E L L A 

F I E L D S

érzéki csalódás
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021

1
 Írta: Ella Fields
A mű eredeti címe: Suddenly Forbidden
– Gray Springs University Book 1
Copyright © 2018 by Ella Fields
All rights reserved.
 
Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
 
Fordította: Takács Ágnes
A szöveget gondozta: Beke Csilla
 
Cover design: Sarah Hansen, Okay Creations
 
ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-684-8
MOBI ISBN 978-963-561-685-5
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széll Katalin
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

2
 Az olvasóimnak.
Köszönöm, hogy a szívetekbe zártátok a szavaimat.

3
 EGY
Daisy

Hétévesen

A fű a bokámat verdeste, a tüdőm égett, és könnyek csorogtak

le az arcomon, miközben futottam, ahogy csak a lábam bírta
a lila, sötétedő ég alatt a mezőre.
– Daisy!
A hangja eljutott a fülemig, de nem álltam meg. Nem
tudtam megállni. Addig, amíg egy alattomos gödör miatt
fenékre nem estem.
A francba!
Levegőért kapkodva megnéztem a bokámat, felnyögtem,
majd hanyatt dőltem a pitypangok tengerébe. Hallottam,
hogy a gazon átvágva közeledik, léptei lágy dallamot
suhogtak, amitől becsukódott a szemem.
Éreztem, hogy a reggeli eső utáni hideg sár átszivárog a
leggingsemen és a pólómon. Bár anya tüzet okádott volna, ha
most lát, nem tudtam magam rávenni, hogy felüljek.
–  Hát itt vagy! – A léptei a fejem mellett lassultak le. – A

4
fenébe, majdnem rád léptem!
–  Mondhatod is, nem kell ordítani, fikafej. Jesszusom! –
Arra nyitottam ki a szemem, hogy Quinn arca kitakarja a
naplemente utolsó színeit.
Nevetett, majd levágódott a földre, és mellém feküdt.
Felfelé néztem, és láttam, hogy a színek belevesznek az
éjszakai égbe, míg néhány csillag ragyogva életre kel.
– Mi a baj? – kérdezte Quinn egy perc elteltével. – A kakas
az oka?
Szipogtam egyet, és hazudni akartam, de nem tudtam.
– Miért kellett ezt tennie apukádnak?
–  Azt mondja, nem lehet túl sok kakast tartani. Gondokat
okoz a tyúkudvarban. – Sóhajtott. – Bármit is jelentsen ez.
– Jó, de hazavihettem volna.
Quinn újra felnevetett, amitől önkéntelenül
elmosolyodtam.
–  Micsoda? Csatlakozott volna Frederickhez? Nem jönnek
ki valami jól anyukáddal.
Pár hónappal korábban Quinn apukája vonakodva, de
megengedte, hogy megmentsem Fredericket, a kakast. Nem
volt egy barátságos vagy ölelni való háziállat, de anya egy
pillantást vetett a fészkelődő baromfira a kezemben és a
könyörgő, könnyes szememre, és azt mondta, megtarthatjuk,
amíg nem talál neki otthont. Mint kiderült, senkinek nem volt
szüksége még egy kakasra a kisvárosunkban.
Ami jó volt nekem és Frednek, viszont rossz anyának.
Ujjak súrolták az enyéimet a fűben. Odafordítottam a
fejem, amikor Quinn meleg keze ráfonódott az enyémre.
– Anyukád haragudni fog, hogy tiszta sár lettél, pedig nem
is lett volna muszáj – bukott ki belőlem.
Quinn csak mosolygott, s közben kivillantak a fogai, amik

5
túl nagyok voltak a nyolcéves arcához. Mégis úgy gondoltam,
ő a legjóképűbb fiú egész Clarelle-ben. Akkor is, amikor túl
erősen húzta meg a copfomat, vagy azt hitte, vicces
sárcsomókat dobálni rám.
– Nem fogja érdekelni, amint elmagyarázom.
–  Azt fogja gondolni, hogy mostanában egy bőgőmasina
vagyok. – A gondolatra összeszorult a szívem. De nem tudtam
mit csinálni, mert magam előtt láttam, ahogy még egy kakas
rohangál fejvesztve.
Éreztem, hogy rémálmom lesz, amint elalszom.
–  Sosem gondolná ezt. Majd megint azt mondja, hogy
szerelmes vagyok, és azt a fura arcot fogja vágni.
Elmosolyodtam, és figyeltem, ahogy Quinn hosszú
szempillái megremegnek, miközben engem néz.
– Mit jelent az, hogy szerelmes?
Úgy tűnt, egy pillanatig elgondolkozik, majd kissé
megvonta a vállát.
–  A fene tudja. Biztos azt, hogy megint valami butaságot
csinálok.
– A kakas… – nyeltem egy nagyot –, meghalt a kakas?
Quinn összevonta világos szemöldökét.
– Igen, Dais. Halott.
A könnyeim az arcomat áztatták, majd a szőke hajamba
hullottak.
–  Ne sírj! – Quinn elszontyolodott, és megszorította a
kezem. – Hé, talán eltemethetnénk?
– Tényleg? Hogyan? – kérdeztem szipogva.
Mosolyogva elengedte a kezem, amíg felállt, majd újra
megfogta, hogy talpra segítsen.
– Gyere, megmutatom!
Miközben egymást kergettük a pajtáig, az ég már feketébe

6
burkolózott, és hallottam, hogy Quinn anyukája a nagy
farmházuk tornácáról hívja őt.
– Két perc, anya! – kiabálta.
Megragadta a gyerekméretű ásót, ami a karácsonyra
kapott készletében volt, és odavezetett a hátsó udvaron lévő
fűzfához, ahol a kedvenc kerékhintánk lágyan mozgott a
szellőben.
Leültem és néztem, ahogy Quinn az ásással küszködött,
majd úgy döntöttem, segítek neki.
Négykézláb ástam a földet, amíg egy keskeny lyukat nem
kaptunk, ami éppen elég lehetett szegény kakasnak.
A hintán ülve követtem a tekintetemmel, ahogy
visszarohan a pajtához, és hallgattam a tücskök ciripelését,
miközben a hideg levegő végigsöpört kipirult arcomon.
Öt perc múlva tért vissza, és megkért, hogy csukjam be a
szemem. Megtettem, mert tudtam, hogy mit húz ki a kezében
lévő zsákból. Hallottam, hogy a kimúlt kakas puffanva a
porba zuhan.
– Oké, akarod, hogy betemessem?
Bólogattam, majd kinyitottam a szemem, de félrenéztem,
amíg befedte a lyukat. Amikor befejezte, gyorsan gyűjtöttem
pár követ a közeli patakból, és csillag alakban elhelyeztem
őket a földkupac tetején.
– Miért csillag? – kérdezte Quinn.
– Így nincs egyedül. Játszhat a többi kakassal és tyúkkal az
égben.
Quinn furcsán nézett rám, amikor felálltam és
beledörzsöltem a koszos kezemet a nadrágomba.
– Mi van? – kérdeztem elgondolkodva, miközben a ház felé
sétáltam.
– Egy nap elveszlek feleségül, Daisy June.

7
 Elakadt a szavam és földbe gyökerezett a lábam.
Csípőre tett kézzel megfordultam, remélve, hogy az
önelégült mosoly az arcomon elrejti a furcsa érzést a
pocakomban.
– Igazán?
Bólogatott és úgy vigyorgott, mint amikor azt hiszi,
mindent tud.
–  Aha. Egy nap, miután elvégeztük az egyetemet, és én
átvettem a farm irányítását, te leszel a feleségem. – Közelebb
lépett, és a szívem ijesztően gyorsan vert. – Gondoskodom
róla, hogy ne kelljen többé végignézned, ahogy levágják egy
kakas fejét.
Megragadta a kezem, majd lehajolt, és éreztem ajka meleg
érintését a ragacsos arcomon.
Nem szólt semmit, ahogy én sem. Vigyorral az arcunkon
vágtunk át a gazon, a csillagok mosolygó közönségként
ragyogtak mögöttünk.
Akkor nem jöttem rá, hogy mi történt. Hogy miért éreztem
azt, hogy a szívem a fülemben visszhangzik, vagy miért
vigyorogtam napokkal később is.
Visszagondolva döbbentem rá, hogy ez volt az első
alkalom, amikor Quinn Burnell ellopta a szívem egy hatalmas
darabját.

8
 KETTŐ
Daisy

Most

Kicsomagoltam az ágyneműmet az utolsó dobozból, és

próbáltam nem forgatni a szemem.
– Anya, csak egy órája mentél el! Jól vagyok.
Siránkozó hangot hallatott.
–  Ó, sajnálom! – szipogott, majd motyogni kezdett. – Csak
annyira messze leszel! Azt hittem, el tudom viselni… és jaj,
istenem! Hagyd, hogy aggódjak még egy kicsit, oké?
Szükségem van rá.
A vállam és a fülem közé szorítottam a telefonom, amíg a
lepedő utolsó sarkát ráhúztam az egyszemélyes matracomra.
–  Oké – mondtam beletörődve. – Azt hiszem,
megengedhetem még egy-két percre.
Felnevetett.
–  Ne szemtelenkedj! Nem számít, hogy tizennyolc éves
vagy, szólok apádnak, hogy forduljunk vissza, ifjú hölgy!
Apa mondott neki valamit a háttérben, mire felsóhajtott.

9
 –  Oké, apád szerint rád akaszkodok, és ha azt akarom,
hogy visszahívj, akkor le kell nyugodnom.
Nevettem, majd megragadtam az ágytakaróm, és
ráterítettem az ágyra.
–  Szeretlek anya, és ha nem tudom fogadni a hívásod,
vissza foglak hívni. Rendben?
Hangosan és nehézkesen kifújta a levegőt.
–  Rendben. – Elhallgatott egy pillanatra. – Szeretlek,
édesem!
–  Viselkedj! – kiáltotta apa. – Maradj távol az alkoholtól,
amit nem te töltöttél ki. Jobb, ha inkább a kollégiumban
maradsz. Ha bulizol, megbuksz. Nem akarsz megbukni, ugye?
– Joseph! – szólt rá anya. – Jól van, mi megyünk. Szeretünk!
– Én is szeretlek titeket. Hamarosan telefonálok – ígértem
mosolyogva.
Miután leraktam és ledobtam a telefonomat a régi bükkfa
éjjeliszekrényre, megfogtam a párnáimat, és a fejrészhez
hajítottam őket, majd hátraléptem, hogy szemügyre vegyem
az új lakhelyemet.
Nem is volt rossz. És nem is a legjobb, de tudtam, hogy
nem várhatok túl sokat, amikor besétáltam a magas, barna
téglaépületbe. Neten kikutattam mindent. Mondjuk úgy, hogy
megszállottan. Ha mégis eltévedek annak ellenére, hogy
órákat töltöttem hunyorogva térképek, épületek, fórumok és
utcák előtt, akkor úgy hiszem, megérdemlem.
Gray Springs Egyetem. Végre!
Vigyorogva az apró szoba festett téglafalaira pillantottam.
Nehéz lett volna bármit is felakasztani rájuk, nemhogy a
rajzaimat. De biztos voltam benne, hogy azért majd
megpróbálom.
Kilapítottam az üres dobozokat, és a szekrényem tetejére

10
raktam őket régi vázlatfüzetek meg portfóliók mellé, amikor
kinyílt az ajtó.
–  Anya, a francba! – Egy világosbarna hajú lány vágódott
be egy alacsony, termetes nőt követve. – Kopognod kellett… –
a lány rám nézett, majd összerezzent – volna.
– Szia! – mondtam, ahogy becsuktam a szekrényem ajtaját,
majd összefontam a karomat magam előtt. – Te lennél a
szobatársam?
–  Pippa, ezek téglafalak! Mi fog majd melegen tartani
télen? – A nő csettintett a nyelvével, majd a bevetetlen ágyról
az enyémre pillantott, és ráébredt, hogy más is van ott rajtuk
kívül. – Jaj! – visított fel, és kezét a szívéhez kapta, majd
enyhén barázdált arca felderült gyönyörű mosolyától. –
Elnézést, Terry vagyok, Pippa anyukája.
Közelebb lépett, hogy kezet rázzon, mire én
kiszabadítottam a kezemet, hogy ezt meg is tehesse.
A lány – Pippa, gondolom – felnyögött:
– Sajnálom.
Elhúztam a kezem, Terry pedig a szemöldökét összevonva
a lányára pillantott, és csípőre tette a kezét.
–  Ne légy zavarban, Pip! Én csak… – belépett a szobába,
majd elfintorodott, ahogy végighúzta az ujját a másik ágy
melletti poros éjjeliszekrényen – aggódok.
–  Hát… – mondta Pippa –, kevesebb aggódást és több
kicsomagolást, oké? – Rám mosolygott. – Micsoda
bemutatkozás! Hogy hívnak?
– Daisy. Én… pár órája értem ide.
Körbenézett.
– Azta! Te aztán nem vesztegeted az idődet.
Nem, gondoltam magamban. Már épp eleget vesztegettem.
– Izgatott vagyok, azt hiszem. – Megmozgattam a kezeimet,

11
majd megpillantottam a radiátort. – Van fűtés – mutattam rá,
amíg Terry továbbra is a szobát tanulmányozta, és közben
dünnyögött. – Anyukám is aggódott.
Terry abbahagyta a mérgelődést, és a radiátorra pillantott.
Mosolyogva elindult, hogy szemügyre vegye.
–  Helyes, nagyon helyes. Oké – tapsolt –, miért nem
kávézunk egyet?
Megdermedtem, a tekintetem Terry és Pippa közt ugrált.
– Anya, az órák néhány nap múlva kezdődnek. Még ki kell
pakolnom és berendezkednem.
Ennek gondolatára Terry ajka megremegett, majd
felvidult, amikor rám nézett.
– Daisy? Meg kellene ismernünk egymást.
–  Anya! – mordult fel Pippa, én meg rádöbbentem, hogy
milyen könnyű dolgom is van az én erősen ragaszkodó
anyukámmal. – Légyszi! Hozzuk a cuccaimat!
– Oké, oké – sóhajtott Terry.
–  Segíthetek? – kérdeztem, nem állt szándékomban
ugyanis ott ácsorogni, amíg ők megmásznak három
lépcsősort.
Hálás pillantásokat küldtek felém, és a következő húsz
percben felvonszoltunk három bőröndöt, tíz dobozt és három
hátizsákot a kis terepjárójukból a kollégiumi szobánkba.
– Az a recepciós nem tűnik valami vidámnak – mormogta
Terry, miközben az utolsó körünket tettük meg.
Tényleg nem tűnt annak. Állát a kezén pihentette, szemét
le sem vette a magazinjáról, csak akkor mozdult meg, amikor
megnyalta az ujját, hogy lapozzon.
–  Biztos jó fej – dünnyögte Pippa kifulladva, ahogy az
utolsó bőröndöt rángatta maga mögött.
Leraktam a dobozt az ágya mellé, és beletöröltem a

12
ruhámba a kezem. Szükségem volt egy zuhanyra, de
elborzasztott a közös fürdőszoba gondolata.
Ez érdekesnek ígérkezett.
Pippa anyukája munkához látott, kicsomagolta és felhúzta
az ágyneműt, összehajtotta a ruhákat, és berakta a fiókba, a
maradékot pedig beakasztotta a szekrénybe. Már attól
elfáradtam, ahogy néztem gyors, hatékony mozdulatait. Bár a
mosolya és a céltudatossága miatt egyszerűnek tűnt.
Pippa felém fordult.
– Nem akarsz lelépni? – suttogta. Az ágyamon gubbasztva,
bizonytalanul rápillantottam az anyukájára. – Észre sem fogja
venni, hidd el. Legalább harminc perc, mire elkészül.
Megvontam a vállamat, és követtem őt, de a biztonság
kedvéért felkaptam a kulcsaimat.
A kora szeptemberi napsütés gyönyörű volt, a
szülővárosom közelsége pedig nosztalgiával és izgalommal
töltött el.
– Honnan származol? – kérdeztem, miközben kikerültünk
egy póló nélküli srácot, aki egy matracot egyensúlyozott a
fején egy nem messze lévő magas épületből.
Pippa levette elkerekedett szemét a fiú mellkasáról, és rám
nézett.
– Willowmina.
–  Akkor a közelből. Mennyire lehet? Olyan három órára
északra?
Bólintott, majd megkérdezte.
– Te?
–  Eredetileg Clarelle-ből. De néhány éve Watsonba
költöztünk.
– Közelebb akartál lenni Clarelle-hez?
– Valami olyasmi. – Megvontam a vállam, de összeszorult a

13
torkom az idegességtől és a reménytől.
Nyeltem egyet, ám az érzés visszatért, amikor egy csapat
srác közelébe értünk, akik egy labdát dobáltak egymásnak a
járdán. Beszélgettek, nevettek. Tágra nyílt szemmel,
kétségbeesetten kutattam az után az egy dolog után, amire
már két éve vágyok. Amikor rájöttem, hogy bámulom őket,
pislogtam egyet, és kikerültük őket, füttyszó és hujjogás
kíséretében.
Hol vagy?
–  Biztos az egyik fiúkollégium – vélekedett Pippa, amikor
egy pillanatra hátranézett. Kivett egy doboz mentolos
cukorkát a zsebéből, felpattintotta a tetejét, és felém
nyújtotta. – Cukorkát?
– Nem kérek, köszönöm.
Megrántotta a vállát, majd bedobott egypárat a szájába.
– Ez egy kicsit furán fog hangzani – rakta el a dobozt –, de
szeretem a nyelvem alatt tartani. Imádom, ahogy csíp.
– Szóval szereted a savanyú dolgokat?
Összeráncolta tömpe orrát.
– Pfuj, nem!
– Ó, értem!
Öt perc séta után elértük az egyetem külterületét, és az
utcán átvágva találtunk néhány boltot. Annak ellenére, hogy
nem sokat beszéltünk, és nem igazán ismertem Pippát,
kellemesen éreztem magam.
Nem tudom, mit vártam öt nappal az órák kezdete előtt.
Talán nyüzsgő diákokat. Bár elég sokan járnak ide, Gray
Springs a többi egyetemhez képest kicsinek számít, és a
középpontban a focicsapat áll, a Tomahawks. Azt hittem, az
emberek hamarabb itt lesznek, mint mi.
Pippa megállt egy fagyizó előtt, aminek az ablakában egy

14
felirat hirdette, hogy kisegítőt keresnek.
– Nem gond, ha beszaladok egy jelentkezési lapért?
A szél összeborzolta a kontyomat, kósza tincseim a számat
és az arcomat csiklandozták, ezért megigazítottam őket.
Bekukkantottam az ablakon.
– Egyáltalán nem. Itt megvárlak.
Egy virágágyást körülölelő homokkőtömbre leülve
figyeltem Pippát, ahogy odasétál a rózsaszín pulthoz, hogy
egy aranyos, régi stílusú sapkát viselő férfival beszéljen.
A nap megváltoztatta a színeit, miközben a délután kora
estére váltott. A ruhám szélét szorongattam, mert viszketett a
kezem, hogy megörökítsem, ahogy az aranyló narancssárga
fény végigtáncol a hatalmas téglaépületeken. A kert pompás
zöldjét színes virágok díszítették.
Elhatároztam, hogy meg is csinálom, mielőtt még
elkezdődik a tanítás, és a közelgő téllel a kampusz elveszíti
őszi élénkségét.
Elsétált mellettem egy nevetgélő lány, aki a barátját húzta
maga után. Összeszorult a mellkasom, nagy levegőt vettem,
majd lassan kifújtam.
Mi van, ha ennyi idő után úgy döntött, hogy mégsem jön
ide?
Olyan érzés volt, mint egy szerencsés véletlen, ha
egyszerűen csak feltűnünk itt. Mintha mindig is itt kellett
volna újra egymásra találnunk, és folytatni az utunkat a
jövőbe. Együtt.
Kicsit naiv voltam – ahogy mindig is –, nevetséges
gondolatokkal és túl sok bizalommal.
De hát Quinnről volt szó. Ha volt valaki, akiben bízhattam,
akinél a szívem hagyhattam olyan hosszú ideje, az ő volt.
Mindig is ő.

15
 – Elnézést – szabadkozott Pippa, amikor kilépett. – Viszont
azt mondta, részmunkaidőben valószínűleg fel tud venni.
Csak meg kell újra néznem az órarendemet.
Álltam és rámosolyogtam a lányra, akivel még nem
voltunk barátok, de már idegenek sem.
– Nos, ez jól ment. Ki ne szeretné a fagylaltot?
–  Ugye? – A nagy örömködésben majdnem elszakította a
jelentkezési lapot. – Hoppá!
Nevetve visszafordultam a kampusz felé.
– A harminc perced valószínűleg lejárt.
– Ó, igen.
Visszatértünk a kollégiumhoz, ahol Pippa elújságolta a
fagyizós munkájának a hírét az anyukájának, aki
ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen minket vacsorázni, mielőtt
elmegy.
– Nem vagyok éhes, de köszönöm – mentettem ki magam.
– Kiadós volt az ebédem.
Igazat mondtam, de zavarni sem akartam őket, hiszen már
csak ennyi időt tudtak együtt tölteni, utána hónapokig nem
találkoznak. Plusz tudtam, hogy kínosan érezném magam,
mert még nem ismerem őket olyan jól. Időre volt szükségem,
hogy feldolgozzam ezt az egészet. Az új helyet, az érzéseimet
és a dübörgő szívemet, amikor a jövőre gondolok.
Nem tehettem semmit. Hacsak nem próbálok a nyomára
bukkanni a tanulmányi osztályon, ha egyáltalán szabad
ilyesmit, várnom kellett. Ráadásul az érzelgős énem úgy
gondolta, hogy romantikusabb lenne, ha véletlenül
találkoznánk újra.
Már ha ugyanarra az egyetemre járni, ahova mindig is
akartunk, véletlennek nevezhető.
Megragadtam a vázlatfüzetemet, és széthúztam az ágyam

16
melletti kopott fehér függönyt. Kibámulva addig rajzoltam,
amíg az ég fénye kialudt, és az utcai lámpák sárga
pocsolyaként világították meg a járdát.
Miután megkockáztattam egy zuhanyt, és bár
meglehetősen furcsa volt, megkönnyebbültem, amiért
háborítatlanul tudtam megtenni, már az ágyamban voltam,
mire Pippa visszatért.
–  Ó, Jézusom! Azt hittem, már soha nem fog elmenni. –
Levette a balerinacipőjét, és bezárta az ajtót maga után.
Felültem, becsuktam a vázlatfüzetem, és kikapcsoltam a
zenét a telefonomon.
– Megpróbált magával vinni?
Pippa elnevette magát, arcát a frissen bevetett
ágyneműjébe temette, majd a könyökére támaszkodva rám
nézett.
–  Majdnem. – A mosolya néhány másodperc múlva
szomorúvá vált. – Bénának tűnök, ha máris…
–  Hiányzik? – Megráztam a fejem. – Nem, csak egy olyan
lánynak, aki szereti az anyukáját.
Egy pillanatra rám meredt.
– Te és én jó barátok leszünk.
–  Úgy gondolod? – kérdeztem, és magam alá húztam a
lábamat.
–  Igen – jelentette ki nyomatékosan. – Azt hittem, hogy
össze leszek zárva egy szörnyű szobatárssal, tudod, olyannal,
mint amilyeneket hallasz vagy filmekben látsz.
– Én is – ismertem be.
–  Még bármi megtörténhet – jegyezte meg, és felhúzta
formás szemöldökét.
Nevetve bólogattam.
– Nem vagyok tisztaságmániás. Tiszta vagyok, de szeretek

17
egy kis felfordulást.
Pippa elfintorodott.
– Ó, ne!
–  Azt is mondják, hogy horkolok, ha nem aludtam eleget
előző este.
– Elhallgattatlak egy párnával – vigyorgott.
– Lehet, hogy megölsz.
Hanyatt vágta magát.
– Majd ügyesen csinálom.
Mindketten jót nevettünk, aztán én lefeküdtem, és a
rücskös mennyezetre meredtem.
– Néha beszélek álmomban – szólalt meg Pippa egy perccel
később.
– Mélyen alszom.
– Tisztaságmániás vagyok. Valószínűleg el fogom pakolni a
cuccaidat, te meg majd keresed őket.
–  Ez problémás lehet attól függően, hogy mi az, amit
elpakolsz.
Hümmögött.
–  Ceruzával szeretek keresztrejtvényeket és szókeresőket
fejteni. Szóval minden ceruzát ellopok, ami szanaszét hever.
Elképedtem.
– Biztos, hogy nem. – Kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját,
a ceruzák és az ecsetek szétgurultak benne. – Ezek egy
vagyont érnek. El a kezekkel, csajszi!
– Művészeti szak? – érdeklődött nevetve.
–  Hogy jöttél rá? – kérdeztem szárazon, bezárva a fiókot,
majd visszafeküdtem.
–  A ceruzákon és a vázlatfüzeten kívül is van egyfajta
kisugárzásod.
Kisugárzás?

18
 – Tudsz olvasni az emberekben, vagy valami?
–  A nagyanyám szeretett jósolgatni, meg ilyesmi. Érdekes
asszonyság volt – mesélte a kezét piszkálgatva. – Azt mondta,
a szokásaik sok mindent elárulnak az emberekről. Hogy
milyen a kiállásuk. Fészkelődés, testtartás, ilyesmi.
– Érdekes.
– Kedvenc film? – faggatott tovább Pippa.
– Az Oroszlánkirály. A tiéd?
–  Simba nagyon menő. Öö… A híres Ron Burgundy
legendája.
– Jó választás. És mi vitt rá, hogy a Grey Springst válaszd?
– A részleges ösztöndíj mellett? – Szünetet tartott. – Hinnél
nekem, ha azt mondanám, hogy ezt éreztem helyesnek. A
brosúrákat és a képeket nézegetve belém hasított egy érzés.
Ez lesz az, ide tartozom.
– Hiszek neked.
Egy percre csend töltötte be a szobát.
–  Nincsenek itt barátaim, csak új emberek. Őrültségnek
tűnik.
– Teljes őrültség – értettem egyet, és közben a pulzusom az
egekben volt.
– Te sem ismersz itt senkit?
Átgördültem az oldalamra, és megdöbbentem, hogy
mennyi mindent meg tudok osztani az újdonsült barátommal.
Úgy döntöttem, hagyom, hogy az igazság beszéljen helyettem,
hogy megnézzem, miként hangzik. Kíváncsi voltam, hogy
valaki más számára őrültségnek tűnik-e.
– Talán ismerek valakit. Egy srácot.
Pippa átfordult, hogy szembenézzen velem, zöld szeme
érdeklődéssel villant fel.
– Folytasd…

19
 –  Nos, ő a legjobb barátom. Volt, most is az, nem tudom.
Együtt nőttünk fel, klasszikus barátokból szerelmesek
történet. Azt terveztük, hogy középiskola után ide jövünk.
– Aztán elköltöztél?
–  Aztán elköltöztem. – Egy pillanatra hagytam remegni
görcsbe rándult gyomromat, majd felsóhajtottam. – Azóta
nem láttam. Olyan befejezetlen volt az egész, de egyszerűen
nem ment.
Pippa az álla alá igazította a kék párnáját.
– Micsoda?
–  A távolság dolog. Felemésztett engem. Úgy éreztem,
hogy… – Várt, amíg próbáltam megtalálni a megfelelő
szavakat. – Minden alkalommal, amikor beszéltünk, érezni
lehetett a köztünk lévő távolságot, ami egyre csak nőtt. Végül
a szüleim elvették a telefonomat, és amikor visszakaptam és
bekapcsoltam, rájöttem, hogy alig próbált kapcsolatba lépni
velem.
– Hát, ez elég brutális – szisszent fel. – Mit csináltál?
–  Mérges voltam. Nem akartam, hogy véget érjen, hogy
érdeklődés hiányában vagy a távolság miatt elillanjon, ami
köztünk volt. Megváltoztattam a számomat, és úgy döntöttem,
hogy ha olyan könnyen elfelejtett, megnehezítem, hogy
megtaláljon, amikor ahhoz van kedve. Egyébként hamar
megbántam.
Együttérzés látszott Pippa porcelánfehér arcán,
gyengédség a tekintetében, amit kissé elszorult torokkal
könyveltem el, mert eszembe jutottak azok a lehangoló
napok.
– Megváltoztam miatta. Én… nem leszek könnyen szomorú
vagy lehangolt. Egyszerűen nem olyan vagyok. De nem
tudtam, mi történik velem. Szóval megállapodtam a

20
szüleimmel és az otthoni barátnőmmel, Alexisszel, akivel
néha még mindig beszélek, hogy megszakítom vele a
kapcsolatot.
–  És mit gondolsz, ezek után is erre az egyetemre
jelentkezhetett?
Ez volt benne a rémisztő oldal. Mert mi van, ha nem?
Akkor nem. Egyszer és mindenkorra túl kellett volna jutnom
rajta. Ennek ellenére elképzelhetetlennek tartottam.
–  Ígéretet tettünk egymásnak. Továbbá megígértem
magamnak, hogy ha kimászok a nyomoromból, és továbbra is
ugyanaz a lány maradok, akit valaha szeretett, akkor minden
rendben lesz. – Szárazon felnevettem. – Olyan nyálasan és
ostobán hangzik, nem? Ki csinál ilyet?
A hallból zaj hallatszott, ajtók csapódtak, miközben
mindkettőnkben tudatosult a ránk váró bizonytalanság. Új
életek, új kezdetek és esély a régi lángok felélesztésére, vagy
újakra.
–  Egy bátor lány, aki odaadta a szívét valakinek, akiben
megbízott. Az csinálja ezt – válaszolta végül Pippa.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben
rámosolyogtam, és megismételtem a korábbi szavait.
– Te és én jó barátok leszünk.

21
 HÁROM
Daisy

Kilencévesen

–  Jobb, ha sötétedés előtt hazajössz, kisasszony, vagy egész

hétvégén szobafogságban leszel, hallod? – mormogta anyám a
kis házunk tornácáról, ami egy vadvirágos mező és rég
elfeledett kertek és termények között feküdt.
– Itt leszek!
Leugrottam a lépcsőről, felpattantam a biciklimre, és
néhány percig követtem a poros földutat, amíg el nem értem
a Burnell birtok bejáratát. Gyakorlatilag szomszédok voltunk,
bár sétálva tíz percbe telt volna odaérni. A gazdaságuk
hatalmas. Quinn apukája tejtermelő, és a földjeik tele vannak
haszonállatokkal és szénabálákkal, ameddig a szem ellát.
Integettem Quinn anyukájának, aki a tornácon ült egy
könyv és egy csésze tea társaságában, majd tekertem tovább a
házuk mellett, amíg oda nem értem a létrához.
Quinn bő egy éve rakta oda, megkönnyítve, hogy akkor
jöjjek és menjek, amikor kedvem tartja.

22
 Az apja nem volt elragadtatva tőle, azt mondta, inkább a
bejárati ajtót kéne használnom. De az anyja olyan pillantást
vetett a férjére, hogy az inkább még Quinn ablakához is
rögzítette a létrát, így kisebb volt az esélyem leesni.
A lábaimat a fokokba akasztva felmásztam, aztán a
tetejéhez érve megálltam.
Quinn ablaka pont annyira volt nyitva, hogy hallottam a
halk dúdolását és az ismétlődő ütések hangját.
Beljebb hajoltam, és láttam, hogy az ágyán fekszik. A
focilabdáját a feje fölé repítette, majd elkapta. Újra és újra.
Teljesen kinyitottam az ablakot.
– Bú!
–  Tudtam, hogy ott vagy – dünnyögte anélkül, hogy
elfordította volna a fejét.
Lerogytam a szőnyegre, oldalra billentett fejjel figyeltem
őt, aztán felálltam és leültem az ágyára.
– Miért vágsz ilyen fancsali képet?
Kikaptam a kezéből a labdát, majd rosszallón meredtem
rá, amikor feldobtam, de elkapnom nem sikerült.
–  Kétbalkezes – kuncogott Quinn, és átfordult, hogy
felvegye a labdát a padlóról. – És nem vágok fancsali képet.
Csak fáradt vagyok.
Hátrébb csúsztam, hogy a hátamat a falnak dönthessem, a
lábaimat pedig a sípcsontján pihentettem.
– Próbajáték?
Bólintott, és rám nézett mogyoróbarna szemével.
– Nem tudom, hogy idén bekerülök-e a csapatba.
Gúnyolódva megböktem a hasát, mire elmosolyodott.
–  Ne fárassz, Q-fej! Te is tudod, hogy be fogsz. Csak várj,
amint bekerülsz a Gray Springsre, egyből be fognak válogatni.
Hümmögött.

23
 –  Inkább ne, hiszen megígérted, hogy velem jössz.
Túlságosan lefoglal majd, hogy rád várok.
A szívem a torkomban dobogott, amikor meghallottam az
ismerős ígéretünket, amit néhány évvel korábban tettünk,
amikor még alig tudtuk, hogy mi az az egyetem. Bár hogy
őszinte legyek, továbbra sem voltam igazán tisztában vele.
Csak tudtam, hogy oda kell mennem.
– Reméltem is.
–  Tudod, hogy úgy lesz. – Megfogta a kezem, közelebb
húzta és szemügyre vette. – Ma is rajzoltál matekon?
Zavartan a kezemre pillantottam. Lassan végigfuttatta az
ujját a szénfoltos tenyeremen.
–  Hagyd abba! – kuncogtam, és az arcom elvörösödött, a
gyomrom pedig bizsergett az érintésétől.
Helytelenítő tekintettel figyelte, ahogy elhúzom a kezem,
de nem állított meg.
– Mit rajzoltál?
Téged. De ezt nem mondtam ki. Sok dolgot rajzoltam az
évek alatt, de ő ment a legkönnyebben. Anya azzal ugratott,
hogy mindig könnyebb megalkotni valamit, ha a szív is
közrejátszik.
– Fredericket – hazudtam, és elkaptam a pillantásom.
– Quinn! Daisy! – kiáltott az anyukája. – Itt van Alexis.
Elmosolyodtam Quinn savanyú ábrázatán, mert tudtam,
hogy nincs senkihez sem kedve ezen a délutánon, de velem
nem volt választása. Mi annyit lógtunk együtt, hogy a
szüleink azzal viccelődtek, hogy már bútordarabnak
számítunk egymás otthonában. Így nem gondoltam, hogy én
igazából számítok.
Alexis kicsapta az ajtót, sötétbarna haja szoros kontyba
volt fogva, és kék szeme mosolyogva csillogott.

24
 –  Hahó! – üdvözölt bennünket, majd becsukta az ajtót,
leült a padlóra, és előhúzta a házi feladatát.
Nem beszéltünk róla, de tudtuk, hogy a Brooks család nem
olyan, amelyik ne keltene feltűnést.
Alexis anyja a város bárjában dolgozott, az apja pedig
otthon ült, és elitta az asszony összes, nehezen megkeresett
borravalóját.
Ennek ellenére Alexis népszerű volt az iskolában. Túl
csinos volt ugyanis ahhoz, hogy ne legyen az. Néha az volt az
érzésem, hogy azért lóg velünk, mert tudunk a családjáról, és
mégsem ítélkezünk. Ehelyett az anyukáink rágcsálnivalókat
csomagoltak neki, és olyan ételekkel tömték tele a hasát,
amire éppen odaért.
Lehet, hogy néha buta tudott lenni, de a barátunk volt, és
mindig kiállt mellettem, ha valaki megpróbált borsot törni az
orrom alá, és Quinn nem volt a közelben.
Feljebb toltam a szemüveget az orromon, és
megkérdeztem.
– Matematika?
Alexis felnyögött.
–  Igen. Esküszöm, hogy tavaly is ezt a marhaságot
tanultuk.
–  Elég valószínű – vélekedett Quinn, és újra a levegőbe
dobta a labdáját.
Áthajoltam fölötte, kinyitottam az éjjeliszekrénye fiókját,
és kihúztam a vázlatfüzetemet és a ceruzámat, amit ott
tartottam. Úgy döntöttem, hogy ha ilyen unalmasak, inkább
rajzolok.
Anya mindig azt mesélte, hogy amint meg tudtam fogni
egy zsírkrétát, minden rendelkezésre álló felületet
kidíszítettem. Annak a számlájára írták, hogy könnyen

25
elunom magam. Bizonyos értelemben így van, de valójában
nem szeretek ülni és semmit sem csinálni. Soha nem voltam
nagy olvasó, a tévé sem kötött le igazán, szóval a rajzolás és a
festés maradt.
–  Hova tetted azt a képet, amit a múlt héten rajzoltál
nekem? – kérdezte Alexis egy kicsit később.
Éppen a focilabdát skicceltem fel, és az elmosódott
vonalakról pislogva felpillantottam.
– Mit?
Alexis kinyújtotta a lábát, majd ismét keresztbe tette.
– Tudod, amit nekem csináltál.
–  Ó! – Homályosan emlékeztem, hogy szünetben az egyik
könyvébe csúsztattam, és ezt el is mondtam neki.
Kék szeme láthatóan szomorúsággal telt meg, a mellkasa
pedig megemelkedett egy halk sóhajtól.
–  Mi az? – kérdeztem. Quinnre pillantva láttam, hogy
elaludt. Hűha, tényleg nagyon fáradtnak kellett lennie.
– Semmi. – Felvette a papírlapját, és átnézte a válaszait.
Alexis okos volt, de nem a kisujjából rázta ki a tudását,
tennie kellett érte. Annyira komolyan vette az iskolát, hogy
Quinn egyszer azt mondta neki, hogy ez csak általános iskola,
és engedje el magát, amíg megteheti.
Alexis szigorú tekintettel nézett rá, és azt válaszolta, hogy
jobb felkészülni a középiskolára, mint teljesen tudatlanul
odamenni.
Ez elhallgattatta Quinnt.
De nem tudtam annyiban hagyni. Tudni akartam az arcán
átsuhanó szomorúság okát. Lemásztam az ágyról, és leültem
mellé a padlóra. Quinn lágy horkolásának hangja betöltötte a
szobát.
Megfogtam Alexis kezét, és enyhén megszorítottam.

26
Rámeredt a foltos kezemre, de nem húzódott el.
– Mondd el!
Az ajkát a fogai közé szorította, a szemembe nézett, és
csendesen megszólalt:
–  Apám múlt héten beleöntötte a piáját az
angolkönyvembe. – Összevontam a szemöldököm. Helyette is
ideges lettem. Majd folytatta: – Azt mondtad, a képet az egyik
könyvembe tetted.
–  Ó – nagy levegőt vettem, és bocsánatkérőn
felszisszentem –, a francba!
–  Ja, az egész elázott, tehát nem volt más választásom.
Kidobtam a szemétbe.
– Rajzolok neked egy másikat – ígértem lelkesen bólintva,
mert bármit megtettem volna, hogy letöröljem az arcáról a
csalódottságot, ami jól érzékelhető hullámokban sugárzott
belőle.
A szeme könnybe lábadt.
– Te… megtennéd?
Kiszabadítottam a kezem, hogy újra feltoljam a
szemüvegemet.
– Meg kéne igazíttatnom.
Alexis kuncogott.
– Csak ne felejts el szólni anyukádnak!
Vállat vontam.
– Igaz.
Mosolyogva odanyúlt, hogy finoman megigazítsa az új lila
keretes szemüvegemet.
– Szeretem ezt a szemüveget. Olyan másnak tűnsz tőle…
–  Okosnak? – kérdeztem, fel-le mozgatva a
szemöldökömet. – A korom ellenére érettnek és bölcsnek? –
Aztán beesett vállal motyogva hozzátettem: – Vagy csak

27
simán hülyének.
Évek óta lila keretem volt. Tudtam, hogy meg kéne válnom
tőle egy bizonyos ponton, mert már nem vagyok kisgyerek, de
képtelen voltam megtenni.
–  Soha nem nézel ki hülyének. – Alexis lágyan rám
mosolygott, majd kacsintott egyet. – De talán okosabbnak
hatsz.
Vigyorogva felnevettem, majd gyorsan az ágyra
pillantottam, hogy megbizonyosodjak, nem ébresztettem-e fel
Quinnt.
– Holnapra csinálok neked egy újat. Oké?
Alexis rám meredt, majd egy pillanat múlva körém fonta a
karját. A földre esve nevetgéltünk, amíg meg nem hallottuk
Quinn anyukáját, Amyt, aki vacsorázni hívott minket.
Mindketten felálltunk, és én Quinnre pillantottam.
– Nem kellene felébresztenünk?
Alexis is ránézett, majd vigyorogva vissza rám, és
átkarolta a vállamat.
– Nem.

28
 NÉGY
Daisy

Most

A napok teltek, az órák elkezdődtek, én meg úgy éreztem,

mintha egy cápákkal teli vízben úsznék, és a borotvaéles
fogaik elől menekülve próbálnék a felszínen maradni.
A felsőbb évesek kívülállóként szórakozottan figyelték,
ahogy a stressztől összezavarodott vagy izgatott gólyák
összevissza cikázva elözönlik a kampuszt.
–  Szaros francokat! – sziszegte Pippa egy este a helyi
étkezdében. – Annyira fáradt vagyok! Úgy érzem, hogy
mindjárt kiesik a szemem, ráadásul a bankszámlám a
kimúlás határán áll. Éhezni fogok. Alvás nélkül, éhezve fogok
meghalni, csak mondom.
Zöld szeme tágra nyílt, és tele volt játékos félelemmel.
Vigyorogva a számhoz emeltem egy darab sajtos pizzát, és
belélegeztem az illatát.
– Minden oké lesz. Azt hiszem, még hozzá kell szoknunk.
–  Igen, de meddig? Minden annyira más, mint amire

29
számítottam.
– Térkép. Mondtam már, hogy a válaszok, amikről gyakran
elfeledkezel, a térképekben rejlenek.
Pippa szívószállal a szájában felmordult.
–  Te és az átkozott térképeid! Nem az eltévedés részétől
félek – megrágott egy falat pizzát, majd lenyelte –, hanem a
három beadandótól, amit meg kell írnom.
– Van még időd rá.
–  Kettőre igen. Az egyiket viszont pénteken kell leadni…
most komolyan?
Inkább nem jegyeztem meg, hogy az elmúlt két éjszaka
írhatta volna ahelyett, hogy a Szívek szállodája ismétléseit
nézte, mert én is hasonló cipőben jártam. Egy hét múlva
nekem is le kellett adnom egyet, így hamarosan neki kellett
látnom. De egyelőre csak próbáltam alkalmazkodni az
újdonságokhoz és a fullasztó érzéshez, hogy talán a szívem
soha nem fog visszakerülni a helyére.
Nem találkoztam ugyanis Quinn-nel. Bár másodéves volt,
azt hiszem, arra számítottam, hogy mostanra azért
megtörténik. A kampusz nem valami nagy, így talán ideje volt
beismerni, hogy az ostoba tervem nem több, mint egy bolond
kívánsága, amely kétségbeesésből és gyerekes álmokból
született.
Aggódtam, hogy mi lesz majd velem a továbbiakban,
hiszen oly sokáig dédelgettem ezt az álmot. Nem, nem is
aggódtam. Rettegtem.
Megtöröltem a kezem egy szalvétával, és egy hatalmasat
kortyoltam a vizemből, miközben egy csoport lányt figyeltem,
akik a szemben lévő bokszban nevetgéltek és hangosan
kitárgyalták a hétvégi bulit, amire menni fognak.
–  Ők nyilvánvalóan tesznek az egészre – sóhajtott fel

30
Pippa, és ellökte a tányérját. – Talán mi csináljuk rosszul.
– Ezt miből gondolod?
Töprengve az ajkába harapott.
–  Csak… úgy tűnik, hogy mindenki vagy stresszes, vagy
fantasztikusan érzi magát.
Ezzel egyet tudtam érteni, és meg is tettem.
– Bulizni akarsz menni? – Magam sem tudtam, van-e elég
bátorságom ahhoz, hogy megjelenjek egyen. Éppenséggel
nem voltam félénk, de nem igazán érdekeltek a bulik.
– Talán – válaszolta, megrántva a vállát. – Majd ha végzek
legalább két beadandóval, akkor visszatérünk rá.
Felnevettem.
–  Olyanok vagyunk, mint egy idős házaspár, akik a
vakációjukat akarják megvitatni.
Pippa zöld szeme vidáman pislogott.
–  Fogd be! Nem vagyok egy ártatlan kislány. Nekem… –
fészkelődött – volt már barátom, meg ilyesmi.
– Ilyesmi? – Kérdőn felhúztam a szemöldököm.
Hozzám vágott egy szalvétát, ami elől sikerült elhajolnom,
mielőtt arcon talált volna.
–  Tudod, mire gondolok. Anyám talán kissé őrült, de
mindig bátorított, hogy fedezzem fel a szerelmet és az életet,
mielőtt elkötelezném magam.
Az államat a kezemen pihentetve közelebb hajoltam.
– Folytasd!
Elvigyorodott.
–  Nevetséges vagy! – Megrázta a fejét, majd folytatta. –
Ahhoz lehet köze, hogy nagyon fiatalon költözött össze
apámmal.
Pippa az üdítőjét bámulta, s közben a szívószálát forgatta.
Éreztem, hogy érzékeny a téma, de kíváncsivá tett, így

31
vártam, hátha többet is elárul.
– Tizennégy éves voltam, amikor elhagyott minket.
Hátradőltem, és próbáltam leplezni a sajnálatomat, mert
tudtam, hogy arra nem tart igényt.
– Mi történt? – kérdeztem.
–  Neki… problémái vannak. Mentális dolgok. Anyám
mindig támogatta, de így is kikészült tőle. Eljutott arra a
pontra, hogy úgy érezte, mintha tojáshéjon sétálna, végül úgy
is nézett ki, mint aki ezt teszi.
– Apukád depressziós volt?
–  Az is, más egyéb mellett. Azt mondták, bipoláris zavara
van.
Na, igen. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Olyan
körülmények között nőttem fel, amilyenekre mindenki
vágyik. Valóban álomszerű volt. Nem tudtam beleképzelni
magam a helyébe, és ettől szörnyen éreztem magam.
Néztem a vonásait, ahogy a szép szeme az italát bámulta,
mégis úgy tűnt, mintha máshol járna. Haját a füle mögé
simította, és folytatta:
– Soha nem volt rossz apa, vagy ilyesmi. Épp ellenkezőleg.
De azok a napok, amikor magába fordult, nehezek voltak.
– Miért hagyott ott titeket?
Az ajkába harapott, és amikor rám nézett, a szeme megtelt
könnyel.
– Azt mondta, hogy jobb lesz nekünk nélküle.
– Ó! – Csak ennyit tudtam kinyögni.
–  Ja. Különben szoktunk néha beszélni. Most együtt van
valakivel, akivel néhány éve találkozott a terápián.
Elszorult a szívem, amikor Terryre gondoltam. Pezsgő
személyiségére és a belső késztetésére, hogy segítse azokat,
akiket a legjobban szeret.

32
 – Anyukád fel tudta dolgozni ezt?
–  Szerintem nem. Nem vesz tudomást Felicityről. Nem
hibáztatom érte, mert én sem. Csak… – nagy levegőt vett és
hátradőlt – apám még mindig szereti anyát. Azt mondja, ez
örökké így volt. Még az után is, amikor már nem beszéltek,
mert anyának túl sok volt. Anya szerint viszont nem megy,
hogy apa elhagy minket, és mégis keres, amikor kedve tartja.
Ezért most már csak engem hív, és az öcsémet.
– Jól van a testvéred?
Pippa említette, hogy van egy tesója, aki tizenegyedikes, de
mást nem.
– Azt mutatja. Drew azonban elég jól rejtegeti az érzéseit.
Így aztán ki tudja.
Egy rövid időre csend lett.
–  Nagyon fáj apának, hogy nem beszélnek anyával. Nem
értem ezt.
– Én sem. Apukád talán azt hiszi, hogy ez az új nő jobban
tudja kezelni a problémáit.
–  Igen, én is így látom. Ami hülyeség. Mintha csak olyan
embert érdemelne, aki annyira elcseszett, mint ő.
Átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét, és
óvatosan megszorítottam.
– Te jössz! Mesélj a borzasztó gyerekkorodról, a szüleidről,
bármiről – kérte.
– A legrosszabbat már hallottad – mondtam halkan.
Pippa nyelt egyet, bólintott, és megszorította a kezem,
mielőtt elengedte.
– Még mindig hiszel abban, hogy itt van?
–  Nem akarom beismerni, hogy valószínűleg nem. –
Felálltam és eltakarítottam a maradék pizzámat, majd
bedobtam a szemetünket a közeli kukába.

33
 – Hé!
Egy srác hangja ijesztett meg, miközben belebújtam a
kardigánomba. Felnéztem, majd még feljebb. A fiú magas
volt, a legsötétebb szemekkel, amiket valaha láttam. Feltűnő
vigyor, szögletes állkapocs és hatalmas, széles vállak. Egyet
hátraléptem, és beleütköztem Pippába.
– Jaj! – kiáltott fel, és megragadta a karom.
– Ezt beejtetted a bokszunkba. – A srác feltartotta a gyűrött
szalvétát, amit Pippa hozzám vágott.
–  Ööö… – A szemüvegemet megigazítva Pippára
sandítottam, aki zsebre dugott kézzel nézelődött körbe.
Magamra maradtam. – Sajnálom. – Zavartan felnevettem,
kényelmetlenül és kínosan éreztem magam.
Megmozdultam, hogy elvegyem tőle, de kinyújtotta a
kezét, és megragadta az enyémet, így a szalvéta a fekete-fehér
kockás padlóra esett.
– Callum.
A szorítása kemény és meleg volt, de nem rázta meg a
kezem, csak tartotta.
– Nos, szia, Callum! – mondtam, és közben visszahúztam a
kezem. – Daisy vagyok.
Egy majdnem vakító mosollyal zsebre dugta a kezét.
–  Nem láttalak még errefelé. Elsős vagy? – Amikor
bólintottam, tovább faggatott: – Van barátod?
A kérdés merészsége és váratlansága miatt felhorkantam.
Az arcom lángolt. De Callum nem hagyta abba a vigyorgást.
–  Ez… – Bonyolult, akartam mondani, de ez hazugság lett
volna, és nem olyan, amit el akartam magyarázni. – Nem,
nincs barátom.
–  A hétvégén bulit rendezek a diákszövetségnél, a
Pellington sugárúton. El kellene jönnöd. – Pippára pillantott,

34
és az ajkába harapott. – Hozd a barátnődet is!
– Welsh! Húzzunk!
A srác mögé nézve láttam, hogy három fiú és egy lány
kisétál az étkezdéből.
Intett egyet, hátrált egy lépést, majd megfordult, és már ott
sem volt.
– Basszus, milyen jóképű! – suttogta Pippa.
Az. Felvettem a szalvétát, a kukába hajítottam, és
ledobtam egy kis pénzt az asztalra.
– Ő… magas.
Pippa nevetve megragadta a karomat, és az ajtóhoz
vonszolt.
–  Olyan fura vagy! Az a srác annyira szexi, és téged akar.
Talán el kellene mennünk erre a bulira.
–  Nem tudom, hogy készen állok-e ilyenekre – ismertem
be, ahogy kimentünk.
Levelek táncoltak a járdán a lábunk körül, miközben a
kampusz felé tartottunk. Az utcai lámpák bevilágították a
sötét utcákat.
–  A tekintetéből ítélve biztos vagyok benne, hogy amikor
majd készen állsz, ő még mindig akarni fog. Istenem, micsoda
szemek. Olyan sötét, de mégis annyira szexi!
–  Csitt! – Nevetve oldalba böktem. – Te miért nem mész?
Ugye nem egy olyan srác után vágyakozol, aki talán már nem
is létezik? – Egy pillanatra elhallgattam. – Várj, vagy igen?
Pippa a szemét forgatta, amikor ránéztem.
–  Nem. De… nem tudom anélkül elmagyarázni, hogy ne
hangozzon hülyén.
Felnevettem.
– Próbáld meg!
–  Nem tudom. A bensőmben kéne éreznem. Elegem van,

35
hogy olyan fiúkra vesztegetem az időmet, akik meg sem
érdemlik.
– Örök szerelemre vágysz? Máris?
– Mondod te – vágott vissza, és igen, igaza volt. – Nem, de
hajlandó vagyok várni olyanra, ami számít. Ki tudja, talán az
örök szerelmem itt van valahol.
Viccelődve felmordultam.
–  Nagyszerű, tehát mindketten titokzatos alakok után
vágyakozunk. Inkább menjünk, vegyünk egy csomó macskát,
és hagyjuk az egészet!
– Allergiás vagyok.
Megtorpantam és rámeredtem.
– Nem lehetünk többé barátok!
Mindketten nevettük, amikor valaki odaszólt.
– Daisy?
A szívem felgyorsult a hangjától.
– Alexis?
Körbefordultam, és ott volt, a fagyizónak támaszkodva,
ahol Pippa már el is kezdett dolgozni. Annyira mosolyogtam,
hogy azt hittem, eltörik az arcom, miközben odarohantam
hozzá, köré fontam a karjaimat, és szorosan átöleltem.
–  Basszus! – Vett egy nagy levegőt, majd hátrálva
megragadta a karomat. – Itt vagy.
–  Itt vagy – mondtam én is, és megráztam a fejem. – Mi?
Hogyan? Azt hittem, New Yorkba mész.
Félrekapta a tekintetét, sötét haja az arcába omlott, majd
megigazította.
–  A dolgok változnak, azt hiszem. Nem gondoltam… –
Elhallgatott, és a kezét végigfuttatta a száján.
–  Azta, ez hihetetlen! – lelkendeztem, és éreztem, hogy
Pippa megáll mellettem. – Ő Pippa, a szobatársam. Pippa, ő a

36
barátnőm otthonról, akiről meséltem, Alexis.
Pippa integetett, Alexis pedig egy halvány mosolyt küldött
felé.
Annyira izgatott lettem, hogy majdnem elfelejtettem
megkérdezni:
– Tényleg, te biztos tudod! Quinn itt van?
Alexis a fagylaltozó felé fordult, amikor kinyílt az ajtó, és
kilépett rajta az említett személy, szemét a kezében tartott
fagyin tartva. A szám kiszáradt, a szemem könnyezett.
– Tessék! – Odanyújtott Alexisnek egy kis pohár fagylaltot.
– Nem volt csokis kekszes.
Annyira más lett! Már nem egy fiú volt, hanem egy
hatalmas férfi. Az izmai megmozdultak a barna felsője alatt,
és a farmerje szorosan ölelte a combját. Szőke haja
összevissza állt.
Olyan volt, mint amire emlékeztem, és sokkal több.
A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom felgyorsult,
ahogy pillangók repdestek a gyomromban. Visszaléptem,
hogy teljesen szembeforduljak vele, és amíg próbáltam
kitalálni, mit is mondjak, közelebb lépett.
Alexishez.
A lány odahajolt hozzá, ő pedig puszit nyomott a
homlokára.
Végül felnézett, a tekintetünk találkozott, és a pizza, amit
ettem, elkezdett visszajönni, ahogy összeraktam a fájdalmas
képet.
Mogyoróbarna szeme elkerekedett, és a nevem rekedt
suttogásként hagyta el azokat az áruló ajkakat.
– Daisy?

37
 ÖT
Quinn

Tizenöt évesen

A zene a háztól a pajtáig követett.

Nem tetszett a felhajtás, a babusgatás, ahogy az a sok
felém mosolygó arc sem. Ha csak egy kicsit is, de el akartam
szakadni az egésztől. Anya azonban lehordott volna, ha túl
sokáig távol maradok.
Udvariatlanság, ahogy ő nevezte. És feltételeztem, hogy
igaza van, így rövidesen vissza is kellett mennem.
Egy szénabálára ülve előhúztam a telefonomat, és
folytattam a korábban elkezdett Angry Birds játékot.
– Quinn! – Apám hangjára felkaptam a fejem, és letettem a
telefonomat. Mindentudó mosollyal közelített, és
nekitámaszkodott a faajtónak. – Soha nem szerettél te lenni a
szülinapos.
– Ennyire nyilvánvaló?
A szájába vett egy szénadarabot, és úgy dünnyögte:
–  Olyan nyilvánvaló, mint hogy anyád csirkés pitét

38
készített.
Apa kedvenc étele. Anya mindig arra használta, hogy
megkapja, amit akart.
Vigyorogva megráztam a fejem, mert a hajam az arcomba
lógott.
– Tudja, hogy ellógtam?
–  Nem, még nem. – Bólintottam, ő pedig hátrapillantva
lassan elmosolyodott. Majd újra rám nézett. – A titkod
biztonságban van, egy darabig. De ne maradj sokáig!
Még közelebb jött, hogy megveregesse a vállam, aztán
távozott, miközben odasúgott valamit Daisynek, aki épp
akkor lépett be az ajtón.
Annak ellenére, hogy szinte mindennap láttam, amióta
csak emlékszem, a látványa felért egy gyomrossal. Szőke haj,
kusza és rakoncátlan. Lila keretes szemüveg és világosbarna
szem, ami minden körülötte lévőt megvizsgál és magába szív,
mint a szivacs, hogy elraktározza későbbre, amikor ecsetet
vagy ceruzát tart a kezében.
–  Hé, szülinapos! – Félénken elmosolyodott, és felugrott
mellém. – Máris eleged van a mókázásból?
Pislogva elszakítottam a tekintetem hosszú, napbarnított
lábáról, és megköszörültem a torkom.
– Igen. Mit mondott neked apa?
–  Csak köszönt. – Kinyújtotta a lábát, majd keresztezte a
bokáit.
A szememet a fehér tornacipőjén lévő rajzokra szegeztem,
megakadályozva, hogy ismét azokat a lábakat bámuljam.
Meleg lélegzete az arcomat simogatta, amitől úgy éreztem,
muszáj odafordítanom a fejem, így az ajkunk csak pár centi
távolságra került egymástól. Olyan illata volt, mint a kedvenc
karamellás ajakbalzsamának, és úgy nézett ki, mint egy szőke

39
istennő. A farkam azonnal megmozdult, és a farmeromnak
nyomódott. Hál’ istennek, hogy a számat bámulta, és
remélhetőleg nem vette észre.
– Odaadhatom az ajándékodat? – suttogta, és a tekintete a
számra vándorolt, majd újra a szemembe nézett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyzetbe
kerültünk. De gyerekkorunk óta ez volt az első alkalom, hogy
az ajkunk ennyire közel volt egymáshoz. És láthatóan nem
véletlenül.
–  Attól függ. – A hangom rekedt volt, mintha valami
beragadt volna a torkomba.
–  Mitől? – kuncogott Daisy, és a szívem megremegett,
mintha áramütés érte volna.
A házban megváltozott a zene, nekem pedig támadt egy
ötletem.
– Attól, hogy táncolsz-e velem előtte.
Vigyorogva és tágra nyílt szemmel hátradőlt, én meg
legszívesebben átkozódtam volna az igazságtalanság miatt,
amiért ilyen közel kerültünk egymáshoz, hogy aztán egy
másodperc múlva elveszítsem.
–  Miért, Quinn Burnell? – Áradt belőle a délies báj, ami
nem segített a nadrágomban történteken. – Ha nem
ismernélek, azt hinném, hogy fel akarsz szedni.
Felpattantam, mielőtt ott helyben lesmárolom a
szalmabálán, megragadtam a kezét, magamhoz húztam, és a
karcsú dereka köré fontam a kezem. Lassan a vállamra tette a
kezét, és olyan közel lépett, hogy a mellkasunk összesimult.
–  Tizenöt – mormolta. – Gondolj bele, mennyi mindent
megtehetsz most már!
Lassan ringatóztunk, a szememet nem vettem le róla.
– Például mit?

40
 Megvonta a vállát, én pedig megszorítottam a derekát.
– Például… randizhatsz. – Az arca elpirult, majd elfordult.
Megálltam és megvártam, amíg újra rám néz.
– Mióta kell az embereknek várniuk tizenöt éves korukig,
hogy randizhassanak?
–  Anya ezt szokta mondani. Azt mesélte, hogy tizenhat
éves koráig nem engedték neki. De tizenöt évesen már
titokban együtt voltak apával.
A hangja lágy volt, mintha félne túl hangosan beszélni,
attól tartva, hogy felfedezem, amit nem mond ki. Így is
kitaláltam, és mosoly terült el az arcomon, és önbizalommal
telt meg a mellkasom. Röviden felnevettem.
– Mi az? – kérdezte.
– Emiatt nem kell aggódnod.
Újra ringatózni kezdtünk, és imádtam az érzést, hogy a
karjaimban tarthatom. A trikója felcsúszott, így az ujjaim a
dereka csupasz bőréhez értek és kicsi köröket írtak le.
Libabőrös lett az érintésemtől, ami csak tovább keményített.
Ha észre is vette, ahogy hozzányomódtam, szerencsére nem
kommentálta. Bár egy részem szégyenteljesen azt kívánta,
bárcsak megtenné.
Tizennégy. Jézusom! Csak tizennégy éves. Az ilyen
dolgokkal várni kellene.
–  Miért nem kell aggódnom? – érdeklődött csillogó
szemmel.
–  Mert… elígérkeztél valakinek. És nem hiszem, hogy
anyukád bánná.
Szőke szemöldökét felemelve, szárazon és kissé idegesen
kérdezte:
– Ó, tényleg? És miért is nem?
–  Mindketten tudjuk a választ erre – válaszoltam halkan.

41
Nyelt egyet, én pedig közelebb léptem, és a homlokomat az
övén pihentettem. – Akarsz járni velem, Daisy June?
Akadozó lélegzet hagyta el ajkát, és az enyémen landolt.
– Velem akarsz járni?
Összevontam a szemöldökömet. Nem tetszett a hangjában
megbújó hitetlenkedés.
– Nem volt mindig is nyilvánvaló? – kérdeztem vissza.
Kissé megrázta a fejét, a szeme pedig olyan gyorsan
cikázott ide-oda, hogy szinte hallottam, ahogy a gondolatai
kattognak.
–  Ez az oka annak, hogy még egyik lánnyal sem jártál a
suliból?
Hogy mi? Megdöbbenten felnevettem.
– Őrült vagy, tudod?
–  Miért? Úgy követnek téged, mintha egy csokis jégkrém
lennél, amit kint felejtettek a napon.
Vigyorogva lehajtottam a fejem, és a karamellaillatú
ajkába suttogtam.
– Nem vettem észre. Talán azért, mert csak téged látlak.
Épp arra készültem, hogy megszüntessem a köztünk lévő
távolságot, és összeolvasszam az ajkunkat, amikor Daisy
felugrott. A karjával és a lábával is belém kapaszkodott,
miközben az arcát a nyakamba fúrta.
– Te nem félsz? – suttogta a bőrömbe.
A fenekét fogva megfordultam, és az ölemben tartva újra
leültem a bálára.
– Mitől?
Lehajtotta a fejét, és a szemüvege félrecsúszott.
Megigazítottam, amikor motyogni kezdett.
–  Attól, hogy ha úgy döntesz, mégsem akarsz velem járni,
már nem leszünk többé barátok.

42
 – Nem félek. Te és én… állandóak vagyunk, mint a hold és
a csillagok.
Elakadt a lélegzete.
– Te aztán tudod, hogy vegyél le valakit a lábáról, fikafej!
Vigyorogva a füle mögé simítottam a haját. Aztán olyan
gyorsan, mint a villámlás, a szája az enyémre tapadt. Egy
másodpercig bámultam őt, majd birtokba vette az ajkamat,
mintha csak most jött volna rá, hogy megteheti.
Becsuktam a szemem, miközben puha ajka szorosan az
enyémhez simult, és apró kezével megfogta az arcomat.
Sohasem csókolóztam még, de Daisyvel minden olyan
ösztönös volt. Mintha az ajkamnak mindig az lett volna a
feladata, hogy az övét szétválassza. Ismert tény, hogy a
nyelvemnek súrolnia kell az ajka belsejét, és érintésre
érintéssel válaszolva kell találkoznia az övével.
– Srácok! Hé, hé!
Alexis hangjára elhúzódtunk egymástól, és Daisy olyan
gyorsan leugrott az ölemből, hogy majdnem leesett a koszos
padlóra. Kinyújtottam a kezem, és megragadtam a csuklóját,
hogy megtartsam, aztán a pajta bejárata felé pillantottam,
ahol Alexis engem bámult, és valami furcsa futott át az arcán.
–  Boldog szülinapot! – Megköszörülte a torkát, és Daisyre
fordította a tekintetét, akit épp lefoglalt a padló bámulása. –
Nem akarod odaadni az ajándékodat? Egyre nehezebb…
visszatartani. Ha érted, mire gondolok.
Alexis megfordult, távozott, és újra egyedül voltunk.
Daisy szégyenlősen rám mosolygott, amikor felálltam és
megfogtam a kezét. Megpusziltam, és a szempillái
megremegtek, miközben engem figyelt. A mellkasomhoz
húztam, és újra meg akartam csókolni, de a kezét a hasamra
téve megszólalt.

43
 – Igaza van. Tényleg oda kéne adnom az ajándékodat.
Ahogy sétáltunk vissza a házhoz, vonakodva emelgettem a
lábamat, de közelebb érve már meghallottam.
A nyöszörgés összetéveszthetetlen hangját.
Körülnéztem, és a sötétet pásztázva próbáltam megtalálni
a hang forrását, amikor Daisy mindkét kezemet megfogta.
–  Gyere! – Nevetve és háttal sétált felfelé a lépcsőn, úgy
vonszolt magával.
Kivágódott az ajtó, és egy arany szőrcsomó rohant ki rajta,
egyenesen felénk.
– Baszki!
–  Quinton Benjamin Burnell – dörmögte az anyám –,
születésnap és tizenöt év ide vagy oda, kimosom a szád, ha
nem vigyázol.
Felvettem a kölyökkutyát, aki megpróbálta szétkarmolni a
lábunkat, és egy bárgyú vigyorral jutalmaztam. Anya
megrázta a fejét, és ellágyult a tekintete, amikor apa a dereka
köré fonta a karját.
–  Egy kiskutya? – kérdeztem, miközben az megnyalta az
arcomat. – Vettél nekem egy kutyát?
Daisy az ajkába harapott, és átnyúlt, hogy megpaskolja a
kutyus fejét. A kiskutya rögtön vele kezdett el foglalkozni, és
megállás nélkül nyalta a kezét.
– Anyával és apával együtt. Ez egy golden retriever.
–  Hihetetlen! – suttogtam, és nem törődtem azzal, hogy
tizenöt helyett ötnek nézek ki.
Kaptam tőlük egy kölyökkutyát.
Évek óta kutyát akartam. Azóta, amióta az öreg
terelőkutyánk elpusztult, amikor nyolcéves voltam.
– Fiú – tájékoztatott Daisy –, és pokollá tette az életünket az
utóbbi két napban, miközben próbáltuk felvidítani otthon.

44
 –  Szétrágta a legjobb futócipőmet – panaszkodott Joseph,
Daisy apja.
Az anyja, Henrietta, oldalba könyökölte.
– Évek óta nem futottál.
Joseph felmordult, anyukám pedig Henriettával együtt
nevetett.
–  A szüleid megengedték. Először megkérdeztem őket. –
Daisy megigazította a szemüvegét, mert a kölyökkutya
mindent megtett, hogy lenyalja az arcáról.
–  Te takarítasz utána, és édesanyád már beíratta
kutyaiskolába a városi állatorvosnál. Isten tudja, hogy
szüksége lesz-e rá – mormogta apám, örömmel a hangjában.
Ő is szerette a kutyákat. És tudtam, hogy csak azért nem
szereztünk egy újat, mert annyira kötődött Donnyhoz, a régi
kutyánkhoz.
De nem válaszoltam neki. Csak Daisyt figyeltem, alig
vettem észre a tornácunkra kivonuló vendégek pillantásait,
vagy a fülemet nyalogató kölyökkutyát.
–  Köszönöm – mondtam halkan, és szorosabban
megöleltem a kutyát.
Daisy arca egy pillanat múlva elpirult, én pedig elkaptam a
pillantásom.
–  Hol van Alexis? – kérdezte Daisy később, amikor
figyeltük, ahogy a kiskutya a pajtában szaladgál, szénát és
port rugdosva.
– Fogalmam sincs, gondolom hazament.
Daisy ásított.
– És mi lesz a neve?
Magamhoz húztam, és egy hosszú hajtincsével babráltam,
miközben figyeltük az energiabombát, aki megpróbálta
beásni magát egy zsák krumpliba.

45
 – Spud 1 – suttogtam.
–  Spud. – Daisy hangja furcsán halk volt, mintha a nevet
ízlelgetné. – Spud! – kiáltotta, de a kiskutya tovább dolgozta a
zsákot, tudomást sem véve rólunk.
Kuncogtam.
–  Gondolom, hozzá kell szoknia. – Daisy a vállamon
nyugtatta a fejét, én pedig elfordultam, hogy megcsókoljam a
homlokát. – Az eddigi legjobb születésnap.
 
 

1
krumpli

46
 HAT
Daisy

Most

Meghasadt. A szívem meghasadt, és nem kaptam levegőt.

Nyeltem egyet. Aztán újra és újra nyeltem, mert kavargott a
gyomrom, a szívem pedig majd kiszakadt a helyéről.
– Daisy… – suttogta Pippa, megrángatva a karomat.
De nem tudtam levenni a tekintetem Quinnről. Odatapadt.
Mintha valami arra kényszerített volna, hogy lássam ezt a
pillanatot. Hogy szembesüljek a meglepettséggel, a
bizalmatlansággal és a szomorúsággal, amik egymás után
villantak fel mogyoróbarna szemében.
–  Én… – kezdtem bele remegő ajkakkal. Majd
összeszorítottam őket, és végül elfordultam, miután a sokk
lassan enyhült, és utat engedett a könnyeknek.
Quinn hangja ütötte meg a fülem.
– Te mit…?
– Quinn.
Láttam, hogy Alexis a karjára tette a kezét, amitől az égető

47
fájdalom csak fokozódott bennem, mindent átjárt.
–  Örülök, hogy találkoztunk, azt hiszem – jegyezte meg
Pippa szárazon, aztán megfogta a kezem, és arrébb lökdösött
a járdán.
De csak vánszorogni tudtam, és közben a vállam fölött
hátranéztem Quinnre, aki sietősen odaszólt Alexisnek. Aztán
utánunk jött.
– Állj meg! – nyöszörögtem.
Pippa megállt, és amikor Quinn odaért hozzánk,
megkérdezte:
– Szeretnéd, hogy maradjak, vagy menjek?
–  Nem tudom. – A hangom gyenge árnyéka volt
önmagának.
Pippa megszorította a karom.
– Megvárlak azon a padon, oké?
Azt hiszem, bólintottam, mert minden idegszálammal az
előttem álló Quinnre összpontosítottam, és viszketett a
kezem, hogy megérinthessem.
De nem tehettem meg.
– Mit keresel itt? – kérdezte, s közben az ujjaival átfésülte a
haját, és egyenesen a szemembe nézett. Amikor nem
válaszoltam, újra megpróbálta, ezúttal lágyabb hangon. –
Daisy?
– Egyetem. Jelentkeztem, bejutottam. Most itt vagyok.
Valamiért ettől a kérdéstől védekező üzemmódba
kapcsoltam. Vagy talán a mellkasomban lévő létfontosságú
szerv folyamatos repedése volt okolható, ahogy a markáns
állára, a szemére, az egyenes orrára és az összeráncolt szőke
szemöldökére pillantottam a barna szempillái fölött.
Egy hosszan elnyújtott percig nem válaszolt. Csak meredt
rám. Feszült arcára hitetlenkedés ült ki.

48
 – Nem gondoltam…
– Hogy ide jövök? – segítettem ki, amikor elhallgatott.
Bólintott, majd felsóhajtott.
– Hogy vagy?
Hogy vagyok? Őrültségnek találtam, hogy ilyen kérdést
tesz fel, amikor az egész világ láthatta, hogy épp az előbb
tapasztaltam meg, milyen érzés az, amikor valakit egy tompa
tárggyal fejbe vágnak, aminek a hatása még mindig nem múlt
el.
Amikor évek óta nem láttuk egymást.
Amikor miatta jöttem ide, és ő az ex legjobb barátnőmmel
volt együtt.
–  Mi folyik itt? – Megráztam a fejem, mert elegem lett
abból, hogy próbáljuk figyelmen kívül hagyni a helyzet
képtelenségét.
–  Hogy érted? – kérdezte Quinn, és félreállt, hogy
elengedjen valakit.
– Te és Alexis?
Láthatóan összerezzent, végighúzta a kezét az arcán, majd
a válla fölött hátranézett a fagyizó irányába, ahol Alexis állt
és minket figyelt. Hosszan kifújta a levegőt, széles vállai
ellazultak.
– Daisy…
–  Nyilvánvaló. – Felnevettem. – Tényleg. Nem kell
szépítened.
Két szeme aranylón és zölden ragyogott, állát
összeszorította. Minden idegszálam megfeszült, nem voltam
hozzászokva, hogy mérgesnek lássam, és úgy éreztem, nekem
kéne dühösnek lennem, nem neki.
– Elmentél.
– Tudom – suttogtam.

49
 Egymásra meredtünk. Foszlányokban jutott el hozzánk a
járókelők hangja, ahogy továbbra is egymást néztük, és
amikor végül Quinn elszakította a tekintetét az enyémtől, egy
részem legszívesebben beleveszett volna a minket körülvevő
árnyékokba.
–  Ez hiba volt. Nem csinálom ezt – mondta végül. –
Mennem kell!
– Quinn, várj!
Rám sem nézett.
–  Nem, Daisy. Figyelj! – Élesen beszívta a levegőt, és a
következő szavakkal együtt fújta ki: – Fiatalok voltunk, és sok
idő telt el. Örülök, hogy látlak, de – akkor rám nézett, és
elszántság tükröződött jóképű arcáról – azt hiszem, el kellene
kerülnünk egymást.
Bár egyetértettem azzal, hogy valószínűleg ez lenne a
legjobb ötlet az után, amivel pillanatokkal korábban
szembesültem, nem hagyhattam annyiban.
– Miért?
– A dolgok egyszerűen… változnak. – Hátralépett, tőlem el,
Alexis felé. – Vigyázz magadra, oké?
Vigyázz magadra?
Pippa ismét ott termett, és belém karolt.
– Gyere!
Észre sem vettem, miközben figyeltem, hogy Alexis és
Quinn elsétálnak az ellenkező irányba, amíg nem próbált meg
elrángatni onnan. Mielőtt befordultak a sarkon, Quinn még
hátranézett a válla fölött, de túl messze volt ahhoz, hogy
lássam az arckifejezését.
Aztán eltűnt.
A szobánkba visszaérve Pippa bezárta az ajtót, és az
ágyhoz vezetett, majd leült mellém, miközben lerúgtam a

50
cipőmet.
– Ez ő volt, ugye?
– Igen.
– De most azzal a lánnyal van.
– Nyilvánvalóan.
A kezével körkörös mozdulatokat írt a hátamra.
– Na, basszus!
Aznap este csendben feküdtünk, miközben könnyes
szememet a mennyezetre szegeztem. Most minden másnak
tűnt. Nem éreztem izgalmat, amikor lefeküdtem erre az
ágyra, ebben a szobában. Nem, most olyannak láttam,
amilyen valójában. Réginek és elavultnak.
Pont, ahogy én éreztem magam.
–  Akarsz beszélni róla? – kérdezte Pippa, amikor a csend
fülsiketítővé vált.
Nem akartam. Vagyis akartam, de nem tettem.
– Azt hiszem, még mindig sokkban vagyok.
– Ő volt a legjobb barátod? – Óvatos, habozó volt a hangja.
– Volt, igen.
Még több csend, amit a szívem és a gondolataim üvöltése
követett. Hogy tehette? Továbblépett. Vele. Megcsókolta,
megérintette, szerette, szeretkezett vele…
Kipattantam az ágyból és kirohantam a folyosóra,
nekitámaszkodtam a mosdó külső falának, aztán kezemet a
számra szorítva bebotorkáltam, és közben majdnem
elcsúsztam a bolyhos zoknimban.
Az első WC-be öklendeztem, amit megláttam, és addig
hánytam, amíg az aznap esti pizza egy adag undormányként
vissza nem bámult rám, majd a gyomrom ismét háborogni
kezdett.
– Au, jól vagy? – kérdezte valaki.

51
 –  Jól van – közölte vele Pippa –, csak romlott pizzát evett
vacsorára.
Nevetés.
– Ó, értem. Maradj távol a Waymen Drive-on lévő kínaitól!
A szobatársam, Hilary két napig hányt.
Remegő lábakkal lehúztam a WC-t, és megragadtam egy
kis WC-papírt, hogy letöröljem az állam.
–  Köszönöm, megjegyeztem – mondta Pippa, aztán
kisegített a fülkéből a mosdókagylóhoz. – Tessék!
Egy hálás mosollyal jutalmaztam, hogy odadobta a
neszesszerem.
– Micsoda elpazarolt húsz dollár? – Próbáltam elviccelni a
helyzetet, de a könnyek előtörtek.
Szerencsére, ekkor már egyedül voltunk.
– Shh, gyerünk! Mossuk meg a fogad, aztán annyit sírhatsz
a szobában, amennyit csak akarsz. – Pippa nyomott egy adag
fogkrémet a fogkefémre, a csap alá tartotta, majd
odanyújtotta.
Valahogy sikerült lelassítanom a könnyeket, miközben
öblítettem, sikáltam, újra öblítettem, majd visszamentem a
szobába.
Amikor újra az ágyamban voltam, hasra feküdtem, és a
könny valósággal patakzott a szememből, úgy tűnt, soha nem
fog elállni.
Vigyázz magadra!
Quinn búcsúszavai késként fúródtak a mellkasomba, egyre
mélyebbre hatoltak, és a szívem azonnal vérezni kezdett.
Pippa egy darabig ült mellettem, egymás után adogatta a
zsebkendőket, amíg végül azt javasoltam, hogy menjen
aludni.
– Csak akkor, ha te is ugyanazt csinálod.

52
 Vonakodva beleegyeztem, és a súlya eltűnt az ágyról. A
takaró suhogása, ahogy kényelembe helyezte magát az ágyán,
betöltötte a szobát, én pedig lehunytam a szemem.
Nem gondoltam, hogy tudok aludni, és bármit megtettem
volna, hogy felébredjek ebből a rémálomból.
Quinn számára ez annyit jelentett, hogy többé már nem
akar engem, vagy elege lett a várakozásból. Engem viszont
mindkettő padlóra vitt volna, összetör és arra kényszerít,
hogy átértékeljem, mi az ördögöt is csináltam egész idő alatt.
Kivéve, ha mindezt nem így gondolja.
Az egyetlen olyan emberrel lépett tovább, akit még örök
barátomnak hittem. Valakivel, akit majdnem olyan régóta
ismertem, mint őt.
Ahogy teltek az órák, Pippának háttal, a falat bámulva, az
emlékek összemosódtak, összekavarodtak, majd szétváltak és
arra ösztönöztek, hogy mindent megkérdőjelezzek.
Végig ezt akarta? Vele lenni?
Lett volna értelme. Alexis szépségéhez hasonlót nem
igazán lehetett találni. Ennek ellenére nem tudtam elhinni,
hogy mindig is őt akarta. Soha nem éreztem így. Soha nem
volt kétséges, hogy engem akar, ha majd egyszer végre a
következő szintre lépünk.
A dolgok változnak.
Ezt tették. Ó, a rohadt életbe, de még hogy.
Alexis szeme a diadal kék jelzőfényeként villogott, ahogy
visszabámult rám a sötétben.
Képtelen voltam ugyanúgy gondolni rá, és ettől hülyén
éreztem magam. Most már minden világos volt.
Alexis mindig is Quinnt akarta. De én kizárólag csak
Quinnt láttam, soha nem vettem észre mást.
Nem tudom, hogy valaha is képes lennék-e nélküled élni.

53
 Nos, egyértelműen képes volt rá.
Még egyszer lehunytam a szemem, kényszerítve a
könnyeket, hogy elapadjanak. Végül az álom bekúszott a
testembe, és ellazította feszült végtagjaimat. Mint jeges vizet
az égésre, örömmel fogadtam, kétségbeesetten vágyva arra,
hogy elmulassza.
Mint kiderült, nem volt pihentető, köszönhetően az
álmoknak, amik tovább gyötörtek.

54
 HÉT
Daisy

Tizenöt évesen

A hónom alá csaptam a könyveimet, és követtem Alexist a

teremből kifelé. Nos, azt nem mondanám, hogy követtem. Az
emberek ugyanis utat engedtek neki, mintha ő lenne a
királynő, de amint elhaladt, ismét összezártak, így ki kellett
várnom a soromat.
Nem volt ezzel gond. Nem zavart.
John Newman viszont zavart.
–  Mi van, drótszájú? – Oldalba lökött, amitől
összerezzentem. – Mi van? Azt hiszed, hogy csak mert
Burnellt a piszkos, festékes ujjaid köré csavartad, hozzánk
már túl jó vagy, ugye?
Nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy ha megteszem,
csak rosszabb lesz.
Eljutottam az osztályteremig, és már félúton jártam a
szekrényemhez, amikor újrakezdte.
–  Tudod, a sok drót előtt egész jól néztél ki, vagy valami

55
olyasmi.
Továbbra sem vettem róla tudomást, és a szekrényemhez
tartottam.
–  Egy nap Burnell majd nem lesz itt, hogy megvédjen,
nyakigláb. Akkor majd mit fogsz csinálni?
Amikor továbbra sem válaszoltam, kinyújtotta a lábát,
hogy elgáncsoljon. Kikerültem, de elvesztettem az
egyensúlyomat, és a fenekemre estem. A könyveim
szétszóródtak körülöttem. Amikor valaki rálépett a kezemre,
hallottam valami reccsenést, és az éles, szúró fájdalom az
ujjamtól egészen a karomig terjedt.
–  Jaj, istenem! Nagyon sajnálom – mondta valaki, aztán
elrohant.
– Dais?
Nyöszörögve a mellkasomhoz szorítottam a kezem, és
amikor felnéztem, láttam, hogy Quinn az útjába kerülőket
félrelökdösve igyekszik hozzám jutni.
– Daisy, mi a franc történt?
Megráztam a fejem, de közben ráharaptam a nyelvemre,
hogy visszatartsam a sírást. Az ujjam olyan fájdalmasan
lüktetett, hogy felkavarodott a gyomrom. Quinn lehajolt, és
lefejtette a kezem a mellkasomról. Nem tudtam elfojtani egy
visítást, amitől az arckifejezése még aggódóbbá vált.
– Jól vagy? Kificamodott a csuklód, vagy valami?
Körülnéztem és Alexist kerestem, de már biztosan a
következő órára kellett mennie.
– Nem tudom. Azt hiszem, talán az ujjam.
Quinn a karom alá csúsztatta a kezét, és könnyedén
felemelt a padlóról, míg Jordan, az egyik csapattársa felszedte
a könyveimet.
–  Köszönöm – mondtam, és már nyúltam, hogy elvegyem

56
tőle.
Apró mosollyal rám nézett.
– Nem, inkább nyisd ki a szekrényed, és berakom őket.
Jordan rendes volt, ezért bólintottam, és pár szekrénnyel
arrébb mentünk a folyosón, amíg odaértünk az enyémhez,
majd kinyitottam. Betette őket, Quinn pedig így szólt:
–  Dais, mondd el, mi történt, vagy megkérdezek valaki
mást!
Amikor haboztam, Annie, a pomponlánycsapat egyik tagja
odakiáltott:
–  John Newman elgáncsolta, Quinn. Szörnyű dolgokat
mondott neki.
Tudtam, hogy csak nyalizni akar Quinn-nek, és valójában
tesz rám. Mégis hálás voltam, hogy nem nekem kellett
kinyögnöm, mi történt. Quinn-nek nem volt szüksége további
részletekre, elég volt az, amit Annie elmondott.
Megemelte az állam, hogy ránézzek. A szemei ide-oda
cikáztak, az állkapcsa megfeszült.
– Ez igaz?
Nyeltem egyet, és bólintottam.
– Igen, de…
– Nincs de. A seggfej utoljára szórakozott veled.
–  Quinn – kezdtem bele, de már Jordanhez fordult, és túl
halkan beszélt ahhoz, hogy halljam.
Aztán visszafordult hozzám, átkarolta a derekamat, és
kikapta a táskámat a szekrényből.
– Szükséged van még valamire innen?
– Nem, köszönöm.
Bezárta az ajtót, és végigvezetett a folyosón az
iskolanővérhez, aki bekötözte az ujjam, és jeges borogatást
adott, hogy pihentessem a kezem. Quinn az ágy mellett állt, az

57
arckifejezése minden másodperccel egyre dühösebb és
zárkózottabb lett.
– Hé – mondtam, és felnéztem rá –, gyere ide!
– Ezúttal mit mondott neked?
– Nem fontos. – Megfogtam a kezét a sértetlen kezemmel, a
hasamra tettem, és az ujjaimmal cirógattam.
Kissé ellazult az arca, de nem eléggé.
–  Ez baromság, Daisy! Mindenki tudja, hogy előbb-utóbb
úgyis összejövünk. Miért nem ismerjük be, hogy már együtt
vagyunk?
Majdnem nyolc hónapja jártunk, de nem akartam, hogy
ezért bárki másképp bánjon velem. Igaz, gyanítottam, hogy
így is úgy bántak velem, ahogy akartak, tekintet nélkül
bármire.
– Oké, teszek rá, hogy mit gondolnak.
Quinn szaporán pislogott.
– Biztos?
Félénken mosolyogva válaszoltam:
–  Az olyanoknak, mint John Newman, úgysem számít,
szóval kit érdekel.
–  Engem – vágta rá Quinn. – Nem akarom, hogy bármi
olyat tegyél, amitől félsz, vagy ami kényelmetlen neked.
Ilyenkor még mindig megdöbbentem. Meg akartam csípni
magam, hogy rájöjjek, vajon ez az édes, gyönyörű fiú tényleg
az enyém-e.
–  Te itt vagy nekem. – Könnyes szemmel pislogtam, és
elöntöttek az érzelmek, ahogy ránéztem. Mindig
túlcsordultak az érzelmeim a közelében. Ha volt valami,
amitől féltem, az az volt, hogy nem marad már szabad hely
nekik bennem, és szétrobbanok.
Quinn arckifejezése ellágyult, leült mellém, és a fejét a

58
hasam mellé tette. Elengedtem a kezét, és beletúrtam a
hajába. Behunyta a szemét, felsóhajtott, amitől a teste
megborzongott, majd elernyedt.
–  Nem bírom elviselni. Rosszul vagyok tőle. Fizikailag
rosszul.
– Tudom – mondtam. – Egy nap majd feladja.
Quinn szeme kinyílt, zöld és arany foltok harcoltak sötét
pupillái körül.
– Nem érted.
– Micsodát?
Felnevetett, aztán felnyögött, és rázkódó homlokát
beledörzsölte az oldalamba.
Újra rám nézett, amikor megszólalt.
–  Tetszel neki. Danielnek, aki matekon piszkált téged,
szintén.
Felhorkantam, megpróbálva nem nevetni.
– Ne viccelj, Quinn! Fáj.
Széles vigyora egyszerre volt gyönyörű és fenyegető.
– Nem viccelek.
Összeráncoltam a homlokomat, amíg átgondoltam az
egészet.
–  Hol van Daniel? – Quinn lehajtotta a fejét, és köröket
rajzolt a tenyerembe. – Quinn.
–  Rendben – morogta. – Elbeszélgettem vele. Aztán úgy
vélte, az lenne neki a legjobb, ha inkább McMullen órájára
járna.
A jég elmozdult a kezemen, ahogy egyre feszültebb lettem.
Quinn óvatosan átnyúlt, és a helyére tette.
– Elbeszélgettél vele?
Megdöntötte a vállát, és visszatette a fejét.
– Igen.

59
 – Igazán.
– Igazán.
– Quinn, ne is próbálj meg hazudni nekem!
Nyögve felült.
– Oké, inkább egy határozott javaslat volt.
– Javaslat?
A nővér félbeszakított minket, mert visszajött, hogy
ellenőrizze az ujjam. Füttyentett egyet.
– Ez egy darabig fájni fog, kisasszony.
Quinn megkérdezte:
– Tehetünk még valamit?
Megrázta a fejét.
–  Nem. De ne aggódj! Csak maradjon a másik ujjhoz
rögzítve. Már felhívtam anyukádat, munkából elszaladt
fájdalomcsillapítóért, utána hamarosan itt is lesz.
Hálásan bólogattam, aztán a nő visszatért az apró
irodájába.
–  Szekálni fogod John Newmant, amiért szekált engem? –
kérdeztem, amikor már nem volt társaságunk.
Quinn elfehéredett.
– Nem. – Felhúztam a szemöldököm. – A srác egy idegesítő
barom. Meg kell tanulnia, hogy ami sok, az sok.
–  Nem kell megvívnod a csatáimat helyettem – jegyeztem
meg, miközben felültem.
Megfogta a karom, hogy megnyugtasson, amikor
elfordítottam a fejem.
–  De nincs annál nagyobb megtiszteltetés. – Nevetve
ráütöttem a karjára, ő pedig közelebb lépett, hogy finoman
homlokon csókoljon. – Ne aggódj miattam!
–  Mr. Burnell, ideje visszamennie órára. – A nővér az
ajtóban állt, és ugrált a szemöldöke, ahogy a szeme köztünk

60
cikázott.
Quinn hezitált, ezért megszólaltam:
– Menj! És viselkedj!
Kacsintva felkapta a táskáját.
– Meglátogatlak, amint hazaértem.
Figyeltem, ahogy elmegy, ami sokkal rosszabb volt, mint a
lüktetés a kisujjamban.
A nővér caccogott.
– Jaj, te lány! Jól megjártad.
Elvörösödve lehajtottam a fejem.
 
 
A tücskök abbahagyták a ciripelést az ablakom alatt, majd
következett a puffanás, amikor Quinn bevetette magát, majd
talpra ugrott a sárga szőnyegemen.
– Hogy érzed magad?
– Jól vagyok.
Leült az ágyra, lerúgta a cipőjét, aztán lefeküdt mellém.
– Mutasd!
Óvatosan megfogta a kezem, felemelte a ragasztót, és az
ablakomon besütő késő délutáni, narancsszínben izzó
fényben megvizsgálta.
– Fájdalmasnak néz ki.
–  Az is, de nem olyan vészes, amióta bevettem néhány
fájdalomcsillapítót. – Csak annak örültem, hogy a
kisujjammal történt, hiszen jobbkezes vagyok.
Hümmögött, majd óvatosan visszahelyezte a ragasztót, és
ráfektette a kezem a kemény hasára. A légzésem felgyorsult,
és gyorsan kapkodtam a levegőt, remélve, hogy nem veszi
észre.
– Merre jártál?

61
 Nem vagyok az a zsémbes típus. De ha azt ígérte, hogy
iskola után eljön, akkor mindig egyenesen ide szokott jönni.
Különben is volt egy erős gyanúm, hogy merre járhatott.
– Sehol, csak Jordannel és a srácokkal lógtam egy ideig.
Megfogtam a kezét, és az arcomhoz emeltem. Az öklén
nem volt sérülés vagy horzsolás. Ennek ellenére nem hittem
neki.
– Mit csináltál valójában?
–  Daisy… – Anya kinyitotta az ajtót, és megállt, amikor
megpillantotta Quinnt. Csettintett a nyelvével. – Felállni,
Quinn! Joseph most ért haza.
Quinn bűnbánó pillantással felpattant, és közben a fejét
vakargatta.
Felültem, amikor apa besétált a bejárati ajtón, és
hallottam, hogy bezáródik mögötte.
–  Hol van? – kérdezte anyát, aki előrement, hogy
üdvözölje.
– A szobájában, Quinn-nel.
Apa felmordult.
– Nyitva van az ajtó?
Nem várta meg a választ. Egy másodperccel később már
hallottam nehéz lépteit a szobámhoz közeledni.
–  Daisy. – Aggódó kifejezés jelent meg az arcán, amikor a
kezemre nézett. – Helló, Quinn! – A fejét Quinn felé kapta, aki
épp próbált elfoglaltnak tűnni a… Jane Austen-regényeimmel.
– Helló, Joe!
Próbáltam nem nevetni, amikor Quinn tehetetlenül vállat
vont apám háta mögött, majd ismét apára figyeltem.
– Melyik huligán tette ezt veled?
– Senki. Elestem, és valaki véletlenül rálépett a kezemre.
Ez nem nyugtatta meg. Egyáltalán. A homlokát borító

62
ráncok elmélyültek, és Quinn felé fordult.
– Válthatnánk néhány szót?
Quinn bólintott. Felkelt, követte apát, és rám kacsintott,
mielőtt eltűnt.
Próbáltam hallgatózni, de kimentek a tornácra, és az
ablakom a ház hátsó részén volt. Sóhajtva nekidőltem a
párnámnak, és vártam.
Quinn egy pillanattal később már jött is vissza, a nevetése,
akárcsak apáé, betöltötte a folyosót.
Az ajtót nyitva hagyva leült az ágyamra.
–  Elkérte a neveket, életkorokat és utolsó ismert
tartózkodási helyeket? – kérdeztem.
Quinn vigyorogva megrázta a fejét.
–  Nem, csak meg akart bizonyosodni, hogy elintéztem-e a
dolgot. – Lehuppant az ágyra a lábamhoz.
– Tehát ezt csináltad eddig? Elintézted?
Az ujjával lusta köröket rajzolt a bokám fölé, ami
eloszlatta a dühöm egy részét.
– Igen.
Ez volt minden, amit mondott.
– Kifejtenéd?
– Nem.
Az orrom alatt morogva kinéztem az ablakon, sértődött
voltam, de nem tudtam ellene tenni. Tudtam, hogy csak
törődik velem, és ezért meg egymillió más ok miatt szerettem
őt, de nem akartam, hogy miattam bajba keveredjen, és ezt
közöltem is vele.
– Dais – szólalt meg, és a hasára gurult, hogy rám nézzen –,
nem csináltam semmi rosszat. Én csak… ráijesztettem egy
kicsit.
– Hogyan?

63
 Imádni valón összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted? Csak beszélgettünk vele.
Ó, jaj!
– Beszélgettünk? Hányan?
Quinn a száját lebiggyesztve hezitált.
– Ööö… csak a csapat fele.
– Ó, az ég szerelmére!
Vihogva megrántotta a bokám, majd lágy puszit nyomott a
lábamra.
–  Nem hiszem, hogy érted ezt, Dais. Soha nem fogok ott
állni és hagyni, hogy ilyesmi történjen veled. Senki sem
tarthat téged kevesebbre annál a kedves, szép, gyönyörű,
sugárzó lánynál, aki vagy.
– Azt hiszem, mégis – suttogtam.
– Micsoda?
– Mégis értem.
A tekintete ellágyult, hirtelen a hálószobám ajtajára
pillantott, aztán villámgyorsan felpattant az ágyra, hogy ajkát
az enyémhez nyomja.
– Quinn? – szólította apám valahonnan, ami a konyhának
hangzott.
Működött a hatodik érzéke, esküszöm.
Quinn vigyorogva hátrált.
– Igen?
Hallottuk, hogy anya csitítgatja apát, mire ő felmordult,
aztán mindketten a takaróba temettük az arcunkat, hogy
visszafojtsuk a nevetésünket.

64
 NYOLC
Quinn

Most

– Pihenek ma este, kora reggel edzésem lesz.

Alexis kék szeme összeszűkült.
– Lesz valami gond köztünk? Most, hogy…
Jézusom! Már azelőtt ráztam a fejem, mielőtt még a
befejezetlen kérdésének a többi részét megtalálta.
–  Nem. – Megfogtam hátul a fejét, és megpusziltam a
homlokát. – Rendben leszünk. Csak ledöbbentem.
Ami igaz is volt. Mégsem tudtam megállni, hogy az
ajkamba harapjak, amikor Alexis elhúzódott, hogy rám
nézzen.
Az, hogy Daisy felbukkan a Gray Springsen, az utolsó dolog
volt, amire számítottam. Bár isten tudja, miért. Hiszen azóta
tervezgettük, hogy együtt jövünk ide, amióta tudtuk, mi is az
az egyetem. Csak azt gondoltam, hogy amikor kizárt az
életéből, azzal a közös terveinket is kizárta.
– Oké – mondta Alexis. – Írsz, mielőtt lefekszel?

65
 Bólintottam, és figyeltem, ahogy a kollégiuma felé tart,
aztán visszaültem a kocsimba.
Miután bement, a fejemet nekivágtam a háttámlának, és
kibámultam a szélvédőn. Úgy tűnt, az éjszaka elsötétítette a
csillagokat az égen. Kísérteties csend honolt, vagy talán a
szívem mennydörgött annyira, hogy mást nem hallottam.
Miután idegesen megdörzsöltem az arcomat, elindítottam
az autót, és megkezdtem ötperces utamat a sorházakhoz.
Toby, aki szélső elkapóként játszott a csapatban, azóta ott
élt, amióta előző évben együtt kezdtünk a Gray Springsen.
Ebben az évben felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Az apjáé a
hely. A bérleti díj mocsok olcsó, plusz elegem volt a
kollégiumból, így elfogadtam az ajánlatot. Ráadásul Toby
meglehetősen kényszeres a dolgait illetően, ezért ritkán
tartott bulit, vagy bármi őrültséget. És így Alexisszel is
könnyebben tudtam találkozni.
A mellkasom égett, és hogy megpróbáljam csillapítani,
hosszan elnyújtva vettem egy nagy levegőt.
Miért? Mindezek után miért bukkant fel csak úgy? Ott állt
előttem, mintha ezt vártam volna el tőle. Tudnia kellett volna,
hogy rég feladtam a várakozást.
A harag marokra fogta a szívem, összeszorította, és
megcsikorgatta a fogaimat.
Daisy azt csinálhatott, amit csak akart. Ez nem változtatott
azon, amit tett, vagy ami ennek következtében történt. Réges-
régen befejeztük. Tett róla, hogy így legyen, én pedig
egyszerűen lezártam.
Megálltam a kocsibejárón, leállítottam az autót, és
kiugrottam. Láttam, hogy a televízió fénye árad ki bentről.
Kinyitottam az ajtót, majd épp bezártam magam mögött,
amikor Toby hátranézett a kanapéról.

66
 – Na, hol van az asszony?
– Kiraktam a kollégiumnál.
–  Megjött neki, vagy mi a szar? Eddig minden este együtt
voltatok.
Hozzávágtam egy párnát, amit elkapott, és öntelt vigyorral
a feje mögé rakta.
– Nem kell minden éjszakát együtt töltenünk. – Leültem a
szemben lévő kanapéra, lerúgtam a bakancsomat, és
feltettem a lábam a dohányzóasztalra.
Toby felhúzta a szemöldökét.
– Lábat le, seggfej!
Vigyorogva levettem, és kinyújtóztam.
– Mész a hétvégi buliba?
Megvonta a vállát, és visszafordult a tévéhez, amiben
valami bűnügyi műsor ment.
– Nem tudom, két esszé rohadtul a nyakamon van.
Felmordultam, és üres tekintettel bámultam a tévét.
Elmentél.
Tudom.
Vigyázz magadra!
–  Beszedtél valamit? – Toby hangja kiugrasztott a
gondolataimból.
– Micsoda?
–  Szedsz valamit? Ne felejtsd el, attól, hogy az edző
engedékeny az ilyesmivel kapcsolatban, akkor fognak
tesztelni minket, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Felröhögtem.
– Nem szedek semmit.
Toby kék szeme kissé összeszűkült.
– Valami nincs rendben veled.
– Jézus! – nyögtem fel. – Hagyjál békén!

67
 – Már nem szereted Alexist? Haver, ha ez így van, engedd
el. Sok seggfej szívesen lecsapná őt a kezedről ezen a helyen.
Ökölbe szorult a kezem, és szinte morogtam.
– Fogd be! Alexisnek semmi köze az egészhez.
Toby mosolya ördögi volt, amilyen ő is tud lenni.
– De akkor van valami.
– Mi vagy te, egy kibaszott agyturkász?
Becsukta a száját, és hátradőlt a kanapén.
–  Felejtsd el, egy pöcs vagyok! Ez a hely összezavarja a
fejem, és unatkozom.
Egy pillanatig figyeltem, ahogy a két keze kinyílik és
összezáródik mellette a kanapén. Toby mindig kissé
különbözött a többi barátomtól. Néha alig szólt két szót
hozzám, mintha tudomást sem akarna venni a világról, nem
is beszélve másokról. Máskor mindent tudni akart, akármiről
szívesen beszélgetett.
Két sebessége volt. És a félelmetes az volt, hogy semmilyen
előjel nem árulkodott arról, hogy lassulni vagy gyorsulni fog.
Csak megtörtént. Mintha egy kapcsoló lett volna az agyában.
Láttam a gyógyszereket a fürdőszobában. Azt is tudtam,
hogy hozzájuk sem nyúl, a porból, ami belepte a kibontatlan
tasakokat és dobozokat.
Nem voltam benne biztos, hogy a drogteszt miatt, ami a
focizással jár, vagy mert úgy gondolta, hogy nincs rá
szüksége. Akárhogy is, soha nem tűnt olyan furának, hogy
aggódnom kelljen. Úgy gondoltam, ha beszélni akar róla,
akkor a megfelelő hangulatban úgyis megteszi.
Felálltam.
– Azt hiszem, zuhanyozom, aztán alszom.
–  Bármi legyen is, ne verd ki, ha nem vagy hajlandó
kitisztítani az átkozott zuhanyt.

68
 – Mintha te megcsinálnád.
– Igaz. De te szarul célzol.
Nevetve felvágtattam az emeletre, megragadtam a
melegítőmet és egy szürke pólót, majd a fürdőszobába
indultam.
A víz forró volt, de még forróbbra állítottam. Mintha ki
tudtam volna izzadni az aznap esti eseményeket, engedni,
hogy lefolyjanak a testemen, és eltűnjenek a lefolyóban.
Megragadtam a farkamat, rántottam rajta egyszer, majd
még egyszer. Kék szemek, nagy mellek, sötét, rózsás
mellbimbókkal és még sötétebb hajjal, ami csábító
szalagokként omlott rájuk. A tenyerem mozgásba lendült, és
megkeményedtem.
Barna szemek, kis mellek, sötét rózsaszín mellbimbókkal
és kusza szőke hajjal, ami megőrjített, amikor csak
megérintettem vagy ránéztem. A farkam úgy lőtt ki, mintha
álomból ébredt volna. Dühös volt, kemény és lüktető.
Bassza meg!
Összeszorítottam a fogam, és émelygett a gyomrom.
Leengedtem a kezem, befejeztem a mosakodást, és elhúztam
onnan, csalódást, izgalmat és bűntudatot érezve egy olyan
bűn miatt, amit nem terveztem elkövetni.

69
 KILENC
Daisy

Tizenhat évesen

Kiakasztottam száradni a festményemet a kiürült

rajzteremben, majd hátraléptem, hogy alaposan szemügyre
vegyem.
Egy portré volt Spudról, aki most már teljesen megnőtt,
ám legtöbbször még mindig kölyökként viselkedett.
Ennek ellenére az öröme és a szerető személyisége
ragályos volt. És nem számított, hány tehenet és csirkét
ijesztett meg, vagy hány pár cipőt, ruhadarabot és kézitáskát
lopott el és vitt a pajtába, hogy megrágja, mindenki imádta.
És meglehetősen könnyű volt megfesteni őt arról a
fényképről, amit készítettem róla. Alig kellett rápillantanom.
Kiabálás és éljenzés hatolt át ködös, szeretetteljes
gondolataimon, és a szívem megállt.
Basszus! A meccs!
Megragadtam a táskámat, felkaptam a vállamra, és
kirohantam a teremből, végig a folyosón, aztán kivágtam a

70
dupla ajtót, s közben majdnem leestem a lépcsőről.
A hajam hozzáragadt az arcomhoz, de kisöpörtem onnan,
és olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan csak tudtam,
amíg el nem értem a pályát. Amint odaértem, megpróbáltam
átverekedni magam a sorok között, hogy helyet találjak, végül
félig egy szegény lányra, akit biológiáról ismertem, félig a
lelátóra ültem.
–  Sajnálom – motyogtam sietősen, és feltoltam a
szemüvegemet az orromon, miközben a szemem
kétségbeesetten pásztázta a pályát Quinnt keresve.
Az idény végeztével néha baseballozott, hogy formában
maradjon. Pont akkor vettem észre, amikor becsúszott a
hármas bázisnál, és összeütközött az egyik belső játékossal,
aki próbálta elérni a labdát.
Egy másodperccel később azonban már talpon volt, és a
szívem újra normálisan dobogott. Vagyis addig, amíg fel nem
pillantott, engem keresve a tömegben. Éppen akkor látott
meg, amikor a mellettem ülő lány felpattant, hogy szurkoljon,
amitől ráestem a betonlépcsőre. Au!
Tudva, hogy Quinn láthatta ezt, és annak ellenére, hogy
úgy éreztem, legszívesebben meghalnék a megaláztatástól,
visszamásztam a helyemre, és odaintegettem neki.
Elhagyta a bázisát és felém sétált, miközben az edző vörös
arccal kiabált neki, hogy a játékra koncentráljon. Úgy tűnt,
megnyugtatta a mosolyom és a vállrándításom, mert
elvigyorodott, ami még a köztünk lévő távolság ellenére is
megbizsergette a fejbőröm, és pillangók kezdtek verdesni a
gyomromban.
–  Bocsánat – nevetett a mellettem ülő lány
rosszindulatúan.
Tudomást sem vettem róla, nem igazán érdekelt a hülye

71
bosszúja, mert kizárólag Quinnre koncentráltam, figyeltem,
ahogy visszafut a helyére.
A barátom.
Ez a szó időnként összekuszálta a gondolataimat.
Az enyém volt, engem akart, és mert ezt annyira
egyértelművé is tette, nem engedtem, hogy a féltékenység
vagy a gonoszságok, amiket néhány ember mondott rólam,
beférkőzzenek a bőröm alá.
Különbözők vagyunk, persze. Semmilyen szempontból
nem voltam különc, csak egy lány, akit gyakran tollal,
ceruzával vagy ecsettel a kezében lehetett látni, miközben
fejben valahol máshol járt.
De sosem jártam annyira messze, hogy ne tudjam, miket
mondanak rólam az emberek. Hogy jobban néznék ki, ha
nagyobb lenne a mellem és a fenekem, ha nem lenne tele a
szám drótokkal, és ha csinálnék valamit a kusza hajammal,
ami látszólag csak a saját gondolatainak engedelmeskedik.
Ne felejtsük el a hiányzó stílusomat sem! Tornacipő, nyári
ruha vagy farmer és póló.
Nem vágytam arra, hogy kiöltözzek, és az ajakbalzsamom
meg a szempillaspirálom volt az egyetlen sminkcuccom.
A meccs egy kicsivel később ért véget, és fogalmam sem
volt, hogy ki is nyert, amíg a másik csapat el nem húzta a
csíkot a pályáról. Majdnem belepirultam abba a ténybe, hogy
egész idő alatt Quinnt néztem. Ó, jaj!
Quinn megiramodott, piros arccal, sisakkal a kezében, a
haja csöpögött az izzadságtól, amíg lefelé sétáltam a lépcsőn.
Felugrott a korlátra, és olyan szélesen elvigyorodott, hogy a
látványától majdnem hanyatt estem.
– Dais!
Kisimítottam a homlokára hulló hajszálakat, nem törődve

72
a csöpögő izzadsággal.
– Jó meccs volt, fikafej.
– Valamikor mostanában le kell állnod arról, hogy így hívj.
–  Tényleg? – Elmosolyodtam, amikor megfogta és
megcsókolta a kezem.
–  Tényleg – suttogta. – Megbízható forrásból tudom, hogy
szereted, ha a szám a tieden van, ami nem így volna, ha tiszta
takony lennék.
Igaza volt. Mégis.
– Nem érdekelne, ha az lenne.
–  Nos, ebben az esetben… – Nedves tenyerébe fogta az
arcomat, és egy gyors csókot nyomott a számra.
–  Burnell! Gyere le onnan! Még mindig iskolában vagy,
nincs barátkozás a hölgyekkel! – mordult fel az edző.
Quinn kuncogva elhúzódott tőlem, és megbökte a
gödröcskés orcámat.
– Ezért késtél?
Még mindig megpróbáltam magamhoz térni a csók után.
– Mi?
– Festék, Dais. Olyan az arcod. – Végignézett rajtam, és újra
nevetett. – A francba, és az egész ruhád meg a karod is.
–  Ó! – Lenéztem, és fehér festéket láttam a karomon, és
sárgát a kék ruhámon.
– Basszus.
– Jobb, ha megyek. – Quinn leugrott. – Megvársz?
Bólintottam, majd a diákok tömegén átküzdve magam
elmentem a táskámért, aztán az iskola elé indultam.
–  Hé! – lihegte az utánam futó Alexis, miközben a
bejáratnál lévő lépcsőhöz közeledtem. – Kerestelek. Hol ültél?
–  Egy olyan lány mellett, aki nem igazán örült ennek. –
Alexis megemelte a szemöldökét, én meg kifújtam a hajamat

73
az arcomból. – Mindegy. Elvesztettem az időérzékemet.
– Megint?
Vállat vontam. Quinn soha nem rótta fel ezt nekem.
Inkább megmosolyogtatta. Szerettem a mosolyát. Ismertem
az összeset. Mint a tenyeremet. Ha bosszantotta volna, akkor
tudtam volna róla.
– Mit csinálsz most? Akarsz együtt lógni? – kérdezte Alexis.
–  Még nem tudom, de oké. – Egy negyedikes rákacsintott
Alexisre, miközben elsétált mellettünk, de ő nem törődött
vele.
Quinn megérkezéséig a történelemfeladatainkról
beszélgettünk. Quinn frissen zuhanyozva került elő, és az
egyik karjával átölelte a vállamat.
–  Jó kis játék volt. – Alexis játékosan belebokszolt a
karjába, mire Quinn tettetve feljajdult, válaszul Alexis a
szemét forgatta és nevetett.
– Kösz. Jó volt.
–  Készen állsz, hogy visszavonulj a focizásból? – Alexis a
szemöldökét húzogatta. – Nagyon jól játszottál. A megfigyelők
a tenyeredből fognak enni.
Quinn rámosolygott.
–  Csak egyfélét akarok játszani, és megvan az egyetem is,
ahol játszani akarom, kivéve, ha ő itt meggondolja magát, és
valahova máshová akar menni. – Magához szorított, majd a
fülemhez hajolt, miközben a parkolóba értünk. – Nálam vagy
nálad?
Megharapta a fülem, mire kuncogva eltoltam a fejét.
–  Nálad. – Megálltam, amikor odaértünk a kocsijához. –
Alexis, jössz?
Egy pillanatig csak bámult minket.
–  Nem, tényleg. Most jutott eszembe, hogy lesz egy

74
dolgozatunk hétfőn.
Quinn mosolyfélére húzta a száját, ahogy kinyitotta nekem
az ajtót, és bedobta a táskáját.
– Azt akarod mondani, hogy még nem vagy kész vele?
Alexis rámeredt.
–  Fogd be! – Quinn várt, és Alexis megenyhült. – Oké, de.
Csak még ellenőriznem kell pár dolgot.
– Okés, szükséged van egy fuvarra?
Alexis megrázta a fejét. Kissé furcsán viselkedett, ami
egyre gyakoribb volt, amikor hármasban együtt lógtunk az
elmúlt évben.
Láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát, ezért integettem,
és bemásztam az autóba.
– Találkozunk holnap?
Bólintott, és elindult a buszmegálló felé.
–  Elfogadhatna egy fuvart, ha már felajánlják – morogta
Quinn, amikor beszállt és elindította a motort.
– Ja, de tudod, hogy milyen.
Kitolatott, majd besorolt a távozó autók közé.
–  Egyébként majdnem olyan régóta ismerjük, mint
egymást. – A kormányon dobolt, amíg vártunk. – Tudjuk, hogy
hol lakik és milyenek a szülei.
Ez igaz volt, de valószínűleg mindig is fájdalmas téma lesz
Alexis számára.
Tíz perccel később lehúzódtunk a kocsibejárójukra, majd
Quinn felvezetett a lépcsőn, egyenesen a szobájába.
–  Anyukád hamarosan hazaér, nem? – kérdeztem,
miközben becsukta az ajtót, és az ágya felé tolt.
Félresöpörte a hajam, és lágy csókokkal borította be a
nyakamat.
– Könyvklub. Péntek van.

75
 Hát persze. Áthúzta a ruhámat a fejemen, és ott álltam a
fehér pamut melltartómban, a hozzáillő bugyiban és
tornacipőben. Lerúgtam a cipőm, és beleharaptam az
ajkamba, amikor Quinn izmos karjával levette a pólóját.
Nem volt sok lehetőségünk arra, hogy kettesben legyünk,
kivéve a mezőn. De attól kirázott a hideg: tehenek bámultak a
gombszemükkel, na meg a szabad ég alatt lenni.
Hátráltam, amíg a térdhajlatom az ágyhoz nem ért, majd
lehuppantam.
Quinn követett, és fölém hajolt.
– Még mindig festékes az arcod – suttogta.
–  Valószínűleg – feleltem, és a szemem az arcára tapadt,
amikor a tekintete átfutott a mellkasomon, hogy aztán
összekapcsolódjon az enyémmel.
Elvigyorodott, majd lehajtotta a fejét, és megnyalta a
festéket az arcomon.
– Ne nyald le! – kuncogtam.
Az alkarján támaszkodott a fejem mellett kétoldalt, és a
homlokát az enyémhez nyomta.
– Köszönöm, hogy eljöttél ma.
Mindig ezt mondta, mintha azt hinné, hogy egy nap majd
nem fogok.
–  Mindig. Mindig ott leszek. Még akkor is, ha kicsit kések
és… csapzott vagyok.
Megbökte az orromat az övével.
– Soha nem akarnálak megváltoztatni.
– Óvatosan, uram. – A pulzusom hullámzott.
– Vagy mi lesz? – kérdezte rekedtessé váló hangon.
–  Vagy egyszer csak kicsúszik a számon, hogy őrülten
beléd szerettem. – Az egészet egy szuszra mondtam ki, de
nem bántam meg, hogy megtettem.

76
 Mindig is szerettem Quinnt. Ezt tudnia kellett, mégis
elkerekedett a szeme.
– Szeretsz engem?
–  Mekkora idióta vagy! – Idegesen elmosolyodtam. –
Tudod, hogy igen.
–  Tudom. De… – Hangosan kifújta a levegőt, ami
megcsiklandozta az ajkamat. – Egy dolog tudni, és egészen
más dolog hallani. Látni, ahogy kimondod.
A kezem kalandozott izmos bicepszén, s éreztem, hogy
megrándul az érintésem alatt, aztán az arcára tévedt, majd az
ajkára. Követtem a körvonalát, szinte ösztönözve arra, hogy
kimondja ugyanazokat a szavakat.
Mert bár én is tudtam, én is hallani akartam.
Quinn játékosan megharapta az ujjam, majd megcsókolta.
A szeme aranylón ragyogott a függönyön átszűrődő késő
délutáni napsütésben.
–  Azt hiszem, szerelmes voltam beléd, amióta csak
emlékszem, de ez megváltozott. – Észrevéve a hirtelen
aggodalmamat, puszit nyomott a számra, majd folytatta: –
Minden kibaszott nappal, hónappal és évvel erősebb lett.
Addig a pontig, amikor az állandó részemmé váltál, és nem
hiszem, hogy képes lennék nélküled élni.
Nagy levegőt vettem, miközben a szívem vadul verdesett a
mellkasomban.
– Mint a hold és a csillagok – mondtam.
Quinn vigyorogva halkan elnevette magát.
– Igen, mint a hold és a csillagok.
Puha ajkával az ajkamon, beletúrtam a még mindig
nedves hajába, és felnyögtem, amikor a csípője leereszkedett,
mert megéreztem a keménységét. A nyelve egymásra talált az
enyémmel a nyaldosás, dörzsölés és szívás ismerős

77
ritmusában, amitől a nedvesség hamar megjelent a lábam
között, és szakadozva vettem levegőt.
Quinn elhúzódott, a hangja vágytól volt érdes, amikor
megkérdezte:
– Megérinthetlek?
– Ne kérdezd, kérlek, csak csináld!
Felső ajkát felemelve lehúzta a melltartóm kosarát, és a
szájába vette a már kemény mellbimbómat, a keze pedig
végigsimította a hasam, majd lefelé tartott, amíg el nem érte a
bugyim szélét. Szélesebbre tártam a lábam, és megremegtem,
ahogy óvatosan játszadozott a bőrömmel, és végigfuttatta
rajta az ujját. Áttért a másik mellemre, miközben a kezét a
bugyimba csúsztatta, egy nyögés kíséretében benyúlt, és az
ajka elengedte a mellbimbómat.
– Istenem, olyan nedves vagy!
–  A-ha – motyogtam, mert a torkom kiszáradt, amikor
megtalálta a bejáratomat, és finoman ingerelte.
Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy szégyelljem magam
miatta. Az ajka újra az enyémre tapadt, és óvatosan belém
csúsztatta az ujját. Ilyet csak néhányszor csináltunk az elmúlt
hónapokban, de tetszett. Nagyon is.
Én is meg akartam érinteni. Szerettem megérinteni a
selymes keménységét. Lenyűgözött és bódítóan hatott látni,
hogyan reagál az érintésemre.
Lenyúltam, hogy megtegyem, amikor elengedte az
ajkamat, és kivette a kezét a bugyimból.
– Mi… óóó!
Lehúzta és valahova a földre dobta a bugyimat, aztán a
szája rajtam volt. Pontosan ott.
Te jó ég! Megpróbáltam összezárni a lábaimat és elmászni,
de nyitva tartotta a combjaimat.

78
 Olyan furcsa volt. De nagyon jó. A szemem fennakadt, és a
csípőm felemelkedett az ágyról, hogy találkozzon Quinn
kószáló nyelvével. Bár soha nem csináltuk ezt, úgy tűnt,
elegendő ismerettel rendelkezik, amiért úgy döntöttem, hogy
hálás vagyok, és elhessegettem a vágyat, hogy belenézzek a
netes előzményeibe pornóoldalak után kutatva.
A testem izzott, bizsergés futott végig a gerincemtől a
lábujjamig. Amiket be is hajlítottam, amikor erősen nyalni
kezdett. A combomat a feje köré szorítottam, és szétnyíltam.
–  Azta! – Felült, és kézfejével letörölte az állát, amit
nevetségesen szexinek találtam. – Ezt csinálhatnánk még
egyszer?
Levegőt sem véve felnevettem, megragadtam a kezét, és
visszahúztam magamra. A felfokozott állapot, amibe juttatott,
felbátorított.
– Miért nem csinálunk inkább valami mást? – kérdeztem.
Úgy éreztem, mintha zseléből lennének a végtagjaim, és a
kéjes mosolyra való kísérletem valószínűleg inkább ostobára
sikerült.
Vette az adást.
–  Mi? – Nyelt egyet, és egy pillanatra félrenézett. – Még
csak most lettél tizenhat éves, Dais, nem tehetjük…
–  Miért? – Megfogtam az arcát, hogy a tekintetünk
találkozzon. A szemén látszott, hogy mennyire küszködik a
határozatlanságával. – Hold és a csillagok, emlékszel? Mit
számít, ha most vagy egy év múlva csináljuk?
Felsóhajtott.
–  Ha egy vagy két évvel idősebb lennél, apád gyorsan
megölne, ha rájönne. De most? Fogadok, hogy előtte lassan
megkínozna.
– Nem fogják megtudni.

79
 – Tényleg ezt hiszed?
Hinni akartam. Bármennyire éles eszűek a szüleink,
főként az anyukáink miatt kellett aggódnunk.
–  Nem hiszem, hogy rájönnének. Csak tudom, hogy ezt
akarom… veled.
Felvonta a szemöldökét.
– Kibaszottul nem is mással.
–  Akkor rendben. – Elvigyorodtam, és Quinn dühe
feltüzelt. – Tudod, mire gondolok.
Az önuralma elillant, először a melltartóm, majd a
farmere hullott le a földre. A meztelenségem ellenére nem
voltam annyira ideges. Quinn-nek volt érzéke ahhoz, hogy
szinte bármilyen helyzetet kellemessé tudott tenni. A
ventilátor a fejünk fölött zúgott, az éjjeliszekrény fiókja
kinyílt és bezáródott, nekem pedig elakadt a szavam.
– Van óvszered?
Quinn kissé elpirult, mire odanyúltam, hogy megérintsem
a pirosló orcáját. Olyan ritkán esett meg, ahogy idősödött, de
időnként még megtörtént.
–  Apa vette nekem, amikor tizenöt lettem. Azt mondta,
jobb lenne, ha jó ideig nem használnám, aztán megpróbálta a
világ legkínosabb szexuális felvilágosítását előadni.
– És hogy ment?
Figyeltem, ahogy feláll, ledobja a bokszerét, és óvatosan
felhelyezi az óvszert, a szemem elkerekedett és a méretes
részére tapadt.
–  Később elmondom, amikor nem leszek olyan kemény,
mint a kő, és majd belepusztulok, hogy tegyek valamit ellene.
– Érthető.
Hozzá akartam érni, amikor visszamászott az ágyra, de
óvatosan elhúzta a kezem.

80
 –  Ne, ne… – Az arca még vörösebb lett, és legszívesebben
visítottam volna a szeretettől, amivel megtelt a szívem. –
Valószínűleg nem lesz valami jó, vagy nem tart sokáig.
– Gyere ide! – mondtam.
Engedelmeskedett, és fölém mászott. Két kezem közé
fogtam a felhevült arcát, és megsimogattam a
hüvelykujjammal. Elraktároztam ezt a képet a fejemben, és
alig vártam, hogy megörökítsem, ahogy ebben a pillanatban
kinézett. Ahogy a szempillái mozogtak, a sérülékenységet a
szemében, és hogy tudtam, ha a mellkasához szorítanám a
kezem, érezném, ugyanolyan gyorsan ver a szíve, mint az
enyém.
– Olyan gyönyörű vagy!
Felröhögött.
– Hogy mi?
– Az vagy. – Lehúztam a fejét, és gyorsan megcsókoltam a
száját. – Egész nap, mindennap tudnálak nézni, a rohadt
örökkévalóságig.
Fájdalmas hang hagyta el a száját.
–  Bassza meg, Dais! Nem így kéne lennie. Nekem kellene
azt mondanom, hogy gyönyörű vagy. – Pislogva végignézett
rajtam. – Te vagy minden jó ezen a világon. Olyan fényesen
ragyogsz, hogy soha nem érhetek fel hozzád.
Szinte úgy szakadt ki belőlem a levegő.
–  Szeretlek! Akár másodpercekig, percekig vagy egy óráig
fog tartani ez az egész, ami számít, az úgyis örökké tart.
Quinn ádámcsutkája idegesen mozgott.
–  Igazad van. – Hirtelen elvigyorodott, és suttogva
folytatta: – Plusz miénk az örökkévalóság. Rengeteg esélyem
lesz még, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe.
Vigyorogva rányomtam a számat az övére, majd

81
szélesebbre tárta a lábaimat, és néhány másodpercig
eltartott, amíg elhelyezkedett.
Ó, istenem! Kezdett eljutni a ködös agyamig, hogy mire is
készülünk. Az idegességtől megfájdult a hasam, de aztán
Quinn nekem nyomta magát, az ajka megállt az enyémen,
ahogy megpróbált belém hatolni.
– Fog ez menni? – kérdeztem egy perc múlva.
Az egyetlen válasza egy elnyújtott nyögés volt, amikor
hátrahúzta a csípőjét, és egy erős nyomással teljesen belém
hatolt, amitől a lábaim megfeszültek a csípője körül, és
kínosan fájdalmas hangot adtam ki.
Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat, és a sóhajtáson
kívül semmi másra nem voltam képes.
–  A francba! – Quinn hátrahajtotta a fejét, lehunyta a
szemét, és akadozva lélegzett. – Ennek nem kellett volna ilyen
gyorsan megtörténnie. Csak azt hittem, hogy erősebben kell
csinálnom. Sajnálom.
–  Mint egy ragtapasz, ugye? – Próbáltam elviccelni, de
kudarcot vallottam, mivel az égő érzés egyre erősebbé vált,
amikor megmozdult.
Összerezzentem. Ő ledermedt.
– Sajnálom, de istenem – a hangja rekedtes volt –, olyan jó
érzés!
Nem tudtam sokat a szexről, kivéve azt, amit az iskolában
tanultam, meg amikor évekkel korábban vízért indultam, és
rajtakaptam a szüleimet a konyhában. De tudtam, hogy a
szűzhártyának át kell szakadnia. És hogy az nem egy
kellemes dolog. Ezért egyszerűen azt mondtam:
–  Ne fogd vissza magad, így is, úgy is fájni fog, amíg nem
szoktam hozzá.
Quinn egy pillanatig elszántan bámult, majd nyelt egyet,

82
és rekedten megszólalt:
– Oké. Szeretlek.
Bólintottam, ő pedig elkezdett lassan mozogni, ki és be,
közben a tekintete összekapcsolódott az enyémmel. A kezét
elvette a vállam alól, majd az egyikkel lágyan beletúrt a
hajamba, és összekuszálta.
Nem számított, hogy úgy éreztem, az alsó testtájam
majdnem lángra lobban, mámorító volt nézni őt. Az apró
nyögések, amik elhagyták az ajkát. Az enyhén összeráncolt
homloka. Ahogy a pupillái kitágultak, amikor elveszett az
érzésekben, amik megborzongatták és mozgatták a testét.
Tökéletes volt. Bronz bőre, a homlokán gyöngyöző
verejték, és széles, selymesen sima mellkasának nagysága.
Ezekben a percekben akartam maradni, örökké.
–  Jól vagy? – kérdezte, bár inkább szaggatott zihálásnak
hallatszott.
–  Igen – válaszoltam, és nem hazudtam. Az égő fájdalom
épp annyira halványult el, hogy el tudjam képzelni, hogy ez a
szexnek nevezett dolog talán megéri ezt a nagy felhajtást.
– Azt hiszem, el fogok élvezni… azta… – A feje a nyakamba
omlott, a fogait enyhén belemélyesztette a bőrömbe,
miközben a csípője vadul mozgott.
Aztán megállt, hangosan belenyögött a fülembe, és a teste
megremegett. Hátának nedves bőrét simogattam, és egy
percig azt hittem, hogy elaludt, amíg bele nem fújt a
nyakamba és felemelte a fejét.
–  Lüke. – Összenyomtam az arca két felét, és fintorogtam
az orrommal.
Az az érzéki ajka mosolyra húzódott az egyenes, fehér
fogai fölött.
– Ez földöntúlian fantasztikus volt.

83
 – Igen? – kérdeztem.
Lágyan megcsókolt.
– Elképesztő.
Csók.
– Észbontó.
Csók.
– Felejthetetlen.
Csók.
– Újra csinálni akarom.
Nevetve eltoltam magamtól.
–  Azt hiszem, szükségem lesz néhány napra, hogy
felépüljek.
Quinn szemöldöke felszaladt.
– Néhány napra?
– Igen. Legalább.
Felnyögött, és fejét a mellemre ejtette.
– Jó volt?
– Imádtam. Legfőképp azt, hogy nézhetlek.
Felemelte a fejét.
– Dais…
– Ne aggódj – böktem meg az arcát –, nem fog örökké fájni!
–  Minél többször csináljuk, igaz? – A szeme felvillant, és
megmozgatta a szemöldökét.
– Uramisten! Egy szörnyet teremtettem.
Kuncogva, óvatosan kihúzódott belőlem, karját a derekam
köré fonta, és addig mozgolódott, amíg a hasára nem
kerültem.
– Pfuj! Lehet, hogy vérzek, Quinn.
Megpróbáltam lemászni róla, de megragadta a csípőmet,
és szorosan tartott.
–  Nem érdekel. – A mellkasomra húzta a hajamat, az

84
ujjaival végigszántott benne, le a mellemen át a hasamig. –
Istennő.
Elmosolyodtam, és a szívem annyira túlcsordult, mint még
soha. De aztán kinyílt a hálószoba ajtaja, és valaki felsikoltott.

85
 TÍZ
Daisy

Most

Furcsának, sőt felfoghatatlannak találtam, hogy a szív, az

életerőnket biztosító fő szerv, egy vég nélküli trauma során is
képes működni.
Hogyan tud valami, ami oly létfontosságú a jóllétünk, a
túlélésünk számára, elszenvedni ekkora sérülést, ilyen
pusztulást, mégis tovább dobogni? Nem tűnt helyesnek.
Nem állt szándékomban ennyire drámainak és
hálátlannak hangzani. Mivel az összes bánat és fájdalom
ellenére, ami minden nap minden percében összeszorította a
torkomat a Quinn-nel történt találkozás után, valahogy
reggelente felkeltem és túléltem. Büszke voltam erre a tényre,
még ha úgy is éreztem, hogy visszavonhatatlanul és
megváltoztathatatlanul összetörtem. Nem is beszélve arról,
hogy elvesztem.
–  Untatom, Miss…? – A professzor nyers hangja
végigzengett az előadótermen.

86
 Felemeltem a fejem az asztalról, letöröltem egy kis nyálat
a számról, majd bocsánatkérőn és kínosan elmosolyodtam,
amikor rájöttem, hogy hozzám beszél.
– Daniels. És nem. Egyáltalán nem.
Úristen!
Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét, aztán
visszatért az egyiptomi műalkotások bemutatására a lenti
nagy kivetítőn.
– Hé! – suttogta egy lány néhány székkel arrébb.
Ijedten rápillantottam. Azt hittem, hogy sikerült egyedül
ülnöm a sarokban.
– Helló! – suttogtam.
Egy ideig tanulmányozott, és közben az orrát borító
szeplők elmozdultak, ahogy fintorgott.
– Azt hiszem, van egy Cheerios a hajadban.
Jaj! Odanyúltam és végigtapogattam a rendezetlen
kontyomat, amíg meg nem találtam az egyik hullámos tincsen
lógva.
– Kösz.
– Nincs mit – mondta, még mindig rám meredve. – Hosszú
volt az este?
–  Valami olyasmi. – Visszatértem a jegyzeteimhez, vagyis
annak hiányához.
Össze kellett kapnom magam. A művészettörténet volt az
egyik olyan tárgy, amit minimális erőfeszítéssel nem lehetett
megcsinálni. Meg akartam kérdezni a lányt, hogy odaadná-e a
jegyzeteit, de aztán meggondoltam magam.
Az én hibám volt, hogy nem figyeltem.
Az előadás végén nevetés és csevegés töltötte be a tágas
termet, miközben a hallgatók egymás után felsorakoztak a
lépcsőn, hogy távozzanak. Csak akkor álltam fel, amikor a

87
mellettem levő lány is elment, lassan a hátizsákomba
csúsztattam a füzetem és a tollam.
– Miss Daniels, egy szóra, ha nem bánja.
A szemem elkerekedett a professzor hangja hallatán.
Soha nem kerültem bajba az iskolában, bár valószínűleg
javított volna egy kicsit a helyezésemen a népszerűségi listán.
De az, hogy ez egyetemen történik meg, egyenesen megalázó
volt.
Megkönnyebbülve, hogy a legtöbben már elhagyták a
termet, levánszorogtam a lépcsőn, és mindenfelé néztem,
hogy elkerüljem a professzor hideg tekintetét.
–  Tessék! – mondta, és odanyújtott egy lapot. – Az első és
utolsó alkalom, hogy odaadom. Aki lemarad, kimarad, Miss
Daniels.
Zavartan elvettem tőle az aznapi előadás anyagát.
– Köszönöm. Sajnálom, nem fog többet előfordulni.
Egy pillanatra rám nézett, és a szakállas állvonala is
elmozdult, ahogy megrándult az ajka.
– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de úgy néz ki, mintha
valaki bedobta volna a szárítógépbe, és ott felejtette volna. –
A fejét ingatva a fejem tetején lévő fészekre nézett. – Aludjon
egyet! Ez nem középiskola. Ha nem tart lépést, megbukhat.
Bólintottam, és újra köszönetet mondtam. Elpirult arccal,
görnyedten sétáltam fel a lépcsőn és ki a teremből a kora őszi
napfénybe.
A futballszezon határozottan elkezdődött, az egyetemet a
Tomahawks színei díszítették.
Sötétnarancs zászlók, két keresztbe fordított tomahawkkal
a közepükön lógtak minden épületről, üzletről és még az
utcatáblákról is. Narancssárga és szürke szalagok fonódtak
össze a kertekben és lengtek a fákról.

88
 A torkom összeszorult, és hűvös szellő csapta meg nedves
szememet. A hátizsákomat erősebbre húztam, és lehajtott
fejjel tettem meg a rövid sétát a kollégiumhoz.
Furcsa módon azon gondolkodtam, vajon meddig fogom
így érezni magam. Mintha egy óriási szikla költözött volna a
mellkasomba, ami felcsúszik a torkomba, amikor csak kedve
tartja, megnehezítve a levegőhöz jutást.
Vigyázz magadra!
Nevetés szakadt ki belőlem, miközben mentem fel a
lépcsőn, száraz és idegen volt, ahogy elhagyta az ajkamat.
Vigyázz magadra! Ki mond ilyet?
Quinn. Ő mondta.
Becsuktam az ajtót, háttal nekidőltem, és megpróbáltam
mindenféle kreatív elnevezéssel szidni Quinnt, ami csak
eszembe jutott.
De képtelen voltam rá. Olyan volt, mintha a hülye testem
visszautasította volna, hogy bármivel beszennyezzem a
nevét.
Egyszerűen nem értem. Miért? Az együtt töltött évek, a
barátság, a nevetés, a szerelem, az emlékek után… miért teszi
ezt velem?
Elmentél.
Igen, elmentem, de nem így terveztem. Majdnem
belehaltam, hogy el kellett mennem, de nem volt más
választásom. Tőle eltérően. Olyan döntést hozott, amire
sosem számítottam volna. Komolyan azt gondolta, hogy nem
érdekel, ha továbblép? Főleg Alexisszel?
És az a tény, hogy egyértelműen túlélték azt a külön töltött
egy évet, amikor Quinn már egyetemre járt? Miért őt
választotta, és nem engem?
Zavar és harag hasított belém, ahogy a hátizsákomat

89
ledobtam az ágyamra, ki is esett belőle néhány toll és a
telefonom. Könnyek égették az orromat, a szememet és a
torkomat, amikor felvettem a telefont, hogy felhívjam azt az
embert, aki segíthet megtalálnom a válaszokat.
–  Drágám? – szólt bele anyám. – Hé, azt hittem, hogy én
leszek az, akinek üldöznie kell téged, miután legutóbb
leráztál. – Elnevette magát, de abbahagyta, amikor továbbra
is hallgattam. – Daisy?
– Igen, itt vagyok.
Anya hangja óvatossá vált.
– Mi az? Mi a baj?
–  Ő is itt van. – Lehuppantam az ágyamra, és az ablakot
takaró függönyön bámultam a lent fel-alá sétáló hallgatók
árnyékát.
Miközben anya hosszú ideig nem szólt semmit, a fejem
örvényleni kezdett, az elmém hullámzott. A pokolba!
– Tudtad, hogy ott lesz, nem igaz?
– Nem, nem tudtam biztosan – vágtam rá gyorsan.
Tudtam, hogy néha beszél Quinn anyukájával, Amyvel,
csak nem annyit, mint régen. Azt is tudtam, hogy Quinn
néhányszor megpróbálta felhívni az otthoni számunkat,
miután megváltoztattam az enyémet, és hogy végül
abbahagyta.
Elakadt a lélegzetem, és becsuktam a szemem. Anya soha
nem mondott semmit. Hacsak…
– Te mindvégig tudtad, hogy továbblépett?
– Daisy, drágám!
–  Ne! Mi a fene, anya? – szipogtam, majd a kezemmel
megtöröltem az orrom. – Alexisszel?
– A francba! – Úgy lehelte ki a szót, és szinte láttam magam
előtt, ahogy fel-alá járkál a konyhában. – Láttad őket?

90
 – Persze. Tudnod kellett, hogy így lesz.
–  Sajnálom. – Szünetet tartott. – Fogalmam sem volt,
hogyan mondjam el neked, amikor megtudtam.
– Amikor? Mikor tudtad meg?
Hangosan kifújta a levegőt.
–  Majdnem egy éve. – A hangja halk volt. – Annyira
sajnálom! Nem hittem, hogy sokáig fog tartani, és Amy sem.
Nem is beszéltünk az egészről többet. Utoljára hónapokkal
ezelőtt említette őket.
Összeráncoltam a homlokomat, a könny sós, csendes
vonalakat rajzolt az arcomra, ahogy próbáltam
visszagondolni azokra az időkre, amikor hallottam anyát
Amyvel beszélgetni. De legtöbbször olyankor tették, amikor
nem voltam a közelben. Kérdések cikáztak az agyamban.
Válaszokat akartam, de fogalmam sem volt, képes lennék-e
kezelni őket, vagy hogy anya egyáltalán tudja-e azokat.
Mintha tudná, mire gondolok, azt motyogta:
– Nem mondott sokat, édesem. Nem gondolom…
– Micsodát?
– Nem gondolom, hogy tetszik neki ez az egész, sosem volt
elragadtatva miatta. Inkább olyan sajnálkozónak tűnt, azt
hiszem. – Nagyot sóhajtott, én pedig nekidöntöttem a fejem az
ablaknak. – Annyit említett, hogy Quinn elég ramaty
állapotban volt, miután eljöttünk.
Felkaptam a fejem.
– Hogy érted?
– Azért vettük el a telefonodat, hogy segítsünk abban, hogy
elengedd a dolgokat, hogy annyira tovább tudj lépni, hogy
újra boldog lehess. Meg azért is, mert Amy azt mesélte, hogy
akárhányszor letettétek a telefont, Quinn vagy elment aludni,
vagy piálni.

91
 –  Piálni? – kérdeztem. Bár sokat lógott a haverjaival, de
ritkán ivott.
– Igen, ennyit tudok. Nem csak te szenvedtél, drágám. Úgy
gondoltuk, jobb, ha adunk nektek egy kis időt.
Hidegen felnevettem.
– És nézd meg, mi lett a vége!
–  Sajnálom. Nem hittük, hogy még mindig így érzel, főleg
ennyi idő elteltével.
De így éreztem. És csak rontott a helyzeten, hogy rajtam
kívül mindenki más tudott róla.
Kinyílt a szobánk ajtaja, és Pippa elmosolyodott, mielőtt
becsukta, és ledobta a táskáját a földre.
– Jobb, ha megyek.
– Daisy, kérlek ne…
– Semmi baj, csak… – Megálltam, és nyeltem egyet. – Csak
egy kis időre van szükségem, hogy feldolgozzam ezt az
egészet.
– Oké, sajnálom. Hívj, ha szükséged van rám!
–  Így lesz. – Egy sóhajtás kíséretében letettem, majd
ledobtam a telefont az ágyra.
Pippa leült az ágyam végére, és kibontotta a hosszú
hajfonatát.
– Jobban érzed magad?
Nem éreztem, de megpróbáltam rámosolyogni. Elborzadt.
–  Inkább ne! Ne erőltesd, csajszi! Tudom kezelni az
igazságot.
A hajgumiját a csuklójára húzta, majd kivette a
vázlatfüzetet a táskámból, és lapozgatni kezdte. Rámutatott
az utolsó képre, amit előző héten rajzoltam, az ablakunkból
kibámulva.
– Azóta nem rajzoltál semmit?

92
 Megráztam a fejem.
– Csak órán.
Helytelenítő hangot hallatott, majd becsukta és
visszadugta a táskámba a füzetet.
– Törték már össze a szíved? – Nem tudom, hogy mi vitt rá
erre a kérdésre. Talán nem akartam egyedül érezni magam.
És tisztában voltam azzal, hogy igen. Amikor az apukája
elhagyta.
De tudta, hogy nem arra utalok.
– Nem. Úgy nem, ahogy neked.
Szipogva bólintottam, és kinéztem az ablakon. Emberek
mászkáltak ki és be az épületekből, lassan szétszéledtek,
ahogy a délután elszívta az ég élénkségének egy részét.
–  Tényleg, a fagyizó keres valakit, aki hetente tudna
néhány este dolgozni. Megkértem őket, hogy várjanak, amíg
megkérdezlek róla.
Ránéztem, szemügyre vettem tiszta, porcelán bőrét és a
szemében bujkáló sajnálatot.
– Miért?
Nem fürödtem a pénzben, de volt még az egyetemi
alapomban.
Pippa megvonta a vállát, felállt, és odasétált az ágy végénél
lévő komódhoz.
– Úgy gondoltam, hogy jót tenne neked. Egy vidám helyen
lenni, aminek boldog a hangulata. Mert ki ne szeretne pénzt
kapni azért, hogy fagyit bámul egész nap?
–  Még csak most kezdtél el ott dolgozni. Mi van, ha
megutálod egy hét múlva?
–  Igaz – értett egyet, miközben kihúzta majd visszatolta a
fiókját –, de eddig tetszik.
Keserűséget éreztem a számban a gondolattól, hogy azon a

93
helyen dolgozzam, ahol icipici darabokra törték a szívem.
– Nem hiszem, de azért köszi.
Pippa megvonta a vállát, a hóna alá kapta a pizsamáját és
megragadta a neszesszerét, majd kinyitotta az ajtót.
– Ahogy érzed. De azért még gondolkodj rajta egy kicsit! Ez
az egész el fog múlni. Egy nap majd nem fogod ilyen rosszul
érezni magad, és amikor ez megtörténik, nem akarod egy
zűrzavar közepén találni magad. – Ezekkel a szavakkal
kilépett az ajtón.
Nem hittem, hogy volt már szerelmes, de a szavaiban volt
igazság.
Annyi mindenképpen, hogy alaposan megrágtam őket, ide-
oda forgattam az elmémben, amíg lapossá és üressé nem
váltak. Hiábavalóvá.
Felmordultam és megdörzsöltem az arcomat. Hagytam,
hogy magába szippantson ez a semmi jót nem ígérő forgószél,
és kiutat kellett találnom belőle.
Eltökélten felálltam, de aztán rögtön visszaültem, amikor
az ágyam fölé akasztott festményekre esett a pillantásom.
Spudra meredtem. Arra a vidám, sárgás szőrcsomóra, aki
nagyon hiányzott. Majdnem annyira, mint a gazdája, aki
mellette ült, és valami távolira mosolygott a szülei farmján.
Ahogy idősödtünk, hétről hétre és hónapról hónapra az
eszembe véstem Quinn arcának minden centijét, a
változásokat, és ahogy a szeme kezdte másként látni a világot.
Ahogy másként látott engem is. És miként azt már sokszor
megtettem korábban is, lefestettem őt. Gyanítottam, hogy
soha nem tudom megörökíteni mindannak a lényegét, milyen
is ő, és miként is érzem magam tőle, de kétségbeesetten
próbálkoztam.
Az eredménytől elakadt a szavam, ahogy tovább

94
bámultam a festményt. A finom arany ecsetvonások a
rakoncátlan hajában, a smaragdzöld pöttyök a mogyorószín
szemében, a lágy rózsaszín, ami az ajkát szegélyezte.
A szomorúság hideg zuhanyként tört rám, mert
ráébredtem, hogy már nem én vagyok az, aki így néz rá. Nem
szabadott volna így néznem rá. Nem szabadott volna, hogy
egy kép legyen róla a falamon, főleg nem az ágyam fölött.
Mit sem törődve az újonnan felfedezett, fájdalmas ténnyel,
átmásztam az ágyon, és tétovázva felálltam, hogy
megérintsem a képet. Áhítattal végigsimítottam az ajkát,
emlékezve arra, milyen felhevült és gyengéd volt, ha az
enyémhez ért.
Lélegzet-visszafojtva megfogtam a papír sarkát, de
megálltam.
Nem tudtam megtenni. Nem tudtam letépni. Pedig azt
kellett volna. De kétségbeesetten nem akartam elengedni.
Még nem, megint nem. Még nem állok rá készen.
A hold és a csillagok.
Nem tűnt helyesnek, hogy az egyiknek a másik nélkül kell
léteznie. Mégis rákényszerültem, hogy így történjen.
A kezem lehullott, az ágyra zuhantam, zokogás tört fel a
mellkasomból, és a visszhangja betöltötte a kis szobát.
Tudhattam volna, hogy továbblép – hogy valami történni
fog – ahelyett, amit ostobán hittem, hogy újra együtt leszünk.
A szívem mégsem volt hajlandó odafigyelni. Nem tudta
megérteni, amit az agyam folyamatosan ismételt neki. Hogy a
hozzáférést a társához váratlanul megtagadták.
Vagy talán egyszerűen úgy érezte, hogy elárulták, azért
nem törődött vele.

95
 TIZENEGY
Daisy

Tizenhat évesen

Quinn átfordított a hátamra, és betakart a testével. Ami

aranyos volt, de úgy éreztem, hogy mindjárt palacsintává
lapít.
–  Ki vagy? – motyogtam, az arcom Quinn hasizmának
nyomódott.
–  Alexis? – kérdezte Quinn, sokktól megemelkedett
hangon.
Hát, megkaptuk a választ.
Alexis még nála is sokkosabb állapotban volt.
– Aha, bocsi. Én csak…
Eltoltam Quinnt annyira, hogy a karja alatt ki tudjam
dugni a fejem. Alexis az ajtóban ácsorgott, kitágult szemekkel
nézett mindenfelé a szobában, de közben a pillantása
többször visszatért Quinn fenekére. Nem hibáztattam érte.
Nagyszerű van neki.
– Én… kint várok. Tudassátok, ha tiszta a terep.

96
 Az ajtó becsukódott, mire Quinn ellazult fölöttem,
beletúrta a fejét a nyakamba, és csendesen felnevetett.
– Lebuktunk – mondtam nevetve.
– Annyira kínos! – motyogta Quinn, majd felemelte a fejét.
– Azt hiszem, jobb, ha felöltözünk.
– Az biztos – nyögtem ki, elveszve a tekintetében.
Odahajolt és alaposan megcsókolt, aztán eltávolította az
óvszert.
–  Mit fogsz azzal csinálni? – Az ágya melletti kicsi
szemétkosárra pillantottam, mialatt felkaptam a bugyimat, a
melltartómat, a ruhámat, és belecsúsztattam a lábam a
tornacipőmbe.
Egy pillanatig rámeredt ő is, amíg a szabad kezével
felhúzta a bokszerét a fantasztikus fenekére. Ellazultak a
vállaim, miközben figyeltem, ahogy eltűnik az anyag alatt.
Gyorsan megpróbáltam rendbe hozni a hajam, amíg Quinn az
óvszert beledobta a szemetesbe, felvette a nadrágját és a
pólóját, majd megfogta a kukászsákot.
Nem tudtam megállni, felnevettem.
–  Te? Levinni a szemetet? Egyből tudni fogják, hogy vaj
van a fejeden.
Az anyukája ugyanis mindent megcsinált helyette, ami
idegesítette az apját.
Megbökte az orromat.
– Csönd! Van egy ötletem.
Összekötötte a zsákot, majd eltűnt, a léptei a lépcsőről
visszhangoztak. Izgatottan gyorsan megmosakodtam a fenti
fürdőszobában, felszisszenve a lábam közt lüktető fájdalom
és a vér miatt, amit a WC-papíron találtam. Miután
megmostam a kezem, leültem az ágyra, és vártam, hogy
Quinn visszatérjen.

97
 Egy új szemeteszsákkal, egy zacskó chipsszel és egy
almával érkezett, amit lerakott az éjjeliszekrényére.
–  Megeszed a kaját, aztán meg beledobod a szemetet?
Nagyon okos. – Megpróbáltam kierőltetni egy elalélt sóhajt. –
Hogy lehetek ennyire szerencsés?
Kicserélte a zsákot, kibontotta a chipset, betömött egypárat
a szájába, és úgy mormogta:
– Ugye?
Megmozgatta a szemöldökét, a szívem pedig nagyot
dobbant, hogy mennyi mindent érzek ez iránt az előttem lévő
nagy hülye iránt.
Felálltam, hogy lopjak a chipsből.
– Nem is mostál kezet.
Quinn megrántotta a vállát, hangosan megrágta, ami a
szájában volt, majd nyelt egyet.
– Nem is fogok. Szeretlek érezni az ujjaimon.
Grimaszoltam egyet.
– Egy kicsit perverz vagy, Quinton.
Megcsókolt, az ajka chipsízű volt, ezért kinyújtottam a
nyelvem, hogy megnyaljam. Felröhögött, majd elhúzódott,
hogy megigazítsa a szemüvegem.
– Titokban imádod.
– Nem titkolom – ismertem be, aztán betömtem egy marék
chipset a számba, és ropogtatni kezdtem. – Jobb, ha nem
váratjuk tovább Alexist. Szerintem meggondolta magát azzal
kapcsolatban, hogy velünk akar-e lógni.
Quinn egy pillanatig elgondolkozott, majd így szólt:
–  Ja, nem szólt semmit, amikor lementem. Egyébként az
ebédlőasztalnál ül. Akarod, hogy hazavigyelek titeket?
– Nem, nem kell. Holnap találkozunk.
Quinn bólintott, a kezemnél fogva magához húzott, és

98
erőteljes csókot nyomott a számra.
– Szeretlek, Daisy June!
Mint mindig, az agyam vattacukorrá vált az édes, mély
hangjától és a szavaitól.
– Szeretlek!
A lépcsőn lemenve pont ott találtam Alexist, ahol Quinn
mondta. A telefonját nyomkodta, de felnézett, amikor
közeledtem, és végigmért.
– Lerí rólad, Daisy.
Rémülten végignéztem magamon.
– Tényleg?
Sóhajtva felállt.
– Nem teljesen. – Odasétált hozzám, próbálta megigazítani
a hajam és a ruhám. – Máris jobb. Akarod, hogy
hazakísérjelek? Nem áll szándékomban itt maradni –
nevetett.
–  Persze – válaszoltam, és az arcom felforrósodott. Egy
kicsit kínos volt. – Várod már a nyári szünetet? –
érdeklődtem, hogy csökkentsem a feszültséget, miközben
kivettem a táskámat Quinn autójából.
– Azt hiszem.
A vállamra dobtam a táskámat, majd követtem Alexist a
poros kocsibejárón a még koszosabb földút felé, ami a
házunkhoz vezetett.
–  Szóval… – szólalt meg néhány perc hallgatás után –
megtettétek?
A napsütés megizzasztott, de nem az volt az oka az arcom
és a nyakam pirosságának.
– Igen, megtettük.
– Azta! – Elrúgott egy követ a sportcipőjével. – Milyen volt?
–  Biztos tudni akarod? – Rágcsálni kezdtem a számat, és

99
ahogy sandán Alexisre pillantottam, láttam, hogy a tekintete
kíváncsi.
– Hogyne. Ez nagy dolog… Csak lesokkolódtam. Úgy értem,
hogy te mindig olyannak tűntél…
– Mint aki megőrzi a szüzességét az esküvőig?
Egy kisebb vigyorral jutalmazott.
– Talán nem olyan sokáig, de igen.
Egy ideig csendben sétáltunk, majd beismertem:
– Fájt.
– Igen? – Alexis hangja kíváncsi volt. – Mennyire?
– Nem durván, de eláll a lélegzeted tőle egy időre, tudod?
Inkább egy égő érzésre hasonlít.
Idegesen kifújta a levegőt.
–  A francba, akkor jobb, ha leiszom magam, amikor
először csinálom.
– Ne – tiltakoztam, és megfogtam a kezét, ahogy a házunk
kapujához közeledtünk –, olyannak add oda, aki megérdemli.
Ez az egyetlen oka, hogy megtettem.
– Szerinted attól kevésbé fáj?
Elmosolyodtam.
–  Hát, igazából nem. De… – vettem egy nagy lélegzetet,
mert máris hiányzott Quinn – mindent jobbnak érzel tőle.
–  Mondjuk, nincs kihez hasonlítanod – vonta fel sötét
szemöldökét, majd megigazította a táskáját –, csak Quinn-nel
voltál eddig.
Igyekeztem nem tudomásul venni a keserűséget a
hangjában, és elindultam a lépcső felé.
– Csak tudom. Mással nem lett volna ilyen.
Integettem és besétáltam, és miközben Alexis folytatta az
útját a buszmegálló felé, bezártam az ajtót.
 

100
  
Amikor nyolcéves voltam, készítettem egy rajzot a szobám
falára. Mivel már akkor sem ment annyira rosszul a rajzolás,
a szüleim vonakodva megengedték, hogy az évek során
kiegészítsem azt az elsőt. Így a négy fal úgy nézett ki, mint egy
freskó, ami úgy változott, ahogy nőttem.
Az ágyammal szemben lévő hosszú fal tele van
vadvirágokkal és pitypangokkal, a sarokban egy
kerékhintával, ami egy öreg fűzfáról lógott, aminek az ágai
átnyúltak a következő falra. Az pedig a Burnell farm lapos
földjeit és távolban magasodó hegyeit ábrázolta.
De az ágyamnál lévő fal volt a kedvencem.
Quinn arcait mutatta be kilencéves korától kezdve.
Néhányan furcsának tartanák, de nem érdekelt. Alexis is rajta
volt. Spud és a szüleim szintén.
Az ágyamon feküdtem, és még mindig éreztem a combom
között az égő érzést. A fölöttem lévő arcokat bámultam, és
biztosra vettem, hogy leolvasható rólam minden érzelem, ami
átfutott rajtam, amikor anya bejött, hogy vacsorázni hívjon.
–  Mit eszünk? – Átfordultam, felültem, és csak
reménykedtem, hogy ezúttal nem mér végig mindentudó
tekintetével.
– Raviolit, gyere!
Kiment, én pedig követtem a konyhába. Kissé zaklatottnak
tűnt, de túl megkönnyebbült voltam ahhoz, hogy valami
rosszra gondoljak.
Épp lehuppantam egy székre az ebédlőasztalnál, amikor
apa kocsija megállt a bejárón.
– Apa korábban hazajött – jegyeztem meg.
Anya csak hümmögött, és letette elém a tányéromat.
– Kész vagy már a beadandóddal?

101
 – Ööö… – Felszúrtam egy raviolit a villámra, és betömtem a
számba. Anya összehúzta barna szemét, miközben próbáltam
rámosolyogni. – Vacsora után az lesz az első dolgom, ígérem –
mondtam tele szájjal.
–  Jobb is, kisasszony. És ne beszélj tele szájjal! – Leült
velem szembe, miközben a jó modorról motyogott.
– Hát itt vannak a lányaim! – Apa lerúgta a cipőjét, besétált
a konyhába, és arcon csókolta anyát. Megmosta a kezét a
mosogatónál, aztán csatlakozott hozzánk. – Milyen volt a
napod, Daisy June? – érdeklődött, és megsózta a tésztáját.
– Jó. – Belebámultam a tésztámba.
– Quinn játszott ma? – kérdezte.
– Aha. – A francba! Nagyon rossz voltam ebben.
Anya tekintete izzott, valósággal égette a fejem tetejét.
Lassan felnéztem, végig apát bámulva. Ő bólintott,
szerencsére túlságosan lefoglalta a vacsorája.
Evés közben ránk telepedett a csend. Egyszer csak anya
megállt, eltolta a tányérját, és apához fordult.
– Drágám?
Apa felsóhajtott, megtörölte a száját, majd ivott egy korty
vizet.
– Rendben.
–  Mi a baj? – A szemem oda-vissza járt nyugtalan arcuk
között.
–  Apukádnak felajánlottak egy új állást – mondta anya,
szemét lesütve a kis asztal közepén álló só- és borsszóróra.
– Ó! – Hátradőltem a székemben. – Ez nagyszerű. Hol?
A városi erőműben dolgozott, a fizetése nem volt rossz. Ez
még jobb lehetett, ha azon gondolkozott, hogy munkahelyet
vált.
– Watsonban.

102
 A gyomrom összeszorult. Nem is összeszorult, hanem
lábakat növesztett és elrohant, hogy levesse magát a
legközelebbi szikláról, és a földbe csapódjon.
Megráztam a fejem. Biztos nem jól hallottam. De anya
megbánó arcát és apa engem kerülő tekintetét látva tudtam,
hogy jól értettem.
Anya sietősen hozzátette:
–  Jobb a munkaidő, így többet lesz itthon. Hát nem
nagyszerű? – Amikor nem szóltam semmit, mert képtelen
voltam, folytatta: – Vezetőségi pozíciót ajánlottak fel neki az
ottani erőműben. Több pénz és kevesebb munkaóra.
– De… – pislogtam. – Mi van a te munkahelyeddel?
Általános iskolai tanár, ezért voltak olyan jóban Mrs.
Burnell-lel. Azóta együtt dolgoztak, hogy elvégezték az
egyetemet.
–  Már nagyon régóta vagyok ott, édesem. Talán jó lesz
valami újat kipróbálni.
Valami újat.
Valamit, ami egy másik államban van.
Valamit Quinn nélkül.
Alexis nélkül.
Spud nélkül.
Minden nélkül, ami a szívemnek kedves.
– Szóval ezt már el is döntöttétek?
Apa arca megrándult, majd kinyújtotta a kezét, az
enyémért nyúlt, de elkaptam onnan és az asztal alá dugtam.
– Drágaságom, ez egy nagyszerű lehetőség.
– Mikor?
– Drágám… – próbálkozott anya.
De közbevágtam.
– Mikor?

103
 –  Már meghirdettük a házat – válaszolta apa. – Egy fiatal
pár jön megnézni vasárnap.
– Vasárnap – nyeltem egyet.
Bólintottak.
–  Tudjuk, hogy milyen sokat jelent neked ez a hely… –
Anya megállt, nem merte kimondani Quinn nevét.
Hálás voltam érte, de túl letört ahhoz, hogy tovább üljek
ott velük.
Hátralöktem a székemet, a szobámba siettem, és bevágtam
az ajtót. Könnyben úszó szemmel hasra vetődtem az ágyon.
Watson. Watsonba költözünk.
Még sosem jártam ott, de tudtam, hogy több mint kilenc
óra az út kocsival.
A szüleim magamra hagytak. Nem voltam hajlamos a
szokásos tini drámázásra, amiken más szülők
keresztülmennek, így tudták, hogy jobb, ha nem próbálnak
meg jobb belátásra bírni. De még így is hallottam, hogy
sugdolóznak, és apa azt mormogja:
– Csak adj neki egy kis időt.
Idő.
Alig fél órája még úgy éreztem, hogy enyém a világ összes
ideje.
A miénk.
De most, hogy már ketyegni kezdett az óra, hamarosan
semennyi sem lesz.
 
 
Három héttel később elköltöztünk, csupán egy hónappal a
tizenhatodik születésnapom után.
Quinn-nel közelebb kellett volna éreznünk magunkat
egymáshoz, mint valaha, de ehelyett olyan távolra

104
szakadtunk, amire egyikünk sem gondolt volna soha. Az apa
kocsijához csatlakoztatott pótkocsit anya követte a Toyota
Camryjához kapcsolt másik utánfutóval, és ezzel a clarelle-i
életünk véget ért.
Azt mondták, egy költöztetőautó fogja hozni a többi
bútorunkat. Mindent, amit nem tudtunk magunkkal vinni.
Azon gondolkoztam, hogy ha szívvel-lélekkel próbálkoznék,
megengednék-e, hogy Quinn is velünk jöjjön.
– Lesznek más fiúk is – mondta anya. – És édesem, ha nem
bír várni addig, amíg újra találkoztok, talán nem ő a
megfelelő számodra.
Mintha a szívemet érdekelte volna a jóakaratú tanácsa.
Épp azzal volt elfoglalva, hogy vagy feladja, vagy kiugrik a
mellkasomból, és egyszerűen ott marad.
Mielőtt elindultunk, Quinnre a mezőn bukkantam rá, a
fűzfának támaszkodva ült. Pontosan ott, ahova évekkel
korábban eltemettük azt a kakast. Spud a bakancsos lába
mellett feküdt.
Nem sült el valami jól, amikor elmondtam neki. Hát még
látni, ahogy reagált rá. Csak pár hete árultam el neki, ebéd
közben bukott ki belőlem, az összes hely közül éppen az
iskolában. Ne kérdezd miért, néha az agyam rejtélyesen
működik, főleg ha a félelem is közrejátszik. Egy hatalmas
részem figyelmen kívül akarta hagyni az egészet, de tudtam,
hogy nem tehetem. Amíg Alexis oldalba nem bökött, amikor
Quinn a nyári terveiről beszélt, és ki nem szaladt belőlem.
Quinn leejtette a szendvicsét, és rám meredt, ezer és egy
érzelem futott át az arcán, majd egy állandósult. A fájdalom.
Felállt és elment. Követtem, persze, de Alexis utánam jött,
mondván, hogy adjak neki egy kis időt. Megértettem, hogy
szüksége van rá, így megtettem. Az viszont bántott, hogy alig

105
szólt hozzám azóta.
– Szia! – Lassan leültem mellé. – Egy perc, és mennem kell.
Nem méltatott válaszra, egy legelésző tehenet bámult az
előttünk elterülő mezőn.
– Quinn… – elcsuklott a hangom –, kérlek, szólj hozzám!
Fájdalmasan felmordult, behajtott térdére ejtette a fejét, és
durván beletúrt a hajába.
– Ez egy elbaszott helyzet, Dais. Nem tudok… – Felemelte a
fejét, és rám meredt kifejezéstelen, mogyorószín szemével. –
Mi a francot csináljak most?
– Daisy! – kiabálta apa Burnellék útjáról, de nem törődtem
vele.
– Csak menj! – mormogta Quinn, és elfordította a fejét.
–  Ennyi? – A könnyek összeszorították a torkomat. –
Haragudni fogsz rám, és hagyod, hogy így menjek el?
–  Hogy a francba kellene elbúcsúznom tőled, mi? – Kis
híján kiabált. – Nem tudom megtenni. Soha. Sosem
gondoltam, hogy meg kell tennem. Nem várhatod el tőlem,
hogy úgy csináljak, mintha holnap látnánk egymást, mint
mindig. Kibaszottul itt hagysz engem!
Ritkán káromkodott, és hogy most megtette, még több
darabra törte a szívemet.
– Sajnálom. Te is tudod, hogy azt kívánom, bárcsak ne így
lenne. Mindennél jobban.
Pislogott, majd leejtette a vállát. Aztán magához húzott,
fejét az enyémen nyugtatta, amíg a puha pólójába sírtam.
–  Kérlek, ne utálj! Nem akarok elmenni, Quinn. Én csak…
nem tudtam, hogyan közöljek veled valamit, amiről azt
kívántam, bár ne lenne igaz.
–  Soha nem tudnálak utálni, Dais. Soha. – Megfogta az
arcomat, szakadozó lélegzete a szétnyílt ajkamat simogatta,

106
majd durván megcsókolt. – Ennek nincs vége – jelentette ki,
és elhatározás villant fel a szemében, amikor elhúzódott és
homlokát az enyémhez nyomta. – Megoldjuk. Valahogy
megoldjuk.
Bólintottam, amikor apa újra odaszólt, ezúttal
hangosabban.
Quinn kihozott valamit a pajtából, miközben a ház felé
sétáltunk.
– Tessék! – Odanyújtott valamit, miközben Spud a bokánk
körül rohangált. – Úgy gondoltam, hogy így üzenhetnénk
egymásnak, meg ilyenek. Azt hiszem, ez sokkal jobb ötletnek
bizonyul, mint reméltem.
Elvettem a kis dobozt, ami egy okostelefont tartalmazott.
– Vettél nekem egy telefont?
–  Gyerekkorunk óta rajzeszközöket vettem neked. Arra
jutottam, hogy ideje valami mást. Mellesleg, valószínűleg te
vagy az egyetlen tizenhat éves, akinek nincs mobilja.
Önelégült mosolya azonban hamar lehervadt az arcáról.
– Többé már nem. – Próbáltam mosolyogni, de nem igazán
sikerült. – Köszönöm.
Egy gyötrelmes percig egymás szemébe néztünk, majd a
karjába vont és újra megcsókolt. A szánk nem mozdult, csak
egymásra tapasztottuk őket.
Éreztem, hogy nedvesség borítja be az arcomat, majd
ráébredtem, hogy mindketten sírunk.
–  Nekem… – elcsuklott a hangom, és odébb léptem –
mennem kell.
Nem tudom megtenni.
– Igen. – Quinn megköszörülte a torkát, és hátrébb lépett, a
pajta árnyékába. – Írsz majd?
– Persze – szipogtam.

107
 – A hold és a csillagok, Dais.
Megfordult, majd eltűnt az árnyékban, amiről úgy
éreztem, hogy minden lépésnél a lelkembe hatol, ahogy
Quinntől távolodtam és apa kocsijához közeledtem. Ami már
üresjáratban állt a felhajtón, amíg vállon veregette az idősebb
Quintont, és elbúcsúzott.
Félelemmel és leírhatatlan szomorúsággal telve
kinyitottam az ajtót, és lehuppantam a hátsó ülésre, félig egy
dobozra, és nem érdekelt a két férfi.
A mellkasomhoz szorítottam a telefont, és patakzott a
könnyem, amikor apa beszállt a kocsiba, dudált, majd
elhajtott a szívem másik felétől.

108
 TIZENKETTŐ
Daisy

Most

Tompulttá váltam az utóbbi hetekben. De múlt héten,

mindazok után, hogy vagy aludtam, vagy a falat bámultam,
amikor nem volt órám, összeszedtem magam, és rájöttem,
hogy Pippának igaza lehet.
Így végül ott álltam a vidám színű fagylaltok dicsőséges
sorai előtt. A fásultságon talán nem segített, hogy megszakítás
nélkül órákat álltam a fagyasztó előtt, viszont élveztem. A
munka egyszerű volt, és lefoglalt. Tim, a tulaj, egy barátságos
idősebb férfi, enyhe német akcentussal és bozontos bajusszal,
állandóan mosolygott. Nem viccelek, állandóan.
Mondhatni fertőző volt. Ezt a fajta fertőzést örömmel
fogadtam, nem úgy, mint az időről időre rám törő
rosszullétet, amit a testem minden sejtjében éreztem.
Magamba akartam szívni a fagyizó rózsaszín, kék és fehér
élénkségét és a fekete-fehér csíkos padlót – hadd szálljon
belém és pusztítsa el a sötétséget, ami nem volt hajlandó

109
elhagyni a testem.
– A hajad úgy ragyog, akár a nap – mondta Tim, miközben
csokis kekszes fagylaltot kanalazott, és szakértelemmel
ráhelyezte a tölcsérben egymáson lévő két gömbre.
Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy hozzám
beszél, és nem a barna hajú lányhoz, akinek a tölcsért
nyújtotta át. Elvette a pénzt és nagy hévvel elköszönt, majd
felém fordult. Felvonta őszülő szemöldökét, és megbökte az
arcomat.
–  Neked is van egy gödröcskéd – mondta vigyorogva,
mintha újdonság lenne. – Ki a barátod? Feltétlenül
találkoznom kell vele, hogy elmondjam neki, jól tartson
szemmel.
Annak ellenére, hogy csak néhány napja ismertem, hamar
megtanultam, hogy Tim túlzásba tudja vinni a
barátságosságot, de azért nem olyan mértékben, amitől
elborzadtam volna, vagy bírósághoz kellett volna fordulnom.
Az az őszintén boldog, szívélyes és szeretetteljes fajta volt.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első főnököm.
– Nincs senkim – világosítottam fel, miközben beleraktam
az üres bödönt a mögöttünk lévő mosogatóba, és
megnyitottam a csapot, hogy leöblítsem.
Még akkor is ott állt, amikor elzártam a csapot és
felfordítottam az edényt száradni.
–  Miért nincs? – kérdezte. Megvontam a vállam, ő pedig
hümmögve a bajszát simítgatta az ujjával. – Értem… más
módon már el is árultad.
Éreztem, hogy elkerekedik a szemem.
– Hogy érti?
Megvonta a vállát.
– Jó néhány összetört szívű fiatal nőt látok besétálni ide –

110
fújtatott. – Még néhány férfit is. Végül is ez egy fagylaltozó.
Felismerem őket.
– Jól vagyok. – Feszengve a kék kötényemmel babráltam. –
Tényleg.
Bólintott.
– Minden rendben lesz, Daisy. – Ahogy a nevemet mondta,
inkább úgy hangzott, hogy Daizee. – Vár rám egy kis
papírmunka. Megleszel addig?
Rajta kívül egyedül csak én voltam bent a kilenc órai
zárásig.
– Persze – válaszoltam.
Nyugalom volt, a pénztárgép volt az egyetlen, amivel
szenvedtem, de feltaláltam magam.
Összesen tizenkét vásárlónk volt a következő órában, és
amint az óra kilencet ütött, ásítozni kezdtem, meg azon
gondolkodtam, lesz-e időm belekezdeni a beadandómba
angol irodalomból, amikor hazaérek.
Amint elment az utolsó vevő, kitakarítottam. Felpakoltam
a székeket, letöröltem az asztalokat és felsöpörtem, majd Tim
kijött, és közölte, hogy majd befejezi ő a többit. Hálás mosolyt
küldtem felé, levettem a kötényemet, és felkaptam a táskám,
aztán indultam is.
– Pénteken látjuk egymást – szóltam vissza a vállam fölött.
– Így lesz, Daisy.
A műszakjaim rövidek voltak, és csak kétszer vagy
háromszor dolgoztam egy héten. Mindenesetre legalább volt
mit csinálnom az üres napjaimon vagy délutánjaimon, szóval
nem panaszkodtam.
Még odakint is mosolyogtam, majd azonnal
megborzongtam, és azt kívántam, bárcsak elvittem volna
magammal a kabátomat. Az ősz sebesen haladt a tél felé, a

111
levegő csípős hidege nyomot hagyott fedetlen bőrömön.
– Helló!
Megtorpantam a hangtól, megfordultam, és megláttam a
fagyizó épületének támaszkodó Alexist. Felegyenesedett.
–  Bocs, korábban láttam, hogy dolgozol ma, és tudtam,
hogy kilenckor záróra. Beszélni akarok veled.
– Ó! – Zavartan megmozdítottam a lábam a járdán.
Kipréselt magából egy nevetést.
– Jézusom, ez annyira kínos!
Nem értettem, miért érzi magát kínosan. A látványától
viszont legszívesebben kiszúrtam volna a szemem, ezért
inkább elfordultam és a kampusz felé indultam. Nem vette az
adást, csatlakozott. Csodás.
–  Én a másik oldalon lakom. A plázához vezető utcához
közel, ami nem igazán segít a spórolásban. – Amikor nem
mondtam semmit, kifújta a levegőt. – Sajnálom. Biztos
megdöbbentő volt látni… – Nem ment bele a részletekbe.
Átvágtunk az úton, és a megvilágított kerti sétány mellett
sétáltunk a lányok kollégiumáig.
– Nem gondoltam, hogy ide fogsz járni – tette hozzá.
–  Ezt én is mondhatnám rólad – vágtam vissza, és máris
nyomorultul éreztem magam.
Bár igaz, ami igaz. Mindig nagy tervei voltak. Borostyán
Liga nagyságúak. Nem egy kisvárosi, aranyos egyetem, ami
csak a futballcsapatáról ismert.
– Tudom – sóhajtott, majd megtorpant.
Én is így tettem, de bárcsak ne csináltam volna. Egyetlen
pillantást vetettem a sajnálkozó, gyönyörű képére, és
legszívesebben beletaszítottam volna a fűbe, kitéptem volna a
hülye dús, sötét haját, miközben azt ordítom: „Add vissza a
pasimat!”

112
 Lesokkolódva attól, hogy milyen élénken láttam mindezt a
lelki szemeimmel, megráztam a fejem és megköszörültem a
torkom. Nem ilyen vagyok, de megijedtem attól, hogy a vágy
milyen sebességgel eresztett gyökeret, növesztett tüskéket és
szurkálta a szememet, miközben végigmértem Alexis hosszú,
karcsú alakját. Formás mellek és fenék, ezenfelül olyan kéken
izzó szemek, amiket még a sötétben is látni.
Quinn biztosan látta őket a sötétben. A francba!
–  Figyelj, én most megyek. – Faképnél akartam hagyni,
mert a könnyeimmel küszködtem.
Alexis megragadta a karomat.
– Várj!
Kiszabadítottam magam, és azt sziszegtem:
– Ne érj hozzám!
Alexis feltette a kezét.
– Oké, bocs! Figyelj, nem is tudom, mit akartam mondani. –
Száraz nevetés hagyta el telt ajkát, és egy hosszú pillanatig
rám meredt. – Nem gondoltam, hogy látlak még valaha.
Egyikünk sem gondolta. Ezt elhiszed, ugye? – kérdezte.
Nagy levegőt vettem és egyet hátraléptem, ahogy a harag
szétáradt a testemben, és megszólaltam:
– El akarom. De azt is tudom, hogy tetszett neked. Amikor
még együtt voltunk.
Alexis pislogott, valami átsuhant az arcán.
– Szeretem őt. Komoly, ami köztünk van – mondta.
Éreztem, hogy elfehéredek, valószínűleg az egész testem
fehérebb lett, mint a hó. A hangszálaim nem működtek
megfelelően, de azért kinyögtem:
–  Király. Érezzétek jól magatokat! – Elsétáltam, az orrom
alatt dünnyögve. – Pasitolvaj nindzsa.
– Hogy mi? – kérdezte.

113
 Meglepődtem, hogy hallotta, de tettem rá, és mindkét
kezemet magasra emelve beintettem neki. Felnevetett.
Mintha az egész csak egy vicc lett volna, amin nevetünk
egy jót, majd elfelejtjük.
Felbőszülten átvágtam a füvön a kollégiumhoz, kivágtam
az ajtót, és felrobogtam a lépcsőn. Simán elhittem, hogy azt
gondolta, nem lát többé. Sőt még azt is el tudtam hinni, hogy
Quinn ugyanezt képzelte, de akkor sem éreztem helyesnek.
Amit tettek velem, túl nagy árulás volt ahhoz, hogy
egyszerűen tudomásul vegyem, egy vidám mosollyal
továbblépjek, és azt mondjam: „Totál megértem. Pótoljunk be
mindent, és ebédeljünk együtt valamikor. Lógjunk együtt,
mint régen.”
Ja, nem, kösz.
Kinyitottam az ajtónkat, ledobtam a táskámat a földre, és
felmordultam, amikor a holmim kiesett az elhúzott cipzár
miatt.
–  A francba, tényleg nem kellene megfeledkeznem arról,
hogy behúzzam azt az izét.
–  Aha – értett egyet Pippa az ágyából, ahol felhúzott
térdekkel feküdt, egy nyitott tankönyvvel maga mellett. – Bár
akkor a drámai belépőid kevésbé lesznek drámaiak – tette
hozzá, ahogy becsukta a könyvét és felült. – Mi a baj?
– Hogy… Ő… – Az ablak felé mutattam, mintha Pippa látná
Alexist, pedig biztosan már rég elment. – Ő!
–  Jaj, ne! – Pippa felállt, megragadta a vállamat, és
leültetett az ágyra. Pár dolgot visszapakolt a táskámba, majd
megkérdezte: – Láttad? Alexist?
–  Igen. – Levettem a szemüvegem, és ledobtam az
éjjeliszekrényre.
– Van közös órátok?

114
 – Nincs, ő jogi előkészítős. Vagy talán ezzel kapcsolatban is
meggondolta magát.
Pippa felhorkant, én meg rámeredtem.
– Bocs, csak olyan vicces vagy, amikor feldühödsz.
Sóhajtva hátradőltem az ágyon, és megdörzsöltem a
szemem. Utána jutott eszembe, hogy reggel történetesen
használtam szempillaspirált, és elkáromkodtam magam.
– A francba már! – morogtam.
– Együtt járunk pszichológiaórára – jelentette be Pippa.
– Ezt nem is mesélted! – mondtam, leejtve a kezemet.
Pippa letette a telefonomat az éjjeliszekrényre, és lelökte a
táskámat a földre az ágyam elé.
– Tudnod kell, hogy három sorral mögötte ülök, és halálos
pillantásokat küldök a fényes hajába.
– Na, ez az. Még te is azt mondod, hogy szép.
Besüppedt az ágy, ahogy Pippa leült.
– Haver, az. De lehetsz te a legszebb ember a világon, nem
jelent semmit, ha borzasztó ember vagy.
A szívem. Jézusom, úgy éreztem, túl gyorsan ver.
– Miért kellett ezt tennie? Miért?
– Megszegni a csaj kódexet, vagy szembesítenie vele?
– Mindkettő.
Pippa lefeküdt mellém.
–  Quinn remek srác lehet. De az is igaz, hogy bár csak
körülbelül három hete ismerlek, ráadásul borús és levert a
hangulatod, nem is olyan rossz veled lógni. – Megfogta a
kezem. – Biztos rosszul érzi magát, és hiányolja a régi
barátját.
Siránkozó hang tört ki belőlem.
–  Olyan kedveseket tudsz mondani néha! Akarsz járni
velem?

115
 –  Vissza kell utasítsalak, de ha úgy lenne, érted
megtenném. – Elnevette magát, majd elhallgatott, és halkan
megkérdezte: – Mit mondott Alexis?
Lassan beszívtam a levegőt, aztán kifújtam az orromon.
– Hogy sajnálja. Szeretik egymást, és komolynak tűnik, ami
köztük van.
–  Ribi. Tehát rosszul érzi magát, de azért kijelölte a
területét.
– Aha – értettem egyet.
– Mit mondtál neki?
–  Valami olyasmit, hogy érezzék jól magukat. – Pippa
nevetésben tört ki, amire bedugtam a fülem. – A francba,
majdnem kiszakadt a dobhártyám.
– Bocs – vihogta. – Szent isten, ezt nem mondhattad!
Felnyögtem, és megdörzsöltem vörösödni kezdő arcomat.
– Pedig megtettem.
– Hivatalosan is te vagy a kedvenc emberem a világon! Mi
történt még?
Fintorogva a plafont bámultam.
– Semmi. Viszont bemutattam neki, miközben elsétáltam.
– Óh, Daisy Daniels, van benned kurázsi!
Elnevettem magam.
–  Igen, talán. Kár, hogy az kell hozzá, hogy áthajtson a
szíveden egy kamion.
Pár percre csend telepedett ránk. A kollégium
elcsendesedett éjszakára, az ajtókat becsukták, a tévéket és a
zenét kikapcsolták.
Komoly, ami köztünk van.
Könnyek csurogtak le az arcomon, és becsuktam a
szemem.
– Elcseszett ez az egész, Pip. Nagyon.

116
 Újra megfogta a kezem, és megszorította.
– Tisztában vagyok vele. De tudod, mit?
– Mit?
–  Szerintem minden rendben lesz. Az ördögbe, több mint
rendben.
Boldog voltam, amiért ezt gondolja.

117
 TIZENHÁROM
Daisy

Tizenhat évesen

Három hónap. Majdnem három hónap telt el, amióta az új

házunkba költöztünk. A tanítás még csak most kezdődött meg
az új iskolában, de úgy élni az életet, hogy a létfontosságú
részem hiányzik, szinte lehetetlennek tűnt.
–  Olyan furcsák a fogaim – mondtam, miközben
végigfuttattam rajtuk a nyelvem –, mintha kisebbek
lennének, vagy ilyesmi, most, hogy az összes drót kikerült.
Quinn hümmögött. Hallottam, hogy a labdája a kezéhez
csapódik, és elképzeltem, ahogy az ágyán fekszik és a
levegőbe dobálja.
– Mikor jössz haza, hogy a saját szememmel láthassam?
Hazamenni. A szó nem is tűnt valóságosnak. Az ágyamon
feküdtem és a szobám üres fehér falait bámultam. Nem
tudtam rávenni magam, hogy kidekoráljam, még a szüleim
unszolására sem. Nem akartam letelepedni, azt játszva, hogy
nem vágyakozom arra, hogy bárcsak máshol lennék.

118
Egyáltalán nem festettem, amióta eljöttünk Clarelle-ből.
–  Nem tudom – válaszoltam halkan. – Anya azt mondta,
hogy beletelhet egy kis időbe. Meg drága a repülőút oda-
vissza, és túl fiatal vagyok, hogy egyedül menjek.
– Ez baromság! Rengeteg fiatal repül egyedül – jelentette ki
Quinn hevesen.
– Tudom.
Magába szippantott a csend. A beszélgetéseink minden
hívással egyre csendesebbek lettek. Akkor már csak párszor
hívom fel egy héten. Fájdalmas volt. Néha nehezebb volt
felhívni és hallani a csendet az ő oldaláról, mint egyáltalán
nem is hívni.
A telefonom bejövő hívást jelzett.
–  Mennem kell. – Elhúztam a fülemtől a telefont, amin a
barátnőm neve villant fel. – Alexis hív.
Quinn jó ideig hallgatott, majd nagyot sóhajtott a fülembe.
– Rendben.
–  Beszélünk később? – Beleharaptam az ajkamba, hogy
megfékezzem a könnyeket.
Megköszörülte a torkát.
– Aha. Később beszélünk.
–  Sok sikert holnapra! – suttogtam. – Tudom, hogy
nagyszerű leszel.
A csapatának előszezon mérkőzése volt.
– Kösz. Szia, Dais!
Letette anélkül, hogy kimondta volna azt a szót. Anélkül,
hogy esélyem lett volna nekem kimondani. Majdnem
belemerültem a kesergésbe, de összeszedtem magam, és
visszahívtam Alexist.
– Helló, idegen!
– Szia!

119
 – Hűha! Mi a baj? Még mindig furcsák a dolgok köztetek?
Nem igazán tudtam, mit mondjak neki, vagy hogy lenne-e
értelme mondani bármit is. De egyre kétségbeesettebb lettem.
Nagyjából két évem volt még hátra a középiskolából.
Két év, amíg újra láthatjuk egymást.
– Úgy is mondhatjuk. Istenem, Lex! Az egész, annyira…
– Nehéz? – segített ki halkan.
– Az. – Egy kósza cérnaszállal játszadoztam a takarómon. –
Quinn olyan, nem is tudom, másnak tűnik.
Alexis egy percig nem válaszolt. Kezdett kikészíteni a
csend, és le akartam tenni. Ha senki nem akar beszélni
velem, jobb, ha belesüllyedek gyötrelmes magányomba.
Végül megszólalt:
– Az emberek változnak, Daisy. A kapcsolatok szintén.
–  Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, és a fogaim
összecsikordultak.
–  Nyugalom! – nevetett. – Csak azt, hogy a távolság dolog
nem minden esetben működik.
– Működhet.
–  Ne már, olyan fiatalok vagyunk még! Tényleg muszáj
mindent megkérdőjelezni, amit nem mondotok el egymásnak
a telefonban, vagy hogy mit csinál a másik? – kérdezte
sóhajtva. – Arra akarok kilyukadni, hogy jó ideje pocsékul
érzed magad, és ő is. Mindketten megérdemlitek a
boldogságot, tudod?
Volt benne valami, amitől megremegett a gyomrom és
becsukódott a szemem. Mélyen beszívtam a levegőt.
– Mi – nyeltem egyet – boldogok vagyunk.
–  Ahogy gondolod. Mellesleg van ez az új srác, aki múlt
héten jött ide…
Tíz percig hallgattam a fecsegését valami új végzősről,

120
aztán anya vacsorázni hívott, és azt mondtam, mennem kell.
Leültem az asztalhoz, leraktam magam mellé a
telefonomat, és folyton rápillantottam, miközben ettem a
krumplipürét. Próbáltam kizárni Alexis hangját, a szavait,
amiknek láthatóan feltett szándékuk volt, hogy kínozzanak.
–  Milyen volt a napod? – érdeklődött apa, miután leült. –
Szereztél új barátokat?
Villámmal a krumplit lapítgatva megvontam a vállam.
–  Édesem – mondta anya lágy hangon. Rápillantottam, és
aggodalmat fedeztem fel a szemében. – Nem fogok tovább
várni, kimondom. Kezdünk aggódni érted.
–  Mit vártatok? – kérdeztem, nem tudtam visszatartani a
keserűséggel átitatott szavakat.
Apa felmordult, letette az evőeszközeit, majd szúrósan
rám nézett.
– Elég ebből, Daisy! Hónapok óta keseregsz. Tizenhat vagy.
Menj, érezd jól magad, találkozz új emberekkel, és az isten
szerelmére, ne bámuld már úgy a telefonodat, mintha az
életed múlna azon, hogy megszólal-e!
– Joseph! – sziszegte anya, majd hozzám fordult: – Viszont
apádnak igaza van.
–  Mi ez az egész? – Hátratoltam a székem, és
összerezzentem, ahogy megcsikordult a csicsás fapadlón. – Ti,
Alexis, még Quinn is azt akarjátok, hogy csak úgy
továbblépjek? Mintha nem hagytam volna ott a fél életemet
Clarelle-ben?
– Alexis? – Anya szemöldöke felszaladt.
–  Nem számít. – Felálltam. – Mintha nem tudnátok, hogy
mindent megadnék azért, hogy ne így érezzek. Tényleg azt
hiszitek, hogy így akarom érezni magam? Nem tudok tenni
ellene!

121
 – Daisy, vigyázz a szádra! – szólt rám apa halkan.
Megráztam a fejem, elindultam a lépcső felé, hogy elbújjak
az ágyamba, de rájöttem, hogy otthagytam a telefonomat, és
visszafordultam érte.
Már anya kezében volt.
– De tudsz mit csinálni. Azzal, hogy mész és élsz ahelyett,
hogy a gyászolás szakaszait éled meg. Azt hiszem, ideje
búcsút mondanod ennek.
Gyászolás?
Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul lennék. De a
szüleim aggodalmas arcát látva, és megérezve az ürességet a
mellkasomban, rá kellett jönnöm, hogy talán igazuk van.
A gondolat olyan volt, mintha gyomron vágtak volna,
majdnem földre vitt. A gondolataim zakatoltak, ahogy
felvánszorogtam a lépcsőn, majd levágódtam az ágyamra.
Nem sokkal később anya bejött, miközben az arcomat
áztató néma könnyek eltűntek a hajamban.
Az ágy benyomódott, ahogy leült mellém, és kisimított pár
hajszálat az arcomból.
– Ó, drágám! Ennyire rossz a helyzet?
Nem hangzott úgy, mintha gúnyt űzne belőlem. Inkább
úgy, mintha tényleg tudni akarná. Talán jobban megértené,
ha elmagyaráznám.
– Szeretem, anya – nyöszörögtem.
Rám meredt, majd beléhasított a felismerés.
– Ó, ugye, ti nem…
Amikor bólintottam, cicegett egyet, de lefeküdt mellém és
a karjába vont, mintha kisgyerek lennék. Hálás voltam ezért
a pillanatért. Szükségem volt rá.
– Sajnálom.
–  Legalább védekeztetek? – kérdezte csendben. – Apád

122
nehogy megtudja!
–  Igen. Csak egyszer történt meg. – Még keservesebben
sírtam a gondolattól, amiért azt hittük, hogy a világ összes
ideje a miénk.
–  Nyugalom, minden rendben lesz. – Megsimogatta a
hajam. – Sajnálom, hogy el kellet hagynod. Tudtuk, hogy
nehéz lesz neked, de erre nem számítottunk, Daisy. – A
karjában tartott, amíg a könnyeim felszáradtak, és úgy
éreztem, egy hónapig tudnék aludni. – Ezt akarod? Hogy
átvegye feletted az uralmat? Megértem a fiatal szerelmet. –
Szomorú hangjában mosoly bujkált. – Megértem a fájdalmat
is, és hogy mennyire meg tudja változtatni az embert. De ne
hagyd, hogy megváltoztasson! Amikor újra találkoztok, nem
akarsz olyasvalaki lenni, akit fel sem ismer, miközben az
ellenkezőjére vágysz.
Puszit nyomott a fejemre, aztán becsukta maga mögött az
ajtót, magamra hagyva a szavaival és az újdonsült
félelmeimmel.
Így akarom tölteni az elkövetkező két évet?
Nem. Egy hang a fejemben olyan hangosan visszhangzott,
hogy majdnem felsikítottam.
A telefonom a szüleimnél maradt a következő hónapban,
és azt hittem, beleőrülök. De valahogy mégis könnyebb lett, és
még két barátot is sikerült szereznem, Hannah-t és Zeldát.
Amikor újra rajzolni kezdtem, visszaadták a telefonomat.
Amikor bekapcsoltam, mindössze három nem fogadott
hívásom volt. Alexis hívott pár nappal korábban. Quinn
három héttel azelőtt. És szintén ő két hete.
A szívem csaknem összetört, ami fájdalmasabbnak
bizonyult, mint hátrahagyni egy részét. A haragnak és a
sértettségnek lehetett hozzá köze, de rájöttem, hogy

123
továbblépni nehezebb lesz, mint valaha is gondoltam. Új
életet kezdeni is nehezebb lesz, ha hagyom, hogy a régi járjon
folyamatosan a fejemben, irányítva az érzelmeimet és az
életemet.
A keserűség, a kétségbeesés és egy hatalmas adag félelem
miatt hirtelen elhatározásra jutottam. Igaz, legbelül tudtam,
hogy így is, úgy is meg kell tennem. Telefonszámot cseréltem,
és eldöntöttem, hogy nem hallgatok a szívemre.
Megfogadtam, hogy azért is a lehető legjobb énemmel
találja majd magát szemben, amikor újra találkozunk.
Ugyanaz a lánnyal, akibe beleszeretett.

124
 TIZENNÉGY
Daisy

Most

A portfólióm lapjai a szemeszter indulásakor vidámnak

látszottak. Élénk színekkel, az izgalom és az új kezdetek
határozott vonalaival. De csak párat kellett lapozni, és
egyhangúvá váltak. Minden ezt követő dolog lélektelennek
tűnt. Már ha a szívet tépő és nyomasztó ábrázolást nem
vesszük figyelembe.
A legutóbbi lapokhoz érve két szénrajz volt található, amik
az Alexisszel történt előző heti találkozás után születtek. Nem
volt szükség színekre ahhoz, hogy átjárjon a büszkeség.
Másnak egy zűrzavarnak tűntek volna, sőt rondának.
Valaminek, aminek nincs értelme. Nekem viszont a belsőmet
emésztő haragot és igazságtalanságot jelképezték,
könyörögve, hogy kiadjam magamból. Egy futballpályányi
ripityára tört csillag fölött durva vonalakkal megrajzolt
felhőszakadás bámult vissza rám. Minden szilánk csillogott
vagy pocsolyaként olvadt a puha talajba és a fűszálak közé.

125
 Egy zűrzavar, ami számomra teljesen érthető volt.
Apró mosollyal becsuktam a portfóliómat, és Pippára
néztem, aki hason fekve egy szókereső könyvet bújt.
–  Most, hogy az ihlet kezd visszatérni, rájöttem, hogy
mennyire rosszak voltak a munkáim az utóbbi hetekben.
Pippa felhorkant, és kiradírozott valamit a ceruzája
végével.
– Most viccelsz, ugye?
–  Nem. – Felvettem a munkaingemet, begomboltam és
bedugtam a fekete nadrágomba.
– Daisy, úgy csinálod a rajzaidat, ahogy minden mást. Tele
érzelemmel és őszinteséggel.
Megállt a kezem a levegőben, miközben a hajamat a fejem
tetején próbáltam összefogni. Pippa elnevette magát, és a
válla fölött rám nézett.
– Szóval fogd be, és ne gondolkodj annyit! El fogsz késni.
Az, hogy mindig tudja, mennyi az idő, elég ijesztő volt, de a
telefonomra nézve rájöttem, hogy tényleg késésben vagyok.
– A francba, oké! Megyek.
Felkaptam a táskám, beledobtam a telefonom, úton az ajtó
felé felhúztam a cipőmet, és majdnem elestem. Pippa
vihogása követett, amíg be nem csaptam az ajtót magam
mögött, és leszáguldottam a lépcsőn.
A járdára érve még mindig a hajamat igazgattam,
miközben átverekedtem magam a kijárathoz tömörülő,
dohányzó és beszélgető diákok csoportján. Szinte
megdermedtem, amikor megláttam egy sötét, hosszú hajat az
utca túloldalán, ám szerencsére nem ő volt. Folytattam az
utat, aztán kinyitottam a fagyizó ajtaját, és rámosolyogtam
Timre, aki éppen egy csapat elsőéves lányt szolgált ki, akiket
angolirodalom-óráról ismertem.

126
 Futólag rám mosolyogtak, mielőtt kiléptek a fagyijukkal,
én pedig letettem a táskám az apró irodában.
–  Bocsánat, kicsit késtem. – Sietősen megkötöttem a
kötényem.
Tim az ajtónak támaszkodott, egyik szemét a fagyizón, a
másikat pedig rajtam tartva.
–  Egy perc késés nem igazán nevezhető késésnek –
jegyezte meg kacsintva, ahogy a mosogatóhoz indultam kezet
mosni. – Egy ideig hátul leszek.
–  Nem gond – mondtam ronggyal a kezemben, egy
kilöttyent turmixot készültem letörölni az egyik nemrég
szabaddá vált asztalról.
Miután készítettem magamnak egy turmixot, elmostam a
mosogató melletti üres bödönöket, amíg nem volt nagy a
nyüzsgés. Csak ebéd és vacsora után nőtt meg a forgalom,
aminek volt értelme. Gondolom, a legtöbb ember követte a
desszertet csak vacsora után szabályt.
Én azonban nem. Felszívtam még egy kis turmixot, és
hatvanas évekbeli dalokat dúdoltam, amik halkan szóltak a
hangszórókból.
Nem sokkal később csilingelni kezdett az ajtó feletti
csengő, és ettől kezdve egyre nagyobb lett a forgalom.
A záróra közeledtével egy csapat focistasrác érkezett. A
nevetésükre felkaptam a fejem a pénztárgép rendezgetéséből.
Callum vigyorgott rám.
– Daisy, igaz?
Bólintottam, lassan bezártam a pénztárgépet, majd
megigazítottam a rendezetlen kontyomat, amit lehúzott a
saját súlya.
– Öö… Callum?
Nem felejtettem el a nevét, de jobbnak éreztem nem

127
beismerni. Továbbra is vigyorogva áthajolt a pulton, míg a
barátai az ajtóban állva beszélgettek és nevettek valamin a
telefonjukon.
–  Mit adhatok? – kérdeztem néhány kínos, elnyújtott
másodperc múlva.
– Mi?
–  Fagyit? Turmixot? – segítettem ki, feltolva a
szemüvegemet az orromon.
– Ja! – kuncogott. – Egyiket sem, csak hallottam egy dögös
elsősről, rakoncátlan szőke hajjal, aki itt dolgozik, és
gondoltam, beugrok. Hogy megnézzem magamnak.
Forróság kúszott fel a nyakamtól az arcomig. Lehajtottam
a fejem.
–  Hát, én még nem találkoztam vele, de majd nyitott
szemmel járok.
Callum nevetése kedves volt, mély és egy kicsit érdes. Ami
miatt újra ránéztem, és észrevettem a horpadást az állán meg
a fehér fogait. Mind egyenesek, kivéve az alsó kettőt, amik
ráhajlanak egymásra. Cuki volt.
– Vicces vagy – mondta.
Vágtam egy grimaszt.
– Nem igazán.
Még mindig a pultra hajolva átnyúlt, hogy megigazítsa a
nyakamnál lógó kósza tincsemet. Nem tehettem róla, de
megborzongtam, és annyira mereven álltam, hogy attól
féltem, nem kapok levegőt, amíg hátra nem lép.
– Welsh! Siess már!
Az a hang! Hátraléptem, így Callum kénytelen volt elvenni
a kezét.
Quinn állt a nyitott ajtó előtt, megfejthetetlen arccal.
Túlságosan kifejezéstelen volt.

128
 Callum megfordult.
–  Egy perc! Jézusom! – Visszafordult hozzám, és
megkérdezte. – Mozi hétvégén? Én állom.
– Te… te most randira hívsz? – hüledeztem, próbálva rajta
tartani a szemem, és nem Quinnen. A tudat, hogy ott van,
görcsbe rántotta a gyomromat.
–  Naná. Most, hogy újra találkoztunk. Hülye lennék nem
így tenni. – Összevonta a szemöldökét, és sötét szeme a
kétségtelenül megdöbbent arcomat pásztázta.
Reméltem, hogy azért nem látszom olyan rémültnek, mint
amilyennek éreztem magam.
– Persze, csak ha te is szeretnéd – tette hozzá.
–  Nem – bukott ki belőlem akaratlanul. Miért mondtam
ezt? Hiszen helyes srác volt, igazán helyes. Talán azért
történt, mert magunkon éreztem Quinn tekintetét, de végül
úgy döntöttem, hogy az ördögbe vele. – Nem arról van szó.
Callum továbbra is meredten nézett, a fogai többször
belemélyedtek az alsó ajkába. Pislogva figyeltem a
mozdulatait, ahogy mormolva megszólal.
–  Csak azt gondoltam, ez a legkevesebb, amit megtehetsz,
miután nem jöttél el a bulira, amire meghívtalak hetekkel
ezelőtt.
– Micsoda? – kérdeztem a szemébe nézve.
– Amikor először találkoztunk? Elhívtalak egy buliba.
A fenébe! Tényleg.
–  Bocsánat – ráztam meg a fejem halkan nevetve –, nem
igazán csináltam ilyesmit, amióta ide járok.
– Megbocsátok. Ha vasárnap találkozunk.
Képtelen voltam megállni, hogy Callum válla fölött ne
pillantsak Quinnre, ne szívjam magamba rövidnadrágos,
csapatpulcsis látványát. Nem engem nézett. Callum tarkóját

129
bámulta összehúzott szemmel, a karját pedig összefonta a
széles mellkasa előtt.
Callum készült megfordulni, mire bepánikoltam, és
kiböktem.
– Hánykor?
Lassan elmosolyodott, barátságosan. Az ajka és felcsillanó
szeme vonzotta a tekintetemet.
– Nyolc. Lánykollégium, ugye?
Bólintottam, reszketve rámosolyogtam, azt gondolva, hogy
elmegy.
Mielőtt megtette volna, átnyúlt a pulton, lágyan megfogta
az arcomat, és egy puszit nyomott rá.
– Majd látjuk egymást, szépségem.
Pimaszul az ajtóhoz sétált, míg én halálos erővel
szorítottam a pultot, és próbáltam rájönni, hogy mi is történt
valójában.
Quinn az ajtónál állt, miközben a másik négy kilépett a
járdára, és nevetve hátba veregették Callumöt. Nem tudtam,
mit tegyek, vagy hogy kellene-e tennem bármit is. Így csak
bámultam. Ő is nézett, amitől a szívem a fülemben dobogott.
Próbáltam kitalálni, hogy mire gondolhat. És az apró rángás
az arcán még mindig azt jelenti-e, hogy ideges valami miatt?
Vagy a feszült, mozdulatlan testtartásának hozzám van-e
köze?
Egyre csak kattogott az agyam, még a számat is
kinyitottam, és a szétnyílt ajkaim között levegő áramlott ki,
ahogy harcoltam a vággyal, hogy megkérdezzem, mit csinál.
Hogy megkérdezzek bármit.
Amikor már nem bírtam tovább, megköszörültem a
torkom, bár csak ennyit tudtam kinyögni:
– A barátaid már elmentek.

130
 Nem válaszolt, de úgy tűnt, kizökkentettem valamiből,
mert megrázta a fejét. Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig
néztem, ahogy zsebre dugja a kezét, elsétál az ablak előtt,
majd még egy pillantást vetve rám eltűnik.
 
 
Zuhanyozás után végiglépdeltem a szobánkhoz vezető sivár
folyosón, és még mindig az aznapi események jártak a
fejemben. Pippa éppen akkor ért haza a tanulócsoportjából,
és kipakolta a táskáját, amíg eltettem a piperecuccaimat a
komódomon lévő tartóba.
– Képzeld, Callum bejött ma a fagyizóba.
– A magas focistasrác, akivel az étteremben találkoztunk?
–  Aha. – Előredöntöttem a fejem, hogy felitassam a
nedvességet a hajvégeimről.
–  Mi történt? – Pippa rádugta a telefonját a töltőre, majd
leült az ágyra, és egy füzetet lapozgatott.
Felakasztottam a törülközőt, és megfogtam a hidratálómat.
Kinyomtam egy keveset a tenyerembe, és elkentem az
arcomon.
– Elhívott moziba.
–  Tényleg? Igent mondtál? – Nem hangzott valami
lelkesnek. De igazából, azt hiszem, én sem.
– Tényleg. És igent mondtam. De… Quinn is ott volt.
Elállt a lélegzete.
– Ó, basszus!
Visszacsavartam a hidratáló kupakját, bedobtam a
komódomba, majd megjegyeztem:
– Kínos volt, és ez a legenyhébb kifejezés.
– Mondott valamit?
Az ágyam megremegett, ahogy ráugrottam.

131
 – Nem. Egy árva szót sem. Vagyis odaszólt Callumnek, hogy
siessen, amikor beszélgettünk. – Pippa némaságára felkaptam
a fejem, és láttam, hogy összeszorítja a száját. – Mi az?
– Idegesnek tűnt?
Elgondolkoztam rajta, és így feleltem.
– Nem tudom. Talán egy kicsit.
– Ki gondolta volna? – gúnyolódott. – Jobb, ha nem játssza
el az egész „ha az enyém nem lehet, másé se legyen”
szarságot.
–  Kétlem – ásítottam. – Hallottad Alexist. Mellesleg, ha
annyira engem akarna, akkor én hülye, tárt karokkal vártam,
és odaadtam volna magam neki abban a pillanatban, ahogy
újra találkoztunk. – A folyosóról beszűrődő nevetés megtörte
a csendet, majd sóhajtottam. – Azt sem tudom, miért mentem
bele.
–  De, tudod – vágta rá Pippa, és felkelt, hogy kivegye a
pizsamáját a komódjából.
Felvontam a szemöldököm, miközben a plafont bámultam.
Talán tudtam. Mégis feltettem a kérdést:
– Szerinted miért tettem?
Pippa becsapta a fiókját. Éreztem, hogy a tekintete engem
pásztáz, de továbbra is felfelé néztem.
– Mert Quinn ott volt. Mert túl kedves vagy, hogy valakinek
az arcába mondd, hogy nem. Mert a srác imádni való. Ó, és ne
felejtsük el, mert Quinn továbblépett.
– Ez fájt. Elég, ha mondod, nem kell megforgatnod bennem
a kést.
–  Tudod, hogy igazam van. És úgy gondolom, helyesen
cselekedtél azzal, hogy igent mondtál. – Kisétált a szobából, és
magamra hagyott a szavaival.

132
 TIZENÖT
Quinn

A nap átsütött a redőny vékony résein, apró fénycsíkokat

szórva az egyébként sötét szobára. Amikor a kéz a derekam
körül megmozdult, lenéztem rá. Alexis sötét haja kócosan ült
a fején, sötét szempillái tökéletes arcán nyugodtak.
Elszorult a torkom, és félrenéztem.
Az ébrenlét és az álom határán eltompult minden
érzékem, belülről perzselődött a bőröm, és összekuszálódott a
múlt fonala.
Lehunytam a szemem, lassan beszívtam a levegőt, aztán
amilyen halkan csak lehetett, kifújtam. Vívódtam magamban.
Képtelen voltam ránézni a mellettem fekvő lányra, miközben
a gondolataim megállíthatatlanul máshol járnak. Egy olyan
helyen, amiről azt hittem, rég elzártam magamban, lakattal
és kulccsal is. Ez a hely egyszerre volt régi és új, és teljes
mértékben tiltott.
Nem akartam olyan srác lenni. Megígértem magamnak,
hogy ura leszek a helyzetnek.
Az, hogy nem láttam őt, segített ebben. Azt hittem, minden
rendben velem. De este látni őt, vagy inkább tudni, hogy talán

133
ő is továbblépett, feldühített. Rájöttem, hogy az egyszerű
„élni, szeretni, amennyire még képes vagyok, és túlélni”
tervem kezd megdőlni.
Sőt, a helyzet totális háborúvá is fajulhatott.
– Szia, szexi! – Egy rekedtes, álmoskás hang zökkentett ki a
gondolataimból.
Megráztam a fejem, kinyújtóztam, hogy nyerjek egy kis
időt arra, hogy összeszedjem magam és kitöröljem a
szememből a korábbi gondolatokat.
–  Szia, jól aludtál? – Pislogva kinyitottam a szemem, és
lenéztem Alexisre.
Közelebb bújt, és mosolyra húzta telt ajkát.
– Nem is tudod, hogy mennyire. Mi volt ez az egész?
Összeráncoltam a szemöldököm, és leengedtem a karom.
– Mi volt micsoda?
Alexis grimaszolt.
–  Tegnap éjjel. Olyan voltál az ágyban, mintha az utolsó
napod lenne a földön. – Beleharapott az ajkába, majd
suttogott: – Nem gondoltam, hogy ilyet is tudsz, édesem.
Mivel képtelen voltam visszatartani egy halvány fintort,
megpróbáltam nevetéssel álcázni. A nevetés azonban
nyöszörgéssé vált.
– A francba, én nem… Úgy értem…
Alexis az ujját az ajkamra nyomva elhallgattatott.
–  Ne! Imádtam minden másodpercét. – A keze elkezdett
lefelé vándorolni a mellkasomon, majd a hasizmomon,
egészen a farkamig. – Sőt, szerintem csináljuk megint. Most
azonnal.
Megkeményedtem, ami nem csoda, ha egy ilyen bámulatos
szépség akar a gatyámba férkőzni, de nem, ez most nem fog
menni. Levegőre volt szükségem, és ki kellett szellőztetnem a

134
fejem. Amint kidőltem éjszaka, eldöntöttem, hogy soha többet
nem fogok így szexelni vele. Olyan voltam, mint egy állat, és a
lelkem mélyén tudtam, hogy amiatt van, amit abban a rohadt
fagyizóban láttam egy órával korábban.
Szerencsére megmentett a telefon csörgése.
– A fenébe! Szerintem ez anya csengőhangja.
–  Tudja, hogyan kell megölni a hangulatot. – Alexis felült,
felkapta a pólóját a földről, áthúzta a fején, majd a
melltartóján. – Egyébként nem dől össze a világ, ha nem
beszéltek egy hétig.
Átnyúltam az ágyon az éjjeliszekrényhez, de ledermedtem,
és a pulzusom idegesen megugrott.
– Mi van?
– Anyukád. – Alexis felállt, felkapta a táskáját, beledobta a
telefonját, majd felvette a bugyiját. – Ne érts félre, eleinte
aranyos volt, de téged nem zavar? Másodéves egyetemista
vagy, az isten szerelmére!
Anyukám mindig is vita tárgya volt köztem és Alexis
között. Odaszúr és piszkálódik, amikor ahhoz van kedve. De
Alexis sem segített azzal a helyzeten, hogy olyan…
barátságtalan az anyámmal való kapcsolatomat illetően.
–  Miért zavarna? Én is majdnem ugyanannyit hívom őt.
Mellesleg egy ideje nem beszéltünk.
Felhúzta a nadrágját, aztán munkához látott, és újra
megcsinálta a rendetlen kontyát.
– Felejtsd el, hogy bármit is mondtam! Amúgy is mennem
kell. Most jutott eszembe, hogy valószínűleg röpdolgozatom
lesz biológiából ma reggel.
Felültem, amikor az ágyhoz sétált, a szürke takaró
lecsúszott meztelen mellkasomról. Megragadta az állam,
elfordította a fejem, a tekintete egy pillanatig az enyémet

135
kereste, amitől felgyorsult a szívverésem.
–  Szeretlek – suttogta, száját az enyémen nyugtatva, majd
elhúzódott.
–  Én is szeretlek – mondtam, amikor felkapta a táskáját,
aztán kiment az ajtón.
És ez igaz is volt.
Rosszul éreztem-e magam, amiért összejöttem Alexisszel?
Persze. Eleinte a legnagyobb gazembernek tartottam magam
a földön. De aztán neki köszönhetően… jobban lettem. A
barátsága megmentett a legsötétebb pillanataimban. Talán
egy kicsit túlságosan is ragaszkodtam hozzá. Függtem tőle.
Rátámaszkodtam, hogy a felszínen tudjak maradni. Mert
valami megváltozott, amikor pedig közeledett felém, nem
voltam olyan állapotban, hogy nemet tudjak neki mondani. A
pokolba, talán még örültem is neki.
Tudtam, hogy kedvel. Soha nem titkolta előlem, és ahogy a
hetek hónapokká váltak, a hónapok pedig elhamvasztották a
szívem, úgy döntöttem, bízok abban, hogy Alexisszel több is
lehet közöttünk. És tartottam attól is, hogy mi történhet, ha
egyre jobban olyanná válok, amilyen nem vagyok.
Egy csók. Egy bizonytalan csók. A száját remegve az
enyémhez illesztette, és idővel pislákolni kezdett valami,
amiről azt hittem, hogy soha nem lesz már az enyém.
Mindig csinosnak gondoltam. De mivel egy olyan srác
voltam, akinek foglalt a szíve, egy pillanatnál hosszabban
nem foglalkoztam vele. Amint megtettem egy napos
délutánon, jóval az után, hogy a szívem már nem vérzett,
kialakult a vonzalom. Feltört a belsőmből, mint egy rég
elfeledett tűz.
Bár visszatekintve, talán több volt benne a sürgető
bosszúvágy. Nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy nem

136
számítottam arra, hogy a szívem megmaradt darabjait
másnak adom.
A bűntudatról, amit éreztem, amiért megtörtént, azt
hittem, idővel megszabadulok tőle.
Felsóhajtva beletúrtam a hajamba, majd felkaptam a
telefonomat az éjjeliszekrényről. Benyomtam a hívást,
lefeküdtem az ágyra, és néztem, ahogy a fénycsíkok
táncolnak a takarón, amíg vártam, hogy anya felvegye.
– Szia, kisfiam!
–  Szia! – köszöntem mosolyogva. – Bocsánat, hogy nem
vettem fel.
–  Semmi gond! – Úgy hangzott, mintha elfoglalt lenne,
tányérok csörömpöltek a háttérben. – Hogy vagy? Már hetek
óta nem beszéltünk, ami nem vall rád.
Igaza volt. Igazság szerint kiakadtam rá, és nem tudtam,
mit tegyek, vagy hogyan álljak elő az okkal. Úgy hangzott
volna, mintha még mindig jobban érdekelne, mint kellene. De
tudtam, hogy meg kell tennem. Anyámnak tudnia kellett róla.
–  Tudtad, hogy Daisy ide jön? – Próbáltam semlegesnek
hangzani, de inkább vádló voltam, amit ő is észrevett.
Csend. A háttérben egy hang sem.
– Anya?
Halkan káromkodott.
– Igen?
Morogva az arcomra tettem a kezem.
– Ne játszd az ostobát, légy szíves!
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Anya…
–  Apa üzent már neked a borjúval kapcsolatban? Múlt
héten született…
– Any…

137
 –  És Mary is jól van; elég nyűgös. Bár gondoltuk, hogy az
lesz…
– Anya! – kiabáltam el magam. Újra csend lett. Nagyszerű.
Gyorsan megszólaltam: – Bocsánat, sajnálom! Ez… kérlek,
csak mondd el!
Miután hangosan kifújta a levegőt, végre beismerte:
– Oké, legyen. Talán tudtam róla, hogy van rá egy kis esély.
Nem sok, csak egy nagyon kicsi. Retta talán megemlítette
egyszer, futólag, úgy értem…
–  Anya… – Az öklömbe haraptam, visszafogva magam,
hogy újra rákiabáljak.
– Sajnálom – mondta szelíd hangon. – Nem tudtam, hogyan
hozzam szóba. Nem akartam, ööö…
Nem mondta ki, de felfogtam, mire gondol.
–  Nem akartad, hogy emiatt ne jöjjek vissza a Gray
Springsre idén?
Csörgés ütötte meg a fülem.
–  Talán. Figyelj, sok a mosogatnivalóm. Csirkéket kell
etetnem. Nagyon elfoglalt vagyok. Tényleg mennem kéne,
drágám.
–  Ne merészeld! Nem titkolhatsz előlem ilyesmit, aztán
nem hagyhatsz faképnél, hogy csináljak vele, amit akarok!
– Ó – suttogta –, mi történt? Találkoztatok?
Kivehető volt az izgalom a hangjában. Annak ellenére,
hogy tudtam, Daisy miatt sosem örült annak, hogy Alexis és
én összejöttünk, beszélnem kellett vele. El kellett mondanom
valakinek, aki megérti, hogy mi történt, és kimondanom,
hogy miként érzek. Abban bíztam, akkor talán rájövök,
hogyan zárhatnám le. Hogyan léphetnék tovább.
– Igen, néhányszor – válaszoltam beletörődön.
– Főzök egy teát.

138
 TIZENHAT
Daisy

–  Úgy nézel ki, mint Taylor Swift kétezer-kilenc körül.

Következő!
Kifújtam egy hullámos hajtincset az arcomból, ledobtam a
kockás inget és a farmerszoknyát, majd átkutattam a
szekrényemet, hogy valami mást keressek.
– Csak egy filmet fogunk megnézni. Miért kell kiöltöznöm?
Hallottam, hogy Pippa becsapja a könyvét, majd ott
termett mellettem.
– A titok az, hogy úgy nézz ki, mintha nem fektettél volna
bele sok energiát, mégis csodásan fess. – Keresgélni kezdett a
ruhái között.
A sárga melltartómban és a hozzáillő bugyiban
rámeredtem, próbáltam kitalálni, hogy a fenébe fejtsem meg,
amit mondott.
Nevetve rám pillantott a válla fölött.
–  Micsoda? Komolyan azt akarod nekem mondani, hogy
nem volt egyetlen olyan barátnőd sem a gimiben, aki
elmondta volna ezt? – Pislogva lenéztem a mentazöldre
festett körmeimre, és behajlítottam a lábujjaimat a durva,

139
öreg szőnyegen. – Bocs – suttogta Pippa.
–  Nem – válaszoltam. – Semmi baj. Voltak barátaim az új
sulimban, de soha nem randiztam. Ezért még ha hallottam is
valamit erről az egészről, inkább kizártam.
– Nem jártál senkivel Quinn után?
Próbáltam mosolyogni, ahogy ránéztem.
– Nem. Senkivel. Én akartam így.
Zöld szeme megtelt együttérzéssel.
– Jézusom, nem csoda, hogy ilyen szétszórt vagy!
– Kösz. Azt hiszem.
Megcsipkedte az arcomat, majd levette az egyik vállfáról a
kedvenc tengerészkék ruhámat, amit fehér százszorszépek
díszítenek.
– Légy önmagad! Le a hülye randiszabályokkal.
Ahogy elvettem tőle, könnyek szöktek a szemembe, és
nyeltem egyet.
– Oké.
– De ezekkel vedd fel! – mondta, és felkapta a lapos sarkú
csizmámat meg az ő műbőr dzsekijét.
Vigyorogva rohantam, hogy befejezzem a készülődést.
A nyolc óra közeledtével a pánik lassan hatalmába kerített.
– Ó, jaj! – Csapkodni kezdtem a kezemmel a két oldalamat.
Aztán végigsimítottam a ruhámat, újra és újra. – Mi van, ha
igazából undorító alak?
–  Elég! – szólt rám Pippa, és közben átnézte a táskámat.
Odahajította a karamellás ajakbalzsamom. – Ezt kend fel,
aztán tűnés lefelé! Megvárom veled, ha akarod.
Elvettem tőle, remegő kézzel felkentem, majd még egyszer
ellenőriztem a sminkem a tükörben.
–  Szerinted lúzernek fogok tűnni tőle? Túlbuzgónak? A
fenébe, szerintem túl sok szempillaspirált használtam! Össze

140
fognak csomósodni a szempilláim. – Elkerekedett szemmel
Pippára néztem, aki az ajkába harapott, hogy visszatartsa a
nevetését. – Nem tudom, készen állok-e erre.
Hirtelen abbahagyta a nevetést, és közelebb lépett.
– Oké, ideje keménykezűnek lennem.
– Keménykezűnek?
– Aha.
– Oké, üss meg! – Kitámasztottam magam, mire felnevetett.
– Nevetséges vagy. Komolyan. – Megragadta a két vállam. –
Elérkezett az idő. Ne utálj, ne vágj pofon, csak hallgass meg!
–  Hallgatlak – mondtam bólintva, és vettem egy mély
lélegzetet.
–  Nem gondolod, hogy ha Quinn vissza akarna kapni
téged, akkor tett volna már valamit?
–  Azt hiszem, nem tetszik ez a keménykezűség –
mormogtam, élesen beszívva a levegőt.
Pippa megdörzsölte a felkaromat a dzsekin keresztül.
–  Tudom. De így kell gondolkodnod, vagy soha nem fogsz
túljutni rajta. Megbántott téged. Durván. Egyértelművé tette,
hogy nem fogjátok helyrehozni a dolgokat. Hagytad, hogy
fájjon, és most ideje véget vetni a fájdalomnak, még akkor is,
ha ez azt jelenti, hogy olyat teszel, ami megrémiszt.
A szívem megremegett a makacs felháborodástól, de aztán
leeresztve a vállamat megadtam magam.
– Igazad van.
–  Egyébként – végigsimította a karom, majd erősen
megszorította, mielőtt elengedte volna – vissza akarnád kapni
azok után, amit tett? Azok után, hogy mit éreztél ő és Alexis
miatt?
Annyi mindenen gondolkodtam az utóbbi hetekben,
amióta találkoztam velük, ez mégsem jutott soha eszembe.

141
Legszívesebben azt sikítottam volna, hogy Igen!, de nem
tudtam megtenni. Valami megállított és arra késztetett, hogy
lassan átgondoljam ezeket a szavakat. Talán mégsem.
– Nem tudom. Nem tudom, hogy meg tudnám-e tenni.
–  De tudom, hogy ez nem csökkenti azt, amit mégis érzel
iránta. – Megfogta a táskámat, és odadobta nekem. – Szóval
ideje rájönnöd, hogy egy új srác iránt is tudsz-e így érezni.
Bólintottam.
– Köszönöm.
–  Semmi köszöngetés, elég, ha minden részletet
megosztasz velem, amint hazaértél. És hagyd, hogy legalább
megcsókoljon.
Az utolsó szavak követtek az ajtón túlra is, és majdnem
elestem miattuk a saját lábamban. A fenébe!
Csókolózás? Úgy éreztem, mint akit visszadobtak a
gyerekkorába, amikor az olyan dolgok, mint a csókolózás,
ijesztőnek tűntek. Egyszerre borzasztott el és rémített meg.
Bár ahogy Callum telt ajkát bámultam a műszerfal fényében,
talán egy kissé mégis izgatott lettem.
– Csodásan nézel ki! – jegyezte meg, miközben a tekintetét
elemelte az útról, hogy végigpásztázzon rajtam. – Jól állnak a
bőrcuccok.
Majdnem kiszaladt belőlem, hogy egy barátomé, de úgy
véltem, csökkentené a tekintélyt, amit hirtelen szereztem.
– Köszönöm. – A farmerét és a bomberdzsekijét vizslattam,
próbáltam kitalálni, hogy én mit mondhatnék neki. – Te pedig
úgy nézel ki, mint aki… nem fázik.
Ó, édes istenem! Csak küldj rám egy villámcsapást az
égből, most azonnal! Kérem és köszönöm!
Callumből kitört a nevetés, én pedig elfordultam az
ülésben, hogy lássam, ahogy megtörli a szemét, és ahogy az

142
egész arca összegyűrődött.
–  Cuki vagy. – Bekanyarodott egy mélygarázsba, majd
indexelni kezdett, amikor látta, hogy valaki éppen kiáll. –
Nem randizol sokat, ugye?
Az arcomat elöntötte a forróság, és félrenéztem, amíg
leparkolt.
– Nem, nem igazán.
Leállította az autót, majd az ujjaival lágyan maga felé
fordított az arcomat. A szívem olyan sebesen vert, hogy azt
hittem, kiszakad a mellkasomból, és szétloccsan a Lexus
bőrülésén.
– Ez bejön nekem.
– Tényleg? – A hangom inkább zihálásnak tűnt.
Callum végigfuttatta a fogait az alsó ajkán, majd bólintott.
–  Igen, olyan más vagy. Nem tudom, hogy a francba
maradtál ilyen…
– Naiv? – segítettem ki.
–  Ártatlan – fejezte be önelégülten – ilyen sokáig. De
kibaszottul imádom.
–  Ez a fétised? – kérdeztem, és közben figyeltem, ahogy
izzik a sötét szeme, ahogy megremegnek a szempillái. Azta,
tényleg nagyon szexi volt! Olyan rosszfiús módon.
Kuncogott.
– Mostantól az.
Bámultuk egymást pár szívverés erejéig, vaskos ujjait
nehéznek éreztem az arcomon. Amikor a szám irányába
indult, a gyomrom liftezni kezdett.
– Mennünk kéne! Különben lekéssük a filmet.
Gyorsan pislogott néhányat, majd leejtette a kezét, és
kinyitotta az ajtót.
Pont akkor szálltam ki, amikor odaért az oldalamhoz.

143
 –  Várnod kellett volna. Egy úriember kinyitja neked az
ajtót.
–  Nem néztem volna ki belőled, hogy ekkora úriember
vagy. – Virágba szökkent bennem az önbizalom. Talán amiatt,
ahogy rám nézett, vagy hogy a kínosságom ellenére is vágyott
rám, mindenesetre kezdtem otthonosan érezni magam
ahhoz, hogy odaszúrjak neki.
–  Á! – Megbökte az orromat, majd megfogta a kezem,
bezárta a kocsit, és elrakta a kulcsait. – Első hiba, szépségem.
Ne feltételezz dolgokat, amikor rólam van szó!
Hatalmas kezével fogta az enyémet, én meg a szabad
kezemmel megigazítottam a szemüvegem, hogy eltereljem a
figyelmemet a bennem növekvő izgalomról.
Callum valami horrorfilmre vett jegyet, amíg a mosdóban
voltam, és nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
– Miért? Nem igazán szeretem a horrorfilmeket.
Kacsintva válaszolt:
–  Pontosan ez volt a tervem. Kipróbálom a régi gimis
trükköt. – A szememet forgattam, amivel kiérdemeltem még
egy nevetést. – Gyerünk, popcornt?
Vettünk egy kis üdítőt, popcornt és édességet, aztán
bementünk a félig telt terembe, és leültünk a hátsó sarokba.
Felvont szemöldökkel néztem rá, amíg leült és megveregette a
mellette lévő széket.
– Másik gimis trükk? Hátsó sarok, második bázis?
– Kezded kapisgálni, szépségem.
Elmosolyodtam, aztán leültem és kényelemes
elhelyezkedtem, csak utána kockáztattam meg egy pillantást
Callumre. Hatalmasnak tűnt, ahogy próbálta kényelembe
helyezni széles testét az olcsó mozis székben. Bár nem ért
hozzám, már így is óriásként hatott, hogy csak ült mellettem.

144
Majdnem elfelejtettem, hogy egy focistával randizom.
–  Milyen poszton játszol? – kérdeztem, és bedobtam egy
marék popcornt a számba, próbálva figyelmen kívül hagyni a
szúrós érzést, amit kiváltott.
Miközben elkezdődtek a reklámok, Callum beletúrt a
dobozba, hogy kihalásszon egy kis popcornt magának.
– Védő.
– Ó, azta! – Oldalra billentettem a fejem. – Szereted?
Bólintott.
–  Még jó. Remélem, hogy azok a megfigyelők, akikről
pletykálnak, ebben a szemeszterben tényleg feltűnnek a Gray
Springsben. Nagyszerű szezon elé nézünk. Voltál az első
meccsen?
Ránéztem a vászonra, mert elkezdődött a film.
–  Nem, nem tudtam róla. – Igazából, tudtam, de úgy
tettem, mintha nem.
– Szereted a focit?
Nem.
–  Persze. – Felkaptam az üdítőmet, majd kissé erősen
rágcsáltam a szívószálat, miután ittam egy nagy kortyot.
– Akkor el kéne jönnöd egy meccsre valamikor.
A film, szerencsére, pontosan ezután kezdődött, Callum
pedig válaszként elfogadta a bólintásomat, és kíváncsi
tekintetét helyettem a vászonra szegezte.
Egy órával a kezdés után úgy tettem, mintha feltétlenül ki
kellene mennem a mosdóba, miután végignéztem, hogy
halálra kínoznak egy nőt.
–  Tuti, hogy rémálmaim lesznek – motyogtam, amikor
visszaültem, és a sikítás újra felzendült.
– Mi az? – kérdezte Callum.
–  Semmi. – Felfestettem egy mosolyt, és megpróbáltam

145
kiskutyákra, kiscicákra és aranyos kisbárányokra gondolni,
miközben a mozivászon szélét bámultam, Callum karjával a
vállam körül.
Úgy tűnt, őt leköti a film, én meg nem tudtam eldönteni,
hogy hálásnak kellene-e lennem ezért. Ennek az lehetett az
alapvető oka, hogy nem hittem, hogy készen állok bármilyen
alapdologra aznap este, pláne nem egy moziteremben. Bár
azt sem tudtam, hogy mérgesnek kellene-e lennem, amiért
nem zavarja, hogy mennyire feszengek a karja alatt minden
alkalommal, amikor valakit brutálisan megölnek.
A randizás nem volt nekem való.
Egyébként Callumnek jó illata volt. Valami drága
aftershave. Olyan frissen zuhanyozott, mégis édeskés, de nem
túl erős. Befejeztem a popcornt, és a dobozt úgy szorongattam
az ölemben egészen a stáblista feltűntéig, mintha válaszfal
lenne köztem és a vásznon lévő öldöklés között.
Callum egy kissé döbbentnek tűnt.
– Nahát! Ez rohadt király volt!
Totálisan király.
–  Aha, mehetünk? – Haza akartam menni és Gondos
bocsokat nézni a YouTube-on.
– Persze. Nem akarsz kávézni, vagy ilyesmi?
–  Korán lesz órám – hazudtam, miközben felálltam és
lesöpörtem a popcornt az ölemből.
Callum kinyújtóztatta óriási karjait a feje fölött, és törzsét
az egyik oldalról a másikra fordította. Leesett az állam,
amikor felcsúszott a pólója. Hasizom, hasizom hátán, majd
egy sötét vonal, ami a nadrágjába vezetett.
– Aranyos vagy, amikor zavarba jössz. – Felállt, megfogta a
táskámat, és összekulcsolta a kezét az enyémmel.
–  Nem vagyok zavarban – dünnyögtem, ahogy lassan

146
haladtunk lefelé a lépcsőn a többi ember után.
– Igen? – Megbökte az arcomat. – Ez mindig lebuktat.
Rámorogtam, ő pedig nevetett.
–  Meg foglak csókolni. Csak szólok, hogy legyen elég időd
feldolgozni.
Túl hangosan szívtam be a levegőt, és reménykedtem,
hogy nem hallotta.
Az út a kampuszig kérdésekkel telt, ami segített elvonni a
figyelmem arról, hogy mi lesz, amint odaérünk. Callum
megkérdezte, honnan jöttem, mit tanulok és mi a hobbim.
Habár a válaszaim nem voltak érdekesek vagy készségesek,
úgy tűnt, valóban érdekli.
–  Apukám azt akarja, hogy politikatudományt tanuljak. –
Elfintorodott. – Ez a gáz. Jó, hogy te azt csinálhatod, amit
szeretsz. Tanítani akarsz, vagy stúdiót nyitni? Vagy eladni a
képeidet?
–  Még nem vagyok benne biztos. Nem igazán tudom
eldönteni. – Elkezdtem szorongatni a táskámat az ölemben,
ahogy a kampusz lágy fényei közeledtek a hosszú út végén.
–  Szerencsére még rengeteg időd van. – Callum
lekanyarodott, lassan haladt a szűk utcákban, majd
lehúzódott a kollégium előtt.
Néhányan ácsorogtak odakint, két lány és egy fiú.
Mindannyian odapillantottak, amikor meglátták Callum
fényes, szürke Lexusát leparkolni, majd újra visszafordultak
egymás felé. Most megvártam, hogy kinyissa nekem az ajtót, s
közben a számat rágcsáltam. Talán ha nem hagyom abba,
nem akarna megcsókolni.
Felajánlotta a kezét, amikor kinyílt az ajtó, elmosolyodott,
és olyan erővel segített ki a kocsiból, hogy nekiestem a
kemény mellkasának.

147
 – Jaj! – Nem tudtam, hogy mit mondjak vagy hova rakjam
a kezem.
Az ajtó becsukódott mögöttem, majd Callum hátrált velem
néhány lépést, amíg a hátam nem találkozott az autó hideg
külsejével.
A kezeimet a nyaka köré fontam, ő pedig közelebb hajolt,
amíg a homloka majdnem hozzáért az enyémhez. Magas
vagyok, legalább 172 centi, de még így is jól le kellett hajolnia,
ami önmagában elég volt ahhoz, hogy Quinnre
emlékeztessen. Neki is ugyanezt kellet csinálnia, és ettől úgy
éreztem, pont tökéletes a magasságom, ahelyett hogy
zavartak volna a nyurga végtagjaim.
Nem fog menni.
– Karamellaillatod van – suttogta Callum.
– A testápolóm és az ajakbalzsamom miatt.
Mosolyra húzta az ajkát, amitől izgalom járta át a testem.
Talán mégis menni fog.
– Fogsz újra találkozni velem?
–  Minden valószínűség szerint. – Úgy éreztem, mintha
hipnotizálna a sötét tekintete.
A mellkasa az enyémhez csapódott a nevetésétől.
– A pokolba is, hadd ízleljelek meg végre!
Nem várta meg a választ, hatalmas tenyerei közé fogta az
arcomat, és hátradöntötte a fejem, miközben puha ajkát az
enyémhez nyomta. Jó érzés volt… más, de jó.
Kólaíze volt, és egy kis só, ami a popcorn miatt maradt az
ajkán. A szám könnyedén szétnyílt, mert nem csak ő akarta,
hogy így legyen, a nyelvét lassan becsúsztatta, majd
megtalálta az enyémet. Ahogy összeértek, megborzongtam.
Callum felnyögött, én pedig kezdtem meghátrálni, ahogy
meghallottam az ismeretlen hangot.

148
 Elhúzódtam, s közben majdnem bevertem a fejem a
kocsiba, és erőteljesen kifújtam a hideg levegőt. Callum lassan
kinyitotta a szemét, és amikor belenéztem, émelyegni kezdett
a gyomrom. Szégyenemre könny szökött a szemembe, és úgy
szurkálta, mintha további büntetésre lenne szükségem.
Callum összevonta a szemöldökét.
– Jól vagy?
– Igen, bocsánat. Én…
– A francba! – Kissé hátralépett, hogy egy kis térhez jussak,
amire szükségem is volt. – Megbántottalak?
Tekintete az enyémet kereste, és a legnagyobb idiótának
éreztem magam.
– Nem, egyáltalán nem. Ez csak…
– Mondd el! – kérte, amikor bizonytalankodtam.
– Nem tudom megtenni. Hülyeségnek fogod gondolni.
Rám meredt egy ideig, aztán káromkodott egyet az orra
alatt, és megdörzsölte az arcát.
– Valaki miatt vagy ilyen zavart?
Azt a mindenit! Ennyire egyértelmű volt? Vagy Callum
ennyire értette a dolgokat? És mit kellett volna tennem? Az
őszinteség volt a legkevesebb, amit adhattam neki. Hiszen
kedves volt, elég aranyos, és tényleg érdekeltem.
– Igen, egy kicsit.
– Egy kicsit – ismételte meg lassan.
Bólintottam, és felnéztem az égre. A csillagok elbújtak
aznap este, de tudtam, hogy ott rejtőznek. Vesztesnek éreztem
magam, ahogy újra Callumre néztem.
–  Megértem, ha ez furcsa neked. De… idő kell, hogy
túljussak rajta.
Beszívta az ajkát, miközben valamin gondolkodott egy
percig.

149
 –  Mit szólsz ehhez? Írd be a számom a telefonodba, és
amikor úgy érzed, készen állsz, tudod, hogy hol találsz.
A fülem mögé tűrtem a hajam, a könnyek már rég
feledésbe merültek, és szívből rámosolyogtam Callumre.
Majd benyúltam a kocsiba a táskámért, és odaadtam neki a
telefonomat.

150
 TIZENHÉT
Daisy

– Tehát nem fogod felhívni?

A következő péntek este Pippa és én az ágyán feküdtünk,
lábunkat a levegőbe lóbálva vártuk, hogy megszáradjon a
körömlakk. Egy Appleberry nevű árnyalatot használtunk, ami
egy mélyburgundi, bár nem igazán voltam oda érte.
– Azt mondta, várjak, amíg készen nem állok. Nem akarom
felhívni csak azért, mert unatkozom.
– De lehet, hogy soha nem fogsz készen állni – vélte Pippa.
– Mekkora kifogás! A csávó nem akar eléggé, ha nem keresett
azóta.
Felröhögtem.
– Megvár engem.
– Persze, mint valami balfék. – Pippa felült megvizsgálni a
lábujjait. – Akarsz valami filmet nézni?
–  Nem. Még mindig rémálmokkal küszködök a múlt
hétvége óta. Már a film szó is elég hozzá, hogy újra
előjöjjenek. – Borzongás futott végig a hátamon.
Pippa jót nevetett.
– Olyan beszari vagy! De visszatérve, nem ő a legélénkebb

151
zsírkréta a dobozban, ha nem fordítja előnyére a helyzetet.
–  Pedig nagyon odatette magát. Már magában ez elég
ijesztő volt.
Kiabálás töltötte be a folyosót, nevetés és beszélgetés
szivárgott be a szobánkba. Pippa felsóhajtott:
– Újabb hétvége, újabb buli.
– Most hol?
– Azt hiszem kettő van. A nagyobb a diákszövetségben.
Felültem, és megpiszkálgattam a már száraz körmömet.
– Honnan tudsz ilyeneket?
– Csak odafigyelek – mondta egyszerűen, majd odasétált a
szekrényéhez. – Ha már nem akarunk hozzájuk csatlakozni,
akkor szórakozzunk egy kicsit.
Szatyrok zörögtek, Pippa káromkodott, miközben felszedte
a kihullott ruhákat, végül felbukkant egy üveg vodkával.
–  Ööö… – Oldalra billentettem a fejem, és a tekintetem a
szobatársam önelégült mosolya és az egyliteres üveg közt
cikázott. – Azt honnan szerezted?
– Anyáé. Elloptam, mielőtt eljöttem.
– Miért?
Visszadugott néhány dolgot a felső polcára.
–  Amikor felvettek ide, olvastam egy blogot, ami tele volt
ostoba történetekkel. Lényegében egy csajszi állandó
panaszkodása az egyetemi életről. Egy dolgot azonban
említett, ami megmaradt a fejemben. Az, hogy mindig legyen
alkohol a közelben. Vagy egy joint. Mert sosem tudhatod,
hogy mikor fogsz majd felrobbanni a stressztől… vagy valami
– mesélte, és becsukta az ajtókat.
– Ennyire azért nem vagyunk stresszesek – jegyeztem meg.
–  Nem, de rohadtul unatkozunk. Nincs igazam? –
Lecsavarta a zárat a kupakról, és beledobta a komódja

152
melletti kukába.
Nem tudtam túllépni azon, hogy honnan szerezte.
– Anyukád nem fogja észrevenni, hogy eltűnt?
– Csak bort iszik. Ezt három éve, karácsonyra kapta a volt
főnökétől. Soha nem fog rájönni. Ha pedig mégis, kétlem,
hogy érdekelné. Bizonyos fokig egyébként is bízik bennem. –
Pippa elvigyorodott, majd levette a kupakot, és ivott egy nagy
kortyot. Azonnal elvörösödött, fulladozni kezdett és levegőért
kapkodott. – Hogy az istenverte békás tavon ülő tavirózsás
rohadt életbe!
Nevetve lezuhantam az ágyra, a hasamat fogtam, és
közben könny csorgott a szememből.
– Atyaúristen!
– Fogd be! – mondta, de ő is nevetett.
Felültem, és megtöröltem a szemem.
– Még sosem ittál ezelőtt?
Pippa úgy nézte az üveget, mintha az elárulta volna.
– De, csak nem tiszta vodkát. Ez a cucc brutális.
– Te pedig azt várod, hogy én is igyak belőle? – Megráztam
a fejem. – Azt már nem, kisasszony.
Pippa a száját rágcsálva körbenézett, és felcsillant a szeme.
– Egy perc, és itt vagyok.
Felkapta a táskáját, a vodkát a komódomra rakta, és
kirohant az ajtón. Kínosan rámosolyogtam pár lányra, akik
éppen arra jártak. Pippa egy perc múlva tért vissza, kezében
egy rakás narancslével.
– Jézusom! Nem segítenél?
Felpattantam és elvettem tőle néhányat, ő pedig a
fenekével becsukta az ajtót.
– Mit csinálsz? Össze akarod keverni?
– Aha. Mint egy screwdriver koktélt, bébi.

153
 Nem akartam beismerni, hogy fogalmam sincs, milyen is
az. Ott álltam és néztem, ahogy felkap egy poharat a
komódról, és tölt bele egy rész vodkát és három rész
narancslevet.
– Gondolom, így már könnyebben lemegy – vélekedtem.
– Az biztos. Tessék! – Odanyújtotta nekem.
– Micsoda?
Pippa a szemét forgatva válaszolt:
– Idd meg! Komolya azt hitted, hogy egyedül csinálom ezt
az egészet?
– Meg sem kérdeztél róla?
– Van jobb dolgod, Daisy kedvesem? – Gúnyosan felvonta a
szemöldökét.
–  Most megfogtál. – Megvontam a vállam, majd elvettem
tőle a poharat, és néztem, ahogy megtölt egy másikat.
–  Mellesleg ezek a kis drágaságok egyenként három
dolcsimba kerültek abból a rohadt automatából. Szóval
iszunk. Készen állsz? Háromra.
A számhoz emeltem a poharam, és vártam, amíg háromig
számol. Aztán már lent is volt. Megnyaltam a számat, és
megadtam magam:
– Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Van egy kis utóíze, de a
narancslé elnyomja.
– Olyan vagy, mint egy vendég zsűritag a MasterChefben –
nevetett Pippa.
Én is nevettem, aztán folytattam az ivást.
Hamarosan a vodka már csak félig volt, és alig maradt
narancslé. Valahogy a földön kötöttünk ki, és farkasszemet
néztünk.
–  Te pislogtál előbb – mondta Pippa, és a szavai kissé
elmosódtak.

154
 Forróság öntött el, édes forróság. Na meg boldogság. Nem
tudtam abbahagyni a mosolygást.
– Oké – hagytam rá. – Újra?
– Nem tudom, mit mondtál, de menjünk.
Felállt, én pedig követtem, az ágyamat használva
segítségként.
– Hova akarunk menni? – kérdeztem.
– Mindenhova, bébi!
Követtem őt kifelé, és még éppen eszembe jutott felkapni a
kulcsaimat, mielőtt bezáródott volna az ajtó.
–  A francba! – motyogtam, ahogy lenéztem a zöld
pamutruhámra és a csupasz lábaimra. Megszédültem, amikor
felemeltem a fejem, hogy Pippa után szóljak. – Pip! Nincs is
rajtunk cipő!
Hallottam, hogy azt motyogja:
–  Istenem… – Aztán visszamászott a lépcsőn, és
átmasírozott a folyosón. – Basszus, nincs kulcsom!
Feltartottam az enyémet, mintha kincset találtam volna.
Kuncogott, nekem pedig beletelt egy kis időbe, hogy
kinyissam az ajtót.
– Kabátot is kéne vennünk. Egy kicsit hideg van.
Belebújtam a tornacipőmbe, megfogtam a hosszú, szürke
kötött kardigánomat, és újra követtem Pippát kifelé.
–  Nem megyünk a buliba? – kérdeztem, miközben lassan
lépkedtünk a lépcsőn.
Az utcára érve az izgalom felgyorsította a lábaimat, de
aztán Pippa megragadta a karomat, és megkérdezte.
– Melyikbe?
– Játsszunk nagyban!
Átvágtunk a kampuszon az alumni épületekhez, amik úgy
vették körbe hátulról, mint magas, félelmetes őrszemek, amik

155
a területre vigyáznak. Ahogy sétáltunk át a nedves fűben,
már emberek is voltak a láthatáron. Lüktető basszus töltötte
be a fülemet, és Pippa hangosan suttogott.
–  Most tényleg ezt tesszük? Nem tudom, elég részeg
vagyok-e ehhez.
– Pontosan eleget ittunk.
Megfogta a kezem, és sétált tovább, majd kerülgettük
azokat, akik a lépcsőkön az előkertbe tartottak. Belül
zsúfoltság volt. Az emberek táncoltak, biliárdoztak vagy a
sarkokban smároltak. Folytattuk az utunkat, megtaláltuk a
hordókat, és öntöttünk magunknak sört.
– Pfuj! – sziszegtem cuppantva. – Undorító.
–  Ugye? – Pippa ledöntötte az övét. – Csak ez az egy.
Folyékony bátorság ahhoz, hogy felfedezzük a dolgokat, aztán
elhúzunk innen.
Jó tervnek hangzott. Befogtam az orromat, és lenyeltem a
habos, meleg ital felét, de feladtam, és ott hagytam a pulton.
– Akkor hát kezdődjön a felfedezés!
Hátrafelé tartottunk, ahol még több embert találtunk.
Villogó égősorok voltak a juharfákra akasztva, a kerteket
szolárlámpák, sörösdobozok és félig letaposott virágok
borították.
–  Hé, hé. Kikhez van szerencsém? – Egy cigiszagú srác
karolta át a vállunkat.
–  Neked senkihez. – Pippa megpróbálta leseperni a fiú
karját, de nem sikerült.
–  Ne legyél ilyen, édes! – Arrébb terelt minket egy csapat
srác felé, akik egy kis tűz körül ültek összecsukható
székekben, lányok ültek az ölükben vagy csoportokban
körülöttük.
– Ray, hol a francban találtad őket? – kérdezte valaki.

156
 – Most sétáltak ide – válaszolt. – Ez a szerencsenapom.
Valaki gúnyolódni kezdett.
– Ja, rohadtul. Kik ők?
A szememmel próbáltam megtalálni, hogy kitől jöhetett a
hang, de az érzékeim túlterhelődtek, a tekintetem mindenfelé
járt.
– Két elsős csaj – hadarta a srác, feltételezem, Ray. – Vagyis
gondolom. Még nem láttam őket eddig.
Pippának végre sikerült leráznia magáról a srác kezét, és
morcosan ránézett. Én is így tettem, miközben ivott a
műanyag poharából.
–  Mi a nevük? – kérdezte egy srác, aki felállt és felénk
sétált. Kávészín bőre volt, ragyogó mosolyáról sütött a
rosszaság, ahogy közeledett.
Ray rám mutatott.
– Hosszú combú. – Majd Pippára. – És formás finomság.
Nevetés tört ki. Észrevettem, hogy a hozzám legközelebb
lévő srác Pippát bámulja, kék szeme fel-alá járkált rajta,
miközben a barátnőm megigazította a ruháját és lepattintotta
Ray-t.
A közeledő srác megállt előttem, felhorkant Ray
becenevein, aztán kinyújtotta a kezét.
– Részeg, ne foglalkozz vele! Paul vagyok, és te?
Reménykedtem, hogy a kissé mámoros állapot nem
hagyja, hogy elpiruljak. De nem volt ilyen szerencsém, mert a
fiú barna szeme felcsillant, miközben megfogta a kinyújtott
kezemet, és a szájához emelte.
–  El a száddal, Henderson! Azzal a szőkével akar
összejönni Welsh – szólalt meg valaki Paul mögött.
Paul leengedte a karom, mielőtt hozzáért volna a szájához.
–  Mi a franc? – Megfordult, és felemelte a két kezét. –

157
Welsh! Hol vagy, te baromarc?
– Odabent van. Renee-vel – hangzott fel Quinn hangja.
Nem tudom, hogy mi sokkolt jobban. Tudni, hogy Callum
egy másik lánnyal van, amikor rám kellett volna várnia, vagy
az, hogy Quinn ott van, és észre sem vettem.
Paul visszatért a székéhez, és ott volt ő. A sarokban lévő
széken ült, sörrel a kezében, és mogyoróbarna szemét rám
függesztette.
– Quinn? – kérdeztem, mintha nem láttam volna, hogy ott
van. Pár méterre tőlem.
Apró mosolyától megremegett a gyomrom.
– Szia, Dais!
–  Hát ez remek! – dünnyögte Pippa, amikor rájött, hogy
Quinn is ott van. – Menjünk, Daisy!
Megrángatta a kezem, de a lábaim nem mozdultak.
Tudom, hogy olyannak tűnhettem, mint egy epekedő bolond –
ott állva, bámulva őt –, de nem tudtam máshova nézni. Talán
az alkohol tehetett róla, vagy az, hogy a régi becenevemet
használta, de egy kicsit még nézni akartam őt. Azt akartam,
hogy ő is nézzen engem egy kicsit tovább.
– Ti ketten ismeritek egymást? – kérdezte a srác, aki Pippát
bámulta.
–  Ismerték – válaszolta Pippa. – De most a volt legjobb
barátnőjével van együtt.
Elszakítottam a tekintetem Quinnről, és Pippára
meredtem.
– Bocsi – tette hozzá –, de igaz.
– Hogy mik vannak! – mondta a srác, és füttyentett egyet. –
Így megvezetted ezt a gyönyörű lányt, Burnell?
– Fogd be, Toby! Szart se tudsz.
Toby kuncogott, és ránk pillantott.

158
 –  Ó, de igen, azt hiszem. Akartok csatlakozni hozzánk,
hölgyek?
A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, a szívem hevesen
vert, ahogy próbáltam megállítani a tekintetem, hogy
visszatérjen Quinnre.
– Nem, mennünk kéne.
– Mi a neved? – kérdezte Toby Pippától.
– Semmi közöd hozzá – válaszolta, és az ajtó felé irányított
minket.
Elsétáltunk, amit egy még harsányabb nevetés követett.
Odabent, megláttam Callumöt, ahogy lefelé sétált a
lépcsőn, és egy vörös a nyakát csókolgatta. Még a pólóját vette
vissza. Amikor végül találkozott a szemünk, félrenéztem.
–  Várj! – mondtam Pippának, azzal megfordultam és a
hordó felé vettem az irányt. Töltöttünk magunknak egy
pohárral, koccintottunk, és így szóltam: – Pokolba a bulikkal!
– Pokolba a bulikkal! – ismételte meg Pippa.
Lehúztuk, és lecsaptuk a poharunkat a pultra.
– Daisy, szia! – Callum érintette meg a karomat.
Elrántottam.
–  Épp most indulunk – közöltem anélkül, hogy ránéztem
volna. – Legyen szép estéd!
Pippa bemutatott neki, majd nevetve kiszáguldottunk az
ajtón.
– Basszus, büfögnöm kell.
– Csináld csak! – mondta. – Úgysem hallja senki.
Megtettem, de halk volt. Pippa megint nevetett, és
rázuhantunk a hideg fűre, elég messze a diákszövetségtől, de
még látható távolságra.
– Micsoda kaland! – mormoltam.
– Ja.

159
 A fejem kavargott Quinn látványától, attól, hogy láttam
Callumöt egy másik lánnyal, majd újra Quinn miatt.
– Jól vagy Callum miatt?
Egy percig gondolkodtam rajta.
– Azt hiszem, túl részeg vagyok, hogy érdekeljen.
– Talán itt kéne aludnunk – jegyezte meg Pippa egy kis idő
múlva.
A holdat felhőtakaró borította, ami lassan sodródott,
mindig egy kicsivel többet láttatva.
– Részemről rendben.
– Nem hinném – szólalt meg Quinn fölöttünk.
A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a feje felbukkant az
enyém fölött, kitakarva a holdat.
– Mit csinálsz az égben?
Megrándult a szája.
– Gyerünk, hazaviszlek!
– Ó, te biztos, hogy nem – tiltakozott Pippa.
Mit sem törődve vele, Quinn elkiáltotta magát:
– Hawthorne! Jössz?
Egy másodperc múlva feltűnt a Toby nevű srác, és
felajánlotta a kezét Pippának, aki vágott egy grimaszt.
– Na, nem! Magamtól is fel tudok kelni, köszönöm.
Viszont amikor megpróbálta, úgy imbolygott, mint egy
újszülött kiscsikó, de Toby elkapta a derekánál. Pippa
felnézett rá, és tudtam, hogy elpirult. Ezen elnevettem
magam, de aztán valaki megköszörülte a torkát fölöttem. Ja,
tényleg.
– Mi az?
Quinn megdörzsölte a száját.
– Fel kell kelned és hazamenned. Elég későre jár.
–  Az otthonom elég messze van innen – mondtam

160
könnyedén.
–  Az biztos. Na, gyere! – Körbesétált, majd kinyújtotta a
kezét.
Egy pillanatig rámeredtem, és nem kerülte el a figyelmem,
ahogy a fény megcsillant szőke szőrszálain még a sötétben is.
És a méretére. Mindig hatalmas kezei voltak. Erős, ügyes és
gondoskodó kezei.
Miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejemben,
elfogadtam a kezét, ő pedig megfogta a derekamat, amikor
meginogtam, és ezzel a tízszeresére növelte a testemet elöntő
melegséget. A szeme tüzelt, bárhova is nézett, én meg
elfeledkeztem Pippáról és Tobyról, akik egy kicsivel arrébb
vitatkoztak valamin. Csak ő létezett, és én. Keze a derekamon,
szeme az enyémen, és az éjszakai égbolt emlékezésre intette a
szívem.
Quinn elfordult, a pillanat pedig köddé vált, és éles, jeges
szúrásokként hullott rám.
– Merre van a kollégiumod? Visszakísérünk.
Pippa lerázta Tobyt, és belém karolt, amíg csendben
követtük őket a lámpákkal megvilágított utcákon és járdákon.
Toby folyamatosan hátrapillantott a válla fölött és Pippára
vigyorgott, mintha ismerné minden kis piszkos titkát, és
egyenként elárulná őket, ha a barátnőm nem játszik a
szabályok szerint.
Pippa dühe anélkül is nyilvánvaló volt, hogy bármit
mondott volna.
Megálltunk a kollégium előtt, és abban a pillanatban
kitisztult a fejem annyira, hogy leessen a tantusz.
– A kulcs.
– Mi? – kérdezte Pippa.
– Amikor visszamentünk, hogy cipőt húzzunk, nem tudom,

161
hogy hová tettem. – Elkezdtem átkutatni a kardigánom
zsebeit, és éreztem, hogy mindenki engem bámul. Nem volt
nálam, amire már rájöttem. – A francba!
–  Késő van – mondta Toby, ahogy a bejárathoz
közeledtünk. – Be tudtok menni, csak a szobátokba nem.
Hallottam, hogy van, aki a közös helyiségben lévő kanapén
szokott aludni ilyen helyzetben.
Pippa elsápadt, minden valószínűséggel az ősrégi
foteleken gondolkodott, amiken aludnunk kellene.
–  Inkább ne! – vágta rá Quinn, mire a szívem
összefacsarodott a hangjától és a közelségétől.
Próbáltam elfordítani a tekintetem, a szememet Toby és
Pippa közt járattam.
Toby megrántotta a vállát.
– Akkor induljunk!
– Mi van? – kérdezte Quinn és Pippa egyszerre.
Toby visszafelé sétált a járdán.
– Nálunk maradhatnak ma éjszaka. Legalább tudjuk, hogy
ki élvezett a kanapénkra.
Pippa megtorpant, én pedig úgy éreztem, mindjárt
elhányom magam. A szám kinyílt, majd becsukódott, egy szót
sem tudtam kinyögni.
– Nem vagyok hajlandó a spermával borított kanapétokon
aludni – jelentette ki Pippa csípőre tett kézzel.
Imbolygott egy kicsit, ezért Quinn azonnal megragadta az
alkarját. Erre elmosolyodott, de amikor rájött, hogy Quinn az,
arrébb ment.
Felhorkantam, mire Quinn rám pillantott, a felső ajka
felhúzódott egy kicsit, és felsóhajtott.
– Hát, oké.
–  Igen – értettem egyet, és az ajtóhoz léptem, hogy

162
bekukucskáljak. – Gyere, csak néhány óráról van szó, amíg fel
nem jön a nap. Túléljük.
Pippa zúgolódott, de követett.
– Várjatok! – szólt utánunk Quinn.
Megfordultunk, ő pedig beletúrt homokszőke hajába, ami
ettől égnek állt.
– Maradjatok nálunk! Csak viccelt. A kanapéinkkal semmi
gond; az OCD-je azt sem engedi, hogy egy morzsa rájuk essen.
– Hüvelykujjával Toby felé mutatott, aki a falnak
támaszkodott, egyik lábát behajtva a téglafalnak vetette.
Toby sértődötten lehajtotta a fejét.
– Mindegy.
–  Szóval egy kissé tisztaságmániás vagy, igaz? –
érdeklődött Pippa, meg sem próbálta titkolni, hogy mennyire
tetszik ez neki.
Ekkor Toby felegyenesedett és közelebb lépett hozzá.
– Inkább azt mondanám, hogy higiénikus. Tiszta.
Pippa gondosan végigmérte, egy kissé talán túl sokáig.
Kezdtem belefáradni.
– Pippa, mit szeretnél?
–  Pippa? – kérdezte Toby, a szemét rendíthetetlenül rajta
tartva. – Azta, milyen csodásan hangzana, ha ez akadna a
nyelvemre a gyönyörű lábaid között!
Tudtam, hogy Pippa valószínűleg újra elpirult. A pokolba,
még én is. Quinn nevetett, majd így szólt:
–  Induljunk már! Reggel elhozlak vagy visszakísérlek
titeket. – Hátba veregette Tobyt, és elindult a járdán.
Vetettem egy pillantást Pippára, aki összeráncolt
szemöldökkel Tobyt bámulta, aztán követtem Quinnt.
Hallottam, hogy Pippa ennyit mond:
–  Szóval olyan tisztaságmániás vagy, akinek mocskos a

163
szája.
– És még csak mocskosabb lesz, remélhetőleg.
Pippa felhorkant, és ez volt az utolsó, amit hallottam, mert
megpróbáltam utolérni Quinnt.
– Nem kell ezt tenned – mondtam. – Tényleg.
–  Tudom, hogy nem. – Folyamatosan előrenézett, és
elrúgott egy kósza gallyat, miközben a kampusz kijárata felé
tartottunk.
–  Ez arra emlékeztet, amikor az egyik este kiszöktünk a
mezőre, téged meg kizártak a házból. Persze, ez azelőtt volt,
hogy az ablakod alatti létra oda került volna. – Kínosan
felnevettem, amikor nem válaszolt. – Én pedig az ablakon
keresztül beszöktettelek a szobámba.
Ciripelés. Tényleges tücsökciripelés hangzott fel, ahogy
Quinn rendíthetetlenül néma maradt.
Nem tudtam, mit mondhatnék vagy tehetnék, de a
szervezetemben lévő alkoholtól egy kicsit bátrabbnak
éreztem magam, mint általában, így hát nem tudtam
megállni.
– Utálsz engem, vagy ilyesmi?
Quinn majdnem elesett.
– Micsoda?
Nem ismételtem meg magam. Tudtam, hogy hallott engem.
–  Nem – válaszolta végül pár perc elteltével. – Nem. Bár
megkönnyítené a dolgokat.
– Ez mit jelentsen?
– Felejtsd el.
Bárcsak el tudnám! A harag lángra lobbant bennem.
–  Én rohadtul nem tudom elfelejteni, Quinn! Ez a
probléma. Bár neked nyilvánvalóan ez könnyen megy.
Megállt, szemét résnyire összehúzta, és az enyémbe fúrta a

164
tekintetét.
– Komolyan el akarod kezdeni? – A vállrándításomat látva
folytatta: – Rendben. Mondd el, mire számítottál, mi fog
történni, amikor idejössz, Daisy?
Nem tudtam rá mit felelni, bár úgyis tudta a választ. Látta
a szememben, és szárazon felnevetett.
–  Persze, azt hitted, hogy majd csak úgy dobom a
barátnőmet, és visszarohanok hozzád?
– Nem gondoltam, hogy te…
–  Igen, mert elmentél. Nem – Quinn megállt, és rám
mutatott –, te nem csak elmentél. Hanem teljesen elhagytál.
Remegő kezekkel közbevágtam.
– De nem olyanban, ami számít. Komolyan azt hitted, hogy
nem tartom be az ígéretem? Annyiszor mondtuk, hogy együtt
jövünk ide.
– Így van. – Quinn hangja hidegebb lett. – De az akkor volt.
Akkor, amikor még nem gondoltam, hogy szerinted rendben
van pár ígéretet megszegni és párat megtartani.
– Quinn, légy szíves!
Nem figyelt rám.
– Nem. Hosszú hetekig hívogattalak. Megszámlálhatatlanul
sokszor könyörögtem a szüleidnek, hogy hadd beszélhessek
veled, de akárhányszor telefonáltam, minden rohadt
alkalommal vagy a barátaiddal voltál, vagy aludtál. Amikor
pedig arról kérdeztem őket, mi a francért nem érem el a
mobilodat, azt mondták, jobb, ha téged kérdezlek. Így
egyszerűbb volt, igaz?
A szemem megtelt könnyel, és a szívem annyira fájt, hogy
legszívesebben kitéptem volna a mellkasomból, hogy vége
legyen. Quinn jól láthatóan még nem végzett a fájdalmának
és a frusztrációjának a kiadásával, így hát folytatta.

165
 – Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?
Vadul ráztam a fejem.
–  Semmit. Én… én nem tudtam, hogy ilyen sokszor
próbálkoztál. Mielőtt megváltoztattam a számomat, amikor a
szüleim visszaadták telefonomat, mert elvették, azt láttam,
hogy csak néhányszor hívtál.
– Hogy mi? – Quinn összevonta a szemöldökét.
Mielőtt válaszolhattam volna, Toby és Pippa utolért
minket, és együtt sétáltunk tovább. A fejem forgott, a
gyomrom lármásan liftezett, ahogy próbáltam megállni, hogy
újra Quinnre nézzek.
A megbánás otthonra lelt az amúgy is megsebzett
szívemben. Nem tudtam visszacsinálni, de megértetni sem
tudtam vele.
Már túl késő volt.
Pár perc elteltével megérkeztünk egy krém és fehér színű
sorházhoz, a bejárón egy ismerős és egy régi vintage autó
parkolt.
–  Otthon, édes otthon – motyogta Quinn fáradtan, majd
kinyitotta nekem az ajtót, hogy előtte sétáljak be.
Levettem a szemüvegemet, megtöröltem a ruhám
szélében, miközben még mindig a könnyekkel küszködtem.
Körül sem akartam nézni. Ahogy beléptem a nappaliba és
megláttam a sötétbarna kinyitható kanapét, rázuhantam,
lerúgtam a tornacipőmet, és az oldalamra fordulva
összegömbölyödtem.
A fejem még mindig forgott. Durván. De túlságosan
kimerült voltam ahhoz, hogy igyak vagy bármi mást tegyek
azonkívül, hogy ledobjam a szemüvegem a földre, és csukott
szemmel feküdjek. Még homályosan emlékeztem Toby
hangjára, ahogy Pippával vitatkozott. Valami olyasmiről

166
magyarázott, mielőtt végre elnyomott az álom, hogy
mennyivel jobb lenne az ő ágya.

167
 TIZENNYOLC
Daisy

A fény égette a lehunyt szemhéjamat. Pislogva kinyitottam,

majd azonnal visszazártam. A fejem… Édes istenem, az
átkozott fejem! Úgy éreztem, mintha tíz bébielefánt trappolna
körbe benne.
– Huh!
Egy ismerős morgás hangjára óvatosan kinyitottam az
egyik szemem, és hunyorogva Pippa után kutattam a
szobában, aki a kanapé másik oldalán aludt. Persze. Mert
nem a kollégiumban aludtunk.
Úrrá lett rajtam a pánik, hullámokban söpört végig az
egész testemen, és azzal fenyegetett, hogy a számon fog
előtörni.
– Ne! Jaj, ne!
Túl gyorsan ugrottam fel, ezért megragadtam szédülő
fejemet, eldobtam a takarót, amit valaki rám terített, és a
kezemet a számra szorítva kirohantam a szobából. Beletelt
egy kis időbe, amíg a mosókonyha és a kamra után végül
megtaláltam a lenti mosdót.
Öklendeztem néhány percig, olyan érzés volt, mintha

168
valami romlottat ettem volna, és az íz betöltötte a számat, de
semmi nem jött ki. Sejtettem, hogy jobban érezném magam,
ha mégis megtörténne, de túl félős vagyok ahhoz, hogy
erőltessem. Megtettem, amit tudtam, így hát lehúztam a WC-t.
A csaphoz léptem, hogy kimossam a számat. Keresgéltem a
szekrényben, és kinyitottam egy szájvizet. Löttyintettem egy
keveset a számba, és majdnem félrenyeltem, amikor
megláttam magamat a tükörben.
Úgy néztem ki, mint egy Barbie baba, aki egy borzasztó
átalakításon esett át. A szempillaspirál a szemem alá
kenődve, valami piros az arcomon, a hajam, mint egy kusza,
zavarodott méhkas. A hajvégeim begöndörödtek vagy furcsa
szögekben kiegyenesedtek.
Megpróbáltam nem elsírni magam, hanem felkaptam egy
zsebkendőt, benedvesítettem, és megtettem minden tőlem
telhetőt, hogy leszedjem a fekete maszatot az arcomról. Majd
a pirosat, amiről azt sem tudtam, hogy mi lehet. Gondolom,
egy félresikerült szájfény. Na de a hajam, azzal nem sokat
tudtam kezdeni egy jó kis hajkondicionáló nélkül. Ami persze
a kollégiumunkban volt. Ahonnan kizártuk magunkat.
Ez hivatalosan is szívás volt.
Találtam egy hajgumit a csuklómon, előrehajoltam, és
felkötöttem a hajam egy extra rendezetlen kontyba a fejem
tetejére, aztán elhagytam az apró fürdőszobát.
Pippa már ült, a kikapcsolt tévét bámulta, mintha nem
tudott volna rájönni, mi is az, amikor visszatértem.
–  Szia! – mondtam, miközben leültem és betakartam
csupasz lábaimat. Kiszúrtam a szemüvegemet a padlón,
lehajoltam érte, és megvizsgáltam, mielőtt feltettem volna. –
Miért csak ruha van rajtunk? Elég hideg van.
Pippa megrázta a fejét, vett egy nagy levegőt, majd kifújta.

169
 –  Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy érdekelt minket.
Csak a cipőnk miatt aggódtunk.
–  Nem sétálunk vissza? – ajánlottam, mert ki akartam
zökkenteni a csendességéből. Kezdett megijeszteni.
– Azt hiszem, én mindjárt…
Ó!
– A harmadik ajtó a folyosó végén.
Felpattant és elrohant, közben majdnem beleütközött
Tobyba, aki rámeredt, aztán felhúzott szemöldökkel felém
fordult.
– Ti aztán jól leittátok magatokat az este.
–  Nem igazán. Inkább csak alacsony a tűréshatárunk.
Gondolom.
Toby bólintott, és leült a kanapé kartámlájára.
– Akkor, gondolom, nem szeretnél kávét.
Elmosolyodtam.
– Nem, köszi.
Egy darabig engem méregetett, én meg próbáltam állni a
pillantását. Nehezen ment. Nem ő a leghelyesebb srác, akit
valaha láttam, de vonzónak számított azon a veszélyes, sötét
és rejtélyes módon. Kristálykék szemek és sötétbarna,
majdnem fekete haj. Markáns, borostás áll. Ó, és óriás volt, ő
is. Kicseszett focisták.
– Eszerint te vagy az a lány. Mi?
–  Milyen lány? – kérdeztem, elkapva a tekintetemet, s
közben a kötött takarót piszkáltam.
–  Aki miatt úgy néz ki néha, mintha egy távoli helyen
járna.
Visszanéztem Tobyra, és felvontam a szemöldököm. Ám
ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és elvágott minden lehetőséget
arra, hogy a srácot elárasszam kérdésekkel.

170
 Alexis sétált be a nappaliba, nekem pedig a nyugtalan
gyomromban kezdett dobogni a szívem.
Toby ránk pillantott, és halkan fütyült egyet.
– Nahát! Erre aztán nem számítottam. Egyáltalán. – Felkelt
és elkiáltotta magát: – Burnell!
Lerakta a kávésbögréjét, és valamit motyogott arról, hogy
Quinn még biztosan alszik.
–  Mit keresel itt? – Alexis hangja nem hangzott teljesen
vádlónak, de közel volt hozzá.
Azt hiszem, mindenekelőtt ledöbbent.
Néztem, ahogy feltolja a napszemüvegét a tökéletesen
beállított hajába, és megköszörültem a torkomat. Toby
szerencsére megsajnált, és közbelépett.
– Daisy és a barátnője bulizni voltak tegnap este. Kizárták
magukat a kollégiumból, szóval itt aludtak a kanapén.
Alexis gúnyosan lebiggyesztette a száját, és Tobyról a
szanaszét heverő plédekre pillantott.
– A barátnője?
– Az én lennék – mondta Pippa, miközben elment mellette,
majd lehuppant a kanapéra.
Toby minden mozdulatát követte, mintha Pippa egy
bűvészmutatványra készült volna.
És végül Quinn is megérkezett.
– Á, szia! – köszönt, felhúzva egy pólót.
Kockák, micsoda kockák! És attól a csípőcsonttól leesett az
állam. Becsuktam a szám, és próbáltam kényszeríteni a
szemem, hogy máshova nézzen. Aminek nem igazán örült, de
éreztem Alexis macskaszerű tekintetét rajtunk, szóval jobb
volt vigyázni.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Quinn.
Alexis hátrahőkölt.

171
 –  Ó, elnézést! Jöttem, hogy találkozzam a barátommal, és
két lányt találtam a kanapén. Miért te vagy az, aki kérdéseket
tesz fel? Mert most rohadtul összezavarodtam.
Toby felhorkant, amire minden szempár rátapadt.
– Bocs, bocs. Folytasd! – motyogta, majd felvette a bögréjét,
és leült Pippa mellé.
–  Lex – kezdte Quinn, mire a szívem összeszorult a
becenév hallatán, amit adott neki.
– Ne! – Alexis felnevetett. – Mi a franc?
–  Azt hiszem, mennünk kellene – szólaltam meg
csendesen, Pippára nézve.
–  Komolyan? És kihagyjátok a veszekedést? – kérdezte
Toby.
Pippa egyetértőn bólogatott.
–  Oké, csak várj egy percet! – És lefelé mutogatott a
kezével, amikor felálltam.
Forgattam a szemem, és szinte már morogtam az
összeszorított fogaim közt.
– Gyere! Légy szíves!
A nappali kijárata felé tartottam, de haboztam, és azt
vártam, hogy Quinn vagy Alexis elálljon az útból, anélkül
akartam kimenni, hogy bármelyikükhöz is hozzá kelljen
érnem. Ám nem mozdultak. Gyorsan rájuk lestem, Quinn a
földet bámulta, míg Alexis jeges pillantásokat vetett rám és
Quinnre.
Akkor legyen! Beszívtam a levegőt, majd elmentem köztük,
de rájöttem, hogy nincs rajtam cipő.
Az istenit!
–  Itt van – mondta Pippa önelégülten, átnyomulva Alexis
és Quinn között, aztán ledobta elém a földre, hogy
felhúzhassam.

172
 Toby felajánlotta, hogy elvisz minket, de visszautasítottuk,
így helyette elkísért bennünket a kollégiumhoz.
–  Sokat veszekednek? – kérdezte Pippa, amikor kiértünk,
mert Alexis hangja még a csukott ajtón keresztül is
hallatszott.
Toby megvonta a vállát és zsebre dugta a kezét.
– Nem mondanám. Ami meglepő. Ugyanis elég feszült egy
csaj.
–  Hosszú ideje ismerik egymást – jegyeztem meg
gondolkodás nélkül.
–  Akkor, gondolom, tudja, hogyan kezelje – mondta ki
Toby, amit én nem.
Pippa felmordult.
–  Szerintem van oka haragudni. Hiszen mi nem csak két
random lány vagyunk, akik a pasija kanapéján aludtak.
Toby hümmögött.
– Akkor te és Quinn, együtt voltatok?
–  Még régen – válaszoltam, pedig nekem csupán pár
hónapnak tűnt.
Szorosabban fogtam össze a kardigánomat, ahogy
átvágtunk a füvön, a reggeli harmat még mindig a zöld
szálakhoz tapadt.
–  Nem volt az annyira régen. Mennyi, két év? – kérdezte
Pippa, bár tisztában volt a válasszal.
– Igen. Az hosszú idő – tettem hozzá.
A kampusz csendes volt, mint minden korai szombat
reggel. Úgy éreztem, végig tudnám aludni a hétvégét. De a
beadandó, amit hétfő reggelre kellett írnom, felborította a
terveket.
Toby elgondolkodva nézett, amikor rápillantottam, de nem
mondott semmit.

173
 Amikor a kollégiumhoz értünk, felmentem a lépcsőn, mert
gyanítottam, hogy Pippával akar tölteni egy kis időt.
– Köszönöm a tegnapit.
Rám kacsintott, én pedig beléptem. A valószínűleg
másnapos recepcióssal folytatott néhány perces vitám után,
miszerint nem, nem azért zártam ki magam, hogy őt
idegesítsem, végre odaadta a kulcsot.
– Két perc múlva hozd vissza!
– Rendben – mormogtam.
Jesszus! Mintha az emberek azért zárnák ki magukat, hogy
pokollá tegyék az életét.
Amint beértem, megláttam a kulcsaimat a földön a
komódnál, egy üres narancsleves doboz mellett. Ami pedig a
még mindig kinyitott vodka mellett volt.
Elborzadva sebesen rácsavartam a kupakot, és elrejtettem
az üveget a szekrény legfelső polcán, majd felkaptam a
kulcsomat, és levittem a pótot.
Pippa akkor jött be, amikor a lépcső felé indultam.
–  Zuhanyoznom kell, aludnom, ennem és még többet
aludnom.
– Egyetértek. Mi folyik közted és Toby között?
–  Semmi – válaszolt sietősen, lehajtott fejjel, amikor
elértünk a második lépcsőfordulóhoz.
Felhorkantam.
– Meg se próbáld!
Ám kétségek közt hagyott, amíg vissza nem értünk a
szobánkba és fel nem kaptuk a zuhanyozáshoz szükséges
cuccainkat.
– Elhívott a jövő heti meccsére. Velem akar lógni utána.
– Elmész? – kérdeztem, megbizonyosodva, hogy nálam van
a hajkondicionáló.

174
 –  Azt mondtam, még átgondolom, de ha mennék, akkor
sem azért, hogy őt nézzem.
A komódomnak dőlve nevettem.
– Játszod a nehezen kaphatót.
Pippa kuncogott, és betolta a fiókját a fenekével.
–  Nem, de még senkinek sem ártott meg, ha meg kellett
dolgoznia valamiért.
Már tisztán és az ágyban fekve a fejem fölött lévő
festményt bámultam.
–  Szerinted ideje leszednem? – kérdeztem, amikor Pippa
belépett a szobába. A hangom gyerekesnek hangzott még
nekem is, mintha félnék a választól, amit kapok.
–  Őszinte választ akarsz, vagy kamuzzak, hogy jobban
érezd magad? – Nem tudtam dönteni, ezért inkább csendben
maradtam. – Szerintem ideje, ha csak egy kicsit is segít
könnyebben továbblépni.
– Így kellene tennem, ugye?
– Hogy, továbblépni?
– Aha.
–  Igen. És ne vedd sértésnek, de eddig nem megy valami
fényesen.
– Mindig magasra teszem a lécet – próbáltam elviccelni, de
az utolsó szónál elcsuklott a hangom.
Elkalandoztak a gondolataim, és azon töprengtek, vajon
Quinnék még mindig veszekednek-e. Vagy hogy veszekedtek-
e egyáltalán. Egy részem mintha örült volna annak, hogy még
mindig méltónak tartottak egy ilyesfajta figyelemre. Nem is
éreztem rosszul magam miatta. Belefáradtam, hogy olyan
miatt keseregjek, ami felett nincs hatalmam. Talán sosem
jutok túl rajta, de legalább hajlandó voltam őszintének lenni
saját magammal.

175
Továbbra is Quinn képét nézve kijelentettem.
– Maradhat még egy kicsit.

176
 TIZENKILENC
Quinn

–  Még mindig be van rágva rád? – érdeklődött Toby, és

bekanalazott egy hatalmas adag müzlit a szájába a
konyhapultnál.
Töltöttem magamnak egy kis narancslevet, majd letettem,
és korgó gyomorral az üres hűtőre meredtem.
– Nem hiszem.
Toby tele szájjal motyogott:
– Akkor miért búslakodsz?
Pár nap telt el azóta, hogy a részeg Daisy és a barátnője a
kanapénkon aludt. Jézusom, miután felébredtem, a
gondolattól, hogy egy fedél alatt vagyunk, bukfencet hányt a
gyomrom, majd görcsbe rándult.
– Nem volt oka haragudni, szóval hamar túllépett rajta.
– De? – kérdezte Toby.
Mindig is kíváncsibb volt a kelletnél. Nem sokkal az után,
hogy találkoztam vele, még mielőtt az első év elkezdődött
volna, már átlátott rajtam. „Van egy rohadt dögös barátnőd,
teljes ösztöndíjad, és az állam egyik legjobb csapatában
játszol, mégis úgy nézel ki, mintha valami nem stimmelne” –

177
mondta nekem két nappal a megismerkedésünk után.
És ez volt az igazság.
Valami nem igazán stimmelt. Egyáltalán nem. Főleg az
után, amit megtudtam, amikor idefelé sétáltunk.
–  Ennek nincs semmi értelme, azt hiszem. Daisyre
gondolok.
Toby tudott mindent. Ezer éve, túl sok sör után,
elmeséltem neki a teljes szörnyű történetet. Bár kihagytam
belőle Daisy nevét, de nem lepődtem meg, amikor rájött, hogy
róla van szó.
–  Ezt eltaláltad. Még mindig úgy néz rád, mintha te
fedezted volna fel a holdat.
A kamrában kotorászva hálás voltam, amiért nem látta,
ahogy összerezzentem a kicseszett hold hallatán. Vagy
hogyan hatott rám, amit mondott.
Élesen beszívtam a levegőt, aztán lassan kifújtam,
becsuktam az ajtót, megfogtam a narancslevemet, és
nekidőltem a pultnak.
– Megváltoztatta a számát. Nem akart velem beszélni. Még
be is ismerte.
Toby bólintott, lenyelt egy adag müzlit, csak utána
folytatta.
– Megkérdezted, hogy miért?
Leraktam a poharamat, és elkezdtem ütögetni a
mellkasomat, mert rám jött a köhögés, ahogy a narancslé
megpróbálta kiszorítani belőlem a levegőt e kérdés
segítségével.
–  Jézus! – nevetett Toby hitetlenkedve. – Nem kérdezted
meg, ugye? – Felállt, odavitte a tányérját a mosogatógéphez,
majd motyogni kezdett. – Totál kiakasztja valami, amire
rohadt egyszerűen választ kaphatna. Idióta.

178
 – Mindegy. Nem érted a lényeget. Már túl késő – mondtam
kissé zihálva.
Toby megállt a konyhaajtóban.
–  Elég belőled és a szánalmasságodból. Szerinted van
esélyem a barátnőjénél?
Úgy bámultam a narancslevemet, mintha az tehetne a
bennem lévő kétségekről és kérdésekről.
– Nem tűnik egyéjszakás típusnak. – Erre Tobynak elakadt
a szava, és a csempét bámulta, amikor rápillantottam. – Azt a
rohadt életbe, te ezt teljesen komolyan fontolgatod?
Bemutatott nekem, majd elsétált.
– Ne játszd azt, hogy ismersz, Burnell!
Még mindig nevettem, amikor összeszedtem a
felszerelésemet és elindultam a kampuszhoz edzésre.
 
 
–  El tudnád küldeni Henrietta számát? – kérdeztem anyát a
kocsimból a délutáni órám után.
–  Miért? – A háttérben odahívta magához Spudot, mire
elmosolyodtam és kissé megsajdult a szívem. Hiányzott. –
Legutóbb, amikor beszéltetek, elátkoztál, hogy milyen
borzasztó barátom van, aki nem engedi, hogy beszélj a
barátnőddel.
Beszívtam a fogaim közt a levegőt, becsuktam a szemem,
és a fejtámlának ütögettem a fejem.
– Tudom. De beszélnem kell vele.
–  Legyen, elküldöm üzenetben. – Megállt. – Nem kezeled
valami jól ezt az egészet, igaz?
A ténytől, hogy nem volt elégedettség a hangjában, hanem
úgy tűnt, tényleg aggódik, némileg jobban éreztem magam.
–  Nem igazán tudom, mi van velem – ismertem be. – De

179
mennem kell. Hogy van Spud?
Szinte láttam magam előtt, a telefonon keresztül, ahogy a
szemét forgatja.
– Ő Spud. Kell még többet mondanom?
Nevettem.
– Akkor jól van.
– Hát persze.
– Rendben, néhány nap múlva hívlak. Szia, anya!
– Ne felejtsd el! – kiabálta.
Miután letettük, kihúztam magam, készen arra, hogy
beindítsam az autót és hazainduljak, amikor csipogott a
telefonom. Megnyitottam az üzenetet, amit anya küldött, és
elég sokáig bámultam a telefonszámot, mire rávettem
magam, hogy felhívjam. Ismerve Henriettát attól féltem, hogy
hangpostára kapcsol, mert biztosan tanít vagy talán még nem
fejezte be a munkát. De talán jobb is lett volna így.
Felvette.
– Igen?
– Üdv, itt ööö… Quinn.
Aztán csend.
– Quinn Burnell?
–  Az egyedüli és utánozhatatlan – próbáltam poénkodni,
de hamar lehervadt a mosolyom. – Ráérsz pár percre?
–  Egy másodperc, drágám. – Háttérzaj töltötte be a fülem,
majd csend lett. – Bocsánat, csak visszamentem a terembe.
Pont most mentek ki a diákok, szóval csönd van. Mi a baj?
– Daisyről akartam kérdezni. Tudod, hogy mi történt?
– Mire gondolsz? – A hangja bizonytalan volt.
– Nem vette fel a telefont. Megváltoztatta a számát. Amikor
pedig az otthoni számotokat hívtam, vagy te, vagy Joseph azt
mondtátok, hogy nem ér rá.

180
 Még hosszabb csend. Miközben vártam, nem hallottam
mást, mint a szakadozó lélegzetemet, és a kormányon lévő
kezemet bámultam.
–  Sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék. Beszéltél
Daisyvel?
Most nagyot sóhajtva én haboztam.
–  Quinn, nézd! Örülök, hogy hívtál. De szerintem ezt
Daisyvel kellene megbeszélned.
–  Nem tudom, képes lennék-e rá – suttogtam, és nem
érdekelt, hogy úgy hangzom, mint egy idióta. – De tudnom
kell. Miért hazudtatok?
– Quinn…
– Csak mondj valamit! Már semmit sem értek.
– Mit is pontosan? – kérdezte.
–  Azt, hogy azt hittem, egyszerűen csak eltávolodtunk
egymástól. Azt hittem, már nem érdeklem és továbblépett.
Henrietta halkan köhögött.
–  Ó, nem! Drágám, bárcsak azt mondhatnám, hogy így
volt!
Nem kaptam levegőt.
– Akkor miért?
Hangosan kifújta a levegőt, mielőtt megszólalt:
– Úgy hittük, így helyes. Pocsékul volt. Nem voltak barátai,
még csak nem is rajzolt, a házat is alig hagyta el. Elvettük a
telefonját. Megmondtuk, hogy visszaadjuk, ha változtat a
dolgokon. Na meg Alexis…
Pislogtam, próbáltam feldolgozni mindazt, amit hallottam.
– Alexis?
–  Nem tudom, mit mondott neki pontosan, de Daisy
egyszer említette, hogy Alexis szerint a távkapcsolatok nem
működnek, és ti ketten megérdemlitek, hogy boldogok

181
legyetek a folytonos szomorúság helyett.
Nem jutottam szóhoz, izzadt tenyerem lecsúszott a
kormányról, és egy kisebb csapódással az ölemben landolt,
miközben a szélvédőn keresztül a kampusz régi épületeire
meredtem, bár alig láttam valamit.
– Quinn?
– Igen? – Megköszörültem a torkom. – Itt vagyok, bocsánat.
–  Nem, nekem kell elnézést kérnem. Nem tudok több
mindennel szolgálni. Ennyit tudok. Joe-val látni akartuk a
lányunkat újra mosolyogni. Meg kell értened. Bűntudatunk
volt, amiért elszakítottunk titeket egymástól. De nem hittük,
hogy ennyire…
– Megváltozik minden – nyögtem ki gondolkodás nélkül.
– Így van. Valaki mássá kezdett válni, még az után is, hogy
már nem beszéltetek, soha nem volt már ugyanolyan. De
voltak tervei, újra mosolygott, és folytatta.
Az érzelmektől elszorult a torkom, ezért ismét
megköszörültem.
–  Mennem kell! De köszönöm. Hogy beszéltünk, és hogy
nem utálsz, azt hiszem.
–  Sosem tudnálak utálni, drágám. De Joe-val vigyáznék a
helyedben, ha újra találkoztok – nevetett. – Vigyázz magadra,
de kérlek, ne zavard össze a lányunkat!
Nem voltam benne biztos, hogy meg tudok ígérni olyat,
ami nagy valószínűséggel már meg is történt, így egyszerűen
elköszöntem.
Az anyósülésre dobtam a telefont, próbáltam feldolgozni
azt a kevés információt, amit kaptam. Kevés információ,
aminek nagy volt a jelentősége.
Bűntudat kúszott a bőröm alá, és a fejem a kezembe
hajtottam. Daisy annyira szenvedett, ha nem jobban, mint én.

182
Na, meg Alexis…
Felkaptam a fejem, és idegesen csikorgattam a fogam.
Ráadtam a gyújtást, ellenőriztem a visszapillantókat, és
elindultam a kampusz másik vége felé.
Lehúzódtam egy magas, szürke, borostyánnal benőtt
épület elé, ami az őszi kék ég előtt magaslott. Kiszálltam, és
küldtem egy üzenetet Alexisnek, hogy tudassam, itt vagyok.
Kedd volt, így tudtam, hogy egykor vége az órájának. Vagy itt
volt, vagy a könyvtárban.
A kocsinak dőlve odaintettem egypár lánynak, akiket az
analízisóráról ismertem, és vártam.
Alexis néhány perccel később jött ki a széles dupla ajtón,
és a hajába túrt, miközben lefelé tartott a lépcsőn.
–  Szia! – mosolygott, és közelebb hajolt, hogy
megcsókoljon.
Nem viszonoztam, hanem finoman megfogtam a felkarját,
és egy lépéssel eltoltam. Elkomorodott.
– Mi a baj?
– Miért nem meséltél Daisyről?
A komorsága mogorvasággá vált.
– Micsoda? Egyáltalán miért beszélünk róla?
–  Csak válaszolj! Miért nem mondtad, hogy milyen rossz
állapotban volt?
– Hogy érted? – Tekintete az arcomat pásztázta.
–  Azt mesélted, hogy akárhányszor beszéltetek, miután
elköltözött, boldog volt. Hogy új barátai vannak, és úgy tűnt,
minden rendben vele.
Jól láthatóan nyelt egyet, és hátrébb lépett.
– Tényleg úgy tűnt, hogy minden rendben.
– Ne hazudj nekem! – sziszegtem.
Alexis elfehéredett, és a járókelőkre pillantott az utcán.

183
 – Nem csinálhatnánk ezt máshol?
A düh betöltötte a testem minden sejtjét.
– Nem megyünk sehová! Beszélj!
A földet bámulva, remegő kézzel beletúrt a hajába.
– Sajnálom.
Elléptem a kocsimtól.
–  Te tanácsoltad neki, hogy szakítsa meg velem a
kapcsolatot?
– Quinn, ne már! – mondta, a hangja reszelőssé vált.
– Azt mondtad neki, hogy ne beszéljen velem többet, vagy
nem?
Csendet kaptam válaszul, mire keserűen felnevettem, és
indulni készültem.
– Várj, állj! – Megfordultam, és néztem, ahogy Alexis lapos
sarkú cipője idegesen szaporáz a járdán. – Nem teljesen így
történt.
– Akkor hogy történt?
–  Olyan borzalmas állapotban voltál, állandóan buliztál,
amit előtte sosem csináltál. Amikor pedig vele beszéltem,
mindig csak Quinn így, Quinn úgy, és elegem lett belőle.
Szóval igen, talán mondhattam olyasmit, hogy nem fog
működni, és hogy mindkettőtöknek boldognak kellene
lennetek ahelyett, hogy állandóan búslakodtok.
Rápislogtam, fogalmam sem volt, mit kellene tennem.
Leejtettem a vállam.
– Ezt jól elcseszted, Alexis.
Megrántotta a vállát, majd összefonta a karját.
– Tudom, de azt hittem, segítek vele.
–  Segítesz? – Egy pillanatig a borostás államat
vakargattam, a szívem a fülemben dobogott. – Vagyis azt
hitted, hogy ha hazudsz nekem, azzal segítesz?

184
 Alexis beszívta az ajkát, megrázta a fejét, és közelebb
lépett.
– Mondtam, hogy sajnálom. Figyelj! – Két kezét a karomra
tette, végigsimította, amíg nem találkozott a kezemmel, majd
felnézett rám. – Csak néhány éve történt, ez igaz. De annyira
fiatalok voltunk! Nem tudtam, mit csinálok. Csak azt, hogy
téged akarlak, ő pedig nem jön vissza. Nem gondoltam, hogy
bárkit is megbántok.
Bár meg tudtam érteni, de az a részem, amelyiknek a
romba döntésében neki is része volt, nehezen fogadta el az
okot.
–  Mennem kell! – közöltem, és hátraléptem, hogy
beszálljak a kocsiba.
–  Quinn! – Alexis megragadta az ajtót, mielőtt becsuktam
volna. – Ugye nem… – Pislogott, egy könnycsepp gördült le az
arcán, amitől rosszul éreztem magam. – Ugye nem szakítasz
velem emiatt?
Egy pillanatig rámeredtem, és átgondoltam, ezt teszem-e.
De tisztában voltam azzal, hogy mindannak ellenére, ami
kiderült, nem tudom megváltoztatni a történteket.
–  Nem – válaszoltam végül, kényszeredetten
elmosolyodva. – Csak időre van szükségem. Majd hívlak, oké?
Alexis beleharapott az ajkába és bólintott, majd ellépett az
ajtótól, és becsukta.
Egy utolsó pillantást vetettem aggódó arcára, aztán
beindítottam a kocsit, hogy eltűnjek onnan.

185
 HÚSZ
Daisy

– Egy fiatalember téged keres – szólt Tim a raktárajtóból.

Felnéztem rá a földről, ahol éppen leltároztam.
– Kicsoda?
–  Ugyanaz az alak, aki pár hete itt volt. – A szívverésem
gyorsulni kezdett, amíg hozzá nem tette: – Sötét haj és szem.
– Ó! – Próbáltam leküzdeni a csalódottságomat, miközben
letettem a jegyzetfüzetet és a tollat az előttem lévő polcra,
majd felálltam.
–  Még nincs nagy forgalom, szóval menj csak – kacsintott
rám Tim, és elsétált az irodába.
Előrementem, összevontam a szemöldökömet, amikor
megláttam Callumöt, aki háttal állt nekem, zsebre dugott
kézzel, és a sarkán billegett.
– Callum?
–  Szia! – Megfordult és közelebb jött a pulthoz, amit
válaszfalként használtam köztünk. – Csak be akartam jönni,
hogy lássalak… a múltkori után.
Nem tudtam, hogy mit feleljek, így csak bólintottam.
A fejét vakargatta, aztán leejtette a kezét, ami az oldalához

186
csapódott.
– Sajnálom, én nem voltam… én nem.
Elmosolyodtam, miközben a szavakkal küszködött, és azt
mondtam:
– Semmi gond.
–  Nem igaz. Azzal a céllal hívtalak el randizni, hogy nem
az lesz az egyetlen alkalom. Csak… Renee. Ő az exem. Elég
bonyolult helyzet.
Ezt meg tudtam érteni, és ezt vele is közöltem.
– Megértem. Hidd el!
–  Nem kerestél, és tudom, hogy azt ígértem, várok rád,
de…
– Részeg voltál, ő pedig ott volt.
– Igen – sóhajtott. – Egy seggfej vagyok.
Nevetés tört ki belőlem, ahogy belenéztem a barna
szemébe, és rájöttem, hogy igazából nem is vagyok mérges rá.
Nem voltunk együtt, és nem tartozott nekem semmivel. Azt
csinált, amit szeretett volna. Annak az egynek örültem, hogy
nem tápláltam iránta a barátságnál erősebb érzelmeket.
–  Tehát újra összejöttetek? – Megragadtam egy doboz
szívószálat a pult alól, és feltöltöttem az adagolót, hogy
lefoglaljam nyugtalan kezeimet.
–  Nem. Ő… mondhatni… megcsalt engem. – Callum a
csípőjét nekitámasztotta a pultnak, és összefonta a karját.
– Mondhatni? – néztem fel rá kérdőn.
Vállat vont.
–  Hát, azt hiszem, semmilyen mondhatni nincs benne.
Lefeküdt az egyik barátommal.
Elkerekedett a szemem, Callum pedig nevetett, majd
ellopott egy fekete szívószálat a tartóból, és a szájába tette.
Kissé elterelte a figyelmem a feladatomról, ahogy beszéd

187
közben a fogaival tartotta.
–  Ugye nem baltáztam el az összes lehetőségemet egy
újabb randira?
Pislogva a szemébe néztem.
– Micsoda?
Mosolyra húzta a száját, és kivette a szívószálat.
–  Te és én. Adnál nekem még egy esélyt? Ha megígérem,
hogy viselkedek?
Újra a szívószálas dobozt bámultam, mert fogalmam sem
volt, hogy mit válaszolhatnék. A lelkem mélyén úgy éreztem,
nem akarok második esélyt adni neki. Sőt még abban sem
voltam biztos, hogy készen állok-e az egész randi dologra.
– Nem tudom.
–  Megértem – mondta, én pedig újra ránéztem. – Miért
nem jössz el a következő meccsünkre? Együtt lóghatnánk
utána, vagy ha nem vagy benne biztos, akkor máskor
találkozhatnánk.
–  Tényleg nem tudom. – Előrenyúltam, és a hajammal
játszadoztam.
– Csak gyere el és nézz meg! Ennyit kérek.
Egy percig gondolkoztam rajta, forgattam a szemem,
amikor Callum rám mosolygott, majd befejeztem az adagoló
feltöltését. Visszadugtam a pult alá a dobozt, kihúztam
magam, és drámaian felsóhajtottam.
– Legyen.
A vigyora mosolygásra késztetett, és igazából egy kis
izgatottságot is éreztem, amiért menni fogok. Olyan rég
voltam utoljára meccsen. Próbáltam kizárni a fejemben lévő
hangot, ami egy bizonyos irányítóra figyelmeztetett, aki
minden bizonnyal játszani fog. El fogom tudni viselni. Előző
hétvégén is vele lógtam. Vagy ilyesmi.

188
 –  Elég részegnek tűntél péntek este. Hogy őszinte legyek,
nem számítottam rá, hogy ott leszel.
–  Akkor már ketten vagyunk – nevettem. – Hülyeség volt.
Pippával, a barátnőmmel, akivel voltam, egy kissé berúgtunk
a kollégiumi szobánkban. És ez lett a vége.
Bólintott, és miközben mélázva rám nézett, oldalra húzta a
száját.
–  Légy óvatos! Úgy hallottam, Burnell és Hawthorne vitt
haza titeket.
Nem akartam elmagyarázni, hogyan jött ez össze, ezért
egyszerűen annyit mondtam:
– Igen, hazakísértek minket.
–  Oké. Egyébként mennem kell. Kémiából beadandót kell
csinálnom. De, tessék! – Kihúzott két jegyet a zsebéből, és
felém csúsztatta a pulton. – Hozd el a barátnődet is, ha
szeretnéd.
Megfogta a kezem, és egy apró puszit lehelt rá. Egy kissé
megdöbbenve néztem, ahogy kisétál az ajtón, aztán megáll,
hogy beszéljen valakivel. Az a valaki ugyanis nem volt más,
mint Quinn, aki rám pillantott, majd figyelte, ahogy Callum
elmegy.
A szívem szabálytalanul kezdett verni, amikor besétált.
– Szia! – mondta, én pedig nem tudtam a szemébe nézni.
– Mit adhatok? – kérdeztem.
Hangosan kifújta a levegőt.
– Hát, valójában beszélni akarok veled.
Kinyílt mögötte az ajtó, és egy csapat trécselő lány lépett
be.
–  Most nem érek rá. – Majdnem meghaltam a
kíváncsiságtól, hogy mit akarhat mondani, de nem
társaloghattam egyfolytában srácokkal a munkahelyemen.

189
 – Mikor végzel?
Az órára pillantottam.
– Egy óra múlva – válaszoltam.
–  Akkor visszajövök. – Megkocogtatta a pultot, én pedig
még mindig nem bírtam ránézni, de láttam, ahogy hatalmas
kezét elhúzza, aztán kisétált az ajtón.
– Atyaég, milyen helyes! – jegyezte meg az egyik lány.
–  Mit adhatok? – kérdeztem újra, csírájában elfojtva a
Quinn-imádatot, mielőtt belelendültek volna. Egész
életemben csodáltam a srácot; nem volt szükségem arra, hogy
emlékeztessenek, mit veszítettem.
Miután Quinn elment, az egy óra borzasztó lassan telt,
ahogy számítottam is rá. Már szinte fájdalmas volt, szorongás
és idegesség kavarta fel a gyomromat, veszélyesen
bugyborékolt. Nem tudtam, hogy menni fog-e. Úgy beszélni
vele, hogy nincs senki más a közelben. De a kíváncsiságom és
a buta szívem arra késztetett, hogy kicsekkoljak és
elköszönjek Timtől, ahogy az óramutató a helyére került.
Quinn kint várt rám, amikor kisétáltam, miután
megigazítottam a rakoncátlan hajamat, és azt kívántam,
bárcsak felkentem volna egy kis ajakbalzsamot. Átkutattam
érte a táskámat, amíg Quinn felállt arról a helyről, ahol addig
ült a kertben, de nem találtam, így feladtam.
Azta, majdnem elfelejtettem, milyen magas, amíg meg
nem álltam előtte. Legalább 190 centi lehetett. Felnéztem,
majd hátráltam egy kicsit.
– Szia! – nyögtem ki. – Mi újság?
Quinn szája megrándult, mintha mosolyogni szeretett
volna. Feltoltam a szemüvegem az orromon, és elindultam. A
gyomrom és a szívem megnehezítették, hogy továbbra is rá
tudjak nézni.

190
 Két lépéssel utol is ért.
– Leülhetnénk valahova?
A hangja bizonytalan volt, és égetett a kíváncsiság, hogy
megtudjam, miért.
– Persze.
– És mi ez a fagyizós munka?
Fogalmam sem volt, hogy kevésbé kínossá próbálja-e tenni
a helyzetet, vagy tényleg érdekli, de azért válaszoltam:
– Először csak időtöltés volt. De tetszik.
Átkeltünk az úton, és a belső udvarra sétáltunk. Csendes
volt, csak néhány ember lézengett vagy sétált arrafelé.
Leültem a szökőkút előtti padra, az ölembe vettem a
táskámat, és a vizet bámultam. A csordogálás és csobogás
lenyugtatott, de nem eléggé ahhoz, hogy normálisan
lélegezzek, miközben Quinn helyet foglalt mellettem. Éreztem
az illatát. Az a tiszta, frissen zuhanyozott, citrusos illat, amit a
tusfürdője hagyott. Jó volt tudni, hogy van, ami nem változik.
Ő törte meg a csendet, mély hangjának nosztalgikus volt a
csengése.
–  Emlékszel a nyarakra, amikor a locsolócsővel
kergettelek?
Rájöttem, hogy ő is biztosan a vizet bámulja. Bár én is
néztem, de nem láttam, mert közben a gondolataim
visszarepítettek oda, amikor legutoljára elbújt a pajta mögött,
majd előugrott és előkapta a locsolócsövet, hogy lespricceljen
vele. Pár hónappal a tizenhatodik szülinapom előtt volt, és
emlékszem, kissé zavart és ledöbbentett, hogy még mindig
olyat akar csinálni, amit gyerekként játszottunk.
–  Még akkor is, mikor tizenöt voltam – válaszoltam
szárazon.
A nevetése olyan helyeken érintett meg, ahol inkább nem

191
kellett volna.
–  Igen, bár beismerem, csak azt akartam, hogy vizes
legyen a felsőd. Hogy lássam… – A szavai köhögésbe
fulladtak.
Lehajtottam a fejem és beleharaptam a számba, hogy
megállítsam a nevetést. Ő nem tehette ezt velem. Nem
nevettethetett meg azok után, hogy Alexist választotta. Nem
engedhettem neki.
– Ne haragudj, Daisy!
Ez meglepetésként ért, és rápillantottam.
– Miért?
Magába roskadva hátradőlt a padon, és megvakarta az
állát.
–  Mindenért. Hogy nem hívtalak eleget, amikor elmentél,
hogy nem ástam mélyebbre, amikor nem beszéltél velem,
és… Alexisért.
Ó, oké. Leragadtam az első dolognál.
– Ezt miért most mondod?
Megrázta a fejét, és amikor ettől a szőke haja előreomlott,
visszaigazította a helyére.
– Nem tudtam, hogy nem kezeled valami jól a költözést, és
hogy milyen rossz hatással volt rád. A saját fájdalmammal
foglalkoztam, a hiányod, a szokásos tini hormonokkal
kombinálva, megőrjített.
Hosszan kifújtam a levegőt.
– Te… honnan tudsz erről?
– Nem számít – válaszolta, miközben félrenézett.
Mi van?
– De – nevettem összezavarva és kissé kiakadva –, számít.
– Dais…
– Nincs semmilyen Dais. Nem hívhatsz így többé!

192
 Lehunyta mogyorószín szemét, és a mellkasom
összeszorult a fájdalomtól.
– Nem mintha változtatna bármin is, nem igaz? – motyogta
csendesen.
Ismét a vizet bámultam, és nagyot nyeltem.
– Nem. Azt hiszem, nem.
Az ezt követő csend olyan volt, mintha megfojtana a saját
érzelmeimmel. Nem tudom, miért kérdeztem a következőt,
talán tovább akartam kínozni magam, de tudnom kellett.
– Mikor jöttetek össze?
– Daisy.
– Csak mondd el!
Quinn felsóhajtott.
– Majdnem egy évvel az után, hogy elmentél.
Megremegett a hangom.
– Szereted?
Egy másodpercig habozott, mielőtt kimondta:
– Igen, szeretem. – Felmordult. – A francba, sajnálom!
Hosszabb csend következett, miközben minden maradék
erőmmel a könnyeimet próbáltam visszatartani. Amiből már
nem maradt sok ezen a ponton.
–  Érthető. Túléltetek egymás nélkül, mit is mondtál, egy
évet? Mi nem bírtuk tovább pár hónapnál.
– Ez nem fair. Két óra egészen más, mint kilenc. Ami pedig
velünk történt, az…
– Mindegy. Miért akartál velem beszélni? Hogy bocsánatot
kérj? – Még mindig a vizet néztem, azt kívánva, bárcsak
belemeríthetném a fejem. Bár biztos jéghideg volt, fogadtam
volna száz dollárban, hogy nem lenne olyan fájdalmas, mint
amit éppen érzek.
–  Igen, és nem tudom. – Megállt. – De, mégis tudom. Azt

193
reméltem, hogy talán lehetnénk barátok.
Azta! Az összes dolog közül, amit vártam vagy reméltem,
hogy mondani fog nekem, igazából semmi sem hangzott el.
Nem is tudom, hogy mit hittem. Hogy beismeri, mekkora
hibát vétett? Hogy vissza akar kapni? Én egyáltalán vissza
akarnám kapni?
Nem tudtam válaszolni egyetlen kérdésemre sem, szóval
irigykedve válaszoltam az övére.
– Szerintem lehetünk.
Quinn elnevette magát, nekem pedig összeszorult a
gyomrom a hangjára.
– Ne legyél túl izgatott miatta!
Összevont szemöldökkel néztem rá.
–  Hogy őszinte legyek, nem is tudom, hogy miért akarsz
barátkozni velem. Szánalomból? Mert ha így van, akkor kösz,
nem.
Eltakarta a száját, miközben a nevetéstől rázkódott a válla,
és megrázta a fejét.
–  Nem, nem szánalomból. Te vagy a legjobb barátom,
amióta az eszemet tudom. Miért ne akarnám, hogy része
legyél az életemnek?
Ennek volt értelme. Kár, hogy én nem jártam ezzel valami
jól.
– Mi van Alexisszel?
Qiunn beszívta az ajkát, az enyém pedig szétnyílt,
miközben néztem, ahogy a tökéletes fogát végighúzza rajta.
Sosem volt szüksége fogszabályzóra, nem úgy, mint nekem.
Őrülten féltékeny voltam emiatt.
– Nem biztos, hogy örülni fog neki. De nem mintha…
–  Állandóan együtt lógnánk vagy pizsipartikat
szerveznénk? Ja, rájöttem. Igazából…

194
 –  Azt te sem tudnád elviselni? – kérdezett rá, és a szeme
jókedvűen ragyogott.
Egymás mondatait befejezni csak addig aranyos, amíg
szerelmes vagy. Amikor a szerelem viszonzatlan, egyszerűen
csak szívás.
–  Igen – válaszoltam, miközben elfordultam és azon
gondolkodtam, mennem kéne, mielőtt elveszítem a harcot az
érzelmeimmel. – Jobb, ha megyek.
Felkaptam a táskám, és amíg felálltam, így szólt:
– Hé, légy óvatos!
–  Mire gondolsz? – A padtól néhány lépésre
megtorpantam.
–  Callumre. – Quinn előrehajolt, könyökét a behajtott
térdére támasztotta, és összekulcsolta a kezét, miközben
felnézett rám.
Azt kívántam, bárcsak ne tenne így – ennyire aggódni, és
közben ilyen jól kinézni. A szemétől, amit gyerekkorom óta
ismertem, és több évnyi emlékkel ragyogtak vissza rám, még
mindig elakadt a lélegzetem. Már majdnem el is felejtettem,
hogy miről beszélünk.
– Mi?
– Callum. Meglátogatott ma? – Összevonta a szemöldökét.
– Mi van vele? – A táskám cipzárját piszkáltam.
–  Nem arról híres, hogy komolyra fordítja a dolgokat,
amióta az exe kicseszett vele.
Nem jöttem rá, hogy mi köze van ehhez, vagy talán az
érzelmeim még mindig megtévesztettek. A bosszantó dolgok
felszínre akartak törni, és azt akarták, hogy vagy vessem rá
magam Quinnre, vagy a lábai előtt heverjek a bánatom
tócsájában. Atyám, bárcsak vége lenne ennek!
– Miért érdekel?

195
 Megemelte a vállát, és így válaszolt:
– Barátok, emlékszel.
Felhorkanva elindultam.
–  Ehhez nincs jogod. Próbálok továbblépni, ahogy te is
tetted.
–  Daisy – állt fel –, csak mert én… továbbléptem, nem
jelenti azt, hogy nem érdekel. – Amikor ingerülten ráemeltem
a szemöldököm, folytatta: – Ahogy mondtam, mindig is a
legjobb barátom voltál.
Eleget kínoztam magam aznapra. Egy életre.
–  Értve. Hát, ez elég barátkozás volt ma estére. –
Elfordultam és elsétáltam, majd a vállam fölött visszaszóltam.
– Szia, Quinn!

196
 HUSZONEGY
Daisy

Miután rendeltem egy csirkesalátát, egy üres bokszban

foglaltam helyet az étkezde hátuljában. Hülyén is érezhettem
volna magam, amiért egyedül ülök, de egy pillantást vetve a
körülöttem lévőkre rájöttem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Az emberek csoportokban, párokban vagy egyedül voltak.
Előhúztam a viseltes könyvemet a táskámból, kinyitottam,
hogy folytassam angol irodalomból az olvasnivalómat, amíg
az ételre várok.
–  Tessék! – mondta a pincérnő, és letette az asztalra a
salátámat meg a vizemet.
Félretolva a könyvemet megköszöntem, majd közelebb
húztam a tányéromat, és kicsomagoltam az evőeszközöket a
szalvétából.
Éreztem, hogy valaki bámul, és amikor felnéztem, Quinn
csusszant be egy bokszba a szemközti oldal végén egy palack
vízzel. Elkaptam róla a pillantásom, nem vettem tudomást a
zakatoló szívemről, és elkezdtem enni. Nem találkoztunk az
előző heti random beszélgetésünk óta, amikor tovább kínzott,
sót hintett a sebeimre azzal, hogy megkért, legyünk barátok.

197
 A lábam a padlón csoszogott, a villát újból és újból
megforgattam a kezemben. Képtelen voltam koncentrálni.
Alig tudtam enni, tudva, hogy néhány asztallal arrébb ül.
Pár perccel később épp becsuktam a könyvemet, amikor
Quinn leült velem szemben.
– Szia!
Gyorsan körbepillantottam a félig telt étkezdében, majd
összegyűjtöttem a bátorságomat, és ránéztem.
– Szia!
– Láttam, hogy egyedül ülsz, és mivel én is egyedül vagyok,
szóval úgy gondoltam… – Elhallgatott, majd mindketten
idegesen felnevettünk.
Egyre nehezebb volt másfelé nézni. Így hát megadtam
magam, és hagytam, hogy a szemem azt tegye, amit akar, ami
Quinn szemöldökének a tanulmányozása volt, ahogy
felemelkedett, majd leereszkedett, miközben a menüt
forgatva rám nézett.
– Rendeltél már? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, majd bólintott.
– Igen, nem. Úgy értem, igen.
Újabb nevetés. Oké. Ez kínos.
Hogy rontsak a helyzeten, megkérdeztem valamit, ami
fúrta az oldalam:
–  Elfelejtettem megkérdezni. Bajba kerültél? Ööö… a
múltkori után.
Zavartan nézett, kissé kinyitotta a száját, majd megnyalta
a felső ajkát. Erre összeszorítottam a combom az asztal alatt.
Elkezdtem enni, hogy legalább lefoglaljam magam.
–  Nem igazán, nem. Miután elmagyaráztam neki,
megértette, azt hiszem.
–  Azt hiszed? – nyögtem ki teli szájjal, és legszívesebben

198
azonnal jegeltem volna a tüzelő arcomat.
Quinn elvigyorodott, ami nem segített. Lenyeltem a
kajámat anélkül, hogy eléggé megrágtam volna, majd a vízért
nyúltam, hogy nagyot kortyolva eltüntessem a torkomból.
– Természetesen nem örülne neki.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, így nem faggattam.
Megérkezett a kajája. Egy hatalmas burger, krumpli és saláta.
Azonnal belekezdett, és csendben ettünk, amíg majdnem
elpusztított mindent a tányérjáról.
Mindig is sokat evett. A futballnak kétségtelenül sok köze
volt ehhez. Emlékszem, hogy az anyukája szeretetteljesen
zúgolódott, hogy örül, amiért csak egy gyereke van. Mivel
annyit evett, hogy pár hétre kiette őket a vagyonukból.
Megettem annyit a salátámból, amennyit csak tudtam, ami
nem volt kevés, figyelembe véve, hogy a gyomrom
folyamatosan ugrált, ezért úgy éreztem, vagy komoly
csuklásba kezdek, vagy gyomorrontásom lesz, ha nem
hagyom abba hamarosan.
– Mindig is utáltad a paradicsomot – jegyezte meg Quinn.
–  Hogy? – Felpillantottam a tányéromból, és elkaptam a
kedvességet a szemében. – Ó! Nem is tudom, van bennük
valami…
–  …nagyon furcsa – vágott közbe, én pedig majdnem
megfulladtam egy pirított kenyérkockától, amit épp a számba
vettem.
Anya mindig azt mondta, hogy egy másik életben biztos
ikrek voltunk, mivel állandóan befejeztük egymás mondatait,
és a megismerkedésünk óta ragaszkodtunk egymáshoz. Ezt
menőnek gondoltam, amíg rá nem jöttem, mit érzek Quinn
iránt, és hogyan változtak ezek az érzések. Erre
elfintorodtam, azt mondtam anyának, hogy undorító, és

199
kirohantam a szobámból, mint egy sértődékeny tini, aki nem
igazán voltam.
Amikor Quinn a szemembe nézett, feltörtek az emlékek.
Pitypangokkal, csillagokkal, szénával és egy fűzfa alatti
kerékhintával telve. Kiszáradt a szám, Quinn pislogott, és úgy
tűnt, ő is elveszett a gondolataiban.
–  Hogy van anyukád és apukád? – kérdeztem, hogy egy
kicsit megtörjem a feszültséget, amiről nem tudtam
megállapítani, hogy csak a fejemben létezik és egyoldalú,
vagy Quinn is ugyanazt a vonzalmat érzi, amit én.
Összeráncolt homloka és az, ahogy az alsó ajkába
harapott, miközben rám nézett, arra engedett következtetni,
hogy ő is érzi.
– Jól vannak – válaszolta végül, majd bedobott egy marék
krumplit a szájába, és megrágta.
–  Fogadni mernék, hogy anyukád hiányol. –
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy mennyire
elkényeztette.
Quinn válaszul adott mosolya tele volt szeretettel.
–  Nem. Az elején viszont igen. Eleinte háromszor hívott
egy nap. Idén már csökkent.
– Egyszer egy héten?
Felnevetett, felkapta a vizét, és ivott egy kortyot.
– Hát, valami olyasmi.
Azon tűnődtem, hogy Quinn szülei mit gondolhatnak
Alexisről. Arról, hogy együtt vannak. Majd elhessegettem a
gondolatot, ráébredve, hogy mekkora butaság. Persze hogy
szerették őt. Mindegyikőnket szerettek.
–  Milyen volt az új sulid? – kérdezte Quinn, és a hangja
lágysága meg ahogy kerülte a szemkontaktust, kizökkentett a
gondolataimból.

200
 – Hát, olyan…
– Szia, édes, Tina mondta, hogy itt vagy!
Alexis a semmiből tűnt fel. Vagy az én hibám volt, mert
annyira figyeltem az előttem lévő fiúra, hogy semmi mást
nem vettem észre. Nem fiú többé, emlékeztettem magam,
amikor a hatalmas vállai megfeszültek, miközben Alexis az
egyik karjával átölelte. Észre sem vett, amíg le nem ült.
– Ó, azt nem mondta, hogy nem vagy egyedül. – Felkapott
egy sült krumplit, és szabályosan félbeharapta, miközben
engem méregetett.
Nem lehetett megmondani, hogy csak néz, vagy tüzetesen
megvizsgál, én pedig átkoztam magam, amiért a megviselt, bő
Black Sabbath-os pólómat vettem fel. Ami inkább olyan volt,
mint egy pólóruha, amit egy fekete legginsszel párosítottam.
Quinn megköszörülte a torkát, nekem pedig felállt a szőr a
hátamon, amikor közelebb hajolt, hogy arcon puszilja Alexist,
aki viszont elfordította a fejét, hogy inkább csók legyen
belőle. Alexis ajkai kinyitották Quinnét, a nyelve erőltetve
utat tört. Quinn ijedt tekintete sietősen rám rebbent, aztán
megfogta a barátnője vékony vállát.
Alexis nevetve elhúzódott, én pedig a hasamra
pillantottam, reménykedve, hogy lent marad a kajám.
– Egy rakás hagymát ettem – mondta Quinn.
Újra felnézve láttam, hogy Alexis megrántja a vállát, és
vesz még egy sült krumplit.
– Jobb, ha megyek – motyogtam, ahogy felvettem a táskám
és a könyvemért nyúltam.
– Ne! – tiltakozott Alexis. – Ne légy butus! Be sem fejezted a
kajádat!
– Nem vagyok éhes.
Quinn a szemöldökét ráncolva nézte a tányéromat.

201
 – Még a felét sem etted meg.
Megvontam a vállam és elmosolyodtam, remélve, hogy
nem tűnik erőltetettnek. Quinn összehúzta a szemét, és
Alexishez fordult.
– Egyedül evett, és én is. Gondoltam, pótoljuk a dolgokat.
Legszívesebben megcsókoltam volna, amiért elvitte
helyettem a balhét. Rosszul mondtam, többet is akartam vele
csinálni, mint megcsókolni. De emlékezve arra, hogy ki az, aki
ezt megteheti, és ránézve a gyönyörű lányra, aki akkor
tehette meg, amikor csak akarta, fogtam a gondolatot,
összegyűrtem és eldobtam.
– Ez érthető – bólogatott Alexis. Előrehajolt, összekulcsolta
a két kezét, megtámasztotta rajtuk az állát, és halványan rám
mosolygott. – Hogy tetszik az egyetem? Egy kicsit más, mint
amire számítottunk, ugye?
Ezt rohadtul eltalálta. Köhögtem, ezért megfogtam a
vizem, ittam egy kortyot, és csak utána válaszoltam.
– Az biztos.
–  Melyik a kedvenc órád? – Elhallgatott, egy ujjal rám
mutatott, és a szemeim majdnem keresztbe fordultak, ahogy
a fényes rózsaszín körömlakkját bámultam. Meg akartam
kérdezni, mi a márkája, de eszembe jutott, hogy ellopta tőlem
a szívemet, és meggondoltam magam. – Ne, hadd találjam ki!
Művészet.
Újból megvontam a vállam, és kiengedtem egy mesterkélt
nevetést.
– Megfogtál.
Alexis vigyorgott, az irigység pedig szépen lassan elkezdett
beszivárogni a véráramomba. Mindig olyan szép volt
kiskorunkban. Valószínűleg most sem volt olyan nő a földön,
fiatal és öreg, aki hozzá fogható.

202
 Hátradőlt az ülőhelyén, és körbenézett.
– Azta, annyira jó illata van a kajának ezen a helyen!
– Miért nem eszel valamit? – ajánlotta fel Quinn, befejezve
az evést.
Alexis rámeredt.
– Tudod, hogy miért nem.
Úgy tűnt, Quinn legszívesebben grimaszolt volna.
– Egészséges lehetőség is van.
–  Viccelsz? – Alexis vádlón rámutatott a tányéromra. – A
saláta tocsog az öntetben.
– Akkor rendeld anélkül – javasolta Quinn vállrándítva.
Na, most már tényleg menni akartam.
–  Haza kell mennem; ez a rosszaság nem fogja elolvasni
saját magát. – Ledobtam egy tízdollárost az asztalra, újra
felvettem a könyvemet, és felálltam a táskámmal.
Alexis rám meredt, valami átfutott a tekintetén. De nem
tudtam olvasni benne. Régen azt hittem, tudok, de sok
dologban tévedtem.
– Oké, látjuk egymást, gondolom.
– Igen, látjuk egymást – mormogtam.
Vetettem egy utolsó pillantást Quinnre, aki rám szegezte
bűnbánó tekintetét.
Nem volt szükségem a lelkifurdalására. Abban is biztos
voltam, hogy nem akarok egyetlen további másodpercet sem
a társaságukban tölteni, így az ajtó felé fordultam, közben
valakit meglöktem a vállammal, és bocsánatkérőn
motyogtam.
Odakint megcsapott az őszi szél, szerencsére
megszabadított az összegyűlt könnyeimtől.
Egek, ez borzasztó volt!
Nem volt értelme azon gondolkodni, hogy idővel

203
könnyebb lesz-e együtt látni őket.
Tudtam, hogy valószínűleg csak nehezebb lesz.

204
 HUSZONKETTŐ
Daisy

Amíg arra vártam, hogy a diákok hosszú sora kivonuljon

algebráról, megcsörrent a telefonom. Elővettem, és Pippa
arca villant fel a képernyőn. A szemei keresztbe álltak, és
kinyújtotta a nyelvét. Rámosolyogtam a képre, és felvettem.
– Mizu?
–  Nem sok, hölgyem. Épp ebédet veszek a menzán. Kérsz
valamit?
Elindultam és átpréseltem magam egy páron, akik
hevesen beszélgettek az ajtóban.
–  Ilyen hamar eleged lett a közös helyiségben lévő új
mikróból?
Felhorkant.
– Talált, süllyedt. Szóval mit szeretnél?
Lementem a matektanszék épületének előcsarnokába,
majd kiléptem.
–  Csak egy kis sajtos makarónit hozz! Megadom, ha
visszaértél.
– Hagyd, legközelebb majd te fizetsz.
Hátranyúltam és elraktam a telefonomat a hátizsákomba,

205
aztán megfordultam, és hajszál híján összeütköztem egy
széles mellkassal. A hozzá tartozó hatalmas kezek a vállamon
landoltak. Amikor felnéztem, mogyoróbarna szemekkel
találtam magam szemben. Quinn.
– Bocsánat.
Futó mosollyal üdvözölt.
–  Figyelned kellene, hogy merre lépsz! Nem erre van a
szemüveg?
Válaszul elfintorodtam, és feljebb toltam a szemüvegem az
orromon. Elnevette magát, én meg érdeklődve néztem, ahogy
a szeménél lévő apró vonalak összeráncolódtak, és szerettem
volna tudni, vajon milyen mélyek lesznek az évek során.
Tudtam, hogy az évek kedvesek lesznek hozzá, és a szívem
megsajdult a gondolatra, amiért én nem leszek ott, hogy
láthassam.
Bőrének melegsége kezdett átszivárogni a narancssárga
pulóverem vékony anyagán, és elkaptam a tekintetemet,
amikor Quinn észrevette és leejtette a kezét, aztán zsebre
dugta.
– Mit csinálsz errefelé?
Elindultunk a rózsaszín és piros kövekkel kirakott úton,
ami a belső kerthez vezetett. Egyik részem azt kívánta,
bárcsak mondana valamit a néhány nappal korábbi
találkánkról az étkezdében, amíg másik részem örült, amiért
nem teszi.
– Itt van analízisórám keddenként. Nem voltam a héten, és
kellettek a jegyzetek. Gillard szeret olyankor röpdolgozatot
íratni, amikor a legkevésbé számítasz rá.
– A jegyzetek nélkül is remekelnél.
Mindig is jó volt matekból. Könnyen ment neki, mint a
sportok. Emlékszem, hogy az olvasással és a helyesírással

206
szenvedett, amikor gyerekek voltunk. Ám mivel mindkettőnk
anyukája tanár, negyedikre felzárkózott a többiekhez.
Gúnyosan felröhögött.
– Nem hinném. Esküszöm, az a célja, hogy megtalálja, amit
nem tudsz, hogy aztán rád zúdítsa.
– Emlékeztess, hogy jövőre ne vegyem fel egy óráját sem!
Halvány mosollyal válaszolt.
– Vettem. Bár szerintem ezért vagyunk itt. Hogy tanuljunk,
meg ilyenek.
– Könnyű elfelejteni néha – ismertem be.
Hümmögött.
– Kiválasztottad már a szakirányod?
– Aha.
Megigazítottam a táskát a vállamon, ahogy befordultunk a
sarkon és a belső udvarhoz közeledtünk. Aznap nem
működött a szökőkút, és kisebbnek tűnt, unalmasabbnak a
kitörő víz nélkül. A körülötte fekvő kert színei sem
tündököltek olyan fényesen.
– Képzőművészet – mondta Quinn egy apró fejrándítással.
Rámosolyogtam, és hagytam, hogy a szemem magába
szívja, ahogy a napsugarak átfutnak arccsontjának éles
vonalain, megvilágítva a majdnem-gödröcskéit.
Eszembe jutott, ahogy piszkálni szoktam, azt kérdezve,
hogyan sikerült két fél gödröcskével kikötnie. Amin aztán
nevetett, és azt válaszolta, hogy jobb, mintha egy lenne, majd
megbökte az arcomat.
A szempilláját fel-le mozgatva az arcomról a szememre
emelte a tekintetét, és az univerzum összezsugorodott.
Megköszörülte a torkát, és az univerzum újra kitágult.
– Hát, majd látjuk egymást.
–  Szia! – suttogtam, és figyeltem, ahogy elsétál visszafelé,

207
amerről jöttünk.
 
 
Megölöm Pippát.
Oké, talán megölni túl drámai lenne. Akkor egyszerűen
feltúrom a fehérneműs fiókját. Vagy esetleg berakom néhány
szép ruháját a pizsamás és a szabadidőruhás fiókjába.
Micsoda lázadó voltam! Na meg egy totál nyuszi, mert
idegességem ellenére sem tudtam volna megtenni.
A tűzbe bámulva próbáltam figyelmen kívül hagyni a
belsőmet égető érzést, a féltékenység lángjait, amik egyre
csak nőttek, és végül már úgy éreztem, hogy fájdalmas
sikoltás formájában kitörnek a számon.
Nem volt elég, hogy napokkal korábban is néznem kellett
őket. Nem, most újra láthattam, ahogy Alexis Quinnre teszi a
kezeit. El kellett volna fordítanom a szemem, de nem tudtam.
Quinn arca arról árulkodott, nincs hozzászokva, hogy Alexis
ilyen érzelgős legyen, de az ennek ellenére sem hagyta abba.
Az ujjai Quinn mellkasáról az állára siklottak, karcsú teste
ráfonódott, ahogy az ölében ült. Olyan volt, mint egy párduc,
aki egy oroszlánhoz bújik. Azt kívántam, bárcsak Quinn
leharapná a fejét, hogy vége legyen.
– Sört? – kínálta Toby, az arcom elé tartva egyet.
Quinn tekintete találkozott az enyémmel, mire elkaptam a
pillantásom, és felnéztem Tobyra.
– Miért ne? – A hangom száraz volt, Toby pedig nevetett, és
leült Pippa mellé.
A barátnőm miatt voltam itt, egy újabb bulin, sokkal
hamarabb, mint reméltem. Toby kérte meg, hogy jöjjön el.
Nem csoda, hogy Pippa akarta fizetni a vacsorámat.
A belvárosi kert közepén égő tüzet nézve tehetetlenül

208
vártam, hogy az egyik szomszéd kihívja-e a tűzoltókat vagy a
rendőrséget. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a szomszédok
is egyetemisták, és belekortyoltam a sörömbe.
Amikor Toby felállt, Pippához hajoltam.
– Azt nem mondtad, hogy ő is itt lesz.
–  Ő? – kérdezte, megemelve szemöldökét. Aztán Quinnről
Alexis felé nézett. – Vagy ő?
Pippára bandzsítottam, és a székembe roskadtam, mire
felnevetett.
–  Nyugi, nemsokára megyünk. Amúgy sem vagyok oda
érte, ha nem foglalkoznak velem.
Tobyra pillantottam, aki az egyik sráccal beszélgetett a
múltkori buliról.
– Csak társalog.
– Ne védd!
–  Akkor ne kényszeríts, hogy kibírjam ezt a kínzást! –
mondtam viccesnek szánva, de nem jött át neki.
Tényleg egy rohadt kínzás volt, és a maradék söröm
kortyolgatása kellett ahhoz, hogy ülve maradjak.
Bentről kihallatszott a zene, mire Alexis és az egyik
barátnője felálltak, és a csípőjüket ringatva besétáltak a hátsó
ajtón.
Pippa arrébb ült néhány székkel és beszélgetésbe
elegyedett valakivel a biológiaórájáról, én meg ellazultam a
helyemen, és egy kicsivel könnyebben lélegeztem. Bíztam
abban, hogy amíg nem nézek másfelé, talán meg tudom várni
Pippát.
De aztán Quinn-nek le kellett ülnie mellém.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mormogtam, mert a sör
és a bosszúság felbátorított, hogy kimondjam, amire
gondolok.

209
 –  Micsoda? Melléd ülni? – A műanyag szék felnyikordult,
ahogy Quinn lehuppant rá.
– Igen. – Az ajtót figyeltem, vártam, hogy Alexis kijöjjön és
meglássa, mit csinál.
A kezemet átjárta a melegség, ami a szék karfáján pihent,
vagyis inkább halálosan szorítottam. Quinn óvatosan
lefejtette az ujjaimat a műanyagról.
– Feszült vagy.
– Aha.
Tudta, hogy miért, de az ujjai nem eresztettek el. Helyette
összekulcsolta a kezünket a székeink között. Ahogy
rápillantottam, egyszerre voltam rémült és örömittas.
– Quinn!
–  Hm? – A kezünket tanulmányozta, megfordította az
enyémet, hogy a tenyerén feküdjön.
– Mennyit ittál?
Találkozott a pillantásunk, és elvigyorodott.
– Nem sokat.
Hazudott. Még ha nem is volt részeg, minden bizonnyal
nem volt a józanság közelében sem.
Nem az én gondom.
De ez nem vallott rá, és akaratlanul is azon kezdtem el
gondolkodni, vajon mi vitte rá, hogy olyat tegyen, amit
alapjában véve nem szokott.
Ám neki is megvoltak a saját kérdései.
– Dais, tudnom kell valamit.
Még mindig kábultan és elbűvölve éreztem magam az
érintésétől.
– Mit?
– Miért változtattad meg a számod?
A szívem megállt, majd dübörögni kezdett.

210
 – Quinn… – Nem találtam szavakat. – Már nem számít.
– De, igen. – A hangja meglepően kemény volt. – Áruld el,
miért. Mondtam valamit? Vagy tettem? Én…
– Túl nehéz volt, oké? – tört ki belőlem zihálva. Próbáltam
lenyugtatni a légzésem. – Én… nagyon szomorú voltam, és
dühös.
Döbbentnek tűnt, ahogy megkérdezte.
– Mármint amikor visszakaptad a telefonodat? Amikor azt
hitted, hogy nem érdekelsz, mert nem hívtalak eleget?
–  Tudom, hogy szeszélyesnek hangzik. De ez van, már
bánom, szóval ejtsük a témát.
Morcosan lecsúsztam a székemben, és próbáltam elhúzni
a kezem. Nem engedte.
–  Tudod – szólalt meg egy perc múlva –, a hold és a
csillagok máshogy néznek ki innen. – Rámeredtem, nem
tudtam, mit mondhatnék, miközben elmerültem szemének
tengerében. – Nem látszanak olyan tisztán, homályba
süllyednek. Bizonyos dolgok eltakarják őket, zavarva a
látványt.
–  Igen? Észre sem vettem. – Lenyeltem a sörömet, ami
majdnem kicsúszott izzadt kezemből.
Quinn olyan közel hajolt, hogy éreztem a teste melegét és a
sört a leheletén.
– Hazudsz. Hiányzol.
– Quinn, részeg vagy.
Megrázta a fejét, amitől szőke tincsek hullottak a
homlokába.
–  Nem vagyok, csak nem tudom abbahagyni a bámulást.
Az eget. Téged. – Megnyalta az alsó ajkát. – Miért nem tudok
soha mást nézni?
–  Nem tudom, mit mondhatnék erre – suttogtam, és bár

211
tudtam, hogy el kellene húzódnom tőle, képtelen voltam
megmozdulni.
– Mondd, hogy én is hiányzom neked!
Úgy csinált, mintha olyan egyszerű volna. Mintha mi sem
lenne könnyebb, mint még jobban felfedni magam. Pedig már
épp eléggé megtettem.
Összeszorult a torkom, mintha bent akarná tartani a
szavakat.
– Tudod, hogy így van.
A szívverések perceknek tűntek, miközben Quinn engem
nézett.
– Sajnálom. Ez csak… zavaros. Nehéz.
– Ó, te gondolod azt, hogy nehéz?
Megfeszült az állkapcsa, mire odanéztem.
–  Tudom. Tudom, hogy azt hiszed, nekem könnyű, pedig
nem. Minden, csak nem az. Kibaszott rosszul érzem magam.
Állandóan vívódok.
–  Valóban? – Próbáltam haragot csempészni a hangomba,
de nem sikerült.
– Tudod, hogy így van. Amilyen elcseszett ez az egész, nem
tudok másra gondolni, nem, tudom, hogy máshogyan kellett
volna történnie a dolgoknak.
Rosszul voltam. Mintha tíz sört ittam volna meg egy fél
helyett.
–  Talán egy másik életben, Quinn. – Egy gyenge mosolyt
küldtem felé, olyat, amit nem érdemelt, aztán felálltam,
elengedtem a sörömet és a kezét is.
– Dais – szólt utánam, de nem vettem róla tudomást, és az
oldalsó kapuhoz indultam, próbáltam elkerülni a benti
tömeget.
Hátra sem néztem, csak behúztam a kaput magam után,

212
ami rövidesen újra kinyílt. Megfordultam, és Quinn lépett
elém, miközben a kapu egy kattanással becsukódott mögötte.
–  Ne csináld ezt! – A mellkasa feltűnően emelkedett és
süllyedt, a lehelete meglátszott köztünk.
–  Micsodát? – Egy lépést akartam tenni hátra, anélkül
akartam lélegezni, hogy az ő levegőjét szívnám be, és kis
híján elestem egy kőben.
Kezek ragadták meg a derekam, és újra túl közel kerültem.
– Ne hagyj itt csak úgy!
Nem tudtam, mit tegyek. A kezei erősen tartották a
derekam, a hüvelykujja a ruhámra simult, amitől a gyomrom
hevesen összeugrott. Kissé megszédültem, és arra készültem,
hogy levegyem magamról a kezét, amikor az egyiket az
arcomhoz emelte, és gyengéden a tenyerébe fogta.
Találkozott a tekintetünk, és alig maradt két
másodpercem, hogy vegyek egy kis levegőt, amire nagy
szükségem volt, amikor ajka leereszkedett, és az enyémre
tapadt.
Elfelejtettem, hogy miről beszéltünk, vagy mit kellene
csinálnunk. De az biztosan nem ez volt. Minden eltűnt. Csak
az erősen a számhoz nyomott szája, a keze, ami a fejemet
tartotta, majd megdöntötte, és a nyelve maradt, ahogy
szétnyitotta az ajkam, majd behatolva birtokba vette a számat
és minden ízlelőbimbómat.
Egyszerre volt sör íze és olyan, mint amire emlékeztem. A
kezeim a felsőjét szorították, a nyelvem összeolvadt az övével,
miközben a szívverésem a távolból verődött vissza, a tüdőm
pedig levegőért kiáltott. De nem volt szükségem levegőre.
Csak erre.
– Daisy? Itt vagy?
A világ visszatért, én pedig elhúzódtam, és kis híján újra a

213
kertben landoltam, de Quinn elkapott. Elengedtem, szememet
a földre szegeztem, amíg arra koncentráltam, hogy egyik
lábamat a másik után rakjam. A lábaim elnehezedtek, ahogy
a ház eleje felé indultam.
Pippa pont akkor akarta becsukni az ajtót és bemenni,
amikor végre megszólaltam.
– Hé, mehetünk?
Zavart nézése megnevettetett volna, ha nem levegőért
próbálok kapkodni még mindig.
Becsukta az ajtót, és a bejárón megvárt.
– Mit csinálsz idekint?
Gyorsan a ház oldala felé pillantottam, de Quinn már
eltűnt az árnyékban.
– Nem volt kedvem átmenni a házon, ezért oldalt jöttem.
Sétáltunk az utcán, a kampusz fényei a távolban
világítottak.
– Mit mondott Quinn? Kissé részegnek tűnt.
A szívem dübörögni kezdett, a kezem viszketett, hogy a
számhoz érintsem, mert úgy éreztem, mintha égne. Még
mindig próbáltam feldolgozni, ami történt.
– Nem sokat. Nem igazán akarok róla beszélni.
Pippa ásítva válaszolt.
– Érthető.
– Toby? – kérdeztem, elrúgva egy kósza követ a járdán.
– Nem igazán akarok róla beszélni.
Mindketten kuncogtunk, és elmélyült csendben tettük meg
a hazavezető utat.

214
 HUSZONHÁROM
Daisy

Késésben voltunk.
A sorok között nyomakodtunk előre, a térdek tengerében,
amik egy kicsit sem akartak mozdulni, hogy elférjünk, de
végül csak helyet foglaltunk a sor végén, és
megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Hát, ez egy kicsit más, mint a gimis foci.
–  Ezt eddig is tudtad – mondta Pippa, majd a szájába
nyomta a szívószálát, és ferde szemmel nézett a mellette ülő
zajos csoportra.
–  Egy dolog tudni, és más személyesen megtapasztalni. –
Lepillantottam a pályára, hunyorogva a szemüvegem mögött
a vakító fény miatt. – Nem látom őket. Ki kicsoda?
Pippa felszisszent, amikor ránéztem.
– Az ott Quinn.
– Mi? – Visszanéztem a pályára, és láttam, hogy Quinn épp
kel fel a földről. – Ó!
A gyomrom összeszorult, mint mindig, amikor játszott. Ez,
na meg amiket előző este mondott és tett, nem hagytak
nyugodni.

215
 A csók.
Részeg volt. Folyamatosan ismételgettem magamnak,
mégsem segített. A sürgető és ismerős érzést, azt, hogy milyen
helyénvalónak tűnt, nehéz volt elfelejteni. Sőt lehetetlen.
Nem hittem, hogy valaha is sikerülni fog, bármennyire is
próbálkozom.
– Nincs baja. Hozzá vannak szokva – jegyezte meg Pippa. –
Rohadt nagy őrültség, ha engem kérdezel.
Fészkelődni kezdtem a helyemen.
– Egyetértek.
Mintha megérezte volna, hogy őt bámuljuk, a nyolcas
számú játékos pontosan az irányunkba nézett. Bár sisak volt
rajta, a köztünk lévő távolság ellenére is tudtam, hogy
mosolyog. Aprónak kellett volna tűnnie onnan, ahol mi
ültünk, de nem így volt. Számomra az életnél is
hatalmasabbnak tűnt mindig, nem is beszélve arról, amikor
azt csinálta, amit szeret. Biztos voltam benne, hogy rosszul
érzi magát az előző esti iszogatás után, de nem mutatta.
Sötét haj fordult hátra pár sorral előttünk, miközben
Quinn lefutott a pályáról. Alexis. Tekintetét az enyémbe fúrta.
Bűntudat lobbant fel bennem, de nem néztem félre. Alig
láthatóan megrázta a fejét, majd végre visszafordult.
A nyelvem olyan volt, mintha kődarabbá vált volna, és
nyeltem egy nagyot. Higgye, amit hinni akar. Tudom, hogy
Quinn valószínűleg nem árult el neki semmit, és egyébként
sem miatta mentem. A bónusz az volt, tényleg, hogy azért
voltam ott, mert Callum elhívott. Nagyjából. De hol volt ő?
– Azt hiszem, elfelejtettem, milyen poszton játszik.
– Ki? – kérdezte Pippa, túlkiabálva a sikoltozó szurkolókat,
hiszen valaki a csapatunkból eljutott a célterületig. – Az Toby
volt?

216
 Megrántottam a vállam, és kibontottam egy zacskó chipset.
– Bénák vagyunk.
– Ahogy mondod. – Újra bekapta a szívószálát, közel hajolt
hozzám, hogy messzebb kerüljön a lármás szurkolóktól
mellettünk. – Egyébként sosem randiztam focistával.
Jéghokissal, igen. Focistával, nem. Te viszont igen, szóval
kiokíthatnál.
A szemem a pályát fürkészte, ám a reflektor nem segített
abban, hogy megtaláljam Callumöt.
– Annyira nem érdekelt.
Kuncogott.
– Ezt Quinn is tudta?
– Természetesen. És azt is tudta, hogy őt viszont szeretem
nézni – válaszoltam vigyorogva, majd emlékeztettem magam,
hogy nem az enyém, nem az enyém. Témát váltottam. – Szóval
együtt vagytok? – Tudtam, hogy nem, de szurkálódni volt
kedvem.
Pippa befejezte az üdítőjét, letette, és előhúzta a mentolos
cukorkáját a zsebéből.
– Nem, de tudod, hogy értem.
Harminc perc múlva elfogyott a rágcsálnivalóm, és
megszólalt a síp.
–  Akkor vége van? – kérdezte Pippa, miközben nézte,
ahogy a Tomahawks összegyűlik a pályán, aztán a szurkolók
felálltak, visítoztak, toporzékoltak és üvöltöztek körülöttünk a
narancs és szürke tengerében. – Legalább tudjuk, hogy
nyertek.
Vártunk, amíg a sorunkban ülők megmozdultak, majd
lementünk a lelátóról, és a parkolóban várakoztunk. Nem
igazán akartam megvárni Callumöt, tudva, hogy Quinn
észrevehet minket, de legalább tudatni akartam vele, hogy

217
eljöttem, ha nem látott volna.
Egy ideig figyeltük, ahogy oszlik a tömeg, majd
összehúztam magamon a kabátom, amikor kivágódott az ajtó,
és a játékosok ellepték a parkolót. Toby jött elöl, Callummel
beszélgetett, és ő volt az első, aki kiszúrt minket.
–  Szia, Pip! – köszönt, ahogy odasétált, majd Pippa egyik
hajtincsével kezdett játszadozni. – Szeretnél enyhíteni a
szenvedéseimen?
A barátnőm a szemét forgatta.
– Ma biztos nem. És ne hívj Pipnek!
– Akkor egy másik este?
Toby odasomfordált Pippa mellé, én pedig Callumhöz
fordultam, aki kivette a kulacsát a táskájából.
–  Szép játék volt – mondtam, amitől baleknak éreztem
magam.
Rám vigyorgott az üvege körül.
– Nézted?
Zsebre dugtam a kezem, és bólintottam.
– Még szép.
– Akarsz bulizni? Burrows albérletében lesz, a város másik
végén.
Pippára néztem, de túlságosan lefoglalta a beszélgetése
Tobyval, aki az egyik mögöttük lévő kocsinak támaszkodott,
és a karjával fogva tartotta őt.
– Nem, azt hiszem eleget buliztam egy időre.
Callum nevetgélve elrakta az innivalóját, majd megfogta a
zsebemben lévő kezemet, hogy magához húzzon. A haja
nedves és szappanillatú volt.
– Örülök, hogy eljöttél – suttogta az ajkamba, a tekintete az
enyémet kereste.
Biztos voltam benne, hogy a szemem elkerekedett és a

218
szemüvegem bepárásodott a zihálásomtól.
Éreztem, hogy valaki engem bámul, és amikor balra
néztem, láttam, hogy Quinn elkapja a fejét, ahogy Alexishez
ér, aki a kocsijánál várta. Elfordultam, mielőtt láthattam
volna, hogy egymáshoz érnek, és újra Callumnek szenteltem a
figyelmem. Aki mindent észrevett.
– Te és Alexis barátok vagytok?
Nem tudtam, hogyan válaszolhatnék erre, de próbáltam
annyira őszintén, amennyire csak tudtam.
– Nem, már nem.
Oldalra billentette a fejét, és összeszorított szájjal
tanulmányozott, úgy nézett, mintha kérdezni akarna valamit.
– Szóval te és Quinn? – Számítottam rá, hogy még mondani
fog valamit. Vártam, hogy folytassa, és közben a pulzusom a
fülemben lüktetett. – Ő az, aki kiszúrt veled?
– Akkor hallottad.
Megrántotta a vállát.
–  Az ismerős lányok közül egyik sem pletykál annyira,
mint a srácok a csapatban.
Elnevettem magam, Callum keze pedig megsimogatta az
arcomat. Megdermedtem, majd halkan megjegyezte:
– Ez már a múlté, ahogy egyértelműen láthatod.
Csók ide vagy oda, nem én voltam az, akihez Quinn
odasétált egy perccel azelőtt. Csak arra tudtam gondolni, hogy
megbánta-e. Valószínűleg meg.
Callum hümmögött, és csendesebben hozzátette:
– De talán ott mégsem, ahol a legjobban számít.
Nem lepett meg annyira, mint kellett volna, hogy ilyen jól
átlátja a helyzetet.
– Még nem, de reménykedek.
– Én is – mondta. – Egyre jobb lesz, igaz?

219
 Tudtam, hogy az exére gondol, és hirtelen vágyat éreztem,
hogy kiöleljem belőle az összes fájdalmát. Tudtam, hogy
mennyire fáj. Hogy vagy nem hagy aludni, vagy az álmaidat
kísérti. Így hát meg is tettem. Köré fontam a karomat, és azt
suttogtam:
– Nem tudom, hogy jobb lesz-e, csak egyre könnyebb vele
együtt élni.
Két erős karjával átölelte a derekam, én meg becsuktam a
szemem. El is felejtettem. Elzártam annak az emlékét, hogy
milyen jó érzés, ha valaki egyszerűen csak a karjaiban tart.
Elhúzódtam, egy erőtlen mosolyt küldtem Callum felé,
amit viszonzott, majd két kezébe fogta az arcomat, és a
szemembe nézett.
– Mekkora idióta, hogy ezt tette veled!
–  Ezt én is mondhatnám – válaszoltam teljes
bizonyossággal.
Aztán megcsókolt.
Nem volt érzéki vagy nedves, és azt sem ígérte, hogy több
lesz. Csak gyengéden összeért az ajkunk. Bőr, érzelmek és
együttérzés megosztása, amit úgy fogadtam magamba, mint a
fájdalomcsillapítót. Utána elhúzódott, az ujja megcirógatta az
arcomat, majd a kocsijához sétált, ahol az egyik csapattársa
várta.
Pislogtam és egyik lábamról álltam a másikra, amikor
észrevettem, hogy Quinn engem néz Alexis válla fölött, az
állkapcsa megfeszült, és a szeme megtelt valamivel, amit nem
tudtam beazonosítani. Elkaptam a pillantásom, amikor Alexis
észrevette, hogy Quinn kit figyel, és háborgó gyomorral
Pippához fordultam.
Épp nevetett valamin, amit Toby mondott.
– Én indulok haza. Jössz?

220
 Tobyról rám nézett, beleharapott az ajkába, és bólintott.
– Később, Tobes.
–  Hé! Nem hívhatsz így! – tiltakozott Toby, amikor Pippa
belém karolt.
–  Akkor ne hívj Pipnek! – szólt vissza a válla fölött,
miközben kifelé sétáltunk a parkolóból.
– Nekem engeded, hogy Pipnek hívjalak.
– Ő nem érdemelte ki – pusmogta.
–  Nem akarsz vele lógni? – kérdeztem, amint
hallótávolságon kívül kerültünk, ahogy a kollégium felé
sétáltunk.
Annak ellenére, hogy tovább maradtunk, az utcák tele
voltak hallgatókkal és emberekkel, akik beszélgettek, ittak,
cigiztek a lámpák alatt, vagy a szegélyeken ültek.
– Igen is meg nem is.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Ő… elég lehengerlő.
Ez igaz volt.
– De úgy tűnik, erősen elhatározta, hogy megkap.
Pippa felnevetett.
–  Igen, és egek, ő olyan… nem tudom. Van valami vele
kapcsolatban. Nem elég, hogy jól néz ki, a vonzereje
mágnesként magával ragad.
Összezavarodtam.
– Akkor miért nem adsz neki esélyt?
Egy percre csend lett.
– Hiszel a megérzésekben?
– Persze, igen.
– Az enyém azt súgja, próbáljam meg, de most az egyszer
nem bízom benne.
Kikerültünk egy népes családot.

221
 – Most tényleg nem értek semmit. Miért?
Addig várt, amíg már bent voltunk és felfelé tartottunk a
szobánkhoz, akkor válaszolt:
– Ahogy semmibe vett a buliban.
Becsuktam az ajtót, bezártam, és lerúgtam a cipőmet.
– Ja. Az fura volt.
–  Úgy viselkedett, mintha nem is akarna. Nemcsak kínos
volt, hanem érthetetlen.
– Mit fogsz csinálni? – kérdeztem Pippára nézve.
–  Fogalmam sincs. Ma este pedig… – Leült az ágyára, és
bedugta töltőre a telefonját.
– Megint dögös volt. Te pedig aggódsz, hogy egyszer ilyen,
máskor olyan.
– Aha – értett egyet.
Érthető volt.
–  A fenébe! De ha nem bízhatunk a megérzéseinkben,
miben bízhatunk?
A felém küldött mosolya egyszerre volt szomorú és
megnyugtató.
– A szívünkben. Azt hiszem.
A sóhajtásom inkább nyöszörgésnek hallatszott.
– Akkor én megszívtam.

222
 HUSZONNÉGY
Quinn

Becsaptam a szekrényemet, és próbáltam kizárni a

megjegyzéseket és a kérdéseket Daisyről, amikkel
megsorozták Welsht. Napok teltek el a meccs óta, amikor
találkoztak, és nem tűnt valószínűnek, hogy Daisy azóta
előkerült volna. Mégis mind úgy viselkednek, mintha Callum
megszerzett volna magának valami szüzet, és ez a legjobb
dolog, ami történt velük, amióta felfedezték, hogy a
telefonjukat pornónézésre is lehet használni.
Bosszantott.
Iszonyúan.
Egyébként bárhogy is próbálkoztam, Daisy minden
átkozott gondolatomat betöltötte. Amióta újra
megpillantottam, olyan volt, mintha semmi mást nem láttam
volna rajta kívül. A nyakam kezdett beállni a sok
forgolódástól, a szemem folyamatosan valami olyat keresett,
ami már nem lehetett az enyém. Mégis próbáltam elfogadni.
Nyomorultul éreztem magam. Mintha két egyenetlen, éles
részre szakadtam volna.
Az ajka, a fenébe! Elcsesztem, hogy csak úgy

223
megcsókoltam. De a legérthetetlenebb az volt, hogy nem
éreztem hibának.
– Haver, ha átszakad a szűzhártyája, szerezz bizonyítékot!
– Ja, ha nincs vér, meg sem történt – gúnyolódott Burrows,
mire megfordultam.
Ökölbe szorult a kezem, farkasszemet néztem Welshsel,
aki bocsánatkérő pillantást küldött felém. Vagyis tudta. De
várható is volt, hogy tudja, hogy ez velem már megtörtént,
ám csendben maradt. Fogalmam sem volt, hogy ezért hálás
legyek-e, vagy dühös.
–  Fogjátok már be végre! – szólt rájuk Callum a cipőjét
húzva. – Úgy viselkedtek, mint egy csapat óvodás idióta.
Burrows felhorkant.
–  Te vagy az idióta, ha elszalasztod a lehetőséget. Vagy
talán várod, hogy az a ribi visszakönyörögje magát? –
Gúnyosan elvigyorodott. – Megint?
Callum megfeszült, lassan felnézett a padról, ahol a cipőjét
próbálta bekötni.
Burrows feltartotta a kezét, én meg Mike-ra pillantottam,
aki bölcsen a saját dolgával foglalkozott az öltöző másik
végében. Jobban járt, hogy ott maradt.
Ő és Renee, Callum exe valahogy összegabalyodtak előző
évben egy vad bulizás után. Bár megesküdött, hogy nem
feküdtek le egymással, Renee egyik barátjának – vagy nem
volt a barátja, nem tudom – volt egy képe róluk, gyakorlatilag
meztelenül Mike ágyában.
Lawrence edző sétált be, baseballsapkáját kopaszodó
fejére tolta.
–  Oké, hölgyek. Vége a lazsálásnak! Felkelni, és húzás
kifelé!
Callum megrázta a fejét, mintha a gondolatait próbálná

224
kitisztítani. Régen sajnáltam a srácot, de ebben a pillanatban
nem. Forrongtam a dühtől, amikor eszembe jutott a csókja
Daisyvel a hétvégi meccs után. De nem mondhattam semmit.
Rohadtul semmit.
–  Minden oké? – Hallottam magam mögött a hangját,
miközben kocogtam ki a pályára.
– Igen, miért? – Nem néztem rá, féltem, hogy behúzok neki
egyet.
– Tudod, miért. Nézd, ez nem…
Erőltetetten felnevettem.
–  Ne! – csikorgattam a fogaim. – Most legszívesebben
kinyírnálak, és egy igazi seggfejnek tartom magam, amiért így
érzek, szóval csak… hagyj békén.
Anélkül, hogy ránéztem volna, a pálya másik oldalára
futottam, hogy csatlakozzam a többiekhez a bemelegítésnél.
 
 
– Helló, idegen! – mondta Alexis a bejárati ajtónak dőlve.
Becsuktam a kocsi ajtaját, és odasétáltam.
– Szia! Mi a helyzet?
– Hétvége óta nem láttalak. Hiányoztál.
Átölelte a derekamat, fejét a mellkasomra hajtotta, pont az
áruló szívem fölé. Mivel úgy éreztem, hogy én vagyok a világ
legnagyobb szemétládája, szorosan a karomba zártam.
–  Gondoltam, lóghatnánk együtt. Talán nézhetnénk egy
filmet? – kérdezte, ahogy felfelé követett a lépcsőn, miután
beértünk.
Nem hittem, hogy képes leszek ennyi időt tölteni vele.
Rohadtul megcsaltam. A legrosszabb mégis az volt, hogy
attól féltem, ha újra előttem lenne a lehetőség, részegen vagy
sem, megint megtenném.

225
 –  Rengeteg tanulnivalóm van. Legközelebb? – Ki kellett
szellőztetnem a fejem, és rájönnöm, mi a francot művelek.
Alexis nem válaszolt, ezért felnéztem az asztalról, ahol a
cuccaimat túrtam át az előző heti jegyzeteim után kutatva.
Összehúzta kék szemét, és összefont karral az ajtókeretnek
támaszkodott.
– Mi az?
Megrázta a fejét.
– Semmi. Akkor békén is hagylak.
– Lex – közelebb léptem hozzá –, ne csináld! Nyögd ki!
– Legközelebb? – kérdezte. – Komolyan?
Felhúztam a szemöldököm.
–  Te is mindig ezt mondod, ha tanulnod kell. Mi ebben a
nagy dolog?
Beszívta az ajkát, tekintetét a plafonra emelte, aztán rám
nézett, és a dühe odaszegezett a padlóhoz.
– Mi ebben a nagy dolog? A nagy dolog az, hogy hetek óta
alig láttuk egymást. És hetekkel ezelőtt szexeltünk utoljára,
amikor olyan voltál, mint egy állat.
Elszégyelltem magam, amiért emlékeztetett rá, és
szabadkozni kezdtem:
– Sajnálom, nem akartam…
Felemelt keze elhallgattatott.
– Nem erről van szó. Mondtam, hogy tetszett, sőt imádtam,
és mégsem történt azóta semmi. – Felsóhajtott, ujjaival
végigszántotta a haját. – Daisy miatt, nem igaz?
– Mi? – Kiszáradt a szám.
–  Eljöttél a kollégiumomhoz, teljesen szétcseszve valami
baromság miatt, amit évekkel ezelőtt talán tettem, talán nem.
Ha nem érdekelne, akkor ez nem történt volna meg.
Most megfogott, és ezt ő is tudta.

226
 Leültem az ágyra, megdörzsöltem az arcomat, próbáltam
gondolkodni. Nem tudtam, mit tegyek. Csapdába estem,
mintha sarokba szorítottam volna magam, kijárat nélkül.
Mi a francot kellene tennem? Mondd el, mondd el neki
most!
Alexis leült mellém, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az
egyik kezem.
–  Szeretlek, Quinn. Tudom, nem vagyok hülye. Tudom,
hogy mi volt Daisy és közted. De az a múlt, ez pedig a jelen.
–  Hogy érted ezt? – Ránéztem, mire egy bizonytalan
mosolyt küldött felém.
–  Megértem, hogy még mindig érzel valamit iránta. Sok
mindenben ő volt neked az első, és sokat jelentettetek
egymásnak. De tudnom kell, amiatt van-e ez, hogy újra látod.
Mi történik velünk?
Mindenben ő volt nekem az első, olyan szinten, hogy
valami létfontosságú részem elfuserálódott, amikor
rádöbbentem, hogy nem leszünk egymás utolsói. De már csak
maradék érzelmek voltak? Talán erről volt szó. Talán csak
túlgondoltam az egészet. Ebben reménykedtem, mert már
kezdett túl sok lenni. És a remény azt jelentette, hogy ezek az
érzelmek idővel talán elhalványulnak.
– Igen – válaszoltam, bukdácsolva a gondolataim között –,
erről lehet szó. Ez csak… furcsa. És egy pöcsnek érzem
magam. Amiért mi együtt vagyunk.
–  Mert ő úgy jött ide, hogy arra számított, hogy együtt
lesztek?
Nem tetszett a durva hangnem, ahogy ezeket mondta. De
igaz volt.
–  Ki tudja, hogy valójában mit remélt, amikor ide jött. De
az biztos, hogy lesokkolt, és egyikünk sem tudta igazán, mi

227
történt vele, miután elköltözött.
–  Ezt a terhet nem neked kell cipelned, Quinn! Egyébként
is úgy tűnik, hogy továbblépett. Callum talán jót tesz neki.
Rendesnek tűnik, ha túl tud jutni Renee-n.
Legszívesebben széttörtem volna valamit.
Pont emiatt aggódtam. Mert ha valaki képes túljuttatni egy
embert valakin, vagy hajlandó megpróbálni, az Daisy. Olyan
más lett. Már nemcsak egy tini lány volt, hanem egy fiatal nő.
Mégis ugyanolyan. Gyönyörű, értékes, és vele lenni erős
függőséget okoz.
– Talán – mondtam elgondolkodva, talán soha.
Senki sem volt elég jó Daisynek. Főleg nem én.
Alexis közelebb hajolt és megpuszilta az arcomat, a keze
elengedte az enyémet, hogy közelebb húzzon magához.
Amikor az ajka találkozott az enyémmel, becsuktam a
szemem, próbáltam megszabadulni az aranyló haj
gondolatától azzal, hogy átengedtem az irányítást. Lassan
indult, édesen, de amikor a keze elkezdett barangolni, és
nyöszörgés hagyta el a száját, borzongás futott végig a
gerincemen.
Elhúzódtam.
–  Sajnálom, tényleg komolyan gondoltam, amit mondtam.
Be kell fejeznem egy beadandót.
Lemondóan kifújta a levegőt, hátradőlt, az ujjaival
átfésülte a haját, miközben felállt. Az ajtóból még
visszakérdezett:
– Egyébként rendben vagyunk?
Nem akartam a szemébe hazudni, így egy mosolyt küldtem
felé, és bólintottam.
 
 

228
Néhány órával később Toby torpant meg a szobám ajtajában.
– Ó, a fenébe! Itthon vagy.
Ledobtam a tollamat, felé fordultam a székemmel, és
kinyújtóztattam a karomat a fejem fölött és mögött.
– Mint látható.
Bólintott. Ami kissé túl gyors volt. Megroppantottam a
nyakam, közben őt tanulmányoztam. Farmer volt rajta, egy
bandás póló, és érezni lehetett az aftershave-jét.
– Randid van?
–  Olyasmi. – Elsétált, majd hozzátette – Pippa átjön.
Daisyvel bármelyik percben itt lehetnek.
Mi a franc?
Olyan gyorsan álltam fel a székemből, hogy az kis híján
hátradőlt, és kirontottam a szobámból a lépcső tetejéhez.
– Daisy? Miért?
Toby lentről nézett rám.
– Én ajánlottam fel, hogy Pippa tényleg átjöjjön. Nehezebb
megtörni, mint egy betontömböt. Daisy meg jó fej, szóval nem
zavar.
Hallottam, hogy egy perc múlva bekapcsol a tv, és az
orrom alatt szitkozódtam. Pompás.
Visszasétáltam a szobámba, leültem a székemre, és az
asztalhoz húztam. De nem tudtam koncentrálni. A
gondolataim máshol jártak.
Hangokat hallottam lentről, mire végignéztem az
öltözékemen.
Pizsamanadrág és egy fehér póló, amit zuhanyozás után
vettem fel. A tanulás önmagában elég borzalmas. Legalább
érezzem magam kényelmesen közben.
Idefent is maradhatnék, gondoltam magamban. Csak nem
kell tudomást vennem arról, hogy itt van.

229
 Ja, persze, csak szeretnéd.
Halkan felmordultam, aztán felálltam, hogy átöltözzek,
majd meggondoltam magam. Úgy döntöttem, hogy nem
érdekel.
Nem is lett volna szabad, hogy érdekeljen. Barátnőm volt.
Az utóbbi információmorzsát ismételgettem magamban,
amíg lefelé tartottam a lépcsőn, be a nappaliba, és csak egy
gyors köszönést terveztem, hogy ne tűnjek bunkónak.
–  Hé, seggfej! – szólított meg Pippa, aki Toby mellett ült a
kanapén, és egy marék popcornt hajított a szájába.
Jobban meglepett az a tény, hogy Toby hagyta a kanapén
popcornt enni, mint az, hogy seggfejnek hívott.
– Oké, szia!
– Pippa… – nevetett Daisy.
– Mi az? A srác a volt legjobb barátnőddel jár. Egy seggfej.
–  Vállalom – mondtam, miközben lehuppantam Daisy
mellé. – Szia!
A mosolya erőtlen volt, de legalább volt.
–  Harmadik kerék vagyok – suttogta. – Remélem, nem
bánod.
–  Egyáltalán nem – válaszoltam szórakozottan, észrevéve,
hogy az orrán lévő halvány szeplők még halványabbak lettek,
amióta szakítottunk. Nagy volt a kísértés, hogy visszacipeljem
őt az otthoni mezőkre, hogy a nap újra előhozza őket.
A film egy sor pisztolylövéssel kezdődött, amit vonakodva
figyeltem.
Egy kis idő múlva hallottam, hogy Daisy halkan
elkáromkodja magát, és láttam, hogy kihalássza a ceruzáját a
kanapé két párnája közül. Rajzolt. Ölében a vázlatfüzetével a
testtartására koncentrált. Bár másnak teljesen nyugodtnak
tűnhetett.

230
 Megsajdult a szívem, ahogy néztem a kezét különböző
szögekben repülni és kanyarodni a papíron, és közben szenes
lett. Emlékszem, amikor kicsik voltunk, és még nem figyelt
oda annyira a kézmosásra, néha megtörölte az arcát, és észre
sem vette, hogy szétkente rajta a szenet vagy a festéket.
–  Mit rajzolsz? – Nem tudtam kivenni, hogy mi lehet, túl
gyorsan mozgatta a kezét minden irányba ahhoz, hogy
láthassam.
– Tobyt és Pippát – felelte anélkül, hogy megállt volna.
És ott is voltak. A mellettem alakot öltő majdnem teljes
hasonmásról a kanapé másik végén ülő párra pillantottam.
Toby átkarolta Pippa vállát, és az ujjai a hajával játszottak. A
lány pedig a vállára hajtotta a fejét.
Abban a pillanatban olyan nyugodtnak tűntek, mint akik
évek óta együtt vannak, nem pedig csak most ismerkednek.
Amikor a film egy csendes részhez ért, hallottam, hogy
csörög a telefonom az emeleten, és felmentem megnézni, ki
volt az. Anya. Beállítottam egy emlékeztetőt, hogy reggel
felhívjam, majd leraktam a telefont, és visszamentem.
Láttam, hogy Pippa és Toby smárolnak, Daisynek pedig
nyoma veszett.
Átsétáltam a konyhán, hogy a nappaliba jussak, így
tudtam, hogy ott nincsen. A bejárati ajtóra pillantva rájöttem,
hogy résnyire nyitva van.
Kisétáltam, és halkan behúztam magam mögött. Láttam,
hogy Daisy a ház cementtel bevont falának támaszkodva ül az
ablak mellett. A vázlatfüzete mellette volt, valahonnan
szerzett egy tollat, és inkább a combjára rajzolgatott.
A rövidnadrágja felcsúszott, így vetettem egy pillantást
azokra a hosszú lábakra és a krémfehér combjára, és akkorát
nyeltem, mintha egy szikla csúszott volna le a torkomon.

231
 Megállt és felnézett, amikor leültem mellé. Barna szeme
tágra nyílt a fekete keretes szemüvegének lencséje mögött,
mintha nem számított volna rá, hogy követem.
És ezzel nem volt egyedül.
– Anyukád nem volt elégszer dühös rád, amiért a bőrödre
rajzolsz?
A feszült csend megtört, és Daisy a lábára mosolygott,
ahova egy csokor százszorszépet rajzolt.
– Amit nem tud, az nem fáj neki.
Elnevettem magam.
– Egyre bátrabb vagy, ahogy öregszel.
Elvigyorodott és rám nézett, és addig nem jöttem rá,
milyen közel vagyunk egymáshoz, amíg nem láttam, hogy
elakad a lélegzete.
– A tizennyolc aligha számít öregnek. De ahogy mondtad, a
dolgok változnak.
A dolgok változnak. Próbáltam nem elfintorodni, amiért
megismételte, amit mondtam neki. Lassan bólintottam, és
kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Nincs fogszabályzód.
–  Meséltem neked, amikor levették azt a kínzóeszközt. –
Elpirult az arca, és pillantását az utcára szegezte a tornácot
keretező sövény apró résén át.
– Igen, de sosem láthattam. – Nem tudtam máshova nézni.
A hajára, a kezeire, azokra a lábakra. Vágytam az összesre.
Mindre, amit nem kaphattam meg, és nem szabadott volna
akarnom. Mintha ez lett volna az egyetlen esélyem, hogy
megnézzem közelről, mi változott rajta, hagytam, hogy a
szemem jóllakjon. – Mi történt a lila szemüveggel?
–  Eltört, miután elköltöztünk. Megjavíttattam, de nem
tudom… Már sosem volt ugyanolyan – nevetett fel szárazon. –

232
Azta, de hülyén hangzik!
– Én értem – mondtam.
Visszanézett rám, lágy mosoly keretezte rózsaszín ajkát, és
átkozott legyek, ha nem akartam újra megcsókolni.
Figyelmeztetés nélkül kinyújtotta a kezét, megfogta az
enyémet, ráfektette meleg combjára, és rajzolni kezdett a
tenyeremre.
Összeszorult a torkom, libabőrös lett a karom, és a farkam
életre kelt a tollhegy lágy érintéseitől a bőrömön.
– A buliról… – nyöszörögtem, próbálva nem belélegezni az
ismerős karamellaillatot, ami megőrjített.
Daisy sötétbarna szempillái megremegtek, és megállt a
keze.
– Most próbálsz bocsánatot kérni?
–  Miért? – Tudtam, mire gondol, ennek ellenére azt
akartam, hogy ő mondja ki.
– Tudom, hogy részeg voltál, de nem kellett volna, nekünk
nem kellett volna…
Jó, egy kicsit részeg voltam, de annyira nem, hogy ne
tudjam, mit csinálok.
– Tudom, de képtelen vagyok megtenni.
– Micsodát? – Hüvelykujja az enyémet simogatta.
Alig tudtam másra gondolni, mint hogy milyen puha,
milyen tökéletes a keze a kezemben.
– Nem tudok bocsánatot kérni, amikor nem sajnálom.
Megrázta a fejét, aztán visszatért a rajzoláshoz, apró
lélegzetvételeit inkább érezni lehetett, mint hallani.
– Ez nem fair, Quinn. Senkivel szemben.
–  Igen, ez az, amit sajnálok. Bocsánat, ha felzaklattalak
vagy kényelmetlen helyzetbe hoztalak – szabadkoztam.
– Jól játszottál múlt hétvégén – mondta témát váltva.

233
 Nem akartam, de hagytam neki, tudva, hogy valószínűleg
jobb így.
Beleharapott az ajkába, és oldalra fordította a kezem, hogy
jobb szögben legyen. Meg sem néztem, mit rajzol, lefoglalt,
hogy őt bámulom.
– Nézted? – kérdeztem.
–  Egy kicsit – válaszolta, és egy mosoly bújt meg kedves
hangjában.
Sosem szerette igazán a focit. Jó, azt nem mondom, hogy
nem tetszett neki, de nem érdekelte annyira. És ez üdítően
hatott. Mindig is szerettem ezt a sportot, és azóta játszom,
amióta az eszemet tudom. Dobálni a focilabdát apával a
földeken az egyik legelső emlékem. De nem ekörül forgott az
életem, ellentétben a legtöbb csapattársammal.
Nem, csak a szívem egy része volt a futballé. A többi
máshova tartozott. És jó volt tudni, hogy addig élvezhetem a
szeretett sportomat, ameddig csak szeretném. Utána pedig,
amikor vége, hazamegyek. Nem az apám iránti
kötelességtudatból, hanem mert ott maradt a lelkem. A
családi farm talajában.
– Daisy? – szólt ki Pippa pontosan akkor, amikor befejezte
a rajzolást.
Ráfújt a tintára, és a borzongás úgy futott rajtam végig,
mint a villámcsapás.
Apró kezét ráfonta az ujjaimra, és ökölbe zárta.
–  Ne nyisd ki, amíg el nem megyek! – Barna szemét az
enyémbe fúrta egy pillanatra, hangja idegességgel telt meg. –
Megígéred?
Csak annyit tehettem, hogy válaszolok, pedig
legszívesebben az ölembe húztam volna.
– Ígérem – feleltem reszelős hangon.

234
 Pippa kijött, Toby pedig mondott valamit arról, hogy
hazakíséri őket.
Azt hiszem, bólogattam, és a kezemen lévő tintát forrónak
éreztem. Mintha égetett volna.
Kinyitottam a kezem, és egy pici csillagképet találtam a
bőrömre rajzolva.
Szívemmel a torkomban felnéztem, pont akkor, amikor
Daisy látótávolságon kívül került. Alexis korábbi szavai
visszhangoztak a fejemben.
Sokat jelentettetek egymásnak.
Több mint sokat jelentettünk egymásnak.
Mi voltunk a szellő, ami a pitypangokat borzolta. A nap,
ami a bőrünket perzselte, amíg a kedvenc fűzfánk alatt
menedéket nem találtunk. És a sötét égbolt alatt egymás
csillagai voltunk.
Kezdtem idiótának érezni magam, amiért azt reméltem,
hogy ezek a dolgok majd a semmibe vesznek.

235
 HUSZONÖT
Quinn

A kisebb tömeg a Bean Streamben már az ablakon át is

látható volt. Nem tudtam, pontosan mi fog kisülni ebből, de
úgy döntöttem, csatlakozom.
Alexis megneszelte, és ragaszkodott hozzá, hogy velünk
tartson, ami csak rátett egy lapáttal a nyugtalanságomra.
Robbo, egy elsős a csapatból, zenélt a kávézó nyílt
fellépőestjén, amit havonta egyszer szerveztek egy csütörtöki
napon. A mögöttem lévő srácok vihogásából és
gúnyolódásából ítélve nem lelki támasznak jöttünk.
Nem sűrűn kávéztam itt, de Robbo rendes srác volt, és
talán valahogy segíthettem megmenteni a helyzetet.
Alexis belém karolt, amikor beléptünk. Az ajtó feletti kis
csengő hangját elnyomta, ahogy valaki az erősítőt állította be
a rögtönzött kis színpadon.
–  Ó, ott egy szabad asztal – vigyorgott Alexis, és addig
rángatta a karom, amíg le nem ültünk a lila és arany
bárszékekre a raktárajtó közelében, a színpad bal oldalán.
A srácok elfoglalták a többi helyet és a hátrébb lévő
bokszokat, és Ed rögtön felordított, amikor Robbo kidugta a

236
fejét a raktárból, ahol valószínűleg felkészült.
– Gyerünk, rocksztár!
Nevetés tört ki, én pedig megállítottam egy arra járó
pincérnőt, hogy kérjek egy kávét. Alexis megrázta a fejét,
amikor megkérdeztem, akar-e valamit.
Nyújtózást tettetve elhúzódtam tőle, és körülpásztáztam a
kicsi, de bájos kávézót. Valamennyire az otthonira
emlékeztetett – csak több fiatal felnőttel, és sokkal kevesebb
helyi újságot olvasó és scone-t 2 majszoló időssel.
A kávémat kortyolgattam, miután megérkezett, Alexis
pedig felfelé csúsztatta a lábát a nadrágom szárán, miközben
Robbóra vártunk, hogy előjöjjön.
Nem tudtam, hogy aggódnom kéne-e nadrágomban lévő
aktivitás hiánya miatt. A gondolataim az ittlét és a vágy között
cikáztak, hogy mit csinálnék, ha most valahol máshol
lehetnék. Valaki mással.
Az előző hét szinte őrületbe kergetett. Elegem volt már a
huzavonából. Ébren vagy álmomban is csak barna szemeket
láttam, rakoncátlan aranyló hajjal körülvéve. Csak az érintése
járt a fejemben, az ajka az enyémen – a legnagyobb
gazembernek éreztem magam valami olyanért, amit nem
tudtam irányítani.
A farkam úgy döntött, megmerevedik, ezért felköhögtem
és elhúztam a lábam Alexistől, amitől még rosszabbul
éreztem magam.
Egy fiatal, ukulelén játszó lány kissé meghajolt a rövid,
szaggatott tapsra, majd elhagyta a színpadot és bement a
raktárba, miközben Robbo végre felment a színpadra.
–  Sziasztok! – szólalt meg, s a gitárját a lábának
támasztotta, amíg beállította a mikrofonállványt és közelebb
húzta a széket. – Szóval nekem ez az első alkalom.

237
 – Hú, te kis huncut fiú! – kiáltotta Ed.
– Előbb hadd hívjunk meg egy italra! – harsogta Callum.
Hangos nevetés tört ki, és Robbo lehajtotta a fejét. Tudtam,
hogy csak megpróbálja elviccelni, és ha ideges is volt, jól
leplezte.
–  Amit mondani akartam, mielőtt udvariatlanul
félbeszakítottak, az az, hogy ez az első alkalom, hogy itt a
Gray Springsen játszom. – Leült és beigazította a gitárját. –
Legyetek hát kíméletesek velem.
–  Én kíméletes leszek veled, bébi! – kiabált be Burrows,
majd bekussolt, amikor Robbo kisöpörte a haját a szeméből,
és elárasztott minket a hangjával, ami a semmiből és
mindenhonnan jött.
Még senkit nem hallottam így énekelni élőben, nem
mintha sok mindenkit hallottam volna, de akkor is. Szemét
leszegezte, miközben egy Rolling Stones-számot adott elő.
–  Mekkora parasztok vagytok! Nem is rossz – mondta
Callum, majd felállt az Alexishez közeli székéből, pont mielőtt
Robbo ideje lejárt.
–  Pofa be, Welsh! – Burrows beakasztott egy szívószálat a
szájába, és azt rágcsálta.
–  Honnan kellett volna tudnunk, hogy jó-e vagy nem? –
nevetett Paul.
Callum megrázta a fejét, ránézett a telefonjára, aztán
visszadugta a zsebébe.
– Mindegy. Én lépek.
–  Mi? Haver, a srác egy igazi csajmágnes. – Ed a színpad
másik oldalán ülő lányokra mutatott. – Nézd!
Alexis felhorkant, keresztbe tette a lábát, és a rágóját
csattogtatta.
Callum figyelme a lányokról az ajtóra terelődött, amin

238
éppen akkor lépett be valaki. Nem valaki, hanem Daisy.
A srác testtartása megváltozott, vagy 60 centivel
magasabbnak tűnt.
– Talán még maradhatok egy kicsit.
Idegesen szorítottam a bögrém, és futólag eszembe jutott,
hogy gondolnom kéne a mellettem ülő lányra, de nem tudtam
levenni a szemem Daisyről, vagy megállítani a sejtjeimet,
hogy sugármeghajtásba kapcsoljanak, ahogy figyeltem
Callumöt odaosonni a pulthoz, amelyiknél Daisy rendelt.
Közeledett az este nyolc, és biztos voltam benne, hogy
forró csokit fog kérni.
–  Király! Akkor majd rávesszük Grellersont, hogy vegyen
nekünk sört – mondta Burrows, Callum hátának.
–  Ennél hangosabb nem is lehetnél, gyökér. Imádom,
amikor elkapnak a kampusz biztonsági emberei, és elveszik a
cuccainkat – morgott Paul.
Daisy a színpadot nézte, miután rendelt, és elkerekedett a
szeme, amikor a tekintete az enyémmel találkozott. Valami
zöld kötött ruhát viselt, amin kicsi pomponok voltak. A haja
csodás káoszként ült a feje tetején, és az arca enyhén
rózsaszín volt. A farkam megmozdult a gatyámban, miközben
a szívem egy hatalmasat dobbant.
–  Hé! – szólt Alexis, és az ujjai megragadták az államat,
hogy szembefordítsanak vele.
Az éljenzésből ítélve, Robbo ideje a vége felé járt. A
színpadhoz közel álló lányok és néhány másik rajongó
ráadást követelt.
Robbo félénk hangja szólt a hangszóróból, amíg próbáltam
rendezni az arckifejezésem.
– Köszönöm, srácok. Oké. Azt hiszem, egyre még van idő.
– Mi az? Menni akarsz? – kérdeztem Alexist, aki továbbra

239
is csak bámult.
Egy kávézóban lógni nem igazán az én terepem volt, így
általában benne lettem volna, hogy meglépjünk. Plusz Robbo
tudott vigyázni magára. Most viszont a nyakizmaim
megfeszültek, ahogy próbáltam meggátolni magam, hogy
visszaforduljak annak az irányába, aki miatt a szívem
trambulinnak használta a gyomromat.
Alexis kék szeme az enyémet fürkészte, vagy inkább
vizslatta.
– Nem, csak meg akartam kérdezni, hogy akarsz-e valamit
még. – A kávémra mutatott, és az ajka eltűnt a fogai mögött. –
De lehet, hogy mennünk kéne.
Próbáltam annyira semlegesen hangzani, amennyire
lehetséges, miközben felvettem a bögrémet.
–  Nem kell, és benne vagyok, hogy maradjunk egy kicsit
tovább.
– Rendben, akkor táncolj velem!
Nem sok kellett hozzá, hogy kiköpjem a kávét.
– Hogy mi?
Robbo hangja egy másik Stones-dallal töltötte be a kávézót,
ezúttal a „Wild Horses”-t játszotta, amitől felállt a szőr a
hátamon és a karomon.
Óvatosan körbepillantottam.
A srácok ököllel a szájukban nézték, ahogy Alexis
megfogja a kezem és odarángat a színpad elé, ahol csak pár
lány táncolt egymás mellett.
– Lex…
–  Csitt, csak tedd rám a kezed, és kapaszkodj belém! –
Megfogta a két kezem, a csípőjére helyezte, aztán a nyakam
köré kulcsolta a karját.
Ezzel hirtelen a tizenötödik születésnapomon éreztem

240
magam, az egyetlen alkalom, amikor hajlandó voltam
táncolni. Ennek a ténynek ahhoz a lányhoz volt köze, aki
lyukat égetett a hátamba a szemével. Úgy éreztem, bizonyos
módon elárulom őt.
Jobbra-balra ringatóztunk, Alexis a fejét a mellkasomra
hajtotta, amire a srácok elkezdtek nevetni és beszólogatni.
Végül annyira elfordultunk, hogy lássam, ahogy Callum
Daisy füle mögé simítja a haját, ahogy a pult mellett álltak.
Amikor felemelte a fejét, a szemünk újra találkozott, és a
levegő megfagyott a tüdőmben, mert egy pillanatra elkaptam
a fájdalmat a szemében.
Mosolygott valamin, amit Callum mondott, s miközben őt
nézte, apró nevetés hagyta el a száját, amit nem hallottam, de
bármit megtettem volna érte.
A kezeim megfeszültek Alexis csípőjén, és nehezen tudtam
megállni, hogy az idegességtől megszorítsam. De megálltam,
amikor felnyögött. A francba!
Mégsem tudtam máshova nézni.
Daisy a két kezében fogta az elviteles poharát; szemét
Callumön tartotta, habár tudtam, hogy észrevett engem,
jobban, mint bármi mást az apró kávézóban.
Ha csak ránézett Callum, oda akartam lépni és ráborítani
az italát a fejére. Amikor okot talált arra, hogy hozzáérjen
Daisyhez, és megmosolyogtassa, le akartam tépni a fejét a
válláról, és labdaként használni a következő heti edzésen.
Miközben Daisyt a szobámba zárva tartottam volna, ahol
senki nem érhet hozzá.
Kiráztam magam a vad gondolataimból. Olyan gondolatok
voltak ezek, amiknek meg kellett volna kongatniuk a
vészharangot, de abban a pillanatban jogosnak éreztem őket,
egészen addig, amíg Alexis fel nem nézett rám a szempilláit

241
rebegtetve.
Képtelen voltam ezt tovább csinálni. És abban a
pillanatban mellbe vágott a felismerés. Hirtelen ötletem sem
volt, hogy miért nem kezdtem már valamit ezzel az elcseszett
helyzettel. Ám amikor kinyitottam a szám, hogy megtegyem,
Alexis lábujjhegyre emelkedett és elfordította a fejem, hogy
becsúsztassa a nyelvét.
Mielőtt elhúzódtam tőle, átnéztem a válla fölött, s láttam
Daisyt meg Callumöt kisétálni és eltűnni a lámpákkal
megvilágított utcán.
A dal véget ért, Robbo hangja a halk csevegésbe veszett,
ami egy újabb kör fergeteges tapsvihart követett.
Alexis megkérdezte:
–  Nem húzunk el innen? – A fogait az államba
mélyesztette, miközben az agyam még mindig azt próbálta
feldolgozni, hogy hol lehet Daisy, és miért Callummel ment el.
– Már egy ideje itt vagyunk, Quinn.
Megköszörültem a torkom.
–  Lex, szerintem én… nem is tudom. – Zavarba jöttem, és
elöntött a forróság.
Zavart arckifejezését látva elfordultam, és még több
bűntudat töltött el. Visszasétáltam az asztalunkhoz, ahol
befejeztem a kávém, a srácok pedig mind felálltak, hogy
zrikálják Robbót a raktár előtt.
Alexis követett.
– Most komolyan? Ez baromság!
– Mi? Te akartál velünk jönni.
–  Azt reméltem, hogy jó móka lesz. Szükségünk van a
mókázásra, Quinn. És azt hittem, hogy túljutottunk már ezen.
Próbáltam kontrollálni a légzésem, miközben leraktam a
bögrém, és összehúzott szemekkel Alexisre néztem.

242
 – Túljutni, micsodán?
Vágott egy grimaszt, majd oda mutatott, ahol percekkel
korábban Daisy állt.
–  Daisyn. Olyan leszel, mint egy zombi, amikor meglátod,
vagy valaki megemlíti őt.
Nem tudtam, mit mondhatnék.
Eldöntöttem, hogy megpróbálkozom az igazsággal, és a
vállam a megkönnyebbüléstől el is ernyedt, mert talán így
helyreáll majd minden. Túl régóta lógtam fejjel lefelé.
Szerettem Alexist, de ez nem volt fair. Nem olyan szerelem
volt, amit érdemelt. Nem, hiszen azóta mást szerettem,
amikor még azt sem tudtam, mit jelent maga a szó.
– Lex, ezt talán máshol kéne megbeszélnünk.
Egy újabb hosszú pillanatig rám meredt, majd megrebbent
a szeme, és felkapta a táskáját.
–  Tudod, mit? Fel kell hívnom Tinát. Mondtam neki, hogy
talán benézek hozzá.
Ne! El kell mondanom neki, mi történt, hogy mit tettem.
– Várj, de azt mondtad…
–  Most szakított a barátjával, akivel középsuli óta együtt
vannak, és nehezen viseli, oké? – A vállára igazította a táskája
pántját, aztán megfogta az állam, és egy gyors csókot nyomott
a számra. – Szeretlek.
Elsétált, de nem akartam annyiban hagyni. Azt hittem, azt
akarja, hogy őszinte legyek.
– Lex, várj! – szóltam utána, és egy csapat diákot kikerülve
az ajtóhoz szaladtam. – Igazad volt legutóbb. Szerintem
nekünk…
Feltartotta az egyik kezét, és mosolyt erőltetett az arcára,
amikor kinyitotta az ajtót.
–  Holnap hívj fel! Majd csinálunk megint valamit, talán

243
nézhetünk egy filmet, vagy vacsizhatnánk.
Nem várt válaszra, az ajtó pedig becsapódott mögötte, az
apró csengő harangként zúgott a fejemben.
Beletúrtam a hajamba, és kitértem valaki elől, aki befelé
tartott.
Görcsbe rándult a gyomrom, és a kávé íze megkeseredett a
számban.
 
 

2
Angol, enyhén édes pogácsaféleség, amit kettévágva lekvárral és tejszínhabbal
vagy vajjal töltve esznek.

244
 HUSZONHAT
Daisy

– A dupla randi olyan…

–  Amatőr? Gimis? – segített ki Pippa, miközben a Gray
Springs főutcáján sétáltunk a játékterem felé.
– Furcsa. Azt akartam mondani, hogy furcsa. – Kezemet a
kardigánom zsebébe dugtam, és körbenéztem.
Az emberek itt a tél közeledte ellenére is szerettek tárasági
életet élni. Nyakunkon volt a halloween, így tökök, pókhálók
és ijesztő babák díszítették a kirakatokat és a járdaszéleket.
Callummel és Tobyval találkozunk. Pippa és Toby
hivatalosan is randiztak.
Ezért volt a dupla randi. Pippát az újdonsült
párkapcsolatban lévők bűntudata sújtotta, ami meg is
látszott. Nem számított, hányszor mondtam, hogy örülök
nekik, vagy hogy Callum és én csak barátok vagyunk, nem
érdekelte. Tehát így álltunk.
Még most sem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem
Pippának a csókot. Fogalmam sem volt, hogy miért. Ráadásul
ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha meg
sem történt volna, és ha beszámolnék róla, hazugot csinálnék

245
magamból. Főleg hogy két napja láttam őt Alexisszel a Bean
Streamben.
Akkor hazamentem, és hetek óta először telesírtam a
párnámat. Úgy éreztem, Quinn kiemelt a megmaradt
fájdalmamból, de csak azért, hogy aztán eldobjon, és én újra
teljesen elmerüljek.
Hülyeség volt azt gondolnom, hogy bármi is megváltozhat
a csók után.
Viszont azt mondta, hogy nem sajnálja, ami megrémisztett
és hasztalan reményt táplált valami után, ami nem lehet az
enyém. Ennek ellenére én sem sajnáltam, bár úgy éreztem,
csak tovább kínoztam magam azzal, hogy engedtem
megtörténni.
Ilyen az első szerelem. Mindig azt mondják, hogy az első
szerelem sokáig veled marad az után is, hogy találkozol a
második, harmadik vagy negyedik szerelmeddel.
Azt viszont elfelejtették megemlíteni, hogy néhány
emberben olyan mélyen megmarad, amitől szinte képtelen
továbblépni. Ilyenkor arra kényszerülsz, hogy úgy járj a
földön, mintha egy részed állandóan hiányozna.
Azt hittem, komolyan megpróbáltam elengedni. Nem
mintha lett volna beleszólásom az egészbe, amióta megláttam
Quinnt és Alexist a szemeszter elején.
De mi van, ha mégis van beleszólásom?
Nem számít, mondogattam magamnak. Többé már nem.
Nem voltam az a lopós fajta. Ha valami nekem
rendeltetett, azt a helyes módon akartam kiérdemelni.
Csakhogy nem tudtam kiérdemelni. Nem tudtam halálra
dolgozni magam azért, hogy megkapjam az egyetlen dolgot,
amire a legjobban vágytam.
Ez a szerelemnek nevezett dolog nem így működik. Sosem

246
tisztességes.
Bár mostanra fájdalmasan és megalázóan egyértelművé
vált, hogy ha engem választana, valószínűleg
visszafogadnám. Tévedés volt tettetnem az ellenkezőjét,
amiért visszataszítóan csalódtam magamban, de hirtelen
megbékéltem, amikor végre bevallottam az igazságot.
Callum mosolygott, ahogy közeledtünk – kezét fekete
kabátja zsebébe dugta, lábára sötét bakancsot húzott. Szürke
felsőjével, tökéletes szélfútta hajával és sötét farmerével
kombinálva úgy nézett ki, mint egy két lábon járó
Abercrombie & Fitch 3 reklám.
Amíg Callum divatos volt, egy kis menőséggel fűszerezve,
addig Toby bandás pólót, szakadt farmert, elnyűtt
Timberland bakancsot viselt, haja rakoncátlanul állt, mintha
ő nyerte volna a rosszfiú versenyt. Úgy öltözött, mintha nem
is érdekelné, bár kíváncsi lettem volna, hogy tényleg így van-
e.
A mosolya ragyogó volt, még az én gyomrom is
megremegett a fehér fogai látványától, és attól, ahogy a kék
szeme csillogott az utcai lámpa alatt, miközben Pipát nézte.
Két hosszú lépés után megfogta az arcát, és hátradöntötte a
fejét. Pippa meglepett nyöszörgést hallatott, amikor Toby
szája az övére rontott. Ott. Mindenki előtt.
Elvörösödött arccal a fülem mögé tűrtem a hajam, és
félrenéztem. Örültem nekik; komolyan. Még ha fájdalmas is
volt emlékezni, hogy milyen érzés. Hogy valaki így néz rád és
úgy ér hozzád, mintha neki teremtettek volna. Egy részem
térdre akart ereszkedni és könyörögni, hogy élvezze ki
minden pillanatát, és oltalmazza ezt a varázslatot.
Hiszen a varázslatnak szokása eltűnni, annak az üres
illúzióját hagyva maga után, amiről azt hitted, hogy egyszer a

247
tied volt.
–  Jól nézel ki – mondta Callum, és a kezébe vette az
enyémet. Dörzsölgetve melegítette a hideg bőröm. – Jól vagy?
Mosolyogva válaszoltam.
–  Igen. Kicsit zavarban vagyok, amiért így elrángattak
magukkal.
–  Azt hiszem, sajnálnak minket. A legjobb, ha a kedvükre
teszünk – suttogta, én pedig nevettem. Sötét szeme az
arcomra tapadt. – De örülök, hogy látlak. Őszintén szólva,
nem tudtam, akarsz-e újra velem lógni.
Én sem tudtam, hogy akarom-e. Annak ellenére, hogy
érzelmileg ugyanolyan elérhetetlen volt, mint én, szerettem a
közelében lenni. És amikor múltkor éjszaka hazakísért,
rájöttem, hogy szeretek vele beszélgetni, és jól érzem magam
vele.
– Nincs abban semmi rossz, ha barátok vagyunk.
Callum odahúzta a karom, hogy átkaroljam, miközben
követtük Tobyt és Pippát a fényes, zajos játékterembe. Meleg
lélegzete a fülemet súrolta, s a bőröm megbizsergett.
– Barátok, akik csókolóznak?
Ismét nevetve felnéztem rá, és szemügyre vettem az arca
szép vonalait.
– Egy csók jár minden játék után, amit nekem nyersz.
Kihúzta a vállát, mintha csatára készülne, és így szólt:
–  Ebben az esetben induljunk, hölgyem! Egy tucat csókot
kell még kiérdemelnem.
Nem jött neki össze a tucat, és szűk egy órával később
elvesztettük Pippát és Tobyt a kosárra dobásnál.
Rákészültem a következő dobásomra, és az apró hálóra
hunyorogtam. A labda kirepült a kezemből, de elhibáztam,
mert lepattant a falról, és a játékok közé esett.

248
 – Basszus!
Callum a lábát használva kilökdöste, és nevetve visszaadta
nekem.
–  Fogd be! – morogtam, majd motyogva megköszöntem a
labdát, és újra megpróbáltam. – Elég nagy a zaj, nagyon
zavar.
– Persze – bólintott.
Majdnem összegörnyedt a kacagástól, mivel minden
alkalommal elhibáztam. Aztán végül bedobtam. Addigra már
nagyon kínos lett volna bármit is csinálni azonkívül, hogy
feltoltam a szemüvegem az orromon, Callumhöz fordultam,
és csípőre tett kézzel bólintottam.
Megpróbálta visszatartani a nevetést, de nem sikerült,
majd bölcsen azt javasolta, hogy keressünk valami mást.
Félórás próbálkozás után végül nyert nekem egy kis
plüssbékát egy plüssállat-halászó játékgépen. A mosolyom
mulatságos lehetett, mert Callum halálra röhögte magát,
ahogy óvatosan elvettem tőle a kis zöld játékot, és
megbámultam.
Megérintettem a nagy gombszemeit és a kis lábait.
– Imádni való!
–  Nem annyira, mint te most – állapította meg Callum
humorral fűszerezett hangon.
Egyik karját a vállamra dobva az oldalához húzott,
miközben lassan a kijárat felé indultunk.
– Szerinted hova tűntek?
– Tobynál lehetnek. Azt hiszem, ma este övé az egész lakás.
Ó! Próbáltam nem eltöprengeni azon, hogy mit csinálhat
Quinn. Nagyon büszke voltam magamra, amiért már két
kezemen meg tudtam számolni, hányszor gondoltam rá egy
nap.

249
 Korábban ehhez a lábam, egy toll és egy darab papír is
kellett. A lassú haladás is haladás.
Ráadásul attól még szerethettem őt, hogy tudtam, nem
lehet az enyém, és ezt már könnyebben el is tudtam fogadni.
Quinn Burnellen nem lehetett csak úgy túljutni. Ezzel
kellett együtt élnem, és remélnem, hogy a fájdalom minden
egyes nappal enyhül.
– Láttad az exedet? – kérdeztem Callumöt, és megálltam a
kijáratnál.
A sóhaj, amit kiadott, túlságosan ismerősen hatott.
– Látni láttam, de nem beszéltem vele.
Az ajkamba haraptam, és a kezem kinyúlt, hogy megfogja
az övét, amikor a karja lecsúszott a vállamról.
– Még mindig szereted?
Callum szomorúan lebiggyesztette a száját.
– Ez bonyolult.
– Megértem.
Vigyorogva válaszolt:
–  Gondoltam, hogy így van. Azt hiszem, nincs más
választásunk, mint továbblépni, nem igaz?
Oldalra billentettem a fejem és rámeredtem, majd a
békámra.
–  Nem tudom, mi mindent tett, de fogadni mernék, hogy
sajnálja. – Megérintettem a béka rózsaszín száját. – Egészen jó
fogás vagy, tudod?
Callum nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy az ujjaim a
békával játszottak.
– Azt mondom neked, hogy nem kell mindig továbblépned.
Időnként visszatérhetsz és megpróbálhatod újra. Vagy ha
nem, akkor az is rendben van, ha hagyod, hogy fájjon.
– Te is ezt teszed? – kérdezte.

250
 –  Nincs más választásom. Újra megpróbálni nem tudom.
Így marad a másik opció.
Felemelte a kezét, és az ujjaival megsimogatta az arcomat.
– Gyere ide!
Odaléptem, ő lehajtotta a fejét, hogy puszit leheljen a
homlokomra, és azt suttogta:
–  Most nem fogom beváltani a nehezen megszerzett
csókomat, mert valaki figyel. De hamarosan begyűjtöm.
Elhúzódott, én meg körbefordultam, és kiszúrtam, hogy
Quinn egy padon ül egy kicsivel messzebb. A telefonja lógott a
kezéből, és minket bámult. Elkapta a pillantását, amikor
észrevette, hogy nézem.
– Mit csinál ott egyedül?
– Fogalmam sincs. Mehetünk? – kérdezte Callum.
Bólintani akartam, és megfogni a kinyújtott kezét, de
valami arra késztetett, hogy újra Quinnre nézzek, aki megint
minket bámult.
– Ööö… valójában… azt hiszem, fogok egy taxit.
Callum Quinn és köztem kapkodta a tekintetét, végül kissé
összehúzta a szemét.
– Biztos?
Bólintottam, és igyekeztem megnyugtató mosolyt küldeni
neki. Nem voltam teljesen biztos a dolgomban. Igazából
tudtam, hogy vele kellene tartanom és hazamennem. De
képtelen voltam megtenni.
– Még tartozol nekem – mondta, és játékosan cuppogott. –
Ne felejtsd el!
Néztem, ahogy elsétál az utcán a Lexus felé, aztán
elfordultam és odamentem, ahol Quinn már a telefonjával
babrált.
– Szia! – köszöntem, majd leültem, összehúzva magamon a

251
kardigánomat, amibe a kis békámat gyömöszöltem.
– Szia! – mondta, a szemét a telefonján tartva, bár láttam,
hogy valójában nem csinál semmit rajta. Csak egy internetes
oldalt bámult.
–  Mi az oka – folytattam, és kezdtem kissé hülyén érezni
magam, amiért nem mentem haza –, hogy itt ülsz egyedül egy
hideg padon?
A szemem minden mozdulatát követte. A szempillái apró
rebbenését, miközben elszántan bámult a telefonjára, a
görnyedt, merev vállát és a megfeszült állát.
Miután hosszan kifújta a levegőt, a válla ellazult,
hátradőlt, és a telefonját a zsebébe dugta.
– Alexisszel voltam.
Figyelmen kívül hagyva a maró érzést a bőröm alatt,
körülnéztem.
– Merre van?
–  Az utcában lévő bárban. Meglátta néhány barátját,
miután vacsoráztuk, és együtt akart lógni velük.
Nem hangzott túl csalódottnak, de a hangja arra engedett
következtetni, hogy valami zavarja.
– Te nem akartál velük tartani?
Ez nem volt meglepetés. Quinn szívesen lógott egy ideig a
barátaival, de többnyire inkább a saját útját járta.
– Nem. – Összekulcsolta a kezét a hasán, és malmozott az
ujjaival. – Nem az én világom. Viszont még nem akartam
hazamenni, mivel Toby áthívta Pippát.
– Ó, igen – vigyorodtam el –, valójában leráztak minket.
A szél az arcomba fújta a hajam. Visszadobtam a vállam
mögé, és Quinnre néztem. A tekintetét a hajamon tartotta.
–  Ja, te és Callum? – Néhányszor pislogtam, mert nem
tudtam, mire gondol. A szeme röviden becsukódott, miközben

252
hebegett. – Ti… akkor együtt vagytok?
– Ó – nagy levegőt vettem –, nem, csak barátok vagyunk.
Az orra kissé megrándult, akárcsak az állkapcsa.
– Barátok, akik csókolóznak?
Hangosan elnevettem magam, még a fejem is
hátradöntöttem.
–  Mi van? – kérdezte a felső ajkát kissé megemelve,
miközben rám meredt.
Megtöröltem a szemem alatt, ha esetleg elkenődött volna a
szempillaspirál.
– Semmi. Csak valami hasonlót mondott ő is.
Quinn dünnyögő hangot adott ki, és elfordult.
–  Sajnálom, tudom, hogy nem kellett volna
megkérdeznem. Nem az én dolgom. Csak láttam, hogy
csütörtök este együtt mentetek el a kávézóból.
Ránk telepedett a csend.
Nem tudtam, hogy mit vár, mit mondjak erre. Nem volt
köze hozzá azok után, hogy Alexis szája megérintette az övét,
és egymás kezét fogták. De nem hazudhattam magamnak.
Viszont jólesett tudni, hogy zavarhatja.
–  Meglepődtem, hogy észrevetted. Elfoglaltnak tűntél. –
Amikor nem válaszolt, csendesen felsóhajtottam. – Csak
hazakísért.
– Haza – motyogta elgondolkodva.
–  Igen. Ha már itt tartunk, hogy van Spud? – A szavaim
bizonytalanok voltak.
Úgy tűnt, Quinn visszatért a gondolataiból. Újra rám
figyelve összeráncolta a homlokát.
–  Ó, jól. – Bólintottam, ajkammal a fogaim közt. Ő meg
folytatta: – Pokollá teszi anya életét, és semmiben sem segít
apának.

253
 A szívemet melegség töltötte el.
– Istenem, mennyire hiányzik!
–  Nekem is. – A válla megroskadt, ami nem kerülte el a
figyelmem. Nemcsak a kutyája hiányzott neki; mindent
hiányolt, ami az otthonnal kapcsolatos. – Marynek nemrég
borja született.
Elkerekedett a szemem.
– Viccelsz? Emlékszem, amikor még pici volt.
Váratlan mosolya sugárzó volt, fogai ragyogtak az utcai
lámpák alatt.
– Igen, bikája született.
Előhúzta a telefonját, megnyitott egy képet, és
odanyújtotta.
– Istenem! – Megérintettem a képernyőt, és ránagyítottam
az apró borjúra. Teljesen fekete volt, két fehér folt kivételével.
Az egyik a nyakán, a másik az orrán. – Gyönyörű szép!
Visszaadtam, és Quinn elmosolyodott.
–  Apu mérges volt, hogy bika lett. De kiderült, hogy csak
nyert rajta. Lehet, hogy bemutatja a jövő évi vásáron.
A nosztalgia és a vágyakozás szédítő, hideg ölelésébe
burkolóztam, miközben azon gondolkodtam, mikor térhetek
vissza oda. Haza.
– Hiányzik, ugye? – kérdezte csendes és szelíd hangon.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Meglepetten
odanyúltam és levettem a szemüvegem, hogy gyorsan
letöröljem, ám Quinn ujja megelőzött. Mindketten
megdermedtünk, és riadt tekintettel néztünk egymásra.
–  Mennem kellene – szólaltam meg egy nehéz pillanattal
később, de nem mozdultam.
Keze az ölébe hullott, és felállt.
– Hogy jöttél ide?

254
 –  Pippával taxiztunk. Hívok egyet. – Felvettem a
szemüveget, a telefonomért nyúltam, de Quinn hangja
megállított.
–  Ne! – mondta. – Úgyis arra kell mennem hazafelé.
Elviszlek.
Miután sikerült levennem a tekintetem a fehér pólójáról,
amely ültében a hasizmához tapadt, remegve válaszoltam:
– Oké. Köszi.
Az embereket kerülgetve a járdán odasétáltunk a régi
fehér autójához. Kinyitotta az ajtót, mire köszönetképpen
elmosolyodtam, miközben bemásztam.
– Bocs a rendetlenség miatt – szabadkozott, és beindította
az autót.
A kocsi hangos volt, de meleg, ahogy a forró levegő
beáramlott a szellőzőn. Ám körbepillantva nem vettem észre
túl nagy rendetlenséget. Volt ott néhány jegyzetfüzet, a
tornazsákja az ülés mögött, és egy pár cipő a padlón.
– Nem igazán tudom, hogy miről beszélsz – nevettem.
Ő is így tett.
– Néha elfelejtem. Annyira megszoktam Toby világlátását.
–  Pippa ugyanolyan. Mindig feltakarítja a már amúgy is
elég tiszta részemet.
Kicsit lejjebb vette a fűtést, majd befordult a kampuszhoz.
– Ezt jól kifogtuk, nem igaz?
– Meghiszem azt – vágtam rá szeretetteljesen.
Lehúzódtunk az épület előtt, és kiugrottam, hogy
köszönetet mondjak a fuvarért, amikor láttam, hogy Quinn
megkerüli az autót.
– Mit csinálsz?
Gyönyörű, csintalan mosoly villant fel az arcán.
– Megnézem, milyen a kollégiumod. – Amikor csak álltam

255
ott, valószínűleg redőkbe szaladt homlokkal, felkuncogott. –
Gyere, mielőtt valaki elzavar innen!
A pillangók fellázadva ejtették foglyul a gyomromat a
gondolattól, hogy egyedül legyek vele, csak ő és én az apró
szobában.
Kinyitotta nekem az ajtót, előrementem, és úgy néztem
körbe, mintha bármely pillanatban valaki előugrana és
felordítana, hogy: Fiam!
– Ööö… nem hiszem, hogy itt szabadna lenned – suttogtam,
miközben felmentünk a lépcsőn, és majdnem megbotlottam,
mivel folyamatosan kapkodtam a fejem.
A nevetés továbbra is ott bujkált a hangjában, amikor
megragadta a karom, hogy megmentsen az eséstől.
–  Te tényleg azt hiszed, hogy én vagyok az első srác, aki
feljön ebbe a kollégiumba?
Nem tudtam. És az, hogy nem válaszoltam, eleget elárult.
– Néha elfelejtem, hogy…
– Milyen buta és naiv tudok lenni? – kérdeztem.
Quinn megállt mellettem, amikor az ajtóhoz értünk, én
meg előástam a kulcsomat.
–  Azt szerettem volna mondani, hogy csodálatosan
gyanútlan – suttogta. Közvetlenül a fülemnél.
Amikor az ajtó kinyílt, Quinnre pillantottam. Meredten
nézett, aztán a tekintete elszakadt az enyémtől, és az ajkamra
siklott.
– Soha ne változz meg, Dais!
Ő sétált be először, és ráérősen szemügyre vette a szobát.
– Pippa ezért meg fog ölni.
–  Még szerencse, hogy tisztaságmániás, aki nem hagyja
szanaszét a bugyiját – jegyezte meg Quinn, miközben a
komódomon keresgélt. – Megvan.

256
 Úgy tartotta fel az egyik karamellás ajakbalzsamomat,
mintha megtalálta volna a Szent Grált, majd körbepördült.
Kihúztam magam, mert eddig az ajtónak támaszkodtam,
és becsuktam magam mögött, mielőtt bárki megláthatta
volna.
– Most már tényleg vennem kéne neked is egyet.
Zavart képet vágott, majd levette a kupakot, hogy
megszagolja.
– Miért?
–  Ezért – mutattam arra, amit éppen csinál. – És
emlékszem, sokszor rajtakaptalak, hogy rákened az ujjadra,
és lenyalod.
–  Rendben. Most megfogtál. – Visszazárta, lerakta, és az
ágyhoz sétált.
A szívem kiugrott a helyéről, amikor megállt a szőnyegen,
és a szeme a falon lévő képeket mustrálta.
Alig bírtam megállni, hogy kínomban felsírjak.
Odarohantam és felugrottam az ágyra, hogy letépjem a
Quinnről készült képet. Nem elég, hogy Spud rajta volt, még ő
is! Ritka hülye vagyok, annyira el voltam vele foglalva, hogy
csak úgy beengedtem ide, anélkül, hogy eszembe jutott volna,
a kép még mindig a falon van.
–  Várj! – Megragadta a csuklómat, és elfordított, hogy
szembenézzek vele az ágyon, ahol álltam. – Állj, ne! Te… –
nyelt egyet.
Becsuktam a szemem és imádkoztam, hogy ez csak egy
rossz álom legyen. Újra kinyitottam, de Quinn még mindig ott
volt.
– Butaság. Nem is tudom…
A szám becsukódott, amikor Quinn közelebb lépett az
ágyhoz, és megfogta az arcomat. Mogyorószín szemei olyanok

257
voltak, mint két vihar, örvénylő és könyörtelen, ahogy rám
bámultak.
– Nem butaság – suttogta.
–  N… nem az? – lélegeztem ki, miközben minden
lehetséges módon Quinn hatása alá kerültem.
Körbevett az illata, és az érintése azzal fenyegetett, hogy
megremegteti a térdemet.
– Nem – ismételte meg.
Közelebb húzta az arcom, és a szemét az ajkamra szegezte.
 
 

3
Amerikai divatmárka, amely félmeztelen modellek által reklámozott, gazdag és
szép fiataloknak szánt ruháiról várt hírhedtté, amíg meg nem változott az
üzletpolitikájuk.

258
 HUSZONHÉT
Daisy

A lélegzetem valósággal kiszakadt belőlem, aztán a karom

Quinn nyaka, a lábam pedig a dereka köré fonódott.
Úgy kapott el, mintha tollpihe lennék, és pontosan ilyen
érzés volt újra a karjaiban lenni. Mintha lebegtem volna. Egy
olyan hely felé sodródva, amelyik egyszerre csodálatosan
idegen, és mégis az otthont jelenti.
– Quinn – szólaltam meg rekedtes hangon, amikor egy kéz
indult felfelé a hátamon a hajamba gabalyodva. – Nekünk azt
nem kellene.
–  Tudom. – A lélegzete összeolvadt az enyémmel rövid
szuszogás és zihálás formájában, miközben az ajkunk
egymáshoz közeledett, amíg már csak hajszálnyira került
egymástól. – Nem tudok várni egy másik életig. Ezt akarom.
Veled.
Az ajka megérintette az enyémet, és mintha erre várt
volna, a testem minden része úgy szikrázott fel, mint egy
tűzijáték. A buli éjszakájával ellentétben lágy volt, és szelíd, a
lehelete édes és parányit mentolos. A nyelvem nem tudott
tovább várni egy percet sem, kicsusszant a számból és

259
szétválasztotta Quinn ajkait, hogy megtalálja az övét. Az
összetalálkozott az enyémmel, érintésről érintésre,
simogatásról simogatásra. A nyögése maga volt a
gyönyörűség, pedig úgy hittem, a fülem már soha többé nem
lesz tanúja.
–  Azta… – Elszakította a száját, és pánikba estem, amíg
óvatosan az ágyra dobott, majd levette a pólóját.
Eltátottam a szám, a szemem pedig megpróbálta
feldolgozni, amit lát. Sima, aranyszínű bőr, széles, erős váll és
bicepsz, ami kidudorodott, miközben Quinn fölém tornyosult,
és elszórtan elhelyezkedő szőke, majdnem láthatatlan
szőrszálak a mellkasán, amik összeillettek az alsónadrágjába
vezető vonallal. A mellkasán lévő apró szőrszálak
újdonságként hatottak, és a torkom kiszáradt a vágytól, hogy
megérinthessem őket. Hogy hozzájuk érintsem az ajkam.
– Dais?
– Huh? – Megráztam a fejem, az arcom tüzelt.
A szája az arcomra ereszkedett, és csókokat nyomott rá.
– Még mindig kibaszott kemény leszek, amikor elpirulsz.
Elakadt a lélegzetem, megfogtam az arcát, és a homlokát
az enyémhez húztam.
– Ez most tényleg megtörténik?
A szeme tele volt csodálkozással, ahogy rám nézett, ahogy
válaszolt.
– Nem tudok leállni. Nem tudom ezt így tovább csinálni. Te
és én vagyunk. A sors egymásnak szánt minket, és nem
akarok tovább küzdeni ellene.
A szívem olyan magasra emelkedett, hogy egy pillanatra
attól tartottam, mennyire fájhat, ha majd földet ér. De aztán
Quinn ajka visszatért az enyémre, és csak annyi időre
szakadtunk el egymástól, hogy levegyük a ruháinkat.

260
 Csak a bugyim maradt rajtam, és figyeltem, ahogy lassan
lehúzza a lábamon, miközben durva ujjai végigfutnak a
bőrömön.
–  Csak még gyönyörűbb lettél. Hogy a fenébe lehetséges
ez? – Úgy tűnt, mintha magához beszélne, de így is
elpirultam.
A szívem egy mérföldet dobbant percenként.
Sötétkék bokszeralsója volt az utolsó lépés, és majdnem
elfordultam, annyira kitárulkozva és idegesnek éreztem
magam, hogy legszívesebben labdává gömbölyödtem volna. A
sóvárgás és az izgalom minden másodperccel erősödött, és
tudtam, hogy én sem tudnék, és nem is akarnék leállni.
A lábaim közé mászott, próbáltam nem a hosszú, vastag
részét nézni. Megpróbáltam, de a vigyorából ítélve kudarcot
vallottam.
–  Gyere ide! – suttogta az államat megdöntve, és ajkát az
enyémhez érintette. – Annyira benned akarok lenni! De nem
hiszem, hogy van nálam gumi. – A bizonytalanságom
nyilvánvalónak tűnhetett, mert így folytatta. – Soha nem
voltam… soha senkivel nem voltam anélkül.
Éreztem őt, a nedvességemet dörzsölte, ami segített
figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy mással is volt. Ezt
akartam. Csak mi. Semmi más.
–  Fogamzásgátlót szedek. – Összeráncolt homloka
megnevettetett. – Ami jó dolog. De jobb, ha figyelmeztetlek,
én nem…
–  Nem, micsoda? – Elkomorodott az arca. – Nem voltál
senkivel?
– Nem. Csak veled.
–  Csak velem – ismételte meg döbbent és kissé fojtott
hangon. – Basszus, Dais! Nem érdemlem meg ezt. Téged.

261
 Túlságosan hatalmukba kerítettek a pillanatnyi érzések
ahhoz, hogy belesüllyedjek a bánatba és a megbánásba.
Quinn bőre olyan volt, mintha égetne, a lélegzete cirógatta az
ajkamat, és le nem vette rólam a szemét.
–  Csak veled – nyöszörögtem, miközben csókokkal
borította be az arcomat, aztán lefelé haladt a nyakamon, és
elárasztotta a mellkasom.
Hatalmas kezei mindenütt ott voltak, teljesen befedték az
apró melleimet, nyomon követte és megnyalta a testem
minden mélyedését és ívét. Meleg nyelve belemerült a
köldökömbe, amin felkuncogtam, amíg el nem ért a
combjaimhoz, amiket akkor széttártam.
–  Hűha! – Majdnem felsikoltottam, amikor a nyelve
szétnyitott, hosszú, gyengéd vonalakat nyalogatva a
legérzékenyebb területemre.
Quinn felmordult, és a remegéstől libabőr borította be
minden egyes felhevült részemet.
–  Uramisten! – nyögtem fel, ahogy Quinn karjai a
combjaim köré fonódtak, óvatosan szorított a kezével,
miközben körkörös mozdulatokat írt le a nyelvével.
Egy akaratomon kívüli sikoltás kíséretében mentem el, és
bár normális esetben zavart volna, hogy valaki meghallhat,
de most ismét lebegtem. Ezúttal másképp, csillagok és
félholdak köröztek a fejem fölött.
Quinn megtörölte az állát, fölém emelkedett, és a lábaimat
összekulcsolta a hátán. Pontosan ott éreztem őt, és kábán
felpillantottam az arcára. Néztem, ahogy az orrlyukai
kitágulnak, miközben elhelyezkedett, majd két centit beljebb
csusszant.
– Szólj, ha fájdalmat okozok, oké?
– Oké – nyöszörögtem, továbbra is fenséges melegséget és

262
bizsergést érezve.
A csípőjét hátrahúzva lassan belém csusszant, aztán
megállt, amikor a medencecsontja találkozott az enyémmel,
és teljesen bennem volt.
– Ó, egek! – sziszegte, és a fejét a nyakamba fúrta.
A mennyezetre meredtem, miközben egy picike fájdalmat
éreztem, és valami mást is. Mintha a testünk
összekapcsolódásával egy részem a helyére került volna.
A kényelmetlenséggel mit sem törődve, a kezeim
felfedezték a bőrét, az izmos vállát és karját. Az ujjaim a
gerincét és a csontjait követték, amitől a teste megremegett és
megborzongott az enyém fölött.
Mérhetetlenül hosszú ideig feküdtünk, a levegővételünket
és a kezem szinte hangtalan mozgását leszámítva,
mozdulatlanul.
Az egyetlen fényforrás az ágyam melletti ablak volt. Az
odakint ragyogó hold táncoló árnyékokat vetett a falra. Az
épület hangjai eljutottak a fülemhez, de Quinn szívverésén
kívül semmi mást nem akartam hallani, miközben mellettem
fekszik. Meleg leheletének folyamatos áramlása a hajamat
mozgatta. És az ajka nem volt hajlandó elengedni a száguldó
pulzusomat borító bőrt.
–  Az illatod és az ízed olyan, mint a szívem – suttogta az
államnak, és lusta csókokat nyomott rá. – És olyan vagy, mint
a kibaszott mennyország.
Magamhoz szorítottam, és egy könnycsepp szivárgott ki a
szememből.
–  Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha újra
elveszítenélek. – Ennyit tudtam kinyögni válaszként. Mert
másra képtelen voltam. A félelmeim követelték, hogy
meghallják őket, és én megadtam nekik, amit akartak. Amit

263
megérdemeltek.
Quinn fájdalmas hangot hallatott, feltámaszkodott az
alkarjára, és gyengéden kisöpört néhány hajszálat az
arcomból.
–  Nem fogsz. Soha. – A szeme az enyémet kereste, és az a
képesség, hogy tudunk egymásban olvasni, kezdett
visszatérni. – Jóváteszem, ígérem.
Miközben azt kívántam az égbolt összes csillagától, hogy
gondolja komolyan a szavait, szorosabbra fontam a lábaimat
a dereka körül. Selymes bőrének érintése olyan hőhullámot
váltott ki, amely a lábujjaimtól az ujjaimig száguldott.
Keze a hajamba süppedt, ujjaival a fejbőrömet súrolta és
dörzsölte, miközben a csípője mozgott. Egyszer, kétszer, majd
a harmadikra a szeme olyan volt, mintha felgyulladna.
Szétnyílt ajkain élesen áramlott ki a levegő, és keveredett az
enyémmel. Arany haja szerteszét állt.
Csodálatos volt. Az életnél is hatalmasabb, ahogy fölém
emelkedett, bennem mozgott, melegsége az egész testemet
beborította. A kép beleégett az agyamba, és tudtam, hogy
abban a pillanatban, ahogy egyedül leszek, megörökítem
papíron.
Gyorsítva a sebességen elvesztette lassú ütemét és
ritmusát, az ajkunk és a kezünk eszeveszett táncba kezdett.
Csendes nyögések és sóhajok töltötték be a szobát, és a szívem
összevissza vert, amikor Quinn megnyalta a torkom ívét, és
egy olyan pontot érintett meg bennem, amitől begörbültek a
lábujjaim.
–  Szűkülsz – mormolta az ajkamnak, olyan álmatag és
majdnem csukott szemekkel, hogy csodálkoztam, hogy lát
engem. – Jól érzed magad?
Válaszul szánalmasan nyöszörgő hangot tudtam csak

264
hallatni, amire mosolyra húzta a száját. Másodpercekkel
később a hasam hevesen megremegett, és az érzés visszatért.
– Igen – nyögött fel Quinn.
A fogai beszívták az alsó ajkamat, aztán lassan elengedték.
A csípőjét elfordítva begyorsított, miközben az agyam péppé
vált, és a lábaim szorosan tartották a testét. A remegések
továbbra is ostromoltak, de sikerült kinyitnom a szemem,
éppen időben, hogy lássam, ahogy hátradobja a fejét. Az
állkapcsát szorosan összezárta, egy szisszenés és egy
káromkodás hagyta el a száját, majd elernyedt. Valamiféle
utórezgés futott át rajtam a látványtól.
Quinn rám omlott, nehéz volt, ahogy rajtam feküdt és a
nyakamba lihegett. Nem érdekelt. Elfogadtam a súlyát, mint
egy kemény munkával megszerzett érmet. Olyan
elszántsággal merültem el az érzésben, amiért valami olyat
érinthetek, ami egyszer hozzám tartozott, hogy megremegett
a kezem, ahogy a nedves hajába túrtam.
– Csak veled – suttogta.
 
 
Az eső volt a második dolog, amit meghallottam másnap
reggel felébredve.
Az első Quinn megismételt ígérete volt, amikor félig
aludtam.
– Visszajövök. Jóváteszem.
Ami nem enyhítette a maró érzést, amit a hiánya okozott.
Hanyatt fordulva kinyitottam a szemem, és hagytam, hogy
bebarangolja a helyiséget. Elsuttogott ígéretétől úgy éreztem,
mintha azt várná, hogy egy foszladozó szalmaszálba
kapaszkodjak. Elment.
Próbáltam megakadályozni, hogy a gondolattól elszoruljon

265
a torkom, és visszafojtottam álmos könnyeimet.
Felültem, kisöpörtem a hajam az arcomból, és azon
gondolkodtam, hogy talán az egész csak egy szép álom volt.
Az a fajta, amelyik teljesen valóságosnak érződött, és hosszan
tartó fájdalmat hagyott a lábaim között.
Nem, nem az volt. Bár ha nem gondolta komolyan, amiket
mondott, nemcsak a szavaival, hanem minden érintésével,
akkor talán meg tudom majd győzni magam, hogy mégis az
volt. Hátha enyhíteni tudom végre elszoruló szívem pusztító
terhét. Csak egy kicsit.
Nem akartam tovább táplálni a paranoiámat, és
túlgondolni, amit tettünk és mondtunk, ezért kivettem a
vázlatfüzetem és egy ceruzát az éjjeliszekrényből, és
kinyitottam egy üres oldalon.
Órák teltek el, és röviden elgondolkodtam azon, hogy nem
kellene-e felkelnem. Zuhanyozni és tenni valamit a fejem
tetejével, ami biztos voltam benne, hogy úgy néz ki, mint egy
fészek.
De nem tudtam megtenni. Folytattam a kövér esőcseppek
bámulását a függöny résén keresztül, amik az ablakhoz
ütődtek, és rajzoltam.
Valamivel később, délután kinyílt az ajtó, és Pippa sétált
be, aki pont olyan komornak tűnt, mint én.
–  Szia! – köszöntem, becsuktam a vázlatfüzetem, és
leraktam magam mellé.
– Szia! – szipogta.
Letette a táskáját, majd arccal az ágyára zuhant. Adtam
neki egy percet, tudva, hogy feldúlt, és valószínűleg azon
gondolkodik, hogy mit mondjon nekem.
Valami nyilvánvalóan történt. Ez volt az első alkalom,
amikor Toby és Quinn lakásában töltötte az éjszakát, amiről

266
azt hittem, hogy mosolygást és végtelen ámulatot fog
eredményezni. Nem sóhajtozást, szipogást és olyan kinézetet,
mintha arcon csapták volna.
–  Toby… hazudott nekem – suttogta, és zöld szemével a
falat bámulta.
–  Hogyan? – Lefeküdtem és átfordultam, hogy
szembenézzek vele.
Fáradtan felsóhajtott, és végül rám szegezte a tekintetét.
–  Valójában elhallgatta az igazságot. Nem mondta el… –
Nyelt egyet. – Depresszióval és szorongással küzd. Nem is
tudom.
Reméltem, hogy jól leplezem a döbbenetem, de
nyilvánvalóan nem, mert Pippa elmosolyodott, és megtörölte
az orrát.
–  Igen, szerintem hasonló arcot vágtam, amikor
megtaláltam a gyógyszereit.
– Mi? De hiszen ő… – szakítottam félbe, de butaságnak tűnt
befejezni ezt a mondatot.
Pippa megtette helyettem.
– Boldog? Jól van? Igen, tudom.
Megértettem, hogy miért ideges. Nem csupán annyi
történt, hogy megtudta az új pasijáról, hogy mentális
problémákkal küzd. Hanem ez emlékeztette mindarra, amin
a családja keresztülment, amikor az apja elhagyta őket a saját
vívódása miatt.
–  Mit fogsz tenni? – kérdeztem annyira kedvesen,
amennyire csak tudtam.
Hosszú percekig nem válaszolt, majd suttogni kezdett.
– Most? Semmit. Valójában ez nem olyan dolog, ami miatt
dühösnek kellene lennem. De… ő nem tud apámról.
– El fogod neki mondani?

267
 – Nem vagyok benne biztos.
Az idő csak telt, miközben feküdtünk, egymást és a
szobában szétszórt dolgokat bámulva, a fejünk és a szívünk
végtelen kérdésekkel tele.
Egy idő után végül bevallottam:
– Tegnap este lefeküdtem Quinn-nel.
–  A francba! – Pippa szeme elkerekedett, majd lassan
kikászálódott az ágyból. – Hozok magunknak csokit lentről.

268
 HUSZONNYOLC
Daisy

Ahogy hétfő este kilencet ütött az óra, felkaptam a táskámat

az irodából, és kicsekkoltam. Tim egész este a leltározási
papírokat bújta, szerencsére nem kommentálta az átlagon
aluli bánásmódomat a vevőkkel.
– Szerdán találkozunk.
Felnézett, egy toll lógott a szájából, és az ujjai között volt
még egy.
–  Ó – köpte ki a tollat, én meg fejben feljegyeztem, hogy
mostantól a sajátomat használjam –, jó, rendben.
Megkérdeznéd Pippát, hogy be tudna-e jönni csütörtök
délután? Nem emlékszem, hogy van-e akkor órája, de Sara
hazament. Családi vészhelyzet.
–  Persze. Remélem, minden rendben Sarával. – Sosem
találkoztam vele. Hetente csak néhány műszakot dolgozott,
akárcsak én, és nem voltunk még ugyanazon a napon. A
fagyizó nem volt annyira forgalmas, hogy két embernél
többnek kelljen egy műszakban lennie.
– Jól van. Köztünk szólva, szerintem csak szüksége van egy
kis pihenésre. – Tim bajsza az egyik oldalon felkunkorodott, a

269
szája komor volt. – Sokaknak megterhelő lehet ez. Főleg
azoknak, akik messze vannak az otthonuktól.
Bólogatva ennyit mondtam:
– Minden bizonnyal. – Majd köszönésképpen intettem.
Halloweeni dekorációk forogtak és csillogtak a halványan
megvilágított kirakatokban és az utcákon. A hétvége
várhatóan annyi halloweenpartit ígért, hogy az embereknek
nehéz lesz kiválasztaniuk, melyikre menjenek el.
Összehúztam magamon a kardigánomat, és azt kívántam,
bárcsak hoztam volna valami melegebbet magammal.
Kihalásztam a telefonomat a táskámból, és küldtem egy gyors
üzenetet Pippának arról, hogy Tim azt akarja, dolgozzon
csütörtökön, majd visszatettem.
Ahogy az időjárás egyre hidegebb lett, az utcák minden
nappal korábban kiürültek. Elhaladtam egy pár mellett, akik
nevetgéltek és összebújtak a padon, s volt egy múló
gondolatom, hogy talán szeretők, akik a sötétben találkoznak,
a csillagok alatt. A hold és néhány idegen az egyetlen
szemtanújuk.
Megráztam a fejem, és próbáltam nem nevetni magamon.
Azért, mert egy pasitolvaj álszentté váltam, még nem kellett
mindenkire gyanakodnom.
Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy az összes
ember elárulja és bántja a másikat? Nem, nem hittem. De
beismertem, hogy egy kicsit segítene, hogy van olyan, akivel
együttérezhetek.
Hogy ne érezzem olyan egyedül magam.
Vicces, hogy az érzések és a vágyak mennyire
elvakíthatnak, és arra kényszerítenek, hogy csak a
pillanatnak élj. A jelennek. És ne törődj azzal, hogy mi fog
történni utána.

270
 Csak egypár nap telt el azóta. Pár nyomorúságos nap,
amikor úgy éreztem, minden a helyére került. Hogy talán
végre újra fellélegezhetek.
Függetlenül attól, hogy Quinn-nek milyen oka volt rá,
néhány nap is rengeteg idő, hogy magadra hagyjanak, amikor
ilyen sokat kockáztattál. Minden percben, minden órában
várni, akarni, tűnődni. És agyalni. Az az állandó rohadt
agyalás. Túlgondolni minden egyes dolgot.
Nincs győztes a szívek csatájában. Hacsak nem számítod a
gyötrelmet győzelemnek.
Megbántam, ami történt? Nem. Bár kezdtem idiótának
érezni magam. Vakon bíztam és azt reméltem, hogy minden
megoldódik, mégis képtelen voltam olyat megbánni, ami
Quinn-nel kapcsolatos. Azt viszont bántam, ahogy a dolgokat
intéztük, és hogy látszólag csak én éreztem magam rosszul
miatta. Talán bennem volt a hiba.
Felfelé sétálva a lépcsőn a szobánkhoz, a fejem annyira
tele volt kérdésekkel, hogy meg sem hallottam a morajlást, a
halk nevetést és a hüledezést, amíg majdnem az ajtóhoz
értem. Csak akkor vettem észre őket. És csak akkor jöttem rá,
amikor meglátva a nyitott ajtót körbenéztem, hogy ez a sok
sutyorgás az emeletünkön miattam van.
– Azta, mekkora ribanc!
– Ja, elég szemét dolog.
Mi szemét dolog? A gyomrom megtelt rettegéssel, nehéz és
émelyítő volt, mintha egy pohár cementet nyeltem volna.
Jobban kitártam az ajtót, és a látványtól kiugrott a szívem.
Szinte láttam magam előtt, ahogy összeroncsolódva dobog a
földön, a durva szálakba és a piszokba gabalyodva, miközben
próbálja eldönteni, hogy mindez megérte-e.
Az én részemet szétzúzták.

271
 A ruháim szétszórva a padlón, néhányuk ollóval
szétszabdalva feküdt néhány széttépett festménynek tűnő
valami mellett. Könnyek homályosították el a látásom, majd
lassan beléptem, ködös tekintetem felmérte a pusztítást, és
képtelen voltam huzamosan bármelyik dolgon tartani a
szemem.
A kép Quinnről és Spudról darabokra szabdalva az
ágyamon, amitől zokogás tört ki belőlem. A kezem felfelé
kúszott a számra, amikor megláttam a művészkellékeimet.
Festékek, ecsetek, tollak, paletták, sablonok – minden –
szanaszét a szobában.
Valami sárga vonta magára a figyelmemet, és az ágyam
melletti falra néztem. Egy ügyetlenül festett fekete
százszorszép volt ott, közepén sárgára festve. Mellette pedig
két szó volt. Egy ribanc.
Daisy 4 egy ribanc.
A festék még nem száradt meg, apró cseppek csurogtak le
a falon.
De aztán rájöttem, hogy nem az volt a legrosszabb része,
amikor a pillantásom végül az ágyamat elöntő papírokra
esett. A vázlatfüzeteim. A borítók a párnám mellé dobva,
alatta minden művem darabokban.
Szent ég!
Ne!
Levegőt! Levegőre volt szükségem.
Az ablakhoz rohantam, hogy kinyissam. Először meg sem
moccant, de a pánikom és a hisztériám nem fogadott el
nemleges választ. Végül az öreg fa nyöszörögve felment
annyira, hogy ki tudjam dugni a fejem a résen. A tüdőm
mohóm fújtatott. A szívem továbbra is a szoba padlóján
hevert a káosz közepén. A könny rászáradt az arcomra, ahogy

272
a csípős szellő becsusszant a szobába, megtöltve a számat.
– Jól vagy? – érdeklődött egy ismeretlen hang.
Nem tudom, mennyi ideig lehettem ott, de biztosan
őrültnek néztem ki.
Az ágy sarka felé húzódtam, és egy alacsony, vörös hajú
lányt láttam meg.
– Igen – suttogtam, bár mindenhogy éreztem magam, csak
jól nem.
Végigmért, majd körülnézett a szobában. Akkor vettem
észre, hogy Alexis figyelt arra, hogy Pippa részét ne
háborgassa.
Legalább ezért hálás voltam.
– Akarod, hogy felhívjak valakit? – kérdezte.
Már épp nemet akartam mondani, de még egyszer
átfésültem a szobát, és a szavak megakadtak a torkomon.
Nyeltem egyet.
– Nem kell. – Lekaptam a táskát a vállamról, és kivettem a
telefonom. – Felhívom a szobatársam. Megkérdezem,
hazajön-e.
Pippa nagy valószínűséggel Tobyval volt, amitől csak még
rosszabbul éreztem magam, de szükségem volt valakire.
A lány bólintott, majd kinézett az ajtón.
– Úgy tűnik, már nem érdekli őket. A folyosó végén leszek,
a lépcső melletti első ajtó, ha szükséged van valamire.
Azzal elment, amiért egyszerre voltam hálás és
hihetetlenül szomorú. Amiért egy lányokkal teli
kollégiumban a legtöbben elnézik, hogy valakinek fenekestül
felforgatják az életét, ahelyett, hogy megkérdeznék, jól van-e
az illető.
Benyomtam a hívást, és a fülemhez tartottam a telefonom.
Hangpostára kapcsolt, ezért szipogva újra tárcsáztam.

273
 – Daisy? – Toby felvette. – Mizu? Pip épp zuhanyzik.
Becsuktam a szemem, és élesen beszívtam a levegőt.
–  Ööö… meg tudnád kérni, hogy jöjjön haza? Amikor
elkészült.
– Persze, minden re…
Remegő ujjakkal kinyomtam, mielőtt bármi mást
kérdezhetett volna. Biztos voltam, hogy reggelre az egész
kampusz értesülni fog róla. Az utolsó dolog, amit akartam,
hogy Quinn megtudja, amikor nyilvánvalóan szenvedett
valamivel kapcsolatban, ami visszatartotta, hogy
találkozzunk a hétvége óta.
Egy részem kétségbeesetten rohant volna hozzá
megkérdezni, mi a fene történt, és megkérni, hogy öleljen át.
Tüntesse el ezt az egészet. Már így is túl sok hibát követtem el
vele kapcsolatban. És akkor, ott nem tudtam eldönteni, hogy
ha így tennék, az egy újabb lenne-e.
Becsuktam az ajtót, és remegő vállakkal még egyszer
körülnéztem a szobában.
Megpróbálva nem összeesni, felkaptam egy szatyrot, és
elkezdtem felszedni a papírdarabokat a padlóról. De amikor a
kezembe került egy részlet, amin Quinn mogyoróbarna
szemének a fele volt, ledobtam, és megadva magam
összegömbölyödtem a padlón. Könnyek csorogtak a
szememből, minden cseppel egyre gyorsabban, amíg már
nem láttam. Fájt a mellkasom, és a légzésem súlyos zokogássá
vált, amit próbáltam elcsendesíteni.
De nem ment.
Alexis mindent elpusztított, ami fontos volt nekem.
És akár jogosan kaptam, akár nem, hagynom kellett, hogy
fájjon.
 

274
  
– Azt az anyaszomorító rohadt francos hétszentségit!
Kinyitottam a szememet, felültem, és nekidőltem az
ágyamnak. Aztán levettem a szemüvegem, és megdörzsöltem
a szemem.
– Van zsebkendőd?
Pippa becsukta az ajtót, felkapott egy dobozt a komódjáról,
és odahozta, ahol a padlón ültem. Leguggolt előttem, és az
arcomat a két kezébe fogta.
– Nem számítottál erre, ugye?
Felhúzott szemöldöke megnevettetett, majd megríkatott.
– Nem.
–  Ó, drága Daisy! – Leült, fejemet a vállára hajtotta, és
lesimította az összeborzolódott kontyomból elszabadult
tincseket.
– Ez egy nagy baromság. Egyáltalán hogy jutott be ide?
Vagyis tudta, hogy ki csinálta.
– Ötletem sincs – motyogtam. – Gondolom, be kell nyalnod
magad Cherrynél a földszinten.
–  Istenem, azt a nőt már rohadtul ki kéne rúgni! –
Döbbenten megemelte a vállát. – Az ott…? – Felállt, és
odasétált az ágyhoz. – Szóval nem elég, hogy megrongálta a
kibaszott falunkat, hanem elpusztította az összes művedet? –
A hangja felemelkedett a kérdés végén, hitetlenséggel telve,
miközben felvette a kiszakított oldalakat és az összegyűrt
lapokat. – Megölöm azt a ribancot!
–  Pippa – mondtam egy apró mosoly kíséretében,
miközben ideges arcát néztem –, mi értelme lenne?
Lefeküdtem a pasijával.
– Először a tied volt!
Végighúztam az arcomon a tenyeremet.

275
 – Istenem, milyen nevetséges! Olyanok vagyunk, mint egy
Days of Our Lives 5 epizód. Egy olyan, ami nem került adásba.
A sorozat főcímdalát kezdte dúdolni, amitől a szívem
visszaugrott a helyére, és valamivel megkönnyebbültebben
éreztem magam.
– Elég! – köpködtem a nevetéstől.
Amitől csak még hangosabban dúdolt, miközben pár tubus
festéket a tartójába dobott és gondosan felvette az ecseteimet.
–  Szeretnéd, hogy kimossam ezt a kettőt? – Lehajolt és
felvette azokat, amikkel Alexis kidekorálta a falat.
–  Azok bizonyítékok – viccelődtem, majd megfogtam a
szemüvegemet, és feltettem.
Pippa összehúzta a szemét.
–  Nincs szükségünk bizonyítékra. Nem fogunk a rohadt
szabályok szerint játszani. Többé már nem.
Kicsörtetett a szobából, én meg gondosan kiterítettem a
papírdarabokat, amikből egy Quinn és Spud puzzle lett,
továbbá néhányat a vázlatfüzeteimből és a portfólióimból,
amiket fájdalmas volt darabokban látni.
Épp összeragasztottam őket, amikor Pippa besétált.
– Levegőn kell szárítani?
Bólintottam, mire lerakott néhány zsebkendőt az
ágyamnál lévő ablakpárkányra, és rájuk fektette az ecseteket.
– Szívem, tényleg ezt csinálod?
Egy darab ragasztószalagot Spud fülénél tartva felnéztem.
– Mit?
Összeszorította az ajkát, a szeme pedig megtelt
együttérzéssel, amikor leesett.
–  Ó, nem, nem! Csak annyira rakom össze őket, hogy
lefotózhassam.
– Hogy aztán újra megfesthesd?

276
 –  Talán. Legalább legyen meg a tudat, hogy adott a
lehetőség.
Beletöröltem az orromat a ruhám ujjába, és felkaptam a
telefonomat, amikor készen álltak, hogy fotót készíthessek
róluk. Miután elraktam a telefonomat, óvatosan
összegyűjtöttem a hat sietősen összeragasztott képet az
ágyról, és elindultam, hogy beletegyem egy zsákba a többi
mellé.
De nem tudtam megtenni. A kezem remegett és a lépéseim
elbizonytalanodtak az ajtóhoz félúton.
– Majd én – javasolta lágyan Pippa, és elvette őket. – Menj,
mosakodj meg, ezt majd én befejezem!
Olyan hálás voltam, de csak annyit bírtam tenni, hogy
robotszerűen bólogatok.
A ruhák közt kutatva, amik látszólag megúszták Alexis
haragját, és Pippa összehajtogatta őket, találtam egy
leggingset és egy régi pólót, majd felkaptam a
neszesszeremet, és kimentem lezuhanyozni.
A folyosó és a fürdőszoba szerencsére kiürült, de csak
akkor jöttem rá, hogy miért, amikor visszatértem a szobába
és elraktam a cuccomat. Már elmúlt éjfél.
– A francba, nyolctól órád van.
Pippa legyintett, felvett néhány tollat és ceruzát a földről,
és betette az éjjeliszekrényem fiókjába.
–  Ne aggódj értem! Én csak… nem tudom megérteni,
hogyan képes valaki ilyesmire. Ismer téged. Tudja, hogy
milyen sokat jelent neked mindez. – A tönkretett munkáimra
mutatott. Amikből már szemét lett.
Pontosan ezért csinálta. Nem tehettem róla, de nem
tudtam leküzdeni az érzést, hogy bár Alexis másodszor törte
össze a szívemet, ő az, akinek a legjobban fáj.

277
 Rosszul lettem ettől, és újra könnyek szivárogtak a
szememből.
–  Biztos nagyon szomorú. Nagyon mérges. Kíváncsi
vagyok, hogy jött rá.
Ha Alexis legalább feleannyit érzett Quinn iránt, mint
amennyit én, akkor biztosan összetört. Nyugtalanító, hogy
sosem tudhatod, milyen önző tudsz lenni, amíg szemben nem
találod magad azzal, amire mindig is vágytál.
Elővettem egy zsebkendőt, megtöröltem az orrom, és
leültem a tiszta ágyamra.
Pippa összehúzta sötét szemöldökét.
–  Ja, megértem. De ez nem normális, Daisy. Lehet, hogy
megérdemled a haragját és a bűntudatot, amit éreztet veled,
de egy percig se hidd, hogy ezt érdemled.
Az ajtónál sorakozó zsákokra pillantottam, és azt
kívántam, bárcsak én is ugyanezt érezném.
Haragudtam, persze. De pillanatnyilag a bűntudat
túlsúlyban volt a dühvel szemben.
Pippa felvette a pizsamáját.
– Aludj egy kicsit, és holnap óra után leszedjük a festéket.
Várva, hogy elnyomjon az álom, a falra festett kegyetlen
szavakat bámultam, és a gondolataim újra Quinnre
terelődtek.
Hol lehet? És mit mondhatott Alexisnek?
 
 

4
Daisy neve százszorszépet jelent.
5
Magyarországon Ármány és szenvedély vagy Életünk napjai cím alatt futott.

278
 HUSZONKILENC
Quinn

– Hé, Burnell! – kiáltott utánam Ed Grellerson az utolsó óráról

kifelé menet.
Megfordultam, és az oldalamhoz szorítottam az öklöm.
Nem volt erre időm, és nem volt szükségem arra, hogy ennél
jobban feltartsanak.
Megvillantotta a fogait, ahogy megcsapta a karomat a
vaskos füzetével.
– Hallom, elég elfoglalt voltál, ember.
Összeráncoltam a homlokomat, kellett pár másodperc,
hogy felfogjam. Összeugrott a gyomrom.
– Micsoda?
Ed kifelé sétált, én pedig követtem, miközben válaszolt.
– A szőke? Szemüveges? Akivel Callum próbál összejönni?
–  Mi van vele? – Na igen, próbáltam tovább játszani a
hülyét, bár a szívem minden másodperccel egyre gyorsabban
vert.
A röhögésére a körülöttünk lévők felkapták a fejüket.
–  Ne már, haver! – Aztán halkabban megkérdezte: – És
milyen volt? Te nagy játékos, te! Ki hitte volna, hogy megvan

279
benned.
–  Nem fogok erről beszélni. – Meglöktem a vállát, aztán
leszaladtam a lépcsőn, és továbbsétáltam.
– Gyerünk már, ember! Adj valamit!
Bemutattam neki a fejem fölött, amit a hangos nevetése
követett.
Ahogy átvágtam a kampuszon, próbáltam nem a földet
bámulni, de úgy éreztem, mindenki engem néz. Ha Ed tudta,
akkor ki még? Alexis.
A francba!
Nem akartam, hogy ez történjen. Sőt, sosem terveztem,
hogy úgy fog alakulni, ahogy alakult. De ha Daisyről van szó…
mondjuk úgy, hogy tudhattam volna.
Se nem láttam, se nem hallottam, amikor vele voltam.
Készen álltam vállalni a következményeket.
Az összeset.
De nehéz volt úgy, hogy Alexis került engem.
Mint egy seggfej, ott hagytam egyedül Daisyt az ágyban,
amikor az eső elkezdett esni. Nem tudtam, mit tehetnék.
Amikor felébredtem, puha, szőke hajával a mellkasomon,
apró keze pedig engem keresett, tudtam, hogy el kell onnan
jönnöm, és kitalálnom, mi a francot művelek. Tisztában
voltam vele, hogy mit kellene tennem: helyrehozni az egészet.
A legrosszabb módon tette próbára az önuralmamat, hogy
eljöttem tőle, hiszen arra vágytam, hogy egész nap ott
maradhassak a testünk melegében összebújva.
Egy tervvel tértem haza. Megtalálni Alexist, elmondani
mindent, és bármennyire is fáj, véget vetni a dolognak.
De nem lehetett elérni. Nem válaszolt a hívásaimra vagy
az üzeneteimre, és nem akart találkozni velem, amikor
elmentem a kollégiumához, és valami szegény lánynak

280
könyörögtem, hogy szóljon neki, hogy lent vagyok.
Tudta. Tudnia kellett.
A kérdés az volt, hogy honnan.
Daisy nem az a fajta, aki szétkürtölné, ami köztünk történt.
Elszédültem a kérdésektől, ezért megálltam és leültem egy
padra a kereskedelmi épület előtt. A hajamba túrtam és
hosszan beszívtam a levegőt, majd kifújtam, miközben
felnéztem.
Egy kristálykék szempárral találkozott a tekintetem, és
megborzongtam a bennük tükröződő elszántságtól. A köztünk
lévő távolság ellenére is éreztem a fájdalmát és a dühét.
Odaszólt valamit az egyik barátnőjének, majd leviharzott a
lépcsőn.
Felpattantam, és átkocogtam a nyirkos füvön, hogy
utolérjem.
– Lex, várj!
Hirtelen megfordult, és sziszegve mondta:
– Miért? Mindketten tudjuk, hogy mit fogsz mondani.
Továbbsétált, én pedig követtem. A kollégiumához
közeledve megragadtam a kezét.
– Kérlek, csak hallgass meg!
Visszarántotta a kezét, és szenvtelen arccal közölte:
– Megdugtad.
Akaratlanul is összerezzentem. Amit Daisy és én
csináltunk, nem csak egy dugás volt. Nekem nem. De nem
akartam rontani a helyzeten azzal, hogy ezt megosztom
Alexisszel.
– Hogy tudtad meg?
A tekintetét kutatva észrevettem, hogy a szeme csordultig
telt könnyel, de nem gördült le az arcán. Nem volt hajlandó
könnyeket hullatni.

281
 – Azt a tényt leszámítva, hogy az embereknek van szemük,
és láttak elmenni a szobájából vasárnap reggel? Az arcodra
van írva.
– Lex…
–  Ne! – kiáltotta, és a kezével a hajába túrt. – Tudhattam
volna, hogy ez fog történni. Isten tudja, mióta nem voltunk
együtt, és teljesen kizártál, amióta újra találkoztatok.
Nem tudtam, hogyan felelhetnék erre. Nem tudtam, és
nem is akartam hazudni neki. Szóval az egyetlen dolgot
mondtam, amiben biztos voltam. Az egyetlen dolgot, ami
számított, bár feleslegesnek tűnt.
– Sajnálom.
Felhorkant, egy könnycsepp legördült az arcán, amit
gyorsan letörölt a hosszú körmével.
–  Elhitetted velem, hogy szeretsz, majd megcsaltál, és te
sajnálod.
– Tényleg szeretlek – vallottam be.
Mert a történtek ellenére ez volt az igazság. Gyerekkorom
óta részese volt az életemnek. Jól ismert engem, és én is őt.
Egyfajta kötelék volt köztünk. Nem az a fajta, ami köztem és
Daisy közt, de attól valós, elsősorban ezért is éreztem
helyénvalónak, hogy vele lépjek tovább.
–  Igen, csak nem annyira, mint Daisyt, igaz? – Nem
válaszoltam. Egy perc elteltével Alexis szipogott egyet, és
éreztem, hogy eltorzul az arcom. – Egyáltalán szerelmes voltál
belém? Valaha is?
A karomba akartam vonni, megölelni, és elvenni a
fájdalma egy részét. De az agyam nemet mondott. Így is túl
sok hibát követtem el. Jelen pillanatban egy olyan egyszerű
dolog, mint egy ölelés, csak még több feszültséget szított
volna, ha a mellettünk elhaladó kíváncsi tekintetek nem

282
lettek volna épp elegek.
– Te vagy az egyik legjobb barátom. Ami köztünk volt…
–  Végül nem volt elég, ugye? – köpte oda. – Istenem, a
kedves kis Quinn Burnell! A jófiú. Legalább végre
megtanulod, hogy ne legyél annyira tökéletes, igaz?
Összevontam a szemöldököm és hátráltam egy lépést.
Alexis tompán felnevetett.
– Bár király lett volna. Ha nem döntesz úgy, hogy én leszek
az, akit megbántasz az utadon seggfej városba.
–  Hinned kell nekem, soha nem állt szándékomban ezt
tenni veled. Nem tettem volna… – Elhallgattam, és komoran
bámultam a faleveleket a járdán. Ez nem volt igaz. Tudtam,
hogy mit csinálok, és mégis megtörtént. – Igazad van. Egy
hatalmas seggfej vagyok.
–  Inkább ne! Az a legszomorúbb, hogy hiszek neked.
Elhiszem, hogy sosem akartál ennyire megbántani. De
megtetted, Quinn. Megtetted, oké?
– Oké – mondtam, ahogy felpillantottam rá.
A tekintetünk összekapcsolódott egy percre. Minden
mosoly, amit kiváltott belőlem, amióta Daisy elment, minden
nevetés, amiről azt hittem, hogy már sosem fog kitörni
belőlem újra, eszembe jutott. A magányos esték és a nehéz
nappalok, mind elviselhetőbbek voltak vele az oldalamon.
– Szeretlek, Quinn. – Nyelt egyet. – Én… Én… – A fejét rázva
becsukta a száját.
– Mi az?
– Semmi. Legyen szép életed Miss Tökéletessel.
Azzal Alexis sarkon fordult, felment a lépcsőn, és eltűnt az
épületben.
 
 

283
Éppen lehúzódtam a kocsibejáróra, amikor megcsörrent a
telefonom az edzőtáskámban. Felismerve anya csengőhangját
azon gondolkodtam, hogy inkább majd később visszahívom.
Alexis fájdalmas, vádló és dühös tekintete olyan érzést
keltett bennem, mintha egy hurok egyre szorosabb lenne a
nyakam körül.
Keservesen éreztem magam, mint a legnagyobb élő
gazember, amiért ezt tettem vele. De nem tudtam, mi mást
tehetnék. Nem akartam vele lenni tovább. Ami nem azt
jelentette, hogy meg is akartam bántani, de ettől függetlenül
meg kellett történnie.
Eltekintve attól, hogy ott álltam és ezerszer bocsánatot
kértem, fogalmam sem volt, mit mondhatnék még, amivel
megszüntethetném a fájdalmát. Már ha lett volna bármi is,
ami segít. A barátom volt, de tudtam, hogy semmi sem lesz
ugyanolyan ezután.
Vagy Daisy és én.
Vagy Alexis és én.
Nem is kellett gondolkoznom, hogy melyiküket
választanám. Választom – sőt már választottam.
Azt kívántam, bárcsak visszamehetnék és behúzhatnék
egyet a tizenhét éves énemnek. Megmondtam volna neki,
hogy keljen fel, és ne a törött szívével és az állandóan merev
farkával gondolkozzon.
Megbánás. Mekkora egy rohadék!
Bántam-e, hogy összejöttem Alexisszel?
Igen is meg nem is. Túl fontos volt nekem ahhoz, hogy azt
kívánjam, bárcsak meg se történt volna. De ha nincs ez az
egész, ha csak barátok maradtunk volna, hát, akkor a dolgok
máshogy alakulnak. Senki sem szenvedett volna a döntéseim
következményeitől, amiket úgy hoztam meg, hogy fikarcnyit

284
sem voltam beszámítható állapotban.
De nem tudtam visszamenni. Nem tudtam megjavítani az
összes kárt, amit okoztam, de néhányat talán.
Kivettem a telefonomat az edzőtáskámból, benyomtam a
visszahívást anya nem fogadott hívására.
– Szia, fiam! – Üdvözölt apa hangja.
Elmosolyodtam, miközben nyitottam ki az ajtót.
– Szia, apa!
– Hogy vagy mostanság? – A kérdéséből kíváncsiság és jól
informáltság egyaránt érződött. Anya és én mindig közel
álltunk egymáshoz, de apa az, aki képes olvasni a sorok
között, olvasni bennem, majdnem annyira, mint Daisy.
–  Nehéz kérdés, még be sem mentem az ajtón –
viccelődtem, miközben bedugtam a kulcsot a zárba, és
besétáltam.
–  Képzeld, épp a városi kocsmába szállítottam árut ebéd
után, és Darlene Brooks pont dolgozott.
– Mikor nem dolgozik? – mormogtam.
Lerúgtam a cipőmet, és becsuktam az ajtót. Aztán felfelé
tartottam, hogy ledobjam a táskámat a szobában.
– Igaz. Egyébként mesélt egy érdekes történetet. Úgy tűnik,
Alexis hazatelefonált tegnap, amiért Darlene majdnem
hozzám vágott egy tálca sört.
Aggódtam volna, ha nem bujkál humor a hangjában.
–  Igen, ami azt illeti. – Felsóhajtottam, és lehuppantam az
ágyamra. – Ez egy elég hosszú történet.
Csönd, majd:
– Főzök egy teát.
 
 
Elzártam a vizet, kiléptem és megtörölköztem, jól

285
megdörzsöltem az arcomat a durva anyaggal. Órák teltek el,
amióta hazajöttem az Alexisszel való találkozás után és
beszéltem apával. Higgadtan végighallgatta a sok szarságot,
amit csináltam, és nem tett szemrehányást.
Nem, csak annyit mondott, mielőtt letette: „Hát, ezt a
vermet magadnak ástad. Most talán piszkosnak tűnik, de
tőled függ, hogyan mászol ki belőle.”
Van egy olyan hátborzongató képessége, hogy azt éreztesse
velem, férfi vagyok. Mindig ügyelt arra, hogy rájöjjek,
felelősséggel tartozom a tetteimért. Már akkor is, amikor csak
a köldökéig értem.
Elcsesztem. Nagyon. Mint még soha semmit az életemben.
Mégis azt éreztette, nem történt semmi, amit nem lehetne
helyrehozni, amennyiben hajlandó vagyok beismerni, hogy
hibáztam.
Bár irtózatosan vágytam rá, tudtam, hogy nem láthatom
Daisyt, amíg nem szakítok Alexisszel, de most, hogy
megtettem…
Még egy ilyen beszarit, mint én! Komolyan azt gondoltam,
hogy jól fogja viselni, ha megváratom? Fogalmam sem volt.
Csak annyit tudtam, hogy ezúttal jól akarom csinálni.
Ráadásul továbbra sem volt meg a száma. Nem tudtam
üzenni neki, hogy megnyugtassam.
Hatalmas idiótának éreztem magam, amiért ez nem jutott
előbb eszembe. Egy óriási seggfej voltam, aki csak ront a
dolgokon. Abban tudtam csak reménykedni, hogy Daisy
megérti, én meg leszek olyan tökös, hogy összeszedjem a
bátorságot, és találkozzam vele.
A derekam köré tekertem a törülközőt, és a szobámba
sétáltam. Elővettem egy melegítőt, majd összekészítettem a
felszerelésemet a reggeli edzésre.

286
 Miután felöltöztem, megmelegítettem egy kis lasagnét, és
leültem egyedül a lenti ebédlőasztalhoz. Toby biztosan
Pippával volt valahol. Nem tudhattam, de síri csend volt.
Ám a csend jobban emésztett engem, mint én a kajámat,
ezért végül fel is adtam. Eltoltam a székem, kidobtam az ételt
a kukába, és elmostam az evőeszközöket. Új barátnő ide vagy
oda, Toby biztosan hisztizett volna, ha nem mosogatok el
magam után.
Felkaptam a kulcsaimat a pultról, majd félúton az ajtóhoz
megálltam magamban káromkodva, mert rájöttem, hogy
nincs rajtam felső.
Az agyam olyan kusza volt, hogy csodálkoztam, amiért
egyáltalán tudom, milyen nap van.
Kedd, emlékeztettem magam. Kedd, és késésben vagy.
Felhúztam egy hosszú ujjú pólót, és lerohantam, amikor a
telefonom megszólalt az asztalon.
Felkaptam, és bár láttam Toby számát, zsebre vágtam,
miközben a tornacipőmet húztam. Úgyis találkozunk később
vagy másnap. Meg kellett ezt tennem, hogy Daisy ne aggódjon
tovább, és a félelem, ami óráról órára nőtt bennem, ne fojtson
meg, mert akkor képtelen lennék bármit is csinálni.
Szeret engem, ugye? Jesszusom, tönkretettem az egészet
mindkettőnknek. Mindhármunknak. Összetörtem a barátom
szívét, miközben azt sem tudom, hogy Daisy szeret-e annyira,
mint régen.
Az agyam újrajátszotta a szombat este emlékeit. Az elmém
rövidfilmek sorozatát pörgette, és felélesztette a farkam,
miközben bezártam az ajtót és a kampusz felé futottam.
Kocsival is mehettem volna, hiszen hideg volt, és olyan
gyorsan akartam odaérni, amilyen gyorsan lehetséges,
mielőtt meggondolnám magam, de úgy döntöttem, hagyok

287
magamnak egy kis időt, hogy visszaemlékezzek, újraéljem, és
kapaszkodjak az érzésbe, ahogy puha lábaköze a bőrömet
simogatja.
A combjai, ahogy megremegtek szorosan a derekam körül,
amikor benne mozogtam. A hangok, az apró nyöszörgések és
a ziháló nyögések. Felmordultam.
Hagytam, hadd járjon át az emlék, beleborzongtam, és
éreztem, hogy forr a vérem. De nem emlékeztem arra, hogy
azt mondta volna, szeret. És ahogy jobban belegondoltam,
rájöttem, hogy én sem tettem. Ami őrültségnek tűnt. Hiszen
úgy éreztem, ennek az egész világ számára nyilvánvalónak
kell lennie.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy homlokon csapjam
magam, és egyenletes sétára váltottam, amikor a kampuszhoz
értem. A telefonom újra megcsörrent, elővettem, és Toby
neve villant fel rajta. Nem hívna kétszer, ha nem lenne
fontos, vagy ha nem lenne szüksége valamire.
Megálltam és felvettem.
– Mizu?
– Mizu? Te komolyan egy barlangban élsz?
Meglátszott a leheletem.
–  Ha jól tudom, nem – mondtam nevetve. – Veled élek,
tehát ez azt jelentené, hogy te is ott laksz.
– Ne viccelődj! Nem vagy vicces. Szóval nem hallottad?
–  Azt, hogy mindenki tudja, mi történt köztem és Daisy
közt? – kérdeztem. – Hallottam.
Valakivel beszélt a háttérben, Pippával, gondoltam.
–  Micsoda őrült szuka! Nem volt szép, amit csináltatok
vele, de a francba is, tudhatta volna, hogy nem maradtok
együtt sokáig, ha Daisy is itt van, igaz?
– Mi a halálról beszélsz?

288
 – Alexisről.
– Korábban találkoztam vele, végre. Én… elmondtam neki
a dolgokat.
– Találkoztatok? – Toby káromkodott egyet. – Közben meg
nem is tudtál róla? Jézusom!
A kampusz fényeit bámultam, az épületeket, amik a sötét
égbe nyúltak, majd megkérdeztem.
–  Tudni, mit? – Mivel hosszú csend volt a válasz,
felmordultam. – Mit nem tudok, Toby?
Egy kissé megköszörülte a torkát, majd kis híján
összeestem a válaszától.
–  Alexis. Tegnap betört Daisy szobájába. Mindent
felforgatott. Tönkretette a rajzait, meg ilyesmi…
Folytatta, minden szava olyan volt, mintha gyomron
ütöttek volna.
Alexis arca aznap délután. A kimondatlan szavai.
A gyomrom összerándult, majd fenyegetően felfordult.
Mindez miattam történt.
Mert nekem szükségem volt egy kis időre, hogy
összeszedjem magam.
De legfőképpen azért, mert megpróbáltam szív nélkül élni.
– Itt vagy? – kérdezte Toby
– Igen, itt.
–  Figyu, ember! Menj haza, hamarosan otthon leszek.
Szétverjük a bokszzsákot a garázsban. Ne csinálj…
–  Nem. – Az érzelmektől elszorult a torkom. Rám tört a
köhögés. – Látnom kell.
– Kit? Alexist? – Toby felsóhajtott. – Nincs értelme, Quinn.
Mit lehet már tenni?
–  Nem Alexist. – Kimondani a nevét olyan volt, mint a
méreg. – Daisyt.

289
 Egy ideig hallgatott.
– Biztos vagy benne?
– Igen, már így is túl sokáig vártam.
Toby felnevetett.
– Mennyi is volt…? Két nap?
Pippa rászólt a háttérben.
–  Rendben, oké. Alighanem az meglehetősen sok idő.
Hosszú és eredményes életet!
Már elindultam.
– Star Trek? Komolyan?
–  Ne utálkozz! A tény, hogy értetted, mire gondoltam, azt
jelenti, hogy nem mondhatsz semmit.
Ezzel letette, én pedig átmasíroztam a nedves füvön a
kollégium felé, remélve, hogy Daisy még mindig olyan
megbocsátó, mint amilyenre emlékeztem.

290
 HARMINC
Daisy

Erős kezek ragadták meg a két combom, és szélesebbre tárták

őket. Olyan forróság töltött el, hogy azt hittem, meggyulladok.
„Jó érzés?”
– Daisy!
A francba! Felriadtam, villámsebesen felültem, amitől
megszédültem. Próbáltam rájönni, hol vagyok és mi történt a
csodás érzésekkel, amik pár pillanattal korábban elöntöttek.
Kisöpörtem a hajamat az arcomból, majd az
éjjeliszekrényemen addig tapogattam, amíg meg nem
találtam a szemüvegem, és feltettem.
Pippa bámult vissza rám az ágyam végétől, épp lófarokba
kötötte össze a haját, miközben önelégülten vigyorgott.
– Jó álom?
Felnyögtem, és a fejem a tenyerembe hajtottam.
– Miből jöttél rá?
–  Ó, semmiből. Csak a nyögések miatt – válaszolta, és
megmozgatta az ágyat, miközben felállt.
Hát, ez elég kínos volt. Kikukkantottam az arcomat takaró
ujjaim között, és láttam, hogy lefoglalja a készülődés az

291
órájára, így valamelyest megkönnyebbültem. Egészen addig,
amíg fel nem törtek az előző este emlékei, ami mellbevágóan
ért.
A falra nézve láttam, hogy a festék még mindig ott van.
Nem tűnt el valami csodával határos módon. Sajnos.
– Azt hiszem, valamit kezdenem kéne ezzel.
–  Nem is tudom – válaszolta Pippa. – Igazából, kezd
hozzám nőni.
Morcosan hozzávágtam a párnámat. Felnevetett,
miközben kitért előle.
–  Vicceltem, csak vicceltem. Kitaláljuk, hogyan
szedhetnénk le.
–  Vízbázisú akrilfestéket használt. Majd bele kell ásnom
magam a Google-ba – mondtam ásítva, és elfordítottam a
fejem, hogy szemügyre vegyem a rosszul festett
százszorszépet.
Be kellett ismernem, hogy egy kicsit tetszik. A szavak nem,
de a virág igen. A szirmok elmosódott, éles és szabálytalan
körvonalai.
Pippa visszadobta a párnámat, a fejem mögé tettem, és
morogva hátradőltem.
– Kihagyhatom a mai napot?
– Persze hogy kihagyhatod. Ki szeretnéd?
Agyaltam rajta egy keveset, s arra jutottam, hogy talán ki
néne.
– Azt hiszem.
Az ágy besüppedt, ahogy Pippa leült, felkent egy kis
szájfényt, miközben engem nézett.
– Félsz, hogy mit gondolnak rólad az emberek?
Az összeszorult torkom ellenére nyelni próbáltam, majd
bólintottam.

292
 –  Daisy, ez nem olyan, mint a középiskola. Talán beszélni
fognak rólad? – Megrántotta a vállát, és bezárta a szájfényét.
– Igen, de ezt nem irányíthatod. Pillanatok alatt elfelejtik, és
találnak más témát.
Pippa elment órára, én pedig felvettem a telefonomat. Tíz
percem volt, hogy eljussak a művészeti stúdióba a kampusz
másik végén. Hangosan kifújtam a levegőt, kikászálódtam az
ágyból, és sietősen elkészültem.
Igaz. Nem tudom irányítani, amit mások gondolnak vagy
mondanak rólam.
Azt viszont tudom irányítani, amit teszek.
 
 
Visszacsavartam az aceton kupakját, hátraléptem, és
megvizsgáltam a falat.
Nem volt tökéletes, néhol fekete és sárga foltok maradtak a
téglát borító egyenetlen fehér festéken, de elment.
Kidobtam a mosogatószivacsokat a kukába, elraktam az
acetont a szekrény legtetejébe, és elindultam megmosni a
kezem.
–  Ó, ő az, akinek szétverték a szobáját? – kérdezte valaki,
amikor elhaladtam egy nyitott ajtó előtt a szobánk felé menet.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, aztán bementem,
bevágtam az ajtót, és nekidőltem.
Nem volt olyan szörnyű ez a nap, mint hittem. Az is
segített, hogy csak két órám volt, és egyedül angol irodalmon
sugdostak össze mögöttem. Azonkívül, hogy úgy éreztem,
mindenki engem bámul, amikor elsétáltam a kampuszról a
kis bevásárlófaluba pár órával korábban, nem történt semmi
különös.
Felkaptam egy melegítőt, körben a derekamra igazítottam

293
a nadrág gumiját, és elindultam kinyitni az ablakot, hogy ne
fulladjunk meg a falról áradó erős szagtól.
Valami berepült abban a pillanatban, ahogy kinyitottam,
és a szőnyegen landolt. Megfordultam, és összeráncolt
homlokkal bámultam az apró fehér kavicsra, majd ijedten
összerezzentem, amikor egy kopogássorozat következett az
ablakon.
Nagyszerű, ezt elkiabáltam. Az emberek már kövekkel
dobálnak? Mi a franc?
Feljebb toltam az ablakot, és próbáltam kilesni, hogy
lássam, ki dobál engem, amikor megpillantottam Quinnt, aki
majdnem hátraesett a pici bokrokból álló kertben.
Melegség. Azonnal melegség töltött el, és mosoly kezdett
szétterülni az arcomon.
De még idejében megfékeztem, és igyekeztem összeszedni
magam. Quinn mindig tudta, hogy kell elfeledtetni velem
minden mást. De az után, hogy két napig nem láttam, és főleg,
ami történt, nem hagyhattam, hogy most is ezt tegye.
Félig becsuktam az ablakot, és elhatároztam, hogy nem
foglalkozom vele. Felkaptam egy bő, kék, bolyhos pulóvert. A
kopogás nem állt le, és rövidesen aggódni kezdtem, hogy
betöri az ablakot a dobókarjával.
Odalent a közös helyiségek csendesek, a fények pedig
tompák voltak, miközben az ajtóhoz közeledtem. Kinyitottam,
majd kiléptem, és szorosan magam köré fontam a karom.
Zörgést hallottam, majd Quinn kirontott a kertből.
– Dais, szia!
Megálltam a felső lépcsőfokon, és leültem a hideg kőre.
– Szia!
Megállt előttem, szeme az enyémet fürkészte.
– Bocsánat, nem tudtam, hogyan vegyelek rá, hogy legyere.

294
 – Nem terveztem, de meg akartam hosszabbítani az ablak
várható élettartamát.
Quinn a tarkóját vakargatta, és kissé félénknek tűnt.
– Szükségem van a számodra.
–  Igen, az talán javítana a helyzeten. Vagy alapból
maradhattál volna addig, hogy megkapd – jegyeztem meg
mogorván.
Összerezzenve leguggolt az előttem lévő lépcsőfokra.
–  Sajnálom, megmagyarázom. De először is, jól vagy?
Hallottam… – Szaglászni kezdett, aranyosan összeráncolta az
orrát. – Miért van olyan szagod, mintha bármelyik
másodpercben lángra kapnál?
– Mert túl tüzes vagyok. – Nem tudtam megállni, ez a labda
arra várt, hogy lecsapjam.
Quinn hátracsapta a fejét, és hangosan elnevette magát, a
lehelete meglátszott az esti levegőben. Aztán újra rám nézett,
közelebb hajolt, és a mosolya halványulni kezdett, ahogy a
tenyerével megsimogatta az arcomat.
– Komolyan. Miért?
Megfogtam az óriási kezét, gyengéden lefejtettem
magamról, nem törődtem azzal, hogy értetlenül ráncolja a
homlokát.
– Le kellett szednem egy kis festéket a falról.
Beletelt egy kis időbe, de beütött nála a felismerés, és
káromkodott egy cifrát.
– Ne!
Megvontam a vállamat, és a sárga meg barna leveleket
bámultam a lábam alatti lépcsőfokon.
– Ja.
–  M-mi – megköszörülve a torkát újra próbálkozott –, mi
volt odaírva?

295
 – Számít?
A lábaim közé térdelt a lejjebb lévő lépcsőfokra, mindkét
kezével megfogta az arcomat, és úgy fordította, hogy
ránézzek. A szeme könnybe lábadt, és nyelt egy nagyot.
– Nekem igen. Mondd el!
Miközben ugyanazt a levegőt lélegeztük be, továbbra is a
szemébe néztem, mert a keze nem engedte el az arcomat, és
azt suttogtam:
– Daisy egy ribanc.
Quinn lehunyta a szemét, és szaggatottan lélegzett.
–  Tudod, hogy ez nem is állhatna távolabb a valóságtól,
ugye?
Tudtam.
– Mégis fáj.
Nagyot nyelt.
– Tényleg tönkretette a dolgaidat?
–  Igen, tényleg. – Elkaptam a tekintetem, és minden
vágyam az volt, hogy kitöröljem a gyötrelmet a szeméből.
– Nagyon sajnálom, Dais.
– Nem te mondtad neki, hogy tegye meg. Nem a te hibád.
– De a képeid…
Beszívtam a számat, és ráharaptam, ahogy eszembe
juttatta.
–  Nem tudom elhinni, hogy képes volt ilyesmire – tette
hozzá.
Én sem. De megtette. Ahogy mi is.
–  Nem így kellett volna történnie, Quinn. A fájdalom. A
zűrzavar.
– Rendbe hozzuk. Én rendbe hozom.
– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. – Szorosan becsuktam
a szemem.

296
 Quinn ajka a homlokomon landolt, és ott is tartotta.
Éreztem, hogy remeg a keze.
– Sajnálom, annyira nagyon sajnálom!
Egy könnycsepp szivárgott ki a lehunyt szememből, és alig
tudtam kipréselni a kérdést.
– Hol voltál?
Arra nyitottam ki a szemem, hogy Quinn leült.
–  Mondtam neked. Először helyre kellett hoznom a
dolgokat.
– Miért?
–  Mert amikor újra megláttalak – válaszolta –, tudtam,
hogy valami ilyesmit fogok csinálni.
Előrehajolt, ajka az enyémre tapadt, és tökéletesen
összeolvadtak. Egy percre. Hagytam, hogy elvesszek benne
egy percre, majd eltoltam magamtól és felálltam.
Annyira zavarodottnak, annyira megbántottnak tűnt, hogy
legszívesebben az ölébe másztam volna, hogy kisimítsam az
aggodalmas ráncokat.
– Amit tettünk, Quinn…
Felállt, és sietve közbevágott:
– Nem bánhatjuk meg, Daisy! Ezek vagyunk.
– Ez nem kifogás – ellenkeztem az ajtó felé hátrálva.
–  Tudom – mondta esdeklő hangon. – De elkerülhetetlen
volt. Mi elkerülhetetlenek vagyunk. Tehát az én hibám.
Tudnom kellett volna, hogy nem tudjuk kikerülni a sorsot.
Hetekkel ezelőtt véget kellett volna vetnem az Alexisszel való
kapcsolatomnak. A pokolba, nem szabadott volna hagynom,
hogy egyáltalán megtörténjen.
Erre kinyitottam az ajtót.
– De hagytad – suttogtam, a szavak súlyosan gurultak le a
nyelvemről. – Sőt, azt mondtad neki, hogy szereted.

297
 Quinn arckifejezése tétovázó és óvatos lett.
– Dais…
Megráztam a fejemet, miközben könnyek csorogtak le az
arcomon, aztán visszaléptem az épületbe, és becsuktam az
ajtót.

298
 HARMINCEGY
Quinn

– Nem is meséltél a festékről.

– Miről? – zihált Toby, miközben a pálya körül futottunk.
– A festékről – lihegtem. – Alexis ráfestett Daisy falára.
Egy percig hallgatott, amíg megelőztük Edet, aki
szitkozódott.
– Őszintén? Nem tudtam róla. Mit festett rá?
Összeszorítottam a fogam.
– Nem fontos. Amúgy sem igaz.
Gyors pillantást vetettem Tobyra, láttam, hogy bólint
egyet, és valószínűleg kitalálta, mi lehetett.
Vagy valamit, ami elég közel állhatott a valósághoz.
–  Kevesebb csevegést, Burnell! Vagy futhatsz még húsz
kört, amíg a többiek zuhanyoznak.
Engedelmeskedve az edző mennydörgő hangjának,
kizártam a gondolataimat, amennyire csak tudtam, és
gyorsítottam.
Az öltözői zsivaj a soron következő, Allenby Heights elleni
idegenbeli meccsnek volt köszönhető, ami az egyik
legnagyobb ellenfelünk volt, de engem egyáltalán nem

299
érdekelt. A gyomrom megállás nélkül forgott, mintha romlott
tejet ittam volna. Daisy arca, mielőtt becsukta az ajtót, az
agyamba égett.
Elzártam a zuhanyt, felkaptam a törülközőmet, és
kiballagtam a szekrényemhez, hogy felöltözzek.
Nem volt hangulatom az egymást érő óráimra bemenni.
Inkább maradtam volna otthon, gyógyítgatni a megsebzett
büszkeségem, és valahogy kitalálni, mit is tegyek.
–  Szóval – szólalt meg Toby, ahogy utolért odakint –
találkoztatok tegnap?
Folytattam a sétálást.
– Igen, bár nem sok értelme volt.
– Ó, most az egyszer lepattintottak, Quinny fiú?
Kisöpörtem a nedves hajamat az arcomból, és azt
mormogtam:
– Fogd be!
Toby röhögött.
– Tudod, van, aki szerint őrült voltál, hogy beleugrottál egy
másik kapcsolatba. Vagyis próbáltál.
Megtorpantam és szembefordultam vele.
–  Miért? – Toby egyszerre mulatott jól és lepődött meg.
Sóhajtva folytattam: – Megpróbáltam továbblépni. Sőt azt
hittem, sikerült is.
– De megjelent ő. – Toby meglökte a vállam, és újra sétálni
kezdtünk.
–  Igen. És úgy éreztem, semmi mást nem csináltam, csak
ragtapaszt tettem egy tátongó sebre. Mi értelme van
figyelmen kívül hagyni egy ekkora fájdalmat? Csak rosszabb
lesz. Sosem gyógyul be.
– Úgy érted, csak ő érdekel?
Rengeteg okom volt kedvelni Tobyt, de a legjobb az volt,

300
hogy megbeszélhettünk ilyen dolgokat anélkül, hogy bénának
hívnánk a másikat, vagy kínos, mesterkélt választ adnánk,
vagy egyszerűen hallgatnánk.
– Igen, csak ő.
Ahogy besétáltunk a menzára, palacsinta, kolbász és bacon
illata csapott meg, és összefutott a nyál a számban.
–  Akkor meg – mondta, amikor beálltunk a rövid sorba –
miért búslakodsz még mindig?
–  Miről beszélsz? Nem is búslakodok. – Dacosan
megrántottam a vállam.
Nevetéssel a hangjában folytatta:
–  Persze, haver. Totálisan búslakodsz. Úgy nézel ki, mint
akinek ellopták az összes karácsonyi ajándékát.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Aha.
Beletúrtam a hajamba, felborzolva a nedves hajvégeket.
– Nem tudom, mit csináljak.
Miután rendeltem, félreálltam és vártam. Amikor Toby
csatlakozott, megkérdezte:
– Daisyvel kapcsolatban? Miért?
– Hogy érted, hogy miért? Rám csapta az ajtót.
Megrántotta a vállát, és úgy ingatta a fejét, mintha
súlytalan lenne.
– Nem sokszor utasítottak még el életedben, igaz?
Belegondoltam, és rájöttem, hogy nem, még soha.
– Hagyjál már! Csak mondd el, mit kellene tennem.
Toby önelégülten vigyorgott, majd elsétált, hogy hozzon
egypár szalvétát.
– Egyszerűen csak tovább kell kopognod.
 
 

301
–  Szia, Quinn! – köszönt oda valami barna hajú lány, az
ujjaival integetett, ahogy a barátaival elsétált mellettem
befelé menet.
Fogalmam sem volt, hogy kicsoda, így egy apró mosolyt
küldtem felé, majd visszatértem a telefonom bámulásához.
Daisyre várni a kollégium lépcsőjén nem tartozott a
legfényesebb pillanataim közé. Az eső sem segített a
helyzeten, de nem számított, ezt meg kellett tennem. Az
egyetlen gond az volt, hogy három óra óta ott álltam, és már
majdnem este hat volt. Fogalmam sem volt, hogy merre lehet,
vagy nem vettem észre őt, vagy meglátott, és úgy döntött,
elkerül.
Gondoltam rá, hogy megnézem, dolgozik-e, de attól féltem,
ha elmozdulok onnan, talán elszalasztom, ahogy megy vagy
jön.
Lenézve a játékra, amivel játszottam, láttam, hogy hatot üt
az óra, és felálltam. Mivel a kis előtető alatt ültem, nem
voltam csuromvizes, de kegyetlenül fáztam.
Elzsibbadt a fenekem, és a táskám átázott, ahogy a
vállamról lógott. A fejemet lehajtva leléptem a lépcsőről,
majd megálltam, amikor megláttam, hogy egy újabb barna
hajú szalad felém a járdán.
Nem, nem felém, a kollégiuma felé.
–  Pippa – szólítottam meg, miközben visszaléptem az
esőről, és a mellkasom megkönnyebbüléssel telt meg.
Megtorpant, kezét a mellkasához kapta.
– Jézusom, rám hoztad a frászt!
Bocsánatkérőn elmosolyodtam, és megkérdeztem:
– Daisy bent van?
Pippa végigmért, zöld szemei fölött összevonta a
szemöldökét.

302
 – Nem, nincs.
Szóval így állunk. Ez nehezebbnek ígérkezett, mint hittem.
–  Meg tudnád mondani, hol van? – A legmeggyőzőbb
könyörgő nézésemet küldtem felé. – Kérlek!
Felsóhajtva körülnézett, és nekidőlt az ajtónak.
– Megvárakoztatni azok után, amit tettetek, nagy genyóság
volt. Nem is, amit tettetek, az volt nagy genyóság. Hatalmas
genyóság. De eleget szenvedett. Azóta szenved miattad,
amióta ide járunk, most meg ez!
–  Tudom – motyogtam, és félrenéztem, amikor a
bűntudatom olyan naggyá vált, hogy szinte kettészakított. De
nem adhattam fel. Mert akkor talán elszalasztok egy
lehetőséget – ami lehet, hogy az utolsó – azzal a személlyel,
aki a legtöbbet jelenti nekem. – Rendbe akarom hozni. Vagyis
próbálom. De nem tudom megtenni, ha nem akar látni.
– Mióta ülsz itt?
Miközben megvakartam a tarkómat, elpirultam.
– Hát… pár órája.
–  Pár órája? – A hangja olyan magasra emelkedett, hogy
elnyomta a szemerkélő esőt.
– Ja.
Az ajkába harapott, egy másodpercre elbizonytalanodott,
aztán csak elárulta:
– Dolgozik ma este.
Durván szitkozódtam, és egy idiótának éreztem magam.
– Persze. Akkor odamegyek.
– Quinn – szólt utánam Pippa, mire megtorpantam az alsó
lépcsőfokon. Esőcseppek verdesték az arcomat, legurultak a
nyakamon a pulcsimba. – Ne cseszd el megint!
Reményteli mosollyal válaszoltam.
– Nem fogom. Nem tehetem.

303
 Majd elvonultam az esőben, hogy megtaláljam a
szerelmemet.

304
 HARMINCKETTŐ
Daisy

A pultra támaszkodva néztem a zuhogó esőt, ami ezüstösen

csillogott a kinti sötétségben. A fagyizó kihalt volt. Alighanem
az időjárásnak köszönhetően. Két órája takarítottam, pedig
csak két embert szolgáltam ki.
Tim hátul volt, és egy könyvet olvasott az asztalánál, én
pedig gyorsan kifogytam a tennivalókból.
A körmeimmel a nemesacél pulton doboltam, a másik
kezemre hajtottam a fejem, és próbáltam nem Quinnre
gondolni.
Megérinteni Quinnt. Megcsókolni Quinnt.
Vagy, ahogy nem foglalkozva a következményekkel,
elvesztem Quinnben.
Nem elég, hogy rossz ember voltam, rendkívül
összezavarodott is.
És mintha az univerzum a képembe akarta volna dörgölni,
egy alak jelent meg az ajtóban, amit kinyitott, majd besétált
rajta.
Csuromvizes volt. A farmere sötétkék, az alapjáraton
világosszürke csapatpulcsija most szénszürke volt, és lógott

305
hatalmas alakjáról. Felegyenesedtem, megigazítottam a
szemüvegem, miközben a levegő idegesen kiszállt belőlem.
Quinn mosolya grimasszá vált, ahogy lenézett a tócsákra,
amiket a tiszta padlón hagyott.
– Hát… ez nem volt valami jól megfontolt terv.
Vigyorogva csak ennyit mondtam:
– Egy pillanat.
Bementem a hátsó részbe, mire Tim felnézett a könyvéből,
én pedig megkérdeztem, hogy kölcsönkérhetek-e egy
törülközőt.
–  Persze. – Hátrahajolt a székében, és kikukkantott az
ajtón. – Itt van az egyik barátod?
– Igen, egy kicsit elázott az esőben.
Tim bólintott, miközben egyik kezével az állát vakargatta.
– Akkor miért nem mész? Amúgy sem számíthatunk nagy
forgalomra ebben az időben.
Megálltam az ajtóban.
– Biztos?
–  Teljesen. Jobban örülnék, ha egy barátoddal mennél
haza, mint egyedül.
Hálás mosolyt küldtem felé, kicsekkoltam, megfogtam a
táskám, és visszamentem az előtérbe.
–  Nem biztos, hogy sokra mész vele, de tessék. –
Odadobtam a törülközőt Quinn-nek, és felkaptam az
esernyőmet az ajtó melletti tartóból. – Szeretnél valamit,
mielőtt elmegyek?
A táskámra és az esernyőmre nézett.
– Végeztél?
– Aha, Tim azt mondta, elmehetek hamarabb, olyan kevés
a vásárló.
– Rendben, oké. Nem, hozzád jöttem. – Megtörölte az arcát,

306
apró cseppek hullottak a hajából, és lecsorogtak a homlokán,
mielőtt a törülközővel elkapta. – Ebben az esetben
hazakísérhetlek?
Nemet kellett volna mondanom, mert nem tudtam, hogy
én vagy ő mire gondoltunk, de nem tettem.
– Oké.
A szél kifordította az esernyőmet, és kirepítette a
kezemből, amint kiléptünk, amin előbb nevettem, majd
felvisítottam, mert az apró jeges cseppek az arcomat
szurkálták.
– Futnunk kell. Készen állsz?
Megfogta a kezem, én meg nagy levegőt vettem.
– Nem, de csináljuk!
Nevetve átfutottunk a vizes járdán, és imádkoztam, hogy
ne csússzunk el. Annyira esett, hogy a szemüvegem teljesen
bepárásodott, a lencséket vízcseppek borították, mire a
kampuszra értünk.
Átvágtunk a füvön ahelyett, hogy a járdát használtuk
volna, és felsikoltottam, amikor sár és víz fröcskölődött a
lábamra, beterítve a lábszáramat és eláztatva a tornacipőmet
meg a zoknimat.
– Jézusom! – sóhajtottam fel újra nevetve, amikor elértük a
kollégium apró előtetőjét.
– Ja. – Quinn feltartotta a törülközőt, ami majdnem száraz
volt.
–  Hogy a csudába? – Összeráncolt homlokkal néztem rá,
miközben elengedte a kezem, hogy levegye a szemüvegem.
–  A pulcsim alá dugtam. – Óvatosan letörölte a vizet a
lencsékről, és alaposan szemügyre vette őket, mielőtt
visszaadta. Tudta, hogy nem szeretem hosszabb időre
levenni, mert attól tartottam, hogy elferdül az egyik szemem.

307
 – Köszönöm – suttogtam, amikor elvettem tőle.
Közelebb húzódott, és eltolta a kezemet, ahogy fel akartam
tenni a szemüveget.
–  Még mindig emlékszem, amikor eltörted az elsőt. – A
hangja kényeztetően lágy volt, és én kissé elhomályosult
látással pillantottam fel rá.
Miután feltettem a szemüvegem, Quinn mindkét kezével
megfogta az arcomat, hüvelykujjai lágyan cirógatták a
szemem alatti részt.
– John Newman régen fura szemű lánynak hívott téged.
Lesütöttem a szemem, nem szerettem, ha emlékeztetnek
erre.
– Tudom.
–  Csak egyetlen napig, te pedig korábban hazamentél az
iskolából, nem akartad, hogy bárki is meglásson.
–  Hova akarsz kilyukadni? – Azt akartam, hogy levegye
rólam a kezét, mielőtt összeolvadnék vele.
Elmosolyodott, és közelebb húzta magához az arcomat,
úgy suttogott:
–  Anyukád otthon volt betegen, és az apukádnak fogalma
sem volt, hogy milyen szemüvegkeretet szeretnél. Nem voltál
hajlandó elhagyni a házat, amíg nem kaptál újat, még addig is
elmentél, hogy megpróbáltad összeragasztani a régit.
Az agyamban visszapörgettem az időt, a fájdalom és a
szégyenérzet, valami olyan miatt, amiről nem tehettem,
összeszorította a mellkasom, és nehezen lélegeztem.
–  Szigetelőszalaggal. Nem működött. De utána apa
hazaállított egy lila keretessel, szivárványszínű szárakkal.
–  Addig akarok festeni, amíg fel nem használom a
szivárvány összes színét, Quinn. Minden egyes színt.
–  Akkor örökké festeni fogsz, Dais – bökte meg a

308
gödröcskémet.
– Tudom. Hát nem nagyszerű?
Az emlék olyan erősen tört rám, hogy beleremegett a
térdem.
– Te segítettél neki?
–  Így van – válaszolta Quinn, és a nedves mellkasához
húzott.
A könnyeimmel küszködtem, összeszorult a torkom, ahogy
felnéztem rá.
– A mai napig az a kedvencem. – Egy kis nevetés szökött ki
belőlem.
– Ahogy te is mindig az enyém leszel.
– Quinn… – szóltam rá, mert az arca egyre közeledett.
A szempillái megremegtek, nehézkesen kifújta a levegőt,
ami végigsuhant az arcomon, miközben hátralépett, és
leejtette a kezeit.
–  Tudom, bocsánat. Én csak… látni akartalak. És amikor
megtörténik, minden más feledésbe merül.
A szemem megakadt a kocsiján az utcában.
– Jobb, ha hazamész megszárítkozni.
Nem moccant.
– Inkább veled beszélgetek. Nézlek.
A tekintete könyörgő volt, de nemcsak hogy meg lehetett
fagyni odakint, fogalmam sem volt, mit tegyek.
– Máskor?
– Szavadon foglak.
Mielőtt behúzódhattam volna, előrelépett, újra megfogta
az arcomat, és egy hosszú csókot nyomott a homlokomra.
Néztem, ahogy leugrik a lépcsőről és a kocsijához rohan,
csak utána mentem be.
 

309
  
– Hé, te!
Felnéztem a könyvtári asztalomról, és Callumöt láttam
meg.
Becsuktam a tankönyvemet.
– Szia! Hogy vagy?
–  Kávézz velem, és talán elmondom. – Megigazította a
könyveit a karjában, és odabiccentett egy ott elhaladó
srácnak.
Egy pillanatig a számat rágcsáltam, és arra jutottam, hogy
tényleg jól jönne egy kávé. A félévi vizsgák leteltével az év
végi vizsgák közeledtek, s azon gondolkodtam, mennyit tudok
még tanulni, mielőtt felrobbanna az agyam.
– Ugye nem fogod beváltani az ígéretemet?
A táskámba dobtam a füzetemet és a tollamat, felálltam, és
a vállamra vettem.
– Talán igen, talán nem.
Leküzdve a vágyat, hogy grimaszoljak, megragadtam a
tankönyvem, és követtem Callumöt az asztalok sorai közt. Az
alsó szint felé vette az irányt, elsétáltunk a könyvespolcok
mellett, végül elértük a kijáratot.
–  Jobb, ha figyelmeztetlek, pokolian másnapos vagyok.
Igazából csak bámulni akarlak, és reménykedni, hogy rám
ragad valamennyi a frissességedből.
Ez megnevettetett, miközben a belső udvar felé tartottunk.
– Nem igazán érzem magam frissnek, de köszönöm.
Callum rám pillantott, és megkérdezte.
– Burnell miatt?
Mereven néztem magam elé.
– Ő is benne van. De leginkább a tanulás az oka.
Meglepődtem, hogy nem tett megjegyzést arra, ami

310
történt, amíg el nem értünk a menzára és rendeltünk.
–  Jól vagy? Hallottam arról… – A kezével hadonászott,
amiben egy zacskó cukrot szorongatott.
Egy kis cukrot szórtam a poharamba.
– Mit értesz jól alatt?
Egy pillanatig elgondolkodott, s közben az italát készítette,
majd megrántotta a vállát.
– Szerintem ez mindenkinek mást jelent.
Ezen eltöprengtem.
– Azt hiszem, igazad van.
Belekortyolt a kávéjába.
–  Ha jelent valamit, nem értek egyet azzal, amit
csináltatok, de nem érdemelted meg, ami a szobáddal történt.
– Nem terveztük…
Vigyorogva felemelte a kezét.
–  Nem kell magyarázkodnod. Egyébként mindenki
számára nyilvánvaló volt, hogy Quinn fejben máshol jár,
amióta megjelentél.
Nem tudom, miért, de késztetést éreztem rá, és elég
kényelmesen éreztem magam ahhoz, hogy meséljek egy kicsit
a múltunkról.
– Együtt nőttünk fel.
– Igen? Milyen aranyos!
Felsóhajtottam, ittam egy kortyot a kávémból, és
folytattam:
–  Bár annál többről volt szó. Nehéz megmagyarázni. Mi
csak… szinte elválaszthatatlanok voltunk. Aztán a
barátságunk többé vált, ám amikor felfogtuk, hogy milyen
komolyak az érzéseink egymás iránt, apukám munkahelyet
váltott, és a családom elhagyta Clarelle-t.
Callum az asztalt bámulta, az ujjai a kristálycukor

311
szemcséivel játszottak.
–  A kapcsolatotok pedig megszakadt. – Összedörzsölte az
ujjait, és felnézett. – Biztosan óriási pofon lehetett, amikor
felfedezted, hogy továbblépett.
Megremegett a szám, ezért beleharaptam.
–  Nem kifejezés, hogy mekkora. És igen, valóban
eltávolodtunk egymástól, amikor elköltöztem. Én hülye azt
hittem, hogy ha itt leszünk az egyetemen, ahova mindig is
járni akartunk, valahogy visszatalálunk egymáshoz.
– Aztán megláttad Alexisszel.
– Aha. Az általános iskola óta ismerjük egymást.
– Tehát barátok voltatok?
A két kezembe fogtam a kávémat, hogy felmelegedjek, és
bólintottam.
Callum hátradőlt, és hitetlenkedő hang hagyta el a száját.
–  Tudom. – Felnevettem. – Jelen pillanatban úgy érzem,
mintha szétfeszítenének. Nem tűnik helyesnek, hogy csak
úgy… megszerezzem, amit akarok.
–  Érthető azok után, ahogy megbántottak. – Megfogta a
kezem, és összekulcsolta az ujjait az enyémmel. Az enyém
fakónak tűnt az ő napbarnított bőréhez képest. – Burnell az
egyik legnormálisabb tag, akit ismerek. – Nevetgélt. –
Néhányan anyuci pici fiának nevezik. A srác kifizeti idegenek
kávéját, és egy rossz szava sincs senkire. Szerintem nem hitte,
hogy valaha láthat még téged.
Továbbra is a kezünkre meredtem, de erre felkaptam a
fejem.
– Úgy gondolod?
Bólintott.
–  Igen. Nekem úgy tűnik, olyan mélyen a részévé váltál,
hogy talán fogta a hozzád legközelebb álló dolgot, és azt hitte,

312
ez segíthet neki továbblépni.
Megdöbbenve szipogtam, és elhúztam a kezem.
– Az egyetemet őrültebbnek érzem, mint a középsulit.
Callum felhorkant.
– Ne is mondd!
– Na és milyen volt a múlt hétvégi idegenbeli meccs?
– Jó. – Vigyorra húzta a felső ajkát. – Amit, gondolom, már
tudtál?
Megrántottam a vállam, és ittam még egy kortyot a
kávémból.
Callum folytatta:
– Mint mindig, a legjobb formájában volt.
A feszültség egy része elszállt a vállamból.
– Nem kérdeztelek róla.
–  De akartál. – Callum vigyorgott, nekem pedig nem
sikerült elrejtenem a mosolyom.
Oldalra billentettem a fejem, és figyeltem, ahogy a
tekintetével átfutja a sorban álló embereket mögöttünk.
– Jól vagy mostanság?
Barna szemek néztek vissza rám.
– Ne aggódj miattam! Érkezik…
Összezavarodva meg akartam fordulni, amikor egy
vázlatfüzet landolt az asztalon egy csattanás kíséretében.
– Welsh. – Quinn hangja mellőlem jött, enyhe bosszúsággal
fűszerezve.
Callum provokálón elmosolyodott.
– Segíthetünk valamiben, Burnell?
Quinn felmordult, az orra alatt motyogott valamit,
miközben kihúzta a mellettem lévő széket, és lehuppant rá.
– Neked – mondta, és felém tolta a vázlatfüzetet.
Ránéztem, majd vissza Quinnre, és megemeltem a

313
szemöldököm.
– Mi ez?
Rámutatott, mire magamhoz húztam és kinyitottam. Vett
nekem egy újat.
– Azta, Quinn! Nem kellett…
– Ne! A tied. – Ingerült volt.
– Köszönöm.
Callum megköszörülte a torkát.
– Ja, most már megyek. – Felállt a székéből, megkerülte az
asztalt, hogy a fülembe suttogjon. – Rendesen dolgoztasd
meg!
Quinn végignézte, ahogy Callum elhagyja a menzát, az
egész teste merev volt. Kinyújtottam a kezem, és
megérintettem a vállát, mire összerezzent.
– A francba, bocsánat!
Elhúztam a kezem.
– Jól vagy?
–  Szarul aludtam. – Nézte, ahogy befejezem a kávémat,
majd ujjaimat végigfuttattam a füzet fekete borítóján.
Pontosan tudta, melyik fajtát kedvelem. – Mit csinálsz?
– Ülök, kávézom. – Pajkos csodálkozás színezte a hangom.
Ujjaival az asztalon dobolt.
– Nem, úgy értem, utána.
– Tíztől órám van. Miért?
– Elkísérhetlek?
– Csak ha elmondod, hogy miért nézel úgy, mint aki rossz
szagot érez.
Elernyedt a válla, és miután erősen megdörzsölte az arcát,
fejét a két kezébe hajtotta.
–  Kávézol. Callummel kávézol? – Elvette a kezét, felfedve
ingerült, ködös mogyorószín szemét.

314
 – Callummel kávéztam. Röviden, igen.
Újabb semmitmondó hangot hallatott.
Nem bírtam tovább.
– Quinn, egek! Csak nyögd már ki!
Egy szuszra hadarta el:
–  Nem tetszik, hogy vele lógsz. Vagy bármelyik sráccal.
Ettől… a hideg futkos a hátamon. Mintha felforrna a vérem.
Felhúzta a vállait, majd leeresztette, és szigorúan
összevonta a szemöldökét. Éreztem, hogy néhány
kíváncsiskodó figyel minket, de nem érdekelt. Quinn
feszültnek tűnt, mintha nem tudta volna, hogy mit kezdjen az
érzéseivel. Gondoltam, furán érezheti magát. Soha nem
kellett aggódnia más srácok miatt. Középsuliban mindenki
tudta, hogy az övé vagyok. Nem mintha bárkit is érdekeltem
volna.
Ám fogalmam sem volt, hogyan nyugtassam meg, hiszen
magam sem voltam biztos az egészben.
Bár egy dolgot tudtam.
– Callum és én… már az elején rájöttünk, hogy barátokként
jobban összeillünk.
Quinn ökölbe szorította a kezét az asztalon, és szárazan
felnevetett.
– Barátok.
A két kezem közé vettem az egyik összezárt kezét, és
megsimogattam a hüvelykujjammal.
–  Barátkozz csak meg vele! Tudod, hogy nem hazudok
neked.
Ezzel ott hagytam az asztalnál, miközben magában
motyogott. Beletelt egy percbe, de utolért, és némán elkísért
az órára.

315
 HARMINCHÁROM
Daisy

A következő héten éppen tankönyvekkel, jegyzetekkel és

szövegkiemelőkkel körülvéve feküdtem az ágyamon, amikor
Pippa odakiáltott.
– Talpra! Te most velem jössz, morci!
Felemeltem a fejem, és lesepertem egy post-itet az
arcomról.
– Nem vagyok morcos.
– Mondja ezt morogva – gúnyolt ki Pippa a szekrénynél.
Felültem, félretoltam a cuccaimat az ágyon, és
kinyújtóztattam a karomat a fejem fölé.
– Uramatyám, azt hiszem, görcsbe állt a nyakam.
–  Így jár az, aki órákig a hasán fekve tanul – szúrt oda
Pippa. Becsukta az ajtót, felém fordult, és egy kisebb kupac
ruhát egyensúlyozott a kezében. – Gyere már!
– Mi van?
– Velem jössz a sorházakhoz. Elég a világ kizárásából.
Elfintorodtam, összecsíptem a levegőt az ujjaimmal.
–  Nem maradhatna így még egy icipici ideig? Amúgy sem
akarok odamenni.

316
 Pippa hangosan kifújta a levegőt, és közben beledobálta a
cuccait a kis táskájába.
– Miért nem?
Vágtam egy grimaszt a hátának.
– Hát, te is tudod, ki lakik ott.
Felhorkanva szólt vissza:
– Ő nem Voldemort.
–  Még szerencse. – Megfogtam a telefonom, és az időre
meredtem. Azt a mindenit! Már négy órája tanultam, vagyis
próbáltam tanulni. Lassan fél hét volt. – Éhes vagyok.
– Rendelünk pizzát. Öltözz!
Végignéztem magamon.
– Fel vagyok öltözve.
–  Ahogy gondolod, de tudod, ki lesz ott. – Pippa
sokatmondón megemelte a szemöldökét.
Döntésképtelenül néztem körbe a szobában, majd le az
öltözékemre. Egy AC/DC-póló volt rajtam és egy melegítő.
Megvontam a vállam.
–  Látott már rosszabbul is. Hadd keressem meg, hova
dobtam a melltartóm, aztán kész leszek.
Pippa tapsolt, és közben a fejét drámaian hátravetette.
– Hála istennek!
– Fogd be, taknyos!
Felvettem a melltartóm, aztán megigazítottam a hajam,
amennyire csak tudtam, felkentem egy kis ajakbalzsamot, és
megfogtam a vizespalackom meg a kulcsaim.
–  Csak hogy tudd, csakis a pizza miatt megyek –
jelentettem ki, elsétálva Pippa mellett a folyosóra menet.
Ő becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat.
– Ahogy érzed. – A hangja önelégült volt.
– Húzzunk, mielőtt meggondolom magam!

317
 A fűben ballagtunk, mert átvágtunk a kampusz másik
végéhez vezető kerteken a lakóövezethez, ami a külvárost
keretezte. A sorház az első utcában állt, két autóval a
kocsibehajtón.
– Quinn szervezett be? – Nem láttam értelmét, hogy Pippa
és Toby akarnának egy harmadik, nem is, negyedik kereket.
– Nem – tiltakozott Pippa, de nem volt valami meggyőző.
Quinn a kanapén feküdt, egyik lábát lelógatta, a másikat
kinyújtotta a karfán. Tengerészkék pólót és melegítőt viselt,
ami mosolyt csalt az arcomra. De elrejtettem a vizespalackom
mögé, mert gyorsan lecsavartam a kupakot, és ittam egy
kortyot.
Quinn fektében felnézett rám, és úgy felcsillant a szeme,
hogy kis híján félrenyeltem a vizet. Felült egy kicsit, és
elemelte a lábát az útból. A többrészes kanapé másik végére
néztem, ahol Pippa kényelembe helyezte magát, aztán
félretettem a büszkeségem, és leültem Quinn lába mellé.
– Hogy megy a tanulás? – kérdezte.
Az előző héten többször is hazakísért, és minden
alkalommal egy új vázlatfüzettel várt rám. Már négy van.
Nem mintha elfeledtették volna, ami a régiekkel történt,
hiszen azok nem üresek voltak, hanem beletettem a szívemet,
de így is megmosolyogtattak. Nem az ő hibája volt, de mégis
ki akart engesztelni miatta.
–  Borzasztóan. – Borzongást színlelve rácsavartam a
kupakot a palackomra, és leraktam a dohányzóasztalra.
– Poháralátét – szólt Toby, miközben besétált a szobába. –
Mizu, Daisy csajszi?
Beszívtam a számat, áthajoltam a kanapé karfáján, és
ráhelyeztem a palackot egy alátétre. Pippán akadt meg a
szemem, aki szeretetteljesen nézte Tobyt és a furcsa

318
szokásait.
– Nem sok, Toby-Wan Kenobi.
Toby felröhögött.
– Ezt nem hallottam még.
–  Komolyan? – kérdezte Quinn zavartan. – Pedig nézed a
Star Treket.
Toby sértettnek tűnt.
– Régen, amikor még gyerek voltam. És haver, a Star Trek
és a Star Wars nem ugyanaz. Megközelítően sem.
Quinn most olyan zavarodottan nézett, hogy majdnem
összeért a szemöldöke.
– Azt tudom. Csak azt hittem…
–  Quinn sosem nézett tévét, amikor kicsik voltunk –
vágtam közbe. – Csak sportot.
A meccsre mutattam, ami a tévében ment, aztán
lehajtottam a fejem, mert kissé bénán éreztem magam,
amiért a védelmére siettem.
– Nem gáz – mondta Toby. – Minden férfinak szüksége van
egy fantasy őrült korszakra. Még semmi sincs veszve, pajti.
Quinn hozzávágott egy párnát Tobyhoz, aki komoran
nézte, és gondosan lehelyezte maga mellé a kanapéra, amivel
mindannyiunkat megnevettetett. A pizza, amit a srácok
rendeltek, öt perccel később érkezett meg, és így, hogy
megtört a jég, valamennyien az étkezőbe mentünk és egyből
hozzáláttunk.
– Hazamész hálaadásra? – kérdezte Toby Pippától.
A barátnőm lenyalt egy kis pizzaszószt az ujjáról, amit
Toby meredten nézett. Aztán megtörölte a kezét egy
papírtörlővel, és észre sem vette, hogy a fiú feszült
figyelemmel követte minden mozdulatát.
–  Nem tudom, talán. – Megvárta, hogy Tobby válaszol-e

319
valamit, majd visszakérdezett: – Te?
Toby megrántotta a vállát, beleharapott a pizzába,
lenyelte, és csak utána válaszolt:
– Talán.
Elvigyorodott, amikor Pippa vágott egy grimaszt, Quinn
pedig meglökte a lábával az enyémet.
–  Feljössz velem? – Bár befejeztem az evést, haboztam. –
Ígérem, nem lesz benne semmi turpisság.
–  Menj a cserkésszel! Pippának és nekem van mit
megbeszélnünk.
Pippa vihogott, amikor Toby az ölébe húzta, és lenyalt egy
kis pizzaszószt a szájáról.
Követtem Quinnt felfelé, és próbáltam nem a fenekét
nézni, de végül elgyengültem. Kilátszott az alsója, márpedig a
fehér gumírozott rész minden nő számára hívogató. Húzz
meg, ránts le, csúsztasd be a kezed!
Rosszalló tekintettel meredtem rá, ahogy mögötte sétáltam
a lépcső tetejéhez közeli szobájába.
– Toby kapta a nagyobb szobát, mivel övé a hely – mondta
Quinn, és levágódott az ágyára, kezeit a feje mögé csúsztatta.
A bicepsze gúnyosan feszült, ahogy kényelembe helyezte
magát, és figyelte, hogy lassan besétálok a szobába és
körülnézek. Volt pár trófeája az asztala sarkán, aminek a
többi részét papírok borították, néhány toll és szövegkiemelő
társaságában. A szoba elég szegényes volt, a komódon álló
lapos képernyős tévét és a falon lógó mezt leszámítva.
– Még mindig nem vagy nagy dekoráló – állapítottam meg.
– Sosem volt rá szükségem. Az mindig te voltál. – Szavaira
ökölbe szorult a kezem, a körmeim a tenyerembe vájtak. –
Gyere már ide, nem harapok! Csak beszélni akarok veled, és
nyugtalanít, hogy milyen ideges vagy.

320
 – Nem vagyok ideges.
– De kellemesen sem érzed magad – mondta.
Megfordultam és elindultam, hogy leüljek a hatalmas ágya
másik végére.
– Nem érzem magam kellemetlenül. Ez…
– Nem tudod, mit kéne csinálnod.
– Azt hiszem. – Keresztbe tettem a lábam, és az ujjaimmal
játszadoztam az ölemben.
Quinn felült.
–  Ez azért van, mert nem bízol bennem? Azok után, amit
Alexisszel tettem? Tudnod kell, hogy azt hittem, soha többé
nem látlak. Nemcsak itt, sehol máshol.
– Nem – suttogtam.
– Akkor azért, amit tettünk? – Szünetet tartott. – Jézusom,
ugye nem hiszed, hogy ugyanezt tenném veled is? Ismersz
engem, nem történik meg… ha nem rólad van szó.
Felnéztem rá és kinyújtottam a kezem, hogy
megsimogassam az egyenes orrát. A feszültség egy része
eltűnt az arcáról.
–  Tudom, hogy nem tennéd. Bízom benned. Nem tudom,
mi miatt van. Sok minden történt, ennyi.
Megfogta a kezem, megpuszilta az ujjbegyeimet, majd a
combján tartotta. Az izmos, kemény combján. Nyeltem egyet,
próbáltam a szemébe nézni és nem elfordulni, miközben a
vérem forrni kezdett az ereimben.
–  Amit mondtam – kezdte, majd megállt, kereste a
szavakat. – Helyesbítve, amit nem mondtam ki… amikor arról
beszéltél, hogy azt mondtam neked, hogy szeretem Alexist.
Elkaptam a pillantásom, ő pedig finoman felemelte az
állam, hogy a szemébe nézzek.
–  Nem bizonytalankodtam, csak nem tudtam, hogyan

321
magyarázhatnám el.
Visszapislogtam a könnyeket, és arrébb mozdultam, mert
nem voltam benne biztos, hogy ezt hallani akarom. Quinn
azonban megfogta a kezem, mielőtt megtehettem volna.
– Állj! Kérlek! – Megálltam, de nem tudtam ránézni. – Nem
találtam a megfelelő szavakat, amivel megértethettem volna
veled. Majd ahelyett, hogy téged láttalak volna, az ajtó nézett
vissza rám. Szóval most itt vagyok, és kopogok. Kinyitnád
nekem az ajtót? Résnyire? Annyira, hogy elmagyarázhassam
neked?
A kétségbeesést hallva a hangjában nem tehettem mást,
bólintottam.
– Oké.
Gyorsan kifújta a levegőt, és belekezdett:
–  Amit hetekkel ezelőtt mondtam neked, igaz volt.
Szerettem Alexist. De azt megtartottam magamnak, hogy úgy
szerettem őt, ahogy az után szeretsz valakit, amikor már
másnak adtad a szíved. – Felemeltem a fejem,
összekapcsolódott a tekintetünk, miközben folytatta: – Nem a
teljes valóddal. Nem érezve azt, hogy minden a helyére kerül,
amikor vele vagy. Igen, szerettem őt. De nem voltam képes
úgy szeretni valakit, mint ahogy téged szeretlek, Daisy. Nem
volt tökéletes, és nem is volt fair vele szemben.
– Quinn – szóltam rekedtesen.
Egyik kezét felemelte, hogy leállítson.
–  Mégis szerencsésnek tartottam magam, amiért újra
találtam egy kevés helyet a szívemben. Igen, sajnálom, de
valamilyen szinten komolyan gondoltam, amit mondtam. Bár
minden megváltozott, a szívemet próbára tették, de elbukott,
amint újra feltűntél a szemem előtt. Tudtam, hogy ez lesz,
mégis zavart voltam, dühös és megrekedtem. Nem tudtam

322
kimászni a gödörből, amit magamnak ástam a hiányodban.
Volt ennek értelme – minden, amit mondott, tökéletesen
érthető volt –, és a szívem összevissza vert, úgy zúgott a
mellkasomban, mint egy szerelemtől megrészegült bolond.
– Miért nem vártál rám? – kérdeztem, és közben könnyek
hullottak az ajkamra.
Quinn letörölte a hüvelykujjával, majd lenyalta, miközben
ködös tekintettel figyeltem.
– Nem tudtam – válaszolta, majd levette a szemüvegemet,
és megtörölte a pólója szélével. – Azt hittem, végeztél velem.
– Anya azt mesélte, hogy sokat buliztál, miután elmentem.
– Nem válaszolt. – Quinn?
Halkan káromkodva válaszolt.
– Annyira ki voltam rád akadva! Mindenre. Több órányira
költöztél, és amikor átgondoltam a dolgokat, butaságnak tűnt
azt hinni, hogy kitartunk egymás mellett, hisz olyan fiatalok
voltunk.
– De én megtettem. Kitartottam.
–  Most már tudom, de akkor nem tudtam. – Óvatosan
megtörölte a szemem, és visszarakta a szemüvegem. – Még
mindig fiatalok vagyunk, valószínűleg fogalmunk sincs az
életről. De ez? Mi. – A mosolya ragyogó volt, és elállt a
lélegzetem, ahogy folytatta: – Elég nyilvánvaló, hogy amit
érzünk, soha nem fog elmúlni.
Az ölébe másztam, képtelen voltam megállítani magam.
Köré fontam a karom, és az orromat a nyakába fúrtam,
beszívtam tiszta illatát.
Beletelt pár dübörgő szívverésbe, de ő is átölelt, szorosan
tartott, és a fejét a vállamra hajtotta.
Az idő telt, de öleltem, amíg észre nem vettem, hogy
megkeményedett alattam, amitől a hasam lüktető

323
melegséggel telt meg. Felkeltem, de Quinn utánam nyúlt és
elkapta a kezemet, miközben másztam le az ágyról.
– Várj, maradj!
Egyszer megszorítottam a kezét, majd elhúztam az
enyémet.
– Ma este nem.
Szükségem volt arra, hogy leülepedjenek a szavai, és
kitaláljam, mit kezdjek a bűntudatommal, ami nem akart
szűnni.
Szipogva megtöröltem az orrom, és megálltam az ajtóban.
–  Csak hogy tudd, még mindig kicsit idióta vagy. Bár egy
édes fajta.
A nevetése a lépcsőn lefelé is követett, ahol Toby várt rám,
és felajánlotta, hogy hazavisz.

324
 HARMINCNÉGY
Daisy

Másnap Quinn szavai cikáztak a fejemben, úgy éreztem, az

agyam vattacukorrá vált. Annyira, hogy óra után, tanulás
helyett, mert képtelen voltam koncentrálni, rajzoltam, hogy
mentsem az életem.
–  Ez egy agy? Vattacukorba csavarva? – kérdezte Pippa,
ráhajolva a könyvtári asztalra.
–  Aha – válaszoltam nyomatékosan, fel sem nézve a pink
ceruzám által kreált bolyhos, gömbölyded vonalakról.
Pippa a tenyerébe fojtotta a nevetését, de így is hallottam.
– Csitt, ez aktuális!
–  Igen? Mert így érzed magad a tegnap este miatt?
Maradnod kellett volna.
Felsóhajtottam, és ledobtam a ceruzámat.
– Nem ment.
A könyvtáros ránk meredt, mire Pippa felállt és az asztal
alá tolta a széket.
– Miért? – kérdezte, ahogy felvette a táskáját.
Éreztem, hogy valakinek a tekintete a hátamba fúródik és
úgy éget, mintha megjelöltek volna. Megfordultam, és láttam,

325
hogy Alexis sétál le a lépcsőn, aki azonnal elkapta rólam a
szemét.
– Ezért? – kérdezte Pippa, és felemelte a kezét, megvakarta
az orrát a középső ujjával, diszkréten bemutatva Alexisnek.
Próbáltam nem nevetni, inkább mutogattam neki, hogy
hagyja abba.
–  Nem egészen, de úgy érzem magam… Nem is tudom.
Mint egy gyerek, aki kihisztizett valamit. Most pedig vacakul
érzem magam miatta.
– Nem ez történt, és ezt te is tudod.
Megvontam a vállam, miközben elpakoltam a dolgaimat.
Amúgy sem haladtam semmit.
– Daisy.
–  Hmm? – Belesöpörtem a cuccaimat a táskámba, és
felálltam.
–  Hibáztál, igen. De attól nem leszel szörnyű ember, mert
szeretsz valakit. A fejedben ő mindig a tied volt. Ezen nehéz
túltenni magad. De te megpróbáltad. Én láttam, mindannyian
láttuk. És Alexis az, aki csapott egy nagy hisztit, ha engem
kérdezel – gúnyolódott Pippa. – De még milyen hiszti volt.
A könyvtáros csendre intette, mire Pippa beszívta az
ajkait.
Egymás mellett elindultunk a lépcső felé.
– Erősen megvolt rá az oka.
– Ó, istenem! Leállnál végre?
Megálltam, és Pippa megragadta a karom.
–  Nem így értettem, te dinka! Úgy értettem, hogy leállnál
az önostorozással. Már abban elfáradok, hogy nézem, ahogy
próbálod visszafogni magad. Add be a derekad végre!
Ő könnyen beszélt. Én viszont tudtam, milyen érzés, ha
összetörik a szíved, amit még a legnagyobb ellenségemnek

326
sem kívánnék. Még Alexisnek sem.
Mégis pontosan ezt tettem.
Pippa otthagyott, hogy kivegyen egy könyvet, amire
szüksége volt, én pedig elindultam kifelé. A lehajtott fejem
még mindig olyan zavaros volt, hogy nekimentem valakinek.
– A francba, bocsánat.
Feltoltam a szemüvegem, hátraléptem, és épp elsétáltam
volna, amikor megláttam, hogy ki is az.
– Ó!
Alexis megigazította a testhezálló pulóverét.
– Igen, ó.
Elsétált, de utolértem, és bár fogalmam sem volt, hogy
miért, csak annyit tudtam, hogy tennem kell valamit.
– Várj!
–  Miért? Hogy siránkozhass, amiért tönkretettem a
szobád? – Megállt a belső udvar közelében. – Ami azt illeti,
miért nem hívtad a kampusz biztonsági szolgálatát?
A táskám pántját piszkáltam.
– É-én nem tudom. Nem is jutott eszembe.
Felhorkant, csinos száját összeszorította, miközben
végigmért.
–  Még mindig túl kedves vagy. Ó, várj, mégsem. – Kék
szeme megtelt méreggel. – Ez azon az estén megváltozott,
amikor összefeküdtél a pasimmal.
Megrándult az arcom, fogalmam sem volt, mit is
mondhatnék, aztán végül kinyögtem:
– De elvetted tőlem.
– Elköltöztél. Van különbség.
Közelebb léptem, és lehalkítottam a hangom.
–  Te voltál a legjobb barátom. Szóval igen, elég nagy a
különbség, és ezt te is tudod.

327
 Nyelt egyet, a tekintete fátyolossá vált.
– Érzéseket tápláltam iránta. Beleszerettem.
Harag rázta meg a hangom.
–  Nem volt jogod hozzá, hogy beleszeress! – vágtam oda,
úgy megdöbbentve saját magam, hogy hátraléptem.
Alexis elismerően mosolygott.
–  Lám, lám! A lány tüskéket növesztett az ártatlan külső
alatt.
– Egyet találhatsz, hogy mi az oka.
Fújtatott.
– Mindegy. Még valami? Órára kell mennem.
– Igen. Miért?
–  Mit miért? – Sötét szemöldökét összehúzta, karját
összefonta. – Miért vettem el Quinnt? – Megvonta a vállát. –
Amiért te is tetted. Mert akartam őt.
–  Nem. – Megremegett a hangom, a haragom fortyogássá
vált, amitől émelyegni kezdett a gyomrom. – A
vázlatfüzeteim.
Nem válaszolt, és már kezdtem azt hinni, hogy nem is fog,
amikor odalökte:
– Mert fáj, nem igaz? Ha összetörik a szíved.
–  Már tudtam, hogy milyen érzés. És ezt te is jól tudod. –
Remegtek a kezeim, ökölbe szorítottam őket. – Nem kellett
volna ezt csinálnod.
Alexis a földet bámulta, tudtam, hogy rosszul érzi magát,
de nem ismeri be.
– Elegem van ebből. Érezd jól magad a lopott pasiddal!
A hátának válaszoltam.
– Ő nem a…
–  Ne már! – Megfordult, hogy szembenézzen velem. –
Beismerem, hogy én voltam itt a hülye. De te csak simán nem

328
tudtál továbblépni, igaz?
A nyelvem hegyén volt egy bocsánatkérés, de
visszatartottam. Elvigyorodott, mintha tudta volna.
–  Nincs értelme bocsánatot kérned. Mindketten tudjuk,
hogy nem sajnálod.
Alexis elsétált, miközben a nap rásütött hosszú, sötét
hajára, amitől úgy nézett ki, mint a tél királynője.
 
 
– Nem, anya – mondtam, és beálltam a sorba az étkezdében. –
Jól vagyok, komolyan.
–  Biztos? Akkor azért hívott Amy, hogy elmeséljen pár
érdekes dolgot?
Éreztem, hogy elkerekedik a szemem, és belesuttogtam a
telefonba:
– Mi a franc? Mit mondott?
Hallottam, hogy pakolászik a háttérben, ahogy vacsorát
készít.
– Ó, semmit, semmit.
Átnyújtottam a pénztárosnak a kártyám, és épp a
húsgolyós spagettire mutattam, amikor Quinn jelent meg
mellettem. Erre feltartottam két ujjam, tudva, hogy ha evett
is, elpusztítja az enyémet, ha nem sietek.
– Bökd már ki végre!
–  Jó, rendben. Csak annyit mondott, hogy te és Quinn…
talán újra barátkoztok. – Lehalkította a hangját. – Ugye szeded
a gyógyszert, amit egyetem előtt váltottam ki neked?
Lángoló arccal arrébb léptem, miközben Quinn tátogott:
– Anyukád?
Bólintottam, ő pedig a zavaromat látva elvigyorodott és
kikapta a kezemből a telefont, majd kisétált az étkezdéből,

329
amíg én megkaptam a kaját elvitelre, és próbáltam rájönni,
miként lehetséges, hogy a szülők több ezer kilométerről is
képesek kényelmetlen helyzetbe hozni.
–  Persze. Most vett vacsorát, tele van a keze. – Quinn
bólogatva hallgatott. – Aha. Megmondom neki, hogy később
hívjon fel.
Letette, becsúsztatta a telefont a táskámba, és elvette
tőlem az ételt.
–  Köszönöm – mondtam. – Jézusom, imádom őt, de
tizennyolc vagyok, és mégis pár szóval eléri, hogy úgy
érezzem magam, mintha összezsugorodnék.
Quinn nevetését letompította a barna szatyor, ahogy
belenézett, hogy mit rendeltem.
–  Nem hiszem, hogy ez valaha változni fog. Nekem is
vettél? – Hatalmas vigyorral nézett rám. – Köszönöm.
–  Hogy ne az enyémet edd meg. Farkaséhes vagyok. –
Kikerültünk egy srácot, aki a telefonjába kiabált.
– Nálam?
Kiszúrtam a kocsiját az utca végén, így beleegyezve
követtem.
– Amúgy mit csináltál errefelé?
Kinyitotta nekem az ajtót, megvárta, hogy beüljek, majd
bemászott és válaszolt.
–  Igazából pont kaját akartam venni. Toby Pippával
vacsorázik. Nem volt kedvem főzni.
–  És főzés alatt azt érted, hogy felmelegíteni valamit a
mikróban? – Becsatoltam magam.
Röhögött.
– Mert te nem?
– Most megfogtál.
Egy perccel később leparkoltunk, és bár közel lakott a

330
kampuszhoz, örültem amiért úgy döntött, hogy kocsival jön.
Kezdtem fázni odakint.
Amint beértünk, tányérokat tett az étkezőasztalra, és
hozott egy-egy pohár vizet. A szavaimhoz hűen annyira éhes
voltam, hogy alig szóltam hozzá.
– Azta, Dais! – Megtörölte a száját egy papírtörlővel. – Nem
szoktál ebédelni?
– Meg reggelizni – válaszoltam tésztával teli szájjal.
– Ezt ne csináld, Daisy!
– Tudom, de elaludtam.
Anélkül, hogy felnéztem volna a kajámból, tudtam, hogy
vigyorog.
– Van, ami nem változik.
–  Ja. Rájöttem, hogy sosem leszek a legösszeszedettebb
ember. De kibékültem vele.
– Helyes – mondta egyszerűen, befejezve az evést.
Utána kidobtam a dobozokat a kukába, Quinn pedig
elmosta a villákat.
– Komolyan? – kérdeztem a pultra könyökölve, és néztem,
ahogy súrolókefével szedi le róluk a sajtot.
–  Komolyan – válaszolta, és nem fejezte be azzal, hogy
lerakta őket az edényszárítóra, hanem levette a konyharuhát
a sütőajtóról, eltörölgette a villákat, és elrakta a fiókba. – Nem
nyaggat mindig miatta, de tudom, hogy zavarja.
Tudva, hogy Tobyról beszél, megkérdeztem.
– Amikor koszosak a dolgok?
– Igen, felzaklatja, vagy ilyesmi. Nehéz elmagyarázni.
–  Pippa mesélt róla – mondtam. – Hogy szorongással és
depresszióval küzd.
Quinn a mosogatónak dőlt, és megtörölte a kezét.
Bizonytalanul nézett rám, mire elmosolyodtam, ami

331
vélhetően felbátorította, hogy beavasson.
– Igen. Ránézésre nem tudnád megállapítani. Hacsak nem
ismered elég jól. Jól tudja leplezni, amíg el nem veszti az
önuralmát.
– Az milyen?
Felakasztotta a törlőruhát, aztán a nappali felé mutatott,
hogy kövessem, ahol elővett néhány DVD-t.
–  Csak néhányszor láttam, hogy eldurvul a helyzet. Van,
amikor nem vészes, van, amikor borzalmas. Vagy felkapja a
vizet valami apróság miatt, vagy ami a legrosszabb, napokig
alszik.
–  Tényleg? Pippa nem mondott túl sokat, csak hogy
hajlandó megpróbálni vele. Már túl közel álltak egymáshoz,
hogy máshogy döntsön.
–  Aha. A tavalyi rájátszáson elvesztette az eszét.
Összeverekedett valakivel az ellenfél csapatából. Az edző kis
híján nem engedte vissza a csapatba idén, csak hát túl jó
játékos.
– Miért gőzölt be annyira?
Feltartott két DVD-t, én meg rámutattam arra, aminek
kocsik voltak a borítóján, nem igazán érdekelt, hogy mit
nézünk.
– Ki tudja? Olyan apróság miatt is történhet, hogy elveszti
valamijét, vagy valaki felhergeli. Arról, hogy mitől lesz
lehangolt, fogalmam sincs. Szerintem néha túl sok neki ez az
egész, és ez lehúzza. Nem szeret beszélni róla.
Az agyam végigpörgette, amit mondott, próbáltam
összekapcsolni az újonnan szerzett ismereteimet a sráccal,
akit csak nemrég ismertem meg. Aki a legközelebbi
barátommal jár.
– Tehát dühkezelési gondjai vannak?

332
 Az ijedséget hallva a hangomban, Quinn szeme
elkerekedett.
– Nem. Vagyis, igen. – Halkan káromkodott. – Nem tudom
értelmesen elmagyarázni. Az igazság az, hogy nem tudok
eleget a dologról. Őt viszont jól ismerem. Ő soha… tudom,
hogy nem tenné. Mellesleg soha nem hagynám neki.
A meggyőző hangja miatt hittem neki.
– Oké.
Quinn témát váltott.
– Hazamész hálaadásra?
–  Nem, túl sokat kellene utaznom, karácsonykor úgyis
látom őket. Te?
Berakta a DVD-t, és leült mellém.
– A meccs után. Eljössz rá ezen a hétvégén?
– A meccsedre? – Bólintott, és hátradőlt a kanapén. – Hát,
ha szeretnéd.
–  Szeretném – válaszolta. – És azt is imádnám, ha utána
hazajönnél velem a hétvégére.
Még csak most kezdtem kényelmesen érezni magam
mellette, a testéből áradó hő kezdett felmelegíteni, erre
hirtelen feszült lettem.
–  Azt akarod, hogy hazamenjek veled? – Attól tartottam,
hogy a szívem a torkomba szalad és megfojt.
Tűnődve rám nézett, a szemöldökét vakargatta.
– Nem szeretnél?
Az eltátott szám becsukódott. Nem akartam, de…
– Ez elég nagy dolog, Quinn.
Megragadta a kezem, és addig húzott, amíg rajta nem
feküdtem.
– Igen, az. És mindennél többet jelentene nekem.
A komolyság a szemében arra csábított, hogy azonnal

333
beleegyezzek.
– Nem fog menni.
–  Dais, kérlek! Egy kétségbeesett srác vagyok, aki kész
térdre ereszkedni és könyörögni. Hadd vigyelek haza! – A
fülem mögé simította a hajam. – Hadd segítsek emlékezni!
Kerékcsikorgás hallatszott, ami a mögöttem játszódó
filmből jött.
– Elgondolkozom rajta – ígértem végül.
Szeme a számra siklott, mire a szájára nyomtam az ujjam,
és azt mormoltam:
– Lassan a testtel, Q-fej!
– Többet is kapsz, mint a Q-fejem. Csak mondd meg, mikor
és hol.
Nevetésben törtem ki, a fejem a kemény mellizmára
ejtettem.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad!
A nevetése a fejem alatt morajlott a mellkasában.
– Magadnak köszönheted.
Elmozdított, hogy félig az oldalához dőlve, félig a kanapén
feküdjek, a fejem pedig a karja hajlatában pihenjen, és
elhelyezkedtünk a filmnézéshez.
Nem sokra emlékszem abból, amit láttam, csak arra, hogy
belélegeztem Quinn illatát, és azt éreztem, tökéletesen
illeszkedek hozzá.

334
 HARMINCÖT
Daisy

Kitört az éljenzés, amikor Quinn tökéletes passzt dobott egy

játékosnak, azt hiszem Paulnak, aki a célterületre száguldott.
– Kezd bevadulni a dolog – jegyezte meg Pippa popcornnal
teli szájjal.
–  Az biztos. Egyszer láttam, hogy a két csapat szurkolói
összeverekednek. Pedig csak egy nyomorult gimis meccs volt.
Pippa nevetett, de közben a szemét Tobyn tartotta, aki
nem mehetett a pályára az első negyedben, és ennek nem
igazán örült.
–  Ki van akadva – állapította meg róla, és a teste
megmerevedett.
– Látszik rajta. Miért került a kispadra?
– Ötletem sincs. Biztos csinált valamit, ami nem tetszett az
edzőnek.
Amikor elérkezett a második negyed, Toby már a pályán
volt, mielőtt az edző felküldhette volna.
–  Semmisítsétek meg őket, Tomahawks! – üvöltötte egy
srác mögülünk, elborzasztva minket.
A barátai is becsatlakoztak hozzá, és a félidő közeledtével

335
egyre hangosabbak lettek. Egy néhány sorral lejjebb lévő nőn
akadt meg a szemem, aki engem nézett, és kezével a feje
fölött integetett. A mellette lévő férfi megpróbálta visszahúzni
a székébe.
Az idősebb Quinn és Amy, Quinn szülei. Az idegesség nőni
kezdett bennem, beszivárogva a testem minden egyes
sejtjébe. Bár nem tűnt dühösnek. Inkább boldognak. Így
habozva visszaintegettem, aztán Quinn apjának sikerült
visszaültetnie a székébe.
– Kik voltak azok? – kérdezte Pippa.
– Quinn szülei.
Oldalba bökött.
– Ne légy ideges! Úgy integetett neked, mint egy holdkóros.
De nem tudtam ellene tenni. Olyan sok idő telt el, és
fogalmam sem volt, hogyan éreznek velem kapcsolatban.
Főleg az utóbbi pár hónap után.
– A francba! – szólalt meg Pippa.
–  Mi az? – kérdeztem, és körbepillantottam. Majd
megláttam, hogy a pálya sarkában a két csapat egy-egy
játékosa provokálja egymást és lökdösődnek. Egy ököl repült,
és levegő után kaptam. – Toby?
– Igen. – Pippa a szája elé kapta a kezét, a teste megfeszült,
mintha arra készült volna, hogy berohanjon a pályára, de
nem voltam benne biztos, hogy meg tud mozdulni.
A földön feküdtek, gurultak, öklök repkedtek, aztán
néhány játékos szétválasztotta őket. Csak figyeltük, a tömeg is
elcsendesedett, ahogy a bíró leteremtette őket, és az edzők is
beszálltak. Az edzőnk az oldalvonal felé mutatott, mire Toby
letépte a sisakját, és szélesre tárta a karjait.
Morajlás és pfujolás töltötte be a lelátót, de mi csak annyit
tudtunk tenni, hogy csendben nézzük.

336
 Toby végül egyenesen lement a pályáról. Ledobta a földre
a sisakját, és felrúgott egy vizespalackokkal teli kosarat. Ám
itt nem állt meg. Nem, szinte láttam, hogy izzadság csöpög a
hajáról, ahogy durván átdugja rajta a kezét, és minden
erejével az edzők és a bíró irányába dobta. Nem lehetett
hallani, mit mondott, de a harag és az otrombaság
egyértelműen érezhető volt.
– Jaj, istenem! – Pippa leült, amikor Toby eltűnt a pályáról.
A vizesfiúk szétfutottak, hogy felkapkodják a palackokat,
amiket Toby szórt szét a pályán.
A Tomahawks ledermedt, még akkor sem mozdultak,
amikor a bíró lefújta a félidőt.
–  Meg kell keresnem – mondta Pippa, és összekapkodta a
holmiját.
–  Várj! – Aggasztani kezdett, amit Quinn mondott
korábban Tobyról. – Nem gondolod, hogy hagyni kéne
lenyugodni?
De Pippa már elkezdte kiverekedni magát a sorunkból.
– Nem lesz baj. Később hívlak.
Hinni akartam neki. Hiszen mégiscsak jobban ismerte,
mint én.
Összeszorult gyomorral néztem végig a meccset, aggódtam
Pippáért, Tobyért és amiatt, hogy mi a francot fogok mondani
Quinn szüleinek.
Később kiderült, hogy az utóbbi miatt nem igazán kellett
volna. Már leértem a lelátóról a parkolóba, amikor Amy rám
talált, és azonnal olyan erősen magához szorított, hogy
majdnem megfulladtam.
–  Uramisten – dünnyögte a fülembe –, hogy megnőttél!
Igazi nő lettél. Elhúzódott, megfogta a vállaimat, és könnybe
lábadt a szeme, ahogy végigmért. Két kezét az arcomra

337
csúsztatta, a szája remegett. – Mindig szép voltál, de most
gyönyörű vagy. Egyszerűen gyönyörű.
Idősebb Quinn közbelépett.
– Engedd el, Ames!
Amy vonakodva megtette, és rám tört az idegesség, ahogy
ismerős mogyorószín szemekkel találtam szemben magam.
Aztán Quinn papája elmosolyodott, és tudtam, hogy minden
rendben.
–  Gyere ide! Azt a mindenit, nézzenek oda, milyen magas
lettél! – Magához húzott, hogy megöleljen, és Amy
csatlakozott hozzánk.
– Ne mondjátok, hogy nélkülem tartotok családi találkozót!
– Quinn hangja mögülem jött.
Elengedtük egymást, és láttam, hogy ott áll. Ledobta a
táskáját a földre, a haja vizes volt, a pólója átázott, mintha a
világ leggyorsabb zuhanyozását hajtotta volna végre.
–  Nagyszerű meccs volt, kölyök. – Az apja megborzolta a
haját, és magához húzta.
Őrületes volt, hogy mennyire hasonlítanak. A hatalmas,
széles felépítésük, hajuk, szemük és az éles, szögletes
állkapcsuk. Még a vigyoruk is ugyanolyan. Viszont mostanra
Quinn majdnem három centivel magasabb volt.
– Az – sóhajtott Quinn, és körbenézett a parkolóban.
Ők nyertek, de tudtam, hogy az jár a fejében, ami Tobyval
történt.
– Láttad valahol? – kérdezte.
–  Nem. Viszont Pippa elindult, hogy megkeresse, amikor
lement a pályáról.
Összehúzta a szemöldökét, bólintott, az anyukája pedig
összecsapta a tenyerét.
– Induljunk! Kezd későre járni. Összepakoltál már, Daisy?

338
 Meghökkenve pislogtam néhányszor.
– Elnézést, micsoda?
Quinn apja oldalra nézett, és csendben nevetett.
Quinnre néztem, akit lefoglalt, hogy a földet bámulja.
– Quinn.
–  Igen? – Olyan bánatosan nézett rám, hogy egyszerre
akartam felpofozni és megcsókolni.
–  Azt mondtad nekik, hogy hazamegyek veled? –
Próbáltam leplezni a pánikot a hangomban. De csak
próbáltam.
– Lehet. Talán említettem, nem igazán emlékszem.
– Nem emlékszel? – Felszaladt a szemöldököm.
Az anyukája mögöttünk kacarászott.
– Van, ami nem változik, igaz? Segítene, ha azt mondanám,
hogy már elkezdtem előkészülni a holnapi lakomához?
Megrándult a szám, feltoltam a szemüvegem az orromon,
és le sem vettem a szememet Quinnről, aki már nyíltan
vigyorgott rám.
– Talán.
–  Akkor megbeszéltük. Már mindent elrendeztem arra az
esetre, ha aludnánk, amikor megérkeztek.
Gyorsan megöleltek minket, aztán a kocsihoz sétáltak, és
idősebb Quinn odaszólt a fiának:
– Vezess óvatosan!
– Ó, te sunyi! – sziszegtem, és mellkason csaptam, miután
elhajtottak.
Quinn megfogta a kezem, és magához húzott.
Tusfürdőillata volt, és legszívesebben belefúrtam volna az
orrom a nyakába, hogy magamba szívhassam.
Hátrahajtottam a fejem, és felnéztem rá.
– Mit mondtál nekik?

339
 Megnyalta az ajkát, leeresztette a szemhéját, ahogy
közelebb húzott magához.
– Csak azt, hogy gondolkozol rajta. Ami igent jelent, amikor
rólad és rólam van szó.
Felhorkanva kiszabadítottam magam a karjából.
– Ilyen magabiztos vagy?
–  Csak kivárom a sorom, de igen, ahogy mondtam,
elkerülhetetlen.
–  Boldog hálaadást, szépségem! – mondta Callum,
miközben karját a nyakam köré fonta és magához húzott.
Quinn ténylegesen felmordult, ami megnevettetett. Callum
arcon puszilt, aztán elengedett.
–  Nyugi, Burnell! Tartozik nekem egy csókkal, amiért
nyertem neki egy békát. Most kéne beváltanom az ígéretet?
Vagy jobban szeretnéd, ha addig várnék, amíg végre
visszaszerzed őt?
Quinn állkapcsa gránitkemény volt, ahogy összeszorította
a fogát.
– Ha még egyszer közel kerül hozzá a szád, biztos lehetsz
benne, hogy letépem.
Callum rám kacsintott.
– Akkor később.
Quinn megmozdult, Callum pedig nevetve elfutott,
miközben a feje fölött integetett nekem.
– Seggfej! – morgott Quinn. – Mi a francot nyert neked?
– Egy plüssbékát.
– Azt, amit a kocsimban hagytál akkor este?
Nem vettem tudomást az indulatról a hangjában, úgy
válaszoltam:
– Gondolkoztam is, hova tűnt.
Quinn lent várt rám a kollégiumnál, amíg összepakoltam.

340
 Pippa nem volt ott, így gyorsan előhúztam a telefonom, és
küldtem neki egy üzenetet, hogy tudassam, hétfőn jövök
vissza.
Izgalom és borzongás futott végig rajtam, miközben lassan
lesétáltam a lépcsőn, képtelen voltam elhinni, hogy tényleg
ezt teszem. Nem elég, hogy két teljes napot fogok Quinn-nel
tölteni, haza is megyek.
Quinn épp telefonált, amikor kinyitottam a kocsi ajtaját.
– Nem tudom elérni.
Bemásztam és becsaptam az ajtót, a táskámat a padlóra
raktam.
– Tobyt?
– Igen. – Felsóhajtott. Elrakta a telefonját, és beindította az
autót. – Remélem, jól van. Az edző teljesen kiakadt.
– Pippa biztosan vele van.
Quinn hümmögött, a műszerfal fényei megvilágították
aggodalmas arcát.
Megfogtam a kezét, és az ujjaival játszadoztam, ahogy
megkezdtük a kétórás utunkat Clarelle-be.
Amikor kinyújtottam a lábamat, éreztem, hogy megrúgtam
valamit a lábtérben.
A békám volt. Felvettem, és ravasz vigyorral kettőnk közé
raktam. Quinn ránézett, aztán vissza az útra, majd újra rá.
Összeszorította az állkapcsát, ujjaival a kormányon dobolt.
Ahogy az autópályára értünk, megszólalt:
– Remélem, nem ragaszkodsz hozzá túlságosan.
– Micsoda?
Leengedte a vezetőoldali ablakot, megragadta a békát, és
kidobta az autóból.
– Most már semmivel sem tartozol neki.
–  Quinn! – Megfordultam, és néztem, ahogy a béka a

341
mögöttünk lévő kocsi felé pattog. – Tetszett. Olyan aranyos
volt.
– Veszek neked nagyobbat.
 
 
A szülei tényleg aludtak, amikor megérkeztünk, és a szívem a
tízszeresére nőtt, miközben végignéztem mindent a nagy
farmházukban. Teljesen ugyanolyan volt, pár apró
változtatást leszámítva.
– Új hűtő – jegyeztem meg.
Quinn ledobta a kulcsait a bejáratnál lévő, fehérre festett
kisasztalra, és lerúgta a cipőjét.
–  A másik pont az után adta be a kulcsot, hogy anya
bevásárolt tavaly karácsonyra. Esküszöm, majdnem elsírta
magát.
– Hűha!
– Gyere, későre jár!
Megfogta a kezem, felvezetett a lépcsőn a szobájába, ahol
szinte semmi sem változott, kivéve azokat a képeket, amiket
neki rajzoltam, és a falán lógtak az ágya mellett. Mind eltűnt.
Fájdalmas volt látni, könnyek szöktek a szemembe.
Quinn lerakta a táskáinkat a padlóra. Mögém lépett, és
átölelte a derekam.
–  Még megvannak. Anya látta, hogy letépem őket, és
elvette tőlem. Tudom, hogy megtartotta mindet.
Vettem egy szakadozó lélegzetet, és bólintottam.
– Hol fogok aludni?
– Ott. – A hatalmas franciaágyára mutatott. – Velem.
Az ő szülei mindig sokkal fesztelenebbül fogadták, hogy
ilyeneket csináljunk, mint az enyémek. Anyukám még nem is
volt olyan vészes. Apa viszont igen.

342
 – Éhes vagyok. Kérsz valamit?
Megráztam a fejem, mire Quinn magához szorított,
felemelt a padlóról, amivel mosolyt csalt az arcomra, aztán
elengedett, és elindult lefelé.
Lefekvéshez készülődve hirtelen szokatlanul fáradtnak
éreztem magam. Volt egy olyan érzésem, hogy a nosztalgikus
és szürreális homály az oka, ami átsepert rajtam, amint
beértünk a városba.
Nem tudtam felfogni. Hogy újra ott voltam, és Quinn-nel.
Miután megmostam a fogam, bemásztam az ágyba, és őt
vártam. Amikor visszatért, egy szendvicset és egy almát evett
egyszerre, és a lábát használta, hogy becsukja az ajtót.
–  Anyukád valószínűleg még mindig hülyére verne, ha
összemorzsáznád az ágyat.
Elvigyorodott, és betolta a szájába a szendvics maradékát,
hatalmas ujjával tömködte lejjebb, alig tudott rágni.
–  Így kevesebb az esély a morzsákra – dünnyögte teli
szájjal.
Felnevettem, és a számra szorítottam a kezem, nehogy
felébresszem a szüleit a folyosó végén.
– Te nem vagy semmi, Quinn Burnell, ugye tudod?
Átugrott rajtam, és az almája az ágyra esett, miközben
mogyoróvaj-illatú csókokat hintett az arcomra.
– Pfuj, ne!
Megfogta az arcomat, egyik kezével megcsípte, majd ajkát
az enyémre nyomta.
Játékosan kezdődött, aztán túljutottam a mogyoróvajon, és
magamra húztam.
– Akarlak – suttogta, a csípőjét nekem nyomva.
– Ne itt! – mondtam, bár kezdtem annyira sóvárogni, hogy
ne érdekeljen.

343
 Felmordult, megfogta az almát, felkelt, és elment
lefekvéshez készülődni.
A szobába visszaérve ledobta a nadrágját, szemtelenül
rám vigyorgott a válla fölött, és lassan kihúzott egy melegítőt
a táskájából. A pólója következett, de nem vett fel másikat.
Még a gyengén megvilágított szobában is elvarázsolt a
hatalmas karja és a sima, izmos háta, amikor pedig felém
fordult, a hasizma, amin szívesen végighúztam volna a
nyelvem.
– Nem veszel fel pólót? – kérdeztem fojtott hangon, amikor
bemászott az ágyba. Összeszorítottam a combom. Muszáj lesz
felvennie egy rohadt pólót!
–  Nem – válaszolta, és incselkedés bujkált a vigyorában
meg a hangjában.
–  Jó – fújtattam, és átfordultam, hogy a falat nézzem,
mielőtt még rávetném magam vagy elkezdenék nyáladzani.
Magához húzott és visszafordított.
– Megleszek. Csak nézz rám! Látnom kell téged.
Grimaszoltam.
– Most jobb?
–  Sokkal. – Nevetve előrenyúlt, hogy levegye és letegye a
szemüvegem a mögötte lévő éjjeliszekrényre. – Kérdezni
szeretnék valamit.
– Oké.
Habozott, az alsó ajkát harapdálta. Megfogtam és
kihúztam a fogai közül.
– Kérdezz! – suttogtam.
– Én voltam az egyetlen, akit megcsókoltál Callum előtt?
– Igen – vágtam rá gyorsan.
Becsukta a szemét. Úgy tűnt, ez szíven ütötte, ami
nyilvánvalóvá vált, amikor megszólalt.

344
 – Mekkora idióta vagyok!
– Quinn.
–  Nem, Dais. – Megérintette az ajkamat, és az ujjával
követve a vonalát. – Ezek. Mindig is hozzám tartoztak.
Mindenben én voltam neked az első, és én eldobtam, amikor
minden összedőlt körülöttünk. – Szakadozva beszívta a
levegőt, amitől a vállai megemelkedtek, majd kifújta. – Most
pedig valaki más is megérintette őket, és ez megöl.
Könnyezve suttogtam:
– De te tovább mentél ennél. Sokkal tovább.
Újra beszívta az alsó ajkát, a szeme homályos volt.
– Tudom – mondta reszelős hangon. – Sajnálom.
Tudtam, hogy így van, de azért mégiscsak megtörtént.
– Te voltál neki az első? És csak… csak vele voltál?
A gyomromat ezer ideges csomó szorította össze, amikor
lehunyta a szemét. Elkaptam a tekintetem az ablak irányába.
–  Nem én voltam. – Az ujjai visszafordították az állam,
hogy a nedves, mogyorószín szemébe nézzek. – És voltak
mások is Alexis előtt. Nem fogok hazudni. – Bólintottam,
miközben összeszorult a torkom és sajgott a szívem. – De te
vagy az egyetlen, aki iránt többet érzek. Mintha soha nem
kaphatnék eleget, még ha próbálnám se. Az egész élet
előttünk áll, hogy ezt megmutassam neked.
Sebezhetőség futott át tökéletes arcán, szempillái
megremegtek, ahogy a tekintete az enyémet kereste.
– Visszafogadsz engem?
Ahogy ezeket a szavakat mondta, és ahogy átitatta őket a
könyörgés, mindössze annyit tudtam tenni, hogy nem
kezdtem el sírni, mint egy csecsemő. Talán mindig fájni fog,
amikor eszembe jut, mit tett, és a bánat, amit még mindig
éreztem. De mélyen belül tudtam, hogy a fájdalom sokkal

345
rosszabb lenne, valószínűleg soha nem érne véget, ha nem
bocsátanék meg neki.
– Visszafogadlak – suttogtam rekedten.
Quinn megkönnyebbülten fellélegzett, melegséget fújva az
arcomba, aztán a fejét a nyakamba temette, ahol mélyen
beszívta a levegőt, és belefúrta az orrát a bőrömbe. A teste
lejjebb ereszkedett, rám feküdt, én pedig örömmel fogadva a
súlyát, az erejét, köré fontam a karom. Az egyikkel a derekát,
a másikkal a vállát öleltem át, ujjaim a haját simogatták, úgy
tartottam a fejét, amit a nyakamba fúrt.

346
 HARMINCHAT
Daisy

Már el is feledkeztem arról, hogy milyen gyönyörű tud lenni a

napkelte a végtelen mezők fölött. Ahogy a színek lassan
átszivárogtak a horizontról a farmra. Centiről centire
araszolt, aranyló rózsaszín sugarakban szétterjesztve a
ragyogását.
Előbb keltem, mint a nap. Egy részem érezte, hogy ezt
szeretném – nem, muszáj lesz – látni, ezért óvatosan
kiszabadítottam magam Quinn karjából, megfogtam a
vázlatfüzetem, és halkan leosontam.
Mintha megérezte volna, hogy korán fogok kelni, az
idősebb Quinn már lent volt, kávét szürcsölgetett, szalonnát
és tojást evett, miközben újságot olvasott. Felém csúsztatott
egy már teli poharat, és szavak nélkül az asztalon lévő
cukorra meg tejre mutatott. Amint kiléptem, Spud felkelt, és
időnként megcsóválta a farkát, miközben mellettem sétált.
Majd elszenderedett a fa mellett, és a mancsával hessegetett
el egy legyet, ami az orrára akart szállni.
Visszaraktam a ceruzáimat a tartóba, előrehajoltam,
karomat és államat a behajlított térdemen nyugtatva néztem,

347
ahogy a nap az égbe emelkedik.
Talán nem mindig kell megörökíteni a szépséget. Néha
egyszerűen meg kell tapasztalnod, magadba szívnod, és
színekkel megtöltened a lelked.
A lelkem boldog volt itt. Annyira boldog, hogy éreztem,
ahogy egy könnycsepp lecsorog az arcomon. Belekortyoltam a
kávémba, aztán letöröltem az arcom, és nekidőltem a fűzfa
törzsének.
A hinta eltűnt, de a kövek megmaradtak, pár centi
távolságra tőlem. Háborítatlanul belesüllyedtek a földbe, ahol
már nem nőtt fű. Annak az emléke, amit annyi évvel
korábban tettünk, butaságnak tűnt. De azt is éreztem, hogy
ott kezdődött el a varázslat.
Egy halott kakassal.
A fejemet ingatva halkan elnevettem magam, és leraktam
a bögrém. Ropogó léptek zaját hallva felnéztem, és Quinnt
láttam meg, ahogy zsebre dugott kézzel közeledik felém.
Leült, én meg felsikítottam, amikor felemelt és a széttárt
lábai közé tett.
A mellkasához húzott, a keze mint egy szikla nyugodott a
mellkasomon, csapdába ejtve engem.
– Miért hagytál ott?
Elszorult a torkom. Tudtam, hogy játékosnak próbált
hangzani, de nem tévesztett meg. Kivehető volt a félelem a
hangjából.
– Bocsánat. Meg akartam nézni a napkeltét.
Kisöpörte a hajamat a nyakamból, és odanyomta a száját.
A lélegzete csiklandozta a bőrömet, és egy perc múlva
éreztem, hogy megnyugodott.
–  Azt hittem, álmodtam. Amikor felkeltem, azt remélve,
hogy ott leszel. Egy másodpercig azt hittem, hogy

348
visszakerültem két évvel ezelőttre, és az egész csak egy álom
volt.
Egyik kezemmel megfogtam a karját, a másikat pedig
kinyújtottam, hogy megsimogassam az állát.
– Tudom, hogy érted.
– Alexis próbált hívni, amíg aludtunk.
A kezem lehullott.
–  Vissza fogod hívni? – Önző módon azt reméltem, nem
teszi, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
–  Gondolkodtam rajta, de mit mondhatnék neki?
Haragszom rá amiatt, amit veled tett, de így is egy seggfejnek
érzem magam.
– Ne aggódj miattam! – suttogtam.
– Az lehetetlen. – Magához szorított. – Reggeliztél már?
– Mindig etetni próbálsz.
A nyakamba nevetett.
– Ne pimaszkodj! Az a…
– …nap legfontosabb étkezése. – Nevettem, amikor lenyúlt,
hogy megcsiklandozza a hasam. – Tudom.
Egy kakas kukorékolt, és Quinn kinyújtózott, hogy felkapja
a bögrém és igyon egy kortyot. Utána elvettem tőle, még inni
akartam belőle, mielőtt elpusztítja.
– Hé – szólt, kezét a pólóm alá csúsztatta, ujjai szétterültek
a hasamon –, mi történt Frederickkel?
– Ó, elég borzasztó. Nem akarod tudni.
–  Dais, sok borzasztó dologban segítettem itt apának, el
tudom viselni.
Felsóhajtva nekidőltem, a fejem a vállán nyugodott.
– Elütötték.
Quinn próbálta elrejteni a nevetését, de észrevettem, és
megfordultam, hogy rámeredjek.

349
 – Sajnálom – mondta.
–  Nem volt hozzászokva lakóövezeti élethez, oké? Nem
tudott tájékozódni.
– Tájékozódni? – röhögött.
– Csönd, szerettem őt.
Elhallgatott, visszahúzta a fejemet a vállára, és kisimította
a hajam a homlokomból.
– Tudom. Bocsánat.
–  Egy ideig jól érezte magát. De aztán egyszer csak
elkószált. Apa a járdaszegélyen talált rá a szomszéd utcában,
néhány nappal az után, hogy észrevettük az eltűnését.
– Eltemetted?
–  Apa csinálta – válaszoltam. – Őrületbe kergette a
szomszédságot. Nem lepne meg, ha egyikőjük kapott volna az
alkalmon.
–  Seggfejek – jelentette ki Quinn. – Nekünk három is van.
Válassz egyet!
Elnevettem magam, és beleszédültem, hogy milyen
felszabadult is vagyok.
Itt lenni. Érezni a széna illatát és a friss, tiszta szellőt, ami
a hajamat kócolta az arcom körül.
– Néhanapján lejövök ide, hogy emlékezzem, hol kezdődött
minden. Hogy emlékezzem ránk.
A hangom alig volt több suttogásnál:
–  El sem hiszed, milyen jó érzés látni, tudni, hogy
megtörtént.
–  Egy nap elveszlek feleségül Daisy June. – A mellkasom
összeszorult a szavaira. – A fenébe, ne sírj!
Megfogta az állam, ajka az arcomat simogatta.
–  Nem, ez… ezek örömkönnyek. – Szipogtam, észre sem
vettem, hogy könnyezem. – Még mindig áll az ajánlatod?

350
 –  Nem ajánlat volt. Hanem egy kijelentés. Egy belső
késztetés.
– Igazán?
–  Igen. Egyszerűen ránézel valamire vagy valakire, és
tudod. Érzed.
– Micsodát? – kérdeztem.
– Te. Mi. Évek múlva is. Örökké.
– Igen. – A szívem a fülemben dobogott.
Hümmögött, és közelebb húzott magához.
– Ha magad elé képzeled, mit csinálunk éppen?
– Pontosan itt vagyunk. Ezen a farmon.
–  Te a tornácon festesz, én pedig a földeken dolgozom, és
lopott pillantásokat vetek rád.
Szipogva nyögtem ki:
– Igen, ezeket. Igen.
– Mit látsz még?
Félénken beismertem.
– Egy szőkésbarna hajú kislányt utánad futkosni.
–  És egy kisfiút – mondta. – Aki belenyúlkál a
művészkellékeidbe, és összefesti a falat, amikor nem
figyelünk.
A kép, amit elképzeltünk, annyira valóságosnak érződött,
olyan gyönyörűnek, olyan tökéletesnek, hogy zokogni
kezdtem.
– Annyira szeretném! Mindig erre vágytam.
– Akkor elég az álmodozásból. Mert ez mind a miénk lesz.
 
 
A fa alatt maradtunk, amíg a fenekünk el nem zsibbadt, a
hasunk pedig korgott. Egy hatalmas reggeli után Quinn
kiment a földekre, hogy segítsen az apukájának megjavítani a

351
kerítést, míg én az ebéd elkészítésében segédkeztem Amynek.
–  Láttad már Plutót? – kérdezte, átadva a szedőt a
salátához.
– Még nem, csak képeket róla. Imádni való.
–  Quinton meglehetősen büszke rá – mondta, hangjában
szeretetteljes mosoly bujkált. – Mindenképpen meg kell
nézned őt.
–  Így lesz. – Ránéztem a sütőben lévő pulykára, aztán a
hűtőhöz léptem, hogy kivegyem az innivalókat, és az
étkezőasztalra tegyem őket.
–  Tudod – szólt Amy, felakasztva a konyharuhát –,
hallottam, mi történt.
Az arcom azonnal bíborvörössé vált, mire elnevette magát.
–  Nem arra gondoltam. Hanem ami utána történt.
Találkoztál Alexisszel azóta?
– Igen, találkoztunk. – A kezemet tördeltem. – Nem sikerült
valami jól, de azt hiszem, nem várhatok megbocsátást, vagy
hogy rendbe jöjjenek a dolgok.
Amy lágy arcának vonalai megkeményedtek.
–  Ebben a helyzetben egyik embert sem lehet hibáztatni,
vagy megbocsátani. Ahogy én látom, ti ketten ártottatok
egymásnak. Te és Quinn, soha nem szabadott volna úgy
intézni a dolgokat, ahogy tettétek.
–  Tudom. – A szégyenérzet visszatért, pedig már azt
hittem, hogy túljutottam rajta.
–  De ti már rég elárultátok őt – folytatta. – Nem kellett
hozzá a testiség. Valójában Alexis tudta, hogyan érzel. És
biztos vagyok benne, hogy azt is tudta, mit érez Quinn. De
nem vett róla tudomást. Remélte, hogy elmúlik.
– Akkor sem érdemelte meg.
Amy kedves mosolyt küldött felém, és közelebb lépett,

352
hogy megérintse az arcomat.
–  Túl kedves vagy, kislányom. Megtennél nekem egy
szívességet? – Bólintottam. – Ne ostorozd magad! Ha az én
véleményemre vagy kíváncsi, Alexisnek és Quinn-nek sosem
szabadott volna a hiányodra építkezniük. Sosem működött
volna úgy, ahogy akarták.
Megcirógatta az arcomat, aztán kilépett a konyhából, és
valami a mellkasomban tovább enyhült.
 
 
– Pszt!
Az ablak közelében tanyáztam a nappaliban, és felkaptam
a fejem. Quinn az ajtóban állt, egy takaró és egy lámpa volt a
hóna alatt, és csibészes mosoly az arcán.
Fejével a bejárat felé intett, majd kisétált.
Követtem, kíváncsi voltam, mire készülhet. Az idő tíz óra
felé közeledett, és a szülei még csak most feküdtek le.
Spud felmordult a tornácon lévő fekhelyéből, de hagyott
minket, ahogy a földeken haladtunk. A lámpafény
bevilágította a füvet, ám Quinn megfogta és a karjába fonta a
kezem, hogy még véletlenül se essem el egy fűvel és gazzal
takart buckában.
Leterítette a takarót a fűre a fűzfától balra, és letette a
lámpát a földre, aztán az ölébe húzott.
A karja olyan volt, mint egy meleg takaró, a mellkasához
simultam. Épp meg akartam kérdezni, hogy miért vagyunk
itt, de átjárt a békesség ebben a csendben.
Egyedül. Szerencsére teljesen egyedül voltunk, a távolban
lévő teheneket és a rovarokat leszámítva, amik elég bátrak
voltak ahhoz, hogy ciripeljenek a hideg éjszakában.
– Annyival tisztább itt minden! – mondtam, és a fejemet a

353
vállára támasztottam, hogy lássam a csillagos eget.
Ajka az államra csúszott, én meg libabőrös lettem, aminek
semmi köze nem volt a fenyegető téli hideghez.
– Megcsókolhatlak?
Elfordítottam a fejem, így az ajkam hajszálnyira került az
övéhez.
– Vártam, hogy megtedd.
Szeme a sötétség ellenére is ragyogott.
– Nem akartalak sürgetni.
–  Sürgess csak! – suttogtam. – Kész vagyok vétkezni,
amióta itt vagyunk.
Lehelete megsimogatta az ajkamat, majd hirtelen a keze a
hajamban, az ajka pedig az enyémen volt. Mint jég a tűzben,
elolvadtam, a hidegséget kezdte átvenni az a fajta melegség,
aminek örömmel átadtam magam.
Quinn elhúzódott, aztán homlokát az enyémen pihentette,
amíg ujjai a hajamba túrtak.
–  Amit tegnap este mondtam… Amit tettem, miután nem
beszéltünk, a többi lány…
Felkavarodott a gyomrom.
– Állj! Nem kell elmondanod!
–  De – vágta rá reszelős hangon, és hüvelykujját
végighúzta az alsó ajkamon. – Tudnod kell, milyen
kétségbeesett voltam, kis híján beleőrültem. Folyamatosan
azokat az átkozott ajkakat kerestem.
Teljesen megfordultam, lábamat a dereka köré fontam, a
kezem a fejét tartotta. Kezét a pólóm alá csúsztatta, végig a
hátamon, durva ujjbegyei csiklandozták felhevült bőrömet.
–  Mert a csillagok nélkül a holdnak egyedül kell
megharcolnia a sötétséggel – tette hozzá.
– Sajnálom. – Hüvelykujjammal megsimogattam az arcát.

354
 – Én is.
Hátradöntöttem a fejét, és az ajkam az övére tapadt.
– Szeretlek.
Lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, tele volt
sürgetéssel.
– Örökké szeretni foglak. Ez mindig így lesz.
Az ajkunk összeforrt, elszántan, mégis lágyan, és
miközben siklottak egymáson és alámerültek egymásba,
kezünk összekapcsolódott, és a szívünk dübörgött a
szegycsontunk mögött.
Quinn hátradőlt, én pedig ráborultam, nyelvemet a
szájába csúsztattam, és kezdtem megszédülni az ízétől, az
érintésétől, az érzésektől. Minden mozdulatomat olyan
szenvedéllyel jutalmazta, ami csak tüzelte az enyémet.
– Akarlak – ismételtem meg az előző esti szavait.
Felmordulva átfordított, én meg kioldottam a
pizsamanadrágja zsinórját.Lehúzta a fenekén, mire
lenyúltam, felemeltem a felsőjét, és először a hasát érintettem
meg. A hasizma megrándult, összehúzódott az érintésem
alatt, ő pedig szaggatottan szedte a levegőt.
– Dais.
– Majd én.
– Nincs az az isten, hogy megállítsalak.
Rávigyorogtam, aztán lenyúltam, és ujjaimmal követtem
az apró szőrszálakat, amik a hosszú merevségéhez vezettek.
Egész teste megremegett, amikor köré fontam a kezem, és
lassan mozgatni kezdtem le és fel.
Quinn orrlyukai kitágultak, és káromkodott.
– Benned akarok lenni, vagy hamarosan felrobbanok.
Levette magáról és megpuszilta a kezemet, amikor
lebiggyesztettem a számat.

355
 Lassan haladt lefelé a testemen, megrántotta a leggingsem
és a bugyim derekát, majd lehúzta őket.
Fölém mászott, rátámaszkodott az egyik könyökére, míg a
másikkal szétnyitotta a lábaim, és az ujjai a combom
érzékeny bőrét simogatták. Hátravetettem a fejem, amikor
elérte a középpontomat, végighúzta rajta az ujját, amíg
teljesen szét nem tártam a lábaim, hogy magamba fogadjam.
– Olyan meleg!
Válaszul összefüggéstelenül nyöszörögtem, mire elnevette
magát.
–  Azt hiszem, több mint készen állsz – mondta, és belém
csúsztatta az ujját, aztán kihúzta, hogy szétoszlassa a
nedvességem a legérzékenyebb területemen.
– Igen – nyögtem.
Elhelyezkedett a lábaim között, amiket a háta köré
kulcsolt, és óvatosan belém csusszant. Megállt, amikor
teljesen bent volt, kezei az enyémeket keresték, és
összekapcsolódtak a fejem mellett.
Lassan, magabiztosan mozgott, mégis olyan volt, mintha
remegne a teste.
– Fázol? – kérdeztem.
– Nem, kibaszottul melegem van.
Erősen megcsókolt, a testem összeolvadt az övével,
felemeltem a csípőm, és a lélegzetem felgyorsult.
Egymás szájának forróságába ziháltunk és nyögtünk,
miközben a csillagok alatt, a kedvenc fánk tövében újra
egyesültünk.
Később összegabalyodott végtagokkal az éjszakai eget
néztük, nevet adtunk a csillagoknak, amíg a testünk nem
követelte, hogy újra eggyé váljunk, és mi megadtuk
magunkat.

356
Mintha soha nem váltunk volna el.

357
 HARMINCHÉT
Quinn

Tökéletesen a testemhez simulva, Daisy álmában valamit

motyogott. Óvatosan, hogy fel ne ébresszem, a könyökömre
támaszkodtam, és néztem őt. Sötétbarna szempillái sápadt
arcán pihentek, rózsaszín ajka enyhén szétnyílt. Órákig
tudtam volna bámulni őt, és mindig találtam volna rajta
valamit, amitől pár nanoszekundumra leáll a szívem.
Gyönyörű volt, de olyan diszkrét, szerény módon, amitől
fájdalmasan összeszorult a szívem. Aranyló haja és fénylő
mosolya úgy vonzott magához, mint a napsugár a tél
közepén.
És újra az enyém volt.
Már maga ez a tény elég volt ahhoz, hogy merevedésem
legyen. Nem számított, hogy este háromszor is magamévá
tettem, nem tudtam visszafogni magam, ha róla van szó.
Lágyan, az ujjbegyeimmel megcirógattam meztelen karját,
és néztem, ahogy az apró szőrszálak életre kelnek.
Megmozdult, mire a dereka köré fontam a karomat, és a
fejemet a nyakába fúrtam.
– Jó reggelt, szépségem!

358
 Valami olyasmit dünnyögött, hogy:
– Mennyi az idő?
Válaszul lustán megsimogattam a hasát, felemelve a
felsőjét. Úgy olvadt hozzám, mint vaj a forró serpenyőn,
fenekét a kemény farkamhoz nyomta.
A francba! Elmozdítottam a kezem, a pamutbugyija
széléhez közeledtem, és azon keresztül simogattam. A
zihálására becsúsztattam alá az ujjam, mire a combját a
lábamra tette, hogy jobban hozzáférjek.
Sima és puha volt, és amikor elértem selymes melegét,
felfedeztem, hogy már nedves, és becsúsztattam az ujjam.
– Quinn – nyöszörgött –, nem szabadna…
– Shhh.
Óvatosan megcsíptem a nyakát, s közben az ujjamat lassan
ki-be mozgattam, amíg meg nem remegtek a lábai.
Kiszabadítottam a kezem, lenyaltam az ujjam, mit sem
törődve Daisy nyafogó ellenkezésével. Mindjárt gondoskodom
róla. Amint megszabadultam az alsómtól.
Lerúgtam magamról a takaró alatt, és elhelyezkedtem,
aztán megragadtam a combját, és belecsusszantam.
– Szent szar! – És a szoba elhomályosult.
Daisy mondott valamit, amit nem értettem, túlságosan
belevesztem a forróságba, ami körbevette a farkam, szorosan
tartotta és arra késztette, hogy úgy mozogjak benne, akár egy
őrült.
Aztán egy kicsit lenyugodva lelassítottam. Mély, hosszú
lökések, amiktől megremegett a teste az enyém alatt. A gumi
nélküli szex egy kibaszott varázslat, és ha ehhez
hozzávesszük Daisyt, akkor földöntúli élmény. Sosem elég
belőle, így reméltem, hogy lépést tud tartani velem.
– Annyira jó! – mormolta.

359
 –  Tudom – értettem egyet, és számat a vállára
tapasztottam, ahol lecsúszott a pizsamája ujja. – Nem hiszem,
hogy ezek után hagyni fogom, hogy a kollégiumban aludj.
Halkan felnevetett, és ezzel összepréselt odalent.
Felmordultam, és annyira begyorsítottam, hogy a golyóim a
bőréhez csapódtak. A hangok, a karamellaillata, az érzés,
hogy a kezemben tarthatom, és ahogy a melegsége körbevett,
meg a csípőjét minden lökésnél megemelte – az orgazmusom
a semmiből jött, és végigsüvített a testemen. Meglepődtem,
amiért voltam olyan összeszedett, hogy kezemet Daisy szájára
tapasszam, tompítva a nyögéseit, miközben hozzám
dörgölődött, összeszorította a combját, ahogy elélvezett,
minden cseppet elszívva belőlem.
Egy ideig benne maradtam, a zihálásunk lelassult, s
közben a nap besütött a szobám függönyén.
–  Komolyan gondoltam. Azt hiszem, minden napot így
akarok kezdeni.
–  Azt hiszed? – kérdezte, álmos, kielégült hangjában
pajkosság bujkált.
–  Aha. Minden egyes napot. Pont így. – Megpusziltam a
nyakát, és belefúrtam az orromat a bőrébe. – Csak veled.
– Csak veled – ismételte.
 
 
–  Olyan más. – Daisy a kocsim ablakához nyomta a kezét,
mintha az üvegen keresztül megérinthetné a házat. – Mégis
ugyanolyan.
Átfestették a régi házukat, ami egykor egy fehér és sárga
vidéki nyaraló inspirálta ház volt, most viszont olyan volt,
mint amit egy tóparton láthatsz. Kivéve, hogy Clarelle-ben
nincs semmiféle víz. Ha nem számítjuk a patakokat néhány

360
telken, vagy a folyót, ami a város szélén fut.
A ház most fehér és kék volt. Kagylók díszítették a
cserepeket a tornácon, és egy csikóhal lógott az ajtó mellett.
– A család, akiknek eladtátok, kaliforniai.
Daisy elmosolyodva rám pillantott. Az a mosoly még
mindig furcsa dolgokat csinált a szívemmel. Nem hittem,
hogy ez valaha is megváltozna.
– Szerinted lefestették a szobámban lévő falfestményt?
Nem volt szívem elmondani neki, hogy miután elköltözött,
gyakran figyeltem a házat, mint valami eszelős, a nyomait,
hátramaradt részeit keresve. Először mindig
megbizonyosodtam, hogy nincsenek otthon, és benéztem a
hálószoba ablakán, ahol fakókék falakat láttam ahelyett, hogy
a kreativitása borította volna be. És ez kikészített. Minden
alkalommal.
– Gondolom.
Megrándult az ajka, ahogy elgondolkozott rajta.
Valószínűleg próbálta eldönteni, hogyan érezzen miatta.
–  Logikus lenne, azt hiszem. – Az ablak felé fordult, és
továbbra is kifelé bámult.
–  Ki akarsz szállni? Megnézni közelebbről? Úgy néz ki,
nincsenek otthon.
Egy pillanatig nem válaszolt.
– Nem. Minden oké.
–  Igen, az biztos. – Megfogtam a kezét, megcsókoltam az
ujjbegyeit, majd beindítottam az autót.
Segítettem apának megfejni a teheneket, aztán a
szüleimmel reggeliztünk, majd összepakoltunk. Daisy
nevetett, és a visszapillantóban nézte, ahogy Spud a kocsim
után szalad, amíg apa vissza nem hívta.
Ideje volt visszamenni.

361
 Jó érzés volt. Több mint jó. Hogy Daisy ott volt mellettem,
lába a műszerfalra téve, és a vázlatfüzete a térdén, miközben
a nap az ablakokon keresztül melegített minket, ahogy az
autópályán a Gray Springs felé száguldottunk.
Szükségünk volt erre. Hogy hazamenjünk oda, ahol a
lelkünk először fonódott össze.
–  Szerinted anyukád már hívta az enyémet? – kérdezte,
amikor az autópálya lejáróhoz közeledtünk.
Elnevettem magam.
– Minden bizonnyal.
A vázlatfüzetét félretéve elővette a telefonját.
– Gondoltam. Másképp biztos hívott volna. De… semmi.
– Anya biztos elmondta neki az összes információt, amire
szüksége volt. Így nem kell belőled kihúznia.
Felsóhajtott.
– Igazad van. Pletykások.
–  Csak jót akarnak – mondtam, és próbáltam kizárni a
keményedő farkamat, miközben a kezét a combomon
pihentetve közel hajolt hozzám az út hátralévő tíz percében.
Délben parkoltunk le a sorház kocsibejáróján. Daisy
kiugrott, meg sem kérdezte, miért nem hazavittem. Úgy
vigyorogtam, mint egy beképzelt idióta, miközben kivettem a
táskákat a csomagtartóból és bementem.
Daisy megtorpant a bejáratnál, mire ledobtam a táskákat a
földre, és a mosolyom lehervadt az arcomról, amikor
megláttam az aggodalmát.
– Mi a baj?
A kezét tördelte maga előtt, ezért berúgtam az ajtót, majd
megfogtam őket, és a nyakam köré emeltem. Daisy mellkasa
az enyémhez simult, és hangosan felsóhajtott.
–  Semmi. Én… Azt hiszem, csak próbálom feldolgozni az

362
egészet.
A kezem felfelé siklott a hátán, testét az enyémhez
szorítottam.
–  Nézz rám! – Felemelte a fejét, pillantása találkozott az
enyémmel, miközben az ajkába harapott. – Szeretlek.
A tekintete ellágyult, a válla ellazult.
– Sosem fogom megunni, hogy ezt hallhatom.
Lehajtottam a fejem, végighúztam az ajkamat a nyakán,
miközben a falhoz nyomtam.
– Szeretlek.
Selymes bőrét csókolva addig ismételgettem ezt a szót,
amíg az ajkai az enyémet keresték és a farkam kőkemény lett,
amit ahhoz a részéhez nyomtam, ahol a legjobban szerettem
volna lenni. Felkaptam őt. Karjai és lábai szorosan átfogtak,
nyelve lágyan, de heves erővel az enyémet kereste.
Egy perc múlva elhúzódtam.
– Emelet.
Bólintott, majd megszólalt a csengő.
Összevont szemöldökkel körbenéztem, és a csendnek
köszönhetően, ami betöltötte a fülem, rádöbbentem, hogy
Toby nincs otthon. Egy utolsó puszi után letettem Daisyt a
földre, ő pedig hátrált egy kissé, hogy kinyithassam az ajtót.
Alexis állt a másik oldalon, bizonytalan mosollyal az
arcán.
– Szia, beszélhetnénk?

363
 HARMINCNYOLC
Daisy

Beszélhetnénk?
Egy szó, amit senki nem akar, hogy a barátjától
kérdezzenek. Különösen olyankor, ha az, aki felteszi a
kérdést, az exbarátnője.
Úgy tűnt, Quinn a lehetőségek sokaságát futtatta le a
fejében, hogy mit kereshet itt Alexis, és miért kérdezi ezt. Azt
mondta, hogy soha nem feküdt le senkivel óvszer nélkül. És
hittem is neki, de a félelem mégis beférkőzött a fejembe. A
gumi elszakadhat.
Fogalmam sem volt, mit tegyek, de a ránk nehezedő
csendből ítélve úgy gondoltam, jobb, ha megyek.
– Visszamegyek a kollégiumba. Találkozunk később?
Quinn összehúzta a szemöldökét, ahogy felém fordult.
– Ne, maradj!
Megdobbant a szívem.
– Nem gond…
–  Oké. Maradhatsz idelent, vagy menj fel az emeletre. De
nem mész sehova!
Alexis hangosan kifújta a levegőt, de nem törődtem vele,

364
hanem gyorsan megsimogattam Quinn karját, és távolabb
sétáltam a házban.
–  Legalább bejöhetek? Meg lehet fagyni odakint. –
Hallottam, hogy Alexis ezt kérdezi, amikor a lépcsőhöz értem.
A ház csendes volt – Toby nyilvánvalóan nem volt itthon –,
szóval felmásztam a lépcsőn, majd leültem Quinn ágyára. Bár
azt éreztem, hogy betolakodok a beszélgetésükbe, de nem
tudtam nem hallani.
– Köszi – mondta Alexis, miközben becsukódott az ajtó.
– Ezt a helyet is tönkre akarod tenni, mint Daisy szobáját?
– kérdezte Quinn élesen.
– Quinn – kezdte Alexis, de ő megállította.
– Nem, nagy szemétség volt tőled. Még mindig nem tudom
elhinni, hogyan tehettél ilyet.
– Igen? Én meg nem tudom elhinni, hogy képes voltál így
elárulni.
Quinn egy percig nem válaszolt.
– Miért vagy itt?
Alexis könnyed és légies nevetése bezengte a lakást, amitől
felállt a hátamon a szőr.
–  Miért vagyok itt? – kérdezett vissza. – Talán beszélni
akartam veled. Egyedül.
Csend telepedett rájuk.
– Nem fogom kidobni Daisyt. Sajnálom, amit veled tettünk,
alighanem egész életemben sajnálni fogom, ahogy alakultak a
dolgok, de nem tudom és nem is akarom elküldeni miatta.
Az arcomat és a szívemet elöntötte a melegség.
– Oké. Szóval már döntöttél?
– Mivel kapcsolatban? – Quinn hangja zavarodott volt.
Alexis hangja megemelkedett.
– Vele kapcsolatban. Te… őt választottad?

365
 Meghunyászkodva felhúztam a térdem, hogy
beletemessem az arcom.
– Ez sosem volt kérdés. Sosem volt választás kérdése, ezért
történt, ami történt. Ez… Nem tudom elmagyarázni, és még
ha meg is próbálnám, valószínűleg jobban elszomorítana
téged. – Megállt. – Nem akarom ezt tenni, ezért kérlek, ne
várd el tőlem.
– Megcsaltál. – Alexis dühe szinte idefent is érezhető volt. –
Most pedig azt mondod, hogy nem is vetted fontolóra, hogy
adj nekünk egy második egy esélyt?
– Micsoda? – kérdezte Quinn. – Lex…
– Ne Lexezz nekem!
–  Bocsánat. De hogyan… miért… – Küszködött, én meg
annyira segíteni akartam neki. De nem tudtam. – Nem értem,
miért akarnád megpróbálni velem. Régen sem értettem,
amikor csak egy részemet adhattam neked, most pedig főleg
nem.
Leszállt a csend, és a szívem kalapált.
–  Hülyeség volt – szólalt meg végül Alexis. – Eljönni ide.
Csak… azt mondta, nem vagytok együtt, de nyilvánvalóan
igen. Szóval már nem számít.
Elkerekedett a szemem. Nem gondoltam, hogy amit
korábban mondtam, reményt fog adni neki. Lágyabb hangon
folytatta:
–  Barátok voltunk. Te és én. Mindannyian. De te… Nem
tudom elképzelni az életem nélküled. – Quinn nem válaszolt,
és Alexis folytatta, úgy hangzott, mintha sírna. – Azt sem
tudom, mit hordok össze. Hiányzol nekem.
Émelygett a gyomrom. Szívfájdalmat nemcsak magadért
érezhetsz, hanem a körülötted lévőkért is. Még ha bántottak
is téged. Együttéreztem vele, és nehezen tudtam leküzdeni a

366
bűntudatom. Végül engedtem neki, nem láttam az értelmét,
hogy visszatartsak valamit, ami szabadságot követelt.
Egy perccel később becsapódott a bejárati ajtó, Quinn
pedig feljött az emeletre, és ledobta a táskáinkat a földre.
Mivel nem tudtam, hogy mit mondhatnék, a fekete
ágyneműre néztem.
– Új az ágyneműhuzat.
– Azelőtt cseréltem ki, mielőtt elmentünk. – Közelebb jött,
és leült az ágyra. – Hé, te sírsz? – Felemelte az arcom a
térdemről, levette a szemüvegem, és az ágyra helyezte. –
Sajnálom. Nem tudtam, hogy ide fog jönni.
–  Vagy hogy hiába mentünk haza, attól még nem
futhatunk el az elől, ami történt?
Hüvelykujját végighúzta a szemem alatt, az ölébe vont, és
kezével a nyakába hajtotta a fejem.
– Nem tudom, mit tehetnék, hogy jobbá tegyem.
– Nem hinném, hogy ez lehetséges.
Egy perccel később a halk hangja kirántott a borongós
gondolataimból.
– Ha visszamehetnénk, megtennéd?
Azonnal rá kellett volna vágnom, hogy igen.
Milliószorosan igen. Még nem is olyan régen nem volt más,
amit jobban akartam, mint betölteni a mellkasomban
formálódott üres vermet. Amely minden nappal egyre
nagyobb lett, amikor felkeltem és rájöttem, hogy azt, ami
egyszer az enyém volt, már soha nem kapom vissza.
Viszont nem tudtam és nem is akartam ezt válaszolni.
–  Annyi mindent máshogy csináltam volna. De ettől
függetlenül… – felemeltem az arcomat a nyakából, hogy
nyugtalan szemébe nézzek –, azt hiszem, szükségem volt arra,
hogy többet tapasztaljak a világból, abból, hogy mit tehetnek

367
ellenem és egymással az emberek.
–  Dais, ne! Gyűlölöm ezt. Kétségbe voltam este, és
fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az összetört szívemmel.
Végül valamit tennem kellett, és ezt olyan módon tettem meg,
amiről azt hittem, működni fog.
–  Tudom – mondtam. – És ez olyan dolog volt, amit
egyikőtökről sem feltételeztem volna. Amitől talán hülyének
tűnök, de rá kellett ébrednem, hogy minden tettnek van
következménye, és a dolgok nem mindig úgy végződnek,
ahogy te szeretnéd.
Quinn nyelt egyet.
– Én tehetek a következményről.
– Nem, mert én.
– De az enyém rosszabb volt.
Vigyorogva megkérdeztem.
– Most azon versenyzünk, hogy ki az idiótább?
Quinn közelebb húzott magához, és megpuszilta az
arcomat.
–  Én fogok nyerni. Minden alkalommal. Szóval add fel,
amíg még megteheted!
Hozzásimultam, és a közelségét érezve a testem ellazult,
annak ellenére, ami alig tíz perccel korábban történt.
– Dais?
– Hmm?
–  Remélem, hogy te soha… – A torka az orromig
emelkedett. – Ugye sosem hinnéd, hogy újra ilyen rosszul
reagálnék valamire?
Felemeltem a fejem, és végighúztam az ujjam az állán. Egy
kissé ellazult.
– Nem. Tudom, hogy nem tennéd.
–  Lehet, hogy ettől seggfejnek fogok hangzani, de annak

368
ellenére, hogy milyen látványosan elcsesződött az egész,
örülök, hogy tévedtem.
Közelebb hajoltam, orromat az övén nyugtattam.
– Én is.
Mert az összes lövedék ellenére, ami a szívünket érte,
sikerült visszatalálnunk egymáshoz.
 
 
– Akkor háromkor jöjjek érted?
Próbáltam nem forgatni a szemem. Miután Quinn megjött
edzésről, azt mondta, hazavisz, hogy kipakolhassak és
készülhessek órára.
– Öt. Még mosnom kell.
Kinyitottam a kocsiajtót, felkaptam a táskám, és már kész
voltam kipattanni, amikor rákulcsolta a kezét a csuklómra.
– Ne olyan sietősen! – Ő is húzott maga felé, de leginkább
önszántamból közeledtem, átmásztam az ülésen, és
rányomtam a számat az övére. – Segíthetek mosni – suttogta,
majd az alsó ajkamba harapott, és beszívta.
Kiszabadítottam.
– Sosem lennék kész.
– De egy része kész lenne.
A számba csúsztatta a nyelvét, kezei a kötött ruhámat
cibálták, megpróbáltak aláférkőzni. Miután eltoltam
magamtól, megnyaltam a felső ajkát, adtam neki egy gyors
puszit, és kihátráltam a kocsiból.
Rám meredt, könyökét az ajtón, fejét pedig a tenyerében
nyugtatta, és sóvárgó mosoly terült szét gyönyörű arcán.
– Ne – morogtam, felkapva a táskám –, ne nézz így rám!
– Hogy? – A szeme végigsiklott a testemen, mire rácsaptam
az ajtót nevető arcára, és úgy vigyorogtam felfelé menet, mint

369
egy dilis.
Ám a mosoly lefagyott az arcomról, amikor beléptem a
sötét szobába. Egy paplanhuzat takarta az áttetsző függönyt,
amitól olyanná vált a szoba, mint a legtökéletesebb hely
valakinek, akinek migrénje van. De amikor rájöttem, hogy
Pippa az ágyon fekszik, és a zsebkendők úgy vették körbe,
mint a megadás fehér zászlaja, volt egy olyan érzésem, hogy
nem migrén az oka.
–  Pip? – Halkan becsuktam az ajtót, és az idegességtől
összeugrott a gyomrom, ahogy átvágtam a szobán, és
ledobtam a táskát az ágyamra. – Mi a baj? Beteg vagy?
Üres tekintettel nézett felém, kezét a szája elé tartotta, egy
összegyűrt zsebkendőt szorongatott. Zöld szeme bevörösödött
és bedagadt, de száraz volt. Azon tűnődtem, mióta feküdhet
ebben a testhelyzetben.
Mivel nem kaptam választ, bizonytalanul leültem mellé, és
megérintettem a hátát. Szipogott, a feje megmozdult egy
kissé, mintha csak most vette volna észre, hogy itt vagyok.
– Akkor még nem tudatosult bennem, de most már tudom.
Egy harcos vagy, Daisy June.
Zavarodottan megráztam a fejem.
– Micsoda?
– Túlélted, hogy összetörték a szíved.
Toby. Mit tehetett?
– Pip – szóltam, kezem az arcához emeltem, és kisöpörtem
belőle néhány barna hajszálat. – Mi a fene történt?
– Elment.
– Toby? Hogy érted, hogy elment?
Vakon az éjjeliszekrényén tapogatott, majd feladta, és
odamutatott.
Egy levél állt ott.

370
 – Akkor találtam, amikor elmentem hozzá. A szobájában. –
Reszketve kifújta a levegőt, amit hangos szipogás követett. –
Elment.

371
 HARMINCKILENC
Daisy

Ha Quinnt zavarta is, hogy nem tudtam gyakran nála aludni,

miután visszatértünk a Gray Springsre, nem mutatta. Sőt
próbált olyan támogató lenni, amennyire tudott, miközben az
estéimet azzal töltöttem, hogy közvetlenül a dobozból ettem
jégkrémet Pippával, és vicces rajzokat készítettem neki.
Aztán a vizsgák közeledtével Pippa elszánta magát, és
legalább annyi időre kikászálódott az ágyból, hogy
megfürödjön és órára menjen. Tim annyi időt adott neki,
amennyire csak szüksége van, én pedig átvettem tőle az egyik
műszakját, amíg visszatér.
A téli szünettel a nyakunkon már összekapta magát
annyira, hogy megengedje Quinn-nek, hogy elvigyen minket
vacsorázni, hetente egyszer-kétszer még a sorházba is eljött
megnézni velünk egy filmet.
Quinn nem beszélt sokat Toby hirtelen eltűnéséről, csak
annyit említett, hogy azt hallotta, kirúgták a csapatból, és
senki sem látta vagy hallott róla, amióta elment.
Bár láttam rajta, hogy nyugtalan és aggódik, így minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy pozitív maradjak. Eleget

372
tudtam, vagyis hallottam Pippától. A futball jelentett mindent
Tobynak. Az, hogy kirúgták a csapatból és elvesztette az
ösztöndíját, minden bizonnyal összetörte.
Milyen kár, hogy kétségbeesésében össze kellett zúznia
valakit!
Olykor Pippa talált számára néhány mentséget.
– Ő nem úgy gondolkozik, mint mi. Képtelen a maga körül
lévő dolgokat látni, amikor ilyen rosszra fordul a helyzet.
Máskor viszont csak simán dühös volt. Amit jogosan tett.
Nem tudtam sokat a mentális betegségekről, de nem
találtam helyesnek, hogy Toby már majdnem egy hónapja
elment, mégsem vette a fáradságot, hogy telefonáljon vagy
értesítsen valakit.
De sokat tanultam a Gray Springsen töltött idő alatt. És
furcsamód ez nem az oktatásnak volt köszönhető. Az egyik
legfontosabb az volt, hogy nem irányíthatsz mindent.
Legkevésbé mások cselekedeteit vagy érzéseit.
Elkövettem valami szörnyűséget. De nem hagytam, hogy
belesüllyedjek a bűntudatba, és azt sem, hogy az határozza
meg, ki vagyok vagy kivé válok.
Péntek délután, egy héttel a téli szünet előtt, épp a vizuális
művészeti intézetből készültem elmenni. Megálltam, hogy
begomboljam a kabátomat, és közben a portfóliómat a lábam
közé szorítottam, amikor utánam szólt a professzor. Dübörgő
szívvel sétáltam vissza a terembe, azon tűnődve, hogy talán
nem volt elég jó az utolsó munkám. Vagy hogy megbuktam a
vizsgán.
–  Foglalj helyet! – mondta Sanders professzor, és közben
az asztala fiókjában keresgélt.
Az előttem lévő festékfoltos asztalra csúsztattam a
portfólióm, és leültem egy székre.

373
 Betolta a fiókot, és mosolyogva megszólalt:
–  Még azelőtt akartalak elcsípni, hogy kimész, de
elrohantál.
A mosolya megnyugtatott egy kicsit. De csak egy kicsit.
– Elnézést!
Legyintett.
–  Semmi baj. Gratulálok! – Elém tett egy lapot, és hosszú,
ezüst körmeivel megütögette. – Jelöltek a Claire Davies-díjra.
– Hogy mi? – ziháltam.
Hallottam már a díjról, és hogy mennyi lehetőséget nyithat
meg stúdióknál, galériáknál és más munkáknál. Három
diákot jelöltek évente.
Claire Davies a Gray Springs tanulója volt a korai
kilencvenes években. Egy rendkívül tehetséges nő, akinek az
alkotásai a mai napig a művészeti tanszéken és az egyetem
előadótermében lógnak. Depresszióval és bulimiával küzdött,
és tisztázatlan körülmények között halt meg. Bár azt
pletykálják, öngyilkos lett.
– Az alkotásod. A hátrahagyott szív.
Bólintottam, pontosan tudtam, hogy melyikre gondolt. Két
szívet, egy élénkpirost és egy rózsaszínt ábrázolt, ahogy kézen
fogva elsétálnak. A harmadikat, egy mély burgundi vörös
szívet a lap alján hagyták, összetörve és darabjaira hullva a
földön, ahogy vérezve utánuk nyúl.
Könnyek homályosították el a látásom. Az érzések, amiket
a festése közben éreztem, egy pillanatra előtörtek.
Nem volt semmi szándékom vele, miután befejeztem. Csak
ott hagytam száradni. Semmit nem éreztem értékesnek, amit
abban az időszakban készítettem. Valójában gyerekesnek tűnt
az a festmény. Elsietettnek. Mintha szemüveg nélkül készült
volna. Óra közben csináltam, az összetört szívem első

374
heteiben, miután rájöttem, hogy Quinn továbblépett.
Kivéve, hogy mégsem tette. Nem igazán.
Összeráncolt homlokkal a papírról a professzorra
meredtem.
– De hát nem is küldtem be!
Vörös rúzsos száját cinkos mosolyra húzta.
–  Mondjuk úgy, hogy megtetted. – Kacsintott, aztán
visszasétált az asztalához, én meg elképedve ültem ott.
–  De nem… nem is jó. Nehéz időszak volt, és nem voltam
önmagam, amikor festettem.
Félig-meddig azt fontolgattam, hogy könyörgök neki, mást
küldhessek be helyette.
–  Á! – cöcögött –, ebben tévedsz. Az alkotáshoz nincs
mindig szükség kínokra. De nem fogok hazudni, a legjobb
művészeti alkotások ugyanis, amikkel eddig találkoztam,
mind fájdalomból, vakmerőségből és erős érzelmekből
születtek.
A megdöbbenésemet látva apró nevetés hagyta el a száját.
– Brutalitás és őszinteség árad a képről. – Kitárta a kezét. –
Nem tudsz ránézni úgy, hogy ne éreznéd. A fájdalom, a bánat
és a félelem. Mind ott van. És a durva, nyers, vázlatos jellege
csak felerősíti az érzelmeket, egy történetet mesél, amit nehéz
elolvasni, de fontos és valóságos.
Miután elengedett, a lábam úgy vitt ki a teremből, mintha
lufi lennék, és bármely pillanatban eltűnhetnék vagy
kidurranhatnék.
Kifelé menet megálltam a folyosón, a tekintetem
bebarangolta a falon lévő alkotásokat, és végül megállt Claire
Davies legnagyobb képén.
Felnyúltam és végighúztam az ujjam az aranyszínű
kereten, s az izgatottságom csökkent, ahogy az erőteljes

375
vonalvezetést és a régi vásznon erőszakosan végigfutó piros
vonalakat vizsgáltam. Egy arc bámult vissza rám a káosz alól.
Egy gyönyörű, kifejezéstelen arc. Kész zűrzavar. Egy
hihetetlen, lélekölő, kétségbeesett zűrzavar festékpacákból,
ami oly sokat, és mégis oly keveset mond.
A boldog befejezés nem mindig jön el.
Hátraléptem, hagytam, hogy a fájdalmas felismerés
átjárjon. De ahelyett, hogy nyomorultul éreztem volna
magam, mélyen beszívtam a levegőt, és egy reszkető
mosollyal kifújtam.
Beláttam, hogy milyen szerencsés is vagyok, amit viszont
nem állt szándékomban készpénznek venni. Főleg miután azt
hittem, örökre elvesztettem Quinnt.
Ahogy odakint a lépcsőhöz rohantam, láttam, hogy Quinn
az aljában álldogálva vár, és a kezével beárnyékolja a szemét
a téli napsugarak elől, miközben engem néz.
Úgy szökdécseltem lefelé, és majdnem elestem a nagy
sietségben, hogy minél előbb odaérjek hozzá.
Odaugrott és elkapott, mielőtt a járdával találkoztam
volna, és megfordított.
– Egy kicsit még mindig esetlen vagy.
–  Te pedig még mindig képes vagy levenni a lábamról,
akárhányszor meglátlak.
Hangos nevetését elnyelte az ajkam, beszivárgott a
szívembe és a lelkembe, ahogy a fejét szorítottam és mohón
rátapasztottam a számat az övére. A lábamat a dereka köré
fontam, és nem érdekelt, hogy a portfólióm leesett a földre.
Így igaz. Nem mindenki kaphat boldog befejezést.
De én megkaptam az enyémet.
És nem állt szándékomban többé bocsánatot kérni miatta.

376
 EPILÓGUS
Quinn

Tíz évvel később

Verejték csorgott le a halántékomon, a nyári hőség, ami a

tetőgerendákig ért a pajtában, még a legkisebb feladatokat is
nehezen elviselhetővé tette. Noha a világért sem változtattam
volna a helyzeten.
Azt éreztem, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Elléptem a munkapadtól, és megcsodáltam a kaput, amit
egész délután javítottam. Majdnem kész volt.
Elraktam a szerszámokat, és megragadtam egy rongyot,
hogy letöröljem a hajvonalamat és a nyakamat, miközben
kinéztem az ajtón. Az alkonyat újra meglátogatott minket. A
napok végtelennek tűntek napkelte után, de mire belevesztek
az éjszakába, máris nem érződtek elég hosszúnak.
Ledobtam a rongyot a munkapadra, aztán bezártam, és a
kocsimhoz indultam.
– Quinn! – Apa hangja megállított a nyitott ajtónál.
Lesétált a lépcsőn, a járása egy kicsivel lassabb volt már,

377
de egy ötvenes éveiben járó férfihoz képest meglehetősen fitt.
A farmélet is hozzájárult ehhez, pedig hányszor kértem, hogy
ne erőltesse meg magát így, hogy itthon vagyok.
– Visszahívtad Rutley-t?
Az élőállat-szállítót, akit néha igénybe vettünk.
– Persze. – Becsuktam az ajtót, és nekidőltem. – Az volt az
első dolgom ma reggel. Már félúton van a határhoz.
Apa megkönnyebbült, mire elvigyorodtam.
Lassan, de biztosan elengedte a közismert gyeplőt, hogy
átadja nekem.
–  Jó. Ó, és tessék! – Odanyújtott egy szatyrot, és amikor
kinyitottam, ruhákat találtam benne. – Tegnap itt hagytátok.
Anyád már ki is mosta őket. Tudod, hogy milyen.
Mosolyogva a házra emeltem a pillantásom, ahol anya
minden valószínűséggel vacsorát főzött.
– Köszönöm, úgy tűnik, mindig elhagyunk valamit.
– Ilyen az élet. – Apa megveregette a vállam, és visszasétált
a házba.
A fényszórók megvilágították az elugró bogarakat és
tücsköket a hazafelé vezető rövid földúton.
Otthon. Nem az a ház volt, amelyikben felnőttem, de a
második legjobb választás.
A kék és fehér tengerparti téma visszaváltozott a régi,
fehér és sárga állapotába. Az élénkre festett cserepek
csordultig teltek még annál is élénkebb virágokkal a tornácon
és a járdát keretezték. Daisy terepjárója mögé parkolva
leállítottam a kocsit, és az ablakon át néztem, ahogy a
feleségem fel-alá sétál, nem tudva arról, hogy itt vagyok,
miközben a fiunkat ringatta a karjában.
Szeretet és elégedettség melengette a szívemet.
Kilenc hónappal az után költöztünk ide, hogy másodszor is

378
elszakadt a keresztszalagom a Bears játékosaként.
Az egyetem harmadik évében válogattak be, de inkább
maradtam és vártam. Nem tudtam elmenni. Addig nem, amíg
Daisy nem tud. Annak ellenére, hogy féltünk a távolságtól,
Daisy sürgetésére végül a Gray Springsről egyenesen
Chicagóba mentem, amint lediplomáztam.
Nem voltam tőle boldog. Persze álmodoztam arról, hogy
focizhassak, amíg hazamehettem és a farmon tölthettem a
napjaimat.
Nem, annak jobban örültem, hogy összehoztuk.
Talán sokat tanultunk az évekkel korábban történtekből,
vagy csak eljött a mi időnk, és senki sem állíthatott meg
minket. Minden alkalmat megragadtam, hogy magammal
vigyem Daisyt, hogy megnézzen, és amint lediplomázott,
csatlakozott hozzám Chicagóban.
Esélyt sem adott, hogy rosszul érezzem magam, amiért
eltékozoltam az álmait. Én voltam az álma, és minden más
csak bónusz, mondta.
És micsoda bónuszt kapott!
Néhány hónappal az után, hogy a szelek városába
érkezett, a művei már galériákban lógtak. Annyira
elárasztotta a munka, hogy utána évekig nem festett
senkinek, így végül a felkérések elmaradtak, és nem
nehezedett nyomás törékeny vállaira.
Mostanra az lett a szívügye, hogy rajzot tanítson abban az
iskolában, ahova gyerekként jártunk, annak ellenére, hogy a
megtakarítási számlánkon levő nagy összeg csaknem felét ő
kereste.
Felkaptam a szatyrot az utasülésről, kiugrottam és
bementem, mielőtt észrevehette volna, hogy úgy ülök ott,
mint egy kukkoló.

379
 Bár az élet néha ezt kívánta – nem a leskelődést, hanem
hogy értékeljük. És nekem volt miért hálásnak lennem, amit
átkozottul jól tudtam.
Amint becsukódott mögöttem az ajtó, karok fonódtak a
lábam köré.
– Apu!
Továbbsétáltam, miközben a kislányom belém
kapaszkodott, ahogy mindig is tette, amíg el nem értünk a
konyhába. Letettem a ruhákat a pultra, és felemeltem a kicsit.
– Rajzoltál ma nekem valamit?
Ivy bólintott, apró négyéves kezét az arcomra emelte.
– Ez egy szuper különleges titok.
– Igen? – kérdeztem elkerekedett szemmel.
Kuncogott, aztán akaratlanul elrontotta a titkát.
–  A tehénnek táncolnia kellene, de úgy néz ki, mintha
nagyon gyorsan sétálna. Ide is hozom.
Letettem, és figyeltem, ahogy végigfut a szobájába vezető
folyosón. Épp akkor dobtam le a kulcsaimat a pultra, amikor
Daisy belépett.
– Végre elaludt.
Még ha úgy nézett is ki, mint aki egy hónapja nem aludt, ő
volt a legszebb dolog, amit valaha láttam. A kócos hajáról és a
pólója nyakát borító babahányásról a fiunkra, Benre
pillantottam.
Odaléptem és megsimogattam pihe-puha arcát. Négy
hónapos létére jó húsban volt, és imádta végigbulizni az
éjszakát. Ivy már néhány hónapos korától kezdve átaludta az
estét, így nem voltunk hozzászokva az éjszakázáshoz.
– Akarod, hogy lefektessem?
– Tiszta fűrészpor vagy.
Vigyorogva levettem az ingem, ledobtam a földre, és

380
imádtam, ahogy Daisy barna szemei fáradtból azonnal éberré
váltak.
– Rendben, okoska. Nem kell felvágni.
Kézmosás közben csendesen nevettem, aztán elvettem tőle
a fiunkat, és óvatosan a mellkasamhoz fogtam. Megmozdult,
de csak a szájába kapta az öklét és elhelyezkedett, miközben a
szobánkhoz vezető folyosón haladtam.
Az ágyunk végénél lévő kiságyba fektettem, és apró testét
óvatosan betakartam a világoskék plédjével.
– Apu – pisszegte Ivy az ajtóból.
Felpillantva láttam, hogy egy papírlapot lóbál a levegőben.
Még egy pillantást vetettem Benre, tenyeremmel
megsimogattam szőke pihés fejét, aztán becsuktam magam
mögött az ajtót.
– Na, nyomás! – Elvettem Ivy képét, megfogtam a kezét, és
a nappaliba indultunk, ahol Daisy a kislány ceruzáit szedte
össze.
A rajz egy pingvinre hasonlított, nem pedig tehénre, de
nem mertem neki megmondani.
–  Úgy néz ki, mintha táncolna, rendben – mondtam, és
megütögettem a papírt. – Szerintem felrakhatnánk a hűtőre.
Ivy levegőért kapkodott, és izgatottan ugrált a kanapén.
– Komolyan? Elég jó ahhoz, hogy a hűtőre kerülhessen?
Visszatartottam a nevetést. A hűtőszekrény annyira
megtelt a rajzaival, hogy már szelektálni kellett. Így csak
néhány kiválasztott alkotást tettünk ki, míg a többi egy erre
szánt mappába került, amit Daisy vett neki.
– Mit gondolsz, anyu? – kérdeztem a kanapénak dőlve.
Daisy letette Ivy ceruzatartóját, és elgondolkodva ütögette
az állát, miközben a papírt vizslatta, amit a magasba
emeltem.

381
 – Hmm, nem is tudom.
– Légyszi, légyszi!
– Tudod, mit? – kérdezte Daisy, miután még egy pillanatig
bizonytalanságban tartotta Ivyt. – Úgy gondolom, hogy egy
első osztályú helyet érdemel a lakásban.
Követtem őket a konyhába, ahol Daisy átrendezte a
harminc különleges darabot, amik már beterítették a
hűtőszekrényt, és minden erejükkel kapaszkodtak, a száz
mágnesnek köszönhetően.
Daisy megragadott egy mágnest, hogy rögzítse a közepén,
aztán csípőre tett kézzel hátradőlt.
– Kész.
Ivy tapsolni kezdett, én meg felkaptam.
– Ideje fürdeni, és irány az ágy, Picasso kisasszony.
Miután betakartam, és a csillagos égboltot vetítő lámpája
lágyan bevilágította szivárványosra festett szobáját, félig
behúztam az ajtót, aztán elindultam a fürdőszobába
zuhanyozni.
Épphogy kibújtam a farmeremből és lehúztam az alsót a
fenekemről, amikor kinyílt az ajtó, és Daisyt találtam ott,
engem bámult.
Behúzta maga mögött, és azonnal ledobta a ruháit, én
pedig csak álltam ott, egyre keményebben és tátott szájjal.
Ám azonnal becsuktam, ahogy lassan közeledett felém, a
mellbimbói minden lépéssel egyre keményebbek lettek.
– Nem jössz?
Lerúgtam az alsómat, és továbbra is a feszes melleit
bámultam, amik a szoptatás miatt nagyobbra nőttek.
– Attól függ.
– Mitől?
Megnyitottam a vizet, és úgy ellenőriztem a hőmérsékletét,

382
hogy a tekintetemet le nem vettem Daisy testéről. A csípője
szélesebb lett, egy újabb változás a szülés óta. Az egyik, amin
szeretem végigfuttatni a kezem, és megmarkolni, amikor
hátulról csináljuk.
– Hogy merről mehetek be?
Lehajtotta a fejét, és próbálta elrejteni a mosolyát.
Beléptem a zuhanyzóba, és azt kívántam, bárcsak egy
kicsit nagyobb lenne, de tudtam, hogy majd feltaláljuk
magunkat. Ebben az időszakban kreatívnak kellett lennünk,
tér és idő hiányában.
Daisy jegygyűrűje megcsillant, ahogy követett a
zuhanyzóba, kezei a derekamat keresték. Megremegtem,
nemcsak attól, hogy megérintett és hozzám simult, hanem
mert eszembe jutott, hogy ő az enyém. Örökké.
Gondoskodtam erről, amikor hazajöttünk a nyári szünetre a
harmadik éve után, és néhány héttel később
összeházasodtunk. Csak mi, a szüleink és a közeli barátaink a
fűzfánk alatt.
– Min gondolkodsz? – kérdezte, kezét a hátamra simítva. –
Máshol jársz.
– Rajtad.
–  Csak rajtam? – Megcsókolta a mellkasomat, én pedig
átöleltem, hogy a víz alá mozdítsam magunkat, és az ajkam
az övére siklott. – Csak rajtad.
Felemeltem, lábai a derekam köré fonódtak, és amikor a
víz az arcunkba csapódott, a nyaka ívben megfeszült, mire az
ajkam és a nyelvem bejárta felgyorsult pulzusát.
– Egy nap… – mondtam, és ellenőriztem, készen áll-e rám.
Elhelyezkedtem, aztán megragadtam a fenekét. – Csinálni
fogok neked még egy gyereket, Daisy June.
Hangosan zihált, és nem voltam biztos benne, hogy ez a

383
szavaimnak köszönhető, vagy a gyorsaságnak, amivel
belecsusszantam, de bármelyik is volt, magamba szívtam. A
csípőm mozdulatlanná vált, a combjai szorosan tartottak,
ahogy egymás szájába ziháltunk.
–  Igazán? – kérdezte, és megpróbált kihívó hangot
megütni, de nem sikerült neki, ahogy kihúzódtam belőle,
majd visszacsusszantam.
– Igazán.
Barna szeme elhomályosult, lélegzete apró nyögésekké
vált, amik az enyémekkel keveredtek.
– Örökké szeretni foglak.
A mellkasom megfeszült, az ajkam belemerült az övébe.
Az örökké egy olyan kifejezés, amivel az emberek gyakran
túl könnyedén és meggondolatlanul dobálóznak, anélkül,
hogy belegondolnának, valójában mit is jelent. Idióta voltam,
hogy elvesztettem a reményt, amikor a mi örökkénk
megszakadt. Hogy azt hittem, ami köztünk volt, nem tud
megbirkózni mindennel, ami az utunkba kerül.
Néhány dolog azonban egyszerűen megdönthetetlen és
elkerülhetetlen. A csillagok, a hold és az, ahogy a szívem
mindig egy ütemben ver az övével.
És ha van elegendő megbocsátás, szeretet és bizalom, még
az örökké sem lenne képes megállítani minket.

384