két lélegzetvétel közö .
– Tessék? – kérdeztem, és felé pillanto am. Az ő arcán is
ugyanolyan széles vigyor ült, amilyen az enyémen. Tekintetét
a mennyezetre szegezte, de szemében egyértelműen remény
pislákolt.
– Újságíró akarok lenni. Kérvényeztem az áthelyezésemet
az MIT-n belül.
 Tizedik fejezet

MÁSNAP REGGEL ÖSSZEGABALYODVA ÉBREDTÜNK. A lábam köré

fonódo , a keze a pólóm ala , átölelte a testem, én pedig az ő
mellkasát. Azonnal megdermedtem a félelemtől, hogy amikor
felébred, azt fogja hinni, rámásztam álmában.
Valami ilyesmi gondolatok jártak a fejemben: Mmm, ez jó
érzés, olyan szexi ez a srác, ÚRISTEN, most felébredt, SZÁLLJ LE
RÓLA! Úgy döntö em, az a legjobb ötlet, ha úgy távolodom el
tőle, mint ahogy egy sebtapaszt tép le az ember. Elkezdtem
fejben visszafelé számolni. Három, ke ő, egy. Aztán egy gyors
mozdula al elgördültem tőle. Csakhogy túlkompenzáltam,
ugyanis ideges voltam és egy kissé fel is izgultam a nulla
százalékos tes sírjától, úgyhogy végül lecsúsztam az ágyról,
és még be is vertem a fejemet a falba, miközben a földön
fetrengtem.
– Aú! – vonyíto am a kezemet a fejemre szorítva.
– Abby? – kérdezte Beck álmos hangon.
– Igen. Semmi. Csak aludj tovább! – O maradtam a padlón
kuporogva, remélve, hogy tovább fog aludni, és én
megőrizhetem a méltóságomat. Egy pillanat múlva azonban
egy kócos, barna fej kukucskált le az ágy széléről. Idióta
vigyor ült az arcán, és nagyokat pislogo közben. Az
arckifejezése arról árulkodo , hogy pontosan tudja, mi történt.
– Inkább a földön alszol, mint melle em? – kérdezte, de a
szavait elnyelte a takaró.
Megvontam a vállam, és felálltam.
– Egy takarótolvaj vagy! – Ez az, szép munka, Abby! Ez sokkal
vagányabban hangzo , mint amilyen valójában vagy.
– Akkor azért bújtál hozzám, mert fáztál? – kérdezte,
letörölve az arcomról az önelégült kifejezést.
– Nem tudom, mit értesz „bújás” ala – hazudtam a ruháim
közö kotorászva, hogy ne kelljen ránéznem. – De én most
lemegyek, és megreggelizem.
– Oké. Én meg elmegyek egyet futni.
– Jól hangzik. Nekem is van pár tennivalóm. Találkozunk a
parton?
Beleegyeze , és bementem a fürdőszobába átvenni a
fürdőruhámat, meg felöltözni. Mire elkészültem, ő már el is
ment futni.
Fogtam a strandfelszerelésemet és a fekete urnát, majd
elindultam egy banánért és egy kis müzliért a hotel
reggelizőtermébe. Nem tudtam, hol álljak neki szétszórni a
hamvakat, tekintve, hogy túl sokáig aludtunk, és a strand már
tömve volt. El tudjátok képzelni, amint kinyitom az urnát, és a
hamvak beborítják valami kisgyerek homokvárát, esetleg egy
családi pikniket? Csábíto , hogy kipróbáljam, csak hogy
lássam, mekkora őrületet váltana ki, de ez még az én sötét
humoromhoz képest is túl kegyetlennek tűnt. Inkább a
vállamra kaptam a strandtáskámat, és nekivágtam, hogy
találjak egy meghi ebb helyszínt.
Ahogy kiléptem, vad szellő kapo a haj tincseimbe, és
szanaszét fújta őket. Elsétáltam a homokig, a szandálomat a
táskámba raktam, így éreztem a lábam ala a melegségét.
Néhány órán belül a homok elviselhetetlenül forró lesz, most
viszont még jólese a talpamnak, ahogy végigsétáltam a
parton.
Az óceán partja tele volt éle el. Vidám gyerekek rohantak a
vízhez, majd hirtelen megálltak a szélénél izgato an visítozva.
Vajon én is így sikonga am volna, ha gyerekként elég
egészséges vagyok ahhoz, hogy elmehessek a strandra?
Csaknem egy mérföldre a hoteltől találtam egy
horgászstéget. Egyetlen horgász sem volt o . Lehet, hogy a
víz túl nyugtalan, vagy épp nincs horgászidény. Fogalmam
sem volt. Csak az számíto , hogy végig tudtam lépdelni a
fagerendákon, és hogy találtam egy helyet, ahol elszórhatom a
hamvakat. Lete em a táskámat, és előve em az urnát. A
ragasztó kezde felkunkorodni a szélén, de imádkoztam,
hogy tartson ki az út hátralevő részén.
Hátrapillanto am, hogy meggyőződjek arról, hogy valóban
egyedül vagyok, aztán lehúztam a ragasztót, és leve em a
tetőt. Amint az urna kinyílt, a szél felkapta a tetejéről a
hamvak egy részét. Egy cseppet megdöntö em az urnát, és
még több hamu szállt ki belőle a víz fölé. Az óceán sokkal jobb
hely a hamvak szétszórására, mint az erdő közepe.
Néztem, ahogy a finom por tündököl a napfényben. A
nagyja a víz felszínére potyogo , de a szél felkapo belőle
valamennyit, körbe-körbe pörge e, és egyre messzebb vi e a
mólótól. Nem juto eszembe sem szó, sem ima, de különös
érzés férkőzö a gyomromba. Szabadság. Szélesen
elmosolyodtam, ahogy néztem, amint a leigázo ságom
jelképeit elragadják a természet láthatatlan erői.
Mire találtam helyet egy napernyő ala , közel a hotelhez,
Beck még mindig nem volt sehol. Maratont fut, vagy mi?
Előve em a százfaktoros naptejemet, és elkezdtem levetkőzni.
Már észre is ve em, hogy a combom és a vállam kezd
vörösödni. A sápadt bőr előnyei kimeríthetetlenek.
 Épp amikor a sötétkék bikinifelsőmet igazga am,
hallo am, hogy Beck közelít. Megütö e a fülemet
összetéveszthetetlen nevetése, én pedig megfordultam, és
lá am, hogy egy lánnyal beszélget, akit reggelinél lá am a
hotelben. Hogy tud ilyen gyorsan ismerkedni? Én még egy
sráccal sem találkoztam a tizenkilenc év ala , aki érdeklődö
volna irántam, őt viszont napi szinten ostromolták a lányok.
Lehet, hogy rossz csapatban játszom. Talán könnyebb lenne
leszbikusként.
– Aha, remélem, el tudunk menni. – Hallo am, ahogy a
lánynak magyaráz. Várj, mi van?
– El tudtok? – kérdeze vissza a lány, én pedig gyorsan
elfordultam, remélve, hogy nem ve ék észre, hogy figyelem
őket. Nyomd ki a krémet, és kend a karodra, mint egy normális
ember Végül túl erősen nyomtam, így a krém kilő balra, ahol
egy idős, alvó férfi domború hasán landolt. Hupsz.
– Én és a barátom, Abby.
– Ó! – sóhajto a a lány csüggedten. – Jól van, persze. Nyolc
körül kezdődik.
Igen, ribanc. Én vagyok az, a barátja, Abby. Majd hirtelen
belém hasíto a felismerés. Barát-zónába kerültem?
– Oké, szia!
Atyaég, tudtam, hogy elindult felém. Úgy te em, mintha az
organikus naptejem összetevőit tanulmányoznám. Cink-oxid,
cink-oxid, cink-oxid. Lehuppant mellém, és megbökte a
vállam.
– Jaj, szia, Beck! Nem is lá alak! – Hangom egy oktávval
magasabban szólt, mint általában, mosolyomból pedig
te ete kedvesség sugárzo .
Furán néze rám, majd arrafelé biccente , amerre az előbb
ácsorgóm
 – Az a lány a mi hotelünkben szállt meg. Meghívo minket
a tengerpartra egy esti tábortűzre.
– Minket vagy téged? – kérdeztem, majd azonnal
megbántam, hogy féltékenykedtem. Miért érdekelt? Felőlem
o smárolhatnak a tábortűz közepén, az se izgatna. Leve em
a kupakot, és elkezdtem eloszlatni a naptejet a karomon.
– Egy csomagban érkezünk, Abby. Segítsek?
Majdnem visszautasíto am, de Caroline arca jelent meg
elő em. Ordíto volna velem, ha nemet mondok.
– Aha, persze. Még csak a karomat kentem be. – Éreztem,
hogy gyorsul a szívverésem, és kissé túl nyilvánvalóan
remege a kezem, amikor átnyújto am neki a flakont. Elég
filmet lá am, hogy tudjam, amikor egy srác felajánlja, hogy
beken naptejjel, az azt jelenti, hogy kábé tíz másodpercen
belül véletlenül kiköti a bikinifelsőmet, aztán mocskos
tengerparti szexbe kezdünk. Készen állok a nyilvános szexre?
Még a nemnyilvános szexben sem vagyok o hon. Vagyis,
tudjátok, semmiben, ami túlmutat a csókolózáson.
Elállt a lélegzetem, amikor hozzáért a keze a hátamhoz.
Annyira érzéki és meleg volt az érintése, de nem illetlen
módon. Nem próbált megmasszírozni vagy ilyesmi;
egyszerűen csak így reagált rá a testem. Olyan érzés volt,
mintha a tenyere felgyújtaná a bőrömet. Azzal magyaráztam,
hogy a leégés kezd eldurvulni a vállamon. Aha, az érzés a nap
mia volt, nem pedig Beck mia .
– Mennyit futo ál? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
– Csak hat mérföldet – felelte a bikinfelsőm pántja felé
haladva. Keze becsúszo alá, hogy o is bekenjen, nehogy
leégjek, ha elmászna a felsőm. Az egész testem izgato an
megborzongo . Azon kaptam magam, hogy halkan
felnyögök. Mi a franc? Vajon ő is hallo a? El kell terelni a
figyelmét.
– Csak? – Úgy ejte em ki a szót, mintha most tanulnék
beszélni. – Én szerintem körülbelül egytized mérföldet tudnék
lefutni.
– Szép lassan belerázódsz.
Rosszallóan felmordultam.
– Futo am a gimiben meg az egyetemen is. Nyilván az MIT
nem a sportolóiról híres, de legalább formában maradtam
akkor is, amikor tíz órákat húztam le a könyvtárban.
Elképzeltem őt szemüvegben, kezében egy könyvvel, és
azt, ahogy póló nélkül fut.
– Ha vegetáriánus leszel az utunk után, elmegyek veled
futni holnap reggel. Várj, nem. Akkor veszek egy gördeszkát
meg egy kutyát. Aztán tartom a pórázt, és hagyom, hogy
húzzon melle ed.
Felnevete .
– Az kegyetlenség.
– Nagyon nagy kutya lenne! Esetleg egy farkas.
A vállamra kente az utolsó csepp naptejet, aztán visszaadta
a flakont.
– Jól hangzik, most viszont ússzunk! A meglepetésem csak
egy óra múlva kezdődik.
Utáltam, hogy várnom kell még egy órát, de legalább o
voltunk a parton. Azóta vágytam rá, hogy a vízbe vessem
magam, amióta kite em a lábamat a hotelből, most meg
konkrétan elolvadtam a hőségtől, még a napernyő ala is.
Felpa antam, és már indultam volna a víz felé, amikor Beck
megfogta a kezem.
– De nem ám csak beledugod a lábad! Együ kell
odafutnunk, aztán belevetjük magunkat a habokba.
Magával húzo , szinte felemelt a homokról, ahogy húzo
maga után. A kisgyerekek felnéztek, amikor épphogy csak
sikerült kikerülnünk a sebtében felépíte homokváraikat.
– Beck! Mi van, ha belemegy a só a szemembe? –
kérdeztem, amikor a lábujjaimat elboríto a a hideg víz.
Csodálatos érzés volt. – Még nem szívódo be a nap tej!
– Csukd be! – Meg sem állt, hogy megnyugtasson. Tovább
húzo magával, amíg egy hullám neki nem ütközö a
combomnak. A következő a hasamat találta el. Mindegyik
nekicsapódo az apró termetemnek, azzal fenyegetve, hogy
elválaszt Becktől, de ő szorosan tarto .
– Háromra fogd be az orrod, és csukd be a szemed! –
Ahogy kiadta a parancsot, felnéztem, és lá am, amint minden
hullámok legnagyobbika felénk hömpölyög. Úgy néze ki,
mintha egészben le tudna nyelni.
– Beck! – sikíto am részben az életemet féltve, részben
beleszédülve a várakozásba.
– Egy, ke ő, három! – kiálto a. Befogtam az orrom, és
becsuktam a szemem, Beck pedig a felszín alá húzo , hogy a
hullám á ubogjon fele ünk. A jeges víz az arcomba csapo ,
és egy pillanatra elfelejte em, hogy víz ala vagyok. Szélesen
elmosolyodtam, és a tengervíz átszaladt a nyelvemen. Nem
zavart az íze, és amúgy sem volt időm ezen agyalni, mert a
következő pillanatban Beck felhúzo a felszínre. Nevete ,
úgyhogy én is nevetni kezdtem, nevetni minden sejtemmel,
egész lényemmel.
Többet akartam.
– Menjünk beljebb! – kiálto am, és elkezdtem távolabb
húzni a par ól. Tisztában voltam az óceán veszélyeivel:
dagály, víz ala i áramlatok, cápák, amelyek élve felfalnak stb.
De nem érdekelt. Bíztam Beckben, ő nem hagyná, hogy az
óceán ártson nekem, ha rajta múlik.
 – Szerintem lennie kell i egy homokpadnak. Gyere,
keressük meg! – javasolta.
Ekkor még leért a lábam, de ahogy haladtunk, a víz egyre
mélyebb és mélyebb le . A szívem csak akkor kezde
túlpörögni, amikor a víz már a nyakamig ért. Nem tudtam,
meddig leszek képes fennmaradni az óceánban. Egy dolog a
tó nyugodt vize, azonban az óceánban volt valami rendkívül
ijesztő.
– Szerintem bírni fogod, de ha kell, nyugodtan kapaszkodj
a hátamba, ahogy a tóban. Oké? – Nem akartam rászorulni a
segítségére, de azért örültem, hogy volt ilyen opció.
– Biztos vagy benne, hogy van o egy homokpad? –
kérdeztem, igyekezve bizonyosságot szerezni az
ismeretlenről.
Megállt, és felém fordult.
– Nem. Őszintén, fogalmam sincs. Vagy megpróbálunk
elérni egyet, és lehet, hogy közben felfalnak a cápák, vagy i
maradunk azon merengve egész hátralévő életünkben, hogy
talán néhány méterre o várt minket egy homokpad.
Nem válaszoltam azonnal. Tekintetünk egymásba fúródo .
Mogyorószínű őrület és hamvaszöld szín. Hunyorognom
kelle , mert a nap megcsillant a víz felszínén. Majd lassan
elmosolyodtam.
– A cápa biztosan téged akarna megenni. Sokkal több rajtad
a hús. Úgyhogy tényleg nincs miért aggódnom. Menjünk!
Azt hi em, hogy azonnal kihúz a nyílt vízre, ehelye
odahajolt, és megcsókolta a szám sarkát. Amikor elhúzódo ,
gőzöm nem volt, mi járhat a fejében. Arcvonásai
kifürkészhetetlenek voltak, tekintete pedig a célpontunkra
szegeződö .
Ez most tényleg csók volt, vagy csak o maradt a reggeli a
szám sarkán? Istenem, ha müzli tapadt az arcomra, kérlek,
add, hogy felfaljon egy cápa!
Úszni kezdtünk, elengedtük egymás kezét, de elég közel
maradtunk egymáshoz, így a karunk egymáshoz ért tempózás
közben. Próbáltam ura maradni a légzésemnek, hogy ne
égessem le magam, amiért nem bírom az iramot. Többé nem
volt kifogásom. Már nem a beteg lány voltam. A testem
egészséges, a szívem egészséges. Meg tudom csinálni.
Ve em egy mély levegőt, és a hullámokba vete em magam,
amelyek próbáltak visszasodorni a partra. Beck lassíto , hogy
egymás melle maradjunk.
Végül örömtelin felkiálto , és ahogy felé fordultam, lá am,
hogy leteszi a lábát és feláll. Nem telt bele egy másodperc, én
is köve em, lábamat megvetve a homokban. Elértük a
homokpadot. Nehezen és erőlködve ve em a levegőt, de úgy
éreztem, valami sokkal magasztosabb dolgot vi em véghez,
mint hogy egyszerűen beúsztam az óceánba. Tudom, nehéz
lehet megérteni, de két hónapja még a fürdőbe se tudtam
kimenni anélkül, hogy kifulladtam volna. Még az ötlet is
kegyetlen viccnek tűnt, hogy eddzek vagy a tévénézésen,
olvasáson és alváson kívül bármi másra használjam a testem.
Így hát, amikor a saját izmaimat, véremet, ereimet és
szívemet használva elúsztam a homokpadig, úgy éreztem,
enyém a világ.
– Beck! – visíto am, és ugrálni kezdtem, a víz meg csak úgy
fröcskölt körülö em.
– Abby! – kiálto a ő is izgato an. Ő akár ké ucatszor is
simán el tudo volna úszni a homokpadig, de úgy ünnepelt
velem, mintha tudná, mekkora jelentősége van ennek a
számomra.
– EZT NEKTEK, CÁPÁK! – kiálto am olyan hangosan,
hogy szinte biztos, néhány mérföldes körzetben az összes
cápa halálra rémült.
Neve ünk, körbe-körbe ugráltunk és fröcsköltük a vizet.
Aztán teljesen lesokkolt.
– IMÁDLAK! – Olyan magabiztosan és gondtalanul
kiálto a el magát az óceánban, hogy legszívesebben üvegbe
zártam volna, hogy bizonyítsam magamnak, tényleg
kimondta.
Abbahagytam a fröcskölést, és elkerekede szemmel, táto
szájjal bámultam rá. Tudom, most azt gondoljátok, „nem azt
mondta, hogy szeret, nyugi”, de addig a pillanatig egy fiú sem
mondo nekem ilyet. Hullámok csapkodták a csípőmet, és én
o álltam némán, teljesen letaglózva. Szerencsére Beck nem
várta, hogy válaszoljak.
– Gyere! A meglepetésem nemsokára kezdődik, és elő e
még pihenhetnénk egyet.
 Tizenegyedik fejezet

BECK BEFIZETETT MINKET EGY SZÖRFÓRÁRA a hotelen keresztül.

Miután visszamentünk a partra, és (Beck segítségével)
újrakentem a naptejet, egy hosszú, szőke hajú szörfoktató pasi
texasi-szörfös keverék akcentussal odajö hozzánk a
napernyő alá.
– Ti vagytok Beck és Abby? – kérdezte a kezében levő
papírra pillantva. Nem volt rajta póló, és látszo , hogy ideje
jelentős részét a szabadban tölti. Az egész teste lebarnult, és
szálkás volt a szörfözéstől.
Azon gondolkoztam, vajon hogyan szúrt ki minket az
összes többi strandoló közö , de amikor körülnéztem, lá am,
hogy egyedül minket nem vesz körbe egy fészekalja gyerek.
Gondolom, így egyértelmű volt.
– Aha – feleltük egyszerre, aztán felálltunk, hogy lerázzuk
magunkról a homokot.
– Ó, szuper! – örvendeze . – Akkor kezdjük! Jason vagyok,
és én leszek a szörfoktatótok.
Hát persze hogy Jasonnek hívták.
Kive em egy hajgumit a táskámból, és laza lófarokba
kötö em a hosszú hajamat, hogy ne lógjon az arcomba
szörfözés közben. Aztán köve ük Jasont a part mentén, ahol
már lerako két longboardot a homokba.
– Szörföztetek már valaha? – kérdezte sötétbarna szemét
rám szegezve. Egyáltalán nem néze ki rosszul, és úgy
döntö em, így még jobban fogom élvezni a szörfórát.
Mindke en megráztuk a fejünket, mire ő a kezét csípőre
téve felve e a tanár pózt.
– A szörfözés művészet, és nem fogjátok tudni egy óra ala
elsajátítani. Először a homokban kezdjük az alapokkal, aztán a
deszkán folytatjuk, végül pedig bemegyünk a vízbe.
– I fogjuk csinálni a strandon, ahol mindenki látja? –
kérdeztem, és eligazga am a bikinialsómat. Jaj, hát kit akarok
átverni? Semmi nem fog kiesni a fürdőruhámból, amíg a
homokban gyakorlom a szörfözést.
– Aha, de nem olyan gáz. – Arra a néhány strandolóra
mutato , akik épp ránk figyeltek. – Pár perc, és a saját
dolgukkal fognak törődni.
Bólinto am, és odanéztem Beckre, aki vállkörzéseket
végze , és a karját nyújto a. Olyan jól néze ki abban a
fürdőnadrágban, hogy az a sanda gyanúm támadt, ő jóval
hamarabb meg fog tanulni szörfözni, mint én.
– Jól van, kezdjük a homokban, hason! Először is,
megtanuljuk, hogyan szálljunk fel a deszkára.
– Hallod, Abby? Meg fogod tanulni, hogy kell megmászni
valamit. – Beck re entő szellemesnek hi e magát. Jasonben
volt annyi tisztesség, hogy megköszörülte a torkát, és másfelé
néze .
Az égre emeltem a tekintetemet.
– Beck, te próbáltál meg rám mászni álmomban az éjjel. Ne
hidd, hogy elfelejte em!
Elvigyorodo és rám hunyoríto .
– Én nem egészen így emlékszem. Arra ébredtem, hogy
gyakorlatilag rajtam fekszel.
Röhögésben törtem ki. Lehet, hogy a magatehetetlen
végtagjaim önálló életet éltek a közelében?
– Na, jól van – szólalt meg Jason, félbeszakítva a kis
civódásunkat.

– ESZMÉLETLEN voltam! – ujjongtam, amikor kinyito uk a

hotelszobánk ajtaját.
– Oké, oké.
Megpördültem, aztán nagyképűen a tarkómra kulcsoltam
az ujjaimat.
– Jason azt mondta, én voltam eddig az egyik legjobb
tanítványa!
– Csak próbált a bugyidba férkőzni. – Beck szúrós szemmel
néze rám. Igazán versengő típus.
Felhorkantam.
– Aha, persze! A végén legalább húsz másodpercig fenn
maradtam a deszkán!
– Jól van. Elég… ügyes voltál – adta meg magát su ogva,
de épp elég hangosan ahhoz, hogy pár méterről is halljam.
– Elnézést, azt hiszem, nem hallo am jól! – Önelégülten
vigyorogtam, és karomat leeresztve közelebb léptem hozzá.
Kíváncsi voltam, mennyi ideig bírja elviselni a szeszélyes
viselkedésemet.
Felkapta a fejét, és mogyorószínű szemével az enyémbe
néze , miközben ő is felém lépe . Nem állt meg, amíg a teste
hozzá nem ért az enyémhez. Meztelen felsőteste a ruhámhoz
simult, és éreztem, ahogy a rekeszizma emelkedik, amikor
beszívja a levegőt. Lehajto a a fejét, amíg egy szintbe nem
került az enyémmel, aztán a száját a fülemhez emelte.
– Azt mondtam, ügyes voltál. – Borzongás futo végig a
gerincemen; olyan volt, mintha el akarna csábítani. Ereztem a
nyakamon a leheletét, és elfordíto am a fejem, hogy jobban
hozzáférjen a bőrömhöz. Abban a pillanatban nem voltam ura
a testemnek. Ha letepert volna a földre, vagy nekidöntö
volna az ajtónak, esetleg az asztalnak, boldogan megadtam
volna magam, és ezt ő is tudta.
Pár centivel lejjebb hajto a a fejét, és megcsókolta a
nyakamat.
Fogalmam sem volt, mit csinálunk. Tetsze em neki, és
nyilván ő is tetsze nekem. Lehet, hogy ez csak egy ilyen
utazós románc köztünk. Ennyiről van szó, igaz? Fogalmunk
sincs, mihez kezdjünk az életünkkel. Jelentkeznem kell a
főiskolára, aztán gondolom, elköltözöm. Ő meg valószínűleg
visszamegy Bostonba. Ki kell találnom, hogy mit akarok
kezdeni az életemmel. Egyébként is, mi az élet értelme?
– Konkrétan hallom, ahogy a gondolatok kergetőznek a
fejedben, Abby – jegyezte meg Beck, és mosolyogva hátrébb
lépe .
Alig észrevehetően bólinto am.
– Sokat gondolkozom.
– Tudom – mondta, és eltávolodo tőlem. Tiltakozni
akartam. –Szeretnél szunyókálni kicsit a tábortűz elő ?
– Persze, úgy érzem, most rögtön el tudnék aludni, és fel
sem kelnék holnap reggelig – feleltem sajgó izmaimat
nyújtóztatva. Az úszás és a szörfözés több fizikai aktivitást
igényelt, mint amiben valaha részem volt.
Beck a fejét csóválta.
– Az nem opció. Még sosem voltam tengerparti tábortűznél.
Elmosolyodtam.
– Még én sem.

***
Kiléptem az erkélyre, hogy felhívjam anyukámat, amíg Beck
zuhanyozo . A szüleim kezdtek gyanakodni. Még sosem
történt meg, hogy ilyen sokáig nem találkoztunk, de
lerendeztem azzal, hogy azt mondtam anyukámnak, kicsit
magam szeretnék lenni. Szerintem ekkor nem sejte e, hogy
elhagytam a várost. Inkább csak nem volt rám jellemző ez a
távolságtartás, és reméltem, azt feltételezi, hogy Caroline-nal
lógok, vagy ilyesmi.
– Édesem, megértem, hogy kell egy kis távolság tőlem meg
apádtól. Én csak azt akarom, hogy boldog légy és egészséges!
Az óceán felől érkező szél belesüvíte a telefonba, úgyhogy
alig hallo am a hangját. Tudtam, hogy valószínűleg a
telefonba is behallatszik. Dallasban vajon szeles az idő?
– Anyu, esküszöm, minden rendben van.
Csend.
– Jól van, de jól érzed magad? – kérdezte. Reggel
megmértem a lázamat, és minden rendben volt. Beve em
minden gyógyszeremet, és leszámítva a szörfözés és úszás
okozta fáradtságot, tudtam, hogy minden rendben van a
testemmel.
– Igen, anyu. Igazából remekül vagyok.
Nagyot sóhajto a telefonba, és én re enetesen éreztem
magam, amiért aggódik mia am.
– Caroline nincs valami jól – vallo am be. A legutóbbi két
alkalommal, amikor megpróbáltam felhívni, Caroline nem
ve e fel a telefont, de ezt azzal magyaráztam, hogy biztosan
alszik, és nem hallja a telefon csörgését.
– Igen. Beszéltem ma az anyukájával. – A hangszíne
mindent elárult, mérhetetlen szomorúság rejle benne, és nem
bírtam tovább hallgatni. A szívem mélyén úgyis tudtam.
– Anyu, mennem kell.
 – Máris?
Nem bírtam elviselni. Ahogy vele beszéltem, eszembe juto
minden, amitől két hétre el szere em volna távolodni. Beck
pont ekkor lépe be a hotelszobába a mélyen megkötö
törülközőjével. Tökéletes pillanat a hívás befejezésére.
– Igen, anyu. Le kell zuhanyoznom, meg ilyenek – feleltem,
és próbáltam nem feltűnően bámulni Becket az erkély
színeze üvegén keresztül. Lehajolt, hogy felvegyen pár ruhát,
én meg néztem a hátán megfeszülő izmokat. Egészségesen
lebarnult az óceánparton töltö nap után, és szexibb volt, mint
valaha. Én viszont vöröses árnyalatot szereztem az arcomra,
de ezt leszámítva sápadt voltam, mint mindig.
Közelebb léptem a színeze ablakhoz, hogy jobban lássam.
Észre sem ve em, hogy nekinyomtam az arcomat az üvegnek,
amíg Beck zavart mosollyal fel nem néze . Elkerekede a
szemem, és gyorsan akcióba lendültem; úgy te em, mintha
valamit le akarnék törölni az ablakról. Bizony. Csak egy kis
folt az ablakon! Vállat vontam, és igyekeztem közönyösen
nézni rá.
– Oké, szeretlek – mondta anyukám beletörődőn. Hoppá,
elfelejte em, hogy még mindig vonalban vagyok.
– Én is szeretlek.
Lehet, hogy ez a két külön töltö hét mindannyiunk
számára jót fog tenni. Egy kicsit mindenki szé árhatja a
szárnyait.
Kinyito am az üvegajtót, mire Beck megfordult és rám
néze . Nedves haja a szokásosnál is sötétebbnek tűnt, én meg
csak álltam o a hotelszoba küszöbén, és őt néztem. Minden
másodperccel egyre szélesebbé vált a mosoly az arcán, és
immár mindke őnk számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy
vonzódom hozzá.
 – Szabad a zuhanyzó – jegyezte meg mulatva.
– Tökéletes – feleltem, és végre rájö em, hogy a végtagjaim
egyébként működnek. Ledobtam a telefonomat az ágyra, és
elsüvíte em melle e, de nem vi em be magammal
váltóruhát. Meglátjuk, neki mennyire fog tetszeni, amikor egy
szál törülközőben jövök majd ki.
Miala beszappanoztam magam, leborotváltam a lábam és
hajat mostam, a szívem ezret vert percenként. Érezni akartam,
hogy ő is annyira vonzódik hozzám, amikor a közelében
vagyok, de mi van, ha a szeme se rebben majd? Egyetlen
szemrebbenés, emberek, csupán ennyit kérek!
Amikor elzártam a zuhanyt, tompa beszéd zaja ütö e meg
a fülem az ajtó túloldaláról. Kicsavartam a hajamból a vizet,
majd törülközőbe tekertem, és fülemet az ajtóra tapasztva
hallgatózni kezdtem. Ha nincs egyedül, akkor lő ek a
csábítási tervemnek. Nem fogok egy szál törülközőben
flangálni mások elő . Egy szexi srác nekem bőven elég.
Az ajtóra tapaszto fülemmel rájö em, hogy egyedül az ő
tompíto hangját hallom. Biztosan telefonál. Jól van, akkor
lehet, hogy el tudom terelni a figyelmét, és majd rácsöpög a
nyála a kijelzőre vagy ilyesmi.
Kibonto am a hajamra csavart törülközőt, és magam köré
csavartam. Pár centivel a fenekem alá lógo . A tükörben
megpillanto am magam: hosszú, eperszőke és még mindig
nedves hajam szexin omlo a hátamra és az arcom köré
(legalábbis reméltem). Még mindig egészségesen ragyogo a
bőröm a naptól. A hegem kivillant a törülköző felső szélénél,
de igyekeztem nem törődni vele. Ez van, ha tetszik neki, ha
nem. Az a seb nem fog eltűnni.
Ahogy kitártam a fürdőszoba ajtaját, hallo am, hogy nevet
telefonálás közben, de amikor befordultam a szobába, hirtelen
mintha elvágták volna a nevetését.
Siker! Tényleg egy szirén vagyok. Egy megállíthatatlan,
szexi vadóc. A kislábujjamat beütö em a bőröndjébe, és
felszisszentem. Az a fájdalom igazi arca, amikor az ember
beveri a kislábujját!
Gyorsan Beckre pillanto am, remélve, hogy a kis balesetem
nem te e tönkre teljesen a pillanatot. Mosolya megfagyo , az
arcvonásain pedig döbbenet tükröződö .
– Aha, igen – bólogato a telefonba, és folyamatosan engem
néze . – Jó az a recept, de a nagymamám ananászt is szoko
tenni bele.
Csend telepede ránk, ahogy a vonal másik végén levő
ember folyta a a beszélgetést. Miért osztogat Beck főzési
tanácsokat? Egyáltalán létezik olyan pasi, aki fejből tud egy
receptet? A szeme lustán végigsiklo a testemen, a nyakamtól
és a mellkasomtól kezdve a törülközőn át le egészen a
törülköző alól kilátszó combomig.
– Ne, ne az egész dobozzal. Majd megkérem, hogy küldje el
a receptet. Igazából épp i is van, szeretne beszélni vele?
Ezt most miért kérdezte? Miért akarnék beszélni azzal, aki a
vonal másik végén van?
– Ó, rendben. Megmondom neki. Viszhall! Örülök, hogy
beszéltünk – mondta, majd lete e.
Ekkor jö em rá, hogy a kezében levő telefon nem is az övé.
Hanem az enyém. Azok a rohadt telefongyártó cégek! Muszáj
mindenkinek ugyanolyan fekete, téglalap alakú telefonja
lenni? Mi a helyzet azzal, hogy mindannyian egyedi
személyiségek vagyunk?
Közelebb léptem hozzá, megfeledkezve arról, hogy szinte
teljesen meztelen vagyok.
– Ki volt az? – kérdeztem.
 – Anyukád – felelte lazán, azzal felállt. Fölém tornyosult, és
én jobban összehúztam magamon a törülközőt.
– Tessék?! Miért beszélge él az anyukámmal? – Felé
nyúltam, és elve em a telefonomat.
Nem húzódo el. Csak egy centi volt közö ünk, és éreztem
a meleg leheletét a meztelen vállamon.
– Kétszer hívo , amíg zuhanyoztál. Nem akartam, hogy
aggódjon, úgyhogy felve em. – Tudtam, hogy neki ez nem
nagy cucc, pedig az volt. A szüleim már amúgy is
gyanakodtak.
– Beck! Én még sosem muta am be nekik egy srácot sem,
sőt, nem is említe em elő ük egyet sem, ha már i tartunk!
Nem örültem neki, hogy gyönyörű arcára meglepe ség ült
ki. Miért nem veszi olyan komolyan ezt, mint én?
– Jobban kéne bíznod anyukádban. Azt mondtam neki,
hogy egy barátod vagyok, és épp a fürdőszobában vagy.
Először nem érte e, aztán bemutatkoztam, és beszélgetni
kezdtünk. Szerintem bír engem.
Erre inkább nem mondtam semmit, csak végigsimíto am a
kezemmel az arcomon, és felnéztem rá. Ha valaki le tudja
nyűgözni anyukámat, az ő.
– És a végén tényleg egy receptről beszélge etek?
Ajka önelégült mosolyra húzódo .
– A Mamcsim banánkenyerének a receptjéről. Anyukád
szeretné, ha elküldenéd neki.
Ekkor már csak mosolyogni tudtam. Állandóan meg tudo
lepni ez a srác. Beck Presco számára nem léteztek határok; őt
nem lehete beskatulyázni. Hát persze hogy a banánkenyérről
beszélgete anyukámmal, mert hát mi a fenéért ne te e volna?
 Tizenkettedik fejezet

- SZÓVAL HOGY TALÁLKOZTÁL EZZEL A LÁNNYAL? – kérdeztem,

miközben a hotel lobbyján keresztül elindultunk a partra. A
nap egy órával azelő ment le, úgyhogy a tábortüzes buli már
biztos a tetőfokára hágo . Egy csíkos pamutruhát ve em fel,
ami rásimult a vézna mellkasomra és derekamra, lent pedig
laza miniszoknyában végződö . Bármelyik más lányon szexi
és rövid le volna, rajtam azonban úgy feste , mint egy cuki
kis ruha, amit a kisgyerekek hordanak.
– A hotel elő futo belém, amikor visszaértem a futásból –
felelte, és végignéze az öltözékemen. Ösztönösen felemeltem
a kezem, és beletúrtam a hajamba. Laza hullámokban omlo a
hátamra. Semmi értelme nem volt kezdeni vele bármit is,
tekintve, hogy kint voltunk a sós, esti levegőn.
– Fizikailag futo beléd? – kérdeztem, hogy tisztázzam a
helyzetet.
Felnevete , és játékosan rám hunyoríto .
– Igen, épp elsétált melle em, és megbotlo vagy ilyesmi.
Megálltam és rámeredtem.
– Úristen, most ugye viccelsz?
Ő is megállt, és rám néze . Nem a legbiztonságosabb
helyen álltunk meg, tekintve, hogy épp a hotelt a tengerpar ól
elválasztó úton haladtunk át, de nem lá unk autót a közelben.
– Mi? – kérdezte, és körbenéze , hogy jön-e valami. –
Muszáj megállnod az út közepén?
– Direkt csinálta! Flörtölt veled! – A gondolat azért
bosszanto , mert Beck azt mondta – sőt, kiabálta –, hogy imád
engem, úgyhogy az univerzumnak figyelnie kelle volna, és a
többi csini lányt másfelé kelle volna irányítania. Nem
versenyezhe em velük.
– És akkor mi van? Korábban is flörtöltek már velem lányok
– mondta különös hangon.
Felhorkantam, és faképnél hagytam. Bárcsak én is azt
mondha am volna, hogy velem is flörtöltek már más srácok.
AMI AZT ILLETI, ÁLLANDÓAN. De mivel az hatalmas
hazugság le volna, o hagytam, és elindultam a strandra, a
tőlünk pár méterre lobogó hatalmas tűz felé. Nem hallo am
magam mögö a lépteit a homokban, de feltételeztem, hogy
jön utánam. Fia mégsem, akkor nyilván o maradt az úton, és
már áthajto rajta valaki. Azt mondtam magamnak, hogy
egyik esetben sem érdekel.
Lobogo és pa ogo a tábortűz az éjszakában. Ez volt a
buli középpontja, és kisebb csoportok vegyültek körülö e.
Oldalt egy grill állt, illetve néhány hűtő sorakozo . Ahogy
közelebb léptem, próbáltam gyorsan felmérni a terepet, és
eldönteni, hogy a buli melyik része tűnik a legkevésbé
ijesztőnek. Többen voltak, mint amire számíto am, legalább
húszán vagy harmincán. Mindenki korombelinek vagy egy
kicsit idősebbnek tűnt.
– Beck! Hát ideértél! – kiálto a a lány, akivel aznap
találkoztunk. Nem hallo am, hogy mi a neve, úgyhogy
elneveztem magamban úgy, hogy A Lány, Akit Nem
Nevezünk Nevén, a Sötét Nagyúr tiszteletére. Biztosan sok
közös vonásuk volt. Tudtam, hogy Beck o jön mögö em pár
lépésnyire, úgyhogy ahelye , hogy megvártam volna, míg a
lány odamegy hozzá, és leteperi a homokba, az italok felé
ve em az irányt. A transzplantáció mia én nem ihatok
alkoholt, ami abban a pillanatban elég nagy szívásnak tűnt. Jó
le volna kicsit tompítani az idegességemet, nem beszélve
arról, hogy nyilván mindenki azt fogja hinni, hogy tizenöt
vagyok, ha egész este egy kólával a kezemben járkálok.
Épp amikor benyúltam a hűtőbe egy üveges vízért, árnyék
vetült rám, és elállta a tűz fényét. Megfordultam, és Jason, a
szörfoktató állt mögö em. Meglepe nek tűnt, hogy lát, de
egyértelműen örült a véletlen találkozásnak. Hű!
– Abby, ugye? – kérdezte, és odanyúlt egy vízért meg egy
sörért. Odaadta nekem a vizet, majd kinyito a a sörösdobozt,
ami visszhangot vert az éjszakában.
– Aha. Jason?
Szélesen mosolygo , és inte , hogy menjünk arrébb, hogy a
többiek is hozzájussanak az italokhoz. Köve em pár
lépésnyire, közben pedig szemügyre ve em. Nagyon cuki
volt, amolyan lepukkant módon: kedves tekintet, könnyed
mosoly, kócos haj. Szörfnadrág és egy szörfversenyes póló
volt rajta. Próbáltam megtippelni a korát, de fogalmam sem
volt. Valahol 15 és 45 közö lehete .
– Nem gondoltam, hogy i leszel – jegyezte meg a sörébe
kortyolva, és félrehajto a a fejét.
– Nem is igazán hívtak meg. Becket viszont igen, és
magával hozo – vallo am be.
– Á! Jártok, vagy csak barátok vagytok? – kérdezte rám
nézve a sörösdoboz pereme fölö . A tes artása arról
árulkodo , hogy talán az utóbbinak jobban örülne.
Milyen érdekes kérdés! Beck felé pillanto am, aki o állt A
Lánnyal, Akit Nem Nevezünk Nevén. Nem mosolygo , de
mindenre bólogato , amit a lány mondo .
 – Csak két barát vagyunk, akik együ utaznak – feleltem az
igazságnak megfelelően, legalábbis azt hiszem.
Nem tudtam nem észrevenni a mosolyt, ami végigfuto az
arcán.
– Az szuper!
– Hány éves vagy, Jason?
Azt hiszem, meglepte, ahogy nekiszegeztem a kérdést.
– Huszonhárom. – Nem is olyan öreg.
– És mióta szörfözől? – kérdeztem, mielő a korom felől
érdeklődhete volna. Nem akartam bevallani, hogy
tizenkilenc vagyok.
– Egész életemben szörföztem. Kaliforniában, a
tengerparton nő em fel, aztán ideköltöztem tengerbiológiát
tanulni.
Akkor nem is volt annyira lepukkant, csak annak tűnt.
– De szuper! – mondtam, mert azonnal elképzeltem, ahogy
delfinekkel barátkozik. Jaj, várjunk, azt hiszem, azok a
SeaWorldben dolgoznak. Hát jó, fogalmam sincs, mit
csinálnak a tengerbiológusok.
Bólinto , és egy parányit közelebb lépe hozzám. Ügyes.
– Iskolába jársz?
Már majdnem elmondtam az igazat, aztán eszembe juto a
rengeteg részlet, és inkább úgy döntö em, nem kell tudnia az
egész életemről. Csak bulizga unk, úgyhogy hazudtam.
– Ősszel kezdem. – Basszus, mennyire valódinak hangzo !
Egyre ügyesebb voltam ebben az egész megtévesztősdiben.
Bólinto , aztán egy pillanatig kínosan álltunk egymással
szemben. Nagyjából kimeríte ünk minden témát, amit egy
rövid csevegés ala lefedhetünk. Beck miről beszélget a Sötét
Nagyúrral? Sok közös van bennük? Több mint ami
ke őnkben? Vajon a lány azt magyarázza neki, hogy milyen
nehéz az élet nagy mellekkel? Csesszék meg a lányok!
Odapillanto am arra a helyre, ahol korábban lá am őket,
de már nem voltak o . A gyomrom elszorult, mintha
kiránto ák volna az összes belső szervemet. Visszamentek a
hotelbe? A mi ágyunkon csinálják?
Jason még eggyel közelebb lépe , és éreztem a ruháján az
óceán illatát. Vagy az is lehet, hogy csak a levegőben éreztem
az óceán illatát. A fejemben képek pörögtek Beckről és egy
másik lányról.
– Tetsze a szörfözés? Igazán ügyes voltál! – Gyakorlatilag
két centire volt tőlem, és éreztem a sört a leheletén.
Kényszeríte em magam, hogy belenézzek a barna
szemébe.
– Aha, tök jó volt! Szívesen megpróbálnám újra.
– Elvihetlek máskor is. Esetleg reggel? – A hangjában volt
valami, ami arra utalt, mi mindent csinálhatnánk még reggel.
Bólinto am, és rámosolyogtam, mert borzalmasan éreztem
magam, és azt akartam, hogy flörtöljön velem. Jó érzés volt, és
azt mondoga am magamnak, hogy rendben van, hiszen
helyes srác.
– Abby, szerintem nem lesz rá idő, mielő elindulunk
holnap reggel – közölte Beck mögö em éles hangon. A szívem
a torkomba ugro , és amikor megfordultam, lá am, hogy
elnéz melle em Jason irányába. A Lány, Akit Nem Nevezünk
Nevén pedig Beck melle néze el, egyenesen rám. Jaj,
könyörgöm, elég már a gyilkos pillantásokból!
– Tessék? Legutóbb még elég laza volt a menetrendünk. –
Keresztbe te em a karom, és próbáltam rájönni, mi a
szándéka. Ha tényleg imád, akkor igazán tehetne valamit,
ahelye , hogy csak áll o .
Beck azonban csupán ennyit mondo :
 – Holnap nem az.
Érdekes.
Leve em róla a tekintetemet, és a mögö e álló lányra
néztem.
– Szerintem még nem találkoztunk. Abby vagyok –
közöltem, és felé nyújto am a kezem. Zavartan tekinte le rá,
mielő megrázta volna.
– Én Lia – felelte őszinte mosollyal. Fegyverszünetet
ajánlo am, és ebben a pillanatban a levegőben lévő feszültség
kezde elpárologni. Valamelyest.
Amint elengedtük egymás kezét, egy részeg lány ordíto
fel a tábortűz túloldalán.
– Játsszunk Mersz vagy iszolt?
Neve em, mert annyira közhelyes volt az egész, de
meglepetésemre mindenki azonnal belement, és székeikkel
körbeülték a tüzet. Még sosem ve em részt egy buliban sem,
de nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjek a Mersz
vagy iszol szabályaira. Szerencsére én csak H20-t fogok inni.
Mindenki elfoglalta a helyét az összecsukható székeken a
barátaik közelében, én végül Jason mellé kerültem, Beck és Lia
pedig a tábortűz túloldalán foglalt helyet. A Lia arcára kiülő
önelégült mosoly arról árulkodo , hogy örül az
elrendezésnek. Lehet, hogy Lia tényleg varázsló. Boszorkány.
Mindegy. Az is lehet, hogy pasi.
Ha ez egy film le volna, akkor most jö volna el a pillanat,
amikor meghúztam volna valami alkoholos italt. Ehelye
inkább letekertem a vizesüveg tetejét, és hosszan
belekortyoltam. Ugyanaz a részeg lány, amelyik pár perce
kezdeményezte a játékot, felugro és tapsolt egyet.
– Én kezdem! Ha a merszzt választjátok, nem lehe ek
nyuszik, és nem választhatjátok az ivást, miután megtudtátok,
mit kell csinálnotok. Ezek a szabályok! – magyarázta csábos
tekinte el, legalábbis ő biztosan annak érezte, valójában
azonban úgy feste , mint egy kacsintgató kalóz. Grr! Talán
annak is vannak előnyei, ha te vagy az egyetlen józan ember.
Miután szemügyre ve e az egész kört, pillantása megakadt
a jobbomon ülő srácon, aki előre-hátra hintázo a székén.
Elhajoltam mellőle, így közelebb kerültem Jasonhöz, aki rám
mosolygo , és a székem támlájára helyezte a karját.
– Ian! Mersz vagy iszol? – kérdezte a lány, és közelebb
lépe a jobb oldali sráchoz.
Ian mordult egyet, felállt, és nyilván a merszet választo a.
Mindenki éljenze , és előreült a székén, hogy várja a
végrehajtandó feladatot.
– Vetkőzz le, és ugorj az óceánba! – utasíto a a lány. Azta,
ez a csaj aztán belecsapo a közepébe! Hogyan fog végződni
ez a játék? Egy hatalmas orgiával a parton?
Ian pillanatnyi habozás nélkül felém fordult, előrenyújto a
a sörét, mintha én lennék a segédje a próbatétele során.
Elve em, mivel nem nagyon volt választásom, mire rám
vigyorgo , és nekiállt vetkőzni. A srác kevesebb mint egy
méterre volt tőlem, és konkrétan úgy vetkőzö elő em,
mintha én lennék a lánybúcsún a menyasszony. Életem
legjobb tábortüze. Leve e az ingét, aztán megpörge e a feje
fölö , mint egy helikopter, majd odadobta egy lánynak a kör
másik oldalán. Vad éljenzéssel kapta el, miala a srác
nekiláto levenni a gatyáját. Leejte e a homokba, mintha nem
ez a ruhadarab lenne az utolsó elő i dolog, ami eltakarja
előlem az izéjét.
– Állva nagyobb! – ordíto a, miközben ledobta a bokszerét,
és vad rohanással az óceán felé iramodo . Mindenki nevete ,
én azonban csak ültem o a sörével a kezemben, a Star Wars-
os alsónadrágját bámulva, és azon gondolkodtam, hogy vajon
mennyire sajnálná, ha nem kapná vissza, miután visszatért a
vad próbatételből.
Jason felém hajolt, és a fülembe su ogo .
– Na, ez ám a szép kezdet egy Mersz vagy iszolnak! –
Hallo am, hogy megszólal, de ahogy beszélni kezde , Ian
bokszeréről ráemeltem a tekintetemet. Engem néze a
jellegzetes mosolyával, csak a tábortűz árnyékba boríto a, és
az arcvonásait rejtélyes ragyogás boríto a. Ahogy egymást
néztük a tábortűz fölö , világossá vált, hogy
egymillióféleképpen lehet tekinteni a világra, de Beck és én
ebben teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Mintha az élet
egy nagy belső poén lenne, amin ke en osztozunk.
Ian nem tért vissza az úszásból, és a lány, aki elkapta az
ingét, utánaeredt, úgyhogy a játék nélkülük folytatódo . Az
egyik lány, aki pár székkel Lia melle ült, vállalta, hogy
kiválasztja a következő versenyzőt. Felállt, és megpördült
maga körül, de hirtelen megállt, amikor Liához ért. Lia
természetesen a merszet választo a. Az egész műsor kissé
erőltete nek tűnt, és amikor kiderült, mit kell tennie, tudtam,
hogy ennyi.
– Lia! Csókold meg az egyik melle ed ülőt! Te választhatsz!
– Úgy éreztem, a gyomrom tartalma mindjárt visszajön, bele a
tábortűzbe. Ő választhat, persze, a jó édes anyádat! Lia bal
oldalán egy bekészült srác ült, szinte aludt, a másik oldalán
pedig a csodálatos Beck foglalt helyet. Lia nagyszerű műsort
ado elő színlelt ártatlansággal, illetve a szája elé kapo
kezével, és kuncogo . Mekkora színésznő!
Beck próbált szemkontaktust teremteni velem a tűz fölö ,
de én képtelen voltam levenni a tekintetemet Liáról. Bedugo
egy elszabadult haj tincset a füle mögé, és Beck felé fordult.
Azon tűnődtem, vajon eljátszo a-e valaha Szűz Mária
szerepét valamelyik templomi darabban. Nyilván tökéletesen
játszo a volna.
– Jól vagy? – kérdezte Jason, kiszakítva a kábulatomból.
Lenéztem a kezemre, ami összefacsarta a műanyag flakont.
Teljesen tönkrete em, miala a tekintetemmel próbáltam
felnyársalni Liát.
– Jaj, persze. Jól vagyok – hazudtam a flakont az ölembe
ejtve, és igyekeztem normálisnak tűnni.
Nem néztem végig a csókot; a csapdosó lángokat
bámultam, és a többiek hurrogását hallga am. Nagyon furcsa
élmény volt. A heves féltékenység kellemetlen érzéssel töltö e
el a gyomromat, és minél tovább ültem o , miközben a játék
folytatódo körülö em, annál inkább úgy éreztem, fel fogok
robbanni. Jasont is felszólíto ák, de ő inkább lehúzo egy
sört, mint hogy végrehajtson egy feladatot. Hálás voltam érte.
Ezután azonban Beck következe .
A lány, aki a játékot indíto a, felállt, és Beckre mutato .
– Járj öltáncot valakinek! A legdögösebb pasinak vagy
csajnak, aki i van.
Neve em, sőt, kitört belőlem a röhögés, és a körülö em
levő emberek furcsán néztek rám. Elismerem, hogy őrültnek
tűntem, de ezt már nem tudtam volna megbocsátani az
univerzumnak. Muszáj volt tudnom, hogy Isten tud-e vicces is
lenni néha. Lia elvörösödö , és a barátai éljeneztek meg
bizta ák. Mindenki azt feltételezte, hogy Beck annak a
lánynak fog öl táncot lejteni, aki megcsókolta, és aki
nyilvánvalóan a legcsinosabb lány volt a bulin. Borítékolható.
Beck azonban felállt, körbesétálta a tüzet, majd elindult felém,
én meg még jobban neve em. Ideges nevetésem
összekeverede a bennem felgyülemlő féltékenységgel.
 Gyűlöltem Becket abban a pillanatban, de úgy éreztem, a
világ legjobb ajándékát kaptam tőle. Ebben a pillanatban
mindenki tudomására hozta, hogy szerinte én érdemlem meg
azt az öltáncot. Megállt pontosan elő em, én pedig a szexi,
fekete inge alá rejte hasára meredtem.
– Ms. Abby Mae, megtisztelne azzal, hogy elfogadja tőlem
élete első öltáncát? – kérdezte álkomolyan.
Végül felnéztem rá.
– Nem hinném, hogy elférsz az ölemben.
Felvonta a szemöldökét.
– Ez egy kihívás?
Akaratom ellenére elmosolyodtam. Éreztem, hogy a testem
egésze remeg az idegességtől. Utáltam, hogy mindenki minket
néz, és hogy fogalmam sem volt, mit fog tenni Beck. Karját a
levegőbe emelte, és rázni kezdte a csípőjét a zene ütemére,
ami valakinek az iPodjából szólt. Mindenki tapsolt, és
noszogatni kezdte. Megfordult, és megrázta a farmerbe
bújtato fenekét az arcom elő , én pedig játékosan ellöktem.
Ördögi vigyorral megfordult, és a következő pillanatban már
pont fölö em állt. Belepréselődtem a székembe, és éreztem,
hogy megugrik az adrenalinszintem. Összeszoríto am az
ajkamat, miala a csípőm két oldalán kinyújto a a lábait, és
úgy hajolt előre, hogy az arca majdnem hozzáért az
enyémhez. Nem gondoltam, hogy ezt fogja csinálni.
Konkrétan rajtam volt, és hozzászegeze a székhez.
Lá a, hogy fészkelődöm a székemen, így amikor a csípőjét
az enyémhez dörzsölte, és a buli összes nőnemű résztvevője
hangosan felvisíto , én mérgesen meredtem rá.
– Nem tetszik, Abby? – cukkolt, hiszen tudta, hogy nagyon
is tetszik.
– Nem is csinálod jól! – feleltem, és próbáltam elhúzni a
fejem, hogy az ajkunk távolabb legyen egymástól.
– Akkor mutasd meg, hogyan kell – provokált fenyegető
mosollyal.
Nincs az az Isten.
– Igeeeen! – mindenki egyetértőn éljenze . Nem az ő
véleményük mia álltam fel végül, és döntö em Becket a
homokba. Hanem mert Caroline fel-le ugrálva biztato volna,
hogy kössem fel a gatyát, és mutassam meg Becknek, hogy
mit akarok. És azért, mert Lia savanyú arccal pillantgato
felénk. Most már érte em, hogy a féltékenység elég erős
motiváló tényező.
Beck a kezére támaszkodva hátradőlt a homokban.
Odaálltam elé, és próbáltam felidézni az összes öltáncos
jelenetet, amit a tévében meg a moziban lá am.
Értelemszerűen még senkinek nem adtam öl táncot, de jó a
ritmusérzékem, és csak egy cél lebege a szemem elő : Beck
dobja el az agyát. Behunytam a szemem, a világ elmosódo
körülö em, és csak arra gondoltam, mit csinálnék most
Beckkel, ha nem lennének következmények és járulékos
veszteségek (az egóm például). A hajamba túrtam, és lassan
mozgatni kezdtem a csípőmet a lassú ütemre. Érzékinek és
erőteljesnek éreztem magam abban a pillanatban, miközben a
testem jobbra-balra tekerge .
Közelebb araszoltam Beckhez, ő pedig előredőlt, megfogta
a vádlimat, és a kezével lassan simogatni kezdte, felmelegítve
a bőrömet. Gyengéden az ölébe húzo , és hagytam, hogy a
lábaim körbefonják a csípőjét. A térdem a homokba fúródo ,
és végighúztam a kezemet a mellkasán; éreztem a mellizmait
az inge ala .
A ruhám felcsúszo , a combom hátsó felét dörzsölte a
farmere. Kezét a combomra te e, épp a ruhám szélére, és két
centivel feljebb tolta.
– Olyan szexi vagy, Abby – su ogta, én pedig lassan
körözni kezdtem a csípőmmel, ahogy más nőktől lá am vagy
egy tucatszor.
Megrészegültem az adrenalintól és a saját merészségemtől.
Testemmel szorosan hozzásimultam a testéhez, mint egy
tapadókorong. Könnyű volt így mozogni rajta, a csípőmet
ringatva, és hagyni, hogy sugározzon a szexuális erőm.
Megragadta a combomat, bőre szinte perzselte az enyémet.
Hüvelykujja iszonyú közel volt a veszélyes célponthoz, és arra
vágytam, hogy érje is el.
Ereztem, hogy benne is felébred valami, és nem érdekelt,
hogy egy bulin vagyunk. A tábortűz o táncolt mögö e,
megvilágítva az alakját, és kizárva mindenki mást. Ereztem,
ahogy az élet keresztüláramlik rajtam, az életöröm tovább
fokozta csáberőmet. Kezemmel a hajába túrtam, és magam
felé húztam a fejét, miközben továbbra is lassú mozdulatokkal
dörgöltem magam az öléhez. Már rég túlléptük a jólneveltség
határát, de semmi mást nem hallo am a saját, vadul zakatoló
szívem hangján kívül. Amikor az ajka az enyémhez ért, úgy
csókoltuk meg egymást, mintha egész életünkben erre
éheztünk volna. Nyelvével végigsimíto a az enyémet, és a
hajamba túrt, miközben magához szoríto . Egyszerre mozgo
a csípőnk, és többé nem voltunk urai az öltáncnak.
Ruhában szexeltünk, húsz ember szeme lá ára.
– Jól van, most már menjetek szobára! – hatolt át a
játékvezető hangja a vággyal teli kábulatomon. Elhúztam a
számat Beckétől, és a kézfejemet az ajkamra szoríto am, hogy
elkendőzzem a túláradó érzelmeimet: az eufóriát és a
feszengést, a döbbenetét és a vágyat. Beck ködös tekinte el
néze rám. Barna haja – hála az ujjaimnak – még kuszább le .
 O ültem, vágytól megdermedve.
– Nem panaszkodni akarok, de ha nem kelsz fel az ölemből,
nem biztos, hogy ilyen ártatlan marad ez az egész. – Nem
tudta palástolni, hogy mennyire jól szórakozik. Még egyszer
megszoríto a a csípőmet, mire felálltam az öléből, és
belezu yantam a székbe, amit korábban Ian foglalt el. Beck
szó nélkül leült az én székembe. Letöröltem a térdemre és a
vádlimra tapadt finom homokréteget. Aztán lesimíto am a
ruhám szélét, és őrült módon próbáltam kerülni a
szemkontaktust a csoport többi tagjával. Ők már a játék
következő delikvensével foglalkoztak, azonban az arcomra
kiült pír nem akart elmúlni, és úgy éreztem magam, mintha
egy állatkertben szerepelnék.
Jason előrehajolva rám néze .
– Ez volt ám a baráti öltánc, mi? – Hangjába bosszúság
vegyült. Vajon azt hi e, hogy hazudtam neki? Beck és én
tényleg barátok voltunk, és tényleg nem jártunk, szóval nem
az én hibám, hogy egy bulin nem volt kedvem elmagyarázni a
végtelenül bonyolult kapcsolatunkat egy szörfoktatónak.
Nem bírtam Jasonre vagy Beckre nézni a játék hátralévő
részében. Beck és én csak csendben ültünk o , amíg a többiek
kezdtek elszállingózni. Kive em a telefonomat a táskámból, és
jeleztem, hogy előremegyek, hogy telefonáljak egyet.
Imádkoztam, hogy Caroline felvegye.
 Tizenharmadik fejezet

- ÚRISTEN, VÉGRE! – Ereztem, hogy a megkönnyebbülés

hulláma végigsöpör a görcsbe állt gyomromon, amikor
Caroline a negyedik csörgésre felve e. Neki már későre járt,
de ha állandóan alszol, a napok sokkal jobban összefolynak,
mint azelő .
– Szia, Abs! – szólt bele reszelős hangon. Semmi nem volt
jelen a korábbi vidámságából.
– Szia! Rosszkor hívlak? Visszahívjalak máskor? – Lehet,
hogy csak fáradt.
Megköszörülte a torkát, és hallo am az ágy nyikorgását,
mintha próbálna feljebb ülni egy kicsit.
– Nem kell, csak most különösen szarul érzem magam.
Általában cukormázba csomagolta a betegségét. Úgy
beszélt a kórházi létről, mintha csak egy hosszú szállodai
tartózkodás lenne, semmi több.
– Ezért nem ve ed fel mostanában, ha hívtalak? Nekem
nem baj, ha arról beszélünk, hogy mennyire szarul vagy.
Hiányzol.
Hosszú csönd következe , miközben meredten néztem a
homokot. A holdfényben majdnem úgy néze ki, mintha hó
lenne. Meleg, szemcsés hó.
– Abby, azt akarom, hogy boldog légy, és kelle egy kis
idő, amíg mindent átgondolok.
 Elszorult a szívem.,
– Mit kelle átgondolnod? – kiabáltam a telefonba, tekintet
nélkül a körülö em lévőkre. Nem érdekelt, mit gondolnak.
– Abby… megmondták, mennyi van hátra.
Az időpont. Kapo egy lejárati dátumot. Mintha bárki meg
tudná jósolni a kicsesze jövőt! A várható éle artam csak
statisztika, semmi több. Nem ve ék számításba a külső
körülményeket. A tényt, hogy Caroline a legeslegjobb ember,
akit valaha ismertem, és bármennyi időt is adtak neki, ő
többet érdemelt.
– Mennyi? – Megálltam, és térdre zuhantam a homokban. A
fenekem a sarkamra zu yant. Homok tapadt a lábamhoz, és
dörzsölte a sápadt bőrömet.
– Nyolc hónap.
Caroline nyolc hónapnyi éle el tudo tervezni. És én is.
Éreztem, hogy elfog az ellenállhatatlan vágy, hogy üvöltsék, a
gyomromból indulva felfelé a légcsövemen át a torkom felé,
szétfeszítve a tüdőmet. Aztán, amikor elérte a számat,
elszámoltam tízig. Nem az én betegségem. Most nem rólam
van szó. Caroline-nak arra van szüksége, hogy erős maradjak.
Élete legjobb kicsesze nyolc hónapjára van szüksége.
– Nem hozhatnálak el, hogy velünk gyere az út maradék
részében? – kérdeztem, és imádkoztam, hogy igent mondjon.
– Nem tudom, mikor kerülök ki a kórházból, de mit
szólnál, ha elmennénk valahova, amikor visszajössz? Csak te
és én. – Ez csodálatosan hangzo . Azonnal eszembe juto egy
csomó hely, ahova mehetnénk. Például Hollywoodba,
végigsétálhatnánk a hírességek sétányán, és megkereshetnénk
az összes sztárt, akiért valaha epekedtünk.
– Tökéletes.
– Bármi hír a számomra? – kérdezte, és aznap este először
reményt fedeztem fel a hangjában. Tényleg rajtam keresztül
élte az életet.
Megfordultam, hogy van-e valaki körülö em. A buli
gyorsan véget ért, Beck azonban még mindig o volt a
strandon, pár méterre tőlem. A homokban ült, karját a térde
köré fonva. Arcával az óceán felé fordult. A holdfény kiemelte
éles arcvonásait. Valószínűleg biztos akart lenni abban, hogy
nem rabolnak el, de értékeltem, hogy magamra hagyo egy
kicsit.
Elmeséltem mindent Caroline-nak a tábortűzről, a csókot és
a vallomást az óceánban az előző napról. Mohón hallga a az
összes részletet. Amikor bevallo am neki, hogy ő volt a
kisördög, aki minden pillanatban a vállamon ült, éljenezni
kezde a telefonban.
– Még jó, hogy én voltam! Sosem voltam ennél büszkébb –
vallo a be, és hallo am a hangján, hogy mosolyog.
– Imádtad volna a szörfoktatót. Mintha csak a Laguna
Beachből jö volna!
– Hát, nem tűnik olyan szívdöglesztőnek, mint Mr. Öltánc.
Nevetésben törtem ki.
– Mostantól így kéne hívnom.
Amikor elhalt a nevetésünk, és csak a csapkodó hullámok
zaja maradt, o ültem Caroline-nal a telefonvonalban, azon
tűnődve, vajon mit lát éppen a kórteremben.
– Ha letesszük, csinálok egy képet az óceánról, és
elküldöm.
– Köszi! Majd berakom há érképnek – mondta
vágyakozva.
– Szeretlek, Caroline.
– Én is szeretlek, Abs.
 ***

– Ez jó sok gyógyszer – jegyezte meg Beck, ahogy elhagytuk

Corpust. Reggeli után távoztunk, és elő e elfelejte em
bevenni a gyógyszereimet. A gyógyszeres táskám jóval
baljósabb zajt ado ki, amikor nem szólt zene a kocsiban,
úgyhogy halkan bekapcsoltam a rádiót, mielő elkezdtem
kirázogatni az üvegcsékből a pirulákat.
– A nemátalakító műtétem mia szedem őket –
viccelődtem, mert nem igazán akartam belemenni a
részletekbe.
– Férfivá operáltatod magad? – kérdezte, és kétkedve
szemlélt a volán mögül. – Szerintem elég jó pasi lenne belőled.
Hány kiló vagy? Negyvenöt? A gizda lábak már stimmelnek!
Visszadobtam az egyik üveget a táskába, és összehúzo
szemmel néztem rá.
– Nem is gizdák a lábaim!
– Tudom – vigyorgo . – Tökéletesek. – Olyan tökéletesen
szúrta be ezt a bókot, hogy szinte észre se ve em. – Mire valók
igazából a table ák?
Tudo a transzplantációról, szóval nem sok értelme le
volna tovább ragozni.
– Olyan ember vagyok, akinek a teste minden pontján nő
szőr. Lá ad azokat a műsorokat a Discovery Channelen?
Nem tudta palástolni a játékos mosolyát.
– Túl sok tévét nézel, de persze, ha ennyire szeretnéd,
felőlem maradhatunk ennél a válasznál.
Neve em, és felhúztam törökülésbe a lábamat, amíg
gyorsan beve em a gyógyszereimet.
A következő pillanatban rácsapo a kormányra, mintha
eszébe juto volna valamit.
 – Ha nem szednéd a table ákat, lehetnél a szakállas nő a
cirkuszban. – Elhallgato , aztán rám néze olyan
reményteljesen csillogó szemekkel, hogy egy pillanatig azt
hi em, komolyan gondolja. –Kivéve, ha megcsináltatod a
nemátalakító műtétet, mert akkor csak egy egyszerű fickó
leszel, szakállal.
Felvonta a szemöldökét, vállat vont, aztán ismét az útra
figyelt.
Nem bírtam abbahagyni a röhögést, amíg el nem hagytuk
Corpus Christi határát.
Azt hi em, hogy Beck majd, tudjátok, rám mozdul az előző
esti öltánc után, de semmi sem történt, amikor visszatértünk a
hotelszobába. Kimerült voltam, és Caroline prognózisának
súlya szaladt át az agyamon, valahányszor lehunytam a
szemem. Forgolódtam, és képtelen voltam kitörölni az
agyamból a betegsége képeit. Lerobbant tüdejét és a beteg
máját. Tudtam, hogy Beck is ébren van, de békén hagyo , és
én pont erre vágytam.

– Oké, villámkérdések! – szólaltam meg, és közbeszúrtam egy

jó kis vetélkedős hangeffektet. Becknek persze nagyon tetsze .
Humorom minden apró nüanszát értékelte. – Az alábbiak
közül melyik nem volt valamelyik Spice Girl neve: Scary,
Baby, Silly vagy Posh?
– Silly – vágta rá azonnal, és önelégülten mosolygo .
– Mi van? Ne már, nem találhatod ki ilyen gyorsan!
– Miért ne találhatnám ki gyorsan, ha tudom a választ?
Ezért hívják villámkérdéseknek.
Keresztbe te em a karom, és hátradőltem a széken.
– Oké, inkább játsszunk Lakatlan Szigeteset.
Kacsinto , én meg úgy te em, mintha az ő ablakán
bámulnék kifelé, pedig igazából az arcvonásait figyeltem,
miközben vezete .
Néha muszáj volt emlékeztetnem magam arra, hogy Beck
valódi, és egy autóban ülünk.
– Jó, de akkor azt a tévésorozatos verziót, mivel mind
tudjuk, hogy neked aztán van miből meríteni – viccelődö .
Széles mosoly terült el az arcomon.
– Oké, fejenként három tévésorozat. Te kezded.
Zene zümmögö a rádióból, miközben vártam, hogy
mondjon valamit. Isten tudja, hol jártunk, köve ük az utat,
amerre a szívünk húzo minket.
– Az SNL és a LOST összes évada – tarto egy kis szünetet,
hogy gondolkozzon –, és talán a The Walking Dead, mivel épp
azt nézem, és tudni akarom, mi lesz a vége.
– Várj, várj! – buko ki belőlem, és hadonászni kezdtem. –
Komolyan egy olyan sorozatot akarsz nézni, ami arról szól,
hogy emberek egy szigeten rekednek, miközben te is épp egy
szigeten rekedtél?
Vigyorgo .
– Annyira ironikus, hogy kár lenne kihagyni ezt a poént, és
Kate egész véletlenül az álomcsajom.
Butaság, de azonnal elkezdtem magam Kate-hez
hasonlítgatni. Semmi közös nem volt bennünk. Nekem miért
nincsenek imádni való szeplőim?
– Oké, te jössz – sürgete .
Bólinto am, és próbáltam időt nyerni, hogy biztos ne
hagyjam ki egyik kedvencemet sem.
– The Office, Will és Grace és a Trónok harca – jelente em ki,
és azon nyomban meg is bántam a döntésemet. – Nem, várj!
Lehet, hogy inkább valamelyik helye a Kártyavár. Vagy a
Jóbarátok.
 Nevetése betöltö e az autót.
– Szeretnél egy lakatlan szigeten rekedni Michael Sco al?
– És Jimmel – mosolyogtam büszkén, ahogy eszembe juto
az én álompasim.

Még egy órán át hajto unk észak felé, konkrét cél nélkül.
Felte em a lábam a kesztyűtartóra, és néztem a melle ünk
elsuhanó tájat. Egyszer előve em a telefonomat, és videóztam
egyet az ablakon keresztül, hogy majd elküldjem Caroline-
nak. Csupán húsz másod-percnyi kiége fű meg fa szerepelt
rajta, de az ég olyan kék és felhős volt, hogy tudtam, ezáltal
belekóstolhat az életbe.
Ebédidő tájékán áthaladtunk egy kisvároson, ahol
megpillanto am egy hatalmas táblát, amelyen ez állt: „Texas
legnagyobb bolhapiaca – 5 mérföld.”
– Beck, voltál már bolhapiacon? – érdeklődtem felé
pillantva. Rajta volt a napszemüvege, úgyhogy nem lá am a
szemét, de az állát kezdte borosta pe yezni. Arra gondoltam,
hogy ha a barátnője lennék, megkérném, hogy hagyja így.
E ől a leheletnyi arcszőrze ől még szexibb le .
– Nem rémlik. Én is lá am azt a táblát.
– Elmegyünk? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogy
igaz-e, hogy ez a „legnagyobb Texasban”.
– Szerinted készen állunk már egy bolhapiacos randira?
Úgy hallo am, az a kapcsolat későbbi fázisában szoko
megtörténni. Mármint, tegnap este épp csak öltáncoltunk. –
Hogy hogyan volt képes egyetlen monda al cukkolni és
mosolyt fakasztani az arcomra, nem is érte em, de úgy ültem
és néztem, mintha egész életemben pontosan ezt a pillanatot
vártam volna. Reagálnom kelle volna arra, hogy viccelődik,
vagy hogy randit emlegete , aztán meg kapcsolatot? Végül
nem szóltam semmit, csak dünnyögtem valamit, és az ablak
felé fordultam, azért imádkozva, hogy ne lássa meg az
ablaküvegben, hogy elvörösödtem.
– Egyébként a tegnapi volt életem legjobb öltánca. – Ezek
szerint nem hagyjuk annyiban a témát.
Nem néztem rá.
– Miért, hányszor kaptál öltáncot? – kérdeztem, és a
kavicsútról felpa anó kövekre koncentráltam, ahogy letértünk
a pályáról.
– Csak ezt az egyet. De egyértelműen ez volt a legjobb –
mondta magabiztosan.
Próbáltam elrejteni hatalmas mosolyomat.
– Beck. Állj meg a bolhapiacnál!
– Jól van, de innen már nincs visszaút – közölte, és beállt
egy üres parkolóhelyre.
Tudtam, hogy csak hülyül, de a szarkasztikus megjegyzése
o lebege körülö em, mintha tényleg akkora lépés lenne,
hogy együ elmegyünk egy bolhapiacra. Elhessege em a
gondolatot, kicsatoltam az övemet, és kiugro am a kocsiból.
A tábla pár mérfölddel korábban nem viccelt: tuti, hogy ez
volt Texas legnagyobb bolhapiaca. Már a parkoló önmagában
akkora volt, mint egy kisebb metropolisz. Azokat az
embereket, akik nem akartak fél mérföldet megtenni a saját
lábukon, villamos szállíto a a bejárathoz. Beck kikerülte őket,
aztán elindult a parkoló autók közö .
– Várj meg! – kiálto am, és próbáltam tartani vele a tempót.
A szél belekapo a hajamba, és az égre fölnézve lá am, hogy
a hömpölygő felhők teljesen kitakarják a napot. A bolhapiac
szerencsére fede volt, ugyanis az ég bármelyik pillanatban
megnyílhato . Amikor ismét lenéztem, Beck komoly
tekinte el vizslato ; ami nem arra utalt, hogy barátok
lennénk. Kiöltö em rá a nyelvem, és úgy csináltam, mintha
lasszóval bekeríteném, és odahúznám magamat hozzá.
Folyta am a játékot, mire ő magához vont, hogy puszit adjon
az arcomra.
– Szerinted i lehet kapni igazi lasszót? – kérdeztem
csillogó szemmel.
– Szinte biztos, hogy i csak kötélnek hívják – felelte
titokzatos mosollyal.
Többórányi bóklászás után o álltunk a bolhapiac
bejáratánál a zsákmányainkkal. Eleinte együ váloga uk a
legförtelmesebb darabokat, és visszatarto uk a nevetésünket,
amíg jó messzire nem kerültünk az eladóktól. De amikor
kiszúrtam egy ajándékot, amit meg akartam venni Becknek,
úgy döntö em, jobb, ha egy kicsit szétválunk, hogy
meglephessem.
– Oké, lássuk, ki nyert – mondta Beck, és leült egy padra a
bejárat elő .
Én is így te em, és az ölembe ve em a táskámat.
– Hogy ki nyert?
– Aha, hogy ki talált jobb cuccokat.
– Á! – bólinto am, és kinyito am a táskámat, hogy
belenézzek. –Ve em neked valamit, de nem ajándék vagy
ilyesmi, és semmiképp nem azt jelenti, hogy epekedem
utánad. Egyszerűen csak tudtam, hogy meg kell vennem,
amikor meglá am.
Elmosolyodo , és ő is kinyito a a táskáját.
– Hát, az jó, mert én is találtam neked valamit. Viszont az
enyém egyértelműen azt jelenti, hogy epekedem utánad,
úgyhogy vedd is úgy!
Játékosan forga am a szemem, és előszedtem az ajándékát.
– Tessék – mondtam, és átnyújto am neki a papírba
csomagolt tárgyakat.
– Nem kelle volna – viccelődö , mielő kicsomagolta
volna. Meglöktem a vállammal.
– Nyisd már ki, te bolond!
Nevetve hámozta le a papírt egy pár só- és borsszóróról.
Zombi alakúak voltak. Eszméletlenül élethű zombik. Leese
az álla, ahogy a kezébe ve e őket.
– Te nyertél – állapíto a meg lenyűgözve. Ezt teszik a
kerámia-zombik.
– Nem fair – böktem oldalba. – Nekem is látnom kell, hogy
mit ve él nekem, mielő győztest hirdetünk. – Bár tudtam,
kizárt, hogy felülmúlja az ajándékomat.
– Oké, tessék – mondta, átrakta az egyik kezébe a szórókat,
és egy apró kartonból készült ékszertartót ve elő a táskájából.
Még sosem kaptam ékszert, úgyhogy amikor kinyito am a
tetejét, és találtam benne egy régi, patinás medált, elakadt a
szavam. A szív alakú medál picike volt, talán egy centi széles.
Aranyból vagy hamis aranyból készült, nem tudtam
megállapítani, de nem is igazán érdekelt. Összevontam a
szemöldökömet, és éreztem, hogy belülről könny égeti a
szemhéjamat. Nem szabado volna egy ilyen butaság mia
sírnom, de volt valami mélyen személyes ebben az
ajándékban.
Beck figyelmesen néze , de én nem bírtam a szemébe
nézni. Még nem. A medál oldalán levő csa al mata am, amíg
meg nem adta magát, és ki nem tudtam nyitni a zárat. Belül
két apró, fekete-fehér képet találtam. A bal oldalon egy fiatal
lány masnival és fodros ruhában. A jobb oldalon egy katona
egyenruhában. Egykorúnak tűntek, és tudtam, hogy egy pár
lehe ek. Ez a lány szívmedálja volt.
– Nézd meg a hátulját! – Beck inte , hogy fordítsam meg a
medált.
Becsuktam, és óvatosan megfordíto am a tenyeremben,
hogy a szív hátulja legyen felül. A kopo as aranymedálba
tökéletes kézírással ezeket a szavakat vésték: ezzel a szívvel.
– Arra gondoltam, kicserélhetnénk a képeket – javasolta
szégyenlősen. – Vagy ha elég fura vagy, akkor benne
hagyhatod ezt a párt is, ha akarod. – Annyira Beckre vallo ,
hogy mondjon valami hihetetlenül komolyat, aztán meg
elpoénkodja, hogy oldja a hangulatot. Én azonban nem
hagytam, hogy ennyivel megússza, így hát felé fordultam a
padon, előrehajoltam, és gyengéden megcsókoltam. A szája
egy kicsit nyitva volt, úgyhogy egy kicsit fura volt, de amikor
az ajkunk összeért, ugyanakkora szenvedéllyel csókolt vissza.
Üres keze a nyakamra vándorolt, és közelebb húzo magához.
Kinyito am a számat, és hagytam, hogy a nyelvét
becsúsztassa az ajkaim közö . Édes íze volt, mint a
forgácsfánknak, amit az imént feleztünk el. Még többre
vágytam belőle, és ahogy a hajamat markolta, arról
árulkodo , hogy ő is többet akart belőlem.
O ültünk egy bolhapiac elő , a semmi közepén, Texasban,
több száz ember közö . Beck tenyerében a zombik voltak, az
enyémben pedig valakinek a rég elveszte medálja, ami most
már teljesen az enyém volt.
Amikor kábult mosollyal szétváltunk, egy zsémbes
öregasszony utánunk vakkanto .
– Nem tudom elhinni, hogy a mai fiatalok mennyire
illetlenül viselkednek! – zsörtölődö , miközben a mellkasához
szoríto a túlméreteze táskáját, mintha utcai suhancok
lennénk, akik ki akarják rabolni.
A vele egykorú barátja együ érzően helyeselt, miközben
lekezelő tekinte el haladtak el melle ünk.
 Beck feddőn rám pillanto .
– Abby, illetlenek vagyunk – motyogta, de képtelen volt
letörölni a széles vigyort az arcáról. Szemei élénken égtek a
vágytól, és mintha a napbarníto bőre ala is ragyogo volna.
Tudtam, hogy én is pont így nézek ki.
– Annyira illetlenek – te em hozzá.
– Úgy csináltak, mintha szexeltünk volna, vagy ilyesmi –
te e hozzá viccelődve.
Én pedig gondolkodás nélkül rávágtam:
– Ve em óvszert az útra, mielő elindultunk. Extra nagy
méretet. – A kijelentés kicsúszo a számon, mielő
végiggondolha am volna, hogy ez-e a megfelelő válasz. Az az
igazság, hogy azok az óvszerek lyukat ége ek a csomagomba.
Nem akartam, hogy Beck rájuk akadjon, és hibás
következtetést vonjon le. Mondjuk, hogy annyi sráccal
terveztem szexelni, hogy különböző méreteket vásároltam.
– Szuper. Én dezodort és fogkrémet ve em – közölte
csintalan vigyorral. Ekkor egy akkora dörgés hangzo kintről,
hogy az ablak is beleremege . A vihar végül utolért minket.
– Arra az esetre, ha te meg én szexelnénk.
Beck arca felderült.
– Igazán?
Az arcom a vörös legélénkebb árnyalatában pompázo , és
biztos voltam benne, hogy úgy festek, mint egy cseresznye.
Egy szerencsétlen cseresznye túl sok óvszerrel. Ha válaszolok,
akkor gyakorlatilag zöld utat adok neki, hogy szexeljen velem.
– Lehetne, hogy ne beszéljünk a szexről egy bolhapiacon?
Úgy érzem, mintha azok az öregasszonyok még mindig
hallgatóznának. –Egy újabb dörgés te pontot a kérésem
végére.
Beck felnevete , és felhúzo a padról.
 – Amúgy is mennünk kéne, túl sokat voltunk i . Kétlem,
hogy odaérünk az autóig, mielő kitör a vihar.
 Tizennegyedik fejezet

BECKNEK IGAZA VOLT. Amikor leszakadt az ég, félúton voltunk

a kisbusz felé, ami a világ másik végén parkolt. Rohanni
kezdtünk, ruháinkkal védve a szerzeményeinket, de mire
odaértünk a kocsihoz, a víz az összes pórusunkba bei a
magát. Beck olyan gyorsan nyito a ki az ajtót, amilyen
gyorsan csak tudta, aztán hisztérikus nevetéssel és víztől
csöpögő ruhákban bezu yantunk a bőrülésre.
Épp amikor becsuktam volna az ajtót, feltámadt a szél, és
ellenem dolgozva igyekeze nyitva tartani az ajtót.
Esőcseppek vágódtak az arcomba, és nem tudtam elég
gyorsan pislogni, hogy a víz ne folyjon bele a szemembe. Beck
áthajolt, hogy segítsen becsukni az ajtót. Együ es erővel
sikerült bevágnunk, és elégede sóhajjal dőltünk hátra az
ülésen. A ruháim úgy tapadtak rám, mint a műanyag fólia, és
nincs az az erő, ami le tudta volna imádkozni rólam.
– Szerinted ez volt a legnagyobb Texasban? – kérdezte
Beck, miközben bekötö e az övét.
– A csajok is ezt szokták kérdezni – feleltem, mivel ez az
idejétmúlt poén túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam. Bocsánat.
– Szép. Majd elsütheted, ha o ragadsz egy lakatlan
szigeten Michael Sco al – dicsért meg, majd rám néze . Sötét
szempillái összetapadtak az esőtől, és a bőre is nedves volt,
mintha épp most lépe volna ki a zuhany alól. O ültem, és
egy pillanatnyi néma csenddel adóztam a gyönyörű
külsejének; megérdemelte. A pólója hozzátapadt a bőréhez,
kiemelve minden ala a rejlő férfias részletet. Nem volt
nagydarab, hiszen futo , de a karjai erősek voltak. Elég erősek
ahhoz, hogy nekiszegezzen az ajtónak, úgy, hogy meg se
tudjak mozdulni. Tekintetemet végigfu a am a bőrén, mintha
csak nekem lenne o , mintha jogomban állna megbámulni a
testét.
Ekkor azonban beindíto a a motort, és kiszakíto réveteg
álmodozásomból. Nem fogunk a bolhapiac parkolójában
szexelni. A dühös öregasszonyok valószínűleg pont
melle ünk parkolnak. Épp másodpercekre lennék életem első
orgazmusától, amikor egy nagyi kopogtatna az ablakon a
ráncos ujjaival, és elküldene minket a pokolba.
– Min gondolkozol? – kérdezte Beck, és beállt a hosszú
autósor végére, hogy kijussunk. Száz kocsi biztosan állt
elő ünk, és az eső sem gyorsíto a a folyamatot.
– Á, semmin. Jól lá am, hogy az egyik táskádban van egy
CD? – kérdeztem gyorsan, ügyetlenül biztonságosabb téma
felé evezve.
– John Denver. Be akarod tenni? – kérdezte, és a
pohártartóban heverő táskára mutato .
– Még sosem hallo am tőle semmit – mondtam, és fogtam
a táskát, majd kinyito am a műanyag tokot.
– Tessék? – kiálto fel Beck. – Ő az ikonikus road trip
zenész! Meglep, hogy eddig eljuto unk a segítsége nélkül.
– Ez nagyon komolyan hangzik.
– John Denverrel kapcsolatban minden halálosan komoly.
– Ó, tényleg? – kérdeztem, ahogy a CD-t az ujjaim körül
forga am, és úgy te em, mintha leejteném.
Beck önelégült vigyorral bólinto .
 – Semmi baj, Abby. Nyugodtan bánj tiszteletlenül a road
tripek isteneivel, aztán meglátjuk, mi történik velünk!

Ami történt velünk, az életünk leghosszabb dugója. Elég

sokáig ültünk o ahhoz, hogy kétszer is meghallgassuk John
Denver albumát. Nem érdekeltek sem a „vidéki utak”, sem a
„sugárhajtású repülők”, pisilnem kelle . Sürgősen.
– Te atyaúristen – panaszkodtam, és tizenötödszörre is
belevertem a fejem az ablakba. Azt hi em, hogy ha elég
erősen nyomom az arcom az üveghez, végre látni fogom,
hogy mi történik a sor elején.
Beck nevete , és a fejét csóválta.
– Nem akarlak téged hibáztatni a dugó mia , de szerintem
nyugodtan kijelenthetjük, hogy száz százalékban te tehetsz
róla – jelente e némi derültséggel a hangjában szórakozo an.
– Tessék? – csa antam fel, és leve em a szememet az esős
autósorról.
– John Denver azt akarja, hogy vezekelj a bűneidért –
magyarázta lökö vigyorral.
Felháborodo an neve em.
– Jaj, hát sajnálom! Nem tudtam, hogy ő Isten!
Mielő Beck reagálhato volna a szarkasztikus
megjegyzésemre, egy hosszú élénksárga esőkabátba öltözö
rendőr megkocogta a Beck ablakát a mutatóujja hegyével.
Ömlö körülö e az eső, és az arcára árnyékot vete a
csuklyája. Beck letekerte az ablakot, és a rendőr behajolt rajta.
– Elnézést a fennakadás mia . Volt elöl egy kis baleset a
csúszós utak mia . Visszatereljük a forgalmat a város felé, és
javaslom, hogy ne nagyon induljanak most messzebbre. Nagy
a forgalom, és áradásveszélyt hirde ek az összes környező
megyére. – Egyértelmű és határozo utasításokat ado .
 – Azt tudja, hogy meddig tart a riasztás? – kérdezte Beck
tisztele eljesen.
A rendőr ajka keskeny vonallá húzódo .
– Éjszaka még biztos. Talán reggelre kitisztul az idő.
Még jó, hogy nem volt konkrét úti célunk, mert az
anyatermészet eldöntö e helye ünk. Majd valahol
megszállunk ebben a kis porfészekben, és holnap
továbbindulunk.
– Rendben, köszönjük.
A rendőr biccente , végül annyit mondo , hogy „legyenek
óvatosak”.
– John Denver nem valami kegyelmes Isten – jelente em ki,
amikor az ablak felgördült.
Beck kuncogo .
– Gondolom, re entően felbosszanto ad.
A kocsisor végre elindult, és hamarosan rátértünk egy útra,
amit alig lá unk az esőfüggöny mia .
– Szóval – kezdtem –, át vagyok ázva, és mindjárt
besötétedik. Mi lenne, ha meghúznánk magunkat valahol, és
takarodót fújnánk?
– Egy motelben? – kérdeze vissza Beck, és a legmagasabb
fokozatra kapcsolta az ablaktörlőt, ami még mindig nem volt
elég. Minél tovább autóztunk, annál paranoiásabb le em. A
mellékutak nem voltak biztonságosak, és nem lá am pár
méternél messzebbre a kocsi elő .
– Vagy alhatunk a kisbuszban is – javasoltam, a ól re egve,
hogy nem találunk szobát abban a kisvárosban.
Bólinto , és tovább vezete . Áthajto unk a főutcán, ahol a
boltok és vállalkozások mind épp zártak éjszakára. Emberek
rohantak az autóikhoz, egy idős ember pedig egy régi újságot
a feje fölé tartva próbált meg száraz maradni. Eltűnődtem,
hogy vajon a ruhájára csöpög-e belőle a tinta.
Csak egy motelt lá am az utunk során, ami úgy feste ,
mint ami láto már jobb napokat. A szobák felének az ablakai
betörve, az ajtók leszakadva a zsanérról. Kizárt, hogy nyitva
legyen, és még működjön.
– Van egy pihenő pár mérfölddel arrébb, o megállhatunk,
és alhatunk egyet – mondta Beck.
– Biztonságos? – Pihenőhelyi sorozatgyilkosok képe táncolt
a fejemben. A semmi közepén voltunk, de lá am A texasi
láncfűrészes mészárlást, és nem akartam én lenni a következő
áldozat.
– Minden rendben lesz.
Felmordultam, és kibámultam az ablakon, azon tűnődve,
mit tartogat számunkra az éjszaka. Különösen romantikusnak
tűnt az ötlet, hogy együ aludjunk egy kocsi hátuljában, de
nem hi em, hogy Beck is így gondolja.
Már csak pár percet kelle autózni, mielő letértünk a
kétsávos autópályáról, és beálltunk egy nemrég felújíto
pihenőbe. Mit is mondjak… szép volt. Kőtéglából épült, és
fémteteje volt. Magas utcai lámpák szegélyezték az utat a
bejárat felé.
– Meg akarod nézni a mosdót? – kérdeztem, miután Beck
leparkolt az ajtóhoz legközelebbi helyen. A közelünkben állt
még néhány autó. Gondoltam, ők is az eső elvonulását várják.
– Szerintem nincs értelme átöltözni, mert úgyis megint
elázunk – jegyezte meg Beck felém fordulva, a homlokát
ráncolva.
– Átöltözhetünk i is, ha végeztünk – mondtam
könnyedén.
– Pff, hogy leskelődhess? – Rám kacsinto , amitől
elveszte em a józan eszem, majd kipa ant a kocsiból. Én is
kiszálltam, és utánarohantam, a kezemet tartva a fejem fölé az
eső ellen. Mire odaértünk a pihenő bejáratához, a vizes
bugyim úgy bevágo már a fenekembe, hogy azt hi em,
többé nem jön ki onnan. Beck kinyito a nekem az ajtót, és
harsány nevetésem hangjára beiszkoltunk.
– Mi olyan vicces?
– Semmi – feleltem, és a női mosdó felé igyekeztem,
anélkül, hogy megfordultam volna. Biztos voltam benne, hogy
Beck látja a felgyűrődö bugyimat az átázo ruhám ala .
– Aha, nyilván. Találkozzunk i , miután megigazíto ad a
bugyidat! – vigyorgo Beck, én meg zavaromban
összeszoríto am a szemem, ahogy belöktem a forgóajtót.
Miután kijö em a mosdóból, megnéztem magam a
tükörben. Felkészültem a legrosszabbra, de az ázo patkány
kinézetem igazából nem is volt annyira szörnyű. Ujjaimat
végigfu a am az elázo hajamon, próbáltam kifésülni a
hosszú tincseket, de reménytelen volt. Jádezöld szemem
titokzatosan csillogo a fluoreszkáló fényben, a bőröm pedig
mintha alabástromból le volna. Rohadtul fáztam a
légkondicionált mosdóban ácsorogva, úgyhogy miután
megmostam a kezem, pár percre a szárító alá tarto am, és
hagytam, hogy a meleg levegő körbevegye a bőrömet.
Amikor végül kijö em, Beck egy csomó automata elő várt,
és a vacsoránk különböző „fogásait” szedte össze.
– Ó, te jó ég, nem is akarom tudni, hogy miket szedsz ki
azokból.
– Hacsak nem akarsz pillecukrot vacsorázni, értékelhetnéd
az ételautomatás vadászatomat.
– Legalább szerezz egy müzliszeletet vagy ilyesmit –
motyogtam, és közelebb léptem hozzá.
– Arról már gondoskodtam – biztosíto , és a pólója alá
dugta a kajákat, hogy ne ázzanak el az esőben. – Gyere! –
Inte , hogy kövessem, és az ajtó felé iramodtunk.
Amikor újra a kocsiban voltunk, tetőtől talpig reszke em a
hidegtől. Kizárt, hogy kiszálljak ebből a kisbuszból, mielő
eláll az eső. Elegem volt abból, hogy vizes vagyok és fázom.
– Van egy törülköződ vagy ilyesmi? – kérdeztem, miközben
a táskámban turkáltam ruhák után. Előve em egy
túlméreteze pólót és egy tiszta bugyit. Az alvós sortom
valahol a táskámban volt, gondoltam, majd megkeresem
akkor, amikor a fogaim már nem akarnak letörni a vacogástól.
– Nincs, de használd nyugodtan az egyik pólómat –
ajánlo a fel, aztán együ hátramásztunk. Kicsi volt a hely, de
azért mindke en könnyen elfértünk. Odadobo egy pólót, én
pedig elkaptam, épp mielő eltalálta volna az arcomat.
Beboríto Beck illata.
– Nem baj, ha én is átöltözöm? – kérdezte, és már húzta is
fel a pólóját.
– Ööö – motyogtam ügyetlenül, és igyekeztem megfelelő
válasszal előállni. Nem akartam prűdnek tűnni, úgyhogy
vállat vontam, és diszkréten elfordultam.
Hallo am, hogy előkotor néhány ruhát a mögö em levő
táskából, úgyhogy ve em egy mély levegőt, és próbáltam úgy
tenni, mintha nem nézné, ahogy térdelve áthúzom a fejemen a
ruhámat. Bugyiban és melltartóban voltam, de mindke ő
vizes volt, és bizonyára teljesen átlátszo ak. Szerencsére a
lényeg nem Beck irányában volt.
Arra számíto am, hogy mond valamit, vagy hülyéskedni
kezd, de csendben maradt, miközben odanyúltam a pólójáért,
megtörölge em a karomat, a hasamat és a hátamat. Leültem,
és kinyújto am a lábamat, hogy azt is megtöröljem. Magamon
éreztem a tekintetét, amitől csak még libabőrösebb le em. A
fülemmel a mozdulatai neszére koncentráltam. Sajnos egyedül
annyit hallo am, hogy Beck felvesz egy új pólót. Ezek szerint
ma nem lesz csintalankodás a kisbuszban. Átbújta am a fejem
a túlméreteze pólón, és alányúltam, hogy levegyem a vizes
melltartómat.
– Abby! – fújt egyet zaklato an, én pedig megfordultam,
hogy ránézzek. Ő is térdelt.
– Mi az?
– Te most leve ed a melltartódat? – kérdezte.
Felszaladt a szemöldököm, aztán lenéztem a tenyeremben
fekvő, csipkés, 34-A méretű melltartómra. Egy Barbie babára
is jó le volna. Talán nem kelle volna levennem?
– Csuromvíz volt – feleltem zavartan.
Benedvesíte e az ajkát, és segítségkérőn a kisbusz
mennyezete felé emelte a tekintetét. Csípőre te e a kezét, és
amikor felé araszoltam, az állkapcsa még jobban megfeszült.
Félrebillente em a fejem, és elmosolyodtam.
– Azt akartad, hogy magamon hagyjam a melltartóm, Beck?
– Nem… Nem, csak megtennéd, hogy veszel fel bugyit?
Végre elértem, hogy a laza, vicces Beck kényelmetlenül
érezze magát! Ahogy belekóstoltam a hatalom ízébe, még
többre vágytam.
– Épp most akartam megkeresni a sortomat, miután
felve em a pólómat – magyaráztam. – Néztél, miközben
vetkőztem?
– Hát persze – felelte vigyorogva és vállat vonva. Kezdte
összeszedni magát, és ezt nem hagyha am.
Még közelebb araszoltam hozzá a térdemen, így már csak
körülbelül harminc centi volt közö ünk. A kisbuszban nyári
eső illata volt a levegőnek.
– Mert imádsz engem? – kérdeztem, és a táskámba dobtam a
melltartómat.
– Ó, tehát hallo ad, amikor mondtam? – kérdezte, és
mogyoró-színű szemében meglepetés látszo .
Összeszoríto am az ajkamat, mielő válaszoltam.
– Hát, kábé ordíto ad az óceánban.
Felnevete , és hunyorogva rám néze .
– Azt akartam, hogy biztosan meghalld. – Mintha hirtelen
az összes maradék oxigén elszállt volna az apró térből, mi
pedig o lebegtünk a kimondatlan vágytól elnémulva.
– Szerintem mindenki hallo a az északi féltekén –
motyogtam, és vizes szempilláimon át felnéztem rá.
Nem tudtam, hová tartunk. Persze Becknek volt terve.
– Most meg foglak csókolni, Abby – mondta lejjebb hajolva,
csökkentve a ke őnk közti távolságot.
A pulzusom az egekben volt.
– Máskor nem szoktál figyelmezt…
Elhallga ato az ajkával, és már nem egy régi VW kisbusz
hátuljában voltam, hanem elveszve Beck érintésében, az
ajkában, az ízében. Biztosan elrágo egy rágót a bolhapiac óta,
mert a szájának hűs borsmentaíze volt. Ajka puha és hideg
volt az esőtől. Nyelvemmel végigsimíto am a szája szélét, ami
egy pillanat ala megnyílt nekem, és csak úgy faltuk egymást,
egyre közelebb evezve a veszélyes területek felé. Éreztem,
hogy a keze elindul felfelé a lábamon, végig a hosszú
pólómon, én pedig egyáltalán nem bántam. Olyan érzés volt,
mintha minden egyes milliméterrel, amit az ujja megte a
bőrömön, egyre közelebb kerülnék a gyönyörhöz.
Az ölébe húzo , meleg bőre a pólóba bújtato testemhez
simult.
Akkor sem hagytuk abba a csókolózást, amikor az ujjai a
combomat kezdték simogatni. Kívántam őt. Jaj, annyira
kívántam, úgyhogy egy kicsit szé ártam a térdemet, és egész
testemmel hozzásimultam. Nem tudtam, meddig hajlandó
elmenni.
Imádtam csókolózni vele; imádtam, amikor ujjaival
összegubancolódo , nedves hajamba túrt. De többre vágytam.
A lábaim közö akartam érezni; tudni akartam, mit
művelnének velem o az ujjai.
Beck félbeszakíto a a csókunkat, és homlokát az enyémhez
támaszto a. Kérlek, ne legyen vége, kérlek, ne mondd, hogy nem
mehetünk ennél tovább, könyörögtem magamban. Lehet, hogy
lá a a szememben a kétségbeesést, mert nem állíto le.
Tenyerét a mellkasomra te e, lüktető szívem fölé, és lassan
hátradöntö .
– Feküdj le – mondta.
Annyi egymásnak ellentmondó érzés kavargóit a fejemben!
A jó kislányos, prűd énem, ami addig az egész életemet
irányíto a, kezde a felszínre törni. Azonban az a felem,
amelyiknek még sosem volt része ilyen intenzív érzéki
élményben, ráripakodo a lelkiismeretemre, hogy fogja be, és
élvezze!
Tekintetem Beck mogyoróbarna szivárványhártyájára
szegeződö , miközben kezével egyre lejjebb nyomo .
Megtámaszkodtam a könyökömön, aztán lassan eldőltem,
fejemet a táskámra fektetve. Ruhák és összecsomagolt
hálózsákok voltak ala am, de ha abban a pillanatban
megkérdeztek volna, azt feleltem volna, hogy felhőkből
készült ágyon fekszem. Minden érzékemmel Beck szexi
arcvonásaira fókuszáltam. Úgy feste , mintha meg akarna
enni vacsorára, és a gondola ól a tarkómtól a gerincem aljáig
végigborzongtam.
– Feküdj le, és lazíts – su ogta ismét pajzánul csillogó
szemmel.
Ideges nevetés hagyta el az ajkamat. Mégis hogy a francba
kéne ellazulnom? Tudnom kelle , mi következik; fel kelle
készítenem magamat az érintésére.
De Beck érintésére lehetetlen volt eléggé felkészülni.
Kezével a bokámat ciróga a, én pedig válaszképpen ívben
megfeszíte em a hátam, hogy valahogyan levezessem azt az
erős, isteni bizsergést, ami a combomon kúszo felfelé.
Hüvelykujjának ujjbegye a bokám belső felén futó ereken
pihent. Ereztem a saját, egyenetlen pulzusomat a keze ala .
Beck tudta, hogy milyen hatással van rám.
Ahogy a keze feljebb vándorolt a lábamon, nem tudtam a
szemébe nézni. Tekintetem a kisbusz mennyezetére
szögeztem, és próbáltam a fémtetőn dobogó esőcseppekre
koncentrálni. De semmi sem tudta elvonni a figyelmemet
perzselő érintéséről.
Csípőm tekerge a vágytól, mire a pólóm feljebb csúszo ,
így teljesen láthatóvá vált a bugyim. Az az átázo bugyi, amit
át akartam venni, szóval teljesen átlátszó volt.
Összeszoríto am a szemem, és nyugalmat parancsoltam
magamra. Végül úgyis látni fog belőlem mindent.
Keze feljebb vándorolt, tenyerét feljebb csúszta a a
combom belső felén, szé árva a lábamat, így még több látszo
belőlem. Adrenalin áramlo szét az ereimben, akár egy feles
tequila. Vajon mire gondolhat most? Én is úgy nézek ki, mint a
többi lány, akivel együ volt? Ő is folytatni akarja, vagy csak
azért csinálja, mert én akarom?
– Beck, ez nagyon durva – nyögtem ki végül hevesen
fújtatva. Szere em volna, ha tudja, mennyi eszement gondolat
kering a fejemben. A keze azonnal abbahagyta a bőröm
gyengéd masszírozását.
 – Szeretnéd, hogy abbahagyjam?
Felkönyököltem, és felkiálto am:
– Nem! Nem, légyszi, folytasd! Talán majd később
abbahagyhatod, de most még kérlek, ne!
Barna szemében olyan mély meggyőződés tükröződö ,
hogy legszívesebben megmondtam volna neki, hogy
szeretem, csak hogy lássam, mit felel. Természetesen én nem
szere em. Az őrültség és butaság lenne. De olyan szép volt a
szeme, és a keze volt az egyetlen kapcsolatom a valósággal.
– Csak úgy érzem, nem tudom elengedni magam, mert nem
tudom, mit fogsz csinálni. Nem tudom, hogy neked tetszik-e,
amit érzel, vagy az jár a fejedben, hogy fura a combom. – Van,
aki egy combról azt gondolja, hogy fura? Nem tudom. Csak
azt akartam, hogy tetsszen neki a fehér bőröm, és hogy ne
gondolja azt, hogy egy sápadt kísértetre hasonlítok.
Beck előrehajolt, és behajlíto térdemre fekte e az állát.
Fogával az alsó ajkába harapo , és e ől mindkét gödröcskéje
megjelent az arcán. Ha le volna nálam fényképezőgép,
lő em volna róla egy képet, ahogy o ül, ebben a pózban.
Olyan hihetetlenül cuki és szexi volt; legszívesebben
rávete em volna magam.
– És ha elmondanám, mit fogok csinálni, és mire gondolok?
Tessék? Kipa ant a szemem.
– Mármint hogy mocskos dolgokat mondanál?
Sötét, mélyről jövő nevetés tört fel belőle, amitől éreztem,
hogy benedvesedik a bugyim, de most más okból, mint
korábban. Aztán Beck odahajolt hozzám, és egy elképesztő
csókkal félresöpörte az idegességemet, mire egymásnak
estünk. Testét az enyémhez nyomta, csípőnk együ
ringatózo . A dereka köré fontam a lábamat, és még közelebb
húztam. Kezével megtalálta a hajam, és gyengéden meghúzta,
miközben a nyelvünk egymással játszo . Belenyögö a
számba, én pedig beleremegtem a szexi hangba.
Amikor már szinte teljesen elvesztem a csókban,
sokatmondó mosollyal elhúzódo tőlem.
– Most végig fogom csókolni a combod belső felét –
közölte, épp, mielő ajkai hozzáértek a térdem belső
oldalához.
– Te jó… ég! – Gerincem ívben megfeszült, és a szám elé
kelle kapnom a kezem. – Azta…!
Még két csók a bugyim irányába.
– Neked van a legszebb bőröd; finom és puha.
Tőlem akár azt is mondha a volna, hogy olyan a bőröm,
mint egy krokodilé, nekem az is megfelelt volna. Ajka minden
sejtemre hatással volt, és egyre távolabb húzo a valóságtól.
Kezét a hasam aljára helyezte, hogy ne mozgassam a
csípőmet, és ahányszor az ujja gyengéden a bőrömbe vájt,
isteni borzongás futo végig rajtam.
– A bugyid még mindig nedves az esőtől. – És egyéb
dolgoktól, gondoltam, de nem mertem kimondani.
– Aha – motyogtam vékony hangon, és újra
visszazuhantam a hátamra. Ujja végigsimíto a
pamutanyagon. Érintése könnyed volt, mint egy tollpihe, de
ahhoz bőven elég, hogy elakadjon a szavam. Hogy tudtam
eddig enélkül létezni?
– Most megcsókollak i , Abby – motyogta rekedten.
Nem volt idő sem tiltakozni, sem beleegyezni. A szája
megtalálta a pamutot, a szememet pedig úgy
összeszoríto am, hogy csillagokat lá am. Ajkát a bugyimhoz
nyomta, aztán a nyelve is hozzáért ugyanahhoz a ponthoz, és
lassan fel-le járta a. A pamut nem igazán védte az
idegvégződéseimet; a nyelve érintését az anyag csak még
drámaiabbá te e.
Kerestem a szavakat, hogy megtörjem a kisbusz párás
ablakait szétfeszítő csendet, de egyedül az élvezet hangjait
tudtam produkálni. Kezemmel Beck kócos hajába túrtam, és
végighúztam benne az ujjaimat, miközben még erősebben
húztam magamra.
Édes. Jó. ISTENEM.
Beck ezt biztatásnak ve e. Ujjával megérinte e a bugyimat,
és fel-le simoga a, miközben a nyelve kínzó varázsla al
munkálkodo . Tudtam, hogy másodpercekre vagyok a ól,
hogy elélvezzek a régi kisbusz hátuljában.
– Abby, most félre fogom húzni a bugyidat – közölte, és
tátva maradt a szám. A nyelvemet a szájpadlásomhoz
nyomtam, próbáltam megnyugodni, miközben a combom
belső feléhez húzta az anyagot. Megcsapo a meleg lehelete,
és semmi más nem érdekelt, csak a gyönyörre vágytam. A
hátam megfeszült, és a padlóhoz nyomtam a kezemet, hogy
megkapaszkodjam az ala am levő ruhákban. Körmömet az
anyagba vájtam, miközben Beck lehelete egyre közelebb járt a
legérzékenyebb pontomhoz, ahol a törődésre vágyó
idegvégződések összefuto ak, én pedig majd’ meggyulladtam
a beteljesületlen vágytól.
– Olyan gyönyörű vagy, olyan tökéletes! – jelente e ki
mély, rekedt hangján, miközben ujjával lassú, érzéki köröket
írt le rajtam. Vajon hány lánnyal csinálta ezt korábban? Ügyes
volt, túlságosan is, már amennyire tapasztalat híján ezt meg
tudtam állapítani. A gondola ól zavarba kelle volna jönnöm,
de szavai és érintései felbátoríto ak. Nem érdekelt, milyen
lányokon tanulta meg, csak azt akartam, hogy nekem is
mutassa meg a képességeit.
– Beck, én még soha… – lihegtem, ahogy az élvezet
felkúszo a gerincemen. – Annyira… – Ujjbegye megtalálta
azt a pontot, amitől begörbültek a lábujjaim. – Ahhh! –
Hangom akadozo , és nem érte em, az agyam mely részei
alkotják a szavakat.
A következő néhány pillanat gyors egymásutánban történt.
Ujjai a feledésbe dörzsöltek engem, majd a szájával is
rásegíte . Úgy nyaldoso , mintha én lennék a legfinomabb
dolog, amit valaha kóstolt, mintha a tölcsér szélén lefolyó,
olvadó fagyi lennék, ami túl jó ahhoz, hogy hagyja lecsöpögni.
Az élvezet minden újabb hullámát meglovagoltam. Ahogy az
ujját belém tolta, nyelvével a csiklómat izga a, én pedig újra
és újra a nevét lihegtem, elju ato engem egy észveszejtő
orgazmusig.
– Jézusom… te jó… ég, BECK! – lihegtem, és igyekeztem
visszatérni a valóságba: ujjaim a hajába túrnak, csípőmet a
szájához nyomom, az esőcseppek a kisbusz tetejét verdesik.
– Te tényleg beleve él a Szentháromságba? – nevete , és
hátraült a sarkára, hogy lássa az arcomat. Kihasználtam a
lehetőséget, hogy kinyújtózzam, mint egy macska; a kisbusz
falai a végén már fájón bevágtak az izmaimba.
– Rohadtul megérdemled. – Rámosolyogtam, de még
mindig nem tértem vissza teljesen az orgazmus okozta
révületből.
– Le kéne venned a bugyidat. Még mindig nedves –
javasolta, és már el is kezdte lerángatni rólam. A pamut
lecsúszo a térdemen, én pedig segíte em lerúgni magamról.
Furcsán kelle volna éreznem magam amia , hogy félig
meztelenül fekszem egy re entő szexi srác melle , de az előbb
úgyis valami olyan intim dolgot művelt velem, hogy a
bugyim' levétele semmiségnek tűnt.
– Még nem akarom abbahagyni. – Rámosolyogtam, és
feltérdeltem. Különös mosolya pont az a válasz volt, amire
vágytam.
 Tizenötödik fejezet

- NEM KELL SIETNI, ABBY. Elő ünk az egész út, ráadásul még
arra sem vagy képes, hogy az érzéseidről beszélj nekem. –
Szeme huncutul megcsillant. Szinte éheze az érzéseimre. Egy
szexi, nálam ezerszer jobb pasi szinte könyörgö , hogy
mondjam el neki, mit gondolok róla. Micsoda poén! Az élet
néha rohadt vicces tud lenni.
Nevetni kezdtem, és nem bírtam abbahagyni. Neve em a
mogyorószínű szemén és barna haján. Neve em az ajka két
sarkát szegélyező gödröcskén, amik úgy a szívembe martak,
ahogy azelő el sem tudtam képzelni. O feküdtem zilált
hajjal egy túlméreteze pólóban, smink nélkül. Montana
méretű heg volt a mellkasomon, az ő mellkasa viszont
tökéletesen hibátlan, napbarníto és kidolgozo volt.
– Beckham – szólaltam meg komoly hangon te vagy a
legkülönösebb, legszexibb, legviccesebb ember, akivel valaha
találkoztam. – Szünetet tarto am, hogy leülepedjenek a
bókjaim, aztán tölcsért formáztam a kezemből a szám elé.
– IMÁDLAK! – kiálto am, csak hogy tudja, mit éreztem,
amikor ő üvöltö e nekem ugyanezeket a szavakat az
óceánban. Hangom visszapa ant a kisbusz falairól, mire Beck
mosolya kétszer akkorára nő .
– Mondtad már ezt másnak is? – kérdezte, és incselkedve
felhúzta a szemöldökét.
 Sérte en rámeredtem.
– Ne bízd el magad, haver!
Bólinto , de nem tudtam letörölni a vigyort a képéről.
– Kinek? – Kezét a csípőm köré fonta, és közelebb húzo
magához. Lélegzetünk összekeverede az ajkaink közö .
A plafonra szegeztem a tekintetemet.
– Számtalan filmszínésznek. Több tucatnak. Nem
mondanám, hogy nagyon különleges lennél. Orlando
Bloomnak például nagyjából mindennap elmondom, hogy
szeretem.
Hátravete fejjel nevete .
– Ennyi elég lesz.
Keze a pólóm alá vándorolt, végigkúszo a bőrömön, és
megragadta a csípőmet. A mozdulat felbátoríto , és
előrehajoltam, hogy megcsókoljam. Mintha egy gyufát
gyújto am volna meg. Magához szoríto , én pedig csípőmet
ringatva próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy hagyjam,
teljesen magával ragadjon.
– Most szexelni fogunk? – kérdeztem, amikor felemelte a
fejét.
– Ma nem – felelte a csípőmet szorítva.
– Akkor, gondolom, fel kéne vennem egy bugyit –
jegyeztem meg.
– Elképzelhető – mondta, és elengede .
Odamásztam mögé, és nekiálltam turkálni a táskámban,
hogy találjak tiszta fehérneműt és egy sortot. Eső kopogo a
tetőn, de kissé enyhült az idő, mióta megérkeztünk a
pihenőbe. Amikor sikerült felöltöznöm, kive em egy
kapucnis pulóvert a táskámból, és magamhoz ve em a fekete
urnát.
– Akarsz velem hamvakat szórni? – kérdeztem, az urnát
ölelve.
Beck is felve egy kapucnis dzsekit, és még rajta volt a
farmere. Úgy feste ünk, mint a modern kori Bonnie és Clyde,
akik menekülnek a világ elől.
– Mi van benne? – érdeklődö .
– A kutyám, nem emlékszel? – vágtam rá hirtelen.
Tarto am tőle, hogy egyszer majd rákérdez, de egyelőre meg
akartam tartani magamnak. Kinevetne, ha elmondanám neki
az igazat.
– Még mindig nem hiszem el. Nem a régi szíved az, ugye? –
Szeme az urnára szegeződö .
– Pfúj! Mi? Nem! Nem tudom, mit csináltak vele a műtét
után. Valószínűleg egy veszélyes hulladékos zacskóban van
valahol. – Volt valami költői a gondolatban, hogy szétszórjam
a régi szívem hamvait, de leginkább gusztustalannak tűnt.
Beck kissé összeráncolta a szemöldökét, és bólinto .
Szerintem titokban még mindig azt hi e, hogy igaza van.
– Hol akarod szétszórni? – kérdezte, és előremászo a
kisbuszban, hogy kiszálljon.
– Csak i a pihenőben – feleltem.
– Ez olyan undorító, Abby! – nevete .
– Nem o , ahol emberek járnak, vagy ilyesmi! –
tiltakoztam. –Talán van i egy kert, vagy valami.
Bármilyen meglepő, a pihenőben nem volt semmilyen kert.
Gondolom, az adófizetők pénzéből nem telle ilyesmire.
Ehelye Beck dúdolni kezdte egy szomorú szám dallamát,
ami a kutya-örökbefogadós reklámok ala szoko menni,
miközben én a mosdók mögö i fűre szórtam a hamvakból.
Hozzátapadt a földhöz. Az esőtől azonnal elázo , olyan volt,
mint egy szürke leves. Végig igyekeztem megőrizni a
komolyságomat, azonban a végére nem sikerült. Beck
neve ete , amíg visszaértünk a kisbuszhoz. Lehetetlen volt
szomorúnak lenni melle e.
Miközben ő kiteríte e a hálózsákjainkat, és csinált egy kis
ágyat, amin alhatunk, megnéztem a telefonomat, hogy nem
kerese -e anyukám vagy Caroline. A kijelző fekete maradt,
amikor megpróbáltam feloldani. Lemerült. Előző este
elfelejte em feltölteni, így a nem fogado hívásoknak várniuk
kelle másnap reggelig.
– A te telefonod is lemerült? – kérdezte Beck mögülem.
– Aha. Hülye vihar! – fújta am, és a táskámba dobtam a
telefonomat. – Na, megesszük végre az automatás kaját?
Beck kacsinto .
– Érted bármit.

***

Másnap reggel későn ébredtünk, és egy bisztróban kötö ünk

ki, ahol feltölthe ük a telefonunkat, és szerezhe ünk némi
életmentő kaját. A csípsz meg a keksz csak arra volt jó, hogy
átvészeljem velük az éjszakát.
Angie Déli Bisztrója mintha az 1950-es évekből maradt
volna o . Az üléseket piros-fehér csíkos kárpi al vonták be.
Az asztalokat fényes piros borítás fedte. A recsegős
hangszórókból Elvis bömbölt, a pincérnők pedig fáradt
arckifejezéssel jártak-keltek, és rózsaszín, uszkármintás
szoknyát viseltek.
– Állati jó ez a hely – mondtam, amikor becsusszantam az
ülésre. Volt egy konnektor az asztalunk ala , úgyhogy
mindke en bedugtuk a telefonunkat, hogy feltöltődjenek,
amíg eszünk.
– Egyetértek, szerintem nyissunk egy ilyen helyet
Dallasban!
– Benne vagyok – helyeseltem, és elve em a pincérnőtől az
étlapot, majd megköszöntem neki.
Beck rendelt két vizet, aztán ismét rám néze .
– Hogy neveznénk el?
– A és B Ételautomata Birodalma – javasoltam.
– Mit szólsz ahhoz, hogy Abby Mae’s?
Felneve em.
– Akkor nem szolgálhatnánk fel húst.
Beck szeme felcsillant.
– A hús helye legyen Akkor csokitorta!
Ekkor visszatért a pincérnő, és gyorsan ki kelle találnunk,
hogy mit akarunk enni. Én egy saláta melle döntö em, ami
„talán organikus”, Beck pedig hamburgert rendelt krumplival
és csoki turmixszal.
– Ez undorító. – Elfintorodtam, amikor lete ék elé a púpos
tányér ételt.
Elkezdtem a villámra szedni a salátámat, és hirtelen már
nem örültem annyira a szívbarát választásomnak.
– Lehet, hogy árt az egészségemnek, de az biztos, hogy nem
undorító – jelente e ki Beck.
Játékosan a mennyezetre emeltem a tekintetem.
– Milyen a saláta? – kérdezte, miután lenyelt egy nagy falat
hamburgert. Nem feleltem azonnal. A hamburgere elterelte a
figyelmemet. Csodásán néze ki. Volt benne húspogácsa,
szalonna, sajt, salátalevél, hagyma, paradicsom, mind
beleszórva egy vajpuha zsemlébe. Beck olyan hangokat ado
ki rágás közben, hogy valamivel idegesebben szúrtam a
villámra a salátát.
– Remek. Igazán… friss – feleltem kerülve a tekintetét.
– Akkor biztosan nem kérsz ebből egy falatot? Mármint,
persze, nyilván nem – cukkolt, majd bekapo még egy falatot.
Néztem, ahogy teljes eksztázisban rágja az ételt.
– Különben sem ízlene. Sajtos és szaftos. Egyértelműen nem
a te ízlésed – te e hozzá egyik kezével a száját törölgetve, a
másikban a hamburgert fogva.
Mielő meggondolha am volna magam, felemelkedtem a
helyemről, és áthajoltam az asztalon, hogy harapjak egy
óriásit a hamburgerből. Alig fért bele a számba, de így is
hatalmas mosollyal rágtam. Beck döbbenten ült velem
szemben, barna szeme a számra szegeződö . Izlelőbimbóim
nem voltak felkészülve az ízekre, de egy pillana al később
hozzászoko a szám, és behunyt szemmel élveztem a zsíros
csodát.
– Mikor e él utoljára húst? – kérdezte Beck, és még mindig
lenyűgözve bámult.
– Több mint tizenkét éve – feleltem teli szájjal, és nem
érdekelt, mennyire nem hölgyhöz méltó a viselkedésem.
– Basszus, ez szexi volt! – Egy mosoly terült el lassan az
ajkán.
Nem e em többet Beck hamburgeréből. Az első falat is
megülte a gyomromat, és tudtam, ha többet eszem, később
meglakolok érte. Fize ünk, majd vártunk egy kicsit, hogy
feltöltsenek a telefonjaink, mielő visszamentünk volna a
kisbuszhoz. Az volt a terv, hogy San Antonióba megyünk.
Volt o egy part menti sétány rengeteg bol al és é eremmel,
ahol lehet barangolni. Ez lesz az utolsó állomás, mielő
Odessa felé vesszük az irányt.
Beszálltunk a kisbuszba, és útban voltunk San Antonio felé,
amikor bekapcsoltam a telefonomat. Nem fogado hívások
tömkelege jelent meg a kijelzőmön. Nagy részük anyutól és
aputól jö , de Caroline anyukája is hívo néhányszor. Sötét,
kellemetlen érzés szúrt a mellkasomba.
Lejátszo am az első hangüzenetet.
– Abby, kérlek, hívj fel, amint tudsz. Fogalmam sincs, hol vagy,
de ha nem válaszolsz, hívnunk kell a rendőrséget. Caroline-ról kell
beszélnünk, édesem. Kérlek, azonnal hívj vissza!
Nem tétováztam; felhívtam az o honi telefonunkat, és
olyan erősen szoríto am a telefont a fülemre, hogy elzárta a
keringésemet.
– Abby! – kiálto bele anyu. Első csörgésre felve e.
– Anyu, jól va…
– Hol voltál? – üvöltö e a telefonba, félbeszakítva a
mondatomat.
Szemhéjamra nyomtam az ujjamat, próbáltam úrrá lenni az
érzelmeimen.
– Egy road tripen voltam. Mi van Caroline-nal?
Ve egy mély levegőt, és tudtam, hogy próbálja eldönteni,
mi a fontosabb. Ha Caroline jól van, ordítani fog velem, amiért
leléptem. Ha Caroline nincs jól, majd később foglalkozik a
megbüntetésemmel.
– Édesem, haza kell jönnöd. Caroline nagyon beteg volt.
Tegnap…
A szavába vágtam.
– Nagyon beteg volt?
– Abby… – Anyukám próbált megnyugtatni a telefonon
keresztül, de nem tudo megszólalni. Felgyorsult a
szívverésem. Remege a kezem. A látásom elhomályosult, és
a világ elmosódo elő em.
– Caroline jobban van? – kérdeztem üres hangon. Úgy
omlo össze a világom, mint egy összecsukható sátor. A nap
mintha túl élénken sütö volna, a levegő pedig túl hangosan
áramlo volna a ventilátorokból. Úgy tűnt, Beck lassan vezet,
mintha észre sem venné, hogy a hívás minden másodpercével
egyre csak csúszik ki a talaj a lábam alól.
Anyukám hallgato , ami mindent elárult.
Aztán végül megszólalt.
– Nem… Szívem… Caroline megh… – su ogta, én pedig
éreztem, hogy a gyomrom a torkomba ugrik.
– Hazamegyek. Ma este o hon leszek – motyogtam, aztán
leraktam. A telefonom kicsúszo a remegő kezemből, és a
kisbusz padlójára po yant.
Caroline.
Caroline meghalt.
Caroline többé nem él.
Többé nem egy létező személy. Sosem fogja felvenni a
telefont, ha felhívom. Hogy lehet ez? Azt mondják, az ember
jobban értékeli azt, amit már elveszíte . Ez baromság.
Barátságunk minden másodpercében szere em Caroline-t,
hiszen mindke en tudtuk, hogy egyszer véget ér. Nem
lehetünk örökké barátok. Amikor először találkoztunk, azt
mondták, egyikünk sem éri meg a következő naptári évet.
Most, öt évvel később, ő halo , én pedig ehhez képest örökké
fogok élni.
– Állj meg! – követeltem. Egy üres útszakaszon hajto unk,
a közelben nem lá unk autót. A nap magasan járt az égen,
felforrósítva a tájat és az érzelmeimet.
Caroline hazudo nekem. Azt mondta, nyolc hónapja van,
pedig nyolc napja sem maradt. Az az önző seggfej! Amerre a
szem elláto , sivatag ve körbe minket. Az urna a jobb
kezemben volt. A cipőmet a kocsiban hagytam, és az éles
kövek szúrták a puha talpamat, de nem érdekelt. Milliónyi
kövön akartam lépdelni. Reméltem, hogy belevágnak a
bőrömbe, és vért fakasztanak.
 Egy velőtrázó ordítás kíséretében olyan messzire dobtam az
urnát, amilyen messze csak tudtam, néztem, ahogy
végigszárnyal az égen, majd millió darabra törik, amikor
földet ér. A szél belekapo a szürke hamuba, és magával vi e
a sivatagi levegőbe. Úgy keringe , mint egy miniatűr tornádó,
de ez nem volt elég. Felszedtem pár követ, és a darabokra tört
urnához vágtam őket. Szinte fürödtem a kő és a kerámia
összekoccanó hangjában. Dühös zokogásommal együ
töltö e be a zaj a tájat.
A bűntudat vörösen izzó vasként ége e a gyomrom.
O hagytam őt abban a kórteremben, hogy elmehessek egy
hülye road tripre egy hülye sráccal, aki nem is számíto .
– Te engedtél el! – kiálto am. – TE MONDTAD, HOGY
MENJEK!
Hogy volt mersze eldönteni helye em, hogy nekem mi a
legjobb? Nem akarta, hogy tudjam, mennyire beteg? Azt
akarta, hogy éljek? Hát akkor kurvára megmutatom neki!
Csak szedege em fel a köveket, egyre közelebb lépve az
urnához, és olyan erősen vágtam őket hozzá, ahogy csak
tudtam.
– TE GYÁVA! – kiálto am a sivatagi ég felé. – Utállak!
UTÁLLAK!
Azt mondta, utazzak el, miközben vele kelle volna
lennem. O kelle volna lennem, hogy jeget adjak neki, vagy
hogy felvidítsam. Bármit megte em volna, komolyan, bármit,
de nem hagyta. Mindenki azt mondta volna, önzetlen volt.
Abban a pillanatban azonban úgy éreztem, hogy valójában
önző volt, de az is lehet, hogy nem bírtam elviselni az előző
este mia érze bűntudatomat. Haldoklo , miközben én meg
átéltem életem első orgazmusát. Az utolsó lélegzetvételei
közben Beck segíte nekem hamvakat szórni, amik igazából
nem is kicsesze hamvak voltak!
Hallo am, hogy megcsikordul mögö em a kavics Beck
lába ala , és felé fordultam.
– Tudod, mi volt az urnában?
Ő csak állt o , próbálta legjobb képességei szerint felmérni
az érzelmeimet. Feldühíte , hogy ő nem olyan mérges, mint
én. Kezét zsebre dugta, szemöldökét aggodalmasan
összevonta. Sajnálat tükröződö a vonásain, és azt kívántam,
bárcsak letörölhetném róla, és valami más kerülhetne a
helyére.
Nem felelt.
– Hát Akkor elmondom. Elége em a régi orvosi
szórólapokat, a gyógyszeres papírokat, a transzplantációs
felkészítő füzeteket, az útmutatókat, amelyek arról szólnak,
hogy hogyan lehet sokáig élni szívproblémákkal. Elége em
mindet, és beleszórtam abba az urnába, mert magasztos és
drámai akartam lenni. Le akartam vedleni a régi bőrömet, és
búcsút inteni a régi életemnek. De tudod, mi van? Miközben
én csavarogtam és elégete papírt szórtam szét, a legjobb
barátom haldoklo !
– Abby. – Odalépe hozzám, de az érintése felébreszte e
volna a bűntudatomat. Ezt nem akartam.
– Én élek, ő viszont nem. Caroline meghalt, mert az életben
nincs igazság! – Belenéztem Beck mogyorószínű szemébe.
Meggyőződéssel bámult rám vissza. – Jobb ember volt nálam.
Amikor először találkoztunk, nem akartam foglalkozni a
többiekkel a támogató csoportban, de ő odajö , és leült
mellém. Állandóan kérdezgete , és kényszeríte , hogy
válaszoljak. Először azt hi em, hogy fura, meg hogy
túlságosan barátságos. Kineve em magamban. A nővérek és
az orvosok mind imádták. Mindenki, aki ismerte, annyira
szere e!
– Nem érdemelte meg, hogy meghaljon – fejezte be Beck
helye em.
– Nekem kelle volna – su ogtam a föld felé.
– Senki nem érdemli meg, hogy meghaljon mások helye .
Felhorkantam, és arra gondoltam, hogy a sorozatgyilkosok
azért biztosan megérdemlik, hogy meghaljanak a jó emberek
helye . –Menjünk! Haza kell mennem.
Elviharzo am melle e, és elindultam a kisbusz felé. O hon
akartam lenni. O hon kelle lennem. El sem kelle volna
jönnöm.
 Tizenhatodik fejezet

ALIG EMLÉKSZEM A HAZAÚTRA. Egyből Dallasba mentünk, csak

egyszer álltunk meg egy benzinkúton tankolni meg elmenni a
mosdóba. Összeomlo am abban a koszos vécéfülkében,
elsírtam a könnyeket, amelyeket Beck elől makacs módon el
akartam rejteni. Lerogytam a gusztustalan padlóra, és
próbáltam értelmet keresni az életben. Olyan sokáig o
maradtam, hogy végül egy alkalmazo odajö , dörömbölt az
ajtón, és kérte, hogy hagyjam másoknak is használni a vécét.
Tenyerével dönge e az olcsó műanyag ajtót, és én azon
tűnődtem, vajon rám tudna-e zuhanni a fülke. Az egyetlen
dolog, amire rájö em o , a vécében, az volt, hogy nem akarok
egy Caroline nélküli világban élni.
Beck nem te megjegyzést, amikor felpüffedt szemekkel
szálltam vissza a kocsiba. Elindíto a a This American Life’
nevű podeastot, és békén hagyo . Nem akartam beszélni; csak
dagonyázni akartam a szomorúságban és a bűntudatban. Az
üres táj lassan betondzsungellé alakult. Szó nélkül egyenesen
a lakásomhoz mentünk. Segíte felvinni a csomagjaimat,
aztán csendben ácsorogtunk a lakásom küszöbén. Elszorult a
torkom, és könnyek ége ék a szememet. Összeszoríto am a
fogamat, utolsó kísérletképp, hogy összeszede maradjak.
– Szeretnéd, hogy maradjak? – kérdezte Beck. Sötétbarna
szemöldökét összevonta, mogyorószínű szeméből kihunyt
minden öröm. Úgy néze ki, mint azon az MIT-s
diákigazolvány-képen. Még jobban összeszoríto am az
állkapcsomat, és próbáltam lenyelni a torkomba szorult
gombócot.
– Nem – válaszoltam, szememet az ajtófélfára szegezve.
– Biztos? – kérdezte. Kiabálni akartam vele, hogy
levezessem valamin a dühömet, de csak elmotyogtam egy
igent.
Lassan bólinto , aztán hátrálni kezde .
– Helyesen cselekedtél – mondta, majd sarkon fordult, és
elindult a lépcső felé. Becsuktam az ajtót, és lecsúsztam a
padlóra, azon merengve, vajon ezt hogy érte e. Helyesen
cselekedtem, hogy hagytam Caroline-t meghalni? Hogy
hazajö em, amikor kiderült, hogy meghalt? Hogy megkértem
Becket, menjen el? Hogy elutaztam egy idegennel?
Fogalmam sem volt, mi a válasz ezekre a kérdésekre.
Belülről fojtogato mind. A lakásomban úgy éreztem magam,
mint egy kemencében, úgyhogy felkeltem, fogtam a
kulcsomat, és eljö em.
Amikor már a belváros felé hajto am, felhívtam
anyukámat.
– Édesem, i hon vagy?
– Most értem haza – feleltem, és indexeltem, hogy sávot
váltsak, és felmenjek a pályára.
– Átmegyünk! – mondta, és már hallo am is, hogy készül
felvenni a cipőjét.
– Nem vagyok o , kelle egy kis friss levegő. Később
odamegyek hozzátok.
– Biztos? Ne sétáljunk egyet? – Olyan kedves volt. Nem
lenne ilyen megbocsátó, ha Caroline nem halt volna meg.
Iszonyatosan mérges lenne az utazás mia .
 Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akár velem is
jöhetne. Jólesne, ha o lenne vigasztalásképpen, de egyedül
akartam lenni.
– Ne. Később találkozunk – feleltem, és lete em. Az
anyósülésre dobtam a telefont, és egy ismeretlen cél felé
indultam. Letértem a pályáról, amikor úgy ese jól, majd
balra, aztán jobbra fordultam minden tudatosság nélkül.
Egy bárokkal és trendi é ermekkel teli utcán találtam
magam. Este kilenc volt, úgyhogy mindenhol nagy volt a
nyüzsgés. Leparkoltam az utcán, aztán sétálni kezdtem a
járdán egy helyet keresve, ahol belefojthatom valamibe a
bánatomat. Mindegyiknek érdekes neve volt, mint például
Repülő Mókus, O’Doyle Kocsmája és Hippiodú.
Az egyik bár, aminek vad táncosok voltak az ablakában,
felkelte e az érdeklődésemet. Hiányos öltözetben voltak, és
könnyed maga-biztossággal illege ék magukat. Zene
dübörgö az ajtón keresztül. Egy Rihanna remix szólt erős
basszussal, ami kellően csábító volt ahhoz, hogy kivegyem a
farzsebemből a pénztárcámat. Fogalmam sem volt, hogy ez
egy tizennyolc pluszos bár-e vagy sem, de az ajtónál levő
kidobó egy másik pasival vitatkozo , szóval besétáltam,
mintha oda tartoznék. Egy sötét, fekete lépcső vi fel a
második emeletre, és amikor felértem, a zene és a basszus
hangereje megtízszereződö . Testek suhantak el minden
irányban, én pedig keresztülfurakodtam közö ük, igyekeztem
kerülni a szemkontaktust, nehogy észrevegyék, hogy túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy o legyek.
Nem voltam ura az érzelmeimnek. Bármelyik pillanatban
könnyekben törhe em ki, és akkor nem bírtam volna
abbahagyni a sírást, mégis egyre beljebb lépkedtem a villódzó
fények közt.
 A bárpultnál találtam egy üres helyet, a bár kellős közepén,
úgyhogy leültem, és hagytam, hogy körülvegyen a klub
hangulata.
– Mit adhatok? – kérdezte egy hang. Felnéztem, és lá am,
hogy egy jól öltözö pultos mosolyog rám. Kifogástalanul
néze ki: formázo szemöldök és hátrazseléze haj. Basszus,
jobban néze ki, mint én!
– Kérhetnék egy vizet? – Nem tudtam, hogy elkérné-e a
személyimet, és nem akartam, hogy kidobjanak. Összefűztem
az ujjaimat, lábam pedig idegesen dobolt a bárszék lábán.
– Persze – kacsinto , majd fogo egy poharat, és
megtöltö e vízzel. Könnyed mozdulatai köve ék a zene
ütemét. Amikor végze , fogo egy tálkát, és beledobo
néhány koktélcseresznyét.
– A ház ajándéka, édesem. – Elém te e a tálat, és őszinte
mosolyt villanto rám, mielő kiszolgálta volna a következő
vendéget.
Egyenként a számba dobáltam a cseresznyéket, és hagytam,
hogy a lüktető zene félresöpörje a feltörő gondolataimat. Az
egész egy körforgássá vált: el-elkaptam egy
beszélgetésfoszlányt, vagy a pultos terelte el a figyelmemet,
amitől egy-egy másodpercre úgy éreztem magam, mint egy
normális ember. Aztán viszont Caroline halála bekúszo a
tudatomba, és ilyenkor úgy éreztem, mintha gyomorszájon
vágtak volna.
Azt kívántam, bárcsak o lenne velem a bárban. Hogy
bárcsak ő ülne a melle em levő széken a pár helye , akik
egymás fülébe üvöltöztek, hogy hallják egymást. Én o
maradtam begubózva a saját kis világomba, Caroline viszont
már egy tucat emberrel beszédbe elegyede volna. Úgy
vonzo a az embereket, mint a légycsapda, én pedig csak
álltam a há érben a döbbene ől, hogy hogyan képes ennyire
közvetlen lenni idegenekkel.
Nyakalni kezdtem a vizemet, hátha elmossa a
szomorúságomat. Járkáltak körülö em az emberek. A bár
ülőhelyei végtelen áramlatban üresedtek és teltek meg a
vendégekkel.
Tekintetem az üres cseresznyés tálra szegeződö , amikor
egy hatalmas jelenség foglalta el a bal oldalamon levő ülést.
Nem néztem oda, de éreztem a belőle áradó energiát.
Hajlakkjának és virágos parfümjének illata szúrta az orromat.
– Miért búslakodsz, szépségem? – kérdezte egy mély hang.
Felpillanto am, és olyan látvány terült elém, amilyet a
tizenkilenc évem során még sosem lá am. Egy drag queen, a
leggyönyörűbb, legcsodálatosabb, legragyogóbb drag queen,
akit valaha lá am, engem néze a műszempillái mögül.
Szájtátva ültem o , és próbáltam annyit magamba szívni a
látványából, amennyit csak tudtam. Élénk rózsaszín parókája
legalább harminc centi magasan tekerge a levegőben.
Sminkje hibátlan volt: élénk rózsaszín és lila csillámos
szemhéjpúder, ami tusvonalban végződö .
– Jobb, ha becsukod a szád, mielő még be találnék rakni
valamit – jegyezte meg, és játékosan megrázta a vállát. Csillám
darabkák röpültek szerteszét a levegőben. Burkolt szexuális
célzására csak még nagyobbra táto am a számat.
– Javi, kérhetünk két tequilát? – kérdezte a pultostól, és
hosszú ujjával rámutato . Ekkor ese le. Nem akármilyen
bárba tévedtem be! De nem ám! Hanem egy melegbárba. Ki
gondolta volna, hogy Dallasban létezik ilyen?
– Hogy hívnak? – kérdezte, miközben lete ék elénk a két
tequilát.
– Abby – feleltem félénken az italra meredve. A
transzplantáció mia elvileg nem ihatok alkoholt. Nyilván
nem fogok meghalni tőle egy éjszaka ala . Csak ez is egy
olyan dolog volt, amit jobb volt elhagyni, amikor amúgy is
annyi tényező dolgozo az egészségem ellen.
– Nos, Abby, szerencséd van, hogy az én báromba tévedtél
be! Méhkirálynő vagyok.
Először mosolyodtam el azóta, hogy meghallga am azt a
hangüzenetet a telefonomon aznap délelő .
– Tetszik a neved – mondtam a hangomat keresve. Üresen
csenge .
– Jó! Húzzuk le, Abby! Segítened kell zsűrizni egy
versenyben, és a szabályok kimondják, hogy a zsűri nem lehet
józan!
Méhkirálynő felve e a poharakat, és az egyiket odaadta
nekem.
– Abbyre! – kiálto a olyan hangosan, hogy a bárban a
legtöbben felé fordultak ijedtükben. – Akit az este hátralevő
részében úgy fognak hívni, hogy – i elhallgato , és még
egyszer végigmért –, Rubinvöröske! – Mindenki egyetértőn
éljenze , én pedig o ültem döbbenten, hogy mibe
keveredtem. Senki nem fogja elhinni. Caroline-t kivéve. Ő
egész biztosan fogta volna a poharat, és leöntö e volna a
tartalmát a torkomon.
– Rád, Caroline! – kiálto am olyan hangosan, hogy a saját
fülem is belecsenge , majd gyorsan lehúztam az italt. A
tequila égete , és eszembe sem juto elrejteni az arcomra
kiülő tiszta undort.
– Úgy tűnik, valaki még szűz – dalolta Méhkirálynő, és egy
újabb felest nyomo a kezembe, ami a semmiből tűnt elő.
Habozás nélkül lehúztam, és éreztem, ahogy a két feles leér a
gyomromba. Mindenki Méhkirálynő körül rajzo , mintha
tényleg az is le volna. A levegőben puszit dobált a
többieknek, és üdvözölte azokat, akik mint hű rajongók ve ék
körbe. Én csak ámultam azon, hogy milyen népszerű. Ez
pedig tényleg az ö bárja?
– Most pedig, Rubinvöröske, ideje kicicomázni téged. Ilyen
ruhában nem mehetsz fel a színpadra. – Lenéztem a sortomra
és az ujjatlan trikómra.
– Ez minden ruhám – vallo am be zavartan, mert nem
tudtam, milyen tervei vannak velem. Megrebegte e a
szempilláját, és ekkor ve em észre, hogy minden egyes pilla
végén apró ékkövek vannak. Úgy néze ki, mintha egyenesen
Az éhezők viadalából lépe volna elő, a Kapitóliumból… csak ő
még jobban ki volt cicomázva.
– Nálam van minden, amire szükséged lehet! – övendeze ,
és megragadta a kezem. – Kövess!
Maga után húzo a bárpult melle , át a tömegen, a
színfalak mögé. Egy kidobó állt o , illetve egy tábla, amelyen
a következő felirat szerepelt: „VIP”. Az egyik részem azt
mondta, fussak, amíg lehet, a másik részem viszont kíváncsi
volt, mik a szándékai velem Méhkirálynőnek. Vajon milyen
megmére etésen kell zsűriznem? Egy drag queen versenyen?
– Nincs sok időnk, de gyorsan megcsinálom a hajad és a
sminked, aztán keresünk neked valami ruhát – jelente e ki,
miközben kinyito egy fényes, élénkvörös ajtót. Az öltözője
belül úgy néze ki, mintha megérkeztünk volna Cukorföldére.
Mintha felrobbant volna egy szivárvány, és mindent beteríte
volna a szobában. Élénk csíkos, neonszínű falak ve ék körül
az állványokon lógó csillámló ruhákat.
– Te vagy a tündérkeresztanyám? – kérdeztem, és éreztem,
hogy a két feles melegen keringeni kezd az ereimben. Nem
voltam részeg, de a gyomromat kínzó egész napos fájdalom
végre átadta a helyét egy másik érzésnek. Méhkirálynőnek
hála végre kaptam rendesen levegőt, anélkül, hogy úgy
éreztem volna, egy kéz tenyerei a tüdőmön. Hátravete fejjel
nevete , gondtalanul és féktelenül.
– Fogjuk rá, hogy ma este igen. – Leültete a székbe, és a
vállamra te e a kezét. A tükörben elkaptam a tekintetét;
élénkbarna szemével az enyémbe néze . Arckifejezése mély
megértésről árulkodo , és mielő észrevehe em volna, hogy
mit csinálok, beszélni kezdtem Caroline-ról.
– A barátnőm meghalt tegnap este. Régóta beteg volt, és
sosem élhe e az életét. Most próbálok ke őnk helye élni –
buko ki belőlem, miközben végig a szemébe néztem.
Erősebben szoríto a a vállamat, szája pedig keskeny vonallá
húzódo . Egy röpke pillanatra mély bánat telepede rá, de
aztán bólinto , és a gyönyörű álarca mögé rejte e ezeket az
érzéseket.
– Hát akkor, édesem, élni fogsz! – Megkerült, és azonnal
nekiláto a hajamnak. Feltupírozta, magasra kötö e, és
hihetetlenül szorosra csavarta. Egész idő ala
összeszoríto am a szemem, igyekeztem úrrá lenni a
fájdalmon. Ado még egy felest, amikor észreve e, milyen
feszült vagyok.
– A szépségért meg kell szenvedni – nevete , majd
hátralépe , hogy fixálja a hajam jóval több hajlakkal, mint ami
szerintem elfért egy üvegben. Köhögtem és krákogtam,
miközben kétségbeese en próbáltam levegőhöz jutni a sűrű,
vegyszerszagú helyiségben.
– Tíz perc van a műsorig, Cukorringlók! – dalolta.
Röhögőgörcsöm volt, és azt sem tudtam, mi annyira vicces.
Lehet, hogy nem kelle volna három felest inni, gondoltam,
miközben felvi e rám a lila szemfestéket. Tudtam, hogy úgy
fogok kinézni, mint egy bohóc. Ki ne nézne ki úgy lila
szemhéjpúderrel? Felkente a szempillaspirált, ajkamat pedig
élénkvörös rúzzsal feste e ki. Az arcom feszült a sok
rángatástól meg cibálástól.
– Készen állsz, Rubinvöröske? – kérdezte, amikor
megcsodálta a munkáját. Őszinte és büszke volt a mosolya,
mintha én lennék az ő kislánya, aki mostanra felnő . Talán
tényleg ő volt a tündérkeresztanyám. Amikor megfordíto a a
fekete székemet, tátva maradt a szám. Nem úgy feste em,
mint egy bohóc. Mármint, durván néztem ki, de valahogy
mégis szép voltam. A szemfesték kiemelte a hamvaszöld
szemem, a szempillaspiráltól pedig idősebbnek és csábítónak
tűntem.
– Ez szerintem jó lesz, bár talán egy kicsit nagy – mondta,
és eltűnt a ruhakupacok mögö , majd egy szűk, piros ruhával
tért vissza. Pamutból készült, és miután átbújta am a fejemen,
úgy tapadt a bőrömre, mint egy búvárruha. A combom
közepéig ért, a spage ipántok pedig keresztül-kasul futo ak a
lapockáim közö .
– Most pedig! A Divat Tündérkeresztanyjának hála, van
egy pár drágaköves cipőm. Nyolcas méret, Mézédes
professzoré volt, de ő San Franciscóba költözö , ezeket
viszont i hagyta. – A művésznevet hallva elmosolyodtam, és
Méhkirálynő odaadta a cipőt. Istenien néze ki, mint egy
üvegcipellő modern kivitelben. Kamugyémántoknak tűnő
csillámló ékkövek boríto ák az egészet.
Egyetlen probléma volt.
– Nekem hetes a lábam, nem lesz jó – sajnálkoztam.
Méhkirálynő felvonta kifogástalan szemöldökét, és csóválni
kezdte a fejét.
– Te esd, amíg nem megy, nálunk így szokás!
 Azt hi em, úgy érti, hogy valamit tömjek a cipő orrába,
hogy jó legyen, de egyszer csak azt ve em észre, hogy
műmelleket csúsztat be a ruhámba, hogy az A-kosaras mellem
legalább C-snek tűnjön.
– Úgy nézel ki, mint én kicsiben! Na, induljunk! – A
kezemnél fogva felhúzo , mire megfordult körülö em a
szoba, színes-csillámló homályos keverékben. Mindkét
kezemmel kapaszkodtam belé, hogy ne essek hasra a magas
sarkúban.
Amikor kiléptünk a VIP-öltözőből, a bárt éljenzés töltö e
be. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, és feltarto a az italát,
hogy üdvözölje Méhkirálynőt és engem.
Addig vonszolt maga után, amíg egy színpadra nem
értünk. Egy angyalnak öltözö alacsony fickó, hatalmas, fehér
tollszárnyakkal, odaadta a mikrofont Méhkirálynőnek, majd
szolgálatkészen meghajolt. Az éljenzés elhalkult, amikor
Méhkirálynő elkezde beszélni.
– Jó estét! – su ogta csábítóan a mikrofonba. – Mint
tudjátok, a Transing Prannyben keddenként versenyt
szoktunk tartani… – A tömeg éljenzésben tört ki. Bármi is az a
verseny, amelyen zsűriznem kell, mindenki imádja. – Ma este
igazán jó képességű versenyzők érkeznek, de mielő
elkezdenénk, szeretném bemutatni nektek a ma esti
vendégzsűrit! – A reflektor megállapodo rajtam. Olyan erős
volt a fénye, hogy el kelle takarnom a kezemmel a szememet.
– Rubinvöröskének hívják, és ő az én kis Hamupipőkém,
szóval köszöntsétek nagy-nagy szerete el! – A tömeg
ujjongo és kiabált. Egy pillanatig haboztam a szakadék
szélén. Kijózanodhatnék, és foglalkozhatnék az aznap történt
tragédiával. Azonnal leléphetnék, és békében sírhatnék az
üres lakásomban Caroline-ért. Vagy hagyhatom, hogy a
tequila, az erős fények, a smink és a tömeg megtegye a
hatását, és elvonszoljon a démonok elől, akik a bár elő
várakoznak. Szerencsémre nem én hoztam meg ezt a döntést.
Egy másodperccel később vad ritmus kezde dübörögni a
hangszóróból, és abban a pillanatban egy rakat iszonyú szexi
pasi táncolt elő a színpad mögül.
 Tizenhetedik fejezet

AZ EGYIK PASI JOBBAN NÉZETT KI, MINT A MÁSIK. Mind különböző

típusú volt. Magas, alacsony, napbarníto , izmos. Egyik sem
volt beöltözve; normálisan, mégis nagyon stílusosan feste ek.
Szóval mit is kell zsűriznem?
– Hölgyeim, Királynőim, Nővéreim… – kezdte Méhkirálynő
–, elhoztuk nektek a színpadra Dallas tíz LEGSZEXIBB meleg
pasiját. – Kis szünetet tarto az éljenzés kedvéért. –
Mindegyiküknek három perce van, hogy a lelkét is kitáncolja,
és hogy bemutassa a legjobb táncfiguráit! – Közelebb lépe
hozzám, és a vállamra te e a kezét. – A mi kis
Rubinvöröskénk fogja kiválasztani a nyertest, úgyhogy a
versenyzőknek mindent meg kell tenniük, hogy lenyűgözzék!
– Sokatmondóan felvonta a szemöldökét, és hátrapillantva
lá am, hogy némelyik pasi rám kacsintgat és csókokat küld
felém a levegőben. Az arcom bíborszínűvé vált, és
imádkoztam, hogy a reflektorban ne látszódjon.
Az Angyal, amelyik odaadta Méhkirálynőnek a mikrofont,
a színpadra siete , és lete mögém egy rózsaszín bárszéket.
Nem tudtam nem észrevenni a félénk mosolyt, amelyet az
egyik mögö em álló férfi felé lövellt. Megfordultam, és lá am,
hogy egy szexi szőke pasi csókot dob felé.
Méhkirálynő hirtelen a bárszék felé tolt, én pedig
próbáltam anélkül felmászni rá, hogy megvillantanám a
bugyimat a tömegnek.
– DJ! Csapj bele! Az első versenyző már jöhet is, hogy elénk
tárja, amije van! – Méhkirálynő tapsolt egyet, és elindult a
színpad széle felé. A szőke pasi, aki az Angyalra vigyorgo ,
tapsolni kezde a feje fölö . Magabiztos lépésekkel jö előre,
karját a levegőbe emelve bizta a a közönséget… és ekkor
kezdődö az igazi móka.
Megfogta az inge alját, és elkezdte felhúzni. Sikoltás
hangzo a tömegből, én meg a szám elé kaptam a kezem,
miközben leránto a magáról a ruhadarabot. Ezután elkezdte
kigombolni a farmerét. Higgadtan kigombolta, körbe-körbe
forga a a csípőjét, aztán rám szegezte a tekintetét. Jaj, basszus!
Ujjával egyenesen rám mutato , majd lassan megnyalta az
ajkát.
Hátradőltem a széken, és mindkét kezemmel az ülésbe
kapaszkodtam. Hozzám fog érni? Hozzám érhetnek
egyáltalán? Felém lépdelt, majd amikor csak pár centire volt a
székemtől, egészen a földig hajolt, aztán megint felállt, és úgy
hódolt elő em, mintha valami istennő lennék. Nem bírtam
visszatartani a nevetést, és el is vörösödtem. Ezt teszi a
tequila.
A józan énem a falat kaparta volna.
A zene új erőre kapo , és a pasi elkezdte csábítóan előre-
hátra mozgatni a csípőjét, aztán hátat fordíto nekem, és
hátrálva elindult felém, amíg a feneke majdnem hozzáért a
térdemhez. Idegesen felneve em, a tömeg pedig őrjöngeni
kezde . Fogalmam sem volt, mit várnak tőlem. A srác
terpeszben állt, és gyorsabban mozgo a feneke, mint bármi,
amit valaha mozogni lá am.
Így hát azt te em, amit bármelyik logikus gondolkodású
lány te volna. Rácsaptam a fenekére, csak egyszer.
Fogalmam sem volt, mi fog ezután következni. Testen kívüli
élménynek tűnt az egész.
– A mi kis Rubinvöröskénk! – dalolta Méhkirálynő a
mikrofonba, én pedig a szám elé kaptam a kezem.
Az egyes számú versenyző befejezte a műsorát, majd
visszaállt a sorba, mit sem törődve a szanaszét dobált
ruháival. A következő versenyző elmosódó testrészek és szexi
tánclépések elegye volt. Olyan férfi testrészek villantak fel
elő em, amiket korábban még sosem lá am.
A kedvencem viszont az utolsó versenyző volt. Fiatalabb
volt a többieknél, és barna haja mia Beckre emlékeztete . A
tömeg eleinte nem éljenze neki annyira, úgyhogy azonnal a
segítségére sie em.
Fütyültem és tapsoltam, mire elismerően rám mosolygo .
A srác tapsolni kezde a zene ütemére, majd a tömeg is
csatlakozo hozzá. Amikor elégede en lá a, hogy mindenki
rá figyel, leugro a színpadról, és elindult a tömegen át,
keresztülfurakodva az emberek közö . Odaért a pulthoz, és
felpa ant rá, aztán nekiállt megmutatni, mire képes.
Mindannyiuk közül ő volt a legjobb táncos; biztosan tanulta
valahol, mert a rúgások és pörgések, amelyeket felvonultato
a vékony fafelületen, túl jók voltak ahhoz, hogy
véletlenszerűek legyenek. Felálltam a székemen, hogy a tömeg
fölö ellássak, és elmosolyodtam, amikor elve e valakinek az
italát, majd lehajto a.
Pár másodpercre elveszte em szem elől, aztán barna haja
újra megjelent a tömegben. Épp felém tarto , volt valami az
előrenyújto kezében.
Amikor megállt elő em, lenéztem, és lá am, hogy egy pár
ragyogó cseresznyét tart a kezében.
– Tessék egy cseresznye, Rubinvöröske – kacsinto
csábítóan, és elém tarto a úgy, hogy csak egy lehetőségem
maradt: leharapni a szárról. Megkockázta am egy pillantást
Méhkirálynő felé. Szélesen, jóváhagyón mosolygo .
Előrehajoltam, belenéztem a versenyző világosbarna szemébe,
és leharaptam a cseresznyét. Az édes lé bevonta a nyelvem, és
egy rövid pillanatra elképzeltem, hogy a velem szemben álló,
barna hajú versenyző Beck. A tequila kiemelte a köztük levő
hasonlóságokat, úgyhogy odahajoltam hozzá, és
megcsókoltam az ajkát, aminek epres ajakápoló íze volt, aztán
kuncogva elhúzódtam.
– Még sosem csókoltam meg meleg férfit – vallo am be,
elég hangosan, hogy Méhkirálynő mikrofonja felerősítse az
elhaló visszhangot. A hangom visszhangzo a bár
hangszóróiból, és mindenki elhallgato egy pillanatra, mielő
úrrá le rajtuk az őrület.
Az utolsó versenyzőre pillanto am, és a szám elé kaptam a
kezem. Semennyire sem hasonlíto Beckre. De be voltam
csípve, és nem érdekelt semmi.
A tizedik versenyzőt hirde em ki nyertesként. Lufik és
konfe i szállt a levegőben, és őrült fények cikáztak. Addigra
már vesze ül szédültem, és Méhkirálynővel együ lejö em a
színpadról.
– Köszi, hogy felmehe em veled – mondtam, amikor
kiléptem a válaszfal mögül, miután visszaöltöztem a normál
ruháimba. A hajam még mindig csinos hullámokban
kunkorodo , a sminkem pedig olyan erős volt, hogy
szerintem évekig elég le volna.
Méhkirálynő rám néze a rendezői székéből.
– Részemről a megtiszteltetés. Bármikor szívesen látunk. A
közönség imádo téged! – Rám mosolygo , és egy pillanatig
egymásra bámultunk.
 A színpadon nagyon egyben volt a külseje, de most, hogy
megint az öltözőben voltunk, lá am, hogy a csillám kezd
lefolyni az arcán, és az egyik műszempillája is kezd leválni.
– Elárulod az igazi neved? – kérdeztem merészen.
Fogalmam sem volt, hogy megy az ilyesmi ebben a világban.
Meg kelle volna értenem, hogy ebben a klubban, amíg ez a
pasi nőnek van öltözve, addig Méhkirálynőnek hívják?
Még egy másodpercig rám bámult, és dobolni kezde
manikűrözö körmeivel a térdén.
– Danny.
Köszönetképpen bólinto am. Olyan érzés volt, mintha
bepillantást engede volna az ő kis titkába.
– A barátnőmet Caroline-nak hívták. Lemaradtam a
haláláról, mert épp egy utazás közepén jártam.
Éreztem, hogy a könnyeim kitörni készülnek.
Danny kétszer lassan bólinto , miközben hagyta leülepedni
a vallomásomat.
– Szerinted haragudo rád emia ?
Elgondolkodtam a kérdésén, majd elmosolyodtam, amikor
eszembe juto , hogy Caroline megfenyegete , hogy azt
mondja a kórházban, bomba van nálam.
– Nem. Hogy őszinte legyek, nem hinném, hogy
haragudo . Csak azt kívánom, bárcsak még utoljára látha am
volna!
Úgy tűnt, mintha a végső búcsú lehetőségét a sors kitépte
volna a kezemből.
– Befejezed az utat? – kérdezte Danny, és elkezdte
lecsatolni a parókáját.
Befejezni az utat? Még nem volt időm ezt fontolóra venni.
Persze, jól éreztük magunkat, és az út fő célja még nem
teljesült, de elhessege em ezeket a gondolatokat. Caroline
halálán kívül semmire nem tudtam gondolni.
– Nem tudom – feleltem őszintén.
Miután összeszedtem a cuccaimat, megöleltem Dannyt,
elve em a névjegyét, majd búcsút inte em a legjobb helynek a
világon. Nem, nem Disneylandnek. A Transing Prannynek.
Azonban amint kiléptem az ajtón, a kéz még egyszer
rátenyerelt a tüdőmre, és levegőért kapkodtam.
Caroline elment.
 Tizennyolcadik fejezet

HABÁR VISZONYLAG JÓZAN VOLTAM, amikor kiléptem a klubból,

azért inkább úgy döntö em, taxival megyek a szüleimhez,
írtam anyukámnak, hogy úton vagyok. Késő volt, és már egy
hete nem találkoztunk, de nem tűnt mérgesnek, amikor
megállt a taxi. Apuval kinyito ák a bejárati ajtót, és szorosan
magukhoz öleltek. Addig szoríto ak, amíg a belső szerveim
tiltakozni nem kezdtek.
– Hogy képzelted, hogy elutazol, anélkül, hogy szóltál
volna nekünk? És miért ilyen a hajad meg a sminked? –
kérdezte anyukám. Tudtam, hogy kérdései költőiek, mivel
újra nekiállt kiszorítani belőlem a szuszt egy öleléssel, mielő
választ adha am volna. Hagytam, hogy magához húzzon.
Kezdtem kijózanodni a buli után, és a szüleim karjai közö
talált biztonság azzal fenyegete , hogy átszakad a könnyeimet
visszatartó gát.
Anyukám még mindig ölelgete , amikor a fülembe
su ogo :
– Édesem, úgy sajnálom! – Kezemmel, ami egy pillana al
korábban még nyugodtan pihent a hátán, a pólójába
markoltam, ahogy csak bírtam. A körmöm belevájt a vékony
pamutba. Összeszoríto am a szememet, de a könnyek így is
megtalálták az útjukat lefelé az arcomon. Hazafelé jövet a
taxiban nem készültem fel arra, hogy hangosan ki fogja
mondani. Caroline lesoványodo arca jelent meg lelki
szemeim elő . Besüllyedt orcája, szomorú, sötét szeme. Túl
rövid volt az utolsó telefonbeszélgetésünk. Mondtam neki
egyáltalán, hogy szeretem? Tudta, hogy nélküle sosem éltem
volna túl a kezeléseket?
Elment.
Teljesen átadtam magam anyukám ölelésének, egész
testsúlyommal ránehézkedtem, ahogy megadtam magam a
szomorúságnak. Teljes valójában éreztem. Nem tértem ki a
mindent felemésztő fájdalom elől, ami azzal fenyegete , hogy
térdre kényszerít. Megtapasztaltam a halált és a haldoklást.
Ezzel lehet vitatkozni, hiszen elvileg tudtam, hogy Caroline
meg fog halni, és hogy ez a gyászfolyamat más lesz, azonban
nem azt a fajta gyászt éreztem, amire számíto am.
Dühös voltam Caroline mia . Igen, szomorú voltam, hogy
a legjobb barátnőm többé nem a legjobb barátnőm, és hogy
tátongó űrt hagyo az életemben és a szívemben. De közben
olyan zaklato voltam, amiért a világ megfoszto a Caroline-t
az életétől. Ő soha nem volt hirtelen haragú, hanem kedves és
imádni való. Ha valaki megérdemelte, hogy ne legyen rákja, az
Caroline volt. O voltam tehát ezzel az űrrel a belsőmben,
amit ezer urna darabokra zúzása sem tudo meggyógyítani.
Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen cinikus legyek, de nem
tudtam elvonatkoztatni a ténytől, hogy ha egész évben jó
voltál, az nem jelenti azt, hogy a Mikulás ajándékot hoz; nem
számít, milyen keményen küzdö él, a testedben levő sejtek
úgyis azt csinálnak, amit akarnak. Mind ki vagyunk
szolgáltatva azoknak a folyamatoknak, amelyek emberré
tesznek bennünket. Ők irányítják a sorsunkat, nem mi.
– Mikor ment el? – kérdeztem, amikor úgy éreztem, képes
vagyok megszólalni a zokogástól.
 – Tegnap, késő este – felelte anyukám.
Némán zokogtam, beszívva anyukám parfümjének illatát.
– Csütörtökön lesz a temetése – te e még hozzá.
Két nap. Két napom volt kigondolni, hogyan
emlékezhetnék meg Caroline életéről a gyászbeszédben.

***

Zokogva aludtam el a régi szobámban, miközben anyukám

próbált vigasztalni. Este megkértem, hogy maradjon
melle em, és amikor felébredtem, még mindig o volt,
békésen aludt háton fekve. Megpusziltam az arcát, aztán
összeszedtem a cuccaimat, és kilopóztam a szobából. A lépcső
megnyikordult, amikor lementem, de biztosan apu is aludt
még, mert senki nem várt lent. Belebújtam a cipőmbe, és
küldtem egy üzenetet a szüleimnek, hogy visszamentem a
lakásomba, csak hogy tudják, hol vagyok, amikor felkelnek.
A kocsim még mindig a klub elő i parkolóban állt az előző
este óta, úgyhogy ve em egy mély levegőt, és elindultam
visszaszerezni. Úgy döntö em, az út nagy részét taxival
teszem meg, de amikor közel jártunk az utcához, megkértem a
sofőrt, hogy tegyen ki, és az utolsó mérföldet legyalogoltam.
Kellemes reggel volt Dallasban. A nyári nap épp csak felkelt,
úgyhogy nem volt még perzselő hőség. Vesze ül szükségem
volt egy zuhanyra, és arra, hogy átöltözzek. A járókelők felém
vete pillantásai arról árulkodtak, hogy bizonyára elég
durván nézek ki elaludt loknikkal és sminkkel.
Hogy elkerüljem a további ítélkező pillantásokat, előve em
a telefonomat a táskámból, és elolvastam az üzenetet, ami
korábban érkeze . Becktől jö , közvetlenül éjfél után küldte.
 Beck: Nagyon sajnálom, ami Caroline-nal történt, de még ne
mondj le az emberiségről.

Már majdnem odaértem a kocsihoz, de azért rányomtam a

„hívás” gombra. A telefon csak csenge és csenge . Sétáltam
egy háztömbnyit, de még mindig nem ve e fel. Mielő
letehe em volna, bekapcsolt a hangposta, és Beck rekedtes
hangja töltö e meg a fülemet.
„Hahó, Beck vagyok. Hagyj üzenetet!”
Rövid és aranyos, de jó érzés volt hallani a hangját. Nem
hagytam üzenetet. A telefonhívásnak köszönhetően beugro
egy ötlet, és amikor odaértem a kocsimhoz, és a saját kis
biztonságos teremben voltam, Caroline számát tárcsáztam.
Kicsenge , betöltö e az autó csendjét, és azon tűnődtem,
vajon a szülei fel fogják-e venni. Vajon náluk van a telefonja?
Mi lesz egy halo ember telefonjával? Valaki ezek szerint
feltöltö e.
Aztán hangpostára kapcsolt, és óriásit dobbant a szívem,
amikor meghallo am a hangját.
„Szia, i Caroline! Sajnálom, hogy nem tudtam felvenni.
Nyugodtan hagyj üzenetet!” Bénultan ültem egy
másodpercig, de aztán a sípolás elhallgato , és beszélni
kezdtem, mintha bármelyik pillanatban felvehetné.
– Caroline, Abby vagyok. – Ezen a ponton összeomlo am,
és hagytam, hogy a fejem ráboruljon a kormányra. – Annyira
hiányzol! Nem tudom elhinni, hogy elmentél… Összetörtem
az urnát a sivatagban, amikor megtudtam, hogy hazudtál
nekem. Miért hazudtál, Caroline? Vagy remélted a
legjobbakat? – Elhallga am, amikor a sírásba fulladó csuklás
meghiúsíto a a hangszálaim működését.
– Csak úgy i hagytál. Elutaztam, és te nem állíto ál meg…
Meg kelle volna állítanod! Egy másodperc ala o teremtem
volna melle ed. Te vagy a legjobb barátom, most mihez
kezdjek nélküled? –Elhallga am, és végighúztam az ujjam a
viseltes bőrön. – Annyi mesélnivalóm lenne…
O ültem hát a kocsiban, újabb és újabb hangüzeneteket
hagyva neki, amíg a könnyek felül nem kerekedtek a
hangszálaimon.
Egy órán át o kelle ülnöm az autóban, mire a szemem
eléggé kitisztult ahhoz, hogy lássam az utat hazafelé.
 Tizenkilencedik fejezet

ÉN BESZÉLTEM UTOLJÁRA CAROLINE TEMETÉSÉN. Mindent

megte em, hogy összeszede maradjak, miközben a szülei és
a családja történeteket és anekdotákat idéze fel az életéről, de
esélyem sem volt. Lehajoltam, hogy meggyújtsam a Fánkozó
gyertyát, azt, amelyiknek kávéillatúnak kelle volna lennie, és
odaléptem az emelvény mögé. A sarkam belesüppedt a puha
fűbe, miközben előre-hátra hintáztam a lábamon, a kezemben
levő jegyzeteimre pillantva, és kényszeríte em a hangomat,
hogy engedelmeskedjen. Amikor végre felnéztem, a nap
keresztülsütö a fele ünk levő fa lombján, úgyhogy
hunyorognom kelle , hogy ne könnyezzen a szemem.
– Abby Mae McAllister vagyok – kezdtem, mire a mikrofon
hangosan besípolt, amitől mindenki felhördült, és befogta a
fülét. Ügyetlenül megköszörültem a torkom, és kissé távolabb
álltam, mielő újra próbálkoztam. – Öhm… Nem ismertem
Caroline-t, amikor még egészséges volt. Akkor találkoztunk,
amikor mindke en betegen feküdtünk a kórházban. Egy
rózsaszín masnis hajpántot viselt, amikor megismerkedtünk…
– A fejem fölé tarto am a kezem, hogy megmutassam, milyen
nagy volt a masni. – A beteg kamaszoknak tarto
csoportfoglalkozáson találkoztunk, amire eredetileg el sem
akartam menni. Anyukám végül rábeszélt, hogy menjek el, de
nem voltam ismerkedés hangulatban. Emlékszem, egy
fémszéken ültem búslakodva, amikor Caroline lecsüccsent
mellém. A kórházban levő gyerekek csoportfoglalkozása volt,
mint mondtam, így nem túl meglepő, hogy a jelenlévők nagy
része meglehetősen búvalbélelt volt. Caroline azonban nem.
Neki be nem állt a szája. Folyamatosan fecsege , így végül
közbe kelle szólnom, mert a ól tarto am, sosem hagyja
abba. Az a típus volt, aki belemászik az arcodba. Beférkőzö
az életembe, és gyökeret vert benne, mert egy nap
felébredtem, és úgy éreztem, egy napot sem bírok ki anélkül,
hogy beszélnék vele. Mindent megvita unk: fiúkat,
könyveket, idegesítő nővéreket. – Megereszte em egy
félmosolyt a kórházból érkeze nővérek felé. – Beszélge ünk
a temetésünkről, ahogy a legtöbb beteg gyerek teszi. Tompítja
a feszültséget. Mintha azzal, hogy beszélsz róla, a halál
elvesztené a hatalmát fele ed. – Megköszörültem a torkomat,
fészkelődtem az emelvény mögö , és könyörögtem a
könnyeimnek, hogy maradjanak a szemem sarkában.
– Volt pár kérése a mai nappal kapcsolatban. –
Lepillanto am a jegyzetlapokra a kezemben, ami annyira
remege , hogy konkrétan nem tudtam elolvasni az odafirkált
szavakat. Felidéztem a kórházi éjszakát, amikor külön
szobában kelle volna aludnunk, de a nővérek elnézték
nekünk, hogy együ vagyunk. Éjszakákat töltö ünk a
temetésünk tervezgetésével, mintha az egész csak egy vicc
lenne.
– Azt akarta, hogy az összes régi, iskolai barátja i legyen. –
Egy csapat fiatal felé pillanto am, akik zsebkendővel
törölge ék a szemüket. Egyiket sem lá am az elmúlt
hónapokban, hogy meglátoga a volna Caroline-t. – Azt
akarta, hogy a szertartás legyen a szabadban, ahova nem
igazán sikerült kijutnia az elmúlt pár héten. – Aztán
elmosolyodtam az utolsó kérésén. – Azt is kérte, hogy hozzam
magammal Orlando Bloomot, mint a pasimat. Próbáltam
felvenni a kapcsolatot az embereivel, de nem kaptam
visszajelzést, úgyhogy elhoztam ezt. – A melle em levő
éle elen kellék felé muta am. Végigkuta am az egész várost,
és csak egy olyan kivágo kartont találtam, amelyen elfnek
van öltözve A gyűrűk urából. A karton teteje úgy gyúródo
meg, hogy meghajlása kissé esetlennek tűnt.
Megköszörültem a torkomat, és folyta am.
– Mondtam neki, hogy viccből le fogom játszani a Sweet
Caroline-t. Megtilto a halálbüntetés terhe melle –
elhallga am a halál szó véglegességét ízlelgetve, és ve em
egy mély levegőt, majd folyta am –, de Caroline volt a legjobb
barátom. Állandóan cukkoltuk egymást, szóval hogy még
egyszer bosszantsam egy kicsit…
Lehajoltam, és megnyomtam a lejátszás gombot az
emelvény melle heverő iPodon. Neil Diamond hangja
kezde zümmögni a hangszóróból, ahogy hátrébb léptem. O
kelle maradnom, hogy tartsam az iPodot és a gyertyát a
végéig. Szememmel az emberek sorait pásztáztam,
végignéztem a tömegen. Mindenki szomorúan mosolygo , és
nedves zsebkendőt szorongato . Nagy részüket nem
ismertem, bizonyára rokonok voltak. A legtöbbjüknek
ugyanolyan barna haja volt, mint Caroline-nak. A szüleim elöl
ültek az anyukájával és az apukájával.
Tovább pásztáztam az embereket, amíg észre nem ve em a
régi, gimis barátait. Aztán elnéztem az utolsó sor szék felé,
ahol egyetlen ember ült: Beck.
O ült, kezét a két térde közé szorítva. Testreszabo fekete
öltönyt és fekete nyakkendőt viselt, amely ferdén lógo a
nyaka körül. Úgy néze ki, mintha a férfikor küszöbén álló fiú
lenne. Rakoncátlan, barna haja nem volt beállítva vagy
ilyesmi, de a tetején hosszabb volt, a vége kunkorodo .
Tökéletesen passzolt rá az öltöny, mintha évek óta megle
volna neki, de most nő volna bele.
Nem hi em el, hogy eljö . Pedig reméltem, hogy így lesz.
Szomorú, mogyorószínű szemmel néze engem, és a dal
első egy percében nem engedtük el egymás tekintetét.
Szememben mérhetetlen gyász tükröződö , az övében
mérhetetlen részvét. Azonban ahogy a szám folytatódo és
felerősödö , Beck kihúzta magát, és a szöveget tátogta.
Becsukta a szemét, és mosoly kezde szé erülni az arcán.
Minden egyes szótagba belete e szívét-lelkét, és amikor
megszólalt a trombita „bum, bum, bum”-ja, háromszor az
égbe bokszolt a kezével az ütemre.
Senki nem lá a, de ez nem tarto vissza a ól, hogy
elnevessem magam. Beckre lehete számítani, ha az ember
más megvilágításban akarta látni az életet. Caroline azt akarta,
hogy boldog legyek; azt akarta, hogy az emberek énekeljenek
a temetésén, ne pedig sírjanak. Úgyhogy felhangosíto am a
hangszórókat, amíg el nem nyelte a szipogó hangokat. A dal
vidám üteme tovább dübörgőit, és Beckkel hangosan
énekeltünk, és egymásra muta unk, amikor a szöveg erre
biztato . Egy gyászoló tömeg választo el bennünket, de az
éneklésünk áthatolt rajtuk.
Amikor Neil hangja elhalkult, és véget ért a dal, egy
pillanatig még o ácsorogtam, hogy összeszedjem magam, és
úgy döntö em, egyelőre félreteszem a gyászomat.
Egy pillanatig csend volt, majd a következőben folytatódo
az élet. Caroline anyukája mindenkit meghívo a házukba
enni és inni, és az emberek elkezdtek felállni és egymással
beszélgetni.
 Fogtam a kivágo kartont meg a cuccaimat, és elsétáltam az
utolsó sorig. Beck felállt, hogy üdvözöljön, én pedig
megnéztem magamnak a helyes vonásait. Végigfu a a a
kezét a frissen borotvált állán, és végignéze rajtam a cicás
magas sarkúmtól kezdve a szomorú mosolyomig.
Amikor egymás szemébe néztünk, hosszan kifújtam a
levegőt, és hagytam, hogy mindent magával vigyen: a
végtelen szomorúság súlyát, az aggodalmamat, hogy Beckkel
megváltoztak köztünk a dolgok, és az idegességet, mivel
Caroline-ról kelle beszélnem úgy, hogy közben lehetőleg
nem esem szét. Olyan érzés volt, mint amikor egy hosszú nap
után arccal belezuhansz az ágyba. Így éreztem magam Beck
közelében.
Felém lépe , és kezét a testhezálló öltönynadrágja zsebébe
téve szomorúan rám mosolygo . Emberek suhantak el
melle ünk, az autójukhoz indulva. Mi azonban csak álltunk,
szavak nélkül kommunikálva, és átadtuk magunkat a
pillanatnak. Végighúztam a kezem a hosszú hajamon, és
félrebillente em a fejem.
– Hiányoztál – jegyezte meg halkan.
A körülmények ellenére elmosolyodtam.
– Megcsókoltam egy meleg pasit, és zsűriztem egy
vetkőzőshow-n egy melegbárban.
Elgondolkodó arckifejezése a másodperc törtrésze ala
mélységes döbbene el vegyes vidámságnak adta át a helyét.
– Nahát! – Felvonta a szemöldökét.
– Haragszol? – kérdeztem. Még mindig az Orlando
Bloomos kartont ölelge em.
Megrázta a fejét, és közelebb lépe .
– Le vagyok nyűgözve. Biztosan tehetséges volt! Jobban
csókolt, mint én?
 Visszagondoltam az esetre.
– Eperízű volt az ajka, és kellően spicces voltam, hogy
meggyőzzem magam arról, hogy hasonlít rád egy kicsit.
Beck előre-hátra hintázo a sarkán, és felnevete .
– Tehát… barna hajú?
Összepréseltem az ajkamat, és bólinto am.
– Kiderült, hogy ez az egyetlen hasonlóság.
Beck összeszoríto a a szemét, és még jobban nevete .
– Egyébként nem. Nem volt jobb nálad – jelente em ki, és
körülnéztem, hogy megtaláljam a szüleimet, legalábbis ezt
mondtam magamnak. Zavart tekinte el közelíte ek. Jaj,
tényleg, hiszen egy ellenkező nemű emberrel beszélge em!
– Nagyon jó beszéd volt, Abs! Caroline imádta volna –
szólalt meg apukám, amikor odaért hozzám. Átölelte a
vállamat, és odahúzo magához, majd Beckre néze . Egy
pillanatra kínos csend állt be, majd rájö em, hogy be kéne
mutatnom mindenkit.
– Ohm, anyu, apu, ő i Beck.
– Ó! – tapsolt egyet anyukám, amikor felismerte a nevét.
Gondolom, nem volt nehéz megjegyezni az egyetlen srácot,
aki valaha felve e a telefonomat.
– Üdv, Mrs. McAllister és Mr. McAllister! – Beck
tisztele udóan kinyújto a a kezét. Megkockázta am egy
pillantást anyukámra, és lá am, hogy fülig ér a szája.
– Akkor te vagy a fiú, aki elcsalta a lányomat egy titkos
road tripre? – Apukám viccelődö , de volt a hangjában némi
szigorú él.
– Paul! – Anyukám játékosan rácsapo apukám karjára.
– Igazából a lánya csalt el engem. – Beck rám villanto a a
titkos mosolyát.
Én csak szoronga am Orlando Bloomot, és imádkoztam,
hogy keljen életre, és mentsen ki minket ebből a kínos
helyzetből.
– Velünk tartasz a Prue házba? – kérdezte anyukám
reménykedő pillantással. Nem kellene utálnia Becket? Persze,
lehet, hogy az utazás ötlete nem tőle származo , de mégiscsak
egy fiatal srác volt, aki valószínűleg rossz hatással van rám.
Beck pillantása anyukámra vetődö .
– Sajnos nem. Családi vacsorára megyek, de el akartam
jönni, hogy i legyek Abby melle . – Olyan őszintén csengtek
a szavai! Legszívesebben megcsókoltam volna a szüleim elő ,
a barátnőm temetésén, miközben Orlando Bloom esetlenül
figyel minket.
– Ó! – mondta anyám, és egyikünkről a másikunkra néze ,
gondolom, próbált rájönni, hogy mi is történik pontosan. –
Rendben, hát, rendkívül örülök, hogy találkoztunk! Abby, a
kocsiban leszünk. – Most különösen szere em az anyukámat,
amiért elránga a onnan apukámat, és ke esben hagyo
Beckkel még egy pillanatra.
– Rajtad van a medál – jegyezte meg. Nem ve em le a
bolhapiac óta. A mellkasomon pihent, a sebhelyem fölö .
– Még nem cseréltem ki a képeket – vontam meg a vállam,
igyekezve elrejteni a tényt, hogy most épp ez volt a kedvenc
tárgyam.
– Tetszik – su ogta. Ránéztem a szempilláim alól.
– Tényleg családi vacsorára kell menned? – kérdeztem.
– Csak apukámmal – felelte hunyorogva.
Bólinto am.
– Nem tűnsz túl izgato nak mia a.
– Még nem tud az MIT-s átjelentkezésemről. Gondolom,
nem lesz valami kellemes vacsora.
Összevontam a szemöldökömet, és azt kívántam, bárcsak
magamra vehetném a terhét.
– Nem akarod elvinni Orlando Bloomot, hogy támogasson?
–kérdeztem egy félmosollyal.
Beck lehorgaszto a a fejét és nevete .
– Áh, meghagyom neked. Nem hinném, hogy apukám
értené a viccet.
Úgy tűnt, a beszélgetés véget ért. Azt hi em, hogy el fog
indulni a furgonja felé, de ehelye ezt kérdezte:
– Befejezzük az utunkat?
Tátva maradt a szám, amíg az agyam felfogta, amit
mondo . Nem tudtam válaszolni. A Caroline mia i gyászom
tapintható volt. Növekede , aludt, időnként szunnyadt, majd
vaddá és mindent fel-emésztővé vált, amikor a legkevésbé
számíto am rá. Ő vajon azt akarta volna, hogy befejezzem az
utat? Valószínűleg igen, de már nem tudtam egyetérteni a
gondolatmenetével.
– Még nem tudom. – A Mary Jane cipőmet bámultam.
– Épp csak elkezdődö , Abby. Gondold át! – mondta, majd
odahajolt, és puszit ado az arcomra. Magamba szívtam az
illatát és a belőle áradó melegséget, majd megfordult és
elment.

***

Gondolkoztam rajta. Gondolkoztam, miközben anyukámmal

vásároltam. Gondolkoztam, amikor elmentem a heti
kivizsgálásra. Az orvosom megdorgált, amiért kihagytam az
előző időpontot, aztán említe valamit, hogy növeli a
gyógyszeradagomat. Anyukám jegyzetelt, én pedig továbbra
is Beck kérdésén gondolkoztam, és Dr. Pierce
mahagóniasztalát bámultam. Amikor megérkeztem az
időpontra, próbáltam megkeresni Alyssát, de gondolom, nem
dolgozo aznap. Még mindig megvolt a papír, biztonságos
helyre te em a pénztárcámban. Mintha gúnyt űzö volna
belőlem az a cím, ami állandóan o volt velem. Lehet, hogy
sosem fogom használni.
Anyukám visszavi a pályaválasztási tanácsadóhoz is egy
újabb egyórás ülésre. Legalább most megkaptam az
eredményeket a pályaalkalmassági felmérésemről. Úgy tűnik,
a következő foglalkozásokra lennék a leginkább alkalmas:

PARKŐR
ORVOSBIOLÓGIAI MÉRNÖK
KÖNYVELŐ
ÍRÓ

Hogy hogy a francba jö ki neki épp ez a négy szakma, az

meghaladta az értelmi képességeimet.
– Nem tudom, hogy érdekel-e bármelyik – ismertem be dr.
Lucasra nézve.
Sokatmondóan rám mosolygo . Azzal a lassú, leereszkedő
mosollyal, ami azt akarja mondani, hogy „jaj, te kedves, naiv
kislány”.
– Ezek csak kiindulópontok, Abby. Innen még le tudjuk
szűkíteni további karrierutakra, aztán eldöntjük, melyik
főiskolára kéne jelentkezned.
Elkalandoztak a gondolataim, és úgy döntö em, hogy a
találkozó hátralevő részében Caroline-ra és Beckre fogok
gondolni. Ők jó barátaim voltak. Mindke en optimisták és
barátságosak. Én voltam a cinikus tapasz, ami összetarto a a
csapatot.
Később üzentem Becknek.
 Abby: Úgy fest, a következő munkákra vagyok leginkább
alkalmas: parkőr, író, könyvelő meg valami fura fajta
mérnök…
Beck: Ki mondta, hogy ezek a lehetőségeid?
Abby: Az életvezetési tanácsadóm.
Beck: Szerintem az ilyesmi akkor derül ki, ha kipróbálsz
különböző dolgokat…
Abby: Szeretnél az új tanácsadóm lenni?
Beck: Összeférhetetlenség…
Abby: Ó…

Elmosolyodtam a gondola ól, hogy ezek szerint még

mindig kedvel, de nem akartam rákérdezni. Talán a csillagok
épp tökéletes együ állásban voltak, amikor besétált a
temetkezési üzletbe, és nem tudo ellenállni a csábításomnak.

Abby: Milyen volt a vacsora apukáddal?

Beck: Annyira nem rendült meg, de nem ő fize a sulimat, szóval
úgysem tehet semmit. Én viszont tudom, hogy jó döntést
hozok.
Abby: Örülök, hogy elmondtad neki.
Beck: Én is.
Abby: Elküldöd nekem a címed?
Beck: Miért?
Abby: Csak.
 Huszadik fejezet

EZÚTTAL MÁSKÉPP LESZ, GONDOLTAM, és felhívtam anyukámat,

majd beszámoltam neki a tervemről. Nem volt elragadtatva az
ötle ől, hogy körbeutazzam az államot egy kvázi idegennel,
de tudta, hogy nem igazán tehet ellene semmit. Végül is,
egyszer már megte ük, és mindenki túlélte.
Bepakoltam mindent, amire szükségem lehet, mínusz az
urnát, és behajigáltam a cuccokat a kocsiba, majd elindultam a
címre, amit Beck átküldö előző este. Az utak üresek voltak
szombat reggel. Korábban indultam, mert azt hi em, több
időbe telik odaérni hozzá, de amikor megálltam a nagypapája
kisbusza melle , még alig volt reggel hét. Hupsz. Beck meg
fog ölni.
Igyekeztem elütni az időt, rendezge em a cédéket, és
kipróbáltam az iPod hangszóróját, hogy működik-e, ha az
autó tetejére teszem. Miután a nap teljesen felkelt, és már
semmihez nem tudtam kezdeni, megnyomtam a hívás
gombot, és vártam, hogy felvegye. Csak az ötödik csörgésre
ve e fel.
– Bocsi, hogy felébreszte elek! – kiálto am a telefonba,
mielő még lehetősége le volna felmordulni, hogy milyen
korán van. – Nem volt más választásom. Nem bírtam aludni,
úgyhogy korábban indultam, mint terveztem, és nem volt
forgalom.
 – Te meg miről beszélsz? – nevete , de hangjából
kihallo am az álmosságot.
– Gyere ki, ha felve él valamit!
– Honnan tudtad, hogy nincs rajtam ruha?
Elpirultam a gondola ól.
– Azt mondtad, hogy általában bokszeralsóban alszol, és
csak tippeltem, de azta… most, hogy tudom, meztelen vagy…
– Azért hívtál fel hétkor, hogy telefonszexeljünk?
Zavaromban nevetéssel próbáltam palástolni, hogy
mennyire felkavart a kérdése.
– Egy másodperc, és jövök – mondta, majd lete e.
Kimásztam a kocsiból, és felte em a hangszórókat úgy,
hogy
Beck lakóháza felé nézzenek, aztán felkészültem, hogy csak
a lejátszás gombot kelljen megnyomnom az iPodon, amint
meglátom őt. Zakatolt a szívem. Olyan ideges voltam; tálcán
kínáltam az érzéseimet, és ha kinevet, vagy azt gondolja, egy
nyálas balfék vagyok, nem tudom, hogyan leszek képes
elviselni.
Léptek dübörgését hallo am a lépcső felől,
kikukucskáltam, és meglá am, amint odaér az első emeleti
lépcsőfordulóhoz. Bepánikoltam, és amilyen gyorsan csak
tudtam, megnyomtam a lejátszás gombot. John Denver gitárja
csendült fel a hangszóróban, majd azonnal köve e a lágy
énekhangja. Odanyúltam, és felhangosíto am a hangszórót,
épp amikor Beck befordult a lépcsőnél, és megjelent.
Sötét haja borzasán állt, és a vége a szokásosnál is jobban
kunkorodo . Felkapo egy fehér pólót és egy edzős gatyát,
ami rásimult az alakjára. Amikor rám néze , tekintete a
levágo farmeremre vetődö , és szép lassan végigmért.
Elvigyorodo , és a mosolya hirtelen elhódíto . Valahogy
másnak tűnt, amikor közelebb lépe hozzám.
Magabiztosabbnak, mintha jobban tudatában lenne a
következő lépésének. A dal új fokozatba kapcsolt, és Beck a
motorháztetőn fekvő hangszórókra pillanto . John Denver
épp arról dalolt, hogy milyen is búcsút mondani.
– Nélkülem akartál elmenni? – kérdezte, és egy szexi
félmosoly kíséretében ismét felém fordult.
Két mérföldet sem tudnék megtenni nélküle azzal a
kisbusszal.
– Nem, csak szerintem az előző utat bal lábbal kezdtük –
vontam meg a vállam, és keresztbe te karral vártam, hogy
mit lép.
– Szóval most már aláveted magad John Denver
hatalmának? –kérdezte, és egy kicsit közelebb lépe hozzám.
Samponjának illata megcsapta az orrom. Biztosan lefekvés
elő zuhanyozo . A fehér pólóját bámultam, és azt kívántam,
bárcsak bezárná a köztünk lévő távolságot.
– Talán igen…
Elkaptam a mosolyát, mielő a karjaiba vont és felemelt.
O álltunk a ház parkolójában, ő szorosan átölelt a
derekamnál fogva. Kezem a nyaka köré fonódo , és a lábam
harminc centivel a föld fölö lebege .
– Szia! – mondtam a szemébe nézve, és igyekeztem nem
úgy vigyorogni, mint a tejbetök.
– Mikor indulunk? – kérdezte. Ő is próbálta elnyomni a
mosolyát, és arra gondoltam, milyen butaság, hogy próbálunk
viccet csinálni az egymás iránti vonzalmunkból.
– Most rögtön.
– Most? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Hát, miután összepakoltál és pisiltél – vigyorogtam.
– Ó, akkor nem fogunk megállni útközben?
 – A ól függ, milyen szépen könyörögsz… – Elvörösödtem,
miután kicsúsztak ezek a szavak a számon. Nem voltam egy
kacérkodó típus, és céklavörössé vált az arcom a ól, hogy az
agyam erről pillanatnyilag megfeledkeze . – Ohm, még
mindig a levegőben tartasz ám! – motyogtam gyorsan, hogy
témát váltsak.
– Olyan romantikus vagy, Abby! – jegyezte meg, és nem
ve tudomást a zavaromról, vagy csak próbálta még jobban az
orrom alá dörgölni. – Idejö él hozzám, és lejátszo ál nekem
egy számot. Tisztára mint egy ’80-as évekbeli filmben. Szeretsz,
igaz? Úristen, Abby Mae McAllister, hiszen alig tudod levenni
rólam a kezed! – Ringatni kezdte a csípőjét, mire a testem
előre-hátra hintázo a karjaiban, mint egy inga.
Fészkelődni kezdtem, hátha Akkor elenged.
– Beck! Nevetséges vagy! Ne képzelj bele többet, mint ami!
Különben is, sokkal inkább John Denverről szólt, mint rólad, –
Úristen, az arcom lassan olyan vörös volt, hogy szinte
felrobbant. Nem szere em, vagyis lehet, hogy igen, de nem
bírtam elviselni, hogy így néz rám. Mogyorószínű szemében
lá am, hogy mulat a helyzeten, de mögö e o volt az a
hihetetlenül édes srác, aki egyenesen a lelkembe bámult.
– Elengedsz végre? – kérdeztem végül megenyhülve, és
ellazultam a karjaiban.
Rám hunyoríto , aztán előrehajolt, hogy megcsókoljon.
Vicces, hogy ezú al nem kelle kinyújtanom a nyakam, hogy
elérjem a száját. Így, hogy a levegőben tarto , pontosan
egyforma magasak voltunk. Ajkunk egy vonalban volt, karom
pedig a nyaka köré kulcsoltam, épp o , ahol a haja véget ért,
és közelebb húztam magamhoz az arcát. Azt hiszem, a csók
eleinte édes és játékos akart lenni, de ajkunknak egyéb
szándékai voltak.
 Testemet az övéhez szoríto a olyan erősen, ahogy csak
tudta, de nem okozo fájdalmat. A mellem a mellkasához
nyomódo , és mielő észrevehe em volna, mit csinálok, a
dereka köré fontam a lábam. Keze megtalálta a farmersortom
szegélyét. Nyilvános helyen voltunk, fényes nappal, Beck ujjai
mégis a sort alá csúsztak, és olyan területek felé vándoroltak,
hogy belenyögtem a szájába.
Elvesztem a pillanatban, észre sem ve em, néhány nap
távollét mit művelt a testemmel. Minden porcikám arra
vágyo , hogy közelebb legyek hozzá. Talán nem a parkolóban
kelle volna rámásznom.
– Beck – motyogtam félbeszakítva a csókunkat.
– Abby – felelte hevesen kapkodva a levegőt. Sportos
rövidnadrágja vékony volt, és éreztem, ahogy a
farmersortomnak nyomódik.
– Menjünk fel hozzád… – javasoltam a pillanat hevében.
Nem vitatkozo velem. A másodperc törtrésze ala visszate
a földre, fogta az iPodomat, és kézen fogva magával húzo .
Utánaszaladtam, egy gombnyomással bezártam az autót,
mielő felszaladtunk a lépcsőn.
Beronto unk a lakásba. Mindent kive em a kezéből, és
ledobtam a kanapéra. Leránga a a fehér pólóját, majd
magabiztosan megragado .
– Beck! – kiálto am, amikor a csípőmnél fogva felemelt, és
neki-döntö a nappali falának. Úgy tűnt, nem fogunk eljutni a
hálószobáig. Olyan erősen húztam a haját, hogy azt hi em, fel
fog kiáltani. Kigombolta a farmersortomat, és hagyta, hogy
lecsússzon a lábamon a földre. Egyetlen szexi fehérneműm
volt, és tudtam, hogy jó döntést hoztam, amikor azt ve em fel
aznap reggel. Rózsaszín volt, és a combom tövénél csipkében
végződö .
 – Most kell leállítanod, ha nem akarod, Abby. Bemehetünk
a hálóba, és lassíthatunk. Nem akarom, hogy megbánd…
Magamhoz húztam az arcát, és nyelvemet a szájába
csúszta am, hogy elhallga assam. Nem akartam lassítani. A
testem jobban kívánta őt, mint valaha bármit. Az utóbbi
néhány nap maga volt a pokol, és az, hogy végre vele voltam,
gyógyír volt minden szívfájdalmamra. Mindennél jobban
vágytam rá, hogy nekidöntsön a nappali falának, és olyan
érzéseket korbácsoljon fel bennem, amikről addig álmodni
sem mertem.
Kezem a sortjára vándorolt, és lehúztam róla, úgyhogy már
csak egy szál bokszer volt rajta. Mélyen és rekedten
felnyögö , bele a számba, miközben az ujjaimmal simoga am
a bokszer anyagán keresztül. Annyira kívántam, hogy
legszívesebben letéptem volna róla. De nem vagyok ősember,
és valószínűleg úgysem sikerült volna, amelle , hogy hülyét
csináltam volna magamból. Lehámozta rólam a felsőmet és a
melltartómat, és o álltunk a falhoz préselődve alsóneműben.
A szívem majd’ megállt, aztán meg kétszer olyan gyorsan
kezde verni, amikor rájö em, milyen közel vagyunk a végső
célhoz. Mellkasára te em a kezemet, és gyengéden eltoltam
magamtól. Nem akartam megállítani; csak szükségem volt
egy pillanatra, hogy kiélvezzem a helyzetet. Olyan érzés volt,
mint amikor vágsz magadnak egy nagy szelet csokoládétortát,
és tudod, hogy az ízlelőbimbóid fel fognak robbanni az
iszonyatosan édes íztől. Egyszerűen meg kelle néznem
magamnak, és hagyni, hogy a pillanat eljusson a tudatomig,
hogy aztán minden egyes falatot élvezhessek.
Mogyorószínű szeme sötét volt, és szexi. A haját
összekócolta a kezem. Felsőteste ugyanolyan volt, mint
amilyenre emlékeztem, amikor együ úsztunk: lebarnult és
kidolgozo , és épp megfelelő mértékű kockahas te e
keményebbé az egész megjelenését. Mosolyában volt valami,
ahogy a szemembe néze . Re entően kíváncsi voltam, hogy
milyen gondolatok járhatnak a fejében.
– Annyira szép vagy – jegyezte meg.
– És a legjobb részt még nem is lá ad – viccelődtem.
Barna szeme egy árnyala al sötétebbé vált, ahogy
végignéze rajtam.
– De már kóstoltam, Abby. – Bevillant néhány kép a kisbusz
hátuljáról, ami még jobban felkorbácsolta a vágyamat. O
álltam kábultan, mire ő kiszaladt a szobából, és egy
másodperccel később már vissza is tért egy óvszerrel a
kezében.
– Nem iszol te előre a medve bőrére? – cukkoltam,
miközben közelebb jö hozzám.
– Szerinted nincs okom rá? – incselkede , és megcsókolta a
nyakamat.
– De igen – su ogtam.
Találkozo a tekintetünk, miközben egyik kezével
végigsimíto a hasamon, a másik pedig a fejem melle pihent
a falnak támasztva. A lehető legkellemesebb módon ejte
csapdába, és úgy éreztem, a bensőm beleremeg, ahogy az ujjai
megérintik a köldökömet, majd elindulnak lefelé. Nagyon
érzékeny o a bőröm; nem szoko hozzá, hogy csábító ujjak
simogassák.
– Beck, te szexeltél már? – kérdeztem, és csak akkor ve em
észre, hogy a kérdés jó ideje motoszkált bennem, amikor
kimondtam a szavakat.
A szája sarka felfelé görbült.
– Igen, Abby.
Most, hogy megtudtam az igazat, csak úgy hemzsegtek a
kérdések a fejemben.
– Szép lányok voltak, esetleg olyan lányok, akikkel bulikon
találkoztál? – faggatóztam, mert mindent tudni akartam. –
Jártál velük?
Ujjával végigsimíto a bugyim szélén, és egy kicsit elhúzta
a bőrömtől, hogy beférjen alá az ujja. A hasam beleremege a
vágyakozásba, pedig még a válaszára vártam.
– Összejö em pár csajjal, akik semmit sem jelente ek, és
volt pár barátnőm is, akikkel lefeküdtem. Mindig
védekeztünk, s nem, egyikükbe sem voltam szerelmes. –
Megdöbbente a válasza. Nem szere e őket? Ez meg hogy
lehetséges? Azt hi em, ennyi lány közül legalább egy elérte
azt, amire én is kétségbeese en vágytam: hogy beférkőzzön a
szívébe.
– Egyikbe sem? – kérdeztem, és behajlíto am a hátam,
hogy jobban hozzáférjen a bugyimhoz. A mozdulatomra
elismerően mosolygo .
– Nem – vonta meg a vállát, nyilvánvalóan nem bánta
volna, ha a beszélgetés helye inkább az aktuális helyze el
foglalkoznánk.
– Én nem vagyok szerelmes beléd – buko ki belőlem, mert
úgy éreztem, az vagyok, és szere em volna ismét uralni a
helyzetet. A szakadék széle felé taszigált, és mintha ő előbb
tudta volna, mit érzek, mint én magam. Ez nem volt fair, és
tudnia kelle , hogy nem nála van az összes nyerő lap.
– Biztos? – kérdezte, majd megcsókolt. Lecsukódo a
szemem. Ha a szája nem szívta volna el belőlem az összes
akaraterőt, neve em volna a magabiztosságán. Mintha akarta
volna, hogy szeressem. Arra biztato , hogy belevessem
magam, és egy pillanat erejéig úgy döntö em, elfogadom a
kihívást. Lássuk, mit tudsz, Beck.
 Lehúztam a bokszerét, és egy pillana al később a
bugyimmal is ugyanez történt. Csodálatosan meztelenek
voltunk, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy legyűrjem a
zavaromat. Hagytam, hogy a bőre eggyé váljon az enyémmel,
és hogy még egyszer nekidöntsön a nappali falának. Ezú al
nem ejte csapdába a kezével. Csókokat hinte el a
nyakamon, le, a hasam irányába, mindkét mellemet a szájába
ve e, és nyelvével a mellbimbómon körözö . Nekifeszültem a
szájának. Végigcsókolta a hasam, egy vonalban végignyalta a
felhevült bőrömet. Addig folyta a, míg végül térdre nem
ereszkede , és pajkos vigyorral néze fel rám.
– Azt hiszem, ebből a szögből szeretlek a legjobban. –
Elvigyorodo , és próbáltam elképzelni, amit lát. Az arca épp
az alhasamnál volt. Tekintetével végigpásztázo a hasamon,
fel a mellemig. Zabolázatlan eperszőke hajam az arcom köré
omlo , ahogy lenéztem rá.
Aztán figyeltem, ahogy előredönti a fejét, és egyszer
megnyal o , lassan, majd abbahagyja közvetlenül azelő ,
hogy elérte volna azt a pontot, ahol a leginkább vágytam az
érintésére. Táto szájjal néztem, amint végighalad a nyelvével
az érzékeny bőrömön. Szent… Aztán tekintetét az enyémbe
fúrva lejjebb vi e a nyelvét. Kihívás volt a szemébe nézni.
Magabiztosnak tűnt, de mint aki rosszban sántikál, nekem
pedig a szemem se rebbent.
Lenéztem rá, nyelvemet a szájpadlásomhoz préseltem,
ahányszor érzékenyebb területekre kalandozo a szája.
Borzongás futo végig rajtam o , ahol a nyelve hozzáért a
bőrömhöz. A kezemet a falnak támaszto am, mintha bele
akarnék kapaszkodni a sima felületbe. Végül lassan és
izgatóan végighúzta a nyelvét a csiklómon, hogy biztosan
készen álljak arra, amikor belém hatol. Kelle valami, ami
visszabillent az egyensúlyba, de semmit nem találtam. A
térdem kezde elgyengülni, és Beck megállt, hogy pimaszul
vigyorogva rám nézzen.
– Beck – lihegtem, és a tenyeremet a szememre
tapaszto am, mert nem tudtam, mit akarok. Nem akartam,
hogy elhúzza onnan a száját, de legszívesebben a hátába
mélyeszte em volna a sarkam, miközben a falhoz dönt. Meg
akartam tapasztalni azt az életet, amit Caroline sosem élt át.
Nem vesztegethe em el a pillanatot, amit az élet ezüs álcán
kínált nekem.
Papírzörgést hallo am, és elve em a szememről a kezemet,
hogy lássam, amint Beck felhúzza a gumit. Miközben
előrehajolt, hogy felhúzza, megfeszült a hasizma, én pedig
úgy bámultam, mint egy idióta. Ez volt a legszexibb és egyben
a legfélelmetesebb dolog, amit valaha lá am. Fogalmam sem
volt, mibe egyeztem bele, és most, hogy tudtam, meg fog
történni, re egés áramlo szét az ereimben, és felkorbácsolta a
szívverésem ütemét.
– Beck, tudom, hogy ez fájni fog – hebegtem remegő
hangon. – Basszus. – Aztán nevetni kezdtem, mert a
szüzességem elvesztése elő azt mondtam, hogy basszus. Azt
hi em, romantikusabb lesz az egész, és még el is ronto am.
Próbáltam megnyugodni, de nem sikerült. Nem tudtam
parancsolni az agyamnak.
Mielő rájö em volna, mi történik, Beck karját körém fonva
elvi a ruhakupacunk mellől. Meztelen testünk egymáshoz
simult, ahogy átcipelt egy ajtón, majd játékosan rádobo az
ágyára. A fejem egy rakás párnára hanyatlo , és nem bírtam
visszafojtani egy mosolyt. Friss öblítőillat örvényle
körülö em.
– Lassan és nyugodtan fogjuk csinálni, Abby. Nem a fal
melle , amikor látom, hogy reszketsz. – Ezzel nem
vitatkoztam. Az én játékos, pimasz Beckem teljes mértékben
eltűnt a színről. Ez a Beck úgy feste , mint aki mindjárt
letámad, én pedig nyeltem egy nagyot, és belenéztem sötét,
mogyorószínű szemébe.
Még mindig kemény volt, büszkén viselte az óvszert,
miközben lejjebb csúszo , hogy fölém kerekedjen.
Valahányszor hozzám ért a bőre, záródo a közö ünk lévő
elektromos áramkör, és éreztem, hogy a bőrünk felsistereg. A
mellkasa a lábamhoz ért, a szája megtalálta a csípőcsontomat
és az alhasamat. Ajka minden egyes idegvégződésemet
izga a, amihez csak hozzáért. Kezem a lepedőbe karmolt. El
sem juto az agyamig, hogy milyen színű az ágyneműje, vagy
hogy hogyan néz ki a szobája. Az egész csupán kívül léteze ,
a tudatom perifériáján.
Végigsimíto a combomon, aztán az ujja belém csúszo ,
hogy megnézze, mennyire állok készen. Őrjítően szexi
mozdulat volt, mégis halálra rémültem tőle.
– Ööö, Beck – motyogtam, ő pedig rám néze . – Fel vagyok
izgulva… tényleg, de közben úgy érzem, mindjárt elsírom
vagy elhányom magam. – Aggodalmasan összeszoríto am az
ajkamat.
Nem arról volt szó, hogy készen állok-e. Több mint készen
álltam, és biztos voltam a döntésemben, hogy el akarom
veszíteni a szüzességem, csak az agyam nem volt hajlandó
elhallgatni. Képtelen voltam megélni a pillanatot.
Arcvonásai azonnal ellazultak, és az előbb még sötétbarna
szeme ismét a szokásos, világosabb árnyalatában csillogo .
– Szerintem túl komolyan vesszük ezt az egészet.
– Lehet… Úgy értem, tudom, hogy elvileg be kéne férnie a
péniszednek, csak olyan… nagynak tűnik.
 Nevetésben tört ki, és homlokát az enyémhez támaszto a.
– Be fog férni, Abby.
– Azt mondod, tág vagyok? – neve em.
Finoman beleharapo az ajkamba.
– Hihetetlen vagy!
Amikor homlokát az enyémen pihente e, a teste fölém
csúszo . Csípője izgatóan az ágyhoz préselte az enyémet.
Szájával elkapta a számat, nyelve és csípője egy ritmusra
mozgo . Az őrületbe kergete .
– Oké, oké, légyszi, csináld! – Felgyorsult a légzésem, és
éreztem, ahogy a mellkasához szorítva zakatol a szívem.
Rám mosolygo . Mélyen a szemembe néze , miközben
közénk nyúlt, és a pénisze hegyét megpróbálta belém tenni.
Idegen érzés volt, és nagyon-nagyon nagynak tűnt, de aztán
rájö em, hogy a testem összes izmát megfeszítem, beleértve
az állkapcsomat is.
Beck megtarto a magát fölö em, de száját a fülemhez
ejte e.
– Nyugi, Abby! Nyugi. – Szavai olyan gyengédek és
kedvesek voltak, hogy azon kaptam magam, követem az
instrukciót. Ve em egy mély levegőt, ő pedig centiről centire
haladt befelé. Újabb mély levegő.
Rohadtul fájt. A tévében meg a filmekben baromira rosszul
mutatják. Olyan érzés volt, mintha szé épnék a bőrömet, és
nem kaptam levegőt. Kizárólag a gyötrő fájdalomra tudtam
koncentrálni.
– Beck, én nem is tudom. Nem tudom – ismételge em, mert
nem tudtam, minek kéne történnie. Nem éreztem jól magam,
és világos volt, hogy ez egy ördögi kör. A fájdalomtól még
jobban megfeszültem, és minél kevésbé tudtam ellazulni,
annál jobban fájt.
 – Abby – su ogta Beck a fülembe; csitítgato és igyekeze
lecsillapítani az egyenetlen szívverésemet. – Maradj velem,
Abby. Lazíts és lélegezz. Készen áll a tested. Az óvszeren van
síkosító, de el kell lazulnod.
Kis híján vitatkozni kezdtem vele, hogy elmondjam,
mennyire fáj, de aztán ve em egy mély levegőt, és abban a
pillanatban mintha enyhült volna a fájdalom. Már több mint
félig bennem volt, és a legrosszabb részén túl voltam. Minden
újabb lélegzetvétel elsöpört valamennyit a maradék
fájdalomból. Beck a nyakamat csókolta, szé olta a lábaimat,
ujjával pedig pár milliméterrel afölö körözö , ahol belém
hatolt. Az élvezet egy teljesen új tárháza nyílt meg elő em.
Eszembe ju a a, hogy elsősorban miért is csináljuk ezt az
egészet. Az, ahogy ujjaival simogato , miközben belém
csúszo , villámcsapásként hato rám, és a nevét nyögtem.
Hangosan és féktelenül.
– Látod, Abby, ennyi. Hadd érintselek meg. – A szavai
varázslatként hato ak rám. Az ujjai is.
– Mintha te lennél Houdini – lihegtem, mire ő rekedt
hangon felnevete . Most, hogy már nem fájt, hülyén éreztem
magam, amiért ekkora ügyet csináltam belőle.
– Annyira fájt! – Éreztem, hogy felszáradnak a
könnycseppek az arcomon. Még csak észre sem ve em, hogy
sírtam.
Megállt, és ismét a szemembe néze .
– Még mindig fáj?
Átöleltem, és körmömet végigfu a am a bőrén. Nem olyan
erősen, hogy vért fakasszak, de ahhoz elég erősen, hogy
rájöjjön, már nem fáj.
Édes nyögéssel teljesen belém hatolt. A fejem hátracsuklo
a párnára, miközben próbáltam hozzászokni a közelségéhez.
Hogy mindene hozzásimul az összes porcikámhoz.
Egy pillana al később nekiállt mozgatni a csípőjét, ügyelve
a gyengéd tempóra, nehogy fájdalmat okozzon nekem.
Csúszós ujjaival finoman, körkörösen dörzsölte a csiklómat,
akörül a pont körül, amelyik a feje tetejére tudta állítani az
egész testemet. Hozzádörgölőztem, hogy még szorosabban
érjünk egymáshoz, mire az ujjával még egyszer végigsimíto
rajtam, és én ezer apró darabba robbantam szét. Nem olyan
volt, mint a múltkori alkalommal; úgy elélvezni, hogy bennem
volt, sokkal érzékibben hato rám. Erősebben és hosszabban
élveztem, mintha a testemnek lenne mibe kapaszkodnia, hogy
az élvezet a lehető legtovább tartson.
– Beck – hallo am a saját zihálásomat, miközben ő egyre
keményebben hatolt belém újra és újra. Még mindig szűknek
éreztem magam, de nem fájtak ezek a mozdulatok. A testem
több mint boldogan fogadta be őt, és ámula al néztem, ahogy
összeszede arcvonásaira kiül a gyönyör. Egy kemény
lökéssel élveze el. A hasizma megfeszült, és a nyögése elég
szexi volt ahhoz, hogy majdnem eljussak ismét a csúcsra.
– Atyaég, Abby! – nyöszörgö , szerelmes levéllé nyújtva
minden egyes szótagot. Kissé rám nehézkede , engem pedig a
mennyezetet bámulva elöntö ek az érzések, de leginkább azt
éreztem, hogy teljes szívemből szeretem ezt a srácot.
 Huszonegyedik fejezet

VALAMIVEL KÉSŐBB INDULTUNK, mint ahogy terveztem, de még

így is vacsoraidő elő elértük az úti célunkat. A texasi
Odessát. A futball o honát. Futball. És még több futball. A
road trip létrejö ének fő célja az volt, hogy eljussak Odessába.
A többi csak töltelék. Beck-féle töltelék. Kevésbé volt
jelentőségteljes az urna nélkül utazni, de nem bántam, hogy
összezúztam. Az elnyomásom jelképe volt, és így, hogy már
nem léteze , egy lépéssel közelebb éreztem magam a
szabadsághoz.
– És innen hova megyünk? – kérdezte Beck, miközben
megállt egy vegyesbolt parkolójában, hogy megtervezzük az
utat. Előve em a pénztárcámat a táskámból, és kiszedtem
belőle az összehajto papírlapot, amit Alyssa ado nekem az
orvosnál. A papírdarabot, ami az orvosomat, Alyssát és az
egész kórházat hatalmas bajba sodorhatja. Okosan kelle
használnom.
Amikor a fekete tintával írt cím visszabámult rám,
odafordultam Beckhez. Azt a baseballsapkát viselte, amit
legelső alkalommal is, amikor találkoztunk. Arckifejezése nyílt
volt, és laza; apró mosoly játszo a szája sarkában.
Alapjáraton vidám típus volt. Ezt szere em benne. Úgy
tekinte az életre, mint egy utazásra, mintha az utunk minden
egyes lépését élveznünk kellene. Egy vegyesbolt parkolójában
lézengeni valódi ajándék. Caroline nem lézenghet többé,
úgyhogy örültem, hogy Beck nem veszi természetesnek.
– Ezen a papírlapon annak a háznak a címe szerepel, amiért
idejö ünk. – Finoman kezdtem felvezetni a témát, mert nem
tudha am, hogyan fogadja.
Bólinto , mogyoróbarna szemét időnként árnyékba
boríto a a sapkája ellenzője.
– Oké… – mondta lassan, nyilvánvalóan további
információkat remélve.
– A törvényszegés határát súroljuk, de amúgy nem nagy
ügy. Úgyhogy menjünk a Main Streetre, aztán meg…
– Lassan a tes el! „A törvényszegés határát súroljuk?”
Hogyan? Távoltartási végzést kértek rád ezek az emberek
vagy mi? – kérdezte viccelődve.
– Minek képzelsz te engem? – Rámeredtem, miközben ő
sebességbe rakta a kisbuszt.
– Egy szexi, enyhén diszfunkcionális lánynak – felelte
vigyorogva, és a parkoló kijáratánál balra fordult.
A válasza első részén elmosolyodtam, a másodikat pedig
próbáltam elengedni a fülem melle .
– Meglátogatjuk annak a gyereknek a szüleit, aki, tudod,
nekem adta a szívét – su ogtam, abban reménykedve, hogy a
zene elnyomja a vallomásomat.
– Tessék?! Meglátogatjuk a családot? Tudják, hogy jövünk?
Az aggodalmaskodását hallva legyinte em.
– Ez részletkérdés. Nem fogom nekik kiteregetni a
kártyáimat. Csak beszélni akarok velük. Úgy érzem, jogom
van tudni valamit arról a gyerekről, akinek a szíve most az én
testemben pumpálja az oxigéndús vért.
Bepötyögtem a papíron lévő címet a telefonomba, és
megkértem Becket, hogy fél mérföld múlva forduljon balra.
 – Jó, és egész pontosan mit fogunk tenni?
– Esetleg először körbeszaglászhatnánk – feleltem, és
fogalmam sem volt, mi fog kisülni ebből a tervből.
– Nincs valami rendes módja a kapcsolatfelvételnek? –
kérdezte Beck óvatosan.
– De igen, Mr. Erkölcscsősz. Van rendes módja, de ezer évig
tart, és nincs rá garancia, hogy a család felveszi a kapcsolatot.
– Ez most úgy hangzik, mint az örökbefogadás –
mosolygo Beck, és lassíto a lámpánál.
Felhorkantam, és lenéztem a telefonomon levő pici
térképre. Csupán percekre jártunk a háztól. O hon lesznek
vajon egyáltalán?
Az út további részében csöndben maradtunk, majd
megálltunk egy szép, kertvárosi utcában, ami mintha csak egy
filmből terme volna o . Némelyik gyep fölö
gumiabroncshinta lógo , és a legtöbb ház körül fehér
léckerítés húzódo .
– Úgy tűnik, kedves család lesz – jegyezte meg Beck,
miközben én a felfeste házszámokat fürkésztem. 1039, 1041,
1043… 1045.
– Állj meg! Ez az! – rámuta am egy kék házra, aminek
krémszínű redőnye és élénkpiros ajtaja volt. Egyszintes ház
volt, a kerítésen borostyán futo végig. Két autó parkolt a
felhajtón: egy Prius és valami városi terepjáró.
– Törődnek a környeze el.
Beck elmosolyodo , és felém fordíto a a fejét.
– Azért, mert Priusuk van?
Megereszte em egy félmosolyt, de nem tudtam levenni a
tekintetemet a házról.
– Fogadok, hogy szelektíven gyűjtik a szemetet. Fogadok,
hogy a fiuk volt az iskolai Újrahasznosítási Bizo ság elnöke.
 Beck mosolya lehervadt az arcáról.
– Középiskolás volt?
Ne csináld ezt, Beck, akartam mondani. Nem hagyhatjuk,
hogy az érzelmek tönkretegyék a tervet.
– Aha. Végzős.
Beck összepréselte az ajkát, aztán ismét a ház felé fordult.
Egy másodperccel később kinyílt a hátsó kapu, és egy
középkorú, kecskeszakállas férfi siete ki rajta, majd beült a
Priusba.
– Bukj le! – mondtam, amikor megpillanto am.
Megemeltem az ülésem melle i kart, és addig döntö em
hátra az ülést, amíg a lehető legvízszintesebben nem
feküdtem. Beck felmordult, de köve e az utasításaimat, és
végül mindke en eltűntünk szem elől.
– Ez nevetséges. Tuti biztos, hogy megláto .
Összeszoríto am a szemem, nem voltam hajlandó feladni.
– Nem, épp elmegy. Beszéljünk a feleséggel, ha a férfi
elment.
Mielő Beck megvétózha a volna, fogtam magam, és
kiszálltam a kisbuszból. Csakhogy a cipőm beakadt az ajtóba,
ugyanis nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kigördüljek
egy járműből. Arccal előre beleestem a fűbe, miközben a
testem másik fele továbbra is a kisbusz padlóján hevert.
Beck becsületére legyen mondva, megkérdezte, hogy jól
vagyok-e, mielő hisztérikus röhögésben tört ki.
– Csapnivaló kém lenne belőled.
– Jaj, kérlek! Simán lebuktunk volna, ha nem szólok, hogy
húzd le a fejed – vitatkoztam, miala fűszálakat szedtem ki a
számból. Átsie ünk az úton. A ól tarto am, hogy nincs sok
időnk. Lehet, hogy a férj csak a sarki boltba ugro el jégért
vagy ilyesmi.
 Igyekeztem szemügyre venni a környezetet, miközben arra
vártunk, hogy valaki kinyissa az ajtót. A füvet nemrég
nyírha ák le, és gyerekjátékok voltak szétszórva az
előkertben. Épp egy élénkvörös talicskát figyeltem, amikor
lassan kinyílt a bejárati ajtó.
– Segíthetek? – kérdezte egy kedves hang. Amikor
odanéztem, egy világosbarna, laza kontyba fogo hajú nőt
pillanto am meg. Egyszerű rövidnadrágot és pamutinget
viselt.
– Jó napot! – üdvözölte Beck, de én közbevágtam.
– Üdv! Oöö, tudom, hogy ez egy kicsit kínos, de a
kisbuszunk lerobbant, és egyikünk telefonja sincs lemerülve.
Mármint feltöltve. Egyikünk sem töltö e fel tegnap este óta,
amikor sátoroztunk. Esetleg volna rá lehetőség, hogy
használjuk a telefonját? – Valószínűleg ez volt a legrosszabb
hazugság, amivel előállha am, de reméltem, hogy beveszi.
Bűnözőnek tűntünk vajon? Szólnom kelle volna Becknek,
hogy vegye le a sapkáját. Nem úgy néz ki, mint egy drogdíler?
Általában nem, de most, így a szemem sarkából nézve, a
testfelépítése alapján akár bandatag is lehetne.
A nő zavart arckifejezése sajnálkozásnak adta át a helyét.
– Ó, hogyne! Persze, gyertek be! Hozom a telefont.
Hirtelen elöntö a bűntudat. Kiabálni akartam vele, amiért
ennyire megbízik bennünk. Beck azt mondta, kissé
diszfunkcionális vagyok; ennek a szegény nőnek nem kelle
volna beengednie minket. Hátravezete minket a nappaliba,
majd felénk fordult.
– Idevalósiak vagytok? – kérdezte udvariasan, mintha
csevegni szeretne, mielő megkeresi a telefont.
Nem bíztam Beck manipulációs képességeiben. I nekem
volt küldetésem.
 – Igen, de csak nemrég költöztünk ide – szünetet tarto am,
próbáltam megálljt parancsolni a nyelvemnek, de hiába. Most
vagy soha. – De ismertük Colbyt.
A nő a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, ne, úgy sajnálom! Üljetek le, mindjárt hozok valamit
inni, meg a telefont is. – Kisiete a szobából, Beck pedig
megragadta a karom.
– Abby, mit művelsz? Ez egyáltalán nem volt diszkrét –
sziszegte halkan.
Leráztam a kezét, és úgy éreztem magam, mint aki kirabolt
egy bankot, és most o ragadt a túszokkal, akikkel nem tud
mit kezdeni.
– Jól van. Jól van, bocsánat. Nem tudtam, mit tegyek –
su ogtam, és igyekeztem visszanyerni az uralmat a légzésem
fele .
– Tessék, igyatok – szólalt meg a nő, amikor visszatért két
pohár limonádéval meg a telefonnal. Limonádé. Az isten
áldjon meg, asszony, ne adj nekünk cukros üdítőt, miközben
épp rá akarunk szedni!
Beck felállt, hogy elvegye az italokat, aztán a telefont is
elve e.
– Megyek, és… szerzek egy vontatót – habogo , és a nő
furcsa tekinte el mérte végig.
Amint hallótávolságon kívül került, a nő leült, és
megpaskolta a maga melle fekvő párnát a kanapén.
– Colby barátja voltál az iskolából? – kérdezte kedvesen.
Próbáltam magamban eltorzítani a vonásait, hogy lássam,
hogyan festene kamasz fiúként, de csúfos kudarcot vallo am.
Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy nézhete ki Colby.
– Ohm, igen – hazudtam, majd nagyot kortyoltam a
limonádéból. – Mármint, ismertem, de nem igazán voltunk
barátok – te em hozzá, miután lenyeltem az italt. Nem
akartam nagyobbat hazudni az anyukájának, mint amekkorát
muszáj.
– Van esetleg fényképe róla? – kérdeztem.
Lehetetlen volt megfejteni az arcán végigfutó kifejezést.
– Ohm, nem, nincsen.
Fura.
Bólinto am, és igyekeztem előállni egy másik kérdéssel,
amely nem teszi nyilvánvalóvá, hogy egyáltalán nem
ismertem a fiát.
– Tudna mesélni róla? Ha nem túl fájdalmas. – Fogalmam
sem volt, hogy a kérdésem tízes skálán mennyire ciki, de
összevonta a szemöldökét, és lete e a limonádéját a pultra.
– Azt hi em, együ jártatok iskolába – felelte, de nem
néze a szemembe.
– Persze. Igen. Sajnálom. – Nem könnyíte e meg a dolgot,
és nem hibáztatha am ezért.
– Kosarazo , tudtad? – mosolygo , mintha felidézne egy
emléket. – Ő volt a csapat sztárja, és az összes lány odavolt
érte, ahogy bizonyára te is tudod. – Kacsinto .
Mosolyogtam, én pedig biztatóan bólinto am, mintha ezzel
tisztában lennénk. Ezek szerint sportoló volt.
– Adakozó típus volt. Mindenki azt mondta, hogy neki volt
a legnagyobb szíve.
Félrenyeltem a limonádét, és kiköptem, az egész
dohányzóasztalt beterítve a folyadékkal.
– Jaj, drágám, jól vagy? – Odahajolt, és megütöge e a
hátam, én pedig felugro am.
A kezemmel letöröltem a maradék limonádét a számról.
– Úgy sajnálom! Hozok szalvétát. – Kirohantam a
konyhába, és csak akkor jö em rá, milyen kínos, hogy az
engedélye nélkül szaladgálok a házában. Fogalmam sem volt,
hol tartja a szalvétát, és a fejem még mindig szédült a „szíves”
megjegyzésétől. Mekkora esélye volt, hogy épp ezt a kifejezést
használja? Ez a végzet. Találkoznom kelle vele.
– Asszonyom – szólaltam meg sarkon fordulva, és
visszafuto am a nappaliba. Gyorsan leve em egy
konyharuhát a pultról. – Colby volt a donorom. Nekem adta a
szívét. A fia megmente e az életemet.
A nő épp az asztal fölé hajolva pakolta arrébb a papírokat,
amikre ráfolyt a limonádé. Amikor elmondtam, amit akartam,
rám emelte a tekintetét, és úgy néze ki, mint aki kísérletet
láto .
– Jaj, édesem. Nem Colby anyukája vagyok. A családja nem
sokkal a halála után elköltözö Odessából.
Micsoda?
A kudarctól összegörnyedve a dohányzóasztalra ejte em a
konyharuhát. Hogy érti azt, hogy elköltöztek? Miért nem
adták még meg az új címüket a kórháznak?
– Tessék? Tudja, hogy hol vannak most? – A kezemet a
számhoz kaptam. Basszus. Ő i egy idegen. Hazudtam,
limonádét köpködtem, most pedig i bőgök egy idegen elő .
– Fogalmam sincs. Nem mondták el senkinek. Én csak az
egyik szomszédjuk voltam. Aztán ideköltöztünk, hogy jobban
elférjünk a családdal. – A családdal, amelynek Colby nem volt
a tagja. Mi a franc?
Kinyílt a bejárati ajtó.
– Jól van, Abby, a vontató úton van, de szerintem rájö em,
hogy mi a baj. Úgy tűnik, a generátorban rövidzárlatot
okozo a vezeték, amelyik a gyújtást adja. Kicseréltem egy…
másikra, amit hátul találtam – hablatyolt Beck összevissza.
Re enetes színész volt. Szerintem egyik mondatának sem volt
semmi értelme.
– Colby családja nem él már i . Ő nem az anyukája –
motyogtam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Alig bírtam ránézni. Beck bocsánatkérőn pillanto a nőre,
majd odalépe hozzám. Átölelt, és pedig a könyökhajlatába
fúrtam az arcom.
– Nagyon sajnálom, Abby – su ogta a fülembe.
– Mindegy – próbáltam elrejteni a szomorúságomat, de úgy
éreztem, mintha a kincsvadászat végén a tolvajok ellopták
volna a kincset, anélkül, hogy észreve em volna. Szükségem
volt a fényre az alagút végén. Teljesen feleslegesen ránga am
végig Becket az államon. Micsoda időpazarlás!
Aztán eszembe juto valami.
– Szóval akkor nem igazán ismerte Colbyt? – kérdeztem a
nőt, és kibontakoztam Beck öleléséből. Tudnom kelle , hogy a
nagy szívével kapcsolatos történet igaz-e, vagy csak
szóbeszéd.
A nő összevonta a szemöldökét, és csóválta a fejét, de nem
tudo a szemembe nézni.
Bólinto am, majd a konyharuhával letörölge em a
limonádét az asztalról. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehe em, miután betolakodtam az o honába és hetet-
havat összehordtam.
– Jaj, eszembe juto valami! A kerületnek van egy újsága,
amit néhány havonta küldenek ki. Egy kis mappában tartom,
hogy naprakész maradjak a közösségi hírekkel. Colby is
szerepelt némelyikben. Előkeresem nektek.
Besiete a konyhába, és hallo am, hogy papírok közö
kotorászik. Szemügyre ve em a konyharuhát, amely beszívta
az összes limonádét, majd ránéztem Beckre. Aggódó
tekinte el figyelt engem, én pedig egy mosollyal jeleztem
neki, hogy nem fogok o helyben összeomlani. Megvárom,
amíg egyedül leszünk.
– Tényleg hívtál vontatót? – kérdeztem.
A kezével végigsimíto az arcán.
– Nem, és szörnyen érzem magam, amiért hazudtam.
– Tessék! – mondta éneklő hangsúllyal a nő, amikor
visszatért a szobába egy mappával a kezében. – Szerintem
ezeket kellene megnéznetek – mondta, és átnyújto a őket
nekem. Habozás nélkül elve em tőle, majd szorosan
megöleltem. Bűntudatom volt, amiért hazudtam neki, de most
kaptam tőle egy újabb esélyt, hogy elérjem a célomat. Meg
kelle ismernem Colbyt. A fiút, aki nekem adta a nagy szívét.
 Huszonkettedik fejezet

- AZT MONDTA, hogy neki volt „a legnagyobb szíve?” –

kérdezte Beck felvont szemöldökkel.
– Igazából azt mondta, hogy „mindenki azt mondta, neki
van a legnagyobb szíve”, úgyhogy ez szinte nem is számít –
tisztáztam, és a szalvétába töröltem a kezemet. Egy odessai
kocsma egyik bokszában ücsörögtünk.
O hevert elő ünk hívogatóan a mappa tartalma, hogy
kezdjem el átnézni. Addig nem akartam elolvasni, amíg el
nem viszik előlünk az ételt, a ól tartva, hogy még
rácsöpögtetek valamit a Colbyhoz fűző utolsó kapocsra.
Összesen három újságot kaptam. Az első ke ő címlapján
helyi fesztiválok és sportesemények szerepeltek, a
harmadikon viszont egy nagy, fekete-fehér fénykép egy fiúról,
Colbyról. Egyértelmű volt, hogy az iskolai fotója. Jellegzetes,
felhős, beállíto há ér elő fényképezték le, és nem volt
őszinte a mosolya, csak amolyan művigyor. A kép alá a
következőt írták nagy betűkkel: „A környék elveszíte e az
egyik legjobbját.” Igyekeztem nem túl sokáig elidőzni a címen.
– Részt ve em egy címíró versenyen – jegyezte meg Beck,
miután megi a a sörét. Gondolom, ő is lá a az újságot.
Zavartan összevontam a szemöldökömet, és rápillanto am
a félhomályban. Kezét az asztalra ejte e, és végigfu a a az
ujjait a szexin kócos haján.
 – Mármint újságcikk cím? – kérdeztem zavart mosollyal.
– Aha.
Cukkolni akartam, de egy félmosoly utat tört magának az
arcomra.
– Ki csinál ilyesmit?
Felvonta a szemöldökét.
– A cinikus lány rosszul ítélte meg a megnyerő hőst.
Hátravete em a fejem, és kitört belőlem a nevetés.
– Várj, és hol az alliteráció?
Beck bólinto , és gyorsan helyesbíte .
– A kaján kiscsaj kidobta a klassz…
– Kant – vágtam közbe.
– Pontosan. – Felém mutato a söröspoharával, és
összehúzta a szemét. – Odanézzenek! Nagyon kreatív, Mae
kisasszony! Remek le volna, ha ön is a csapatom tagja!
– És nyertetek? – kérdeztem fojto mosollyal.
– Micsoda disznóság! A szendergő sertés elszundikált, és
elveszte e az állami bajnokságot – szavalta lelkesen, és úgy
gesztikulált a kezével a levegőben, mintha tömeg elő
beszélne. Az ember azt gondolta volna, hogy a verseny aznap
reggel volt, nem pedig négy évvel korábban.
Nem bírtam abbahagyni a röhögést. Egyszerűen túl sok
volt.
– Ezzel nyertetek?
– A nők a színpadra dobálták a bugyijukat, amikor
előálltam ezzel a címmel. – Vigyorogva belekortyolt a sörébe.
– Kímélj meg e ől.
– Te mit csináltál középiskolában? – kérdezte, miközben én
kézbe ve em az első újságot.
– Semmit – feleltem.
– Semmit? – dörzsölte meg az állát.
 – Nem. A szüleim kive ek harmadikos koromban. Amikor
úgy tűnt, nem kapok új szívet – magyaráztam, és eszembe
juto , milyen kilátástalannak tűnt akkor a várható
éle artamom. – Azelő pedig nem igazán ve em részt
semmiben. – Megvontam a vállam, és végigpörge em az
újságot. Beck elve egy másikat, és csendben nekiálltunk,
hogy átfussuk az oldalakat, hátha találunk valamit Colbyról.
Miközben lapozga am, egyik csip-csup kisvárosi hír után a
másikra bukkantam. Kenyérvásár, Alapítónapi karneválok,
városházi gyűlések. Végül megpillanto am egy rövid
sportrovatot, ami lefede mindent az odessai általános
iskolától kezdve a középiskoláig. Az oldal alján egy apró,
szemcsés fotó szerepelt, ami mintha kosárlabdázás közben
készült volna. Végigbogarásztam a cikket a kép ala , majd
megtaláltam a nevét. „ Colby Brubakerrel megnyerte az egyetemi
kosárlabdacsapat az idény.” Legnagyobb sajnálatomra lehetetlen
volt kivenni, hogy a pici, szemcsés alakok közül melyik ő a
képen.
– Ebben megemlítik a kosaras eredményeit. Gondolom,
elég ügyes volt. – Megmuta am a cikket Becknek.
Önkéntelenül is azon kezdtem tűnődni, vajon hogyan halt
meg. Igazán egészséges srácnak tűnt.
Beck bólinto , és ujjával az újságra bökö .
– Találtam valamit, miszerint a diákönkormányzatnál
dolgozo . Állítólag egymás után három évben is szerveze
véradást az iskolában.
Elismerően bólinto am, és megmarkoltam az újságot. Ezt
akartam. Azt akartam, hogy Colby szinte szuperhős legyen,
nem? Azonban, hogy őszinte legyek, amikor kiderült, hogy
Colby valójában jóval többet te a társadalomért, mint amit
várhatóan én valaha fogok tenni, szarul éreztem magam.
Ugyanaz az érzés futo végig rajtam, mint amikor kiderült,
hogy Caroline meghalt. Ha szavazással lehete volna dönteni,
vajon az emberek Colby vagy az én életemet választo ák
volna?
Kezem az ölembe hullt, és néztem, ahogy a kék nyári
ruhámon pihen. Elkezdtem kapargatni a lekopo piros lakkot
a hüvelykujjam körméről, és a vereséget követő békesség
fölö merengtem. Hagyhatom, hogy egész életemben
kísértsen egy szellem, vagy meghozhatom azt a döntést, hogy
magammal viszem őt, de nem teherként, hanem talizmánként.
El sem olvastam, hogy Colby hogyan halt meg. Két perccel
korábban még bármit megte em volna, hogy mindent
megtudjak az életéről, most viszont? Semmi értelme nem volt
azon agyalni, hogy ez a szegény fiú meghalt. Úgy kelle
használnom a szívét, ahogy ő is akarta volna.
Anélkül, hogy megbeszéltem volna Beckkel, kicsusszantam
a fülkéből, és levadásztam a pultost.
– Van nálatok karaoke? – kérdeztem remegő hangon. A
ruhám szegélyét babráltam, miközben igyekeztem a pasas
sötét szemébe nézni.
Az idős, szakállas férfi kétkedve méregete .
– Hölgyem, olyan helynek néz ez ki?
Ezzel nem vitatkozha am. A bár tele volt fáradt, napon
leége helyi erővel, akik próbáltak lazítani egy hosszú nap
után. Valószínűleg szívesebben ve ek volna részt egy jó öreg,
westernbe illő lövöldözésben, mint hogy karaoke-estet
tartsanak. Ismét a pultoshoz fordultam, és leolvastam a
névtábláját: Dave.
– Dave, nem lehetne most az egyszer? – Kérlelő tekinte el
néztem rá. – Próbálnék kilépni a komfor ónámból, és a ól
tartok, ha úgy megyek el innen, hogy nem te em meg, talán
sosem jön meg újra a bátorságom.
Lassan csóválta a fejét, még csak rám sem néze .
Belemarkoltam a pult szélébe, miközben figyeltem, ahogy sört
csapol az egyik törzsvendégnek. Most tényleg ennyiben
hagyom? Nem. Nem hagyha am így i Odessát. Ha ez a
pasas nem hajlandó együ működni, nincs más választásom.
Hátrafordultam, és lá am, hogy Beck kétkedve méreget a
bokszból, aztán ve em egy nagy levegőt, és felugro am a
pultra.
Dave ordítani kezde velem, hogy szálljak le, de nem
figyeltem rá. A tömeg felé fordultam. Afelé a tíz texasi
kisvárosi, illetve az egy darab imádni való Beck felé, aki
áhíta al mosolygo rám.
– Ohm, helló, emberek! – Csupán néhányan hagyták abba a
beszélgetést, de mire a mondat végére értem, a bár őrjítően
elnémult. Miféle bár az, ahol nincs legalább há érzene? –
Énekelni fogok nektek egy dalt.
– Szállj már le onnan! – üvöltö e Dave, és a konyharuháját
levágta a pultra, a lábam mellé. Beck kipa ant a bokszból,
hogy elkapjon, ha elfajulna a helyzet. Egész félelmetesnek tűnt
a fejébe húzo baseballsapkájában, keresztbe font karral.
Odasétált, hogy épp ala am legyen, én pedig idegesen
rámosolyogtam.
Rápillanto am Dave-re, és a legcukibb kiskutyatekinte el
néztem rá.
– Légyszi, gyors lesz, ígérem… – kérleltem. Fújt egyet, majd
a plafonra emelte a tekintetét. Ennél több jóváhagyást nem
várha am tőle.
Összeszoríto am a szemem, ve em egy mély lélegzetet,
felkészülve a re enetes hangomra, amit most a többieknek is
meg fogok mutatni.
 – Colbynak küldöm ezt a dalt – motyogtam a piszkos
neoncsövekre meredve.
Zenei aláfestés nélkül teljesen magamra maradtam, ahogy
elkezdtem dúdolni Elton John Your Song című számának
nyitóakkordjait. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek
eltalálni az összes hangot, de behunytam a szemem, és úgy
te em, mintha egyedül állnék a zuhany ala . Olyan halkan
kezdtem el énekelni az első sort, hogy szerintem senki nem
hallo a. Fájdalmasan hangzo , és éreztem, hogy az egész
testem remeg az idegességtől.
Aztán kinyito am a szemem, és egyenesen Beckre néztem.
Egyik karjával átölelte a mellkasát, a másikkal pedig az állát
támaszto a. Igyekeztem kizárólag rá koncentrálni, miközben
folyta am az éneklést.
Csak szólok, hogy soha életemben nem tanultam énekelni,
de hagytam, hogy Sir Elton John vezessen, amikor teljes
erőbedobással belekezdtem a refrénbe. Aztán belesző em a
szövegbe, hogy elmondjam a jelenlévőknek, mennyire örülök,
hogy o vannak. A törzsvendégek közül néhányan fü yögtek
meg tapsoltak. Gondolom, még Odessában is akadtak Elton
John-rajongók.
Amikor megpróbáltam kiénekelni egy nagyon magas
hangot, és megbicsaklo a hangom, felneve em, és nem
érdekelt. Az adrenalinnak köszönhetően levetkőztem minden
zavarom, mintha valami viaszos védőréteg boríto volna.
Amikor el kelle ismételnem azt a részt, hogy remélem
„nem bánod”, az egész bár csatlakozo hamis hangon. Elég
szörnyen hangzo , de mire a dal végére értem, az egész bár
elnémult. Olyan mély megértéssel pislogtak rám! Tudtam,
hogy valószínűleg mindegyikük ismerte Colbyt, de legalábbis
tudták, ki ő. Talán nekik is jelente valamit ez a dal.
 Amikor befejeztem, összegörnyedve nevetni kezdtem.
Valószínűleg ez volt a szám legrosszabb feldolgozása, viszont
Beck csendes csodála al vigyorgo rám. Felém nyúlt, hogy
lesegítsen. Karját óvatosan a derekam köré kulcsolta, és ahogy
lecsúsztam a földre, szilárdan tarto magával szemben, úgy,
hogy az arcunk egy szintben volt. Biztos, hogy az egész bár
minket néze , de idegenek voltak, és nem törődtem velük. A
vállába kapaszkodtam, és amikor az arcunk egy vonalban
volt, mindke en hihetetlenül szélesen mosolyogtunk.
– Csodálatos voltál! – dicsért meg Beck, és homlokát az
enyémhez érinte e.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, próbáltam magamba
szívni a pillanatot.
– Ne hidd, hogy nem hallo alak, amikor beszálltál a végén!
Felnevete , és a fülemre tapaszto a a száját.
– Nem baj, ha szeretlek? – kérdezte, mire a szívem
kihagyo egy ütemet. Belenéztem a mogyoróbarna szemébe,
és tudtam, hogy nekem végem. Képtelen voltam megszólalni,
mert akkor elsírtam volna magam. Szemem megtelt
visszafojto könnyel, és az ajkamba haraptam, hogy
visszafojtsam a bennem feltörő boldogságot. Pillantásom az
állára vándorolt, és finoman megráztam a fejem, majd még
egyszer.
Beck olyan őszinteséggel figyelte a reakciómat, hogy
muszáj volt mondanom valamit. Valamit, ami eloltja a
lángokat, de akkor neki-döntö a bárpultnak, és az összes
kedves törzsvendég elő megcsókolt.
– Valószínűleg csak azért szeretsz, mert most már rocksztár
vagyok – viccelődtem, elhadarva a „szeretsz” szót, mert a ól
tarto am, hogy túlságosan önhi nek tűnök.
A szája melle megjelent egy gödröcske, és én azt figyelem,
miközben Beck kifelé vezete a bárból. Az újságokat
o hagytuk a bokszban – a városban, ahová tartoztak. A
városban, aminek kellően hiányzo az a fiú, és többé nem az
én terhem volt ragaszkodni hozzá. Ahogy Beck kinyito a a
bár ajtaját, ráte em a kezem az egyenetlen sebhelyre a szívem
fölö , és behunytam a szemem. Úgyis magammal viszem
Colbyt örökre, pont o , ahol a leginkább számíto .

***

– Szexeltél már motelben? – kérdeztem, miközben az ágyon

fekve a rücskös mennyezetet bámultuk a fejünk fölö . Beck
felnevete melle em, és megfogta a kezem. Elmosolyodtam,
és megfordultam, hogy ráüljek. Felszaladt a szemöldöke, én
pedig magamban megverege em a vállam, amiért sikerült
meglepnem. Barna haja édesen és rendetlenül hullo a
párnára.
Kezét a hátamra te e, épp a melltartóm alá, én pedig
mozgatni kezdtem a csípőmet, és éreztem, hogy életre kel
valami ala am. Felgyűrtem a pólóját, hogy ujjaimat
végigfu athassam a hasizmán, és az emlékezetembe véssem
az összes porcikáját, ami már hozzám tartozo . Még feljebb
toltam a fölsőjét, míg szabaddá nem vált a felsőteste nagy
része. A kezem mindenét bebarangolta.
– Ez csikis. – Kuncogni kezde ala am, amikor túl közel
merészkedtem a hónaljához.
– Hoppá, bocsi! – mosolyogtam, és a hasa felé húztam a
kezemet. Végigsimíto am a V-izmán, amely a fő célpontom
felé mutato . Beck végigfu a a a kezét a ruhám ala , a
bőrömet simogatva, míg meg nem találta a melltartóm
kapcsát. Gyorsan kikapcsolta, én pedig összepréseltem az
ajkamat. Az érzéstől, ahogy végighúzza a kezét az egész
felsőtestemen, majd a kezébe veszi a mellemet a ruhám ala ,
édes borzongás futo végig a gerincemen.
– Beck – lihegtem, és észre sem ve em, hogy egész idő ala
mozga am a csípőmet. Erre a biztatásra volt szüksége. Kezébe
ve e mindkét mellemet. Körmöm finoman a felsőtestébe vájt,
ahogy az élvezet átve e fele em az irányítást. A következő
pillanatban feltolta magát, így le tudtam venni a pólóját.
Lehúzta a ruhámat, majd áthajíto a a szobán. Akárcsak a
nadrágját.
Karjával átölelt, így amikor visszafeküdt, engem is magával
húzo . Mellkasunk szorosan egymáshoz simult. Meleg bőr a
meleg bőrön, és közben ajkaink is megtalálták egymást.
Magabiztosan ültem rajta, ő pedig a hajamba markolva húzo
közelebb magához. Lágy ritmusban dörzsöltük egymáshoz a
csípőnket.
Kezemet meleg mellkasára te em.
– Lehetek én felül? – kérdeztem ferde mosollyal. Fogalmam
sem volt, hogy fogom-e úgy élvezni, de ki akartam próbálni.
Beck megnyalta az ajkát, bólinto , és magára ültete .
Megtámaszkodtam a mellkasán, hogy megtartsam a súlyom,
miközben az ujja elmerült bennem, és néhány pillanatig
gyengéden dörzsölgete .
Lenyúltam, és kezemet a kezére téve egy vonalba
igazíto am a testünket. Majd az ajkamba haraptam, és
elkezdtem lejjebb csúszni, de nem tudtam, mennyire lesz
fájdalmas. A súlyom önmagában nem volt elég ahhoz, hogy
teljesen rácsússzak. Már félig rajta voltam, és próbáltam
hozzászokni a méretéhez. Ujjaimmal a mellkasába
kapaszkodtam, és a fejem előrecsuklo az élvezet súlyától.
Ekkor megfogta a derekamat, és egy laza mozdula al
egyszerre tolta fel a csípőjét, és húzo le engem, úgyhogy
teljesen kitöltö engem.
– Beck! – kiálto am fel, ahogy eláraszto ak az érzések.
Keze a csípőmet fogta, miközben hüvelykujja lejjebb csúszo .
Ahogy bennem volt, és az ujjai elindultak a combom belső
felén, ahol a bőr különösen érzékeny volt, úgy éreztem, ez
már túl sok ahhoz, hogy az agyam feldolgozza.
Elfelejte em levegőt venni vagy engedni a szorításomból a
mellkasán.
Vártunk egy kicsit, pár másodpercig képtelenek voltunk
megmozdulni. Aztán Beck az arcomhoz emelte a kezét.
Félresöpörte a hajam, és hüvelykujjával megdöntö e a fejemet
az államnál fogva, hogy édesen egymás szemébe nézzünk.
A szemünk mindent elárult a másiknak. Mindke őnké azt
mondta, „szeretlek”, mielő még szavakkal kimondtuk volna
ezt a szót. Elkezdte mozgatni ala am a csípőjét, eleinte lassan
és érzékien. Én hátradőltem, kezemet a térdén pihente em,
így én is tudtam ringatni a csípőmet, és minden egyes centijét
éreztem magamban.
Nyögései mindent elárultak arról, hogy mennyire felizgult.
Én ebből meríte em erőt, és hagytam, hogy a szemem
lecsukódjon, ahogy megtaláljuk a tökéletes, gyors ritmust.
Hüvelykujja megtalálta a pontot, amely csupán néhány rövid
simítástól felrobbanto engem. De aztán cseréltünk, a hátamra
fektete , és szé árta a lábamat, hogy kiszálljon belőlem, aztán
változatlan szenvedéllyel újra belém hatoljon. Szeretkezésünk
az ő szabályai szerint zajlo ; megkapta, amit akart, és mindent
megado nekem cserébe. A második orgazmusom gyorsan
érkeze , gyorsabban, mint észbe kapha am volna. A hajába
markoltam. Ő a vállamba harapo , és egyszerre élveztünk el,
egymás nevét lihegve, és azt kívánva, bárcsak sosem érne
véget ez a pillanat.
 Huszonharmadik fejezet

MÁSNAP A FÜRDŐSZOBÁBAN VOLTAM, zuhanyoztam és beve em

a gyógyszereimet. Minden normálisnak tűnt, és jól is éreztem
magam, de amikor megmértem a lázam, egy picit magasabb
volt a szokásosnál. 38,2. Elraktároztam az információt, hogy
majd szóljak anyukámnak, de aztán Beck kopogo a
fürdőszobaajtón, és elterelte a figyelmemet azzal, hogy
alsónadrágra vetkőzö , hogy be tudjon ugrani a zuhany alá.
– Hé! Én i öltöznék! – viccelődtem, és néztem, ahogy a
bokszer-alsóját a földre ejti, majd megnyitja a zuhanyt. Jaj,
mennyire imádtam azt a kőkemény popsit! Sosem gondoltam,
hogy a fenekekre bukom, de ha már o van az ember, azért
lecsekkolja. Egyszerűen olyan szexi volt!
Megfordult, rám vigyorgo , majd belépe a függöny mögé.
– Akkor most Marfába megyünk? – kérdeztem, és
visszagyömöszöltem a pipereholmimat a táskámba.
– Emlékszel rá? – kérdezte, és kidugta a fejét, nedves
hajából víz-cseppeket hullajtva a padlóra.
Vállat vonva elindultam kifelé, hogy magára hagyjam.
– Ez volt az egyetlen kívánságod az egész úton, és hát
Odessa nem egészen olyan volt, mint amire számíto am.
– Akkor hát indulás Marfába! – kiálto a játékosan.

***
Marfa a semmi közepén fekszik, de csupán kábé három órára
Odessától. Keresztülhaladtunk egy csomó, végtelennek tűnő
sivatagi útszakaszon, amikor végre kiszúrtunk egy apró,
oázisszerű helyet. A kisvárosok szent grálja volt. A road trip
zarándokutak Mekkája. Volt o egy gyorsé erem, egy
benzinkút, egy szuvenírbolt és még egy csomó minden, amire
sosem lenne szükséged a sivatag közepén: gumikígyók,
űrhajósjelmezek és szövésminták.
– És miért akartál eljönni Marfába? – kérdeztem, majd felé
nyújto am a zacskó cukrot, amit még a pihenőben
vásároltunk. Kive belőle három zöld savanyú gumicukrot,
majd visszaadta. Tudta, hogy a narancsszínűeket meg kell
hagynia nekem.
Ujjával a kormányon dobolva egy pillanatra
elgondolkozo .
– Úgy hallo am, klassz kis város, de leginkább azért, mert
meg akartam nézni a Fényeket.
Kibámultam az ablakon, és próbáltam kihámozni a mondat
értelmét, de végül feladtam.
– A Fényeket? A városét?
Eltáto a a száját, mintha csak azzal álltam volna elő, hogy
nem tudom a jelenlegi elnökünk nevét. Üdv, Mr. Obama, ha
netán ezt olvasná.
– Mi az? – kérdeztem mosolyogva.
– Abby. Marfa Fényei! Híresek! Senki nem tudja, mik azok
pontosan. Néhányan úgy gondolják, űrlények, a szkeptikusok
szerint pedig csak autók fényszórói a távolban, ahogy
visszaverődnek a dombokról.
Bólinto am, és próbáltam elképzelni, hogy miről beszél, de
csak pici ufókat lá am magam elő repkedni.
– Akkor megnézzük?
 – Naná! – felelte magabiztosan.
Innentől kezdve csak a Fényekre tudtam gondolni. Még
sosem hallo am ilyesmiről.
– Kicsik? Mi van, ha elmegyünk, és nem is látjuk?
Kétkedő pillantást vete rám.
– Látni fogjuk, Abby. Fogadok, hogy o lesznek.
De mi van, ha mégsem?

Az út hátralevő része gyorsan eltelt, és kora este megálltunk

egy kempingben, amelyet jó szívvel ajánlo az egyik
benzinkút tulajdonosa a városban. Azt mondta, muszáj
bérelnünk egy indiánsátrat. Úgyhogy köve ük az utasításait,
és behajto unk az El Cosmico Kempingbe. Ez volt a
hipszterek vágyálma. Hamisítatlan indiánsátrak álltak a
felvert kempingsátrak melle . Absztrakt szobrok díszíte ék a
tájat, jelezve, hogy nem egy hétköznapi kempingben vagyunk.
Volt egy közösségi konyha meg egy kültéri zuhany is, amelyet
fallal választo ak le. Mázlink volt, épp egy üres sátruk
maradt, és gyorsan lecsaptunk rá, mielő más megtehe e
volna.
Miután leparkoltunk a kemping melle a kisbusszal,
hátizsákjainkkal elindultunk a sivatagi oázis közepe felé. A
nap épp lenyugvóban volt a bozótos és a kaktuszok mögö ,
ragyogó arany fénnyel megvilágítva a sátrat. Kikötö ük a
bejáratát, és tétovázva beljebb léptünk. A dekoráció
minimalista és oltári szuper volt! Egy egyszerű ágy állt egy
állati szőrből készült szőnyegen, rajta színes pokróccal.
Vintage amerikai zászló lógo az ágy fölö . Valami hippi
építész jól megtervezte ezt a helyet!
– Ez eddig a legjobb hely, ahol megszálltunk –
vigyorogtam, és megpördültem a sátor közepén. Masszív
oszlopok emelkedtek a magasba, majdnem hat méter magasan
a fejem fölö . A nap gyengéden besütö , mintákat vetve a
világos vásznon, amely az egész helyet befedte.
– Egyetértek – helyeselt Beck, és ledobta a cuccot egy régi
gumiabroncsra az ágy lábánál. – Mintha lá am volna egy bárt
meg egy grillt idefelé jövet. Megnézzük, hogy adnak-e
vacsorát?
– Aha, de nem bánod, ha kicsit felfrissítem magam elő e? –
Egy kicsit szédültem, és át akartam öltözni valamibe, ami
jobban passzol egy bárhoz. Még egyszer sem sminkeltem ki
magam, amióta Beckkel találkoztam, de bepakoltam néhány
cuccot arra az esetre, ha az alkalom megkívánná. Ez az este
megfelelő alkalomnak tűnt, már csak azért is, mert az elmúlt
fél órában megfájdult a fejem, és nem volt valami kellemes
érzés. Viszont ha rendbe szedném magam, és feltennék egy
kis sminket, talán a testem értené a célzást.
Beck elment felmérni a terepet, miala én elkészültem.
Előve em egy gyűrö , de azért csinos türkiz, spage ipántos
ruhát. Elöl mély kivágása volt, és nem nagyon hordtam, mert
látszódo benne a sebhelyem, de amikor Beckkel voltam, nem
igazán érdekelt.
Előve em a sminkes neszesszeremet, ami tele volt
számomra csupa haszontalan holmival. Anyám minden tőle
telhetőt megte , hogy ellásson azokkal a dolgokkal, amikre
szerinte szükségem lehet, de a nagy része úgy néze ki, mint
valami idegen kínzóeszköz. A szemfestéket kihagytam, és
némi szempillaspirál, egy leheletnyi bronzosító és egy kis
cseresznyepiros ajaktinta melle döntö em, ami jól kiemelte
eperszőke hajam vöröses árnyalatait. Leginkább úgy éreztem
magam, mint egy gyerek, aki beöltözőset játszik, de
igyekeztem lelket önteni magamba, amikor belebújtam a
pántos szandálomba.
Amikor kinyito am az indiánsátrat, sehol sem találtam
Becket. A nap lejjebb kúszo a horizonton, ennek örömére
végre elviselhető, 32 fokos hőmérséklet állt be. Szandálom
csa ogo a köveken és a porban, ahogy a kemping közepe
felé tarto am, és körbefordultam, hogy megkeressem Becket.
Az absztrakt szobrok és sátrak elmosódtak, és akkor
észreve em, hogy felém sétál. Abbahagytam a forgolódást, és
megvártam, míg odaér. Biztosan belopózo utánam a sátorba,
és átöltözö , mert egy vintage Dallas Cowboys-os, mellkasára
feszülő pólót viselt egy elnyű , szexi farmerrel. Kezét zsebre
dugva rám szegezte a tekintetét. Az a ferde mosoly sosem tűnt
el az arcáról.
Amikor közelebb lépe , kedvesen Ri yente .
– Azta!
Lepillanto am a ruhámra. Volt egy kis dekoltázsa, és az
alsó szegélye bőven a térdem fölé ért.
– Hogy lopóztál be úgy, hogy ne vegyelek észre? –
kérdeztem zavartan mosolyogva.
Beck kacsinto és megvonta a vállát, majd kezét a szívem
fölé te e, a sebhelyemre. Előrehajolt, és ado egy gyors
csókot, én pedig éreztem, milyen hevesen ver a szívem a keze
ala .
– Gyönyörű vagy.
Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Kéz a kézben elsétáltunk a kisbuszhoz, majd a bárhoz
hajto unk. Nem tudom, hogy a korábbi hőség te e-e, vagy
velem volt valami, de azonnal kértem egy üveg jéghideg vizet,
amikor beléptünk a bárba, hogy enyhítsem a szemem mögö
kibontakozó fejfájást.
A bár egyszerű hely volt; össze nem illő asztalok és székek
mindenfelé. A helyiség egyik felében egy színpad állt, ahol
egy pasi énekelt lágyan, miközben akusztikus gitáron játszo .
Beckkel ledobtuk magunkat a pultnál, és rendeltünk némi
ételt. Túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy beszélgessünk, úgyhogy
eszege ünk, Beck pedig egy Fat Tire sört kortyolgato . Nem
zavart a tömeg. Egy ilyen kisvárosban, mint Marfa, úgy tűnt,
mintha mindenki ismerne mindenkit. Néztem az embereket,
aztán el kelle mennem a mosdóba.
– Mindjárt jövök – motyogtam Becknek, aztán a székek
közö elindultam a mosdó felé. Beszélgető lányok hosszú sora
állt elő e, de ahogy nekidőltem a fával boríto falnak,
behunytam a szemem, és csak pihentem. Eszembe juto , hogy
anyukámnak nem is szóltam a lázról. Benedvesíte em néhány
papírtörülközőt, és benedvesíte em vele a homlokomat meg a
nyakamat, miközben próbáltam meggyőzni magam arról,
hogy túlreagálom, és csupán a sivatagi hőség tehet a dologról.
Miután elmentem mosdóba, megigazíto am az aranyszínű
tincseimet, majd átverekedtem magam a tömegen, hogy
megtaláljam Becket. Csakhogy a látványtól, ami fogado ,
görcsbe ugro a gyomrom.
A helyet, ahol az elmúlt fél órában ültem, most egy jóval
csinosabb lány foglalta el, és közel hajolt Beckhez, aki
mosolygo és bólogato . A lány hosszú, szőke haja
szögegyenesen hullo a hátára, és amikor hátravete e a fejét
és nevete , azt hi em, hogy az imént elfogyaszto étel vissza
fog köszönni elő em, a bár padlóján.
O álltam egy pillanatig, néztem, ahogy élénken
beszélgetnek egymással. Különös érzés volt. Sosem volt
barátom, de még olyan fiú sem, aki érdekelt volna. Mielő
Beckkel találkoztam, sosem tapasztaltam meg ezt a szorító
érzést a gyomromban. A féltékenység halálos szorítását.
 Ve em egy mély levegőt, és úgy döntö em, két
lehetőségem van. Viselkedhetek felnő ként, odamehetek
hozzájuk, és bekapcsolódhatok a beszélgetésbe, vagy
megkímélhetem magam a bajtól, és körülnézhetek a bárban.
Volt még néhány terem, ahonnan szállingóztak ki az emberek,
úgyhogy gondoltam, megnézem azokat is.
Vete em egy utolsó pillantást a pult felé, majd
visszavonultam, mielő Beck észrevehete volna, és
elindultam az ellenkező irányba. Az első folyosó egy olyan
helyiségbe vezete , ahol az emberek pingpongoztak. A
következő teremben biliárdasztal és dartstábla állt.
A dartsterem nem volt annyira zsúfolt, mint a másik,
úgyhogy beléptem, és leültem egy üres padra az ajtó mellé. A
fejem kevésbé fájt, amikor nekidöntö em a falnak.
Két srác dartsozo , néhányan pedig a sorukra vártak.
Fogalmam sem volt, mi i a protokoll, úgyhogy a padon
lazíto am, és nézni kezdtem a játékot, próbáltam
megfeledkezni a lázról és Beckről.
Jólese ismeretlennek lenni, és nem érdekelt az sem, ha
mások szerint furcsa, hogy egyedül ülök egy bárban. Bőven
elegen nézték körülö em a játékot ahhoz, hogy ne tűnjek
annyira szánalmasnak.
– Te is játszol? – kérdezte egy hang tőlem balra.
Félredöntö em a fejem, és egy ismeretlen élénkkék szempárt
pillanto am meg. Egy sráchoz tartozo , aki a pad melle állt,
csupán pár méterre. Nyilvánvalóan nem akart betolakodni a
személyes terembe kérdezés nélkül.
– Jaj, ülj le nyugodtan, és amúgy nem tudom, legfeljebb ha
más nem akar játszani – feleltem kissé zavartan. A srác leült
mellém, én pedig a szemem sarkából felé pillanto am. Szőke
haja felül kicsit hosszabb volt, mint oldalt. Helyes arca volt, az
állát borosta pe yezte. Amikor rájö , hogy nézem, felém
fordult, én pedig bénán elmosolyodtam, és megkérdeztem:
– Te játszol?
– Még nincs párom – felelte apró mosollyal. Ügyes.
Tehát azt akarta, hogy legyek a párja. Nem bántam,
úgyhogy mondtam neki, hogy játszom vele.
– Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen rám pillantva.
– Abby.
Bólinto , majd felém nyújto a a kezét.
– Ethan vagyok.
Ethan a húszas évei elején járhato , de nehéz volt
megmondani a bár fényeiben. Egy részem bűntudatot érze ,
amiért o hagytam Becket, de elfoglaltnak tűnt, úgyhogy
gondoltam, játszom egyet Ethannel.
Az elő ünk levő játékosok befejezték a meccset, és
visszate ék a nyilakat a tábla ala i kosárba.
– Készen állsz? – kérdezte Ethan, majd felállt, és felém
nyújto a a kezét. Elfogadtam, mivel nem akartam udvariatlan
lenni, de furcsa érzés volt. A kezem úgy ille Beck kezébe,
mint kulcs a zárba. Ethan kezének érintése azonban
természetellenesen hato . Próbáltam kinézegetni az ajtón, de
a bárpultnak az a része, ahol Beck ült, onnan nem volt látható.
Az alsó ajkamba haraptam, aztán megfordultam, és köve em
Ethant a dartstábla felé.
– Egy ideje nem játszo am – motyogtam, és kive em
három nyilat a kosárból.
Ethan biztatón mosolygo rám.
– Hát akkor mi lenne, ha egy kicsit gyakorolnánk? –
javasolta.
– Aha, az jól hangzik. – Próbáltam lerázni a vállaimat és
ellazulni, de reménytelen volt. Szédültem, és bűntudatom
volt, amiért o hagytam Becket.
Az első három dobásom több volt, mint szánalmas. Mintha
egy vak majom dobo volna. Két nyíl a faborításos falat találta
el a tábla mögö , a harmadik pedig, amelyik eltalálta a táblát,
a szélén landolt.
– Iíí! – neve em, és odamentem összeszedni a nyilakat.
Hátranéztem, és lá am, hogy Ethan próbálja visszafojtani a
nevetést.
– Végül is azt hiszem, az a cél, hogy eltaláld a táblát, de
mindenképp pontot érdemel az eredetiséged. – Mosolyogtam,
és összeráncoltam az orrom.
– Aha, persze. Lássuk, te mennyire vagy ügyes –
viccelődtem, majd odaléptem mellé. Ethan játszi
könnyedséggel a tábla közepének közelébe dobta mindhárom
nyilat.
– Pff – mondtam elképedve. – Légy őszinte, ugye egész este
gyakoroltál?
Odament összegyűjteni a nyilakat.
– Jól teljesítek nyomás ala . Főleg csinos lányok közelében.
– Kacsinto , és a szívem kihagyo egy ütemet. Arra azonban
nem maradt idő, hogy mondjak valami kínosat. Odajö
mellém, és elkezdte lökni a tanácsokat.
– Jól van, próbáld a könyököddel célozni a táblát, amikor
hátrahajlítod a karod. – Figyeltem az instrukcióit, aztán lassan
hátradöntö em a nyilat. – Most a csuklódon a sor… hagyd
kirepülni a kezedből – folyta a. Egy másodperccel később
eldobtam a tűt, amely fájdalmasan lassan szállt keresztül a
helyiségen, majd lepo yant a földre nagyjából egy méterre a
táblától.
– Úristen! Ez szánalmas! – fújta am, és Ethan felé
fordultam. –Lehet, hogy nem kéne megfogadnom a
tanácsaidat.
Megadón feltarto a a kezét.
– Lehet, ennél még az első köröd is jobban sikerült.
Játékosan a plafonra emeltem a tekintetem, majd
megfordultam, hogy eldobjam a következő nyilat. Úgy
gondoltam, megfelelő pózt ve em fel a nyíl eldobásához,
amikor hirtelen Ethan keze a derekam köré fonódo , hogy így
mögém állhasson, és irányíthassa a dobást. Igen, ez konkrétan
az a klasszikus romantikus filmbe illő pillanat volt, amikor a
srác megpróbálja kijavítani a lány sportmozdulatait.
Leszámítva, hogy ő nem a megfelelő srác volt, és a kezétől
kirázo a hideg.
– Abby? – hallo am Beck hangját mögülem, és az egész
testem megdermedt. Nem akartam, hogy Ethan hozzám érjen,
de nem volt idő ellenállni. Beck a lehető legrosszabb pillanatot
választo a arra, hogy megtaláljon. Megfordultam, igyekezve
kiszabadulni Ethan markából, de a dartsnyíl megkarcolta a
kezét.
– Jaj, basszus! Bocsánat! – hebegtem, az arcom pedig
sötétvörössé vált zavaromban. Rosszul kelle volna éreznem
magam amia , hogy Ethan hozzám ért? Igen. De az a lány is
hozzáért Beckhez a pultnál.
– Már mindenhol kerestelek. – Beck előrelépe , arcvonásai
kemények és vádlók voltak.
Felidegesíte a hangszíne. Mindke en hibáztunk, és nem
érdemeltem meg, hogy lekezelően beszéljenek velem. Fújtam
egyet, megfordultam, és eldobtam a maradék két nyilat, olyan
erősen, ahogy csak tudtam. Hihetetlenül közel landoltak a
tábla közepéhez. Lehet, hogy mérgesnek kell lennem ahhoz,
hogy jól dartsozzak.
– Kijö em a mosdóból, és foglalt volt a helyem, szóval
gondoltam, megnézem a bár többi részét – magyaráztam
nyugodtan Beck felé fordulva. Keresztbe te karral állt, és
észreve em, hogy nagyjából húsz centivel magasabb
Ethannél. Épp mérges voltam rá, de jó, ha tudjátok, hogy
közben veszélyesen szexi volt, és erre nem voltam immunis.
Ethan kínos pillantásokat vete rám és Beckre.
– Gondolom, nem akarod befejezni a játékot – jegyezte meg
a karját dörzsölgetve. Szegény fiú!
Keresztbe fontam a karom, és megráztam a fejem.
– Nem, bocsi. De biztosan találsz majd magadnak másik
párt. –Őszintén rámosolyogtam, majd elsie em melle e és
Beck melle , a folyosó irányába.
– Abby – szólt utánam Beck, de nem volt rá szükség. Nem
rohantam el előle. Csak nem akartam Ethan elő folytatni a
beszélgetést. A sötét folyosó a bár hátsó felében ezerszer
megfelelőbb helyszín az első igazi veszekedésünkhöz.
– Mi együ vagyunk, Abby – jelente e ki Beck, és odaállt
velem szemben, így beékelődtem közé és a fel közé. Továbbra
is keresztbe volt téve a karom, hogy ne tudjon hozzám
közelebb jönni.
– Tudom – böktem ki, talán egy kissé túl nyersen. Nem
akartam beismerni, hogy féltékeny vagyok.
– Akkor mi volt ez? Hagytad, hogy hozzád érjen, és látnod
kelle volna, hogyan bámult téged! Mintha te lennél a
legfrissebb hódítása – Beck nem rejte e el a haragját, de nem
kiabált. Az nem az ő stílusa, mégis kirázo a hideg a
hangszínétől, és egy pillanatig a ól tarto am, hogy
eltaszíto am magamtól. Nem ismertük egymás határait. Még
mindig alig ismertük egymást.
– Nem akartam, hogy hozzám érjen. Amikor visszajö em a
mosdóból, és o ült az a lány, ideges le em. Én csak… én nem
is tudom, mit éreztem. Csak nem akartam odamenni, és nézni
a csini pofiját, és hozzá hasonlítgatni magamat. Úgyhogy
elmentem dartsozni.
– Én nem flörtöltem azzal a lánnyal. A pasijával jö ek, és el
akartak jönni velünk megnézni a Fényeket.
Arcom élénkvörössé vált. Mi a francért kell úgy
viselkednem, mint egy tininek?
– Hát ez – muta am ke őnkre –, ez még új nekem, és úgy
fest, még mindig tizenkilenc éves vagyok, ha akarom, ha nem.
– A barátnőm vagy. Nem hagyhatod egy másik srácnak,
hogy megtanítson dartsozni. Én akarlak megtanítni dartsozni!
– Elve e a karomat a mellkasom elől, majd a keze közé fogta a
fejemet, és a falnak döntö e. Odahajolt hozzám, én pedig az
ajkamba haraptam a várakozástól.
A barátnőjének neveze .
– Elég béna tanár volt – viccelődtem, és belenéztem a
mogyoróbarna szemébe, ami az o hont jelente e számomra.
Behunyta a szemét, és elmosolyodo , majd ado egy
észveszejtő csókot. Amikor ajkunk összeért, felsóhajto am,
kezemet a mellkasára te em, és átadtam magam a
pillanatnak.
Amikor elhúzódo , éreztem, hogy egy darabkámat
magával vi e.
– Sajnálom – mondta halkan.
– Én is – mosolyogtam. – De ez elég béna első veszekedés
volt. Szerintem legközelebb tányért kéne törnünk meg
ilyesmi. Talán az egyikünk bevághatná maga mögö az ajtót,
és kimehetne az éjszakába „egy doboz cigiért”.
Megcsóválta a fejét, és az orra közben hozzáért az
enyémhez.
– Mi lenne, ha ezt átugranánk, és rögtön békülős szexszel
folytatnánk? – vete e fel, és lehajolt, hogy megcsókolja a
nyakam. Behunytam a szemem, és vesze ül kívántam, hogy
bárcsak ne egy bár folyosóján állnánk.
– Ó… – sóhajto am. – Rendben.
Kérlek, vigyél a mosdóba. Kérlek, vigyél a mosdóba.
– Mennünk kell. Izzie és Tóm minket várnak, hogy
megnézzük Marfa Fényeit – mondta Beck hátralépve, és
megfogta a kezem.
– Most? – kérdeztem, és meglepődtem, hogy milyen
gyorsan létrejö a terv nélkülem.
– Jaja! Az egyik srác felajánlo a, hogy lesz a túravezetőnk –
felelte Beck.
 Huszonnegyedik fejezet

MARFÁBAN ÉPÍTETTEK EGY KILÁTÓT A TURISTÁKNAK, hogy jól .

láthassák a Fényeket. Egy kicsi kőépületből és az azt
körülvevő teraszból állt. A parkolóban gyülekeztünk, aztán
együ felsétáltunk a lépcsőn, amely a teraszra vezete .
Rövid időre mindenkivel találkoztam a bárban, mielő
távoztunk. Tóm és Izzie Angliából jö ek, és hátizsákkal járták
az Egyesült Államokat, mielő megkezdenék az egyetemet.
Izzie fekete ruhát viselt, és szögegyenes szőke haja volt. Tóm
igazán jól feste a bokáig érő farmerében, csizmájában és
katonai dzsekijében. Drew, a túravezetőnk pedig hihetetlenül
furának tűnt, de örültem, hogy valaki körbevezet minket,
úgyhogy nem panaszkodtam.
– És sok mindent tudtok ezekről a fényekről? – kérdezte
Tom erős brit akcentussal, miközben már a harmadik cigijét
sodorta az este során. Láncdohányos volt. Előve egy zacskó
dohányt, beletekerte egy vékony papírba, amit megnyalt és
összezárt, aztán megismételte a műveletet, valahányszor az
előző cigare át elszívta. Azon tűnődtem, vajon mikor van
ideje enni és inni.
– Beck mesélt róluk egy keveset. Lehet, hogy
földönkívüliek? –kérdeztem, és megvontam a vállam. Mély
levegővételekkel igyekeztem mérsékelni a szédülésemet, de
úgy tűnt, semmi nem hat.
 Izzie elmosolyodo .
– Mi is csak ennyit hallo unk.
Drew, aki eddig egy isten tudja, milyen kőfalat vizslato ,
odafordult, amikor meghallo a, hogy a fényekről
beszélgetünk.
– Igenis földönkívüliek – jelente e ki éles hangon. Izzie és
én válto unk egy pillantást, és mindent megte em, hogy
visszafojtsam a nevetést. Akkor jól van.
– A Fényeket először 1957-ben észlelték, és számtalan
tanulmány születe , amely megkísérelte megmagyarázni az
eredetüket, szerintem viszont a paranormális jelenségek
tökéletes példái. – Drew magyarázata érdekes volt, de a
hangja az egyik fülemen bement, a másikon ki.
Az ég felé emeltem a tekintetemet, és a fejünk fölö lebegő
milliárdnyi csillagot szemléltem. Beckkel lá uk a csillagokat
az első kempingezős esténkén, viszont a marfai csillagok
mintha szteroidokat szedtek volna. Ragyogó fehér fénypontok
a koromsötét éjszakában. Ahogy felnéztem, és megpróbáltam
összekötni őket, hogy képzeletbeli csillagképeket formáljak
belőlük, közelebb éreztem magam Caroline-hoz, mint
bármikor azóta, hogy utoljára beszéltünk telefonon.
– Pici fénypontokat fogtok látni messze a távolban, azok
lesznek a fények.
Tekintetemet arrafelé irányíto am, amerre Drew mutato ,
de még mindig nem győzö meg.
– Én csak azt a villogó rádiótornyot látom – motyogtam, és
nem érte em, hogy ennek mi köze lehet a földönkívüliekhez.
Drew ingerülten néze rám, mintha azt akarná mondani,
„hülye turista”.
– A rádiótoronytól balra láthatjátok Marfa Fényeit. Minden,
ami jobbra van, az csak az autók fényszórója.
 Próbáltam felfogni, amiről beszél. Lá am a rádiótornyot, de
egyik oldalán sem lá am fényeket. És a fények miért
földönkívüliek az egyik oldalon, miközben a másik oldalon
nem?
Beck mia nem akartam tönkretenni a pillanatot, úgyhogy
megvontam a vállam, és befogtam a szám.
– Szerintem csak ugratsz minket – nevete Tóm, és újabb
cigare át sodort magának. Ezala Izzie előve a hátizsákjából
egy üveg olcsó pezsgőt, és nem úgy tűnt, mintha nagyon
érdekelnék a fények. Drew szeme szikrákat szórt feléjük.
– Tudni fogjuk, ha látjuk őket? – kérdezte Beck.
– Igen – morogta Drew.
– Jól van akkor – mondta Beck. Magához ölelt, és a perem
felé vezete minket, távolabb a csopor ól.
Megfordultunk, és elnéztünk a sivatagi táj felé. Hogy
őszinte legyek, nem nagyon hi em, hogy bármit is látni
fogunk. Lehetetlennek tűnt megtalálni valamit, amikor
fogalmam sem volt, mit keressek. A csillagok elvonták a
figyelmet, és erősen kelle koncentrálnom, hogy kizárjam
őket. Beck és én meg sem mozdultunk. A távolba révedtünk,
és próbáltunk a lehető legnyugodtabbak maradni.
Végigpásztáztam a sötétség minden egyes
négyzetcentiméterét, majd végül ragyogó, fehér fényt
pillanto am meg.
– Beck! – szisszentem fel a fény felé mutatva, és a ól féltem,
hogy el fog tűnni.
– Én is látom – súgta a fülembe, és letaglózva álltunk egy
helyben. Úgy néze ki, mintha egy távoli lámpa halvány
fénye lenne, csak gömb alakú volt. Ficánkolt, és végighaladt a
horizonton, majd pár pillana al később elhalványult.
Elkerekede szemmel fordultam Beck felé.
 – Atyaég! Ez állati volt!
– Lemaradtunk róla! – kiálto a Izzie. Ő és Tom felváltva
kortyoltak a pezsgősüvegből, Drew pedig néhány méterrel
arrébb állt keresztbe te karral. Fancsali arckifejezése mindent
elárult.
– Visszajönnek még, csak várni kell. Ez most nem tarto
olyan sokáig, mint szoko – jegyezte meg bosszúsan fújtatva,
mintha azt gondolná, nem érdemeljük meg a Fényeket.
Próbáltam rámosolyogni, de nem felém néze .
Vártunk. Mind az öten o álltunk egy sorban a kilátó
szélén. Senki nem szólalt meg, a ól tartva, hogy akkor nem
tudunk koncentrálni. Nekidőltem Becknek, idegesíte , hogy
ég a szemem. Valószínűleg csak kiszáradt a sivatagi levegőtől,
de próbáltam kipislogni belőle a fájdalmat, és az elő em
elterülő éjszakára figyelni.
Ha valaha néztetek hullócsillagot, hát, ez nagyon
hasonlíto rá. Mármint, hogy mennyi esélyed van arra
statisztikailag, hogy végül látni fogsz egyet. Csak türelmesnek
kell lenni, és várni az érkezését.
– O van! – kiálto fel Izzie hirtelen balra mutatva.
Odakaptam a tekintetemet, és azonnal kiszúrtam őket. Ezú al
három táncoló fénypontot lá unk, élénkebbek voltak, mint az,
amit korábban lá unk. Mindannyian vidáman kiáltoztunk, és
igyekeztünk őket szemmel tartani. Tovább lebegtek, mint az
előző, néha megnő ek, majd a semmibe foszlo ak.
Az az igazság, hogy nem érdekelt, mik azok: fényszórók,
űrlények, vagy a sivatagi hőingás következtében létrejö
jelenségek. O mozogtak a koromfekete égbolton, magukra
vonták a figyelmemet, és az agyam egy olyan részét
stimulálták, amit felnő ként nagyon keveset használunk: az
ámulatot. Valódi ámulatot éreztem, mivel fogalmam sem volt,
hogy mik azok.

***

A kemping csöndes volt, amikor visszaértünk. Beck a telefonja

vakujával világíto , hogy odataláljunk a sátrunkhoz. A
sivatagi levegő végre lehűlt, és örültem, amikor körülve az
indiánsátor melege, ahogy beléptünk, és bekötö ük a
bejáratot.
– Jól vagy, Abby? – kérdezte, és aggodalmasan összevonta a
szemöldökét.
Egy ideje azon tűnődtem, mennyi időm van, mielő felteszi
a kérdést. Hazafelé csendben voltam, mert a legrosszabbtól
tarto am, de igyekeztem nyugodt maradni annak ellenére,
hogy menynyire rosszul voltam. Lehet, hogy csak megfáztam.
Nem akartam, hogy Beck aggódjon.
– Jól vagyok, csak gondolkodtam ezen-azon – hazudtam a
táskámért lehajolva. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a
nehéz érzést a szívemben, de nem akartam, hogy Beck
észrevegye. Félredobtam a ruháimat, és előve em egy óvszert
a dobozból.
Beck felvonta a szemöldökét, amikor meglá a, mi van a
kezemben, de nem szólt egy szót sem.
– Szerinted ez az utunk utolsó éjszakája? – kérdeztem
halkan, és éreztem, hogy melankólia telepedik ránk. Még
feljebb húzta a szemöldökét.
– Valószínűleg holnap el kéne indulnunk Dallasba. Nem
tudom, meddig futhatunk még a valóság elől – felelte a
ruhámból kikandikáló sebhelyet bámulva. Nyeltem egyet, és
igyekeztem nem törődni a lázzal. Ha holnap hazamegyünk,
nem engedhetem, hogy kárba vesszen az utolsó esténk. A
varázslat, ami ezen az úton végig körülve bennünket abban a
pillanatban el fog illanni, amikor betesszük a lábunkat
Dallasba. Az o hon a döntéseket jelente e. Döntéseket,
amelyek úgy nehezedtek rám, hogy alig kaptam tőlük levegőt.
Még nem voltam kész szembenézni velük.
Apró lépésekkel odamentem Beckhez, és a nyaka köré
kulcsoltam a kezem.
– Akkor tegyük emlékezetessé – su ogtam, és ujjaim
végigkúsztak a hajában. Mielő válaszolhato volna, leve em
két törülközőt a polcról, és magam után húztam, ki a sátorból,
a kültéri zuhanyzók felé. Volt rá esély, hogy néhányan még
ébren vannak a kempingben, de majd csendben leszünk.
Visszanéztem, és lá am, hogy Beck arcán pajkos mosoly terül
el.
– Oda viszel, ahová gondolom, hogy viszel? – kérdezte.
Vállat vontam, és huncut mosolyt villanto am rá.
A zuhanyzóban nem volt senki, amikor beléptünk. A kőfal
kellően elzárt bennünket a világtól. Szó nélkül beléptem az
egyik nagy fülkébe, és elkezdtem kicipzárazni a ruhám
hátulját.
Megfordultam, és Beck engem néze , miközben kibújt a
pólójából. Ledobta a melle e levő padra, én pedig ezú al
hosszabban időztem el a mellkasa éles kontúrjainak
szemlélésével, mint máskor. Nem akartam kapkodni, hiszen
sosem kapjuk vissza ezt az éjszakát.
Az éjszakát, amikor lá uk Marfa Fényeit.
Az éjszakát, amikor megmondtam neki, hogy szeretem,
miközben közelebb jö hozzám, és segíte kicipzárazni a
ruhámat.
– Tudom, Abby – felelte su ogva, majd áthúzta a ruhát a
fejemen. – Én is szeretlek. – O álltunk, néztük egymást, majd
mögém nyúlt, hogy megnyissa a zuhanyt. Jéghideg víz ömlö
a hátamra, és felkiálto am, majd a karjaiba vete em magam.
– Bocsi – mosolygo a hajamba, szorosan meleg testéhez
szorítva. Behunytam a szemem, és magamba szívtam az
illatát. Azt kívántam, bárcsak üvegbe zárhatnám; Beck egy kis
kempingilla al és friss levegővel.
Amikor odahajolt, és megcsókolt, nem kapkodtunk. Az
egész lassan és meghi en zajlo . És amikor nekidöntö a
kőfalnak, megtarto , hogy a kövek ne karcolják össze a hátam.
A csillagok ala elsu ogtuk egymásnak, hogy szeretlek, a víz
pedig záporozo körülö ünk, miközben olyan finoman hatolt
belém, hogy elhagyo az erőm. Hagytam, hogy Beck
vezessen, és amikor átéltem azt az isteni orgazmust abban az
El Cosmico-i zuhanyban, elsírtam magam, mert arra
gondoltam, lehet, hogy ez az utolsó alkalom.

Másnap reggel nem ébredtem fel.

 Huszonötödik fejezet

A LEGNAGYOBB FÉLELMEM, mégis ami mia a legkevesebbet

aggódtam az elmúlt néhány hónapban, valóra vált. A testem
elkezdte kilökni a szívemet. Amikor a hotelszobában felment
a lázam, az agyam hátsó felében éreztem, hogy valami nincs
rendben, de nem hagytam, hogy gyökeret verjen a gondolat.
Elhessege em, és reméltem a legjobbakat. És ahelye , hogy
azonnal hazamentem volna, és megkaptam volna a megfelelő
kezelést, kockára te em az egész életemet, most pedig nem
tudtam, milyen sors vár rám.
Távoli beszélgetésfoszlányok szűrődtek át a kábulatomon.
– Nem tudom elhinni, hogy egészen Marfáig elmentetek!
Mégis mit gondoltatok? Hosszú mérföldeken át nincs o
rendes orvosi ellátás! Mi le volna, ha a mentők nem érnek ki
időben? – kérdezte anyám. Kihez beszélt? Próbáltam kilesni a
szemhéjam ala , de ólomsúlyúnak éreztem. Megmozdíto am
az ujjam, és megmozga am a lábujjamat, a puha, kórházi
takaró pedig megcsiklandozta a hegyét.
– Jaj! Felébredt! Nővér! – kiálto a anyám, és én ismét
megpróbáltam kinyitni a szemem. Ezú al megjelent egy
keskeny fénysáv a szemem elő . Sietős lépteket hallo am,
gondolom, a nővér szaladt be a kórterembe. Az ágy
elektromos szabályozója életre kelt, és a testem felső része
emelkedni kezde . Vajon mikor ültem fel utoljára?
 Végre ki tudtam nyitni a szememet. Mintha a gravitáció
kevésbé le volna rá hatással így, hogy ültem.
Tovább pislogtam, próbáltam hozzászokni a kórterem
fényeihez.
Őt lá am meg először.
Becket.
Az ágyam végében ülve borzas hajjal és karikás szemekkel.
Úgy néze ki, mint aki túlélte a zombiapokalipszist. Amikor
találkozo a tekintetünk, láthatóan felsóhajto , és
végigfu a a a kezét a haján. Szere em volna, ha közelebb jön.
– Abby, annyira örülök, hogy felébredtél, édesem! Hogy
vagy? –kérdezte anyukám, és göndör, barna haja betöltö e a
látóteremet.
– Valószínűleg nincs túl jól – felelte helye em a nővér.
Végigmértem. Idősebb volt, mint anyukám, szigorú lófarokkal
és kedves tekinte el. – Elég erős koktélt raktam be neked,
Abby, úgyhogy, kérlek, próbálj meg pihenni. Ha bármire
szükséged lenne, csak nyomd meg a gombot, szívem.
Óvatosan bólinto am, és próbáltam megköszörülni a
torkom. Száraz volt, és reszelős.
– Hozok egy kis vizet, várj – mondta anyukám, és kisiete a
kórteremből. Abban a másodpercben, hogy kiment, Beck felé
fordultam, várva, hogy majd felugrik, és megcsókol, de nem
jö oda. Miért?
– Beck – krákogtam. Olyan hangom volt, mintha ötven éven
át mindennap elszívtam volna három doboz cigit. De bevált,
mert Beck felpa ant, és közelebb jö . Leült mellém, és kezét
ráfekte e az enyémre. Nem tudtam megfejteni az
arckifejezését, de valami oknál fogva jobban aggaszto , mint a
beteg szívem.
– Annyira… – szünetet tarto , lepillanto a kezünkre –
sajnálom.
Minden arcvonása bűntudatról árulkodo . Aggódó
szemöldöke, merev ajka és mogyorószínű szeme, amely
megtelt dühös könnyekkel, amiket igyekeze visszatartani.
– Nem, nem, Beck – kezdtem vitatkozni, de aztán anyukám
visszajö egy kis jéggel és vízzel. Meglá a, hogy o ülünk az
ágyon, és összevonta a szemöldökét. Gondolom, megváltozo
a véleménye Beckről, mióta legutóbb találkoztak. Vajon őt
hibázta a? Semmi rosszat nem te . Az én hibám, hogy nem
figyeltem jobban az egészségemre.
– Hazaszaladok lezuhanyozni. – Beck leve e a kezét az
enyémről, és felállt az ágyról. Nem volt időm tiltakozni. – És
apukám találkozni akar velem, úgyhogy…
Tekintetemmel köve em, amint megkerülte az ágyam,
elment anyukám melle , és kilépe a kórterem ajtaján. Kezem
reményveszte en hevert a steril lepedőn.
– Pihenned kell. Igyál egy kis vizet, és próbálj aludni –
mondta anyukám, és visszadöntö a párnára.
Alvás. Az alvás mennyeien hangzo . Az alvás azt jelenti,
hogy nem kell gondolkoznom az életemen, vagy azon, hogy a
hősöm épp most sétált ki belőle.

A következő két nap folyamán szinte csak aludtam, és amikor

felébredtem, Beck nem volt o . Anyukám keresztrejtvényt
fejte a sarokban, és abban a pillanatban, hogy kinyito am a
szemem, felpa ant a székről, és odaült mellém.
Mentségére szóljon, hogy felte e az összes szükséges
kérdést, mielő kioktato volna az elővigyázatlanságról és a
betegségem iránti felelőtlenségemről. Figyeltem, bóloga am,
és teljes mértékben egyetérte em vele. Végül is igaza volt.
Többé nem hagyha am, hogy anyukám jegyzeteljen
helye em. Mindent tudni akartam a betegségemről. Bármikor
fennállt a lehetősége, hogy a testem kidobja Colby szívét, és
többé nem lógha am el az időpontokat az orvosnál. Úgy kell
szerveznem az életemet, hogy beleférjenek.
A nap hátralevő része összefolyt, különböző orvosok
vizsgálga ak és megvita ák a kezelési tervemet.
– Beállíto uk a gyógyszereidet, úgyhogy a szervezeted már
nem támadja a szívedet. Viszont tovább bent kell maradnod,
hogy időnként biopsziát vegyünk – magyarázta a
kardiológusom, amikor megkérdeztem, mennyi ideig kell még
kórházban feküdnöm. Bizonytalan választ ado , és egyelőre
esélyem sem volt, hogy lássam, mi vár rám.
Továbbra is vártam, hogy Beck meglátogasson aznap, de
minél több idő telt, annál valószínűbbnek tűnt, hogy nem fog
megjelenni. A telefonom üresen és rosszat sejtetőn hevert az
éjjeliszekrényen.
– Anyu, be tudnál hozni esetleg egy naplót, amikor holnap
bejössz? – kérdeztem, miközben összepakolta a cuccait, hogy
hazamenjenek apukámmal. Nem zavart, hogy egyedül kell
töltenem az éjszakát a kórházban; jól jö egy kis egyedüllét.
– Persze. Reggel hozok egyet.
Megpuszilta a homlokomat, és eltűrte a hajamat az
arcomból.
– Annyira sajnálok mindent – mondtam, hátha sikerül
eloszlatnom a felém és Beck felé irányuló haragját.

***

Másnap reggel anyukám hozo nekem egy naplót, és a

délelő felét azzal töltö em, hogy leírtam az utazásunk
minden részletét. Annyi apróság volt, amit nem akartam
elfelejteni! Rögzíteni akartam minden eseményt, hogy élénk
emlék maradhasson, amit csak fel kell lapoznom, és újra és
újra elolvashatok.
Amikor ebédidőben szünetet tarto am, hogy kirázzam a
kezem, anyukám felnéze a keresztrejtvényből.
– Mit szólnál, ha lemennénk a büfébe ebédelni? Szerintem
jót tenne, ha kinyújtóztatnád a lábadat, de nem kell kapkodni.
Egyik részem legszívesebben nemet mondo volna, hátha
Beck betoppan, és o találja üresen a kórtermet, de anyunak
igaza volt. jobb, ha kiszakadok egy kicsit a kórteremből, és
megmozgatom a sajgó végtagjaimat. A biztonság kedvéért
elvi ünk egy tolószéket, de végül csak visszafelé volt rá
szükség. Majdnem sikerült visszaérnem, azonban egyszer
csak rám zuhant a kimerültség.
– Ülj le, ülj csak le. Nem kell sietni – hajtoga a anyukám.
Óvatosan beleültem a székbe, ő pedig simoga a a vállam,
miközben végigtolt a folyosón. Amikor odaértünk a
kórteremhez, az ajtó elő Becket pillanto am meg.
Fájdalmasan jóképű volt, ahogy baseballsapkájával a fején
nekidőlt a falnak. Ajka rózsáspiros volt, és még mindig
kitarto a barnasága, amitől zöldesbarna szeme még
igézőbbnek tűnt. Volt azonban valami oda nem illő benne,
arckifejezésében kevesebb élet volt, mint máskor. Az a Beck,
akit az utazás ala lá am, rég eltűnt; mostanra a saját
árnyékává vált, és nem tudtam rájönni, miért.
A bűntudat emészte e fel?
– Szia! – mosolyogtam szelíden, ahogy anyukám odatolt
mellé. Hirtelen feszélyezve éreztem magam a tolószékben
ülve. Az ölembe te em a kezem, és megigazíto am a kórházi
köntöst, hogy jobban takarja a lábamat.
– Szia, Abby Mae – szólalt meg a megszoko hangjának
éle elen verziójában. Amikor odaértünk az ajtóhoz, anyukám
nem tolt tovább, de mielő megkerülhete volna, Beck segíte
felkelni.
Érintése bizsergést válto ki a karomból, és lepillanto am a
kezére, ahogy hozzám ér. Ez volt a legszebb látvány a világon,
és tudtam, hogy korábban túlságosan magától értetődőnek
ve em.
Anyukám megköszörülte a torkát mögö ünk.
– Lemegyek egy kávéra, nemsokára visszajövök. –
Bólinto unk, majd Beck segíte bemenni a kórterembe, és
felsegíte az ágyra. Amikor betakarózva feküdtem, és nem
maradt más, amivel foglalkozha unk volna, végül a szemébe
néztem.
Annyi érzelem szikrázo közö ünk a levegőben, és észre
sem ve em, hogy sírok, amíg egy könnycsepp rá nem hullt az
arcomra.
– Abby…
– Ne – szakíto am félbe, mert a szívem nem bírta el a
bűntudatát. – Nem a te hibád. Nem tudom, most épp mire
gondolsz, de a gyógyszeradagolás mia dobta ki a
szervezetem a szívemet. Nem te tehetsz róla. És nem az út.
Igen, óvatosabbnak kelle volna lennem, és a jövőben az is
leszek, de te semmit sem tehe él. – Azt hi em, a beszédem
majd megtisztítja köztünk a levegőt, de Beck a kezemre
szegezte a tekintetét. Abban a pillanatban rájö em, hogy a
távolság jobban elmélyült köztünk, mint sejte em.
– Abby, tudom, de akkor is butaság volt elmenni egészen
Marfáig. Miala vártam, hogy megjöjjön a mentő, és
eszméletlenül feküdtél a karjaimban, azt hi em, haldokolsz.
Azt hi em, az utolsó lélegzetvételeidnek vagyok tanúja, és
nem tudom leírni, ez milyen érzés volt. Ke éhasadt a szívem.
– Felállt az ágyról, és ide-oda járkált a kórteremben. – A
szüleid megbíztak bennem, hogy vigyázni fogok rád, ehelye
elvi elek a világ végére. De minek? A Fények mia ? Megérte
az életedért cserébe? Kurvára nem! – Lekapta a fejéről a
baseballsapkáját, és a combjához csapta, én pedig
összerándultam a hang hallatán.
– Beck! – tiltakoztam, és reménytelenül kívántam, hogy
bárcsak lenne elég erőm felállni és értelmet verni a fejébe.
– Az MIT elfogadta az átjelentkezésemet az
újságíróképzésükre – motyogta, és én éreztem, hogy az
ebédem elindul felfelé a gyomromban.
Micsoda?
Nem tudom, meddig ültem o , mielő megszólaltam
volna.
– Azta! Ez csodálatos, Beck.
Végre abbahagyta a járkálást, és felém fordult.
– De nem fogok elmenni. Nem mehetek Bostonba,
miközben te i vagy, Dallasban.
Tessék? Feladná mia am az egészet? A jövőjét? Milyen
jövőre számíthat diploma nélkül? Az apja biztosan még
jobban kitérne a hitéből.
– Beck. Ezt nem teheted – közöltem félretéve a saját
tiltakozásomat, pedig legszívesebben ordíto am volna, hogy
maradjon. A szívmonitorom gyorsabban kezde pi yegni, de
alig ve em észre a hangját. Minden sejtemmel arra
koncentráltam, hogy ha akarom, ha nem, el fogom veszíteni
őt. Nem hagyom, hogy mia am megbánja a döntését.
Hallo am, hogy a nővér belép a kórterembe, de nem tudtam
levenni a szemem Beckről.
– Minden rendben? Pihenned kéne, Abby. – A nővér
rámeredt Beckre, majd rám. Javaslata kristálytiszta volt: csak
semmi szerelmi civódás, ha egyszer beteg a szíved.
Bólinto unk, majd amikor elindult kifelé, Beck odajö
hozzám.
– Nem hagylak el. Ne beszéljünk ma többet erről. Több
mint egy hetem van dönteni. Csak lógjunk együ . Én csak
veled akarok lenni. – Átölelt, de csak óvatosan, nehogy
kihúzza valamelyik infúziót vagy meglökje az orrkanülömet.
A pólójánál fogva odahúztam, és odébb csúsztam az ágyon,
hogy mindke en elférjünk. A pici kórházi ágy besüppedt a
súlya ala , én pedig úgy gördültem felé, mintha ő lenne a
gravitációs mezőm közepe.
Nem tudom, hogy anyukám visszajö -e, hogy ránk nézzen,
de bekapcsoltuk a tévét, és én elaludtam, miközben egy régi
Jóbarátok részt néztünk. Karomat szorosan Beck dereka köré
fontam, és igyekeztem az ő illatát beszívni a kórház steril
szaga helye .
 Huszonhatodik fejezet

NEM HIRTELEN FELINDULÁSBÓL DÖNTÖTTEM ÚGY, hogy ellököm

magamtól Becket. Az utolsó együ töltö héten sokat
gondolkoztam a kapcsolatunkon, és azon, hogy mi lenne neki
a legjobb. Tisztában voltam vele, hogy egy cseppet álszent
vagyok. Annak idején iszonyú mérges voltam Caroline-ra,
amiért azt mondta, menjek el, amikor a legrosszabb
állapotban volt. Csakhogy Caroline nagyon hamar meghalt.
Én viszont nem fogok meghalni. De nem tudtam, hogyan fog
alakulni az életem a következő hetek, hónapok vagy évek
során, és nem akartam Becket kitenni ennek. Meggyőztem
magam, hogy ha tudnám, hogy hamarosan meghalok, akkor
megengedném neki, hogy maradjon. Viszont úgy feste , hogy
még eltöltők némi időt e világi valómban. És ezért
választo am azt az utat, amelyiket.
Kérlek, ne ítéljetek el amia , amit te em. A helyes utat
próbáltam követni, nem azt, amelyik a leginkább boldoggá
tesz.
Egyetlen módon tudtam lemondani Beckről: teljes
megvonással.
Egy nap volt hátra addig, amikor vissza kelle térnie az
MIT-re, és berendezkedni a következő félévre. Tudtam, hogy
az apukája megve e a repülőjegyét, de Beck továbbra is
ragaszkodo hozzá, hogy marad.
 Ezt pedig nem hagyha am.
Kora reggel volt a kórházban. A nővér felhúzta a
redőnyöket, hogy ráláthassak a kinti játszótérre. Gyerekek
rohangáltak, lecsúsztak a csúszdán, és kergetőztek. Gondtalan
játékuk pár percre elterelte a figyelmemet, de a kórházi ablak
kiszűrte a nevetésük hangját, így mintha egy némafilmnek
le em volna tanúja. Amikor kopogást hallo am az ajtón,
gyorsan becsuktam a naplómat, és az ölembe téve letakartam
a kezemmel.
Anyukám felpa ant a székről, és bólinto . Tudta, hogy
jobb, ha kint vár, hátha szükségem lesz a segítségére. Előző
este azt mondta, hogy szerinte Becknek kellene eldöntenie,
hogy marad-e vagy sem, de elfogadta a döntésemet.
Rámosolyogtam, majd kinyito a az ajtót, és beengedte Becket.
Beck szélesen mosolygo , amikor becsörtete a
kórterembe, megtöltve lényével az életemet.
– Ennek örülni fogsz: négy napja vegetáriánus vagyok! –
Megpördült, mintha meg akarná mutatni az átalakulását.
Nem voltam képes nevetni, de egy mosolyt kipréseltem
magamból.
– Ez szuper, Beck! Eddig milyen, nehéz?
Gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha még egyszer
utoljára megpróbálunk normálisan beszélgetni, mielő eltűnik
az életemből.
– Lehetetlen. De kezdem megszeretni a tofut, és ez jó hír.
Illetve a mogyoróvaj bekerült az alapvető élelmiszereim közé
– felelte, és odajö , hogy leüljön az ágyamra. Annyira meleg
és éle el teli volt, miközben én tíz árnyala al sápadtabb
le em, amióta bekerültem a kórházba. Magamba akartam
szívni a belőle áradó melegséget.
Nem bíztam a hangszálaimban, úgyhogy csak bólinto am,
és összepréseltem az ajkamat.
Beck örömmel ve e át a beszélgetés irányítását.
– Hoztam pár könyvet, és gondoltam, akár ki is mehetnénk,
ha van kedved hozzá. A nővér szerint, ha viszek egy
tolószéket, akkor minden rendben lesz. Csak fel kell venned a
maszkot, és nem lehetünk kint túl sokáig. – Olyan izgato nak
tűnt a terve mia , hogy majdnem ráálltam. Aztán
elgondolkodtam azon, amit mondo . Fel kell vennem a
maszkot. A maszkot, ami megvéd a ól, hogy elkapjak
valamit. A szívem nem volt képes elviselni több elé vete
akadályt. Alig ékem. Nem tudtam állni, nem tudtam sétálni,
nem tudtam friss levegőt szívni. Ezért ujjaim szorosabban
kulcsolódtak a füzetre, és úgy döntö em, maradok az eredeti
tervnél.
– Öhm, szerintem maradjunk bent. Fáradt vagyok –
hazudtam, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd a naplón.
Szemöldöke aggodalmasan összeugro , és szája körül
eltűntek a gödröcskék.
– Mi az, Abby? – kérdezte, és kicsivel hátrébb húzódo ,
hogy teljesen felém forduljon. Mogyoróbarna szeme nem
könnyíte e meg a helyzetemet, úgyhogy lepillanto am a
naplómra.
– El kell menned Bostonba – su ogtam.
Éreztem, hogy a teste megmerevedik. Keze ökölbe szorult.
– Már megint ez? Komolyan, Abby?
Annyira mérges volt, mérgesebb, mint amilyennek abban a
marfai bárban lá am. Mindezt azért, amiért azt te em, amit
tennem kelle .
– Beck – kezdtem, és felé toltam a naplót, de ő elhúzódo
előle.
– Ne csináld ezt, Abby – vitatkozo összeszoríto
állkapoccsal. – Komolyan. Ne csináld ezt velünk. Az elmúlt
hét minden egyes napján elmondtam, hogy nem akarlak
elhagyni. – Szemében tűz lángolt, és én teljesen tehetetlen
voltam vele szemben.
Megráztam a fejem, és igyekeztem szavakkal legyűrni a
torkom-
– Nem érdekel. Már eldöntö em. Nem engedem, hogy i
maradj. Szakítok veled. – Hangomban olyan meggyőződés
csenge , amiről nem is tudtam, hogy létezik. Makacsnak és
határozo nak tűntem a döntésemmel kapcsolatban.
– Abby, kérlek! – könyörgö , a gyomrom pedig öklömnyi
méretűre zsugorodo a fájdalomtól és a megbánástól.
– Nem akarom, hogy i maradj. Az egészségemmel kell
törődnöm, neked pedig iskolába kell járnod – közöltem üres
hangon. Ez volt az igazság, megspékelve hazugságokkal.
Egész életemben mások terhére voltam. Beck ennél többet
érdemelt.
– Én segíthetek, hogy jobban legyél – motyogta. Ökölbe
szorult a keze a takarón, és legszívesebben odahajoltam volna
hozzá, hogy megvigasztaljam. De engem ki fog
megvigasztalni?
Alig észrevehetően megráztam a fejem.
– Elmegyek, ha erre kérsz, de nem fogok visszajönni –
fenyegete . – Ha ezt akarod, megteszem, de akkor köztünk
vége. – Tudtam, hogy azért ennyire nyers, mert így talán
észhez térek, és meggondolom magam. Mégis méregként
hato ak a szavai. Belehasíto ak a boldogságom
középpontjába. De pontosan ezt akartam. Nem akartam, hogy
hozzám legyen kötve, amikor visszamegy Bostonba. Azért
szere em Becket, mert ő volt az élő példája annak, hogy
hogyan kell élni, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha ezt
elvenném tőle.
Amikor nem válaszoltam az ultimátumára, felkelt az
ágyról, és egy pillanatra a fal felé fordult. A tarkójára fonta a
kezét, és lá am, ahogy a hátizmai megmozdulnak a pólója
ala .
– Annyira sajnálom – su ogtam, és próbáltam megérinteni,
amitől kicsúszo a kanül az orromból. Pár másodperc múlva
elkezdek szédülni, de ki kelle bírnom.
– Kérlek, értsd meg. Kérlek! – könyörögtem, és azt akartam,
hogy felém forduljon. Nem akartam, hogy így legyen vége.
Azt akartam, mondja azt, hogy minden rendben. Hogy
egyetért velem.
Amikor felém fordult, pengeéles arckifejezéssel néze rám.
– Nem, valójában egyáltalán nem értem – csa ant fel, én
pedig úgy zuhantam vissza az ágyra, mintha megütö volna.
– Ne csináld ezt, Abby! – Egy másodperccel később valaki
lenyomta a kilincset, és anyukám kukkanto be, hogy
megnézze, minden rendben van-e. Amikor ránéztem, azonnal
kiment, hogy magunkra hagyjon minket. Azonban az ajtó
hangja kizökkente e Becket, elve e rólam a gyilkos
pillantását. Megrázta a fejét, és elindult kifelé.
– Várj! – kiálto am, megragadva a naplót, és kiugro am az
ágyból. Megszédültem és elestem, neki az éjjeliszekrénynek. A
testem ellenállt, a szívem pedig ezerrel vert, ahogy igyekeze
elegendő oxigéndús vért ju atni mindenhova, hogy állva
maradjak.
Nem fordult meg.
– Beck! Ez a tiéd. – Kétségbeese en előrenyújto am a
naplót, hogy vegye el. Nem akartam elmozdulni az
éjjeliszekrény mellől, a ól tartva, hogy arccal a csempére
zuhanok. A szívmonitor vadul csipogo mögö em, és
tudtam, hogy csak másodperceim vannak, mielő besiet a
nővér. Nem érdekelt, hogy az osztályon mindenki hallo a,
ahogy kiabálok. Egyszerűen nem hagyha am, hogy anélkül
menjen el, hogy elolvasta volna a naplóba leírtakat. Tudnia
kelle , milyen sokat jelente nekem.
Azonban semmi sem tökéletes az életben. Megkaptam, amit
akartam: Beck a saját életét fogja élni. Csupán nem az én
feltételeim szerint.
Levegőért kapkodtam, és próbáltam lelassítani a
szívverésemet, de semmi sem segíte . Muszáj volt leülnöm,
de még nem lehete .
Beck épp elhagyo engem. Keze a kilincsre kulcsolódo ,
ajkam pedig remege , miközben könnyek záporoztak az
arcomon.
Elhúzta a kezét, és sarkon fordult, hogy elinduljon felém.
Meg fog fordulni, tudtam, hogy meg fog, de akkor a nővér és
anyukám odarohantak hozzám.
– Fiatalember, most mennie kell – vakkanto rá a nővér,
kissé túl nyers hangon. – Eleget te már.
– Beck! – kiálto am, és mindent megte em, hogy
megforduljon, és elvegye a naplót. A nővér és az orvos
azonban elálltak az útját. Keresztülhajíto am a füzetet a
szobán, ami hangos puffanással eltalálta az ajtót. Megfordult
velem a világ, de próbáltam eszméletemnél maradni.
Szükségem volt még egy futó pillantásra, hogy átvészeljem
ezt az egészet, de csak egy fekete kört lá am a látómezőmben,
ahogy a nővér visszafektete az ágyra.
Éreztem, hogy anyukám félresöpri a hajam, miközben
lehajol, hogy átöleljen.
– Elment. Édesem, most pihenj. Csak pihenj.
Ezeket a szavakat ismételge e, miközben a kórházi ágyban
ringato . Erősen kapaszkodtam a ruhájába, és azt kívántam,
bárcsak az életem minden kegyetlen pillanatát kitörölhetné.
Helyesen cselekedtem, és ezzel tisztában voltam, mégis a
gondolataimba beúszó kétely elég volt ahhoz, hogy
rémálmokat lássak, valahányszor behunytam a szemem. Az
agyam megtalálta az utat a leghajmeresztőbb
forgatókönyvekhez, és újra meg újra lejátszo a őket.
Beck bulikban. Beck lányokkal. Beck lefekszik az új
barátnőjével. Összeszoríto am a szemem, és próbáltam
elhitetni magammal, hogy így lesz a legjobb. Ez azonban nem
volt elég. Az ágyam melle levő vödörért nyúltam, és a
gyomrom tartalmát belehánytam, amíg már csak ziháltam, és
azért imádkoztam, hogy a fájdalom és szomorúság
megszűnjön.

***

Beck egy hónapon keresztül mindennap hívo , de egyszer

sem ve em fel. Minden egyes alkalommal meg kelle
küzdenem magammal, de tudtam, hogy ha meghallanám a
hangját, elgyengülnék, és könyörögni kezdenék, hogy jöjjön
vissza. Úgyhogy inkább néztem, ahogy rezeg a telefon a
kórházi éjjeliszekrényen, megszakítva a kórterem csendjét,
arra emlékeztetve, hogy kénytelen voltam lemondani az
életemről.
Egy évvel később
 Huszonhetedik fejezet

DR. LUCAS IRODÁJÁBAN ÜLTEM, csakúgy, mint az elmúlt év

során havonta kétszer. Stílusos szemüvege az orrnyergén
csücsült, ahogy még egyszer végigfuto a listáján szereplő
tételeken. Végignéztem burgundi vörös kardigánján, és
elmosolyodtam, ahogy eszembe juto , régen mennyire más
volt a kapcsolatunk.
– Akkor az órarended rendben van. Szerintem jól teszed,
hogy az első évben az alaptárgyakat veszed fel. Így, még ha
meg is változtatod a főszakodat, nem lesz belőle gond –
szólalt meg, és végighúzta az ujját a listán. Már vagy tízszer
végigmentünk az egészen, és tudtam, hogy mindjárt lejár az
időpontom. Szerintem csak azért nyújto a el ennyire, mert
tudta, hogy ez az utolsó alkalom. Többé nem volt szükségem
életvezetési tanácsadóra. Elmosolyodtam a gondolatra, és a
táskámba gyömöszöltem a papírjaimat.
– Nem hiszem, hogy meg fogom változtatni a főszakomat,
de egyetértek – mondtam hátradőlve, és dr. Lucasra néztem.
A szemembe néze , és bólinto . Sikerült megértenünk
egymást, és őszintén értékeltem a segítségét az elmúlt egy év
során.
– Büszke lehetsz magadra, Abby. Megcsináltad! Bejuto ál a
főiskolára, és holnap már indulsz is! Izgulsz? – kérdezte
barátságos hangra váltva.
 Az elmúlt néhány nap folyamán jó párszor felte ék nekem
ezt a kérdést. Előző nap meglátoga am Caroline szüleit, hogy
elbúcsúzzam tőlük. Együ vacsoráztunk, és a főiskoláról
kérdezge ek, hogy izgulok-e a költözés mia , vagy hogy
aggódom-e a tantárgyak mia . Tudtam, hogy őszintén
örülnek nekem. Épp amikor indulni akartam, megleptek egy
búcsúajándékkal. Félrete ek egy kis pénzt Caroline
tanulmányaira, és ahelye , hogy magukra fordíto ák volna,
nekem akarták adni ösztöndíjként. Tudták, hogy magam
fogom fizetni a főiskolát, a szüleim rosszallása ellenére. Így
hát rám hagyták „Caroline Főiskolai Alapját”. Sírtam, amikor
odaadták a csekket, és megesküdtem, hogy jó helye lesz
nálam. A barátnőm még halálában is vigyázo rám.
Ez a pénz segít majd túlélni az első évet azokkal a
megtakarításokkal együ , amiket az elmúlt évben te em félre,
amikor egy kávézóban dolgoztam. A rengeteg kiadás után,
ami a legutóbbi kórházi kezelésem mia keletkeze , nem
kérhe em meg a szüleimet, hogy fizessék a főiskolai
tanulmányaimat is. Szívesen megte ék volna, mégis éreztem,
ez az én feladatom.
Dr. Lucas megköszörülte a torkát, én pedig megcsóváltam a
fejem.
– Szerintem készen állok az indulásra – feleltem
feleszmélve a révedezésemből.
Mosolyogva bólinto , és tudtam, hogy ő is kezd olyan
izgato lenni, mint én. Vajon észreve e, mennyit változtam az
elmúlt év során? Hogy mennyit segíte nekem?
– Fura, hogy annak a pályaalkalmassági felmérésnek mégis
igaza le – jegyeztem meg azokra a hülyeségnek tűnő
lehetőségekre gondolva, amiket egy évvel korábban kaptam:
parkőr, író, könyvelő, orvosbiológiai mérnök.
 Elmosolyodo , majd megölelt.
– Örülök, hogy minden jól alakult. Habár, még mindig úgy
gondolom, hogy jó parkőr lennél – nevete , majd elhúzódo
tőlem, és megszoríto a a karom.
Játékosan a plafonra emeltem a tekintetem.
– Majd azért szerepeljek az első regényed
köszönetnyilvánításában, jó? – Megszoríto a a vállam, én
pedig összepréseltem az ajkamat, nehogy elsírjam magam.
– Naná! – kacsinto am.
Az elmúlt egy évben ehhez a rutinhoz ragaszkodtam: a nap
folyamán a kávézóban dolgoztam, aztán hazamentem, és
egész este írtam. Az egész azzal a naplóval kezdődö , amit
anyukám hozo be nekem a kórházba. Az utolsó oldalig
megtöltö em. Aztán újabb naplókat töltö em meg, de már
nem az út eseményeivel, hanem olyan történetekkel,
amelyeket a fejemben éltem át az elmúlt tizenkilenc év során.
Amikor már fájt a kezem a tollal írástól, laptopra válto am.
Megszállo an keltem fel minden reggel. Író akartam lenni, és
keményen dolgoztam azért, hogy ez megvalósuljon. Felve ek
egy ismert kreatívírás-programba, ahol csiszolgathatom a
képességeimet. Többé semmi nem állt az utamban.
– Remélem, tetszeni fog Boston, Abby – jegyezte meg dr.
Lucas, és még egyszer megölelt.

***

Majdnem hatvan főiskola van Bostonban, de csupán ke ő volt

fontos a számomra: a Bostoni Egyetem, ahova én is
beiratkoztam, illetve az MIT. Nem kelle sok idő, hogy
berendezkedjek. Egy pici kollégiumi szobában laktam nem
messze a kampusztól egy szobatárssal, aki még nem költözö
be. A kollégiumot a hetvenes években építe ék, és az összes
bútor meg berendezés az összeomlás szélén állt.
Kiválaszto am a szoba naposabb felét, aztán berendeztem a
dolgozósarkomat az ablakkal szemben.
A szobámból nem látszo az MIT, de tudtam, hogy o van.
A Bostoni Egyetemet és az MIT-t a Charles folyó választo a el
egymástól. Az MIT konkrétan pár perc sétára volt tőlünk. Az
első kollégiumi éjszakámon az íróasztalomnál ültem, az
ablaküvegben bámultam a tükörképemet, és azon
gondolkodtam, hogy az égvilágon senkit nem ismerek a
városban, leszámítva egyvalakit. Ő pedig azt sem tudta, hogy
eljö em Dallasból.
Másnap reggel kigördültem az ágyból, és szemügyre
ve em a ruhatáram új darabjait. Bostonban már kora ősszel is
hűvös volt az idő. A farmersortomat rég elpakoltam, és
gyorsan megszere em a réteges öltözködést. Miután
becipzáraztam a kabátomat, bezártam a lakást, és elindultam
felfedezni a várost.
Teljesen más volt, mint Dallas. Régebbiek voltak az
épületek. Volt karakterük, ami abból fakadt, hogy több száz
éve építe ék őket. Hagytam, hogy a barna homokkővel
díszíte utcák elvezessenek a Charles folyóhoz. Fel akartam
mérni az MIT kampuszát. Tudtam, hogy elenyészően kicsi az
esély arra, hogy összefussak Beckkel, de nem bántam. Bele
akartam kóstolni, hogy hol tölti az idejét; hol töltö e az elmúlt
egy évet nélkülem.
Átsétáltam a Harvard hídon, megálltam a közepén, és
figyeltem az evezősöket, ahogy elhaladnak ala am.
Lenyűgözö az összehangolt mozgásuk, és lő em egy képet,
hogy elküldjem anyukámnak. Nem rajongo az ötletért, hogy
az iskola mia Bostonba költözöm, de nem vitatkozo az
érveimmel. Kis győzködésbe és sok reptéri könnybe került, de
megígértem neki, hogy minden nap beszélünk, és hogy
amilyen gyakran csak tudok, hazalátogatok.

Abby: Hivatalosan is bostoni le em. A kép a Harvard hídon

készült.
Anyu: Bele ne ess! Úgy néz ki, mintha a szélén állnál…

Elmosolyodtam, és zsebre te em a telefonomat. Bizonyos

dolgok soha nem változnak, és ezzel nincs semmi baj. Anyu
keményen dolgozo , hogy életben tartson. Pont az hiányzik
neki, hogy a munkája gyümölcse véletlenül lepo yanjon egy
hídról. Pár percnyi séta után elértem az MIT kampuszának
középpontját. Az épületek ridegek voltak. Hosszú lépcső
vezete fel egy impozáns épülethez, amiről a római Pantheon
juto eszembe. Azonban nem ez kelte e fel a figyelmemet.
Volt egy szobor a járda melle , ami egyszerre tűnt
tömörnek és átlátszónak. Rozsdamentes acél bevonatú
matematikai szimbólumok alko ák, amelyek óriási
emberalakot formáltak. Az alján álló dísztábla szerint a szobor
neve „Az Alkimista”.
Majdnem háromszor olyan magas volt, mint én, és a szobor
eleje, ahol a férfi lábainak kelle volna lennie, ki volt vágva,
úgy hogy bele tudtál állni. Bekukucskáltam, nem tudtam,
mennyire lesz klausztrofóbiám o bent, de a szimbólumok
elhelyezkedése mia az ember úgy érezte magát, mintha
egyszerre lenne kint és bent. A szimbólumok résein át
bevilágíto a kék ég, és ráérősen ki-be sétálga am a
szoborból, minden oldalát szemügyre véve.
Diákok haladtak el melle em, a kollégiumok vagy a
kampuszon levő épületek felé sietve, de senki sem
foglalkozo azzal, hogy o álltam, és a délután hátralevő
részében a szobrot nézege em. Támadt egy ötletem, hogy a
segítségével hogyan érhetném el Becket, és a bostoni
napfényben épp igyekeztem összerakni a tervemet, amikor
egyszer csak rezgést éreztem a zsebemben.
Lepillanto am a telefon kijelzőjére, és elmosolyodtam,
majd felálltam.
– Szia, anyu! – szóltam bele, és megvártam, míg csillapodik
a gyalogosforgalom, hogy elindulhassak a kollégiumom felé.
Kora délután volt, és még nem ebédeltem. Gondolom, anyu
valahogy megérezte. Az anyukák szuperhősök, esküszöm.
Alig hallhatóan belesóhajto a telefonba.
– Nem foglak állandóan ennyit nyaggatni, de az első héten
még legyél elnéző velem, jó? – Úgy hangzo , mintha sírt
volna, és hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem hiányzo
legalább ugyanolyan re enetesen.
– Örülök, hogy hívtál, anyu – mondtam, és igyekeztem
féken tartani az érzelmeimet. – Te is hiányzol. Akarsz
beszélgetni, amíg hazasétálok? – javasoltam, és szabad
kezemet a kabátom zsebébe dugva elindultam vissza, a híd
felé.
– Még mindig kint sétálgatsz? – kérdezte. Hallo am, hogy a
házban szöszmötöl. Lehet, hogy épp vacsorát készíte
maguknak.
Körülnéztem, hogy biztosan ne hallja senki, amit mondok.
– Elkezdtem kidolgozni egy tervet, hogy hogyan érhetném
el Becket.
– Jaj, meséld el! – dalolta a telefonba. – De várj, megvan a
száma, meg hát manapság mindenki fent van a Facebookon.
Miért nem o próbálkozol?
– Anyu! Abban hol a romantika? – viccelődtem.
 – Csak azt mondom, talán egy kicsit könnyebb lenne. B
tervnek elmegy – te e hozzá, én pedig megvakartam az
orrom. Nem akartam B tervet. Nem akartam üzenni Becknek,
sem felhívni. Ennél többet érdemel. Egy igazán nagy gesztust.
Aznap este, amikor ismét a kollégiumban voltam, az
asztalomnál ültem, szemben a városi fényekkel, és nekilá am
a tervemnek. Fogalmam sem volt, hogy Beck még mindig
Bostonban van-e, vagy az MIT-n, de feltételeztem, hogy igen.
Folyamatosan gépeltem – létrehoztam, töröltem és
újragondoltam az ötleteimet, amíg úgy nem éreztem, hogy
kész van. Szinte lehetetlen volt belesűríteni az érzéseimet egy
oldalba, de megcsináltam. Egyetlen oldal, vastagon szede
címmel, amely remélhetőleg megragadja az emberek
figyelmét. Elhatároztam, hogy korán kelek, és elviszem
kinyomtatni annyi példányban, amennyi belefér a szegényes
költségvetésembe.
Amikor aznap este megpróbáltam elaludni, csak
forgolódtam, és végiggondoltam az utazásunk emlékeit.
Kinyito am a naplót, amit az éjjeliszekrényemen tarto am, és
újraolvastam a kedvenc részeimet. A lapok elnyű ek és
foltosak voltak. Némelyik oldal magától felkunkorodo a
szélén. A napló volt az én mankóm az elmúlt évben. Az
események különös fordulatainak köszönhetően Beck
valójában szívességet te nekem azzal, hogy nem vi e
magával, amikor elment, de azt nem fogom hagyni, hogy még
egyszer meglépjen.
 Huszonnyolcadik fejezet

EGY RAKAT PAPÍRRAL A KEZEMBEN végigsétáltam az MIT

kampuszán, ami szinte teljesen üres volt. Hajnalok hajnalán
ébredtem, hogy biztosan olyankor végezhessem el a piszkos
munkát, amikor nincs több ezer diák a közelben.
Az MIT kampusza óriási, de utánanéztem, hogy merrefelé
tartják az újságírós órákat, és azt a területet különösen nagy
erővel támadtam. Egyetlen falfelület sem volt biztonságban
tőlem. A papírokat kiragaszto am az épületekre,
telefonpóznákra és hirdetőtáblákra.
Egy csomó lapot kiragaszto am a diákszövetségben is, míg
a papírok teljesen el nem lepték a falakat. Továbbmentem a
kampusz központja felé, ahol a szobrot lá am előző nap.
Ahogy haladtam, ragaszto am, igyekeztem gyors lenni, de
amikor azt hi em, tiszta a levegő, éreztem, hogy valaki áll
mögö em.
– Hölgyem, tisztában van vele, hogy rongálja az egyetem
tulajdonát? – kérdezte mögö em egy szigorú hang. Lassan
megfordultam, és megpillanto am egy jól öltözö férfit. Dús,
rövidre nyírt ősz haját stílusosan viselte. Keskeny orrán
szarukeretes szemüveg ült. Ropogós, fehér inge fölö sötétkék
spor akót viselt.
– Én… én – képtelen voltam kibökni egy választ. Tönkre
fogja tenni a tervem, vagy ordítani fog velem. Nem viseltem
jól a konfrontációt, és másodpercekre voltam a ól, hogy
megsemmisítő könnyekben törjek ki.
– A karbantartóink szorgalmas munkások. Bőven akad
tennivalójuk anélkül is, hogy maga után kéne takarítaniuk.
Érti? – Nyersen csenge a hangja, és éles tekintetétől
fiatalkorú bűnözőnek éreztem magam.
– Sajnálom – motyogtam esetlenül, és lepillanto am a
kezemben levő, fel nem ragaszto papírhalomra. Most már
őrültségnek tűnt a tervem. Hogyan is gondolha am, hogy
működni fog?
– Megnézhetném legalább, hogy mit ragaszt ki? – kérdezte.
Gyorsan odaadtam neki egy papírt, de nem bírtam a szemébe
nézni. Arcom minden addiginál vörösebb színben pompázo .
Ha eddig nem hi e, hogy bolond vagyok, hamarosan
meggyőződik róla, miután elolvassa a könyörgőlevelemet,
amivel vissza akartam szerezni Becket.
Lepillanto a papírra, és figyeltem, ahogy végigfut az
oldalon, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Sűrű, fehér
szemöldöke meglepe en ugro fel, és a szája sarka mintha
mosolyra görbült volna.
– Ez igaz? – kérdezte, én pedig nyeltem egy nagyot.
Bólinto am, mielő a hangszálaim becsatlakozha ak
volna:
– Igen, uram.
Megdermedve álltam, várva, hogy hívja az illetékeseket,
vagy valahogyan megfenyegessen. Elképzeltem, hogy a
rendőrség bilincsben elvonszol épp abban a szent pillanatban,
amikor Beck besétál a kampuszra. A jól öltözö férfi azonban
kinyújto a a kezét.
– Adjon párat, és kiteszem őket az Építész Tanszéken. O
tanítok. – Konkrétan kiguvadt a szemem a szavai hallatán.
Most komolyan gondolja? Tényleg segíteni fog?
Fogtam egy tucatot, és remegő kézzel átnyújto am neki.
Alig tudtam elhinni, hogy így alakultak az események. Mielő
megfordult volna, rám néze , és hunyoríto .
– Találkoztam egy lánnyal, amikor Olaszországban
tanultam. Mindennap ugyanazon az úton mentünk iskolába,
de sosem szedtem össze a bátorságom, hogy megállják, és
megszólítsam. Sajnálatos lenne, ha ön is erre a sorsra jutna. –
Bólinto , és ugyanaz a mosolykezdemény játszo az ajkán,
mielő megfordult és határozo léptekkel elindult volna.
Úgy éreztem, mintha beléptem volna az alkonyzónába.
Nevetés szakadt ki belőlem, ahogy o álltam letaglózva, és azt
néztem, hogy eltűnik a sarkon.
Amikor már nem lá am, lepillanto am a papírra, és
próbáltam az ő nézőpontjából elolvasni.

Letört leányzó keresi megnyerő hősét

Ha ezt olvasod, van rá esély, hogy
csupán statiszta vagy az én szerelmi
történetemben. Mégis szükségem van a
segítségedre. Létfontosságú szerepet
játszol abban, hogy hogyan végződik a
történetem.
Abby Mae vagyok, és egy éve
lemondtam az életem egy olyan
részéről, amiről azt hittem, tudok
nélküle élni. Tudom, hogy jól
cselekedtem, most azonban folyton
azon rágódom, hogy mi történhetett
volna
Ha valaha elszalasztottad a
lehetőséget, hogy megtaláld a
szerelmet, vagy ha valaha találkozott a
tekinteted egy lányéval a kávézóban,
vagy egy srácéval a buszon, hát nekem
most érkezett el ez a pillanat
Megteszem a lépést, és a sors kegyeire
bízom magam annak reményében,
hogy a fiú, akit keresek, meg fogja
találni ezt az üzenetet.
Nem árulhatom el a nevét, de a
történetünk rövid és aranyos, és
szerintem megérdemled, hogy
megismerd:
Ő egy jóképű fiú volt
baseballsapkában, én pedig egy cinikus
lány, aki urnát keresett.
Ő egy makacs fiú volt, aki
befurakodott mellém egy road tripre, én
pedig egy lány, aki megtanulta, sosem
ehetsz elég pillecukrot.
Caroline a barátnőm volt, aki
félbeszakította az utunkat, és mi ketten
pedig azok, akik megtanulták értékelni a
hátralevő életük idejének
határtalanságát.
Ő volt az a fiú, aki nézte, ahogy
karaokezom, én pedig az a lány, aki
majdnem kirúgatta magát és a fiút a
bárból.
John Denver volt a road tripünk
múzsája, és megtanultam bízni a dalai
erejében.
Az a lány voltam, aki a merszet
választotta az ivás helyett, ő pedig az a
fiú, aki azt üvöltötte az óceánban, hogy
imád engem.
Elment, mert erre kényszerítettem,
most azonban könyörgöm neki, hogy
értse meg, miért tettem.
Ha te vagy ez a srác, találkozzunk
holnap este hatkor Az Alkimista-
szobornál. Ha a történet egyik eleme
sem kongat meg egy harangot sem
benned, kérlek, segíts, és add tovább
ezt az üzenetet, hogy megtalálhassam
 őt.

Elneve em magam azon, hogy a jól öltözö professzor

szerepet vállalt a történetemben. Ha ő hi az üzenetemben,
talán Beck is fog. Egy gördeszka csa anása kizökkente a
pillanatból, és felpillanto am.
Pár percen belül a szellemvárosszerű kampusz nyüzsgő
állatker é vált. Összevont szemöldökkel figyeltem a
körülö em hemzsegő embereket, és próbáltam kiszúrni egy
ismerős mogyoróbarna szempárt vagy baseballsapka alá
rejte barna hajat. Ehelye csak egy csomó különböző
egyetemistát találtam, és egyikük sem hasonlíto Beckre.
Még mindig a kezemben volt a papírhalom, de a diákok
megálltak, hogy elolvassák, amiket már kiragaszto am, és
esélytelen volt, hogy folytassam a ragasztgatást anélkül, hogy
észrevennének. Összeszedtem a cuccaimat, és elindultam
vissza, a Harvard híd felé.
 Huszonkilencedik fejezet

A KÖVETKEZŐ NAP CSIGALASSÚSÁGGAL VÁNSZORGOTT. Felnéztem a

párnámról, hogy lássam az időt, nyolc óra volt. Amikor
legközelebb megnéztem, nyolc tizenöt.
– A rohadt… – morogtam a párnámba, és hagytam, hogy
elnyelje a káromkodás végét.
Előző este nagyjából hajnali ke őig képtelen voltam
elaludni. Aztán, amikor végre sikerült, olyan képek köröztek a
fejemben, hogy Beck o röhög, miközben én a szobor
belsejében bőgök, majd hideg verejtékben úszva felriadtam.
Azt is hozzá kell tennem, hogy T.-rexnek voltam öltözve az
álmomban, úgyhogy nem tudom, mit akart üzenni az agyam,
azt leszámítva, hogy nem kéne dinoszaurusznak öltöznöm, ha
vissza akarom szerezni Becket. Lehet, hogy tartózkodnom
kéne mindenféle jelmeztől.
Felkeltem, és odamentem a szekrényhez kiválasztani a
ruhát, amit később felveszek. Farmer és egy hosszú ujjú,
csíkos, testhezálló felső. Nem túl lepukkant, de nem is olyan,
mintha túlságosan erőlködnék. Amikor a ruhák o hevertek
az ágyamon, leültem a földre.
Ha Beck nincs az MIT-n, túlélem, és csak nevetek az
élményen. Talán. Viszont ha Becknek barátnője van, fogalmam
sincs, mit teszek. Egy év hosszú idő, és egyszer sem
beszéltünk azóta. Egyetlenegyszer sem azután, hogy egy
hónapon át hívogato . Hazudnék, ha azt mondanám, titokban
nem vágytam egy hasonló jelenetre, mint a Szerelmünk
lapjaiban. Még anyukámat is megkérdeztem, hogy nem dugta-
e el a szerelmes leveleket, amiket Beck küldö . Csak forga a a
szemét, és azt mondta, menjek el o honról, és sétáljak egyet.
Azért mégis jó volt arra gondolni, hogy Beck talán nem te e
magát túl rajtam egy cse intésre. Mármint, igazán romantikus
gondolat, hogy valaki egy éven keresztül mindennap ír neked
egy levelet, de azért nem túl életszerű. Az egy csomó papír
meg postaköltség.
Hirtelen kopogás szakíto ki a gondolataimból, és épp
időben pillanto am fel, hogy lássam, ahogy kinyílik az ajtó.
Visszatarto am a lélegzetemet, és egy hosszú, barna hajú,
szeplős lány lépe be a szobába, bőröndöt húzva maga után.
Végignéze az üres ágyon, az ablak elő álló íróasztalokon,
majd a padlón, ahol felhúzo térddel ücsörögtem.
Milyen nagyszerű első benyomás! Úgy feste em, mint egy
szökö elmebeteg.
Lá am, hogy nyel egyet, majd apró mosoly jelent meg az
arcán. Legalább annyira izgult, mint én.
– Szia! – üdvözöltem, és fogalmam sem volt, melyik
szociális készségemet kéne bevetnem ebben a helyzetben. Az
elmúlt évben a legjobb barátaim az életvezetési tanácsadóm,
Danny, a Drag Queen, a meleg szomszédaim és a szüleim
voltak. Nem le igazi barátom Caroline halála óta, és most,
amikor egy velem egykorú lány állt velem szemben, éreztem,
hogy a tüdőm összeszorul a félelemtől, hogy mit gondol
rólam.
Felpa antam, és feltűnt, hogy nagyjából egyforma magasak
vagyunk.
– Abby vagyok – mondtam kedvesen.
 – Szia! – Félénken mosolygo . – Én pedig Sammy.
Csendben álltunk a bemutatkozásunk kínos felhőjében,
mire végre megszólaltam.
– Azért választo am ezt az oldalt, mert i több a fény, de
ha szeretnél cserélni, abszolút megoldható. Csak az ablakkal
szemben akartam lenni írás közben – fecsegtem, és
rámuta am különböző dolgokra a szobában.
A mondandóm közepén közbevágo .
– Jaj, nem. Ez így tökéletes, én nem bánom. – Vékony
hangja volt, mint egy egérkének.
Kifújtam a levegőt, hogy megnyugtassam az idegeimet.
Aztán nevetni kezdtem, egy apró kacajból hasfájdító nevetés
le . Sammy úgy néze rám, mintha most jö em volna a
Plútóról, de aztán azt hiszem, leese neki a helyzet, és ő is
nevetni kezde .
– Nagyon féltem, hogy valami nyomorék szobatársat
kapok. Egyik o honi barátom se jö ebbe a suliba –
magyarázta, ahogy hátradőlt az ágyán, és végre ellazult.
Vállat vontam, és én is leültem az ágyra.
– Szerintem rendben leszünk. – És tényleg így gondoltam.
Olyan jó érzés volt tudni, hogy hamarosan lesz egy barátom,
és hogy még ha Beckkel nem is alakulnak jól a dolgok, akkor
is o lesz Sammy. –Segítek behozni a cuccaidat, ha még van
több is.
Felderült az arca.
– Az szuper lenne! És aztán – kis szünetet tarto , és a
cuccaival babrált az ágyon – esetleg elmehetnénk ebédelni, ha
szeretnél. Van egy szendvicsező az utcában, ahol mintha
lennének vegetáriánus opciók.
– Vegetáriánus vagy!? Én is! – Szélesen elmosolyodtam, és
kinyito am az ajtót, hogy elinduljunk felhozni a csomagjait.
 Végül csepegte em ezt-azt Sammynek a tervemről, miután
visszatértünk az ebéd és a város felfedezése után. Nem
feltétlenül azért, mert rá akartam bízni a titkaimat, inkább
amolyan közérdekű közleménynek szántam. Joga volt tudni,
hogy elképzelhető, hogy a következő néhány napon a
kollégiumi szobánk padlóján fogok fetrengeni, és képtelen
leszek bármiféle emberi kapcsolatra. Igen, ez volt a
legrosszabb forgatókönyv, de nem lehetetlen.
– Azta… ez igazán bátor! – jegyezte meg, miközben
befűztem a tornacipőmet.
– Nem érzem bátornak. Inkább vakmerőnek tűnik, mintha
odavetném magam a szembejövő forgalom elé – neve em,
azon tűnődve, hogy vajon eljuto unk-e már arra a pontra,
amikor megvillanthatom a valódi humoromat. Nevetése
egyből megnyugtato .
– Szeretnéd, hogy elmenjek veled? Nem maradok o , ha
nem akarod. – Annyira őszintén csenge a hangja, hogy szinte
hallo am Caroline éljenzését, bárhonnan is figyelt abban a
pillanatban.
– Hát az igazán nagyszerű lenne. A ól tartok, hogy be
fogok rezelni. – Felálltam, ve em egy mély lélegzetet, és
végiggondoltam, hogy mire lehet még szükségem. Elkaptam a
képmásomat a tükörben. Jádezöld szemem világíto a világos
bőröm melle . Eperszőke hajam természetes hullámokban
keretezte az arcom. Semmi smink, csak én. Az az én, akit Beck
remélhetőleg még mindig szeret.
– Jól nézel ki – jegyezte meg Sammy, és a vállára ve e a
táskáját. A tükörben a szemébe néztem, és rámosolyogtam,
majd bezártuk magunk mögö az ajtót, és elindultunk a
szoborhoz.
 Harmincadik fejezet

A SZERELEM VAKMERŐVÉ TESZ. Olyan tulajdonságaidat hozza elő,

amiket a józan ész és a félelem általában eltemet benned. Mert
a szerelem egyszerre önzetlen és önző. Az, hogy a szobor felé
tarto am, azt bizonyíto a, mennyire önzetlennek kell lennem,
ha vissza akarom kapni Becket. Amikor beléptem az MIT
kampuszára, olyan látványba botlo am, amitől megállt a
szívverésem. Mégsem fordultam meg, annak ellenére, hogy a
lábaim nem akartak tovább vinni. Bátornak kelle maradnom
Beck mia .
Átverekedtem magam az emberek közö , és próbáltam
feldolgozni a tényt, hogy akkora tömeg várakozik a szobor
körül, ami egy rockkoncert közönségével vetekedhetne. Az
emberek tülekedtek, a kezükben o volt a szórólapom és
élénken beszélge ek. Minél közelebb próbáltam kerülni a
szoborhoz, annál sűrűbbé vált a tömeg.
Sammy elkerekede szeme megerősíte e a félelmemet.
Zakatolt a szívem a mellkasomban, kizárva a tömeg zaját.
Akármi is történik, az nem lesz magánügy. Mobiltelefonok,
fényképezők illetve több ezer emlék fogja megörökíteni az
elkerülhetetlen szívfájdalmamat.
– Mindenki a tegnapi leveled mia jö ide? – kérdezte
Sammy, és a könyökömbe kapaszkodo , hogy ne sodródjunk
el egymás mellől a tömegben.
 – Fogalmam sincs – feleltem szédülten. Azonban minél
közelebb furakodtunk a szoborhoz, annál világosabbá vált,
hogy kétszer annyi bátorságra lesz szükségem, mint
gondoltam.
– Nem biztos, hogy képes vagyok erre. – Leráztam a
kezemet, és éreztem, hogy egyre nő bennem a rémület Nem
gondoltam volna, hogy érdekelni fogja az embereket. A ól
féltem, hogy majd senki nem fogja elolvasni a levelet. De ez?
A gyomrom gombostű méretűre zsugorodo a ól, hogy ilyen
sokan kíváncsiak a végkifejletre.
– Abby – pillanto Sammy az órájára. – Még van tizenöt
perced. Csak menjünk közelebb a szoborhoz, és majd
eldöntőd, hogy mikor menjünk oda. – Javaslata észszerűnek
tűnt. Még senki nem tudta, hogy én vagyok a szórólapos lány,
csupán azt hihe ék, az első sorból akarjuk figyelni az
eseményeket. Továbbfurakodtunk, kaptunk pár mérges
pillantást azoktól, akik nyilvánvalóan jó régóta vártait. Nem
tudtam, mit mondjak. Próbáltam leplezni, hogy elpirulok, és
lehajtva tarto am a fejem, amíg oda nem értünk a másik
oldalra.
A szobor egy sziget volt a senki földje kellős közepén. Senki
nem akart túl közel menni hozzá. Lopva Sammyre
sandíto am, de elkerekede szemmel, hitetlenkedve csóválta
a fejét. Vajon felmerült valaha benne, hogy az első főiskolai
napja ennyire érdekes lesz?
Miért kelle ennyi embernek eljönnie? Lehet, hogy mivel
még nem kezdődö el a tanítás, senkinek nem akadt jobb
dolga? Ügyesebben kelle volna terveznem. Talán
anyukámnak igaza volt, és inkább fel kelle volna hívnom.
Előve em a telefonomat a táskámból, és lenéztem az üres
kijelzőre. Ha Beck lá a a szórólapot, vajon már felhívo
volna?
– Abby, most már csak öt perc van, szerinted nem kéne…?
– Sammy tekintete ide-oda vándorolt köztem és a szobor
közö . Nem tudta befejezni a mondatot, mivel tudta, milyen
őrülten hangzik.
Zsebre raktam a telefonomat, és kifújtam a levegőt. Nyirkos
volt a tenyerem. Sammy megbökte a karom, és rájö em, hogy
még mindig o ácsorgók, és nem döntö em el, mit tegyek.
Vagy tovább kell mennem, vagy elmenni innen, és valami
mással próbálkozni.
Nem nagyon hi em, hogy képes leszek végigcsinálni.
Ekkor azonban észreve em a jól öltözö professzort az
előző napról, aki a hatóságok értesítésével fenyegete . A kör
másik oldalán állt, és félmosollyal néze , nekem pedig tátva
maradt a szám. Lehet, furcsán hangzik, hiszen alig ismertem
őt és Sammyt, de a ól, hogy mindke en o voltak velem, úgy
éreztem, nem vagyok egyedül. Talán megvédenék, ha a
többiek rohadt paradicsomot vagy ilyesmit fognak rám
dobálni.
Ismeritek azt az érzést, amikor épp készültök beleugrani
egy hideg vizes medencébe? Tudjátok, hogy jéghideg lesz, és
hogy csak vissza kell tartanotok a lélegzeteteket, és túlélni.
Van az a pillanat, amikor o álltok a peremén a torkotokban
dobogó szívvel, majd mielő észrevennétek, behajlítjátok a
térdeteket, és ugrótok, anélkül, hogy tudatosan eldöntö étek
volna, hogy megteszitek. Pontosan ez történt, amikor
megte em az első lépést a kör felé. Apró lépés volt, de a
testem jóváhagyásként érzékelte a részemről, és anélkül, hogy
tudatában le em volna, már félúton voltam a szobor irányába.
A testem haladt előre, ahogy terveztem, az agyam pedig
ordíto velem, hogy fújjak visszavonulót, és meneküljek, amíg
lehet.
A tömeg su ogásban és kiáltozásban tört ki, de a
beszélgetés csupán há érzajként szolgált. Az emberek arca
elmosódo , ahogy a szobor felé lépdeltem, ami némán
fogado , én pedig beléptem a belsejébe.
Sammyre sandíto am, aki felemelte a hüvelykujját, én
pedig összeszoríto am a szemem. Amikor újra kinyito am, a
tömegre bámultam, de nem lá am senkit. Egy nagy
különböző bőrszínekből és ruhákból álló paca volt az egész.
Ujjammal a pólóm fölö függő apró medálhoz kaptam.
Megérinte em az aranyszívet, és eszembe juto a bolhapiac,
meg az öregasszonyok, akik helyteleníte ék a csókunkat.
Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Minden
szívveréssel egyre közelebb éreztem magam a küszöbönálló
pusztulásomhoz. Nem fog eljönni. Bumm. Valószínűleg nincs
is az MIT-n. Bumm. Mi van, ha barátnője van? Bumm.
– Szerintem rólam írtál az üzenetben – hallo am meg egy
magabiztos hangot. Összeugro a gyomrom, és
megpördültem, majd megpillanto am egy idegent, aki
néhány lépéssel elő em állt. Magas volt és vékony; Converse-t
viselt meg divatos szemüveget. De egyértelműen nem Beck
volt az.
– Öhm – motyogtam zavartan. Az eszembe sem juto , hogy
mi történne, ha valaki más jönne oda Beck helye . – Viccelsz?
Arcán mosoly terült el.
– Én csak azt mondom, ha az a srác nem jön el, boldogan a
helyére lépek.
Azta. Még fel sem tudtam dolgozni, amit mondo , mert
néhány másodperccel később egy falka srác lépe előre, hogy
hasonló ajánlatot tegyenek. Mindegyikük egy kis
reflektorfényre vágyo . Több mint hízelgő le volna
feltételezni, hogy komolyan gondolják, de tudtam, hogy az
egésznek inkább a huszonéves agyukhoz van köze.
Figyeleméhségük, illetve a női nem képviselőinek elismerése
iránti vágyuk készte e őket arra, hogy jelentkezzenek, hogy
később eldicsekedhessenek vele a vacsoránál a kollégiumban
vagy a büfében.
Igyekeztem rájuk mosolyogni, de túlságosan ideges voltam.
Túl sok volt a figyelem, és a combom melle ökölbe
szoríto am a kezem, nehogy el találjak futni.
– Nem adhatod fel! Leszek én a srác – kiálto a valaki a
tömegből.
Jó szándék vezérelte őket, de a kedves kis vicceik egyetlen
dologról árulkodtak. Elmúlt hat óra, és Beck nem jelent meg.
Ezért jelentkeztek önként. Próbáltak segíteni a maguk
szánakozó módján. Végigfu a am a kezem a mellkasomon,
hogy elűzzem belőle a hirtelen támadt szorító érzést. Úgy
éreztem, mintha a szívem összezsugorodna, és szaporán
pislogtam. Kezem bénultan ese le magam mellé, és egy kis
lépéssel kiléptem a szoborból.
Nem lá a az üzenetet. Vagy ha mégis, nem fog eljönni.
Mindenki sajnálkozó arccal figyelt. Nem kelle a sajnálatuk.
Továbbra is azt akartam, hogy Beck i legyen az MIT-n. Azt
akartam, hogy végre egyszer a sors mellém álljon. Ki akartam
törölni az elmúlt év összes fájdalmát. De nincs olyan, hogy a
kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Lemondtam
Beckről, hogy kövesse az álmait, és így kelle végződnie.
Vége volt.
Felemeltem a fejem, és próbáltam megkeresni a jól öltözö
professzort a tömegben. Egy pillanat ala megle ; ő volt az
egyetlen huszonöt év fölö i a sokaságban. A szemembe
néze , és megvonta a vállát, mintha azt mondaná, minden
rendben lesz. Beleharaptam az ajkamba, nehogy elsírjam
magam. Úgy éreztem, mintha valamiféleképpen neki és
Sammynek is csalódást okoztam volna.
A másodpercek percekké váltak, és az emberek kezdtek
rájönni, hogy a műsornak vége. Néhányan csalódo nak
tűntek, azonban a legtöbben nem nagyon törődtek vele. Nekik
ez olyan volt, mintha egy valóságshow-t néznének. Az
érdekből kedves srácok megpaskolták a vállam, és elindultak
megkeresni a barátaikat. Mindegyikük éppolyan gyorsan
hagyo magamra, mint ahogy megjelent. A Converse-es srác
nem lépe le azonnal. Szerintem mindannyiuk közül egyedül
ő gondolha a talán komolyan az ajánlatát, és ezért hálás
voltam. Nélküle hason csúszva másztam volna el, így viszont
megmenekültem a megaláztatástól. Ez azért számíto valamit.
– Köszönöm – su ogtam feszült mosollyal. Erőltete nek
éreztem, és szerintem ő is levágta.
– Hát én komolyan gondoltam…
A hangja elhalkult, ahogy tekintetem oda vetődö , ahol a
Converse pihent a betonon. Közvetlenül a bal lába ala fehér
nyilat rajzoltak krétával a járdára. Pár méterrel hátrébb
észreve em egy másikat. Elfelé veze ek a szobortól.
Az nem létezik.
Nem vártam meg, míg eljut a tudatomig; köve em a
nyilakat keresztülfurakodva a tömegen. A legtöbben köve ek,
de felgyorsíto am, és a földre szegeztem a tekintetemet. A
nyilak elveze ek a szobor mögé, majd a könyvtár irányába.
Némelyiket szinte teljesen letörölte a gyalogosforgalom, de
összekötöge em a pontokat, majd befordultam egy sarkon, és
megérkeztem egy jó nagy sportpályához. A pályát főiskolai
kollégiumok ve ék körül, de abban a pillanatban csupán
egyeden ember állt a hatalmas területen.
 Az első dolog, amit észreve em, az a napfényben csillogó
barna haj volt, ami pont a füle mögö göndörödö , mint
mindig. A szám elé kaptam a kezem, és az egész világ
lelassult körülö em. Egy pillanatig o álltunk ledermedve, de
akkor valaki óvatosan meglökö hátulról, és rájö em, hogy
tovább kéne mennem. Ve em egy mély levegőt, és ráléptem a
fűre. Csupán méterekre voltunk egymástól, de elindult felém,
hogy félúton találkozzunk.
Elakadt a lélegzetem, amikor elég közel kerültünk
egymáshoz, és ki tudtam venni a sötét pillákkal kereteze
mogyorószínű szemét, amelyben az a zöld őrület kavargo .
Hibátlan arcvonásait, magabiztos fellépését és gödröcskés
mosolyát. Minden o volt elő em, éppúgy, ahogy az elmúlt
egy év összes éjszakáján elképzeltem. Nevetés szakadt ki
belőlem, amikor megálltunk egymástól harminc centire.
Bólinto , mintha győzködné magát, hogy tényleg én
vagyok az.
Az én Beckem. Az én Beckem, éppúgy, ahogy elhagytam.
Tekintetében csodálkozás bujkált, és már nem bírtam
visszatartani az arcomon végigpatakzó könnyeket. Lá am,
ahogy o áll és mosolyog. És tudtam, hogy még ezer ember
közül is ő az egyetlen, aki képes a feje tetejére állítani a
világomat.
Amikor megszólalt, látszo rajta, hogy ideges. Hangjába
nyugtalanság vegyült, tekintete pedig az arcomat fürkészte,
mintha nem tudná, melyik részére koncentráljon.
– Én voltam a srác, akinek sosem kelle volna elhagynia
téged, te pedig a lány, akinek korábban meg kelle volna
találnia. – A számra tapaszto am a kezem, ahogy elkezdtem
egyre hevesebben sírni. Nem cuki könnycseppek voltak,
hanem csúnya, kontrollálatlan, boldog könnyek. Képtelen
voltam összeszedni magam, hiába próbálkoztam.
Kezével megérinte e a nyakam hátulján azt a pontot,
amitől mindig libabőrözni kezdtem. Te em egy lépést előre,
és kemény mellkasára te em a kezem. Közelebb jö .
– Akarod tudni, miért köve elek a temetkezési boltba?
Félredöntö em a fejem, felidézve az első találkozásunkat,
mintha csak tegnap le volna.
– Azt mondtad, hirtelen felindulásból – feleltem
mosolyogva.
– Ez így van, de ennél többről volt szó. – Végighúzta a kezét
a karomon, majd megfogta a kezem. – Az utca túloldalán levő
benzinkúton parkoltam, és lá am, hogy kiszállsz a kocsiból.
Nem sokat gondolkoztam, miután lá am, hogy a bolt felé
haladva megállsz az utcán. A nap felé fordíto ad a fejed, és
behunytad a szemed, mint egy rab, aki többévnyi elzárás után
kilép a szabadba. Olyan furcsa látvány volt! Senki nem áll
meg csak így az utcán; de te megte ed. Az utca másik
oldaláról lá am, hogy elmosolyodsz, és nem tudtam levenni
rólad a szemem. Abban a pillanatban tudtam, hogy teljes
mértékben hidegen hagy egy olyan élet, amiben nem megyek
át az utcán, hogy megismerjelek téged.
Letöröltem a könnycseppeket az arcomról, és
elgondolkodva összevontam a szemöldökömet. Arra a
pillanatra utalt, amikor életemben először tényleg szabadnak
éreztem magam. Amikor megte em az első lépést a kis
kalandom felé.
Szavainak hatására a torkomon ragadt a bocsánatkérés.
– Ne haragudj, hogy elküldtelek – hadartam.
– Abby…
– Muszáj volt felépülnöm mia ad. És magam mia . –
Pamutpólóján pihenő kezemre meredtem. Szere em, amikor a
szíve egy ritmusra vert az enyémmel. – Ki kelle találnom,
hogy mihez kezdjek az életemmel. – Annyi mindent el kelle
mesélnem neki!
Bólinto , mire ismét felnéztem rá. Amikor végül
megszólalt, a szája sarka felfelé görbült.
– Tetsze a cím.
Felneve em; arcomat a mellkasára szoríto am, és
beszippanto am az illatát, amit hónapokkal ezelő
legszívesebben üvegbe zártam volna.
– Elég jó, hogy bevegyél a csapatodba? – mosolyogtam bele
a mellkasába.
Megmozdíto a a kezét, hogy félresöpörje a hajamat az
arcomból, majd a kezébe fogta az arcomat. Óvatosan
hátradöntö e a fejem, hogy a szemébe nézzek.
– Most azért viccelődsz, mert gyáva nyuszi vagy ennyi
ember elő megmondani, hogy szeretsz? – kérdezte, és
magabiztos mosolya olyan édes volt, mint a méz.
Meg akartam mondani neki. De annyi minden volt a
nyelvem hegyén, és egy pillanatot sem tudtam várni, hogy
elmondjam neki.
– Író akarok lenni. Felve ek a Bostoni Egyetemre.
Tátva maradt a szája. Összevonta a szemöldökét, és
hitetlenkedő mosoly törte meg magabiztos arcvonásait. Fejét
oldalra billente e, és hangosan kifújta a levegőt, hogy
felvegye a fonalat.
– Bostonban leszel? I maradsz? – A földre mutato , én
pedig felneve em, látva a csodálkozását. De én is pontosan
így éreztem magam.
– Mia ad jö em. – Elhallga am, és nehézkesen beszívtam a
levegőt. – Szeretlek, Beck… Azt akartam, hogy kövesd az
álmaidat, hogy én is követhessem melle ed az enyémet.
 Összeszoríto a az állkapcsát, és látszo , hogy próbálja
összeszedni magát. Ujjaival végigszánto a hajamon, én pedig
végigsimíto am az alkarján.
– Én is szeretlek.
Mint mindig, akkor csókolt meg, amikor a legkevésbé
számíto am rá. Előrehajolt, és ajkát az enyémre tapaszto a. A
légzésem elállt a csóktól, amiben minden benne volt, amit
olyan régóta elteme ünk magunkban. Karomat a nyaka köré
fontam, és ő még erősebben szoríto magához a hátamnál
fogva. Akár egész nap o maradtunk volna, egymásba
fonódva, de hallo am, hogy a diákok éljenzésben és
ujjongásban törnek ki.
Beck nevetve elhúzódo tőlem, majd körülnéze , és a
levegőbe emelte a kezem, mintha bokszoló lennék, aki
megnyerte a meccset. Kissé meghajolt, és mindenki még
nagyobb éljenzésbe kezde . Én neve em és sírtam. Az arcom
tiszta maszat volt, és igyekeztem lehűteni az érzelmeimet,
habár tudtam, hogy lehetetlen.
– Menjünk innen – su ogta a fülembe, én pedig a szemébe
néztem. Az események súlya még nem juto el a tudatomig.
Olyan volt, mint egy éber álom. Meg kelle bizonyosodnom
róla, hogy Beck valódi, és hogy nem fogok felébredni.
Körülnéztem, hogy megkeressem Sammyt.
– A szobatársam i van. Ma érkeze Bostonba, és nem
akarok nélküle elmenni. – Sammy a pálya szélén ácsorgo
egyedül, mosolyogva, de egyértelműen kissé zavarban volt.
Nem akartam magára hagyni. Volt benne valami, ami mintha
közvetlenül a lelkemhez szólt volna. Talán csak mindke en
félénk vegetáriánusok voltunk, de úgy éreztem, hogy
vigyázhatnék rá úgy, ahogy Caroline vigyázo rám.
Beck köve e a tekintetemet, és bólinto .
 – Rendben. Együ visszamehetünk a kollégiumotokhoz,
aztán elmehetnénk valahová, csak te és én.
Borzongás futo végig a gerincemen, ha arra gondoltam,
hogy megint ke esben lehetek vele.
Megfogta a kezem, de mielő távoztunk, megfordultam,
hogy megkeressem a professzort. Nyomát veszte em, amikor
a nyilakat köve em, de úgy éreztem, köszöne el tartozom
neki. Addigra a tömeg nagy része elszivárgo , őt azonban
megtaláltam egy tölgyfának dőlve, néhány méterre a pályától.
Rámosolyogtam, és intege em neki. Bólinto , és elindult a
másik irányba.
 Harmincegyedik fejezet

- SZÓVAL, ITT LAKSZ? – kérdeztem, amikor átléptem Beck

egyszobás lakásának küszöbét.
Végigfu a a a kezét rakoncátlan haján, és bólinto . A lakás
bensőséges volt némi Beck-féle eklektikus ízléssel. Egy régi
Texas zászló lógo a feste téglakandalló fölö . A marfai
indiánsátorban függő zászlóra emlékeztete . A vállam fölö
odapillanto am, és rámuta am. Beck bólinto , és a farzsebébe
süllyeszte e a kezét, de nem állt elő magyaráza al. Azon
tűnődtem, hogy vajon az út után szerezte-e.
A lakása nem volt makulátlan, végül is főiskolára járt, de az
ágyát bevete e, és nem álltak edények a mosogatóban,
úgyhogy ezekért járt a pont.
– Átment a teszten? – kérdezte mögém lépve, és a derekam
köré fonta a karját.
Behunytam a szemem, és a fejemet a mellkasának
döntö em. Kiböktem valami „igen”-félét, és nem mentem bele
a részletekbe.
– Nem tudom elhinni, hogy tényleg i vagy – jelente e ki,
és megfordíto , hogy szemben legyek vele. Az, hogy pár
perccel azelő ig Sammy is velünk volt, egy kicsit tompíto a a
vágyainkat. Amíg o volt, nem eshe ünk egymásnak. Most
viszont? Most bármi megtörténhet.
– Lefeküdtél azóta mással? Jártál valakivel? – kérdezte
halkan.
Hát ez elég fura feltételezés volt. Mintha Becken kívül bárki
más is helyet kaphato volna a gondolataimban az elmúlt
évben! Senki másnak nem volt o hely.
– Nem – ráztam meg a fejem.
Hallo am, hogy sóhajt egyet, de most már én is kíváncsi
voltam.
– És te? – kérdeztem.
Arra gondoltam, hogy ha igen, akkor sincs semmi baj. Nem
fogok ebből Ross és Rachel jelenetet rendezni. Nem voltunk
együ , és majd később elintézem magamban a féltékenységet.
– Majdnem – felelte. – Amikor visszajö em Bostonba, és
annyira kiakadtam rád, amiért elküldtél. Elmentem bulizni, és
berúgtam. Összejö em egy lánnyal, aztán felmentünk, és…
– Hagyd abba – mondtam, és kezemet a mellkasára
fekte em. – Nem érdekelnek a részletek, ha úgysem
szexeltetek. Úristen, annyira féltem, hogy van barátnőd!
Amikor tegnap kiragaszto am azokat a szórólapokat, csak
arra tudtam gondolni, hogy hogyan fogom kezelni, ha kiderül,
hogy van barátnőd, akibe szerelmes vagy.
Felnevete , és megrázta a fejét.
– Az kizárt.
Elpirultam, és elindultam felfedezni a konyhát. Nem loholt
a nyomomban, amíg körbejártam a lakást. Megérinte em a
kávéfőzőjét és a konyharuháját. A zombis só- és borsszóró a
tűzhely melle állt. Magamba szívtam életének minden
részletét. Tudni akartam, hány csésze kávét iszik egy nap.
Tudni akartam, mit szeret reggelizni. Talán most végre lesz
esélyünk megtudni egymásról ezeket az apróságokat.
Felé fordultam, és felültem a pultra.
– Mikor lá ad az üzenetemet? – kérdeztem izgato an, mert
kíváncsi voltam, hogy a tervem miként valósult meg végül.
A szeme elkalandozo , ahogy felidézte az emléket.
– Tegnap mindenhol lá am őket a kampuszon, amikor
elmentem beszerezni pár dolgot az iskolához. De csak akkor
olvastam el, amikor ma a diákönkormányzatnál ebédeltem.
Gondolom, valaki odarako néhányat az asztalra, mert épp
beleharaptam a szendvicsembe, amikor lepillanto am rá, és
meglá am azt a címet. Először el sem hi em; azt hi em,
káprázik a szemem.
Olyan súlytalannak éreztem magam, ahogy o ültem a
konyhapultján. Hangjába meglepetés, lelkesedés és szerelem
vegyült.
Ekkor hirtelen témát válto .
– Hogy vagy egyébként? Rendben van a szíved? – kérdezte
összefont karral engem tanulmányozva.
– Végre jól van, Beck. Most már tizenegy hónapja ugyanazt
a gyógyszert szedem. Az immunrendszerem jól működik,
amíg szedem a gyógyszereket. Nem lesz egyszerű, de már i
is van kardiológusom, és ez most a fő prioritás az életemben.
Holnap találkozom is vele.
– Most már nekem is ez a fő prioritásom. Holnap elviszlek
az orvoshoz, ha neked is jó. – Pislanto egyet. Szeme most
sötétebb árnyalatú barna volt, mint máskor. Végig engem
néze , amíg odajö a konyhába, és megállt elő em. Keze a
térdem fölé, a combomra tévedt. Hüvelykujját végigfu a a a
farmerem belső varrásán.
Összeszoríto am az ajkamat, és nem tudtam levenni a
szemem felfedező ujjairól. Gyengéden széthúzta a combomat,
hogy közéjük állhasson. A pult legszélén ültem, úgyhogy
amikor közelebb lépe , testünk egymáshoz simult.
– Ez jól hangzik. Aztán esetleg megkérdezhetnénk Sammyt,
hogy akar-e ebédelni, vagy ilyesmi – javasoltam reménykedve.
– Jól van. A barátom, James most jö vissza a tanítás
kezdetére, úgyhogy őt is meghívhatom – jegyezte meg. Még
mindig a farmerem varrását simoga a, emia még inkább
lehetetlennek tűnt a jelenre koncentrálni. Keze végigfuto a
farmeremen, és végigsimíto a bőrömön, ami hozzáért az
anyag szegélyéhez. A gyomrom összeugro , és éreztem, hogy
válaszképp a bőröm felhevül. Érintése melegséggel töltö el,
amit azóta nem éreztem, hogy elment.
– Maradj i éjszakára – su ogta, és óvatosan elkezdte
kigombolni a farmeremet. Akár kint is aludnék, a földön, ha
az azt jelenti, nem hagyja abba.
– Oké, de semmi alvás – vigyorogtam.
Felnevete , majd a kezébe ve e az arcomat, és a számat a
szája felé húzta.
– Oké, semmi alvás, Abby Mae.
Behunytam a szemem, és az ajkára tapaszto am a számat.
Egy villanásnyi időre a régi Abby, a Beck elő i Abby képe
jelent meg a szemem elő , és átsuhant egy gondolat az
agyamon.
Az életem ve pár éles kanyart az elmúlt néhány évben.
Felkészíte em magam a végre, és belenyugodtam abba, hogy
ennyi volt számomra az élet.
És akkor megszólalt a csipogóm.
Az az elavult eszköz o pi yege az éjjeliszekrényemen, és
szólt, hogy van egy donorom.
Hirtelen rám szakadt az élet, és nem tudtam, mit akarok
kezdeni vele. Szürreális érzés volt o lenni Bostonban, és
elkezdeni a főiskolát. Kaptam egy második esélyt. Egy esélyt,
hogy álmaim legyenek, és valóra váltsam őket. Egy esélyt,
hogy hibákat kövessek el, és hogy helyrehozzam őket.
 Azonban nem mindig éreztem így. Miután megtörtént az
átültetés, minden pillanatban iszonyatos nyomás nehezede
rám. Hogy bebizonyítsam, megérdemeltem a szívet, úgy
éreztem, minden egyes pillanatból a maximumot kell
kihoznom. Ha nem a legjobbat nyújto am, nem a legtöbbet
hoztam ki az életből, nem a leghangosabban kiabáltam, akkor
nem érdemlem meg Colby szívét.
A körülö em levő emberekért éltem. Caroline-ért, Colbyért,
a szüleimért. Alig kaptam levegőt, mert a ól tarto am, hogy
nem a megfelelő döntéseket hozom meg.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gyötrő kérdést az
agyam hátsó felében.
Értékesebb bizonyos emberek élete másokénál? Többet
veszíte a világ Colby halálával, mint amennyit az én
életemmel nyert?
Tényleg azon múlik, hogy valaki mennyire értékes, hogy
mit tesz meg a világért? Hogy hány barátunk volt, amikor
meghalunk?
Egy éve azt hi em, tudom a választ ezekre a kérdésekre.
Mára azonban rájö em, hogy senkinek nem áll módjában
megítélni egy emberi élet értékét.
Mindannyian más okból vagyunk értékesek, és az élet
szándékosan nem segít átváltani ezeket az értékeket.
Nem kell tudnunk a választ.
Többé nem élhetek Colbyért és Caroline-ért.
Kaptam egy szívet, ez tény. Kaptam egy ajándékot az
éle ől, ami csak keveseknek adatik meg, és nekem kell
eldöntenem, hogy én miként akarom használni. Nem úgy,
ahogy mások helyesnek tartanák.
Úgyhogy végül félresöpörtem a félelmet és a szorongást, és
hirtelen kristálytiszta le az életem. Írni akartam. Olyan
történeteket akartam írni, mint amilyenek a naplómban
szerepeltek. Beckkel akartam lenni, és minden reggel arra
akartam ébredni, hogy hálás vagyok a sebhelyes mellkasom
ala dobogó szívemért.
 Harminckettedik fejezet
Beck

NEM TUDTAM ELHINNI, HOGY ÚJRA ITT VOLT: Az esetlen, gyönyörű

lány, aki elrabolta a szívem, amikor én akartam elrabolni az
övét. Annyira ártatlannak tűnt, ahogy o ült a konyhapulton.
Képtelen voltam távol tartani magam tőle. Arra gondoltam,
hogy úgy teszek, mintha nem is lenne rám hatással, de kit
akartam átverni? Rendesen elintéze tavaly, amikor elküldö .
Nagyjából egy hétig vitatkoztam vele a kérdésről, és amikor
ismét felhozta a témát egy nappal azelő , hogy indulnom
kelle volna, képtelen voltam kezelni. Egyszerűen vannak
dolgok, amiket egy pasi egója nem bír el, és Abby porrá zúzta
az enyémet, mintha a szívem céltábla le volna.
Ki tudja, talán így is volt.
Nem bírok magammal, ha vele vagyok.
Jádezöld szeme vágytól ége , ahogy a kezem elindult
felfelé a hasán. Áthúztam a felsőjét a fején, és ledobtam a
konyha padlójára. A szexi nyögés, amiről szerintem nem is
sejte e, hogy hallo am, elárulta, mennyire jólese neki
minden egyes mozdulatom.
– Abby…
Hátrébb léptem, és egy pillanatig csak néztem őt meg a
rózsaszín melltartójában megbúvó melleit. Lehajoltam, és a
válla mögé tűrtem aranyszínű haját, hogy jobban hozzáférjek
a mellkasához. Gyönyörűen tökéletlen sebhelye pontosan
ugyano volt, mint amikor legutoljára együ voltunk.
Végighúztam az ujjamat és az ajkamat a kulcscsontján, lefelé a
bordáin, majd az ártatlan szexisségét jelző sebhelye körül.
Ilyen volt Abby. Rohadtul fogalma sem volt róla, hogy mit
művel velem. Azt hi e, hogy a tornacipője meg a
szomszédlány-stílusa megóvja, de valójában ezzel még jobban
izgato .
Megőrjíte , hogy látha am azt az oldalát, aminek senki
más nem lehete a tanúja.
– Annyira hiányoztál – su ogta, ahogy ajkamat a melle kis
domborulatára szoríto am, épp a sebhely alá. Úgy kikészíte
a szavaival, mint soha senki. Olyan jó volt tudni, hogy i van,
egészséges és boldog… Félresöpörtem a gondolatot, és
közelebb húztam magamhoz. Kezemmel betakartam a haját,
miközben ajkát az enyémhez húztam. Túl sok réteg maradt
közö ünk. Abby a pólómba kapaszkodo , ahogy
kikapcsoltam a melltartóját. Kívántam őt, i és most.
Mozdulataink sürgetőek és sietősek voltak. Bőrön végigfutó
körmök, ruhákat lerángató kezek. Hevesen lélegze , és lá am,
hogy mellkasa gyors ritmusban emelkedik és süllyed.
Egyik kezemmel leve em a pólómat, a másikkal pedig
átöleltem, amint lekerült rólam a ruha. Olyan kicsi volt a
karomban, de pontosan olyan érzés volt, mint amire
emlékeztem.
– Beck, ne a pulton – motyogta a fülemnél táncoló ajkával. –
Még a végén a fenekembe fúródik egy kés vagy ilyesmi. – A
mondat buján hangzo , mégsem bírtam ki nevetés nélkül.
Mindke en röhögésben törtünk ki, és felemeltem a pultról, el
minden éles eszköz közeléből.
 – Te döntesz: ágy vagy matrac? – Ajkunk egymáshoz
préselődö , és éreztem, hogy mosolyog.
– Te a matracot választanád.
Elhúztam a fejem, hogy rá tudjak nézni.
Még mindig mosolygo , csakúgy, mint én, amióta
meglá am azt a jelet a diákönkormányzatnál az asztalon. Már
beletörődtem, hogy köztünk vége. Azt hi em, hogy csak egy
nyári kalandként tekint rám, hogy csak egy srác vagyok, aki
elvonta a figyelmét az őt körülvevő szomorúságról néhány hét
erejéig.
– Mit szólnál a falhoz? – kérdezte, kirángatva a
merengésemből. Halkan és bizonytalanul szólalt meg, ami
csak növelte a vonzerejét.
Elindultam hátrafelé.
– Mint amikor első alkalommal majdnem o csináltuk? –
kérdeztem. Nekinyomtam a falnak, és úgy tarto am, hogy
testünk tökéletesen összesimuljon, és lába körém fonódjon.
Abby az a melegség volt, amit ki kelle érdemelni. Az a fajta
melegség, ami úgy felperzseli a bőröd, hogy amíg élsz, nem
felejted el, milyen érzés volt a közelében lenni,
beletemetkezve.
– Vagy mint Marfában – te e hozzá, és jádezöld szemét
vágy homályosíto a el. Lepillanto am a porcelánfehér bőrére,
ami puha volt és felhevült a vágytól, én pedig nem tudtam
eldönteni, hogy inkább a fal melle csinálnám vele, vagy az
ágyamban. Talán azt majd később.
– Mondd, hogy szeretsz, Abby! – kértem, és megcsókoltam
az álla ala , végig lefelé a nyakán. Elhajolt a faltól, és még
többet kívánva hozzányomta a bőrét az ajkamhoz. Számat a
nyakláncára szoríto am, és elmosolyodtam, ahogy eszembe
juto a bolhapiac.
 – Beck – szólalt meg, én viszont leve em a kezem a
csípőjéről, hogy kinyissam a medált. Látni akartam, hogy
kicserélte-e a benne levő pár képét. Nehéz volt kinyitni az
apró zárat, de Abby nem sie ete . Emelkedő és süllyedő
mellkasa a kezemhez ért, miközben kinyito am a fém medált.
Mozdulatlanná váltam.
Két darab papír volt belerakva, mindegyik oldalra egy-egy.
Az elsőn apró, dőlt betűvel az én nevem állt. A másikon Texas
körvonala bizonyos pontjain pici szívekkel. Abby vékony,
piros vonallal kötö e össze a szíveket. Nehéz volt kivenni,
mivel nagyon pici volt a rajz, de közelebb húztam az
arcomhoz, és elmosolyodtam, amikor rájö em, mit is látok.
A szívek azokat a városokat jelölték, amiket egy éve
meglátoga unk.
Lerajzolta az utunk térképét, és a szíve fölö hordta a
medálban.
A kezét rákulcsolta az ujjaimra, és rászoríto a a kezemet a
kopo as medálra.
– Ezzel a szívvel szeretlek. – Előrehajolt, és csókot lehelt az
ajkamra. Majd megmozdíto a a kezét, és a sebhelyre, illetve
az ala a dobogó szívre mutato –, és ezzel a szívvel.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönet a családomnak a feltétel nélküli támogatásukért.

Anya, te vagy az első körös béta olvasóm, és a könyveim
sosem lennének teljes egészek a te jóváhagyásod nélkül. Hi él
Abby és Beck történetében, mielő bárki más hi volna benne.
Lance, köszönöm minden támogatásodat. Köszönöm, hogy
elolvastad és helyrepofoztad ezt a könyvet. Segíte él életre
kelteni ezeket a karaktereket, és Beck a te személyiségedből is
kapo egy keveset.
Köszönöm az összes béta olvasómnak: TK Rappnek, Stacey
Lynn-nek, Bri ainy C. Cherrynek, Jennifer Beachnek és
Cassidy Caymannek. Nagyszerű visszajelzéseket adtatok,
amiknek őszintén örülök!
Köszönöm a csodás szerkesztőmnek a Taylor Ks Editing
Services-nél. Lehet, hogy sosem adták volna ki ezt a könyvet a
te unszolásod nélkül, haha.
Köszönöm az összes hozzám hasonló indie szerzőnek (az
Author Support 101 & Write Clubon belül). Nem hiszem,
hogy le volna energiám írni a ti segítségetek nélkül,
hölgyeim. Köszönöm, hogy támaszt nyújto atok, és hogy
veletek megtapasztalha am a közösség erejét ebben az őrült
világban!
Gabby, köszönöm a varázslatos korrektúrát.
Köszönöm mindenkinek, aki elfogado egy olvasói
példányt ebből a könyvből, és ado egy esélyt Abbynek és
Becknek.
Köszönöm minden szuper bloggernek, aki elju a a az
olvasókhoz ezt a történetet. Nélkületek nem sikerült volna.
1
Utalás Jim Jones szektavezérre, aki a hetvenes években csaknem ezer szektatagot
mérgeze meg egy guyanai városban a narancsos üdítőbe te ciánnal.
2
Pillecukorból, kekszből és csokiból készült kis szendvics, amit tábortűznél szoktak grillezni.