RAJONGÓI FORDÍTÁS

„Lehet, hogy a madárdal szép,

De a daluk nem neked szól,
És ha azt hiszed, hogy az én telem túl hideg,
Akkor nem érdemled meg a tavaszom."

Erin Hanson
A csillagok az örökkévalóságot szimbolizálják. Időtlen
idők óta az égen ragyognak. A föld őslakosai
ugyanazt az eget kémlelték, mint amelyet mi is.
És a gyerekeink
És az unokáink.
És az ők unokáik
A csillagok az élet körforgását szimbolizálják, a
magányt és a gravitációt. A világűr sötét
energiájában is képesek világítani, ezzel
emlékeztetnek minket arra, hogy a koromsötétben
is van valami, ami képes fényleni.
 Prológus
osi

EGY DOLGOT TISZTÁZNUNK KELL, mielőtt belekezdenénk.

A történetem? Nincs happy endje. Nem lehet. Nem tud boldogan
végződni. Nem számít milyen magas, jóképű, vagy gazdag és
elbűvölő lenne a szőke hercegem.
Az én szőke hercegem rendelkezett mindezen dolgokkal. Ó,
mindezekkel és még többel.
Csak az volt a probléma, hogy nem igazán volt az enyém. A
nővéremé volt. De valamit tudnod kell, mielőtt ítélkeznél fölöttem.
Én láttam meg őt először. Én vágytam rá először. Én
szerettem őt először.
Mindez nem számított azon a napon, amikor Dean "Ruckus"
Cole szája a szemem előtt tapadt a nővérem ajkára és Vicious
feltörte a szekrényét.
Az ilyen pillanatokról sosem lehet igazán tudni, hogy a
kezdete vagy vége egy dolognak. Az élet könnyedsége megszűnik és
meg kell vizsgálnod a valóságot. A valóság szar. Higgy nekem, első
kézből tudom, milyen nehéz.
Az élet nem igazságos.
Apának igaza volt, amikor tizenhat éves lettem és randizni
akartam. A válasza határozott volt:
– Jó ég, nem.
– Miért nem? – A szemhéjam rángatózott a bosszúságtól. –
Millie randizott, amikor tizenhat volt. – Ez igaz is volt. Négyszer
elment randira a postásunk fiával, Erickel, még Virginiában. Apa
felhorkantott és mutatóujjával megfenyegetett. Szép próbálkozás.
– Nem a nővéred vagy.
– Ez mit jelent?
– Tudod, hogy mit jelent.
– Nem, nem tudom. – Tudtam.
 – Azt jelenti, hogy van valamid, ami neki nincs. Ez nem fair,
de az élet nem igazságos.
Egy másik tény, amivel nem vitatkozhattam. Apa azt mondta,
hogy a rosszfajta srácokat vonzom, de ez csak finom kifejezése volt,
mint a cukormázzal bevont szargolyónak. Értettem a mögöttes
panaszt, különösen, hogy mindig én voltam a kicsi hercegnője.
Rózsabogár. A szeme fénye.
Szexuális kisugárzásom volt. Nem szándékosan, és ez
időnként kellemetlen teher volt. Sűrű szempillával, karamell színű
hajzuhataggal, hosszú, tejfehér lábakkal és olyan szép ívű és telt
ajkakkal, ami leginkább szembetűnő volt az arcomon. Minden
egyéb rajtam kicsi volt és vézna, egy nagy vörös szatén masniba
rejtett csábító arckifejezéssel, amitől úgy tűnt soha nem tudok
megszabadulni, bármennyire is igyekszem.
Vonzottam a figyelmet. A legjobb és a legrosszabb fajtát.
Pokolba is, minden fajtát.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy van más fiú is, amikor
Dean és Emília ajkai találkoztak és a szívem összeszorult. De
mindig volt egy Millie a képben.
Különben is, a nővérem megérdemelte. Megérdemelte őt.
Nekem megvolt anya és apa figyelme, minden nap és egész nap.
Rengeteg barátom volt az iskolában, és csodálók, akik az ajtóm
előtt sorakoztak. Minden szem rám szegeződött, míg a nővéremre
senki sem szánt egy második pillantást sem.
Ez nem az én hibám volt, de ettől nem éreztem kevesebb
bűntudatot. A nővérem egyszerre lett a betegségem és a
népszerűségem eredménye. Egy magányos tinédzser elbújva egy
vászon mögé, elhomályosult a festék mögött. Mindig csendes, aki a
furcsa, különc ruháin keresztül üzen a világnak.
Amikor erre gondolok, tényleg így volt a legjobb. Amikor
először megláttam Dean Cole-t a folyosón mértan és angol óra
között, tudtam, hogy ő több egy gimis szerelemnél. Ha az enyém
lenne, nem engedném el. És ez önmagában is olyan veszélyes
elképzelés volt, amit nem engedhettem meg magamnak.
Hogy értsd, az órám gyorsan ketyeg. Nem úgy születtem, mint
mások.
Volt egy betegségem.
Néha legyőztem.
Néha maga alá gyűrt.
 Mindenki kedvence Rosie hervadozott, de egy virág sem akar
a közönség előtt meghalni.
Különben is, jobb így, döntöttem el, amikor Millie ajkai
Deanén volt, Dean szeme meg rajtam, a valóság meg egy olyan
összetett és gyötrelmes dolog volt, hogy inkább elfutottam tőle.
Így első sorból figyeltem, ahogy a nővérem és az a veszélyes
fickó, aki megdobogtatta a szívem, egymásba szeret.
A szirmaim egyenként hullottak le.
Mert annak ellenére, hogy a történetem végének nem lesz
boldog befejezése, nem tehettem róla, de azon tűnődtem... hogy
lehet-e boldog befejezés, ha csak egy pillanatra is?

Dean
A nyár, amikor tizenhét lettem, rossz volt, de semmi nem
készített fel a kibaszott nagy fináléra.
Minden jel arra utalt, hogy valami szerencsétlenség fog
bekövetkezni. Nem tudtam kiszűrni, hogy mi fog odavezetni, de
ismerve a saját életemet, felkészítettem magam egy váratlan
csapásra, amely egyenesen a pokolba röpít.
Végül minden egy nagy, filmbe illő klisébe teljesedett ki. Pár
Bud Light sör és némi ügyetlenül feltekert füves cigi társaságában
teltek el az utolsó hetek a harmadik év végén.
Vicious vese alakú medencéjében feküdtünk, ittuk az apja
poshadt sörét, tudván, hogy meg fogjuk úszni – krisztusom,
kurvára mindent megúsztunk –, idősebb Baron Spencer házában.
Voltak lányok is, beszívva. Sok dolgot nem lehetett a kaliforniai
Todos Santosban csinálni a nyár kezdetén. Minden forrón perzselő
volt. A levegő nehéz volt, tűzött a nap, a fű elsárgult, és az unott
ifjúság a problémamentes és céltalan életét élte. Túl lusták voltunk
ahhoz, hogy olcsó numerák után kajtassunk, így csak néztük őket,
miközben elterülve feküdtünk a kerek fánk és flamingó alakú
vízágyakon, vagy az olasz nyugágyakon.
 Vicious szülei nem voltak otthon – voltak valamikor is? – és
mindenki számított rám, hogy beszállítsak. Soha nem okoztam
[1]
csalódást, átadtam némi hasist és Mollyt , amit mohón
felszippantottak anélkül, hogy megköszönték volna, nem is szólva
arról, hogy visszafizetnék. Úgy gondolták, hogy gazdag,
kábítószerárus rohadék vagyok, Akinek annyira kellett a pénz,
mint Pamela Andersonnak a nagyobb mell, ami csak részben volt
igaz.
És sosem izgultam a kis dolgok miatt, szóval ennyiben
hagytam.
Egy szőke lány, Georgia, az új polaroid fényképezőgépével
kérkedett, amit az apja adott neki a legutóbbi Palm Springs-i
vakációjukon. Képeket készített rólunk, fiúkról – Jaime, Vicious,
Trent és én –, fitogtatva az erősségeit egy kis piros bikiniben, és a
frissen elkészült képeket a fogai között tartva, majd szájból-szájba
átadta nekünk azokat. A mellei kibuggyantak a kis fürdőruha
felsőből, mint egy túlcsorduló fogkrém a tubusból. Szerettem volna
a farkam a mellei közé dörzsölni, és biztos voltam benne, hogy a
nap végére így is lesz.
– Igen, igen, ez jóóóó lesz. – Korlátlan mennyiségű O-t
használt a jó kiejtésénél. – Nézz ide, szuperszexi Cole –
dorombolta, amikor lopva lefotózott, emléket készítve a sörről meg
az ujjaim közé csippentett fűről, majd a sört a kemény combomhoz
csapta.
Klikk.
A bűnöm bizonyítéka kicsusszant a kamerájából egy
provokáló sziszegéssel, amit a rúzsos ajkai közé fogott, majd
előredőlve átadott. Ráharaptam, majd becsúsztattam a
fürdőnadrágomba. A pillantása követte a kezem mozdulatát, ahogy
a rugalmas szélét elkezdtem lefele tolni, elővillantva némi világos
szőrzetet, ami igazi mókát ígért számára. Láthatóan nagyot nyelt. A
tekintetünk találkozott, hallgatólagosan beleegyezve az időbe és a
helybe. Aztán valaki becsapódott a vízbe, lefröcskölve őt, mire
megrázta a fejét, izgatottan felkuncogott, majd a következő
művészeti projektjéhez fordult, a legjobb barátomhoz, Trent
Rexrothoz.
A kép megsemmisítése, mielőtt hazatértem, mindig tervbe
volt véve. A kibaszott Mollyt hibáztatom, amiért elfelejtettem.
Anyám találta meg végül, majd apám tartott egy hegyi beszédet, a
maga monoton hangján, amitől olyan érzésem volt, mintha a
bensőmet sav marná. És a leges legvégén? Kényszerítettek rá, hogy
a nyári szünetemet a kibaszott nagybátyámnál töltsem, akit tényleg
ki nem állhattam. Jobban jártam, ha nem harcoltam velük. Az
utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy felkavarjam a szart és
veszélyeztessem a Harvardot egy évvel az érettségi előtt.
Keményen dolgoztam azért a jövőért, azért az életért. Elém volt
vetítve, a teljes dúsgazdag mivoltában, a kibaszott magángépekkel,
az éves kérkedő hamptoni nyaralásokkal. Ez az élet. Ha valami jó
az öledbe hullik, akkor nem csak tartod a rohadékot, hanem olyan
erősen megragadod, hogy majdnem eltörik.
Ez is csak egy újabb lecke, amit túl későn tanultam meg az
életben.
Mindenesetre így végül is elrepültem Alabamába, két hónapig
egy farmon izzadni a végzős évem előtt.
Vicious, Trent és Jaime ivással, szívással és lányok
megdugásával töltötték a nyarat. Én egy monoklival tértem vissza,
amit azon az éjszakán adományozott nagylelkűen nekem Mr.
Donald Whittaker, vagy más néven a Bagoly, ami örökre
megváltoztatott engem.
– Az élet olyan, mint az igazságszolgáltatás – mondta Eli
Cole, az ügyvéd apám, mielőtt felszálltam Birminghamben. – Nem
mindig igazságos.
Nem ez volt a kibaszott igazság.
Azon a nyáron arra kényszerültem, hogy lapról lapra
elolvassam a Bibliát. Bagoly azt mondta a szüleimnek, hogy ő az
újjászületett Krisztus és jártas a Biblia tanulmányozásában. Azzal
is elősegítette, hogy kényszerített, hogy olvassam vele az
ebédszünetünkben.
[2]
A kezdő és az Ótestamentum voltak az ő metódusai arra,
hogy ne legyen faszfej, mert máskor igazán borzalmasan
viselkedett velem.
Whittaker farmer volt. Legalábbis amikor elég józan volt
ahhoz, hogy legyen valami, akkor az volt. Az istállófiújává tett.
Elfogadtam, főleg azért, mert minden nap végén az ujjam a
szomszéd lányában volt.
A szomszéd lánya azt hitte, hogy valamiféle híresség vagyok,
csak mert nem volt déli akcentusom és volt saját kocsim. Nem
akartam a fantáziájába tiporni, főleg mert buzgó szextanítványom
volt.
Belementem abba, hogy Bagoly a Bibliából tanítson nekem,
máskülönben az lett volna az alternatíva, hogy a szénában
verekszünk, amíg egyikünk ki nem dől. Azt hiszem a családom arra
akart emlékeztetni, hogy az élet nem csak drága autókról és
síutakról szól. Bagoly meg a felesége olyanok voltak, mint az
Alacsony jövedelmű élet 101. című könyvben. Így minden reggel,
amikor felébredtem, megkérdeztem magamtól, mi ez a két hónap,
az egész kibaszott életemhez képest.
Volt egy csomó bizarr történet a Bibliában; vérfertőzés,
fityma-gyűjtés, Jákob harca egy angyallal – esküszöm, ez a könyv
már a második fejezet környékén gallyra ment –, de az egyik
történet bennem is megragadt, még mielőtt találkoztam volna
Rosie LeBlanckal.
Teremtés könyve 27.
Jákob odaköltözött Lábánhoz, a nagybátyjához, és szerelmes
lett Ráhelbe, aki Lábán két lánya közül a fiatalabb volt. Ráhel
kurva dögös volt, elbűvölő és két lábon járó szexbomba (amint ezt
a Biblia írja, habár nem túl sok szóval).
Lábán és Jákob alkut kötött. Jákobnak hét éven át kellett
Lábánt szolgálnia, aztán elveheti a lányát.
Jákob így is tett – szétdolgozta magát a napon, napról napra.
A hét év után, Lábán végül elment Jákobhoz és azt mondta, hogy
elveheti a lányát.
De itt volt a bökkenő; nem Ráhel kezét adta neki Lábán,
hanem az idősebb testvérét, Leáét.
Lea jó asszony volt. Jákob tudta ezt.
Szép volt, érzékeny és jótékony. Csinos seggel és kedves
szemekkel (ismét csak körülírva. Kivéve a szem részt. Ez a szar
tényleg benne van a Bibliában)
Ámde ő nem Ráhel volt. Nem Ráhel volt, de ő Ráhelt akarta.
Mindig. Csak. Kibaszott. Ráhelt.
Jákob vitatkozott, harcolt és megpróbált némi értelmet
beszélni a nagybátyjába, de végül vesztett. Az élet már akkor is
olyan volt, mint az igazságszolgáltatás. Minden volt, csak nem
tisztességes.
– Még hét év szolgálat – ígérte Lábán. – És elveheted Ráhelt
is.
Szóval, Jákob várakozott.
 Somolygott.
És vágyakozott.
Amit bárkinek, akinek van egy csöpp esze, tudni kellene, hogy
ezzel csak alátámasztod az imádott tárgyad iránt érzett
kétségbeesésed.
Az évek lassan, fájdalmasan és fásultan teltek.
Eközben Leával volt. Nem szenvedett. Önmagában nem. Lea
jó volt hozzá. Biztonságos. Az, hogy Lea megszülte a gyerekeit – és
bizonyos fokig Ráhel, ahogy később rájött – nehézséget jelentett.
Jákob tudta mit akar, és Lea nézhetett ki úgy, mint ő,
illatozhatott úgy, mint ő és dughatott – talán még olyan érzés is
volt –, de nem ő volt.
Tizennégy évbe telt, de végül Jákob igazságosan és
becsületesen elnyerte Ráhelt.
Talán Ráhel nem volt Isten által megáldva. Lea igen. De
következzen a lényeg.
Ráhelnek nem volt szüksége áldásra.
Szerették.
És az igazságosságtól és az élettől eltérően a szerelem
tisztességes. Mi több? Végül is a szerelem elég volt.
Végül is ez jelent kibaszottul mindent.

A végzős évem hetedik hetében egy másik csapás robbant

látványos módon a képembe. Rosie LeBlancnak hívták és olyan
szemei voltak, mint két befagyott alaszkai tónak. Az a fajta kék.
A mi-a-fasz pillanat a tökeimnél fogva kapott el és keményen
megtekerte abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a személyzeti ház
ajtaját Viciousék birtokán. Mert nem Millie volt. Úgy nézett ki,
mint Millie – olyasmi volt –, de alacsonyabb volt, teltebb ajkakkal,
magasabban ülő arccsonttal és pici, hegyes fülekkel, mint egy
csintalan tündérnek. De nem hordott semmi olyan fura ruhát, mint
Emilia. Egy pár tengeri csillagos flip-flop volt a lábán, fekete szűk
farmert, ami a térdénél le volt vágva, fekete kapucnis pulcsit
hordott egy fehérrel nyomtatott banda nevével, amit nem
ismertem fel. Úgy tervezték, hogy beleolvadjon, de ahogy később
rájöttem, úgy tervezték, hogy ragyogjon, mint egy kibaszott
világítótorony. Piros rózsás volt az arca és a kapucnija lecsúszott,
amikor a tekintetünk találkozott, és a szeme mindent elmondott
nekem, amit tudni akartam. Ő új volt nekem, de én ismerős arc
voltam neki. Egy arc, amit tanulmányozott, ismerte és bámult rá.
Minden kibaszott alkalommal.
– Titkos bámulási versenybe fogtunk bele? – A kijózanodása
azonnali volt. Volt a hangjában valami, ami majdnem
természetellenesen hangzott. Túl erőtlen. Túlságosan rekedt.
Túlságosan egyedi.
– Mert eltelt 23 másodperc, mióta kinyitottam az ajtót, és
még nem mutatkoztál be. Ezenkívül kétszer pislogtál.
Eredetileg azért jöttem, hogy elhívjam Emilia LeBlancot egy
randira, hogy sarokba szorítsam, mint egy rémült állatot és sehova
ne tudjon elmenekülni. Nem adta meg a telefonszámát. A vadász
természetemnél fogva elég türelmes voltam ahhoz, hogy
megvárjam, amíg elég közel van hozzám, hogy lecsapjak, de nem
okozott fájdalmat, hogy időnként ellenőrizzem a zsákmányom. Ha
őszinték akarunk lenni Emilia üldözése nem igazán Emiliáról szólt.
Az üldözés izgalmától a golyóim mindig bizseregtek, és számomra
ő olyan kihívást jelentett, amit a könnyű lányok nem adtak meg. Új
hús volt, és én egy telhetetlen húsevő voltam. De arra nem
számítottam, hogy ezt találom.
Ez kurvára megváltoztat mindent.
Úgy álltam ott, mintha elnémítottak volna, majd
felvillantottam a csábító önelégült vigyoromat, hogy ingereljem,
mert bizonyos szinten, ő is ingerelt engem. És ebben a pillanatban
megtörtént, hogy talán nem én voltam a vadász. Talán egy
[3]
másodperc tört részéig én voltam Elmer Fudd az erdőben, aki
egy golyóból kifogyott puskával épp egy dühös tigrist lát meg.
– Egyáltalán tudsz beszélni? – A tigris összevonta világos
szemöldökét és előrehajolva kis körmével a mellkasomba döfött. Ő
hívott ki engem. Hülyét csinált belőlem. Alábecsült engem.
Baszakodott velem.
A legjobb, ártatlan arckifejezésemet felöltve (nehéz volt
kivitelezni. Már azelőtt elfelejtettem, hogy mi az ártatlanság, hogy
a köldökzsinóromat a szemetesbe dobták), a fogaim közé haraptam
az ajkam és nemet ráztam a fejemmel.
 – Nem tudsz beszélni? – Karba tette a kezét és az ajtónak
dőlve szkeptikusan ráncolta a homlokát. Hatalmas mosoly
kíséretében igent bólintottam.
– Ez baromság. Láttalak az iskolában. Dean Cole.
[4]
Ruckusnak hívnak a többiek. Nemcsak hogy beszélni tudsz, de
az idő többségében úgy tűnik, hogy be sem tudod fogni.
Picsába is, igen, kicsi tündérke. Tartogasd a dühöd akkorra,
amikor az ágyamba kerülsz.
Hogy megértsd a meglepettségem mértékét, először tudnod
kell, hogy előtte sosem beszélt így velem lány. Még Millie sem,
pedig Millie úgy tűnt, hogy az egyetlen nőnemű diák, aki immunis
volt a nagymenő amerikai, bugyiszaggató bájomra. Pokolba is,
ezért figyeltem fel rá először.
De ahogy mondtam, a tervek változnak. Nem mintha
randiztunk volna még. Pár hete már Millie nyomában voltam a
suliban, azon rágódva, hogy vajon érdemes-e őt üldözni, de most,
hogy láttam mit szalasztottam el – ezt a kis tűzről pattant –, ideje
volt, hogy részesüljek az őrült tüzéből.
Eleresztettem egy újabb mocskos mosolyt. Konkrétan két
évvel ezelőtt kaptam a Ruckus becenevet az All Saints gimi
folyosóján. Mert az voltam. Egy kibaszott káosz voltam, zűrzavar
kísért mindenhol, amerre mentem. Mindenki tudta ezt. A tanárok,
a diákok, Followhill igazgató, még a helyi seriff is. Ha drogot
akartál – hozzám jöttél. Ha partizni akartál – hozzám jöttél. Ha
kábulatba ejtő dugásra volt szükséged, hozzám jöttél – és rám. És
a vigyorom ezt üzente a világnak, már öt éves korom óta.
Ha valami bűnös, mocskos dologról van szó, ami még
szórakoztató is, akkor benne vagyok.
És ez a lány? Úgy nézett ki, mint valaki, akit nagyon jó móka
lenne bűnbe vinni.
Az ajkamat nézte. Hevesen, akarva, szomjasan. Könnyű volt
olvasni bennük. Gimis lányok. Bár kivételesen ez nem mosolygott
olyan szélesen, mint a többiek. Semmilyen formában nem
bátorította a flörtölést.
– Beszélsz. – Vádként hangoztak a szavai. Beszívtam az
ajkam, majd kiengedtem. Lassan. Kiszámított módon. Ingerelve.
– Talán tudok pár szót. – Egy szempillantás alatt
belemásztam az arcába. – Akarod hallani a legérdekesebbet? – A
szemem könyörgött érte, hogy nézzek végig a testén, de az agyam
azt mondta, hogy várjak még. Úgy döntöttem, az utóbbira
hallgatok.
Nyugodt voltam.
Ravasz voltam.
De évek óta először fogalmam sem volt róla, hogy mi a faszt
művelek.
Féloldalasan rám vigyorgott, ami szótlanná tett. Egyetlen
arckifejezésbe annyi szót sűrített bele. Elmondva nekem, hogy a
próbálkozásom hízeleg neki, nem volt közömbös. Tetszettem neki
– tény –, és észre is vett – persze –, de sokkal jobban kell
tepernem, és nem csábíthatom el ilyen átlagos, semmitmondó
flörtölésekkel. Bármit is kellett tennem, készen álltam rá.
– Akarjam? – Flörtölt, de még csak észre sem vette.
Leszegtem az állam és előrehajoltam. Nagy voltam, parancsoló és
magabiztos. És bajt jelentettem. Valószínűleg hallott mindenről, de
ha nem, akkor majd rájön.
– Szerintem igen – mondtam.
Két perccel ezelőttig azon voltam, hogy elhívjam a tesóját – a
nővérét, mert lefogadom, hogy ő a fiatalabb, és különben is,
tudtam volna, ha ő is végzős –, és nézz csak ide, a sors úgy
rendezte, hogy ő nyissa ki az ajtót és megváltoztassa a terveim.
Baby LeBlanc furcsán nézett rám, ezzel megkérdőjelezve,
hogy folytassam-e. Ahogy kinyitottam a számat, Millie tűnt fel a
látószögemben, aki az ajtó felé tartott, a kicsi, fülledt nappaliból
úgy, mintha háborús övezetből menekülne. A mellkasához szorított
egy tankönyvet, a szeme duzzadt volt és vörös. Egyenesen rám
bámult, és egy másodpercig azt hittem, hogy arcon fog vágni a 2
kilós könyvvel.
Visszatekintve, bárcsak megtette volna. Sokkal jobb lett volna
annál, mint amit ténylegesen tett.
Millie félreállította a kicsi tündérkét anélkül, hogy észrevette
volna, hogy ott van, a mellkasomra vetette magát – szokatlanul
szeretetteljesen –, és a számra nyomta az ajkát, mintha megszállta
volna egy démon.
Bassza meg.
Ez rossz volt.
Nem a csók. A csók jó volt, azt hiszem. Nem volt időm
feldolgozni, mert tágra nyíltak a szemeim, és a hegyes fülű
tündérre szegeztem a tekintetem, aki rémülten bámult a búzavirág
színű szemeivel, miközben felmért minket és beskatulyázott
hármunkat valami olyanba, amit nem voltam hajlandó elfogadni.
Mi a fenét csinált Millie? Néhány órával ezelőtt úgy tett még,
mintha észre sem venne a folyosón, ezzel időt nyerve és távolságot
teremtve szimulált közömbösséggel. Most úgy ragadt rám, mintha
egy igénytelen egyéjszakás kaland lenne.
Óvatosan eltoltam Millie-t, és a tenyerembe fogtam az arcát,
hogy ne érezze magát elutasítva, megbizonyosodva arról, hogy a
kis tündérnek elég helye legyen köztünk. Emilia közelsége
kényelmetlen volt, és ez volt az első alkalom, amikor ez egy dögös
csajjal történt velem.
– Helló – mondtam. Még az én fülemben is elvesztette a
hangszínem a szokásos játékos hangzását. Millie nem ilyen volt.
Valami történt, és volt némi elképzelésem róla, hogy ki váltotta ki
ezt a kis jelenetet. A vérem felforrt. Orromon át beszívtam a
levegőt, hogy ne veszítsem el a fejem. – Mi van, Mil?
A szemében lévő ürességtől émelyegtem. Szinte hallottam,
ahogy a szíve összetörik a kibaszott mellkasában.
Megkockáztattam egy újabb pillantást Baby LeBlancra, azon
tűnődve, hogy a faszba fogok kimászni ebből. Tett egy lépést
hátrafelé, tekintetét a teljesen szétesett csajon tartotta, aki folyton
meg akart ölelni. Millie össze volt zavarodva. Nem hibáztathattam
érte. Akkor nem.
– Vicious – mondta a nővér hangos szipogással. – Vicious
történt.
Aztán a matekkönyvére mutatott, bizonyítékként.
Vonakodva visszanéztem Emilia "Millie" LeBlancra.
– Mit tett az a seggfej? – Kivettem a kezéből és
végigpörgettem az oldalakat, mocskos megjegyzést vagy sértő
rajzot keresve.
– Betört a szekrényembe és ellopta – szipogta megint. –
Mielőtt telerakta óvszerrel és szeméttel. – Megtörölte az orrát a
ruhaujjával.
A francba azzal az idiótával. Ez volt a másik oka, hogy miért
akarok randizni Millie-vel. Fiatalkorom óta bennem égett a
védelmezőösztön a kóbor élőlények iránt. Ez egy gyengeségem,
meg minden szarság. Nem voltam mindig gonosz, mint Vicious, és
nem voltam mindig jó, mint Jaime. Megvolt a saját erkölcsi
indexem, és a szívatás és a kegyetlenkedés vérrel volt festve.
 Látod, ami az elhagyatottakat illeti, Millie tökéletes volt, mint
egy esőben reszkető állatka, amely menedékre szorult.
Terrorizálták az iskolában és az egyik legjobb barátom nem hagyta
nyugton. A helyes dolgot kellett tennem. Kellett, de legyek
átkozott, ha akartam is.
– Gondoskodom Viciousról – Próbáltam nem felrobbanni. –
Menj vissza be.
És hagyj a húgoddal.
– Tényleg nem kell ezt tenned. Örülök, hogy itt vagy.
Lopva a lányra pillantottam, aki arra volt rendelve, hogy
Ráhelje legyen Jákobnak, de ezúttal hosszabban néztem, mert
tudtam, hogy abban a pillanatban elvesztettem nála minden
esélyem, amikor a nővére megcsókolt, hogy visszavágjon a rohadt
Viciousnak.
– Gondolkoztam. – Millie gyorsabban pislogott, fenn se akadt
a saját zűrzavarában azon, hogy alig pillantottam rá, mióta feltűnt
az ajtóban. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a
húgát, aki gyakorlatilag mellettünk volt. – És döntöttem, miért is
ne? Szeretnék veled randizni.
Nem, nem akarta. Azt akarta, hogy a védőpajzsa legyek.
Millie-nek megmentésre volt szüksége.
Nekem meg egy kibaszott füves cigire volt szükségem.
Felsóhajtottam és az ölelésembe vontam az idősebb testvért,
megfogtam a tarkóját és az ujjaim között végighúztam a
világosbarna hajtincseket. A szemem még mindig Baby LeBlancra
fókuszált. Az én kis Ráhelemre.
Helyesen fogok cselekedni, üzentem neki a tekintetemmel.
Ami nyilvánvalóan optimistább volt, mint én.
– Nem kell randiznod velem. Barátként is megkönnyíthetem
az életed. Csak szólj, és seggbe rúgom – suttogtam Millie tökéletes
alakú fülébe, miközben a húgára meredtem. Millie megrázta a
fejét, és még mélyebbre furakodott a nyakamban.
– Nem, Dean. Randizni akarok veled. Kedves vagy, vicces és
jószívű.
És teljesen lenyűgözött a húgodtól.
– Kétlem, Millie. Hetek óta hárítasz engem. Ez Vicről szól, és
mindketten tudjuk. Igyál egy pohár vizet. Gondold át újra. Holnap
reggel beszélni fogok vele az edzésen.
– Kérlek, Dean. – Reszketeg hangja megszilárdult, miközben
az öklébe gombóccá gyűrt pólógalléromnál fogva közelebb húzott
magához, egyúttal engem távolabb lökött az, csillogó fantáziámtól.
– Nagylány vagyok. Tudom, mit csinálok. Menjünk most rögtön.
– Igen. Menjetek – mondta Baby LeBlanc reszelős hangon, az
irányunkba legyintve. – Tanulnom kell amúgy, és ti srácok,
elvonjátok a figyelmem. Belefojtom Vicioust a medencébe, ha
meglátom, Millie – viccelt, és úgy tett, mintha bemelegítené az
izmait a vékony karjain.
Baby LeBlanc nem volt jó tanuló, mérföld hosszú közepes
alatti átlaga volt, de ezt akkor még nem tudtam. Nem akart
tanulni. Azt akarta, hogy megmentsék a nővérét.
Elvittem Millie-t egy fagylaltra, de ezúttal nem néztem vissza.
Elvittem Millie-t, amikor Rosie-t kellett volna elvinni.
Elvittem Millie-t, és megölöm Vicioust.
 Első fejezet
osi

Jelen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A lehelet párája. Ez emlékeztet rá, hogy még mindig lélegzem.

ÚGY ÉRTEM, JÓL TUDOM, hogy ez olyan, mintha

magamban beszélnék, de mindig így volt.
A hang, ami folyton feltette a fogós kérdéseket, úgy tűnt, hogy
gyökeret vert az agyamban, és nem az én hangom volt. Egy
férfihang volt. De nem ismerősé, azt hiszem. Mindig emlékeztetett
rá, hogy még lélegzem, ami nem olyan dolog volt, amit magától
értetődőnek vettem. Ezúttal a válaszom úgy lebegett a fejemben,
mint egy buborék, amely hamarosan felrobban. A hivalkodó
felhőkarcoló liftjének tükréhez nyomtam az orrom, ahol éltem, és
ráleheltem, amitől egy fehér pára jött létre. Hátrahúzódtam, és
bámultam.
A tény, hogy még mindig lélegzem egy óriási pofon volt a
betegségemnek.
Cisztás fibrózis. Igyekeztem mindig túlbonyolítás nélkül
elmondani, ha valaki kérdezte. Három évesen diagnosztizálták,
amikor a nővérem megnyalta az arcom, és azt mondta, hogy
"nagyon sós". Gyanús volt, így a szüleim megvizsgáltattak. Az lelet
pozitív volt. Tüdőbetegség. Igen, kezelhető. Nem, nincs rá
gyógymód. Igen, ez rendkívüli módon befolyásolja az életem.
Folyamatosan gyógyszereken élek, hetente háromszor járok
fizikoterápiára, határozatlan mennyiségű inhalátort használok, és
valószínűleg tizenöt éven belül meghalok. Nem, nincs szükségem a
sajnálatodra, szóval ne nézz úgy.
 Még mindig a zöld ruhámban, kócos hajjal és üveges,
kialvatlan szemekkel imádkoztam, hogy záródjon már be a lift
ajtaja és vigyen a tízedik emeleti lakásomba. Le akartam vetkőzni,
venni egy forró fürdőt és az ágyamba fekve zsinórba nézni a
Portlandia sorozatot. És nem akartam az exbarátomra, Darrenre
gondolni.
Igazából tényleg nem akartam rá gondolni.
Hangos cipőkopogás visszhangzott a fülemben, és hirtelen
egyre közelebbről és közelebbről hallottam őket. A hall felé néztem
és elfojtottam egy köhögést. Az ajtó már éppen kezdett bezáródni,
amikor egy vörös körmös női kéz közényúlt és rikácsoló nevetéssel
megállította.
Összevontam a szemöldököm.
Csak ne ő legyen megint.
De persze ő volt. Beesett a liftbe, bűzlött az alkoholtól, oly
annyira, hogy valószínű annyit ivott, amennyi egy elefántot is
kiütött volna, karján meg egy-egy nő lógott, akik úgy néztek ki
mintha a Született feleségekből toppantak volna be. Az első volt az,
aki karját feláldozva megállította a liftet – olyan vörös haja volt,
mint Jessica Rabbitnek, és olyan dekoltázsa, ami semmit nem
bízott a fantáziára, még akkor sem, ha az a fantázia piszkos és
képekben bővelkedő is. A második egy alacsony barna volt, akinek
olyan kerek segge volt, amilyet még soha nem láttam, és olyan
rövid volt a ruhája, hogy valószínűleg el lehetne végezni egy
nőgyógyászati vizsgálatot rajta anélkül, hogy bármit is levegyen
magáról.
Ó, és ott volt Dean "Ruckus" Cole.
Magas – tökéletes magasság, mint egy mozisztárnak –,
mohazöld szemekkel, melyek majdnem sugárzóak, csillogóak és
feneketlenek, kócos, szexi barna haj, és egy olyan test, amitől
Brock O"Hurn is elszégyellné magát. Bűnösen szexi, olyan, akiről
nem tudsz félrenézni, és csak imádkozhatsz, hogy az alsóneműd
elég vastag legyen ahhoz, hogy elnyelje az izgalmad okozta
nedvesedésedet. Komolyan, ez a pasi annyira felháborítóan dögös
volt, hogy valószínűleg betiltanák egy ultravallásos országban.
Szerencsémre, tudtam, hogy Mr. Cole egy világraszóló seggfej volt,
így nagyjából immunis voltam a flörtölésére.
És itt a legfontosabb szó a nagyjából.
Gyönyörű volt, ugyanakkor egy hatalmas zűrzavar, egy
katasztrófa. Ismered azt a típusú nőt, aki akarja a szétesett,
gyönyörű, sebezhető pasit, akiről azt gondolja, hogy meg tudja
menteni? Dean Cole lenne a nedves álmuk. Mert határozottan volt
valami ezzel a fickóval. Egy olyan aspektusa, amit a közelében
lévők nem észleltek, még akkor sem, amikor ott villódzott előttük
neon vénnyel a vigyázat felirat –, az ivászatai, a túlzott fűszívás, és
a függősége minden szórakoztató bűnös csábítással szemben –
elszomorított. Igen, tudtam, hogy Dean Cole nem az én dolgom.
Különben is, megvannak a saját problémáim, amivel foglalkoznom
kell.
A HotHole csuklott, ötszázszor megnyomta a lakása gombját,
és billegett a kis helyiségben, amin négyen osztoztunk. A szemei
vérben úsztak, bőrét alkohol szagú izzadtság borította. Egy vastag,
rozsdás drót összeszorította a szívem.
A mosolya nem tűnt boldognak.
– Baby LeBlanc – Dean lusta hangja egészen az alhasamba
kúszott és ledermedtem. Megragadta a vállam, és helyben
megfordított, hogy szembekerüljek vele. A társaságai úgy vettek
szemügyre, mintha egy halom záptojás lennék. Az izmos
mellkasára tettem a kezem és elnyomtam magamtól.
– Óvatosan. Jack Daniel's árad a szádból – mondtam
szenvtelenül. Hátrahajtotta a fejét és nevetett – ezúttal őszinte volt
a mosolya –, élvezve a szóváltást.
– Ez a lány – egyik karjával átkarolta a vállam, és a
mellkasához szorított. A kezében tartott sörösüveg nyakával rám
mutatott, miközben kábultan vigyorgott a lányokra. – kurva dögös,
van agya és bölcsességével még Winston Churchillt a legjobb
órájában is megszégyenítené – áradozott. A lányok valószínűleg azt
gondolták, hogy Winston Churchill egy Cartoon Network karakter.
Dean felém fordult, és összehúzta a szemét. – Emiatt nagy a
kockázata annak, hogy egy leereszkedő ribanc legyen, de nem az.
Kibaszottul kedves. Ezért is nővér. Rongyok alá rejteni azt a jó
segget, kár és vétek, LeBlanc.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok, Seggfej őrnagy, de csak
önkénteskedem. Valójában barista vagyok – javítottam ki,
miközben a kezemmel vasalgattam a ruhámat, ahogy kifordultam
az érintése alól, és udvariasan a lányokra mosolyogtam. Hetente
háromszor dolgoztam az újszülött intenzív osztályon, figyeltem az
inkubátorokat és tisztítottam a babaágyakat. Nem voltam olyan
művészeti tehetség, mint Millie vagy szerencsés, mint a HotHoles,
de megvoltak a szenvedélyeim – az emberek és a zene –, és nem
tartottam kevesebbre a törekvéseim, mint amit ők tettek a
megélhetésükért. Deannek MBA diplomája volt a Harvardról és
New York Times előfizetése, de tényleg jobb volt nálam? Pokolba
is, nem. A Fekete Lyuk nevű kis kávéházban dolgoztam a First
Avenue és az Ave A között. A fizetés rossz volt, de a társaság jó.
Úgy gondoltam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy olyasmit
csináljak, ami nem a szenvedélyem. Különösen nekem.
Jessica Rabbit a szemét forgatta. Az alacsony barna felhúzta a
meztelen vállat és hátat fordított nekünk, a telefonját nyomogatta.
Azt gondolták, hogy egy szomorú, zaklatott, depis ribi vagyok.
Igazuk volt. Szó szerint. De ha már a szó szerintről esik szó, durva
ébredés vár rájuk. Kívülről ismertem a szomszédom, aki a nővérem
exbarátja, rituáléját. Reggel hív nekik egy taxit és még arra se veszi
a fáradságot, hogy tettesse, hogy elmenti a telefonszámukat.
Reggel úgy fog viselkedni, mintha csak rendetlenséget
jelentenének, amit el kell takarítani. Reggel józan lesz, másnapos
és hálátlan.
Mert ő egy HotHole volt.
Egy kiváltságos, tébolyodott, egomániás Todos Santosból, aki
úgy gondolta, hogy mindent megérdemel, és nem tartozik
semmivel.
Gyerünk már lift. Mi tart ennyi ideig?
– LeBlanc – mordult ezúttal Dean, az ezüst falnak
támaszkodott és előhúzott egy jointot a füle mögül, majd a
testreszabott sötét farmerjében kotorászott az öngyújtóért. Az üveg
kiürült és átadta az egyik nőnek. V- nyakú dizájner pólót – azt a
fajta limezöldet, amitől a szeme sötétebbnek és a bőre barnábbnak
tűnt –, egy nyitott fekete kabátot, és magas szárú cipőt viselt. Ara
késztetett, hogy hülye dolgokat akarjak. Olyan dolgokat, amiket
soha nem akartam senkitől, legkevésbé a férfitól, aki nyolc hónapig
randizott a nővéremmel. Így elfojtottam a gondolatokat és
próbáltam aljas lenni vele. Dean olyan volt, mint Batman. Elég
erős, hogy elviselje.
– Holnap. Te és én. Vasárnapi villásreggeli. Csak egy szót kell
szólnod, és többet fogok enni, mint ételt. – Leszegte az állát, nézett
a smaragdzöld szemével, gúnyos tekintettel az arcán. Semmi
rejtély nem volt ezzel a fickóval. Elkényeztetett, futott át a keserű
gondolat az agyamon. Pár percen belül egy édes hármasban vesz
részt és itt áll az exbarátnője húgára nyomulva. A lányok is
hallanak mindent. Miért vannak még mindig itt?
 Figyelmen kívül hagytam a nem túl fényes rám hajtását, és
egy teljesen más dologról figyelmeztettem őt.
– Ha meggyújtod azt a dolgot a felvonóban – a fűre mutattam
–, esküszöm, hogy belopózom a lakásodba ma éjjel és forró viaszt
öntök az ágyékodra.
Jessica Rabbit levegőért kapott. A kicsi barna felvisított. Nos,
tűzvonalban lennének, ha megtörténne.
– Jesszus, lazíts kicsit. – A barnácska rám mutatott, készen
állt rá, hogy felrobban. – Tetszik, hogy ijesztő vagy?
Nem figyeltem a túlsminkelt nőre. Helyette szimplán az ajtó
fölött lévő piros számokat néztem, amik egyre közelebb és
közelebb vittek a fürdőmhöz, a boromhoz és Portlandiához.
– Válaszolj nekem. – Dean figyelmen kívül hagyta a lányokat,
akiket meg fog dugni, és engem nézett. – Villásreggeli? – Csuklás.
– Vagy kihagyjuk az egészet, és dugunk?
Reménytelenül romantikus, tudom, de sajnos, még mindig
nem nekem.
Az igazat megvallva, nem tudtam csak úgy kizárni, ahogy
próbál engem az ágyába vinni, de az időzítés is rossz volt. Három
hét telt el mióta Darren összepakolta a cuccait és kiköltözött a
lakásból, amit hat hónapig megosztottunk – kilenc hónapig
voltunk együtt, miután egy rövid ideig egy Hal nevű autószerelővel
jártam, aki metálzene rajongó volt. Dean nem vesztegette az időt
azzal, hogy alkalmazkodjon az alkalmi kapcsolathoz. A tény, hogy
lényegében a főbérlőm volt és csak havi száz dollárt fizettem, azt is
csak jogi okokból, nem könnyítette meg az elutasítást. Viciousszal,
Jaime-vel és Trenttel együtt voltak tulajdonosai a lakásomnak, és
bár tudtam, hogy nem rúgna ki – Vicious sosem engedné neki –,
azért kedvesnek kell lennem vele.
De a tény, hogy meg tudna fertőzni az összes ismert nemi
betegséggel, megkönnyítette a dolgom, hogy visszautasítsam.
Valójában sokkal könnyebbé tette.
A piros számok sorra megjelentek a kijelzőn.
Harmadik.
Negyedik.
Ötödik.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk.
– Nem – feleltem határozottan, amikor rájöttem, hogy a
válaszomra várva még mindig engem bámul.
– Miért? – Még egy csuklás.
 – Mert nem vagy a barátom, és nem kedvellek.
– És miért? – kérdezte és elmosolyodott.
Mert összetörted a szívem és újra összetettem az összes
rozoga és rossz darabot.
– Mert reménytelenül egy selyemfiú vagy. – A második okot
mondtam el neki a "Miért utálom Deant" listámról. Hosszú lista
volt, nagy L betűvel.
Ahelyett, hogy zavarba jött vagy elcsüggedt volna, Dean újra
felém hajolt, a mutatóujját az arcomhoz nyomta, azzal a kezével,
amelyben a meggyújtatlan füvet tartotta, az arca szenvtelen és
higgadt volt. Egy szempillát tartott az ujján, amit az arcomról vett
le, olyan közel tartotta az ajkamhoz, hogy láttam az ujja vonalkáit a
szempillám körül.
– Kívánj valamit. – A hangja bársonyként fonta körül a
nyakamat, finoman szorítva.
A szemeimet becsukva beharaptam az alsó ajkam. Aztán
kinyitottam őket. Aztán elfújta a szempillát és figyelte, ahogy előre-
hátra ringatózva száll, mint egy toll.
– Nem akarod tudni, hogy mit kívántam? – A hangom rekedt
volt. Hozzám hajolt, és az arcomhoz nyomta a száját.
– Nem számít, mit kívántál – a hangja akadozott. – Ami
számít, hogy mit akarsz. Én szolgálhatok vele. És egy nap,
mindketten tudjuk, hogy megadom neked. Nagyon is.
Egy hat órás szolgálat után voltam a belvárosi kisgyerekek
kórházában, ahova az után mentem, hogy befejeztem a kávéházban
a műszakomat. Fáradt voltam, éhes és hólyagos volt a lábam. Nem
kellett volna úgy éreznem, mintha ezer kis ebihal úszkálna a
hasamban, de így volt. Így volt és utáltam ezt.
– Villásreggeli – mormolta az arcomba, forró, büdös lehelete
csiklandozta az arcom. – Csaknem egy éve a lakásomban laksz. Itt
az ideje átértékelni a bérleti díjat. A lakásomon. Holnap reggel.
Várok rád, amíg készen állsz, de ajánlom, hogy ott legyél. Értve
vagyok?
Nyeltem egyet és elfordítottam a tekintetem, majd amikor
újra felnéztem, a felvonó ajtaja kinyílt. Előreugrottam,
gyakorlatilag kirohantam a folyosóra, és a hátizsákomból
kihalásztam a kulcsomat.
Tér. Szükségem volt rá. Sokra. Most.
A nevetése az ajtómig kísért egészen, míg felért a huszadik
emeletre, a penthouse-ába, ahol az utazása ma éjszakára két
gyönyörű nővel ér véget.
Miután megfürödtem, öntöttem magamnak egy kis bort, és
egy egészséges, kiegyensúlyozott vacsorám volt, ami Cheetosból és
valami ismeretlen eredetű narancssárga mártogatósból állt, amit a
hűtő mélyén találtam. Lehuppantam a kanapéra és elkezdtem
váltogatni a csatornákat. Noha Portlandiát akartam nézni, mert
egy kicsit kifinomultabbnak és igényesebbnek éreztem magam
tőle, mint amit a vacsorám sugallt, mégis valahogy beszippantott a
Várandósok – Az a bizonyos kilenc hónap.
Borzalmas, és nem csak amiatt, hogy 22%-ot ért el a Rothadt
[5]
Paradicsom listáján.
Hanem mert emiatt Darrenre gondoltam.
És amiatt, hogy Darrenre gondoltam, fel akartam hívni és újra
bocsánatot kérni.
Hosszú másodpercekig bámultam a telefonra, vitatkozva
magamban és különböző forgatókönyveket forgattam le a fáradt
agyamban.
Felvenné.
Megpróbálná elmondani, hogy szörnyű hibát követtem el.
Hogy nem érdekli. Hogy még mindig akar engem.
Hogy számít neki. Nagyon is törődik vele.
És nem vagyok elég jó.
Nem olyasvalakinek, mint ő.
Egy másik dolog, amit meg kell említenem: a szarkasztikus
természetem ellenére, csak ugattam, de nem haraptam. Nem
akartam tönkretenni mások életét. Sokkal inkább megmenteném
őket. Ezért fejeztem be Darrennel.
Darren megérdemel egy normális életet, normális feleséggel
és egy futballcsapatnyi gyerekkel. Megérdemli a hosszú
nyaralásokat, és kórházi falakon kívüli szabadtéri tevékenységeket.
Persze akkor, amikor nem dolgozott épp ott. Röviden, többet
érdemel annál, mint amit valaha is adhatnék neki.
Bemásztam az ágyba és a fejtámlának dőltem, miközben a
hálószobám ajtaját bámultam, azt akarva, hogy nyisson be egy
férfi, aki éjjel melegen tart.
Dean Cole.
Jézus, utáltam őt. Most jobban, mint valaha. Át akarta
értékelni a bérleti díjat. Nem tudja. Piszok szegény voltam.
Különösen a manhattani szabványok szerint. Különben is, egy nap
alatt keres meg annyit, mint én két év alatt. Igazán szükség volt
erre, vagy csak vissza akar vágni, amiért nem voltam vevő a
nyomulására?
Becsukva a szemem, elképzeltem, ahogy az a világklasszis
barom kinyalja Jessica Rabbitet, aki megüli a tökéletes arcát,
miközben Kicsi Barnácska leszopja. A már nedves bugyimba
csúsztattam a kezem, a szemöldököm közötti ránc egyre mélyebb
lett, és halkan köhögtem.
Dean Cole valószínűleg az a mocskos fajta. Olyan típus, aki
Jessica Rabbitet átfordítja a hasára másodpercekkel az után, hogy
elélvezett, csak hogy hátulról dugja, miközben a vörös haját húzza.
A mutató majd a középső ujjamat is puncimba nyomtam,
keresve azt a különleges pontot.
Undorodva elképzeltem, hogy a Kicsi Barnácskát a nyakánál
fogva a hátára löki, miután végzett JR-rel. Most őt kezdte el dugni,
miközben keményen összecsippentette a mellbimbóját.
Lázadozva ívbe feszült a hátam, és undorodva nyögtem fel.
Aztán ingerülten élveztem el az ujjaimtól.
Mindent gyűlöltem Dean Cole-ban.
Mindent... kivéve őt magát.
 Második fejezet
Dean

SZ-E-X.
Valójában minden ekörül forog.
Az egész világ egy egyszerű, állati szükségletre épül. Az a
törekvésünk, hogy jobban nézzünk ki, keményebben dolgozzunk,
egyre gazdagabbá váljunk, és olyan dolgokat hajszoljunk,
amelyekre még csak nincs is szükségünk – egy jobb autót, jobban
kidolgozott hasizmokat, előléptetést, egy új frizurát, bármilyen
baromságot, amit megpróbálnak eladni nekünk a reklámokon
keresztül.
Mindez. A. Szex. Miatt.
Minden alkalommal, amikor egy nő parfümöt, vagy
szépségápolási terméket vásárol, vagy egy kibaszott ruhát vesz.
Minden alkalommal, amikor az ember rabszolgává teszi
magát egy olyan sportautó nevetséges árának kifizetésével, amely
fele sem olyan kibaszott kényelmes, mint a tágas koreai autója,
amely egy héttel ezelőtt volt, és szteroidokat fecskendez magába
egy fülledt tornaterem öltözőjében...
Mindezt. Azért. Csinálják. Hogy. Keféljenek.
Még akkor is, ha nem tudják. Még ha nem is értenek egyet
ezzel. Azért vetted azt a blúzt és azt a Jeepet, és azért csináltattad
azt az új orrot, hogy még kívánatosabbá válj. Tudomány ez, bébi.
Ne vitatkozz ezzel a szarsággal.
Ugyanaz a helyzet a művészettel is. Volt néhány kedvenc
dalom a szexről, mielőtt még tudtam volna, hogy mit is kezdhetek
a farkammal, amibe nem értendő bele a nevem belepisilése a hóba.
"Summer of '69"? – Bryan Adams kilencéves volt.
Egyértelműen a kedvenc szexuális pózáról énekelt.
“I Just Died in Your Arms” a Cutting Crew-tól? – Beszélgetés
az orgazmusról. "Ticket to Ride" a Beatlestől? Prostituáltak.
“Come On Eileen”? Ez egy kibaszott vidám dal, amire mindenki
táncol az esküvőkön? Szemérem elleni erőszak.
Szex volt mindenhol. És miért is ne lenne? Ez kibaszott
csodálatos. Nem tudtam betelni vele. Jó is voltam benne. Jót
mondtam? Felejtsd el! Elképesztő. Ez az a szó, amit el akarok érni.
A gyakorlat teszi a mestert.
És Isten tudja, hogy nagy gyakorlatom van benne.
Erről jut eszembe – rendelnem kell egy újabb doboz óvszert.
Egy különleges céggel készítettem ezeket, a SayItWithaRubber-rel.
Nemcsak a nevemmel ellátott csomagolását terveztem – hé,
néhány csaj emléktárgyként meg akarta tartani, mint egy
ajándékot, ki voltam én, hogy megtagadjam tőlük? –, a színeket is
én választottam (Szeretem a vöröset és a lilát. Sárgában a golyóim
kissé sápadtnak látszanak. Nem áll jól nekem...), de emellett még
én választottam ki a gumi típusát, hogy milyen vékony legyen –
0.0015 mm, ha tudni akarod –, és az érzékenységi szintjét.
– Jó reggelt – nyöszörögte az egyik lány felébredve az
álmából. Nyomott egy leheletnyi csókot a tarkómra. Mindig
beletelt néhány másodpercembe, hogy emlékezzem, kikkel
töltöttem az éjszakát, de ma reggel még rosszabb volt, mert a
tegnapi napot piálással töltöttem, mintha az lett volna a
küldetésem, hogy elcseppfolyósítsam a májamat rumban.
– Jól aludtál? – búgta a másik csaj.
Oldalra fordultam, az éjjeliszekrény felé, miközben lefelé
görgettem egy picsa-hosszú szöveges üzenetet, amelyet a barátom
és üzleti partnerem, Vicious írt. A legtöbb ember rövid szöveges
üzenet írt, hogy kifejtse a mondandóját. Ezt a kitartó gazfickót
szócsövévé tette a kurvája, és egy egész kibaszott a Bibliát küldött
nekem. Az üzenete általi ébredés egy cápa általi leszopásra való
ébredéssel volt egyenértékű. És ezt írta:

Kedves Faszkalap,
A menyasszonyom felhívta a figyelmemet a húga
miatti bosszúságára, aki lehet, hogy azért késik az
esküvői próba vacsoráról jövő szombaton, mivel
próbál megtakarítani néhány dolcsit azzal, hogy
két csatlakozó repülőjáratot vesz igénybe annak
érdekében, hogy eljusson Todos Santosba. Ő Em
koszorúslánya, ezért számára a részvétel
kibaszottul nem választható lehetőség. Ez kötelező,
 és ha a hajánál fogva kell odaráncigálnom,
megteszem, de inkább ne kelljen. Te tudod, hogy
milyen érzéseim vannak ezzel a hellyel
kapcsolatban. New York kemény a testnek. Los
Angeles nehéz a léleknek.
Nekem nincs lelkem.
Mint barátot kérlek, hogy kopogtass be Rosie
ajtaján és nyomj a kezébe egy új jegyet. Sue foglal
neki egy első osztályra szóló jegyet melléd, és
győződj meg róla, hogy felszáll veled a repülőgépre
pénteken. Láncold oda az istenverte üléshez, ha
muszáj.
Ez az a rész, ahol te valószínűleg megkérdezed
magadtól, mi a faszért tennél nekem bármilyen
szívességet is? Vedd úgy, hogy ezt Millie-ért teszed,
nem értem.
Feszült.
Aggódik.
És ő nem érdemli meg ezt a fajta szarságot.
Ha Em kishúga azt hiszi, hogy bármit tehet, amit
csak akar, a francba, rosszul gondolja.
Értesd meg vele, mennyire helytelenül viselkedik,
mivel mindennap eljátssza a kötelességtudó,
takarékos szentet, és ez bántja a jövendő
feleségemet.
És mindannyian tudjuk, hogyan reagálok, amikor
megsérül valami, ami az enyém.
Béke veled, te anyaszomorító
– V.

Nem egészen költői a stílusa, de ez volt Baron Spencer.

Kinyújtózkodtam és éreztem, hogy egy forró test kúszik fel rám,
leküzdve a sötétkék, varrás nélküli selyemágynemű tavát köztünk.
Finom szövethalmok, forró húsok és lágy idomok voltak
körülöttem mindenhol.
A nap beáramlott a padlótól a mennyezetig érő ablakomon,
beragyogta a száz négyzetméteres erkélyemet, és frissen vágott
fűtenger látványa borította a manhattani horizontot. Meleg
fénysugarak nyaldosták bőrömet. Egy bárpult hívogatott, hogy
pofozzam helyre magamat egy Bloody Maryvel. És egy plüss,
szürke és sötétkék kétszemélyes kanapé könyörgött nekem azért,
hogy vigyem el a lányokat egy olyan körre benne, hogy egész New
kibaszott York lássa és hallja őket.
Röviden: a mai reggel lenyűgöző volt.
Vicious, azonban nem volt lenyűgöző.
Éppen ezért megengedtem magamnak, hogy fürödjek ezeknek
a nőknek – Natasha és Kennedy – a kényeztetésében, és tegyek
meg mindent, amit Isten, vagy a természet, vagy mindkettő akart,
hogy megtegyem, hogy megbasszam őket keményen.
Mert ez a civilizáció, meg a magunk szétszórása, meg a
kábszer.
Miközben Kennedy – a gyönyörű vörös hajú, emlékeztet a
memóriám – csókokkal fűszerezte végig a nyakam a reggeli
merevedésem felé haladva, és Natasha – a zamatos, apró termetű
jógaoktató – mohón csókolta a számat, én a jól megérdemelt
másnaposság pörölyszerű dübörgésén keresztül feldolgoztam az új
információkat.
Tehát Millie LeBlanc ideges volt az esküvői próbavacsorája
miatt. Nincs benne semmi meglepő. Mindig is az a fajta jókislány
volt, aki tökéletes akart lenni mindenben, és keményen dolgozott,
hogy ez így is legyen.
Éles ellentétben azzal a férfival, akivel házasságra készült, aki
vette magának a bátorságot, hogy beszennyezzen annyi életet,
amennyit csak tudott, felhasználva ehhez a száraz, csípős humorát
és megdöbbentő viselkedését.
Millie volt a legédesebb ember, akit ismertem – mellesleg ez
nem feltétlenül jó dolog –, és Vicious volt messze a legutálatosabb.
Azt hiszem, el kellene gondolkodnom a "mi lenne, ha?"
kérdésen, mert Millie régebben a barátnőm volt. Mivel az emberi
agy úgy van megalkotva, hogy kitöltse a hézagokat, és én
huszonkilenc éves voltam, és Millie volt egyetlen komoly
barátnőm, így az emberek feltételezhetik, hogy ez egy nagy,
reménytelen, elvesztett szerelem volt.
Az igazság, mint mindig, egyaránt kiábrándító és nem éppen
hízelgő volt.
Millie sosem volt egy nagy szerelem. Tetszett nekem, de ez
nem volt egy mindent elsöprő, vagy nyomorulttá tévő, vagy őrjítő
szerelem.
Törődtem vele, és szerettem volna megvédeni őt, de soha nem
olyan módon, hogy elvegye a kibaszott eszemet, mint Viciousnek.
 Az a tény, hogy még azután is tetszett nekem, miután
elmenekült előlem és elhúzott a picsába egy béna szakítólevelet
hagyva csak, azt mutatja, hogy nem igazán volt komoly a
kapcsolatunk. Mert az igazság az volt, hogy szerelmes voltam
Emilia LeBlancba... míg egyszer már csak nem voltam.
Néha azt hiszem, csak imádtam a gondolatát, vagy sohasem
szerettem őt. Akárhogy is, egy dolog nem lehet vitatott – amikor
vele voltam, jó voltam hozzá. Hűséges. Tisztelettudó. Ő pedig,
viszonzásképpen, átbaszott.
A mai napig nem érzem úgy, hogy igazán ismertem az
egyetlen exbarátnőmet. Persze ismertem a jellemvonásait. Azt a
vackot, amit beletennél a társkereső weboldalad profiljába. Száraz
tényeket. Ő művészi beállítottságú, félénk és jól nevelt volt. De
fogalmam sem volt róla, milyen félelmei és titkai voltak. Mi
tartotta ébren éjszaka, mi forralta fel a vérét és pezsdítette fel
testét.
A szomorú igazságom másik része az volt, hogy sohasem
éreztem úgy, hogy szeretném ismerni ezeket az érzéseket bárki
mással kapcsolatban, mint Rosie LeBlanc. De Rosie kibaszottul
gyűlölt engem. Így szingli maradtam. Majd meggondolja magát.
Meg kell gondolnia.
Rosie-ról szólva, nem fogadott el pénzt Vicioustől és Millie-
től, hacsak nem kényszerült rá.
Ez közismert volt, és ezt bizonyította egy évvel ezelőtt a 2.3
millió dolláros New York-i lakásom – amelyben lakott –
[6]
Craigslisten keresztüli bebútorozása, amellyel összességében
kevesebb, mint kétszáz dollárt takarított meg. Kételkedtem benne,
hogy megváltoztathatom a gondolkodásmódját, de amikor ez
felszínre tört benne, mindig arra törekedtem, hogy megpróbáljam.
Na mindegy. Vissza a fontos dolgokhoz – a francba.
Ez volt az a pillanat – amikor Kennedy teljesen a szájába
fogadott, bemutatva némi komoly mély torok tehetséget –, hogy
egy kopogást hallottam az ajtón. Senkit sem engedtek be az
épületbe kód nélkül, és senki sem kért tőlem mostanában, amiből
levontam azt az egyszerű következtetést, hogy ez Miss LeBlanc kell,
hogy legyen személyesen.
– Dean! – rekedtes hangja testem minden szövetébe
beszivárgott kintről az előszobából, és azonnal megkeményedtem.
Kennedy észrevette, biztos vagyok benne, mert gyengéden
megmarkolta a farkam, majd éreztem ziháló légzését a combomon.
Natasha abbahagyta a nyelves akcióját. Mindketten
megdermedtek. Még három kopogás. – Nyisd ki!
– Ez megint az a furcsa lány? – kérdezte az utóbbi mogorva
duzzogó hangon.
– Rohadtul biztos.
– Megrémít.
– Annyira fura – értett egyet Natasha. Mintha számított volna
a véleményük. Nekem. Rosie-nak.
Felemelkedtem ülő helyzetbe, és felhúztam magamra a fekete
nadrágomat. Nem bánkódtam az elmulasztott kefélés miatt. Annál
lelkesebben vártam, hogy egy pillantást vethessek erre az
apróságra, kíváncsian, hogy vajon miért jött ide. Felkeltem és
kidörzsöltem az álmot a szememből, s kezemmel szándékosan
összeborzoltam a hajam. – Ez jó buli volt. – Megcsókoltam
mindkettőjük kézfejét, mielőtt céltudatosan elkezdtem
becserkészni a bejárati ajtót. – Meg kellene majd ismételnünk
valamikor.
Nem fogjuk ezt megismételni máskor. Vagy bármikor. Ez
búcsú volt, és mindketten tudták. Egyértelmű voltam, amikor múlt
éjjel felszedtem őket Manhattanben egy bárban, ahová elmentem.
Úgy szippantották fel a kokaint, mintha porcukor volna, talán ezer
dollár értékben, egy asztalról egy puccos helyiségben, ahová akkor
mentem, amikor szükségem volt rá, hogy azokat az egyedi
készítésű óvszereket használjam. Ültem a bárpultnál, váltottam pár
flörtölős pillantást velük, majd jeleztem a csaposnak, hogy küldjön
a lányoknak egy italt. Meghívtak, hogy üljek át hozzájuk, és
megittam egy italt velük.
Meghívtam őket egy kis mókázásra. Egy italból hét lett. Ez a
forgatókönyv már elcsépelt volt.
– Ah, te néha annyira rémes tudsz lenni. – Kennedy volt az
első, aki felkelt az ágyból. Felé fordítottam a fejem, hogy
megnézzem, hogyan gyűjti össze a ruháját a padlóról, felkapkodva,
mintha valamilyen módon megsértették volna.
Valóban? Gondoltam. Mielőtt rendeltem egy taxit, hogy
hazavigyen bennünket a lakásomra, elmondtam nekik, olyan
tisztán, mint az augusztusi égbolt: ez csak egy egyéjszakás kaland.
Jézusom, a bárból való felszedésüknek és a Két Csaj, Egy Pohár
pornó film társalgási témaként használatának melyik része
késztette arra őket, hogy azt gondolják, hogy ennél több is szóba
jöhet?
Megajándékoztam a lányokat vigaszként egy kacsintással,
mielőtt folytattam utamat a hatalmas, pezsgő-fényű folyosón,
melyet krémszínű márványpadló borított, és fekete-fehér családi
portrék meredtek rám minden sarokból, hatalmas, fehér fogú
mosolyokkal.
– Uh, elnézést, Mr. Seggfej? Éppen benne voltunk valamiben!
– tette hozzá Natasha visítós hangon. Már az előszobában voltam,
hogy kinyissam az ajtót, húzott, mint egy mágnes a kibaszott libidó
forrásomhoz. Baby LeBlanc. Az a kicsi, gyönyörű, őrült, tündér.
Rosie kifogástalan minőségű farmert és egy egyszerű fehér
gombos felsőt viselt, a kosztüm Rosie féle változatát. Haját egy
magas, kócos kontyba fogta össze a feje tetején, és tágra nyílt
szemei azt mutatták, hogy nem volt lenyűgözve. Vállamat
vigyorogva az ajtónak döntöttem.
– Meggondoltad magad a reggelivel kapcsolatban?
– Nos, megzsaroltál a bérleti díj újratárgyalásával kapcsolatos
fenyegetéseddel. – A szeme az arcomról egy másodpercre a
hasizmomra tévedt, mielőtt résnyire szűkítve újra rám emelte
tekintetét.
A francba, azt tettem. Az elmúlt éjszaka emlékét homályba
borította az alkohol, a fű, és a punci.
– Gyere be! – léptem oldalra. Felém fordította a fejét, ahogy
belépett.
– Azt hittem, legalább egy kávét készítesz, mielőtt
megszívatsz a bérleti díjjal. Ennyit a jószomszédi viszonyról –
motyogta, miközben tágra nyitott szemmel beissza a lakásom
látványát.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt, tisztában lévén a
látványommal, és végigsimítottam nyelvemet az alsó ajkamon.
– Jószomszédi viszonyt szeretnél? Vehetek neked reggelit a
földszinti pékségben és desszertképpen kielégíthetlek párszor –
feleltem, hozzátéve: – És megszívathatlak az ágyban is, ha úgy
jobban tetszik.
– Le kell állnod a nyomulással. – A hangja érzelemmentesen
csengett, miközben elhaladt a konyhám közepén álló hatalmas,
fehér és szürke színű pult mellett, rozsdamentes acél kacsintott
ránk csillogva a helyiség minden sarkából. Lehuppant egy székre és
meredten nézte az üres kávéskannámat a mosogatónál, mintha az
testi sértést követett volna el.
– Miért? – csipkelődtem a kávéfőzőt bekapcsolva. Miért
kellene leszállnom Rosie LeBlancról. Ő most szingli volt, miután
dobta az unalmas, orvos pasiját. Rosie tisztességes játékos volt, és
én addig fogok játszani vele, míg harmadfokú, szőnyeg okozta égési
sérülések nem borítják a hátát.
Valójában, ez volt az első dolog, amire gondoltam, amikor
láttam, hogy a ványadt seggű anyaszomorító elköltözik a
szarságaival együtt a lakásából. Az én lakásomból.
Meg fogom baszni az exbarátnődet, mielőtt még a
párnájáról felszáradnának a könnyei, gondoltam. És ő ezt
olyannyira imádni fogja, hogy térden állva fog könyörögni
többért.
Eközben, a valóságban, Rosie mohón elfogadta a bögrét a
pocsék kávéval, amit szótlanul felajánlottam neki, és belekortyolt.
Becsukta a szemét, és felnyögött. Igen, felnyögött. Bassza
meg, azt akartam, hogy ez a hang legyen az új csengőhangom.
Majd kinyitotta a szemét és jéghideg vízzel nyakon zúdította a
fantáziámat.
– Mert már belemártottad a kolbászod a családom szószába,
és bár tudom, hogy ez egy titkos recept, amelyből mindenki még
többet szeretne, tartok tőle, hogy elfogyott minden szerencséd.
– Imádom, amikor kulináris szexről beszélsz velem. – Tettem
egy lépést a konyhapult felé, és izzó pillantás kíséretében
rátámaszkodtam.
– Talán azért, mert mi, LeBlancok Coca-Colák vagyunk, és te
mindig is megelégedtél a gyömbérrel. – Tekintete a hálószobám
irányába kalandozott.
A felsőtestemben minden izom megfeszült, ahogy szívből
jövően felnevettem. A figyelemreméltó V-alakú felsőtestem, erektől
duzzadó karjaim, feszes hasam, kidomborodó mellizmaim nem
kerülték el a figyelmét, az őszibarackszínűre színeződött orcái
elismerték ezt, még akkor is, ha ő sohasem tenné meg.
– Kívánlak – mondtam egyszerűen, őszintén – sőt,
sebezhetően –, mert valóban kívántam.
– Mint ahogyan a nővéremet – bólintott kurtán Baby
LeBlanc. – Úgy tervezed, hogy végigkeféled a családfánkat? Ki
kéne nyomtatnom egy példányt belőle az ancestry.com profil
oldalunkról?
 – Kérlek, ha lesz rá lehetőséged – vágtam vissza neki. – Bár
van egy olyan érzésem, hogy prímán le tudnál foglalni.
– Túl makacs vagy – köhécselte, ahogy minden második
percben tette, egy újabb korty kávét kortyolva a csészéjéből.
– Igen. Nincs belőle hiány. Vagy ami azt illeti, semmi másból
sem. – A vigyorom még szélesebb lett, amint tekintetem az
ágyékomra csúszott. Küzdelmet vívtunk az akaratok csatájában. Ez
nagyon is rendjén volt. Nyerésre álltam. Mindig megkaptam, amit
akartam. És amit most akartam, épp itt ült előttem, várva a bérleti
díjjal kapcsolatos döntésemet.
Kennedy és Natasha bukkant fel a folyosón. Szobatársak
voltak, így nem voltam meglepve, amikor az utóbbi azt mondta a
barátnőjének, hogy az Uber, amit hívtak, három percen belül
megérkezik. A taxi megosztása anyagilag okos dolog volt.
Figyelmet kellett fordítaniuk a kiadásaikra, miután kokain
formájában felszippantották a bérleti díjukat. Jó nekik.
– Viszlát, lányok! – intettem.
– Viszlát, seggfej! – Kennedy egy karlendítéssel felém
hajította a magas sarkú cipőjét, melytől a bennem lévő hátvéd el
akarta füttyenteni magát csodálata jeléül. Elhajoltam, gyorsan
lehúzva a fejem. A piros tűsarkú keresztülrepült a konyhán, Rosie
válla mellett, és a hűtőbe csapódott.
Behorpadt. Legalább ennyi szólt mellette. Erre egyetlen nő
sem volt képes előtte.
Rosie, közömbös képet vágva, ismét belekortyolt a kávéjába.
– Hm... – mondta. – Ez jó ízű.
Nem a kávéra értette. Úgy értette, hogy figyelemmel kíséri a
mellékhatásait rajtam, a nőcsábászon. De ő azt a kis nyögéses
dolgot tette. Ismét.
Többről van itt szó, Rosie LeBlanc, gondoltam. A hajadnál
fogva foglak átvonszolni a sötét oldalra, és kurvára fogalmad
sem lesz róla.
– Térjünk a tárgyra, édesem. Pénteken velem repülsz Todos
Santosra. – Kikotortam egy mérőkanál tejsavó-fehérjét a
dobozából, összekeverve a port a zsírmentes tejjel. Nem nézhetsz
ki úgy, mint én, ha egész nap gyorskajákat zabálsz. Kézben
tartottam a dolgokat. Nem számít, mennyibe kerül. Az
edzőteremben, a munkahelyemen, hogy egy kedves, tökéletes fia
legyek a szüleimnek. Mindent kiszámított módon és kemény
munkával szereztem meg. Nincsenek rövidebb utak számomra. Ez
így ment már fiatalabb koromtól, de én nem ismertem más
lehetőséget.
A többiek – Rosie, a nővére, a barátaim – számára egy
kibaszottul szerencsés seggfej voltam, aki ezüstkanállal a szájában
született és ezért soha nem volt szüksége arra, hogy felemelje az
ujját és dolgozzon. Hagytam, hogy ezt gondolják. Nem baj, hogy
alábecsültek.
Hallottam, ahogy Rosie a konyhapultnál levő bárszéken
fészkelődik, és tudtam, hogy nem fogja feladni harc nélkül. Beteg
lány létére bátor és harcias volt, mint egy állat.
– Millie már megkért. Az árkülönbség kétszáz dolcsi egy
jegyért. Ez csak a próba, haver. Ez nem olyan, mintha a tényleges
esküvőről hiányoznék.
A tényleges esküvő vasárnap volt, de a legtöbb résztvevő –
Jaime, Trent és jómagam is – pénteken repült Todos Santosba,
másfél hétig maradva, és belesűrítve a próbavacsorát, a
legény/lánybúcsút, és az esküvőt egyetlen fékevesztett kalandba.
Szoros összetartó csoport voltunk. Szinte már abnormális módon.
Valahányszor hosszabb időt tölthettünk együtt, ugrottunk a
lehetőségre. Rosie-nak készpénz szempontjából meg volt kötve a
keze. A nővére házasságot köt Amerika egyik a leggazdagabb
emberével. Nagyra értékeltem, hogy Baby LeBlanc nem az a fajta
lány volt, aki piócaként élősködik valaki másnak a pénztárcáján – ő
megkapta a szinte ingyenes és berendezett lakást, és emellett
fizették a gyógyszereit –, de minden másért keményen
megdolgozott. És emellett hetente többször is eljárt egy
gyermekkórházba piszkos pelenkákat cserélni és a látogatókat
fogadni. Rosie egy gondoskodó ember volt, de szükségtelen volt
felidéznem.
– Te vagy a koszorúslánya – fordultam felé csípőmmel
nekitámaszkodva a pultnak. Szemei a duzzadó bicepszemre
szegeződtek, ahogy összeráztam az italom. Úgy vándoroltak oda-
vissza, mint egy teniszlabda. Megnyalta az ajkát, megrázta a fejét,
valószínűleg, hogy megszabaduljon a tudatában felmerülő képtől,
ahogy ugyanazzal az izmos karral paskolom a fenekét.
– Megértem a szerepem fontosságát, és tökéletesen képes
vagyok egyenes vonalban járni egy kényelmetlen cipőben két
percig, miközben tartom a ruháját. Ugye tisztában vagy azzal, hogy
ez az egyetlen dolog, amit igényelnek tőlem.
 – És mi a helyzet a leánybúcsúval? – Megdörzsöltem a
meztelen hasizmaimat, próbálva kiváltani belőle, hogy felnyögjön,
vagy ismét megnyalja a száját. Fejemet hátrahajtva ittam egy
kortyot a keksz és karamell ízesítésű italomból, aminek sem keksz,
sem karamell íze nem volt, hanem olyan volt, mint a záptojás.
– Mi van vele? – vont kérdőre, szúrós tekintetét az arcomra
szegezve.
– Ki szervezi meg Millie-ét? Nem a koszorúslány teendője
kellene, hogy legyen ez is?
– Kézben van tartva, és fantasztikus lesz. Miért kérdezed? Te
szervezed Vicious búcsúztatóját? – kérdezte meglepetten.
Előrehajolt, hetyke kis cicijei összepréselődtek a melltartójában.
Felnyögtem, érezve, hogy a farkam megduzzad a lecsúsztatott
melegítőalsómban.
A kívülállók számára úgy tűnt, mintha Vicious és köztem
kurva sok probléma lenne. Az igazság az, hogy barátságunk erős
volt. Bár ez különbözött a normál testvériségétől, amelyben a
többiek is benne voltak, de szilárd volt.
– Igen, én szervezem. Jaime is segít. Eltöltünk egy hétvégét
Vegasban.
– Klassz – mosolygott lekezelően.
– Nos, fontolóra vettük, hogy magasról leszarjuk az egészet,
és lelépünk a barátaink próbavacsorájáról, de akkor jöttél te, és
elloptad az ötletünket. Egyébként, mi bökte ennyire a csőrödet?
Féltékeny vagy, mert a nővéred férjhez megy?
Megpördült a székén, és amikor megláttam az arcát, valami
összeszorult a mellkasomban. Szép munka volt, seggfej. Bármit is
mondtam, az olyan hatással volt rá, hogy kifutott a vér az arcából.
– Fogd be, Ruckus. Csak azon gondolkodom, hogy az, amit
terveztem, elég különleges-e. Valamiféle pizsamapartit akartam.
Egy speciális lejátszási listával és minden mással. – Bizonytalan,
fátyolos szemei kérték a véleményemet. Ez nem illett rá. Rosie-ban
általában tombolt az önbizalom, és pocsékul éreztem magam attól,
hogy én legyek az, aki lelombozza.
– Ah, pizsamaparti? – Csak azért sétáltam el mellette, hogy
ujjaimmal végigsimíthassak a derekán. Véletlenül, természetesen.
– Millie egy visszafogott csaj. Nem látok rá okot, hogy miért ne
örülne ennek.
– Majd én elmondom miért, azért mert te Vegasban csinálod
a partit. Most rá kell kapcsolnom – panaszolta, és öntött magának
egy újabb csésze kávét, anélkül, hogy kért volna.
– Jó testvér akarsz lenni? Kezdheted azzal, hogy elfogadod azt
az átkozott jegyet, amit majd veszek neked.
– A válasz nem – mondta vontatottan, és nagyot sóhajtott. –
Nem értesz az anyanyelveden? Más nyelven kellene mondanom,
hogy nem? Nem beszélek folyékonyan seggfejül, de
megpróbálhatom – morogta.
– Vicious halálosan komolyan gondolja ezt. Ide fog jönni, és
magával hurcol. Én vagyok a kevésbé rossz, Baby LeBlanc. Velem
jössz – ismételtem meg. Nem mintha valamelyikük is megérdemelt
volna egy szívességet tőlem, de boldog voltam, Vicious és Millie
miatt. Még boldogabb, hogy egy hetet együtt töltök Baby
LeBlanckal. Már évek óta megőrülök a hamvas, gömbölyű
fenekéért. Itt volt az ideje, hogy benyújtsam rá az igényemet.
Rosie elfordította a tekintetét, összefonva a karját, mint egy
makacs kölyök.
– Kizárt.
– Aha – mondtam pontosan ugyanazzal a hangsúllyal. – És
jobban teszed, ha becsomagolsz egy kibaszott táskát, mivel péntek
reggel száll fel a gép, és mindkettőnkre egy mozgalmas hét vár.
Pislogott, anélkül hogy válaszolt volna.
– Kössünk alkut, rendben? – könyökömet a pultra téve az
arcába hajoltam. A teste leutánozta a mozdulatomat, mágnesként
vonzódva felém. Össze voltunk hangolódva, s bár ő nem tudta ezt,
de úgy néztünk ki együtt, mint a szoborba öntött testek.
Egymásnak lettünk teremtve. Amit szintén nem tudott, az az volt,
hogy ha tesztelni fogjuk az elméletemet, akkor meglátjuk, hogy
illünk-e egymáshoz. Hamarosan. Valóban kibaszott hamarosan. –
Elviszlek az oroszlán barlangjába, mert neked muszáj jönnöd. –
Tudtam, Vicious milyen lehetetlen tud lenni.
– De készültségben vagyok, ha szükséged van valamire.
Gondolkozz ezen. Ez egy jó lehetőség számunkra, hogy jobban
megismerjük egymást – mosolyogtam rá kedvesen.
– Nem akarlak jobban megismerni. Mindazt, amit tudok
rólad – és ez meglehetősen kevés –, nem szeretem – felelte Rosie.
– Ha nem fogunk beszélni a bérleti díjról, csak tudasd velem, és
elmegyek.
– Gyere el velem Todos Santosra – mondtam figyelmen kívül
hagyva az utolsó nyilatkozatát.
 A francba, annyira állhatatos volt. Miért izgat ez fel engem?
Talán azért, mert a legtöbb nő hajlamos volt, hogy másképp
viselkedjen előttem. Kedvesek, extra bűbájosak és kacérkodóak
voltak. Három dolog, amivel nem vádolhatod meg Baby LeBlancot.
– Felejtsd el – motyogta leugorva a székről.
– Rosie – figyelmeztettem.
– Dean – szemeit forgatva leutánozta a hanghordozásomat. –
Kérlek, még a hónap vége előtt tudasd velem, hogy mennyi lesz az
új bérleti díjam. Meg kell tennem a szükséges intézkedéseket,
amennyiben nem tudom fenntartani a lakást.
Az ajtóhoz lépett, és az arcomba csapta, még mielőtt
megkaptam volna a lehetőséget, hogy elmondjam neki, hogy a
bérleti díja ugyanaz marad, ha eljön.
Ez így nagyon is jó volt, volt türelmem kivárni, amíg a dolgok
sínre kerülnek.
Baby LeBlanc végül úgyis behódol nekem.
Az ő órája gyorsabban ketyegett, és hagytam, hogy pazarolja
az időnket.
 Harmadik fejezet
osi

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Felülni egy olyan buszjáratra, amiről azt sem tudom, hogy hová
tart. Kerülő úton hazamenni, miközben az érzékeim kiélesednek,
ahogy a testem egyre jobban észleli az engem körülvevő
ismeretlen tájat.

[7]
– CSODÁS LEJÁTSZÁSI LISTA, CHICA – kommentálta a
legjobb barátnőm szerdán, miközben csatlakoztattam az USB-t a
The Black Hole laptophoz. Készítettem egy nyolc órás lejátszási
listát a legeslegjobb dalokból, mint ahogy azt minden egyes
műszakom alkalmával tettem. New York minden részéről jöttek az
emberek meghallgatni a lejátszási listámat. A vendégek azt
mondták, hogy elhoztam őket a manhattani rezidenciájuk
kényelméből Williamsburgbe. Francia elektromos poptól kezdve,
az anarchista punkon át a jó öreg brit rockig – a zeném olyan volt,
mint egy turmix. Ez az összes srácot az udvarba vonzotta, és
kifizettek öt dolcsit egy csésze tejeskávéért. Így ez egy jövedelmező
üzlet.
– Köszi, édes – kacsintottam, hátrébb lépve a laptoptól és
századik alkalommal letörölgetve az előttem lévő pultot ezen a
reggelen.
Annak ellenére, hogy a betegségem miatt száz százalékos
rokkant voltam, úgy döntöttem, hogy dolgozom. A hatékonyságom
a szalmámból aranyszálat font. A munka megváltás volt
számomra, mert ha te az én betegségemben szenvedsz, akkor az
egész felnőtt életed egy próbaidő.
– Hogy van a szexi szomszédod? – kérdezte Elle rákönyökölve
a pultra, miközben lábai a Dropkick Murphys “I’m Shipping Up to
Boston” című dalának ritmusára kopognak, mely a háttérben szólt.
– Még mindig mega-gazdag?
– Ó, igen. És ezenkívül, még mindig egy mega-faszkalap is –
köhögtem ki a válaszom.
Bárcsak a szőke, telt idomú, csodálatos barátnőm, Elle ne
találkozott volna Deannel a múlt hónapban két másodpercre sem.
Nem gondoltam, hogy Dean észrevette a létezését, miközben
összefutott velünk a felvonóban, és megkérdezte, hogy én is jövök-
e, és amikor rákérdeztem, hogy hová, azt mondta, hogy smárolni,
azonban Elle kétségkívül megjegyezte őt. És attól kezdve, hogy
[8]
rájött, Dean volt a Fiscal Heights Holdings gigantikus
befektetési társaság egyik elnök-vezérigazgatója, és ráadásul még
jóképű is, bármi megtörténhetett. Elle nagyon sokat nyaggatott
vele kapcsolatban azóta.
– Ne is törődjünk ezzel – intett körül a kezével, figyelmen
kívül hagyva a kétségbeesett vendégek asztalát az üzlet túlsó végén,
akik már egy évszázaddal ezelőtt jelezték neki, hogy fizetni
szeretnének. Eltáncolhatnák a „Copacabana"-t, és még mindig nem
venné észre. Elle csodálatos nő volt, ugyanakkor rettenetes
pincérnő.
Behívtam a rendelésüket és kinyomtattam a számlájukat,
majd az asztalukhoz sétálva citromos süteményt ajánlottam nekik
a ház ajándékaként, mielőtt visszatértem a rájuk ügyet sem vető
Elle-hez.
Annak ellenére, hogy én voltam a barista, és ez technikailag
nem volt része a munkámnak, mégis mindig falaztam Elle-nek.
– Te neked nem is kell, de nekem igen. Egyébként is, már
próbál rávenni, hogy szombat helyett már pénteken menjek el vele
Todos Santosba. De nem akarok. – Apára és anyára gondolva
rágcsáltam az alsó ajkamat. Nem mondtam semmit Elle-nek a
Deannel folytatott beszélgetésemről. Ő egész héten távol volt, a
szüleit látogatta meg Nebraskában. Az utolsó dolog, amit akartam,
hogy rázúdítsam a személyes szarságaimat és tönkretegyem a
nyaralását.
– Cseszd meg, a pokolba is, ne csináld – intett körül Elle az
ujjával, miközben mogyorószínű szeme átsiklott két fiatal férfi
vendég fölött, akik besétáltak a kávézóba, és ostobán várták a
figyelmét. – A szüleid dögunalmasak, és az anyád mindig veled
foglalkozik. Továbbá még mindig nem tudják, hogy szakítottál
Darrennel, igaz?
Igaz.
Ráadásul, a szüleimen felül együtt kellene lógnom Viciousszel
és Deannel, a számomra legkevésbé kedvelt emberekkel. Ez a hét
határozottan kihívás lesz. Témát változtattam, elkerülve az
önsajnálat bulimat, amelyre kísértést éreztem, hogy belevessem
magam.
– Apropó, meg kell változtatnom a nővérem lánybúcsújával
kapcsolatos tervemet. Az újnak egy csipetnyi csillogással elegyített
őrültségnek kell lennie. – Letekertem az egyik csokis kekszes üveg
tetejét, mely a pulton sorakozott mögöttünk, kettőt kivettem és
bedobtam a számba. – Valami javaslat?
Ne mondd Vegast, ne mondd Vegast, ne mondd Vegast
imádkoztam magamban.
– Két szó: Las Vegas. – Rajzolt egy képzeletbeli villogó
feliratot a levegőbe. – Tégy egy giccses túrát a Bűn Városában.
Férfi sztriptíz. Pia.
Britney Spears koncert. Alapvetően minden bűnös élvezetet
belesűríthetsz.
Felnyögtem, és egy tompa puffanással a pulthoz
koppintottam a fejem.
A pénz nem jelentett problémát. Ha szólnék Viciousnek, ő
leszurkolna bármilyen összeget, amire szükségem van ahhoz, hogy
ez megvalósuljon. Bár a Vegasban töltött idő azt jelentette, hogy
kevesebb időt leszek anyával és többet Millie-vel, ez még mindig
nem az én stílusom volt.
– Van más ötleted? – húztam fel az egyik szemöldökömet.
Elle-nek jobb esélye volt arra, hogy becsábítson engem egy éhező
vámpírokkal teli barlangba, minthogy rávegyen, hogy tudatosan
együtt legyek ugyanabban a vegasi forgatagban a Todos Santos-i
HotHoles fiúkkal, más néven a vőlegény legjobb barátaival.
Különösen Dean Cole-lal. Az állandó nyomulása és a szexuális
célozgatása az idegeimre ment.
– Őszintén szólva, Vegas a legalkalmasabb erre, Chica.
Ellenkező esetben mehetsz a szokásos útvonalon. Csinálsz egy
dildó-témájú bulit – amelyet nem igazán szeretnél csinálni, mert
béna – vagy egy hétvége Cabóban. Mostantól nincs több szénhidrát
a koszorúslánynak. – Rátette az egyik kezét az üvegedény fedelére,
amikor egy újabb kekszért mentem, és megrázta a fejét. – És ne
feledd – te nem lehetsz egy Annie.
– Egy Annie? – ráncoltam a homlokomat.
– Tudod, a Koszorúslányokból. Ne hagyd, hogy Millie
bármely más koszorúslánya felülmúljon. Ez a szarság egész
életedben kísérteni fog.
Valahogy kételkedtem ebben. Millie-nek nem sok barátnője
volt. Én voltam az egyetlen koszorúslánya. Hál’ Istennek az
elvárásai kezdettől fogva rettentően minimálisak voltak.
– Hálás vagyok a tanácsodért – horkantottam fel.
– Ne beszélj róla – vonta meg a csontos vállát. – Komolyan,
ne. Senkinek. Egy fogadás részeként megesküdtem, hogy örökre
leszokok a romantikus komédiákról, amikor tizenhat éves voltam.
Azt hiszem, hogy ez még mindig érvényes. De megszegtem ezt nem
is egyszer, vagy ezerszer.
Nevettem, mert Elle-lel, nem lehetett nem nevetni.
– De komolyan, Rosie. Vegas tökéletes lenne. Ne azon
gondolkodj, hogy te mit szeretnél – gondolj Millie-re. Ez az ő hete.
És ez igaz a szexi szomszédod meghívásával kapcsolatban is, hogy
már korábban repülj el Todos Santosba vele.
Utáltam, amikor Elle-nek igaza volt. Vetettem egy pillantást a
mobiltelefonom órájára, fél órán belül meg kell sétáltatnom a
szomszédom kutyáját, és a metró mindig tömve volt az év ezen
időszakában egy közepes méretű ország lakosságának megfelelő
mennyiségű turistával. Lehajtottam a fejem. – Bor és sushi ma
este?
[9]
– Sashimi nekem. Ezen a nyáron villogni fogok a karcsú
alakommal. – Végigfuttatta a kezét a testén, nyomon követve a
nem létező görbületeit, mielőtt feltartott hüvelykujjával jelezte,
hogy tetszik neki, amit lát. Hirtelen elhallgatott, és összeráncolta a
homlokát. – Hé, ki fog meghívni erre a lánybúcsúra egyébként? A
nővéred nem igazán egy társasági pillangó.
Ez a legenyhébb kifejezés volt, amit valaha is hallottam. A
középiskolás barátnőjét, Sydney-t, aki Todos Santosban élt, és egy
véletlenszerűen felbukkant Gladys nevű idősebb csajt kivéve,
akivel Los Angelesben találkozott, és aki segített neki összehozni a
galériáját, Millie nem igazán lógott együtt senkivel. Megráztam a
fejem, elfoglalva magam a kávéscsészék átrendezésével a pulton.
 – Szégyentelen dolog kiügyeskedni egy meghívást. Hová fajult
a világ?
– Hé, hölgyem, ha nem érdekel a világunk, akkor módodban
áll átköltözni egy másik bolygóra. És ha már témánál vagyunk –
Elle beleöklözött a levegőbe – megyünk Vegasba! Pacsit?
– Pacsi és egy tetszésnyilvánítás? Nem, köszönöm, azt hiszem
mára már kaptam egy egészséges adag bénaságot – cukkoltam.
– A szexi szomszédod is ott lesz? Úgy értem, Vegasban. Ő
olyasféle pasinak tűnik, aki benne van egy brutál jó buliban.
– Igen – nyögtem, és amint kimondtam, rájöttem hogy nem
csupán bosszantott a Dean által kínált lehetőség.
Izgatott is.
Csak egy hangyányit, de elegendő mértékben ahhoz, hogy a
gyomrom szaltózni kezdjen.
Ennek gyanakvásra kellett volna késztetnie. Ez volt az első
riasztó jelzés. Mert mindenki számára közismert – a szaltó után
jön a becsapódás.

– Dögöljek meg, ha érdekel, Colton. Gyorsabban visszük

perre a seggét, minthogy kiszarná a Broadwayn lévő svédasztalos
étteremben evett kajáját, csak hogy megakadályozzuk, hogy még
több részvényt tudjon venni, míg ki nem nyomozzuk, mi folyik itt.
Világos vagyok? Colton? Colton! A rohadt életbe!
Ó, a francba!
A hangja egy pillanattal később ért a fülembe. Nem volt időm,
hogy kiugorjak a liftből, mielőtt a kezét a fotocella elé tette – azt,
melyikben a telefont tartotta –, hogy az ajtó nyitva maradjon. Dean
belépett a felvonóba, sötétkék, háromrészes öltönyét viselte és
pimasz mosollyal nyomta a füléhez a telefonját, miközben
meglazította a bordószínű selyem nyakkendőjét.
– LeBlanc – sziszegte csábítóan, befejezve a hívást. Figyelmen
kívül hagytam, és a fejem felett lévő számokra meredtem.
A teste hátulról az enyémhez préselődött és az ajkai a fülemet
cirógatták. – A mellbimbóid mindig felágaskodnak, amikor belép
valaki a liftbe, vagy ezt a reakciót kizárólag nekem tartogatod?
 Másodszor is a francba.
Lepillantottam a fekete felsőmre. Elszörnyedtem, amikor
eszembe jutott, hogy ma reggel csak egy vékony, átlátszó melltartót
vettem fel a Misfits pólóm alá.
– Csak vicceltem, de jó tudni, hogy van okod az aggódásra –
kuncogott fel önelégülten Dean. Seggfej.
– Mit akarsz? – nyögtem.
– Téged, az ágyamban, a golyóimmal játszva, miközben addig
szopogatom a melleidet, míg el nem kezdenek vérezni. Talán
kiverheted a farkamat. Nyilvánvalóan ez csak az előétel. A főétel
jobb lesz, de erről saját szemeiddel kell majd meggyőződnöd.
Harmadszor is a francba. Most benedvesedtem.
A lift megállt. Kiviharzottam, kinyitottam az ajtómat, bedobva
a kulcsokat egy kézzel készített tálba – amelyet anyám készített egy
kézműves tanfolyamon –, ami feltételezhetően egy egyiptomi
figurát ábrázolt, de inkább úgy nézett ki, mint egy síró majom, és a
flip-flop papucsomat nagy csattanással a falhoz rúgtam.
Mezítláb a konyhába caplattam, kinyitottam a hűtőmet,
kivettem a narancslevet, és két nagy kortyot ittam közvetlenül a
dobozból. Csak akkor vettem észre, amikor megtöröltem a számat
az alkarommal, hogy Dean is a konyhában van velem, földhöz
szögezve engem a leggyönyörűbb zöld szemekkel, amiket valaha is
láttam az életemben.
– Ami a bérleti díj átértékelését illeti – csettintett egyet a
nyelvével. – Hallgass meg, mielőtt újra neki állsz hisztizni. Van egy
jó ajánlatom a számodra.
– Csak mondd meg az összeget. A te ajánlataid kimerítik a
szexuális zaklatás fogalmát.
Dean elvigyorodott, amikor a telefonja ismét rezegni kezdett.
Aztán lepillantott és összehúzta a szemöldökét, az orrlyukai
kitágultak. Figyelmen kívül hagyta a hívást, és ismét rám nézett.
– Ez nem zaklatás, amikor nyilvánvalóan benne vagy a
játékban.
Odamentem a mosogatóhoz, és megmostam a kezem, hogy
időt nyerjek, tartózkodva attól, hogy válaszoljak neki.
– Itt az ideje, hogy bepakolj egy bőröndbe Todos Santosra,
Rózsabogár. Az ő szájából hallva az apám által adott becenevemet,
kissé megborzongtatott.
– Most? Szombat este szállok repülőre. Ez áll a jegyemen.
 – Nem azon, amit használni fogsz. – Csípőjével a
mosogatómnak dőlt, és rétegről rétegre levetkőztetett a szemeivel.
A telefonja elnémult, de a kijelzője felvillanása jelezte, hogy
befutott egy újabb hívás. Figyelmen kívül hagyta ezt is.
– Péntek reggel nagyon korán legyél készen, úgy értem,
holnap.
– Nem megyek veled.
Felkuncogott, megrázta a fejét, mintha én egy imádnivaló,
hülye kiskutya volnék. – Akarsz fogadni?
– Persze – vontam vállat. – Miért ne? Lehetőleg pénzbe.
Végül is nem szűkölködsz benne.
– És semmi másban, ahogy azt már megállapítottuk. – Eltolta
magát a mosogatótól, és megállt tőlem olyan távolságban, ahol már
érezhettem az illatát, de nem érhettem hozzá. Nem túl közel, de
eléggé közel ahhoz, hogy a hideg végigfusson a hátamon.
És az is igaz volt, még ennyi év után is, hogy még mindig
hatással volt rám. A kéretlen érzésért, vagy annak kontrollálásáért,
amit mondhatnék neki, nem kizárólag én voltam a felelős. Vagy
amit szerettem volna vele csinálni. Mögöttem állt és félresöpört
egy hajfürtöt a tarkómról, átmelegítve és megbizsergetve ezzel a
testemet.
Aztán lehajolt, és belemormolta a fülembe: – Egy ilyen jellegű
lakás havi bérleti díja általában nyolcezer dollár a piacon. Te száz
dolcsit fizetsz nekem egy hónapra. Muszáj rákényszerítenem téged,
hogy beállj a New York-i bérleti díjat fizetők sorába, Miss LeBlanc?
Nem volt semmilyen fenyegetés a hangjában. Dean „Ruckus”
Cole teljesen másfajta seggfej volt, mint Baron „Vicious” Spencer.
Cole udvarias mosollyal az arcán baszott ki veled. Ebben az
értelemben ő volt a Joker. Az önbizalma, az arroganciája, a jó
megjelenése és a pénze együttese még egy csipetnyi őrülettel is
párosult. Elegendővel ahhoz, hogy tudd, hogy szó szerint érti
mindazt, amit mondott.
Borotvaélen táncolt, annyira vakmerően és olyan
meggondolatlanul, mint aki bármikor készen áll a következmények
elviselésére.
Nyeltem egyet, a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem,
kiugrik a helyéről. Izgalom töltötte el a mellkasomat, émelyítő és
függőséget okozó. Mindig távol tartottam magam Dean Cole
világától. Én voltam Piroska, aki egy pillantást vetett a farkasra, és
azt mondta „cseszd meg, ez nem éri meg a fájdalmat”, mielőtt
sarkon fordult és futott az életéért.
Ha jól végiggondolom, Dean volt az a fickó, aki megtanította
nekem ezt a leckét.
Darren inkább az én esetem volt. Vonzó, félénk, olyan
fenntartásos módon. Egy orvostanhallgató, akivel akkor
találkoztam, amikor gyógynövényteát rendelt a The Black Hole-
ban. Nos, én nem tudtam magammal mit kezdeni Dean közelében.
Úgy éreztem, mintha a kezeimet mesterséges úton ragasztották
volna a testemhez. Nehéz és idegen. Tudtam, hogyan lehetne
megszabadulnom ettől az érzéstől. Őt megérintve. De ez a
lehetőség nem állt fent.
– Csomagold. Be. A. Kibaszott. Bőröndöt. – A hangja kemény
volt, és ha nem tévedek, nem ez volt az egyetlen dolog, ami kemény
volt vele kapcsolatban. – Ha Viciousnek kell eljönnie New Yorkba,
hogy magával vigyen téged, meg fog szívatni. Érted, Baby LeBlanc,
én egyszerű életvitelt szeretek folytatni. Problémamenteset. – A
szemei csillogtak a vágytól, miközben egy újabb hajtincsemet
tekerte az ujja köré. A könnyű érintéstől borzongás futott végig a
koponyámon és a gerincemen, áramütésszerűen
keresztülhullámozva a testem többi részén.
Mi a fene történik, és miért engedem, hogy ez megtörténjen?
– Ez azt jelenti, hogy nincsenek barátnők, sem kétes üzleti
partnerek, sem barátságtalan szomszédok – hangsúlyozta. – Te
most problémát jelentesz, és utálom, hogy ezt kell tennem, de ha
választanom kell aközött, hogy téged dühítselek-e fel vagy azt a
kurafit, ismered a döntésemet.
– Annyira utállak – fújtam ki a levegőt, és a tüdőm felzihált,
emlékeztetve arra, hogy a szívemnek le kell lassulnia. Dean
közelsége ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint amikor
hullámvasúton ülsz és liftezik a gyomrod. Testét az enyémhez
préselte, és éreztem a mosolyát a bőrömön, pont a fülem alatt.
Ezen a libidód és a lelked közötti érzéki helyen.
– Vicious azt állítja, hogy a gyűlölet-dugások a legjobbak.
Szeretnéd kipróbálni az elméletét?
Oldalra lépek, és ezzel megtörve a fizikai kapcsolatot
válaszoltam. – Szeretnéd feldobni a talpadat?
Bár semmi értelme nem volt ellenállni neki. Valóra fogja
váltani a fenyegetését, és ebben a legrosszabb az volt, hogy nem
akadályozhattam meg. Tudtam, hogy hibát követtem el. Tudtam,
hogy el kellene fogadnom azt az átkozott jegyet. Valami sötét
suhant át az arcán. Valami, ami mindig is ott volt, de én csak most
vettem észre.
– Ragaszkodik ehhez a beszélgetéshez – mutatott felém a
kezével, amellyel a telefonját tartotta, és megnyitotta a képernyőt.
Végre. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy ugyanaz a személy
hívta. – Egy pillanat és visszajövök.
Dean eltűnt az előszobámban. Ott álltam, és nem igazán
tudtam, hogy mit tegyek.
– Hello, Miss Golddigger, miben segíthetek? Legutóbbi
emlékeim szerint, azt mondtam, hogy kibaszottul ne hívj fel.
Történt valami változás? – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt
folytatta. – De pont erről van szó, Nina, kedvesem. Nem
csettinthetsz az ujjaiddal és nem könyörögheted magad vissza
hozzám, hogy megmentselek. Te vetetted meg a kibaszott ágyadat.
Most feküdj is bele. Nem az én háborúm. Nem az én csatám. Nem.
Az. Én. Kibaszott. Üzletem. – A hangja szokatlanul keserű volt.
Valójában annyira dühösnek, annyira mérgesnek, annyira
nem önmagának hangzott, hogy szó szerint összerezzentem,
amikor hallottam őt.
Ez egy olyan idegen érzelmet váltott ki belőlem, amelyet
korábban soha nem kapcsoltam Ruckusszal össze. A félelmet.
Dean sosem volt dühös vagy ideges. A négy HotHoles közül ő volt a
legkevésbé lobbanékony. Ritkán fordult elő, hogy a kedélye
felborzolódjon – hogy valóban ideges legyen –, és nem emlékszem
rá, hogy valaha is hallottam volna, hogy felemelte volna a hangját a
focipályán kívül.
Még korábban, amikor Coltonnal kiabált, megvetette az egész
szituációt. Szórakoztatta.
A fülemet a falhoz préselve arcátlan módon hallgatóztam.
– Nem megyek Birminghambe. - Birmingham? Mármint
Birminghambe, Alabamába?
Mindig azt hittem, hogy nagyon jól ismerem Dean életét.
Nyilvánvalóan több csontvázat tartott a szekrényében, mint Jeffrey
[10]
Dahmer .
– Van valami komolyan rohadtul aggasztó abban, hogy még
most is meghallgatlak. A javaslatod a legjobb esetben is sértő, és
egyenesen kibaszott őrültség a legrosszabban. Éveid voltak rá,
hogy helyrehozd ezt az egészet. Évek, hogy megenged, hogy
láthassam őt. Most már túl késő. Már nem érdekel. Komolyan,
Nina, töröld ki a számomat a híváslistádról. Mindkettőnk számára
időt és pénzt takarítasz meg.
A beszélgetés befejeztével olyan mély lélegzetet vett, mintha a
tüdeje feneketlen lett volna. Egy közvetlenül a minket elválasztó
falra mért hirtelen ütés által kiváltott fehérzaj eredményeképpen
csengeni kezdett a fülem. Kétségtelenül megérdemeltem ezt,
egyben ez volt a végszóm, sarkon fordultam és átsiettem a
konyhapult másik oldalára.
Nehezemre esett elfoglalnom magam a konyhában,
különösen, hogy Dean haragja még ott hullámzott a másik
szobában. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és kivettem a zöldségeket,
aztán egy kést. Elakadó lélegzettel úgy tettem, mintha egy salátát
készítenék magamnak. Láttam Dean magas alakját feltűnni a
perifériámon, az ujjai halálos szorítással markolták a telefonját.
Úgy tűnt, kicsit meglepődött, hogy lát engem, mintha teljesen
elfelejtette volna, hogy én is ott vagyok, de aztán megnyugodott és
visszatért a magabiztos mosolya az arcára, mintha csak
megigazítana egy elferdült képet a falon. Még jobban meglazította
a nyakkendőjét és odajött hozzám.
– Egyéjszakás kaland, kellemetlen következményekkel? –
kérdeztem, egy uborkát hajszálvékonyra szeletelve.
– Nagyon úgy tűnik – motyogta, összekócolva a gyönyörű
haja rakoncátlan tincseit. – Hol is tartottunk?
– Azt hiszem, megzsaroltál.
– Így van. Azt tettem. Péntek reggel. Bőrönd. Ruhák.
Hozzáállás. Jobban belegondolva, tartsd meg ezt a hozzáállást.
Szeretem az összes többlet energiát. Csak szükséged van egy
megfelelő helyre, hogy levezesd. Megvan a tökéletes helyem
számodra. – Kacsintott, és mintha megerősítésre lenne szükségem,
hozzátette: – A kibaszott ágyam.
 Negyedik fejezet
Dean

MI AZ A HÚSZEZER DOLLÁR?
Ez egy nagy összeg? Elfogadható mennyiségű pénz? Vagy
olyan kevés, hogy értéke sincs? Attól függ, hogy kit kérdezel.
Számomra húszezer dollár csupán aprópénz volt. Semmilyen
hatással nem volt az életemre. Az általános meggyőződéssel
ellentétben nem azért, mert a szüleim rendszeresen feltöltötték a
bankszámlámat.
Az emberek úgy gondolták, hogy én egy elkényeztetett és
eltartott gazdag kölyök vagyok, és meghagytam őket ebben a
hitben, mert őszintén szólva, ki a faszt érdekelt?
A valóság az volt, hogy a szüleim finanszírozták a
tanulmányaimat a Harvard Egyetemen, megelőlegezték a pénzt
kezdeti befektetésemre a Fiscal Heights Holdingsban, abban a
társaságban, amelyet a három legjobb barátommal, Trenttel,
Jaime-vel és Viciousszel alapítottam, és szellemileg és lelkileg is
segítettek nekem. Kibaszottul sokat. De az tény, hogy huszonkilenc
éves fiatal férfiként több pénzben fürödtem, mint amennyit valaha
is el tudtam volna költeni. Ezt mind én csináltam, bébi.
Én, és a hozzáértésem.
Én, és meggyőző természetem.
Én, és a tehetségem a számokkal.
Tehát, nem a finanszírozás hiánya volt az oka annak, amiért
olyan átkozottul nehéznek találtam, hogy rákattintsak a
Tranzakció Jóváhagyása gombra, és átutaljak neki húszezer
dolcsit.
Nem akartam pénzt adni Ninának. Nem akartam, hogy
boldog legyen. Azt akartam, hogy kudarcot valljon? Azt akartam,
hogy szegény, elveszett és szomorú maradjon? Bosszút akartam
állni rajta azért, amiért olyan aljas szukaként viselkedett velem? És
ha igen, emiatt rossz ember lett belőlem? Nem gondoltam, hogy az
lennék. Elcseszett, az igen. Szeretném-e, hogy a jövőbeni lányom
valaha is olyasvalakivel randizzon, mint én? Isten ments!
Mérföldekről megérezném a saját fajtám szagát. De ugyanakkor
nem tudtam teljesen elkötelezni magamat a gonosz szóval sem.
Ismertem gonosz embereket. Viciousszel nőttem fel – nos, hát ő
egy ördögi fickó. Egészen más fából faragtak minket. Segítettem az
időseknek átkelni az úton, cipeltem a bevásárlótáskáikat egészen a
kocsijukig, még ha ez azt jelentette is, hogy elkéstem egy fontos
megbeszélésről. Soha nem vezettem félre egyik egyéjszakás
kalandomat sem. Udvarias voltam – és nem csak kötelezettségből,
hanem természetemnél fogva is –, elmentem szavazni, mindig
használtam az irányjelzőmet, szándékosan soha nem sértettem
meg az embereket, és most már öt éve támogatok egy afrikai
srácot. Időről időre még leveleket is váltottunk egymással.
(Kanembiri és én mindketten egyetértettünk abban, hogy Scarlett
Johansson rohadtul szexi, és a Manchester United bekaphatja a
szőrös golyóinkat. Mert bizonyos dolgok egyszerűen nemzetközi
egyetértésen alapultak.)
Szóval, nevezhetném szívvel-lélekkel rossz embernek
magamat? Nem. Mert nem voltam az.
Szerettem az embereket. Majdnem annyira, mint a szexet. Az
összes barátom közül én voltam a legfesztelenebb és a leginkább
társaságkedvelő. Ez az, amiért úgy éreztem, hogy ez a szituáció
nem tetszik nekem.
Húsz perce bámulom a MacBookom monitorát. A
mutatóujjam a billentyűzet felett lebeg. Csak rohadtul tedd meg,
könyörögtem a seggfejemnek a bensőmben. Mi a faszt törődsz
vele. Te még mindig gazdag vagy. Ő még mindig szegény. Ő
mindig nyomorogni fog, nem számít hová megy.
Egy halk kopogás az ajtón kizökkentett az elmélkedésemből.
Sue lépett be engedély nélkül. Technikailag kopogtatott, de ezt
csak a látszat kedvéért tette. A személyi asszisztensem udvariatlan,
bosszúálló és kimondottan utálatos volt, amikor csak lehetősége
nyílt rá, mióta rajtakapott, hogy egy csajt kefélek az íróasztalnak
döntve a Fiscal Heights Holdings Los Angeles-i irodájában. Arról
nem is beszélve, hogy Sue és én köztem csak egy rövid, alkalmi
viszony volt. Talán rosszul tettem, hogy megdugtam a személyi
asszisztensemet? Valószínűleg. Közöltem vele már az elején, hogy
több esélye lenne megtérítenie a szcientológiára, minthogy
elkötelezzem magam egy kapcsolatra? Igen, többször is közöltem
vele, még mielőtt belecsúsztattam a farkam hegyét. Azt állította,
hogy „teljes mértékben megérti ezt, és hogy szeretne teljesen
azonos hullámhosszon mozogni velem”? Abszolút biztos lehetsz
benne, hogy igen. De mindez egyáltalán nem számított, amikor a
nyomásból lökés lett, aztán egy nyögés, majd – mint egy színésznő
jelölt Los Felizből – olyan hangosan sikoltja nevemet, hogy a
biztonsági szolgálat csaknem berontott az irodámba, hogy
ellenőrizze, minden rendben van-e vele.
Már majdnem egy év telt el azóta, hogy Sue „rajtakapott”
engem az ő nem-megcsalásán, és a dolgok minden egyes eltelt
hónappal egyre rosszabbá váltak a nem létező hűtlenségemből
kifolyólag. Bármelyik másik nőt már régen kitettem volna a
manhattani luxus irodámból, de Sue-nak volt egy speciális
szerződése velem, amelyet személyesen magam írtam (nincs jogi
háttér, köszönet a kérdésért) egy nagyon különleges helyzetben,
ahol is ő mélyen a torkába vette a farkam, úgyhogy nem rúghattam
ki. Ő viszont egyáltalán nem volt hajlandó felmondani, és én
értettem, hogy miért.
Jól fizettem neki, és a munkaidő viszonylag elfogadható volt
egy pénzügyi vállalat részéről Manhattan központjában – de egy
pillanatnyi nyugtot sem hagyott nekem. Mint most is, a szűk
szoknyájában és magas sarkújában, valamint kifogástalanra
kiszőkített, oldalra fésült frufrujával és savanyú arckifejezésével
belibegett az irodámba. Szerencsémre az irodámon kizárólag
üvegből készült ablakok voltak (a fekete fából készült ajtón kívül).
Mindig megvolt a lehetősége annak, hogy megpróbálja levágni a
golyóimat és legyömöszöli őket a torkomon.
– Jó reggelt, Mr. Cole. – Bíborszínű ajkai alig mozdultak,
miközben egyik ujját az iPadje felé emelte elszántan rámeredve.
Bezártam a bankszámlám weboldalát, félretéve a pénzátutalás
gondolatát az ősellenségemnek. Nina várhat. Ő kétségtelenül
megvárakoztat engem. Évről évre.
– Sue! – mondtam hátradőlve, és összefűztem az ujjaimat.
Elutasítottam, hogy játsszam a balfasz játékát, amelyben én a
vezetéknevén szólítottam őt – Miss Pearson –, mivel én nyitott és
fesztelen voltam az alkalmazottaimmal. Emellett ez egy kicsit túl
pornószerű volt – még az én ízlésemnek is –, hogy pusztán a
családi nevén szólítsak egy olyasvalakit, akivel az életem egy
pontján már extravagáns módon szexeltem.
 – Hogy vagy ma? – kérdeztem.
– Remekül. És Ön?
– Ha jobban lennék, aggódnék, hogy nehogy felrobbanjak a
boldogságtól. – A mosolyom változatlan maradt, de a hangom
papírszáraz volt. Boldog voltam? Szomorú voltam? Vagy csak
túlságosan be voltam tépve, hogy megkülönböztessem ezt a két
érzést egymástól? Ki a fasz tudja? Amit tudtam, az az, hogy
szükségem van egy italra, vagy még inkább háromra – általában
minden Ninával folytatott beszélgetésem után ezt éreztem.
Sue megállt a szoba közepén, teste az üveg íróasztalom, a bőr
vezetői székem és a mögöttem lévő – az ókori világ térképét
ábrázoló –, padlótól a mennyezetig érő festmény felé dőlt.
Egyedi.
Drága.
Gazdag.
Minden, ahogy eladtam magam világszerte.
Ez az iroda egy héj volt, akárcsak a külső megjelenésem.
Ez az iroda nem engem képviselt. Épp.Úgy.Nem.Mint.Az.Én.
Kinézetem.
– Rendben.... – elhallgatott, mielőtt duzzogva megmozdította
a speciális extravagáns tollát a különleges extravagáns iPadje
fölött. Az egyszerű, mindennapi holmik nem voltak jellemzőek erre
a nőre. – Ma délre a The Breakfast Clubban foglaltam asztalt
önnek és Cynthia Hollyfieldnek. Ne felejtse el kettőkor a Skype-
megbeszélését Mr. Rexroth-val, Mr. Spencerrel, és Mr. Followhill-
lel. A nap folyamán később még át kellene vennie a kitisztított
ruháit, és a lakásán fogják várni. – Elsorolta mindezeket a
dolgokat, miközben én végiglapoztam egy ügyfélre vonatkozó
jelentés oldalait, akivel találkoznom kellett, amikor hirtelen
felkapta a fejét.
– Aztán van még egy extra jegyfoglalásról szóló e-mailje Rosie
LeBlanc számára Todos Santosba. Meg tudja erősíteni, hogy
holnap reggel első osztályon fog repülni önnel? – vonta fel Sue a
keskenyre szedett szemöldökét. A valódi kérdés persze az volt,
hogy őt keféled?, és az őszinte válasz erre a kérdésre – amire két,
lassú szempillantással feleltem, hogy kurvára semmi közöd hozzá.
– Jóváhagytam – mondtam rámeredve egy másik
folyamatban lévő cégegyesítési irat bekezdésére anélkül, hogy
ténylegesen elolvastam volna.
 A légkondicionáló zümmögött közöttünk. Negyvenhat
emelettel lejjebb egy csomó taxisofőr bömböltette a dudáját.
Gyengéd billentyűhangok szűrődtek be az emeleten lévő különböző
helyiségekből. Szemei a tekintetembe mélyedtek, és ez egy
elvesztett csata volt részedről kis Sue. Nem tudott olvasni a
szemeimben. Csak én ismertem a nyelvüket. És úgy döntöttem,
nem osztom meg magam a világ többi részével.
– Rendben – fészkelődött álló helyében. A hóna alá tette az
iPadjét, megfordult, és elindult az ajtó felé. Néztem, ahogy eközben
a csöppnyi fenekét a tűsarkú Louboutinok ritmusára mozgatja,
tudva, hogy még nincs vége. Sue tudta, hogy Rosie Emilia LeBlanc
húga, de soha nem volt szerencséje találkozni a manóméretű
szomszédommal. Azonban Sue-nak tudomása volt arról a tényről,
hogy én nem az a típusú ember vagyok, aki bébiszitterkedne
bárkinek is a testvére fölött, hacsak nem fűződött valami érdekem
hozzá. És Miss LeBlanc határozottan képes volt kivonszolni a
fenekét egyedül is a repülőtérre, amely alapján csak egy helyes
következtetést maradt a számára: magamévá akarom tenni Rosie
LeBlancot. Többféle módon, mint valaha is Sue Pearsont akartam.
És egyébként nem ez lenne az első alkalom, hogy
tönkretettem valaki másnak a nagy napját egy punciért.
Rég ismert volt előttem, hogy a randijaimat nem a megfelelő
helyekre szervezem. Sue tudta, hogy egy egyéjszakás kalandot
vittem magammal a kórházba, amikor Chicagóba mentem, hogy
gratuláljak a legjobb barátomnak, Trentnek, amikor megszületett a
lánya, Luna. Amikor Jaime Followhill – egy másik jó barátom –
feleségül vette Melody Greene-t, a volt irodalom tanáromat, két
idegen csajjal jelentem meg az esküvőjén, akiket útközben egy
bárba csíptem fel. Nem mellesleg, az apám nyugdíjas partiján –
mielőtt aktiválta magát és újra munkába állt? – az egyik
gyakornokával jelentem meg. Így aztán nem igazán volt meglepő,
hogy egy nővel utazom, de Sue számára meglepetésszerűen hatott,
mert tudta, hogy több mint egy hétig leszek ott. És kilenc napot
töltök ugyanazzal a nővel? Ez határozottan első alkalom volt.
Nem tudta, hogy Rosie és én nem egy fedél alatt fogunk élni.
Nem tudta, hogy Rosie szívből gyűlöl engem, és hogy erre jó
oka volt. Minden alkalommal, amikor Baby LeBlanc az arcomra
nézett, látta rajta az érzéki örömök iránti üres vágyat; egy drogos,
aki azért jutott el arra a szintre, ahol volt, mert az apja egy híres
ügyvéd, és a családi neve Cole volt, és a Cole-ok olyan mennyiségű
pénzzel támogatták a Harvardot, amennyiből Afrika felét jól
lehetett volna lakatni, így már azelőtt megalapozta a jövőmet, még
mielőtt a kiváltságos szót le tudtam volna betűzni.
Sue nem tudta, hogy Rosie LeBlanc volt az egyetlen nő az
életemben, aki rám se bagózik, és azt kétségkívül nem tudta, hogy
ironikus módon, Rosie LeBlanc volt az egyetlen nő, akivel el
szerettem volna tölteni az időt.
És Sue-nak nem kellett tudnia ezekről a dolgokról, mint
ahogyan a magánéletem más részleteiről sem, mert ezek csak rám
tartoztak.
Sue végszóra megfordul. A szempillái alól – amelyekről
gyanítom, hogy hamisak voltak – sandít rám. Az orcáit beszívja.
Aztán hihetetlen módon mély levegőt vett anélkül, hogy
befejezte volna az előző kifújását.
– Mr. Cole, szüksége lesz rám bármilyen más ügyben még
ma? Nem érzem túl jól magam.
– Mára ez minden – mondtam. – Vedd ki a nap hátralévő
részét. Menj pihenni. Megérdemled.
Bólintott.
Bólintottam.
Igen, nem voltam rossz ember, megengedtem a személyi
asszisztensemnek, hogy lelépjen, így ő megtaníthatott nekem egy
haszontalan leckét.
Felélesztettem a MacBook-ot, és befejeztem a tranzakciómat,
átutalva húszezer dollárt Ninának.
Feltételeztem, hogy ettől majd jobban érzem magam.
Nem éreztem.

A másnap reggel kísértetiesen emlékeztetett arra a reggelre,

amikor Baby LeBlanc (az ő normái szerint) lenyűgöző öltözékben
megérkezett a lakásomba.
Ami azt jelenti, hogy egy idegen mellett ébredtem, és dacolva
a pokoli másnapossággal úgy döntöttem, hogy enyhítésképpen
elfüstölök egy nagy, vastag füves cigit a teraszomon, miközben
Bloody Maryt kortyolgatok. Nem a szűz fajtát. Mostanában soha
nem vettem semmi szüzet. Mindazok után, hogy a legutolsó
átbaszott, elmenekült és most megy férjhez a legjobb barátaim
egyikéhez.
De eltértem a tárgytól.
Talán nem ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe jutott, hogy
reggel hatkor megálljak egy kisboltnál New York legfélelmetesebb
részén a JFK felé vezető utamon és vegyek egy üveg ki-a-fasz-
tudja-mit, és kiürítsem, mielőtt a szegény taxisofőr még kidobna.
Tudtam, hogy ez egy szemét húzás volt részemről, de nem
tudtam megálljt parancsolni magamnak, hogy ne füstöljek és igyak
mielőtt felszállok a repülőgépre.
Baszd meg, Nina – motyogtam végig a repülőtérre vezető
úton, mintha ez valami szaros jóga mantra lenne. Baszd meg.
Baszd meg. Baszd meg.
Cikcakkban haladtam a terminál felé, reméltem, hogy a
nyavalyás Baby LeBlanc már benn ül a repülőgépben és helyesen
használta fel a repülőjegyét és a taxit, amit küldtem érte. Elég nagy
volt rá az esélyem. Megfenyegettem őt, és neki fogalma sem volt
róla, hogy képtelen lennék megtenni, hogy nyugodt lelkiismerettel
felemeljem a bérleti díját, akárcsak egy fillérrel is. Mindig egy
gyenge pontom volt ez a lány, és úgy tűnt, hogy ő minél jobban
gyűlölt engem, annál inkább be akartam bizonyítani neki, hogy mi
összetartozunk. Hogyha hinnék abban a baromságban, hogy két
ember egymásnak lett teremtve – ez volt az, mert mi valójában
annak voltunk.
Késtem, és ennek eredményeképpen a járat is késett. A Kis
Házsártos Kisasszony nem fogadta a hívásaimat, és úgy éreztem,
hogy egy láthatatlan kötél szorul a nyakam köré. Szerettem volna
eljutni Todos Santosba, Rosie-t kirakni a nővérénél, és beleomlani
a gyermekkori ágyamba. Valahol az agyam mélyén többet akartam
az élettől. Abbahagyni az ivást és a gyárkéményként való
dohányzást. Megszabadulni a sok szar dologtól, ami gellert kapott
golyóként volt jelen az életemben. Randizni hívni Rosie-t, ahelyett
hogy arra kérem, fordított tehenészlány pozícióban lovagoljon
rajtam, mivel az összes szexuális utalás, amivel zaklattam, egy
védekező mechanizmust váltott ki belőle, amiből kifolyólag nemet
mondott.
Ugyanis eddig még soha senki nem mondott nekem nemet.
Senki más, csak ő, és amennyiben visszautasít, könnyen
előfordulhat, hogy a farkamat fogom neki felajánlani és nem a
szívemet.
Az utolsó emlékem a légiutas-kísérő volt, amint mutatja
nekem az utat és a tompa puffanás, ahogy a fejem a fejtámlának
ütődik, amelyet éles fájdalom követett, ami azt sugallta, hogy a
fejem éppen most robbant szét. Vágtam egy grimaszt,
megdörzsölve a homlokom, mielőtt meghallottam Rosie feszült,
lélegzet után kapkodó hangját. Eleinte arra gondoltam, hogy
kiabálni fog velem a késésemért, a repülőjárat késéséért, és azért
mert még lélegzem. Ezért nem esett le, amikor a félhalott elmém
valójában megfejtette a szavai értelmét.
– Tessék. Két Advil és víz. – Beleejtett valamit a tenyerembe.
— Kérni fogok egy kis tejet a légiutas-kísérőtől, miután
felszálltunk. Ha szarba keversz minket a hazafelé vezető utunkon,
gondoskodni fogok róla, hogy a jövőben minden nő, akit
hazaviszel, megtudja, hogy a farkad szennyezettebb, mint a
nyilvános vécé a metróban.
Kinyitottam a szememet, és felé fordítottam a fejem a
párnázott ülésen, hogy szembe legyek vele, és pillantásom
végigsiklott az arcán.
– Úgy tűnik, nagyon érdeklődsz a farkam iránt, Baby LeBlanc.
Először le akartad önteni viasszal; most meg le akarod hervasztani.
Talán meg kellene ismerkedned vele és látnád, hogy ti ketten
barátok lehettek-e. Azt hiszem, nagyszerűen ki fogtok jönni
egymással.
– Nem, köszönöm, én szó szerint inkább enném meg valaki
másnak a hányását.
– Szó szerint? Valahogy kétlem. Hacsak nincs egy nagyon
különös hajlamod a hányás iránt.
Rosie mindig is egy rohadék volt hozzám. Nem hibáztattam
érte, de nem is bíztam benne. De most, a kifürkészhetetlen és
őszinte arckifejezéssel, remekül és hihetetlenül bámulatosan nézett
ki. Az arca, mint az érett őszibarack színe, szeplők díszítették a kis
orrát, és azok a hatalmas, páratlanul kék szemek visszabámultak
rám. A hajának kétszáz különböző színű barna és szőke árnyalata
volt, mindez az Anyatermészet jóvoltából. Ő egy nimfa tökéletes
megtestesítője volt. Minden, ami vele kapcsolatos, annyira
hihetetlenül finom és bársonyos volt, nem tudtad volna
megmondani róla, hogy beteg volt.
Felnyögtem, bedobtam a tablettákat a száraz számba, és egy
palack vízzel leöblítettem. Megtöröltem az ajkaimat, miközben a
gép kezdett egyre gyorsulva előre gurulni.
– Segítségre van szükséged? – kérdezte semleges hangon.
Úgy értette, hogy az iváshoz. Egy marihuánás cigire. Az általános
káosz, amely az életemet jellemezte.
Én egy jól teljesítő és hatékonyan működő fickó voltam, aki az
alkoholizmus határán táncol, és aki oly mértékben szívta a füvet,
mintha a betépés egy olimpiai versenyszám lenne. Senki sem
panaszkodott, amikor nyélbe ütöttem azokat az üzleteket és
utaltam a pénzeket, és úgy keféltem, mint egy világbajnok.
– Valójában, igen. Azt akarom, hogy békén hagyj, amíg le
nem szállunk San Diegóba. Gondolod, képes vagy megcsinálni?
Basszus, te mekkora egy pöcs vagy.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt kikapcsoltam,
Rosie mellkasának egyenetlen emelkedése és süllyedése volt a
szaggatott légzése miatt.
– Ahogy kívánod – suttogta. – Békén hagylak, mivel van egy
olyan érzésem, hogy vacak heted volt. De ha beszélni akarsz róla,
itt vagyok.
Mindent el akartam neki mondani.
Nem akartam, hogy bármit is tudjon.
Zavarba hozott, és pont most ő volt a komplikáció, amiről
beszéltem, amikor azt mondtam neki, hogy én mindig a
könnyebbik utat választottam. Behunytam a szememet, és
megpróbáltam elaludni. És amikor rám borult a sötétség, ő is
megjött.
Nina.
 Ötödik fejezet
osi

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelni a tükörképem a medence hűvös, megnyugtató vizében.
Kék színű, rezzenéstelen. Belemerülni egy nyugodtabb térbe
anélkül, hogy akár a lábujjamat a vízbe mártanám.

VESZÉLYES KÉMIA.
Az volt a fő problémánk.
És emiatt esküdtem meg, hogy soha nem leszek otthon,
amikor Dean átjön meglátogatni a nővéremet. Ez nem volt nehéz
feladat. Millie mindig is a szokások rajba volt. A szobája tiszta volt,
a füzetei rendezettek tökéletes kézírással, ami garantálta neki a
sima ötösöket, egyiket a másik után. Ahogy minden másra is, arra
is kijelölt egy pontosan meghatározott időkeretet, amikor a
makulátlan barátjával lógott. Kedden és csütörtökön iskola után –
mivel Deannek fociedzése volt azokon a reggeleken –, és
hétvégenként terveket kovácsoltak a Spencer-villán kívülre, mivel
Millie nem tudta elviselni Vicioust, és viszont.
Nem mintha az ágyamban feküdtem volna Miranda Lambert
férfigyűlölő dalait hallgatva, és kisírtam volna a szemeimet. Én
voltam a hármas-alá-minősítésű bajkeverő, aki szerette a jófajta
izgalmat.
Elszórakoztattam magam a barátaimmal és iskola utáni
tevékenységekkel. Piercinget rakattam a köldökömbe és az
orromba a belvárosban, alkalmi munkákra jelentkeztem, pénzt
gyűjtöttem egy új biciklire, és meztelenül mártóztam meg az
óceánban egy közeli elhagyatott strandon a barátaimmal, amikor
az időjárás megengedte, ami mindig úgy volt, mivel... nos ez Dél-
Kalifornia.
Valójában egy csomó dolgot megcsináltam azon az őszön.
Becsületemre váljék, ezek egyike sem a nővérem dögös-mint-a-bűn
pasija volt.
Megmondhatom neked egyenesen, az, hogy együtt vagyok
velük ugyanazon fedél alatt, az az, ami miatt mélyebbre akarok
bújni a bőrömben, eltűnni magamban és elenyészni a semmibe.
Hangokat adtak. Utáltam azokat a hangokat. Azok voltak a
legrosszabb fajta hangok.
Zihálás, lihegés, kuncogás és hangos, piszkos csókok. A tény,
hogy hallottam őket a zárt ajtón keresztül Millie szobájában, csak
még nagyobbra növelte a fájdalmas üreget a mellkasomban. A
hiányosságaim ellenére én mindig egy érzékeny csaj voltam. Nem
volt szükségem erre a fajta negativitásra az életemben. Szóval,
valóban az volt a legjobb, hogy soha nem voltam ott.
Ha rá tudnék bökni a pillanatra, ami azt a döntést indokolta –
távol maradni Dean Cole-tól, még akkor is, amikor Millie a
szobában volt velünk –, a medencés esetre mutatnék.
Kedd volt, és Millie késett. Meg kellett állnia a benzinkútnál
hazafelé, hogy felfújja a biciklije kerekeit. Éppen el akartam hagyni
a személyzeti házat, ahol laktunk a Spencer-villa területén. Ezzel a
találkozással kapcsolatban minden olyan érzés volt, mintha egy
filmjelenetből vágták volna ki. Kinyitottam az ajtót, épp, amikor
Dean kopogott volna. A pillantásunk egymásba kapcsolódott,
miközben az állkapcsom összezárult, mivel küzdöttem egy
mosollyal, amit elhatároztam, hogy nem engedek szabadjára,
tudva, hogy kétfelé tudná szakítani az arcomat.
Dean maga volt a kísértés. És nem csak arra a tényre
gondolok, hogy ragyogóan nézett ki a királykék egyetemi válogatott
sportcsapat dzsekijében, és a bugyiolvasztó rossz fiús
fizimiskájával. Az illata – halvány mosodai öblítő és drága szex –,
és az impozáns magassága és testfelépítése tett sóvárgóvá.
Esküszöm, az együtt töltött idő felében, amikor körülöttem volt, az
iránta érzett sóvárgásom bűzként ülte meg a levegőt.
– Üdv. – Az istenverte hangom elcsuklott.
– Neked is – válaszolta. A szemeink megint elkalandoztak.
Nem jó, de nem is az első alkalom, hogy megtörtént. Mindig
bűnösnek éreztem magam miatta. Ha kezek volnának, az ujjai a
derekamnál fogva húznának most, rögtön az után, hogy letolta a
fekete Dead Kennedys felsőm kapucniját, hogy jobban lássa az
arcomat – az enyémek megragadnák a tökéletes, napcsókolta
barna haját, a testünk összetapadna, mint két lap egy vadonatúj
könyvben.
– Millie nincs még itt, de bejöhetsz. – Elléptem az útból, és
szélesebbre tártam az ajtót. – Épp indulok. Ő bármelyik percben itt
lehet.
– Hová tartasz? – kérdezte, karját az ajtókeretre téve
blokkolta az utamat kifelé.
– Sajnálom – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. –
Nem kaptam meg az emlékeztetőt. Hirtelen van bármi közöd
hozzá?
– Talán az emlékeztető elveszett a levelezőrendszerben. – Tett
egy lépést befelé, rákényszerítve, hogy hátralépjek, és Jézusom,
még a szemébe sem tudtam nézni, annyira ideges voltam.
Szerencsére a fejem a mellizmai magasságában volt. – Mivel te
határozottan az én dolgom vagy, Baby LeBlanc. – A szívem a
torkomba ugrott, lehetetlenné téve, hogy levegőt szívjak be, mielőtt
hozzátette: – És azt hiszem, ezt mindketten jobban tudjuk annál,
minthogy tettessük, hogy nem tartom rajtad a szemem.
Teljesen lehúztam a kapucnimat, hogy eltakarjam égő
arcomat.
Normál esetben ő volt a pimaszság mintaképe. A teljes
közhely – a lármás vagány –, amit a HotHoles terjesztett magáról
az All Saints Gimiben. Az alattvalóik és a minionjaik megkajálták
ezt a szarságot és kértek repetát. Talán az én hibám volt, hogy nem
foglalkoztam az ilyesmivel, de sosem érdekelt az erőfitogtatás és a
„felnőtt” vibrálás, amit a HotHoles adott elő. Annak, hogy
felfigyeltem Deanre elsősorban részben az volt az oka, hogy nem
vette magát túl komolyan, és nem volt olyan gondterhelt és
köcsögösködő, mint a többiek. Amióta randizni kezdett Millie-vel
– ami nem volt olyan régóta – mindig megpróbált egy pár szót
váltani velem. Először biztosított róla, hogy nem érintette meg őt.
Miután mondtam neki, hogy meg kellene érintenie, igazán dühös
lett. Mostanában, randizik vele és úgy is viselkedik – megcsókolja,
Istenem, épp valamelyik nap hallottam őket –, mégis, a szemei
rám tapadnak. Állandóan rám.
– Én, ah. – kikapcsoltam, forogtak az agyamban a rozsdás
kerekek, egy lehetséges hazugság után kutatva. Az alibim
elhangzott. El kellett mennem valahova. De én ezt nem osztottam
meg az emberekkel, főleg nem iskolatársaknak, és határozottan
nem annak a fickónak, akibe totál bele voltam zúgva. Dean nem az
a pasi volt, aki meghátrál egyébként. Valamit kellett mondanom –
bármit – szóval az igazságot választottam. – Időpontom van az
orvosnál.
Megkockáztatva egy felfelé pillantást, láttam, hogy felismerés,
és nyugalom mossa át az arcát. Kezeit a zsebébe süllyesztette.
– Valami rossz?
Igen. Az egész életem rossz.
– Nem, semmi olyasmi. – A fülem mögé tűrtem egy fürtöm a
kapucnim alá. – Néha csak szükségem van rá, hogy. – fogd be, a
pokolba, mondta bennem egy hang. Kicsinek és sebezhetőnek
érezni magam nem az én stílusom.
– Hogy...? – Lehajtotta az állát, noszogatva engem. És az egy
égbekiáltó bűn, hogy a kémia egy megmagyarázhatatlan kötelék,
ami összehúz és összeköt két embert. Mivel ez volt az, ahogy
éreztem magam abban a pillanatban. Leláncolva. Ahogy nézett
rám, mintha én volnék a világ középpontja, zavart engem.
Hízelgett. Hatalmába kerített. Istenem, valamit gyorsan kellett
mondanom, hogy befogja a száját, és egyedül hagyjon. Nem
számít, milyen zavarba ejtő lehet az igazság.
– Mellkas-masszázsra kell mennem. – Ki kellett tisztítani az
összes váladékot a légútjaimból, de ez nem olyasmi, amit hajlandó
lettem volna megosztani vele. Felvontam az egyik szemöldököm, és
öklömet a zsebembe süllyesztettem. Tudod, hogy szexin tartsam,
meg ilyenek.
A szemem biztonságosan takarta a kapucni, de még ez sem
volt elég. Semmi sem volt elég mellette. Még három réteg ruhán
keresztül is mindig meztelennek éreztem magam.
A mellkas-masszázsra hetente jártam. Néha a klinikára kellett
mennem, néha egy nővér jött hozzám. És bár Millie egy szót sem
szólt a betegségemről a barátjának, tudtam, ha körülöttünk marad,
végül ki fogja találni.
Vállammal eltolakodva Dean mellett, kimasíroztam a villa
főbejáratához. Volt egy kőlappal burkolt sétaút, ami egyenesen a
kapuhoz vezetett, de én szerettem a hosszabb utat választani,
keresztül Vicious hatalmas medencéjénél és Dean-szemű-zöld
pázsitján. Végig a peremen. Hogy érezzem, élek.
Hallottam Dean lépteit utánam szaladni. Anélkül, hogy
visszanéztem volna, tudtam, hogy az a mosoly van az arcán, ami
valami okból dühössé tett.
– Mellkas-masszázs, mi? – Sunyinak hangzott. – Egy csomó
srác imádna neked segíteni ebben.
– Köszönöm neked Dean a bizarr megjegyzést.
– Mi a bizarr abban, hogy rámutatok, a srácok meg akarják
érinteni a cicidet?
– A tény, hogy a nővérem pasija az, aki ezt mondja nekem. És
ez kissé helytelen is. És a kissét úgy értem, extrém módon.
– Sosem mondtam, hogy én magam akarom csinálni –
ciccegett, hozzátéve: – Mellesleg mi a faszért van neked szükséged
mellkasmasszázsra? Mellplasztikát csináltatsz, vagy valami
ilyesmi?
Megtorpantam a medence távolabbi végén, megfordultam, és
fogva tartottam a pillantását oly módon, hogy az már túl intimnek
tűnt. Szemtől szembe voltunk. Test a testnél. A szél hideg volt, de
kellemes. Tettem egy lépést hátra. Ebből a szögből Vicious
láthatott minket a hálószobája ablakából. Az utolsó dolog, amire
szükségem volt, hogy újabb munícióval fegyverezzem fel Millie
ellen, azzal, hogy azt mondhatja neki, hogy látott a pasijával
flörtölni. Biztosra kellett mennem, hogy Millie védve van, bármi
áron.
– Van egy betegségem – mondtam, a szavak csak kibuknak a
számon, mielőtt megállíthatnám őket. A szeme elsötétült,
gyanakvás és hitetlenkedés szivárog belőle az arcára.
– Milyen betegség? – követelte, zavarodottnak tűnt,
felbőszítettnek és. megbántottnak? Talán.
– Cisztás fibrózis. Ez egy tüdőbetegség.
– Gyógyítható? – Erőltette, a hangja kemény. Összeráncolta a
szemöldökét. Majdnem olyan volt, mintha vádolt volna valamivel.
– Nem. – Éreztem, hogy az arcom felmelegszik. – Ezzel
születtem. Ezzel fogok meghalni. Leginkább emiatt. Fiatalon,
talán. Mindkét szülőm hordozza a gént.
– Millie-nek nincs. – Itt volt megint. Remélte, hogy
hazugságon kap? Mert, ha én egy hazug lettem volna, egész biztos
vagyok benne, hogy inkább próbáltam volna eladni magam egy
szupererővel, vagy Einstein IQ-jával. Felhorkantva felnevettem,
mert az olyan vonzó, meg minden.
– Nos, Millie szerencsés – bököm ki. Az volt. Több mint egy
módon. – Csak mert mindkét szülő hordozza a gént, az nem jelenti
azt, hogy a gyerekben kialakul a betegség. Hívhatod a természet
orosz rulettjének, ha akarod. És én vagyok, aki a golyót a kibaszott
nyakába kapta. Ez a mai nap vicces ténye a számodra. Most már
mehetek?
Bármelyik másik sráccal megfordultam volna és elmegyek.
Egyszerű. De Dean „Ruckus” Cole-lal semmi sem volt egyszerű. Ki
akartam használni minden egyes másodpercet, amikor egyedül
voltam vele. Nem is voltam benne biztos, miért. Furcsa érzés volt,
kínzó és izgalmas körülötte lenni, és abban a pillanatban, amikor
elmegy, tudtam, hogy utálni fogom magam minden egyes szóért,
amit mondtam, mindenféle viselkedésemért, és minden egyes
levegőért, amit vettem.
– Rosie.
Felemeltem a fejem, és mielőtt tudtam volna, mi történik,
éreztem az érdes tenyerét a derekamon, és a testem a medencébe
repült. Nem volt időm felkészíteni magam a zuhanásra. Szó
szerint, vagy képletesen. A testem laposan ütődött a vízhez, az
alábukás fájdalmas volt, mintha egyenesen betonhoz csapódtam
volna. A kezeimet használva felfelé úsztam, hogy levegőhöz jussak.
A víz hűvössége csak akkor ütött meg, amikor vettem egy
kétségbeesett levegőt. Kinyitottam a szemeimet, az egész testem
erőszakosan reszketett, és mielőtt a szemem alkalmazkodott volna,
egy hatalmas csobbanás volt mellettem. Dean is beugrott.
A szívem megbolondult, légkalapácsként dobolt mindenfelé.
Éreztem a bordáimnak verődni, lesüllyedni, ahogy próbált utat
találni kifelé, keresztül a gyomromon, keresztül a torkomon, kifelé,
kifelé, kifelé. Dean odaúszott hozzám, felszögezett a világoskék
falra, és én elkezdtem csapkodni az öklömmel. Eszeveszett, dühös
ütésekkel. Ezek nem azok az incselkedő fajtájú ütések voltak,
amiket a lányok adnak a fiúknak flörtöléskor, vagy, hogy
figyelmeztessék őket, maradjanak távol. Nem. Én összekarmoltam
a mellkasát az ujjaimmal, azt kívánva, hogy vér fakadjon.
Aztán sírni kezdtem.
– Ami – szintén – teljesen távol állt a személyiségemtől. Soha
nem sírtam olyan emberek előtt, akiket nem ismertem. És a vita
kedvéért, bárki, aki nem volt Milli, mama vagy apu, hanem idegen
volt. Mégis, ott voltam én, a forró sós könnyeim keveredtek a
hideg, édes vízzel.
Az élet nem igazságos.
– Mi a franc bajod van neked? – bömböltem, az öklöm
folytatta mellkasa ostromát. Levette a dzsekijét, mielőtt beugrott,
és most az egyetlen dolog, ami elválasztotta a testünk, az ő szűk
fekete-arany trikója, és az én átázott kapucnis felsőm. A bőre
meleg volt a víz ellenére, és nekem többre volt belőle szükségem.
Meg akarta adni nekem. Az egész teste ezt mondta. Énekelte.
Kiabálta ennek a rettenetes villának a tetejéről. Szavak egyáltalán
nem hangzottak el, ami csak még hangosabbá tette
testbeszédünket. Veszélyes kémia, figyelmeztetett. Fuss, Rosie.
– A tüdőd jól működik – morogta az arcomba, fogságba ejtve
mindkét csuklómat, és keményen a falhoz passzírozott. Mit
csinált? Vicious megláthat minket. A pokolba, Millie is. Ha
átsétálna a kapun éppen most, mit gondolna? A pasija és a húga,
együtt a medencében. Test a testtel. Lélek a lélekkel. – Te kurvára
jól vagy! – teszi hozzá, homloka centikre van az enyémtől.
Engem próbál meggyőzni, vagy saját magát?
És mi a pokolért érdekli, egyáltalán?
Kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Muszáj némi
értelmet beszélnem ebbe a fickóba. El kell, hogy engedjen, mielőtt
elkapnak minket, hogy ezt csináljuk, bármi is legyen ez, amit
csinálunk.
– Dean – mondtam, olyan hűvösen, ahogy csak tudtam,
kiszabadítva a csuklómat, és tenyeremet a mellkasára téve. Vett
egy mély levegőt lehunyva a szemét. A szempilláiról víz csöpögött,
és minden rajta nyirkos, nedves és ínycsiklandozó volt. Valahol,
hátul, tudtam, hogy ez valami monumentális. Ez, amin abban a
pillanatban osztoztunk. Soha nem fogom ezt újra érezni semmilyen
másik sráccal sem. Az élet ezen szelete a miénk volt, még ha nem is
akartam, hogy így legyen.
– Rosie – erősítette meg.
– Beteg vagyok – ismételtem.
– Ne mondd ezt. Nem vagy beteg. Ez csak egy kibaszott
állapot.
Megráztam a fejem, víz és könnyek repkedtek minden
irányba. – Ez nem csak egy állapot. Nagyon fiatalon meg fogok
halni, Dean. A harmincas, talán negyvenes... esetleg az ötvenes
éveimben, ha szerencsés vagyok.
– Fogd be – sziszegte összeszorított fogai közül. Tenyerével a
falra csapott mögöttem, és én nem csak a hidegtől remegtem.
– Ez baromság! – köpte. – Nem, nem vagy.
Másik taktikát kellett találnom. Gyorsan.
 – Figyelj, ez nem teheted, oké? Lehetünk barátságosak –
hazudtam, mivel ezen a ponton tudtam, hogy nem lehetünk. – De
nem dobálhatsz engem a medencébe az ősz közepén – először is,
mert én valóban beteg vagyok, és még ha nem is volnék hajlamos a
tüdőgyulladásra, nem vicces egyébként sem a jeges vízbe esni – és
ott van Millie. Ez nem fair vele. Nem bánhatsz így a nővéremmel.
Mintha. mintha.
– Mintha mi? – hív ki, pupillái kitágulnak.
Mintha akarnál engem.
Akar?
A hormonjaim lázadtak. Mardosott a lelkiismeret. Minden
szőrszál égnek állt a testemen. A keze bekúszott közénk, és
megfogta az arcomat, felfelé döntötte, kényszerítve, hogy ránézzek.
– Mintha. Kurvára. Mi. Rosie?
Volt valami a szemeiben. Egy intenzitás, amit sosem láttam
korábban. Felkavaró volt, mivel valami azt mondta nekem,
fogalma sincs róla, hogy mit csinál. Csak tudta, hogy ez rossz. És,
mint én, zavarodott volt, megbántott és dühös.
– Mintha akarnál engem – visszahangoztam halkan a
gondolataimat.
– De én akarlak – biztosított. – Talán ideje egy helycserének.
A nővéred nem igazán foglalkozik velem, Baby LeBlanc.
Ő sem igazán foglalkozott vele. Törődött vele. Ami még
vonzóbbá tette őt, mivel közös volt a célunk – megvédeni a
személyt, akit hevesen szerettem.
De ugyanakkor keserűség rágott minden alkalommal, amikor
figyeltem a teljes és tökéletes pazarlást, ami a kapcsolatuk volt.
Amikor szemtanúja voltam, hogy Millie szemei hogyan siklottak
Viciousra, amikor a közelben volt. Dean és én hogyan néztünk
egymásra a szoba átellenes sarkából. Meg akartam ragadni a
nővéremet a vállainál és megrázni. Megmondani neki, hogy kapja
össze magát, és menjen ahhoz a sráchoz, akitől dagad a szíve. De
nem voltam abban a helyzetben, hogy kérjek tőle bármit, tekintve,
hogy a szüleim kiragadták a családunkat az otthonunkból,
Fairfaxből, Virginiából, és átköltöztettek minket egészen
Kaliforniába, így én jobb egészségügyi ellátást kaphatok. Mióta
nekem voltak barátaim, és társadalmi életem, és neki nem volt
semmije – pontosan emiatt a döntés miatt. Szóval hagytam, hogy
megtartsa mindkettőt. Dean testét és Vicious szívét.
 – Ha nem engedsz elmenni – a fogaim vacogtak és nem csak a
hatástól – tüdőfertőzést fogok kapni. Dean. – A neve
figyelmeztetés volt, és ez alkalommal hagyta, hogy eltoljam a
tenyeremmel, elússzak tőle és figyelte, ahogy felhúzom magam a
medence szélén – a nehéz, átázott ruháim lehúztak.
Nem fordultam meg, hogy ránézzek. Túlzottan féltem, hogy
meglátja eufóriától kábult, vággyal telt szemeimet. És rózsás
arcomat, ami kontrasztban áll reszkető, kék önmagam többi
részével.
Láttam őt a perifériámon a medence széléhez úszni,
megtámasztotta alkarját a nedves kövön, állát ökölbe szorított
kezeire ejtette.
– Ez a szar mérgező. Be kell fejeznünk, mielőtt még rosszabb
lenne – motyogta, inkább magának, mint nekem.
– Rosszabb lenne, mint mi? – Levettem a kapucnis felsőmet,
és a nehéz anyagot egy közeli napozóágyba hajítottam. – Mint
csókolózni és száraz-dugni a nővéremet a feledésig és vissza, aztán
kikezdeni velem? – A hangom remegett.
– Rosie – mondta. Egy magas hangú nevetés tört ki belőlem.
Rosie a seggem. Ő a nővéremmel volt. Igaz, én erőltettem, hogy
legyen vele, de ez semmivel sem tett kevésbé keserűvé. – Ne
fordítsd ezt ellenem. Te mondtad, hogy legyek vele. Kurvára Te
mondtad nekem azt is, hogy érintsem meg. Mint akarsz tőlem, mit
tegyek? Vegyem semmibe?
Utáltam, hogy igaza van, és utáltam, hogy valami ilyen
logikustól ilyen logikátlannak érzem magam.
– Ez – mutattam közénk, a medence széléről, ahol álltam – ez
nem fog megtörténni. Te Emiliával randevúzol, Dean. Mi soha nem
lehetünk együtt.
– Ki mondja? – kérdezi kihívóan.
– Én mondom. És a társadalom. És a logika. És a kultúra. És a
fenébe is, minden egyes szerelmes film és romantikus könyv, amit
valaha láttam és olvastam.
– Mmmm. – Egy játékos mosoly talált rá buja ajkaira ismét. –
Ez nem lehet igaz.
– Ez az – lőttem vissza. – Júliának nem volt egy Juli nevű
nővére, akit Rómeó kipróbált volna, mielőtt eldöntötte, hogy Júlia
az igazi.
– Júlia soha nem ment szembe a kibaszott érzéseivel –
kiabálta, öklével kövekre csapva. – Mióta vagy ekkora punci? –
Dean kiugrott a medencéből, olyan gyorsan, hogy optikai
illúziónak tűnt. Vicsorogva az arcomba mászott. – Mióta nem
szarod le, hogy mit gondolnak az emberek? Állítom, hogy tévedsz.
Ha elsétálsz innen, adni fogok ennek a dolognak Millie-vel egy
esélyt.
Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés.
– Mit csináltál egész eddig? – horkantam fel. Ez nem az ő
hibája volt. Akkor, amikor Dean észrevett engem, Millie randizni
akart vele, és ő nem tudott kihátrálni. Emellett ő tényleg sokkal
jobbá tette Millie életét. Attól a naptól kezdve, amikor Millie
szekrényét megtöltötték szeméttel, és az emberek azt suttogták
„csóró liba”, amikor végigment a folyosón.
– Vártam rád – válaszolta, és mindketten felsóhajtottunk,
ahogy eső kezdett finoman kopogni rajtunk.
– Nos. – Édesen mosolyogtam, és minden csepp energiámat
igénybe vette, hogy az összes fogam és gödröcském megmutassam
neki. – Megkapod a zöld jelzést, hogy szerelembe ess a
nővéremmel. Ahogy mondtam, soha semmi nem fog történni
közöttünk.
Öt másodperccel később Millie jelent meg a medencénél a
biciklijét tekerve. Azt mondtuk neki, hogy beleestem a medencébe,
és Dean beugrott, hogy megmentsen engem. Az arcom égett – a
medence nem volt mély és én egy nagyszerű úszó voltam. De Millie
szeme máshol járt – akárcsak a szíve –, és volt egy olyan érzésem,
hogy még ha letolt nadrággal kapott volna rajta, az sem számítana.
Nem jutottam el végül aznap az orvoshoz.
De tüdőgyulladást kaptam, ami garantált nekem egy utat a
sürgősségire, és négy napos kórházi tartózkodást. Kihagytam két
fontos vizsgát, és órákat kellett töltenem rázómellényben.
És a következő csütörtökön, amikor hazamentem, miután
elkerültem Deant és Emiliát, egy könyv várt a párnámon egy
üzenettel. A bronzlovas papírkötésben. A sárga post-it üzeneten ez
állt:

Bassza meg a társadalom.

Bassza meg a logika.
Bassza meg a kultúra.
Bassza meg a betegséged.
És tudod mit? Baszd meg!
 Itt egy könyv arról, hogy egy olyan
szar, mint a miénk, működhet. Olvasd
el.
-Dean

De a következő nap bedugtam Dean szekrényének résén egy

üzenettel.

Tedd boldoggá. Megöllek, ha valaha

bántod.
A fikció varázslatos. A realitás
fájdalmas.
-Rosie

Soha nem beszéltünk erről újra, amíg Millie el nem futott. De

én megvettem a saját példányomat A bronzlovasból. Elolvastam.
Memorizáltam.
Kívülről fújtam.
Soha, soha nem felejtettem el.

Dean
Tizenegy évvel ezelőtt

Végül Millie és én nagyon rendes párt alkottunk. Mielőtt

elszarta az egészet.
Én nem nevesítettem, hogy mik voltunk, vagy nem voltunk.
Szerelem volt? Talán nem, de törődtem vele, és élveztem a
társaságát. Az egyetlen gond az volt, hogy a húga társaságát jobban
élveztem. De ez egyre kevésbé és kevésbé volt problémás, mióta
Baby LeBlanc visszalépett egyet, és bár soha nem mondott semmit
konkrétan, tudtam, hogy elkerül engem. Egyszerűbbé tette a
dolgokat.
 De Vicious nem.
A dolgok összezavarásának megszállottjaként azt tette, ami
várható volt tőle – rombolt.
Vicious számos módon próbált visszavágni nekem, amiért
Emilia LeBlanckal randevúztam. A mocsok pechjére én nem
voltam olyan könnyű eset, mint a rajongói. Harcokba keveredtünk
– fizikai és verbális – minden egyes héten a téma miatt, de tudtam,
hogy a Millie-vel való szakítás kiszolgáltatottan hagyná őt neki, és
én nem akartam, hogy Vicious megérintse őt. Vicious terrorizálta,
gúnyolta és utálta őt. Volt elég ideje, hogy elhívja. Most Millie
velem akart lenni, és Rosie egyenesen a karjaiba lökött. És
amennyire örömet akartam szerezni Millie-nek, annál sokkal
jobban akartam örömet szerezni Rosie-nak. Tényleg kurva szar.
Végül Vicious megoldotta, hogy oly módon vágjon vissza
nekem, ami áthatolt a páncélomon. Kiderült, hogy az a szar vastag,
de egyáltalán nem törhetetlen.
Megcsókolta Rosie-t.
Partit tartott náluk, és mi mindannyian lenyugodtunk attól,
hogy majdnem a szart is kivertük egymásból. Ez nem volt
szokatlan. Ami szokatlan volt, az a mód volt, ahogy megkóstoltatta
velem a saját gyógyszeremet az első alkalommal. És hadd
mondjam meg neked, ocsmány volt.
Besétáltam a konyhájába, hogy szerezzek magamnak egy üveg
vizet, miután bekaptam egy Xanaxot, hogy tompítsam a fájdalmat.
Kurvára részegen, tudtam, hogy mennem kell ellenőrizni Millie-t.
Utoljára, amikor láttam őt azon a partin, ő visszafutott a
cselédlakba, idegesnek tűnve Vicious miatt.
A vállammal törtem utat magamnak az izzadt, fénylő testek
tömegében, és amikor végül elértem a hűtőt, felfedeztem, hogy
Spencer kifogyott a vízből. Körbenéztem – a konyha egy hatalmas,
cseresznyefa és sötét borítású helyiség volt, ami jobban illett volna
a Buckingham palotába. Bárhová néztél emberek voltak ott. Egy
pár smárolt a mosogatónak dőlve, labdajátékosok egy csoportja a
rövideket döntötték magukba a konyhaszigeten, és lányok
szippantották fel a Ritalint, amit én hoztam át az éjszaka.
Félretoltam kettőt a szipákoló lányok közül, és kicsaptam a kamra
ajtaját, tudva, hogy hol tartották az üveges vizet.
Felkapcsolva a villanyt, helyben megfagytam.
Vicious volt ott, Rosie fölött lebegve, mint a sötétség, ami
teljesen el akarja nyelni őt. Ajkai Rosie ajkaira tapadtak, és Rosie
ajkai viszonozták. Szét akartam szakítani őket egymástól, és
Vicioust testét darabokra szaggatni, szervenként.
Csókolóztak. Rosie szemei csukva voltak. Viciousé nem. A
karja felemelkedett, és bemutatott a középső ujjával, elfoglalt ajkai
vigyorogtak, ahogy megragadta Rosie csípőjét a szabad kezével,
testét a sajátjához rántva. Nem volt ott szenvedély. Se vágy. Az
egész dolog kurvára gyakorlatiasnak és hidegnek tűnt. Rosie
annyival többet érdemelt.
Mint kit, seggfej, téged?
– Mi a fasz ez? – A fogaim minden szónál megcsikordultak,
ami elhagyta a számat. A hangom megijesztette Rosie-t, és
megugrott, tenyerét a szívére szorította. – Vedd le róla a kezeidet,
mielőtt összetöröm őket! – Éreztem a sötétséget a gyomrom
üregéből terjedni, mint a tintát, majd elárasztott.
Vicious elfordította a fejét, hogy rám nézzen, egyik keze még
mindig Rosie hajában. Vigyorgott.
– Vegyél rá.
Ez egy meghívás volt, és én nagy örömmel fogadtam el.
Megragadtam a gallérjánál, és hátrarántottam tőle, egyenesen egy
mini-pezsgő tárolónak. Nagyobb voltam, erősebb és kurvára
rémisztőbb. Feje egyenesen a kemény doboznak verődött. Eltolt.
Én erősebben toltam.
– Dean! – kiáltotta Rosie. Elfogadtam racionálisan, hogy nem
volt az enyém. Elfogadtam, igen. De nem értettem. Voltak más
srácok. Láttam őket beszélgetni vele az iskolában, és bulikban. Ők
[11]
sosem jutottak túl messzire vele. Rose LeBlanc okkal kapta a
nevét. Tele volt kurva tüskékkel. Annyira gyönyörű volt – olyan
nevetségesen, hihetetlenül csábító és vonzó – hogy csakúgy, mint a
valódi rózsák, kis tüskéket növesztett, hogy védje magát. Mert
mindenki birtokolni akarta.
Mindenki, beleértve téged, seggfej.
– Mit gondolsz, mit csinálsz? – sziszegtem Vicious arcába. Tíz
perce majdnem ő volt az, aki szétrúgta a seggem. Mi állandóan
változtattuk a szabályokat. Nem volt nehéz belátni, miért. Senki
nem mondta ki hangosan, de most, végül, értelmet nyert.
Mindegyikünk kurvára a nem megfelelő testvérrel volt.
– Azt csinálom, amit te akarsz csinálni. – Szemei
összeszűkültek, és megnyalta az alsó ajkát, ami még duzzadt volt
attól a csóktól. – Rosie LeBlanc szájába dugom a nyelvem. Jó íze
van. – Kuncogott, nyájasan megveregetve a vállamat. – Mint a
gyümölcsös rágó és 7Up, és a lány, aki soha nem lesz a tiéd.
Áthajítottam a kamrán, és egy 10 kg-os rizses-zsákon landolt.
Meg akartam őt ölni, és – efelől kétségem se volt – megteszem, ha
Rosie nem szerel le a szoba szemközti falához tolva, nem létező
erejét felhasználva.
– Jézusom. Hagyd abba. Teljesen szét vagy csúszva. Menj
innen.
– Ez baromság! – üvöltöttem az arcába, a hajamat tépve. –
Még csak nem is kedveled őt!
– Lényegtelen. Azt teszek, amit csak akarok.
– És amit akarsz, az az, hogy kitéped a kibaszott szívem?
Szarba. Ezt kimondtam hangosan, ugye? Én voltam az, aki
bántotta őt. Fejemet lehajtottam, és éreztem, ahogy a düh, a
gyűlölet és a féltékenység elönti az agyamat. Egy részem boldog
volt, hogy hamarosan elköltözöm a főiskolára. Ez a város forrt a
forró pletykától, és a kontrollálatlan drámától. Nem akartam itt
lenni, amikor a hisztéria és a szar kiborul.
– Igen – suttogta, eufória és bűntudat keveréke hagyott
nyomot az arcán. Legalább annyira részegnek tűnt, mint én
voltam. – Talán pontosan ez az, amit akarok.
– Nem hiszem, hogy bántani akarsz engem. – Felemeltem a
fejem, fogva tartva a pillantását. – Azt hiszem Vicious igen, és te
együttműködtél vele, mert seggrészeg vagy. Hadd vigyelek haza.
– Nem, köszönöm – elnézett a másik irányba.
– Vicces, hogy ezt mondod. Azt hiszem, itt az idő, hogy te
ragadd meg a szarjaidat, és tűnj el a pokolba a birtokomról, Cole. –
Hallottam Vicious hangját a hátam mögül, egy spanglit dugva a
szájába. Egy spanglit, amit én adtam neki. Pöcs.
– Ha valaha újra hozzá érsz, biztosítani fogom, hogy ne legyen
ajkad, amivel bárki mást megcsókolhatnál. Csak a későbbi
miheztartás végett. – Vállat vontam, lekapcsoltam a lámpákat a
kamrában, ahol ők még mindig voltak, csak, hogy egy fasz legyek.
Lépés. Másik lépés. Azután másik. Megtenni a kifelé vezető
utat Vicious házából volt a leghosszabb út, amit valaha megtettem.
Volt bennem egy sürgető kényszer, hogy tegyek valamit, de
baszódjak meg, ha volt bármi ötletem, hogy mit. Szakítani akartam
Millie-vel, de kétségbe vontam, hogy ez okozna bármiféle
különbséget. Rosie továbbra sem randizna velem – talán még
jobban utálna, amiért magára hagytam a nővére seggét. És Vicious
egyértelműen sarokba szorítaná Millie-t, és pokollá tenné az életét.
Akkoriban még azt sem tudtam, hogy milyen kurvára szarul
álltak a dolgok, mert a parti után Vicious kérkedett vele, hogy
Rosie üldözte őt egész hónapban, elhitetve Trenttel és Jaime-vel,
hogy Rosie akarta őt, amikor valójában könyörgött neki, hogy ne
mondja el a nővérének. Ő nem tudta, hogy Vicious már megtette.
De én tudtam, mert Emilia elmondta nekem – könnyek között
mellékesen, amilyen egy kibaszott vicc volt a kapcsolatunk –, azt
állítva, hogy attól fél, a húga megsérülhet.
Rosie nem tudta, de a kis ittas hibája a kamránál mélyebbre
lökött a feneketlen ismeretlenségbe, és egyenesen a bűneim
karjába.
Azon az éjszakán túl ittas voltam, hogy vezessek, szóval
hívtam egy taxit, hogy hazavigyen.
Azután felkúsztam a szobámba.
Bezártam az ajtót.
Elővettem egy üveg Jack Danielst az éjjeliszekrényem
fiókjából.
És azt tettem, amit Viciousszal akartam tenni.
Kivégeztem az anyaszomorítót.
 Hatodik fejezet
Dean

FELNYITOTTAM A VÁRAKOZÓ TAXI CSOMAGTARTÓJÁT,

mikor kiértünk a reptérről, és behajítottam mindkettőnk
bőröndjét. Akkorra már elfogadható mértékben kijózanodtam. És
az „elfogadhatóan józan”-on azt értem, hogy képes voltam
felismerni arcokat, színeket és nagyobb alakokat. Elég jó a
szüleimnek, szóval Rosie-nak is be kellett érnie ennyivel.
Elfordítva a fejemet először néztem rá, hogy ellenőrizzem,
mióta felszálltam a gépre, nem tudtam eltelni vele. Ki voltam ütve
az út nagy részén. Nem mintha számított volna. Baby LeBlanc
akkor sem beszélt volna hozzám, ha én lennék az utolsó ember, aki
képes beszélni a Földön.
De az akkor volt, ez meg most van, és jelenleg úgy nézett ki,
hogy sok mondanivalója van számomra.
Lecsaptam a csomagtartót, nekidőltem – a faszfej taxisofőr
bent ült és a feleségével cseverészett telefonon annyi decibellel,
ami jobban illett volna egy Broadway show-hoz –, és keresztbe
fontam a karjaimat, várva, hogy rám zúdítsa édes haragját.
– Meg kellene látogatnom Cole mamát? Elmondva neki, hogy
a fiának alkoholproblémája van? – Összehúzta a szemöldökét, egy
apró köhintéssel megborsózva a kérdést. Baby LeBlanc még csak
nem is ismerte anyámat, nem szólva arról, hogy nincs se hatalma,
se engedélye beszélni vele. Meghúztam a lófarkát, miközben
kikerültem őt, kinyitottam a hátsóülés ajtaját, és intettem az
állammal, hogy pattanjon be. Megtette. Megkerültem a kocsit, és
beszálltam a mellette lévő ülésre.
– Az alkohol nem probléma. Amikor nem iszom, akkor
kezdenek elbaszódni a dolgok. – Szándékosan belepréseltem a
térdeimet a vezetőülésbe. Túl magas és túl nagy voltam ehhez a
kocsihoz, és különben is, megérdemelte a rohadék. Nem fogta be a
száját, mióta beszálltunk, alig tartott szünetet, hogy megkérdezze,
merre tartunk.
Rosie előhúzott egy ajakbalzsamot, és belenyomta az ujját,
majd végigsimította az ajkát. Vattacukor édes illata töltötte be a
hátsóülést. Le akartam nyalni a fénylő balzsamot az ujjáról, majd
belenyomni azt a testhez simuló farmerjába, és figyelni, ahogy
megujjazza magát beterítve a nyálammal. Most éppen hozzám
beszél. Baszódjak meg, ha bármi sejtésem is van, hogy mit mond.
Pislantok egyet, próbálok újból koncentrálni.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom Dean, de aggódom érted.
– Nevetséges, mert én aggódom érted. – Végig futtattam az
ujjaimat a hajamon, kurva jól tudva azt, hogy ettől összeszorítja a
combjait. – Aggódom, hogy túl sokáig nem tudsz nekem ellenállni.
– Túl kemény életet élsz – elengedte a füle mellett a
visszavágásomat, ezt imádtam benne. Sosem harapott rá a csalira.
De rá fog harapni. Végül be fog hódolni a nyomás alatt, amit
gyakorlok rá, mióta csak szakított Dr. Faszfejjel. Mert a ’feladni’
szó nem volt a szótáramban. Amikor akartam valamit,
megszereztem. És én kibaszottul akartam őt. Nagyon.
– Egyáltalán nem élsz – vágok vissza. – Erre a
sebességkontrol szarságra teszed az életed? Alvás, munka,
önkénteskedés, és ezek ismétlése? Hamarosan véget vetek ennek.
Elfordította a fejét, hogy rám nézzen, és nyelt egyet. Úgy
tettem, mintha előre néznék, időt adva neki, hogy emlékezzen arra,
hogy tetszett neki, amit látott. Becsalogatva egy pókhálóba.
Kivárva, hogy belegabalyodjon, mielőtt felfalom az áldozatomat.
Kényelembe helyezve magam az ülésemben – negyven perces
az út Todos Santosba –, bejelentettem a szándékaimat. Csak
tisztességes tájékoztatni a tervről.
– Csak hogy tudd, Baby LeBlanc, hamarosan meg foglak
dugni – közöltem határozottan, leszarva, hogy a szemei kidülledtek
és az álla leesett, és kurvára nem érdekelt az sem, hogy a sofőr
abbahagyta a hangos beszédet, és most a visszapillantó tükrön
keresztül bámult ránk szándékos érdeklődéssel. – Talán nem ezen
a héten, talán nem is ebben a hónapban, de meg fog történni. És
amint megtörténik, szembe kell nézned a félelmeiddel, és el kell
mondanod a szent nővérednek, hogy együtt vagyunk, vagy én
teszem. Mert mihelyt megduglak, senki sem lesz elég neked. Soha.
Többé. Úgyhogy csak közlöm veled itt és most, bármikor
megkaphatod a farkamat, amikor csak akarod, a nap bármely
órájában. Hosszú távú kapcsolatként látom magunkat, így fontos
számomra, hogy boldogan tartsalak.
– Pontosan megjegyeztem, Mr. Téveszmés.
– Örülök, hogy ezt mind megbeszéltük, Miss Hamarosan-az-
ágyamban-leszel.

osi
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Ismerős illatok. Az ágyneműmé, a parfümömé, és az első reggeli
lélegzetvételeké. A leheletnyi izzadtságé, mikor az első
napsugarak megérintik a testemet. Az otthon illata.

Dean mindig azt éreztette, hogy játszadozik velem.

Nem amiatt a tény miatt, hogy le akart velem feküdni. Az
eldobható, rövid távú kapcsolatok királynője voltam. Tudatában
annak, hogy nem lehet valami több, ami azt tenné veled. Nem
tartok fenn kapcsolatokat, csak úgy, mint Dean.
Ő volt a nővérem exbarátja, egyben az első szerelmem. Ennek
a két tényezőnek sosem kellene összekapcsolódnia. Pokolba is,
nem lehetnek együtt ugyanabban a mondatban.
Ez nem tette őket ennél kevésbé igazzá.
A nővéremhez – akinek két állása volt, hogy támogasson
minket, így ki tudtam magam szabadítani a szüleim fojtogató
szorításából, és New Yorkban tudok élni – való hűségem erősebb
volt, mint az én szükségem, hogy ellopjam Dean teste melegét.
Akárhogy is, még ha nem is lenne Millie-é, szigorú fiúellenes
elveim voltak, és egy Deanhez hasonló pasi biztos, hogy elrabolná a
szívemet. Valójában még mindig nem adott vissza egy kicsiny
részt.
Egy aprócska, kortalan házvezetőnő nyitotta ki Vicious és
Millie villájának ajtaját, és bevezetett minket. Megmostam az
arcom az első emelet megannyi fürdőszobájának egyikében, és
előadtam magamnak egy buzdító beszédet a tükör előtt.
Remekül vagy. Felnőtt vagy. Uralod a helyzetet. Ne engedd,
hogy babusgassanak.
Majd tudomásukra hoztam a jelenlétem azáltal, hogy
keresztülsétáltam az olasz villa előcsarnokán, melyet nemrég
vásárolt a nővérem a leendő férjével.
Aranyszínű folyosók, kerek boltívek és grandiózus, sokágú
csillárok alatt haladtam el, elmentem a szobalány szállása mellett –
gondolom Millie és Vicious elég kedvesek voltak ahhoz, hogy
engedjék a „segítségüket” ugyanazon tető alatt aludni, egy gesztus,
melyet nem ajánlottak fel a családom részére, mikor a szüleim a
Spencereknek dolgoztak –, mielőtt végül elértem a szalont.
Végigfürkésztem a végtelen teret, beleásva hideg ujjaimat a
selymes viktoriánus dívány hátuljába. Az egyedüli ok, hogy ilyen
messze jutottam el a villában észrevétlenül az az, hogy ez a hely
akkora, mint a Louvre.
A nővérem és én, mindketten szerény teremtések voltunk –
arra születve, és úgy nevelkedve, hogy ne anyagias dolgokban
találjunk örömöt –, de ennek ellenére még én is bevallhattam,
hogy egy ilyen helyen élni nyers, önkéntelen örömöt vonna maga
után. A villa könnyed, gyönyörű és romantikus volt.
Csak mint Emilia.
Lassan megdöntöttem a fejem, mindent befogadva. Néhány
hónappal ezelőttig Millie, Vicious és a szüleim mind Los
Angelesben éltek, ugyanabban a fényűző ikervillában. Mikor Millie
és Vicious úgy döntöttek, hogy letelepednek a külvárosi részen –
amely Todos Santos volt –, és megvásárolták ezt a házat, a szüleim
kaptak a lehetőségen, hogy közel maradjanak az idősebb
lányukhoz, elfogadtak és elfoglaltak itt egy szobát. Azt mondom,
szobát, de igazából volt nekik egy saját fürdőszobájuk, egy
nappalijuk, és úgy hallottam, hogy két konyhájuk van itt. Aligha
lesz zsúfolt.
Imádtam a New York-i életemet. A városi mocskot, a gőzölgő
szennyvízcsatornákat, és a változatos arcokat. Imádtam a
függetlenségemet – úgy kapaszkodtam bele, mintha levegő lenne,
tudván, milyen nyomasztó lenne az élet a szüleimmel –, de
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy fekete tőrt
fúródni a szívembe.
 – Hát itt vagy! – kurjantott fel a nővérem, amire sarkon
fordultam. A díványa keményfa fejtámlájának dőltem, fültől fülig
érő vigyorral.
Máshogy nézett ki. Jó értelemben.
Többé már nem volt vézna, a szemei nem estek be, és
rózsaszín-lila haja buja és tökéletes volt – a tövétől a végéig. Egy
fehér, piros cseresznyékkel tarkított, lefelé bővülő A-vonalú ruhát
viselt, kék, pántos szandállal párosítva, aminek egyáltalán nem volt
értelme, hacsak nem te voltál Emilia LeBlanc.
– Ó, Rosie – szólal meg, mikor rávetem magam, amitől
mindketten hátratántorodunk, ahogy elhalmozom a
szeretetemmel. – Úgy hiányoztál nekem, mint egy végtag. Van
ennek egyáltalán értelme? – Lehámozott engem magáról egy
pillanatra azért, hogy tanulmányozni tudja az arcomat, miközben
végigsimogatja. Hatalmas, rózsaszín gyémánt gyűrűje olyan
fényesen csillogott, hogy egy pillanatra elvakított a ritka,
huszonegy karátos kőről visszaverődő napfény.
Féltékenynek kellett volna lennem.
Féltékenynek az eljegyzésére, a házára, a vőlegényére és a
szüleinkhez való közelségére. Féltékenynek az egészségére.
Féltékenynek arra, hogy oly sok mindene volt, mert nekem oly
kevés jutott.
Felvágós olasz villa, vagy sem, megérdemelte. És nem, nem
volt furcsa, hogy úgy hiányolt engem, mint egy végtagot, mert én
úgy hiányoltam őt, mint egy tüdőt. A ribi azonnal függővé tett,
amint kikerültem az anyaméhből. Megvolt az a tehetsége, hogy úgy
gondoskodjon rólam, hogy ne érezzem magam teherként,
olyasvalami, amiben mamának sosem sikerült jeleskednie.
Millie mosolygott, a vállamat fogva és engem figyelve, a
szokásos szemrevételezést végezve.
– Túl jól nézel ki – panaszoltam, felhúzva az orromat. –
Utálom, mikor túl magasra teszed a lécet. Mindig ezt csinálod.
Megszorította a vállamat és nevetett. – Hol van a fiúd? Azt
hittem, el fog jönni veled.
Egy logikán túli okból azon kaptam magam, hogy elpirulok,
ahogy Deanre gondoltam. Millie természetesen Darrenről beszélt.
Sohasem törődtem vele, hogy elmondjam a családomnak, hogy
szakítottunk. Millie-nek már anélkül is volt elég dolga az
esküvőszervezéssel, hogy rátegyek még egy lapáttal a szakítással.
Az volt a terv, hogy ma este mondom el nekik, de bármilyen
kifogást fel fogok használni, hogy elhalasszam a vitathatatlant.
Inkább kapnék fogászati kezelést egy szerelőtől, minthogy
rázúdítsam ezt a szüleimre.
– Némi időt akartam tölteni a családommal, szemtől
szemben. – Az arcomra ragasztottam egy mosolyt. Felhúzta a
szemöldökét, hangtalanul figyelmeztetve engem a süketelésemre,
és lesimította tenyerével a világosbarna hajamat.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy van egy fiúd –
mondta elmélázva. – Azt gondoltam, sosem fogsz megállapodni.
– Nos, öregszem. A huszonnyolc olyan, mint a hatvanöt
cisztás fibrózis években. – Megvontam a vállam. – Vacsoránál
újratárgyaljuk ezt a témát.
Ahol majd összetöröm a szíveteket, és elmondom nektek,
hogy Darren többé már nincs a képben.
A folyosó felé lökött egy horkantással.
– Mama vár rád. A konyhában van, ragut készít.
A kedvenc ételem. A melegség hulláma szökött keresztül a
hasamon. Emlékezett rá.
Alig volt hasonlóság aközött, hogyan bántak a szüleim Millie-
vel és velem. Tisztelték, csodálták és tanácsot kértek a nővéremtől,
míg engem babusgattak, pátyolgattak, és úgy bántak velem, mint
egy megrepedt tojással, amely bármelyik pillanatban széttörhet.
Bár apa trilliószor jobb volt mamánál. Ő legalább imádta a csípős
személyiségemet, és drukkolt nekem, hogy megtaláljam a
függetlenségem New Yorkban. Mamát túlságosan lefoglalta az
egészségemért való aggódás, nem volt ideje arra, hogy
megismerjen engem teljesen, hogy beleszeressen abba a
személybe, aki vagyok. Mindig teljes anyamedve üzemmódban van
anélkül, hogy szánna egy pillanatot a kisbocsa megismerésére.
Számára én voltam a fogadott beteg gyermek, a haszontalan, a
hitvány. A buta lány, aki kockáztatta az életét, hogy egy hülye New
Yorki kávézóban dolgozzon ahelyett, hogy azt választaná, hogy a
családjához közel éljen. A lány, aki sosem állapodott meg egy
kedves fiú mellett.
Mert Vicious egy olyan kedves fiú.
Ez volt a második oka annak, amiért a családom olyan
feledékeny volt a Darennel való szakításommal kapcsolatban. Egy
orvossal való randizás azt jelentette, hogy megszabadultak az
ügyemtől, miután Millie Los Angelesbe költözött. Kétségkívül ez
része volt Darren vonzerejének. A képessége – melyről ő sem
tudott – arra, hogy megakadályozza, hogy a szüleim folyton a
fülembe duruzsoljanak a Kaliforniába való visszatérésről, és hogy
egy fedél alatt éljek velük, mint egy szomorú, befelé forduló,
burokban élő.
Nem voltam burokban élő. Egy zenerajongó manó voltam, aki
átlagos kávét készít, Vice magazint olvas, ideges édesanyáktól
éretlen újszülöttekig mindenkit megnevettet, és mindig készen áll
egy jó partira. Egy személy voltam. Jellemvonásokkal és
gondolatokkal.
De Todos Santosban sosem éreztem így.
– Apa itt van? – Millie statikus hajával játszottam, ahogy
elindultunk a konyha felé.
– A belvárosba ment Vickel. – És vezetett tovább. Földes
zöldségek, fahéj és zamatos hús ínycsiklandozó illata terjengett a
levegőben. – Szükségem volt néhány dologra Walgreensből.
Nemsokára itt lesznek.
A konyhában a teljesen szokványos találkozás mamával
emlékeztetett arra, hogy miért pakoltam össze egy táskát és
költöztem az ország másik felére, amint leérettségiztem a gimiben.
Megölelt engem, megpaskolta az arcomat, és megkérdezte, hogy
mikor jön meg Darren, amitől úgy éreztem magam, mint egy
vigaszdíj.
Kinyitottam a számat, készen arra, hogy kitálaljak ott és
akkor, de mama közbevágott, mielőtt egy szót is szólhattam volna,
elmondván, hogy büszke rám, hogy olyan boldog, hogy ’végre
találtam egy tiszteletreméltó férfit, akivel megállapodhatok’.
Rajta, csak mondd ki – akartam felcsattanni. – Nem
mindenki elég nemes ahhoz, hogy oly sokat áldozzon fel egy beteg
lányért.
– Úgy vélem, rettentően elfoglalt. Remélem nem okozol neki
ezzel nehézséget, Rosie. Csupán örülök neki, hogy egyáltalán tud
veled foglalkozni. – Mama egy kissé túl keményen paskolta meg az
arcomat, súlyos melle a légvételei ritmusára emelkedik és süllyed.
Mama hatalmas asszony volt, dús, barna hajjal, hatalmas, kék
szemekkel, és óriási minden mással. Mióta csak az eszemet tudom,
vékony izzadság réteg borította sima bőrét. Valaha imádtam, ahogy
hozzáragad a húsomhoz, miközben megöleltem őt.
– Nos... – megköszörültem a torkomat. Túl kell esnem rajta.
Tépd le, mint egy ragtapaszt. – Valójában...
 – Alig várom, hogy találkozzak a fiúval. Még egy új ruhát is
vettem. Az első benyomások a legfontosabbak. Van egy jó
előérzetem ezzel kapcsolatban, Rosie. – Az arcom előtt rázta az
ujját. – Most már jó ideje együtt éltek, és ismeri a helyzetedet a...
Pontosan tudtam mivel. Mióta csak beszéltem a családomnak
erről a helyzetről egy évvel ezelőtt, kevéssel Millie távozása előtt,
úgy kezdtek kezelni engem, mint egy hólyagproblémás, ízületi
gyulladásos kutyát.
Úgy volt, hogy Darren az esküvő ugyanazon hétvégéjén
érkezik meg. Úgy gondolta, hogy akkorra mi is előadhatjuk a
családomnak, hogy mi vagyunk a következők a sorban.
Rosszul gondolta.
Az, hogy mama egy új ruhát vásárolt magának a
találkozásukra azt jelentette, hogy nagyon is el volt ragadtatva. A
szokásos viselete nem igazán dolgoztatná meg Carrie Bradshaw-t a
pénzéért. Engedem fürdőzni a hamis boldogságban, akkorra
tartogatva a bombát, mikor nem leszek alváshiányos és kissé jet
lag-es.
A New York-i élet azt jelentette, hogy az én kezemben volt az
irányítás, és kiválaszthattam, milyen információkat osztok meg a
családommal. A szüleim és a nővérem sehogy sem tudhatta meg,
hogy szakítottam a pasimmal. Nem volt, aki elmondja.
Kivéve Dean Cole-t.
Gondolatban megjegyeztem, hogy üzenjek Deannek egy
üzenetet arról, hogy tartsa a száját.
– Tehát, Rosie, hogy megy a munka? – kérdezte mama a
nyüzsgő konyha háttérzaján keresztül, virágmintás
sütőkesztyűjével kihúzva a ragut a sütőből. A marha, a hagyma, és
a tojásos tészta illata körüllengte a helyiséget, felkúszva az
orromba, és elkezdett tőle korogni a gyomrom. Millie megnyalta az
ajkait, az ételt bámulva, mintha Jaime Dornan lenne. Normál
esetben nem szerette a ragukat, de talán rádöbbent, hogy
alapjában véve mennyire nagyot tévedett, mert mama ragui a világ
nyolcadik csodái voltak. Éppen készültem válaszolni mama
kérdéseire, mikor közbevágott. Megint.
– Édes lányom, éhes vagy? Foglalj helyet. Azonnal szedek
neked egy adagot. – Megpaskolta a nővérem hátát.
Összeszorítottam a számat, kivárva, hogy lássam, biztat-e engem a
korábbi kérdése megválaszolására. Mintha kíváncsi lenne a
munkára.
 Mama fel-alá futkosott, Millie elé téve egy tányér ételt, míg én
ott álltam, keresztbe fonva a karom, a jelenetet figyelve. Charlene
LeBlanc egy ódivatú, déli szépség volt, egészen a velejéig, és az
emberek élelmezése – különösen gyerekeinek – a vérében volt,
vastagon és létfontosságúan, mint az oxigén. De volt ott valami
más is. A sürgetés, amiben megetette Millie-t, mintha a nővérem
képtelen lenne, vagy máshogy fogalmazva, elvesztette volna az
összes fogát.
– Rosie? Te is kérsz? – Hátrapillantott a válla fölött, ahogy
kinyitotta a hűtőt, kivéve egy kancsó saját fémjelzésű házi jeges
teáját. Őszibarack darabok lebegtek lustán a tetején, és összefutott
a nyál a számban.
Mindkettőt akartam, de meglepetésemre hallottam magam,
ahogy ezt mondom:
– Nem, köszönöm.
Mama megfordult, és elsöpörte Millie levendula színű haját a
homlokából. – Ízlik a ragu? Tudom, hogy ez a kedvenced.
Millie bólintott, még egy falatot véve a szájába, és én belül
meg majd’ szétrobbantam.
– Valójában – kinyitottam a hűtőt, otthon érezve magam
(nem mintha anya különösebben ezt éreztette volna velem) –
Millie kedvenc kajája a főtt sertéshúsos szendvicseid. A tészta és
marha ragu az én kedvencem. – Kikaptam egy sörös üveget az
egyik ajtóból – természetesen a hűtő kétszárnyú volt, és körülbelül
olyan tágas, mint a korábbi Sunnyside lakásunk. Lecsavarva a
kupakot kortyoltam egy nagyot. Még korai volt inni, de szerintem
valahol a világegyetemben öt óra volt. Bárhol is volt, az volt az a
hely, ahol lenni akartam.
A nővérem és mama a színtiszta meglepődés függönyén
keresztül bámultak rám, Millie szája még mindig ennivalóval
tömve. Azt kívántam, bárcsak leöblítette volna a jeges teával,
melyet annyira imádtam – Millie sosem szerette a jeges teát,
inkább a kólát részesítette előnyben –, hogy ne kelljen látnom a
szemeiben úszó zavarodottságot.
– Sajnálom. – Az ajkaimhoz emeltem az üveget, és
legyintettem egyet. – Hosszú, rázkódós repülés Dean Cole
társaságában. Azt hiszem, felviszem a savanyú képem az emeletre,
ha nem bánjátok.
Millie talpra ugrott. – Megmutatom a szobádat – ajánlotta
önként. – Nagyon szép. Még az összes kedvenc együttesed
poszterét is megvettem és felraktam. Hadd hozzam a bőröndödet –
tette hozzá, és azonnal bűntudat vágott a zsigereimbe, amiért
előadtam ezt a kis jelenetet mama bosszantására.
– Nem fogsz tenni semmi ilyesmit. – Mama hangja mintha
acélból lett volna, és keresztülvágott az idegeimen, égő sebet
hagyva. – Én hozom a bőröndöt. Lányok, fent találkozunk.
Követtem Millie-t fel a lépcsőn, a fejem lógatva a szégyentől.
A csend oly harsogó volt, visszaverődött a falakról. Mindannyian
jól kijöttek, mielőtt ideértem.
Tudván, hogy megvolt arra a hajlamom, hogy feszültté tegyem
a dolgokat – a betegségemmel, a viselkedésemmel, és úgy
általában a viselkedésemmel –, megesküdtem, hogy az itt
tartózkodásom hátralevő részében lehajtom a fejem, és kikerülök
az útjukból. Igazság szerint ez volt az egyik oka annak, hogy
korábban nem akartam idejönni.
Beszélgetést akartam kezdeményezni, így megkérdeztem a
nővéremet:
– Szóval mi a helyzet mamával, hogy úgy viselkedik, mintha
hat éves lennél, és hirtelen kényszer-etet téged?
– Semmi sincs – csicseregte Millie, a kezével gesztikulálva
találomra a tágas folyosó falán lógó képekre és a sarkokban álló
szobrokra. – Ismered mamát. Ő egy élelmező, egy fészekrakó és
egy aggódó.
– Igaz, de sosem volt problémája azzal, hogy helyettem
emelsz nehezet – erőltettem. Millie nevetése idegen volt az ajkain.
– Úgy viselkedik, mintha cukorból lennék, amióta csak
eljegyeztek. Azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. A
menyasszonyok nem néznek ki túl jól egy óriási sebbel a fejükön
vagy egy begipszelt karral.
Ejtettem a témát, főleg mert túl fáradt voltam mélyebben
beleásni magam, és részben mert elég minden miatt kellett
aggódnom. Az utolsó pillanatban kellett módosítanom a
leánybúcsúztató partiján, és még rájuk kellett zúdítanom a Darren
híreket vacsora közben.
– Nagyon örülök annak, hogy itt vagy. – Megdörzsölte a
karom, mindketten alacsony nők voltunk, de én kicsi voltam.
Jobban illett rá, hogy apró, picike vagyok, különösen akkor
éreztem, ahányszor mama a közelben volt. – Tudom, hogy elfoglalt
vagy. Éled az életed New Yorkban, és azt akarom, hogy tudd,
értékelem, hogy eljöttél ide. Annyira, de annyira, Rózsabogár.
 Beszélgettünk még egy kicsit, mielőtt visszavonult a
konyhába. Abban a percben, amint egyedül voltam, rádobtam a
testem a tucatnyi bolyhos párnával borított, királynői méretű
matracra, kihalásztam a telefonom a kifehérített farmer szoknyám
hátsó zsebéből, és írtam egy üzenetet Deannek. Az első szöveges
üzenet, amelyet valaha is küldtem neki.

Rosie: Szülők és nővér nem tudják,

hogy szakítottam Darrennel. Kérlek, ne
mondj semmit. Ma este elmondom.

Másodperceken belül válaszolt.

Dean: Francba. Vissza kell vonnom a

tervezett sajtóközleményt. Olyan rossz
odaát?

Jó érzés volt, hogy feltettek nekem egy kérdést, tudván, hogy

ő ténylegesen vár egy választ.

Rosie: A szokásos LeBlanc bonyodalom.

Te?

Dean: Szendvicset tolok, miközben anya

városi pletykáját hallgatom az új
pázsitszabályozásokról. Semmi különös.
Hívj, ha ki kell, mentselek.

Rosie: Nem vagy a szuperhősöm.

Dean: Bármi lehetek, amire csak

szükséged van.

Rosie: Zöldségeket beszélsz,

majdhogynem meghoztad az étvágyam.

Dean: Vicces, hogy az étvágyadat

emlegeted, épp azon gondolkozom, hogy
egy bizonyos testrészed sokkal
ízletesebb lenne, mint a szendvicsem.
 Felhorkantam egy cseppet sem vonzó nevetéstől, ahogy a
fejem a párnába zuhant, majd lecsuktam a szemeimet. Eljött az
álom, én pedig elmentem, számtalan alkalommal. Az álmaimban.
A másik főszereplő? Dean ’Ruckus’ Cole.
Bassza meg.
 Hetedik fejedet
Dean

ELKÉNYEZTETETT KIS szardarab voltam.

Tudtam ezt, beismertem ezt, kurvára nem volt problémám
ezzel.
Abban a pillanatban, hogy megérkeztem, anya és apa úgy
ugrott rám, mintha én lennék maga az Isten. És számukra, az is
voltam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a nap egyenesen a
seggemből süt és tiszta aranyból, valamint orgazmusok
láncolatából készültem. Ez sulykolták a fejembe a babusgató
szüleim, és ez volt, amivé végül is váltam. Nem bántak különbül a
húgaimmal sem – Paytonnal és Keeleyvel –, és ők pont olyan
sikeressé váltak, mint én. Keeley orvosnak tanult Marylandben;
Payton pedig tanársegéd volt a Berkeley Egyetemen, miközben a
doktoriját írta valami hatásos és felejthető dologról.
Mit mondhatnék? A Cole szülőknek jóképű, csinos,
túlteljesítő, maximalista gyerekeik vannak.
Eltekintve attól a ténytől, hogy alkohollal és fűvel felejtem el
Nina létezését, tulajdonképpen tökéletes vagyok.
A tökéletes vezérigazgató.
A tökéletes üzletember.
A tökéletes fiú.
A tökéletes szerető.
Valószínűleg folytathatnám, de mi lenne a lényeg abban?
Nagyszerű időgazdálkodási készségekkel is rendelkezem.
– A szendvicsed, édesem, azzal a különleges mustárral a
termelői piacról, amit szeretsz.
Az anyám, Helen, homlokon puszilt, mielőtt leült mellém a
konyhaasztalnál. Az apám, Eli, szemben ült velem, büszke
vigyorral az ajkán.
 Egy darabig munkáról, politikáról és helyi pletykákról
beszélgettünk, mielőtt anya lenézett és a gyöngynyakláncával
kezdett játszadozni, amit a citromszínű kardigánja felett viselt.
– Szívecském, valamit el kell mondanom neked, de nem
akarom, hogy felizgasd magad.
Természetesen, máris ideges lettem.
Felnéztem a szendvicsemről, rágtam, ahogy idegesebbé váltak
a mozdulatai és a torkát köszörülte.
– Mostanában... kapcsolatban vagyunk Ninával – Anya
idegesen végigsimított a kardigánján. Nem kellett volna
meglepődnöm azon, hogy Nina felhívta anyát, de az voltam. Apa
levette a szemüvegét és megcsípte az orrnyergét.
– Nem fordíthatsz neki hátat, Dean. Ideje, hogy megbeszéljük
– mondta.
– Nincs miről beszélnünk. Ő az én ügyem, nem a tiétek. Mit
akart?
– Arra kért, győzzelek meg, hogy találkozz vele – Anya szemei
szívfájdítóan könyörögtek.
– Kurvára megőrült.
– Dean, a szád – az apám megszidott engem, mintha
négyéves lennék. Szeretném látni, hogy az ő segge hogyan birkózna
meg valaki olyannal, mint Nina. Az övé Helen kibaszott Cole.
Valaki, aki csodálatos, és támogató és kurvára emberi. Ítélkezni
könnyű. Megbirkózni valami komplikált szarral, nos, az nem
annyira.
– Szóval? – hátradőltem a székemben. – Mondd csak, Helen!
– a keresztnevét használtam, ami mindig megérintette az anyámat
és ő összerezzent.
Te egy első osztályú seggfej vagy, Ruckus.
– Adnom kell neki egy esélyt, ugye? Joga van megmagyarázni.
Ideje, hogy találkozz azzal a férfival. Gondolj a lehetséges
kötelékre. Gyerünk, már mindet hallottam ezelőtt, de mindig
készen állok az ismétlésre.
– Nem igazságos, hogy mindezt anyádra hárítod – Apa a
kezére tette a sajátját. Pislogtam egyet.
– Velem szemben fair?
– Valamikor szembe kell nézned vele – vitatkozott anya.
– Kurvára ellent kell mondanom. Soha többé nem kell
szembenéznem vele. Tégy próbára. Komolyan, megtehetnéd.
 – Meg kell oldanunk ezt a dolgot. A Cole-ok nem viselkednek
így – kezdte apa a parancsoló hangján. Eli Cole maga volt a
megtestesült jó ember. Mindig a helyes dolgot akarta tenni. –
Tudod, hogy miért hív téged. Ideje, hogy szembenézz azzal, amit
mondani akar.
– Ha Nina azt akarja, hogy találkozzak azzal az emberrel,
örömmel megteszem, de nem pénzért.
– Ezt el lehet rendezni – megvakarta a borostáját a
szemüvege szárával. Fogalma se volt, miről beszélt. Nem akartam
Ninát bíróság elé cipelni és évekig ezen harcolni vele.
Felálltam és áthajoltam az asztalon.
– Szerettek engem? – kérdeztem a szüleimtől.
– Természetesen – kötekedett apa.
– Akkor bízzatok bennem, amikor azt mondom, jobb, ha nem
találkozom vele. Nem tudok ezzel foglakozni most. Tartsátok ezt
tiszteletben. Engedjétek el.
Szarul érezve magam – kétségkívül úgy viselkedtem, mint egy
gyerek – felmentem a lépcsőn a régi szobámba, hogy
lezuhanyozzam. A telefonom pittyent egyet. Nem volt kedvem
beszélni senkivel, de vetettem rá egy pillantást.

Rosie: Szükségem van rád, hogy

felvegyél. Kocsi nélkül +pokoli
vacsora = a kétségbeejtő idők
kétségbeejtő megoldásokat kívánnak

Kuncogtam, ahogy próbáltam felvakarni a kibaszott államat a

padlóról. Hát így vagyunk.

Dean: 10 perc és ott vagyok.

Rosie: Becsszó, nem nyomulsz.

Dean: Ja... nem

Adtam neki egy másodpercet, hogy feldolgozza ezt, mielőtt

küldtem neki egy másik üzenetet.

Dean: Megyek. Látok. Győzök. (aztán

elmegyek megint)
 Rosie: Nem hiszem el, hogy ennyire
kétségbeesett vagyok, hogy veled
kezdek. Legalább azt ígérd meg, hogy
nem mondod el senkinek, hogy
találkozunk

Dean: Ja, bármit.

Mintha bárki is kicsit törődne ezzel. Jelenleg Rosie és én két

időzített bombák voltunk egy egyébként zökkenőmentesen
működő gépezetben.
Vicious és Millie megállapodott. Jaime és Meredith házasok
gyerekkel. Még a rosszfiú Trent is felvette a nagyfiús gatyóját és azt
a modern család-dolgot csinálja a közös szülői felügyelettel a lánya
– Luna – anyjával, Vallal. Mindenki gyökeret eresztett és felnőttet
játszott.
Kivéve minket.
Ő volt a mocskos szájú, mindig rosszban sántikáló kishúg, és
én voltam az állandóan részeg fazon, akinek a legkomolyabb
kapcsolata a drogdílerével volt. Senkit sem érdekelt, hogy kurvára
egymás agyára megyünk, amíg diszkréten csináljuk, és nem lépjük
át a határokat és nem hozunk szégyent a koszorúslány és vőfély
egyenruhánkra.
Ezt Baby LeBlanc még nem ismerte fel, mert azzal volt
elfoglalva, hogy megóvja a szeretett nővére érzéseit. Érzéseket,
amik már meg sem voltak. A hátsó zsebembe tettem a mobilomat
és a szobában lévő szekrényhez sétáltam, hogy felvegyek egy tiszta
inget. Megpittyent a telefonom, ahogy felvettem a kulcsaimat az
éjjeli szekrényről.

Rosie: Van nálad fű?

Próbáltam – nem sikerült – nem nevetni, ahogy az ujjaim a

képernyőn siklottak.

Dean: Mi van a tüdőddel? Nincs valami

baja vagy ilyesmi?

Rosie: Hozd a cuccod, vicces fiú

 Az elcsábítása volt az egyetlen út. Rosie a határait akarta
feszegetni. Nem tudta, hogy nekem nincsenek? Nos, van egy
módja, hogy ezt hamar megtanulja.
Egy vicces módja.

osi
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Egy másfajta tűzzel játszani. Hibákat elkövetni. Beismerni őket.
Beismerni őket magamnak. Elvenni, amit akarok, és a
magaménak hívom. Akkor is, ha nem az. Akkor is, ha tudom,
sosem lehet az.

Háborús bűnösöket lehetne kínozni a szüleim karjai között és

a nyelvük által. Ezt a következtetést vontam le, miután nyolc órát
töltöttem anyuval és apuval.
Kemény csaj voltam. Az együttélés egy tartós, életveszélyes
betegséggel ad valami extra réteg tartósságot. Mint a színtelen
fedőlakk, amit senki sem lát. Szóval az, hogy a sírás határán állok,
megrengette a biztonságérzetemet.
Nem volt kocsim, így a főbejárathoz vezető lépcsőn ültem a
fejemmel a lábaim között és arra vártam, hogy Dean felszedjen.
A fejemben újrajátszódott a vacsora, amitől nagyokat nyeltem
és a feltörni készülő könnyeimmel küzdöttem.
Mindannyian az asztalánál ültünk, Vicious alkalmazottai
szolgáltak ki minket, borban párolt Coffin Bay King osztrigát
ettünk Ausztráliából (nyilvánvalóan az amerikai osztriga már nem
üti meg a mércét, mióta a szüleim gazdag társaságba keveredtek),
az esküvő utolsó simításairól beszélgettünk.
Minden viszonylag elviselhető volt... amíg.
– Nos, akkor, szerintem ne kerülgessük a forró kását – Apu
letette a borospoharát az asztalra és a szemeivel elkapta az
enyéimet. – Mikorra tervezed, hogy visszaköltözöl, Rosie? Mi elég
támogatóak voltunk azzal kapcsolatban, hogy felfedezd New
Yorkot. Fiatal voltál és szükséged volt kalandokra, de ideje
továbblépni. Már nem vagy többé kölyök és a nővéred se lesz ott,
hogy törődjön veled.
– Apu, Rosie a saját maga ura. Nem mondhatod meg neki,
mit csináljon – vágott közbe Millie, a hangja hűsítő balzsam volt
a pattanásig feszült idegeimre. Mama sóhajtott. Az evőeszközök
csörömpöltek. Megnedvesítettem az ajkam, túlságosan
megdöbbentem ahhoz, hogy szólni tudjak. – Ti mindig rá
összpontosítotok, apu. Rosie már felnőtt.
– Ő nem olyan, mint te, édesem. Ő egy kicsit
meggondolatlan. Pontosan úgy szeretjük a mi Rózsabogarunkat,
amilyen, de a dolgok változnak. Minden évvel egyre gyengébb.
– Ő beteg – bőgte Mama, megtörölve az orrát egy
vászonszalvétával, majd a szemeit is. Megrándultam. Egyesből
ötödikbe lökte a beszélgetést. – Nézzetek rá! – rám mutatott. –
Csupa csont és bőr. Nektek nem tűnik túl soványnak?
Millie mentegetőző sóhajt hallatott, és a mamára nézett –
Mindig is sovány volt.
– Túl sovány – jelentette ki mama.
– Mindenki túl sovány szerinted mama. A családunk macska
kinézetű, mint egy túletetett mosómedve.
Ugyanaz a macska, amit el kellett ajándékozni, amikor
kiderült, hogy cisztás fibrózisom van. Jézus, olyan vicces, mintha
leprás lennék.
– Rendben van, srácok – szipogtam, utáltam, hogy Vicious
látta ezt a váltást. – Ez nem olyan, mintha én is itt lennék vagy
valami. Nehogy megengedjétek, hogy beleszóljak a beszélgetésbe
az jövőmről!
– Veszünk neked egy jegyet haza. Az idődet velünk kellene
töltened, nem bajba kerülni egy nagyvárosban – Mama hangja a
pánik szélén egyensúlyozott.
– New Yorkban maradok.
– Paul – jajgatott. – Mondd meg neki!
– Igen, apu – mosolyogtam. – Mondd meg!
Paul LeBlanc nem fog elárulni engem. Mindig számítani
lehetett apura, hogy elhallgattatja a mamát, amikor nekem esett.
Millie próbált megvédeni, de nem volt ekkora tekintélye.
Apu a mamára és rám nézett.
 – Sajnálom, Rózsabogár – megrázta a fejét és először azt
gondoltam, a felesége viselkedése miatt mentegetőzik. – De
anyádnak igaza van. Én is aggódom miattad, hogy ott vagy. –
Megmozdult a székében – De talán megfontolhatjuk a dolgot
most, hogy ott van neked Darren. – Apu megdörzsölte a
borostáját egészen a fejéig. – Úgy tűnik, jól gondodat viseli. Te
nem úgy véled, Charlene?
Az apád nem nőgyűlölő, próbáltam meggyőzni magam. Egy
másodperce csak úgy hangzott, mintha az lenne.
– Ezzel kapcsolatban – köhögtem, a tenyereim izzadtak és a
szívem pörgött, mint egy reménytelen iszákos; botladozva kereste
az utat a testemből a legközelebbi tányér felé. Talán valaki majd
lesz olyan kedves és keresztüldöfi. – Darren és én szakítottunk.
– Micsoda? – kiáltott fel apa, felpattant a székéből és a
tenyerével a keményfa asztalra csapott. Pont olyan lesokkoltnak
nézett ki, ahogy én éreztem magam. Elfelejtette, hogy a szerelmi
életem végül is az én dolgom? Összeráncoltam a szemöldököm,
amikor láttam, hogy Millie mama kezére teszi a sajátját és szavak
nélkül kérleli, hogy fejezze be. Amikor felnéztem, észrevettem,
hogy az egész testét rázza a zokogás.
– Senkije sincs ott. Senki. És ő elsorvad, haldoklik.
Ja. A családom egy csokornyi dráma-láma.
Apu szemei lángoltak, mintha a bőrömbe csúnya hegeket
akarna égetni.
– Néhány hete költözött el – mondtam semleges hangom, a
tenyeremmel egy fehér szalvétát simogattam, amit még csak nem
is használtam. – El akart venni. Még gyűrűt is vett, meg minden,
hogy ösztönözzön. De tudjátok, hogy engem nem érdekel a
házasság. Különösen, ha figyelembe vesszük a legújabb
komplikációt. – Pontosan tudták, hogy mit mondott nekem Dr.
Hastings – a szakértő, akit Vicious fogadott nekem tavaly,
amikor lefuttatott néhány tesztet. – Talpra fog állni – azon
találtam magam, hogy őket nyugtatom, nem pedig fordítva. – És
én is. Jobbat érdemel ennél az életnél.
Csend volt. Az a fajta, ami bekúszik a bőröd alá és a
csontjaidat rágja. Visszatartottam a lélegzetemet, felkészültem a
mentális csapásra, ami a szoba másik végébe repít.
Vicious hátradőlt a székén és Millie hajával játszadozott – Ki
kellene mentenünk magunkat. Úgy tűnik, a szüleidnek és a
húgodnak sok megbeszélnivalója van.
 Millie kérdőn nézett rám az asztalon keresztül. Megráztam a
fejem.
– Ez csak egy családi vacsora a próba előtt. Mindenki
marad.
Mama hangosabban zokogott és azt ismételgette, a
kisbabája haldoklik. Móka a LeBlanc házban. Maradjanak az
after-partyra is.
– Mama – kuncogtam, az arcom égett zavaromban. – Nem
haldoklom. Nagyon jól gondját viselem magamnak.
– Jézus Krisztus, Rose, micsoda hülyeség – horkantott apu,
tenyerével megint az asztalra csapott. És az se kerülte el a
figyelmemet, hogy nem Rózsabogárnak hívott. Rám nézett,
undorodva fintorgott. – Családi időtöltésről beszélsz, miközben
egy fikarcnyit sem törődsz a nővéreddel. Megvolt az esélyed arra,
hogy ne csak teher legyél az anyádnak és nekem. Az esélyed, hogy
végre bocsánatot kérj a nővéredtől, amiért rád kellett vigyáznia.
És te, klasszikus Rosie – módra, elszúrtad – szidott.
A villám a padlóra esett és a szemeim nagyra nyíltak, a
pupilláimban meglepetés és düh egyaránt lobogott. Nem tudtam
elhinni, amit hallottam. Apu soha nem beszélt velem így ezelőtt.
Basszus, még csak nemet is alig mondott nekem, kivéve, mikor
egy kicseszett pónit akartam. Itt húzta meg a határt, de csak
azért, mert nem engedhette meg magának. Leszámítva a pónit –
és hogy maradjak távol a fiúktól, természetesen –, nagyjából
aranyba foglalt.
Ő volt az egyetlen, aki azt mondta mamának, hogy el kellene
engednie New Yorkba, egészen odáig ment, hogy vett egy
egyirányú jegyet.
Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy kövessem az
álmaimat, még akkor is, ha teljesen ellentétes azzal, amit ő akart.
Ő volt az egyetlen szülőm, aki igazán hitt abban, hogy meg
tudom csinálni. Élni, ahogy egy normális ember.
És ő hazudott. Egész idő alatt.
– A jelenlévők közül senkit sem fogok terhelni az
egészségügyi problémáimmal – csikorgattam a fogaimat. –
Ennek a rohadt országnak a másik felében élek. Honnan jön most
ez?
– Muszáj visszajönnöd. Vissza kell jönnöd, nem vagy jól –
szipogott mama, beledobta a szalvétáját a tányérjába, ami még
tele volt étellel. – A nővéred majd összetörte magát a két
munkahelyén, hogy te New Yorkban élhess. Mielőtt eljött onnan,
elrendezte az életedet egy első osztályú lakásban, amit kifizetett és
még a nővérképző tandíját is biztosította. És te mit csinálsz
mindezzel a jósággal? Kávét főzöl!
– Hé! – az én köröm volt, hogy az asztalra csapjak és
basszus, fájt. – Mióta helytelenítesz bizonyos munkákat? Negyven
évig szakácsnő voltál.
– Nem volt más választásom! – kiabálta.
– Nekem sem volt! Abbahagytam az iskolát, mert Dr.
Hastings azt mondta!
Felállt és kiviharzott az étkezőből, szótlanul hagyva engem.
Apu, Vicious és Emilia rám bámultak. A férfiak csalódottan,
a nővérem sajnálattal. Könnyek gyülekeztek a szememben,
könyörögve, hogy engedjem ki őket. Sosem sírtam és utáltam
gyengeséget mutatni. Különösen, mivel minden egyes tettemmel
az volt a célom, hogy bebizonyítsam a családomnak, egyedül is
meg tudom csinálni. Hogy bár a szirmaim hullanak, én még
mindig virágzom.
– Rosie... – mondta Millie lágyan. – Adj egy kis időt a
mamának.
– Hagyd abba a húgod védelmezését – Apu az arcához
emelte az egyik kezét. Minden egyes szótag, amit kimondott,
futótűzként terjedt szét bennem. Összeszűkült szemmel a
mögöttem lévő Júlia erkélyt nézte, mintha képtelen lenne egy
pillantást is vetni rám – Megölöd anyádat és magadat is. Volt
egy doktor barátod. Egy férfi, aki mindent megadott volna neked,
amire szükséged van.
– Ortopédus volt. Az csak egy fél doktor. Nem több mint
amilyen doktor Ross Geller.
Ja. A legtöbb kulturális utalást a Jó barátok epizódjaiból
szereztem. Perelj be.
Apu nem tartotta viccesnek a megjegyzésemet. Valójában,
teljesen mellőzte, ahogy lassan felvette a telefonját és egy csomag
dohányt, amit minden vacsora után rágni szokott, ő is készült
elmenni.
– Azért szakítottál vele, mert önző vagy. Mert a maradás azt
jelenti, hogy szembe kell nézni a következményekkel, drágám.
Mert nem tudsz kötelezettséget vállalni semmi iránt, ezért
hagytad abba a nővérképzőt, laksz egy kifizetett lakásban és
dolgozol pincérnőként huszonnyolc évesen. A nővéred egy héten
belül férjhez megy – mély lélegzetet vett, becsukta a szemét,
mintha erőre lenne szüksége, hogy befejezze a mondatot. – És mi
megint csak aggódunk miattad. Anyádnak nem időre van
szüksége. Hanem egy egészséges lányra.
– Mi történt azzal, hogy „csináld azt, amit akarsz”, apa? –
felugrottam a székemről, minden izmom remegett a dühtől.
Senkim sincs. Senki, csak Millie. Senki, aki elfogad annak, aki
vagyok anélkül, hogy rám aggatná a „beteg” és „gyenge” címkét.
– Mi történt azzal, hogy „bármit megtehetsz, amíg használod az
eszed”?
Megrázta a fejét. Az apám alacsony ember volt szikár, izmos
testtel, mivel egész nap fizikai munkát végzett, de ebben a
pillanatban nagynak és impozánsnak tűnt.
– Tizennyolc éves voltál, amikor elköltöztél, Rosie. Most
huszonnyolc éves vagy. A legtöbb ember már meg akar állapodni
és családot akar alapítani ebben a korban. Hogy tudtál eldobni
valakit, aki nem csak feláldozná ezeket a dolgokat, hogy veled
legyen, hanem ténylegesen törődni is tudna veled? – a nővérem
felé fordult, aki nagyra nyitotta a száját. – Hallania kell ezt. Nem
engedheti meg magának, hogy válogatós legyen.
Ezzel ő is elhagyta az étkezőt.
– Úgy hiszem, hogy ez a jel számomra, hogy hagyjalak
titeket összeszedegetni a darabkákat – Vicious sötét hangon
dörmögött csókot nyomva Millie feje búbjára. Követte apát kifelé.
Az ajtó egy halk kattanással záródott be, amitől a szívem
megdobbant.
A nővérem a tányérját nézte, a combjait dörzsölgette, mint
mikor ideges volt. A gyönyörű, ezüstcsillagos ruhája fel-le járt a
lábain.
– Annyira sajnálom – mindössze ennyit mondott. Legalább
nem etetett azzal a szokásos baromsággal és alternatív
igazsággal, amit az emberek szoktak használni
vigasztalásképpen.
– Apu sosem mondott egy rossz szót sem nekem ezelőtt –
belefulladtam a mondatba. Az inhalálómra volt szükségem. A
szüleimre volt szükségem. Egy ölelésre volt szükségem. Millie
felpillantott, és találkozott a pillantása az enyémmel. Fájdalom
kavargott bennük. Ő is úgy gondolta, hogy veszett ügy vagyok.
Csak nem akart úgy nekem támadni, mint ők.
 Most, hogy egyedül maradtunk, könnyek csorogtak végig az
arcomon.
– Szeretnek téged – nyögte.
– És én szeretem őket – válaszoltam.
Felállt, végigsimított a ruháján – Tudom, hogy ez az utolsó
dolog, amit hallani akarsz, de meg kellene fontolnod a
visszaköltözést. Szükségem van a húgomra, Rózsabogár. Nagyon
hiányzol. Plusz, mama és apa őrülten aggódnak.
– Az egészségemért vagy a saját lelkiismeretükért? – A
combjaimra támasztottam a kezeim és felkínáltam neki egy
pontot, amit nézhet. – Mióta tudsz erről? Hogy apa egy hülye
kislánynak hisz, és mama úgy tesz, mintha a halálsoron lennék?
– Rosie...
– Te is azt gondolod, hogy nem vagyok jó fogás? – nevettem
a könnyeimen át. Jézus, az őrültség nem áll jól nekem. – Te is azt
gondolod, hogy Darren valami óriási szívességet tett nekem, hogy
velem maradt, mert én – ó – annyira beteg vagyok?
– Persze, hogy jó fogás vagy – kiáltott fel.
Ja.
Csak arról van szó, hogy nem vagyok olyan jó fogás, mint ő.
A szükség, hogy bizonyítsam neki, téved, a csontjaimba égtek.
– Kérlek, hagyj magamra! – az arcomat az asztalon nyugvó
kezeimbe temettem.
Megtette.
Becsuktam a szemeimet, hagytam, hogy a nyomor elvigyen
az önsajnálat folyójára, és belevertem a fejem a makulátlan fehér
asztalterítőbe, háromszor.
Picsába!
Picsába!
Picsába!
Isten hozott, Todos Santosban, Rosie!
 Nyolcadik fejedet
osi

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, hogy élsz?

Mezítláb futni. Érezni, hogy az ágak az arcomba csapódnak, a
mellkasomnak, a lábamnak. Megsebesülni. Kínlódni.
Kockáztatni.

DEAN FELVETT egy piros, régebbi típusú nagyobb fülkés

teherautójával. Ötletem sem volt, honnan szedte, de abban az
állapotban hajlandó voltam beugrani egy hatalmas, gyanús adag
cukorkát kínálgató, símaszkot viselő idegenekkel teli furgonba,
csak hogy eltűnjek erről a helyről.
Lazulás nem szerepelt a terveim között aznap éjjel, vagy
legalábbis azt gondoltam. Egyszerűen csak csenni akartam néhány
békés, mély lélegzettel teli pillanatot valahol, ahol nem kritizálnak.
Abban a percben, amikor Dean járgánya leparkolt a villa
kapuja előtt, én kimenekültem, felhúztam magam az utasülésbe és
bekötöttem magam.
Pokolian néztem ki a farmerszoknyámban és a bő fehér
pólómban – Darren Ortopéd Szakorvosok Egyesületének pólója
volt, amit a kongresszuson kapott idén korábban – és a hajam egy
négy-öt órás repülőút, valamint egy nyugtalan szunyókálás
történetét mesélte el.
– Vezess! – rendelkeztem előremeredve, még mindig
bizonytalanul, hogy Dean „Hímringyó” Cole hogyan vált valahogy a
megmentőmmé, és hogy mit mond ez el az általános helyzetemről.
Nem akartam ránézni és kockáztatni, hogy megmutatom neki, mi
van a tekintetemben, mert ha meg tudná fejteni azokat az
érzéseket, mindent látna. Minden csúf igazságot.
Nem kérdezte, hová. Csak előhúzott egy üveg Jim Beam
whiskey-t és azt mondta. – Húzd le az ablakodat. Beteszek valami
zenét.
Egyszer az életemben boldog voltam, hogy ő egy alkoholista
határesete. Lecsaptam az üvegre abban a másodpercben, ahogy a
látóterembe került.
– Egészségedre! – Felemeltem a levegőbe, mielőtt egy
hatalmasat kortyoltam belőle.
Todos Santosban keringtünk egy órán át, keresztülhajtottunk
a Liberty Parkon, elhaladtunk az All Saints Gimi mellett és a jól
megvilágított kikötőnél, ami turistákat vonzott a világ minden
tájáról. Az óceán sós szele csapta meg az arcom, és nyújtott némi
vigaszt. Többet ittam. A kalózrádió-állomás szomorú szerelmes
dalokat játszott spanyolul, és bár egy szót sem értettem belőlük,
mégis megbillentették a világomat. Próbáltam arra használni az
időt, hogy megregulázzam a szívverésem, és emlékeztessem
magam arra, hogy minden rendben van.
Az üveg felét megittam, de nem ez volt az, amiért a látásom
elhomályosult, és az ujjaim remegtek, ahogy a Jim Beam nyaka
köré csavartam őket. Nem. Az a düh volt.
Te nem lehetsz válogatós.
Megvolt az esélyed, és elszúrtad.
Csesszék meg. Baszódjanak meg egy három méteres karóval.
Dean nem szólt egy szót sem, megadva nekem a teret, amire
nyilvánvalóan szükségem volt, céltalanul vezetve és nevetségesen
dögösen kinézve eközben. Elég valószínű volt, hogy ez a füves srác
volt az egyetlen ember a négy HotHoles között, aki végül is
birtokolt néhány érzelmi IQ sejtet. Nem mintha bárki ezt elhitte
volna az alapján, hogy beszél vele. Vagy ránéz. Dean Cole művészi
szintre emelte a szeretetre méltó füves figuráját. Soha nem engedte
senkinek látni, hogy mi van a felszín alatt. Ami emlékeztetett
engem...
– Van nálad fű? – Én voltam az első, aki megszólalt. Ő az utat
bámulta, arany csillant a csuklóján a sötétben – mennyibe került
ez az óra? Többe, mint az összes evilági javam és oktatásom, azt
hiszem –, egyik keze a kormányt érinti, a másikkal tejcsokoládé-
színű, fényes, egyenes haját borzolja.
– Viselsz fehérneműt? – szólt be.
– Persze – kötekedem.
– Akkor én hordok magammal füvet. Számomra ez
szükséglet, épp annyira, mint az alsónemű.
– Elbűvölő. – A szemeim maguktól forogtak.
 – Nyilvánvalóan, mivel ez az első alkalom, hogy mosolyogni
látlak, és ennek én vagyok az oka.
Mosolyogtam? A francba, talán igen.
Leparkolt egy füves dombon, kilátással Todos Santosra. A kis
Délkaliforniai város szabályosan be volt szorítva két hegy közötti
völgybe. Ez a kis víztározó tökéletes rálátást biztosított a belváros
fényeire. A közeli villák hatalmas kék medencéi csillámlottak a
tintakék éjszakában, lámpaoszlopok szétszórva, keresztül a
vitorláskikötőn.
A víztároló elhagyatott volt, leszámítva a kosárlabdapályát
nagyjából száz méterre tőlünk. Jól kivilágított volt, és tinédzserek
dobálták a labdát oda-vissza, de nem úgy tűnt, hogy zavarja őket a
teherautó, vagy mi.
– Honnan jött ez a dolog? – mutattam körbe a
mutatóujjammal a teherautót, elfordítva a testem, hogy szembe
nézzek vele. Amióta csak vissza tudok emlékezni, Dean családjának
végtelen számú Volvója volt. Az volt a tökéletes márka a tökéletes
típusú családnak.
– A nagybátyám, Alabamában. – Megnedvesítette az alsó
ajkát, azzal a két ragyogó smaragddal méregetve engem. – Az
egyetlen ajándék, amit valaha adott nekem. Nem igazán vagyok
biztos benne, miért tartottam meg, de te diszkrét akartál maradni,
szóval egy olyan járgánnyal jöttem, amit Vicious nem fog
felismerni.
– Megtartottál egy agyonhasznált teherautót arra a
valószínűtlen esetre, ha valaha szükséged lenne rá? – Nem
tehettem róla, de kuncogtam. – Ki vagy te Dean Cole, és a CIA tud
rólad?
Dean hátrahajtotta a fejét, ujjait összefűzte a nyaka mögött és
nevetett.
– Fogd be!
És igaz volt, hogy én egyike voltam azoknak. Azoknak a
lányoknak, akiket szántam, akik hagyták, hogy a külseje, az izmai,
és a státusza beszivárogjon az agyukba, és lekússzon egészen a
bugyijukba, téve egy szükségtelen kitérőt a mellkasukba. Mert ez
olyan érzés volt, mintha megragadta volna a szívem és összezúzta
volna az öklében.
– Oké, Mr. Gyanús – piszkáltam.
– Ez nem igazságos. Nem volt egy holttest sem ebben a
dologban évek óta.
 – Te viccelsz velem. A dolog valahogy bűzlik. – Csuklottam,
teljesen jól tudva, hogy részeg vagyok. – Ez az, ahová hoztad a futó
kalandjaidat, amikor középiskolás voltál?
– Nem. Én egy szentimentális pöcs vagyok. Sosem gyaláznám
meg a kicsikét egy random dugással.
– Tele vagy meglepetéssel, Dean Cole.
– És te velem leszel tele, Rosie LeBlanc.
A fű nedves volt a locsolófejektől, de én ettől még mezítláb
sétáltam. Kényelmes hűsítést biztosított a Dél-kaliforniai
augusztus elviselhetetlen hőségével szemben. Elmentem egy padig
a domb tetején, kilátással a városra, és leültem. A jó dolog Todos
Santosban az ipari gyárak és a légszennyezés hiánya volt. Egyike az
okoknak, amiért a szüleim itt szereztek munkát, amikor tinédzser
voltam, hogy segítsenek a váladékproblémámon, hogy biztosítsák a
tüdőm tisztaságát. A ragyogó csillagok takarója a fejünk felett
emlékeztetett arra, hogy mi kicsik vagyunk, és ők nagyok.
[12]
Dean két doboz PBR -t szedett elő a teherautója platójáról
– nem kérdeztem mi a fenét kerestek ott hátul – és felbontott
egyet, átnyújtotta, mielőtt kortyolt volna a másodikból, és
lehuppant tőlem néhány centire.
– Tudod – mondta, zilált, szexi hajának végei az enyémekkel
játszottak. Fiú, édes hasis, egy csipetnyit citrusos tiszta kölni illata
áradt belőle. – Minden csillag, amit látsz az éjszakai égbolton,
nagyobb és ragyogóbb, mint a Nap.
– Mi? – felhorkantam a nevetéstől. – Ez baromság. A Nap
hatalmas!
Dean rám nézett, komolyan, mint egy szívinfarktus, és ez volt
az a pillanat, amikor rájöttem, hogy mi az, amit épp meghívtam a
szívembe. Minek tártam ki készségesen az ajtót. Olyan volt, mint
ledobni magad egy szikláról tágra nyílt szemekkel, széttárt
karokkal és egy mosollyal az arcodon. Ez tragikus, gondoltam.
Elfelejtettem, milyen érzés valódi időt tölteni Ruckusszal.
Elfelejtettem a felfordulást, amit felkavart bennem.
– A Nap csak egy sárga törpecsillag, Baby LeBlanc. – A hangja
tompa volt, a fűtött pillantása – nem. – Dicsőített, mivel ismerős
nekünk, és ő a legközelebbi. A legtöbb ember szereti, akármi is van
a legközelebb. Amit megszoktak.
Ő már nem a csillagokról beszélt, és mindketten tudtuk ezt.
 Csillagászati tudása felkészületlenül ért. Talán mert le
akartam degradálni őt a füves sráccá, aki nem törődik semmivel,
vagy nem tud semmit a focin, nőkön és unalmas számokon kívül.
[13]
Előszedett egy trükkös cigit a farzsebéből, megemelve a
csípőjét, hogy előhalássza, és bedugta szívalakú ajkai közé, az
öngyújtója tüze megvilágította Adonisz-arca minden görbületét.
Beleszívott, aztán átpasszolta nekem.
Volt egy pillanat, amikor a cigi az ujjai között lebegett.
Vártam, hogy visszakozzon. Morcosan nézzen. Azt mondja nekem,
őrült vagyok, hogy füstölök. De ezek egyike sem történt. Hagyta,
hogy meghozzam a döntést magam.
Felnőttnek éreztem magam mellette.
Elvettem a cigit, megengedve magamnak egy kis mosolyt,
amit elrejtettem a sötétben. Mindenki más úgy bánt velem, mintha
üvegből volnék. Csak Dean tett egykor olyan dolgokat, amik össze
tudtak törni. engem. Szippantottam egyet. Beszív. Kifúj. Életben
marad. Ez egy győzelem volt az én világomban.
De természetesen köhögnöm kellett, mint a kutyának, aki
mindjárt kiköpi a tüdejét; vagy kettőt. Dean vetett rám egy
oldalpillantást, vigyorogva. – Legközelebb, ha el akarsz szállni,
sütök neked füves brownie-t.
Figyelmen kívül hagytam, felfelé nézve az égre. Kellemes volt
elfeledkezni a családomról, ha csak egy másodpercre is. Még ha
azzal a férfival is, akit valamiképp az ellenségemnek tekintettem.
– Egyszer azt hallottam, hogy a Nap közeledik felénk minden
évben. Aztán egy nap el fogja égetni az egész bolygót – mondtam,
az égen körözve az ujjammal, és átpasszoltam neki a cigit. Dean
húzott egyet a söréből, az egész testbeszéde könnyedséget,
fiatalságot és gondtalanságot sugallt. Úgy nézett ki, mint egy
tizenéves fiú néhány másodpercre.
A tizenéves fiú, akibe szerelmes voltam egykor.
– Nos, a Nap további nagyjából hét milliárd évig ki fog tartani
az eddigi négy és fél milliárd éves korán felül. Akkor valószínűleg
felfújódik egy hatalmas vörös óriássá, és utána összeomlik egy
fehér törpévé. Biztonsággal mondhatom, hogy amikorra ez
megtörténik, sem az én füves seggem, se a te szemtelen popód nem
lesz itt, hogy szemtanúja legyen a borzasztó szarparádénak. –
Megpaskolta a fejem azzal a kezével, amivel a sörét tartotta,
mintha csak egy drágalátos gyermek lennék. – Hacsak nem
tervezed, hogy itt leszel akkor? Te egy kurva dögös öreglány leszel.
Még pár milliárd évesen is.
Olyan hangosan nevettem, hogy a hangom visszhangzott az
égen. – Elég csak annyi, hogy nem leszek itt.
– Egyikünk sem lesz. – Vállat vont, átpasszolva nekem a cigit.
Az ujjaink összeértek, és elektromosság gördült le a bőrömön,
megcsiklandozva. Nem vettem figyelembe, azt gondolva – De az én
időm valószínűleg sokkal hamarabb eljön, mint a tiéd.
Hány évem volt hátra? Húsz? Tíz? Kevesebb? Ez volt a baj a
cisztás fibrózissal. Nem volt olyan azonnali és sürgős, mint a rák
[14]
vagy az ALS . Még volt időm. Csak nem olyan sok, mint bárki
másnak.
Talán az alkohol volt, vagy a fű, vagy az élet úgy általában, de
megtörtént. Néhány jó év után megtörtént. Újra.
Az exterapeutám egyszer azt mondta, hogy ez teljesen
normális volt, a körülmények figyelembevételével. A ráeszmélés a
haldoklásra – hogy mennyire valódi volt – megragadott engem, és
pánik keringett az ereimben aggasztó mennyiségben. Lefagytam.
Nem vettem levegőt – nem szándékosan –, amikor egy koporsóban
rothadó testem képei ostromolták meg az elmémet. Ezek a
pánikrohamok már régóta tartottak. Amióta tíz éves voltam, és a
halál elképzelése kezdett értelmet nyerni. Ez akörül volt, amikor
megtudtam, hogy nem öregkoromban fogok meghalni.
Volt egy pánikrohamom, mialatt Mr. Lazával lógtam, de ő
nem tudhatta ezt, mert ezek a rohamok nem voltak extrémek.
Néhány másodperc elteltével helyreállítottam a légzésemet, és a
fizikai dolgok közül csak a kellemetlen hőség arcomba csapó
hullámai és a megtébolyodott pulzusom zavart.
Korábban, amikor a terapeutámhoz jártam – a szüleim
szereztek nekem valakit, aki végzetes betegségekben szenvedő
tinédzserekre specializálódott – megpróbáltuk megtalálni a
probléma gyökerét. Mindenkit kényelmetlenül érint a halál
gondolata, de én egyike voltam azon kevés tinédzsernek, aki
álmatlan éjszakákat töltött az ágyában elképzelve halott teste
elhamvasztását. A terapeuta jó volt. Ezt meg kell hagynom neki.
Megkérdezte, emlékszem-e magzati létemre. Nemet mondtam.
Aztán megkérdezte, vannak-e emlékeim arról, amikor nem éltem.
Nemet mondtam. – Ilyen érzés a halál, Rosie. Nem fogsz
emlékezni, hogy megtörtént. Szóval ebben az értelemben,
majdnem olyan, mintha örökké élnél.
Leggyakrabban, amikor a pánikroham elkapott, próbáltam
emlékeztetni magam erre a beszélgetésre, de általában segített, ha
valami teljesen más csak elterelte a figyelmem. Szóval megráztam
a fejem, Dean békés arcára kukucskáltam és megkérdeztem. – Mi
mást tudsz a csillagokról? És a mókás részt oszd meg velem,
amikor felrobbannak, és mi mind meghalunk.
Egy tincset, ami a homlokomba hullott a fülem mögé tűrt. –
Mire a Nap felrobban, senki nem lesz itt, hogy a tanúja legyen.
[15]
Nos, a Kardashianok kivételével. Azok az emberek mindig
kurvára mindenhol ott vannak.
Megcsaptam a vállát játékosan, anélkül, hogy bármilyen
jelentése lenne. – Ne kezdd ezt, Cole. A Kourtney és Khloe beveszi
Miami-t az egyetlen bűnös örömöm.
– Ez őszintén szomorú. Különösen, amikor a felebarát
szomszéd fent az emeleten bárhová el tud vinni a penthouse-ában.
Nos, ez öröm és élvezet, ami méltó a bűnre.
– Összpontosíts – sóhajtottam. Letette a cigit a padra és egy
közeli szemetesbe pöckölte. Nevetett, azzal a száz százalékosan
hamisítatlan nevetéssel, aminek egyetlen lány sem tudott
ellenállni. A hangját jól éreztem a bőrömön. A levegőben.
Mindenhol.
– Szóval, van ez a nyilvántartórendszer a fejemben, és ha
elmondod valakinek, letagadom, soha többé nem beszélek veled
újra, és elmondom mindenkinek, akit ismerünk, hogy hepatitised
van és hogy ejtetted Dr. Faszfejet, mert lábgombát kaptál tőle. –
Egyik kezét a fa fejtámlára támasztotta mögöttünk, és felém
fordította a testét.
– Te most kimondottan könyörögsz nekem, hogy tegyem meg
– Összeszorítottam az ajkaimat, tudatában az összes flörtölő
mosolynak, amit szétszórtam.
Dean megitta a söre maradékát, mielőtt elvette az enyémet és
lehajtotta azt is, elengedve egy szándékos büfögést, mielőtt
folytatta.
– Én egy rejtőzködő, titkos csillagász stréber vagyok.
Felcímkézek embereket az alapján, hogy a naprendszer melyik
része lehetnek. Például Trent a Jupiter, mivel ő olyan kurva nagy.
 [16]
Vicious az Arcturus . Vörös és dühös állandóan. Folytathatom,
de van egy olyan érzésem, hogy meg fogom bánni. – Az arcomat
vizsgálta, várva, hogy nevessek. Amikor nem tettem, óvatosan
folytatta.
– Könnyebb beskatulyázni az embereket valami konkrét
dologba, tudod?
A sekélyes, üresfejű. A füves. A partimániás hímringyó.
Ruckus.
Igen, van elképzelésem.
– Milyen fajta csillag vagyok én? – A hangom tompán tört elő.
Részeg voltam. Életerős voltam. Elment a józan eszem.
Karjaink összeragadtak és az izzadtságunk kezdett
összekeveredni, de egyikünk sem tett egyetlen mozdulatot sem,
hogy megtörje a kapcsolatot.
Még egy másodperc sem telt el, mielőtt válaszolt, ami elhitette
velem, hogy már gondolkodott ezen korábban. – Te a Szíriusz
vagy.
– Szíriusz?
– Igen. – Mocorgott a padon, megdörzsölte nem-létező
borostáját szögletes állkapcsa mentén. Próbáltam figyelmen kívül
hagyni a tényt, ahogy nézett engem, abban valami több volt, mint
puszta vágy, de ez kezdett egyre nehezebbé válni minden eltelt
pillanattal.
– Az általános hiedelemmel ellentétben a csillagok nem
ragyognak. Egyetlen egy olyan csillag van, aminek a
sziporkázásában egyetértenek a tudósok. Ez olyan fényesen ragyog,
hogy néha az emberek hibásan UFO-nak nézik. Ez nem nagy, de
szembeötlő. Ez a Szíriusz, és ez vagy te is. Te ragyogsz, Baby
LeBlanc. Olyan kurva fényesen, hogy néha te vagy az egyetlen
dolog, amit látok.
Nem tudom mit gondoltam. Talán egyáltalán nem
gondolkodtam. De abban a pillanatban bátornak éreztem magam.
Olyan bátornak, hogy az őszinteség megszállta a számat mielőtt a
logika megállította volna.
– Azt akarom, hogy segíts nekem felejteni, Dean. Csak
egyetlen, átkozott éjszakára – motyogtam. Bámultam az űrbe. –
Elfeledkezni erről az istenverte városról és az ítélkező szüleimről
és... – elengedtem egy hatalmas sóhajt. És a haldoklásról.
 Egész testét felém döntötte és kezébe fogta arcom egyik felét,
felnyögve, mintha az érintésem csak még jobban frusztrálná. – Hé.
Nézz rám!
Nem méltó.
Nem elég.
Nem olyan jó, mint Millie.
– Te a nővérem expasija vagy – motyogtam, nem
ellenkeztem, próbáltam érvelni magamnak. Remélve, hogy
összekaparok némi logikát, és kihátrálok.
– Egy másodpercig voltunk együtt – csattant fel.
– Elvetted az Sz-kártyáját.
– Ő elment – jelentette ki, az utolsó szót fogai között
csikorgatta. – Ő ment el, anélkül, hogy akár egy udvariassági hívást
megosztott volna velem. Ő sosem volt az enyém. És ebből
kifolyólag – egyebek mellett – én sosem voltam az övé.
– Azt mondta nekem, hogy egyszer megkérted őt, hogy sose
hagyjon el – nyeltem egyet, kezeim be voltak dugva izzadt fenekem
alá, ahogy a tangapapucsomat bámultam.
– Nem akarom megsérteni Millie-t, de én nem akarom, hogy
bárki elhagyjon engem.
Csönd, és aztán.
– Nem akarom, hogy felejts. Azt akarom, hogy emlékezz. És
én erre készülök, Rosie. – Mélyeket lélegzett, lehelete a bőrömet
érte. – Arra készülök, hogy újraírom a kibaszott történelmünk
lapjait, bébi.
Szája lecsapott az enyémre, és ujjai megtalálták a hajamat.
Megragadtam a gallérját ökölbe szorított kezemmel és lehúztam őt
magammal, lefeküdve a padra, és széttárva neki a lábaimat. Ajkai
forrók voltak, nedvesek, tökéletesek, és nem hezitáltak, vagy kértek
engedélyt. Elvettek. Éhesen követeltek. Az egész testem zsongott a
vágytól és extázistól. Hajamat az egyik ökle köré csavarta, és
szabad kezét közénk húzva megfogta az egyik mellemet és
keményen megszorongatta.
Nyelve behatolt a számba, leigázott engem, meleg vajként
elolvasztva minden ellenállást, ami a nyelvemen volt. Valóban
ilyen részeg voltam, vagy ő volt ilyen jó? Keze tovább mozdult dél
felé. Felhajtotta farmerszoknyámat és kezét a fehérneműmhöz
vitte, dörgölve az anyagot, olyan súrlódást keltve, amitől a szájába
nyögtem, és elvesztettem a maradék önkontrollom is, amibe még
kapaszkodtam.
 Forró. Minden forró volt.
Az arcom.
Az idegeim.
Istenem, olyan volt, mintha a szívem tűzben égne.
– Bassza meg, te nedves vagy – mondta, megcsípve a
csiklómat a bugyimon keresztül. A pólóját kapartam, és
könyörögve ívbe hajtottam a hátamat.
– Dugj meg – nyögtem bele mocskos csókunkba. Ez nem
hasonlított semmire, amit valaha tapasztaltam. Nyelvünk
háborúzott – az övé nyert –, kezeink kétségbeesettek voltak, és úgy
dörzsölődtünk egymásnak, mintha tüzet próbálnánk gyújtani.
Hamarosan, tudtam, sikerülni fog. Veszélyes kémia. Testünk
olyan összhangban volt, ahogy lelkek szoktak. Kifogástalanul. Bőre
az enyémen olyan volt, mintha mindenhol csókolva lennék, a
testem legelszigeteltebb csücskéig.
Ironikusan, a kérésem hatására elszakította száját az
enyémtől és a homlokát ráncolta.
– Mennyire vagy részeg? – Az arcomat vizsgálta színjózanul.
Csak egy sört ivott, és az ő mércéjével ez olyan, mintha gyógyteát
ivott volna.
– Nem túl részeg, hogy ne tudjam, mit csinálok – válaszoltam.
– Ez olyasminek hangzik, amit egy részeg ember mondana –
ellenkezett. Közénk nyúltam és megragadtam vastag merevségét a
farmerján keresztül, fel-le dörgölve. Kőkemény. – Kérlek.
Becsukta a szemeit, homlokát az enyémen pihentette, amíg
vett egy mély levegőt. Próbált küzdeni vele. Próbált önuralomhoz
jutni. Ez volt az, amit nekem is tennem kellett volna. De én mohó
voltam aznap éjjel.
– Ha megkaplak, az azért lesz, mert akarod, nem valami
barom családi bosszú miatt.
– Igen – bólintottam. – Akarom.
Felkelt, a kezét nyújtotta, és a piros teherautójához vezetett,
amiben még soha egyetlen lányt sem kúrt meg korábban.
A leghosszabb út, amit valaha megtettem, de megérte.
A fülkében Dean lehajtotta a vezetőülést, és ráfeküdt,
megütögetve izmos mellkasát.
– Gyere ide – rendelkezett. Nem hangzott játékosnak. Nem
hangzott nyájasnak. Komolynak és megfontoltnak hangzott. A
legétvágygerjesztőbb főbérlő, aki valaha keresztezte az utamat.
Engedelmeskedtem, meglovagolva őt, aztán felhúzódtam az
arcához. Még mindig rajtam volt a bugyim és a szemhéjamat
nehéznek éreztem, de tudtam, mit csinálok.
Dean félretolta a fehérneműmet, megragadott a derekamnál
és lehúzott az arcára, nyelvét belém merítve, egyetlen hirtelen
mozdulattal belém hatolva. Felsikoltottam egyszerre az élvezettől
és a meglepetéstől, megragadva a haját és ívbe hajlítva a hátamat.
– Dugd meg a nyelvem, Baby LeBlanc. Dugd meg keményen!
A csípőm ringott, ahogy épp azt csináltam, érezve a meleg
száját mindenhol magamon, hüvelykujja lusta, mégis határozott
körökben dörgölte a csiklómat, amíg szabad kezével a fenekemet
szorongatta, diktálva, hogy milyen gyorsan és keményen landoljak
az arcán. Olyan fajta boldog hangokat hallatott, amikről csak
álmodtam, hogy Darrentől hallom. Mintha ez lenne az elképzelése
a mennyországról. Mintha amit csinált, helyes lenne.
Néhány rövid perc múlva összerándultam a nyelve körül,
combjaim vibráltak, minden izom remegett a testemben a
hullámzó orgazmustól, ami földrengésszerűen haladt át rajtam.
Hátradobtam a fejem és a nevét sikítottam összeszorított
szemekkel.
Azután, mielőtt esélyem lett volna kinyitni őket, megfordított,
így én feküdtem alatta és ő volt felül, térde a nyitott lábaim között.
Dean kicsatolta az övét, pólója felcsúszott, felfedve azokat a
tökéletes hasizmokat, amit próbáltam nem bámulni az előző nap.
Jézus, egy remekmű volt. Valójában nehezteltem rá ezért.
– El fogom érni, hogy énekeld a kurva nevem – sziszegte,
szemei keményen az enyémbe néztek – a punciddal.
Szélesebbre tártam a lábaimat, ahogy ő mélyebbre fúrta a
térdét a nemi szervembe.
A hátsó zsebébe nyúlt és kirántott egy óvszert a tárcájából. A
csomagolást a fogával széttépve befedte magát, mialatt megragadta
a felsőmet a kezével. Addig húzta az anyagot, amíg az a bőrömbe
vájt, és letépte a testemről.
Aucs.
És még, mi a franc?
Ledőlve egyik lábamat átvetette a vállán és figyelmeztetés
nélkül belém csusszant. Állkapcsa gránit, szemei érzéki szükséggel
lángoltak. Duzzadó bicepszébe csimpaszkodtam, nyögve az
élvezettől, amit nem tudtam teljesen visszatartani kis testemben,
és hagytam, hogy úgy döngöljön, mint egy állat, ahogy újra és újra
eltalálta a G-pontomat, úgy lovagolva meg engem, mintha élete
missziója lenne, hogy kettészakítson.
– Ó, Dean. – Akaratlanul kiáltoztam, és bár forróság volt
odakint, a körülöttünk lévő ablakokra kicsapódott pára
bizonyította, hogy sokkal, de sokkal nagyobb volt a forróság
idebent.
Dean megmarkolta a hajam ismét, ezúttal erősebben, mint
ahogy a padon tette, és a testünk között lévő rés felé fordította a
fejem, így tudtam figyelni.
– Mit csinálok veled? – Fenyegetően hangzott. Majdnem
ördöginek. Figyeltem, ahogy a farka – hé, az egy bíborszínű
óvszer? – csúszkál bennem be és ki, a módot, ahogy a csípője az
enyémnek ütődött, egyre mérgesebben minden alkalommal,
amikor behatolt. Hat kockájának szálkái szintén tökéletesen
láthatóak voltak ebből a szögből. Sötétség volt benne. Abban, amit
csináltunk. A tipikus amerikai, fiatalos, szeretnivaló Deannek volt
egy nagyon veszélyes oldala, és megengedte, hogy vessek rá egy
futó pillantást.
– Te... – dadogtam. Erősebben meghúzta a hajamat a
válaszért. Fájdalmas volt, de azzal egy időben különösen izgató.
– Mondd ki, Baby LeBlanc.
– Te megdugsz engem.
– A pokolba is, igen, megbaszlak téged. Jó érzés?
– I-igen.
– Túl mélyen vagyok?
– N-nem.
– Túl durva vagyok?
– N-nem.
– Jó. Mert azon leszek.
Keze bekúszott a hátam mögé és helyben megfordított, és egy
pillanatra a farka nem volt többé belém ágyazva. A térdemre
támasztott, de én a hasamra estem, amikor belém hatolt megint,
ezúttal hátulról. Csípőm egyik oldalát megemelte a karjával –
izmai feszesek és izzadtak a combomnál – hogy a tökéletes szöget
hozza létre magának, hogy szétszakítson vastag, hosszú
dorongjával.
– Olyan mély. – Újra összeszorítottam a szemem, érezve,
hogy egy újabb orgazmus szivárog a koponyámtól lefelé a gerincem
csúcsáig. Dean „Ruckus” Cole egy szexisten volt. Nem kellett volna
meglepnie, de igaza volt. Amin osztoztunk, az nem volt normális.
Az őrület volt.
Őrült jó.
– Most még ne élvezz el. – Még egyszer belém mártózott és én
fogaimat az ülés műbőrébe vájtam, kapaszkodva a sárga szivacsba
alatta, ahogy próbáltam egy újabb sikolyt elfojtani.
– Nem tudom visszatartani – lihegtem, levegő után kapkodva
ástam ujjaimat a kopott vezetőülésbe. Úgy belelendült, mintha
próbálna megölni engem. És valamilyen szinten megtette. Megölte
minden esélyét, amim volt, hogy valaha élvezzem a szexet bárki
mással.
– Az engedélyemre van szükséged, hogy elélvezhess, LeBlanc.
Könyörögj érte.
Valahol, belül, tudtam, hogy ez az egész dolog őrültség.
Részegen vagy sem, meg tudtam különböztetni a helyest a
helytelentől. Mégis szót fogadtam, mert valahogy mégis tetszett a
tény, hogy egy rövid időre én nem voltam az a szuka, aki utálta őt
és ő nem volt az a fickó, aki soha nem lehet az enyém.
– Kérlek, hadd élvezzek el!
– Élvezz el végig a farkamon, bébi!
Még mélyebbre rogytam az ülésében és nyögtem, ahogy egy
újabb cunami söpört keresztül a testemen. És csillagokat láttam.
Csillagokat, amiket ő lógatott oda – csillagokat, amelyek sokkal
fényesebben ragyogtak azoknál, amelyek az égen voltak.
Dean megint megfordított, de ezúttal a szemeim félig nyitva
voltak. Belém pumpálta magát még néhányszor – az arca rémítően
üres –, kihúzódott, levette az óvszert és ráélvezett az egész
hasamra és a melltartómra.
Bámultam rá, nem tudva biztosan, hogy meg vagyok igézve,
undorodom, vagy túlzottan elégedett vagyok-e ahhoz, hogy
különbséget tegyek a kettő között.
Felkapta széttépett pólómat – az Ortopéd Szakorvosok
Egyesülete pólót, ami Darrent dicsérte – a székről mellettünk és
labdává gyűrve letisztította a spermáját a testemről vele.
– Mondj búcsút ennek a pólónak, és minden másnak, amit
másik férfitól – aki nem az apád – kaptál valaha. Világos vagyok?
– Borzasztóan birtokló vagy – panaszoltam, álmos
szemeimen keresztül fixírozva őt, mintha ő lett volna a napom, a
hold, és minden más, amit érdemes nézni ebben a csillagzatban.
– Azért, mert borzasztóan az enyém vagy.
 – És mi a fenéből veszed ezt? Abból, hogy lefeküdtünk
egymással? – nevetést tettettem, de semmi vicces nem volt az
állításában. Vagy abban, amit éppen csináltunk.
– Nem – mondta, keze a mellkasom bal oldalára mozdult. A
szívem fölé helyezte és megszorította egyszer. – Ez a dolog, éppen
itt? Ez kurvára értem dobog. Te tudod. Én tudom. Hazudj csak,
Rosie. Kihúzom belőled az igazságot. Így vagy úgy.
 Kilencedik fejezet
Dean

Fordította: Niky

MINDENEM LÜKTET, ahogy Vicious villájához mentünk.

Baby LeBlanc elaludt, és még mindig érzem az ujjamon az illatát és
a kókusz samponja illatát az ingemen, és azt hiszem, hogy ez
baszakodik az agyammal, mert hajnali háromig négy alkalommal
találtam magam azon, hogy a szomszédság körül vezetek, nem
állva készen a búcsúzásra.
Nagy bajban vagy seggfej, szidalmazott a logika. Nem kell ez
a szar neked. A belebonyolódás kockázatos. Gondoskodnod kell a
Nina dologról és az ivás abbahagyásáról.
De nincs hely és tér a logikának a fejemben. Teljesen el
voltam foglalva mindennel, ami Rosie LeBlanc, ráadásul fütyültem
rá, hogy beteg és volt saját problémája, amivel foglalkozzon. A tíz
évvel ezelőtti egyetemi dzsekimet viselte a melltartója fölött, amit a
teherautóm mélyén találtam. Dr. Faszfej szakadt inge ott volt, ahol
annak lennie kellett – egy kukában a kibaszott semmi közepén.
Leparkoltam a villa főbejárata előtt és azt fontolgattam, hogy
mi legyen. Horkolt, ami inkább megfelelő hang egy grizzly
medvének, mint egy apró csajnak –, és nem akartam őt
felébreszteni.
Végül felemeltem a kis testét, és bevittem a villába. A flip-
flopját az ujjaim közé szorítottam, miközben ajtóról ajtóra
haladtam, mindegyiken bekukucskálva addig, míg meg nem
találtam az övét, a The Strokes poszterrel borított szobát.
Bedugtam az ágyba, szorosan a teste köré tekertem a takarót,
mint egy kisbabának, és megcsókoltam az orrát.
– Egyébként – suttogtam a Csipkerózsikámnak –
megtaláltam a személy szerint sértő flip-flopodat, és még mindig
szeretnélek újra megérinteni.
 – Dean – ásítja, miközben nyújtózkodik. – Én téged talállak
személy szerint sértőnek, mert mindenki megérint téged.
– Üdvözöllek a klubban, édesem. Pólóink is vannak.
– Jó, mert te letépted a testemről az enyémet.
A farkam tisztelget a remek visszavágáson, de várnia kellett.
– Úgy van. Nem akarom újra látni valaha is azt a kibaszott
cuccot – morogtam, megfékezve, hogy kimondjam az istenverte
nevét. Mi is volt egyébként? Declan? Darren? Nem számít. Nem
olyan, mintha valaha is használni fogja még Rosie.
– Huh. – Hátat fordított nekem, befúrva magát a takaróba,
lehunyva a szemét. – Annyira boldog vagyok, hogy nem kell
találkoznom veled a próbavacsoráig.
– Ne légy annyira boldog. – Kisimítottam a haját az arcából,
amitől libabőrős lett.
– És miért? – kérdezte, és nyilvánvalóan Rosie LeBlanc képes
volt baromi sokáig az álmában beszélni.
Lehajoltam és a számat az övére nyomtam, a nyelvemet
gyorsan kidugva végignyaltam az alsó ajkán, mielőtt hosszan és
keményen beszívtam azt. Ez volt az a laza, kísértő csók, amire egy
hét múlva is gondolni fog.
– Mert úgy döntöttem, hogy itt maradok a villában, hogy több
időt töltsek veled – suttogtam az ajtóhoz lépve, lekapcsoltam a
villanyt, és elvigyorodtam a sötétkék éjszakában. – Meg-kibaszott-
lepetés Baby LeBlanc. Most már nemcsak szomszédok vagyunk,
hanem gyakorlatilag lakótársak is.
Aznap este hazamentem, megragadtam a bőröndöm, amit
nem volt időm kipakolni, és áthelyeztem a cuccaimat Vicioushoz.
Azt mondom neki, hogy a szüleim átalakítják a házrészt, ha
kérdezi. Jó dolog, hogy mindig mindent leszart.
Így a legjobb. A szüleim nagyon csesztettek a Ninával való
találkozással az elmúlt hónapokban, és nem érdekelt ez a lejárt
beszélgetés. Nem is tettettem, hogy érdekel, amiért annyira
lelkesek voltak, hogy rávegyenek, hogy találkozzam azzal a férfival.
Mert csak a következő hódításommal foglalkoztam. Rosie-val.
 Másnap felvettem Trentet a San Diego-i reptéren, ezúttal apa
Volvo DX90-vel, a piros teherautó a garázsban maradt. Alig
használtam, de Rosie arra kért, hogy tartsam titokban a mi kis
randinkat, és itt az idő, hogy kezdjem megbékíteni őt.
Ha Vicious meglátná, hogy felveszem őt, akkor elkezdene
kérdéseket feltenni, csak hogy feldühítsen engem. És ha egyszer
meghallja a válaszomat, akkor újra verekedni fogunk. Nem mintha
különösen ellenezném. Néhány ütés az arcába az én ötletem volt a
meditációra. Bár szeretném a felesleges drámát nélkülözni. Vicious
másrészről egy botrányos, eltúlzott Sweet Valley típusú seggfej, aki
szerette csinálni a feszkót.
Közvetlenül az érkezési kapu előtt parkoltam le, a már ott
parkoló autó mellett, leengedtem a Ray-Ban napszemüvegemet,
lecsekkolva a kék egyenruhát viselő légiutas-kísérő tömeget, akik
áthaladtak az úton előttem. Mintha éreznék a tekintetemet, ketten
felém fordították a fejüket és mosolyogtak. Visszamosolyogtam és
lenéztem, hogy ellenőrizzem a telefonom.

Jaime:
Én és a lányok négykor landolunk SD-
ben. Találkozunk a túloldalon,
szarházi.

Vicious:
[17]
Helló, STD kapitány. Remélem elég
józan vagy, hogy ezt elolvasd. Csak
meg akartam győződni, hogy felveszed
Trentet. Ülésrend e-mailben vár. Hívj,
ha kész vagy.

Trent:
Nézz fel az öledből. Úgy nézel ki,
mint aki rejszol.

Nevetve felnéztem és észrevettem a legjobb barátomat, ahogy

kiviharzik a szétnyíló ajtón egy gurulós bőrönddel. Azt mondani,
hogy Trent Rexroth jól néz ki, olyan, mintha azt mondanánk, hogy
a cián enyhén egészségtelen. A srác után fejek fordultak. Női és
férfi egyaránt. Persze, mi mind jóképűek vagyunk, de ő az egyetlen
anyaszomorító, aki mindig ellopta a show-t. Közvetlenül az autóm
felé haladt, mind a 193 cm magassága, arisztokratikus arca, porrá-
kibaszott-zúzó, exirányító dicsőségében. A csajok a
környezetünkben nem akarnak hinni a szemüknek, és többször is
visszanéznek, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy ez a fickó
tényleg ember, és amikor bemászott a SUV-ba, kettő még képet is
csinált a telefonjával. Valószínűleg összetévesztették őt a sráccal a
bűnügyi nyilvántartóból – tudod, az a bűnözőből lett modell a kék
[18]
„Calvin Klein hálószoba” színű szemekkel.
Trent a hátamra csapott egy nemzetközi „jó, hogy látlak, tesó”
jelzéssel és bekapcsolta az övet.
– Vagy egyre öregebb vagyok, vagy ők egyre kevésbé vonzóak?
– Az állával a másik utaskísérő hárem felé bök, akik ezúttal bordó
egyenruhát viseltek.
– Határozottan öregebb vagy – ragaszkodtam a
forgatókönyvemhez, mint hímringyó, még akkor is, ha ezt sem
éreztem. – Talán itt az ideje a viagrának.
– Talán ideje, hogy befogd a pofád – nézett rám Trent
mereven, majd kinyitotta a kesztyűtartót és kivett egy spanglit, ami
ott várt rá.
– Várj, amíg elhagyjuk a repteret. – Ráléptem a gázra, majd
besoroltam a forgalomba. Engedelmeskedett, közben a telefonján
nézve az e-maileket.
– Hogy van Luna? – kérdeztem és ellenőrizve a visszapillantó
tükröket. A lánya majdnem egy éves volt. A csecsemők soha nem
voltak a kedvenceim – nem akartam gyereket csinálni, de
szerettem gyakorolni, közben kimerítve a védelmezést –, de
[19]
Lunának olyan vastag combja volt, mint a Pillsbury tekercs ,
hatalmas nagy mosolya, mindig tapsolt, és furcsa táncot járt
minden alkalommal, amikor láttam őt Skype-on. Nem volt benne
semmi, ami ne tetszett volna. Kivéve az anyja.
– Ő jól van – mondta Trent hosszú szünet után, gondolataiba
merült arckifejezéssel kinézve az ablakon. A haver öreg lélek volt.
Nem volt alkalmas erre az életre, amit éltünk. A nők. A pénz. A
marihuána. Nem élvezte ezt a szart, nem igazán. A két dolog, amit
valaha is láttam, hogy teljesen megbecsül, a foci – az a hajó sok
évvel ezelőtt elment a többszörös sérülése után a végzős évünkben
– és a lánya.
 – A picsába. Ezt én nem veszem be. Mi a fasz van? – vágtam
rá a karjára. Elhúztunk a repülőtérről egy elhagyatott autópályára.
Szombat dél volt és senki sem hajtott Todos Santosba, hacsak nem
azért, hogy kiraboljanak egy kibaszott villát. A joint égett, de Trent
szürke szeme zárkózott maradt.
– Luna csodálatos – kihagyott egy hatalmas „de”-t.
– És? – kérdeztem.
– És Val nem az – folytatta kifejezéstelen arccal.
Gyors ismétlés: Val volt a brazil sztriptíztáncos, aki bekapta a
legyet Trent babájával egy egyéjszakás kaland után. Meggyógyult
kokszfüggő volt, de Trent megesküdött, hogy minden a terv szerint
halad, miután kifizette a pénzt a rehabilitációra. Nem voltak
együtt, de az egészet közös-szülői felügyelettel csinálták.
– Ismét használja? – húztam fel a szemöldököm.
Hátrahajtotta a fejét, megdörzsölve a szemét.
– Tiszta, amennyire én tudom. Csak olyan... furcsa.
– Miért, mikor nem volt az? – Nyomtam a gázpedált, és az
agyam máshova vándorolt. Rosie egyenesen nyomorúságosnak
tűnt tegnap, amikor felvettem. Nem voltam benne biztos, hogy ez
az egész Viciousról vagy a családja többi részéről szólt, de
fogadnék, hogy az utóbbiról. Ő volt az egyetlen személy, akit
ismerek, magamon kívül, aki nem szart be Vicious hatalmi
játszmáitól és általános seggfejségétől. Látva a fájdalmát, valamit
megmozdított bennem. Tegnap volt lelkiismeretem. A legjobb szex,
amim volt. picsába, valaha is? Nem tudom, hogyan lehetséges. Bár
két dolgot tudok biztosan:
1. Rosie mostanra már valószínűleg nagyon megbánja, és
2. Hamarosan megismételjük, és ezúttal biztosra fogok
menni, hogy józan legyen.
Trent szembefordul velem.
– Szerinted nagy faszság, ha úgy gondolom, hogy Val nem
szereti a lányunkat?
Csend, majd.
– Hagyd abba a képzelgést. – Megragadtam egy hablabdát a
középső boxból és hozzávágtam, kínos nevetés közben.
– Semennyi időt nem tölt a lányommal. Vagy bébiszitterrel
vagy velem van. Nem mintha nem próbálkozna. Csinálja. De azt
hiszem Luna nagyon boldogtalanná teszi. Hozzászokott az éjszakai
élethez. Ezt megelőzően rúdon táncolt a megélhetésért. Az
ébresztője délután kettőkor szólt, és mindig megnyomta a szundit.
Azt hiszi, az anyaság unalmas.
– Meg is találta a sperma-lopás törvényes módját a
megélhetéshez – sóhajtom a hajamba túrva. Kibaszott Val.
Manipulatív volt, igen; ravasz és agyafúrt, tuti biztos; és kibaszott
gyanús, de az apasági problémák külsősége alatt észrevettem, hogy
egy normális csaj. Trent valószínűleg túlzott.
Túl magasra rakta a mércét, ami a nevelést illeti, a gyereket
úszásoktatásra és Gymboree órákra hordta, mielőtt még átfordult
volna. Val észhez fog térni. Erős lány, és Luna is ki fogja nőni azt a
korszakot, ahol néhány óránként összekakilja magát, a
fennmaradó időben pedig ordít.
– Nem tudom, ember. – Trent füstölve és kinézve az ablakon
vállat vont. – Én csak. – szünetet tartott, végighúzta az ujjait a
fején. – Néha úgy érzem, hogy valami rossz fog történni, de nem
tudom megállítani.
– Mert ez lehetséges – egészítem ki. – És azért, mert nem
tudod. Ezt hívják valóságnak.
– A valóság szívás.
– Az a pletyka. – Értettem egyet. – El kell engedned és
győződj meg arról, hogy te a helyes dolgot teszed.
Ahogy elhaladtunk a zöld tábla mellett, ami üdvözölt minket
Todos Santosban, igyekeztem emlékeztetni magam ugyanerre a
dologra. Nináról.
Rosie-ról.
Mindenről.

Dean: Mizu álomszuszék. A másnaposság

szétrúgja a feszes seggedet?

Egy óra telt el, mielőtt válaszolt volna, de tudtam, hogy látta
az üzenetet. Valószínűleg leírta, aztán kitörölte az üzenetet,
kínozva, vitatkozva, gyűlölve magát, gyűlölve engem. Ez rendben
volt. Mindez része volt a folyamatnak. Azután – kibaszottul végül –
visszaírt. Egy szót:
 Rosie: Igen

A szót bámultam keményen. Soha egyetlen lány sem írt egy

szót nekem SMS-ben. Ez a csaj olyan volt, mint egy ego-zúzó
kiképzőtábor. Elkezdtem írni a következő SMS-t, amikor jött egy
másik.

Rosie: Sajnálom. Szóval, annyira

sajnálom, hogy ez történt. Nem tudok
tükörbe nézni. Nem tudom elhagyni ezt
a szobát, nem akarok Millie-vel
szembenézni. Milyen testvér vagyok?
Kérlek, tegyünk úgy, mintha a tegnap
este meg sem történt volna.

Dean: Oké.

Rosie: Oké?

Dean: Ha ez az, amit be akarsz mesélni

magadnak, mielőtt újra kefélünk, nem
fogom kipukkasztani a kis buborékodat.
[20]
Gondoltam egy In-N-Out ebédre. Van
egy olyan érzésem, hogy a próbavacsora
kibaszottul unalmas lesz. Mit
gondolsz?

Rosie: Azt gondolom, hogy nem tudsz

olvasni. Azt mondtam, hogy nem
tehetjük meg újra.

Dean: In-N-Out-ot mondtam. Én nem

mondtam, hogy megöklözlek az erkélyen
romantikus Csendes-óceáni kilátással.
Dean: (Benne vagyok a játékban, ha ezt
akarod).

Rosie: Nem.
 Dean: Hozok füvet.

Rosie: NEM.

Dean: Hozom a farkam.

Rosie: Hogy segít ez?

Dean: A tegnap este után, azt hiszem,

hogy tudod a választ erre a kérdésre;)

Rosie: Nincs kockáztatás. Ma csak

magadnak vagy. Felejtsd el ezt, hogy
valaha megtörtént. Én tudom, hogy el
fogom felejteni.

Mosolyogva hátradőltem, és újra elolvastam az üzenetet. Meg

fogja gondolni magát – és a farkamon – igen rövid idő alatt.
Miután kiraktam Trentet a szülei új házánál Todos Santosban, ott
maradtam néhány órát, hogy beszélgessek Trisha és Darius
Rexroth-val. Gyakorlatilag a második szüleim voltak. Aztán
egyenesen a country club edzőtermébe mentem, ahol az (igazi)
szüleim tagok és addig mozogtam, amíg nem folyt rólam az
izzadság. Ütve a zsákot, és futva a futópadon, megnyugtatott, még
ha csak egy kicsit is.
Miután végeztem az edzésemmel, odamentem a szaunához,
leültem egy fapadra, hátamat a falnak támasztottam.
Abba kell hagynod az ivást, seggfej!
Abba kellett hagynom a sok mérgező szart, de mi értelme
volt? Mi volt az értelme, hogy nem baszok három nőt egy időben,
vagy ittam, amíg elájultam, vagy dohányoztam minden reggel és
este, ha nem az, hogy elviseljem a sok szart és eltompítson. Ez nem
azt jelenti, hogy boldogtalan voltam. Szerettem a munkámat. Pénzt
keresni jó dolog, de elszórni minden szarra, amire nincs
szükségem, még jobb. És volt egy remek családom, akiket többet
akartam látni. De a családom és a barátaim telefonhívásai,
valamint a munkával töltött hosszú idő közötti időszak üres volt,
ezért töltöttem ki puncikkal, alkohollal, fűvel, és könyörtelenül
üldözve az egyetlen lányt, akitől távol kellett volna maradnom.
 – Dean? Dean Cole?
A fickó, aki belépett a szaunába, ismerősnek tűnt. Pislogtam,
hogy kitisztuljon a fejem a legújabb másnaposságomtól (a négy gin
jóvoltából, amik tegnap este lecsúsztak Viciousnál). Másodjára
felismertem. Matt Burton. Egy srác a középiskolából. A
focicsapatban voltunk együtt. Nem egy csillag a fantázia bármelyik
területén – ezt a címet megvédte Trent és én –, de mindig
népszerű gyerek volt. A hasa kikerekedett, ami várható volt, nem
mindenki volt egy hiú szemétláda, mint én, és a haja is
kevesebbnek tűnt. Összeütöttük az öklünket, mert a megölelés
elfogadhatatlan volt, amikor a farkunkat csak két törülköző
választotta el. Mellém állt.
– Jól nézel ki – sóhajtotta Matt.
– Te meg boldognak nézel ki. – A nevetése megerősítette az
értékelésemet. Felemelte és örömmámorban meglengette az arany
karikagyűrűs bal kezét. – Házas vagyok, és két lányom van. És te?
– Ismersz engem. – Rántottam meg az egyik vállam. De
nyilvánvaló, hogy nem ismert, mert még mindig várta a válaszom.
– Még mindig próbálgatom a lehetőségeimet.
– Itt Kaliforniában? – szipogott. A hasa a törülköző széle
fölött folyt ki. Lenéztem a saját törülközőmre. Az én hasizmom alig
érintette a fehér anyagot. Az én testem ragaszkodott a hat
[21]
kockához, mint egy kétségbeesett Pats szurkolólány a Super
Bowl után. Talán a taco evés teszi boldoggá Mattet, de engem a
punci evészet tesz boldoggá. Ugyanúgy néztek ki, de a punciban
kevesebb a kalória. Plusz, mindig van hely a másodiknak.
– Valójában New York, és te? – kérdeztem udvariasságból.
Kibaszottul leszarom. Matt egy kedves srác volt, de láttam az
excsapattársaim és kollégiumi barátaimat házasként. Mind kövér,
unalmas és furcsán elégedett az egyhangú mindennapi rituálékkal.
Nem, köszönöm.
– Itt maradtam. Vásároltam egy házat Todos Santos mellett.
Nagy jövőjű fejlesztés. Meglett a könyvelői végzettségem, és
közelmúltban partnerré váltam az apám cégében.
Blah, blah, blah.
– Ez fantasztikus. – Felálltam. Egy kicsit bizonytalan voltam.
Azt hiszem tényleg ideje volt az összes kibaszott szarságot
visszaszorítani, amit beletoltam a testembe. – Nos, mennem kell.
Jó volt beszélgetni.
 – Dean – mondta Matt és éreztem a kezét a vállamon, és
miért volt a kibaszott keze a vállamon? Megfordultam. Ő is felállt.
Egymásra néztünk. Nem barátokként. Nem ellenségekként. Nem,
mint bármi. Menni akartam.
– Jól vagy? – kérdezte. Ha volt bosszantóbb kérdés a
kérdések történetében, akkor az a „el tudsz kint élvezni? Nem
nyelem le”, de a „jól vagy?” is határozottan közel áll hozzá.
– Igen – mondtam, és kihagytam, hogy „miért”. Nem
érdekelt, hogy miért kérdezte. Matt kínos mosolyt villantott rám,
és elvette a kezét az istenverte testemről, pihentetve a kezét a
csípőjén. – Tudod, mindig azt hittem, hogy feleségül veszed a
LeBlanc lányt. Ti srácok csak úgy szikráztatok.
Felnevetek. Nem keserűen, csak szórakozottan. – Kit? Millie-
t?
Megrázza a fejét és a homlokát ráncolta. – A másikat. Aki
mindig jött megnézni a barátaival minket, amikor játszottunk, és
aki fixírozott téged. Dögös volt. Noha nem pakolt ki. Viszont úgy
nézett ki, mint egy szopós kurva.
Rosie
Még mindig dögös.
Csak hallani, hogy valaki ezt mondja, inspirálta a belső
féltékeny seggfejemet, és ököllel akartam az arcába ütni. Talán
azért, mert még mindig éreztem a száját a vállamon, puncija
pulzálását az izgalmával az ajkaimon, és a nyögéseit, amik
keresztülsiklottak a bőrömön. Bármi is volt ez, visszatoltam Mattet
a falhoz, és halálos arckifejezéssel suttogtam – Hé, Matt?
Legközelebb, ha Rosie LeBlanc-ról így beszélsz, győződj meg róla,
hogy nem vagyok a közelben. Mert ha meghallom, szétrúgom a
segged, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogod látni, hogy néz ki,
mint ezekben a napokban. Egyébként még szebb, mint bármelyik
nő, aki valaha beleegyezne, hogy megérintsd, és igazad volt
zseniális anyaszomorító, ő lesz a feleségem egy nap. Viszlát.
 Tizedik fejezet
osi

Fordította: Jane

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Megbánás. A megbánás és a sajnálkozás emlékeztet arra, hogy az
életnek súlya van. Néha nehezebb, néha könnyebb.

KEDVES SZELEKTÍV AMNÉZIA,

Most azonnal szükségem van rád.
Szeretettel,
Reménytelenül idióta lány

Az ágyon ülök, a rázó mellényemet viselem és a poszterekkel

borított falat bámulom, miközben láblógatva felidézem a tegnap
este minden pillanatát.
Hülye, hülye, hülye.
Én voltam a hülye, nem pedig Dean, mert ő csak elvette azt,
amit én balga módon alkoholos mámoromban felkínáltam neki.
Jézusom, és ha arra gondolok, hogy ő volt a racionálisabb kettőnk
közül, szíven üt, mert soha nem hittem volna, hogy valaha is
előfordulhatna ez, hiszen többször is megkérdezte, hogy nem
vagyok-e túl részeg ehhez. Dean, aki volt olyan kedves, hogy puha
takarókba csavarjon. Tudod, hogy rossz helyen vagy, amikor Mr.
[22]
Szoknyapecér a te lovagod talpig Brooks Brothers páncélban.
Egy pillanatnyi gyengeség volt, ami soha többé nem fog
előfordulni. Ma este a legjobb viselkedésemmel fogok előrukkolni a
vacsoránál. Millie-nek csak egy koszorúslánya volt, jómagam, és
nem akartam elszúrni, főként azután nem, amit értem tett.
Emellett, ami engem illetett, én és Dean sosem szexeltünk. És
legfőképpen nem volt részem életem legjobb szexuális
élményében, ami annyira mocskos és dögös volt, amilyet még
sohasem tapasztaltam. Mert ha egy fa eldől az erdőben és senki
nem hallja, akkor is hangosat szól? A lényeg, hogy amiről Millie
nem tud, az nem fáj neki, és nekem nem állt szándékomban egy
szót is szólni a dologról. Ahogy Dean sem.
A kopogtatás hatására szünetet nyomtam a képzeletbeli
videón, amin épp azt játszottam vissza, amikor Dean a forró
nyelvét a puncimnak nyomja és fogaival a csiklómat ingerli. Ez egy
olyan jelenet volt, ami soha meg sem történt, emlékeztettem
magam, miközben felálltam és kisöpörtem a hajat az arcomból.
– Nyitva van.
Millie lépett be egy tálca finomsággal, arcán bocsánatkérő
mosollyal. Talán a tegnap este miatt nézett így rám.
Visszamosolyogtam rá, majd kihúztam egy fiókot, ami az ágy
mellett volt.
– Hoztam neked reggelit – jelentette be.
– Hoztam neked desszertet – mondtam. Az, hogy zenerajongó
voltam néha előnyökkel járt. Millie szerette a punk rockot és az
alternatív zenét, de velem ellentétben túlságosan elfoglalt volt
ahhoz, hogy felkutassa a felszállóban lévő új együttesket. Engem
meg ez éltetett, hogy felkutassam és levadásszam őket. Így mindig
volt nálam jó pár demo, hogy legyen, amit adjak a nővéremnek,
ahányszor csak találkozunk.
Egy Beetlejuice-os szellem alakú pendrive-ot meglóbáltam
előtte.
– Várj, míg meghallod Zack Wade hangját – vigyorogtam. –
Nagyon tehetséges, hogy a gitár húrjain és a hormonjaidon
játsszon.
Letette a tálcát, amin palacsinta, juharszirup és frissen főzött
kávé volt, miközben azt dörmögte, hogy a hormonjai rendben
vannak, majd az ajkába harapott. Közelebbről nézve vörös volt a
szeme, lila haja kócos.
– Haver, jól vagy? – kérdezem, majd odalépek hozzá,
megölelem, megtartva a súlyát. A mellény még mindig rajtam volt,
így a cső ott volt közöttünk, de erre már egyikünk sem figyelt,
annyira hozzá voltunk szokva. Millie teljesen elengedte magát a
karjaimba. Remélem nem Vicious okoz neki gondot. Ettől
függetlenül be kell látnom, hogy mióta összejöttek Millie-vel, azóta
nagyon csodásan viselkedik vele, csak az a kár, hogy mindenki
mással szemben seggfej.
 – Jól vagyok! – legyint, elhessegetve a kérdést, miközben
kihúzza magát. – Csak görcsöl a gyomrom, de lehet, hogy csak az
idegességtől. Vicious elvisz a dokihoz egy ellenőrzésre. Már tíz óra,
és még nem hagytad el a szobádat, azért is jöttem be, hogy
megnézzem, jól vagy-e!
Nem voltam jól, sőt teljesen a „jól” ellentéte voltam. Épp
azzal voltam elfoglalva, hogy az expasidról fantáziáltam, és épp
arra készültem, hogy bedugjam a kezem a bugyimba.
– Sajnálom – újból megöleltem, állam a vállára fektettem. –
Kihasználtam ezt a kis pihenőt, mert általában fél hétkor kinyitom
a kávézót és nem kerülök ágyba tíz vagy tizenegy előtt.
– Még mindig önkénteskedsz? – ráncolja az orrát, én pedig a
kezemet nézem, mert tudom, hogy egy újabb kioktatás következik.
– Abba kell hagynod – mondja lágyan.
– Igen, nos, ez nem fog megtörténni.
– Csak saját magadnak okozol fájdalmat, miért csinálod ezt?
Mert nem lehetek önkéntes máshol, a többi hely, a kórházak,
a klinikák, a hospice házak, tele vannak beteg emberekkel, és az én
immunrendszerem olyan törékeny állapotban volt, mint a szívem
egy bizonyos HotHole pasi miatt.
– Bízz bennem, nem vagyok szent, és ha nem szeretném,
akkor nem csinálnám. De mi van veled? Izgulsz a ma este miatt? –
váltottam témát.
Millie hosszan fújta ki a levegőt, és leroskadt a párnákra.
Visszaültem, de nem a plafont bámultam, mint ő, mert a
mellényem miatt nem tudtam.
– Azt hiszem. A lánybúcsút igazán várom, jó lesz egy kis időt
együtt tölteni.
Millie-vel egy évet voltunk távol egymástól, amikor utolsó
éves voltam a középiskolában, mielőtt felszálltam egy repülőre és
csatlakoztam hozzá New Yorkba. Az együttélésből eljutottunk oda,
hogy az ország két külön pontján éltünk.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek az orvoshoz? – simítottam
végig a haján. – Vihetnék egy kávérendelést, figyelném a kocsidat,
ha nem találsz parkolót, én lennék védelmeződ – húzom fel a
szemöldököm.
– Nincs rá szükség – Millie tekintete megváltozik, kezét a
combjára teszi, de nem dörzsöli őket. Nem voltam hülye, a
tünetekből gyorsan kikövetkeztettem, a reggeli rosszullét, egész
nap levert volt és anya nem akarta, hogy nehezet emeljen tegnap.
Exnővér tanuló és épeszű felnőtt nő voltam, de mindenekelőtt
testvér, egy testvér, aki tudta, hogy a nővére nem titkolna el egy
ilyen dolgot előle. Semmi mást nem szerettem volna, csak
boldognak látni őt, és tudtam, hogy egy kisbaba nagyon boldoggá
tenné.
– Van valami, amit nem mondasz el? – kérdeztem olyan
közvetlen és átlagos hangnemben, amilyenben csak tudtam.
– Nincs, minden csodás – mondta, majd megsimogatta a
karom megnyugtatásképpen.
– Nem ez volt a kérdés.
– De ez a válaszom – köszörülte meg a torkát. – Komolyan,
Rózsabogár, pár nap múlva férjhez megyek, ezért azt hiszem, kijár
nekem pár nap lazítás.
Jogos. Helyben megfordultam, kikapcsoltam a gépet, amely a
mellényhez volt kötve, aztán folytattam a megszokott rituálét,
összehajtogattam, majd elpakoltam mindent. Aztán tovább
beszélgettünk, főként az esküvői készülődésről és arról, hogy
mennyire hasonlítok Emma Stone-hoz, bizonyos pozícióban, ő
hozta fel, nem én.
– Sok szerencsét a dokinál – mondtam, mikor Vicious
felkiabált az emeletre és Millie kisétált az ajtón. A tálca még mindig
az ágyam mellett volt, és érintetlen is marad, majd megszabadulok
tőle, mert tegnap este a vacsoránál elment az étvágyam, és azóta
sem jött vissza.
Az ágyra dobtam magam és lehunytam a szemem, kizárva a
lüktetést, meg azt, hogy anya apával kiabál, hogy menjen el a
boltba Millie-nek Twinkiest venni.
Egész reggel nem szóltak egy szót sem hozzám, és mivel Millie
nem hozta fel őket, tudtam, hogy még mindig el vagyok különítve,
amit örömmel fogadtam, és nem bántam volna, hogy ha így is
marad a látogatás végéig.
Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok, aki szerettem
volna lenni. Független és szabad.
 Tizenegyedik fejezet
Dean

Fordította: Lilith

ÉPPEN BEHOZTAM A lemaradást a munkában, emailek

átolvasásában és az adminisztratív szarságban, mikor Vicious
kijött az erkélyére, ahol ültem, és lehuppant a szemben lévő
kanapéra. A képén ülő szarrágó vigyor alapján úgy véltem, meghalt
valaki, vagy tudott valamit, ami megbillenti a hajómat és bajt okoz
nekem, vagy legalább is léket üt rajta. Nem akart gonosz köcsög
lenni, szerintem csak így született.
Jó döntés volt a teraszon dolgozni, mert nem tudtam sehol
máshol koncentrálni. Láttam kétszer Rosie anyját kopogtatni az
ajtaján, orrhangon nyávogva neki, hogy tegye ezt, meg tegye azt –
Rosie alig válaszolt vissza – és az apját morogni Millie-nek a
folyosón, hogy a legidősebb lányának hogyan kellene csupán egy
jegyet vennie Rosie- nak, és meghoznia helyette a döntést. – A
felelőtlensége az életébe fog kerülni – hallottam mondani.
– Miatta őszülök. Őszülök! – tette hozzá az anyja.
Pöcsök.
– Szevasz, faszfej – üdvözölt Vicious.
– Hogy vagy, szarházi? – vágtam vissza, kihúzva a fülem
mögül egy kézzel sodort cigit, és meggyújtom könnyedén, majd úgy
nézek Viciousre, mintha épp most vizelt volna bele a négy
különböző tányér közül az egyikbe az asztalon, és én nem tudom
biztosra, melyikbe. Mindig is gyanakodtam rá. Ő is rám.
– Megosztanád? – Az állával a cigim felé intett. Szívtam egyet
és továbbadtam, miközben füst szivárgott az ajkaim közül.
– Szóval igazából miért vagy itt? A szüleid szart se építenek
át. Láttam Elit ma reggel a belvárosban, amikor időpontra vittem
Emiliát az orvosához.
Letettem a MacBookomat a dohányzóasztalra és hátradőltem,
az ajkamat ütögetve a Zippo öngyújtómmal, mialatt a kérdését
fontolgattam, és mielőtt közöltem vele a hírt.
– Ráhajtok Baby LeBlancra.
– Kurvára remélem, hogy Rosie-ra érted, és nem a jövendő
gyerekemre.
– Jézusom. – Forgattam a szemeimet, előredőlve, hogy
megkaparintsam tőle a füves spanglit. – És az emberek még engem
vádolnak azzal, hogy én vagyok a bizarr.
Vicious elvigyorodott. Nem húzta fel magát, de még csak nem
is volt meglepődve, sőt csodával határos módon nem is volt ellene.
– Végre, mi? Mi tartott ilyen sokáig?
Megvontam a vállam. – Nem tudtam, hogy New Yorkban van.
És mire megtudtam és beköltözött a lakásba, már volt barátja.
Most szingli, de nem sokáig.
Vicious kételkedően felhúzta az egyik szemöldökét, az ajka
egy féloldalas mosolyra húzódott. Természetesen ő leszarta, ha
Rosie után mentem. Teljesen észszerű neki, és miért ne lenne?
Másrészről viszont a leendő felesége eltérő véleményen volt.
Millie és én civilizáltan viselkedtünk, de nem bízott bennem.
Ami ironikus volt, a történetünket tekintve.
– Emiliának nem fog tetszeni.
– Nekem sem tetszett az, amikor Emilia elkezdett dugni az
egyik legközelebbi barátommal a lakásomban. Túltettem magam
rajta. Gyorsan, ha hozzátehetem.
– Figyelj a kibaszott szádra – csattant fel Vicious, a szemei
lángoltak, mielőtt elvigyorodott. – Elszedted tőlem a vállalat tíz
százalékát.
– És visszaadtam – válaszoltam mosolyogva.
– Egy csomó pénzért.
– Ami van neked – vágtam vissza. – Milliárdos vagy.
Mindketten tudjuk, hogy azért fizettél, mert szükségem volt arra,
hogy megfizess. Kitörölhetnéd a seggedet kétszer annyival, mint
amennyit fizettél nekem, és még mindig nem vennéd észre, hogy
hiányzik a bankszámládról. Ez egy lecke volt. Tanultál valamit?
– Igen – nézett rám Vicious megvető pillantással. – Hogy
nem kevésbé vagy seggfej, mint én, bár te határozottan jobban
titkolod. Millie úgy gondolja, hogy probléma vagy.
Most rajtam volt a sor, hogy rávillantsam a leszarom
vigyoromat. Még csak nem is próbáltam védeni magam. Mi
értelme lett volna?
 – És én hajlamos vagyok egyetérteni vele – majd a cigi után
kapott.
– Meg vagyok sértve – mondom, miközben megmarkoltam a
narancssárga Armani pólóm bal oldalát a mellkasomnál, és vágtam
egy sértődött grimaszt. – De túl fogom élni.
– Hogy túléled, vagy sem, attól függ, hogy fog végződni a
szarság Rosie-val. Ha összetöröd a szívét, kihasználod, és ezeken
túl még valami mást, állást kell foglalnom valaki mellett. –
Tudtam, hogy melyik oldalra fog állni. Vicious és én őszintén jó
barátok voltunk. Állandóan beszéltünk telefonon. Jókat nevettünk,
de bizalmatlanok is voltunk egymás iránt. Ez csak egyike volt
azoknak a dolgoknak. Sosem volt versengés Jaime és Trent között,
vagy Trent és én köztem, vagy Vicious és Jaime közt. De mindig is
volt egy csendes, véres háború köztem és Vicious között.
És tudtam, hogy a rossz érzések, amelyeket rejtegettem és
tápláltam iránta, kivirágoztak, csak mert magamat láttam benne,
ezt pedig gyűlöltem.
A kegyetlenséget.
A frusztrációt.
A nyers brutalitást, amely a hófehér fogsorú mosoly és a négy
számjegyű öltöny alatt rejtőzik.
– Fenyegetsz engem? Ez kibaszott aranyos. – Megragadtam a
cigit, szívtam egy utolsót, mielőtt elnyomtam a dohányzóasztal
közepén álló hamutartóban. Füst lövellt ki kitágult orrlyukamból,
miközben beszéltem. – Nem valami ártatlan, déli kiscsaj vagyok,
Vic. Nem félek tőled.
Vicious felállt. – Ne kúrd el.
A sorok közti üzenet ez volt: de támogatlak.
Beletúrtam a kezemmel a hajamba. – Te sem kúrtad el Millie-
vel. – Kössz, tesó.
– Majdnem sikerült. – Ne kövesd el a hibáimat.
– Jobban tudom nálad. – Nem merném.
– Ez az, amire számítok. – Akkor mire vársz? Menj, szerezd
meg őt.
 Dean: Micsinálsz?

Rosie: Demókat válogatok. Zenét

hallgatok. Próbálom nem levetni magam
az erkélyről. Te?

Dean: In-N-Out ebédre? A próba előtt

lemehetünk a strandra. Nyugi.

Rosie: Kérdezted már korábban. A

válasz még mindig nem.

Dean: Miért nem?

Rosie: A tegnap este történtek miatt.

Dean: Mi történt tegnap este?

Rosie: Tényleg ennyire felejthető

vagyok?

Dean: Te mondtad, hogy azt akarod,

felejtsem el. De ugye ez egy hazugság
volt?

Az igazság az volt, hogy Baby LeBlanc nem tudta, mit akar.

Bűntudatot érzett, de ugyanakkor úgy sóvárgott utánam, mint a
crackért. Mindig is így volt ezelőtt, de ezúttal kemény akartam vele
lenni annyira, amennyire csak kellett, míg le nem esik az álszent
trónjáról.

Rosie: Ne írj többet, Dean.

Dean: Láttam anyukádat a szobád felé

tartani. Megint fejmosást fog tartani
neked, ha ott maradsz. Lógj velem.
Ígérem, nem nyúlok hozzád.

Rosie: Milyen előnyöd származik ebből?

 Dean: Te.

Egyszerű. Őszinte. Igaz.

Azóta akarom őt, mióta csak elment Millie. Valószínűleg már
előtte. Oké, határozottan előtte. De kivártam, tudván a helyemet.
Ha Jacob türelmes tudott lenni, akkor én is tudtam.
Nem válaszolt azonnal; tehát fontolóra vette. Rosie látni akart
engem. Ez a hét nehéz volt számára, ezért adtam neki még egy
lökést.

Dean: Többet akarok tudni a zenédről.

Kurvára ki akarsz innen jutni.
Odaérünk időben a próbára.

Rosie: Dean...

Dean: Semmi tapizás.

Rosie: Rendben.

Apró győzelmek.
Épp készültem felállni és a szobájához sétálni, mikor felvillant
a telefonom, és elkezdett csörögni. Nina. Tudtam, miért hív, és
kezdtem arra hajlani, hogy válaszoljak. Volt valamije, ami az
enyém, amit akartam, de az az ár, amit fizetnem kellett, hogy
eljussak hozzá, túl magas volt. Nem a pénz, habár nagyon-nagyon
sokat kért érte. Nina szabadsága.
Valaha minden az övé volt. Az időm. A szívem. Az odaadásom.
És ő mindezt eldobta.
Egyszer átvertél, szégyelld magad, ha kétszer megtetted,
kibaszottul halál fia vagy. Nem hittem a második esélyekben,
hacsak nem Rosie-ról volt szó. Tehát elengedtem, csak hogy
életben tartsam.
Bárcsak ne akartam volna oly nagyon felvenni azt a telefont és
véget vetni ennek.
Lezárni az összes kérdőjelet, a kínzó töprengést, az
ismeretlenben sodródást.
Nem kellett volna. De megtettem.
 Tizenkettedik fejezet
osi

Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A családom. A tökéletlenségük. A heves szeretetük. A feltétel
nélküli aggódásuk. Egy veszett ügy iránti odaadásuk. Irántam.

MILLIE NEW YORKBA VALÓ UTAZÁSA előtti éjszaka

semmiben sem különbözött a többitől. Annak ellenére, hogy volt
külön szobánk, ugyanabban az ágyban aludtunk. A plafont
bámultuk falnak támasztott lábakkal, egymást, vagy egy párnát
ölelve. Ez volt a jellegzetes pozíciónk. Néha az én ágyamban, és
néha Millie ágyában. Gyűlöltem, hogy szeretek az ágyában aludni,
mert éreztem Dean illatát. Nem szexeltek, de az illata mindenütt
ott volt. Millie ágyneműjén. Az íróasztalán. A lelkemben.
Ez alkalomkor a szobámban voltunk, és a foszforeszkáló
csillagok visszanéztek ránk. Mindig szerettem a csillagokat. Arra
emlékeztettek, hogy milyen apró az én problémám ebben a nagy
világegyetemben.
– Lefeküdtem Deannel – mondta rekedten a sötétben, és
megfogta a kezemet. Megdermedtem és behunytam a szememet.
Gondolj a csillagokra.
Minden megállt. Égett a tüdőm, fájt a testem, és könnyek
égették a szemem. Elsötétült a szoba; nehezen tudtam lélegezni.
Millie nem tudta. A testvérem, aki annyira figyelmes volt, mindent
tudott rólam, a testemről, az egészségemről, a barátaimról és a
zenei ízlésemről, fogalma sem volt arról, amit a barátja tett velem.
A nevét hallani is elég volt, hogy bizseregjen a szívem. A gyomrom
megremegett, és melegség öntött el. De persze ő vak volt, ami az
érzéseimet illette. Túlságosan lefoglalták a sajátjai.
 – Jó volt? – kérdeztem mosolyt színlelve. És gyűlöltem őt. És
gyűlöltem Cole-t. De leginkább magamat gyűlöltem.
Válla hozzám ért, ahogy megvonta.
– Hiba volt.
– Azt hiszed?
– Tudom. – Még mindig a plafont bámultuk, és nem néztünk
egymásra, és ezért hálás voltam.
– Az egész kapcsolat az. Azt hiszem, azért van együtt velem,
hogy megvédjen Vicioustól. Nem érti meg, hogy ez csak olaj a
tűzre, ha arról a pasiról van szó.
– És te? – sikerült megkérdeznem a torkomat fojtogató
könnyek ellenére.
– És én... – keze szorosabban fogta az enyémet. – Kedvelem
Deant. Ki nem? Ő a szórakozás megtestesítője. De én nem.
Szereted. Nem úgy, mint én.
– Próbálkozunk, de valami hiányzik. A varázslat. Dean azt
mondja, belead száz százalékot. Úgy is viselkedik. Viszont egyszer
sem kérdezett Harvardról. Nem hibáztatom, de csak beiratkozott a
felvételire, és nélkülem tervezett. Mindenesetre. rendben van. Nem
mintha vele akartam volna menni. Hé, Rosie?
– Igen?
– Mi az álmod?
Pislogtam egyszer, majd még egyszer. Millie nem tudta, de
könnyekkel küzdöttem, és nem csak azért, mert azzal a sráccal
vesztette el a szüzességét, akit szerettem.
– Nincs semmilyen álmom. – Csak pár másodperc múlva
válaszoltam, mert idő kellett, hogy szabályozzam a pulzusom.
– Miért?
– Mert mi értelme van? Nem lesz időm, hogy megvalósítsam.
Ahelyett, hogy vitatkozna, Millie máshogy közelítette meg a
témát.
Felém fordult, hüvelykujjával megsimogatta az arcomat.
– És ha az idő nem lenne kérdés?
– Akkor. azt hiszem, szeretnék anya lenni. Úgy értem, igen,
pénzügyileg szeretnék független lenni. Talán lehetnék grafikus,
vagy nővér, vagy valami ilyesmi. De amit igazából szeretnék, az az,
hogy vigyázzak valakire és teljes lelkemből feltétel nélkül
szeressek. És persze mindezt egy nagyon király helyen.
– Szerintem remek anya lennél. Hol élnél, ha lenne rá
esélyed? – Mosolygott. Nem tudtam hová akar kilyukadni.
Egyáltalán nem tudtam, hová akar kilyukadni.
– New York? – merengtem. – Igen. A Nagy Alma. Jó helynek
bizonyulhat, ha el akarsz tűnni.
– Akkor el foglak vinni oda. – Mosolygott a sötétben.

Dean
Tizenegy évvel ezelőtt.

A meccs után összeütöttük az öklünket Matt Burtonnel,

miközben leráztam a sok sarat a lábamról. A fociévadnak már egy
hónapja vége volt, egy hete érettségiztünk, de néha
edzőmérkőzéseket játszottunk a szomszédos városok csapataival.
Különösen olyan csapatokkal, amelyek részt vettek ugyanabban az
őrülten költséges fociprogramban, amelyre az All Saints High is
regisztrált minden évben. Ezúttal Sausalitóban voltunk. Nyertünk.
Trent a kispadon ülve figyelt, ahogy játszunk – a gipsze sárga volt,
régi és bűzlött –, ezért az én feladatom volt győzelemre vezetni a
Saints of All Saints High csapatot huszonöt pont lemaradással, a
St. John’s Rangers ellen. Lehetetlen volt, végül sikerült behoznunk,
és az utolsó negyedben tizenkilenc pontot szereztünk. Minden
támadás sikerrel járt. Kibaszott fantasztikusak voltunk, és én, mint
az utolsó meccsét játszó irányító, megjegyezhetem – Vicious
hiánya (Hawaii vakáció) egyáltalán nem számított.
Nemcsak, hogy nem volt rá szükségünk, a heves
vérmérséklete és a hajrázó szarsága zavaró tényezőnek bizonyult. A
lényeg, az előző meccset elveszítettük Monterey-ben, és ő, az extra
beképzelt seggfej ott volt.
– Imádom az edzőmérkőzéseket – mondta Burton, ahogy
megveregettük egymás hátát. Jaime jött felém, szőke hajáról
izzadság csepegett a homlokára, elkenve a harci festéket.
Megragadta a tarkómat és megölelt.
 – Remek dobás volt. – Ahogy magához húzott, úgy dörzsölte a
fekete csíkokat az arcomra, mintha a kibaszott barátnőm lett
volna.
– Minden remek volt, haver. Rólam van szó. – Halál
komolyan, de nyilvánvalóan hülyéskedve egyenként megcsókoltam
a bicepszem. Nevetve csapott a mellkasomra, miközben az esőben
elindultunk Rowland edzőhöz. Húsz perccel később már
zuhanyoztunk, az autóbuszhoz készülődve, amely visszavitt minket
Todos Santosba. Aludni fogunk a kilenc órás utazás alatt, de ez
csekély ár a győzelemért. Tusolás után tiszta ruhát vettem ki a
sporttáskából, hogy felöltözzek. Egy darab papír esett ki a padlóra
a táskámból. Elkaptam, mielőtt nedves lett volna, felismerve rajta
a barátnőm kézírását. Hagyott nekem levelet, amelyben sok sikert
kívánt? Jellemző lenne Millie esetében. Olyan kibaszott aranyos,
de néha túl soknak tűnt. Mosollyal az arcomon olvasni kezdtem.

Dean,
Ez a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett.
Azt sem tudom, hol kezdjem. Az egyetlen dolog,
amit tudnod kell, mielőtt ezt elolvasod, az, hogy
nem te vagy a hibás. Nagyon kedvellek. Olyasmit
kaptam tőled, amit ebben a városban senki sem
adott. Biztonságot, tiszteletet, időt és szeretetet.
Mosolyom homlokráncolásra váltott. Ez nem úgy
hangzott, mint egy „sok sikert” levél. Úgy hangzott,
mint egy búcsúlevél. Valaki megveregette a hátam az
öltöző egy másik padja felé menet, és egy másvalaki
a fülem mellett kiabált. Mindannyiukat kizártam.
El kell mennem. Higgy nekem, amikor azt
mondom, kell. Történt valami, amin nem tudok
változtatni. Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy
bonyolítsam az életed, ezért el kell, hogy hagyjalak.
Kérlek, ne próbálj megkeresni. Csak rontana a
helyzeten. Azt akarom, hogy kövesd az álmaid, és
éld az életed.
Nem érdemlem meg a hűséged Dean. Soha nem
érdemeltem meg.
Nagy levegőt veszek, elolvasom az utolsó bekezdést,
erősebben szorítva a papírt a kezemben.
 Tele vagy élettel, és a legenergikusabb és
legelevenebb ember vagy, akit ismerek. Nehéz
elhagynom téged, de még nehezebb volna Todos
Santosban maradni. Remélem megérted, és kérlek,
idővel bocsáss meg nekem. Megismerkedtem
valakivel.
Szeretettel,
Millie

Mit kerestem itt az ajtajuk előtt, és melyik lányt szerettem

volna látni, Millie-t vagy Rosie-t? Tudtam a választ az utolsó
kérdésre. Csak a beismeréstől úgy éreztem magam, mint egy
kibaszott fasz. Millie és én végeztünk. Így volt a legjobb. Láttam
milyen a szerelem. Láttam Jaime-n és az irodalom tanárnőnkön,
Melen. A szerelem olyan volt, mint benzinben megmártózni, és
együtt égni. A szerelem olyan érzés volt, mint őrülten táncolni a
sötétben, és közben figyelni a ragyogó fényét. A szerelem olyan
érzés volt, mint levegőért kapkodni, amikor a tüdőd már tele volt.
Ez. Nem. Volt. Szerelem.
Millie elment, és a gondolataim rögtön a húga körül forogtak.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem haragudtam Emiliára.
Kissé csalódott voltam. És...
Ne mondd, hogy megkönnyebbültél. Eszedbe ne jusson,
seggfej.
Bassza meg. De azt éreztem.
Charlene LeBlanc kinyitotta az ajtót. Meg sem próbálta
elrejteni, már várta, hogy itt lássa vasárnap reggel hét órakor a
szánalmas seggem a tornácán. Ahogy azt sem rejtette el, hogy
nyilvánvalóan órák óta sírt.
– Láthatom a lányát? – kérdeztem. Ösztönösen nem
mondtam ki a nevét, mert a sorsa akartam bízni. Hónapok óta nem
láttam Rosie-t, eltekintve attól a pár alkalomtól, mikor
megpillantottam hébe-hóba a suliban, ahogy a rövid
farmerszoknyájában ringatta a seggét, miközben az angol punk
rock történelemről oktatta az embereket. Millie-t állandóan láttam.
Nem mintha ő látott volna engem. Úgy tűnt, ő soha nem látott
engem igazán.
– Elment. – Millie anyja egy zsebkendőt szorított az orrához,
amelyet már két orrfújással ezelőtt ki kellett volna cserélni. – A
telefont figyeltem egész éjjel. Mi történt? Összevesztetek?
Megráztam a fejem. Amikor utoljára beszéltem vele, mozizást
terveztünk. Nem feküdtünk le egymással az óta, az első alkalom
óta, amióta megünnepeltük a 18. születésnapját. Azt hiszem
egyikünk sem érezte helyesnek, de szükségtelen volt hangosan
beismerni. Néhány hét múlva a Harvardra megyek.
– Nem, asszonyom. Engem is meglepett.
Behívott, én meg felelevenítettem az utóbbi hónapban
megtörtént minden egyes találkozásunkat, a saját biztonságom
miatt, kihagyva azt a részt, amikor elvettem a szüzességét.
Charlene kétségbeesettnek tűnt, mint akit szívroham környékez;
majd a férje csatlakozott hozzánk, miután kijött a hálószobából, és
még több kérdést feltéve, vallomást próbált kiszedni belőlem,
amivel már nem tartoztam nekik.
Végül, fél óra elteltével, Rosie is előbukkant a szobájából. Ő
volt az, akivel beszélni akartam. Ha valaki tudott valamit, akkor az
ő volt.
– Beszélhetnék veled egy percet? – kérdeztem, miközben
felálltam a székről. Szemei még mindig álmosak voltak, és egy
hatalmas New York Dolls pólót viselt, amely alatt csupaszon
maradtak a szép, hosszú, napbarnított lábai. Elfordítottam a fejem,
így próbáltam figyelmen kívül hagyni a lábait, nehogy véletlenül
zászlót lobogtasson a szülei szeme láttára a tizennyolc éves farkam,
amely a testemhez tartozott.
– Találkozunk a medencénél?
Bólintott, túlságosan álmos és rémült volt ahhoz, hogy
ellenkezzen. Pár perccel később kijött a medencéhez, még mindig
nem viselt mást, csak a felsőjét és flip-flop papucsát. Imádtam a
strandpapucsok iránti rajongását, annak ellenére, hogy minden
egyes padlóhoz csapódás után a tűzbe akartam hajítani őket.
Felálltam a napozóágyról, és a tarkómon összetéve a kezeim, fel alá
járkáltam.
– Hol van? – kérdeztem. Rosie lesütötte szemeit, de nem
válaszolt.
– Jól van, rendben. Nem kell elmondanod. De tudod?
– Igen. – Bólintott. – Küldött üzenetet korábban.
 – Biztonságban van? – kérdeztem elfojtott hangon. Aggódtam
Milliért, de Rosie miatt is aggódtam. Rendkívül ragaszkodott a
nővéréhez. Tudtam, hogy pillanatok alatt túl fogok lépni az
exbarátnőmön, de magam miatt, szükségem volt a megnyugvásra.
– Biztonságban van – felelt Rosie, ujjaival lesimítva az
alvástól kócos haját.
– Azt tudod, hogy miért tette?
– Van róla ötletem.
– Külön meghívóra vársz, mielőtt megosztod velem is?
A fejét rázta, figyelmen kívül hagyva az általános seggfej
létemet.
– Sajnálom, Dean. Tudom, hogy szörnyű helyzetben hagylak,
de nem mondhatom meg. Tudod, hogy kié a hűségem.
Egy rövid pillanatig csendben álltunk, mielőtt a karjaink
összefonódtak, és egy halálos ölelésben egymásba kapaszkodtunk.
Nem azért mondom halálos, mert úgy szorítottuk egymást, mintha
ki akartuk volna préselni egymásból az igazat és a hazugságot, és
mindent, ami létezett körülöttünk, hanem, mert végzetesnek
éreztem.
Nem akarom, hogy meghalj.
Nem akarom, hogy ne láthassalak, most, hogy
leérettségiztem.
Szerelmes vagyok az okoskodó seggedbe, amióta először
nyitottál nekem ajtót, és most úgy fáj mindenem, mintha
elgázoltál volna, és nem tudom, hogyan hozhatom helyre ezt a
szarságot.
Percek teltek el mielőtt elengedtük egymást. Amikor lenéztem
rá, könnyek peregtek le az arcán, és tudtam, hogy ez ritka látvány
volt. Az iskolában az a piszok dög volt, akivel senki nem mert
kekeckedni.
– Köszönöm – mondtam az ölelésért. Talán, még a
könnyekért is.
Egyik kezével megsimogatta a mellkasom.
– Olyan valakit érdemelsz, aki a tiéd. Csak a tiéd. Senki másé.
– Rosie – kiáltottam utána, miközben visszasétált a
személyzeti lakáshoz. Nem akartam búcsúzni, de annak éreztem
ezt a pillanatot, és változtatnom kellett azon. Megfordult, hogy rám
nézzen.
– Aztán majd ne viselkedj úgy, mint egy idegen.
Rám mosolygott.
– Pedig pontosan azok kellene, hogy legyünk Cole, idegenek.
 Tizenharmadik
fejezet
osi

Fordította: Miya

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Úgy énekelni és táncolni, mintha senki nem hallgatna és figyelne.
És úgy enni, mintha nem létezne kalória.

– MAYCHUPNAK HÍVOM, mert a ketchup és a majonéz

keveréke – mondom Deannek, miközben felülünk a Volvo
motorháztetejére és a tenger előtt ülve eszünk az In-N-Outos kaját,
egy aranyló domb tetején, valahol messze, ahol senki nem
emlékeztett arra mekkora csalódás vagyok. Egy sültkrumpli
segítségével összekevertem a majonézt és a ketchupot,
narancssárga szószt varázsolva ezzel, majd, amikor végeztem
beleharaptam a krumpliba. Dean a hamburgerét ette – sültkrumpli
nélkül – és közben engem figyelt. Egész úton kerültem a tekintetét.
Nem tudtam a szemébe nézni anélkül, hogy eszembe ne jusson
hogyan provokált a tekintete, miközben kegyetlenül megbaszott.
Nem tudtam az ajkaira nézni, anélkül, hogy eszembe ne jusson
ahogyan éhesen falta a csiklómat. Nem tudtam a karjaira nézni,
anélkül, hogy eszembe ne jusson, ahogyan magához szorított a
piszkos teherautóban. És természetesen még mindig éreztem a
meleg spermáját a bordámon, annak ellenére, hogy az exem
pólójával letörölte rólam és zuhanyoztam is reggel, miután Millie
elhagyta a szobámat.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem hagytad, hogy
vegyek sört – nyelte le a szájában lévő falatot és az óceánt bámulta.
– Mindaddig, amíg velem vagy, nem szabad alkoholt innod
vagy füvet szívnod – mondtam, hidegen hagyva a rosszalló
tekintetét. Lelógattam a lábamat a motorháztetőről és élveztem a
frissítő nyári szellőt.
– Kurvára te fogsz szívni – morogta.
– Azt te csak szeretnéd – horkantottam fel, de rögtön a
tokomon is akadt, amikor rájöttem, hogy ez már nem csak vicc
volt. Felnézett a hamburgeréből, arca komoly és tűnődő.
– Nem szoktam kívánni dolgokat, édesem. Azt hiszem
mostanra már tudod, hogy ha akarok valamit, akkor azt meg is
kapom.
A fenébe, nedves lettem.
Volt valami a levegőben, egyfajta elektromosság, ami kettőnk
között szikrázott. Annyi mindenről kellett volna beszélnünk, de én
egyikbe sem akartam belekezdeni. Csak túl akartam élni ezt a
kirándulást.
Evés után, bedugtam az USB-t a MacBookjába és
megosztottam vele a kedvenc bandáimat. Whitney, Animal
Collective, Big Ups és a The Chromatics. Úgy tűnt tetszik neki, bár,
ha Dean Cole-ról volt szó soha nem lehettünk biztosak benne, mert
mindent szeretett.
– Emlékszel még mit hallgattunk a gimiben? – vigyorgott
Dean hirtelen. Grimaszoltam, és úgy tettem, mintha nem lettem
volna teljesen oda azért, amit mondott.
– Úgy érted, TE mit hallgattál. Én csak akkor viseltem el, ha
muszáj volt.
– Ne hazudj, bébi. Te is épp úgy szeretted a popot és az R&B-
t, mint mindenki más.
– Az ízlésem nagyon szerteágazó volt – ellenkeztem,
miközben tudtam, hogy arra utal, amikor Jennifer Lopez dalaira
ráztam a fenekemet szűk ruhákba bújtatva Vicious buliján, még
akkor is, ha reménytelenül odavoltam a kilencvenes évek
bandáiért.
Leugrott a földre és felvette az üres papírokat meg poharakat.
– Ne menj sehova. A múltad mindjárt utolér.
Ülve maradva figyeltem, ahogyan a legközelebbi szemeteshez
sétál és kidobja a maradékot. Az izmai jól látszottak, annak
ellenére, hogy fehér pólót és méretre szabott khaki nadrágot viselt.
A szemeimet a bicepszén legeltettem, majd áttértem a feszes
fenekére, mielőtt megfordult és rám nézett.
Aztán elmosolyodott, majd kacsintott, és azt tátogta
„Lebuktál.”
 Elkaptam a tekintetemet és éreztem, hogy elvörösödök.
Természetesen igaza volt. Újra le akartam feküdni vele és képtelen
voltam bármi másra gondolni, mint a testére, az enyém felett.
Amikor visszaült mellém, átvette tőlem a MacBookot és Beyoncé
„Naughty Girl” című számát kezdte el játszani.
– Emlékszel erre? – fordult felém, majd nevetett. – Az első
este, amikor Baby LeBlanc lerészegedett.
Kezemmel eltakartam az arcomat, de Vicious
dohányzóasztalán való táncolás emléke így is előttem lebegett.
Annyira nagyon részeg voltam, hogy azt hittem csodálatos ötlet
lenne csatlakozni a pompomlány barátnőimhez, akik az asztalon
táncoltak. Ők tudták mit csinálnak, míg én úgy néztem ki, mint aki
ezernyi képzeletbeli szúnyogot próbál elűzni. Ez annak volt
köszönhető, hogy megpróbáltam leutánozni a mozdulataikat – ami
nem sikerült –, és útközben egyszer-kétszer meg is ütöttem őket,
mígnem Vicious megkérdezte: „Mi a fenét művel a kis LeBlanc
tesó? Gutaütést kap az asztalomon? Valaki szedje le onnan,
mielőtt a többi lánynak bántódása esik.” Egy perccel később pedig
már éreztem Dean izmos vállát a combomnál és a vállára dobva
egyhelyben forgatott, míg nem sikítottam azért, hogy rakjon már
le.
– Tök mindegy. Nehéz volt beilleszkedni harmadévesként, aki
Virginiából jött át. Áldozatokat kellett hoznom. Emlékszel erre a
számra?
Visszaszerezve tőle a laptopot egy másik videót játszottam le.
OutKast „Roses” című száma volt az. Deanből kirobbant a nevetés,
amitől szemei körül nevetőráncok jelentek meg.
– Csináld – kértem. Ez alkalommal ő táncolt Vicious partiján,
a zenekar koreográfiáját utánozva a videóból. Ez az elvesztett
fogadásának az egyik része volt – természetesen –, de annyira
nevetséges volt, hogy még tizenegy évvel később is olyan tisztán
emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna. Még mindig éreztem
az alkohol illatát és a tomboló hormonokat aznap estéről.
– Kérlek, Dean – tettem össze a kezeimet. – Valahol az agyad
legmélyebb zugában, az elhalt agysejtjeid alatt, amit a sok
pornónak és a fűnek köszönhetsz, biztos vagyok benne, hogy még
emlékszel rá.
– Csak azért, mert ilyen kedvesen kérted – ugrott le a
motorháztetőről. – Játszd az elejétől – mondta, miközben úgy tett,
mintha bezselézné a haját, és megnézné magát egy láthatatlan
tükörben. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy nem tehettem
róla, de úgy vihogtam, mint egy bolondos iskolás lány, amitől a
mosolya még szélesebb lett.
Megnyomva a lejátszás gombot a tekintetem az eredeti
videóról Dean táncára irányítottam, és a mögötte csillogó óceánra.
Majdnem mindent pontosan úgy csinált, mint a videón, attól a
résztől kezdve, ahol a térdén csúszik a szám elején, egészen a
legvégéig, alig elrontva a kompozíciót. A hasam fájt a nevetéstől, de
az ő arca komoly volt, és amikor a szám véget ért, odalopakodott
hozzám megragadva a laptopot.
– Én jövök.
A telefonomon megnéztem az időt. – Oké, de utána mennünk
kell. Későre jár és fel kell készülnünk a próbára.
Már négy óra volt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi ideig
együtt voltunk és fel sem tűnt. Veszélyes kémia, a szavakat nem
tudtam kiverni a fejemből. Légy óvatos, Rosie.
– Igen, igen. A Szent Hercegnő és Pöcsfej Herceg időben
visszakapnak minket. Ne aggódj – intett le fel sem nézve a
képernyőről. Train egyik száma a „Drops of Jupiter” szólalt meg. A
mosolyom pedig leolvadt.
– Nem emlékszem arra, hogy ezt a számot együtt hallgattuk
volna – nyeltem egyet. A lábaim közé állt, a csípőjét úgy helyezte,
hogy köré fonhassam a lábaimat, de nem tettem, helyette
kétségbeesetten meredtem az ajkaira. Mindig is egy leheletnyire
voltunk a csóktól.
– Mert nem is hallgattuk együtt. Te hallgattad ezt egyszer,
amikor azt hitted egyedül voltál otthon. Beugrottam visszaadni
Millie-nek a könyveit. A szám megfogott, mert mindig is érdekelt
mit kerestél egy kapcsolatban. Nem tudtalak megfejteni, Rosie.
Amikor láttam, hogy más srácok flörtölnek veled, megőrjített. Mert
bármit is akartál, nem akartam, hogy bennük találd meg.
Sajnálatos módon, az érzés kölcsönös volt. Minden
alkalommal, amikor lerázta Millie-t vagy lemondta a randit, a
szívem megtelt egy kicsit. Nem ő volt a Nagy Ő, mondogattam
magamnak, Én vagyok.
– Semmi jogod nem volt féltékenynek lenni – néztem le a
fekete papucsomra. Megrázta a fejét.
– Soha nem is mondtam, hogy volt. De neked sem volt jogod
féltékenynek lenni. És mégis, mi itt vagyunk.
Ott voltunk.
 Gyorsan mozdultam, kikerülve azt a szándékát, ha esetleg
meg akart volna csókolni. Beugrottam a Volvóba, bekötöttem
magamat és felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és közéjük
temetve az arcomat, és imádkoztam, hogy Dean ne tudjon olvasni a
gondolataimban. Az út vissza a házhoz némán telt el. Az, hogy nem
próbált meg újra lefeküdni velem, ismét bebizonyította, hogy Dean
a szavak embere volt.
Aztán amikor csikorgó kerekekkel állt meg és mind a ketten
kiszálltunk, kimondtam.
– Az hiszem, abba kéne ezt hagynunk.
– Azt hiszem, nem kéne – kontrázott rá száraz, de elszánt
hangon.
– Veszélyes játékot játszunk – nyeltem egyet. Kinyitotta
előttem az ajtót és vigyorgott.
– Még szerencse, hogy én vagyok a város legjobb játékosa.

Egy mélylila maxi ruhát viseltem a próba partin, amit Millie

ajándékozott nekem, szépen ott ültem anya és apa közé szorulva.
Ők is elegánsan fel voltak öltözve. A próbavacsora jóval az igazi
esküvő előtt került megrendezésre, mert a meghívottak felének egy
másik igazi esküvőn kellett reszt vennie egy nappal korábban.
Todos Santos kicsi volt, és mindenki olyan ember volt, akivel meg
akartál ismerkedni. A látszat fenntartása elengedhetetlen volt.
A helyszín, ahol Millie és Vicious esküvőjét tartották egy
szőlőskert birtok volt, ami súlyos személyiségzavarban szenvedett.
A kinti rész Hawaii stílusú volt, pálmafákkal, buja fűvel, színes
virágokkal díszítve. Az étkező egy bálterem méretivel vetekedett,
hattyúkkal, szökőkúttal és más olyan dolgokkal díszítve, aminek
hatására a mennyország és egy Disney film keverékére hasonlított.
Amikor beljebb mentünk, a hely belseje pedig teljesen antiknak
tűnt. Egy tizenhatodik századból fennmaradt, különleges, európai
asztal körül ültünk, a fejünk felett pedig egy Mumbai méretű csillár
lógott.
Anya New Yorkkal kapcsolatban nyaggatott engem, és azzal
fenyegetett, hogy visszamondja Vicious segítségét a
biztosításommal kapcsolatban. A késztetés, hogy elégessem a
melltartómat és felvonuljak az utcákon, mielőtt elveszi a szavazati
jogomat, nagyon erős volt aznap.
Apa ömlengett, valószínűleg azért, hogy kényelmetlenül
érezzem magam. Valami olyasmit mondott, hogy Millie nagyon
figyelmes és megfontolt gyerek volt. Kifinomult, mint egy részeg
elefánt, ahogy láthatod.
A nővérem és Vicious kézen fogva ültek egymás mellett.
Vicious folyamatosan a testvérem hátát simogatta, mintha csak
meg akarná nyugtatni. Tényleg kicsit zöldnek tűnt és nagyon
betegnek. Talán csak az idegesség miatt. Én is ideges lettem volna,
ha a Sátán ivadékához készültem volna hozzámenni. Talán csak
apám hűtlenségét vetítettem ki Emiliára, de rá is gyanakodtam.
Ha tényleg terhes volt, akkor mindenki a közvetlen
környezetében tudott róla. Mindenki, kivéve engem.
Dean tíz perccel később jelent meg, Jaime és a családja
társaságában – Melody és a lányuk, Daria –, és Trent Rexroth. A
tekintetem Deanen csüngött, minden igyekezetem ellenére is,
mielőtt a többieket is szemügyre vettem volna. Trent a telefonjába
mélyedt, míg Dean a termet pásztázta – utánam kutatva,
gondoltam én és bolondul reméltem is –, majd amikor végre
megtalált, a szívem megdobban és megállt.
Elfordítottam a tekintetemet.
Ő pedig megfordult és köszöntött egy férfit, akit nem
ismertem.
A varázs megszűnt.
A hostess a helyére vezette, miközben az én ízlésemnek
túlságosan barátságosan vigyorgott Deanre és a bal kezét
ellenőrizte jegygyűrű után kutatva.
Mivel Dean az asztal másik felén ült, erősen igyekeznem
kellett, hogy ne nézzek felé minden pillanatban. Szerencsémre,
Gladys és Sydney velem szemben ültek. Sydney beavatott
mindenbe, ami Todos Santosban történt míg Millie és én
odavoltunk, aztán Glayds elmesélte a kedvenc LA-s történeteit. Két
előételen és egy fogás után a rendezvényszervező úgy döntött eljött
a pohárköszöntők ideje.
Papa mondta az elsőt az ifjú pár egészségére.
Szemmagasságba emelve a pezsgős poharát beszélt arról milyen
csodálatos párost alkotott Millie és Vicious, kihagyva azt a részt
mennyire ki nem állhatta a hamarosan vejét, mindaddig, míg nem
húzott egy palota méretű gyémánttal díszített gyűrűt a lánya
kezére. Ezután Vicious mondott beszédet, majd a násznagy –
Jaime –, aki a menyasszony tiszteletére emelte a poharát. Amikor
eljött az én időm, hogy a vőlegényre emeljem a poharamat,
felálltam és mosolyogtam, miközben olyan halálos szorításban
tartottam a pezsgőspoharat, hogy az ujjbegyeim elfehéredtek.
– Ne rontsd el – sziszegte anya a fogai között mosolyogva. A
mosolyom nem változott, de valami eltört bennem. Még egy
virágszirom hullott le a szívemről. Millie szeme ragyogott, ahogyan
rám nézett, mire a szívem hevesebben kezdett el verni.
Csesszék meg! Ez Millie-ről szól. Nem fogom cserben hagyni.
– Azok, akik ismernek tudják, hogy én vagyok a nővérem
legnagyobb rajongója. Ő az én támaszom, a lelkitársam és az oka
annak, hogy most itt állok épen és egészségesen. Amikor az ő szíve
párt választ magának, az én szívem követi őt, és én is bármit
megtennék azért a személyért. Baron, egyetlen dolog van csak,
amit nem tudok elvenni tőled – boldoggá teszed őt. Sőt, melletted
ragyog. – Az arcát figyelem reakció után kutatva, de változatlan.
Talán mégsem terhes a testvérem. Talán csak kezdem elveszíteni a
józan eszemet. – Néhány szerelem már régóta tart és biztos, míg
mások újak és hevesek. A tietek mindkettő, éppen ezért az egymás
iránt érzett érzéseitek mindent elsöprők. Még a múltat is. – Nyelek
egyek, miközben rájövök, hogy én is szeretném elűzni a múltamat
egy új kezdettel. – Kívánom, hogy legyetek boldogok, szabadok,
egészségesek és gazdagot, bár azt hiszem az utolsóval nem lesz
probléma – teszem hozzá, mire a teremben végigfut egy nevetés.
Néhányan tapsoltak. Elnyomtam egy kétségbeesett köhögést,
mielőtt folytattam volna. – Szóval, szeretném emelni a poharamat
a számomra két legkedvesebb emberre. A nőre, akit az életemnél is
jobban szeretek, és a férfira, aki arra szenteltet az életét, hogy őt
boldoggá tegye. Baron és Millie, nincs szükségetek az én
szavaimra, ahhoz, hogy ez működjön köztetek. Menni fog nektek.
De azért, a biztonság kedvéért, mindent kívánok nektek, amit ti
kívántok magatoknak és még többet. Most pedig ürítsük ki ezeket a
poharakat és szórakozzunk.
Kortyolva egyet a poharamból a tekintetem Dean felé
vándorolt bátorításért. Néhányan éljeneztek, de Dean volt az, akit
le akartam nyűgözni. Felemelte a poharát és az ajkához érintette,
miközben engem bámult a terem másik végéből. Szinte
láthatatlanul ráztam meg a fejemet. Semmi ivás.
 Letette a poharát, majd megnyalta az alsó ajkát, míg a szemei
azt üzenték: De dugás igen.
Gondoskodni akartam róla. A gondolat annyira irracionális
volt, mint az ötlet maga. Miért akarnék és ő miért hagyná nekem?
Egyidejűleg pedig nem hagyhattam, hogy így eldobja magától az
egészségét. Főleg akkor nem, amikor pontosan tudtam mit is jelent
az egészség.
Visszaülve, anyu átkarolta a vállamat és a mellkasához húzott
egyfajta fél ölelésbe, amit gyorsan viszonoztam. Lassan
visszatértem a régi vidám önmagamhoz, amikor a fülemhez hajolt.
– Köszönöm, hogy nem rontottad el, kicsikém. Apád meg én
aggódtunk.
Sápadtan visszasüppedtem a selyemszékbe, míg a torkom
papír száraz volt. A telefonomon felvillant egy üzenet, én pedig úgy
kaptam utána, mintha az életem múlt volna rajta.

Dean: Muszáj megcsókolnom téged újra.

Rosie: Nem csókolhatsz meg újra.

Dean: Basszus, csakis erre tudok

gondolni.

Én is csak erre tudok gondolni, akartam kiabálni.

Rosie: Mesélj valami érdekeset.

Valamit a csillagokról.

Dean: A Marsot rozsda borítja, a

melleidet pedig hamarosan az ondóm
fogja beteríteni. Mesélj valamit a
zenéről.

Rosie: Slash egyszer elment egy

meghallgatásra a Poison nevű bandához,
de nem akart csatlakozni, mert sminket
kellett volna hordania.

Dean: Ez a játék szívás. Még mindig

meg akarlak csókolni.
 A fenébe, a szívem. Nem volt felkészülve egy ilyen pasival
szemben.
Felpillantottam és őt néztem. A telefonját maga mellett
tartotta és hétköznapi csevegésbe bonyolódott egy gyönyörű barna
hajú lánnyal. A mellkasomban megmozdult valami. Egyidejűleg
pedig emlékeztettem magamat, hogy Dean azt csinál, amit csak
akar.
Elkaptam a pillantásomat, annak ellenére, hogy a szemeim
könyörögtek még egy titkos pillantásért. A próbavacsora egészen
eddig a pontig simán ment, és azt akartam, hogy vége legyen, hogy
hazamehessek, lehetőleg a villa egyik eldugott sarkába, ahol a
szüleim nem találhatnak meg.
Trenten volt a sor, hogy beszédet mondjon. Ekkor úgy tűnt,
hogy a Dél-Kalifornia minden egyes élő tagjának kötelessége volt
kívánni valamit a boldog párnak. Elgondolkodtam azon, hogy ez
vajon azért volt- e, mert Viciousnek nem voltak szülei, akik
beszédet mondhattak volna. Az apja kicsivel egy évvel korábban
hunyt el, a nevelőanyja pedig nem volt már a család része.
Legalább volt okom hagyni, hogy a tekintetem Dean és a titokzatos
barna felé vándoroljon. Már nem beszéltek, ám a telefonom rezgett
a tányérom mellett.

Dean: Ha tekintettel ölni lehetne, ez

a csaj halott lenne már. Ez meg fog
történni. Mi újra együtt leszünk.
Választhatjuk a hosszú és
kibírhatatlan utat – de azért
megbüntetlek. Az ágyban. Vagy
fájdalommentessé tehetjük az egészet.
A te döntésed.

Nem válaszoltam az üzenetére. Megint. A pillantásomat Trent

Rexrothra irányítottam, aki egy sekély mosoly kíséretében beszélni
kezdett. A mondat közepén tartott, amikor a telefonja megszólalt.
Lepillantott, hogy elolvassa az üzenetet, majd felmordult.
A pezsgőspohár kicsúszott az ujjai közül, mielőtt elkapta
volna a levegőben – őrült reflexei voltak, de nem voltam
meglepődve –, majd visszahelyezte az asztalra. Ezután felkapta a
telefonját, megfordult és a bejárat felé vette az irányt.
 Dean azonnal követte, és mielőtt feleszméltem volna Jaime és
Vicious is eltűntek.
Elfojtott beszélgetés jött az asztal minden sarka felől, amit
apám úgy próbált lenyugtatni, hogy a kelleténél hangosabban
ordibálta azt, hogy mindenki nyugodjon le.
Érdekes megközelítés.
Lepillantottam és írtam Deannek.

Rosie: Mi történt?

Nem válaszolt.
A pánik maratont futott az ereimben és a gondolataim a
lehető legrosszabb helyre vándoroltak. Talán valami történt
Lunával, Trent lányával?
– Menj nézd meg mi történik – bökött meg anyám a
könyökével, mintha csak olvasott volna a gondolaimban. – A
nővéred aggódik. Nem akarom feldúltnak látni.
Felálltam és a bejárat felé siettem. Nem sok kedvem volt
beleütni az orromat az egészbe, de még kevésbé akartam az
anyámmal vitatkozni. Mellesleg pedig, valakinek muszáj rájuk
nézni. Balszerencsémre pedig rám esett a választás.
A külső tér tágas volt egy kellemes, fehér folyosóval, ami
készen állt a hétvégétre, egy vad kert, két szőlőskert mindkét
oldalon és egy mesterséges vízesés a távolban.
És ott a bálterembe vezető lépcsőn ült Trent Rexroth. Sápadt
volt és megviselt, nem is hasonlított az erős, kiegyensúlyozott
önmagára. A régi futball-legendából lett jóképű milliomos üres
váza volt csak. A szemeiben könnyek csillogtak, és egyre csak
ugyanazt ismételgette a kezeibe temetett arcával.
– Nem teheti ezt velem. Mi a franc!
– Mit keresel itt? – kérdezte Vicious amikor megpillantott, a
kezét Trent hátán tartotta, Jaime és Dean között guggolva. – Menj
vissza.
– Ne beszélj így vele – morogta Dean a fogai között Vicious
felé a kelleténél agresszívabban.
Fölbe gyökereztek a lábaim. – Millie aggódik. Azért jöttem,
hogy meggyőződjek minden rendben van.
– Semmi sincs rendben – Jaime fel alá járkált, a testéből
sugárzott a harag, de nem tett hozzá többet. Dean teljes hosszában
felegyenesedett és öles léptekkel jött oda hozzám, megfogva a
karomat a meleg kezével pedig visszahúzott az üres folyosóra.
– Anya és apa küldtek, hogy kiderítsem mi történt. –
Elvörösödtem. Ki a fene volt ez a lány és mit tett a régi énemmel?
Vissza akartam kapni a korábbi verziómat. Az a lány nem viselte
volna el, hogy Vicious így beszéljen vele.
– Ne törődj az idiótával. Semmi rosszat nem tettél. – Dean
fel-le futtatta a kezét a karomon, amitől borzongás futott végig
rajtam. – Mondd meg Millinek, hogy minden rendben van.
– Tényleg? – vontam föl a szemöldökömet és kérdőn oldalra
döntöttem a fejemet.
– Nem – vallotta be összeszorított állkapoccsal. Annyira
törékenynek tűnt abban a percben, hogy nem voltam biztos abban,
hogy tényleg őt nézem. Általában mindig verhetetlenség és
magabiztosság sugárzott belőle és a barátaiból, mint egy American
Express fekete bankkártya.
– Mi történt? – kérdeztem, akaratom ellenére hozzá simulva.
– Val elment – mondta lehajtott fejjel, miközben az ujjait a
hajába túrva meghúzta a haját olyan erősen, hogy valószínűleg
belesajgott a koponyája. – Csak úgy lelépett, Rosie. A bébiszitter
találta meg Lunát teljesen egyedül az üres lakásban. Nincsenek
ruhák vagy cipők, vagy az anyja, semmi nem volt látható sehol
körülötte. Teljesen átázott pelenkában ült és megállíthatatlanul
zokogott. Fene tudja mikor evett utoljára. Olyan sokat sírt, hogy
elment a hangja. A bébiszitter elvitte a kórházba, hogy
megvizsgálják. Trent repülője egy órán belül felszáll, hogy idehozza
őt.
– Jézusom – kaptam a kezemet a szám elé. Az arca pirosra
színeződött és óvatosan pislogott. Egy pillanatig azt hittem még
valamit fog mondani. Vagy sírni fog. Még akkor is, ha csak egy
apró könnycsepp gördülne le az arcán, olyan mintha egy szikláról
ugrana le. De semmi ilyesmi nem történt. Felegyenesedett,
megköszörülte a torkát és visszatért a régi önmaga.
– Őszintén? Így a legjobb – mondta, miközben gondolatban
seggre ültem ettől. Mi van? – Nem mindenki született szülőnek.
Lunának jobb lesz. Jobban fájt volna neki, ha Val akkor cseszi el,
ha már hat vagy hét éves. Így fogadok nem is fog rá haragudni,
amikor felnő.
Egy pillanatig elmélázva néztem rá – tényleg őt néztem –,
megpróbáltam olvasni az arckifejezéséből, de minden értelmetlen
volt. Túl sok érzelemnek, megbánásnak és túl sok mindennek a
keveréke, ami egy megkínzott arckifejezésben nyilvánult meg.
– Ne nézz így rám, Rosie. Bízz bennem. Lunának nincs
szüksége Valra.
– Oké – húztam a fejét a nyakamhoz, hogy megöleljem. A
fájdalom végigszáguldott az erős testében, én pedig készségesen
fogadtam. Éreztem, hogy túl sok volt ez neki. – Minden rendben
lesz, Dean.
– Jobb így neki – ismételte meg, a hangja gyötrelemmel teli.
Szerettem volna átvenni tőle mindazt, amit érzett és lenyelni,
mint valami keserű pirulát. Ez annyira nem illett hozzá. Még ha az
alkohol, a fű és az üres baszások mind Dean Cole voltak, a
szomorúság nem illett a képbe.
Ő nem volt Szíriusz.
Ő volt a Föld.
Ő volt az oxigén.
Minden ő volt.
Hagytam, hogy az arcát a vállamba temesse és addig öleltem,
míg nem maradt már több hely közöttünk. Egymásba olvadtunk, a
szívdobogása a bőrömön, a hajam az orrában, az ujjai a
derekamon. A testünk jobban egybefonódott, mint a piros
teherautóban.
Dean nem könnyezett, de ez nem jelentette azt, hogy nem sírt.
Mert sírt, én pedig vele sírtam. Lunáért, aki csak egy éves volt és
máris több traumán kellett keresztülmennie, olyanokon, amit a
legtöbb ember soha nem tapasztal meg életében. Trentért, akinek
valahogy mindig muszáj volt felnőnie, és akit mindig valahogy
átvertek. És én magamért is sírtam, mert tudtam, akkor és abban a
percben, hogy minden igyekezetem ellenére egy részem már
Deanhez tartozik. Soha nem szűntem meg szeretni Dean Cole-t.
Egyetlen egy percig sem. Csak meggyőztem magamat afelől, hogy
már nem törődtem vele.
Egészen addig, míg már nem tudtam tovább tagadni.
Egészen mostanáig.
 Tizennegyedik fejezet
Dean

Fordította: Maya

A SZOMORÚSÁGTÓL FEJLŐDIK ÉS GAZDAGABB AZ

ÉLET. Ezt mondta mindig az apám. Azon az éjszakán Rosie
szobájában aludtam.
Nem szexeltünk. Nem kavartunk. Még csak nem is
csókolóztunk.
De a lábaink összefonódtak, a bőrünk összeért és
valóságosabb érzés volt, mint bármelyik ágyban bármilyen más
tevékenység, amit tapasztaltam. Reggel kiosontam, hogy taxiba
szálljak a reptér felé, de hagytam neki egy cetlit.

Ez történik Szíriusz.
Őszinte híved,
– A te Bronzlovasod

Az út a Vegasig ködös volt.

Tegnap józan voltam és tiszta volt a tudatom – azon a napon,
amit Rosie-val töltöttem –, és furcsa volt... de jó. A drog, amit
kaptam, természetes volt, az elképzeléstől, hogy úgy vetkőzik le,
mint egy sztriptíztáncos, én az ágyamhoz vagyok bilincselve és az
arcomra ül, amíg már nem kapok levegőt és a puncija már teljesen
elzsibbadt. De akkor Trent megkapta azt a telefonhívást és a
világom összeomlott. Val árulásától és attól, amit Trent mondott,
miután megtudta, görcsbe ugrik a gyomrom.
 – Soha többé nem fogja látni a gyerekét, hacsak először nem
válik szülővé. Elegem van a hülyeségeiből.
Akármennyire fájt bevallani, kibaszottul igaza is volt. Nem
végezhetsz félmunkát a szülői feladatok ellátásánál. Ez nem egy
lusta vasárnap reggeli baszás. Vagy teljesen benne vagy, vagy
sehogy. Bármi, ami közötte volt, az félrevezette a gyereket, és
emlékeznem kellett erre, most jobban, mint valaha.
Trent Chicagóba repült, hogy felvegye Lunát – a szülei Todos
Santosban várták őket és segítenek neki túljutni ezen a rémálmon
–, és Jaime és én azonnal lefújtuk a legénybúcsút. Trent volt az, aki
fizikai erőszakkal fenyegetett minket, hogy végigcsináljuk az
eredeti vegasi terveket. Ezeket hozta fel okoknak:
1. Chicagóba megy, hogy elhozza a lányát a kórházból, ahol
egy nagyon kiborult, és érzelmileg teljesen megsebzett
bébiszitterrel tartózkodott, így ez nem olyan, mintha csavarogna,
várva a mi királyi seggünket, hogy jöjjünk és fogjuk a kezét.
2. Vicious csak egyszer fog megházasodni (tekintettel a rossz
természetére és a rohadtul-semmilyen-hozzáállására,
mindannyian tudjuk, hogy nem lesz egy második Millie, aki
tolerálja a baromságait).
3. Val lelécelt a lányától és egyébként sem volt ideje arra, hogy
a gazdag elkényeztetettek pitiáner ügyeivel foglalkozzon.
Egy augusztusi vasárnap volt, és a Strip nyüzsgött a
turistáktól, a részeg, félmeztelen lányoktól, és a dühös, radikális
keresztényektől, akik mikrofonnal a kezükben próbálkoztak
minden bűnöst visszatéríteni a fénybe. Miután ledobtuk a
sporttáskáinkat az elnöki lakosztályunkban, Vicious lerúgta a
cipőjét és megszólalt. – Szeretem a leendő feleségemet, tényleg
kurvára szeretem, de remélem, nem fogunk összefutni az
idegesítően bosszantó és hangos barátaival túl sokszor ezen az
úton. Annyira van szükségem arra, hogy többet lássam a húgát,
mint egy golyóra a kibaszott fejemben.
– Hogy érted? – az egyik fürdőszoba felé tartva levettem a
Rolexemet és a színes Versace ingemet.
Le kellett dobnom és lezuhanyoznom, hogy újra embernek
érezzem magam. Nina többször is hívott a rövid repülés alatt –
ötvenszer? hatvanszor? Abbahagytam a számolást – több
hangüzenetet is hagyott, amiket szintén nem hallgattam meg. A
Trenttel történt szarság emlékeztetett rá, hogy mennyire távol kell
maradnom Ninától és tőle, még ha a kíváncsiság minden
csontomat égette is az átkozott testemben. Ez nem igazságos, és
még ha az apámnak igaza is volt – az élet nem igazságos –, én
voltam az egyetlen, aki irányít és dönt ebben, és az én döntésem
volt, hogy soha nem találkozom velük.
És ez a döntés rohadtul végleges volt.
– Itt lesznek Vegasban. Rosie az utolsó pillanatban
megváltoztatta a terveket. Ebben a szállodában szállnak majd meg.
Megfordultam és az egyik ujjammal megdörzsöltem az
alsóajkamat.
– Baby LeBlanc Sin Cityben van?
Vicious elengedett egy gonosz vigyort, a hideg, élettelen
szemeivel engem fürkészve. – Két óra múlva itt lesz. A következő
géppel jönnek. Miért, mi a faszt fogsz csinálni, ember?
– Bármit, amit hagyni fog – válaszoltam és lerúgtam a
cipőmet.
– Először hagyd, hogy Rosie elmondja Emiliának és kikérje a
véleményét. – Majd odadobott egy puha dobozos Marlborót, amit
direkt a füves cigihez használtunk. – Tudom, hogy Em leszarja a
rólad szóló faszságokat, de nem akarom, hogy a testvére
félrevezesse az érzéseit.
Jaime még azelőtt bemasírozott a hatalmas helyiségbe,
mielőtt lehetőségem lett volna, hogy tájékoztassam Vicioust, hogy
én sem neki, sem Millie-nek nem tartozom beszámolóval.
– Trent ezek után kicsit ki lesz akadva.
Jaime felsóhajtott felemelve a félretett Marlborót.
– Köszi, Nyilvánvaló Kapitány – Vicious sarkon fordult
kisétálva a szobából, valószínűleg ő is bement zuhanyozni. Kinyitva
egy üveg vizet, majd a szájához emelve, Jaime meglökte a vállával
az enyémet.
– Tudja, hogy dugod a csaja húgát?
– Mi vezetett el idáig, Sherlock? – megszerzem a Marlborót a
kezéből és egyidejűleg üzenek a pasasnak Las Vegasban füvet
kérve, amilyen hamar csak lehetséges.
Még ha nem is fogok dohányozni, nem igazságos megfosztani
Jaime-t és Vicioust a kedvenc időtöltésüktől.
Jaime lehuppant a fehér, bársony kanapé karfájára és még
egyet kortyolt a vizéből.
– Mesélj Nyilvánvaló Kapitányról! Ráadásul szemmel basztad
Rosie-t a próbavacsorán, mikor senki nem figyelt. Nehezen
észrevehető és titokzatos volt, ami azt jelenti, hogy valójában
rohadtul érdekel, Rosie mit gondol rólad – és a kérdőn felhúzott
szemöldökét leengedve szünetet tartott. – De alaposan
odafigyeltem, így annak ellenére, hogy megpróbáltad elrejteni,
még mindig láttam. Az asztalra akartad dönteni, arccal valakinek a
főételébe nyomva és keményen megbaszni.
– Köszönöm, Jaime. Magamévá teszem ezt a gondolatot, hogy
kiverhessem rá az ínségesebb időkben.
– Megéri a kavarodást? – Jaime oldalra billenti a fejét,
felhúzva az egyik szemöldökét. Megveregetem a vállát. Ez a srác
kibaszottul imádni való.
– Ő a kavarodás.
– Örülök neked, tesó. Jó ideje már annak, hogy valami más
foglalt le, mint a pia és a munka – vigyorgott. – De még mindig
beszélnünk kell a lehetséges bonyodalmakról. Legutóbb mikor
Vicious és te egymásnak estetek, veszélyeztettétek a Fiscal Heights
Holdings működését. Nem hagyom, hogy újra megtörténjen.
Visszafogom magam, hogy kijavítsam – nem estem
Viciousnek, ő az, aki a tudtom nélkül felvette és lefektette az
exbarátnőmet, miután éket vert közénk, mikor gyerekek voltunk –,
pislogtam, jelezve neki, hogy kicsit sem méltányolom a szavait.
Mindig az irányításom alatt tartottam, és a Fiscal Heights Holdings
soha nem szenvedte meg.
A legfontosabb, hogy senki – nincs istenverte kivétel – nem
fog közém és aközé állni, amit akarok.
Újra kiveszem a telefonomat a zsebemből, ezúttal Rosie-nak
üzenek.

Dean: Melyik szobában szállsz meg?

Rosie: Az egyikben, ahol nem vagy

szívesen látva. Meg kell tartanunk
plátóinak.

Ez egy határozott nem lenne. Ez olyan, mint beérni egy

nyálcsorgató sajttorta nézésével, anélkül, hogy valaha megennéd.
Meg fogom enni újra és újra és új-kibaszott-ra. A francba, egy
tivornyán leszek.

Dean: Ne légy aranyos! Már

megbeszéltük, mi történik. Most csak
 büntetsz, hogy randiztam a nővéreddel.
Mondd, hogy tévedek.

Nem válaszolt. Persze, hogy nem. Be volt indulva rám. Még

annál is jobban. Mindenemre be volt indulva – nem csak a
testemre –, és az érzés kölcsönös. Mit osztottunk meg tegnap? Ez
nem olyasmi, ami Kennedyvel vagy Natashával történt. Bassza
meg, még Emiliával sem történt meg. Rosie és én egy láthatatlan
kapoccsal egyesültünk. Még akkor is, amikor a nővérével
randiztam. Még akkor is, amikor pasija volt és a földszinten élt és
én tíz emelettel feljebb a magam módján valamiféle rekordot
állítottam fel. Alig vártam azt a pillanatot, amikor felrobbantunk,
mert akkor... tűzijátékot csináltunk. A szikrák már ott voltak.
Süketelhetett nekem bármit, amit akart, de ő is érezte.

Dean: Kibaszottul fel foglak falni,

Baby LB.

Rosie: DEAN! Váltsunk témát! Vicces

tény a csillagászatról?

Dean: A Tejútrendszer körülbelül 100

millió km/órás sebességgel forog, és
meg fogod kapni a spermámat
belespriccelve a puncidba. Zene?

Rosie: A szívverésed utánozza a zene

ritmusát, amit hallgatsz. Dean Cole,
nem tévedett a nővéremmel kapcsolatos
elméletével. Keményen meg kell
dolgoznia egy ismétlésért.

Bezártam a beszélgetésünket és nyitottam egy újat Sydney-

vel, akit a középiskolából ismerek, megkérve, hogy adjon meg
nekem minden részletet. Mikor szálltak le és foglalták el a szobát,
milyen a napirendjük. Megírtam neki, hogy ne ossza meg senki
mással, mert meglepetést tervezünk Millie-nek.
Amikor igazából én tervezek meglepetést Rosie-nak.
Meg fogom enni a tortámat és megtartom. Lehetetlen? Csak
figyelj!
 Isten áldja Sydney Akárhogyishívják nevét.
Annak ellenére, hogy a középiskolában még a létezéséről is
megfeledkeztem (az egyetlen ok, amiért megvolt a száma, mert
Millie nyitott egy különleges csoportot azoknak a személyeknek,
akik részt vettek a próbavacsorán), Vegasban gyorsan az egyik
kedvenc személyemmé vált. Egy dolog miatt, mert Sydney
elmondta, hol lesznek a lányok azon az éjszakán. Mióta Vicious
nem akart semmiféle sztriptíztáncost a bulijára (mindig utálta az
embereket, különösen azokat, akik megpróbálták megérinteni őt.
Ráadásul rohadék volt, de hűséges), mind azt terveztük, hogy egy
különleges, luxus étterembe megyünk és reggelig kaszinózunk.
Gondoltam, megnézhetnénk a klubot, ahova azután a Britney
Spears show után mennek. A táncosok nem dugták egymást egész
idő alatt!? Köszönöm, Ms. Spears, hogy előkészítetted a csajom
libidóját a késő esti szökésünkre.
Nem lepett meg, hogy Rosie az asztalnál a legjobb formáját
hozta, és ászt ász után felégette azt. Amíg a férfiak az elnöki
lakosztályban ittak és dohányoztak Trentről beszélgetve, miközben
a háttérben szar pornó ment, mint amikor tizenhat évesek voltunk,
Rosie-nak valahogy sikerült elvinnie a lányokat egy különleges
cupcake kalandra, egy túrára a híres tetováló szalonba, egy jacuzzi
partira és egy show-ra.
Mindezt onnan tudtam, hogy Sydney
KibaszottulNemTudomAvezetéknevét óránként értesített a
hírekről, feltételezve, hogy Emilia, a mennyasszony egy kellemes
meglepetésnek néz elébe. És igen, annak fog. Magammal vittem a
vőlegényét. De az én szándékaim csupán önzőek voltak – a húga
után mentem.
– Talán hagynod kéne, hogy Vic megtudja, mielőtt elszakad a
cérna nála – mondta nekem Jaime, mikor kiléptem a zuhany alól,
a makulátlanul friss inge gallérját igazítva a padlótól a plafonig érő
tükör előtt. Kuncogva eldobtam a törülközőmet és beleléptem a
bokszerembe. Jaime olyan sokszor látta már a farkamat, hogy
valószínűleg felismerné egy rendőri szembesítésnél száz másik
gyanúsítotté közül. A focis napjaink elérték, hogy nem voltunk
szégyenlősek, mind fesztelenek voltunk egymással. Talán túl
fesztelenek is.
– Mit tudjon meg? – játszottam a hülyét. Vicious már tudja,
de szívesen baszakodtam a barátaimmal, legalább annyira,
amennyire a közelemben álló HotHole-lal.
– Az Erickson-Estavez ügyről beszélsz? – Két hatalmas
gépészmérnöki céggel dolgoztunk közvetlenül az egybeolvadás
előtt, és Vicious kimaradt a körből a küszöbön álló esküvője és
minden más miatt. Négyünk közül talán Jaime és én dolgoztunk a
legkeményebben. Jaime azért, mert egy felelősségteljes és
megbízható kis segg, akinek mindent pontosan és tökéletesen
kellett megkapni. Én, mert nincs gyerekem vagy más felelősségem,
így én voltam az áldozata a számokba fulladásnak, és az éjszaka
közepén ázsiai és ausztráliai üzleti hívások kezdeményezésének,
amiket örömmel tettem.
– Ahogy megbeszéltük, ő írja az Erickson-Estavez szerződést.
Pontosan tudod, mit. Pontosabban, ki az – akiről beszélek.
– Tudja, és rendben van vele, de még ha nem is lenne, ez az
én életem és az én dolgom – emlékeztetem őt, belebújva a sötétkék
ingembe és begombolva a mandzsettagombokat, majd
hozzátettem. – Ezenfelül, utolsó alkalommal meggyőződtem, hogy
nagyon is ő volt az a személy, aki megpróbálta ellopni a
barátnőmet az orrom elől, mikor még együtt voltunk, beleértve –
de nem kizárólag – megcsókolta Millie-t, mialatt randiztunk. És
csak azért, hogy biztonságban legyen, miközben egy totális fasz,
megcsókolta Rosie-t is. Szóval valójában azon kívül, hogy anyám
szájába nem próbálta bedugni a nyelvét, eléggé beszennyezte az
összes nőt, akivel törődtem – Paytont és Keeley-t, a testvéreimet
kivéve. Az igazság az volt, hogy Keeley egy részeg éjszakán
elmesélte nekem, hogy Vicious csókolózott vele, mikor gyerekek
voltunk. Ez határozottan adott egy kis lökést és az erkölcseimre
hatott, és ez ahhoz vezetett, hogy Millie-t hajszoljam.
Ha más nem, a kis beszédem befogta Jaime száját. Rosie
kurvára az enyém volt.
Minden része.
A lábujja hegyétől a feje búbján lévő selymes hajáig. Minden
darabkáját igényelni fogom és meg fogom jelölni. És a
leggyönyörűbb dolog, hogy senkinek nincs beleszólása ebbe a
dologba. Senkinek, csak Rosie-nak.
 – Itt van a klub címe – a telefonomat a Yelp alkalmazással
Jaime kezébe dobom, aki a levegőben elkapta. – Hívd fel a
limószolgálatot a földszinten! Megyek és megnézem, hogy Vic már
készen van-e.
– Dean! – Jaime megragadta a csuklómat, ahogy
megfordultam, hogy kimenjek az ajtón, hogy felvegyem a
nadrágomat.
– Bébi – suttogtam az arcába vigyorogva. – Tudom, hogy
ellenállhatatlan vagyok, de biztos vagyok benne, hogy Mel
hajlékonyabb a balerina háttérrel és minden mással. – Jaime
összehúzta a szemét és ellökte a csuklómat, mintha piszkos lenne.
– Jézus, nem tudnál egy másodpercre nem szemétláda lenni?
Figyelj, én vagyok az utolsó személy, hogy előadást tartsak neked,
hogy kivel legyél.
– Mert megdugtad az irodalom tanáromat, amikor tizennyolc
éves voltam – bólintottam egy nevetéssel. – Elvetted, felcsináltad
és a mamád majdnem szívrohamot kapott. Igen, egyetértek. Sem
te, sem Vicious nem mondhatod meg nekem, mit tegyek.
– De! – emelte fel a hangját, és a francba, Jaime Followhill-
lel, volt valami tekintély benne, amit majdnem elfelejtettem. –
Istenre esküszöm, Dean, ha ez csak egy újabb egyéjszakás kaland,
és baszakszol a dinamikus csapatunkkal – a családtagjainkkal és
barátainkkal – egy gyors dugásért...
– Ez nem csak egy gyors dugás – kiáltottam. Emlékeztetnem
kellett magamat, hogy Jaime-nek jó oka volt a téma felhozására.
Úgy ismertek, mint az a személy, aki bárkibe bedugja a farkát,
akinek két lába és ruhája van, tehát mi a faszt vártam? De nem
voltam Vicious. Nem voltam vak, ami évek óta előttem volt. Az első
naptól beismertem, hogy mit akartam ettől a lánytól.
Soha senkit nem üldöztem ennyire, és még csak el sem
döntöttem, mit teszek Rosie-val. Ez olyan volt, mint Jimmy Falton
karrierje. Csak úgy megtörtént, mielőtt bárki megállíthatta volna.
– Mik a szándékaid? – kérdezte Jaime, állva a tekintetemet,
olyan komoly, mint egy kibaszott temetés. Mik a szándékaim? A
londoni élet megváltoztatta őt, és úgy hangzik, mint egy angol úr
vagy valami ilyesmi. A gúnyolódásnak elsőbbséget kellett volna
élveznie, de egy részem azt akarta, hogy ő – és más emberek –
hagyják abba a rohadt szóbeszédet rólam, hogy olyan vagyok, mint
egy hímringyó, aki nem hajlandó addig lelassítani, amíg le nem
esik a farka.
 – Jaime – morogtam kitágult orrcimpákkal. Az arcába
másztam, mintha újra egy dühöngő tizennyolc éves lennék. – Nem
kérdeztelek, hogy mik a szándékaid, mikor Melt az íróasztalára
döntötted és a szart is kibasztad belőle a tanteremben, tehát ne
tedd fel ezt a kérdést! Rosie már nagylány. Az embereknek abba
kell hagyniuk, hogy úgy viselkednek vele, mint egy öreg
háziállattal, amit senki sem akar. Ami köztünk van, az a miénk.
Nem a tiéd. Nem Viciousé és nem Emiliáé. Bárki, aki máshogy
gondolja, az örömmel elintézheti velem. És hűen a testvériségünk
módszeréhez, nem leszek vele kedves, udvarias vagy bocsánatkérő.
Világos vagyok?
Nem vártam választ. Megfordultam és elmentem. Volt egy
randim, amire el kellett menjek.
És Rosie még csak nem is tudta.
 Tizenötödik fejezet
osi

Fordította: Suzy

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Annyira sóvárogsz valaki után, hogy a bensőd sajog, a látásod
elhomályosodik, és az erkölcseidet kidobod az ablakon.

A NŐVÉREM NEM IVOTT.

Ez volt az egyetlen dolog, ami lefoglalta az elmémet. Nem a
tény, hogy kirúgtunk a hámból. Nem a lenyűgöző Britney Spears
show. Nem a furcsa formájú, hihetetlen, radioaktív kinézetű
alkoholos italok, amiket egész nap magunkkal hurcolásztunk.
Hanem az a tény, hogy Millie egy cseppet sem fogyasztott belőlük,
vagy egyéb más piából.
Francia gyökereink voltak. Számunkra a pezsgő vagy bor
nélküli bulizás olyan, mintha végtagok nélkül táncolnánk.
Őt bámultam egy hangos, neonlámpás és izzadt, félmeztelen
testekkel tömött night club sarkából; a szívószálammal egy újabb
koktélt szürcsölve.
– A nővéredet aaaannyira felcsinálták – Elle pukkantott
egyet a nagy, rózsaszín rágójával, miközben magát ellenőrizte az
egyik tükörben, amivel a plafon ki volt dekorálva. Mindannyian
ugyanolyan rózsaszín ruhát viseltünk – Emilia kedvenc színét –,
szív alakú nyakkivágással és vékony, lágy anyagból készült fodros
rétegekkel. Egy turkálóban találtam, és Milliért kiáltott minden
tekintetben, szóval megvettem, kapcsolatba léptem a márkát
gyártóval, és rendeltem még négyet mindannyiunk számára.
– Nem, nincs – ellenkeztem, de hasztalanul. Még én sem
hittem magamnak. – Én állok hozzá a legközelebb. Sosem titkolná
előlem.
– Nem iszik, szarul néz ki és ebédre cupcake-et evett párolt
savanyúsággal a tetején. Ami az ügy további részét illeti, ha
szükséged lesz arra, hogy rápisiljen egy tesztre, ismerek egy srácot,
aki elintéz dolgokat – Elle a mellettem lévő falhoz támaszkodott.
Ránéztem a nővéremre. Millie a seggét rázta a táncparketten
Gladys-szel és Sydney-vel, izzadt haját ide-oda rázta és Sisqó The
Thong Songját énekelte. A DJ biztos elvesztett egy fogadást ma
este. Ki tudja. De most nem voltam abban a hangulatban, hogy
zenei sznob legyek.
Elle megveregette a vállam.
– Ugyan, ugyan. Van itt egy jó ki muri és te nem is akarsz
becsípni. Tedd le a piát. Táncoljunk egy kicsit!
Elle megfogta a kezem és én nem tiltakoztam, mert mi
értelme lett volna.
Elle és én csatlakoztunk Millie-hez, Gladyshez és Sydney-hez,
és vagy egy órát táncoltunk. Aztán Millie azt mondta, hogy taco
szünetet kell tartanunk, és mivel senki sem mondott nemet a
tacora, mind leültünk egy asztalhoz az étterem részben és
megtömtük a fejünket.
Kimentettem magam, kimentem a mosdóba, és amikor
visszatértem, láttam, hogy Gladys lehajol a bokszban, ahol ültünk
és Millie hasát simogatja. Sydney hátravetett fejjel nevetett és a
kezeivel nagy melleket mutatott.
A nővérem terhes.
A barátai tudták.
A szüleink tudták.
Mindenki tudta.
Mindenki... engem kivéve.

Dean: Egyébként, mi ez a zene iránti

rajongásod?

A kezeim remegtek az idegességtől, de nem ez volt az egyetlen

oka, amiért nem válaszoltam neki. A tekintetem Millie arcára
vándorolt és lebiggyesztettem az ajkaimat. A lányok visszamentek
táncolni és csak a nővérem, meg én maradtunk. Még egyszer
megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e megosztani velem valamit.
Azt mondta, hogy még egy tacót és nevetett. A gyomrom
összerándult, fortyogott bennem a harag. Hazug volt, mint
mindannyian. Igazán semmi különbség sincs közte és apu között.
Nos, de volt. Apu legalább abbahagyta a vetítést és pontosan
megmondta, mit gondol rólam. Millie viszont még mindig gyáva
volt, és azzal akarta megvédeni a becses érzéseimet, hogy hazudik
nekem. Bassza meg.
Deanre volt szükségem.
Dean el tudta űzni a dolgokat. Ő volt a fű. Ő volt az alkohol. Ő
volt a zene. Ezerszer kábítóbb, mint azok egyszerre.

Rosie: A jó zene hallgatása olyan,

mint a drog. Felszabadítja a
boldogsághormonokat. Téged mi nyűgöz
le a csillagászatban?

Dean: Volt idő az életemben, egy sötét

korszak, amikor olyan helyen kellett
töltenem a nyarakat, ahol nem akartam
lenni. Az esték hosszúak és unalmasak
voltak, így kimentem és csak feküdtem
a szénán. A csillagok voltak az
egyetlen társaságom, és azt hiszem,
egy kissé kötődtem hozzájuk. Arra
emlékeztettek, hogy az ég alatt jobb
dolgok várnak rám. Emberek, akiket
szeretek; helyek, amiket meg akarok
látogatni; lányok, akiket majd
megbaszok...

Rosie: Egy reménytelen romantikus.

Kirázott a hideg. Hagyd abba!

Dean: Pillanatokon belül még jobban ki

fog rázni a hideg. Fordulj meg!

Rosie: ?
 Dean: Egyszerű angol, Baby LB. Fordulj
meg!

Ott volt.
A szívem a torkomban dobogott, ugyanakkor forró láva
öntötte el az alhasamat, elmosva minden fájdalmat és bánatot,
sürgető szükséget okozva, amire kétségbeesetten kellett
vigyáznom. Teljességgel lehetetlen volt, hogy ez az ember egyre
vonzóbb és vonzóbb lesz minden egyes eltelt pillanattal. Néztem őt
a tengerészkék kikeményített ingében és szürke
öltönynadrágjában, közeledett felém akár egy természeti erő,
aminek letépett felsők és bugyik maradnak a nyomában.
Annyira csak Deanre fókuszáltam, hogy nem vettem észre, a
lányok visszatértek és a fiúk is csatlakoztak. Nyilvánvalóan Trent
nélkül.
Vicious leült Emilia mellé. Jaime beszorította magát Gladys és
Sydney közé, biccentett feléjük, de Dean állva maradt, semmit sem
elrejtő szemeivel engem bámult. Szégyentelen.
– Hozok nektek piát – ugrottam fel a helyemről, azonban már
nem éreztem ezt többé. A jó kislány szerepet. Az nem én voltam.
Nem voltam jó és nem voltam kedves, és ma este dugni fogok a
nővérem expasijával. Egy dühös baszás lesz, ami kitörli az elmúlt
néhány napot az emlékezetemből, még ha csak egy vagy két percre
is.
Ahogy elmentem Dean mellett, megfogta a vállamat. Minden
egyes szőrszálam az égnek állt és libabőrös lettem.
– Nem kérdezed meg, hogy mit akarok? – sziszegte az
arcomba, megnyalva az alsó ajkát, amitől fényes lett; fényes tiltott
gyümölcs.
– Nem érdekel, mit akarsz, Dean. Vizet kapsz. Megmondtam,
hogy úgy pusztítod magad, ahogy akarod, de nem az én figyelmem
alatt.
– Ott a pont. De csak hogy tisztázzuk, te pedig bármit
csinálhatsz a farkammal.
– Nincs ivás vagy cigi – ismételtem komolyan szúrós
tekintettel. Kihallottam a mosolyt a szavaiból, amikor azt mondta
– Kurvára törődsz vele –, a hátamat nézve, ahogy elsiettem.
Igen, gondoltam keserűen. Bárcsak mégse tenném. Tényleg.
A dolgok kezdtek összekuszálódni.
Ruckus kezdett megfelelni a nevének.
 Dean
Tíz évvel ezelőtt

A sulinak vége. Ahogy kettőnknek is Millie-vel.

Jaime Texasba költözött főiskolára és vitt magával egy
emléket itthonról – az irodalom tanárnőnket, Melody Greene-t.
Trentnek megműtötték a lábát, így egész nyárra az ágyban ragadt.
És Vicious... Vicious kurvára megőrült, mintha ő lett volna az
egyetlen, akit elhagyott.
Miután Millie elszökött, úgy tűnt, hogy Rosie dühös lett a
világra. Én akartam lenni a bokszzsákja. Nem engedte meg.
Voltak más dolgok is, amiket még akartam, de nem ez volt a
megfelelő időpont, hogy megtegyem. Úgyhogy csak megelégedtem
azzal, hogy ott voltam neki; az egyik elbaszott lélek a másiknak.
Nem voltam különösebben dühös, mert az excsajom kirúgta a
seggem. Ahogy én tudtam, valaki más miatt hagyott el. Ettől
rendkívül dühösnek és idegesnek kellett volna lennem, de
Istenemre, nem értettem, hogy az a kibaszott őrült Vicious miért
vibrált tőle.
Rosie megkért, hogy ne menjek el hozzá mindennap, de ez
olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy nem érinthetem meg a
farkamat. Kurvára teljességgel lehetetlen.
Minden nap elmentem hozzá.
Teljes csendben ültünk a medence partján.
A csillagokról akartam beszélni neki, de nem tettem.
A közös jövőnkről akartam beszélni vele, de nem tettem.
Rólunk akartam beszélni vele, de nincs olyan, hogy mi, és a
frászmérője valószínűleg az őrült tartományban mozog, mert
minden délután elmegyek hozzá.
Egyik nap Vicioust láttam szembejönni a szépen gondozott
pázsiton, miközben én a kavicsos ösvényen mentem a szolgálók
háza felé. Megállt és rám bámult, pislogott, mintha szellemet látott
volna.
Lassú léptekkel közeledett felém, a kezeit a zsebeibe
mélyesztette, hideg, élénk szemeivel úgy pásztázott engem, mintha
harcra készülne. Felszívtam magam, felvettem a hamis
mosolyomat. Háborút akar? Megkapja.
– Igazán úgy gondolod, hogy van esélyed a nagyszájúnál
azután, ami Millie-vel történt? – csikorogta, képtelen volt a baszás
szót használni, a szót, ami kurva sokszor hagyja el a száját. Mert
tudta. Vicious tudta, hogy elvettem Millie szüzességét – ő kért meg
rá. Volt egy olyan érzésem, hogy ez több volt, mint hogy
kilyukasztottam az Sz-kártyáját – ez rólam szólt, hogy ezt Vicious
soha nem fogja tudni kitörölni a történelemkönyvekből. Még
Baron Spencer se tudja meghamisítani a valóságot.
Megdörzsöltem az állam.
– Tudom, hogy pont annyi esélyem van Baby LeBlancnál,
mint neked Millie-nél. Azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla,
hogy jól van. Ez biztosan furcsa számodra, de néha az emberek
kedvesek másokkal. Egyébként mit keresel itt? Te.. bűnösnek tűnsz
– összeráncoltam a szemöldökömet. Minden érzékszervem készen
állt arra, hogy megragadjam és darabokra szedjem.
– Bűnös? – nevetett, de nem a szokásos módon. Fenyegetően,
magabiztosan. Szóval a rohadék, biztosan tud valamit. Bassza meg,
bárcsak lenne valami sejtésem róla. – És miért érezném magam
bűnösnek? Te voltál, aki a csajom után ment.
– A csajod – ismételtem kétkedve, és hitetlenkedve
felnevettem. Volt egy olyan furcsa érzésem, hogy valami
kimondatlan dolog van köztünk, kerülgetjük a forró kását.
Ugyanaz a dolog, aminek sikerült szétbarmolni és tönkretenni
minden egyes kibaszott dolgot a végzős évünkben. – Hé, seggfej,
közlemény: Emilia LeBlanc mindenki kedvenc mozgó célpontja
volt, amíg rá nem tettem a nevem a seggére. Igen, gyanítottam,
hogy kedveled. Éreztem, hogy ez több annál, de kívülről? –
közelebb léptem hozzá, és veszélyesen közel álltunk, hogy letépjük
egymás arcát és a füvön hemperegjünk, míg az egyikünk el nem
vérzik. – Tönkretetted az életét. Csak annyit mondtál róla, hogy
egy csóró kis senki. Csak annyit tettél, hogy nem érezte magát
szívesen látottnak. Hogy meg akartam érinteni? Igen –
megvontam a vállam. – Tinédzser vagyok egy működő farokkal. De
mindezen felül, biztos akartam lenni benne, hogy nem akasztja fel
magát miattad.
– Micsoda nemes lélek – a mellkasát az enyémhez préselte és
most már tudtam, hogy háborúzni fogunk. – Szegény kibaszott
Ruckus. – Vicious a szeméhez emelte a kezét, mintha láthatatlan
könnyeket morzsolna el. – És olyan rossz volt neked azokban a
hónapokban Emiliával?
– Nem – mondtam ellökve magamtól. Visszalökött.
Vigyorogtam. – Csodálatos volt, de hát te ezt sosem fogod
megtudni, ugye?
Nagyot nyelt.
– Talán azért szökött el, mert szar vagy az ágyban – mondta.
Igazán érett.
– Vagy talán azért szökött el, mert elege lett belőled – vágtam
vissza. Az arca fájdalmasan megrándult és igen, bűnös volt. Vagy
ilyesmi, nem tudom, de nem volt ártatlan. Ebben eléggé biztos
voltam. Úgy döntöttem, megpiszkálom a témát. Csak, hogy lássam
az ő szemszögéből is a dolgokat.
– Milyen érzés, Vicious? Annak a vesztesnek lenni, aki sose
fogja megtudni, hogy milyen íze van álmai nőjének?
– Te már csak tudod, Cole. Ugyanabban a csónakban
evezünk, és ez a csónak elúszott.
Most rajta volt a sor, hogy a képembe vágja, és én pislogni se
tudtam – már megint. Nem féltem Vicioustól. Keresztülláttam a
védőrétegein és pontosan tudtam, hogy ki ő.
Egy olyan srác, mint én.
Valaki, aki elrejti magát az izmok, a jó külső, a dögös kocsik, a
tökéletes ruhák, a gazdag szülők és a sötét titok által épített fal
mögé.
Nem félhetsz attól, ami olyan, mint te magad. Ezért vagyok én
az egyetlen a barátaink közül, aki állandóan szembeszáll vele.
– Mindent elbasztál – suttogtam az arcába, és láttam a
tintakék szemeiben, hogy tudja, igazam van, mert valami kavargott
bennük. Valami, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja, aki közel
merészkedett. – Elbasztad és most mindannyian elbaszottak
vagyunk. – Ellöktem, majd megfordultam és továbbmentem Rosie
ajtaja felé.
Mire Rosie kinyitotta az ajtó, Vicious már eltűnt. Talán a
szobájába, hogy szívjon egy kis füvet.
 Rosie nem tűnt meglepettnek, ahogy meglátott. De levegőért
kapkodott, amikor a két kezembe fogtam az arcát, beléptem a
házba és kicsókoltam belőle még a szart is, figyelmeztetés nélkül.
Nemcsak egy kemény csók volt, hanem egyenesen brutális.
Pont annyi érzelem volt benne, mint amennyi kétségbeesés.
Tehetetlen voltam.
Nemtörődöm.
Tönkrement.
És nem a nővére miatt, aki szerelmet várt tőlem.
Míg ő levegőért kapkodott, én miatta lélegeztem nehezen. A
nyelvünk együtt forgott és kavargott, összekapcsolódva,
szerelmesen, fekete mágia bűvöletében.
Hátul a nyakánál tartottam őt. Talán túl keményen. Hogy
nem tudtam, hogy a testem így tud válaszolni egy másik emberére?
Minden idegvégződésem lángolt. Megroggyantak a térdei,
összecsuklott, de az utolsó pillanatban megkapaszkodott a
pólómban, valahogy összeszedte magát fizikailag. Mentálisan, hát
igen. mindketten túl mélyen voltunk.
Mentálisan, el voltunk baszva.
Még csak fel sem tűnt számomra, hogy viszonozza a csókot
egy hosszú, mámorító pillanatra, mielőtt ellökött magától, a szemei
kitágultak a megdöbbenéstől és a félelemtől. Ujjaival beletúrt és
megragadta a haját a feje két oldalán, a csodás, duzzadt ajkai
elnyíltak.
– Ó, Istenem – szaggatottan lélegzett.
Éreztem őt abban a csókban és a dolgok, amiket nekem adott.
már sohasem vehette vissza őket. Az enyémek lettek és én azon
leszek, hogy a többit is elvegyem, még ha nem is ma van a napja.
Még akkor is, ha egy egész életen át fog tartani.
Ha lesz egy egész élete, seggfej.
– Szent szar – nyögte megint. – Mit tettem? Kifelé!
– Rosie.
– Tűnj. Innen. A. Francba, Dean! Komolyan, ha megint
idejössz.
– Arra kurvára mérget vehetsz, hogy fogok – mondtam
határozottan. – Akkor is utánad fogok menni, ha évekig fog
tartani.
– Nem fogsz – volt valami a hangjában, vagy az, ahogy
ellökött magától, amitől olyan véglegesnek tűnt. – Akkor most
tisztázzuk egyszer és mindenkorra. Halott vagy számomra, Cole.
Halott attól a pillanattól fogva, hogy rátetted a kezed a nővéremre.
Nem lesz számunkra holnap. Nem játszunk Bronzlovast. És amikor
legközelebb találkozunk Dean, úgy teszünk, mintha nem
ismernénk egymást. Mert nem is. Semmit sem jelentesz
számomra. Sosem jelentettél. Csak gyere ide megint, és szólok
apunak, hogy hozza a puskáját.
Az arcomba csapta az ajtót.
És most először, nem kukucskált ki az ablakon, hogy lopjon
tőlem még egy pillanatot.

Dean
Napjainkban

Imádtam nézni, ahogy Rosie táncol.

Annyira szörnyen csinálta, hogy csak nevetni tudtam. De a
lányt kurvára nem érdekelte és ezt szerettem benne a legjobban. A
képességét arra, hogy hamisan énekel, és úgy táncol, mintha senki
se látná, miközben mindenki őt figyeli, ahogy Madonna-pózba
vágja magát és úgy ugrál fel-alá, mintha égne a lába alatt a talaj.
Megpördült a táncparketten és észrevett, a szemünk
találkozott és összekapcsolódott. A bárpultnak támaszkodtam,
vizet iszogattam – ahogy megígértem –, a palackkal felé intettem.
Vicious Emiliával táncolt.
Jaime kint telefonált Trenttel.
Sydney, Gladys és a másik csaj, aki Rosie-val dolgozott, együtt
táncolt.
És mi már megint magunkra voltunk hagyva.
Nina nonstop hívogatott és üzengetett nekem, habár
figyelmen kívül hagytam, és Trent a poklon megy keresztül, de
valahogy még mindig éreztem azt a természetes boldog eufóriát,
ami belém csapott valahányszor csak Baby LeBlanc-kal
találkoztam.
 Rosie lenézett a telefonjára és a képernyőt bökdöste az
ujjaival, beírva egy üzenetet. Hevesebben kezdett verni a szívem és
a testemhez szorítottam a telefonomat, várva a csipogást, amit egy
nagy bummnak éreztem.

Rosie: Azt hiszem, felviszek ma este

valakit a hotelszobámba. Kemény napom
volt és lazításra van szükségem.

Dean: Ez egy meghívás?

Rosie: Inkább szurkálódás. Tudod, mi
volt a legnehezebb abban, amikor te és
Millie együtt voltatok? Hallani, ahogy
enyelegtek és smároltok. Az megölt
engem. Egy bizonyos ponton ez volt az,
amiért már elmentem, hogy ne legyek
otthon, amikor te is ott voltál.

Felkaptam a fejem és ott volt ő, tekergetve a csípőjét, és a

nyakába vigyorogva, valami idegen srác karolta át a derekát
hátulról, ahogy próbált igazodni a ritmusához. Rosie rajtam
tartotta a szemeit és láttam az arckifejezését. A – „Mi a faszt fogsz
most ezzel kezdeni, hm?” – nézését. Le fogom törölni az arcáról.
Látva azt, ahogy valaki más hozzáér, és a testem minden
porcikája remegett a tehetetlen dühtől. A düh, amit nem éreztem
sok-sok évvel ezelőtt, amikor Millie elhagyott. Ó, igen, bennem
volt. Csak arra várt, hogy valaki más életre keltse.
Be fogom fejezni ezt a faszságot.
Lenéztem és beírtam.

Dean: Ne kóstolgass, LeBlanc. Már nem

vagyunk tinik többé. A tetteinknek
következményei vannak.

Rosie: És...?

Dean: Es azok a gondolatok, amik most

a fejemben járnak, tíztől tizenöt évig
terjedően büntetendők. Fejezd be,
mielőtt megsérül az a pasas!
 A szemhéjaimban éreztem a pulzusom. A gerincemben. A
kibaszott golyóimban. Mindenütt ott volt, mert a szívem úgy vert,
mint egy légkalapács, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból
egyenesen a kezeibe. Olyan érzés, mintha kétcsíknyi barna-
[23]
barnát szívtam volna fel, és a lőpor végigszáguldott a
szerveimen.
Nagyon hosszú idő óta először aggódtam.
Átfutott az agyamon, hogy szétszakítom őket és jelenetet
rendezek, de nem az a fajta ember voltam. Én a hideg faszkalap
voltam, aki csak mosolyog a világra, még akkor is, ha az szart zúdít
rá. És Rosie szart zúdított rám, mert megérdemeltem. Mert
megcsókoltam a nővérét, amikor ugyanabban a házban voltak.
Mert hagytam megtörténni. Mert ez egy visszavágó volt és ő végig
akarta vinni. Engedtem neki, hogy növelje a távolságot, még ha ez
fájt is nekem – de a határt meghúztam a csóknál. Ő kurvára az
enyém volt. Az a srác nézhette, de a pokolba vele, ha megpróbál
hozzáérni.
A srác Rosie elé perdült és együtt táncoltak, de Rosie tartotta
az illő távolságot, talán tudta, hogy a srác nem értékelne egy utat a
sürgősségire. A fickó jóképű volt, azt hiszem. Középmagas és fiatal
– olyan Rosie korabeli, átlagosan öltözött. Semmi említésre méltó.
A zene miatt belekiabált valamit Rosie fülébe, és én éreztem,
hogy az orrlyukaim kitágulnak, mint egy veszett bikának. Rosie a
kezeivel felé intett, hogy várjon egy pillanatot, lenézett és beírt egy
üzenetet.

Rosie: Milyen érzés?

Mint a halál. De a tűz a szemében túl friss volt. Túl friss, hogy
csak miattam legyen. Más dolgok is foglalkoztatták. Családi ügyek.
Tudtam ezt és ezúttal... ezúttal én leszek a bokszzsákja. Bassza
meg, hogy én mennyire akartam a kicsi ökleit érezni a testemen.

Dean: Ott a pont. Most fejezd be!

Nem válaszolt.
És kurvára nem fejezte be.
 Felnéztem és a hülye gyerek megfogta a kezét és a klub hátsó
kijárata felé vezette. Körülnéztem. Minden barátunk el volt
foglalva, táncoltak, ittak és úgy általában leszartak minden mást. A
tervem, hogy sarokba szorítom Rosie-t, látványos módon visszafelé
sült el.
Mert Rosie nem Millie volt. Rosie-t nem lehetett sarokba
szorítani.
Rosie sosem volt zsákmány. Időnként kurvára ő volt a vadász.
Minden cseppnyi önuralmamra szükségem volt, hogy ne
rohanjak utánuk. Nem, csak lézengtem. Hűvösen. Idegesen,
testeket arrébb tolva és lábakat taposva mentem az ajtóhoz, ami a
klub mögötti sikátorhoz vezetett. Keresztülmentem a sötétségen, át
a fényeken. Sárga, zöld, piros és lila kavarogva együtt. Részegen
biztos csodálatosan néztek ki, de nem voltam az. És amikor végre
elöntött Las Vegas mozdulatlan, forró levegője, megnyugodtam.
Rosie háta egy vakolatlan téglafalnak volt nyomva, a srác
felette lebegett, a szája csak centikre volt attól, hogy megkóstolja,
ami az enyém.
– Kurvára. Engedd. El – sziszegtem feléjük lépdelve.
Felém fordultak, és szerintem Rosie látta a füstöt kiáramlani a
fülemből, mert látványosan nagyot nyelt és a tenyerét a srác
mellkasára tette, hogy visszatartsa.
– Sajnálom – a hangja rekedt volt. – Ő egy féltékeny ex. Nem
az én exem, de ezt még nem jegyezte meg.
Szemmel láthatóan Mr. Kellék nem akart az az ember lenni,
aki megjegyezteti ezt velem. A srác úgy tűnt, hogy összepisálta a
gatyáját és emlékeztetni kellett magamat, hogy ő csak egy eszköz a
célhoz Rosie-nak. Szegény ördög.
– Innentől átveszem – egy kicsit erősen csaptam vállon a
srácot. Ránézett kettőnkre és elnyílt a szája. Azt akarta tudni, hogy
rendben lesz-e, ha itt hagyja velem; de ugyanakkor reméltem, hogy
így van, mert még mindig úgy néztem ki, mint egy minden ízében
szörnyeteg középhátvéd, aki csak az „Isten” és „Apu” szavakra
reagál.
Rosie bólintott, megköszörülte a torkát – Sajnálom, Adam.
Érezd jól magad az este további részében!
– Ez a terv – mondta Adam, megfordult és elsétált, a léptei
gyorsabbak lettek, ahogy elérte a klub ajtaját.
A falhoz szegeztem Rosie-t, ebben a pillanatban nem
törődtem a hülye szabályaival és lassan hozzádörgölőztem. Az
erekcióm lüktetett, a köldökéhez nyomódott, ami felkeltette a
figyelmét.
Ívbe hajlította a hátát és lábujjhegyre emelkedett, hajszolva az
érintkezést, a szájával az enyémet kereste.
– Adam? – összehúzott szemöldökkel elhúzódtam az arcától.
Ketten játsszák ezt a játékot, legalábbis addig, míg rá nem döbben,
hogy ez nem játék. Ez a valóság.
– Kedves srác – még mindig a számat nézte, nehezen
lélegzett, de nem a hülye betegsége miatt.
Átkaroltam, az ajkam a válla felett lebegett.
– Örülök, hogy így gondolod, mert ő pontosan egy
orgazmusba kerül neked.
Felnyögött, a fogait az alsó ajkába mélyesztette, amikor a
kezem becsusszant a bugyijába és végigsúroltam a nedves nyílásán.
– Elterelésre van szükségem ma este – húzódott közelebb. –
A segítségedre van szükségem.
Belényomtam két ujjamat és pumpálni kezdtem, ki és be.
Zihált, az ujjait a hajamba fúrta, de nem engedtem neki, hogy a
lábaival körülöleljen. Nem. Bassza meg. Ennek a lánynak fogalma
sem volt. Kurvára. Fogalma. Sem. Hogy kivel szórakozik. Talán
kedvesebb voltam, mint Vicious, de attól még én is HotHole
voltam. Még mindig bűnös voltam... és még mindig én voltam a
farkas, akitől a nagymamája óvta őt.
– Igen – lihegte. – Pont ott.
Becsúsztattam még egy ujjamat, míg már az egész kezemmel
dugtam őt, hozzádörgöltem a testem, hogy létrehozzam a súrlódást
lüktető csiklóján. Remegni kezdett, elvesztve az egyensúlyát. A
térdei feladták, de ha azt gondolta, hogy elkapom, akkor nagyot
tévedett.
– Nézz a csillagokra – morogtam.
Kurvára nem törődött a csillagokkal, a számat kereste. Nem
csókoltam meg. Nem érdemelte meg, hogy megcsókoljam. Azt
akartam, hogy ő jöjjön hozzám – nem egy orgazmus ködében
lebegve –, a száját az enyémhez szorítsa, és azt mondja:
A tiéd vagyok. Mindig a tiéd voltam. Sohasem leszek másé.
– Kurvára jobb lenne, ha megtennéd, Baby LeBlanc. Nem
szeretem ismételni magam.
A szemeit forgatva engedelmeskedett, és mindketten
felnéztünk. Meglepő módon az ég tele volt csillagokkal. Szart se
láthatsz a Stripről, de ezen az éjszakán láthattad. Láthattad, mert ő
ott volt.
A combjait összeszorította a derekam körül, és ugyanígy tett a
puncijával az ujjaimon. Elhúzódtam, a szemeim érzéketlenek
voltak, összeszorítottam a számat, úgy néztem rá, mintha semmi
nem lett volna, csak egy üzlet. Csak egy kellemetlenség, amibe
belefutottam a munkám során.
– Mi az istent csinálsz? – A szája tátva maradt, és én
majdnem elnevettem magam, amikor hozzányomta az ágyékát a
hasamhoz, könyörögve azért, hogy fejezzem be. A füléhez
nyomtam a számat.
– Következmények, Rosie. Szokj hozzá. Én nem bocsátok
meg, mint a családod többi tagja. Legközelebb, ha megengeded
valami random fickónak, hogy hozzád érjen – megragadtam a
csípőjét és a lüktető farkamhoz húztam –, jobb lesz, ha elhiszed,
hogy büntetést kapsz. Ezúttal hagyom, hogy megúszd ezt a kis
dobásodat, mert még kezdő vagy, de csak hogy tudd – ez fog
történni, mert ez az enyém és te örömmel fogadod. Ez a tanulság.

Rosie aznap éjjel belopózott a lakosztályomba.

Ez nem igazán volt egy haditengerészeti hadművelet. A lányok
becsíptek az egész napos ivástól, és Millie – aki látszólag józan volt,
valami olyan ok miatt, ami magas volt nekem – elbóbiskolt a
klubban, rohadt fáradtak voltak. Rosie valahol a részegség és a
józanság közötti mezsgyén mozgott, de közel sem volt olyan
állapotban, mint amikor összejöttünk Todos Santosban. És
nézzenek oda, még mindig akarta Dean Dákóját. Rohadt nagy
meglepetés. Azon tűnődtem, mennyi ideig fog alábecsülni minket,
mielőtt rájön, hogy mi fejest ugrunk az ismeretlenbe, és ez olyan
mély, hogy onnan már nincs vissza út. Pont ugyanaz, amibe
megpróbáltam beletaszítani, amikor tinik voltunk.
Vicious és Jaime a földszinten voltak, blackjacket játszottak.
Hallottam a halk kopogást az ajtómon és kinyitottam. Ott állt
a küszöbön, még mindig azt a rózsaszín ruhát viselte, amitől a
többi lány a lánybúcsún emberméretű vaginának tűnt, de ő
valahogy hercegnőnek nézett ki benne, és ettől a szívem vadul vert
a mellkasomban.
És annyira vicces, hogy az emberek azt mondták, én magam
vagyok a baj, amikor a baj egy kicsi, kékszemű lány volt óriási
rózsaszín ruhában és narancsos-barna szeplőkkel.
Rosie részegnek nézett ki.
A manófülecskéi rózsaszínűek voltak, a szája vigyorba torzult
és a lábaival úgy topogott, mintha halálra akarta volna taposni a
szőnyeget. Úgy nézett ki most, mint néhány napja és ez zavart.
Rosie nem volt önmaga Todos Santosban és Vegasban sem. Nem
volt magabiztos, vicces és pimasz. Dühös volt, zavart és
kétségbeesett. Volt egy olyan érzésem, hogy a családjához volt
köze, és már tudtam, hogy nem csak a pénz miatt nem akarta
elfogadni a repülőjegyemet, hanem a hely által keltett érzések
miatt sem.
– Hideg zuhanyra van szükséged, hogy kurvára kijózanodj –
adtam a kéretlen tanácsot.
– Egy forró kalandra van szükségem, hogy felejtsek –
ellenkezett és benyomva engem a szobába, belépett. Engedtem,
hogy vezessen; meghagytam abban a hamis feltételezésben, hogy
valamiféle kontroll alatt van, és követtem őt, a kerek seggét néztem
abban a ruhában.
– Ugorj a zuhany alá, Szíriusz!
– Szerintem nem, Föld.
Ha egy mosollyal ölni lehetne, abban a pillanatban, úton
lettem volna a kórházba.
– Föld? – csettintettem a nyelvemmel. – Kíváncsivá és
kanossá tettél.
Elfordította a fejét, az álla a vállán pihent.
– Kaotikus vagy, őrült, tele vagy harcokkal és dühvel. De te
vagy a legelevenebb és élettelibb hely, ahol valaha voltam.
Bassza meg. Gyűrűt fogok húzni az ujjára és valószínűleg
akkorát, amekkora ő maga, hacsak nem nagyobbat. És nem csak
erről az egész őrült hétről beszélek. Elfogadott engem. Minden
egyes részemet. Még a sötét szart is, amivel senki sem akart
kezdeni semmit.
– A zuhany alá – ismételtem, a hangom komoly volt,
elsétáltam mellette és megpaskoltam a seggét. Semmi komoly.
Még. – Minden pillanattal, amivel megvárakoztatsz, megvonok
tőled egy orgazmust.
 A lány gyakorlatilag futott odáig, biztos vagyok benne, hogy
megdöntött valamiféle cisztás fibrózissal összefüggő rekordot.
Lehámozta magáról a ruháját, a cipőjét és a bugyiját. Babakék
csipke és szatén, és kísértésbe estem, hogy zsebre tegyem, de
emlékeztettem magam, hogy ha továbbra is így folytatom, akkor
Rosie kap egy egész kurva szekrényt a szobámban és erre nem lesz
szükségem. Bár néhány bugyiját magammal vihetném dolgozni.
Csak hogy átsegítsen a napon.
Elfordítottam a csapot – a víz jéghideg volt – és intettem neki,
hogy menjen be, miközben én teljesen fel voltam öltözve.
Gyanakodva méregetett és habár teljesen meztelen volt, nem
próbálta eltakarni a testét. Nem mintha lett volna oka rá. Rosie
LeBlanc egy műalkotás volt.
– Rosszul vagyok – mondta.
– Jobban leszel – biztosítottam. Nem voltam orvos, de
imádtam kirángatni a komfortzónájából – élveztem a reakcióját,
amikor rádöbbent, hogy számomra ő nem egy hervadó virág. Ő egy
hatalmas törzsű erős fa volt. Nyilvánvalóan szóviccnek szántam.
– És veled mi van? – kérdezte.
– Mi van velem?
– Csatlakozol hozzám?
– Ha kedvesen kérsz.
Kuncogott, keresztbefonta a karjait a meztelen mellkasa előtt.
Most először láttam a melleit, és ez eltartott egy pár másodpercig,
mire rájöttem, mert a fejemben ő mindig meztelen volt. Furcsa,
hogy működik az emberi elme.
– Kérlek, csatlakoznál hozzám a zuhany alatt? – kérdezte a
szemeit forgatva.
– Már bocsánat, de ez a te változatod a kedvesre? –
kicipzáraztam a nadrágomat és kivettem a farkamat. Teljesen
kemény voltam, és megrándult a kezemben, a hegye dühösen felé
mutatott. A szemei kitágultak, ahogy most először jól megnézte
magának.
Közelről néztem a reakcióját, magamba szívtam minden
mozdulatát, minden pislogását, minden rezzenését, és vártam.
Eltartott egy pillanatig, míg összeszedte magát, de aztán legyűrte a
köztünk lévő távolságot és egy pillanatra megláttam az előttem álló
lányban a New York-i Rosie-t átsejleni. Amikor egymásnak
ütköztünk, megfogta a farkam és a szemembe nézett, dacolt velem.
A víz még mindig folyt a háttérben.
 – Kérd kedvesen – ismételtem. – És csatlakozom hozzád. Ha
kedvesebben kéred, kinyitom a meleg vizet.
A térdeire ereszkedett, az ujjait a combjaim hátsó részébe
vájta, aztán a másik kezével körülfogta merevedésemet. A keze
kicsi volt, a farkam meg nagy, szóval az ujjai nem értek össze,
ahogy megfogott. És igen, persze, ez izgató volt. Lassan
körbefutatta a nyelve hegyét a makkomon, mielőtt egy kissé a
szájába vett, nyalogatott, mintha egy kibaszott nyalóka lennék.
Imádtam a szopástechnikáját. Annyira különbözött a megszokott
egyéjszakásaimtól, akik úgy szívták a farkamat, mintha
megpróbálnák letépni a testemről. Nem. Rosie ingerelt engem.
Élvezett engem. Addig nyalt, amíg meg nem fogtam a haját, hogy
egyhelyben tartsam a fejét és mélyre nyomtam magam a szájában,
morogva basztam őt.
Az volt a kurva nagy kérdés, hogy elmenjek-e. Nem így. Nem
pont most.
– Bassza meg, bébi – mondtam, lábra állítottam és a zuhany
falának döntöttem. Nekinyomtam az aranyozott csempének, és
megnyitottam a meleg vizet. A víz záporozott ránk. Szinte dühösen.
Még mindig rajtam volt a cipőm, a nadrágom és az ingem, de
kurvára nem érdekelt. A szám körülzárta az övét és úgy ütköztünk
egymásnak és robbantunk fel, mint két magányos csillag valahol a
sötét űrben.
– Ez elég kedves volt? – kérdezte, és még mindig küzdött a
köhögéssel, ami akkor tört rá, miután a szájába temettem a
farkam. Egyedül a hörgésének hangja volt talán, ami
figyelmeztetett a heves vágyra, hogy a szájába élvezzek.
– Nem. Nem kedves. Tökéletes. Mint te.
Felemeltem és ő átölelte a lábaival a derekamat. Annyira
keményen és váratlanul hatoltam belé, hogy felkiáltott, és nem az
élvezettől.
Őrült módon basztam őt, tudva, hogy még nem elég meleg a
víz és nekem melegen kell tartanom. Sikoltott és megszorított,
mindketten hátratántorogtunk az ütközéstől, de még mindig
tartottam a fenekénél fogva. Lefektettem a padlóra és a csuklójánál
fogva a feje fölé szegeztem a karjait.
– Mi a fasz emészt téged, Rosie? Miért vagy szomorú? –
követeltem tőle, miközben kétségbeesetten csapódtam bele.
Éreztem, hogy a combjai eltávolodnak tőlem. Mintha túl sok lenne
a súrlódás. Rosie érezni fog engem, mindenemet, sokáig a ma
éjszaka után.
– Shh – a számhoz nyomta a sajátját, lenyalva az alsó
ajkamról a vízcseppeket és elengedte azt egy cuppanással. –
Kérlek, csak hadd legyen az enyém a ma éjszaka.
Addig basztam, amíg már semmi nem maradt, amit kibasszak
belőle; amíg rongybabává vált, erőtlenné és kocsonyává vált, és
kielégültté a két heves orgazmustól, amiktől úgy remegett alattam,
mintha megrázta volna az áram.
Aztán elmentem benne, és ekkor belém csapott. Ekkor végre
eszembe jutott, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy felhúzzak egy
kibaszott gumit.
Bassza meg. Csak... bassza meg!
Biztos, hogy érezte. A meleg, sűrű spermát belelövelltem,
ahogy elélveztem, és ő nem szólt egy szót sem. Még akkor sem,
amikor lefolyt a combjain és nem lehetett összetéveszteni a vízzel,
ami a zuhanyfejekből folyt. Nem fűzött hozzá semmit. Nem. Rosie
csak nézett rám az elnehezült szempillái alól.
– Picsába! – a homlokom az ajkaihoz érintettem és
megráztam a fejem, a hajunk a bőrünkhöz tapadt. – Annyira
sajnálom. Basszus. Sajnálom. Bébi. Én nem... esküszöm, tiszta
vagyok.
Végigfuttatta az ujjait a nedves hajamon.
– Semmi baj – a hangszíne nem mutatott semmi érzelmet.
Nem hangzott sem aggódónak, sem dühösnek. Sehogy sem
hangzott. – Én is tiszta vagyok.
– Lemegyek és veszek neked egy olyan esemény utáni
tablettát – motyogtam; utáltam, hogy onnan ide jutottunk. A
nyers, nyilvánvaló testi vágytól és az egészséges indulattól a
beszélgetésig, hogy hogyan fogjuk megvédeni magunkat a
nemkívánatos terhességtől és a lehetséges nemi betegségektől.
Megpróbáltam elhárítani azt a szarvihart, ami biztos, hogy a
fejében kavargott. A csajok érzékenyek az ilyen dolgokra, Nina
eléggé bizonyította nekem, és basszus, én meg ugyanazt a hibát
követem el Rosie-val szemben.
– Rendben vagyok, Dean, tényleg.
A mellkasomra tette a kezét, eltolt magától, felállt és elkezdte
összeszedni a ruháit, meg a cipőit, miközben én csak ott feküdtem
és a víz még mindig apró tűszúrásokként záporozott rám.
Kurva életbe!
 Tizenhatodik fejezet
Dean

Fordította: Isabelle

CSÜTÖRTÖKÖN VISSZAREPÜLTEM TODOS SANTOSBA,

Vicioust és Jaime-t hátrahagyva. Úgy tűnik nélkülem is jól
szórakoznak, mivel a legjobb barátok meg minden, így annyi időt
adtam nekik, amennyire szükségük volt, hogy kipróbálják egymás
sminkjét, és tamponmintáikat, vagy bármi szart, amit a csajok
szoktak. Mert tényleg, ez a két szarházi tényleg nagyon szoros
kapcsolatot ápoltak férfi létükre. Ez az én véleményem amúgy. Ha
másért nem is, rosszul éreztem magam, hogy hátrahagyom Rosie-t,
különösen figyelembe véve, hogy rendkívüli módon elbasztam
vasárnap este, hogy gumi nélkül élveztem el benne. Seggfej.
Az egy dolog, hogy nem vehették el tőlem, bár. De egy lojális
seggfej vagyok, és Trentnek szüksége volt rám. Nem mondott
semmi rosszat, de olvasok a sorok között, és az utolsó
telefonbeszélgetésünkben, valami nem stimmelt. Nem volt teljesen
ura önmagának. Trent mindig békés nyugalmat árasztott magából.
Még akkor is, amikor a foci karrierjének vége szakad, amikor
eltörte a lábát, még akkor is, amikor Val teherbe esett és
felbukkant az ajtaja előtt, hogy pénzt kérjen, még akkor is, amikor
az élet keményen megragadta a torkánál fogva és fojtogatta, ő
mindig vigyorgott és beintett a kegyetlen sorsnak. Semmi olyan,
ami az utolsó telefonhívásunkban látszott volna, és mégis volt
valami, ami miatt felszálltam arra a gépre. Mindig közelebb
éreztem magam Trenthez, az első naptól kezdve. Talán amiatt,
mert nem olyannak született, mint a többiek. Gazdagnak,
kiváltságosnak, és készen arra, hogy uraljon egy darabot a világból,
amit az elődei hódítottak meg számára. Talán amiatt volt, mert
mindig egy tisztességes srác volt, szerény, és elégedett volt azzal,
amink volt, még akkor is, ha a családja egy olyan helyen élt, ami
kevesebbe került, mint a mi évi kertépítési és kertfenntartási
költségvetésünk. Valami vonzott hozzá, mint emberhez, ő volt az
egyetlen ember, akiben teljesen megbíztam a HotHolesból. Az
egyetlen ember, akinél meggondoltam azt, hogy elmondjam Ninát.
Nem mintha valaha is eljutottunk volna ilyen messzire, de
mindegy. Trent mindig ott volt nekem. És megmutattam neki,
hogy ő is mindig számíthat rám, még akkor is, ha Rosie-val való
játszadozásom idejébe is került. Amikor mindannyian
megszereztük a diplomát a kiválasztott egyetemről az egész
országban, (Jaime Texasban volt, én Massachusettsben, Vicious
LA-ben, Trent pedig valami szar állami iskolába ment San
Diegóban) még a szemem sem rebbent, amikor négymillió dollár
értékű kölcsönt adtam neki, hogy partnerré váljon, és elinduljon
velünk a Fiscal Heights Holdingsban. Igaz, a szemem sem rebbent,
de a szüleim keresztre feszítettek, és kezeskednem kellett valahogy
érte – nem mintha meg lett volna ez a mennyiségű pénz a
számlámon –, így Trent és én is, a nyarainkat távol töltve a
főiskolától, iktattuk az anyagot az apám irodájában, és Starbucksba
jártunk ingyen. Ingyen taxi szolgáltatást nyújtva a testvéreimnek.
A családom kijelölt csicskásaiként. És természetesen Trent és én is,
aláírtunk egy drákói megállapodást, így apa tudta, hogy vissza
fogja kapni azt a pénzt. Trent egy pici lakásban élt Chicagóban,
még sokkal az után is, hogy mindannyian gazdagra kerestük
magunkat, így vissza tudta fizetni Eli Cole-nak a pénzét. Valójában
Luna születése után költözött egy nagyobb lakásba, mert
alkalmazkodnia kellett az új váratlan függőséghez az életében. Azt
mondom család, de nem voltak igazán család, különösen miután
Val lelépett a városból, mint egy rohadt csavargó apa. Nyeltem
egyet. Logikusan tudtam, hogy Trentnek volt segítsége. A szülei ott
voltak neki. De minden másban kétségbe voltam esve, hogy
lássam, minden rendben van Lunával. Így mindenkinél előbb
összepakoltam a cuccom, magam mögött hagyva Las Vegast, és
Rosie-t.

Dean: Utolsó percben történt változás.

Visszamegyek Todos Santosba, hogy egy
rövid időt Trenttel töltsek.

Rosie: Ha bármire szüksége van, tudasd

velem. Szeretnék segíteni.
 Dean: Köszi. Bocsi újra a vasárnap
este miatt. NEKED szükséged van
valamire?

Rosie: Nincs. Csak felejtsük el.

Mindketten tiszták vagyunk, ugye?

Dean: Persze.

Miután Rosie nem volt egy spermalopó stílusú – ez inkább

Val stílusa volt – arra következtettem, hogy tablettát szed vagy
valami ilyesmi. Jó lett volna, ha megpróbálta volna tisztázni a
helyzetet és elmondta volna, hogy ne legyek kétségek közt, de
ehhez rohadtul semmi közöm nem volt. Tovább kell lépnem, és
meg kell bíznom benne. Nem számít, hogyan érzek ezzel
kapcsolatban, hogy mennyire érzékenyen érint.

Dean: Hiányzol

Rosie: Túl fogod élni. Én tizenegy

évig hiányoltalak téged.

Dean: Most már mindent meg fogok

tenni, hogy eleget kapj belőlem.

Amint Todos Santosba értem a telefonom egy bejövő hívást

jelzett. Annyira el voltam foglalva a Trent üggyel és Rosie-val, hogy
felvettem, mielőtt megnéztem volna, hogy ki a hívó. Ez annyira
nem én voltam, és abban a percben, hogy rányomtam a zöld
gombra eszembe is jutott, hogy miért.
– Igen?
– Jézusom, végre! Azt hittem sosem fogsz válaszolni –
nyögött bele a telefonba Nina frusztráltan. A szívem nagyot
dobbant és az állam megfeszült. A világ megbillent a tengelye körül
egy pillanatra, mielőtt összeszedtem a gondolataimat és
lenyugodtam, majd egy puffanással a földre dobtam a
vászontáskám és kinyitottam Vicious italszekrényét, bámulva a
rendezett sorban álló üvegeket, mintha személy szerint
gúnyolnának ki. Nem voltam hülye. Láttam a közvetlen
összefüggést a Ninával történő vitáim, az ivászatom és füvezésem
között. Minden alkalommal, amikor őrá gondoltam felejteni
akartam. Minden alkalommal, amikor beszéltem vele,
figyelemelterelést akartam, viszont ő mindig képben volt. Mindig
kérve valamit, amit sosem érdemelt ki. Mindig szórakozott és
játszadozott velem. Akartam őt az életemben? Vagy nem?
Megbocsátottam neki? Meg tudnék neki bocsátani? Tudni akarom
ki volt ő? Egyáltalán ő akarja tudni, hogy ki vagyok én?
– Nem fogod feladni, ugye?
– Nem igazán. Mi nagyon hasonlóak vagyunk. Beszélnünk
kell Dean, és ezt te is tudod – dorombolta. Jól tud bánni a
szavakkal. A tökéletes elbűvölő. Egy kitartó, kacér nő. Kár, hogy
rám pazarolta, de ez egy újabb emlékeztető, mennyire egyformák
vagyunk. Ez elszomorított, mert ő egy és ugyanaz a személy, akit
mindenki másnál jobban gyűlöltem.
– Nem érdekel Nina, és feldughatod a többi ”minden fiúnak
szüksége van egy apára „beszédedet a seggedbe, oda, ahova való.
– A boldogságod a kezemben van – hagyott figyelmen kívül,
és pontosan tudtam, mire céloz.
– Még mindig nem érdekel.
– Adj nekem hatszázezret és a tied. Megtalálhatod és
találkozhatsz vele. Beszélhetsz vele. Nem lenne csodálatos?
Talán az lenne. Talán nem. Még mindig kétségek közt
vergődtem és nem döntöttem el. A tény, hogy úgy gondolta,
rendben van, hogy megzsarol ennyi év után is, önmagában is
elképesztő volt. – Húszezer dollárt adtam neked kevesebb, mint
egy héttel ezelőtt, így te kurvára távol fogsz maradni tőlem. Adtam
pénzt, hogy húzd meg magad és hagyj békén! Kifizettelek, hogy
tűnj el az életemből, és még mindig úgy tűnik, hogy nem azt az
egyetlen alapvető dolgot teszed, amit tenned kell. Talán ennek
kellene az utolsó pénznek lennie, amit tőlem kapsz, látva, hogy a
szavad amúgy sem ér szart sem.
Ez volt a legnagyobb baromság, amit valaha mondtam. Ez a
fejőstehén nem fogja abbahagyni a kisebb összegek tejelését. Alig
van elég pénze a számlákra és ételre – soha nem dolgozott – és a
legutolsó alkalommal, amikor megpróbáltam leállítani a könnyű
kereseti lehetőséget, vagy százszor is felhívott naponta, és annyi e-
mailt küldött, hogy leblokkolta a fiókomat, és olyan sokszor írt
üzenetet, hogy meg kellett változtatnom a számomat. Kétszer.
Tudtam, hogy táplálom a rossz szokását, de nem érte meg a
fáradságot. Veszett ügy volt. Mindent akart, hogy rendelkezzen
velem, hogy érte dolgozzak, hogy gondoskodjak róla, hogy
szeressem. De meg kellet elégednie azzal, hogy csupán a
szegénységi küszöb felett tartottam. És ahogy mondtam, a Luna
féle dolog felnyitotta a szememet. Nem akartam találkozni vele.
Csak el akartam felejteni, hogy valaha is létezett és továbblépni.
– Gyerünk, bébi. – nyafogott. – Valóban szükségem van a
pénzre.
Úgy ejtette ki a „valóban” szót, amit különösen idegesítőnek
találtam. -
Menj dolgozni. Ez tőled távol álló elképzelés, de
megvalósítható. Alkalmas vagy rá. – mondtam. Többé-kevésbé.
– Nem kell dolgoznom. Van valamim, amit akarsz.
Nem akartam őt és ez megölt. Nem akartam feltétlenül
megismerkedni vele. Csak meg akarom nézni, hogy néz ki. Talán
távolról. Megpróbáltam felbérelni néhány magánnyomozót,
amikor lediplomáztam a Harvardon, de üres kézzel jöttek vissza.
Pontosan tudta, hogy mit csinál. Mindemellett tényleg túlzás volt.
Úgy gondolom, pontosan tudta hol volt ő, de ő a közelében sem
volt Ninának. Az apró kis csodákért hálásnak kell lenni. Fogadok,
hogy jobb neki nélküle.
– Találkoztam egy lánnyal – váltottam témát, mintha törődne
vele. Mintha ez valamit is számítana.
– Ó! – válaszolt, egyszerre meglepettnek és boldogtalannak
hangzott. – Azt hittem mindig találkozol lányokkal. A hírneved
megelőz.
– A mi hírnevünk hasonlóak, Nina. Te túlszárnyalsz engem az
átbaszott emberek csoportjában. Legalább van egy dolog, amiben
kitűnsz.
– Érzékenyen érint nagyon, Dean? Én csak társalogni
akartam. Természetesen Ninát nem riasztotta el az érdeklődésem
hiánya, hogy csatlakozzam hozzá. Mindig csak fejfájást okozott.
– Tudja, hogy nem találod a nőket újra felhasználhatónak? –
Valamit rágott a vonal túlsó végén. Valószínűleg valakinek a farkát.
– Megtartom. – Az állam megfeszült.
– Miért?
– Mert épp az ellentéted.
És tényleg az. Rosie bátor, pimasz, hűséges, és vicces. A benne
rejlő lehetőséggel, hogy bámulatos anya legyen. Egy keményen
dolgozó nő, aki nem fogad el szívességet másoktól. És nem úgy,
mint én, Rosie nem használta a rövidebb utakat, amik adódnak
neki. A betegsége azt jelentette, hogy a rövidebb utat is
választhatta volna. De Baby LeBlanc sohasem alkalmazkodott a
szabályokhoz. Mindvégig a flip-flop papucsában csattogva a
padlón, az egészet végigtáncolta. Egy üveg rumot érintettem az
ajkaimhoz és ittam egy kortyot, aztán még egyet. Olyan jól voltam
három napig, nem ittam egy csepp alkoholt sem, még Vegasban
sem, és ezt abban a percben lehúzhattam a WC-n, hogy felvettem
azt az istenverte telefont.
– Még mindig szeretsz engem. Mindennek ellenére, és tudod
– búgta Nina, nevetve a szemérmes vihogásán. És döbbenten be
kellett ismernem, nem is áll olyan messze a valóságtól.
Vicious erkélyén állva a virágzó fákat bámultam.
– Ó, és Dean?
– Igen?
– Az az igazság, hogy nem akarod, hogy lemaradj erről.
Mindent meg fog változtatni.
Efelől semmi kétségem nem volt.
– Fejezd be a hívogatásokat. Én befejeztem. Szia, Nina.

– Szeva’ faszfej, merre vagy? – visszhangzott Trent hangja az

előtérben. Feltápászkodtam Vicious antik kanapéjáról, fogva a
fejemet, mert olyan, mintha szét akarna robbanni. Rosie szülei a
második szinten laktak, de nem hiszem, hogy otthon voltak. Az
anyja csatlakozott a Todos Santos-i pite egyesületbe, az apja pedig
részmunkaidőben kertészként dolgozott. Vicious egyszer azt
mondta, hogy nincs nyomós oka a LeBlanc családnak, hogy
lassítsanak és abbahagyják a munkát, még a nyugdíj után sem.
Nem voltam meglepve. A lányuk sem volt különb.
– Itt vagyok – nyögtem, egy lépést sem mozdulva. Trent és
Luna beléptek a hatalmas nappaliba. A kicsi úgy totyogott a lábán,
mint egy kacsa, a mézbarna fürtjei és az enyhén napbarnított bőre
kiemelte a szeme zöld színét. Luna a lábaim közé vetette magát,
hogy felvegyem. Felemeltem és a mellkasomhoz öleltem, mire ő a
duci karjait a nyakam köré fonta. Trent a falnak dőlt, a kezeit a
zsebébe dugta.
 – Hogy van? – kérdeztem, Lunát a testemhez öleltem,
simogatva a haját. Megvonta a vállát és kinézett az ablakon. – Azt
hiszi, hogy az anyja vakáción van nagyapával és nagymamával. A
telefonomat mindig a füléhez szorítja és várja, hogy meghallja
anyát.
– Azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi emlék, amire
emlékszünk, kétéves kortól kezdődik. Talán nem fog emlékezni
arra a ribancra, hogy elhagyta. – Hogy segítsek neki és támogatást
nyújtsak, elmondtam neki ezt a marhaságot, amit egy magazinban
olvastam a fogorvosnál az időpontomra várva. Azt hiszem, a
legtöbb ember megpróbálja meggyőzni, hogy Val vissza fog jönni,
de végül is én nem egy vagyok közülük. Mi a jó a hazugságban?
Ismertem a fajtáját. Kinyomtak magukból egy gyereket, elhagyták
őket és csak akkor foglalkoztak a csemetéikkel újra, ha esélyt láttak
arra, hogy pénz várható érte cserébe.
– Én viszont azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi emléked
a méhben töltött időből származik. Talán emlékezni fog mindenre
– közölte velem egy unott tekintettel.
Touché.
Letettem Lunát a földre. Imbolygott, amíg megtalálta az
egyensúlyát, aztán megfogta a kezemet és mosolygott.
– Nézd, nem bántásból haver, de te nem tudod milyen ez,
oké? Neked még sohasem kellett ilyen szarral megküzdened
korábban.
Nem fogom kijavítani. Ez nem rólam szól. Itt akartam lenni
számára, még akkor is, ha egy ideig egy morcos kis tetű lesz.
– Ne légy gyerekes, Trent! Van elég pénzed, hogy felbéreld a
legjobb dadát a világon és Luna jó gyerek. Itt vannak a szüleid, a
barátaid, én. Nem vagy egyedül ebben.
– Tudom, tudom. – Trent megdörzsölte az arcát, majd az
italszekrényhez sétált, és kivett egy üveg Glenmorangie-t.
– Luna mutasd meg Dean bácsikádnak, hogy táncolsz – kérte
fáradtan egy erőtlen mosollyal, miközben töltött magának egy italt.
A csajszi elkezdte rázni, mint Beyoncé a Madison Gardenben, és
mindketten tapsoltuk néhány percig, mielőtt Luna figyelmét
elvonta egy ajtó, és úgy döntött zsinórban egymás után ötszázszor
ki-be fogja csukni.
– Nagyon fejlett a korához képest – jegyeztem meg.
– Nagyon. Egyfolytában gügyög. Lehet, hogy elfogult vagyok,
de azt hiszem különleges. Annyira különleges. – Komoran
megrázza a fejét. – Túl különleges, hogy az anyja eldobja.
– Mit fogsz tenni, tesó?
A pohár peremén keresztül bámult rám, miközben ivott egy
kortyot, és a hallgatása azt sugallta, hogy van egy ötlete. Csettintett
a nyelvével, miközben letette a poharat.
– A szüleimnek van egy új háza itt Todos Santosban. Chicago
nagy és kegyetlen, és én baromi sokat dolgozom.
Rám bámult hosszan és keményen, és azonnal tudtam, hogy
mit akar kérni. A számhoz érintettem az összekulcsolt ujjaimat.
– Nos, akkor beszéljünk az üzletről!
– Ez az én úgynevezett életem! – gesztikulált Trent a
kidolgozott karjaival, vetve még egy pillantást Lunára, aki még
mindig ugyanazt a dupla ajtót nyitogatta nagy lelkesedéssel, amit
jobb lenne, ha inkább a rák gyógyítására fordítanak. – Ez egy
Káosz, nagy K-val, és a lányom ennek a káosznak a közepén van,
keresztülhurcolva az ocsmányságon és a mocskon, és a szülei rossz
döntéseinek a következményei tönkre teszik az életét. Ez most
megszűnik. Stabilitásra van szüksége.
– Egészen pontosan mi is a javaslatod? – ropogtattam meg a
nyakam, egyenesen a szemébe nézve.
A Fiscal Heights Holdings központja New Yorkban volt, és én
irányítottam. Méghozzá nagyon jól, ha szabad ezt mondanom
magamra. Én voltam az elhivatott agglegény, és rengeteget
dolgoztam. Vicious LA- ben dolgozott, és mindennap Todos
Santosból utazott fel. A világért sem hagyná el Kaliforniát. Ez az a
hely, ahol született, és itt is fog meghalni. Jaime Londonban volt,
az európai könyvelésünket irányítva, Trent Chicagóban volt, a
legújabb és legkisebb fiókunknál. De gyorsan növekedett, pénzt
lehetett keresni, és ugye a pénz beszélt. És ez nagyon csábító volt,
különösen az olyan fazonoknak, mint mi.
– Viciousnak kellene vinni Chicagót – nézett rám Trent
halálos tekintettel.
– Viciousnak nagyon sok mindent kellene csinálnia. –
mosolyodom el. – A különbség, hogy mit „kellene”, és mit tesz
„ténylegesen” között? Na ez az, amiben igazán erős. – Nem
vicceltem.
– Mögém kell állnod, amikor felhozom ezt a következő
megbeszélésünkön. – Keményen fogva tartotta a tekintetem, az
álla rángatózott. Meghúztam az alsó ajkamat.
 – Többre van szükséged az én szavazatomnál, hogy ez
megtörténjen.
– Jaime is benne van.
– Jaime Vicious ellen fog fordulni? – A szemöldököm a
magasba emelkedett. Jaime mindig az ő pártját fogja, még akkor
is, amikor Vic szarságai voltak a terítéken. Néztem Trentet, és
olyan valakit láttam, akiért kész voltam harcolni. Keményen. A
fickó, aki mindig a helyes dolgot teszi. Ha valaki megérdemli, hogy
kiszakadjon ebből a négyesből, akkor az ő volt. Bólintottam, a
kezemet Luna kicsi fejére helyeztem.
Megvédeni az elhagyottakat. Jóvátenni a múltat.
Megszakítani a rohadt körforgást.
– Mikor? – kérdeztem.
– November jól hangzik. Hálaadás meg minden. Úgyis
mindannyian itt leszünk.
Bólintottam. – Vigyünk vissza téged Calira.
Összekoccintottuk a vállunkat és megtapogattuk egymás
vállát. – Kurvára igen.
 Tizenhetedik fejezet
osi

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Dean. Dean Coletól érzem, hogy élek.

VEGASI KALANDUNK hátralévő része vánszorgott, legjobb

erőfeszítéseim ellenére. Elvittem a lányokat a Maffia Múzeumba,
egy barbeque étterembe (az első választásom a sushi volt, de
akármennyire dühös is voltam a nővéremre, a kigúnyolása nem
szerepelt előkelő helyen a tennivalóim listáján), és egy spaba.
Millie és én összesen, ha húsz szót váltottunk egész úton, és ideges
csöndön osztoztunk akárhányszor egyedül voltunk. Rövid,
udvarias és távolságtartó voltam. Ő szerencsétlen, aggódó és
zaklatott.
Aztán ott volt a bűntudat. Felzabálta a belsőmet, mint egy
növekvő tumor. Még abban sem voltam biztos, melyik rész volt a
rosszabb. Az a rész, ahol lefeküdtem az expasijával – ezen a ponton
már nem tagadtam, hogy Dean és köztem több volt, mint hogy csak
lefeküdtünk egymással, és ez egy külön probléma volt –, vagy az a
rész, amelyben nem vettem részt az áradozó-fesztiválban, amit
Gladys, Sydney és Elle csapott minden alkalommal, amikor a
nővéremről volt szó.
Csütörtökön együtt szálltunk fel a hazafelé tartó gépre, és bár
rettegtem a szüleimmel való találkozástól, megkönnyebbülés
öntött el. Abban a percben, ahogy visszaértünk a villába,
bementem a szobámba és a baldachinos ágyamra omlottam. A
kimerültség még csak meg sem közelítette, hogy mit éreztem. A
tüdőm az agóniától sikított, amit a folyamatos táncolás, a
császkálás és... nos, hadd mondjak csak annyit, hogy a hideg kövön
szexelés nem a legjobb ötlet volt, ami valaha az eszembe jutott.
Gyakorlatilag éreztem a légutakat lefedő váladékot. És miközben
szükségem volt rá, hogy mielőbb foglaljak egy időpontot Dr.
Hastingshoz, hogy lásson, nem mehettem el innen az esküvő előtt.
Ahogy az ágy szélére gurultam, hogy üzenjek Ellenek, és
megkérdezzem, hogy milyen volt az útja New Yorkba (ki kellett
hagynia az esküvőt egy családi esemény miatt), a nővérem kivágta
az ajtót és szélvészként rontott be.
– Beszélnünk kell.
Megfordultam, elterpeszkedtem a pufi, színes párnák trónján,
és a hurrikán a szemében lecsillapodott, amint meglátta a nedves
arcomat és a vörös szemeimet. Arca eltorzult az aggodalomtól.
Ilyen volt Millie velem. Még amikor hülye libaként viselkedtem is a
lánybúcsúján, akkor is elolvadt tőlem.
Megütögettem az ágy üres felét néma meghívásként. A helyet,
ahol ültünk, ahol nevettünk, ahol sírtunk, és bámultuk a sötétben
fénylő csillagokat és őrült terveket szőttünk. Meglengettem a fehér
zászlót. Válaszul ő ellépett a helyéről, ahol megállt – nem is kívül,
de nem is belül a szobában, pontosabban itt is-ott is –, azután
becsukta az ajtót maga mögött.
Köhögve-nevetve lehajtottam a fejem.
– Akkor beszéljünk, nővérem.

– Sosem akartam, hogy így gyere rá. Soha. – mondta Millie a

plafont bámulva, karjai a feje alatt.
Az arcom az álla és a hónalja közé volt befúrva, és ebből a
szögből láttam a kék eret, ami kiemelkedett a dekoltázsában,
keresztülfutva a bal mellén, ahogy a teste felkészült a szoptatásra.
– De nem tudtam csak úgy, futtában említeni neked és
mindketten tudjuk, hogy miért. Apu veled foglalkozik, Mama
halálra rémült most, hogy tudja, egyedül leszel New Yorkban, és az
utolsó dolog, amit akartam, hogy nagyobb nyomást helyezzek rád.
Rossz döntés, tudom, de, csak mert az emberek hamarabb rájöttek,
mint kellett volna, köszönhetően a reggeli rosszulléteimnek és a
szokásomnak, hogy elsápadok, ahányszor megérzem a kávé illatát.
– Vett egy mély levegőt, és arcát az enyémhez dörgölte.
 – Gladys és Sydney egy hete jöttek rá. Elmondtam volna
neked a leánybúcsúztató előtt, de aztán te kitettél magadért a
vegasi úttal, és soha nem voltunk kettesben, négyszemközt.
– Babákkal dolgozom – duzzogtam, egy párnát ölelve a
mellkasomhoz és egy laza szálat húzgálva. – Elmondhattad volna
ezt mellékesen. Akkor is csak mámoros volnék miattad. Miért
feltéteztél mást?
Nyelt egyet, lefelé nézve a kettőnk közötti térbe.
– Mert, Rosie, a szerelem és szenvedély az a két erő, ami
megőrjíti az embereket, a legjobb szándékaik ellenére. –
Megfordult, hogy szembenézzen velem, egyik keze a füle alá téve. –
És te szenvedélyes vagy az anyasággal kapcsolatban. Nem akartam
ezt az arcodba vágni egyszerre az esküvővel, pazar ceremóniával és
miegymással. Ez furcsa nekem is, oké? Nem vagyok hozzászokva,
hogy könnyű dolgom legyen az életben.
Egy ölelésbe húztam, megszaglászva a nyakát, a
cseresznyevirág- parfüm illatát, amit mindig használt. Otthon
illata volt.
– Sosem örültem ennyire bárki más szerencséjének –
mondtam, minden szó könnyed volt és egyszerű, mert ez volt az
igazság. – És szokd meg mindezt a jóságot, mert te tisztességesen
kiérdemelted. Most, mondj el nekem mindent. Hányadik hétben
vagy?
– Kilencedik hét – a szája sarkába harapott, egyik kezét lapos
hasára csúsztatva. – A kávé illatától hánynom kell, és a bacon
gondolata is kellemetlen borzongást küld végig a gerincemen. Ó,
Rosie, és a melleim! Annyira fájnak. Tiszta érzékenyek és
hatalmasak. Amitől Vicious csak még jobban rajong értük. – A
szemét forgatta és horkantva felnevetett. – Azt mondják az első
trimeszter a legnehezebb, és onnantól gyerekjáték.
Megosztottam vele a fiatal anyukák történeteit, akikkel együtt
dolgoztam, és hogy a valódi meló akkor kezdődik, amikor a baba
már megszületett, és megöleltem őt, összefonva lábaimat az övével.
– Hogy tudsz elviselni engem haver? Komolyan. Én, mintha a
legrosszabb ember lennék a világon. Úgy viselkedtem, mint egy
elkényeztetett liba egész héten, csak mert néhány, nyomorult
pillanatig úgy éreztem, milyen volna a te helyedben lenni. Nem
mindenki más világának a középpontjában.
– Jézus. Rosie, ez nem nagy ügy. Egy kicsit csendes voltál
Vegasban, de.
 – Nem, Millie, nem csak ez van – motyogtam.
Merjem elmondani? Lehetne. Ő elmondta a titkát. Csak
akkor fair, ha én is elmondom az enyémet.
– És.? – Millie kiszállt az ölelésünkből, kíváncsian nézve.
Felhúzódzkodtam, hátammal a támlának dőlve ültem. Olyan
erősen bámultam a kezeimet, hogy a látásom homályossá vált. Én
követtem el a bűnt. Itt volt az ideje, hogy fizessek.
– Lefeküdtem Deannel.
Nem néztem fel. A nővérem megbántásának lehetősége
hirtelen nagyon reális és nagyon nyers volt. Huszonvalahány évig
az életem mentes volt a felelősségtől. Az életben maradáson kívül
persze. Időről időre megúsztam, ameddig szedtem a
gyógyszeremet, elmentem a fizioterápiás kezeléseimre és
elvégeztem a légutak tisztítását minden reggel és délután. Most
bocsánatot kellett kérnem. Megbánást tanúsítanom.
Megbirkóznom a következményekkel.
Kezdve az utolsó személlyel, akit valaha bántani akartam – a
nővéremmel.
Hajlandó voltam helyesen cselekedni. Feladni Deant –
pontosan tudva, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit arra szánt a sors,
hogy szeressem, az egyetlen egy, akit valaha szerettem –, mert a
nővérem sokkal fontosabb volt. Sokkal fontosabb nála és sokkal
fontosabb nálam.
Szóval visszatartott a lélegzettel, félig lecsukott szemekkel
vártam Millie ítéletét. Bár a tüdőm égett, könyörgött, levegőért
kapkodott, visszatartottam a lélegzetem. Azt akartam, hogy vágjon
pofon, rúgjon a gyomromba, mondja nekem, hogy én vagyok a
legrosszabb ember a földön és hajítson ki a házából. Egészen
addig, amíg ez azt jelenti, hogy ad nekem még esélyt, hogy rendbe
hozzam ezt.
– Ő milyen volt? – A hangja a semmiből jött.
Micsoda...?
– Én. uh. tessék?
– Ő jó volt? – Millien volt a sor, hogy fölkapaszkodjon és
leüljön mellém. Egyik lábát átvetette a másikon, ajkait
megütögetve. – Csak egyetlen alkalommal voltam vele. Köztünk
szólva alig érintett meg. Az idő felében csak csókolóztunk,
miközben én csináltam a házi feladatát – kuncogott, és a pokolba
is, ezt hallani jó érzéssel töltött el.
 – Ő olyan. – összehúztam a szemem, közelről vizsgálgatva a
nővéremet. Részeg volt? Elszállt? Nem lehetett volna, mivel terhes.
De nem úgy tűnt, mintha egy csöppet is érdekelné. Tudtam, hogy
túl volt rajta. Mindenekelőtt tudtam, hogy sosem voltak
szerelmesek egymásba. Miután Millie elhúzott New Yorkba,
messziről figyeltem minden mozdulatát, megbizonyosodva róla,
hogy a szíve nem volt összetörve. Megbánást és sajnálatot érzett
amiatt, ahogy véget vetett a dolgoknak Deannel, de sosem
vágyakozást. Szóval tudtam, hogy ő nem fog mardosó
szívfájdalmat érezni. De ez. ez akkor is furcsa volt.
– Ő olyan.? – sürgetett a nővérem, állát lebiccentve.
Piszkosul dögös. Mocskos és vad. Észbontóan kemény. A
legjobb, akivel valaha voltam.
– Nos... – köhögtem a kezembe –, hadd mondjak csak annyit,
hogy míg egy csomó kivetnivalót találok, ha a személyiségéről van
szó, sosem fogsz hallani engem panaszkodni róla az ágyban. Szóval
tényleg nem vagy dühös?
Vállat vont. – Ő egy HotHole, Rosie. Ők olyan rosszak, hogy
nem is tudják lebetűzni azt a szót, hogy „jó”, de azt hiszem, te ezt
már tudod. Mindaddig, amíg megvéded a szíved – tenyerét az
Anti-Flag pólóm bal oldalára tette –, én támogatom ezt, akármi is
ez. Csak azt akarom, ami a legjobb neked. Boldoggá tesz?
Boldoggá tett Dean engem? Nem tudtam erre őszintén
válaszolni. Amikor együtt voltunk vagy részeg voltam, vagy dühös.
Néha mindkettő. És mindig olyan bűntudatot érezve hagytam ott,
hogy volt egy kis keserű mellékíze minden szexuális
együttlétünknek. Minden meghitt pillanatnak. Még amikor közel
tartottam magamhoz aznap éjjel, amikor rájöttünk, hogy Val
elhagyta Trentet, akkor sem hagytam a szívemet Deanért dobogni.
Először meg kellett kapnom Millie engedélyét.
– Azt hiszem, tudna – válaszoltam, érezve, hogy izgalom és
elragadtatás kavarog a gyomrom mélyén.
– Akkor ez eldőlt. Az áldásom a tiéd – mosolyogva tapsikolt
egyet.
Ezzel az áldással – amit nem vettem könnyedén, végül is ez
volt a jegyem a boldogsághoz – én is tettem egy ígéretet. A legjobb
koszorúslány szándékoztam lenni vasárnap a koszorúslányok
[24]
történetében. Annie ellentéte . A kilátásra, hogy jóvátehetem a
történteket, a szívem hevesebben kezdett verni.
 – Köszönöm, Millie – kifújtam a levegőt, amit a
beszélgetésünk kezdete óta visszatartottam, és a tüdőm
megremegett a megkönnyebbüléstől.
– Ne köszönd nekem. Köszönd a szerelemnek! Az mindent
legyőz.
– Még Dean „Hímringyó” Cole-t is? – vicceltem.
A nővérem nevetve a combomra csapott.
– Ó, van egy olyan érzésem, hogy különösen őt!
Tizennyolcadik fejezet
Dean

Fordította: Suzy

KURVÁRA UTÁLOM AZ ESKÜVŐKET.

Majdnem elfelejtkeztem erről a kis tényről – majdnem –, de
aztán Vicious és Millie összecsapásai az előkelő ételekről, csillogó
színekről és az izzadt, kiöltözött vendégekről eszembe juttatta,
hogy ha valaha is megnősülök, akkor az Vegasban lesz.
Az jó dolog volt, hogy Rosie-nak és nekem repülőjegyünk volt
az első New York-i járatra holnap reggel, mert elszántam magam,
hogy kurvára elmegyek Todos Santosból és megkezdem a
könyörtelen hajszámat utána. Úgy neveztem: Küldetés: A
megfelelő LeBlanc testvér. És azzal fogom kezdeni, hogy
kibaszottul bejelentem a hírt az országos tévében, így
abbahagyhatja a folyamatos bűntudatot, amit akkor érez, ha
lefekszünk egymással. Ez volt az egyik alapvető probléma köztünk,
és én könyörtelenül ki akartam tépni a gyökerénél fogva és kiölni a
szégyent és elfogultságot, amit a szemében látok, amikor rám néz.
Csütörtök és vasárnap között nem volt sok időnk egymásra
Baby LeBlanc-kal. Néhányszor elmentem mellette a hallban és
akárhányszor így volt, az ujjaink összefonódtak, vagy összeértek a
vállaink, vagy úgy mosolygott rám. Azzal a mosollyal, amit főként
nekem talált ki és senki más nem láthatta.
Elfoglalt volt. Oda-vissza szaladgált a nővérével a
szépségszalonba, fürdőkbe és a végső simítások is időigényesek
voltak. Annyira fáradtnak nézett ki, de tartotta magát.
Megpróbáltam belopózni a szobájába aznap éjjel, amikor
visszatértünk Todos Santosba, de Millie ott aludt mellette az
ágyban.
Kibaszott Millie. Eltilt Rosie-tól, még tizenegy év után is.
Derekasan kivettem a részem az esküvőből. Álltam az egyenes
sorban Trenttel, Jaime-vel, Viciousszal és az apámmal, Elijal – aki
nagy részt vállalt Vicious támogatásában –, hogy köszöntsük a
vendégeket. A levegő nyirkos volt és a nap is olyan mérges volt,
mint egy PMS-es tinilány, aki épp rajtakapta a pasiját, amint Demi
Lovato fotójára veri ki. Izzadtam az ötezer dolláros, méretre
készült szmokingomban, így megragadtam egy pohár pezsgőt és
ledöntöttem a torkomon, de meg akartam tartani a Rosie-nak tett
ígéretemet. Nincs több pia, legalábbis addig, míg le nem győzöm a
piafüggőségemet, amit arra használtam, hogy felejtsek. Még
füvezek, de csak egyetlen spanglit naponta.
A teljes megvonás a második ok, amiért a szenvedélybetegek
meginganak.
Az első ok? A szívfájdalom. Próbáltam elkerülni ezt.
Széles mosoly ragadt a ragyogó arcunkra, úgy üdvözöltük a
csillogó hölgyeket és a gazdag, öreg férfiakat. Trent ma már jobban
nézett ki és Vicious úgy vigyorgott, mint, aki megnyerte a
lottóötöst. Irigység nyilallt a szívembe, nem azért, akit elvesz,
hanem a tény miatt, hogy Emilia beleegyezett abba, hogy
megállapodik vele. A húga, úgy éreztem, nehezebben
megszelídíthető.
– Üdvözlöm!
– Köszönjük, hogy eljöttek!
– Olyan régen találkoztunk. Hogy vannak a gyerekek?
Bla-bla-faszom-bla. Az emberek áradata nem csökkent.
Minden, amit akartam, hogy vethessek egy pillantást Rosie-ra.
Aznap korábban küldtem neki egy üzenetet, hogy sok szerencsét
kívánjak, ami hülyeség volt, mert nem ő volt az, aki férjhez megy.
Azt mondta, hogy valamit el kell mondania, de erre csak később
lesz lehetőség. Én meg egész ceremónia alatt semmi másra nem
tudtam gondolni, csak erre.
Vicious mellett álltam Jaime-vel és Trenttel, míg a boldog pár
elmondta a fogadalmát, miközben Rosie-t néztem az oltár mellől,
ahogy olyan őszinte boldogsággal nézett Emiliára, amilyet csak
gyerekeken lát az ember. Egy kibaszott angyalnak nézett ki az
elegáns görögstílusú, gyöngyházszínű ruhájában. Fodros
hattyútollként volt a haja egy rendetlen franciakontyba hátratűzve.
Rámosolygott Millie-re és elvette a cseresznyevirág csokrot a
kezéből, amikor eljött a gyűrűcsere ideje. Miután véget ért a
szertartás, az ellenkező irányba sétáltam, hogy ellenálljak a sürgető
szükségnek, hogy megragadjam és a szart is kicsókoljam belőle,
míg az ajkai érzékennyé és duzzadttá nem válnak. Ehelyett
elővettem a telefonomat és elkezdtem üzeneteket írogatni neki,
tudván, hogy egyhamar nem fogja látni őket. És mondhatjuk azt is,
hogy különösen fecsegő voltam, mert más magyarázat nincs arra a
sok sületlenségre, ami a kezeim közül kikerült.

Dean: Te egy piszkosul gyönyörű hiba

vagy, tudod ezt?

Dean: Költözzünk össze.

Dean: Komolyan. Szarjunk le mindenkit

és mindent. Csináljuk.

Dean: Kedves Miss LeBlanc, itt a

háziura. Átnéztem a bérleti
feltételeket – egy billió százalékkal
megemeltem. Vegye vagy vigye.

Dean: De most komolyan, Baby LeBlanc.

Kurvára csináljuk.

Annyira meg akartam győzni, hogy tudja, józan vagyok. De

úgy hangzottam, mint egy részeg idióta.
A szertartás után vacsora volt. Az ültetési rend miatt Rosie és
én az asztal ellentétes oldalán ültünk – a francba ezzel, meg az
egész élettel is –, már biztosan ellenőrizte a telefonját, de még
mindig nem válaszolt. Ezzel nem volt baj. Türelmes voltam. Van
ideje.
Valójában, ezek közül egyik sem volt igaz.
Nekem nem volt türelmem és neki meg főleg ideje nem volt.
Trent felállt a székéről, hogy kicserélje Luna pelenkáját és az
apám abban a pillanatban elfoglalta a helyét és megveregette a
vállam.
– Szép szertartás – jegyezte meg. Vállat vontam.
– Az.
– Jól szórakozol, fiam?
A szórakozás egy elég erős kifejezés volt. Elviselem ezt az
eseményt, míg el nem jön az ideje, hogy hazamenjek és felfaljam a
desszertemet. A barátnőm punciját.
A kezeimet a zsebembe téve hátradőltem.
 – A kaja jó.
– És észrevettem, hogy nem nyúltál alkoholhoz. Remek.
– Ez Rosie csodás ötlete volt. Úgy tűnik, eddig működik.
Legalábbis többnyire. – Eszembe jutott az az alkalom, amikor
véletlenül válaszoltam Ninának. – Így lesz a legjobb. A mértéktelen
ivás újdonsága elvész harminc körül.
– Ez az oka annak, hogy Viciousnál maradsz? – vigyorgott
apa a szemöldökét megemelve.
Azt mondtam a szüleimnek, hogy a Spencer birtokon akarok
maradni az első Todos Santos-i éjszakámon, hogy ott legyek a
barátomnak, de ez a faszság annyira volt hihető, mint egy szűz
kurva. Sosem tettem semmit senkiért, hacsak nem akartam
magam is. Különösen nem Viciousért. Szóval, mindenki biztos volt
benne, hogy valami titkos programom van.
– Lehet – megnedvesítettem az ajkaimat, a pillantásommal a
csini seggét és a franciakontyát kerestem a kiöltözött nők
tengerében. Nem viselkedtünk egy párként. Még nem. Nem
tudtam biztosan, mikor fogja és egyáltalán el fogja-e mondani
Rosie a nővérének, még akkor is, ha én mást sem akarom, csak
megragadni a mikrofont és bejelenteni mindenkinek, de tekintettel
kellett lennem az érzéseire. De őrült volt, ha azt hitte, hogy ezt
továbbra is elnézem neki.
– Miért? – kérdeztem apát.
– A nővérével jártál, nem?
– A végzős évben. Egy szemesztert, meg egy felet –
kortyoltam egyet a vizemből és a széke támlájára tettem a karom. –
Túl vagyunk rajta. Mindketten.
– Nyilvánvalóan. – Apa a boldog pár felé intett az állával,
ahogy Vicious megragadta a menyasszonyát és nyelves csókot
adott neki, a nyelve a száját ostromolta, amilyen lassan és
csábítóan indult, olyan hamar vált olyanná, mint amit az ember
zárt ajtók mögött csinálna. Jaime hátba vágta Vicioust és
emlékeztette rá, hogy kétszáz szempár figyeli őket.
– Nina hívogat mostanában. Többet, mint általában –
mondtam apának. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem Nináról.
Anya túl elfogult, túlságosan védelmező volt velem szemben – és a
barátaim ...nos, ők nem tudtak róla.
Apa összepréselte az ajkát, összeráncolta a homlokát.
– Miért nem adod meg neki, amit akar?
 – Úgy érted, egy csomó pénzt és olyan fejfájást, ami a
legerősebbnek számítana a migrének történetében? Hatszázezret
akar.
Egy pillanatnyi csend után megszólalt.
– Nem akarod látni őt?
Eli Cole ügyvéd volt. Családjogi ügyvéd, hogy pontosak
legyünk. Minden nap olyan ügyek landoltak az asztalán, mint az
enyém. Az olyan emberek, mint Nina vonszolták őt a bíróságra
forgóajtószerűen, szóval ő pontosan tudta, milyen mocskos dolgok
történhetnek velem.
Ciccentettem, még mindig a tömeget pásztáztam, azt az
embert kerestem, akit folyton látni akartam.
– Nem. Igen. Nem tudom. Tudod, mi a lényeg, ugye? Ő az én
részem. Ő nem kizárólagosan az övé. De akkor. miért tépnénk fel a
behegedt sebet? Szerintem jobban meglennénk e nélkül –
összecsippentettem a szemöldökömet. – Igazán kurvára semmit
sem tudnék vele kezdeni a jelenlegi állapotomban.
– Rossz passzban vagy? – Apa kérdésének éle volt.
Meggondoltam a választ.
– Nem feltétlenül. Csak szerintem nem mindenki olyan
apatípus, mint te.
Apa bólogatott.
– Bármit is döntesz – mondta óvatosan – jusson eszedbe,
hogy anyád és én támogatunk benne.
– Kösz, apa – mondtam.
Trent visszaért Lunával a karjában és én az este maradék
részét azzal töltöttem, hogy megnevettessem a kislányt.

Éjfél körül bújtam be Rosie ágyába. A repülőnk másnap korán

reggel indult, és az, hogy külön töltsük az éjszakát, nem volt opció.
Gyorsan elaludt – miután egész nap Millie körül sürgölődött, mint
a tökéletes koszorúslány, még a város másik végében lévő Targetbe
is elment, hogy vegyen Millinek egy flip-flopot – aminek
szükségességére Rosie is felesküdött –, mert attól félt, hogy
kisebesedik a nővére lába.
 Baby LeBlanc békésnek tűnt, bevackolódott a takaró alá
enyhén szétnyílt ajkakkal. A szempillái megremegtek, amiből
tudtam, hogy álmodik. A két inhalálója, a narancsszínű
gyógyszeres fiolája és a furi mellénye még az éjjeliszekrényre volt
dobva. Ez azt jelentette, hogy kidőlt, mielőtt felkészült volna az
alvásra. Becsúsztam mellé és hátulról átöleltem, szorosan a
mellkasomhoz húztam. Még mindig alkohol- és izzadtságszaga
volt, és nem tehettem róla, de kuncogtam. Még csak le sem
zuhanyozott, miután hazaért. Én kicsi vademberem.
– Dean – motyogta álmában és én megkeményedtem. Inkább
egy sóhajtás volt, de én azt hallottam, amit hallani akartam. Egész
nap nem volt időnk beszélgetni és nekem úgy hiányzott, mint egy
kibaszott tüdő. Tüdők. A tüdői minden egyes nap egyre
gyengébbek és mi külön töltve vesztegettük az időt. Nem tudtam
biztosan, hogy még mennyi ideig bírom ki, hogy ne lássam őt
rendszeresen, minden nap, legalább néhány órát egy nap. Már nem
térhettünk vissza ahhoz a kapcsolathoz, amit eddig folytattunk. Az
alkalmi liftbeli találkozásokhoz, a hamis bérleti viszonyhoz és a
könnyű, semmitmondó ugratásokhoz, amiknek semmi értelme
sem volt.
– Dean – mondta megint, a seggével az ágyékomhoz simulva,
kapcsolatért könyörögve. Beszívtam a levegőt a fogaim között és a
farkamat a farpofái közé nyomtam, amit csak egy vékony, rövid
pizsamaalsó fedett. Végighúztam a résén és egy kissé felnyögtem.
Ezúttal nem óvszer nélkül fogom megdugni. Akart engem és biztos
voltam abban, hogy megadom neki, amit akar.
– Mmmm – nyöszörgött félálomban a gyönyörtől, egy kissé
széjjelebb nyitotta a combjait, hogy könnyebben hozzáférjek.
Tetszett neki, szóval ezt jelnek vettem, hogy lecsúsztassam az
alsóját és a farkam hegyét a meleg farpofái közé toltam. Bassza
meg. Ez a lány. A markomba vettem az egyik mellét és a bimbóját a
hüvelyk- és mutatóujjammal csavargattam, csipkedtem.
– Hiányoztam, bébi? – leheltem a nyakába, nem igazán
vártam rá választ.
– Igen – motyogta álmosan, még mindig kábult volt. –
Elmondtam Millie-nek. – A segge keményebben nyomódott a
farkamhoz, így már majdnem a fele lüktetett a farpofái között. –
Azt mondta, örül.
A rohadt. Kurva. Életbe.
 Meg akartam ragadni, megfordítani és kinyalni, ami
teljességgel lehetetlen volt, mert nem csak Rosie aludt, hanem az
egész családja is durmolt. Hallottam a hortyogásokat, miközben a
szobája felé jöttem.
Ez nem olyan beszélgetés volt, amit egy alvó lánnyal kell
lefolytatni, így becsúsztattam a kezem az alsójába, hátulról átölelve
elkezdtem dörzsölni a csiklóját és éreztem, hogy a farkam
rángatózik a farpofái között. Be akartam csusszanni abba a lyukba.
Nagyon. De az anális szex határozottan azon dolgok közé tartózott,
amikről beszélni kell, mielőtt megteszed.
– Élvezz az ujjaimra, Baby LeBlanc – becsúsztattam egy,
kettő, három ujjamat a puncijába és élveztem a cuppogó hangot,
ahogy ki- és betologattam őket, először lassan, aztán gyorsabban,
amikor a csípőjével elkezdte veszettül követni a kezem mozgását. A
számat a fülkagylójára szorítva sziszegtem. – Gyerünk, Sirius.
Szeretlek.
Az orgazmusa az ujjaimra robbant és felkiáltott, a szája tágra
kinyílt a vágytól. Be kellett fognom a száját, hogy elfojtsam a
sikolyát. Bár Rosie kétségkívül nagyon élvezte az ujjazást, a hátára
fordult, majd a sötétben lovagló ülésben rám ült, mielőtt bármit is
reagálhattam volna.
Még mindig nem tudtam biztosan, ébren van-e vagy alszik.
Valahol a kettő között lehetett. A tekintete üveges volt, az ajkai
vörösek, nyitottak és hívogatóak voltak, ahogy hozzám dörgölőzött,
a csupasz puncija a meztelen farkamat simogatta.
Kétségbeesetten meg akartam dugni őt, de még mindig nem
beszéltünk egy aprócska dologról. (És nem, nem arról a tényről,
hogy szerelmes vagyok abba a pimasz seggébe. Valószínűleg vagy
nem hallotta, vagy nem jutott el a tudatáig, de ez számomra nem
volt újdonság. Mindig tudtam, hogy szeretem őt. Már azelőtt, hogy
beismertem magamnak.)
– Szeded a tablettát? – kérdeztem. Mert ha nem, akkor
nagyon gyorsan el kell szaladnom a folyosó másik végébe és
szerezni egy óvszert. Bár nem biztos, hogy van nálam. Mindig volt
egy a tárcámban, de elfelejtettem pótolni az első Todos Santos-i
éjszakánk óta. Bár képes lettem volna beosonni Vicious és Millie
szobájába – igen, a nászéjszakájukon –, hogy ellopjam Vicious
óvszerét, miközben mindketten ott vannak. Még akkor is, ha
meztelenek és épp dugnak. Ennyire akartam Rosie-t.
 – Nincs tabletta – motyogta, a testével hátradőlt és nekem
ütközött, ahogy a farkamat bevezette a puncijába. Bassssza meg.
– Kicsim – megragadtam a karját, megcsókoltam a csuklóját,
a tenyerét és az ujjhegyeit milliószor. – Félálomban vagy. És én egy
faszfej vagyok, amiért belopóztam ide és megujjaztalak, miközben
az öntudatlanság határán vagy. Óvszerre van szükségünk. Engedd,
hogy nagyon gyorsan hozzak egyet, oké?
De ő csak folytatta, kilovagolta a kibaszott eszemet is és habár
tudtam, hogy ez egy rossz ötlet, a farkam átvette az irányítást és –
juhúúú – azt mondta, hogy szarjam le a következményeket.
Ahányszor csak lecsúszott a farkamon és megszorította, oda
akartam tapasztani az ágyhoz és megmondani, hogy várjon egy
percet. Még arra is gondoltam, hogy megfordítom, felcsúszom rajta
és a farkam a szájába teszem, hogy megállítsam.
Próbáltam valami észszerű okot találni, ahogy ott találtam
magam tehetetlenül alatta, de képtelen voltam megtagadni tőle,
amit akart, még akkor is, ha ez őrültség volt és veszélyes. Nina által
traumát éltem át, de Rosie nem Nina volt. Még ha terhes is lenne,
nem nagy ügy, ugye? Luna cuki volt. Még akkor is, ha ma
„bekakált” és Trent rávett, hogy én cseréljem ki a pelenkáját. És
talán egy nap jó apa lennék. Csak abban nem voltam biztos, hogy a
mától kilenc hónapra jó időpont lenne-e erre az apaságra.
– Nem kell, nem kell – motyogta Rosie fokozva a sebességet.
Még mindig valamiféle félálomban volt. Egy kimerült lányhoz
képest kiváló teljesítményt nyújtott, ahogy meglovagolt engem. A
golyóim megkeményedtek és ismerős érzés áradt szét a
gerincemben. El fogok menni. El fogok menni és Rosie nem szedi a
tablettát.
Hé, seggfej, te is egy idióta vagy, tudod ezt?
– Kicsim... – nyögtem, de hiábavaló volt. Nem akartam
megállítani őt, még akkor sem, ha ezután a valóság, ami
bekövetkezik, elpusztít majd engem.
– Dean – nyöszörögte. – Gyere.
És én elmentem.
Beleélveztem, hogy pontosak legyünk, másodjára óvszer
nélkül.
A mellkasomra rogyott az aktus után, a nyakamhoz
dörgölőzött, a farkam még benne volt. Éreztem a meleg spermámat
szivárogni közöttünk, hozzáragadt a hasamhoz és éreztem a tettem
súlyát. Milliószor nehezebb volt a rajtam lévő nőnél.
 – Beléd élveztem – suttogtam sokkal inkább magamnak, mint
neki.
A torkomra szorította az ajkait, majd megszólalt.
– Nem lehetnek gyerekeim.
És aztán visszaaludt rajtam. Bassza meg.
 Tizenkilencedik
fejezet
osi

Fordította: Miya

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Szerelem. Amikor tüzes és hiányos. Nyers és finom. Ugyanakkor
pedig emlékeztet, hogy egy nap – hamarosan – számomra
minden el fog múlni.

A REPÜLŐÚTON VÉGIG egymás kezét fogtuk és

csókolóztunk. Mellette ébredni, olyan volt, mint egy álom. De a
helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmemet, ugyanakkor pedig az
egész kapcsolatunk csöpögött a szatírától. Dean annyira laza volt,
beszökött a szobámba és megujjazott, míg aludtam, de aztán
gyorsan viszonoztam. Emlékszem, milyen volt meglovagolni őt,
miközben a csiklómat a kemény hasizmához dörgöltem.
Megkaptam, amire szükségem volt és már aludtam is újra. Kutya
fáradt voltam – izomlázam volt a lábamban, a tüdőmnek szünetre
volt szüksége, míg a fejem továbbra is a hangos zenétől és a
hangzavartól dübörgött –, az eszméletvesztés és a mindent érzek
magam körüli állapot közötti vékony határon táncoltam.
A repülőn elmeséltem Deannek a Millie-vel folytatott
beszélgetésemet, elkerülve azt a részt, amikor Dean egy SMS-en
keresztül kért meg arra, hogy költözzek vele össze. Nem mintha
nem akartam volna. Mert akartam. De egyelőre, csak élvezni
akartam őt, a társaságát. Nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát,
mint Darrennel. Nem akartam beleugrani az elkötelezettségbe,
még akkor is, ha tudtam, hogy Darren és Dean teljesen mások
(főleg, mert az érzéseim Dean iránt egyenesen az őrületbe
kergettek, olyan erősen tartott a markába), hogy ez alkalommal
nem akartam elcseszni.
Nem lesz szép. Ellenkezőleg, velem együtt élni elég csúnya
lesz, és nem voltam benne biztos, hogy készen áll erre az utazásra.
Továbbá, még mindig be kellett avatnom az állapotomba. Abba,
hogy nem lehet gyerekem. A valóságba, ami rám várt – az
állapotom, ami csak romlani fog –, és abba, ami ezzel járt. A
gyógyszerek. A mellények. A masszázsok. A nehéz táskák, amiket
mindenhova magammal viszek. Az elkerülhetetlen
fogyatékosságok, amikor a szerveim elkezdenek leállni. Mindenbe.
És Deannek is megvoltak a maga titkai. Tudtam, hogy
vannak.
Ki várt rá Alabamában, ki volt az a lány, akivel telefonon
beszélt azon a napon, amikor berobbant az apartmanomba, hogy
meggyőzzön, menjek Todos Santosba? Semmi értelme nem volt
válaszok után kutatni. Neki kellett eldöntenie, mikor jött el az
ideje, hogy beavasson, mindabba, épp úgy, mint ahogy nekem
kellett összeszednem a bátorságomat, hogy beszéljek az
egészségemről és a problémáimról.
Ebben a pillanatban, nem akartam bonyolultabbá tenni a
dolgokat.
Ebben a pillanatban, élni akartam.
– Amúgy Millie terhes. – Nyomtam az ajkaimat a nyakához és
óvatosan megharaptam, miközben ugyanaz a légiutaskísérő ment
el mellettünk, csúnya pillantást lövellve felém, aki egy héttel
ezelőtt is kiszolgált minket San Diego felé. A múltkor úgy néztünk
egymásra, mintha meg akarnánk gyilkolni a másikat. Most, három
másodpercre voltam attól, hogy csatlakozzak a Mile High Klub
tagjai közé, azzal, hogy szexelek az alvó első osztályú utasok előtt.
Dean felkapta a fejét és kételkedve meredt rám. Kissé
megviseltnek tűnt a hírtől, mire felmordultam.
– Jézusom, Dean, ne mondd, hogy nem szereted a gyerekeket
– ugrattam. Megfogva a kezemet, nyomott egy csókot a kézfejemre.
Az arckifejezése kemény volt, úgy tűnt mintha a szemöldöke
közötti ráncok kettéosztanák az arcát.
– Te, hogy érzel irántuk? – Nem törődött a kijelentésemmel.
Várjunk csak, tényleg nem szereti őket? Úgy éreztem ez egy
érzékeny pont lehet a számára, épp úgy, mint számomra.
Lepillantottam és mosolyogtam.
 – Mindenkinél boldogabb vagyok – haraptam az alsó
ajkamba. – Az utolsó vasamat is New York játékboltjaiban fogom
otthagyni és meg fogok tanulni kötni.
– Ó, bassza meg. Folytasd – becsúsztatta a kezét a combjaim
közé és előre hajolva megharapta a fülcimpámat. – Mesélj még a
kötésről. Ma nagyon jól megy neked a kacér, piszkos beszéd.
Rácsaptam a mellkasára, még mindig csodálkozva, hogy
valóban ezzel a gyönyörű férfival vagyok együtt. Mindig is jóképű
srácokkal jártam, de Dean egy külön csoport volt.
– Komolyan mondom. Alig várom, hogy nagynéni legyek.
Szerinted fiú vagy lány lesz?
A szemei újra elszomorodtak. Talán titkolt előlem valamit?
Talán ugyanazt, amit én titkoltam előle?
– Fiú – mondta a nyakamat csókolva. – Szerinted?
– Lány – fúrtam az orromat az orrához, mint egy
Eszkimópuszi.
Amikor visszatértünk az épületünkhöz, az ajtómig kísért,
miközben mind a két bőröndöt maga mögött húzta, és amikor már
éppen készületem volna becsukni az ajtót magam mögött – mert
nem volt az az Isten, hogy újra együtt aludjunk, túl fáradt voltam
ahhoz, hogy az esküvő után zuhanyozzak és több, mint huszonnégy
órája nem érte meleg víz és szappan a testemet –, megállította a
kezével a csukódó ajtót.
– Szerintem szükségünk lesz pár szabályra – mondta nagyon
hivatalos hangon.
Résnyire nyitottam az ajtót és kikukucskáltam rajta.
– Úgy gondolod? – vigyorogtam.
– Kurvára. Első szabály: használhatom a kulcsomat a
lakásodhoz, és fordítva. – A zsebébe nyúlva kihúzta a kulcsot, amit
a kezembe helyezett és az ujjaimmal körbe zárta. – Második
szabály: végeztél a randizásokkal. Az enyém vagy.
– Te is az enyém vagy? – vontam föl a szemöldököm.
– Mindig a tied voltam, Baby LeBlanc. A farkam csak bérbe
volt adva, de most már a jogos tulajdonosa használja – folytatta. –
Harmadik szabály: nincsenek titkaink. Ha valami zavar minket – a
hangja egy árnyalattal mélyebb lett – beszélünk róla. Nevén
nevezzük a dolgokat. Nem ijedünk meg a szar dolgoktól, mert
tudom, hogy rázós lesz az út, de még így is benne vagyok. Érthető?
– Benne vagyok – bólintottam és újra becsukni készültem az
ajtót. Nagyon fáradt voltam. De annak ellenére, hogy boldog
voltam, szükségem volt egy zuhanyra, hogy lemossak magamról
mindent.
– És, édesem? – nézett hátra a válla felett a lift gombját
nyomkodva.
– Igen, Mr. Főnökösködő?
– Gratulálok, lett egy pasid.
– Nem vagy a pasim.
– A Facebook profilod másképp gondolja.
– MICSODA?
Ding. Besétált a liftbe egy elégedett vigyorral az arcán,
miközben az ajtó becsukódott mögötte.
– Kedveld azt a kurva posztot, Rosie. Viszlát.

Dean
Volt egy számítástechnikai ismerősöm, akinek nagyon sok
szabad ideje volt, így segített nekem elintézni a dolgokat. És így lett
Dean Cole és Rose LeBlanc kapcsolatban a Facebookon, még akkor
is, ha két nappal ezelőttig még barátok sem voltak. Azt akartam,
hogy Rosie tudja, ez nem csak valami hülye fellángolás volt, és
hogy legközelebb, ha valakiknek végig kell sétálniuk a
templomban, azok mi leszünk. Ő papucsban lesz, én pedig annyit
leszek benne, hogy műtéttel kell majd minket szétválasztani.
Milyen érzés volt tudni, hogy a volt barátnőmnek gyereke
lesz? Mintha ezernyi kést szúrtak volna a hasamba, de nem azért,
mert a gyerekkori barátomtól esett teherbe.
Nem lehet gyerekem.
Minden alkalommal, amikor arra gondoltam, ahogyan ezt
suttogta a fülembe, elöntött az ellenállhatatlan érzés, hogy
kiürítsek egy üveg whiskyt. Igazságtalanság. Annyira igazságtalan,
hogy Ninának lehet gyereke, de Rosie-nak nem. Rosie az anyaság
definíciója volt. Öt emberre elég együttérzés szorult belé. Hogyan
tud egyáltalán egy gyermekkorházban önkéntes lenni? A fenébe is,
ha tudtam volna... így legalább értettem miért nem akarta Millie
elmondani Rosie-nak míg el nem jött a megfelelő pillanat.
– Mr.Cole – Sue süvített be az irodámba egy biccentés
kíséretében. Kedd volt, de Sue úgy nézett ki, mint hétfő reggel.
Tetőtől-talpig feketében volt és az arcára fagyasztott mosolynak
hála, úgy nézett ki, mint valami olcsó porcelán baba. – Hogy van
ma? Milyen volt Mr.Spencer esküvője?
– Jól vagyok, az esküvő eseménydús volt, és nincs kedvem
csevegni, szóval térjünk a tárgyra. – Dobáltam egy teniszlabdát a
kezemben, miközben leült velem szembe. Mindabból, ami az
esküvőn történt, a legjobb része az volt, amikor Rosie rájött, hogy
Millie leszarja azt, hogy együtt vagyunk. Megkönnyebbülés öntött
el, amikor Baby LeBlanc elmondta nekem, hogy a nővérét nem
zavarja. Nem azért, mert érdekelt mit gondol Millie. Hanem mert
Rosie-t érdekelte.
Azt hittem Millie nyaggatni fogja azért, mert mindenkivel
összefekszem. De nem voltam nőfaló... csak pasi. Mit kellett volna
tennem? Várni, hogy Rosie rájöjjön, hogy mindig is nekem
teremtették?
– Hívjon fel minden egyes virágárust a környéken és küldjék
el az összes rózsájukat, bármilyen színű lehet, a broadwayi The
Black Hole- ba. Rose LeBlanc-nak címezve – mondtam Sue-nak. A
szemei először azóta, hogy belépett az irodámba, elhagyták az
iPadjét és mint egy célpontra tapadva néztek rám.
A gondolat, hogy én magam intézem ezt, pontosan egy
másodpercig volt a fejemben. Nem számított atomfizikának
felhívni a virágárusokat és leadni a megrendelést. De aztán
rájöttem, hogy volt egy határ aközött, hogy mi számít figyelmesnek
és papucsnak, és semmi esély nem volt rá, hogy átlépjem ezt a
határt, hogy örömet szerezzek a személyi asszisztensemnek. Sue
nekem dolgozott. Három üzleti ügy várt az asztalomon, ezer
megválaszolatlan email, és négy üzleti megbeszélés, amit le kellett
bonyolítanom. Nem akartam megkímélni az érzéseit és még több
munkát varrni a saját nyakamba. Egyidejűleg pedig, valakinek meg
kellett ezt csinálnia.
– Ó? – kérdezte az iPad-et a karja alá helyezve. – Valami
üzenetet mellékeljek? – Ha a tekintetével üzenni lehetne, az tele
lenne káromkodással és testi épségemet fenyegető mondatokkal.
Elmondtam Sue-nak mi legyen a kártyákra írva. Többes
számba, egy minden csokorba. Nem mondtam, hogy írjon rá nevet,
de biztos voltam benne, hogy Rosie tudni fogja ki áll a gesztus
mögött. Legalábbis reméltem, hogy tudni fogja. Felírtam
magamnak fejben, hogy kérdezzem meg Dr. Seggfejt, hogy még
mindig tartja-e vele a kapcsolatot. Ha igen, akkor meg kell
látogatnom és megértetni vele, hogy végeztek.
Sue végighúzta az ujjait az iPad-en és végre megtette a
szükséges intézkedéseket azzal kapcsolatban, amire kértem,
mielőtt visszanézett rám.
– Minden egyes rózsát a környéken?
– Minden rózsát Manhattanben – gondoltam meg magamat.
– Az elég drága lesz.
– Gyönyörű bankszámlám van, Sue – villantottam rá egy
nagyképű mosolyt. – Kurvára megengedhetem magamnak. Még
valami?
– Igazából, lenne itt még valami. Kérdezhetek valamit, Mr.
Cole?
Megint ezzel a Mr. Cole-al jött. Ez a csaj nem fogja ezt egy
könnyen elengedni. Megdörzsöltem a tenyeremmel az államat és
hátra dőltem. – Mondjad.
– Mije van Miss LeBlanc-nak, ami nekünk, többi halandónak
nincs? – kérdezte, ami azt jelentette, hogy soha nem küldtem még
senkinek virágot, főleg nem annyit, ami megtöltene egy egész
erdőt. Elvigyorogtam, mert a válasz annyira egyszerű volt,
egyidejűleg pedig borzalmasan bonyolult is.
– A szívem, Sue – mondtam. – A szívem hozzá tartozik.
 Huszadik fejezet
osi

Fordította: Lilith

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Verbális előjáték.
Az üldözés.
A vadászat.
De legfőbbképpen... az a rész, ahol megadom magam.

Rosie: Hadd találjam ki, lefeküdtél

Sue-val.

Dean: Szerintem megkönnyítem a

helyzetünket, ha adok neked egy listát
azokról a nőkről, akikkel nem feküdtem
le Manhattanben, mint fordítva.

Rosie: Emlékeztess megint, miért

szexelek veled?

Dean: Mert nincs más férfi, aki tudná,

hogy annak érdekében, hogy egy
földrengető orgazmushoz juttasson, azt
szereted, ha a mellbimbódat pontosan
ugyanabban az időben húzzák meg,
amikor összecsippentem a csiklódat.
Mert szeretsz engem, talán még
szerelmes is vagy belém, habár én
hajlandó vagyok várni, míg be nem
ismered ezt magadnak. Folytathatom,
akarod?
 Rosie: Istenem, Dean.

Dean: Isten és Dean szinonimák. Kíméld

az aksit. Válassz egyet legközelebbre,
mikor írsz nekem. Mit akarsz enni
vacsorára?

Rosie: Elle-lel találkozom.

Dean: Nem a kedvenc kajám, de nem

fogja elrontani a terveinket. Elle
csatlakozhat hozzánk. Foglalok helyet
nyolcra a The Red Hill Tavernbe.

Ez azelőtt volt, hogy virágot küldött nekem.

Habár, hogy teljesen őszinte legyek, így hívni azt, amit tett
(virágot küldött nekem), olyan, mintha a Csendes óceánt egy kis
pocsolyának hívnám. Ezernyi – talán több – rózsa érkezett
mindenféle színben, adagokban. A kisteherautók két sorban
parkoltak a kávézó előtt, és őszintén szólva, kezdtem kicsit felhúzni
magam azon a borravaló mennyiségen, amit ki kellett fizetnem az
összes futárnak.
– Hacsak egy kicsit is jobban elalélnék a fiúdtól, itt és most
megszülnék egy kicseszett petefészket – fenyegetőzött Elle, egymás
után tépve le a kártyákat a tucatnyi pirosakról, fehérekről és
rózsaszínekről, amik betöltötték a kávézót a frissesség és a
természet csábító illatával. Mindegyiken csak egy szó állt, és
ugyanazt mondta.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Egy háremnyi vásárló fennhangon tűnődött, mi lehetett az
alkalom, és amikor Elle válaszolt nekik, könyörögtek nekem egy
fényképért a fiúmról. Miután megmutattam nekik a Facebook
profilképét – róla, ahogy egy szivart pöfékel, a lábait keresztbe téve
az irodai asztalán, egy stílusos, fekete-fehér öltönyben –, elkezdték
mondogatni nekem, hogy ha nem mennék hozzá egy éven belül,
akkor egy reménytelen idióta vagyok, mert a fickó nyilvánvalóan
tökéletes.
Hajlamos voltam egyetérteni.
Millie és én a múlt éjszakát azzal töltöttük, hogy három órát
beszéltünk telefonon. Épp a nászútján volt a Maldív szigeteken,
alkoholmentes koktélokat szürcsölgetve fürdőruhában, de így is
talált időt arra, hogy a kedvemben járjon. Mama és papa nem
erőltették, hogy hozzuk rendbe a dolgokat, és én sem közeledtem
feléjük – nem, amíg fel nem adják az ostoba ötletüket, hogy
költözzek vissza Todos Santosba –, de én imádtam hallgatni Millie
sóvárgásait, és hogy milyen kemény és duzzadt volt az alhasa.
Vagy, hogy hogyan kapta rajta Vicioust, ahogy majdnem kibuggyan
egy könnycsepp a szeméből az ultrahang vizsgálaton, ahol voltak,
habár azt állította, hogy csak belement valami a szemébe.
Nagy puhány.
Utána elmondtam neki, hogy mennyire szeretem Deant,
bevallva, hogy az iránta érzett szerelmem már legalább egy
évtizedes. Elsírta magát, mikor meghallotta, milyen sok
szívfájdalmat okozott nekem, hogy együtt láttam őket, de
szerintem csak a hormonok voltak, mert akkor is sírt, amikor
előadtam neki egy mini spoilert A Kardashian sztori következő
részéről. Elmondta, hogy Vicious azt állította, Dean érdeklődése
irántam őszinte és komoly, én meg nem akartam elmondani neki,
hogy ezt már tudtam, mert az exbarátja és én többet osztottunk
meg egymással egy kis feleselésnél, mikor még együtt voltak.
Dolgokat, melyek nem foglaltak magukba szavakat. Sem érintést.
Dolgokat, melyek kínoztak és kísértettek minket addig a pontig,
hogy megőrjítettük egymást.
Majd megemlítette, hogy Deannek volt egy afférja Sue-val,
nekem pedig egyszerűen csak bele kellett ütnöm az orromat.
Mikor Dean kikiáltott engem a barátnőjének a Facebook
oldalainkon – azt még ki kell találnom, hogy a pokolba csinálta ezt
–, minden szót komolyan gondolt. Nem fáradozott volna ezzel
azért, hogy utána más emberrel kavarjon a hátam mögött.
Megráztam a fejem és visszaszálltam a Földre, megfogva egy
gőzölgő bögrét a bár alatti mosogatóból és szárazra törlöm.
– Rámenős Dean meghívatta magát a ma esti vacsoránkra –
mondtam Elle-nek, és a vigyora olyan széles volt, hogy az már
ragályos. Vagy legalábbis erről győztem meg magam, mikor az
arcom elkezdett fájni a mosolygástól.
 – Azt hiszed, hogy a dögös, hiú segge pizzát fog falni velünk?
– kérdezte. Elle feladta a diétáját, hogy nádszál vékony legyen,
mióta újra megnyílt a pékség lejjebb, az utcán. Megráztam a fejem.
– Asztalt fog foglalni a The Red Hill Tavernben.
– Az őrült drága!
– Nem hiszem, hogy elvárja tőlünk, hogy fizessünk.
– Szerintem tőled várja a fizetséget szexuális szívességek
formájában.
Semmit sem akartam mondani, de mélyen legbelül már
vártam a számlára.

A jó hír: a HotHole teljesen elbűvölte Elle-t.

A rossz hír: a műveletben engem is lesöpört a lábamról.
Szótlanul néztem őket, a villámmal csavargatva a garnélákat
és a tésztát, miközben Elle időről időre felnyerített hangosan,
mikor Dean mondott valami vicceset vagy megkérdezett valamit
tőle, vagy csupán a jól ismert karizmatikus, megnyerő önmaga
volt.
Sosem voltam még ezelőtt a The Red Hill Tavernben, főleg
mert nem engedhettem meg magamnak, de még ha meg is
tehetném, kinek lenne ideje három hónappal előre foglalni egy
helyet? Különösen, mivel az egészségügyi problémáim állandóan
keresztülhúzták a számításaimat. Sosem tudtam, hogy mikor kell
bezárnom az ajtót és elrejtőznöm a világ elől, vagy leülnöm az
ágyra egy hatalmas mellényt viselve egy-egy alkalommal órákig
arra várva, hogy a tüdőm jól működjön a szerveim többségével
együtt.
A The Red Hill Tavern bájos volt. Örültem annak, hogy
odamentünk. Az étel nagyszerű volt, de a társaság? Az volt az igazi
csemege.
A könnycsepp alakú csillárok sárga fényt szórtak szét, régi
tölgyfa asztalok és klasszikus, piros-fehér kockás asztalterítők és
valódi, sokat használt gyertyák ragyogtak mindenfele.
Arra a boldogságra gondoltam, amit Dean a tenyerében
tartott. A boldogságra, amit oly nagylelkűen nyújtott felém, de
veszélyes volt elfogadnom, mert ez az életemet jelképező autó
kormánya mögé helyezte volna őt.
Olyan volt Dean, mint egy vakmerő sofőr. Másfelől viszont
amióta csak elkezdtük ezt, semmi más nem volt, mint erős és
kitartó. Egy szikla, amire támaszkodtam, mikor az otthoni dolgok
összeomlottak.
Ki gondolta volna? Dean ’Ruckus’ Cole, a Megtestesült
Hímringyó.
– Szóval, sok milliomossal dolgozol együtt? – dorombolta
Elle, az ajkai fényesek egy extra réteg rúzstól és az ízletes étel
olívaolajától, melyet most faltunk be.
– Édesem – kuncogott, ráharapva egy darab vesepecsenyére.
– Csakis milliárdosokkal dolgozom.
– Szerinted össze tudnál hozni engem az egyikkel?
– Komolyan gondolod? Rendszerint nem úgy néznek ki, mint
ahogy a bankszámlájuk alapján hinnéd.
– Viszont vannak fiaik, nem? – kérdezte Elle.
– Igen, vannak. – Dean vigyorgott. – Tetszik a
gondolkodásmódod.
Épp ekkor rezzent meg a telefonja.
– Bocsássatok meg, ezt fel kell vennem. – Összeráncolta a
homlokát a telefonjára nézve és felállt, otthagyva minket, hogy
megcsodálhassuk a széles hátát és a varázslatos seggét a
szénfekete, személyre szabott öltönyében. Elle kétszer összecsapta
a tenyerét, mikor Dean hallótávolságon kívülre ért, a kifelé vezető
ajtó felé tartva. Megragadott a vállamnál fogva.
– Micsoda férfi, Rosie! – kiáltott fel. – Mondd, hogy
borzalmas az ágyban, úgy meg tudom tartani a baráti hűségemet
feléd.
A 'tökéletes’ jelzővel nem is lehet elkezdeni leírni, hogy milyen
volt ő a lepedők között, de határozottan újra emlékeztetnem kellett
magam arra, hogy miért vállaltam ekkora kockázatot tudván, hogy
egy olyan ember, mint ő, sosem állapodna meg hosszú távon egy
olyan ember mellett, mint én.
„Tudasd Darrennel, mielőtt továbblépsz.” Ezt mondta mama,
mikor előadtam, hogy összeköltözünk. „Nem akarhatod, hogy úgy
érezze, átverte egy olyan nő, akinek nem lehet gyereke. ”
– Csajszi. – Megrázom a fejem, próbálva elhallgattatni mama
szavait. – Még csak ne is gondolj rá! Többé már nem lesznek
ugyanolyanok.
 – Ha így folytatod tovább, mérget veszek rá, hogy egy hirtelen
felindulásból elkövetett bűntény áldozata leszel. – Elle beleszúrt
egy villát a raviolijába és a nyitott szájához emelte. – Valaki
meggyilkolna. Valószínűleg egy másik féltékeny kurva. Talán a
személyi asszisztens? Úgy értem, egy nőnek sem kellene egy olyan
férfi büszke tulajdonosának lenni, mint Dean.
– Ő nem egy vagyontárgy – forgattam a szemeimet, egy
bagettet rágcsálva.
– Nem. Hanem egy szexi árucikk. – Összeszorította Elle az
ajkait, mielőtt mindketten kétrét görnyedtünk a nevetéstől.
Megkérdezte, mi újság Trenttel – csalódott volt, hogy nem
találkozhatott vele az esküvő előtt –, de aztán Dean visszajött az
asztalhoz. Már nem látszott játékosnak, vidámnak és lazának.
Helyette olyan volt, mintha szellemet látott volna. Visszadugva a
telefonját a farzsebébe, ezt mondta: – Gondoskodtam a számláról.
Készen álltok a távozásra?
Nem kellett túl közel lennem ahhoz, hogy tudjam, ivott.
Leheletének már a puszta alkohol szaga elárulta. Egy tömény italra
jellemző erősséggel csapta meg az orromat. Le akartam harapni a
fejét, de nem tehettem meg Elle előtt, és talán amúgy sem tudtam
volna. Olyan gondterheltnek tűnt, hogy fizikailag kényelmetlenül
éreztem magam tőle.
Elle és én zavartan néztünk egymásra, félig elfogyasztott
ételeink még mindig az asztalon pihentek arra várva, hogy
kiélvezzük őket. A barátnőm kinyitotta a száját, és volt egy olyan
érzésem, hogy meg akarja kérdezni, maradhatnánk-e a desszertig.
Ez határozottan nem történhet így. Deannek ki kellett jutnia innen,
én pedig meg akartam spórolni neki a magyarázkodást.
– Igen, elég fáradt vagyok, és kezd hűvös lenni. – Nem
kezdett lehűlni a levegő, de Elle – és mindenki más körülöttem –
mindig aggódott, hogy esetleg megfázom. – Engedjétek meg, hogy
előtte elszaladjak gyorsan a mosdóba. A hólyagom nem akar
összebarátkozni a ház borával.
Tizenöt perccel később egy taxiban ültünk úton hazafelé.
Dean először leintett Elle-nek egy taxit – és kifizette –, majd ismét
szembesültem Elle dühös szemeivel, azokkal, amik azt követelték,
hogy láncoljam le Deant egy pincében és győzzem meg, hogy
vegyen el feleségül.
Mikor már a taxiban voltunk, Deanhez fordultam, hogy
megkérdezzem, mi történt.
 Egy pillantás az arcára, és rájöttem, hogy rossz ötlet volt.
– El akarsz még menni valamerre? – érdeklődtem helyette. –
Még túl korán van.
– Az attól függ. Baszakodni fogsz velem az ivásért? Mert inni
fogok. Rengeteget.
Gondolkodtam rajta egy másodpercig. Egész héten nem ivott,
mikor együtt voltunk – beleértve az esküvőt és Vegast is, két olyan
eseményt, amely egyébként megkívánta volna. Ha azt mondtam
volna neki, hogy nem akarok maradni, félreértette volna. Mintha
csak az én feltételeim és szabályaim alatt akarnám őt tartani. Ami
nem is állhatna távolabb az igazságtól. Az igazság az volt, hogy
bármilyen módon elfogadnám őt, ahogy csak tudom, és fontos volt
nekem, hogy ott legyek számára, hogy ezt érvényre is juttathassam.
– Nem – mondtam. – Ihatsz.
– Akkor igen, maradj. Szükségem van rád ma este.
Nekem pedig ezelőtt volt rá szükségem egész héten.
Ott volt számomra.
Ott voltam számára.
Egy dolog biztos volt – mikor egyikünk lezuhant, a másikunk
követte lefelé, kérdés nélkül.

Ötujjnyi brandy, és Dean még csak meg sem engedte, hogy a

drága ital megcsiklandozza az ízlelőbimbóit, mielőtt hátravetette a
fejét, és egy kortyra lehúzta. Csípőjével féloldalasan nekidőlt a
bárpultnak és beletúrt a hajába, a Manhattanre néző, padlótól-
mennyezetig érő ablakon keresztül bámulta a várost. Ez a város
erőteljes volt. Ő úgyszintén. A probléma az volt, hogy most először,
mióta találkoztunk – valójában mióta tinédzserek voltunk –, nem
láttam annak a hatalmas, sikeres férfinak, aki volt. Egy elveszett
kisfiút láttam, és ez a kisfiú? Biztos voltam benne, hogy nem túl
sok ember lenne képes elérni nála ilyen reakciót.
– Akarsz beszélni róla? – Ujjaimat a bútorán táncoltattam,
miközben felé sétáltam, memorizálva a sötét fa minden egyes
hajlatát és a plüss ülések anyagát. Ez a csaj, aki nyaggatva
kérdezgeti, hogy mi a baj – nem én voltam. De a Deannel való
törődés, az én voltam. És volt egy érzésem, hogy a hirtelen
megváltozásának volt valami köze ehhez a Nina nevű nőhöz. A
rejtélyes telefonhívásoknak volt céljuk, ennyinek azért tudatában
voltam, de nyílt sebek voltak. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy
mélyebbre vágjak és lássam elvérezni.
Az igazság kényelmetlen lehet. Ez volt az, amiért az emberek
gyakran elkerülték. Sokkal gyakrabban, mint nem, mert nem
kellett mindenkinek látnia. És pontosan emiatt Dean nem tudta,
miért nem lehetett belőlem nővér. Miért nem volt fogalma sem
arról, hogy nem lehetnek gyerekeim.
A pasim megrázta a fejét. Teljesen érzelemmentes hanggal
utasított: – Gyer’ide.
Odabotorkáltam hozzá, átöleltem a nyakát, és egyenesen a
szemébe bámultam. Engedetlenség volt a szemeimben.
Figyelemelterelésre volt szüksége bármiről, ami annyira zavarta,
hogy az őrületbe kergesse, és halálra igya és szétszívja magát.
Deannek problémája volt. Tudta ezt, és én is tudom.
Volt egy problémája, és ez a probléma egyenesen a
kicsapongásai karjai közé lökte őt. Fizikailag szüksége volt az
alkoholra és a fűre, hogy elfeledjen bármit, ami zavarta őt. Meg
akartam kérdezni – elkeseredetten mélyebbre akartam ásni lelke
sötét bugyraiban, és egymás után ki akartam húzni a titkot titok
után, ezáltal megtisztítva a tömérdek mocsoktól –, de nem tudtam.
Megölt engem, de ott kellett lennem számára, amilyen módon csak
szüksége lehetett rám.
– Káprázatos vagy – morogta, azon kezének egyik ujjával
végigkövetve állkapcsom vonalát, amellyel a brandyjét tartotta.
– Részeg vagy – mondtam kifejezéstelenül, idegesen
nevetgélve.
– Igaz. – Ragadozó szemei úgy játszottak a testemmel, ahogy
semelyik más férfi nem tudott a kezeivel. – És akkor is káprázatos
voltál, mikor józan voltam, és akkor is káprázatos leszel, mikor
holnap reggel egy pokoli másnaposságtól fogok szenvedni. – A
kezei lecsúsztak a derekamra, erővel megragadott, megfordított, és
feltett a bárpultjára. A derekam alsó része végtelen sok drága
üveghez nyomódott, és az alattam lévő felület hűvössége a
csontjaimig hatolt, még a hosszú, tépett, fekete, testhez simuló
farmeremen keresztül is.
A keze a farmerom gombjaihoz csúszott, és gyorsan lehúzta,
míg el nem érte a földet. Sárga Sex Pistols pólómat a szürke
kanapéra hajította kevesebb mint egy másodperc alatt, a
papucsaimat sehol sem lehetett látni. Ezután Dean tenyerét a
mellkasomra tette és lenyomott a pultra, és mikor az üvegek
belenyomódtak a hátamba, a karjával mindegyiket lesöpörte a
felületről, közülük egy tucatnyi leesett a földre; színek, hangok és
fények kavalkádja egyszerre és ugyanabban az időben.
– Jézus! – ziháltam fel, a törött üveg zaja úgy csengett a
szobában, mint egy vészcsengő. Dean megragadta a mellette álló
brandys üveget, és húzott belőle még egyet, mielőtt valamennyit a
köldökömbe öntött és kiszopogatta, meleg ajkai a bőrömön
felrobbantották az idegeket és a vágyat az alhasamban.
– Nem vagyok rossz ember – motyogta, látszólag csak úgy a
semmiből, és főleg senkinek. Ittasságának mértéke miatt őszintén
aggódtam, de annak ellenére, hogy Dean még mindig egy talány
volt, egy dolog teljesen egyértelmű volt.
Nem akarta, hogy pátyolgassák vagy visszafogják. Tombolni
akart.
A démonai előjöttek játszani, és ma este én leszek az
áldozatuk. Ott feküdtem az oltárán, büntetésre várva
olyasvalamiért, amit nem követtem el. Fájdalma megoszlik majd
közöttünk.
Én pedig boldog voltam, hogy elvehetek belőle valamennyit,
még ha ez csak egy estére is szólt.
– Nem. Te vagy a legjobb ember – motyogtam, miközben
térdre esett, és letépte a bőrömről az alsóneműmet. Perzselő, vörös
csíkok tarkították a combjaimat, mint a korbácsütések nyoma.
Válla mögé dobta a gombócba gyűrt anyagot, és lemerült,
megízlelve azt, ami a lábaim között volt, mintha az az élete forrása
lenne, fogaival az érzékeny forró pontomat harapdálva, és ezzel
megőrjített. Egy éhes zombi volt, ami a darabka húsán lakmározik,
és nekem esélyem sem volt a sötétsége ellen.
Dean Cole egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az
emberek beállították. Az ördög legrosszabb fajtája volt. Olyan, aki
udvarias mosoly, klasszikus ruhák, és jómodor mögött rejtőzik.
– Francba, Dean – keményen ziháltam, elveszítve az
uralmamat a valóságon, az érzékeimen, magamon. – Meg fogsz
ölni engem.
– Nem, Rosie. Meg foglak menteni téged – morogta,
hüvelykujjait a nemi szervemre tette és szétfeszített a felséges
fájdalom pontjáig. Utána belém mártotta a nyelvét, könyörtelenül
dugva engem, miközben a bárpultja széleibe kapaszkodtam és
sikítoztam. Segítségért vagy a gyönyörtől, nem tudtam biztosan.
– Jézus. Ó, Istenem. – Jobbra-balra tekergőztem, próbálva
elmenekülni a mély borzongástól, ami belém hasított.
– Mondd, hogy helyesen cselekszem – mordult fel,
megragadva a kisajkaim érzékeny húsát és végighúzta lassan a
fogai között, míg fel nem sikoltottam újra. Felséges fájdalom
kavargott ismét a lábaim között.
Azt akartam, hogy újra megtegye, és újra megtette, mielőtt ezt
mondta: – Nem akarom megismerni őt, Rosie. Most nem tudok
foglalkozni vele.
Miről beszélt? Ki volt ő? Bujaságtól ködös elmém kis, működő
sejtjei nyugtalanul tudni akarták. Ki volt elég őrült ahhoz, hogy
bántsa ezt a bámulatos, kedves embert? És még fontosabb: akinek
megvolt az ereje, hogy megtegye?
– Helyesen... – A hangom csak annyira remegett meg, mint
csapkodó lábaim, ahogy próbáltam felpattanni a pultról és
elszaladni a vad orgazmus elől, ami azzal fenyegetett, hogy
szétszakítja a testemet. – Helyesen cselekszel, Dean. Bármi is az.
– Gyűlölöm Ninát – mondta, a nyelve mélyen belém hatolt.
Az ajkai, az ujjai, a fogai teljesen felemésztenek engem. Egy másik
nőről beszélt, miközben velem volt. Ennek meg kellett volna
kongatnia a vészharangokat a fejemben, a vörös szirénáknak pedig
háromszáz mérföld per órával kellett volna forogniuk. De nem így
volt.
Nem így volt, mert ő Dean volt.
– Akkor én is gyűlölöm őt – sikoltottam fel, a térdeim
remegtek, a testem pedig elzsibbadt, ahogy a gyönyör egy forró
hulláma végigsöpört rajtam, bevonva a testemet. Felvonyítottam,
mint egy kivert állat, a haját húzva, combjaim addig szorították a
fejét, amíg szét kellett feszítenie őket erős ujjaival. Majd ott
feküdtem még egy másodpercig, mozdulatlanul, és figyeltem,
ahogy kicsatolta az övét és kilépett a nadrágjából, mielőtt
megragadott a combjaimnál fogva és felkapott.
– Dühös vagyok. – Szemei zöldje lángként táncoltak.
– Tudom.
– Ha el akarsz menni – most tedd meg. Mindegy is, szerintem
el kellene menned.
– Maradok.
– Nem fog tetszeni, ami látsz.
 – Mit fogok látni?
– Azt az oldalamat, amire nem vagyok túl büszke.
Nyeltem egyet, a szám kinyílt. – Benne vagyok, nem számít
melyik oldaladat adod nekem.
– Nem tudod, mit beszélsz – jegyezte meg gúnyosan. –
Bántani foglak.
– Jó. – Egyik kezemet a mellkasára tettem. – Ez az, amit
szeretek benned. Úgy bánsz velem, mint egy használható emberrel,
és nem úgy, mint egy hervadó rózsával.
És ebben a pillanatban minden megváltozott. Sötétség nyelte
el a naplementét a várostól, amely figyelt minket, törött üveg
ropogott a cipője alatt fájdalmat ígérve, a szeme lecsukódott, és én
egyedül maradtam egy idegennel. Egy vademberrel.
Kihunytak a fények, és magához húzott, de mikor azt
gondoltam, hogy el fog kapni... ez volt, amikor hagyott lezuhanni.
Színtelen üvegből álló trónus alattam. Még a csontjaim is
felnyögtek tiltakozásul, ahogy elkapott a karomnál, és magával
vonszolt a hálószobájába, végighúzott az eredetileg fekete-fehér
padlóján. A bőröm felhasadt a szilánkoktól. Fekete bársonyszőnyeg
üdvözölt, mikor beléptünk a birodalmába, egy olyan fajta királyi
méretű franciaágy alól, amelyet csak a filmekben láthatsz. Sosem
voltam még a hálószobájában ezelőtt, és nyeltem egyet, mikor
mindazon nőkre gondoltam, akik már jártak itt. Az összes
Kennedyre és Natashára.
Azokra a kényelmetlen és fájdalmas igazságokra.
Elengedte a karomat, meglökve egy kicsit a lábával a padlótól-
mennyezetig érő ablaknál álló dívány felé.
– Könyökre – követelte egy fémesen hideg hang, amely nem
az övé volt, én pedig térdre ereszkedtem és ráhelyeztem a
könyökömet a kanapéra, kifelé bámulva New York csillogó,
mesterséges fényeire.
Dean mögém állt, de nem láthattam, mit csinál. A seggem
pucér volt, de a melltartóm még mindig rajtam volt. Úgy véltem,
hogy valahol a közelemben ólálkodik, de nem tudtam biztosra
mondani. Nem fordítottam el a fejemet, hogy megnézzem. Azt
akarta, hogy megrémüljek. Azt akartam, hogy megrémüljek. Meg is
történt.
– A vicces az... – kezdte, a szobájában járkálva mögöttem,
összerezzentem gyönyörű hangjára. Egy tömény folyadék csorgását
hallottam, miközben megint húzott egyet a brandyből. – A gimiben
mindenki Ruckusnak és Jokernek hívott. A Mókamesternek. A
mókás, bolondos és vicces fiú. A bohóc.
Ő viszont egyik sem volt a fentiek közül. Most döbbentem rá,
de annak idején a gimiben én is elhittem ezt a képet. Ő tudta, én
nem? Átkozottul jól adta el, és nagyon magas áron.
– De tudod, mi vagyok én, Rosie? – Megállt mögöttem.
Behunytam a szemem, beszívva elkeseredett tüdőmbe
szobájának férfias illatát, és éreztem szétesni a szívem a
mellkasomban.
– Egy Pierrot vagy – suttogtam. – Egy szomorú, magányos
bohóc vagy.
– Mindig okos és éles szemű. – A hangszínébe beszivárgott
egy árnyalatnyi a saját hangjából. Három vagy négy lépéssel
közelebb jött hozzám – hallottam és számoltam – és bár még
mindig szinte meztelen voltam, és nem láthattam őt a túlságosan
makulátlan ablaküveg visszatükröződéséből – biztonságban
éreztem magam.
– Tudod, miért szomorú a Pierrot? – kérdezte Dean.
– Megtört szív. – Könnyekkel küzdve nyeltem egyet. – Olyan
szerelem után sóvárog, mely sosem lehet az övé.
Meg akartam fordulni. Hogy megöleljem. Hogy
visszacsináljam az utolsó pár órát, amely ilyenné tette őt. De
egyiket sem tettem meg ezek közül. Éreztem, ahogy a keze
simogatja az egyik farpofámat, lélegzete a nyakam és a vállam közti
völgyet csiklandozta.
– Fuss, Rosie – sziszegte Dean. – Fuss, mielőtt elkúrom és
tönkreteszem mindkettőnket.
– Próbálj ki – bizonygattam. – Törj össze. Használj engem.
Harcolj velem. Hónapokig üldözted a zsákmányod. Évekig. Egy
egész évtizedig, bassza meg! Csak úgy fel akarod adni?
A seggemre mért csapástól előreestem és a frászt hozta rám.
Sosem fenekeltek még el ezelőtt. Nem azért, mert ellene lettem
volna. Gondolom csupán egyike volt azon dolgoknak, melyeket
még nem tettem meg. Mint a bungee jumping vagy megnézni a
Schindler listáját. Talán a tény miatt, hogy az összes férfi, akivel
együtt voltam, mindig úgy kezelt, mint egy törékeny dolgot, ami
éppen meghalni készült a kezükben. Vagy talán a tény miatt, hogy
sosem vetkőztem le teljesen az öntudatomat és a szégyent, mikor
bárkivel is ágyba bújtam.
De Dean nem volt bárki más.
 Ő volt az egyetlen.
Felnyögtem, vágy és égő érzés kavargott a testemben,
visszalendítettem oda a fenekemet, ahol utoljára éreztem Deant,
többért könyörögve. Mocskosnak éreztem magam, de nem bánom,
hogy vele együtt vagyok mocskos. Sosem ítélt el. Jobban
belegondolva, valószínűleg ő volt az egyetlen személy az
életemben, aki elfogadott engem annak, ami vagyok. Még Millie is
megpróbált meggyőzni engem, hogy költözzek vissza Todos
Santosba.
Az egymáshoz csapódó hús hangját hamarabb érzékelte a
fülem, mint hogy éreztem volna a második csapást, és ezúttal ez
valahol a fenekem és a puncim közé esett. A nyál összegyűlt a
számban, a fejem pedig a díványra hanyatlott, szemeim
fennakadtak. Miért volt olyan isteni érzés, mikor az a férfi bántott,
aki azt állította, hogy meg akar „menteni”? Talán mert a beteg,
kicsi Rosie megmentésének az egyik része az volt, hogy
megmutatja neki, mennyi szenvedésre volt képes anélkül, hogy
összetörik.
– Pattanj fel.
Felmásztam a díványra addig, hogy a felsőtestem teljesen
rajta volt, a seggem pedig a levegőben. Dean leguggolt mögém –
éreztem meztelen testét hozzám érni – és éreztem egyszerre négy
ujját belém hatolni. Fájt, vettem egy nagy levegőt és kibírtam.
Játszott még egy kicsit az izgatottságommal, mielőtt kihúzta az
ujjait és felkínálta nekem a nedveimet.
– Kóstold meg a puncid! – A hangja közönyös volt. – Kóstold
meg, amit kibaszottul csinálok veled! – tette hozzá.
Habár ez határozottan egy másik első volt, amiről sosem
gondoltam, hogy megteszem, csillogó ujjaihoz emeltem ajkaimat,
és lenyaltam. A számba nyomva őket ezt követelte egy rövid
pillanattal később: – Szopd tisztára, Rosie!
Édeset és meleget ízleltem. Fele annyira se rossz, mint ahogy
gondoltam.
A nedveim maradékát a seggembe törölte, és megint
rácsapott. Előreugrottam, de nem nyöszörögtem. Szerintem
tetszett neki, hogy nem sopánkodok miatta. A nyögése ezt mondta.
Mikor a hegye elkezdte kínozni hátulról a bejáratomat, ide-
oda billentettem a fejemet, arra várva, hogy belémhatoljon. De
nem tette. Ezt művelte egy egész percen át, az őrületbe kergetve
engem, mielőtt könyörögni kezdtem: – Dean...
 – Hmm?
– Ne kínozz, kérlek. Csináld.
– Mit csináljak?
– Tedd be.
– Rossz kifejezés. Próbáld újra.
Szentséges ég.
– Dugj meg, kérlek. – Nyeltem egyet.
– Gumi? – érdeklődött. A hangszíne ingerült volt. Mintha
várna valamire.
– Szedek tablettát. – A hazugság keserű volt a számban, és
máris megszegtem a szabályokat, amikben megegyeztünk tegnap.
Az őszinteség részt. Nem kellett tablettát szednem. De neki nem
kellett erről tudnia. Addig nem, amíg nem álltam készen arra, hogy
elmondjam. Látszólag egy csomó dologról egyikünknek sem kell
tudnia. Milyen elcseszett egy kezdete volt ez egy kapcsolatnak.
– Tényleg? Mert Vegasban nem szedted.
Jézusom, ez a fickó.
– Szedem – nyöszörögtem, többre várva. Bármit, többet
igényelve.
– Ha te mondod – gúnyolódott, tenyerét a torkomra helyezve,
és ugyanabban az időben egy lökéssel belém hatolt hátulról.
Felkiáltottam, ahogy keményen mozgott bennem, a vér testemben
száguldott, a fejembe, a nemi szervembe, mindenhova. Dean nem
viccelt, amikor azt mondta, bántani fog engem. Ezúttal nem fogta
vissza magát. Olyan keményen dugott, hogy biztos voltam benne, a
combjaim belső oldala égni fog, és a belsőségeim lüktetni fognak
még hetekig.
– Fordulj meg – utasított a semmiből, még mindig
meglovagolva, ki és be csúszva. Olyan részeg volt, hogy nem tudta,
mit kér tőlem? Sikerült egy kicsit megszólalnom a nyögéseim
közepette.
– Nem tudok. Rajtam vagy.
– És? Fordulj. Meg.
– Nehéz vagy.
– Te meg erős. Küzdj meg velem.
Figyelmen kívül hagyva az orgazmus kellemes érzését, a
padlóra helyeztem a tenyereim és próbáltam magam felnyomni, de
ő előredőlt, szándékosan több súlyt engedett a hátamra, hogy
megállítson. A tény, hogy próbált aktívan tenni az ellen, hogy
sikerüljön, felbosszantott, így keményebben nyomtam. Dean
testfelépítése olyan volt, mint egy profi rugby játékosnak. Egy
méter kilencven centi, kilencven kiló, szálkás, kidolgozott
izomzattal. Esélyem sem volt. Ugyanakkor... fel voltam tüzelve,
hogy harcoljak.
Úgy, ahogy a betegségem kényszerített, hogy harcoljak.
Ahogy a Vicious és a HotHole haverjai melletti élet tanította
nekem.
Ahogy az élet tette velem.
Ellazultam, engedve, hogy bántalmazzon. És mikor kezdett
még erősebben dugni, büntetésül a vereségemért, egy hirtelen
mozdulattal felnyomtam magam a tenyereimen, lendületet
szerezve, és átfordultam. Hasizmai most a mellkasomhoz ragadtak,
és kuncogott, miközben kicsusszant belőlem, még mindig teljesen
mereven.
– Nyomd össze a melleidet – sziszegte, semmi értelme sem
volt tagadni... a pasi fura volt. Általában a fény keresztülszűrődött
a sötétség repedésein. Nála sötétség pislákolt keresztül az ő
normális és napfény falain.
A melltartómat használtam ahhoz, hogy úgy tegyek, ahogy
mondta. Kezébe vette sikamlós farkát, és bevezette a melleim közti
völgybe, a résbe élvezve. Sűrű, fehér spermája összegyűlt a
dekoltázsomban, ő pedig félig lecsukódott szemmel figyelte. A
fenekem égett az ütésektől, de ennek ellenére egy kis időre
elfelejtettem mindent és elmerültem benne.
– Idd meg – suttogta, belemártva mutatóujját a nedvébe, és
ajkaimhoz emelve a meleg folyadékot. – Minden kibaszott cseppet.
Megtettem, és miután lenyaltam az ujjaimról a spermáját,
megjutalmazott még két orgazmussal.
Azon az estén a karjaiban aludtam el, a valaha érzett
legnagyobb biztonságban. Nagyobb biztonságban, mint mikor
Millie-vel voltam, vagy a szüleimmel. Határozottan nagyobb
biztonságban, mint amit bármikor is éreztem Darrennel.
A démonai karjaiban aludtam el, tudván, hogy egy édes férfi
karjaiban fogok felébredni.
Dean ’Ruckus’ Cole-nak megannyi arca volt. És mindegyik
gyönyörű volt. Legalábbis számomra.
 Huszonegyedik fejezet
Dean

Fordította: Maya

NOS, A FENÉBE!
Rosie még aludt, mikor felébredtem és a bűntudat egy dühös
földrengésként hasított át rajtam. Mi a fasz volt ez az egész tegnap?
Az egyik másodpercben a barátnőjét szórakoztattam Manhattan
egyik legjobb helyén, aztán a másik pillanatban a díványon
hancúroztunk, miközben a fenekét paskoltam. Úgy tűnt, hogy nem
volt középút, amikor róla volt szó. Akár megpróbáltam olyan
nyálas lenni, mint Hugh Grant, ami nem rám vallt, vagy
megmutattam mindent magamból, minden elcseszett arcomat.
Nem, mintha ez lenne az igazi énem. De ezt hagyta hátra Nina
belőlem és soha nem fárasztottam magam, hogy összekaparjam a
részeimet.
A tegnapi nap megőrjített és egyenesen a brandy karjaiba
lökött. Bárcsak Rosie ne látta volna, de egyúttal valahogy
megkönnyebbültem, hogy mindezek után ott maradt.
Kihámoztam magam az ágyból és nyilalló fejfájás dörömbölt a
halántékomban, kiballagtam a konyhába, hogy rántottát, bacont és
kávét csináljak. Bassza meg, bárcsak tudnám, hogy hol van az
összes szarság, amire szükségem van ezek elkészítéséhez, de meg
kellett mutatnom neki, hogy képes vagyok megtenni. Ezt az egész
pasis szarságot.
Mit is mondtam még? Ha Vicious képes rá, biztos, hogy én is
kibaszottul képes leszek rá.
A tegnap esti Ninával folytatott beszélgetést játszottam le a
fejembe, miközben feltörtem a tojásokat és beleöntöttem a
kávéfőzőbe az illatos szemeket. Egy New York-i számról hívott,
úgyhogy azt hittem, az irodámban lévő egyik vonalról hívnak, így
hát felvettem.
Totális szerencsétlenség. Egy teljes vonatkatasztrófa.
 – Itt vagyok – mondta Nina, mikor felvettem a telefont.
Bassza meg! Még csak egy udvarias hello sincs.
– Hol itt? A pokolban? – kérdeztem reménykedve.
Oda tartozott az a kurva. Ha valaha is oda jutott volna,
valószínűleg átvette volna a hatalmat és elnökké vált volna.
Nina kacér nevetése ostromolta a fülemet.
– New York-ban vagyok, te ostoba. Megmondtam, hogy
eljövök érted. Találkoznod kell velem!
– Nem megmondtam neked, hogy nem akarom látni az
arcát? – ordítottam elsétálva a bárpulthoz és magam mögött
hagyva Rosie-t és a barátnőjét, Elle-t. Jeleztem a csaposnak, hogy
töltsön nekem egy italt. Tehát a városban volt. Persze, hogy itt
volt.
Mi a faszért ne? Végül is én adtam pénzt neki, ugye? Tehát
miért is voltam meglepve?
– Mindössze annyit kell tenned, hogy fizetsz nekem és békén
foglak hagyni, Dean.
– Nina – nevettem, meglazítva a nyakkendőmet. – Nem
fogok adni neked hatszázezret csak azért, hogy láthassam őt. El
vagy szállva, ha azt hiszed. Gyereket általában két ember csinál,
ugye? Ezért mindkét szülő vállalja a felelősséget. Ezt elcseszted –
szögeztem le. – Most old meg a saját szarságodat.
– Azt hiszem, visszavonom az ajánlatot, Dean. Mostanában
szörnyen ingerült vagy velem.
– Mikor voltam én valaha is más, mint seggfej veled? –
kérdeztem, leeresztve az italomat és az üres pohárral jelezve,
hogy egy másikat kérek.
– Mert szeretném visszafordítani az időt és kijavítani, ha
valaha is más arcomat mutattam feléd.
– Volt idő – a cukormázas hangja emlékeztetett engem. –
Volt idő, amikor bármit megtettél volna értem.
A legrosszabb rész? A kurva nem tévedett ezzel
kapcsolatban.
– Hogy van a férjed? – váltottam témát.
– Még él – bosszankodott. – Sajnos.
Legalább egy dologban egyet tudtunk érteni.
– Hogy van az új csajod? – kérdezte Nina.
– Miért kérdezed? Azt hiszed, ezt is el tudod baszni nekem?
– Ugyan már! – kuncogott. – Gyerünk, Dean! Ne légy ilyen!
Örülök neked. Minden, amit akarok, hogy biztosítsam a jövőmet
és elhagyjam az istenverte, borzalmas férjem. Rengeteg pénzed
van. Nálam meg az van, amit te akarsz. Miért futunk felesleges
köröket?
– Mert az akarom, hogy szegény és boldogtalan maradj.
Tessék. Kimondtam. – És mert nyilvánvalóan nem bánom az
árat, hogy ez így maradjon. Élvezd a mocskos moteled, Nina!
Csá! – letettem és lenyomtam még három pohár piát.
Ahogy a reggelit készítettem, hallottam Rosie-t a fürdőmbe
csoszogni. A szívem lesüllyed. Ha elijesztettem, mert egy agresszív
seggfej voltam, magamon kívül senki mást nem hibáztathatok.
Vajon húzta az időt, hogy elkerülje a találkozást? A hangokból
felismertem, hogy megnyitja a csapot, lehúzza a WC-t, és
elgondolkoztatott, hogy meddig tudja elodázni, hogy
szembenézzen velem.
– Jó reggelt – hallottam a rekedt hangját, hátrafordultam a
tűzhelytől, hogy lássam, ahogy az ingemben sétál, a világosbarna
haja egy dögös kusza kontyba fogva. Rám mosolygott, egy őszinte,
szívből jövő mosollyal, aztán megfordult, mikor megtalálta a
farmerjét. A csupasz feneke – tegnap este széttéptem a bugyiját –
kikandikált az ingem alól, mikor lehajolt, hogy felvegye a nadrágot,
és basszus, a bőre piros és érzékeny volt. A belső combja
felhorzsolódott, és csíkok, kis vágások voltak rajta a törött
pohártól, amit ma reggel takarítottam fel. Hányni akartam, de
egyben tartottam magam, lekapcsoltam a tűzhelyet és a rántottát a
baconnel a tányérunkra tettem.
– Éhes vagy? – köszörültem meg a torkom.
– Mint a farkas – mondta szórakozottan felhúzva a farmert. –
De le kell mennem és felvenni a mellényemet, bevenni a
gyógyszeremet és az összes rock 'n rollos dolgot. A saját verzióm a
bajnokok reggelijéről – úgy tett, mintha befeszítené a nem létező
bicepszét.
El akart menni. Elhagyni. Természetesen félt. Megmutattam
neki a legocsmányabb oldalamat és csak arra számítottam, hogy...
mire? Hogy elnézi? Túl korai volt. Túl hamar.
Őszintén szólva, mikor az én fajtám csődöt mond, a legjobb
alkalom, hogy megmutasd a lényed legnagyobb hegeid, az
sohanapján.
– Felhozhatom neked – mondtam, remélve, hogy nem
hangzott kibaszott kétségbeesetten. Furcsa pillantást vetett rám.
– Nem tudod, hogy mire van szükségem.
 Igaz. Nincs egy kibaszott támpontom. A csúnya mellényen
kívül. Felismertem Todos Santosból.
– Csináltam neked reggelit. – Az államat az étkezőasztal felé
biccentettem, amit soha nem használtam. Általában a szigethez
ültem, ha ettem, és még ez is ritka volt. Valójában nem emlékszem,
mikor ettem utoljára a lakásomban. Minden alkalommal, amikor
ott voltam, fehérje shaket és gyümölcsöt fogyasztottam, hogy
kitartson a következő étkezésig. Maximálisan papucsférj voltam,
egy asztal tele mindenfélével – pokolba, amit a hűtőmben csak
találhattam. Fogadok, hogy Rosie-nak fogalma sem volt róla, hogy
soha senkiért nem tettem semmit. Csak érte.
A babakék szemei az asztalt kémlelték, majd elvigyorodott.
– Hé, Dean!
– Igen?
– Csak lemegyek, felkapom a gyógyszereimet és a mellényt,
aztán visszajövök. Ugye tudod?
– Persze – horkantottam. Nem, nem tudtam.
Az arcomnak tükröznie kellett a belső szarságomat, mert
kuncogott, miközben lábujjhegyen odajött hozzám, ajkait az
enyémhez nyomva, karjaival átölelt. Magamhoz húztam és
szorítottam, ezúttal vigyázva, hogy ne bántsam.
– Élvezed a reggeli leheletemet? – búgta szándékosan az
arcomnál kilélegezve.
– Be akarom palackozni, hogy minden alkalmazottam új
parfümként használja – válaszoltam és megcsókoltam a fejét. – De
azért veszek neked egy fogkefét, így nem kell lemenned a
földszintre, amikor reggelizünk. Soha. Hozd a gyógyszereid! A
ruháid. A mellényed. Akarsz egy fiókot? – visszafogtam magam,
hogy megkérdezzem, hogy nem akarja-e az egész kibaszott
szekrényem, habár azt hiszem, hogy vicces lesz a kacatjaival
körülvéve. Az összes használt, rongyos ing és Forever 21-es feszes
farmer az én fémvázas, fekete, méltóságteljes gardróbomban, ami
akkora, mint az ő egész nappalija.
– Mmmm – előrehajolt egy újabb csókra, és a kezeim
viszkettek, hogy megmarkolják a fenekét és feldobjam őt a pultra
egy reggeli dugásra, de szüksége volt a gyógyszereire, és nekem
nem szabad új hegeket ejteni rajta, mielőtt elkezdődne a nap.
– Talán? – dorombol. – Csak nem akarom túl gyorsan
csinálni a dolgokat.
 – Szerintem egy kicsit túl lassan haladunk – vallottam be. –
Mit csinálunk gyorsan? Akarlak. Mindig is akartalak. Tudom, ki
vagy. Tudod, ki vagyok – bár valójában nem ismerte meg tegnap
estéig minden részem, és titkom Ninával olyan volt, mint a farkam
– nagy és hosszú, és biztosan kellemetlen, ha nem álltál rá készen.
– Ez nem olyan, mint amikor két ember először randizik
egymással. Történetünk van. Kémia. És érzelmeink egymás iránt.
Pokolian komolyan gondolom ezt – mondtam, amennyiben ezer
rózsa, vacsora egy barátnőjével és, hogy reggelit készítettem neki
nem lett volna elég, hogy rájöjjön.
– Benne vagyok – meghúzta a kigombolt ingem,
emlékeztetve, hogy fel kell öltöznöm a munkába – és a francba is,
soha nem maradtam otthon reggel nyolc óra után. Az embereknek
a munkahelyemen azt kell hinniük, hogy végre megölt az egyik
egyéjszakás kalandom. És fogadok, hogy Sue már tervezi a
megemlékezésemet. – Azt hiszem, egy fiók jó lenne. Köszönöm.
– Dolgozol ma? – nehezemre esett elengedni a derekát.
– A kávézóban nem – Rosie megrázza a fejét. – De késő
délután elmegyek a gyermekkórházba.
– Meglátogathatlak ott munka után?
Felnevetett.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az új szülők egy kicsit
kiborulnak, ha a koraszülött gyermekeik idegenekkel vannak
körülvéve.
– Nem mondod! – forgattam meg a szemem, figyelmen kívül
hagyva a mellkasomban lévő szúrást, mikor ezt mondta.
– De. Holnap?
– Ez egy randi – bólintottam, figyelve, ahogy az ajtó felé sétál,
a felismerés, hogy övé a döntés, vajon visszajön-e vagy sem,
teljesen gyomron vágott.
– Ó, és Dean? – kérdezte, mikor az ajtóban volt. Felnéztem.
– Tényleg élveztem a múlt éjjelt. Hagyhatnád, hogy a belső
Pierrot-od gyakrabban kijöjjön játszani, ha szeretnéd.
Összeszorítottam az öklöm, ahogy becsukta maga után az
ajtót, tudván, hogy tényleg vissza fog jönni.
Nos, a francban is így volt.
 Huszonkettedik fejezet
osi

Fordította: Isabelle

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Első randik. Egymás kezét fogni. Vicceket kreálni, ami csak a
miénk. Emlékek, amik senki másnak nincsenek, csak nekünk.
Megteremteni egy életet egy férfival, aki még nem tudja, hogy
nem tudok életet tervezni, nem igazán, és érzem, hogy a bűntudat
háborog bennem.

SZEPTEMBER JÖTT ÉS MENT, és az október is szorosan

követte. Az évszakok egymásba folytak. A fák változtak, de mi nem.
Valójában, amikor a levelek elkezdtek hullani, együtt táncolva
narancssárga, rózsaszín és sárga színkavalkádban, ez volt, ahogy
felnőttünk, együtt erősebbé és sokkal élettelibbé váltunk.
Dean és én megtaláltuk a ritmusunkat. Nem volt
zökkenőmentes, de már nagyon fiatalon megtanultam, hogy
semmi sem az. Még akkor sem, ha kívülről annak tűnik. Minden
adódó és rendelkezésre álló időt együtt töltöttünk. Amikor nem
dolgozott és nekem nem volt műszakom, meglátogattam a Black
Hole-ban. Mindig bezártuk az irodaajtaját, és az elektromos
redőnyöket is lehúztuk. Néha ez elég volt, hogy elrejtse, amit bent
csináltunk. Ámbár sokszor céklavörös arccal sétáltam ki, és nézett
az egész emelet ítéletet mondva felettem a tekintetével, ahogy
megigazítottam a hajam, és eltakartam a borosta által kikezdett
nyakamat. Sue különösen úgy nézett rám, mintha ártatlan babákat
áldoztam volna fel a megélhetésért.
Egy alkalommal úgy jöttem, hogy egy vékony kabátot
viseltem, és semmi mást. Amikor lecsúsztatta rólam a kabátot,
annyira boldog volt, hogy meztelen vagyok, hogy az asztalán nyalt
ki negyven percig és lekéste a Skype megbeszélést a többi Hot
Hole-lal. Rögtön utána megszidott, amiért nem viselek ruhát.
 – Megbetegedhetsz – megharapta az egyik farpofámat, nem
lágyan. – Kurvára fejezd be, mivel az enyém és viselj egy istenverte
pulóvert.
Amikor műszakom volt, megpróbáltunk együtt ebédelni.
Néha váratlanul beesett, a bárban ült, egy americanót kért, és úgy
tett, mintha nem ismernénk egymást. Különösen akkor, ha más
ügyfelek is voltak a közelben, és olyan játékot játszottunk, ahol rám
nyomult, mocskos szavaival egy csendes orgazmust okozva, ami
kellemes borzongással töltött el. Ez mindig fészkelődésre késztette
a mellette ülő személyt. Egy férfi egyszer még azt is megkérdezte,
hogy kihívja-e Deanre a zsarukat.
Igent mondtam, mielőtt még visszavonhattam volna,
csakhogy lássam az arckifejezést az arcán.
Nevettünk. Sokat.
Néhányszor sírtunk is.
Nos, én sírtam mindig. Amikor önként jelentkezel egy
gyermekkórházba, és koraszülött csecsemőkkel dolgozol
háromszor egy héten, a szomorú dolgok minden bizonnyal arcul
csapnak. Október végére elvesztettünk egy újszülöttet. Egy
kislányt, akit Kaylának hívtak. Pici volt, a huszonnegyedik hétre
született, mégis olyan ráncos volt, mint egy száz éves asszony.
Könnyekben törtem ki a kórház folyosóján, amikor az orvosa
közölte velem, hogy nem élte túl. Amikor véget ért a műszakom,
Dean az út másik oldalán várt rám.
A karjaiba omlottam és addig sírtam, amíg már nem volt mit,
megpuszilta a fejemet és azt mondta, ha ki tudná belőlem szívni a
fájdalmat, mint egy mérget, akkor megtenné.
És én hittem neki. Száz százalékig.
De nem volt minden rendben.
Nina hívásai minden egyes nap bombázták Dean telefonját.
Soha nem vette fel – soha –, és nagyon óvatos volt, hogy ne vegyen
fel beazonosítatlan hívást. Nem egy szerető volt, és nem volt többé
a képben. Ezek voltak azok a morzsák, amiket nekem dobott,
amikor róla kérdeztem. Minden más Nináról teljes rejtély maradt.
Számtalan alkalommal erős késztetést éreztem, hogy
felvegyem a telefonját, felhívjam és megkérdezzem, hogy mi a
poklot akar és miért nem tudja őt békén hagyni. De nem tettem.
Mert egy rohadt képmutató voltam, aki megpróbálta kifacsarni az
igazságot, amire még én magam sem álltam készen, hogy
elmondjam.
 Amikor elérkezett az október, és a hivatalos jele a télnek,
mama és papa visszatért a zsörtölődéshez, de ez jobb volt, mint a
nagy csend, amit egész szeptemberben át kellett élnem. Ami őket
illette, szingli voltam és egyedül, lassan és fájdalmasan haldokolva.
Ami nem is állhatna távolabb a valóságtól. Az egészségügyi
dolgaim ellenőrzés alatt voltak. A tüdőm, csakúgy, mint a többi
szervem, jó állapotban voltak. Nem úgy, mint a szívem. Ez egy
olyan férfi kezében volt, aki egyszer összetörte, és nem volt rá
semmi garancia, hogy még egyszer nem fogja megtenni.
A Todos Santos-i ismerősök és barátok tudtak Deanről és
rólam. Először ott volt a Facebook dolog, ahol az állapotunk
kapcsolatbanra változott, ami miatt az emberek beszélni kezdtek
rólunk, és aztán – a tény, hogy a HotHolesok szinte mindent
tudnak a másikról.
Millie örült nekem. Vicious közömbös volt – mint minden
más irányba is –, Jaime és Mel óvatosak voltak, de örültek nekünk
és Trent, aki még mindig Chicagóban lakott Lunával, leszarta, mert
voltak ennél fontosabb dolgai is, amiket meg kellett oldania.
Dean soha nem válaszolt Ninának, de néha még mindig ivott,
amikor a neve vagy a száma megjelent a kijelzőjén (azt mondta
semmi értelme új számot cserélni. Valahogy mindig kitalálta, mi
volt az.) Amikor megkérdeztem, hogy miért nem csukatta már le,
azt mondta, hogy bonyolult.
Utáltam, amikor ivott, de ez csak körülbelül kéthetente
egyszer történt meg, nem többször. Amikor megtörtént, kedvére
kellett tennem, leszállni egészen a pokol bugyraiba és visszahozni a
fénybe, amikor készen állt. Meghajoltam és engedtem, hogy
eszközként használjon. Talán a használni nem a legpontosabb
kifejezés arra, amit csináltunk. Élveztem ezt az ördögi énjét,
csakúgy, mint az édes szeretkezést a tv előtt, amikor papír
ételdobozok díszítették a padlót alattunk.
Élveztem, amikor elnáspángolt. Élveztem, amikor addig dugta
farkával a számat, amíg könny nem csorgott végig az arcomon.
Nem panaszkodtam, amikor mérgesen egy sötét átjáróba húzott a
[25]
Madison Square Garden mögé, és megbaszott a téglafalnál,
amitől úgy nézett ki a hátam, mintha csiszolópapírral dörzsölték
volna végig.
A hálaadás előtti este vacsorázni indultunk egy falatozóba a
Black Hole-lal szemben, vagy legalábbis ezt hittem.
 Átkocogtam az úton a vastag fekete kapucnis felsőmben és
gyapjú sapkámban – még csak közel sem volt a fagyhoz, de mindig
bebugyoláltam magam, biztos, ami biztos –, és becsusszantam egy
piros műanyag bokszba, egy kis barna papírzacskót helyezve az
asztal közepére, ami Dean kedvenc csokidarabos kekszét
tartalmazta, amire én szoktattam rá, azok, amiknél Ellie
könyörgött, ne egyek már többet, hogy nehogy kipukkadjak. És
most, ironikusan, nem csak én eszem őket folyton, de a barátom is
farkasétvággyal veti rá magát.
Tizenöt percet vártam, mielőtt írtam neki egy üzenetet, hogy
hol van. Dean mindig elkésett, de soha nem néhány percnél többet.

Rosie: Szíriusz a földnek, jössz vagy

mi?

Dean: Igen. Az arcodra. Ma este. BOOM.

Rosie: Édes. Merre vagy?

Dean: Pont itt.

Rosie: Hol van az itt?

Dean: A kajálda előtt. Egy taxiban.

Rád várok.

Rosie: ?

Dean: A francba elfelejtettem mondani

neked, hogy nem vagyok éhes. Így azt
gondoltam, hogy törölhetnénk a
vacsorát, és elrepülhetnénk Todos
Santosra, hogy megmondjuk a
szüleinknek, hogy összeköltözünk. Ó,
és hogy randizunk és a többi
szarságot. Boldog hálaadást.

Rosie: ????

Dean: Gyere ki!

 Rosie: ????

Dean: Most LeBlanc Bébi. Vannak

helyek, amikre el kell érnem,
embereket, akiket látnom kell és egy
punci, amit el kell fogyasztanom a
reptérre menet.

Rosie: NEM

Dean: Túl késő, már kértem egy limót

térelválasztóval és sötétített
ablakokkal.

Nem az orálra értettem. A meglepi útra értettem, az ország

másik végébe.
Kinéztem.
Tényleg nem viccelt.
Tényleg itt volt egy lesötétített limo.
Ez az ember a bukásomra született.
Mi a pokol, Istenem? A cisztás fibrózis nem volt elég neked?
Átverekedtem magam az utcán, összehúztam a szememet,
amikor Dean kilépett a kocsiból, és kinyitotta nekem az ajtót, egy
kis meghajlást produkálva hozzá.
– Miss LeBlanc.
– Mr. Elmebeteg Őrült – egy kis fejbólintással viszonoztam,
majd beültem a fekete járműbe. Bent volt pezsgő és két üvegpohár,
elegáns bézs bőrülések, és egy vigyorgó jóképű pasi, aki még
mindig az irodai öltönyében volt. Hozzá tudnék ehhez szokni,
gondoltam. Ami miatt el kell neki mondanom mindent, amit Dr.
Hastings mondott nekem. Már eddig sem voltam őszinte, hogy
nem mondtam el neki a termékenységi problémámat.
Dean töltött nekem egy pohár pezsgőt, és megnyomta az
elválasztó gombját, odanyújtotta nekem az italomat. Ő maga egy
üveg vizet ivott.
– Szóval – megnyalta az ajkait, levette a gyapjúsapkám,
feltárva a hajam és oldalra simította. – Úgy gondolod, hogy a
szüleid bírni fognak? – viccelt.
 A szüleim már ismerték. Rosszabb, tudták, hogy a
testvéremmel randizott. Nem voltam különösebben tűzben, hogy
meséljek nekik Deanről és rólam. Tudtam, hogy egyből a
lehetőségekre fognak ugrani, hogy kritizáljanak emiatt is. De
ugyanakkor, nem akartam, hogy a boldogságom útjába álljanak.
– Őszintén? – veszek egy mély lélegzetet. – Nem lennék
meglepődve, ha ellenünk lennének.
– Leszarom – keresztbe tette a hosszú lábait és összefonta az
ujjait közömbösen. – Te igen?
Megrázom a fejem, felismerem, hogy az, hogy büszkévé
tegyem őket, olyan valami volt, amit már hosszú ideje feladtam.
Elszigeteltem és lezártam a dolgaimat az alatt a hét alatt, amit
Todos Santosban töltöttünk, de már előtte is történtek.
– Meg kell állnom a házunknál, hogy felvegyem a
gyógyszereimet és a mellényemet – átkutattam a táskám, hogy
megbizonyosodjak róla, hogy az inhalátorom benne van.
– Nem szükséges – és a kezemre tette a kezét. – Megvan
minden bébi. Gyógyszerek, inhalátorok, porlasztó, mellény.
Hacsak egy új pár tüdőt nem kell bepakolni, megvan minden,
amire szükséged van. Dolgozom azon az ügyön is, de a feketepiac
elég lassan működik manapság.
Felnéztem és vigyorogtam. – Nem fog tetszeni, amit most
mondani fogok – mondtam neki. Lefagyott, olyan módon, ami
teljesen különc módon mutatta meg nekem, hogy már amúgy is
bosszús.
– Nem hiszem, hogy el tudnál fogyasztani itt. Nagyon magas
vagy, hogy sikerüljön ez. Még ebben a nagy limóban is.
– Frissítőnek találom a kihívásokat. Fiatalon tartanak. –
Meglazította a nyakkendőjét, és felhúzta a térdénél az
öltönynadrágját, felkészülve, hogy leereszkedjen. Megállítottam
egy kézzel, amit az enyhén borostás arcára helyeztem. – Ezenkívül,
nagyon szoros farmer van rajtam.
– Ismert vagyok arról, hogy szétszaggatom a dolgokat, ami
közém és a puncid közé állnak, és átkozott legyek, ha egy
húszdolláros Asos farmer fog visszatartani a puncidtól, szerelmem.
Szerelem. Még mindig nem mondtuk ki egymásnak ezeket a
szavakat, és nem azért, mert nem érezzük őket. Még mindketten
újak vagyunk ebben az érzésben. Ehhez az élethez. A
mutatóujjamat az ajkára helyeztem, és az arcához hajoltam.
 – De le tudlak szopni. – A szemei kötelességtudóan követtek
engem, ahogy letérdeltem elé, az arcom egy szintbe került az
ágyékával. Ha őszinte akarok lenni, a kapcsolatunknak ez a része, a
kedvenceim közé tartozik. Az elnyomott vágy, ami köztünk izzik.
Mintha semmi sem lenne elég. Inkább mintha az, hogy mocskos
dolgokat művelünk nyilvános helyeken, egy szükséges vagy
kényszer lenne, mintsem, hogy valamit meg kellett tennünk, hogy
megfűszerezzük a dolgokat. Mert Dean Cole- lal nincs szükséged
semmilyen extra fűszerre. Már amúgy is pokolian dögös.
Az nadrágjáért nyúltam és kivettem belőle. A farka fél
árbócon volt, mint a vigyora, ahogy félresöpört néhány kóbor
hajszálat az arcomból.
– Néha, amikor arra gondolok, hogy együtt lehettünk volna
azokban az években, ha nem lettél volna olyan kurva makacs,
szemen akarlak lőni a szuper spermámmal. Tudtad ezt?
Megnyaltam az ajkam, a farkát a kezemben tartva, éreztem,
hogy még keményebbé válik az ujjaim között, ahogy még több vér
áramlik ide. – Ez a legundorítóbb bók, amit valaha kaptam –
ismertem be.
– Talán, mert még sosem csupaszítottad le a csontok velejéig
ennek a jelentését. Te voltál az egyetlen mindig, Rosie. Mielőtt még
kinyitottad volna az istenverte szádat. Tudtam, hogy meg kell
kapjalak. És hosszú ideig tartott, de most, hogy megvagy – ne
hagyjunk okot a tévedésre, az enyém vagy, bébi –, semmi sem fog
közénk állni, érted?
A legjobb buzdító beszéd egy nőnek, aki szembenéz egy óriás
egyszemű szörnnyel, ami rá bámult, várva, hogy leszopják. Előre
hajoltam és megnyaltam a farka hegyét, megcsavarva a nyelvem a
kis nyílásban, mielőtt bekaptam volna az egészet. Előrelökte a
csípőjét és a gyöngyfehér fogain keresztül sziszegve fújta ki a
levegőt, miközben a feje hátrahanyatlott. – Szent szar Rosie.
– A szent szar és a Rosie szinonimák. Mentsd el a szavakat és
válassz, de csak egyet használj! – Ugyanazt a szemtelenkedést
adtam neki vissza, amit tőle kaptam néhány hónapja, mire
felnevetett, egy erőltetett nevetés egy duzzogó milliomostól, akinek
a farka egy beteg szegény lány szájában van útban a reptér felé.
Nem fogta a hajamat és nem irányított, mint, ahogy általában
szokta. Ehelyett Dean vegyes csodálattal és lenyűgözve nézte,
ahogy dolgoztam rajta, szopogattam gyengéd ajkakkal, szerelmet
és odaadást adva neki, amit megérdemelt, mert a legjobb barát,
amit egy lány kívánhat magának. Mert az volt. Minden, amiről
nem tudtam, hogy nekem is lehet.
Méltó vagyok.
Jó fogás vagyok.
És meg fogom mutatni a világnak, milyen jóképű, sikeres,
vicces és okos embert kerítettem magamnak.
Tíz perc szünet nélküli kedves, gyengéd gondoskodás után,
hallottam, hogy Dean felnyög. – A francba bébi. Mindjárt
elélvezek.
Masszíroztam a combjait, néma engedélyt adva neki, hogy a
számban tegye ezt meg, vett egy mély lélegzetet, mielőtt
megragadta a keménységét és az ondóját a számba fejte. Miután
végzett, kiegyenesítettem a gerincem és az ölébe huppantam.
Megcsókolta az ajkaimat, és befészkelte magát a mellkasomhoz. –
Ennek a szopásnak a történelemkönyvekbe kell kerülnie, Baby
LeBlanc.
– Istenem, boldog vagyok, hogy nem te vagy az az ember, aki
a nemzeti oktatásunkért felel.

Mire San Diegóban leszálltunk és megérkeztünk Todos

Santosba már péntekről szombatra virradó éjszaka közepén
voltunk.
Egyenesen a szobámba mentünk és bezuhantunk az ágyba,
egymás melegébe burkolózva. Mosollyal az arcomon aludtam el,
tudva, hogy nemsokára látom a testvéremet. Emilián kezdett
látszódni a terhesség – hetente küldött fényképet –, és alig vártam,
hogy megsimogassam a buddha pocakját, és turbékoljak, mint egy
őrült nagynéni, amilyen vagyok.
Igaz, mama és papa, küzdeni fognak, de mindent egybevéve,
az öröm a testvérem iránt felülmúlja az esetenkénti összetűzést a
szüleimmel.
Reggel kisétáltam a szobámból a folyosóra, még mindig a
pizsamámban. Előző este a házvezetőnő Anna nyitotta ki nekünk
az ajtót. De nem voltam benne biztos, hogy a családom számít rám.
Erre a kérdésre megtaláltam a választ, amikor besétáltam a
konyhába, és láttam, hogy mama és papa újságot olvasnak az
asztalnál, a kávéjukat kortyolgatva.
Mama felemelte a fejét a magazinból. Papa nem. Egyikük sem
tűnt meglepettnek, hogy itt látnak.
Mama sietni akart felém, hogy megöleljen, a teste felém
hajolt, de papa az asztalra tette a kezét, egy néma jelzéssel, ami ez
ellen szólt. Arra emlékeztette anyát, hogy büntetést érdemlek az
engedetlenségem miatt.
– Ülj le Rosie – mondta helyette szomorú hangon. Testem
minden sejtje tiltakozásért könyörgött, de nem azt akartam, hogy
így zajlódjon le a találkozásunk. Megragadtam egy széket az asztal
távolabbi végében, és összekulcsoltam az ujjaimat. A szüleim és én
távolságot tartottunk az utóbbi három hónapban, de civilizáltan
viselkedtünk. Sokat üzentünk egymásnak. Nagyrészt az
egészséggel kapcsolatos dolgokról és egy gyors tájékoztatás az
életemről. Néha felhívtak, hogy emlékeztessenek egy rokonunk
születésnapjára vagy vegyem fel Millie postáját a régi lakásunkból
vagy megkérdezzék, mikor jövök vissza, de eddig terjedt.
– Azt hiszem, beszélnünk kellene – kezdtem, de mama
elhallgattatott.
– Kathy a kötőklubomból látott téged valamelyik nap azon a
facebook oldalon. Hívott és telebeszélte a fejem. Mondta, hogy van
néhány érdekes infója, amit megosztana. Miért, Rosie LeBlanc! Az
összes férfi közül Manhattanben – az összes férfi közül a világon –,
miért arra az egyetlen egyre vetetted ki a hálódat, akivel a testvéred
randizott.
– Jó reggelt – mondta a testvér, belibbenve a konyhába, és
hátravetette a levendula színű haját a válláról. – Étel illatát
éreztem, így jöttem, hogy mindent megegyek – vigyorgott, de
mindenki más a konyhában úgy nézett ki, mint aki kész harcolni. –
Senki sincs humoros kedvében? Nos, azt hiszem, csatlakozom a
temetéshez.
Millie kivett egy üveg kókuszvizet a hűtőből, és nagy
kortyokban itta, simogatva a pocakját. Még csak tíz perce, hogy
felébredtem és már megvan a dráma dózisom az egész hétre. Millie
egy hosszú és bő, mézszínű ruhát viselt, rojtokkal az alján, a hosszú
haja a válla körül táncolt. Úgy nézett ki, mint egy tündér. Egy
nagyon terhes tündér. A hasa görögdinnye nagyságú volt már.
Mennyi baba van ott bent? Folyamatosan képben tartott, így
tudtam, hogy csak egy. Öt hónaposan úgy nézett ki, mint aki
nagyon előrehaladott állapotban van. Felugrottam a székemből,
kiadva magamból az egész szeretetem tárházát, puszik és
öleléseket, az egyetlen embernek a családomból, aki igazán
elfogadta tőlem. Millie elhúzódott megsimogatta a hajam,
összehúzta az orrát. – Öt perccel később érkeztem?
– Harminc másodperc, de a bomba már robbant –
sóhajtottam. A nővérem rám pillantott, a szemforgatás és a tudás
mosolyának egyvelegével, emlékeztetve arra, hogy ugyanaz a régi
történet egy másik napon.
– Mama, Papa – Millie rám mutatott, hogy üljek vissza a
székembe, majd megfogta a sajátját és lehuppant. – Végig kell
hallgatnotok minket. Elegem van abból, hogy Rosie-t mindig
megbántjátok.
– Ó? – mama összekulcsolta a kezeit. Papa még mindig úgy
tett, mintha az újságot olvasná, de a szemei nem mozogtak. Ez arra
késztetett, hogy valamit hozzávágjak. Hogy sikítsak. Hogy
ráordítsak, hogy nincs joga mérgesnek lenni. Hogy én vagyok az,
aki elhanyagolva és kegyvesztettnek éreztem magam. Hogy egy
olyan valakinek, aki egész idő alatt azt akarta, hogy körülötte
legyek, elég vicces módon mutatta ki. Eltemette az egyik lányát, aki
még meg sem halt, de nem engedi, hogy szeresse őt.
– A mamádnak nincs szüksége időre. Egy egészséges lányra
van szüksége.
Azon gondolkoztam, hogy milyen lánygyermekre utal. Aki
nem követte az ő álmait, talán? Olyan, aki meghajolna és bármit
megtenne, mert ez volt, amit az apja akart, hogy ezt csinálja az
értékes idejével, ami maradt neki ezen a világon? Nem mintha nem
látnám, honnan jött a családom. Biztos vagyok benne, hogy
szívszorító volt nézni, hogy a beteg gyereked valahol máshol éli az
életét. De ez az, amit a szüleim még nem ismertek fel.
New York nem New Yorkról szólt, hanem a függetlenségről.
Arról, hogy azt csináljak, amit akarok, megtapasztaljam az életet a
védőbuborék nélkül, amit a szüleim hoztak létre számomra.
Leginkább arról, hogy kitaláljam, ki vagyok, anélkül, hogy az
emberek diktálnának nekem.
– Rosie barátja, Dean Cole felhívta Baront tegnap,
megmondta neki, hogy ide akarnak jönni, és bejelenteni a
kapcsolatukat. – Millie megfogta a kezemet és mosolygott, olyan
mosollyal, ami bevilágítja a szobát, és a mellette lévőt is. –
Hálaadás van, és annyi minden van, amiért hálásak lehetünk.
Hamarosan megszületik a babám, és Rosie boldog és jól van az
egészsége. Együtt akartunk ünnepelni. Biztos vagyok benne, hogy
emlékeztek, hogy Dean és én valamikor randiztunk a
középiskolában. És abban is biztos vagyok, emlékeztek, hogyan
végződött. Röviden. Tragikusan. De ha újra visszaemlékeztek, nem
szívszaggatóan.
Millie körkörösen dörzsölte a hátamat, megpróbálva
megnyugtatni az idegeimet. Azonban túl ideges voltam, hogy
lélegezzem.
– Nem akarok hosszasan a múltról beszélni, de fontosnak
tartom, hogy elmondjak egy dolgot, hogy gondoskodjak arról, hogy
a jövőnk világosabb legyen: Baron és én mindig is egymásnak
voltunk teremtve. Mindenki tudta ezt. Mindenki... csak mi nem. És
Dean és Rosie? – sóhajtott, megrázta a fejét, a tekintetéből bánat
sugárzott. Millie tudta, hogy mennyire bánt engem, minket, és azt
kívánta vissza tudná csinálni. – Mama, papa. Megőrültek
egymásért az első naptól kezdve. Nem vettem észre, mert túl
elfoglalt voltam, hogy egy önző tini legyek, de nem igaz, hogy
megbántott vagy bosszús lennék a kapcsolatuk miatt. Csak nézz rá!
– felemelte a hajam és vigyorgott. – Szinte ragyog. És amikor ő
boldog, mindnyájunknak boldognak kellene lennünk.
Megbántottnak nézek ki, bármilyen módon is?
Karjával átölelte a pocakját és nevetett, és én vele nevettem,
és nem azért, mert felszabadultnak vagy optimistának éreztem
magam, csak mert a nővérem az egészség definíciója volt, és még
ha én nem is, tetszett, hogy amit magam mögött hagyok, ép és
sértetlen volt.
Emilia mindkettő volt.
Apa végre felemelte a fejét az újságból. – Igaz ez Rosie?
Mindig szeretted Dean Cole-t?
Nem tudtam értelmezni a hangsúlyát. Komoly volt? Szomorú?
Csalódott? Elégedett? Azt gondolta, hogy idióta voltam, hogy egy
olyan férfit szerettem, aki nem az enyém volt, vagy értékelte az
önfeláldozást, amit a nővéremért tettem évekkel korábban?
– Mindig – pirultam el, lenéztem az összekulcsolt ujjaimra. –
Mindig szerettem őt.
És ez volt a kellemetlen igazság, amit senki nem akart hallani.
Senki, csak az a férfi, aki nem tudta ezt. Dean maga.
Apám eltolta magát az asztaltól, és a derekára tette a kezét,
készen állva egy másik vitára.
 – Gondoskodik rólad? Muszáj tudnunk.
Jézus Krisztus. Vagy az apám volt a legnagyobb barlanglakó a
földön a huszonegyedik században, vagy tényleg azt gondolta, hogy
egy használhatatlan csonthalmaz vagyok. Megbízott Emiliában az
életemmel kapcsolatban, amikor együtt éltünk. Megbízott
Darrenben, pedig nem is találkozott vele. De bennem? Nem.
Inkább bízna egy utolsó senkiben, mielőtt hinne nekem, legalábbis
úgy tűnt. Vettem egy mély lélegzetet, becsuktam a szememet és egy
kicsit bólintottam.
– Igen apu. Gondoskodik rólam – az állkapcsom megfeszült,
minden feminista sejt a testemben azért kiáltott, hogy a helyére
tegyem.
– Biztos vagy benne?
– Bepakolta a gyógyszereimet és a felszerelésemet, mielőtt
ideérkeztünk. – Megharaptam a nyelvem, hogy meggátoljam
magam abban, hogy mindent kitálaljak, így folytattam. – Küld
nekem egy taxit háromszor egy héten, hogy ne késsem le a
fizikoterápiámat. És velem jön Dr. Hastinshoz, amikor az ideje
engedi.
– Amikor az ideje engedi – zsémbelődött papa, megrázva a
fejét. – Hát persze.
– Paul – figyelmeztette az anyám, lenézve az asztalra.
– Igen, rendben. Hajlandó vagyok beszélni ezzel az emberrel,
de nem fog megváltoztatni semmit, Rosie. Még mindig azt akarjuk,
hogy itt legyél. Ha azt akarod, hogy a mamád és én mögötted
álljunk, míg te.. azt csinálsz, amit New Yorkban csinálsz, bármi
legyen is az – és elutasítóan meglengette a kezét, de hetek óta
először, mióta meglátogattam őket, nem úgy nézett rám, mintha
érdemtelen lennék az idejére –, néhány ígéretet és változásokat
kell tenned, hogy megnyugtass minket. Mert beteg vagy
Rózsabogár, és aggódunk érted. Minden, amit akarunk kérni tőled,
a saját érdekedben történik.
Rózsabogár. Visszanyeltem a könnyeimet és bólintottam.
Mama a szemeit forgatta. – Most kaphatok egy ölelést, kérlek? Ez a
mama hiányolta a kicsi lányát.
– És a jövendő mamának muszáj elkészítenie Rosie-nak a
szédítően jó csokidarabos sütijeit – turbékolta Millie, megcsípve az
arcomat és nevetett.
Azt gondoltam, hogy a legrosszabb rész mögöttem van annak
a reggelnek.
Tévedtem.
 Huszonharmadik
fejezet
Dean

Fordította: Hannah

AZ ÉLET NÉHA OLYAN, MINT EGY HÓGOLYÓ és

megállítani esélytelen.
Néha nem is akarod.
Gyorsan történtek a dolgok. Nem volt fölötte hatalmam. Nem
vicceltem, amikor Trentnek azt mondtam, nem tudod
megakadályozni, hogy az életed kicsússzon az irányításod alól. De
most, úgy adódott, hogy a körülöttem lévő zűrzavar észbontó
szexbe merült.
Nina New Yorkban telepedett le. Felhívott minden nap.
Minden. Egyes. Kurva. Nap. Soha nem fogadtam a hívásait.
Nevetséges volt. Még nevetségesebbé vált, amikor egy
októberi napon, mielőtt kiléptem az irodából, hogy Rosie-ért
menjek, mert úgy terveztük, megnézünk egy Hugh Jackman filmet
(a golyóim még épségben voltak, köszönöm szépen), ott találtam
Ninát rám várakozva a recepciónál, egy olcsó, nedves kabátot
szorítva a mellkasához. Szemei kikerekedtek, és ha nem tévedek,
mindkét pupillájában hatalmas dollár jelek táncoltak.
– Sajnálom Mr. Cole – sietett felém Sue az iPadjét
szorongatva, és őszintén idegesnek tűnk, évek óta először. Amint
hallottam, Nina gyakran próbált meg belopózni az épületbe, de az
alkalmazottjaim tudták, hogy ki lesznek rúgva, és valaki megfizet,
ha a lábát is beteszi a felségterületemre. – Nem tudom, hogy jutott
át a földszinti biztonságiakon. Mint tudja, most épp recepciósokat
keresünk...
Figyelmen kívül hagytam a személyi asszisztensemet és
Ninához mentem. Tíz centire voltam az arcától, és a tekintetem
utat égetett a lelkébe, amikor a testünk találkozott. Pillantásom azt
sugallta, ha még egyszer megjelenik az irodámban, szétszórt
testrészek formájában fog innen kijutni, amelyek később a Hudson
folyóba lesznek bedobva.
– Takarodj. Innen. A. Picsába.
– Látni akar téged. – Hozzám nyomta a testét. Szánalmas.
Szavai váratlanul értek, de tartottam magam, nem engedtem, hogy
a manipulatív játékai hatással legyenek. Most hogy megnéztem –
tényleg figyelmet fordítottam rá –, észrevettem a szakadt ruháit, és
az élénk rózsaszín rúzsát, amelyet oly szívesen használt, szét volt
kenődve az egész arcán. Kibaszott csődtömeg. Ismét drogozott.
– Komolyan mondom, Nina – a hangom nyugodt volt, de a
testtartásom nem. – Nem érdekel. Mondd meg neki, hogy nem
akarom látni. Most pedig takarodj. Nem akarom hívni a
biztonságiakat. Mindketten tudjuk, egy újabb letartóztatás nem
mutatna jól a bűnügyi nyilvántartásodban.
És ezzel vége kellett volna legyen, de nem volt.
Nina nem jelent meg többször személyesen – azt hiszem,
tudta, hogy véghez viszem a fenyegetésem –, hanem olyan
személyes dolgokat kezdett el küldözgetni, amelyek az övé voltak,
reagálást kicsikarva. Hogy beadjam a derekam és fogadjam a
hívásait. Egy fekete Raiders baseball sapkát, hogy megmutassa, ő
is szerette a focit. Egy műanyag poharat, Birmingham, Alabama
felirattal. Egy tollat. Mindegy. Bassza meg. Nem akartam, hogy
mindezek piszkáljanak, de megtették. Piszkáltak, és le kellett
lépnem. Elértem a töréspontot, amely után összeomlok. Nemcsak
azért döntöttem el, hogy Todos Santosba utazunk, hogy
megszabaduljak Ninától. Eljött az ideje, hogy mindenki megtudja,
milyen szándékaim vannak Rosie-val. Hamarosan feleségül
veszem ezt a csajt. A hónap végéig hivatalosan is összeköltözünk.
Fejest ugrom egy zűrös valóságba, és kurvára nem érdekelt. Rosie
sorsához láncoltam magam, tudva, hogyan fog végződni. Rosie
minden napot egy tonna tabletta lenyelésével kezdett, és naponta
kétszer viselte azt a mellényt. Minden második délután
fizioterápiára ment. Amikor sétáltunk, gyakran megállt, és
kifulladva támaszkodott egy fának, miközben az oldalát
szorongatva, bocsánatkérően mosolygott. A barátnőm nem érezte
jól magát. Soha nem fog rendbe jönni.
És mi mégis gondosodunk arról, hogy működjön a dolog
köztünk.
 Az embereknek tudniuk kellett, el kellett fogadniuk, és túl kell
lépniük ezen. A másik ok, amiért magammal rángattam Todos
Santosba, Trent volt. Jaime-vel megígértük neki, hogy rávesszük
Vicioust a székhely cserére. Ha tetszik, ha nem, a rohadék
Chicagóba költözik Millie-vel és a babával. Tudtam, hogy harc
nélkül nem fog beleegyezni – a pokolba is a harc volt az egyik
kedvenc időtöltésünk –, és én készen álltam a csatára.
Rosie-nak a szüleimmel való találkozása bizalmasnak és
meghittnek kellett volna lennie, de amikor anya rájött, hogy
életemben először bemutatok egy lányt a családnak... nos, kissé
túlságosan izgatott lett. És a „kissé túlságosan izgatott” alatt azt
értem teljesen megőrült. Felhívta a húgaimat, és nézzenek oda!
Keeley amúgy is azt tervezte, hogy hazajön pár napra Marylandből,
és Payton is itt volt a sarkon NorCal -ban, és így a barátnőmmel és
a szüleimmel tervezett csendes villásreggeli, kibaszott
katasztrófába torkollott.
– Olyan ideges vagyok, mindjárt elhányom magam – Rosie
megszorította a kezem, amikor leparkoltam Vicious egyik autójával
a szüleim háza előtt. – Legalább az lesz az előnye, hogy nem fognak
látszani a melleim. Jobb, ha undorítóan nézek ki, mintsem
lotyónak, nem igaz?
– Te most azt mondtad lotyó? – arcomba haraptam, hogy
vissza tudjam tartani a nevetést.
– Fura ugye? Azt hiszem, az idegesség miatt van.
– Szent szar, Baby LeBlanc. Nem tudtam, hogy ennyire rossz
a helyzet.
Korábban soha nem találkozott a volt barátai szüleivel. Soha
senkivel nem jutott el ilyen messzire. Szinte olyan volt, mintha
mindketten vártunk volna, hogy együtt éljük meg ezt a pillanatot.
Nem voltunk gyerekek. Harminchoz közeledtem. Rosie
huszonnyolc éves volt. Érzelmi szüzek voltunk, és ez olyan volt,
mintha most adta volna nekem a szüzességét.
Ezúttal én kértem.
Ezúttal elvettem.
És szerettem, hogy volt néhány első alkalom, amelyet együtt
tapasztalhattunk meg.
– Csak légy önmagad. Biztosan elég lesz. Ha meg nem –
vontam meg a vállam, miközben bekaptam egy mentolos rágót –,
lecseréllek. Ugye van egy dögös unokatestvéred?
 Megnyomtam a csengőt, miközben Rosie gyilkos pillantásokat
vetett rám a tengerkék szemeivel. Máskor egyszerűen berobognék,
de Rosie- nak szüksége volt erre a pár másodpercre. Izzadt a
tenyere, és mély levegővétellel próbálta féken tartani a rátörő
köhögőrohamot. Fogalma sem volt arról, hogy csupán azzal
lenyűgözte a szüleimet, hogy elviseli az őrült személyemet, és
elfogad olyannak, amilyen vagyok. Viszont nem akartam még
megnyugtatni ezt illetően. Imádtam nézni, ahogy erőfeszítést tesz,
hogy jó benyomást keltsen. Kék alkalmi ruhát viselt a hatalmas
kabát alatt – és nem, a dekoltázsa fele annyira sem volt kirívó,
mint azt ő gondolta –, és befonta a haját. Az egész jó kislány szerep
kész átverés volt, és teljesen beindultam attól, ahogy megjátszotta
a rendes lányt miattam. Anya nyitott ajtót, a szokásos mézédes
mosollyal az arcán és a szokásos limezöld színű kardigánjában.
Rávetette magát Rosie-ra és úgy ölelte, mintha egy örökkévalóság
óta ismerték volna egymást, Rosie meg elolvadt a karjaiban. Apa
kezet fogott Rosie-val, és megvillantotta mosolyát, azt, amelyet
csak a gyerekei számára tartogatott. Aztán megveregette a
hátamat, és valami teljesen illetlen dolgot suttogott a fülembe a
barátnőmről. Payton és Keeley az ajtóban álltak, mint két
megszállott és a ruháját dicsérték. Majd felém fordították a
figyelmüket.
– Még mindig jársz edzeni – Keeley hangja majdnem
vádlónak hangzott. Hátravetette a sötétszőke haját.
– Mi van? Marylandben nincs edzőterem? – Elmentem
mellette, és tréfásan megszorítottam a bicepszét. Keeleynek nem
volt ideje edzeni, noha kissé teltebb volt, teljesen megfelelt neki.
– Ó, nézd a bátyánk, még mindig szuper vicces – bökte meg a
könyökével Payton. A szememet forgattam, és a testvéremnek
elakadt a lélegzete. – Mi az, New Yorkban elveszett a
humorérzéked?
Az éretlen csipkelődést leszámítva jól indultak a dolgok.
Bevezetek az ebédlőbe, ahol a rusztikus, modern asztalon a
White Trash Hash, a pásztor egytálétel, zsemlék és csokoládés
muffinok vártak, de a narancslé, a kávé és a tej is ott sorakozott,
készen, hogy elfogyasszák. Rosie álla leesett, és nyálát csorgatva
nézett, én meg nem tudtam, hogy azért, mert farkaséhes volt, vagy
a látvány miatt. Visszafojtottam a kuncogást, amikor arra
gondoltam, hogyan képzelhette el a családomat. Csomó nagyképű
seggfej, akik csak francia nevű ételeket ettek, és olyan villában
laktak, mint a Vicious.
Igazság szerint a szüleim, Alabama állam, Birmingham
külvárosából származtak. Apám egy szenátor fia, de anya olyan,
mint Rosie. A szülei egy farmon dolgoztak. Akkor ismerkedtek
meg, amikor anya a nagymamámat helyettesítve apa szobájában
takarított. Apa szülei gyűlölték, anya viszont gyűlölte őket, de
fikarcnyit sem érdekelte őket.
Az apám Kalifornia egyik legsikeresebb ügyvédje lett, így a
múlt feledésbe merült. De velejükig déliek voltak, és azt hiszem az
ebédlő asztalunkon lévő zsírban tocsogó ételek elég bizonyíték volt.
– Parkold le a hátsód Baby LB. – Kihúztam a széket,
megvillantva a rám jellemző úriember modoromat. Egymás mellé
ültünk, és kávét töltöttem a csészéjébe. Feketén szerette. Cukor
nélkül. Tejszín nélkül. Semmi nélkül. Igazából Rosie teljes
mértékben kerülte a tejtermékeket, észrevettem, mert minden
egyes apró részletet megfigyeltem, feljegyeztem és archiváltam az
agyamban. Nem nyúltam hozzá, mert tudtam, hogy amint a kezem
hozzáér, nem állok meg, amíg az ujjam el nem merülhetnek a lába
között. A szüleimnek fogalmuk sem volt arról, milyen kibaszott
kanos gazembert neveltek. Igyekeztem, hogy az úgy is maradjon.
– Rosie, úgy hallottam, önkéntes vagy egy gyermekkórházban
– mosolygott Keeley.
– A Mott Gyermekkórházban, Manhattanben – válaszolt
Rosie, nagyot kortyolva a kávéból. – Az intenzív osztályon.
– Biztosan nagyon szereted a gyerekeket. Dean tudja már,
hogy legalább három vagy négy gyereknek lesz az apja? –
viccelődött a húgom, miközben beleharapott egy darab zsíros
szalonnába. Rosie pislogott, könnyed mosolya változatlan maradt.
Csomóba ugrott a gyomrom. Mert, noha Rosie még mindig nem
beszélt az állapotáról – nos, mondta, de nem tudatosan, és főleg
nem részletesen –, attól a helyzete még nem kevésbé valóságos.
Nem lett volna szabad haragudnom Keeley-re. Közvetlen és pajkos
volt. Nem lett volna szabad, de kurvára az voltam.
– Köszönöm Keeley, hogy alig vagyunk itt öt perce, és máris
elriasztod a barátnőmet – vigyorogtam, közben megkértem anyát,
hogy adja oda a tál ki-a-fasz-tudja-micsodát, csak hogy haladjunk.
– Ketten is játszhatják ezt a játékot. Majd mikor eljön az ideje, egy
csomó kérdéssel fogom bombázni a jövőbeli barátodat a spermája
minőségéről és gyereknevelésről.
 Rosie a combomra tette a kezét.
– Haver, semmi baj – mondta az egész arcával mosolyogva. –
Igen. A gyerekek a szenvedélyem. Egy napon szeretnék anya lenni
– majd rövid szünet után folytatta. – Szerintem csodálatos apa
lenne a bátyád. Tessék bébi. Csak teszek róla, hogy mindketten
egyenlő mértékben pánikoljunk. – Megütögette az arcomat, és
kacsintott.
Nevettem, mert elvárta tőlem, de mosolyom nem érte el a
szemem. Illetve egyetlen porcikámban sem éreztem vidámságot.
– Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – Megfogtam a tarkóját és
megcsókoltam a homlokát. – Három gyerek. Tíz gyerek. Egy. Egy
sem. Leszarom, amíg ez veled van.
Amint kimondtam, tudtam, hogy a golyóim soha nem fogják
megbocsájtani ezt a nyáladzást, épp rácáfoltam a hírnevemre, de
nekik nem volt ebbe beleszólásuk. Különben, tegnap este sem
panaszkodtak, amikor Rosie nyalogatta őket, miközben a farkamat
is szopta. A méltóságomat is feláldozom az ő boldogságáért, és
reméltem, olvas majd a sorok között és felfogja, hogy a meddőségi
gondja nem fog közénk állni. Kevesebb gyerek = több Rosie nekem.
Nincs panasz.
– Óóóóó – ömlengett Payton. – Valakinek szíve nőtt.
– Mit tettél az italába Rosie? – nevetett horkantva Keeley,
kezével legyezve magát. – A bátyám nem mondana ilyet, hacsak
nem veszített el egy fogadást.
Anya úgy mosolygott, szája majdnem körbeérte a fejét. Apa,
úgy tűnt kissé kellemetlenül érezte magát, de az nem a beszédtéma
miatt lehetett. Ő volt az, aki folyton azt hajtogatta, hogy ideje
megállapodnom. Apa tekintette állandóan a Bvlgari órája és
közöttem cikázott. Eli Cole, nem egy olyan ember volt, akit
könnyen felbosszanthattak.
– Meddig maradtok Todos Santosban? – kérdezte.
– Holnap reggelig. A Spencer családdal töltjük a Hálaadást. –
Bedobtam a számba egy epret és elrágtam. Talán pipa volt, amiért
Rosie családjának a házában aludtunk, de tudnia kellett, hogy idén,
Rosie szüleinek meggyőzése volt a prioritásom. Rosie szülei nem
utáltak teljesen – segítettem nekik rendbe tenni a dolgokat, amikor
L.A-be költöztek, Vicious meg éppen Romeót játszotta Emiliának –
de megértettem az álláspontjukat. Én is gyanakodnék a pasas
szándékairól, ha lenne két lányom, és a gazember mindkettőt
megdugta. Helyre kell hoznom az imázsomat, hogy
meggyőződjenek LeBlanc punci üldözése nem egy hobbi volt.
– Átjönnél vacsora után? – Apa elsimította a pólóját. – Meg
kell beszélnünk néhány dolgot.
Anya arckifejezése könyörgővé vált.
– Válni fogtok? – kérdeztem szárazon, felemelt szemöldökkel.
– Ó Istenem! – nevetett ki a gyöngyét szorongatva. – Miről
beszélsz Dean? Persze hogy nem.
– Haldoklik valaki? – folytattam.
– Nem – felelte apa.
– Felcsinálták valamelyiküket? – mutattam Keeleyre és
Paytonra. Én Paytonra fogadnék. A csaj egy bajkeverő. De a
szüleim egyszerre rázták a fejüket, ezt is tagadva.
– Ebben az esetben most kihagyom. – Ittam egy kortyot a
vizemből, és hátradőltem a széken. -- Vacsora után igazgatótanácsi
ülést tartunk a L.A-i irodában, és az eltart egy darabig.
– Minden rendben? – vonta össze a szemöldökét apa.
Megvontam a vállam.
– Kényszerítenünk kell Vicioust, hogy helyet cseréljen
Trenttel. Most, hogy Val elment, Trent a szülei közelében akar
lenni.
Amint kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy Rosie semmit
sem tudott erről. Elfelejtettem szólni neki. Nem gondoltam, hogy
érdekli. De természetesen, érdekelte. A szülei Vicious házában
laktak, és a testvére Vicious kibaszott gyerekét várja. Bár tudtam,
Vicious soha nem adná el a villát – túlságosan szerette –, mégis
úgy éreztem magam, mint egy fasz, amiért csak úgy a semmiből a
képébe vágom. Rosie előrehajolt, a kezem már nem érintette a
hátát, már nem mosolygott, és bassza meg, egy seggfej voltam.
Jogosan akarta leharapni a fejem.
– Későn is jöhetsz – erőltette a dolgot apa. A rohadt életbe, mi
baja volt ma?
– Nem lehet apa. Már mondtam. Eltart egy darabig. Ha
mondani akarsz valamit, tedd meg.
– Inkább nem.
Letettem az evőeszközöm – lassan –, alaposan végignéztem
minden kíváncsi arcot az asztalnál, mielőtt ismét megszólaltam.
– Egy család vagyunk. Mindannyian. – A kezem Rosie
tarkójára siklott, de ő elhúzódott, gyengéden, de mégis
határozottan, hogy tudassa büntibe vagyok.
 – Dean, édesem. – Anya megnyalta a száját, Keeley és Payton
tanácstalanul pillantottak egymásra. Ők sem tudták mi a franc
történik. Kibaszott szerencse. Az utolsó, amire szükségem egy
közbeavatkozás, vagy valami ilyesmi. Semmi értelme nem volt
ennek az egésznek. A családunkban nem voltak titkok. Nos, egy
volt, és az az enyém volt, de jó mélyen el volt temetve, a hétköznapi
mocsok és sok év tagadás pora alá. Az volt a szabály, hogy amikor
együtt voltunk szabadon beszélhettünk róla. Soha nem tartottunk
vissza semmit.
Azonban, most nem csak mi voltunk jelen a szobában. Rosie
is ott volt. Ez figyelmeztetett és összeszorítottam az állkapcsom,
összehúztam a szemem.
Most meg mi a faszt művelt Nina?
– Régi ügy. Rosie-nak, még nem mondtam el. – Fáradtan
súroltam az arcom. – Igen... jól van. Beavatom, amint végeztünk
itt. Kurvára nem fogja érdekelni. Megígérem – mondtam,
miközben figyeltem, ahogy a szobában mindenki – Rosie-t is
beleszámítva – hitetlenkedve emelte fel a szemöldökét.
– Kérlek, ha valamit mondani akarsz, tedd meg. Ne is
törődjetek velem. Olyan érzés lesz, mintha otthon lennék –
viccelődött a barátnőm. Senki nem találta viccesnek.
Összeszorítottam a fogam.
– Van valami oka annak, hogy most hozakodsz elő vele? –
tettem a lazát.
A villásreggeli kezdett olyan Jerry Springer szarsággá
változni, ahol a kanapén ülve, jéghideg sört iszogatva, betépve
nevettél.
Üdvözöld a jelenlegi életed seggfej. Ez nem egy Tv műsor, ez
a te realitásod.
– Úgy hallottuk Nina New Yorkban járt. – Apa felemelte a
fejét, és akkor vettem észre, hozzá sem ért az ételhez a tányérjában.
Eli Cole nem ette meg a kibaszott „pásztor” reggelijét. Furcsa volt.
Ha a törvény engedné, összeházasodna a zsíros kajával. Anya egy
évben egyszer engedi ilyesmit enni.
– Látom, tájékoztatott a hollétéről – kezem kissé remegve
nyújtottam a narancslé felé. – Rajta vagyok az ügyön.
Mondhatni. Talán. Oké, nem igazán.
– Mindannyian tudjuk, mit akar – Apa a kezemre tette a
kezét, és a remegés abbamaradt. A szemébe néztem. Mindketten
nyeltünk egy nagyot. – És úgy gondolom, eljött az idő, hogy
meghallgasd fiam.
– Tényleg? – hátradőltem, elhúztam a kezem, egyikkel
rákönyököltem az asztalra, a másikat Rosie székére tettem. – Ki
fogja fizetni ezt a kis kalandot? Te vagy én?
– Én, ha csak ez érdekel. De nem. Az anyád és én, szeretnénk
ezt megbeszélni veled. Ez nem telefontéma.
Rosie keze a térdemre siklott. Payton és Keeley zavartnak
tűntek, de ő egyenesen rémült volt. Ennek véget kellett vetnem.
Eleget halasztottam már a beszélgetést. Ideje volt elmondani neki,
és szembe nézni a következményekkel.
Farkasszemet néztem az apámmal. Kezdett felidegesíteni. Ez
szinte soha nem történt meg. Nagyon jó volt a kapcsolatunk.
Együtt golfoztunk. Együtt jártunk foci-mérkőzésekre. Amikor
hazajöttem, beszélgetéseink mindig az éjszakába nyúltak. Az
italozáson kívül – volt egy problémám, és nem akartam, hogy
tanúja legyen a csúnya oldalamnak – nagyjából mindent közösen
csináltunk. A büszkeségem volt. Még a barátaim is kértek tőle
tanácsot.
– Jól van – morogtam. – Megpróbálom. Aztán ne mondd,
hogy nem szóltam. Lehet, hogy hajnali három vagy négykor
toppanok be. Az ilyen megbeszélések elhúzódhatnak. – De még
mennyire. Nem siettük el a dolgokat, amikor bezártuk az ajtót a
külvilág előtt. És rávenni Vicioust, hogy olyat tegyen, amit nem
akar? Igen, szerencsénk lesz, ha január előtt kijövünk onnan.
– Egész éjszaka fent maradunk, ha kell – Apa megfogta anya
kezét, arca feszült.
– Mindenesetre visszatérhetünk az evéshez, és Dean jövőbeli
kisbabáihoz? – ficánkolt Keeley a helyén. Rosie ötven árnyalatban
elsápadt és eléggé megijedtem.
– Jól vagy? – fordultam a barátnőm felé. Nem úgy nézett ki,
mint aki jól van. Úgy nézet ki, mint aki mindjárt elájul. Rosie alig
bólintott. Megfogtam a kezét, és ezúttal engedte, ami nem volt jó
jel, ha ismered őt.
Haragudnia kellett volna rám.
– Inhaláló, kérlek. – Hangja alig hallatszott.
A táskájához siettem. Már tudtam, hogy az inhaláló
készülékei, a táskája első zsebében voltak, mindkettőt kivettem, és
visszaszaladtam az asztalhoz. Mindenki hallgatott, és az idegeimre
ment a csend, miközben Rosie ivott egy korty vizet, miután
használta a kék inhalátort. Remegtem a dühtől. Mi a faszt
gondoltak a szüleim? Rengeteg idő volt megbirkózni a Nina üggyel,
és most úgy döntöttek, hogy a mai reggeli a tökéletes alkalom?
Basszák meg.
A picsába vele.
És a picsába velem, amiért elfelejtettem figyelmeztetni.
Elfelejtettem elmondani, hogy akarjuk Vicioust sarokba szorítani,
de még ha szólok is, mi haszna lett volna? Rosie csak rohant volna
a testvéréhez, hogy figyelmeztesse. Csak rontott volna a dolgon.
– Nos. Ez jó móka volt – motyogta Rosie, halvány mosollyal
az arcán, mikor az ajtónál álltunk. Segítettem neki felvenni a
kabátját, és úgy éreztem magam, mint a legnagyobb seggfej a
Földön. Ami ironikus, mert úgy szólított Rosie. Föld. Azt viszont
nem vette észre, hogy egy istenverte bolygó voltam valójában. Mert
amikor felrobbanok, a folyamatban egy csomó kibaszott sérültet
hagyok magam után.
A húgaim és anya még mindig integettek, amikor kinyitottam
az autó ajtaját, és besegítettem Rosie-t az autóba. Szemei fáradtak
voltak, a teste erőtlen. Mindig a szőnyeg alá söpörtem a betegségét,
de ott volt, az árnyékból leselkedett, a megfelelő alkalomra várva,
hogy lecsapjon.
El kellett fogadnom, de képtelen voltam. Mindig, amikor
láttam használni az inhalálót – mai napot beleértve –, olyan
kibaszott mérges lettem, legszívesebben bevertem volna a falat is.
Párologtatók, tabletták, orrspray-ek. Tele volt a lakásom velük. Dr.
Hasting telefonszáma a gyorshívómon, a fizioterapeuta címe, és én
pontosan tudtam melyik napon és milyen órában voltak nála az
időpontjai, és tudtam mit kell tennem, amikor elkezdte a mellkasát
ütni, és úgy lélegzett, mint egy sziszegő kígyó. És tudtam, hogy
cisztás fibrózisban szenvedők átlag életkora harminchét év volt.
Tudtam, hogy a cisztás fibrózisban diagnosztizált férfiak
terméketlenek, és a nők nehezen estek teherbe.
És én nem akartam mindezt tudni.
Mert ő nem egy kibaszott betegség volt.
Ő egy személy volt, akivel terveket szőttem. És azok a tervek
hosszabb távúak voltak, mint a hátralévő, statisztikailag
meghatározott tíz év.
Elindítottam az autót, de a kéziféket nem engedtem ki.
Kibámulva a legrendezettebb fasorral szegélyezett utcára, amely
létezett a világon, ahol a családom lakott, szomorúság szivárgott a
szívembe.
Mi a faszt csinálsz seggfej?
– Van egy titkod. Jó nagy – suttogta Rosie az ablakon kifele
nézve.
A kapcsolatunk Rosie-val nem indult a legjobban. Azt
akartam, hogy megszokja a kettőnk fogalmát, mielőtt megtudja én
igazából m/-ként gondolkodom.
Lehet, hogy ő robbanékony volt, de engem zűrzavar vett
körül.
– Neked is – mondtam. Meglepett pillantást vetett rám. Nem
tagadta.
– Igen – felelt. – Máris megszívtuk, ami ezt a kapcsolatot
illeti.
– Viccelsz? – vigyorogtam. – Ászok vagyunk. Ez csak egy
döccenő. Egy kis szamárfül a Rendkívüliségünk könyvében.
– Az én valóságomban, minden döccenő súlyos
következményekkel jár – emlékeztetett Rosie.
– És a mi valóságunkban – ellenkeztem. – Mindig itt leszek,
hogy elsimítsuk a dolgokat.
Egy darabig csak kocsikáztunk, mint az első éjszakán, amelyet
együtt töltöttünk Todos Santosban. Elvittem minden olyan helyre,
amelyet meglátogattunk, mielőtt először lefeküdtünk egymással. A
régi sulinkhoz, a kikötőhöz, Liberty Parkba, majd végül – oda a
partra. A család hívott minket, a telefonunk rezgett, villogott a
zsebünkben. Az apám, anya, Rosie szülei, Vicious és Millie. Így,
amikor leparkoltam a dombon, a kosárlabdapályára nézve, fogtam
a telefonokat és betettem a kesztyűtartóba, majd elindultunk a
helyünkre. Az idegesség nem kifejezés a káoszra, amely bennem
dúlt. Rosie kezébe adom a titkomat. A titkot, amelyet senkinek sem
lenne szabad tudnia, a közvetlen családomon kívül. És feltárom
előtte a gyengeségeim.
Az összeset.
Rétegenként.
Meztelen és védtelen.
És először fogom meghallani, hogy az igazi énem – a teljes
valóm – még mindig érdemes-e a szeretetre.
Nem volt jó ötlet leülni. Túl sok adrenalin keringett a
véremben, túl sok bánat volt a levegőben. A tél a bőrünkbe csípett,
és Rosie tetőtől talpig fel volt öltözve, ahogy kellett.
 – Gyere, sétáljunk egyet – mondtam. Rosie kicsit köhögött.
– Csak lelassítalak. Nem tehetek hosszú sétát.
– Soha nem lassítasz le. Időt adsz, hogy élvezzem a
környezetem. – A golyóim ismét tiltakoztak. Hülye golyók, nem
értették, hogy Rosie boldogsága minden testrészem előnyére
szolgál. Beleszámítva őket is. Lefele sétáltunk a dombon, a buja,
zöld ösvényen, kikerülve az alacsony faágakat, a nyíratlan
szőlőágakat, amelyek kezdtek benőni az ösvényre. Rosie kezeit a
kabátjába bújtatta, enyémeket a zsebembe dugtam.
Soha nem volt megfelelő az időpont arra a szarságra, amelyet
elmondani készültem, ezért a ragtapasz módszert választottam, és
egyenesen rátértem a lényegre.
– Alig háromórás voltam, amikor a biológiai anyám, egy
Walmart mosdójában otthagyott meghalni – mondtam
közönyösen. Lassan haladt tovább, teste megfeszült a vallomásom
hallatán. – Egy narkós volt. Amint megtudta, hogy felcsinálták,
abban a pillanatban fogta magát, elhagyta a vidéken élő családját,
és belemerült Birmingham szegény negyedében.
Rosie okos lány volt. Tudtam, előbb utóbb gyanítani fogja,
hogy készül valami. Talán azt gondolta, hogy egy semmirekellő apa
vagyok, aki baszott mindenre, amint a dolgok komolyra fordultak.
Igen, gondolhatta, de ami nem volt egy lehetőség. Dean Juniort
mindig becsomagoltam. Az Isten szerelmére, személyre szabott
óvszereim voltak. Egész életemben egy személy volt, akivel nem
használtam óvszert, és az maga Rosie volt. Előtte, egy nőnek sem
éreztem csupaszon a punciját.
– Én nem... – próbálta beszívni az összes oxigént, amelyre
szüksége volt, hogy visszatartsa a sírást. – Kérlek, folytasd.
– Egy takarító talált meg. Az anyámat, Ninát, egy pár
háztömbbel arrébb találták meg, épp cigarettát vásárolt. A ruhája
tiszta vér volt. Amikor kórházba vitték, felhívta a testvérét, hogy
segítse ki a kis jogi slamasztikából, amelybe keveredett. Nina
testvére, anya, Helen.
– Jézusom. – Rosie ajkai remegtek, pont, mint az ujjai,
amelyekkel eltakarta azokat. Egy részem, gondolom a logikus
oldalam, elismerte, hogy mennyire elcseszett a dolog, ha egyik
barátom sem tudta, hogy örökbe fogadtak. De ez, éppen itt, ez volt
pontosan, miért akartam, hogy ez úgy is maradjon.
Hatalmas vagyok.
Káprázatos.
 Egy kibaszott isten voltam.
A sajnálkozó pillantások és elsuttogott édes szavak nem
enyhítettek a seben, amelyet Nina ejtett, amikor elhagyott. De jelen
esetben Rosie-ról volt szó, ez volt az egyedüli ok, amiért most
hajlandó voltam elviselni. Tőle bármilyen érzelmi megnyilvánulást
elfogadnék. Még a sajnálatot is, sőt még a gyűlöletet is. Bármit,
mindaddig, amíg az nem közömbösség.
– Az anyám – az igazi anyám Helen, az egyetlen, aki felnevelt
– eldöntötte, hogy örökbe fogad. Eli, azt hiszem belement, mert. –
eltöprengtem, és a számon kiszaladt egy kuncogás. – Nos, mert
feltételezem, hogy egy papucs. Tudod, nagyon szereti anyát. Nina,
egyébként sem akart. Egy rakás szarság volt Nina életében. Nem is
neheztelek rá emiatt. Úgy értem elég elcseszett, hogy egy nyilvános
mosdóban hagyod az újszülött kisbabádat. De nem ez, amiért a
velejéig gyűlölöm ma. Nem egészen. Életem első napjának végén,
mindannyian ugyanabban a birminghami kórházban voltunk. Nina
aláírta a születési bizonyítványom, amelyen az apám neve nem volt
feltüntetve – azt mondta nem tudja ki az apám, és őszintén ez
senkit sem lepett meg –, és a szüleim elindították az
örökbefogadást.
– Ó, Dean. Annyira sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom –
ismételte Rosie. Még mindig sétáltunk, és ez jó volt. Nem kellett a
szemkontaktussal járó felesleges kellemetlenség. Már így is az volt
az érzésem, hogy úgy tépik ki belőlem az igazságot, mintha
egyenként húznák ki a fogaimat. Rosie megfogta a kezem,
megszorította, és mély levegőt vettem, érzékelve a nyomást, ahogy
megtelt a tüdőm.
– Apa elfogadott egy állásajánlatot Kaliforniában, és
ideköltöztek. Anya terhes lett a húgaimmal. Én meg annyira
hasonlítottam a családom többi tagjára, senki nem kérdőjelezte
meg. Az emberek csak feltételezték, hogy Helen és Eli Cola fia
vagyok. Mi soha nem cáfoltuk meg – mert, tudod, mi a faszért?
Bejött. Megúsztuk, és a hazugság olyan nagy lett, olyan kibaszott
hatalmas, késő volt visszalépni és feltárni a világ előtt.
– Nem, mintha a családom másként kezelt volna. A húgaim
tudják. A szüleim egyformán bántak velünk, szóval az
örökbefogadásom senkit sem zavart. – Elhallgattam és
összevontam a szemöldököm. – Nos, senkit, rajtam kívül. Anya,
hamis illúziókat kergetve, azt hitte idővel kötődhetek Ninához. Az
apám szerint, mindenkinek jár egy második esély, végül is ügyvéd.
A munkája bűnösök védelme. Akárhogy is, mindig elküldött
Alabamába, hogy meglátogassam Ninát. Minden nyáron,
tizennyolc éves koromig. Ez volt a megállapodás.
Visszaemlékeztem az utolsó ott töltött nyárra, amikor
betöltöttem a tizennyolc évet, és borzongás szaladt végig a
hátamon. Az aranyásó ribanc. Puszta gondolata, annak, amit tett,
kegyetlen ökölharcra ösztökélt.
– Nina, katasztrofális életének egy pillanatában, feleségül
ment egy Donald Whittaker nevű alakhoz. Az emberek Bagolynak
nevezték, mert az utcasarkon árult drogot éjjeli kettő és hajnali hat
óra között. Elképzelheted, egy igazi főnyeremény. Whittaker egy
darabig börtönben volt, kiengedték, és úgy döntött, hogy a
külvárosba telepedik le. Vett egy darab földet – egy farmot –, és a
farmerek álmát élte. Nina féken tartotta a kokain függőségét, és a
szüleim szemében tiszta volt. Tisztának tűnt, mert már nem szúrta
a méreggel teli tűt a vénájába. Mert áttért az előkelőbb mami
[26]
drogokra. Adderall, Xanax, oxy . A mókás cuccra, amely szinte
láthatatlanná teszi a függőséget. Én meg soha nem javítottam ki a
tévhitüket, mert egy szánalmas kis fattyú voltam, aki kurvára
remélte, hogy egy nap, a nő, aki életet adott neki, felébred, hogy én
is méltó vagyok a szeretetre.
– Dean! – megrázta a fejét, könnyei lepotyogtak az arcáról. –
Ó, Dean!
– Minden nyáron, amikor ott voltam, lebicikliztem húsz
mérföldet a farmtól a városig, hogy megvegyem neki a drogokat.
– Miért vállaltad?
– Mert boldoggá akartam tenni? – nevettem, és keserű
gombóc keletkezett a torkomban. – Mert az elismerésére vágytam?
Úgy értem, milyen kibaszott haszontalan lehetsz, ha az anyád, még
mielőtt kinyitnád a szemed, le akar húzni a WC-n. Tizenhét évesen,
végre kinyílt a szemem és megmondtam, hogy nem akarom ott
tölteni a nyarat. Azt mondtam a szüleimnek, hogy elegem volt a
kéthónapnyi földművelésből. Beleegyeztek, de aztán valamit
elcsesztem az egyik bulin, és mégis elküldtek, hogy
megbüntessenek. Később kiderült, az lett életem legrosszabb
nyara, mert akkor döbbentem rá, hogy Nina nemhogy nem
szeretett. kibaszottul gyűlölt.
Rosie zokogott. Nem mertem ránézni, de éreztem a válla
remegését. És utáltam magam, amiért megríkattam, és gyűlöltem
Ninát, mert elsősorban miatta folyt ez a beszélgetés. – Rövidre
fogva a történetet, Nina elég nyomorúságos dolgokat művelt
velem, amíg gyerek voltam. Egy báb voltam egy nagyon elcseszett
játékban. Egy eszköz a célja elérése végett. Kifutófiúnak használt,
és hülye, törvénytelen szarságokra kényszerített, majd
megvesztegetett alkohollal és marihuánával, hogy ne áruljam el a
szüleimnek. Tizenkét éves voltam, amikor megkaptam az első üveg
whiskey-t és először betéptem. Azt hittem menő, hogy Nina és
Bagoly ilyesmiket adtak. Hogy azt jelenti, felnőttként tekintenek
rám.
Rosie nagyot nyelt és elfordította fejét.
– Ezért csinálod – mondta. – Ezért vagy függő.
Viszketett az orrom.
– Így kezdődött. Jól éreztem magam. A fű és az alkohol
felgyorsította az időt, hamarabb eltelt a nyár. Ködfüggönyként
elzárta a valóságot – egy vékony burokkal vett körül, amelyet senki
sem tudott áttörni. És így a szokás szerint folytattam, még akkor is
mikor visszatértem a családomhoz, arra helyre, amelyet tényleg
szerettem. Nina soha nem mondta el ki az apám. Ez zavart.
Tudtam, hogy Nina elcseszett, de mindig tudni akartam azt is,
hogy mindkét oldalról én is teljesen el vagyok-e cseszve, vagy talán
van bennem megváltó gén is. És amikor beütött a szar tizenegy
éve, az utolsó látogatásomkor, elhatároztam nem feszegetem a
témát és magam mögött hagytam az egészet. Kizárom Ninát az
életemből. A főiskolán töltött évek alatt működött, mert nem volt
semmi a nevemen, csak a szüleimtől kapott vagyonkezelői alap és
egy szoba a koleszban. De amikor létrehoztuk a Fiscal Heights
Holdings-ot és jött a zsé, beleegyezett, hogy megmondja.
– És? – kérdezte Rosie, kissé kifulladó hangon. Lassítottam a
lépéseim.
– És hatszázezer dollárt akar, hogy elárulja a nevét.
– Ez őrület! – tiltakozott Rosie, dobbantva. Megálltam és
megfordultam, hogy ránézhessek. Arca piros volt, eltorzult a
fájdalomtól. Az én fájdalmamtól. Én voltam az oka. És bár soha
nem akartam megbántani, élveztem a melegségét, mert értem
lángolt.
– Nos? Kifizetted? – toporgott.
– Nem – megsimogattam a befont copfját, kissé meghúzva. –
De ezért viselkedik úgy, mint egy tébolyult zaklató, és ezért
telefonál félóránként.
 Whittaker farmja veszteséges, neki meg fent kell tartani a
költséges kokainfüggőségét. A vényköteles gyógyszerek már nem
jönnek be. Gyűlöli a férjét. Ott akarja hagyni. És azt akarja, hogy
én segítsek neki ebben. Az pedig kurvára ki van zárva.
– De te tudni akarod ki az apád, nem? – pislogott Rosie
összezavarodva.
Bólintottam.
– De az érzés nem kölcsönös. Ha az lenne, akkor az apám
eddig kapcsolatba lépett volna velem.
– Lehet, nem tud a létezésedről – feltételezte a barátnőm. Ezt
reméltem én is. És ezért imádkoztam. Ezzel győzködtem magam
minden éjjel.
– Vagy talán nem érdekli. – Folytattam a sétát, amint mellém
lépett.
– Vagy talán, ennyi év után, fél a reakciódtól – felelte. – Talán
Dean, azt kell tenned, amit te helyesnek érzel, még akkor is, ha
Nina nem akarja.
– Vagy talán. – Úgy viselkedtem, mint egy kibaszott négyéves
gyerek, tudtam, de nem tudtam leállni. – Vagy versenybe szállt
Vallel a legrosszabb szülő díjért – sok jelölt van erre a címre –,
jobb nekem nélküle, ahogy Lunának is jobb a nem törődöm anyja
nélkül.
Megálltunk egy erdős rész közepén, amely alig egy
mérföldnyire volt az autótól. Rosie csigalépésekben haladt. Felém
fordult, és azt hiszem soha nem láttam még annyi könnycseppet
egy arcon. Az arca és az álla nedves volt, pillái alatt fekete
szemfesték foltok éktelenkedtek.
– Sajnálom, hogy ez történt veled – mondta, és őszintén
sajnálta. De nem akartam a szánalmát. Azt akartam, hogy tudja,
egy fenevad vagyok, aki viharokon és hurrikánokon is átvezeti
mindkettőnket. A pokolba és vissza. Az életen át – és ha szükséges,
akkor igen, még a halálon is.
– El sem hiszem, hogy ennyi éven át titkoltad előttünk –
Rosie letörölt egy könnycseppet a fekete kabátja ujjával. – A
barátaidnak joguk van hozzá, hogy melletted legyenek, Dean. El
kell mondanod nekik.
Igen, az nem fog megtörténni.
– Nem-nem, babám. Ez van. Hidd el, mindannyiunknak
vannak titkaink. Attól lettünk azok, akik vagyunk, és a barátságunk
nem lesz kevésbé erős. – És ez volt az igazság.
 – Tudod, mit kell tenned? – elmélkedett Rosie, az alsó ajkát
harapdálva. Csak néztem őt. Még ha azt mondaná, meztelenül,
cigánykereket vetve menjek le Todos Santosig és vissza, azt is
megtenném. – Mi lenne az?
– Be kell jutnod a fenevad gyomrába, hogy megöld. –
Szemében elhatározás csillant. Vigyorogtam, és a füle mögé
simítottam egyik copfjából kiszabadult hajtincset.
– Megölni Ninát? Csábító, de nem hiszem, hogy érdemes érte
börtönben ülnöm.
– Arra gondoltam, hogy beszélj Ninával – forgatta a szemét. –
Fizess neki. Találkozz az apáddal. Lépj tovább az életben,
függetlenül attól, hogy mit tudsz majd meg. Az igazság az, hogy
soha nem fogsz megszabadulni a függőségeidtől, ha ezt nem teszed
meg, és ezt azt hiszem, mindketten tudjuk.
– Nem érdemli meg a pénzt – suttogtam.
– Azok után, amit tett – kezével végigsimított a nyakamtól a
mellkasomig –, semmi sem fogja őt boldoggá tenni. Romlott.
Abból nincs kiút. Nem örülhetsz annak, ha másokat bántasz,
függetlenül attól, hogy te mennyire érzed magad megsértve.
Viszont az együttérzés, a leghasznosabb tulajdonság, amely létezik.
Ezért ér véget minden háború előbb-utóbb. Éppen ezért szereti a
legtöbb ember a gyerekeit, és nem pedig bántalmazzák. Ígérd meg,
hogy felveszed a telefont, amikor hív.
Bólintottam, még akkor is, ha Nina az utolsó a listámon,
akivel foglalkozni akartam. Az életem így is elég komplikált,
megőrültem egy lányért, aki úgy feküdt le minden este, hogy nem
tudta felébred-e még másnap reggel. És az alkohol démonával
küzdöttem, amelynek karmai közül szabadulni próbáltam.
Minden. Egyes. Nap.
– Megígérem – mondtam. – Érted megteszem.
– Nem – hangsúlyozta Rosie, miközben meghúzta a Ted
Baker dzsekimet. – Magadért teszed – javított ki, még mindig
potyogtak a könnyei. Aztán hátralépett, éppen amikor magamhoz
akartam ölelni.
– Én következem.
– Hallgatlak – szemem le nem vettem az arcáról. Cseperegni
kezdett az eső, és mindketten felnéztünk, csendben bámultuk a
borús égboltot. Levetettem a kabátomat, és Rosie-ra adtam, majd
hátát és a térde alatt tartva, felkaptam a karjaimba, friss házasok
módban, és elindultam vele az autóhoz.
 Csak néhány csepp volt, nem volt különösen hideg sem, de
attól még aggódtam Rosie miatt, még akkor is, ha eltitkoltam,
amikor együtt voltunk.
Nyakam köré fonta a karjait. A hasára nézett, és beszélni
kezdett.
– Dr. Hastinggel egy éve találkoztam először, amikor Vicious
összejött Millie-vel, és összehozta számomra ezt az őrülten remek
egészségügyi biztosítást. Egy csomó vizsgálatot végeztetett, hogy
felmérje az állapotomat, mivel épp akkor lábaltam ki egy újabb
makacs tüdőgyulladásból. Azon voltam, hogy visszamenjek a
nővérképzőbe, amikor azt mondta... – Rosie elhallgatott, nagyot
nyelt és megrázta a fejét. Behunyta szemét, én meg legbelül ezer
apró darabra hullottam, és csak üres tekintettel bámultam rá,
további mondandójára várva. Mély levegőt vett és folytatta.
– Azt mondta, ne fárasszam magam a tanulással, mert soha
nem lehetek ápolónő. Az immunrendszerem annyira gyenge, hogy
még a repülőre sem ülhetek fel a beleegyezése nélkül. Emiatt
voltam annyira megdöbbenve és emiatt aggódtam hálaadáskor,
amikor értem jöttél, hogy a reptérre vigyél. Semmiképp sem
dolgozhattam beteg emberek közt, így azt ajánlotta, hogy valami
praktikusabbat tanuljak. De én szeretek segíteni az embereknek. –
Az utolsó szavakat köhögve mondta ki, én meg gyorsabban
lépkedtem, egy csepp pánik is keveredett a fojtogató bánatba, amit
éreztem. – Ezért döntöttem úgy, hogy önkéntes leszek. Az egyetlen
hely, amely teljesen steril környezet, eltaláltad.
– A koraszülött intenzív osztály – fejeztem be helyette. A hely,
amely állandóan emlékeztette arra, hogy nem lehet gyereke. És
mégis ott dolgozott. A kurva életbe.
– Viszont Dr. Hastingnek nem csak ez az egy rossz híre volt.
Azt is mondta, úgy tűnik, teljes mértékben meddő vagyok. Nem
lehet gyerekem. Soha. Túl sok a nyák a szaporodási szerveim körül.
Egy szivacshoz hasonlította, amelyet egy edény ragasztóba dobnak,
abban reménykedve, hogy elsüllyed. Technikailag megvalósítható,
de rendkívül valószínűtlen.
Üres tekintettel nézet előre, miközben az alsó ajkába
harapott.
– Rosie. – lélegeztem, az orrlyukam kitágult. – Bébi, van
fogalmad arról, mennyi lehetőség van számodra? Számunkra? –
És igen, ez már nemcsak róla szólt egyedül, hanem kettőnkről.
Hosszú távon voltunk együtt. Az örökkévalóságig, bármeddig is
tart az. – Kurvára sok, nem csak orvosilag, de ott van az
örökbefogadás. Gazdagok és fiatalok vagyunk, és teljesen tiszták
vagyunk a bűnügyi nyilvántartásban. – Már házaspárként
tekintettem magunkra, és gond nélkül hozzáférést adtam számára,
multimilliomos birodalmam minden egyes dollárjához. Mint már
mondtam, totális megszállottja lettem ennek a lánynak. – Ha
akarnánk, már holnap reggel örökbe fogadhatnánk egy gyereket.
Tökéletes jelöltek vagyunk.
Jézus kibaszott Krisztus, ha ennek a csajnak lenne egy
nyuszija, mostanra már megfőzném és Lapin a La Cocotte-ként
tálalnám.
– Az a helyzet. – karjai ellazultak a nyakamban, és a hátam
megfeszült. – Ezért szakítottam Darrennel. Nem akarok férjhez
menni. És nem akarok örökbe fogadni sem. Nem tudom, meddig
leszek még itt. És nem akarok még többet itt hagyni magam után.
Egy gyerek rettenetes ötlet. Miért tenném? Hogy napokkal,
hetekkel vagy hónapokkal, legjobb esetben évekkel később árván
maradjanak? Nem lenne számukra igazságos.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy Rosie Nina pontos
ellentettje. Nina csak úgy kipottyantott egy gyereket, és baszott a
következményekre. Rosie megfosztotta magától a gyereket, hogy az
ne szenvedjen.
– Ide figyelj Baby LeBlanc.
– Ne Dean. Kérlek. Tegyél le – szorította meg a bicepszem.
Már az autó előtt álltunk. Az egész visszafelé úton kocogtam,
hogy Rosie biztonságba legyen, és ne fázzon meg. Letettem
óvatosan. Előttem állt. Az eső sűrűbben esett. Nem akartam, hogy
túl nedves legyen. Legalábbis nem így.
– Figyelj, nem fogom ezt feladni. Minket – tisztázta, magához
ölelve, mellkas a mellkashoz. Az ajkunk és orrunk egymáshoz ért.
A homlokunk egymáshoz tapadt, nedves hajtincsektől
összeragadva. Egységet alkotunk. Mindig is, még akkor is
miközben másokkal randiztunk. – Túlságosan önző vagyok ahhoz,
hogy elengedjelek Dean Cole. Tudtam, hogy így lesz. A tied vagyok,
ameddig csak akarsz. Az egyetlen feltételem – nem beszélünk
gyerekekről és házasságról. Azt nem adhatom meg. Nem azért,
mert nem akarom. Dean, felajánlom a világ összes szeretetét, és
odaadását. De csak egy ideig.
– Rosie.
– Hé, hallgass meg! Tudom, hogy kedvelsz.
 – Kedvellek? – Az arcomra kiült az iszonyat, úgy köptem
felháborodva a szavakat. Rosie szemei kikerekedtek. Gonoszan
kuncogva ráztam a fejemet. – Azt hiszed, kurvára kedvellek?
Viccelsz velem? Nem kedvellek, hanem szeretlek. Az meg kibaszott
enyhe kifejezés. Érted élek. Érted lélegzem. Érted fogok meghalni.
Mindig. Csak. Te. Léteztél. Attól a pillanattól, hogy megláttalak
azon a küszöbön, és te a mellkasomat bökdösted, mintha egy játék
lettem volna. Tíz évig külön utakon jártunk, Rosie LeBlanc, és egy
nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád. És nem csak
röptében. Tudod, mint a véletlenszerű ő-egy-remek-dugás-lett-
volna. Úgy értem, igazán időt szántam arra, hogy rád gondoljak.
Eltűnődtem azon, hogy nézhetsz ki. Merre járhatsz. Mit
csinálhatsz. Kivel lehetsz. Követtelek a Facebookon. És Twitteren –
amelyet egyébként törölnöd kell, mert egyszer sem tweeteltél –, de
nem vagy valami nagy közösségi oldalhasználó. Érdeklődtem
felőled. Mindig, amikor a városban jártam. És amint megtudtam,
hogy New Yorkban vagy Millie-vel. – mély levegőt vettem, mert
kezdem elveszíteni a fejem, és jó úton haladtam az irracionalizmus
felé, ahogy próbáltam elmagyarázni, hogy nem adhatja fel az életet,
csak mert egy nap véget ér. – Rosie, pár hónappal mielőtt
beköltöztetek az épületbe, vettem egy tetőtéri lakást TriBecában.
– Miért mondod ezt el nekem? – pislogott a szaporán hulló
könnyei közt.
– Mert el kellett adnom, amint megtudtam, hogy
szomszédom leszel, ha a jelenlegi lakásomban maradok, és baromi
sok pénzt veszítettem rajta. Ez az igazság, Rosie, mindig is téged
akartalak. Akkor is, amikor te azt akartad, hogy együtt legyek a
testvéreddel. Ő volt a vigasztaló gyertyaláng. Te voltál a ragyogó
nap. A sötétben éltem – az önző segged miatt. És halálosan
tévedsz, ha azt hiszed, megelégszem a valamivel. Mindent akarok.
Lesznek gyerekeink Rosie LeBlanc. Lesz esküvőnk. És örömben
lesz részünk, és vakációzni megyünk, és lesznek napok, amikor
csak baszni fogunk, és napok, amikor veszekszünk, és napok,
amikor csak élünk. Mert ilyen az élet Baby LeBlanc, és kibaszottul
szeretlek, ezért a lehető legjobbat adom neked. Megértetted?
Egy pillanatig csend lett, és gyűlöltem, mert egy ilyen beszéd
után az legutolsó szó, amit hallani akarsz egy „oké”. Rosie nem
mondta, hogy „oké”. A mellkasomba fúrta a homlokát és
belélegezte az illatomat.
 – Szeretlek – suttogta. – Annyira szeretlek, hogy egy darabig
gyűlöltelek. És most, hogy tudom, sérült vagy, még jobban
szeretlek. A tökéletességet nem lehet átérezni. A törhetetlen
lenyűgöző, de nem szerethető. Te törékeny vagy Dean Cole. És
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egészben tartsalak.
A kezem közé vettem az arcát, és addig csókoltam, míg
egyensúlyát vesztette. Az esőben. A kibaszott semmi közepén. Ez a
mi zűrzavarunk volt. A káoszban kiteljesedtünk.
Morgott, amikor elhúzódtam.
– Összeházasodunk. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Lehet
nem ma, és nem holnap, de megtesszük. És lesz gyerekünk.
Legalább kettő. Talán több. Még nem döntöttem el.
– Te bolond vagy Dean Cole.
– Az vagyok – bólintottam. – És ez az őrült vonat már sínen
van. Nem állíthatod meg.
– Szeretlek.
– Az örökkévalóság most kezdődik, Baby LeBlanc. Veled.
 Huszonnegyedik
fejezet
Dean

Fordította: Emma

A HÁLAADÁSI VACSORÁT KI LEHETETT BÍRNI.

De az is lehet, hogy borzalmas volt, csak azért nem vettem
észre, mert Rosie LeBlanc többször is elmondta, hogy szeret, én
pedig egy gyémántgyűrűt húztam az ujjára. Ösztönből
cselekedtem, de megérte. Ha belegondolsz, minden érzelem –
vágy, szerelem, erőszak, gyűlölet – ösztönös, ez miért ne lehetne
az?
Már aznap este is boldogan elvettem volna, amikor a liftben
felfelé tartottunk Kennedyvel és Natashával az oldalamon.
Egyszerűen nem hittem, hogy lehetséges. Most, hogy már tudom,
pontot kell tennem a dolgaim végére amilyen gyorsan csak lehet.
Vicious tévedett. Szerinte túlságosan szeretem a változatosságot
ahhoz, hogy leragadjak egy lány mellett. Valójában soha egy nőt
sem szerettem eléggé, hogy abbahagyjam a keresést. Most, hogy
megvan, amire szükségem volt, nem érdekel a Tinder, a szex
hármasban, meg idegeneket dugni mocskos bárokban, már nem
élveztem a veszélyt, mert az alkalmi dugás nem téma többé.
Ellentétben az alkohollal, egy kicsit sem hiányzik.
Szóval, igen, a vacsora rendben volt.
Ettünk, beszélgettünk, a szokásos családi program. Rosie
szülei még mindig nyaggatták, hogy költözzön vissza Todos
Santosba még az után is, hogy bebizonyítottam nem vagyok totál
seggfej. Nem úgy tűnt, mintha teljesen megnyugodtak volna, de az
apja legalább nem úgy néz rám, mintha óránként meggyaláznám a
pici lányát.
 A vacsora után Jaime hívott minket, így bepattantunk Vicious
Jeepjébe és északnak vettük az irányt, L.A.-be. A személyes
igazgatósági üléseket mindig az irodában tartottuk. Nem
kockáztathattuk meg, hogy nyilvános helyen önti el a szar az
agyunkat, ami igen gyakran megesett, ha mi négyen egy helyen
tartózkodtunk.
A dolgok már az autóban meredekek voltak, még mielőtt
szóba került volna a találkozó valódi oka. Én vezettem, mert én
voltam az egyetlen józan ember. Vicious ült mellettem, komornak
tűnt. Biztos sejtette mit akarunk tőle – összerakta a képet, ebben
biztos vagyok –, Trent és Jaime hátul ültek és fociról beszélgettek.
– Hogy van Luna? – kérdezte Vicious Trentet valamikor az I-
5-ös autópálya utolsó 10 km-es szakaszán. Síri csend lett a
kocsiban, Trent megköszörülte a torkát és hol Jaime-re nézett, hol
a visszapillantó tükörbe nézve rám.
– Nem olyan rosszul.
– Hogy érted?
– Nem eszik. Nem beszél, és nem megy sehová.
– Tud egyáltalán beszélni vagy járni? – egy pont Viciousnak,
mert hangja nem volt durva, vagy kemény.
– Tud – vágtam közbe. – Legutóbb amikor augusztusban
Todos Santosban voltunk láttam menni.
– Kíváncsi vagy a véleményemre? – A visszapillantó tükörben
láttam, hogy Trent nagyot sóhajt. – Szerintem depressziós. Nem
tudom, hogy mi történt még vele, de utána kéne járnunk.
– Trent anyja Chicagóban van – Jaime tekintete találkozott
Vicével a tükörben. – Egy kis ideig kisegíti Trentet, de az apja nem
tud ideutazni. A saját anyjáról kell gondoskodnia.
Az élet nehézsége és bonyolultsága egy furcsa helyzetben
találkozott velem. Egyszer mi is megöregszünk, és az jutott az
eszembe, hogy a fenébe leszek ott és helytállni az enyéimért. Mert
mindenképpen ott akartam lenni nekik. Erről eszembe jutott, hogy
meg kell látogatnom apámat, miután elintéztük a dolgainkat L.A.-
ben.
Leparkoltam Vicious helyén és bementünk. Minden minimál
stílusú volt, személytelen és hideg, mint ő maga. Egy éve
felújítottam az egész irodát, vettem bútorokat, és világoszöldre
festettem a falakat csak azért, hogy bosszantsam.
Így valahányszor meglátja a zöld színt, én jutok az eszébe.
 Vicious és Jaime leültek a fekete bőrkanapéra az üveg
íróasztallal szemben. Én nekidőltem az asztalnak zsebre tett kézzel.
Trent az iroda közepén állt karját a mellkasán összefonta. Mind
Viciousra néztünk. És Vicious dühösen nézett vissza ránk.
– Nos? – szemöldökét még barátságtalanabbul emelte meg,
mint általában. – Gyerünk, kérdezd meg! Tudom, hogy majd
beledöglesz, alig várod, hogy lásd, hogy reagálok, igaz?
– Cserélned kéne Trenttel. – A hangom éles volt és
személytelen. Mindig csak én szálltam szembe Viciousszal. Úgy
gondolom, hogy Jaime-nek esélye sem volt vele szemben, Trentben
pedig olyan sötétség bujkált – amit még egyikünk sem tapasztalt –,
hogy lehet, mészárlás lenne a vége, ha ezek ketten egymásnak
mennének, ha ezt közvetlenül beszélnék meg és Vicious
visszautasítaná a kérését.
– Szó sem lehet róla – vonta meg a vállát Vicious, kezét
összekulcsolta a tarkóján és hátradőlve kényelembe helyezte
magát. Keresztbe tette a lábát és körbe nézett olyan lazán, mint
ahogy egy rohadék tud a jelen körülmények között. Előrehajoltam
és egy hidegvérű mosoly terült szét az arcomon.
– Nem kérdezzük! Csak kapsz egy kis időt, hogy összeszedd
magad és becsomagolj.
Lehet, hogy túl gyorsnak tűntem, de ebben az esetben a
különleges körülmények megkövetelték. Egy elbaszott szituációban
nyíltan beszéltem, és Trentnek nagyobb szüksége volt rá, hogy itt
legyen, mint Viciousnak. Ebben mind egyet értettünk.
– Baszódj meg Cole! Nincs itt egy üveg pia, amibe
belefojthatnád magad? Éppen a felnőttek beszélgetnek. – Vicious
méreggel átitatott szavai megtöltötték a szobát, miközben kajánul
nevetett.
– Még egy ilyen beszólás és egy üveg valami landol a
seggedben – kelt Trent a védelmemre.
– Hallgass a srácokra, Vic – mondta Jaime. – Azt hiszem,
tudod, hogy Trentnek joga van itt lenni.
– Akárcsak nekem, Jaime. Trentnek gyereke van, nekem
pedig úton van egy. Mindkettőnknek a családja mellett a helye.
– Neked ott van Millie. Ő gondját tudja viselni a kicsinek.
– És legyen távol a családjától? Azok után, hogy eddig is
rengeteg időt töltött nélkülük? Nem teszem ezt vele. Mindegy mit
mondasz, iszonyúan hiányoznak neki.
 – Te tetted ezt vele te fasz, egyedül te – mondtam, és
nevettem. Nem volt bennem rosszindulat. Csak csodálkoztam
azon, hogy mi a fene játszódott le a beteg fejében. A hülye logikája
letaglózott. Vicious ásított, majd elővett egy spanglit, meggyújtotta
és nagyot szívott belőle. Az utóbbi időben nem gyújtottam rá –
Rosie-t okolva, az egyes számú ünneprontót Amerikában –, és
majd meghaltam egy staubért, de befogtam a szám.
– Nem érdekel, akkor sem megyek el. Ezt tudtátok még
mielőtt idejöttetek volna. De örülök, ha Trent visszajön.
– Akkor ki irányítja majd Chicagót? – ráncolta Jaime a
homlokát. – A fogtündér?
– Fogadhatunk egy külsőst is – vetette fel Vicious.
– Baszd meg! Heti hetven órát dolgozom, a belemet kiteszem
azért, hogy valami idegent a főnöki székbe ültessünk? –
mérgelődtem. -- Ez a mi birodalmunk. Mi hoztuk létre. Mi
irányítjuk. Nem valami idegen. Megbeszéltük még a legelején.
– Tudtuk, hogy előbb utóbb megtörténik, Dean – Vicious
hangja nyugodt volt, amit nehéz volt megértenem. – Mit gondolsz,
meddig tudod még így csinálni a dolgokat, mint most? Rosie
minden bizonnyal beteg lesz – mondta, és Jaime felpattant, hogy
leordítsa az idiótát, Trent pedig tett egy lépést Vicious felé, de
felemeltem a kezem még mindig az üvegasztalnak támaszkodva. És
Vicious folytatta. – Így igaz. Mi a fenéért próbáljátok szépíteni a
dolgot? Rosie előbb vagy utóbb meg fog betegedni. Láttam milyen
állapotban volt tavaly. És Millie elmondta, hogy télen mindig
rosszabb. És ha nem is betegszik meg, még mindig akarsz gyereket
nem igaz? Családot? Esküvőt? Az egész szarságot. Tudom, hogy így
van Dean. Rohadtul látom, hogy milyen vagy, amikor vele vagy.
Elindultál a lejtőn, fénysebességgel. Gondolod, egy év múlva is
ennyit fogsz majd dolgozni? Két év múlva? Rohadtul el vagy
tévedve ember. Ez talán el fog gondolkodtatni. – Felállt és
átnyújtotta a cigit, elvettem és csukott szemmel tüdőztem le a
füstöt, ami karcolta a torkomat.
Francba, de hiányzott.
– És Jaime – folytatta Vicious fel-alá járkálva az irodában.
Végig ezt tervezte. Tudta, hogy mivel akarjuk sarokba szorítani.
Agyafúrt rohadék. – Nem akarsz visszaköltözni Todos Santosba?
Hogy Daria Lunával együtt nőhessen fel és az én gyerekemmel meg
Deanével és a nagyszüleivel? Nem akarod ezt?
Jaime morgott.
 – Ki akarsz lyukadni valahova ezzel a beszéddel ifjabb Martin
Luther King, vagy csak úgy ki akarsz oktatni minket?
– Igen, ki akarok lyukadni valahova. – Vicious kinyitotta a
laptopot mögöttem az asztalon.
– Az elmúlt fél év eseményei elgondolkodtattak. Az esküvő
mellett, és hogy hamarosan apa leszek, ami Trenttel történt, és az,
hogy Jaime a világ másik végén él, továbbá Dean egy olyan lánnyal
randizik, akinek több egészségügyi problémája van, mint
mindnyájunknak együttvéve, azon gondolkodtam miért is
dolgozzuk ki a belünket is? Már betegre kerestük magunkat. Több
pénzünk van, mint amit el bírnánk költeni. Őszintén azt gondolom,
hogy nagy dolgot vittünk végbe. De én nem élvezem ezt az életet. A
feleségemmel akarok lenni, naponta háromszor megkefélni őt,
mint régen, többet akarok edzeni, kevesebb stresszt és hosszabb
vakációkat. Élni akarok. Sokakkal ellentétben én megtehetném.
Akkor miért vagyok itt? Miért csináljuk ezt mind?
Volt értelme annak, amit mondott, mégis őrültségnek
hangzott. A Fiscal Heights Holdings a mi közös gyerekünk volt.
Nagyon gyorsan és nagyon messzire jutottunk. Legfőképp mert 24
órát dolgoztunk heti hét nap. Soha nem jutott eszembe, hogy
kevesebbet dolgozzak, vagy egyáltalán ne dolgozzak.
– Vissza akarsz vonulni? Zsenge 30 éves korodra fogsz
emberbarátivá válni? – kérdezte Jaime.
Vicious felénk fordította a laptopot, egy Wikipedia oldal volt
megnyitva. Jordán Van Der Zee.
– Basszus, nem. Dolgozni fogok még, de csak két-három
napot a héten. Az időm nagy részében nyugalmat akarok. Az időm
nagy részében király akarok lenni, akinek születtem.
– Veszélyesen hangzik – Trent Viciousra mutatott és a szemét
forgatta. – Úgy beszélsz, mint egy benarkózott Napóleon. Miért
nézzük ezt a fickót Vicious? És ami a legfontosabb, elfelejtetted,
hogy én nem születtem gazdagnak? Nem dönthetek egyszerűen
csak úgy, hogy kilépek.
– Már milliomos vagy – vágott Jaime Trent szavába, ezzel
egyértelművé téve, hogy tetszik neki az ötlet. Mindegy, hogy
Vicious mit mond, Trent ellene volt, Jaime pedig mellette.
Így rajtam állt vagy bukott a dolog.
– Milliomos vagy sem, nem terveztem, hogy harminc évesen
visszavonulok – Trent szeme idegesen rángatózott. – Nekem nincs
feleségem, sem barátnőm. Van egy lányom, aki most nehéz
időszakon megy keresztül. Valahol le kell vezetnem a feszültséget.
A fenébe is – csapott a kávézóasztalra –, én vagyok itt az egyetlen,
aki élvezi a munkát?
– Továbbra is dolgozhatsz – hangsúlyozta ki Vicious, és a
képernyőre mutatott. – Ez a fickó vásárolja fel a környék összes
befektetési cégét. Három éve kezdte San Franciscóban és egészen
Dél-Kaliforniáig jutott. Kibaszott multimilliomos. Forbe's
címlapsrác. Pokolian érti a dolgát és ravasz, és ne feledjétek, sokkal
vastagabb a bankszámlája, mint a miénk. Sokkal vastagabb.
– Tudjuk, ki Jordan Van Der Zee. Nem te vagy az egyetlen,
aki fellapoz egy üzleti magazint kb. úgy teliholdanként egyszer, de
kösz a teljesen haszontalan infót.
A Harvardra jártam. Akárcsak Van Der Zee. Persze nem
ugyanabban az időben, nyilván. Ő sokkal idősebb volt. De legenda
volt, mert azon kevesek egyike, aki megcsinálta önerejéből. Értitek,
[27]
végigment a szamárlétrán, egy Ivy League egyetemi
ösztöndíjtól kezdve, majd áttelepült és keményen dolgozott, és egy
nagyhatalmú és gazdag személlyé vált a saját erejéből. Egyszer
láttam róla egy dokumentumfilmet, miután befejeztem az üzleti
iskolát. A pasas egy holland munkásosztálybeli családból
származik. Az apja cipőket pucolt, az ég szerelmére! – Ki akarod
árusítani a részvényeidet? Erről van szó? – tapogatóztam.
– A nagy részét el akarom adni és azt mondom, tegyétek ti is
ugyanezt. Adjuk el és tartsuk meg magunknak az 50 százalékot
elosztva. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy jó üzletet
kössünk. Ha Trent dolgozni akar, megteheti akárcsak én.
– Én nem vonulok vissza – mondtam.
– Én sem – Jaime hangja nem volt meggyőző.
Vicious mosolyogva nézett ránk.
– Akkor miért nem terjeszkedünk Los Angelesben és
dolgozunk mind itt?
– Hadd kezdjem egy nyilvánvaló ténnyel, ez a fickó 51
százalékban akar majd kivásárolni minket – dőlt Trent széles
vállával a falnak.
– Ez lenne a kézenfekvő, nem igaz? – Eléggé. Ilyen az üzleti
élet, ezt tanítják.
Mind türelmetlenül néztünk rá. Vicious grimaszolt.
– De mint mondtam a fickó nagyon ravasz, ért a dolgokhoz.
Kézben akar tartani minket, de nem igazán érdekli az FFH. 50
százalékát fogja megvenni.
Ekkor már tudtam, hogy ez a szemét már elő is készített vele
egy szerződést. Túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy ilyenfajta
feltételezést tegyen, és ne így legyen. Jaime-re és Trentre néztem,
de már ők is tudták.
– Ez hónapokat, ha nem éveket is igénybe vehet, mire
mindenben megegyezünk – vitatkozott Jaime.
– Van Der Zee kész találkozni velünk, ha úgy döntünk –
folytatta Vicious, és minden tekintet rá szegeződött.
Felé nyújtottam a staubot és köhintettem egyet.
– Mióta tudod, hogy beszélni akartunk veled?
– Elég régóta, hogy legyen időm kitalálni valamit.
– És hogyhogy téged keresett meg először te szemétláda? –
Trent elkapta a cigit és beleszívott, összevonta a szemöldökét.
Vicious hátrahajtotta a fejét, füstkarikákat fújt a plafon felé és
nevetett. Laposan pislogott, pillantása gonosz volt.
– Kaliforniában vagyok, akárcsak ő. Én kezelem itt a jogi
dolgokat. Kit érdekel? Megkapod, amit csak akarsz Trent. Ideje,
hogy eltüntesd ezt a nyomorult arckifejezést a képedről.
Mind egymásra néztünk. Magam sem tudom miért, de
mosolyogtam. Nincs rá garancia, hogy Rosie vissza akarna költözni
Todos Santosba. Igazából szereti New Yorkot, azért is, mert elég
messze volt a szüleitől. De a lehetőség, hogy megadhatom ezt neki,
kimondhatatlanul boldoggá tett.
– Benne vagyok – mondtam.
– Egy megfelelő szerződéssel és összeggel én is – szólt Jaime.
Trent kifújta a levegőt és felnevet – Luna kaliforniai lány lesz.
Vicious vigyorgott. – Akkor csináljuk!

osi

Fordította: Jane
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Ha szeretnek, őrülten szeretnek a nyitott ég alatt, a szakadó
esőben, egy mámorító varázslat alatt, aminek soha nem szakad
vége.

– Már megbocsáss Rosie, de nem akarom, hogy bárki is

elhagyjon – mondta Dean, amikor szembesítettem azzal, hogy arra
kérte Emiliát, hogy soha ne hagyja el. Akkor azt hittem, hogy azért
mondja, mert nagyképű seggfej, de most már kristály tiszta.
Gondjai voltak az elszakadással, félt attól, hogy magára
marad, és Millie pont ezt tette, elhagyta. Hihetetlenül haragudtam
a testvéremre, de ugyanakkor hálás is voltam neki.
A Hálaadási vacsora után lehuppantam az ágyra és a
délutánra gondoltam, a csókra az esőben, mintha a Szerelmünk
lapjaiban szerepelnénk és ő lenne Ryan Gosling, én pedig biztos
hallucináltam, mert elkezdtem nevetgélni. Aztán a nevetgélés
átváltott köhögésbe, ami nem volt meglepő. De aztán a köhögésből
véres köpet lett.
Amikor a véres slájmot beleköptem egy zsebkendőbe,
percekig csak bámultam le rá. Az, hogy nem szólok róla senkinek,
határozottan jó ötletnek tűnt. Amúgy sem lett volna sok értelme.
Deannel pár óra múlva indultunk haza. A barátaival Los
Angelesben volt és én semmi szín alatt nem akartam a családomat
felzaklatni, hogy aztán berohanjanak velem a legközelebbi
kórházba. Dr. Hastings a legfurább időpontokban is fogadott
engem, még hétvégén is, így akármikor lejuthattam hozzá New
Yorkba, ha újra megtörténik.
Forgolódtam az ágyamba, képtelen voltam elaludni. Újabb
köhögés következett, majd szipogás. Pozíciót váltottam, próbáltam
kitapasztalni, hogy melyik az a helyzet, amikor képes voltam úgy
levegőt venni, hogy a nyálkás váladék nem zárja el a légutaimat.
Ironikus volt a helyzet, mert a vágy, amit Dean iránt éreztem nem
őt fojtotta meg, hanem engem.
Bármennyire is tetszett a szerelmünk kinyilvánítása, a testem
nem örült, hogy ez az esőben történt. Azt mondta, hogy szeret.
Olyan ragyogást adott ez számomra, ami pénzzel nem vehető
meg. De ez a boldogság félelemmel volt tele, mert tudtam, hogy egy
nap, egy nagyon közeli nap, meg fogok halni. Meg fogok halni
ennek a csodás életnek a közepén, az életnek, amelyet ő
megálmodott nekünk.
Hagynám, hogy a harmincas évei közepén megözvegyüljön, és
ott maradjon pár gyerek, akikről gondoskodnia kell? Hagynám,
hogy elbukjon? Hány szívet fogok összetörni és miért adtam fel a
küzdelmet, hogy megakadályozzam, hogy erre a sorsra jussanak?
Mesélt nekem Nináról.
Ez volt az oka annak, hogy nem jött álom a szememre.
Kiszakította a szívem a mellkasomból, és nekem fogalmam sem
volt, hogy hogyan tehetném vissza. Csak Deannek volt hatalma
fölöttem, megbabonázott. Meg volt az a képessége, hogy úgy
érezzem, teljesen összetörtem, ugyanakkor mámorban úsztam.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó és egy újabb adagot köhögtem fel a
zsebkendőbe. Rápillantottam és újabb sötét foltokat láttam rajta,
hatalmasat sóhajtottam.
Kösz, valóság. Csodás napom volt, de nekem el kellett
rontanod.
– Mill? Csukd be magad mögött az ajtót. Hűvös van –
krákogtam.
Az ajtó kitárult, Dean besétált rajta, hatalmas teste nagyobb
volt, mint az összes félelmem és kételyem. Ruhástól, cipőben bújt
be mellém az ágyba, majd nyakig betakart mindkettőnket, aztán
hátulról átkarolt. Az éjjelszekrényen lévő órára pillantottam.
Reggel hat órát jelzett.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a papírt összegyűrtem
a kezemben és eldugtam. Nem tudhatja meg. El akarna vinni a
sürgősségi osztályra, én meg utálom őket. Oda a lelked meghalni
ment azért, hogy a tested életbe maradjon.
– Semmi értelme levetkőzni, amikor egy órán belül indulnunk
kell – morogta a fülembe, merevedését a fenekemnek nyomta. Túl
álmosnak tűnt a szexhez, meglepő módon, ez a tény most nem
zavart. Pokolian éreztem magam, és Deannel a szex nem olyan
volt, amit félvállról lehetett venni.
– Milyen volt a találkozó? – kérdeztem.
– Jó – válaszoltam némi szünet után.
– Trent akkor Todos Santosba költözik?
– Idővel, és idővel mi is.
– Tessék?
– Prioritások, Rosie. Változnak, pont, ahogy mi is.
 – Pont úgy beszélsz, mint ők – vádaskodtam, de nem voltam
annyira dühös Deanre, mint a szüleimre.
– Nem – mondta, majd megfogta az állam és felé fordította,
hogy puhán és hosszan megcsókoljon. Ez egy olyan csók volt,
amelyet a feleségednek adsz a nagy napon, nem pedig a lánynak,
akivel néha kefélsz. – Ez én vagyok, és leszarom, hogy ők mit
akarnak. De azt tudom, hogy rossz okok miatt vagy New Yorkban.
Itt is meg lehet a függetlenséged. Az embereknek épp annyi
hatalmuk lehet fölötted, amennyit te adsz nekik.
Nagyot nyeltem, és témát váltottam.
– Voltál apádnál?
– Nem volt időm, Trentet most tíz perce tettem le a szüleinél.
Várnia kell. Amúgy miért vagy ébren?
– Sok mindent fel kellett dolgozzak ma – mondtam, ami nem
volt hazugság. És ez úgy tűnt kielégítő válasz volt. Igyekeztem
visszafojtani a köhögésem, hogy ne köpjek fel még több vért.
Amikor végre megérkeztünk a reptérre bezárkóztam a
mosdóba és csak köhögtem és köhögtem.
Amikor leszálltunk New Yorkban, azonnal hívtam Dr.
Hastinget, de a recepciósa mondta, hogy családi vészhelyzet van és
nem volt a városban. Azt javasolta, hogy menjek be a kórházba,
hogy vizsgáljanak meg.
És nekem ezt kellett volna tennem, de én feszegetni akartam a
valóság határait, mert arra gondoltam, hogy mi baj történhetne?
A válasz az volt, hogy nagy sok minden balul sülhetne el. Sőt,
minden tönkremehet.
 Huszonötödik fejezet
Dean

Fordította: Jane

A NINÁVAL VALÓ TELEFONBESZÉLGETÉS felért egy

öngyilkossági merénylettel, mintha önként és dalolva mentem
volna a saját kivégzésemre. Ámbár annyira meg volt lepődve,
amikor meglátta a nevem a kijelzőn, hogy a beszélgetés első két
percében csak dadogott. Túl akartam lenni ezen a szaron, és
találkozni vele. Végezni vele és továbblépni. Apám könyörgött,
hogy beszéljek neki a Nina dologról, de én messzire elkerültem a
hívásait, csak, hogy alacsony lángon tartsam a dráma tüzét az
életemben. Ha Rosie nem ígértette volna meg, hogy felhívom, soha
nem ejtettem volna meg ezt a hívást. Semmi kedvem nem volt
kinyitni Pandora szelencéjét, de hát ez van, ígéretet tettem.
A Todos Santosban tett látogatásunk után, az volt az első
dolgom, hogy kibéreljek egy házat Rosie-nak és nekem
Hamptonsban. A lánykérés nem volt terítéken, túl sok lenne és túl
korai, de kurva biztos, hogy meg fogom mondani neki, hogy tartsa
meg az ezer dollárokat és költözzön be hozzám, hiszen ez volt a
leglogikusabb dolog.
Az elmúlt két hónapban jóformán együtt éltünk, de minden
egyes este le kellett menjen, hogy felhozza a hajvasalót, vagy egy
tiszta pólót, vagy egy kibaszott hajgumit. Eljutottam arra a pontra,
hogy ha a liftben az ő emeletének számára esett a pillantásom,
tikkelni kezdett a szemem a visszafojtott frusztrációtól. Az, hogy
felgyorsítsam a dolgokat, a prioritási listám élén állt.
Őszintén, többé kevésbé már semmi dolgom nem volt New
Yorkban, csupán egy dolog tartott itt, Rosie, aki egyre jobban
kötődött hozzám, és ha eljönne velem SoCalba, akkor biztos
nyernék pár plusz pontot Paul és Charlene LeBlanc szemében. E
mellett, Viciousnak igaza volt, az időjárás borzalmas volt itt, a
levegő szennyezett, és bármennyire is szerettem a nagymenő New
yorki üzletember szerepét játszani, sokkal jobban élveztem, ha le
van barnulva a bőröm és egy hideg sörrel a kezemben egy yachton
ücsörgök.
Igyekeztem lenyugodni, mivel a gondolat, hogy
visszaköltözzek Kaliforniába eléggé feldobott, majd bemasíroztam
a Black Holeba, hogy meglepjem a barátnőmet egy ebéddel. Lett
volna egy megbeszélésem három befektetővel, de lemondtam, hogy
be tudjam avatni a Hampton-i tervembe. Egész nap esett az eső,
így a kávézó majdnem teljesen üres volt. Nem volt senki a pult
mögött és csak néhány ember üldögélt elszórtan, miközben a
telefonjukat bámulták. Rákoppantottam párszor a fa pultra és
eligazítottam a nyakkendőmet.
– Baby LeBlanc. Told ide azt az édes hátsódat –
vakkantottam, fittyet hányva a kíváncsi pillantásokra, mert
tudtam, hogy elképedve fogják nézni, ahogy elkapom a tarkóját, a
pulthoz húzom és adok neki egy nagy nyelves csókot.
Egy pár csendes másodperc után Elle jelent meg a konyhából,
kényszeredett mosollyal az arcán. Kontyba fogta szőke haját, vizes
kezeit pedig a kötényébe törölte.
– Szia, Dean, nem vártunk.
Mi? Mióta lett itt Elle az uralkodó királynő és én nem tudok
róla?
– Ja, csak gondoltam, hogy hozok Rosie-nak némi ebédet –
mondtam, majd letettem a pultra egy zsíros barna papírzacskót,
amiben Rosie kedvenc grillezett sajtja volt a szemközti sütődéből.
Átkukkantottam Elle válla fölött.
– Ha már a barátnőmről beszélünk, merre van? Azt hittem
dolgozik ma.
– Így is volt – válaszolta, arcán rendületlenül virított a
mosoly, ami irritálni kezdett, mert ez azt jelentette, hogy valamit
rejteget, és én nem szerettem a titkokat. – Le kellett korábban
lépjen, mert... – és ekkor Elle hangja elhalt, és összeszorította az
ajkait.
– Folytasd – néztem rá mereven, majd tettem felé egy lépést.
– Fejezd be a mondatod, Elle.
Az alsó ajkába harapott, tekintetét a földre szegezte, ami
egyáltalán nem volt rá jellemző. Az elmúlt hónapokban elég jól
kiismertem őt, és pont olyan bajkeverő volt, mint az én Rosie-m.
– Nem tehetem.
– De igen, és meg is fogod. Most. Hol van Rosie?
 Az egy dolog, hogy én főként szexuálisan kategorizálom a
nőket, de ők ennél összetettebbek. Bebizonyosodott, hogy én
egyszerűbb lény vagyok, mint Rosie és Elle, mert az első dolog, ami
megfordult a fejemben, hogy az én nőm megcsal. A második
gondolatom az volt, hogy meg fogom ölni a pasit, majd könyörögni
fogok Rosie-nak, hogy látogasson meg a börtönben, hogy meg
tudjuk oldani a problémáinkat. Szánalmas? Hülyeség? Őrültség?
Mindhárom vádpontban bűnös.
– Bement a kórházba – suttogta Elle, de gyorsan rám nézett
és magyarázkodni kezdett. – Jól van, esküszöm. Csak egy kicsit
megijedt. Azt hiszem, hogy már a lakásod felé kell, hogy tartson.
Kifejezetten meghagyta, hogy ne mondjam el neked, így nem
avathatod be, Dean. Komolyan mondom. Az egyetlen ok, hogy
elárultam, az az, hogy azt szeretném, hogy szemmel tartsd. Ígérd
meg, hogy nem köpsz be! – fenyegetett meg az ujjával, de az agyam
már teljesen máshol járt, a szívem ezerrel száguldott a
mellkasomban.
– Ja, persze – mondtam, miközben a hülye csengettyűs ajtó
felé vettem az irányt. – Köszi, Elle. Szia!

osi
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Attól, hogy nemsokára már nem leszek életben.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Dean századjára is, mialatt

egy saláta darabot szúrt fel a villájára. Elsötétült a tekintetem, mert
ha még egyszer megkérdezi tőlem, akkor ki fogom vájni a szemét a
vajazó késsel, amit a kezemben szorongatok.
– Soha nem voltam ilyen biztos semmiben – vágom rá.
– Mert kurvára úgy nézel ki, mint aki beteg – mondja,
figyelmen kívül hagyva a szavaimat, miközben összeszorítja az
állkapcsát. De én csak vállat vonok, és felveszem a félig megevett
szendvicsemet.
– Valóban? Akkor megdughatsz hátulról ma este, hogy ne
kelljen nézned a beteg fejem.
Isten, milyen kegyetlen voltam, de egyszerűen nem tudtam
megállni. Ma végre rávettem magam, hogy elmenjek a kórházba,
hogy kiderítsék miért köhögtem fel ilyen nagy mennyiségű vért az
utóbbi napokban. Az orvosom azt mondta, hogy néhány hajszálér
elpattant. Elmondtam nekik, hogy nagy darab alvadt vért és más
váladékot köhögtem fel minden egyes alkalommal, de azt
mondták, hogy nincs semmi gond. Szóval, ennek fényében,
szerintem rendben vagyok. Jól akartam lenni. Több időt akartam
Deannel, és több időt akartam tölteni a szüleimmel és Millie-vel is.
Dean nem reagált a frappáns beszólásomra. Megdörzsöltem a
szemem és nagyot sóhajtottam.
– Sajnálom, hogy szemét voltam, csak ez egy hosszú nap volt.
– Béreltem egy házat Hamptonban jövő hétre. Beszéltem
Elle-vel, eljöhetsz szabadságra. És a menedzsereddel is a gyerek
kórházban. Korábban fogok oda érni, mint te – mondja olyan
ridegen, hogy az összes idegszálam pattanásig feszül.
– Csodás – mondom teljesen máshol járva gondolatban.
Mivel habozott az előbb, biztos, hogy másról is van szó.
– Találkozni fogok a sperma donorommal pénteken délben.
A pulzusom az egeket veri, a szívem a torkomban lüktet.
– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezem, ő megrázza a
fejét.
– Kösz – mondja valamivel lágyabban. – Igyekszem minél
gyorsabban és kíméletesebben letudni a dolgot. Sue küldeni fog
érted egy taxit pénteken, amikor lejár a műszakod.
Aprót bólintok válaszként. Ez az egész beszélgetés fájdalmas
volt, mert inkább ahhoz hasonlított, hogy két 90 éves hogyan
szervezi meg egy harmadik temetését. Sokkal jobban szórakoztunk
a macska-egér játékunkkal, amikor még nem voltunk együtt.
Miért? Miattam, mert nem mondtam el neki az igazságot
magamról. Mert féltem, hogy el fogom veszíteni őt, és főként azért,
mert attól rettegtem, hogy ő lesz az, aki el fog veszíteni engem.
– Szeretlek – mondom, amire felnéz a tányérjából,
pillantásunk találkozik.
– Kölcsönös, és pont ezért van arra szükség, hogy jól legyél,
Rosie. Ha van valami, amiről tudnom kellene, ami az egészségi
állapotodat illeti...
– Semmi különös. Fókuszálj a családi dolgaidra – mosolygok,
majd megsimogatom a kezét.
Akkor este nem ért hozzám, és én nem is kértem meg rá.
Aztán eljött a péntek, ezzel együtt a mi nagy véghajránk is.
 Huszonhatodik fejezet
Dean

Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

– BÉBI, NE ENGEDD, hogy Bagoly megöljön.

Nina szeméből potyogtak a könnyei, ahogy a nedves
atlétámba kapaszkodott, mintha az élete múlott volna rajta. Csak
akkor viseltem atlétát, mikor őt látogattam meg. Nem mintha lett
volna ott valaki, aki értékeli a hivalkodó YSL férfi pólókat, vagy a
szarvasbőr cipőket.
– Tenned kell valamit. Nagyon erősen üt. Látod ezeket a
nyomokat? Látod? Meg fog ölni. Te meg csak itt fogsz ülni és
hagyod?
– El kellene hagynod. – Levettem az ujjatlan trikót és az ágya
fölé dobtam. Befejeztem a gyomlálást a bazi nagy kertjében, és
vacsorát akartam készíteni. – Gyere velem Kaliforniába. Anyát
nem zavarná.
– Dean, Helen nem az anyád. Hanem én.
Értelmetlen volt vitatkozni, de az nem azt jelentette, hogy
egyetértettem a kijelentésével.
Mindig belerángatott a házasságának a szarságaiba. Minden
egyes nyáron. Esküszöm úgy gondolt rám, mint egy testőr és
személyi asszisztens keverékére. Viszont nem hibáztattam.
Folyamatosan meg akartam menteni. Meg akartam védeni a
személyt, aki veszélybe sodort.
Aznap este, Bagoly részegen jött haza. Semmi szokatlan.
Lehet, hogy nem volt egy drogos, mint Nina, de kurvára szerette a
bourbont a forró nyári estéken. Káromkodása egybefolyt, ahogy
bemászott az ágyukba.
Mindent hallottam, ahogy a folyosó végében lévő szobámban
feküdtem, a szomszédjuk lányával, Tiffanyval. Minden este
belopózott a szobámba, az ablakon keresztül. Egy egyemeletes,
csűrszerű ház volt. Az öklöm volt a bizonyíték, ami tele volt
harapásnyomokkal, mert azzal fojtottam el a nyögéseit, de senki
nem kérdezte, honnan és miért szereztem őket, mert senkit sem
érdekelt.
Ha belegondolok, mindenki leszarta mi történik abban a
házban.
Elfojtott sikítások és zokogás árasztotta el a fülem, és képtelen
voltam a smárolásra koncentrálni, nem sikerült tovább lépni a
simulás utáni fázishoz.
– Ez a szarság meg fog őrjíteni ma éjjel – nyögtem, miközben
kisimítottam egy hajtincset Tiff arcából, hogy jobban lássam az
irántam érzett kéjvágyát. Ez alkalommal nem hallatszott a
matracukból a rozsdás rugók kiáltása. Valami más volt. Ez volt az
első alkalom, amikor az intuícióm annyira erős volt, hogy belülről
égetett.
– A nagynénid egy csődtömeg – felelte Tiffany, miközben
fölém kerekedett, meglovagolva a csípőmet a farkamhoz
dörgölőzött.
Nem tudta, hogy Nina az anyám. A szüleim gondoskodtak
arról, hogy Nina tartsa a száját.
Hallottam a csattanást, ahogy bőr a bőrhöz csapott. Hallottam
Nina rémült kiáltását, majd ahogy bútornak ütközve szabadulni
próbált, szarságok estek a padlóra.
Mindkét kezemet Tiffany csípőjére tettem, oldalra helyeztem,
és felkeltem az ágyból.
– Megyek, megnézem, hogy minden rendben van-e.
– Ebben a házban soha semmi nincs rendben – mondta Tiff,
az ágyamra süppedve. Nem tévedett. Mindenki ismerte
Whittakeréket ebben a parányi faluban. Tudták, hogy Nina egy
drogfüggő, tányér nagyságú pupillákkal és hogy Bagoly minden
este megitta a saját testsúlyának megfelelő alkohol mennyiséget, és
hogy minden évben, mindketten pénzt veszítettek, miközben
megpróbálták kifizetni a telek jelzáloghitelét. Gondolom a
legtöbben azért imádkoztak, hogy ezek ketten végre feladják ezt a
kis kalandot, eladják a birtokot és elhúznak innen.
– Hadd fogalmazzam újra – megragadtam az ajtókilincset, fél
lábbal már a folyosón voltam. – Nem akarom, hogy Bagoly megölje
Ninát, amíg itt vagyok. Jobb így?
 – Nem fogja megölni – Tiff felült az ágyban, hátával a falnak
támaszkodott, és kényelembe helyezve magát meggyújtott egy szál
cigarettát.
– Így igaz, mert arról én magam gondoskodok. – Puff!. Újabb
ütés és sikítás hangja hasított végig a folyosón. A szobájuk felé
mentem.
– Jobb, ha nem szólsz bele – kiáltott utánam Tiffany,
füstfelhőket fújva, mintha a világon semmi gondja nem lenne. –
Nem normálisak. Csak bajba keveredsz.
Persze, igaza volt, de nem akartam rá hallgatni. Védd meg a
bitangokat, ismételte egy hang a fejemben. Még azt is, aki téged
tett azzá.
Ahogy a szobába léptem, Bagoly egy vázát dobott felém. És
elvétette. Ez elég volt, hogy a bekapcsolja a dühömet irányító
gombot, és hogy olyan helyzetbe rángasson, amikor már nem
gondoltam a következményekre.
Ökölbe szorított kezekkel rohantam neki, kegyetlenül ütve a
gyomrát, miközben elhajoltam, teljesen mozgásképtelenné téve,
leszartam, ha valamelyik belső szerve leszakadt.
– Csak hagyd már abba a picsába is – kiáltottam. – Még
egyszer kezet emelsz az anyámra, és eltörök minden egyes csontot
a szánalmas testedben.
Az anyám. Édes Jézus. Szükségem volt egy jó adag valóságra
meg egy nagy rész gerincre.
– Mond meg neki, fiam! – kiáltotta Nina a trónusáról az
ágyból, egy párnát meglovagolva, és abban a pillanatban, nem
gondoltam arra, hogy teljesen jól nézett ki. Összeszedett, tiszta,
bántalmazási nyomok nélküli arccal. Hogy mennyire be volt
gerjedve mindettől. És hogy mennyire beteges volt az egész
helyzet. – Öld meg, Dean! Öld meg!
Eltörtem az orrát.
– Mutasd meg neki, hogy ne szórakozzon velem!
Kifeszítve másztam rá a pasasra, még egyszer a képébe
vágtam a könyökömmel. Ez volt az első alkalom, hogy Nina
tudomást vett rólam, és a hangja nem árulkodott unalomról. És én
bevettem. Bekaptam a horgot a bottal együtt. Puff! Ütés! Pofon!
Erős voltam. Sportos. Két perc alatt képes lettem voltam
kicsinálni az öreg seggét a palinak.
– Öld meg nekem, bébi!
 – Dean! Ne. Hagyd abba – hallottam Tiffany elfojtott hangját
az ajtóból. Mi a francot keresett ott? Nem mintha különösen
érdekelt volna, hogy megtudják, hogy belopózott a házba, de kurva
nagy bajba kerülhetett. Az apja volt a falu lelkésze. – Szállj le róla.
Meg fogod ölni. Tényleg börtönbe akarsz kerülni? Ez a pasas őrült!
Folyamatosan ütöttem Bagolyt, de már nem olyan élvezettel,
mint az előbb, észrevettem, hogy egyszer sem próbált visszaütni.
Csak tűrte. És Bagoly soha nem tűrt semmit senkitől. Leginkább
tőlem nem.
Mozgásom lelassult, majd teljesen abbahagytam, miközben
Tiffany hangja szigorúbbá és élesebbé vált.
– Komolyan azt akarod, hogy letartóztassanak? Megéri?
Megéri miattuk? – könyörgött, miközben egymáshoz szorította a
kezeit. Igaza volt.
Felegyenesedtem, közben hallottam Ninát kiabálni a
háttérben.
– Fogd be, ribanc! Tűnj innen a picsába! Tedd meg, Dean!
Tedd meg!
És akkor vettem észre a kamerát.
Felálltam, bizonytalanul. Bagoly alattam feküdt. Arcát
annyira ellepte a vér, hogy nem tudtam megkülönböztetni a
szemeit az orrától, még a száját sem. Még azt sem vettem észre,
hogy az atlétám tele volt alvadt vérrel, és nem az én véremtől.
Egyenesen belenéztem a kamerába. A piros pont rám ragyogott.
Szinte gúnyolódott. Nina tartotta egyik kezében, és azt kiáltotta,
hogy öljem meg, hangja rekedt volt a kiabálástól.
Pörgött a film.
Első jelenet – vedd fel videóra, ahogy a kölyköd
bűncselekményt követ el.
Második jelenet – zsarold a videó felvétellel.
Harmadik jelenet – gazdagodj meg, ismét hagyd el, ezúttal
kezd új életet egy új helyen.
Vége.
A biológiai anyám soha nem fényképezett le. Soha nem
készített videó felvételt az első lépéseimről, az első szavamról vagy
születésnapomról. Nem beszélve arról, hogy még egy
fényképalbumja se volt, amelyben benne lett volna az arcom. De
íme, itt volt, felvett, miközben könyörög, hogy mentsem meg.
Felültetve engem. Lerántott a mélybe, amely elnyelte az ő esélyét,
hogy valaki legyen ebben az életben.
 – Mi a faszt csinálsz azzal, Nina? – kérdeztem, egyet lépve
felé. Hangom hideg volt, és annak ellenére, hogy az adrenalin
sistergett az ereimben, már nem voltam mérges. Sikerült neki.
Ennyi idő után sikerült fekete foltot ejteni a nevemen, ezzel
megbélyegezve. Ninának köszönhetően így fogok élni – és
meghalni. – Egy másodperced van elmagyarázni és ajánlom, hogy
jó legyen.
– Ez gyilkossági kísérlet – mondta alig érthetően. Istenem,
hogy el volt szállva. Teljesen szét volt csúszva a ribanc. – Ilyesmiért
jó sok évig börtönbe juttathatlak, fiam.
– Fiam? – kapkodott levegő után mögöttem Tiffany. Bassza
meg. Még mindig itt volt. Egy részem azt kívánta hagyjon békén.
Egy nagyobb részem meg azt akarta maradjon, hogy a tanúm
legyen. Oldalra fordítottam a fejem és mosolyogtam. Mert végre
rájöttem.
Az anyám maga az ördög.
Az anyám gyűlölt engem.
Az anyám irigy volt rám.
Az anyám soha nem áll le, hacsak le nem állítja valaki. És az
én leszek.
– Tényleg azt hiszed, hogy sikerülni fog ez szarság? –
kuncogtam. Meg akartam ijeszteni, és ahogy a homlokát ráncolta,
tudtam, hogy sikerült.
– Ne már, Nina. Egy kibaszott csődtömeg vagy. Ne hagyd,
hogy megtévesszen a lovagiasságom.
Leengedte a kamerát, csak egy pár centit, meghökkentette
milyen választékosan beszéltem. Igen. Határozottan, már nem az a
kedves, csupa mosoly fattyú voltam, aki boldoggá akarta tenni.
Leesett a tantusz, és azzal együtt minden együttérzésem is, amit
iránta éreztem. Ráébredtem, hogy tönkreteszi az egész jövőmet, ha
ezt most megengedem neki.
– Tedd te azt a kibaszott kamerát, Nina. – Odamentem az
éjjeliszekrényéhez és kivettem belőle egy füves cigit, lezserül
rágyújtottam, miközben a kamera tovább vett. – Nem kérlek
kétszer, és hidd el, ha azt mondom, nem akarod, hogy az apám ezt
megtudja.
Bagoly felkiáltott fájdalmában, én meg belerúgtam, a füves
cigivel az ajkaim közt.
– Fogd be a pofád, te seggfej.
 – Hívjak mentőt? – kérdezte Tiff, a körmeit rágva, még
mindig az ajtókeretnek támaszkodva. Megropogtattam a nyakam
és felsóhajtottam.
– Bagoly csak magának köszönheti az egész szart, azzal, hogy
a narkós, agykárosodott feleségére hallgatott. Hadd, hogy
gondoskodjon róla ő. Szóval így akarsz játszani? – A szükséges
lépéseket megtéve odamentem Ninához, megragadtam a kamerát,
kiszedtem a kazettát, és apró darabokra zúztam, mielőtt a kamerát
is a padlóhoz vágtam, és laposra tapostam a lábammal. – Egy
hülye kazettával akarsz zsarolni?
Nina szemei majd kifordultak a helyükről. Most kezdett
tudatosulni benne, és nem volt szép látvány. Az ágyneműjére
pöccintettem a cigaretta hamuját, és kifújtam a füstöt a kitágult
orrcimpáimból.
– Nos? – ordítottam a képébe. – Beszélsz, vagy mi lesz?
Addig a pillanatig nem tudtam a Walmartról. Nem tudtam,
hogy otthagyott. Nem tudtam, hogy elment cigarettát és sört
vásárolni, rögtön az után, hogy otthagyott meghalni, meztelenül és
bömbölve, egy nyilvános mosdóban. A szüleim megtartották
maguknak a szaftos részleteket, és nem hibáztattam őket. Az ő
változatukat könnyebb volt megemészteni: Ninának
drogproblémái voltak. Nem tudta a gondomat viselni. Így nekik
adott, tudván, hogy nagyon fognak szeretni. Amely így is volt.
– Mintha hiányozna neked az a pénz! – kiáltotta a képembe,
miközben ellökött. – Mindened megvan! A kurva életbe, ők
mindent megadnak neked – déli akcentusa most érezhetőbb lett.
– Ők igen, mert te nem tetted. – Most rajtam volt a sor, hogy
felemeljem a hangom. Nagyon próbálkoztam, hogy a kezemmel ne
gesztikuláljak. Hogy összeszedett maradjak. De nagyon intenzív
késztetést éreztem, hogy belerúgjak valamibe. És Bagoly éppen ott
volt, de kezdet belilulni, ezért nem akartam túlzásba vinni. Nina
felugrott az ágyáról.
– Így van. Én nem tettem. Odadobtam a segged, ahol a helyed
volt. A WC-ben. Mert egy semmi és senki voltál!
A cigi majdnem kiesett a számból.
– Mi van?
Megismételte azt, amit az imént mondott. Aztán meg szépen
az arcomba kiabálta a születésem történetét. Majd sírni kezdett és
a férjéhez sietett, azt motyogva, hogy minden rendben lesz. Tiffany
mozdulatlanul állt az ajtóban, tekintetében sajnálat, fájdalom és
rémülettel.
– Tűnj el innen! – fordultam felé. – Most.
– De Dean...
– KIFELÉ! – ordítottam, az bejárati ajtóra mutatva. –
Kibaszott komolyan mondom. Vége van.
És így volt. Végeztem az életemnek e részével. Minden egyes
dologgal.
A következő nap felültem egy repülőre, hazamentem, és soha
többé be nem tettem a lábam Alabamába. Ami engem illetett az az
állam megszűnt létezni az Egyesült Államok térképén. A móka-
szerető, vidám férfi is ott halt meg.
Én meg jelen voltam a temetésén. Attól a pillanattól
kezdődően minden egyes kibaszott nap megtörtént.
A fejemben.
 Huszonhetedik fejezet
osi

Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelem, ahogy a fák elsuhannak mellettem, ahogy az óceán
sziporkázik, a világ úgy forog körülöttem, akár egy báli ruha.
Tudva, hogy a része vagyok. Elfogadni, hogy nem vagyok a része,
szintén az élethez tartozik.

A TAXI HÁTULJÁBAN ÜLTEM úton a Hamptons felé, egy

ütős lejátszási listát készítettem az ottlétünkre. Romantikus,
könnyed cuccot, mert azt szeretném, hogy ezt hallgassunk, mialatt
vacsorázunk és szeretkezünk, és felejthetetlen emlékeket szerzünk.
Nagy nap volt a mai Dean számára, és ahogy a szürke ég
elsötétült a part fölött, azon tűnődtem, hogy az időjárás azt
szimbolizálja-e, ahogy ez alakulni fog számára. Zuhogott. Négy
réteg ruha volt rajtam, abból kettő kabát. Nálam volt az összes
gyógyszerem és porlasztóm egy válltáskában, ami egy súlyban volt
velem. Az igazság az volt, hogy nem éreztem magam a legjobban.
De Dean lefoglalt nekünk egy péntektől – péntekig tartó hetet a
Hamptonsban, én meg annyira boldoggá akartam őt tenni, most
még inkább, mint eddig valaha.
Egy harminc éves rejtélyt fog megoldani. Az biztos, hogy sokat
fizetett érte, hogy megtegye. Ott leszek majd neki, a szó minden
értelmében, még akkor is, ha el kell viselnem egy kis fizikai
kényelmetlenséget.
– Elég csúnyán esik odakint – jegyezte meg a sofőr, az
ablaktörlőkre mutatva. Vadul mozogtak a szélvédő előtt. Az eső
úgy kopogott a tetőn, mintha próbált volna betörni.
– Igen – értettem egyet. – Sajnálom, hogy egészen New
Yorkig egyedül kell visszamennie. Ez biztos nagy kitolás.
 – Pffft – prüszkölte az öregember. – Ne sajnáljon engem!
Sajnálja a hajléktalanokat. Vagy az őrült kocogókat odakint. A
bicikliseket. Embereket, akiknek tényleg kint kell állniuk az
esőben.
– Őket is sajnálom – feleltem. – A kocogókat leszámítva.
Senki sem kényszerítette őket ki ebben az időben. – Elhaladtunk
egy fényes, sárga esőkabátot viselő ember előtt, aki az út szélén
futott.
Deannek elvileg mostanra már a kibérelt házunkban kéne
lennie. Korábban küldtem neki egy üzenetet, hogy megkérdezzem,
ott lesz-e hétre, és azt felelte, igen. Már háromnegyed nyolc volt.
Reméltem, hogy az az oka annak, hogy azóta nem hallottam róla,
mert egy jó, hosszú találkozója volt a biológiai apjával. Reméltem,
hogy ez azt jelenti, hogy megpróbáltak újra egymásra találni. Sok
dologban reménykedtem, de próbáltam nem erőltetni nála a dolgot
azzal, hogy túl sokat hívogatom, vagy írogatok neki.
De akkor is, aggódtam, szóval elővettem a telefonom, és
gépeltem.

Rosie: Már majdnem ott. Egyre

izgatottabb vagyok, hogy az egész
hetet együtt töltjük. Hogy ment?

Dean nem válaszolt. A taxi leparkolt egy Sheffer-tervezte,

földszintes épület előtt, aminek olyan előkertje volt, ami még a
Versailles-i Palotát is megszégyenítené. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy a házat csak növények és fák vették körbe,
semmi más. Nincsenek szomszédos házak. Nincsenek üzletek.
Csak mi ketten, ebben a hatalmas térben. A sofőr, egy hatvanas
éveiben járó tömzsi férfi, kikecmergett a járműből, a hátuljához
kocogott, és kihúzta a bőröndjeimet a csomagtartóból. Aztán
segített nekem a porlasztós táskámmal. Odafutottam a bejárati
ajtóhoz, védve a szememet az esőtől, és párszor megnyomtam a
csengőt. Hátranéztem, és odaintegettem a taxisofőrnek.
– Kellemes hétvégét! – kiáltottam neki kifulladva. Átkozott
tüdő!
– Magának is, drágám. – Pár másodpercig még ott ült. Ismét
búcsút intettem neki. Semmi szükség arra, hogy ott üljön a
hidegben, és rám várjon. Végül elhajtott.
Ismét megnyomtam a csengőt. Semmi.
 Előhalásztam a telefonom, és felhívtam Deant. A part felől
érkező szél majdnem átlökött az utca túloldalra, és a fagy
beszivárgott a belső szerveimbe. Nem vette föl. Még háromszor
hívtam, majd írtam neki.

Rosie: Szíriusz a Földnek, hol vagy?

Én kint vagyok, várakozok.

Rosie: Oké, tényleg hideg van, és már

tíz perce, hogy ideértem.
Hívni fogok egy taxit, és majd a
belvárosi kávézóban várok rád.

Rosie: A legközelebbi taxi harminc

perc múlva jön ide. Merre vagy?
Aggódom. Hívj vissza. Szeretlek.

Az eső továbbra is záporozott rám, én meg ököllel az ajtóra

vágtam, azért imádkozva, hogy ott legyen. Hogy csak nem hall
engem a felhőszakadás miatt, vagy szundít, és hogy bármely
pillanatban válaszolhat.
A hangomban lévő kétségbeesés bizonytalanná tett. – Hé! Hé,
itt vagyok!
Semmi válasz.
Vacogtak a fogaim.
A testem remegett.
Tetőtől talpig eláztam, senkihez nem fordulhattam, a ruháim
pedig nehézzé váltak az esőtől. A szorongás és a félelem közt rám
talált a rémület. Tudtam, hogy mi történik, de nem tudtam
megállítani. És ahogy a jeges eső az arcomon kopogott, akár az
üvegdarabok, egyetlen dolgot mindennél jobban kívántam.
Ne hagyj cserben, Dean! Imádkoztam. Ne légy a bukásom!
 Huszonnyolcadik
fejezet
Dean

Fordította: Freya

A FÖLD NEM TŰNT OLYAN szilárdnak a talpam alatt aznap.

Ennek kellett volna lennie az első figyelmeztetésnek. Miután
átutaltam a 600.000 dollárt Nina üres bankszámlájára, üzenetben
megírta az utca túloldalán lévő kávézó nevét, és azt mondta, délben
ott lesz. Ez lehetővé tette, hogy rengeteg időm legyen időben
eljutni Hamptonsba. Még ha a forgalom őrült is volt, az utak
lezárva és az időjárás is ellenem volt.
– Kiveszem a nap hátralevő részét. Ha valaki kérdi, hogy hol
vagyok, csak mondd, hogy a pokolban – mondtam Sue-nak
lecsukva a laptopom és a recepció felé sétálva.
Belebújtam a Valentino trópusi mintás kabátomba. Sue a
szeme sarkából egy ferde pillantást vetett rám, és villantott egy
rohadj meg fajta mosolyt.
– Legyen jó hétvégéje, Mr. Cole.
– Önnek is Mrs. Peterson. – Bassza meg. Ha vezetéknevekkel
akart játszani, benne voltam. Semmi sem érdekelt már. Sue már
csak fehér zaj volt ezen a ponton.
Átsétáltam az utca túloldalán lévő kávézóba. Az eső szeszélyes
és változékony volt, és szakadt aznap. Dühöngő és tomboló. Félig
sem annyira, mint valószínűleg én leszek, de mégis. Abban a
pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót és megszólalt a csengő,
visszatértem a Black Hole-ba és Rosie-hoz, sikerült mély lélegzetet
vennem. Optimista voltam azzal kapcsolatban, hogy Nina nem fog
csatlakozni hozzánk. Megkapta, amit akart és már nem volt semmi
más, amivel kényszeríthetne. Ezen a ponton valószínűleg el is
felejtette a nevem már.
 Vágyálom, meg minden egyéb.
A kávézó tele volt üzletemberekkel és üzletasszonyokkal, akik
szerettek volna bekapni egy szendvicset az ebédszünetükben, ezért
először végigfuttattam a szemem a helyiségen, azon tanakodva,
hogy a pokolba fogjuk megismerni egymást. Talán meg kellett
volna említenem, hogy csíptem a különc, dizájner ruhákat. Nem
volt olyan, aki átsiklik a kirívó kabátomon.
Elsétáltam a bár mellett és elkezdtem nézni az emberek arcát,
tányérját, kijelzőjüket, kétségbeesve, hátha valaki hasonlít hozzám.
Három fiatal férfi, öltönyben.
Nem.
Két diák, akik kávét szürcsölnek a MacBook-jukkal.
Következő.
Egy 80 éves ember a három részes öltönyében. A pokolba is.
Ő nem volt Nina ízlése.
Egy harminc valahány éves nő, aki viszonozta a tekintetem és
fényesen rám mosolygott. Bocsi, drága. Boldogan foglalt.
Tekintetem kétségbeesett és könyörögő, hogy találjak egy
megfelelően gyanús személyt, és a szívem úgy kalapált, mint mikor
Rosie leveszi a ruháit, mielőtt ágyba bújunk. Aztán felismertem egy
ősz fejet, amitől összehúztam a szemöldököm és egy kuncogás
csúszott ki a számon.
– Apa? – a terem sarkában lévő kis asztalhoz sétáltam. Az
apám, Eli Cole, ott ült egy csésze kávéba bámulva.
– Jézus, te a városban vagy? Miért nem mondtad? A Farlon
ügy miatt? – kérdeztem.
Felnézett a kávéjából és felállt, de nem mondott semmit.
Az ég világon semmit.
Nem.
Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.
Hátráltam egy lépést.
– Hol van Nina? – kérdeztem. Őrült voltam, igaz? Az a fajta
beteg kifordult szar, ami átfutott a fejemen, mikor azt hittem, hogy
Rosie megcsal, mikor valójában kórházban volt. Apám boldog
házasságban élt anyámmal, mikor Ninát felcsinálták. Talán a
biológiai apám megmenekült és Eli volt itt, hogy összeszedje a
darabkákat.
– Ülj le! – mondta.
– Nem! – mondtam, a lefagyva a döbbenettől. – Mondd el, mi
a fenéért vagy itt, és hol van Nina.
 – Hangnem, Dean!
– Baszd meg a hangnemed, apa – egy szék háttámlájához
támaszkodtam. – Mi folyik itt?
Elfogott a pánik. Nem jelenthette, amit hittem, hogy jelent.
Apa közelebb lépett és a karját a vállamra tette. A szorítása
nem volt olyan erős és biztos, mint lenni szokott.
– El akartam mondani neked, mikor hálaadáskor Todos
Santosban voltál...
– Nem – nevettem zavartan. Eltoltam őt, úgy érezve, mintha
valaki belülről vágott volna orrba.
A háta a falnak ütődött és a válla egy nőbe ütközött, aki
sorban állt és éles pillantással figyelt minket.
– Az életem nem egy kibaszott szappanopera, és te nem
dugtad meg Ninát, miközben az anyámmal voltál házas –
mondtam, mint egy kijelentést, de nyilvánvaló, hogy ez csak egy
vágyálom. Megadóan felemelte a kezeit.
– Sok mindenről kell beszélnünk, fiam. Le kéne ülnöd.
– Fejezd be, hogy azt mondod, üljek le – emeltem fel a
hangom és mindkét tenyeremmel az asztalra csaptam.
Tizenegy évvel ezelőtt Donald Whittakert két nap kínzó
fájdalom után felvették a kórházba, hogy segítsenek rajta, és
kiheverje a törött orrát, két törött bordát és számos vágást, amit én
okoztam. Nem volt biztosítva, így Bagolynak és Ninának rengeteget
kellett fizetnie a kórházi tartózkodásáért. Amit nem tudott, az
egyetlen dolgot, ami elválasztotta a haláltól, az a tisztelendő lánya,
Tiffany volt.
Tizenegy évvel később, azon tűnődöm, ki lenne a kijelölt
Tiffany, aki megmentene attól, hogy tegyek valamit apámmal.
Valamit, amit nem csinálhatok vissza. Mert valamit nagyon szét
akartam baszni. Pokoli biztos, hogy nem használom a barátnőm
testét levezetésként ez alkalommal.
– Van magyarázat mindenre – a hangja olyan halk volt, szinte
suttogott. Az emberek bámultak minket a csészéik pereme felett.
Apa megfogta a bicepszem és megpróbált leültetni a székével
szembeni helyre. Meg se mozdultam.
– Mondd, hogy csak egy félreértés, Eli – a hangom
hűvösségétől libabőrös lett a testem.
– Nem félreértés – Eli összehúzta a szemeit, továbbra is
higgadt, kemény és önmaga. – Te nem egy hiba voltál.
 Nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam, mit érezzek. Nem
tudtam, hogy anyám miért házas még vele, ha ő nyilvánvalóan
megdugta az idősebb nővérét. És akkor belém vágódott, mint egy
gyorsuló teherautó. Én voltam az.
Én voltam a barom, aki ezt tette. Aki két testvér közé állt. Az a
seggfej, aki bekapcsolta a gyűlöletkapcsolót? Nekem megvolt az
összes lehetőségem, hogy az legyek.
– Így zúdítod rám? – köptem oda.
– Minden alkalommal leráztál, mikor megpróbáltam hozzád
jutni.
Jézus Krisztus.
– Halott vagy számomra. – És abban a pillanatban ez valóban
így volt. – Baszottul. Halott. Ne hívj. Ne beszélj hozzám. Még csak
ne is gondolj rám. Én sem fogok rád gondolni.
Kiviharzottam az ajtón és becsaptam magam mögött, a
legközelebbi bárba menekülve.
A pultot háromszor megkopogtattam. -- Csapos! Brandyt!
És minden elsötétült.

osi
A szemeim kinyíltak és felnyögtem, kinyújtva a kezem, hogy
megérintsem a halántékomat. Egy idegesítő hang duruzsolt a
fülembe. Olyan volt, mint egy régi autó, ami olyan utat akar
megtenni, amit már nem tud. Ekkor elkerekedtek a szemeim és
észrevettem, hogy csövek lógnak a vénáimból. Infúzió csepeg
mellettem. Fényes szoba. Fluoreszkáló fények. Az egész nagy
kórházi műsor.
Az életem története és kezdek beleunni a világfájdalmas
cselekménybe.
– Mi folyik itt? – köhögtem, bár nem volt bizonyítékom rá,
hogy más is van ott. A homályos látásom minden pislogással
tisztább lett.
 A szoba perzselően forró volt és csodálkoztam, ki szórakozott
a hőfokszabályozóval.
Eléggé meleg és nyirkos volt ahhoz, hogy bacont lehessen
sütni a homlokomon. Mmmm, bacon. Éhes voltam. Ez biztosan
egy jó jel volt.
A gép. Továbbra is zümmögött, ami az idegeimre ment.
Phhhhssssstttt.... Phhhssssstttttt... Phhhsssssttttt...
Valakinek komolyan ki kellene kapcsolnia mielőtt Hulkká
változom miatta.
– Kórházban vagy – hallottam a nővérem hangját, mielőtt
megéreztem a meleg kezét az enyémen.
Bár izzadtam, a bőröm enyhén hidegnek érződött az ő bőrén.
Oldalra billentettem a fejem, behunytam a szemem, majd újra
kinyitottam, hogy rá tudjak nézni. A szüleim mellette ültek. Három
tágra nyílt szemű arc vizsgált engem, mint egy állatot az
állatkertben. Az ajkait az arcomhoz érintette és megpuszilt.
– Hogy érzed magad?
– Jobban, mint ahogy kinézek, azt hiszem; legalábbis a
pillantásotokból. Miért vagyok itt?
Majdnem mindenre emlékeztem, ami történt. Emlékeztem,
ahogy annak a háznak az ajtaját verem Hamptonsban, amíg a
bőröm felrepedt az öklömön. Emlékeztem, hogy hívtam és írtam
Deannek. Emlékeztem, hogy az esőben vacogva hívtam egy taxit.
De arra már nem emlékeztem, mi történt utána. A pánikroham
teljes lendülettel jött vissza és elájultam vagy valami hasonló
történhetett.
– Ki hozott ide? – köhögtem minden szót.
– A taxisofőr.
Ó. Teljesen idiótának tartottam magam a következő kérdés
miatt.
– Hol van Dean? – Millie mamára nézett, mama a papára, ő
pedig ki az ablakon.
– Nem tudjuk – rágcsálta Millie a száját. – Vicious próbálja
elérni. Mi egyből iderepültünk, amint hallottuk.
Körülnéztem. Nem ismertem a szobát, ami azt jelentette,
hogy nem a Lenox Hill Kórházban voltam. Több mint kétórányira
voltunk Manhattantől. És Manhattanban nem volt olyan
készülékük, azzal a szörnyű, szörnyű hanggal.
– Komoly tüdőfertőzésed van – Mama félre tolta Millie-t, az
ágyam szélére ült, és a kezébe vette a kezem. Majdnem
nyöszörögtem a gesztustól. Az ujjaimat a tenyerébe nyomtam,
élvezve a pillanat intimitását. Az arca elkínzott volt.
– A fertőzésed átterjedt, és az, hogy megfáztál, az sem javított
a dolgon. A szervezeted gyenge.
Megpaskoltam a kezét és összeszedtem egy mosolyt.
– Ne aggódj mama. Mindig összeszedek egy-egy tüdőfertőzést
vagy tüdőgyulladást.
– Ez alkalommal a májad és a hasnyálmirigyed is
megfertőződtek. – Millie megnyalta az ajakait sűrűn pislogva. Apa
az ablakhoz sétált és a homlokát az üvegnek nyomta. Eső
csapkodta a másik oldalát és talán azért tette, hogy ne lássuk sírni.
– Mondtuk, hogy a fiú bajt okoz – sóhajtotta apa. Már nem
volt mérges. Elkeseredett, talán. De leginkább kimerült.
– Ennek nincs itt az ideje – szidta őt Millie.
– Csak vissza kellett volna jönnöd Todos Santosba. – Anya
letörölte a könnyeit az arcáról és eszembe jutott, hogy talán a
legnagyobb problémám nem az volt, hogy nem tudom, hol van
Dean. Mert anya ritkán sírt és apa sosem. És Millie.?
Megkockáztattam egy pillantást rá. Rágcsálta az elhalt bőrt az
ujján, könnyekkel küszködve ő is.
– Ki tudná kapcsolni valaki azt a gépet? – váltottam témát,
próbálva könnyíteni a hangulaton. – Tudjátok, azt, amelyiknek
olyan a hangja, mintha fel akarna robbanni bármelyik pillanatban
– nevettem kényszeredetten.
Millie felnézett a gömbölyű hasáról és vett egy mély levegőt,
mielőtt kinyitotta a száját.
– Az a tüdőd, Rosie.
Becsuktam a szám és gondosan hallgattam. Basszus. Ez az én
tüdőm. Minden alkalommal zihált, amikor levegőt vettem.
Phhhhsssssstttt. Phhhsssssstttttt. Phhhssssstttttt.
– Nem értem – suttogtam – Rendben vagyok. Tényleg.
Tényleg rendben voltam? Megpróbáltam felülni az ágyban, de
a hátam fájt és a tüdőm égett. Millie felugrott, hogy segítsen,
megigazította a párnát mögöttem, miközben anya a vállamnál
tartott, hogy ne dőljek hátra. A szemem a lábaimra fókuszált és
nyeltem egyet, visszagondolva arra, amit Dr. Hastings mondott
nekem a legelső alkalommal, mikor találkoztunk.
„Egy teljes és boldog életet élhetsz, Rosie. Ha jól játszol a
kártyáiddal és vigyázol magadra. A legtöbb cisztás fibrózisban
szenvedő beteg hosszú ideig tartó tüdőkomplikációkban hal meg,
és az idő múlásával mozgásképtelenné, rokkanttá válik, de ha
rendesen csinálod a feladataidat, az intenzív fizikoterápiát, és
szeded a gyógyszeredet, rendben leszel. ”
Rossz fordulatot vett az egészségem? A tüdőkomplikációk felé
közeledtem? A rokkantság irányába fordultam? Határozottan nem
úgy éreztem, hogy hatalmam van a testem felett. Ez megijesztett,
még jobban, mint a halál gondolata. Mikor anya visszaengedett az
ágyon ülve, hátamat a párnáknak döntve, a szemem előtt minden
elsötétült. Már nem próbáltam lecsendesíteni őket. Itt volt az ideje,
hogy ők nyugtassanak le engem.
– Hozhatunk neked valamit Rózsabogár? Talán csokoládét? –
Anya elmosódott mosolya sértésnek hatott.
Fájt őt látni, ahogy ennyire próbálkozik. Nem csoda, hogy
könyörögtek, hogy költözzek vissza Todos Santosba. Pontosan
négy rövid hónapba telt, hogy hagytam magam elrontani, mióta
Dean és én összejöttünk, és ott találtam magam, az ajtón
dörömbölve a zuhogó esőben, arra várva, hogy Ruckus megnyissa a
szívét.
Buta lány. Ezek a szavak úsztak az elmémben, csak úgy, mint
akkor, néhány hónappal ezelőtt, mikor először lefeküdtünk
egymással. Buta, buta, buta.
– Jól vagyok, köszönöm – mondtam pont, amikor Vicious
bevágódott a szobába.
Az, hogy elsőként itt volt, meglepett engem. Az egészségem
tényleg a klozetben lehetett, ha Vicious beugrott elköszönni.
Eltette a telefonját a nadrágzsebébe és lehajolt, hogy homlokon
csókolja Millie-t. A szívem összeszorult.
– Dr. Hastings úton van. Lerövidíti a vakációját. – Nem szólt
kifejezetten senkihez, de mind elmormoltunk egy köszönömöt. Azt
hittem, hogy a városon kívül van családi vészhelyzet miatt, de talán
a vészhelyzet a szabadulás volt az olyan emberektől, mint én.
Vicious felnézett és megkérdezte: – Hogy vagy Rosie?
– Túlélem – nevettem keserűen. – Mármint tudod. Vagy nem.
– Dean eltűnt – vallotta be, felhúzta az egyik szemöldökét és
Emiliára nézett engedélyért, hogy folytassa. Ő pedig lágyan
bólintott.
– Elmondhatod. Nagylány vagyok már.
Még akkor is, ha nem látszom annak. Még akkor is, ha nem
viselkedem úgy, vakmerően állva a zuhogó esőben Deanre várva.
Vicious megdörzsölte hátul a nyakát és kifújta a levegőt.
 – Senki nem hallott felőle péntek reggel óta. Kicsivel több,
mint 24 órája.
Remek. Remélem meghalt.
Nem. Nem kívánom.
Aggódalom mardosta a gyomrom. Mi történt az apjával? Mi
történt Ninával? Miért csúszott át a radaron, mikor fogok
megszabadulni az iránta érzett hűségemtől és érzéseimtől, és fogok
magammal foglalkozni?
– Senkit sem érdekel Dean – Milli vicsorgott és felállt,
megfogva a széke háttámláját. – És ha megjelenik itt, majd
megmondom neki a magamét.
– Haver – köhögtem, mire mindenki rám nézett, várva, hogy
befejezzem. Az egész fejem belevörösödött, mielőtt sikerült
abbahagynom a száraz köhögést.
– Előbb bizonyosodj meg róla, hogy jól van. Tudd meg, hogy
egészséges, aztán mondd meg neki a magadét.
– És ha látni akar? – kérdezte.
– Ha sétálva jön ide, akkor nem, köszönöm. Ha hordágyon?
Akkor igen, kérlek.
– Örülök, hogy még megvan a humorod – kitágultak az
orrlyukai. – Na, hagyjuk a viccelődést és pihenj kicsit.
Nem kellett kétszer kérnie. Tíz perccel később mélyen
aludtam újra, betakarva biztonságban az eszméletlenség és
fájdalomcsillapítók karjába. És bár a hangok körülöttem elfojtottak
voltak és a fény a szobában sem tartott ébren, az életem hangja
elcsúszott, játszott a háttérben, ahogy a tüdőm levegőért harcolt.
Phhhhstttt. Phhhstttttt. Phhhssssttttt.
 Huszonkilencedik
fejezet
Dean

Fordította: Suzy

MI A FASZOM ez a szag?
Egy percbe is beletelt – attól a pillanattól fogva, hogy
rájöttem, a hasamon fekszem valahol egy ismeretlen szobában –,
mire sikerült kinyitnom a szememet. Basszus, ez nehezebb volt,
mint Trentet cipelni a hátamon, ami egyszer előfordult, amikor a
középiskolában megsérült. De most nem annak volt itt az ideje,
hogy elidőzzek ezen a sztorin.
Hol vagyok? Körülnéztem. A jobb oldalamnál egy fehér
éjjeliszekrény volt, a takarók rózsaszínűek voltak és a szoba
tisztának tűnt és virágillatúnak...
Szent szar, nem.
Túl gyorsan álltam fel, keresztülbotladoztam egy halom ruhán
és kiegyenesedtem egy fehér-rózsaszín éjjeliszekrénynél. Levertem
egy sor kozmetikumot, aztán edénycsörömpölést hallottam a
szobán kívülről. Nem volt rajtam a cipőm, de a nadrágom és a
pólóm igen – hála istennek –, és pontosan három másodpercbe
telt és ott álltam a nő folyosóján – a lakása akkora volt, mint a
kamrám –, és próbáltam nem kihányni a legutolsó étkezésemet a
padlójára.
A szoba forgott, a fejem lüktetett és meglehetősen biztos
voltam abban, hogy a gyomromban van egy feneketlen lyuk, ami
arra vár, hogy feltöltsem kenyérrel, ami fel tud szívni egy keveset
abból az alkoholmennyiségből, amit tegnap elfogyasztottam.
– Lefeküdtünk tegnap éjjel? – kérdeztem a konyhában lévő
nőt. Ő megfordult és úgy nézett rám, mintha valami zöld
teremtmény lennék, aki az égből pottyant le és ezüst kezeslábast
visel. Néhányszor pislogtam, próbáltam kitalálni, hogy
hallucinálok vagy ez a valóság.
– Előbb döfném magam arcon, mint hogy lefeküdjek veled –
Elle elhúzta a száját és visszafordult a mosogatáshoz. – Nem.
Láttalak az utcán, ahogy össze-vissza mész és motyogsz valamit az
apádról és Rosie-ról. Próbáltam felhívni a barátnődet, de nem
válaszolt, így úgy gondoltam, felajánlok neked egy helyet. Én a
kanapén aludtam. Tartozol nekem egy masszásra szóló
ajándékkártyával. Csak szólok – megvonta az egyik vállát.
Rosie.
Megköszöntem Elle-nek és elrohantam, azzal se törődtem,
hogy felvegyem a kabátomat. A telefonom lemerült valamikor
tegnap és töltőre kellett tennem, hogy elolvassam az üzeneteit.
Vagy ezerszer próbáltam hívni, de nem válaszolt. Volt egy halom
nem fogadott hívásom a többiektől, de figyelmen kívül hagytam
őket. A következő hívásom Millie volt. Egyenesen hangpostára
ment. Felhívtam Rosie szüleit. Semmi. Végül a képernyő felvillant,
ahogy próbáltam megint felhívni Rosie-t, és Vicious volt az. A
fülemhez szorítottam a telefonomat.
– Nem tudom, hol van Rosie – mondtam, rettegés szorította
össze a torkom. – Bassza meg, Vic, nincs a lakásában és nincs
kulcsa a hamptoni házhoz, szóval ötletem sincs, hová ment.
– Kórházban van, faszfej. Összeesett a tüdeje. A mája nem
működik, és alig tud lélegezni. Gratulálok, ezt istenesen elbasztad
– mondta szárazon.
Egy székre omlottam a konyhában, olyan erősen szorítottam a
nyakam hátulját, hogy elszorítottam az vért.
– Melyik kórházban?
– Szart se mondok neked, ember. Senki se akar itt látni.
– Látnom kell őt.
– Nem fog megtörténni. Szétrúgom a szánalmas seggedet, ha
megpróbálod, és ha valahogy mégis sikerül túljutnod rajtam, az
apja egyenesen golyót fog repíteni a fejedbe. Maradj távol!
– Vicious – morogtam.
– Mi a faszt csináltál? Mi volt fontosabb annál, mint hogy
kinyisd az ajtót a beteg barátnőd előtt?
Berúgni, gondoltam keserűen. Aztán felrémlett, hogy Rosie
pontosan azt csinálta. Kétségbeesetten kapaszkodott az ajtóba,
miközben én egy bár kandallója mellett ültem és töményt ittam.
Seggfej, seggfej, seggfej.
 – Ébren van? – kérdeztem, már megragadva a kulcsaimat.
Vicious hallotta ezt és ciccentett, jelezve, hogy ez egy rossz ötlet.
– Néha igen, néha nem.
– Látnom kell őt – olyan vagyok, mint egy kibaszott törött
lemez, ami nem hagyja abba addig a forgást, amíg meg nem kapja,
amit akart.
– Már mondtad – úgy tűnt, Vicioust nem hatotta meg az
állhatatosságom. – Ez nem tűnik jó dolognak. A LeBlanc-ok
feldúltak és zaklatottak. Millie pokolian néz ki. Nem a legjobb ötlet
idejönnöd.
– Nem érdekel.
– Pedig kellene – Vicious hangja komoly volt. – Az időzítésen
múlik minden.
Ez így volt és mi tudtuk ezt. Az időzítés hozott engem össze
Millie-vel, még ha nem is kellett volna együtt lennünk. Az időzítés
választott el engem Rosie-tól, még akkor is, ha nekünk együtt
kellett volna lennünk. És az időzítés volt az, ami újra összehozott
mindannyiunkat.
Azon voltam, hogy dacoljak az időzítéssel. Érte.
– Mondd meg, hol van!
– Nem fog megtörténni.
– Vicious, szét fogom rúgni a seggedet, ha nem mondod el
nekem és mind a ketten tudjuk, hogy előbb-utóbb meg fogom
tudni.
Semmi válasz.
– Vicious!
Semmi.
– Vicious!
A vonal néma volt.
Halott.
Az volt az érzésem, hogy a szívem hamarosan ugyanilyen lesz,
ha nem találom meg Rosie-t.

Egy órával később megtudtam, hogy melyik kórházban van.

Azzal vettem rá Elle-t, hogy hívja fel Rosie szüleit, hogy ígértem
neki egy wellness-hétvégét oda, ahová csak akarja, én pedig a
kórházba mentem. Elővettem a Mercedest, amit már hónapok óta
nem vezettem és úgy hajtottam odáig, mintha démonok üldöztek
volna. És úgy is volt. Azok a démonok vettek rá az ivásra. Felelőssé
tettek azért, hogy a barátnőm a kórházban haldoklik.
Hé, seggfej. Te is megérdemled a halált.
Az apám állandóan hívogatott, amitől folyton lemerült az
akkumulátorom. Százszámra. Az anyám is. A húgaim annyi
hangüzenetet és üzenetet hagytak, amik kitartanak évszázadokig.
Basszák meg! Na, nem a húgaim. Először is, az durva. Másodszor,
ők valószínűleg csak annyit tudnak, amennyit a szüleim tudattak
velük. Talán sosem bocsátanának meg Eli-nak. Bassza meg, hogy
volt képes az anyám visszafogadni őt azután, amit tett vele?
Feljegyeztem magamnak, hogy majd kérdezzem meg tőle, amikor
nem fog nyakig ellepni a szar. Akármikor lesz is az.
Leparkoltam az Irgalmas Szamaritánus Kórház előtt
Hamptonsban és a recepcióshoz mentem, hogy Rose LeBlanc-ról
érdeklődjek. Azt mondta, hogy basszam meg magam, csak
kedvesebb szavakkal. A lényege az volt, hogy a LeBlanc beteget
senki sem látogathatja, aki nem családtag. Nem tudtam biztosra
mondani, hogy ez a szabály kitől származott – Rosie-tól vagy a
szüleitől –, de az eredménye ugyanaz volt.
A váróban ténferegtem, mert senki sem akadályozhatta meg,
hogy ott maradjak. Vicioust, Millie-t és Rosie-t hívtam minden
második percben. Belerúgtam az ételt és italt árusító automatába
néhányszor, amikor a bűntudat fojtogatta a lelkemet.
Belekapaszkodtam a hajamba. Ígéreteket tettem Rosie-nak, amiket
nem hallhatott. Megszegtem ezeket az ígéreteket. Különböző
módjait találtam ki annak, hogy beosonjak a szobájába. Ám
eszembe jutott, hogy még azt se tudom, hányas szobában van. Még
többet átkozódtam. Nagyjából úgy viselkedtem, mint egy kibaszott
őrült.
Kiborultam és nem volt szép látvány.
Néhány órával később Vicious szállt ki a liftből és ballagott
oda hozzám, félig-meddig meglepődve, hogy itt lát. Megragadott a
nyakam hátuljánál, mint aki kész arra, hogy megöleljen. Kurvára
nem. Ez nem valami napi szappanopera. Bár megtudtam, hogy
szeretett hősünk, Eli Cole valójában egy hímringyó, egy kibaszott
faszfej, a legrosszabb fajtából.
– Szarul nézel ki – az ajkai alig mozogtak.
 – Fasza egybeesés, mert te sem úgy nézel ki, mint egy
Victoria’s Secret modell – felhúztam az egyik szemöldökömet.
Nevetett.
Az a fasz az arcomba nevetett. Rosie az életéért harcolt és ő
meg úgy néz ki, mint akinek a világon semmi gondja sincs.
– Nos – a jókedve hirtelen alábbhagyott – úgy is viselkedtél,
mint egy szardarab.
– Hogy van? – dörzsöltem meg a szemem, úgy éreztem
magam, mint aki évek óta nem aludt.
– Nem jól – mondta. – De stabil. Sokat alszik. És azt a
szörcsögő hangot adja ki, amikor lélegzik. Mintha rozsdás szögek
lennének a tüdejében.
Ölj. Meg. Most.
Ő tudta. Vicious tudta, ahogy rám nézett, hogy nincs értelme
megbánni azokat a dolgokat, amik megtörténtek. Már a
mélyponton volt az életem és én megpróbáltam megtalálni a kiutat
és vérző ujjakkal visszamászni Rosie univerzumába.
– Mi történt?
Vicious elindult az út túloldalán lévő Starbucks felé és én
lépést tartottam vele. Amennyire utáltam alattvalónak lenni
Vicious mellett, annyira akartam magam mellé állítani. Ezt
önmagában lehetetlennek éreztem. Mi mindig szemtől szemben
álltunk. Szerintem ez tartotta életben a barátságunkat. Az állandó
harc.
– Minden szarcunamik anyja – keresztülfuttattam a kezem a
hajamon és beleütöttem a legközelebbi falba. Bassza meg, el fogom
mondani neki. Mert meg kell tennem. Rosie miatt. – Röviden:
adoptáltak. Egészen mostanáig azt hittem, hogy a szüleim a ribanc
nagynénémtől fogadtak örökbe, akit valami ismeretlen
szarcsimbók csinált fel. Kiderült, hogy az az ismeretlen
szarcsimbók valójában a nagymenő ügyvéd, Eli Cole. Lefeküdt a
felesége húgával, miközben már házas volt és úgy döntött,
eltitkolja ezt előlem harminc évig. Hát tudod, csak ennyi, így, egy
kibaszott dióhéjban.
– Fasza – Vicious füttyentett és megállt, hogy a szemembe
nézve megtudja, ez nem egy nagy, kövér, szomorú vicc-e.
Ezután megfogtuk a kávénkat és leültünk az ablak mellé, ahol
ráláttunk a kórházra. A gondolat, hogy Rosie bár fizikálisan közel
volt, de mentálisan távol, az őrületbe kergetett. Úgy éreztem, hogy
mindennek vége. A világnak. Nekünk. Neki.
 – Ez azért nem semmi. Fogalmam sem volt arról, hogy Eli
képes volt átbaszni minket – mondta Vicious, arra célozva, hogy
Eli bedugta a farkát a felesége húgába.
– Szerintem ez a génekben van – elgondolkodva simogattam
meg az állam és kortyoltam egyet a kávémból. – Ki a faszomat
érdekli, Vic? Komolyan. Rosie-nak szüksége volt rám és én
átvertem. Szüksége volt rám és ő az esőben állva várt engem. A
pokolban kellene elégnem. Szerintem, boldog lennél, ha te
gyújthatnád meg a gyufát.
Vicious lazán megvonta a vállát, az alsó ajkait harapdálta.
– Mi van? – löktem meg a könyökömmel.
– Most őszintén? Ki nem baszta még el? Olyan sokszor
elbasztam Emiliával. Sokkal rosszabb dolgokat is tettem. De ő nem
volt beteg. Ez az egyetlen különbség. Ő ott volt és elfogadott
engem, amikor végre kihúztam a fejem a seggemből, és
megalázkodtam előtte.
– És úgy gondolod, hogy ezt Rosie nem fogja megtenni? –
megköszörültem a torkomat, így nem fulladtam meg, és nem volt
elég levegő ebben a kibaszott helyiségben, ahogy a válaszára
vártam.
Lenézett.
– Én nem vagyok orvos, de hazudnék, ha azt mondanám,
hogy jók a kilátásai.
– Beszélnem kell vele – lehajoltam, hogy szembenézzek vele,
megragadtam mindkét vállát és kényszerítettem, hogy rám nézzen
– hogy lássa a bánatomat. – Segítened kell, Vic. Nem tudom nem
látni őt most. Erre rájöttél, ugye?
Csendesen és sunyin vizsgált engem. Összeszorította a száját.
Gondolkodott.
– Mit akarsz? – megdörzsöltem az arcomat. – Nevezd meg az
árat!
Szent szar, már megint ezt csináljuk. Ezt. Egymás
boldogságáról tárgyalunk. Remek. Mindegy. Mindennek megvan
az ára. Különösen Vicious világában.
– Mibe fog nekem kerülni, hogy bejuttass hozzá?
Semmi sem szabott gátat. Szerintem, tudta ezt.
– Tizenöt százalékot akarok a Fiscal Heights Holdingsban
lévő részedből.
A saját orvosságomat ajánlotta fel nekem és egy jó adagot tolt
le belőle a francos torkomon. Még csak át se gondoltam a kérését,
mielőtt kiejtettem a szavakat a számon.
– Vigyed. A tiéd. És most vigyél oda. Látnom kell őt.
– Húsz – mondta.
Köcsög.
Ránéztem egyenesen, és úgy mondtam – A tiéd.
– Huszonöt. Az összes részed. Az enyém. Holnap reggel
aláírod.
– Vidd az egész részesedésem. Vidd a ruháimat és a
lakásomat és a belső szerveimet. Engedd, hogy lássam őt. Győzd
meg a LeBlanc-okat!
Felállt, egyetlen korttyal megitta a kávéját és visszatette a
csészét.
– A dolog úgy áll, Mr. Pöcsfej, hogy nincs szükségem a
szarjaidra. De segítek neked. Mondjuk, ez a nehezebbik része a
dolognak. Még ha a szülei engedik is, hogy láthasd őt, a LeBlanc
nővéreket nem könnyű legyőzni.
Felálltam, végre megengedtem magamnak egy vigyort.
– Nos, akkor az jó dolog, hogy én meg nagyon jó csatár
vagyok.
 Harmincadik fejezet
osi

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Kínlódni. Lélegezni. Élni. Nem elengedni.

A DÖRMÖGÉS A ZÁRT AJTÓ MÖGÖTT felébresztett.

Akárki állt ott, hamar elvesztette a türelmét. A dübörgés a
padlón erre engedett következtetni. Aztán a hangok kezdtek a
fülembe szivárogni és a kirakó darabjai a helyükre kerültek.
Mama felemelte a hangját. – Valójában nem érdekel. A
lányom nagyon beteg és te ezzel tisztában voltál. Elvégre ismered
őt. Most menj el, fiú, és ne is gyere vissza ide. Rosie az életéért
küzd, és félreértés ne essék, én téged hibáztatlak ezért. Miből
gondolod, hogy ő még látni akar majd téged?
– Mrs. LeBlanc. – A hangjának volt egy éle, amit nem
ismertem fel. Dean Cole nem volt a csúszó-mászó típus. –
Bocsánatot kértem. Engedje, hogy a lánya maga döntsön.
Biztosíthatom, hogy ő meg akar hallgatni. Kérdezzük meg őt.
– Alszik.
Azzal a szándékkal nyitottam ki a számat, hogy kikiabálok
nekik, de nem jött ki semmi hang a számon. A nem kívánt
változás, amin a testem keresztülment az elmúlt órákban szótlanul
hagyott engem. Szó szerint. Többé nem tudván mozgatni a fejem,
azon kaptam magam, hogy küzdök a következő pislogásért.
Mindenem fájt. Szándékosan felszínes levegőket kellett vennem,
hogy biztosítsam, a bordáim nem fognak eltörni. Szólnom kellett a
nővérnek, hogy emelje meg a fájdalomcsillapító adagomat. De nem
panaszkodtam. A morfiumtól csak többet aludnék, és olyan sok
minden zajlott körülöttem, hogy nem akartam egyetlen dolgot sem
elszalasztani. A másik ok, amiért nem akartam, hogy több
narkotikumot adjanak, a puszta, nyers félelem volt. Mi van, ha
meghalok álmomban? A szemhéjaim nehezek voltak, de küzdöttem
az ébren maradásért.
Elszánt voltam, hogy újra lássam Deant. Elbaszta? Igen.
Csúnyán. Dühös voltam rá? Persze. Dühöngtem. De amikor a
halálos ágyadon fekszel, nincs idő dühösnek lenni. A bosszúvágyat
a többi belénk vésődött, lélekzabáló negatív vonással együtt
hajítottad ki az ablakon. Amikor a halálos ágyadon fekszel, az idő
arra emlékeztet, hogy milyen értékes is valójában. Az érzések
lecsupaszítottak voltak, és az egész világ számára nyitva álltak,
hogy lássák, böködjék és beléjük ássanak.
– Charlene – szólt közbe a folyosón, az ajtóm előtt Vicious. –
Rosie szereti Deant. Deannek oka volt rá, hogy nem találkozott
vele Hamptonsban, és mondhatom neked, hogy az nem szar
kifogás. Legalább kérdezzük meg őt, hogy akarja-e látni.
– Rendben, de nem most azonnal – pufogott mama, és
hallottam, hogy a combjára csap. – Ahogy mondtam, ő tényleg
alszik most, és vesszek meg, ha valami ilyen badarság felkelti őt,
amikor pihennie kellene. Menj. Hívni foglak, amikor felébredt.
– New York háromórányira van, asszonyom. – Próbált érvelni
neki Dean.
– És az egy hosszú út, hah, Mr. Cole? A lányom megtette,
hogy lásson itt téged. Te még arra sem vetted a fáradságot, hogy
megjelenj.
Ez mindkettőjüket elhallgattatta. Néhány perccel később az
ajtó kinyílt, és mama sétált be. Nem tudom, hogy Millie vagy apu
hol volt, de azt hiszem mindnyájan felváltva őriztek. Minden egyes
éber pillanatot valaki mással töltöttem. Ez lehetetlenné tette, hogy
kapcsolatba lépjek Deannel sms-ben vagy telefonon. Személyes
teret kérni azoktól az emberektől, akik leállították a saját életüket,
hogy kiszolgáljanak engem, nem lett volna tisztességes.
A matrac lesüllyedt, ahogy anyám odajött és leült mellém.
– Hogy érzed magad, édesem?
Kinyitottam a szám, és próbáltam beszélni, de a szavak
kétségbeesett sziszegésként hagyták el a számat.
– Volt már jobb.
Nevetett és szipogott, letörölve néhány könnycseppet. Azon
elmélkedtem, vajon minden család ilyen hősies mértékben volt
szerencsétlen, ha egy ifjú haldoklott, vagy csak az enyém? Nem
voltam kölyök többé, de megszoktam, hogy én vagyok mindenki
babája. Vicious Kicsi LeBlancnak hívott. Dean Baby LeBlancnak.
Mindenki más Rózsabogárnak. Ezért egy részem bolondul hitte,
hogy több időm van.
– Mindenki az imáiba foglal téged. Én minden nap elmegyek
az úton lejjebb lévő templomba. Baron egy felkapott
pulmonológussal egyeztet Angliából. Ide fogja reptetni őt, ha a
dolgok hamarosan nem javulnak. De fognak, kedves kislányom. –
A homlokomat cirógatta, könnyek csorogtak le az arcán. Nem
próbálta többé elrejteni, vagy letörölni őket. – Édesem, te el fogsz
innen sétálni. Tudom, hogy így lesz.
Homloka az enyémhez ért és én becsuktam a szemem, érezve,
hogy meleg könnyek szivárognak a szempilláim alól. Nem akartam
sírni, különösen nem mama előtt, de nem éreztem többé erősnek
magam. Erősnek lenni szívás. Elsősorban az juttatott engem ide,
hogy független és erős akartam lenni.
Erősnek lenni gyengévé tett engem.
– Mama – szipogtam. – Jól leszek, rendben? Sajnálom, hogy
nem hallgattam rád Todos Santosban. Tudom, hogy jót akartál.
Csak be akartam fejezni, hogy a babátok legyek.
– Tudom, édes, tudom, tudom – ismételgette, megpuszilva a
homlokom és a könnyeimet újra és újra. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy nem válaszolta meg a kérdésem.
Egyáltalán nem kerülte el a figyelmem.

Dean
Ültem kint a bérelt hamptonsi villa tornácán, hagyva, hogy az
eső a kurva arcomon kopogjon, mert megérdemeltem.
Csak hogy biztossá tegyem, hogy egy totális vesztes vagyok,
nem pedig egy lagymatag, nyomorult idióta, vodkát ittam,
egyenesen az üvegből, próbálva magam úgy érezni, ahogy ő érezte
magát, amikor ki volt zárva, faszom tudja milyen hosszú időre.
Kiérdemeltem. Minden egyes szarságot, amit az élet nekem
kínált. Teljesen és tisztességgel.
 Nem kellett volna meginnom három üveg vodkát huszonnégy
óra alatt. De megtettem. Mert az a baromság, amivel etetnek, hogy
ha elérsz a mélypontra, meglátod a fényt? Ez az. Egy adag szar.
Valójában, amikor a padlóra kerülsz, lefekszel ott egy hosszú,
elnyújtott szundikálásra, mert a padló legalább egy stabil talaj.
Különösen, amikor a világod többi része egy cérnaszálon
egyensúlyozik. Függőnek lenni, akinek az élete az orra előtt porlad
szét, fárasztó. Jobban, mint szeretett fiúnak, kemény
üzletembernek, vagy hímringyónak lenni, aki még azelőtt ad neked
négy orgazmust, hogy egyáltalán hozzád érne.
Erre a nehezebbik úton jöttem rá.
Az igazság az volt, hogy a gyengeség még több gyengeséget
szült. És tudva, hogy Rosie haldoklott, nem rántott engem fényes-
páncélú-lovag módba és segített eltüntetni az
alkoholproblémáimat. Nehéz téglaként szolgált, ami lehúzott
engem a szenvedés mélyére.
Szétterülve a villa bejárati lépcsőin egy üveggel az ajkaimnál,
bámultam a leveles fák szél elleni küzdelmét, és azon nevettem,
hogy milyen szánalmassá váltam.
Hétfő volt. Ebédidő. A világ többi része az élettől izzott. Én a
dühtől. Ki kellett gondolnom egy módot arra, hogy
visszaszerezzem őt. Az, hogy Vicious beszélt a szüleivel egy picit
sem segített.
Nem zavartattam magam, hogy válaszoljak a szüleimnek,
amikor hívtak. Az egyetlen dolog, amit tettem, hogy felbukkantam
a kórházban, véletlenszerű időpontokban, követelve, hogy
láthassam Rosie-t. Először kirúgtak, mert aludt. Később, mert túl
részeg voltam, hogy működjek.
Legalább volt egy helyem, ahol maradhattam, amíg vártam,
hogy láthassam Rosie-t. Ó, igen. Nem a karma az egyetlen, aki egy
ribanc. Iróniának is van egy kicsavart humorérzéke.
Vicious próbált ott lenni nekem, de kizártam. Trent aggódott,
de nem tudta otthagyni Lunát és Jaime bosszús volt, mert se Vic,
se én nem mondtuk el neki, mitől lettem eszement és hagytam
cserben a barátnőmet.
Nina nem hívogatott, most, hogy az övé volt a pénz – legalább
ezt megkaptam –, bár nem igazán tudtam értékelni a távollétét az
életemtől, mert végül is, lényegében a biológiai anyám attól a
perctől le se szart, hogy fizettem neki.
Szent szar, seggfej. Az életed egy kupleráj.
 Egy bérelt autó húzódott a villa ajtaja elé, és nekem nem
kellett a bérlők arcát látnom ahhoz, hogy tudjam kik voltak ők.
Volvo. Mindig a kibaszott Volvókkal. A lódítás a fehér léckerítéssel
és a három tökéletes gyerekkel, amivel próbálják megetetni a
világot. Én végül is megettem ezt a szart. Mostanáig.
Kibaszott Vicious megadta nekik a címem. Ő kellett, hogy
legyen, mert én kurvára biztosan nem tettem.
Az anyám volt az első, aki kiszállt az autóból. Nem nyitotta ki
a kezében lévő esernyőt, csak könnyedén lekocogta a távot az
ezüstszínű járműtől a verandáig, a karját dörzsölgetve, bár egy
méretre szabott, rózsaszín gyapjúkabátban volt.
– Édes szívem. – Arca ki volt sminkelve, a haja tökéletes és
közel sem tűnt olyan összetörtnek, mint én voltam apám tettétől.
Ugyanaz az apa, akit láttam a háta mögött leparkolni az autót, és a
vezetőülésben ülni.
Kibaszott gyáva.
– Beszélnünk kell, édesem. Nem mehet így tovább.
– Mehet és menni fog. Menj el – morogtam. Szarul néztem ki.
Úgy is viselkedtem, és seggrészeg voltam, amit láthatott. Anyám
figyelmen kívül hagyott, felment a lépcsőkön az ajtóhoz, és
kinyitotta. – Csinálok egy kis teát. Csatlakoznod kellene hozzám,
kedvesem. Hideg van kint.
Anyám még mindig a szerető szülőként viselkedett, aki volt is,
még ha én át is rángattam a poklon. Még ha ő volt az utolsó
személy, akire dühösnek kellett volna lennem, hiszen minden
alkalommal, amikor az arcomra nézett, látta a férje hűtlenségét a
nővérével. A szememben, ami Nináé volt. Az ajkaimban, ami az
apámé. Az egész létezésemnek egy tüskének kellett lennie a
szívében. De valahogy mindig azt éreztette velem, hogy a szíve
értem dobog.
És emiatt kapartam fel a seggem a tornácról, és mutattam
megránduló ujjal közvetlenül apámra.
– Maradj, ahol vagy – emeltem fel a hangom. – Ő rendben
van, de téged nem látlak itt szívesen, te megcsalós szarházi.
Két perccel később, anyám egy takarót csavart a vállam köré,
és én egy idegen konyhájában ülve erős teát ittam, életemben
először. Milyen hatvan év alatti ember hajlandó teát inni? Én, azt
hiszem.
– Hallgass meg, édesem! -- Anyám lehuppant a székére
átellenben velem, és kezébe fogta az enyémet. Ő még mindig meleg
volt. Hogyan lehetett meleg? Nos, annak lehetett köze hozzá, hogy
nem ült kint órákig próbálva vezekelni és jóvátenni a viselkedését.
– Tudom, hogy dühös és zavarodott vagy. Minden jogod megvan
hozzá. És ha azt hiszed egyetlen pillanatig is, hogy én csak úgy
túlléptem ezen akkoriban, amikor megtörtént és hagytam, hogy
megússza, akkor nagyon tévedsz. Beadtam a válókeresetet Dean.
Nem akartam az apádat, miután rájöttem, mit tett. És, őszintén,
nem akartalak téged sem.
Aucs.
– Mégis itt vagy – vicsorogtam, szemeim halottak.
– Igen – mosolygott. – Miattad. Te megérted. Amint
rájöttem, hogy enyém vagy, hogy gondodat viseljem, akartalak
téged. Olyan nagyon, hogy hajlandó voltam még egy lehetőséget
adni Elinak, bár nem érdemelte meg. Apád elszúrta. Nagyon. De a
dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. Neked ezt
jobban kéne tudnod bárki másnál.
Millie-re és Rosie-ra utalt. És igaza volt. Bár nem voltam
igazán szerelmes Millie-be, és ő nem szeretett igazán engem, mégis
megtörtént.
– A te ötleted volt, hogy kötődnöm kellene hozzá. A nyaraimat
a farmján töltöttem – préseltem ki magamból.
Anyu a fejét rázta. – Dean, te könyörögtél, hogy mehess. Azt
mondtad, szeretsz ott lenni. Az én nézőpontomból ő abbahagyta a
droghasználatot, és egy farmon élt. Hazugságokat adott be nekünk.
Úgy találtam, el fogod mondani nekünk, ha valami nem tetszik ott.
Kérdeztelek téged, Dean. Minden egyes nyáron kérdeztelek, hogy
tetszik-e ott neked. Mindig igent mondtál.
– Azt akartam, hogy szeressen engem. – Nyeltem egyet,
sötétség felhőzte arckifejezésemet. – Jézusom, szánalmasnak
hangzom. Még saját magamnak is.
Anyám szemei el nem hullajtott könnyektől csillogtak.
Fájdalmat okoztam neki, úgy ahogy magamnak is fájdalmat
okoztam, de közel sem annyira, mint amennyire Rosie-t
bántottam.
A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott, és az anyám felállt és
hátranézett a válla mögé higgadt arccal.
– Sok mindent kell megbeszélnetek, neked és apádnak, de egy
dolgot elmondok, Dean. A szerelem nem tökéletes. Az élet nem
tökéletes. Mégis, mindkettő kivételesen gyönyörű dolog, amit
kincsként kell őrizned minden egyes nap. Én boldog vagyok az
apáddal. És bármi történt a múltban, az oda tartozik – a múlthoz.
Eli besétált a vidéki stílusú sárga konyhába, és elfoglalta a
széket, amin anyám ült egy perce. Levettem a maszkot, amit
anyám előtt viseltem, és a köcsög arcomat mutattam neki. Azt,
amelyikről tudtam, hogy tőle örököltem.
– Azt hittem, mondtam neked, hogy ne szállj ki a kocsiból.
– Azt hittem, több eszed van annál, hogy sétálgass itt körbe,
parancsokat osztogatva apádnak, Dean Leonard Cole.
Kiengedtem a karjaimat, és hátradőltem a székemen,
vigyorogva.
– Gondolom, tartozom neked egy köszönettel, hogy végül
elmondtad nekem, te vagy a biológiai apám. Ha bedobok még
néhány száz lepedővel többet, további részleteket is fogsz mondani
róla? Talán, hogy hol fogantam? És természetesen, hogy Nina egy
sikítozó. – Nem mintha nem tudtam volna a választ ez utóbbira.
Nina szerette, ha kellemetlenül érzem magam. Valóban
kellemetlenül. Nem tudok felidézni egy olyan nyarat sem, amikor
nem kaptam rajta és/vagy hallottam meg őt és Baglyot.
Öklendeznem kellett tőle, de szart se tudtam csinálni vele. Vékony
falak. Plusz, néha besétáltam a konyhába, vagy a nappaliba, és ők
ott üzekedtek egymással és vigyorogtak rám. Nem csoda, hogy
szerettem kint feküdni a szénában olyan sokat.
– Segíthetek neked. – Apám figyelmen kívül hagyta a
baromságaimat, ami ritkaság volt nála. Sosem hagyta, hogy
megússzam, hogy pöcsfejként viselkedjem. Még harmincasként
sem.
– Miben? – nevettem.
– Az önpusztító életmódodban. És az igazság jobb
megértésében.
– A te igazságod hatszázezer dolláromba került.
– Tudod, hogy a pénz itt nem probléma. Sosem volt, Dean.
Nem volt jele, hogy kész lennél az igazságra, szóval hagytam, hogy
ez a te döntésed legyen. Fiam – lerakta a szemüvegét az asztalra,
hüvelykujját a szemgödrébe nyomta –, anyád és én hiányolunk.
Jóvá akarjuk ezt tenni.
Lenéztem a telefonra az asztalon. Vicious üzent nekem aznap
reggel, elmondva, hogy még mindig nem tudta megolvasztani a
LeBlanc-okat és rábeszélni őket, hogy hagyják, hogy lássam Rosie-
t. Semmi más dolgom nem volt egyébként. Inkább üssük agyon az
időt meghallgatva a tenyérbemászó apámat.
– Várj, seggfej – motyogtam, ahogy megszabadultam a
takarótól és bekapcsoltam a fűtést.
Apu összeszorított szájjal nézte, ahogy a számba toltam egy
füves cigit, és fújtam egy füstfelhőt. Nem tetszett neki. De ezúttal
kénytelen lesz elviselni.
– Mi a faszt nézel? – kérdeztem, amikor egyenesen rám
bámult egy percig. Mi a fene baj volt vele? Úgy nézett ki, mintha
sírt volna, amitől rosszul éreztem magam. Nem azért, mert azt
gondoltam, hogy az a férfi, aki sír, egy punci – oké,
újrafogalmazom: az függ a sírás mennyiségétől, a helyzettől és a
körülményektől – de azért, mert furcsa volt arra gondolni, hogy Eli
Cole emberi könnyeket termelt. Normális esetben őt annyira nem
zavarta a világ. Miközben tudott szentimentális lenni, mindig
összeszedett volt. Extrém módon, a teste legkisebb csontjáig. És
épp most ő nagyon, nagyon szétesettnek tűnt.
Apa megrázta a fejét.
– Semmit. – Megütögette a kerek, tölgy étkezőasztalt, nem
foglalkozva a nagy mennyiségű F-bombával, amivel megszórtam
őt. Próbáltam a nyelvemet 12-es karikás szinten tartani, amikor a
szüleim közelében voltam, de ebben a pillanatban nem éreztem
magam különösebben tisztelettudónak apám irányában.
– Mindig tisztában voltam vele, mennyire hasonlóak vagyunk.
– Szorította össze az ajkait.
– Neked is fű és alkohol problémád van? – nevettem, a hamut
egy üres vodkásüvegbe szórva, és kortyolva egyet egy félig üres
sörösdobozból.
– Volt – mondta.
Majdnem leesett az állam a kijelentésétől. Ez határozottan
újdonság volt nekem.
– Fejtsd ki – újabbat szippantottam a cigiből, mielőtt kikapta
a kezemből és letette.
– Hé – összevontam a szemöldököm. – Mi a fasz?
– A fasz az, hogy én az apád vagyok, és te azon társadalmi
elvárásoknak megfelelően fogsz viselkedni, amelyeket kiskorodtól
beléd neveltünk, legalábbis körülöttünk. Ami azt jelenti, hogy nem
iszol, vagy szívsz füvet előttem, és visszaveszel az F-betűs
szavakból, Dean. Ez nem tesz téged keményebbé. Ettől úgy
hangzol, mint egy istenverte bűnöző, és én egy halom pénzt
költöttem az oktatásodra. Eleget, hogy biztosítsam, te nem vagy
bűnöző. Szóval, míg elégedetten elnézem neked, amikor te, és a
ficsúr, baba-alapítvány vagyonos barátaid zárt ajtók mögött a
nagy dumát nyomjátok, velem udvarias leszel és erkölcsös.
Megértettél?
Hello, vödör jég az arcomba, köszönöm, hogy kijózanítod a
seggem.
Apa felállt, felkapta a doboz sört az asztalról és elkezdett
körbesétálni a konyhában, egy kis szemetesvödröt húzva és
beledobálva az összes vodkásüvegeket, tekert cigaretta csikkeket,
és sörösdobozokat, mialatt beszélt. – Visszatérve a fő témánkhoz –
Függőség. Igen, Dean, én is függő voltam, mint te. Nem fű. Ahol
felnőttem Alabamában, a fű nem volt a gazdag emberek bűne. De
miután lediplomáztam a jogi egyetemen és elvettem anyádat, elég
kényes helyzetben voltam. Ott volt az apám, hogy lenyűgözzem, és
ő sokkal kevésbé volt megértő és támogató, mint én vagyok. Az
egyetlen módja, hogy elvegyem mindezen nyomás élét az ivás volt.
Szóval azt tettem. Szélsőségesen. Minden. Egyes. Nap.
Összeszorítottam az ajkaimat és bámultam rá, próbálva
kitalálni, hogy másnapos vagyok, részeg, vagy beteg, valahol a
kettő közti térben. Olyan sokat ittam azon a hétvégén, hogy
állandóan úgy éreztem mintha rókáznom kellene. Nem
emlékeztem rá, hogy mikor volt az utolsó étkezésem, de abban
eléggé biztos voltam, hogy nem maradt a gyomromban az után a
késő éjszakai hányófesztivál után, amit rendeztem.
– Részeg voltam az idő kilencven százalékában. Egy jól
funkcionáló részeg, mint te, de én nem tudok felidézni egy napot
sem huszonkettő és huszonnyolc éves korom között, amikor nem
voltam feltankolva. Még munkában is, amikor nem
kockáztathattam a whiskey szagát, bejutottam a fürdőszobába, és
Listerine-t ittam fontos megbeszélések előtt. Sokkal rosszabb
voltam, mint te, Dean. Sokkal rosszabb.
– Nos, te most jól vagy – motyogtam. Érett, mint egy kurva
kisbaba. Egy igazi tapló voltam, vagy mi?
Apa fogta a szemetesvödröt – áthajította a kicseszett ablakon,
mint egy rocksztár –, aztán továbbment és fogott egy másikat a
fürdőszobából, megtöltve még több üveggel és alkoholos dobozzal.
– Én jól, mert kaptam egy ébresztőt, Dean. Tudod mikor?
– Világosítson föl, Mester! – visszabeszéltem csak a
visszabeszélés kedvéért, és ez nem volt vicces, vagy imádnivaló egy
kibaszott harmincévestől. Apának osztoznia kellett a véleményen,
mert megrázta a fejét, és folytatta.
– Akkor történt, amikor egyszer későn jöttem haza munkából,
bekúsztam az ágyamba részegen és dezorientáltan, és szeretkeztem
a feleségemmel. De amikor következő reggel felébredtem,
visszaemlékeztem, hogy Helennek egyáltalán nem kellett volna
Birminghamben lennie. Elment meglátogatni az anyját
Fairhopeban. Szóval a jobb oldalamra néztem, és megláttam a
nővérét. Néztem a nőt, aki mellettem aludt, és tudtam, hogy
elbasztam az egész életem, ahogy te hívnád ezt.
Ettől kihúztam magam ültömben.
– Ő becsapott téged?
– Nos, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy Nina nem az a
típusú nő volt, aki vonz engem. -- Apa hitetlenkedve nézett. Azt
hiszem nem. Nina pontosan az ellentéte volt Helennek, az
anyámnak. Hiányos ruhákat hordott, láncdohányos, és flörtölt
mindenkivel, aki szembejött. Anyám country-club stílusú volt, és
yuppie, a haja mindig úgy nézett ki, mintha most sétált volna ki
egy női magazinból, és ő visszafogott volt és udvarias, de sosem túl
barátságos a férfiakkal.
– De, anyu... – hitetlenkedve ráztam a fejem. Anyám senkitől
nem viselt el baromságokat. Emiatt voltunk a húgaimmal
illemtudók. Tudta, hogy hogyan tartson rendet otthon, igazán,
amikor akarta. – Azt mondta nekem, hogy el akart válni tőled.
Hogy a pokolba tudtál ebből kibújni?
Apa lehajtotta a fejét, átdobva a második italokkal teli
szemetesvödröt az ablakon, mielőtt felém fordította a fejét, hogy
szembenézzen velem. – Baron felszed mindent, amit kihajítottam,
és így, míg neked nem lesz hozzáférésed, el fogom tenni a tárcádat
és gondoskodom róla, hogy a hűtőd fel legyen töltve ennivalóval. A
detoxikálásod ma kezdődik, Dean.
Vicious itt van? Mi a fasz? Én tényleg leértem a gödör aljára
ez alkalommal.
– Anyáddal kapcsolatban – nem, ő nem bocsátott meg
nekem. Nem elsőre, legalábbis. Amikor láttam Ninát az ágyamban,
és ő elmondta nekem mi történt, megalázott voltam. Kirúgtam őt
és hívtam Helent. Lerövidítette az utazását és hazajött. Azonnal
mindent tisztáztam vele. Ő összepakolt nekem egy táskát, és
kidobott.
 Legjobb szándékaim ellenére egy vigyor formálódott az
arcomon. – Jó neki.
Én voltam a fattyú gyerek, aki a megcsalt nőnek drukkolt.
– Megfizettetett velem, az egyszer biztos. Az irodámban
aludtam abban a kilenc hónapban. Helen annyi félig kitöltött válási
nyomtatványt küldött nekem, hogy megtelt a postafiókom. Nina
elfutott. Próbáltam őt megtalálni, de nem tudtam. A radar alatt
haladt, és azok más idők voltak. Könnyebb volt eltűnni. Nem volt
internet és ilyen dolgok. – Apu a zsebébe dugta a kezeit és kinézett
az ablakon összeráncolt szemöldökkel. – Anyád beadta a
válókeresetet két hónappal azelőtt, hogy te megszülettél.
Egyáltalán nem a megcsalás miatt – nevetett keserűen. – Mert,
higgy nekem, fogalmam sem volt, mit csinálok, amikor lefeküdtem
Ninával. Nem emlékszem egyetlen másodpercére sem, hála
Istennek. Ő csak belefáradt a problémámba, és abba, hogy kevéssé
voltam motivált a megoldásában. Jobbat érdemelt, és tudta ezt.
– Akkor mi történt? Miért változtatta meg a véleményét? –
Még mindig az asztalnál ültem. A dolgok világosabbá váltak
valahogyan. A történet kezdett értelmet nyerni. Nem nagyon, és
nem teljesen, de nem éreztem magam közel sem olyan
elveszettnek, ahogy az elmúlt néhány évben éreztem magam az
egész Nina-féle kálvária miatt.
– Te történtél. – Megfordult és úgy mosolygott rám, mintha
én lettem volna a Szíriusz, ami nem lehetett igaz, mivel Rosie volt a
Szíriusz. De minden embernek megvan a maga Szíriusza az
életében, gondolom. Az az egy, amely fényesebben ragyog a
többinél. – Megszülettél, Dean. Erre az újságokból jöttünk rá. „A
Wallmart-bébi”. Anyád azonnal tudta, hogy ez Nina volt. Nem volt
nehéz kitalálni. Felhívott és együtt elautóztunk a kórházba, ahol
befogadtak téged. Anyád annyira piszkosul akart téged, hogy
hajlandó volt adni nekem egy második esélyt. Azt mondta, te
megérdemelsz mindent, bár a nő, aki világra hozott téged, nem.
– Nem értem – ráztam a fejem. – Miattad töltöttem időt
Ninával és Bagollyal. Majd minden nyáron. Egész nyáron. Fenébe,
apa. – Felálltam, és fel-alá járkáltam. – Bagoly volt az, aki az első
füves cigit adta nekem 12 éves koromban. Nina adta az első korty
sört, amikor kibaszott kilenc voltam.
– Figyelj a szádra! – utasított apám, és én a szemem
forgattam, épp csak egy kicsit jobban a fiának érezve magam, mint
amikor kiviharzottam a kávézóból. – Volt egy kis megállapodásunk
Ninával. Főként, mivel a legfőbb szempontunk az volt, hogy egy
biztonságos, stabil életet biztosítsunk neked. Ő látni akart téged
nyaranként, és mi teljesítettük ezt, amíg ő józan volt. Ez volt a
feltétel. Nina pénzt kapott arra az időre, amit a házában töltöttél. A
pénz utazásra, ruhára, ilyesmikre szolgált volna. Nem voltunk
hülyék. Tudtuk, hogy zsebre vágta a pénzt, és megtartotta
magának. De reméltük, hogy az idő veled talán inspirálja őt, hogy
jobbá váljon. Mint, hogy józan marad, és felnő, mint egy emberi
lény.
– Csakhogy Nina nem egy emberi lény – fejeztem be helyette.
Megrázta a fejét, és nem voltam biztos, hogy egyetért, vagy sem
ezzel az állítással.
– Mindenki emberi. Néhány ember emberibb másoknál. Nina
sok hibát követett el az útján, de az egyiket vele együtt követtem el.
És te is követtél el hibákat. Hibákat, amelyekért súlyos büntetést
kell fizetned, ha ezen az úton maradsz.
Nem volt erre mit mondanom. Ez nem Nináról szólt többé.
– Miért nem mondtad el nekem hamarabb? – futtattam át a
kezemet a hajamon. – Miért hagytad, hogy fizessek neki? Miért
találkoztál velem az ő feltételei szerint? Ennek kurvára semmi
értelme.
– De van, Dean. Abszolút van értelme. – Tett egy lépést felém,
és most szemtől szembe voltunk. Ugyanaz a magasság. Ugyanaz a
haj. Ugyanaz a szemszín. Bassza meg, hogyhogy nem láttam ezt
korábban? Apám és én pontosan ugyanúgy néztünk ki. Ezért nem
kérdezték meg soha az emberek, hogy adoptálva voltam-e. Mert
nem. Nem teljesen, legalábbis.
– Nem tudtam, hogy meg akartad-e ismerni az apádat vagy
sem, és meghagytam neked ezt a döntést. Tudtam, hogy ha tényleg
látni akarsz engem, ki fogod fizetni a pénzt. Ez nem nagy ügy
neked – a pénz –, több van belőle, mint amit valaha el tudnál
költeni. Szóval ez nem olyasmi volt, ami miatt aggódtam volna. De
ha te nem akartad tudni, ha nem voltál kész szembenézni az
igazsággal, és én mégis szolgáltam volna vele valahogy, akkor nem
adtam volna neked semmit. Akkor elvettem volna valamit tőled. A
választást.
Lenéztem a lábamra.
– Azt akartam, hogy válaszd azt, hogy megismerj engem,
Dean. De ezalatt én próbálkoztam, fiam. Minden alkalommal,
amikor találkoztunk, mióta felnőtt lettél, próbáltalak rávezetni. Én
még hálaadás éjszakáján is tisztázni akartam a dolgokat, de te
egyáltalán nem jelentél meg.
Az állkapcsom összezárult, és éreztem valamit, aminek a
megtapasztalásának az örömét már nagyon régen nem –
megkönnyebbülést. A dolgok értelmet nyertek most. Még mindig
kurvára dühös voltam az apámra, és még mindig megvetettem
Ninát, annyi gyűlölettel, ami elég néhány generáció számára.
Semmi sem lett megjavítva. De ugyanakkor, legalább megvoltak a
válaszaim. És valamilyen értelemben... a békém.
Ninának nincs többé hatalma fölöttem. A biológiai apámról
kiderült, hogy nem egy narkós, vagy egy bűnöző, vagy egy seggfej.
Ő volt az az ember, akit ismertem és szerettem. Történetesen ő
összezúzott engem, és szükségem volt egy lépés távolságra, amíg
megbocsátok neki.
És meg fogok.
De nem most azonnal.
– Szóval ez visszahoz engem az eredeti témához, amiért
idejöttem. – Apu a vállamra rakta a kezét, és én úgy néztem oda,
mintha egy hatalmas svábbogár lett volna.
– Köpd ki, és tűnj el – mondtam neki.
– Rosie – mondta.
– Mi van vele? – kérdeztem, a szívem gyorsabban ver csak
attól, hogy újra hallom a nevét. Távol lenni tőle olyan volt, mint
letépni a húsomat a testemről. Az a fajta vágyakozás, ami nem volt
édes és romantikus, de a kurva beleim kiszakadásával fenyegetett.
– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy neked és nekem
ugyanolyan nővérproblémánk van – mondta Eli, az ablakhoz
vezetve engem, keze a hátamon. Hagytam neki, várva, hogy
meglássam, hova akar kilyukadni ezzel. – Az ivásom majdnem
megölte a kapcsolatomat, de ironikus módon, meg is mentette. És
az adta nekem az egyik legfontosabb dolgot az életemben. A
fiamat. Attól tartok, te nem leszel olyan szerencsés, mint én
voltam. Rosie beteg. Nagyon beteg, az alapján, amit hallottam. Az
idő nincs a te oldaladon, és nem engedheted meg magadnak, hogy
az önsajnálatban dagonyázz. Ez az egyetlen dolog, amit pénzzel
nem vehetsz meg, Dean. Idő. Szóval azt javaslom, menj a kórházba
most azonnal és kezdj el hason csúszni, mert hosszú utat kell
megtenned.
– Nem fogják hagyni, hogy lássam őt – mondtam, épp,
amikor Eli kimutatott a parkolóra. Vicious állt ott, a kölcsönzött
Audijának támaszkodva, keresztbe font karokkal, egyenesen az
ablakomra nézve.
Közvetlenül a szüleim Volvója mellett.
Istenverte imádnivaló seggfej.
– A barátaid azt akarják, hogy megszerezd a lányt. Az apád is
azt akarja, hogy megkapd a lányt. Anyád valószínűleg megöl téged,
ha nem szerzed meg a lányt. Szóval. meg fogod szerezni a lányt?
– Meg fogom szerezni a lányt – motyogtam, dermedten az
elképzeléstől, hogy Vicious valami kedveset tesz egyszer az
istenverte életében.
– Még ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejezned az ivást?
– Még, ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejeznem az életet –
javítottam ki, nehezen lélegezve. – Igen, megszerzem a lányt.
Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kiviharzottam az ajtón,
ott hagyva apámat ülve az ígéret csendjével körülvéve.
Jövök, hogy megszerezzelek, Rosie.
 Harmincegyedik
fejezet
osi

Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Bip. Bip. Bip. Bip. Biiiiiiiiiiiiiiiiiiip.

MINDEN FÁJT.
Még azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy mi sajgott
kevésbé, és mi égett jobban. Az egész testem egy fájdalomgóc volt.
Oxigénmaszk volt az arcomra csatolva. A kórházi ágyam mellett
álló éjjeliszekrényre néztem, és egy apró sminktükröt láttam, amit
biztosan Mama hagyott ott. Maradék energiámmal felvettem,
érezvén a súlyát az ujjaimon, és álmos szemekkel leellenőriztem a
tükörképem... Sárgának látszottam. Leállt a májműködésem?
Sírni akartam, de fizikailag túlságosan is kimerült voltam.
Sikítani akartam, de helytelennek tűnt valami ennyire élettelit
tenni, mikor olyan élettelennek érzem magam.
És Deant akartam, de ő nem volt itt.
Az utóbbi pár hónapot életem legjobbjaivá változtatta, szóval
úgy volt tisztességes, hogy hozzájárult ahhoz, hogy véget érjen.
Senki sem volt a szobában, de tompa hangokat hallottam az
ajtó mögül, a folyosóról. Nem tudom, mióta voltak ott, de mindig
volt velem valaki. Gondoskodva rólam. Mama, apu vagy Millie.
Senki nem beszélt nekem a visszaköltözésről Todos Santosba, és
életemben egyszer, elszomorodtam miatta. Nem azért, mert vissza
akartam költözni, hanem mert tudtam, hogy nem hisznek abban,
hogy elég sokáig életben maradok ahhoz, hogy véleményem legyen
róla.
 Elle kétszer látogatott meg, de körülményes volt számára az
út New Yorkból Hamptonsba, szóval sosem maradt sokáig.
Vártam. Türelmetlenül. A combomon doboltam az ujjaimmal,
egy elvileg sóhaj kíséretében, de nem jött ki levegő a tüdőmből. A
kikapcsolt TV-t bámulva, nem tudom, mennyi idő telt el, de nem
vettem észre, hogy már éjszaka volt. Az éjszakák Hamptonsban
nagyon különbözőek a New yorkiaktól, merengtem, ahogy
bámultam kifelé az ablakon. Kevesebb légszennyezés. Több csillag.
Hol a pokolban vagy, Föld, és minden rendben veled?
Bosszantó volt. Csak ülni itt és várni, hogy valaki
megszabadítson a szenvedésemtől és az unalomtól. Nem éreztem
jól magam attól, hogy egymagamban ültem. Őszintén szólva, ez
kinyitotta az ajtaját annak a sötét helynek a fejemben. A
pánikrohamom teljes erőbedobással tért vissza. Úgy értem – miért
ne? A pasim nem vett rólam tudomást, bárhol a pokolban is volt.
Nyilvánvalóan rosszul csináltam a dolgot. A doktorok nagyon
keveset mondanak, és Dr. Hasting folyton arra kér, hogy pihenjek
egy kicsit, mintha azt tervezném, hogy maratonit futok
Karácsonykor.
Meg fogsz halni.
Eltűnni. Megfulladni, egy sírban.
Ő majd tovább lép.
És talál egy másik lányt.
Ő majd tovább lép.
És az nem te leszel.
Ő majd tovább lép.
De nem fog fájni. Semmi sem fog többé. Mert... már
elmentél.
Az éles kopogtatás az ajtón megállította a fejemben örvénylő
gondolatokat. Az intenzitása azt sugallta, hogy bárki is volt az ajtó
mögött, hosszú ideje próbálja felhívni a figyelmem magára.
Tudtam, hogy nem a szüleim, vagy Emilia az, mert ők sosem
kopogtak, mielőtt bejöttek. Nem akartam, hogy eltöltsön a remény,
de nem is tudtam tenni ellene semmit.
– Igen? – Megköszörültem a torkomat, az ajkamba harapva,
hogy elnyomjak egy köhögést. A tekintetem az ajtóra tapadt,
kétségbeesetten, könyörögve, hogy ő legyen az.
Az ajtó kinyílt.
És valaki besétált.
Nem ő volt az... hanem a második legjobb.
 Dean
Egy szót sem szóltam Vicioushoz, mialatt átmanőverezte a
járműt az esőn a kórház felé tartó utunkon. Leparkolt, körbesétált,
kinyitotta nekem az ajtót, megragadott az ingem nyakánál fogva, és
a legközelebbi falhoz vágott, az arcomba morogva. Az készületlenül
ért, és eltátottam a számat.
– Mi a fasz, Cole? Azt hittem azt mondtad, hogy lakat alatt
tartod ezt a szart. Haldoklik.
– Tudom – sziszegtem, ellökve őt. A tetteim súlya azzal
fenyegetett, hogy összezúzza maradék épelméjűségemet is. A
tüdőmet markolta, elzárva minden levegőtől, amit ő nem tudott
belélegezni. – Kibaszottul tudom, oké? Próbálom rendbe hozni.
– Hagyd abba az ivást! – vakkantotta, de nem volt rá
szüksége, hogy ezt megmondja nekem. Már tudtam, hogy az én
szerelmi afférom az alkohollal véget ért. Véget ért abban a percben,
mikor Rosie azt mondta nekem, hogy gondoskodik rólam. Azóta
csak a körülmények okozta visszaeséseim voltak.
De nincs több visszaesés.
Nincs több elcseszés.
Innentől, jó leszek. Ha marad bárki miután ez véget ért, aki
jó legyen.
– Szóval, hadd mondjam el neked, hogy mi fog most történni,
Ruckus – köpte Vicious a gyerekkori becenevemet, lehelete az
arcomat legyezte, ahogy a fogása erősödött a galléromon.
Hagytam, hogy kiélvezze ezt a pillanatot. Heti szinten rúgtam szét
a seggét, mikor tinédzserek voltunk. Felfogtam. Elcsesztem.
Következett a bűnhődés.
– Segíteni fogok neked. Egyszer. Egyetlen kibaszott
alkalommal, és ne akard, hogy megbánjam! Nem. Fel fogsz menni
oda, és bocsánatot fogsz kérni! Tőle, a szüleitől, Millie-től! A
kibaszott nővérektől, a recepcióstól és a fickótól, aki az ablakokat
takarítja. Mindenkitől. Azért. Mert. El. Cseszted. Annyira
elcseszted, hogy más embereknek kellett átrepülni az országon,
hogy feltakarítsák a mocskodat. Megértetted?
– Hagyjuk ezt a lószart, Oprah – löktem félre, betrappolva a
kórházba.
– Pontosan tudom, hogy mennyire tettem tönkre a dolgokat,
és míg értékelem, hogy mellettem állsz, tudom, hogy hogyan
hozzam ezt helyre.

Elhaladtunk Millie mellett, aki épp a kórház alatt lévő

Starbucksból szerzett gyógynövény teát. Vicious megállt, és felé
bökött az állával.
– Köss vele békét.
– Sosem álltunk háborúban. – A szemeim beesettek voltak,
fáradtak. Nem volt időm Millie-re. Abban a fázisban voltam,
amikor helyre akartam hozni a dolgokat, nem pedig a múlton
rágódni.
– Ez értelmetlen, Dean. Amúgy is, Rosie sosem fogad vissza
Millie áldása nélkül. Csak csináld!
Vonakodva megközelítettem a középsulis barátnőmet, aki
nagyon terhesnek – és nagyon dühösnek tűnt, egy Starbucks
asztalnál ülve a teáját iszogatva. Vicious odakint várt, miközben
úgy tett, mintha a telefonját piszkálná. Seggfej.
– Üdv – köszöntem.
– Helló – felelte.
Millie meg én soha többé nem beszéltünk. Habár nem volt
köztünk harag. Csak érdektelenség. Csevegtünk, mikor együtt
töltöttük a Hálaadást, még a mosogatásba is besegítettem neki, de
leginkább távol maradtunk egymástól.
– Árulj el nekem valamit, Dean! Szereted a húgomat? – kék
szemeivel a tekintetem kutatta. Visszafogtam a haragomat,
visszatartva magam attól, hogy elveszítsem a fejem.
– Ő az én egész kibaszott világom – ismertem el.
– Akkor miért hagytad őt cserben?
– Önző voltam.
 – A húgom nem lehet egy önző emberrel.
– Meg fogok változni.
– Mi van akkor, ha nem tudsz megváltozni?
– Vicious megtette – csattantam fel. – Vicious megváltozott,
érted. Nézd, Millie, én kedvellek. Komolyan. Mindig így volt. De
Rosie... Rosie a nagy Ő. Bármit is gondolsz, hogy Vicious képes
megtenni azért, hogy veled legyen – meg tudom tenni, valószínűleg
többet is, hogy Rosie-val legyek. Ez egy apró elcseszés volt.
Megtanultam a leckém.
Most rajta volt a sor, hogy elgondolkozzon és kipislogja a
könnyeket a szeméből. – Félek – ismerte el, beharapva az ajkát. –
Annyira félek.
– Én is – feleltem.
Megöleltük egymást. Erősen és hosszan. Számoltam a
másodperceket, azokat a másodperceket, amikre Rosie-tól vagyok.
De mikor Millie végül eleresztett, tudtam, hogy azt az áldásával
teszi. Letöröltem az arcáról egy könnycseppet.
– Tényleg szeretem őt – mondtam.
– Tudom – bólintott, és sírva nevetett. – Istenem, hogy a
fenében voltunk mi egyáltalán együtt?
– Nem tudom – feleltem. – Mindenki akar belőlem egy
darabot, gondolom.
Karon vágott.
– Mutasd meg neki, hogy szereted őt, Dean!
Azt fogom tenni, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit
tenni fogok.

Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy a szobájához sétáltam,

mióta három nappal ezelőtt behozták a kórházba, remélve, hogy
ébren lesz és a szülei elég nagyvonalúnak érzik majd magukat
ahhoz, hogy megengedjék, hogy láthassam. A gépek lustán
csipogtak a folyosón lévő szobákban. Kék uniformisban lévő
nővérek siettek el mellettem, a válluk az enyémet súrolta, mialatt
átlapozták a jelentéseiket. Vicious mellettem volt. Befordultunk a
sarkon. Négy ajtóval a szobája előtt megálltam. Vicious megállt
mellettem.
– Mi van? – kérdezte, a tekintetét továbbra is mereven a
telefonján tartva.
– Mondd, hogy csak a másnaposságom szórakozik a
látásommal! – mutattam az ajtajára. Végighúzta a metszőfogait az
ajkán, miközben próbálta kitalálni, mi a fenéről van szó.
– Darren – köptem. – Kibaszott Darren! Doktor Faszfej épp
besétált a szobájába.
Volt egy pillanat, mikor annyi adrenalin száguldott át az
ereimen, hogy minden idegvégződés sercegett a testemben. Mit
csinál ő ott, és ki volt az, aki őt felhívta udvariasságból, engem meg
nem? Nem lehetett Rosie. Nem lehetett. Megszaporázva a lépteim,
észrevettem, hogy Vicious sem maradt le.
– Mi a faszt csinálsz, ember? Csak hagyd.
A francokat fogom hagyni!
– Charlene! – kiáltottam Rosie anyjának, aki a folyosó túlsó
végén volt. Felkapta a fejét az összerágott hungarocell pohárról,
amibe eddig bámult, és felállt a székéről. Siralmas arckifejezése
arra utalt, hogy én magam vagyok Lucifer, és abban a pillanatban,
nem tévedett túl nagyot.
Elegem volt ebből a baromságból. Megálltam egy lépésre tőle
és az ajtó felé böktem az ujjammal.
– Az ex-pasija épp most sétált be? – Esküszöm, habzott a
szám. – Ez most kibaszottul megtörtént?
– Darren – köszönt, bedagadt szemei és puffadt arca valahogy
egy félénk mosolyba váltottak. – Kedves fiú – mondta tagoltan.
Mivel úgy tűnik, én nem voltam az.
– Ki hívta ide? – tudakoltam.
– Paul. – Rosie apukája. – Darren mindig ott volt neki. Úgy
volt igazságos, hogy szólunk neki.
– Mindig ott voltam neki – dühöngtem, a falba öklözve, és
semmit sem éreztem, sem a fájdalmat, sem az égető érzést,
semmit.
– Nem akkor, mikor szüksége volt rád. – Charlene hangja
túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy zavartassa magát az én
spontán erőszakos megnyilvánulásom miatt. – Mikor szüksége volt
rád, Dean, te eltűntél.
– Kidobom őt! – Az ajtóhoz mentem. Rosie nyilvánvalóan
ébren volt, ha beengedték a fickót hozzá. Volt egy apró négyzet
alakú üveg az ajtón, de annál több eszem volt, hogy benézzek rajta.
Vajon fogja a kezét? Rosie örül, hogy láthatja? Rosie ki fog engem
dobni? A fejem csak úgy forgott a lehetőségektől.
Vicious megfogta a karom, egyszer megszorítva azt. – Ember.
– Baszd. Meg!
Beviharzottam. Darren a Rosie ágya melletti székben ült.
Rosie ébren volt. És szörnyen nézett ki. Sosem láttam még így.
Annyira... nem volt önmaga. A tekintete tompa, sötét karikák
keretezték babakék szemeit. Vagy 5 kilóval soványabb, kimerült és
szomorú. Akkor jöttem rá, hogy Nina sosem törte össze a szívem.
Rosie volt az, tizenegy évvel ezelőtt.
Ő tette, mikor a nővére karjaiba taszított.
És megtette most, abban a kórházi ágyban. Mert ha meg fog
halni – akkor én is.
– Távozz – parancsoltam, és a tekintetem a barátnőmre
fókuszált. Az én barátnőm.
Paul és Charlene bevágtattak, olyan hangerővel kiabálva
nekem, amit nem emberi fül számára találtak ki. Nem is figyeltem
rájuk. Kibaszottul nem érdekelt. Nagyon jó okot fogok adni
Darrennek arra, hogy a kórházban maradjon, ha nem kotródik
innen kifelé a pokolba.
– Azt akarja, hogy itt legyek – jelentette be Darren fehér-fiús,
connecticuti lágy hangja. Istenem, fogadok, hogy még sosem
mondta azt, hogy „basszus”, és még csak időnként sem használta a
„francba” szót.
– Darren. – Rosie előrehajolt, és megpaskolta a kezét, a
tüdeje úgy sípolt, mint egy lufi, amiből épp szökik a levegő. –
Annyira sajnálom, hogy apám arra kért, hogy ennyi bajon átmenj.
Elég sok minden folyik most az életemben. Kérlek, ne vedd rossz
néven! Nagyon hálás vagyok, amiért sikerült eljönnöd, de ideje,
hogy menj.
Hallani, ahogy kidobja, lecsillapította a dühöm egy részét.
Nagyot nyeltem a gyér kórházi levegőből, és beljebb léptem a
szobába.
Darren Rosie-ról az apjára nézett, majd vissza. Paul
összeszorított szájjal megrázta a fejét. Az anyukája megkerülte az
ágyat és megölelte. Millie valószínűleg pihent valahol a kórházban.
Vicious és Rosie szülei épp készültek csatlakozni hozzá, szóval
végre lehetett pár kibaszott pillanatom egyedül a barátnőmmel.
 – Rendben – mondta végül Darren. – Ahogy kívánod,
Rózsabogár. Ha bármire szükséged van, tudod, hogy hol találsz
meg.
Terhes csend nehezedett ránk, miután Darren elhagyta a
szobát. Minden tekintet rám szegeződött.
– Mindenki kifelé! – mondtam.
– Még én is? – Húzta fel egyik szemöldökét Rosie, próbált
mosolyogni. És elbukott. Fájdalmasnak tűnt még az is, hogy
megpróbálta.
– Nem. Téged megtartalak. Amúgy sem bír veled senki más.
– Miért hagyjuk, hogy ez történjen? – csapott Charlene
LeBlanc a levegőbe. – Otthagyta őt a zuhogó esőben, az ég
szerelmére! Ő. Tette. Ezt! – mutatott Rosie-ra, az ujja remegett. –
Paul, csinálj valamit!
– Mama... – mondta Rosie.
– Drágaságom, tudom, de... – Paul próbálta nyugtatni a
feleségét.
– Jézus Krisztus, csak hallgass már el a francba! – csapott
Vicious az éjjeliszekrényre, és mindenki elhallgatott. Valószínűleg
sokkolta őket, hogy azt mondta nekik, hogy duguljanak el. – Úgy
értem, most komolyan? Dean faképnél hagyta. Egyszer. Miután
hosszú ideje loholt a nyomában. Sosem láttam még olyan férfit
eddig, aki ennyi baromságot elviselt volna, ha egy nőről van szó,
mint Dean Cole. Charlene, Paul, én szeretem a lányukat. Nagyon.
Meghalnék érte, ha kell, de még nekem is el kell ismernem –
szörnyű dolgokat tettem vele. Olyan dolgokat, amikről azt hittem,
hogy sosem leszek képes túltenni magam. Az, hogy ő belement,
hogy hozzám jöjjön, egy kisebb csoda. Az, hogy tudja, hogy ki
vagyok, és mégis úgy döntött, hogy gyereket csinál velem, még
nagyobb csoda. De Dean... Dean nem Vicious. Dean egy hibát
követett el, nem pedig szándékosan döntött úgy, hogy árt neki. És
megérdemli, hogy meghallgassák. – Elfordította a fejét, Rosie-ra
szegezve tekintetét. Nem vettem levegőt, úgy vártam, hogy
mondjon valamit.
Rosie köhögött, fészkelődött, hogy megigazítsa a párnát a
háta mögött, majd erőtlenül bólintott.
– Mama, apu, hallanom kell, hogy mit akar mondani.
Rosie szülei aggódó pillantásokat váltottak.
Charlene kifújta a levegőt.
– Odakint leszünk.
 Az ajtó kattanva bezárult. A tekintetünk találkozott. Tisztában
voltam vele, hogy nincs jól. Itt volt az ideje, hogy közöljem vele,
végre felfogtam. Miért lökött a nővére karjaiba. Miért hagyta, hogy
mindketten végigszenvedjük ezt a szart. A szerelemtől őrült,
irracionális dolgokat teszel. A szerelem és a halál egy láthatatlan
szállal vannak összekötve. Húzd túl erősen, és eltűnsz. Nem tudok
Rosie nélkül élni. Ez volt talán az egyetlen dolog, ami ezen a
ponton tiszta volt számomra.
Lerogytam az ágyára, a combja mellé ülve, megragadtam a
kezét, és a szívemre helyeztem.
A sajnálom nem volt elég jó. Sokkal komolyabbal kell
előrukkolnom. Ezúttal kibaszottul a végig kell csinálnom.
– A feje tetejére állítottad az életemet, és már sosem leszek
olyan, mint régen – mondtam, élő lényként érezve a szavaimat.
Nem csak úgy mondtam őket, éreztem azokat.
Elmosolyodott, vállat vonva. Egy pillanatig saját maga
régi/fiatal énjének tűnve. Leszámítva azt a sárgás árnyalatot a
bőrén.
– Nem az én hibám, hogy beleszerettél egy haldokló lányba.
– Nem az én hibám, hogy kibaszottul lehetetlenné tetted,
hogy ne tegyem.
– Hol voltál? – A hangja elhalt a torkában. Arra a napra
gondol, amikor rám várt a Hamptonsban, vagy hol voltam, mialatt
ő kórházban volt?
– Pontosan itt voltam, Baby LeBlanc. Egész idő alatt. Abban a
pillanatban, ahogy megtudtam, hogy hol vagy, szinte repültem ide.
Nem engedték, hogy lássalak, szóval a nekünk kibérelt házban
maradtam. És ittam. És sajnáltam magam. És egészen fényesen
tartottam a vesztes seggfej fáklyát, kösz, hogy kérded.
Felhorkant. – Péntek?
Felsóhajtottam, a borostámat vakargatva.
– Dean? Hogy ment a találkozód az apáddal?
A szavak úgy ömlöttek belőlem, mintha átszakadt volna egy
gát. Elmondtam az egyre hervadó barátnőmnek, hogy pontosan mi
történt, egyetlen részletet sem hallgatva el. Hullajtott pár néma
könnyet, jéghideg kezei közé fogva az arcomat, de sosem éreztem
melegebbet egész életemben. Megcsókoltam az ajkát, és bocsánatot
kértem, újra, és újra, és újra.
– Sajnálom – az ajkam a homlokára csúszott. – Basszus,
Rosie, annyira, nagyon sajnálom! – majd arcára következett. -- El
sem tudom neked mondani, hogy mit tesz velem az, hogy így
látlak, tudván, hogy én voltam az, aki ezt okozta – majd tovább, az
orrhegyére. – Nem végződhet így. – Nem lehet. Újra az ajkak.
Magához ölelt, és éreztem, ahogy forró könnyei legördülnek a
nyakamra.
– Én tulajdonképp remélem, hogy így fog végződni. Boldoggá
tettél engem. Nagyon boldoggá. De... te mindent megérdemelsz.
Feleség, gyerekek, a fehér kerítés.
– És ez mind az enyém lesz. Veled.
– Tudod, hogy az velem nem történhet meg.
– Akkor nem történhet meg senkivel. Nem lesz egy következő
Rosie. És nem lesz másik olyan történet, mint a miénk. Ez az, Rose
LeBlanc. És ez mi vagyunk. Ha nincs te, akkor nincs én.
– Tudod, mindig utáltam a Rómeó és Júliát. A színdarabot. A
filmet. Az egész elképzelést. Tragikus volt, így van. Tragikusan
hülye. Úgy értem, mennyik voltak? Tizenhárom? Tizenhat? Az élet
micsoda elpazarolása, mert a családod nem engedi, hogy
megházasodj. De Rómeónak és Júliának igaza volt. Én voltam a
hülye seggfej. Nézd, mi történt velem. Tizennyolc évesen
találkoztam az igaz szerelmemmel, és a következő tizenegy évet
azzal töltöttem, hogy lassan megölöm magam, miközben utánad
bánkódtam. Aztán visszajöttél, és én még mindig azt gondoltam,
hogy ez csak valami varázslat. De most, hogy már tudom... –
elhúzódtam, hogy az arcára nézhessek. Elhervadt. Láttam. A tüdeje
nem működik megfelelően. Az orvosa azt mondta, hogy a fertőzés
átterjedt a többi szervére is. Ég a láztól. Annak ellenére, hogy
gyakran látogatta a kórházakat, ezúttal most más volt.
És ez az egész elkerülhető lett volna, ha én nem vagyok egy
alkoholista gazember.
A tenyerébe nyomtam az arcom, a csuklóját csókolva. – Most,
hogy tudom, hogy te vagy az egyetlen, te rendbe fogsz jönni a
kedvemért, hogy a Föld ne robbanjon fel. Meg tudod tenni ezt,
Szíriusz? Megígérem, hogy nem hagyom el ezt a szobát, míg ki nem
kerülsz innen. Még zuhanyozni sem. Még azért sem, hogy
csokidarabos sütit hozzak neked. Kerítek valakit, aki
visszakocsikázik New Yorkig, és elhozza neked.
– Szeretlek. – Rosie könnyei elfátyolozták a tekintetét.
Remegő ujjai az ajkamat találták meg, mikor az arcomat akarták
megérinteni, de mikor az ujjhegyei végigsimítottak a számon,
ráébredtem, hogy én is hullajtok pár könnyet. Nem emlékeztem az
utolsó alkalomra, mikor sírtam. Határozottan nem vagyok az a
zokogó típus. Tulajdonképp, valószínűleg akkoriban volt, mikor
Nina kidobta a seggem a Wallmartban, mikor utoljára sírtam. De
most azt tettem, mert a nő, akit az életnél is jobban szerettem,
vesztésre állt egy olyan csatában, amibe személyesen én küldtem.
– Szeretlek, Baby LeBlanc – mondtam. – Olyan nagyon
kibaszottul! Te tanítottál, hogy kell szeretni. Milyen jól csináltam?
Mosolygott, egy könnycsepp legördült az arcán.
– Csillagos ötös – suttogta. – Átmentél. Meg tudsz ígérni
nekem valamit?
– Bármit.
– Élj.
– Nélküled nem.
– És legyenek gyerekeid. Sokan. Ők mókásak.
– Rosie...
– Én nem aggódom. Megkaptam, amit akartam ettől az
élettől. Téged.
– Rosie.
– Szeretlek, Föld. Jó voltál hozzám.
– Rose!
A szemei lecsukódtak, az ajtó kinyílt, a monitorján a hang
elhallgatott, és a szívem széthullott.
Darabokra.
Darabról.
Darabra.
 Epilógus
Dean

Fordította: Shyra

Három évvel később

– EMBER, MI A frászt művel a fiad?

– Az nem a fiam.
– Ó, nem a francot nem ő. – Trent a szájához emelte az üveget
és lassan kortyolt egyet. – Egy rohadt tarka kabátot visel. Ez
[28]
Knight , oké?
Hunyorgok, mert kibaszottul szikrázik a nap ezen a
szeptemberi délutánon Todos Santosban, és persze, hogy a fiam az.
A négy évesem... pontosan mi is csinál? Nem vagyok biztos benne,
de ismerve Knightot nem igazán lehet építő jellegű, és valószínűleg
ezzel jó pár rossz pontot be fog gyűjteni. A kölyök több falat látott,
mint egy festő.
Ő az én kicsi felturbózott énem. Magabiztosság, beképzeltség
és ravaszság, mind besűrítve egyetlen ártatlan mosolyba.
– Szerintem egy óriási faszt rajzolt Jaime lányának
homlokára – jegyezte meg Vicious, miközben a whiskey-jébe
bámult, mintha onnan kapna választ az élet rejtélyeire. Kortyoltam
a vizemből. Az elmúlt három évben csak vizet ittam. Nem foglak
azzal a szarsággal etetni, hogy egy újjászületett Krisztus voltam,
mint Donald Whittaker. Igen, majd meghaltam egy italért. A
józanul maradás áldozathozatal volt, melyet képes voltam
megtenni a családomért.
Vicious könyökével megbökte Jaime-t, állával Knight és Daria
felé biccentve. – Ha ez nem az, hogy már fiatalkorában kijelöli a
területeit, akkor nem tudom mi. A lányod bajban van. Tartsd rajta
a szemed a fiún.
– Csak kölykök, barom. Ezt hívják játéknak.
 – Játszás – Vicious ízlelgette a szót a nyelvén. – Ugyanilyen
játékot játszottál Mellel, ha nem csal az emlékezetem. Csak igazi
fasszal, és nem a homlokára tetted.
Az utolsó kijelentéséért Viciousnak egy karon vágás volt a
jutalma. A karikagyűrűmet forgattam az ujjamon és figyeltem a
gyerekeinket körülöttünk, ahogy a nap sugarai körülragyogják
őket.
– Knight! – kiáltom neki, a fekete filcet a kis markába szorítva
felnéz rám.
Ó, bassza meg.
Nem sima filcnek néz ki, hanem inkább alkoholos filcnek.
– Gyere ide, kérlek – a sarok felé biccentek, ahol Jaime-vel,
Viciousszal, és Trenttel állok. Luna úgy kapaszkodik Trent lábába,
mintha horgony lenne. Szürkészöld szemei tágra nyílnak és
kíváncsian néznek. Fekete topot, fekete farmert és fekete Converse
csukát viselt.
Állandóan az apján lógott.
Knight túlzott karlengetéssel felénk sasszézott. A negyedik
szülinapját ünnepeltük ma, és az összes iskolai előkészítős barátja
itt volt.
Trent megforgatja a húst és hamburgereket, egy hot-dog bódé
áll a hatalmas medence mellett, ahol a bohóc és a bűvész volt,
illetve egy vattacukor gép. Csak a legjobb jár a fiamnak.
Tudom, tudom, az enyém és elfogult vagyok, meg blablabla,
de esküszöm, ez a kölyök különleges. A feleségemmel abban a
pillanatban tudtuk ezt, ahogy megláttuk.
– Augusztus 18-án született – mondta az örökbefogadási
hivatalban a nő, amikor három évvel ezelőtt átcsúsztatta a képet
róla az asztalon nekünk. Közvetlenül a vegasi villámesküvőnk után
mentünk oda. A feleségemmel egy kifürkészhetetlen pillantást
váltottunk, mielőtt nevetésben törtünk ki. Ez volt a dátuma annak,
amikor először feküdtünk le egymással. Augusztus tizennyolc. A
sorsnak érdekes humorérzéke van.
Knight úgy nézett ki, mint én, még akkor is, ha nem az enyém
volt. De a haja aranybarna volt és jádezöld szemei. Kétszer olyan
magas volt, mint a gyerekek az ő korában. Nos, kivéve Vaughnt,
Vicious és Emilia fiát.
Knight (a jobbik felem nevezte el így, mert szerinte
megmenteni a világot jött) megállt előttem, várva a végzetes
spanyol inkvizícióra.
 – Mit csináltál Dariával? – kérdeztem letérdelve, hogy
szemmagasságban legyek. Daria két évvel volt idősebb, mint
Knight. Neki kellene fölötte főnökösködnie, nem fordítva. De
szerintem a vérünkben van, hogy bajkeverőket neveljünk, alfa
férfiakat és olyan lányokat, akik addig küzdenek velük, ameddig be
nem adják a derekukat.
– Kitetováltam – mondta a gyerekem határozottan.
Egyenesen a szemembe nézett, és a mit-fogsz-tenni nézéssel
bámult.
– A homlokára rajzoltál – helyesbítettem. – Miért tetted ezt?
– Ő kérte, hogy tetováljam. – Jézus Krisztus. Többé nem
nézheti a Tetováló Mestereket, amikor az anyja túl elfoglalt, hogy
figyeljen rá.
– Mit tetováltál... rajzoltál pontosan a homlokára?
Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit.
– Egy űrhajót – válaszolta. Megfordul és Dariát hívja, aki
odakocog hozzánk. Knight tovább magyarázza, Daria homlokán
mutatja az ujjaival. – Ez a külső tartály – mutat a fasz tetejére –
említettem már, hogy a gyerek asztronauta akar lenni, és annyira
szereti az űrt, mint én? –, és ez pedig az űrszonda – mutat a
golyókra.
– És mi lövell ki a külső tartályból? – kérdezi Jaime fagyos
hangon. Visszafojtom a nevetésem, és várok Knight válaszára. A
szemei elkerekednek.
– Golyók, természetesen. Sok, sok golyó.
Hála Istennek, nem azt mondta, hogy sperma.
A fiam puha, pirospozsgás arcára teszem a kezem.
– Figyelj jól, Knight, rendben? Nem rajzolunk más emberek
testrészeire. Soha. Különösen nem űrhajót. – Jaime haver, de nem
tudom, hogy érezném magam akkor, ha más apák kopognának be
az ajtómon arra panaszkodva, hogy a fiam faszokat rajzol a
lányaikra.
– Vettem – bólint. – Semmi űrhajó.
– És nem csinálunk más gyerekeknek tetoválást, punktum.
Nos, miért nem mész játszani Vaughnnal?
– Mert utálom – jelentette ki Knight tárgyilagosan.
A következő generáció határozottan az apjuk nyomdokaiba
fognak lépni. Összeborzoltam a haját. – Menj, nézd meg anyádat,
kölyök. – Puszit nyomtam a feje tetejére.
– Oké, apu.
 – És add ide az alkoholos filcet.
Daria még mindig az apját nézte. Jaime az ölelésébe vonta.
– Kicsim, megígérsz apunak valamit?
– Igen.
– Soha többé ne nézz, beszélj, vagy játssz Knighttal.
Daria a szemét forgatta, majd elindult a vattacukor géphez,
amiért anyám, Helen volt a felelős. Jaime-vel és Vicioussal
nevetésben törtünk ki.
Trent egyik kezében sört tartva a hamburgereket forgatta és
csak rázta a fejét.
– Kik ezek az emberek? A felét nem is ismerem – a palackos
vízzel a tömeg felé intettem. Most, hogy mindannyian Todos
Santosban éltünk – az élet egymástól távol egy kicsit hasonlított a
halálhoz, és erre azután jöttünk rá, ami történt Rosie-val –, és
mivel azonos környéken lakunk, így minden nap együtt lógunk.
– A legtöbb kollégánkat meghívtad – vont vállat Jaime.
– Meghívtam? – megvakartam a fejem.
– A feleséged – szólt közbe Vicious. – Em mondta neki.
Kapcsolatok meg ilyen szarság. Ó, és nézz oda. Az új partnerünk is
eljött köszönni. – Egy férfi felé bökött, akinek az arcát csak a Wall
Street Journal címlapjáról ismertem. Jordan Van Der Zee. Valahol
az ötvenes évei vége és a hetvenes évei eleje közt járhatott. Úgy
nézett ki, mint a gonosz változata Putyinnak. Két évvel ezelőtt
megvásárolta a részvényeink ötven százalékát, a maradékot meg
elosztottuk magunk között.
Több millió dolláros üzlet volt, amely több pénzt hozott
nekünk, mint amennyit tíz emberöltő alatt el tudnánk költeni, és
kevesebb energiabefektetést a Fiscal Heights Holdingsba. Most van
időnk, amit a családunkkal töltünk. Együtt. Van Der Zee szétszórta
a saját management csapatát Chicago, New York és London körül,
de egyikünk sem bánkódott miatta, mert elvittük magunkkal a
lelkünket, amikor aláírtuk a szerződést. Sue-nak most új főnöke
van, és Mr. Akárkinek hívhatja.
– Rasszista rohadék – morogja Trent a sörébe, mire
mindannyian odakapjuk a fejünket. Nem szitkozódik, ha ott van
Luna, de néha mindannyian elfelejtjük. Trent lenéz, megpuszilja a
lánya arcát és suttogva megszólal.
– Sajnálom. Apu csúnya szót mondott. Nem csinálok ilyet
többé.
 Luna nem bólint. Nem válaszol. Csak réveteg tekintettel
bámul az apjára.
– Mit mondtál? – kérdezi Vicious, miközben a beszélgetés
folyását visszatereli békésebb mederbe. Trent szemei akár lángokat
is szórhatnának, ahogy eszébe jut, hogy miért hívja Van Der Zee-t
rasszistának.
– Ez a faszi egy rasszista, volt már vele egy incidensem. Az,
hogy nem kedvelem, eléggé enyhe kifejezés lenne ebben a kiba... –
tekintete Lunára esik, és megköszörüli a torkát – kifulladt
évszázadban.
– Nos, egyikünk sem hívná meg egy sörre vagy sütire, azért
azt tisztázzuk. De lehet, hogy csak azért volt kakifej veled, mert
alapjáraton egy kakifej. Ez olyan rá jellemző dolog – mondom,
kikerülve a seggfej szót, majd hozzáteszem. – Az nem az ő gyereke
amott?
Kibaszottul remélem, hogy úgy van, mert különben, átlépte a
Cukros Bácsi szektort és besétált a Cukros Nagypapa zónába.
Nehéz nem észrevenni a mellette lévő lányt, mert el nem engedi
maga mellől. Szó szerint. A karcsú karját szorongatja, és köpi a
szavakat, amikor hozzá beszél. Túl fiatal ahhoz, hogy véleményt
tudjak formálni a külsejéről. Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehet
talán. A bőre kísértetiesen fehér, hosszú hajának olyan a színe,
mint a napnak, két orrkarikája van, és bár nem akarja, hogy az apja
megtudja, de amikor próbálja elrántani a karját, felcsusszan a
pólója és kivillan a hasán lévő tetoválás. Ami amúgy nem is kicsike
tetkó.
– Edie Van Der Zee – erősít meg Vicious. – Szegény kölyök.
Jaime nevetett.
– Nem szegény. És mivel Edie szép, lefogadom, hogy csak
próbálja bebiztosítani, hogy a cégnél ne másszon rá az a sok
seggfej, akivel dolgozunk.
Mindannyian homlokunkat ráncolva néztünk rá.
– Kicsi Edie tizenkettőnek néz ki – jegyezte meg Trent
elborzadva. Már három éve, hogy Val lelépett, és ő azóta sem
követelte vissza az egyéjszakás kalandok királyának járó trónt.
Egyáltalán nem érdeklődött a másik nem iránt. Mintha kékvérűvé
vált volna, vagy ilyesmi.
– Nem tizenkettőnek – mondja Jaime egykedvűen. –
Húsznak néz ki. Huszonkettő, talán? Teljesen legális már, de mégis
tabu. Halálos kombináció. A veszély a kedvenc ízem.
 – Tizennyolc éves – adja meg a kegyelemdöfést Vicious
Jaime-nek rosszallóan. – Az apja most vette meg a régi kocsimat a
szülinapjára. Jordan úgy hiszi, megmutatja Edie-nek, hogy a pénz
nem a fákon terem, és nem minden szól a jazzről. Vicces fickó. És
mi a fasz baj van veled? – Most ő vágja karon Jaime-t. – Te az
öregekre buksz, nem a fiatalokra. Nincs középút.
– Baszd meg, a feleségem nem öreg.
– A feleséged nem öreg, és itt van – emlékezteti Trent, és
mindannyian a nagyon terhes Melre nézünk. – Szóval nem
érdemes egy tinédzserre folyatnod a nyálad. És fejezd be a
káromkodást a gyerekem előtt.
– Fenébe, sajnálom, Luna – mondja Vicious. Jaime nevet, én
a fejem rázom. A gyerekeink tíz éves korukra úgy fognak beszélni,
mint a kocsisok.
– Egy nappal se néz ki többnek tizenhatnál – mondja Trent a
véleményét Van Der Zee lányáról. Mégis folyamatosan a lányt nézi.
Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Egyrészről jó jel, hogy
szemügyre vesz valakit. Másrészről kibaszottul rossz embert
szemelt ki. Azt hiszem, ilyen életünk története.
– Tizenhat, mi? Ezért bámulod? – mondtam gúnyos
vigyorral. Trent szemöldökét összehúzva elfordul, és egy
húspogácsát tesz a zsemlébe, nyom rá ketchupot és a lányának
nyújtja.
– Épp róla beszélgettünk, így megmondtam az ostobácska
véleményem.
– Csak elmondtad az ostobácska véleményed vagy
elképzelted, hogy milyen lenne, ha megdorgálnád? – kezdtem
bele, de Jaime belevág a beszélgetésünkbe.
– Ez egyre ijesztőbb lesz. Csinálj nekem is egyet – mutat a
húspogácsára.
Apám sétál felénk, kezében egy piros műanyagpohárral,
melyben tiszta puncs van. Mindenki megütögeti a hátát. Nem
mozdulok, de amikor megölelne, szétnyitom a karom és hagyom
neki. A karjaim, a szívem, az életem.
A francba, ez sziruposan hangzik, de igaz.
Három évvel ezelőtt másfél hónapot töltöttem a kórházban,
hogy ápoljam a haldokló barátnőmet.
Három évvel ezelőtt visszajött hozzám.
Három évvel ezelőtt egy éjszaka, amikor biztos voltam benne,
hogy meg fog halni, felébredtem az éjszaka közepén a csipogó
gépek hangjára. Egész éjjel öleltem, egyik kezem a szívére tettem –
nem bíztam egy rohadt gépben sem, kivéve a dobogó szervben a
mellkasomban –, és rájöttem, hogy ismét meleg. Ráhelem
visszajött hozzám. Tizennégy évvel ezelőtt magával ragadott, és
most ez a Jákob megkapta azt a nővért, akire vágyott.
Szeretem a barátaim, de ők nem értik. Nem értenek engem.
Mindent fel kellett gyorsítanom, hogy valóban élvezhessem az
életem. Ezért szöktünk meg Rosie-val négy nappal az után, hogy
elhagyta a kórházat. Ezért nem lehettem haragtartó apámmal és
anyámmal szemben. Ezért engedem el végül a rossz dolgokat az
életemből, és engedem be csak a jót, még ha ezzel az öntelt
szörnyeteg álcám össze is törik.
– Knight két követ használva próbál tüzet gyújtani a
szökőkútnál – figyelmeztet apám, fejével a kert vége felé biccentve.
Majd hozzáteszi: – Vaughn segít neki.
Vicious vigyorog. – Még hogy a gyerekeink nem jönnek ki
egymással. – Összekoccantja a vállát az enyémmel. –
Természetesen kijönnek, amikor jelentős pusztításban vehetnek
részt.
– Hány éves is Edie? – kérdezi hirtelen Trent.
– Tizennyolc – mondja Vicious. – És te harminchárom vagy,
arra az esetre, ha erre is emlékeztetni kellene.
– Tisztában vagyok vele, seggfej.
– Akkor ne stíröld tovább a testét, faszfej.
– Ügyeljetek a szátokra, fiúk – mondja apám, ami sosem lesz
elcsépelt, még akkor se, ha harminchárom évesek vagyunk.
Trent félrenéz, évek óta először hamisíthatatlan vigyor játszik
az ajkán, majd megsimogatja Luna fejét, aki a hamburgerét eszi.
Azon tűnődöm, hogy vajon mennyit értett meg a beszélgetésből,
amit folytattunk. Az orvos azt állítja, hogy nincs vele semmi baj,
szellemileg a többi gyerek színvonalán van.
De nem beszél, senkihez, soha. Totálisan néma.
– Megyek meggyőződni róla, hogy nem égetik le a házam –
intek a szökőkút felé, ami rögtön a hattyús pad mellett van.
Minden este ott ülünk és bámuljuk a csillagokat. Ez az a hely, ahol
elmondtam Rosie- nak, hogy szeretem őt, hogy ő az egyetlen, és
mindig is ő lesz az egyetlen, nem számít, hogy mikor hagy el. Ez az
igazság. Ha Rosie tüdeje holnap összeomlik, és vele együtt az egész
életem, nem fogok tudni újra felállni. Ott leszek a fiamnak – a
hamarosan fiaimnak –, és a legjobb nevelést adom nekik, amit
csak tudok, de számomra az utazás akkor véget ér.
– Knight! Vaughn! – feléjük tartok, és mindketten felkapják a
fejüket, rohadtul bűnösnek látszanak. Az ujjammal figyelmeztetem
őket, mielőtt valami hülyeséget csinálnak. – Fejezzétek be, hogy
megpróbáljátok felgyújtani a helyet. Mennyi bajba fogtok
keveredni, ha már ezt csináljátok négy évesen?
– Úgy gondolom, pont annyit, mint amennyit te okoztál
nekünk – kuncog apám mögöttem.
Mindannyian visszatérünk a házba – három generáció, és
Vaughn. Leteszem a fiúkat oda, ahol látom őket. A médiaszobát
átrendeztük Knightnak és a kistestvérének.
– Megnézted már anyádat? – kérdezem Knightot.
– Igen. Azt mondta, hogy jól van. Azt is mondta, hogy jobban
szeret engem, mint téged.
– Nem mondta – mondom hunyorogva.
– De igen – von vállat Knight, majd letörli a homlokáról az
izzadságot.
– A ló... pikulát – megköszörülöm a torkom. Knight felugrik
és Vaughn tenyerébe csap.
– Mondtam neked, hogy elérem, hogy csúnya szót mondjon!
Jóóóó vagyok.
Ő jó, én meg áldott.
És teljes.
És kibaszottul élő.
Hála Rosie-nak.

osi
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
A családom miatt. Az otthonom miatt. A férjem miatt. A méhem
miatt. Életben vagyok. És a terapeutámnak igaza volt. Örökké
fogok élni.
 – Dean, fejezd be.
– Miért?
– Mert utálom, ha ezt csinálod.
– Mit csinálok?
– A "szuper sperma"-t énekled.
Sötéten felkuncogott. Összehúzott szemmel a hátamra
fordultam az ágyban, a hatalmas hasam előretüremkedett.
Veszélyeztetett terhes vagyok. Nem gyakran hagyhatom el a házat.
Minden másnap megnézett az orvosom. A testemet nem úgy
tervezték, hogy egy másik embert is hordozzon, és amíg az
étvágyam terv szerint működött, addig a tüdőm kétségbeesetten
küzdött kettőnkért. De megtörtént. Terhes lettem. Terhes lettem,
mert...
– Szuperrrr spermaaaa – énekli Dean magas hangon,
miközben a fürdőből a hálónkba sétál, a szexi hajáról még mindig
vízcseppek csepegnek. Nem mostanában szexeltünk, ami roppant
módon sajnálatos, mert a terhesség igazán begerjedté tesz. A
hormonjaim nyolc hónappal ezelőtt kezükbe vették az irányítást, és
a pornó meg az erotikus könyvek irányába terelt. Bernstein doki
azt mondta, hogy semmi huncutkodás, amíg a gyereket ki nem
pottyantom. – Elvégeztem a kurva munkááááát.
Ó, igen. A szuper sperma dal ritmusos volt és dupla
jelentésű. Vigyázz, Justin Timberlake.
– Apa, újra csúnya szót mondtál – kiáltja Knight elragadottan
a szobájából. Este tíz óra van. Mit csinál fenn? – Ez a valaha volt
legjobb fogadás. Vaughn csomó cukorkával jön nekem.
Néha úgy érzem, hogy Dean nem is próbál meg nem
káromkodni Knight előtt. Nem neheztelek rá emiatt. Ő az, aki, és
ha ezzel valakinek problémája van... nos, bassza meg.
Nem mondja – valószínűleg el sem ismerné –, de tudom,
hogy az egyik oka annak, hogy belement a részvények eladásába
Jordan Van Der Zeenek, az az volt, mert több időt akart velünk
tölteni. Nem tudja mi fog történni holnap. Ahogy én sem. De azt
tudom, hogy mindkét fiam nagyon jó kezekben lesz. Annak az
embernek a kezében, aki teherbe ejtett, miután azt mondták, hogy
0,0001 százaléknyi esélyem van megfoganni. Megragadta ezt a
nagyon kicsi esélyt és megtörtént. Mivel a fiam nem hordozza a CF
gént, egészséges és erős lesz, éppúgy, mint az apja.
 – Tegyél egy dollárt a korsóba helyettem – kiabálta Dean
Knightnak, és rám vigyorogva, mielőtt szétnyitotta magán a
törölközőt, majd újra összehajtotta. – Majd holnap megadom.
– Tizenkét százalék kamattal – kiabált vissza Knight. Dean
kuncogott.
– Biztos vagy benne, hogy biológiailag nem az enyém? –
nézett rám úgy. Tudod, úgy, amitől nedves leszek és könyörögtem
a sötét oldalának, hogy fenekeljen el.
Vállat vonok, elnyomva a rám gyakorolt hatását.
– Ő áll legközelebb a valós énedhez. – Azon kívül, amelyik
bennem növekszik.
Dean hozzám sétál, tenyerét a hatalmas hasamra simítja és
leül mellém.
– Hé, Szíriusz?
– Igen, Föld?
– Miért ragyogsz olyan kibaszott fényesen? Nehéz így aludni
melletted.
– Mmmm. – Megfogom a kezét és mosolyogva a tenyerébe
csókolok. – Köszönöm a bókot, de ég tőle a gyomrom.
– Oké, amit valójában mondani akarok, hogy nagyjából két
hónapja elkezdtél horkolni, és bassza meg, fáradt vagyok.
– El fog múlni – mondom incselkedve. – A horkolásomat
hamarosan felváltja a baba, aki egész éjjel bőgni fog a következő
két évben.
Megcsókolta a halántékomat, a hasamat, majd szívó hangot
kiadva a két mellem közti részt. Szeretem őt. Annyira szeretem őt,
hogy nem tudom miért nem tettem meg már évekkel ezelőtt, amit
meg kellett volna. Félretolni a nővéremet, amikor a karjaiba rohant
és kinyilvánítani, hogy az enyém.
Mert mindig az enyém volt.
Minden egyes része.
A jó és a rossz, a boldog és a szomorú.
Az enyém.
Csakúgy, mint én az övé.
Nina hetekkel később halt meg három évvel ezelőtt, hogy
elhagytam a kórházat. Egy alabamai farmon, ahol lakott,
kábítószer-túladagolásban. A férje mellette volt. Ott voltam és
összeszedtem Dean összetört szívének darabjait. Az, hogy végül
összetört, bizonyította, hogy érdekelte. Hogy szerette, és nem akart
semmit, csak a fia lenni. Hogy a szíve soha nem lesz többé
ugyanolyan.
[29]
A Lev héberül szívet jelent. Lévi lesz a fiunk neve.
Áldom a sorsom. Minden egyes nap.
Áldom, amikor jó éjt puszit adok Knightnak, amikor nézem
Deant az ablakból, ahogy próbálja bekapcsolni az öntözőt,
rugdossa a fűcsomókat, mielőtt eszébe nem jut, hogy az öntözők
automatikusan indulnak be, és amikor Millie-vel összeülünk és
nézzük, ahogy a gyerekek játszanak, verekednek és kiabálnak.
– Tudod mire jöttem rá? – Dean lehajol és megcsókolja az
ajkamat, és beleszédülök a tudatba, hogy nem mehetünk tovább.
Nem csak a terhesség miatt. Knight arról volt híres, hogy mindig
berohant a szobánkba és elkezdett üzletelni, ami az alvási
időpontját illeti. Már nagyon jó benne. Mire hat éves lesz, az
apjának fel kell kösse a gatyáját, ami a vele való üzletelést illeti.
– Mire? – mosolygok.
– Baby LeBlancnak babája lesz. És nekem. Kibaszottul
szeretlek. Szeretem az arcodat – megcsókolja az orrom. – A
melleid – megcsókolja a mellbimbóim a topomon át, finoman
megharapva. – A kölyköt, akit adsz nekünk – megpuszilja a
hasamat és egyenesen a számba mondja: – És téged is, haver.
– A kibaszottul észbontó szexet – tartogatom az összes
spermámat az újraegyesülésünkre, és figyelmeztetlek, hogy seperc
alatt újra felkoppintalak. – Megcsókol a lábaim között. – A fejed
búbjától a lábujjaidig mindenedet imádom -- és megcsókolja a
lábujjaim.
Mély levegőt veszek. Nincs szükségem az inhalátoromra. Itt
van nekem ő.
– És még valamire rájöttem. – Felemeli magát és alá húz. A
karjaira támaszkodik, melyek izmosak és megnehezítik, hogy
koncentráljak arra, amit mond. A szoba hirtelen kicsit túl forróvá
válik.
– Mire? – suttogom, miközben az ajkaink összeérnek.
– Jákob megkapta Ráheljét. És Ráhel babát ajándékozott
neki. Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Együtt öregedtek meg.
A Bibliában van, Baby LeBlanc. Ez ellen nem vitatkozhatsz.
– Szeretlek – nevetek.
– Én is szeretlek – mondja vissza.
 – Szeretlek titeket – Knights slisszan be a szobába, az ágyba
ugrik közénk, és átöleli a hasamat.
– Mi is szeretünk. – Dean a hasamra teszi a kezét, így
mindannyian érintjük Lévit.
És mit csinál Lévi? Amit a HotHoles. Káoszt.
– Istenem, ó – nyögöm.
– Igen, bébi, isten vagyok, de itt a fiunk. Ennek várnia kell.
– Nem, Dean. Elfolyt a magzatvizem.
– Ó – mondjuk egyszerre mindannyian. – Istenem.
És megvan a boldog befejezése a történetemnek. Legalábbis
ebben a pillanatban.
Most van az örökkön-örökké, legalábbis nekem.
Mert nem egy hervadozó Rose vagyok, hanem teljesen
kivirágoztam.
Köszönettel neki.

[1]
Molly: partidrog
[2]
Charles Bukowski könyv
[3]
Bolondos dallamok c. mesében a vadász neve
[4]
Ruckus – ricsaj, balhé, perpatvar
[5]
A Rotten Tomatoes (magyarul: rothadt paradicsomok) egy olyan angol nyelvű
weboldal, amely filmekkel kapcsolatos kritikákat, információkat, híreket gyűjt össze.
Neve a régi szokásból ered, amikor paradicsommal és más zöldségekkel dobálták meg a
színházi előadókat, ha előadásuk rossz volt.
[6]
Internetes hirdetési felület, hasonló, mint a jofogas.hu Magyarországon
[7]
csajszi, kislány (sp.) ford.
[8]
Pénzügyi Befektetési Társaság
[9]
Sashimi egy japán csemege, nagyon friss nyers hús vagy hal vékonyra szeletelve,
szósszal tálalva
[10]
Jeffrey Lionel Dahmer (1960. május 21. – 1994. november 28.) amerikai
sorozatgyilkos, akit 17 férfi és fiú megölése miatt ítéltek el.
[11]
Rose – Rózsa
[12]
PBR – sörmárka
[13]
blunt – olyan cigaretta, aminek kiszedik a belsejéből a dohányt es marihuanaval
töltik meg.
[14]
ALS – Amiotrófiás laterálszklerózis – Az ALS az akaratlagosan mozgatható izmokat
beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes betegség. A
beteg végül teljesen elveszíti mozgásképességét, majd a légzőizmai sem működnek. (pl:
Stephen Hawking)
[15]
The Kardashians: A Keeping up with the Kardashians vagy magyarul a K, mint
Kardashian, 2007 óta futó valóságshow a családról
[16]
Az Arcturus (más nevein: a Boo, a Bootis; magyarul: a Medve Őre) vörös óriás, az
Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb és az éjszakai égbolt negyedik legfényesebb csillaga a
Szíriusz, a Canopus, és az Alfa Centauri után. A Földhöz viszonylag közel, 36,7 fényévre
található, a Szíriusz és a Vega mellett a Nap szomszédságában lévő legfényesebb csillagok
egyike.
[17]
STD: Sexually Transmitted Diseases, azaz szexuális úton terjedő betegségek
[18]
Jeremy Meeks – bűnöző, akinek a rabosító fényképe bejárta a világot, és modell lett
belőle
[19]
Pillsbury roll: Kész leveles tészta márka – (pl: croissant)
[20]
In N Out – In-N-Out Burger – gyorsétterem / az angol szlengben szexet jelent
[21]
Pats: A New England Patriots, becenevén a „Pats” egy profi amerikaifutballcsapat a
massachusettsi Foxborough-ban. A becenevet főleg sportközvetítéseknél használják.
[22]
Brooks Brothers: Az egyik legrégebbi férfi ruházattal foglalkozó cég Amerikában.
1818-ban alapította Henry Sands Brooks. Apjuk halála után 4 fia nevezte át. 2001-től
Claudio Del Vecchio olasz billiárdosé. Ma már női és gyerek ruházata is van. Elegáns,
drága és márkás ruhák.
[23]
Barna-Barna: drog; egy rész kokainból (vagy amfetaminból) és egy rész
puskaporból áll. A lőszerre nitroglicerintartalma miatt volt szükség, ami a szívműködésre
van hatással. A vegyület intenzív és gyors hatása alatt a katonák állóképessége jelentősen
nőtt, miközben eltompultak és érzelemmentessé váltak, majd vérszomjas vadállatokká
válnak. Ilyet adtak a Sierra Leone-i polgárháborúban harcoló gyerekkatonáknak is.
[24]
Utalás a Koszorúslányok című filmre.
[25]
A Madison Square Garden a világ egyik legismertebb sportcsarnoka, az amerikai
egyesült államokbeli New Yorkban; 20 ezer ülőhely található benne.
[26]
oxy: oxikodon, egy félszintetikus opiát agonista. Gyógyszer alapanyag, pl:
Oxycontin az egyik legerősebb és leghatékonyabb fájdalomcsillapító. Opiát narkotikum, a
gyógyszerek ugyanazon osztályába tartozik, mint a Morfin. Szájon át körülbelül
másfélszer erősebb a morfinnál. Napjainkban az egyik legnépszerűbb vényköteles ópiát.
[27]
Az Ivy League (Borostyán Liga) eredetileg nyolc magánegyetem sportszövetsége az
Egyesült Államok északkeleti területén. Manapság már ez a név azt a nyolc egyetemet
É
jelenti, melyek magas színvonalukról híresek, ezek Észak- Amerika elit felsőfokú iskolái.A
nyolc egyetem: Brown Egyetem, Columbia Egyetem, Cornell Egyetem, Dartmouth
College, Harvard Egyetem, Princeton Egyetem, University of Pennsylvania, Yale
Egyetem. Ezeket az egyetemeket arról is fel lehet ismerni, hogy egyes épületeik falait
borostyán futja be, innen ered az Ivy (borostyán) elnevezés.
[28]
Jelentése lovag
[29]
Angolul Lev. Lévi, Jákob fia a Bibliában, a léviták elődje.