a jövő zenéje

L . J. S H E N
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
A csóktolvaj, 2020

A fordítás az alábbi mű alapján készült:

L. J. Shen: In The Unlikely Event, 2019
Copyright© L. J. Shen, 2019
The morál rights of the author have been asserted

Fordította BOZAI ÁGOTA

Hungárián translation © Bozai Ágota, 2020
Hungárián edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Borítóterv: Faniszló Ádám
További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
admin@alomgvar.hu
www.alomgvar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6067-89-0
 Tartalom
1. NAPJAINKBAN Rory
2. NYOLC ÉVE Rory
3. NYOLC ÉVE Rory
4. JELEN Mal
5. Rory
6. NAPJAINKBAN Rory
7. NYOLC ÉVE Mal
8. NAPJAINKBAN Rory
9. NAPJAINKBAN Mal
10. NAPJAINKBAN Mal
11. NYOLC ÉVE Mal
12. NAPJAINKBAN Rory
13. NAPJAINKBAN Mal
14. NAPJAINKBAN Rory
15. NAPJAINKBAN Mal
16. NAPJAINKBAN Rory
17. NAPJAINKBAN Rory
18. HÉT ÉVE Mal
19. NAPJAINKBAN Rory
20. NAPJAINKBAN Mal
EPILÓGUS EGY ÉV TELT EL Rory
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 Kristina Lindsey-nek.
Ő volt a legkedvesebb lélek ezen a bolygón.
Idő előtt hagyott itt minket, miközben ezt a könyvet írtam.
Minden lehulló hópehelyről, minden lámpavillanásról te jutsz
eszünkbe.
Nem hagyhatom, hogy megégessen, ellenállni mégsem tudok…
Közönséges halandó nem állhatja a tüzet úgy, hogy el ne égne
benne.

A. S. BYATT
 1.
NAPJAINKBAN
Rory

Az életem olyan, mintha egy szép, kerek hógömbben lenne.

Olyan hógömbben, amit évekig senki nem mert felemelni a poros
polcról. Felrázatlan. Csendes és mozdulatlan. Kívülről olyan, mint
egy gondosan rendben tartott, manikűrözött pázsitokkal ékes svájci
falu. Tökéletes. És az. Nagyjából.
Úgy tűnik, huszonhat évesen teljesen rendben van az életem.
Tökéletes munka.
Tökéletes lakás.
Tökéletes lakótárs.
Tökéletes barát.
Tökéletes hazugságok.
Illetve önmagukban nem hazugságok. Az eredményeim
valóságosak. Nagyon keményen megdolgoztam értük. A probléma
az, hogy nyolc évvel ezelőtt ígéretet tettem, hogy egy szempillantás
alatt félredobok mindent, ha még egyszer találkozom valakivel.
Akkor azonban nem ugyanaz a lány voltam, mint aki ma vagyok.
Akkor elvesztettem a lábam alól a talajt. Gyászoltam.
Összetörtem. Összezavarodtam.
Nem mintha ez számítana, mert az akkor volt, ez pedig ma van, és
nem őt bámulom éppen. Nem. Az nem lehet. Semmiképpen.
Nem ő az.
… Akkor miért nem tudom elszakítani a tekintetemet a titokzatos
idegenről, aki könnyed léptekkel belép a Beerchman Hotel
báltermébe, és minden tekintet feléje fordul?
A kegyetlen téltől piros arc, arisztokratikusan négyszögletes
állkapocs, római orr… ajka a legsötétebb bűnökre és a
legmocskosabb gyönyörökre termett… és ezt az arcot zilált,
szénfekete haj veszi körül; fülénél úgy tekeredik, mint a borostyán,
fején ezerfelé áll. Félig leeresztett szemhéja, merengő tekintete,
széles válla, keskeny csípője még vonzóbbá teszi. Tökéletes. Túl
tökéletes.
És mint minden kegyetlen tündérmese-beli hercegnél, nála is
elszántan keresek valami jelet, ami halhatatlanságára utal, ami azt
jelzi, hogy nincs benne semmi emberi. Valamit, ami azt bizonyítaná,
hogy tökéletessége valójában lehetetlen.
Hegyes fül. Hosszú metszőfog. Nyúlfarok.
Istenem, kérlek, kérlek, mutass valamit, amiből kiindulhatok!
Bármit.
Magas, de nem annyira magas, hogy az önmagában
figyelemfelkeltő lehetne. Nem. Malachy Dohertynek nincs szüksége
királyi termetre, különleges ruhákra és bankbetétmilliókra, ami
indokolná, milyen nagy csodálattal néznek rá az emberek. Puszta
léte elég ahhoz, hogy a nők a lábai előtt heverjenek. Láttam ezt
akkor. És most is ugyanezt látom.
Minden tekintet e felé a titokzatos férfi felé fordult. Az enyém is.
Hagyd ezt abba, Rory! Nem ő az.
Bárcsak láthatnám a szemét! Akkor végleg lezárhatnám a kérdést,
akkor biztosan tudnám, hogy nem ő az. Senkinek nincs olyan szeme,
mint neki. Az ibolyakék ritka árnyalata. Mint valami szép
keménycukor nyalóka éles fényben.
-A melanin hiánya és a vörös véredényekről visszaverődő fény -
magyarázta Mal azon az éjszakán, amikor egyszerre rabolta el
ártatlanságomat, szívemet és a bugyimat.
Nézem, ahogy a férfi szabályos, nyugodt léptekkel elhalad a
biztonsági kamerák mellett, be a VIP-területre. Nem törődik a
kíváncsi pillantásokkal és az ajkukba harapó női rajongókkal.
Celebek is rávetik magukat, megszállottan követik laza lépteit,
próbálnak beszélgetést kezdeményezni vele, miközben a hatalmas
testű, kopasz biztonsági őr visszaakasztja a halandókat az
istenségektől elválasztó vörös bársonykötelet.
A férfi, aki nem lehet Mal, a bár felé halad; tekintete egyetlen
pontra fókuszál. Valakire. Jeff Ryner lemezkiadó mogulra, akinek
ölében a szépreményű R&B tehetség, Alice Christensen, azaz
színpadi nevén Alicious terpeszkedik. Jeff negyvenakárhány éves
arca rózsaszínes árnyalatú a sok ivástól és a kokaintól. Ahogy a férfi
közelebb ér, Ryner feláll, nem is figyel, hagyja, hogy Alicious
lecsússzon az öléből. Csinos kis segge a padlóra huppan. Átlép a nő
testén, futólépésben ér el a Titokzatos Férfihoz, színpadiasan térdre
borul előtte, zakója belső zsebébe nyúl, és egy nagy köteg készpénzt
tol az idegen arcába.
A férfi, aki nem Mal, hűvös mosollyal válaszol, kiveszi a pénzt
Ryner virsliszerű ujjai közül, saját zakózsebébe gyömöszöli, és mond
valamit, amitől Ryner elvörösödve feláll.
Ez el is döntötte a kérdést.
Mal előbb halna meg, minthogy egy olyasvalakivel üzleteljen,
mint az én főnököm.
Előbb gyújtaná fel magát, mint fellépne egy ilyen puccos gálán.
Inkább rögtön az üvegből inná a ciánt, mintsem olyanokkal
közösködjön, mint Jeff Ryner.
Mal nem rideg, nem arrogáns, nem nagyképű. Maga vágja a haját,
idegenekkel is lekezel, és azt hiszi, hogy a barnamártás a világ
minden bajára gyógyír. Mal gyűlöli a gálákat, a luxusbulikat, a
szórakoztatóipari magazinokat, a vezető lemezgyártókat és az
elegáns ételeket. Szereti az anyját, szereti a szellemes ír
beszélgetéseket, szereti seggrészegre inni magát és dalokat írni a
hátsó udvarában, a felhőtlen csillagos ég alatt. Tizenhatezres csekket
utasított vissza, amikor egy popnőci meg akarta venni tőle az egyik
dalát csak azért, mert annyira szórakoztatta, amikor a nő zavart
menedzsere és ügynöke a „nem” szót próbálták értelmezni.
De annak már nyolc éve, szólal meg bennem egy halk, belső
hang. És huszonnégy óráig tartott.
 Mit tudok én a mai Malachy Dohertyről?
Mit tudtam róla egyáltalán?
- Hát itt vagy.
Callum karja a derekamra simul. Meglepetten nézek fel; elegáns
angol akcentusától egy pillanatra összerezzenek.
- A bál szépe - súgja a fülembe.
Ajka még hideg a kinti levegőtől, érzem, ahogy fülemet simítja.
- Ó, hát sikerült ideérned. Megfordulok, karomat nyaka köré
fonom, gyors puszit nyomok ajkára, mintha jegyet lyukasztanék.
Még az irodai halványszürke öltönye van rajta.
- Hát nem sikerül mindig? - kérdi homlokát ráncolva.
De igen. Callum a legpontosabb, legmegbízhatóbb ember, akivel
valaha jártam. A távolságtartó, megbízhatatlan Mal teljes ellentéte.
Amikor újra ránézek, látom, hogy azt a nyakkendőjét vette fel, amit
a legjobban szeretek. Sötétzöld, vékony arany csíkokkal. Körülbelül
két hete jártunk, amikor megláttuk az üzletben. Azt mondtam,
Írországra emlékeztet, és rögtön megvette.
Gyors mozdulattal előkapom a Nikon D18-at, amit a
születésnapomra kaptam tőle, és megörökítem fanyar gazdag fiú
mosolyát, ahogy néz, és a dicséretemet várja.
Négy éve kaptam meg vizuális művészi diplomámat; azóta
dolgozom szabadúszó fotósként, főként a Blue Hill Recordnak. A
fizetés szinte semmi, de a szinte semmi is sokkal jobb, mint a
tényleges semmi, amit a megelőző három évben, gyakornoki időm
alatt kaptam a cégtől. Részmunkaidőben pultosként dolgozom, hogy
ki tudjam fizetni a Manhattanben szokásos csillagászati összegű
lakásbérletemet.
Nem mintha a szegény manhattani lány klisében élnék. Apám
hagyott rám pénzt, de nem vagyok hajlandó ahhoz az összeghez
hozzányúlni. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy abból költsék.
Legszívesebben elégetném azt a pénzt, de akkor anyám infarktust
kapna és akkor az okozna bűntudatot.
 Sosem akartam pénzt. Egész életemben csak az apámat akartam.
- Gyönyörű vagy drágám - szól Callum, és hüvelykujjával
megsimítja az államat, felemeli a fejemet.
Igazán gyönyörű lennék? Pontosan az ellentéte vagyok azoknak a
nőknek, akikért Callum általában odavan. Nagyon, szinte betegesen
fehér a bőröm, nagy zöld szememet mindig jó vastagon kihúzom
szemceruzával, orrkarikám van és múlhatatlan szerelmem minden
iránt, ami punk rock, ami valószínűleg kicsit túlhaladott már az én
érett, huszonhét éves koromban.
Hosszú hajam ezüst-ombre színűre van festve, de lenőtt töve
aranyvörös. Mint eper a hóban. Ezt szokta mondani Callum, amikor
a hajam természetes színe kilátszik. Kusza lófarokba fogtam
hajamat, és piros-fehér csíkos ruha van rajtam, amihez lapos talpú
vászoncipőt és szegecses nyakpántot viselek.
Egyszerűen szólva simán valami Viktória királynő korabeli
kísértetnek nézhetnének, aki elveszett a Marks & Spencer
áruházban.
Néha gyanítom, hogy éppen ez az, amit Callum vonzónak talált
bennem. Ez az excentrikus, élénk, vibráló külső, ami jobban
növelheti státuszát, mint bármilyen implantátumokkal felturbózott
trófeafeleség.
„Nézzétek, milyen nyitott gondolkodású és menő Callum ezzel a
művész, hipster, tényleg-megélhetésért-dolgozó barátnőjével! Nincs
plasztikázva a melle és nincs tegeződő viszonyban a Neiman Marcus
eladónőivel.”
- Úgy nézek ki, mintha a Kísértethistória stábjából szabadultam
volna - nevetek, és nyakon csókolom. Halk mordulása vibrál egész
testemben.
Callum tenyerével kisimít a nyakamból egy kiszabadult hajtincset,
és ajkát felszabadított tarkómra nyomja.
- Szeretem a Kísértethistóriát.
 Nem is nézte meg. Ezt az első randinkon mondta, de erre
figyelmeztetni feleslegesnek tűnik, sőt olyasminek, mintha
felesleges problémákat próbálnék találni a kapcsolatunkban.
- És tudod, hogy kit szeretek még? - Lehajol, újabb csókra. -
Téged, abban a Tiffany nyakékben, amit tőlem kaptál.
Hm… Aha. És vele kaptam még egy rendes ruhát, mert klassz
vagyok, de nem mindig annyira klassz, hogy elég jól nézzek ki a
barátai mellett.
- Csak óvatosan a bókokkal! Pár hónap és huszonhét éves leszek.
Szóval még ötleteket adsz nekem… - ingerlem. Üres szavak a
nyelvemen, de tudom, mennyire örül, ha ilyeneket hall tőlem.
- Apám azt mondta, ne fenyegessek kurvát hímvesszővel. Tudod,
mit jelent ez, Aurora Belle Jenkins?
Ilyen ez én magas, Wall-Street-Farkasa pasim. Etoni és oxfordi
diák. Kifogástalan modorú és mocskos szájú.
A férfi, akinek egyetlen hibája, hogy pontosan olyan, amilyent
anyám kívánt nekem.
Gazdag. Nagy hatalmú. Jó családból származik.
Kiszámítható. Kedves. Unalmas.
Amit anyám nem tud: Callumot nem mindezekért, hanem
mindezek ellenére szeretem. Hat hónapig tartott, amíg engedtem
Callum udvarlásának, mert tudtam, hogy anyámnak tetszene,
anyám pedig többnyire a mesterkélt és sekélyes dolgokat szereti.
Callum pedig hónapokig járt utánam. Végül megjelent a lakása
alatti bárban - történetesen ott, ahol dolgozom - és tenyerével a
pultra csapott.
- Mondd, mi kell ahhoz, hogy a magamévá tegyelek? - mondta
kissé elmosódott hangon azon az éjszakán.
- Ne akarj összeszedettnek tűnni - feleltem neki eléggé
érzéketlenül. - Minden eszembe jut rólad, amit anyám akar. Amit
pedig anyám akar, az nekem nem tetszik.
 - Ezért mondasz folyton nemet? - kérdezte zavart grimasszal. -
Lejövök ide minden este, könyörgök, hogy adj egy esélyt, te pedig
azért utasítasz el, mert anyádnak tetszenék?! Az ég szerelmére…
Laza vállvonással nyúltam a következő gőzölgőn forró pohár után,
letöröltem róla a rácsapódott párát.
- Kibaszottul elbaszott ember vagyok, szivi. Oxfordban buktam az
első évemet. Szánalmasan. És nem azért, mert nem próbálkoztam.
Szemöldököm igazán? mosollyal rebbent. Több kellett ahhoz,
hogy egyáltalán foglalkozzak vele.
Callum nagyot sóhajtott, karját, kezét rázta, mintha
maratonfutásra készülne.
- Rendben. Ököl nagyságú anyajegy van a seggemen. Még mindig
macis gabonapelyhet eszem reggelire. Minden. Egyes. Napon. A
személyi edzőm azt mondja, hogy olyan a karom, mint Rhys
Ifansnak, azaz High Grant szobatársának a Sztárom a párom
filmben. Én… én… én nem tudok úszni!
Diadalmasan emelte fel a kezét, ettől egy pillanatra mindenki
abbahagyta az ivást, ránk néztek és mosolyogtak.
Fejemet rázva nevettem. Lehet, hogy nem tökéletes, de messze
van azoktól a teljesen kaotikus pasiktól, akikhez vonzódni szoktam.
Debbie, azaz anya folyton panaszkodik, hogy én csak a selejtre
hajtok.
A leégett, félreértett, zűrös pasikra, akiktől legfeljebb nemi
betegséget kaphatok, és összetörik a szívemet.
Nem mondhatnám, hogy ez nem igaz. Nem nagyon szoktam
pasizni, de amikor igen, akkor olyanokat találtam, akiknek több
komplexusuk volt, mint amennyit a Vogue össze tudna írni.
Callum ekkor előrehajolt, teljes testével a pultra simult, két
tenyerét szájához emelte, mintha a fülembe akarna súgni valamit.
- Elmondhatok egy titkot?
- Miért érzem úgy, hogy mindenképpen elmondod?
 - Szerintem azért kerültél erre a bolygóra, hogy tönkretegyél
engem.
Felnevettem, egy lépést hátráltam. Ekkor tudatom előterébe
lebegett az a sok évvel ezelőtti beszélgetés, és emlékeztetett rá, hogy
Mal ugyanezt mondta. Amiket Mal és én egymásnak mondtunk,
mindig gondolataim mélyén lapult, előtörésre készen.
Mal azt mondta, hogy meg tudnám ölni.
Nem tudta, hogy bizonyos értelemben ő is megölt engem.
Minden nap, amit nélküle töltöttem, csigaként lassan haladt,
nyomában pedig nyálkás nyom maradt.
- Rendben, öreg harcos. Ideje, hogy taxit hívjak neked - mondtam,
és megpaskoltam Callum pultra simított kezét.
Akkor még nem tudtam, hogy a bár épületében övé a penthouse.
- De én komolyan beszélek - mondta affektált ajakbiggyesztéssel.
Tudta, hogy nagyon jóképű, sőt vonzó. Ismerte a képességeit,
tisztában volt azzal, hogy milyen szexi az akcentusa, és hogyan kell
rábeszélni egy lányt arra, hogy megadja a telefonszámát. Sajnálatos
módon én minderre immúnis voltam.
Félretettem egy másik poharat, vállamra csaptam a törlőruhát.
- Elmondhatok neked egy másik titkot is? - kérdezte, hüvelykujját
ajka előtt elhúzva.
Ekkor vettem észre, hogy a szája még csücsörítve is eszméletlenül
csókolnivaló.
- Mindig engedélyt kérsz, mielőtt mondasz valamit? - kérdeztem,
fejemet oldalra hajtva.
Felnevetett.
- Akár hiszed, akár nem, általában tőlem szoktak megszólalási
engedélyt kérni. Ami azt illeti, nem is vagyok részeg. Ez a sör? Ez az
első sör, amit kitöltöttél nekem ma este, és még tele van a pohár.
Nem azért járok ide, hogy bebasszak, Aurora. Miattad jövök.
 Elhallgattam. A poharára néztem. Igazat mondott. Tudtam, mert
minden este én szolgáltam ki. Feltűnt, hogy Mal és ő teljes
ellentétek: elegáns öltözködés, udvariasság, józanság. Talán ő az,
akire szükségem van ahhoz, hogy eltűnjön gondolataimból a régóta
ott időző ír költő.
Ami azt jelenti, hogy Callum apámnak is teljes ellentéte.
Ami azt jelenti, hogy épelméjűségem megőrzése érdekében
legalább esélyt kéne adnom neki.
Ő az én rendbehozóm. A második esélyem, a megváltásom.
- Szóval? Adnál nekem egy randiesélyt? - könyörgött. -
Megígérem, hogy fantasztikusan instabil leszek, lesz bennem egy kis
alkalmatlanság és rengeteg kiszámíthatatlanságban részesülhetsz
tőlem.
- Rendben - feleltem kissé idétlen mosollyal.
- Nahát! - Diadalmasan a pultra csapott. - Az instabil volt a nyerő,
ugye? - Visszaül, eltolja magától a sörét, mintha undorodna tőle. -
Az mindig beválik a hölgyeknél.

Mély levegőt veszek, Callum szemébe nézek a bálterem szélén.

- Biztos vagyok benne, hogy most a kurvákról és farkakról fogsz
beszélni nekem.
Erekciója lüktet a lábam között szűk nadrágjában; ruhámon át is
érzem.
Csak a pontosság miatt: Callum hazudott azon az éjszakán a
bárban. Egy kicsi, egy cseppnyi rendetlenség, rendezetlenség,
kockázatosság és kiszámíthatatlanság sincs benne. És az anyajegy?
A bőre olyan tiszta és fehér, mint egy frissen előhúzott ív géppapír.
Callum Brooks nagyon vonzó a maga nantucketi-nyaraló, két-
három gyerek, „pólóing és golfverseny” módján; homokszőke haj,
fehér zokni, tetszetős testmagasság, futó-testalkat… Legjobb
barátnőm, Summer azzal szokott viccelni, hogy Callum úgy néz ki,
mint a fajvédő szélsőjobbos Dávid Duke ideális amerikaija.
A szemembe néz.
- Megrögzött monogám vagyok, harminckét éves, és már
majdnem egy éve járunk. Az elköteleződés nem riaszt el engem,
Rory. Ha minden úgy megy, ahogy én szeretném, holnap reggel
hozzám költözöl.
Kigombolom a zakóját, meglazítom a nyakkendőjét, csak hogy
csináljak valamit a kezemmel. Kedvelem Callumot, de egy év túl
kevés a kapcsolatunkban. Huszonnégy órája ismerted Malt, neki
annyi idő után örökre odaígérted magad, szól egy belső hang.
Újdonság volt nekem a farok és az is, hogy úgy is lehet
orgazmusom, ha nem magamnak csinálom, szabadkozom
tizennyolc éves önmagam miatt.
Callum az asztalunkhoz kísér. Egy csapat öltönyös alak mellé
ülünk. A könyvelésen és a marketingosztályon dolgoznak. Az első
fogást majszolják, ceviche-t, és kockázati alapokról meg nemrégiben
felkapott tengerparti városokról beszélnek, ahová az emberek
kiköltöznek a Hampton-vidékről. Callum könnyedén bekapcsolódik
a társalgásba, csak szódavizet iszik, még egy csepp alkoholt sem
fogyasztott. Kollégáimra figyelek, próbálok nem is gondolni a
mögöttem, a VIP-páholyban levő férfira.
Mint már mondtam, az a férfi nem Mal… Oké. Tegyük fel, hogy
mégis tudatom legőrültebb részének van igaza, szóval mégis Mal. És
akkor mi van? Nem vett észre engem. Én pedig nem fogok
odamenni hozzá. Talán csak pár napig van a városban. Mal rajongva
ragaszkodik a családjához, a farmjához, a hazájához. Ezt akkor is
tudtam, amikor megismerkedtünk. Ez a férfi nem költözne
Amerikába. Még egy lány miatt sem.
Különösen nem egy lány miatt.
Ezért a lányért pedig egyáltalán nem.
Pénzért esetleg? Nem. Nem érdekli a pénz. Sosem érdekelte.
 Kenyérrudat harapdálok, már két pohár bor van bennem és
egyszer csak heves vitába keveredem. A beszélgetés már nem a
tengerparti házakról szól, hanem Manhattan legjobb nyilvános
vécéiről (a Houston és Broadway sarkán levő Crate and Barrel
vezet), amikor Ryner borzasztó hárpia asszisztense, Whitney
sasszézik az asztalunkhoz. Csípője ring, mint valami inga. Rövid,
platinaszőke haja olyan pontosan van vágva, mintha a fodrásza
vonalzót használt volna. Bőrcsíkokból álló BDSM- stílusú cucc van
rajta, aminek felső része eltakarja a mellbimbóit, a rekeszizmát, de
mást nemigen. Oldalra hajtja a fejét, skarlátvörösre rúzsozott száját
csücsöríti.
Mindenki elhallgat, mert Whitney úgy ért ahhoz, hogyan kell
titkot tartani, ahogy én ahhoz, hogy távol tartsam magamat a
szénhidrátoktól. Szóval sehogy. Bizonyíték: kenyérrúd és bor.
- Aurora - dorombol, manikűrözött körmeit csuklóján parkolva.
Mindenki Rorynak hív, de Whitney következetesen használja rám
az Aurora nevet. Egy popsztár fotózásán, amin ő is ott volt Rynerrel,
elkövettem azt a hibát, hogy kifejeztem nemtetszésemet hivatalos
nevem kiejtésével szemben. Azóta csak Aurora vagyok neki. Ha azt
mondanám, hogy allergiás vagyok a pénzre, rögtön átutalná a cég
teljes költségvetését a bankszámlámra.
Nem is rossz ötlet.
-Whit…
Számba tolom a kenyérrúd maradékát; nem veszem a fáradságot,
hogy a szemébe nézzek.
- Mr. Ryner szeretne veled beszélni…
Szemöldökét felvonva pillant rám. Meg mernék esküdni, hogy
Whitney elélvez a gyönyörtől, ahogy köhécsel, aztán sokat sejtetően
hozzáteszi:
- …négyszemközt.
Lapockáimat összetolva felemelem a fejemet és felhajtom a
harmadik pohár bort. Önbizalmat öntök magamba. A VIP-terasz
felé pillantok. Ryner maga a két lábon járó százkilónyi szexuális
zaklatás és ez még fokozottabban így van akkor, ha be van állva és
be van szívva. Jelenleg pedig éppen ez a helyzet. Ruhám zsebébe
csúsztatom a szálloda lógójával díszített szalvétát. Hátranézve azt
látom, hogy Whitney felcsusszan a székemre, és vörösre lakkozott
körmeit Callum vállába mélyesztve szirupos mosolyt villant rá.
Whitney mindennél jobban szeretné bizonyítani, hogy jobb nálam.
És nyilvánvalóan jobb nálam, ha az a kritérium, hogy ki a legjobb
Született feleségek-imposztor a poliészter Lila Akác közből.
Az utolsó jelenet, amit látok az, hogy bizalmasan súg valamit
egyenesen Callum fülébe. Callum elkomorul, fejét ingatja: Nem.
Akármit is mondott Whitney, úgy tűnik, Callum felháborodott a
javaslattól.
Kilépek a dupla ajtón, az erkély teljesen üres. Hidegebb van, mint
anyám szívében. Karomat dörzsölöm, átkozom magamat, hogy bent
hagytam a blézeremet. A korláthoz lépdelek, csodálom a kilátást.
Nagyon hideg van, és én mindig fázom. Születésem óta, amióta az
eszemet tudom, mindig, mindenhol pulóver vagy pehelydzseki van
rajtam, és mintha láthatatlan jégréteg lenne a bőrömön.
Pislogva nézek fel a csillagokra; a hideg ellenére szépségüket
csodálom.
Közeledő lépteket hallok. Valami nehezet érzek a vállamon.
Vastag gyapjúkabát, még testmeleg. Férfi- és drágaság-illata van:
föld, fenyő, füst és olyan kölni, ami túl drága ahhoz, hogy
nagykereskedelmi forgalomba kerüljön. Árnyék magasodik fölém.
Leteszi whiskyjét a széles márványkorlátra, könyöke a könyököm
mellett, majdnem megérint, de mégsem.
Elfordítom a fejemet, arra számítok, hogy Ryner van mögöttem,
és csak ekkor látom, hogy szemtől szembe áll velem… Mal.
Az én Malachym. Mégis ő az.
A lila szemű Malachy Doherty. A hipnotikus mosolyú. Kezében a
szalvétára írt szerződés.
 Szívem egy darabjával, amit nem adott vissza nekem.
De már nem mosolyog. Mintha nem örülne a viszontlátásnak.
Azt mondta, ha újra találkozunk, akármi történjen, akárhogy
legyen, feleségül vesz. De annak majdnem egy egész évtizede… és ezt
az ígéretet alkohol, kéjvágy és fiatalság hatása alatt tette. A
lehetőség hatása alatt.
Mal ajka mozdul.
- Helló, drágám!
Nyers ír akcentusa hallatán megbicsaklik a térdem, önkéntelenül
a kőkorlátba kapaszkodom.
Az első hópelyhek hullnak. Orromra. Szempillámra. Vállamra.
Hógömbömben hóvihar készül.
 2.
NYOLC ÉVE
Rory

Hátamat apám sírkövének támasztom, kitépek pár szál füvet,

feldobom a levegőbe és nézem, ahogy koszos vászoncipőm orrára
hullik. A templomi harang szól, a nap a zöld hegyek mögé bukik.
- Tudod, megvárhattál volna. Félretehetted volna az italt egykét
hónapra, hogy találkozhassak veled - súgom, és kirántom fülemből a
fülhallgatómat. A U2 One című száma szól, amíg ki nem kapcsolom
a zenét a telefonomon. Magam mellé dobom. - Bocsáss meg! Ez
durva volt. Fáradtan elég mogorva tudok lenni, ami… biztosan
tudtad, megtetted volna, ha tényleg akartad volna, hogy
találkozzunk még. Jézusom, apa! Te aztán tudod, hogyan kell
kicseszni az emberrel.
Ahogy kimondom ezeket a szavakat, én sem hiszem. Nem akart
kicseszni velem. Talán ő volt a legjobb.
Fejemet a sírkőbe verem, és behunyom a szememet.
Nyár van, én mégis rettenetesen fázom, mint mindig; és
kimerültem a hosszú repülőút alatt Newarktól Dublinig. És attól is,
hogy negyvenöt percig veszekedtem a hostel recepciósával, mert a
foglalásom valahogy elveszett a kibertérben és nem volt már szabad
szobájuk. Miután kipakoltam kis bőröndömet a Temple Bar Square
közelében lévő kis hotelben, lezuhanyoztam, és megettem egy fél
zacskónyi avas chipset a minibárból és kiakadtam a számla
összegétől. Váratlan kiadás, amit ki kell fizetnem, és kétségtelenül
véget vet annak az álmomnak, hogy diplomaosztó előtt vegyek egy
új fényképezőgépet.
Aztán felhívott anyám és a maga felettébb hivatalos módján
közölte, hogy számára halott vagyok, amiért Írországba utaztam.
- Mi értelme ennek az egésznek? - kérdezte szigorú hangon. -
Először is, apád már meghalt. Másodszor pedig sokkal jobb neked
nélküle. Hidd el, édesem! Ha valakinek, akkor nekem elhiheted.
- Ezt te mondod, anya. Sosem adtad meg nekem az esélyt, hogy
ezt én magam tapasztaljam.
- Lusta volt, részeges, és szörnyű szoknyabolond.
- És tehetséges, vidám és érdekes ember; minden karácsonyra és
minden születésnapomra ajándékot küldött nekem. Olyasmiket,
amik sokkal érdekesebbek voltak, mint a te Sephora
sminkutalványaid és szemöldök-kiemelő kencéid - jegyzem meg
halkan.
- Sajnálom, hogy azt akartam, legyen pár jó holmid.
Felhasználhattad volna arra, hogy jobb alapozókat vegyél és
eltakard az anyajegyedet. Könnyű klassz szülőnek lenni, ha a
mindennapokban nem te neveled a gyereket - szusszant bosszúsan.
- A féltestvéredet keresed? A mostohanővéred puccos házban lakik.
Valahová csak tenni kellett azt a sok pénzt.
Az alatt, hogy valahová, azt érthette, hogy valószínűleg nem rád
hagyta.
Meg akarom keresni a féltestvéremet, de nem tudom, hol
kezdjem. Az igazság az, hogy nem igazán terveztem meg ezt az
utazást. Csak azt a helyet akartam látni, ahol apám el van temetve.
Mire is számítottam? Valami varázslatos kapcsolatra egy hideg
kővel? Lehet. Nem mintha ezt valaha hangosan ki mertem volna
mondani.
- Akarsz még valamit mondani, anya?
- Ne viselkedj velem így, ifjú hölgy! Hiszen én minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy felneveljelek, ő pedig nem tett mást, mint
lassan elitta az örökségedet.
Önkéntelenül felmordultam.
Pénz, pénz, pénz. Mindig minden a pénzről szól.
- Nem tudom elhinni, hogy a templom közelébe temették -
tűnődött anyám. - Remélem, nem feketedik meg a fű a sírja körül,
nem lesz olyan sötét, mint a szíve volt.
 Eleresztett még egy sor sirámot arról, hogy túl feltűnőre sikerült a
melír a hajában, és megígértette velem, hogy hazafelé a reptéren
veszek neki egy karton vámmentes Parliament cigarettát.
Most pedig itt vagyok, Dublin közepén egy temetőben, és
bámulom a szürke mókust, ami a hátizsákomból kilátszó csomag
chipset bámulja. Irigylem a bundáját. Minden okom megvan arra,
hogy megfontoljam, nem lenne-e célszerű egy közepesen vastag
állandó szőrréteg a testemen, ami megvéd az állandó hidegtől.
- Nem is olyan finom. Ki tesz ecetet a chipsre? Barbár szokás.
Kirántom a zacskót a hátizsákomból, a mókus felé szórom. Az
állat félelmében hátraugrik, de aztán óvatosan elindul az eleség felé.
Felkap egy darabot, apró mancsai közt szorítja, aztán felrohan a
legközelebbi fára.
- Nálunk gyilkosságban segédkezésért lecsuknák - reccsen egy
hang mögöttem.
Riadtan pilantok hátra. Egy pap áll apám sírjától néhány
lépésnyire. Fekete reverenda, hatalmas kereszt, kárhozatra-juttok-
mind-ti-bűnösök tekintettel néz rám. Hátizsákomat és telefonomat
felkapva talpra ugrok, felé fordulok, szembenézek vele.
Oké, nem tűnik szuperveszélyesnek, de egyedül vagyok egy idegen
országban és ez még jobban tudatosítja bennem, milyen sebezhető
vagyok.
- Ugyan már! Ne féljen!
A férfi lassú léptekkel közeledik a lankás dombon, amin apám
sírja van. Keze a háta mögött. Úgy néz ki, mint aki átélte mindkét
világháborút, a reneszánszt… és azt is, hogy Hannibál észak felől
támadta meg Itáliát.
- Nem kell félnie! Úgy látom, egyáltalán nincsenek információi a
szürke mókusról és az állat rejtett szándékairól.
Megáll apám sírköve mögött, és feltűnő anyajegyemet nézi a
halántékomon. Gyűlölöm, ha az emberek ezt csinálják… hogy ilyen
nyíltan bámulják. Különösen azért, mert úgy néz ki, mint egy
sebhely. Félhold alakú valami; az én alapból halottsápadt bőrömnél
is világosabb. Anya folyton arra biztat, hogy csináljak valamit vele.
Takarjam el sminkkel. Lézeres kezeléssel tüntessem el.
A pap tekintete villan, amikor meglátja az anyajegyemet. Puha,
sűrű ősz haja van, arcát nagyon megviselte az idő. Szeme nagyon
kicsi lett, alig lát ki a petyhüdt ráncok közül, a szeme színét sem
látom.
- A szürke mókusok veszélyeztetik a vörös mókusokat; kiszorítják
őket az élőhelyükről. A vörösek voltak itt előbb. De a szürkék jobbak
a problémamegoldásban. Utcai okosságokkal élnek. És olyan
betegséget terjesztenek, ami csak a vörös mókusokra hat.
Leveszi olvasószemüvegét, reverendájába törli.
Feszengve pislogok, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve
toporgok. Visszateszi a szemüvegét.
- És persze a szürkék eleszik a vörösek elől az eleséget, és így
sikeresebben szaporodnak. A vörös mókusok stresszes körülmények
között nem is párosodnak.
Csak bámulok; nem tudom eldönteni, hogy ez a pap harcos
környezetvédő, fura társalgó vagy egyszerűen agyament idióta.
Miért beszél nekem a mókusokról?
És ami ennél is fontosabb: Miért hallgatom egyáltalán?
- Ööö… köszönöm az információt - mondom, orrom élét
vakargatva.
Menj innen, Rory! Indulj el az ellenkező irányba, mielőtt a
hangyákról kezd prédikálni.
- Csak egy érdekes anekdota a mókusokról. És talán arról is, hogy
a nem szívesen látott vendég néha elfoglalja a területet, amire
érkezik, egyszerűen azért, mert jobb, mint a helyiek - mondja a pap
mosolyogva, fejét oldalra hajtva. - Ön pedig…?
Zavart és nagyon érzelmes.
- Rory - felelem köhécselve. - Rory Jenkins.
 - Nem vagy idevalósi, Rory.
- Amerikából jöttem - felelem, és odébb rúgok egy kis kavicsot.
Úgy érzem magamat, mint egy megbüntetett gyerek, bár erre semmi
okom nincsen. - New Jersey-ből.
Bólint.
- Akkor ezért etetted meg a mókust. Kitaláljam, miért vagy itt,
vagy beszélgetős hangulatodban találtalak?
Túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy elmondjam neki, azért
jöttem, hogy lezárjak valamit, mielőtt egyetemre megyek és
gyakorlatilag az Applebee’s gyorsétteremben két év alatt keresett
összes spórolt pénzemet lehúzom a szaros vécén.
- Nem talált - mondom, és hátizsákomat a vállamra lendítem.
Ideje visszamenni a hotelbe. Semmit nem érek el ezzel az idióta
utazással. - De azért köszönöm, hogy érdekességeket mondott a
mókusokról.
Ezért totál megérte átjönni az óceán túlpartjáról.
Elindulok a temetőkapu felé, amikor meghallom a hangját.
- Glen O’Connell lánya vagy, igaz?
Megállok. Érzem, hogy vállam megfeszül. Egész testem kővé válik.
Lassan sarkon fordulok. Izmaim mintha átfagytak volna.
- Honnan tudja?
- Te vagy a harmadik gyereke, aki eljön a sírjához. Úgy tudtuk,
hogy az utolsó gyereke amerikai. Már vártunk téged.
- Kicsodák?
- Ami azt illeti, én.
- Hol van a másik kettő? - kérdem, és körülnézek, mintha arra
számítanék, hogy a sírkövek között bújtak meg.
- Az egyik lány nem messze lakik innen. Pólyás kora óta ismerem.
Minden vasárnap eljön a templomunkba az anyjával. Glen
igyekezett részt venni a lánya életében, annyit volt vele, amennyit
lehetett… amennyit a korlátai engedtek.
 Érthető nyelven: alkoholizmus. Furcsamód mégis irigylem ezt a
féltestvéremet.
- És a másik?
- Északon lakott. Antrim megyében.
- Lakott?
- Néhány hete halt meg. Leukémiában. Szinte hihetetlen. Olyan
fiatal fiú volt. Párszor találkozott az apjával, de nem igazán szerették
meg egymást.
Szívem zuhan, mint horgony a vízbe; gyomrom mélyébe mar. Volt
egy bátyám, aki meghalt, és már nem ismerhetem meg. Családom
lehetett volna itt. Ez a fiú… megölelhettem, vigasztalhattam volna
utolsó napjaiban.
Szinte semmit nem tudok az apámról. Csak azt, hogy ötvenéves
korában halt meg, szívinfarktusban, ami nem érhette váratlanul,
hiszen szerette a gyors autókat, a gyors nőket, a dohányzást, az ivást
és az artériaeltömítő, zsíros ételeket. Tolkában született, egy hentes
és egy tanítónő gyermekeként és arról híres, hogy ő írta a Belle’s
Bells című karácsonyi dalt, ami valósággal felrobbantotta az ír,
angol és amerikai slágerlistákat, amitől Mariah Carey és George
Michael azóta is fut a pénze után. Apámnak ez a karácsonyi dal volt
az első és egyetlen próbálkozása a munkával és a karrierhez hasonló
előmenetellel, de ahhoz elég volt, hogy vegyen egy házat Dublinban
és legyen elég éves jövedelme ételre és szeszre.
Nagy nőbolond volt. Olyan röptében a legyet is típus. Anyámmal
egy párizsi kocsmában ismerkedett meg, amikor anya a barátaival
hátizsákos turistáskodott és apám újra meg akarta találni a
múzsáját. Egyéjszakás kaland volt, és apám megadta a címét
anyámnak, hogy írhasson neki, ha esetleg Írországban járna és egy
kicsit szórakozni szeretne. Amikor aztán anya írt neki és közölte,
hogy benne vagyok teste langyos kemencéjében, apám hívta, hogy
költözzön hozzá, éljenek együtt. Anya nem ment. Apám minden
hónapban küldött pénzt neki. Gyerektartást. Ajándékokat küldött
nekem, leveleket írt… de anyám mindent gondosan ellenőrzött.
Gyűlöltem, hogy ellenőrzése alatt tartotta az apámmal való
kapcsolatomat.
Ezért lázadtam. Nagyon kicsi koromtól.
Az évek folyamán én is kapcsolatba akartam lépni vele, egyedül.
Leveleket írtam apámnak úgy, hogy anya ne tudja meg… képeket
küldtem neki, e-maileket, verseket, amiket könyvtári könyvekből
másoltam ki. Könyörögtem anyának, hogy meséljen az én titokzatos
spermadonoromról. Soha nem jött hír apámról, és azt hiszem,
tudom, miért. Tudta, milyen bosszúálló boszorkány az anyám, és
attól félt, ha anyám rájönne, hogy a háta mögött kapcsolatba
léptünk egymással, soha többé nem állna szóba velem.
Apa beleegyezett, hogy csak anyámon keresztül kommunikál
velem, és anyám iránti tiszteletből sosem beszélünk telefonon.
Egyszer azt írta nekem, hogy szégyelli a hangját, azt, hogy mi lett
belőle. Azt írta, már akkor is elmosódottan beszél, ha nem részeg, és
folyton remeg a hangja.
Nem érdekelt, milyen a hangja. Csak hallani akartam.
Apát akartam.
Akkor is, ha nem különösebben jó apa.
De komolyan, bármilyen apa megtette volna.
Apám két hónappal az előtt halt meg, hogy befejeztem a
középiskolát. A konyhába indultam egy pohár vízért, amikor anyát
felhívták. Hátamat a falnak támasztva vártam, hogy meg ne lásson.
Nem volt szomorú. Sem dühös. Sem megtört. Csak fogta a régi,
vonalas telefont, megigazította a zsinórt, cigarettára gyújtott, és
haját hátravetve leült az ebédlőasztalhoz.
- Szóval végül feldobta a bakancsát, mi? - köhögött. - Az egészben
csak az a rossz, hogy nekem kell megmondanom Rorynak. Nem jön
jól neki ez a szívfájdalom most. Nem érdemli.
Nem tudtam, kivel beszél, de hányinger fogott el. Hiszen az apám
volt, személyiségem része, valószínűleg olyan része, amire anyám
nem volt annyira dühös.
 Ha Glen csak egy kicsivel tovább vár, találkozhattam volna vele.
Most a sírjával nézek szembe és egy paptól szerzek tudomást a
házasságon kívüli gyerekeiről.
Ez igazán jellemző rád, apa.
-Az atya…
A pap mellén lógó hatalmas keresztet nézem.
- Doherty atya - mutatkozik be.
- Doherty atya hallott apámtól valamit rólam?
Abban a kis időben, a kérdésem és a válaszom közötti pillanatban
úgy érzem, mintha a világ teljes súlya a vállamra nehezedne és maga
alá akarna temetni.
- Hát persze, gyermekem. Folyton rólad beszélt. Te voltál a szeme
fénye. Dicsekedett azzal, hogy milyen jól fotózol. Valahányszor
elhagyta a házat, a te fotódat mutogatta mindenkinek, és azt
mondogatta, hogy „Ő az én lányom”.
Valahányszor elhagyta a házat.
Szörnyű helyzetben volt. Anyám meg sem próbált segíteni neki.
Miért?
- Hogyan lehetséges, hogy apám sosem akart engem látni?
Nem is tudom, miért zúdítom ezeket a kérdéseket egy idegenre.
Nem ismerhette elég jól az apámat. Nem mintha Glen gyakran járt
volna templomba… Legalábbis nem hiszem, hogy templomba járó
típus lett volna.
- Minden hónapban küldött pénzt neked és távolról szeretett;
tudta, jobb neked, ha nem ismered személyesen - feleli Doherty
atya, a fájdalmas kérdést megkerülve. - Vannak, akik gyengék, de ők
nem feltétlenül rosszak. Apád depresszióval és alkoholizmussal
küzdött, és nem volt abban a helyzetben, hogy gyermekről
gondoskodhatott volna.
Lehet, hogy apám megmentett engem hát magától. De az a
fontos, hogy beszélt rólam, ugye? Hogy a maga furcsa módján
gondoskodott rólam. Igen, ebben a tudatban szeretnék maradni.
De képtelen vagyok lerázni magamról azt az aggasztó gondolatot,
miszerint anyám műve az, hogy nem találkozhattam apámmal.
Melegség tölti el szívemet.
- Találkozhatnék a nővéremmel? Tudja, hol lakik?
Szalmaszálakba kapaszkodom. Hallom a kétségbeesett
elszántságot a saját hangomban, és ettől nagyon utálom magamat.
Szedd össze magad! Hiszen apád még levelet sem hagyott neked,
mielőtt meghalt.
- Szegény nagyon odavan. Attól tartok, senkivel nem akar
kapcsolatba lépni. Mindazonáltal… - Állát simogatja, erősen
gondolkodik valamin. - Ismerek valakit, aki segíthet neked. Gyere
velem!
Árnyékként követem Doherty atyát a templomba, a félhomályos
sekrestyébe, ahol hatalmas tölgyfa íróasztal mögé ülve egy darab
papírra címet ír. Írás közben beszél.
- Az unokám a Drury Streeten zenél. Elég jól ismerte apádat. Glen
tanította gitározni. Egészen biztos vagyok benne, hogy Mal nagyon
sokat tud mesélni Glenről. Beülhetnétek valahova pár korsó sörre és
beszélgethetnétek. De ne igyatok túl sokat, ha nem akarod, hogy a
történet váratlan fordulatot vegyen - figyelmeztet nevetve, és egy
ötveneurós bankjeggyel együtt átcsúsztatja nekem a cédulát.
- Köszönöm, de nem fogadhatom el a pénzét - mondom, azzal
elveszem a címet, és a cetlit kordbársony nadrágom zsebébe dugom.
A bankjegy érintetlenül hever az asztalon.
- Miért?
- Azért, mert Doherty atya nem tartozik nekem semmivel -
felelem vállat vonva. - És már így is nagyon sokat tett értem.
Felnéz, és olyan gyengédség van a szemében, hogy őrült
gondolataim támadnak tőle… Például az, hogy bárcsak örökbe
fogadna. Bárcsak ő lenne a nagyapám. Semmi sem hasonlítható
ahhoz, mint amikor az ember úgy érzi, nem tartozik sehová. Mintha
csak gyökértelenül sodródna ezen a bolygón és nincs, aki harcolna
érte. Illetve ott van anyám, de ő elég bizarr módon mutatja ki a
szeretetét.
- „És ne csak a míg én élek, és ne csak magammal cselekedjél az
Úrnak irgalmassága szerint, hogy meg ne haljak…” Sámuel próféta
könyve 20:14. Mindannyian tartozunk egymásnak egy kis
szeretettel, Rory. És egy kis szeretet sokra vihet.
Foga olyan sárga, mint a templom színes üvegablakain beszűrődő
telített napsugár. Feszengve állok, nem nyúlok a pénz felé.
- Most menj, mielőtt az unokám befejezi a műsort. Malachy ritkán
marad egy helyben. Mindig van a közelben egy-két nőismerőse, és
mindig elvonszolják valahova, és isten tudja, mit művelnek együtt.
Erre vonatkozóan egészen pontos elképzeléseim vannak.
Mindenesetre az atya playboy unokájának szexuális életéről nem
szeretnék a templomban beszélni. Illetve talán azon kívül se. Soha.
- Miről ismerhetem fel? A Drury Streeten biztosan nem csak egy
zenész játszik ilyenkor.
- Ó, első látásra fel fogod ismerni.
Ujjai közé hajtja a bankjegyet, és a kezembe adja.
Tétovázva, de átveszem tőle.
- És ha mégsem ismerném meg? - kérdem homlokomat ráncolva.
- Akkor csak kiáltsd a nevét. Rögtön eldob mindent, ami éppen a
keze ügyében van. Malachy szép lánynak és tömény italnak sosem
tud ellenállni.
Máris ellenérzéseim vannak a Malachy nevű sráccal kapcsolatban,
de ha apámról tud nekem mesélni, kész vagyok túltenni magamat
azon a kínos tényen, hogy pontosan olyannak tűnik, mint az apám:
szoknyabolond, részeges, és kerüli a felelősséget, mint a pestist.
- Készíthetek néhány fotót apám sírjáról, mielőtt elindulok?
Bólint. Őszinte sajnálattal nézz rám; olyan tekintettel, ami az
ember bőre alá fészkeli be magát és sokáig ott marad. Az ember
részévé válik.
- Meglesz az akaratod, Aurora.
Aurora. Hiszen nem mondtam meg neki a nevemet. Rory. Így
mutatkoztam be.
- Aurora? - kérdem szemöldökömet ráncolva.
Mosolya eltűnik, köhécsel.
- Apád mondta. Nem emlékszel?
De. Persze. Akkor miért tűnik úgy, mintha… bűntudata lenne?
Két dolog jut eszembe abban a pillanatban, ahogy Doherty atyát
nézem:
1. Elbűvölő a szeme; az ibolyalila egy kékes árnyalata, ami
megmelengeti az ember lelkét.
2. Egyszer még találkozom vele.
És ha legközelebb találkozunk? Megváltoztatja az életemet.
Örökre.

Átnyomakodom az utcazenészt félhold alakban körülálló női

testek tömegén. A Drury Street színek, illatok, formák kavalkádja. A
csupasz vöröstégla-falú épületeket rikító graffitik borítják. Az egyik
sarkon ázsiai piac van, parkoló, buszmegálló és apró hipszter
üzletek. Olyan, mint egy festmény, és képtelen vagyok türtőztetni
magamat, minden látványosságnál megállok, régi
fényképezőgépemmel mindent megörökítek.
Busz halad el, elmosódott suhanás, ecsetvonásként hasít a színek
között.
Klikk.
Két öltönyös férfi gyalogol a falra írt „KURVA KAPITALIZMUS”
felirat előtt.
Egyetlen sörösüveg a járdán, ócska gyorséttermi étel és egy részeg
férfi között.
 Klikk. Klikk. Klikk.
Amikor végre szemtől szembe kerülök a járda egyik oldalán álló
utcazenésszel, megállok az összetekert bankjegyekkel és aprópénzzel
teli nyitott gitártokja előtt, megértem, hogy a nagyapja miért
állította a hívők teljes bizonyosságával, hogy fel fogom ismerni.
Soha nem láttam hozzá hasonló embert.
Tény, hogy szép férfi. De nekem nem ettől feltűnő. Valósággal
ragyog.
A puszta jelenléte is hipnotikus. Mintha elszívná a levegőt
közvetlen környezetéből; lehetetlen nem ránézni. Malachyt mintha
egyenesen szívtiprásra teremtették volna. Minden, amit látni lehet
rajta - kopott farmernadrágja, piszkos csizmája, fehér inge,
évtizedekkel ezelőtt megrepedezett bőrdzsekije - mintha azt
üvöltené: ez az ember veszélyes, ezzel az emberrel csak a baj van.
Úgy néz ki, mint valami szívtipró a hetvenes évekből. Igazi ikon.
Terry Richardson-múzsa. Bruce Springsteen, mielőtt híres lett.
Hangja, mint a méz és melengető, finom fűszerek. Tudatom olyan
helyeire ringat, ahol sosem jártam még, bár a széptől messze van.
Nyers, füstös torokhang. Amikor valaki a vállamnak ütközik, hogy
közelebb juthasson hozzá, kizökkenek révületemből, és csak ekkor
tűnik fel, mit hallgatok.
A One. A U2 száma.
Nagyon különös egybeesés. Próbálom meggyőzni magamat, hogy
ez nem jelent semmit, igazán nincs ebben semmi furcsa. Hiszen
Írországban vagyunk és a U2 nemzeti kincs.
Szemét szorosan becsukva énekel. Mintha semmi és senki más
nem létezne, csak ő, és kezében a gitár. Melegség simít a bőrömön,
mintha hőhullám ért volna el, megborzongok a gyönyörűségtől.
Melengető érzés.
Mindig is azt gondoltam, hogy az utcazenészekben van valami
nagyon szomorú. Ahogy az emberek elmennek mellettük; hogy
tudomást sem vesznek a zenéjükről, művészetükről,
szenvedélyükről. De ez a srác… itt ő az, aki nem vesz tudomást a
környezetéről. Fordult a kocka. A tömeg a tenyeréből eszik. Minden
nő mintha édes varázslat hatása alatt lenne. Olyan Harry Styles-
szerű férfi, akit minden lány az ágyába akar rántani, az idősebb nők
pedig legszívesebben örökbe fogadnák. A férfiak türelmetlenek,
bosszúsak vagy féltékenyek rá. Látni ezt abból ahogy topognak,
órájukat nézik; feleségüket, barátnőjüket noszogatják, hogy
mozduljon végre el. A dalnak vége, Malachy Doherty résnyire nyitja
a szemét, és egyenesen engem néz, mintha tudná, hogy ott vagyok.
Mintha csukott szemhéján át figyelt volna engem, ahogy őt
bámulom. Zavarban vagyok - és valami okból úgy érzem, hogy
tennem kell valamit, bármit -, ezért egy bankjegyet dobok a
gitártokba, aztán odapillantok és rémülten döbbenek rá, hogy az 50
eurós bankjegy volt az, amit a nagyapja adott nekem. Körülöttem
mindenki elismerően mormog vagy fütyül. Azt hiszik, szándékos
volt. Arcomon érzem, hogy mélyen elpirulok. Malachy Doharty most
biztosan azt hiszi, le akarok feküdni vele.
Le akarok feküdni vele? Valószínűleg. De muszáj ezt neki tudnia?
A fenébe! Dehogy!
De túl késő visszavenni a pénzt; már nem tehetem meg, ha nem
akarom, hogy idiótának nézzenek. És ha választani kell az idióta és a
könnyen megfektethető minősítés közül, inkább az utóbbi legyek.
Vöröslő arccal hátrálok. Malachy előrehajol, megfogja a
csuklómat és maga felé húz. Mintha áramütés vagy kígyómarás ért
volna, forróság lüktet ereimben. Alig kapok levegőt.
A cipőmet bámulom, de ő lehajol és egyenesen az arcomba néz;
nagyon vagány, féloldalas mosollyal.
- Van valami kívánságod, jószerencsét hozó Rothschild bárónő? -
kérdi lassú, vontatott hangon.
Visszakaphatnám a pénzemet? Abból kell meghívnom téged pár
italra, hogy mesélj nekem az apámról, próbálom szavak nélkül
elmondani neki, de biztosra veszem, hogy a nézésem inkább kedves-
de-komoly-mentális-problémái-vannak jellegű.
 - Kívánságom? Hm… Most éppen semmi nem jut az eszembe -
mondom oldalra pillantva, a közönyöst játszva, de legszívesebben
ott helyben meghalnék.
A dolog jó oldala: már nem a halott apámra gondolok. Minden
rosszban van valami jó, satöbbi.
- A Copacabana! - javasolja valaki.
- A Cavan Girl! - kiált egy másik hang.
- Dick in a Box!
Malachy körülnéz és nevet. Abban a pillanatban, hogy már nem
néz rám, a melegség hirtelen elmúlik rólam. Mégis, gyöngyöző
nevetése olyan, mintha langyos viasz csöpögne a gyomromba.
Felegyenesedik.
- Ki az az igazi tirpák, aki ezt javasolta?
Zöld sapkás, narancsszínű tweet zakós férfi jelentkezik.
- Nem tirpák. Angol - feleli kaján mosollyal.
- Jézus, az sokkal rosszabb - jelenti ki Malachy rezzenéstelen
arccal, mire harsány össznépi nevetés a válasz.
Kihasználom a lehetőséget és visszafegyelmezem a pulzusomat a
normális ritmusba. Mosolyogva. Haha, tényleg jó poén.
Malachy elegáns mozdulattal visszaáll a helyére, megigazítja
gitárszíját a vállán. Vékony, de izmos teste van; mint aki nem az
edzőteremben, hanem mezei munkával erősít. A gitár fejével
egyenesen rám mutat, és mindenki felém fordul, látni akarnak.
- Nem vagyok oda az olyan lányokért, akik nem tudják, mit
akarnak - mondja sötét szemöldökét felvonva. - De valahogy úgy
érzem, azért vagy itt, hogy változtass ezen.
Játszani kezd, és én, talán azért, mert kicsinek, sérülékenynek és
megtörtnek érzem magam, megengedem sóvárgó énemnek, hogy a
hangjára vágyjak; behunyom a szemem és átengedem magam a
zenének. Sejtem, hogy ez eredeti dal, mert nem ismerem a szövegét.
Túl jó ahhoz, hogy ne legyen sláger. Teljesen másképpen énekli,
mint az előbb a One-1. Mintha minden egyes szó a húsába vágna.
Seb, heg, égető forró.

Gyengeség, vágy, bűn, gyűlölet,

Lángra lobbantanám lelkedet,
Szép romlott lányok és megtört rosszfiúk közt találsz majd
Meríts jégbe, nyomd el a fehér zajt
Szeretni akarlak, a világot látni a te szemeddel,
De nagyon, nagyon, nagyon félek, hogy nem is létezel.
Mert akkor kiderül, hogy az én mesémben nincs is Szépség,
Csak szomorú, magányos Szörnyeteg.

Ez a srác úgy hat rám, hogy nem érint meg, és úgy érint meg, hogy
egy ujjal sem ér hozzám. A nagyapjának igaza volt. Tényleg nehéz
eset.
Mindenki olyan csendben van, hogy kezdek kételkedni, valóság-e
ez a pillanat. Abbahagyom az enyhe ringatózást, kinyitom a
szememet. Nagy meglepetéssel látom, hogy az egész utca őt nézi.
Pincérnők állnak éttermek és kávéházak küszöbén, a hangját
csodálják.
És Malachy? Ő engem néz.
Előkapom a fényképezőgépemet és lefényképezem, ahogy énekel.
Amikor a dal végére ér, enyhén meghajol, várja, hogy elhallgasson
a taps, az éltető kiáltás. Olyan homlokráncoló mosollyal néz rám,
amivel azt mondja, hogy ágyba bújna velem, ami ostobaság, mert
tizennyolc éves vagyok és nem az a fajta.
Egész eddigi életemben egy emberrel feküdtem le: Taylor
Kirshnerrel, nem sokkal az érettségi előtt, mert egy ideig jártunk
egymással és egyikünk sem akart a fura szüzesség terhével
egyetemre menni.
De elhiszem, amit Malachy mond. Együtt leszünk az ágyban.
 Hiszek neki, mert ő az a férfi. Olyan, amilyen apám lehetett.
Teljesen hibbant, tájfun-lelkű romlott Rómeó, aki összetöri az
ágyadat, a szívedet és a határozott szándékaidat is, ha hagyod.
Nem rossz szándékkal, nem. És nem azért, mert akarja.
Egyszerűen nem bír magával. Mindent tönkretesz, ami az útjába
kerül. Ez a meg nem értett, gyönyörű, intelligens fiú, akit olyan
tehetség terhe nyom, amit sosem kért, mégis elfogadta. Tehetsége,
sármja, szépsége fegyver és éppen rám irányul.
Nézem, ahogy összeszedi a pénzt a gitártokból és zsebébe tömi. A
körülállók köre gyérül és végül majdnem mindenki továbbmegy. Két
kamasz lány közeledik hozzá, zavarukban hajukat fülük mögé tűrik.
Szégyentelenül flörtöl velük; időnként rám pillant, mert látni akarja,
hogy még ott vagyok-e.
Csak az apám miatt vagyok itt, tisztáznám. Amint a lányokkal
befejezi, megmondom neki.
Malachynek nem okoz gondot, hogy várakoztasson, ezért semmi
bűntudatom nincs, amikor előveszem a fényképezőgépemet és
lefotózom a pillanatot, amikor a gitártokot vállára veszi és az egyik
lányt laza kézcsókkal jutalmazza.
- Nagyon kedves, köszönöm az ajánlatot, de tudod, az a helyzet,
hogy megígértem ennek a bőkezű, bár tapadós nőszemélynek, hogy
meghívhat egy pohár sörre.
Leengedem a fényképezőgépemet, homlokomat ráncolva, kérdőn
nézek rá. Széles mosollyal válaszol, a lányok elrebbennek tőle és
kuncogva, izgatottan, egymás hátát paskolva elindulnak a
buszmegálló felé.
- Azt hiszem, mindent összevetve nyugodtan meghívhatnád ezt a
bőkezű, bár tapadós nőszemélyt egy pohár sörre - jegyzem meg,
miközben fényképezőgépemet visszateszem hátizsákomba és
fejemre húzom a kapucnimat.
- Csak akkor, ha küld nekem abból a fényképből - mondja a
hátizsákom felé biccentve, lassú mosollyal.
 - Mi célból?
A gitár pántját fogja, és elindul felém. Amikor megáll előttem,
olyan közel van, hogy érezzük egymás leheletét.
- Azért, hogy megtudjam a címét.
- Na, és ki a tapadós? - kérdezem, kezemet karba fonva.
- Én. - Nagyon mosolyog. Mintha elbűvölő szemén át a világot
mályvaszínben látná. - Kétségtelenül én. Amerikai vagy?
Bólintok. Figyel.
Liláskék a szeme, mint a nagyapjáé. De valahogy más. Tisztább;
és olyan mély, hogyha nem vigyázol, magába szippant.
Megfordulok és elindulok. Tudom, hogy követni fog. És valóban
elindul utánam.
- Mi legyen? - kérdi, kezét zsebre téve.
- Beülhetünk valahova?
Mintha meg sem hallottam volna a kérdését. Körülnézek. Jót
tenne egy ital, és azt hiszem, ennék is valamit. Ha jól sejtem,
minden normális srácnak száz-egynéhány kérdése lenne arról, hogy
mit akarok tőle, de Mal mintha a normalitás spektrumnak a
közelében sem járna. Az ellenkező irányba biccent, megfordulunk.
Most én követem őt.
Fordult a kocka. Ez az utcazenész ebben egészen jó.
- Van neved? - kérdi.
Sikerült tartanom vele a lépést. Bár nem könnyű.
- Aurora.
-Aurora! Aurora hercegnő! Honnan?
- New Jersey-ből.
- Princessa Aurora d’New Jersey.
Zavarban vagyok. Micsoda udvarlás!
- Hát persze hogy New Jersey! Híres az ottani húsáru, az
aranysármány és Jon Bon Jovi, bár ez utóbbit nem róvom fel neked.
 - Ó! mily rendkívüli figyelmesség!
- Mit mondhatnék? Jótét lélek vagyok. Megjegyzem, mindent,
amit New Jersey-ről tudok, annak a Jersey Shore című valóságshow
a forrása. Anyám azért az alakért rajong, akinek annyi zselé van a
haján, hogy egy medencét meg lehetne tölteni vele.
- Pauly D. - bólintok mosolyogva.
Hirtelen nagyon melegem lett. Le kell vetnem a katonai
dzsekimet. Talán még a kapucnis felsőmet is. Le kell hámozni
magamról a több réteg ruhát.
- Ő az. - Ujjaival csettint. - Bár egészen biztos vagyok abban,
hogyha te és a családod egyáltalán nem olyanok vagytok, mint ez az
alak és a többi lökött társa.
Hüvelykujjam körmének oldalát rágcsálom.
- Ami azt illeti, anyám ennek a típusnak a királynője lehetne.
Huszonöt százalék barnítókrém, huszonöt százalék hajlakk, negyven
százalék szűk, műszálas ruha és hajfesték. Szuper gyúlékony.
- Hol a maradék tíz százalék? - kérdi nevetve, olyan nézéssel,
aminek jelentését nem tudom megfejteni.
- Matekból sem igazán jó - mondom, és szemem sem rebben.
Malachy fejét hátravetve harsányan nevet, olyan féktelenül, olyan
hangosan, hogy hasamban vibrál a hangja. Otthon, Amerikában egy
ilyen fiú kihasználná valahogy a megjelenését; színész lenne,
modell, közösségimédia-személyiség, vagy valami ilyesmi. Anyám
rögtön szívinfarktust kapna, ha meghallaná Malachy nevetését.
Egész arca nevet, nevetése kifejezetten vonzza a ráncokat. Minden
arcizma, bőrének teljes felülete megfeszül.
- Mal vagyok - mutatkozik be.
Mivel éppen gyalogolunk, és menet közben nem tud kezet rázni
velem, vállával gyengéden meglöki a vállamat; a mozdulattól lejjebb
csúszik a kapucnim, jobban kilátszik az arcom.
- Na és te? Ledöntesz valami ír sztereotípiát? - kérdezem.
 Mal hirtelen irányt vált, befordul a sarkon. Követem.
- Attól tartok, nem. Katolikus vagyok, anyuci pici fia, és inkább
hivatásos alkoholista. A nagyapám… illetve a szó szokványos
értelmében nem is a nagyapám, Doherty atya katolikus pap. Anyám
apja, Doherty atya öccse nagyon fiatalon halt meg, ezért úgy
gondoskodott anyámról, mintha a saját gyermeke lett volna. Szóval
Doherty atya, a nagybátyám tanított meg ragut főzni, és a mai napig
ez az egyetlen étel, amit el tudok készíteni. Egy farmon élek,
rengeteg két- és négylábú birkával; mindegyik seggfej. A testesebb
barna sört jobban szeretem, mint a világosat, inkább misszionárius
módra kufircolok, mint kutyapózban, úgy hiszem, George Best
egészen jó volt, és szerintem a barnamártás a rákon kívül mindent
nyavalyát gyógyít, többek között a másnaposságot, gyomorrontást,
és valószínűleg a hepatitis C-t is, hogy csak néhányat említsek.
- Ó… Úgy tűnik, származási helyeink hihetetlenül pontos
megtestesülései vagyunk.
Orrkarikámat forgatom, körbesiklik az ékszer a lyukban. Akkor
csinálom ezt, amikor ideges vagyok. Lefoglalom vele a kezemet.
- Sztereotípiák azért léteznek, mert van bennük valami igazság. -
Megáll, megfordul, megpaskolja egy rossz fog színű öreg Ford
tetejét. - Gyere! Dolgunk van. El kell mennünk pár helyre, meg kell
néznünk pár dolgot, és attól tartok, neked kell vezetned.
- Tessék?
- Nem láttál rendes romantikus filmeket, felséges Aurora d’New
Jersey hercegnő? A filmtörténet legjobb nagy találkozásaiban a nő
viszi autóval valahová a férfit. Lásd: Harry és Sally, Ének az esőben,
Thelma és Louise…
- Az utóbbi nem esik a nagy találkozások kategóriába. És Geena
Davis nem férfi.
Képtelen vagyok türtőztetni magamat, felnevetek. Hogyan
merészel engem felolvasztani, amikor még nem állok készen rá?
 - Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. - Kulcscsomót dob
felém, önkéntelenül elkapom. - A hintója előállt, Madame
Szemantika.
Ez a srác okos, szellemes, elbűvölő. A legrosszabb típusú
szívtipró… Nem elég könyörületes ahhoz, hogy seggfej-viselkedéssel
tudassa áldozatával, hogy tényleg seggfej. Fogadni mernék, hogy
mindenhol, amerre jár, vérző, megtört szíveket hagy maga után…
Mint Jancsi és Juliska, akik kenyérmorzsát hintettek el a sűrű erdő
sötét ösvényén, hogy hazataláljanak. Én azonban tudom, hogy az út,
amin el akar indulni velem, hova vezet: a kárhozatba.
- Várj! Mielőtt elindulnánk, kérnem kell valamit.
Felemelem a kezemet. A legjobb, ha az elején tisztázzuk, mik az
elvárásaink.
- Rendben.
Kinyitja az utasoldali ajtót, laza mozdulattal belül.
Még a járdán állok, amikor becsukja az ajtót. Lehúzza az ablakot,
bal kezét az ajtókereten pihenteti, jobbjával felteszi repülős
napszemüvegét.
- Jössz? - kérdezi.
- Nem kérdezed meg, mit akarok kérni, mielőtt beengedsz a
kocsidba?
Feljebb csúsztatja napszemüvegét, és olyan széles mosollyal néz
rám, hogy az egész világegyetem beleférne.
- Mi értelme lenne? Úgyis megadom. Kérj bármit! Pénzt, csókot,
egy kis kufircolást, vesét, májat. Jézusom, remélem nem a májamat
akarod. Sajnálatos módon az enyém eléggé megviselt. Gyere,
Aurora!
- Rory.
- Rory - helyesbít, és szabályos felső fogsorát végighúzza alsó
ajkán. - Ez sokkal találóbb. Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy
hercegnő.
 Szemöldököm ráncba húzódik. Nem tudom miért bosszant ez a
kijelentés. Pedig igaza van. Egyáltalán nem úgy nézek ki, mint a
hercegnő, amilyennek anyám akart engem. A legjobb barátnőm,
Summer azt mondja, olyan vagyok, mint egy öngyilkosságra
hajlamos, örökké búskomor kobold.
- Olyan vagy, mint a szép mostohanővér a Disney-filmben. A
szegény elnyomott lány, aki a végén meghódítja a herceget. Aki nem
beleszületett nemesi címébe, hanem kiérdemelte a rangját -
magyarázza.
Érzem, hogy mélyen elpirulok; valahogy egészen ironikusnak
találom a helyzetet. Hiszen én is csak alig egy órája tudtam meg,
hogy van mostoha nővérem.
- De hiszen elpirultál - jegyzi meg, és az ablak mögött elismerőn
felemeli ökölbe szorított kezét. - Nincs minden veszve. Van még
esélyem.
- Ami azt illeti, semmi esélyed - öntök jeges vizet forró
lelkesedésére. Ettől még harsányabban nevet, mert már tudja. Az
alávaló alak pontosan tudja, hogy kezd megnyerni engem magának.
- Nem akarok egyéjszakás valamit veled.
- Ó, persze hogy nem - fejezi ki egyetértését lazán.
Egy szavamat sem hiszi.
- Komolyan mondom - figyelmeztetem. - Csak a holttestemen át.
Nagyot nevet, az ajtót csapkodja.
- Gyorsan, gyorsan, hercegnő! Siess!
Mal a maga sajátos módján magyarázza az utat, merre kell
elhagyni Dublin városát. („Fordulj balra. A másik balra. Mindegy, az
eredeti balra.”) És bár rettenetesen féltem az út bal oldalán hajtani,
és nem volt nemzetközi jogosítványom, mégis a kormány mögé
ültem.
Talán a helyszín vette ki belőlem az észszerű logikát. Talán maga
Mal. Csak annyit tudok, hogy tizennyolc éves vagyok, félárva,
néhány napja temették el az apámat, akit nem ismertem. Úgy érzem
magam, mintha a levegőben lógnék, mintha marionettbáb lennék.
Ég és föld között. Semmit nem veszíthetek, semmit nem nyerhetek.
Begurulunk egy kis faluba, zöld hegyek közé, Dublintől egy
kőhajításnyira. Fehérre meszelt deszkára írt falunév fogad. Tolka.
Wicklow megye. Jobbra folyó, fölötte régi kőhíd ível, a település
bejáratánál élénk vörösre festett ajtajú régi házak állnak. Nem is
igazi település, inkább csak egy főutca, körülötte szétszórtan álló
épületek, mint a kopasz fejen maradt néhány hajszál. Végighajtunk
a főutcán, elhaladunk egy élénkkék ház mellett, a templom előtt, és
néhány kocsma mellett is. A kis mozinál Mal elmondja, hogy régi
ülések vannak, és az üzemeltető még hagyományos filmtekercseket
használ.
Kanyarog az út, dombra fel, dombról le. Furcsa nyugalmat, belső
békét érzek, amikor Mal utasítása szerint leparkolom a kocsit
néhány házzal a Vadkan fejéhez címzett kocsma előtt.
Amikor kiszállunk, egy kicsit megállok és előveszem a
fényképezőgépemet. A kocsma épülete vakító fehér, zöldre festett
ablakaiban több cserép sárga körömvirág és kék búzavirág virít. Az
ajtó mellett zászlórúdon az ír lobogó. Mintha valami népmese
játszódott volna itt, amit apám egy másik életben mesélhetett volna
nekem.
- Mi tart vissza, Rory? - kérdi Mal. Jó pár lépéssel előttem jár már,
megindult a kocsma felé. Visszafordulva azt látja, hogy fél térdre
ereszkedve hunyorgok, és az objektívet közvetlenül felé fordítom.
- Szeresd a kamerát, szépségem! - mondom rekedtes, öreges
hangon, és arra számítok, hogy azt mondja, hagyjam abba.
Mal azonban elmosolyodik, úgy tesz, mintha fellebbent szoknyát
simítana le maga előtt, és Marilyn Monroe-csókot dob felém. Csakis
sugárzó férfiassága miatt sikerült a kép száz százalékban humorosra
és nulla százalékban nőiesre.
Klikk. Klikk. Klikk.
Felállók, odamegyek hozzá. Karját nyújtja. Elfogadom. Hulla
fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki.
 - Itt élsz? - mutatok körbe. - Ebben a faluban?
- Ott, a domb tövében - mondja, azzal kisimít néhány tincset az
arcomból, ujjait hajamba bújtatja. Gerincem váratlan örömmel
bizsereg.
Mosolyog, mert észreveszi.
- A seggfej birkákkal. Már említettem őket. Hamarosan találkozol
velük.
- Holnap indul a gépem - mondom, torkomat
köszörülve. Mindenféle érzelemre összeszorul. - És?
- Nem maradhatok sokáig.
Csodálkozás és vidámság van a szemében, ahogy rám néz. Azt
hiszem, talán ez az első alkalom, hogy tulajdonképpen nemet
mondott neki valaki. Aztán megteszi a lehetetlent. Hüvelykujját
végighúzza az anyajegyemen. Tágra nyílt szemmel nézi.
- Hogyan történt? - kérdi alig hallható, egyre halkuló hangon.
Olyan melegem lett, hogy szinte érzem a bőrömet csapkodó
napsugarakat, bár hideg és szürke az idő.
- Nem történt. Így születtem.
- Igazán?
Hüvelykujja halántékomról a számra csusszan. Valami idétlen
történetre számított? Szörnyű autóbaleset vagy ilyesmi?
Elhúzódom.
- Szóval nem maradhatok. Szállodai szobám van Dublinban.
- Visszaviszlek, hogy kijelentkezhess - mondja, a furcsa transzból
kizökkenve. - Ma éjjel velem maradsz.
- Nem fekszem le veled. Emlékszel, mit mondtam? Csak a
holttestemen át.
Két tenyere közé fogja arcomat. Érdes, magabiztos. Művészkéz.
Szívem mennydörgésrobajjal dobog és hirtelen teljesen új érzés fog
el: sajnálom anyámat. Már értem, miért feküdt le apámmal. Nem
minden Casanova nyálas és sikamlós. Mal biztosan nem.
 - Ne hagyd, hogy az érzéseid a tények útjába álljanak!
- Ezt hogy érted? - kérdem elkomorulva.
- Attól, hogy nem tetszik neked a gondolat, hogy együtt hálunk ma
éjszaka, még meg fog történni. - Hüvelykujjával végigsimítja
ajkamat. - És az, hogy csak most találkoztunk, nem jelenti azt, hogy
idegenek lennénk egymásnak. Idegennek érezzük egymást? - kérdi,
és hirtelen mozdulattal magához ránt.
Nem. Nem, egyáltalán nem érzem idegennek. Mintha mindig is
együtt lettünk volna, mintha egyetlen pillanatra sem váltunk volna
el egymástól. Mintha lényének egy darabját születésem óta
magamban hordoznám, és most, hogy itt van, összeillesztgetjük ezt
a darabot a többivel, mintha kirakóst fejeznénk be.
Feszengve állok, de egy szót sem szólok.
- Bizony. És ezzel éppen el akarod cseszni a tökéletes nagy
találkozásunkat. Geena Davis forog a sírjában.
- Geena Davis nem forog a sírjában, mert életben van, Mal!
- Gyere, Madame Szemantika! Hadd etesselek meg!

Három marhahússzelettel és egy húsos pitével később Mal felém

mutat félig kiivott Guinness-poharával. Ez a negyedik. Az én
kezemben még az első vodka-zéró-Cola van.
- Kérni akartál tőlem valamit - mondja egyik szemét behunyva,
mintha fegyver irányzékával célozna rám, és felső ajkáról lenyalja a
Guinness fehér habját.
- Tessék.
- A nagyapád tanácsára mentem a Drury Streetre. Tudta, hogy
Glen O’Connell lánya vagyok. Azt mondta, te többet tudsz róla.
Óvatosan nézem az arcát.
 Megfogja a kezemet, megfordítja, mutatóujjával követi a
vonalakat. Tarkómon feláll minden apró piheszál.
- Kölyökkoromban minden vasárnap ott voltam nagyapa
templomában. Glen a templom mögött lakott. Megengedte, hogy
hallgassam a lemezeit. Amikor dalokat kezdtem írni, megtanított
pár akkordot és mondatot összefűzni. Megtanította, hogyan kell
kiöntenem a lelkemet egy kottalapra. És vért izzadni, hogy pontosan
fejezzem ki magam. Szóval, igen, elég jól ismertük egymást. Annyira
jól, hogy nyomatékosan figyelmeztetnie kellett: ha egy ujjal is
hozzáérek a lányához, megöl.
Hogy…
- A másikhoz. - Fejét ingatja, felnevet, amikor meglátja, hogyan
nézek magam elé. - Nem hozzád. Az ég szerelmére, Glen, mindent az
égvilágon megadott volna, ha itt találkozhatott volna veled. Ha az
megtörténik, fogadok, egy egész hadsereget felbérelt volna erényed
védelmezésére.
- Tőled?
- És egész Európa összes férfijától - mondja kissé önelégült
mosollyal.
A maga furcsa módján így akarja Mal tudatni velem, hogy szépnek
tart?
- Nagyapám miért nem Glen lányához, Kathleenhez küldött
téged? Ebben az utcában lakik.
Kiissza a sörét.
Kathleen.
A nővérem neve Kathleen.
Ekkor leesik a tantusz és rájön, hogy nem tudtam a nővérem
nevét.
- De azt tudtad, hogy van egy nővéred, ugye?
Lassan bólintok.
 - Anyám nem volt hajlandó elárulni a nevét. Azt mondta, nem
számít, hogy hívják, mert itt senki sem igazán akar megismerni
engem. Hogyhogy az egész falu egy dublini templomba jár, ha mind
itt éltek? Ez egy kicsit furcsa nekem.
Szívószálammal körözök a pohárban.
Mal hátradől.
- Nem az egész falu, csak mi. Anyám hétvégenként a Lidl-ben
dolgozik, ezért Kathleen anyja vitt be bennünket a vasárnapi misére,
hogy így támogassuk nagyapám dublini hakniját. Szóval Kathleen
anyja gyakorlatilag a babysitterem volt. Mise után többnyire
nagyapával mentem haza, de néha, amikor Kathleen az apjához,
Glenhez ment, vele maradtam.
- Milyen apja volt Kathleennek?
- Jó - feleli, aztán elkomorul és helyesbít. - De neked nem lett
volna jó.
- Kathleen mennyi idős? - kérdem, tudomást sem véve
igyekezetéről, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen.
- Velem egykorú. - Mal úgy tanulmányozza a kezemet, mintha az a
világ legérdekesebb képződménye lenne. - Huszonkettő.
- Biztosan jól ismered.
- Együtt nőttünk fel. - Poharát a ragadós faasztalra koccintja. -
Nem is tudom, miért hozzám küldött nagyapa és nem hozzá?
- Azt mondta, a nővéremnek problémái vannak és senkivel nem
akar találkozni.
- Ostobaság. Kathleen olyan társasági lény, mint a pingvinek.
Micsoda furcsa kijelentés. Próbálok nem mosolyogni a
szóhasználatán. Mindenben annyira… más.
- Milyen a nővérem?
Úgy érzem magamat, mintha FBI-ügynök lennék, de nehéz
türtőztetnem magamat, amikor mindent meg akarok tudni az
apámról. És a nővéremről. Ráadásul ha tovább tudok beszélni, nem
kell a csendben megvizsgálnom, hogy van-e egy árnyalatnyi irigység
a hangomban. Kathleen évekig apámmal lehetett, vele nőhetett fel.
És végig Mal mellett volt.
- Kedves. Szép. Szentéletű. Majd meglátod. Menjünk el hozzá!
Biztosan nagyon sok fotója van apádról.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
- De én igen. Nem fogsz innen üres kézzel távozni. Menjünk!
Kézen fog, talpra ránt. Néhány bankjegyet csap az asztalra, és meg
sem próbálom kifizetni a részemet, mert a szállodai költség miatt
már így is nagyon mínuszos vagyok ezzel az utazással.
Mal a kezemet markolva úgy száguld a fő utcán, mintha puskából
lőtték volna ki. Elered az eső, fejemet behúzva próbálom kerülni a
zuhét. Felnevet. Hangját elnyomja a mennydörgés robaja.
- El sem tudom hinni, hogy nyáron esik. Mintha a telet hoztad
volna el ide, Rory.
Különös, de mivel az eső miatt szorosan egymás mellett megyünk,
egyáltalán nem bánom.
- Miért nem kocsival megyünk?
- Mert az ő házánál parkoltunk. Ráadásul ha nyomorultul elázva
lát, megszán minket.
- Mintha azt mondtad volna, hogy szentéletű. Ez nem azt jelenti
egyben, hogy könyörületes?
- A szentéletűeknek is megvannak a maguk korlátai, különösen
mivel három hónapja egyfolytában kerülöm a társaságát - hördül
fel.
- Mal! - kiáltom, de ő ettől még harsányabban nevet.
Megérkezünk a fehér téglás, fekete spalettás Viktória korabeli
házhoz. Mal dörömböl az ajtón és kezét végighúzza esővíztől
csöpögő haján, ami ezer irányba áll, és amitől még bosszantóbban
gyönyörű. Eltelik néhány pillanat, mire kinyílik az ajtó és
megjelenik a nővérem, aki úgy néz ki, mintha az én kissé teltebb,
kevésbé ingerlékeny változatom lenne. Haja élénkvörös, néhány
árnyalattal világosabb az én világos narancsvörös eredeti
hajszínemnél, de nagy zöld szeme, csontos orra, lefelé biggyedő
szája ugyanolyan, mint az enyém. Szeplős, mint én, és felső ajkánál
ugyanolyan anyajegy van, mint rajtam.
Hasonlóságunk azonban a külső jegyeknél kimerül. Egyenes
szabású kék ruhát visel, felette szolid fehér kardigánt. Harisnyája
makulátlan fehér, mint a csontok. Vászoncipőmben, kapucnis
felsőmben feszengve állok, kezemet zsebre teszem, nehogy orromat
vakargassam.
- Mal - kiált fel Kathleen, amikor meglátja. Hirtelen mozdulattal
átöleli a nyakát, fejét vállára hajtja. - Mit keresel itt? Szentséges ég!
Hiszen bőrig áztál!
- Kath, szeretnék bemutatni neked valakit. Barátnőm,
Aurora. New Jersey-ből érkezett - mondja széles, kaján mosollyal és
úgy mutat rám, mintha ajándék lennék valami show-műsorban.
Még a küszöbön állunk, eső veri az arcunkat. Ez sem akadály
azonban Kathleennek; mély levegőt vesz, szeme tágra nyílik, amikor
végigmér. Mal nagyon el van foglalva éppen, bakancsáról próbálja
lerugdalni a vizet és úgy rázza a fejét, mint az ázott kutya; így fel
sem fogja, milyen helyzetet teremtett.
- Mindig is azt mondtad, hogy szeretnél találkozni vele, ő pedig
azt mondta nekem, hogy egyetlen fényképe sincs Glenről.
Dublinban futottam össze vele, és úgy gondoltam, éppen ideje a
családegyesítésnek. Később ráérsz megköszönni.
Kacsint, vállával enyhén meglöki Kathleen vállát. Ökölbe szorított
keze zsebre téve.
Anyának egy dologban biztosan igaza volt. A férfiakban annyi az
érzelmi intelligencia, mint a vályogtéglában.
Pislogok Kath nővéremre és nem vagyok hajlandó figyelembe
venni azt a tényt és ellentmondást, hogy Doherty atya szerint
senkivel sem akar találkozni, Mal pedig az imént kijelentette, hogy
nagyon szeretett volna megismerni. A két állítás közül csak az egyik
lehet igaz és sejtésem van, hogy melyik az.
 Kathleen végignéz rajtam, valósággal mustrál és felmér - nem
mintha felrónám ezt neki, hiszen derült égből robbantunk rá -, és
rögtön elfog a bűntudat, hogy Doherty atya intelme ellenére
idejöttem. Fejét ingatja, kizökken a szemlélő csodálkozásból, azzal
átölel, nyakam köré fonja karját és kilép az esőbe. Hátrahőkölök egy
pillanatra, de viszonzom az ölelést.
- Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem! - Csontjaimat ropogtatja,
olyan erősen ölel.
Belesimulok az ölelésébe, és sírva nevetek.
Igazi érzelgős szirupos szenvelgés minősített esete ez, de nem
mindennap ismerkedik meg az ember a féltestvérével.
- Hiszen bőrig áztatok! Gyertek! Főzzek teát?
Elenged, de megfogja a kezemet és bevezet minket a házba. Ott a
mosdóba siet és két meleg fürdőlepedővel tér vissza. Hálásan
beburkolózunk.
- Tea! - kiált fel Mal, mintha soha életében nem hallott volna jobb
ötletet. - A bűvös szó. Rory, tudtad, hogy Kath igazi mestere a
teakészítésnek? Az egész megyében ő a legjobb. Nem viccelek.
Kath mellkason taszítja Malt, és a konyha felé menet úgy nevet,
mint az iskolás lányok. Kis folyosón haladunk, fogasokon kabátok és
sálak lógnak. Minden kicsi, tiszta és barátságos. A házon a hetvenes
évek stílusjegyei látszanak. Zöld tapéta, barna bútorok, sárgás
fények. Meghittség árad belőle. Teljesen belakták a helyet; nem csak
egy bútorozott tér, mint anya háza New Jersey-ben.
- Illetve nem a megyében, hanem az országban - helyesbít Mal.
Kathleen megpaskolja Mal vállát és birtoklón rajta tartja a kezét.
Mal felsóhajt, mintha kötelesség lenne, elkapja Kath csuklóját, és
egyetlen gyors mozdulattal megforgatja, a falhoz perdíti. Megállok,
nézem, ahogy kibontakozik a jelenet. Mal úgy fogja Kathleent, mint
gazda a borjút; erősen, szenvedély nélkül, de Kath erősen zihál.
Szeme félig lecsukva; szinte árad róluk a kéj vágy, kihívóan nézi,
hogy Mal lépjen, mozduljon végre. Aztán felsóhajt, összerezzen
attól, hogy ennyire nem tud uralkodni magán és nagyon
elvörösödik. Mal úgy néz le rá, mint megrágcsált játékra. Az
ismerős, régi játékra, ami túl sok emléket ébreszt ahhoz, hogy
eldobják, de senki nem akar már játszani vele.
- Milyen az iskola, Kiki? - kérdi, és mintha szomorú vágyódást
éreznék hangjában. Mintha nem igazán szeretné Kathleen
társaságában tölteni az időt, csak addig marad vele, amíg muszáj.
Akkor miért csinálja?
Pontosan tudja, mit tesz vele, és ez nem tetszik nekem, mert
látom, mennyire árad belőle a kontroll. Kath beleragadt a
pillanatba, de Mal a megfigyelő, a kapu őrzője, valami ostoba
álomban tartja, és Kath nem érheti el a kulcsot.
- Nagyon jó - feleli Kath. - Én… én próbáltalak párszor hívni.
Vasárnap mise után becsengettem hozzátok. Anyád azt mondta,
nem érsz rá.
- Igazat mondott.
- Úgy tűnik, Aurorának mégis ráérsz - mondja, és megint mélyen
elpirul.
Nincs semmi rosszindulat a hangjában. Csak kétségbeesés.
Nem is tudom, kit pártoljak; a fiút, akit szeret, aki segíteni próbál
nekem, vagy a fél-nővéremet, aki e miatt a fiú miatt esik szét.
- A Rory nevet szereti - mondja Mal, azzal kisimít egy hajtincset
Kathleen arcából, és füle mögé igazgatja.
Legszívesebben tökön rúgnám Kath nevében, az én nevemben
meg térden.
- Bocsáss meg, Rory - néz rám ideges mosollyal, aztán gyorsan
visszanéz Malre, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban
eltűnhet. - Hiányoztál.
Kath hiányolta Malt.
Kath szereti Malt.
 Nem tehetem ezt Kathleennel. Nem csókolhatom meg Malt, nem
fekhetek le vele, nem tehetek vele semmit, amit szeretnék. Mert én
elmegyek és ő itt marad. Mert kedves lánynak tűnik, és ha nem
lenne kedves, akkor is a nővérem.
Lábujjhegyen haladok a konyha felé, nem akarom kimutatni, hogy
látszólag barátságos beszélgetésüktől valami tégláról téglára omlik
össze bennem.
- Maradj itt! - csattan Mal hangja a hátam mögül. Már egyáltalán
nem tűnik kedvesnek.
Megtorpanok, de nem fordulok meg. Kathleen biztosan okozott
neki némi nehézséget; meg akarom mutatni neki, hogy nem jelentek
rá fenyegetést.
- Ti ketten… - szólalok meg.
- Semmi - tisztázza Mal. - Csak barátok vagyunk, ugye, Kathleen?
Kathleen köhécsel, lesimítja a ruháját. Megsajnálom. Szegély
Kath!
- Persze.
Micsoda seggfej! A következő pillanatban Mal már mellettem van,
tenyerét derekamra csúsztatja. A konyhába kísér, Kathleent
hátrahagyva. Megfordulok, ránézek, de Kath fáradt mosollyal néz
vissza rám és int, hogy menjünk csak.
- Csak megyek, megmosom az arcomat - hebegi. - Talán
lekapcsolom a fűtést. Egy kicsit le kell hűtenem magamat.
Leülök az ebédlőasztalhoz, mohó tekintettel nézem a falon lógó
családi képeket. De egyik képen sem látok senkit, aki Glen lehetne.
Csak Kathleen és az anyja, Kathleen és a család kutyái, a kis
Kathleen arcon csókolja a kis Malt, aki rémülten és mélységes
undorral fogadja ezt a gesztust, mint az olyan fiatal fiúk. A tipegő
kisgyerek Mal láttán is édes izgalom remeg gyomromban. Mi baj
van velem?
Úgy tűnik, minden. Mal pont olyan, mint az apád volt.
 Mostohanővérem teát és teasüteményt szolgál fel nekünk és
beszélgetni próbál. Elmondja nekem, hogy állatorvosi egyetemre jár
és Mal őt fogja felvenni, amikor átveszi majd a családi gazdaságot.
- Ami azt illeti, éppen Mal volt az, aki azt mondta, hogy
állatorvosnak kéne tanulnom. Emlékszel, Mal? Akkor, amikor
megpróbáltam megmenteni azt a galambot. Ha jól emlékszem, azon
a karácsonyon volt, amikor tizenegy évesek lettünk.
Mal csak engem néz.
- Aha. Biztosan így volt.
Nem emlékszik. Kathleen lelkes mosolya nem lankad.
- Csak szerénykedik. Csak várd meg, amíg diplomát szerzek, Mal!
Rengeteg birkátok és tehenetek van. Csak foglalkozni kell velük.
Más gazdálkodóknak bérbe adni a területet rossz befektetés. Én
tudok segíteni a gazdaságban.
- Zenész vagyok. - Fél doboz tejet önt a teájába, csak csészéjébe
bámul, fel sem pillant. - Nem érdekel a gazdálkodás.
- De időnként a Boyle családnak szoktál segíteni.
Mal vállat von.
- Amikor segítségre van szükségük, igen. Csatornát is pucolok, ha
kell. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vízvezetékszerelő akarnék
lenni.
Majdnem az asztalra köpöm a korty teámat. Majdnem.
- Hogyan lennél te zenész, Mal? Nem akarsz énekes lenni és
senkinek nem adod el a dalaidat, akkor sem, ha ajánlatot kapsz? -
kérdi Kath. Szempillája rezeg, arca már mély rózsaszín.
Erről váltanak még egy-két mondatot, aztán Mal megszakítja
Kathleen kérdés- és érvözönét és azt mondja:
- Azért jöttünk, hátha fel tudnál idézni Rorynak néhány emléket
Glenről. Mivel nem igazán találkoztak. Ugye nem gond?
- Ó, persze, hogy nem gond. Mondtam volna magamtól, de nem
akartam ajtóstól rontani a házba. - Mosolyog, felém fordul. - Persze,
Rory. Szívesen. Mit szeretnél tudni?
- Hmm… - Térdemet paskolom az asztal alatt. - Milyen volt?
Szokott rólam beszélni?
Hiányoztam neki?
Szeretett engem?
- Ő volt a legjobb. Rory. Nagyon jó apa-lánya kapcsolat. Kegyetlen
humora és hatalmas zenei tehetsége volt. Ami azt illeti, egyetlen
embert ismerek, aki apámnál nagyobb tehetség: Mal. Apa mindig
McNuggetnek becézett engem, mert kicsi voltam és egy kicsit
tömzsi. Emlékszel, Mal? Nagyon sokáig nehezteltem rá emiatt.
Kath keze mozdul, megszorítja Mal vállát. Mal még mindig engem
néz. Kathleen nagyon szórakozottan beszél, de ezt annak tudom be,
hogy neheztel, amiért Mal velem jelent meg nála.
- Sok szeplője volt, mint nekünk? - kérdezem; kimondva még
idétlenebbnek hangzik a kérdés, mint gondolatban.
Mert sosem láttam az apámat. Soha. Anya azt mondta, hogy sötét
haja volt, világos szeme és tripla tokája. Egy költő veszett el ebben a
nőben.
- Nem, nem - Kathleen nevet. - Apánk arcbőre világos volt és
sima. Én ebben anyámra hasonlítok.
Azt hiszem, én is.
- Van fényképed róla? - kérdem, ujjaimmal az asztal alatt
matatva.
- Nem hiszem - feleli Kath, orrát vakargatva. - Nem találkoztál
vele?
Fejemet rázva tartom vissza a már torkomat is szorító könnyeket.
Talán hiba volt idejönni és megismerni a hátrahagyott igazi
családját.
- Kiki, biztosan van egy-két képed Glenről - néz rá Mal komoran.
Kathleen az ajkába harap.
 - Nagyon sajnálom. Anya pár hete nagytakarítást tartott és
mindent felvitt a padlásra. Azt hiszem, nála van a kulcs, de most
nincs itthon. Bárcsak tudtam volna, hogy jössz, Rory. Akkor
megkértem volna anyát, hogy hagyja a holmit idelent.
- Említett engem valaha? - kérdem teáscsészémbe nézve; nem
akarom a szánalmat látni az arcán, amikor válaszol.
Lefelé nézve, látásom perifériáján is feltűnik, hogy Kathleen
leteszi a teáscsészét, és felsóhajt. Szinte színpadiasan. Nem is
tudom, miért csinálom ezt magammal. Minden kérdés újabb szöget
ver önbecsülésem koporsójába.
- Ó, Rory, nagyon sajnálom!
Felemelem a csészét, ajkamhoz viszem. A perzselően forró
folyadék ösvényt éget nyelvemtől a torkomig, de szinte öntöm
magamba; érezni akarok valamit - akár fájdalmat is -, hogy
elvonjam a figyelmemet arról, ami a fejemben végbemegy. Mal
végül közbeavatkozik; lenyomja kezemet, a csésze az asztallapra ér.
- Biztosan említett itt-ott. Szeretett volna - feleli Kathleen.
Kétségbeesett próbálkozás. - Apa mindenkit szeretett, igaz, Mal?
Még azt az idétlen Jaredet is, aki vasárnap délutánonként hamisított
Burberry parfümöt árult az utcasarkon.
Mal nagyon furcsán néz rá, nem tudom kiolvasni az
arckifejezését. Aztán rám néz, úgy, hogy szinte meztelennek érzem
magam. Mintha a lelkembe látna, mintha késsel és villával
boncolna.
Aztán kizökken a merev nézésből, mocorog a széken.
- Elnézést hölgyek, a természet hív. Három gallon vizeletet kell
lecsorgatnom a csövön.
Feláll, a mosdó felé botorkál. Nem kérdezi merre van, hiszen
nagyon jól ismeri ezt a házat; talán vagy egy tucatszor lehetett itt.
Kathleennel hosszú történetük van, működik közöttük a kémia.
Örülnöm kéne, hogy Kathleen egy olyan pasi mellett köt ki, mint
Mal, ha egyáltalán sikerül megszelídítenie. Érdekes férfi; kedves és
vonzó.
De valahogy nem tudok örülni.
Amint Mal hallótávolságon kívülre kerül, fejemet rázva
mosolygok.
- Kiismerhetetlen, igaz?
Kathleen bájos mosolya lehervad. Az asztalon heverő retiküljéből
előveszi a szájfényt és alaposan bekeni vele vonallá feszített ajkait.
- Az, hogy milyen, vagy milyen nem, téged ne érdekeljen. Mal az
enyém.
Kedves hangja jegecesen hideg lett, éles pengeként siklik
torkomon.
- Tessék? - kérdezem döbbenten, fejemet hirtelen hátravetve.
Elkeni a szájfényt, felemeli teáscsészéjét - kisujját eltartja a
csészétől - és lassú kortyot iszik.
- Az a baj Malachyvel, hogy túl nagy szíve van és minden kóbor
jószágot megsajnál. Akármilyen mocskos, akármilyen veszett. -
Szemét összeszűkítve néz engem. - Akármilyen veszélyes.
Nézem, ahogy az arca undorral rándul, nézem a fintort, és
döbbenetemben tátva marad a szám.
Színlelt.
Ez az egész csak színlelés volt.
A nővérem nem kedves, nem félénk és nem zavart. Maga az
ördög.
Gyűlöl engem. Mindig is gyűlölt. Ezért akarta Doherty atya, hogy
tartsam magamat távol tőle. Ezért irányított inkább a jólelkű
unokájához. Kath színlel, ha Mal közelében van. Álarcot vesz
magára.
- Tudod, amikor apa megjött Párizsból, azt mondta, hogy szörnyű
hibát követett el, és mindenki megtudta, hogy teherbe ejtett egy
amerikai ribancot. Én azonban mindig is szerettem volna találkozni
az én kis féltestvéremmel. Egészen addig, amíg meg nem halt és
világossá nem vált, hogy a pénzére hajtasz. Nem akartam elhinni.
Tényleg nem akartam elhinni. Még az is megfordult a fejemben,
hogy írjak neked.
- Mégsem írtál. - Fogcsikorgatva állom tekintetét. - Milyen
kellemes álláspont azt mondani, hogy kapcsolatba akartál lépni
velem, de nem tetted.
Megint fázom. Azt akarom, hogy jöjjön vissza Mal és
személyiségének sugárzó melegével töltse meg a helyiséget újra.
Kath gúnyos mosollyal néz.
- Érdekes itt látni téged rögtön azután, hogy holtan esett össze.
Orrcimpám remeg, szívem erősen dobog. Akármire próbál
célozni, teljes baromság és nagyon messze van az igazságtól.
- Nem a pénzéért vagyok itt - mordulok rá, homlokom ráncba
húzódik és remélem, hogy olyan félelmetesnek látszom, amilyen
haragot érzek. - Azért jöttem, hogy elmenjek a sírjához és lássam,
hol élt, hol nőtt fel. Azért jöttem, hogy készítsek néhány fotót, és ha
előveszem őket, arra gondoljak, hogy eljöttem ide, a gyökereimhez.
Hiszen csak félig ismerem a családomat. Egy idegen génjeit
hordozom magamban.
- Akkor miért nem jöttél korábban? - kérdi gúnyos mosollyal.
- Azért, mert nem voltam nagykorú, hogy egyedül dönthessek az
utazásról.
- Ezért küldött anyád levelet a nagyszüleimnek azzal, hogy látni
akarja a végrendeletet? Azért, hogy ne csak apád örökségével,
hanem egy szép kis Gucci táskával is kapcsolatba kerülj?
Meglepő, hogy az állam nem koppan a padlóra. Legszívesebben
megölném anyámat. Legalábbis meg kéne ölnöm ezért. Nem tudom,
mire vagyok jogosult és mire nem. Nem is érdekel. Nem fogom
használni a nyomorult pénzét. Ez az utazás nem arról szól.
- Figyelj, én… - szólalok meg, de belém fojtja a szót.
 Előrehajol, az asztalon át megragadja a kezemet. Annyira szorítja,
hogy fáj; csontig hatoló a szorítás; műmosolya váratlanul visszatér.
Most már tudom, hogy amikor az ajtóban megölelt, tényleg
fájdalmat akart okozni nekem. Olyan lánynak tűnik, aki megfojtaná
a saját kutyáját, hogy a szüleivel új kiskutyát vetethessen magának.
- Ide figyelj! Egy pennyt sem kapsz apa pénzéből. Mindent rám
hagyott, és jó oka volt rá. Én vagyok a törvényes gyereke. Te viszont
meg az a szerencsétlen pára, aki elpatkolt, csak szerencsétlen
balesetből születtetek. Ezenkívül annyit baszhatsz Mallel, amennyit
csak akarsz, amíg itt vagy, de én fogok feleségül menni hozzá. Ez
jusson eszedbe, amikor alatta vonaglasz és hagyod, hogy használjon.
Meg fog baszni, mert meg tud baszni, de örökké én fogom
melegíteni az ágyát. Ennyit rólad dióhéjban, Aurora. Te vagy az én
gyengébb verzióm. Apa életében. Mal életében.
Még szorosabban fogja a kezemet. Elhúznám, de nagyon erős és
túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy mozdulni tudjak. Ajka
megrándul, széles grimaszra húzódik.
- És kérlek, ne hozd magadat kínos helyzetbe azzal, hogy
előveszed anyád trükkjét és felcsináltatod magadat. Biztosan tudod,
hogy nem fog utánad menni Amerikába. És ha arra számítasz, hogy
ha megellesz, az ajtóm elé rakhatod a kölyködet, akkor szörnyen
csalódnod kell majd.
Csak bámulok és arra gondolok, hogyan lehet genetikai kapcsolat
közöttem és e között a kardigános, tűzköpő, zöldszemű szörny
között.
- Tévedsz.
Megint próbálom elhúzni a kezemet, de még erősebben fogja;
manikűrözött, színtelen lakkal áthúzott körmeit bőrömbe mélyeszti.
Nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól, de most teljesen
ledermeszt a döbbenet, hogy idegen földön ezt hallom anyámon
kívül egyetlen élő rokonomtól. Kiderült, hogy sem harcolj, sem
menekülj típusú nem vagyok. Inkább ülj-itt-mint-egy-darab-fa-és-
tudd-meg-mi-lesz-ebből típus vagyok.
 - Tartsd magadat nagyon távol Maltől. Ő az enyém. A pénz is az
enyém. Minden, amit itt látsz, mindenki, akivel találkozol, hozzám
tartozik. Tűnj el innen!
- Azt hiszed, a pénzed kell? Azt hiszed, kell nekem a pasid? -
mondom, az utolsó szót szinte fröcsögve.
Alig néhány pillanattal ezelőtt előbb haltam volna meg, minthogy
akár egy ujjal is Malhez érjek. De most? Legszívesebben Kath
ebédlőasztalán dugnék vele, lehetőleg úgy, hogy közben előttünk
vacsorázik.
- Szerintem ugyanolyan ócska kis pénzespasi-hajhász szajha vagy,
mint az anyád. Tönkretette az apámat és mindent, amit ismertem és
szerettem. Te vagy az oka, amiért egy időre elvesztettem.
Egy időre? Mit akar ezzel mondani? Felesleges megkérdezni,
mert egyáltalán nem tűnik együttműködőnek velem.
-Te vagy kurva!
Nem a legékesszólóbb viszontválasz, de a szívemből szól.
Mosolyog.
- Nos, én vagyok az a kurva, akié minden, amit te akarsz, ezért
boldogan felvállalom ezt a nevet. Ugyan, ugyan! Ne húzd fel ennyire
magadat! Mal az életénél is jobban szeret engem. Ha elmondod
neki, hogy azt mondtam neked, amit mondtam, egyszerűen kirúg
téged az utcára.
Ekkor Mal jelenik meg a konyhaajtóban. Tökéletes időzítés.
Visszahuppan a székére. Észreveszi, hogy Kathleen a kezemet fogja.
Kathleen anyai gesztussal paskolja meg a kezem fejét, és
felegyenesedik.
- Családi kötődés. Ez tetszik - szólal meg Mal ásítva. - Miről
maradtam le?
- Semmi fontosról - dorombol Kathleen, és szirupos,
jelentőségteljes pislogással egyenesen engem néz. - Csak egy kicsit
képbe hoztam Roryt.
 3.
NYOLC ÉVE
Rory

- Tudod, mi a vicces? Mi az, ami egészen ironikus…? - kérdi Mal,

amikor kilépünk Kathleen családi házának ajtaján.
Még nem múlt el a látogatás hatása; rosszul vagyok. Amikor
szóltam Malnek, hogy elég volt a baráti csevejből, Kathleen
önzetlenül felajánlotta, hogy visszavisz Dublinba. Igazi szent. Nem.
Mal, akibe annyi diplomáciai érzék szorult, mint egy használt
pelenkába, közölte, hogy az éjszakát együtt kívánjuk eltölteni.
Ez volt az első - és remélhetőleg utolsó - alkalom az életemben,
hogy örömöm telt egy másik ember nyomorúságában. Kathleen
felőlem a pokolban serceghetett volna, naptejet sem adtam volna a
kezébe.
Az ég mélykék és narancsos-lila takaró. Friss földszag árad a
beton alól, az eső áztatta fákról.
Még szédülök Kathleen gyűlöletteljes szavaitól; verbális
kézigránát egyenesen az arcomba.
Pénzespasi-hajhász szajha.
Kóbor jószág.
Kurva.
- A Föld nevű bolygó hívja Roryt. - Mal villanyoszlopra markol,
lendületből megfordul körülötte, mint a filmekben, és pocsolyába
ugrik. Lefröcsköl. - Mi marcangol? Nem én, mert akkor sikongva
mosolyognál.
- Ez egyáltalán nem vicces - csattanok fel. Nem torpanok meg,
megyek egyenesen tovább.
Elkapja a csuklómat, maga felé fordít. A kocsija előtt állunk.
Nincs kedvem vezetni. Beszélgetni sem. Lélegezni sem. Csak haza
akarok menni Amerikába, behúzott farokkal, sebeimet nyalogatva.
Jersey-ben anyámon kívül nincs senkim, és holtbiztos, hogy itt
sincs. Summer barátnőm legalább mellettem áll.
- Mi a gond? Kathleen mondott valamit, ami felzaklatott? - kérdi
Mal komoran, kezét vállamra téve.
Egy kis belső hang azt súgja, hogy fogjam be a számat, egy szóval,
egy gesztussal se utaljak arra a Don Corleone stílusú beszédre, amit
Kathleen tartott nekem; nem azért, mert a legjobbat akarnám a
féltestvéremnek, hanem mert a legjobbat akarom Malnek, aki nem
érdemli meg, hogy tőlem kelljen megtudnia: gyerekkori barátnője
igazi fúria. Huszonnégy órás szavatosságom van Írországban. Apró
festékfolt vagyok Mal életének hatalmas festményén. Ha hinne is
nekem… miért szakítanám szét a kapcsolatukat? Ráadásul láttam,
hogy Mal hogyan nézett Kathleenre. Nem volt semmi vonzalom a
tekintetében. Élvezet igen, inkább szórakozás, de sosem fogja
feleségül venni.
És ekkor pillanatnyi elmezavaromban olyant teszek, amit még
nem tettem soha. Kathleen házára pillantok, meggyőződöm arról,
hogy az ablakban van és minket néz.
Igen.
Kardigánjának felső gombjával játszik. Begombolja, kigombolja.
Begombolja, kigombolja. Szája feszes vonalba húzva,
ragadozómadár-tekintettel figyeli minden mozdulatomat.
Lassan lábujjhegyre állok.
„Minden az enyém. Semmi sem a tiéd.”
Majd meglátjuk, drága nővérem.
Mal ajkához érintem ajkamat. Tétován. Félénken. Bizonytalanul.
Még sosem csókoltam fiút. Mindig fordítva történt. De nem azért
vagyok itt, hogy élvezzem a csókot. Azért vagyok itt, hogy valamit
bizonyítsak.
Lágy, forró ajka azonnal az enyémre tapad. Nem számított a
csókra. Mégis testem ívéhez tapad, teljes felületen érintkezünk.
Másodpercek múlnak. Nézem, hogy Kathleen figyeli csókunkat. Mal
szeme csukva, az enyém tágra nyílt. Hosszú pillanatokig iszom
Kathleen nyomorúságának kútjából, aztán sarkamat a járdára
eresztem és elhúzódom Maltől. Újra hátrapillantok a válla felett.
Kathleen rákvörös, szája olyan keskeny vonallá feszült, hogy alig
látszik.
- Nem - mordul fel Mal.
Felnézek rá, és van valami az arcán, amitől elillan a levegő a
tüdőmből, mintha légüres térben lennék. Sötét felhő borult a
vonásaira, míg csókoltam. Már egyáltalán nem játékos és kedves.
Úgy néz ki, mint egy démon… mint egy vérszomjas démon. Sűrű
szemöldöke összevonva, tekintete villámokat szór, ajka jegeces
grimaszban.
- Nem? - kérdem súgva.
- Nem. Ez nem dugós-csók és egészen biztosan nem az első
csókunk.
Mielőtt felfoghatnám, mi történik, elkapja a csuklómat, a kocsi
oldalához perdít. Testem ível, felnyögök, ahogy keze megtalálja az
arcomat, nyakamat, hajamat; mindenütt ott van a tenyere,
mindenütt ott vannak az ujjai. Körém tekeredő polip; már nem
simul, hanem hódít, és őrület az egész, de hirtelen eláll az eső és a
felhők közül kisüt a nap.
A napsugarak áthatolnak hideg bőrömön és Mal adja a testemben
kavargó, gyomromban táncoló hőség többi részét.
Ajkunk nem érintkezik, hanem összeütközik. Hörögve dugja
számba a nyelvét. Nyelvünk egymás mellett siklik, összefonódik,
beljebb furakodik, kutat, küzd. Érzéki ösztönét kiélő állat; fel akar
falni engem. Csókolózunk, csak csókolózunk és csókolózunk, és
szentséges ég, nagyon tudja, hogyan kell csókolni. Csodálatos az
illata, isteni az íze, és amikor fejét lehajtva nyakamat szívja, szemem
tágra nyílik, mert eszembe jut, hogy Kathleen még nézhet minket.
Az ablakban áll, könny csorog az arcán, tenyerét az üveghez
nyomja. Kísértetiesen fehér a bőre a nyomástól. Úgy érzem a
nyomást, mintha a bőröm lenne az üveg.
 Mal és én már nem csókolózunk. Ez már az előjáték a nyílt utcán.
Felemeli a fejét, nyelvemet beszívja.
- Édes Krisztus - súgja, és ajkát vállam érzékeny bőrére tapasztja
és feljebb nyomul újra, államra, ajkamra. Még mindig nincs
tudatában annak, hogy mindezt közönség előtt tesszük. - Hiszen te
lángolsz az ujjaim alatt, Rory. Nem mondhatok le rólad.
Lángolok. Furcsa szóhasználat, hiszen én mindig fázom. De én is
érzem. Érzem a vonzást. A vágyat. Nem feltétlenül kellemes vagy
kívánt vonzalom. Karóhoz kötve lángolok, vörös hajú boszorkány,
figyelem, ahogy Mal tüze elemészt.
Elszakítom ajkamat tőle, alig hallhatóan súgom:
- Nem csinálhatjuk itt.
Újra a számat csókolja. Orromat. Homlokomat. Nem tudja
abbahagyni. Egyszerűen nem tudja türtőztetni magát.
- Csekkoljunk ki a szállodádból és menjünk haza. Minden éber
pillanatot veled akarok tölteni, egészen a reptérig.
- Tessék?
- Veled. Csak veled akarok lenni. Rossz az, aki rosszra gondol,
kislány.
- Te gondoltál rá, nem én - nevetek.
- Egyre megy. Miért vagyunk még itt, miért csak beszélünk róla?
Bódultan csusszanok be Mal kocsijának utasülésére, bekapcsolom
a biztonsági övemet. Beül, indít. Pár órája elég sok Guinnesst ivott;
furcsa, mégis teljesen józannak tűnik. Még egyszer felnézek,
Kathleen tekintetét látom. Szeme nedves, kivörösödött. Nem
természetem, hogy direkt kicsesszek valakivel, de az sem, hogy ne
vágjak vissza.
Mal nem néz hátra, úgy tűnik, nem veszi észre Kathleent, ahogy
sebességbe teszi a kocsit, megfordul és visszaindulunk Dublin felé.
Kezünk egymáshoz ér, és van egy pillanat, amit nem tudok
megmagyarázni. Olyan érzés, hogy ez az érintés sokkal több annál,
hogy a bőrünk összekapcsolódik. Azt próbálom elhitetni magammal
éppen, hogy ez semmi, hogy csak én érzem így, de aztán kezemet
visszacsúsztatom combjaim közé és egyszerre borzongunk meg;
elektromos hullám csap át rajtunk, mintha valaki kihúzott volna
minket a konnektorból.
Az ujjaid alatt perzselődni, azt hiszem, azt jelenti: életre kelni.
Útközben tudatosul bennem, miről beszélt Doherty atya. Én
vagyok a szürke mókus, a nem kívánt kártevő, aki a helyiektől lop. A
városi utcákon kinevelődött ravasz, beteg, patkányszerű lény. A
gazemberek azonban meg nem értett hősök. Ezt azon a napon
tanultam meg, amikor rájöttem, hogy anyám ősellensége, nemezise
- Glen - az a hős, akivel a legjobban szeretnék találkozni.
Hátradőlök, hagyom, hogy Mal a sebességváltón átnyúlva
megfogja a kezemet és ujjait ujjaim közé csúsztassa.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csókold meg, akit szeretsz.

Dublin felé félúton eszembe jut valami.

- Mal?
- Hercegnő?
Természetesen válaszol, mintha összeszokott társalgó pár
lennénk.
- Azt mondtad valamire, hogy ironikus. De nem mondtad meg,
mire gondolsz.
- Ezt mondtam volna? - kérdez vissza. Adja az ártatlant.
- Mondd meg!
- Akkor is, ha már nem igaz?
- Különösen akkor.
- Hát, a nevem. Malachy. Azt jelenti, hogy angyal. De
kamaszkorunkban Kath mindig azt mondta, én vagyok az ördög,
hogy egyszer majd én viszem a sírba. Biztos vagyok benne, hogy
nyolcvan százalékig viccelt. Mindig valami rosszaságon törtem a
fejemet. Fára másztam, házi gyártású fáklyát gyújtottam,
tehenegelni akartam…
Megrándul a szája széle, és ebből tudom, hogy fegyelmezni akarja
arckifejezését, valahogy érzi, hogy baj lesz.
- Mégis úgy éreztem, hogy húsz százalékban nem tréfál, hanem
valóban ezt hiszi. Ezért mindig igyekeztem távolságot tartani tőle.
Tudat alatt attól féltem, hogy árthatok neki.
Megszorítom a karját.
- Ironikus, hogy az angyalból ördög lehet.
- A családnevem - Doherty - azt jelenti: akit elkerül a szerencse.
Anyám mégis azt mondja, hogy az írek szerencséje velem van.
- És ez a rész miért nem ironikus többé?
- Azért, mert most éppen egyáltalán nem érzem szerencsétlennek
magamat.
Elfordítja tekintetét az útról, egymásra nézünk.
A torkom elszorul ettől a vallomástól. Tetszel nekem, Malachy
Doherty. Jobban, mint kellene. Kifejezetten jobban annál, mint
amit a mostohanővérem megengedhetőnek tart.
Az ablak felé fordulok. Szívem a torkomban dobog.
- Szereted? Azért félsz, hogy fájdalmat okozol neki?
- Persze. Szeretem, de nem szerelem. Együtt nőttünk fel.
- Játszol az érzéseivel.
- Élvezi.
- Élvezi, hogy összetöröd a szívét? - kérdem hitetlenkedőn
pislogva.
Aggaszt, hogy mit árul el róla az, hogy Kathleen vonzalmát élvezi,
hogy ilyen fura sportot űz egyoldalú kapcsolatukból. Akármit is
érzek a mostohanővérem iránt, nem ezt érdemli.
Előrefordul, az utat nézi, alsó ajkát harapdálja.
 - A teljes semmibevétel és a játékszerszerep közül Kathleen az
utóbbit választaná, ezért jelenik meg hetente kétszer az ajtómnál.
Nézd, én próbáltam elmondani neki, hogy nem úgy lesz, ahogy
szeretné. Sírt. Tört-zúzott, amit ért. Egy téli éjszakán az ajtóm előtt
aludt. Ezt akarja. Egy kis reménysugarat, amibe kapaszkodhat.
Szerintem Kath nagyszerű lány, de nem érzem, hogy elvarázsolna.
Nem ez a szerelem lényege? Hogy találj valakit, akiért ölni is képes
vagy? Valakit, akinek megvan a képessége arra, hogy tönkretegyen.
Csend terjed közöttünk. Én mindig kellemes, élvezetes érzésként
gondoltam a szerelemre, nem melankolikus, sötét és mindent
felemésztő érzelemként. Persze sosem gondoltam, hogy szerelmes
leszek.
- De te… - a kormányra csap. - Te a hét bármely napján
lemészárolhatsz engem.
- Jól értem, hogy te megölheted Kathleent és én megölhetlek
téged? - kérdem az elsuhanó tájat nézve. - Ez elég morbid szemlélet.
A mezők úgy terülnek el a sötétedő ég alatt, mint lepedő az ágyon.
Holnap teljes nappali fényben látom majd ugyanezt, és aztán soha
többé. Nincs itt keresnivalóm. Írország csábító, beteljesítetlen ígéret
maradt.
- Az élet morbid. Figyelem, tartalomleírás: a végén mind
meghalunk - mondja Malachy vállat vonva.
- Nos, én pacifista vagyok, szóval miattam ne aggódj. Sosem
ölnélek meg - mondom, azzal visszafordulok felé.
Szomorú mosollyal néz rám; még sosem láttam ilyennek.
Megfogja a kezemet, megcsókolja az ujjaimat, de az utat figyeli. Az a
furcsa energia, amit korábban éreztem, amikor a kezünk érintkezett,
ugyanúgy jelentkezik. Nem tudom, minek nevezzem, de egészen
delejes erejű. Tapintható. Íze is van.
- Már megtetted.
 Mal a kocsijához viszi a bőröndömet. A következő egy órát azzal
tölti, hogy a szálloda recepciósával vitatkozik. Próbálja lebeszélni,
hogy engedjék el az utolsó éjszaka szállásdíját, amit nem fogok a
szállodában tölteni. A recepciós az ötvenes éveiben jár; szeme
táskás. Türelmetlen. Érveiket dobálják egymásra. Szópingpong.
Megfogom Mal kezét, magam felé húzom, könyörgök neki, hogy
hagyja abba. Kifizetem. Nem érdekel a pénz. (Ami azt illeti,
valójában nagyon is érdekel, de jobban érdekel az, hogy ne azzal
vesztegessem el azt a néhány órát, amit még Írországban töltök,
hogy a veszekedésüket kelljen néznem.)
Mal lerázza a kezemet és tovább folytatja a vitát a nővel. Azt
mondja neki, hogy „az embernek valósággal bele kell bújnia a másik
bőrébe, amivel - isten bizony - a Ne bántsátok a feketerigót szövegét
idézi. Egyszerre szeretnék valami szikla alá rejtőzni és őrülten
csókolni Malt ezért.
- Ez a lány egyenesen New Jersey-ből jött gyászolni az apját,
akivel sosem találkozott - mutat rám. - A hostel foglalását
elcseszték, és csak azért csekkolt be ide, hogy letehesse valahol a
bőröndjét.
- Uram, én megértem, de a szabályok… az üzletpolitikánk…
Mal bosszúsan sóhajt fel, azzal hátsó zsebéből előveszi a
pénztárcáját. Egy halom bankjegyet dob a pultra.
- Nyert. Remélem, ettől boldog, és hozzájárult a főnöke ibizai
villájának költségeihez meg a titkárnőjétől való három törvénytelen
gyereke eltartásához.
A nő lenéz a közöttük heverő bankjegyekre.
- Uram, a szóba ára háromszáz euró egy éjszakára.
- Ó, szent sz… szaracén).
Felszisszen, újabb bankjegyeket dob a pultra, plusz néhány
rágógumipapírt, pár pénzérmét és egy kis cédulát, ami
szerencsesüti-papírnak tűnik. Megfordul, megragadja a kezemet.
Kirohanunk a csípős hidegbe. Szívem a torkomban dobog.
 - Nem kellett volna ezt tenned. Visszafizetem neked.
- Persze, hogy visszafizeted.
Felém fordul és legnagyobb csodálkozásomra mosolyog. Úgy néz
rám, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Teljesen túltette
magát a történteken.
- Nem is vagy dühös - kérdem pislogva.
- Miért kéne dühösnek lennem?
- Hát… többek között azért, mert az egész heti keresetedet
kifizetted egy szobáért, amit nem használunk.
Nevetve legyint.
- Az egy perccel ezelőtt volt. Ideje továbblépni. Ne hagyd, hogy az
élet apró dolgai felbosszantsanak!
Őröltségnek tűnik, de megértem, mit jelent. Az élet tényleg túl
rövid ahhoz, hogy az ember az ilyen kis dolgoknál leragadjon.
Magunkra csukjuk az autó ajtaját, elindulunk vissza a faluba.
Amikor Mal farmja felé menet elhaladunk Kathleen háza előtt,
önkéntelenül az ablakára pillantok. Már nincs ott.
Elérünk Mal házához. Tudor stílusú, meszelt falú, fekete
gerendavázas, sötét tetejű épület. Nehéz régi tölgyfaajtó. Kicsinek,
de kellemesnek, érdekesnek tűnik, legalábbis a sötétben. Az ajtó felé
menet bokrok és hosszú fűszálak súrolják a bokánkat.
- Anyám nincs itthon, Kilkennybe ment, Desmond bátyámat
látogatja meg, így csak mi ketten vagyunk.
- Jó, hogy van bátyád.
Tarkóját nézem, ahogy vállal, erővel benyomja az ajtót.
Nyikorogva nyílik. A nappaliba érünk. Széles hajópadló,
kovácsoltvas lámpák, antik fa mindenütt. Az egész környezet azt
sugallja, hogy már nem Amerikában vagyok. Ha nem lenne a
narancssárga kanapé és a lapos tévé, azt hihetnénk, hogy ez a hely
teljesen olyan maradt, amilyen az 1800-as évek elején volt.
 - Hat - mondja, azzal kulcsát az ajtó melletti vázába dobja, aztán
felém fordul, és magához húz.
Elolvadok a karjában.
- Hat bátyád van? - kérdezem testének melegéhez bújva. Nem is
tudom, hogy meglepődjek vagy irigyeljem.
Vállat von.
- Hat testvérem. Öt bátyám és egy nővérem. Tudod, ez egy
katolikus család. Dez a legidősebb. Öt unokahúgom és négy
unokaöcsém is van már. A háziállatokat hadd ne kelljen
felsorolnom.
- Khm. És az apád?
- Fiatalon feldobta a bakancsot. Negyvenévesen infarktust kapott.
Kicsi voltam, amikor meghalt. Nem emlékszem rá eléggé, hogy
hiányozzon.
- Részvétem - mondom mégis.
Kézen fog, a keskeny konyhába vezet. Sárga, régies reggelizőt
látok. Kinyit egy ajtót, a hátsó udvarba lépünk. A sötétben is látom,
hogy hatalmas. Karámokat látok, ott tarthatják az állatokat. Nem
tudom elképzelni Malt farmerként. Nyilván ő sem, mert inkább
utcazenélésből él. Egy füves részre vezet, és azt mondja, hogy
tartsam a frontot, vagyis maradjak ott, ahol vagyok, és várjam meg.
Eltűnik a házban. Nem sokkal később takarókat és egy palack
whiskey-t hoz és egy narancsszínű zacskót. Hobnobs. Ez van ráírva.
Zabkeksz. Egymás mellett fekszünk a füvön, a felhők közt
elhalványodó csillagokat nézzük.
- Hiszel Istenben? - kérdezem, csokis kekszet majszolva. Sokkal
könnyebb fura kérdéseket feltenni, ha az embert sötétség burkolja
be. Szemem sarkából látom a gyönyörű Malmosolyt.
- Amikor nekem megfelel.
- És mikor felel meg neked?
- Amikor beszélnem kell vele, vagy Írországnak imára van
szüksége a világbajnokságon. Most én kérdezek.
 Én, a médium előre látom, hogy milyen kérdés jöhet.
- Miért nem szereted a sebhelyedet?
Anyajegy, javítanám ki, de nem teszem.
- Honnan tudod, hogy nem szeretem?
- Nem akartál beszélni róla.
Felsóhajtok.
- Nincs mit szeretni rajta. Ronda. Kiemelkedik a bőrömből.
- Ez a legszebb rajtad. Ettől vagy egy átlagos szép arcnál több.
Fejemet ingatom. Nem akarok erre gondolni.
- Most én jövök. Néha nincs olyan érzésed, hogy mindannyian
valójában egyedül vagyunk a világegyetemben?
- Folyton ez jár az eszemben - feleli mély műsóhajjal. - Bár ha
veled vagyok, azért nem annyira. Most én jövök. Volt már
orgazmusod férfitől?
A süteménymorzsa megakad torkomon, fanyar grimasszal
fordulok feléje. A csillagos ég nyugalmát bámulja.
- Mi ütött beléd, Mal?
- Bocsáss meg! Ez bizalmasabb kérdés annál, hogy hiszek-e
Istenben? Ráadásul, ugye soha többé nem találkozunk. Kinek
mondanám el? A seggfej birkáimnak?
Igaza van. A mi kis meghitt világunknak hamarosan lejár az ideje.
- Nem. Szóval… Nem vagyok szűz. Én csak… szóval nem. Azt
hiszem, túlságosan magammal vagyok elfoglalva, ha pasival vagyok.
Most én jövök - zárom le a választ gyorsan. Gyűlölöm, hogy
mosolyog. Gyűlölöm, hogy a mosolyától minden idegszálam
megremeg. A legjobban azonban azt gyűlölöm, hogy minden
érzékemet felélénkíti, mintha valami drog lenne, és hogy nagyon
hamar meg kell válnom tőle.
- Tényleg gyűlölöd a pénzt?
 - Utálom - erősíti meg. - Sosem lesz sok pénzem. Legalábbis
szándékoltan nem.
- Ezek szerint Kathleen igazat mondott? Eladhatnád a dalaidat, de
nem teszed?
Közelebb húzódik hozzám, két tenyere közé veszi az arcomat. Tűz
lobban a gyomrom mélyén. - Ha nincs szükséged pénzre,
másképpen vagy gazdag, Rory. Az a gazdagság jobb. Minél kevésbé
függsz a pénztől, annál kevésbé korlátoz. Most én jövök. Ha nagy
leszel, valami forralt tökű gazdag pasihoz mész feleségül?
- Forralt tökű? - kérdezek vissza nevetve.
Egy korty whiskey-t iszik, de egy pillanatra sem veszi le rólam a
tekintetét. Teljes komolysággal néz.
- Igen. A gazdagok szeretnek amatőrpilóta-képzéseken részt
venni. Attól összefő a tökük, aztán ha a spermiumszámuk a
bányászbéka segge alatti szinthez közelít, a feleségüket okolják, mert
nem képesek teherbe esni tőlük. A fogorvosnál fogtisztításra várva
olvastam erről.
- Köszönöm a történetet - mondom, és próbálok nem nevetni. -
Nem, egyáltalán nem tervezem, hogy gazdag pasihoz menjek
feleségül. Miért?
- Mert nem akarom, hogy ezt tedd és van benned valami, amitől
egészen megvadulok.
- Mi az?
Meredten bámulom.
- Eredeti vagy. Friss, fanyar, fesztelen.
- Voltál már szerelmes?
Zavaromban végighúzom nyelvemet ajkamon.
- Tedd fel nekem ez a kérdést holnap, mielőtt elmész. Én jövök.
Volt már orgazmusod csóktól?
-Hogy… hogy mi…?!
Szemöldököm hirtelen szinte a hajam tövéig csúszik.
 Olyan évődő, kaján, olyan ragyogó mosoly jelenik meg az arcán,
hogy az egész hátsó udvart bevilágítja. Egyenesen belém világol,
melenget.
- Hallottad a kérdést.
- Nem - mordulok rá. Szemem összeszűkül. Nézem az arcát.
Viccel velem? Az előbb feleltem azt, hogy nem volt orgazmusom
férfival.
Mal lehajol, hüvelykujjával arcomat simogatja, ujjai a nyakamon.
Leheletfinom csókkal érinti ajkamat. Engedem. Szemem nyitva,
óvatos vagyok, várok. Váratlanul nyújtja ki a nyelvét, megérinti az
orrom hegyét.
Felnevetek, óvatosságom hirtelen lehullik rólam.
- Ez igazán semmit…
Mal ajka nagy erővel az ajkamra tapad, és mielőtt felfoghatnám,
hogy mi történik, már rajtam van; csuklómat a fejem fölött a
nedves, hideg fűhöz szorítja. Felsóhajtok, ahogy teste teljesen befedi
a testemet azokon a helyeken, ahol számít; mert az ő teste
mindenütt kemény és forró, az én puha, hideg testemmel
ellentétben. Mintha nem ugyanabból az anyagból lennénk.
Nyelve a nyelvemre talál és valahogy - valahogyan - érzéki táncba
kezdenek, tökéletes harmóniában mozognak együtt, mintha
gyakoroltuk volna. Tökéletesen csókol, a szenvedély olyan
örvényébe ránt, amiben nem látok, nem érzek mást, csak vágyat.
Érzem, hogy átnedvesedik, testemhez tapad a bugyim. Ez a csók, ez
a csók mindenütt bennem van, talpam alá húzott lábujjaimban is, és
amikor már kezdek hinni ebben a ki nem mondott orgazmus-
egyetlen-csóktól ígéretben, elhúzódik tőlem és keze fejével megtörli
a száját.
- Nem élveztem el - hebegem. Ajkam tehetetlen, duzzadt.
Ez nem vád, inkább kihívás. Majdnem könyörgő sóhaj.
- Együtt töltjük ezt az éjszakát, Rory? - kérdi komolyan, de nem
néz rám.
 - Most… most nem… nem te kérdezel.
Alig tudok beszélni.
Még nem találkoztam hozzá hasonló emberrel, aki ennyire
közvetlenük, mellébeszélés nélkül kérdez. És nem tudom, hogyan
viszonyuljak ehhez.
- Kettőt kérdezhetsz. De előbb válaszolj!
Ezúttal felém fordul, rám néz, tekintetünk találkozik a sötétben.
A fű friss, harmatos, ropog a takaró alatt. Hűvös van, de most
nem a hőmérséklet miatt lettem libabőrös. Torkomban akad a
lélegzetem. Jesszus!
- Akarom - mondom ki.
Vallomás.
Nyakán megmoccannak az izmok, ádámcsutkája fel-le mozog.
- De nem lenne szabad, ugye? - kérdem súgva. - Nem lenne
szabad, mert már így is nagyon szeretjük egymást.
- Nem tudom - feleli rekedtes hangon. - De nem akarom életem
hátralévő részét azzal tölteni, hogy azon rágódom, milyen érzés
lehet veled lenni.
Kezét végighúzza a nyakamon, ujjai bőrömre simulnak, hozzám
hajol és olyan gyengéden csókol, hogy megborzongok érintésének
érzékenységétől. Nyelve a számba siklik, rám gördül, keze testem
minden felületét dédelgeti; kezemet, vállamat, derekamat,
hasamat… mellemet. Felgyűri a dzsekimet és a kapucnis felsőmet,
blúzomon át megérinti merev mellbimbómat. Sportmelltartó van
rajtam, de a pillanat izgalmától egész testem hihetetlenül feszült,
merev, vágytól duzzad.
Egyszerre nyögünk fel, ezért újra megérinti. Aztán felcsusszan,
megcsókol és egymás szájába mosolygunk. Nem tudom, hogyan
történt, de deréktól felfelé eltűnik ruházatom összes rétege - blézer,
kapucnis felső, top - az egész kis halmot mellettünk találom. Egyik
kezével kikapcsolja a melltartómat, a másikat kordbársony
nadrágomba csúsztatja.
 - Megérintett már ott valaki? - kérdezi, középső ujját gyengéden a
hasadékhoz érintve.
Megremegek a gyönyörűségtől, mindenem összeszorul.
- Igen.
Számban nedvesség gyűlik.
-És így?
Belém mélyeszti az ujját és mindketten halljuk, milyen nedves
vagyok. Mélyvörösre pirulok a karjában.
- Hmmm… A volt barátom, Taylor.
- És ez a bizonyos Taylor ezt is csinálta veled?
Nedves ujját lassan csiklómhoz vonja, lassan körözve
masszírozza.
Fejemet hátravetve, szememet behunyva élvezem. Nem mintha
Taylor nem tudta volna, hol érintsen meg. Csak mindig túlságosan
elvonatkoztattam magamat a pillanattól, ezért nem tudtam teljesen
élvezni. Mintha szexet játszottunk volna. De ez? Ezt érzem.
Mindenhol. Ez maga a delírium; forró vagyok és nedves alatta. Mal
a szájába veszi bal mellem bimbóját, finoman szopogatja. Csillagok
szikráznak csukott szemhéjam alatt; mintha tűzijáték lenne.
Mindenem összerándul az örömtől. Tetszik, hogy rám gondol
először. Tetszik, hogy még teljesen fel van öltözve. Tetszik, hogy
pontosan tudja, mit csinál…, akkor is, ha ezt más lányokon
gyakorolta. Kétségtelen, hogy sok lányon…
- Istenem - sóhajtom.
- Elfogult vagyok iránta, ugye tudod - tréfál Mal, és lassanként
felcsókolja magát mellemtől a vállamon át a nyakamig; harapdál és
nyalogat és én előretolom a csípőmet, a nadrágomba csúsztatott
keze felé, és fekve lovaglok rajta. Egyre gyorsuló ritmusban dörzsöli
csiklómat, és felkészülök az érzékrobbanásra.
Két ujját dugja belém, felnyögök a gyönyörűségtől. Aztán amikor
engem az orgazmus lábam ujjaitól a fejem tetejéig a gyönyörűség
görcsébe ránt, másik kezével táskámba nyúl, előveszi a
fényképezőgépemet és lefényképezi az arcomat.
Sebezhetőségem olyan érzékeny pillanatában kap le, hogy
legszívesebben üvöltenék vele, de amikor leteszi a gépet mellénk a
plédre, és lenéz rám, elengedem. Mal egyáltalán nem tűnik
önelégültnek, sem fölényesnek. Nem örül. Inkább… gyötrődés van
az arcára írva.
-Rory?
-Hmmm?
- Elélveztél.
Pislogva nézek a majdnem térdemig letolt nadrágra.
- Most pedig én fogok elélvezni remélhetőleg, miután beléd
dugom a farkamat. A francba, Rory, nem tudom levenni rólad a
szememet. Gyönyörű vagy!
Kicsatolja az övét, letolja a nadrágját, kinyitja a tárcáját, óvszert
vesz elő és felhúzza magának. Lerúgom a nadrágot, nem akarom
továbbgondolni azt, hogy mindig van nála óvszer.
Nem nézem meg a hímvesszőjét; szándékosan kerülöm a pénisz-
szemkontaktust. A pénisz megrémiszt. Különösen a
körülmetéletlen. Úgy néz ki, mint a mosógépből kiszedett pulóver
befordult ujja.
Becsomagolta magát, lenéz rám, megtámaszkodik, két keze között
a fejem.
Pirulva takarom el az arcomat.
- Ne nézz rám úgy!
- Hogyan?
- Olyan vigyorral, mint aki belepisilt a jacuzziba és megússza,
mert a társaság nem veszi észre. Orgazmust adtál nekem; nem a rák
gyógymódját találtad fel.
- Fiatal még az éjszaka - tréfál, mosolyog, megcsókolja fejem
tetejét. - Készen állsz? - kérdi, és elhelyezkedik combjaim között.
 Istenem! Igen!
Bólintok.
Belém nyomul, tekintetünk összefonódik, és amikor mozogni
kezd bennem, vigyázva, szinte félve - egyáltalán nem olyan sima és
tapasztalt mozdulatokkal, ahogy képzeltem - kiderül, hogy Taylor
nem tett teljesen és alaposan eleget a feladatnak szüzességem
elvételekor.
Megvonaglok a fájdalomtól, Mal mély levegőt vesz, és olyan
szenvedéllyel csókol, hogy édes görcsben vonaglanak belső
szerveim.
Minden előjel nélkül bal mellemre szorítja tenyerét,
elgondolkodva néz az égre. Bennem maradt.
- Mi az…
Elhallgatok, mert közben rájöttem, mit csinál.
Délután azt mondtam neki, hogy csak a holttestemen át fekszünk
le ma éjjel. Önkéntelenül felnevetek alatta.
- Még lélegzel - erősíti meg, és újabb mohó csókért csap le rám. -
És ó, milyen nagyon eleven vagy az ujjaim alatt!
- Fáj - nyöszörgők nyitott szájába. Vállát markolom.
- Ne aggódj, Aurora hercegnő! - sóhajt forró, bársonyos, élénk
csókkal bőrömre. - Akkor is megkerülöm a váradat, megremegtetem
azt a szűk alagutat, ha az lesz az utolsó cselekedetem ebben az
életben.

Hajnali 2:00

Mal ágyában ébredek. A szoba sötét - nincsenek utcai

lámpafények, nem világítanak be elhaladó autók -, semmi különbség
nincs, ha nyitva vagy csukva van a szemem. Mohón tekergő forró,
nedves nyelvét érzem a combom között.
- Mit csinálsz? - nyögök fel.
- Kóstolgatlak - feleli, azzal nyelve végigsiklik kisajkaim között, és
megvonaglok a gyönyörtől. - Jézusom, Rory… Mennyei íz!
- Mal, te most mit…
De ekkor nyelve a csiklómhoz ér, és a következő pillanatban szája
lecsap rá, szívni kezdi. Combommal szorítom a fejét, hajába
markolok, fejem a párnára szorul, testem felível a lepedőn és
felhördülök, ahogy az arca hozzám préselődik.
- Felébreszted Angliát is, drágám…
Egy ujját belém mélyeszti, és közben nyelvével a csiklómat
csapkodja.
- Mit érdekel az téged? Úgysem bírod őket.
Nevetve csókolja duzzadt csiklómat, ujjaival beljebb furakodva
kutatja G-pontomat és lábujjaim begörbülnek a gyönyörtől. Újra,
nevével ajkamon élvezek el.

Hajnali 3:00

- Ez inkább lelkesedés, mint technika kérdése - magyarázza Mal.

Pénisze néz szembe velem.
Hosszabb és vastagabb, mint Tayloré. Dühös kinézetű, lilás. Végre
találtam rajta valamit, ami nem egészen tökéletes, bár nagyon jó
érzés, ha bennem van.
- Csak próbálkozz, ahogy a legjobbnak érzed. Ami azt illeti, húsz
másodperc múlva amúgy is valószínűleg elélvezek. Külön élvezet
veled elmenni, Rory.
Majdnem teljes hosszában számba veszem és alig tizenöt
másodperc múlva beigazolódik, amit mondott, mert eltol magától,
és mellkasomra fröcsköl. Az ágyról a padlóra esünk, kezünk-lábunk
összegabalyodik és nevetünk.
- Rory - szól mennydörgő hangon. - Korai magömlésem volt. Most
meg kell ölnöm téged, csak így maradhat biztonságban a titkom.
- Nyugalom. Senkinek nem árullak el. - Ásítva gördülök a padlón,
az ajtónak ütközők. - Még érzem bőrének sós ízét a nyelvemen.
Mintha még tele lenne vele a szám. - Ráadásul egy óceán választ el
minket. Elfelejtetted volna? Kinek mondanám el? Az
aranyhalamnak?
- Halad van?
Döbbenten néz, mintha fájna, hogy nem tud rólam mindent.
- Szerzek, ha attól jobban érzed magadat.
- Csak ismerd el, hogy én is megölhetlek téged - mondja már a
szoba másik végéből; a padlón fekszünk, a mennyezetet bámuljuk.
- Miért?
- Mert elállt tőled a lélegzetem; elloptad; szóval már félúton vagy,
hogy megölj.
Fejemet ingatva elhúzom ujjaimat a szám előtt, mintha zipzárt
húznék be.
Felkap egy gitárpengetőt a padlóról és felém dobja.
- Megengedem, hogy a szívedet még egy kicsit megtartsd, Rory.
Csak ne ragaszkodj hozzá túlságosan.
Felnevetek, de ekkor elhallgat és rám néz, és meg mernék
esküdni, hogy megbánás van az arcán.
- Meg tudsz bocsátani nekem? - kérdi.
- Megbocsátani? Miért? - kérdezek vissza homlokomat ráncolva.
Elfordítja tekintetét, ádámcsutkája fel-le jár.
- Jó kérdés. Azt hiszem, azért, mert nem tudtam megadni neked
azt, amiért idejöttél.
 Hajnali 4:00

- Van, hogy te alkotsz zenét. És van, hogy a zene alkot téged -

magyarázza Mal.
Az ágyán ülünk, pehelycukrot eszünk, és dobozból isszuk a tejet.
- És ha a zene alkot téged, akkor megváltoztat, és ha megváltoztat,
sosem tudhatod, hogyan kerülsz ki belőle.
- Ugyanez van a fotográfiával is - bólintok. - Úgy érzem magamat,
mintha rendező lennék; megmutatom neked, amit láttatni akarok
veled. A házad mögötti mezőt mutathatom pompásnak,
félelmetesnek, szomorúnak vagy örömtelinek. Minden a
látószögektől, a szűrőktől, a képkompozíciótól függ.
- Nem akarok énekelni. Nem a figyelemtől áll fel a farkam.
- Tudom - felelem mosolyogva. - Én is ezért rejtőzöm a kamera
mögé. Azt hiszem, én sem a figyelemtől… nedvesedek.
Elpirulok.
Megkönnyebbülten mosolyog.
- Szóval megérted. Nem adom el a dalaimat. A zeném az enyém.
- Azt csinálod, amitől boldog vagy. A világ megérti. Ha nem értené
meg, akkor nem veled van a baj, hanem a világgal.
Csend.
- Gyere hozzám feleségül, Rory! - fordul felém. - Maradjunk itt,
keféljünk, zenéljünk, fényképezzünk!
Felnevetek, még egy cukrot tolok a számba. De komolyan néz
rám, választ vár.
-Mal….
Jézus! Még mindig engem néz, és még mindig várja a választ.
- Vár a felsőoktatás. Néhány hét múlva főiskolára megyek.
- Itt is vannak főiskolák.
 - Már beiratkoztam. Kifizettem a tandíjat. Van kollégiumi
szobám. A legjobb barátnőm, Summer is velem jön.
- Van valamennyi megtakarított pénzem - folytatja rendületlenül.
- Jól csinálom, amit csinálok. Fenn tudom tartani az itteni
életünket.
- Bolond vagy, Mal.
- Sosem állítottam ennek az ellenkezőjét - mordul, és
hangszínéből érzem, hogy nehezen tudja megőrizni nyugalmát. A
következő pillanatban már fejét ingatja, mosolyog, rám gördül és
forró, nedves csókokkal borítja arcomat.
Az éjjeliszekrényen tapogat, óvszert keres. Nincs több. Elfogyott.
Felemeli a fejét, szavak nélkül kér engedélyt. Testem minden
csontjában érzem a döntés súlyát. Különösen születésem
körülményeinek ismeretében. Ebben olyan lettem, mint anyám.
Hagytam, hogy a kéj vágy felülkerekedjen a logikán. Rövid
mozdulattal bólintok.
- De kérlek, húzd ki időben! Nehéz lenne gyerekkel menni a
vizsgákra.
-Baszdmeg, Rory…
- Te bassz meg, Mal, kérlek!

Ragaszkodom hozzá, hogy én hívjam meg reggelire, mielőtt a

reptérre indulunk. Kifizette a hotelszámlámat és amióta itt vagyok,
minden ételre, italra ő hívott meg. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
A Boar’s Head fogadó asztalánál kötünk ki. Úgy tűnik, ez az
egyetlen hely, ahol a helyiek esznek. A világ minden részéről jönnek
Tolkába turisták, kíváncsiak a falura, az ír életérzésre, pár napot
dolgoznak a földeken, és benéznek a helyi sörfőzdébe. Megtudtam,
hogy a falu a vajról is híres. A kocsmában nagy a zsúfoltság, amikor
belépünk, de egy szép, szőke pultoslány szerez nekünk asztalt,
amikor meglátja Malt.
- Hiányoztál, rosszfiú - kacsint rá.
Elég könnyű észrevenni, hogy van közös történetük.
Mal tréfásan megpöcköli a lány fülét.
- Volt egy kis dolgom.
- Felhívsz hétvégén?
- Egy bizonyos bell függvénye.
Bell Ez a szó karikagyűrűt, csengőt, a telefonon-zugszexelni-
hívást, egyéjszakás kalandot jelent. De Belle a középső nevem. Nem
mintha Mal ezt tudná.
Egész testem sajog. Ötször szeretkeztünk az éjszaka, Mal meg én;
az extra tevékenységeket nem számítva. Nem beszélünk az óvszer
nélküli egyetlen alkalomról, mert időben kihúzta. Azzal biztatom
magamat, hogy semmi rossz nem történik, de a biztonság okáért a
reptéri Boots gyógyszertárban veszek esemény utáni tablettát.
Leadjuk a rendelésünket a pultnál, felszisszenve ülök le. Mal
megragadja a kezemet, ajkához emeli.
- Próbáljuk meg ugyanezt napfénynél - köhécsel. - Maradj itt,
kérlek!
Kibontok egy csomag chipset, egy darabot a számba veszek,
rágom, hogy időt nyerjek.
- Mint mondtam, két hét múlva kezdődik a tanítás.
- Baszd meg a főiskolát!
- És anyám?
- Őt ne. Annyira még én sem vagyok perverz. De hiszen gyűlölöd
anyádat, Rory. Ráadásul minden hónapban küldenénk neki
hajlakkot. És minden karácsonyra repülőjegyet. Húsvétra is, ha
ragaszkodsz hozzá. - A Guinness-pohárért nyúl … igen, reggel… és
nagy kortyot iszik. - Maradj itt, Rory! Ezt akarja a sors. Mondd,
hogy nem vetted észre, hogy elállt az eső, amikor tegnap az utcán
csókolóztunk!
Már mozdul a szám, azt akarom mondani, hogy ez nem jelent
semmit, de ekkor elmegy az áram. Nappal van, mégis félelmetesnek
találom, hogy a mennyezetről lelógó tévék elsötétülnek, a Lord of
the Dance zene elhallgat és az ipari hűtőszekrények zsongása is leáll.
Csend feszül közöttünk. Mintha mindenki elhallgatott volna.
Biztosan hallották beszélgetésünk utolsó részét, miután elhallgatott
a zene, és a válaszomat várják.
Tudják, hogy Mal megkérte a kezemet? Feszengve pislogok, az
asztalra tett kezemet nézem.
-Rory?
- Nem hiszem, hogy ez lenne a sors - felelem halkan, és már a
zacskó chipset bámulom. - Huszonkét éves vagy, én tizennyolc.
Mindketten tudjuk, hogy nem tartana sokáig.
Saját sorsom ellen tennék?
Ekkor visszajön az áram. Ez a véletlenszerű felfedezés szinte
paranormális dolog. Ideges vagyok; az vigasztal, hogy a tévébeli
focimeccs és a zene elnyomja beszélgetésünket, és a helyiek
folytatják a csevegést.
Mal nem szólal meg. Elkomorul, mintha csak abban a pillanatban
látta volna be, hogy igazam van. Orrkarikámat csúsztatom előre-
hátra.
- És mi lenne, ha távkapcsolatban maradnánk? Dolgozni akarok a
tanulás mellett, szóval jövő nyáron valószínűleg meglátogathatlak.
Talán karácsonykor is, attól függően, hogyan alakulnak a
repülőjegyárak.
Miközben ezt mondom, próbálom meggyőzni magamat, hogy ez
tényleg működhet. Csak a repülőjegyet kell fizetnem. Malnek van
kocsija és háza.
De fejét ingatja, hátradől, a szék két hátsó lábán egyensúlyoz.
 - Én mindent-vagy-semmit típus vagyok, Rory. Nincs olyan szent
pokol, hogy a távkapcsolat működjön nekem.
Ez a válasz egy kicsit dühít. Szóval akar engem, de csak a saját
feltételei szerint? Ez így nagyon nem oké. Ha valaki nem hajlandó
várni rád, akkor nem érdemel meg téged.
Nem mondhatom azt neki, hogy költözzön át az Államokba,
hagyjon itt mindent és mindenkit: hat testvérét, az unokaöccseit és
unokahúgait, az anyját, egy idős pótnagyapát és egy gyászoló
gyerekkori barátnőt, aki érte epekedik és legszívesebben a bőrömbe
bújna… miután lenyúzta rólam.
És miután a távkapcsolat-javaslatomra olyan fölényesen válaszolt,
már nem is próbálkozom.
- Maradhatunk barátok a Facebookon vagy a MySpace-en…
Szavamba vág.
- És nézzem, hogy továbblépsz, hogy más pasikkal jársz? Kösz,
nem. Igyekszem az öngyűlöletemet az öngyilkossági késztetésszint
alatt tartani. És mindketten tudjuk, hogy ha azt nézzük, a másik
kikkel dug, az sistergő hülyeség.
Szúrós tekintettel nézek rá, kezemet karba fonom.
- Rendben. Akkor jegeljük, hagyjuk abba egyik percről a másikra,
ahogy a dohányosok leteszik a cigit.
- Nem jegelhetjük így - jelenti ki.
Szentséges ég! Nehéz eset.
- Nem hagysz esélyt semmi másra.
Csikorog a hangom.
- Ez nem igaz - vág vissza.
- Mit javasolsz?
- Szerződést.
Előredől, széklába a padlóra koppan.
- Ti jenkik szeretitek a kötelező érvényű megállapodásokat, ugye?
 Elveszi mellőlem a táskámat, kinyitja. Kiveszi a
fényképezőgépemet és egy tollat. Leveszi az evőeszközökről a rájuk
tekert szalvétát és a puha papírt kisimítja az asztalon.
- Egyetértek, hogy ez egyikünk életkorát tekintve sem a megfelelő
időszak arra, hogy együtt legyünk. De ha bármilyen körülmények
között bármikor újra találkozunk, akkor belevágunk, Rory. És így
lesz. Mindketten kötelesek vagyunk azonnal elválni házastársunktól,
elhagyni jegyesünket, barátunkat, barátnőnket. A fenébe
mindennel, az egész világgal. Ha bekövetkezik a sors, ha eljő a
végzet, hagyjuk, hogy megtörténjen. Akármi is lesz. Megértetted?
Úgy nézek rá, mintha az égből hullott volna alá. Mit szív, és
hogyan óvjuk meg ettől a fiatalokat?
- Annak az esélye, hogy újra találkozunk, a nullánál is kevesebb.
Megint tévedsz. Egy kicsit több, mint a nulla. Azt mondanám,
hogy nulla egész tizenöt százalék - mondja vidáman.
Nem tudom, hogyan foghatja ezt fel ilyen lazán, de azt hiszem,
nem lehet semmi kifogásom. Megkérte a kezemet, és szinte biztos
vagyok abban, hogy komolyan gondolta. Elutasítottam. Ráadásul
nyilvánosan.
- Mi van akkor, ha kereslek vagy te keresel engem? - kérdezem.
Mal a fejét ingatja.
- Az csalás. Magától kell megtörténnie. Nem kereshetjük egymást.
- De mi van akkor, ha egyikünk mégis megteszi?
Valahogy olyan érzésem van, hogy az a valaki én leszek.
- Akkor a szerződés hatályát veszti és nem kell feleségül jönnöd
hozzám.
- Ha újra találkozunk, feleségül kell mennem hozzád?
Szemem szinte szikrázik, de mosolygok.
Vállat von.
- Nagy tét, nagy sztori, Aurora d’New Jersey hercegnő.
 - Ennyit arról, hogy hatalmamban áll megölni téged. A
telefonszámodat sem adtad meg - mondom morcosan, miután egy
korty Diet Coke lement a torkomon.
- Éppen azért nem adom meg a telefonszámomat neked, mert
nem akarom, hogy ebbe a viszonyba belehaljak - mordul
elkomorulva.
Próbálom nem gyűlölni most, mert tudom, hogy minden, amit
mond helyes és igaz. Nem lehetünk együtt, és ha bármilyen
formában kapcsolatban maradnánk, attól csak még jobban
vágyódnánk egymás után. Mal a szalvétára írja a szerződés
feltételeit. Aztán a maga részéről aláírja, és felém tolja.
- Amikor készen állsz.
Előbb elolvasom.

Szerződés, amely létrejött Malachy Isaac Poherty és Aurora

nem tudom mi a teljes neved (a továbbiakban Felek)
között az alábbiak szerint: Felek kötelezik magukatj hogy
abban a valószínűtlen esetben, ha bármilyen körulményekj
szabályok és feltételek között újra véletlenül találkoznakj jelen
szerződésben vadait kötelezettséget az esetleges karokra és
következményekre való tekintet nélkül teljesítik. Felek ujabb
találkozás esetén házasságot kötnek egymással. Boldogan
élünkj míg meg nem halunk. Gyerekeink lesznek, kutyáink és
seggfej birkáink.

A szabályok:

Nem kereshetjük egymást az interneten.

Nem kutathatunk a másik után.
De ha találkozunk, a szerződés teljesítését vállaljuk.

Malachy Isaac Aurora McRemek

Doherty O’Kéj
 Abban a valószínűtlen esetben.
Tudja. Én is tudom. Mégis, az nem lehet, hogy valakit arra
kötelezünk, hogy vele legyen. Nem lehet senkit kényszeríteni arra,
hogy ilyen eleve bukásra ítélt dolgot kövessen el. Nem tervezem,
hogy a főiskola elvégzése után Írországba költözöm, de Malt minden
ide köti.
Kijavítom a nevemet Aurora Belle Jenkinsre, hogy tudja - mert
már ekkor is azt akarom, hogy csaljon - és aláírom. Csak egy
pillanatig gondolkodom el azon, hogy nem mondtam meg neki a
középső nevemet, mégis utalt rá. Lefényképezi a szalvétát és a
kezembe adja a gépet.
- A te példányod a szerződésből. Biztonsági megőrzésre.
Mal a hátsó zsebébe csúsztatja a szalvétát, és belekortyol a sörébe.
Guinness.
- Komolyan gondoltam - mondja, és vállat von. - Közjegyzővel
hitelesíttetem ezt a szerződést.
- Tudom.
Újabb chipsdarabot tolok a számba, próbálok lezserül viselkedni.
- Reméljük, hogy addig nem szakad meg a szívem - mondja, azzal
kiissza a Guinness maradékát.
Kathleen tárt karjaira gondolok és a Malt mindenhová követő
lányseregletre.
- Ó, szerintem ez a veszély nem fenyeget. Életben maradsz.

A SZALVÉTA GONDOLATAI
Nézd, nincsenek nagy reményeim ezzel a hirtelen felindulásból
kötött szerződéssel kapcsolatban. Azt hiszed, ez volt az első rodeóm?
Újrahasznosított kurva vagyok. Csináltam pár fordulót… olyan
sokat, hogy tudom, hogyan megy az ilyesmi. Pár hétig betartják az
ígéretüket. Egy hónapig talán, ha tényleg nagyon odavoltak
egymásért. Aztán ráncosodni kezdek, bűzlök, szétesek, az anyja
megtalál és kidob, közben válogatott trágárságokat mormog az ő
mocskos fiáról, aki addigra persze valaki másba mélyeszti a farkát és
éppen nincs otthon.
Én csak az ő reflexes döntésük áldozata vagyok. Méltósággal
kellett volna meghalnom, újrahasznosítás szemetesben, más
szalvétákkal, műanyag palackokkal kényelmesen összebújva,
köztünk egy kis maradék étel, amit a személyzet túl lusta volt a
másik kukába kotorni.
Ezenkívül részben idetartozó megjegyzés, hogy borsó méretű
ketchupfolt van rajtam a károk szónál, és pokolian viszket.
Az egész rám firkálás nagy idétlenség.

Megállunk a dublini reptérnél. Vállamra vetem hátizsákomat, kis

bőröndömet kiemelem Mal kocsijának csomagtartójából és
ragaszkodom ahhoz, hogy ne jöjjön be velem. Beáll a parkoló kocsik
mögé, futva kerüli meg az autót.
- Gyűlölöm a filmes reptéri jeleneteket. Rettenetesen giccsesek.
Ennél mi sokkal jobbak vagyunk, Mal - mondom, és fülem mögé
simítom hajamat. Lehajtott fejjel nevetek.
Az igazság az, hogy már így is nagyon megviselt a búcsúzás és ha
még néhány meghitt pillanatot eltöltünk együtt, a repülőúton végig
bőgni fogok, ami nagyon kínos lenne.
Hüvelykujját végighúzza az ajkamon, és mosolyog.
- J ó utat!
- Köszönöm.
De nem lépek el, csak állok ott, mint egy idióta. Várok… Mire is
pontosan?
Nem akarok elmenni innen. Nem akarlak elhagyni.
 Ekkor eszembe jut valami fontos. Elhúzom a bőrönd zipzárját, a
Polaroid fényképezőgépemet keresem. Megtalálom. Készítek
magunkról egy képet, és odaadom neki.
- Az nem fair, hogy minden képünk nálam van, és nálad semmi.
- Nem semmi, ami nálam van - igazít ki mosolyogva. - Van
emlékezetem.
- És a szerződésünk - mondom, és megszorítom a vállát, de már
érzem, hogy testünk eltávolodik egymástól. Mintha megint idegenek
lennénk. - Az is nálad van.
Felfelé nézve pislog.
- Reméljük, hogy nem maszturbálom halálra magamat felette az
első tőled távol töltött héten.
Felnevetek, a szóban forgó szalvétára pillantok és
megkönnyebbülök a gondolattól, hogy élettelen tárgy.
Nevetésemben nincs vidámság.
Két tenyere közé veszi arcomat és olyan mélyen csókol, hogy
elveszítem az egyensúlyomat. Szíve erősen, hevesen ver, mintha fel
akarná tépni a mellkasát. Kétségbeesésemben arra gondolok, hogy
talán az lenne a legjobb. Ki akarom tépni a szívét és magammal
vinni olyan helyre, ahol Kathleen nem férhet hozzá.
Lassan válunk el egymástól, mintha ragasztó tartana össze
minket.
- Ne legyél Kathleennel! - súgom, és felnézek rá. - Ő nem öl meg
téged.
Hirtelen az a Bukowski idézet jut eszembe: „Találd meg, amit
szeretsz és hagyd, hogy megöljön.” Azt hiszem, éppen megtaláltam.
- Nem leszek vele. Te pedig ne legyél ostoba, kifent, forrótökű
pasikkal. Te nagyságra születtél, hercegnő.
- Nem leszek olyan pasikkal.
Mosolygok.
Mutatóujjával felemeli államat, hogy egymás szemébe nézzünk.
 - Most kérdezz újra!
Nem kell rákérdeznem, hogy mit. Tudom. Azért tudom, mert én is
azt érzem, és ez megtöri elhatározásomat. Tenyeremet mellkasára
szorítom, szívverését akarom érezni.
- Voltál már szerelmes?
Képtelen vagyok lenyelni a torkomba toluló érzelmeket.
Széles mosollyal néz le rám.
- Goodbye, Rory.
Szemem villan, de nevetek.
- Te szemét!
- Tessék?
Nevet.
Én is nevetek. Most igazi nevetéssel. Tudom, hogy erre
mindkettőnknek szüksége volt. Ez megtörte a jeget.
- Miért kérted, hogy kérdezzelek meg, ha a válaszod: nem?
- Nem mondtam, hogy a válaszom nem. - Kezét végighúzza a
karomon. - De ha bevallottam volna neked, azzal magamnak is
bevallottam volna. Akkor kénytelen lennék megkeresni téged, és
azzal megsérteném a szerződést. Meg kell értened, Rory, hogy ha
legközelebb találkozunk, az enyém leszel. Nem érdekel, hogy van-e
barátod, férjed, vagy egy egész férfihárem könyörög vinnyogva a
szerelmedért. Az sem, ha gyerekeid vannak. Sajátomként fogom
felnevelni őket. Szóval azt hiszem, helyénvaló most egy
bocsánatkérés.
- Miért? - kérdezem csodálkozón pislogva.
Megfordul, indulni készül. Még nem vagyok kész elbúcsúzni tőle,
de tudom, hogy soha nem is leszek kész.
- Azért, mert ha legközelebb találkozunk, kétségtelenül fenekestől
felforgatom az életedet. Szerelemben és háborúban mindent szabad,
igaz?
 Nem várja meg, hogy válaszoljak. Beül a kocsiba és elhajt.
Otthagy. Csak állok; szívverésének ritmusát még érzem a
tenyeremen.
 4.
JELEN
Mal

A teraszon Aurora úgy néz rám, mintha legyet dobtam volna a

levesébe.
Az őszinte helyzet az, hogy azok után, ami az elmúlt nyolc évben
történt, lehetőség esetén meg is tettem volna. De nem tettem meg.
Ezért rejtély, miért van rajta ilyen nagy meglepetés és rémület.
Az egymástól távol töltött évek azonban láthatóan jót tettek neki;
én ugyanezt nem mondhatom el magamról. Még mindig feltűnő a
haja, ami jól mutatna a kezemre tekerve; megvan az orrkarikája,
amit folyton piszkál; hosszú lábán neccharisnya; a ruhatára olyan,
mint egy keményvonalas Yungblud és 5 Seconds of Summer-
rajongó tizenöt évesé. Felső ajka fölött Marilyn Monroe-szerű
anyajegy, és megvan rajta az a félhold alakú heg is. Fogadni mernék,
még mindig nem tudja, hogyan keletkezett. Szempillája olyan sűrű,
hogy árnyékot vet az arcára, ha lefelé néz.
Kifejezetten bájos. Ahogy sok más nő is.
Sok más nő, akikért nem dobtam el addigi életemet.
Nevethetnékem van a gondolattól, hogy bűntudat marcangolt
azért, amit nem mondtam el neki, amit nem mondhattam el neki…
megígértem, hogy nem mondom el neki.
Igen, elhallgattam bizonyos dolgokat Aurora elől.
De ő vette a fáradságot és bizonyos dolgokra rákérdezett,
kikényszerítette a választ.
Megkérdezte, mi vonzott hozzá a Drury Streeten azon a sorsszerű
napon, de még mindig nem vagyok képes ezt pontosan
megmondani. Jó lány, de túlságosan beleszeretett saját maga
ideájába, ahogy az gyakran megesik művészkedő szép lányokkal,
akik képesek fényképezőgépet és gazdag pasik farkát kezelni.
 Egy kicsit szabadjára engedtem magamat. A tizenhat és huszonkét
éves korom közötti idő homályosan suhant el az életemben;
rengeteget ittam, és időnként teljesen kiütöttem magamat. Egy
olyan lány, mint Aurora, könnyen becsúszott az én reménytelenül
optimista szívembe.
Harmincévesen azonban az ember szíve fagyos, mint a téli kert.
Jó ideje nem viszek ártalmas nőket az ágyamba és nem ígérek nekik
örökké kitartást.
Megtanultam a leckét és Rory kitűnő tanár volt.
Aurora Belle Jenkins nem változott.
De én? Teljesen más ember vagyok.
Felém fordul, furcsa, tétova ölelésre készül. Én is felé fordulok, de
hátam mögött összekulcsolt kezem nem mozdul. Miután látom
rajta, hogy észrevette, az ölelés szintű meleg fogadtatás most nem
játszik, hüvelykujjammal megemelem az állát, hogy becsukódjon
tátva maradt szája.
- Hát eljöttél - sóhajtja.
- Aurora, a gyors felfogású, mindig pontos megfigyelő - jegyzem
meg türelmetlen mosollyal. Kabátom a vállán, mert emlékszem,
mindig fázik. Sosem volt lehetőségem elmondani neki, hogy nekem
mindig kibírhatatlanul melegem van.
Nagyon jók voltunk együtt. Legalábbis huszonnégy órán át.
Egy lépést hátrál, nyugtalannak tűnik; szeme tágra nyílt… riadt
állat, aki csak most hallotta meg a fegyver halálos kattanását. Nem
kéne félnie. Sosem bántanám. Testileg legalábbis. Hiszen nem én
voltam az egyetlen balfasz, illetve egészen jó fasz, aki rászánta az
időt, amíg Írországban volt? De igen. Igen, én voltam az.
Ez a nagy kérdés, amiről nem akar tudomást venni; mintha
elefánt lenne a szobában, de senki nem akarná észrevenni; és ha
Rory azt hiszi, hogy megkönyörülök rajta és előveszem az elefántot,
rá fog jönni, hogy az Új Mal egyáltalán nem hasonlít arra, akit
Írországban hagyott.
 - Miért… hogyan… mit keresel itt? - kérdi pislogva.
Az, hogy így látom, hogy ennyire zavarban van, nem adja meg
nekem az azonnali örömöt, amiről annyi éven át álmodtam, amit
újbóli találkozásunk esetére képzeltem. Aurorát ismerve azonban ez
az összezavarodottság nem fog sokáig tartani. Hamar magára talál.
Abban a szerencsésen különleges élvezetben lehetett részem, hogy
ma este, amint beléptem az ajtón, észrevettem. Nem kellett külön
ránéznem, hogy felismerjem. Hiszen fájdalmasan, maradandóan
tetoválódott emlékezetembe.
- Dolgozom. És te?
- Én is dolgozom. Khm. Khm. - Kihúzza magát. Visszanyeri
önuralmát. - Szóval énekes lettél. Ez nagyszerű, Mal!
- Dalokat írok - igazítom ki, és iszom egy korty whiskey-t. Látom
rajta, mennyire meg van döbbenve és sértődve, hogy nem vetem rá
magamat szerelmi vallomások özönével. Ezzel már ketten vagyunk
így, ha a huszonkét éves Malt kérdeznék.
- És te? - kérdezem felé biccentve.
- A Blue Hill Records fotósa vagyok - feleli mosolyogva. Igyekszik
megtörni a jeget. - A francba, Mal! Sosem gondoltam volna, hogy
találkozunk még. De látom, ugyanolyan kiszámíthatóak vagyunk,
mint a helyek, ahonnan származunk.
- Ezt csak a magad nevében mondd, kérlek! - Tekintetemmel
pásztázom végig a testét, vigyázva, hogy egy pillanattal se időzzön
többet bizonyos különösen érdekes helyeken. - Lehet, hogy te
kiszámítható vagy. Nekem van még néhány trükk a tarsolyomban.
Mosolya lehervad. Mozdul a szája, mondani akar valamit. Érvelni
talán. Aurora mindig is makacs volt, és kétlem, hogy ez változott
volna. Ekkor azonban hirtelen kinyílik a teraszajtó és Jeff Ryner
botlik ki a küszöbön.
Jeff Ryner akkor keletkezik, amikor a nagy könyv minden kliséje
találkozik egy zéró személyiségű, pénzes, és jelentős örökség felett
rendelkező emberrel. Mintha valami alacsony költségvetésű
hollywoodi filmstúdió alagsorában frankensteinesedett volna ki a
kimosakodott, kitökösödött, nyálas lemezipari öltönyös figurává.
Pár éve az apjától örökölte a Blue Hill nevű kis lemezcéget, és
eltökélt szándéka volt, hogy tönkreteszi. Legújabb hódításai közé
tartozik Ashton Richards énekes szerződtetése, akibe nagyjából
annyi tehetség szorult, mint egy félig üres tubus síkosítóba.
Richards úgy néz ki, mintha egy férfi modellt, egy hobót és a One
Direction fiúbanda egykori tagját szerencsétlenül keresztezték
volna. Annyira tud kitartani egy hangot, mint én egy kibaszott
piramist a hátamon. Hangterjedelme a palackorrú delfinével
vetekszik, minden számát az auto-tune javítja fel akusztikusán,
anélkül borzalmas lenne hallgatni, és persze abban bízik, hogy a két
szép babakék szeméért is szeretik.
Ezzel eljutottunk Jeff Ryner második hódításához -
csekélységemhez. Arra szerződtem, hogy dalokat írjak Richards
következő albumához szerény egymillió eurós honoráriumért. Azért
mondom, hogy szerény összeg, mert a méltóságomnak nincs ára.
Mégis itt vagyok, és levetkőzöm művészi önbecsülésemet egy
nagyobb, jó cél érdekében.
Ezért is ő a felelős.
Hála néked, Aurora!
- Jenkins! Látom, összetalálkoztál az emberünkkel - mondja
Ryner, miközben lassan tapsolva, cikcakkban közeledik felénk. Szája
sarkában cigaretta lóg. Úgy néz ki, mint Tojás Tóbiás egy színes
öltönyben; izzadt felső ajka csillog, mint a szennylé. - Bemutatom
Malachy Dohertyt. Mal, a hölgy Rory, a junior fotósunk. Mal,
tudnod kell, hogy Rory fotózta a Fiona in Wonderland új
albumának borítóját - mutat rá.
Az a borító egyszerűen fantasztikus volt. A pophercegnő
gázálarcban és földig érő menyasszonyi ruhában állt a nyílt mezőn.
Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy Aurora koncepciója
volt-e, aztán arra gondolok, hogy egyáltalán nem érdekel. Szóval az
áruló lány mégis elég jól ért ahhoz, amit csinál. Éljen! Hívjuk rá a
kibaszott sajtót!
- Rory, tudnod kell, hogy Mal korunk legnagyobb költője. A
slágerlista legjobb dalait adta. Olyan zenéket, mint a Finding you,
Losing Me, az On Drury Street, az Underneath the Stars és a
Princess from New Jersey.
Ha össze is köti a fájdalmasan nyilvánvaló pontokat, egyáltalán
nem mutatja ki, és ezért hálás vagyok. Buta vagy szívtelen? Annak
alapján, amit tudok róla, az utóbbira fogadnék.
- Élvezet… hallani is - jegyzi meg kissé gúnyosan, jelezve, hogy
örül a találkozásnak. Tekintetét a koponyámra szegezi, mintha
lyukat akarna ütni bele.
Jól alkalmazkodik a változó környezethez. Látom rajta, hogy
valójában egyetlen porcikája sem örül, hogy újra találkoztunk. Ezzel
nincs is semmi gond. Nem várom el, hogy készségesen vegyen részt
a játékban. Csak azt akarom, hogy részt vegyen benne. Attól minden
sokkal bonyolultabb lesz, a bonyodalom pedig élvezetes.
- Azért hívtalak ide, Rory, mert remek lehetőségem van a
számodra. Jaké, a senior fotósunk a Cold Blaze együttessel van a
koncertturnéjuk utolsó állomásain. Amikor visszaér, rögtön indul
New Yorkba és ott lesz egy ideig, mert a barátnője szülni fog és nem
akar elmozdulni a környékről. Ez azt jelenti, hogy fotósra van
szükségünk a következő projekthez.
- Én vagyok a te embered - mondja Ryner felé fordulva, bólogatva
Aurora.
Összeszorítom a számat, nem engedem, hogy az önelégült mosoly
megjelenjen az arcomon. Ryner bizonytalan lábakon közénk lép,
aztán megfordul, és az erkélykorlátnak dőlve, fejét jobbra-balra
mozdítva néz minket.
- Nagy munka, Jenkins.
Rory bólint, teljes figyelme Rynerre irányul.
 Még mindig halálosan gyönyörű. Ez aggaszt a legjobban. De nem
kellene. Ez azt jelenti, hogy nem lesz szörnyen kellemetlen
megbaszni, mert ez az eltökélt szándékom, hogy alapos kúrás után
engedem vissza a szülőföldjére, de másodszorra már szenvedély
nélkül és nulla ígérettel.
- Az ég szerelmére, Ryner. Add nekem!
Auróra az orrkarikájával kezd játszani.
Buta, kiszámítható lány.
- Két hónap egy faluban, Dublin mellett. Tokió, ugye?
Ryner kérdőn pillant rám.
- Tolka. - Ökölbe szorított kezemet zsebembe dugom.
- Majdnem eltaláltam.
Nevet.
Persze. Csak a helynevet, az országot, a kontinenst nem, te
seggfej.
- Doherty dalokat ír, amiket Richards fel fog játszani Mal otthoni
stúdiójában, legalábbis az akusztikus verziót. Mintha egy régimódi
művészműhelyben csinálná. Aztán Richards márciusban visszajön
New Yorkba és az egészet újra felveszi.
Ryner ez alatt azt érti, hogy visszajön az Államokba és profi
hangmérnökök, hangtechnikusok torzítják el a hangját úgy, hogy ne
törjön tőle üveg, beton és emberi lélek. Nézem, ahogy Aurora
arckifejezése pillanatok alatt változik bosszúsról rémültre. Ajka
csücsörítve marad.
- Igen, ez két hónap Írország, Jenkins; minden költséget a cég
visel. Szívesen - mondja, és kacsint.
Aurora felemeli a kezét.
- Egy pillanat. Miért kell Írországban maradnom? Lehetne
például az, hogy egy hétig fotózok, aztán nem zavarom őket tovább.
Ryner a fejét ingatja.
 - Ez afféle dokumentumsorozat. Többórányi anyagra van
szükségünk. Több száz kép kell. Hatalmas marketingkampányt
csinálunk. Úgy folyik a pénz, mint elbaszott vastagbéltükrözés után
seggből a vér. A lehető legtöbb képanyagra van szükségünk.
- Nem várhatod el tőlem, hogy a következő néhány hónapban
Írországban éljek - tiltakozik Aurora feszes mosollyal.
Tudom, mit tett, hogy meggyűlöljem, de azt nem tudom, mit
tettem én, hogy így viselkedik. Azon kívül, hogy most faszfej vagyok.
Ha jobban belegondolok, valószínűleg ez az oka.
És persze a pasija.
A gazdag, puccos pasi, amilyennel korábbi ígérete szerint sosem
járna, mégis ilyen alakkal láttam a bálteremben. Úgy kapaszkodott a
Brioni-öltönyös karjába, ahogy kibaszott alkoholistákhoz a rossz
szájszag.
Micsoda csalódást okoztunk egymásnak, hercegnő!
- Elrepülök Írországba meg vissza - javasolja, alsó ajkát
harapdálva. - Egyáltalán nem gond, és itt biztosan nagyobb
szükséged van rám.
Ryner a fejét ingatja. Türelme fogytán, ahogy az enyém is.
- Richards naptára tele van, amióta a királyi család
másodunokahúgának udvarol Londonban. Nem tudom, mikor akar
jönni és menni. Végig odaát van szükség rád.
- Egy hotelben? - kérdi Rory reménykedve.
Ezúttal az én arcomra kúszik mosoly. Mit mondhatnék? Még én
sem tudok szenvtelen lenni egy jó levezető 69-es pozitúra iránt,
amikor Aurora kénytelen megízlelni, hogy milyen keményen
megbasztam.
- Annak mi értelme lenne? Ott van szükségünk rád, velük egy
fedél alatt. Valami gond van ezzel, Jenkins? - kérdi Ryner, és
végigpásztázza tekintetével. - Valaki másnak adjam a megbízást?
Tapasztaltabb fotósnak?
 Aurora elkomorul, fejét ingatja. Nem, ő nem az a fajta, aki
meghátrál egy kihívás elől.
- Elvállalom a megbízást, bassza meg - leheli.
- Egy pillanatig sem volt kétségem, szívem.
Hányás, bemutatom a vödröt. Ryner nem arra kérte, hogy váltsa
meg a világot; csak pár képet kell készíteni arról az idióta pöcsfej
Richardsról, ahogy úgy tesz, mintha keményen dolgozna.
Aurora ekkor felém fordul. Készségesen figyelek, olyan vigyorral,
mint aki nemcsak hogy belepisált a jacuzzijába, hanem ráadásul a
pasiját is belerángatta.
-Mal.
Szemem rebben.
- Aurora.
- Csak hogy tudd: van barátom - jelenti ki teljesen tényszerűen,
azzal sötétkék szövetkabátomat lehámozza a válláról és felém dobja.
Elkapom és közben úgy emelem a bal kezemet a levegőbe,
tenyérrel magam felé, hogy gyűrűsujjamon lássa a gyűrűt.
- Örülök, édesem - mondom teljesen közönyös hangon, és
megfordítom a gyűrűt. - Eljutottatok már az első szakasz végére?
Fába véstétek nevetek kezdőbetűit? Szüzességfogadalmi gyűrűt is
adtatok egymásnak? - tűnődöm, fejemet ingatva. - Nem, ahhoz már
túl késő.
Bár nem hiszem, hogy hallott volna valamit a monológomból.
Csak a jegygyűrűre figyel, tekintetével követi bal kezem minden
mozdulatát. Látom a kérdést a szemében, és persze mivel olyan
könyörületes kurafi vagyok, önként megadom neki az információt.
- Kathleen - mondom, azzal zsebre teszem a kezemet és
megjegyzem magamban, hogy bár Rory arca elsápad és ujjai
elfehérednek az erkélykorláton, nem esik össze. - Nem sokkal
azután, hogy hazamentél. Szép szertartás volt, Doherty atya adott
össze minket. Bocsánatodat kérem, hogy nem küldtem neked
meghívót.
 Aurora feszengve nyeldekel, torkán mozog a bőr és erről eszembe
jut, milyen finom érzés volt az ujjaim alatt. Állát felfelé mozdítja,
felnéz, nem hajlandó megtörni.
Fiatal még az éjszaka, drágám!
- Eladod a dalaidat és feleségül vetted Kathleent? - Arca mintha
kővé vált volna, minden érzést nélkülöz. - Igazad van, Mal. Már
tényleg halvány fogalmam sincs, ki vagy.
Ryner felváltva néz rá és rám; próbálja felmérni a helyzetet.
Tudja, hogy ismerjük egymást, mert ezt említettem neki, de azt a
látszatot keltettem, hogy régi barátok vagyunk, nem pedig bizalmas
barátok, ami közelebb jár az igazsághoz.
- Ó! Magatokra hagyjalak benneteket egy kicsit?
Horgas orrát felhúzva szipog, még egy utolsó slukkot szív, és egy
cserepes növény földjébe dugja a cigarettát.
Jesszus, ebbe az alakba kár az oxigén! Az anyjának minden nap el
kell ültetnie egy fát, amíg él.
- Igen - feleli rögtön Aurora.
- Nem - csattan az én hangom ugyanakkor.
Pár másodperc csend áll be, aztán fél vállvonással fejezem ki
véleményemet Ryner felé, és látványosan visszafordulok a
korláthoz, rákönyökölök és Roryt feltűnően hanyagolom.
- Rendben, szerelmes gerlepár - szólal meg Ryner, állát
vakargatva.
Szemem sarkából látom, hogy moonwalk lépésekkel hátrál az ajtó
felé. Amilyen hülye, képes otthagyni minket.
Amint kettesben maradunk, Aurora halkan megszólal:
- A szerződésben azt írtad, nem érdekel, ha jelentős másik fél vagy
házastárs van az életünkben, amikor…
Rögtön a szavába vágok.
- Úgy érted, nyolc éve, amikor mindkettőnk seggén rajta volt még
a tojáshéj, amikor alig nőttünk ki a pelenkából? Ugyan, Aurora!
Nem egymásba voltunk szerelmesek, hanem a szerelembe!
Miért hozakodik ezzel elő egyáltalán mindazok után, amiket tett
és mondott? Ez olyan, mint egy vérvizsgálat eredménye miatt
aggódni, miután már levágták kezedet, lábadat, a fejedet is és a
Földközi-tengerben lebegsz.
Az a hajó már elment, édesem!
Nem is nézek rá. Inkább Manhattan ocsmány, lelketlen
felhőkarcolóit bámulom, és arra emlékeztetem magamat, hogy ő ezt
a látványt milyen nagyon szereti. És mint minden buta széplány,
akit a lepedőimen hempergettem Rory előtt és után, őt is
Instagram-inspirációk és Photoshopolt álmok izgatják. Pinterest-
tökéletes életet él, és nincs olyan szűrő, amin át nézve az én életem
az ő valóságában tökéletesnek tűnne.
- Oké… - mondja halkan, vontatottan. Gondolkodik, mit mondjon.
- Csak szeretném közölni, hogy nem fogom betartani a szerződésben
írtakat.
- Bocsáss meg, egy pillanat… Mindjárt felitatom a könnyeimet
azzal az egymillió euróval, amiért itt vagyok.
Egy hajtásra kiiszom az italomat; a poharat az erkély széles
márványkorlátjára teszem. Kellemes műmosollyal fordulok felé.
Nagyon nem szeretném, ha azt hinné, érdekel, hogy eljön vagy nem.
- Kathleennek nem lesz kifogása az ellen, hogy ott legyek? - kérdi,
orrkarikájával játszva. - A közös történetünket tekintve meg
minden.
- Kathleennek nem lesz kifogása.
- Örülök, hogy az elmúlt közel egy évtized alatt kettőtök közül
legalább az egyik felnőtt - mondja, és tovább forgatja az orrkarikát. -
Azt kérném, hogy Callum szabadon járhasson hozzám, amíg a
házadban vagyok. Természetesen jó vendégek leszünk, és
igyekszünk elkerülni a társaságodat.
- Rendben - vágom rá ingerülten.
 Engem bámul, én pedig újra a városi tájat nézem. Nem könnyítem
meg a helyzetet. Miért tenném? Hiszen ő az, aki mindent a vécébe
dobott, és ezerszer lehúzta.
- Még mindig abban a házban laksz?
- Igen.
- Vannak gyerekeid?
- Nincsenek.
-Van…
- Úgy nézek ki, mint egy fogoly? - vágok a szavába újra.
Fejét ingatja, még zavartabban és nagyobb undorral néz rám,
mint addig.
- Akkor ne vallass! - mordulok. Hátrafordulok, ránézek.
Abból, ahogy arca összerándul a fájdalomtól, tudom, hogy az
jutott eszébe, amikor az apjáról kérdezett engem. Nem lehetett jó
élmény neki. Felidézem magamban, hogy Aurora miatt miket kellett
kiállnom az elmúlt néhány évben és ezzel sikerül is elnyomnom a
bűntudatot magamban. Minden vele töltött percben ízekre
szaggattam magamat azért, mert nem mondtam el neki az igazat.
Saját magáról.
Az apjáról.
Akármit tervezek tenni Aurorával, az csak rövid távú károsodást
okoz.
Talpra fog esni. Végül talpra áll. De én? Én a következő és talán az
az utáni életemben is viselem a kibaszott következményeit.
Felsóhajtok.
- Nézd… Ryner elhatározta, hogy átküld téged Írországba, és a
fizetséget, valamint azt figyelembe véve, hogy nagyon keveset
jelentesz nekem, nem igazán tudom, miért kéne harcolnom vele ez
ellen. Eljössz, elvégzed a munkádat és elmész. Ha a puccos
barátodat magaddal akarod hozni, legyetek a vendégeim. Nem kell
megint „puszipajtásoknak” lennünk. - Két ujjal, obszcén mozdulattal
mutatok idézőjelet, az inzultust nyafogós amerikai akcentussal
tetézem. - Nem kell gyorsan le- meg felkapni a bugyidat, vagy
ilyesmi.
- Miért vagy ilyen őrülten dühös? - kérdezi inkább döbbenten,
mint sértetten.
- Őrülten dühös? - kérdem pislogva, mintha én nézném őrültnek.
- Csak egyszerűen nem érdekel már, hogy ennél több legyen. Ami
köztünk volt, annak már nyolc éve vége, és azóta sok minden
történt.
De nem elég ahhoz, hogy kimondjam a szavakat, amiket hallani
akar: Foglalt vagyok. Te is foglalt vagy. Ez csak egy üzleti
tranzakció.
Nem próbállak elrabolni.
Nem próbálom tönkretenni a kapcsolatodat.
Nem próbálok bosszút állni.
Ezeket mind nem mondom. Ezt mind kihagyom. Ezt kéne
követelnie pedig.
Aurora azonban szerencsére annyira zavarban van, hogy nem
olvassa el a beszélgetés apró betűs részét. Örökre forrófejű vörös
hajú nő marad.
- Értem. - Álla és válla megfeszül. - Ha ezt szeretnéd, tiszteletben
tartom az akaratodat.
Bólint, egy lépést távolodik tőlem.
Legszívesebben megfojtanám. Legszívesebben megmondanám
neki, hogy nem így akarom, de ő alakította így. Továbblépett, én
pedig ott ragadtam. Most pedig dühös vagyok, bosszúszomjas és
kifejezetten olyan hangulatban, hogy kárt tegyek valamiben vagy
valakiben.
- Mikor kezdek? - kérdi kezét csípőre téve.
- Karácsony után, de még újév előtt. Richards partit ad nálam, és
Ryner mondott valamit erről - felelem, kiütköző borostámat
vakarva. - Vele beszéld meg a részleteket!
- Van valami programod karácsonyra? - kérdi pislogva.
Szegény lány még mindig próbálkozik. Bipoláris zavarban
szenved? Amikor elbúcsúztunk egymástól, egészen egyértelművé
tette, hányadán állunk, szóval ennek így nem sok értelme van.
- Már megint azt csinálod - mutatok rá.
- Micsodát?
- Civilizált társalgást akarsz folytatni velem. Nincs a
programomban, hogy báj csevegjek veled, Aurora.
Sarkon fordul, elindul az ajtó felé. Úgy döntök, hogy még nem
fejeztem be a sértegetését.
- Kathleen - felelem a hátának. - A karácsonyt Kathleennel töltöm.
Megáll, de egy szót sem szól. Jól látszik kis kerek feneke.
- És te? A jövendőbeli anyóssal, apóssal Angliában?
Megfordul, derűs, nyugodt mosollyal néz rám.
- Nekem sincs a programomban, hogy báj csevegjek veled,
Malachy Doherty. Hogy mi a különbség kettőnk között? Az, hogy én
állom a szavamat.
A teraszkorlátnak dőlök, és mosolyogva nézem, ahogy elmegy.
Szerelemben és háborúban mindent szabad, és én nagyon is
felkészültem a harcra.

JEFF RYNER GONDOLATAI

A história és a hisztéria nem csak pár betűben hasonlít
egymáshoz. Ezek ketten? Az biztos, hogy van közös múltjuk, és amit
a teraszon láttam, színtiszta hisztéria volt.
Sokszor láttam ilyet ebben az iparágban.
Exek dolgoznak együtt; azt hiszik, hogy felnőtt fejjel
gondolkodnak, és továbbléptek, és képesek csak barátok lenni.
B.A.R.O.M.S.Á.G.
 Megmondhattam volna nekik, hogy innentől kezdve ez az egész
csak még rosszabb lesz.
Figyelmeztethettem volna őket, hogy ne menjenek bele. Hogy
nincs az a pénz, ami megérné, és ha egy olyan seggfejet kell
babysittelni, mint Ashton Richards, az csak még nagyobb nyomás
alá helyezi őket, még több szabályt megszegnek, és a szakadék
szélére, a tűrőképesség határáig tolja őket.
Én tudnék…
De nézzünk szembe a száraz tényekkel! Negyvenes faszfej vagyok,
szexfüggő, és abszolút nulla kétségem van, hogy annak tartanak, és
tudom, mit gondolnak. Ezen a ponton már nem fájdalmas
végignézni, hogy emberek hogyan cseszik el az életüket. Sőt… -
Merjem kimondani?… Terápiás hatása van. Olyan ez, mint a kötés.
Katasztrófát hurkolgatok össze.
Ezért pletykálnak az emberek, igaz? Azért, hogy mások
nyomorúságát élvezzék. Legszebb öröm a káröröm. És ha másoknak
nincsenek olyan problémáik, amit ők végignéznének, amin
csámcsognának, amit megítélhetnének, akkor csinálnak nekik.
Minden lépésüket elemzik, így próbálják jobban érezni magukat.
Hát, erre az egészre rá van írva a katasztrófa. Hogyan
akadályozhatnám meg éppen én, hogy bekövetkezzen?
Ráadásul nagyon is érdekel, hogyan alakul a dolog. Malachy
Doherty történetét ismerve nem is értem, hogyan cseszhetné el még
jobban a nyomorult életét. Ez a fickó nyakig benne van a szarban, és
őszintén szólva bármi, még egy botrány is jól jönne neki.
Lenyelek két tabletta valamit, amit a dílerem adott, és
visszaindulok partizni. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy
Eurovíziós díszlet, de baszok rá.
Kurvára nem érdekel.
Tényleg nem.
Hadd mondjanak rólam, amit csak akarnak. Nem sokkal jobbak
nálam. Csak az a különbség közöttünk, hogy én tudom, mit gondol
rólam Malachy és Rory. De ők nem tudják, hogy én mit gondolok
róluk.
 5.
Rory

Summer a kanapén fekszik; felemeli a fejét a puha párnáról.

- Korán hazaértél - jegyzi meg, azzal visszafordul a tévé felé, és
újabb kanál Chunky Monkey gabonapelyhet tol a szájába. A
Micsoda nőt nézi.
A tévé felé rázza kanalát és kiabál:
- Nagyon utálom az ilyen romantikus izéket. Nem vicces.
Beleszeretni egy milliárdosba és feleségül menni hozzá… baromság.
Nagybetűs Baromság. Különösen, ha dolgozó lány vagy. Ha egy
ilyennel megismerkedsz, valószínűbb, hogy meggyilkol. Mert ugye a
dolgozó lányok között sokan vannak, akiknek nincsenek rokonaik.
Micsoda halott nő: Tanmese. Ez lenne a helyes cím.
- Azért ne várd, hogy felhív Hollywood!
Felakasztom a kabátomat az ajtó melletti fogasra, lerúgom a
vászoncipőmet, és megállok a konyhapult mellett, ami a mi kis
nappalinkban van. Egy-egy pohár olcsó bort töltök magunknak.
Callum azt akarta, hogy maradjak nála, de holnap reggel korán
kell kelnem, és magunk között maradjon: elismerem, hogy a Mal
Dohertyvel való találkozás nagyon megrázott.
- Kérsz fagyit?
A mosogatóba állítom az üres borospalackot. Summernek hátat
fordítva állok, legfőképpen azért, hogy meggyőzhessem magamat:
nincs katasztrofális idegösszeomlásom. Mert nincs. Biztosra
veszem: az, hogy a pulzusomat a szemhéjamon érzem dobogni,
teljesen normális, ugye.
- Csak életem szerelmére gondoltam - sóhajt fel Summer
bosszúsan.
- Nem kéne annak jó dolognak lennie? - kérdem kissé csípősen,
homlokomat ráncolva, azzal megfordulok, a kanapéhoz lépek, és
lehuppanok mellé. Egy pohár fehér bort adok a kezébe.
- Nem. Különös tekintettel arra, hogy még nem ismerkedtem meg
vele, és valószínű, hogy most, miközben beszélünk, életem szerelme
más nővel van ágyban. Szombat este van, az egész világ részeg, céges
karácsonyi ünnepségekről botorkálnak hazafelé. Hogyan tehette ezt
velem? - szipog Summer. - Életem szerelme most biztosan egy
másik nőt fal. A dögös lányt a személyzeti osztályról. A mocskos
szemét!
Sikerül elnyomni mosolyomat; gondolatban visszakövetem a
kifacsart logikáját. Summer napfényszőke haja hatalmas, kusza
kontyba van kötve, és még mindig a tegnapi smink van rajta. Szürke
melegítőalsóban és fekete kapucnis felsőben ücsörög; nagyon nem a
megszokott vidám, jól öltözött off-Broadway színésznő perszóna
mutatkozik meg előttem. Summer most két előadás között van, a
következő darabra próbál, a bemutató február közepén lesz. Addig
együtt akartunk lenni, de most el kell mennem abba a nyomorult ír
faluba, és Mal közelében kell dolgoznom, akin az elmúlt közel egy
évtizedben személyiségátültetést hajthattak végre, de a műtét nem
igazán sikerült, az igazi Mal meghalt a műtőasztalon; és aki
felébredt, az maga a Sátán.
Summer lehalkítja a tévét, mocorog a kanapén, felém fordul.
- Mi az, Ror? Úgy nézel ki, mint aki leszopta Lucifert, és hamu és
láva lenne tőle a szádban.
- Konkrétan nem ez történt, de valami hasonló - felelem, és
leteszem a poharamat.
Summer kisgyerek korom óta a legjobb barátom. Együtt jártunk
általánosba és főiskolára is. A lakótársam. Mindent tud rólam.
- Ma a partin találkoztam Mallel.
Csak pislog rám.
-Mal…?
- Az ír fiú.
 Summer szeme tágra nyílik, színpadias mozdulattal a homlokára
csap. Barátnőmet könnyebb megbotránkoztatni, mint egy
tizenhetedik századi hercegnőt a bordélyházban.
- Mondd, hogy nem igaz!
Bólintok.
- Mondanám, de nem lenne igaz. Mert megtörtént. És rosszabb,
mint amilyennek képzelnéd.
- Nem tudom, hogyan lehetne rosszabb, hacsak nem úgy, hogy
Callum szeretője, és az ő seggére indul be, nem rád. Végre sikerült,
Rory. Nyolc éve vártál erre.
Ha van valami, amit megtanultam ebben az életben az, hogy
milyen fontos olyan barátokat találni, akik örülnek az ember
sikerének, és segítenek, ha veszítesz. Summer ilyen.
- Nős.
- Aúúú.
- A nővéremet, Kathleent vette el.
- A rohadék! - Felugrik a kanapéra. Öklét rázza a plafon felé. A
takaró a padlóra csusszan. - Megölöm!
- Az egészben nem is az a legrosszabb, hogy minden, amit
Kathleen mondott, valóra vált… Hanem az, hogy Mal valami okból
ki nem állhat. Látni sem bír. Nagyon dühös rám, és nem mondja
meg, hogy miért.
Párnát ölelek magam elé.
- Kit érdekel, miért seggfej? Csak örülj, hogy ez a golyó elkerült!
Gondolj arra, hogyan bánt a mostohanővéreddel! Az a fasz
folyamatosan kicseszett vele, amíg ott voltál. Hitegette meg minden.
Fogadni mernék, hogy a házasságuk nagyon elcseszett. Fél lábon
ugrálok egy hétig, ha nem így van.
Summer lehuppan, számhoz emeli boros poharamat, sürget, hogy
igyak egy kortyot. Mintha orvosság lenne.
 - Ráadásul most itt van neked Callum. Übermenő pasi és nem
utálja a pénzt, a jó pozíciót és… szóval az életet általában.
- Mal sem gyűlöli az életet. Sőt, imádja.
Éppen ezért az, aki. Mert olyan szenvedélyesen szereti az életet.
De én a fiatal Malre értem ezt. A jelenlegi változata olyan élvezetes,
mint egy Ku-Klux-Klan-gyűlés.
Summer bosszúsan szusszan.
- Egyébként is mit keres itt?
- Most Jeff Rynernek dolgozik. - Fejem mögé csúsztatom a
párnát, és hátradőlök. - Együtt fogunk dolgozni. Írországban. Két
hónapig. Nála fogok lakni - mondom, és kínomban nyeldeklek. -
Ott, ahol a felesége is lakik.
Summer úgy néz rám, mintha azt jelentettem volna be, hogy
csatlakozom egy vándorcirkusz társulatához, ahol egy szál
leopárdmintás ágyékkötőben fogok elefántháton gimnasztikázni.
Bekötött szemmel.
- Mi a büdös franc ütött beléd, hogy elfogadtad az ajánlatot?
- A munkalehetőség. Ráadásul ez a Mal dolog nyolc éve történt, és
nyilvánvalóan semmit nem jelent.
- Semmit nem jelent - kiált fel Summer, és talpra ugrik. Kezét a
háta mögött összekulcsolva, fel-alá járkál szűk nappalinkban. -
Semmit nem jelent?! Úgy odavoltál ezért a seggfejért, mintha az
egész világegyetemben ő lenne az egyetlen hímnemű ember, akinek
működő farka van! Évekig… nem hetekig vagy hónapokig, hanem
évekig tartott, míg végre összejöttél Callummal. Erről az írről
álmodtál. Sírva ébresztettél fel. Látni vélted utcasarkokon,
fesztiválokon, repülőtereken. Emlékszel, amikor egy szerencsétlen
ázsiai nő után rohantál, mert messziről azt hitted, hogy Mal az?
Lehet azt elfelejteni? Az a nő a re tikülj ével ütött meg, úgy zavart
el.
- Magas volt és kékesfekete hajú - mormogom poharamba.
 - A lényeg az, hogy az ír pasi kísértett téged. Amikor főiskolára
jártunk, felváltva kellett őriznünk téged, nehogy megszegd az idióta
szalvétaszerződésedet, és az interneten rákeress. Ez nem semmi,
Rory. Ez minden.
Szememet dörzsölöm, mélyet sóhajtok. Igaza van. Az idióta Mal
és az idióta Kathleen a végén összejött, és arra a kényelmes (és
ostoba) következtetésre jutottak, hogy minden problémájuk oka én
vagyok, és én egész idő alatt Mal után sóvárogtam.
- Nem mehetsz el - közli Summer, azzal megáll, és hangosan
toppant. - Nem engedem.
- Már eldöntöttem.
A tévét bámulom, hogy ne kelljen ránéznem. Júlia Roberts és
Richárd Gere éppen veszekszik. Eszembe jut, hogyan reagált
Callum, amikor visszamentem hozzá a teraszról, és mindent
megmagyaráztam. Azonnal lerázta Whitney-t, felállt, és a
bárpulthoz kísért. Ott azt mondta, hogy vállaljam el a munkát. Nem
mondhatok le egy kitűnő új lehetőségről egy régi fellángolás miatt.
Azt is mondta, ki tudja meddig tarthatom meg az állásomat.
Amint megkéri a kezemet, szüksége lesz rám, mert segítenem kell az
esküvő megszervezésében, a társasági programjaink egyeztetésében.
Én azonban blokkoltam mindent a „szerezd meg, amit akarsz”
részen kívül. Nincs a terveim között, hogy otthon ülő feleség legyek,
de nem ezt találtam a legmegfelelőbb pillanatnak arra, hogy
felvessem a témát.
- A sógoroddal fogsz dugni - jelenti ki Summer és szemem
sarkából látom, hogy kezét karba fonta. - Gondolkozz el egy kicsit
ezen, Lewdy McGrosson! Még mindig menni akarsz?
- Senkivel nem dugok ott. Illetve talán Callummal. - Callummal
egészen biztosan. És egészen biztosan nagyon hangosan. - Mal
egyértelművé tette, hogy boldog házasságban él. És még valamit
világosan közölt velem: nem bírja elviselni a képemet.
 - A szerelem és a gyűlölet között egészen elmosódott a határ, és ti
ketten az első pillanatban ruhástól hemperegtetek egymáson, aztán
áthenteregtetek a szerelembe, és nagy ívben leszarjátok a
partnereteket. Jegyezd meg, amit most mondtam - figyelmeztet
Summer, az orrom előtt rázza az ujját, és lehuppan mellém a
kanapéra. - Egyébként mit szól ehhez az egészhez Callum?
Summer már akkor #TeamCallum-tag volt, mielőtt beadtam
volna a derekamat, hogy járjunk. Van benne valami, ami nagyon
vonzóvá teszi: jól fizető munkát végez és épelméjű. Úgy határozok,
nem említem meg, hogy abban a pillanatban, amikor Mal kijött a
teraszra, elkezdett esni a hó. Summer még kinevetne.
- Ami azt illeti, Callum nagyon jól fogadta - felelem felélénkülve.
Mondhatni. Pontosan azt mondta: „Nézd, fogd ezt fel úgy, mint
egy utolsó hajrámunkát. Sokkal komolyabb döntéseket kell hoznod
annál, amit a pult mögött és az egész napi fényképezgetéssel hozol.
Nagyszerű alkalom lenne ez az idő arra, hogy rendezd a
gondolataidat, és előretekinthess közös jövőnkre.”
- Valóban?
Megesküdnék rá, hogy úgy néz rám, mintha tollcsomót felköhögni
készülő macska lennék.
- Anglia igazán nincs messze repülővel. Callum a karácsonyt és az
újévet ott tölti a szüleivel. Már nagyon várja. Ráadásul két hónap
igazán nem sok idő.
- Két hónap az egy hónappal és huszonnyolc nappal több annál,
amit Mallel töltöttél, és ha az emlékezetem nem csal, aláírásoddal
hitelesítve azt ígérted neki, hogy dobod az esetleges barátodat,
családodat és konkrétan a bugyidat is, hogy vele lehess, ha
legközelebb találkoztok. Ez pedig megtörtént. Mármint a találkozás.
- Ha emlékezetem nem csal… - megiszom boromat, a poharat az
asztalra csapom - …tizennyolc éves voltam akkor, gyászoltam az
apámat, és az orgazmusban csak kicsivel kevésbé hittem, mint a
fogtündér létezésében. Felnőttem.
 Summer kétkedőn néz rám.
- Nézd, előléptetést akarok - mondom, másik taktikával
próbálkozva. - Jól mennek a dolgaim. Ez a projekt sok ajtót
megnyithat előttem. Callum nem igazán hisz a karrieremben, és
ezzel bizonyíthatnám neki, hogy tudok pénzt keresni, képes vagyok
eltartani magamat. Segítened kell nekem ebben.
Mélyet sóhajt, szeme összeszűkül.
- Tényleg akarod az előléptetést, vagy csak azt hiszed, hogy
akarnod kellene?
- Mi a különbség?
- Hogy mi a különbség? A boldogságod.
- Akarom az előléptetést - csattan a hangom.
- Rory, csak ne cseszd el a kapcsolatodat Callummal!
- Nem fogom elcseszni. Sőt, valószínűleg úgy intézzük, hogy
Callum végig velem lehessen, és ne legyen annyira kínos az egész.
Annyira szeretném viszontlátni Kathleent, amennyire Hitlerrel,
Sztálinnak és Karóbahúzó Vladdal vacsoráznék.
- Hé, ne keverd Vladot abba a seggfej társaságba! Vlad tetteit csak
félremagyarázták, ő abszolút hű volt a hazájához - mordul Summer.
Vállammal meglököm a vállát.
- Az a helyzet, hogy rettegek minden ott töltött pillanattól. Semmi
nem fog történni a nős Mal és köztem.
- Hívj fel minden nap!
- Cserkész becsületszóra felhívlak. Minden nap.
- És valahányszor megfordul a fejedben a gondolat, hogy a farkára
nyársald magadat, jusson eszedbe, hogy a mostohanővéredet is
dugja, ez meg már túl Jerry Springeres nekem ahhoz, hogy azok
után még egyszer szóba álljak veled.
- Nem kockáztatnám a barátságunkat így - felelem teljesen
egyetértve vele.
 - Megengedni neki, hogy a kolbászát megint a családi mustáros
bödönbe mártogassa, az … undorító lenne.
- Köszönöm a gasztronómiai analógiát - jegyzem meg kissé
pikírten. - Igazán szemléletes és így már teljesen érthető.
Szeme sem rebben.
- Ígérd meg nekem, Rory!
- Jesszus, Louise. Megígérem.
Hosszasan néz engem; állkapcsa előre-hátra járva moccan.
A tévében Richárd és Júlia éppen a befejezésnél tar. Valami
olyasmi, hogy a szerelem mindent legyőz, blablabla. Soha nem
tetszett igazán a Micsoda nő.
Ekkor hirtelen eszembe jut az a nyolc éve folytatott beszélgetés
Mallel… az, hogy a nőnek kell kocsival elvinnie a férfit valahová
ahhoz, hogy klasszikus romantikus sztori legyen. Júlia Roberts
megtette. Fogadni mernék, hogy Mal szereti ezt a filmet.
Ne is gondolj Malre! Mal egy rohadék.
Summer a fagylaltba meríti a kanalat, kiszedi a felét, és felém tolja
a dobozt.
- Tolj magadba egy kis szénhidrátot! Ha ez nem jó indok, akkor
nem tudom, mi lehetne az.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

Rory

A taxisofőr megáll Mal háza előtt. Callum és én kiszállunk. A taxi

helyből megfordul, sárcseppek fröcskölnek a nyomában.
Szürreális látvány újra ott lenni, ennél a háznál, miután nyolc évig
rengetegszer gondoltam arra, hogy mi történt a falak között. Úgy
tűnik, a házat nagyon elhanyagolták. A külseje bájosan ódonból
romos régire változott. A tető omladozik, a fű túlnőtt, sáros
pocsolyák mindenütt. Nem is tudom, mire számítottam. Talán a
kardigánimádó, illedelmes beszédű Kathleen démon női
gondosságának nyomaira: Sajnálatos módon a hely úgy néz ki, mint
aminek jólesne egy alapos takarítás, fűnyírás és ölelés. Legalábbis
első pillantásra.
- A kénköves pokolba - mordul mellettem Callum.
A szüleihez indultunk Angliába, először találkoztam volna velük,
de Callum úgy döntött, hogy egy napra eljön velem ide, és segít
berendezkedni a szobámban. Holnap reggel elrepül Angliába és
máris rettegek attól, hogy ő elmegy és én itt maradok.
- Kivehetek magunknak egy szobát a fő utcai fogadóban -
javasolja. Ezzel udvariasan azt akarja jelezni, hogy szerinte ez a hely
emberi tartózkodás céljára alkalmatlan, legfeljebb a szellemirtók
lelnék kedvüket benne.
- Ryner azt mondta, hogy itt kell maradnom - nyugtatom, és
elindulok a kövezett gyalogos bejárón a megbarnult, régi ajtó felé.
Szívem olyan hevesen ver, hogy hányingerem van. Néhány
pillanat, és a Malachy-Kathleen házaspár néz szembe velem. A
szemem előtt fognak enyelegni, és az ő fedelük alatt kell dolgoznom.
Bekopogok.
- Tudják, hogy jövünk? - kérdezi Callum a hátam mögül.
Tudják. Whitney azt mondta, hogy küldött Malnek egy e-mailt, és
leírta, mikor érkezik a gépünk.
Nem mintha Malt ez érdekelné, gondolom. Gyomrom görcsbe
rándul. Vajon eltökélt célja, hogy pokollá tegye az életemet itt?
- Meg kéne írnod anyádnak, hogy megérkeztünk - jegyzi meg
Callum.
Nem fordulok hátra, nem nézek rá.
- Aha…
- Nagyon szomorú lehet, hogy nem ugrottunk be hozzá
elbúcsúzni.
- Együtt ünnepeltük a karácsonyt - jegyzem meg kissé pikírten.
 Semmi kedvem nem volt megint azt hallgatni, hogy még több
sminkkel takarjam el az anyajegyemet, illetve a könyörgést, hogy ne
menjek Írországba (az egész világegyetemben ezt az országot gyűlöli
a legintenzívebben), és általában arra kényszerítsen, hogy
pletykákat hallgassak olyan emberekről, akiket nem ismerek.
Semmi válasz. Megint kopogok, ezúttal erősebben. Elég hideg van
idekint. Callum toporog mellettem. Sötétkék szövetkabátot és
púderrózsaszín öltönyinget visel.
Karját mögém csúsztatja, vállamat dörzsöli.
- Nyugalom, szerelmem. Minden rendben lesz. Nyolc éve már.
Azóta megnősült, te pedig őrülten szerelmes vagy.
Ezt viccként mondja, hallom is a kételyt a hangjában.
Mielőtt hivatalosan aláírtam a fotózási munka szerződését,
elmondtam Callumnak, mi történt köztem és Mal között nyolc évvel
ezelőtt. Ezzel azt reméltem, hogy azt mondja, pokolian kényelmetlen
neki ez az egész, és ezzel megkönnyíti számomra a döntést. Nem
vagyok olyan Mary Sue típus, aki szereti, ha mások mondják meg,
mit csináljak, de nagy szükségem lett volna arra, hogy a helyes
irányba mozduljon el a helyzet, ám ehhez az kellett volna, hogy
Callum ne legyen olyan önelégülten biztos.
Jó, jó… a helyzet az, hogy nem voltam száz százalékig őszinte vele.
Kihagytam valamit. Egy nagyon apró dolgot. Olyan apró, hogy
elférne a hátsó zsebben. Konkrétabban a szalvétát. A szerződést. De
jó okom volt rá: nem számít. Mal biztosan nem tartotta meg. Hiszen
boldog házasságban él. Ráadásul ez az egész nagyon kínos.
Még néhányszor kopogok az ajtón, de teljesen egyértelmű, hogy
senki nincs bent. Milyen ravasz megoldás, hogy Mal éppen nincs
itthon, amikor megérkezünk, így nem bosszanthat. Kathleen persze
belement a játékba. Eldöntöttem magamban, hogy ezt a játékot
ketten (illetve inkább hárman) játsszák majd. Nem fogok kint
ácsorogni és tüdőgyulladást kapni csak azért, mert valami teljesen
logikátlan vendettát folytat ellenem. A fő utca olyan messze van,
hogy taxit kéne hívnunk, ha kocsmában vagy fogadóban, melegben
akarnánk megvárni, míg őfelsége megérkezik, és mire a taxi kiérne
értünk, szétfagyunk.
Vállammal az ajtónak feszülök, és mély levegőt veszek.
- Rory - szól Callum a hátam mögül aggodalmas hangon.
- Ígérd meg, hogy nem ítélsz el ezért, Cal…
- Megígérem.
Egyetlen erősebb lökéssel betolom az ajtót; nagyon jól tudom,
hogy nincs bezárva, mert legutóbb - nyolc éve - is nyitva volt.
Benyomulunk a házba, ami szintén ezerszer rosszabbul néz ki,
mint korábban. Callum homlokát ráncolva jár körbe; a régi, kopott
bútorokat nézi és a szanaszét szórt újságokat, CD-ket,
bakelitlemezeket. Versesköteteket is látunk és gyűrött noteszeket a
kanapén. A dohányzóasztalon és a reggelizősarok asztalán
halomban áll a szemét, minden poros és koszos.
Döbbenten nézek körül; próbálok egy talpalatnyi helyet találni a
padlón, ami nem gyanúsan ragacsos, és nincs rajta valami.
Hátrafordulok, Callumra nézek; zavartan toporog, de egy szót sem
szól.
- Sajnálom, hogy itt kell aludnod ma éjjel - mondom, ajkamba
harapva.
Az egész ház egy szeméttelep. Nem azért, mert kicsi vagy régi,
hanem mert rendetlen és mocskos. Úgy néz ki, mintha régóta nem
lakna itt senki. A helyiség minden sarkában pókhálók díszelegnek.
Akármilyen hideg van odakint, résnyire nyitok egy ablakot, hogy
kiszellőzzön a házban valahol szétszórt ezer házhoz szállított ételes
dobozba poshadt maradékok bűze.
- Semmi gond - feleli Callum. Hallom a hangján, hogy
nyugodtnak, higgadtnak akar tűnni, de tudom, hogy plusz pénzt
fizet a takarítóknak, hogy manhattani penthouse lakásában
mindennap takarítsanak, és mindig minden makulátlan legyen. -
Elbűvölően szép. Ráadásul a tető az csak tető a fejünk felett. Az
számít, hogy kik vannak egy fedél alatt. Itt vagy. Csak ez számít.
 A következő húsz percet a ház bejárásával töltjük. A konyhában
kezdjük, ahol megtaláljuk a bűz forrását: a mosogató alatt hever az
ottfelejtett teli szemetes zsák. Legyek raja zsong felette. Bár elvből
nincs szándékomban a két disznó után takarítani, hányni sem
akarok, ezért kidobom a szemetes zsákot.
Elindulok a keskeny folyosón. A fő hálószoba felé, ami Mal
anyjának szobája volt, mielőtt Kathleen beköltözhetett. Teljesen
üres, csak egy dupla ágy van benne. Vetetlen. A párnák gyanúsan
sárgás árnyalatúak, a takaróra is ráférne egy alapos mosás. Belépek
a fürdőszobába, ami szintén látott már jobb napokat. Végül
megállok Mal egykori szobája előtt. Ez a vendégszoba. Vetett ágy.
Egyszemélyes. És egy kis szekrény. Callum felé fordulok, de ő csak
mosolyog.
- Kevesebb hely, több összebújás. Nem rossz vasárnap ez.
Szeretnem kéne ezt az embert.
Kéne.
És ebben a pillanatban rohadtul közel vagyok ehhez a tünékeny
érzéshez.
- Ez egyáltalán nem a te hibád - teszi hozzá. - Ezért eszedbe se
jusson bocsánatot kérni.
A folyosó utolsó szobájához érünk. Az ajtó zárva. Valószínűleg ott
van a stúdió, amiről Ryner beszélt. Ez magyarázatot adhat arra,
miért van komoly zár, lakat és a Belépni tilos! felirat az ajtón.
Callum rögtön a tárgyra tér. Bőröndömet a szobánkba gurítja.
Kinyitom a hátsó udvarba vezető rozsdás ajtót, kíváncsi vagyok a
birkákra, tehenekre.
Nincsenek birkák.
Nincsenek tehenek.
Nincs több… Igazából nincs is semmi.
Egy lépést teszek kifelé. Valami csikordul a talpam alatt. Lenézek,
elkomorulok, és felveszem a fülbevalót. A párja nincs mellette.
Biztosan Kathleené. Csepp alakú rózsaszín gyémánt fülbevaló.
Hamisnak tűnik, de Kathleen is az. Talán anyagi gondjaik vannak.
Más oka nem lehet, hogy Mal elvállalta ezt a dalszerzői munkát.
Felnézek a zöldellő hegyekre.
Hangot hallok mögöttem.
- A betörés és a magánlaksértés büntetendő Írország törvényei
szerint.
Összerezzenek, megfordulok. Mal fél vállal az ajtókeretnek
támaszkodva, kezét kopott farmernadrágja zsebébe dugva,
Blundstone bakancsos lábát keresztezve áll. Szépsége pontosan öt
másodpercig tart megigézve, aztán sikerül fegyelmezni
arcvonásaimat.
- Rendes kupleráj lett.
Elrugaszkodik az ajtótól, lejön a hátsó udvarba vezető két lépcsőn,
lassan közelít.
- Csak neked züllesztettem így le a helyet.
- És gondolom Kathleen készséggel segített. Nyilván mindent
megtesz, hogy rosszul érezzem magamat itt.
Mal arcán élénk mosoly fut át, vörös csík képződik tőle homlokán;
mintha készülne valamire. A régi Mal jut róla eszembe, a merész,
ellenállhatatlan srác.
- Egyébként ő hol van? - kérdezem, és körülnézek. Tompítani
akarom azt az arculcsapás jellegű meglepetést, hogy együtt kell
látnom őket.
- Dublinban.
- Mikor óhajt megtisztelni minket fényességes jelenlétével? Mal
fütyül, és nyers hangon felnevet. Persze, hogy Kathleen kivonta
magát ebből a szituációból. Bár nem tudom, miért rejtőzködik.
Hiszen pontosan olyan típus, aki úgy parádézik fess férjével, mintha
kutyakiállításon lenne. Mal nyilván nem válaszol a kérdésemre. A
semmibe mutatok.
- Hol vannak az állatok?
 - Eladtam őket.
- Doherty atya? Jól van?
Mal leül, sarat töröl le bakancsa orráról.
- Életben van.
- És anyád?
Keze megáll a mozdulatban, felnéz, és úgy pislog rám, mintha
érthetetlen nyelven beszélnék.
- Ne faggass, Aurora! - mordul rám.
- Ki kell nyitnod a stúdiót. Néhány fotót akarok készíteni, mielőtt
Richards megérkezik.
- Nincs stúdió - feleli, és nagyon figyeli, hogyan reagálok.
Akkor mi a franc van abban a lezárt szobában? Természetesen
nem teszem fel ezt a kérdést.
- Akkor hogyan veszitek fel a dalokat?
- Sehogy. Csak megírjuk.
- Ryner hazudott - jegyzem meg halkan.
Nem tudom, miért vagyok meglepve. Nem lett volna szabad
megbíznom benne; ha egy órákkal teli teremben álltunk volna,
akkor sem bízhattam volna benne, hogy időt ad nekem.
Mal vállat von.
- Igazán ki kéne takarítanod ezt a helyet. Richards a világ semmi
kincséért sem maradna ilyen környezetben. Szép dolgokhoz,
tisztasághoz szokott.
- Akkor már ketten vagytok, hercegnő.
Legszívesebben rákérdeznék, mi a fenét ért ez alatt, de nekem
ezzel elvileg nem is kéne foglalkoznom. Semmi rosszat nem tettem.
Betartottam a szerződésünket; évekig sóvárogtam utána, aztán
megpróbáltam továbblépni. Mit várt? Azt, hogy csak üljek és várjak,
hogy a sors átvegye az irányítást, miközben ő feleségül vette a
nővéremet?
 Komor nevetéssel rázza a fejét; hallgatásomat mintha
beleegyezésnek venné. Megfordul, elindul visszafelé. Otthagy engem
a hátsó udvaron.
Őrület, hogy nyolc évvel ezelőtt, miután elbúcsúztunk egymástól,
még napokig, hetekig éreztem pulzusát a bőrömön.
Ebben a pillanatban azonban legszívesebben kitépném a szívét,
hogy lássam, dobog-e még. És hogy van-e szíve egyáltalán.
És ha van, fekete-e, ahogy arra anyám figyelmeztetett.

Mal

Amikor visszaérek a házba, Aurora előkelő barátja feláll a

kanapéról, kezét nyújtja felém, és nyálas bankármosollyal néz rám.
Egyszerűen kikerülöm, a szobámba megyek és becsapom magam
mögött az ajtót. Ledőlök a piszkos ágyra, a mennyezetet bámulom,
nem érdekel, hogy folyamatosan rezeg a telefonom.
Lehet, hogy valami teljesen szokványos hívás.
Talán az ügynököm.
Talán Richards.
Talán Ryner.
Nem tudom, de nem is érdekel.
Aurora. Aurora. Aurora. Mihez kezdjek, mit tegyek veled,
Aurora?
Nem baszlak meg. Most nem. Még nem állsz készen, ráadásul
előbb meg kell oldani ezt a másik férfi dolgot. A másik férfi csak egy
éjszakát tölt itt. Tudom, mert elolvastam az e-mailt, amit Ryner
alapfokú írástudó asszisztensnője küldött; persze nem válaszoltam
rá.
Talán azzal kéne kezdenem, hogy megmutatom, milyen átkozottul
elcseszted a dolgaimat.
 Nem. Az is túl korai.
Magyarázattal tartozom, és talán el kéne mondanom neked, hogy
annyi éven át hogyan próbáltalak védeni azzal, hogy nem mondtam
el neked az igazat, és cserébe megölted a lelkemet és a farkasok elé
vetetted? Hm… Erre is van még bőven idő.
A házban hatalmas kupleráj van. Nem mindig ilyen, de
kifejezetten azt akartam, hogy Aurora rosszul érezze magát. Kanállal
akarok a lelkébe vájni, látni akarom, van-e még lelkiismerete.
Behunyom a szememet. Hagyom, hogy egy újabb bejövő hívás
menjen hangpostára.
- Szerelmem?
Az Amerikai Psycho angol változatát hallom. Aurorát hívja az ajtó
mögött.
- Mal lefeküdt egy kicsit. Szeretnéd, hogy taxit hívjak és
elmenjünk piperecikkeket venni? Itt nem látok semmi ilyesmit.
Először is: Mal. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a
becenevemen beszéljünk rólam. Nem vertük a farkunkat együtt
Etonban, körben állva. Neked Malachy. Köszönöm.
Másodszor: Mire számított? A Ritzre? Semmivel nem tartozom
neki.
Harmadszor… Nincs harmadszor, de egészen biztos vagyok
benne, hogy amíg itt van, találok valamit, ami kiakaszt.
Látod, Kiki? Mindig is azt mondtad, hogy viszonyuljak
pozitívabban a dolgokhoz.
Pár perccel később halk kopogást hallok az ajtón. Nem akarom
felismerni ujjainak koppanását kemény felületen, kivéve, ha az a
kemény felület az ágyékom. Mégis tudom, hogy ő az.
- Mal - szól be.
- Menj el!
- Elmegyünk.
Nem válaszolok, mert pontosan ezt mondtam. Menj el.
 - Hozhatunk neked valamit? Ételt? Tejet? Fertőtlenítőt? Jó
modort?
Kezem a fejem alatt, a plafont bámulom, és önkéntelenül
elmosolyodom. Kezdődik. Aurora itt van, dühös, van humora, és
egészen az enyém. Kedves, óvatos és eleven - a tökéletes
kombináció. Pipere-Pasi semmit nem tehet, csak hátradőlhet, és
nézheti, mi történik.
- Nem - mordulok fel.
- Mikor akarod kezdeni a munkát?
- Amikor homlokon csókol a múzsa. Bár a múzsa megcsókolhatja
a seggemet is.
- Hozzávetőleges időtartományt tudnál mondani? Csak hogy
mikor pakoljam ki az eszközeimet.
- Ihlet kell ahhoz, hogy dolgozni tudjak - mondom olyan
leereszkedő hangon, ami a semmiből jött rám. - Fényképezni bárki
tud. Egy-két kattintás, és kész. Én alkotok; szavakkal, mindennel.
Ahhoz egy kicsit több kell; nem lehet egy ujjal csinálni.
Ez övön aluli ütés, persze, de ő is övön alulra célzott, amikor
összetörte a szívemet és visszament Amerikába; nyomában szívem
szikkadt szirmait szórva el. Pillanatnyi csend az ajtó másik oldalán.
- Írhatok Ryner asszisztensének, Whitney-nek, hogy küldjön
takarítókat, mielőtt Richards…
- Mi vagy te? Lakberendezési tanácsadó? Miért nem törődsz a
saját dolgoddal ahelyett, hogy mások házát kritizálnád?
Lényem egy része azért imádkozik, hogy Pipere-Pasija sértésnek
vegye, ahogy a használati muffjával beszélek, berohanjon és
behúzzon nekem egyet. Kedvem van egy jót verekedni. Sajnálatos
módon azonban az ajtón túli nyomasztó csendből ítélve Mr. Bankár
nem mostanában szánja rá magát, hogy tönkretegye a manikűrjét.
- Honnan tudod, kicsoda Joanna Gaines? - kérdi Aurora kis idő
múltán. Mosoly van a hangjában.
 Kathleen anyja, Elaine és a férje minden Joanna Gaines műsort
megnéznek. Elaine néha sírva fakad a tévé előtt. Én is sírnék, ha egy
órát kéne eltöltenem azzal, hogy olyanokat nézzek, akik tapétát
válogatnak olyan házakhoz, ami nem is az övék.
- Oké. Mentünk! - csattan Aurora tenyere az ajtón.
Két perccel később hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó.
Behunyom a szememet. Megint csörög a telefonom. Résnyire
nyitom a szemem, csak azért, hogy meggyőződjek róla, nem
Kathleen száma az. Látom, hogy amerikai hívás. Lenémítom a
készüléket, és szundítok egyet.
Mire felébredek, tücskök ciripelnek. Nyugodtan fekszem, hagyom,
hogy a szemem alkalmazkodjon a sötéthez és nyújtózkodom. Semmi
nem vár, nincs dolgom. Felülök az ágyon, tenyerem élével
dörzsölöm a szememet.
Hirtelen tompa puffanás hallatszik a nappaliból. Aztán a bejárati
ajtó csikordul. Kézbe veszem a telefonomat, csak hogy lássam,
mennyi az idő. Éjfél. Nem csak tampont és sampont vettek, az
biztos. Aurora kuncog, Pipere-Pasi felmordul, és mindketten
suttogva beszélnek.
Valaki bútornak ütközik. Aurora zihálva nevet.
Gyűlölöm a nevetését. Mély torokhang; és a kibaszott életbe,
melyik énem gondolta ezt jó ötletnek? A mazochista vagy a részeg?
Azzal bosszút állni rajta, hogy idehozatom és arra kényszerítem,
hogy velem töltse az idejét, nagyjából olyan, mint smirglibe
csomagolni a farkadat, daróc alsógatyát húzni rá és kolostorba
vonulni.
Nyálasan cuppanó csókokat hallok. Hördülést, nyögést, nevetést,
szitkozódást.
A hangokból ítélve a bábpasi úgy csókol, mint egy nyáladzó agár.
Túl. Sok. Nyelvezés. De Aurora élvezi. Tudom, mert úgy nyöszörög,
mint amikor én csináltam vele.
Férfi nyögés.
 Női sóhaj.
Férfi hördülés.
Kuncogás.
Lerágott körmeim tenyerem húsába vájnak. Átgondolt, épeszű
megoldás arra, hogy ne fojtsam meg mindkettőjüket.
- És a vendéglátónk? - mormogja Pipere-Pasi.
Vendéglátója éppen erős késztetést érez arra, hogy a padlódeszka
alól elővegye a puskát és szétlője a vendég kibaszott fejét. Ebben a
tervben az egyetlen hiba az, hogy nincs puskám. És padlószőnyeg
van. Mindegy. Ez a terv nyilván nem működik.
- Valószínűleg alszik. Be van csukva az ajtaja - feleli Aurora.
Hallgatom, ahogy a szobájukba mennek. Nem mutattam meg
nekik, melyik az. Útközben minden bútordarabba beleütköznek. A
hangok alapján úgy be vannak indulva, mint a bagzó macskák.
Kattan az ajtó. Becsukták maguk mögött, de csak egy vékony fal
választ el minket, minden áthallatszik.
A csókolózás abbamarad, de valami sokkal rosszabb kezdődik.
Aurora már nyögdécsel, és tudom, hogy nem színlel, mert ismerem,
milyen hangokat ad ki, amikor elélvez.
- Szerelmem - szólal meg Pipere-Pasi reszelős hangon.
Hallom, ahogy lehúzza sliccén a zipzárt. Körmeim olyan mélyen a
bőrömbe vájnak, hogy kiserken a vér. Mintha testem egész felületét
tövisek borítanák.
- Harapj a ruhádra! Különben meghall minket.
Már hall benneteket, te vadbarom, kár beléd a levegő!
Úgy ugrok talpra, mintha égne az ágyam. Feltépem szobám
ajtaját, megteszem a szobájuk ajtajáig vezető két lépést. Nem
kopogok, mint egy normális emberi lény; egyszerűen benyitok, mint
egy modortalan szajha, ez a szerep Aurorának egyre ismerősebb.
Kezemet karba fonva, laza tartásban állok az ajtóban, és nézem
őket. Aurora a falnak nyomva, Pipere-Pasi előtte térdelve a puncin
cuppog. Aurora meztelen, csak egy kis csipkemelltartó van rajta és a
bamba bankárpasi éppen csupasz - tökéletesen, szépen borotvált -
nagyajkait nyalogatja, amikor köhécselve, lazán az ajtófélfának
dőlve adom tudtukra jelenlétemet. Mindkettőjük szeme tágra nyílik.
Aurora felkiált, de a pasi úgy marad, közvetlenül a punci előtt,
nője szemérmét takarja.
Rá se ránts, öregem! Olyan közelről láttam, és olyan alaposan
megfigyelhettem, hogy ezer közül is felismerném.
- Szereti, ha a csiklóját szopod és közben az ujjaidat is használod -
mondom ökölbe szorított kezemet zsebre dugva, az álmosságot
kiásítva magamból. - És a csiklócsippentésért is egészen odavan!
Hajrá!
Ahelyett, hogy segítőkész megjegyzéseimet értékelné, Aurora
lehajol, felkapja az egyik cipőjét, és igazi kelta hevülettel hajítja
felém. Elhúzódom a becsapódás elől, és az illendőség kedvéért még
egyet ásítok. Remélem, fotózni jobban tud, mint célozni, különben
Rynernek problémái lesznek.
- Jó éjszakátok volt? - kérdezem, és körülnézek.
Most már tényleg tennem kéne valamit ezzel a szobával. Talán
porig égetni, hogy ne legyen helyük kettesben lenni.
- Menj a francba! Kifelé! - sikoltja.
Annyira elvörösödik, hogy fehér sebhelye világít, mint a hold.
Gerinctelen pasija sietősen feltápászkodik, ruhát ad Aurora kezébe,
aztán megigazítja farkát a gatyában.
- Azt hiszem, jobb, ha kimész - szól a zseni pasi, és elindul felém,
de látom rajta, hogy olyanfajta, aki előbb perel be, mint megütne.
Tudomást sem veszek a pasiról.
- Aurora - szólítom. Jegeces unalommal nézek rá.
Gyorsan magára kapja fekete ruháját, motyog valamit, kétes
értékű dicséret lehet eddigi vendéglátásomról.
- Tessék. Készen állok.
 - Készen állsz, Malachy? Mire? Az élet kemény tényeire? Tessék,
az első: igazi seggfej vagy. A második: nincs benned semmi, de
semmi, amit akár egy kicsit is kedvelnék.
Mellizmom összerándul, de talán csak azért, mert New York óta
nem ittam. És New York előtt hónapokig nem. Évekig. Jelentősen
visszafogtam alkoholfogyasztásomat, amióta megtörtént minden,
ami történt Azon Az Éjszakán, Ami Mindent Tönkretett. Nem
akartam olyan lenni, mint Aurora apja, Glen.
- Készen állok dolgozni - felelem, azzal felveszem a padlóról a
cipőjét és a keze felé dobom. Elkapja. Zavartan ráncolja homlokát.
- Mal, éjfél van!
- Ó, Rory ismeri az órát; te meg felismered a társasági helyzeteket
- mondom, és hüvelykujjamat felfelé fordítva lelkes „tetszik” jelet
mutatok Pipere-Pasinak. - Együtt az intelligencia és tehetség
különleges párosát alkotjátok.
- Komolyan mondom - mordul rám Aurora.
- Az ihlet nem jelenti be előre, hogy rám fog törni - felelem vállat
vonva.
- Nem törhetnék rád inkább én egy alapos fejbecsapással, hogy
elaludj? Csak holnap reggelig - javasolja elvörösödve.
De már felveszi a cipőjét. Tudtam, hogy így lesz. Ilyenek az igazi
művészek; nem tudnak nemet mondani a művészetnek, akkor sem,
sőt különösen akkor, ha fáj.
Pipere-Pasi tekintete kettőnk között cikázik; az emberi érzelmek
szivárványspektrumának teljessége számára nyilvánvalóan
ismeretlen. Mintha életében először lenne éles vitának tanúja. Egy
kicsit magasabb nálam és 1990-es évekbeli Brad Pitt-jellege van: ez-
a-te-életed-és-percenként-fogy-el. Tyler Durdennel ellentétben
azonban én nagyítóval kereshetem, akkor sem találok egyetlen
alfahímcsontot sem ebben a testben. Valószínűleg csak feromonok
balettszoknyácskában.
 Vesenyelőnyömmel eltelve Aurora felé fordulok és két ujjal
csettintek.
- Még ebben az életben, kérlek! És hozz kabátot. Odakint írok, te
pedig hírhedten fázós vagy; fagyosabb, mint a jéghegy, ami a tenger
fenekére küldte a Titanicot.
Aurora dühösen az ajtó felé lépdel.
- Ne a jéghegyet hibáztasd, hanem az ír munkásokat, akik
összetákolták a hajót… - mordul.
- Kibaszottul jól működött, amikor innen elindult
Southamptonba. Minket nem lehet kontármunkával gyanúsítani.
Alig tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. El kell ismernem
magamban, hogy Aurora nem is unalmas lány.
- Ráadásul mi is vagy te pontosan? Legjobb tudomásom szerint a
te apád sem viking volt.
Aurora mondani akar valamit, kétségtelenül verbális
tökönrúgásra készül, amikor a báb közbelép.
- Szerelmem… - szólal meg Pipere-Pasi.
Kifejezetten utálom ezt a becenevet. Szerelmem. Attól, hogy ilyen
fölényes, ilyen nyegle módon ejti ki ezt a szót, nagy kedvem lenne a
fejét belenyomni egy vödör fertőtlenítőbe.
Aurora hátrafordul.
A pasi elveszi az éjjeliszekrényről a fényképezőgépet, és a kezébe
adja.
- Gondolom, ezt magaddal akarod vinni.
Kacsint.
Ha ez egyáltalán lehetséges, Aurora arcának vörössége tovább
sötétül. Döbbenten, remegő kézzel veszi át a gépet.
- Kösz.
- Ó, és elejtetted a szalvétát, amit olyan nagyon el akartál hozni a
kocsmából. - Lehajol, felvesz egy Boar’s Head szalvétát, és Aurora
felé nyújtja.
 Reagálok. Persze, hogy reagálok. Nagyon heves, kipirult szakíts-a-
pasiddal-mert-nagyon-unom-már reakció.
Hiszen én is ember vagyok, akkor is, ha az utóbbi időben nem
éreztem embernek magamat.
De uralkodom arcvonásaimon akkor is, amikor átveszi a szalvétát,
öklében galacsinná gyúrja és az éjjeliszekrény melletti szemetesbe
dobja.
- Furcsa dolog ilyesmit kocsmából elhozni - jegyzem meg, és alsó
ajkamat többször érintve jelzem, hogy felkeltette érdeklődésemet az
események ilyetén fordulata. - Megfáztál a repülőn? Papír
zsebkendőt és Advilt találsz a fürdőszobaszekrényben.
- Nem, nem - nevetgél Pipere-Pasi, aki nyilvánvalóan élvezi
hangulatom változását, és ezzel a kezemre játszik. - Rory igazi
szalvétaszakértő. Gyűjti. Akárhová megy, mindenhonnan elvisz
egyet. Ami azt illeti, meglehetősen furcsa szokás.
- Meglehetősen - mondom a flancos akcentust imitálva.
Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezzel a pasival kefél,
aki azt hiszi, hogy szentimentális jelentésű dolgokat gyűjteni
ostobaság. Azt, hogy Aurora nem beszélt neki a szerződésünkről, azt
el tudom hinni. Mindig is hazudós volt. -Akarod, hogy alaposabban
elemezzem a szalvétafixációját? Aurora elkapja a kezemet, és kifelé
tol az ajtón.
- Hagyd abba a hülyéskedést! Legyünk túl rajta!
- A fenébe! Nem emlékszem, hogy ilyen tüzes lett volna. Mivel
eteted?
Lerázom magamról Aurora kezét, Callumra mosolygok. Felnevet.
Azt hiszi, csak barátok vagyunk. Jézus az égben! Ennek a pasinak
egyetlen működő agysejtje sincs!
A folyosón megbicsaklik elhatározásom, hogy faszfej legyek.
Elcsusszanok mellette, a falhoz nyomom. Aurora nekem feszül,
eltolna magától, de nincs benne elszántság. Testünk egymáshoz
nyomódik, hőség árad, hormonok és közös történetünk, amit Aurora
hercegnő képtelen meg nem történtté tenni, akárhány békát csókol
meg. Mellkasomat vállához szorítom, és a fülébe súgom:
- Lebuktál.

Odakint a fűre ülök, noteszom nyitva előttem. Írást színlelek.

Pedig annak az esélye, hogy ma éjjel dalt írok, sokkal kisebb, mint
annak, hogy vak olasz apáca lesz belőlem. De ha Rory ez alatt a tető
alatt szexelni fog, akkor azt velem teszi. A másik opció: semmi szex.
Attól tartok, ebben nincs szürke zóna.
- Sötét van.
Bőrdzsekis karját dörzsöli, tekintetével a hátsó udvaromat
pásztázza.
- Egy nyomozó veszett el benned. Gondoltál már arra, hogy a CIA-
nek dolgozz? Egy ilyen éles elmét vétek lenne elvesztegetni.
Fülem mögé csúsztatom a tollat és nem nézek rá, csak az üres
lapot bámulom.
Az sem számít, ha csokornyakkendős faszt rajzolok a noteszbe.
Koromsötét van, sem ő, sem én nem látjuk.
-Suísíos le do thoil.
Ülj le. Keltául.
Nem vesz tudomást partiszétcsesző megjegyzésemről.
- Bocsáss meg, nem beszélek holt nyelveket. Kérlek, várj itt!
Aurora berohan a házba. Nem sokkal később két nejlonzacskóval
tér vissza. Két elemlámpát vesz elő, sok-sok kis gyertyát és egy
doboz gyufát. Hűvös nyugalommal figyelem, ahogy gyertyák esnek
ki finom ujjai közül.
Zavarban van, alig tud uralkodni magán.
- Rég elvesztett, nemlétező lelkedet akarod szeánsszal megidézni?
- tűnődöm hangosan.
 Alig kap levegőt, úgy nevet.
- Csak eszembe jutott, milyen sötét volt az éjszaka a hátsó
udvarodban, akkor, amikor…
Bekapcsolja a két elemlámpát. Az egyiket a háta mögé teszi, a
másikat mögém. Néz, aztán fejét ingatja.
Akkor, amikor akaratlanul elvettem a szüzességedet, mert az ex-
barátod nem végzett elég alapos munkát és cserébe több
orgazmust is adtam neked. Igen. Én is emlékszem.
- Kihúzok pár bútordarabot is, hogy legyen mire tennem a
gyertyákat. Nem tudok rendes képet készíteni, ha nincs semmi fény.
- Éljen, éljen Evidens kapitány!
Az arcát nézem, érzelem nyomait keresem rajta.
Aurora nem válaszol. Amikor visszamegy a házba, utána megyek.
Akármennyire igyekszem faszfej lenni - és szerény véleményem
szerint erőfeszítéseim nem maradnak észrevétlenek -, nem
alacsonyodtam még le oda, hogy elnézzem, ahogy éjnek évadján
egyedül cipel nehéz bútorokat. Fogom a dohányzóasztalt, amire
rámutatott, és kiviszem. Körberakja gyertyákkal, egyenként
meggyújtja a kanócokat. Visszamegyek az elemlámpák közötti
helyemre, kihúzom a tollat a fülem mögül. Megint a noteszt nézem.
Szemem sarkából látom, hogy Aurora objektívet cserél a gépén.
Fél térdre ereszkedik, és exponál. Összeszorítom a fogaimat,
eszembe jut, mit tett az eredeti képekkel, amiket rólam készített.
Kegyetlen vallomás. Auróra kis jégszíve.
De szalvétát gyűjt, és megkérdezi, hozzon-e valamit nekem a
boltból; anyámról és Doherty atyáról érdeklődik. Valami nem
stimmel.
- Szalvéta…
Tűnődve nézek fel. Egyetlen szó. Öt tonna közös történet van
belezsúfolva.
- Nem te voltál az, aki a benemavatkozás-szabályt elrendelte? -
kérdi szempilláját rezegtetve, ártatlanságot színlelve, miközben
újabb képet készít rólam.
Feláll, igazít egy kicsit az elemlámpákon; mindkettő az arcomra
irányul. Szemem sem rebben. Notesz mellett ülni a kertben… az
eléggé elvonja a férfierőt.
- Ez megállapítás, nem a béke olajága.
- Ebben az esetben nem kívánok reagálni a megállapításra, és
minden ki nem nyújtott olajágat megtaposok - csattan a hangja.
Különös élvezetemet lelem abban, hogy elevenére találtam. A
szerelemhez a legközelebb álló érzelem a gyűlölet, amit az
elérhetetlen személytől ki lehet csikarni.
Viszonoztam a sértést!
Felnézek, tekintetünk összefonódik, ahogy annyi évvel ezelőtt a
Drury Streeten. Már akkor sem volt semmi kétségem az iránt, hogy
ezt a lányt azért küldte nekem a sors, hogy megváltoztassa az
életemet. Azt azonban nem tudtam akkor, hogy a változás kisiklatást
jelent, azt, hogy összeütközésbe kerülök mindenkivel, akit
szerettem.
- Előbb-utóbb normálisan kell viselkednünk egymással. Pipere-
Pasi holnap elmegy. Mármint elutazik - mordulok fel.
- Van neve.
Leengedi a fényképezőgépet, szeme összeszűkül.
Ken. Fogadni mernék, hogy Ken.
- Nem érdekel.
A toll hegyét a noteszlaphoz érintem, szivárog a tinta belőle.
Aurorát nézem.
- Callum. Úgy hívják, hogy Callum Brooks.
Félvállvonás.
- Én csak Pipere-Pasit hallottam.
Firkálok valamit a noteszbe.
 Megtennéd, hogy abbahagyod ezt? Megtennéd, hogy nem leszel
olyan gyönyörű és igazi és élénk a házamban, mintha a tiéd lenne
az egész, vagy valami ilyesmi?
Vajon képes rá?
Vajon képes kedvesen és kegyesen elmagyarázni, hogy mi járt a
fejemben, amikor kitaláltam ezt a tervet? Mit reméltem elérni azon
kívül, hogy magammal vonszolom azon a nyomorúságos úton,
amelyen már régóta járok?
Rory még néhány képet készít. A toll szárát rágom. Nem tudom,
az írók hogyan csinálják, hogyan izzadják, vérzik a szavakat a rideg
műanyag klaviatúrákba. Az egész olyan hidegnek és
személytelennek tűnik. Alig tudok papírra írni. Fogadni mernék,
hogy Rory jó író lenne. Fogadni mernék, hogy tudna MacBookon, a
flancos technológiai katasztrófák ősanyján írni. Én a gondolatától is
rosszul vagyok.
És hogyhogy nem Aurorának hívom gondolatban, mikor
váltottam vissza Roryra?
- Van MacBookod? - kérdezem hirtelen indíttatásból.
Fejét ingatja, de nem néz rám úgy, mintha valami elvarázsolt
fazon lennék. Ezt mindig imádtam benne.
- Miért kérdezed?
- Mindegy. Szóval szalvéta - ismétlem a szót.
Felsóhajt.
- Semmit nem jelent.
- Nincs olyan, hogy valami semmit nem jelent. Minden jelent
valamit, különben nem létezne.
- Vannak, akik poháralátéteket gyűjtenek, mások képeslapot,
bélyeget. Én szalvétát. Nem nagy ügy.
Csend.
Lenézek a noteszre. Aztán fel.
 - Csak egészen különösnek találom, mivel úgy éreztem, hogy
gyűlölsz.
Felnéz. A képeket ellenőrizte éppen a gépén. Összerándul a
szemöldöke.
- Miért gyűlölnélek?
Tényleg, miért?
Miért?
Milliószor tettem fel magamnak ugyanezt a kérdést, amikor azon
tűnődtem, vegyek-e magamnak repülőjegyet Amerikába vagy neki
küldjek jegyet, vagy tépjem ki a szívemet és dobjam a küszöbe elé.
- Akkor nem gyűlöltelek - súgja. - De most kezdelek gyűlölni.
Az arcomat nézi, és eszembe jut, miért nem tudtam elengedni
akkor sem, amikor egész világom összeomlott. Vannak, akik
felemelik az embert, és vannak, akik lehúzzák. Rory? Ő minden
lehetséges irányba húz, minden szögbe állít engem, és szanaszét
szakadok.
Eszembe jut Kathleen.
Az én családom, az ő családja.
Jelenlegi legfőbb kötelességem, ami nem lehet Rory.
Kitépem a lapot a noteszből, kezemet ökölbe szorítva
összegyűröm.
- Várj, hadd fotózzak…
Elindul felém, de késő. Számba veszem a papírt és lenyelem.
Megáll, szeme izzik; a gyertyák narancssárga lángjainak fényében
középkori boszorkánynak tűnik.
- Bolond vagy - súgja.
Tudom.
Még egy mondatot írok le.

Amerre nézel, mindenütt élet van. A tárgyakban is.

 De nemcsak élet van mindenben, hanem halál is.

- Gyere, ezt fényképezd le!

- A photoshopolt gondolataidat? - Fejét ingatja. - Kösz, nem.
Aurora Belle Jenkins gyűlöl engem.
„Gyűlölni.” Ige.
És be fogom bizonyítani, hogy én jobban gyűlölöm őt.
 6.
NAPJAINKBAN
Rory

A Nap lilára festi az eget; fénye Mal testére csöpög, kiemeli

arcának tökéletes íveit és felületeit.
Még egy képet készítek. Nem sokat írt, de nem azért vagyok itt,
hogy a munka haladását vagy a haladás hiányát vizsgáljam. Nem
tudom, hány képet fog Ryner felhasználni a weboldalon, a
lemezborítón vagy a dokumentumfilmben, vagy akármiben a
projekt kapcsán, de alig várom, hogy ezeket feltöltsem a laptopomra
és elkezdjek velük dolgozni. Egyedül akarom nézni Mal arcát, úgy,
hogy ne lássa, milyen hatással van rám.
Felállók, elindulok az udvarán, a következő tökéletes képet
keresem. Mal már tíz perce igazi Mal stílusban az Ironic című dalról
beszél, amit Alanis Morissette írt.
- …igazából egyetlen példája sem volt ironikus. Különösen az
nem, amelyikben Mr. Fő-A-Biztonság félt a repüléstől, és a végén
repülőszerencsétlenségben halt meg. Ez egyáltalán nem ironikus.
Akkor lenne ironikus, ha autóbalesetben halt volna meg. Mert pont
ez az irónia definíciója. Úgy fejezni ki magunkat, hogy az pont az
ellenkezőjét jelentse. Mintha egy sereg ember dolgozott volna ezen a
dalon és senki… egyetlen lélek sem… vette volna a fáradságot, hogy
elmondja neki, ez a dal egyáltalán nem ironikus. Azon kívül persze,
hogy az iróniáról írt egyáltalán nem ironikus dalt. Ami szerintem
elég ironikus.
Mosolygok, de nem válaszolok neki. Van valami nagyon édes,
nagyon kellemes élmény, hogy elemében láthatom. Arra emlékeztet,
hogy a rákérgesedett keserűség alatt még megmaradt fiúsan játékos,
kalandvágyó, vad kreatív, szellemes embernek.
Aki történetesen nagyon jó az ágyban.
- Szereted, amit csinálsz? - jelenti ki teljesen váratlanul.
 Kisebb megszakításokkal egész éjjel beszélgettünk.
Udvariatlanul rövid, civilizáltnak nem igazán mondható
beszélgetés volt, de legalább haladás. Még korai optimistának lenni,
és a dinamika megváltozhat, amint Kathleen visszatér Dublinből, de
azt hiszem, az törte meg a jeget nála, hogy szalvétákat gyűjtök. Nem
is igazán tudom, miért akar Mal seggfejként viselkedni velem.
Szörnyű rosszul csinálja. Nem ismerek hozzá hasonló jó, izgalmas
embert.
- Igen. És te?
A zoomgyűrűt tekergetem, a fényképezőgépet nézem.
- Szereted? - kérdi, az én kérdésemet figyelmen kívül hagyva.
Eláll a lélegzetem, ujjam megdermed a kamerán. Mély levegőt
veszek, elindulok felé, közeli képet készíteni. Annyira közel vagyunk
egymáshoz, hogy lélegzetét érzem a bőrömön. Lassú. Meleg. Vad.
- És te? Szereted? - kérdezem vissza súgva.
Halkan, vontatottan válaszol:
- Szeretem… azt a gondolatot… hogy biztosan tudom, nemsokára
letérdelsz előttem, Aurora Jenkins.
Először azt hiszem, tréfál, de aztán meglátom a heves érzelmeket
a tekintetében, és megdermedek. Komolyan gondolja. Nem boldog
Kathleennel. Borzongás fut végig a gerincemen.
- Nem szereted - súgom, és ösztönösen lehunyom szememet.
Szerelem nélküli házasságban él.
Mozdul a szája, mondani akar valamit, amikor kopogást hallok az
ajtófélfáról.
Hirtelen a hang irányába fordulok és azt látom, hogy Callum áll a
küszöbön. Zuhanyozott, öltönyben van, haja hátrafésülve, útra
készen. Úgy néz ki, mint egy Armani-reklám.
Callum tekintete zavartan cikázik közöttünk. Amikor
észreveszem, hogy milyen közel vagyok Malhez, úgy húzódom el
tőle, mintha égetne. Barátom arckifejezése erre megenyhül.
 - Indulok - közli, és mutatóujját behajlítva jelzi, hogy menjek oda
hozzá, búcsúzzunk el. A kis asztalra teszem a fényképezőgépet, és
elindulok felé. Valami azt súgja, meg kell győznöm arról, hogy amit
látott, az nem jelent semmit.
Nem mintha bármi kompromittálót látott volna. A vállra tett kéz
klasszikus ugye-jól-vagy gesztus volt. Egyáltalán nem ordított róla a
legszívesebben-letépném-a-ruháidat szándék.
Visszakísérem Calt a házba, de nagyon jól tudom, hogy Mal nem
rajong azért, hogy mi nyilvánosan is kifejezzük, hogy viszonyunk
van. Vallomása után már megértem, miért. Boldogtalan a
házasságában, és ebben az állapotban szerelmes párral egy fedél
alatt lenni maga a rémálom.
Becsukom magam mögött a szúnyoghálós ajtót, hátranézek, mert
meg akarok győződni arról, hogy Mal nem néz minket, aztán
átölelem Callum nyakát; nedves csókokkal árasztom el arcát.
- Gyere el az újévi partira! Kérlek! - mondom.
Orra hegyével simítja végig orromat.
- Termékeny éjszakád volt?
Semmi él nincs a hangjában.
Bólintok. Nem hazugság. Tényleg. Mal azonban…
- Úgy tűnik, rendeztétek a dolgaitokat. Minden a régi.
Hüvelykujjával végigsimítja arcomat.
- Nem igazán. - Állon csókolom. - De azt hiszem, már nem
akarjuk megölni egymást.
- Remek. Azt akarom, hogy életben és jó egészségben töltsd a
következő hét évtizedet.
- Még mindig nincs kifogásod az ellen, hogy ezt csinálom?
És nekem?
- Persze, hogy nincs. Nemcsak nős, hanem igazi elvarázsolt balfék.
Miért vonzódna bárki is olyan alakhoz, aki ilyen bizarrul viselkedik -
hördül fel, én pedig azt veszem észre, hogy az ajkamra harapok,
nehogy megszólaljak.
Körülnéz, vállat von.
- A kecóra is ráférne egy kis tatarozás. Igen, neked több eszed van
annál, mintsem egy ilyen alakkal legyél, szerelmem.
Callum kézen fogva húz a bejárati ajtó felé. Odakint járó motorral
várja a taxi. A sofőr kiszáll, Callum táskáját a csomagtartóba teszi.
Lábujjhegyre állok a búcsúcsókhoz. A szokásos felületes puszira
számítok, de meglepetésemre Callum a tarkóm mögé csúsztatja
kezét, lehajol és erővel csókol. Kinyitom számat a nyelvének,
belenyögök a minden pillanattal egyre mélyebb csókba, ami
egyáltalán nem hasonlít szokásos csókjainkhoz. Nem tudom,
mennyi idő telhetett el, amíg elhúzódunk egymástól, de a sofőr már
dudál és türelmetlenül integet ki a kocsiablakon.
Amikor Callum végül elhúzódik tőlem, nem rám néz. A vállam
fölött egy pontra néz, markáns arcán könnyed mosoly. Megfordulok,
és előre rettegek attól, amit látni fogok.
Mal.
A bejárati ajtónál áll, mint Kathleen annyi évvel ezelőtt, amikor
csókolóztunk, Mal és én. Csakhogy Mal egyáltalán nem tűnik
kétségbeesettnek, sem csalódottnak. Nyugodt a tekintete, önelégült
és… mosolyog? Miért viszonozza Callum mosolyát?
Mintha az a vallomás nem történt volna meg.
Mintha nem együtt éltük volna át azt a pillanatot.
Mintha tudna valamit, amit én nem.
Gyomrom összerándul, egyre kevésbé érzem magam
komfortosan.
Mal a zsebében kutat, kivesz valamit és int, hogy vegyem el.
- Tessék! Töröld meg a szádat.
Nem mozdulok. Ez valami trükk lesz. Nem sokkal ezelőtt még
nagyon undok volt.
 - Rory - hízeleg. - Fegyverszünet?
Rory.
Megint jóban vagyunk? Még mindig nem tudom élvezni, hogy
dirigálni akar nekem. Néhány lépést teszek felé, átveszem, amit a
kezében tart. Szemem összeszűkül. Szája széle rebben, és erről
eszembe jut, hogy mielőtt faszfej lett, egy szál gitárral a kezében egy
egész utcát el tudott bűvölni.
- Ó, örök kételkedő! Ahol élsz, a kedvesség törvénybe ütköző?
- Nem, de akár az is lehetne. New Yorkban élek.
Átveszem az átkozott valamit, megtörlöm fénylő számat, és
visszaadom.
Fejét ingatja.
- Tartsd meg! A tiéd.
Hátrapillantok, és ekkor látom, hogy Callum taxija elment. El sem
tudtam búcsúzni tőle. Legszívesebben arcon csapnám magamat,
mert tudom, hogy ennek a csörtének legalább egy részét látta.
Lenézek és csak ekkor fogom fel, mi az, amit a kezemben tartok.
Illetve mi volt, mielőtt a szemétbe dobtam.
Barátom csókját a Boar’s Head kocsma szalvétájával töröltem le.

CALLUM BROOKS GONDOLATAI

Most azon gondolkodhattok, hogy miért.
Miért hagytam őket kettesben annak ellenére, hogy tudom, mi
volt kettőjük között. A logikusan gondolkodó emberek
kilencvennyolc százaléka nem tette volna. Ez persze kitalált
statisztika, szóval hiába keresnétek rá az interneten, de akkor is…
Engedjétek meg, hogy felvilágosítsalak benneteket, miért hagytam
ott őket.
Van egy kis történet, amit apám mesélt el egyszer, amikor a
Londonba vezető utakat elzárta a hóvihar és így nem tudtam
elmenni a megbeszélt randevúra egy-nem-mondhatom-meg-
melyik-angol-vidéki-terület hercegnőjével. Aztán a hercegnő,
miközben engem várt, megismerkedett valakivel. Összeházasodtak.
Elszalasztottam az esélyt, hogy a királyi családba nősüljek.
A hó miatt.
Úgy éreztem, ez életem legrosszabb napja.
A történet a következő: Egy fiú könyörög az apjának, hogy vegyen
neki kutyát. Nincs különösebb igénye, bármilyen korcs kutyát
szívesen elfogadna. A fiú csak arról álmodozik, hogy lesz kutyája;
ezzel a gondolattal kel és fekszik. Telik-múlik az idő. Az apa
feltételeket szab. A fiú mindent megtesz, amit az apja mond neki.
Kitűnően tanul, kiválóan teljesít a sportban, nem keveredik
semmilyen bajba. Rendes gyerekként él, minden tőle telhetőt
megtesz, csak hogy kutyája lehessen.
Egyik karácsonyra az apja végre vesz neki egy nyomorult kutyát.
A fiú rajong az állatért, amit találóan Kutyának nevez el. A kutya
az élete. A legjobb ételekkel eteti, nagyokat sétál vele a dús zöld
mezőkön. Gondozza a szőrét és rendszeresen állatorvoshoz viszi.
Egy nap séta közben vihar támad. A fiú rájön, hogy nem juthatnak
haza, ezért menedéket keres. Az erdő közepén barlangra talál.
Behúzódnak. Zuhog az eső. A kutya fél, fázik, reszket. A fiú nem
tudja elviselni a gondolatot, hogy elveszítse szeretett kutyáját, amire
olyan nagyon vágyott, amiért mindent megtett. Míg tombol a vihar,
szorosan magához ölelve tartja a kutyát. Amikor újra felbukkan a
nap, a fiú rémülten látja, hogy olyan nagyon meg akarta menteni a
kutyát, úgy szorította, hogy megfojtotta.
A történet tanulsága: akármilyen kétségbeesetten szorítasz
magadhoz valamit, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy megtartod.
Lehet, hogy megölöd.
Ráadásul nyugodtan nevezzetek önelégült rohadéknak, de nem
igazán látom az ellenfelet Malachy Dohertyban. Ápolatlannak tűnik,
a háza totál káosz, az élete pedig kaotikus. Az ilyesmit a nők nem
találják vonzónak.
 Rory ugyan kicsit vad lélek, de nem ostoba. Nem gondolom, hogy
az lenne.
A taxiban a zsebembe nyúlok, előveszem a telefonomat és
elhessegetem a gondolatot, hogy Rory és Malachy együtt lehet.
Meg tudom tartani.
Hiszen egészen mostanáig sikerült, ugye?
És ne tegyünk úgy, mintha mindig is akarta volna.
Még egy kis idő és megkötjük a szerződést, Rory és én. Az
Elvarázsolt Faszfej újra távoli emlék lesz megint.
 7.
NYOLC ÉVE
Mal

Aki az „amit nem látsz, nem bánt” mondást kitalálta, annak

valószínűleg annyi memóriája volt, mint egy aranyhalnak. Az „akit
nem látsz, még nem megy ki a kibaszott gondolataidból” lenne a
helyes változat az én esetemben.
Hiányzik.
Úgy hiányzik, mint virágnak a napfény. Folyton rá gondolok, és
arra, hogy az a szerződés valószínűleg a legrosszabb ötlet volt, azon
kívül, hogy tizedikben húsos pitébe toltam a farkamat, csak arra
nem gondoltam előtte, hogy nem sokkal korábban szedték ki a
sütőből. Barátom, Dániel megveregeti a hátamat, ikertestvére, Sean
egy pint barna sört csúsztat felém a Boar’s Head kocsmaasztalán.
Állukat megemelve jelzik, hogy igyam fenékig a kriglit.
- Bassz a szerződésre! - mordul Dániel. - Fogd a telefont és hívd
fel azt a lányt!
A sűrű, kemény sörhabot bámulom. Az nem olyan egyszerű.
Nemcsak a szerződés dolog miatt, hanem amiatt is, ami utána jön. A
csináljuk-úgy-hogy-működjön-a-dolog-kettőnk-között rész.
- Mi van akkor, ha már továbblépett? - teszem fel a kérdést az
italnak.
- Három hét alatt? Valószínűtlen - mordul nevetve Sean.
Sean és Dániel egyformák. Egypetéjű ikrek. Ugyanaz a rövidre
nyírt szőke haj, zöld szem és megbasztam-a-feleségedet jellegű
öntelt mosoly. Csak arról tudom őket megkülönböztetni, hogy
Dániel időnként értelmes dolgokat is mond, ha már kinyitja a száját,
Sean pedig egy idióta majom. Mindezt a legnagyobb tisztelettel és
szeretettel mondom. (Nem Sean, hanem a majmok iránt. Ők
szeretetre méltó, intelligens lények.)
 - Képtelen vagyok távkapcsolatban élni.
Ujjamat a Guinnessbe dugom, lenyalom a keserű habot. A
mellettünk lévő asztaltól mély sóhaj hallatszik át. Kathleen. A
barátnőivel van. Maeve és Heather ül az asztalnál vele. Kathleen
megigazítja egyenesre vasalt haját, félénken rám mosolyog, és
visszafordul Maeve felé.
- Pedig szerintem már abban élsz, mert képtelen vagy másról
beszélni, másra gondolni. Teljesen bezsongtál - jegyzi meg Dániel,
és egy adag chipset töm a szájába.
- Ha két ember elindul egymás felé, rövidebb az út - mondja Sean,
mutatóujjával halántékát ütögetve. - Erre gondolj!
- Nem találó a mondás, de az elgondolás igen, öcsém - nevet
Dániel.
- Tudom, azt mondtad, hogy nem akarsz még megállapodni senki
mellett, pedig pontosan azt csinálod, ő pedig nincs itt. Inkább itt
gyötrődsz, mintsem esélyt adnál magadnak. Amióta elment, nem is
dugtál. Legalább próbáld meg. Ha magadnak nem, nekünk tartozol
ennyivel. Nem sokáig bírjuk már hallgatni az állandó
nyöszörgésedet.
- Mal - szólít Sean.
-Hmmm…
- Kathleen… még mindig szingli?
- Amennyire én tudom, igen.
- Nem gondolod, hogy…
Biztos vagyok benne, hogy befejezte a kérdését, de az én tudatom
már Roryföldön kalandozik. Fogom a telefonomat, és beírom a
nevét a keresőbe. Biztosan rengeteg Aurora Belle Jenkins él a
világon. Egy halom Disney-hercegnő-képet és hogyan készíts saját
Disney-ragacsot jellegű weblapot kell átnéznem, mielőtt eljuthatnék
a lényeghez.
Odakint villámok csattannak és hirtelen jégeső kopog.
 Véletlen, vagy a sors keze? Néha úgy érzem magam, mintha a
világ szándékosan akarna kibaszni velem, ha Rory jut eszembe.
Egy New Jersey-i gimnázium weboldalán találom meg, kétéves a
cikk. Valami fotóversenyt nyert. A cikkhez csatolt képen ott áll Rory,
kezében film alakú olcsó kisplasztika, és egyenesen a fényképezőgép
objektívjébe néz. Kissé gúnyosan csücsöríti a száját. Fekete
szemkontúr, neccharisnya és makulátlan vászoncipő. A lány, aki itt
hagyott engem.
Miért kellett tudomást szereznem arról, hogy létezel?
- Az a helyzet… - fejemet rázom -, hogy még ha gyűrűt is akarnék
adni neki, nincs meg a száma. Semmi.
- Kár - mordul Sean az italába, és a szomszéd asztalnál ülő
lányokat bámulja.
Elég furcsának tűnik; mintha dühös lenne. Aztán eszembe jut,
hogy Kathleenről kérdezett valamit. Sean és Kathleen nem
ugyanazon az IQ-szinten vannak. Furcsa pár lennének, de azt
hiszem, ennél furcsább dolgok is történtek már a világon.
Dániel ekkor ujjaival csettint, szeme felragyog.
- Egy pillanat… A nagyapád nem ismeri a lány anyját?
De igen. Neki biztosan megvan az otthoni számuk. Rory erről nem
tudhat… nem tudhatja, hogy az anyját ismerte Doherty atya, hogy
én minderről tudok, és elhallgattam előle. Annyi esélyem van, mint
hintalónak a derbin, hogy nagyapám megadja a telefonszámukat, de
alkalomadtán belenézhetek a kis telefonos noteszébe. Probléma
megoldva.
Persze megvan az esélye annak, hogy Rory már a főiskolán tanul
és megismerkedett élete szerelmével. De ha nem…
De ha nem, akkor vállalom a távkapcsolatot.
Az időnkénti találkozást.
Igazából bármit.
Felállók, egy hajtásra kiiszom a sörömet.
 - Majd számolj be a fejleményekről - búcsúztat Dániel, és hátba
vereget.
Sean meglazítja inggallérját, köhécsel, és a lányok melletti székre
csusszan.
Kilépek a kocsmából, gyalog indulok nagyapám háza felé. A falu
másik végében lakik, nem túl messze, és szükségem van egy kis friss
levegőre, hogy kiszellőztessem a fejemet. Lépéseket hallok a hátam
mögül, de nem lassítok. Kiki jelenik meg mellettem. Zihál.
- Te tényleg ezt akarod?
- Miért ne?
Bosszantania kellene, hogy Kath kihallgatta a beszélgetésünket.
Amióta az eszemet tudom, folyton beleüti az orrát a dolgaimba. Ezt
mindig azzal intézem el, hogy Kath egyszerűen Kath; nem tud
kibújni a bőréből. Az embernek vannak jó és rossz tulajdonságai, ez
van, ezt kell elfogadni.
A jó: nagyszerű barát, védi az érdekeimet és soha nem terel rossz
irányba.
A rossz: bolond, mint a veszett macska és szereti, ha kétértelmű
jelzéseket adok neki. Ha abbahagyom, összeomlik és depressziós
lesz.
- Ez őrültség. Nem is egy kontinensen éltek. Sosem hagyja el
Amerikát, nem költözik ide. Milyen jövőd lenne vele?
- Majd kitaláljuk.
Befordulok egy sarkon. A nyomomban van.
- Ezt szokták mondani azok, akik valójában képtelenek kitalálni,
mit csináljanak.
Kath szinte fut, hogy lépést tudjon tartani velem. Már nagyapám
házának ajtaja előtt állunk. Kihalászom a kulcsot a zsebemből. Van
kulcsom a házhoz, mert néha vigyáznom kell Saoirse-ra, a
macskájára, amikor nagyapa hivatalos egyházi dolgokban egy-egy
hétig távol van.
 Kath elkapja a karomat, visszaránt, az ajtó elé ugrik.
Megrázkódik.
-De… Ne hívd fel!
Lassan végignézek rajta. Jézus az égben, Kath őrülete ma sokkal
szembetűnőbb, mint máskor.
Mellkasomnak feszülve eltol nagyapám ajtajától, tekintete izzik.
- Ő nem hozzád való lány, Mal. Én vagyok hozzád való. Én vagyok
a jó O’Connell lány. - Mellkasomra csap, már zokog. - És nem
érdekel, hogy valószínűleg lefeküdtél a mostohahúgommal. És az
sem érdekel, hogy érzéseid vannak iránta. És az sem érdekel, hogy
azt mondta nekem, hogy te csak egyszeri numera voltál neki. Így is
akarlak és elegem van már a folytonos várakozásból.
Mindig is tudtam, hogy Kathleen odavan értem. Nem
bátorítottam egyáltalán, sőt igyekeztem kiszerettetni magamból,
mindent megtettem, hogy ne kedveljen. Nem utasítottam el nyíltan,
de elérhetetlenné tettem magamat és a lehető legminimálisabbra
igyekeztem csökkenteni a vele való érintkezést. Mindig azt hittem
azonban, hogy ez a vonzalom olyan, mint amit Miss Flynn, a
negyedikes tanítónőnk iránt éreztem, amikor rájöttem, hogy a
farkam nemcsak pisilésre való… olyan, amikor vonzalmat érzünk
egy másik ember iránt, de pontosan tudjuk, milyen mélységesen
őrült ötlet lenne a valóságban is vele élni.
Kathleen a legambiciózusabb, legmegfontoltabb,
legszorgalmasabb ember, akit ismerek. Én zenész vagyok,
semmittevő, és hétvégenként kibaszottul lerészegedek. Abszolút
semmi közös nincsen bennünk azon kívül, hogy mindketten tüdővel
lélegzünk. Bár Kathleen abban is jobb.
Egy pillanat.
Egyszeri numera?
- Mondd ezt még egyszer! Mit mondott neked? - kérdezem,
kezemet felemelve.
 Személyiségem egy része elismeri, hogy szívtelen rohadék vagyok,
mert Rory után érdeklődöm éppen akkor, amikor Kath kiöntötte a
szívét előttem és megvallotta örök szerelmét, de arra egy pillanat
múlva visszatérünk. Rögtön az után, hogy kitárgyaltuk vérző szívem
gondját. (Látod, Kath? Önző is vagyok. Tényleg mit eszel rajtam?)
Fejét lehajtva a cipőjét bámulja, ajkába harap.
- Emlékszel, amikor nálam voltatok, és kimentél a mosdóba?
Amikor visszajöttél, azt láttad, hogy Rory és én egymás kezét fogva
ültünk. Ez egy perccel az után volt, hogy azt mondta, le akar feküdni
veled. Bevallottam neki, mit érzek irántad, de ő azt mondta, nem
érdekli. Azt is mondta, hogy enyém a pénz és apa, és az örökség, ő
pedig megszerzi a pasit. Azt mondta, tönkretesz téged nekem,
mármint hogy ne lehess az enyém. Ezért nem akartam kapcsolatban
maradni vele, Mal. Vérig sértett.
Egy lépést hátrálok, próbálom értelmezni, amit mondott.
Rory egyáltalán nem ilyen. Nemcsak hogy nem alattomos tehén,
de annyira blazírt, hogy ilyesmit sosem mondana ki fennhangon.
Ezt mintha a Kegyetlen játékokban mondták volna, nem egy
Disney-hercegnő ajkáról hangozna el.
De Kath nem hazudik. Legalábbis én még sosem kaptam
hazugságon, pedig ismerem, amióta az eszemet tudom.
Átölelem Kathleent, magamhoz szorítom.
- Kath?
Összerezzen a karomban. Tudja. Az nem lehet, hogy nem tudja.
Megfarkaltam/megujjaztam/megnyalogattam majdnem minden
lányt a faluban, de mindig gondosan vigyáztam arra, hogy egy ujjal
se nyúljak hozzá. Nem azért, mert az apja elriasztott tőle.
- Figyelj, Kath… Gyönyörű vagy, okos vagy, vidám és szellemes; jó
lehet veled élni. De nekem olyan vagy, mintha a húgom lennél. Túl
sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy a bugyidba akarjak nyúlni. És
nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna. Inkább szétrúgnám a
seggét bárkinek, aki rosszul bánik veled, mintsem én legyek az a
seggfej, aki árt neked. Érted, amit mondok?
Érzem, hogy a teste megfeszül karomban. Csókot nyomok frissen
mosott, samponillatú hajára; és közben arra gondolok, mennyire
hiányzik Rory tüskés, többszínű haja: világos hajtő, sötét közép,
szőkített végek.
- Sajnálom, ha ezt mondta neked.
- Hogy érted azt, hogy „ha”? Ezt mondta - állítja Kath, fejét
hátravetve. Tekintetében megrezzen a fény, mint a haldokló
gyertyaláng világa. - Hiszel nekem, ugye? Tudod, hogy igazat
mondok.
Ingemet rángatja.
- Sean kedvel téged - váltok témát.
- Igazán?
Úgy duzzog, mintha azt javasoltam volna, randizzon egy vödör
síkosítóval.
- Hát, nekem nem tetszik Sean.
- Nem kell, hogy tetsszen, de szerintem ideje találnod valakit, aki
tetszik neked.
A ragtapaszletépő módszerrel próbálkozom. Gyors és égető érzés,
a lassú fájdalommal szemben. Ha egyszer összetöröm a szívét,
összeragasztja, és továbblép. Ha csak időnként ejtek rajta egy-egy
repedést, valami buta reménnyel fog élni, hogy egyszer majd együtt
leszünk. Nem leszünk. Akár akar engem Rory akár nem, sosem
fekszem le Katheleennel.
Oldalra lépek, bedugom a zárba a kulcsot és becsukom magam
mögött az ajtót. Kath kizárva. Aztán nagyapa sötétedő nappalijába
megyek, a dohányzóasztalról elveszem telefonos noteszét, leülök a
kanapéjára és Debbie Jenkins számát tárcsázom.
-Halló!
- Ms. Jenkins?
 - Ki beszél?
- Mal vagyok. Malachy. Doherty atya unokája.
Arra számítok, hogy felismerést színlel. Tudom, hogy ismerte a
nagyapámat. De nem üdvözöl. Egy szót sem szól. A csend olyan,
mintha szeget húznának falitáblán. Szavakkal tömöm tele,
fogcsikorgatva próbálom kitölteni az akusztikus űrt.
- Azért hívom, mert… kíváncsi vagyok, hogy van Rory. Együtt
töltöttünk egy kis időt, amikor itt volt és nagyon elérzékenyült és…
Tegyél még több ést a mondatba, te nyomorult idióta.
Mi a kibaszott bánat ütött belém? De Rory anyja még mindig nem
szól egy szót sem és már azt próbálom kideríteni, hogy mi a
kibaszott bánat ütött belé. Eszembe jut minden ostobaság, amit
mondtam és gondoltam, mintha ez valami állásinterjú lenne.
Krákogok.
- Ott van Rory?
- Nincs - vágja rá Debbie Jenkins.
Még nagyobb csend. Rory Jenkins gyűlöli az anyját, és kezdem
érteni, miért.
Megkaphatnám a telefonszámát?
- Malachy… - sóhajt fel eltúlzott rosszallással. - Ide figyelj…
Tudom, hogy a lányom és közted volt… valami. Nem állunk olyan
távol egymástól, mint azt másokkal szeretné elhitetni. Rory
tapasztalatlan, érzékeny, befolyásolható és reménytelenül
romantikus lány. Biztos vagyok benne, hogy a fejetekbe vettétek,
mekkora nagy valami van köztetek, de kettőnk között ismerjük el…
ennek az egésznek nincs jövője. Igaz?
Nem tudom, hogy elküldjem a búsba vagy könyörögjek neki. Ha
úgy gondolnám, hogy ami kettőnk között van, annak nincs jövője,
akkor nem hívtam volna fel.
Folytatja.
- Elköltözött. Főiskolára jár. Van valakije…
 - Van valakije - csattan a hangom.
- Hmmm… mmm.
Debbie a vonal másik végén cigarettára gyújt.
- Nagyon klassz srác. Ami azt illeti, Rory biztosan nem bánja, ha
elküldöm neked azokat a képeket, amiket rólad készített. Valahol a
szobájában hevernek. Nem vitte magával őket. Szeretnéd? Csak
hogy biztonságban legyenek.
Érzem, hogy a szalvéta, rajta a szerződésünk, lyukat éget hátsó
farmerzsebemben. Mindenhová magammal viszem, mintha arra
számítanék, hogy váratlanul találkozom vele Tolkában vagy
Dublinban, és meglobogtathatom előtte.
Látod?Emlékszel? Együtt kell lennünk.
Büszkeségem sürget, mondjam azt Debbie-nek, hogy eldobhatja a
rólam készült képeket oda, ahol nem süt a nap, de az ego olyan
luxus, amit az összetört szívek nem engedhetnek meg maguknak.
- Kérem, küldje el nekem! - hebegem.
Diktálnám a címemet, de azt mondja, hogy Doherty atyának fogja
megküldeni. Ami azt illeti, nekem jobb ez így, mert enyém a
legtávolabbi ház a faluban, és többször előfordult már, hogy postai
küldeményem veszett el.
- Hogy van Rory? - kérdem, mielőtt letenné.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne kérdezzem meg; akkor is, ha
kezdek hinni Kathleennek abban az egyéjszakás numera dologban.
De hát Rory távkapcsolatot akart. Nyilván elragadta a pillanat heve.
A varázslat nála gyorsan eloszlott, az biztos.
- Mondtam már, Malachy. Aurora jól van.
- Felhívhatnám időnként, hogy érdeklődjek a hogylétéről?
Tedd már le a telefont, te szánalmas szarkupac!
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne - mondja Debbie szinte
bocsánatkérően. - Az lenne a legjobb, ha Rory maga mögött hagyná
Írországot.
 -Hát, jó…
- Bye.

Ma megkaptam a fényképeket, amiket Debbie Jenkins ígért.

Telefonbeszélgetésünk óta minden nap benéztem nagyapámhoz,
vártam a küldeményt. Két hónapig tartott, mire ideért. Két teljes
hónapig éltem cölibátusban, ingadozó hangulatú idiótaként. Két
hónapig ostoba szerződésünk minden pontját megszegtem.
Roryt kerestem a közösségi médiában, de sehol nincs profilja.
Vagy ha igen, akkor nem a saját neve alatt.
Feliratkoztam a főiskolájának a hírlevelére, mert időnként
megemlítik diákjaik nevét és a neve örömmel tölt el. (Két
fotóversenyt nyert és segített egy rövid diákfilm elkészítésében.)
De semmi nem készíthetett fel arra a pillanatra, amikor
megfordítottam (az amúgy nagyon jó minőségű) képeket és
megláttam a hátoldalra írt megjegyzéseket.
Első kép: énekelek/gitározok:
Szörnyű pasi volt, és nagyon giccses!
Második kép: a Boar’s Head kocsma küszöbén állok.
Túl sokat beszél, néha teljesen értelmetlenül.
Harmadik kép: ágyban vagyunk, az én ágyamban, miután
háromszáz orgazmust és a szívem egy részét adtam neki.
Túltolja. Nagyon erőltetetten próbálkozik az ágyban.
A legrosszabb az egészben az, hogy nem sokkal ez után a Boar’s
Head ivójában elővettem a szalvétát és összehasonlítottam a
szerződésen levő írását a képek hátoldalán lévő kézírással. Sean,
Dániel és én arra a következtetésre jutottunk, hogy ugyanaz a kéz
írta. Vagyis nem az anyja hamisította vagy ilyesmi.
Dániel az asztalon dobol.
 - Hát, akkor most már azt hiszem, nyugodtan továbbléphetsz az
életedben. Nekem úgy tűnik, hogy ez a nő világklasszis ribanc.
- Az a helyzet, hogy nem az - hebegem.
Az ötödik… hatodik pohár sört hajtom fel. Kathleen megint
velünk szemben ül a barátnőivel. Sean őt bámulja… megint.
Kathleen ugyanazt teszi… velem. Bárcsak dugnának egy jót és békén
hagynának, hadd fulladjak bele a nyomorult életembe!
- Egyáltalán nem ribanc.
Ám minél több idő telik el, annál jobban halványodik a Rory-
nem-ribanc emlék. Már sokkal élénkebbek tudatomban a fotók
hátoldalára írt megjegyzések, mint ártatlan mosolya.
- Felhívom az anyját!
- Ez a leghülyébb ötlet, amivel mostanában előálltál - mondja
Dániel, hüvelykujját lefelé tartva. Fütyül és az asztalra csap. - Pedig
te sosem fogysz ki az idióta ötletekből.
- Az kész öngyilkosság - kapja fel fejét Sean, és végre elvonja
tekintetét Kathről.
A nagyapám ajtajánál folytatott beszélgetésünk óta elég gyakran
jelent meg nálam… mindig szűk ruhában, ami elég furcsán állt rajta,
és mindig hozott valamit enni, meg egy palack bort vagy pár doboz
Guinnesst. Be szoktam hívni, és amíg eszem, mindenfélét mesél
nekem arról, hogy mi történik az életében, hogyan tölti a napjait.
Aztán elküldöm. A felszínen elégedettnek tűnik azzal, hogy csak
barátok vagyunk. Bár ez abban a szerelésben elég furcsa.
- Nem. Roryval akarok beszélni.
Fejemet rázva állok fel. Természetesen megtartom a szalvétát;
óvatosan visszacsúsztatom a zsebembe, bár a szerződés minden
létező pontját megszegtem.
És most Debbie anyjának számát tárcsázom. Megint.
Harmadik csengetésre veszi fel. Az időeltolódást nem vettem
számításba; kora reggel van.
 -Halló!
- Debbie?
Részeg Mal nyilvánvalóan tegező viszonyban van Rory anyjával.
Józan Mal azonban aggódik, hogy milyen ökör tud lenni Részeg
Mal.
- Ki az?
A hangjából ítélve már eléggé ideges.
- Mal vagyok, Doherty atya unokája.
- Mit akarsz?
Nem mit, hanem kit. A lányodat. Hát nem szánalmasan
egyértelmű?
- K..k..köszönöm a k…képeket - csuklók a telefonba. - Nagyon
tehetséges a mi Rorynk, igaz?
Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha valami őrült rajongó lennék.
Az első hívás csak vaktában lövöldözés volt. A második lábon talált.
Nemkívánatos személy vagyok az életükben… ez teljesen világos…
mégis újra jelentkezem.
- Mondd. Meg. Mit. Akarsz - kérdi újra.
Nehéz eset. Hát, jó. Akkor egyenesen térjünk a tárgyra!
- Szeretnék levelet írni Rorynak, de nem akarnám az ön címére
küldeni. Egyenesen neki küldeném. Tudom, melyik főiskolára jár,
szóval nem mintha nem tudnám kideríteni. Szóval csak az a kérdés,
hogy megkönnyíti vagy megnehezíti a dolgomat. Valahogy úgy
érzem, Rory nem tervezte, hogy lássam azokat a megjegyzéseket, és
ha megadja a postafiókja számát, ez a mi kis titkunk marad.
Megvesztegetem a leendő anyósomat. Így eléggé bonyolult lesz
beváltanom a Rorynak tett ígéretemet, hogy az anyját minden
karácsonyra meghívjuk magunkhoz.
Debbie mormog valamit, de meglepő módon megadja a címet.
Kezem fejére írom, onnan egy darab papírra másolom és
jegyzetként is beírom a telefonomba. Fő a biztonság.
 - Nem érsz el vele semmit - jegyzi meg keserűen. - A lányom nem
akar téged, Malachy.
- Jövő karácsonykor találkozunk, Ms. Jenkins.
Csak hozom a formámat, hülyéskedem, de valahol mélyen hiszem
is, amit mondok. Ami persze nagyon sokat elárul arról, mennyire be
vagyok szívva. Karácsonykor találkozni… vele? Ugyan!
- Cheerio - kántálom.
Rám csapja a telefont.
Remélem, Debbie nem akar anya-kedvence húsos pitét jövő
karácsonykor.
Nem érdemli meg.
 8.
NAPJAINKBAN
Rory

Tegnap ki sem tettem a lábamat a szobámból. Elhatároztam, hogy

kerülöm Malt.
Illetve ez nem igaz. Egyszer kinéztem, amikor azt hallottam, Mal
rozoga kocsijának kipufogója felbőg. Láttam, hogy füstöt okádva
száguld az úton. Mal elment. Fogalmam sincs, hogy hová. Ekkor
kimentem, felvettem vászoncipőmet és végiggyalogoltam az eső
áztatta úton egészen a fő utcáig. Pocsolyákat kerülgetve,
szárnyasokat rebbentve fel az útról, birkák és tehenek között.
Müzliszeletet és palackozott vizet vettem, és a helyi kávézóban
meghívtam magam egy csésze kávéra, egy csokis kekszre, ami
akkora volt, mint a fejem, és kérés nélkül kaptam mellé egy kisebb
idegösszeomlást.
Mire visszaértem a házhoz, Mal kocsija már a bejárat előtt
parkolt. Lord Szemetes a szobájában volt. Suttogást hallottam az
ajtó mögül, ebből arra következtettem, hogy nincs egyedül. Nővel
van.
Nagyot dobbant a szívem. Kathleen. Lábujjhegyen az ajtóhoz
lopóztam, az ajtólaphoz tapasztottam fülemet. Néhány szót értettem
a beszélgetésből, és rájöttem, hogy nem lehet Kathleen. Egyrészt
azért, mert egyáltalán nem olyan volt a hangja, mint a
mostohanővéremé. Másodszor: erős észak-angol akcentusa volt,
nem ír és harmadszor azért, mert ezt hallottam a beszélgetésükből:
MAL: „Csak néhány hónapig.”

Nő: „És azután?”

MAL:„Azután elviszem. Elmegyünk. Szereti a tengerpartot, szóval
olyan helyre megyünk, ahol sokat süt a nap. Görögország vagy
Spanyolország. Esetleg Dél-Franciaország.
 Nő: „Nem haragszik rád, hogy ezt a nőt itt tartod?”
Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, „az a nő” én vagyok és
hogy olyan szívesen látott vendég vagyok, mint a gonorrhea.
MAL: „Fogalma sincs, hogy Rory létezik, és szeretném, ha ez így is
maradna. Így sokkal egyszerűbb. Szeretem az egyszerű dolgokat.”
Nő: „Én elég egyszerű lehetek neked, Mal.”
MAL: „Igen. És az is vagy.”

Akárki volt az a nő odaát, nem értette a sértést. Az egyszerű Mal

szóhasználatában primitívet jelent. Szégyen. Az orvos erre a
kórságra egy jó tökön rúgást írna fel.
Ekkor más hangok hallatszottak. Nyelvek cuppantak, bőr csattant
bőrön. Combjaim összerándultak, a lábam közti üresség fájt. Arra
gondoltam, hogy én is megzavarom akció közben - szemet szemért,
fogat fogért alapon -, de nem akartam megadni neki azt az örömet,
hogy megtudja, hallottam, mit csinál.
Hogy érdekel.
Nem.
A szobámba mentem, lehuppantam az ágyamra, bal karomat
szemem elé vonva fejemet ingattam.
Nyugalom, Rory, nyugalom!
De ez így túl sok volt, én pedig túl gyengének bizonyultam.
Farmernadrágomba nyúltam és magammal játszottam, a hangok
ritmusára, ahogy Mal a szomszéd szobában egy másik nőt dugott.
Végig azt mondogattam magamban, hogy ez nem megcsalás. Egy
ujjal sem nyúlok hozzá. Soha nem is fogok hozzáérni. Egyszerűen
arról van szó, hogy Callum és én nem fejeztük be, amit előző éjjel
elkezdtünk.
Elhatároztam, hogy csak akkor hagyom el a szobámat, ha Mal
dolgozni hív. Ostoba voltam, amikor azt gondoltam, hogy
helyreállhat köztünk a barátság. Teljesen más ember lett, nekem
pedig gondolatban sem kéne mentegetőznöm előtte.
 Több üzenetet küldtem Callumnak, hogy mennyire hiányzik,
aztán bekapcsoltam a laptopomat és éjjelig dolgoztam. Anya párszor
hívott, de hangpostára küldtem a hívást. Mal és a nő a végén azt
csinálták, amit Cal és én előző éjjel, ráadásul extra hangosan, hogy
biztosan halljam.
Milyen kegyetlen, könyörtelen, erkölcstelen szörnyeteg csalja meg
a feleségét és titkolja el azt a tényt, hogy a felesége féltestvére,
egyben korábbi szerelme két hónapig vele fog élni.
Az, hogy hallgattam, amint egy másik nőbe nyomul, aki nem a
felesége, megpecsételte Mal megítélését nálam. Nem jó ember. És ez
nagyon jó hír.
Már nem vagyok féltékeny Kathleenre, és nem érdekel, hogy
kulturáltan viselkedjek a férjével.
Ez tegnap volt. Ma azonban halk zenére és erős ételszagra
ébredek: szalonna, tojás, friss kávé és banánkenyér.
Összefut a nyál a számban, nehezen nyelem a nyálamat. Ölni
tudnék egy csésze jó kávéért. Ráadásul mivel csak negatív
érzelmeim vannak Mal iránt, nem lehet nehéz szembenézni vele.
Résnyire nyitom az ajtómat, mezítláb lépek ki a nappaliba. Vörös
skót kockás pizsamám alig takarja a lábamat, hajam kusza
bokorként mered. Megállok a nappali és a folyosó közötti
beugróban, szívverésem lelassul.
Ashton Richards (igen, az a bizonyos Ashton Richards) ül Mal
nappalijában; füves cigit szív, aranyszínű köntösének zsebére a
monogramja van hímezve. És bent is napszemüveget visel. Kávét
szürcsöl és Mal noteszében olvas valamit, miközben a stábja a
háttérben dolgozik. Takarítanak és főznek, mint az erdei állatok,
akik Hamupipőkének segítenek felkészülni a bálra.
Nem lehet nem észrevenni, hogy Richards számos szembeötlő
hibája ellenére (ha elhisszük, amit a média mond róla),
kétségtelenül szép pasi.
 Mintha Jézus nagyon szexi változata lenne; rég elveszettnek hitt,
hosszú hajú Hemsworth testvér.
Mal vele szemben ül a fotelben; lába a kis asztalon. Szegfűszeges
cigi van a szájában, nincs meggyújtva, és rögbilabdát dobál a
plafonra. A hordozható rádióból a Cure száma, a Boys Don’t Cry
szól, és nem fogom hagyni, hogy meglágyítsa a szívemet iránta az a
tény, hogy megtartotta a kazettáit és a táskarádióját. Nem
romantikus típus.
A nyitott konyhában, a reggelizősarokban, az asztalon mindenütt
tányérok. Sütemény, gyümölcs, komplett angol reggeli és kokain.
Egy pillanat. Kokain?
Szemem tágra nyílik, amikor jobban megnézem az ezüst tálcán
futó fehér csíkokat. Richards felnéz a noteszből, és nagyjából felém
mutat.
- Valaki adjon a bigének egy titoktartási szerződést. Éppen
dolgozni próbálok.
Ryner személyi asszisztensére, Whitney-re nagyon hasonlító
szőke lány fut felém, kezében toll és vastag írómappa.
Mal tudomást sem vesz a létezésemről. Arca vörösesrózsaszín, és
azon gondolkodom, vajon a hidegtől kapta ezt a színt, vagy a tegnapi
orgazmusok utóhatása. Elvarázsolt Pán Péter kinézete van:
karizmatikus és szolid, mégis könnyen destruktívvá válik.
Bármennyire próbálom, nem tudom egészen gyűlölni.
- Ki ez a csinibaba? - kérdi Richards, és a kérdés nyomatékosítása
érdekében lábával gyengéden megrúgja Mal lábát, és felém biccent.
- A szexrabszolgám - jelenti ki Mal rezzenéstelen arccal, azzal
elkapja a labdát és az ujján pörgeti, mint valami igazi profi, de csak
a plafont bámulja.
Van valami, amire ez az ember nem képes:
Igen. Hűségre. Arra nem.
- Tényleg?!
 Ashton letépi szeméről a napszemüveget, előrehajol, alaposan
megnéz magának.
Karba fonom kezemet, mert tudom, érzem, hogy a mellbimbóim
merevek a hidegtől.
- Nincs egy kicsit… alulöltözve?
Felvonja sűrű szemöldökét, kristálykék, Karib-tenger-kék
szemével egyenesen rám néz.
Megölöm Malt.
Megfojtom. Még csak nem is álmában fojtom meg. Azt akarom,
hogy teljesen tudatánál legyen, amikor megteszem.
Mal követi Richards tekintetét, és megtalál engem. Még nem
szólaltam meg, mert azt várom, milyen messze tud menni ez a bizarr
történet.
- Hobofétises, ezért szemet hunyok a választása felett -
magyarázza Mal, és tovább forgatja a labdát. - Kedvelem, de az utcai
pisilésnél és a hirtelen felindulásból elkövetett magamutogatásnál
meghúzom a határt.
Bólintok, szirupos mosollyal nézek Ashton Richardsra. A szőke
lány szerződést és tollat ad a kezembe, el sem olvasom, úgy írom alá.
Egy pillanatra sem veszem le tekintetemet a főnökéről.
- Mal csak szerénykedik - szólalok meg. - Neki vannak
hobofantáziái. Ami azt illeti, egyenesen imáááádja a szemetet. Csak
nézd meg ezt a helyet! - visszaadom a lánynak a tollat, és
körbemutatok. - Néha úgy érzem, nem áll le, amíg az egész házat
szemétteleppé nem változtatja. Egyszer rajtakaptam, hogy egy üres
sült babos konzervdobozzal… szeretkezik.
- Nem is igaz… paradicsomleveses doboz volt - igazít ki Mal. Arca
rezzenéstelen, de liláskék szemében pajkos mosoly villan. - És
annak a konzervdoboznak neve is volt. Laura.
Ashton tekintete közöttünk cikázik, és annyira nevet, hogy
könnyek csorognak az arcán. A Nagy Lebowski fiatal, szexis
változata.
 - Fiatal szerelem. Kibaszottul inspiráló. Mi a neved, cukorfalat?
Vigyorog rám.
- Rory.
Ugyanebben a pillanatban Mal a teljes nevemet közli:
- Aurora Belle Jenkins. Az anyja nyilvánvalóan Disney-filmeken
szocializálódott. Magánvéleményem szerint a Szörnyella de Frász
jobban illene hozzá.
- Magánvéleményem szerint azokat a férfiakat, akik megcsalják a
feleségeiket és titkaik vannak előttük, büntetésből egy sereg
baseball-dobójátékosnak kéne megköveznie - felelem, azzal a
konyha felé indulok, és a tegnap óta beszerelt géppel kávét készítek
magamnak. A reggelizősarokban elveszek egy péksütit a hatalmas
tálcáról és leharapom hegyes végét.
- Akkor Szaúd-Arábiába kéne költöznöd - javasolja Mal. - Ott a
házasságtörők büntetése halál. Persze ezzel magadat is veszélybe
sodornád.
Felmordulok.
- Én sosem csaltam meg a…
- Még nem - közli Mal hűvös nyugalommal.
Mekkora egy rohadék!
- Miért nem szóltál, hogy dolgoztok? - kérdem teli szájjal, Mal
kisiskolás szintű poénjáról tudomást sem véve.
Richards éppen az ujjain számol valamit, vagy az ujjait számolja,
és láthatóan teljesen kiesett neki minden. Nyilvánvaló, hogy ő meg a
kokó egészen jó barátságban vannak, és számos más szer hatása
alatt is áll. Illetve ül.
Isten legyen irgalmas hozzám, ha olyan házban kell laknom, ahol
Mal a felelős felnőtt.
- Azért, mert per pillanat annyi drog van itt, hogy egész Kínát le
lehetne szedálni vele - adja meg a magyarázatot Mal, és
hitetlenkedve néz rám. - Szerintem bölcs dolog lenne ezt fotón nem
dokumentálni.
- Dolgoznom kell - jelentem ki fogcsikorgatva.
Mal szeme felcsillan.
- Igazán? Úgy érted, azon kívül, hogy fényképezőgéppel sétálsz,
mogorván, elgondolkodva nézel magad elé és ostobaságokat
csinálsz?
Mindketten lefelé nézünk, mintha nem tudnánk felemelni a
fejünket, és legszívesebben felüvöltenék.
Felüvöltenék, mert valakit megdugott a szomszéd szobában.
Mert saját leggonoszabb változata és még egy halom minden.
Mert megcsalja a feleségét, és faszfej és hazug.
De legfőképpen azért üvöltenék, mert tönkreteszi a lehetőségemet
azzal, hogy nem hagyja a munkámat végezni.
- Beszélnünk kell! - mondom, és sikerül türtőztetni magamat;
nem rontok rá, nem fojtom meg. De nem sokon múlik.
- Nagyon, nagyon sokszor akartam beszélni veled, és a válasz
mindig az volt, hogy nem akarsz beszélni velem. Most edd meg, amit
főztél, Rory! Olyan íze van, mint egy többéves használt kotonnak,
ugye?
Hogy mi van?! Próbált beszélni velem? Mikor? Hol? Itt voltam
egész idő alatt. Észrevettem volna, ha kopog az ajtómon. Teljesen
meghibbant. Lehet, hogy ő is szippantott párat a jó anyagból.
- Ember, a szexrabszolgádnak jól fel van vágva a nyelve - fejezi ki
véleményét Richárd a kanapén elnyúlva. Hímvessző alakú vízipipát
tart a kezében, és rágyújt. Két szeme keresztbe áll, bandzsítva nézi a
szopókát. - Remélem, nem fizeted - mondja füstöt köhögve.
- Csak bókokkal - feleli Mal rezzenéstelen arccal.
- Így is túl van árazva ahhoz képest, hogy milyen szemtelen -
jegyzi meg Ashton, és rám pillant. - Mindenesetre farkaiható.
Megosztod?
 Mal vállat von, az öngyújtó alját harapdálja.
- Nem minden lukat.
- Köszönöm. Ezt feltétlenül a bűnlajstromodra írom, amikor
beperellek szexuális zaklatásért - mondom vidáman.
Erre Ashton köhög és előrehajol. Végre kijön a szer hatása alól.
- Ugyan, Szexrabszolga! Ne legyél már olyan merev - röhögcsél
magában. - Illetve ne így legyél merev.
Ki kell jutnom innen.
Muszáj. Nem akarom életem hátralévő részét börtönben tölteni,
de ezek ketten a kettős gyilkosságig hajszolnak. Túl sok tanú van.
Kösz, nem.
Visszaviharzok a szobámba, felöltözöm, fogom a hátizsákomat és
a fényképezőgépemet és elindulok kifelé, a késő december hidegébe.
Még ott vannak, ahol hagytam őket; a kanapén és a fotelben, amikor
kilépek a mohos zöld tájba, a meztelen fák közé, és a kövezett
bejárón elindulok Mal házától a főutca felé.
Fülembe dugom a fülhallgatómat és hagyom, hogy a Drunken
Lullabies szövege, a Flogging Molly zenéje hassa át tudatomat.
Útközben üres chipses zacskókat és üdítős dobozokat rugdalok
magam előtt. Gyűlölöm ezt a helyet. Repülőjegyet kéne vennem és
Cal után menni Angliába.
Ettől egy kicsit lazul a hurok a szívem körül.
Jó tudni, hogy van jobb lehetőség. Callum szüleinek házába
bármikor mehetek.
Surrey-ben laknak, a település neve Virginia Water. Láttam
képeket a birtokukról, és ahhoz képest a Buckingham Palace úgy néz
ki, mint egy williamsburgi műterem.
De ha ott vagyok, az semmivel nem mozdítja előre a karrieremet.
Telefonon beszéltem az anyjával. És a húgával, Lottie-val is. Mind
nagyon kedves, kellemes, vidám és épelméjű emberek.
 Épelméjű. Erre gondolt Summer, amikor Callum karjaiba lökött.
Megjegyeztem, hogy fel kell hívnom. Megígértem neki, hogy minden
nap felhívom, de eddig csak párszor írtam rá. Máris megszegem az
ígéretemet.
Sokat megadnék azért, ha most beszélhetnék valakivel, de nem
akarom, hogy Callum a semmiért aggódjon. Le kell nyugodnom,
még több kávét kell magamba tölteni, aztán vissza kell mennem és
fotókat készíteni ezekről a bohócokról. (Photoshoppal eltüntetni
Richárd droghasználatának minden bizonyítékát.)
Telefonom vibrál a zsebemben. Előveszem, anyám neve villog.
Felsóhajtok és visszateszem. Nincs semmi bajom. Jól vagyok. Ezt
már két e-mailben megírtam neki. Hibáztathat engem azért, mert
nem akarok beszélni vele? Hiszen szinte mást sem csinál, csak
folyton bűntudatot kelt bennem, amiért ide jöttem.
A faluba érve az újságosnál veszek egy csomag rágógumit. Ahogy
a zsebembe nyúlok aprópénzért, csevegést hallok a hátam mögül…
két lány, körülbelül velem egykorúak, talán egy kicsit idősebbek.
Nem fordulok hátra, akkor sem, amikor meghallom, hogy egyikük
észak-angol akcentussal beszél. Liverpoolra tippelek, bár nemigen
tekinthetem magamat az angol nyelvjárások szakértőjének.
- …ez nem lehet ő.
- Nézd a sebhelyet, Maeve! Ő az.
- Ugyan! Hiszen ő amerikai.
- Amerikai akcentust hallottam.
- Ne légy nevetséges! Miért lenne…
Gyorsan hátrapillantok… alig észrevehető pillantás; csak látni
akarom, hogy néznek ki.
Lehet, hogy Kathleen barátnői. Talán Mal révén ismernek, aki
beszélt nekik az anyajegyemről, bár pontosan tudja, hogy engem
mennyire zavar. Akárhogy is, az, hogy rólam beszélnek, rossz
modorra vall, mert legalább egyikük (a hosszú combú szőke, aki
olyan ismerős angol akcentussal beszél) nincs abban a helyzetben,
hogy megítéljen engem, mivel házas emberrel kufircol.
Felkapok egy szalvétát a pultról, a zsebembe gyűröm,
megfordulok, mosolyt villantok rájuk.
- Hadd adjak első kézből választ a kérdésetekre: igen, én vagyok ő.
Mit hallottatok? Hogy Kathleen nővéremtől eloroztam Malt? Hogy
anyám egy szajha? Hogy az alkoholista apám nem volt jelen az
életemben? Ezt már hallottam, szóval hadd adjak ehhez az
egyveleghez még egy pletykát. Ez is igaz, szóval hallgassátok
figyelemmel: a következő két hónapban Malachy házában fogok
lakni. Egy fedél alatt leszünk. De nem fogok dugni a barátnőtök
férjével. Egyikőjüktől sem akarok semmit, szóval nyugodtan
átadhatjátok az üzenetet Kathleennek.
És ahogy rám néznek, hozzáteszem magamban: és bárkinek a
faluban. Hivatalos. Én vagyok ebben az istenverte faluban a pária;
az én kedves vendéglátómnak köszönhetően. Már ha ez köszönhető.
Látszik, hogy megdöbbennek; szájuk tátva marad, szemük
komikusan tágra nyílik. A szőke szűk fehér farmernadrágot és
hatalmas rózsaszín műszőrme bundát visel. Barátnője filigrán lány,
haja göndör barna, ruházata farmercsizma és neonzöld
bomberdzseki. Kezükben egy-egy pohár kávé gőzölög.
- Hogy mersz így beszélni Kathleenről? - csattan fel a szőke kissé
színpadiasan, amikor sikerül kizökkennie a sokkból.
Az persze nem számít, hogy ő Kathleen férjével dug.
- Hadd találjam ki: apád örökségéért vagy itt.
Hogy mi van?! Ugyan miért jöttem volna ide az örökségért nyolc
évvel a halála után?
- Nem érdekel néhai apám pénze - mordulok rá.
Bárcsak nincstelen lett volna! Akkor nem vádolnának itt folyton
azzal, hogy a vagyonára ácsingózom. Nem csoda, hogy Mal annyira
utálja a pénzt. Az emberek csak arra gondolnak.
 - Aha - szusszan gúnyosan a szőke. A barna a fejét ingatva oldalba
könyököli barátnőjét.
- Hagyd ezt abba, Maeve! Szerintem tényleg nem tudja. Heather
vagyok, ő pedig Maeve.
Vonakodva kezet rázok velük. Maeve még sértődöttnek tűnik;
mintha puszta létem zavarná, és nagyon kell türtőztetnem magamat,
hogy barátnője előtt ne olvassam a fejére azt, hogy mit tett tegnap
éjjel.
- Rory vagyok.
- Tudjuk - mondják egyszerre.
- Nem gondoltam volna, hogy szép lány. Kath csak azt mondta,
hogy nem csúnya - mormog Maeve, és ajkára harap, mert csak
ekkor jött rá, hogy hangosan gondolkodott.
- Errefelé laktok? - kérdem hol Maeve-re, hol Heatherre nézve.
Próbálom oldani a furcsa helyzet feszültségét.
Heather bólint.
- Itt, az utcában. Christchurch Grove. Az egymással szemben álló
kék és vörös házban. Az O’Leary ikrek feleségei vagyunk. Maeve
férje Sean, az enyém Dániel.
Ez sokkal több információ, mint amit kértem. Mosolyogva lépek
az utca felé.
- Miért laksz Mal házában, ha nem vagytok együtt? - kérdi Maeve.
Szeme összeszűkült a kíváncsiságtól.
Arca merev ráncba rándult; annyira figyel, mintha az élete múlna
a válaszomon.
Együtt dolgozunk. Úgy tudtam, Kath és Mal összeházasodtak.
- Igen - sóhajt fel Heather, mintha mindenki tudná, mi lett a vége.
Hát, én nem tudom. És ölni tudnék a válaszért. Illetve ölni talán
nem tudnék, de képes lennék komoly sérülést okozni valakinek.
Lehetőleg magának Malnek.
- Elváltak?
 Kezdem azt hinni, hogy megőrültem.
Vagy az van, hogy Mal és Kathleen szuper-nyitott kapcsolatban
élnek, vagy elkerülte a figyelmemet valami.
- Mal? Válás? Soha - feleli Maeve, és nem kerüli el a figyelmemet
hangjának keserű tónusa. - Túlzottan hűséges típus.
Aha. Hűséges. Nagyon, nagyon hűséges.
- Ezek szerint Kath elhagyta?
Szemeik annyira tágra nyílnak, hogy attól tartok, bármelyik
pillanatban kipottyanhatnak szemgödreikből. Rájöttem, hogy ez a
beszélgetés sehová sem vezet, ezért hebegve búcsúzom, pár lépést
hátrálok, aztán megfordulok és elindulok visszafelé.
Beszélnem kell valakivel. Muszáj. Doherty atya. Igen, ő el tudja
mondani nekem, mi ez az egész örökségőrület, és talán a Mal-és-
Kathleen helyzetre is fényt derít. Mert Mal az istennek sem akar
segítségemre lenni ebben.
Tudom, hogy Doherty atya a faluban lakik, csak meg kell találni.
Ha kell, házról házra járok.
Mal háza felé a hosszabb úton megyek, árpa- és búzaföldek
között. Csípős hideg van, a fagytól megbarnult búza ring a szélben,
mint a selyem. Mire a házhoz érek, pulzusom normális ritmusra
lassult.
Kinyitom az ajtót. Mal a hátsó udvarban ül, amit teljesen
berendeztek: kerti székek, étkezőasztal, két parázstartó és egy luxus
grill. Az egész ház teljesen másképpen néz ki. A rendetlenség
megszűnt, rengeteg új holmit pakoltak be. A nappali ablakából
látom, hogy Mal hátradől az asztalnál. Két amerikai lánnyal flörtöl;
Richárd stábjához tartoznak. Újra a vidám, kedves Malt látom.
Akibe beleszerettem. Fejemet ingatva indulok a szobámba, átlépem
a küszöböt.
Pislogok.
Sarkon fordulok.
Vissza a folyosóra.
 Kétszer is megnézem, hogy az én szobám ajtaja előtt állok-e. Igen.
Aztán újra belépek és körülnézek.
Szentséges. Jézus. Az. Égben. Ez. Meg. Mi. A.Jószagú. Bánat?
Valaki kivitte az ágyat, amin aludtam. A helyén kárpitozott fehér
ágykereten hatalmas dupla matrac áll, a fejtámlán AR monogram.
Két éjjeliszekrény van, központi HIFI, tévé, minden elképzelhető
játékkonzol és ruhaállvány, rajta bő lebernyegek, divatkabátok és
színes zakók.
Kirohanok az udvarra. A lábam mintha a padló fölött lebegne.
Nem vagyok mérges. Nem. Egyenesen dühöngök. Egész testemben
érzem pulzusom lüktetését. A szemhéjamban és a lábujjaimban is.
Üvölteni akarok.
Felrántom a hátsó ajtót, amit a falhoz csap a lendület.
- Hogy merészeled…?! - hadonászok Mal felé.
Felnéz. Az amerikai lány mutatott neki valamit a telefonján
éppen. A segge az asztal szélén, amin Mal lába van. Mind a hárman
engem bámulnak.
Mal csendes szórakozottsággal néz.
- Le tudnád írni pontosabban, mi a probléma forrása? A múlt
héten mondtam fel gondolatolvasói állásomat.
A lányok kuncogva egymásra néznek.
- A szobám! A holmim! Minden eltűnt!
Elég nehezen tudom türtőztetni magamat, hogy ne toporzékoljak
és ne hisztizzek. Ezt Mal is pontosan tudja, mert minél idegesebb
vagyok, ő annál nyugodtabb. Provokatívan ásít, és hátradől a
székében.
- Ó, hát arról van szó! Egy kicsit hely szűkébe kerültünk így, hogy
Richárd is beköltözik, így kénytelen voltam a te holmidat átvinni az
én szobámba. Szia, szobatárs - kacsint; szeme csillan, csupa csíny.
A lányok hallhatóan felsóhajtanak mellette. Vágyódó sóhaj.
Hányingerem van.
 - Nem fogok veled egy szobában lakni - jelentem ki, kezemet
karba fonva.
- Pedig innen, ahol én ülök, úgy látszik, hogy szobatársak leszünk.
Persze te szörnyen alacsony vagy. Időnként nem látod a teljes képet.
Nem, ő nem látja be.
- Illúziók trónján ringatod magadat, ha azt hiszed, hogy egy
ágyban alszom veled.
- Buta kislány! Senki nem mondta, hogy egy ágyban alszunk.
Hálózsákot terítettem neked a padlóra. A lovagiasság nem halt ki a
világból, Rory. Erre én vagyok az élő bizonyíték.
- Azt akarod, hogy a padlón aludjak?
Vállat von.
- Felőlem virraszthatsz is a padlón. Ahhoz, hogy mit csinálsz a
szabadidődben… a padlón… ahhoz nincs közöm.
Újabb nevetés.
- Állj fel! - mordulok rá.
A két nő ez-a-kis-kurva-megőrült pillantást vált egymással. Nem
tévednek. Legalábbis ebben a pillanatban nem.
Mal sokatmondó látjátok-mit-kell-nekem-kiállnom tekintettel néz
rájuk. Feláll, és a lehető leglazább lassú léptekkel elindul felém.
Olyan lassan ját, hogy ha ennél lassabb lenne, már állna. Amikor
elérhető távolságba kerül, inggalléron ragadom, és berántom a
házba. Mindenki elment már, csak az udvaron ücsörgő lányok
maradtak, a házat előkészítették Richardsnak, de nem vállalom a
kockázatot, hogy meghalljanak. Richards valószínűleg a falut járja,
megkóstolja a helyi sört, vajat és a csajokat. A fürdőszobába tolom
Malt, és bezárom magunk mögött az ajtót. A mosdónak dőlve áll, és
úgy néz, mintha különösen elragadó lennék.
- Mal - szólalok meg mély sóhajjal. - Nem alhatunk egy szobában.
Nekem barátom van. Te pedig nős vagy. Fontos neked, hogy mit
gondol a feleséged. Tudom, hogy fontos. - Nem tudom, őt akarom
meggyőzni, vagy magamat. - Hallottam, ahogy tegnap azzal az angol
nővel beszéltél…
Mal erre önelégült mosollyal néz rám. Persze, hogy azért döfködte
Maeve testét a matrachoz, a padlóhoz és a pokol alsó bugyraihoz,
hogy halljam. Azért csiholt benne négy orgazmust és azért hangzott
el Jézus, Isten, Szűz Mária és a Biblia minden szentjének dicsőítése
háromszor.
- Azt mondtad, hogy miután ennek az egésznek vége, Kath meg te
elmentek… elviszed valahová. Lehet, hogy nehéz időket éltek…
- Igen - vág a szavamba. - Borzasztó időket…
Bólintok, készen állok fő érvem kifejtésére.
- Igen. Ilyesmi minden házaspárral előfordul. Értem. Talán egy
kis szünetet tartotok, ezért voltál valaki mással. Nem ítéllek el ezért.
De ha mi ketten egy szobában alszunk, azt Kathleen soha, de soha
nem bocsátja meg neked és ezt mindketten pontosan tudjuk. És
akkor nekem már nem lesz esélyem helyrehozni a kapcsolatomat a
féltestvéremmel.
Nem mintha ezt kifejezetten akarnám… de mégis. Jó lenne, ha
lenne választási lehetőségem.
Mutatóujjával alsó ajkát érinti és lefelé húzza; liláskék szemével
arcomat pásztázza. Olyan fájdalmasan, olyan igazságtalanul szép.
Legszívesebben azzal támadnék neki, hogy visszaél a szépségével,
azért viselkedik ilyen lehetetlenül. Megnyalja az ajkát, tekintete a
számra szegeződik. Tudom, mire gondol és az ereimben tomboló
haragba valami olyasmi vegyül, sőt egyre erősödik, ami halálosan
közel áll a vágyódó várakozáshoz. Az ismerős didergés helyett
forróságot érzek, és tudom, hogy ő az oka. Egyetlen mozdulattal
képes lángra lobbantani.
- Nincs más lehetőség - mondom.
- Nem mehetsz szállodába. Mindjárt újév, az összes szoba foglalt.
- Nem. - Felnézek rá. - A folyosó végén van egy másik szoba.
 Azt nem említem, hogy majd’ meghalok a kíváncsiságtól, miért
van zárva az a szoba. Csak nézem, ahogy arckifejezése átalakul. A
fesztelen nyugalom rémisztő, halott merevséggé változik. Vastag
szemöldöke összerándul, szeme elhomályosul, arcizmai
megfeszülnek. Meg sem kell szólalnom, hogy tudjam: hiba volt ezt
megemlíteni, de hogy semmi kétséget ne hagyjon tévedésem iránt,
elrugaszkodik a mosdótól, fölém magasodik, végtagjai lazák,
hosszúak és félelmetesek.
Feszengve toporgok, de nem hátrálok. Felemelem a fejemet,
egyenesen ránézek, szemem sem rebben; akkor sem, amikor keze a
nyakamra simul és oldalra hajtja a fejét, ahogy tekintete örvényt
perzsel a lelkembe és úgy kutat benne, mintha használt holmik
boltjában válogatna.
- Tisztázzunk egy dolgot! Arról a szobáról nem beszélhetsz, nem is
utalhatsz rá és nem is gondolhatsz rá. Ami azt illeti, te vagy az oka
annak, hogy az a szoba létezik. A szobámban alszol, a
hálózsákodban, vagy egyáltalán nem alszol. Alhatsz a kanapén, ha
tüdőgyulladást akarsz kapni. Nincs központi fűtés, és csak az én
szobámban meg Ashton szobájában van radiátor. Nem hiszem, hogy
a kis reggeli szóváltás után az ágyába akarna fogadni téged. És csak
hogy tökéletesen egyértelmű legyen: nem szívesen látnálak az
enyémben sem.
Szólni akarok, azt mondanám neki, hogy tegye a farkát inkább
formaiinba, amikor dörömbölnek az ajtón. Meglepetten rezzenek
össze, Mal egy lépést hátrál, végigsimít tintafekete haján. Lenézek és
látom, hogy merevedése van. Kőkemény, áll, mint a cövek. És be van
indulva. Elpirulok, a kilincset keresem, mielőbb ki akarok jutni.
Mal megfogja a kezemet, megállít. Tekintetünk egybefonódik.
Basszus! És kész, már égek is.
- Mal! Elmentünk. Mindenképpen ébreszd fel Ashtont úgy
körülbelül harminc perc múlva, oké? A ti időtök szerint este hatkor
programja van, mármint Ryner akar vele beszélni telefonon. Viszlát
holnap. Vagy korábban, ha akarod. Megadtam a számomat - kuncog
az egyik lány. - Ciao, szépfiú!
Becsapódik a bejárati ajtó. Mal mozdul először. Kinyitja az ajtót és
ketten két irányba osonunk el. Én Mal szobájába megyek és a
nappaliba viszem a holmimat - akár van fűtés, akár nincs, azt
választom -, Mal pedig az én korábbi szobámba megy, felébreszteni
Ashtont. Éppen lepedőt gyömöszölök a kanapé párnázata alá,
amikor Mal lép be. Sápadt. Rémült. Nem kérdezem, mi a gond, mert
igazából már nem is érdekel.
- Richards eltűnt - közli. - Nincs a szobájában.
Összenézünk, és egyszerre mondjuk:
- Basszus!

MAEVE GONDOLATAI
Hello! Én vagyok az, Maeve.
Csak egy apróság, mielőtt folytatod napi tevékenységedet.
Legyen teljesen egyértelmű a helyzet: amikor Mal több évi
rádiócsend után teljesen váratlanul felhívott, nagyon nem akartam
tudomást venni róla. Tényleg. Tudod, az utóbbi pár évben
borzalmasan viselkedett velem.
Összetörte a szívemet, amikor minden ok nélkül szakított velem.
Mégsem tudtam távol tartani magamat tőle. Lényem egy része -
egy kis, ostoba része - úgy gondolta, hogy Mal talán megváltoztatta a
véleményét, talán megvilágosodott és rájött, hogy nem csak egy kis
kurva voltam. Hogy lelki társak vagyunk, ő meg én, vagy valami
ilyesmi.
Amint beléptem a hálószobájába, tudtam, hogy tévedtem.
Esküszöm, az volt a legfőbb szándéka, hogy minél jobban sikítsak és
minél hangosabban és ritmusosabban nyikorogjon az ágy.
Nyilvánvalóan bosszúbaszás volt, és amilyen szerencsém van, én
lettem az alanya, miközben ő a szomszéd szobában hallgatózott.
 Tudom, hogy hallgatózott, mert ő is zihált és nyögdécselt.
Ettől Mal még erősebben és gyorsabban kefélt engem.
Úgy éreztem magamat, mintha kotongumi lennék, mintha csak én
választanám el őket egymástól. Igazából nem velem akart dugni.
Hanem vele. És ő is Malt képzelte el…
Erről eszembe jutott, miért rohantam hozzá, miért csaltam meg a
férjemet, valahányszor Mal felhívott, bár nem vagyok ostoba lány.
Tudtam, tudom, miért kezdett engem dugni Mal: fájdalmat akart
okozni a férjemnek. Azt is tudom, miért csinálta tegnap éjjel:
fájdalmat akart okozni Aurorának.
Az igazság az, hogy nagyon szemét dolog egy másik férfival
lefeküdni, ha férjed van és családod. De mi van velem? És az én
érzéseimmel? Az én életemmel?
Azt szenteljem a mosásnak, főzésnek, takarításnak,
családetetésnek?
Legyek szeretetlen, magányos, kölykök rabszolgája, akik nem
törődnek semmivel, és a férjem rabszolgája, aki rám sem néz?
Nem akartam fájdalmat okozni a családomnak.
Nem akartam kockáztatni mindazt, amim van.
Nem akartam viszonzatlan, elérhetetlen szerelembe esni.
Nem akartam közben annyi mindent tönkretenni.
Sean, a férjem tudja, de nem válunk el.
Nem. Ő annál jobb, hogy elváljon. Jobb nálam. Csak annyit
mondott, hogy ha még egyszer találkozunk kettesben, Mal meg én,
akkor elveszi tőlem a gyerekeket.
Tudom, hogy legszívesebben megölné Malt.
Én is legszívesebben megölném Malt.
De én teljesen más okból tenném. Láttam a lányt, akibe
beleszeretett, és tudom, hogy mellette semmi esélyem sincsen.
Oka van annak, hogy a mesék véget érnek rögtön azután, hogy a
herceg megmenti a hercegnőt. Senki nem szeretne arról hallani,
hogy a hercegnő szülés utáni depresszióban szenved, egész álló nap
hajtogatja, vasalja és hajtogatja a mosott ruhát, és megint részeg a
férje.
És Mal? Mal lóra pattant és elvágtatott az ellenkező irányba.
 9.
NAPJAINKBAN
Mal

Rory reszket.
Mondtam neki, hogy ne jöjjön velem. Szót fogadott? Nem. Szót
fogad valaha? Szintén nemleges a válasz. Egyszerűen felkapta a
fényképezőgépét és kirohant az ajtón. Kihasználta a lehetőséget,
hogy dolgozhat.
Természetesen az, hogy jelenleg én vagyok a vendéglátója egy
éppen engedély nélküli eltávon lévő, bekokózott rocksztárnak,
akinek neve a felelőtlenség szinonimája, részben oka annak, hogy
legszívesebben kőbe verném a fejemet. Ashton Richards jó fej srác,
abban az értelemben, hogy talán jól fejben tudná tartani, mennyire
idegesítő faszkalap, de nem tudja. Olyan született-idióta-faszfej
típus, aki azt gondolja magáról, hogy a világ tartozik neki valamivel
és hogy másoknak kell dolgozniuk neki. A kokófüggőség csak az
insta-rocksztárság mellékterméke. Ha Mick Jagger vagy Steven
Tyler elhatározná, hogy valamiféle tiltakozó megnyilvánulásként
hetente négy napig fél lábon ugrál, neki is felturbózott combizmai
lennének és mindenhonnan elkésne. Telefonom percenként ezerszer
csörög.

10 nem fogadott hívás, Idióta Nagyfaszfejtől.

Ezt a becenevet adtam Rynernek.

A ház melletti mezőkön vánszorgunk és nem jelzem, hogy
gyakorlatilag birtokháborítást követünk el. A mező már nem az
enyém. A ház telkén kívül minden földemet eladtam Azon Az
Éjszakán, Ami Mindent Tönkretett. Nem akartam a földdel járó
felelősséget, és szükségem volt a pénzre, hogy új házat vegyek
anyámnak, Doherty atyának és Kathleen anyjának, Elaine-nek. És ki
kellett fizetni a sürgősségi sebészeti ellátást, amihez Amerikából
kellett orvosokat áthozatnunk. Az is elég sokba került.
Megállok a kunyhószerű építmény előtt. Ez a ház van a
legközelebb az enyémhez. Ujjaimat behajlítva kopogok az ajtón. A
hely a Smith családé és a Smith család természetesen olyasmiket tud
rólam, amiket Rory nem, ezért tartok egy kicsit a találkozástól.
- Jó estét - szól ki Brenda, a ház hatvanas éveiben járó asszonya,
és kinyitja az ajtót. Meleg, sárgás fény és pite illata árad ki.
Hatalmas termetét körülölelő kötényének szélébe törli a kezét.
Abban a pillanatban, ahogy meglát, arckifejezése nyugodtból
szánakozóra vált.
- Ó, szentséges Isten! Malachy! Hogy vagy? Át akartam menni
hozzád…
- Nem látott errefelé véletlenül egy furcsa kinézetű idegen férfit? -
vágok a szavába. Nem vettem figyelembe azt a tényt, hogy az egész
falu úgy tekint rám, mintha én lennék a Nílus nádasába kitett
Mózes: lehet, hogy életben maradok, de valószínűleg lassú,
magányos halállal múlok ki e világból.
Rory biztosan nemsokára megtudja szánalmas történetemet, ha
még nem értesült róla.
Brenda szemöldöke hirtelen lejjebb csúszik.
- Ezt hogy érted? Rosszban sántikáló kinézetű ember? Gyanús?
- Inkább bolond kinézetű. Aranyszínű köntös. Hosszú haj. Mint
Jézus Krisztus, de Kardashian változatban.
Brenda rosszallóan csettint.
Sorry, szivi.
- Jól van, jól van - sarkon fordulok. - Viszlát!
- Várj! Gyere be! Egyél egy kis pitét!
Brenda utánam szól, szívesen segítene a szegény, kallódó fiúnak,
de megrántom Rory kezét, mielőtt hallhatná a kérdéseket, a
könyörgést, hogy mégis egyek valamit, és a részvétnyilvánítást.
- Muszáj úgy viselkedned, mintha lápi koboldok neveltek volna
fel? - kérdi Rory, azzal kirántja a kezét kezemből, ökölbe szorítja és
zsebre dugja.
Vacog a foga. Meghal, ha ma éjjel a nappaliban próbál aludni.
Nem válaszolok neki.
- Ryner annyiszor hív, hogy meggyullad a telefonom - próbál
témát váltani.
- Téged is?
- Igen.
- Válaszoljunk neki?
- Mi nem. Én azt csinálom, amit én akarok, te pedig szintén
szabad ember lévén azt csinálsz, amit akarsz.
Ma, amikor Rory és én veszekedtünk a fürdőszobában, ami azt
eredményezte, hogy az összes vérem a farkamba tolult, már
majdnem azt mondtam neki, hogy aludjon az ágyamban, én majd
alszom a hálózsákban. Aztán megemlítette azt a lezárt szobát, és
minden sötét emlékem előtört; ez pedig elnyomta minden
lehetséges jó szándékomat.
- Hova mehetett? Nem vitte el a kocsit - mondja, és
viselkedésemtől egyáltalán nem zavartatva magát ugrál, hogy
felmelegedjen.
A kocsi még mindig a házam előtt parkol. Ráadásul erős kételyem
van azzal kapcsolatban, hogy akár egy villanykapcsolót képes
működtetni, nemhogy egy gépjárművet. Nem. Richárd egészen
biztosan itt van valahol. Megint csörög a telefonom. Ryner. Nem
igazán érdekel, hogy elmulasztottuk az egyeztetett hívást. Annyira
sem érdekel ez a munka, mint a veszélyeztetett madagaszkári
csótányfajok jólléte. Ez Richárd baja.
És Roryé.
- Ryner nagyon dühös - sóhajt fel. - Ez a projekt tönkreteszi a
karrieremet.
 - Megtaláljuk - nyugtatom.
- Aha. - Fura dolgokat csinál a testével. Hajladozik és ugrál, hogy
kimelegedjen. - Lehet. Ezen a házon kívül csak nyílt mező van.
Csodálkozom, hogy egyáltalán kijár ide a postás.
Tudhatnád.
Hiszen pokoli bántó levelet küldtél nekem.
Elhaladunk Smithék háza mellett, le a völgybe. Egyre sötétedik és
tudom, hogy nagy gondban leszünk, ha fél órán belül nem találjuk
meg. Nem akarom hívni a rendőrséget vagy eltűntként bejelenteni.
Az egy dolog, hogy az ember elveszíti a pénztárcáját… De hogyan
veszíti el a világ legnagyobb rocksztárját?
Más szóval Rory küldetésének tekinti, hogy addig beszéljen
hozzám, míg leesik a fülem.
- Mintha hallanék valamit - balra mutat, az egyik pajta irányába.
Öt perc gyalog. - Menjünk, nézzük meg. Szóval tudom, hogy van ez.
A főiskola első két évében a kollégiumok tele voltak, ezért a
kampuszon kívül vettem ki házat, részben albérleti támogatásból.
Hatalmas ház, de egy farmon volt, távol a civilizációtól. Hetente
egyszer kaptunk postát. Folyton késedelembe estünk a számlák
fizetésével. Ezért kénytelenek voltunk a kampuszon postafiókot
bérelni, de azt rendszeresen feltörték, mert a szülők pénzt és
értékeket szoktak a gyerekeiknek küldeni. Rémálom volt.
Fecseg és locsog. Nem érdekel a postafiókja.
Nem érdekel az egykori háza.
Nem érdekelnek a kollégiumok és ismeretlen emberek szülei sem
és cseszek arra is, hogy milyen számlákat fizetett be nyolc évvel
ezelőtt.
- Végül - folytatja, egyáltalán nem zavartatva magát - minden
küldeményemet anyám címére irányíttattam át. Tudod, milyen
viszonyban vagyok vele, de egyszerűen nem kockáztathattam. Már
nyakig voltam az adósságban. Nem hiányzott, hogy ezt kifizetetlen
számlákkal is tetézzem. Ráadásul anyám felajánlotta, hogy minden
számlát áll és figyel arra, hogy minden határidőre ki legyen
csengetve, szóval ez volt a bonusz.
Menjünk erre! - Megáll, a pajta mögötti részre mutat. - Azt
hiszem, onnan hallottam a zajt.
Elgondolkodva követem. Azt hiszem, megváltozott a véleményem
a szómenését illetően.
- Szóval New Jersey-be irányíttattad át a postádat? - kérdezem
óvatos hangon; szándékosan próbálom leplezni, mennyire érdekel a
téma.
- Aha. Ha az ember a semmi közepén él, nehezen jut a postai
küldeményeihez.
- Mikortól?
- Úgy három hónappal az utántól, hogy elköltöztem anyámtól.
-Hmm.
Adom az unottat, de gondolataim ezerrel sikítanak.
MI. A. BÜDÖS. FRANC!? Csupa nagybetűvel.
Kezdenek összeállni a kirakós darabjai, de a nagy kép gyenge, és
hamisnak tűnik. Más, mint amit gondoltam. Ebben nem Rory a
gálád, én pedig a reménytelenül szenvedő hős.
- A ház a semmi közepén viszont egészen tiszta volt; nyolc lánnyal
laktam együtt. Egyikük a legjobb barátnőm, Summer. Nem
emlékszem, hogy meséltem-e róla. Most off-Broadway színésznő,
és…
- Ez azt jelenti, hogy anyád kapta meg és bontotta fel a leveleidet -
vágok a szavába, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok.
Rory még mindig reszketve ugrál. Megszüntethetném ezt a
nyomort, ha megérinteném - begerjeszteni és zavarba hozni sosem
volt gond -, de ha visszautasítana, az teljesen kikészítene.
- Igen. De olyan igazi levél leveleket nem kaptam. Csak…
számlákat és ilyesmiket. Akkor kezdtem a hitelelőéletemet építeni.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy befizetéssel késsek.
 A fényképezőgépével játszik, ami szíjon lóg a nyakában.
A gondosan fenntartott látszaton át ez az információ úgy csap
meg, mintha tonnányi tégla esne rám.
Az igazság nagy része el sem jutott a tudatomba. A ki nem
mondott része. Az ő igazsága.
Nem vettem a fáradságot, hogy megkérdezzem, mi az ő verziója
arról, ami történt… illetve ami nem történt. Nem mintha lett volna
esélyem megkérdezni. De akkor is. Akkor is…
Egy levelet Kathleen írt neki.
A másikat Kathleen anyja, Debbie.
És úgy tűnik, Rory egész idő alatt semmiről nem tudott. A postája
New Jersey-be ment.
Persze van még néhány elvarratlan szál, de nyomasztó súllyal
nehezedik rám, hogy a zsigereim már érzik, a tudatom már felfogta:
minden, amit egészen eddig hittem… hazugság.
Minden, amit róla hittem. Rory sosem akart tönkretenni engem.
Rory nem tudta. Az anyja a hibás. Mindenért ő a hibás.
Rory nem utasított vissza engem.
Nem árult el.
Nem gyűlölt azért, ami történt.
Ami valószínűleg soha nem is történt meg.
Még mindig beszél, semmit nem tud. Talán meg akar győzni.
Talán. Orrpiercingjével játszik. Ideges.
Istenem, Rory! Szent Isten!
Mozdul a föld a talpam alatt. Bennem is megmozdul valami. Ez
mindent megváltoztat.
Rory még mindig tiszta lelkű és jó, és az a sorsa, hogy az enyém
legyen. És az enyém is lesz. Akkor is, ha meg kell küzdenem az
anyjával és Callummal és az egész faluval.
Küzdeni fogok.
 (Azt hiszem, újra be kell vezetnem a reggeli
fekvőtámaszsorozatokat, ha totális háborút akarok vívni az egész
világegyetem ellen.)
Nyakát nyújtja, lábujjhegyre áll, Ashtont keresi. Fogalma sincs,
milyen sorsváltoztató csevegéssel vonta el a figyelmemet. Fogalma
sincs, hogy az elmúlt egy percben az egész életem megváltozott.
- …egy 450 négyzetméteres házból Manhattanbe költöztünk,
egyszobás lakásba. Summer gyöngyfüggönnyel választotta el
rögtönzött szobáinkat. De mondhatom, elég furcsa, amikor pasikat
hoz fel…
Megállok.
Végül ő is megáll. Öt lépés kell, hogy rájöjjön, nem vagyok
mellette. Megfordul, szemben velem. Zavartan oldalra hajtja a fejét.
Ennyi időn át.
Ekkora düh, ennyi féktelen harag.
A semmiért.
Legszívesebben megölelném.
Legszívesebben térden állva kérnék tőle bocsánatot.
Sírva.
Legszívesebben elmondanám neki, mi történt.
Legszívesebben eltitkolnám előtte, hogy ne tudja meg, milyen
borzalmas volt.
Legszívesebben megcsókolnám. Hosszú, most éppen hófehér
hajába mélyeszteném ujjaimat. Ajkamat a két szeme közé és a
combjai közé érinteném és megcsókolnám szép, hibátlan szívét, ami
mindig egy kicsit gyorsabban ver a tenyerem alatt. Melengetni
akarom. Örökre.
- Mi az? - kérdi Rory duzzogva, mint egy ok nélkül megszidott
gyerek. - Miért nézel rám így?
- Hogyan? - kérdem mosolyogva, és örülök, hogy a sötétben nem
látja: felcsillan a szemem.
 - Mint… Nem is tudom. Mintha megmentettem volna az életedet
vagy valami ilyesmi. Zaklatottnak, de boldognak tűnsz.
- Zaklatott is vagyok és boldog is - ismerem el. - És tényleg… -
súgom, olyan halkan, hogy ne hallhassa meg.
Kérlek, ne értsd félre, Mal, de te vagy a legkiismerhetetlenebb,
legbosszantóbb és legforrófejűbb ember, akit valaha…
Legszívesebben odalépnék hozzá és eszméletlenre csókolnám;
fenébe a Pipere-Pasiddal és a puccos családjával és a puccos
jegygyűrűvel, amit a szobájukban az éjjeliszekrény fiókjában
találtam, amikor bementem, hogy visszaszerezzem a Boar’s Head-
szalvétát a szemetesből (hoppá).
Sosem fogja megtudni, hogy az elé térdelő barátja meg akarta
kérni a kezét, mert akkor beavatkoztam és munkára fogtam. Sosem
fogja megtudni, hogy a pasi ottfelejtette a jegygyűrűt, mégpedig
azért, mert annyi esze van, mint egy Benadrylos tubusnak. Allergia
ellen. Az.
Rory nem megy sehová. Velem marad.
Már nem beszél, de nem azért nem szólal meg, mert szívesen
fogadná majdnem-csókomat. Füléhez emeli a kezét, elfordul,
hallgatózik. A pajta mögül kiáltás hallatszik.
- Ne merj elmozdulni! Van fogalmad, ki vagyok én?
Tehén bőg. Rory és én egymásra pillantunk, a következő
pillanatban pedig rohanunk a pajta felé; a fű síkos, sár fröcsköl
talpunk alól.
Megkerüljük a nagy pajtát és megtaláljuk pöcsfej Ashton
Richardsot. Kékre fagyott, elég őrültnek néz ki és még mindig
aranyszínű köntöse van rajta. Felemeli a kezét. Tehén van előtte, de
az állat hátrál; nyilván tudja, hogy kettőjük közül ő az intelligens,
felelős lény.
Ashton a tehén után botorkál, jobb lábát felemelve próbál az állat
hátára ülni. A fenébe! Meg akarja ülni!
 - Gyere ide! Tudod te, hogy hány nő hagyná ott a családját, hogy
meghágjam őket? Tudod? - kérdi sírva-nevetve.
Feldúltnak látszik. Zaklatottnak. Az összeomlás határán.
Rory felemeli a fényképezőgépét, megigazgatja a vakut, és szó
nélkül készít egy sorozat képet. Kemény nő. Nemcsak azért
gondolom ezt, mert a munkát fontosabbnak tartja, hanem azért,
mert olyan szenvtelen az arckifejezése. Miután sikerült megfelelő
képeket készítenie, átadja nekem a gépet és odamegy hozzájuk. Az
aranyszínű köntöst rángatja.
- Ashton!
Hirtelen megfordul, pislog, homlokára csap.
- Szexrabszolga! A barátod kibaszottul duzzogott, miután
elmentél. Remélem, minden rendbejött köztetek!
Mellkasát tapogatja, pontosabban a szivarzsebét, elővesz egy
doboz Lucky Strike cigarettát.
Hirtelen megint mosolyog. Van valami nagyon furcsa ebben a
fickóban.
Bár ez az idióta igazat mond, Rory úgy dönt, hogy nem veszi
figyelembe a rólam szóló információt, és megragadja a köntöst
Ashton hátán. Nem tetszik, hogy megérintette, de ha nem visszük be
a házba most azonnal, a következő hetet biztosan súlyos
tüdőgyulladással, kórházban tölti.
- Mondhatok valamit? - kérdi Rory.
Ashton vállat von, izmai Rory tenyere alatt mozdulnak.
- Nem ülhetsz tehénhátra, Ash.
- Ez nem tehén - mutat a tehén felé, félig gyújtott cigarettáját
lengetve, mintha ezzel bizonyítana valamit. - Az egy ló, cukorfalat.
Ökölbe szorított kezemet szám elé húzom, hogy ne lássák,
mennyire vigyorgok. Rory türelmesen bólogat.
Tenyerével köröket rajzol Ashton hátára, gyengéden igyekszik
meggyőzni, hogy induljon el felém.
 - Miből gondolod, hogy ez egy ló? - kérdi könnyed, társalgó
hangon.
- Abból, hogy teljesen barna. A tehén fekete, fehér vagy fekete-
fehér.
- Hmmm… - Hümmög, mintha az érv igazságtartalmát
vizsgálgatná. - És még?
- Amikor elsétáltam erre, láttam, ahogy kivágtatott a pajtából. A
tehén nem vágtat. A tehén lusta és kövér.
Ez nem igaz. Nagyon sok tehenet láttam futni. Persze furcsa
látvány, de lehetséges. Nehézkesen futnak, mint a buszhoz szaladó
idős asszonyok.
- Egyáltalán mit kerestél itt, Ashton?
Rory beszélteti. Elérik a kavicsos ösvényt, ahol állok. Elindulunk a
házam felé. Nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy Ashton
annyira be van lőve, hogy bármelyik pillanatban visszafordulhat a
tehénhez a „lovaglást” erőltetni. Le kell foglalnunk addig, amíg
bezárhatjuk mögötte az ajtót.
- Téged kerestelek - fordul Roryhoz, és cigarettájával megböki a
karját.
A cigi szerencsére nem égett, mert nem tudta rendesen
meggyújtani. Minden arcizmom megrezzen; közéjük csusszanok,
átnyúlok mögötte, Ashton vállát fogom és ezzel megszakítom a
kettőjük közötti kapcsolatot. Megkönnyebbülés védelmezni Roryt.
Kimerítő és hiábavaló volt, hogy gyűlölni próbáltam.
Először is azért, mert nem vette be a baromságaimat. Másrészt
azért, mert mindig nagyon szarul éreztem magamat azért, hogy
szomorúságot akartam neki.
- Miért kerestél engem? - kérdi Rory csodálkozva.
- Azért, mert a vendéglátónk duzzogó feszfej. Tudod, nem hiszem,
hogy csak szexet akar tőled, cukorfalat. Csak akkor láttam
mosolyogni, amikor a közelében voltál.
 - A vendéglátónk nős ember - mondja Rory. Hármasban haladunk
az ösvényen a ház felé. - Nem én vagyok a felesége. Semmi szükség
nem volt arra, hogy engem keress.
- Nem nős - nevet fel Ashton hangosan és olyan idegesítően, hogy
azt már szinte biztosan törvény tiltja.
- Persze a tehenet is lónak nézted, Richards. Jelenleg nem vagy
abban a helyzetben, hogy bármiről véleményt mondj, legkevésbé a
családi állapotomról - hebegem.
Nem állok készen arra, hogy megtudja. Így nem. Jól akarom ezt
csinálni, hogy legyen esélyünk.
Kettesben kell lennünk. Valami csendes helyen. Melegben. Olyan
helyen, ahol el tudom neki magyarázni.
- Ez nem vélemény - dudorássza az úton cikcakkban lépdelve.
Erősebben szorítom a vállát. - Nem vagy nős, öregfiú. Ryner
elmondta nekem a történetet.
Mennyire van beállva ez a faszfej?
- Jegygyűrű van a kezén - mutat rá Rory.
- Ez azért van, mert feleségett - csuklik Richards.
- Richards… - figyelmeztetem.
- Olyan szó, hogy feleségett nincs - szól közbe Rory.
- Dehogy nincs. Feleséges, de múlt időben.
- Fogd már be! - mordulok rá, és erősen megszorítom a vállát, de
túlságosan be van állva ahhoz, hogy felfogja ezt a figyelmeztetést.
- Úgy érted, elvált? - kérdi Rory, kavicsot rugdalva. Azóta
rugdalja, hogy letértünk a kavicsos ösvényről.
- Nem. Úgy, hogy özvegy. A felesége meghalt meg ilyesmi. Hogy
lehet, hogy te nem tudsz erről a szarságról? A szexrabszolgája vagy.
Nem szoktatok kufircolás után beszélgetni? Amíg a korbácsot keresi
vagy mellbimbócsipeszeket rak rád - cicceg, rosszallóan ingatja fejét.
- Ezek a mai fiatalok!
 Rory megdermed, és ez azt jelenti, hogy mind a hárman
megállunk, mert összekapaszkodtunk, én közöttük állok. Lehajtom a
fejemet, bakancsomat nézem és látom, hogy Rory a fejét ingatja.
Erősen ajkába harap. Ugyanilyen erővel csukom be szememet;
szemhéjam összepréselődik. A kibaszott életbe, Richards!
A faszkalap kihúzza magát szorításomból, fejét jobbra-balra
fordítva minket néz, és próbálja újra meggyújtani a cigarettáját. A
cigaretta annyira távol van az öngyújtótól, mintha nem is ugyanazon
a féltekén lennének.
- Ó, értem már - mondja előrehajolva, kezével térdére
támaszkodva hisztérikus nevetéssel. - Pontosan értem, mi folyik itt.
Mindketten hallgatunk. Azt akarom mondani Rorynak, hogy nem
hazudtam. Kathleen a feleségem volt. Meghalt. De valóban házasok
voltunk. És fájt. Az egész fájt.
A házasság része.
A halál része.
Az a rész, amikor Kathleen azt mondta, hogy eljön a nap, amikor
megölöm.
És a tény, hogy valóban megtettem.
- Ti nem is szexrabszolga és ura vagytok - mondja, és végül
feladja, eldobja a cigarettát. - Olyanok vagytok, mint… Nem is
tudom. Mintha elcsesződött régi szerelem lennétek egymásnak vagy
ilyesmi.
Még hosszabb csend.
- Te szerelmes vagy ebbe a lányba - mutat a mellkasomra. -
Öregfiú, az vagy. Te pedig… - fordul Rory felé. - Te… Nem is tudom,
mi vagy. Az biztos, hogy kibaszottul össze vagy zavarodva.
- Nekem barátom van - hebegi, és olyan erősen rúgja meg a
kavicsot, hogy az a mező másik vége felé repül.
Nem tudom értelmezni a hangszínét és ez teljesen kicsinál, mert
Rory kicsinál.
 A ma éjjel mindent megváltoztatott; de mi van akkor, ha minden
pontosan így marad? Mi van akkor, ha túl késő?
Mi van akkor, ha tényleg hozzámegy ahhoz a simatökű idiótához?
- A pasid tudja, hogy úgy nézel erre a másik pasira, mintha a
farkából spriccelő lé az istenek nektárja lenne? - kérdezi Richards.
Egészen közel lépek hozzá, ujjaimat nyaka köré fonom és
szorítom.
- Vigyázz a szádra, ha róla beszélsz - figyelmeztetem -, különben
nem lesz fogad, hogy ezt újra megtehesd.
Engedek szorításomon. Richards felnevet és továbbsétál, mintha
az előbb nem akartam volna összetörni a csontjait. Rory és én
néhány lépéssel mögötte haladunk, azonos ritmusban. Richárd
dudorászik magában, mintha mi ott sem lennénk. Nem tudom, mit
tolt magába, de remélem, volt benne cián is, mert minden évvel,
amit sikerül túlélnie, a generációnk egyre hülyébb lesz és egy
(Victoria’s Secret) angyal elveszíti a szárnyait.
Rory végre megszólal.
- Mal.
Szánakozó hang. Hát, itt tartunk.
- Őszinte részvétem.
Legalább nem dühös a hazugság miatt.
- És olyan dühös vagyok rád, hogy most meg tudnálak ölni.
Visszaszívom.
Tarkómra csúsztatom a kezemet, a hajamat húzogatom.
- Miért nem mondtál semmit erről? - kérdi súgva.
Ashton a karját lengeti előttünk, valami dalt dúdol.
Madarakról, méhekről. Remélem, nem hisz a
megtermékenyítésnek ebben a formájában, mert ez azt jelentené,
hogy sok felügyelet nélküli baby Richards lesz bolygónk jövőjében.
- Nem jöttél volna ide, ha tudtad volna az igazat.
 - Ez igaz - feleli, orr karikájával játszva.
- Ez igaz - felnézek, tekintetünk először találkozik azóta, hogy
rájött. - Megérdemled ezt a munkát. Miért kéne lemondanod egy
ilyen lehetőségről egy szalvétára írt szerződés miatt? Egy régi
fellángolás miatt?
- Azért, mert még mindig éget. A régi fellángolások ugyanúgy
tudnak fájni - mondja, és elfordítja a fejét.
Elered az eső, gyengén szemerkél.
Nem kérdezi, hogy megtartottam-e a szalvétát. Feltételezem,
annak alapján, ahogy eddig bántam vele, azt gondolja, hogy attól a
szalvétától a lehető leghamarabb meg akartam szabadulni.
- Hogyan? - kérdi súgva.
Kathleenről kérdez, de én még nem állok készen erre a
beszélgetésre. Ahhoz előbb kell négy tömény ital és az, hogy
meztelenül feküdjön az ágyamban. Ez pedig nem ma este fog
megtörténni.
Sűrűn pislog. Elfordítja a fejét. Gyanítom, ebben a pillanatban tör
rá a felismerés, hogy már soha nem fog kibékülni a féltestvérével.
Hogy ez már örökre így marad. Örökre kisiklott.
- Amikor készen állsz - mondja, azzal megfogja és megszorítja a
kezemet. - És persze amikor nem vagy ilyen seggfej - teszi hozzá,
talán nem teljesen tréfálva.
Megérdemlem.
Tudom, hogy barátságos. Tudom, hogy vigasztalni akar. De
önkéntelenül nagy öröm és eltökéltség tör rám.
Ashton Richards cigánykereket hány az esőben és azt kiáltja:
- Egyszer mind meghalunk, de folyton csak magunkkal és
lényegtelen szarságokkal törődünk.
Nem is figyelünk rá.
- Mire vársz, Isten? - üvölt az égre, karját széttárva.
Rory és én egymásra nézünk.
 - Szólok Rynernek, hogy amint ennek a projektnek vége, vágja be
a rehabra - mondja Rory.
- J ó ötlet.

A HALOTT KATHLEEN GONDOLATAI

Nézd, elismerem, nincs mit tagadni ezen. Ebben a történetben én
vagyok a negatív hős.
Hazudtam.
Csaltam.
Saját előnyömre manipuláltam a helyzetet.
Ezt akarod hallani és ezt mondom neked, de nem vagyok
felszínes, nem vagyok egysíkú és kifejezetten nem vagyok olyan
elvetemült, mint Glen.
Az elejétől fogva szerettem Malt. Nem tizennégy, hanem már
kétéves koromtól. De már kamaszok voltunk, amikor a többi tolkai
lány észrevette, hogy a fura Doherty kölyök már nem is fura, hanem
izgalmas, laza, klassz srác, aki tud cross-motorozni és saját maga
piercingel az orrába, fülébe.
Azóta szeretem, amióta orvosost játszottunk és megengedte, hogy
én legyek a doktor, ő pedig engedelmesen eljátszotta a beteg
szerepét. Tréfálkozva arra kért, hogy érintsem meg olyan helyeken,
ahol semmi keresnivalóm nincs. Már akkor is tudott ezekről a
dolgokról.
Azóta szeretem, amióta egyszer ő gitáron gyakorolt, én pedig a
szobámban varrtam és mind a ketten pocsékul csináltuk.
Nem bánok semmit. Mindent azért tettem, mert azt hittem,
boldoggá tudom tenni.
Jusson eszedbe ez, amikor ezt olvasod.
Jusson eszedbe, hogy Rory ittlétének oka van.
És nem gyűlölöm annyira a féltestvéremet, amennyire a még a
Földön élő férjemet szeretem.
 Nagyon, nagyon szeretem Malt.
Halálosan szeretem.

A TEHÉN GONDOLATAI
Szeretném megjegyezni, hogy a gazda, aki az istállóban gondoz,
folyton bekapcsolja a rádiót. Ezt nem azért mondom, hogy felrovom
neki. Szóval csak azt akartam mondani, hogy helyzetemből adódóan
ismerem Ashton Richards zenei munkásságát és bár nem
tekinthetem magamat szakértőnek ebben a témában, azt én is
tudom, hogy nem valami jó.
Nem jó előadóművész, nem jó énekes és valószínűleg nem jó
ember. Ez utóbbi megállapítást az alapján az első és utolsó órában
tapasztaltak alapján teszem, amit együtt töltöttünk ezen a földön,
Ashton Richards meg én. Ashton Richards kevesebbet tesz hozzá az
emberiség céljainak eléréséhez, mint én. Én legalább tejet adok,
amiből ti kalciumot kaptok, ami a csontjaitok erejét adja.
Elszomorítóan nyilvánvaló, hogy egyes emberek, mint ő is,
nyilvánvalóan nem hajlandók velük született felsőbbrendű
intelligenciájukat használni.
Képes két lábon járni. Idegen nyelvet tanulhat. Sudokut játszhat.
Mégis alig ismeri az állatokat.
Ezért nem, nem engedem meg, hogy a rám üljön.
Nem vagyok ló, motor, se nő.
Tehén vagyok. Nem ülhet rám.
Csak.
 10.
NAPJAINKBAN
Mal

Bent a házban sem javult a helyzet. Richards még mindig úgy be

van állva, mint az Empire State Building betonalapja, és láthatóan
nagyon jó a hangulata. Valamint mindent megtapogat. Amikor a
tárgyaimat tapogatja, olyan érzés, mintha engem tapogatna és
mostanság valahogy nem igazán szeretem, ha megérintenek, kivéve,
ha Rory az.
- Öregem, maradj egy kicsit veszteg - sóhajtok fel.
Bekapcsolja a rádiót, táncolni kezd a nappaliban, bár semmi
vidámság nincsen abban, ahogy George Michael énekhangon közli,
hogy a szíve tavaly karácsonykor magszakadt. Az, hogy miért
játszanak karácsonyi dalokat karácsony után, számomra rejtély, és
úgy látom, mindenkin rajta van még az ünnep traumájának hatása,
ezért senki nem akarja ezt a talányt megfejteni.
Rory a fürdőszobában van. Fogat mos, lefekvéshez készülődik.
Richardsra nézek; már nem táncol, hanem martini koktélt készít
magának a reggelizősarokban; olívabogyó helyett ecetes tojással
improvizál. Éppen a zuhanyzóba indulnék, és össze akarok hozni
valami tervet, hogy mit mondjak Rorynak. Nevetek magamban,
mert az a helyzet, hogy én hoztam ide, és most minden más és
minden izgalmasabb és új.
A dalnak vége, kezdődik a következő.
A Belle’s Belle. írta és előadja Glen O’Connell.
Nem, nem, nem. Rory ezt nem hallhatja.
- Kapcsold ki! - mordulok rá, azzal elkapom a rugbylabdát, amit
Richárd ma vett („Ember, ez a focicici cuki; meg kellett vennem!”)
és olyan erővel szorítom, hogy kimegy belőle a nyomás.
 - Miért? Imádom ezt a dalt! Ez az O’Connell gyerek egyslágeres
csoda, de öregem, ez tényleg csoda.
Mozogni kezd a lassú akusztikus zenére; szerintem csábítónak
tartja azt a fajta mozgást. A gyakorlatban azonban úgy néz ki, mint
amikor egy részeg hazafelé tántorog.
Rájöttem, hogy nem fog eleget tenni a kérésemnek, ezért a labdát
hónom alá kapva elindulok a reggelizősarokban álló rádió felé, hogy
véget vessek a zenének, mielőtt Rory kijön a fürdőszobából.
- Azt mondtam, kapcsold ki! - szólok rá, és a rádió felé nyúlok, de
Richards félrelöki a kezemet.
„Akár esik, akár fúj, havazik vagy süt a nap, egyetlenem csak te
vagy…”
- Ne! Ettől ihletet kapok!
- Milyen ihletet? Nem is te írod a zenéidet! Nyilván azért, mert
totál zenei analfabéta vagy. Sőt, talán nem csak zenei…
Az igazság az, hogy eleve dühös vagyok rá, amiért nem tudta
tartani a száját Kathleenről. És nem vagyok Instagram. Nincs
szűrőm, hogy csak Rory tudjon vagy ne tudjon rólam bizonyos
dolgokat. Ha valami az eszembe jut, kimondom - ez annak a
mellékterméke, hogy mostanság nincs mit vesztenem.
„Harang szól és karének zeng, karácsonynak napja lehet…”
- Ez igazán nem volt szép tőled - fanyalog Richards. - Szívd vissza,
öregfiú!
- Nem.
„Szép vagy, szép, de a búcsú lett a vég, a szakadék szélétől ne
lefele lépj…”
Ugyanakkor érem el a rádiót, amikor megpróbálja elrántani
előlem. A rugbylabdával dobom pofán, és elkapom a rádiót. Richárd
az orrát fogva hátrahőköl, a falnak ütődik és seggre esik. A
kikapcsoló gombot keresem, de véletlenül feljebb tekerem a
hangerőt. Nagyon. Glen hangja üvölt körülöttünk, a falakat áztatja a
szöveg.
 A kibaszott, elbaszott, baszott életbe!
Hallom, hogy valami csattan a padlón. Felnézek. Rory áll előttem,
szeme csupa könny.
Végre lecsapok a kikapcsológombra, de már késő. Hallotta.
Nyilván hallotta. Ó, Istenem! Az a balfasz Richards. Mindent
tönkretett.
A bejárathoz rohan, feltépi az ajtót és eltűnik.
Ösztönösen futok utána. Annyi időre sem állok meg, hogy
bezárjam az ajtót magam mögött.
Vannak, akik hajlamosak a drámai megnyilvánulásokra. Rory
nem. Tudom, milyen megrázó, milyen fájdalmas lehetett az apja
zenéjét, az ő hangját hallani.
Ahogy rohanok utána, eszembe jut egy másik alkalom… amikor
nem sikerült.
Ez még egyszer nem fordulhat elő. Ezúttal elkapom a lányt.
Szakad az eső. Roryn csak egy vékony pizsama van, mezítláb
rohan és biztosan rettentően fázik. Nem tudom elviselni, hogy
bármilyen kellemetlenség érje.
Nem a tiéd. Valaki másé, emlékeztetem magamat.
De Pipere-Pasi most nincs itt. A vállamon ülő ördög megpödri
Salvador Dali bajszát.
Ráadásul végig az volt a terv, hogy a tiéd lesz. Másik vállamon
az angyal lesimítja fehér köntösét és lábát lóbálja.
Egy pillanat! Az angyalomnak nem inkább le kellene beszélnie
engem a tedd-tönkre-a-kapcsolatát tervről?
Az angyalom vállat von. Ha összeházasodnak, Rory puccos
elővárosba költözik, lélektelen műkörnyezetbe, manikűrözött
pázsit, ilyesmi, és még negyvenéves sem lesz, amikor a pasi
megcsalja… a friss diplomás titkárnőjével. Láttam már ezt a
filmet. Rorynak nem tetszik a vége.
Teljesen jó érvelés. Gyorsabban futok.
 Bőrig áztam, a kavics csikorogva süpped a talpam alatt.
A hajsza nemcsak azért hajsza, mert mozog a lábam, hanem azért
is, mert a gondolataim is ugyanabba az irányba száguldanak.
Rory az enyém.
Elemi és érzéki és ősemberi és ostoba gondolat, de sosem
képzeltem magamat különösebben okosnak.
Abban a pillanatban, amikor újra megláttam Roryt, amikor
megmoccant a csillárok fényében abban a New York-i bálteremben,
mint valami mítoszból kilépett tündér, tudtam, hogy tönkre fogom
tenni az életét, akár tetszik nekem, akár nem.
Az azonban, hogy több is lehetek neki, teljesen más kérdés. Nem
hittem, hogy lehetséges. De már tudom, hogy az.
Utolérem Roryt a fő utcára vezető úton, és eléje állok. Minden
mérföldekre van, de minden zárva, ráadásul a gondok elől elfutni
egy kicsit olyan, mint a gondokat hajszolni. Akárhová mész,
akármilyen gyorsan haladsz, mindig veled maradnak.
- Eressz el! - üvölt rám. Eső csöpög az orra hegyéről,
szempilláiról, gyönyörű, szomorú szája széléről. - Kérlek, hagyj
békén! Fáj! Minden nagyon fáj!
Sírva fakad, térdre esik, fejét legyőzötten hajtja le.
Fejére simítom tenyeremet. Valahogy tudom, hogy meg kell
érintenem. Nem tudom, hogyan. Roryval mindig úgy van, hogy
ösztönösen teszem, amit kell.
Amikor New Yorkban megláttam, az első gondolatom az volt,
hogy ráadjam a kabátomat, mert tudtam, hogy mindig fázik. Most
ugyanígy érzek. Lerántom magamról vízhatlan vadászdzsekimet,
vállára terítem, és kisimítom homlokából a haját, mert biztosan
zavarja.
- Hogyan ment minden így félre? - kérdi. Megtört a hangja. -
Özvegy vagy. A nővérem meghalt. Gyűlölt engem, és már örök
életemben ezzel a tudattal kell élnem. És az apám hangját sem
tudom hallgatni úgy, hogy ne legyen megrázó számomra. Akármerre
nézünk, mindenütt halál. Még aznap, amikor megismerkedtünk…
akkor is temetőben voltam. Mintha a fájdalom lenne a sorsunk.
Minden pillanat, amit a házadban töltök, darabokra szaggat és
elegem van abból, hogy ilyen állapotban legyek.
Felemelem, karomba veszem, bár ellenáll, két lábbal akar állni a
földön. Eső veri arcunkat. Egy szál póló van rajtam, és tudom, hogy
holnap reggelre megfizetek ezért, de most egyáltalán nem érdekel.
- Ne mondd ezt… - ujjaimmal törlöm le forró könnyeit, mintha
számítana ez az esőben. De számít. Nekem igen.
- Miért ne?
Azért, mert te vagy az egyetlen, aki mellett úgy érzem, élek.
- Akármerre nézel, mindenütt halál van, igen. De élet is. Csak
észre kell venned.
- Hirtelen fontos lett ez neked? Azt mondtad, Dublinban van -
vádol, próbál elhúzódni.
- Igen - mordulok fel, és érzem, hogy ég a fülem. - Abban a
temetőben, amit az imént említettél. Közvetlenül apád mellett.
- Mal, Mal, Mal.
Most fogja fel mindazt, ami történt, és az nagyon sok.
Fuldoklik benne és nem tudom visszahúzni. Erre csak az idő
képes.
- Ne… Nyolc éve történt. Az élet megy tovább.
- El kell mennem innen!
Ajkát harapdálva, kétségbeesetten néz körül.
Felemelem az állát, hogy egyenesen rám nézzem.
- Kibírod, hercegnő! Végig tudod csinálni!
- Most már hercegnő vagyok? Mi történik itt? Ez… Ez az egész…
nincs rendben. Nem tisztességes Callummal szemben.
- Ha feladod, az magaddal szemben nem tisztességes.
 - Ígérd meg, hogy rendesen viselkedsz! Ígérd meg, hogy nem fogsz
úgy viselkedni velem, mint aki szívből gyűlöl - mondja az orrát
dörzsölve. - De azt is ígérd meg, hogy nem fogsz úgy viselkedni
velem, mint aki szívből nem gyűlöl. Mondd, hogy rájöttél, az egész
szalvétaszerződés csak fiatalkori tévedés volt, és ne akarj engem.
Callum nem ezt érdemli.
Fejemet ingatom.
- Sajnálom.
Azt nem teszem hozzá, hogy nem tudok… és nem fogok…
beleegyezni ebbe, és azt sem, hogy Callum egyszerűen nem úgy néz
ki, mintha ő lenne a megfelelő társ Rorynak. Mert Callum nem
tekinti őt tökéletesnek.
De ezt sosem mondanám Rory szemébe. És az a tökéletes, amit a
pasija annak tekint, nem jó értelemben az. Neki Barbie kell, akivel
papás-mamást játszhat. Rory ahhoz túl nehezen kezelhető.
- Most vissza kell mennünk a házba.
- De miért? - sírja, sikítja.
- Azért, mert még két hónapig babysitterek vagyunk Richards
mellett és az összeomlás nem opció. Különösen akkor nem, ha a te
közepesen tehetséges, az életedtől távolmaradt néhai apád minden
ok nélkül megszólal a rádióban. Hacsak nem az volt az ok, hogy a
rádiónál nem vették észre, hogy elmúlt már karácsony.
Felnéz rám. Zöld szeméből a világ összes nyomorúsága könnyezik.
- Miért vagyok itt? - kérdi. Halkan. Komoran. Mint egy igazi
úrinő.
Fenyegetés vegyül a hangjába; legszívesebben kiszívnám szájából,
kinyalogatnám maradék mérgét. De a csókkal még várni kell. Ha
most megteszem, sosem lesz vége és holnap reggel korán kell
kelnem. Megígértem valamit és be kell tartanom… Rory, Ashton,
Ryner és mindenki más semmit nem számít ebben.
- Ez milyen kérdés? - kérdem hüvelykujjammal szemzugából szája
széléig arcát simogatva.
 Engedi. Bár fogalma sincs arról, hogy engedi.
Viszlát, Pipere-Pasi.
- Úgy értem, miért hagytad, hogy ez történjen? Amikor megláttál
a bálteremben… miért gondoltad azt, hogy jó ötlet, ha együtt
dolgozunk? És miért vagy annyira dühös tám? Mit akarsz tőlem,
Malachy?
Ököllel veri mellkasomat, eltol magától, pocsolyát rugdal
körülöttünk.
Még ömlik az eső, de egyikünket sem érdekel. Megint reszket,
ezúttal azonban nem a hidegtől. Gerince ívbe hajlik, ajka ellazul és
minden porcikájából, minden mozdulatából harsányan árad: szex,
szex, szex! Csak állok és tűröm apró öklének csapásait.
- Engedj! - súgom. - Azt akarom, hogy engedjünk… adjuk át
magunkat ennek, Rory, ahogy oly sok éve megígérted. Mielőtt az
élet beszennyezte azt, amink volt.
- De a szerződés nincs meg. Eltűnt. Érvénytelen - vág vissza.
- Neked erre van szükséged? Egy darab papírra?
- A papír fontos. A házasság egy darab papír.
- Igen, de a házaspárok el is válnak.
Fejét ingatja.
- A szerződés nincs meg.
Talpra állítom, szó nélkül hazakísérem.

Rory

Éjszaka felébredek és kivételesen melegem van.

Feldagadt szememmel pislogok, körülnézek. Koromsötét van.
Alattam besüpped a fekvőfelület. Ágyban vagyok. Mal ágyában. Jaj!
Pánik tör rám, kiszárad a szám és szakadni kezd rólam rólam a
verejték. Nem feküdtem le vele azután, hogy apám hangját
hallottam és idegrohamot kaptam. Az nem lehet. Körbetapogatom a
matracot. Az ágy üres. Hm. Még mindig nem vagyok meggyőződve,
hogy nincs mellettem. Az ágynak a nyitott ajtó közelében levő
részére gördülök, kitapogatom az éjjeliszekrényre tett telefonomat…
Mal tette oda…, tudtam, hogy oda teszi… és az ajtó felé irányítva
bekapcsolom a lámpáját.
Mal testének körvonalait látom a kanapén. Sima hátát. Íveket,
izmokat pólójának vékony anyaga alatt.
Emlékszem, milyen illata volt az esőben: férfi és bőr és
szegfűszeges cigaretta és Mal És ekkor eszembe jut, mit mondott. Ez
a mondata kísért. Azt akarja, hogy engedjünk, hogy megadjuk
magunkat. Annak ellenére, hogy… Tudom, hogy küzdenem kell ez
ellen. Olyan nagyon sokáig tartott, míg minden erőmmel igyekeztem
őt elfelejteni. A végjáték az, hogy lángra lobbant, begerjeszt, magába
bolondít, ahogy annyi éve tette.
Kikapcsolom a telefon lámpáját és visszateszem az
éjjeliszekrényre, de van rajta valami. Puha, mégis kissé merev. Újra
bekapcsolom a lámpát.
Szívem majdnem megáll, amikor meglátom, mi az.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben,
ha…
A szerződés.
A szalvéta.
Itt van. Sértetlenül.
Megtartotta.
Érvényes.

A SZALVÉTA GONDOLATAI
Tudom. Ennyi. Szóval tudom.
Én sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzom… nem is
szólva arról, hogy még egy kicsit szabadon lehetek. De itt tartunk. És
az én Mal barátom nagyon jól gondomat viselte. Ha tudni akarnád,
a ketchupfolt mélyebbre szívódott, és végül teljesen kifakult
belőlem.
Ezenkívül egész jól vagyok. Egy kis ijedtség volt az életemben két
éve, amikor Mal anyja megtalált és a szemetesbe dobott (ahogy előre
megéreztem… aznap lottót kellett volna vennem). Amikor Mal
hazajött, mindenütt keresett. Hallottam, hogy zaklatottan kutat, és
azt motyogja, hogy nem, ez nem, ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem
lehet. Akkorra én már a szemetesedény legalján voltam.
Felfordította és kutatott utánam. Alig hittem a szememnek. A
szemem átvitt értelemben értendő, természetesen. Szó szerint
beszennyezte magát, hogy visszaszerezzen. És nem akármilyen
szenny volt: ételmaradék, ázott papír, éles csomagolóanyagok és
szennylé. Folyamatosan azt mondogatta, hogy nem, ez nem, ez nem
lehet, ez nem lehet, ez nem lehet. Azt hittem, sírva fakad.
Őszinte vallomás: addig sem volt valami jó szagom, de a
szemetes-incidens óta tényleg büdös-hónalj szagom van.
Malt ez mintha egyáltalán nem érdekelné.
Remélem, megszerzi a lányt.
Igazán remélem.
 11.
NYOLC ÉVE
Mal

Drága Hercegnő, Aurora d’ New Jersey!

Hát, mit is mondjak. Ez így nagyon fura.

Leginkább azért, mert azt mondtam neked, hogy mindent
bízzunk a sorsra, én pedig most levelet írok neked, ami
gyakorlatilag azt jelenti, hogy feltartott középső ujjal mutatok be a
sorsnak, miközben lassan elhúzok a háza mellett, amit éppen
feldúltam.
Úgy döntöttem, hogy nem akarom a kettőnk dolgát a sorsra
hagyni. Baszódjon meg a sors! Nem is ismerem személyesen. Miért
bíznék meg benne?
Szóval most nem a szerződésünk miatt írok neked. Felejtsük el!
Illetve ne. Megtartottam. De próbálom a sorsot a helyes irányba
noszogatni.
Az a helyzet, hogy gondolkodtam, és talán egy kicsit sarkos és
megfontolatlan döntést hoztam, amikor azt mondtam, hogy nem
akarom kipróbálni a távkapcsolatot. Mi kárt okozhatna?
Próbáljuk ki!
Arra is szeretnék rámutatni, hogy az utóbbi időben egyáltalán
nem bonyolódom könnyű kapcsolatokba.
Az egyáltalán nemről jut eszembe. Azt hiszem, elmúlt a
varázslat, és amúgy is, ami kettőnk között volt, az nem elsősorban
a szexről szólt, remélem, ezt te is pontosan tudod. Inkább
valamiféle megerősítés, jóváhagyás jelleget éreztem. Remélem, te
is hasonlóképpen… mert okos vagy és fantasztikus és főiskolára
mész és csodálatos a cicid.
 Még mindig gondolsz apádra? Hülye kérdés. Persze, hogy
gondolsz rá. Én is sokat gondoltam apádra, miután elmentél. Nem
fura, rossz értelemben vagy ilyesmi. Anyám azt szokta mondani,
hogy az elhunyt szeretteink kövér felhőkön ücsörögve figyelnek
minket, ami borzasztóan pontatlan és valószínűtlen megállapítás,
mint azt te is tudod, hiszen repülővel jöttél, jártál a felhők felett. De
szeretném azt hinni, különösen miattad (és egy kicsit miattam is,
mert nem vagyok teljesen szívtelen, ha az én néhai apámról van
szó), hogy tényleg figyelnek minket.
De nem állandóan, mert szarni és r ej szólni közönség nélkül
szeretek és nem hiszem, hogy ebben a közeljövőben változás állna
be.
Az utcazenélés egészen jól megy. Két angol zenei producer
akarta megvenni a dalaimat, de van abban valami keserédes, ha
az ember szegény, tehetséges és küszködik az életben. Ha
megérezném a pénz szagát, nekem annyi lenne és még élvezni
akarom, amit csinálok.
Nem akarom feleslegesen jártatni a számat, illetve a tollamat,
szóval csak ennyit akartam mondani. Hogy vagy? Hogy megy a
főiskola?Mit tervezel a szünidőre?Karácsony?
Ettél már igazi ír mandulás kalácsot? (Hét nyelven beszél.)
Küldök néhány válaszbélyeget, hogy írhass nekem. Tudom, a
diákélet anyagilag nagyon megterhelő meg minden.
Szeretettel
illetve
Szeretlek,
Mal

Kedves Rory,
Tudom, talán egy kicsit erősen fogalmaztam előző levelemben.
Talán nem a legjobb társalgási téma halott apáink szellemét
emlegetni, akik talán azt is látják, hogy rejszolok. Nem is tudom.
Nekem egészen új ez a levelezősdi, nem szoktam írásban kifejezni a
gondolataimat, legalábbis prózában nem, csak dalszövegekben.
Csak amióta elmentél, a dolgok valahogy kicsit félrementek.
Próbálok javítani a helyzeten.
A nővérem, Bridget elvetélt. Hét hónaposan. A családban
mindenkit megviselt ez a szerencsétlenség. Anya egy hónapra
Dublinba költözött hozzá, hogy segítsen neki. Én még mindig
zenélek és vigyázok a házra. Részmunkaidőben dolgozom a
farmon, anyának is kell az anyagi segítség, mert felmondott a
munkahelyén. Azt mondta, Bridgetnek most nagyobb szüksége van
rá. Azt mondják, Bridge depressziós, gyógyszereket írtak fel neki,
de szerintem anyának is kéne valami.
Mindenki más jól van. Kathleen mostanában nagyon rövid
szoknyákban jár és főzni kezdett. Szerintem Sean barátom fülig
szerelmes belé, szóval lehet, hogy hamarosan esküvői harangszót
hallhatunk.
írtam pár dalt, szeretném, ha meghallgatnád, de nem gond, ha
túlságosan elfoglalt vagy. Ha van időd, megadhatnád nekem a
telefonszámodat. Ha úgy könnyebb neked, válaszolhatsz e-mailben
is. (Igen, tudom, hogy ezzel megszegem a szalvétaszerződés
szabályait.)
Malachydoharrrl989@gmail.com
Persze írhatsz csigapostával is. Vagy válaszolhatsz a telepátia
erejével.
(Viccelek. Ne bízz a telepátiában. Az nem megbízható
kommunikációs csatorna.)
Küldök még néhány válaszbélyeget, ha az előzőeket elvesztetted
volna.
Sok-sok puszi és ölelés,
Mal
 Kedves Rory!
Gratulálok a fotóverseny első díjához. Láttam a főiskola
hírlevelében. Nagyon büszke vagyok rád. (És ugyanilyen
mértékben szomorú.)
Mal

Kedves Rory!
Nem mondanál esetleg annyit, hogy életben vagy és hagyjalak
békén?
Üdv,
Mal

Kedves Mal!
Jó hír: Életben vagyok.
Rossz hír: Néha azt kívánom, bárcsak ne lennék életben. Nem
akartam neked megírni ezt a levelet. Nem akartalak úgy
megbántani, ahogy most kénytelen vagyok megbántani téged.
Kérlek, ezt ne felejtsd el, ahogy levelemet továbbolvasod.
Kérlek, ne írj többet nekem! Fogalmad sincs, milyen fájdalmas a
nevedet látni. Nem lehetünk együtt. Továbbléptem, és próbálom
újra felépíteni az életemet.
Miután Írországból hazajöttem, rájöttem, hogy terhes vagyok.
Nagyon féltem, egyedül voltam, főiskolán. Nem tudtam volna
gondoskodni a babáról. Senkihez nem fordulhattam segítségért.
Egyedülálló anyának lenni, küszködni az anyagiak miatt, olyan
rémálomnak tűnt, ami eléggé ismerős volt nekem. Szóba sem
jöhetett, hogy ugyanaz történjen velem, mint anyámmal, hogy
ugyanazt az életet éljem.
 Sokszor gondolkodtam azon, hogy írok neked vagy felhívlak, de
mit mondhattam volna?
Te ott vagy; én pedig itt és te sem tudtál volna gondoskodni
rólam és a gyerekről.
Abortuszom volt. Nem bántam meg, de szívem mélyén mindig
gyászolni fogom ezt a gyereket. Azon a napon minden évben úgy
fogok felkelni, hogy arra gondolok, vajon mennyi idős lenne.
Milyen lenne a haja, a szeme, az alakja. Mik lennének a tervei,
vágyai.
Gyönyörű ballépés voltál, de ez nem jelenti azt, hogy nem
bántam meg, hogy veled voltam.
Valahányszor írsz nekem, arra emlékeztetsz, amit nem lett volna
szabad megtennem.
Hagyd abba!
Ha szeretsz egyáltalán, tiszteletben tartod a kívánságomat és
békén hagysz.
Nem vagyok a tiéd
Visz-nem-lát,
Rory

A levél éles pengeként hasít belém; kihasítja belőlem zsigereimet,

amiket Rory még bennem hagyott, és a padlóra löki. Az egésztől
hányni tudnék.
A tartalom.
A vallomás.
Az abortusz.
A ballépés.
A tény, hogy nem kézírás, hanem géppel írt, nyomtatott szöveg.
Én kézzel írtam minden neki szóló levelemet. A festék elmosódott,
ebből gondolom, hogy sietve vette ki a nyomtatóból, gyűrte
borítékba. Annyi időt sem adott neki, hogy megszáradjon. Ez is fáj.
 Jéghidegnek, érzelmileg teljesen elhidegültnek tűnik. Ez nem az a
lány, aki Istenről kérdezett engem és az esőben futott velem.
Valami elpattan bennem. Beugrik egy gondolat.
Ártalmas faszfej vagyok.
Anya távol van, Bridget összeomlott, Rory elvetette a
gyerekünket, ballépésnek, hibának nevezett és világosan megírta,
hogy köztünk nem lehet semmi.
Nincs miért élnem, nincs miért meghalnom, nincs mit várnom.
Kocsiba ülök, lemegyek a faluba. Az a tervem, hogy annyi alkoholt
veszek, amennyit csak tudok, ami nem sok, mert anya az utóbbi
időben nem dolgozott, én fizetem a számlákat és én vásárolok be.
Két üveg vodkát csapok a pénztáros elé. Zsebemben kutatok, de
üres. Elég gyatra utcazenélő napom volt. Változékony idő, kevés
ember. Amit kerestem, egy hajléktalan férfi befőttes üvegébe
dobtam, mert úgy nézett ki, hogy nagy szüksége van rá.
A pénztárcám is üres. A pénztáros szigorú tekintetétől sújtva úgy
teszek, mintha a többi zsebemben kutatnék, de közben azon
gondolkodom, hogy ellopom a két nyomorult üveg vodkát, amikor
egy finom kéz nyúl előre a hátam mögül és bankkártyát nyújt a
pénztárosnak.
Kathleen lép elő nagyon rövid, húsába vágóan szűk ruhában,
csábos mosollyal.
- Mal - dorombol.
Mostanában folyton úgy dorombol, mint egy macska.
Végignézem, ahogy kifizeti a két üveg szeszt, és amilyen kibaszott
úriember vagyok, meg sem próbálok vitatkozni vele. Egy csomag
chipset és mentás rágógumit dob az szalagra. Széles, ragyogó
mosolya nem rezzen.
- Egészségedre - mondom, ahogy a két palack nyakát
megmarkolom. Gondolkodom azon, hogy megköszönöm, és azt
javaslom, igyunk együtt, de nem akarom, hogy velem igyon. Inkább
majd bedobom a pénzt a postaládájába.
 - Nem gond, ha csatlakozom hozzád? Most jólesne valami
erősebb, valami tömény.
Azt elhiszem, gondolom bosszúsan.
Jesszus, nem akarok úgy gondolkodni, mint valami utolsó seggfej.
Elég borzalmas azt látni, hogy a barátaim a barátnőik meztelen
fotóit mutogatják egymásnak. Feláll a hátamon a szőr attól, hogy
részt vegyek ilyesmiben.
Kiki egy hajtincsét tekergeti az ujjára és - nagyon megdöbbentő -,
doromboló hangon szólal meg.
- Hosszú hetem volt. Sok vizsga, ilyesmi.
- Ne vedd sértésnek, de a ma éjjelt inkább egyedül szeretném
tölteni. Tudod mit? Vidd el az egyiket, és egyezzünk ki
döntetlenben. Amúgy is kibaszott rossz társaság lennék ma.
Meglehet, ez az évezred egyik legnagyobb tényenyhítő kifejezése.
Egy palackot markolok fel, és egyenesen a kocsim felé tartok.
Indítok, de a motor köhög. Már csak ez hiányzott! A szerelés
költsége betesz az amúgy sem fényes anyagi helyzetemnek. Az
ablakon oldalra nézve látom, hogy Kath óvatosan, a második
palackot lengetve egyre közelebb jön a kocsimhoz. A gázpedálra
taposok, be akarom indítani a kocsit.
Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk már!
Kath már a kilincset fogja. Mint valami horrorfilm. Megteszi vagy
nem teszi meg? A slusszkulcsot forgatom jobbra-balra. Kath kinyitja
az ajtót és beül.
- Hahó! Megint én vagyok - mondja éneklő hangon, a palackot
meztelen combjai közé szorítva.
A kormánykerékre csapok, előrebámulok.
- Azt mondtam, hogy…
- Nem érdekel - csattan a hangja. - Tudom, hogy alávaló faszfej
leszel. De akkor is veled akarok lenni.
 Otthon kinyitom az első palackot. Egymásnak adjuk a
konyhaasztalomnál, csordultig töltjük teásbögréinket. Odakint
pocsék az idő, és hirtelen gyűlölöm Tolkát, Írországot és magamat.
Nem csoda, hogy Rory nem akarja, hogy bármilyen köze legyen
hozzánk. Senkivel nem akar érintkezni közülünk. Jobban is jár, ha
nem tudja, milyen ember volt az apja. Maradjunk annyiban, oka van
annak, hogy Kathleen nem volt különösebben lesújtva, nem járt
talpig gyászban, amikor Glen meghalt.
Ne találj kifogásokat Rorynak. Mert Rory egy kibaszott
nyavalyás picsa, aki arra sem volt képes, hogy szóljon neked,
mielőtt elvetette a gyereketeket.
Az ő teste, az ő döntése, emlékeztetem magamat. De jó lett volna
egy kis biztatás. Érvelhettem volna az érdekemben. Mérlegelhettük
volna a lehetőségeket. Feleségül kérhettem volna.
Hú, ideje letenni az italt.
- Úgy látszik, tényleg jót tenne neked még egy kicsi. Hadd töltsek!
Kathleen megpaskolja a karomat, harmadszor is megtölti a
bögrét, a vodka túlcsordul.
Észreveszem, hogy ő nem itta ki az italát. Nem meglepő. Kiki
sosem vett részt nagy ivászatokban. Ezen elgondolkodom, ahogy
azon is, miért mondta egyáltalán, hogy jól jönne neki egy ital, de
aztán úgy ítélem meg, hogy túlságosan lefoglal az önsajnálat és az
alkohol mámora ahhoz, hogy dekódoljam a viselkedését.
- Nem kérdezed meg, mi történt? - mordulok már félig üres
bögrémbe. Az első két adagot úgy ittam, mintha víz lenne.
Velem szemben ül az asztal túloldalán. Fejét ingatja.
- Azt hiszem, tudom. És ha többet tudnék meg, még jobban fájna.
Igyekszem uralkodni magamon.
- Örülök, hogy legalább egyikünknek sikerülhet - mondom, és
idétlen leveleim jutnak eszembe.
Sosem tudom jóvátenni. Most már tudom, hogy soha egyetlen
dalomat sem fogom eladni. Egyszerűen nem bírom elviselni a
kockázatot, hogy ismert legyek, és ő nyilvánosságra hozza a
leveleimet.
- Nem ezt érdemled - mondja Kiki, azzal előrehajol és
megsimogatja a vállamat.
- De igen. Nekem elhiheted. Megérdemlem - röhögök a plafonra. -
Hülyét csináltam magamból. Az én hibám.
- Te nem csinálhatsz hülyét magadból, Mal. Te vagy a legokosabb,
legtehetségesebb ember, akit valaha ismertem.
- Akkor változtatnia kellene a társasági körein, milady.
Számhoz emelem a bögrét, egy hajtásra magamba öntöm a
maradék italt.
Minden forog körülöttem; fehér, lassú, nehézkes. A levegő fülledt,
forró, fullasztó. Úgy érzem, mintha zavaros vizű medence alján
lennék.
Nem veszem rögtön észre, hogy Kath az ölembe csusszant. Csak
akkor érzem, hogy ott van, amikor átöleli a nyakamat; ölelése nehéz,
mint a hurok. Pislogok, hátrarántom a fejemet, elhúzódom ajkától.
- Kiki - hördülök fel. - Kiki, nem.
- Cssss, Mal. Engedd el magad!
Tarkón ragad, melléhez húzza a fejemet, összeszorítja melleit. Jó
érzés. Nagy melle van. Nagyobb, mint Roryé. Puha és meleg az
orrom és szám alatt. Virágillatú parfüm és egy kis izzadság.
Kath ujjai a hajamban siklanak. Fejem tetejét csókolja. A fülemet.
Arcomat.
- A húgod. Őt szeretem - nyögök fel.
Dekoltázsa nyitva előttem. Két melle közé nyalok, sós bőrét
ízlelem, tudom, nem jó, hogy ez az íz van a nyelvemen, és eszembe
jut, miért nem fektettem le senkit azóta, hogy Rory elment.
Kathleen egy szót sem szól. Kiemeli egyik mellét a
melltartókosárból, kavicskemény bimbóját végighúzza a nyakamon.
 - Nem akarlak megfarkalni - mondom ki nyíltan, és visszahúzom
a fejemet.
Ez az igazság. De már lüktet a merevedésem. Mert itt van, mert
puha és akarja… Aurora d’New Jersey hercegnővel ellentétben.
Kathleen minden porcikája forró, nem hideg, mint Rory. De könnyű
erről a tényről megfeledkezni, ha az ember tökeit simogatják.
Különösen azért, mert van Kathleenben valami, ami Roryban is
megvan: a DNS és a gének, amiket Rory nem tudott elvinni ebből a
faluból. Nem tudott elvinni tőlem. Kiki itt van, Tolkában, és várja,
hogy eszméletlenre basszam. És kemény vagyok, kibaszottul
kemény, szinte fájdalmasan feszül a farkam.
Ó, mennyire szeretnék olyan lenni, mint Dániel vagy Sean vagy
Jaké vagy bármelyik barátom, aki simán dugna Kikivel csak azért,
mert kézzel fogható közelségben van.
- Szállj le rólam - mordulok rá, fejemet rázva. - Kérlek, drágám.
Ez nem illik hozzád. Te jobb vagy annál, amit most csinálsz.
De Kathleen kezét érzem mindenhol. A mellkasomon, a vállamon,
a hátamon, az arcomon. Két tenyere közé fogja arcomat, lehajol,
megcsókol. Mélyen, büntető-kegyetlenül. Nyelvvel, gyűlölettel,
zavartan. Úgy csókol, mintha valami szörnyűséget követtem volna el
ellene és most meg kell fizetnem érte.
Forog a fejem, mint egy kiakadt körhinta. Alig érthetően hebegek:
- Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd ezt abba!
Merevségemre feszíti tenyerét, megszorítja.
- Ha nem akarnád, nem állna ennyire keményen fel.
- Hagyd abba, ezt ne, ezt ne, ne…
Parancsomat semmibe véve kicsatolja nadrágszíjamat. Tudatom
szürke ködében gondolatok lebegnek, de még így is sikerül
összeraknom a dolgokat. Annak, hogy az utóbbi időben rá addig
nem jellemző módon miniszoknyát kezdett hordani, része lehet a
könnyebb elérhetőségben. Ezt az egészet előre kitervelte. Ha átjön,
mindig hoz valami ennivalót és valami szeszes italt. Lehet ez
véletlen egybeesés? Szerintem nem.
Érzem, hogy meleg, nedves puncija lüktető farkamra ereszkedik.
- Kathleen, nem akarlak megdugni - ismétlem a tőlem telhető
legérthetőbb módon.
Rosszul vagyok a gondolattól, hogy ez történik velem. Mert Rory
sosem fogadna be, soha többé nem fogadna el, ha tudná, hogy a
nővérével lefeküdtem. Önző módon ez az első dolog, ami eszembe
jut; a második az, hogy nem akarom megbántani, sem becsapni
Kikit.
- Nagyon is meg fogsz dugni - súgja a nyakamat nyaldosva. - És
addig kefélsz, amíg el nem élvezel.
Fel-le csusszan, simító súrlódás jön létre, heréim összerándulnak.
- Nem.
- De igen, Mal. Annyira nedves vagyok… neked…
Ez igaz. Olyan nedves, hogy azt hiszem, hasonlót még nem
éreztem.
Baszódj meg, Rory!
Baszódj meg, mert kibasztál velem, mert azt gondoltad, hogy csak
egy baszás volt közöttünk, semmi más.
Most a nővérét kúrom, és azt mondják, a bosszú édes, de az én
nyelvemen olyan keserűség robban, hogy hányingerem támad.
Kathleen pinája azonban egyáltalán nem keserű. Már teljesen
rajtam lovagol, lassan, érzéssel mozog kéjlécemen fel-le. Hallom,
ahogy combjaink egymáshoz csattannak. Érzem síkos nedvességét,
leve teljesen átnedvesíti fanszőrzetemet. Számba nyög, ajka édes és
éles. Ajkamba harap, vért fakaszt és alul rám szorul.
Behunyom a szememet, hátravetem a fejemet, olyan szögbe, hogy
ne nyomhassa száját a számhoz. A csókolózás rész nem a
kedvencem. A baszás rész azonban…
- Gyorsabban, Rory!
 Ha Kathleen észre is veszi elszólásomat, elengedi a füle mellett.
Gyorsítja a ritmust, golyóim összeszűkülnek, és tudom, hogy közel
vagyok.
Mindig próbáltam jó szerető lenni. Alaposan nekiállni a lánynak,
mélyre nyomulni, érezni, mit szeret és mit nem szeret. De most csak
arra a személyes elégtételre vágyom, hogy benne legyek Rory
nővérében, tudta nélkül bosszút álljak rajta.
Mégis erősen összeszorítom a szememet és elképzelem, hogy őt
dugom, baszom, kefélem, ahogy érem.
- Rory, Rory, Rory - kántálom szégyentelenül; annyira nem
vagyok benne, annyira nem jön össze, hogy tisztességes legyek vele,
annyira nem vagyok jelen. - Mindjárt… elélvezek.
- Élvezz el! - súgja Kathleen.
És meg mernék esküdni rá, hogy abban a pillanatban Kathleen
olyan mély torokhangon szólt, mint Rory. Belelövellem teljes
töltetemet, felhördülök a csalódottságtól és a gyönyörtől.
Érzem, hogy az ondó lüktetve spriccel belé, és ekkor döbbenek rá,
hogy nincs rajtam gumi.
És ekkor arra is rájövök, hogy nem is igazán érdekel.
Roryval csak egyszer csináltuk csupasz farokkal és nem lett jó
vége.
De Kath nem olyan, mint Rory.
Ő elkötelezte magát nekem. Ő nem vadász, hanem készséges
préda.
- Tudod, nekem mindegy - mondja halkan. - Nem érdekel, ha az ő
nevét mondod. Tényleg nem érdekel. Azt hiszem, ez egy kicsit
perverz dolog, de nekem tetszik.
Egyik kezemmel a csuklóját kapom el, a másikkal az állát, és
keményen szájon csókolom; nem érdekel az ölembe csorgó vér.
Az sem, hogy ezt mit jelent.
Azt sem, hogy mit tett velem.
 Az sem, hogy tudtomon kívül mit vettem el.
És az a súlyos csapás sem, ami emiatt már abban a pillanatban
leselkedik ránk.
 12.
NAPJAINKBAN
Rory

RORY: Ugye ülsz?

SUMMER: Azt a kurva! Micsoda kérdés ez? Ki az, aki ok nélkül áll?
Hiszen a huszonegyedik században vagyunk. Ha nem az
edzőteremben vagyunk, vagy nem Jamba Juice-ért állunk sorba,
akkor ülünk.
RORY: Mal özvegy.

SUMMER: ???
RORY: Melyik részét nem értetted?

SUMMER: Azt, hogy minden ok nélkül ilyen barátságtalanul kurta pár

szóval beszélsz velem.
RORY: Sorry. Sorry. Csak le vagyok döbbenve. Kathleen már
régebben meghalt. Nem mondott részleteket. Teljesen összetörtem,
Summer. A nővérem volt.
SUMMER: A féltestvéred. És az a természetes, hogy lesújt a hír. De ne
feledd, hogy veled nem éppen szentül viselkedett.
RORY: De akkor is. Most mit csináljak?

SUMMER: Csomagolj, és mondj szépen búcsút Cillian Murphy

Juniornak. Messziről bűzlik a baj. Mert ezek szerint a pasi
hivatalosan szabad és éppen a te segged után kajtat.
RORY: A. Együtt dolgozunk, és B. Egyáltalán NEM úgy néz ki, mint
Cillian Murphy.
SUMMER: A. Nem érdekel, és B. Nem szégyelled magad?

RORY:Na, de komolyan: Mit csináljak?

SUMMER: Mal. Csak Mal miatt kell aggódnod.

RORY: Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen az iránt, hogy Kathleen

meghalt?
 SUMMER:Azok után, amiket neked mondott, mielőtt elmentél,
hogyhogy te NEM vagy érzéketlen? Nem kéne, hogy érdekeljen.
RORY: Valami mást is el kell mondanom neked.
SUMMER: Tudtam, hogy van ennél rosszabb. Tudtam. Mi az?

RORY: Megtartotta a szalvétát.

SUMMER:Honnan tudod?!?!
RORY: Tegnap este az éjjeliszekrényemen hagyta.

SUMMER: $#%$%&AA*#%#! !%%A&A%&%A

RORY: Miután azt mondta nekem, hogy azt akarja, engedjünk, adjuk
meg magunkat az egymásnak tett ígéretünknek.
SUMMER: <GIF, J. Alexander, America’s Next Top Model zsűritag
megbotránkozva néz>
RORY: Nem hiszem el, hogy te viccet csinálsz a helyzetből. Ez
komoly.
SUMMER: AZ a komoly, hogy özvegy. Az a komoly, hogy én előre
megmondtam neked, ez nem jó ötlet. Az NEM komoly, hogy a
következő néhány hétben orgazmusködben akarsz élni, aminek az
ára az, hogy elveszíted a tökéletes pasidat.
RORY: Nem fogom megcsalni Callumot.

SUMMER:
Jól jegyezd meg, amit mondok! Még éjfélt sem üt az óra, de
te már meztelenül heversz az ágyában.

SUMMER GONDOLATAI
Vallomással tartozom nektek, de szörnyű lesz. Nem mintha én
lennék szörnyű. Én csak a valóság talaján állok. Bárcsak ne lennék
ennyire valóságmániás! Bárcsak nyüzsgő tévészereplő vagy könyv-
főhős lehetnék, aki mindig segítőkész és kedves és hűséges. De nem
vagyok az.
Mindenkinek megvan a maga terhe, az enyém pedig pár hónapja
jól belerántott a slamasztikába.
 Most csak azt akarom tudatni veletek, hogy nagyon, nagyon
szeretem a legjobb barátnőmet és mindig is szeretni fogom.
A szeretet azonban különböző méretekben és formákban
jelentkezik, és amikor a szeretetre gondoltok, az nem mindig a
pozitív érzések teljes skáláját jelenti, ahogy azt elképzelitek.
Szeretem Roryt, de néha ki akarom zökkenteni ábrándos
állapotából.
Annyira naiv, annyira csak magára figyel, annyira fogalma sincs a
dolgokról!
Ugyan ki menne Írországba élete szerelmével dolgozni két
hónapra úgy, hogy hátrahagyja a pasiját, akit minden jel szerint
nem szeret?
Hát, ő. Rory.
Ennek sírás lesz a vége.
Remélem, akkor ott lehetek mellette és letörölhetem a könnyeit.
Ó, és a vallomás? Később.

NAPJAINKBAN

Rory

Másnap reggel frissen főzött kávé illatára ébredek; úgy keresem,

megyek az illat után, mintha valami rajzfilmkarakter lennék. Szinte
lebegek a nappaliig. Kakaó és cukor és meleg, ropogós finomságok.
Mal a konyhában áll, háttal nekem. Nyirkos, kócos haja arra utal,
hogy nemrégen zuhanyozott; sötétszürke pulóvere hajlékony
testéhez és sötét farmernadrágjához tapad. Piszkos Blundstones
bakancsában lépked, a sütemény mellette, a pulton hűl. Abban a
pillanatban, ahogy tekintetünk találkozik, mosolyom lehervad.
Borzasztóan néz ki.
Bronzbarna bőre sápadt, szeme beesett, vizenyős, orra vörös és
úgy néz ki, mint aki teljesen kimerült. Arcán, nyakán hideg verejték
ütközött ki. A reggelizősarokba viszi a tortát hűlni, a sarokból kis
ajándéktasakot vesz elő, a pultra teszi.
- Elmegyek. Dolgom van - jelenti ki.
Nyers hangja a szokásosnál is mélyebb, nagyon más, torokhang.
Valami történt tegnap éjjel óta és emlékezetemben kutatok, mi
lehet az.
- Beteg vagy. - Tudomást sem veszek a születésnapi cuccról. Nem
érdekel, ki ünnepel. Ebben az állapotban elhagyni a házat nagyon
rossz ötlet. - Maradj!
Fejét rázza.
- Fontos.
- Kinek a születésnapja?
- Kérlek, ne kérdezd!
Homlokát érinti, lefelé néz.
Furcsa válasz, de Mal is furcsa ember. Ekkor eszembe jut, hogy
jelenlétem itt egyáltalán nemkívánatos és talán elmegy valakinek a
születésnapját ünnepelni, de engem nem akar magával vinni. A
gondolat éles fájdalommal nyilall szívembe, de nem reagálok.
- Hol van Ashton? - kérdezem, főként azért, hogy gyomrom
korgását hangommal nyomjam el.
- Ashton? - Fáradt mosollyal néz rám; a Vidám Mal halvány
nyomokban megjelenik ráncos, mosolygó szemében. - A kis
kedvencünk az éjszaka közepén, amíg mi aludtunk, elment. A TMC
jelentette, hogy Dublin repülőterén felszállt magánrepülőjével és
Thaiföldre ment, mert elefántot akar megülni. Hogy mondják ezt?
Elefántogolni? Vagy valami ilyesmi.
- Te most viccelsz.
Szinte érzem, hogy kigúvad a szemem.
Mal a fejét ingatja és köhög. Száraz, hangos, görcsös köhögés,
majdnem kiugrik a válla tőle.
- Az előbb hívott Ryner, hogy szóljon.
 - Biztosan nagyon ki van akadva.
Mal vállat von.
- Ez van, amikor valaki negyvenmillió dolláros szerződést ír alá
egy heroinbelövő, kokószippantó, LSD-rajongó rocksztárral, és
elvárja, hogy az illető rocksztár két hónapra bevackolja magát
Írországba. Tessék. Ezt nézd meg!
Kinyitott laptopját felém fordítva megnyit egy TMC linket. Ashton
elefántháton ül, karját lengeti, szendvicsben az elefánthajcsár és egy
gyönyörű nő között, aki tizennyolc évesnél nem lehet idősebb.
- Elefántok! Kibaszott elefántok! A természet legnagyobb
élőlényei a dinoszauruszok óta! Húúúú - üvölti Ashton.
Szám elé kapom a kezemet, próbálok nem nevetni.
Az elefánt mellett gyalogoló asszisztense szólal meg most, a nő,
aki megadta Malnek a telefonszámát. Mellette Ashton kíséretének
többi tagja.
- Biztosan a kék bálnára gondolsz. Az a legnagyobb emlős a
Földön.
- Igen, de én emlősökre gondolok - jegyzi meg Ashton
sértődötten.
- A bálna emlős.
Ashton fülsüketítő sikollyal reagál.
- Hát, ez kibaszott jó! Szedjenek le erről a büdös seggfejről! Most
azonnal! Amúgy is úgy néznek ki, mint ráncos, lila heregolyók.
Az X-re kattintok, hogy bezárjam a videót; igyekszem, hogy ne
riasszon el az alsó sávon megjelenő kétmilliós nézőszám.
Mal felé fordulok.
- Pokoli rosszul nézel ki.
Elhatároztam, hogy nem hozom szóba a szalvétát. Későbbre
halasztóm a témát. Nem úgy néz ki, mint aki most képes lenne
beszélni róla. A legfontosabb az, hogy ne sétáljon ki az ajtón
mostanában. Odakint villámok cikáznak, az eső keményen veri a
tetőt. Egy pillanatra megszakad az áramellátás.
Megint ez a természetfeletti ostobaság.
- Egészségedre - emeli bögréjét, és iszik egy korty teát.
Megkerülöm a reggelizőpultot, tenyeremet homlokára nyomom.
Éget.
- Nem mész sehová - súgom.
- Attól tartok, nem kérem az engedélyedet, Rory.
- Nem mész sehová - szólok rá szigorúan, és letörlöm a hideg
verejtéket homlokáról. - Meghalsz odakint. És akkor egyedül
maradok itt, ami nagyon nagy szívás lenne.
Viccnek szántam, de elfeledkeztem Kathről. Bárcsak-vissza-
tudnám-szívni pillanat. Hogyan halt meg? Beteg volt? Ápoltad?
Amíg ezt ki nem derítem, jobban kell vigyáznom a szavaimra.
- Nem maradsz egyedül - feleli, és barátságosan megcsippenti a
homlokomat. - A padláson vannak egerek.
- Mal - figyelmeztetem. A közöttünk heverő kocsikulcsra néz.
Fejemet rázom. - Nem. Kérlek, ígérd meg, hogy nem mész sehová!
- Mit mondtam neked az ígéretekről, Rory? Csak akkor ígérek
meg valamit, ha be is akarom tartani. És te?
Megint köhögésroham.
Egyetlen hely van, ahol most lennie kell. Ágyban.
Igaza volt. A nappali nem alkalmas alvásra és az én hibám, hogy
ebbe az állapotba került. Bele kellett volna egyeznem, hogy a fűtött
szobában, hálózsákban alszom vagy alszik az ágya mellett. De én
ragaszkodtam ahhoz, hogy nem alhatunk egy szobában. Most pedig
nagyon beteg, mert a kedvemre akart tenni.
Felkapom a kulcsait, sarkon fordulok, Ashton szobájába rohanok
és bezárkózom. Mal a nyomomban van, de miután sikerült
becsapnom előtte az ajtót, hörögve, tenyérrel csapkodja az ajtót.
-Rory!
 - Ágyba! Feküdj le! - kiáltok vissza.
- Mennem kell.
- Ebben az állapotban nem mehetsz sehová! Nem érdekel, kinek a
születésnapja van, Mal. Nem mész sehová. Ha akarod, felhívhatom
őket és kimenthetlek.
Hallom, ahogy homloka csúszik az faajtón. Leguggol, talán túl
fáradt ahhoz, hogy állva maradjon. Keserűen felnevet.
- Nagyon kétlem, hogy szeretnének szóba állni veled.
Aú. Már megint a seggfej.
-Kik?
Igyekszem közönyösnek mutatkozni, de a hangom megbicsaklik a
magánhangzónál.
- Rory, drágám, ez nem vicc.
- Nem hagyhatod el a házat, Mal. Kivéve, ha a kórház sürgősségi
rendelésére mész, de abban az esetben én vezetek.
Az ajtó túloldalán csend. Az első percben arra gondolok, hogy
megfontolja az ajánlatomat. A második percben azt hiszem, hogy
elájult. Óvatosan, résnyire nyitom az ajtót, jobbra-balra nézek, de
nincs ott.
Komoran képek ki a folyosóra.
-Mal?
A nappaliba rohanok. A bejárati ajtó résnyire nyitva. Csak nem…
A kulcsok a kezemben vannak és iszonyúan esik az eső; az nem
lehet, hogy egyszerűen elment. A reggelizőpultra pillantok. A torta
eltűnt. A kis ajándéktasak is.
Jesszus!
Pizsamában ugrom be a kocsiba, elindulok az úton.
Nem sokkal később látom, ahogy az útpadkán gyalogol. Kezében a
nejlonzacskóba csomagolt torta. Bőrig ázott. Lassítok, lehúzom az
ablakot, rákiáltok.
 -Mal!
Hajáról arcára csöpög az esővíz. Szemöldökét elszántan
összevonja. Bőre valószínűtlenül kékes árnyalatú.
- Szállj be! Elviszlek, ahová menni akarsz.
- Köszönöm, nem.
-Mal!
- Menj haza, Rory!
- Kérlek. Nem tudtam…
- Haza!
Megáll, megfordul és végignéz rajtam.
A szó véglegessége valahogy mélyen megérint. Akárhová megy,
engem ott egészen biztosan nem látnának szívesen.
- Nem jöhetsz velem, én pedig elmegyek oda, ahová menni
akarok, akármivel is jár ez. A legjobb, ha otthon megvársz. Tényleg.
Csak az időmet vesztegeted; és minden perc, amit a szakadó esőben
töltök és megpróbállak meggyőzni, hogy ne kövess, egy perccel több
a kelleténél a hidegben és az állapotom ettől csak rosszabbodik.
Érted a logikát?
Miért ilyen nyers? Miért ilyen kétségbeesett? Miért ilyen… dühös?
Tegnap teljesen más ember volt és nem vagyok hajlandó elhinni,
hogy mindez csak annak az eredménye, hogy megfázott, hogy
betegen ébredt.
De én is zavart és nagyon dühös vagyok és kétségbeejtőnek
találom, ahogy a dolgok ma reggel alakulnak, ezért vádlón mutatok
rá.
- Menj tovább, de taxit hívok neked és ajánlom, hogy egy órára
otthon legyél, különben Istenre esküszöm, megtalálom anyád és
nagyapád számát és felhívom őket.
Azzal a gázpedálra lépek, otthagyom az út szélén egy
átnedvesedett tortával, egy ajándéktasakkal és azzal a láthatatlan
kötelékkel, ami közöttünk van, amit maga felé ránt, valahányszor
távolabb kerülök tőle, mint szeretné.
Otthagyhattam volna neki a kocsit, de nincs abban az állapotban,
hogy vezessen. Attól félek, hogy elájul a volán mögött.
A következő stoptáblánál, Tolka szélén felhívok egy taxicéget és
arra kérem őket, hogy vegyék fel Malt ott, ahol hagytam. Azt
mondom nekik, hogy azonnal átküldők nekik 100 eurót, ha ezt öt
percen belül megteszik.
Továbbhajtok a Fő utcára, leparkolok egy újságos előtt és remegek
a megalázottságtól. Nem tudom egészen megmagyarázni, miért. Az
biztos, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Csak azt tudom, hogy van
néhány órám, mielőtt Mal visszatér arról a titokzatos születésnapi
partiról. Benyúlok a kesztyűtartóba, találok 50 eurót. Tekintettel
arra, hogy az imént fizettem ennél többet azért, hogy Mal seggét
elvigyék a randijára, úgy érzem, teljes joggal veszem kölcsön.
Kiszállok a kocsiból, beszaladok a kisboltba, kosarat kapok fel és
gyorsan összeszedem, ami kell: gyógyszer megfázásra, gyógytea, egy
különleges, rúd alakú Cadbury csokoládé, chips és egy háromszög
alakú szendvics, hogy korgó gyomrom megnyugodjon. Amikor a
szép, fekete hajú pénztárosnak átadom a bankjegyet, megfordítja,
fejét ingatja és visszaadja.
- Nem fogadhatom el. Ez a pénz megrongálódott.
- Megrongálódott? Hogyan?
Zavartan pislogok. Kezdem azt gondolni, hogy mindenki
egyenesen utál engem ebben a faluban. Most már a pénzt sem
fogadják el tőlem?
- Valaki teleírta.
Átveszem a pénzt és megnézem. Tény, hogy a nevemet és egy
dátumot látok rajta.
Az a nap, amikor ezt a bankjegyet Mal gitártokjába dobtam.
Megtartotta. Szerencsepénznek. A sorsnak. Akármilyen okból,
megtartotta ezt a bankjegyet és a szalvétát is. És mit jelenthet ez?
 Szívem úgy dobog, mintha ketrecbe zárt, nyugtalan állat teste
lenne. Visszadugom a pénzt pizsamakabátom zsebébe.
Te is azt érezted, Mal? Te is úgy járkáltál, mintha üresség lenne
a szívedben? Tátongó üresség?
De ha ez valóban így lenne, nem vette volna feleségül Kathleent.
Átlátok a dolgokon, nem először. Ráadásul ott van nekem Callum.
Szeretem, kedvelem.
Callum, Callum, Callum.
- Nézze, ezen kívül nincs más pénzem. A fő utca folytatásában
lakom, a Doherty házban. Megengedné, hogy pár óra múlva
visszajöjjek a pénzzel? Éhen halok. A vendéglátóm beteg, és én…
- Tudom, ki maga - mondja a nő, halkan. Tekintete meglágyul.
Furcsa ír-indiai akcentusa van; nyílt, kedves, kellemes, mint a
fűszeres méz.
- Igazán?
Hangosan felsóhajtok.
A kis falvakban gyorsan terjednek a hírek. Elgondolkodom, az
embereknek talán ezért van olyan sarkos véleménye a vidéki életről.
Mert az nagyon mélyen meghatározza az embert, identitásuk
részévé válik. Az is igaz, hogy még nincs negyvennyolc órája annak,
hogy Maeve és Heather szóba állt velem.
A pénztárosnő kék-fehér csíkos nylonba teszi az árut.
- Három évvel az után érkeztem Tolkába, hogy az édesanyja
elment innen. Az itteniek elmondták, hogyan keletkezett az a heg a
nyakán. Nagyon sajnálom, ami történt, Aurora.
- Tessék?
Felnézek rá. Már nem mosolyog.
Kezdjük azzal, hogy anyám nem is volt itt - azt mondta, soha nem
tette a lábát Írország földjére -, de akkor hogyan mehetett el innen?
Ezzel az anyajeggyel születtem. Anyám mondta. Ez nem valami
Harry Potter-jelenet, amiben a hegnek mélyebb jelentése van. Ez
az, ami: anyajegy. Ahogy magamat ismerem, talán még az
anyaméhben végigkarmoltam a saját nyakamat.
A pénztáros a kezembe adja a kék-fehér csíkos tasakot.
- A ház vendége volt. Örülök, hogy túlélte - mondja fejét ingatva.
Hosszú copfja jobbra-balra leng.
- Mit éltem túl? - kérdezem, és nagyon igyekszem, hogy el ne
veszítsem a türelmemet. - Mit hallott rólam? Mit hallott az
anyámról?
Ekkor megszólal az ajtócsengő. Valaki belépett az üzletbe. A fény
megremeg, csak egy pillanat. A világegyetem próbál mondani
nekem valamit. A világegyetem megbaszhatja magát. Eddig nem
sokat segített. Csak mindent összezavart.
Amint a nő meglátja, ki a vásárló, szeme tágra nyílik, és azonnal
becsukja a száját. Hátrafordulok. Doherty atya az. Kezében már egy
palack bor. Nyilvánvalóan sietve fizetni és távozni akar.
Gondolom, mindenki partizni akar, de nem hívják meg a Gonosz
Nyugati Boszorkányt.
Bárcsak elmondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, de
leginkább pánik az, amit érzek. Pánik, mert Mal beteg és az esőben
járkál, pánik, mert kezdem érezni, hogy gyengül a befolyásom arra,
ami Callum és közöttem van, de legfőképpen attól rettegek, hogy
valami nagy titok van körülöttem, amibe én nem vagyok beavatva.
És minden válasz itt van körülöttem, ördögi körben lejt rituális
táncot, és nevet. Csakhogy a titok minden válasza láthatatlan.
- Rory - szólal meg Doherty atya döbbenten.
Hátrahőköl. Háta a magazinos polchoz ütődik.
Csodálkozva nézem, homlokom ráncba rándul. Az nem lehet,
hogy az unokája nem említette neki, hogy itt vagyok.
- Át akartam menni beköszönni - mondja köhécselve, zavart
mosolyfélét erőltetve.
 Még öregebbnek látszik, mint nyolc éve. És gyengébbnek. A
tragédiák valahogy más árnyalatúra festik az ember arcát. Észre
lehet venni, hogy valaki gyászol, még mielőtt megszólalna.
- Egészen biztosan átjött volna, Doherty atya - mondom
türelmesen mosolyogva; tudom, hogy semmi értelme szembeszállni
vele.
- Időt akartam adni neked, hogy kényelmesen elhelyezkedj a
házban. Hogy vagy?
- Ó, hát - megmarkolom a táska fülét. - Ez a kedves hölgy éppen
egy történetet akart elmesélni nekem, ugye, Ms…
A pénztárosnő felé fordulok és azt látom, hogy rémület remeg a
szemében.
Mi a fene folyik itt?
- Patel - feleli a pénztárosnő. - Divya Patel. Ami azt illeti, én… én…
- Rám néz, bocsánatkérően mosolyog. - Nem is tudom, mit
gondoltam. Összetévesztettem valakivel. Az egész olyan homályos.
Nagyon sok minden történt, amikor Tolkába jöttem.
Tekintetem közöttük cikázik. Hihetetlen. Doherty atya egyetlen
pillantással elhallgattatta.
Doherty atya tud valamit, amit én nem tudok. És ezt Divya is
tudja.
- Kérem! - Levetem az udvariasság álarcát, visszafordulok a
pénztárosnő felé. - Megérdemlem, hogy tudjam, hogyan szereztem
ezt a heget.
Rám pillant, aztán Doherty atyára, újra rám. Sikoly ragadt a
torkában. Engedélyt kér. Doherty atyának nincs joga… Divya a fejét
ingatja és átveszi a palack bort.
- Nagyon sajnálom - mondja halkan. És nem mond semmi mást.
Kirohanok az üzletből, nem is törődöm azzal, hogy ég a szemem.
Egy kis ideig céltalanul autózom, próbálom összeilleszteni a kirakós
darabjait, felidézni, hátha anya említett valamit arról, hogy
Tolkában járt. De ha említett volna, arra biztosan emlékeznék.
Sosem beszélt Tolkáról. Ebédidőben végre elhatározom, hogy
visszamegyek a házba. De evés helyett a pultra dobom a vásárolt
ételt, és felhívom.
Első csengetésre felveszi.
- Rory! Valahogy tudtam, hogy hajnali négykor fogsz hívni. Napok
óta próbáltalak elérni. A szöveges üzenet nem szökik el, ifjú hölgy.
És az anyád? Ugye tudtad, hogy két napja injekcióztak?
- Csak Botox, nem csontvelő. Az is el fog múlni - mordulok rá.
Nagyjából hat hónap alatt, attól függően, hogy hova kaptad.
- Túlságosan gúnyos hangot ütsz meg, ez nem tesz jót neked, édes
lányom.
- Semmit nem ütök meg, anya.
- Milyen Írország? Hogy van a nyomorult féltestvéred?
Halott. Legszívesebben üvöltenék. Az Alkonyzónában vagyok és
nem csillámos vámpírokról beszélek. Mivel azzal, ha elmondanám,
hogy Kathleen meghalt, ezer kérdést zúdítanék magamra, nem
akarok válaszolni. Megtartom ezt az információt magamnak.
Inkább visszakérdezek.
- Anya, jártál Tolkában?
-Hmmm… Tessék?
- Hallottad a kérdést.
- Hogyan jutott ez egyáltalán eszedbe?
- Elég egyszerű kérdés. Hogy honnan, az nem érdekes. Jártál vagy
nem jártál Tolkában?
- Tudod, apád élt ott jó ideig - feleli, és hallom, hogy kattan az
öngyújtó. Beszívja az első slukkot. - Amikor a féltestvéred még
kisebb volt.
Persze. Persze. Persze, hogy sosem nevezné a nevén Kathleent.
Persze, hogy ellenségesen viszonyul apához akkor is, amikor csak
jó apa akart lenni és közelebb költözött a lányához.
 - Nem válaszoltál a kérdésemre.
Legszívesebben ököllel verném a falat. Azt hiszem, ezt kéne
tennem. De attól félek, hogy ha kórházba kerülnék emiatt, újabb
meglepetések érnének. Ki tudja? Talán elvégeznek valami tesztet és
kiderül, hogy félig erdei kobold vagyok, vagy ilyesmi.
- Nem - jelenti ki végül. - Nem jártam ott. Még mindig azzal a
szerencsétlen ír pasival kavarsz? Mindig is különös vonzódást
éreztél a javíthatatlan pasik iránt.
- Nincs szüksége javításra.
- Az a pasi teljesen odavan.
- Mindenki odavan. Csak egyeseken jobban látszik, mint
másokon.
Elkövettem azt a hibát, hogy amikor visszatértem Írországból,
elmondtam anyámnak, mit érzek Mal iránt. Az volt az első és utolsó
alkalom, hogy egy fiúról őszintén beszéltem vele. Anyám
dührohamot kapott, különösen azok után, hogy a mosdó
szemetesében megtalálta az összegyűrt egészségügyi betéteket és
megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy ilyen korán megjött a
vérzésem. Ekkor el kellett mondanom neki, hogy bevettem egy
esemény utáni tablettát. Erre anyám elrángatott a klinikára és nemi
betegségekre teszteltetett.
Soha nem éreztem magamat olyan hülye gyereknek, mint akkor,
és azóta nemigen beszéltem neki az életemről.
- Barátom van, szóval nem. Nem feküdtem le a szállásadómmal és
nincs is szándékomban megtenni.
- Azt sosem lehet tudni. Te meg én ugyanabból az önsors-rontó
anyagból vagyunk. Amikor Glent megismertem, nekem is volt
barátom.
- Igazán? - kérdem teljesen nyugodt hangon.
Nem is érdekel. Én nem ő vagyok.
Az sem számít igazán, ha Callum és én közben szakítunk. Akkor
sem teszem ezt vele, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy
magammal nem teszem. Nem csalom meg.
- Aha. - Újabb slukkot szív. - Egy klassz olasz fiú.
Rendőrakadémiára járt. Jó életem lehetett volna vele, Aurora. De
ide jutottam. Szappankuponokat vágok és dupla műszakot húzok le
a Hussey’s Pizza placcán. Biztos vagyok benne, hogy az Úr
választotta ezt munkahelyemként, hogy emlékeztessen, mit tettem
Tonyval.
Éppen meg akarom kérdezni, hogyan keletkezett a heg a
nyakamon, amikor a bejárati ajtótól hangos puffanást hallok.
A francba!
- Később beszélünk, anya!
- Várj! Beszélnem kell veled arról, hogy…
Megszakítom a beszélgetést, átdobom a telefont a
reggelizőpulton. Az ajtó felé osonok, és közben azon gondolkodom,
miért tettem le a telefont, amikor meghallottam azt a furcsa, idegen,
félelmetes hangot a kihalt ház ajtaja mögül. Ha a fotográfiában nem
lennék sikeres, igazi sztár lehetnék ezzel a jelenettel egy B-
kategóriás horrorfilm elején. Persze az sem segített volna, ha anyám
a vonalban marad. A pénztárcámat sem bíznám rá, nemhogy az
életemet.
Istenem, add, hogy Callum legyen az, add, hogy meglepetés
legyen, hogy eljött értem és elvisz Angliába, ne valami baltás
gyilkos lepjen meg.
Feltépem az ajtót, de csak a megszokott mezőket, a szürke eget és
a végtelen esőt látom. Jobbra-balra nézek. Semmi. Éppen
becsuknám az ajtót, amikor a lábamnál halk, érdes mordulást
hallok. Lassan lenézek. Mal a földön fekszik, bőrig ázott, nagyon
sápadt.
Gallérjánál fogva húzom be. Nehéz és jéghideg. A nappali
közepéig tudom húzni, ott elkezdem lehámozni róla az ázott ruhát.
Teste ernyedt, szinte öntudatlan a kezem alatt. Nem kérdezem,
miért jött gyalog, ahelyett, hogy taxit vagy - az ég szerelmére! -
engem hívott volna. Nem kérdezem, hol járt. Abban a pillanatban
csak arra tudok gondolni, hogy életben tartsam.
Sikerült alsónadrágra vetkőztetnem, nehéz karját vállamra
veszem, és minden erőmmel testét támasztva felállítom. Izmaim
égnek a súlya alatt, ahogy a hálószobájába vezetem. Útközben
tárgyakba ütközünk, de nem hiszem, hogy tudatánál lenne annyira,
hogy észrevegye. Reszket, fázik, de forró a bőre. Rémisztőnek
találom.
Amint sikerül az ágyába fektetnem, bekapcsolom a radiátort és
rohanok a fürdőszobába. Törölközőt markolok fel. Szárazra törlöm a
testét, ráterítem a paplant és becsomagolom, mint valami múmiát.
- Tea és megfázásra való gyógyszer érkezik. Ne menj sehová -
tréfálok, mert nincs eszméleténél és nem hall semmit. Úgy rohanok
a konyhába, mint a fejetlen csirke.
Bekapcsolom a vízforralót, kinyitom a gyógyszeres üvegcséket, és
bekapcsolom a vízforralót. (Megint? Megint!) Egy pohár vízzel
megyek vissza a hálószobába. Várom, hogy a konyhában felforrjon a
víz.
- Melegedj, melegedj, melegedj! - kántálom magamban, ahogy
kezemet a radiátor előtt elhúzva próbálom ellenőrizni, melegszik-e
már. Semmi.
- Az egész faluban áramszünet van - köhögi Mal, az ágyban
megmoccanva. Annyira gyenge a hangja, hogy alig hallom. - Ne törd
magad!
Ezért nem működött a vízforraló. Szájához tartom a tablettákat és
a vizet. Igyekszem nem olyan kimerültnek tűnni, amilyen vagyok.
-Ezt vedd be!
Felcsúszik az ágytámlához, engedelmesen lenyeli a gyógyszert. Víz
nélkül. Említettem, hogy sápadt, zöldes színű a bőre? Tényleg olyan.
És reszket. És én, a lány, aki mindig fázik, én vagyok a felelős azért,
hogy jégkocka lett belőle. Rám adta a dzsekijét a szakadó esőben,
amikor éjnek évadján mezítláb, hiányos öltözékben el akartam
menekülni. Miattam aludt a nappaliban, semmi nem védte a
hidegtől.
- Kórházba kell jutnod.
- Ebben a viharban? Semmi esély, Rory. Úgyis biztosan nagy a
zsúfoltság. Karácsony táján rengeteg a részeg, a tél meg elintézi a
többit.
- Miért kellett elmenni? - mordulok rá; próbálom féken tartani
haragomat. - Milyen hülye seggfej kel fel hajnalban állati betegen és
dönt úgy hogy hosszú sétát tesz az esőben?
Előtör New Jersey-i rendőrös akcentusom és vicsorgok rá.
Matraca alá dugom takaróját, újra az ágyhoz rögzítem. Mintha
gúzsba kötném.
Nem válaszol, csak lehunyja a szemét. Mellkasa alig mozog.
Felállók, Richárd hálószobájába megyek még egy takaróért.
Amikor visszaérek, Mal:
1. Hamuszürke.
2. Mozdulatlan, mint egy halott.
Orra alá teszem az ujjamat. Még lélegzik, de alig érezhetően.
Bőrét vékony rétegben hideg verejték lepi. Testem minden izma
megmerevedik.
Gyógyulj! Nem veszíthetlek el téged is!
- Basszus!
Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, ahogy vetkőzni kezdek.
Testmeleg kell neki. Testmeleg kell, és hosszú idő után először
nem fázom. Véremben forr a harag attól, hogy mit tett magával. És
mit tettem vele én. Ágya mellé dobom a ruháimat, egy szál fehér
pamutbugyi maradt rajtam. Nem vettem fel melltartót, fogat sem
mostam. Ahhoz túlságosan sűrű volt ez a mai nap. Becsúszok mellé.
Úgy hiszem, annyira nincs magánál, hogy észre sem veszi, amikor
oldalra fordítom és fél karral, fél lábbal átölelem. Szíve a szívem
mellett dobog; tompán, gyengén. Küzd, hogy tartani tudja a testben
a ritmust. Forró könnyek csorognak arcomon.
 Minden szétesik. Summernek igaza volt. Meztelenül fekszem Mal
ágyában… de nem azért, amiért ő gondolja. Nem hagyhatom, hogy a
Callumhoz való hűség jegyében Mal meghaljon. Richárd meglépett,
a barátom egy másik országban van, Mal özvegy (és talán biploáris?)
… ráadásul, meglepetés… megtartotta a szalvéta-szerződést és van
valami nagy titok, ami a fejem fölött lebeg, de mintha nem tudnám
kibogozni a hazugságok és félrevezetések hálójából, ami Írországban
minden lépésemnél körülvesz. Feszes karizmait dörzsölöm,
ütemesen fel-le, fel-le. Homlokomat ajkához nyomva ellenőrzöm
légzését, hőmérsékletét.
Pulzusa gyenge, zihálva vesz levegőt. Azon gondolkodom, nem
kéne-e elővenni a telefonját és felhívni valakit.
Altatót énekelek neki, amit anyám énekelt nekem, amikor gyerek
voltam. Segített elaludni. Tényleg. Azt hiszem, ez volt az egyetlen
szép dolog, amit valaha tett értem. Ez a dal mindig megvigasztalt és
megnyugtatott.
- A tengeren túl jár a kedves, / Az óceán habjain túl, / A tengeren
túl jár a kedves, / Ó, küldd vissza Mennybéli Úr!
Mal felhördül, de nem nyitja ki a szemét. Életjel.
-Rory.
- Tessék - kérdem reménykedve.
- Ez borzalmas, drágám. Hagyd abba, kérlek!
Aztán megint öntudatlanságba süpped, engem pedig nevetés ráz;
olyan szorosan összefonódtunk, hogy mindenhol érzem a testemen.
- Igazi kiállhatatlan alak vagy, Doherty - súgom mellkasára.
Sima, bronzbarna bőre libabőrös lesz, mire elmosolyodok. Nem
hiszem, hogy hall engem, de tudom, hogy a libabőrösséggel válaszol
arra, amit mondok.
- Mindent megnehezítesz, annyira merev vagy - sóhajtok, és
ahogy ezt kimondom, érzem, hogy ez nem csak a szó átvitt
értelmében igaz.
 Lábam a csípőjén átvetve, hímvesszője ágyékomhoz szorul. Forró,
bársonyos, duzzadt, az alsónadrágon át is érzem. Megborzongok,
behunyom a szememet, édes görcsös rándulást érzek magamban.
Kinyitom a szememet, rápillantok. De nem színlel. Tényleg meghalt
a világnak.
És melegszik. Tőlem. Miattam. A jégkirálynő testétől.
- Persze pont akkor kell merevedned, amikor ezt mondom.
Mindig is annyi humorérzéked volt, mint egy fej káposztának -
teszem hozzá, utólagos gondolatként.
Halkan felnyög, teste álmosan elhúzódik tőlem, de nem engedem.
Még szorosabban hozzásimulok.
- Kérlek, gyógyulj meg, Mal… kérlek… hogy altatódalokat
énekelhessek neked, amiket utálsz és elolvashassam a
dalszövegeidet és a szalvétaszerződésről faggassalak és millió más
kérdést feltehessek.
Nem tudom, miért beszélek neki. Nyilvánvaló, hogy Mal nem fog
válaszolni. Valahogy sikerül elaludnom a karjában. Annyira fáradt
voltam, hogy elfelejtettem megenni a pulton hagyott ételt.
Néhány órával később felébredek. Az égen a tél takarója tompa és
sötét, de még nincs éjszaka. Mal arcára pillantok. Úgy tűnik,
békésen alszik. Egy kicsit jobb színe van. Jó dolog, hogy a teste
nagyon forró és izzad. A lázzal küzd és nyerésre áll. Haja lucskosan
tapad homlokára, halántékára.
Farka még mindig csodásan merev. Oké, ideje kibontakozni ebből
az ölelésből, felhívni Callumot és megmondani neki, hogy átmegyek
hozzá Angliába. Semmiképpen nem maradok itt, amikor Ashton egy
másik kontinensen van, Mal pedig kemény, gyönyörű, egyedülálló
és megtartotta a szalvétát. Lehet, hogy anyám nehéz természetű, de
ez nem jelenti azt, hogy nem lehet igaza. Mal nagy bajkeverő, én
pedig már nem rajongok a bonyodalmakért.
Próbálok elhúzódni tőle, de már ő ölel engem magához, nem én
őt. Az ágy szélére csusszanok, de Mal megszorítja a karomat. Eláll a
lélegzetem a meglepetéstől, felé fordulok, ránézek.
 Vigyorog, de csukva a szeme.
A gazember!
- Valami jó helyre akartál menni? - kérdezi mély, reszelős, komor
hangon.
Mindig is a mogorva, elesett-fiú báj vett le a lábamról, és amikor a
mogorva, elesett-fiú éppen a Nem-Tökéletes Mal, egyszerűen erőt
vesz rajtam az ösztön, hogy szeressem.
De az ilyen típusban benne rejlik az az erő is, hogy teljesen
elpusztítja Supermant.
- Igen. Angliába. Találkozni a barátom szüleivel.
Ez a gondolat érett már egy ideje bennem, de megvalósítása
érdekében még semmit nem tettem. Most azonban valami azt súgja,
éppen ideje lépnem. Muszáj, ha meg akarom menteni a
kapcsolatomat.
Még csukva a szeme, mosolya egyre szélesebb.
Vajon értette, amit most mondtam? Lehet, hogy agykárosodást
szenvedett. Szegénykém. De egészen biztos vagyok abban, hogy
vannak nők, akik sorba állnak azért, hogy betegeskedő testét
ápolhassák. Kétfajta nő van: az egyik megmenteni akar, a másik azt
akarja, hogy őt megmentsék. Az első csoport tagjai boldogan
vállalnák fel Malt szőröstől, mindenestől.
- Ne vigyorogj! - hördülök fel.
- Miért ne? Szép az élet.
- Igazán? - kérdem homlokomat ráncolva. Azt hiszem… azt
hiszem… az imént éppen az ágyékomhoz nyomta csípőjét, vagyis
lényegében lábaim közé préselte a farkát, de a szándékosságban
nem lehetek biztos, mert nagyon gyenge, óvatos a mozdulat. Abban
azonban egészen biztos vagyok, hogy csontig áztam és a méhem
éppen görcsbe rándult, mert azt kívánja, hogy Mal lüktető hímtagja
az alagutamba hatoljon. És igen, az előbb lüktető hímtagot
említettem magamban, de a nyilvánvalót bevallani - azt, hogy őrült,
eszelős kéjvágy van bennem iránta - elég nehéz.
 Hőség kavarog az alhasamban és ha nem menekülök ki azonnal
ebből az ágyból, akkor olyant teszek, amit később nem leszek képes
megbocsátani magamnak. Szeme tágra nyílik; lila, és pajkosan
csillog. Mintha új, egészséges emberként ébredt volna fel. Újra
változott a helyzet, és most én vagyok a könyörületességére bízva.
- Még mindig ezt a nekem-komoly-barátom-van dolgot játsszuk?
Mert Pipere-Pasi abban a pillanatban veszítette el a barátnőjét,
amikor megtaláltad a szalvétaszerződést.
Felkelek az ágyból, elhagyom a szobáját; középső ujjamat
mutatom neki, de nem fordulok hátra. A francba vele és a francba
Tolkával. Bassza meg! Baszódjon meg az átkozott nagyapja (bocsáss
meg, Istenem!), és baszódjon meg a kiszámíthatatlan Ashton
Richards plusz maga Jeff Ryner is.
A nappaliba megyek, elhúzom a táskámon a zipzárt és repülőútra
alkalmas öltözéket keresek.
Alig telik el egy pillanat, és azt látom, hogy Mal laza léptekkel,
magabiztosan bevonul a nappaliba. Ó, ISTENEM! MIÉRT NEM
VAGY INKÁBB RONDA, MINT A BŰN?
- Én a helyedben ezt alaposabban átgondolnám - mondja, és
felkapja cigaretta égette fehér Joy Division pólóját a padlóról, de
nem veszi fel.
- Igazán? - kérdem csípőre tett kézzel. - Miért?
- Azért, mert meztelen vagy, és bár én személy szerint jó pénzt
fizetnék, hogy ez így is maradjon, vannak ebben a szép országban
szabályok, amiket be kell tartani.
Lenézek meztelen testemre, aztán vissza rá. Felkapom az első
tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül - a háromszögletű szendvicset,
amit nem ettem meg - és felé hajítom. Egy kézzel elkapja, felbontja
és beleharap. A francba!
- Megtartottad a szalvétát és eltitkoltad előlem - rovom fel neki, és
nem is figyelek a nyomromra, ami ebben az állapotában más belső
szerveimhez tapad és ételért kiált. Gondolom, ez történik, amikor az
ember túlságosan el van foglalva mással, mert éppen háromszor
omlott össze és átélt egy szorongás-rohamot, mindezt az érzelmi
túlterhelés miatt.
Elfelejtettél enni.
Mal vállat von, felveszi a pólóját, még egy falatot harap, tele
szájjal beszél.
- Ha elmondtam volna, nem jöttél volna ide.
- Mert fel akartam bontani a szerződésünket - kiáltom, és a
csokoládét is felé dobom.
Ezt abba kéne hagynom. Nagyon éhes vagyok, áram pedig még
mindig nincs és nem bízom abban a sok über-esztétikus, bio,
gluténmentes, cukormentes, íztelen izében, amivel Richards
emberei teletömték a hűtőt.
Mal a másik kezével elkapja a csokit, fehér fogaival feltépi a papírt
és a barna csokoládérúdba harap.
- A szerződések már csak ilyenek, drágám - jegyzi meg vadul
rágva.
- Hol voltál? - teszem fel újra a kérdést. - Kinek a születésnapját
ünnepeltétek?
Fejét lehajtva komolyan néz rám.
- Majd ha készen állsz rá, megtudhatod.
- Rendben. Következő kérdés. Miért kefélted meg Maeve-et.
Férjes asszony.
- Ugyanaz a válasz. Oka van. De vissza kell édesgetnem téged az
életembe. Sok minden változott, és nem akarlak túlterhelni.
- Nem akarok az életed része lenni! - Pedig igen. És gyűlölöm a
szívem és agyam közötti egyet nem értést. - De ha akarnék is, az,
hogy Maeve-et megdugtad, nem szerez neked jó pontokat.
- Hát… - Elrugaszkodik a faltól, elindul felém. Lépteinek
egyenletessége akkor sem szakad meg, amikor útközben leteszi a
szendvicset a kávézóasztalra.
 - Amíg együtt voltunk, sosem volt tervben, hogy
megkeféljem. Őszintén szólva Maeve egyszeri eset volt. Én nem… -
Elhallgat, alsó ajkába harap, próbálja kitalálni, mit mondjon. - Én
nem voltam senkivel… már jó ideje. És ha lettem volna is… nem
vagyok megcsalós fajta.
Fejemet ingatom.
- Én sem. És hétszentség, hogy ezen a szokásomon nem fogok
mostantól változtatni.
- Ó… - Mosolya lehervad. - De drágám… hiszem már megtetted.
Úgy nézek rá, mintha megbolondult volna. Mert megbolondult.
Teljesen mentáirokkant, ahogy errefelé mondják.
- Mi a fenéről beszélsz?
Heves mozdulatokkal nyitom ki a táskámat, ruhát keresek.
Érzem, hogy remeg a kezem és nem tudom, hogyan állítsam le a
remegést.
Lábát emeli, a bőrönd tetejére lép, az hangos csattanással
becsukódik. Nem engedi, hogy felöltözzek és ekkor látom, hogy még
mindig nincs rajta nadrág. Csak póló és alsó, és az alsóból
kitüremkedik, egyenesen rám mutat hatalmas erekciója.
- Már voltál velem ágyban, majdnem meztelenül. A kibaszottul
lucskos bugyid a farkamhoz nyomult és igen, észrevettem,
köszönöm. Jut eszembe, már maszturbáltál a hangokra, ahogy
Maeve-t farkaltam és azt képzelted, hogy te fekszel alattam. Örök
romantikus vagy, Rory. Nézz szembe a tényekkel, édesem!
Érzelmileg te nemcsak hogy megcsaltad Pipere-Pasit, hanem az
egész közvetlen családjával kufircoltál; a papagájával és a durva
szomszédaival is.
Felállók, a vér dühösen áramlik dobhártyáimon. Már nem fázom.
Ég az arcom a szégyentől és a döbbenettől. Hallotta, ahogy a falon
túl elélveztem. Persze, hogy hallotta. Eleve azért tudta
félbeszakítani, amikor Callum és én… mert a falak papírvékonyak.
 - Mal… - Egy lépést hátrálok, figyelmeztetőn emelem fel mutatóujj
amat. - Nem akarlak téged.
- Nem akarsz? - Egy lépést tesz felém, a konyha irányába terel. -
Vagy nem akarsz akarni engem? Az elég jelentős különbség.
- Mennyiben? - kérdezem. Belemegyek a játékba, csak hogy
inkább beszéljen és ne csináljon semmi olyasmit, amit nem lennék
képes abbahagyni, abbahagyatni vele.
- Nos, ha egyszerűen nem akarsz engem, nincs más választásom,
mint tiszteletben tartani ezt a kívánságodat.
Egészen közel ér hozzám, fenekem a hűtőszekrény hideg ajtajához
ér. Meztelen teste hevíti bőrömet, szívem olyan erősen és keményen
ver, hogy úgy érzem, a számon fog kiugrani, mint hal a vízből, ha
kinyitom és azt mondom neki, ne érjen hozzám.
De Mal nem ér hozzám.
Majdnem megérint, és tudja, hogy ez még jobban zavar.
Vigyorogva hajol arcomhoz még közelebb.
- De ha arról van szó, hogy nem akarsz akarni engem, akkor
sajnálom, de nem hagyom, hogy mindkettőnk életét tönkretedd
azért, mert elkötelezettséget érzel egy olyan pasi iránt, akiben nem
vagy biztos, csak azért, hogy bebizonyíts valamit, ami senkit nem
érdekel.
- Azért feküdtem melléd az ágyba, mert nagyon fáztál. Nem
csaltam meg Callumot - mondom fejemet ingatva. Emlékeztetem. És
emlékeztetem magamat is.
Tekintetem ajkára siklik, és ekkor gyomromban mintha tűzgömb
nőne. Sosem tapasztaltam még ilyen érzést.
Sosem bocsátod meg magadnak.
Előrehajol, alig leplezett élvezettel néz. Forró leheletét érzem
arcomon.
- Éppen azt tetted azzal, hogy mellém feküdtél, amit tenned
kellett. Rendben?
 - Rendben - bólogatok hevesen. - Pontosan.
- Ismered azt a pletykát… - kérdi elgondolkodva, homlokát
ráncolva, és keze közben egyetlen gyors mozdulattal a bugyimba
siklik.
Alig kapok levegőt. Keze után kapok, de másik kezével
megragadja a csuklómat és a falhoz szorítja. Ellenállásom nem
változtat arckifejezésén.
- …Mick Jaggerről és Marianne Faithfulról, még 1967-ből?
Amikor állítólag elkapták őket Keith Richards birtokán egy
drograzzián? Mick éppen Mars csokiszeletet majszolt Marianne
puncijából.
Érzem, hogy valami belém hatol, és… ó, Istenem. Ó, Jézus!
A csoki csusszant be. Bennem van. Olyan mocskos és durva dolog,
hogy legszívesebben arcon köpném, de önkéntelenül megborzongok
a gyönyörtől és összeszorulok körülötte.
- Szerinted van valami alapja ennek a pletykának? - kérdi Mal, és
ajka ajkaimon mozog.
Érzem, hogy megkeményedett mellbimbóim a testéhez
dörzsölődnek. Annyira nehezen kapok levegőt, hogy szinte zihálva
lélegzek. Úgy érzem, mintha valami jelentős dolog határára értem
volna, mintha azután nem lennék már soha az, aki korábban voltam.
- Szerintem… - szólalok meg.
Beljebb tolja és kijjebb húzza a csokoládészeletet. Be-ki, be-ki,
egyre mélyebbre és gyorsabban én pedig behunyom a szememet és
nagyon gyűlölöm magamat, mert érzem, hogy mindjárt elélvezek.
Megcsalod a barátodat, üvöltöm magamban. Igaza van és te
bedőlsz neki. Mondd meg neki, hogy ezt azonnal hagyja abba!
- Válaszolsz? - kérdi Mal teljesen közömbös hangon. Ajka az én
ajkam mozgását utánozza.
- Igen? Nem? Talán? Nem vagy biztos benne?
- Hagyd… hagyd… hagyd aaaa….
 - Mondd ki! - sürget. Ajka az ajkamra tapad, de nem csókol…
inkább büntet. - Mondd, hogy hagyjam abba, és abbahagyom.
Képtelen vagyok.
Nem tudom megtenni és könnyeim csorognak, ahogy a gyönyör
egyik hulláma csap át rajtam a másik után, fejemtől a lábujjaimig, és
erős lüktetéssel élvezek el a csokoládérúdon. Végtelen gyönyör és
fájdalom, de a belevegyülő bűntudattól az egész valahogy
szégyenletesen, de sokkal erotikusabb.
Térdem megbicsaklik, de Mal megtart, egyik kezével tarkómat
fogja, a másikkal lassan kihúzza a csokoládérúd maradékát. Érzem,
hogy a combom ragacsosan összetapad, a nyúlós tejcsokoládé sűrű
masszaként tapad bőrömre.
Malt közénk emeli a csokit; ázott, olvadt; kilátszik a fehér ostya.
- Éhes vagy? - kérdi hűvös nyugalommal.
Fejemet ingatom, érzem, hogy könnycseppjeim szanaszét
repülnek.
Megcsaltam Callumot, ahogy anyám is megcsalta azt a srácot, akit
Glen miatt elhagyott. Nem vagyok jobb nála.
Mal egy falat csokoládét eszik, vállat vonva; hirtelen összefut a
nyál a számban. Nagyon, nagyon éhes vagyok. Nem kérdez még
egyszer, felém fordítja a csokit.
- Te-íze van.
Megnyalja az ajkát.
Egy tétova harapás, és még egy. Befaltam az egészet. Alig van
időm lenyelni, ajka lecsap rám, és tehetetlenül nyögök, nyelve a
számban.
Bárcsak vissza tudnám irányítani gondolataimat a barátomra.
Vagy bárcsak Callum bántalmazó, szörnyű ember lenne, aki miatt
mindez történt. Ki gondolta volna, hogy ez történik?
De nem ez a helyzet.
Az igazság az, hogy nem tudok rá gondolni.
 Az igazság az, hogy nem hiszem, hogy valaha tudtam rá gondolni;
még az előtt sem, hogy Mal megjelent New Yorkban. Mindig is ott
voltak a repedések, gyomok nőttek ki bennünk már akkor, amikor
Callum és én teljesen átlagos pár voltunk és teljesen normális
dolgokkal foglalkoztunk. Mindig Malhez hasonlítottam. Arra
vágytam, hogy Mal ajkát érezhessem ajkamon, hogy mámorító illata
vegyen körül, mintha pelerinként borulna tám, hogy ne próbálja,
mégis birtokoljon engem. A különbség az volt, hogy akkor nem volt
bennem bűntudat, mert nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy ez
valaha bekövetkezhet.
…abban a valószínűtlen esetben, ha…
Nyöszörögve fogadom, hogy Mal két tenyere közé fogja arcomat
és egyre mélyebben csókol, és morog, mint prédáján a vad. Nyelve
félúton találkozik nyelvemmel és szemem becsukódik.
Ekkor csörögni kezd a telefonom. Elrántom számat a szájáról,
kizökkenek a pillanatból. Arcomat fogva sietek a reggelizőpulthoz.
Megfordítom a készüléket, látom a számot a kijelzőn.
Callum.
Mintha hatodik érzéke lenne. Honnan tudta?
- Szervusz, szerelmem - mondja vidáman, amint felveszem. -
Felhívott Summer. Azt mondja, Richards lelépett. Micsoda faszfej! A
barátnőd azt javasolta, hogy szálljak fel az első repülőre és legyek
melletted. Szerinted? Még mindig azt szeretnéd, hogy menjek át
hozzád szilveszterre?
Felnézek, és azt látom, hogy Mal a hűtőre könyökölve áll,
homlokát tényleg? nézéssel ráncolja. Fejemet ingatom. Combjaimat
száradt csokoládé ragasztja össze. Mit tettem? Elkapom
tekintetemet Malről. Köhécselek.
- Igen. - Próbálom utánozni vidám hangját. - Kérlek, gyere át!
Szeretném, ha itt lennél.
Amikor bontom a hívást, homlokomat a reggelizőpultra hajtom és
behunyom a szememet. Valami különleges díjat kapok azért, mert
ilyen ostoba voltam? Kedvezményt a helyi könyvtárban? Egyáltalán?
Kicsit szürreálisnak tűnik, hogy magamra vagyok hagyatva, miután
ilyesmit tettem.
Meg kell mondanom neki. Meg kell mondanom Callumnak.
- Szeretném, ha tudnád - mondom remegő hangon, úgy reszketve,
hogy ajkam a pult felületét súrolja - …ez abszolút semmit nem
jelent.
- Mondd ezt a megkeményedett mellbimbóidnak és a nedves
hüvelyednek, drágám - mondja Mal, azzal fütyörészve indul a
hálószobába. Útközben felkapja a félig megevett
háromszögszendvicset.
Az összes lámpa egyszerre villan fel a házban. A mikrosütő
csilingel. A tévé bekapcsol, két öltönyös alak heves vitát folytat a
fociról.
Visszajött az áram. Mal megvetően sóhajt.
- Ez nagyon mulatságos, Kiki. Én is próbálkozom itt, de látod,
hogy ő milyen makacs.
Bosszúsan fordítom felé fejemet.
- Te tényleg azt hiszed, hogy a néhai feleséged azt akarja, mi
ketten kufircoljunk?
- Tudom, hogy igen - feleli hasonlóan viharos tekintettel.
- Hogyan?
- Szeret engem, én pedig szeretem a… - elhallgat, oldalra biccenti
a fejét - …a csokoládét. A szerelem már csak ilyen, nem gondolod?
Halálos. Minél tovább halasztód és nyújtod, mint valami
korbácsszíjat, annál fájdalmasabb lesz, amikor végül lecsap rád. Ha
készen állsz választ adni, csak szólj!

A CSOKOLÁDÉ GONDOLATAI
Soha. Jobb. Napom. Nem. Volt.
 13.
NAPJAINKBAN
Mal

Nem mintha előre nem láttam volna, mit reagál.

Mégis megdöbbent, mert míg Rory abban az örök kérdésben úszik
(vagy fuldoklik, nem tudom), hogy vajon egy bizonyos ponton túl
tisztelheti-e még magát és megbocsáthat-e magának azért, amit
Pipere-Pasival tett, még mindig nem szakított vele.
Most ki vagyok zárva a szobámból, Rory van bent és nem
hajlandó szóba állni velem. Még érzem puncija édeskés, finom ízét a
számban a csokoládéíz mellett.
Ez a helyzet abszolút nevetséges, ám erre természetesen nem
mutatok rá.
Játékot csinálok belőle. Tálcán ételt teszek az ajtaja elé, mintha
fogoly lenne. Időnként bekopogok és megkérdezem, hogy szüksége
van-e valamire. Rory sajnos nehéz természetű fogoly.
Már lefeküdni készülök, amikor Ryner felhív, hogy Rory és én
pakoljunk össze és induljunk Görögországba. Miért? Megmondom,
miért. Azért, mert Richards útban van Thaiföldről arrafelé, éppen
Spinalonga szigetére tart. - Spinalonga szigetére? - kérdezem a
telefont vállam és fülem között tartva, mert éppen
nyalókapálcikákat festek rózsaszínre a mosogatómedence felett. A
mesterséges szín mindenfelé csöpög, a ruhámra is, mégis
módszeresen mártogatom a pálcikákat a festékbe, mert
mindegyiknek rózsaszínnek, csillogónak és használatra késznek kell
lennie.
És nekem? Én nyilvánvalóan rock n’ roll-életet élek, kösz a
kérdést.
- A lepratelepre. Olvasott róla - mondja Ryner rosszallón a
telefonba.
 - Úgy érted, megnézett valami videót - jelentem ki faarccal.
Ryner humortalan nevetéssel válaszol.
- Az lehet, öregem. Az nagyon is lehet.
- Megmondtad neki, hogy ott már nincsenek leprások?
Valami egészen szembetűnően nincs rendben Ashton
Richardsszal, és senki nem mond semmit, mert mindenki tart egy-
egy vasat a tűzben, és muszáj, hogy elkészüljön Richards új albuma.
- Nem figyel. Rehabra kellene mennie.
- Mi a franc?!
Nem forszírozom az ötletet, hogy Richards azonnal menjen
rehabra, mert azzal vége is lenne az egész Rory-projectnek. Akkor
egyedül kellene megírnom a dalokat, és odaadni Jeffnek. Ami azt
jelenti, hogy Rory visszarohanna Amerikába, mielőtt rendezhetnénk
a helyzetünket. Ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó még
elgondolni sem.
- Még mindig úgy vélem, hogy leláncolhatjuk Ashtont a
kanapémhoz, és működni fog a dolog.
- Igazán? Akkor menj és hozd el onnan! Ha az egésznek sikeresen
vége, rendes bonusszal doblak meg.
- Ryner - mondom ujjaim hegyét szemhéjamra szorítva, ezzel
egész arcomon rózsaszín festéket kenve el. - Nem hagyhatom el
Tolkát. Ez benne van a szerződésünkben. Te is pontosan tudod,
hogy miért.
Pár percig tart a szócsata, aztán Ryner rákérdez, hogy van Callum;
nagyon sunyi kérdés, benne van, hogy sok a vesztenivalóm, ha
nemet mondok. Visszakérdezek, ki a fasz az a Callum, mire közli,
hogy Rory barátja.
Ezt tudom, de azt a látszatot akarom kelteni, hogy olyan keveset
jelent nekem, hogy a neve nem is ugrott be. Tudom, mire akar
Ryner kilyukadni. Arra emlékeztet, hogy Görögország remek
lehetőség arra, hogy Roryt eltereljem Callumtól, aki holnap,
szilveszterkor tervezi az idejövetelt és egyben kapcsolatuk
megmentését. Nem mintha nem szarnám le.
- Figyelj, én jobb akarok lenni annál, minthogy tudatosan
szabotáljam a kapcsolatukat.
Ami azt illeti… nem. Ez nem igaz. Ez nagyon dicséretes, tiszteletre
méltó dolognak hangzik, de az igazság az, hogy semmi
tiszteletreméltóságra nem törekszem ebben a párbajban. Rúgok,
harapok, megszegek minden szabályt, hogy Rory az enyém lehessen.
Homokot szórok a szemébe. Bármit megteszek, hogy győzzek.
Ez az igazság, és a legrosszabb az, hogy éjjel még mindig úgy
alszom, mint egy csecsemő. (Bár nem tudom, miért mondják ezt. A
csecsemők nagyon rossz alvók. Pontosabb hasonlat azt mondani,
hogy valaki úgy alszik, mint egy kiütött részeg.)
Amint Ryner és én megállapodásra jutunk, becsúsztatok Rorynak
az ajtó alatt egy szalvétát, rajta a hírrel és kiosonok a házból, hogy
elbúcsúzzam, mielőtt elhagyom Tolkát, még ha csak huszonnégy
órára is. Amikor visszaérek, Rory már összepakolt. Duzzog, de útra
készen áll. Úgy néz ki, mint aki egész idő alatt sírt, amióta
megdugtam a csokival.
Szörnyen érzem magamat, de még szörnyebben érezném
magamat, ha Bamba Bankár Herceg karjaiban kötne ki. Az a pasi
halálra untatná Roryt, az én lelkiismeretem pedig nem viselné el, ha
miattam halna meg.
Néma csendben autózunk a reptérre. Rory csak akkor nyitja ki
újra a száját, amikor már elhelyezkedtünk az első osztályon. Arra
számítok, azt mondja, mekkora faszfej vagyok, de megint
meglepetéssel szolgál.
- Hogyan szereztem a heget?
A meglepetéstől ölembe köpöm az üdítőt. Egy egyszerű a
pokolban sercegj az örökkévalóságig kedvesebb mondat lett volna,
mint ez a különös töltetű kérdés. Homlokomat ráncolom, hogy időt
nyerjek, de szívem egyre hevesebben ver.
 - Ezt te kérdezed tőlem?
Bólint, és kitartóan néz.
- Nem te mondtad, hogy anyajegy? Hogy már a születésedkor is
megvolt?
Lelki szemeim előtt magamat látom, ahogy egy szupermarket
polcai között bevásárlókocsival rohanok és mielőbb időt akarok
venni magamnak.
- Ez anyám verziója, és kezdek kételkedni benne. Ms. Patel a
kisboltban azt mondta, hogy szörnyű történet van a hegem mögött.
Éppen elmesélte volna, hogyan történt, amikor a nagyapád belépett
az üzletbe, így már nem volt esélyem, hogy megtudjam.
- Ms. Patel a kísértetekben is hisz és abban is, hogy a kék szemű
emberek mindent kékes árnyalatban látnak.
Ami azt illeti, ez szemenszedett hazugság, de inkább kiugranék a
gépből Rory bugyiját ejtőernyőnek használva, mint amennyire
megbántanám az igazsággal.
Nem mintha nem akarnám elmondani neki az igazat, de amikor
olyan sok mindennek kell feltárulnia, a legjobb megoldás várni,
hogy könnyebben tudja elviselni.
- Még mindig tudni akarom, mi az a szóbeszéd - mondja,
szándéka mellett kitartva.
- Igen, sejtettem. Az a helyzet, hogy nem igazán vagyok
ráhangolódva a falusi pletykákra.
Azt nem teszem hozzá, hogy a tolkai pletykák nagy részében én is
szerepelek.
- De a nagyapád tudja. Miért titkolja előlem?
- Talán mert védeni akar?
Utazási magazint veszek kézbe és úgy teszek, mint aki azt lapozza.
Gondolataimban vörös szirének harsogják: BASSZ, BASSZ,
BASSZA MEG! Sok-sok mini-Mal rohangál körbe, hajukat tépkedik.
Rory minket támad! Valaki csináljon valamit!
 - Megkérdezem tőle - jelenti ki Rory, ujjaival térdén dobolva,
ajkát harapdálva.
- Tedd azt!
Kétkedőn néz rám.
Azt hiszem, tudja, hogy tudom, és rettenetesen fáj, hogy nem
lehetek teljesen őszinte vele. Bárcsak gondolatátvitellel
mondhatnám el neki, amit hamarosan amúgy is el fogok
magyarázni. Hogy vannak bizonyos szakaszok. Hogy fontos a
fokozatosság. Hogy még nem tud mindent rólam, és mielőtt
döntésre jut, teljesen meg kell értenie.
Mindenki sajnálta a fényképezőgéppel járkáló hátizsákos
amerikai lányt, akinek összetörtek az álmai.
Megdugtam, megcsókoltam, házasságot ígértem neki, kiszedtem
belőle minden titkát, de nem mondtam el neki az egyetlen igazságot,
ami érdekelte, amiért Írországba utazott.
Rory becsukja a száját, aztán újra kinyitja.
- Nem mondod el, kinek a születésnapja volt és nem vagy
hajlandó azt sem elmondani, milyen pletykák keringenek rólam.
Nem beszélsz Kath haláláról. Megmutatnál legalább egy dalt, hogy
lefotózzam a projektemhez? Ami azt illeti, egészen jól haladok.
Köszönöm kedves kérdésedet.
Tudom, rémálom lehet neki, hogy Tolkában kell laknia.
Az emberek vagy gyűlölik, mert ő az a lány, aki miatt rútul
elhagytam Kathleent, vagy sajnálják, mert ő az a lány, aki miatt az a
dolog történt Glennel. Köztem, a masszív, lila fasz és Richards, azaz
Richárd között Rory - az egyetlen, aki ezt a projektet komolyan veszi
-, teljesen tehetetlen.
Felemelem a seggemet az ülésről, kihúzom a noteszemet a hátsó
zsebemből, és átadom neki. Találomra kinyitja, zöld szeme a sorokat
pásztázza, ajkával formálja a szavakat.

Azt mondja: drágám.

 Azt mondom: szerelmem.
Azt mondod: boldog vagy.
Szerintem szenvedsz,
Ígértünk, fogadtunk egymásnak mindent.
Nem hiszem, hogy emlékszel, mi mit jelent.

Jöhet a sajtó
Nyitva az ajtó
Kibaszottul kiakasztó.
Azt akarod, hogy legyen minden szép,
jó, fényes és passz.
Fáraszt már várni, hogy meglásd, ez snassz.

Azt mondja: drágám.

Azt mondom: szerelmem.
Azt mondod: jó neked.
Szerintem senyvedsz.
Ha az igazat akarod, igazi csókot akarj.
Legalább néha-néha engedd el magad.

Visszaadja, az ablakon néz kifelé. Párás, szürke az ég. - Meg

fogom tudni az igazat, Mal. Meg fogom tudni. Mintha tudomást sem
venne a szövegről, amit az imént olvasott.
Elszorul a szívem. Nagyon komolyan alulbecsültem, milyen
szoros kapcsolatban tartja őt Pipere-Pasi. De lehet, hogy nem is ő.
Talán csak az ideája. Az én ideám. Lehet, hogy nem tűnik túl vonzó
lehetőségnek egy olyan idióta pasival járni, aki élete utóbbi
évtizedében abból élt, hogy gyűlöletdalokat írt róla. Én jobbra
nézek, ő balra. Ellenkező irányba.

Mire Kréta szigetére érünk, Richards visszatért Spinalonga

szigetéről és partit rendez elnöki lakosztályában. Korábban twittelte,
hogy a városban van, mire egy csapat kibaszott sztárajnározó
betörte a hotel ablakát. Üvegcserepek hevertek az előcsarnokban
szanaszét. Richárd szétküldte a stábját, hogy hajtsák fel a város
legdögösebb groupie-jait és hívják meg őket a lakosztályába, de a
telefonjaikat a bejáratnál tetessék le velük.
Amikor Rory és én belépünk, azt látjuk, hogy egy lány éppen
leszopja, miközben Richards a lány barátnőjének ánuszát ujjazza.
Erre Rory elfintorodik, kézfertőtlenítőt nyom a tenyerére és odaadja
nekem a tubust. Fejemet ingatom.
- Nem mosok kezet, míg nem tapaszthatom rád újra a tenyeremet.
- Úgy érted, soha többé nem mosol kezet? - kérdi teljesen
közönyösen.
Halvány mosollyal pillantok rá. Néha olyasmiket mondunk
egymásnak, ami egyszerűen csak jól hangzik. Most is ilyesmi
történt. Azt hiszem, mindketten pontosan tudjuk, hogy lesz másik
alkalom, mégpedig elég hamar.
- Az én igazságom nem lehet feltételes - súgja. Mélyet sóhajtok.
- Akkor az ígéreted se legyen az.
Megborzong, de nem a hidegtől, mert amióta Írországba érkezett,
nem is fázott különösebben… Remélem, ez neki is feltűnt. Teljesen
tudatában vagyok annak, hogy Richárd együttműködésétől függ az
én Rory Projektem kimenetele; lassú léptekkel haladok befelé,
megragadom a vállát és elrántom a szopásból. A lány még 0 alakra
tátott szájjal bólogat, amikor Richárdot a fal melletti bőrkanapéra
döntöm, és karba tett kézzel magasodok fölé.
- A partinak vége. Most pedig munkára! - mordulok rá, azzal
papucsa talpába rúgok.
Utánozza mozdulataimat. Összefűzi a karját, csücsörít.
- Jártál már Thaiföldön, Mal?
- Nem mondhatnám, hogy jártam.
- Hát, én most jöttem vissza onnan és mondhatom, igazán
varázslatos hely. Sok időm volt gondolkodni ezen a szarságon.
 Pontosan húsz egész percig volt Thaiföldön, amely idő alatt
elefántháton ült, készített egy nagyon kínos videót és hirtelen
szeszélyből elhatározta, hogy Görögországba látogat.
- Szakítottam a barátnőmmel… aki úgy mellesleg hercegnő… és
most másikat keresek.
- És szerinted egy idegen nő segge lukában találod meg? - kérdem
teljesen közönyös hangon.
Rory kis híján kiköhögi a tüdejét. Elborzadással vegyes nevetés
hangjai.
- Nézd - szólal meg Richárd szépfiús kék szemét forgatva az írás
részét te kézben tartod. Te magad mondtad, hogy a dalok mind
készen vannak és olvas…
Ezúttal sípcsonton rúgással hallgattatom el, mielőtt komolyabb
kárt tudna tenni. Befogja a száját.
- A főnököd extra pénzt fizetett neked, hogy benne legyél ebben a
dokumentálós dologban - emlékeztetem. - Engem is fizet. És Roryt
is. Az ő munkáját is elbaszod. Miután ezt megcsináltuk, annyi pénzt
égetsz el, amennyit akarsz, ahogy akarod és annyi nőt dugsz, ujjazol,
nyalsz, amennyit akarsz és viszont. Végtelen sok időd lesz. Majd. Ha
ezzel végeztünk.
Keserűen felnevet.
- Senkinek sincs végtelen sok ideje.
Nem akarok nekikezdeni, hogy a metaforákról magyarázzak neki.
Nem a gyerekem, nem a tanítványom. Csak nézem és várok.
- Írország depissé tesz - nyöszörög, karját szeme elé kapva, mint
egy kamasz lány, aki rájött, hogy szívszerelme a faszt is szereti. - A
kibaszott semmi közepén laksz, öregem. Ne vedd sértésnek, de ez
így van. Ez tudományos izé.
- Van fogalmad arról, hogy mit jelent a tudomány szó? - kérdem,
pontosan akkor, amikor Rory diplomatikusan csatlakozik a
beszélgetéshez.
 - Ha egy kicsit rákapcsolnánk a projektben, egy időre
elmehetnénk valahová - szólal meg kezét maga előtt összekulcsolva,
mellém lépve. - Vakációzhatnánk egyet.
- Igazán?
Richárd leengedi a kezét, szeme felcsillan.
Úgy néz ránk, mintha a szülei lennénk és éppen azt ígérnénk neki,
hogy elvisszük Disneylandbe, ha jól tanul. De mi nem tudnánk ilyen
gyereket csinálni, mert ennél az embernél kifinomultabb kecskével
is találkoztam már.
Vállat vonok, illetve félvállat; nem javítom ki Rory hamarosan-
úgyis-megszegendő ígéretét.
Richards elkomorul.
- Szexrabszolga csibe adja ezt nekem írásba. Nem akarom, hogy
elszökjön a barátjával és elbassza ezt nekünk.
Rory felé fordulok, de már nem áll mellettem. Azt hiszem,
telefonhívást kapott. Valószínűleg a barátja vinnyog, mert mégsem
találkozhatnak.
Amikor visszafordulok Richards felé, talpra ugrik, a farmer sliccét
gombolja be és szája sarkába dug egy spanglit. Hátba vereget.
- Köszi, öreg harcos. Nagyra értékelem, hogy eljöttetek értem.
Tudod, valami fura érzésem volt. Valami olyasmi, hogy nem igazán
kedvelsz engem. Szóval, hogy nem tart minket össze a zselé, ilyesmi.
A zselé szót úgy mondja, mintha puncit mondana.
Leveszem magamról a kezét.
- Ez nem is lehetne távolabb a valóságtól.

Rory

Dupla szar, a rohadt életbe, tripla szar.

 Callum itt van. Ebben az épületben. A recepción. Éppen
becsekkol. Szobát vett ki.
Ez Summer műve. Egészen biztos vagyok benne, hogy miatta van.
Miután Mal becsúsztatta nekem az ajtón azt a szalvétát, amire az
új fejleményeket írta, hogy hirtelen Görögországba kell mennünk,
sürgősségi őrjöngés céljából hívtam Summert. Beszámoltan neki a
csokoládé incidensről. Hallottam, ahogy töltőre tette a vibrátorát és
egészen biztos vagyok abban, hogy éppen jobbra-balra
csúsztatgatott képeket a Tinderen, hogy éjszakára játszótársat
találjon magának.
- Szentséges ég, csak semmi hülyeség!
Behunytam a szememet, az ég felé néztem és magamban
imádkoztam.
- Ó, ez nagggyon jó - mondta Summer -, ha azt vesszük, hogy alig
egy hetet töltöttél Írországban, de már hülyébb vagy, mint egy
avokádó. Próbálok segíteni egy kicsit, hogy jobban menjenek a
dolgait. Bízol bennem, ugye?
Nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e benne. Még mindig nem
tudom.
Szeretem Summert, de nagyon pontos, határozott elképzelései
vannak arról, hogy mit kéne kezdenem az életemmel, és nem
feltétlenül értek egyet minden ötletével.
Ő mondhatta el Callumnak, hogy hol vagyok, így történhetett,
hogy megváltoztatta az útitervét és Írország helyett Görögországba
jött. Ráadásul amilyen gáláns és igazi pasi, elhatározta, hogy
meglepetést szerez nekem. Amikor rám írt, képtelen voltam ott
maradni Ashton szobájában és végignézni, ahogy Mal megküzd vele.
Lerohantam az előcsarnokba, Callum nyakába ugrottam, átöleltem
és úgy tettem, mintha nagyon örülnék, hogy vele lehetek.
És örülnöm is kellett volna.
- Hiányoztál, szerelmem. Fogytál egy kicsit? - kérdi komolyan
szemlélve, aztán elneveti magát. - Jól áll neked.
 Lehajol, megkapom a szokásos puszit.
Ez a csók bűntudatomat pecsételi ajkamra; mintha zárt borítékon
csattanna.
Tegnap délután Mal csókolta ezeket az ajkakat.
Közvetlenül az után, hogy csokoládét tömött közéjük, ami
korábban a kisajkaim között csusszant.
- Menjünk, foglaljuk el a szobádat - mondom, és kézen fogom.
Már tudom, hogy el fogom mondani Callumnak, mi történt. És azt
is tudom, hogy ő ezért valószínűleg - teljes joggal - szakítani fog
velem. Azt azonban még nem tudom, hogy képes leszek-e együttélni
azzal, amit Callummal tettem.
A lift felé terelem, elég idegesen, és ötszázszor nyomom meg a
gombot. Hatalmas műmosollyal fordulok vissza felé.
- Nahát! - Ökölbe szorított kezemmel mutatok körbe. - Újra
együtt! Fantasztikus!
Fogd be a szád, te idióta! Csak rontasz a helyzeteden.
- Rory! - Callum hangjában aggodalom feszül, szemöldökét
összevonja. - Te részeg vagy? Tudod, hogy nem szeretem a nyilvános
kicsapongást.
- Teljesen józan vagyok - felelem ideges nevetéssel.
Kinyílik a liftajtó, és persze Mal áll a másik oldalon. Ördögien
jóképű, ahhoz képest, hogy egy igazi kakukk, aki szerelmi
fészkünkbe akar piszkítani, szét akarja baszni a kapcsolatunkat.
- Téged kerestelek - mondja, és arckifejezése meglágyul, amíg meg
nem látja mögöttem Callumot.
Akkor újra változik az arca. Fájdalom nézni… Csalódottnak
látszik. Nem mintha joga lenne rá.
- Malachy - üdvözli Callum a hátam mögül, és belép a liftbe. Én is
belépek. Elhúzom a kártyát a leolvasó előtt és megnyomom Callum
emeletének gombját.
- Pipere-Pasi - feleli Mal jegesen rideg hangon.
 - Hogy megy az írás? - kérdi Callum.
Bekapcsolódom a társalgásba, mielőtt Malnek lehetősége lenne
megsérteni Callumot.
- Hát, Richards visszarepül Írországba, Mal gondoskodik arról,
hogy meg is érkezzen. Te meg én itt maradhatunk.
Csak a helyzetet akarom menteni. Ideiglenesen. Az igazság az,
hogy körülbelül tíz perc múlva nyers igazságot közlök Callummal,
ami után egyikünk sem lesz képes elviselni a jelenlétemet.
Szilveszter este van, éjféltől újév és a parti, amit Ashton tervezett
Mallel még Írországban, lemondva. Nagy lehetőség lett volna
képeket készíteni, de fontosabb, hogy tisztázzam a dolgokat
Callummal.
- Ez nagyon jó ötlet - mosolyog le rám, és a szívem trillió darabra
hullik.
Az egész miattad van. Te sütkéreztél Mal melegében és nem
vetted észre, hogy mindent feléget körülötted.
- Igazán jó ötletnek hangzik - ismeri el Mal, és felém fordul. - Csak
egy igazán apró akadály áll a megvalósulás útjában.
- Nevezetesen? - kérdezem. Szemem összeszűkül.
- A valóság - közli teljesen közönyösen. - Richards és én
elhatároztuk, hogy hétfőig itt maradunk. Tudod, kell egy kis
környezetváltozás, ilyesmi. Kiváló alkalom a kreativitásunk kiélésére
- mondja, és kajánul vigyorog rám.
Szigorúan.
Tilos.
Megölni.
A.
Jóképű.
Költőt.
Alsó és felső fogaim olyan erővel zárulnak össze, hogy attól tartok,
megreped az állcsontom, és eszembe jut: Mal van olyan őrült, hogy
elmondja Callumnak, mi történt, mielőtt esélyem lenne rá. Mal
valószínűleg olvas a gondolataimban, mert ahogy rám néz, abból
látszik a baj.
- Hát, mi nem leszünk útban, Malachy. Elvonulunk a társaságtól,
Rory és én. Sok mindent kell bepótolnunk.
Callum hozzám fordul és homlokon csókol; kétségtelenül elég
gyengén leplezi szexuális szándékait.
- Ennél igazabb állítás nem hangzott el ebben a liftben - vigyorog
Mal, felfelé néz és fejét ingatja.
A szemét! Miért nem vagyok képes az épelméjű pasit szeretni?
Miért?
Felé fordítom fejemet, hogy figyelmeztető pillantást vethessek rá,
de Mal nyíltan kerüli a szemkontaktust, egyenesen előre néz.
A lift csenget, Mal kiszáll, közvetlenül mögöttünk jön, sőt átveszi
Callum bőröndjét, ő gurítja a folyosón.
- Ó, mielőtt elfelejtem! Van egy kis változás a tervekben. Richards
ma éjjel mégis partit ad a lakosztályában. Egész Európából jönnek
sztárok. Ha jól tudom, Alex Winslow is megszakítja feleségével és
gyerekeivel Dél-Franciaországban töltött rövid vakációját és átjön
beköszönni. Vad parti lesz, nem olyan, ami a mi drága hölgyünk,
Rory ízlésének megfelelne.
Pontosan tudja, hogy ezek után semmi esélye, hogy elhagyjam a
szállodát. Ez olyan anyag, amilyenről Ryner álmodott. Az őrült, igazi
rocksztár parti, tele ismerős arcokkal; csilláron lógnak, az egyik
sarokba kuporodva dalokat írnak, péniszekről vesznek gipszmintát
és Rolls Royce-szal hajtanak az úszómedencébe.
Megállunk Callum ajtajánál. Felnézek rá, orrkarikámmal játszom.
Mosolyogva ingatja a fejét.
- Maradjunk, és menjünk el a partira. Kit érdekel, hol vagyunk, ki
van ott rajtunk kívül, amíg én vagyok benned.
Mal előttünk áll, nézi a szóváltást. Hányingerem van. Nem tudom,
miért mondta Callum, amit mondott, de attól még rosszabbul érzem
magamat, mint egy pillanattal korábban.
Lábujjhegyre emelkedem, ártatlan puszit adok Callum arcára.
- Menjünk be! - súgom elcsukló hangon.
Becsapom Mal orra előtt az ajtót. Kint hagyom. Szó szerint. És
átvitt értelemben is.
Otthagyom a hazugságokkal.
A titkokkal.
Annak a becstelenségnek a súlyával, hogy viszonya van a férjes
Maeve-vel.
És a bűntudattal, hogy elhallgatta előlem Kath halálát.
A bűneinkkel.
Amikor elfordulok az ajtótól és szembenézek Callummal, nem
színlelek tovább.
- Beszélnünk kell!
 14.
NAPJAINKBAN
Rory

Esélyem sincs elmondani Callumnak, mi történt köztem és Mal

között. Amint becsukjuk az ajtót magunk mögött, telefonhívást kap,
amit muszáj felvennie és kizárja magát az erkélyre. Diszkrét mini-
húsgolyókat-csinálok-belőled jellegű hangján beszélt, amitől
libabőrös leszek.
A telefonhívások közel két órán át tartanak és olyan
hangterjedelmet érnek el, ami jobban illik az őserdő vadonjához.
Sajnálom, hogy szilveszterkor is dolgoznia kell. Mire befejezi, én
már éppen zuhanyozni készülök a parti előtt. Amikor belép az
erkélyről, arca kipirult, mogorva. Félmeztelen alakomra pillant és
felcsillan a szeme. Lusta mosoly jelenik meg ajkán, ami egy
pillanattal ezelőtt még lekonyult.
- Én. Te. Zuhany. Szex. Menjünk!
- Beszélnünk kell!
- Nem hiszem, hogy lenne fontosabb egy gyors numeránál,
különösen így, hogy a csípőcsontod kiáll, mint Bella Hadidé. Jól áll
neked a kétségbeesés - jegyzi meg, és végignyalja felső fogsorát. -
Csak tessék. Nem mondhatod, hogy nem vágytál egész idő alatt a
farkamra.
Görnyedten, legyőzötten kuporgok az ágy szélén; töröm az
eszemet, hogyan mondjam el neki, amit el kell mondanom… hogyan
tépjem fel a kapcsolatunkat, mint egy mumifikálandó testet, és
dobjak ki mindent, ami benne van.
Gyűlölöm, hogy Summernek igaza volt, hogy pontosan
beteljesedett, amit jósolt.
A szalvéta nem semmit jelentett.
Hanem mindent.
 Mal évekkel ezelőtt figyelmeztetett, hogy ha újra találkozunk,
minden, bármilyen kapcsolatomat szét fogja szakítani, akárkivel és
akárhogyan kötöttem össze az életemet.
És beváltotta az ígéretét.
Callum a felsőm ujját rángatja, és van valami a tekintetében,
amitől bordáim úgy zörögnek, mintha fémrudak lennének.
Sírva fakadok, eltakarom az arcomat; nemcsak azért szégyellem
magamat, amit vele és magammal tettem, hanem azért is, hogy
ilyen gyáva vagyok. Hogy nem vagyok képes felnőttként rendezni ezt
a dolgot. Ott áll előttem, a napbarnaság eltűnik arcáról. Engem néz.
- Rendben, akkor most nem dugunk. Nem gondoltam volna, hogy
ez a javaslat ennyire feldúl… - Fejét vakarja, igyekszik megérteni a
dolgokat. - Alaposan megnyírtam a lenti szőreimet, ha ez tart vissza.
Nevetni próbálok, hogy egy kicsit jobban érezze magát, de az
igazság az, hogy most nincs időnk arra a beszélgetésre, amit
nyilvánvalóan le kell folytatnunk. Belépek a zuhanyzóba, sistergően
forróra állítom a vízhőfokot, a megrepedezett, régi, púderkék
csempéket nézem és azon gondolkodom, hol ment ennyire félre ez
az egész.
Pontosan tudom. Abban a pillanatban, amikor elvállaltam ezt a
munkát.
Azért, mert Mal közelében lenni és nem vágyni rá egyszerűen
lehetetlen.
Sok mindent meg tudok tagadni magamtól, de Mal ebben a
listában sosem szerepelt.
Mal éget. Hasogat. Megolvaszt. Az iránta való szerelmem erős és
tömény. Fémes és élő. Lüktető szerv, szívemmel együtt létezik.
Kilépek a zuhany alól és azt látom, hogy Callum éppen
mandzsettagombokat válogat a kis bársonydobozból, amit
mindenhová magával visz.
- Amikor visszajövünk ide, tényleg beszélnünk kell - hebegem.
 Úgy válaszol, hogy rám sem néz. Hangja meglepően tompa,
halott.
- Te vagy a főnök.

Palackpörgetés.
Ezt játsszuk. Palackpörgetőst.
A parti úgy szar, ahogy van.
Alex Winslow nem is jött el.
- Winslow? - kérdez vissza Richards ránézésre is gyanús cigarettát
szívva. Felnevet. - Szerinte a parti azt jelenti, hogy curryt rendelnek
és egész éjjel tévét néznek a feleségével. Totál józan az a pöcs -
mondja olyan idegesítő cockney akcentussal, amilyenhez hasonlót
még nem rögzítettek a Föld nevű bolygón.
A zene pocsék (többnyire Ashton dolgai), a helyen kilencvenkilenc
százalékban félmeztelen, tógás nők nyüzsögnek és van egy önmagát
tetoválóművésznek nyilvánító valaki, aki spontán vendégeket visz
fel Richards forgó ágyára, miközben az ágy valóban forog; akinek
legalább három működő agysejtje van, pontosan tudja, hogy ez nem
az évszázad legjobb ötlete.
A személyzet körbejár a lakosztályban; szőlőt, sajtot, sós
süteményt, pezsgőt és röviditalokat kínálnak. A helyiséget
aranyszínű, ezüstszínű és fekete újévi lufik díszítik.
Mint említettem, körben ülünk és palackpörgetőst játszunk; nagy,
eszement, diszfunkcionális, véletlenül összeverődött embercsoport.
- A szabályok - szólal meg egy műmellű, melírozott hajú nő.
Körbelebben, szempilláit rezegtetve néz körül mindenfelé.
- Mivel van itt egy igazi szerelmes pár, mielőtt elkezdenénk a
játékot, meg kell győződnünk arról, hogy nincs kifogásuk az ellen,
ha mások nyalj ák-falják a kedvesüket.
 Nagy, barna szemével egyenesen rám néz és kihívóan felvonja
szemöldökét.
Callumra pillantok, és teljes mértékben arra számítok, hogy
részünkről véget vet a játéknak. Ez volt az egyik ok, amit mindig
felemlegettem Summernek, amikor nem sokkal megismerkedésünk
után már szakítani akartam vele; Callum konzervatív,
hagyományokhoz a végletekig ragaszkodó pasi, ami engem
egyenesen az őrületbe kerget.
- Semmi jónak nem vagyok elrontója - mondja legnagyobb
csodálkozásomra, mosolyogva.
Szeme összeszűkül, metsző tekintettel néz rám, mintha ez
valamilyen próbatétel lenne.
Velem szemben ül Mal. Rápillantok, de csak egy fél pillanatra,
nehogy gyanút keltsek. Arca rezzenéstelen, a középen heverő üres
pezsgősüveget nézi. Talán végre megérti. Talán felfogja, hogy nem
csak Callum miatt nem vagyok hajlandó elgondolkodni sem azon,
hogy együtt legyünk, ő meg én.
Hanem azért, mert ő Glen.
Kezdem sejteni, hogy apám nem az a szeretetre méltó falusi
részeges mártír volt, aminek képzeltem. A Tolkában keringő
titkoknak és pletykáknak alapja van, és az a bizonyos alap Glen sírja
lehet.
Mindenki engem bámul, azt várják, mit reagálok. Ez elég gyorsan
elfajulhat és túl öreg vagyok már ahhoz, hogy kapituláljak,
megadjam magamat a csoportnyomásnak. Másrészt nem
színlelhetem azt sem, hogy prűd lennék.
- Vállald be! Hiszen te mondod mindig, hogy lazítsak egy kicsit,
vegyem könnyebben a dolgokat - mondja Callum, és nevetve oldalba
bök.
Amióta ismerem, most hallok először enyhe fenyegetést a
hangjában és nincs sem időm, sem képességem megfejteni ezt most,
amikor már egy kicsit kapatos vagyok.
 Beleegyezésem jeléül vállat vonok, mire a körben ülő lányok kéjes,
elnyújtott hangokat hallatnak, mint a bagzó macskák. Callum első
rangú préda ebben a tesztoszterondeficites környezetben. Ráadásul
Ashton túlszívta magát, Mal pedig túlságosan
megközelíthetetlennek tűnik ahhoz, hogy igazi akciót lehessen
remélni tőlük. Az angol spiné odáig megy, hogy kacsintva lengeti
melleit Callum felé.
- Nincs kifogásod, hogy Rory más pasikkal is smárol? - kérdi
kihívóan.
- Senki nem tudja megcsókolni úgy, ahogy én, drágám - feleli
ragadozó vigyorral.
Drágám. Mindenkit drágámnak nevez. Malnek teljesen igaza van.
Ez egyáltalán nem romantikus, hanem rettentően idegesítő.
- És ha ilyen és hozzám hasonló tyúkkal? - kérdi az angol nő.
Kis híján félrenyelem a sörömet, de egy szót sem szólok.
- Különösen a tyúkokkal - nevet Callum.
- És nyitott vagy arra, hogy megcsókolj egy pasit? - faggatja
tovább.
A szemem láttára flörtöl a barátommal. Eszembe jut, hogy
dühösnek kéne lennem, de csak bosszús apátiára telik; mint amikor
valami idióta bigottot látunk online, de csak annyira vagyunk
képesek, hogy like-oljuk a vele vitázok kommentjeit, de nem
megyünk bele a szócsatába.
Callum köhécsel.
- Maradjunk a hetero megközelítésnél, ha kérhetem.
Persze. Ha én csókolnék lányt, az teljesen rendben, de hogy ő
pasival csókolózzon, az szóba sem jöhet.
- És te? - fordul a Mal mellett ülő Ashtonhoz a Brit Szexbomba. -
Te benne vagy, hogy pasival smárolj?
Ashton rövid, közönyös bólintással válaszol, tekintete Malre
siklik. Mal közönyösen pillant hol a Brit Bombázóra, hol Ashtonra.
Csak akkor veszem észre, hogy lélegzet-visszafojtva vártam a
választ, amikor megszólal.
- Ha gyűlöletről és baszásról van szó, nem diszkriminálok.
- Halleluja - kuncog a bombázó.
Keresztbe teszem farmernadrágba bújtatott lábamat; érzem, hogy
bugyimat nedvesség béleli. Nem tudom, miért okoz olyan kellemes
erotikus érzést a gondolat, hogy Mal megcsókolja Ashtont. Talán
azért, mert esztétikailag mind a ketten kitűnnek a többiek közül.
Talán azért, mert tudom, hogy Mal gyűlöli Ashtont, és mert Mal
különcsége, ellentmondásossága ellenére olyan pasi, aki képes
kómába gyűlölet-baszni bárkit. És hirtelen elképzelem, ahogy Mal
hátulról farkalja Ashtont és a levegő forróvá, nehézzé, hihetetlenül
sűrűvé válik tüdőmben.
- Rory - szól hozzám Callum.
-Hmmm?
- Legyezed magadat. Valami gond van a légkondicionálással?
A francba! Gyorsan leengedem a kezemet és újra Mal felé
pillantok. Lilás árnyalatú, mélykék szeme csillog, lézer tekintettel
hatol pupillámba. Elbuktam.
Ashton forgatja meg a palackot először. Egy barna görög lányra
mutat. Négykézláb másznak egymás felé, a tizenkét személyes kör
közepén találkoznak. Tudják, hogy ők mutatnak irányt nekünk,
cinkosán egymásra vigyorognak és teljes erőből belevetik magukat
az akcióba.
Callum és én egymásra nézünk, amikor kiderül, hogy ez sokkal
több, mint csók. Richards keze a lány blúzába csúszik, a lány a
farmernadrágon át markolja Richards erekcióját, miközben mély,
nyelves csókot váltanak. A lány felemeli a bal lábát, és a kör közepén
ráül a látható merevedésre.
- Rendben, elég - szól közbe vidáman Callum. - Szakítsuk meg a
műveletet, mielőtt valaki teherbe esik.
 Mindenki idegesen nevet, a kipirult barna lány sietve
visszamászik a helyére. A következő körben a Brit Bombázó pörgeti
a palackot és közben úgy nézi Callumot, mint egy pizzát olyasvalaki,
aki éppen a ketózis állapotában van. Persze a karma azt akarja, hogy
a szemembe köphessen és a palack éppen Callum felé mutat.
Talán azért, mert nincs jogom dühösnek lenni, de furcsamód
elégedett vagyok ezzel az eredménnyel. Nem is igazán lep meg. Mal
azt mondja, hogy Kathleen, amióta meghalt, közvetetten, de folyton
beavatkozik az életébe és lehet, hogy Malnek ebben igaza van.
Nagyon sok, szinte túl sok véletlen történik, amikor együtt vagyunk.
Mintha egy darabba lennénk varrva, mintha ugyanabban a
mintában fonódnánk össze, és valahányszor valaki közel akar
kerülni valamelyikünkhöz, azt az élet cafatokra tépi.
Callum az arcomat nézi; nem tudom, hogy a beleegyezés vagy a
féltékenység jeleit keresi. Pulzusom felgyorsul. Ököl nagyságú
bűntudatgombóc akadt a torkomon.
Alig láthatóan bólintok.
- Hozd ki belőle a legtöbbet! Csak férfiasan!
Mindketten felállnak, a körön kívül, az ágy mellett találkoznak.
Callum két tenyere közé fogja a nő arcát, ahogy az én arcomat fogja,
amikor szexet akar. Technikai művelet. Ismerős.
- Szia! - köszön le a nőre mosolyogva.
- Szia! - leheli a nő.
Érzem, hogy én is mosolygok, mert jól néznek ki együtt. De nem
lenne szabad ezt gondolnom. Amikor ajkuk találkozik, a körben a
lányok fele felém fordul, az én arcomat nézi. Kényszerítem
magamat, hogy Callumot és a lányt nézzem, és azt kívánom, bárcsak
éreznék valamit - bármit -, de semmit nem érzek. Olyan, mintha
tévét néznék, valami nem is igazán érdekes műsort. Tíz
másodpercnyi lassú, érzéki nyelves csók, feszengés és egészséges
erotikus feszültség után szétválnak, és feszültség sercen a levegőben.
A nő még Callum testéhez tapad, amikor Callum hátralép, fejét
ingatja, mintha nem hinné el, hogy megtette.
 Rám pillant. Szívem meghasad, de teljesen más okból.
Az a nő boldoggá tudná tenni Callumot, én pedig az útjában állok.
Már nem sokáig, mondom magamnak. Callum többet érdemel, és
ideje, hogy meg is kapja.
- Oké, köszönöm a 13 éven aluliaknak, gyenge, nyálas smárolás -
mondja Ashton ásítva. - Nem felejtem el ajánlani a seggeteket, ha
Ed Sheeran legközelebb valami templomkompatibilis zenét ír.
Brandy, te jössz.
Mint kiderül, Brandy az asszisztense. Az a lány, aki megadta a
számát Malnek még Tolkában. Igen, ugyanaz a lány; a hosszú
combú, lobogó meggyborvörös hajú lány. Előrehajol, a dekoltázsa
nagyobb, mint Oprah Winfrey jótékonysági alapja. Megforgatja a
palackot. Már tudom, kire fog mutatni. Szívemet mintha vasököl
próbálná kitépni, mintha bordáim csontos falát ostromolná.
Dobb, dobb, dobb.
És akkor… megtörténik.
A palack nyaka Malre mutat és Brandy olyan széles mosolyra
húzza a száját, hogy kényelmesen be tudnék helyezni egy
basaballütőt az ajkai közé. Vízszintesen. Nem mintha ennek
megvalósításán gondolkodnék.
Illetve talán egy kicsit.
A lány a kör közepére mászik, talán azzal a céllal, hogy
megismételje Ashton és a görög istennő mutatványát, de Mal feláll,
odamegy hozzá és felrántja. A copfjánál fogva. Olyan lazán, olyan
erőfeszítés-mentes, könnyed mozdulattal teszi ezt, hogy hallom,
amint a nők egyszerre sóhajtanak fel és ekkor döbbenek rá, hogy az
én halk, felnyögő hangom is hozzáadódott.
Mal lenéz a lányra. A lány felfelé fordítja a fejét, ajkán csábító
mosoly.
- Mennyi az esé…
Nem tudja befejezni a szót. Mal lecsap az ajkára és olyan mélyen,
olyan könyörtelenül, olyan brutálisan csókolja, hogy engem a sírás
fojtogat. Mintha tigris marcangolná mellkasomat éles karmaival,
mintha vérszalagok erednének szívemből.
Nem vagyok jól.
Nem kapok levegőt.
Amikor Mal nyelve kijjebb siklik és a lány száját hódítja meg,
mély levegőt veszek és kényszerítem magamat, hogy ne szorítsam
össze a szememet. A lány kéjes nyögdécselése méregként hatol
belém.
Amikor végre beteltek egymással, amikor nem szopogatják
egymás arcát, Callum köhécsel. Felé fordulok, és csak ekkor veszem
észre, hogy egész idő alatt engem figyelhetett.
- Élvezed a műsort? - kérdi. Ajka bosszúsan rándul.
- Jobban, mint a társaságot - hebegem.
Annyira elegem van a passzív-agresszív faszságaiból. Elismerem
azonban, hogy ez részben az én hibám, amiért nem mondtam még el
neki, mi történt köztem és Mal között Írországban. Bár az nem
róható fel nekem, hogy amikor elmondtam volna, üzleti ügyben
órákat kellett telefonálnia. Én megpróbáltam. Húsz perccel a parti
kezdete előtt már nem tehettem meg.
Mal és Brandy visszatérnek a helyükre, én pedig érzem, hogy az
arcom ég, mintha valami rosszat tettem volna.
- Rory, te jössz - szólal meg Callum.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni kaján stílusát. A palackra
helyezem kezemet. A mennyezetre nézek és magamban imádkozom.
- Csak ne Mal legyen! Add, hogy ne Mal!
Bárki mással elégedett lennék. Lehetőleg lánnyal. Még Ashtonnal
sem lenne semmi gondom. Jóképű, rocksztár, és annyira nincs
magánál, hogy emlékezzen erre holnap.
Ujjaim az üvegre szorulnak.
- Meg akarod pörgetni, édes mézesbödön, vagy csak bámulod és
reméled, hogy majd a telepátia megforgatja helyetted? - kérdi
Ashton vigyorogva.
Behunyom a szememet, és életemben először magamban
fohászkodom az életemből lelépett apámhoz.
Hahó! Szóval… Nem igazán ismerjük egymást, de ha odafent
vagy, kérlek, szabadíts meg valahogy ebből a kínos helyzetből! Ez
a legkevesebb, amit megtehetsz értem.
Megpördítem a palackot, mély levegőt veszek, és figyelek.
Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer perdül körbe, és megáll…
- Mal - jelenti ki Callum szilárd meggyőződéssel.
- Ashton - állapítja meg ugyanekkor Brandy.
Persze Brandy nem szeretné, ha a szívszerelmét csókolnám meg.
Ó, és jut eszembe: Kösz, Glen!
- Szerintem is Ashton - fejezem ki véleményemet.
Bár meg kell mondanom, abban a nem várt esetben, ha Glen
tényleg a mennyországban van és úgy próbálja jóvá tenni, amit tett,
illetve földi életében nem tett, hogy valamiképpen beavatkozott és
Ashton felé mutat a palack, odafent sem élhet józan életet, mert
tényleg úgy néz ki, hogy a palack nyaka Ashton és Mal közötti
irányba áll.
- Egészen határozottan Mal - fejti ki ellenvéleményét Callum,
sima állát simogatva.
Mi a fenét művel? Ezt a kérdést csak magamban teszem fel, mert
nem vagyok annyira hülye, hogy neki is feltegyem, amikor éppen
társaságban vagyunk.
- Azt hiszem, ez csak egyetlen dolgot jelenthet - harap rá a Brit
Bombázó, mint valami hiéna, és kéjes pillantással bámulja
Callumot.
Úgy tűnik, mindenki lement kutyába ebben a játékban és a Brit
Bombázó a legéhesebb, legvadabb kutya.
- És mi lenne az a bizonyos egyetlen dolog? - kérdi Callum,
türelmetlenül a Brit Bombázó felé fordulva.
 - Hármas csók - búgja a nő, egy hosszú hajtincsét ujja köré
csavarva.
- Ez az! - Ashton ököllel csap a levegőbe. - Kibaszottul ez az!
Szexrabszolga és Szenvelgő Költő egy köcsögben. Benne vagyok.
- Szexrabszolga?!
Callum elveszti angol hidegvérét.
- Nyugi, nyugi, öregem, csak én nevezem így. Becenév - nevet
Ashton, kanyargó füstcsíkot fújva.
Esküszöm, hogy egy csóktól is beállok, mintha szívtam volna.
- Nekem. Jó - jelenti ki Malachy színtelen hangon.
Érzem, hogy Callum a kör közepe felé tol.
- Akkor menj! - indít el.
- Egy pillanat. Nem is tudom…
- Ezt már megbeszéltük - kiált fel a brit lány méltatlankodva. - Ne
vond ki magadat belőle!
- Igen. Ne rontsd el a partit, Rory! - biztat nyomatékosan Callum.
Elkomorulva fordulok felé.
Vállat von, ajkán titokzatos mosoly játszik.
- Nem te vagy az egyetlen, aki képes jól osztozni másokkal az ilyen
örömökben. Ez jó hír, ugye?
Elindulok Mal és Ashton felé. Érzem, hogy izzad a tenyerem.
- Hogyan csináljuk? - kérdezem, kezemet csípőre téve. - Kezdjük
kettesben, és a harmadik becsatlakozik, vagy…
Ashton minden további nélkül tarkón ragad, magához ránt és
őrülten csókolni kezd. Alkoholban ázott forró nyelvét a számba
dugja, és csak ekkor eszmélek rá, hogy mindannyian részegek
vagyunk. Ezúttal Callum is.
Szar zene ide vagy oda, meg kell hagyni, Ashton Richards csókolni
legalább tud. Éppen élvezni kezdem, amikor egy második nyelv
kapcsolódik be, és a sajátomon kívül már két nyelv van a számban.
Az a másik Malachy nyelve, és valahogy pontosan tudom, melyik.
Érzem, hogy csiklóm megduzzad, alhasam bizsereg a várakozástól,
ahogy lassan, szenvedélyesen csókolózunk. Ashton a szám szélét
harapdálja, Mal az eszméletlenségbe nyelvescsókol és vissza.
Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem hármas csók, hanem két
pasi csókol egy lányt. Minimálisan érintkeznek; engem szolgálnak.
Éppen az jut eszembe, vajon én vagyok-e az egyetlen, akit
magával ragadott ez a helyzet, amikor Ashton a derekamra
csúsztatja a kezét és testéhez szorít. Combomon érzem hosszú és
vastag, forrón lüktető erekcióját és felnyögök. Mal ezt nem tűrheti, a
másik irányba húz. Kettőjük közé vagyok szorítva és érzem, ahogy
testmeleg, folyékony kéj sikamlik ki a bugyimból.
Szégyellenem kéne magam, vagy feszélyezettnek vagy zavartnak
kéne lennem, és az is vagyok… esküszöm, mind a három érzés
megjelenik bennem. De leginkább úgy érzem, legszívesebben
levetkőznék és testük teljes felületét végigcsókolnám, míg elölről-
hátulról nem nyomulnak belém. Tele van a szám, megkeményedett
mellbimbóim fájdalmasan érzékenyek.
Eszembe jut, hogy ilyen fotóra egy életben egyszer van lehetőség -
ilyent akar Ryner látni a Rolling Stone magazin címlapján. Az ő
rocksztárja, az ő a dalszerzője és az ő fotósa hevesen pettingel. De
Ryner nem kaphatja meg ezt a fotót, mert mindhárom művészt
elragadta a hév és nincs, aki fotózzon.
Hosszú ideig csókolózunk. Egyszer csak érzem, hogy valaki a
blúzom hátát rángatja. Hirtelen kinyitom a szememet és látom,
hogy Ashton az. Azt is látom, hogy egy lépést eltávolodott tőlünk.
Már nem résztvevője a csóknak. Már egy ideje nem. Ezt csak akkor
fogom fel, amikor visszagondolva feldolgozom, amit éreztem és
ekkor tudatosul bennem, hogy hosszú másodpercek, ha nem percek
óta már csak egy nyelv hatolt a számba. Lábam Mal combjára
szorul. Rajta lovagoltam. Jesszus!
- Figyeljetek! - súgja nekünk úgy, hogy alig mozog a szája. Már
egy ideje magánszámban vagytok. Ha így folytatjátok, egyesek
mindjárt magukhoz nyúlnak.
Szemem tágra nyílik, Callumra nézek és azt látom, hogy feláll a
körből, elindul az ajtó felé. Felkapja a fényképezőgépemet, mielőtt
kirohan. Rögtön eloszlik körülöttem a kéjvágy sűrű köde.
Térdreflexszerű reakcióval utánarohanok a folyosón.
- Callum, várj!
A lift felé rohan, kezében himbálózik a fényképezőgépem. Mire
utolérem, éppen a lift hívógombját nyomja meg, én pedig alig kapok
levegőt. Megérintem a vállát, de hirtelen elfordul, lerázza magáról a
kezemet.
- Ne érj hozzám!
- Kérlek! - könyörgök.
Valójában nem is tudom, miért könyörgök. Elég nyilvánvaló, hogy
ami ott történt, az… szóval elszabadultak az indulatok, és Mal és
köztem nem csak egy egyszerű, játékcsók volt.
Érzések is voltak benne.
- Kérsz? Mit kérsz? Kérlek, hadd csináljak hülyét belőled, Callum?
Kérlek, engedd meg, hogy egy másik pasi faszát szopjam? Kérlek,
hadd folytassam ott azzal a pasival, akivel abbahagytam, aki olyan
könnyen elengedett?
Arcomba üvölt. Vörös a dühtől. Már nem az a Callum, akit
ismerek, akivel jó együtt lenni, akivel biztonságban érzem magam.
Megszólal a liftcsengő. Az ajtó nyílik. Belép. Utánamegyek.
- Nem akartam engedni, hogy elmenj, Rory. Úgy terveztem, hogy
én leszek az utolsó, aki kitart melletted. Elfogadtam az idétlen
öltözködésedet, az ostoba álmaidat és az unalmas munkatársaidat
is.
A folyosóra bámul, a liftajtó még nyitva van. Nem tudom, mit
mondjak neki. Azt sem tudom, érdemes-e elmondani neki, mi
történt, mert ez most szakítás, és bár alávaló dolgot tettem, ő
semmivel sem különb, ugyanolyan megvetésre méltó, mint én.
 Azon az éjjelen, a karácsonyi partin, az erkélyen egyetlen pillantás
elég volt; csak ránéztem Malre és teljes bizonyossággal tudtam, hogy
amit mondott, igaz.
Szeretni valakit valóban azt jelenti, hogy elfogadjuk:
megsemmisíthet.
Mal tönkretett engem.
Én Callumot tettem tönkre.
Azt hiszem, azért születtél erre a Földre, hogy engem
tönkretegyél, mondta Callum, hosszú hónapokkal ezelőtt.
Vajon ez az igazság, vagy Callum egyszerűen azt akarta, hogy
valaki tönkretegye?
- Belementem ebbe az idióta játékba, de csak azért, hogy lássam,
hogyan reagálsz. Nem érdekelt, amikor lesmároltam azt a
tehénszájú nőt - mutat vissza, Ashton elnöki lakosztálya felé.
Összerezzenek a fölényes sértés hallatán. A liftajtó becsukódik,
lefelé ereszkedünk.
- De amikor Malachy csókolta azt a spinét, majdnem felrobbantál.
És amikor rád került a sor, Richards már régen elhúzódott, te pedig
még javában folytattad vele.
- Nagyon sajnálom - hebegem, és magamban átkozom Summert,
aki miatt ez az egész történt, de tudom, hogy mindenkinél jobban én
vagyok felelős érte. - Az ég szerelmére, Callum! Nem akartalak
megbántani.
Még én is érzem, milyen idétlenül hangzik, amit mondtam.
Bárcsak visszamehetnék az időben!
Egy, csak egyetlen dolgot változtatnék: egy ujjal sem érinteném
Malt, mielőtt nem szakítottam Callummal.
A liftajtó kinyílik, Callum kilép, szembefordul velem.
- Jut eszembe: ha egy kicsit tovább tudtál volna várni, összetörted
volna a szívemet, és feltörhetted volna a bankszámlámat, és
elsétálhattál volna a vagyonom felével. - Zsebébe nyúl, kis fekete
bársonydobozt vesz elő és odadobja nekem. Elkapom, de nem
nyitom ki. Tudom, mi lehet benne.
Az ég szerelmére, Callum!
- Vettem még egyet Londonban, mert az elsőt otthagytam abban
az istenverte odúban Írországban és a lehető leghamarabb meg
akartam kérni a kezed. - Elhallgat, lefelé néz. - De úgy látszik, nem
voltam elég gyors.
Csupa könny a szemem. Fejem fájón lüktet. Kezdem elveszíteni az
önuralmamat. Darabokra hullok, és hirtelen mindennél jobban
szeretném, ha akármi áron, de jobban érezné magát. Egy lépést
teszek feléje, de a fejét ingatja. Amikor az ajtó becsukódna,
megnyomja a lift hívógombját. Még nem fejezte be, még bántani
akar.
- Ez a határvonal - biccent a lift és a folyosó közti küszöbre. - Ne
lépd át többé! Itt végeztünk, Rory. Az elejétől nem voltunk együtt.
Én csak ideiglenes időtöltés voltam, előétel, míg ki nem hozzák a
főételt.
Zokogva térdre rogyok.
Belendíti a fényképezőgépet a liftbe. Mellettem ér padlót.
- Mindig annyira odavoltál azért, hogy tökéletes képeket csinálj.
Megkaptad. Lefotóztam a kis hármasotokat. Ettől elélvez a nyálas
főnököd. Szívesen.
Felnézek. Szégyen és düh ég a szememben.
Ezzel messzire ment.
Túl messzire.
Megforgatta a pengét a mellkasomban, nézi, ahogy elvérzek.
Mégis, csordultig vagyok bűntudattal.
- Tudom, hogy szakítanunk kellene. Tudom. De ha az a helyes, ha
azt kell tennünk, akkor miért fáj ennyire? - kérdem, és a számon
érzem, hogy folyik az orrom.
Ebben a helyzetben semmi nem szép; én sem.
 - Sokkal fájdalmasabb ragaszkodni valamihez, ami sosem létezett
- fröcsögi. - Hidd el, Rory, én megpróbáltam.

SUMMER GONDOLATAI
Ideje kiteregetni a szennyest; és Istenem, akkora gyanús folt
szárad a lelkiismeretemen, mint Alabama.
Oké - mély, tisztító sóhaj -, akkor elmondom.
Egy hónappal az után, hogy Rory és Callum járni kezdtek
egymással, Callum váratlanul beállított hozzánk. Rory még nem jött
haza a munkából. Meglepetésnek szánta. Virágot hozott, pezsgőt és
sashimit a kedvenc szusibárjából. Csokornyakkendő volt rajta, de
nem hipster stílusban, nem jól-néz-ki-ez-a-szűk-farmerrel módon
viselte.
Úgy volt, hogy abban az időpontban Rory otthon lesz, de Ryner
behívatta; valami nagyon sürgős munka akadt egy popsztárnál, aki
rengeteget fogyott és úgy döntött, hogy újra akarja fotóztatni a
lemezborítóját.
Rory sosem utasít vissza munkát. Szerintem a fényképezőgépét
magához szorítva fog meghalni.
Akárhogy is, szóval Callum bekopogott ezekkel a holmikkal, és
történetesen én nyitottam ajtót. Aznap szakítottam a pasival, akivel
három évig jártam, mert megtudtam, hogy megcsalt. Elég az hozzá,
hogy nem voltam valami szép látvány.
Callum hebegett, elnézést kért és azt mondta, hogy benéz Rory
munkahelyére. Nevettem. Tudtam, hogy ha ezt megtenné, Rory
kihasználná a lehetőséget és rögtön szakítana vele.
Kettesben ittuk meg a pezsgőt.
Nem igazán szokott inni. Ezt mondta nekem legalábbis, és azt is,
hogy tanácstalan. Tudja, hogy Rory szakítani fog vele. Úgy gondolta,
hogy Rory unalmasnak találja, túl szokványosnak, túl
konzervatívnak és túl illedelmesnek.
 Jól gondolta.
Rory tényleg unalmasnak találta. És folyton Malachy volt a
viszonyítási alap. Ez nekem az idegeimre ment, mert igen, Mal
csodálatos, elképesztő, bámulatos, nagyon jó az ágyban, de annak
vége, és ideje továbblépni.
Amikor annyi évvel ezelőtt visszajött Írországból, megmutatta a
képeket, amiket róla készített. Ragyogó ötletem támadt, hogy
segítsek neki túltenni magát rajta. Azt mondtam neki, hogy soroljon
fel negatív dolgokat Malről és ezeket írja a képek hátoldalára; így
valahányszor úgy érzi, hogy fel kell ülnie az első repülőgépre és
könyörögnie kell Malachynek, hogy vele legyen (ami gyakrabban
történt meg, mint az logikusan elfogadható lenne), emlékezni fog a
negatívumokra is, és ennek így talán elég visszatartó ereje lesz.
De csak annyit tudtunk kiötölni, hogy nem egy hűséges típus és
megpróbált (sikerrel) nagyon jó lenni az ágyban. Teljesen
haszontalanul töltöttük ezt az időt. Malachy egyszerűen tökéletes.
Azt leszámítva persze, hogy elengedte Roryt.
Visszatérve Callumra és rám. Azon az éjszakán egy palack pezsgő
két másikhoz vezetett.
- Nem értem. Tudod, nekem is vannak démonjaim - mondta
Callum. - Nem vagyok az a teljesen makulátlan kurafi, akinek Rory
gondol. Szörnyű ember tudok lenni, Summer.
- Nem hiszem.
- Önző vagyok.
- Mindenki az.
- Önzőbb vagyok, mint a többi ember.
Ez volt az utolsó mondat, amit akkor mondott; a következő
pillanatban ajka lecsapott az ajkamra.
Lefeküdtünk egymással.
Megcsalta Roryt.
Én is megcsaltam Roryt.
 Rövid, gyors négy-perc-alatt-elélvezett szex volt. Nagyon
közönséges, a szó minden értelmében. Még mindig ezt tartom a
legrosszabbnak életem minden cselekedete közül. Nem élveztem, de
Callum mindig is fantáziaképeimben szerepelt: jólnevelt, jól el van
eresztve anyagilag és jó nagy farka van. Nem is beszélve arról, hogy
egészen biztosra veszem: az öltönyös pasi a világ nyolcadik csodája.
Egy gyenge pillanatom volt.
- Látod - mondta, miközben sietve a cipőjét vette fel. - Én előre
megmondtam. Önző vagyok.
Erre nem mondtam semmit.
- De tudod, azt gondoltam, hogy ő más. Azt hittem, Rory képes
kizökkenteni engem egy bizonyos viselkedési mintázatból. Nem
tudom. Lehet, hogy szexfüggő vagyok.
Már nem is válaszolgattam neki, mert nem sajnáltam. Megvoltak
a magam gondjai, a magam problémái az életben.
Az a helyzet, hogy nem tudhattam, hogy Rory nem sokkal később
hazaér, lehuppan mellém a kanapéra, észreveszi a rózsacsokrot és a
sashimit a pulton, megérzi Callum kölnijének illatát, és azt mondja:
- Igazad van. Annyira ostoba vagyok! Túl kéne tennem magamat
Malachyn és esélyt adnom Callumnak.
Ezt mondta, amikor én még zuhanyzás után is éreztem a pasija
óvszerének latexszagát a pizsamámon. És Callum sem volt jobb
nálam a bűntudatvonalon. Fél órával korábban az ablakból néztem,
ahogy sírással küszködve száll be egy Uber kocsi hátsó ülésére.
- Szerintem is - mondtam Rorynak, de azt gondoltam: kérlek, ne
tedd!
Szóval most már tudjátok, miért cipelek öt tonna bűntudatot a
vállamon.
Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. És bár hányingerem
van, valahányszor hárman együtt vagyunk ugyanabban a
helyiségben (ami nem gyakran történik), nem hagyhatom, hogy
szakítson Callummal.
 Lelkiismeretem nem viselné el, ha bármilyen okból tönkremenne
a kapcsolatuk. De titokban? Ha egy zárt - abszolút hangszigetelt -
szobában tennétek fel a kérdést, mit gondolok, azt mondanám, hogy
a legjobb barátnőm, akit holtomig szeretek, idióta.
Választania kéne végre valakit, és akkor mindenki
megszabadulhatna a nyomorától.
Bárcsak nekem is lenne egy borongós lelkű szalvétás pasim, aki a
világot képes lenne széttépni, hogy velem lehessen.
Bárcsak lenne egy gazdag, önző-de-ellenállhatatlan pasim, aki
bármit megtenne, amit csak megtehet, hogy Szalvétás Fiú ne
érhesse el a célját.
 15.
NAPJAINKBAN
Mal

Érdemes megemlíteni, hogyan jutottam el odáig, hogy

megélhetési dalszerző lettem, amikor eredetileg versenysportot
csináltam abból, hogy az előadóknak könyörögniük kellett, ha dalt
akartak venni tőlem.
A válasz - mint sok más kérdésre -, Rory.
Miután elment, a fájdalom szólt belőlem. A szerelemről, a
gyűlöletről, a közönyösségről írtam dalokat. A magányról és az
alkoholról és lelkem sötét zugairól, amik gyakran küldtek ellenséges
fuvallatot testem többi részébe.
A több száz dalból több ezer dal lett, a több ezer dal pedig
valahogy túlnőtt rajtam. Mintha a szekrényemben lakozó, éjszaka
leskelődő szörnyeteg lenne. Minden dal démon lett, és minden
démon a véremet akarta.
A vérem hullt a papírra, amíg nem volt több szó, amit leírhattam
volna. Mégsem adtam el a dalaimat. Nem voltam képes eladni őket,
mert nem akartam, hogy változzanak a körülményeim. Nem
akartam híres és gazdag lenni (nem mintha azt gondoltam volna,
hogy az leszek, de az ember nem kockáztathat, ugye). Nem akartam,
hogy közöm legyen Ashton Richardshoz és a hozzá hasonlókhoz.
Életem végéig utcazenélni akartam, a kis házamba hazamenni,
olyan életet élni, ahol nem én hajszolom az ihletet… hanem az ihlet
keres engem. Ahol a művészetem nem abból a szükségből ered, hogy
nagyobb házam, jobb autóm vagy a bankban több pénzem legyen.
Azért csináltam, mert ezt akartam csinálni; és ezt a luxust nem sok
fizetett művész engedheti meg magának. Segített ebben az, hogy
sosem voltam különösebben anyagias ember.
De akkor megtörtént az a baleset.
 Katherine meghalt. De mielőtt meghalt, több műtétre is szükség
volt, amikhez specialistákat kellett átreptetni Svájcból, Amerikából,
satöbbi. Kezdtek gyűlni az orvosi számlák. Anyának és Kathleen
anyjának Elaine-nek lakni kellett valahol. Rengeteg holmit kellett
venni, rengeteg embert kellett fizetni, és úgy éreztem, a világ
beszorít egy olyan sarokba, ahonnan nem tudok kijönni.
Ezért adtam el.
Szabadon engedtem a démonaimat és ölebként adtam el őket
másoknak. A vevőim pórázt tettek ezekre a démonokra, vidám
dallamokkal csapták képen őket és hatalmas slágerekként adták el a
tömegeknek.
Eladtam a dalaimat, mert azt reméltem, hogy Rory meghallja,
hallgatja, megérti az összefüggést és remélhetőleg rám talál.
Idióta, kisfiús remény volt, ami nagyon tetszene egy regénybeli,
tehetetlen hősben, de magamban utáltam. Ám mennyi volt az
esélye, hogy Rory nem fejti meg a félreérthetetlen szavakat:

… nyári eső, Drury Street.

Én hülye, azt hittem,
a lány örökre enyém.”

„…a csillagok alatt azt

kérdezted, hiszek-e Istenben.
Néha igen, néha nem, de most,
hogy köztünk vége, azt hiszem,
inkább nem.”

„Túl az óceánon van egy lány;

pillecukor, fénylő gyöngyharmat és cián.”

Aztán arra gondoltam, hogy nem is tudom, talán egyszerűen nem

volt lehetősége meghallgatni AZ ÉVTIZED KIBASZOTTUL
LEGNAGYOBB SLÁGEREIT, mert valami rejtélyes okból
ellenérzései vannak a rádió, a YouTube, a tévé és az egész Nyugati
Kultúra ellen.
De megígértem magamnak, hogy nem keseredem meg -
különösen az után, hogy rájöttem, Rory nem küldött nekem képeket
és nem küldte azt a levelet sem, illetve nem ő küldte. Illetve az lehet,
hogy ő írta azokat az idétlen mondatokat a fotók hátoldalára… oké,
az ő kézírása, ez tagadhatatlan; de nem akarhatta, hogy lássam.
Nem akarhatta, hogy olvassam.
Ami az abortuszt illeti… az még mindig titok. Meg akarom
kérdezni róla… ha egyáltalán igaz… de ezzel kirobbantanám a
harmadik világháborút közte és az anyja között. De bármennyire is
hülye picsának tartom Debbie Jenkinst - és nekem elhiheted,
egyetlen porcikám sem hiszi azt, hogy Debbie Jenkins ne lenne
hülye picsa -, nem akarom, hogy Rory még jobban gyűlölje az
anyját.
Valaki kopog az ajtómon. Nem válaszolok. A mennyezetet
bámulom. Ha Richards az, mert baszást remél, csalódni lesz
kénytelen. Lehet, hogy jobban színleltem a pasi-smárolást, mint
amennyire kedvem és hajlandóságom van rá. Nem mintha valami
gond lenne azzal, hogy az ember megcsókol egy pasit. Csak az én
farkam egyszerűen nem arra áll fel.
Tudtam, hogy Rory beindul tőle és előbb a tudatát akartam
megbaszni, mielőtt teste többi részével az ágyban tenném ugyanezt.
Ha már a baszásnál tartunk, valószínűleg most ereszti be Pipere-
Pasit teste hátsó, keskeny kisajtaján, ezzel teszi jóvá, hogy olyan
hosszú ideig hagyta csókolnom a száját. Nem lennék meglepve, ha
csak csókolózással teherbe ejteném (talán újra).
Bang, bang, bang. A halk kopogás dörömböléssé fokozódik.
Felnyögök, nagy nehezen elszakítom magamat a matractól, és
elindulok az ajtó felé. Miért nincs kémlelőnyílás a hotelszobák
ajtaján? Micsoda kibaszás ez? Morcosan, nagy lendülettel, kinyitom.
Rory áll a küszöbön; szeme duzzadt, orra vörös. Sírt és
legszívesebben átölelném, magamhoz szorítanám, de tudnom kell,
miért van itt, hogyan állunk egymással. Egyik nap megengedi, hogy
csokirudat toljak a puncijába, másnap pedig (jogosan) dühös rám.
Ha nagy várakozásokkal vagyok iránta, az a szív-megszakadás biztos
receptje. És nem három vagy négy darabra szakadásról beszélek. A
szívem cafatokra szakadna, ha Rory úgy döntene, hogy Callumot is
és engem is ejt.
Ez olyan, mint a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek, de
Rory a Plútóról: távoli, titokzatos és meg sem közelít minket.
Várom, hogy mondjon valamit. Szeretném, ha azt mondaná, hogy
Pipere-Pasi végül rájött valamire, összepakolta Prada táskáit és
hazarohant, hogy találjon magának egy bebotoxozott nőt, akivel
azonosak az értékeik. Mind a három.
Jut eszembe, a vele tett összes szemétségem és ocsmányságom
között - ez a lista pedig elég terjedelmes ahhoz képest, hogy nem
tartom magamat pszichopatának -, szóval a Roryval szembeni
bűnlajstromomon nem szerepel az, hogy megcsókoltam, és úgy
csókoltam a pasija előtt, ahogy csókoltam.
Abban a csókban mindketten elvesztünk. És meg is találtuk, amit
akartunk.
Rory odakint áll.
Én odabent.
És köztünk egy kicsi, de jelentőségteljes távolság húzódik.
Remélem, elég bátor lesz ahhoz, hogy átlépje.
- Hol van most a szalvéta? - kérdi szipogva, egyik lábáról a
másikra helyezve át teste súlyát.
Előhalászom a hátsó zsebemből. Még mindig mindenhová
magammal viszem. Felmutatom. Sokszor elképzeltem ezt a
pillanatot. Azt, hogy a diadal és a bizonyosság érzése tör rám. De
most, a valóságban… hátborzongatóan szánalmasnak érzem magam.
Mert a szerződés még megvan. Velem van. Mindig. Nálam.
Rory berohan, berúgja maga mögött az ajtót. Arra számítok, hogy
olyan lesz, mint a filmekben: rájön - egy kicsit később, mint én
szerettem volna, de rájön -, hogy én vagyok az igazi és most jön a
Káma-szútra minden pozitúrájának ötven árnyalata.
De nem az történik.
Az történik, hogy rám veti magát, átöleli a vállamat, fejét a
vállamra hajtja, és zokog. Rory nem az a zokogós fajta lány, ezért
magamhoz ölelem, homlokon csókolom, védelmet nyújtok neki a
világ elől. Ha Seggluk-Faszfej-Pasi vissza akarja kapni, próbálja csak
kifeszegetni a karomból.
- Vége - leheli vállamra.
A szívem hatalmas káosz. Nagyon sajnálom, hogy Rory szomorú,
ugyanakkor a szomorúság okát tekintve édes izgalom tölt el. Érzem,
hogy ingemet teljesen átnedvesíti könnye, nyála. Egész teste remeg,
a szenvedés hullámai rázzák és kezdeti diadalérzésem helyét félelem
veszi át.
- Drágám, ennek nem kellett volna így lennie - vigasztalom haját
simogatva. - Nem állta ki a próbát. Mindig is nekünk kellett volna
együtt lennünk.
Fejét ingatja, még keservesebben sír.
- Nem csak arról van szó. Szóval… szörnyű, amit Callummal
tettem, és szégyellem, amit mi ketten tettünk… - Csuklik. - Nagyon
sokáig próbáltam ellenállni annak, ami közöttünk van, Mal. Már
nem is emlékszem, milyen az, amikor elengedem magamat és
hagyom, hogy történjen, ami történni fog.
Két tenyerem közé fogom arcát, eltolom magamtól egy kicsit,
hogy a szemébe nézhessek.
- Híradó, különkiadás, Rory: attól a pillanattól kezdve, hogy
megláttalak, egy másodperc sem volt az időben, amikor nem voltál
az enyém. Ahogy én is mindig a tiéd voltam.
Néz, csak néz a szemembe; pupilláin annyi érzelem suhan át, mint
vonatok utasai. Mindegyiket látom és ismerem.
Szégyen. Harag. Félelem. Öröm. Izgatottság.
- Megtartottam a szalvétaszerződést, ugye?
 Ujjaim között forgatok egy hajtincset.
Gyere hozzám feleségül, Rory!
Ekkor valami teljesen váratlan dolgot tesz, olyasmit, hogy kis
híján lenyelem a nyelvemet a meglepetéstől.
Letérdel előttem, heves mozdulatokkal kioldja nadrágszíjamat.
Egy szót sem szólok, mert egyáltalán nincs ellenemre, hogy
érzelmes leszopásban részesüljek, és mert tudatom egy bizarr zuga
úgy gondolja, hogy azért akarja a szájába venni és kényeztetni a
farkamat, hogy magának bizonyítson valamit.
Amikor az alsónadrágomat tolja le, már olyan merev vagyok, mint
egy baseballütő. Faszom komikus lelkesedéssel bukkan elő.
Megmarkolja, felnyög, behunyja a szemét és hímtagomat puha,
forró szájába tolja. Szemem fennakad. Bal kezem ujjait simogatón a
hajába fúrom, jelzem, hogy támogatom, amit csinál. Érzem, hogy a
nyelve a csúcs körül kavarog, makkomat nyalja körbe, és elfelejtem,
milyen bolygón vagyok.
- Aurora Belle Jenkins - hördülök fel -, egy napon a halálom
leszel. De az kibaszottul élvezetes nap lesz.
Húsz (oké, hat) perccel később a szájába élvezek - miután
engedélyt kértem tőle erre - és a következő pillanatban a hajánál
fogva felrántom. Tudom, hogy egész végig ezt akarta; abból tudom,
hogy olyan üveges most-már-megkaphatnám-a-megérdemelt-
alapos-megbaszásomat tekintettel néz rám; azt akarja, hogy úgy
rántsam fel magamhoz, mint Richards asszisztensét.
Néha olyan disszonancia van igazi énem és a között, ahogy
viselkedem vele, hogy elgondolkodom, nem vagyok-e szociopata.
- Itt szakadt félbe az édes dugásunkkor.
Nevet, ajka duzzadt.
Az ágyamra vetődik. Én még állok, vállamat a falnak vetve nézem.
- Te térdeltél le, hercegnő.
 - Hiányzott. És most már szabad vagyok - mondja vállat vonva,
kezét mellkasa előtt karba fonva, mint egy lázadó kamasz.
- Nem, nem vagy az.
Elpirul.
- Élvezted, amikor Brandyt csókoltad?
- Igen - felelem teljesen őszintén.
Tekintete felnyársal. Vihar készülődik.
Felnevetek.
- Élveztem érezni, hogy a tekinteted lyukat éget a nő fején. Ez azt
jelentette, hogy még mindig versenyben vagyok.
- Megnyerted a versenyt.
- Nem is kellett volna versenynek lennie.
Szemlesütve néz engem, könyörög, hogy dugjam végre meg.
Megtagadom a kérését. Ez az egyetlen előnyöm vele szemben.
A szívem az övé. A faszom az enyém.
Megfordulok, felkapom a retiküljét az éjjeliszekrényről, és
távozom. Tíz perccel később visszaérek a bőröndjével. Callum
szobájából hoztam el a kártyával, amit Rory táskájában találtam.
Elkezdem kipakolni a bőröndöt.
Kérdéseket tesz fel, de túlságosan elmerülök a gondolataimban
ahhoz, hogy válaszoljak neki. Miután a kirakodással végzek, a
fürdőszobába megyek, vizet paskolok az arcomra, és a tükörben
bámulom magamat. Tükörképemre mutatok, szemem összeszűkül:
- Most kimész, és eszméletlenre baszod. Olyan keményen
megfarkalod, hogy nem emlékszik, milyen nap van. Arra sem, hogy
milyen évet írunk. Pipere-Pasi nevére sem. De most okosan
csinálod. Úgy kell megdugnod, mintha nem akarnád megdugni.
Most kimész, és…
- Mal… - szól be odakintről.
Elhallgatok, szemem tágra nyílik.
 - A falak elég vékonyak és ami azt illeti, én már lefeküdtem veled.
Tudom, hogy nem okozol csalódást… illetve nem csalódást okozol.
Nevetés tolul ki torkomon, ahogy felrántom az ajtót. Tárt
karokkal áll az ajtó túloldalán. Rám ugrik, lábát derekam köré
kulcsolja, erősen markolom a fenekét. Hosszan, hevesen
csókolózunk, annyira, hogy úgy érzem, elfogy körülöttünk az összes
oxigén. Végigfektetem az ágyon, beljebb tolom, vele együtt
csusszanok, aztán eszembe jut, hogy ezt a közösülést feledhetetlenné
akarom tenni; azt akarom, hogy laza, de energikus meghágás legyen,
olyan nézd-egyáltalán-nem-is-erőlködöm-nagyon fajta. Felkapom, a
padlótól a mennyezetig érő ablak elé állítom. A tizenötödik emeleten
vagyunk, velünk szemben egy másik szálloda másik szobája.
Annyira gyorsan húzom le róla a farmert, hogy reccsenés hangja
hallatszik. Bugyiját félrerántom.
- Mal - nyöszörög.
- Fogd be! - mordulok rá. Eszembe jut a fényképek felirata.
Túltolja. Nagyon erőltetetten próbálkozik az ágyban.
Túl sokat beszél, néha teljesen értelmetlenül. Óvszert húzok
szerszámomra, a csomagolást Rory hajába dugom és egyetlen sima,
könyörtelen mozdulattal belelököm magamat.
- Aaaaah - sóhajt fel az ablak előtti réz védőrúdba kapaszkodva.
De én csak állok, benne a farkam, és nem mozdulok.
- Mal - kérdezi, még mindig az ablak előtt elterülő földközitengeri
vidéket és a szemközti hotelszobát nézve.
Az erkély dupla ajtaja nyitva. Emberek járkálnak a szobában. Az
egész jelenetet végignézhetnék, ha érdekelné őket, és ettől birtokló
izgalom fog el.
- Tessék? - kérdem a lehető legkellemesebb társalgási hangon.
- Lámpalázad van? - kérdezi hasonló hangnemben. Ajkamba
harapok, nehogy felnevessek. Ó, a francba! Nagyon hiányzott már a
kedvessége, pimasz szellemessége.
- Nem. Csak élvezem a kilátást.
 - Nem élvezhetnéd úgy, hogy közben rendesen dugsz?
- Rendesen akarod? Dolgozz meg érte! Mozogj! Előre-hátra.
Kefélj te engem. Amikor készen állsz - mondom, és a fenekére
csapok. - Csak tologasd a hüvelyedet a kardomon. Be-ki, be-ki. Nem
olyan bonyolult, mint a kvantummechanika.
- Ezt most komolyan mondod? - kérdi, és nyakát nyújtva néz
hátra rám.
Még mindig nagyon kemény vagyok, még mindig benne és halál
komoly. Azt mondta, hogy túltolom a dolgot, nagyon erőltetetten
próbálkozom az ágyban. Hát, tessék, itt vagyok, teljesen
megközelíthetetlenül (kivétel: Rory), a leglustább szerető az egész
világon.
Ujjaim hegyét végighúzom a hátán. Egész teste megborzong.
- Súrlódás nem keletkezik magától, drágám.
Előrefordul, tövig löki magát, és mozog előre-hátra; feneke
élvezettel cuppog. Lenézek, élvezem a pornószintű látványt. Egyre
gyorsabban mozog, érzem, hogy összehúzódnak a heréim.
Felnyögök. Nem jó. Úgy értem, nagyon jó. Túl jó. De nem
élvezhetek el öt perc után. Különösen azok után, hogy hallotta, amit
a fürdőszobában mondtam.
Figyelmeztetés nélkül kirántom magamat belőle, nehogy
elmenjek. Fintorogva fordul meg.
- Mal!!! Dugd vissza!
- Egy faszt - felelem, és farkammal tüntetően fenekére csapok. -
Szerintem túltolod. Túl erőltetetten próbálkozol.
Mielőtt esélye lenne megsértődni, az ágyra dobom. Hasra. És
mögé térdelek. Hasa alá nyúlok, felrántom négykézlábra, és megint
figyelmeztetés nélkül tolom bele a farkamat.
- Jézus! - sóhajt fel. - Szerencséd, hogy olyan jól csinálod!
Hát, próbálkozom.
 Alaposan, gyorsan, mélyen baszom, csiklójával játszom miközben
teljes erőből hágom, és amikor érzem, hogy a combja remeg és
lélegzete kihagy, megint váratlanul abbahagyom. Hátára fordítom.
Felhördül.
- Hogy az a… Mi van már?! Engedj elélvezni!
Próbálkozom. De mielőtt elélveznél, én akarok…
- Az elélvezés túl van fújva drágám. A szeretkezés arról szól, hogy
adunk a másiknak.
Marokra fogom farkamat és makkom hegyével lassú körökben
cirógatom punciját körbe-körbe. Le-fel, de nem merítem meg
benne.
- Ez esetben engedj elélvezni, mielőtt összepakolom a
bőröndömet és felmegyek Ashton szobájába. Ő biztosan
nagylelkűbb ezen a téren.
Nem tudom türtőztetni magamat. Felnevetek. Tudom, hogy ezzel
tönkreteszem a hangulatot, de a fenébe, ez nagyon vicces. Vállamra
lendítem a lábát és újra belényomulok, beindítom a dugattyút.
Hüvelykujjammal csiklóján körözök. Behunyja a szemét - nem vesz
tudomást a férfiról, akinek testéhez az ujj és a fasz tartozik -, és
halkan nyöszörög. Melle összecsattog a dugás gyors ritmusára.
Imádom így látni. Hogy teljesen ki van szolgáltatva, odaadja magát
nekem.
- Gyorsabban - súgja ajkába harapva.
- Lusta vagyok - mondom, és nem gyorsítok, tartom a ritmust, de
egyre mélyebbre és mélyebbre lököm; nem elégszem meg, amíg nem
érzem úgy, hogy mindjárt szétkúrom.
- Mal - könyörög, bár nagyon, nagyon keményen és egyáltalán
nem kíméletesen baszom -, csak még egy kicsit!
Szándékosan lassítok, kéjes kínzásnak vetem alá. Érzem, hogy
megint remeg a lába, és tudom, hogy sokkal jobban fogja élvezni, ha
fokozatosan kapja meg. Ki-be mozgok, nézem, ahogy kipirul és
egész teste libabőrös lesz, és abból, ahogy a szája 0 alakot formáz és
hang nem jön ki a torkán, élete legjobb orgazmusát sikerült
megadnom neki.
Amint megfeleltem az elvárásoknak, végre elengedhetem
magamat; még néhányszor belétolom, és én is elélvezek.
Ledőlök mellé, a mennyezetet bámulom, élvezem a
légkondicionáló halk duruzsolását és azt, hogy egy ritmusra
zihálunk.
- Maradjunk itt egész héten - szólal meg Rory. Tekintete üveges, a
mennyezetet bámulja.
Hasra fordulok, átölelem a derekát, halántékon csókolom.
- Nem lehet.
- Miért?
- Azért, mert éjfélkor a tökhintóm elporlad.
- Ez esetben használhatod a Hondámat - feleli nevetve.
- Van néhány kibaszott dolog Tolkában, amit el kell intéznem -
helyesbítek.
- Mit értesz kibaszott dolog alatt?
Sistergő, steak-a-forró-sütőlapon hangot adok, próbálom
könnyen venni a dolgot, de kitérek a válasz elől.
Joga van tudni. Nem hallgathatom el a választ előle.
- Már megint titkolózol. Még mindig. - Rögtön leveszi magáról a
kezemet. - Mi van Tolkában, Mal? Miért kell visszamenned? Hova
mész, amikor időnként teljesen váratlanul eltűnsz?
Ha úgy érezném, képes elviselni az igazságot, megfontolnám,
hogy elmondjam neki. De tudom, olyan világosan tudom, hogy
hányingerem van az érzéstől: ha megtudja, egyszerűen sarkon
fordul és elhagy. És még nem állok készen arra, hogy elmenjen. Még
nem.
Lehet, hogy mindenképpen elhagy.
Ezt a lehetőséget azonban nem vagyok hajlandó számításba venni,
bár kényszerítem magamat, hogy kiegyezzek vele.
 Van még néhány jó hetem… Pár hét, amíg kúrhatom,
hallgathatom szellemes, kissé kifacsart szövegeit, és élvezhetem,
amit nekem ad magából. Néhány hét, amíg felidézhetem, milyen
élni. Hosszú évekig tartó józanság után egy kis ízelítő kedvenc
drogomból. Nem érdekes, hogy az elvonás milyen hatással lesz rám.
- Válaszolj nekem, Mal!
Felállók, anyaszült meztelenül indulok a fürdőszobába.
Rory feltápászkodik az ágyból.
- Fasz vagy!
- Nyilvánvalóan - felelem, és becsapom magam mögött az ajtót.
- Nem titkolhatsz dolgokat előlem örökké - szól utánam. - Az
igazság mindig utolér.
A fürdőszobatükörbe mosolygok. Szomorú mosoly. Tudom, hogy
igaza van, ugyanakkor nagyon is téved. Mert vannak bizonyos
dolgok, amelyekkel kapcsolatban még sötétben tapogatózik.
- Pakold össze a holmidat, hercegnő! Hazamegyünk.
 16.
NAPJAINKBAN
Rory

Mint molylepke a gyertyalánghoz, drogos a kedvenc szeréhez, az

apakomplexusos lány egy destruktív rosszfiúhoz, úgy vonzódom
hozzá, úgy vagyok megint rákattanva.
Öt lepedőcsatával és három, Callumnak küldött bocsánatkérő -
nem meglepő módon válasz nélkül maradt - e-maillel később Mal
mellettem alszik. Még mardos a bűntudat és sajnálom Callumot,
mégis valahogy nagyon jó érzés itt lenni Mal közelében.
Érzelmi túladagolás, amitől teljesen szétszórt vagyok. Mámorba
mártott keserédes megbánás.
Gyorsan ráírok Summerre, tájékoztatom szerelmi életem legújabb
fejleményeiről és arra kérem, hogy kíméljen meg neheztelő
megjegyzéseitől. Amikor elkezdi hívásokkal és üzenetekkel
bombázni a telefonomat, egyszerűen lefelé fordítom a kijelzőt és
kicsusszanok az ágyból. Tudom, hogy Mal kifejezett kérése ellenére
teszem, de van egy tervem. Mal annyira titkolózik mindarról, ami
Tolkában történik - ahogy Doherty atya, Ms. Patel, Maeve és
Heather sem mond semmit -, hogy úgy döntök, saját játékában
fogom legyőzni.
Bekopogok Ashton ajtaján. Egy perc telik el, mire kinyitja.
Aranyszínű köntöse szélesre tárva, feltárul a szabadon ingó
anakonda; jobbra-balra leng. Pislogok, igyekszem csak az arcára
figyelni és nem pirulni.
- Van egy perced? - kérdem.
Bólint. Megkímél a szexrabszolga-vicceitől - bár
megismerkedésünk óta először baszottul rosszul nézek ki -, ellép az
ajtóból, beenged.
 Mint gyanítottam, két lány van az ágyában, békésen alszanak.
Egyikük Brandy, és egy elég barátságtalan gondolat
beigazolódásának tűnik, hogy ott találom. Ashton egy külön szobába
- afféle nappaliba - vezet és leülünk egymással szembe. Felvázolom
neki elképzelésemet: Görögországban maradni, napfényt és némi
kultúrát szívni magunkba és megírni az albumot. Előhozakodom
érveim nagyágyújával és kidomborítom annak előnyös oldalait: ez a
hely sokkal melegebb, közelebb van a nagyvárosokhoz és a
tengerhez. Tele van napbarnította, csodálatos turistákkal, akikbe
belekóstolhat. Ráadásul csak egy hetet venne el az egész projektből.
Hamarosan úgyis visszamegyünk Tolkába. Miért kéne sietni?
Ashton hevesen bólogat, bár mintha kicsit szórakozott lenne; a
távolba réved.
- Aha… Remek ötlet. Az.
Csak ekkor tűnik fel, hogy most először látom félig józanon.
- Jól vagy? - kérdezem homlokomat ráncolva.
Felnevet, whiskey-s palackért nyúl.
- Miért ne lennék jól, cukorfalat?
Fejemet ingatom. Semmi közöd ehhez, Rory. De éppen ezt
szokták mondani az emberek, ha egyszerűen szemet hunynak a
világban történő katasztrofális dolgok felett. Megjegyzem
magamban, hogy holnap, amikor legközelebb e-mailt írok
Rynernek, hívjam fel a figyelmét Ashton drogproblémájára.
Amikor visszaérek a szobánkba és bebújok Mal mellé a takaró alá,
arra gondolok, hogy olyan helyzetbe hoztam, amiben nem akar
lenni. Ha az, ami Tolkában várja, nagyon fontos, el kell árulnia
ahhoz, hogy felkerekedjünk és visszamenjünk. Ha kiderül, hogy
nem is olyan fontos… nos, akkor nyertem egy napfényes hetet.
Behunyom a szememet, próbálok elaludni, de álmomban folyton
anyámat látom, ahogy Tolka fő utcáján rohan, hisztérikusan
zokogva ölel magához engem. Álmomban kisgyerek vagyok, még
csecsemő. És csupa vér. Vérnyomot hagyunk magunk után, az egész
falu utánunk rohan.
Üldöznek.
Menekülünk.
Hideg verejtékben ébredek, és érzem, ahogy körülvesz az ismerős
hidegség. Annyira reszketek, hogy vacognak a fogaim.
Mal mellé csusszanok, testének melegébe, de nem tudok elaludni.

ASHTON RICHARDS GONDOLATAI

Azt gondolhatjátok, hogy világklasszis idióta vagyok; de nem.
Látom rajta, hogy szakított Faszfej Freddel vagy hogy hívják azt az
öltönyös angol pasit. Úgy értem, hogy amikor Rory és Szenvelgő
Költő egy helyiségben vannak, ott olyan sűrű a szexuális feszültség,
hogy késsel lehet vágni. Azzal is tisztában vagyok, hogy Szenvelgő
Költő és Szexrabszolga a következő néhány napot úgy akarják együtt
tölteni, mintha vége lenne a világnak. Akár hiszitek, akár nem, elég
normális ember vagyok, annak ellenére, hogy milyen képet fest
rólam a média. Persze, az tény, hogy szeretem a drogot. Az MDMA
adja a boldogságot, attól robbannak be nálam a színek és az ihlet, és
erről a szarságról ismernek engem. Én vagyok a mosolygós,
gondtalan alak.
Ezen a ponton a fű már alapszükséglet. Ki nem füvezik
manapság? Az orvosom fájdalomcsillapítókat ír fel nekem, szóval
nem én játszom az Istent, nem én határoztam el, hogy a testemet
szerrel tömöm.
Kokainozásom miatt sem szabadkozom. Próbálj csak tizenhét
éves korod óta folyton a közönség szeme előtt lenni. Majd meglátod,
hogy mit tesz ez az önértékeléseddel. Minden egyes hibádat
feljegyzik, dokumentálják, leadják a TMC-ben és tárolják: bármelyik
korábbi baklövésedet bármelyik pillanatban a pofádba dörgölhetik.
És ne gyere nekem farokfotókkal és nyilvános szakításokkal és
Taylor Swifthez hasonló sztárocskákkal, akik arról írnak dalokat,
hogy milyen csapnivaló vagyok az ágyban. (A teljes tárgyilagosság
érdekében nyomatékosan kijelentem, hogy azzal a konkrét fasszal
soha nem is próbálkoztam. Rohadj meg, Jordán Jackson. Most,
hogy egy kicsit jobban belegondolok, te valószínűleg benne vagy
abban a faszságban. Az én ízlésemhez mindig is túl perverz voltál.)
De eltértem a tárgytól.
Szóval igen, úgy értem, oké. Lehet, hogy megvolt a saját
motivációm erre a maradjunk-itt-Görögországban tervre, aminek
semmi köze Szenvelgő Költő és Szexrabszolga szexmagánszámához.
De ez egyszerűen tökéletes értelmet adott az én mestertervemnek.
Egymással vannak elfoglalva = kevesebben foglalkoznak velem.
Kevesebben foglalkoznak velem = több időm van inni és drogozni.
Több drogos és alkoholos idő = kevesebb időm van gondolkodni
azon, hogy ez az album sosem fog elkészülni, mert sosem fogom
felvenni, mert márciusra nem leszek életben.
Mert, tudod, az a helyzet, hogy végstádiumú rákos vagyok.
Kibaszott milliomodik stádiumú rákos; a rák a szervezetem minden
részébe eljutott már. Én meg azt hittem, hogy csak folyton
másnapos vagyok és eszembe sem jutott, hogy miközben partiztam,
a testem halálra ette magát.
Minden csupa játék és kacagás volt, amíg a kövér hölgy -
esetemben az orvosom - ki nem bökte a szomorú hírt nekem, és én
úgy döntöttem, hogy felturbózott életet fogok élni, amíg élek, nem
leszek önmagam árnyéka, szomorú, csontsovány, hospice ágyon
fekvő, a falon lógó semleges lépet bámuló alak.
Hát, ez az a kép, amit a TMC-nek soha nem engedek rólam
fotózni: az, ahogy kórházi ágyon haldoklom és még életemben úgy
nézek ki, mint egy hulla.
Akarod hallani a legjobb részt? Annyi drogot tömtem már
magamba, hogy mindenki azt gyanítja majd, egy huszonhét éves
rocksztár túladagolásban halt meg. Jó öreg legenda, aki keményen
dolgozott és még keményebben drogozott. Úgy is mondhatjuk, hogy
hamis igazolvánnyal slisszanok be az Amy Winehouse és Brian
Jones klubba.
Ha a körülöttem lebzselő valamelyik átkozott idióta közelebbről
megnézett volna - nem is túl közelről, csak annyira közelről, hogy
megérezze beteg-ember-leheletemet, és látta volna a rothadást a
szememben, rájöhettek volna, hogy amit csináltam, annak semmi
értelme nincsen.
Tehenegelni? Thaiföldre utazni? És a többi baromság?
A napot ragadom meg, másodpercenként, mert nem számítok
évekre, hónapokra, hetekre sem. Számolom a másodperceket.
Yo, Hendrix, Morrison, Cobain - jövök. Csináljatok nekem helyet
a kanapén és tegyetek fel egy lemezt.
Over and fucking out.

Rory

Fázom. Reszketve ébredek és rögtön tudom, hogy Mal nincs az

ágyban mellettem. Hallom, hogy a szobánk előtt, a folyosón van,
telefonál. Suttogása siklik a bőrömön, bár egyáltalán nincs hozzám
közel; mellbimbóim megkeményednek. Kiugróm az ágyból, a
fülemet az ajtóhoz tapasztom, minden csontom válaszokért sajog.
Nem mintha nem tisztelném Mal magánéletét; csak ő mindent tud
az én életemről, én pedig az övéről semmit. Hatalmas szakadék
tátong közöttünk, és szeretnék ezen a szakadékon hidat építeni,
hogy mindketten kiléphessünk a fénybe.
Nagyon figyelek, de semmit nem hallok.
Ekkor hirtelen kicsapódik az ajtó. Az arcomat találja el. Fenékre
esem. Alfelemet tapogatom és érzem, hogy a fülem elvörösödik.
- Ó, a francba! Ne haragudj! - Mal gyorsan odalép hozzám, segít
felállni. Elkomorul. - Te hallgatóztál?
Hmmm?
 - Nem - felelem felhördülve, és kisimítom előrehullt hajamat az
arcomból. - Éppen ki akartam menni. Téged kerestelek. Miért? A
titkos szeretőddel beszéltél?
Idétlen vicc.
- Nem. De majdnem. Rynerrel.
- Nem gondoltam volna, hogy Ryner az eseted.
Próbálom könnyedebbre venni a hangulatot. Mindent megtennék,
hogy elfelejtse, tényleg hallgatózni akartam.
- Tudtad, hogy Richards azt akarja, hogy az újév első hetét itt
töltsük? Micsoda pofátlan faszfej.
- Igazán?
Újabb hazugság a csalásbilinkben, ami elég szépen kezd kiborulni.
Ezúttal semmilyen rossz érzésem nincs amiatt, hogy hazudtam,
mert Mal minden együtt töltött napunkon hazudik, mint a vízfolyás.
- És ez probléma? - kérdezem homlokomat ráncolva. Provokálom,
hogy mondja el.
- Tudod, hogy az - feleli, azzal a szekrényhez rohan, ruhákat dobál
nyitott bőröndjébe. - Abba egyeztem bele, hogy két éjszakát töltök
Görögországban. Csak két éjszakát. Nem többet. Ez is túlfeszítette a
helyzetet és ellentétes a Rynerrel kötött szerződésünkkel. Itt
végeztem.
Újra megkérdezném, hogy miért, de tudom, hogy úgysem
válaszolna.
- Csomagolj, hercegnő! Projekt ide vagy oda, most elmegyünk.
- Ezt hogy érted?
Sötét tekintettel fordul felém.
- Úgy, hogy nem érdekel ez a projekt és téged sem kellene
érdekelnie. Menjünk vissza!
Ő nem maradhat.
De én igen. És maradnom kell. Ez a munkám. A tisztánlátás egy
ritka pillanatában ráébredek, hogy semmi nem változott. Mal még
mindig, még most is azt akarja, hogy hatalmas áldozatokat hozzak
instabil kapcsolatunk nevében. És én még mindig azt fontolgatom,
hogy alkalmazkodom hozzá… Miért is? A két szép liláskék szeméért?
A dagadó bicepszéért? A bugyiolvasztó dalaiért?
Költözzek Írországba tizennyolc éves koromban.
Mondjak le a főiskoláról.
Hagyjam ott a munkámat.
Még szép, hogy azt nem kérte, hogy nyaljam tisztára a cipőjét.
Felkapom a retikülömet, pántját a vállamra veszem, és elindulok
az ajtó felé.
- Hova mész? - kérdi, és elkapja a csuklómat.
Keserű nevetéssel rázom le.
- Nem tudom, de akárhova megyek, te nem leszel ott. Úgy
viselkedsz, mint egy őrült, aki azt hiszi, hogy az egész világgal
tartozom neki. Miattad szakítottam a barátommal. Folyton üldöztél,
undok voltál velem. Miért? Azt akarod, hogy azt tegyem, amit
szerinted tennem kell, hagyjam ott a munkámat csak azért, mert te
azt mondod?
Mal arca összerándul a gyötrődéstől. Tudja, milyen nagyon
elcseszte, és el akarja cseszni a dolgokat. Fejét ingatja, felsóhajt,
letérdel, homlokát hasamhoz nyomja. Nem könyörgő térdelés,
hanem kedves gesztus.
- Annyira sajnálom! Seggfej vagyok, de nem akarok az lenni. És
hidd el, ha mondom, a legkevésbé sem tekintem magától
értetődőnek, hogy együtt vagyunk. Csináljunk valami mókásat ma!
Lebonyolítok néhány telefonhívást, és meglátjuk, sikerül-e
elhalasztani az Írországba visszatérést. Mivel szeretnéd tölteni az
időt?
Én? Hogy én mit szeretnék? - gondolok bele bosszús
elkeseredéssel. Hiszen éppen azért kerültem ebbe a slamasztikába,
mert azt tettem, amit akartam.
Mintha olvasna a gondolataimban. Felnevet, arcát dörzsöli.
 Elpirult. Én pedig minden igyekezetem ellenére elolvadok. Ez már
mindig így lesz.
- Úgy értem, a nyilvánvalóan egyező közös vágyunkon kívül mire
vágysz? - kérdi, és forró ajkát a pizsamámon át a hasamhoz szorítja.
- Legyen meglepetés - súgom.
- Lepjelek meg?
Kajánul vigyorog, mint a farkas, mielőtt kinyitja a száját és
egészben lenyeli Piroskát.

Az esküvőmön sárga nyári ruha volt rajtam és kissé idétlenül

vigyorogtam. A vőlegény fején vörös szalag volt, lábán Blundstone
bakancs, rövidgatya, felsőtestét sörszagú, V nyakú póló fedte.
Túl fiatalnak, túl részegnek és túl gondtalannak látszottunk, de
valahogy mindketten tudtuk, hogy nem követünk el hibát.
Csak egy kis folyékony bátorságra volt szükségünk, hogy titkaink
ellenére képesek legyünk ezt megtenni.
Mal és én Cipruson kötöttünk házasságot, nyolc órával később, a
szalvétaszerződés értelmében.
Kora reggel, nem sokkal civódásunk után kompra szálltunk;
útközben kagylót ettünk, fehér bort ittunk. Mire Ciprusra értünk,
Mal orrát vörösre égette a nap, én spicces voltam és szédültem, de
nem annyira, hogy azt gondoljam, ez a házasság csak azért jó dolog,
mert a véremben az alkohol ezt mondja.
Az igazság az, hogy feleségül akartam menni Malhez.
Mindig is feleségül akartam menni hozzá, attól a pillanattól
kezdve, ahogy Dublinban megláttam. Ami fiatalkori bolondságnak
és kudarcra ítéltnek tűnt tizennyolc éves koromban, az most… nos,
huszonhét évesen is eléggé valószínűtlennek látszott, de a szerződés
jó kifogás volt és nagyon szerettem volna egész életemet neki ígérni,
és minden napot vele élni.
 Miután Larnaca polgármestere (nem viccelek) levezette a
szertartás, amelyen három másik párral együtt adott össze minket,
Mal meghívott egy italra a közeli angol pubba.
Most itt ülünk, a szürreális valóságban sütkérezünk és kicsit úgy
érzem, mintha valami párhuzamos univerzumban lennénk, amiből
sosem akarok kilépni… ez az anya, Ryner és Callum nélküli világ.
Bizonygatom magamnak, hogy ez működhet. Hogy működni fog.
Mi van akkor, ha egy óceán választ el minket? Átmehetek hozzá,
hosszabb időt tölthetek nála. Ő ugyanezt teheti. Az ég szerelmére,
hiszen otthonról dolgozik!
Milyen nehéz szerelembe esni New Yorkban? A legjobb
művészekkel mind megesett.
- Nem gondolkodtál el azon, hogy milyen furcsa, hogy pár hete
Ryner partiján találkoztunk és most házasok vagyunk? Azt hittem,
sosem látlak viszont.
Kiveszem a Martiniből az olajbogyót, számba helyezem. Napfény
csókol, kellemesen spicces és szexuálisan kielégült vagyok.
- Azon gondolkodom, hogy ha ilyeneket mondasz, biztosan dilis
vagy - állapítja meg, és orron csókol.
Egész arca forró; tengeri szellő, homok és jéghideg sör szaga van.
- Mintha a sors avatkozott volna közbe.
Summer meg fog ölni, ha megtudja, hogy hozzámentem egy
évtizeddel ezelőtti ír egyéjszakás kalandom pasijához; anyám
szívinfarktust kap, amivel mindig fenyegetett, és Callum… az ő
reakciójára gondolni sem akarok. Remélem, sosem tudja meg. Nem
mintha bármi összekötne minket. Teljesen más társasági és
társadalmi körben mozgunk és a munkánk is nagyon különböző.
Semmit nem hagyott a lakásomban. Mindig is furcsán érezte magát,
ha átjött. Ha jobban belegondolok, szerintem nemigen kedvelte
Summert.
- Még nem beszéltünk arról, hogy hol szeretnénk élni. Házassági
szerződést sem írtam alá - jegyzem meg.
 Mal életvitele nem arra utal, hogy dúskálna a pénzben - ami nem
érdekel -, de a munkássága (az, hogy több száz dalt adott el, amiket
az évek folyamán hallottam, hallgattam is, és ismerősnek tűntek, de
nem értettem, miért, egészen addig, amíg nem álltunk szemtől
szemben) arra enged következtetni, hogy valószínűleg nincsenek
anyagi nehézségei.
Mal vállat vont.
- Miért kellett volna házassági szerződést aláírnod?
- Azért, mert így hivatalosan jogosult vagyok minden fellelhető
vagyonod felére - mondom tréfálkozva.
Sosem nyúlnék egy centhez sem, amit ő keresett meg, és ezt ő is
pontosan tudja. A Glentől örökölt pénz is még mindig érintetlenül
megvan anyám bankszámláján.
- Tied lehet a pénzem. Sosem érdekelt igazán - feleli, azzal fejét
lehajtva nyakon csókol.
- Akkor mi érdekel, Malachy Doherty?
Elmosolyodik, kezébe fogja kezemet, megcsókolja az ujjaimat.
Csodálatos liláskék szemét egy pillanatra sem veszi le rólam.
- Nem mi, hanem ki. Te.

Hajnali háromkor botorkálunk vissza a szobánkba. Nem

számítunk társaságra. Az ablak melletti minibár felé indulok, hogy
egy gin-tonicot keverjek magamnak. Mal lehajol mellettem a
hűtőhöz egy palack vízért. Ekkor hirtelen kivágódik az ajtó.
- Mal? Itt vagy? - szól egy halk hang.
Brandy. Vérem hirtelen egészen egészségtelen hőmérsékletre forr,
mert:
A. Mi a fenét keres Brandy ebben a szobában, hogyan jutott
digitális kulcshoz?
 B. Az ég szerelmére, még huszonnégy órája sincs, hogy lefeküdt
valakivel (a főnökével!).
Mindegy. Nincs szükségem külön okra, hogy dühös legyek rá. A
férjemre hajt. Legszívesebben meglóbálnám a gyűrűt, amit Mal vett
nekem egy helyi ékszerboltban azzal a szívből jövő ígérettel, hogy
hamarosan egy szebbel és nagyobbal ajándékoz meg.
Mintha a gyűrűm mérete érdekelne.
Lenézek Malre, aki a lábamnál térdel, kezében a palack víz.
Lecsavarja a kupakot, nagy kortyot iszik és mutatóujját vigyorogva
ajkára illeszti. Nagyon pajkos, nagyon gyerekes.
Teljes nyugalommal közlöm vele a hírt. Nagyon jó.
- Itt van - felelem szinte énekelve a bárpult mögül. Onnan, ahol ő
áll, nem láthatja Malt.
Brandy bevonul, mint egy utcalány: vörös miniruha, tökéletes,
beszárított haj, profi smink, bíborvörös ajkak.
- Ó, nem számítottam rá, hogy te is itt vagy - jegyzi meg. Mosolya
lehervad.
A bárpulttól néhány lépésnyire megáll. Iszom egy korty gin-
tonicot.
- Megkínálhatlak valamivel - kérdezem szempillámat rezegtetve.
- Mal mindjárt itt lesz? Esetleg éppen zuhanyozik?
Körülnéz.
- A közelben van.
Amint ezt kimondom, érzem, hogy Mal ujjai meztelen combomra
szorulnak. Fejét ágyékom elé húzza, ujját a bugyim szélébe akasztja,
és lassan lefelé húzza.
Mit csinál? Vendégünk van. Igaz, hogy hívatlan, de vendég.
- Mit keresel itt hajnali háromkor? - kérdezem, és igyekszem a
lehető legközömbösebb hangon megszólalni, amikor megérzem
forró leheletét feltárt, bugyitlan bőrömön. Szívverésem gyorsul és a
vágy ismerős nedvessége gyűlik bennem.
 - Csak arra gondoltam… Úgy értem… - Megint körülnéz, mintha
Mal bármelyik pillanatban kiléphetne a kikapcsolt tévéből. - Ashton
azt mondta, Mal éjszaka dolgozik, szóval úgy gondoltam, esetleg
szüksége lehet valamire.
Például egy mocskos egyéjszakás kalandra?
- Mi is együtt dolgozunk. Egészen közeli munkatársak vagyunk.
Segítek neki, amiben kell.
Végigsimítok gin-tonicos poharam peremén. Még nem szoktam
meg a gyűrű súlyát, de valahogy erőt ad. Mintha ezzel a gyűrűvel az
ujjamon meg tudnám hódítani a világot. Mal szerelme ilyen hatással
van rám. Még ha nem is mondta ki hangosan, hogy szeret, amikor
rám néz, érzem, hogy a bőrömbe szívódik.
„Voltál már szerelmes?” Ezt a kérdést hamarosan újra fel kell
tennem neki.
Mal ekkor végighúzza - a víztől még hideg - nyelve hegyét a
nyílásomon, és hirtelen erősen megborzongok a csillapíthatatlan
vágytól. Brandy egy lépést tesz felém, a pultra könyököl.
- Ne vedd sértésnek, de nem hiszem, hogy te úgy segítesz neki,
ahogy ő az én segítségemre vágyik.
- Nem veszem sértésnek - sikerül kimondanom elfojtott sóhajjal,
miközben nyelve belém mélyed.
Nyelvén érzem, milyen síkosán nedves vagyok és érzem a
mosolyát is, a halk, mély nevetést, ahogy Brandy utóbbi ostoba
megjegyzésére reagál. Mal nyersen fal engem, miközben Brandy azt
állítja, őt akarja ágyba vinni.
Ez elég nevetséges. Bár nem hiszem, hogy Alanis Morissette
felhasználná ezt daltémának.
- Átadhatok neki valamit? Úgy tűnik a drága Mal, közös barátunk
nem mostanában fog…
Próbálom szabályozni a légzésemet, ahogy Mal nyelve ki-be jár, és
időnként teljesen váratlanul körbenyalja a csiklómat, ízelítőt ad
abból, hogy mi fog történni. Nagy elélvezés.
 -Hát, én…
- Ó, istenem! - nyöszörgők a pult szélébe kapaszkodva. Ujjaim
elfehérednek. Fejemet szégyentelenül hátravetem.
Mal az orrával ingerli az érzékeny pontot, és nyelvét olyan mélyen
belém dugja, hogy csillagokat látok. Már képtelen vagyok nyitva
tartani a szememet.
- Minden rendben? - kérdi. Szinte hallom, ahogy az arca
grimaszba rándul. - Úgy nézel ki, mint aki rosszul van vagy ilyesmi.
Mal képtelen uralkodni magán. Egyenesen a puncimba nevet. És
közben… közben nagyajkaimat, kisajkaimat szopogatja, könyörtelen
nyelvkúrást kapok. Azt akarja, hogy az arcán élvezzek el, Brandy
szeme előtt. És elélvezek. Keményen. Nagy terpeszben. A ruhám
szinte csípőig feltolva. Alsó ajkamba harapok, ujjaimat széttárom a
pulton, a gin-tonic a padlóra esik.
Pár másodperc elteltével kinyitom a szememet és szempillámat
rezegtetve nézek Brandyre.
- Igen, jól vagyok - felelem köhécselve. Csak egy kicsit… khm…
khm… Szóval meghúzódott egy izmom vagy valami ilyesmi.
Brandy még egy lépést tesz felém, közvetlenül a pulthoz lép és
lenéz. Homloka még mindig bosszús ráncban.
-Mal!
Döbbenten kiált fel, láthatatlan gyöngysorát markolássza. Testén
falatnyi ruha, egy szalvétahossz nem sok, annyi sem takarja elöl-
hátul.
Combom remeg, ahogy ellépek férjem mellől, aki nagyon sármos,
lehengerlő mosollyal néz rá, miközben feláll. Mindkét értelemben.
Hatalmas erekciója kidomborodik a nadrágból; ajka duzzadt,
nedves, úgy néz ki, mint aki most falt fel egy egész cukormázas
fánkot; finom szálú haja kócos és selymes, mint a virágszirmok.
Ebben a pillanatban olyan gyönyörű, hogy abszolút
bizonyossággal tudom: a világ semmi kincséért nem mondanék le
róla.
 - Helló, Britney!
- Brandy - mondja, foga villan és arca kipirul a haragtól.
- Rendben. - Csípőre teszi a kezét. - Miben segíthetek?
- Ez itt veled egy egyestés numera, vagy… - ujját ide-oda mozgatva
mutat ránk, szeme összeszűkül, és Malt nézi.
Mal nagyot szusszan, elfúj arcából egy fényes tincset, és úgy tesz,
mintha gondolkodna.
- Nos, ma reggel feleségül kértem… Illetve ami azt illeti, ez nem
egészen pontos. Nyolc évvel ezelőtt kértem feleségül. Akkor nemet
mondott. Most viszont igent. Így pár órája házasok vagyunk, szóval
úgy néz ki, kezdek megkomolyodni. Mit mondasz erre, Mrs. Doherty
- kérdi felém fordulva, állát vakargatva. - Barátságkarkötőt nem
cseréltünk, de ez egy lépés a jó irányba, igaz?
Lazán vállat vonok.
- Hát, úgy néz ki, egyelőre megtartalak. Ne vedd sértésnek,
Brandy! - mondom, leereszkedő hanghordozását utánozva.
Soha senkit nem láttam még olyan gyorsan távozni. Rémültnek
látszik. Sajnálom, de nem viszem túlzásba. A magam részéről pedig
nagyon örülök, mert Mal a karjába kap, felemel a levegőbe és
mindketten ellentmondunk a gravitációnak és a logikának, és
megtagadjuk az elmúlt két évtizedben felépített világunkat.
Esküszöm, nem is veszem észre, amikor letesz.
Sűrű, mennyországfelhőben lebegek.
De mivel még mindig sötétben vagyok, még mindig az
ismeretlenben, egy percre attól, hogy az igazságot kikényszerítsem
belőle, tudom, hogy a buborék ki fog pukkanni.

BRANDY GONDOLATAI
(Ujja hegyével megütögeti a mikrofont)
 Be van kapcsolva ez az izé?
Ó! Helló! Itt Brandy. Azt hiszem egy kicsit magyarázkodnom kell.
Hadd kezdjem azzal, hogy kimondom: tudod, a feleségül vett
ócska kis nőszemély nem is tudja, hogy ezt a szerepet játssza.
Senki nem válogatta volna be erre a szerepre, nemhogy játszani
engedje.
Ha engem kérdezel, minden jogom megvolt, hogy ráhajtsak a
Szenvedő Költőre.
Valahányszor azzal a fura ezüsthajú lánnyal láttam, vagy úgy
néztek ki, mint akik mindjárt megölik egymást, vagy valamilyen
módon aktívan igyekeztek szabotálni egymás életét. Honnan
tudhattam volna, hogy több van közöttük, hogy nem azok, aminek
látszanak: két profi, akik nem jönnek ki jól egymással.
Ó, és eszedbe ne jusson bepróbálkozni a lefeküdtem-a-
főnökömmel incidenssel!
Igen, lefekszem az én független, igénybe vehető, nagylelkű,
rocksztár főnökömmel. Akinek hatalmas farka van és harminckét
millió követője az Instagramon. Miért ne feküdnék le vele? Ő a
baszóbajnok Ashton Richards!
Egyébként mióta tilos nagyon jóképű, egyedülálló férfiakra
hajtani? Ha pedig valaki úgy néz ki, mint Malachy Doherty,
egyenesen kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljam elcsábítani.
Jegyezzük meg azt is, hogy nem én vagyok a legrosszabb,
legutálatosabb ember a világon.
Kérdezzétek csak meg a nővéremet, Whitney-t, aki Rynernek
dolgozik.
Ő rántott be ebbe a munkába és van annyi esze, hogy ne
tanácsoljon el nagyon jó pasi főnökömtől.
Mert lehet, hogy lefekszem a főnökömmel (tulajdonképpen nem
is az, mert engem a menedzsere vett fel), de Whitney éppen gyereket
vár egy angol bankártól, akinek minden jel szerint van barátnője.
 Egy nagyon dögös, fotós barátnője, akinek halvány fogalma sem
volt, hogy az ő drága bankár barátja hónapokig kamatyolt a háta
mögött.
Az a bankár nem is szereti Whitney-t. De érdekli ez az én
nővérkémet? Nem. Mégpedig azért nem, mert a pasi a következő
tizenkilenc évben minden költségét fizetni fogja.
Most, hogy jobban belegondolok, Callum Brooks totál alkalmas
erre.
Ne felejtsem el Whitney-t megkérdezni erről. Talán olyankor,
amikor éppen nincs annyira érzelgős kedvében és nem panaszkodik
annyit, hogy feszül a melle.
Hát, jó. Akkor folytatom a tökéletes-férj-fogó műveletet.
 17.
NAPJAINKBAN
Rory

Mal beleegyezett, hogy még két napot töltünk Görögországban, de

a fenébe is, nagyon Morcos Mal volt emiatt. A legjobbat hoztuk ki
ebből az időből. Egész nap ágyban voltunk, igyekeztük valamennyit
bepótolni abból, amit a szex terén az elmúlt nyolc évben
elmulasztottunk, még több tengeri herkentyűt ettünk és még többet
napoztunk a teraszunkon.
Azokról a dalokról beszélgetünk, amiket rólam írt (Honnan
tudhattad volna? Honnan kellett volna sejtenem? Azt mondtad,
sosem fogsz dalt eladni. Úgy nézek én ki, mint aki hall egy zenét, és
a szövegét magára vonatkoztatja?Minek nézel te engem? Hát, a
fejed egy kicsit aránytalanul nagy, de úgy hallottam, hogy az
összes filmsztár ilyen, szóval azt hiszem, jó társaságban vagy.),
zenét hallgattunk és a szobaszervizzel érkezett minden szalvétára
szerződéseket írtunk.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha
veszekednének… nem hagyják el egymást.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha
három fiuk születik és lányuk egy sem… nem dominálhat a kék szín
a közösen használt lakásukban és nem néznek focit egész hétvégén.
Abban a valószínűtlen esetben, ha Mal elköltözik hozzám New
Yorkba, nem hagyom, hogy tweed zakót hordjon és a gyötrődő
művész közhelyes kliséje szerint éljen.
Mindezek nagyon fontosnak tűntek, de még mindig úgy lógnak a
levegőben, mint a csillagok; elérhetetlenek és távoliak. Nem arról
beszélünk, ami számít. A titkairól. A titokzatos
telefonbeszélgetésekről, amik miatt pár óránként kimegy a
folyosóra.
 Nem beszélünk arról a tényről, hogy nem akarok Írországba
költözni, mert az életem Amerikában van, ő pedig nem akar
Amerikába költözni, mert a szíve Tolkában van.
Nem beszélünk Kathleenről.
Sem Doherty atyáról.
Nem beszélünk a rémálmomról.
Egyszer, amikor Mal kioson a folyosóra, hogy újabb
telefonbeszélgetést folytasson, előveszem a telefonomat és ráírok
Callumra. Azt kérdezem, hogy van.
Miután elküldtem az üzenetet, a megnyitatlan üzeneteket nézem
meg. Kíváncsi vagyok, mit énekel nekem Summer. Ha jól veszem le
a rezgéseket, inkább sikít, és attól, amit látok, hányingerem van.
Summer: Kérlek, válaszolj.
Summer: Gondolom, elmondta neked.
Summer: SOHA nem akartam lefeküdni Callummal; soha, Rory.
Kérlek, hidd ezt el nekem!
Summer: És tudtam, hogy nagyon szeret téged. Kérlek, kérlek,
bocsáss meg nekem!
Summer: Istenem, hagyd ezt abba! Ne csináld ezt! Amúgy is
szakítottál volna vele. Hiszen vagy milliószor elmondtad nekem.
Szerintem soha nem is voltatok igazán együtt. Hiszen te mindig
Malt akartad. Vedd már fel!
Tátott szájjal bámulom a telefonomat, amikor Mal visszajön a
szobába és körülnéz.
- Csomagolhatunk? - kérdi, ökölbe szorított kezét csípőre téve.
Erőt veszek magamon, felnézek és nem veszek tudomást arról, hogy
a szívem úgy törik épp össze, mint az ablaküveg.
Bumm, bumm, bumm.
- Még három nap - mondom halvány mosollyal. Megint az ostobát
játszom.
 Ezt mondta Ashton. Még három nap. És ma tényleg elküldött
valakit Malért, egy órát dolgoztak, ezzel meg is indokolta ittlétünket.
Vele mentem, hogy fotózzak is valamit, és elmondtuk Ashtonnak a
hírt, hogy összeházasodtunk. Nagyon örült. Persze nagyon, nagyon
be volt állva. Azt hiszem ugyanilyen lelkesen fogadta volna azt a hírt
is, hogy a helyi piacon vettem egy új kulcstartót, Héphaisztosz isten
képével.
Aha. Ashton úgy be volt állva, mint a cövek. Megjegyeztem
magamban, hogy mindenképpen szólnom kell Rynernek, miután
ennek a projektnek vége, küldje Ashtont sürgősen rehabra. Teljesen
nyilvánvaló, hogy a dolgok teljesen elszabadultak.
- Vissza kell mennem - ismétli Mal a megszokott mantrát.
- Igazán? Remek. Akkor három nap múlva ott találkozunk.
Újra és újra elolvasom Summer legutóbbi üzeneteit. Elegem van
abból, hogy titkolóznak előttem. Mal vad, izzó haraggal néz rám.
Még sohasem láttam ilyennek. Hőhullámok áradnak testéből, lábam
előtt érnek földet.
- Hát, jó - mordul.
- Hát, jó.
Felkapja becsomagolt bőröndjét, az ajtóhoz rohan. Én még
ágyban vagyok. Megáll, felsóhajt, visszajön. Feldúltan, kiüresedett
arckifejezéssel néz rám. Mintha az a tízlépésnyi távolság, ami
elválasztott minket, teljesen kifárasztotta volna.
- Kérlek! - könyörög halkan.
Tudom, mit kér.
Azt, hogy ne nehezítsem tovább a helyzetét. Hogy menjek vele
kérdés nélkül.
Arra gondolok, hogy Callum lefeküdt Summerrel.
Arra gondolok, hogy megengedtem Malnek, benne voltam, hogy
nagyon illetlen dolgokat tegyen velem, miközben még Callum
barátnője voltam.
 Arra gondolok, hogy megcsaltam valakit és megcsaltak. Sosem
gondoltam volna, hogy ez velem valaha megtörténik.
De azt is tudom, hogy mindez okkal történt.
Azt mondják, aki egyszer megcsalt, mindig megcsal.
Mégis úgy gondolom, van úgy, hogy a dolgok sértetlennek
látszanak, de nem azok és a repedéseken át rossz dolgok
szivárognak át.
Látom, hogy Mal nagyon kétségbeejtő helyzetben van, és kezdem
felfogni, hogy nem vagyok igazságos vele.
- Mal - súgom alig hallhatóan.
Lassan felnéz. Látom, hogy már megtörtént; rossz dolgok
szivárogtak be megrepedt belső világába.
- Voltál valaha szerelmes? - teszem fel a kérdést.
Széles mosoly tör át a szomorúságon. Igazi, őszinte, nagy mosoly
és olyan heves, hogy örökké melenget. Tudom, hogy amíg ezt a
mosolyt látom, soha nem fogok fázni.
- Érdekes, hogy ezt kérdezed. Igen, voltam már szerelmes. És még
mindig az vagyok. Nyolc éve kezdődött, a lehető
legvalószínűtlenebbül és nincs szavatossági ideje.
Felállók, odalépek hozzá. Két kezem közé veszem borostás arcát.
Fejét ingatja.
- Hidd el nekem, Rory, amikor azt mondom, hogy mennünk kell…
nem azért mondom, mert fel kellene adnod valamit értem, nem
azért, hogy le kellene mondanod valamiről, nem azért, mert
tartoznál nekem valamivel. Azért mondom, mert csak félig élek,
amikor nem vagyok Tolkában, te pedig egész énemet érdemled, nem
csak egy részemet.
Ajka megtalálja ajkamat, de nem csókol. Csak gyengéden
végigsimít, ahogy hozzám beszél.
- Szeretlek, Aurora Belle Jenkins Doherty d’New Jersey hercegnő,
te kis szívtipró!
 - Szeretlek, Malachy Doherty d’Tolka király, az-átlagnál-nagyobb-
de-nem-kényelmetlenül-hatalmas léleknyomorítóm. Most pedig
menjünk, búcsúzzunk el Ashtontól, mielőtt elutazunk!

Az első, ami feltűnik, amiből tudom, hogy valami nagyon nincs

rendben, az a szag. Vizelet és rothadó hús szaga. Lendületből nyitom
az ajtót. Mal a folyosón vár és üzenetet ír.
Brandy és Ashton stábjának többi tagja sehol. Valószínűleg lent, a
bárban isznak. Lábujjhegyen lépkedek a nagy hálószoba felé.
Feltételezem, hogy ott van.
Bingo.
Ashton alszik. Köntöse nyitva… természetesen anyaszült
meztelen… vizelettócsában szundít. Esküszöm az élő Istenre, hogy
felrúgom az egész projektet és most azonnal rehabra vágatom,
akármennyi pénzt veszít is ezen Ryner. Odalépek az ágy mellé,
kíméletesen rázom a vállát.
- Ébredj fel! Le kell zuhanyoznod. Szedd össze magad!
Körülnézek. Összetört tablettákat és kokaint találok az
éjjeliszekrényén. „Baszd meg, Ashton!” - mordulok, és összeszedem
az egészet. A fürdőszobába viszem a cuccot és lehúzom a vécén.
Aztán visszamegyek a szobába, és elképzelhetetlen dolgot teszek.
Felkapom Ashton telefonját az éjjeliszekrényről, a padlóra teszem,
és rálépek. Összetöröm. Így a közeljövőben nem lesz alkalma
szétcseszni magát.
Nem mintha esélye lenne rá. Ez a legalja, nekem ennél nincs
lejjebb. Visszajön velünk Írországba és bezárom Mal házába, amíg
ez az egész készen nem lesz. Elvonási tünetekkel, de tisztán fogja
megcsinálni ezt az albumot.
- Ashton! - Erőteljesebben rázom a vállát. - Ébredj!
Semmi.
 Ekkor Mal lép a szobába. Hátsó zsebébe dugja a telefonját.
- Miért van olyan szag, mintha ez a faszszopó összepisálta volna a
szobát, a mennyezetet és a szomszéd országokat is?
- Azért, mert ez a faszszopó összepisálta a szobát, a mennyezetet
és a szomszéd országokat is - felelem Mal felé fordulva. - Nem ébred
fel. Hoznál egy palack hideg vizet a minibárból, hogy a nyakába
öntsem?
Mal elkomorul, az ágyhoz lép. Szeme sem rebben attól, hogy
Ashton meztelen, az orra alá tartja kezét. Elsápad.
- Drágám, megtennéd azt a szívességet, hogy megvársz odakint?
- Tessék? Miért?
Férjem felém fordul, liláskék szemében mély szomorúság és
kétségbeesés csillan.
- Azért, mert Ashton meghalt.

Két percen belül megérkezik a mentő. Nem sokkal később a

rendőrség. Nem tudom, honnan tudták meg, de minden jelentősebb
pletykalap helyi újságírókat küld a sztorira. Ryner, aki az óceán
túlpartján szívinfarktussal megspékelt idegösszeomlást kap,
kórházba vonul. Onnan adja ki nekünk az utasítást, hogy azonnal
menjünk vissza Tolkába, további utasításig maradjunk ott, és ne
beszéljünk senkivel az ügyről.
Rövid rendőrségi kihallgatást követően elengednek minket és
visszavisznek a szállodába. Döbbenten pakolunk össze, magunk
mögött hagyjuk Brandyt és a stáb többi, könnyező tagját. Semmit
nem szeretnék jobban, mint ottmaradni és vigasztalni a többieket,
kideríteni, mi történt, de tudom, milyen nagyon szeretne Mal
hazajutni már, és ez nem a legalkalmasabb idő arra, hogy Rynernek
ellentmondjak.
A repülőn a semmibe bámulunk és hallgatunk.
 Mal töri meg a csendet.
- Tudod, nagyon szarul érzem magamat azért, mert úgy bántam
vele, ahogy…
- Nagyon szeretett téged - mondom könnyeimmel küszködve.
Pár napja megcsókoltam. Forró és élő volt a szája, szíve a szívem
közelében dobogott. A francba, hiszen pár órája még beszéltem vele;
kedves volt, szellemes, laza; ez az ő őrült világában ritkaság. Nem
tudom, miért vagyok ilyen mélyen lesújtva attól, hogy életét
vesztette, de legszívesebben csak egy sarokba húzódnék és csak
sírnék.
- Borzasztóan fáj, hogy megelőzhettük volna… még most is élne,
ha… - hebegem.
- Semmit nem tehettünk volna.
- Egész idő alatt be volt állva. Mi pedig hagytuk.
- Nyilván nem találkoztál még függővel. Semmit nem tehettünk
volna, hogy megakadályozzuk. Mindenképpen drogozott volna. Ez
nem a te felelősséged, Rory.
Vállon csókol.
Érzem, hogy ismét könnybe lábad a szemem.
- Akkor miért vagyok olyan szomorú?
- Azért, mert jó ember vagy. Azért, mert valójában ő is jó ember
volt.
Nem beszélünk a projektről, az albumról, arról, hogy mennyire
abszurd, hogy együtt vagyunk benne egy olyan munkában, ami
sosem lesz készen.
Most, hogy a projektnek hivatalosan is vége - a sztárral együtt -,
valami nagyon lényegi változás következett be, valami elmozdult a
világban, amit együtt teremtettünk. Már nincs közös ügyünk, amin
együtt dolgozunk. Nincs határidőm Írországban.
Megérintem a térdemen heverő telefonomat. Nem akarom látni
az értesítéseket Summer folyamatos nem fogadott hívásairól és
anyám könyvnyi hosszú üzeneteit, amikben könyörög, hogy menjek
haza, mielőtt valami borzalmas dolog történne.
-Te sírsz…
Mal megszorítja a vállamat.
Csak ekkor veszem észre, hogy tényleg sírok.
Fejemet rázom.
- Ne haragudj! Csak még nem láttam ilyen közelről halált. Még
nem voltam hároméves, amikor a nagyszüleim meghaltak;
tizennyolc voltam, amikor meghalt az apám, de nem ismertem, és
nem láttam meghalni. Nevetségesen hangzik, de majdnem
huszonhét éves vagyok, és a halál egészen mostanáig furcsa, elvont
dolognak tűnt. Tudtam, hogy létezik, de nem igazán tudatosult
bennem. Most mindenütt érzem.
Mal megfogja a kezemet. Megcsókolja.
- Mindenütt ott van.
- Neked biztosan mindig hiányzik Kathleen.
- Igen… De azt gondolom, hogy ha olyan embert veszítesz el, aki
fiatalon, élete virágjában halt meg, az a halál… arra emlékeztet, hogy
valójában milyen törékeny az élet. Arra emlékeztet, hogy nem
dolgozni születtél erre a földre. Nem azért születtél, hogy mindig
gondosan elmosogass, befizesd az adóidat és nem is tudom…
számold, hány egység alkoholt fogyasztasz hetente vagy átkozott
kalóriákat kalkulálj. Nem azért vagyunk itt, hogy díjakat nyerjünk és
pénzt csináljunk. Abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy ott a
vége, hogy meg fogsz halni, az villan a tudatodba, hogy milyen volt
csókot lopni az első szerelmedtől az öreg tölgyfa alatt. A
cigánykerekek a parton egy tökéletes, napfényes estén a
testvéreiddel. Az első alkalom, amikor az unokahúgod kimondta a
nevedet és tudtad, hogy ezzel neked annyi… hogy megadsz neki
bármit, amit csak kér, akár kezedet, lábadat is, szóval kiteszed érte a
szívedet. Ha elvesztünk valakit, aki nagyon fiatal volt, az olyan, mint
halálos betegséget túlélni. Az élet ad egy második esélyt, hogy azt ne
baszd el. Ettől a második esélytől vagy eltompulsz, vagy fényesebben
ragyogsz. Fontos emlékeztető arra, hogy amink van, az ritka és múló
dolog és nem szabad gondatlanul elvesztegetni. Méltóképpen akarsz
megemlékezni Richardsról? Akkor élj!
- Ezért nem akartál soha hírnevet - szipogok. - Mindig is békés
családi életre vágytál. Arra, hogy meglegyen a saját kis zugod a
világban.
És majdnem sikerült is ezt elérnie, Kath mellett. De Kath meghalt.
Legszívesebben amint visszaérünk Írországba, gyerekeket csinálnék
Mallel. Soha senkinek nem mondtam el, hogy ez megfordult a
fejemben már akkor is, amikor tizennyolc éves koromban
hazamentem tőle.
Hogy lényem egy része - és nem kis része - sajnálta, hogy
bevettem az esemény utáni tablettát. Mert az jó kifogás lett volna
arra, hogy mindent otthagyva vele éljek. Azt tettem volna, amit
anyám nem tett meg. Megpróbáltam volna, hátha működik, hátha
képesek vagyunk családként együtt élni. Mal megsimogatja az
arcomat. Elkomorul. - Most már érted, hercegnő.

A következő néhány nap elmosódik tudatomban.

Mal és én hosszú, érzelmes szeretkezésekkel töltjük az időt.
Órákig beszélgetünk összeölelkezve. Sokat sírok, ő pedig hallgat.
Sokáig. Mal részletes terveket gondol ki, hogyan mondja el a
családjának, hogy összeházasodtunk. Ugyanezt teszem anyám
vonatkozásában.
A valóságban azonban nem veszem fel a telefont, amikor anyám
hív, ő pedig nem szervez beszélgetést a családdal. Mindennap
elmegy hozzájuk látogatóba, de soha nem engedi meg, hogy
eljöjjenek a házba. Azt mondanám, igyekszik elkerülni, hogy velem
találkozzanak. Ettől úgy fél, mint a pestistől. De még a pestis is
királyi fogadtatásban részesül ahhoz képest, ahogy a családjával
bánik, amikor vele vagyok.
Egyik reggel még ágyban vagyok, amikor suttogást hallok a
bejárati ajtó felől.
Ez a goromba-seggfej-Mal, nem-az-a-férfi-akihez-feleségül-
mentem Mal.
- …most nagyon nem jó. Nemsokára felhívlak.
- Pontosan mit is jelent az, hogy nemsokára?- kérdi egy feszes,
gyanakvó öreg női hang.
- Örök élet meg egy hét, anyám.
- Pontosan így érezzük, amióta az a lány itt van.
Az ajtó másik oldaláról halk, de heves válasz érkezik.
Veszekednek.
- Nem, egyáltalán nem - mordul Mal. - Ura vagyok a helyzetnek.
Most menj, kérlek!
Mal időnként eltűnik. Amikor nincs mellettem, Rynerrel
vitatkozom vagy szembenézek a Summer és anyám által küldött
üzenetekkel.
- Csak küldd el a kibaszott anyagot. Különleges tiszteletadást
szervezek neki, oké? Ó, és ha esetleg kiment volna a fejedből: nekem
dolgozol - üvöltött rám egyik nap, nem sokkal azután, hogy
kiengedték a kórházból.
- Hiszen még el sem temették - jegyeztem meg. - Ebből adódik a
logikus kérdés: a néhai Ashton Richards emlékét akarod ápolni,
vagy a rengeteg befektetett pénzt és a lemezcégedet gyászolod?
Valahogy úgy érzem, hogy a lehető legtöbbet akarod kifejni ebből a
szörnyű tragédiából.
- Nemrég volt szívinfarktusom - duzzog. Mintha ez önmagában
elég ok lenne arra, hogy minden kívánságát teljesítsék.
- Ez igaz és nem akarom, hogy egy második is elérjen. Ezért
kérem, hogy engedd el. Ne fizesd ki a munkámat, amit ebben a
projektben végeztem. Hagyd Ashtont békében nyugodni!
Nem hagyom, hogy Ryner hasznot húzzon Ashton halálából. Csak
az érdekli, hogy eladjon pár plakátot és félkész dalokat adjon ki.
- Légy üdvözölve a munkanélküliség világában, édesem. Ezúttal
tényleg megcsináltad - üvölti Ryner a fülembe.
- Köszönöm a meleg fogadtatást. Biztos lehetsz benne, hogy a
legtöbbet fogom kihozni belőle - felelem, és rögtön leteszem a
telefont.
A legszemélyesebb pillanataiban kaptam le Ashton Richardsot;
olyan pillanatokban, amikor attól a szörnyű függőségtől szenvedett,
ami végül a halálát okozta. Nem értem, miért kéne ezt bárkinek
látnia. Nyilvánvalóan kétségbeesetten kereste a boldogságot, de
soha nem sikerült elérnie.
Mal nem mondja, hogy Ashton halála borzasztóan megviselte, de
nem is beszél róla sokat… csak meghallgatja, amikor én beszélek
erről… és szilárdan elhatározta, hogy nem megy el a temetésre az
Államokba.
Bár ez lehet a titkos szeretője/családja/élete miatt is, akik miatt
többször eltűnik. Ezt könnyeden mondom ki, valójában azonban
szörnyű érzés kerülget, valahányszor úgy ébredek, hogy üres
mellettem az ágy.
Minden nap azt gondolom magamban: Ez a nap lesz az, amikor
Mal megnyílik nekem és elmondja, mi az igazság.
És minden nap tévedek.
Aztán egy héttel azután, hogy visszatértünk Írországba, Mal
bejelenti, hogy kész újra utcazenélni. Azt mondja, ki kell
szellőztetnie a fejét.
- Velem jöhetsz. Készíthetsz pár képet Dublinről.
- Azt hiszem, inkább itt maradnék - mondom, és hüvelykujjamat
felfelé tartva like-jelet mutatok neki.
Végre van valami tervem. Egy hagyományos telefonkönyvben
megtaláltam Doherty atya új címét; olyan vastag, sárga kötet, amivel
nagyszülők ajtót támasztanak ki vagy rögtönzött poháralátétnek
használják.
Mal persze átlát rajtam. Egész ismeretségünk alatt nem töltöttünk
egy hónapot együtt, mégis úgy belém lát, mint senki más.
- Biztos? - kérdi homlokát ráncolva.
Bólintok.
- Egészen biztos.
- Hmmm.
- Mi az?
- Semmi sem volt biztos veled kapcsolatban az elmúlt néhány
napban, szóval kifejezetten nyugtalanítónak találom a
szóhasználatodat.
- Nehéz hét volt - mondom, és bizonytalan léptekkel odamegyek
hozzá, átölelem a vállát. Egy esküvő és egy közelgő temetés. Csak
szükségem van egy kis én-időre. - Talán végre visszahívom anyámat
és tudatom vele, hogy jól vagyok, ilyesmi.
Anyám említésére Mal arca összerezzen, de bólint és homlokon
csókol. Nem tudom, miért viselkedik úgy, mintha valami baja lenne
Debbie Jenkinsszel, de ha a neve említésére pusztán együttérzésből
rezzen mindig össze, akkor nagyon nagy benne az empátia.
- Akarsz ma éjjel beszélgetni? - kérdi, ajkát halántékomhoz
simítva.
- Miről?
Szívem dobogása felgyorsul a reménytől.
- Mindenről.
- Elmondod végre, mi folyik itt?
Lehajol, behunyja a szemét.
- Igen - feleli rekedtes hangon. - Istenem, nagyon nem akarom, de
igen.
 Kikísérem az ajtóig, búcsúcsókot adok és integetek neki, mint egy
stepfordi feleség. Persze nem vagyok az. Amint látom, hogy az
autója gyorsít a kavicsos úton, felhúzom a cipőmet és gyalog
rohanok a faluba.
Friss hideg van, de már nincs fagy és véremben tombol az
adrenalin az izgalomtól, hogy milyen közel vagyok az igazsághoz.
Ujjaim hegyén érzem; bizsereg; arra vár, hogy megérintsem végre.
Ezúttal addig faggatom Doherty atyát, amíg el nem mondja, amit
tud. Muszáj elmondania. Akinek Isten szolgálata a hivatása, nem
hazudhat, ugye?
Ráadásul tökéletes eszköz van a kezemben, amivel rávehetem,
hogy elmondja nekem az igazat.
Valójában nagyon egyszerű.
Anyám nem hajlandó beszélni erről.
Doherty atya nem hajlandó beszélni erről.
Nyilvánvalóan valamilyen titkot rejtegetnek.
Ha Doherty azt gondolja, már tudok valamit, amit pedig nem
tudok, akkor megnyílik nekem.
Vádlim fájón feszül, lélegzetem fájón lüktet mellkasom és torkom
között. Alig kapok levegőt, de nem lassítok. Erre vártam. Nemcsak
Malre, hanem az igazságra is.
Az igazságra Callumról.
Az igazságra az apámról.
Anyámról.
Az én történetemről.
Tolka utcáin rohanok; elhaladok az újságos kisbolt, a kocsmák, a
takaros fogadók, az üres virágcserepek, a sikátorok gael nyelven
graffitizett téglafalai mellett: ez a szép, idilli hazugság rohadt
titkokat rejt, amiket mind fel fogok tárni. És nem állok meg addig,
amíg el nem érkezek arra a címre, amit a telefonkönyvben találtam.
 Magamhoz szorítom a kis darab papírt; olyan vékony és
nyomdafestékes, hogy a dzsekim és az ujjaim fekete foltosak
lesznek, és alig néhányat kopogok az ajtón… aztán lábam megroskad
és a tornácoszlopnak támaszkodom.
Az ajtó nyílik, felegyenesedem, köhécselek.
- J ó napot! Doherty atya itthon…
Azonnal elhallgatok, amikor meglátom, azt a személyt, aki
előttem áll. Mert az a személy… Nem a bozontos szemöldökű
öregember.
Az a személy áll előttem, akiről Mal sosem beszélt nekem.
Lila a szeme, mint Mal írisze.
És vonásai félelmetesen hasonlóak az én vonásaimhoz.
Kathleen arca néz rám.
 18.
HÉT ÉVE
Mal

Kath terhes.
Nem is tettetek meglepetést, amikor megjelenik az ajtóm előtt.
Nem szűk, kihívó ruha van rajta. Megszokott praktikus kardigánját
vette fel, vastag harisnyát húzott. Haját gondosan fésülte,
sokatmondón simogatja lapos hasát.
- Bejöhetek? - kérdi köhécselve.
Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy az a bizonyos nagy kúrás
tehet mindenről. Nem arról a tényről van szó, hogy nem használtam
óvszert, nem is arról, hogy teljesen érzéketlenül dugtam, és nem is
arról, hogy szűz volt (ő, aki amióta az eszemet tudom, folyton azt
hangoztatta, hogy szüzességének elvesztését a nászéjszakájára
tartogatja). A kétes beleegyezés témát nem is akarom érinteni. De a
legrosszabb az egészben az, hogy el kellett mondanom Seannak,
hogy mi történt. Sean volt a legjobb barátom és most Sean és Dániel
teljesen kizártak minket, Kikit és engem az életükből.
Sean egyik éjjel szerelmet vallott Kathnek. Tudtam, hogy
vonzódik hozzá. Úgyhogy meg kell hagyni, talán egy kicsit elbasztuk.
Illetve lehet, hogy nagyon.
Kath és én megérdemeltük az O’Leary ikrek minden rosszalló
szemvillanását, és azt is, ahogy Maeve és Heather a fejét ingatta.
Seannak mondhattam, hogy nem is voltam egészen benne a
dologban, hogy azt sem tudtam, mit csinálok és ez az igazság. Arról
az éjszakáról a legjobb esetben is csak homályos emlékeim vannak.
De nem akarom ilyen helyzetbe hozni Kathleent, akkor se, ha ő egy
bizonyos feltett szándékkal rohant le engem.
Anya és Bridget elment Kilkennybe, látogatóba Dezhez, hogy egy
kicsit kiszellőztessék a fejüket, ezért még mindig rettenetesen
egyedül vagyok. Dalokat írok, amiket utcasarkokon adok elő, és
ajánlatokat kapok, amiket kivétel nélkül visszautasítok. Aztán
hazajövök, és mivel a barátaim nem állnak szóba velem, és mivel
kérésének megfelelően már nem írok leveleket Rorynak, többé nem
utasítom el Kathleen próbálkozásait, hogy velem töltse az idejét.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy kerüljem a társaságát.
Néha, miközben én dalt írok, tanul.
Néha sötétben dugunk, mindig óvszerrel és megengedi, hogy
amikor elélvezek, azt kántáljam, hogy:
- Rory, Rory, Rory!
Fő esti elfoglaltságunk azonban az, hogy együtt vacsorázunk, tévét
nézünk és hazaviszem kocsival, mielőtt teljesen besötétedik.
Ezen a napon Kiki benyomul mellettem a nappaliba. Úgy tűnik,
egészen otthon érzi magát. Velem ellentétben a nappali egészen jó
állapotban van. A ház többi része is elég tiszta és rendes.
Leül az asztalhoz, leülök vele szembe, két pohár vizet teszek le.
Nincs különösebb reakcióm a hírre, amit mond. Nem örülök, de
nem is vagyok szomorú. Éreztem, hogy ez fog történni. Minden más
alkalommal, amikor szexeltünk, óvszert használtam - bár ő erősen
tiltakozott ez ellen -, de úgy tűnik, szuperspermám van, legalábbis
ami az O’Connell lányok teherbe ejtését illeti.
Most azt várom, hogy Kath elmondja, megtartja-e a gyereket vagy
nem. Összeszorul a szívem, de nem akarom kimutatni.
- Hogy vagy? - kérdezem, a poharat feléje tolva.
Kis kortyot iszik, tekintetét egy pillanatra sem veszi le az
arcomról; próbálja leolvasni, mit gondolok.
Miért nem vagyok képes szeretni? Miért nem tudom szeretni a
lányt, aki sosem hagyna el engem? A lányt, aki az életét adná értem?
- Jól. Egy kicsit émelygek, de jól vagyok. Köszönöm a kérdést.
- Mikor tudtad meg?
 - Ma délután. Órák után vettem egy tesztet. Heather és Maeve jött
velem. Én hívtam őket. Tudod, hogy Maeve most Seannal jár?
Szerintem nagyon szép pár lesznek. Heather dühöng.
- Tehát ők már tudják, hogy terhes vagy - mondom, és igyekszem
kontroll alatt tartani a haragomat. És én még azt hittem, hogy a
magzat anyja után az apja az első, aki megtudja a hírt.
- Igen. Remélem, nincs ezzel gond. Nem akartam egyedül
megcsinálni a tesztet, te meg éppen az utcán zenéltél, szóval nem
akartalak ok nélkül zavarni vagy megijeszteni, ilyesmi. Negatív is
lehetett volna.
- Megtartod? - kérdezem tompa, érzéstelen hangon.
- Micsoda kérdés ez? Persze, hogy megtartom. Hívő katolikus
vagyok, Mal!
Bólintok.
Folytatja:
- Szerintem az itt a kérdés, hogy te mit fogsz tenni? - mondja,
azzal hátradől, kezét karba fonja.
- Természetesen gondoskodni fogok róla - felelem. Érzem, hogy a
meglepődéstől hirtelen összerándul a szemöldököm. Ez egyáltalán
kérdés lehet?
Kathleen megilletődöttnek látszik. Azt hiszem, rossz választ
adtam. Újra próbálkozom.
- Mindkettőtökről gondoskodni fogok… anyagilag és másképpen
is. Nem csak rólad. Keresek rendes munkát. És ha beleegyezel, az
idő felében nálam lesz a gyerek.
- Nem erről van szó.
- Nem? Akkor miről?
Pislogok. Jesszus! Mit akar még?
- Nem egyszerűen gyerek. Fiú - mondja önelégülten, már
mosolyogva. - Egy kis fickó, Mal. Érzem. A nők tudják az ilyesmit.
 Mosolyogni próbálok, de furcsa a mosoly az arcomon. Oké. Fiú.
Átnyúlok az asztalon, kezembe fogom a kezét, hüvelykujjammal
csuklója finom bőrét simogatom.
- Komolyan mondom. Nem vagy egyedül. Nem kell otthagynod az
egyetemet meg ilyesmi. Végig vigyázni fogok rá, mindenemet
odaadom neki.
Elfordul. Szipog.
- Mi az? - kérdem kissé türelmetlenül.
Még többet akar, de fogalmam sincs, mit takar a több. Hirtelen
elfog a vágy, hogy megadjak neki bármit, amit akar. Akkor is, ha
belehalok. Talán kezdhetném azzal, hogy nem a húga nevét
sóhajtozom, amikor őt dugom hátulról.
Talán, seggfej. Talán.
- Felhívtam anyádat - mondja halkan.
Nem sír. Ezért az a gyanúm támad, hogy ez az egész valami
színlelés. Elengedem a kezét, hátradőlök.
- Felhívtad?
- Elmondtam neki. Muszáj volt elmondanom. Meg kellett kapnom
az áldását, Mal. Ráadásul nagyon maga alatt van, amióta Bridgettel
az történt, ami történt.
Felnéz, mosolyog, és ekkor könnyeket látok a szemében.
Lehet, hogy mégsem színlel. Lehet, hogy Rory kiégett nyomorulttá
tett.
- Nagyon örül, hogy unokája lesz, Mal. És Bridget is, hogy
unokaöccse születik. Talán apa rendezi el a dolgainkat odafentről.
Ez olyan, mint a végzet. Mintha eleve így lett volna elrendelve.
Végzet.
Azt mondtam Rorynak, hogy bízzuk a sorsra. És mi történt? A
sors kezén a középső ujj emelkedett ki nekünk; a sors ellenem
fordította Roryt és gondoskodott arról, hogy Kath teherbe essen
tőlem. Ha a sors tényleg létezik, akkor nagyon vigyáz arra, nehogy
Rory és én még egyszer együtt legyünk. A háttérben Kath még
mindig beszél. Próbálok rá figyelni.
- …mondtam neki, hogy én is örülök. Anyád tántoríthatatlan,
hogy össze kell házasodnunk, különösen azért, mert hívő és
gyakorló katolikus vagyok, de én azt mondtam neki, hogy azzal
várhatunk. Tiszteletben tartom a kívánságodat és tudom, nem elég
jó ok a házasságra az, hogy a barátnőd és anyád szeretné.
Barátnő?
Elég bizarrnak tűnik vitatkozni, rámutatni, hogy Kath és én nem
vagyunk egy pár, hiszen a gyerekemet hordja a szíve alatt. De
feleségül venni? Megnősülni?
Tényleg? Nem mintha nem kedvelném Kathie-t; de nem azért
kedvelem, amiért kedvelnem kéne.
Azért kedvelem, mert itt van, elérhető közelségben, ismerős,
készségesen széttárja a combjait és a féltestvérére emlékeztet. Ezek
elég szörnyű okok arra, hogy valakivel együtt legyen az ember, hát
még arra, hogy feleségül vegye. De most, hogy óvatlanul
belekevertünk egy gyereket, tudom, hogy Kathleennek igaza van. A
családom - anyám, a fivéreim és nővéreim - abszolút azt várják
tőlem, hogy az ő szempontjukból helyesen döntsek és vegyem
feleségül. Akkor is, ha szörnyen becsapottnak és sarokba
szorítottnak érzem magamat. Akkor is, ha alig emlékszem arra az
éjszakára.
Persze a többi éjszakára, amikor józanul, gumival kúrtad,
azokra emlékszel, mi?
- Szólalj meg! - súgja Kathleen. Tágra nyílt szemmel bámul.
- Én… - Nem akarlak feleségül venni. - Én… Egy kis idő kell, hogy
átgondoljam.
- Rendben.
- Ettől függetlenül melletted leszek. Mellettetek. Mindig -
jelentem ki nagy meggyőződéssel. Persze azt sem tudom, mit
mondok. Nem tudom, merre sodor az élet.
 És halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen durván meg fogom
szegni ezt az ígéretet.

Kathleen nyolc hónapos terhes az esküvőnkön. Kerek hasa a

formátlan fehér ruhában olyan, mint a ragyogó telihold.
Kis, csendes szertartás Doherty atya templomában, december
végén, nem sokkal karácsony után. Kiki boldog, diadalmas, ragyog.
Anya és Elaine körüludvarolják, fivéreim és nővéreim olyan büszkék
és úgy örülnek, hogy sírnak. Sean és Dániel is jelen van Maeve-vel és
Heatherrel; vonakodva jöttek el, de eljöttek.
Dániel a legénybúcsúmon, amit ő szervezett, nevetve mondta,
hogy anyám és Kiki végre sikerrel megtört engem és beadtam a
derekamat, hogy az oltár elé vonszoljanak. Belekortyoltam az
italomba és azt mondtam neki, hogy menjen a picsába. De nem
tévedett, nagy nyomás alá helyeztek és ez nyugtalanított.
Örök hűséget ígértem Kathleennek, ő ugyanezt ígérte nekem, és
gyűrűt váltottunk. Az utóbbi néhány hónapban nagyon sok minden
történt. Kathleen nem akarta megtudni a gyerek nemét, de folyton
arról beszélt. Amint anya és Bridget visszajött Kilkennyből, hozzánk
költözött. Ott voltam mellette, amikor a gyerek először rúgott; ott
voltam, amikor mozogni kezdett a hasában, különösen éjszaka; ott
voltam mellette, amikor láttuk, ahogy a gyerek egyik lába az anyja
hasának feszül.
Nem sokkal az után, hogy terhessége kiderült, Kathleen és én
néha-dugunk állapotról minden-lehető-alkalommal-dugunk
állapotra váltottunk. Már nem neveztem Rorynak, de kefélés közben
képtelen voltam szembenézni vele. Hála az égnek egy csomó
pozitúra van, amiben a meztelen hátát nézhettem.
Az esküvői szertartás után visszamentünk a házunkba. Kath nem
ihatott, én pedig egy idő óta sokkal kevesebbet ittam. Anya és Elaine
elhatározta, hogy összeköltöznek, mivel barátnők, és mivel
Kathleennek és nekem nyilván szükségünk van a zavartalan
egyedüllétre, és különösen azért, mert hamarosan üdvözölhetjük a
kis Glent a világban.
Miért éppen ez a név ?
Azon kívül, hogy eléggé meglepődtem a választáson, mert a Glen
szörnyű név annak, aki még nem múlt el hatvanhat éves, és a mi
Glenünknél arra, hogy ne legyen szörnyű neki a neve, még
hatvanhat évet kell várni.
Benyomulunk a házba, Kath sóhajtozva veti le nagy fehér ruháját.
Abban a fehérségben úgy néz ki, mint egy gomolyfelhő, de van annyi
eszem, hogy ezt nem mondom ki.
- Elgondolkodtál már azon, hogy eladd a dalaidat? - kérdi;
egyenként húzza ki a hajtűket a hajából, fogai közé veszi őket és
közben beszél.
Fejemet ingatom, sóhajtva dőlök a kanapéra.
- Mal - könyörög.
Bekapcsolom a tévét, keresztbe teszem a lábamat. A Kincsek a
padláson sorozat megy.
A büdös francba, Glen. Most élvezkedsz odafent, ugye?
- Egyáltalán nem értelek - duzzog Kiki. Szögletes, zavart
mozdulatokkal veszi le karkötőit, ékszereit. - Nagyszerű dalszerző
vagy. Jó pénzt kaphatnánk értük. Nem kéne az apámtól örökölt
pénzre hagyatkoznunk, ami így is apadóban van. Igazi, drága
bútorokat vehetnénk Glen szobájába a használt szemét helyett,
amivel berendeztük. Szóval ha az életem múlik rajta, akkor sem
találom ki, hogy miért.
- Azért, mert a dalaim az enyémek.
És Rory dalai. Ő ihlette a dalokat. Egyetlen porcikám sem akarja
megmutatni a világnak, mi történt a fejemben, milyen gondolatok
jutottak eszemben azon az egyetlen napon, amit vele töltöttem,
amikor elment és mi minden történt azután. Az összes dal, amit
előtte írtam, amikre ajánlatot kaptam, már nem aktuálisak. Rory
megváltoztatott engem.
Kath minderről semmit sem tud… sem a dalok mögötti történetet,
sem azt, hogy amikor folyton ezeket a dalokat emlegeti, az olyan,
mintha szíven szúrna.
- Annyira észszerűtlen, amit csinálsz - mondja, és bevonul a
hálószobába, ami korábban anya szobája volt. Most a miénk.
Tegnap vittük be a bútorainkat. Illetve én. Az éjjeliszekrényeket, az
ágyat és Kath hajlított tükrét, amiben soványabbnak látszik. („Ne is
mondj véleményt, oké? Haha.”)
Pár pillanatra hunytam csak be a szememet, amikor sikoly
hallatszott a hálószobából. Azonnal talpra ugrottam. Első
gondolatom az volt, hogy… a baba.
- Mi az? A gyerek jól van?
- Mi a szerelmetes kibaszott izé ez?
Átmenetileg megdöbbent a tény, hogy Kathleen a baszás szót
egyáltalán kiejtette a száján. Abban sem voltam biztos, hogy a szó
létezéséről tudomása van, nemhogy képes a hívő katolikus ajkain
önállóan kiejteni. Magát a tettet persze számtalanszor elkövettük,
kevésbé keresztény pozitúrákban is, a paráznaság és egyebek határát
súrolva, de…
Egy pillanat. Mi a fasz ez?
Szalvéta. Szalvéta van a kezében. Az a szalvéta.
A szerződés.
Kiragadom a kezéből, és gondolatban jól seggbe rúgom magamat,
amiért nem tettem máshová, amikor az éjjeliszekrényeket
elrendeztem az ágy mellett. Összekeverhette a kettőt, amikor
milliónyi kézkrémjének valamelyikét kereste. Akkor találhatta meg.
- Semmi - feleltem, és öltönynadrágom hátsó zsebébe gyűrtem.
Kathleen szeme két nagy bolygó; szenvedés csillan tekintetében.
Mellkasomra csap, aztán szája elé kapja a kezét; arca kínnal rándul
tenyere mögött.
 - Ti ketten szerződést kötöttetek egymással?
- Ő nem akar engem - felelem hirtelen felindulásból. Önkéntelen
reakció, és az egyik legostobább kijelentés, amit az ember az alig pár
órás feleségének mondhat, aki hamarosan megszüli a gyereküket.
De az én tudatom úgy ítéli meg, hogy ez a leghatékonyabb mód
meggyőzni őt a szalvéta jelentéktelenségéről. Hogy tényleg semmit
nem jelent.
Ami nyilvánvalóan szintén nagy probléma.
A szalvétának semmit nem kellene jelentenie, de nem azért, mert
Rory elhúzott egy másik kontinensre másokkal dugni, őket fotózni
és a fotók hátuljára írni, milyen balfaszok az ágyban és nem tudnak
társalogni. (Ezt persze csak parafrazálom.)
A szalvéta azért nem szabad, hogy bármit is jelentsen, mert
gyerekem lesz a gyerekkori barátomtól, aki a szeretőm, majd a
feleségem lett.
Igen, seggfej. Feleség.
Megindulok a feleségem felé. Az én türelmes, szent partnerem
felé, aki nyöszörögve tűrte, hogy hónapokig újra és újra és újra más
névvel illessem.
- Mindketten továbbléptünk. És ha nem vetted volna észre, már
házasok vagyunk.
Karon ragadom, közelebb húzom magamhoz.
Eltol magától.
- Dobd ki!
Felhördülök.
- Tessék?
- Nem vagy süket, Mal. Dobd ki azt a nyavalyás szerződést.
Egyáltalán nem is lenne szabad ennek itt lennie a házban. Nem
tudok hinni neked.
Nem tud hinni nekem?
 És én tudok hinni neki? Azok után, hogy félhulla állapotomat,
negyedrészt működő testemet kihasználva megdugott? Azok után,
hogy elvetette velem a szüzességét és aztán visszajárt a farkamat
megülni és könyörgött, hogy ne húzzak kotont? Azok után, hogy
felhívta anyámat és Bridget nővéremet, hogy erre a házasságra
kényszerítsen?
Azok után, hogy meggyőzte anyámat és Elaine-t, hogy költözzenek
össze?
De nem vagyok annyira hülye, hogy nagy veszekedést kezdjek a
nászéjszakánkon.
Inkább mosolygok.
- Ez csak egy bohókás emlék. Fotóalbumba teszem. Soha többé
nem fogod látni, és továbbléphetünk az életünkben.
- Te most direkt baszakodsz velem?
Megint ez a szó.
-Kiki…
- Mal - mondja ki a nevemet, hangomat utánozva. - Annyira
elegem van abból, hogy emberek kesztyűs kézzel bánnak, nem
csesznek ki veled, mert valami kibaszott varázslatos hatalmad van
felettük. Csak az időt húzod.
- Nem húzom az időt. Egyszerűen elutasítom a kérésedet.
- Akkor egy faszfej vagy.
- Rendben. Akkor az vagyok.
Ezzel nem igazán tudok vitába szállni. Most éppen annak is érzem
magamat. De ő sem az a szentéletű úrinő, akinek beállítja magát.
Felém lép, arcul csap.
Érzem, hogy ég a bőröm, arccsontom fáj. Államhoz kapok. Valami
azt súgja, hogy egy makacs rohadék vagyok, hogy egyszerűen meg
kéne szabadulnom attól a kibaszott szalvétától. Az a szalvéta semmit
nem jelent. Azóta nem jelent semmit, hogy Rory búcsút intett
nekem. És ha akkor még jelentett volna valamit, a levele nem
hagyott kétséget.
Most pedig játsszuk az ördög ügyvédjét, és mondjuk azt, hogy
mégis maradt kétség, hogy még sincs vége.
Mondjuk, hogy újra találkozunk, mostantól számított négy év
múlva, mert a sorsnak beteg egy humora van.
Tegyük fel, hogy Rory már nem pokoli nagy kurva és úgy határoz,
hogy betartja a szerződést.
Akkor mi lesz? Elhagyom a kis Glent és Kathleent és az egész
családomat - akik kitagadnak, amiért lelépek egy jenkivel, ehhez
tényleg nem fér kétség - és aztán boldogan élek, míg meg nem halok
a lánnyal, aki elvetette a gyerekemet úgy, hogy előtte nem is szólt
nekem.
A konyha felé botorkálok, hallom, hogy Kathleen mezítláb topog
utánam. Megállok a szemetesnél, kiveszem a szalvétát a zsebemből,
ökölbe gyűröm és éppen kidobni készülök Rory ostoba emlékével
együtt.
A szemetes nyitott fedele fölött tartom, erősen szorítom, öklöm
remeg.
Tedd már meg! Mi bajod van?
- Dobd ki! - üvölt Kiki.
Öklömre nézek, a szemetesre, aztán megint az öklömre és aztán
gyötrelmes sóhajjal a mennyezetre emelem tekintetemet.
Baszd meg, Rory!
Visszahúzom a karomat, a másik kezemmel hajamat tépem.
Képtelen vagyok megtenni.
Nem veszem észre, amikor Kath felhúzza a cipőjét; csak arra
figyelek fel, hogy becsapódik a bejárati ajtó mögötte. Rögtön
utánaeredek.
Késő van, hideg és sötét.
 Kath beül a kocsimba, indít, tolat és nagy sebességgel elindul a fő
utca felé. Gyalog rohanok utána, rákiáltok, hogy lassítson. Ezzel
csak azt érem el, hogy a gázpedálra tapos és még gyorsabban
távolodik tőlem.
Miközben a saját kocsim, a saját feleségem, a saját jövőm után
rohanok, elgondolkodom, hogy megállok. A visszapillantó tükörből
látom, hogy elég zaklatott állapotban van. Annyira remeg és sír,
hogy nem hiszem, hogy rendesen lát. Talán ha békén hagyom,
lelassít.
Ha azonban békén hagyod, abban talán végül bizonyítékot lát
arra, amit talán nem mondtál eddig elégszer: hogy mindig is a
húga marad életed szerelme és ő csak vigaszdíj.
Keserű epe tolul a számba, egyre gyorsabban futok. Próbálom
felhívni, a telefonommal babrálok, de nem veszi fel.
Vedd fel, vedd fel, vedd fel!
Egyenesen a forgalmas kereszteződés felé tart és nem lassít. Nem
tudom, van-e fogalma arról, hogy mit csinál. Kezdi elveszíteni az
uralmát a kocsi felett. Szúr a szemem, a szívem vadul veri
bordáimat. Hülye fasz vagyok, aki az ostoba képzelgéséért megfizet.
Mintha lassított filmet néznék.
Kathleen nem áll meg az út végén a stoptáblánál.
Balról fagyasztott húst szállító teherautó rohan az útjába.
Fém ütközik fémnek.
Hatalmas csattanás.
Csend.
Csend.
Túl nagy csend.
A levegőben terjengő szagoktól rosszul vagyok.
Fémes vérszag és égett hús és életem vége.
Megkerülöm az összetört autómat, próbálom kinyitni az ajtót, de
a fém nagyon forró, és körülöttem sűrű füst gomolyog. A teherautó
sofőrje sérült lábát fogva kiszáll.
Sean.
Szentséges ég! Sean!
Józannak tűnik. Persze, hogy józan. Egy csepp alkoholt sem ivott
az esküvőn, mert éjszakai műszakba ment dolgozni. Hisztériás
rohamot kapott. Kusza hajába markol, foga vacog.
- Ó, istenem! - kiáltja, és fut felém. - Nem láttam. A semmiből
került elém.
Igaza van. Nem az ő hibája volt. Kath valóban a semmiből került
elé. De miért Sean? Miért éppen ő? És miért vagyok olyan
irracionálisán dühös?
- Kath jól van? - kérdi tompa hangon.
- A baba! - kiáltom döbbenten. Frakkingembe tekerem kezemet és
felrántom az ajtót. A hőség az anyagon át is égeti a bőrömet. - Hívd
a mentőket!
- Halottnak látszik - nyög fel Sean, nyilvánvalóan sokkos
állapotban. - Nem mehetek börtönbe. Nem akarok börtönbe menni.
Ó, Jézus!
Ez jut most eszébe? Éppen most? Az, hogy börtönbe csukják?
Kathleen életének vége. Az enyémnek is. És a babáénak is…
Istenem, ne hagyd, hogy a baba meghaljon!
Olyan sok mindent kell mondanom.
Semmit nem mondok.
Sean megfordul, rám néz. Sápadt, mint egy kísértet.
- Ez nem történt volna meg, ha velem jár. Ártottál neki, Mal. Te
tetted ezt vele. Az egész a te hibád.

Kathleen halott.
De a baba nem.
 - Közvetlen életveszélyben volt a kicsi, Mr. Doherty. Nagy
szerencséje van - mondja az orvos.
Aha. Felhördülök. Kibaszott nagy szerencsém van.
Lenézek a kicsi, lilás bőrű teremtményre. Csak azért nem sírok,
mert valakinek józanul kell cselekednie.
Nagyon sajnálom, kicsim. Rettentően sajnálom.
Kathleen végig tévedésben volt.
Nem fiú.
Kislány. És mindkettőnkre hasonlít.
Abban a pillanatban, amikor ránézek, nem tudok arra gondolni,
hogy mit nyertem és mit veszítettem az elmúlt évben.
Hanem csak arra, hogy mindaz, ami történt, hogyan kapcsolódik
Roryhoz.
Hogyan tett tönkre mindent.
És mennyire tönkre akarom tenni őt.
 19.
NAPJAINKBAN
Rory

- Segíthetek? - kérdezi a kislány az ajtóban. Mézédes, lágy a

hangja. Gyönyörű haja van; mélybarna, de nem olyan sötét, mint az
apjáé.
Az. Ő. Apja.
Lásd még: az én férjem.
Lásd még: a férfi, aki eltitkolta előlem a lánya létezését.
Ez volt az egyik első kérdésem hozzá, amikor New Yorkban
találkoztunk, amikor a képembe vágta, hogy feleségül vette
Kathleent.
- Vannak gyerekeid?
- Nincsenek.
Egy pillanatig sem tétovázott. Súlytalan válasz volt, mint a szép
szeme mögött tátongó üresség. De ez a gyerek nem lehet senki
másé. Kathleen és Mal tökéletes elegye. Hirtelen rám tör a szörnyű,
bonyolult igazság. Ezt a titkot az után sem mondta el nekem, hogy
feleségül vett. Az igazi családjáról sosem akart beszélni. Nem akarta,
hogy tudjam.
Nem bízott bennem annyira, hogy elmondja: apa. Azt hitte,
elhagynám, ha rájönnék. Ha egyáltalán eléggé fontosnak tartotta a
kettőnk kapcsolatát, ha azt akarta, maradjak vele.
Nem hagynék el egy gyerekét egyedül nevelő apát. De holtbiztos,
hogy egy mocskos, kényszeres hazudozótól azonnal megszabadulok.
Olyan sokszor eltűnt, magyarázat nélkül. A születésnapi parti. A
csillámpor. Az apró hamis gyémánt fülbevaló a hátsó udvarban, a
fűszálak között.
 Az, hogy mennyire igyekezett vissza Tolkába, végig, amíg
Görögországban voltunk. Mindezt a lánya miatt.
Harag, tehetetlen gyötrődés és az anyja nélkül felnövő gyerek
iránti mindent felülíró védelem és gondoskodás… összerándul a
gyomrom.
Bűntudatot érzek. Mély bűntudatot valamiért, amit nem tudnék
megnevezni.
Üdvözlésül integetek a kislánynak.
Mondj valamit. Bármit. Csak állsz és nem szólsz. Így biztosan
megijed tőled.
- Hm. Szia!
Nem ezt, te idióta!
- Olyan vagy, mint egy hercegnő - nevet a kislány, pici kezét szája
elé kapva.
Mennyi idős lehet? Legfeljebb hét. Talán hat. Jesszus, ez egészen
közel van a szalvétaszerződés idejéhez. Lehetséges, hogy olyan kis
idővel a távozásom után fogant?
- Azért, mert az vagyok - felelem, kezemet csípőre téve.
- Igazán?
Szeme tágra nyílik.
- Olyasmi. Aurora Belle vagyok. Azért jöttem ide, mert hallottam,
hogy egy másik hercegnő is lakik a faluban… egy nálam is szebb
hercegnő, akit meg kell ismernem. Azt hiszem, megtaláltam -
mondom óvatos mosollyal.
Örömmel kacag, kezét arca elé kapja, hogy ne lássam, mennyire
elpirult. Szívem elszorul. Gödröcskés a mosolya. Kathleennek nem
voltak mosolygödröcskéi és Malnek sincsenek; talán azért alkotta
ezt a kislányt ilyennek a Teremtő, hogy körülményei ellenére
mosolyogjon.
- Akkor rossz címre jöttél. Nem vagyok hercegnő; csak Tamsin.
Tamsin.
 - Ó! Tamsin! Igen! Ezt a lányt keresem. - Hátizsákomból
előveszem a noteszomat, találomra kinyitom és hevesen bólogatok. -
Igen. Itt vagy. Tamsin d’Tolka hercegnő. A mi királyságunkban
mindenki rólad beszél. Azt mondják, te vagy a legkedvesebb,
legbájosabb hercegnő egész Írországban.
Ha csillámport szórhatna a mosolya, most minden ragyogna. Fel-
le ugrál, örömében tapsol. Csak ekkor veszem észre, hogy
cowboycsizma van rajta, kis bőrdzseki, mint az apjáé és rózsaszín
ruha. Remek stílusérzéke van. Ez nagyon tetszik benne. És most
nagyon gyűlölöm az apját, amiért nem ismer engem annyira, hogy
tudja: milyen könnyen megszeretem ezt a kislányt.
- Szeretnél bejönni? - kérdi, és ellép az ajtóból.
- Inkább kérdezd meg a nagypapádat, hogy bejöhetek-e - felelem
zavartan mosolyogva, azzal visszateszem a noteszt a hátizsákba.
- Még nem ért haza. Nem sokkal teaidő előtt jön, vagyis tényleg
nemsokára. Nagyi itt van. Akarod, hogy idehívjam?
- Ó, nem szükséges. Hamarosan vissza…
- Nana! - Tamsin szája oválisra nyílik, és olyan éles hangon kiált,
hogy a földet meg tudná rengetni. - Na-naaaaa!
Mielőtt találhatnék valami üreget a földben, ami egy másik
dimenzióba szippanthatna, egy nő jelenik meg az ajtóban.
Egyáltalán nem hasonlít Malre… kicsit sem… Ebből a legrosszabbra
következtetek. Gyanúm beigazolódik, amikor kinyitja a száját.
- Aurora? Azt mondtad, Aurora?
Papírtörlőbe törli a kezét, mintha jelenlétem beszennyezné.
Annyi idős, hogy az anyám lehetne; nem Doherty atya
korosztálya. Írországban nem jellemző, hogy a papok bűnben
élnének olyan nőkkel, akik úgy néznek, mintha legszívesebben
elevenen elégetnének engem. Ezért feltételezem, hogy Kathleen
anyja előtt állok, aki Doherty atyával és Mal anyjával él.
- Igen, asszonyom. Doherty atyával szeretnék beszélni.
 - Tamsin - szól Kathleen anyja a kislányhoz, és egyik kezével
megsimogatja a kicsi arcát, de tekintetét egy pillanatra sem veszi le
rólam. - Menj, tedd rendbe a szobádat vacsora előtt!
- De én itt akarok maradni, Aurora her…
- Indíts! - mordul rá az asszony, és Tamsin beszalad a házba, ami
újonnan bútorozottnak, rendkívül tágasnak és elegánsnak tűnik.
Egyáltalán nem hasonlít Mal szerény otthonára.
A nő figyelmeztetőn mutat rám.
- Tudtam, hogy egyszer visszajössz. Nincs nálunk a pénzed.
Mindent, amit itt látsz, Malachy fizetett. A te részeg disznó apád
feleannyira sem volt gazdag, mint azt a szeretői háremével elhitetni
igyekezett.
Hűha. Már értem, honnan volt Kathleen mocskos szájú beütése.
Kathleen anyjától a legkeményebb gengszterek is tanulhatnának ezt-
azt alpári beszéd tárgyában.
- Nem Glen miatt jöttem. A munkámat végeztem. Nem kell hinnie
nekem, de ez az igazság. És ha már itt vagyok, szeretnék néhány szót
beszélni Doherty atyával.
Nem említem, hogy Mal felesége vagyok, mert még mindig
kívülállónak érzem magamat; mintha pária, betolakodó lennék
ebben a faluban. És azért is, mert ez az asszony elveszítette a lányát.
A gyász maga az ördög. Nagyon gyorsan átveszi az irányítást az
ember felett és olyan cselekedetekre késztet, olyan dolgokat mondat
ki az emberrel, amiket különben sosem tennénk, sosem
mondanánk.
- Akármilyen okból vagy itt, azt mondom, távozz. Az unokámnak
sosem lett volna szabad találkozni veled. Ezt az egyezséget kötöttül
Mallel. Megígérte nekünk. Az is elég szégyenletes, hogy valószínűleg
az ágyát melengeted…
- Nos, nem Malt keresem. Doherty atyával akarok beszélni.
Kérem, mondja meg neki, hogy két óra múlva jöjjön a Boar’s Head
kocsmába. Ha megteszi, megígérem, hogy soha többé nem zavarom
önt és az unokáját.
Tudom, hogy ez az üzenet így célba ér; mert Kathleen anyja nem
mondana le az esélyről, hogy soha többé nem kell látnia engem.
Sarkon fordulok és elmegyek.

Mal

Nincs megfelelő módszer arra, hogy az ember csak úgy lazán

elmondja a feleségének: jut eszembe, van egy hétéves lányom és
hoppá, az anyja a te halott féltestvéred, aki gyűlölt téged. Ó, és csak
a pontosság miatt azt is hozzáteszed, meg vagy győződve arról, hogy
Tamsin (a kislány… tudod… szóval, egy kicsit előreszaladtam) úgy
fogant, hogy seggrészeg voltam és gyakorlatilag megerőszakoltak.
Mégis: anya meglepetésszerű látogatása, plusz az a tény, hogy
Rory érthetően kezdi elveszíteni a türelmét, meg az a kis nyaggató
valami, amit lelkiismeretnek neveznek, együttesen azt eredményezi,
hogy ma este el fogom mondani neki az igazat.
Gondolatban lejátszom az elkerülhetetlen beszélgetést, ahogy a
ház előtt leparkolom az ötszáz éves, pöfögő-köhögő kocsit. Az, hogy
Rory hozzám jött feleségül és nem Pipere-Pasihoz, pedig nem is
tudta, hogy hétszámjegyű összeget keresek évente, olyan veszélyes
mértékben megsokszorozta feleségem iránt való szerelmemet, hogy
a szívem alig bírja el az érzelem hevességét.
- Szia, drágám. Mit szeretnél enni ma este? Rizottó, bor és te…
szerintem ez egészen jó párosítás lenne. Ó, és jut eszembe: van egy
gyerekem.
Bár talán jobb lenne jó hírrel bemelegíteni.
- Szia, Hercegnő! Tudtad, hogy az utcazenélés a hobbim, de
tulajdonképpen milliomos vagyok, csak nem érdekel a pénz?
Rengeteg érdekes dolgot el kell mondanom neked. Például: apa
vagyok.
 Betolom az ajtót. A kezem tele van Rorynak és Tamsinnak szánt
ajándékokkal. Rorynak csokoládét vettem és régi CD-ket olyan ír
zenékkel, amiket szeret, Tamsinnak hercegnőruhát és…
Ez meg mi?
Rory a nappaliban van, táskába gyömöszöli a holmiját. A
bőröndje már bepakolva áll az ajtónál mint valami türelmetlenül
várakozó anya. Telefonját a válla és a füle között szorítja, közben egy
sálat igyekszik begyűrni a retiküljébe. Mindig fázik, amikor nincs
velem. Miért nem képes ezt megérteni? Dühösen mordul a
telefonba:
- Nem érdekel, milyen jármű. Felőlem egy nyavalyás szamár is
lehet, akár szamárháton is, de el akarok menni innen. - Csend. -
Igen, uram. Tudom, hogy nem ebben az üzletágban utazik. Csak azt
akartam mondani, hogy mindenképpen ki kell jutnom innen,
mégpedig a lehető leghamarabb. Kérem! Dudáljon, ha ideér!
Megfogja a telefont, leengedi és bontja a hívást. Érthetetlenül
motyog valamit arról, hogy fel kell hívnia az anyját és éppen
megérinti a kijelzőt, amikor köhécselve jelzem jelenlétemet.
- Mézeshetekre indulsz? - kérdezem, és lepakolok előtte a
reggelizőpultra.
Nyugalom. Lehet, hogy van logikus oka az összepakolásnak.
Felnéz, grimaszt vág, mintha nem számított volna rám. Egy lépést
hátrál, mintha meg akarnám ütni.
- Megijesztettél.
Kirángatja a sálat a táskából, vállára veszi és indulni készül.
- Per pillanat ezt én is elmondhatnám rólad - mordulok rá
fogcsikorgatva; minden erőmmel vissza kell fognom magamat, hogy
ne essek neki.
Nem vagyok hülye. Az elejétől fogva tudtam: nagyon kis esélye
van annak, hogy ez így működik közöttünk.
Mégis.
 Mégis.
Az ember szerelmes lesz egy lányba, aki két Disney-hercegnő
nevét kapta, és elhiszed a hihetetlent, mert… szóval Disney-t és a
többi faszságot.
Karba fonja kezét.
Ajaj. Ez csak azt jelentheti, hogy Rory nagyon dühös, ami pedig
csak azt jelentheti, hogy rohanj fedezékbe!
- Mi folyik itt?
Megkerülöm a reggelizőpultot, elindulok felé, jobb kezét
felemelve jelzi, hogy álljak meg.
- Érdekes találkozásom volt ma.
Belemegyek a játékba.
- Igazán?
Bólint.
Egy szót sem szólok, mert rossz érzésem van és elszorul a torkom
valamitől, talán a sok régen-el-kellett-volna-mondani-neki
vallomástól.
Egy lépést tesz felém.
- Találkoztam valakivel, akit te nagyon jól ismersz. Egy Tamsin
nevű kislánnyal. Mond neked valamit ez a név?
Kiszárad a szám. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy azért nem
voltam hajlandó Tamsinról beszélni neki, mert nem gondoltam,
hogy újra beleszeretek? Azt, hogy nem gondoltam volna, hogy
rájövök, ki sem szerettem belőle. Azt, hogy az elején egyszerűen
védtem a lányomat tőle és Richardstól és az ő városias, pogány
életstílusuktól, azért küldtem a nagyszüleihez, amíg ezen a
projekten dolgozom vele… ó, és aminek része, hogy tönkretegyem az
ő életét?
Azt, hogy a titkos, lezárt szoba valójában Tam szobája és szép
szoba, olyan szép, mint ő, és a ház általában rendben van, attól mert
egyedül nevelem a lányomat, csak mi ketten vagyunk? Azt, hogy
azért voltam olyan dühös, amiért megközelítette azt a szobát, mert
Tamet védtem akkor is, amikor nem volt abban a szobában? Hogy
mielőtt Richards és ő megérkezett, szándékosan csináltam koszt és
rendetlenséget a házban, de érintetlenül hagytam Tamsin tiszta
szobáját?
Azt, hogy mire rájöttem, hogy mégis az enyém lehet, már túl késő
volt? A hazugság túl nagyra nőtt, túl rettentő lett és fejetlen
csirkeként rohangáltam a szeretőm és a gyerekem között?
Egyáltalán hajlandó meghallgatni engem?
- Egyébként nagyon szép gyerek - mondja Rory vállat vonva.
Szándékosan úgy viselkedik, mint akit nem érdekel az ügy. - Aztán
az anyósod közölte, hogy szörnyeteg vagyok.
Rory olyan, mint egy hurrikán és én a vihar ellen nyomulok,
amikor elindulok felé. Meg akarom magyarázni. De ő ellök magától
és az ajtó felé megy. Eléugrok, elállóm az útját, hátamat a csukott
ajtólapnak döntöm.
- Hadd magyarázzam meg!
Fejét hátravetve nevet; hangjában egy szikra humor sincs.
- Mit magyaráznál meg? Azt, hogy hazug vagy? Hogy csaló vagy?
Azt, hogy semmirekellő apa vagy, mert rokonokhoz küldted a
lányodat lakni, míg te az új feleségedet kúrtad és tökéletes kettős
életet éltél?
Ha így fogalmaz, lehetetlennek tűnik észszerűen megindokolni azt
a hatalmas szarkupacot, amit a saját két kezemmel (és egy szál
farkammal) hordtam össze. Ám azért ez nem olyan egyszerű. Ezt
pontosan tudom, mert én sétáltam bele ebbe a dologba, mégpedig
azért, mert bosszút akartam állni, de sosem gondoltam volna, hogy
ilyen messzire vezet.
Ami azt illeti, komolyan azt gondoltam, hogy ekkorra Rory már
régen nem lesz itt. Azt hittem, megint visszamegy Amerikába.
- Rory…
Odakint autó dudál. Rory tettetett élvezettel tárja szét a karját.
 - Megérkezett a hintóm, mint azt korábban voltál szíves olyan
bájos szóval illetni. Gondoskodom róla, hogy a hasonlóképpen
varázslatos válási iratok is időben a postaládádba érkezzenek. És
Mal… Emlékszel a nagy romantikus filmekről folytatott
beszélgetésünkre?
Szikrázik a szemem.
Viccet csinál házasságunk felbomlásából. Függetlenül attól, hogy
voltam olyan hülye és én adtam okot arra, ami most történik és Rory
nyilvánvalóan rettentő dühös, még mindig nagyon nehéz azt
elfogadni, hogy semmibe vesz mindent, ami közöttünk mostanra
kialakult.
Rory nem vár választ; feltűnően átnyúl mellettem és felrántja az
ajtót. A küszöbön állva mondja fel szerepe utolsó sorát:
- Azt mondtad, minden nagy romantikus filmben van egy jelenet,
amikor a nő vezet, a férfi beül a nő mellé a kocsiba és úgy mennek
valahová. Tessék, a forgatókönyvön kívüli csavar: a mi romantikus,
csodálatos, édes és tökéletes filmünk paródia volt. Bravó! - Tapsol,
meghajol. - Mal, művész úr, ezért megnyerted az Arany Málna-díjat.
Annyira rossz volt.
Ekkor táskájából előveszi a szalvétát, amin a szerződésünk van és
a szemem előtt tépi cafatokra. Darabjait a levegőbe szórja, és nézi,
ahogy konfettiként hull le.
- Idióta szerződés volt. Ahogy mi is idióták vagyunk. Talán az én
hibám. Talán a génjeimben van, hogy vonzom a hazug seggfejeket.
De ha valamit meg kell köszönnöm neked, Malachy Doherty, akkor
azt biztosan, hogy felnyitottad a szememet. Megláttam, hogy Callum
ugyanolyan geciláda, mint te. Nincs köztetek semmi különbség.
Gratulálok. Ugyanolyan vagy, mint a… hogy is hívtad? Pipere-Pasi?
Ne felejtsd el felhívni és meghívni, ha legközelebb prédapinára
vadászol. Élvezni fogja.
Azzal arcomba csapja az ajtót és elmegy.

Rory
 Még nem tértem magamhoz a döbbenettől, hogy a férjemnek van
egy lánya, akit eltitkolt előlem, és megígérte a családjának, hogy
távol tart engem tőle. Éppen időben érek a Boar’s Head-beli
találkozómra Doherty atyához. Már ott van. Hüvelykujjaival
maimozik, jobbra-balra tekintget, mintha valami nagy bűnt
készülne elkövetni. Amikor helyet akarok foglalni vele szemben a
bokszba, feláll és komoran bámulja az asztalt.
- Egyrészt rendkívül helytelen, hogy a te korodbeli nőkkel
nyilvánosan mutatkozzak vagy egyáltalán bárhogyan. De különösen
egy kocsmában. Másrészt komolyan aggódom a testilelki épséged
miatt, amiért Mal házában tartózkodsz, amikor Elaine és Lara is
Tolkában van.
- Melyik melyik? - kérdezem, azzal lehuppanok a vele szembeni
fapadra, két tenyerem között fogom vizespoharamat. Nem említem,
hogy nem fogok többé Mal házában lakni.
- Elaine…Kathleen anyja; Lara pedig Malé.
Nem is tudtam anyósom keresztnevét és csak most jöttem rá,
hogy valószínűleg kikaparná a szememet, mielőtt kezet fogna velem.
Milyen csodálatos kezdet egy nyilvánvalóan hosszú távra tervezett,
boldog házassághoz!
Vízcseppet dörzsölök az asztallapon, ujjam előre-hátra mozdul és
arra gondolok, hogyan lehetne ez a nap még pocsékabb, mint eddig
volt. Persze hiszem, hogy lehet rosszabb. A mai nap az összes
negatív kihívásban győzött. Azon sem csodálkoznék, ha a reptérre
menet földönkívüliek rabolnának el, teljes rektális vizsgálatot
hajtanának végre rajtam és egy szál síkosított seggel, végbélsebekkel
és egy pólóval küldenének vissza a Földre, aminek az a felirata, hogy
„A feleségem elment a Kepler-22b bolygóra, és csak ez a nyavalyás
pólóm maradt.”
- Azt hiszem, mindketten gyűlölnek engem.
Komoran nézem az italomat, mert Doherty atya arcát nézni túl
nagy fájdalom.
Erre semmit nem mond.
 Most már tényleg meg kéne tudnom, amiért itt vagyok, és
mielőbb továbblépni. Négy óra múlva indul egy repülő New Yorkba
és nem akarom lekésni, különben várhatok még egy napot.
Mal nem kis dolgot titkolt előlem. Egy gyereket nem vallott be.
Egy gyereket, akinek személyisége van, szeplői, liláskék szeme és
hobbijai. Az unokahúgom. A féltestvérem lánya. Miért van az, hogy
mindig mindenki titkol előlem valamit?
Anya.
Doherty atya.
Mal.
Summer és Callum.
- Atyám… - szólalok meg, fejemet oldalra biccentve. - Van annál
nagyobb szentségtelenség, mint az igazság útjába állni? Az igazság
itt van körülöttem. Ha nem mondja el a saját verzióját,
megkérdezem Ms. Patelt. Vagy Maeve és Heather igazságát. Vagy
végső soron Mal igazságát. Mindketten tudjuk, hogy bármelyiküktől
sokkal rosszabb, vagy legalábbis nem olyan változatot kapok, mint
az öné.
- Megígértem az…
- Az anyámnak? - Szemöldököm rebben; bátorságot gyűjtök, hogy
hazudjak egy papnak. Ha ott helyben lángra lobbanok és elégek,
csak magamat hibáztathatom. - Anyám elmondta nekem az ő
változatát.
- Igazán?
Doherty atya szeme szikrázik.
Bingo. Együtt voltak benne. Úgy határozok, hogy kihasználom az
egyetlen lehetőségemet. Találomra vágok bele, azzal a halvány
eséllyel, hogy nemcsak álom, hanem emlék. Kimondom.
- Igen. Elmondta, hogy itt volt. Hogy menekült velem.
Szívem olyan hevesen ver, hogy azon csodálkozom, hogy nem
hallja. Lehet, hogy hallja, de meg akar kímélni a szégyentől.
 Csak egy álom volt. Rémálomszerű. De nagyon valóságosnak tűnt.
Meglepetésemre Doherty atya a tenyerébe hajtja fejét és sírva
fakad; olyan keservesen zokog, mint az állat, amit prérifarkascsorda
tép szét.
- Kérlek, bocsáss meg nekünk! Mindannyiunknak!
- Mondja el! - szólítom fel, és lehajolok, vigyázva, nehogy
megérintsem, miközben további szavaiért könyörgök. - Mindent
mondjon el! Kérem! Hát nem érdemlem meg, hogy tudjam? Életem
egy darabja, az első, a legfontosabb szakasza hiányzik és itt senki
nem mond semmit nekem erről.
Hangom olyan sürgető, olyan nyers, olyan vad, hogy én is
megrémülök tőle. Őrült beszédének tűnik.
Felnéz, hirtelen mélyet sóhajt.
- Nem tudom, mennyit mondott el neked az anyád.
- Akkor mondjon el mindent. Az elejétől.
- Még egyéves sem voltál, amikor úgy döntött, hogy apád
könyörgésére átjön Írországba és megpróbálják együtt. Magányos
volt itt. Kirekesztett. Gyakran jött a templomba. Kevésbé gyónni,
inkább… kiönteni a lelkét. Elmondta - természetesen a
gyóntatófülkén kívül -, hogy két dolog hozta ide. Egyrészt segíteni
akart Glennek, hogy józan tudjon maradni, másrészt, és ez volt a
legfontosabb: a lelkiismerete nem engedte, hogy te apa nélkül nőjj
fel, úgy, hogy meg sem próbált apáddal élni. Beköltözött hozzá és…
hogy is mondjam… rögtön egy család lettek. Ezzel Kathleen és az
anyja háttérbe szorult Glen életében.
Olvadt fájdalom szivárog bőröm alatt. Fogalmam sem volt, hogy
anya idejött. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán betette a lábát
Írországba. Miért nem mondta ezt el nekem? Ez olyasminek tűnik,
amivel dicsekedni szoktak. „Nézd… Én megpróbáltam.” Mégsem
említette soha, bár tudhatta, hogy ezzel pozitív fény vetülne rá.
- Folytassa!
 - A pár élete nem volt könnyű. Glennek nagy nehézséget okozott,
hogy pár óránál tovább józan maradjon. Anyád magányos volt és
elszigetelt. Próbált barátkozni a falusi nőkkel, de ők természetesen
Elaine-nel éreztek együtt, aki teljesen odavolt. Elaine, vagyis
Kathleen anyja a lánya fogantatása után évekkel is abban
reménykedett, hogy egyszer majd együtt élhet Glennel. Debbie ezt a
reményt vette el tőle. Legalábbis Elaine így érezte.
Ekkor tudatosul bennem, hogy mindezt arról a nőről mondja,
akivel egy házban él és akit valószínűleg szeret. Tartózkodom attól,
hogy egy sor istentelenség hagyja el a számat. Szívem nagyon
hevesen ver.
- Oké. És azután mi történt?
Doherty atya úgy néz az asztalra simuló kezére, mintha az a két
kéz valami szörnyű bűnt követett volna el.
- Egy napon anyád eljött hozzám és azt mondta, hogy szeretne
elmenni, visszavinni téged Amerikába, mert a dolgok nem mennek
jól közte és Glen között. Ez nem volt titok. Azt mondta, hogy
bántalmazza őt és három különböző alkalommal megtiltotta neki,
hogy veled kimenjen a házból, és azzal vádolja, hogy falusi férfiakkal
kacérkodik. Hosszasan elbeszélgettünk, én kifejtettem neki a
véleményemet a kérdésről. A családoknak alapvetően együtt kell
maradniuk, mondtam, és azt tanácsoltam, biztassa Glent, hogy
próbálkozzon jobban, talán azzal, hogy végre elfogadja házassági
ajánlatát.
Ajkamba harapok. Anyám itt, Írországban bántalmazó
kapcsolatban élt apámmal. Én pedig folyton bántottam azért, mert
nem engedett hozzá.
- Aztán szavaim súlya teljes erővel lesújtott rám.
Doherty atya alsó ajka remeg, zokogás fojtogatja, de nem sír.
- Aznap visszament Glenhez és megmondta neki, hogy feleségül
megy hozzá, ha Glen egy időre elvonóba vonul. Glen erre azt felelte,
hogy már hónapok óta ezzel nyaggatja, és jobban szereti az italt,
mint őt. Elküldte anyádat magától. Debbie megkönnyebbült.
Megpróbált elvinni téged, de Glen nem hagyta. Azt mondta, te ott
maradsz, mert nincs szükséged egy olyan idegesítő anyára, mint
Debbie. Majdnem kitépték kezedet-lábadat, ahogy egymástól
kapkodtak el. Alig egyéves voltál akkor, még nagyon törékeny.
Anyád végül magához vett téged. Fogta az útleveledet, a retiküljét és
kirohant az ajtón. Glen felkapott egy üveg whiskey-t és utánatok
dobta. Szerencsére nem talált el benneteket. A palack azonban
összetört a falon és egy szilánkja… egy szilánkja…
Feszengve pislog, nagyokat nyel, a halántékomon húzódó heget
nézi.
Amiről anyám azt mondta, hogy már születésemkor is megvolt.
Anyajegy.
Egész belsőm összerándul. Glen tette ezt velem. Miatta van ez a
heg az arcomon. Doherty atya lehunyja szemét, és amikor újra
kinyitja, némi határozottság villan benne.
- Felhasított. Nagyon erősen véreztél és nagyon közel volt a
szemedhez. Lüktetve dőlt belőled a vér. Emlékszem, nem sokkal az
incidens után elmentem a házukhoz és hánytam a rengeteg vértől,
mert tudtam, hogy az egy ártatlan gyerek vére. Glen azonban nem
rendült meg attól, amit tett. Túlságosan be volt állva, túl részeg volt
ahhoz, hogy felfogja, mit tett. Üldözőbe vette anyádat, aki téged
magához ölelve rohant. Végigfutott a fő utcán, a falu végére, próbált
taxit fogni, hogy kórházba vigyen téged. Apád rohant utánatok. Az
emberek az utcán észrevették ezt. Azt hitték, anyád el akar
szöktetni. Nem a legjobb híre volt Tolkában. Úgy tekintettek rá,
mint arra a nőre, aki azért a férfiért jött, akit Elaine oly sok évvel
korábban lefoglalt magának.
Néhányan utánuk futottak, hogy lássák, mi történik.
- A szürke mókus - jegyzem meg halkan.
Bólint. Tekintete azt mondja, pontosan megértettem, amit annyi
évvel korábban mondott nekem.
Álmom részlete nyilall tudatomba.
 A tömeg.
Üldözik anyámat.
Karjában vagyok, vérzek.
Doherty atya megint a tenyerébe hajtja fejét.
- Pontosan akkor kerestem anyádat, amikor apád elől menekült.
Előbb Glen házához mentem. Amikor megláttam a vért, kirohantam
és autóval elindultam a faluban. Amikor megtaláltalak, rögtön
megálltam, és felvettem anyádat. A kórházba mentünk. Egész úton
bocsánatát kértem, hogy menedék helyett rossz tanácsot adtam
neki.
Szememet dörzsölöm, igyekszem tartani magamat, nem
összeomlani. Nehéz. Különösen azért, mert anyámat ugyanúgy
siratnám, mint magamat.
- Ennek így semmi értelme nincsen - mondom fejemet ingatva. -
Anyám mindig azt mondta nekem, hogy sosem járt Írországban.
- Védeni akart az igazságtól; azt akarta, hogy a lehető legkevesebb
sérülés érjen… és ami ér, az is csak felszínes legyen… ne hatoljon a
szívedig. Nem akarta, hogy tudd, milyen volt az apád valójában azon
a napon. Az incidens után, amikor téged kiengedtek a kórházból és
Debbie visszavitt New Jerseybe, Glent bíróság elé állították, elítélték
és néhány évet börtönben töltött. Odabent lejött az italról, de ez
nem tartott olyan sokáig, mint reméltük. A börtönben töltött idő
azonban megváltoztatta. Már nem akarta, hogy bármi köze legyen…
- Anyámhoz és hozzám - fejeztem be helyette a mondatot.
Annyira gyűlölöm most Glent, hogy attól tartok, képes lennék
felásni a sírját, hogy még egyszer megölhessem. Szegény anyám!
Mindennel egyedül kellett megbirkóznia.
És hagyta, hogy azt higgyem, kettőjük közül ő a szívtelen.
- Nos, igen - feleli Doherty atya arcát dörzsölve, Glen helyett
szégyenkezve.
- Én ezt egyáltalán nem értem. Ha ez így van, akkor anyám miért
mutatott apámtól érkezett leveleket és ajándékokat
születésnapjaimon és karácsonykor? Apám mindig gondosan
megválogatott ajándékokat küldött nekem. Olyasmit, ami jelentett
valamit nekem, aminek örülni tudtam.
- Anyád fontosnak tartotta, hogy azt hidd, jelentesz valamit
apádnak. Bár nagyon fájt neki, felvállalta a mártír szerepét. Magára
vállalta, hogy apáddal nem lehettél kapcsolatban; nem akarta, hogy
úgy érezd, Glen megtagadott téged. Összegyűjtötte a leveleket,
amiket apádnak írtál, elolvasta és úgy intézte, hogy azt hidd, ő vette
meg neked az ajándékokat, amikre vágytál. De mindent ő vett meg
neked. Ha pedig olyasmit kértél, ami csak Írországban volt, például
csokit vagy ír zenét, azt én vettem meg neked és anyád mindig
kifizette, annak ellenére, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a
pénzt.
- Anyám írta a leveleket apám nevében?
Szemem szikrázik.
Doherty atya némán bólint.
- És a gyerektartás?
Doherty atya fejét ingatja.
Jesszus! Glen nem fizetett. Csak ketten voltunk mindig… anya és
én.
Felsóhajt.
- A legjobbat akarta neked. Elküldte nekem az ajándékokat… több
száz dollárt költött évente… hogy visszaküldhessem neked, és
minden eredetinek tűnjön.
Emlékszem az ír bélyegekre, a barázdált dobozokra, amiktől
repesett a szívem. Soha nem akartam szorosabban magamhoz ölelni
anyámat. Mély együttérzés hulláma tör tám. Olyan sok mindenen
keresztülment, én pedig annyira ocsmányul viselkedtem vele! Egész
idő alatt azt hittem, hogy féltékeny, amiért kapcsolatba akartam
lépni Glennel.
- Ezért gyűlölt engem annyira Kathleen? Mert elvettem az apját,
magamnak foglaltam le apánk idejét és egy időre börtönbe került
miattam?
Doherty atya megint felsóhajt, nyilvánvalóan nagyon nehéz
bevallania, milyen szörnyű ember volt a férfi, aki a DNS-e felét és
egy hegynyi apakomplexust hagyott rám.
- Kathleen nagyon vágyott a szeretetre. Mindig is ilyen volt. Az,
hogy szeressék, nála olyan szükséglet volt, mint a levegővétel. Glen
korlátozta a kapcsolatukat. Csak a vasárnapi látogatásokkor volt
hajlandó beszélni vele. De akkor is jobban érdekelte Mal és a zenéje,
mint a lánya. Kathleen azonban nem volt féltékeny Malre. Mindig is
szerette azt a fiút, gyerekkoruk óta. Azt hiszem, a legkönnyebb volt
téged hibáztatnia. Aztán Glen halála után eljöttél ide és ő azért
aggódott, hogy csak a hagyaték érdekel. Anyád levelet küldött
nekem, amiben tájékoztatott, hogy idejössz, ezért vártalak. Amikor
találkoztunk, a lehető legtávolabb akartalak tartani Kathleentől.
Ezért küldtelek Malhez, de előtte figyelmeztettem, hogy soha, de
soha ne mondja el neked az igazságot Glenről és a hegedről. De
aztán együtt mentetek Kathleenhez, aki úgy érezte, hogy nemcsak az
apját vetted el, hanem azt a fiút is el akarod venni tőle, akit ő
születése óta szeretett.
- Egy pillanat - szakítom félbe, kezemet felemelve. - Mal
minderről tudott? Tudta ezt, amikor tizennyolc évesen idejöttem?
Persze, hogy tudta. Ha Maeve és Heather ismeri a történetemet…
pedig nekik igazán semmi közük hozzám… akkor hogyan
fordulhatott volna elő, hogy Mal ne tudta volna?
Doherty atya olyan fájdalmas tekintettel néz, amiből egyértelmű,
hogy ő ennek jelentőségét nem gondolta át.
- Nem akarta, hogy…
- Mennem kell!
Felugróm, torkomat befulladt könnyek égetik. Igazabb szavakat
még soha senki nem mondott nekem. El kell mennem innen. El kell
hagynom ezt a helyet. Nemcsak a Boar’s Head kocsmát, hanem
Tolkát is. Magam mögött kell hagynom egész Írországot. A lankás,
zöld vidék, a macskaköves sikátorok, a vörös ajtó kísért.
 Meg kell hallgatnom anyámat, aki folyton óvott, könyörgött,
figyelmeztetett. Nem akarta, hogy ide jöjjek. Azt mondta, hogy
fussak, meneküljek és soha ne nézzek vissza. Talán semmissé
tetethetem a Mallel kötött házasságomat. Hiszen még egy hete sincs.
Mal Mal, Mal, Mal.
Eltitkolt gyerek.
Az igazság apámról.
A hazug, megtévesztő, manipulatív…
-Várj!
Doherty atya talpra áll, előredől, az asztal szélébe kapaszkodik.
Annyira törékeny a teste, hogy a mozdulat közben önkéntelenül
felnyög. Zihálva kap a derekához.
Megállok, vállam reszket.
- Hívjak önnek taxit? - kérdezem meglágyult hangon.
Fejét ingatja.
- Kérlek, ne haragudj rá! Azt tette, amit mondtunk neki. Ő is,
anyád is, én is… nem akartuk, hogy az igazság felemésszen téged,
hogy a múltad diktálja a jövődet.
A legnagyobb tisztelettel, de meg kell állapítanom: Doherty atya
olyan, mint egy harmadosztályú jövendőmondó. Nem fogadom el a
kifogásait.
- Nem az ő dolga eldönteni, hogy mit tudhatok és mit nem
szabadna tudnom. És nem is az ön dolga. És nem is Kathleen dolga.
Senkié - kiáltok fel elemien vad, ösztönös hangon, kezemet
felemelve.
Minden tekintet rám szegeződik. Egy kicsit halkabbra, erős
suttogásra fogom a hangomat. Előrehajolok:
- Senki nem nevezte ki Malt, hogy ő legyen a fehér lovon érkező
királyfim; és ha ő lenne is az, akkor meg kell hagyni, elég pocsék
munkát végzett. Jogom van tudni. Eljöttem hozzá, könyörögtem az
igazságért. A hálójába csábított és elhitette velem, hogy szabad
akaratomból mentem hozzá. De én soha…
Soha nem feküdtem volna le vele, ha tudtam volna, mit tett az
apám.
Nem hagytam volna, hogy egész éjjel öleljen.
Nem szerettem volna belé.
A Mallel való kapcsolatom egészen más lett volna, ha első
találkozásunkkor megmondta volna nekem az igazat.
És ekkor eszembe jut valami.
- Mondja, atyám, Tamsin mostanában ünnepelte a
születésnapját?
A csillámpor.
A torta, amit Mal sütött.
Az ajándék.
Az, hogy Doherty atya váratlanul megjelent Ms. Patel boltjában
és italt vett.
Persze arról az eseményről is kitiltottak engem, mert én az ördög
lánya vagyok… az ördög lánya, akinek egyetlen bűne az, hogy meg
akart menteni az apámtól.
- Igen - feleli állát vakargatva, cipőjét bámulva. - A hetediket.
- Értem.
Életemben először tudom teljes bizonyossággal kimondani ezt a
szót. Valóban értem. És bármilyen drága kislány is Tamsin, nem
engedhetem meg magamnak, hogy itt maradjak és felnőni lássam.
- Szüksége lesz taxira?
Még én is összerezzenek attól, hogy milyen nyers a hangom. Ez az
ember a nyolcvanötödik évében jár. Nem beszélhetek így vele. Ujjai
az asztallapra feszülnek, még mindig képtelen rám emelni
tekintetét.
 - Ó, Rory! Drága Aurorám! Anyád nem mondott semmit, ugye?
Sosem mondta volna el.
Összeszorítom ajkamat, vászoncipőmet nézem, mint egy
megbüntetett kisgyerek.
Istenem, kérlek ne égess itt helyben el!
Doherty atya meglátja az asztal mellett álló bőröndömet,
bátorságot vesz, hogy rám nézzen, és megszólal:
- Ne menj el! Ne menj vissza Amerikába! Ha elmész, veszekedni
fogsz Debbie-vel, de ő nem ezt érdemli. Nagyon szeret téged,
Aurora. Mindig próbált védeni mindentől, ami Glennel kapcsolatos.
Emlékszem, amikor nevet adott neked, levelet írt nekem és
megmagyarázta, miért ezt a két nevet választotta. Azért, mert azt
akarta, hogy olyan életed legyen, mint egy mese; tökéletes és nem
bonyolult. Sosem akarta, hogy ez a rengeteg bonyodalom utolérjen
téged.
- Mégis utolért - mordulok fel, és érzem, hogy fogsorom csikordul.
Hüvelykujjával törli le könnyeit. Szipog.
- És bizony engem is utolért és egyenesen az arcomba csapott.

Mal

A falusi életben az a legjobb (és talán az egyetlen jó), hogy az

emberek figyelnek egymásra. Tizenöt perc sem telt el azóta, hogy
Rory kirohant, amely tizenöt percben én olyan sokat járkáltam fel-
alá, hogy szinte nyomvályút lépdeltem a padlón, felhívott Dermot, a
Boar’s Head csaposa és elmondta, hogy a nagyapám élénk
beszélgetést folytat egy fiatal nővel.
Az én nőmmel.
Rögtön kocsiba vágtam magamat és úgy vezettem, mint egy
veszett kutya. Újra megcsapott a valóság. Üresbe tettem, de nem
állítottam még le a motort, amikor megláttam, hogy Rory éppen
taxiba száll. A jármű ronda, hetvenes évekbeli Renault, pöfögve
halad az úton. Rory olyan sietve akar távozni, hogy nem akart
rendes kocsira várni.
Ennyire gyűlöl téged.
Rohanok. Jelzek a feleségemnek, hogy tekerje le az ablakot és
engedjen közelebb magához, de… a kibaszott életbe… Vajon hallgat
rám?
Rory úgy tesz, mintha nem is léteznék; egyenesen előre bámul, a
sofőrülésre; napszemüvege pisze orra hegyén billeg.
Ököllel kopogok az üvegen, zihálva futok, tizenöt évig a szexen
kívül semmilyen testmozgást nem végeztem.
- Lassíts! Lassíts!
Kérésem süket fülekre talál.
- Mi a franc ütött beléd, asszony?!
A kocsi tetejére csapok, mire a sofőr beletapos a gázba, ezért még
gyorsabban futok. (Van épeszű ember, aki ezt passzióból csinálja?)
Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Illetve ami azt illeti,
gyakorlatilag hagyhatom. Talán hagynom is kéne, de nem fogom.
Harc nélkül nem. És meg kell tudnia a teljes igazságot akkor is, ha
mindkettőnket szétszakít a kín.
- Azért nem beszéltem neked Glenről, mert titoktartást fogadtam.
Mert nézz csak magadra… teljesen magad alatt vagy. Mert tudtam,
önző módon tudtam, hogy ha nyolc évvel ezelőtt megtudod az igazat
Glenről, akkor nem maradt volna hely a szívedben, hogy belém
szeress. De belém szerettél, Rory. Kevesebb, mint huszonnégy óra
alatt egymásba szerettünk. És majdnem egy évtizeddel később
kevesebb, mint egy hétbe telt…
Két tenyérrel térdemre csapok, a lehető legtöbb oxigént
igyekszem magamba szívni, mielőtt futok tovább utána. Még mindig
a sofőr ülésének hátulját bámulja, mintha az lenne a legmegigézőbb
látvány az üvegszálgyártás óta. (Komolyan. Nézd meg. A Google a
barátod. Fantasztikus látvány.)
 - …meggyőződni arról, hogy nem tudunk egymástól távol élni.
Nem igazán. Létezni talán, de élni nem. És nem mintha teljesen
eltitkoltam volna előled az igazságot… Hidd el, hogy magamban
nagyon sokat küszködtem ezzel. Tényleg. Ezért vittelek el
Kathleenhez. Az olyan pénzérmefeldobós pillanat volt. Azt
mondtam magamnak, hogy ha tényleg meg kell tudnod, akkor ő
elmondja neked. De ő sem mondta el, Rory.
Még mindig ügyet sem vet rám.
- Igen, elbasztam. Igen, eltitkoltam előled az igazságot. Rólad.
Rólam. De egyáltalán nem azért, mert bántani akartalak. Védeni
akartalak. Védelmezni a múltadtól. Azért hívják múltnak, mert
elmúlt! Van jelenünk, Rory. Van jövőnk!
Orra bosszúsan rándul. A legapróbb mozdulat, de nekem reményt
ad… Nem arra, hogy megbocsátana nekem, hanem arra, hogy eléggé
felhúzza magát, megállítja a taxit, kiszáll és pofon vág.
- Hát, jó. A dolog egy része nem volt egészen önzetlen. Persze,
hogy amint megláttalak, meg akartalak farkalni. Ki ne akarna? Nézz
csak magadra!
Orra megint rándul egyet a szemüveg alatt, alsó ajka a fogsora alá
csúszik.
Dühös.
Még dühösebb lesz attól, amit mondani fogok.
- Tudod, honnan tudod, hogy szeretsz valakit? Nézd végig, ahogy
szenved, és figyeld magadat, mennyire fáj neked. Mert amikor
magad alatt voltál, amikor nagyon szenvedtél, Rory, minden
idegszálam veled érzett. Ha úgy mész el innen, hogy nem hallgattál
meg, azzal csak megerősíted a gyanúmat: nem a bőröd fázik, nem az
a leghidegebb benned. A szíved is jégből van. Az első pillanattól
fogva szerettelek. Téged azonban mindig is jobban érdekelt a
farkam meg az, hogy ír vagyok. Drágám, te tényleg új szintre
emelted az apakomplexust.
 Látom, hogy a kilincs felé nyúl. Mordul valamit a sofőrnek, a kocsi
fokozatosan lassít, de nem áll meg teljesen. Tudom, hogy közel járok
a célomhoz, ezért beverem az utolsó szöget a koporsóba.
Elmondom, amit egy másik, boldogabb alkalommal akartam
mondani neki.
- Ó, és még valami: az a szalvéta, amit összetéptél, annyit számít,
mint molyfing a tornádóban. Amikor először találkoztunk, te magad
mondtad, hogy a végzet neked semmit nem jelent. Nem hiszel a
sorsban. Elfelejtettem megemlíteni: én sem. Nyolc évvel ezelőtt,
miután elmentél, kerestelek. Leveleket küldtem neked, ajándékokat.
Próbáltam a nyomodra akadni. Felhívtam a lakásotokat, az anyádat,
a kollégiumodat. Meg akartam tudni a mobilszámodat. Akarsz tudni
még valamit? Tavaly is vadásztam rád; láttam a nevedet a Blue Hill
Records egyik lemezborítóján és összeraktam a kirakós darabjait.
Tudtam, hogy annak a faszszopó Rynernek dolgozol. Ezért
elfogadtam a felkérését, hogy írjak Richardsnak egy albumot, mert
azt akartam, hogy a közelemben legyél. Nem a sors volt. Soha nem a
szerencse. Az én feltételem volt, én követeltem szerződésben, hogy a
rendelkezésemre állj, Aurora Belle Jenkins. Csomagkapcsolt ajánlat
része voltál. Nem a sors; mi ketten. Az elejétől a végéig. A mi fura,
elbaszott, megszállott, romboló, csodálatos kettősünk.
A kocsi megáll, a sofőr bosszúsan csap a kormánykerékre. Nézem,
ahogy Rory rakétaként pattan ki a hátsó ülésről. Öklét rázza az
arcom előtt.
- Hogy merészelted? Azt mondtuk, hogy nem keressük egymást!
Azt a szalvétaszerződést arra használtad, hogy feleségül menjek
hozzád. Hazudtál nekem!
Mellkasomba tenyerel.
Egészen vörös az arca. A haja zilált.
- Faszság! - kiáltom arcába nevetve. Eltolom magamtól. Már nem
vagyok képes az igazságon kívül mást elviselni. - Nem az idióta
szalvéta miatt jöttél hozzám feleségül, hanem azért, mert
megengedted, hogy az ujjaimat, a csokoládét, a nyelvemet
beledugjam minden lukadba, amibe csak be akartam hatolni, és
tetted ezt akkor, amikor még volt pasid. Mert ezt csináljuk.
Mindenkin keresztülgázolunk, hogy eljussunk egymáshoz. Mindent
lerombolunk, ami az utunkba kerül. Magunkat persze nem.
A taxisofőr különös figyelemmel néz rám; nyelvét kiöltve
hallgatja, amit mondok; szinte liheg. A csokoládé dolgot talán nem
kellett volna említenem.
- Hazudsz. Nem is kerestél engem - mutat rám mániás haraggal.
Még hangosabban nevetek. Nem tehetek róla, egyszerűen nem
tudom leállítani magamat. Most, hogy az igazság kiderül, miért ne
derülhetne ki teljesen? Megérdemli, hogy megtudja, mit tett az
anyja, akkor is, ha ebből kiderül, mindkét szülője elviselhetetlen
seggfej.
Megfordulok, gyalog indulok a házam felé (baszok a kocsira).
Rory pedig követ engem, mert nálam van az egyetlen dolog, amit
akar. Az igazság.
- Fuss neki még egyszer, Rory. Szerinted miért gyűlöltelek
annyira? Szerinted miért vettem feleségül Kikit? Szerinted miért
történt az a sok szar dolog? Kerestelek, de az anyád azt mondta,
hallani sem akarsz rólam. Azt mondta, lépjek tovább. Azt mondta,
találtál magadnak valakit, aki esténként melenget. Elküldte nekem a
képeket, amiket rólam csináltál; a hátoldalukra érdekes
megjegyzéseket írtál rólam.
Hátrafordulok, látom, hogy elborzad.
Fájdalomgrimasz.
- Ó, istenem!
- Pontosan ezt mondtad, amikor vasárnap óta hatféleképpen
kúrtalak és annyi orgazmust csiholtam neked, hogy egy évtizednyi
PornHub adást meg lehetne tölteni vele. Úgy tűnik azonban, hogy
tényleg túltoltam, nagyon erőltetetten próbálkoztam az ágyban.
Helyesbítek: túl segítőkészen. És tudod mit? Igen. Túltoltam, mert
azt akartam, hogy senki ne legyen az ágyadban hozzám hasonló.
 - Senki nem is volt - sikítja az arcomba. - Most boldog vagy? Senki
nem volt hozzád hasonló. Ezért nem is jártam senkivel, egészen
addig, amíg nem jött Callum. Nem volt más pasi. Azért írtam azokat
a szövegeket a fényképek hátoldalára, mert folyton rád gondoltam
és Summer azt a feladatot adta, hogy próbáljak rossz dolgokat
találni veled kapcsolatban és csak ezek jutottak eszembe.
Kibaszottul tökéletes voltál. Amikor hazamentem a főiskoláról,
felforgattam a szobámat, kétségbeesetten kerestem a fotóidat, mert
csak azok maradtak nekem rólad. És nem akartalak megkeresni a
közösségi médiában, mert tiszteletben tartottam azt az idióta
szerződést. Napokat bőgtem végig a fényképek miatt, Mal.
Orrom élét vakargatom, mély, nyugtató lélegzetet veszek.
- Tucatnyi levelet írtam neked. Utánad küldték a New Jersey-i
címedre, de egyetlen levelemre sem válaszoltál.
- Jesszus!
- És mi a hab a szartortán? Anyád azt mondta, hogy teherbe
ejtettelek és elvetetted a gyereket.
Döbbent csend, ezért kinyitom a szememet és ránézek. Némán
néz vissza rám.
- Ez igaz? - kérdem halkan.
Lassan ingatja fejét.
Hála az égnek!
- Én most… én most szóhoz sem jutok…
- Nagyon sajnálom. De egy kicsit megkönnyebbültem, mert most
valaki másra vagy dühös.
- Ezért vetted feleségül Kathleent? Ezért lett gyereketek?
- Igen. Úgy értem, nem… Nem tudom.
Fejemet rázom, fel-alá járkálok.
A taxis kirakja Rory bőröndjét és hátizsákját az útra és elhajt.
Otthagy minket a néptelen úton. Sötétedik, hideg van, de ez mintha
egyikünket sem érdekelné.
 - Elmondom, mi történt: annyira dühös lettem rád, hogy Glen
példáját követve vettem magamnak két palack szörnyen erős italt,
hogy eszméletlenre vedeljem magamat. Kathleen ott volt a
kisboltban; egyszerűen meg sem kérdezett, beugrott mellém a
kocsiba; de annyira érzéketlenné tett a harag, hogy nem volt erőm
kirúgni magam mellől. Seggrészegre ittuk magunkat. Legalábbis én.
Így történt.
Könny csillog Rory szempilláján és azt kívánom, bárcsak
lecsókolhatnám, de nem érzem úgy, hogy ott tartanánk. Még nem.
Nem tudom, hogy visszajutunk-e arra a szintre valaha. Próbálok
nem gondolni arra a lehetőségre, hogy soha többé nem csókolhatom
meg a feleségemet.
- Lefeküdtél a nővéremmel, Mal.
- A nővéred…
Tudom, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, amikor ezt
kimondom. Nemcsak azért, mert Kathleen halott és kegyelettel
őrzöm az emlékét, hanem főként azért, mert soha, soha nem
akarom, hogy Tamsin megtudja, hogyan fogant. Nem érdemli, hogy
megtudja ezt a szörnyűséges történetet. Nem vagyok hajlandó
megterhelni egy olyan igazsággal, amiről ő egyáltalán nem tehet.
- Nem voltam tudatomnál, Rory. Úgy értem, nem egészen. Nemet
mondtam. Azt hiszem, többször is. De tény, nem voltam teljesen
magamnál, amikor Tamsin fogant. Ez a házasság… színlelés volt.
Hazugság. Kiki is tudta.
Rory könnyei a cipőjére hullnak és remeg, mint a földre hullt őszi
levél.
Eltántoríthatatlanul folytatom.
- De nem fogok hazudni. Kathleen rád emlékeztetett, és akkor úgy
gondoltam, hogy téged soha nem kaphatlak meg. Ezért
megelégedtem a hozzád hasonlóval. Vele. Nem vagyok büszke arra,
amit tettem, ahogyan tettem.
 „Rory, Rory, Rory” Emlékszem, ezt mondtam ritmusra, amikor
Kikiben voltam. Mint valami meghallgatásra nem talált ima.
Rekviem egy összetört szívért.
- Amikor kiderült, hogy terhes, mindenki nyomást gyakorolt rám,
hogy vegyem el. Szűz volt. Ha nem veszem el, a családunk
mindkettőnket megöl. És az igazság az, hogy nem próbálkoztam már
tovább. Azt gondoltam, hogy ha apa leszek, az talán elvonja a
figyelmemet rólad.
- És elvonta?
Zokog.
Legszívesebben átölelném és azt súgnám a fülébe, hogy sírja ki
magát. Mégis ott állok az út szélén, mintha földbe gyökerezett volna
a lábam, és várom, hogy egyszer az életben ő jöjjön hozzám.
Elegem van a hajszából. Elegem van abból, hogy veszítsek csak
azért, hogy ő győzhessen. Belefáradtam abba, hogy fondorlatos
terveket szőjek, hogyan udvaroljak neki, hogyan tegyem a
magamévá, hogyan tegyem tönkre, hogyan tartsam meg, miközben
ő folyton harcol ellene.
Az elején persze nem mondtam el neki, hogy gyerekem van,
Tamsin, mert azt hittem, nem marad olyan sokáig, hogy tudnia
kéne, és védeni akartam a lányomat. Abban a pillanatban azonban,
ahogy Rory az esküvőnkön kimondta az igent, a dolgok valóságossá
váltak.
És ez volt az a pillanat, amikor a valóságot egy nőért a szőnyeg alá
söpörtem.
Elrejtettem a lányomat, egy szerető miatt.
Soha többé.
- Semmi nem volt képes elfeledtetni téged. Tamsin születésének
éjszakáján halt meg Kiki. Az volt az esküvőnk napja is… -
Elhallgatok néhány pillanatra, végiggondolom, mi történt. - …
Tudom, hogy Tam születésnapján nagyon gorombán viselkedtem
veled. Abszolút seggfej voltam. De nagyon fájt minden. A fájdalom
olyan sok irányból jött! Nem akartam érintést, nem akartam
nyaggatást.
Tekintetünk találkozik. Megértés csillan a szemében.
- Az esküvő után hazajöttünk, Kiki megtalálta a szalvétát. A
szerződésünket. Azt mondta, dobjam ki…
Az arcát nézem.
Elakadt a lélegzete, várja, hogy folytassam.
- Képtelen voltam megtenni.
Felzokog, csillapíthatatlanul sír.
- Elmenekült. Üldözőbe vettem, ahogy most téged. De utánad…
Belém szakad a szó. Az igazság fáj. Felhasítja az embert. Ezért
titkoljuk el azok elől, akiket szeretünk. Azok elől, akiknek a
véleménye a legjobban számít nekünk.
- Utánad kitartóbban futottam.

Rory

Kathleen miattunk halt meg.

Nem állt meg a stoptáblánál, mert csak az járt a fejében, hogy
meneküljön. A baleset után Kathleent rögtön kórházba vitték.
Tamsin szívverése gyenge volt, de az orvosok az anya élete miatt is
aggódtak. A baba nem kapott elég oxigént és romlott az állapota.
Nővérem utolsó szavai: „Mentsék meg a kicsit. Tudom, hogy én
nem élem túl. De ő éljen!”
Abban a tudatban halt meg, hogy fia lesz, és hogy életben marad.
Az egyik dologban, a fontosabban igaza volt.
Kathleent halálát nem sokkal Tamsin születése után állapították
meg. Már nem tarthatta karjában a kicsit. A teherautóval ütközés
ereje miatt Tamsin gerincsérüléssel született, és egészen kicsi
korában már bonyolult műtétet kellett végrehajtani rajta.
Mal komoly pénzeket hajtott fel, hogy a lánya a lehető legjobb
orvosi ellátást kapja. A világ minden részéről hozattak
specialistákat. Azóta is dalokat ír és eladja őket; egy pillanatig sem
gondolkodott azon, hogy ő maga mit szeretne.
Az első dalok, amiket eladott, rólam szóltak.
Dühös volt rám. Engem hibáztatott a vitáért, ami Kathleen
halálához vezetett. Huszonnégy éves sem volt még, de már
egyedülálló apa. És miért? Egy lány miatt, akinek állítólag abortusza
volt, aki elvetette a gyerekét és azt mondta, hogy ne írjon neki
többet, miután Mal bevallotta, hogy a családja szétesőben van.
A házhoz visszafelé menet még túlságosan rajtunk van a döbbenet
ahhoz, hogy a Kathleen témát folytassuk, Mal inkább Maeve-ről
beszél.
- A férje, Sean vezette azt a teherautót, ami Kathleen kocsijával
ütközött. Barátok voltunk azelőtt… - Felnéz, fejét ingatja. - Jó
barátok. De a baleset után, amikor még tombolt benne az adrenalin,
kiszakadt belőle az igazság. Azt mondta, soha nem érdemeltem meg
a feleségemet. Hogy sosem szerettem. Sean ott és akkor azt
üvöltötte rám, hogy Kathleen miattam halt meg.
Összerezzenek. Az igazság jobban bántja az embert, mint a
hazugság. Azt látod, amikor nap mint nap a tükörbe nézel.
Sean emlékeztette arra, hogy nem méltó a feleségéhez.
Ezért Mal emlékeztette Seant arra, hogy ő sem.
- Azért tettem Maeve-et a szeretőmmé, hogy bizonyítsam, Maeve
nem szereti Seant, ahogy én sem szerettem Kikit. Megtorlásként
körbevittem egész Tolkában, külön megmutattam, hogy nyíltan
csinálom. Nyilvánosan megcsókoltam, a bankban sorban állás
közben a seggébe csíptem. Röviden, tömören: faszfej voltam.
Szomorú voltam, ezért másoknak is fájdalmat akartam okozni.
Hálás vagyok, hogy nem voltál a közelben, amikor a legrosszabb
állapotomban voltam.
- Más nőket is megfektettél. Miért? - kérdem alig hallható
hangon.
- Az, hogy Maeve-vel lehettem, a magányosságomnak… nem is
tudom… makacsságot adott. Maeve azért ment bele, mert azt hitte,
van közös jövőnk és rá akarta tenni a kezét a pénzre, amim szerinte
van, de én bosszúból csináltam. Azért hagytam abba, mert
megtudtam, hogy a gyerekeit az iskolában csúfolják, mert mindenki
tudta, hogy az anyjuk egy olyan pasival hentereg, aki nem az apjuk.
Nem volt hozzá gyomrom. Szakítottam vele és írtam neki egy
csekket azzal a céllal, hogy küldje őket olyan iskolába, ahol senki
nem ismeri őket és tiszta lappal kezdhetnek. Maeve utóízét olyan
nők egyre hosszabb sorával akartam elvenni, akik bekopogtak az
ajtómon. De minél hosszabb lett a sor, annál kisebb volt a
figyelmem. Az utóbbi néhány évben csak Tamsinra figyeltem. Ő volt
az egyetlen, aki elmém épségét fenntartotta, ő volt az egyetlen, aki
számított nekem. Amíg nem jöttél.
Erre nem szólok semmit, mert bár hízelegő, önkéntelenül dühös
vagyok.
- Amikor megláttam a nevedet a lemezborító hátoldalán, pavlovi
reflexem támadt. Fogtam a telefont és elfogadtam Ryner
hónapokkal korábbi ajánlatát. Ultimátumot adtam neki; azt
mondtam, hogy csak a saját feltételeimmel akarok dolgozni és ezek
egyike az volt, hogy követeltem, te legyél a fotós. Rynernek nagyon
nagy szüksége volt arra, hogy valaki ütős slágereket írjon
Richardsnak. Minden feltételemet elfogadta, köztük ezt az őrült
kérést is, hogy ideküldjön téged. Egészen elképesztő, mit meg nem
engedhet magának az ember a kreatív folyamat részeként. Azt is
mondhattam volna, hogy az egész Victoria’s Secret modellcsapat
kell, meg tíz kiló kokain, hogy megírjam ezt az albumot, és akkor is a
világ legboldogabb seggfeje lenne.
 Amikor ezt mondta, megütöttem és önkéntelenül felnevettem,
mert tényleg kérhette volna azt is, de mégis engem kért.
- Szóval pár hónapra a nagyszülői házba költöztettem Tamsint, és
elterveztem, hogy megkeserítem az életedet és szabotálom a
karrieredet. Tudom, ez rendkívül gyerekes dolog tőlem. Hidd el,
nem is hangzott olyan botrányos ostobaságnak, amikor
belegondoltam, mert nem mondtam ki hangosan. Azt akartam, hogy
a barátod szakítson vele, hogy belekóstolj abba a valóságba, amiben
én éltem. De már a legelején kiderült, hogy két dolog áll az én
szupergonosz mestertervem útjában.
Mal az arcát dörzsöli. Haja tökéletesen kusza, szemöldöke
összevonva és arcéle olyan szögletes, annyira kiugró, hogy nem
tudom elhinni, tényleg hús-vér test.
- Az egyik az, hogy rájöttem, nem tetted meg azt a sok
szörnyűséget velem, amit feltételeztem rólad. Ez kifejezetten
semmissé tette a Rory-maga-a-sátán dolgot. A másik az volt, hogy
rájöttem, még ha meg is tetted volna, még ha igaz lett volna… akkor
sem tudtam volna neked szándékosan ártani. Nem akartam
fájdalmat okozni neked. Még mindig túlságosan szerettelek,
függetlenül attól, hogy te mit éreztél irántam. Szerettelek, amikor
gyűlöltél engem, szerettelek, amikor azt hittem, közömbös vagyok
neked és szerettelek akkor is, amikor nem tudtad, hányadán állsz
velem. És amikor kiderült, hogy te is szeretsz? Minden korábbi terv
és hátsó szándék ment a kukába. A világ forgott tovább. Múltak a
napok. Változtak a dolgok… csak egyvalami nem változott: az, hogy
szeretlek.
Az ajtónál vagyunk, egyszerre nyúlunk a kilincs felé. Lefelé nézek.
Elönt a szégyen. Szégyellem magamat, hogy annyiszor, amikor
Malnek nagy szüksége lett volna rám, nem voltam mellette.
Szégyellem magamat, azért, mert azt gondolta rólam, hogy nem
szeretném teljes szívemből, feltétel nélkül Tamsint.
Nemcsak hogy az a férfi az apja, akit szeretek, de ő a féltestvérem
lánya, és akárhogy is éreztem Kathleen iránt, akkor is nagyon közeli
rokonok vagyunk.
Feszengve toporgok.
- Szeretnék találkozni Tamsinnal. Úgy értem, ahogy kell.
Felnézek. Nagy megkönnyebbülést látok rajta, és azon
csodálkozom, hogy nem pukkan ki a szívem a mellkasomon, mint
valami cukorkás ballon: színes szalagok, édesség, öröm.
Nehéz haragudni Malre, amiért Tamsint rejtegette; hiszen
minden oka megvolt, hogy igazi szörnyetegnek tartson engem.
Glenre is nehéz haragudnom, amiért csecsemőkoromban majdnem
megölt. Hiszen annyi év után éppen azok az események vezettek
vissza engem ide. Már nem haragszom Malre azért sem, amiért
eltitkolta előlem, amit apámról tudott, amikor először idejöttem…
nem azért nem haragszom rá, mert úgy gondolom, joga volt
eltitkolni előlem, hanem mert ma valami nagyon fontosat tudtam
meg Malről. Azt, hogy a szerettei mindennél fontosabbak neki. És
néha fura dolgokat csinál, hogy megóvjon minket, hogy
biztonságban legyünk. Olyan, mint anyám.
A szeretet fura dolgokra készteti az embert.
Nem magyarázom, nem indoklom… a pokolba is, legszívesebben
minden egyes nap megfojtanám Malt azért, ahogy Seannal és
Maeve-vel viselkedett, de álszent lennék, ha úgy tennék, mintha
nem érteném, miből ered, amit tettek. Én is megcsaltam Callumot.
- Nem játszhatsz többé Istent - mutatok rá.
Bólint.
- Ki mondta, hogy Istent játszom?
Vigyorogva dörzsöli tarkóját.
Mellkasára ütök.
- Többé nem lehetnek titkaid előttem. Ezt nagyon komolyan
mondom.
- Nem lesznek - ígéri.
 - Mit csináljak Debbie-vel? - Az orrkarikámmal játszom,
miközben Mal kinyitja az ajtót.
Átemeli a bőröndömet a küszöbön, és belép utánam.
- Egyrészt nagyon hálás vagyok neki azért, amit tett, hogy
eltitkolta előlem az igazságot és így gyerekkoromban úgy
érezhettem, van apám, aki szeret és nagyra értékel. Tudom, azért
tette, hogy engem védjen… inkább hagyta, hogy rossz fényben
tűnjön fel és inkább apámat becsüljem, annak ellenére, hogy neki
keserű tapasztalatai voltak vele. Így kamaszkoromban nagyon furcsa
volt a viszonyom anyámmal. Amikor kiléptem a kocsmából, kész
voltam hazamenni Amerikába és kibékülni vele. Aztán említetted
azokat a hazugságokat az abortuszról és arról, hogy leveleket küldött
neked és elküldte azokat a képeket is, amiket rólad készítettem, nem
is szólva arról, hogy a te leveleidet eltitkolta előlem. Hogyan
bocsáthatnám ezt meg neki? Majdnem elvette tőlem a boldogságot.
Majdnem.
Hogyan bocsáthatnám meg az anyámnak, hogy távol akart tartani
életem szerelmétől?
Mal két keze közé veszi az arcomat, mosolyogva néz le rám.
Sosem gondolkodtam el azon, hogy milyen tökéletesen illünk
egymáshoz. Olyan magas, hogy az álla alá passzol a fejem. Csak
annyival szélesebb nálam, hogy teljesen betakar, de nem komikus,
ahogy egymás mellett kinézünk. Mindig szinkronban vagyunk.
Mintha egymásnak lettünk volna teremtve; egy bonyolult kirakós
két tökéletesen összeillő, máshoz nem illő darabja.
- Beszélj vele! Hallgasd meg! Aztán ne is törődj vele, csak a saját
boldogságod érdekeljen. Tudod miért, Rory?
Pislogva nézek fel rá.
- Azért, mert a vér nem válik vízzé és mert csak ha majdnem
elvesztesz valakit a családodból, akkor jössz rá, mennyire szereted.

DEBBIE (RORY ANYJA) GONDOLATAI

 Mielőtt ítéletet mondasz felettem, gondolj bele: Mindent
megtettem, ami az erőmből telt, és azzal dolgoztam, amim volt.
Nem lehetne nagyobb súllyal figyelembe venni, hogy tizennyolc
éves voltam, amikor Rory megszületett? Az ég szerelmére, hiszen
főiskolára kellett volna mennem! Élnem kellett volna, várakozással
tekinteni a jövő elé, komoly pasival járni. Életem álomesküvője, a
nagy olasz család, jó fiú a város előkelő részéből. Mindez… puff…
egy szempillantás alatt odalett. És miért? Egyetlen ballépés miatt?
Mindenki követ el hibákat. Csak néhány hiba nagyobb súllyal esik
latba.
Az én hibám tönkretette az egész életemet.
Természetesen nagyon szeretem a lányomat. Éppen ezért tettem
azt, amit tettem.
Kicsit igazságtalannak tűnik, hogy ebbe a helyzetbe kerültem.
Egyedülálló anya lettem, akinek sokat kell küzdenie azért, hogy
minden nap vacsorát tegyen az asztalra, aki mindig késik a számlák
befizetésével. Az élet igazságtalanságán gondolkodtam minden nap,
amikor be- és kicsekkoltam a boltban, ahol gyűlöltem dolgozni, két
műszakokat húztam le, és Roryt egy tizenhat éves babysitterrel
hagytam, aki időnként elfelejtette megetetni. Sajnos ő volt az
egyetlen gyerekvigyázó, akit meg tudtam fizetni, ezért mielőtt
dolgozni mentem, gondoskodtam róla, hogy étel jusson Rory
hasába.
Elkövettem néhány dolgot, amire nem vagyok büszke, de azért
tettem, hogy fedél maradjon a fejünk felett. A családom nem igazán
örült, amikor kiderült, hogy a tengerentúlon felcsináltak, és
nemhogy befogadtak volna, semmilyen segítséget nem nyújtottak.
Konkrétan ezt mondták: „Itt nincs többé helyed, ifjú hölgy. Pakold
össze a holmidat és menj innen, ha nem akarod, hogy mi dobjunk
ki.”
Alig néhány hónap különbséggel haltak meg a szüleim. Rory
hároméves volt akkor. Így nem láthatták, milyen nagyszerű lány lett.
Nem láthatták, hogy milyen jól boldogultunk mind a ketten. Hogy
mindkettőnknek sikerült.
Azon a napon, amikor a szüleim azt mondták, hogy már nem
látnak szívesen a házukban, megesküdtem, hogy Rorynak mindene
meglesz, ami nekem nem volt.
Mit tettem meg azért, hogy megéljünk? Inkább az a kérdés, hogy
mit nem tettem meg.
Napi két műszakot húztam le. Hétvégenként étkezdék padlóját
súroltam; Rory babahordozóban a hasamon; többnyire békésen
szundikált és időnként rám nézett kedvesen, okosan hallgatva. Ha
nem kellett a boltban dolgoznom vagy takarítanom, fodrászkodtam
a lakásomban. Az volt a szabály, hogy mindenki hozza a hajfestékét,
így az árnyalat nem az én felelősségem volt, és kötelező volt
borravalót adniuk, mert a hajszárító nagyon megdobta a
villanyszámlámat.
Olyan férfiakkal voltam, akiket nem szerettem és órabérben
fizettek. Kihasználtam, hogy olyan pokoli jó lábam van. Nem
csináltam semmi mást, csak beléjük karolva járkáltam, mégis
hánynom kellett, valahányszor ilyen munkából hazamentem és azt
láttam, hogy a kislányom békésen alszik az ágyam mellett. Nem
tudom, mit csinálnék, ha neki is ezt kéne tennie, hogy eltartsa a
gyerekét, hogy gondoskodjon róla, hogy meglegyen a tápszere,
legyenek ruhái és betegbiztosítása.
Emlékszem a napra, amikor rágyújtottam az első cigarettára.
Letettem Roryt aludni… akkor kétéves volt. Pontosan egy évvel az
után történt, hogy elmenekültem Glentől. Beosontam szűk,
divatjamúlt fürdőszobámba. Belenéztem hetvenes évekbeli,
hányászöld csempékre rakott tükörbe, és alig hittem el, hogy sötét
karikák vannak a szemem alatt.
Sírni tudtam volna.
Már nem voltam szép, pedig még előttem állt az egész élet. Az ég
szerelmére, hiszen csak pár hónap múlva leszek huszonegy éves!
Minden barátnőm randizgatott, tanult, szórakozni járt, vagy
csodálatos új karrierjével foglalkozott, én pedig vagy dolgoztam,
vagy Rorynak könyörögtem, hogy hagyja végre abba a sírást.
Csinálni akartam magammal valamit… valamit, amivel rombolom
magamat, de nem túlságosan. Az alkohol nem jöhetett szóba.
Láttam, mit tett Glennel. Ezért megint megnéztem Roryt… még
aludt. Kiszaladtam a sarki boltba. Vettem egy csomag cigarettát,
olyat, aminek tetszett a csomagolása, egy öngyújtót, és siettem haza.
Főztem magamnak egy csésze kávét, résnyire nyitottam az ablakot,
és rágyújtottam.
Az első cigarettától hányingerem volt.
A második megnyugtatott.
Sosem akartam leszokni. Ez az én szerény lehetőségem, hogy
elmondjam a világegyetemnek: bassza meg!
Ami a Malachynek küldött levelemet illeti… nézd.
Ekkor már eléggé tisztában voltam azzal, hogy Írország nem a
Jenkins lányoknak való. Elmenekültem onnan. Miután eljöttem, a
gyerekem apját letartóztatták és börtönbe zárták. Tolkában
mindenki gyűlölt engem és rajtam keresztül Roryt is. Malachy
engem Glenre emlékeztetett, őt juttatta eszembe, valahányszor a
lányom róla beszélt.
A zene, a gitár, a zeneszerzés, a sármossága, az alkohol, a
hisztérikus türelmetlenség, a fergeteges szerelem és az a képessége,
hogy az őrületbe tudja vinni a nőket. Megrémültem és biztosra
vettem, hogy Malachy csak futó kaland volt; az első igazi, izgalmas
pasi, akivel valaha megismerkedett.
Abban a levélben csak félig hazudtam. Elmondtam neki, milyen
nehéz tizennyolc évesen terhesnek lenni. Csak a
személyazonosságomról hazudtam.
Nem Rory írt neki; hanem én.
És nem vetettem el a gyereket, hanem megtartottam.
Nem mintha akkor nem gondoltam volna arra, hogy abortuszra
menjek. Már időpontot is foglaltam a klinikára. De amikor
megérkeztem oda és belelapoztam a prospektusokba, az óra
mutatója csigalassúsággal haladt, és mintha minden tik-tak
kattanás tűszúrásként érte volna a bőrömet. Rájöttem, hogy
képtelen vagyok megtenni.
Vele sem. És magammal sem. Együtt vagyunk benne.
És aztán az a heg…
Persze el akartam tüntetni vagy kimetszetni. De nem tudtam
megfizetni a plasztikai műtét árát. Gyűlölöm. Oké? Ez az igazság.
Folyamatosan arra emlékeztet, hogy cserben hagytam a lányomat.
Képtelen voltam megvédeni a saját apjától. Akkor sem vettem észre
a baljós jeleket, amikor már a napnál is világosabbak voltak.
Vannak széplelkek, akik azt kérdezik, miért nem mondtam el
Rorynak az egész történetet. Ugyan miben lett volna a javára?
Könnyebb volt tudatlanságban tartani, elküldeni az ajándékokat
Doherty atyának, amiket ő visszaküldött, és úgy tenni, mintha az
apja szeretné és törődne vele. Tényleg el kellett volna mondanom
Rorynak, hogy az apja miattunk került börtönbe?
Újabb fájdalmat kellett volna okoznom neki, mielőtt le tudná írni
a nevét?
Hagytam, hogy azt gondolja, amit gondolni akart.
Azt, hogy az apja valamiféle hős, hogy nagyon szereti őt.
Engem már amúgy is hülyének tartott. Így aztán csináltam még
egypár hülyeséget. Nagy ügy.
Én mindig csak óvni akartam a lányomat.
Azzal is, hogy elrejtettem a leveleket.
Azzal is, hogy megmondtam Malachynek, tűnjön el.
Persze az, ahogyan ezt tettem, egyeseket megbotránkoztathat.
Tény, hogy kicsit messzire mentem. Azt hiszem, a szülők többsége
az én helyemben nem is törődött volna Mal leveleivel. Legelőször is
fel sem bontották volna. De én úgy gondoltam, hogy ezzel
megmentem a lányomat.
 És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki.
Akkor is, ha a szívem szakad meg.
Akkor is, ha ettől gazember leszek.
Ezt nem szokták elmondani a filmekben. A rosszaknak is van
szívük.
 20.
NAPJAINKBAN
Mal

Debbie Jenkinst a küszöbömön találni olyan volt, mint

kutyaszarba lépni a tornácon, tűzben égni, olyan időzített bombához
hozzákötve lenni, amit gyerekekkel teli iskolabuszhoz rögzítettek.
Ez a nő mindenkinél nagyobb kárt tett az életemben és mégis
idehívtam, mert tudtam, hogy Rorynak szüksége van rá.
Repülőjegyet küldtem neki. Első osztályra szólót. Ezt a luxust én
sosem engedtem meg magamnak. Mindezt azért, hogy rendezze a
kapcsolatát a lányával.
Amikor kinyitottam az ajtót, fejét lehajtva állt; hegyes orrú,
csillámos cowgirl csizmáját nézi komoran; a jobb lábával éppen apró
köröket rajzol. Rory nem túlzott a hajlakkját, a melírját, és
Sakáltanya-öltözékét illetően. Az anyja úgy néz ki, mint egy vegasi
showgirl, aki elaludt a tűző napon és húsz évvel később ébredt fel.
Rory a hálószobában van, néhány nagyon viharos nap után
kivonult egy időre a világból és azt szeretném, ha a feleségemnek ez
a lehető legkevesebb fájdalommal járna.
- Debbie - kinyitom az ajtót, oldalra lépek, hogy bejöhessen. -
Segíthetek a bőrönddel?
- Nem hoztam poggyászt. Nem számítottam arra, hogy Rory…
- …megbocsát? Én sem bocsátanék meg. De Rory jobb ember.
Nálunk jobb.
Még ekkor sem hajlandó rám nézni. Ha más nem is, a szégyene a
bizonyíték, hogy van lelke. Az jó. A lélek képlékeny, szerves, örök
életű. A hozzá tartozó testek megszületnek, kifejlődnek,
tönkremennek, meghalnak.
Debbie óvatosan belép a házba. Kérés nélkül főzök neki egy csésze
teát. A reggelizőpult melletti székre emeli a seggét.
 Felé csúsztatom a csészét, a pult másik oldalán állok és várok.
Minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne kelljen a szemembe néznie,
állcsúcsa még mindig a nyaka felé mutat.
- Én nem… - szólal meg, majd hirtelen becsukja a száját. Pár kínos
pillanat múlva folytatja: - Úgy értem, mindig is a lányom volt a
legfontosabb nekem. Még mindig ő a legfontosabb. Ezt tudnod kell.
- Érdekes, nekem is ő a legfontosabb - felelem teljesen közömbös
hangon.
- Nem hibáztathatsz azért, mert nem akartam, hogy megismételje
az én hibáimat - mondja combját bámulva. - Hiszen tudod, mi
történt, amikor itt voltam. Az egész falu tudja.
- Nem. De azért nagyon is hibáztathatlak, hogy azt feltételezted,
én is olyan alávaló vagyok, mint Glen.
Ekkor felnéz rám. Nagy, zöld szeme van. Mint Roryé. De vele
ellentétben Debbie szeme szomorú, véreres, szemkörnyéke ráncos.
Olyan dolgokat látott, amiknek soha nem akart tanúja lenni. Ez
közös bennünk.
- Fiatal fiú voltál, iszákos, utcazenész, szégyentelen nőcsábász -
mondja fejét ingatva. - Nézd, nem azért jöttem, hogy veszekedjek.
Köszönöm a repülőjegyet, de azért jöttem, hogy a lányommal
találkozzak. Aztán elmegyek. És magammal viszem.
- Arra nemigen van esély - felelem ásítva, azzal kezemet szám elé
húzva megmutatom a jegygyűrűmet.
Csak hogy tisztázzuk a helyzetet: nem ezt a jegygyűrűt viseltem,
amikor Kathleent feleségül vettem. Roryval való házasságomban
nem kockáztathattam ilyen baljós jelet, ami folyamatosan életem
legnagyobb tragédiájára emlékeztet.
Debbie szeme tágra nyílik, kinyitja a száját, mondani akar
valamit, ám ekkor álomittas hangot hallunk a folyosóról.
- Anya? Mit keresel itt?
Rory az álmot és ki tudja még, milyen éjszakai élményeit dörzsöli
ki a szeméből. Megcsillan a jegygyűrűje. Debbie szeme közöttünk
cikázik, szája tátva marad a döbbenettől. Talán kicsit többet kellett
volna mondanom neki, mielőtt átreptettem ide. Ajaj.
Felállók, a pultra csapok.
- Azt hiszem van pár dolog, amit meg kell beszélnetek. Jó
szórakozást, hölgyek!
- Mal! Ez meg mi a…
Az ajtó felé indulok, de Rory elkapja a csuklómat.
Meg kell látogatnom Tamsint és szokásos finom stílusomban
(tapintatos vagyok, mint egy tank), el kell magyaráznom neki, hogy
ezentúl nemcsak ketten leszünk, hanem hárman. Hozzánk költözik
valaki, akit nagyon szeretek.
Megcsókolom feleségem nyakát.
- Tamsinnak csak két nagymamája van. Nem gondolod, hogy
hármat érdemelne?
Csak ennyit kell mondanom és Rory elolvad; fortélyos mosollyal
néz rám.
- Te mocskos állat - súgja.
Még egy csókot lopok, aztán nevetve vonulok az ajtó felé.
- Akkor te vagy rajtam a mocsok.

Rory

- Magyarázatot várok - szegezem anyámnak.

Bekapcsolom a vízforralót, próbálom csillapítani heves
szívverésemet. A legkevésbé sem azt szeretném most, hogy vele
beszélgessek, de ennek is meg kell történnie valamikor. Egyrészt
hálás vagyok, és meglep, hogy egész életemben édes hazugságokkal
tömött, mert meg akart menteni. Ez elég kedves tőle; a maga
elcseszett, teljesen hibásan értelmezett jószándékával tényleg jót
akart. Másrészt évekre elszakította tőlem Malt. Minden egészen
másként lett volna, ha egyszerűen odaadta volna nekem a leveleit.
De akkor Tamsin nem született volna meg.
Mal nem lenne apa.
Sosem tudtam volna meg, hogy Summer barátnőm (?) hátba
támadott és lefeküdt a barátommal.
És sosem ismertem volna meg Rynert, aki megtanította nekem,
milyen művész vagyok.
- Nem. Te adj magyarázatot nekem, Rory. Mi ez a házasságosdi
játék? Ostobaság! Hiszen alig ismered ezt a pasit! Ráadásul komoly
barátod van - mondja anyám, azzal talpra ugrik, hevesen
hadonászik, karkötői csörögnek, mint szélcsengő az ajtóban.
Ettől a hangtól gondolatban kamaszkoromba csúszók vissza;
önkéntelenül megérintem orrkarikámat, fogamat csikorog.
- Callum és én szakítottunk.
- Hogy mi van?! Miért?
- Azért, mert megcsaltam. És mielőtt bármit mondasz… kérlek ne
feledd, hogy te is megcsaltad a komoly barátodat Glennel.
Anya elkomorul. Felemeli az ujját, mondani akar valamit saját
védelmében, de megelőzöm.
- Ráadásul később kiderült, hogy ő előbb csalt meg engem. És
éppen Summerrel. Pont vele. Bár őszintén szólva visszatekintve
mindig gyanítottam valami ilyesmit. Callum folyton meg akart
változtatni, a szárnyaimat nyesegette a maga fura közvetett
módszereivel. Akárhogy is, Mal és én összeházasodtunk, és az után a
szarkavarás után, amit Ryner csinált Ashton Richards halálakor,
nem igazán sietek vissza a szakma sziporkázó, giccses csillogásába.
Nem tudtam, hogy így gondolom, amíg ki nem mondtam ezeket a
szavakat. De amint kimondtam, kristálytisztán látom, hogy így van.
Valami teljesen mást kellene csinálnom.
 A Rynerhez hasonló emberek nem inspirálnak. Fotográfus
vagyok. Fényképeket készítek. Ez okoz örömet nekem és ezzel
másoknak is örömet okozok. Bárhol lehetek fotós. Az elkényeztetett,
külön világban élő, mű pophercegnőknél és a magukat ajnározó
önjelölt rocksztároknál sokkal érdekesebb dolgokról is készíthetek
képeket. Azt hiszik, az ő segglyukukból süt a nap.
Mal eladta a lelkét az ördögnek és elkezdte eladni a dalait, mert
kénytelen volt ezt tenni.
Én nem vagyok kénytelen.
Szerencsére nincs szükségem különleges orvosi kezelésre. Beérem
azzal, ha csak nagyon keveset keresek is.
Anyám színpadias mozdulattal a homlokára csap.
- Rory! Ó, istenem! Mint mondjak most erre? Meg sem hívtál az
esküvőtökre.
- Anya, nagyon szűk körű szertartás volt. Csak ketten, és a tanúk.
- Vegasban?
- Cipruson.
Szeme félelmetesen tágra nyílik, radioaktív zölden villan.
- Rory, mi van akkor, ha nem ő az igazi?
- Ő az igazi.
Kézen fogom, a hátsó udvarba kísérem. Azt akarom, hogy lássa,
hol szerettünk egymásba, Mal és én. Ott, a zöld füvön, ezernyi
csillag alatt.
- Nézd! - mutatok a hátsó udvarra. - Nyolc, majdnem kilenc évvel
ezelőtt itt ültem Mal mellett és tudtam, hogy nincs olyan férfi ezen a
földön, aki úgy megdobogtatná a szívemet, mint ő. És tudod mi az
igazság? Az, hogy ez valóban így van. Tudom, hogy aggódsz. Tudom,
hogy Írország nyers emlékeket hoz a felszínre. Doherty atya
mindent elmondott. Nagyon sajnálom, anya. Tudom, hogy te sosem
mondtad volna el, nekem pedig meg kellett tudnom az igazat.
 Pislog rám, látom, hogy könnyeivel küszködik. Átölelem, a hajába
súgom:
- De nekem nincs gyerekem, akiről gondoskodnom kéne; nem
félelemből, nem elkeseredésből tettem, és nem is azért, mert a
lelkiismeretem nem engedi, hogy legalább ne próbáljam meg. Én
szabad akaratomból teszem. Mert Mal mellett a valóság jobb, mint
az álmok. Azért, mert fájdalmas tudatában vagyok annak, hogy egy
napon majd úgy járunk, mint Glen és Kathleen. Porból vagyunk és
porrá leszünk. De amíg itt vagyok, ezen a bolygón, amíg élek,
lélegzem, azzal akarom tölteni az időmet, aki megnevettet. Aki
feltétel nélkül szeret. Aki egy gyűrött, foltos szalvétát, ami teljes
hazugság volt, közel egy évtizedig megtartott abban a halvány
reményben, hogy még egyszer az életben találkozunk.
- Kathleen… - sóhajt anyám fejét ingatva.
Ekkor jut eszembe, senki nem mondta meg neki konkrétan, hogy
Kathleen már nincs az élők sorában. Ha élne, nem sokkal lenne
idősebb nálam.
Komolyan bólintok.
- Autóbaleset.
- Ó, istenem!
Anya kibontakozik az ölelésből. Krémes, ráncos anya-kezei közé
fogja arcomat. Sólyomfigyelemmel nézi arcomat, nincs-e repedés a
maszkomon, hogy az igazat, a teljes igazat mondtam-e.
- Ez igazi, ugye? Ez, ami Mal és közted van - kérdi megtört
hangon.
- A legigazibb - felelem nevetve. A boldogság könnyei csorognak
arcomon.
- És mindent tudsz, ami Glennel történt?
Műszempillái alól néz rám és lassan pislog.
Bólintok.
 - A heg történetét is tudom. Nem haragszom, anya. Csak azt
kívánom, bárcsak elmondtad volna nekem. Meg tudtam volna
birkózni az igazsággal. Nem kellett volna ennyit küszködnöd.
- De megtettem - siet válaszolni; keze lecsusszan arcomról,
megszorítja a karomat. - Azt akartam, hogy tudd: megérdemled,
hogy szeressenek. Te vagy a legdrágább a világon, Aurora, akkor is,
ha te ezt nem így érzed. Azt akartam, hogy azt hidd, apád imádott
téged, de elég távol kellett tartanom téged tőle ahhoz, hogy sose
tudd meg az igazat.
- Ezért nem akartad, hogy Írországba jöjjek?
Felsóhajt.
- Igen. És úgy tűnik, az ír pasik szenvedést okoznak nekünk. Nem
akartam, hogy átköltözz az óceán másik partjára, és egyedül hagyj
engem Amerikában. Önző voltam, de te vagy az én családom. Rajtad
kívül nincs senkim… Úgy értem, csak te vagy nekem… és a cigaretta,
meg a hajlakk.
Nevetünk. Én is nevetek, amíg eszembe nem jut, hogy van még
valami, amit tisztáznom kell vele.
- A képek. Elküldted Malnek a fényképeket, amiknek a
hátoldalára nem szép dolgokat írtam róla. Levelet írtál neki és azt
állítottad, hogy abortuszom volt, elvetettem a gyerekét. Ez olyan
láncreakciót indított el, amitől itt minden felborult. Fogalmad sincs,
hogy mennyire…
Kathleen halálát nem rovom fel anyámnak, nem tekinthetem az ő
hibájának. De pokoli dolgokat generált, ahogy az életünket
manipulálta.
Szipog, fiitteres gallérú, rózsaszín csillámos farmerdzsekijének
ujjával törli meg az orrát. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
ebben a látványban lesz részem. Anyám ilyen esetben általában
felkapja a keze ügyébe eső első tárgyat, legyen az a Biblia vagy a
babzsák, és azzal törli meg az orrát, nehogy összetaknyozza drága
ruháját.
 - Tudom. Nincs jobb magyarázat erre, csak az, hogy mániás
fázisban voltam. Elvesztettem a józan eszemet. Nem bíztam Malben
és nem akartam, hogy olyan rossz helyzetbe kerülj, mint én. Amikor
elküldtem neki azokat a képeket, azt hittem, ezzel vége. Tudhattam
volna, hogy a szerelmed ennél erősebb. Amikor továbbra is írt,
egyszerűen kiakadtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalál téged.
Így amikor leültem, hogy válaszoljak neki, leírtam mindent úgy,
ahogy velem történt, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok veled…
egy kis változtatással. Úgy írtam, mintha abortuszod lett volna.
Egyszerűen nem bírtam. Három napig tartott, míg megírtam azt a
levelet. Fel-alá járkáltam. Óránként hánytam. De ez csak
megerősített abban a meggyőződésemben, hogy te nem kerülhetsz
abba a helyzetbe, amibe én. Csak most kezdem felfogni, milyen kárt
okozhattam ezzel mindhármótoknak. Kérlek, ne feledd, azt hittem,
hogy ez csak egy futó kaland volt. Egyéjszakás. Kölyökszerelem.
Olyasmi, amit idővel kinősz. És egyáltalán nem gondoltam úgy,
hogy nem találnál jobb férfit magadnak Amerikában.
Az a szomorú ebben az egészben, hogy hiszek anyámnak.
Tudom, hogy szörnyű dolgokat tett, és nem tehetek róla, de
sajnálom. Tudom, milyen nehéz élete volt. Együtt laktunk. Mindig
gondoskodott rólam. Mindig a legjobbat akarta nekem.
Újra átölelem, egymás vállán zokogunk. Ez volt a legkeményebb,
és messze a legjobb beszélgetés, amit anyámmal valaha folytattam.
És pokolian fáj.
- Szeretlek, anya. De ha még egyszer ilyesmit csinálsz, esküszöm,
nem állok jót magamért.
Felnevet. Hálás, hogy egy kicsit igyekeztem lazítani a hangulatot.
- Ó, efelől nyugodt lehetsz. Most már tudom, hogy a végzet, a sors
és társaik befolyásolhatatlanok. Mit csinálsz a Summer-ügyben? -
Elhúzódik tőlem, szeretettel végigsimít a karomon. Még sosem tette
ezt; izgatottság bizsereg bennem, mintha valami egészen mássá
változnánk. Mintha jobban belénk ivódna a valóság. - Tudod, a
megbocsátás és a továbblépés jegyében, meg az ilyen humbugokkal,
amikben a ti korosztályotok hisz, szóval mit akarsz tenni?
- Ó, tudod… az a helyzet, hogy azt hiszem, egy kis ideig hagyom,
hogy a karma intézkedjen, ahogy kell.

RORY HALOTT APJA, GLEN GONDOLATAI

Elbasztam.
Ez elég tág kijelentés, persze, mert elég sokszor megtörtént
mindenféle értelemben. Nem tudnám meghatározni a pontos
pillanatot, amikor minden gajra ment. Talán tizenegy éves
koromban, amikor az első korty alkoholt ittam. Paddy bácsi a
konyhapultunkon hagyta a palackot, a szüleim pedig az egész
éjszakai veszekedés után még aludtak. Teljesen logikusnak tűnt,
hogy megkóstolom az italt, amitől felnőtt családtagjaim képesek
elviselni egymást, és még mosolyognak is.
Attól a pillanattól kezdve buktam a piára.
Az is lehet, hogy akkor basztam el mindent, amikor Kathleen
anyját, Elaine-t felcsináltam. Minden csupa móka és élvezet volt,
amíg nem kellett valaki másról gondoskodnom, és nem tudtam,
hogyan kell, mert a mi szüleink elvárták tőlünk, hogy
gondoskodjunk magunkról. Volt pár bátyám - hat vagy hét, nem is
emlékszem -, de én voltam a legfiatalabb. A szüleim már a
negyvenes éveikben jártak, amikor születtem, és soha a legkisebb
érdeklődést sem mutatták irántam. Talán akkor csesztem el
mindent, amikor elmenekültem Elaine-től és Kathleentől,
bezárkóztam szüleim régi házába, és megírtam a Belle’s Bells című
dalomat. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne kérdezett volna
valaki erről a dalról: az utcán, levélben, rajongói e-mailekben vagy
egy rádiós műsorvezetőtől, akinek eszébe jutott, hogy még életben
vagyok és felhívott egy-egy rövid interjúra, általában november
környékén.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Elaine ihlette.
 Vagy az előtte lévő lány.
Vagy az Elaine előttit megelőző lány.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Kathleen ihlette. A valóság
azonban az, hogy ez a csodálatos dal, ami a szerelemről, a
szívfájdalomról, a szenvedélyről, a függőségről, a szorongásról és
minden olyasmiről szól, ami megdobogtatja az emberek szívét,
valójában… az alkoholról szól.
Egy tömény italról, ami mindent visz. Minden gondot.
Ezért van az, hogy az emberek halálom napjáig spekuláltak azon,
hogy miről szólhat ez a dal.
Rory és Debbie teljesen más történet. Azt hiszem, tényleg
beleszerettem Debbie-be azon a párizsi úton. Amikor megírta, hogy
terhes, első reakcióm az volt, hogy azt mondtam, költözzön hozzám
Írországba.
Ezt tettem.
Próbált egyedül megélni Amerikában, de amikor rájött, hogy
nehezebb, mint gondolta, végül elfogadta az ajánlatomat. Ekkorra
már nem művész-részeges, hanem faszfej-csóringer részeges
voltam.
Nagy különbség.
Mondhatnám, hogy azért nem mentem át Amerikába, mert volt
egy lányom, akit nem hagyhattam el, és később lett egy fiam is. De
nem voltam valami jó apa. Elcsesztem az életemet, de ezért csak
magamat hibáztathattam.
Azon a napon vesztettem el a reményt, amikor Roryt bántottam.
Nehéz megmagyarázni és kifogásokkal előállni, hogy egy apa nincs
jelen a gyerekei életében, de lehetetlen bármivel is igazolni azt, hogy
miért bántja az ember a saját gyerekét.
Rosszabb állapotban jöttem ki a börtönből, mint ahogy
bementem, de volt egy nagy különbség: utána már nem próbáltam
kapcsolatba lépni Debbie-vel, nem kerestem Roryt, és végre
elkezdtem azzal foglalkozni, amim volt.
 Kathleen tudta, hogy szörnyű, bántalmazó alkoholista alak
vagyok, de nagyon igyekeztem jó lenni hozzá.
És Malhez is. A szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy a
lányom egy olyan srácért rajong, aki a nagy durranásra, a nagy
befutásra vár. Kathleen csak hullócsillag volt Mal univerzumában.
Tudtam, hogy ezen nem lehet változtatni.
Tudtam, mert az anyja sem volt a nagy Ő. Nekem Debbie volt az.
És halottnak lenni klasszissal jobb, mint bűntudattól gyötört
részeg bolondnak. Ha kíváncsi vagy, milyen itt a másik oldalon,
hadd mondjam el, hogy nem olyan rossz. Az időjárás egész évben
kellemes, bár nem igazán érezzük. Nincs testünk, szóval ez
némiképp akadályt jelent. Itt senkinek nincs teste. Nem a felhők
felett vagyok, de nem is a föld alatt. Nincs mennyország, nincs
pokol. De mindenben ott vagyok. A levegőben, a fákban. Pillangó
szárnyakon és a tehénszarban és a padló rései között. Pekingi
felhőkarcolók tetején és egy kis nebraskai város pitypangjaiban is.
A halottak nem mindig érzik más halottak lelkét; csak azokét,
akiket földi életükben nagyon jól ismertek és éppen a közelükben
vannak. Most érzem Kathleen lelkét. Itt van mellettem és azt
kérdezi, hogy belevágjunk-e. Nem szavakkal. Ki nem mondott
jelentésekkel beszélünk, olyan gondolatokkal, mint amik az igazán
jó dalszövegek szavai mögött vannak.
Folyton olyasmiket csinálunk, Kath meg én, amiket nem lenne
szabad. Nem tiltja semmilyen szabály és ha tiltaná is, nem hozták
tudomásunkra, amikor átkerültünk ide, a túloldalra.
Én kapcsoltam le a világítást a kocsmában, amikor az kellett, hogy
Mal és Rory megértse, miről van szó.
Én okoztam a havazást.
Én csináltam áramszünetet.
Mindent megtettem, amit megtehettem, hogy Rorynak jelezzem:
Mal az igazi, és nem olyan, mint én.
Hogy Mal sosem hagyja cserben… örökké szeretni fogja.
 De még soha nem világítottam meg egy egész utcát, különösen
egy olyan forgalmas utcát, mint a Drury Street.
- Szerinted meg tudjuk csinálni? - kérdem hang nélkül Kathleent.
A Drury Street egyik vörös házának téglái között vagyok, Kathleen
egy buszmegálló tetején. Érzem, hogy bólint.
- A frászt hozzuk rájuk!

KATHLEEN (ÚJABB) GONDOLATAI

Ugye mondtam, hogy ebben a történetben nem én vagyok a gálád.
U.i. Nagyon ajánlom, hogy legyen jó pótanyja a gyerekemnek.
U.u.i. Persze sajnálom, hogy azt mondtam Aurora Rorynak, hogy
sosem tudnék gondoskodni a gyerekéről. Bár tudom, hogy ezen
kicsit késő változtatni.
U.u.u.u.i. Hát, jó. Elég jól néznek ki együtt. Most boldog vagy?

SUMMER (ÚJABB) GONDOLATAI

Már megint én.
Szóval, hm… a francba! Le kellett zárnom ezt a dolgot a legjobb
barátnőmmel, ugye?
Akkor is, ha azok után, ami történt, fájdalmasan egyértelművé
vált, hogy Rory nem jön vissza New York-i lakásunkba. Nem mintha
nem érteném meg. Most élete szerelmével van és olyan békés,
boldog, egyszerű életet él, amilyenről mindig is álmodott.
Ráadásul elbasztam. Tudom, hogy elbasztam. Nem számít, hogy
eleve szakítani akart Callummal, hogy milliomodannyit sem érzett
iránta, mint Mal iránt, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy a
kapcsolatuk nem bír ki még egy napot, vagy mindketten
seggrészegek.
Egyetlen hibát követtem el. De már nem engedhettem tovább,
hogy ez teher legyen közöttünk. Ahhoz, hogy tovább tudjak lépni az
kellett, hogy Rory meg tudjon bocsátani nekem.
Repülőre ültem és Írországba mentem. Extrém lépés, ugye?
Szerintem is, főként ha figyelembe vesszük, mennyit kellett
győzködni magam, hogy képes legyek helyrehozni a dolgokat a
legjobb barátnőmmel. A repülőtérről taxival mentem egyenesen
Tolkába, három hónappal az után, hogy megtudta, Callum és én
összeszűrtük a levet.
Három hónappal az után, hogy egyszerűen eltűnt, nem vette fel a
telefont, nem válaszolt az üzeneteimre.
A hátsó udvarban találtam rá, kompromittáló pozitúrában; a férje
szorította a fűre. Esküszöm, úgy, mintha virágot dugványozott volna
a földbe. Kufircolás kellős közepén bukkantam rájuk, de ez csak
véletlen volt. Az ajtó nem volt bezárva. Emlékszem, Rory folyton
panaszkodott, hogy Mal sosem zárja be. Besétáltam. Amikor
rájöttem, hogy mi történik a szemem előtt, hátrálni kezdtem, de a
seggem a reggelizőpultnak ütközött és leesett a Guinness-palack.
Mindketten a hang irányába néztek.
Rory első mozdulatával a ruháját dobta felém, aztán felállt,
anyaszült meztelenül kergetni kezdett a házban, és azt kiabálta:
- A pasimmal kúrtál, te büdös kurva!
Nagyon hangosan.
Mal kaján vigyorral, kezét karba fonva a falnak támaszkodva
nézte a jelenetet. Félmeztelen volt és teljesen kemény. Egyszerűen
gyönyörű. Végre megértettem, miért nem tudta Rory annyi év után
sem elfelejteni. Nemcsak hogy így személyesen ezerszer jobbnak
látszott, de olyan kedvesen pimasz, engem-sosem-szelídítetek-meg
kifejezés volt az arcán, amire a nők majd-én-megtanítalak-szépen-
élni ösztöne rögtön ugrik.
Mal kávét és teát főzött nekünk, aztán bejelentette, hogy elmegy a
lányáért az iskolába.
A kanapén ültem Rory mellett. Megfogta a kezemet és azt
mondta:
 - Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy nem is voltam
rád dühös azért, mert lefeküdtél vele. Jól tetted. Hiszen vagy
milliószor mondtam neked, hogy szakítani fogok vele. Azért voltam
dühös, mert nem mondtad el nekem. És mert kétségeim ellenére a
saját önös érdekedből folyamatosan az ő karjaiba tereltél. A
hazugság nagyobb, mint a bűn.
- Tudom - felelem, és sírva fakadok.
Fáradt voltam a repüléstől és a bűntudatom marcangolt (nem
úgy, ahogy az ember lánya szeretné, ha marcangolnák). Egyszerűen
nem bírtam tovább.
- Tudom, tudom. Csak arra gondoltam, hogy szőnyeg alá
söpörhetem, és úgy tehetek, mintha ez az egész meg sem történt
volna. Azt akartam, hogy összejöjjön nektek, hogy együtt legyetek…
egészen Görögországig… - mondom, és alsó ajkamra harapok.
- Miért? Akkor mi történt? - kérdi Rory, teájába kortyolva.
Kávézni szokott. Ez is megváltozott, amióta Írországba költözött.
- Találkoztam Ryner asszisztensével, Whitney-vel a Saksban, a
Fifth Avenue-n. Mielőtt beszólnál: csak körülnéztem, nem volt
szándékomban tovább növelni amúgy is jelentős
hitelkártyatartozásomat… - Khm… Khm… - Szóval megesküdtem
volna, hogy terhes. Nagyon könnyű volt észrevenni, hiszen
egyébként olyan sovány, mintha éhezne. Persze nem állt
szándékomban ráköszönni vagy ilyesmi, ezért azt tettem, amit ilyen
esetben B- kategóriás vígjátékok szereplői tenni szoktak: a
próbababák mögé bújtam. Whitney előttem sétált el lassan egy
nővel, aki akár az anyja is lehetett. A pocakját simogatta. A nő azt
kérdezte tőle: „Te tényleg azt hiszed, hogy elhagyja a barátnőjét
miattad?” Mire Whitney azt válaszolta: „Nem tudom, és nem is
érdekel. Vett nekem egy lakást az övé mellett, hogy közel lehessen a
gyerekhez. Ha Callum feleségül akarja venni a Kis Miss Dilist, nem
húzom keresztbe a terveit, egészen addig, amíg önti nekem a casht.
És önteni fogja.”
 Rory szeme valósággal szikrázott. Mély levegőt vett, kihúzta
magát. De nem tűnt nagyon dühösnek. Mint amikor az ember
olyasmit mesél a barátjának, ami az egyik munkatársával történt.
Mintha érzelmileg teljesen elhatárolódott volna a történettől. Így
könnyebb volt elmondani neki.
- És aztán mi történt?
- Először arra gondoltam: Mennyi lehet ennek az esélye? De aztán
eszembe jutott, hogy Whitney mindig rendkívül érzékeny volt
mindenre, ami Callummal kapcsolatos, és teljesen odavolt érte.
Kezdett összeállni a kép. Ha Callum korábban is megcsalt téged, mi
a garancia, hogy nem teszi meg újra és újra? Próbáltalak felhívni,
amikor Görögországban voltál, de nem vetted fel. Aztán kiderült,
hogy mi történt köztem és közte, és akkor már túl késő volt.
Esküszöm, életem legrosszabb döntése volt, hogy nem mondtam el
neked ezt, Rory. Soha többé nem fordulhat elő, hogy egy pasi
közénk áll.
Rory kezét a kezemre simította és mosolygott.
- Tudtam.
- Igazán?
Éreztem, hogy az arcom összerezzen a fájdalomtól.
Bólintott.
- Már elég régóta tudtam, hogy meg fogok bocsátani neked. Azt is
tudtam, hogy ezt a beszélgetést négyszemközt kell megejtenünk,
szóval pár hét múlva akartam, amikor anyámhoz megyek
látogatóba. De megelőztél. Tudom, milyen pocsék érzés megcsalni
valakit. Borzasztó lelki kínokat álltam ki amiatt, amit Callummal
tettem. Még mindig nagyon fáj. Mert nem számít, hogy ő megcsalt…
én jobb vagyok nála. Vagy legalábbis jobbnak kellett volna lennem.
Nem bántam meg, hogy Mal és én egy pár lettünk, de azt igen, hogy
előtte nem szakítottam Callummal. Ezzel a tudattal kell együtt
élnem, ez kitörölhetetlen folt a lelkiismeretemen, és mégis itt
vagyok… élek. Ezért azt kérem tőled, hogy tedd te is ezt. Élj együtt a
hibáddal, Hamu-mumus-pipőke. Tanulj belőle, és találd meg a saját
Richárd Gere-edet.
Egy ideig csak nézzük egymást, csendes mosollyal. Ez úgy
hangzott, mint egy ígéretes helló, de valahogy mégis keserédes
viszlát. Tudtam, hogy Rory megbocsátásával vagy anélkül, már
semmi sem lesz olyan, amilyen volt. Nem jön vissza… legalábbis
nem New Yorkban fog lakni, és mégis úgy döntött, hogy megadja
nekem a megbocsátás csodálatos ajándékát.
- Csak hogy tudd: neheztelek az új férjedre, amiért elrabolt tőlem
- szipogok, és a nyomatékosítás kedvéért kezemet karba fonva
elfordulok tőle.
- Csak hogy tudd: ő is neheztel rád a fényképek miatt - horkan fel.
- Te elmondtad neki!
Párnát kapok fel, felé dobom.
Elkapja a levegőben és nevetve visszadobja rám.
A párna az arcomba csap, ölembe hullik.
- Te szégyentelen - sikítom.
- Te áruló - mondja szempilláját rezgetve.
A padlóra csúszunk, hasunkat fogva fetrengünk a nevetéstől és
tudom, hogy vele vagy nélküle, de végre teljesen rendben leszek.
Most a dublini reptéren vagyok, a New York-i járat indulását
várom.
Velem szemben magas, sötét hajú, nagyon jóképű férfi ül.
Könyvet olvas. Elizabeth Kostova: A történész. A lapozási
sebességből (alig telik el egy perc, máris lapoz), tudom, hogy a
szeme sarkából engem figyel.
Bal lábamat kihúzom papucscipőmből, megmozgatom
lábujjaimat, élénk rózsaszínre lakkozott körmeim villannak.
Buborékot fújok rágógumimból és merészen bámulok rá. Udvarias
mosollyal néz fel.
- Segíthetek?
 - Nem, de azt hiszem, én segíthetek önnek - mosolygok rá.
Összevonja a szemöldökét.
- Igazán? Kérem, világosítson fel hogyan.
- Átülhetek máshová, hogy ne vonjam el a figyelmét a könyvtől.
Igazán jó regény. Tudta, hogy Karóbahúzó Vlad volt az első
Legértékesebb Játékos?
Milyen istenáldotta szerencse, hogy éppen a kelet-európai folklór
a hobbim. Magas, Sötéthajú Nagyon Jóképű becsukja a könyvet,
keresztbe tett lábára helyezi és hátradől, csak rám figyel.
- Van esetleg neve?
- Mi vagyok én? Arya Stark? Természetesen van nevem. Felnevet,
mire önkéntelenül mosolygok. Szívem majd’ kiugrik a helyéből. Egy
pillantást vetek a bal kezére. Nincs jegygyűrűje. De ettől még foglalt
lehet. Soha többé nem ismétlem meg a Callum-ballépésemet. Úgy
tűnik, hogy MSNJ gondolatolvasó.
- Egyedülálló vagyok, ha arra gondolt. És ismerje el, erre gondolt.
- És ír - jegyzem meg, akcentusát hallva.
Nem akarom, hogy ez egyéjszakás kaland legyen. Nem akarok
egyéjszakás kalandot. Micsoda nő pillanatot akarok, (nyilvánvalóan
anélkül persze, hogy a testemet árulnám). Az én Richárd Gere-emet
akarom. Tudni akarom, hogy MSNJ lefeküdne-e valakivel Rory
karácsonyi partijának éjszakáján. Tudni akarom, hogy ő-e az igazi.
Hogy irracionálisán dühösnek kellene-e lennem rá azért, mert
karácsonykor megfektetné azt a… nőszemélyt. De valahogy mégsem
tudok dühös lenni rá. Mert annyira itt van, annyira elevenen
előttem, és úgy tűnik, hogy az egész világot - az eget, a földet és
mindent, ami a kettő között van - felfedezhetjük együtt, ha akarjuk.
- És igen, ír vagyok - bólint. - De New Yorkban élek.
- Igazán?
Megint bólint.
- Mivel foglalkozik?
 Ezzel teljesítettem is a heti „foglalkozik” szó kvótámat.
- Boltom van.
- Milyen bolt?
- Olyan, amiben szexjátékokat és hasonló csúcsminőségű
játékokat árulunk, amiket nem venne meg a keresztgyerekeinek -
jelenti ki teljes nyugalommal.
Rezzenéstelen tekintettel nézek rá, várom, hogy azt mondja, csak
viccel. Aztán rájövök, hogy nem viccel, és elmosolyodok.
- Pont az esetem.
Ő is mosolyog. Nagy, ragyogó mosoly.
Elragadó, huncut és mámorító.
- Kirby vagyok.
- Summer.
Egyszerre hajolunk előre, hogy kezet fogjunk. Amikor
hátradőlünk, egyszerre tesszük keresztbe a lábunkat. Kézbe veszi a
könyvét; kézbe veszem a telefonomat. Folytatjuk, amivel addig
foglalkoztunk, de mosolygunk.
- Szoktál repülőn szeretkezni, Summer? Tagja vagy ennek a
klubnak? - kérdi lazán lapozva.
Éppen az Instagramra posztolom a fotót a lábáról: „Nézzétek ezt a
lábat, és képzeljétek el, milyen lehet a többi része…” Még kacsintó
emojit is teszek.
- Nem, de mint Groucho Marx mondta, „Sosem szeretnék olyan
klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak.”
Richárd Gere.
Richárd Gere.
Richárd Gere.
Kérlek, legyél az én Richárd Gere-em!
Mosolyog.
- Akkor mit szólnál, ha együtt vacsoráznánk. Teljesen felöltözve.
- Részemről a részleges felöltözöttség is teljesen rendben van.
- Úgy tűnik, megállapodásra jutottunk.
 EPILÓGUS
EGY ÉV TELT EL
Rory

Kicsi kéz fogja meg a kezemet, a tömeg felé húz; apró lábán piros
Dorothy-cipő.
- Kééhééééreek. Azt mondtad, öt perc. Már vagy ezer perc eltelt!
- Alig két perc telt el - nevetek, és leengedem fényképezőgépemet.
Tanácstalanul nézek modelljeimre, a fiatal jegyes párra, és
bocsánatkérően vállat vonok. Nem haragszanak rám. Talán azért,
mert nem fizetnek.
Amikor hivatalosan is kiléptem a Blue Hill lemezcégtől,
megfogadtam, hogy akármi lesz, minden hónapban legalább egy
fotózást pro bono fogok csinálni. Mondhatni ihletet merítek belőle.
A múlt hónapban Dublin északi részén voltam, bizonyos Joselyn
O’Leary századik születésnapi partiján. Elmentem hozzá az öregek
otthonába és lefényképeztem, ahogy új szerelmével, a nála tizenöt
évvel fiatalabb, nyolcvanöt éves zsenge Finn-nel táncol.
Ma egy tizenéves párt fotózok; tizenkilenc évesek, ha jól tudom. A
lány teherbe esett, és úgy döntöttek, hogy hivatalossá teszik a
kapcsolatukat. Nincs pénzük lakodalomra. A menyasszony anyjának
lakásában, a nappaliban adnak partit. A ruhát és a gyűrűt
használtan vették. Megható levelet írtak nekem; megkértek, hogy
készítsek róluk pár képet, így hát itt vagyok.
Az esküvőjük egy önkormányzati lakásban lesz és nemcsak
meghívtak, hanem meg is ígértem, hogy elmegyek.
- Kettő vagy ezer, mindegy. Ideje indulni - mondja Tamsin,
bájosan duzzogva, mint mindig, amikor csokoládéért nyaggat.
A fiatal pár nevet, fejüket ingatják.
- Nagyon édes a kislánya - mondja a lány, és megigazgatja pöttyös
ruháját, ami derékban már egy kicsit szűk.
 Nem árulom el, hogy Tamsin nem az én lányom, mert igazából
olyan, mintha az lenne. Végighúzom a kezemet Tamsin copfján, füle
mögé simítom a rakoncátlan fürtöket és mosolyogva nézek rá.
Rájöttem, hogy ha magammal viszem az ilyen fotózásokra,
mindenki arcára mosolyt csal, és sokkal jobb képeket készítek,
amikor Tamsin is velem van.
- Akkor az esküvőn találkozunk. A jövő hónapban?
- Igen - feleli a leendő férj. - Reméljük, jobban fog kedvelni
minket, amikor étel, ital, sütemény is lesz.
Tamsin és én kéz a kézben haladunk a Drury Streeten a Mal előtt
egyre gyűlő tömeg felé.
Nem számít, hogy Mal milliomos. Nem mond le az utcazenélésről
és én mindig szeretni fogom ezért, minden nap egy kicsit jobban,
mint az előző napon, mert szenvedélye és egyenessége inspirál
engem.
Az sem számít, hogy éppen teljesen átalakítjuk a házat, és amíg a
munkálatok folynak, Elaine, Lara és Doherty atya házában lakunk.
Eltelt egy kis idő, de Elaine és Lara megenyhült irántam. Doherty
atya minden tőle telhetőt megtett, hogy áthidalja a köztünk lévő
szakadékot, de szerintem a Tamsinnal való kapcsolatom volt a
döntő tényező. Gyűlölhetnek, amennyire csak akarnak, de az igazság
az volt és most is az, hogy én fésülöm meg a haját reggelente, én
rakok ki vele kétezer darabos kirakókat, én tanulok vele, együtt
készítjük el a házi feladatot és nézzük egyik Sabrina, a
tiniboszorkány sorozat részt a másik után. Az is sokat segített, hogy
pénz dolgában én is olyan mértékletes vagyok, mint Mal; engem
sem érdekel igazán, így látják, hogy nem az örökség vagy más potya
dolog miatt vagyok itt.
- Kaphatok csokis tejet? Cukormázas almát? Ezt a ruhát? Ezt a
cipőt? Rory, kérlek, megveszed nekem? És holnap befonnád a
hajamat szépen, mielőtt elindulok az iskolába? Brantley McCay-nek
tetszem. Legalábbis Mia szerint - mondja Tamsin, majd megáll egy
kis gyerekbutik előtt és a nagyjából vele egyidős lányt formázó
próbababára mutat.
- Holnap vasárnap - mondom nevetve. Nevetésem a kövezeten
gyöngyözik előttünk. - De igen. Hétfő reggel befonom a hajadat. És a
négy közül egyet megkaphatsz, lehetőleg inkább a cipőt, mert
nagyon cuki és mert a nagymamáid letörik a derekamat, ha vacsora
előtt édességet kapsz tőlem - felelek az összes kérdésére egyszerre.
Bemegyünk a kis üzletbe, megveszem neki a csillogó, leopárdmintás
cipőt. Biztos vagyok benne, hogy legközelebbi Skype-
beszélgetésükkor eldicsekszik vele anyámnak.
A tömeg szélére érünk. Átnyomulok a nézők között az egyetlen
helyre, ahonnan Malt láthatom és magam elé vehetem Tamsint.
Vállára teszem a kezemet. Fejét hátravetve felnéz rám, és mosolyog.
Csak akkor tudok odafigyelni Mal hangjára, zenéjére, szövegére,
amikor Tamsin már biztonságban van, amikor már nem sodorhatja
el tőlem a sok tucatnyi néző.

Azt mondták nekünk, a szerelem szép lesz,

Azt kérdeztem tőlük, be vannak-e tépve.
Mert amikor az életembe léptél,
megkóstoltattad velem az ég ízét,
De elhagytál, én itt maradtam
és nyelvemen a hamu is hamuvá lett,
Mit mondhatnék, még drágám néked?
Téged szeretve nem könnyű az élet.
Tudom, hogy örökkét fogadtunk egymásnak,
hazugságban született ígéret-bánat.
Helyre akarok hozni mindent, amíg élek.
Légy a feleségem, úgy, ahogy kell,
minden színed, ízed életre kelt.
Disney-hercegnő, megmentő jelenés,
éles, fényes, véres kés.
 Teljesen megbabonázott a szöveg; eltelik egy pillanat, míg
észreveszem, hogy már letette a gitárt, és egyenesen felénk tart,
magabiztos lépteivel és kihívó mosolyával, aminek nyomában
bugyik izzanak és remények, álmok, vágyak porladnak szét.
Két kezemet szám elé kapom, hirtelen nem is tudom, mire véljem
ezt a gesztust.
Házasok vagyunk. Az utóbbi egy évben gyakoroltuk is a
házaséletet, jobban, mint a házaspárok, akiket ismerünk. És mégis
itt áll előttem…
Fél térden.
Úgy hunyorog rám, mintha én lennék a nap. Közöttünk Tamsin.
Lányát ölelem.
- Ezúttal egy kicsit szebbet hoztam neked a larnacai gyűrűnél,
Aurora d’ New Jersey hercegnő.
Zsebében kutat, fekete bársony dobozt vesz elő és kinyitja
előttem. Érzem, hogy Tamsin kuncog, és sikongat örömében; apró
válla rázkódik a tenyerem alatt.
Körülöttünk mindenki lélegzet-visszafojtva figyeli, ahogy nézem,
csak nézem a halvány aranyszín minden árnyalatában ragyogó
hatalmas gyémántot. Soha nem láttam ehhez hasonlót.
- Igen - felelem nevetve.
Mal arckifejezése örömről kissé zavartra vált, ahogy hirtelen
elemeli kezemet Tamsin válláról (miután puszit adott a lányának),
és ujjamra húzza a gyűrűt, az eredeti karikagyűrű elé.
- Drágám, hiszen nem is kérdeztem.
Mindenki nevet, Tamsin is.
- Akkor miért térdelsz előttem? - kérdem, szemem sarkából
örömkönnyeket törölgetve.
- Azért, mert ebből a szögből jobban látom a cé-i-ci-dé-e-té.
- Apa! - Tamsin kis hasát fogva hahotázik. - Tudok betűzni! Az
iskolai versenyen második voltam. Nem emlékszel?
 - Hogyan is felejthetném el, kicsi TimTam? Kiválóan megfeleltél.
Megöleli, és Tamsin az izmos apakarok közé simul; csilingelőn
kacagó boldogsággombóc.
Az elmúlt egy évben abban az örömben lehetett részem, hogy
figyelhettem, ahogy Mal nagy odaadással és szeretettel látja el apai
feladatait Tamsin mellett. Ez elég volt ahhoz, hogy megerősödjön
bennem az elhatározás: körülbelül ötszáz gyereket akarok tőle. És
azt, hogy végtelen sok háziállatot tartsunk. Két kutyával kezdtük:
Jim és Morrison. Mindketten menhelyről érkeztek. Ez nem is volt
kérdés.
Mal és én kibékültünk azokkal, akik megbántottak minket és
akiket mi megbántottunk. Anya és én lassan rendezzük a dolgainkat.
Minden karácsonykor átjön hozzánk. Hálaadásra rengeteg
ajándékot küldök neki a Sephorából. Igen, hajlakkot is.
Mal bocsánatot kért Seantól és Maeve-től. Sőt, odáig ment, hogy
segített új vállalkozást indítani. Tolka Inn néven fogadót nyitottak.
Bármennyire is megvetették Malt, idővel és sok beszélgetéssel
apránként visszaengedték az életükbe.
És Tamsin? Ő volt a hiányzó láncszem. Amíg nem ismertem, nem
tudtam, hogy rá van szükségem az életben. Ő az ok, hogy a
hógömböm most olyan szép belülről; régebben nyugodt volt, de
egyben hihetetlenül mozdulatlan és unalmas. Ő rázta fel, és most
minden nap úgy havazik, mintha karácsony lenne.
Mal feláll, derékon ragad és magához ölel. Tamsin kisiklik
közülünk. Mostanra szinte művészi érzékkel húzódik el
ölelkezéseinkből.
- Helló, idegen - mondja Mal mosolyogva.
- Felség, Malachy d’Tolka - felelem, azzal előveszem az ötveneurós
bankjegyet, amit Doherty atya adott nekem közel egy évtizede.
Nadrágszíja alá csúsztatom, mintha sztriptíztáncos lenne.
- Te vagy a négy évszak, Rory. És megígérem, hogy menedéket
adok neked télen. Nyáron benned sütkérezek. Tavasszal olyan
hévvel szeretlek, mintha először találkoznánk. És ősszel? Ősszel, ha
elesel, ígérem, hogy elkaplak.
A közönség tapsol, fütyül. Egész testem libabőrös. Szeretetet
érzek. Gyengéd szerelmet. Legyőzhetetlennek érzem magam.
- Játszol nekem valamit?
- Mit szeretne hallani, Ms. Rothschild?
- Legyen meglepetés - felelem ajkamba harapva; egyáltalán nem
lep meg, hogy minden beszélgetésünkre emlékszik szinte
gyerekkorunkból.
Gyors, határozott léptekkel visszamegy a helyére, mint egy
évtizede.
Lehajtja fejét, kinéz oldalra, rám, azzal a ma-éj jel-szeretkezni-
fogunk-te-meg-én mosollyal, pontosan úgy, ahogy akkor régen.
A húrok közé csap és énekelni kezdi a Belle’s Bells című dalt.
Apám dalát.
És legelőször azóta, hogy először hallottam és tudtam, Glen írta,
csak elégedettséget és nyugalmat érzek, semmi mást.
Nincs fájdalom. Nincs szégyen. Nem kell lezárni semmit.
Mert akárki volt is Glen O’Connell, ő vezetett el életem
szerelméhez. Új otthonomba. Arra a helyre, ahol fontos vagyok.
Ahol abból élek, hogy gyerekeket fotózok és nem kell nagyképű,
szeszélyes, giccses ízlésű sztárocskák után rohangálnom, nem kell
szeszélyes, szexmániás főnökök utasításait követnem. Ahol időnként
felmehetek Észak-Írországba és féltestvérem, Taron mellett lehetek;
friss virágot tehetek a sírjára és elmondhatom neki azokat a
történeteket, amiket nem mondtam el neki, amikor az Egyesült
Államokban éltem.
Kathleent is meglátogatom.
Apát is… és igen, jó, hogy ugyanabban a temetőben vannak.
Amíg Mal kiment a mosdóba, Kathleen azt mondta nekem, hogy
nem fogadná el az én gyerekemet, de én olyan szerencsés vagyok,
hogy nevelhetem az ő gyermekét, és csak ez számít.
Amikor Mal rám néz, és tekintetünk találkozik, a közönség kiabál,
fütyül és nevet, mert olyan nyilvánvaló, hogy mire gondolunk,
miközben azt az ártatlan karácsonyi dalt énekli. Tasmin kacag és a
levegőben lóbálja a tásját, amiben vadonatúj cipője van. És ekkor
kimondja azokat a szavakat, amiket sosem hallottam tőle.
-Anya, apa! Bújjatok össze otthon!
Ebben a pillanatban nem égek.
Nem vagyok jéghideg.
Csak… tökéletesen testmeleg.

TIZENÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Mal
Nem fojtom meg a gyerekemet ma.
Nem fojtom meg a gyerekemet ma.
Nem…
- Apa! Kiki azt mondta, nem vagyok elég magas ahhoz, hogy
kosárlabdás legyek!
Grayson oldalba könyökli nővérét, Kathleent. Meglazítom
csokornyakkendőmet (csokornyakkendőmet!) a Volvo SUV
volánjánál. Elegáns házunkból (igen, ezt is jól hallottad) éppen
Dublinba tartunk, ahol lányom, Tamsin esküvője lesz.
- A nővérednek igaza van - szól közbe Rory, és combomat
simogatva próbál nyugtatni.
Az a helyzet, hogy kedvelem a srácot, akihez Tamsin feleségül
megy. Nem tűnik sorozatgyilkosnak/feleségverőnek/ Manchester
City-drukkernek. Csak az nem tetszik, hogy az én kicsikémet át kell
adnom valaki másnak. Neki.
És ezt nem szó szerint kell érteni, persze. Tamsin jobban tud
vigyázni rám, mint én rá. De van ebben valami véglegesség; abban,
hogy elengedem, hogy már nem én vagyok a legfontosabb férfi a
lányom életében.
- Ez aljas rágalomozás - kiált fel Grayson, kezét felemelve.
- Rágalmazás, te dilinyós. De nem az - pufog Kiki.
A Grayson név eléggé hasonlít a Glenre, hangzásban mégis eléggé
eltérő, hogy ne legyen gondunk vele. Kathleen azonban az első
feleségemről, Rory nővéréről, az ő tiszteletére kapta a nevét. Az
egész világegyetemben ők a két legidegesítőbb tizenkét éves ikerpár.
A fivéreim, nővéreim, anyám sem képes fékezni a nyelvüket. Miután
Rory és én (újra) kimondtuk egymásnak az igent, elhatároztuk, hogy
Tamsinnak lehetőleg legyen testvére. Jó, hogy már tudtuk: az élet
nem habos torta. Mivel előtte két évig hiába próbálkoztunk, a
mesterséges megtermékenyítéshez folyamodtunk. És meglepetés:
most Tamsinnak két testvére van, és mindkettő igazi pokolfajzat.
- Kathleennek mindent megengedtek, mindent ráhagytok. Ez
nagyon nem szép!
- A pofád, az nem szép - vág vissza Kiki.
- De legalább nem ronda - felesel Grayson.
- Viszont fapofa - mondja Kiki, kezét karba fonva, gúnyos
mosollyal.
- Kiki nyert - jegyzem meg vállat vonva, ujjaimmal a
kormánykeréken dobolva és érzem, hogy az én szép feleségem
figyelmeztetően erősebben szorítja a combomat. - Az ő riposztja volt
a jobb. Nagyra becsülöm a szellemességet.
Megérkezünk a szállodához. Átadom az autót a kocsirendezőnek,
hogy vigye a parkolóba. Rory beszalad a lakosztályba, ahol Tamsin a
szertartásra készülődik. Nyomába eredek, az ikrek valahol
mögöttünk vannak és valószínűleg azon veszekednek, milyen sárga
árnyalatú a nap és ki megy be elsőként az ajtón.
Megcsörren a zsebemben a telefon. Megállok, intek az ikreknek,
hogy menjenek anyjuk után az előcsarnokba és segítsenek a
nővérüknek. Szabad fülemet befogom, akkora a zaj.
 -Halló!
- Mr. Doherty?
- Attól függ, ki kérdezi.
- Michael Corr. Ingatlanügynök. A múlt héten beszéltünk
telefonon. A Henrietta Street-i házra tett ajánlatot.
A szomszéd házra. A Smith családé. Illetve a gyerekeiké, mivel
Mrs. Smith már a mennyországban süti a süteményeket.
- Így van.
- Csak gratulálni szeretnék. Elfogadták az ajánlatát és szívesen
eladják önnek a házat.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Az elmúlt néhány évben Rory
anyja nem volt igazán jól. Az a helyzet, hogy hat éve talált magának
egy pasit, és teljesen bele van zavarodva. A világ minden kincséért
sem költözne össze velünk, bár rengeteg hely van nálunk. Ezért
vettem neki egy házat a közelben, hogy Rory szemmel tarthassa. És
öreg-új barátja, Antonio Romano? Biztosan ő is nagyon élvezi, hogy
közelebb lehet Itáliához.
Plusz egy előny: a szemközti házban lakik Tamsin és férje, James.
Ez azt jelenti, hogy még két szempár vigyáz az én kicsikémre. (Igen,
nekem mindig a kicsikém marad.)
Köszönöm. Egy fantasztikus napot tett még fantasztikusabbá.
Bontom a vonalat és elindulok a lakosztály félig nyitott ajtaja felé,
ahol a lányom készülődik. Benézek és a szívemet színtiszta öröm
tölti el.
Grayson és Kiki a kanapén ül. Kiki éppen a tőlem örökölt
megzabolázhatatlan haját igazgatja, és életükben először nem
veszekednek.
Idősebb lányom a fésülködőasztalnál ül, sminkes és fodrász
nyüzsög körülötte. Tamsin a feleségem kezét fogja.
Az én gyönyörű feleségem kezét.
 - Ne feledd, hogy mindig az én kicsi lányom leszel; még
nyolcvanéves korodban is - mondja Rory.
Tamsin mosolyogva néz fel rá.
- Köszönöm - súgja.
- Mit? - kérdezi Rory mosolyogva.
- Azt, hogy apával családot adtatok nekem. Mindig csak arra
vágytam. Olyan űrt töltöttél be a szívemben, amit senki más nem
tudott betölteni, csak te.
Én is ugyanezt érzem.
Soha nem mondtam el a feleségemnek, mit mondott nekem az
apja sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kissrác voltam. Nem akartam
az apjáról való elhomályosult emlékeit a mi szerelmünk
tisztaságával keverni. De egy napon, amikor gitározni tanított,
hozzám fordult, és azt mondta:
- Mondok neked valamit, Mally-boy. Szerintem egy nap a vőm
leszel.
- Nem veszem feleségül Kikit - mondtam fintorogva.
Nem úgy szeretem… ennyit már tízévesen is tudtam.
- Nem, nem Kathleent. Akiről beszélek, az Aurora.
- Nem ismerem.
- Még nem.
- De ő Amerikában él.
- Édes fiam, a Földnél is nagyobb a szerelem. Sokkal, sokkal
nagyobb.
Rory és én… Egymásnak teremtett minket a sors.
A fény minden rebbenéséből tudtam ezt már akkor, amikor
először jött Írországba és együtt voltunk.
Minden ajtócsattanásból.
Minden szemerkélő esőcseppből.
A váratlan hóesésből.
 Évek óta tudom, hogy Glen odafent van, most már Kikivel, és
együtt játszanak házasságközvetítőt.
A mennyezetre nézek és mosolygok az öregre. Életében nem
tudott gondoskodni a gyerekéről; így vezekel halála után. -
Köszönöm!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elhatároztam, hogy idén megengedem magamnak azt a luxust,
hogy egy teljesen őrült, rám abszolút nem jellemző stílusú regényt
írjak. És tessék, tényleg minden őrültséget összeírtam. Egy tehén,
egy szalvéta és egy csokoládé szemszögéből.
#NoRegrets. #SemmitNemBántamMeg
Ez a könyv karácsonyi romantikus vígjátéknak indult, de valami
egészen más lett belőle. Mégis elfogadtam, ahogy elfogadták azok a
csodálatos emberek is, akik az írás folyamatában segítettek.
Köszönöm szerkesztőim, Angéla Marshall Smith, Paige Maroney
Smith és Jessica Royer Ocken segítségét, azt, hogy olyan
hihetetlenül tehetségesek és olyan aprólékosan olvasták át
kézirataimat.
Nagy ölelés Hang Le grafikai tervezőnek a gyönyörű, egyedi
borítóért. Minden szempontból csodaszép. A Champagne
Formatting stábjának, de különösen Stacey Blake-nek köszönöm a
nagyon szép tördelést.
Hatalmas köszönet a Social Butterfly PR munkatársainak (Jenn,
Brooke, Sarah), akik el tudtak viselni engem és csodálatos
ügynökömnek, Kimberly Browernek, a Brower Literary
munkatársának, aki segített e regény hangoskönyv változatát
olyanná tenni, amilyennek szerettem volna, amikor a különböző
nézőpontokat írtam.
Hála és köszönet olvasócsapatomnak, legfőképpen Tijuana
Turnernek, aki körülbelül ezerszer olvasta ezt a könyvet és a béta-
olvasóknak, Amy Halternek, Lana Kartnak, Sarah Grim Sentznek és
Josephine McDonnellnek (köszönöm, hogy Mal ír kiejtésében
segítettél!).
Külön köszönet mindazoknak, akik rendszeresen elviseltek:
Charleigh Rose-nak, Helena Huntingnek és Ava Harrisonnak.
 Hálával tartozom olvasócsoportomnak, a Sassy Sparrows
csapatnak és minden olvasómnak, akik arra ösztönöznek, hogy
fejlődjek, merészebb író és művész legyek.
Köszönöm, hogy a helyes irányba tereltetek. Mindig.
Szívesen venném és hálával fogadnám, ha e könyv elolvasása után
rövid, őszinte értékelést írnátok a könyvről.

Szeretettel:
L. J. Shen
 2004. Fortescue Lane léggömbröptetés,
az iskola fennállásának 50. évfordulója tiszteletére!

Emmie Blue, 16 éves, IIR osztály

Fortescue Lane középiskola, Ramsgate, Kent, Nagy-Britannia

Emmeline.Blue.1999@fortescue.kent.sch.uk

2004. júliusi.

Ha ezt a léggömböt megtalálod véletlenül,

te leszel az egyetlen, aki tudja, hogy én voltam.
Én vagyok az a lány az iskolabálból.
És igazat mondtam.
 1. fejezet

Alig vártam már, hogy végre feltegye a nagy kérdést. Az arcom

ragyogott, és annyira kipirultam, hogy szerintem egészen úgy
festettem, mint Charles Dickens regényeiben az utcagyerekek. Piros
alma arc, hevesen dobogó szív. Öt perccel korábban még minden
tökéletes volt, márpedig én nem sokszor mondom bármire is, hogy
tökéletes, mert igazából hiába igazán csodálatos valami (egy ember,
egy csók, vagy akár egy szendvics), azért mégsem igazán tökéletes.
Ez viszont tökéletes volt. Az étterem, a gyertyafény, az asztal, a
stégen túl a hullámok halk moraja, és a bor, ami egészen olyan volt,
mint amit kilenc évvel korábban ittunk, a huszonegyedik
születésnapunkon, de nem emlékeztünk már, hogy melyik fajta volt.
Egy fa pavilonban állt az asztalunk, az oszlopokat fényfüzér futotta
körbe. A tenger felől lágy szellő fújt. Még a hajammal is meg voltam
elégedve, pedig ez eddig életemben összesen talán egyszer fordult
elő, amikor még walkmant hallgattam, és szentül meg voltam
győződve róla, hogy Jon Bon Jovi eljön vakációzni Ramsgate-be,
véletlenül összefutunk, és meghív a Wimpybe egy hamburgerre és
sült krumplira. Na és persze Lucas. Ő mindig majdnem egészen
tökéletes. Lehunyom a szemem, a homlokomra szorítom a
tenyeremet, ahogy a mosdó hideg járólapján térdelek, és Lucasra
gondolok, aki kint üldögél. Jóképű, olyan tipikus, jólfésült angol. A
francia napsütéstől kicsit lebarnult, frissen vasalt, hófehér ingének a
felső gombja nyitva. Amikor néhány órával korábban megérkeztünk
az étterembe, gyorsan megrendeltük a bort és az előételt, és
ábrándosan eltűnődtem, hogy vajon a naplemente tompa fényében
milyennek látnak minket a többi asztalnál ülők. Kinek gondoltak
minket, ezt a két idegent, akik a teraszon túl, a fövenyen andalognak
mezítláb, a cipőjükkel a kezükben? Biztosan összeillő párnak
látszottunk. Boldog párnak, akik egy romantikus vacsorára ültek be
a tengerparti étterembe. Talán az évfordulójukat ünneplik, vagy
valami mást. Esetleg csak sikerült eljönniük végre kettesben
otthonról, a gyerekek nélkül. Két gyerek, egy fiú, egy lány.
 - Nagyon zavarban vagyok, Em - nevetgélt Lucas, babrált a
terítővel, a mutatóujján csavargatta a gyűrűjét. - Alig merlek
megkérdezni. - Ebben a pillanatban, itt az asztalnál, az étteremben
(aminek most a mosdójában bujkálok) olyan biztos voltam a
dolgomban, mint még soha. Vártam, hogy igent mondhassak. Már el
is terveztem, hogyan fogom kimondani, bár Rosie szerint, ha túl
sokat próbálgatom, úgy hangzik, mintha székrekedésem lenne, és
nem is igazán akarnék igent mondani, pedig „most tök jó lenne,
Emmie, ha nem úgy adnád elő magad, mintha valami elmebeteg
fenyegetne puskával, ugyanis amikor idegeskedsz, elég sokszor vagy
olyan, tudod?” Én azért reggel a kompon még egy kicsit
próbálgattam a választ gondolatban. Valami kedveset, aranyosan
kellene felelni, például: - Mi tartott ennyi ideig, Lucas Moreau?
Hiszen csak erre vártam! - Ő pedig megszorítja a kezemet az asztal
fölött, a fodros szélű terítő fölött, ami a Le Rivage minden kis, kerek
asztalát díszíti, amióta csak ide járunk, és hazafelé, amikor
visszasétálunk a parton, megáll majd, mint mindig, és megmutatja,
hol találta meg a léggömbömet akkor régen.
Biztos voltam benne, hogy megcsókol végre. Megáll a kocsijánál,
és lassan, bizonytalanul felém hajol, megsimogatja az arcomat, és
összeér az ajkunk. Tizennégy év barátság után az első csók,
mindkettőnk szájában még ott van a moules mariniére íze, és a kis,
aranyszínű papírba csomagolt mentolos cukorkáé, amit a számla
mellé hoznak ki apró tálcákon. És végre fellélegeznék. Mert megérte
a várakozást. Tizennégy év barátság, amiből hat év telt azzal, hogy
visszafogtam magam, nehogy eláruljam, hogy én már valami mást is
érzek Lucas iránt. Ma este minden megváltozik.
Legalábbis erre számítottam. Nem arra, ami történt. Nem arra,
hogy itt fogok kuporogni a mosdóban ezen a tökéletes estén, a mi
tökéletes éttermünkben, a mi tökéletes tengerpartunkon, a tökéletes
vacsora után, ami most az étterem vécéjéből néz vissza rám
bánatosan, amolyan művészi „elcseszett élet” allegóriaként. Arra
számítottam, hogy igent fogok mondani. Pár perccel ezelőtt még azt
vártam, hogy kimondhassam végre a jól begyakorolt, ezerszer
megálmodott igent a kérdésre, hogy lehetnénk-e legjobb barátok és
egyben szerelmespár is. Igazából barát és barátnő. A harmincadik
születésnapunk előestéjén. Elvégre mi mást akarhatna kérdezni
Lucas, amit nem mert telefonon megkérdezni tőlem?
Azt hiszem, sikerült egész ügyesen lepleznem a kétségbeesett
döbbenetet, az arculcsapás kínzó érzését, amikor elhangzott a
kérdés, és Lucas szavai lassan, mint valami émelyítő szirup egy
süteményen, végigcsorogtak a tudatomon. Leesett az állam, ebben
biztos vagyok, mert Lucas mosolya elhalványult, és összehúzta a
szemét, mint mindig, amikor aggódott valami miatt.
- Emmie?
És akkor kimondtam végre, mert ahogy néztem Lucast, tudtam,
hogy úgysem mondhatnék mást.
- Igen.
- Igen? - Felvonta szőke szemöldökét, széles válla ellazult, ahogy
megnyugodott.
- Igen - ismételtem, de mielőtt még mást is ki tudtam volna
nyögni, sírva fakadtam.
Ám sikerült ügyesen más fényben feltüntetnem ezeket a
könnyeket. Lucas nem egy lesújtott, összetört szív könnyeinek látta
őket, hanem meghatott boldogságnak. Büszke örömkönnyeknek,
amiért a legjobb barátom ilyen hatalmas döntést hozott, és amiért
ennek én is a részese lehetek. Ezért ült ki az arcára a
megkönnyebbült mosoly. Felállt, megkerülte a kerek, gyertyafényes
asztalt, mellém guggolt, és átkarolt.
- Jaj, Em! - nevetett rám. - Ne pityeregj, mert a többi asztalnál azt
fogják hinni, hogy valami seggfej vagyok, aki egy romantikus
vacsora mellett töri össze egy nő szívét.
Vicces. Mert pontosan így éreztem.
És aztán elöntött valami kényelmetlen forróság. - Ki kell mennem
a mosdóba.
 Lucas még mellettem guggolt, de odébb húzódott. Reméltem,
hogy nem kérdez semmit, és nem néz a szemembe. Mert akkor
rájönne. Akkor megtudná.
- Reggel óta kicsit sajog a fejem - hazudtam. - Mintha migrén
kezdődne, tudod, néha rám jön. Be kellene vennem egy
fájdalomcsillapítót, és megmosnám az arcom… - Na persze. Nem
akarom elkenni a sminkemet. De a filmekben is ilyen kifogásokat
találnak ki, nem? Én pedig úgy éreztem, ezek nem valóságos
pillanatok. Még most sem érzem valóságnak, pedig itt kuporgok a
csillogóan tiszta éttermi vécében, miután kihánytam a vacsorát és a
bort, amit egy órája rendeltünk mosolyogva, izgatottan.
Esküvő. Lucas megnősül.
Kilenc hónap múlva a férfi, aki tizennégy éve a legjobb barátom,
és akibe néhány éve bele is szerettem, feleségül veszi a nőt, akit
szeret. A nőt, aki nem én vagyok. És engem kért meg, hogy álljak
mellette az oltárnál, mint násznagy, azaz násznagynő.
 2. fejezet

Valaki kopog a fülke ajtaján.

- Excusez-moi? Ca va?
Sosem tudtam csendesen hányni, sőt. Olyan hangosan rókázom,
mintha épp most rúgna gyomorszájon valami elvetemült
harcművész, és szerintem az aggodalmaskodó idegen épp azért
kopogott be, hogy kéznél legyen, ha netán annyira rosszul lennék,
hogy segítségre szorulok.
- Igen - kiabálok vissza. - Igen… minden rendben. Csak… kicsit
rosszul lettem… maiadé. Igen, izé…je suis maiadé.
A nő valamit kérdez franciául, de nem értem, csak annyit, hogy
„partner” és „étterem”. Kicsit még hallgat, aztán hallom, hogy kopog
a cipője, ahogy közeledik, és a zárt ajtó egy kicsit megnyikordul,
mintha egészen közel hajolt volna. - Ne hívjak segítséget? Biztosan
minden rendben? - Fiatalos a hangja. Aggódó, mégis nyugodt.
Biztos mindig ilyen segítőkész, akárcsak Marié. Marié mindig
megáll az utcán, hogy segítsen a támolygó részegeken, akikhez
mások még közel menni sem mernének. Nyugodt, kedves hangon
beszél hozzájuk, nem fél, eszébe sem jut, hogy egy ilyen alaknál akár
kés is lehet, és ha megszúr, akkor lőttek a békés öregkornak. Pedig
Marié nem ostoba. Nem is csoda ezek után, hogy ismét együtt
vannak. Miért is ne lennének? Hát persze, hogy Lucas őt veszi
feleségül.
- Hogy van? - kérdi az aggódó hang ismét.
- Ó, semmi baj, minden rendben - felelem kissé elcsigázottan. -
Ne aggódjon! Minden oké -Merci. Merci beaucoup.
- Egész biztos? - jön a tétova kérdés.
- Igen. Köszönöm. Köszönöm szépen.
Valamit még mond, amit nem értek, aztán hallom, ahogy nyílik az
ajtó odakint, és beszűrődik az étteremből a romantikus klasszikus
zene. Lassan talpra kecmergek, a térdem zsibbad, ahogy helyreáll a
vérkeringésem. Az arcomba hullik egy hajtincs, nedves a vége. El
sem hiszem, hogy rosszul lettem. Ilyen hirtelen, és ennyire nagyon.
Pont úgy, mint az Emmerdale szappanoperában, amikor valaki
valami sokkoló hír hallatán a konyhába rohan, a mosdó fölé hajol, és
aztán a hatás kedvéért még bámul egy kicsit a lefolyóba. Ha ezt egy
szappanoperában látom, mindig arra gondolok, mennyire drámai,
mennyire lehetetlen, micsoda túlzás. De úgy tűnik, harminc év alatt
egyszerűen csak sosem voltam eléggé lesokkolva.
Előveszem a telefonomat, és visszanézem a WhatsApp
beszélgetésünket. Az ujjam már rajta is van, mielőtt
végiggondolnám, mit keresek. Megszokás. Mindig hozzá fordulok
először. Lucas Moreau, legutóbb online 18.57-kor. Most nincs fenn.
Hát persze, hogy nem a WhatsAppon lóg, hanem az étteremben ül,
és rám vár a fényfüzérekkel díszített kerthelyiségben, vele szemben
egy üres szék, egy fokhagymás kagylóval félig tele tál. A hét órával
ezelőtt váltott üzeneteinkre pillantok:

Emmie: A kompon vagyok, velem szemben egy fickó mirelites

zacskóból zabálja a tintahalat. Mi a franc?! SEGÍTSÉG!
Lucas: Haha, tényleg?
Emmie: Mindjárt elájulok, olyan büdös.
Lucas: Sietek eléd, és a kikötőben repülősóval várlak. Menni
fog, Emmie Blue! Erős vagy, túléled.

Mindig ezt mondja. Lucas minden kétségemre és aggodalmamra

ezzel válaszol. Amikor tizenhét évesen egyedül töltöttem a
karácsonyt, felhívtam a parányi lakásból a vezetékes telefonról, és
imádkoztam, hogy felvegye, hogy végre emberi hangot halljak, ő
pedig ezekkel a szavakkal nyugtatott meg. Akkor is ezt mondta,
amikor elköltöztem Ramsgate-ből két városkával odébb, hogy
elmeneküljek a pletykák és a rosszindulatú suttogás elől, ami még a
főiskolára is követett. Akkor is ezt mondta, amikor négy évvel
ezelőtt Adam, az expárom elhagyott, és kiköltözött a kis lakásból,
amit együtt béreltünk. Legutóbb (mármint a kompon a mirelit
tintahalas ügy előtt) akkor hallottam ezt tőle, amikor körülbelül
másfél éve feladtam a hiábavaló küzdelmet, hogy egyedül tartsam
fenn a lakást, és minden holmimmal átköltöztem egy állandóan
dögmeleg szobába, amit egy meglehetősen magának való idős hölgy
házában bérelek azóta is. - Menni fog. Erős vagy, túléled - mondta
Lucas a FaceTime-on. - Ne felejtsd el, Emmie Blue, hogy téged
kemény fából faragtak. - Kíváncsi vagyok, most mit mondana, ha
nem pont ő lenne az, aki miatt a vécébe menekültem a vacsora
kellős közepén. Talán nevetne, és biztatna: - Te jó ég, Em, ez meg
hogy történt? Amúgy remélem, tudod, hogy bánni fogja. Ha nem
veszi észre, mennyire fantasztikus vagy…
Visszateszem a telefonomat a táskámba, kezet mosok az
öblítőillatú folyékony szappannal, és farkasszemet nézek magammal
a tükörben. Nem is látszik. Egyáltalán nem látszik rajtam, hogy
mennyire émelygek és szédülök. Nem látszik, hogy összetört a
szívem. Pontosan ugyanolyan csinos és ragyogó a megjelenésem,
mint amikor két órával ezelőtt eljöttem Lucas szüleinek a házából,
csak egy kis szemspirál kenődött el a szemem sarkában, de azt
gyorsan letörlöm. Így jó lesz. Lucas nem tudhatja meg. Most már
végképp nem.
Kinyitom az ajtót, egy pillanatra félreállok, hogy beengedjek a
mosdóba két parfümillatú hölgyet, aztán kihúzom magam, és lassan,
nyugodtan elindulok. Az étteremben halk zsongás fogad, poharak
csilingelnek és evőeszközök zörögnek, a zene alig hallhatóan szól a
beszélgetésfoszlányok hátterében. Ahogy a Le Rivage-ban mindig,
most is fokhagyma és citrom aromája keveredik a sós tengeri
levegővel. Ez az egyik kedvenc helyem. Mindig is az volt. Tele
emlékekkel minden zug, minden sarok. Az elmúlt tizenhárom évben
számtalan hosszú nyári napot és ráérős tengerparti sétát fejeztünk
be itt. Sok „álomházkeresést”, amikor mérföldeket autóztunk, Lucas
még friss diplomás volt, nekem pedig még új volt, hogy
véglegesítettek az ideiglenes adminisztratív állásomban;
lelassítottunk egy-egy hatalmas kúriánál vagy romos, négyszáz éves
háznál, és elmeséltük egymásnak, mit változtatnánk, és mit
tartanánk meg, ha ez volna a saját otthonunk. És persze Lucas szinte
minden alkalommal eltévedt Honfleur-ben, úgyhogy meg kellett
állnunk megkérdezni a gazdákat, merre kell menni, és aztán itt
kötöttünk ki mindig a kedvenc éttermünkben, ahol a háttérben a
hullámok moraját és a nyitott konyhán grillezett húsok sercegését
hallgatva pihentük ki a fáradalmakat. Néha rengeteg előételt
rendeltünk, néha sós, rozmaringos sült krumplit, néha pedig
egyszerűen csak sört, semmi mást. És mindenről beszélgettünk a
kocsiban is, és itt is; legfőképp a jövőről, és mindarról, ami az
elkövetkezendő hosszú években ránk vár majd. Vajon gondoltunk-e
erre valaha? Nem arra, hogy Lucas megnősül, hanem… erre.
Eszünkbe jutott, hogy ez is lehetséges? Hogy valami közénk áll, és
mindent megváltoztat… Minket is.
A nyitott üvegajtón át kisétálok a kerthelyiségbe, és előbb
pillantok Lucasra, mint ő rám. Idekint csendesebb, mint bent. A
tenger lágy, mint a selyem, és a gyönyörű kilátást bearanyozza a
lemenő nap, mint egy régi filmben. Lucas a rózsás horizontot figyeli,
az asztalra könyököl, állát a tenyerébe támasztja. Aztán felém tekint,
és máris szélesen mosolyog. És aggódik. Egy pillanatra meglátom a
mosolyában az aggodalmat.
- Minden oké? - kérdi.
Megállok a székem mögött, a kezemet a faragott támlára teszem.
Bólintok, mesterkélt mosoly ül ki az arcomra, de azt hiszem,
képtelen lennék visszaülni, és elfogyasztani a félbemaradt vacsorát.
Azt gondoltam, menni fog, de nem. A torkom fájdalmasan kiszáradt,
a számban keserű ízt érzek, és attól félek, hogy mindjárt elsírom
magam, ha még sokáig állok itt Lucas előtt, a kedvenc
éttermünkben, és nézem a szürke szempárt, a szeplőket az arcán, a
vonásait, melyeket úgy ismerek, mint a tenyeremet. Katasztrófa.
Lucasnak sejtelme sincs, mekkora katasztrófa ez az este. Teljes csőd.
Pontosan az ellentéte mindannak, amit a kompon idefelé
tervezgettem, amiről álmodoztam a fagyasztott tintahal mellett.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennék. Nem baj?
 Lucas feláll, napbarnított kezével lesimítja a fehér ingét. - Nem,
dehogy. Komolyan, Em… minden oké?
- Elég pocsékul vagyok. Őszintén szólva jó lenne lefeküdnöm.
Kialudnám ezt a rohadt migrént. - Erőltetetten nevetek.
- Már rég nem volt migréned - mondja Lucas. - Legutóbb
Londonban jött rád a mozi előtt, ugye? Van nálad valami gyógyszer?
Rámeredek, és teljesen elszorul a szívem. Két éve Lucas
Londonban járt a munkája miatt. Egy minden évben egyszer
megrendezett építészeti konferenciára küldte a francia cég, ahol
dolgozik. A South Bank parton találkoztunk a júliusi napsütésben,
és ahogy a mozi előtt sorban álltunk, elkezdtem azokat a táncoló
fénypontokat látni a szemem sarkából, aztán elkezdődött a tompa
fájdalom. Otthagytuk a sort és visszamentünk Lucas szállodai
szobájába a tizedik emeletre, bevettem egy méregerős
fájdalomcsillapítót, amiből mindig hordtam magamnál néhányat,
aztán behúztam a függönyt, kizártam a napsütést és elaludtam,
Lucas pedig mellettem dolgozott, arcát megvilágította a laptop
képernyőjének kékes fénye. Órákkal később ébredtem. Lucas
fürdővizet engedett nekem, és amíg áztam, a csukott ajtón át
műveltségi vetélkedők kérdéseit kiabálta be, én meg visszakiabálva
válaszoltam. Utána ételt rendeltünk, és csak ültünk a sötétben, a
háttérben a tévében egy vetélkedő ment a kilencvenes évekből, és
akkor mondtam neki, hogy ez valami „otthonos” hangulat most,
valami olyan érzés, amit egész életemben kerestem. És ő emlékszik
rá. Emlékszik arra az estére, ahogy én is; emlékszünk annyi közös
élményre, és mégis itt tartunk.
- A kerti házban van a gyógyszerem - válaszolom. - Talán az is elég
lesz, ha kialszom magam.
Lucas összehúzza a szemét, és aggódva bólint. - Akkor kérem a
számlát. - Finoman megérinti a mellette elhaladó pincér karját,
elnézést kér, és jelzi, hogy fizetnénk. Persze franciául. Tökéletesen
beszéli a nyelvet, ezer éve próbál megtanítani rá, és jókat nevet a
rettenetes kiejtésemen. - Úgy beszélsz franciául, mint Deirdre
Barlow, ha hullarészegen eltévedne Marseille-ben. - Évek alatt sem
sikerült az alapokon túllépnem. Egyszerűen nem ragadt rám a nyelv.
- Luké, ha gondolod, beülök egy taxiba.
Lucas összevonja a szemöldökét, mintha valami képtelenséget
mondtam volna. - Viccelsz? Ne hülyéskedj, hazaviszlek. Előttünk az
egész hétvége.
- De… Marié… - dadogok. - Nem azt mondtad… hogy csatlakozik
hozzánk egy desszertre, és ünnepelni?
- Emiatt ne aggódj, Em. Felhívom.
A pincér kihozza a számlát, Lucas fizet, bőséges borravalót ad.
Tizenkét éve együtt ünnepeljük a születésnapunkat, és a vacsorát
egyszer én fizetem, egyszer Lucas. Most rajta volt a sor, és egy
szomorú kis belső hang azt suttogja, hogy talán ez az utolsó közös
születésnapi vacsoránk, hiszen hamarosan esküvő, Lucasnak
újdonsült felesége lesz, nekem meg összetört a szívem.
- Na jó. - Lucas felveszi a sötétkék zakóját, megigazítja a gallért. -
Mehetünk?
Bólintok. Felvonja a szemöldökét, halványan elmosolyodik, és
felém nyújtja a kezét. Elszorul a szívem, de megfogom. Mi mást
tehetnék? Szeretem Lucast. És igent mondtam a kérdésére.
Násznagy leszek az esküvőjén, mert szeretem. Ő a legjobb barátom.
Régen az egyetlen igaz barátom volt. A fiú, aki valami különös
véletlen folytán tizennégy évvel ezelőtt megtalálta a léggömbömet,
amit eső és vihar tépázott, és az óceán végtelen mérföldjein át repült
el hozzá.
 3. fejezet

Rosie: Pont így történt, ugye? Mert a franciák így teszik fel a
nagy kérdést (legalábbis úgy hallottam).
Rosie: Igen, azt a bizonyos „nagy kérdést”. A komoly
kapcsolatot. És mit válaszoltál?
Rosie: Utóirat: Remélem, minden a legnagyobb rendben.
Rosie: Utó-utóirat: te most azért nem írsz vissza, mert épp
keféltek?

Megdagadt, piros, csipás szemmel nézem a telefonom fénylő

kijelzőjét. Rosie fotót is küldött a négy üzenetével, és hiába érzem
magam teljesen nyomorultul, önkéntelenül felnevetek. A fotón
Rosie a hotel makulátlanul fehér konyhai járólapján áll, keze a
szájára szorítva, mint aki teljesen le van döbbenve, és előtte ott
térdel öltönyben Fox, a főnökünk, és egyben a legvajszívűbb barát;
fél térdre ereszkedve egy croissant-t nyújt Rosie felé, mintha
eljegyzési gyűrű lenne. A sors fintora, hogy ez szinte telitalálat.
Lucas mesélte, hogy amikor megkérte Marié kezét, ágyba vitte neki
a reggelit. - A gyűrűt egy tucat apró croissant társaságában
nyújtottam át - nevetett.
Kikapcsolom a telefont. Egyelőre nem tudom rászánni magam,
hogy válaszoljak. Majd holnap visszaírok, vagy kedden elmesélek
mindent, amikor már bent vagyok a munkahelyemen. Addigra talán
összeszedem a gondolataimat, és megértem, miért kellett ennek így
alakulnia. Minden okkal történik, nem? Még akkor is, ha elsőre
reménytelennek, sőt tragikusnak tűnik valami. Ennyit sikerült
előrelépnem a három óra alatt, amióta eljöttünk az étteremből, és
amióta kétségbeesetten próbálom magam kihúzni a gödörből.
Ennek is oka van. Csak még nem tudom, hogy mi.
Az étteremből kocsival mentünk Lucas szüleinek a házához Le
Toquet-be. Az út a megszokottnál hosszabbnak tűnt, és Lucas végig
könnyedén csevegett, én pedig bólogattam és helyeslőn motyogtam,
ahogy az ismerős zöld mezők, és a parányi, macskaköves francia
falvak elsuhantak az ablak mellett. Lucas a szülei repkénnyel
befuttatott házának kocsibeállójától az oldalsó kapun át bekísért a
kertbe, végig a kis kerti ház rusztikus fa ajtajáig. Gyorsan
kinyitottam, és közben a könnyeimmel küszködtem, bár eddig
rengeteg erőfeszítés árán sikerült visszafojtanom a sírást. Izzadt
tenyeremben szorongattam a kulcsot, amit Lucas édesanyja,
Amanda mindig egy hófehér, A5-ös borítékban ad át nekem, mintha
egy szép kis vidéki fogadó vendége lennék. Lucas szeretett volna
bejönni, láttam rajta, ahogy az ajtóban állt zsebre tett kézzel,
feszülten, fél lábbal a küszöbön, a kis konyhára pillantva. Mindig
bejön velem, letelepszik az ágyra, lerúgja a cipőjét, kapcsolgatja a
tévét, én pedig közben a fürdőszobában átöltözöm, felveszem a
pizsamámat, és mesélek neki a munkahelyemen a fura vendégekről
a behajtott, de nem bezárt ajtó mögül. Most viszont csak
megköszöntem neki a vacsorát, elnézést kértem, amiért haza kellett
sietnünk, és dünnyögtem valamit a migrénről.
- Pihend ki magad, Em - mondta. - Hívj, ha bármire szükséged
van, oké? Itt leszek a házban. Ha kell valami, szólj, és hozom.
- Ne aggódj!
- De komolyan - mondta, hozzám hajolt, és az arcát az arcomhoz
simította. - Minden jót nekünk a húszas éveink utolsó napján! Évek
óta várjuk, hogy betöltsük a harmincat, és pontosan tudjuk, mit is
kezdünk az életünkkel, nem?
- Hát persze - feleltem mosolyogva, aztán becsuktam az ajtót,
nekitámasztottam a hátamat, és végre nem kellett visszafognom a
néma, forró könnyeket a sötétben. Azóta is csak sírok. Most is,
ahogy itt fekszem a vastag tollpaplan alatt, már fáj a szemem,
megduzzadt az arcom, és teljesen szétmállott a zsebkendő, amibe
órák óta törölgetem az orromat.
Násznagynő. Násznagynő leszek. Mi a fene egyáltalán az a
násznagynő?! Násznagy, persze, arról már mindenki hallott. Meg a
koszorúslányokról is. De násznagynő? Magától értetődik, mondta
Lucas kipirulva, kicsit hebegve, amikor feltette a nagy kérdést.
- Mert tudod, Emmie, engem senki, de senki nem ismer olyan jól,
mint te. Senki más nem jöhet szóba.
Hát igen. Annyira vártam! Olyan biztos voltam benne, hogy előre
begyakoroltam azt az átkozott választ.
- Megnősülök, Emmie - jelentette ki Lucas, és csak úgy ragyogott
az arca. - Megkértem Marié kezét, és… szeretném, hogy te legyél a
násznagynő. Csodálatos lenne, ha mellettem lennél. Ha ott állnál
velem a nagy pillanatban. Na, mit szólsz?
Csodálatos lenne, ha mellettem lennél Ha ott állnál velem a nagy
pillanatban. Kiráz a hideg, vacog a fogam, a fejemre húzom a
takarót. Hányás, zokogás, feldagadt arc, hidegrázás… a szerelmes
dalok nem erről szólnak, ugye? Dr. Hook nem erről énekelt. És az
orvosi honlapok sem részletezik, mi a teendő, ha az embernek
összetörik a szívét, elvégre az nem herpesz vagy húgyúti fertőzés.
Pedig igazán segíthetnének.

Forduljon orvoshoz, ha ön:

• már annyit zokogott, hogy a szeme piros, és alig lát,
• már annyit zokogott, hogy a hangja egészen olyan lett, mint
Barry White dörmögése,
• már az őrület jeleit mutatja, például ha képes elfogadni egy
násznagyi felkérést attól a személytől, aki épp összetörte az ön
szívét.

A falon zúg, morog a légkondi, mint egy teáskanna, amiben forr a

víz. A nyári hőség kívül rekedt a szobán. Ehhez képest a Fishers
Way-i házban kész kemence a fullasztóan forró szobácskám. Ott
olyan meleg van, hogy huszonhárom fokban már úgy érzem,
reggelre pizsamába bújt, aszott mazsolaként talál majd meg a
házinéni. Itt a Moreau család vendégeként nem fenyeget ez a
veszély. Legalább ennyi jó is van benne. Mindig fontos meglátni a
dolgok derűs oldalát, akkor is, amikor nehéz. Az apró öröm is öröm.
Még a legapróbb is számít.
Letolom magamról a paplant, felülök, és a homlokomra szorítom
a tenyeremet. A sors iróniája, hogy kezd tényleg rendesen fájni a
fejem. Felkapcsolom a lámpát az ágy mellett. A kompon
kiszámoltam, hogy tizenhárom születésnapomat töltöttem itt;
Lucassal közös születésnapok a Moreau család kerti kis
vendégházában. Először tizenhét évesen jártam itt. 2005. június
kilencedikén volt a tizenhetedik születésnapunk, és akkor
találkoztam másodszor személyesen Lucasszal, a szülei viszont
kezdettől úgy tekintettek rám, mint egy kedves családtagra, akit ezer
éve ismernek.
- Lucas rengeteget beszél rólad - mondta Jean, ahogy
körbevezetett a kerti házacskában, ami a vendégeiket volt hivatott
elszállásolni. Aztán vállat vont, és szinte magyarázkodva
mosolygott. - Ha a fiunknak fontos vagy, akkor természetes, hogy
nekünk is.
Azon a hétvégén Lucas szülei mindkettőnknek vettek születésnapi
tortát, és a Le Rivage-ba vittek minket vacsorázni. Akkoriban nyílt
meg az étterem, még friss festék és fűrészpor illata lengte körül.
Régebben nemigen jártam még étteremben, bár ezt sosem
vallottam volna be. Másnap Lucasszal és a bátyjával, Eliottal, meg
néhány barátjukkal elmentünk egy koncertre, és bár egyáltalán nem
táncoltam, életem legjobb estéje volt. Nemcsak azért, mert jól
szórakoztunk, hanem azért, ahogy ez a társaság tekintett rám. Egy
voltam közülük. Csak egy átlagos, tizenhét éves kamaszlány, aki
előtt még ott áll az egész élet. Nem pedig „az a lány a Fortescue
Lane-ről”. Egyszerűen csak Emmie Blue, egy lány egy koktéllal a
kezében, távol a nyomasztó középiskolától. Már készültem a
főiskolára. Holnap pedig, a tizennegyedik együtt ünnepelt
születésnapunkon harmincévesek leszünk. Harmincéves leszek. Az
elmúlt évek során ez a születésnap lebegett a szemem előtt, mint
valami távoli, dicső cél, mint egy biztonságos kikötő, egy pislákoló
fény a sötét láthatáron. Mert harmincévesen már mindenkinek
rendezett az élete, ugye? Harmincévesen már mindenki tisztességes,
felnőtt ember, és mindenki tudja, mit kezdjen magával. Vagy
legalábbis annyit mindenki tud, hogy milyen irányba induljon,
akkor is, ha a kitűzött célokat még nem érte el.
Kinyújtózom, és az ágyra emelem a bőröndömet. Kinyitom.
Minden szépen összehajtva sorakozik benne, ahogy este
elcsomagoltam, miközben izgatottan tervezgettem, mi fog történni a
nagy kérdés után. Amikor Léggömblány tizennégy év után végre
igent mond Léggömbfiúnak, a kedvenc asztaluknál, a tengerparton,
ahol a történetük elkezdődött.
Előveszem a fekete díszdobozt, amit a ruháim közé rejtettem, és
leemelem a fedelét.
- Na várjunk csak! Szóval Lucas mondott valamit kettőtökről?
Mármint szilveszterkor? - kérdezte Rosie a munkahelyemen.
Valahogy így ismertük meg egymást egyre jobban az elmúlt két év
során. Kis beszámolók, anekdoták, aggodalmak, remények és
emlékek, amiket megosztottunk a félórás ebédszünetek bizalmas
pillanataiban.
- Igen, elég szar éjszakája volt, franciaországi idő szerint éjfél után
esett haza, én meg már amúgy is otthon voltam, Jools Hollandét
néztem a tévében, és Lucas felhívott FaceTime-on. Az ágyunkból
beszéltünk egymással.
Rosie elkerekedett szemmel, mosolyogva nézett. - Ez már igen!
És azt mondtad, hogy az idei egyik újévi fogadalmad, hogy
megismerkedj végre valami jó pasival, nem?
- Pontosabban az, hogy szerelmes legyek - mondtam, mire Rosie
megrebegtette a szempilláit. - Mit is mondott Lucas pontosan?
- Azt mondta, merész vagyok - feleltem nevetve. - Azt mondta, „a
francba, Em, ez merész!”. Aztán elaludt, mert teljesen berúgott a
rengeteg whiskytől, de azt is mondta, hogy… hogy állandóan azon
gondolkodik, miért vagyunk ilyen reménytelenek a szerelmi
ügyeinket illetően. Azt mondta, van egy elmélete. Az, hogy mi
magunk vagyunk az oka. Mert valószínűleg egymásnak szán minket
a sors.
Rosie megragadta a kezem, és felsikított. - Te jó ég, Emmie, ugye
tudod, mit fog tőled kérdezni? Azt! Ezért mondta, hogy nem akarja
telefonon megbeszélni a dolgot. Attól tart, nehogy kiakadj, letedd a
telefont, vagy ilyesmi. Hát nem csodás? Tök jó! Ennyi év után
végre…
A nyitott díszdobozra pillantok. Magam mellé tettem ide az ágyba.
Egy kézműves, bőrbe kötött rajzfüzet van benne, pár hete vettem,
minden lapja makulátlan, és minden oldal sarkában ott van Lucas
monogramja. De miután Rosie-val beszéltem, úgy éreztem, ez nem
elég. Igaza volt, csodás… lett volna. Két ember, aki egy különös
véletlen folytán pontosan akkor találkozik, amikor a legnagyobb
szükségük van egymásra. Egykorúak, ugyanazon a napon születtek,
mindketten odavannak a Marmite szendvicskrémért, és a
Futballistafeleségek sorozatért. Igen, különös véletlen, csakhogy én
nem hittem a véletlenekben. És ezért többet akartam adni, mint egy
„kedves” kis születésnapi ajándékot. Így hát megvettem ezt a
díszdobozt, és a munkahelyemen a konyhában izgatottan írogattam
össze egy szalvétára mindazt, amit bele akartam tenni. Most
kiveszek egy borítékot, amiben az első e-mail van, amit Lucas
küldött nekem ismeretlenül. Tárgy: Megtaláltam a léggömbödet!
Kiveszem a Marmite-os üveget is, olyan súlyos, mint egy
levélnehezék. Ezt nemrég vettem, mert az egyik legelső dolog, amit
Lucasnak küldtem, egy üveg Marmite volt (és egy hangfelvétel a
francia szóbeli feladatomról, amit le akartam vele ellenőriztetni,
mielőtt beadom a tanárnak). Azért küldtem, mert Lucas azt mondta,
hogy az EastEnders szappanopera és a zöldborsópüré mellett a
Marmite hiányzik neki otthonról a legjobban. Az otthona
Franciaország előtt Észak-London volt. Ekkoriban kezdődtek a CD-
válogatások is. Az elsőt köszönetképp küldte a Marmite-ért, és
hamarosan egyfajta szertartássá vált, egy közös nyelvvé, amit csak
mi ketten értünk. Amikor küldtem neki valami hazait, ő viszonzásul
egy-egy CD-válogatást küldött. Mindegyik olyan volt, mint egy levél.
Összesen nyolc érkezett az évek során, Lucas még tartozik nekem a
kilencedikkel. A díszdobozban most benne van a legelső album. A
műanyag doboza már megrepedt ugyan, és benne a lap is kicsit
elnyűtt a szélén, de tökéletes állapotban van maga a lemez. Lucas
kézírása még mindig sötétkék, nem halványodott el. Egyenes betűk,
nyugodt, magabiztos, lassú kézírás, nem is hasonlít Lucas mostani,
lendületes, fürge írására, ami jól tükrözi a tettre kész, állandóan
feladatokat, kihívásokat kereső egyéniségét.
Nem lehet. Ezt a dobozt nem adhatom át holnap a születésnapjára
a szokásos reggelinél, Amanda és Jean Moreau pompás teraszán,
hiszen benne van az egész történetünk, és egyszerűen túl meghitt.
Inkább visszapakolok mindent a bőröndömbe, és csak az egyetlen
baráti, kedves ajándéktárgy marad a díszdobozban: a rajzfüzet.
Leteszem az éjjeliszekrényre reggelig, és ágyba bújok.
Felvillan a telefonomon egy sporthír, mert nem tudom, hogy kell
letiltani a frissítéseket. Az órára pillantok: 00:33. Hát ez van.
Harmincéves lettem. Harmincéves lettem, és kijelenthetem, hogy
jelen pillanatban fogalmam sincs, merre tartok, mit hozhat a jövő.
Lehunyom a szememet, és összegömbölyödöm. Sosem gondoltam
volna, hogy így töltöm majd a harmincadik születésnapomat.
Pocsékul érzem magam. Szánalmas vagyok. Jelentéktelen. Pedig a
lelkem mélyén tudom, hogy engem tényleg kemény fából faragtak.
Az évek során megerősödtem, megacélozott az élet, de a szívem
ugyanakkor lágyabb is, csak már tudom, hogy kell megfoltozni az
összetört darabkákat. Harmincévesen a részem lett minden, ami fáj,
ami megrémít, és ami támogat és örömet ad.
Lucas ilyen. Támogat és örömet ad. Biztonságot. Új Emmeline
lettem (új Emmie) az iskolabál után, és ez nem kevés
erőfeszítésembe került tizenhat évesen. De Lucas az első e-mailtől
kezdve mellettem állt. Minden döntésemben támogatott, minden
apró lépésemet úgy ünnepelte, mintha hatalmas ugrások lennének.
A könnyek csípik a szememet, mert érzem, sőt egész biztosan
tudom, hogy most nekem kell támogatnom őt. Hogy igenis
ünnepelnem kell a hatalmas lépést, amit Lucas megtenni készül.
Hogy nem számít, mennyire fáj nekem, akkor is tartozom neki azzal,
hogy mellette állok. A legjobb baráttól ez elvárható. A
násznagynőnek felkért legjobb baráttól még inkább.

1. CD-válogatás
Kedves Léggömblány!
1. dal: Mert sikerült a francia szóbelid
2. dal: Mert sürgősen javítani kell az ízlésedet, ami a
popzenész fiúkat illeti.
3. dal: Mert Blue a vezetékneved
4. dal: Mert állandóan tükörtojást és sült krumplit eszel
5. dal: Mert én mindig melletted leszek
Léggömbfiú X
 A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a
varázspálca. A jó bűvész magán tudja tartani a figyelmet, és az
olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi.

Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová
mások nem képesek. Az ő történeteiket hozzuk el az olvasóknak,
Nektek.

Jelentkeznél? Írj nekünk!

konyvetirok@alomgyar.hu

Látogass el hozzánk:
alomgyar.hu