KYLIE 

SCOTT

bizalom
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Kylie Scott
A mű eredeti címe: Trust
 
Trust. Copyright © 2017 by Kylie Scott.
All rights reserved.
 
Cover Design by Hang Le
Cover photograph by Mae I Design
 
Fordította: Hetesy Szilvia
A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
 
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Heiser Krisztina, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A kétségbeesés leggyakoribb formája,
ha az ember nem önmaga.
– Søren Kierkegaard –
 lejátszási lista
 
 
 
(Don’t Fear) The Reaper – Blue Oyster Cult
 
Bad Habit – The Kooks
 
I Wanna Be Sedated – Ramones
 
Girls – The 1975
 
Get It On – T. Rex
 
Liability – Lorde
 
Heart of Glass – Blondie
 
Teen Idle – Marina and the Diamonds
 
What Is and What Should Never Be – Led
ZeppelinAdore – Amy Shark
 
Because the Night – Patti Smith
 
Tear in My Heart – Twenty One Pilots
 egy

–  Nehogy elfelejtsd a kukoricachipset! – kiabálta Georgia a

kocsija ablakából kihajolva.
– Oké.
–  És csipős salsaszószt vegyél, Edie! Ne olyan édes vackot, te
kis beszari!
Bemutattam neki a középső ujjamat, úgy mentem tovább, a
pillantásomat a földre szegezve.
Az eső a Drop Stop parkolójában minden kátyút
minimocsárrá változtatott. Végre vége volt a száraz időszaknak,
ezért hip, hip, hurrá, hogy esett. A  zavaros vízben mindenhol
parafadugók és csikkek úszkáltak kis csónakokként. Az észak-
kaliforniai szél kis hullámokat korbácsolt, eltorzítva a Nyitva
kiírás csillogó tükörképét. Amúgy vaksötét volt. Éjféltájt
Auburnben nem sok minden történik. Hogy fedezzük a
filmmaratonunkhoz a harapnivaló-szükségletünket, Georgiával
kénytelenek voltunk keresztülutazni a városon. Auburn
büszkén viselte az Állóképességi Sportok Fővárosa címet, mi
pedig ma este a hosszútávú sportok közül nyolc teljes Harry
Potter-film megtekintését választottuk.
– Jaj, és az Oreo!
Mintha képes lennék megfeledkezni az Oreóról! – gondoltam,
és beléptem a lepukkant boltba.
 A  Drop Stop, mármint a bolt neve azt akarja jelenteni, hogy
csak megállsz és bedobod a cuccot a kosárba, de itt először az
elvárásait kellett az embernek bedobni a süllyesztőbe. Én
kiválóan alkalmazkodtam az alacsony színvonalhoz: fekete
jóganadrág, sportmelltartó és egy kinyúlt, régi kék póló. Ha
versenyt rendeztek volna arról, hogy milyen pizsamaféle megy
el leginkább normál utcai ruhának, abban utcahosszal vertem
volna Georgia unikornisos szaténneglizséjét. Egyikünknek sem
jutott az eszébe, hogy rendes ruhában menjen vásárolni. Nem,
nyári szünetben ez túl nagy erőfeszítés lett volna.
A  boltban elvakítottak a vibráló fények, a klíma miatt pedig
libabőrös lettem. De ott volt előttem egy egész sor a világ
legegészségtelenebb ételeiből, amikre én, ahogy a hátsó felem is
bizonyította, boldogan mondtam igent. Újra és újra.
Felkaptam egy műanyag bevásárlókosarat, és a tettek
mezejére léptem.
Rajtam kívül csak néhány vevő tartózkodott a boltban.
A  söröshűtőnél egy magas, fekete kapucnis pulcsis fiú
beszélgetett halkan egy másikkal. Erős kétségeim voltak, hogy
legálisan ihatnak már alkoholt. A pult mögött, a kasszában egy
helyi fősulis diák állhatott, a tankönyvről lehetett rájönni, ami
mögé elbújt. Ismertetőjel: az utolsó évben magolsz, mint az
őrült, hogy felvegyenek a Berkeley-re.
Hershey szeletek, Reese’s, Oreo, gumimaci, Milk Duds,
Skittles, Twinkies, Dorito és salsaszósz. Pokolian erős, állt az
üvegen egy táncoló démon kíséretében. Mindez a kosárban
landolt, így minden fontos feldolgozott késztermékcsoport
megfelelően képviseltette magát. Még maradt egy kis hely a
kosárban. Mivel mégiscsak a város másik végébe bumliztunk el,
ostobaság lett volna félmunkát végezni. Legalább jó tíz-tizenöt
percbe fog telni, hogy visszajussunk Georgiáékhoz. Elegendő
útravalóra volt szükségünk.
Még egy doboz Pringles a szerencsénk és jólétünk érdekében.
Készen is volnánk.
A  kosaramat a pultra koppintottam, felijesztve collegeboyt.
Tényleg teljesen elmerült a tanulásban. Barna szemével
értetlenül bámult fémkeretes szemüvege mögül.
Basszus, annyira helyes volt!
Azonnal elfordultam, de csak a cicis magazinok állványával
találtam szembe magam. Király. Remélhetőleg az újság
bevételének egy részével a hátfájós nőket segítik. A  mellek
némelyike ijesztően nagy volt. A  piszkos ablak miatt alig
lehetett kilátni, de úgy tűnt, hogy időközben újra elkezdett esni.
Mégse volt jó ötlet papucsban jönni.
Csip, csip, csip, a pénztárgép összeadta a vásárlásaimat.
Remek. A  helyes pénztáros sráccal levegőnek néztük egymást.
Minden további szemkontaktus elmaradt, és ez volt valamennyi
elképzelhető forgatókönyv legjobbika. Nekem amúgy is kihívást
jelentett a kommunikáció, de vonzó emberek közelében még
inkább alulmúltam önmagam. Teljesen elbizonytalanítottak.
A  jelenlétükben izzadni kezdtem, elvörösödtem, az agyam
kiüresedett és használhatatlanná vált.
A  zsákmány egy vékony, fehér műanyag zacskóba vándorolt,
ami száz százalék, hogy el fog szakadni félúton a kocsi felé.
Mindegy, akkor majd a mellemhez szorítom, vagy a pólóm
aljával fogom fel vagy akármi. Ez így sokkal egyszerűbb, mint
arra kérni a srácot, hogy tegye be az egészet még egy zacskóba.
A  pénzt megközelítőleg felé toltam, motyogtam egy
köszönömöt, és megmozdultam. Küldetés teljesítve.
Pontosan ebben a pillanatban lépett be egy sovány fickó, aki
még nálam is jobban sietett. Egymásnak ütköztünk, és én
húztam a rövidebbet. A  strandpapucsom talpa megcsúszott a
nedves földön. Hátratántorodtam, neki egy polcnak, elestem, és
a hideg, kemény padlón landoltam. A  műanyag zacskó
elszakadt, és az összes szar szétszóródott. Anyád hogy van?
–  Óriási! – motyogtam gúnyosan, amit egy gyors és ironikus
Jól vagyok, semmi gond követett.
Mennyire kínos! Nem mintha bárki is rám hederített volna.
Esés közben találkozhattam valami fém kiszögelléssel, mert a
derekamon egy horzsolás éktelenkedett. Pokolian fájt, ahogy a
hátsóm is, amit beütöttem.
Collegeboy csak kapkodta a levegőt. Érthető. Az ő helyében én
is dühös lettem volna, ha a boltomban egy pizsamás kövér tyúk
szerteszét dobálná a cuccait. Az engem fellökő idióta a pultra
csapott, és valamit morgott, mire collegeboy dadogva felelt:
– K-kérlek. Nee!
Teljesen megdermedtem. Azonnal rájöttem, hogy itt most
egyáltalán nem az én polcba csapódásomról van szó.
A legkevésbé sem.
Collegeboy a rémülettől eltorzult arccal babrált a kasszánál.
Valami nem stimmelt. Nagyon nem. Az idő mintha lelassult
volna, ahogy a srác a pénztár billentyűit nyomogatta. Folytak a
könnyei az arcán, mert a kassza valamiért nem nyílt ki. A vézna
fickó úgy viselkedett, mint egy elmeháborodott, üvöltött és
valamivel hadonászott.
A  pénztár fiókja ekkor, egy rövid, kellemetlen csengés
kíséretében, kinyílt!
Collegeboy kikapott egy köteg pénzt, és bevágta egy műanyag
zacskóba. A  csonti újra a pultra ütött, dühödten és idegesen.
Ekkor egy rendőrautó szirénája visított fel. Kerékcsikorgás.
Rémülten láttam, hogy kint a parkolóból kihajt egy horpadt
autó, nekimegy egy konténernek, mire a szemét az aszfaltra
ömlik. Egy rendőrautó vette üldözőbe, egy másik pedig villogó
fénnyel megállt a bolt előtt.
A  fickó hirtelen a parkoló felé fordult, és valamit kiabált, de
nem lehetett érteni. Az arcizmai összevissza rángatóztak.
A  szeme furcsa volt, a pupillái mintha hatalmasra tágultak
volna. Az arca tele volt vörös foltokkal, fekélyekkel, és a fogai is
csak rothadt csonkok voltak. Ekkor megláttam a pisztolyt a
kezében, és megállt a szívem.
Fegyvere volt. Fegyvere!
Tényleg megtörténik, pont itt. Pont most.
A  kék fény villódzva jutott be a piszkos ablakon. Váltakozva
vörös és kék, én meg csak ültem, mint akit elkábítottak, tágra
nyílt szemmel, és már képtelen voltam bármit is felfogni.
Minden olyan gyorsan történt. Azt pontosan láttam, amikor a
fegyveres ürge felfogta, hogy itt hagyták, mert ebben a
pillanatban az egész teste összerándult. Megremegett a keze,
amiben a fegyvert tartotta, és collegeboy felé fordult.
Egy másodpercig mozdulatlanul álltak egymással szemben,
az egyik reszketett félelmében, a másik ráemelte a fegyverét.
Majd hangos dördülés töltötte be a levegőt. Collegeboy a földre
zuhant. Mintha valaki egy vödör skarlátvörös festéket öntött
volna a cigis polcra.
A szirénázás hangosabb lett. Még több rendőrautó vette körül
az épületet.
–  Te ringyó! – ordított a fickó, még a szirénáknál és a
fülzúgásomnál is hangosabban. – Joanna, te rohadt ringyó! Nem
mehetsz el! Gyere vissza azonnal!
Elállt a lélegzetem. Behúzott nyakkal kuporogtam a földön, a
torkom összeszorult.
A  fickó a pult mögötti véres massza felé fordult, vadul és
folyamatosan káromkodott.
– Tegye le a fegyvert! – szólította fel egy hangszóróból egy női
hang. – Lassan tegye le a fegyvert, és felemelt kézzel jöjjön ki
úgy, hogy lássuk a kezeit!
Súlyos, sáros barna csizmák dobogtak egyenesen felém. Jaj,
ne! Valami okosat kellene mondanom, megnyugtatnom. De az
agyamban továbbra sem mozdult semmi, és egész testemben
reszkettem, mint a nyárfalevél. Akármilyen vézna volt is, gond
nélkül talpra ráncigált. Acélkeményen szorított, biztos az összes
csontomat is el tudta volna könnyedén törni.
– Kelj fel! – Durván belekapott a hajamba, és a pisztoly forró
csövét az államnak szegezte. – Gyerünk az ajtóhoz!
Csoszogva haladtunk, lépésről lépésre, élő pajzsként használt
engem. Megbotlottam a Pringlesemben. A kerek doboz a lábam
alá gurult, és elvesztettem az egyensúlyom. A  fickó keményen
megrántotta hosszú hajamat, és egy egész csomót kitépett.
A fájdalomtól végigfolyt a könny az arcomon.
–  Nem kell több erőszak! Vessünk véget az egésznek! –
hangzott fel újra a rendőrnő hangja recsegve. – Engedje el a
lányt!
A  fényszóró elvakított, és megvilágította az esőt. Egy fej
árnyékszerű körvonalait láttam, az egyik rendőr bújt egy
kocsiajtó mögé, nyújtott karral tartotta a fegyverét. Georgia is
valahol kint volt. Te jó ég, remélhetőleg biztonságban!
–  Mindkét kijáratot őrizzük! Engedje szabadon a lányt, és
tegye le a fegyvert! – ismételte meg a rendőrnő. – Békésen
vessünk véget az egésznek!
Újból fájdalom hasított a fejbőrömbe. A fickó hátrarántotta a
fejem, és a számba dugta a fegyvert.
A  kemény fém a fogaimnak ütközött, a cső végigdörzsölte a
szájpadlásomat. A fejemet puskaporszag töltötte be.
Meghalok, itt, ma este, a Drop Stopban, az átkozott
pizsamámban. Ennyi volt. A parkolóban valaki felkiáltott.
–  Megölöm! – ordította a fickó, és a testével kinyitotta a bolt
ajtaját. Undorító, forró lehelete az arcomba csapott.
–  Ne! – A  rendőrnő hangja most rémülten csengett. – Ne!
Beszéljünk!
A fegyveres nem reagált, és azzal a kezével, amivel a hajamat
markolta, megfogta a kilincset, visszahúzta az ajtót, és a koszos
ujjaival bezárta. Nincs menekvés. A  fegyver a számban
remegett, mint a keze. Hirtelen eszembe jutott egy csomó dolog,
amit nem fogok megtenni, ha meghúzza a ravaszt. Nem fogok
tudni hazamenni, elbúcsúzni az anyukámtól, soha nem leszek
tanárnő.
– Gyerünk vissza! – utasított. – Mozgás!
A  fegyver még mélyebbre fúródott a számba, hányingerem
lett. Öklendeztem. Nem segített. Lassan, zihálva, egyik
lábammal picit hátrafelé araszoltam, majd a másikkal. Lépésről
lépésre hátráltunk. A bejárat melletti ablakoknál folyóiratokkal
teli állványok álltak, így kintről csak a felsőtestünk látszódott.
Az állványok felett minden vörös, fehér és kék színben játszott.
Szinte mint egy elfuserált diszkóban, úgy villództak a fények az
italokat és egyéb cuccokat reklámozó plakátok felett. A távolból
közeledő tűzoltóautó szirénája hallatszott.
Ekkor a fickó kirántotta a pisztolyt a számból, és a földre
lökött. Levegő után kapkodtam, igyekeztem nyugodt maradni,
minél kisebbre összehúzni magam, láthatatlanná válni.
Felettem króm villant. Szélesen meglendítette a karját, és aztán
bumm. A  pisztoly nyelével ütött meg, a koponyámba éles
fájdalom hasított.
– Ostoba ringyó – morogta halkan. – Maradj már nyugton!
Aztán semmi.
Nem csinált semmit. Egy darabig.
Valójában, még ha meg is próbáltam volna, akkor se tudtam
volna megmozdulni. Nyolcévesen egy táborban leestem az
emeletes ágyról, és eltörtem a karom. Nagyon kellemetlen volt.
De itt most teljesen más szintre léptünk. Pokoli fájdalom
árasztott el, hullámokban, tetőtől talpig, és az agyamat péppé
változtatta. Ilyen fájdalmak mellett nem volt egyszerű őt
szemmel tartanom, ráadásul a vér kiserkent a homlokomon és a
szemembe folyt. A  hajam mögül kémleltem ki. Minden
elmosódott.
Semmi nem mozdult, hangot sem hallottam. Majd léptek zaja.
Hirtelen összerezzentem. De ezúttal távolodtak tőlem.
Próbáltam minél hangtalanabbul lélegezni, és hang nélkül
sírtam.
Kikapcsolta a világítást, így minden árnyékká változott.
Kintről mégis elég fény áramlott be ahhoz, hogy valamennyire
lássak. A  rendőrnőnek láthatólag már nem jutott az eszébe
semmi, amit mondhatott volna. Az egyetlen zaj az eső kopogása
volt a tetőn.
–  Ne lőj! – szólalt meg egy férfihang itt, bent. Léptek tompa
dobogása hallatszott. – Feltartjuk a kezünket. Chris vagy, ugye?
– Te meg ki a rosseb vagy? – szitkozódott a fegyveres.
– John vagyok, Dillon Cole öccse – felelte a hang.
– Dillon…
–  Pontosan. – A  léptek közeledtek, a szupermarket eleje felé
haladtak. – Emlékszel még rám, Chris? Párszor jártál nálunk,
Dillonhoz jöttél. Még a suliban lógtatok együtt. Mind a ketten
benne voltatok a focicsapatban, ugye? Az öccse vagyok.
–  Dillon – ízlelgette a gengszter, a talpán előre-hátra
dülöngélve. – Ja, igen. Hogy a fenébe van?
– Jól, tényleg jól. Még mindig sok a dolga.
–  Bakker. Szuper. Dillon. – A  sáros csizmák újra
látótávolságba kerültek. Mivel a szemembe lógott a hajam, csak
részleteket láttam. A fegyveres a véres pultra dőlt. – Te meg mit
keresel itt?
–  John vagyok – mutatkozott be újra a srác. A  söröshűtőnél
álló két fiú közül volt az egyik. Más nem lehetett. – Időnként fel
kell tölteni a készleteket. Tudod.
–  Igen, én is azon vagyok – felelte Chris. – Én is… tartalékért
jöttem.
 –  Hát persze. – A  kapucnis John hangja barátságosan, lazán
csengett. Valószínűleg ő is, mint Chris telepumpálta magát
droggal. A  kedves pszichopata a szomszédból. Különben nem
lenne ilyen halál nyugodt egy ilyen helyzetben. – A  hátsó
kijáratot próbáld meg szerintem.
–  Oké – motyogta Chris, és azonnal arrafelé kezdett indulni,
csak egyszer hadonászott a fegyverrel felénk, aztán eltűnt. – Ti
hárman maradjatok nyugton!
Irtó nagy volt a csend. Túl jól hallottam viszont, hogy a zár
kattant a hátsó ajtón, majd egy hangos csattanás, mintha
azonnal vissza is záródott volna. Chris keserűen szitkozódott, és
visszavonult a pulthoz.
– Nem jó.
– Francba! – szólt John.
–  De nem volt rossz ötlet, csak… Tudod. Francba. Teljesen
kiment a fejemből, hogy ez még nyitva van. – A  szemem
sarkából láttam, hogy Chris átnyúl a pulton, és pénzt vesz ki a
kasszából. – Kérsz?
– Egy húszas sose rossz, nem?
–  Ja – felelte Chris nevetve, és egypár bankót nyomott John
markába. – Menj a pult mögé, és hozz ki nekem pár doboz cigit,
oké?
– Persze. Mit szívsz?
Chris fújt egy nagyot.
– Marlborót.
–  Oké – mondta John, és a pult mögé lépett. – Te jó ég! Ez
undorító!
Cuppogó hangokat lehetett hallani, mint amikor az ember
gumitalpú cipőben valami nedvesbe lép. Felfordult a gyomrom,
epe ízét éreztem a számban. Lenyeltem, próbáltam továbbra is
nyugodtan lélegezni, és mozdulatlan maradni.
– Valami gond van? – érdeklődött Chris.
– Csúszik itt minden – felelte John. – Soha nem bírtam a vért.
–  Te, nyápic! – Chris úgy vihogott, mint egy őrült. –
Hamuszürke az arcod. Csak nem hányni akarsz?
John valami torokhangot adott ki magából.
–  Nyugi, én még csak gimibe járok. Beletelik még pár évbe,
míg olyan kemény srác leszek, mint te. Gond, ha veszek
magamnak is egy dobozzal?
– Dehogy, szolgáld ki magad!
– Köszi.
Mozdulatlanul figyeltem a színjátékot. Hát nem csodálatos,
hogy John és hőse, Chris, ez a spuris narkós minőségi időt
tölthetnek el együtt? Rohadt élet!
Chris a torkát köszörülte.
– Hogy is hívják a haverod? Neki is vegyél!
– Ja, ő Isaac – mutatta be John a fiút. – A suliból. Benne van az
iskolai focicsapatban.
– Komolyan? – kérdezte Chris. – Mit játszol?
– Elkapót – felelte egy halkabb, kevésbé magabiztos hang.
–  Én erőfutó voltam, Dillon pedig irányító – közölte Chris
büszkén. – Azok voltak a szép idők.
Isaac motyogott valamit, ami egyetértésnek hangzott. Gyufa
gyulladt, majd maró dohányfüst terjedt szét.
– Hozzak valamit inni is magunknak? – kérdezte John, mintha
egy rohadt partin segédkezne a vendéglátásban.
 – Aha.
Cupp, cupp, lépések közeledtek felém. Kopott zöld Converse, a
talpa véres. Nem moccantam, kinyúlva feküdtem a földön,
arccal a vérem tócsájában. Legalább a hideg padló kicsit
enyhítette a fejfájásomat. Egy nagyon-nagyon picit.
Chris barátja, John megállt mellettem, és futó pillantást vetett
rám. Aztán szó nélkül elfordult, és arrébb ment, véres
lábnyomokat hagyva maga után.
– Inkább nem az ajtó előtt megyek el – motyogta.
– Ja – helyeselt Chris, és megint vihogott. – Az nem lenne jó.
Üvegek csörrentek egymásnak. Kintről kocsiajtók csapódását
és mindenféle hangot hallottam. A  piros, fehér és kék fények
még erősebben villództak, mintha egy egész rajnyi járőrkocsi
csatlakozott volna a show-hoz. Kérlek, istenem, kérlek, segíts,
hogy ezek az emberek találjanak valami megoldást, és kijussak
innen! Elmegyek a templomba. Mindent megteszek. Csak
tizenhét éves vagyok, még szűz, a fenébe. Bár tutira nem engem
fognak bálkirálynővé koronázni, azért mégis szeretnék legalább
addig élni, hogy a rohadt szalagavatómon részt tudjak venni.
– Szuper – szólt John. – Van Coronájuk is.
Újabb zajok. Sörösüvegek szisszentek, közben a srácok
kényelmesen elhelyezkedtek, hogy megünnepeljék a túszejtést.
A másik srácot, Isaacet nem láttam. Csak Christ, az őrült narkóst
és Johnt. Háttal a pultnak dőlve ültek a földön és lazítottak.
Abszurd. Bár minden jel szerint ismerték egymást, John
szerintem nem kábítószerezett. Legalábbis komolyan nem.
Vállig érő haja nem volt olyan kócos és zsíros, mint Chrisé. Bár
borostás volt, de keskeny, szögletes arca nem volt annyira
kizsigerelt és sebes, mint a rablóé.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte, amikor rajtakapott, hogy őt
mustrálom.
Megnyaltam az ajkam, próbáltam benedvesíteni a kiszáradt
szám.
– Edie.
– Eddie?
– Nem. Ii-dii.
Bólintás.
– Ii-dii is ihat valamit, Chris?
– Tőlem aztán – motyogta Chris üres tekintettel.
John felemelkedett, és olyan óvatosan jött oda hozzám,
mintha az én kezemben lenne fegyver. Azt hihette volna az
ember, hogy a narkós a nagyobb gond neki. Aztán a dilis,
mármint Johnra gondolok, rám kacsintott. Nem flörtölésnek
szánta, inkább olyasmi volt, hogy benne vagyok-e én is a
játékban.
Hát ilyet. Mekkorát tévedtem vele kapcsolatban! Nem
bratyizni akart Chrisszel, hanem megpróbálta manipulálni.
– Ülj fel! – kért halkan, és mellém guggolt.
Te jó ég, annyira fájt, a mozgás, a gondolkodás, a levegővétel,
minden. Felegyenesedtem, a hátammal az egyik polcnak
támaszkodtam. A  szemem előtt szürkés szemcsék lebegtek,
mintha minden oldalra akart volna dőlni. John kinyitott egy
újabb Coronát, a kezembe nyomta, és az ujjaimat szorosan a
hideg, nedves üveg köré fonta. Az érintése volt nagyjából az
egyetlen, ami nem fájt.
– Idd meg, Edie! – mondta. – Kellemesen elbulizgatunk, nem,
Chris?
Chris fújtatva felnevetett.
– Ja, kellemesen.
– Jó ez így – mondta John. – Minden rendben.
Egy hajszálon múlt, hogy ne prüszköljek egyet.
–  Tedd talán egy kicsit a fejedhez! – javasolta egy kicsit
halkabban. – Oké?
– Aha.
Soha nem szerettem a sört. Georgiával inkább az anyukája
borkészletéből szolgáltuk ki néha magunkat. Olcsó és elég
undorító cuccai voltak. Soha nem tűnt fel neki, hogy hiányozna
belőle, de ha igen, akkor se törődött vele. A sör most lefolyt fájós
torkomon, és megérkezett háborgó gyomromba.
Kényszerítettem magam, hogy bent tartsam, mélyen be- és
kilélegeztem, és újra ittam.
John bólintott.
Én is biccentettem, mert még életben voltam, meg amúgy is.
– Köszi.
A pillantása intenzív, átható volt. Egy szépségversenyen lazán
győzött volna az időközben elhalálozott pénztáros sráccal
szemben. Milyen egy perverz gondolat! Végül is egyikünk se
tudhatta, kinek a vére fogja következőként a falat díszíteni.
– Melyik suliba jársz? – kérdezte John.
– Greenhaven.
–  Jaj, te szegény kis burzsuj – motyogta Chris. – Ringyó. Az
összes, aki odajár.
Befogtam a számat.
–  Dillon szerette a greenes csajokat. – John visszament
Chrishez a pult mellé.
– Dugni szerette őket.
– Azt is – értett egyet vele John hamiskás mosollyal. – Mindig
azt mondta, hogy egyszerűbb egy olyan csajjal járni, aki a
Greenbe jár. A  suliban legalább nem mentek az idegeire. Egy
gonddal kevesebb.
Chris röhögött.
–  Edie, van kedved majd eljönni velem valahova? – kérdezte
John. Ezt nem gondolhatta komolyan. Ennek elment az esze.
– Persze – feleltem, leplezve döbbenetemet.
– Te mit akarsz egy ilyentől? – Chris az állát vakarta gúnyosan
vigyorogva.
–  Szeretem a szőkéket. – John csak mosolygott. – És kedves
Edie-nket, úgy tűnik, egy kicsit sem zavarja, hogy lopott sört
iszik. Az ilyen csajok bejönnek nekem.
Chris a fejét rázta.
Túl veszélyes lett volna bármit is mondani, ezért inkább
tovább iszogattam.
Chris hátralendítette a karját, és elhajította az üres üveget,
ami összetört a hátsó falon. A  csörömpölés olyan ijesztően
hangos volt, hogy behúztam a nyakam.
– Kérsz még egyet? – kérdezte John olyan lelki nyugalommal,
mintha nap mint nap élne át ilyen helyzeteket. Bár lehet, hogy
így volt.
–  Te is igyál! – Chris John hallgatag barátja felé bökött az
állával.
– Hozok még valamit – mondta Isaac remegő hangon.
– Bár ne hagytam volna a cuccot a kocsiban! – mondta John. –
Szívesen fizetnék azzal.
Chris köhögve röhögött.
– Majd máskor.
John mosolyogva biccentett.
Éles, obszcénül hangos trillázás törte meg a csendet, mire a
lélegzetem is elállt. A  telefon. Csak a telefon. Ha ez így megy
tovább, akkor szívinfarktus fog végezni velem, még mielőtt a
fejsérülésembe belehalnék.
–  Nehogy felvedd! – utasított Chris hirtelen éberséggel, és
komoran nézett ránk. Mintha fel mertük volna venni.
A csengés leállt, de egy pillanat múlva újra megszólalt.
–  Mocskok! – Chris feltápászkodott, és valamennyire
fedezékbe bújva célzott. A  pisztoly újra és újra eldördült.
Három próbálkozás után ért csak találatot. Legalábbis a csengés
leállt. – Várni fogok… megvárom Joannát. Vissza fog jönni.
Biztos kitalált valamit. Mindig van valami terve. Majd belehajt
az üvegbe, vagy mit tudom én.
Isaac visszajött, és szétosztotta a söröket.
–  Cool – mondta John, újra rágyújtott, és néhány füstgyűrűt
eregetett a levegőbe.
–  Akkor majd elmehettek ti is. – Chris mosolygott, és
kivillantotta elfeketült, tönkrement fogait. – Csak várnunk kell.
John megnyalta a szája szélét.
– Nem akarsz már most megszabadulni Edie-től?
Chris a homlokát ráncolva fordult felé.
– Mi a fenéért akarnék?
– Te is mondtad, hogy egy semmirevaló csaj a Greenből. Nincs
rá szükségünk – magyarázta John nyugodtan, meggyőződéssel. –
Fogadok, hogy csak pánikolni fog, és mindent elront, csak
felesleges bonyodalmakat okoz neked. Most is kiküldhetnéd őt,
nem?
– Nem! – Chris váratlan gyorsasággal megragadta a fiatalabb
srácot. – Mit próbálsz itt trükközni velem? Te hülyének nézel
engem?
– Nem, dehogy…
–  Fogd már be végre a pofád! – morogta Chris, és még
görcsösebben fogta a fegyvert. – Ő  az egyetlen igazi túszom.
Szerinted a zsarukat érdekelné, ha a szétdrogozott fejedet
kilőném a helyéről?
–  Nem fogok pánikolni – mondtam gondolkodás nélkül. –
Megígérem.
Chris felém fordult. Az arckifejezése feszült volt, a tekintete
dühös és egy kicsit zavaros.
–  Csak Joannát kell megvárnunk – folytattam hadarva. –
Köszi… Köszönöm szépen a sört.
Chris lassan újra ellazult. A düh elpárolgott az arcáról.
– Pontosan. Csak Joannát kell megvárnunk.
Inkább nem kockáztattam meg, hogy Johnra nézzek,
köszönetképpen azért, hogy segíteni akart nekem, vagy csak
lássam, jól van-e. A  legbiztosabb az volt, ha a földre nézek, és
befogom a számat.
–  Már nem fog sokáig tartani – motyogta Chris inkább csak
magának. – És vége lesz az egésznek.
 kettő

Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem ott a sörömet kortyolgatva.

Mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy egy idő után már nem
vérzett a sebem, bár a fejem továbbra is fájt. A  kint villódzó
fények és hangzavar alapján ítélve a megyei seriff egész csapata
megérkezett a bolt elé.
Egy idő után Chris elkezdte vakargatni magát, amitől
felszakadtak a fekélyei. Erősebben is remegett. John a
legnagyobb nyugalommal beszélt tovább, történeteket mesélt,
amiket a bátyjától hallott, közös ismerősök után érdeklődött.
Körülöttünk gyűltek az üres sörösüvegek. John csak beszélt
tovább. Halkan beszélt, a hangja kicsit karcosan csengett. Biztos
a sok dohányzástól. A barátja, Isaac egy mukkot nem szólt.
–  Chris, kisfiam – szólt bele egy férfi a hangszóróba. – Itt
Albertson seriff beszél. Beszéltem Joannával. Tudom, hogy nem
ez volt eredetileg a terv.
– Jo? – Chris négykézláb az első kirakat felé mászott, továbbra
is erősen markolva a fegyverét. A  magazinos állvány
fedezékéből leskelődött kifelé.
– Miért nem beszélünk meg mindent? Te meg én?
–  Nem! – kiáltotta a speed junkie, és rövid haját tépdeste. –
Joanna nincs itt. Nem látom.
John nem szólt semmit. A tekintete Chrisre tapadt.
 Nem tudtam megállni, és reszketni kezdtem, először a karom,
majd a lábam. Könyörgök, könyörgök, valaki szabadítson ki
innen!
–  Állj fel! – Chris görnyedve felállt, és fölém tornyosult. –
Mozogj már, te tehén! Ideje, hogy megmutassam ezeknek a
szemétládáknak, hogy komolyan gondolom.
– Ne! Kérlek!
Kiütötte a majdnem üres sörösüveget a kezemből, az elgurult
a földön. A  hajamnál fogva talpra rángatott. Egész tincseket
tépett ki, de a kiáltás a torkomon ragadt. A keze után nyúltam,
próbáltam lazítani a fogásán, mert könyörtelenül húzta a
fejbőrömet.
– Igyekezz már! – utasított és pofon vágott.
Kiserkent a vér az orromból, a nyelvemen fémes ízt éreztem.
A jobb arcom fájdalmasan lüktetett. Chris az ajtó irányába tolt,
a fegyvert keményen a hátamba nyomta.
– Nyisd ki!
Hunyorogva néztem az éjszakába. Nehezemre esett bármit is
felismerni. Nagyon sok fény és sok ember volt kint, akik csak
néztek felénk. Egyik se tett semmit, hogy segítsen. A  rohadt
életbe! Egész testemben reszkettem. Az arcomon szétkenődött a
könny, a vér, a takony. Érzéketlen ujjaimmal birizgáltam az ajtó
zárját. Végül sikerült, kinyitottam az ajtót és egy kézzel
tartottam.
Chris hátulról átkarolt, mintha egy szerelmespár lettünk
volna. Csak az állam alá szorított fegyver nem illett a képbe.
–  Hozzátok ide Joannát! – kiabálta. Az üvöltése csengett a
fülemben.
 – Chris! – kezdte a seriff barátságos, nyugodt hangon.
– Azonnal! Hozzátok ide!
– Nincs itt Chris. Egy ideig eltart, míg ideér.
Chris szitkozódott mögöttem.
– Nem. Most azonnal idehozzátok!
– Te is tegyél érte cserébe valamit. Miért nem engeded el ezt a
lányt?
Chris válasza minden volt, csak nem lelkes. Undorító szagától
émelyegtem, zihálása és mormogása visszhangzott a fejemben,
a csontjaimban.
– Ti valamit nem értetek. Itt én parancsolok. Én. Fogjátok fel!
– Chris!
– Fogd be! Én nem akartam ezt! – üvöltötte. – A ti hibátok.
Megtántorodtam. A  lábamon végigfolyt a vizeletem, és
összegyűlt a papucsomban.
–  Várj! Rendben van – felelte a seriff kapkodva. – Azonnal
hívom Joannát. Őrizzük meg a nyugalmunkat!
Vajon az anyám is kint áll? Remélem, nem.
Mellettünk az árnyékban mintha valami megmozdult volna,
de nem tudtam kivenni. A  rengeteg fény elvakított, ettől csak
felerősödött a fájdalom, ami az arcomban lüktetett, meg amit a
hátamban éreztem a nekinyomódó fegyver miatt. Chris még
jobban megszorította a lófarkamat. Továbbra is a hátam mögé
bújva, ujját a ravaszra szorítva mutatott a pisztollyal abba az
irányba, ahonnan a seriff hangja jött.
– Hozzátok ide Jót! – parancsolgatott. – És a kocsiját is.
– Oké, minden úgy lesz, ahogy akarod, Chris.
–  Hárman vannak velem. Kilyukasztom az átkozott fejüket,
egyiket a másik után, ha nem…
John oldalról vetette ránk magát. Én a földre zuhantam, Chris
pedig keményen a hátamra. A  súlyos ajtó bevágódott. Chris a
hátamba fúrta a térdét, ahogy megpróbált felállni. De ekkor jött
még valaki, Isaac. Ütött, rugdosott, próbált előnyhöz jutni.
Teljesen összegabalyodtunk, mindenki útban volt a másiknak.
Én is kaptam több ütést, amit a többiek Chrisnek szántak.
Mindegy, John támadása miatt Chris előreesett, és már nem
voltam teljesen beszorulva alá. A  puszta félelem hajtott.
Próbáltam kiszabadulni, valahogy kikecmeregni Chris csípője és
vadul rugdosó lábai alól. Felettem Isaac kétségbeesetten
kapaszkodott Chris hadonászó karjába, próbálta kitépni a
kezéből a fegyvert.
John közben Chris arcát ütötte, ami már csak egy véres
massza volt. A  pisztoly ekkor fülsüketítő hanggal eldördült.
Valaki fájdalmában felkiáltott, és most este másodszor vér
spriccelt szerteszét. A lövés után Chris súlya áthelyeződött, és a
másodperc törtrésze alatt elég helyem lett, hogy kikászálódjam
alóla. Végre kiszabadulva, feltérdeltem.
Isaac két kézzel próbálta kicsavarni a fegyvert Chris kezéből.
Bumm, bumm, bumm. Az utolsó lövés után Isaac
hátratántorodott, sikerült neki Chris kezéből kitépni a fegyvert.
Hála istennek! A fegyver csörömpölve esett a földre, pont elém.
Tétovázás nélkül felkaptam és a hátsómon araszoltam hátrafelé,
amíg csak tudtam. Vér homályosította el a bal szememet –
fogalmam se volt, hogy kié. De annyira láttam, hogy az ujjamat
a ravaszra téve a mellkasára célozzak. Katt, katt, katt. Semmi.
A fenébe! Kifogyott a lőszer.
 A bejárati ajtó kitárult, és felfegyverzett rendőrök viharzottak
be a boltba golyóálló mellényben. Vakító fény áramlott befelé.
Johnt ketten tépték le Chrisről.
Minden olyan furcsa volt. Az emberek szája mozgott ugyan,
de mintha víz alatt lettünk volna. A hangok tompának tűntek, és
mintha időben is eltolódtak volna. Az egyik rendőr leguggolt
mellém, a kezét a kezemre tette, és biztosította a fegyvert, csak
ezután vette le az ujjam a ravaszról. Eleinte nem akartam
elengedni. Lehet, hogy már nem volt benne golyó, de végső
esetben még ütni lehetett volna vele. Beverni vele a rohadék
koponyáját. De a rendőrnek erősebb volt a keze. Ő  győzött, és
átnyújtotta a fegyvert egy kollégájának, aki elvitte. Mindenhol
fények égtek, minden mozgásban volt.
–  Vége? – kérdeztem, és fél szemmel körülnéztem. A  másik
szemem feldagadt és az alvadt vértől összeragadt.
Akármit mondott is a rendőr, nem értettem.
Te jó ég, a Drop Stop szörnyen nézett ki! Még szörnyűbben,
mint egyébként szokott.
Chris mozdulatlanul feküdt a földön. Az arca úgy nézett ki,
mint a darált hús. Alig lehetett felismerni. John mellett két
rendőr állt. Az ökléről csöpögött a vér, a felkarján hosszú,
csúnya seb tátongott. Isaac a földön feküdt. Üres tekintettel
bámult a mennyezetre. A  mellkasa sötéten elszíneződött,
világosszürke pólója valamivel teleszívta magát. Néztem, csak
néztem, de nem mozdult. Egyáltalán nem.
Ekkor mentősök siettek be az ajtón az elsősegélytáskáikkal.
Ha még veszély leselkedne ránk, akkor valószínűleg nem
engedték volna be őket.
 Vége. Behunytam az ép szemem, és a tejeshűtőnek döntöttem
a fejem.
 három

Saját erőmből hagytam el a szupermarketet. Szinte teljesen.

Az egyik mentős a könyökömet fogva támogatott, és óvatosan
az egyik mentőautóhoz kísért. Amikor tiltakoztam, hogy nem
akarok ráfeküdni a hordágyra, ő és a kollégái elég dühösek
lettek. Christ megbilincselték és elvitték, közben
összefüggéstelenül ordibált. Isaac és a pénztárosfiú hullazsákot
kapott, közben a rendőrök Johnnal beszélgettek.
Én egy takaróba burkolóztam, hátat fordítva a rendőrkordon
mögött összegyűlt sok bámészkodónak. Mindenhol újságírók és
más kíváncsi rohadékok nyüzsögtek.
–  Edie! – Anyu sírt. Az arca kivörösödött, kimerültnek tűnt.
Láttamra elkerekedett a szeme a döbbenettől.
A  pólóm elöl tiszta vörös volt, a vér részben rászáradt, de
részben még friss volt. Szorosabban magam köré csavartam a
takarót.
– Nem az összes az enyém.
Anya nem nyugodott meg.
– Erre! – mondta Bill, a mentős, és intett, hogy üljek a lépcsőre
a mentőautó végében.
Minden erőm elhagyott. Lehorgasztott fejjel ültem, úgy
éreztem, mintha a karom bármely pillanatban leszakadhatna.
Bill munkához látott, és óvatosan, de hatékonyan kezelésbe
vette az arcomat. A  többi testrészem megúszta kék foltokkal.
Bill kollégája hátul szállt be a mentőautóba, kötszert és minden
mást adogatott Billnek.
Egy csomó rendőrautó állt mindenfelé. Néhány egyenruhás a
parkoló és a Drop Stop között rohangált fel-alá, a többiek csak
álldogáltak. Bill rekedt hangon, de szakszerűen felelt anyu
kérdéseire. Többször elismételte neki, hogy azonnal a kórházba
megyünk, ahol az orvosok részletesebb tájékoztatást fognak
neki adni az állapotomról. De anyukám fáradhatatlanul
kérdezősködött tovább, Bill hiába adta ugyanazokat a
válaszokat.
Számomra ez az egész csak háttérzaj volt. Semmi nem tűnt
belőle valóságosnak. A  barátnőm, Georgia a közelünkben állt.
A  szülei is eljöttek. Sápadtnak, kimerültnek tűntek. Biztos
állatira megkönnyebbültek, hogy Georgia nem ül véresen és
szétvert arccal egy mentőautó hátuljában.
Két Johnt vezettek egy járőrautóhoz, a kezüket a testük előtt
bilincsbe verték. Többször pislogtam, koncentráltam. A két alak
lassan összeolvadt.
Mi az ördög történik? Megpróbáltam felállni.
–  Edie! – Bill felemelt kézzel próbált leállítani. – Hé, kislány!
Hová akarsz menni?
– Beszélnem kell velük!
– A kórházban majd biztos megkeres egy nyomozó.
–  Nem! – Lassan feltápászkodtam. Jaj, egyáltalán nem esett
jól! Nem mintha ez meglepetésként ért volna, de ha Bill nem
tart meg, akkor nagy valószínűséggel a beütött hátsómon
landolok. Megint. – Most azonnal kell velük beszélnem.
 – Most éppen hagynod kellene, hogy összefoltozzalak.
– Nem!
Bill sóhajtott. Aztán segített.
– Stop! – mondtam, de a hangom még a saját zúgó fülemben is
ijesztően gyengén szólt. – Mit csinálnak? Miért bilincselték
meg?
A  rendőr kérdőn nézett rám, Johnt a járőrautó hátsó ülésére
tolta, majd becsukta az ajtót.
– Lépjen hátrébb, kérem, hölgyem!
– De hát ő nem csinált semmit!
Egy gyűrött szürke öltönyös férfi lépett oda hozzám.
– Miss Millen? – kérdezte professzionális mosollyal az arcán. –
Szólíthatom Edie-nek?
–  Engedjék ki a kocsiból! – követeltem, de közben
megtántorodtam. Egyáltalán nem volt jó a helyzet. – Ő  segített
nekem! Megmentette az életemet! A  rohadt életbe, a barátja
most halt meg!
A férfi mosolya ekkor lekezelővé vált.
– Edie, sajnos nem olyan egyszerű a helyzet.
–  Tessék? – Csalódottságomban legszívesebben elordítottam
volna magam. De igazából nem voltam még erre se képes. Vajon
belemenne abba, hogy egy kis időre felfüggesszük a
beszélgetést, és majd később folytassuk, miután szundikáltam
egyet? – Miért csinálják ezt? Nem értem, mi történik.
A  zsaru kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy elmondja
még egyszer ugyanazt. De ebben a pillanatban John
megkopogtatta a rendőrautó ablakát. Nem mosolygott, de nem
is tűnt szomorúnak. Csak rám nézett. Vér fröcskölődött az
arcára, és a felkarján a fehér kötés is foltos volt. Vállig érő
világosbarna haja az arcába lógott. Az is összeragadt az alvadt
vértől. A  boltban tartózkodó öt emberből csak mi ketten
maradtunk. És persze Chris.
Beindították a kocsi motorját.
John abbahagyta a kopogást. Lehorzsolt, véres tenyerét az
ablakra tette. Talán így búcsúzott, vagy csak azt akarta így
jelezni, hogy örülök, hogy te jól vagy. A  szürke fémbilincsek
miatt ettől a gesztustól magányosnak, elveszettnek tűnt. Ez itt
egy kicsit sem volt rendben. Miközben én egy vállrándítással
vettem tudomásul, hogy anyu, Georgia és a kedves mentős
körbeugrál, Johnt járőrautóban viszik el.
Az autó lassan megindult, de közben tartottuk a
szemkontaktust. Több rendőr csinált utat a kocsinak a
tömegben. A  kamerák és riporterek úgy nyomultak, mint
valami megvadult csőcselék. Amikor a járőrautó látótávolságon
kívül került, minden lencse rám irányult. A  takarómat
villámgyorsan jedi köpenyként vetettem be, és elrejtettem vele
az arcom.
– Gyere, te kemény csajszi! – mondta Bill, és határozott kézzel
magával vont. – A kórházba viszik, hogy ellássák. Pontosan oda,
ahová neked is menned kell.
A  szürke öltönyös nem szólt semmit, de nem tűnt
elégedettnek. Ezzel már ketten voltunk így.
 négy

A szürke öltönyös egy bizonyos Taylor felügyelő volt.

Ő  hallgatott ki engem egy bizonyos Garcia felügyelővel együtt
vasárnap délután a kórházban, mihelyt az orvosok és az anyám
hozzájárulásukat adták.
Nem változtattam az elmondottakon, hiába tették fel
másképp a kérdést, vagy ismételtették el velem a szombat esti
események lefolyását. Végül aztán megelégedtek a hallottakkal.
Jó hír volt, hogy Chris – mivel többen is tanúi voltak az
eseményeknek – elismerte bűnösségét, ezért nekem nem kell
majd bíróság előtt tanúként vallomást tennem. Ez nekem így
teljesen megfelelt. Még az is túl kevésnek tűnt, ha életem végéig
nem látom Christ.
Taylor felügyelő mosolytalanul megerősítette, hogy Johnt a
kihallgatás után szabadlábra helyezték. Jó hír. Nem hagyott
nyugodni a kép, mennyire egyedül volt, amikor sérülten
elhurcolta őt a rendőrség. Legalább valamennyire helyreállt a
rend: Chris rács mögött, John pedig újra szabad. Emiatt jobban
éreztem magam. Még nem nagyon jól, de legalább
valamennyire. Az orvos fájdalomcsillapítót adott, és arra kért,
hogy óvatosan mozogjak. De nehezemre esett nyugton maradni,
mert amikor egy magas ember lépett a szobámba, az agyam
egyből azt kiabálta, hogy lehet, hogy Chris az. Úgy tűnt, hogy az
új normál állapotom az, hogy reszketek, és beképzelek
mindenféle fura dolgot magamnak.
Amikor Georgia eljött, sírva borult a nyakamba. Nem
nyújtottam felemelő látványt, és nem is volt valami kényelmes a
törött bordáimmal, sebeimmel és a kék foltjaimmal. Mégis
örültem, hogy látom.
–  Mindenkinek elmondtam, hogy csak merő véletlen, a sors
keze, vagy mit tudom én, hogy arra jártunk – magyarázta az
arcát törölgetve.
– Az unikornisos szaténpizsamádban adtál interjút?
Bólintott.
– Úgy néztem ki, mint egy ütődött.
Bár fájt, de nevetnem kellett. A  szúró fájdalom olyan király
volt.
– Úristen, Edie, én annyira sajnálom!
–  Mit? Nem a te hibád volt. – Grimaszolva próbáltam a
kórházi párnahegyben kényelmesebb pozíciót találni
magamnak.
– De…
– Nem. Komolyan mondom.
Mély sóhaj.
Külsőleg egymás ellentétei voltunk Georgiával. Ő  nagyon
alacsony és törékeny volt, rövid sötét hajjal. Tökéletes egy
színésznői karrierhez, amiről már születése óta álmodozott.
Sajátos humorunk, a Sephora kozmetikumok iránti
lelkesedésünk és az irodalmi ízlésünk kovácsolt bennünket
össze. Egy életre.
–  Első tévészerepléseden szörnyű a frizurád, és még ki se
sminkelted magad – ugrattam. – Kész katasztrófa!
A kezébe temetett arccal színpadiasan sóhajtott.
– Felfoghatatlan, ugye?
– Micsoda rossz időzítés!
–  Igen. – Ismét elkomolyodott. – Ott bent mi a fene történt?
Tényleg annyira féltem, mint még soha életemben. De te, te meg
bent ragadtál azokkal a fickókkal!
– Csak a narkós volt gáz.
–  Biztos vagy benne? A  másikat is bilincsben vezették el.
Láttam.
A  fejemet ráztam, mire elmosódott előttem a világ, és szúró
fájdalom hasított a koponyámba. Nagy szívás az agyrázkódás.
Csak óvatosan, mondták az orvosok. Óvatosnak kell lennem.
– Igaz, hogy John ismerte azt az alakot, de ő segíteni próbált.
Sőt, mindenkinek sört és cigit osztogatott.
– Micsoda? – kérdezte Georgia hitetlenkedve.
–  Tényleg így volt. Söröztem, miközben a rabló nekem
szegezte a fegyverét. – Próbáltam mosolyogni, de fájt. Grimasz
lett belőle, és az is fájt. – John csak próbálta a rohadékot
megnyugtatni. Működött is… legalábbis egy ideig.
– De ismerte a rablót?
–  Igen. – Most mindenem elkezdett fájni. Valószínűleg
alábbhagyott a gyógyszerek hatása. – Először én is haveroknak
hittem őket, vagy ilyesmi. De aztán John rám kacsintott, és
rájöttem, hogy csak próbált élve kijuttatni minket ebből az
egészből. – Maga a beszéd is fájt. Behunytam a szemem, mert
újra jelentkezett a fejfájásom. Olyan érzés volt, mintha apró
emberkék apró csákányokkal a homloklebenyemben
bányásznának. Csak a jó isten tudja, mit kerestek ott. – Ha jól
tudom, John bátyja haverkodott Chrisszel.
–  Mekkora gáz ez az egész! De mégis kell, hogy valami oka
legyen annak, hogy bilincsben vitték el – erőltette Georgia
kíváncsian tovább a témát. A  barátnőm mindig túl sokat
kérdezett, és túl sokat beszélt. – Szerinted nem? Szerintem…
Kikapcsoltam magamban a hangját, és behunyva tartottam a
szemem, így próbálva csillapítani a fájdalmaimat. A  légzés is
fájt.
Amikor anya visszajött a szobába, kávét hozott, meg
ilyesmiket. Valamit motyogott, mire visszatolták a fotelt, ahová
Georgia vetette le magát az előbb. Aztán lépteket hallottam,
majd valaki a folyosón egy nővért keresett. Remélhetőleg
hoznak megint abból a remek gyógyszerből.
 
 
–  Újabb virágok – közölte anyu másnap szinte fájdalmasan
derűs mosollyal az arcán. Meglepő, hogy az arca nem fájt
jobban az enyémnél. De láthatólag keményen elhatározta, hogy
derűt fog sugározni.
–  Olyan szag van itt, mint egy ravatalozóban – állapítottam
meg szimatolva.
–  Ne mondj ilyeneket! – Óvatosan arrébb tolta a vázákat a
belső ablakpárkányon, hogy az újak is odaférjenek. – Az
osztálytársaid küldték.
A nevetésemből köhögés lett. Jaj, a bordáim is pokolian fájtak!
– Klassz.
Az anyám ahelyett, hogy válaszolt volna, fogta a mobilját, és
kényelmesen elhelyezkedett a sarokban lévő székben.
–  Nem kell maradnod – mondtam. – Tudom, hogy van más
dolgod.
Azonnal a homlokát ráncolta.
– Kicsim, csak nem hagylak itt egyedül.
– De úgyse történik semmi.
Semmi válasz.
Hát igen. Ha az anyám elhatározta, hogy őrzőkutyát játszik,
akkor én tehetetlen vagyok. És lehet, hogy igaza is volt. Az ügy a
médiában hatalmas vihart kavart. A  Drop Stopban annyi ideig
tartott a huzavona, hogy a sajtó képviselői már közben
odajöttek. Georgia mesélte, hogy az interneten Isaac lelövéséről
is köröztek felvételek. Ekkora rohadékokat! Egy túlbuzgó
riporter már megpróbált belopózni a kórházba, hogy exkluzív
interjúhoz jusson. Mintha lett volna bármi mondanivalóm, vagy
annyira fotogén lettem volna. Anya nem lelkesedett a
gondolatért, hogy beszéljek az újságírókkal, de rám hagyta a
végleges döntést. A részemről is határozott NEM volt a válasz.
Álmomban a fogaim egy fegyver csövének koccantak,
miközben büdös vizelet- és vértócsában állok. Már a gondolattól
is majdnem elhánytam magam, hogy egy interjúért éljem át
újra a rablótámadást, meséljem el a történetet. A  jobb
szemöldökömet és a homlokom egy részét összetartó varratokat
pedig még Frankenstein menyasszonya is megirigyelhette
volna. Mi a francért akartam volna, hogy a rendőrségi
kötelezőn kívül bárki lefotózzon?
– Továbbra is feltett szándékod, hogy ma délután hazajössz? –
kérdezte anya.
 – Igen.
– De kicsim, komoly sérüléseid vannak! – sóhajtott.
–  Kérlek! – kérleltem. – Hallottad te is az orvost. Az
agyrázkódásom javulóban, a törött bordákkal pedig amúgy se
lehet mit kezdeni. Otthon jobban tudnék pihenni, az tuti.
Nagyobb lenne a csend, és a saját ágyamban feküdhetnék.
Anyu hunyorogva nézett rám, és végül beletörődően
sóhajtott.
–  Megígéred, hogy pihenni fogsz, és betartod az orvosok
utasításait?
– Száz százalékosan.
– Edie, komolyan beszélek.
A  legmeggyőzőbb aranyos és ártatlan arckifejezésemet
vettem fel, nagy szemeket meresztve, halvány, reménykedő
mosollyal néztem rá. Aztán keresztben végighúztam az ujjamat
a nyakamon.
– Becsszó, különben halál fia vagyok.
– Ne beszélj a halálról!
– Bocs!
Vetett rám még egy utolsó helytelenítő pillantást, aztán
beadta a derekát.
Az biztos, hogy anyu hozzám hasonlóan olyan gyorsan akarta
elhagyni a kórházat, amilyen gyorsan csak lehet. Vissza akart
térni a normál életbe. Mi ketten egy csapat voltunk. Nagyon
hasonlítottam is rá, magas voltam, szőke. Nekem viszont a
mellem is nagy volt, plusz a hasam és a hátsóm is. Nem beszélve
a cuki brutál combjaimról. Anyu szinte egész életében diétázott.
Az evéshez való viszonyát legtalálóbban a harc szóval lehetett
volna leírni. Folyton megtartóztatta magát, csak egy-egy falatot
kapott be akkor is, amikor egy egész süteményhez lett volna
kedve. De talán neki megérte, ha utána belefért egy kisebb
méretű ruhába. Fogalmam sincs. Én mindenesetre soha nem
akartam így élni. Bár pillanatnyilag annak is örültem, hogy
egyáltalán élek.
 
 
Minden incidens nélkül hazaértünk. Az én ismertségi fokom
nem érte el azt a szintet, hogy a riporterek a kórház előtt
sátoroztak volna, vagy ilyesmi. A  nappaliban a kanapénak
viszont még soha nem volt ilyen nagyszerű a tapintása, mint
akkor. Besüppedtem a párnák közé. Otthon volt mégiscsak a
legjobb.
És a legbiztonságosabb.
– Az a srác, akit elvezettek a rendőrök… – szólalt meg anya. –
Honnan tudod, hogy ártatlan?
– Megpróbálta megmenteni az életemet.
– A rendőrök azt mondták, hogy korábban már letartóztatták
dílerkedés gyanúja miatt – mondta. – Többek között.
A  fejemet ráztam, de azon nyomban megbántam, hogy
megmozdultam. Már megint. Soha nem fogom megtanulni.
–  Aú! Ugyanúgy ítélkezel, mint Georgia. Szerintem nem
számít, hogy John mit csinált korábban. Én akkor este csak egy
őrült bűnözőt láttam, és az nem John volt. A  fenébe, anya,
nélküle és Isaac nélkül ma a koporsóm mellett állnál!
Anya a szavaimra helytelenítően összeszorította a száját, de
lemondott arról, hogy tovább idegesítsen a témával.
 Fáradtan és unottan, a kezemben a távirányítóval
hátradőltem a párnákra, és összevissza kapcsolgattam.
Rendszerint gond nélkül el tudtam így tölteni egy egész napot.
De aznap más volt. A  tévében minden olyan távolinak és
szimplának tűnt. Egy ósdi, fekete-fehér film, politikai vita, egy
békás doku… Egy nő egy arckrémet magasztalt, amivel állítólag
vissza lehet nyerni a bőr fiatalos csillogását. A modell, akinek az
arcára pacsmagolta a cuccot, olyan tizennégy éves lehetett.
Átkapcsoltam, egy klipben egy lány a csípőjét rázta a kamera
előtt, olyan volt, mintha nem is lettek volna csontjai. Mármint a
csajnak, nem a kamerának. Ezután egy egyetemi kosármeccs
ismétlése jött, egy újabb csatornán pedig Georgia.
Georgia?
Egy fehér kanapén ült, ijesztő mennyiségű sminkkel az arcán.
Rövid, sötét haját erősen feltupírozták. Alig hasonlított
önmagára. Biztos, hogy nem ismertem volna fel, simán
továbbkapcsoltam volna, ha nem villantottak volna be folyton
fotókat, kettőnkről a táborban, egy szelfit a moziból vagy egy
másikat, amin a szobájában hülyéskedünk.
De jaj, a fenébe, ne! Még egy tavaly nyári képet is odaadott
nekik, amin a medencéjük mellett állunk, én bikiniben. Jópofa
retró darab, tényleg szerettem, de az engedélyem nélkül a
képnek semmi keresnivalója nem volt a tévében.
–  Edie erősnek mutatja magát, de a valóságban nagyon
érzékeny, és könnyű megbántani – magyarázta.
–  Borzasztóan aggódhat érte – mondta a műsorvezető, egy
menő frizurájú középkorú férfi, és szomorúan ingatta a fejét.
–  Ez így van. – Georgia hangja szinte csöpögött a
meghatottságtól. – Nem tudom, hogy fogja túltenni magát az
egészen.
– Úgy hallottam, a barátnője önt beavatta a szupermarketben
történtekbe.
Georgia lenézett az ölében összekulcsolt kezeire.
– Igen.
–  És azt is elmondta, hogy a helyi tizennyolc éves John Cole
milyen szerepet játszott az eseményekben?
– Edie azt mondta, hogy John és a rabló ismerték egymást.
–  A  híresztelések szerint Mr. Cole itt, a környéken
kábítószerrel kereskedett.
Georgia kihúzta magát.
– Erről én nem tudok. De a boltban állítólag sört és cigarettát
lopott. Mintha buliztak volna. Edie-nek is odakacsintott meg
minden. Én kifejezetten hibás döntésnek tartom, hogy a
rendőrség szabadlábra helyezte.
A műsorvezető töprengve ráncolta a homlokát.
– Én csak azt szeretném, hogy ez a John ne tehessen kárt Edie-
ben – mondta Georgia emelt hangon. – Valahol szabadon járkál,
és a jó ég tudja, mit csinál.
–  Ilyen egy jó barátnő – mondta a férfi. – Kedves nézők:
Georgia Schwartz. A túszul ejtett Edie Millen legjobb barátnője.
Nagyon köszönjük, Georgia!
– Én köszönöm a lehetőséget. – Georgia még arra is képes volt,
hogy elnyomjon egy könnycseppet. Tényleg megérte, hogy a
szülei annyi drámaórát kifizettek neki.
A  menő sérójú férfi egy hamarosan megrendezésre kerülő
helyi kutyakiállításra tért át, én pedig kikapcsoltam a tévét. Nőtt
bennem a harag, a fájó bordáimnak feszült, ki akart törni
belőlem. Ehelyett döbbenten hallgatva bámultam az üres
képernyőt. Hányan látták? Mennyi hasonló állatság keringhet
szerteszét? Emberek, akik a fotóimat mutogatják, a nevemet
említik, a történtekről beszélnek, mintha bármi fogalmuk lenne
a történtekről. Johnról is beszélnek. Te jó ég, okádni tudtam
volna!
Anya hallgatott.
– Véletlenül Georgia nem próbált újra meglátogatni engem? –
kérdeztem. – Nem telefonált?
Anyu arckifejezése egészen ellágyult, amikor kinyitotta a
száját, mintha mentegetőzni akart volna. De végül lemondott
róla.
– Nem keresett téged.
–  Tehát nem – ismételtem meg, és behunytam a szemem. –
Egyáltalán nem említette, hogy ilyesmire készül, hogy a tévében
akar nyilatkozni.
– Jól vagy?
– A lehető legjobban.
– Biztos?
– Én ezekről négyszemközt beszéltem neki, anyu. Megbíztam
benne.
Anyu idegesen fészkelődött a fotelban. A  szemöldökei között
egy kis ránc jelent meg.
– Azt mondta, hogy aggódik érted.
–  És ezért felkerekedik, és interjúkat ad? – Újra megfájdult a
fejem, rosszabb volt, mint eddig bármikor. – Tudnia kellett,
hogy nekem ez így nem jó, még úgy is, hogy nem vette a
fáradságot, hogy egyáltalán megkérdezzen. Ráadásul gőze sincs
róla, miről beszél. Te jó ég, John azt fogja hinni, hogy én is ezt az
állatságot gondolom róla!
Anyu nem szólt semmit.
– Hogy tehette ezt?
Még ha akartam is, akkor se tudtam volna sírni, még akkor se,
ha ettől megkönnyebbülhetek. A köztem és az érzéseim közötti
falon csak a legeslegszörnyűbb dolgok hatoltak át. Halálfélelem,
rettegés és ezek cimborái vártak arra, hogy a fejemben vad
bulit csapjanak. Jobb, ha továbbra se érzek semmit. Ki tudja,
talán működhet.
Másnap, amikor Georgia végre telefonált, nem vettem fel.
Igyekeztem elérni, hogy ne hiányozzon, de nehéz volt. Ezután
SMS-eket küldött, de azokat is figyelmen kívül hagytam,
természetesen csak miután elolvastam őket. Micsoda egy kamu
volt az egész! Minden elképzelhető médiumban nyilatkozott,
kifejtette a véleményét rólam és az egész helyzetről. Képeket
mutogatott, és olyan személyes információkat közölt, amiket
bizalmasan mondtam el neki. Mindent elmondott, függetlenül
attól, hogy igaz volt-e, vagy sem. Részemről már nem volt mit
hozzáfűzni.
 öt

Általánosságban otthon azért többnyire jobb volt a helyzet.

Békén hagytak. Legalábbis az idő nagy részében. Egyszer kellett
néhány, az előkertünkben leselkedő túlbuzgó riporter miatt
riasztanunk a rendőrséget. Kiléptem az összes közösségi
oldalról, és természetesen nem vettem fel a telefont. De otthon
legalább nem idegesítettek folyton az orvosok és ápolónők, akik
az állapotomat akarták ellenőrizni. Ellenben hiányoztak a
pompás fájdalomcsillapítók.
Miután az anyámat napokon keresztül újra és újra
biztosítottam arról, hogy jól vagyok, végül visszament dolgozni.
Recepciósként dolgozott a tóparti szállodában. Több mint egy
éve kezdett éjszakai műszakban dolgozni, amikor betöltöttem a
tizenhatot. Éjjel természetesen jobban fizették, de szerintem a
nagyobb nyugalmat is szerette. A  történtek miatt felajánlotta,
hogy nappali műszakra vált, hogy éjszaka ne legyek otthon
egyedül, de biztosítottam róla, hogy erre semmi szükség.
Otthon azt tehettem, amit akartam, de nyugodtan ki is
borulhattam, minden ok nélkül. Senki nem tett emiatt
szemrehányást. Mindenesetre elővigyázatosságból kerültem a
tévét és a netet. Csak a vasárnap esti sorozattal tettem kivételt,
amit anyuval mindig együtt néztünk. Tavaly a Nashville-t
néztük, idén A  visszatérőket. A  közösségi oldalak igazából
egyáltalán nem hiányoztak, tekintve, hogy ócska szemétté
változott az egész. Se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy
ezzel foglalkozzam. Amúgy is, minek? Ott volt az ágyam,
tökéletes helyen az ablak mellett, hogy zavartalanul nézhessem
az eget. Amikor nem tudtam aludni, vagy nem akartam, ott
voltak a csillagok, amiket számolhattam, és a hold, amit
bámulhattam. A  holdon garantáltan nagy volt a csend. Béke
honolt. Mert ott nem voltak emberek. A  helyzet egyetlen
hátulütője az volt, hogy a rablótámadásban a koncentrációs
képességemet is, figyelem, szóvicc jön, szétlőtték. Olvasás
közben nem tudtam figyelni. A könyveim ott álltak a polcon, és
vádlón néztek le rám. Akárhányszor megpróbáltam olvasni, a
betűk összefolytak a szemem előtt, a gondolataim
elkalandoztak. Már az is betette volna a kaput, hogy a legjobb
barátnőm elárult, de most még a könyvek is cserben hagynak?
Mekkora szívás!
Mindenhonnan leszedtem és kidobtam Georgia fényképeit.
Egy többéves barátságnak egyszerűen lőttek. Dühös voltam,
kifosztottnak éreztem magam, és magányosnak. Hatalmas
szívás szeretni valakit.
Érdekes módon a mobilomat többnyire arra használtam,
hogy kinyomjak minden bejövő hívást. Ez könnyen ment, mivel
végül is nem volt senki, akivel beszélni akartam volna. Ha
valaki eljött meglátogatni, akkor alvást színleltem, vagy nem
nyitottam ajtót. Anyu talált nekem egy terapeutát, akivel
beszélhettem volna, de találtam kifogásokat, hogy ne kelljen.
Amúgy is alig tudtam összeszedni magam, az pedig végképp
nem hiányzott, hogy egy pszichológus is mindenféle szörnyű
igazságokat ráncigáljon elő belőlem.
A  zúzódásaim fokozatosan sárga és zöld foltokká
halványultak, de a bordáim még bőven igényeltek időt a
gyógyulásra. Továbbra is minden mozdulat fájt. A  törött
bordákkal amúgy se tehet semmit az ember, csak vár, míg
maguktól összeforrnak. A  jobb szemöldökömön át a hajam
vonaláig egy csúnya sötét rózsaszín vonal húzódott. Ezt Chris
pisztolyának köszönhettem, amivel megütött.
Akármennyire próbáltam is a külvilágot kizárni, az idő telt.
Közeledett az iskolakezdés. Úristen, pár hét múlva itt az új
tanév! Néhány dolog az életben egyszerűen elkerülhetetlen,
kivéve, ha az ember hajlandó lelépni, az erdőbe költözni, és
vállalni a kockázatot, hogy egy medve megegye.
 hat

– Edie, siess már! – szólt anyu.

–  Egy pillanat! – kiabáltam vissza, és felhúztam a szürke
szoknyám cipzárját. Éljenek az egyenruhák! Vagy ne?
Fogkrém a fogkefére, és már neki is álltam a fogmosásnak.
Nagy igyekezettel zúgattam a fogkefét. Egy kis korrektor és egy
nagy adag alapozó elrejtette a megmaradt véraláfutásokat a
szemkörnyéki karikákkal együtt. A  hajamat lófarokba fogtam
össze egészen lent a tarkómon, néhány tincset kihagytam, hogy
azok lazán a homlokomba hulljanak, és a fülem mögé dugjam
őket. Ha ez nem lesz elég ahhoz, hogy eltakarjam a heget, akkor
vágok magamnak frufrut. Mivel jó ideje nem ért napfény, a
bőröm betegesen sápadtnak tűnt. Annyi baj legyen! Én mindent
megtettem, ami tőlem telt, hogy tűrhetően nézzek ki.
– Edie! Elkésel!
Abbahagytam az őrlőfogaim sikálását, hogy válaszoljak.
Ekkor a fogkrém habja a torkomba került, és reflexszerűen
öklendeznem kellett. Ennyi elég volt: a szívem vadul kalapált, és
az egész testemben verejtékeztem. Te jó ég, pont olyan érzés
volt, mint akkor este, amikor a számban éreztem a fegyvert!
Köhögve a mosdó fölé hajoltam, és kiköptem a habot. Sajnos
reggeli kávé és csokis keksz is jött utána, a gyomrom görcsbe
rándult. Egyszer, kétszer, háromszor.
 A rohadt életbe, nagyon fájt a bordám. Nem jó.
Kinyitottam a hideg vizes csapot, kiöblítettem a mosdót, és
valamennyi vizet vettem a számba, hogy megszabaduljak a
savas íztől. Az egész fürdőszoba bűzlött a hányástól. Lassan
belélegeztem, majd ki. Minden rendben. Nem a Drop Stopban
vagyok, és nem egy fegyver csövétől öklendezem. Senki nem áll
mögöttem. Sőt, sehol egy lélek. Te jó ég, csak egy jelentéktelen
kis baleset, a fogkrém miatt!
– Nyugodj már meg, te hülye! – oltottam magam. – Jól vagy.
–  Edie… – Anyu jelent meg az ajtóban, és úgy állt meg ott,
mint akinek földbe gyökerezett a lába. – Mi a baj?
Nehezen nyeltem.
– Semmi.
Aggódva ráncolta a homlokát. Hogy én ezt mennyire utáltam!
–  Komolyan semmi – nyomatékosítottam. Szájvíz kell.
A  fogkeféhez nem nyúlok. A  pompás mentafrissességet
szétoszlatom a nyelvemmel a számban, aztán kiköpöm. – Kész
vagyok.
– Biztos? Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok.
– Elvigyelek kocsival?
–  Nem. Jól vagyok. – Megjátszott mosollyal kipréseltem
magam mellette. – Délután találkozunk!
– Csini a frizurád – jegyezte meg anyu.
–  Köszi, anyu! – Idegesen megrántottam a lófarkamat. Aú!
Még mindig nem gyógyult be teljesen az a rész, ahonnan Chris
kitépett egy marékkal, de a szemem feletti heggel ellentétben
ezt legalább nem lehetett látni. – Csáó!
 Egy földszintes faházban laktunk egy csendes utcában, sok
fával, szép környéken. Még egyszer integettem anyunak, majd
beszálltam a csapott végű, praktikus, nyolcéves fehér kocsimba,
amit a nagymamámtól örököltem. Őt is Edithnek hívták,
Arizonában élt, és nyilvánvalóan épp valami időskori válságon
mehetett keresztül. Mással nem lehetett magyarázni, hogy
hirtelen eldöntötte, hogy vesz magának egy szexi sportkocsit.
Nekem viszont ez épp kapóra jött, ezért én is azt kívántam neki,
hogy legyen boldog a maga módján.
Nagymamám fizette a magániskolai tandíjat is. Az autóján
volt egy felirat, miszerint „Az én unokám a Green egyik legjobb
tanulója”, ez kábé annyiba kerülhetett, mint maga a sportkocsi.
Egykori tanárnőként lesújtó véleménye volt arról, hogy a fiúk
és lányok ma már egy osztályban tanulnak. Szerinte a
fékezhetetlen hormonjaink akadályoznak bennünket a
tanulásban, és ez az egész perverzióba meg anarchiába fog
torkollani. Tudomásom szerint a nem koedukált iskolákba járó
homoszexuális tanulók nem küzdöttek ilyen gondokkal.
Legalábbis nem szexeltek az ebédlőben az asztalon.
A  tekintetemet most viszont az útra irányítottam, és arra
összpontosítottam, ami előttem volt. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy elkalandozzon a figyelmem. Egyenesen
nevetséges volt, ahogy egy-egy járókelő a járdán a hülye
idegeimet tépázta. Bármelyik fegyveres rendőr lehetett akár
Chris is. Hiperaktív fantáziám ijesztő hatékonysággal állította
elő ezeket a hamis képeket.
Kifejezetten lassan vezettem, ami kicsit sem segített. Még nem
csöngettek be, amikor megérkeztem. Nem késtem el.
A folyosókon rajokban nyüzsögtek a szürke egyenruhás lányok.
Mindegy. A  tömegben jól el lehet bújni. Talán még jobb is volt
így, mint az eredeti tervem, hogy elkések.
Lehorgasztott fejjel, hátamon a hátizsákkal indultam meg az
öltözőszekrényem felé. Micsoda zaj és tolakodás! De ezt még
tudom kezelni. Mély lélegzetvételek, nyugodt gondolatok és a
többi vacakság.
Izzadt kézzel beütöttem a számkódot. A zár kinyílt. A ruhám a
hónaljamnál teljesen átizzadt. Előbb vagy utóbb rendeznünk
kell a dolgainkat Georgiával. Igazából tehet nekem egy
szívességet. Az árulása miatti fájdalom most olyan frissen
sajgott bennem, mint amikor történt.
–  Hé, Willy! – szólalt meg egy gonosz hang a hátam mögül.
Nem fordultam meg, nem volt rá szükség. Kara Lamont. – Úgy
hallottam, valaki megpróbált téged a szabadságodban
korlátozni.
Nyilvánvalóan a filmben szereplő Willy volt az egyetlen
bálna, akit Kara ismert. A  lányra még véletlenül se lehetett azt
mondani, hogy művelt vagy eredeti lett volna. Én ráérősen
kerestem tovább az angolfüzetemet. Egy csapat gyűlt Kara köré,
többen voltak, mint általában. Hallottam, hogy sugdolóznak,
nevetgélnek, és türelmetlenül topogva arra várnak, hogy végre
történjen valami. Mindig akadtak olyanok, akik csak végig
akarták nézni, ahogy egy nem menő osztálytársuk megkapja a
napi megaláztatásadagját.
De a kíváncsiságnak ez a foka messze felülmúlta a szokásos
mértéket. Szuper. A Drop Stop sajnálatos módon híressé tett.
– Tényleg annyira tropára ment az arcod? – érdeklődött Kara
leplezetlen örömmel a hangjában. – Jaj, szegény Willy! Bár
téged amúgy se akarna senki se nézegetni.
A  lánycsapatból kitört a röhögés. Egy jó előadás mindig
kapóra jön. Kara csak úgy itta a rá irányuló figyelmet. Kihúzta
magát, és teli szájjal vigyorgott. Bár pontosan tudtam, hogy nem
kell adnom a véleményére, mégse tudtam kivonni magam alóla.
Hiába igyekeztem, úgy tűnt, hogy a boszorkány közönséges
szidalmai azon a listán landolnak, amit az agyamban tárolok.
Minden sértés és beszólás ott volt megőrizve az utókornak.
De most valahogy másképp éreztem. Kara hangja nagyon
távolról szólt, alig ért el hozzám.
–  Biztos kitűnő élő pajzs voltál – savazott tovább. – Széles
vagy, mint egy teherautó, és fogadnék, hogy a zsírpárnáidban
még egy golyó is elakadna.
Röhögés. Néhány lány a döbbenettől csak kapkodta a levegőt.
Tényleg szórakoztató lehetett. Mindenkinek, aki egy óránál
többet töltött a suliban, feltűnhetett, hogy Kara volt a suli
terrorizáló zsarnoka. A  rablótámadás ráadásul új anyagot
szolgáltatott neki. Miután már évek óta napról napra
ugyanazokat a sértéseket kellett hallgatnom tőle, ez valahogy
frissítően hatott rám. Korábban az is felmerült bennem, hogy ez
az egész Kara életének a csúcspontját jelenti-e. Lehet, hogy húsz
év múlva ezt az időszakot élete legjobbjának fogja tekinteni?
Mert úgy tudott másokat szekálni, hogy nem kellett félnie a
következményektől, mivel még gyerekek voltunk. A viselkedése
nem járt semmilyen következménnyel, komollyal legalábbis
nem. Mintha a folyosón történteknek semmi jelentősége nem
lenne.
 Azt kívántam, bárcsak tényleg gyilkos bálna lennék. Akkor
leharapnám Kara fejét, és strandlabdának használnám. Ki
tudja, lehet, hogy a búrája amúgy is csak forró levegővel van
tele.
Mégse szólaltam meg. A zsarnokot csak még jobban feltüzelte,
ha a kisemberek védekeztek a terror ellen. Az egyetlen
megoldás az volt, ha az ember levegőnek nézte, és bement
egyenesen az osztályba. De amikor megfordultam, többen álltak
körülöttünk, mint képzeltem. Ötven, sőt talán hatvan lány állta
el az utat. Te jó ég, valahol hátul Georgia tülekedett, várva, mi
fog történni.
Kara középen állt, elöl, teli szájjal vigyorgott, és láthatóan
örült a figyelemnek. Mi a franc baja lehet? Gazdag, karcsú,
népszerű, mindaz, ami én nem, és mégis végig kell játszania ezt
a szemétséget.
Normál esetben egy ilyen helyzetben a torkomban dobogott
volna a szívem, és az arcom égett volna a szégyentől. De ezúttal
semmi ilyesmi nem történt. A szívverésem egyenletes maradt, a
légzésem ritmusa lassú. A csapat röhögése nem jelentett semmit
a számomra, olyan volt, mint a tücskök ciripelése egy nyári
estén.
Kara kisebbnek tűnt, mint az emlékeimben. Pillesúlyúnak.
Chris minden erőfeszítés nélkül félrelökte volna, és hegyes,
fehér, szép kis fogai közé dugta volna a fegyverét.
–  Söpörd félre a hajad, Willykém! – utasított, és kinyújtott
kézzel közeledett. – Hadd nézzük!
Azt már nem. Az biztos, hogy nem fog hozzám érni. Az utóbbi
időben annyiszor nyúltak hozzám az akaratom ellenére, hogy
egy életre elég volt, ráadásul olyan valaki tette, aki sokkal
ijesztőbb volt Karánál. Ökölbe szorítottam a kezem, gyorsan,
keményen meglendítettem, és ütöttem. Bumm, az öklöm Kara
arcában landolt. Nagyszerű volt a csontropogást, az orrtörést
hallani. A karomba viszont azonnal éles fájdalom hasított, és a
hüvelykujjam hasogatni kezdett. A fenébe, nagyon fájt!
Kara bőgni kezdett, és hatalmas cirkuszt csapott. A  sírása
visszhangzott a folyosón, a vér sugárban folyt az egyenruháján.
A lányok szerteszét szaladtak, hogy még véletlenül se legyenek
egy ilyen ciki dolog közelében. Karát még a „haj de jó barátnői”
is cserben hagyták. Gyávák. Egyedül álltam, nekidőltem az
öltözőszekrényeknek, a fájós kezemet magam elé tartva. Lehet,
hogy eltört valamim, de abszolút megérte.
Azért nem így képzeltem a visszatérésemet az iskolába. Anyu
biztos nem fog örülni.
– Basszus! – suttogta Georgia, és félve mellém lépett. – Minden
oké, Edie?
– Jól vagyok – feleltem kimerülten.
Kinyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Nagyon
elveszettnek tűnt.
Tanácstalan voltam. Talán meg kellene bocsátanom az egész
médiakampányt és az összes ökörséget, amit Johnról terjesztett?
Egyikünk se úszkált éppen a lóvéban, és biztos jelentős summát
ajánlottak neki azért, hogy engem eladjon. Legalábbis nagyon
ezt reméltem. Georgia csak ösztöndíjjal tudott ide járni. Nagy
álmokat dédelgetett. Az interjúkkal esélye nyílt arra, hogy
kapcsolatokat építsen ki a szórakoztatóiparban, és ezek egy
lépéssel közelebb vitték őt a céljához, hogy színésznő váljék
belőle. Az SMS-eiben mindezt elmagyarázta, és még sokkal több
mindent. Bizonyos értelemben teljesen érthető volt a
viselkedése. De ez messze nem jelentette azt, hogy egyet kellene
értenem vele, vagy elfogadnom. Az élet túl rövid az
érdekbarátokra, és Georgia összetörte a szívemet.
–  Be kellene menned órára – mondtam. – Biztos nem akarsz
elkésni.
Egy lépést hátrált.
– Oké. Később talizunk.
Bólintottam, és végleg hagytam elmenni.
 hét

– Helló, kiscsaj!
–  Szia, Bill! – A  sürgősségin ültem egy hordágyon, és a
lábamat himbálva igyekeztem minél kevésbé figyelni a túl
ismerős hangokra és szagokra. Rossz lett volna a földre hányni.
– Te meg hogyhogy itt?
– Csak egy vágott sebet kell megnézetnem. Felújítok, és ért egy
kis baleset. – A Drop Stop-os mentős mosolygott. – A mosogató, a
konyhában, az támadt rám.
– Én meg azt hittem, hogy a munkád veszélyes.
Megint mosolygott.
– És te hogy vagy?
– Jól.
–  Miért hoztak be? – érdeklődött, és a szemközti falnak
támaszkodott. Olyan negyven körül lehetett, jó erőben, a feje
kopaszra borotválva. Szexi volt, ha az embernek bejönnek a
középkorú pasik. Fogadni mertem volna, hogy az anyukámnak
tetszene.
–  Kificamítottam a hüvelykujjam. – Megmutattam neki a
bekötött kezem.
–  Mégis, hogy sikerült? – kérdezte érdeklődve. Karba tett
kézzel, lazán állt.
– A suliban behúztam egyet egy lánynak.
 Elkomorult.
– Megérdemelte?
– De még hogy! Már évek óta szekál.
A mentős a fejét csóválta.
– Igazából kortól függetlenül nagyon ocsmány dolog másokat
szekálni és kikészíteni csak azért, mert valaki attól érzi erősnek
magát.
– Pont ugyanezt gondolom.
– Mutass egy balost! – kért, és felemelte a kezét.
Úgy emelte fel a tenyerét, mint egy stoptáblát.
– Na, lássuk! Üss bele!
A  bal kezemmel keményen belevágtam a tenyerébe. Hangos
csattanás.
–  Oké, már tudom, mi a gond – mondta. – A  jó hír az, hogy
elfordítod az öklöd, és eltalálod a célt. Tehetséges vagy. Az
viszont nem túl jó, amit a hüvelykujjaddal csinálsz.
Gyengéden behajlította az ujjaimat, és rájuk helyezte az ép
hüvelykujjam.
–  Így kell – magyarázta. – A  hüvelykujjad kívül kell hogy
legyen, azzal erősíted a többi ujjad. Oké?
– Oké!
– És ezzel a kettővel üss! – folytatta, és a két leginkább kiálló
ujjpercre bökött. – Egyébként csak újabb ficam vagy törés lesz a
vége. Érted?
– Értem, köszi.
– És nem én mutattam meg neked, hogy kell.
–  Persze hogy nem. – Vigyorogtam. – Mondd csak, szingli
vagy? A lányokat szereted?
 – Egy kicsit öreg vagyok hozzád.
– Inkább anyura gondoltam.
– Haha – nevette el magát. – Valakivel randizgatok. Sajnálom,
kicsim.
Legalább megpróbáltam.
– Örültem, hogy újra összefutottunk, Bill.
A  fejét csóválva ment el. Soha nem tudtam volna elképzelni,
hogy mentőzzek… embereket szedjek össze, próbáljam
helyrepofozni őket, hogy kibírják, míg elérünk az orvoshoz. Bill
is mennyi mindent láthatott! Te jó ég, ha csak arra az éjszakára
gondolunk a Drop Stopban… ez egy olyan gondolatmenet volt,
ami nem végződhetett jól. A  gyomrom egyetértőn görcsbe
rándult.
Le kell lépnem innen. Amit láttam, amilyen szagokat
éreztem… Minden túlzottan arra az estére emlékeztetett.
Szerencsére anyu épp ebben a pillanatban fejezte be a
beszélgetést az orvossal, és megindult felém.
–  Gyere! – Csak ennyit mondott, és egyenesen elvonult
mellettem a kijárat felé. Kicsit sem tűnt jókedvűnek.
Valószínűleg a suliból tájékoztatták a fegyelmi ügyről.
Miközben Karával a szüleinkre vártunk, az igazgatónő
rendesen megmosta a fejünket. Szerencsére a bunkója pont az
előteret választotta ki arra, hogy letámadjon, és ott térfigyelő
kamerák is voltak. Olyan jó, amikor mások butasága teszi
egyszerűbbé a dolgunkat. Nagy segítség volt a számomra, hogy
a cirkusz miatta alakult ki, és ő közelített felém felemelt kézzel.
Kösz, Kara! Ettől még nem kezeltek áldozatnak, mivel végül
behúztam neki egyet, de mégis.
 Kint sugárzó nyári napsütés, madárcsicsergés. Anya
rosszkedve ellenére nekem pompás volt a hangulatom. Az orvos
adott fájdalomcsillapítót.
Anyu továbbra se mosolygott.
–  Most beszéltem telefonon az igazgatónővel. Egy hétre
eltiltottak a suliból. A  téged a közelmúltban ért traumatikus
eseményekre való tekintettel volt ilyen elnéző.
– Nem megyek vissza.
–  Tessék? – Anyu megállt, és a kocsi teteje felett dühösen
pillantott rám.
–  Soha nem tudtam ide beilleszkedni, és nem is fogok –
mondtam határozottan a szemébe nézve. – Különösen azok
után, ami most történt. Ebben a suliban csak a leggazdagabbak
maradnak életben, és neked fogalmad sincs arról, hogy ők
milyenek. Kara mindent meg fog tenni azért, hogy pokollá tegye
az életemet, és nekem ehhez semmi kedvem.
– Drágaságom…
–  Nem megyek vissza – mondtam határozott hangon. Nem
kételkedtem, nem tétováztam. Egy ideje pontosan ismertem a
határaimat. – Átmegyek az állami gimibe.
– Nem – tiltakozott anyu.
Pocsék érzés volt így vitatkozni vele. Rendszerint minden
fontos döntést együtt hoztunk meg. Anyu egyedül nevelt,
miattam hagyta abba a fősulit. Nem volt könnyű élete.
Áldozatokat hozott. Később nagyi is beszállt, és kisegítette, de
addig is hosszú idő telt el, amikor anyu teljesen magára volt
utalva. Nem akartam neki gondot okozni, de ebben az esetben
nem köthettem kompromisszumot. Nem engedhettem.
A  fejemben már így is a szükségesnél több szörnyeteg
nyüzsgött, akik rágták az elmémet, és növelték a
bizonytalanságomat. Karával és cimboráival már túl sok lett
volna.
–  Edie, a tanulásodról beszélünk – próbált a lelkemre
beszélni. – A jövődről.
–  Tudom. És az állami suliban pont olyan jól tudok tanulni,
mint itt. – A tetőre támaszkodva a kocsinak dőltem. – Talán még
jobban. Nagyi meg túl fogja tenni magát rajta.
–  Beszélek még egyszer az igazgatónővel, hogy tartsák távol
tőled ezt a lányt. Gondoskodom róla, hogy mostantól kezdve
megvédjenek.
– Aranyos ötlet, anya, de nem működik.
– De a fenébe, én teszek róla, hogy működjön.
Rendkívül kétkedőn néztem rá.
– Kicsim, ez a lány nem fog téged többet bántani. Megígérem.
Próbáld másképp látni a dolgot: mindenhol össze fogsz akadni
olyan emberekkel, akikkel nem fogjátok megérteni egymást.
Sajnálatos módon az életünkhöz tartozik, hogy a bolygón
nagyjából nyolcmilliárd emberrel kell osztoznunk – mondta. –
Vannak, akik egyszerűen idióták. Tudom, hogy sok mindenen
mentél keresztül, és sokkal nehezebb volt, mint amit én el tudok
képzelni. De az sem megoldás, ha az ember mindig elfut a
konfliktusok elől. Az egy nagyon aggasztó út lenne.
–  Értem, mire gondolsz – válaszoltam. – Tényleg. De vannak
bizonyos határok, anyu, és a napi szekálás meghaladja az én
határaimat.
Lehorgasztotta a fejét.
 –  Nem gondolod, hogy ez csak tovább fokozza majd a
bizonytalanságot, amit mostanában átélsz?
– Nem.
Hallgatás.
–  Figyelj csak… beszéljünk még egyszer az igazgatónővel, és
meglátjuk, nem tehetnénk-e mégis valamit! – Anyu annyira
összevonta a szemöldökét, hogy középen majdnem összeért. –
Utolsó éves vagy, Edie. Súlyos törést jelentene, ha most váltanál
sulit.
–  Nem, anyu – feleltem kicsit élesebb hangon, mint
szándékoztam. – A súlyos törést az jelentette, hogy hajszál híján
majdnem megöltek. Az iskolaváltás megkönnyebbülés lenne.
Anyu egy ideig csak nézett. Aztán feltette a napszemüvegét, és
mögé rejtette a szeméből sugárzó minden bosszúságát és
aggodalmát.
– Otthon folytassuk!
Én vállat vontam, de pocsékul éreztem magam, mert
pontosan tudtam, hogy nem fogok engedni az érveinek.
Bármilyen furcsán hangzik, valamennyire örültem is ennek a
rossz érzésnek.
A  fülemben úgy csengtek Georgia, Kara és az igazgatónő
szavai, mintha egy visszhangzó szobában élnének. Annyit
beszélhettek, amennyit csak akartak, igazából semminek nem
volt jelentősége. Én már tudtam, hogy valójában mi a fontos.
Mit jelent az élet és a halál. Minden más jelentéktelen,
hétköznapi apróság volt.
Anyu viszont továbbra is nagyon fontos volt, ehhez
ragaszkodtam.
 nyolc

Az itteni állami gimibe sokkal többen jártak, mint a

magánsulimba. Reméltem, hogy ezzel javulnak az esélyeim
arra, hogy elvegyüljek, és ne tűnjek fel. Ezenkívül a Drop
Stopban történt események óta már három hét is eltelt, így a hír
már nem volt friss. Az emberek már biztos továbbléptek. Ahogy
az iskola alaprajzával, az órarendemmel és a többi papírral
felszerelkezve ballagtam a folyosón, úgy tűnt, hogy senki nem
törődik velem.
– Edie! – kiáltotta hirtelen egy hang. – Edie?
Szuper. Amikor megfordultam, egy lány rohant felém úgy,
mint akinek kigyulladt a hátsója.
–  A  titkárságon kellett volna várnod rám – zihálta elfúlt
lélegzettel. Körülbelül egyidős volt velem. Helyes ázsiai lány
volt. – Együtt lesz az első óránk. Megmutatom neked, hova kell
menned. Utána egyedül kell boldogulnod.
– Aha. – Értetlenkedve néztem rá.
–  Ja, bocs, Hang vagyok. – Mosolyogva integetett az arcom
előtt. – Gyere, menjünk!
Amikor elhaladtunk egy emléksarok mellett, amit Isaacnek
állítottak, arra kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek.
Ezek szerint ő is ide járt. Eddig nem gondoltam bele, de végül is
logikus volt. Sok fényképet láttam, verseket, háromhetes,
hervadt virágokat és egy focitrikót. A  tárgyak fájdalomról,
könnyekről meséltek. Hiányzott a többieknek Isaac, és ez
jelentett valamit. Vajon hogy reagáltak volna a régi sulimban,
ha meghalok? A többségnek valószínűleg teljesen közömbös lett
volna. Különös, amikor az embernek szembesülnie kell a
halandóságával.
Ha egy kortársunk is meghalhat, akkor mi óvja meg az
embert?
Valószínűleg az én sulimban egy ízléses, de képmutató
emléksarkot hoztak volna létre. Az itteni egy kicsit sem tűnt
hazugnak. Áradt belőle a veszteség és a fájdalom.
Az a rohadt narkós Chris! Belülről emésztett a gyűlölet. Isaac
nem érdemelte meg a halált. Őrült bátorság volt tőle és Johntól,
hogy megpróbáltak megmenteni.
A  fenébe! Biztos tartottak neki egy megemlékezést. Ez a srác
segített nekem megmenekülni, és eközben meghalt, én pedig
még a temetésére se mentem el. Mert túlzottan magammal
voltam elfoglalva, azzal, hogy elnyomjam magamban a Drop
Stop és a történtek emlékét. Ugyanez vonatkozott a pénztáros
srácra. Őt is biztos eltemették már, vagy elhamvasztották.
Ellenben én még életben voltam, és mit kezdtem ezzel?
Könnyen megúsztam, csak pár heg és rémálom marad a Drop
Stop után, de ezek idővel el fognak halványulni.
–  Minden rendben? – kérdezte Hang, kizökkentve ezzel a
gondolataimból.
– Hm?
Rám nézett, majd az emlékezősarokra.
– Nemrég halt meg szegény, amikor ki akartak rabolni egy kis
szupermarketet. Nagyon szomorú.
– Igen.
– Nem ismertem őt személyesen, de sok barátja volt itt.
Én csak bólintottam, és mentem tovább.
– Tudod, az előbb a titkárságon valaki említette, hogy te is ott
voltál. De ne izgulj – mondta barátságosan mosolyogva –, nem
fogom senkinek se elárulni!
– Köszönöm.
Lehet, de tényleg csak lehet, hogy talán tényleg sikerül
beilleszkednem, és nem fognak közben túlzottan piszkálni. Csak
nyugalmat és békét akartam. Egy korombeli lány álmodozhat
egy kicsit, nem?
Miközben mentünk az angolórára, Hang folyamatosan
csacsogott. Beszámolt arról, milyen témákat vettek már át, hány
diák jár a suliba, mikor kezdődik a foci- és a kosárszezon.
A Greenben a sport inkább mellékes dolognak számított.
Valahogy jó érzés volt, hogy valaki mellettem baktat.
Legalább így kevésbé tűnök fel. Próbáltam elnyomni a
bűntudatomat Isaac miatt. Anyu nagy eséllyel amúgy se
engedett volna el a temetésre. Már attól rohamot kapott, hogy
túl sokszor mentem ki a mosdóba, és oktatott, hogy milyen
fontos lenne, hogy kipihenjem magam. Persze, ez nagyon
gyenge kifogás volt. Egy kicsit sem meggyőző.
–  Korábban hova jártál? – Hang mosolygott. Szép volt a
mosolya.
– Á, a Greenbe!
– Fú, akkor biztos örülsz, hogy nem kell többet egyenruhában
járnod.
 – Az tuti!
–  Ezenkívül – folytatta, és úgy mutatott körbe a helyen, mint
egy tévés játék műsorvezetője – itt a különféle nemek
sokféleségében is gyönyörködhetsz.
– Az biztos, hogy a Greenben pasihiány volt – értettem egyet.
Az új suliban minden szokásos típus képviseltette magát:
pomponlányok, élsportolók, stréberek, nagyokosok, drogosok,
gótok, emók stb.
Hang egy menő vintage virágos ruhát viselt, bár én inkább a
sötétet kedveltem. Sápadt bőröm és az úszógumijaim miatt
ugyan inkább néztem ki úgy, mint egy panda, és nem mint egy
nindzsa, de mindegy. Jól éreztem magam ebben a szerelésben,
és úgy tűnt, hogy jól is áll. Térdben felhasított kék farmer, fekete
póló és fekete Doc Martens Mary Janes cipő. A  fekete egy
semleges szín. A  fény tökéletes hiánya. Talán ha eleget hordok
feketét, akkor egy idő után kvázi láthatatlanná tudom tenni
magam, és végre nyugalomban, békében élhetem az életemet.
Az viszont szóba se jöhetett, hogy a szőke hajam feketére
festessem. Inkább befontam. Hogy eltereljem a figyelmet a
hegemről, ívelt szemöldökvonalat húztam magamnak, a számat
pedig visszafogott halvány rózsaszínű rúzzsal festettem ki.
Valószínűleg maradt bennem némi hiúság.
Georgia még régebben ellesett néhány fonási technikát a
YouTube-ról, és megtanította őket nekem. Azt is így tanultuk
meg, hogyan lehet tökéletesen ívelt szemöldököt rajzolni. Bár az
én fonatom nem nézett ki annyira jól, mint az övé, de azért én
sem csináltam rosszul. A  homlokomon a csúnya részeket jól
eltüntettem.
 –  A  családom a háború alatt jött el Vietnamból, és telepedett
le ezen a környéken – mesélte Hang. – És te? Te itt születtél,
vagy más városból jöttél?
– Ahm, én itt nőttem fel.
– Az király – mondta.
Hirtelen hangos csattanás visszhangzott a folyosón.
Összerezzentem, és idegesen a zaj forrását keresve
megfordultam. A  szívem kalapált, a torkom összeszorult. Egy
diák vágta be az öltözőszekrénye ajtaját. Ennyi. A fenébe!
– Jól vagy? – kérdezte Hang.
De kínos! Bólintottam.
– Sajnálom. Csak ideges vagyok, mert ez az első napom.
–  Ne izgulj! – Vigyorgott, és bekísért az osztálytermünkbe.
Behúzott nyakkal követtem hátra, és levágtam a táskámat a
mellette lévő szabad asztalra. – Ha bármi kérdésed van, csak
nyugodtan. Ebédnél szívesen bemutatlak pár barátomnak a
menzán.
– Köszi.
– Nincs mit.
Leültem, a táskámból kivettem a jegyzetfüzetem és egy tollat,
majd a szám elé tett kézzel ásítottam. A rendszer még nem állt
fel teljesen, ehhez még több kávéra lett volna szükségem. Alvás
helyett az elmúlt éjjel is túl sok időt töltöttem
csillagnézegetéssel. Éjszakánként időnként olyan érzésem
támadt, mintha Chris folyton leskelődne, és arra várna, hogy
behunyjam a szemem, hogy azon nyomban lecsapjon rám. Nem
akartam rá gondolni, de alvás közben kikapcsoltak az elhárító
mechanizmusaim. Furcsa. Bár nem lőttem le őt, és nem is volt
halott, mégis úgy kísértett, mint egy szellem.
Kíváncsi tekintetek irányultak rám, de nem törődtem velük.
A  szék a terebélyes hátsómnak szokás szerint túl keskenynek
bizonyult, de ez a bosszantó gondolat is kitörlődött az
agyamból. Ma inkább az „új lány jött az osztályba, első nap az
iskolában” témák miatt voltam ideges.
Meg persze a legutóbbi pánikrohamom és az utóbbi napok
őrült helyzetei miatt, ezeket amúgy már nagyon untam.
Mindezt olyan dolgok váltották ki, amik azt az estét juttatták
eszembe, illetve azt a személyt, akit nem akarok megnevezni.
Megkérdeztem Google doktort a tüneteimről: szorongás,
émelygés, erős verejtékezés, légszomj, heves szívdobogás stb.
Egyedül is nagyon jól tudtam ezeket kezelni. Minek nekem
terapeuta? Anyu hálás lehet, hogy egy rakat pénzt megspórolok
neki. De tényleg.
A  nagyanyám amúgy teljesen magánkívül volt, amikor
megtudta, hogy átmegyek egy állami suliba, és ezzel rengeteg
pénzt megtakarítok neki. Ragaszkodott ahhoz, hogy az anyám
azonnal toloncoljon engem Arizonába, hogy élőben tudjon
beszélni a fejemmel. Szerencsére anyu ebbe nem ment bele.
A  nagyanyám ekkor fenyegetőzni kezdett, többek között azzal,
hogy kitagad az örökségből, vagy agyvérzést kap miattunk.
A túlzott színpadiasság családi vonás nálunk.
Egy idősebb nő lépett ekkor a terembe, és körbehordozta
acélkemény pillantását. Légypisszenést se lehetett hallani.
–  Jó reggelt! – mondta. Az ajtó felé fordulva folytatta: – Isten
hozott újra köztünk, John! Foglalj helyet!
Amikor John belépett, izgatott morajlás zúgott végig az
osztályon. Óriási. Valaki elvonja a figyelmet az új lányról. Ennél
jobban meg se tervezhettem volna.
Lehajtott fejjel jött be, a hátizsákja lazán lógott az egyik
vállán. Világosbarna haját egy gumival fogta össze. Magas volt,
vékony, de nem gebe, láttam, hogy a hosszú ujjú pólója kissé
megfeszül a vállán és izmos karján. A  mögöttem lévő üres
helyre ment. Az ő farmerján is volt egy lyuk a térdén, a szélei
kissé kirojtosodtak. Viszont az ő nadrágja a sok hordástól
kophatott el, nem úgy, mint az enyém.
Te szent ég! Hiszen ő az a John! Túsztársam, későbbi
megmentőm. Az ismerős zöld Converse, amit viselt (szerencsére
vérfoltok nélkül), egyértelmű ismertetőjel volt, és az ingujja alól
kilátszódó karkötő is.
Tátott szájjal bámultam.
Unott pillantása közömbösen elsiklott felettem. Aztán
megtorpant, és a tekintete hunyorogva újra megállt rajtam. Kék
volt a szeme, és a tekintete alapján nem tűnt úgy, mintha
különösebben örülne. Egyikünk kívánságlistáján sem szerepelt
egy Drop Stop-os viszontlátás. Egyébként nem látszott rajtunk,
hogy ismerjük egymást. Ő  nem köszönt, én se integettem, és a
pillanat el is szállt.
Szó nélkül leült mögém, én pedig kényszerítettem magam,
hogy arra figyeljek, ami az osztályban történik. Valószínűleg
csak üldözési mánia, de olyan érzésem volt, mintha
egyfolytában a hátamat bámulná. Biztos utált az után a sok
szarság után, amit Georgia a tévében előadott. Néhány
osztálytársunk érdeklődve mustrált bennünket, de én figyelmen
kívül hagytam őket, és az asztalomat bámultam.
 A  tanárnő elöl beszélni kezdett, de lövésem nem volt, hogy
miről. A  fejem zúgott, semmi másra nem tudtam koncentrálni,
csak Johnra. Végül is természetes, hogy valahová kell suliba
járnia. És feltehetőleg a környékre. Együtt a barátjával, Isaackel.
Te jó ég! Fel sem merült bennem, hogy pont ebbe a suliba jár.
De valójában se rá, se más olyan dologra nem akartam
gondolni, ami összefüggésben volt azzal az estével.
John. Hűha!
Valószínűleg a jövőben is kerülni fogjuk egymást, és úgy
teszünk, mintha korábban sosem találkoztunk volna. Így lesz a
legjobb. Talán.
 kilenc

Te jó ég, hogy az ebédlőben mekkora zsibongás volt! Nem

mintha a Greenben nagyobb lett volna a csend, de az idegeim
most gyengébbek voltak. Előttem az asztalon egy nyitott könyv
hevert, mellette egy doboz üdítő. Nem néztem senkire. Nem volt
szükségem senkire. Egyedül volt a legjobb.
– Milyen hosszan nézett a szemedbe John Cole! – Hang széles
vigyorral az arcán tolta a tálcáját az asztalra. – Tisztában vagy
vele, hogy én világéletemben erről álmodtam?
Csak vállat vontam, és irtó kínosan éreztem magam. Nem
most először.
Két lány követte Hanget: egy latinos típus, olyan göndör
hajjal, amilyenért ölni tudtam volna, és egy vörös, aki egy almát
rágcsált.
– Ó! – szólalt meg újra Hang. – Edie, ők Carrie és Sophia.
– Sziasztok! – köszöntem nekik mosolyogva.
Mindketten viszonozták a mosolyt, és leültek az asztalunkhoz.
Ahelyett, hogy a könyvemet olvashattam volna egyedül,
bekerítettek. Pánikra semmi ok. Tudom kezelni a
kíváncsiságukat. Végül is teljesen normális, hogy érdeklődnek
az új lány iránt.
–  Visszatérve John Cole-ra, ő a szexi srácok királya – kezdte
újra Hang, és beletúrt a nem igazán frissnek tűnő salátájába.
Úgy döntött, hogy csak a paradicsomot és a sajtot szemezi ki
belőle. – Most őszintén, az arca egyszerűen arra lett kitalálva,
hogy az ember leüljön… és… és…
– És csodálattal bámulja? – fejezte be a mondatot Carrie.
Hangnek egy arcizma se rezdült.
– Igen, pontosan ezt akartam mondani.
– Gondoltam.
–  Milyen John? – Egy könyvjelzőt tettem oda, ahol
félbehagytam az olvasást. Szamárfület csak a tudatlan, lelketlen
szörnyetegek hajtanak egy oldalon, akiket ezért az az átok sújt,
hogy az örökkévalóságig a pokolban vesztegelnek majd.
–  Ne játszd meg magad! – sóhajtott Hang. – Amikor bejött,
majdnem leestél a székedről. Ami teljesen természetes reakció
egy olyan férfiszépség láttán, mint ő. Szóval semmi okod a
szégyenkezésre.
–  Ingatag volt a székem – mondtam. Csodálkoztam, hogy
mosolygok, és tényleg jól érzem magam. – Már több széket
összetörtem. Súlyos egyéniség vagyok.
Carrie nevetve harapott az almájába.
–  Hülyeségeket beszélsz! – tiltakozott. – Hang mesélte, hogy
tényleg megnézett.
–  Szerintem tévedtek – mondta Sophia. – Ne nézzetek már
olyan dühösen! Nem rosszindulatból mondom, vagy azért, hogy
bosszantsak bárkit is. De közülünk senki nem olyan menő vagy
szexi, hogy felkeltse az ő érdeklődését.
– Vagy nem olyan nagy arc – mondta Carrie.
– Vagy nem annyira könnyűvérű – egészítette ki Sophia.
–  Csak a magad nevében beszélj! – mondta Hang. – Engem
könnyen megkaphatna.
–  Nincs abban semmi rossz, ha valaki szereti a szexet –
vélekedett Carrie. – Attól még nem lesz valaki kurva.
Sophia lehajtotta a fejét.
– Ámen. Bocsika!
– Hoppá! Összeállt a fejemben a kép – állt le hirtelen Carrie az
évődéssel, és a meglepetéstől szinte vicces fejjel nézett rám. – Te
vagy az a lány, aki szintén ott volt a rabláskor, amibe John is
belekeveredett.
– Ó – szólt Hang, akinek végre feltűnt, milyen feszültek lettek
a vonásaim. – A  fenébe, Edie… Annyira rá voltam cuppanva
Johnra, hogy erre nem is gondoltam.
–  Semmi gond. John nem vett részt a rablásban – mondtam
kicsit élesebb hangon. – Csak véletlenül volt ott, ahogy én is.
– Mégis ott volt. Nem csoda akkor, hogy így megnézett téged.
Fintorogtam, de nem néztem fel továbbra sem.
Reménykedtem, hogy senki nem hallgatózik.
– Te ott voltál? – Sophiának is tátva maradt a szája. – Úristen!
–  Azt hittem, hogy az a lány a Greenbe járt. Tudod, a
valóságban sokkal csinibb vagy – közölte Carrie. – Az a fotó,
amiket a hírekben mutattak, egyáltalán nem volt előnyös.
– Köszi. – Csak ennyit mondtam, és inkább nem magyaráztam
meg az iskolaváltást.
– Ne haragudj! – nyögte ki Hang hangtalanul.
Carrie és Sophia döbbent csendben bámultak. Ami azt
jelentette a számomra, hogy ideje elmenekülnöm, és elbújnom.
– Talán lazábban kellene kezelned ezt az egészet – vélekedett
Sophia. – Nem történt olyan régen, így nem mi leszünk az
egyedüliek, akik felismernek téged.
Valószínűleg igaza volt, de ettől még egyáltalán nem volt
ínyemre az egész.
– Biztos elterjed a híre – értett egyet vele Hang, és belekortyolt
az üdítőjébe. – John Cole elhíresült a környéken.
– Elhíresült? – kérdeztem.
–  Ja, igen. – Hang félretolta a tálcát a salátával együtt. – Ő  a
helyi füvesember. Neki van a legjobb cucca, már ha az embert
érdekli az ilyesmi. Még az élsportolók is tisztelik, mert tőle
kapják a füvet. Úgy tűnik, hogy jó termesztővel áll
kapcsolatban. Ezenkívül kemény srác. A  testvére is. Veszélyes
fiúk. Együtt élnek. A szülők már kikerültek a képből.
– Sokat tudsz róla – állapítottam meg kicsit zavartan. – Amúgy
azt hittem, hogy Kaliforniában már legális a marihuána.
–  Lehet, hogy egykor kicsit belezúgtam, de ne ítéljetek el
emiatt! Ami pedig a marihuánát illeti – mondta Hang, és vállat
vont –, mi még kiskorúak vagyunk, ezért mindegy, hogy legális-
e, vagy sem.
–  Én azt hallottam, hogy John bezárta a boltot – közölte
Sophia. – Nagyon kivonta magát a sulis életből, és szinte
minden idejét kint tölti a régi gördeszkaparkban.
Carrie bólintott, és elmélázva csavarta egyik hosszú tincsét az
ujja köré.
– Igen, én is hallottam, hogy már nem árul. A rablás óta.
–  Biztos, mert ráirányult a rendőrség figyelme – töprengett
hangosan Hang.
Természetesen maga a tény, hogy ismeri Christ – még ha
távolról is –, gyanússá tette Johnt. De ha nem beszélt volna
folyamatosan Chrishez, és nem nyugtatta volna őt meg, akkor
talán már nem élnék. Szóval legalábbis egy nagy köszönettel
tartoztam a srácnak.
–  Örülnék, ha legalább egy ideig magatokban tudnátok
tartani, hogy ott voltam a rablásnál – mondtam, és mosolyogni
próbáltam. Nem igazán sikerült, és nem is passzolt a helyzethez.
– Szóval… tudjátok, jól meglennék a figyelem nélkül.
– Persze – mondta Hang, és nyugtatóan megpaskolta a kezem.
Carrie és Sophia bár egyetértőn bólogattak, de a szemükből
úgy tűnt, hogy kételkednek, és egy kicsit izgatottak. Mindegy.
Amúgy sem tudok sokat tenni azért, hogy ne ismerjenek fel,
kivéve, ha papírzacskót húzok a fejemre. Remélhetőleg a
környéken mások elég ostobaságot követnek el ahhoz, hogy
bekerüljenek a hírekbe, és ettől a Drop Stopban történtek
gyorsan a feledés homályába vesznek.
– Köszönöm. – Sóhajtottam, és próbáltam ellazulni. Bízni.
Egyébként John nem bukkant fel az ebédlőben. Nem mintha
vártam volna rá.
 tíz

Valaki elárulta, ki vagyok, vagy valaki felismert. Mindegy. Úgyse

tudtam ezt befolyásolni.
Ebéd után először az új labortársam szólított meg
biológiaórán. Caleb két tollal dobolt az asztalon, és ezt
meglehetősen ügyesen tette. A  mellette lévő hely volt azon
kevés egyike a teremben, ahol még nem ült senki.
–  Hallottam, hogy John közeli ismerőse vagy – mondta. –
Megkérhetlek egy szívességre?
Abbahagytam a keresgélést a cuccaim között.
– Nem ismerem, és nem tudok szívességet tenni, bocs.
–  Ne legyél már ilyen! – Nyálasan vigyorgott. – Hogy is
hívnak?
Jaj.
–  Az igazat mondtam. Nem ismerem őt igazán, és segíteni se
tudok.
Erre azt dünnyögte, hogy „szemétláda”, összepakolta a
cuccait, és egy másik asztalhoz költözött. Vicces volt, mert ahogy
Karáé, Caleb szavai se fájtak már annyira, mint régen. Ha az
embernek pisztolyt nyomnak a fejéhez, az irtóra sokat tud
segíteni abban, hogy megkülönböztesse az életben a fontos
dolgokat a kevésbé fontosaktól. Azaz: egy vadidegen véleménye
rólam egy fantáziátlan sértés formájában? Nem nagy szám.
 Mivel nem voltak szuperképességeim, például nem tudtam
mások gondolatait kontrollálni, ezért nem befolyásolhattam a
viselkedésüket sem, sem azt, hogy miről beszéljenek. Ha egy
ideig mindenféle szidalmat kell elviselnem, hát legyen. Új suli,
új mantra, új én – a többi mindegy.
Rögtön ezután egy magas, sötét bőrű lány ült le mellém, és
barátságosan mosolygott rám. Marie-ként mutatkozott be. Az
óra alatt egyszer se említette Johnt, és nem kunyerált
kábítószert. Máris jobb.
A  következő John Cole-incidens az órák után történt az
öltözőszekrényemnél.
–  Nyugtalanok a helyiek – mondta Hang, és óvatosan
körülnézett. – Beszélnek rólad.
– Igen. Észrevettem – feleltem.
–  A  John-ügy túl érdekessé tesz téged ahhoz, hogy ne
foglalkozzanak veled. Sajnálom.
Vállat vontam.
– Esküszöm, hogy se Carrie, se Sophia, se én nem árultunk el
semmit. Fizikai erőszakkal fenyegettem meg őket, és tiltottam
meg nekik, hogy fecsegjenek.
–  Köszi! – Mosolyogtam. – Semmi gond. Valószínűleg ez
elkerülhetetlen.
Egy fiatal srác fékezett le mellettünk a gördeszkáján, az arcán
reménykedő mosollyal.
–  Nem – mondta Hang, és azonnal átváltott vadállat
üzemmódba. – Nem ismeri őt. Húzz el innen! Nem tudod, hogy
ez a cucc öli az agysejtjeidet? Gondolj már bele! Megengedheted
magadnak, hogy jó néhányat elveszíts? Szerintem nem. Helló!
 A srác arcáról lehervadt a mosoly, és gyorsan köddé vált.
– Johnnak sok kapcsolata volt itt – sóhajtott Hang. – De előbb
vagy utóbb úgyis híre megy, hogy nem tudsz nekik segíteni
füvet szerezni.
Bólintottam.
– Nem vagy túl bőbeszédű. – Hang a mellkasához szorította a
trigonometriakönyvét. – Valószínűleg én se fecsegnék sokat, ha
olyasmit éltem volna át, amit te. Ez biztos nagyon megterheli a
lelket. Nem mintha arra akarnék utalni, hogy instabil lennél. De
ha az embert ilyen erőszaknak teszik ki, az biztos radikálisan
megváltoztatja a világnézetét, nem? Én még soha nem láttam
halottat. Úgy értve, hogy nagyapa otthon halt meg, de anyu nem
engedte meg, hogy bemenjek a szobájába, aztán jött a
mentőautó, és elvitték. Szóval…
Nem akartam belegondolni a szavaiba, ezért nem
válaszoltam, és inkább arra összpontosítottam, hogy bezárjam
az öltözőszekrényemet. Itt nincs vér, nincsenek hullák, nincs
semmi. Jól vagyok.
–  Oké. Szóval jól sikerült az első napod – mondta Hang egy
kicsit hátrálva, mert jól értelmezte a hallgatásomat.
–  Holnap talizunk! – A  vállamra vetettem a táskám, és
igyekeztem mosolyogni. – Köszi, hogy mindent megmutattál!
Köszi mindent.
Mindkét hüvelykujját felemelve mondta:
– Holnap!
Mint minden épeszű ember, a diákok nagy része is
kihasználta az első adandó alkalmat, hogy elmeneküljön a suli
területéről. Mire a parkolóba értem, a helyek kétharmada már
üres volt. Valaki egy szórólapot dugott az ablaktörlőm alá. Nem
is, egy jegyzettömbből kitépett lap volt. Önkéntelenül görcsbe
rándult a gyomrom, készültem a szokásos adagra: Hájas vagy,
csúnya, látni sem akarunk itt blablabla. Furcsa módon valami
egész másról volt szó. Meghívtak egy hétvégi buliba! Egy
Sabrina nevű lány ragaszkodott hozzá, hogy feltétlenül legyek
ott, és ha még Johnt is el tudnám csábítani, az végképp szuper
lenne.
Hm, oké. Nem, mégse.
Összegyűrtem a cetlit, és az anyósülésre dobtam. Jó érzés volt
a délutáni nap melegét érezni az arcomon. Könnyű, meleg
szellő lengedezett. Néhány sorral arrébb valaki engem bámult.
A  lépcsőnél is állt egy csoport diák, onnan még több tekintet
szegeződött rám.
A  lépcsőn állók nem érdekeltek különösebben, de az a srác
magára vonta a figyelmem: egy fekete, jó öreg amerikai
fémkolosszus mellett állt. Úristen, micsoda egy autó! Úgy nézett
ki, mint egy gyerekcsináló gép, egy környezeti katasztrófa,
életveszély négy keréken. Fogadni mertem volna, hogy egy
Dodge Charger, GTO vagy hasonló. Praktikus, olcsó, fehér
kiskocsim nem vehette fel vele a versenyt. Bár az arcát félig
napszemüveg takarta, rögtön tudtam, hogy John az. Még mielőtt
megfordultam volna, tudtam. Valószínűleg nem kerülhettem őt
el, mintha valamilyen módon össze lettünk volna kapcsolva.
Fogalmam sincs. Talán ez is az őrület jele volt, amit a Drop
Stopban kaptam el. Ha egy vagány csaj lettem volna, akkor most
odamegyek hozzá, és megmagyarázom neki ezt az egész
katasztrófát Georgia tévészereplésével. De a lábaim egy
centimétert sem mozdultak.
Tekintete a napszemüveg alatt a felismerés leghalványabb
jele nélkül siklott el felettem. Nyilvánvalóan jobban érdeklődött
a körülöttünk lógó emberek iránt.
–  JC! – Egy magas srác rohant oda hozzá egy kosárlabdát
pattogtatva. – Ments meg engem, JC! Vigyél el a szörnyautóddal!
Beszálltak a romlás fekete autójába. A motor feldübörgött, és
már el is tűntek. Ennyit a lelki összekapcsolódásunkról.
Én is beültem a kocsimba, hazamentem, és beszámoltam
anyunak arról, milyen szuperül telt az első napom. Mennyivel
lazábban érzem magam az új suliban, sőt, új barátokra is
leltem. Mélyen megkönnyebbülve fogadta a hírt, sőt lelkesen.
Mindig jó érzés volt az anyukám arcára mosolyt csalni. Együtt
megcsináltuk a vacsorát, kicsit tévéztünk, aztán indulnia kellett
munkába. Mindent összevetve nem rossz első nap.
Bár még nem ért véget.
 tizenegy

Az ágyamon feküdtem, Lorde-ot hallgattam, és próbáltam

semmire se gondolni – nagyjából sikerült is. Egészen addig, míg
a nyitott ablakomban meg nem jelent egy arc. Sikoltva felültem,
és kitéptem a fülhallgatót a fülemből. Elkészültem a halálra
vagy valami ilyesmire.
– Szia! – köszönt John.
–  A  rohadt életbe! – A  mellkasomra szorítottam a kezem, és
levegő után kapkodtam. Még a kést is elfelejtettem felkapni,
amit egy ideje az éjjeliszekrényemen tároltam. – Majdnem
infarktust kaptam miattad!
– Kopogtam a bejárati ajtón, de nem reagáltál. – Kényelmesen
elhelyezkedett a belső ablakpárkányon, és összekulcsolta a
lábait. Mozdulataiban lazán keveredett a ruganyosság és a jó
egyensúlyérzék. Az arckifejezése viszont egy kissé feszültnek
tűnt.
– Nem hallottam.
Bólintás.
A  testfunkcióim lassan visszatértek a normál közeli
állapothoz. A  probléma viszont, miszerint John Cole az
ablakpárkányomon gubbaszt, továbbra is fennállt.
Kikapcsoltam a zenét, és csak ültem ott előtte, beépített
melltartós fekete trikóban, és a laza szabású pamut,
szivárványmintás pizsamasortomban. Egyértelmű, hogy túl sok
bőrfelület látszódott ki.
Ez a srác miért mindig pizsamában csíp el?
Mentségemre szól, hogy az óra majdnem éjfélt mutatott.
Felkaptam egy párnát, és az ölembe tettem, hogy legalább a
combomból kevesebbet mutassak. A  homlokomból a fülem
mögé simítottam egy tincset, reményeim szerint ezzel sikerült
elrejtenem a csúnya heget.
John a szokatlanul meleg éjszaka ellenére természetesen
szuperül nézett ki. Kék farmert viselt, szürke pólót, hosszú haját
kibontotta. Eddig nem adódott lehetőségem arra, hogy
közvetlen közelről figyeljem meg őt. Nagyon elbizonytalanító
kisugárzása volt. Ami az arcát illeti, kénytelen voltam igazat
adni Hangnek. Szögletes álla, élesen metszett arccsontjai, sima,
magas homloka és elképesztően tökéletes ajka különlegessé
tette őt. John Cole észvesztően szép volt, és a szépsége miatt
majdnem el is vesztettem az eszem. Nem mintha hülyén
bámultam volna, vagy valami ilyesmi, nem, dehogy.
– Sajnálom, hogy nem mentem el Isaac temetésére – bukott ki
belőlem. – És azt is, hogy az egykori legjobb barátnőm
szarságokat terjesztett rólad a tévében… Nem tudom, hallottad-
e. Mindketten tudjuk, hogy másképp történt az egész. Én soha
nem állítottam olyasmit, hogy…
–  A  volt barátnőd? – szakította félbe elhadart
magyarázkodásomat.
– Igen.
Az ablakkeretre hajtotta a fejét, és elgondolkodva bólintott.
–  Sajnálom, hogy így rád törtem – mondta. – Hogy csak így
felbukkantam. Igazából nem akartam eljönni, de… –
Elhallgatott, és a tekintete végigvándorolt a szobán. Szerencsére
már évekkel ezelőtt ragaszkodtam ahhoz, hogy véget vessünk a
rikító színű falaknak, és megszabaduljunk a csipkés, hercegnős
ágytakarótól. A szobámat halványkékre mázoltam, a nagyimtól
pedig kikönyörögtem egy elegáns, régi, fehér vaságyat.
A  könyveim most is szerteszét hevertek. Bizonyos dolgok nem
változnak. A  Barbie ház ellenben már rég eltűnt, és a
plüssállatkákból csak a kedvencem maradt a szobámban: egy
Sugar névre hallgató elnyűtt, öreg maci. Ő nem volt gáz. Sugar
nehéz időkön segített át.
John tekintete újra rám szegeződött, vett egy mély levegőt, és
már nem ráncolta a homlokát. Az arckifejezése eltökéltté vált.
– Meg akartam köszönni neked, hogy elmondtad a zsaruknak,
hogy semmi közöm nem volt a rabláshoz, és azon voltam, hogy
mindannyian élve kerüljünk ki a dologból. – Áthelyezte a súlyát
az ablakpárkányon, most félig a szobámban volt, félig kint. – Ezt
akartam elmondani, amikor felhívtalak.
Csodálkozva hajtottam oldalra a fejem. Pár szót mondott csak,
de rengeteg kérdést vetett fel. Az utolsóval kezdtem.
– Hívtál?
– Igen. Pár nappal az események után. Anyukáddal beszéltem.
Hoppá!
– Egy szóval sem említette, hogy telefonáltál.
– Ó! – A tarkójához emelte a kezét, és az izmait masszírozta. –
Oké.
Kifejezéstelen lett az arca. Néha egyszerűen lehetetlen volt
rájönni, mi zajlik a fejében. De az anyám mégis miért hallgatta
el a hívását? Biztos a rendőrök mosták ki az agyát azzal, hogy
drogdíler. Anyám viselkedése így is elfogadhatatlan volt.
Persze, ha tudta volna, hogy egy fiú van a szobámban,
valószínűleg idegösszeomlást kap. Bár technikailag nem volt
bent a szobámban, csak a párkányon ült. De ezek a technikai
részletek nem kímélnének meg a szobafogságtól.
–  Sajnálom. Kedves tőled, hogy érdeklődtél. Jó lett volna
beszélni. – Próbáltam a szemébe nézni, de aztán inkább a vállát
bámultam. – Visszahívtalak volna.
–  Semmi gond, Edie. – Egy vállvonással elintézte az
aggodalmam. – Csak köszönetet akartam neked mondani.
Tényleg sokat számított, amit mondtál. – Elégedetten bólintott,
mintha a köszönetnyilvánítással mindent elintézett volna, amit
tervezett.
– Hogy érted?
Hallgatás volt a válasz. Egyenesen a szemembe nézett, egy
pillanatra eltűnt kemény, iszonyú dögös kisugárzása, és nagyon
elveszettnek, magányosnak tűnt. És gyereknek. Szögletes
vonásai és borostás álla ellenére.
–  Isaac nem volt a barátom – mondta nagy levegőt véve. –
A  dílere voltam. Akkor este a Drop Stopba vittem a cuccot.
Miattam jött oda. – Nyelt egyet, elfordult, és komoran meredt az
éjszakába. Én vártam. Végül visszatért a kérdésemre. – A zsaruk
találtak a kocsim hátuljában olyan 50 grammot. De ejtették
végül a dolgot. Azt mondták, hogy egy tanú hősnek ír le engem,
és azt állítja, hogy megmentettem az életét. Nagyon meggyőző
lehettél. Eddig még egy zsaru se hunyt szemet a dolgaim felett.
– Hát akkor örülök, hogy tudtam segíteni – feleltem. – De csak
az igazat mondtam – tényleg megmentetted az életemet.
Szomorú mosoly suhant át az arcán.
Kicsit előrébb csúsztam az ágyon, és a lepedőt a lábaim köré
csavartam.
– De miért nem akartál már előbb eljönni?
–  Mert nincs jó hírem. – A  szemembe nézett. – Nem akarlak
magammal rántani téged. Ezért se beszéltem veled a suliban.
Ha a tanárok látják, hogy mi beszélünk, akkor téged is
betesznek egy skatulyába, abba, ahol azok vannak, akiket
magasról leszarnak. Onnan aztán nem kerül ki az ember. Az
idióta diákok se jobbak. Egyből azt hiszik, hogy
felhasználhatnak téged arra, hogy olcsó fűhöz jussanak.
– Ja, ez már elő is fordult.
– Sajnálom – mondta a homlokát ráncolva.
– Nem érdekes – mondtam. – Megoldom.
– Szólj, ha bármi változás van! – Még feszültebbnek tűnt.
–  Minden a legnagyobb rendben – ismételtem meg. – Ez az
egész nekem teljesen közömbös.
–  Nem kellene, hogy az legyen – mondta kissé dorgálóan. –
Főleg, ami a tanárokat illeti. Egy hete megpróbáltam a déli
ebédszünetben egy matekos tanulócsoporthoz csatlakozni.
A  tanár még az osztályba se engedett be. Azt hitte, hogy
dílerkedni vagy bajt keverni akarok.
– De ez igazságtalanság!
–  Nem az. Megérdemlem. – Csak úgy áradt a hangjából a
keserűség, és az arcán gúnyos mosoly jelent meg. Hoppá, itt
valaki erős önutálatban szenved. – Az viszont nagyon
igazságtalan lenne, ha valamennyi ebből rád vetülne. Te nem
ezt érdemled.
Maga alá húzta a lábait, és hátrahajolt a párkányról,
majdnem a leesésig.
– Te is rosszul alszol? – bukott ki belőlem. – A történtek óta?
Teljesen ledermedt, mintha megleptem volna a kérdéssel.
Aztán újra rendesen visszaült a párkányra, kicsit fészkelődött,
és kényelmesen elhelyezkedett. Elfordította az arcát, és
töprengve bólintott.
– És rémálmaid is vannak? – érdeklődtem tovább.
– Minden éjjel – felelte, majd hirtelen elmosolyodott, mintha a
kérdéseim felvidították volna, de utána rögtön lehajtotta a fejét,
és elrejtette az arcát előlem.
–  Azt hallottam, hogy a régi sulidban megvertél valakit –
mondta.
Az ilyen hírek, úgy látszik, gyorsan terjednek.
– Igen, így van.
Újra a bólintás, amit most hallgatás követett. Ahogy
kényelmesen kuporgott a párkányon, valamennyire
elégedettnek tűnt. Az egyik keze lelógott, és szórakozottan
morzsolgatta gyűrött takarómat.
–  Hogy van a bátyád? – kérdeztem, magamban pedig
gratuláltam magamnak, hogy eszembe jutott valami
beszédtéma.
–  Hát – mondta, és a hajába túrt. – Az utóbbi időben alig
láttam. Dillon nem sokkal jobb, mint Chris. Nagyjából egy éve
áttért a keményebb cuccokra a fűárusításról. Még pár év, és
valószínűleg oda jut, ahová Chris.
– Sajnálom.
 – Én is. – Tétovázott, de folytatta. – Csak egy dolgot nem értek.
– Mit?
– Amikor elvetted a fegyvert…
Összeszorult a torkom.
– Igen?
– Szerinted tényleg meg tudtad volna húzni a ravaszt?
– Meghúztam. Csak nem volt benne már töltény.
– Meghúztad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen – feleltem erőltetett mosollyal.
–  Nem semmi – felelte. Nem értettem, min van ennyire
meglepődve.
– Szerintem nincs ebben semmi meglepő. Bár ha lettek volna
golyók a fegyverben, nagy valószínűséggel véletlenül téged
találtalak volna el.
Fújtatva nevetett, és én is kénytelen voltam vigyorogni, bár
nem akartam.
John pislogott egyet, aztán még egyet.
– Mi van? – kérdeztem.
–  Semmi. Csak eddig még nem láttalak mosolyogni. – Egy
pillanatra töprengőnek tűnt, mintha valami fontosat akarna
hozzátenni. De nem tette.
–  Most már mennem kellene. – Ezzel elengedte a takarómat,
és indulni készült. – Szép környék – jegyezte meg lefelé
kászálódva az ablakpárkányról. – De éjszaka nem kellene nyitva
hagynod az ablakot.
Vállat vontam.
– Nem szeretem, ha állandóan megy a klíma. Bedugul tőle az
orrom.
 Elégedetlenül morgott, aztán leugrott a párkányról.
Szerencsére anyunak még nem akadt ideje arra, hogy virágokat
ültessen az ablakom alá.
– Jó éjt, Edie!
–  A  suliban találkozunk – feleltem, és az ablakhoz léptem,
hogy elbúcsúzzam tőle. A  lepedőt úgy csavartam magam köré,
mint egy tógát.
–  Hm. – A  kert sötét árnyékában állt. A  félhomályban
valahogy eltökéltnek láttam az arcát. – Komolyan mondtam,
amit mondtam. Legjobb, ha távol tartom magam tőled.
– Nem. Szerintem nem. Ha jobban belegondolsz…
Egy percig biztosan csak néztük egymást, egyikünk se szólalt
meg.
–  Azt akarom csak mondani, hogy jó volt beszélgetni –
dadogtam. – Örülök, hogy eljöttél. Ez az egész történet valahogy
elszigeteli az embert.
Rám nézett. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
– Értem, mire gondolsz. Mióta abbahagytam a dílerkedést, egy
csomó barátot elveszítettem.
– Nem is tudom, talán nem is voltak az igazi barátaid, ha csak
arra használtak, hogy anyaghoz jussanak.
– Hm. Lehet.
–  Bocs! – mondtam gyorsan, amikor ő lehorgasztotta a fejét.
Én és a nagy szám. – Kicsit erősen fogalmaztam.
– Valószínűleg mégis igaz.
Nem feleltem semmit.
–  Jó éjt! – Ezzel eltűnt az árnyékban, majd rögtön utána az
autója robaja törte meg a csendet. Félig az ablakból lestem, míg
eltűnt a távolban. Felettem ragyogtak a csillagok, és felhők
vonultak az égen.
Milyen különös egy éjszaka!
Becsuktam az ablakot, és próbáltam elaludni, de
természetesen az agyam nem bírt leállni. Újra és újra lejátszotta
John látogatását. Megismételte a beszélgetésünket, időnként
kihagyott ezt vagy azt, egy kicsit átdolgozta. A  legjobban az a
verzió tetszett, amelyikben a lábaim elé vetette magát, örök
szerelmet vallott, és különböző szexuális örömöket ígért. Azon
tűnődtem, vajon lesz-e még alkalmam arra, hogy beszéljek vele.
 tizenkettő

–  Bocs. – Másnap ebédszünetben két lány jött oda az

asztalunkhoz. Az egyikük sírósan összeszorította a száját, ő
szólított meg. – Te vagy Edie, ugye?
– Igen.
– Én… szóval… – Amikor így elakadt, a másik lány vigasztalón
a hátát simogatta. Csinos pomponlány-egyenruhát viseltek,
vékonyak voltak. Miután napokig következetesen leráztam
minden marihuánával kapcsolatos megkeresést, szerencsére a
személyem iránti érdeklődés is jelentősen megcsappant. Erre
tessék, kezdődik minden elölről.
–  Ott voltál, amikor Isaac meghalt – szólalt meg a második.
Nem kérdezte, kijelentette.
Meglepetten bólintottam.
Az első lánynak ekkor könnyek gördültek le az arcán, és
amikor újra megszólalt, a hangja fojtottnak tűnt.
– Szenvedett? Vagy gyorsan történt? Mi…
–  Nyugodj meg, Liv! – mondta a barátnője vigasztalón, majd
szomorú szemmel felém fordult. – Majdnem egy évig voltak
együtt.
– Borzasztóan sajnálom – mondtam.
Azonnal feltámadtak bennem a jól ismert érzések, a
reménytelenség és elveszettség. A  halál és a fájdalom
árnyékként vetült rám, és magányossá tett. De elviselhetetlen
volt a hátramaradó emberek kétségbeesését nézni, akik egy
megsemmisült élet részei voltak. A könnyeik mögött hibáztatás,
szemrehányás rejlett, de én nem tehettem semmit, hogy
jóvátegyek bármit is.
Miért ment el Isaac, és én miért maradtam életben?
Elég kicsi az esélye, hogy épp én fogok valami különlegeset
elérni az életben. A  sors meg a boldogság, ez mind hablaty.
Időnként csak megtörténnek a dolgok, és semmi értelme
mélyebb jelentőséget keresni bennük.
–  Gyorsan történt – mondtam, a körmeimet a tenyerembe
fúrva. – Szerintem nem érzett semmit. Nagyon hirtelen halt
meg.
A  lány reszkető szájjal bólintott, olyan volt, mintha mindjárt
egész testében remegni kezdene.
– Megmentette az életem. Ő és John. Ezt tudnod kell.
– Tényleg?
Bólintottam.
–  Érettségi után ki akartunk hagyni egy évet, hogy együtt
menjünk Dél-Amerikába – mesélte könnyek között. – Van ott egy
program, házak építésében lehet segíteni.
Csak ültem, teljesen tehetetlenül.
– Biztos örülne neki, hogy te megúsztad – folytatta.
– Gondolod?
– Igen.
Hosszú hallgatásba merültünk. Végül a barátnője karon fogta,
és elmentek.
Korábban azt hittem, hogy eleget sírtam, de a szememben
éreztem a jól ismert viszketést, és újra ott volt az érzés, hogy
megtelik könnyel.
– Mennem kell.
Hang sóhajtott.
– Edie…
Futólépésben a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt, és
csak akkor álltam meg, amikor bezártam magam mögött az
egyik fülke ajtaját. Leültem a vécéülőkére, és csak a légzésemre
próbáltam figyelni. Be és ki, hogy a tüdőm dolgozzon. Valójában
semmi az egész. Mi a fenéért esett most annyira nehezemre?
Az ebédszünet végéig maradtam. Időnként elbújni volt a
legjobb. Talán a jövőben gyakrabban kellene.
 
 
A gondok a Zabhegyezővel kezdődtek.
Persze ez csak egy könyv. Oldalak, papír, fekete tinta és enyv,
ennyi az egész. De ahogy előttem feküdt a padomon, engem
méregetett, gúnyolt, miközben a táblánál az angoltanárnő
valamit hablatyolt.
– …az esszében azokat a témákat értelmezzétek, amik Holden
utazása során merülnek fel az ötvenes évek New Yorkjában,
bla, bla, bla. Leadási határidő jövő péntek. A  fogalmazásért
kapott jegy húsz százalékban beszámít a félévi jegybe, bla, bla,
bla. Kérdés?
A kezem magasba lendült.
–  Edith? A  változatosság kedvéért odafigyelünk az órán?
Nagyszerű.
A  koncentrációs képességem ekkortájt eléggé a padlón volt.
Mindenkinek megvan a maga baja.
–  Edie-nek szeretem, ha szólítanak. Vehetnénk egy másik
könyvet?
– Nem, Edie. – Mrs. Ryder unottan nézett a szemüvege felett. –
Az elemzendő könyv a Zabhegyező. – A  többiekhez fordult. –
Van még valakinek kérdése?
Újra a magasba lendítettem a kezem.
A tanárnő savanyú pillantást vetett rám.
– Csak annyi, hogy a régi sulimban már vettük ezt a könyvet.
– Akkor nem fog gondot jelenteni – mondta a tanárnő.
–  De az egész sztori teljesen értelmetlen – folytattam. – Egy
depressziós srác mászkál New Yorkba, ott teljesen
véletlenszerűen barátokkal és idegenekkel találkozik, de az ő
hatásukra se érzi különösebben jobban magát. Ekkor
megbetegszik, aztán visszamegy a suliba. Ennyi.
Néma csend. Minden tekintet rám szegeződött. Különösen egy
bizonyos srác tekintetét éreztem magamon, aki mögöttem ült.
–  Ez a könyv az amerikai irodalom jelentős alkotása. – Mrs.
Ryder csücsörített.
–  De ehhez a könyvhöz vér tapad. – Nem bírtam tartani a
szám. Nem is akartam. Feltétlenül meg akartam értetni vele
magam. – A  könyv miatt emberek haltak meg. Én azon
csodálkozom, hogy a borítón nincs rajta az Amerikai
Fegyverszövetség ajánló matricája.
Hallottam, hogy mögöttem John halkan káromkodik.
–  Edith. – A  tanárnő felállt, de sokkal kevésbé hallatszott
szigorúnak a hangja. – Nyugodj meg! Elég.
– És ha újra megtörténik? – kérdeztem szintén állva. A szívem
és a tüdőm teljes kapacitáson működött. – Mi van akkor, ha
Holden Caulfield kamaszkori félelmei valakit annyira
felzaklatnak, hogy fogja magát, és lelő pár embert? Akkor mi
van? Már megtörtént, de ha újra megtörténik 1, azért ön fogja
viselni érte a felelősséget.
– Edie…
– Holden Caulfield egy gyilkos!
 
 
A  pszichiáter rendelőjében kényelmes volt a kanapé.
Kifejezetten kényelmes. Minden további nélkül tudtam volna
szundítani egyet rajta, kényelmesen, az oldalamra fordulva, ha
ez a pszichomókus nem tett volna fel folyamatosan hülye
kérdéseket.
– És ma hogy érzed magad, Edie?
–  Jól. – Arcomra fagyott mosollyal dőltem a kanapé
barackszínű támlájának. Fogalmam sem volt arról, hogy fogom
ezt a vigyort végig, ötven percig fenntartani. Már most fájt az
arcom. – Köszönöm az érdeklődést.
Az egész rendelőben nyugtató, ártalmatlan törtfehér szín
uralkodott. Bekeretezett diplomák lógtak szépen sorba
rendezve a falon. Az ablakból szép kilátás nyílt egy parkra.
Klassz.
–  Miért nem beszélünk a rablótámadás éjszakájáról? –
kérdezte Mr. Solomon jóságosan és egyben kíváncsian.
Nagyon jól megvoltam vadidegenek jósága és kíváncsisága
nélkül.
–  Talán mert borzalmas, rettenetes, rohadt egy élmény volt,
de már vége?
A terapeuta a homlokát ráncolta.
– Nézze, szívesen feltárom az ön iránt érzett, nyílt agresszióm
okát – mondtam neki. – Tudja, az anyám kényszerített arra,
hogy ide jöjjek. – Beletöröltem nedves kezem a farmeromba.
Mintha nem lett volna már így is elég stressz az életemben.
Igazából a legszívesebben kiabáltam volna. – Azért vagyok itt,
hogy az anyám jobban érezze magát. Nem akarok a rablásról
beszélni. Se önnel, se mással, soha. Tudja, a beszélgetésünk nem
segít. Ettől csak még többet rágódom rajta, miközben mindent
megteszek azért, hogy ezt elkerüljem.
– Jól van. Mit szeretnél akkor, Edie?
– Elmenni.
Mr. Solomon az órájára nézett.
–  Mivel az édesanyád kint vár az előtérben, ezért ezzel még
legalább negyvenöt percet várnod kellene.
Óriási.
– Miért nem beszélünk akkor valami másról?
Sóhajtva pillantottam fel a mennyezetre.
– Szokott olvasni?
–  Főleg orvosi folyóiratokat. – Elhúzta a száját, láthatólag
nagyon törte a fejét. – Téged, gondolom, nem érdekel a bowling.
– Egy kicsit sem. Filmeket szeret nézni?
– Bármikor képes vagyok rá.
Hátradőltem, keresztbe tettem a lábam, és kényelmesen
elhelyezkedtem.
– Oké, beszélgessünk!
A terápiás ülés végén adott egy beutalót egy másik orvoshoz,
azért, hogy az boldogságpirulákat írjon fel nekem. Valószínűleg
aggasztotta, hogy a zombis filmek a gyengéim.
 
 
 
1
Többek közt ez a regény „inspirálta” John Lennon gyilkosát is.
 tizenhárom

A hét hátralévő részében bent kellett maradnom délután is a

suliban, mert késtem az órákról (mivel néhányszor kisebb ideg-
összeomlás miatt túl sokáig bujkáltam a mosdóban), és azért,
mert egyszer-kétszer nem figyeltem órán. Valójában többször.
Eddig még soha nem kaptam elzárást, mindig is én voltam az
olvasós, csendes lány. A  rendes. A  rendes lányok nem
verekednek az osztálytársukkal, nem vitatkoznak a tanárukkal,
nem késnek… Sajnos mindez eléggé közömbös lett a számomra.
Úgy értve, hogy mit számítanak ezek? Az élet megy tovább,
senkinek nem kell emiatt meghalnia. Az igazgató közölte, hogy
ez állandó bejegyzés formájában bekerül a dossziémba.
Állandó? Jaj, ne már! Egy töltény után marad maradandó
következmény. Minden más átmeneti.
Egyszer majd anyukám is túlteszi magát rajta.
A  délutáni elzáráson a rossz tanulók szokásos bandája vett
körül. Egy lány, akinek menő kék sellőhaja volt, a padba véste a
nevét. Néhányan olvastak, a házijukat írták. A  tanárnő elöl ült
az asztalánál, és vadul a mobiljába merült. Valószínűleg a
Candy Crushsal játszott, vagy sikamlós üzeneteket küldözgetett
valakinek.
–  Pszt! – hallottam hirtelen a hátam mögül, majd valaki jól
meghúzta a copfom.
 –  Hé! – mordultam fel, és szikrázó szemmel néztem hátra a
bohócra. – Ne nyúlj hozzám!
–  Sorry. Andersnek hívnak. – Széles vigyor jelent meg az
arcán, a haja rövidre volt vágva. Irtó aranyos és irtó menő, jó
kombó.
Nem feleltem.
– Te vagy Edie – folytatta. – John mesélt rólad.
– Tényleg? – Lassan kezdett derengeni valami. A kosaras srác
volt, akit John a múltkor magával vitt kocsival. Pontosan. –
Helló!
–  Helló! – A  padra könyökölve alaposan szemügyre vett. Na,
megint kezdődik! Készültem a szokott sértésekre, kövér vagy,
csúnya és a többi. Lehetséges, hogy vannak komplexusaim, de
már hozzászoktam, hogy a legrosszabbat várjam az emberektől.
Anders viszont így szólt: – Barátkozhatnánk. Lógjunk már
együtt!
Hoppá!
– De miért?
–  Hát, te meg én és John. Tetszene nekem így hárman.
Csináljunk már valamit együtt! – Szünet nélkül folytatta. – Igaz,
hogy nemrég az egyik órán kikeltél magadból, és dühöngve
magyaráztál egy könyvről, amiben állítólag embert ölnek?
Elfordultam.
– Ja.
– Szuper. – Nevetett. – A kosárral hogy állsz?
– Sehogy.
–  De kár. – Újra megfogta a copfom végét, ide-oda himbálta,
míg rávertem egyet a kezére. Tiszta őrült!
 –  John beszélt rólam? – kérdeztem. Megpróbáltam nem túl
lelkesnek tűnni, ami nagyon gáz lett volna.
Anders vállat vont.
– Annyit mondott, hogy te is ott voltál a Drop Stopban.
– Nem valami sok.
–  Sokkal több, mint amit lányokról szokott mondani. –
Összekulcsolta a kezét és a padra tette. – Rendszerint eleget
dumálok én kettőnk helyett. Igazából azért ez kicsit gond is.
– Értem.
– Nem, nem érted. Az a gond, hogy Johnnak az utóbbi időben
kicsit olyan… Hogy is mondjam? Elszaródott a kedve. Igen, a
rablótámadás és az ottani gyilkosság miatt elszaródott a kedve.
– Ó! – Teljesen ledermedtem.
–  De ebből még mindig nem értheted szenvedéseim valódi
mértékét, amiken az egész beszélgetés dolog miatt
keresztülmegyek. Nem értheted, milyen hatással van ez rám.
Benne vagyok a kosárcsapatban. Ez nekem nem lenne téma
egyébként. De kedves barátnőm, Edie, sajnos néhányunknak a
lányokat rá kell beszélnie arra, hogy vegyék le a fölsőjüket –
magyarázta felvont szemöldökkel. – Johnnak erre nincs
szüksége. Függetlenül attól, hogy pocsék-e a kedve, vagy sem.
JC-nek csak rá kell néznie egy lányra, és a lány bugyija és
melltartója kvázi lángra lobban. Spontán öngyulladás vagy
ilyesmi, fogalmam sincs, mi rá a pontos, tudományos fogalom.
Fintorogtam.
–  Nekem meg fogalmam sincs, hogy akarok-e erről hallani.
Amúgy elég fájdalmasan hangzik.
–  Ugye? – Bizalmasan odahajolt hozzám. – Négyszemközt
mondom: szerintem a Fabio frizurája miatt van.
– Fabio? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem tudod, ki az a Fabio? Edie, kedves barátnőm, Fabio az
amerikai romantikus irodalom jelentős és nagyszerű alakja.
Legalábbis anyukám így magyarázta.
– Majd utánanézek.
– Mindenképpen.
– De mi van Johnnal? – tértem vissza aggódva a témára.
–  Jó kérdés – rágta a tollát töprengve. – Te mész a hétvégi
buliba?
–  Melyik buliba? Sabrináéra? – Úgy emlékeztem, így hívják
azt a lányt, aki a meghívóját az ablaktörlőm alá dugta.
– Aha.
– Nem tervezem. Nem vagyok túl társasági lény.
–  Na ne! – Anders eltúlzott csodálkozással tátotta ki a száját,
és teátrálisan lefelé kezdett csúszni a székéről, csak hogy az
utolsó másodpercben kicsivel a föld felett megálljon. – Nem
hiszem el. Mindig olyan barátságosnak és nyitottnak tűnsz.
Okostojás.
–  Így van, az emberek többségét azonnal lehengerlem. De
beszélhetnénk Johnról?
Csak pislogott.
– Gyere el a buliba!
– Minek?
– Nem elég az, hogy én kérlek rá?
Egy egész másodpercig komolyan elgondolkodtam.
– Nem.
–  Jó, el tudom fogadni. – A  körmével a fogai között turkált. –
Helyette mit csinálnál szívesen szombat este a városban?
Egyedül üldögélnék a szobámban, olvasnék, és megennék egy
doboz Oreót. Körülbelül ebben a sorrendben. Nekem ez
mennyeinek tűnt. Ez volt az egyik nagy előnye annak, hogy nem
volt testvérem: nem kell osztozkodni az édességen. John miatt
viszont aggódtam. Viszont ebből a dilisből elképesztően nehéz
volt információkat kicsalni.
– Gyere el a buliba, és hozd el a barátaidat! – mondta. – Olyan
barátaidat, akik lányok! Oké?
Eltöprengtem. Nem éppen gyakran hívtak el valahova. Talán
megpróbálhatnék nagyobb társasági életet élni és beilleszkedni.
Vajon Hang & Co. is eljönnek? Másrészt egy buliról beszéltünk.
Pfuj. Rengeteg ember, szűk helyen összezsúfolódva, akik
mindenféle társas interakciót várnak el tőlem, stb.
– Nem tudom. John is jön?
–  Anders – szólt a tanárnő éles hangon. Biztos megunta a
mobilozást. – Csend legyen!
A srác idegesen összeszorította a száját, és fintorgott.
 
 
Nem folytattuk a beszélgetést. Az órák végeztével egyenesen a
parkoló felé vettem az irányt. Arcomat hűvös szellő simogatta.
A  délutáni fényben minden aranylón csillogott. Feltettem a
fekete napszemüvegem, és keresni kezdtem a slusszkulcsot,
ahogy naponta kétszer szoktam. Valamikor rendet rakok a
táskámban.
– Hé, Edie, várj! – Anders kocogott felém hosszú lábain. Nem
csoda, hogy kosaras. – El tudnál vinni?
 – Hová?
–  A  Pipe-hoz az Old Cemetery Roadon. – Végigsimította a
borotvált koponyáját. – JC, ez a szemétláda nem várt meg, a
telefonom meg lemerült. Útba tudjuk ejteni az In-and-Out
Burgert?
–  De az egyáltalán nem esik útba. És miért mész a régi
temetőhöz?
– Dehogy oda, te gyagya! – felelte. – A Pipe-hoz akarok menni,
és az a régi temetőnél van.
Ezzel se tudtam mit kezdeni.
– Félcső, gördeszka, egyebek. Megvan? Na, gyere már! John is
ott lesz!
Olyan hanyagul rándítottam meg a vállam, amennyire csak
tudtam, de magam is éreztem, mennyire hamisnak tűnhetett.
– Légyszi!
–  Na jó. – Kinyitottam a vezetőülésnél lévő ajtót, és
beszálltam. Állott volt a levegő. Miután Anders is beszállt,
kíváncsian végignézett a lomokon. Bárcsak ne tette volna!
A padlón üres vizespalackok gurultak. Mellettük egy összegyűrt
starbucksos zacskó és egy dezodor. A  sebességváltót eltérő
színű hajgumikkal dekoráltam, a hátsó ülésen különféle
ruhaneműk hevertek. Ne felejtsem el majd valamikor
kitakarítani a kocsimat.
Megint felvonta a szemöldökét. Hogy ez milyen nagyképű!
–  A  te kocsid biztos makulátlanul tiszta, ugye? Akárhol
hagytad is éppen.
–  Igazából az autómmal valami szomorú dolog történt, és a
szüleim nem akarnak újat venni nekem. Ezért fuvaroz mindig
JC.
– Valami szomorú?
–  Nem szeretek beszélni róla. – Az állát vakarta. – Valahogy
lementem vele egy dombon, és bizonyos kocsik nem erre
vannak kitalálva.
– Az könnyen lehet.
– Ezek a nők! – Sóhajtva végignézett a disznóólamon. – Ennyi
cuccot! Az embernek mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha a
kedvetekben akar járni. Nem csoda, ha eszem ágában sincs
megállapodni.
– Miattam aztán nem kell egy pasinak se a zsebébe nyúlnia. –
Az olyan lányokba kell befektetni, mint Kara. Az én néhány
cuccom semmi az ő visszataszító, nyílt anyagiasságához képest.
– Francot se tudsz rólam.
Az idióta a hasát fogva röhögött.
– Inkább gyalog mennél? – förmedtem rá.
Egy pillanat alatt kijózanodott.
– Nem, anyu.
– Mondd el, légyszi, mi van Johnnal! Pontosan mit értesz „szar
kedv” alatt?
– Hm, nem is tudom. – A körmét rágta. – Valahogy árulásnak
érezném, ha a háta mögött beszélek róla. De majd meglátod,
miről beszélek.
Idegesen indítottam be a motort, és hajtottam ki az iskola
parkolójából. Túl erősen nyomtam le a gázpedált, kicsit
nyikorogtak a gumik.
Szuper vagy, Edie. Szerencsére Anders egy ideig befogta a
száját. Mivel nem akart használható információkkal ellátni,
ezért így volt a legjobb. Én meg olyan mélyre süllyedtem, hogy
vadidegeneket fuvarozgatok csak azért, hogy újra lássam Johnt.
Bár a suli hierarchiájában dílerként jóval felettem állt, ráadásul
irtó vonzó volt, időközben már egyáltalán nem találtam olyan
remeknek az ötletet, hogy kölcsönösen levegőnek nézzük
egymást. Az is elképzelhető viszont, hogy valójában soha nem
tetszett ez az ötlet. De ebben ő volt a hibás. Hogyne lettem volna
kíváncsi rá, miután az éjszaka közepén felbukkant az
ablakomban?
A város szélén, a régi temető közelében volt egy park, a térdig
érő fű, a szerteszét szórt szemét és a burjánzó vadvirágok
alapján ítélve eléggé elhanyagolt állapotban. A  fa gyerekvárat
és a hintákat a szivárvány minden színében összegraffitizték.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, és a kocsimmal beálltam a többi
autó mellé.
– A város egyik mecénásának az első próbálkozása arra, hogy
gördeszkaparkot hozzon létre. Csak az a gond, hogy annyira
kint van, hogy autó kell hozzá, hogy kijusson ide az ember –
magyarázta Anders. – Így a többség számára pont nem éri el a
célját.
– Aha.
–  Valószínűleg nem akarták, hogy a csibész srácok olyan
helyeken lógjanak, ahol a város rendes polgárai láthatnak
bennünket, és a srácok ott szedjenek szét mindent.
– És bejött a tervük?
Anders nevetett.
–  Nem igazán, muszáj volt a belvárosban is építeni egy
parkot. De nekünk ez szuper. Gyere, nézd meg!
 Lezártam a kocsit, és követtem őt egy kitaposott ösvényen.
A  rámpánál sokan gyűltek össze. Egyesek csak nézelődtek és
vártak, míg ők is sorra kerülnek. Mások energiaitalokat
döntöttek magukba és cigiztek. A  zene szinte túlharsogta az
aszfalton guruló kerekek dübörgését. Feltoltam a
napszemüvegem a fejem tetejére. Csak egy srác repült fel-le a
félcsőben. A  teste és a gördeszka folyamatos mozgása szinte
álomszerű volt.
John Cole homályosította el a látásomat, aki ezúttal kopott
fekete farmert és tornacipőt viselt. A  hatásban még
közrejátszott kidolgozott mellkasa, erős válla, karja, ami
csillogott a verejtéktől a késő délutáni napsütésben. Nem sok
választott el attól, hogy a tiszteletére költsek egy rossz verset.
Néhány menő csaj tapsolt és kiabált neki. Az egyiküknek
feltűnt, hogy én is nézem Johnt. Gúnyosan vigyorgott, mintha
John az ő tulajdona lett volna, és mintha ki akarná jelölni a
területét. Pechje volt, mert a csúnya tekintetek rám nem igazán
vannak hatással. A pisivel való jelzés jobban működött volna. Ki
akar vizeletfoltot a Martensére?
–  Sziasztok! – köszönt oda nekünk John, és lefékezett az
alacsony rámpán, ahol álltunk. Egy lábbal ide-oda gurította a
deszkáját. – Hát ti?
–  Edie elhozott. Én hívtam. – Anders vigyorogva odanyújtott
egy vizespalackot Johnnak. – Amúgy beleköptem.
John nyugodtan ivott, miközben én kérdőn néztem Andersre.
–  Csak vicceltem – kiáltotta, és a levegőbe lendítette mindkét
kezét. – Edie-vel nemrég lettünk barátok, a délutáni elzáráson
ismerkedtünk meg.
 – Hoppá, az elzáráson?
– Igen. – A szoknyám zsebébe süllyesztettem a kezem.
–  Nem kellett volna Edie-t ide kihoznod – mondta John a
haverja felé fordulva.
– Miért nem? Hisz ismered őt. – Anders előre-hátra dülöngélt
a talpán. – A barátunk, nem?
John nem felelt.
– Na, jó. Amúgy – fecsegett Anders tovább – szép napunk van
ma, mi?
John feszülten összeszorította a száját.
– Oké. Valakinek rosszkedve van ma. Akkor kettesben hagylak
benneteket, hogy beszélgessetek. – Anders lelépett, hogy a többi
bámészkodóval cseverésszen.
Vettem egy mély levegőt.
– Végül is tényleg beszélgethetnénk.
John arca elkomorult.
–  Úgy értem, hogy teljesen oké lenne, ha bármiről beszélni
szeretnél. Velem.
–  Nem szeretnék – felelte John tétovázás nélkül. – Minden a
legnagyobb rendben. Mit magyarázott neked ez összevissza?
–  Semmi olyat, aminek lett volna értelme. – Kérdőn néztem
rá. – Biztos, hogy nem akarsz beszélgetni?
– Biztos.
Irtó kínos csend állt be.
– Bocs – mondta ő végül. – Örülök, hogy látlak.
Végtelenül megkönnyebbültem.
– Én is.
John bólintott, és valami halvány mosolyfélét villantott rám.
Végül is csak egy pici csücsörítés volt az egész, de úristen, az is
annyira vonzó volt! A  derült nappali fényben barna pöttyök
játszottak halványkék szemében. Bőre a bekötözött karját
kivéve le volt barnulva. Nagyon jóképű volt, én pedig… egy
nulla. Egy naiv csaj, aki folyton feketében jár, és kerüli a
feltűnést. Nagy tapsot Edie-nek!
– Mennem kéne – mondtam, és hátráltam egy lépést.
–  Elkísérlek az autódig – mondta John, majd a deszkát a
földről a kezébe pattintva csatlakozott hozzám.
– Hagyd csak!
Nulla reakció.
A  szemem sarkából lopva figyeltem. Az agyam
riadókészültségben, a testemben hormontúltengés, álmodozás
csúcsra járatva. Még életemben nem voltam ilyen kíváncsi
valakire. Vajon mi játszódik le a fejében, milyen az élete? John
Cole tényleg egy lenyűgöző titok volt. Csak reméltem, hogy
igazat mond, és valóban jól van. Maga volt a higgadtság szobra,
emiatt viszont nehéz volt átlátni rajta.
Méhek és mindenféle bogár zümmögött körülöttünk, a zene
egyre halkult, és újra a természet vette át az uralmat. A  sok
csikk és a magas fűben megbúvó sörösüvegek ellenére itt kint
tényleg szép volt. A nyárnak saját illata volt, ahogy Johnnak is.
Azt hiszem, még soha nem kívántam olyat, hogy az arcomat egy
férfi izzadt mellkasának dörzsöljem.
Mondhatni, idegtépő. Alapvetően senkinek nem lenne szabad
félmeztelenül rohangálnia, kivéve a medencék, a tavak vagy az
ilyesmik környékét. A  mellbimbókat csak különleges
alkalmakkor lenne szabad így közszemlére tenni. Karácsony,
születésnap, bar micva stb. Ráadásul a farmer minden lépésnél
egy kicsit lejjebb csúszott keskeny csípőjén. Bár nem bámultam,
de elég közel álltam hozzá.
Talán gyakorolnom kellene otthon némi önszeretetet. Egyre
jobban kizökkentett az érzés, egyre csak erősödött bennem.
John jelenléte teljesen magával ragadott, testi, szellemi és
minden más értelemben. Valami bizsergés. Vagy nem tudom.
– Okés minden? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Igen. Miért?
– Az előbb olyan furcsán néztél.
A fenébe!
– Eszembe jutottak a házik.
Kissé lehorgasztotta a fejét.
– Mi újság a suliban veled?
– Minden oké. Szuper. És veled?
Bólintás.
– Fáj még a karod? – kérdeztem a kötés felé biccentve.
–  Múlt héten elestem a deszkával, és emiatt felnyílt a varrat.
De amúgy teljesen oké.
– Jaj! – mondtam együttérzőn. – És jól látom, hogy Anders egy
olyan jó barátod, akit megtartottál a dílerkedés után is?
– Aha.
– Ő eléggé más – mondtam.
–  Így is lehet mondani. – John mintha mosolygott volna. –
Neki mindegy, hogy tudok-e neki szerezni valamit, vagy nem.
Sokan igazából csak azt akarták.
– Hülyék – bosszankodtam John helyett is.
Vállvonogatás.
 – Be tudtál illeszkedni?
– Igen, minden a lehető legjobb.
–  Jól van. Köszi, hogy elhoztad Anderst. Amúgy addig
csörgetett volna, míg felrobban a mobilom.
– Igazán nincs mit.
Zavart hallgatás.
–  Anders egy szombat esti buliról magyarázott – mondtam a
copfom végét babrálva. – Te mész?
– Gőzöm sincs. Egyelőre nem is gondolkodtam rajta.
A kulcscsomómmal csörögtem.
–  Egy Sabrina nevű lány a kocsimon hagyott egy meghívót.
Valószínűleg rajtam keresztül akar rávenni téged valamire.
Ahogy te is figyelmeztettél korábban.
Töprengve simította el az arcából a haját.
–  Bree nem rossz fej. Ha van kedved, menj el. Lehet, hogy jó
lesz a hangulat.
Ezek szerint Breenek szólítják, nem Sabrinának. Hm.
– Ez az enyém.
Minden megjegyzés nélkül vette szemügyre derék kis fehér
járgányomat. Az ő szörnyetegéhez képest az enyém garantáltan
nem adott okot rettegésre az utakon. Sípolva kioldódtak a zárak.
– Akkor a suliban talizunk – mondtam, és beültem a kormány
mögé.
–  Igen. – Előrehajolt, és a könyökével a nyitott ablakra
támaszkodott. – A  fegyverlobbival kapcsolatban már minden
oké?
Összerezzentem, és gyorsan lecsúsztattam a napszemüvegem
– jó volt mögé bújni.
 – Páran elkezdtek Holdennek hívni.
– Elég látványos volt a fellépésed.
–  Há, hát igen – dadogtam, és igyekeztem gyúnyos hangot
megütni. – Szeretek hatást kelteni. Miért legyen az ember
unalmas, és próbáljon beilleszkedni, ha az egész osztály előtt
őrültként is viselkedhet?
– Elfelejtik majd. – Becsukta az ajtóm, és zavartan mosolygott.
– Előbb vagy utóbb.
– Ez szuper.
–  Tényleg ne aggódj! – mondta. – Holnap Anders akkora
hülyeséget fog csinálni, hogy veled senki nem fog törődni.
– Becsszó?
Lazán megvonta a vállát.
– Ha gondolod, le is fizethetem.
Kibuggyant belőlem a nevetés, és ő is vigyorgott. Minden
olyan jó volt, olyan baráti. Sokkal, de sokkal jobb volt ez így.
Erre volt szükségem ezekben a napokban: több John Cole-ra
(elégedett sóhaj). Szerencsére a napszemüveg elrejtette
álmodozó tekintetem.
John lenézett rám, és csábító mosolya lassan elolvadt.
– Ne rágódj emiatt, jó?
– Oké.
Hallgattunk. Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság is eltelt,
amikor az ujjával az autó tetejére koppantott, és elfordult.
– Akkor helló!
–  Várj! – böktem ki, és megfogtam a karját. Annyira jó érzés
volt napmeleg bőréhez érni, de a kezemnek azonnal kiadtam a
parancsot, hogy engedje el. – Add ide a mobilodat! Beírnám a
számom. Csak ha a jövőben kedved támadna egy ijesztő
beszélgetéshez.
Döbbenten nézett rám.
–  Felfogtam. Tényleg. Nem akarsz a Drop Stopról beszélni,
magad mögött akarod hagyni ezt a fejezetet – mondtam, és már
attól, hogy kimondtam a hely nevét, rosszul lettem. – De tudod,
én értem ezt az egészet. Mindketten ott voltunk. Egyszer majd
talán segít, ha beszélünk róla. Ki tudja?
Egy ideig csak nézett rám.
–  Amúgy ez nem egy szánalmas próbálkozás arra, hogy
megszerezzem a számod.
Fújtatva nevetett.
– Tudom.
– Akkor?
Megint hosszan nézett rám.
– Nincs nálam a mobilom. Add ide te a tied!
Sokkal gyorsabban, mint ahogy azt lehetségesnek tartottam
volna, kikaptam a táskámból, feloldottam a zárat, és a kezébe
nyomtam. Gondosan beletörölte a kezét a nadrágja szárába, és
csak ezután kezdte beírni a számát, majd visszaadta.
– Tessék!
–  Köszi. – Próbáltam vállalhatóan vigyorogni, és nem
diadalittasan. Nem jött össze.
– Szia!
– Oké. – Napokra el tudtam volna veszni álomszép szemében.
Ehelyett pislogtam, és visszatértem a valóságba. – Szia!
Hátrébb lépett egyet, és figyelte, ahogy nem túl óvatosan
tolatok. Egy egészen speciális okból nehezen tudtam
összpontosítani: a tekintetem újra és újra visszavándorolt rá,
ezért csak nagy erőfeszítés árán tudtam az útra koncentrálni.
Atyaég, hogy kalapált a szívem! Ennek nem lesz jó vége. Az
lenne a legjobb, ha azonnal visszavonulnék a szobámba, és
megpróbálnék olvasni valamit vagy talán zenét hallgatni.
Visszatalálni a lelki nyugalmamhoz, már ha az elmúlt
napokban egyáltalán létezett ilyesmi.
A kerekek által felkavart porfelhő szétterjedt. Johnt néztem a
visszapillantó tükörben, míg eltűnt.
Biztos csak azért nézett olyan furcsán, mert eszébe jutott,
mekkora szerencséje volt a Drop Stopban, hogy a fegyverben
már nem volt muníció, amikor megszereztem. Vagy talán csak
kíváncsi volt rám, ahogy én is rá. Együtt éltünk át egy őrülten
gáz dolgot. Mégis hülyeség, hogy egy ilyen szexi srác miatt
ennyit agyalok. A  Drop Stopnak és minden vele kapcsolatos
dolognak ki kell mennie a fejemből, Johnt is beleértve. Az
egyetlen közös dolog az életünkben egy véres, erőszakos este.
Ennyi. A  gimis hierarchia és a józan emberi ész mind azt
diktálja, hogy ne akadjunk egymás útjába. A menő jóképű srác
és én – mi nem passzolunk össze. Az egó és hasonló hülyeségek
csak akadályozzák az embert. El kell felejtenem őt, még mielőtt
a finom kis lelkem sérül.
Semmi esetre sem megyek el Sabrina partijára. Ha Anders
nem beszéli tele a fejem, akkor fel sem merült volna bennem.
Á… az ilyen helyeken részegen csak mások ízlésén
gúnyolódnak, és arról pletykálnak, ki kivel jöhetne össze.
Nem, ez nem nekem való.
 tizennégy

– Köszi, hogy elhívtál minket is a buliba!

– Igazán nincs mit. – Hang a kertet szegélyező fal alacsonyabb
részén ült mellettem. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Én
örülök, hogy el tudtatok jönni.
Kiderült, hogy Sabrináéknak van medencéjük. Tiszta bikini
city volt az egész. A  hangos zene betöltötte a teret, számtalan
vendég áramlott kifelé a hosszú, ranch stílusú házból, lesiettek
a lépcsőn, és szétoszoltak a nagy hátsó kertben. Természetesen
volt csapolt sör és elég piros műanyag pohár mindenkinek. Az
égen fénylettek a csillagok, a fák árnyéka ingott a szélben.
– Ők együtt vannak? – kérdeztem.
–  Kik? – Hang tekintete az úszómedencéről a táncparkettre
vándorolt, ahol Carrie és Sophia a zenére mozogva csókolóztak.
– Igen. Nem tudtad?
– Nem.
Hang kissé elkomorult.
– Remélem, nem gond neked.
– Nem, persze hogy nem. Szuper, hogy boldogok! – mondtam.
– Én csak azt szeretném, hogy nekem is legyen barátom!
– Ja, én is így vagyok ezzel.
Vigyorogtunk. A  buli előtt négyesben vacsoráztunk az Old
Town Pizzában, és nem voltunk híján a beszédtémáknak.
Hanggel találtuk a legtöbb közös pontot. Ő  is szerette a Harry
Pottert, és a sulin kívül is szívesen olvasott. Ezenkívül nyugodt,
laza személyiség volt. Míg sokan csak John miatt közeledtek
hozzám, ő egy szóval sem említette a srácot vagy a Drop Stopot.
Ezt tudtam értékelni. Amúgy mindent kertelés nélkül
kimondott, ami csak eszébe jutott, és ezt imádtam benne. Arról
fogalmam sem volt viszont, hogy ő hogy tudott megbirkózni az
én szeszélyeimmel. Remélhetőleg kap ezért pár karmapontot.
Hang hiába tűnt jó embernek, mégse tudtam teljesen
megbízni senkiben Georgia után. A  történeteim és a titkaim a
fejemben maradtak, biztonságban.
A  partin kívül maradtunk megfigyelőként. Eddig nem láttam
nyomát Johnnak vagy Andersnek. Nem mintha megszállottként
őket lestem volna. Izzadva üldögéltem, száz dolog miatt
aggódtam, és közben mindezt igyekeztem leplezni. A  külső
megjelenés a lényeg. A Drop Stopban majdnem meghaltam, egy
menő csaj partija azért ennél nem lehet sokkal rosszabb. Itt
lenni mindenesetre jobb volt, mint otthon ülni egyedül. Vagy
mégse? Fogalmam sem volt. Igyekeztem nyitott maradni.
– Nézzünk körül, ki van még itt! – javasolta Hang. Nem várta
meg a választ, kézen fogott és felhúzott. Eléggé sűrű volt a
tömeg. Hang sokaknak köszönt, ide egy helló, oda egy szia. Én,
kerülve a szemkontaktust, mosolyogtam. Jó volt tudni, hogy a
rablótámadással nem változott meg minden – társas készségeim
továbbra is a béka feneke alatt voltak. Valaki felkiáltott: „Hé, ott
van Holden!” Erre páran nevettek, de én rájuk se hederítettem.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem Hanget, és újra a medence
felé vettük az irányt.
 Bólintott.
– Edie! – Valaki minden teketória nélkül a nyakam köré fonta
a karját. Alkohol- és dohányszagot éreztem. – Jó látni téged!
–  Anders! Helló! – Eltartott egy pillanatig, míg újra rendesen
kaptam levegőt, és meg tudtam nyugtatni kalapáló
szívverésemet. Nem Chris volt, nem valami elmeháborodott.
Vagyis, utóbbi nem biztos. – Hogy vagy? Bemutatom a
barátnőmet, Hanget.
–  Nekünk már van közös múltunk, ugye? – kérdezte Anders
Hanget.
–  Bizony – felelte Hang. – Egyszer megkértél arra, hogy
csináljam meg helyetted a házidat.
Anders a homlokát ráncolta.
– És belementél?
– Nem.
– Undok stréber.
Hang csak nevetett.
–  Dög melegem van – mondtam, és próbáltam kiszabadulni
Anders szorításából.
– Tényleg? Köszi, Edie, szerintem is döglesztő vagyok.
–  A  hőmérsékletre gondoltam, te ökör. Miért nem úsztok
egyet Hanggel?
Anders ekkor Hang felé fordult, és jelentőségteljesen felvonta
a szemöldökét.
– Bevizezzük magunkat?
–  És te? – kérdezett engem Hang anélkül, hogy Anders
megjegyzésével törődött volna.
–  Nem, köszi – utasítottam vissza. – Menj csak, ússz egyet!
Tudom, hogy lenne kedved hozzá.
Hang hunyorgott, rám nézett, aztán Andersre, majd a
medencére.
–  Tényleg nem szeretek annyira úszni. Másrészt nem is
hoztam fürdőruhát. – Még ha tudtam volna a medencéről,
akkor se hozom el, hogy mindenki szeme láttára abban
flangáljak. – Addig én hozok magamnak inni valamit.
– Biztos, Edie? – kérdezte Hang.
– Tuti.
– Kérem, hölgyeim – kiáltott fel Anders. – Döntsenek már!
– Oké – mondta Hang vállat vonva. – Menjünk!
Anders azonnal a medence felé robogott, és bombaként
belecsapódott. A  víz mindenfelé szétfröcskölt, és mindenki
hangos nevetésben tört ki. Hang követte őt, de mérsékeltebb
tempóban. Közben kissé aggódó pillantást vetett rám.
–  Szuper lesz! – hangsúlyoztam mindkét hüvelykujjamat a
magasba emelve. Csak remélni tudtam, hogy Anders nem fogja
őt véletlenül vízbe fojtani.
A kezemben egy pohár sörrel leültem a medence szélére, és a
lábamat a hűvös vízbe lógattam. Nincs azzal semmi baj, ha csak
nézelődik az ember. Tekintve, hogy az emberek többségét nem
is ismertem. Carrie és Sophia már egy jó ideje eltűnt a házban.
Hang és Anders a medence sekélyebb végében beszélgetett
másokkal. Anders kidobta a csuromvizes zokniját és a
tornacipőjét, hogy száradjanak. A  ruháját magán hagyta. Fura
egy fickó volt, de láthatólag népszerű. Többen lógtak körülötte,
és az alkalomra vártak, hogy sütkérezzenek a figyelmében.
Arra, hogy a buta viccei célpontjai legyenek, gratulálhassanak a
kosaras sikereihez és hasonlók. Tetszett, hogy végig figyelt arra,
hogy Hang mellette maradjon, és őt is megnevettette. Mivel
Hang ma önként jelentkezett sofőrnek, ezért jó sokáig fogunk
maradni.
És ez így rendben is volt.
Tulajdonképpen nem is volt olyan rossz itt. Oké, nem
vetettem bele magam a sűrűjébe. De az biztos, hogy
megérdemeltem egy jókora dicséretet. Nemcsak azért, mert
kimozdultam otthonról, hanem azért is, mert megpróbáltam
társadalmi életet élni, mint egy normális ember. Úgy, hogy
otthon egy új könyv várt rám. Igaz, háziállatok nem szenvedtek
kárt, de azért így is hoztam áldozatot. A  két hobbimat, az
éjszakai égbolt bámulását és a nem alvást viszont itt is
gyakorolhattam. Szuper.
Amikor anyu meghallotta, hogy elmegyek bulizni a
barátnőimmel, szabályosan magánkívül volt örömében. Napok
óta most láttam először mosolyogni. Szörnyű volt, hogy a
boldogsága ennyire tőlem függ, miközben én magamat is alig
tudom követni.
–  Mondd, miért bújsz el a susnyásban? – John a víz melletti
zöld növényeket kerülgette.
– Ó, szia! Visszatérés a természethez, tudod.
– Ja. – Nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek.
– Ezek szerint eljöttél. – Mosolyogtam.
–  Te is. – Leült mellém, és hátul a kezére támaszkodott.
A  fenébe, úgy nézett ki jól, hogy ez semmi erőfeszítésébe nem
került. Csak összefogta a haját, Converse-t, farmert és sötétkék
pólót viselt. Én ezzel szemben majdnem egy órát vacakoltam a
sminkemmel, és háromszor cseréltem ruhát, mielőtt a rajtam
lévő mellett döntöttem. Ő biztos két perc alatt elkészült.
–  Nem bújtam el – magyarázkodtam, és ittam egy korty sört.
Fúj! Továbbra sem volt a kedvenc italom, de nem volt más.
Szótlanul nézett rám. Tőlem aztán azt gondol rólam, amit
akar.
Egy ideig csendben ültünk, figyeltük a bulizókat, hallgattuk a
zenét. Ijesztően helyénvalónak tűnt, hogy mellettem van, de
mindent megtettem, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt az
érzést.
– Ha érdekel, azért ültem a medencének ebbe a végébe, mert
Anders úgy fröcskölt, mint az őrült, és nem akartam
csuromvizes lenni. – A  szoknyámat gondosan a combomra
simítottam. – Úgy viselkedett, mint egy epilepsziás kacsa. Kicsit
ijesztő volt.
John mosolygott.
–  Szóval ezért ülök itt – fejeztem be mosolyogva. És még
véletlenül sem azért, mert a bikiniktől és a menő figuráktól
minden bizonytalanságom a tetőfokára hágott. – És te?
Hogyhogy nem Bree mellett lógsz?
Nem felelt. Valószínűleg megsajnált, vagy mi. Teljesen logikus.
– Nem kell nekem társaság – próbálkoztam tovább. – Egyedül
is elüldögélek itt.
– Zavarlak? – kérdezte a homlokát ráncolva.
– Nem. Csak arra gondoltam, hogy…
Várt.
–  Ne foglalkozz velem! – mondtam végül sóhajtva. –
Fogalmam sincs, miről fecsegek itt összevissza, és mindjárt
befogom a számat.
Kacsintott.
– Oké.
A  csend eltartott majdnem egy teljes percig. Talán kicsit
rövidebb ideig.
– Csak hát azt mondtad, hogy nem akarsz a nyilvánosság előtt
beszélni velem – jegyeztem meg. – De ez most már a második
beszélgetés, amit teljes nyilvánosság előtt folytatunk.
Az arckifejezése még töprengőbbé vált.
–  Hát itt azért nincs tanár. Másrészt nem vagyunk annyira
szem előtt. Elrejtőztünk a bulin egy sötét sarokban a zöldségek
közé.
– Ez igaz.
– Ezek szerint mégis elismered, hogy elbújtál? – kérdezte.
– Fogd be!
–  Amúgy pedig – folytatta, miközben alig tudta visszafogni a
vigyorát – már nem dílerkedem. Előbb vagy utóbb ennek híre
megy. Te mondtad, hogy nem zavar, ha a nyakadra járnak.
Szóval.
– Tényleg nem zavar.
Bólintás.
– A lány Anders mellett a barátnőd, ugye?
– Igen.
– Te nem szeretsz úszni? – érdeklődött.
Fintorogtam.
–  Nem. Vagyis sok ember előtt nem igazán. Jobb szeretek a
nyilvánosság kizárásával úszni. Úgy értem, hogy szeretem a
vizet. Sőt, nagyon szeretem és eléggé… de ilyen speciális
körülmények között inkább nem.
– Hm, Edie? – húzta fel a szemöldökét. – Ez most elég kuszára
sikeredett.
–  Oké – mondtam sóhajtva. – Tehetnénk úgy, mintha nem
mondtam volna semmit, és válthatunk témát?
– Persze.
Hangnek hála hét közben folyamatosan csordogáltak hozzám
a Johnnal kapcsolatos infók. Például, hogy ritkán feküdt le
kétszer ugyanazzal a lánnyal. Heves vitát folytattunk arról,
hogy ennek mi az oka: az unalom, vagy az, hogy a nők ki
akarják sajátítani. Ezenkívül azt is megtudtam, hogy a
marihuánakereskedelmet a bátyjától örökölte, miután az
otthagyta a sulit. John a Drop Stop óta nem lógott a suliból, és
mindennap pontosan megjelent. Hang és a többiek abban nem
voltak biztosak, hogy ezt azért csinálja-e, mert hirtelen rájött,
mennyire fontos a tanulás, vagy mert a rendőrség azóta
folyamatosan szemmel tartja.
John kíváncsivá tett. Ugyan mindent megtettem ennek
leplezésére, de figyelembe véve, hogy Hang folyton róla beszélt,
ez a minden nem volt elég.
–  Beleihatok? – A  szóban forgó pasi/srác az italom felé
biccentett.
Odanyújtottam neki a poharat.
–  Szolgáld ki magad! Nem vagyok fertőző, becsszó. Csak pár
teljesen normális lánybaci van benne.
A mosolyával teljesen levett a lábamról. De aztán undorodva
elfintorodott, és visszaadta a poharat.
– Már jó ideje ülsz itt, ugye?
 –  Igen. Felmelegedett a sör? – mondtam nevetve. – Nem
igazán szeretem, akármilyen. Lövésem sincs, miért
próbálkozom vele újra meg újra. Valószínűleg mert ez van
kéznél. De bocs.
Kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Zavarban vagy miattam?
A francba!
– Mi? Nem. Dehogy!
Csak nézett.
– Tényleg nem.
–  Csak azért kérdeztem, mert elkezdesz valamit, aztán a
mondat közepén megállsz, és…
– Mint ahogy te most? – kérdeztem ironikusan.
– Pontosan.
Nevettem.
–  Engem is valamiféle nyugtalanság fog el, amikor veled
vagyok. – Nem nézett rám, de nem is volt rá szükség. – Ha ez
segít.
Abbahagytam a nevetést, és egy miniinfarktus kerülgetett.
A torkát köszörülte.
– Nem hívtál, és nem is küldtél üzenetet – mondta.
– Hát igen, mivel nem is akartad megadni a számod.
– Először nem. – Vállvonogatás. – De aztán megadtam.
–  Igaz. Oké. – Mély sóhaj. – Az az igazság, hogy semmi okos
nem jutott az eszembe, amit mondhattam volna.
– Akkor mondj valami unalmasat! Engem nem zavar.
Ez a srác kommunikálni akar velem. A  szívem ugrált
örömében.
 – Oké.
– Gúnyolt valaki a suliban?
– Holden miatt? – Én is megrántottam a vállam, játszottam a
menőt. – Valójában nem érdekel. Régebben bántott volna egy
ilyen cirkusz. De most… végül is teljesen jelentéktelen.
– Hm. – Tétova mosoly suhant át az arcán. – Sok minden tűnik
kevésbé fontosnak.
– A halálközeli élménynek valószínűleg van egy ilyen hatása.
Újra a bulizókat nézegette szótlanul. A  söröshordó körül
gyülekező srácokat, és a sok embert a tánctéren, Anderst és
Hanget, akik a medencében buliztak.
– Nem akarsz lelépni? Ne menjünk el valahova? – kérdezte.
– Szuper ötlet!
Sportos eleganciával állt fel, leporolta a kezét, majd
odanyújtotta, hogy felsegítsen. Micsoda úriember! Ellenben
biztos nem fogom hagyni, hogy megérezze a súlyom, ebben az
évszázadban biztos nem. Úgy tettem, mintha nem vettem volna
észre kinyújtott kezét, és egyedül feltápászkodtam.
Miközben úgy-ahogy észrevétlenül elosontunk, Hangnek
küldtem gyorsan egy üzenetet, hogy egyedül megyek haza.
A ház oldala mellett lopództunk ki, hogy elkerüljük a vendégek
többségét. Amikor megszólalt a kis undok hang a fejemben,
hogy ezt csak azért csinálja, hogy ne lássák meg velem,
villámgyorsan elhallgattattam. Hiszen már másodszor keresett
meg.
A  régi Charger motorjának zúgása közvetlen közelről még
morgósabb volt. A bőr az üléseken felszakadozott, a kenőolaj és
a fenyő légfrissítő szaga érződött. Mivel nem volt légkondi, ezért
John példáját követve letekertem az ablakot. Az enyémmel
ellentétben az ő kocsija tényleg tiszta volt. Nem csoda, hogy
Anders az én kocsimban megrémült a rengeteg cucc láttán. Az
autóm valójában a szobám, az öltözőszekrényem és az
iskolatáskám kiterjesztése volt, négy kerékkel, ami elvitt engem
mindenhova.
A  külvárosban, ahol Sabrina lakott, szombaton késő este
csend honolt. A  fénytócsákban, amiket az utcai lámpák a kőre
vetítettek, semmi nem mozdult. A hajamat meleg szél borzolta.
A  biztonság kedvéért a nyitott ablakra könyököltem, és a
kezemmel elrejtettem a hegem.
Tényleg itt vagyok, együtt lógok John Cole-lal! Ha ezt Hang
tudná, biztos eldobná az agyát!
–  Te miért nem adtál interjúkat? – kérdezte John anélkül,
hogy a tekintetét az útról rám fordította volna. – A  történtek
után.
Nem kapkodtam el a választ. A  fejemben ezt a témát
figyelmeztető táblák és villogó fények vették körül. De ha
bárkivel beszélnék róla, az John lenne.
A szeme sarkából rám pillantott.
– Nem volt szükséged a pénzre?
–  A  figyelmet nem akartam, és beszélni se akartam róla. –
Idegesen birizgáltam a biztonsági övet, és a fekete melltartóm
pántját visszahúztam a vállamra. – Egyébként pedig már
minden tényről beszámoltak. Mit tudtam volna még
hozzátenni? És minek elhúzni az egészet, mint egy rétestésztát?
Valamiféle torokhangot adott ki magából. A  jó ég tudja, mit
jelentett ez nála.
 –  Emberek haltak meg. Nem tetszett, hogy ebből
tömegszórakoztatást csinálnak.
– Mm.
– És te? – kérdeztem.
– Nekem se tetszett az egész.
– Beszólogattak neked az Instán vagy máshol?
–  Igen – felelte, és kisöpörte a haját az arcából. – De nem
foglalkoztam vele.
–  Én minden közösségi oldalról kiléptem. Egy kicsit hiányzik
azért. Amúgy mindig csak könyvekről posztoltam képeket, de
mégis.
Majdnem mosolygott.
– Figyelj csak, az a fickó az itteni fegyverellenes lobbitól veled
is felvette a kapcsolatot? – kérdeztem.
– Nem.
Elnevettem magam.
– Engem akartak reklámarcnak. Nyilvános beszédeket kellene
tartanom, és a fiatalokat az ügyük mellé állítani.
– Komolyan?
–  Igen. Nem is tudom, talán meg kellett volna próbálnom.
Biztos nem lep meg, de nem vagyok az Amerikai
Fegyverszövetség rajongója – mondtam. – De szerintem az
ügyben a spuri nagyobb szerepet játszott, mint a fegyverek.
– Szerinted egy késsel is eljutott volna idáig?
– Jó kérdés – mondtam. – Nem tudom. Szerinted?
–  Egy olyan elmebeteg, mint ő, ráadásul teljesen be volt
állva… Lehet. Bár, ki tudja?
– Hm.
 Az út a végtelenbe nyúlt előttünk, a fényszórók az éjszaka
sötétjébe vágtak.
– Még arra se tudom rávenni magam, hogy anyuval beszéljek
az egészről – mondtam. – Folyton kérdezget, azt hiszi, hogy az
segít, de… A jó ég tudja, mitől hitték, hogy egy csomó vadidegen
ember előtt le tudnék vágni egy ilyen beszédet.
Semmi reakció.
– Nem is akarok gondolni az egészre. De valahogy nem tudom
kiverni a fejemből, érted?
– Ja – mondta halkan. – Tudom.
Egy óra múlva már négy hete lesz a Drop Stopban
történteknek. Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy
végignéztem, ahogy két embert megölnek, és fegyvert dugtak az
én számba is. John az életét kockáztatta, hogy megmentsen, én
meg majdnem lelőttem Christ. Furcsamód néha úgy tűnt, hogy
évek teltek el, máskor meg csak néhány pillanat azóta, hogy a
fiatalságomat és naivitásomat rendőrségi kordonok mögött
hagytam.
–  Fura – mondtam az elsuhanó házakat nézve. – Most már
tudom, mennyi mindentől félhet az ember, és ez megrémiszt.
Másrészt olyan érzésem is van, hogy azok után, amit átéltem,
mindent túl tudok élni. Úgy értem, hogy mitől kellene félnem?
Fura, nem?
– Nem, nem igazán.
– Simán a föld alatt lehetnénk mind a ketten.
– Nem sokon múlt – mondta.
–  Nem tudom, te hogy vagy vele – folytattam, és felé
fordultam, hogy jobban lássam az arcát –, de valószínűleg nem
én fogom a közeljövőben feltalálni a rák elleni gyógyszert. Mi
miért élünk, és miért ők haltak meg? Az egész olyan
véletlenszerű.
– Nem volt véletlen – mondta az útra szegezve a tekintetét. –
Az én ötletem volt.
– Mi volt a te ötleted?
– A Drop Stopban, amikor Chris téged az ajtó felé rángatott. –
Egy pillanatra rám nézett, és a tekintetében szinte biztosan
bűntudatot láttam. – Megfogtam egy bontatlan sörösüveget,
hogy fegyverként használjam. Akkor rápillantottam Isaacre,
hogy megbizonyosodjam afelől, hogy fedezni fog. Szegény srác
krétafehér volt, de bólintott. A  másodperc töredéke alatt
meghozott egy döntést, hogy megbízik bennem. A  dílerében.
Tiszta őrület, nem?
– Hős volt – mondtam. – Mind a ketten azok voltatok.
– Nem volt véletlen – ismételte meg. – Rossz emberben bízott
meg, és most halott. Így van ez.
–  És mi van a szegény pénztáros sráccal? Ő  mivel érdemelte
ki, hogy megöljék?
– És Chris? – vetette fel John. – Amikor először szedett methet,
attól kezdve minden egyes lépése közelebb vitte a Drop Stopos
rabláshoz. Minden döntés, amit azóta hozott, ezen az ösvényen
terelte őt előre.
Töprengve ráncoltam a homlokom, John arcát fürkésztem.
Ő továbbra is az útra meredt.
– Ezért hagytál fel a dílerkedéssel?
Nyugtalanul fészkelődött az ülésen, és egy pillanatra felnézett
az útról, hogy rám pillantson. A tekintete tele volt bűntudattal.
Összeszorítottam a szám. Biztos nincs mélylélektani elemzésre
szüksége. Mind a ketten torkig voltunk már ezzel az egésszel. De
mégis…
–  Ne okold magad a történtek miatt, John! Ne hibáztasd
magad!
Jó ideig hallgatott.
Rockzene töltötte be a kocsi belső terét, és a nyitott ablakon
kiáramlott az útra, ahogy haladtunk. Egy női hang arról énekelt,
hogy az éjszaka a szerelmeseké.
– Ez milyen dal?
– Patti Smith. Elég régi szám. Te jó ég, ez a kocsi valószínűleg
öregebb, mint mi ketten együtt! – A  kazettás lejátszó nyílására
pillantott, és láthatóan megkönnyebbült, hogy témát váltottam.
– Ú, beragadt a kazetta a lejátszóba!
– Jó szám.
Hosszú ujjaival a kormányon dobolt, a másik kezét közben a
sebességváltón tartotta.
–  Miért csinálod? – kérdezte, és a kezem felé biccentett,
amivel a homlokomat takartam. – A heg miatt?
– Igen.
A fejét csóválta.
– Ne takard el magad, semmi szükség rá!
Erre nem tudtam mit felelni.
Szótlanul hajtottunk a tóhoz. A  sok sötét, csendes kis
partszakasz és a tavat körülvevő parkok kiváló búvóhelyek
voltak. De mi természetesen nem ezért jöttünk ide. Alapvetően
gőzöm se volt róla, miért jöttünk ide.
– Gyere! – szólt, kiszállt a kocsiból, és kibújt a pólójából. Hogy
miért kell folyton félmeztelenül mászkálnia?
Igazából nem tudtam, mennyit bír még a szívem és a
hormonjaim, miután az önszeretet sajnos nem működött. Egyik
pillanatban boldogan elképzeltem John kezét és száját, ettől
hasig teljesen átforrósodtam. A  következő pillanatban újra a
Drop Stopban találtam magam, körülöttem minden tiszta vér, a
rettegéstől pedig dübörög bennem az adrenalin. Semmi nem
működött. A  testem és a tudatom összeesküdött ellenem.
Legszívesebben üvöltve a falba vertem volna az öklömet. Úgy
éreztem magam, mintha valahogy mindentől el lennék
választva.
–  Hová megyünk? – kérdeztem. A  kocsi mellett álltam, és
Johnt figyeltem, aki a cipőjét ügyeskedte le magáról.
– Úszni. Gyere már, itt nincs közönség!
Jaj!
– De miben leszünk?
John megállt, és rám bámult.
–  Fehérneműben. Miben másban? Felejtsd el, hogy
rákérdeztem! – motyogtam.
A félhold magasan világított az égen. Még mindig jobb, mint a
telihold, de mégis. Nem szerepelt a kívánságlistám élén, hogy
John előtt levetkőzzem. Egyáltalán nem szerepelt rajta.
–  Van valami gond? – kérdezte, miközben kibújt a
farmerjából. – Csak nem félsz?
– Nem. – De.
– Ugrottál már szikláról vízbe?
– Szikláról? – Körülnéztem, és ekkor jöttem rá, hogy pontosan
hol is vagyunk a tónál. – Koromsötétben akarsz egy szikláról a
vízbe ugrani? Te megőrültél?
Hátravetett fejjel teli torokból hahotázott. Idióta.
A nevetése furcsa hatással volt rám.
– Te ezt komolyan gondolod.
– Hát persze. Siess már! – A farmerje a vezetőülésen landolt,
aztán bevágta az ajtót, és hátradőlt. – Ha úgy jobb érzés, akkor
nem nézek oda.
– A francba!
– Nem baj, ha fél az ember. Csak nem szabad, hogy a félelem
bármitől is visszatartson.
Meg tudom csinálni.
Nem, nem tudom.
Jézus, Mária!
Reszkető kézzel húztam le a cipzáram, és kibújtam a
ruhámból. Kihámoztam magam a cipőmből meg a zoknimból,
majd mindent ledobtam a kocsiba. Istennek hála egy
visszafogott fekete csipke melltartó és egy egyszerű pamut női
bokszeralsó volt rajtam.
– Mehetünk.
A lábam alatt éreztem a füvet és a földet, felettünk csillogott,
szikrázott az ég. A  szikláról egész nyáron ugráltak emberek.
Olyasmi volt ez, mint valami beavatási szertartás: először is az
embernek elég hülyének kellett lennie ahhoz, hogy levesse
magát a vízbe, utána meg elég jó úszónak ahhoz, hogy
kievickéljen a partra. Soha nem éreztem késztetést arra, hogy
megcsináljam ezt a szertartást.
–  Mindig lányokkal jössz ide? – kérdeztem, miközben
követtem Johnt az ösvényen. Mivel elöl ment, nem látta a
hófehér, rengő részeket a testemen. A kezem egy pillanatra sem
állt meg: hol a mellem elé tettem, majd a hasamat fogtam, hol
meg a combjaimat tapogattam. Buta komplexusok. De most
komolyan, mégis mit keresek én itt? Majdnem engedtem a
kísértésnek, hogy megforduljak és elmeneküljek. Legjobb
szándékom ellenére sem tudtam elképzelni, hogy John idejön
kirándulni az éjszaka közepén az egyik pomponlánnyal, vagy
valaki mással azok közül, akik Hang szerint a VIP szabadidős
cimborái közé tartoztak.
–  Nem – mondta egy kicsit derülten. – Andersszel szoktunk
néha idejönni, ennyi.
– Már régóta barátok vagytok?
– Az első osztály első napja óta.
Georgiával mi is így voltunk. Vicces, hogy az örökre milyen
gyorsan véget tud érni. Még mindig fájt, ha rá gondoltam, de
elhessegettem az érzést. Sokkal érdekesebb volt egy kaland
Johnnal, mint a belső konfliktusaim.
–  Itt óvatosan! – Felém fordult, és a kezét nyújtotta. Az ujjai
erősebbek voltak, mint az enyémek, a bőre érdesebb. Együtt
másztunk fel a köves ösvényen, és végül ott álltunk a szikla
szélén. Elengedtük egymás kezét, minden visszatért a
viszonylagos normalitásba.
– Hogy csináljuk? – kérdezte. – Én menjek elsőnek?
– Jó sötét van ott lent. A vizet is alig látom. – A lábujjaimmal
lepöcköltem pár kavicsot. Reptükben egymásnak koccantak, és
végül a vízbe csobbantak.
– Ne izgulj! Van ott lent víz.
Érdekes módon annyira azzal voltam elfoglalva, hogy
felcaplassak a domb tetejére, és az ugrástól is annyira
rettegtem, hogy teljesen elfelejtettem a testemen rágódni. John
futólag végigmért. Az arcán semmilyen döbbenet nem látszott.
Egyértelműen barátok voltunk. És ez jól volt így. Mégse tetszett
az elképzelés, hogy ő a vízből nézze, ahogy én zuhanok. Az
ugyanúgy nem tetszett, hogy fentről nézze az előadást.
– Lelökjelek? – kérdezte.
– Ne merészelj!
A rohadékból újra kitört a röhögés.
– Lazulj el, Edie! Soha nem tennék ilyet!
Dühös pillantást vetettem rá.
– Bocsi! Bízhatsz bennem. Esküszöm!
– Na, jó. – Csak ennyit motyogtam.
– Na – szólalt meg ő végül. – Hogy legyen?
– Ugorhatnánk együtt?
– Persze.
A  kezemet nyújtottam, ő megfogta, és erősen, biztosan
szorította.
– Háromig számolunk, aztán ugrás – mondta. – Készen állsz?
– I-igen.
– Egy. Kettő. Három. – És ugrottunk.
Visítottam, ő nevetett, a tó pedig közeledett felénk. Adrenalin
lüktetett végig a testemen, és annyira élettel telinek éreztem
magam, mint nagyon régóta.
Gyorsan vége lett. A  vízbe érve alámerültünk a sötétbe.
Természetesen el kellett engednem a kezét, hogy kiússzak a víz
felszínére. Túléltem, hála a jó istennek, de a szívem a fülemben
dübörgött. A fehérneműm is épségben megúszta.
 John a vizet taposta a lábával. Nedves haja az arcába lógott.
– Jól vagy?
– Igen. Szuper volt!
– Mit nem csináltál még életedben?
–  Nem is tudom. – A  karjaimmal kalimpálva tartottam fent
magam. Milyen kínos beszédtéma! Nem akartam hazudni neki,
de túlzottan a részletekbe se akartam belemenni. – Csak a
szokásos.
– Füveztél már?
– Nem, még nem. – A vallomásom után kicsit hülyén éreztem
magam. – A rendes lányok nem csinálnak ilyet. Mi nem járunk
sehová, Istenről elmélkedünk, és hasonló vacakságokkal
múlatjuk az időt.
– Te rendes lány vagy?
–  Nem – feleltem, és átgondoltam a választ. – Már nem. Úgy
értve, hogy nemrég hitet váltottam.
Mosoly suhant át az arcán, a szemében pedig olyan megértést
láttam, amit senki nem tudott megadni nekem.
– Én is – mondta.
– Ki ér ki először a partra?
– Oké, benne vagyok.
– Vigyázz, kész, rajt!
Látszólag könnyed csapásokkal szelte a vizet, én jól
lemaradtam a kutyaúszásommal. De nem is igyekeztem nagyon
tartani a lépést.
– Te nyersz! – kiáltottam utána, és hallottam a nevetését.
A  sport nem volt az erősségem. A  bevásárló-, tévé- vagy
olvasásmaratonoktól eltekintve garantáltan én voltam mindig
az utolsó. Mindegy. Mindenkinek vannak erős és gyenge
pontjai. Mindenki közülünk egyedi kis napraforgó.
Az úszóverseny záróképe számomra a parton sétáló John
nagyszerű látványát jelentette. Csuromvizes, sötétszürke
bokszeralsója a fenekére tapadt, és te jó ég, micsoda fenék volt
az! Ohó. Ebben a pillanatban jól jött volna egy fotografikus
memória. Nem mintha ezzel a barátomat tárgyiasítani akartam
volna, mert az helytelen lenne. És ostoba.
Úgy rázta ki a hajából a vizet, mint egy nagyra nőtt kutya. Én
a kezembe fogtam a hajam és kicsavartam, aztán lassan
követtem őt. Közben próbáltam újra rendesen levegőt venni.
A sminkem valószínűleg a fél arcomról lefolyt. És akkor mi van?
Az ugrás elmosta ideges nyugtalanságom nagy részét. John a
kocsi belsejéből előszedett egy öngyújtót és egy kis táskát.
– Ülj fel a motorháztetőre! – mondta, azzal ő is felmászott, és a
szélvédőnek dőlt.
– Nem árt a kocsidnak?
–  Nem. Így nem fog fázni a hátsónk, és gyorsabban
megszáradunk.
– Jó ötlet! – Óvatosan felmásztam a fedélzetre, remélve, hogy
a fém nem fog nyikorogni a súlyom alatt, vagy valami ilyesmi.
Rögtön vissza kellett volna vennem a ruhámat. Az lett volna a
legokosabb. Most már mindegy.
Lángocska villant. John meggyújtotta a cigit, és felém tartotta.
– Hajrá!
–  Csönd. – A  mosolyom az izgatottságtól kicsit tétovára
sikeredett.
John visszamosolygott, és óvatosan átadta nekem a jointot.
Hosszabb vonakodás nélkül a számhoz vettem, majd a füstöt
lassan és mélyen leszívtam a tüdőmbe, csak utána fújtam ki.
Egy füstfelhő szállt fel a számból, a szemem szúrt kicsit. Aztán
majdnem kiköhögtem a tüdőmet.
– Jól vagy? – érdeklődött.
Köhögés közben a kezembe bólintottam, és visszaadtam neki
a jointot.
– Abszolút. Lázadó vagyok.
– Nagyon kemény csaj vagy. Kicsit félek is tőled.
– Köszi.
–  Kicsit óvatosabban szívd meg! – tanácsolta. – A  fű jobban
éget, mint a dohány.
Kényelmesen feküdtünk a kocsin, váltakozva szívtunk és
felbámultunk az égre. A  testem ellazult, minden súly, minden
földi gond lehullott rólam. A  combom vastag volt, és a hasam
rengett.
És? Életben voltam, és annyi helyet foglalhattam el, amennyit
akartam.
– Szarok a boldogtalanságra! – jelentettem ki.
– Szarsz a boldogtalanságra? – ismételte meg John, és kérdőn
nézett rám.
– Igen. Abszolút.
John szája mintha mosolyra húzódott volna. A  tekintete az
arcomról a mellemre vándorolt, és vissza. Valószínűleg
magában jót derült a kivörösödött szememen. Elfogódottan
karba tettem a kezem a mellkasomon.
Szellő fújt a tó felől, hűvösebb, mint eddig. Aranyat ért az
ötlete, hogy a kocsi meleg motorjára üljünk. Ki gondolta volna,
hogy egy ilyen izomautó ilyen kényelmes tud lenni?
– Nem úgy nézel ki, mint egy díler – jegyeztem meg halkan.
–  Ez valószínűleg jól is van így. Az üzlet szempontjából.
Macera, ha a zsaruk látják rajtad, hogy dílerkedsz.
–  Ez igaz. – Keresztbe tettem a lábam. – Mit gondolsz, fogsz
még dílerkedni?
–  Nem, ennek vége. – Elsimította a haját az arcából, és
legalább egy percig hallgatott. – Dillon kezdte az üzletet. Amikor
eljött a gimiből, én gyakorlatilag megörököltem egy részét. De
az már nem volt jó, hogy átállt a keményebb cuccokra.
Befogtam a szám, és hallgattam.
–  Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy a Drop Stop
megváltoztatott pár dolgot. Amikor Chrisre néztem, arra
gondoltam, lehet, hogy nemsokára Dillon is így végzi. Dillon
láttán pedig az merült fel bennem, hogy hamarosan én is olyan
leszek, mint ő. – Mélyet szívott a jointból, és lassan kifújta a
füstöt. – Hát igen. Dillonnak is mondtam, hogy befejeztem, és a
nagybátyámhoz költöztem.
–  Te nem a szüleiddel élsz? – Az egyik lány említett valami
ilyesmit. De mégis furcsa.
– Apu fent északon kapott munkát. – Csak ennyit felelt.
Bólintottam, mert úgy éreztem, valahogy reagálnom kell.
– A dílerkedésnek nincs jövője. Valami mást kell kitalálnom.
– Igen, ebben tutira igazad van. – Az arcára vetülő árnyékokat
tanulmányoztam. A  lányok is csodálkoztak, hogy John hirtelen
elkezdett érdeklődni a suli és a tanulás iránt. De nyilván ez volt
a magyarázat.
Egy ideig hallgattunk, és a gondolatainkba merültünk.
Különös: a magassága, testalkata, mély hangja és okos tekintete
miatt felnőttebbnek tűnt, mint a többség. Újra az eget bámulta.
Bár nagyon jó volt Johnt stírölni, őt utánozva én is felnéztem az
égre. Akármennyire be vagyok is állva, nem engedhetek meg
magamnak holmi buta gondolatokat.
Elérkezett az éjfél, majd eltelt, és én életemben először nem
értem haza időben. Mivel anyu dolgozott, ez nem nagyon
számított. Egy rendes lánynak mégis pokolian félnie kellett
volna a lebukástól. De ezek a félelmek kicsik voltak, butácskák.
Nem volt jelentőségük.
– Olyan szép ez az éjszaka! A természet és az egész, minden.
Az egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy a holdat és a csillagokat
nézegetem. – Én voltam a soros a jointtal, és most már nem is
köhögtem annyira. Percről percre könnyebben ment a társalgás
Johnnal. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a közös
történetünknek, az ugrásnak vagy a cuccnak volt köszönhető.
De jó érzés volt hagyni, hogy a szavak csak úgy áramoljanak,
miközben ő hallgat engem. Elégedetten sóhajtottam. –
A  könyvek mellett. A  sütik, a kávé, a zene, a filmek és a
shoppingolás mellett. Az embernek annyi hobbija lehet,
amennyit csak akar.
– Szerintem is így van.
– Te jössz!
– Hm. – Szívott egyet az illegális drogunkból. – Gördeszka.
– Igen. – Vártam. – És még?
A homlokát ráncolva gondolkodott. Láthatólag neki nem volt
annyi szava, hogy szabadon akarja őket áramoltatni.
– Andersszel kosárra dobálni.
 Ezért volt neki ilyen teste, nekem meg olyan, és ez a kettő
soha nem fog közel kerülni egymáshoz. Szomorú, de igaz.
– A sporton kívül valami?
– A filmek okék. Akció, horror, ilyesmik.
– Én is így vagyok vele. Még valami?
Erősen gondolkodott, csend lett. Rovarok, éjszakai madarak
és a fákat hajlongató szellő adták a háttérzajt. Végül mélyet
sóhajtott.
– Igazából eddig a legtöbb időmet azzal töltöttem, hogy füvet
árultam.
És a pomponcsajokkal bandáztál, tettem hozzá gondolatban,
mert a féltékenység ciki és a többi, és a többi.
– Kellene neked egy új, legális hobbi.
–  Így van. – Hunyorogva az égre nézett. – Fogadok, hogy a
Drop Stop fősulis pénztárosának voltak tervei. Több százan
vettek részt a temetésén. Láttam a barátnőjét is. Teljesen maga
alatt volt.
– Te elmentél a temetésére?
Bólintott.
– Így tűnt helyesnek.
–  Én a bordatörésem meg a többi dolog miatt kíméltem
magam. – Vajon lett volna bátorságom elmenni, ha lehetőségem
nyílik rá? Nem voltam benne biztos.
A  hold felettünk nem csinált semmit. Valahogy lehetett rá
számítani, ahogy teljesen ítélkezésmentesen vándorolt az égen,
és egyszerűen tette a dolgát. Jó barátságban voltam a holddal,
főleg az utóbbi időben. A hosszú, szörnyű éjszakákon társaságot
nyújtott. A titkaimat megtartotta, senkinek nem árulta el, hogy
éjszakánként milyen gyakran ébredek fel rettegve, hideg
verejtékben úszva.
– Neked milyen rémálmaid vannak? – kérdeztem Johntól.
Rám nézett. A tekintete sötét volt. Nem mondott semmit.
– Legszívesebben nem is aludnék.
Bólintás.
– Gondolj bele, mennyi időt veszteget el az ember alvással! –
mondtam. – Micsoda pazarlás! Mármint én szeretem az
ágyamat, de az álmokról le tudnék mondani.
Nem tett megjegyzést.
– Köszi az estét! – mondtam halkan. – Olyan szép itt!
Mosolygott.
– Igen.
– Lehetnénk barátok.
Kedvtelve rám nézett.
– Már azok vagyunk, liba!
Az is pokolian jó érzés volt, hogy John Cole ugratott. De ekkor
hirtelen egy teljesen másik érzés kerített hatalmába.
– Úristen, mindjárt éhen halok!
Hazafelé benéztünk egy In-and-Out Burgerbe, aztán hazavitt.
Bár már nem voltam elszállva, mégis továbbra is könnyen
tudtam vele beszélgetni. Megnyugtatott. Megértett, mert
ugyanazt élte át, amit én. Sőt, még most is abban élt. Ráadásul
különösebb forgolódás nélkül is el tudtam aludni. Ez volt életem
legjobb estéje.
 tizenöt

Vasárnap este…
 
Én: Fent vagy?
 
Egy perc múlva rezgett a telefonom.
– Halló?
– Szia! – köszönt John halkan. – Hogy vagy?
– Jól. És te? Mi újság?
– Egy pillanat! – A háttérben egy női hang kérdezte tőle, kivel
beszél. Gondolom, válaszolt. Valamit dünnyögött, zajt hallottam,
majd ajtócsukódást. John sóhajtott. – Bocs!
–  Semmi gond. – Egy Netflix-sorozatnézésben zavarhattam
meg. Király. Ügyi vagy, Edie!
– Hogy telt a napod?
–  Hm, anyuval lógtunk. Próbáltam egy kicsit tanulni.
A szokásos. És te?
– Az autómat szerelgettem. A Zabhegyezőt olvastam.
Megvetően fújtattam.
– És mit gondolsz róla?
– Igazából szerintem egy kicsit túllőttél a célon.
–  Lehet – ismertem el. – Bár hangos, kínos és teljesen
észszerűtlen kirohanásomban inkább az aggodalmamnak
adtam hangot, hogy bizonyos idióták mit tettek a könyv
nevében.
– De ezért nem lehet a könyvet felelőssé tenni!
–  Lehet, hogy igazad van – motyogtam. – Úgy tűnik, ez a
könyv irritál. Újabban vannak dolgok, amik irritálnak…
– Ez nem meglepő.
Csend.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte.
– Igen.
–  Repülsz, de nem tudsz elég magasra szállni, hogy
megmenekülj? Vagy te halsz meg Isaac helyett?
A fenébe!
– Túl sokat dumáltam neked tegnap.
Csendesen nevetett magában.
– Tőlem nem kell tartanod. Én megértelek, oké?
–  Igen – feleltem inkább udvariasságból. Kiadtam magam
ennek a menő, szuper jóképű srácnak? Most már tudja, milyen
egy komplett idegroncs vagyok? Nekem teljesen elment az
eszem?
Hallgatás.
–  Én arra szoktam felébredni, hogy lövést hallok, és azt
hiszem, hogy a golyó nemcsak súrolt, hanem a mellkasomba
fúródott.
– Úristen! Ez borzalmas!
Csend.
–  Folyton vér szagát érzem, pedig nincs is vér sehol –
mondtam.
A nevetéséből hiányzott minden derű.
 –  Én soha nem bírtam a vért. De most… kifejezetten rosszul
vagyok tőle – mondta.
– Szerinted mennyi idő alatt lehet túllépni ezen az egészen?
–  Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán. – Levertnek, kicsit
elveszettnek tűnt. Én is körülbelül így éreztem magam.
Kattanás, majd mély levegőt vett, és kifújta. – Nem tudom
elképzelni, hogy valaha is el fogom ezt felejteni.
– Valószínűleg a részed lesz. Hozzászoksz.
Hanyatt feküdtem az ágyamon, és az éjszakai égboltot
bámultam. Mélyenszántó gondolatok jártak a fejemben.
Mélyenszántó, értelmetlen gondolatok, amilyenek az éjszaka
közepén cikáznak az ember fejében, és élet-halál, fájdalom és
végtagcsonkítás körül keringenek.
– El is felejtettem megköszönni, hogy hétfő reggel újra jöttél a
suliba. Nagy szívességet tettél vele nekem.
– Hogy érted?
– Elterelted vele a többiek figyelmét az új diákról, rólam.
– Haha, szívesen.
–  Tartozom neked valamivel. Ha nehéz az angolházi, akkor
segítek, oké?
Egy pillanatig hallgatott, és hirtelen nem voltam benne biztos,
hogy még vonalban van-e.
– John?
– Oké, megbeszéltük. – Óvatosnak tűnt a hangja. – A matekkal
jól elvagyok. De amikor versekről meg hasonló baromságokról
van szó…
–  Értem. – Nevettem. – Jó vagy a számolós feladatokban? Én
soha nem tudtam mit kezdeni a számokkal. Nem vagyunk jó
barátságban.
–  Akkor kölcsönösen segítsünk egymásnak. – Újabb mély
levegővétel. – Komolyan mondtam, Edie.
–  Oké. – Mosolyogtam, de gyorsan lehervadt a számról a
mosoly. – Van még egy kicsit meredek tervem. Eszembe jutott,
hogy esetleg nem akarsz elmenni a sírjukhoz? Nem muszáj.
Csak felmerült bennem.
– Igen, ez… Menjünk! Holnap este jó?
– Szuper.
–  Indulnom kell haza – mondta. – Jól vagy? Próbálsz majd
elaludni?
– Igen. Köszi a beszélgetést!
– Szívesen, bármikor.
A szívem a bordáim alatt majdnem kihagyott.
– Jó éjt, John!
– Jó éjt, Edie!
 tizenhat

Két csokrot vittem, John egy hatos csomag sört. A maga módján
mind a kettő megfelelt a helyzetnek.
Lassan bandukoltunk a temetőben. A holdfény megvilágította
a sírköveket és a szárnyas angyalszobrokat. Soha nem mertem
volna sötétben egyedül idejönni. Az egész helytől ideges lettem.
Mivel Johnnak suli után még dolgoznia kellett, ezért csak késő
este tudtunk útnak indulni. Nekem ez jó is volt, mert így nem
kellett anyunak megemlítenem a Drop Stopot, vagy azt, miért
fogott el hirtelen a vágy, hogy halottakat látogassak. Mindkettő
csak nyugtalanította volna, és lassan kezdett elegem lenni
abból, hogy anyut folyton stresszelem.
John szerencsére ismerte az utat, és tétovázás nélkül vezetett
a temetőn keresztül. Ezen az estén Johnnak más volt az illata.
Fűszeres, mintha aftershave-et használt volna. Isten bocsássa
meg nekem, hogy pont ezen a helyen veszek észre ilyen
részleteket. Nem kérdés, ha így folytatom, a pokol tüzében
fognak meggrillezni.
–  Hol dolgozol? – kérdeztem, a pillantásomat a földre
szegezve, nehogy megbotoljak.
–  A  nagybátyám kertészetében – felelte. – Csak pár hete
kezdtem. A  fűeladásról a fűkaszálásra nyergeltem át. Vicces,
nem?
 –  Haha. – Bár háttal volt nekem, vigyorogtam. – Nekem is
munkát kell keresnem. Ez a következő tétel a listámon.
– Nem kapsz zsebpénzt?
– Már nem. A magatartásom miatt.
– Akkor a munka is egy új dolog lesz az életedben?
–  Igen. Az első munkahely. Olyan vagyok, mint egy
elkényeztetett, magánsuliba járó majom?
– Nem, annyira nem vagy elviselhetetlen.
–  Még lehetek – tiltakoztam, és felhúztam az orrom. – De
egyébként igen, kinek lenne energiája annyit hisztizni?
Megállt.
– Megérkeztünk.
A  földet friss és hervadt virágok borították egy sötét sírkő
előtt. Próbáltam visszaemlékezni a pénztáros srácra. Az arca
részleteire, döbbent tekintetére, amikor a szemét kajákkal teli
kosaramat a pultra tettem. Az éjszaka egyes részletei ijesztő
pontossággal jelentek meg lelki szemeim előtt, mélyen
bevésődtek az emlékezetembe, mások viszont elhomályosultak,
alig emlékeztem rájuk. Bármelyik pillanatban alámerülhettek a
tudatom mélyére, és örökre eltűnhettek.
–  Már nem emlékszem az arcára – mondtam, miközben
lehelyeztem a virágaimat a többi mellé. – Miért nem tudom
felidézni az arcát?
John letett egy sört a sírkő mellé, odanyújtott nekem egy
nyitott üveget, majd magának is vett egyet.
– Jó ideje ott dolgozott. Nem zavarta, hogy én ott bonyolítom
az üzleteimet. Sőt, néha ő is vásárolt tőlem. Kedves srácnak
tűnt.
 Lenyeltem a hideg folyadékot, közben igyekeztem nem
figyelni az élesztő- és komlóízre. Soha nem fogom szeretni a
sört. Különösen, hogy azt az éjszakát juttatta az eszembe,
amikor véresen a földön feküdtem, miközben John megpróbálta
Christ visszatartani, nehogy teljesen becsavarodjon, és
mindannyiunkat megöljön. Azt viszont nem fogom soha hagyni,
hogy a rossz emlékek visszatartsanak engem bármitől is. Ahogy
most sem.
– Főiskolás volt, aki esténként ezt a vacak munkát végezte, és
értelmetlenül meghalt. – Pislogtam, hogy visszatartsam a
könnyeimet. Semmi értelme nem volt sírni, soha nem segített.
– Igen.
–  Ez a rohadt Chris. – Gyűlölet lobbant lángra a szívemben.
Soha senkinek nem kívántam korábban olyan kegyetlen halált,
mint neki. A  gyűlölet nagy súllyal és sötéten nehezedett a
gondolataimra, mélyen a testemben fortyogott. Eszem ágában
nem volt neki megbocsátani.
John alaposan meghúzta a sörét.
– Gyere, Isaac is itt fekszik nem messze!
Botladozva követtem, közben a sör élettelenül, elfeledve
lógott a kezemben. Isaac sírját virágok és leégett
gyertyacsonkok borították. John ide is letett egy sört. Én a másik
csokrot helyeztem le, és bámultam a sok virágszirmot és tüskét,
a sötétben világító fehér részvétnyilvánító lapokat, de közben
mintha valójában nem láttam volna semmit. A halál olyan volt,
mint egy kő, ami a mélybe rántott engem. A  történtek előtt az
életem sokkal egyszerűbb volt, és gondtalanabb. Halhatatlan
voltam, nem létezett számomra a holnap, csak az itt és mostban
éltem. Míg Chris és a fegyvere mindent tönkre nem tettek.
–  Miattam halt meg – mondtam, és egy kicsit
megtántorodtam. Bizonyos tények annyira súlyosak. – Ha ti
ketten nem próbáltok segíteni, Isaac talán még…
–  Ezt hagyd abba! Ne hibáztasd magad! – John arcát árnyak
rejtették el. Kinyújtotta a kezét, és érdes tenyerébe fogta az
arcom. Ez a mozdulat, az érintés teljesen váratlanul ért. – Edie,
döntéseket hoztunk. Következőnek Chris bennünket vett volna
elő. Egy másodpercig nem habozott volna.
Az érintésétől alig kaptam levegőt, beszélni meg végképp nem
tudtam.
– Érted?
Sikerült kicsit biccentenem, mire elvette a kezét. Fájt a
hiánya.
A  fejemben zűrzavar lett úrrá. Számtalan kérdés örvénylett
bennem. Mi lett volna, ha… De… Nem volt egyszerű válaszokat
találni olyan kérdésekre, amik az életről és a halálról szóltak.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy mi maradt a lábaim előtt
eltemetett testből. Arra, hogy a családjának min kell
keresztülmennie. A  sors annyira igazságtalan volt, és a
szerencse se volt jobb nála. Mégis keressük a dolgok értelmét,
valami rejtett igazságot. Milyen egy ostobaság!
–  Nem a te hibád – ismételte meg John. – Ha már valakié,
akkor az enyém. Én vettem őt rá, hogy támadja meg Christ, az
én ötletem volt.
A  szavaiban leplezetlenül jelenlévő fájdalom szíven talált.
Még a levegővétel is nehezemre esett.
–  Nem. Igazad volt az előbb. Chris következőnek veletek
végzett volna.
Nem szólt semmit.
–  És én is halott lennék. Nem adta volna meg magát, a
rendőrség pedig biztosan nem teljesítette volna a követeléseit.
Az egész helyzet teljesen kilátástalan volt. Mi meg
belekeveredtünk. – A  fejemet csóválva beleittam az undorító
sörömbe. Nem segített sokat.
– Senki nem felelős semmiért. – Szomorú volt, de még mindig
nem tűnt úgy a hangja alapján, hogy meggyőztem. Ő is ivott egy
kortyot, és felnézett az égre. – Egyedül Chris a hibás, ez a
rohadék narkós.
A  szavak maguktól buggyantak ki belőlem, még mielőtt
megszűrtem volna őket.
–  Időnként azt kívánom, bárcsak lett volna lőszer a
pisztolyban. Tudom, hogy akkor már mi ketten igazából nem
voltunk veszélyben. Ott volt már a rendőrség, de…
John nevetése fakón, örömtelenül csengett.
– Igen, időnként én is azt kívánom, bárcsak lelőtted volna.
Valahogy vicces volt, de mégse. Szégyellnem kellett volna
magam? Vagy egy ideje jobban tudtam nevetni a fekete, morbid
vicceken? Ez végül is nem lett volna olyan nagy baj. Ki tudja?
– Akkor gyilkos lett volna belőlem – töprengtem.
– Nem, akkor még nagyban ment a dulakodás. Önvédelem lett
volna. Mit gondolsz, ha ez megtörténik, akkor most jobban vagy
rosszabbul éreznéd magad? – kérdezte, és figyelmesen nézett.
Erősen gondolkodtam.
–  Nem tudom. Akkor megöltem volna valakit, de talán az
igazságot szolgáltam volna vele. Érted? Mindenesetre kétlem,
hogy akkor itt állhatnék, és sörözhetnék a sír mellett.
Bólintott.
–  Muszáj volt eljönnöm ide – mondtam. – Köszi, hogy
elkísértél.
– Ez természetes.
– Szerinted egyszer majd minden olyan lesz, mint régen?
– Nem. – Leejtette az üres üveget a földre, és kinyitott egy újat.
– Szerintem, ha csak úgy simán visszatérnénk a normalitásba,
akkor még jobban össze lennénk zavarodva, mint így.
Néztem a holdat, ahogy sugárzó, ezüstös fényét a sötétségbe
küldte.
– Tudod, lehet, hogy igazad van.
 tizenhét

A zsebpénzem megvonása volt a hivatalos büntetés azért, mert

megütöttem Karát, és zavartam az órát. Az intézkedés
határozatlan időre szólt. Heves vitákat folytattam anyuval
emiatt, hiszen nemrég mégiscsak egy durva traumát kellett
átélnem, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy bizonyos szabályokat
be kell tartani. Például nem szabad másokat megtámadni, még
az agresszív libákat sem, akik ezt nagy valószínűséggel
megérdemelnék. Pókerarcot vágva megtartottam magamnak a
véleményemet.
Anyám állta a benzint a suliba és vissza, és az ebédemet is,
többet nem. Mióta viszont az álmatlan éjszakáimon elkezdtem
céltalanul autózgatni, ez egyre inkább gond lett. Johnnak igaza
volt, ezek a kocsikázások egy kicsit segítettek. A  pénzhiány
eleinte nem volt nagy ügy. Karácsonyról még maradt egy kis
megtakarításom, és az olvasást is hanyagoltam. De egy ideje
megváltoztak a dolgok. Új könyvek jelentek meg, amiket muszáj
volt megvennem. Egy young adult fantasysorozat harmadik
részét mindenáron el akartam olvasni, de csak akkor akartam
megvenni, ha a többit már kiolvastam.
Jelenleg maximum annyi ideig voltam képes bármire is
odafigyelni, mint egy aranyhal, de ez a könyv képes lett volna
lekötni. Persze mehettem volna a könyvtárba is, előjegyezni
azokat a könyveket, amiket el akartam olvasni. De a türelem
nem tartozott az erősségeim közé. Az utóbbi időben legalábbis.
Ha valamit meg akartam csinálni, azt mielőbb akartam. Mielőtt
egy pszichopata közbelép a fegyverével, és mindennek véget
vet. Vagy egy autóbaleset. Vagy akármi.
Látva anyám komoly neheztelését a sulis elzárás miatt,
belátható időn belül nem számolhattam azzal, hogy újra ömleni
fog a pénz a kasszámba. A  nagyanyám nem értett egyet azzal,
hogy a középiskolások az energiájukat diákmunkára pazarolják.
Szerinte tanulni kell, méghozzá folyamatosan. De a nagyanyám
Arizonában volt, és mivel már nem ő fizette a taníttatásomat, a
befolyása, a heti ellenőrző hívásait leszámítva, eléggé leszűkült.
Ebben történt némi változás, ami engem érintett, és ez jó érzés
volt.
–  Carrie, anyukádnak nincs szüksége valakire a
fodrászüzletében? – kérdezte Hang Carrie-t hétfőn ebéd közben.
– Nincs – rázta meg a fejét Carrie, aki épp egy szelet pizzába
akart beleharapni. – Ott vagyok neki én és egy tanuló. Sajnálom.
– Nekem is szükségem van melóra – mondtam.
Hang sóhajtott.
– Nekem még jobban kell.
– Én nem kapok zsebpénzt.
– Nekem meg tegnap este a vécébe esett a telefonom.
Fintorogtam.
– Te nyertél.
–  Akkor nem csodálkozom, hogy nem hívtál vissza – mondta
Carrie. – Egyszer apu telefonja is beleesett a klotyóba, egy
vadiúj teló, azonnal vége lett.
 –  Szar ügy. – Sophia vigyorogva megbökte a könyökével
Carrie-t. – Érted? Érted?
Carrie elkínzottan sóhajtott.
– Igen. Nem túl kifinomult poén.
– Nem, tényleg szar! – csatlakozott Hang.
– Mondom, hogy az! – Sophia vigyorogva a magasba lendítette
mindkét kezét.
– Jaj, ne! – Hang az asztalra tette a homlokát. – Az én hibám.
Belesétáltam.
–  Muszáj még bátorítanod is? Szégyelld magad! – mondta
Carrie egyszerre nevetve és rágva. – Sophia, te aztán tényleg
szörnyű vagy!
–  Sajnálom. – Sophia Carrie vállára hajtotta a fejét, és
felnézett rá. – Így is szeretsz?
Sophia vonásai ellágyultak.
– Azt hiszem, igen. Igen.
Ezek ketten annyira édesek voltak, hogy belefájdult a szívem.
Nem azért, mintha rossz lett volna egyedül lenni. Éltem és
virultam. Csak közben mégis hiányzott egy picit John társasága.
Az izgalom. Vannak előnyei is annak, ha az ember együtt lóghat
valakivel, akit kedvel.
–  Hol akartok elkezdeni munkát keresni? – érdeklődött
Sophia, aki részmunkaidőben egy ruhaboltban dolgozott.
Felesleges lett volna érdeklődnöm, hogy van-e ott üres állás,
mert az én méretemben nem is árultak ruhákat.
– Megnézzük a helyi lapot – mondta Hang vállat vonva.
–  Önéletrajzot is kell írnunk, amit oda tudunk adni az
üzletekben – vetettem fel. – Megpróbáltad már a mobilodat egy
zacskó rizsbe tenni, hogy kiszívja belőle a nedvességet?
Hang bólintott.
–  Végleg elromlott. A  szüleim nem akarnak karácsony előtt
újat venni. Addig viszont nem várhatok.
– Akkor tényleg vadásznunk kell valami állást.
– Egyetértek.
Az asztal felett összekoccintottuk az öklünket. Juhé, a női
összetartás! A csengő megszólalt, összekaptuk a cuccainkat.
–  Sziasztok! – búcsúzott Sophia, miután Carrie még gyorsan
nyomott egy puszit az arcára.
Hanggel mi együtt próbáltunk utat törni magunknak a tömött
folyosókon. Legalább már nem rezzentem össze minden egyes
alkalommal, amikor elmentünk Isaac emléksarka mellett. De
továbbra is elfordítottam a tekintetem, bár végül is mindegy
volt. A  sok hervadt virág és a fotók így is beleégtek az
emlékezetembe.
De ma nem az elhunytak voltak felelősek az idegességemért.
A  hasamban sem repkedtek a pillangók, nem. Az ebédhez
adott kétes húsdarab miatt legfeljebb émelyeghetek. Mély
levegővétel. Az tuti nem ok a szédelgésre, hogy mindjárt
találkozom Johnnal angolon. A  mellkasomra szorítottam a
könyvem, és némán nyugtattam magam.
Valaki úgy nekem ütközött, hogy a könyvem kirepült a
kezemből. Felkaptam a fejem, és bocsánatkérésre készültem,
hogy nem figyelek menet közben. De az utat az a lány állta el, a
gördeszkaparkból, a gúnyos vigyorú, sötét, hosszú hajú.
Nem véletlen volt tehát.
Én ezt nem fogom szótlanul tűrni. Nem fogok némán,
megfélemlítve állni, és játszani az áldozat szerepét. Az olyan
lányoknak, mint ő, annyi mindenük van, és mégis mindig
többet akarnak. Én nem fogom hagyni, hogy ennek így legyen
vége.
– Ő az enyém! – fújta, és szabályos arcát eltorzította az utálat.
Kérdőn oldalra billentettem a fejem.
– Kicsoda?
–  Ne játszd a hülyét! Tudod, kiről beszélek. – A  lánybandája
mögötte állt, gonoszan vigyorogtak, és nyílt megvetéssel mértek
végig. – Várhatod, hogy átengedem egy ilyen kövér tehénnek,
mint te.
–  Oké, akkor további jó szórakozást! – feleltem, és
közömbösen megvontam a vállam. Nagyon úgy nézett ki, hogy ő
lesz mostantól az új Kara. Vicces, úgy látszik, minden suliban
van egy ilyen némber.
De ekkor a csaj Hang felé fordult, hogy még több mérget
fröcsköljön szét.
–  Ha azt hiszed, hogy Anderset komolyan érdekled, akkor
csak álmodsz, te vágottszemű kis hülye!
–  Na, ne már – avatkoztam közbe határozott hangon, és
megtermett testemet kettejük közé toltam. – Ezt a rasszista
állatságot jobb, ha abbahagyod. Köszönöm!
– Fogd be, te ostoba…
– Most komolyan, miért nem lehet meglenni egymás mellett?
Nem lenne sokkal jobb az élet az ilyen előítéletes, szűk látókörű
ostobaságok nélkül? – kérdeztem. Hűvös volt a hangom, sőt,
közönyös. Olyan volt, mintha Chrisnek sikerült volna a tudatom
mélyére hatolnia a fegyverével, és ott átkapcsolnia valamit. Ez
okozta a rémálmokat, az álmatlanságot, a türelmetlenséget. De
pontosan ez a kapcsoló akadályozta meg azt is, hogy az olyan
emberek, mint Kara és a hozzá hasonlók ki tudjanak készíteni.
Most sem bírtam a középpontban állni, ahogy régebben sem, de
arra már sehogy se emlékeztem, milyen volt félni tőlük. Ez az
érzés egyszerűen eltűnt belőlem. – Ugye, Hang?
– Abszolút! – értett egyet velem Hang.
A szemétláda csak gúnyosan vigyorgott ránk.
– És ez már annyira unalmas – folytattam elnyújtva, és lopva
ökölbe szorítottam a kezem. – Ringyó vagy csak azért, mert
szeretsz miniben járni, és szereted a szexet. A barátnőd viszont
frigid hisztérika csak azért, mert szereti a bő ruhákat, és
nemrég kikosarazott egy srácot. És így tovább, felszínesen,
teljesen értelmetlenül. Ez az egész csak beskatulyázás,
értelmetlen, sértő címkézés, és semmi köze ahhoz, hogy mi,
emberek milyenek vagyunk valójában.
– Ebben tényleg igazad van – mondta Hang.
–  Mi a fenét hadoválsz te itt összevissza? – kérdezte a
hisztikirálynő.
–  Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy azt
csináljon, amit akar, anélkül, hogy az olyan seggfejek, mint te,
megkeserítenék az életét – mondtam. – Ez tényleg annyira
szörnyű lenne?
– Te mit mondtál az előbb, mi vagyok?
– Még csak nem is vagy túl eredeti – mondtam. – Istenem, ez a
kövérség téma! Van fogalmad, hányszor vágták már a
fejemhez? És ha ezt csak mint egy tényszerű megállapítást
fogom fel? Akkor sehol se vagy. De fogadjunk, ha próbálkozol,
akkor jobb sértések is eszedbe jutnak. Próbáld meg! Megvárom,
mert a véleményed nagyon, nagyon fontos. Akármilyen vagy is.
Kinyitotta a száját. Rosszindulata egy pillanatra zavarba ment
át, majd színtiszta dühbe.
És ez volt az én pillanatom. Az ezúttal rendesen ökölbe
szorított kezemet meglendítettem, és ütni készültem. Ám egy
erős kéz megragadta a karom, és visszatartott.
– Ne! – kért, és az oldalamhoz szorította az öklöm.
– Ó, jaj! – nyögött Hang.
– John! – A lány idegesen lebbentette hátra a haját. – Szia!
– Mi történik itt?
A torkomat köszörültem.
– Azt hiszem, a barátnőd bejelentette az igényét, vagy valami.
–  Basszus, Erika, együtt voltunk néhányszor, oké? Ennyi! –
John komoran nézett rá. – És jobb, ha nem balhézol Edie-vel!
– De…
–  Legközelebb talán nem leszek a közelben, hogy
megakadályozzam, hogy szétrúgja a segged.
A  csaj tágra nyílt szemmel bámult, és igyekezett annyira
kihúzni magát, amennyire csak tudta. Nem volt különösebben
meggyőző. Könnyedén ki tudtam volna készíteni.
John felvette a könyvem, és egy biccentés kíséretében
odanyújtotta.
– Köszi! – mondtam.
Vetett még egy utolsó rosszalló pillantást Erikára, majd maga
előtt betolt az osztályterembe. Valahogy túlságosan jó érzés volt,
hogy az ujjaival lágyan a derekamhoz ért.
–  Izgi volt – vélekedett Hang mögöttünk. – Még sose
keveredtem majdnem verekedésbe.
Magasba emeltem a két hüvelykujjamat. Hang mellettem állt,
mielőtt John közbeavatkozott volna. Ezért tiszteletet érdemelt.
– Edie, már megint verekedés a suliban? Komolyan? – nézett
rám John.
–  Ő  kezdte. – Lehorgasztott fejjel surrantam a helyemre. Úgy
éreztem magam, mint egy rossz kölyök, ami egyáltalán nem
illett a külsőmhöz.
–  Igen, de te azon voltál, hogy befejezd ezt. – John leült
mögém, és kifejezetten bosszúsnak tűnt. – Őrült nagy gáz lett
volna belőle, ha tényleg megütöd Erikát. Nem érte volna meg.
És ezt te is tudod.
– Hagynom kellett volna, hogy a barátnőmet sértegesse?
– Világossá tetted az álláspontod. Felesleges még verekedni is
hozzá.
–  Oké. – Előrefordultam. Nem értett meg, nekem meg nem
volt kedvem a magyarázkodáshoz. Az olyan srácokat, mint ő,
nem szokták terrorizálni.
– Nem azt mondtad, hogy már nem adsz mások véleményére?
– folytatta. – Én épp próbálok itt a suliban mindent helyrehozni,
úgy, hogy a múltam nem épp szeplőtlen. Nem akarok
belekeveredni a zűrjeidbe, érted?
Feldúltan fordultam hátra.
–  Azt hiszem, cserben hagy az emlékezetem, John.
Megmondanád, mikor kértem tőled segítséget?
A pillantása jéghideggé vált. Valószínűleg azt gondolta: hülye
liba.
Én biztosan azt gondoltam: barom.
 Mindkettőnk szerencséjére épp ebben a pillanatban lépett be
a terembe a tanárnő, és csendet kért. Óra közben végig olyan
érzésem volt, hogy John dühös tekintete a hátamba fúródik.
Mivel viszont nem volt szükségem bébiszitterre, hidegen
hagyott. Pontosan úgy, ahogy az idegesítő, idióta, ok nélküli
bűntudat is.
 tizennyolc

Szerencsénk volt az állásvadászattal. A  Rock Creek Plázában

smoothie boltot készültek nyitni. Hang és én pont arra jártunk,
amikor az üzletvezető egy hirdetményt ragasztott ki az ablakba
Eladókat keresünk felirattal. Ez aztán a remek időzítés! A  bolt
felszerelése leginkább csillogó nemesacél gyümölcsprésekből,
turmixgépekből és hasonlókból állt. A  falakon hatalmas
gyümölcsöket ábrázoló képek lógtak, az élénk narancssárga
dekorációba szinte belefájdult a szem.
Ingrid, a menedzser, a talpán rugózva mondta, hogy másnap
délután jöjjünk el a betanításra. Kiderült, hogy szeret így
rugózni. Nem tudtam eldönteni, hogy beszívott, vagy csak
magától az élettől volt ennyire elszállva. Akárhogy is, Ingrid
rengeteg fölös energiával rendelkezett. Szimpatikus volt, bár
már az is kimerített, ahogy néztem az állandó nyüzsgését.
– Ez itt a Summer Sunrise – magyarázta végtelen lelkesedéssel
és kesztyűs kezével gesztikulálva. – Egymaréknyi nyers sütőtök,
néhány gerezd narancs, egy kis citromlé, néhány salátalevél,
egy pohár jégkocka megszórva chiamaggal.
Hang a darabos keveréket irigylésre méltó higgadtsággal
szemlélte.
– Szuper.
–  Ugye? – Ingrid gyakorlott könnyedséggel pakolta az összes
hozzávalót a nagy konyhai turmixba, és beindította a késeket. –
Harminc másodperc az egész. Kérdés?
–  Szerintem nincs – mondtam, és profi mosolyt öltöttem az
arcomra. – Fincsinek tűnik.
–  Az is. Jaj, lányok, mi annyira jól fogjuk érezni magunkat
együtt! Alig várom. – Ingrid a pépes, narancsszínű keveréket
egy pohárba töltötte, és felém nyújtotta. – A tied lehet, Edie.
–  Ó,  nagyon köszönöm! – Óvatosan ittam egy aprócska
kortyot, és próbáltam közben semmilyen ízt nem érezni,
nehogy öklendezzek. Mégis köhögni kezdtem, de Hang
hátbavágott, így sikerült legyűrnöm a Summer Sunrise-t.
– Na, milyen? – érdeklődött Ingrid.
Könnyek gyűltek a szemembe.
– Húha! Fincsi!
–  Ugye? Jól van, következőnek egy Green Berry Blitzt
csinálunk neked, Hang – jelentette ki Ingrid. – Ehhez
zöldkáposzta, káposzta, zeller és eper kell. Nem is lehet
szavakba foglalni, mennyire jó az emésztőrendszernek.
Hang szemében rémület jelent meg.
– Alig várom.
– Hogy neked mekkora szerencséd van, Hang! – ugrattam.
– Idd ki a tiedet, Edie! – vágott vissza.
– Ingrid? – Az ajtóban egy nő állt, és nyílt ellenszenvvel mért
végig bennünket. Vézna testén designer tréningruhát viselt.
– Susan! Micsoda remek időzítés! – Ingrid még a szokottnál is
energikusabban rugózott. – Ők azok a lányok, akiket
részmunkaidőben vettem fel: Hang és Edie.
Susan nem reagált, továbbra is megvetően nézett ránk.
 –  Lányok, ő Susan, a bolt tulajdonosa – folytatta Ingrid mit
sem sejtve. – Ő maga találta ki ezeket a fantasztikus recepteket,
elképesztő, ugye?
A  legmeggyőzőbb mosolyunkat vettük elő, és
kötelességtudóan bólintottuk.
–  Gyere ki velem, Ingrid, most azonnal! – Susan sarkon
fordult, és kivonult.
–  Hogyne! – Ingrid az ujjával intett, és követte. – Csak egy
pillanat, lányok!
Szótlanul néztünk utána.
Egy szívószálat szúrtam a hideg, narancsszínű pépbe, és
kevergettem.
– Susan nem tűnik túl boldognak, akármilyen egészséges is az
emésztőrendszere.
– Én is pont erre gondoltam.
Ingridet minden kedvessége ellenére nem lehetett túl
okosnak mondani. Nyitva hagyta az ajtót, így a társalgásukból
szinte minden kihallatszott. Nem is társalgás volt, Susan
egyenesen nekiesett a szegény nőnek. A vevőinknek az egészség
koncepcióját adjuk el. Ez a lány szerinted úgy néz ki, mint aki
egészséges? A  teste Susan smoothie-jairól beszél neked? Vagy
inkább azt mondja: most ettem meg egy doboz fánkot, de még
többet akarok? Na? Ez hihetetlen! A  kis ázsiai maradhat. Nem
akarunk rasszistának tűnni. De most azonnal menj vissza, és
rúgd ki a másikat…
Jaj! Mekkora egy rohadék!
Kihúztam magam, és megjátszott közömbösséggel
kijelentettem:
 – Ezt a moslékot úgyse tudtam volna az életben se eladni.
Hang szó nélkül kirántotta a kezemből a Summer Sunrise-t, és
levágta a pultra. A  jéghideg, ragacs szanaszét fröccsent. Aztán
megfogta a kezem, és megkezdtük a kivonulást.
–  Biztos vagy benne? – kérdeztem, mert tudtam, hogy
szüksége van a pénzre.
–  Ezt a kérdést válaszra sem méltatom – felelte
felháborodottan.
Hűha!
– Oké.
– Hang! Edie! – Ingrid abbahagyta a hintázást. – Várjatok!
Én búcsúra intettem a kezem, de Hang nem is lassított.
Elhatározta, hogy minél gyorsabban elhagyjuk ezt a helyet, ahol
csak nyomorúság és nyers zöldség uralkodik.
–  Ingrid, te szuper vagy. Tényleg. De maga, maga egy ostoba
tehén! – mondtam vidáman integetve Susannek. – Bye!
Hang elnevette magát.
– Állásvadászat újraindul.
– Aha.
 tizenkilenc

A hét folyamán nem történt előrelépés.

Johnnal továbbra se szóltunk egymáshoz, és csütörtökön
egész angolórán levegőnek néztük egymást. Hülye egy helyzet
volt. Hiányzott. De nem volt szép, hogy elvárta tőlem, hogy szó
nélkül elmenjek egy sértés mellett. Évekig hagytam, hogy Kara
terrorizáljon. A csaj nem unta meg, és nem talált magának egy
másik szerencsétlent, hogy azt kínozza. Nem is világosodott
meg, ami megérlelte volna benne a döntést, hogy ne legyen
undok liba. Az egész ügy csak fokozódott. Szívesen
elmagyaráztam volna Johnnak mindent, de a büszkeségem az
utamban állt.
Mégis, hogy mert engem hibáztatni?
Ráléptem a gázpedálra. Kis kocsim csak úgy repült az üres
mellékutakon. Az ablakot nyitva hagytam, a szél a hajamba
kapott, a The Kooks a Bad Habitet harsogta. Jó volt. Johnnak
igaza volt az éjszakai autózás terápiás hatását illetően. Ha elég
gyorsan vezetek, minden rossz emléket és félelmetes álmot
magam mögött tudok hagyni. A sötétben, messze mögöttem.
Dörrenés visszhangzott az éjszakában, olyan volt, mint egy
pisztolylövés.
Defektet kaptam. A kocsi megfarolt, csikorgott, megrázkódott.
A  fékre tapostam. A  fejem a lendülettől előrecsapódott, a
testembe belenyomódott a biztonsági öv.
A francba!
Óvatosan, nagyon óvatosan az út szélére kormányoztam a
kocsit, és leállítottam a motort. Semmi mást nem hallottam,
csak a szívem kalapálását. Reszkető kézzel szorongattam a
kormányt. Nem haltam meg. Csak halálosan megrémültem.
Minden oké.
Görcsbe rándult ujjaimat egyenként lefejtettem a kormányról.
Nem ment könnyen. Kinyitottam az ajtót, és kiszálltam.
A térdem is remegett egy kicsit. Minden a legnagyobb rendben.
Semmi ok arra, hogy elveszítsem az önuralmam.
Égett gumi szaga terjengett a levegőben. A  hátsó kerékből
csak gumifoszlányok maradtak. Nagyobb baj is lehetett volna,
mégis káromkodtam, mint egy kocsis. Kinyitottam a
csomagteret, hogy kivegyem az emelőt és a pótkereket. Anyuval
gyakoroltunk az ilyen esetekre. Az első három csavaranya
szuperül levált, de a negyedik… Küzdöttem, rángattam, közben
minden létező szitokszóval illettem. Kitaláltam pár újat is,
ezeket Shakespeare is értékelte volna.
Semmi nem segített.
A  kipukkadó kerék dörrenő hangja ott visszhangzott a
fejemben. Nem lövés volt. Össze kellett szednem magam.
A  sötétből, amit a fényszóróm már nem világított meg, furcsa
hangokat hallottam. Csikorgó lépteket a kavicson, motyogást.
Ma este a természet biztosan nem a barátom.
–  Ezt hagyd abba! – súgtam magamnak. – Csak képzelődsz.
Nincs ott senki.
Chris lépett ki a feketeségből, felemelt fegyverrel közeledett.
A vigyora. Ez az ijesztő, őrült, gyilkos vigyor.
– Te idióta, csak magadat őrjíted meg! – motyogtam.
Anyu ilyenkor még munkában lehet. Nem baj, amúgy se
lenne elragadtatva, ha megtudja, hogy éjjel egykor céltalanul
száguldozom a környéken. Hang tuti jönne, hogy kisegítsen. De
ha nem tudom leszerelni ezt az átkozott kereket, akkor egyikük
sem tud segíteni. A fülemhez emeltem a mobilomat.
– Edie? – szólt bele John, a hangja karcos volt, álmos.
Vettem egy mély levegőt.
– John!
– Mi a baj?
–  Ö, szóval defektet kaptam. Próbáltam lecserélni a kereket,
de…
– Hol vagy? – A háttérben zörgést hallottam, kulcscsörgést.
– Bell Road. Néhány mérföld.
– Ülj vissza a kocsiba, és zárd be az ajtót! – utasított. – Azonnal
ott leszek.
– Oké. Köszi.
Letekertem a kocsiemelőt, és azt csináltam, amit mondott.
A  sötétben ülve a mobilomat szorongattam reszkető, izzadt
kezemben. Mély, nyugodt légzés, pozitív gondolatok.
Behunytam a szemem, és szép dolgokra összpontosítottam.
Cicákra, sütire, könyvekre és hasonló vackokra. Örömteli
dolgokra. Legalább félig-meddig normálisan fel voltam öltözve,
fekete jóganadrág, trikó és fliplop papucs volt rajtam.
Évek teltek el. Vagy legalább huszonhárom perc. Valaki
kopogott az ablakomon. A rémülettől felvisítottam. John volt az.
Kinyitottam a zárat, és lassan kimásztam a kocsiból.
 – Jól vagy? – kérdezte komolyan.
Bólintottam.
– Kösz, hogy eljöttél.
– Hová akartál menni?
– Igazad volt – válaszoltam. – Már ami az éjszakai kocsikázást
illeti. Segít.
Bólintott.
–  Tartsd, légyszi, a zseblámpát! – A  kezembe nyomta, és fél
térdre ereszkedett a defektes kerék mellett. A  leggonoszabb
kerék mellé, amit valaha is gyártottak. A  csavar természetesen
könnyedén lejött neki, elsőre. Micsoda egy szemét holmi!
–  Biztos már meglazítottam neked – mondtam, és
zavaromban elvörösödtem.
John csak morgott valamit.
– Tudok kereket cserélni. Csak megszorult az anya, tudod.
Biccentés.
John két perc alatt újra vezethetővé tette a kocsit. Te jó ég,
neki ez gyerekjáték volt. Most biztos azt hiszi, hogy csak
tettettem a dolgot, hogy idecsaljam. Mert fel akartam kelteni a
figyelmét, vagy valami hasonló blődség.
– Vezetni tudsz? – érdeklődött.
A hátam mögé dugtam reszkető kezeimet.
– Hát persze.
–  Mögötted jövök, míg hazaérsz – mondta. – Látni akarom,
hogy épségben megérkezel.
– Köszi!
Nem tudom, mit vártam, amikor hazaértünk. Integetést, egy
biccentést talán. Ehelyett leállította a kocsiját, kiszállt és
nyugodtan odajött hozzám.
– Anyukád itthon van? – kérdezte.
– Nem. Csak négykor végez.
Az előszobában és az éjjeliszekrényemen is égve hagytam a
villanyt. Az utóbbi időben túlzottan ki voltam borulva ahhoz,
hogy egy koromsötét házba lépjek be. Ostoba kezeim még
mindig reszkettek. Igaz, hogy a zaj, amikor a kerék szétrobbant,
sokkoló volt. De már egy óra is eltelt azóta. Erősen megráztam a
kezem, hogy oldjam a félelmet, és csillapítsam a reszketést.
Felnéztem, és láttam, hogy John szótlanul figyel.
– Ha szeretnéd, maradhatok egy kicsit.
– Nem – tiltakoztam bűntudatosan. – Haza kellene menned, és
aludnod egy kicsit. Én is azonnal lefekszem.
Csak nézett.
–  Köszönöm, hogy kisegítettél. Komoly bajban lettem volna,
ha nem jössz.
Mosoly suhant át az arcán.
– Szívesen.
Viszonoztam a mosolyát, vettem egy mély levegőt, és búcsút
intettem.
– Jó éjt!
– Jó éjt!
– Vagyis jó reggelt!
– Igaz!
Még órákig elnézegettem volna az ajkait. A  gyomromban
bizsergést éreztem, ijesztő volt, de izgalmas is. Jó, akkor most
újra barátok vagyunk, de ostobataság lenne, ha úgy néznék rá,
mintha köztünk több is lenne barátságnál. Sőt, agybaj lenne.
Mégis, csak hogy tudjam, hogy állunk egymással, szívesen
megkérdeztem volna, hogy ezzel a vitánkra fátylat boríthatunk-
e. De túl kockázatosnak tűnt, hisz az imént kötöttünk békét. Bár
talán mégis megpróbálhatnám. Tiszta lapot kezdeni és a többi.
– Edie! – mondta a fejét csóválva. – Arra várok, hogy bemenj.
– Ja.
– Biztos vagy benne, hogy ne maradjak?
Nagyon biztos voltam benne, és nagyon nem szűzies
gondolatok miatt.
– Nem, vagyis…
– Tényleg nem gond…
–  Nem, nem. Jól vagyok. Tényleg. Köszi! – A  bejárati ajtóhoz
siettem, és gyorsan kinyitottam. – Helló!
–  Holnap talizunk a suliban. – Hátrált egy lépést, de közben
nem vette le rólam a szemét. Aztán megfordult, és az autója felé
indult.
– Ma a suliban – kiáltottam utána.
Nevetett.
– Ja, tényleg!
John Cole varázserejének köszönhetően még aludni is tudtam.
Fogadjunk, hogy közben végig hülyén vigyorogtam.
 húsz

John: Szia!
 
Én: Szia! Hogy vagy így éjjel 1.38-kor?
 
John: Rosszul. És te?
 
Én: Én is
 
John: Ugye már nem kocsikázol egyedül éjjel?
 
Én: Gondolom, nem választ vársz…
 
John: aha
 
John: Aggódtam.
 
Én: Oké. Legközelebb küldök előtte üzit.
 
John: Oké, köszi.
 
Én: Te is szólj akkor!
 
John: Tudni akarod, mikor megyek el otthonról?
 
Én: Te is ugyanezt kéred tőlem.
 
Én: Hahó!
 
John: Oké, rendben.
 
John: Amúgy én tudok magamra vigyázni.
 
Én: Tettem egy baseballütőt a kocsimba.
 
John: Felfegyverkeztél?
 
Én: Bármikor készen állok egy kis spontán baseballozásra.
 
John: Király
 
Én: Szóval… Miről is beszélgessünk még?
Miről szoktál írni, ha egy lánynak éjjel egykor üzenetet küldesz?
 
John: Nem szoktam ilyet csinálni.
 
Én: Dehogynem. Na. Áruld el!
 
John: Inkább ne akard tudni.
 
Én: De akarom!
 
John: Beszélgessünk lmekről vagy ilyenekről.
 
Én: Várom a választ.
 
John: Jaj, ne, Edie!
 
John: Azt szoktam kérdezni, hogy felmehetek-e hozzájuk.
 
Én: Ennyi?
 
John: Igen
 
Én: Mást nem is írsz nekik?
 
John: Nem
 
Én: Azt se kérdezed meg, hogy mi van rajtuk, vagy ilyenek?
 
John: Nem
 
Én: Jól értem, hogy nálad nincs semmi felvezetés?
 
John: Az előbb már megírtam. Válthatnánk témát?
 
Én: Te iszonyat lusta vagy.
 
John: Működik.
 
Én: Tényleg csalódtam most benned.
 
John: A f@szomba már.
 
John: mindketten megkapjuk, amit akarunk. Minek bonyolítani?
 
Én: Kezdem azt gondolni, hogy az életben minden a bonyodalmakról szól.
 
John: Az életben elég sok bonyolult szarság van. A szex maradjon egyszerű.
 
Én: A szalagavatóra nem viszel lányt?
 
John: nem megyek
 
Én: Más progid van?
 
John: a tóhoz megyek talán. Mit szólsz hozzá?
 
Én: Elvinnél?
 
John: Igen.
 
Én: Jól hangzik.
 
John: Megint ugorhatnánk a szikláról.
 
Én: Oké. De most szólok: tudom, nem tánc, nem randi, de szalagavatós ruhát
fogok felvenni. Valami csupa csillogót és butát.
 
John: Szólj majd, ne felejtsek el karúszót hozni, nehogy elsüllyedj.
 
Én: Köszi, kedves tőled.
 
John: szívesen
 
Én: Tényleg nem lenne gáz neked, ha velem látnak?
 
John: Nem. Ha tényleg ezt akarod, akkor mindent bele!
 
Én: Tuti biztos vagy benne? Feltupírozott haj, virágdísz, lobogó szoknya, itter és
tüll minden mennyiségben.
 
John: Ha ez téged boldoggá tesz. Sőt, megveszem neked a virágdíszt.
 
Én:
 
John: Én hozom a virágot és az italt, te meg felveszed a ruhát.
 
Én: Rendben.
 
John: Mesélj valami jót!
 
Én: Utolsó évesek vagyunk.
 
John: És?
 
Én: Nemsokára kiszabadulunk innen.
 
John: És hová menjünk?
 
Én: Bárhová.
 
John: És a fősuli?
 
Én: A fősuli a városon kívül van. Kezdésnek nem rossz.
 
John: Igaz.
 
Én: Te is továbbtanulsz?
 
John: lehet. Talán csinálok egy kertészeti és tájépítész képzést. De a tesóm nincs
jól, szóval lehet, hogy nem lesz egyszerű őt egyedül hagyni.
 
Én: Sajnálom.
 
John: próbálok aludni. Kell az erő, hogy ki tudjalak halászni a tóból.
 
Én: Haha.
 
John: És te?
 
Én: Én is próbálok aludni. Jó éjt, John!
 
John: Jó éjt, szép álmokat!
 huszonegy

Másnap este hirtelen valaki az arcom előtt hadonászott.

Felkiáltottam, és villámgyorsan felpattantam az ágyamból.
A  heves mozdulattól kirántódott a fülhallgató a fülemből, de
Marina and the Diamonds nélkülem is zavartalanul folytatta.
– Szia! – mondta John a szokott lazaságával.
–  A  rohadt életbe! – súgtam a kezemet a mellkasomra
szorítva. – Tényleg jó lenne, ha ezt abbahagynád!
– Pedig csak másodszorra csinálom.
– A harmadiktól kímélj meg!
Kényelmesen elhelyezkedett az ablakpárkányon, de valamiért
a kezében fogta a hátizsákját.
– Nem jöttél ki a bejárathoz. Mit csinálhattam volna?
–  Oké. Jól van. – Felkaptam egy párnát, és azzal takartam el
égszínkék rövid pizsamaalsómat. A kissé szűk trikómmal sajnos
nem lehetett mit kezdeni. Legalább volt beépített melltartója,
így nem lógott semmi. – Mi újság?
– Tanuljunk.
–  Mit csináljunk? – Elhúztam a számat, és kikapcsoltam a
zenét. – Szombat este kilenc van.
Megrántotta a vállát.
– Egész hétvégén dolgozom. Csak most érek rá.
Nem csoda, hogy így lebarnult, ha egész hétvégén füvet nyír,
és kertészkedik. Az izmairól se feledkezzünk meg! Ó,  igen!
Tiszta szívemből tiszteltem őt az izmai miatt.
– Az esszéd nem sikerült valami fényesen – folytatta. – Bár az
enyémnél jobb lett, de akkor is.
– Hahó, azért egy hármas fölé nem tragédia.
–  De amúgy jobb szoktál lenni, nem? – Nem várta meg a
választ. Bűntudattól gyötört arckifejezésem alapján, nem is volt
rá szükség. Nem magam miatt volt bűntudatom. Tőlem aztán
egyes alát is írhattam volna. De tudtam, hogy anyunak azzal
csalódást okoznék. – Edie, akárhányszor rád nézek óra közben,
te kibámulsz az ablakon. Nem figyelsz.
A szívdobogásom újra felgyorsult.
– Te nézel engem?
–  Előttem ülsz – mondta mosolyogva. – Nehéz lenne nem
észrevenni téged.
Milyen hülye a szívem!
– Ja.
–  Nem tudnék mással tanulni – vallotta be, miközben kicsit
elfordult. – Anders csak annyit tanul, amennyi a
kosárösztöndíjhoz muszáj. Amúgy most is bulizik.
– Azt hittem, te is mész.
–  Nem. Nincs hozzá kedvem. – Hátrasimította a haját. –
Ezenkívül nem akarok megbukni angolból, és azt ígérted, hogy
segítesz.
Ezzel különösebb teketóriázás nélkül az ágyra dobta a
hátizsákját, a matrac berugózott tőle. Vagy az emberiség
történetében létező összes tankönyvet tette bele, vagy egy
bowlinggolyót.
 Utóbbi sajnálatos módon valószínűbb volt. Nem mintha
otthon lettem volna a bowlingban.
– Persze hogy segítek – mondtam. – Igazad van. Azóta tényleg
nehezen tudok könyvekre vagy az órákra figyelni. Hülye egy
helyzet. Az agyam egyszerűen tiltakozik az ellen, hogy a dolgát
végezze.
– Jársz még a pszichomókushoz?
Bólintottam.
– Meséltél neki erről?
– Nem igazán.
A homlokát ráncolta.
– Miért nem?
– Fogalmam sincs. – Zavartan elfordultam. – Emberek haltak
meg, én meg olyan semmiségek miatt szedek tablettákat, mint
rémálmok meg pánikrohamok. Olyan szánalmas…
–  Másrészt aligha van értelme úgy életben maradni, ha
közben nem akarod rendbe hozni a dolgokat. – Komolyan
csengett a hangja, és az arckifejezése is komoly volt. – Nem így
van?
– Jaj.
– Nincs igazam?
Lehorgasztottam a fejem.
– De.
– Mondj el neki mindent! Engedd, hadd segítsen!
Durcásan a földet bámultam, és azon töprengtem, hogy
tudnék témát váltani.
– És veled mi van, John? Te kivel tudsz beszélni?
Éles pillantást vetett rám.
 – Nekem nincs ilyen végzettségem – magyarázkodtam. – De te
velem se beszélsz túl sokat.
– Akkor majd többet fogok.
Hoppá!
– Van valami ellenvetésed? – kérdezte.
–  Nem, dehogy! – A  szívem majd kiugrott a helyéről. – Én
szeretek veled beszélgetni. Ezt te is tudod.
– Nem, nem tudom – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
– Időnként még abban sem vagyok biztos, hogy nem
idegesítelek.
– Te azon aggódsz, hogy idegesítesz engem? Komolyan?
Válasz helyett követte a hátizsákját, és bekúszott a szobámba.
A  szokott szerelésében volt, ami egy farmerből és pólóból állt.
Bent azonnal kibújt a tornacipőjéből.
–  Szerencse, hogy egyből leveszed – mondtam helyeslő
biccentéssel, miközben ő a földre ejtette a cipőit. – Anyám ki
nem állhatja, ha valaki cipőben van az ágyon. Azzal semmi
gondja nem lenne, ha egy helyes srác lenne a szobámban. Sőt,
még gratulálna is hozzá.
– Szerinted én helyes vagyok?
–  Tessék? Nem. Csak jár a szám. – Céklavörös lettem. Ne
felejtsem el legközelebb leragasztani a számat! – Azért van egy
kis egód, nem?
Fújtatva nevetett, és a fejét rázta.
– Most akkor felhívhatsz magadhoz srácokat, vagy nem? Nem
tudlak követni.
–  Az kizárt – mondtam határozottan. – Valójában egyáltalán
nem jöhetne hozzám senki, amikor anyu dolgozik. Az engedélye
nélkül legalábbis.
– Én tanulni jöttem.
– Így is nemet mondana.
A homlokát ráncolta.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
–  Nem, dehogy! – mondtam mosolyogva. – Szeretem, ha
idegesítesz. Nagyon szeretem.
Halkan nevetett.
– Te ezt érted?
– Igen. Az utóbbi időben kis szabályszegő lett belőled, nem? –
Összefogta a haját egy, a csuklóján lévő gumival.
–  A  gumi nem jó a hajadnak. Inkább ezt használd! – Fogtam
egy rendes hajgumit az éjjeliszekrényemről. Amikor elvette,
megint olyan különösen nézett rám. A szája mintha mosolygott
volna, de közben a homlokát ráncolta. Érdekes módon gyakran
nézett így rám. Mintha maga se tudná, miért csinál bizonyos
dolgokat, amiket mondok. Mintha egyszerre szórakoztatnám is,
de össze is zavarnám. Az érzés messzemenőkig kölcsönös volt.
– A te szüleid elleneznék? – kíváncsiskodtam. Szinte soha nem
említette őket.
–  Kétlem. Egy éve költöztek el, azóta nagy ritkán beszélünk
telefonon. Apu Anchorage-ben kapott munkát. Mivel Dillon már
nagykorú volt, és a fizetés jó, elköltöztek – mesélte úgy, mintha
nem lett volna különösebben nagy jelentősége. – Mivel nekem
az üzlettel kellett foglalkoznom, és semmi kedvem nem volt
sulit váltani, ezért maradtam.
–  Emlékszem, hogy mesélted, hogy északra költöztek, de
Alaszkába?
 – Ühüm.
–  A  Drop Stop után nem akartad meggondolni magad? –
Nekem fantasztikusan hangzott egy jéggel borított, gyéren
lakott vidékre költözni.
Csücsörített.
– Fel se merült bennem, hogy a szüleim társasága hiányozna.
Amikor bejelentették, hogy esetleg elköltöznének, Dillonnal
csak az jutott az eszünkbe, hogy szabadok leszünk. – A  fejét
csóválta. – De nem, nem akartam innen elköltözni.
A  nagybátyám egész jó fej. Kitartóan próbált rábeszélni, hogy
neki dolgozzak. Sokkal egyszerűbb volt az utolsó évben hozzá
költözni, mint fent északon mindent újra kezdeni. Így független
is tudok lenni a bátyámtól.
– Ügyes vagy!
–  Akkor se volt nagyon másképp, amikor a szüleim még itt
éltek. Anyu nem csípte azokat a figurákat, akikkel Dillon lógott,
de nemet se tudott mondani neki. Azon kívül ott volt neki a
templomi gyülekezet meg hasonlók – mesélte. – Apu szinte éjjel-
nappal dolgozott, és mindig hullafáradtan jött haza, ezért
kerültük vele az összezördülést.
– Ők tudták, hogy ti dílerkedtek?
Kicsit elhúzta a száját.
–  Anyu biztos tudta. De szerintem ő jó abban, hogy észre se
vegyen olyan dolgokat, amik nem tetszenek neki.
Elgondolkodva ráncoltam a homlokom.
–  Apuban nem vagyok biztos. Nem emlékszem rá, hogy
Dillonnak vagy nekem bármikor is az engedélyét kellett volna
kérnünk bármihez is – mondta. – Attól kezdve, hogy Dillon a
fősulira került, folyton bulizott. Többnyire nem zavarta, hogy
ráakaszkodtam. Egy lerobbant kombival járt, ami állandóan
leállt, és én jobban értek az autószereléshez, mint ő.
– Hihetetlen, hogy a szüleid elköltöztek, és téged a bátyáddal
hagytak – mondtam kicsit élesebb hangon, mint szerettem
volna.
– Szerintem ők akkorra már nagyjából feladták a küzdelmet.
Már a gondolattól felment bennem a pumpa. És mégis…
– De most itt vagy, és szombat este tanulni akarsz. Tévedtek.
Végigmért.
–  Biztos, hogy ne menjek el? Nem szeretném, ha miattam
megharagudna rád az anyukád.
–  Maradj, légyszi! – kértem. – Tudod, nekem van egy olyan
elméletem, hogy a legtöbb szabály, amit ránk erőltetnek,
ostobaság. Én jobb szeretek magam véleményt alkotni. Vegyük
például azt, hogy te meglátogattál. Semmi olyasmi nem történik,
ami miatt anyukámnak aggódnia kellene. Nem történik semmi.
Nem is fog.
–  Csak titokban bemásztam az ablakon hozzád, hogy az
ágyadon lazítsunk. – A borostakezdeményét vakarta az állán.
– Most úgy gondolkodsz, ahogy anyu. Ezt ne csináld!
– Hány éves vagy? – kérdezte.
– Tizenhét.
– Még nem is vagy nagykorú. Gyakorlatilag kisbaba vagy.
–  Hahó! – mondtam gúnyosan. – Csak pár hónappal vagy
idősebb nálam.
–  Ennek semmi jelentősége. Edith Millen, te még nem vagy
nagykorú, és az anyukád házában élsz – folytatta zavartalanul.
– Okos vagy, kedves, és a fenébe, nem olyan alakokkal kellene
kettesben lenned, mint én, és ezt te is tudod. A rohadt életbe, én
egy volt díler vagyok! A  matekot és a technikát leszámítva
mindenből megbukom. Ja, még ott van a tesi, abból is átmegyek.
Komolyan, nálam rosszabb barátot akarva se találtál volna.
Anyukád magánkívül lesz.
– Ne húzd le magad ennyire!
Semmi reakció.
– És ne hívj Edithnek! – Most már tényleg dühös voltam. – Van
előtörténeted. Pontosabban történeted. És akkor mi van?
Megpróbálod befejezni a sulit, és van egy rendes állásod.
Ezenkívül abba az embertípusba tartozol, akik egy
vadidegenért kockára teszik az életüket. Szerinted hányan
tennék ezt meg?
Csukva maradt a szája.
–  Megtiszteltetés a számomra, hogy a barátnőd lehetek. Te
idióta.
–  Én csak világossá akartam tenni a számodra, hogy az
anyukád szeret téged – mondta tétova mosollyal az arcán. – És
ha így feldühít az én szüleim nemtörődömsége, akkor anyukád
szabályai nem lehetnek olyan rosszak.
– Akkor is, ha épp megszegjük őket.
–  Azért, hogy tanuljunk – tisztázta a helyzetet. – De köszi.
Hozd a könyveidet!
–  Előveszem a matekot is. Attól tartok, én megbukom –
jegyeztem meg. – Azt mondtad, te tudsz benne segíteni.
–  Persze, számolásban szuper jó vagyok. Végtére is évekig
vezettem sikeresen egy vállalkozást, nem?
 – A drogeladásra gondolsz?
– Ja.
Nagy szemeket meresztettem. Johnnak igazi vállalkozása volt.
Illegális, de akkor is.
– Eddig nem is gondoltam így rá.
Kényelmesen a falnak dőlt, kinyújtotta és keresztbe tette a
lábát. John Cole az ágyamon ül, és láthatólag otthon érzi magát.
Boldogság. Mégis igyekeztem megnyugtatni a testemet vagy az
agyamat. Végül is csak barátok vagyunk. Minél gyakrabban
idézem ezt fel, remélhetőleg annál gyorsabban leülepedik.
Ostobaság egy barátba belehabarodni. Ezenkívül épp a
barátságunk miatt sikerült még valamennyire megőriznem a
józan eszem.
–  Vevőkört kiépíteni, a vevők lojalitását megszerezni és
fenntartani, a beszállítókat koordinálni, mindent szemmel
tartani – sorolta. – Nem csak egy drogos vagyok, Edie. Á, én
magam nem is szívtam olyan sokat… Na ja…
– Mi az, hogy na ja?
–  Legalábbis többnyire. Nekem a pénzkeresetről szólt az
egész, ami azt jelentette, hogy az üzletet komolyan kellett
vennem.
– A bátyád még csinálja?
– Ó, igen. Ő saját maga legjobb vevője. – Fájdalom csillant fel a
szemében, de azonnal el is tűnt. Elhessegette.
– Sajnálom. De annak örülök, hogy te kiszálltál.
–  Én is. – Megpaskolta a matracot. – De ne térj el folyton a
tárgytól! Magyarázd el nekem Poe-t, cserébe segítek a
matekban!
 – Rendben.
– De figyu, Edie?
Vadul kotorásztam a táskámban.
– Hm?
– Olyan cuki vagy, amikor dühös vagy.
Azonnal felkaptam a fejem, mint a kiscsaj az Ördögűzőben, de
John a legnagyobb lelki nyugalommal olvasta a tankönyvét, és
nem is nézett rám. Fura.
– Köszi. De jobb szeretem, ha kőkeménynek mondanak.
 huszonkettő

Én: Unatkozom. Irkálunk?

 
John: Miről?
 
Én: Mindegy. Mi a kedvenc színed?
 
John: Fogalmam sincs. A zöld. Neked biztos a fekete.
 
Én: Eltaláltad. Bár ez nem is szín, hanem csak egy árnyalat, vagy valami ilyesmi.
Kedvenc ételed?
 
John: Pizza. A tied?
 
Én: Taco.
 
John: Jó választás. Zene?
 
Én: Sok van. Túl sok ahhoz, hogy kedvencem legyen.
 
John: Én is így vagyok vele. Film?
 
Én: Deadpool. Tökéletes keverék: vicces, izgalmas, eredeti.
 
John: Nekem is tetszett. Kedvenc sorozat?
 
Én: Régebben a Stranger Things tetszett, de már nem annyira. Neked?
 
John: Samurai Jack. Miért nem tetszik annyira a Stranger Things?
 
Én: Nem tudom. Talán több vidámságra és fényre van szükségem az életemben.
 
John: Ez érthető.
 
Én: A Sötét árvák is tetszett.
 
John: Az tényleg király.
 
Én: Te nem mondtad meg a kedvenc lmed.
 
John: Nem tom. Star Wars.
 
Én: Valódi klasszikus. Mondj valamit, amit még nem tudok rólad!
 
John: Például?
 
Én: Bármit, amit akarsz.
 
John: Jaj, ne már!
 
John: Néha pop tartsot eszem reggelire.
 
Én: Micsoda? Ne… ezzel tényleg a legbelsőbb titkodat árultad el. Soha nem
gondoltam volna, hogy olyan csávó vagy, aki pop tartsot eszik. Teljesen a feje
tetejére állítottad a rólad alkotott képem. Sőt, az egész világ a feje tetejére állt.
 
John: Szuper. Te jössz!
 
Én: Szeretek írogatni neked.
 
Én: És én is szoktam pop tartsot enni.
 
John:
 
Mivel a boldogságnak túl nagy jelentőséget szoktak
tulajdonítani, a következő hetekben minden elromlott köztünk.
Az volt az oka, hogy John az öltözőszekrényénél állt, és Erika
közben összevissza tapogatta. A  csaj láthatólag nem tudta
eldönteni, melyik testrészét fogdossa teljes nyilvánosság előtt: a
mellkasát, keskeny csípőjét vagy kemény karjait. Az tényleg
nagyon stílusos volt, ahogy megpróbált John lábán kielégülni.
Őszintén reméltem, hogy John nem felejti el fertőtleníteni
magát, ha a csaj elkészül vele.
De miért pont ez a ringyó? Az összes többi csajjal
megbékéltem volna. De nem, szegény, finom érzéseim, sebzett
szívem, csalódás… Kétségkívül én voltam a hibás, mert nyakló
nélkül álmodoztam a srácról, és illúziókba ringattam magam.
De akkor is, ha csak barát: hogy képes hagyni, hogy ez a ringyó
a folyosón végigtapogassa?
Mielőtt bármelyikük észrevett volna, sarkon fordultam, és
megindultam a legközelebbi kijárat felé. Az azonnali menekülés
volt a legbátrabb dolog, amire képes voltam. A  jó ég tudja, mi
történhet, ha maradok. Az is lehet, hogy leszakad egy testrész a
helyéről, vagy valami hasonló. A  péntek háromnegyede már
eltelt, és még egyszer sem menekültem el a vécébe a valóság
elől. Ennél többet őrültség lett volna tőlem a héten elvárni.
– Hahó! – szólított meg Hang. – Rossz irányba mész!
– Nem, egyáltalán nem. – A fejemet ráztam. – Kivéve, ha meg
akarod nézni, hogy Erika hogy próbálja megmászni Johnt a
szekrényeknél.
– Micsoda? – kérdezte Hang döbbenten. – Fúj!
–  Hát igen – mondtam. – És hiába béna a szexuális
felvilágosítás a suliban, nem érdekel egy élő prezentáció.
– Teljesen érthető.
–  Szóval életemben először lógni fogok. Most határoztam el,
hogy ez lesz a következő újdonság az életemben. – Nagyon
valószínű, hogy a mosolyom ebben a pillanatban egy kicsit
hibbantnak tűnt. – Jegyzetelnél nekem?
A fejét rázta.
– Ezt felejtsd el! Veled jövök. Lépjünk le!
Először beugrottunk koffeinért az Auburn Coffee Companybe.
Fontos döntéseket kellett hoznunk. Fenyegetően közeledett a
péntek este, és még nem voltak konkrét terveink. Ez így nem
járja.
Nem akarok hazudni: a lógás szorongást és bűntudatot váltott
ki belőlem. De hősiesen félresöpörtem ezt a buta hangulatot. Mi
van akkor, ha megint elzárást kapok, vagy a suli értesíti
anyukámat? Azért jobb lett volna, ha anyu nem tudja meg. Így
is elég stressz érte miattam. Végül is nem a világ vége jött el,
hanem egyetlen pici órát lógtam el, eddigi teljes iskolai
pályafutásom alatt.
–  Elraboltak a földönkívüliek – közölte Hang már náluk,
törökülésben az ágyán ülve. Az említett tervekhez
hozzátartozott, hogy nála töltöm az éjszakát. Mivel a szüleinek
egy jól felszerelt bárszekrényük volt, és a barátaikkal
vacsorázni mentek, ezért miután megittuk a kávénkat,
áttértünk a sörre. – Egyenesen értem jöttek a suliba, és a
folyosóról loptak ki. Nem tehettem semmit, hagynom kellett,
hogy végrehajtsák rajtam a beteg, perverz kísérleteiket.
– Úristen, te szegény! – Belekortyoltam az italomba.
 – Azt mondtam már, hogy ezek a földönkívüliek, de az összes,
úgy néznek ki, mint valami férfimodellek?
– Jó sok kísérletet végezhettek rajtad… Egy hős vagy!
–  Igyekszem. – Hangosan beszívta a levegőt. – És veled mi
történt? Miért hagytad ki az utolsó órát?
–  Elcsúsztam, és kificamítottam a bal mellem – közöltem
szemrebbenés nélkül. – Azonnal haza kellett mennem, hogy
lefeküdjek.
– Hát persze. Pokoli fájdalmaid lehettek.
–  Abszolút. – Megpaskoltam a mellem. – Az orvos szerint
emiatt lehet, hogy hetekig nem tudok melltartót hordani.
Fennáll a megereszkedés veszélye. Nem játék.
Hang hangos nevetésben tört ki.
– Ilyen gondokkal nekünk, kis mellű lányoknak soha nem kell
küzdenünk. Tartsd távol tőlem magad és a csöcseidet! Én
maradok a sportmelltartóimnál, köszönöm szépen!
A  kis lapostévén a falon valami valóságshow ment hang
nélkül. A másik falat Hang saját rajzai és festményei díszítették.
Önarcképek, képek a barátairól, házakról az utcájukban és kis,
mindennapos dolgokról a ház körül.
–  Hihetetlenül tehetséges vagy – lelkesedtem, nem most
először.
– Fogd be a szád!
– Pedig igaz.
–  Nem. – Jól meghúzta a sört. – Apu az, aki hihetetlenül
tehetséges. Én átlagos vagyok.
Én csak a fejemet ráztam.
–  Szerencsések vagyunk a tesómmal – mondta. – Mivel anyu
könyvelő, apu pedig rajztanár, a bal és a jobb agyféltekénk
egyformán jól szuperál.
–  Nekem egyik se – viccelődtem. – Anyukám okos. De félbe
kellett hagynia a fősulit, mert teherbe esett velem.
A spermadonor nem akart tudni rólunk. Az ő baja.
– Rohadék.
Közömbösen vállat vontam.
Persze időnként még fájt, de ez nem változtatott semmit a
tényeken. Anyukám szeret. Nem fogom hagyni, hogy
megőrüljek amiatt a szemétláda miatt, aki összetörte a szívét, és
olyan aljas módon cserben hagyott bennünket. Nem lesz
csepegős egymásra találás, megértés és végső megbocsátás.
Számomra ő nem létezik. Több mint elég, ha az egyik szülő
szereti az embert. A történetnek itt van vége.
–  Na – mondta Hang. Az oldalán feküdt, és a sört újra a
szájához emelte. – Mikor kezdünk Johnnak sértő üzeneteket
küldeni?
– Soha?
Teljesen elképedt.
–  Na, gyerünk már! Hagyta, hogy az a ringyó tapizza,
miközben a csaj annyi szemétséget hordott rólad össze.
Szerinted ez lojalitás?
–  John nem az én tulajdonom. Ha ilyen elcseszett az ízlése,
már ami a nőket illeti, az az ő gondja. – Bár belül egy kicsit
belehaltam, de különben minden oké volt. Nem nagy ügy.
–  Ezt semmiképp nem hagyhatod szó nélkül. Barátság!
Bajtársiasság!
Talán el kellett volna mesélnem neki a sztorit, hogy sietett
John a segítségemre, amikor a hátsó gumim defektet kapott. De
hiába kedveltem igazán Hanget, valahogy továbbra is
nehezemre esett megbízni másokban. A  magánszférámat az
elmúlt hetekben annyiszor hagyták figyelmen kívül, hogy túl
nagy becsben tartottam.
Hang kinyújtotta a kezét, és az ujjaival hívogató mozdulatokat
tett.
– Add ide a telefonod! Küldök neki egy rövid, tömör üzenetet,
csak egyet. Ilyesmit, hogy remélem, jó napod volt, és a farkad
leesik a helyéről.
– Nem. Nem küldünk részegen üzenetet Johnnak.
Két óra múlva…
– A szarjankó egy szó vagy kettő? Vélemény? – kérdezte Hang
az alsó ajkát harapdálva, miközben a tekintetét a telefonom
kijelzőjére szegezte.
– Szarjankónak nevezed?
– Jó, nem?
–  Nagyon. – Kinyújtóztam mellette az ágyon. A  mennyezet
valahogy furcsán forgott. – Kár, hogy nem nekem jutott az
eszembe.
–  Úgy van, ahogy mondtam. A  vodka segíti a kreativitást.
Felszabadítja a benned élő művészt.
– Az biztos.
–  A  tesóm nem fog örülni neki, hogy kiloptam az üveget a
szobájából. Bár tényleg nem iszom gyakran. Mégis el kell
tüntetnünk minden bizonyítékot, és nem szólhatunk neki.
Mindenáron meg kell akadályoznunk, hogy a szüleim
rájöjjenek. – A mobilja újra jelzett. Felkapta az éjjeliszekrényről.
Tényleg csodálatra méltóan jó volt multitaskingban. Vajon hány
emberrel levelezett párhuzamosan? – Ú, de jó. Carrie és Sophia
együtt vacsoráznak Sophia szüleivel, és jól telik az este.
–  Ez szuper. – Sóhajtottam. – Mindenkinek boldognak és
szerelmesnek kellene lennie, és a többi.
–  Hm. Vagy igya le magát az ember, és küldjön a pasiknak
fantáziadús, dühös üzeneteket.
– Így van.
Dörömböltek a bejárati ajtón. Ijedten ültünk fel, aztán
valamiért vihogni kezdtünk. Fogalmam sincs, miért, de akkor
még tudtuk.
– A bátyám biztos itthon felejtette a kulcsát. – Hang lemászott
az ágyról. Én követtem, kíváncsiságból, de azért is, mert ki
kellett mennem a mosdóba. Szerencsére még nem öltöztünk át,
és abban a ruhánkban voltunk, amiben a suliban.
A változatosság kedvéért nem pizsamában fogok előtte állni.
Hangék háza egy hosszú, alacsony téglaépület volt. A  falakat
nagy, élénk színű, csoda szép képek fedték, vászonra festve.
Hang apukája festette őket. Ha az én apám lett volna, és engem
is érdekel a művészet, akkor nekem is lettek volna miatta
gátlásaim. Jó képeket festett.
Újabb dörömbölés.
– Türelem! – kiáltotta Hang, majd kinyitotta a zárat és az ajtót.
– Hölgyeim! – Anders állt vigyorogva a küszöbön. – Tévedtél,
JC, ezek nem merevrészegek.
Valami a bensőmben, a szívem, a büszkeségem, fogalmam
sincs, hirtelen lecsúszott a nadrágomba és aztán a föld alá.
Karon ragadtam Hanget, és ezt suttogtam neki:
 – Te elárultad nekik, hogy itt vagyunk?
– Anders kiszedte belőlem.
– De hogy? – kérdezősködtem.
– Megkérdezte, hol lakom.
– Ez nem valami ravasz kérdés – mondtam zavartan.
Hang tehetetlenül lóbálta a karjait.
A srác eközben szétröhögte magát. Rohadék.
John félretolta, és bejött az előszobába. Nem tűnt boldognak.
–  Van oka annak, hogy elküldted az állam összes nemibeteg-
gondozó klinikájának a címét?
Kinyitottam a számat, aztán becsuktam, majd újra
kinyitottam.
–  Hát, tudod, ezek olyan hasznos információk, amikre
mindenkinek szüksége van.
Nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek.
–  És pontosan miért szeretnéd, hogy a kicsi, haszontalan
farkam összeaszalódjon és leessen?
–  Ember! – mondta Anders röhögve – Ettől az üzenettől
majdnem bepisiltem. Bár végül is mindegyik jó volt.
Hang vigyorgott.
– Fele-fele arányban csináltuk.
– Szép munka. – Anders kinyújtotta abnormálisan nagy kezét,
és pacsiztak. Szuper.
John arca ekkor már egy gyilkos vonásait öltötte magára.
– Edie?
–  Mintha nem tudnád, miről szól az egész – mondta Hang
most halál komolyan, a jó szándék vagy vidámság bármi jele
nélkül. – Te áruló.
 John csak ingerülten nézett rá.
– Erika. – Hang szinte kiköpte a lány nevét.
– Erika? – John felém fordult. – Mi van vele?
Gyorsan elfordítottam a tekintetem. A  földet néztem, a
falakat… Minden annyira szuper érdekes volt, hogy feltétlenül
alaposan meg akartam nézni.
– Ma délután az öltözőszekrényeknél – segített Hang Johnnak
képbe kerülni. – A  sok szemétség után, amit Edie-ről
összehordott. Mégis hogy voltál képes erre?
Anders füttyentett egyet, és kényelmesen nekidőlt a falnak.
–  Annyira felzaklatta Edie-t, hogy életében először ellógott a
suliból – folytatta Hang felemelt fejjel. – A jó bizonyítványának
lőttek. Miattad.
Istenkém, sújts le rám nyiladdal!
John úgy hajolt előre, hogy bekerült a látóterembe.
–  Erika jött oda hozzám, Edie, mire én kértem, hogy húzzon
el. Ezt akartad tudni?
–  Én… Tényleg? – kérdeztem. – De előtte még hagytad, hogy
megfogdosson?
– Atyavilág! Mondtam neki, hogy húzzon el. De egy kis időbe
telt, amíg felfogta. – Kiegyenesedett, kivette a szokásos gumiját a
zsebéből, és összefogta a haját. – Tömérdek lány van. Miért pont
egy olyannal kavarnék, aki bántja a barátaimat?
De Erika miért tapizhatta le őt, és nekem miért nem szabad?
Ennek ellenére végül is korrekt volt. Megkönnyebbülten
fellélegeztem, és figyelmen kívül hagytam a hirtelen fellobbanó
féltékenységemet.
– Ó!
 – Irtó ciki – súgta Hang.
John várakozón állt előttem.
– Sajnálom – mondtam elkínzottan. – De azt el kell ismerned,
hogy nagyon rosszul nézett ki a szitu.
–  Miért, mi járunk? Együtt vagyunk? Csak én nem vettem
észre?
– Micsoda? Nem.
– Akkor?
A homlokomat ráncoltam.
Ő karba tett kézzel várt.
–  Oké, ami a sértő üzeneteket illeti… tényleg túllőttünk a
célon. Én, szóval megígérem, hogy a jövőben nem fogom aljas
indítékkal használni a számodat, csak jó célból.
– Ezt nagyra értékelném. – Továbbra se tűnt boldognak, és ezt
nem is vehettem rossz néven tőle.
–  Jól van, na, srácok! – Anders tapsolt egyet, és jókedvűen
összedörzsölte a tenyerét. – Itt vagyunk. Milyen szórakozási
lehetőséget tudtok kínálni?
– Meg akartok nézni egy filmet? – kérdezte Hang, és becsukta
a bejárati ajtót.
– Jó ötlet!
Együtt elvonultak a nappali felé, azon tanakodva, melyik
filmet válasszák. Johnnal mi maradtunk egy helyben.
Én idegesen a kezemet tördeltem, és megpróbálkoztam egy
bűnbánó mosollyal.
– Sajnálom, hogy úgy viselkedtem, mint egy eszement liba.
–  Ha legközelebb gondod van velem, Edie, akkor mondd
egyenesen a szemembe! – mondta. – Igazad van, előbb kellett
volna leépítenem Erikát. De hogy tudtam volna elérni, hogy
vegye már le rólam a kezét? A térfigyelő kamerák előtt nem jött
volna ki jól, ha ellökök egy lányt.
Ebben volt némi igazság.
–  Hozzá vagyok szokva, hogy az emberek hulladéknak
tartanak, de tőled többet vártam volna – mondta sértődötten.
– Én nem gondolok rólad ilyesmit.
– Akkor miért nem bíztál bennem?
Alkohollal átitatott agyam teljesen kiürült.
Elfordította a tekintetét.
–  Csak azért álltam szóba vele, mert üzenetet hozott a
bátyámtól. Erika még mindig tőle vásárol.
– Ó!
Jó ideig hallgatott.
– Mondd meg Andersnek, hogy később talizunk!
Amikor elment, nem vágta be az ajtót, vagy hasonlók. De
szótlan elutasítása szinte még rosszabb érzés volt.
 huszonhárom

– És ez? – kérdezte anyu, és egy másik topot emelt a magasba. –

Ez csini.
A napszemüvegem felett megnéztem a ruhadarabot.
– Feltűnt, hogy nem fekete?
– Mindennek muszáj feketének lenni?
– Igen, végül is igen.
– Oké zsoké. – Rezignált sóhajjal akasztotta vissza a felsőt.
Az áruház plus size részlegén voltunk, ami érzésre egy
négyzetméter, ha lehetett.
A neten rendszerint találtam szép dolgokat. Úgy tűnt, hogy a
menőbb nagyobb márkák a nagy méreteket inkább a
cybertérbe rejtve kínálták, hogy a népszerűségükön ne essen
csorba. Idióták.
– Nézhetnénk kozmetikumokat? – kérdeztem. Főleg a Sephora
miatt javasoltam, hogy jöjjünk el a Galleriába, Roseville-be. Ott
legalább nem kellett attól tartanom, hogy alig tudom
belepréselni magam valamibe.
–  Persze – felelte anyu. – De azt tudod, hogy a
napszemüvegeddel senkit nem tudsz megtéveszteni, ugye?
– Menő vagyok, és titokzatos.
–  Nem, kicsim. Másnapos vagy – helyesbített. – Fejmosást
érdemelnél, csak a te korodban egyszer vagy kétszer én is
pontosan ugyanezt csináltam, és lehetőség szerint nem akarok
képmutató lenni.
– Pont ezért szeretlek, anyu.
–  Hm. Ettől még aggódom miattad – folytatta. – Remélem,
hogy okosan viselkedtél, és biztonságban voltál. Hangnél
voltatok egész éjjel, ugye?
–  Igen. – Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére, és
megdörzsöltem fáradt szemem. – Tudom, hogy bajom is eshetett
volna. De esküszöm, hogy mi nem csináltunk semmi
veszélyeset.
Anyu továbbra is aggódva nézett rám.
– Tudod, hogy bármikor hívhatsz, hogy menjek érted. És nem
fogok kérdezősködni.
– Igen.
– Oké. Köszi.
Anyu rendezett szőke kontyából kibomlott egy ősz tincs. Az
erősen megvilágított áruházban feltűnő volt. Nagyi is már a
harmincas éveiben megőszült, ezt a történetet mindig ijesztő
vidámsággal ecsetelte nekem. Anyu ennek ellenére mindig
olyan elnyűhetetlen volt a számomra, olyan erős nő, aki értem
az egész világgal képes lett volna szembeszállni. Az ősz
hajszálakra mélyen nehezteltem.
–  Túl gyorsan kezdesz felnőni. Már nem tudlak követni. –
Hűvös kezébe fogta az arcomat. – Jól érezted magad az új
barátnőddel?
– Igen. – Mosolyogva tettem a kezem az övére. – Hang nagyon
kedves. Szerintem még meg is bízhatnék benne, bár ez nem
könnyű.
 – Tényleg nem fogsz Georgiának megbocsátani, ugye?
Elfordultam, és elvettük a kezünket.
– Nem. Nem tudok.
–  Edie! – szólított meg anyu együttérzőn. – Kis korotok óta
barátkoztatok.
–  Ez igaz. – Hányingerem lett. Fogalmam sem volt, hogy a
másnaposság vagy Georgia okozta-e a rosszullétem. – De elárult,
eladott, és közben megsértette azt az embert is, aki
megmentette az életemet.
– Mindenki követ el hibákat.
A fejemet ráztam.
–  Tudom. Hidd el, tudom! De ez túl sok. Ha csak egy
újságíróval beszélt volna rólam, akkor meg tudtam volna neki
bocsátani. De hogy minden egyes show-ban szerepelt, és
mindenkivel beszélt, aki csak megszólította? Semmi esélye.
–  Jaj, kicsim! – Bár nyilvános helyen voltunk, anyu átölelt. –
Olyan nehéz neked mostanában!
Próbáltam mosolyogni, de nem sikerült túl jól.
– Szívesen megismerkednék valamikor az új barátaiddal.
–  Persze, bármikor. – Nem akartam tudni, hogy fog Johnra
reagálni. Már ha John még egyáltalán szóba áll velem. Anyu
velem együtt látta, ahogy bilincsbe verve elvezették a Drop Stop
elől. Ezenkívül tudott John előéletéről, amikor még ő volt a
kedves srác a szomszédból, aki mellesleg dílerkedett.
Nem. Még ha valami csodálatos módon sikerülne is Johnt újra
megnyerni magamnak, arra semmi szükség, hogy anyuval
találkozzanak.
–  Tegnap este csináltam egy kis hülyeséget – vallottam be,
mert valahogy késztetést éreztem, hogy beszéljek róla. Ez a
hülyeség nem ment ki alkoholtól károsodott fejemből. Az ujjaim
szinte maguktól kulcsolódtak össze. Rossz volt a lelkiismeretem.
– Mire gondolsz? – érdeklődött anyu.
–  Helytelen következtetéseket vontam le az egyik új
barátomról, és ezért elég csúnyán bántam vele.
Anyu fintorgott az orrával, és hátrébb lépett egyet.
– Jaj. Bocsánatot kértél?
Bólintottam.
– De ennyivel nem tudtad helyrehozni a dolgot, ugye? Hát, ha
jelent neked valamit ez a barát, akkor folytasd a bocsánatkérést
– mondta, és megpaskolta hűvös kezével az arcom. – Találj ki új
módokat a bocsánatkérésre! Süss brownie-t, írj neki egy dalt,
építs egy faházat az erdőben, tedd bele rendesen magad!
– Jó, lehet.
–  De azt tudod, hogy rám mindig számíthatsz, ugye? –
kérdezte anyu csillogó szemmel.
– Tudom. – Megfogtam a kezét.
–  Tudni szeretnék róla, ha bármi a szívedet nyomja. Akár a
rablótámadással kapcsolatban, vagy az új sulival, vagy azzal,
milyen az új terapeutád, új barátságok, fiúk, lányok, bármi.
– Minden rendben, anyu, tényleg, jól vagyok. – Ha eltekintünk
attól, hogy nem tudok aludni, időnként pánikrohamaim
vannak, és a fejemben általános a zűrzavar. – Lassan minden a
helyére kerül.
Anyu szipogott.
– Jaj, ne! Nyilvános helyen vagyunk. Ne sírj! – szóltam rá. – Ez
most nem jó pillanat.
 –  Dehogynem. Épp egymást öleljük át egy áruház kellős
közepén. – Anyu magához szorított. – Ez egy csoda szép anya-
lánya pillanat. Kérjük meg azt az idegent, hogy lőjön rólunk egy
fotót!
Idegesen forgattam a szemem. Ekkor feltűnt anyu nyakán egy
folt, és alaposabban szemügyre vettem.
– Anyu! Valaki kiszívta a nyakad?
– Micsoda? – Odakapott a füle alatti kis vérömlenyhez. – Nem,
dehogyis!
–  Pedig igen. – Nem tudtam befogni a szám. – Neked van
valakid.
Összeszorított szája és a szeméből tükröződő pánik a napnál
világosabban jelezte, milyen bűntudata van.
–  Természetesen nincs. Ne butáskodj! Mégis, hogy lenne
nekem erre időm?
– Anyu!
–  Te és a munkám teljesen lefoglaltok. – Cuppanós csókot
nyomott az arcomra, és mosolygott. – Tegnap este becsíptem ott
a nyakamat, amikor le akartam venni a nyakláncom. A  zárja
bekapta a bőrt…
–  Tudod, hogy abszolút nem ellenezném – mondtam, és nem
vettem el róla a tekintetem. Nem hittem neki igazán. – Lehet
saját életed. Ne zavarjon egyáltalán, hogy már a gondolattól is
kiráz a hideg, hogy te valakivel ágyba bújsz!
– Aranyos vagy, kicsim – mondta szárazon. – De Edie, tényleg
nem találkozgatok senkivel.
Lassan kiengedtem a levegőt.
– Oké.
– Mit szólsz egy kávéhoz és egy cake-pophoz?
– Életmentő lenne.
Vigyorgott.
– Ilyen az én lányom. Gyere!
Ezzel minden rendbe jött. Többé-kevésbé.
 huszonnégy

Hétfőn angolórán egy zacskó saját sütésű kekszet tettem John

padjára. Felvont szemöldökkel vette tudomásul, és betette a
hátizsákjába. Nem beszéltünk.
Kedden a folyosón, miközben elmentünk egymás mellett, egy
muffint nyomtam a kezébe. A sorry szó nem fért ki a tetejére, de
arra gondoltam, hogy a zöld cukormázzal írt S betű is elég.
Továbbra se beszéltünk.
Szerdán pénz- és sütihiány miatt egy haikut csúsztattam az
öltözőszekrényébe, Tiszta hülye vagyok címmel. A  dalírás nem
ment. Először megpróbáltam egy szonettet írni neki, de
rájöttem, hogy a versírásban teljesen tehetségtelen vagyok.
A haikuk amúgy is rövidebbek. Aznap nem is láttuk egymást.
A  csütörtöki angolórán egy kis, barna papírba szépen
becsomagolt meglepit tettem az asztalára. Fáradtnak tűnt, sötét
karikák voltak a szeme alatt. Oldalra billentette a fejét.
Kíváncsiságból vagy zavarában, nem tudtam megítélni.
– Saláta, sonka, svájci sajt és ubi – soroltam.
– Csináltál nekem egy szendvicset?
– Igen.
– Hm.
– Nem kell megenned, ha nem akarod.
– Dehogynem! – felelte, és a kezét gyorsan a szendvicsre tette,
nehogy elvegyék tőle. – Meg akarom enni.
– Oké. – Elégedetten fordultam előre.
– Edie?
– Igen? – kérdeztem a vállam felett visszanézve.
–  Megbocsátok neked – mondta. – Abbahagyhatod az
ajándékozást.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
–  Ez jó. Lassan kifogytam volna az ötletekből. Holnap
valószínűleg azt ajánlottam volna fel, hogy viszem helyetted a
könyveidet.
– Vitted volna a könyveimet? – kérdezte derülten.
–  Hát persze. Miért ne? – kérdeztem vissza. – Ha hétvégéig
húzódott volna, akkor lemostam volna a kocsidat, vagy valami
ilyesmi.
Nem szólt. A  fejét rázta, mire hosszú haja az arcába hullott.
Így is láttam, hogy vigyorog.
– Tovább kellett volna kitartanom.
–  John, én nem tartalak rossz embernek, és megbízom
benned.
Rám nézett.
– Köszönöm.
Hirtelen sokkal könnyebben ment a levegővétel. Mintha a
már begyógyult bordáim korábban összezsugorodtak volna, de
most hirtelen visszanyerték eredeti méretüket. Ha John úgy
dönt, hogy én túl sok drámát vittem az életébe, akkor azt is
túléltem volna. Ezt tudtam. De az sokkal jobb érzés volt, hogy
megbocsátott. Cipősarkak kopogása jelezte a tanárnőnk
érkezését. Mosollyal az arcomon fordultam előre.
 huszonöt

Aznap este…
 
Én: Fent vagy?
 
John: Igen.
 
Én: Mit csinálsz?
 
John: Tévézek. Minden oké?
 
Én: Igen. Nem akarsz tanulni?
 
John: 15 perc múlva ott vagyok.
 
Be lehetett sózva, ugyanis megérkezve felvetette, hogy tanulás
helyett menjünk el valahova, és igyunk meg valamit. Egy
fogadóba mentünk, az állami erdészet felé vezető autópálya
mellett. Hosszúkás faház, a tetején nagy Bud neonreklámmal.
Fogadni mertem volna, hogy a falakon kitömött állatfejek
lógnak. Bár éjszaka volt, több teherautó és motor is parkolt
előtte.
–  Nincs hamis személyim – mondtam. A  talpam alatt
csikorgott az aszfalt.
– Nem kell. A tulajdonos apu régi barátja.
–  Juhé! Életemben először iszom alkoholt illegálisan egy
bárban.
Felemelte a kezét, és pacsiztunk. A  mellkasomban melegség
áradt szét, és ennek nem volt köze az alkoholhoz vagy
drogokhoz. Csodás érzés volt visszakapni a barátomat.
Bent több boksz volt, egy nagy fa bárpult és köztük néhány
asztal. Egy régimódi zenegép countryzenét játszott. A  falakon
halott állatok feje. Tudtam. Ezenkívül volt még egy kis tánctér
és oldalt néhány biliárdasztal.
– Játszunk? – kérdeztem, és elindultam arrafelé.
– Persze.
– John! – Huszonöt körüli pincérlány táncikált túl barátságos
mosollyal John felé. Nagyon csinos volt, szűk farmerszoknyát
viselt. A  karját John köré fonta, és ölelés közben teljes testtel
nekinyomult. Ezek vagy voltak már együtt, vagy a csaj ezen
dolgozott épp. Vajon melyik? Kérem, tegyék meg tétjeiket!
–  Ruby. Helló! – John gyorsan magához szorította, aztán egy
lépést hátrébb lépett. – Ő a barátnőm, Edie.
–  Hi! – A  csaj mosolya kicsit elhalványult, miközben tetőtől
talpig végigmért. Tutira voltak már együtt. – Isten hozott!
– Hoznál egy cidert és egy sört? – kérdezte John.
– Azonnal! – Ruby elsasszézott, látható igyekezettel riszálva a
csípőjét. És, hát igen, John megbámulta.
Én megigazítottam a golyókat, kiválasztottam egy dákót, és a
végét kicsit bedörzsöltem krétával. Nem voltam féltékeny, mert
az teljesen értelmetlen lett volna. Teljesen és totálisan
hasztalan. Énem butábbik része, ami még mindig epekedett
John után, legalább most csendben maradt.
John a torkát köszörülte.
 – Remélem, hogy oké neked.
– Mi?
– A cider. Feltűnt, hogy nem annyira szereted a sört…
–  Ja, szuper. Köszi. – Meglazítottam a vállam, és vettem egy
mély levegőt. – Akarsz kezdeni?
– Nem, kezdj te!
Az asztal fölé hajoltam, és kezdtem. A  fehér golyó
belecsapódott a színes golyóháromszögbe, mire a golyók
minden irányban szétröpültek. Az egyik tompa puffanással
beesett egy lyukba. Király.
– Ügyes – jegyezte meg John.
Imádtam az egészet, a filc tapintását az ujjaim alatt és a dákót
a kezemben. Azok a hangok különösen tetszettek, amikor a
golyók egymásnak koccantak, utána meg szépen begurultak a
helyükre az asztal aljában.
Megtaláltam a saját ritmusomat. A  következő lökésnél újabb
golyót küldtem a lyukba. Aztán még egyet.
– Látszik, hogy van gyakorlatod – jegyezte meg John.
Kicsit megrogyasztottam a térdem, hogy a következő lökést
fejben megtervezzem.
–  Anyu járt egy ideig valakivel, és ő szuper volt. Volt saját
asztala, és tanított játszani.
John valami mély torokhangot adott ki magából.
–  Szerintem szívesen kezdett volna komolyabb kapcsolatba
anyuval, de ő még nem állt rá készen. Kár. – Mellé ment.
Bosszantó. – A fenébe! Te jössz.
Ekkor Ruby jött az italokkal, és letette őket a kis asztalra John
mellé. Rákacsintott. John mosolygott. Én húzóra kiittam a fél
cidert.
– A barátságunkra! – mondtam, és letettem a poharam.
John is fogott egy dákót, majd az asztal fölé hajolt. Nagyon
igyekeztem, hogy ne bámuljam a farmerja alatt jól kirajzolódó
fenekét, de nem sikerült. Szokás szerint könnyedén megcsinálta
azt, amin én szánalmasan elvéreztem az előbb. Beküldött egy
golyót a lyukba, aztán gyorsan egy másikat is.
– Találkoztál az utóbbi időben a bátyáddal?
–  Igen. – Mintha egy viharfelhő vonult volna keresztül az
arcán. – Valamelyik este átjött győzködni, hogy szálljak be újra a
bizniszbe. Elutasítottam. Újra. A  nagybátyám nem akarja őt
nálunk látni. Tudja, mit csinál Dillon. Ordítozás lett a vége. Nem
volt jó. – Elrontotta a lökést, odajött az asztalhoz, és ivott. – Ez
van. Mi újság a terápiával?
–  Jó, már nem csak filmekről beszélgetünk. – Úgy látszik,
mostantól bármilyen eszközzel kizökkenthetjük a másikat a
játékból. Megcsináltam a lökést, a golyó bement a lyukba. –
Meséltem neki rólad.
– Igen? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
–  A  szakmai véleménye szerint az, hogy mi egy ilyen
traumatikus élmény után összebarátkoztunk, éppúgy lehet
előnyös, mint ártalmas.
Az ajkához emelte a sörösüveget, és hallgatott.
– A terapeuták időnként rébuszokban beszélnek.
Valami morgás a részéről.
–  De már beszélsz vele a koncentrációs nehézségeidről, és
arról, hogy nem tudsz elaludni és a többi?
–  Igen – feleltem, és bólintottam. Bár nem ment könnyen, de
sikerült. Erre új gyógyszereket írt fel, és újabb megküzdési
technikákat tanított. Majd kiderül, működnek-e.
– Jól van – vélekedett John.
Újabb golyó került a lyukba.
– Nem kellett volna beszélnem rólad neki?
– Ha segít, akkor oké.
–  Biztos? – kérdeztem újra. – Ha azt szeretnéd, akkor a
jövőben nem beszélek Mr. Solomonnal rólad. Csak érdeklődött
a barátaimról.
– Nem baj, Edie.
–  Amúgy senkivel nem beszélek rólad – hangsúlyoztam. –
Csak ha tudni akarod. Tudom, milyen, ha a háta mögött
pletykálnak az emberről.
– Hanggel se szoktál?
– Nem. Vagyis… – Fintorogtam. – Alapvetően nem. Legalábbis
nem személyes dolgokról. Kivéve azt a szerencsétlen közjátékot
az üzeneteinkkel.
– Ja – mondta ironikus mosollyal.
–  Bocs! – Beálltam a megfelelő pozícióba, és dákóval a
kezemben az asztal fölé hajoltam. – Még egyszer.
–  Megbocsátok. Még egyszer. – Ivott a söréből. – A  szendvics
áthangolt. Soha senki nem hozott még nekem ebédet.
Mosolyogva céloztam és löktem. A  golyó bekerült a lyukba.
Megkerültem az asztalt, és Johnnal szemben állva készültem a
következő lökésre. Már csak pár perc választott el a könnyed
győzelemtől.
John szótlanul figyelt. Kíváncsi lettem volna, mi játszódik le a
fejében. Ekkor azonban a pillantása a pólóm mély V kivágására
esett, és megállt a mellemen.
Ezt nem hiszem el!
Természetesen volt rajtam melltartó, szóval a melleim nem
csak úgy összevissza jártak-keltek. Másrészt látott már a tónál
vizes alsóneműben. Emlékeim szerint ők ketten már akkor is
feltűntek neki. Ha csak futólag is. De amilyen megbabonázva
most nézett, az ember azt hihette volna, hogy most lát életében
először ilyet. Mintha a lányok rejtélyes, ismeretlen lények
lennének a számára.
Direkt lassan egyenesedtem fel.
Erre felébredt a transzból. Tágra nyílt szemmel nézett rám.
Rajtakaptam. Ezt mindketten tudtuk.
– Íme, a temetésed! – mondtam.
Csak pislogott.
– Edie, én…
– Kivégezlek. – A golyók felé biccentettem az asztalon.
Megbabonázva követte a pillantásom.
– Ó!
–  Anyu mindig azt mondja, hogy a halállal nem szabad
viccelni, de szerintem… Azok után, amit átéltünk, szerintem egy
kis akasztófahumor teljesen megengedett.
Nem szólt semmit.
–  Szerinted nem? – kérdeztem, hogy kicsit húzzam az időt,
hogy össze tudja szedni magát. Közben magamban azért
imádkoztam, hogy ne legyen gáz kettőnk között. Még nagyobb
gáz, mint egyébként. Most hoztam helyre a barátságunkat, nem
veszíthetem el őt újra. Ez csak egy kisiklás volt, eltévedt a
pillantása, semmi több. Végül is mind a ketten tudjuk, hogy nem
vagyok az esete. Másrészt talán jobban kellene igyekeznem,
hogy valaki végre lefektessen. Köztudomású, hogy a szex kiváló
stresszoldó. A  legjobb barátom pedig épp az imént izgatott fel
egy kicsit.
Hogy én mekkora egy zseni vagyok! Rájöttem, mi a következő
olyan dolog, amit még nem csináltam, és amit kihúzhatnék a
listámról.
– De, szerintem is – mondta végül, és az asztal felé biccentett.
– Játszunk még kettőt? Ki nyer a háromból?
Mosolyogtam.
– Hajrá!
Miután még egyszer vagy kétszer megvertem, hazavitt.
Semmi nem történt kettőnk között. Természetesen semmi.
 huszonhat

–  Csak azt akarom mondani, hogy a filmből bőven lehetett mit

tanulni – közölte Hang a szívószálát rágcsálva.
Péntek este volt, egy bulin voltunk, a régi temetőnél, a
gördeszkás parknál lévő mezőn. A  várostól eléggé kint volt,
hogy ne keltsük fel az aggódó szülők, polgárok vagy a rendőrség
érdeklődését, de elég közel ahhoz, hogy a suliból sokan el
tudjanak jönni, és még néhányan máshonnan is.
A  kocsik fényszórója adta a világítást. Az egyik kocsinak
nyitva volt a csomagtartója, és a hangszórókból hangosan dőlt a
zene. Egy másik csomagtartóban ott állt az elkerülhetetlenül
szükséges, gyakran látogatott söröshordó és a piros műanyag
poharak.
–  Beast Man – mondta Hang mély és rendkívül nyugtalanító
hangon.
Elsirattam magam. Legalábbis ezt színleltem.
–  Annyira mellétrafáltam. Legszívesebben még most is
kivakarnám a saját szemem.
– Na, ne már, te imádtad!
– Nem.
–  Dehogynem. Még egy tételt kipipálhatsz, már pornót is
néztél – mondta Hang vigyorogva. – Nem is hiszem el, hogy a
bátyámnak ilyesmi van a számítógépén. Egy életre van mivel
zsarolnom.
–  Soha életemben nem nézek többé semmi ilyesmit! –
jelentettem ki határozottan, és ittam még egy korty sört.
Függetlenül attól, hogy ízlett-e, vagy sem, a bulin csak ezt adták.
– Piszkosnak érzem magam, mintha beszennyezték volna a
lelkem.
–  Ó,  be is van szennyezve. Most már velünk együtt fogsz
elégni a pokolban.
Szomorúan biccentettem.
–  Még mindig magam előtt látom azt a szegény, ártatlan
ősleányt, ahogy feláldozza magát Beast Man természetellenes
bujaságának. Olyan bátor volt!
– Ezzel mentette meg a törzsét.
A szívemre tettem a kezem.
– Példakép minden fiatal nő számára.
–  Igen – sóhajtott Hang. – Ha felnövök, olyan akarok lenni,
mint ő.
Kitört belőlünk a röhögés.
–  Jó estét, hölgyeim! – köszöntött bennünket Anders, aki
szokás szerint a semmiből bukkant elő. Érthetetlen volt a
számomra, hogy tudott ilyen magassággal ilyen könnyedén
lopakodni.
–  Helló, Anders! – üdvözöltem vidáman, és kitöröltem a
könnyeket a szememből.
– Ti mit szedtetek? – kérdezte kíváncsian.
– Életet. Az élettől vagyunk beállva.
Nem tűnt úgy, hogy meg lenne győzve.
–  JC gördeszkázik. Meguntam, és gondoltam, beszélgetek
veletek egy kicsit.
–  Micsoda szerencse! – ugratta Hang. – Tömérdek lány van
még itt, akiket idegesíthetsz.
Anders jelentőségteljesen ránézett. Fogalmam sem volt, mit
jelenthet ez a tekintet.
Hang a könyökével megbökte az enyémet, és egy vörös hajú,
középmagas, helyes srác felé biccentett a közelünkben.
Matekóráról ismertem. Már érdeklődött irántam az új legjobb
barátnőmnél, és lelkesen jelezte, hogy megismerkedne velem.
Ittam még egy kis sört, próbáltam laza maradni, és nem
átalakulni szokás szerint egy verejtékező, tiszta ideg
roncshalmazzá. Nem ment.
– Lejött ő is – mondta Hang.
– Látom. – Mély belégzés, lassú kilégzés. – Nem is tudom.
–  Kedves, ártalmatlan, és ha hinni lehet a volt barátnőjének,
pontosan tudja, mit csinál.
– Miről van szó? – sziszegte Anders, és közénk dugta a fejét. –
Kiről beszélgetünk?
– Senkiről. Bocsi! – mondta Hang.
– De én is közétek akarok tartozni, csajok!
– Nem. – Hang a tenyerével eltolta Anders arcát.
A srác elégedetlen hangot adott ki magából, és visszavonult az
éjszakába.
–  Te akarsz mindenáron megszabadulni a szüzességedtől –
közölte Hang nyugodtan. – De természetesen ez egyes-egyedül a
te döntésed. Edie. Te döntesz.
Még sör.
– Kérlek, segíts: hogyan érveltem korábban?
 Felemelte a kezét, és az ujjain számolt:
–  Csúnya, fájdalmas, sőt még akár kínos is lehet az egész. Te
egyszerűen le akarod tudni, hogy ha komoly kapcsolatod lesz,
amire talán éveket kell várni, akkor egyenrangúak legyetek.
– Igen, ez logikus – vélekedtem bólogatva. – Teljesen az.
–  Plusz, ha tényleg tudja, mit csinál, akkor egy orgazmus is
benne van neked a pakliban. Telitalálat! Másrészt újabb olyan
dolog, amit még nem csináltál, és amit jó lenne átélni, ha holnap
egy bizarr balesetben meghalnál – folytatta. – Például
megvadult lámák taposnának halálra, vagy egy veszett si-cu
kutyabanda tépne széjjel. Ilyesmik.
–  Te most ugratsz, de ez simán megtörténhet. – Az ujjammal
csettintettem. – Az ember egy pillanat alatt meghalhat. Volt,
nincs. Ennyi volt.
–  Jól van, én drága kis morbid barátnőm. Úgy van, ahogy
mondod. – Elvette a sörömet, és kiitta. – Hozz magadnak egy
újat, és közben ütközz neki a srácnak! Beszélgess vele, úgy
hallottam, a srácok szeretik az ilyesmit!
Egy centit se mozdultam.
– Vagy nem. Mivel ma nálunk alszol, ezért az egész éjszaka a
tied. Később is eldöntheted. Ne érezd nyomás alatt magad!
–  Semmi nyomás. – Csak közben meg mintha egy kéz
markolta volna meg a szívem, és az ujjak egyre erősebben
szorították. Most nem kaphatok pánikrohamot. Nem fogok
kiborulni.
–  Várhatsz még, és egy varázslat folytán lehet, hogy
megismerkedsz egy csodálatos emberrel, akivel az elsőt
szeretnéd – mondta Hang vállat vonva. – Az ember sohasem
tudhatja. Még csak pár hete jöttél át ebbe a suliba.
– Ez igaz.
– De az is lehet, hogy ez a srác az igazi, egymásba szerettek, a
fősuli után összeházasodtok, és gyerekeitek lesznek. – Hang
álmodozva mosolygott. – Aztán mindenkinek elmesélheted,
hogy a gimis szerelmedhez mentél hozzá.
– Hm.
– És egész életedben csak egy emberrel fogsz szexelni.
Fintorogtam.
–  Ja – mondta. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy jó
opció. A mindörökre hosszú idő.
–  Én se vagyok biztos benne. Végül is csak tizenhét éves
vagyok. De lehet, hogy tévedünk.
–  Igen – értett egyet. – Összpontosítsunk a szüzességed
elvesztésére, és a mindörökrét tartsuk meg későbbre.
– Szerintem is így a legjobb.
Hang tavaly járt egy végzős sráccal. De amikor az fősulira
ment, szakítottak. Hang már elvesztette a szüzességét a
szerelem nevében.
–  Hosszú, szőke hajad gyönyörűen csillog, tökéletes ívben
húztad ki a szemed, a bakancsod menő, a ruhád kifejezetten
bejön nekem – sorolta fel, miután tetőtől talpig végignézett.
–  Köszi! – Kisimítottam a fekete pamutszoknyámat. – Semmi
nem múlhat felül egy szép maxiruhát.
– Pontosan.
–  Csak egy jelentéktelen kis bőrdarabról van szó, aminek
olyan hülye neve van – mondtam határozottan.
Kiegyenesedtem, hátrahúztam a vállam, és kidüllesztettem a
mellkasom. – Már semmi szükségem rá.
–  Szerintem sincs. – Hang komoly arccal a kezembe nyomta
az üres poharát. – Gyerünk, teperd le! Vagy tedd azt, ami a
legjobban esik. A te tested, a te döntésed, és én ezt tiszteletben
tartom.
– Örülök, hogy barátnők vagyunk. – Átkaroltam a vállánál, és
kicsit megszorítottam. Meglepve nézett rám, mert a
rokonszenvemet igen ritkán mutattam ki ilyen nyíltan. Az
anyukám se volt az az ölelgető típus.
– Én is – mondta fátyolos pillantással.
A  totojázásnak ezennel vége. Kezemben az üres pohárral
belevetettem magam a sokaságba. Közben azon törtem a fejem,
hogy mégis mi a fenét mondjak neki. Ennek megfelelően nem
nagyon lepődtem meg, hogy majdnem nekimentem szegény
fickónak.
–  Ó! – mondtam, és hirtelen megálltam. Egyértelműen
közelebb álltam hozzá, mint azt eredetileg terveztem. – Bocsi.
Nem figyeltem.
A  barátai körülötte folytatták a beszélgetést. Ő  felém fordult,
és az üres poharamra pillantott.
– Látom, fontos küldetésed van.
–  Igen, ez így van. – Mosolyt erőltettem az arcomra. – Edie
vagyok.
–  Duncan. – Kedves, barátságos volt a tekintete. – Matekra
járunk együtt, ugye?
– Igen.
Körülbelül egyforma magasak voltunk, de az ő karja nagyon
izmos volt. Láthatólag sokat edzett. Kis szeplők borították az
orrát. Közelről még aranyosabb volt.
– Hogy tetszik a suli?
– Sokkal jobb, mint a régi.
– Az jó. Gyere, segítek újratölteni!
–  Köszi! – Átadtam neki a poharam, mire utat tört a
tömegben. Közben újra és újra mosolyogva visszanézett rám. Ez
az este az az este. Még ha az izgalomtól remegett is a térdem,
úgy tűnt, hogy ez lesz a jó időpont.
Észrevettem, hogy többen figyelnek minket. Fogalmam nem
volt, miért. A  hordó köré gyűlt srácok közül az egyik vállon
veregette Duncant, a másik köszönt neki. Folyt a sör, és Duncan
színültig töltötte a poharamat, odaadta, és magának is töltött.
A hideg sör hűtötte a kezem, de nem sokáig, mert John elvette a
poharam, és a fűbe löttyintette a tartalmát.
Hát ez meg mi a fene?
–  Soha ne hagyd, hogy mások adjanak neked italt! – Úgy
oktatott, mintha gyerek lettem volna. Egy rakoncátlan gyerek.
– Végig itt álltam – védekeztem.
–  Miközben csapolt, hátat fordított neked. – Kék szeme
jegesen csillogott. – Akármit belekeverhetett.
– Soha nem tennék ilyet – tiltakozott Duncan sértetten.
John alig méltatta egy pillantásra.
– Te egyáltalán ismered őt, Edie? Hogy lehetsz ilyen buta?
– Most már fejezd be! – mondtam halkan, és közelebb léptem
Duncanhez. – Igazad van, magamnak kellett volna. De most már
légy szíves, nyugodj meg!
–  Ó,  bocsika, ha kicsit zavarna, hogy téged bedrogozva
megerőszakolnának.
 – John!
–  Cole, te seggfej! – Duncan ökölbe szorította a kezét, és
megfeszítette a karizmait. – Te vagy itt a díler, nem én! Nem
tettem bele semmit. Soha nem tennék ilyet. Edie…
– Ne szólj hozzá! – morogta John. – Ne nézz rá!
– Hűha – mondtam.
Az emberek közben kezdtek körénk gyűlni, és izgatottan
tolakodtak. A  tesztoszteront vágni lehetett volna a levegőben.
John annyira összeszorította a fogsorát, hogy kilátszódtak az
erek a nyakán. Előrelépett egyet. Kétségkívül készen állt a
harcra.
A  kezemet a mellkasára tettem, és az akaraterőmmel és a
dühös arckifejezésemmel visszatartottam.
– Elég legyen! Menjünk!
John dühös pillantása ide-oda cikázott Duncan és köztem.
Duncan nem szólt semmit. Érdekes. Az előbb még az izmait
fitogtatta, most meg inkább óvatosnak tűnt.
– John. – Szabad kezemet a kezébe erőltettem, míg végül csak
megfogta. – Gyere már!
Bár csak hajszálnyit, de lazult a tartása. Jól van. Félig
vezettem, félig ráncigáltam a tömegen keresztül. El az
emberektől, a fényektől, a zenétől. Egyre távolabb. A  végén a
kocsija mellett kötöttünk ki a parkolóban, kettesben.
Vége. Jól van.
–  Hú, te! – suttogtam. Kalapáló szívverésem fokozatosan
csitult. Elengedtem a kezét, tettem néhány lépést. Nehezen
kaptam levegőt. Vajon ugyanígy érezte magát, amikor
közbelépett, amikor Erikával vitatkoztunk? Már a gondolattól
rosszullét kerülgetett, hogy megsérülhetett volna, vagy gondjai
akadhattak volna a rendőrséggel.
– A fenébe, John! – mondtam. – Mi a fene volt ez az egész?
–  Te ki akartál kezdeni Duncan Dickersonnal? – kérdezte
gúnyosan. – Komolyan?
A  földbe gyökerezett a lábam, és csak meredtem rá. Ez nem
volt jó.
– Honnan tudod?
– Anders hallotta, hogy Hanggel erről beszéltek.
– Szemétláda.
– És? – kérdezte ellenállást nem tűrve. Idióta.
–  Bevallom, nem tudtam, hogy a vezetékneve éppenséggel
Dickerson – mondtam. – De most már ezt is tudom, köszi.
Másrészt nem akartam hozzámenni feleségül.
– Ez nem vicces.
Vállat vontam.
– Alig ismered a fickót.
–  Hm, nos, ez abszolút nem tartozik rád. Erről nem akarok
beszélni. – Milyen megalázó! Az arcom lángban égett! Pirítóst
lehetett volna sütni rajta. – Én nagyra értékelem a mi
barátságunkat. Sokat jelentesz nekem. De ez az a kategória, ami
egyáltalán nem tartozik rád. Szóval menj el, kérlek!
–  Hát pedig most beszélni fogunk róla. – Közelebb lépett
egyet.
– Nem. – Hátráltam.
–  Hagytad volna, hogy egy vadidegen fogdosson. – Lépés
előre.
Egy lépés hátra.
 –  De hát mindenki folyton ezt csinálja. Te is ezt csinálod
folyton.
– De te nem! – tiltakozott, és megtette az utolsó lépést, mire én
a kocsija oldalának szorultam. Az arcomhoz közel hajolva
folytatta: – Az első alkalomról beszélünk nálad, Edie, nem?
–  Igen, ami csúnya, fájdalmas, sőt akár szörnyen kínos is
lehet, és én egyszerűen túl akarok esni rajta. – Próbáltam a
szemébe nézni, de nem sikerült, és ehelyett a jobb vállán
néztem egy pontot meredten. – Te nem lány vagy. Te ezt nem
érted. Ezenkívül, ha jól tudom, nem a szűzhártyák védelmezője
vagy, John Cole. Szóval, maradj ki ebből!
Nem felelt.
Mély, nyugtató légzés.
–  Tudod, egy nap majd megismerkedem valakivel, akit
tényleg kedvelek. Mély és komoly kapcsolatunk lesz, és akkor
csináljuk majd, mint a nyuszik. De nem szeretnék hülye
szűzként belemenni.
Töprengve rázta a fejét.
– És nem akarok szűzként meghalni.
– Micsoda? Te meg miről beszélsz?
–  Hé, mind a ketten tudjuk, hogy bármikor eljöhet értünk a
halál.
– Ez őrültség!
–  Terápiára járok! – emlékeztettem a vállát. – Nem tudom,
feltűnt-e neked, de az utóbbi időben kicsit össze vagyok
zavarodva. Nehezemre esik megbízni másokban. És ez nem fog
egyhamar megváltozni.
Grimaszolt.
 – Te most mi…?
– Csak próbálok gyakorlatias lenni.
– Nem, te nevetséges vagy. Ennek abszolút semmi értelme.
– Szerintem van.
Megint hallgatott.
Olyan sokáig, hogy a szemébe néztem. A  haragja közben
elpárolgott, és egy olyan érzelembe ment át, amit nem tudtam
értelmezni. A  legrosszabb az volt, hogy Johnnak olyan
nyárillata volt. Egy kicsi izzadságszag, egy kis friss esti levegő,
minden, amit annyira imádtam. Na, vagyis szerettem, ez a
pontos kifejezés. Kedveltem.
– Mit nézel? – kérdeztem aztán.
Kiengedte a levegőt.
– Megteszem neked.
Tátva maradt a szám. Pislogtam. Mintha az agyam leállt
volna. Kizárt, hogy azt mondta, amit hittem, hogy mondott,
mert az tiszta őrültség volt.
ŐRÜLTSÉG!
– Tessék? – kérdeztem. – Mit mondtál?
–  Azt mondtam, hogy megteszem neked. – Habozott. Komoly
volt az arca. – Ha akarod.
– Hűha!
Egy teljes percig hallgattunk. Az egész annyira bizarr volt.
Nehezen nyelt egyet.
–  Szóval, Edie, szeretnéd, hogy velem történjen meg, vagy
nem? Igen vagy nem?
– I-igen. Oké.
Részéről valami torokhang.
 –  Köszi. – Mozdulatlanul, teljesen elképedve álltam. – Azt
hittem, hogy nem vagy oda a szüzekért. Tudod, hogy lehet, hogy
véres lesz, és a többi.
– Igaz. Általában így van. De téged kedvellek. Gyere!
–  Ez hatással lesz a barátságunkra? – kérdeztem
elbizonytalanodva, és talán egy kicsit félve.
– Nem. – Beszállt a kocsiba, áthajolt az utasülésen, és kihúzta
az ajtónyitó gombot.
Beszálltam, és bekapcsoltam a biztonsági övet.
– Nem szabad, hogy hatással legyen.
–  Nem is fog – mondta olyan meggyőződéssel, hogy más nők
erre sértődéssel reagáltak volna. Habozás, kétség nélkül, teljes
határozottsággal beszélt. – Csak egy alkalom. És vége.
– Oké.
– Hozzánk megyünk. A nagybátyám nincs otthon.
A  félelem fojtogatott. Igyekeztem nem idegesen mocorogni,
hanem nyugodtan ülni, szenvtelen arccal, tekintetemet az útra
szegezve. Johnnal szexelni fogunk. Levetkőzünk. Csináljuk.
A  helyzet dimenziója meghaladta az értelmemet. Szerencsére
még eszembe jutott, hogy üzenjek Hangnek, hogy eljöttem
Johnnal. Nem tett a legjobb barátnővé, hogy folyton magára
hagytam őt a bulikon.
Az idő hirtelen nagyon furcsán kezdett viselkedni. Úgy tűnt,
hogy az út az örökkévalóságig tart, de mégis túl gyorsan
érkeztünk meg. Egy emeletes, magas fákkal körülvett ház előtt
álltunk meg. Csak a bekapcsolva hagyott kinti világítás
hívogatta a vendégeket.
Nem szóltunk egy szót se, miközben követtem Johnt a sötét
házba. Hirtelen vakító fény kapcsolódott fel, és egy szobát
világított meg, amiben mindenhol kertészettel kapcsolatos
könyvek hevertek szerteszét, focis cuccok, fotók hegyekről,
tavakról és hasonlókról. Ezenkívül ebben a szobában volt a
világ legnagyobb plazmatévéje. Semmi nem emlékeztetett
Johnra. A cipője talpa tompán dobogott a lépcsőfokokon. Lassan
követtem őt felfelé. Amikor utolértem, a szobája közepén állt, és
körülnézett. Az ágy melletti éjjeliszekrényen a lámpa lágy fényt
árasztott.
–  Tiszta disznóól van itt – mondta, aztán a tettek mezejére
lépett. Cipők és ruhák repültek a szekrénybe, a táskáját meg a
könyveit is félrerakta. – Esküszöm, hogy tegnap húztam friss
ágyneműt!
Én a küszöbön álltam, és nem tudtam mihez kezdjek
magammal.
– Oké.
Az ideköltözése óta még nem pakolt ki mindent, egy rakás
doboz állt a fal mellett. A  fehér falakon viszont már ott lógott
néhány fotó, amin egy hasonló kinézetű, kicsit idősebb sráccal
volt látható. A  bátyja lehetett. Mellette családi kép az
anyukájával és az apukájával, aztán egy felvétel egy sokkal
kisebb Johnnal, aki egy nővel a jól ismert Charger mellett pózol.
Tengerészkék függöny, egy Ramones poszter és széles ágy.
Oké zsoké.
– Bocs a rendetlenségért! – kért még egyszer elnézést, és teljes
gőzzel folytatta a pakolást. – Nem szoktam lányokat hozni ide.
– Semmi gond.
Megállt.
 – Gyere be! Foglalj helyet!
Szót fogadtam, megtettem az utolsó, sorsdöntő lépést, és
beléptem (ó, borzalom és rettegés) egy fiú szobájába. Miután
már mozgásba lendültem, könnyebbnek tűnt az egész. Az
utasításnak megfelelően leültem az ágy szélére. A  matrac egy
kicsit besüppedt alattam. Kemény volt, de ruganyos.
– John, tényleg nem zavar. Hagyd!
A homlokát ráncolva nézett rám.
– Csak én vagyok itt. – Próbáltam mosolyogni. – Ne izgulj!
Fújtatva elnevette magát. Láthatólag mind a ketten idegesek
voltunk. Aztán azt mondta, hogy kondom, és kiviharzott a
szobából. Hallottam, hogy a folyosó másik oldalán lévő
fürdőszobában kotorászik. Amikor végül visszatért,
diadalittasan pár ezüst csomagot tartott a kezében.
– Biztosan akarod? – kérdezte.
Bólintottam.
– És te? Te is?
Becsukta a szobaajtót, a zár kattant.
A szívem a torkomban dobogott.
– Te is?
John csak rám nézett.
– A cipő csak útban lesz. Vegyük le most!
–  Persze. – A  világos utasítások jók voltak. Tudtam követni
őket. Kibogoztam a fűzőt, és remegő kézzel levettem a
bakancsomat. Rendesen begyömöszöltem a zoknimat, aztán
betoltam az ágy alá. – Kész vagyok.
Háttal állt nekem, és egy könyvet lapozgatott. Az íróasztalán
egy drágának tűnő, új laptop állt. Felmerült bennem a kérdés,
vajon ez is a „csak azért is megcsinálom a sulit” projekt része-e.
John leült mellém, és a nyitott könyvet az ölembe tette.
– Tessék! – mondta.
– Mi ez?
–  Csak ha lennének kérdéseid – magyarázta. – Tudod, mi a
különbség a fiúk és a lányok között, vagy elkélne még egy kis
segítség?
A  bioszkönyv garantáltan minden kérdésemet eloszlatta
volna, precízen feliratozott ábrák voltak benne a releváns
anatómiai jellegzetességekkel, továbbá a párosodási folyamat
részletes leírása. A  könyv azonban nemcsak informatív volt,
hanem súlyos is, kiváló fegyver. Becsaptam, és megpróbáltam
fejbe verni vele. Sajnos a srác túl gyors volt. Kitért az ütésem
elől, kirántotta a könyvet a kezemből és elhajította. Így
kénytelen voltam azzal beérni, hogy a kezemmel csapjak egy
nagyot rá.
– Bocsi – mondta nevetve.
– Ezt a bocsánatkérést nem fogadom el – fortyogtam.
Erre megfogta a kezemet, és letepert a matracra. Nem volt túl
okos dolog! Ebben a pozícióban ugyanis a lábaimat is be tudtam
vetni.
–  A  fenébe! – bukott ki belőle, és próbálta a térdemet távol
tartani az ágyéka tájékáról. – Edie, nem az az érdeked, hogy
működőképes maradjak?
– Meggondoltam magam.
Bár a düh szárnyakat adott a harchoz, végül ő győzött.
Megfogta a csuklómat, a fejem fölé emelte mindkettőt, és
combjaim közé férkőzött. Most már csak legfeljebb a
sarkammal tudtam volna lábon rúgni, hogy kifejezést adjak
tiltakozásomnak. Ezt meg is tettem.
– Sajnálom! – hangsúlyozta még egyszer. – Őszintén.
– De még mindig nevetsz.
Valahogy sikerült megnyugodnia.
– Igazából nem gondoltad meg magad, ugye?
Olyan lekezelően fintorogtam, ahogy csak tudtam.
Valójában kétségeim voltak, képes leszek-e egy-két percnél
tovább tartani magam. Bár egy kicsit a könyökére
támaszkodott, de a súlyával a matracba nyomott, ami
mindenféle csiklandós érzést váltott ki belőlem.
Türelmesen várt.
– Hm. Nem, azt hiszem, nem – feleltem végül.
– Világos válaszra van szükségem.
Nyeltem egyet.
–  Nem, nem gondoltam meg magam. Továbbra is akarok
veled szexelni.
Laza mosolya majdnem elvette az eszem. Ahogy rajtam
feküdt, pont a legjobb helyen, annyira szuperül nézett ki, mint
eddig soha. Ez igazságtalanság. Akármi történik is ma este,
akárhogy változik is ettől a kapcsolatunk, soha életemben nem
fogom megbánni, hogy betettem a lábam ennek a srácnak a
szobájába. Ez kizárt.
–  Úgy tűnik, hogy már felvettük a megfelelő testhelyzetet –
jegyeztem meg, és halványan mosolyogni próbáltam. – Ez volt
az alattomos terved, amit a bioszkönyvvel kívántál összehozni?
–  Lehet. – Megnyalta az ajkát. – De leginkább csak fel
akartalak húzni. Elterelni a figyelmed, hogy ne legyél olyan
ideges, és engem se tegyél azzá. Azt nem sejthettem, hogy
megpróbálsz agyonütni vele.
– Nem ismerem a tréfát.
– Ez igaz.
– De te igazából nem vagy ideges, ugye? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
Ehelyett gyengéden megcsókolt, szinte vonakodva. Mintha
még kételkedne az elhatározásom komolyságában, hogy meg
akarok szabadulni a szüzességemtől. Ez így nem fog menni.
A  tettek mezejére léptem, fordítottam a helyzeten, így én
ültem rajta és ő feküdt hanyatt a matracon. Kezdeti
csodálkozását mosoly váltotta fel, a keze oldalt a ruhám
anyagára siklott. Fölé térdelve pontosan úgy csókoltam, ahogy
akartam, ahogy a legszebb álmaimban elképzeltem. Édesen,
mélyen, mohón. Nem fogtam vissza magam.
A  torkából feltörő hang egyszerre hangzott zihálásnak és
nyögésnek. Az biztos, hogy elégedett volt. Még soha nem
éreztem egy csókot ilyen jónak, ilyen lehengerlőnek. Nem
létezett más, csak az ajkunk, nyelvünk, fogaink. A  keze
folyamatosan járt, simogatta felhevült bőröm, magához
szorított. Hihetetlen volt, annyira a közelében lenni, hogy
bárhol megérinthettem, ahol csak akartam, erős testét magam
alatt éreztem. Kezemet a mellkasát keresgélve a pólója alá
csúsztattam. Már nem volt szükség határokra.
Mindent akartam. Szőröstül-bőröstül.
A  borostája szúrta az arcomat, a számmal lefelé haladtam a
nyakán. Az illata itt még erősebb volt, melegebb. Csókoltam,
nyaltam, és azt tettem, amit az érzékeim diktáltak. Haraptam,
csak mert tudtam. Szitkozódott. A  hangja milliárdszor
mélyebben zengett, mint szokott. Kezével a combom belső felét
simogatta. Arcomat a nyakának nyomtam. Legszívesebben
örökre így maradtam volna. Erős ujjaival megmarkolta a
fenekem, és magához szorított.
– Edie – súgta.
– Mm?
– Amit csak akarsz.
–  Azt akarom, hogy vedd le a pólód – mondtam egy kicsit
elfúlva, és már rángattam is a zavaró ruhadarabot.
Felült, ettől én kénytelen voltam őt utánozni, és kibújtam a
felsőmből. A szemében ekkor tökéletes koncentrációt láttam. Te
jó ég, egyszerűen mindene annyira a helyén volt! Aranybarnán
csillogó bőre csak arra várt, hogy én felfedezzem. Tenyeremet a
szívére szorítottam, éreztem, hogy szaporán ver. Úgy tűnt, hogy
ő is éppen annyira fel van kavarodva, mint én.
– Mellém fekszel? – kérdezte.
Bólintottam. Megfogta a lábam, maga felett eltolta, én pedig
visszasüllyedtem a matracra. Ő  a könyökére támaszkodva
lenézett rám. Ujjaival a karomat simogatta, a vállamat, a
kulcscsontomat. Úgy csókoltuk egymást, mintha mostantól
mindig csak ezt csinálnánk. Élet, halál, idő – már semminek
nem volt jelentősége. Ez az este végtelen volt, és az ágyon túl
semmi nem létezett a számunkra.
A kezébe vette az egyik mellem, és tágra nyílt szemmel érezte
meg a súlyát. Lenyűgözött, mennyi obszcén szó hagyta el
közben az ajkát. Úgy tűnt, hogy alapvetően tetszenek neki a
melleim. Örültem, hogy ez a testrészem bejön neki. Úristen,
hogy én mennyire örültem!
A  kézfejével végigsimogatta a dekoltázsom, a mellem, aztán
még messzebbre ment. Nem állt meg, egészen addig, míg nem
ért a ruhám aljáig, ami felcsúszott a combomra. Hatalmas,
formátlan combomra. Előredudorodó hasamra. Szomorú, hogy
folyton szégyenkeztem a testem miatt. Ez annyira gáz volt!
Zihálva kibontakoztam a csókból, de a kezem még a hajába túrt.
– Minden oké? – Az egész teste ledermedt. – Álljak le?
– Nem.
– Mi a baj? – Elhúzta a kezét, ami az előbb a csípőmön volt, a
ruhám alatt, de még a bugyimon kívül, és a kezébe fogta az
arcom. – Mi baj van, Edie?
Kétségek, negatív gondolatok árasztották el az agyam, és
minden boldog érzést kitúrtak. Ne, ezt most nagyon ne! Ne itt,
ne most, soha többé!
–  Ne hagyd abba! – megfogtam a kezét, és visszatettem a
csípőmre. – Csak az agyam hülyéskedik. Ne foglalkozz vele!
Továbbra se mozdult meg, és nyugtalanul nézett rám.
– Hogyhogy hülyéskedik? Mondd el!
Úristen, ez annyira gáz! A  kezembe temettem az arcom,
képtelen voltam a szemébe nézni. Akkora állat vagyok! Sikerült
elcsesznem a hangulatot.
– Csak szánalomból csinálod velem.
– Nem, ez nem igaz.
Valószínűleg az lett volna a legokosabb, ha elbújok az ágy alá,
vagy eltűnök a szekrényben. Ott megvárhatnám, míg elalszik,
aztán hazapucolnék. Talán, ha szépen megkérem rá, vagy
szendvicseket viszek neki, akkor csinálhatunk úgy, mintha ez az
egész soha nem történt volna meg.
– Edie?
Nem reagáltam.
Furcsa módon cipzárhúzást hallottam. Ezután John megfogta
a kezem, a szájához szorította, majd az arcához.
– Nézz rám!
Sóhajtottam, de megtettem.
– Szexi vagy, és puha. És iszonyúan jó érzés volt érezni téged
alattam.
– Kedves vagy.
–  Egy cseppet se vagyok kedves. – A  szívére szorította a
kezem, most is vadul kalapált. – Érzed?
Bólintottam.
Ekkor a kezemet bevezette a farmerjába, és a tenyeremet az
alsónadrágjában lévő keménységre szorította.
–  Érzed? Ezt nevezzük pénisznek. Ezt láttad az előbb a
bioszkönyvben, emlékszel?
Teljesen paff voltam, meg se tudtam szólalni. Természetesen
tudtam, hogy neki is van, és a ma esti tevékenységeink során
szerepet fog játszani. De azt hiszem, azt nem fogtam fel teljesen,
milyen lesz őt tényleg érezni és érinteni, ha fehérneműn
keresztül is. Ez annak volt tulajdonítható, hogy híján voltam a
lehetőségeknek, hogy fiúkat cirógassak. A  csókolózáson és az
időnkénti mellfogdosáson túl még nem jutottam. Most pedig
hirtelen majdnem a kezembe fogtam egy péniszt.
–  Ha jól tudom, elég kevés elég ahhoz, hogy
megkeményedjenek – mondtam.
–  Tizennyolc éves vagyok, Edie, nem tizenkettő. – Kétszer
szájon csókolt. – Nem csukom be a szemem, és képzelek valaki
mást a helyedre. Ez nem így megy. Itt vagyok, veled vagyok.
Érted?
A torkom összeszorult, a szemem égett.
–  Nem jó, hogy ennyire leértékeled magad – mondta
egyenesen, őszintén, és egy kicsit bosszúsan.
–  Na jó. – Szipogva összeszedtem magam. Annyira bonyolult
voltam, hogy csodával volt határos az is, hogy nem dobott ki az
ágyából. Lassan és óvatosan engedtem a kíváncsiságomnak, és a
kezembe fogtam. – Nem kicsi.
Jelentőségteljes mosoly játszott az ajkain.
– És nem is haszontalan.
Mély torokhang kíséretében a kezemnek nyomta az ölét.
Ajkát az enyémre tette, aztán a kezemet lágyan, de határozottan
eltolta, és visszatette a mellkasára.
– Később – morogta.
Ügyes ujjaival a bugyim gumija mentén babrált, izgatta az
érzékeny bőrt. Aztán az ujjperceit gyengéden a bugyim elején
járatta, a köldöktől lefelé a lábam közé. Akaratlanul
megfeszítettem a hasam. Az ereimben dübörgött a vér.
Amikor végül a kezét becsúsztatta a bugyimba, már epedve
vártam, hogy megérintsen ott. A  legenyhébb érintésbe is
beleborzongtam. Meztelen lábaim folyamatosan mozogtak a
matracon, a testemben az izmok egyre jobban megfeszültek.
Varázslattal volt határos, amit John csinált. És igen, egyedül is
csinálhattam volna ezt, de vele sokkal, de sokkal jobb volt.
Az elfogódottságra vagy idegességre nem maradt idő.
A  belőlem általa elővarázsolt érzések bizseregve jártak át, és
teljesen betöltöttek. Szikraeső, csillagpor és pompás
endorfinkábulat, amit az ember csak el tud képzelni. Az egész
testem görcsbe rándult, az ujjaim hegyét a hátába
mélyesztettem, nyitott szájjal kapkodtam a levegőt. Egy ideig
eltartott, míg magamhoz tértem.
John az egyik ujját beakasztotta a bugyimba, és kérdőn nézett
rám.
– Itt abbahagyhatjuk – mondta zihálva.
– Ne merd!
– Hála istennek!
A  bugyim egyből a szoba sarkában landolt. Együtt
lehámoztuk rólam a ruhámat is a fejemen keresztül. Forró szája
csókokkal borította a mellem, miközben az ujjai a melltartóm
kapcsával küzdöttek. Közben én próbáltam letolni a farmerját.
Túlbuzgó katasztrófa voltunk, szájakból és végtagokból álló
teljes összevisszaság. Te jó ég, mégis milyen csodás érzés volt!
Az éjjeliszekrényről odanyújtottam neki egy óvszert.
Látszatra határozott voltam, belül viszont majdnem
becsavarodtam. John megszabadult az alsónadrágjától, és
felhúzta a gumit. Komoly arccal rám mászott, és forró testével
beborított.
– Tutira akarod? – kérdezte.
– John, légyszi…
Száját az enyémre tapasztotta. Keze az oldalamra csúszott,
majd kettőnk közé. Lassan nyomult előre. Furcsa volt testileg
valakihez ennyire közel kerülni. A  csókját újra és újra
megszakította, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól vagyok,
aztán mindig visszatért az ajkamra. Becsuktam a szemem, és
próbáltam minél jobban ellazulni.
Fájt. Hiába történt a világ legtermészetesebb dolga, az izmaim
mégis megfeszültek, ellenálltak a behatolásnak. Nem tudtam
volna megmondani, hogy az idegességem volt-e az oka, vagy az
enyhe fájdalom. Ekkor belém csusszant, mélyen belém hatolt, és
elkezdett ki-be mozogni. Közben az egyik erős kezével a
combomat tartotta, hogy ne csússzon le az a lábam, amivel a
törzsét átfogtam. Meleg lehelete átforrósította az arcom,
nyakam. A  verejtéktől csúszós hátát simogattam, próbáltam az
emlékezetembe vésni, milyen érzés ennyire közel lenni hozzá.
Belékapaszkodtam és vártam.
Egy idő után a mozgása lendületesebbé, erőteljesebbé vált.
A  teste megfeszült, nyögött, magához szorított, majd zihálva
rám hanyatlott. Kicsit a karjára támaszkodott, hogy ne
nehezedjen rám a teljes súlyával.
Megcsináltam. Szexeltem. Hogy ez milyen csodálatosan
bizarr!
Óvatosan elhúzódott, és mellém hanyatlott a matracra.
– A fenébe!
– Mi a baj?
Fintorgott.
– Vér.
Jaj! A combjaim között nem néztek túl jól ki a dolgok.
– Ó, hm, bocs.
Kimásztam az ágyból, megkerestem a melltartómat, a
ruhámat és a bugyimat. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, és
hallgatóztam. Mivel a ház többi részéből nem jött életjel,
rekordsebességgel kisprinteltem a folyosón a fürdőszobába.
 A  lány a tükörben úgy nézett ki, mint korábban. Kócos haj,
kipirult arc, duzzadt ajkak. Kívülről nem voltak láthatóak tartós
változásra utaló jelek. Belül kicsit érzékeny voltam.
Megmosakodtam, felöltöztem, aztán kerestem egy kis
törülközőt, amit benedvesítve vittem Johnnak.
–  Teljesen kiment a fejemből, hogy nem bírod a vért –
mondtam a szobába visszaosonva.
Morgás.
– Jól vagy?
–  Mindjárt jövök. – Felkapta a földről a farmerjét, és ő is
kiment a mosdóba. Láthatólag nem állt szándékában válaszolni.
Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, az íróasztalához
ültem, és felvettem a bakancsomat. Valahogy nem tartottam
volna helyénvalónak, ha az ágyra ülök. Megcsináltuk, amit
elterveztünk, és nekem nem tűnt úgy, hogy John az a típusú
férfi lenne, aki még utána szeret összebújni. Eljött az ideje, hogy
megint csak barátok legyünk.
Nekem ez így teljesen oké.
Vécécsobogás. Aztán újra megjelent a szobában, és hátrafogta
egy gumival a haját. Közben nem nézett rám. Úgy tűnik, hogy az
estének ahhoz a részéhez érkeztünk, amikor kerüljük a
szemkontaktust. Hú, de béna! Nem, ez így nem mehet tovább.
– John, nézz rám!
Követte az utasításom.
– Minden oké?
Bólintottam, mosolyogtam.
Lassan az ő mosolya is visszatért.
– Biztos?
 – Igen.
–  Oké. Jól van. – Sóhajtott, és egy kicsit ellazult. –
Hazavigyelek?
– Hangékhez szuper lenne. Köszi.
Bólintás.
Fogtam a mobilom, és gyorsan beütöttem egy üzenetet.
 
Én: 15 perc múlva ott leszek.
 
Hang: ???!!!
 
Én: Még a buliban vagy?
 
Hang: Nem, gyere hozzánk.
 
– Köztünk minden rendben van, ugye? – kérdeztem kicsit sem
idegesen. – Még barátok vagyunk?
Meglepetten nézett fel.
– Hát persze.
– Jó, az jó.
Közben felvette a pólóját meg a cipőjét, és csípőre tett kézzel
állt előttem.
– Semmi nem változott.
– Rendben – mondtam. – Köszönöm. Ami volt.
– Szívesen. – Mosoly. – Indulhatunk?
– Hát persze.
 huszonhét

A hétvégén már nem szűzként mostam ki. A  konyhát is

kitakarítottam, és megpróbáltam belekezdeni egy új young
adult sci-fi-sorozatba. A  tanulás John nélkül nem igazán ment,
de az is furcsán vette volna ki magát, ha a múlt éjszaka után
ilyen hamar írok neki, hogy jöjjön át. Végül feladtam, és
szundítottam egyet.
Mindeme csodás mutatványokat a szűzhártyám nélkül
hajtottam végre.
Érdekes módon mintha szinte semmi nem változott volna.
A történtek ellenére sikerült kimosnom, de a tanulás és olvasás
frontján kudarcot vallottam.
Anyuval vasárnap egy közeli taqueriában ebédeltünk, és
egyáltalán nem tűnt fel neki, hogy a lányából nő lett. Hang
persze azonnal kitalálta, mi történt. Csak egy pillantást vetett a
kócos hajamra és elkenődött sminkemre, és boldogan visított.
Igaz, őt bevontam a tervezési fázisba.
Másnap reggel ébredéskor nem éreztem magam se
bölcsebbnek, se érettebbnek. Ott lent még minden fájt kicsit, de
ennyi az egész.
Igazából, ha minden kölcsönös megegyezéssel történik, és
védekezünk, akkor az első alkalom legnagyobb veszélye talán
az, hogy életünk végéig magával hurcolunk esetleg egy
kellemetlen emléket. De a döntésünkkel együtt kell élnünk,
másrészt nagy lehet az ellentét a fantázia és a valóság között is.
Blablabla. Az első alkalom ugyanakkor vajon automatikusan azt
jelenti, hogy folytatni kell, és a következő illetővel, akit
megkedvelünk, automatikusan csinálni is kell? Bár ennek így
nem igazán van értelme. Valószínűleg attól is függ, mit érzünk
iránta. Az is kockázatos, ha túl sok érzelem keveredik a dologba.
Ha az illető, akivel szexeltünk, később levegőnek néz
bennünket, vagy valami gáz dolgot terjeszt rólunk, az szívás.
(Sajnálatos módon az élethez tartozik, hogy megtanuljunk
bánni a szemétládákkal.) Nem is tudom. Mindenki más. Azt se
tudtam elképzelni, milyen érzés lesz újra látni Johnt. Fogalmam
se volt róla.
Hétfő reggel angolon egyből kiderült.
Ott volt, szakadt farmerban, kopott pólóban, és akkorát
ásított, hogy az állkapcsa is megreccsent. Egy biccentéssel
üdvözölt. Én rámosolyogtam. Kicsit sem volt gáz. Gond nélkül
túléljük ezt a szex dolgot.
– Helló, hogy vagy? – kérdeztem hátrafordulva.
– Jól. És te?
– Én is jól.
Elővette a könyvét meg a tollát a táskájából, és kirakta az
asztalára.
– Ma este tanulunk együtt?
– Később írok még. – Előrefordultam.
Ez szuperül ment. Milyen buta voltam, hogy azon aggódtam, a
szex bármit is meg fog változtatni köztünk! A verejtéke illata, a
bőre tapintása, a szája íze, a lélegzete melege, a hangok, amiket
kiadott magából, a testének súlya, erős keze és a szeme, te jó ég,
csoda szép szeme, á, ezek eszembe se jutottak!
Továbbra is csak barátok voltunk. Ez óriási! Minden a
legnagyobb rendben.
 huszonnyolc

Miközben John és köztem minden lazán ment tovább, a suliban

villámgyorsan terjedtek a hírek. A  pletykálás már a hétvégén
elkezdődhetett. Együtt jöttünk el a buliból, óó!
John és Duncan miattam egymásnak estek. Úristen!
Az pedig végképp iszonyú röhejes volt, hogy John Cole esetleg
egy olyan lány iránt érdeklődik, mint én.
Senki nem tudta elhinni ezt a nevetséges híresztelést.
Duncan megpróbált elkapni a spanyolóra után, de én az
órámra mutattam, látványosan bocsánatot kértem, és elegánsan
leléptem. Miután lefeküdtem Johnnal, és pontosan tudtam, hogy
zajlik a szex, és milyen érzés, egy kicsit megijedtem már
magától a gondolattól is, hogy valami kicsit is hasonlót éljek át
Duncannel vagy mással. A szex olyan intim, olyan privát dolog
volt. A  puncim előtt most zárva tábla függött. Így volt a
legegyszerűbb. Momentán még randizni se volt kedvem.
– Mit gondolsz a rúdtáncról? – kérdezte Hang, amikor együtt
ebédeltünk a menzán. – Van tapasztalatod a felnőtt
szórakoztatóiparban és/vagy az egzotikus táncokban?
– Sajnos nincs.
–  A  fenébe! Akkor az álláshirdetések nagyja kilőve. –
A  mobilján görgette a helyi lap álláshirdetéseit. –
Macskagondozás?
 – Esetleg.
Hang az ujjával az ajkát ütögette.
–  Én iszonyú allergiás vagyok a macskákra. Bár ma már
vannak nagyon jó gyógyszerek ellene, nem?
Kérdőn néztem rá.
–  Na jó, oké. – Ivott egy kortyot az üdítőjéből. – Keresek
tovább.
– Jó ötlet.
– Mi a jó ötlet? – kérdezte Anders, és izzadt testével a köztünk
lévő helyre furakodott.
– Hogy elmenj, és lezuhanyozz – felelte Hang. – Fúj! Bűzlesz.
– Férfiillatom van.
– Nem. Büdös lábszagod van.
Anders a magasba lendítette mindkét kezét.
– Miért vagy ilyen undok velem? Mit tettem?
–  Menj zuhanyozni! A  beszélgetés részemről lezárva. – Hang
feljebb tolta a szemüvegét, és folytatta az állásajánlatok
böngészését. – Edie, van olyan gazdasági végzettséged vagy
referenciád, amit eddig eltitkoltál előlem?
–  Hm, nincs. – Beleharaptam az almámba, és élvezettel
rágcsáltam. – Sőt, szinte biztos, hogy megbukom matekból.
–  Ma este dolgozhatunk rajta – szólt egy ismerős hang. Elém
ült, és megfejthetetlen kék szemével rám nézett.
Megdermedtem. Fogalmam sincs, miért. Nem,
tulajdonképpen tudtam, miért, és így még rosszabb volt.
Amíg angolon mögöttem ült, elég könnyen voltam laza. De
most, hogy rám bámult, az összes bonyolult és problematikus
gondolatom rám tört. Mint egy hurrikán, aminek a lényege ez
volt: Te jó ég, mit csináltam a legjobb barátommal?
Idő. Időre volt szükségem.
Időre és távolságra, hogy visszatuszkoljam a csak barát
fiókba. Pánikra semmi ok. Minden rendbe jön. Volt egy tervem.
Kevés barátom lévén nem engedhettem meg magamnak, hogy
kéjvágyból egyet elveszítsek. Különösen nem egy olyan fontos
barátot, mint John. A  láttán mégse tudtam semmi másra
gondolni, csak arra, hogy a nyelvem a szájában volt. A pénisze
bennem. Bár a szex maga nem volt annyira vérpezsdítő, de
mivel a szűzhártyám el lett takarítva az útból, legközelebb
biztos jobb lesz. Te jó ég, legközelebb talán tényleg szuper lesz!
Természetesen egy olyan illetővel, aki nem John Cole lesz.
Mi ketten csak barátok leszünk. Csak. Barátok.
– Na? – tette fel a kérdést.
– Lehet.
– Később megbeszéljük!
Kellemesen közömbös arcot vágtam. Hang kíváncsi tekintete
viszont ide-oda cikázott kettőnk között, de John szerencsére
nem vette észre. Hang hála istennek rendkívül diszkréten
mustrált bennünket.
–  Dobjunk pár kosarat? – kérdezte Anders. – Vagy inkább a
könyvtárban akarsz gubbasztani, mint egy lúzer?
– Dobáljunk!
– Akkor hajrá! – Anders letörölte a verejtéket a homlokáról, és
nedves ujját végighúzta Hang arcán. – Viszlát, bébi!
–  Úristen, ez undorító! – visított Hang elhúzódva. – Húzz el
innen!
– Tudom, hogy bejövök neked – mondta Anders, és felállt.
 Hang utálkozva nézett rá.
– Ezt mégis honnan veszed? Tényleg az a legnagyobb álmom,
hogy kikezdjek egy elmebeteg vadállattal!
John is összeráncolta a homlokát.
– Hagyd már békén, Hanget! Szia, Edie!
Az év legjobb megjátszott mosolyáért járó díjat idén… én
vehettem át (harsonaszó).
– Szia!
–  Úristen, kénytelen leszek magamat fehérítővel vagy
valamivel fertőtleníteni – sóhajtozott Hang, egy papír
zsebkendővel törölgetve az arcát.
–  Mi történt? – kérdezte Sophia, aki az asztalunk felé
sompolygott. Carrie vele, kéz a kézben. – Alakul a kosaras
sráccal?
–  Jó kérdés – mondtam pont én, akinek olyan fontos volt a
magánélet tiszteletben tartása. – Úgy tűnik, hogy kedvel téged,
Hang.
–  Nem, nem, ez kizárt! – tiltakozott Hang. – Ez az idióta
égimeszelő engem egy kicsit sem érdekel. És csak a jó
barátságunknak köszönhető, hogy egy ilyen állítás után még
szóba állok veletek.
Amikor Sophia kérdőn nézett rám, én finoman megráztam a
fejem. Ezt a témát egy ideig tutira kerülni fogom.
–  Biztos, hogy nincs köztetek semmi? – nyomult tovább
Sophia, és leült. – Tényleg, tuti?
– Láttalak titeket töri után beszélgetni – jegyezte meg Carrie. –
Olyan meghitt beszélgetésnek tűnt.
Hang nagy lendülettel az asztalra csapott.
 –  Ennyi volt. Ti ketten nem léteztek többé a számomra. És
nem is fogok szomorkodni miattatok.
–  Ó! – kuncogott Sophia. – Ez egyáltalán nem fog tetszeni a
pletykafészkeknek. Először Edie és John, most meg Hang és
Anders. Látnotok kellett volna az arcokat, amikor a srácok itt
álltak az asztalotoknál. Jaj!
A  lánybanda az ebédlő túlsó oldalán ült egy asztalnál. Egy
kicsit túl hangosan nevettek, és olyan lendülettel dobálták a
hajukat, hogy kificamodhatott tőle a nyakuk. Engem nem
érdekelt, kit figyelnek a menő csajok, vagy mit gondolnak, a
múltam által kondicionált agyam mégis azt suttogta, hogy ez
számít.
Pedig nem is.
Hang is teljesen közömbös arcot vágott.
– Most komolyan erről beszélünk, csajok?
–  Én se vagyok együtt Johnnal – mondtam, és befejeztem az
almám. – Csak barátok vagyunk.
–  Túl hevesen tiltakoztok. – Carrie és Sophia sokatmondón
egymásra néztek.
–  Nincs jobb dolgotok, mint ostoba pletykákra hallgatni? –
kérdezte Hang. – Mi lenne, ha a saját életeteket élnétek, és
smárolnátok egy jót?
–  Valójában – folytatta Sophia állát a kezébe támasztva – jó
híreket hoztam.
Hang arckifejezése bizalmatlan maradt.
– Mégpedig?
– A volt főnököm egy lakberendezési boltot vezet a plázában,
és véletlenül épp segítséget keres szombatokra – jelentette be
Sophia vigyorogva. – Lehet, hogy megemlítettem neki, hogy van
két érett, őszinte, szorgalmas barátnőm, akik épp munkát
keresnek.
Hang összecsapta a tenyerét.
– Feltámadtál a számomra! Jaj, Soph, ez annyira király!
– Tényleg így van? – kérdeztem izgatottan.
Sophia bólintott.
– Azt kérte, hogy a héten menjetek be valamikor suli után.
– Ez szuper! – mondtam mosolyogva. – Köszi!
Hang és én sugárzó örömmel néztünk egymásra. Pénz,
dicsőség és gazdagság várt ránk. Éreztem.
 huszonkilenc

John: Fent vagy?

 
John: Edie?
 harminc

–  A szalvétagyűrű nálad hányadik az apokalipszis eseténi

túlélőcsomagodban? – érdeklődött Hang.
A töprengő arckifejezésemet vettem fel.
– Hm. Étel, víz, szalvétagyűrűk.
– Még a szalvéta előtt lennének a szalvétagyűrűk?
–  Minek a szalvéta, ha nincs hozzá egy mutatós gyűrű? –
kérdeztem vissza.
– Igaz.
Hang odanyújtotta nekem az árcédulát, amit óvatosan
felragasztottam az előbb említett árucikk csillogó példányára.
– Szerinted?
– Hát igen – válaszolta –, alapvetően ugyanaz, mint neked.
Felvettek minket az üzletbe. A Box és Jar nevet viselő boltban
széles és csoda szép választék volt mindenből, amire csak
szüksége lehet az embernek egy háztartásban. A  dolgok fele
ugyanakkor meghaladta az én fantáziámat. Kinek jutott az
eszébe három különböző fogót kitalálni arra, hogy vegyük ki az
uborkát az üvegből? Az uborka finom egy szendvicsen vagy egy
burgerben. Sőt. De ahhoz, hogy az ember kivegye az üvegből,
tényleg ilyen széles választékra van szükség
szedőszerszámokból?
Úgy tűnik, igen.
 – Azt hallottam, hogy tegnap este megint buli volt Sabrinánál
– mesélte Hang, és közben a szeme sarkából figyelt. – Állítólag
nagyon király volt, megakirály, szuper.
– Anders hívott?
–  Üzenetet küldött – pontosított. – Tudni akarta, miért nem
vagyunk ott.
– És mit válaszoltál?
– Azt, hogy ma dolgozunk, és időben le kell feküdnünk.
Bólintottam.
– Ami meg is felel a valóságnak.
– Igen.
–  Szerintem Anders tényleg kedvel téged. Biztos vagy benne,
hogy ő egy icipicit se jön be neked?
– Beszélgessünk inkább Johnról!
Azonnal befogtam a szám.
– Lányok! – Miriam suhant el mellettünk, hogy szokás szerint
ellenőrizzen bennünket. – Hogy megy a munka?
A  nőből csak úgy áradt az elegancia: csinos fehér, vászon
miniruhát viselt, tengerkék köténnyel, a ruhára pedig
mellvonalban keresztben ráhímezték a cég nevét.
A  szűk, egyenes szabású ruhában én inkább egy kötözött
sonkára emlékeztettem, még úgy is, hogy ez volt a legnagyobb
méret, amit Miriam fel tudott hajtani. Mindenemet szorította, a
mellemet, hasamat, hátsómat, combomat… A  fehér sem állt jól
nekem, a tengerkék kötény pedig alig tudott egyben tartani. Egy
hirtelen rossz mozdulattól már elpattanhatott egy varrás.
Állandóan aggódtam, hogy valahol el fog szakadni, és reméltem,
hogy a dundi térdeim a vásárlók figyelmét legalább kicsit
elterelik a közszemlére tett idomaimról.
– Kész vagytok az árcédulázással? – kérdezte Miriam sugárzó
mosollyal. – Ez csodálatos! Tudjátok, az elődeiteknek ehhez egy
egész napra volt szükségük, és még így is elrontották.
Egyszerre mosolyogtunk rá vissza.
Korábban bizalmasan elmesélte, hogy az elődeinket, akik a
mi mostani munkánkat csinálták, a raktárban rajtakapta
füvezésen. Nekünk ez Hanggel kapóra jött. Miután ennyire
gázul viselkedtek, Miriam nem támasztott felénk magas
elvárásokat. Akkor is elégedett lesz, ha jövünk szombatonként,
rendesen viselkedünk, és megcsináljuk a munkánk.
Ez volt minden idők legjobb melója!
–  Annyira örülök, hogy Sophia megemlített benneteket. –
Csípőre tette a kezét, és szemügyre vette a művünket. – Szépen
külön is válogattátok az árut. A párnákhoz mit szóltok?
Hang kérdőn nézett rám.
– Fantasztikusak – feleltem.
–  Szuper! – Miriam egy gameshow háziasszonyának
eleganciájával terelte a figyelmünket egy rendetlen polcra. –
Néhány vásárló tegnap itt mindent feltúrt, és teljes káoszt
hagyott maga után. Lányok, rakjátok úgy ki a párnákat, hogy én
attól elájuljak!
– Meglesz – mondta Hang.
Én szemügyre vettem az összevisszaságot: rojtok, gombok,
masnik… Néhány párnát visszatömtek a polcokra, de nagy
részük a padlón hevert.
–  Mi lenne, ha szivárványosan csinálnánk meg, a Pride
jegyében?
 Hang bólintott.
– Jó ötlet!
Nekiálltunk.
–  Kicsit gáz Johnnal a szex utáni állapot, nem? – kérdezte
Hang, miközben a tengerkék és sötétkék párnákat gyűjtötte
egybe.
Összeszorítottam a szám. Most is.
–  Jól van, na, Edie! – Ironikusan mosolygott. – Tudom, hogy
nem szívesen beszélsz se róla, se másról.
– Szörnyű egy barátnő vagyok.
–  Dehogy! Annyi mindenen mentél keresztül! Megértelek. –
A magasba emelt egy párnát. – Szerinted ez kobalt-, király- vagy
zafírkék?
– Kobalt, vagy mégse? Nem te vagy a hibás, Hang – próbáltam
magyarázkodni, és közben bosszús voltam magamra. Én és a
számtalan problémám. – A  legutóbbi barátnőm eléggé kitolt
velem.
– Ez szívás.
– Igen – értettem egyet szomorúan. – Nem volt jó érzés, hogy a
nyilvánosság előtt kibeszélte a magánéletemet. Már előtte is
összehordtak rólam mindenfélét, és a rablótámadásról is csupa
ostobaságot terjesztettek. Egy összeesküvés-elméleteket gyártó
idióta azt állította, hogy én együttműködtem Chrisszel, és a
valóságban a barátnője voltam. Ekkora állatságot! Ha nem
tudnak tényekről beszámolni, akkor kitalálnak valamit.
Hang összeszorította a száját, és a tekintetében düh és
szomorúság keveredését láttam.
–  Ez a fajta figyelem nem jó. Semmi élvezet nincs benne –
mondtam, és ökölbe szorítottam a kezem. – Olyan érzés, mintha
egy fényszórót irányítanának az emberre, ami elől nincs
menekvés. Ezeknek te nem számítasz. Mindegy, hogy te mit
gondolsz, vagy érzel. Nekik csak egyetlen egy dolog számít, az,
hogy a saját céljaikra felhasználjanak téged.
Egy kicsit sem hangzott keserűnek vagy zavarodottnak, nem,
dehogy. Egy cseppet sem.
Vállat vontam.
– Mindegy, már rég vége. Előrenézek.
– És John is ugyanezen ment keresztül.
– Ja.
–  Nem csoda, hogy egymásra találtatok. Mármint nem
szexuális értelemben.
Bólintottam, felráztam egy farmerkék párnát, és kellemes
szivárványmintában elhelyeztem a polcon.
–  Valószínűleg hiba volt ágyba bújni vele – ismertem el, és
fogtam a következő kék párnát. – Szükségem van rá, mint
barátra. Ő az egyetlen, aki pontosan érti, mi történt akkor este.
És utána.
– A szex mindent csak bonyolultabbá tesz.
– Ezt én is észrevettem.
–  Oké – mondta. – Akkor ki kell találnunk egy időgépet.
Visszamegyünk, és John helyett Duncannel szexelsz.
Hogy ezzel elveszítsem minden csodás emlékemet John
bőréről? Ez borzalmas! Duncan iránt ráadásul nem éreztem
semmit. Semmit, Johnhoz képest.
– Vagy mégse? – kérdezte Hang vonakodva.
–  Igazából már az első perctől fogva kicsit szerelmes voltam
Johnba. De most a medencetájékom folyton rosszalkodni akar
vele. Nekem végem. – Lehorgasztottam a fejem. Aztán
kiegyenesedtem. – Nem. A dolgok vissza fognak térni a normál
kerékvágásba. Csak időre van szükségem. Egy ideig kerülöm, és
minden rendbe jön.
– Akkor ezért rohantál el a múltkor, hogy kint ebédelj, és ne a
suliban! – sóhajtott Hang. – Már attól tartottam, hogy
megbántottunk valamivel.
– Nem. Elbújtam, mint egy gyáva kukac – vallottam be. – Néha
ezt csinálom.
Töprengve bólintott.
–  Semmi gond, Miss Millen. Maga egy fura egyed, de én
rendkívül rokonszenvesnek találom.
–  Ó,  köszönöm szépen! – Csak úgy ragyogtam. – Ön is elég
lökött.
–  Térjünk vissza az eredeti problémára! Az oké, hogy
továbbra is kerülöd őt. – A  hangja alapján nem tűnt túl
magabiztosnak. – Ez működhet.
– Természetesen működni fog. Mindig annyi dolga van, biztos
nem fog neki feltűnni, ha egy időre eltűnök a képből. Muszáj
pozitívan gondolkodnom. Végül is csak egyszer bújtunk ágyba. –
Az ujjammal mutattam. – Egyetlen alkalommal. Ezt tekinthetjük
véletlen balesetnek is.
–  Végül is… nem! – tiltakozott. – Ezt nem veszem be. Itt
csorbát szenved a hitelességed.
–  Jó, oké. Pedig sokan úgy fogják fel a szexet, mint egy
szabadidős tevékenységet. Semmit nem jelent nekik. Semmit –
érveltem. – Állóképességi edzés vízszintes testhelyzetben, ruha
nélkül. Egy-két orgazmus, kiengedik a gőzt, és agyő.
– Igen, van ilyen.
Fújtattam egyet.
– Én is felfoghatnám így.
Hang hallgatott, ami ezer szónál is többet beszélt.
– Simán – hangsúlyoztam.
– Talán. – Hang fintorgott. – De ha így fognád fel, akkor nem
beszélgetnénk erről ennyit, nem?
Erre befogtam a szám. Elfordultam új legjobb barátnőmtől, és
mélyen a gondolataimba merültem. Legalábbis megpróbáltam.
Láthatólag másnál kell megerősítést szereznem. Bár nagyon
vigasztaló volt, hogy Hang nem akar hazudni nekem, de…
– Jó lenne, ha megkímélnél a logikádtól… – morogtam.
Felemelt egy párnát.
– Égkék, sarkvidéki kék vagy búzavirágkék?
–  Halvány világoskék? – feleltem tanácstalanul. – Fogalmam
sincs. Szerintem hagyjuk.
–  Oké. – Gondosan elhelyezte a párnát egy polcon. – Akkor
inkább ne szóljak a buliról, ami Anders szerint ma este lesz kint
a mezőn?
– Ne, inkább ne!
Úgy nézett rám, mint egy ari kiskutya.
–  Zavarna, ha én elmennék? Szóval… Ismered Anderst. Ha
nem tűnök fel ott, akkor ez az idióta percenként írogatni fog.
Valamiért szórakoztatónak találja a társaságomat.
–  Mindenképpen menj el! Sajnálom, hogy ekkora lúzer
vagyok, és cserben hagylak. De egy ideig még el fog tartani, míg
megint John közelében tudok lenni anélkül, hogy meztelenül
képzelném el őt az alsó testtájékán. Távolság kell – mondtam
határozottan. – Legalább egy ideig.
Nagyot sóhajtva bólintott.
– Szerintem is így lesz a legjobb, Edie.
 harmincegy

Szombat este egyszemélyes bulit tartottam: egy új fantasy-

sorozatból próbálkoztam az olvasással, hozzá egy bögre
csokidarabos cookie dough fagyival és a csillagokkal az égen.
Tökéletes volt. Anyunak állítólag a munkahelyi barátaival volt
programja, de én ezt nem igazán hittem el. Valami volt vele.
Leginkább az a valami, ami miatt ki volt szívva a nyaka. De
legalább az enyém volt az egész ház. Ah, nyugalom és béke.
Teljesen elfelejtettem, milyen jó egyedül lenni a saját
szentélyedben.
John egyáltalán nem hiányzott. A  regény hősét se képzeltem
Johnnak, mert nem is passzolt volna, ráadásul szöges
ellentétben állt volna a terveimmel. Így jobban is tudtam
összpontosítani.
– Helló!
Felsikoltottam, és a szívem vad kalapálásba kezdett. A nyitott
ablakomban kirajzolódó árnyék magasságát és sziluettjét
viszont jól ismertem.
–  John! – nyögtem, csak egy kicsit elfúlva. Az ember azt
hihetné, hogy már hozzászoktam a váratlan felbukkanásaihoz.
– A fenébe!
–  Láttam, hogy a szobádban ég a lámpa, és gondoltam,
benézek.
 –  Hát persze. – Félretettem a könyvet, és az ágy másik
oldalára csúsztam, ő meg közben kényelmesen elhelyezkedett
az ablakpárkányon. – Igazából arra számítottam, hogy kint vagy
a bulin.
– Én is ezt hittem rólad.
Azonnal erős bűntudat tört rám.
–  Ma volt az első munkanapom, és valahogy elfáradtam.
Ismered. Egy kicsit fáj a fejem a hülye illatosító gyertyáktól.
Töprengve bólintott. Kék farmert és fehér pólót viselt. A haját
lófarokba fogta össze. Karakteres arccsontja mély árnyékot
vetett az arcára.
–  Irtó sok volt a munka – hablatyoltam tovább. –
Szalvétagyűrűk, párnák és a többi vacak. Nélkülözhetetlen
tárgyak tömkelege.
– Aha.
Mosolyogtam.
Ő nem.
– Edie, áruld el már nekem, miért kerülsz?
– Én nem is…
– Hagyd abba!
Elnémultam. A  hangja nem tűrt ellentmondást. Pedig az fog
jönni.
–  John, értem, hogy bosszús vagy, de ha még egyszer
felemeled velem szemben a hangod, akkor kilöklek az ablakon,
érted?
Egy másodpercig hunyorgott, mintha nehéz lenne megőriznie
az önuralmát, vagy valami hasonló.
– Ne haragudj! De örülnék, ha nem hazudnál, Edie.
 – Oké. – Vettem egy mély levegőt. – Rendben.
– Mi a baj?
Az ajkamba haraptam, és az ölemben összekulcsolt kezemre
meredtem.
–  Pár dolog fura. Próbáltam kezelni őket, de nem megy.
Mármint magamban, a fejemben.
– Milyen dolgokat?
– A John-ügyet.
Az arckifejezése mintha megkövült volna.
– Arról van szó, hogy lefeküdtünk, ugye?
Fintorogtam.
– Igen.
– A fenébe, Edie! Csak szex volt. Nem jelentett semmit.
Ebben a másodpercben mélyen bennem meghalt valami, egy
kis, remélhetőleg jelentéktelen valami. Egy ostoba
reménysugár. Bár soha nem is létezett volna!
– Tudom. Mindent elrontok. Sajnálom.
–  Pontosan erről beszélgettünk, mielőtt nekiálltunk. Miért
vagy mégis ennyire összezavarodva?
–  Nem tudom – mondtam a kelleténél hangosabban. –
Sajnálom, de az érzéseim időnként önállósulnak. Nem várnak
mindig az engedélyemre. Ilyen furák.
Fújtatott, és magában káromkodott.
–  Akkor ezért nem reagáltál, amikor a múltkor este üzenetet
küldtem neked! Pedig rám mindig számíthatsz, ha szükséged
van rám.
– Igazad van, az kifejezetten gáz volt a részemről. Sajnálom. –
Rosszul lettem, savanyú ízt éreztem a számban. – De ha te
társaságra vágysz, akkor azért nem kell hosszan keresgélned.
A pillantása jéghideg lett.
–  Nem arra volt szükségem, hogy dugjak valakivel. Nekem
barátra volt szükségem. Rád.
Ezzel elfordult, és könnyed lendülettel kiugrott.
– Várj. Várj! – kiáltottam utána, keresztbevetettem magam az
ágyon, és kilógtam az ablakon. – John! Ne menj el!
Az árnyék habozott.
–  Nem lett volna szabad ezt mondanom. – A párkány széle a
hasamba fúródott. – Undok volt, és felesleges.
– Így van.
–  Igazad van. Egy buta tehén vagyok – jelentettem ki olyan
hangosan, hogy a szomszédok garantáltan hallották. A fenébe! –
De azt tudom felhozni a védelmemre, hogy a szex új nekem, te
pedig nagyon fontos vagy. Egy kicsit tudnál elnézőbb lenni?
Nem fordult meg. Az arca rejtve maradt előttem.
–  Te akartál megszabadulni a szüzességedtől! Az egész a te
zseniális ötleted volt. Én csak biztosítani akartam, hogy ne
essen bajod, és rendesen bánjanak veled.
– Tudom.
–  Ettől nem kellene semminek se megváltoznia. Így szólt a
megállapodásunk. Emlékszel?
– Igen – mondtam – De az érzéseket nem lehet egyszerűen ki-
és bekapcsolni.
Morgás. Határozottan túl gyakran adott ki ilyen hangokat
magából.
– Figyelj csak, igazad van! Beszélnem kellett volna veled erről
ahelyett, hogy elbújok.
 – Így van. Ugyanis te is fontos vagy nekem.
– Köszi.
– De mégse tudsz túllépni a dolgon. – Jó tudni, hogy nem akar
olyan könnyen megszabadulni tőlem. Összekulcsolta a karját a
mellkasán. – Muszáj lenne valahogy kezelned magadban a
dolgot!
– De hogy?
–  Én se tudom – mondta. – Csinálj valamit, akármit, hogy
elfelejtsd, hogy szexeltünk, és újra vissza tudjunk térni a
normalitásba.
Gondolkodtam, és közben a nyelvemet belülről az arcomnak
támasztottam.
– Egy pillanat, te mire is akarsz kilyukadni? Hipnotizáltassam
magam? Feküdjek le valakivel, hogy túljussak rajtad? Valahogy
nem értettelek meg teljesen.
Minden idők legelkínzottabb sóhaja. Tényleg sajnáltam
szegény srácot.
–  Mennem kell. Megígértem Hangnek és Andersnek, hogy
hazaviszem őket.
Nem szóltam semmit.
– Kettőnkkel akkor minden oké?
–  Igen. Minden rendben. – Világbajnok voltam
színészkedésben. Biztos, hogy nemsokára Hollywoodból vagy a
CIA-től is fognak érdeklődni irántam. – Semmi gond.
Megígérem, hogy a jövőben nem foglak kerülni.
– Jó. Akkor holnap tali?
– Persze. – Picit megemeltem a kezem búcsúzóul. – Jó éjt!
 harminckettő

John: Mihez lenne kedved?

 
Én: Bocs, nem vagyok jól. Eléggé kivagyok. Később írok.
 
Rezgett a telefonom.
– Halló?
–  Azt hittem, hogy tisztáztunk mindent – mondta. – És hogy
már nem kerülsz.
– Nem kerüllek.
– De. Azt csinálod! – tiltakozott élesen.
–  Nem kerüllek. – Összeszorítottam a fogam. – Megígértem,
hogy abbahagyom. John, tényleg nem vagyok jól. Időnként
előfordul.
–  Igen? – kérdezte gúnyosan. – Tegnap este még remekül
voltál.
–  Így van, tegnap este jól voltam. – A  lány a
fürdőszobatükörben dühös arcot vágott, és éppen annyira fel
volt dúlva, mint én. – De ma reggel hirtelen dőlni kezdett
belőlem a vér, és most olyan érzésem van, mintha a belső
szerveim egy csomóban állnának. Nem éppen kellemes.
Hosszú hallgatás.
– Igen, John, csúnya görcseim vannak. Talán már az is feltűnt
neked, hogy nem vagyok túl jó hangulatban – mondtam
fogcsikorgatva. – Ezenkívül a mellem is fáj. Legszívesebben
kinyírnék valakit.
– Ahm, oké.
– Szuper, remek, hogy tudtuk ezt tisztázni. Vigyázz magadra!
– zártam le a beszélgetést, és kinyomtam a telefont.
Istenem, segíts! Legszívesebben belebokszoltam volna
valamibe, leginkább Johnba. Ehelyett bevettem két
fájdalomcsillapítót, befeküdtem az ágyamba, és sajnáltam
magam. Pontosan ebben a sorrendben. Szívesen eltöltöttem
volna egy kis időt Johnnal, és dolgoztam volna azon, hogy
megszabaduljak a hülyeségeimtől. Ebben a pillanatban az
embrionális testhelyzetbe kuporodás mégis prioritást élvezett.
Néhány óra múlva anyukám jött be a szobámba, egy nagy
fehér papír bevásárlószatyrot tartva a kezében, és kérdőn
nézett rám.
–  Aggódom miattad. Elképzelhető, hogy van egy őrült, de
gyakorlatias és jómódú titkos imádód vagy zaklatód, akiről
mesélni szeretnél?
– Tessék? – Felültem, és félretettem a könyvem.
–  Ezt találtam az imént a bejárati ajtó előtt – mondta, és
odanyújtotta nekem a szatyrot. – Tampon, gyógyszer
menstruációs görcsök ellen, és egy doboz csokis muffin. Nem túl
eredeti, de jól átgondolt.
Kitört belőlem a röhögés.
Anyu továbbra is zavarodottnak tűnt.
– Megmagyaráznád?
–  Elijesztettem egy srácot a menzeszes kiborulásommal –
mondtam, és közben beletúrtam a zacskóba. – Bár abszolút
megérdemelte.
–  Aha. – Anyu továbbra is ingerültnek tűnt. – Mostantól
gyakran fog az ajtó elé tenni valamit? Felszereltessek egy
mozgásérzékelő kamerát, hogy az arcát is lássuk?
– Anyu, csak egy barát!
– Hát persze. – Rám nézett, azzal a sajátos nézéssel. – A muffin
egy nagyon trendi pékségből származik, kicsim. Nem volt olcsó.
– Nyami. – Kinyitottam a dobozt, és egyből összefutott a nyál a
számban. – És mind az enyém!
– Nem arra tanítottalak, hogy oszd meg másokkal a dolgaidat?
De igen, biztos vagyok benne. – Mosolygott. – Szóval hogy
hívják?
– De csak egy barát.
– Szokatlan név.
– Ugye? – Odanyújtottam neki egy muffint. – Tessék!
–  Jaj, nem lenne szabad – mondta anyu, de mégis a kezét
nyújtotta. – Na jó, egy falatot megkóstolok. – Nem akarsz róla
mesélni, hm?
– Nincs mit mesélni. Csak…
– Barátok vagytok. Értettem. – Beleharapott a muffinba, mire
az arcán szétterült a mámor. – Akárki is ő, szeretem. Áldásomat
adom rá. Ez a süti isteni.
Vigyorogva beleharaptam én is a sütimbe. Miután anyu
elment, fogtam a mobilom, és tárcsáztam John számát.
– Helló! – mondtam.
– Helló! Megkaptad a cuccot?
– Igen. Nagyon köszi.
– Szívesen. – Fújtatott. – Sajnálom az előbbieket.
 –  Teljes joggal voltál bizalmatlan. – Sóhajtottam. – Folyton
bocsánatot kérünk egymástól. Miért?
Nevetett.
– Lövésem sincs.
–  A  terapeutám valószínűleg azt mondaná, hogy érdekes
személyiségtípusok vagyunk, akik a problémáikat a
kapcsolataik határán belül próbálják megoldani.
– Úristen! – dünnyögte.
– Hm. – Haraptam még egy falatot, és jóízűen rágtam. – Ezek a
muffinok isteniek!
–  Szuper. Felhívtam Rubyt, és ő adott tippet, mi jönne be
neked.
– A pincérlány a fogadóból?
– Igen.
– Jó emberismerő – mondtam, és lenyaltam a csokiöntetet az
ujjaimról. – Ne aggódj, a rossz hangulatom ezennel elszállt!
A csoki mágikus gyógyító erővel bír.
– Oké. Király.
Egy percig hallgattunk. Kellemes, hosszúra nyúlt hallgatás
volt. Egyáltalán nem volt kínos vagy ilyesmi.
–  Le kellene tennem – mondtam végül. – Anyu azt kérte,
hogy…
– Rendben. Akkor a suliban talizunk, Edie. – És már le is tette.
 harminchárom

Ismeretlen: SOS!!
 
Én: Ki vagy?
 
Ismeretlen: Én, te buta!
 
Én: ?
 
Ismeretlen: Anders!!!!!!!!!!!!!
 
Én: Mit akarsz, és honnan van meg a számom?
 
Anders: JC adta meg. Elromlott a kocsija. Gyere értünk, valakinek muszáj bevinnie
minket a suliba.
 
Én: El fog tartani egy darabig.
 
Anders: Neki egy csomó szívességet teszel. VELEM MI VAN?
 
Nappali fényben az emeletes lakóház a tökéletesen gondozott
kert ellenére még inkább felújításra szorulónak tűnt.
Lepattogzó festék, burjánzó vadszőlő rejtette el a különben
impozáns épületet. Valószínű, hogy John nagybátyja túlzottan a
cégével volt elfoglalva ahhoz, hogy rendben tartsa a házát.
A  környék se volt rossz. A  házak többségét rendben tartották,
sőt, szinte nem is láttam rajtuk semmi kivetnivalót. Csak Johnék
háza lógott ki a sorból, úgy tűnt, hogy egy kis szeretetteljes
törődésre lenne szüksége.
Érkezésemkor az említett személy a motor fölé hajolt. Mire
kiszálltam, ő már eljutott odáig, hogy a csavarkulcsát a földhöz
vágta, és tehetetlenségét a gépszörnyeteg kerekébe rúgva
próbálta levezetni.
– Rohadt seggfej!
Ohó!
–  Johnny! – Egy férfi jött ki a házból, nagy zöld
selyemköntösbe burkolózva. Hosszú haját átvetette az egyik
vállán, és rendesen meg volt borotválva. – Ne már… Nyugodj
meg!
John csípőre tette a kezét, és dühödt pillantást vetett a
szörnyetegre.
– Elvitte a gyújtáselosztó fedelét.
A  nagyjából a harmincas évei végén járó férfi a kezét John
vállára tette, és nyugtatóan megszorította. Mivel túl távol álltam
tőlük, nem hallottam, mit mondott. Egy régebbi, ezüstszínű
autóra mutatott a szörnyeteg mellett, mire John vehemensen
rázta a fejét, és dühében annyira összeszorította a száját, hogy
az ajka belefehéredett.
Anders eközben kényelmesen üldögélt a pázsiton.
– Hé, nézd csak, Edie is itt van! Micsoda szerencsés véletlen!
John bosszús arccal felém fordult.
– Jó reggelt! – mondtam, és feltoltam a napszemüvegem.
John hitetlenkedő pillantása ekkor Andersre vándorolt, aki
közömbösen vállat vont.
–  És? A  mi sulinkba jár, és szükségünk van valakire, aki
bevisz minket. Probléma megoldva. Szívesen.
John részéről nulla reakció. Ezek szerint mégse adta meg
Andersnek a számom, és nem kérte, hogy írjon nekem.
–  Szia! – köszönt a férfi is nekem, és a kezét nyújtva odajött
hozzám. – Levi vagyok, John nagybátyja.
– Edie – mutatkoztam be. – Örülök, hogy megismerhetem.
Levi örült, mire ismerős kék szeme mellett nevetőráncok
jelentek meg.
– Hozd a hátizsákodat, John! Csak nem fogsz megvárakoztatni
egy hölgyet?
John továbbra is mindennek volt mondható, csak boldognak
nem. Bevágta a kocsija ajtaját, és betrappolt a házba.
Levi bácsi ráérősen nevetett.
– Nem volt túl jó reggele.
– Nem, nem úgy tűnik.
Miután John visszatért a hátizsákjával a hátán, elindultunk.
Előreült, és összeszorított szájjal bámult ki az ablakon. Anders
folyamatosan panaszkodott, hogy hátul jutott neki hely, egészen
addig, míg elértünk egy kávézó drive-in ablakához, ahol kávét
lehetett venni. John hiába volt dühös, nekem szükségem volt a
kávéadagomra.
– Ti is kértek valamit? – kérdeztem utasaimat.
Anders a fejét rázta.
–  Kávét kérnék. – John előhalászott egy tízdollárost a
nadrágzsebéből. – Téged is meghívlak.
– Nem kell, hagyd!
A hangulata egy kicsit sem javult.
– Akkor ennyivel beszállok a benzinbe – mondta kedvetlenül.
 – Oké, legyen.
Néhány perc múlva John kezében ott volt az americanója, az
enyémben a dupla latte. Reméltem, hogy a koffein felderíti.
A reggeli órák számomra sokkal elviselhetőbbek voltak kávéval
a kezemben. Az út hátralévő részén hallgattunk. A változatosság
kedvéért még Anders is befogta a száját.
–  Köszönöm – dünnyögte végül John a sulihoz érve. Gyorsan
kiszállt, és elsietett.
Anders hallhatóan fellélegzett. Aztán előrehajolt, és meghúzta
a lófarkam. Hátranyúlva a kezére csaptam.
– Köszi, hogy értünk jöttél – mondta halkan. – JC-nél aludtam.
Tegnap késő estig játszottunk a számítógépen, és későn
feküdtünk le. Szuper volt. De a reggel nagy szívás.
– Miért? Mi történt?
De Anders ekkor már kinyitotta az ajtót, kiszállt, és elment,
mint John. Megittam a még forró kávémat, és összeszedtem a
cuccaimat. Ez az egész nagyon furcsa volt. Bár elhoztam Johnt a
suliba, nem került elő angolórára. A nap hátralévő részében se
láttam.
 harmincnégy

Kicsivel éjfél előtt halkan kopogtak az ablakomon, amit az eső

miatt kivételesen becsuktam. Egy vércsepp maradt az üvegen.
–  John? – Villámgyorsan felültem az ágyamban, a könyvem
elfelejtve. A  vihartól a fa ablakkeret enyhén megdagadt, és
erősen rángatnom kellett, hogy ki tudjam nyitni. – Úristen!
–  Helló! – Bizonytalanul állt a gyenge fényben, az arca sötét
volt a vértől. – Szia, Edie, ö…
– Mássz be!
– Oké.
Karon ragadtam, és felsegítettem a szobámba. Jobban
mondva felhúztam az ablakon keresztül az ágyamra. Bőrig
ázott.
–  Feküdj le! – utasítottam enyhén szólva halálra rémülten.
Felhasadt az ajka, vérzett az orra, bekékült a szeme. Valódi
mészárlás! Felemeltem a pólóját, és megvizsgáltam a testén az
ijesztő sötét foltokat. Mindent, ami belső vérzésre vagy
hasonlóra utalhatott. Miért nincst több fogalmam az
orvostudományról?
–  Jól vagyok – állította. – Csak… belekeveredtem egy
verekedésbe.
–  Mit nem mondasz… – A  hangom remegett a
miniinfarktusom miatt. Te jó ég, iszonyúan megijesztett! Az
ajtóhoz siettem. – Hozok kötszert. Te maradj itt! Ne mozdulj!
Anyu a fürdőszobában tárolt egy elsősegélydobozt a
legszükségesebb dolgokkal. Szereztem hozzá még pár nedves
törlőkendőt. Szerencsére anyu dolgozott. Nem lett volna jó, ha
Johnt ilyen körülmények között ismeri meg.
–  Nem vagyok részeg – mondta John, amikor mellé ültem az
ágyra, és elkezdtem az arcát tisztítani. – Csak egy kicsit ittam.
– Igen? Kár. Fogadok, hogy most nagyon fáj.
Morgás.
Miután a vér nagy részét letöröltem, már tűrhetőbben
mutatott. Még ha kapott is párat, túl fogja élni. Levettem a
cipőjét. A  nedves pólója, a zoknija és a farmerja nagy adag
mosószerrel együtt a mosógépbe vándorolt. Háziasszonyi
képességeim ugyanakkor minimálisak voltak, és nagyon
valószínűnek tartottam, hogy a vérfoltok nem fognak kijönni.
De legalább a mocsok ellen teszek valamit. És közben el tudom
terelni a figyelmem arról, hogy John félmeztelenül fekszik az
ágyamban.
– Nem akartam hazamenni – magyarázta csukott szemmel. –
Bocs.
– Semmi baj, tényleg.
A sérüléseit bekentem antiszeptikus kenőccsel, egy jégzacskót
tettem a szemére, és az arcán lévő sebre egy tapaszt
ragasztottam. Berepedt ajka már nem vérzett, ezért azt inkább
békén hagytam, és a véres kezeinek szenteltem a figyelmem.
–  Miért verekedtél? – kérdeztem, miközben óvatosan
kezeltem felrepedt ujjperceit. – És kivel?
Nyögött.
 – Semmi különös. Mindegy.
– Oké. Miről akarsz akkor beszélni?
– Nem szeretnék beszélgetni – mondta reszketve. – Fázom.
Mivel az ágyneműmön feküdt, ezért kikaptam a póttakarómat
a szekrényből, és nyakig betakartam.
– Így jobb? – kérdeztem.
Bólintott.
–  Dillonnal vitatkoztunk. Ő  buherálta meg a kocsimat.
Elmentem hozzá, hogy beszéljek vele.
– A bátyád? A fenébe. És rosszul sült el a tali, ugye?
– Igen. – Ásított, aztán fájdalmasan nyögött. – Rosszul megy az
üzlet. Azt akarja, hogy újra beszálljak.
– Micsoda? – sziszegtem.
– Már minden oké. Mondtam, hogy nem, és ezen verekedtünk
össze.
Te jó ég, hogy ez a Dillon mekkora egy rohadék!
Hamarosan John nyugodtabban lélegzett, a teste ellazult.
Ültem, néztem, és nem tudtam, mit csináljak. A  duzzanatok az
arcán szörnyen néztek ki. Mivel az utóbbi időben gyakran
gyötört álmatlanság, tudtam, hogy anyu a szokásosnál később
szokott hazajönni. Újabb dolog, ami feltűnt a viselkedésében. De
most elég dolgom volt, hogy ne ezen tipródjak. Másrészt azt is
tudtam, hogy anyu hazaérve már nem szokott benézni hozzám,
ha becsukom az ajtóm. Világos volt, hogy túl keveset alszom,
ezért nem kockáztatta meg, hogy zajt csapjon. A  srác az
ágyamban tehát az anyai dráma szempontjából biztonságban
volt.
Megvártam, míg a mosógép kimosta a ruháit, aztán betettem
őket a szárítóba. Ezzel mindent megtettem, amit csak tudtam.
A  nagy izgalom után biztos nem fogok tudni aludni, de a
fejemben cikázó gondolatok miatt az olvasásra se tudok
koncentrálni. Ezért egyszerűen John mellé feküdtem, és néztem,
hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa.
A következő, amit láttam, a vakító reggeli fény volt.
– Edie! Hahó! Ébresztő!
– Hm? – Hunyorogva lassan magamhoz tértem.
Gyengéden elsimították a hajamat az arcomból, és egy
álomszép kék szempár pillantott le rám.
– Helló!
– Jó reggelt! – mondtam hitetlenkedve. De ez történt. Aludtam.
Órákon keresztül, anélkül, hogy pánikban riadtam volna fel
valami rémálomból. Juhé! Ősidők óta nem éreztem ilyen
kipihentnek magam.
– A ruháim kellenének – mondta.
– Ahm, oké. Csak halkan, nehogy anyu felébredjen. – Nyeltem
egyet. – Nem nézel ki túl jól.
– Ja, az biztos. – Próbált mosolyogni.
Kigurultam az ágyból, kellett egy kis távolság John bőrétől,
mert a reggeli fény teljesen odavolt érte. Este én vetkőztettem őt
le. Miattam feküdt félmeztelenül. De éjjel túl nagy sokkban
voltam a sérülései miatt ahhoz, hogy a látványt méltón
megbecsüljem. Hogy a vágy forróságát az ereimben érezzem.
A  házban csend honolt. Lábujjhegyen kiosontam, keresztül a
házon, felkaptam a ruháit, és visszarohantam a szobámba.
A  félmeztelen srác közben elkezdte lapozgatni az aktuális
olvasmányomat.
 – Csak óvatosan! – figyelmeztettem, és a könyvemért cserébe
odaadtam neki a ruháit. – Nem szeretem, ha összegyűrik a
lapokat!
– Bocsi! – Derülten vigyorgott.
Ez hülye.
– Hol parkolsz?
– Gyalog jöttem.
– Micsoda? – kiáltottam, de rögtön a hangos szám elé kaptam
a kezem. – Mennyi ideig tartott?
– Tessék?
Elvettem a kezem a szám elől, és megismételtem a kérdést.
Ő csak vállat vont, bebújt a farmerjába, felhúzta a cipzárt, és
begombolta. Te jó ég, mint egy szoftpornó GIF, úgy ismétlődött
meg ez a tíz másodperc lelki szemeim előtt. De nem tudtam
semmit se tenni ellene. Vagy nem akartam. Nehéz megmondani.
Fütyültem a baconos és juharszirupos palacsintára, nekem
Johntól csorgott a nyálam.
Szégyen, gyalázat! A pokolban a helyük az olyan embereknek,
mint én, akik a megvert legjobb barátjuk után ácsingóznak.
Másrészt hogy kerülhettem volna el, hogy belezúgjak? Pontosan
ez volt itt a kérdés. Minden résztvevőnek az lenne a legjobb, ha
egy kicsit iparkodna, és felvenné a pólóját. Hogy
megszabaduljak a szenvedésemtől.
Kérdőn billentette oldalra a fejét.
– Miért nézel így? Mi jár a fejedben?
– Kanadai bacon.
Csodálkozva pislogott.
– Meghívlak reggelire.
 – Palacsinta Awful Annie’snél?
– Amit csak szeretnél.
– Oké, akkor adj nekem 5-30 percet, és gyorsan összekészülök.
Kapkodva kezdtem kotorászni a szekrényemben. Tiszta,
semleges, pozitív gondolatok. Nem John nadrágján rágódni,
vagy azon, mi van benne. Azon se kell gondolkodni, hogy John a
pia és a bunyó mellett a szolgálatkész női ágysporttársait is
felkereste-e, csak hogy elterelje a figyelmét a bátyja
állatságairól.
Valójában nem is akartam erről tudni.
Egyértelműen a szakadt fekete farmerom napja jött el. Hozzá
Martens szandál, fekete-fehér csíkos trikó, fehérnemű, és már
mehettünk is.
Miután a ruhámat kiválasztottam, megfordulva azon kaptam,
hogy a könyvespolcomat tanulmányozza.
–  Nem nyúlok semmihez – hangsúlyozta, és felemelte
lehorzsolt kezeit. – Megígérem.
– Hozzányúlni szabad, de csak finoman.
Újra halvány, derűs mosoly. Csak mert nem értette igaz,
állhatatos szerelmemet a könyvek iránt. Hogy ez a srác milyen
kis buta.
Gyorsan lezuhanyoztam, bőven nyomtam szárazsampont a
hajamra, és csináltam egy kontyot. Nem lett valami szuper, de
mindegy. Időszűke miatt a sminkben is a legszükségesebbre
kellett szorítkoznom.
–  Jobb, ha kimászol az ablakon, és megvársz lent az utcán –
mondtam, és még betömtem minden szükséges dolgot a
táskámba. – Vigyázz, nehogy megüsd magad!
 –  Megoldom. – Átmászott az ágyamon, de vigyázott, hogy a
koszos cipőjével ne érjen az ágytakaróhoz. Az ablakpárkányon
ülve felém fordult. – Köszi, hogy tegnap este befogadtál, és
segítettél!
–  Ez természetes. – A  bókokkal nem tudtam jól bánni. Mivel
képtelen voltam a szemébe nézni, a lábfejemre
összpontosítottam. Még mind a tíz lábujjam a helyén volt, a
lábkörmeim pedig rendesen feketére lakkozva. – Te is megtetted
volna értem.
A sebes ajka miatt nem tudott rendesen vigyorogni.
– Akkor lent talizunk.
A melegség, ami a távozása után maradt a szívemben, messze
felülmúlta a baráti érzéseket. Veszélyes érzés volt.
 harmincöt

A hét zökkenőmentesen zajlott, egészen a szerdai ebédszünetig.

Ha volt egy nap, ami semmi jóval nem kecsegtetett, az a szerda
volt. Ott gubbasztott a hét közepén gúnyolódva, hogy még két
teljes napot ki kell bírni a hétvégéig.
Rohadék.
Minden rendben volt, azt leszámítva, hogy lehetetlenné vált
elkerülnöm a szexuálisan hihetetlenül vonzó barátomat, mert
Andersszel rászoktak arra, hogy mindennap ebédszünetben a
mi asztalunkhoz üljenek. Sikerült az érzéseimet kordában
tartanom. Talán a tagadás és az elfojtás mégis jót tesznek a
léleknek.
Kicsengettek, a folyosók megteltek emberrel. Beszélgetés,
nevetés, mindenféle hangos zaj. Szerencsére egyik sem váltott
ki belőlem pánikrohamot. Az utóbbi időben valamivel
ritkábban borultam ki. Fogalmam se volt, hogy ez a terápiának
vagy valami másnak volt köszönhető, de nagyon örültem neki.
Az öltözőszekrényem előtt állva a tankönyveimet
cserélgettem, amikor valaki hozzáért a fenekemhez. Nem futó,
véletlen érintés volt. Nem, valaki rendesen elkapott, és
fájdalmasan megszorította a hátsóm.
Férfiröhögés.
Meglepetten megfordultam.
 – Mi a franc van?
–  Ha Johnnak is elég jó? – mondta a Neander-völgyi. Ami
magasságban hiányzott neki, azt izmokban pótolta.
Kémiaóráról rémlett az arca. A  röhögésébe bekapcsolódtak
szintén sportos felépítésű, agyhiányos haverjai.
–  Húzz a picsába! – feleltem választékosan. A  kezemet már
ökölbe szorítottam, mivel sürgősen be akartam húzni neki
egyet. Az nem érdekelt, hogy egy izompacsirta. Biztos nem lesz
jó vége, de mindegy. Fájdalom, kórház, elzárás, felfüggesztés.
Ezek vártak rám a jövőben. Pillanatnyilag csak a bosszú
számított, és az, hogy a képén ülő vigyort valami sokkal
csúnyább váltsa fel.
Dühös kábulatomban hirtelen anyukám jutott az eszembe,
hogy értem kell majd jönnie a kórházba. Már megint. És milyen
csalódott volt a múltkor is, amikor beszámolt a beszélgetéséről
az igazgatónővel. Megint ez lesz.
Az öklömet nem emeltem fel. Az ujjperceim már
kifehéredtek.
A  dühöm láttán csak jobban röhögtek. Sőt, a mellettünk
elhaladó diákok közül is vihogtak páran. A harag újra fellángolt
bennem. Még soha nem éreztem ekkora vágyat arra, hogy
valamit felgyújtsak. Nem volt joga ezt tenni velem. Megtapizni
kénye-kedve szerint, és a fogdosást és a felháborodásomat
viccként kezelni.
Nem, ez így nincs rendjén.
Eltörhetném úgy az orrát, hogy anyunak ezzel nem törném
össze a szívét, de más lehetőségeim is vannak. Csak idő kell,
hogy mindent jól átgondoljak. Enyém a bosszú.
  
 
Később kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki délutáni
elzárást kapott. (Tényleg nem akartam majdnem megint
elaludni matekórán.) Épp a könyvemet és egy tollat vettem ki a
táskámból, amikor a Neander-völgyi besétált az ajtón.
A  francba! Az orrlyukában véres vécépapír, az orra feldagadt.
Mögötte nem más, mint John robogott be.
Véletlen? Aligha.
John a legnagyobb lelki nyugalommal leült mellém, és
elővette a könyvét.
– Nem kellett volna – súgtam oda neki.
– Tudom.
– Ura vagyok a helyzetnek. – Óriási hazugság, de ettől jobban
éreztem magam. Mintha tényleg ura lennék a helyzetnek. –
Nem te magyaráztad, hogy az erőszak nem megoldás?
– Nem emlékszem.
Nem akar belekeveredni az én drámáimba a suliban.
Pontosan ezt mondta. Ezt meg tudtam érteni, mert felhagyott a
dílerkedéssel, és most nagyon igyekezett a tanulással. Ezen
kívül nem volt szükségem a védelmére. Lehet, hogy nem nyerek
meg minden csatát, de azt elhatároztam, hogy kiállok
magamért.
–  Komolyan gondolom, hogy nem kellett volna. – Közelebb
hajoltam hozzá, és halkan folytattam. – Te mondtad, hogy
komolyan veszed a sulit, és helyrehozod a múltad. Nem akarsz
beírást miattam. Már elfelejtetted?
– Nem fog többet hozzád érni.
 – John.
–  Lazulj már el! – mondta a könyvét lapozva. – Minden
rendben. Csak felfújod.
–  Ezt a hülyeséget! – sziszegtem. – Miért más szabályok
érvényesek rád és rám?
–  Mert még soha nem találkoztam olyan lánnyal, akire
vigyázni szeretnék.
Erre nem tudtam mit válaszolni.
A  tanár elöl figyelmeztető pillantást vetett ránk. Az elzárást
nyilván nem arra találták ki, hogy az ember megbeszélje a
dolgait a barátaival. Nem csoda, hogy korábban jobban
igyekeztem ezt elkerülni.
– Később még beszéljünk róla – mondtam.
Lazán vállat vont.
– Oké. Ahogy akarod, Edie.
Az elzárás végén kiosont az osztályból, még azelőtt, hogy
tudtunk volna beszélni, és a hét hátralévő részében se adódott
alkalom rá. Az ebédszüneteket a kosárpályán töltötte
Andersszel. Angolra utolsóként érkezett, és elsőként ment el.
Hülye. Láthatólag neki se tetszett, ha valaki előírja, mit
csináljon. Ezzel nem volt egyedül.
 harminchat

– Nem érdemli meg, hogy miatta sírj.

Hang rám kacsintott, és az ebédlőasztalra tette a rizsestálat.
– Nem hiszem, hogy miatta sírna, anyu.
– Tényleg csak barátok vagyunk – mondtam.
– Persze hogy azok vagytok. – Hang mosolygott. – Anyu, ez a
srác annyira csúnya. Edie soha az életében nem érdeklődne
iránta. Az a sok undorító izom és az arccsontjai is, mint egy
Rodin-szobornak. Undorító.
– Na de lányok! – szólt ránk Hang anyukája.
Az asztal túlsó végén Hang apja leszegett fejjel pho levest
mert egy tálba. A  főfogás mellett párolt zöldség is volt csípős
hallal. Mennyei illatok terjengtek, és minden fantasztikusan
nézett ki. Össze sem lehetett hasonlítani a mikrós sajtos
makarónival, amit otthon akartam volna enni.
– Nagyon fincsinek tűnik – mondtam.
– Egyél! – parancsolt rám Hang anyukája. A hangszíne alapján
úgy tűnt, hogy talán örült a dicséretemnek.
A vacsora után gyümölcstálat hoztak. Közben Hang anyukája
kérdésekkel bombázott bennünket a jegyeinkről, a társas
életünkről és mindarról, ami még érdekelte. Mindez nem
zavart, míg a John-téma nem került szóba. Hang anyukájával
ellentétben Hang apukája egész este szinte egy szót sem szólt.
De ezen nem csodálkoztam. Mivel Hang bátyja fősulira járt, mi,
nők velem együtt számszerűleg jelentős fölénybe kerültünk.
–  Vidd csak el! – Távozáskor Mrs. Tran több dobozt is a
kezembe nyomott, több napra elegendő kajával. Telt alakom
ellenére mintha aggódott volna, hogy otthon nem kapok eleget
enni. Nem tiltakoztam. Először is, mert minden tényleg nagyon
ízlett, másrészt csak egy bolond mert volna ennek a nőnek
ellentmondani. – Fél tízre legyél itthon, Hang. Holnap iskola.
– Rendben.
Kint felhős volt az ég. Esőre állt. Kár, de emiatt nem állt
szándékomban elhalasztani a küldetésem.
– Idefelé elmentem mellettük, és az autó a ház előtt állt.
– Komolyan megcsináljuk? – kérdezte Hang.
– Neked nem muszáj.
–  De. Muszáj. – A  fenékmarkolászón ugyanannyira
felháborodott, mint én. Talán még nálam is jobban. – Ide a
kulcsokkal!
Odadobtam neki.
–  Még soha nem menekültem kocsival – mondta, és feljebb
tolta az orrán a szemüvegét. Szokatlan látványt nyújtott, mivel
rendszerint kontaktlencsét hordott.
– Hiszek benned.
Beültünk a kocsiba, elindította a motort, és bekapcsolta a
biztonsági övet, csak utána vette alaposabban szemügyre a
hátsó ülésen a nyolc doboz tojást.
– Egész sok.
– A bosszút legjobb tükörtojással szervírozni.
Carrie és Sophia néhány évvel ezelőtt elmentek egy buliba
ehhez az undorító fickóhoz. Nem túlzás azt mondani, hogy
lelkesen árulták el a címét. Sőt, el is szomorodtak, hogy nem
vehetnek részt az akcióban. De minél többen vagyunk, annál
nagyobb a lebukás kockázata. Lecsapni és eltűnni, ez egy kétnős
csapattal sikerülhet a legjobban. Legalábbis ez tűnt a
legbiztosabb módszernek. Mind a ketten feketében voltunk,
számomra ez persze nem volt nagy ügy. Fekete farmert és
fekete pólót viseltem, a hajamat befontam. Hang egy sort és egy
fodros elejű top mellett döntött. Ha már álruha, akkor legyen
stílusos.
A  rádióban a The 1975-től ment egy jópofa szám. Nem a
Mission Impossible címadó dala volt, de nekünk megfelelt.
Eszembe jutott ugyan, hogy Johnt kérem fel sofőrnek, de ő már
rendezte a számláját a fickóval. Másrészt ez női dolog volt.
A ház nem volt messze. Egy szép, emeletes, stukkóval díszített
épület nagy fűzfával az előkertben. Egy nyugodt utcában. Az
emeleten és a földszinten is égett a lámpa. Otthon voltak.
A  széles autóbejárón több autó is parkolt. A  ma esti célunk a
fekete SUV volt túlméretezett fém első lökhárítóval, amivel a
vezetője garantáltan valamit kompenzálni akart.
Esetleg a pénisze méretét. De a jó modora hiányát egészen
biztos. Az intelligencia is tuti a listán szerepelt.
–  Nem állítom le a motort – közölte Hang. A  fényszórót
kikapcsolta, és a zenét lehalkította. Természet adta tehetség. –
Hagyd nyitva az ajtót! Bárkit látsz, rohanj vissza!
Bólintottam. Bár teljesen hidegen hagyott, hogy elkaphatnak.
Sőt, inkább izgalom volt bennem. Ha arra gondoltam, hogy ez a
szemétláda megfogdosott, ráadásul úgy, mintha ez semmiség
lenne, mintha joga lenne hozzá, és amúgy is mit számítok én…
Mosolyogtam.
– Jó lesz.
Hónom alatt a tojástartó dobozokkal osontam az
aszfaltbejárón. Remélhetőleg nincs mozgásérzékelős külső
világítás. Kár lenne, ha a művem befejezése előtt
megzavarnának.
Először a szélvédőnek estem neki. A  tojáshéjak örömteli
roppanással értek célba. Lehet, hogy nem voltam oda a
sportokért, de a tojásdobáláshoz született tehetségem volt. Az
aranyló tojássárgák lefolytak az üvegen és a motorháztetőn is
szerteszét fröccsentek. A  vezetőülés melletti ajtónak különös
figyelmet szenteltem, és a jelentősége miatt extra adagot kapott.
Elképesztően jó érzés volt visszavágni!
Az ezüstös, felhős ég alatt úgy vigyorogtam, mint egy
elmeháborodott, körbejártam a SUV-ot, és mindenütt tojással
borítottam. Mögöttem üres tojásosdobozok sorakoztak. Igazából
se a kutya ugatását nem hallottam, se azt, hogy egy hang
visszahívta volna őt. Hang kiáltásai se értek el hozzám. Amikor
viszont ráfeküdt a dudára… Azonnal magamhoz tértem, és úgy
pislogtam, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Egy szép
álomból. A kültéri világítás bekapcsolt és elvakított.
–  Hé! Mi az ördög folyik itt? – ordított bentről egy
felháborodott férfihang. Hallottam, hogy csörögnek a kulcsai,
miközben az ajtó biztonsági zárával bíbelődik. A  lábánál az
apró terrorkutya tovább ugatott. Ha kinyílik az ajtó, akkor
garantáltan támadásba lendül. De még van időm. Muszáj, hogy
legyen.
 –  Gyere, gyere, gyere! – kiabált Hang a motort zúgatva. –
Gyere már!
Még egy másodperc. Letéptem az utolsó tojástartó tetejét, és a
tartalmát az otromba SUV oldalára vágtam.
– Nesze neked, te hólyag! – suttogtam, és rohanni kezdtem.
Be se csuktam még a kocsi ajtaját, Hang máris rátaposott a
gázpedálra. A  kocsim nagyobb erővel indult meg, mint azt
bármikor lehetségesnek tartottam volna. A  levegőt kapkodva
vettem, és kalapáló szívvel küzdöttem a biztonsági övvel.
Nyálkás kezem nagyon csúszott.
–  Úristen! – Hang vetett egy pillantást a visszapillantó
tükörbe.
– Megcsináltuk.
–  Senki nem követ minket. – Kapkodva nézte váltakozva a
tükröt és az utat, és olyan görcsösen kapaszkodott a kormányba,
hogy az ujjpercei kidudorodtak. – Kivéve egy kicsi, iszonyú
dühös kutyust. Sorry, kutyu. Később talizunk!
Fújtatva elnevettem magam.
– Jaj, ez annyira jólesett!
– Majdnem infarktust kaptam miattad!
– Bocsi!
–  Ordítottam, hogy rohanj, de te csak álltál, és bámultad az
autót. – A  fejét csóválva lassított, és bekapcsolta a fényszórót,
mert már jó darabot haladtunk. – Mintha transzban lettél volna,
vagy ilyesmi.
– Csak csodáltam a művem.
–  És az utolsó dobozt mindenképpen fel akartad még
használni, mi? Fú, Edie!
 – Egy hajszál választott el a tökéletes befejezéstől!
–  Egy hajszálon múlt, hogy elkapott minket. – Nevetett, de a
nevetése inkább tűnt hitetlenkedőnek és hisztérikusnak, mint
vidámnak. A szeme fehérjéje még soha nem tűnt ilyen nagynak.
– Tiszta őrült vagy! Legszívesebben kitekertem volna a nyakad.
Ilyet ne csináljunk többet, jó?
Vigyorogva hátradőltem az ülésen.
– Mégis fantasztikus volt.
– Rendesen megmutattad neki.
– Rendesen megmutattuk neki.
– Ja, ez igaz. – Tétován mosolygott ő is. – Szemétláda.
 harminchét

Szombaton Anders rendezett bulit, és kiderült, hogy egyáltalán

nem is laknak messze tőlünk. A  tizennyolcadik születésnapja
volt.
Az apja is otthon maradt, de a barátaival visszavonult a
hobbiszobába Fantasy NBA-zni. Addig terveztek ott maradni,
amíg nem szegünk törvényt, vagy törnek a bútorok. Anders apja
nyilvánvalóan támogatta a bulit, az anyjának viszont voltak
fenntartásai. A  szokásos hordó sörrel folyt az ünneplés, amit
ezúttal a medence melletti házikóban állítottak fel a kertben.
Bikinik és hangos zene, az emberek piros poharakkal a
kezükben vándoroltak ki-be a házikóba.
Johnnak nyoma sem volt.
–  Itt pedig tápláló nedűkből választhattok. Sok vitaminnal és
tápanyaggal – magyarázta Anders, aki Hanggel, Sophiával,
Carrie-vel és velem egy kis túrára indult. A  fején csillogó tiara
nem hagyott kétséget afelől, kinek a tiszteletére rendezték az
ünnepséget. – Nagyon egészséges. Elegendő természetes
energiát tankolhattok itt, hogy végigtáncoljátok az éjszakát.
– Fincsinek tűnnek – vélekedett Carrie. – Hopp, ott a tánctér.
Csá, srácok!
Sophia nevetett, és kéz a kézben elvonultak.
–  Igen, sok-sok gyümölcs és víz. Különböző üdítők. De
vigyázat, sok cukor van bennük. Árt a fogaknak. – Anders
óvatosan eltolta az útból az alkoholmentes italokat, hogy elérje
az üveges vodka-gyümölcslé koktélokat. Kinyitott egyet és
Hangnek nyújtotta, aztán az én kezembe is nyomott egyet. –
Sajnos ma este nincs alkohol, mert anyu attól tart, hogy akkor
Isten haragja lesújt ránk. Szóval csak rendes gyerekeknek való
italok vannak.
– És a söröshordó?
– Azt csak képzeled, hogy van, és ezt az alkoholtartalmú italt
is a kezedben. Soha nem mernék szembeszegülni édesanyám
kívánságaival. – Anders mosolygott. – Mikor kapom meg a
szülinaposnak járó puszimat?
Hang felszegte az állát.
– Ki mondta, hogy kapsz?
–  Szépen vagyunk, talán inkább fogdossalak meg egy kicsit?
A fürdőruhádat. Az egy szép ajándék lenne.
– Hahaha. – Hang a medence felé indult. – Szép álmokat!
–  És ha te tapiznál engem? Az is jó lenne. Az lehetne az én
ajándékom neked.
– Soha az életben!
–  Mi lenne, ha később üvegeznénk? Csak mi ketten. – Úgy
kullogott utána, mint egy túlméretezett, túlbuzgó kutyus. –
Nincs buli játék nélkül, nincs igazam?
John Cole egy tűzrakó hely mellett ült, a suli krémjével
körülvéve. Kiváló sportolók, gazdagok és más nagymenők.
Nevettek, beszélgettek, ittak. Erika egy új fiú ölében helyezte
kényelembe magát. Nem mintha ez engem érdekelt volna.
Elhatároztam, hogy semmi esetre se megyek oda, és köszönök
Johnnak. Ő  passzol ezekhez az emberekhez, de én nem.
Maradok a barátaimmal, és meghódítom a táncteret. Itt az ideje,
hogy Carrie-vel és Sophiával kitáncoljam magamból a bennem
felgyülemlett frusztrációt és a többi nemszeretem érzéseket.
Mindig más hozott valamit inni. Vizet is ittunk, de mást is.
Egy-két óra múlva kellemesen becsíptem. Folyt rólam a
verejték, és vadul vigyorogtam. Egy időre még Marie is
csatlakozott hozzánk, ő a bioszóráról volt a barátnőm.
– Medence? – kérdezte Soph zihálva.
– Oké – egyeztünk bele Carrie-vel.
Ők a ruhájuk alatt viselték a fürdőruhájukat. Én csak
kibújtam lapos cipőmből, és így mentem be a vízbe,
farmersortban, trikóban. Rendes csobbanással landoltunk.
A hűs víz összecsapott a fejem felett, a zene dübörgő basszusát
csak halkítva hallottam, míg végül újra felbukkantam, a klór
nyári szagával az orromban. Annyira király érzés volt!
Sophia és Carrie a medencében lebegve csókolóztak. Anders
és Hang a medence lépcsőjén mélyedtek láthatólag
jelentőségteljes beszélgetésbe. Magamra maradtam. Nem baj.
Kimásztam a vízből, és elindultam, először is egy törülközőért,
másrészt valami ennivalóért. Kiderült, hogy John az elsőről már
gondoskodott.
– Szia! – mondta, és egy óriási törülközőt terített rám. Az arcát
zöld, sárga foltok díszítették, a véraláfutások lassan
halványultak. Az ujjpercei is egy fokkal jobban néztek ki.
– Szia, köszi!
Kicsavartam a hajam. Csak olyan négy liter víz jött ki belőle.
Csuromvizes ruhám kevesebb mint egy perc alatt átáztatta a
törülközőt. Ez a hátránya, ha az ember ruhástul csobban a
vízbe.
–  Hoppá! – Mosolygott. – Csak a hajadnak kell még egy
törülköző. Gyere!
Követtem. A ház oldalán volt egy ajtó, ami egy mosókonyhába
vezetett. John a jelek szerint jól kiismerte itt magát, és a
szekrényből szélsebesen előkerített két friss törülközőt. Az
egyiket odaadta a vizesért cserébe, amibe beleburkolóztam.
A másikkal óvatosan a hajamat törölgette.
– Én is csinálhatom – mondtam.
–  Megoldom. – A  hangja hirtelen olyan mélyen csengett,
amitől libabőrös lettem. Ahhoz képest, hogy a kapcsolatunk
tisztán plátói volt, el-elkalandozott a keze. Nem. John csak egy
barát. Csak egy barát. Jaj, már magam se hittem ebben az
ökörségben! – Milyen volt a víz?
– Jó volt, felfrissültem. – Ez is furcsa volt. Nagyon furcsa.
Miután a ruhám már nem volt csuromvizes, csak nedves,
nem tudtam túl sok mindent csinálni. Letettem a nedves
törülközőt a mosógépre, hogy majd felteregessem, ha John kész
lesz a hajammal. De ebben a pillanatban a fejem dörzsölése
megakadt, mert a pillantása lejjebb csúszott a vizespóló
versenyre.
Ó,  jaj, a mellbimbóim! Ez csúcs. Ennél kínosabb már nem
lehetne.
Karba tettem a kezem.
– Mi újság? Az elzárás óta nem is láttalak.
– Ja, igen. – Megnyalta az ajkát. – El voltam foglalva.
– Azzal, hogy engem kerültél.
 – Lehet.
Nevettem.
–  Biztos. Ne aggódj, nem áll szándékomban újabb előadást
tartani arról, hogy milyen rossz a suliban vitába keveredni.
Főleg miattam.
– Tényleg? – Az arckifejezése kicsit ellazult. – Jó.
– Bár irtó képmutató, hogy ennyire kerülsz.
Látszott, hogy lenyeli a vigyorát.
– Azt hallottam, hogy nemrég tojással dobálták meg valakinek
a kocsiját. Szerintem azé a szemétládáé, aki téged fogdosott.
–  Hűha, micsoda véletlen! És micsoda sokkoló támadás a
magántulajdon ellen!
– Mm.
Közömbös arcot vágtam. Ártatlant, mint egy bárány. Beee.
– Nem tudsz véletlenül semmi közelebbit? – érdeklődött.
– Az égvilágon semmit.
–  Aha. – Nem tűnt úgy, hogy meg lenne győzve. – Ha
legközelebb nem csinálsz ilyet, akkor szólj előtte, hátha a
háttérből tudlak fedezni. Oké?
Mosolyogtam.
– Komolyan mondtam, Edie.
– Tudom, de volt segítségem.
–  Anders állati dühös lett volna, ha Hanget bajba kevered –
mondta.
– Hang már nagy kislány, tud önállóan dönteni.
Pár pillanatig csak szótlanul nézett rám.
–  Fel nem tudom fogni, hogy tojásokkal dobáltad meg a
kocsiját.
 – Nem vallottam be semmit.
Ferde mosolyától kicsit elszédültem. Te jó ég, akármit csinál is
a srác, én attól teljesen kizökkenek. Vagy többet ittam volna,
mint gondoltam? Mindegy. Elérkezett az idő a menekülésre. Le
kell lépnem, még mielőtt butaságot csinálok.
– Hazamegyek.
Hátrahőkölt.
– Máris menni akarsz?
–  Igen, át kell öltöznöm – mondtam. – Másrészt már
táncoltam, ittam, úsztam. A  melóhelyen is nehéz napom volt,
szóval… ideje aludni.
– Hogy jöttél?
– Hang apukája hozott minket, de hazasétálok.
– Oké – mondta. – Veled tartok.
– Nem kell.
– Állandóan megmondod, mit ne csináljak. – A fejét csóválta,
és halványan mosolygott. – Tudom, hogy mi helyes, és mi
helytelen, és azt is tudom, mit akarok. Nem fogsz az éjszaka
kellős közepén egyedül hazasétálni, Edie. Szívesen elvinnélek,
de én is ittam egy kicsit.
– Jó. Ne húzd fel magad!
Elnevette magát, és félredobta a törülközőt.
– Gyere, menjünk!
Fogtam a táskámat, és ahogy a rend kívánta, üzenetben
elköszöntem a csajoktól. Hűvös szellő fújdogált. A  nyár
hivatalosan is kezdett véget érni. John szó nélkül levette az
ingét, amit a pólója felett viselt, és odaadta.
Ezzel szerencsére a mellbimbógond is megoldódott.
 – Köszi.
– Láttalak táncolni. Jól csinálod.
–  Évekig játszottam Just Dance-t, de soha nem jutottam el a
megasztár szintre.
– Komolyan mondtam.
Sóhajtottam.
– Zavarba hozol.
– Nem kellene.
– Jó – mondtam, és egy kicsit túl hangosan nevettem. – Akkor
kikapcsolom ezt magamban, csak mert te azt mondtad.
A fejét csóválva mosolygott. Ma este ezt elég gyakran csinálta.
– Köszi – dünnyögtem végül.
–  Miért nem tudnak a lányok bókot elfogadni? Valamiért
mindig zavarba jöttök.
Egyet nem értőn krákogtam.
– Mintha ez nálad nem így lenne.
– Mégis mire gondolsz? – Az állát vakarta. – Hm?
–  Nem is veszel róluk tudomást. Úgy teszel, mintha nem is
hangzottak volna el.
Kisebb fejcsóválás.
– Nem, ez nem igaz.
– De.
– Próbáljuk ki!
– Hm, nem is tudom. – Ilyen szép embert még életemben nem
láttam. A  teste maga volt az álom. Aranyos volt, hűséges,
őszinte, jószívű, erős, okos, biztonságban éreztem magam
mellette, amit valószínűleg soha senkivel nem fogok érezni
rajta kívül. – Jól vezetsz. Nagyon biztonságosan.
 – Köszi, Edie.
– Szívesen, John.
– Szuperül biliárdozol. Engem is legyőztél.
– Köszi – mondtam.
Az ég magasan a fejünk felett felhős volt. Nem volt hold,
amire felnézhettünk volna, csillagok, amiknek odasúghatnánk a
kívánságainkat. De mit is kívánhattam volna? John sétált
mellettem. Azt pimaszságnak éreztem volna, ha egy távoli
napra ráterhelem a világbéke iránti vágyam. Valószínűleg neki
is megvoltak a maga gondjai.
– Játszunk majd megint? – kérdezte. – Muszáj esélyt kapnom
arra, hogy megverjelek, és helyreállítsam a tekintélyem.
– Nem tudod elviselni, hogy egy lány legyőzött?
A szája széle mosolygott.
– Nem. Alapból nem szeretek veszíteni.
– Ez érthető. Bármikor kapható vagyok biliárdozásra.
– Jó.
Megállt, és belerúgott egy kőbe az utcán. Elértünk a házunkig.
Anders tényleg nem lakott tőlünk messze. A  kültéri világítás
felkapcsolódott, a bejáró üres volt. Anyu ma is elment valahová
a barátaival. A  jó ég tudja, mikor jön haza. Az utóbbi időben
feltűnően gyakran járt el. De mivel ez nekem jól jött,
elhatároztam, hogy nem panaszkodom miatta.
–  Köszi, hogy hazakísértél – mondtam, és idegességem
leplezendő karba tettem a kezem. Fogalmam sem volt, miért
vagyok ilyen nyugtalan. – Bejössz?
A  pillantását nem tudtam értelmezni, mert kerítések, ajtók,
falak, sőt egy aknamező és egy várárok is védte, mit jelenthet.
 – Csak egy kicsit lógnánk együtt – tettem hozzá.
–  Nem. – Abba az irányba pillantott, ahonnan jöttünk. – Ö,
inkább visszamegyek.
– Oké, akkor szia!
Bólintás.
– És vége a verekedéseknek – mondtam. – Kérlek.
Csak mosolygott.
– Jó éjt.
Kinyitottam a bejárati ajtót, ő pedig a járdán állva nézett.
Zsebre dugta a kezét. A  szél kibontott haját az arcába fújta.
Integettem, aztán bementem, és becsuktam magam mögött az
ajtót. Olyan érzés volt, mintha egy részem kint maradt volna
vele. Mintha két részre osztódtam volna.
Fura.
Lezuhanyoztam, hogy kimenjen a hajamból a klórszag,
megszárítottam, és belebújtam a kedvenc fekete-fehér pöttyös
pizsamámba. Elhúztam a függönyt, kinyitottam az ablakot, és
felpillantottam az éjszakai égboltra. A  felhőtakaró egy kicsit
felszakadozott, és hagyta, hogy pár csillag előtűnjön.
Egy tál Cheerios után a gyomrom is megelégedett. Egy
könyvvel a kezemben kényelmesen elhelyezkedtem, és sikerült
is valameddig eljutnom. Miután az alkohol hatása alábbhagyott,
jó érzés volt otthon lenni. Szórakoztam, emberek között voltam,
és szinte egyáltalán nem hoztam kínos helyzetbe magam.
Tapsvihar.
A  könyvben szereplő pár nem tudott dűlőre jutni.
Idegesítettek.
Az ablaknál egyszer csak egy hang a nevemet mondta.
 – John?
Azonnal bemászott, nem várta meg, hogy hívjam. Arrébb
csúsztam, hogy helyet csináljak neki. A sarkára ült a matracon,
a térdére tette a kezét, és lenézett rám. Rendesen szemügyre
vett. Mivel a türelemnek az utóbbi időben kissé híján voltam,
ezért a hallgatását csak olyan tíz másodpercig bírtam.
– Mi a baj? – kérdeztem, és félretettem a könyvet.
– Semmi. Nincs semmi.
– Akkor miért nézel így?
Nehezen nyelt.
– Az előbb is be akartam jönni veled, de…
– De? Akkor miért nem jöttél?
Válasz helyett megcsókolt.
Természetesen viszonoztam a csókját. Mi mást tettem volna?
Egek ura! A  kezébe fogta az arcomat, a szánk
összekapcsolódott. Erre volt szükségem, erre vártam, anélkül,
hogy tudatában lettem volna. Bőre a bőrömön, lélegzete az
arcomban. Nem tudtam elég közel kerülni hozzá, akárhogy
próbáltam. Tekintete elhomályosult, ajka nedves volt. Lassan
csókolt, édesen. Végtelennek tűnt a csókja, és olyan
létfontosságúnak, mint a légzés.
Amikor az arcunk csak néhány centiméterre volt egymástól,
egymásra néztünk.
Nem tudtam, mit mondjak. Kifogytam a szavakból.
Az ujjhegyével megsimogatta az arcom, az állam. Nehezen
nyelt.
– Helló!
– Szia!
 – Vissza akartam menni Andersékhez.
Bólintottam.
– Mondtad.
– De nem tudtam rávenni magam.
– Végig kint álltál?
Az arckifejezése döbbentnek tűnt, de láthatóan élvezte is a
helyzetet. Sőt, mintha zavarban lett volna. A  szeme úgy
csillogott, mint aki mindjárt el fogja nevetni magát.
– Biztos úgy néztem ki, mint egy bolond rajongó.
– Részeg vagy, vagy használtál valami szert?
–  Nem. Ittam az előbb pár sört, de abból már nem érzek
semmit.
Húha!
–  Bámultad a házunkat, bemásztál az ablakomon, és
megcsókoltál?
– Így van.
– Miért?
Felvonta a szemöldökét.
–  Nem is tudom. Ez tűnt az egyetlen értelmes dolognak. Én
folyton arra az éjszakára gondolok, amikor nálam voltál.
– Tényleg?
– Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
–  Én is gyakran gondolok rá – vallottam be. – Lehet, hogy el
kellene távolíttatnunk a homloklebenyünket.
–  A  szex nem volt annyira jó – mondta elég kendőzetlenül. –
Főleg neked.
– Ez nem igaz.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
 –  Na jó – magyarázkodtam. – Úgy értve, szóval, szerintem
ennél jobb nem lehetett volna. Nekem legalábbis.
–  Sokkal szebb is lehet. Becsszó – mondta. – Ha vállalkoznál
egy ismétlésre, akkor szólj!
Mosolyogtam.
– Örülök, hogy veled voltam.
Ő is mosolygott. Aztán elsimította a hajamat az arcomból, és a
hüvelykujjával finoman végigment a homlokomon lévő hegen.
–  Borzalmas, hogy ez a szemétláda milyen fájdalmat okozott
neked.
– Te is megsérültél. Rád lőtt.
A mosolya helyét komolyabb arckifejezés váltotta fel.
– Így van. De muszáj volt, hogy megvédjelek.
– Mind a ketten megmenekültünk. Csak ez számít.
– Hm.
Lehajtotta a fejét, és a száját az enyémre tapasztotta.
Zavartalanul folytattuk a csókolózást. Most gyengéden hagyta,
hogy én csússzak alulra. Hanyatt feküdtem a matracon. Az
ajkunk szinte végig összeforrt. Maga volt a boldogság.
Hüvelykujjával végigsimította az állkapcsom, közben az ujjait a
nyakamon nyugtatta. Megérintettem az arcát, felfogtam a haját.
Odaadóbban csókoltam, próbáltam jelezni neki, milyen sokat
jelent, mennyire fontos nekem.
Kezével a trikómat simította, az oldalamat simogatta, ujjai a
mellem közelébe vándoroltak. Atyaég! Olyan hihetetlenül jó
érzés volt. Forró, kemény teste az enyémen. A  fejemben
túltengtek az obszcén gondolatok. Többet, még többet akartam.
Mindent akartam. Ez a gond a szexszel. Ha az ember odáig jut,
akkor van egy olyan elvárás, hogy újra csinálja. De én nem
voltam biztos benne, hogy készen állok-e rá. És nem tudtam
felmérni, mit jelentene, újra úgy együtt lenni Johnnal.
A levegőt kapkodva elváltam tőle.
–  Így is teljesen oké – mondta, és kis puszikat nyomott az
arcomra. – Nem muszáj folytatnunk.
– Honnan jöttél rá?
– Befeszültél. – A haját a füle mögé dugta. – Nekem ez így oké.
Elég volt ennyi.
– Tényleg?
– Igen.
Zavartan a homlokomat ráncoltam.
– De te hozzá vagy szokva a szexhez.
– Túl fogom élni, Edie! – mondta gyengéden. – Nyugi.
Tényleg egy gyáva, dilis szűz voltam. A pólója nyakkivágásába
dugtam a kezem, és megfogtam az ép vállát. Olyan magától
értetődő volt megérinteni őt, hogy ha akartam, se tudtam volna
leállítani az ujjaimat. De nem is állt érdekemben, hogy
megpróbáljam.
– Lenne még egy kellemetlen kérdésem: mi ez az egész most?
– Szeretek itt lenni, és csókolgatni téged.
Lassú kilégzés.
– Oké.
– Ennyi elég?
–  Igen – feleltem, mert így volt. Elég volt, egyelőre. –
Legközelebb ne állj kint a sötétben! Gyere be, oké?
Az arckifejezése ellágyult.
–  Köszi. Nem is tudom, miért csináltam, miért nem tudtam
dönteni. Lassan tényleg begolyózom.
– Nem vagy dilis.
– Biztos? – kérdezte.
–  Igen. Na jó, majdnem. – Jobb volt megmaradni az
igazságnál. – Szerintem mindenki, aki olyasmit élt át, mint mi,
egy kis bibivel fog tovább élni.
–  Ez igaz – mondta nevetve. – Nem is tudom, mikor aludtam
utoljára. Mármint úgy igazán.
–  Akkor feküdj le! – Az oldalamra fordultam arccal felé.
A párnára hajtotta a fejét mellettem. – Csukd be a szemed!
Megtette, körülbelül egy másodpercre.
–  Még mindig óriási bennem a feszültség. Mintha minden
pillanatban történhetne valami. Csak azt nem tudom, mi.
– Én is így vagyok vele – mondtam. – Mintha egy pánikroham
előtt lennék. És várok.
– A fű segít néha. De nem mindig.
–  Mr. Solomon megtanított egy légzéstechnikára. Maradj
hanyatt fekve – instruáltam, és én is így tettem. – Tedd az egyik
kezed a hasadra, a másikat a mellkasodra!
– Szívesebben tenném a te mellkasodra. De az bizonyára nem
nyugtatna meg engem.
–  Nem, szerintem se. Egyet a hasadra, egyet a mellkasodra.
A tiedre. A sajátodra. – Vártam, és a szemem sarkából figyeltem,
hogy követi-e az utasításaim. – Három másodpercig lélegezz az
orrodon keresztül! Tíz másodpercig tartsd bent a levegőt, aztán
szájon át ki.
Együtt lélegeztünk. A tüdőnkbe szívtuk a levegőt, vártunk, és
kifújtuk.
 – Csak a mellkasodon lévő kezednek szabad mozognia. Ja, és
kilégzés közben magadban azt mondd, hogy nyugalom –
magyaráztam. – Na, még egyszer.
–  Ezért fizet az anyukád ennek a pszichomókusnak egy
vagyont?
–  Maradj nyugton, és lélegezz! – Levegőt vettem, bent
tartottam, próbáltam valami békésre gondolni. Aztán
kiengedtem.
– Mennyi ideig csináljuk? – kérdezte mélyeket lélegezve.
– Ameddig szükséges. Folytasd!
Lekapcsoltam a villanyt, néztem a homályban a körvonalait,
és arra vártam, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez.
A  mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt. Ebben a
pillanatban eszembe jutott, hogy még rajta van a cipője. Így
nem túl kényelmes. Sötétben nem volt egyszerű kikötni a
cipőfűzőjét, és egy kicsit talán nevetett is magában, de mindegy.
– Csukd be a szemed, és koncentrálj! – mondtam.
–  Be van csukva. – Néhány perc múlva ásítva ezt suttogta. –
Jobb, ha elmegyek, mielőtt megjön anyukád.
–  Oké. – Melléfeküdtem, füleltem a légzését, éreztem, hogy
hűvös szellő fúj be az ablakon. Tökéletes volt minden.
Kiderült, hogy mind a kettőnknek sikerült gond nélkül
elaludnunk.
 harmincnyolc

– Edith Rose Millen!

– Mi a… – motyogtam, és próbáltam felébredni.
Fény vakított el, és John hosszú teste is megmozdult a
hátamnál. A küszöbön anyu állt, kipirult arccal, dühtől villámló
szemmel. És különös módon a volt barátja, Matt is a szobámban
állt.
– Mi az ördög folyik itt? – kiabált anyu fölénk tornyosulva.
A fenébe, a fenébe, a fenébe!
– Anyu, meg tudom…
–  Mit tudsz te? – Anyu pillantása ide-oda cikázott köztem és
John között, míg végül rajta állapodott meg. – Te jó ég, ő az a fiú
a Drop Stopból? Igen, ő az.
–  Engedje meg kérem… – John gyorsan elvette a karját a
derekamról, és levette a lábát az enyémről. Nem tudtam
ránézni. A föld alá süllyedtem, annyira ciki volt.
– Ő az egyik barátom – hangsúlyoztam felülve, és a szememet
dörzsölve.
– Az egyik barátod? – visszhangozta anyu felháborodva.
– Igen.
Matt előrelépett, és a kezét anyu derekára tette.
– Nyugodj meg!
Anyu keserű haraggal nézett rá, majd újra az aktuális
probléma felé fordult. Azaz felém.
–  Edie, pontosan tíz másodpercet kapsz arra, hogy
megmagyarázd ezt az egészet, mielőtt életed hátralévő részét
házi őrizetben fogod tölteni. Nem, az életfogytig tartó házi
őrizetre mindenképp számíts.
Nem teljesen volt világos a számomra, hogy… mindenesetre
nem is érdekelt különösebben. Legalábbis nem úgy, ahogy
várható lett volna. Most, hogy az agyam teljesen felébredt, már
egyáltalán nem tűnt a helyzet olyan irtó drámainak.
–  Anyu, ő egy barátom, fontos nekem. Nagyon fontos. –
A  legjobb fiú barátom. Hang biztos megértené. – Tisztában
vagyok vele, hogy ez itt mennyire félreérthető, és nem kellene
bejelentés nélkül látogatókat fogadnom, nem beszélve egy
srácról az ágyamban. De van rajta nadrág és rajtam is. Szóval
nyugodj meg, légyszi.
–  Én nyugodjak meg? – ismételte meg anyu hitetlenkedve a
szavaimat.
–  A  nadrággal kapcsolatban mond valamit – vetette közbe
Matt.
Anyu nem felelt.
Matt is helytelenítőn nézett rám. Közben John lopva a pólóját
kereste az ágynemű között. Mekkora szívás! Éreztem, hogy
anyu egyre dühösebb, jogos szülői haragja teljesen magával
ragadja. Pont ma este kellett neki betörnie a szobámba… Te jó
ég, hajnali négykor! Anyu egy kicsit megtántorodott. Keresztbe
tette a mellkasán a karját. Az arckifejezése feszült volt. Matt
rögtön mellé lépett, a karját a derekára tette, és szorosan
magához vonta. Anyu szűk ruhát viselt, hozzá magas sarkút. Ez
az egész jelenet gyanút ébresztett bennem. Az exei közül Mattet
kedveltem a legjobban, de anyu rendszerint nem fogadott
éjszaka férfilátogatókat.
–  Amúgy mi ez az egész? – kérdeztem. – Matt miért van itt?
Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, Matt.
Biccentés a részéről.
–  Ne tereld másra a szót! – válaszolta anyu összeszorított
foggal. – Terhes vagy?
– Nem! – kiáltottam.
–  Együtt alszotok? – Egy vörösre lakkozott köröm egyenesen
John szíve felé mutatott.
– Úristen, anyu, nem történt semmi. Csak fekszünk itt egymás
mellett, oké? – Ez még meg is felelt a valóságnak.
Matt vigyorgott, és csak nevetett magában. Ez hülye. Hirtelen
nem is értettem, hogy lehetett ő a kedvencem. Ezzel ennek vége.
Még akkor is, ha megtanított biliárdozni. Anyu olyan pillantást
vetett rá hátranézve, amitől minden férfi menekülőre fogta
volna, de Matt csak lazán vállat vont.
–  Kicsim, már tizenhét éves! – mondta. – Ne csináld már!
Gondolj bele, te milyen hülyeségeket csináltál ebben a korban.
– Ez most nem segít.
– Azt hiszem, én megyek. – John végre megtalálta a pólóját, és
gyorsan belebújt. – Szeretné, ha elmennék?
– Valóban ez lesz a legjobb – morogta anyu.
– Később beszélünk. – Grimaszoltam. – Sajnálom.
John bólintott, és felvette a cipőjét. Anyu lézerpillantása
átfúrta, amikor mellette kisietett a folyosóra. Vicces módon ezt
volt az első alkalom, hogy a bejárati ajtót használta. Vagy lehet,
hogy nem is volt annyira vicces, anyu arckifejezését látva.
–  Várjunk csak egy percet! – mondtam, és zavarodottan
méregettem anyut. – Ez egy eljegyzési gyűrű?
Anyu kicsit kinyitotta a száját. Matt csak visszafogottan
mosolygott.
– Mi folyik itt? – erősködtem.
–  Kettesben hagynál bennünket egy percre? – kérdezte anyu
Mattet.
– Hogyne – felelte Matt, és kiment.
–  Szeretem őt – mondta anyu. – Nem mondhattam még
egyszer nemet neki.
– Ezért törtél rám az éjszaka kellős közepén?
– Pezsgővel ünnepeltünk. Annyira izgatott voltam. – A hangja
határozottabb lett. – Ezenkívül ez az én házam, és akkor rontok
be és oda, amikor és ahova akarok. Punktum.
Döbbenten csóváltam a fejem.
–  Lássuk csak akkor, hogy jól értek-e mindent. Már hónapok
óta együtt vagy Matt-tel, vagyis hazudtál nekem, és most
összeházasodtok? És mit akartál az előbb azzal mondani, hogy
nem mondhattál neki még egyszer nemet? Egyszer már
megkérte a kezed?
Anyu sóhajtva ült le mellém az ágyra. Ez volt minden idők
legfurcsább anya-lánya megbeszélése hajnali négy órakor.
–  Akkor is feleségül akart venni, amikor utoljára együtt
voltunk. De akkor még olyan kicsi voltál…
–  Azért már nem voltam kisbaba – tiltakoztam. – Tizenegy
éves voltam.
–  Ja, és a hormonjaid teljesen elszabadultak. – Beletúrt a
hajamba. – Melletted volt a helyem. Ezenkívül bár kedvelted
Mattet, de többre nem álltál készen. Arra, hogy egy férfi
ideköltözzön hozzánk, és az életed szerves része legyen, éjjel-
nappal… Ez egy nagy dolog. Ha este csak egy kicsit tovább mert
maradni a szokásosnál, te már az órát nézted, és nem tágítottál
mellőlem.
– Erre már nem emlékszem.
–  Akkoriban egy kicsit kisajátítottál – mondta vállat vonva. –
De neked jobban volt rám szükséged, mint neki. Ez nem baj.
–  De, egyértelműen baj, mert miattam szakítottál életed
szerelmével. – Minden erőfeszítésem ellenére könnyek gyűltek
a szemembe. Nehezemre esett felfogni az egészet, anyu
vallomásait, az előtörténetet, főleg azok után, hogy Johnnal
rajtakapott az ágyban. Bűntudat, megértés, szomorúság, düh,
együttérzés cikázott a fejemben, és teljesen kizökkentettek. –
Úristen, hogy én mekkora egy barom voltam!
–  Gyerek voltál, akinek szüksége van az anyukájára, és aki
nem tűri jól a változásokat. – Átkarolta a vállam, és magához
vont. – Szerintem ez teljesen rendben van.
–  Nem lett volna szabad hagynod, hogy a kapcsolatotok
miattam szakadjon meg. És azt se lett volna szabad
elhallgatnod, hogy újra együtt vagytok.
–  Tudatosan döntöttem úgy, hogy téged helyezlek az első
helyre, és nem is bánom.
A  fenébe! Egy könnycsepp lopva legördült az arcomra.
Gyorsan letöröltem a tenyeremmel.
–  Pedig kellene. Megérdemled, hogy legyen saját életed.
Sajnálom.
 –  Én nem. Ezenkívül pedig végül minden jól alakult. – Egy
puszit nyomott a fejem búbjára, és a kezét nyújtotta. A  gyűrű
csillogott a fényben. – Addig a pontig, míg nem kaptalak rajta a
helyi dílerrel az ágyban. Hosszú évekig téged helyeztelek az első
helyre, mert jó életet szerettem volna neked biztosítani. Ezért a
célért dolgoztunk. Most meg mindent eldobsz. Ráadásul azóta…
–  Ő  nem olyan! – vágtam a szavába. – Már nem dílerkedik.
Becsszó, anyu! A nagybátyjához költözött, és tényleg igyekszik a
suliban. A  nagybátyjának van egy kertészete, John sokat
dolgozik neki. Esküszöm, hogy jó ember. – Szipogtam. Most már
elég volt a sírásból.
– Nem csoda, hogy romlottak a jegyeid – mondta anyu, meg se
hallva a fejtegetésem.
– Épp ellenkezőleg, ő segít nekem.
– Hogy? – kérdezte anyu kétkedve.
– A lövöldözés után több dolog közömbössé vált a számomra.
A  jegyeim, a házik, minden olyan… nem is tudom. Olyan
jelentéktelennek tűnik. De John nem olyan. Ő  el akar érni
valamit. Ő ösztönöz, hogy tanuljak, segít a matekban…
– Ágyba bújik veled…
Befogtam a szám. Vettem egy mély levegőt.
–  Igen, nyilvánvaló, hogy így is kedvelem őt. Ő  is kedvel
engem. Ez az én koromban viszonylag normális, nem tudtad?
Halkan káromkodott.
–  Anyu, azért az világos volt, hogy előbb vagy utóbb
felfedezem a szexet, és lesz barátom. Az én koromban te is
buliztál, és voltak fiúid. Te magad mesélted. – Apropó. – Nem
mintha mi együtt lennénk Johnnal. Úgy nem.
 – Csak egy alkalmi fruska vagy neki?
– Nem! Nem… én… Fogalmam sincs. Még dolgozunk rajta.
Újabb elsuttogott káromkodás.
–  Jaj, kicsim! A  városban élő összes fiú közül pont ő kellett
neked?!
–  Ő  az egyetlen, aki megért engem. Tudja, milyen volt azt
akkor átélni – magyaráztam. – És ő az egyedüli, akiről pontosan
tudom, hogy a biztonságomért az életét is kockára tenné. Ez
neked egyáltalán nem számít?
–  Edie, tudom, hogy megmentette az életed, és ezért nagyon
hálás vagyok neki. – Kicsit elhallgatott, hogy levegőt vegyen,
mire én azonnal kihasználtam a lehetőséget.
– Akkor adj neki egy esélyt! – kérleltem, és közben a szemébe
néztem. Tétovázás nélkül. – Nekem ő nagyon fontos, anyu. Nem
fogok lemondani róla.
–  De le fogsz, mégpedig ha úgy döntök, hogy nem
találkozhatsz többet vele!
– Nem!
Megkeményedett az arca.
– A nagyanyád biztos örülne neki, ha nála laknál.
– Nem költözöm Arizonába.
– Edie.
–  Komolyan mondtam – nyögtem ki, dühömben és
csalódásomban teljesen kikeltem magamból.
– Én is. – Anyu elhallgatott, kifújta a levegőt.
– Nem értesz. John jót tesz nekem, anyu. Most pontosan arra
van szükségem, hogy vele beszéljek, együtt legyek vele, hogy ne
veszítsem el a józan eszem – magyaráztam, igyekezve
nyugodtabb hangon beszélni, bár legszívesebben kiabáltam
volna. – Sokkal jobban kell ez, mint a tabletták vagy a
pszichiáter. Köszönetet kellene mondanod neki.
–  Hűha, na persze! – háborodott fel. – Ha legközelebb a
kiskorú lányom ágyában találom, akkor biztos be fogom ezt
pótolni.
– Nem is csináltunk semmit. Csak aludtunk, a fenébe!
–  Kicsim, még azt sem árultad el nekem, hogy kapcsolatban
vagytok, nem beszélve arról, hogy egy intenzív, valószínűleg
társfüggésen alapuló kapcsolatot ápolsz vele, amiben teljesen
alárendeled magad ennek a fiúnak. – Felállt, és töprengve
csóválta a fejét. – Jaj! Azt hiszem, hogy most meg kellene
nyugodnunk. Később folytassuk!
– Ne felejtsd el, hogy te is hazudtál nekem!
– Én elmúltam harminc, te meg még nem vagy tizennyolc.
– Ez nemsokára megváltozik.
Anyu komoran nézett rám.
– Aludj egy kicsit! Később beszélünk.
Ja, az biztos.
 harminckilenc

Hétfő reggel a suliban John már az öltözőszekrényemnél várt.

Üzenetben korábban megírtam neki, hogy még az élők sorában
vagyok, de a szabadlábra helyezésem feltételeit inkább
személyesen beszélem meg vele. Már önmagában attól jobban
lettem, hogy újra látom őt. Igazából az iránta táplált érzéseim
intenzitása már ijesztő volt, de most mindent felülmúlt a
borzasztó kínos emlék, ahogy anyu előző nap miattunk kikelt
magából.
Vajon hány nővel feküdt már le? Erre a tisztán elméleti
kérdésre nem is akartam tudni a választ. De erős kétségeim
voltak afelől, hogy házhoz ment volna valaha azért, hogy egy
lány anyja prédikációt tartson neki.
– Szia! – köszönt.
A  fekete vászoncipőm annyira jól nézett ki, hogy még
nézegettem inkább egy kicsit.
– Szia! Sajnálom a tegnapi…
–  Edie! – szakított félbe, és a hangjából hallottam, hogy a
homlokát ráncolja. – Nézz rám! Mi történt?
Ledobtam a táskám, és a szekrénynek dőltem.
–  Természetesen örök időkre házi őrizet alá kerülök. Azokon
az estéken, amikor anyu dolgozik, Matt, anyu vőlegénye fog rám
vigyázni.
 – A fenébe!
– Ja. – Vállat vontam. – Vele amúgy nincs baj. Ismerem őt, és
nem zavar, hogy nálunk lesz. De nem fogja engedni, hogy
lelépjünk egyet kocsikázni vagy hasonlók. Anyu ráadásul előbb-
utóbb nappali műszakra fog váltani. Ha Matt velünk lakik majd,
akkor nem leszünk annyira pénzszűkében.
John nekidőlt mellettem egy szekrénynek, de közben
folyamatosan nézett.
–  Tényleg sajnálom, hogy anyu jelenetet rendezett –
mondtam.
– Emiatt ne aggódj!
– Nem is csináltunk semmit.
– Megbántad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Egy kicsit.
Majdnem mosolygott.
–  És a hétvégék? Van esély arra, hogy legalább akkor
elengednek?
A fogaimon keresztül fújtattam egyet.
– Ez a dolog kínos, szörnyű és bajos része.
– Na, mondd már!
– Nem fog tetszeni.
– Mesélj! – Jóképű arca nyugodt és laza maradt, mint mindig.
Az iskola folyosóján nem volt olyan egyszerű
magánbeszélgetést folytatni. Egy lány futtában odaköszönt
Johnnak, de ő nem figyelt rá. Egy izompacsirta csávó ismeretlen
okból hátba veregette. Bámultak minket. Ha bármikor együtt
megjelentünk, felkeltettük az iskolatársaink figyelmét.
Szomorú, hogy nem volt jobb dolguk. A  figyelem engem néha
idegesített, de most reggel nem volt elég energiám ezzel
foglalkozni.
Nagyjából öt percünk maradt már csak a következő óráig, de
inkább most ledaráltam mindent, hogy túl legyek az egészen, és
ne kelljen várni ebédig vagy suli utánig.
–  Oké. – Nagy levegőt vettem. – Anyu azt mondta, hogy csak
szombat estére ad kimenőt. Kilenckor bezár a bazár. Figyelni
fogja a mobilomat, és random hívogatni fog, mert egy szülőnek
nyilvánvalóan szabad úgy viselkednie, mint egy dilis
zaklatónak. Sőt, menő.
Ehhez nem fűzött semmit.
–  Igazából úgy érzem magam, mintha nem tizenhét, hanem
tizenkét éves lennék. – Szuper, hogy egyáltalán nem tűnt
hisztisnek a hangom. – Lehet, hogy egy macival fog ágyba
dugni, és ő kapcsolja le a lámpát.
–  Rajtakapott minket az ágyadban – mondta John vállat
vonva. – Én rosszabbra számítottam. Meg vagyok lepve, hogy
egyáltalán elenged otthonról.
–  Kemény tárgyalások zajlottak. Tegnap egész nap
vitatkoztunk. Az is lehet, hogy pár tárgy is röppályára indult, és
nem csak az én kezemből. – Idegesen grimaszoltam. – Ez akkora
szívás! El kellene költöznöm otthonról. Véletlenül nem tudnál
kölcsönadni pár ezer dollárt?
– Ti nagyon közel álltok egymáshoz az anyukáddal. Te nem is
szeretnél igazából elköltözni.
– Nem tudom.
– És azzal mi van, hogy hétköznap átjárok hozzád tanulni? –
kérdezte. – Az rendben van?
 Legmagasabb riadófokozat. Izzadt tenyeremmel a
farmeromat dörzsöltem.
– Bonyolult. Miért nem tanulunk ebédszünetben a suliban?
–  Bonyolult? Mit mondott anyukád? – Komoly volt az arca. –
Edie?
A fenébe!
– Azt, hogy ha nincs köztünk semmi komoly, akkor semmi oka
annak, hogy hétköznap átjöjj.
Hallgatás. Mély hallgatás.
–  Figyu, nekem ez így oké. Úgy értem, hogy hiányozni fog az
együtt töltött idő. Nagyon. – Olyan hülyeségeket beszélek.
Egyszerűen nincs jó válasz. – John?
– Oké – mondta.
– Oké?
– Akkor csináljuk úgy. Legyen komoly. – Ellágyultak a vonásai,
az aggodalom eltűnt az arcáról. – Jó?
Meghökkentem. Nem számítottam erre a válaszra.
–  Ez gond? – kérdezte, és kevésbé tűnt magabiztosnak.
Közelebb jött. – Na, igen, lehet, hogy először meg kellett volna
kérdeznem. De ha ez az egyedüli lehetőség arra, hogy együtt
lógjunk…
–  Kétlem, hogy felfogod anyu pszichózisának mélységét –
vetettem közbe, és megpróbáltam nem törődni vadul kalapáló
szívemmel. – Ahhoz, hogy elfogadja, hogy hivatalosan együtt
vagyunk, a nagybátyáddal át kell jönnötök hozzánk vacsorázni.
Hivatalos bemutatási szertartásról beszélünk sült hús mellett,
és ezt nagy valószínűséggel néhány hetente meg kell ismételni.
Elvárja tőled, hogy virággal és desszerttel jelenj meg.
A  homlokodra tetováld a nevem, vagy mit tudom én. Ez a nő
nem normális.
–  Levinek ez biztos beleférne. Kedvel téged, és gyakran
érdeklődik felőled.
–  Örülök. – Nehezen nyeltem. – Csak mi anyuval abban
egyeztünk meg, hogy nem hazudunk többet egymásnak. És
szeretném, ha ez így maradna.
Leesett az álla.
– Szerinted mi hazudnánk? – kérdezte.
– Szerinted nem?
Becsengettek, és az emberek megindultak minden irányba.
–  Most irány az óra! – Villámgyorsan elfordítottam a
számzárat az öltözőszekrényemen, felkaptam a táskám, és
bevágtam a polcra azt a könyvet, amire csak később volt
szükségem.
– Edie!
–  Ebédnél folytatjuk. Anyu megöl, ha késés miatt elzárást
kapok. – Sarkon fordultam, és elhúztam. John komótosabb
tempóban követett. A  probléma az volt, hogy a kapcsolatunk
hivatalossá tétele nemcsak anyunak volt fontos, hanem nekem
is. Nagyon fontos volt. Teljesen mindegy, mennyire szerettem
Johnnal csókolózni, vagy az ágyamon heverészni, talán
mégiscsak az lenne a legokosabb, ha most húznánk be a
vészféket, mielőtt a buta szívem még több illúziót gyárt.
Ebédkor John sajnos el volt foglalva, mert Andersszel kellett
kosárra dobálnia. Ezzel meg is kaptam a választ. John Cole
sosem lesz az enyém. Úgy nem.
 negyven

Valaki hangosan kopogott a bejárati ajtónkon.

Anyuval és Matt-tel éppen asztalhoz ültünk az első hivatalos
családi vacsorához. Vagdalt, tepsiben sült krumpli, kukoricacső,
zöldbab, desszertnek csokis süti tejszínhabbal. Halleluja. Bár a
házi őrizet miatt pocsék kedvem volt, a tejszínhab gyógyító
erejét így is nagyra tudtam értékelni.
Anyu szerelmes mosolya egy kicsit elhalványult, amikor
felállt, és a kezét egy szalvétába törölte.
– Ennél rosszabbkor? Vajon ki lehet?
– Kinyissam? – kérdeztem.
–  Ne, hagyd csak! – Mattet gyengéden tarkón simította,
miközben kifelé ment. Fúj. Kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta,
ki áll kint, egyből karóegyenesre húzta ki magát. – Igen? –
kérdezte hallhatóan ellenségesen.
– Bármire hajlandó vagyok – mondta egy ismerős mély hang.
– John? – kérdeztem meglepve, és felálltam.
–  Megteszek mindent, amit kell, hogy bizonyítsak önnek –
mondta John. – Tényleg nem gond.
– Igen? – hitetlenkedett anyu.
Anyu karba tette a kezét, és oldalra lépett, így láthatóvá vált
John, aki még az ajtóban állt. Sötétkék farmer és begombolt
fehér ing volt rajta, aminek felhajtotta az ujját. A haját rendesen
lófarokba fogta. Két tarka csokrot tartott a kezében. Egyszerűen
lehengerlően nézett ki. Magabiztos volt, határozott, bár
láthatólag igyekezett semleges arcot vágni, és a tekintete folyton
anyu és köztem cikázott.
Én viszont hevesen verejtékezni kezdtem. A  szívem gyors
tempóban kezdett dobogni, és ami még rosszabb, fájt.
Nevetséges. Hogy tudott hiányozni, amikor reggel láttam
angolon?
Matt, ez a selyma szemétláda, csak mosolygott.
– A lányom nem egy játékszer – jelentette ki anyu. – Remélem,
tudatában vagy ennek.
– Ez így van.
–  Ha a leghalványabb gyanúm is felmerül, hogy megint
dílerkedsz, vagy a lányomat bajba kevered, akkor fasírtot
csinálok belőled. Értetted?
– Igen.
– Azzal, hogy megmentetted az életét, szereztél nálam néhány
pluszpontot, de a hétvégi éjjeli látogatásoddal az összeset
eljátszottad. Érted?
Bólintás.
– Szóval a nulláról indulsz. Kelts jó benyomást!
– Igenis – felelte, és átadta anyunak az egyik csokrot.
–  Kezdésnek jó. Gyere, ülj az asztalhoz! – utasította anyu
Johnt, és becsukta mögötte az ajtót. Anyu még akkor sem tűnt
különösebben boldognak, amikor John hátának címezve
folytatta. – Remélem, hogy majd lesznek gyerekeid, és akkor
megérted az érzéseimet. A  félelmet. Az aggodalmat. Miattatok
éveket öregedtem.
 John megkockáztatott egy kis mosolyt felém.
–  De nagyon kérlek, ne csinálj gyereket a lányomnak! – tette
hozzá. – Vagy ha mégis, akkor ne túl hamar.
– Igenis. – John mellém ült, és én is visszahelyeztem a hátsóm
a székemre. Itt van John. Te szent ég, tényleg itt van nálunk!
Együtt vacsorázunk! Mélyen a szemembe nézett, és átadta a
második csokrot.
–  Nagyon köszi – suttogtam, és magamhoz szorítottam a
virágokat. – Hát eljöttél?
– Igen.
– Hogyhogy?
–  Mert te itt vagy – mondta, mintha ez annyira magától
értetődő lett volna.
Nem jutott semmi az eszembe, mit válaszolhatnék.
–  Fiatalság, bolondság – mormolta anyu maga elé. Hangosan
becsukta a konyhaszekrény ajtaját, és csörömpölve kotorászott
az evőeszközös fiókban. Mindezt azért, hogy a vendégünk is
kapjon egy tányért és evőeszközöket. John biztos érezte a nagy
vendégszeretetet.
A  vacsora viszonylag zökkenőmentesen zajlott. Nagyrészt
Matt és John társalogtak. Én nem tudtam, mit mondjak, anyu
pedig végig kicsit zabos volt. Szerencsére a desszert után Matt
kivitte őt, és egyben a rossz hangulatát is a hátsó teraszra.
Ketten maradtunk Johnnal rendet rakni. A  mosogatógép mellé
álltunk szorosan egymás mellé, az ablaknak háttal.
–  Nagyon bátran csináltad – dicsértem meg Johnt
óvatosságból halkan.
–  Anyukád elég ijesztő. De legalább nem úgy, mint egy
pisztollyal hadonászó narkós.
– Ez igaz.
A  mosolyától miniorgazmust kaptam, vagy valami hasonlót.
Nem tudtam volna pontosan megmondani, mi is volt ez. De jó
érzés volt.
–  Most mennem kell. Anders ma este együtt szeretne edzeni
velem – mondta. – Kikísérsz?
–  Azt biztos szabad. – A  terasz szúnyoghálós tolóajtajához
mentem, és szóltam. – Kikísérem Johnt.
– Tíz perc – jött a válasz anyutól. – Nézem az órát.
A szememet forgatva elfordultam.
– Oké.
Kint hideg szellő fújt. Őszi szél.
–  Még egyszer köszönöm a virágot – mondtam, és próbáltam
nem idegesen mocorogni közben.
– Szívesen.
– És azt is, hogy átjöttél.
Kérdőn nézett rám.
– Ma reggel nem válaszoltál nekem semmit. Hogy szeretnél-e
komoly kapcsolatot.
–  Azt nem szeretném, ha csak anyu miatt csinálnád, mert az
utóbbi időben parancsnokot játszik.
–  Gondolkodtam a dolgon. – Kifújta a levegőt, a kocsija
oldalának dőlt, és rám nézett. A fekete lakk és króm csillogott a
holdfényben.
Az utca túlsó oldalán valaki emelt hangon mondott valamit,
és bevágódott egy ajtó. Egyébként csend honolt.
– És? – kérdeztem.
 –  Szerintem előbb vagy utóbb úgyis erre futott volna ki a
dolog. – Zsebre tette a kezét. – Hogy mi egy pár leszünk.
Úgy mondta, mintha nem lenne teljesen biztos benne. Nem
csoda, hogy nem győzött meg vele. Hallgattam.
Eltolta magát a kocsijától, és a kezébe fogta az arcom. Az
ajkunk találkozott, és egy pillantás alatt minden sokkal jobb lett.
A  szánk kinyílt, a nyelvünk összeért. Átöleltem. Egyszerűen
számomra a minden volt Johnnal csókolózni. Na jó, nem
teljesen minden. Meghalni se fogok nélküle. Akartam őt,
teljesen, a szívemmel, a fejemmel és minden sejtemmel. Minden
kétséget kizáróan szebbé tette az életem.
–  Kérlek, ne mondd azt, hogy a homlokomra kell
tetováltatnom a neved, hogy higgy nekem! – mormogta a
fülcimpámat rágcsálva.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Pedig olyan jól nézne ki!
–  Nem. – Halkan nevetett magában, az egész teste
belerázkódott. – Legalábbis a homlokomra nem.
–  Jól van. – Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam
sírni. Semmi esetre sem. – Szer… ahm…
– Tessék?
Úristen, egy hajszál híján mit mondtam majdnem? Nem
bukhat ki belőlem ilyen egyszerűen, hogy szeretem, még ha
minden bizonnyal ez tényleg így is van. A fenébe!
Orrát a nyakamhoz dörzsölte úgy, hogy beleszédültem.
A  testem egy pillantás alatt teljesen felébredt. Ezúttal a
megfelelő helyen éreztem egy jóleső, vágyakozással teli
fájdalmat.
 Egy rövid pillanatra már nem a Drop Stop lány túsza voltam,
aki minden árnyéktól megretten, és a középső ujját mutatja a
jövőnek. Most csak én léteztem, és ő, mi együtt. És ez az érzés
mindent elhomályosított.
–  Lejárt az idő! – kiabálta anyu a bejárati ajtóból. Egy kicsit
sem volt megalázó.
John adott gyorsan egy puszit, kivette a kulcsait a zsebéből, és
megcsörgette.
– Szia!
Hirtelen teljes szívemből megutáltam ezt a szót. Minden idők
legjobban utált szava.
– Üdvözlöm Anderst! Holnap találkozunk.
A  szörnyautó motorja felbődült. John búcsúzásképpen még
rám mosolygott, és aztán mérsékelt, anyuhoz hangolt tempóban
elhajtott. Nagyon okosan cselekedett. Egyértelműen így volt a
legjobb, mert így nem adott további támadási felületet.
– Te rendezted ezt meg? Hogy megjelenjen nálunk ma este? –
érdeklődött anyu karba tett kézzel. – Jobban szeretném, ha
legközelebb szólnál előtte.
– Fogalmam sem volt róla, hogy jön.
Hunyorgott, és árgus tekintettel mustrált.
Vártam, mit fog mondani.
–  Jól van. – Az agresszió eltűnt az arcáról, a vonásai
ellazultak. – Tudod, hogy nekem csak az a fontos, hogy te
biztonságban légy.
– Igen, de John nem veszélyes. Ezenkívül úgyse tudsz az egész
világ ellen megvédeni.
Anyu a torkát köszörülte.
 Az utcára néztem, bár John autójának a fényei már rég
eltűntek. A barátom. Őrület!
–  Légy okos, kicsim! – mondta anyu. – Még olyan fiatal vagy.
Lesznek még mások is az életedben.
–  Eljött, és megígérte, hogy mindent megtesz, amire csak
kéred – mondtam, és anyu szemébe néztem. – Anyu, muszáj
esélyt adnod neki!
Felemelte mindkét kezét.
– Hisz adok neki esélyt. Végül is meghívtam vacsorázni, nem?
– Igen. Köszönöm.
Anyu odalépett hozzám, és szorosan magához ölelt.
Viszonoztam az ölelését.
–  Legközelebb lehetne kevesebb hidegháború az asztalnál? –
kértem.
Sóhajtott.
– Na jó…
 negyvenegy

Másnap mindenhol óvszerek jelentek meg. Egy dolgot meg kell

hagyni, anyu nagyon hatékony volt, másrészt a finomkodás
távol állt tőle. A  fürdőszobámban, az éjjeliszekrényemen, az
iskolatáskámban – szinte mindenütt találtam óvszert. Pénteken
már arra készültem, hogy közbeavatkozom, és fellépek a
megelőző intézkedéseivel szemben. Szükség esetén még Mattet
is be akartam vonni, mivel úgy tűnt, hogy a kapcsolatunkat
Johnnal ő csendben helyesli.
Szerda este nálunk tanultunk, Matt anyu szobájában
dolgozott a laptopján. Attól eltekintve, hogy a szobám ajtaját
nyitva hagytuk, békén hagyott bennünket, sőt még egy jó félóra
múlva se jött ki ellenőrizni, miután kikísértem a barátomat a
kocsijához.
Jól tette.
Kint háttal John kocsijának dőltem, ő pedig előttem állt, ajka
az ajkamon. Kezemmel végigsimítottam a testét, mert a
megérintése az élre ugrott a kedvenc tevékenységeim listáján.
Szerencsére a sövény megakadályozta, hogy a szomszédok
tanúi legyenek szoftpornónknak.
John korábban már beszélgetett Matt-tel Matt
biliárdasztaláról, és megegyeztek, hogy majd játszanak egyet.
John gratulált Mattnek, hogy olyan jól megtanított játszani.
Valahogy teljesen megfeledkeztem róla, mennyire kedveltem
anyunak ezt a barátját. A korábbi dráma ellenére örültem, hogy
újra velünk van.
Csütörtökön újra suli. Ebédszünet. Eddig teljesen jól telt a
hetem.
– Kaptál még gumit? – kérdezte John halkan. Mellettem ült.
Véletlenül szerzett tudomást róla. Szerdán kiesett egy csomag
a táskámból, amikor a szekrényemnél a könyveimet cseréltem.
Miután a farmerdzsekim zsebébe rejtve is találtam egy
csomagot, azt hittem, hogy mindet megtaláltam. Hatalmas
tévedés!
Szerencsére úgy tűnt, hogy John csak röhög az egészen.
–  Igen. – Gyorsan becsuktam a táskám, mielőtt még más is
meglátja. – A  kocsiból kiszállva megfeledkeztem a reggeli
keresőakcióról. Tiszta őrület! Anyunak is szüksége lenne egy jó
kiadós beszélgetésre egy pszichológussal.
Az ebédlőben a szokásos zaj és káosz vett bennünket körül.
Hála istennek! Sophia és Carrie ma hiányzott, az iskolaújságról
vettek részt valami megbeszélésen, vagy valami ilyesmi.
– Évekig el fog tartani ennyi óvszer – mondtam.
– Hát azért nem évekig…
Az asztal alatt térden rúgtam. Nem hoztuk nyilvánosságra a
kapcsolatunkat, és nekem ez jó volt. Nem volt gond.
– Szerinted nem?
– Nem.
– Mindjárt itt a szombat. – Ittam egy korty vizet anélkül, hogy
elvontam volna Johnról a tekintetem.
–  Igen. – Viszonozta a pillantásom. Újra a sokatmondó
mosolyt láttam az arcán. – Kint, az Old Cemetery Roadon lesz
egy buli. Van kedved hozzá?
–  Nem akarsz inkább egy nyugisabb helyre menni? –
kérdeztem. Forró pillantásától libabőrős lettem. – Csak arra
gondolok, hogy a legtöbb buli igazán akkor indul be, amikor
nekem már takarodó van.
–  Menjünk moziba? Tudod, hogy mindenre kapható vagyok,
bármit szeretnél is – súgta és kicsit közelebb húzódott. – Nem
fogok nyomulni, ami a szexet illeti, Edie. Szerintem Anders
egyik haverja is rendez bulit, ha nem akarsz olyan messzire
menni. Az biztos korábban is kezdődik. Választhatunk.
–  Hahó? Mit? – Anders a nevére felkapta a fejét. Eddig
Hanggel úgy dugták össze a fejüket, mint két összeesküvő, és
Anders isten tudja, mit sugdosott Hang fülébe. Amilyen tágra
nyílt Hang szeme, és ahogy az ajkába harapott, én inkább nem
is akartam tudni. A  látszat alapján ők ketten hasonló
barátságban voltak, mint mi Johnnal. Olyan barátok voltak,
akiket nem sok választott el attól, hogy barátságnál több legyen
közöttük. Bár Hang tagadta, de minden jel erre mutatott.
– Dobunk kosárra? – kérdezte Anders.
– Még ne.
–  De akkor megint kifutunk az időből. A  héten ez lesz a
harmadik alkalom. – Komoran felém fordult. – Most már
engedd kosarazni!
Kinyújtott középső ujjammal feltűnően megvakartam a
nyakamat.
–  Te pórázra kötötted a farkát? Ez undorító! – háborgott
Anders a kelleténél hangosabban. Valószínűleg nem tudott
halkabban beszélni.
– Pszt! – sziszegtem.
John nekidobta az üres üdítősdobozát.
– Fogd be!
Anders könnyedén elkapta a dobozt.
–  Ha ilyen, amikor barátnője van az embernek, akkor én
mindent visszavonok, Hang. Nem kell kapcsolat. Sajnálom,
drágám. Maradjunk annyiban, hogy kölcsönösen szexre
használjuk egymást.
– Te most viccelsz? – kérdeztem. Mivel Anders nem válaszolt,
ezért Hang felé fordulva tettem fel újra a kérdést. – Viccel?
Hang is tartózkodott a megjegyzésektől, és inkább az
almájába harapott.
– Ezenkívül ez nincs is így – kezdtem. – Mi Johnnal csak…
–  Jaj, ne! – szakított félbe Anders. – Ő  a legjobb barátom, te
pedig… te vagy. Ne hazudj már!
Hang egy kicsit elhúzta a száját.
– Elég nyilvánvaló, hogy ti együtt vagytok.
–  Ha Edie meg akarja tartani magának a magánéletét, akkor
ennyi. – John vetett egy pillantást az órára, felállt, és felvette a
földről a hátizsákját. – Ideje órára menni.
Anders szitkozódott, dúlva-fúlva eltrappolt. Előtte még egy
meglepetéspuszit nyomott Hang arcára. Szegény lány már nem
is igyekezett bosszankodást tettetni Anders leplezetlen
érdeklődése miatt.
–  Szerinted én azt akarom, hogy mások ne tudjanak a
kapcsolatunkról? – kérdeztem Johnt.
– Nem nagy ügy – válaszolta.
 Kamu.
–  Az én előtörténetemmel nem nagyon vehetem ezt rossz
néven tőled – mondta, és a kijárat felé indult.
– Tessék?
– Gondold át a szombat estét, és szólj, mihez lenne kedved!
– John…
Egyszerűen továbbment.
– Ma kapjuk meg a fogalmazásra a jegyeket, ugye?
– Igen, szerintem igen. – Követtem. Hang utánam. Pont ekkor
csengettek, és körülöttünk mindenki megindult.
– John haragszik valami miatt? – kérdezte Hang.
– Fogalmam sincs.
–  Csak azért mondom, mert rendszerint együtt mentek –
mondta Hang.
Néztem, hogy John háta eltűnik a hirtelen felbolyduló
tömegben.
–  Azt hiszi, hogy az előtörténete miatt nem akarom
nyilvánossá tenni a kapcsolatunkat.
– És?
A  szemem mögött hirtelen fájni kezdett a fejem.
Tanácstalanul, zavartan dörzsöltem meg a halántékom. És elég
idiótának gondoltam magam.
–  Azt hittem, hogy ő nem akarja nagydobra verni a
kapcsolatunkat, mert nem vagyok egy menő csaj.
–  Elismétlem – mondta Hang. – Általában a közeledben van,
mintha egy törékeny, értékes virágocska lennél, aminek minden
pillanatban szüksége van az ő védelmére a nagy, gonosz
világgal szemben. Vagy mintha a támogatására lenne szükséged
a patriarchátus ledöntésében vagy akármi. Szerintem bármire
képes, ami téged illet.
Tátva maradt a szám.
– Neked ez úgy hangzik, mintha megpróbálná eltitkolni, hogy
a barátnője vagy?
– Szerinted tényleg úgy viselkedik, ahogy leírtad?
Bólintott.
A fenébe!
– Egy idióta vagyok.
– Időnként mindannyian azok vagyunk.
Gondolkodás nélkül átfurakodtam a tömegen, rohantam John
után, ahogy csak tudtam. Néhányan rám szóltak, de nem
törődtem velük. Ez most sürgős volt. Amikor végre felfedeztem,
karon ragadtam, és megállítottam. Körülöttünk mindenhol
emberek tülekedtek, egy kicsit bosszús, izzadt horda.
John kérdőn nézett rám.
– Beszélnünk kell – mondtam.
– Később.
A rohadt életbe! Az én érzelemvilágom rendszerint maga volt
a totális káosz, de az fel sem merült bennem, hogy John is
küzdhet bizonytalanságokkal, legalábbis velem kapcsolatban
biztosan nem. Tényleg egy idióta voltam, akinek sürgősen
jobban oda kellene figyelnie másokra.
A  többiekkel az osztályterembe vonultunk, és elfoglaltuk
szokott helyünket. Mrs. Ryder azzal indított, hogy kiosztotta az
Edgar Allen Poe-ról írt esszéinket.
– Sokkal jobb – jegyezte meg, amikor odaadta az enyémet.
–  Köszönöm. – Ötös alá. Szuper. Valami büszkeségfélét
éreztem, és kissé kihúztam magam. Egész elfelejtettem, milyen
érzés. Megfordultam, hogy megmutassam Johnnak a művemet,
annak az embernek, aki rávett a tanulásra, és arra, hogy újra
törődjek a sulival. Ezt neki köszönhettem.
–  …majd óra után megbeszéljük – mondta Mrs. Ryder a
dolgozatát lebegtetve John arca előtt. – Érted, mire gondolok?
–  Azt hiszi, hogy nem én írtam? – kérdezte John, akinek az
arcán a kezdeti döbbenet haragba fordult. – Azt gondolja, hogy
valaki más írta meg helyettem a fogalmazást. Mert a
változatosság kedvéért jól sikerült.
A tanárnő savanyú képet vágott.
– Elolvastam a könyvet, és utána megírtam a fogalmazást.
– Mi a baj? – kérdeztem zavartan.
Mrs. Ryder átható pillantást vetett rám.
– Tessék? Komolyan azt hiszi, hogy nem ő írta? – kérdeztem. –
Ez őrület. Az igaz, hogy együtt tanulunk, de a házijait egyedül
írja.
– Együtt tanultok… – ismételte meg a tanárnő sokat sejtetően,
mintha ezzel minden meg lenne magyarázva.
Soha nem éreztem ekkora vágyat arra, hogy egy tanár
sípcsontjába rúgjak.
– Mióta tilos az iskolában úgy dönteni, hogy az ember jobban
fog igyekezni?
– Edie – szólt rám John halkan. – Minden oké.
–  Edit Millen, ne beszélj ilyen hangon velem. – Mrs. Ryder
fölém tornyosult.
Csak parazsat tett a tűzre, hogy fel kellett néznem rá.
– A maga feladata, hogy a tanulókat a tanulásra buzdítsa.
 –  Óra után megbeszéljük, John. – A  tanárnő a fogalmazást
megsemmisítő pillantással tette le John asztalára.
– Ezzel megtagadja tőle az esélyt a műveltségre – vágtam a nő
fejéhez.
A tanárnő felemelt kézzel mondta:
– Elég legyen! Vegyétek elő a könyveiteket!
Minden biztosíték kiégett bennem, és az arcom is hirtelen
teljesen felforrósodott.
– Tudja mit, kinyal…
–  Kérdezzen ki! – vágott John a szavamba, és figyelmeztető
pillantást vetett rám. – Ha nem én írtam a fogalmazást, akkor a
könyvről se tudok semmit. Kérdezzen!
Becsuktam a számat. Sikerülni fog. Tudtam. Ha adnak rá neki
esélyt.
–  Kérem! – John előrecsúszott a székén. – Igaza van, évekig
csak aludni jártam az órákra. De ez már nem így van,
megváltozott. Azóta, hogy…
A  Drop Stop óta. Ezt nem mondta ki. De a tanárnő biztosan
tudta, mire utal.
John a padra nézve folytatta:
– Nem különleges bánásmódot kérek. Csak egy esélyt.
Mrs. Ryder még jobban hunyorgott fémkeretes szemüvege
mögül. Csodálkoztam volna, ha lát egyáltalán.
–  Órák után itt találkozunk. Adok neked egy esélyt, Cole.
Egyet. Ne puskázd el!
– Köszönöm, tanárnő!
 negyvenkettő

– Már mindenhol kerestelek.

–  Igen? – John a kocsija motorháztetején ülve cigizett. Előtte
elterült a tó sötét víztükre. – Miért?
–  Nem vetted fel a telefont. – Karba tettem a kezem. Nem
mertem felmászni mellé, mert nem voltam benne biztos,
hogyan fogadná. Jó okom volt rá. – Anders se tudta, hol vagy, és
a nagybátyád…
– Eljöttél hozzánk?
– Igen.
– Azt hittem, hogy hétköznap este nem engednek el otthonról
– jegyezte meg morcosan.
–  Újabb tárgyalásokat folytattunk. Ezért egy hónapig én
takarítom mindkét fürdőszobát. Vészhelyzet volt, aggódtam
miattad.
A szájába vette a cigit, és mélyen leszívta a füstöt.
– Hogy ment Mrs. Ryderrel?
–  Jól. – A  kocsi mellé tartotta a cigit, és lerázta a hamut.
A lábam elé esett. – Négyest kaptam a fogalmazásra.
– Szuper! – örültem. – Gratulálok!
Biccentés.
–  Sajnálom, hogy majdnem azt mondtam neki, hogy
kinyalhatja a seggem – mondtam, és kicsit közelebb loptam
magam hozzá. – Valószínűleg nem volt túl konstruktív.
– Én más szót használtam volna rá. De így van.
–  De a tudásért nem kellene könyörögnöd. Ez akkora
hülyeség!
A víz felől hűvös szél fújt. Szorosabban magam köré fontam a
karom. Nem volt valami briliáns ötlet fekete flipflopban,
szakadt farmerban és trikóban elrohanni otthonról. Az ősz
egyre inkább átvette az uralmat. Mindenesetre a tó ezen a
hűvös estén néptelen volt. Mi voltunk széltében-hosszában az
egyedüliek. A hideg időnek is megvannak a maga előnyei.
– De ha azt hiszed, hogy szégyellek, akkor tévedsz – mondtam
a kocsi oldalának dőlve, próbálva egyre közelebb araszolni
hozzá.
Ingerült sóhajjal leugrott a motorháztetőről a kocsi másik
oldalán, és eltaposta a cigarettát.
– Ma nagy bajba keverhettél volna engem, Edie.
– Tudom. Sajnálom.
–  Semmit nem értél volna el azzal, ha megsérted. –
Megkerülte az autót. Komoly volt az arca, a szája egy keskeny
vonal. – Azért nem hibáztatlak, hogy tiszta ideg voltál emiatt az
egész ügy miatt. Én is eléggé meg vagyok kavarodva. De a
fenébe, akármit csinálsz, mindennek van következménye! Ezt te
is tudod.
Bólintottam. Még akkor is, ha a cselekedetem rám vonatkozó
fenyegető következményeibe egyáltalán nem gondoltam bele, rá
tekintettel kellett volna lennem.
–  Ígérd meg, hogy a jövőben először gondolkodsz, és csak
utána cselekszel! Muszáj számítanom erre.
 – Először gondolkodni fogok. Becsszó!
– És ez nemcsak az engem érintő dolgokra vonatkozik, hanem
mindenre. Mert ha történik veled valami, az engem is kiborít.
A fenébe! Könnyek gyűltek a szemembe.
– Sajnálom.
– Ne sírj! – Odajött hozzám, és átölelt. – Megoldjuk.
Segített, hogy belélegeztem az illatát, éreztem a közelségét.
A  pólójába kapaszkodtam, hogy ne tudjon elmenekülni. Jaj, én
tényleg egy két lábon járó katasztrófa vagyok!
– Vége az őrültségeknek! – ígértem.
Halkan nevetett.
–  Ez aligha lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy egy kis
őrültség benned lakik. De próbáld meg a kedvemért határok
között tartani, jó?
– Oké.
– Néha olyan bátor vagy, hogy szinte félek.
–  Én nem érzem magam annak – mondtam. A  hangom
tompán csengett, mert a pólójához simultam.
Hitetlenkedve elnevette magát.
– Te félnél valamitől? Nem hiszem el.
– Attól féltem, hogy elveszítettelek.
–  Ez nem fog megtörténni. – Állát a fejemre támasztotta, és
szorosabban hozzám simult.
– Nem azért mentünk át azon az összes szarságon, hogy ilyen
apró hibák elválasszanak bennünket. Vagy egy fogalmazás
angolból.
– De akkor miért nem vetted fel a telót?
– Dühös voltam rád, Edie. De emiatt biztos, hogy nem fogunk
szakítani. – Kezét a farzsebembe csúsztatta. – Ez nem így megy.
– Te tudod, hogy megy?
–  Persze. Próbálkozunk tovább – mondta egyszerűen. – Ha
tényleg akarjuk, akkor nem adjuk fel. Ilyen egyszerű.
Erre nem tudtam mit felelni. Nem, ez nem igaz.
– Miattad soha nem szégyenkeznék. Ne hidd ezt soha többet!
–  Edie, te is láttad, hogy viselkedett a tanárnő. Azt is tudod,
hogy az anyukád milyen véleménnyel van rólam. A  múltamat
nem lehet egyszerűen kitörölni.
– De már nem vagy olyan. Ezt ők is be fogják látni.
–  Neked fontos a magánéleted, és ezt meg tudom érteni. –
A szél kibontott haját az arcába fújta. – Másrészt mindegy, hogy
a többiek tudják-e, hogy mi együtt vagyunk, vagy sem. Én már
egy fickónak bevertem az orrát, egy másikat meg
megfenyegettem. Senki nem mer kikezdeni veled.
– Egy igazi ősember vagy.
–  Pontosan. – Mosolygott. – Mióta Erikát majdnem
lebokszoltad, a lányok is nagy ívben kerülnek engem a suliban.
Mosolyogtam.
– Na, mit szólsz? – kérdezte.
A  mellkasára támasztottam az állam, és csodás arcára
pillantottam. Úgy tűnt, hogy ez az a pillanat, amikor kiöntjük
egymásnak a szívünket, és még a legszörnyűbb dolgomat is
elárulhatnám neki. Mély levegőt vettem, és kiböktem:
– Ne akadj ki, légyszi, vagy ilyesmi, de én szeretlek.
Felkapta a fejét, és nagy szemeket meresztett.
– Tényleg?
–  Igen, szeretlek, és ezentúl jobban fogok igyekezni, hogy ne
csináljak hülyeségeket. – Ő  azt hitte, hogy én nem félek
semmitől, miközben a szívem olyan vadul kalapált, hogy
majdnem kiugrott a helyéről. Ez a fájdalom, ez a félelem a
visszautasítástól olyan érzés volt, mintha megint eltörtek volna
a bordáim. Mintha egy magasabban lévő szikláról zuhannék a
mélybe, anélkül, hogy tudnám, hogy vár-e a víz lent. – Akármi
történik is. Csak arra gondoltam… hogy jobb, ha tudod.
Hallgatás.
– Nem akkora nagy dolog.
– Dehogynem az!
Hirtelen a száját az enyémre tapasztotta úgy, hogy elakadt a
lélegzetem. Meleg, erős ajka és a csiklandozás, ahogy a
nyelvével a fogaimat simította, mielőtt megtalálta az enyém…
Még soha nem volt ennyire csodálatos érzés csókolózni
valakivel. Ezzel abszolút nem vehette fel a versenyt a tétova
maszatolás más srácokkal a sötétben. John technikája tényleg a
legmagasabb fokú dicséretet érdemelte. Én ezzel szemben csak
nyögdécselni tudtam. Kezemet a pólója alá dugtam, és
felfedezőútra indultam a bőrén. Éltem a tulajdonjogommal.
Mielőtt észbe kaptam volna, már nekitolt háttal a kocsi
ajtajának. A  keze ott volt mindenütt, de csak a ruhámon, és
távol tartotta magát a legérzékenyebb helyektől. Ujjaival a
karomat és a nyakamat simogatta. A  csókjai folyton változtak,
édesek voltak, gyengédek, de mélyek és kitartóak is. Élveztem
az összeset. Minden csóknál forgott velem a világ, a testem
parázslani kezdett.
Végül szünetet tartottunk, hogy újra levegőt kapjunk.
Szorosan összebújva álltunk. A  szívünk egyszerre dobogott.
John gyengéden megfogta a pólóm vállrészét és visszahúzta a
melltartóm pántjára.
– Erre semmi szükség – mondtam.
– Mire?
– Nem fogok összetörni, se kiborulni.
– Te miről beszélsz?
– Ha én megérinthetlek a pólód alatt, akkor te is engem.
– Edie. – Nehezen nyelt. – Azzal, hogy lefeküdtünk egymással,
átugrottunk néhány lépcsőfokot. Sehova se kell rohannunk.
– Ez nem rohanás. Én adom meg a tempót.
– Biztos?
A  cselekvés könnyebben ment, mint a beszéd. Megfogtam a
kezét, és a mellemre tettem. Persze a póló és melltartó fölé. De
láthatólag megértett, olyan óvatosan fogta meg a mellem, és
érezte meg a súlyát. Megnyalta az ajkát, és kissé nyugtalannak
tűnt, mintha attól tartana, hogy mindjárt elveszem tőle a cicim,
meggondolom magam, és megtagadom tőle a hozzáférést.
Egyszer, kétszer szájon csókolt, majd az arcomra vándorolt a
szája, aztán a nyakamra. A kis borosták az állán csiklandozták a
bőröm. A  lehelete még jobban átforrósított. A  fogaival picit
rágcsált, az volt az érzésem, hogy mindjárt lángra gyúlok. Egy
szikrát gyújtott meg, és nem akartam kioltani.
– Gyakran viszel lányokat a kocsid hátsó ülésére? – kérdeztem
nehezen kapkodva a levegőt, és két kézzel megmarkoltam a
fenekét. Fantasztikus hátsója volt.
–  Jaj, ne már! – dünnyögte, és a szabadon maradt kezét
gyorsan a tarkómra tette. Halkan nevetett. – Miért kérdezel
tőlem ilyeneket?
 – Kíváncsiságból – mondtam vállat vonva.
– Néha. De nem túl kényelmes.
–  Nem is annyira a szexre gondoltam. De csak kicsit
hülyéskedni?
Sietősen körülnézett, hogy biztosra menjen, hogy nincs senki
a közelben.
– Attól tartasz, hogy meglát valaki?
–  Inkább fázom. És most a legjobban a kocsid hátsó ülésén
szeretném kicsit jól érezni magam veled.
– Igen? – A pólómon keresztül a hüvelykujjával megdörzsölte
a mellbimbómat.
Beleborzongtam, és bólintottam.
– Még soha nem csináltam ilyet. Újabb első alkalom.
–  Akkor hajrá! – Megfordult, és a hátsó ajtó fogantyúja után
nyúlt. – Csak utánad.
Mosolyogtam, mert túl izgatott voltam ahhoz, hogy beszéljek.
Hülyeség persze. Végül is már voltam a szobájában és az
ágyában is. A hátsó üléstől nem kellett volna begyulladnom. De
mégis így történt.
Beszállt utánam, és becsukta az ajtót. A papucsomat lerúgtam
magamról, és kibújtam a pólómból. A  további gátlásos
butaságokkal nem álltam le, azaz például a hasamat a
kezemmel takartam el, pedig John előtt semmi szükség nem volt
rá. Már túl voltam a komplexusaimon. Vagy hamarosan túl
leszek rajtuk. Menni fog.
– Gyere! – mondtam, és arrébb csúsztam az ülésen.
Véget ért a tétovázás. Az ülésre térdelve letépte magáról a
pólóját. Igaza volt, tényleg egy kicsit kényelmetlen volt. Bár a
Chargernek széles volt a hátsó ülése, mind a ketten elég
magasak voltunk. De a teste súlya az enyémen minden
kellemetlenséget feledtetett. A szánk egymásba olvadt, a teste a
terpeszbe tett lábaim között. Már nem is tudtam, mikor tettem
terpeszbe, de jaj, annyira jó érzés volt őt ott lent érezni!
Egymásnak dörzsölődtünk, nyögve, nehezen lélegezve. Azt
akartam, bárcsak soha ne legyen vége. Ujjaim végével a hátát
simogattam, és rövid körmömet kicsit belemélyesztettem.
Azt hittem, hogy az eszemet vesztem, amikor a nyelvével a
melltartóm szélén ment végig, és a dekoltázsom érzékeny bőrét
izgatta. Közben érezni őt! Te jó ég! Érezni, ahogy keményen a
farmeromnak dörzsölődik.
–  A  fenébe, bébi! – suttogta a szájával a bőrömnek, aztán az
állkapcsomat rágcsálta, majd visszatért az ajkamhoz.
– Hm?
– Mikorra kell otthon lenned?
– Tessék? Ne! Ne hagyd abba!
Káromkodott egyet. Aztán teljesen nyugodtan és
tárgyilagosan megszólalt:
– Edie, most muszáj bedugnom a kezem a bugyidba.
– Jó.
Meghökkent.
– Biztos szeretnéd?
Bólintottam, és akaratlanul megfeszítettem a has- és
combizmaimat. A lenti részeim már alig várták, hogy történjen
valami.
– Kérlek, John!
John hátraült a sarkára. A  haja az arcába lógott. Hú, ilyen
kócosan és félmeztelenül egyszerűen csodásan jóképű volt a
holdfényben. Fogalmam sem volt, miért épp nekem volt ekkora
szerencsém. Kigombolta a farmeromat, lehúzta a cipzárt, és
letolta.
Ekkor újra rám feküdt, az egyik karjára támaszkodott, amit
stratégiai megfontolásból a fejem mellé helyezett. Forró, nedves
szájával csókolt, gyengéden rágta az alsó ajkam. A  másik keze
néhány ujját a szájába dugta, hogy benedvesítse.
– Gyorsan fel kell juttatnom téged a csúcsra, mert nemsokára
haza kell menned. Még szobafogságban vagy.
– Teszek rá!
–  Én nem. – A  kezét becsúsztatta a bugyimba.
A  szeméremajkamat simogatta, majd finoman belemerült a
nedvességbe. – Edie, bébi, ez baromi jó érzés.
Szegénynek fogalma se volt, mennyire. Ujjai végével izgatott,
és finoman érintette a szeméremajkam. Ez minden képzeletet
felülmúlóan jó volt, fantasztikusan jó. Kezét újra a szájához
vette, megnyalta a hüvelykujját, és visszatolta a bugyimba. Az
egész testem megrándult.
–  John – nyögtem, kinyújtottam a nyakam, és oldalra
fordultam. Talán bennem volt a hiba, de mintha kevés lett volna
a levegő. Vagy a tüdőm nem működött rendesen. A  mellkasom
emelkedett és süllyedt, a számat tágra nyitottam. Csak az
számított, mit művel velem, milyen hihetetlen érzéseket vált ki
belőlem.
–  Tudom – mondta. A  hangja mélyről, a torkából szólt. –
Mindjárt.
Először a hüvelykujja párnájával körözött a csiklóm körül,
közben az ujjperceivel lágyan dörzsölte a lenti érzékeny bőrt.
A mellem fájt, a hasam bizsergett. Nem tudtam mást tenni, csak
kapaszkodtam belé, a vállába, karjaiba, amit értem.
Belekapaszkodni, megtartani, most és mindörökké.
– Mindjárt. – Ajkával a fülcimpámat érintette.
A  feszültség egyre nőtt bennem, teljesen átvette felettem az
irányítást. Az egyik sarkamat az ülés párnájába nyomtam, a
másikkal a földön támaszkodtam. Az egész testemmel
nekinyomultam az ujjainak, hogy olyan közel jussak hozzá,
amennyire csak lehet.
–  Jó így? – kérdezte, és a hüvelykujjával erősebben,
gyorsabban körözött.
–  Igen. Ne hagyd abba! – leheltem, mert már szinte teljesen
elment a hangom.
– Nem, nem hagyom abba!
–  Úristen! – nyögtem ki összeszorított fogaimon keresztül, a
hátamat hátrafeszítve a kezébe nyomultam. – John!
Eltűnt körülöttünk a világ. Csak mi ketten voltunk és…
basszus. Mintha a sejtjeim lebegtek volna. A  fejemben ezernyi
csillag szikrázott. Megszűntem létezni a kocsija hátsó ülésén.
Repültem.
Nem csoda, hogy sokan annyira odavannak a szexért.
A  megfelelő partnerrel tényleg fantasztikus. Még úgy is, hogy
csak a kezét használta.
Kinyitottam a szemem, ő felettem volt, nehezen kapkodta a
levegőt, és lenézett rám.
– Ez elég kínos.
– Micsoda? – kérdeztem. – Mi a baj?
 – Semmi. Csak…
–  Csak? – kérdeztem. A  szívem és a tüdőm lassan újra
normálisan működött. Azon nem tudtam segíteni, hogy folyt
rólam az izzadság, és az összes üveg bepárásodott.
John grimaszolt, és én visszagrimaszoltam. De közben biztos
szerelmesen mosolyogtam.
Lefelé nézett.
– Történt egy kis baki.
– Ó. Ó!
– Hm. – Lassan, óvatosan és továbbra is feszült arccal hátraült
a sarkára.
– Csak néztelek… de mindegy.
–  Szerintem ez a szolidaritásodat jelzi, és azt, hogy milyen
komolyan veszed a kapcsolatunkat – mondtam, és próbáltam
nem vigyorogni. De nem igyekeztem nagyon. – Tényleg.
–  Szerinted az a szolidaritásomat jelzi, hogy a gatyámba
élvezek?
Vállat vontam.
– Szeretlek.
– Szeretsz… – Mintha halványan mosolygott volna, de hirtelen
elkomolyodott. – Haza kell menned, mert anyukád ki fog
borulni, és világgá küld.
Elkezdte keresni a pólóját. A földön találta meg. Kigombolta a
nadrágját, és megtörölgette magát. Amúgy nem láttam teljesen
jól, mit csinál. Baj, hogy annyira lenyűgözött az egész folyamat?
Hát, ha baj is, akkor is ezzel együtt kell tovább élnem.
Megigazítottam a bugyim, felhúztam a farmerom, és nagy
nehezen felültem. Aztán elkezdtem keresni a pólóm.
 – Nekem tetszik a hátsó ülésed.
– Igen? – A mosolya teljesen letaglózott.
– Aha.
Odahajolt hozzám egy csókért, és én megcsókoltam. De még
hogy.
Beáradt a hideg levegő, amikor kinyitotta az ajtót, és kilépett a
nagy, tágas világba. Mivel – érthető okból – nem vette fel a
pólóját, a mellbimbói azonnal megkeményedtek. Én is
kimásztam, és szélesre tártam az ajtót, hogy a párás ablakok
gyorsan kitisztuljanak.
John odakísért a kocsimhoz, közben erős kezével a hátamat
dörzsölgette.
– Óvatosan vezess! – mondta. – Mögötted jövök majd.
– Nem kell hazakísérned. Egyedül is haza tudok menni.
– Mögötted leszek.
Vállat vontam.
– Oké. De te is légy óvatos!
– Az leszek. – Megvárta, míg bekötöm magam. – Edie?
– Hm?
– Én is téged. Tudod.
– A szerelemre gondolsz? – kérdeztem oldalra billentett fejjel.
– Igen, arra.
John a barátom.
Aki tudja, hogy szeretem, és aki láthatólag viszontszeret.
Végig mosolyogtam hazafelé.
 negyvenhárom

Hang: SOS! Küldj segítséget! Szerintem komolyat érzek Anders iránt.

 
Én: Mi van? Többet a szokásos enyhe ellenszenvnél?
 
Hang: IGEN.
 
Én: OMG
 
Hang: Nem tehetek róla. Valahogy besurrant a szívembe. Mint valami vírus… egy
igazán bunkó vírus. Most mit csináljak?
 
Én: Nem lehet olyan ez az érzés, mint egy vírusos megfázás? 24 óra múlva eltűnik
magától.
 
Hang: Nem. Nem hiszem. Nem egy in uenza ő, inkább valami ragály.
 
Hang: A szülinapi buliján megbeszéltük, hogy majd összejárunk szexelni. De ő
állandóan ott lóg körülöttem, mindig velem akar progizni, meg állandóan
kézen fogva akar járkálni. Most már kosarazni is tanítgat. Ennek nem így kéne
lennie.
 
Én: Értem. Elég gáz. És mit teszel ellene?
 
Hang: Attól tartok, nem marad más választásom, mint hogy összejöjjek vele. El
vagyok veszve.
 
Én: Nagyon cuki.
 
Hang: Nem. Az elmebaj az nem cuki… oké, max egy kicsit.
 
Én: Legalább megnevettet.
 
Hang: Az igaz. Nálad mizu?
 
Én: Megmondtam Johnnak, hogy szeretem őt.
 
Hang: Jézusom!
 
Én: Tudom. De bakker, az élet rövid. Miért ne mondhattam volna meg neki?
 
Hang: Legalább most már tudja, hogy nem titkos viszonyt akarsz vele.
 
Én: Remélhetőleg.
 
Hang: Másfelől az a rakás téged üldöző palotapincsi bármikor elkaphat. Képzeld
el, hogy széttépnek, és te még nem vallottál szerelmet Johnnak.
 
Én: Igen, és miközben haldokolnék a kiskutyák kis harapásaitól, végig azon
bánkódnék keservesen, hogy nem adtam a tudtára.
 
Hang: Pontosan! Szerintem helyesen cselekedtél.
 
Én: Köszi! És nagyon hálás vagyok neked, hogy a kutyás világvége-elméletemet
ennyire komolyan veszed.
 
Hang: Semmi gond. Ezért tartjuk a barátokat, nemdebár?
 
Én: Igen. ☺
 
Hang: Anyu nógat, hogy aludjak már. Holnap mindenképp térjünk vissza erre! Jó
éjt! Puszi!
 
Én: Jó éjt! Puszi!
 negyvennégy

Péntek délután Erika megtalált az osztályterem előtt. Erre pont

nem volt szükségem, minden gondolatom a hétvégén járt.
Johnnal töltöm majd a szombat estét, már csak karnyújtásnyira
voltam ettől, és ha csak egy kicsit megerőltetném magam,
valószínűleg rá tudnám beszélni anyut arra, hogy kilencnél
később mehessek haza. Ezért bizonyára év végéig pucolhatom
majd a vécéinket, de mindegy, megérné. Matt is meglágyította
anyu szívét, mert elmondta, hogy John és én tényleg csak
tanulással töltjük a tanulós randijainkat. A javuló jegyeim is jót
tettek az ügynek.
Tegnap este lefekvés előtt mégis egy doboz óvszert találtam a
párnám alatt. Anyu tutira arra várt, hogy megint az ágyamban
találja Johnt, ezért halmozott el óvszerrel.
– Beszélnünk kell – mondta Erika, és elém állt.
– Szerintem meg nem kell.
Megfogta a karomat, hogy feltartson. Én csak egy éles
pillantást vetettem a kezére. Nagyon szívesen félrelöktem volna
ezt az idiótát, de megígértem Johnnak, hogy nem csinálok
semmi hülyeséget. Pár diák mégis megállt a folyosón, és
érdeklődve figyelt minket. Isten óvjon ezektől, alig várták, hogy
valami dráma legyen!
Erika elengedte a karomat, de az utamat továbbra is elállta.
Idegesen megnyalta az ajkát.
– John nem akar beszélni velem – mondta.
– Ez az ő döntése.
– Dillonról van szó – folytatta.
–  Te még mindig próbálsz Johnnak üzeneteket átadni a
bátyjától? – kérdeztem ingerülten, kicsit közelebb hajoltam
hozzá, bele az arcába, azt csak szabad, nem? – Nem esett még
le, hogy Dillon kihasznál téged?
–  Nem igaz – válaszolta, közben cipőjével a földet súrolgatta
nyugtalanul, és még a hátizsákja szíját is birizgálta. Teljesen
olyan volt a jelenet, mintha egy sötét utcasarkon állnánk, és
kábítószert adnék el neki.
– Akkor mi van? – kérdeztem. – Mit akarsz, Erika?
–  Tegnap este Dillonnál voltam, és… nincs jól. – Gyanakvóan
nézett körbe a minket körbeálló nézőkön. – Csupa hülyeséget
hordott össze.
– Milyen hülyeséget?
– Hát csak… Mondd meg Johnnak, hogy legyen óvatos!
– Mit mondott?
Azzal sarkon fordult, és elment.
– Csak mondd ezt meg neki!
Húha! Rossz érzésem támadt, bármi van is az egész mögött.
Dillonnak sikerült Erikát olyan szinten megijesztenie, hogy ez a
hisztis liba hirtelen őszintén aggódó, normális emberként
viselkedett. Ez valahogy tényleg rémisztő volt.
John reggel értem jött, hogy a suliba menet még gyorsan meg
tudjunk reggelizni – anyu jóváhagyásával persze. Az Erikával
folytatott fura beszélgetésünk után Johnra végül kint találtam
rá, a motorizált szörnyetege mellett várt. Anders egy
kosárlabdát pörgetett az ujján, Hang elnéző mosollyal nézte. És
köztük nincs semmi, na persze. Ez körülbelül annyira volt
hihető, mint Johnnál és nálam.
–  Épp egy érdekes beszélgetésen vagyok túl – mondtam
Johnnak, és odahajoltam hozzá a welcome csókunkért.
John mosolyogva megcsókolt, és csak ennyit kérdezett:
– Tessék?
– Erika szerint légy óvatos a bátyáddal.
John egyből elkomolyodott.
– Komolyan?
– Tényleg – mondtam, azzal megkerültem a kocsit, és betettem
a táskám az anyósülésre.
– Előre mindig a legjobb haver ül! – morogta Anders sértetten.
– Ezt mindenki tudja!
–  Erika Dillonnál járt tegnap, és a bátyád állítólag mondott
néhány ijesztő dolgot. De hogy pontosan mit, azt nem akarta
elárulni. Láttad őt a verekedés óta? – kérdeztem, nem
foglalkoztam Anders hülyeségével. Volt most fontosabb dolog is.
– John?
John feltette a napszemüvegét, és átnézett rám az autó teteje
fölött. Arca kifejezéstelen volt.
–  Dillon nemrég újra előkerült. Levi bácsi az értésére adta,
hogy a nyakára küldi a zsarukat, ha még egyszer felbukkan a
házunk környékén. Azóta nem hallottam róla.
– Jaj.
John az orrát vakargatta.
–  Többször is megpróbált felhívni. De én általában nem
veszem fel neki.
–  Általában? – kérdeztem emelt hangon. – John, Dillon
megvert téged!
–  A  testvérem, és néha verekszünk. Hidd el nekem, ő sem
nézett ki valami jól a bunyónk után!
Láthatta, hogy nem vagyok boldog.
– Te egyke vagy, Edie. Nem tudod, milyen ez – magyarázta. –
Nem tudok csak úgy hátat fordítani neki.
Inkább hunyorogva elkezdtem a napszemüvegemet keresni a
táskámban. A  délutáni nap fénye vakító volt, káprázott a
szemem tőle.
– Szóval azt akarja, hogy továbbra is dílerkedj?
– Ennél bonyolultabb a dolog.
Egyszer csak Anders feje bukkant fel kettőnk között.
A kosárlabda még mindig a kezében volt.
– Hang. Drágám. Hazaviszel?
– Persze.
–  Majd beszélünk, lúzerkém – csapta hátba Johnt, aztán
felkapta a táskáját.
– Szombat este? – kérdezte Hang felém fordulva.
– Nem tudom. Az Old Cemetery Road-os parti jó lehet neked?
– Biztos vagy benne?
– Anyukám meghosszabbította kicsit a kimenőmet. De engem
az se zavar, ha csak a buli elején vagyok ott. Akkor legalább
John tud deszkázni.
–  Oké – bólintott, majd kinyitotta a kocsiját, ami John
szörnyautója mellett állt. – Akkor tali holnap a melóban.
– Oké, szia!
 – Menjünk hozzád! – mondta Anders Hangnek. – Kérdezd meg
anyukádat, hogy maradhatok-e vacsorára. Nálatok mindig jobb
a kaja, mint nálunk.
– Anyukám utál téged.
– Nem, ez nem igaz – vitatta Anders. – Csak visszafogott.
Hang nevetve csapta be a kocsiajtót.
Kettesben maradtunk. Már amennyire kettesben maradhat az
ember egy iskola tömött parkolójában. John beszállt, én is így
tettem. A  kocsi belsejében a levegő forró volt, és áporodott.
A  régi, repedt bőrülés mindenhol melegítette a lábamat, ahol
csak hozzáértem. Még egy vagy két hónap, és megint
kereshetem elő a téli harisnyáimat. Kalifornia északi részén
sose volt csikorgóan hideg, de azért egész évben nem lehetett
szoknyában szaladgálni.
– A bunyó után tele voltál sérülésekkel – mondtam.
John felbőgette a motort, egyik kezével az én fejtámlámnak
támaszkodott, és hátrafordult, biztos akart lenni abban, hogy
senki sincs az útjában tolatás közben.
– Tudom.
Besoroltunk azon autók közé, amik hozzánk hasonlóan az
útra akartak kikanyarodni a parkolóból. A többi autóban vidám
arcokat lehetett látni. A  nyitott ablakokon át nevetgélés
hallatszott át. Péntek délután mindenkinek jó volt a kedve.
Majdnem mindenkinek. Nekem a sok vérre kellett gondolnom,
és John összevert arcára, és majdnem hánynom kellett.
– Légy óvatos! – ismételtem meg Erika figyelmeztetését.
– Az leszek!
 negyvenöt

Szombat este lenyűgözve figyeltem, ahogy John deszkázik, a

legkülönbözőbb nagyon komoly trükköket bemutatva. Meztelen
felsőtesttel deszkázott, ez a show-műsort még forróbbá tette.
A  pólója az én kezemben volt, és talán csak egyszer, legfeljebb
kétszer szagoltam bele lopva az illatába. De fél tucatnál
semmiképpen sem többször, nem egy megszállott rajongó
vagyok, ugyebár. És tegyük azt is hozzá, hogy nem egyedül
figyeltem szerelmesen epekedve a műsort. Nem, én abban
voltam az egyetlen, hogy gátlástalanul beleszagolhattam a
pólójába.
Jó, igen, igazából az első csókunk óta nem jöttem még vissza a
mennyországból.
–  Hali! – poroszkált oda hozzám Hang egy vizesflakonnal a
kezében. Eltekintve attól az alkoholmámoros estétől, amikor
nála voltunk, és azokat az idióta üziket küldtük Johnnak, Hang
nem igazán ivott alkoholt. – Azt hiszem, Anders felfedezte,
mennyire szereti táncban kifejezni a szenvedélyét.
–  A  pasid megijeszt – mondta Carrie, aki szintén odaért
mellénk. – Próbálkozzon csak Sophia, tartsa vele ő a lépést
ezekben az akrobatikus táncokban. Nekem ez már sok.
Hang nevetett – és nem kommentálta a „pasid” megnevezést.
– Fogalmam nincs, honnan szedi ezt a rengeteg energiát.
 – Hogy viselik el egymást anyukáddal?
Hang elhúzta a száját.
–  Hát, Anders becsülettel próbálkozik. De kétlem, hogy anyu
gyorsan elfogadná.
– Hm. Anyukád kőkemény. De szerintem Anders nyeri meg a
játszmát.
– Szerintem is.
– Tuti. Andersnél hiányzik az a szó a szótárból, hogy feladni –
mondta Carrie mosolyogva. – Mintha ilyen a világon nem
létezne.
Hang csak vigyorgott. Jó volt ilyen boldognak látni.
Körülöttünk a tér egyre jobban megtelt emberekkel. A fényt a
fél tucat teherautó és SUV fényszórói szolgáltatták. Én söröztem,
Carrie egy laposüvegből kortyolgatott. Még csak kábé fél
kilencre járt. Korán volt még a szombat esti bulizáshoz. De a
kimenőm csupán fél 11-ig lett meghosszabbítva, és Johnnal még
terveztünk egyet s mást ma estére, amihez nyugalomra és John
kényelmes ágyára volt szükségünk. Ja, Levi bácsi elment
valamerre, és csak késő este fog hazaérni.
Ennek döntő jelentősége volt.
Függetlenül attól, hogy Levi bácsi hogyan vélekedik a fiatalok
szexuális életéről, nekem szóba se jöhetett semmi, ha a
nagybácsi is a házban volt.
John épp a félcsőben csinált egy ugrást, majd elegánsan
érkezett a sima betonra. Biztos, hogy voltak akrobaták a
felmenői között. Én már majdnem attól előrebuktam, ha
lenyúltam a lábujjaimhoz. Az egyik lány rajongója odalépett
hozzá. John mosolygott, bólintott egyet, és otthagyta. Aztán a
deszkát a lábával a kezébe pattintotta, és odajött hozzánk.
Ekkor egy másik lány állt oda a félcsőhöz, a deszkával a talpa
alatt. Aztán huss, belekezdett.
Lehet, egyszer a shoppingolás mellé valami más
sporttevékenységet is kéne keresnem. Lehet.
–  Helló! – köszönt John. Arcán izzadság folyt le oldalt.
Odanyújtottam neki a sört, amibe egyből bele is ivott. – Köszi.
– Gondoltál már arra, hogy profi deszkás legyél? – kérdeztem
kíváncsian.
Széles vigyorral biccentett a lány felé, aki épp a félcsőben
volt.
– Őt nézzétek, miket tud!
– Oké.
Figyeltük a lányt, és hamar megértettük, John mire gondolt.
Elképesztő volt a csaj. Nagyon komoly ugrásokat és trükköket
csinált.
– Hűha! – csodálkozott Hang.
Én annyira le voltam döbbenve, hogy csak szótlanul
bólintottam.
– Na, így néz ki egy profi – mondta John. – Jövő héten fontos
versenye van Seattle-ben. Meglepne, ha sokáig látnánk még itt.
–  Te akkor is az én hősöm vagy – mondtam neki, és
odahajoltam hozzá egy csókért. A  Johnnal való csókolózás
ugyanis az első helyre került a hobbijaim között.
– Nagyon izzadt vagyok – vetette közbe.
Tőlem aztán.
A szemében lévő feketeség majdnem elnyelte a kék színt.
– Mehetünk?
 Bólintottam, és rögtön a barátnőimhez fordultam.
– Majd talizunk! – mondta Carrie a laposüveggel szalutálva.
– Igen, sziasztok! – búcsúztam.
– Azt meg se kell kérdeznem, hogy védekeztek-e – viccelődött
Hang.
– Miért, te is láttad? – kérdezte John.
– Azt a tonnányi kotont, amit a barátnőd megpróbált hátul az
autójában elrejteni? Aha, láttam.
–  Nem is tonnányi – mondtam ellent, és nagyon
koncentrálnom kellett, hogy ne vigyorogjak. – És ne csinálj úgy,
mint aki nem emelt el belőle párat.
– Te akartál adni belőle. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak?
John nevetve adta oda nekem a maradék sörét, és ledobta a
deszkát, hogy felvehesse a pólóját. Én gyorsan fel is hajtottam a
sört, hadd legyek még egy kicsit bátrabb. Aztán megfogta a
kezem, és elindult velem a tömeg mellett.
– Johnny! – nyomakodott felénk egy fickó az embereken át. –
Szevasz!
Hallottam, ahogy John káromkodik.
–  Hát itt vagy! – mondta a magas és sovány srác. Nyájasan
mosolygott, de az arca sápadt és elcsigázott volt. – De jó látni
téged!
–  Mit keresel itt, Dillon? – kérdezte John, kevéssé
örvendezően, és finom, védelmező mozdulattal elém állt.
– Testvérek vagyunk. Jó lenne kicsit beszélgetnünk.
–  Amikor legutóbb megpróbáltunk kicsit beszélgetni, annak
eléggé rossz vége lett.
Dillon a homlokát ráncolta, és megvakarta az arcát.
 – A testvérek néha verekednek. Nem nagy ügy.
A  partizás hirtelen leállt körülöttünk. A  többi ember is
érdeklődve figyelte, mi történik. A fenébe! John továbbra is fogta
a kezemet a háta mögött.
–  Hogy hívják a kicsikét? – kérdezte Dillon, a nyakát
nyújtogatva, hogy jobban lásson engem.
– Úgy hívják, hogy semmi közöd!
– Szőke, mi?
–  Még egyszer mondom, semmi közöd hozzá, nem fogod
megismerni. Mondd, hogy mit akarsz!
A bátyja nevetett.
–  Te kis Casanova! De mindegy is, beszélnünk kell, szóval…
Küldd el a csajt valahová! Beszélgessünk máshol!
– Ez itt az össz beszélgetésünk, itt és most!
– Johnny.
– Komolyan mondom.
Dillon ingerülten horkantott. Beesett tekintete keményen
körbevándorolt, először a közvetlen közelben bámészkodókon,
aztán a távolabb állókon.
–  Na, ne légy már ilyen! Te és én, mi egy család vagyunk.
Inkább figyelnünk kéne egymásra, és nem vitatkozgatnunk. Mit
szólnának ehhez a szüleink?
John bánatosan ingatta a fejét.
– Hú, öregem, ez kezd nagyon unalmas lenni. Mit akarsz?
– A segítségedre van szükségem.
–  Csak egy szavadba kerül, és már viszlek is be az elvonóra.
Van elég pénzem. Meg tudjuk csinálni, ki tudsz jönni ebből a
szarból. Elmondtam már neked. – John még szorosabban fogta a
kezemet, és nyugtalanul nehezedett egyik lábáról a másikra. –
Levi bácsi hallott egy szuper intézményről…
– Rohadtul nem akarok elvonóra menni! – csikorgatta Dillon a
fogait, és láthatóan próbálta megőrizni az önuralmát. – Pénzre
viszont szükségem van.
– Nem.
– Johnny…
Kihalásztam a lakáskulcsom a zsebemből, készen arra, hogy
beletoljam ennek a drogosnak a szemébe, ha egy lépést is az
öccse felé merne közelíteni. Te jó ég, ez sokkal rosszabb volt
annál, ahogy John leírta. Vagy legalábbis rosszabb, mint
amilyennek képzeltem. Teljesen szét volt csúszva, és totál
kattant volt. Pont mint Chris a Drop Stopban. Már csak ettől az
emléktől úgy éreztem, hogy hányok, vagy szétütök valamit. Még
jobban szorítottam a kulcsot.
–  Add el a tragacsodat, vagy tégy, amit akarsz! Nekem
mindegy. De én nem adok neked pénzt drogokra, Dillon –
mondta John. – Tudom, hogy megvan még az autód, nemrég
láttam Levi bácsi házánál parkolni.
–  Én csak beszélgetni akartam. Az a rohadék állandóan
közénk furakszik. Nem veszed észre?
–  Nem – John a fejét rázta. – Az a szar, amit te magadnak
okozol, az furakszik be közénk. Levi bácsinak ehhez semmi
köze.
Hirtelen egy magas árnyék bukkant fel mögülem, és John
mellé lépett.
Dillon mosolygott, legalábbis megpróbált. Az alig elfojtott düh
azért így is leolvasható volt aszott, űzött arcáról.
 – Anders. Mizu veled?
– Nem kéne itt lenned, D.
– Már te is? Jézusom.
Anders hallgatott.
– Öcsikém – futott neki Dillon újra. – Ennek… ennek nem így
kéne lennie. Segítenünk kéne egymásnak, nem igaz?
–  Te nem segítséget akarsz – mondta John. Arrébb lépett, és
magával húzott engem is. – Ha még egyszer a közelembe jössz,
megbánod.
–  Te kis szaros, te akarsz engem fenyegetni? – kérdezte
gúnyosan Dillon. A  kezeit továbbra is lent tartotta, de már
ökölbe szorította.
John nem hagyta magát megfélemlíteni. Egy kicsit sem.
Karjában minden izom megfeszült, készen bármire.
–  Legközelebb nem fogom vissza magam, és nem csak az
orrodat fogom betörni. Szóval tartsd magad távol tőlem!
Anders ekkor kinyújtott karral előrelépett.
–  Jaj, srácok, mindig ez a feszkó… Mit szólnál egy sörhöz, D?
Lazuljunk el egy kicsit, és igyunk egy sört, jó?
Dillon egy pillanatig még dühösen mellőzte őt tekintetével,
Johnt követve. Aztán visszatért Andersre, majd tovább az
összegyűlt nézőkre, akik a profi deszkás csaj mutatványait
nézték.
–  Hát persze – mondta végül, már a keze sem volt ökölbe
szorítva, és megint elővette az őrült vigyorát, mintha a Johnnal
való összetűzésnek már nem is lenne jelentősége. – Oké.
Menjünk!
John eközben elindult, és magával húzott engem. Sietős
tempóban mentünk vissza a parkolóba. A  göröngyök és az
ösvény egyenetlenségei elég bosszantóak voltak a sötétben.
– John? – szólítottam meg.
Nem lassított.
– Előbb szálljunk be az autóba!
Sajátos eleganciámmal majdnem elbotlottam egy fa
gyökerében, és az arcomra estem volna, ha nem tartottak volna
meg erős kezek.
– A fenébe!
– Minden oké? – kérdezte.
Bólintottam.
– Mehetnénk egy kicsit lassabban? Légyszi.
– Igen, Bocs. Így is okés neked, hogy velem jössz? – kérdezte,
miközben a slusszkulccsal babrált. Kinyitotta az ajtómat, és
betuszkolt. – Nem muszáj.
– De. Veled akarok jönni.
–  Oké. – A  holdfényben homályosan lehetett látni, ahogy az
állkapcsát mozgatta. Óvatosan becsukta az ajtómat, megkerülte
a kocsit, és beugrott az autóba. – Sajnálom, Edie! Nem akartam
őt a közeledbe engedni.
– Nem a te hibád.
Rácsapott a kormányra, közben halkan és vadul káromkodott.
Aztán beindította a motort.
Nem volt valami rózsás a helyzet.
– Tudsz így vezetni? – kérdeztem.
Hátrahajtotta a fejét, és egy másodpercig dühösen nézte az
autó tetejét. Aztán nagyot fújtatott, és a vállait is leengedte.
– Sajnálom. Mindjárt megnyugszom.
 – A bátyád rossz bőrben van.
John felém fordult, a szemembe nézett.
– Ő egy istenverte roncs. Mit kéne tennem?
–  Te megtetted, amit tudtál – válaszoltam. – Nem fogja
elfogadni azt a segítséget, amire igazából szüksége lenne. Ez
nem tőled függ.
– Tudom – mondta. – Csak ez… a francba.
– Azon az estén, amikor verekedtetek, ő ütött először?
–  Igen. Ő  kezdte. – John megdörzsölte a tarkóját. – Nem lett
volna szabad belekevernünk téged.
– Nem is kevertél bele.
– Még nem. – Ujjbegyével megsimogatta az arcomat. Tekintete
elkínzott volt. – Talán inkább haza kellene vigyelek.
–  Menjünk hozzátok! Ahogy eredetileg terveztük. Anyu és
Matt ma giccses gyertyafényes vacsorát tart – mondtam. –
Kétlem, hogy anyunak az járna a fejében, hogy mi mit
csinálunk.
John komoran mosolygott.
– Rendben. Induljunk!
A  keskeny úton számos jármű jött szembe. Már majdnem
elkezdtem számon kérni rajtuk, hogy miért tartanak fel minket.
Minél hamarabb eltávolodunk a bátyjától, annál jobb. Én
Johnnal úgy akartam kettesben lenni, hogy közben nem kell
másra gondolni. Igazi mosolyt akartam az arcára csalni. Talán
olyan volt ez az érzés, mintha függő lett volna az ember.
Állandó vágyat éreztem, hogy a közelében legyek, hogy érezzem
ezt a mámort. A térdemre tette a kezét, én meg egész úton egy
kis szakadást cibálgattam a farmerján.
 A  rend lassan helyreállt. Minden kilométerrel, amivel
Dillontól távolodtunk, halványodott az emléke.
–  Anyukám imádja ezt a Blondie-dalt – mondtam, és én is
dúdoltam a Heart of Glasst.
– Igen? – kérdezte mosolyogva. – Jó szám.
Aztán jött a T. Rextől a Get it on. Ezt nem ismertem, úgyhogy
meg kellett kérdeznem a címét.
Amikor végül megérkeztünk, minden sötét volt a házban.
Csak a külső világítás égett. John felhajtott az üres
kocsibejáróra. Mielőtt felajánlhatta volna, hogy kinyitja nekem
az ajtót, én már kiugrottam a kocsiból. Kedves dolog a jó modor,
de vele lenni fontosabb volt, és most fogyott az idő. Csak egy
kislámpát kapcsolt fel, ami egy kisasztalon állt a folyosón. Alig
változott itt valami az utolsó látogatásom óta. Könyvek,
cserepes növények, az óriási tévé, és néhol némi rendetlenség.
– Kérsz valamit inni, vagy bármit? – érdeklődött John.
– Nem, köszi.
– Büdös vagyok. Hadd zuhanyozzak le gyorsan! – mondta, és
már sietett is a lépcső felé. – Ha akarsz, gyere fel te is! Tedd le
magad a szobámban!
– Pont ezt akartam én is.
Az ágyon sötétszürke huzat volt, illett a fal színvilágához.
A  falat, mondjuk, csak ott lehetett látni, ahol nem takarták el
poszterek. A  Ramones-plakát mellé egy Led Zeppelin-poszter
került fel. Amitől nekem kérdezhetnékem támadt…
– Nem hiszem, hogy az a kazetta beakadt.
– Tessék? – kérdezte John, épp a ruháskosárban keresgélt, ami
tele volt szépen összehajtogatott ruhákkal. Először egy szűk
bokszeralsót húzott elő, aztán egy friss farmert és egy kifakult
zöld pólót. De most őszintén, ki akart itt ruhában lenni?
– A kazetta, amiről azt állítottad, hogy a kocsidban beakadt a
lejátszóban – magyaráztam, miközben az ágy szélére ültem. –
Szerintem nem akadt be. Szerintem ez a zene tetszik neked,
csak ezt valamiért nem akarod elismerni.
Félig elfordult tőlem, így épphogy észrevettem, hogy
elmosolyodott.
– Legyek őszinte?
– Mindig!
– A kazetta már az autóban volt, amikor megvettem – mesélte,
hüvelykujjával az állát dörzsölgetve. – A kocsi egy olyan fickóé
volt, aki korábban különböző együttesekkel ment turnézni.
Biztonságis volt ezeken a turnékon. De aztán valamilyen
szembetegsége lett, és nem vezethetett többé. Ezért adta el
nekem ezt a járgányt.
– Szomorú!
John bólintott.
– A posztereket is tőle kaptam ajándékba. A kazettát pedig az
autóban hagytam, hogy kifejezzem iránta érzett tiszteletemet.
Meg persze nincs is más kazettám helyette.
Érdekes.
– A mobilodról tudnál más zenéket is lejátszani.
– Igaz – mondta, és csak nézett engem. – De legyek őszinte?
– Mindig!
– A kazetta nekem jobban bejön.
– Nekem is! – John erre elmosolyodott.
Fizikai lehetetlenség volt nem visszamosolyogni rá.
 –  Képzeld, rákerestem pár helyre, ahol el lehet végezni ezt a
képzést, amiről azt mondtad, hogy érdekelne.
– Tényleg?
– Igen – válaszoltam, közben idegesen súrolgattam a lepedőt,
aztán meg belekapaszkodtam az ágykeretbe. – Berkeley-től nem
messze van egy suli, ami tájépítészkurzusokat kínál.
–  Tényleg? – dőlt neki John a szekrényajtónak. – Te is oda
pályázol?
Megvontam a vállam, és a Converse-ét bámultam. Ez sokkal
egyszerűbb volt, mint a szemébe nézni.
–  John, én… Ez csak egy ötlet volt. Tudod. Ha esetleg ez még
mindig érdekelne.
– Hadd gondolkodjak még rajta!
–  Persze – mondtam, közben vigyort erőltettem az arcomra.
Nem utasított vissza, csak gondolkodási időt kért. Aztán meg
most annyi más fontosabb dolog is volt, amin gondolkoznom
kellett.
– Na. Zuhany – mondta, odajött hozzám, és adott egy puszit a
homlokomra. – Nem tart soká, addig olvashatod a deszkás
magazinokat vagy a sulis könyveket, vagy akármit.
– Köszi! – Ezen nevetnem kellett.
Hallottam, ahogy a folyosón becsukódott a fürdőszoba ajtaja.
Ebben a pillanatban már el is kezdtem lehúzni a Martensemet,
aztán jött a zokni. Félretoltam mindent, és kibújtam a
farmerruhából is. Hirtelen elfogott az idegesség, a régi énem
valószínűleg azonnal leállított volna. Nem, nem így lesz. Ki
mosná meg John hátát, ha én most nem vetkőzöm le gyorsan, és
nem surranok be a fürdőszobába? Néha az embernek áldozatot
kell hoznia. Bátraké a világ!
A  fürdőszoba ajtaja vészjóslóan csikorgott. Az egész
helyiségben homályosan lehetett csak látni a vízgőztől.
– Edie? – kérdezte John, meglepettnek hangzott. Oké, érthető.
Merészségemmel saját magamat is megleptem.
Óvatosan becsuktam az ajtót, és be is zártam.
– Szia!
Félrehúzta a zuhanyfüggönyt, és nagy szemekkel nézett rám.
Tekintete végigsiklott a testemen, aztán visszatért az arcomhoz.
– Szeretnél bejönni?
– A higiénia nagyon fontos.
– Az biztos.
Kicsit arrébb lépett, hogy nekem is legyen helyem, aztán
magához húzott a szűk zuhanyzóban. Elkezdett csókolni, és
csak csókolt, csókolt. Ajka az ajkamat simogatta, megőrjített a
szájával. Lassan haladt, hagyott időt mindenre. A  hasam
nagyon bizsergett már, egészen elszédültem.
Hihetetlen, hogy ez a fiú milyen hatással volt rám. Kezem
végigsiklott vizes bőrén, a mellkasán, a vállain. Kicsit bele is
fúrtam az ujjam a bőrébe.
Végre elmúlt a kezdeti kellemetlen feszültség, és egy teljesen
más érzés vette át a helyét.
–  Újabb első alkalom – jegyeztem meg. – Közös zuhanyzás a
másik nem képviselőjével.
– Bejön, hogy részese lehetek az első alkalmaidnak.
–  Igen? – simítottam lefelé a lapos hasán, az igazi célom felé
közelítve. – Még sosem fogtalak meg közvetlenül, ott. Csak a
nadrágon keresztül. Feltűnt ez már neked?
 – Még sosem fogtad meg?
– Nem.
Mélyen belenézett a szemembe. Tekintete sötét és kifejező
volt.
– Edie, te bármit megfoghatsz, amit csak akarsz!
Nem kellett kétszer mondania. A  bőre olyan hihetetlenül
puha volt. És már kezdett megduzzadni, pedig csak lazán
fogtam. Egy igazi hímvessző. Hűha!
–  Miért ráncolod ilyen elgondolkodva a homlokod? –
mormolta a homlokomra hajolva.
– Hát, mert nagyon érdekes.
– Ez úgy hangzik, mintha egy kísérleti alany lennék.
– Igen?
Ujjaim egyre lejjebb lopakodtak, felfedeztem, hogy a
herezacskóinál még puhább a bőre. Láttam, hogyan feszülnek
meg a hasizmai. Kicsit terpeszbe állt, hogy több helyem legyen
játszadozni. De én igazából a péniszére voltam kíváncsi, és arra,
milyen reakciókat tudok belőle kiváltani. Kicsit jobban
rászorítottam, közben kipislogtam a vizet a szememből, hogy a
duzzadt ereit jobban szemügyre vehessem. A hüvelykujjammal
kicsit köröztem a puha tetején, vagy fején, vagy akárhogy is
hívják azt a csúcsos részét. Milyen izgalmas forma, különösen
azzal a kis bemélyedéssel. Gyámoltalan tevékenykedésem
annyira rosszul nem eshetett neki, mert nem telt el sok idő, és
halkan káromkodott egyet.
– Minden rendben? – kérdeztem, elhúztam a nedves hajam az
arcomból, és finoman megszorítottam a farkát. – Ez így oké?
John levegő után kapkodott.
 – Ó igen!
– Azt szeretném, hogy élvezz el.
– Oké. Szappanozd be a kezedet! – utasított.
Így tettem, aztán próbaképpen még egyszer megsimogattam,
kicsit erősebben ráfogva.
– Jó ez így neked?
– Megmutatom, jó?
– Persze.
– Itt. – A kezét a kezemre tette, és kicsit erősebben ráfogott. –
Pont így. Ez rohadtul jó érzés.
Együtt juttattuk el őt a csúcsra. Egyre nagyobb lett a
kezemben, a bőre felforrósodott és pirosabb lett, annyira
megtelt vérrel. Elképesztő volt őt így érezni. És ahogy a teste
összes izma megfeszült, meg amilyen gyorsan a levegőt vette, a
szíve hevesen dobogott, mámorító volt. Nekem is iszonyat izgi
volt, hogy őt így megérinthettem és kielégíthettem.
– Edie! – szakadt ki belőle. – Basszus!
A  hasamra és mindkettőnk kezére ráfolyt a sperma. Kicsit
riadtan zihált, felfelé nézve. Aztán körém fonta a karját, és
magához szorított. Teste és a testem között egy milliméter hely
sem maradt. Mondjuk így kissé nehezemre esett levegőt venni,
de eszembe nem jutott volna panaszkodni.
– Köszi! – morogta bele a nedves hajamba.
– Ó, bármikor! Tetszett nagyon.
Hallottam, ahogy nevet, de azért a mellkasa még mindig
remegett. Egy perccel később kért meg végül:
– Mondd ki!
– Hm? Mit mondjak ki?
 Éreztem az ajkát a nyakamon, amitől alul mindenem
összerándult az eksztázistól. Teljesen egyedül lenni vele, a bőrét
a bőrömön érezni… ez volt a teljes boldogság. És engem is
beindított, hogy felébresztettem benne a vágyat.
– Mondd még egyszer! – ismételte makacsul.
– Jaaa! – mondtam. Én hülye. – Szeretlek!
Semmi nem volt szebb annál a mosolynál, ami ennek hallatán
szétterült az arcán.
 negyvenhat

–  Nem boldogulok a cipzárral. Tudnál kicsit… – mondtam,

miközben mentem lefelé a lépcsőn, és közben ezzel a hülye
izével vesződtem a ruhám hátulján. Biztos beakadt valahogy. –
John?
A  nappaliban hátborzongató volt a csend. Az egyetlen fényt
még mindig a folyosón égő kis lámpa adta, amúgy mindenhol
csak árnyékok voltak. Egyvalamit viszont már legalább láttam:
John szorosan egy másik fickó előtt állt. Egy borzasztóan
ismerős valaki előtt. Az arcát eltakarta a sötétség, a ruhák csak
úgy lógtak rajta. És ennek a valakinek a kezében egy csillogó
tárgy volt, amit egyenesen az én barátomnak szegezett. Egy
fegyver volt az.
–  Bébi, menj vissza az emeletre! – mondta John, túlságosan
nyugodt hangon.
Teljesen ledermedtem.
–  Bébi – fújtatott az idegen. – Mióta nevezed a ribancaidat
bébinek?
Ó, a francba! Dillon az.
Az agyam teljesen kikapcsolt a helyzet láttán, képtelen voltam
feldolgozni a látottakat.
– Mi ez az egész?
– Menj vissza! – ismételte meg John. – Várj rám a szobámban!
 – Ez neked nem az otthonod! – mondta Dillon.
– Menj fel!
A  hanghordozása és a hangereje miatt összerezzentem. És
volt még valami, ami miatt szörnyen félni kezdtem.
Dillon felemelte a fegyvert, és közvetlenül John álla alá
tartotta.
– Nem megy ő sehová – morogta. – Mozgás, ribanc, gyere csak
lefele!
Lejöttem a maradék lépcsőfokon, egyiken a másik után.
A lelkem egy része rettegve pánikolt, a félelemtől a lábaimat is
alig tudtam mozgatni.
De a másik felem nyugodt maradt, nem hagyta, hogy a
félelem elhatalmasodjon rajta. Valójában már rég tudtam, hogy
mi történik itt a földszinten, már azelőtt, hogy Dillon fegyverét
láttam volna megcsillanni a kezében. A veszélynek sajátos szaga
van. Íze van. Rögtön fel is ismertem. Pontosan ugyanolyan volt,
amint akkor régen. Visszakerültem a Drop Stopba. Sör és vér.
Cigi és hazugságok.
A  zakkant énem viszont azt suttogta, hogy valójában soha
nem menekültem meg a Drop Stopból. Végig ott voltunk. Csak
én és John és egy megtöltött fegyver.
Megálltam a lépcső alján, egyszerre kínzott a vágy, hogy
odamenjek Johnhoz, és az, hogy elmeneküljek a fenyegető
erőszak elől.
– Miért nem mutatsz be rendesen, öcsi?
– Neki semmi köze az egészhez.
Dillon ökle előrevillant és lecsapott John arcára, egyszer,
kétszer, háromszor. Aztán durván megfogta őt a hajánál fogva.
 –  Itt én parancsolok! Ti pedig rohadtul azt csináljátok, amit
mondok!
John levegő után kapkodott a fájdalomtól.
–  Dillon, hagyd őt elmenni! Engedd őt el, kérlek, és utána én
rohadtul azt fogom csinálni, amit akarsz. Elkezdek dílerkedni
megint.
– Ezzel már kurvára elkéstél – válaszolta a bátyja, és megint a
hajánál fogva rángatta őt. – Te kis szarzsák. Ez mind a te hibád.
Kiszálltál az üzletből, és benne hagytál a bajban.
– Tudom.
–  Gyere ide! – mondta Dillon nekem, a fegyverrel felém
integetve.
A  kezem nem a félelemtől remegett. Hanem a haragtól.
Odamentem hozzájuk.
– Te seggfej! Szétcseszted John kocsiját, és megverted őt.
Dillon, ez a beteg barom, csak röhögött.
–  Tetszik nekem a csaj! Elég husi, de fogadok, jól tud szopni.
Mint egy rendes, éhes kislány, ugye?
John a dühtől fújtatott. A  vér lefolyt az állán, lecsöppent a
padlóra. A  szívem majdnem megállt, majd megszakadt a
fájdalomtól. Ezt megkeserüli ez a szemétláda.
– Mit akarsz, Dillon? – kérdeztem, már-már nyugodt hangon.
– Miért vagy itt?
– Hogy meglátogassam az öcsikémet. – Az öklét rázta, amivel
még mindig a hajánál fogva tartotta Johnt. Istenem,
legszívesebben megöltem volna. – Az üzleti életben már külön
utakon járunk. A  pénzed kell nekem, az összes készpénz, amit
az utóbbi években félretettél. Tudom, hogy valahol itt tartod.
 –  Megkaphatod. De a lány sértetlenül megy ki a házból –
követelte John. – Most azonnal.
– Itt nem te dirigálsz, öcsi! Hányszor mondjam még el neked?
–  Amíg a lány itt van, te rohadtul nem kapsz semmit! –
mondta John, és a kézfejével letörölte közben a szájáról a vért.
– Jézus, Mária!
– Dillon, engedd már ki a lányt!
A  fickóban most szakadt el a cérna. Ezúttal a fegyvert fogó
kezét lendítette, azzal vágott bele John amúgy is meggyötört
arcába. John azonnal elájult. Csont is tört, hallottam a
reccsenést. John térdre rogyott.
–  Úristen! Mit csináltál? – levetettem magam John mellé a
földre, megpróbáltam a vért letörölni róla, és kerestem a
pulzusát, próbáltam valahogy segíteni rajta.
–  Csak rendeztem a tartozásomat – válaszolta Dillon
elnyújtott hangon. – Eltörte az orromat, úgyhogy most én is
eltörtem az övét.
John összegörnyedve feküdt a földön, és nem reagált
semmire. Összeszorítottam a fogam, és nagyon figyeltem,
nehogy elveszítsem a lélekjelenlétemet. Reméltem, hogy találok
valamilyen életjelet nála. A mellkasa nagyon lassan emelkedett
fel-le. Ez az! Hála istennek! Dillon közben fölénk magasodva
vigyorgott. Átkozottul elégedett volt magával, a disznó. Hiába
John bátyja, a legszívesebben kinyírtam volna!
–  Nem csak az orrát törted be, te seggfej! – mondtam. – El is
ájult.
Dillon a homlokát ráncolta.
–  Most hogy akarsz a pénzedhez jutni, hm? – förmedtem rá.
Nem emlékszem, hogy életemben valaha ilyen iszonyú dühös
lettem volna. Hát nem volt elég az, amin eddig átverekedtük
magunkat? Nem, úgy látszik, nem. De ez nem így működik.
Nálam legalábbis nem.
A  spuris barom most kicsit zavarodottnak látszott. Tétován
pislogott.
– Hát majd megvárjuk, amíg magához tér.
–  Nem – mondtam egyszerűen. – Atyaég, te rohadtul kretén
vagy! Ezt az egészet egyáltalán nem gondoltad végig, ugye?
– Ne beszélj velem ilyen hangon!
A  fegyvert most rám irányította. Pontosan a szemeim közé
célzott. Én pedig nem mozdultam, ott térdeltem, tökéletes
célpont voltam. Mindegy. Egyet hibázzon csak, többre nem lesz
szükségem. Csak egy kicsi hiba, és leteperem. Ha valahogy
sikerülne ráugranom…
– Az okos emberek bankban tartják a pénzüket, Dillon. Mégis
mit gondoltál? – kérdeztem. – Hogy a matracába rejti a pénzét?
– Ez a pénz a drogból van. Ennek itt kell lennie valahol.
– A bankban van! – fuvoláztam.
– Hazudsz!
Tényleg hazudtam. Nem is esett nehezemre. Mint amikor
John kamuzott Chrisnek, csak hogy túléljük valahogyan. Ha el
tudnám hitetni Dillonnal, hogy a pénz már nincs itt, akkor
elmenne.
– Több bankba tettük be, több számlára. Én is segítettem neki,
hogy más biztosan ne férjen hozzá.
– Fogd be a szád! – vicsorgott rám.
– Egy biztos: benned nem bízott meg. Végül is, már bocsánat,
de belőled egy rohadt zaklató lett! Csá! – mondtam neki széles
mosollyal.
– Nem megyek!
– Fuss, Dillon! Tűnj el! Most! Itt semmi nincs, amit elvihetnél.
Most az én hajamat ragadta meg, ahogy az előbb Johnnal
tette. A  fegyver csöve keményen belefúródott a homlokomba.
Tutira azt gondolta, hogy én most majd elkezdek bömbölni,
vagy magam alá vizelek, és vinnyogva könyörgök az életemért.
Na, ezt elfelejtheti.
– Pár perccel múlt tíz – mondtam teljes lelki nyugalommal. –
Nemsoká ideérnek a haverjaink is a buliból. Anders, Hang és
még pár srác a kosárcsapatból.
A tekintete idegesen az ajtóra villant.
–  Bizony, egy egész csapat érkezik nemsoká, füvezünk,
sörözünk.
– Hazudsz – mondta megint. De a hangja most már nem volt
olyan meggyőző.
–  Miért, te azt gondoltad, hogy csak egy gyors menetre
voltunk odafent? Szombat este van! Buli van, te idióta! Dolgunk
van!
A fegyver megremegett a kezében, vékony ajkait még jobban
összeszorította.
– Nem, nem jön ide senki. Levi bácsi…
– Ki nem állhat téged – fejeztem be helyette a mondatot. – De
Johnért tökre odavan. Ez kiakasztó, ugye?
– Túl sokat dumálsz, a fenébe! – Megrángatta a hajamat, és ki
is tépett néhány tincset.
Annyira fájt, hogy könny gyűlt a szemembe, de semmilyen
hangot nem adtam ki magamból. Soha többé nem leszek
áldozat. A  keze még mindig remegett, ujja végig a ravaszt
simogatta.
– Johnny nemsoká magához tér. Addig te meg tartsd a szád!
–  Feltéve, hogy nem okoztál neki maradandó agykárosodást.
Agyi duzzanatot, belső vérzést. – Elnémultam, és magamban
fohászkodtam, hogy ez tényleg csak ijesztgetés legyen. – Ezt
akartad az öcsédnek?
– Annyira nem ütöttem meg erősen.
– De, annyira erősen ütötted meg.
– De nem akartam!
–  Ó, dehogynem, szerintem ezt akartad! – vetettem ellen. –
Mentőt kell hívni hozzá, Dillon. Ide orvos kell.
Dillon erősen tépelődött. Elkínzott arccal figyelte Johnt, aki
még mindig olyan ijesztően csendben feküdt a földön. Ez volt a
pillanat. A  fegyver felé ütöttem, és megpróbáltam elvenni tőle.
Megragadtam a csuklóját, teljes erőmet latba vetettem, ő pedig
ki is billent az egyensúlyából. Magasabb volt nálam, de elég
beteges és vézna. Legalább testsúlyban jobb voltam nála. Dillon
torkából meglepett hang jött ki. A  fegyverért viaskodtunk.
Megpróbáltam lefelé nyomni a kezét, és az ujjait kiegyenesíteni.
A fegyver ekkor sült el. A lövés elcsattant, a lökés hullámokban
terjedt. Nem volt semmi olyan, amit már korábban ne hallottam
volna. Szúró fájdalmat éreztem, de ezt elnyomta az ereimben
dübörgő adrenalin.
A  keze izzadt és csúszós volt, de hiába volt minden. Nem
voltam elég erős.
Dillonnak végül sikerült leráznia. Ráadásul még hasba is
rúgott. Az oldalam nedves volt a sok vértől, ami folyt belőlem.
Térdre rogytam. A  francba! Szóval ilyen érzés, ha meglőnek.
Elég szar érzés.
Visszakézből megütött még egyszer.
Mosolyogva néztem rá, mintha mi sem történt volna.
–  Lövés dördült! – mondtam diadalittas felhanggal. – Valaki
már hívja is a rendőrséget.
Értetlenül nézett rám.
– Te totál hülye vagy.
–  Te pedig nem az első rohadék vagy, aki fegyvert dug az
orrom alá – válaszoltam, és még egy vállrándítást is sikerült
bemutatnom.
Szegény Dillon. Tekintete egyre kétségbeesettebben vándorolt
ide-oda John és köztem. Kint az utcán dudált egy autó. Dillon
rémülten rezzent össze.
–  A  francba – motyogta. – Te vagy az a lány. Aki vele volt a
Drop Stopban. Ugye?
– Bizony ám! – vigyorogtam. Ajkamról vér csöppent le. – És ha
szerinted nem tennék meg mindent az öcsédért, akkor kettőnk
közül te vagy a hülye.
Hitetlenkedve nézett rám.
Éreztem a vér ízét a számban. Undorító. Biztos ráharaptam a
nyelvemre. A padlóra köptem, közben megfogadtam, hogy ezért
majd bocsánatot kérek Levi bácsitól. Már ha még életben leszek.
Mert ha a dolgok így folytatódnak, akkor végződhet másképp is
a dolog. De legalább nem harc nélkül halok meg. John még
mindig mozdulatlanul feküdt. Ahogy ránéztem, a szívem majd
kiugrott a helyéről. Mintha két-háromszor nagyobbra duzzadt
volna a mellkasomban a szokásosnál. Szerencsére
megmondtam neki, hogy szeretem.
Ha most vége lesz a történetnek, akkor legalább ezt tudni
fogja. Ha arra gondolok, hogy Hang és én nemrég pont ezen a
témán viccelődtünk. A fancba!
Nem akartam meghalni.
A  felismerés villámként hasított belém. Minden őrült,
kockázatos, vad, veszélyes, értelmetlen dolog, amit tettem,
ahogy át akartam esni az elsőn sok mindenből. Tévedés volt, a
kétségbeesés szülte. A végre vártam. A fegyveres férfira.
És most, amikor itt állt előttem, egyszerre több időt akartam.
Nem csak pár gyorsan jövő izgalmat. Hanem időt. Időt Johnnal,
időt anyuval. Időt, hogy befejezzem az iskolát, és elköltözzek
otthonról. Időt arra, hogy utazzak és fejlődjek. Mindenből
többet akartam, de ez most nem az én kezemben volt.
Nagy nehezen feltápászkodtam, és imbolyogva megálltam.
A  fegyver csöve ott lebegett a levegőben, néhány centire a
fejemtől.
A fegyver remegett. Dillon keze remegett. Elnéztem a fegyver
mellett, egyenesen a szemébe. Ő  kinyújtotta a fegyvert tartó
kezét, közben kicsit hátradőlt, el tőlem, mintha a fegyver a
pajzsa lenne. Az önbizalmának nyoma sem maradt.
– Lőj le, és akkor börtönbe dugnak, a kulcsot meg eldobják –
mondtam. – John még magához se tér, mire a te kezeden már
csattan a bilincs, és be is zárnak. El fogsz tűnni az életéből.
Örökre.
Mindegy, hogy számomra hogyan ér véget ez a történet – John
élni fog. Szabad lesz. Lesz még ideje.
 – Itt már nincs semmi a számodra – mondtam. – Soha nem is
lesz.
Dillon szó nélkül megfordult, és imbolyogva kiiszkolt az ajtón.
A bejárati ajtó becsapódott, ő pedig eltűnt a sötétségben.
Elment. Úristen, elment!
Végtelen megkönnyebbülést és reményt éreztem. Csak kis idő
múlva vettem észre, hogy a könnyeim csorognak az arcomon.
A  fájdalmaimat eddig felülírta a pánik. De most, hogy Dillon
elment, a lőtt seb égetni kezdte az oldalamat. Meglőttek.
A francba! Szerencsére ekkor az agyam ki tudott segíteni. Kellett
egy telefon. Az viszont kizárt volt, hogy megmozduljak, mert
hirtelen úgy éreztem, hogy egy teherautóval ütköztem.
– Gondolkozz! – utasítottam magam.
John farzsebe. Mindig ott tartja a mobilját. Odamásztam
hozzá, és végigtapogattam a fenekét, csak most anélkül a
mámoros érzés nélkül, ami amúgy mindig elfogott ilyenkor.
– Edie… – mormolta John.
Közvetlenül fölé hajoltam, és megpróbáltam rámosolyogni, de
ez nem sikerült annyira jól.
– Minden rendben… Hívom a segítséget!
– A bátyám… Hol van?
–  Elment. Minden rendben lesz! – Istenem, remélem, tényleg
így lesz.
A  mobilnak megrepedt a kijelzője, de életre kelt. Tárcsázás
közben összekentem a véremmel. Aztán a fülemhez tartottam,
és hallgatózva figyeltem a búgó hangot. Nem tartott sokáig.
Összeszorítottam a szemem, nagyot nyeltem, a szemembe
megint könnyek gyűltek a fájdalomtól és a
megkönnyebbültségtől.
– H-Halló! Segítségre van szükségünk…
 epilógus

– Mi ketten azért elég érdekesen ismerkedtünk össze.

John mosolyogva nézett fel a tankönyvéből.
– Nálunk eddig minden elég érdekesen alakult.
– Ez, mondjuk, igaz.
Szenteste volt, együtt ültünk az étkezőasztalunknál, nálunk,
és úgy tettünk, mintha tanulnánk. Anyu csak így érzett minket
valamennyire is biztonságban. Mert ha tanulunk, akkor nem
keveredhetünk tűzharcba drogosokkal. Ilyenkor biztosan nem.
Anyu a Dillon-incidens után csak jó sokára tudott
megnyugodni. Ezt nem is vettem zokon tőle. Egy éven belül
kétszer majdnem megölték a gyerekét, ez azért elég húzós.
Megpróbálta Johnt kitörölni az életemből. Sok bőgés és
dühkitörés volt akkortájt, és nem csak az én részemről. Először
Arizonával fenyegetett, aztán azzal, hogy visszaküld a régi
sulimba. Még nagyi is befutott, hogy mindenkinek leüvöltse a
fejét, nekem, anyunak, mindenkinek, akit talált. Szerencsére
Mattnek sikerült megnyugtatnia őt a kedvességével. Legalábbis
néha.
Körülbelül egy hónapon át John és én csak a suliban láthattuk
egymást. De kibírtuk. Új szórakozást találtam ki magamnak, azt,
hogy legalább egy kis türelmet erőltetek magamra, John pedig
nagyfokú megértést tanúsított a helyzet iránt. Mégiscsak az
történt, hogy meglőttek. De mindketten életben voltunk, és John
biztosított engem arról, hogy nélkülem nem megy sehová.
Hála istennek nem lett semmilyen komoly belső sérülésem.
De meg kellett operáljanak, hogy kiszedjék belőlem a golyót.
A  heg persze nem fog visszatartani attól, hogy nyáron bikinit
vegyek fel, Johnt meg a betört orra valahogyan vagánnyá tette.
Tetszett így. Dillon támadása csak még jobban összekovácsolt
minket, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ketten a világ ellen,
örökkön örökké.
A  helyi hírek ugyanazt a rémes fotót használták fel a
támadásról szóló beszámolóikhoz, mint a múltkor. Én továbbra
is kerültem a híreket és a közösségi médiát. Talán majd jövőre
csinálok új profilokat, ha ez az egész kavalkád lenyugszik,
adjunk a normalitásnak is egy esélyt.
A  suliban az események egy ideig nagy felzúdulást keltettek.
Hang, Carrie és Sophia felváltva látogatott engem, először a
kórházban, aztán itthon. Mindig elmondták a legújabb híreket,
és elhozták a virágokat, amiket John küldött. Anyu ezúttal már
volt annyira okos, hogy nem kobozta el a mobilomat, így aztán
akkor beszéltünk egymással, amikor csak akartunk. Amikor
visszatértem az iskolába, John és Anders testőrként vigyázott
rám, nehogy valaki meglökjön, vagy szórakozzon velem.
Valamikor aztán visszaállt a régi rend, minden olyan lett,
mint korábban. Néha még a folyosón láttam, hogy páran
kíváncsian méregetnek, de nem foglalkoztam velük.
Dillon eltűnt a színről. A  rendőrség közölte velünk, hogy
miután kirámolta John szüleinek a házát, szőrén-szálán eltűnt.
Johnnak beletelt némi időbe, míg elfogadta, hogy a testvére
nincs többé, én pedig csak remélni tudtam, hogy soha többé
nem bukkan fel. Anyukája felhívott engem, könnyek között kért
bocsánatot a nagyobbik fia tetteiért, és megköszönte, hogy
megvédtem Johnt. A  szülők eljöttek hozzánk, de nem
ismerhettem meg őket személyesen, mert akkor még a
kórházban voltam, és nyugalomra volt szükségem. Lehet, hogy
ha majd vége az iskolának, elutazunk, és meglátogatjuk őket.
Na de vissza a mi kis tanulós randinkhoz…
Anyu a kanapéról figyelt minket. Matt ott ült mellette,
átkarolta anyut. Anyu ölében egy esküvői magazin volt.
Intettem neki, mire ő megrázta a fejét, és visszatért a
karácsonyi tévéadáshoz. Most már legalább nem dühös
pillantásokkal fejezte ki a véleményét Johnról. Lehet, hogy az
évnek ez az időszaka enyhítette meg, nem tudom. Néhány héttel
ezelőtt töltöttem be a tizennyolcat, és azóta mintha egy fokkal
visszább vett volna. Talán ebben John barátsággyűrűjének is
szerepe volt, amit nekem ajándékozott. Gyémántokkal díszített
platinagyűrű volt ez, a lélegzetem is elakadt tőle – anyu meg
kapott egy enyhe pánikrohamot. Titokban azt gondolom, John
nagyon élvezte ezt. Megnyugtatott, hogy maradt még elég
tartalék pénze, és részt tud venni a tájépítő kurzuson, aztán
pedig jön a Berkeley.
–  Szerinted hogy lesz vége? – kérdeztem, a tollam végét
rágcsálva.
– Hogy lesz vége?
– Igen.
– Azt akarod, hogy szétmenjünk?
–  Nem! Dehogy! – Gyorsan a kezéhez nyúltam, és
megszorítottam. – Csak gondolkodtam.
Nagy sóhajtás.
–  Olyanokra gondolsz, mint a spontán öngyulladás, vagy egy
halálos csirketámadás, ugye?
–  Igen, ilyesmikre. Bár ehhez elég sok csirke kellene –
mondtam elgondolkodva. – Persze nagyon drámai módon
hunynánk el, a kezünket egymás felé nyújtva.
– Úgy-úgy.
– A csirkék meg közben halálra csipkednének.
– Viccesen hangzik.
–  Hát nem tudom, mennyire lenne szórakoztató. De drámai
lenne, az biztos.
Elgondolkodva rázta a fejét.
– Szerintem volt már részünk elég drámában.
Csak mosolyogni tudtam. Egy ideig mindketten hallgattunk.
– Szeretlek. Tudod?
Elmosolyodtam.
– Tudom. Én is szeretlek.
–  És nem lesz vége, Edie – mondta. – Menni fog tovább. Ha
akarjuk.
– Én akarom!
Bólintott, mintha ezzel a dolog el is lenne intézve.
El is volt.
 köszönetnyilvánítás

Ennek a könyvnek az ötlete már évek óta ott bujkált a fejemben.

És egy sor olyan ember van, akiknek most a könyv
megjelenésekor köszönetet szeretnék mondani a barátságukért,
támogatásukért és segítségükért. A  legnagyobb és legfontosabb
köszönet a férjemet illeti, mert nagyon jó fej fickó, és ő is
roppant keményen dolgozott ezen a könyvön. A  többieket már
nem sorrendben írom, nekik is ezerféle okból mondok
köszönetet… Amy Tannenbaum, Tijan, Kristen Callihan, Milasy
Mugnolo, Joanna Wylde, Jen Frederick, Jennifer Armentrout,
Hang Le, Sali Pow, Lily Reads Books, Joel Naoum, Danielle
Sanchez, Kristy Bromberg, Adele Walsh, Danielle Binks, Chelsea
M Cameron, Mish, Katy Evans, Kristen Ashley és Erika Moutaw
Wynne. Hatalmas köszönet továbbá lelkes olvasóimnak, akik
mindig olyan szuperül támogatnak.
 méltatások

„Egyszerre merész, erőteljes, hiteles, vicces, őszinte és

romantikus történet. Kylie Scott tényleg mindenről tud írni.
Hihetetlenül jó belépő a YA műfajba és Kylie Scott ezután
bármit is ír, kötelező lesz elolvasni.”
– Amie Kaufman,
a Lehullott csillagok c. sorozat szerzője.
 
„A Trust lenyűgöző utazásra vitt, képtelen voltam letenni.
Minden benne van, amit egy könyvben szeretek: szerelem, erős
női karakter és magával ragadó hős. Nagyon szexik, és úgy
rosszak, ahogy az jó. Imádtam!”
– Penelope Douglas,
a Fall Away-sorozat szerzője
 
„Azt szerettem legjobban a könyvben, hogy nagyon életszerűen
ír a fiatal felnőttek traumáiról és kapcsolati nehézségeiről. A
hősök nagyon szeretetreméltóak, a kapcsolatuk pedig a
hihetetlen dráma ellenére is abszolút valódi.”
– Sheila M. (amazon.com)
 
„Provokál, inspirál, hipnotizál, megérint.”
– Sairaika (amazon.com)
 
„Ez az első könyv, amit az írónőtől olvastam, de nem ez lesz az
utolsó. Nagyon élveztem a szellemes, humoros párbeszédeket,
és azt, hogy Edie, a főhősnő elégedetlen a testével, és
súlyproblémákkal küzd.”
– Susan’s Reviews (goodreads.com)
 
„Kylie Scott kimozdít a komfortzónádból, és a könyv hőseivel
láttatja, érezteti veled a világot.”
– Michelle (goodreads.com)
 
„Nagyon élveztem a történetet, és főleg azt, hogy Kylie Scott
nem kapkodja el a dolgokat, hagyja, hogy Edie és John
kapcsolata a maga természetességében bontakozzon ki. Másik
pozitívum, hogy olyan témákat tárgyal az írónő, mint az iskolai
zaklatás vagy az, hogy valaki szégyelli a testét.”
– Ivy (goodreads.com)