T. M.

FRAZIER

LAWLESS
törvényen kívül

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
 Írta: T.M. Frazier
A mű eredeti címe: Lawless (King 3.)

Copyright © 2015. Lawless by T. M. Frazier.

The moral rights of the author have been asserted.

Fordította: Beke Cz. Zsolt

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

Ez egy kitalált történet. A nevek, helyek, események kivétel nélkül a szerző

képzeletének szüleményei. Mindennemű hasonlóság élő és holt személyekkel
vagy megtörtént eseményekkel pusztán a véletlen műve.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2416-1195
ISBN 978 963 561 798 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Heiser Kriszta, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hálásan köszönöm a férjemnek, mert lehetővé tette, hogy az

álmomból valóság legyen. El sem tudom mondani, mennyire
szeretlek; nélküled biztosan nem gépeltem volna le egy szót sem az
első regényemből. Örökké szeretni foglak. Benned barátra, férjre és
lelki társra találtam, arról nem is beszélve, hogy a világ legjobb
gyermekének legkirályabb apukája vagy. #TEAMTLC
Köszönöm a TM Frazierland Facebook-csoport tagjainak.
Elképesztőek vagytok. Miattatok nyűvöm nap mint nap a
billentyűzetet, miattatok írok, nektek írok. Imádlak benneteket.
Köszönöm az ügynökömnek, Kimberly Browernek. Annyi
mindent megteszel értem, és talán sosem tudod meg, mennyire hálás
vagyok ezért. Köszönöm, hogy hiszel bennem, és hogy lehetőséget
adtál nekem.
Köszönöm a szüleimnek, Anne-nek és Paulnak. Köszönöm, hogy
megértettétek, muszáj ezzel az őrültséggel foglalkoznom, és
köszönöm, hogy elfogadtátok a felmondásomat.
Logannek és Charley-nak,
akik megtanították nekem, hogy milyen a valódi szeretet
 MEGJEGYZÉS AZ OLVASÓKNAK

Ez a könyv – a King-sorozat harmadik része – Bear történetét meséli

el. Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsétek és élvezni tudjátok a
Törvényen kívül történetét, ajánlom a King és Zsarnok kötetek
elolvasását is. Remélem, annyira élvezitek majd a regény olvasását,
mint amennyire én élveztem a megírását.
– T.M.
Törvényen kívüliek vagyunk.
Egy átlagpolgár fel sem tudja fogni,
hogy ez mit jelent,
azonnal elgurulna a gyógyszerük.
– Bear (TYRANT/Zsarnok, 7. fejezet)
 PROLÓGUS

BEAR

NAGYMENŐNEK SZÜLETTEM.
Katonának születtem, a Parti Nagymenők motoros banda törvényen
kívüli katonájának, akinek egy nap át kell majd vennie az öregétől a
stafétát.
A szolgálat fontosabb volt a lelkiismeretemnél, a családomnál,
minden másnál.
Nem én választottam ezt az életet, az választott engem, és szép
lassan megértettem és hozzászoktam, hogy reggel azzal a tudattal
menjek ki vizelni, hogy talán az lesz az utolsó napom ezen a földön.
Vagy valaki másé… Ez csak a parancsoktól függött.
Nem csak a véremben volt, hogy mit jelent a Nagymenők
bandájához tartozni, ez volt az életem.
Minden egyes lélegzetvételem.
Minden egyes korty italom.
Kurvára imádtam a dolgot.
Ez volt számomra a minden.
Aztán változott a felállás.
Nem emlékszem, hogy pontosan mikor is történt, talán azután,
hogy először öltem, talán akkor, amikor megkaptam az első
foltomat, de megtörtént. A motorolaj, a bőr szaga, az erőszak és a
banda ellenségeinek levadászása tartotta működésben a testemet.
Inkább tartottam magam motorosnak, mint embernek.
Büszke voltam erre.
Sosem hittem volna, hogy ez egyszer még problémát jelenthet, de
azt sem hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor már nem leszek
Parti Nagymenő.
Mégis eljött.
Én pedig nem voltam többé bandatag.
 Egy nap levettem a mellényemet, és kisétáltam a banda
klubházának ajtaján. Ezzel megfordítottam a hátralévő napjaimat
számláló homokórát.
Aki egyszer Nagymenő lett, az mindig az is marad.
Mindhalálig.
A nyomomba szegődtek. A legelcseszettebb azonban nem az,
hogy a bandatársaim megpróbálnak kinyírni. Nem. Hanem a
bizonytalanság.
Tudom, mit jelent motorosnak lenni.
De halványlila fingom sincs, mit jelent embernek lenni.
Megkínoztak, majd a halál kapujában a fogvatartóim
szórakozásképpen még meg is erőszakoltak. De nem vesztettem el a
szikrát, ami életben tart, a küzdeni akarást, amitől az ember szíve
gyorsabban ver, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, amiről
biztosra veheti, hogy bármi is lesz a helyzet, nemcsak túléli, de
alaposan el is intézi azokat a faszfejeket, akik megpróbálták
levadászni.
Megvertek, de nem tudtak megtörni.
Aztán jött Thia…
 1. fejezet

THIA
TÍZÉVESEN

NEM TUDOM, MIKOR SIKLOTT FÉLRE AZ ÉLETEM.

Soha nem értettem ezt a mondást. Én ugyanis pontosan meg
tudtam jelölni azt a napot és órát, amikor minden megváltozott, és
olyan irányt vett az életem, amire senki sem számított.
Pláne nem én.
Három héttel a tizenegyedik születésnapom előtt a kicsi piros
biciklimmel suhantam a három mérföldre lévő út menti kisbolthoz.
Apa megkért, hogy vigyek el egy rekesz narancsot. A rekeszt a
gördeszkámra kötöttem, amit aztán az első keréknél fogva a bicikli
üléséhez erősítettem az apám régi hajójában talált kötéllel.
– Vigyázol a boltra, Cindy? – kérdezte Emma May, miközben a
csípőjét ringatva és kis, szögletes táskáját szorongatva elindult az
ajtó felé. – Csak beugrom ide a kozmetikába, a szomszédba.
Szerintem egy vevő sem lesz – tette hozzá, majd a pulton áthajolva
benyomott néhány gombot az antik pénztárgépen, aztán ököllel
rácsapott az aljára, a kinyíló fiókból pedig kivett némi készpénzt,
rám mosolygott, és kilökte az üvegajtót, aminek csilingelés jelezte a
nyílását-csukódását.
Emma Maynek igaza volt. Már korábban is megkért néhányszor,
hogy vigyázzak a boltra, és akkor sem jött be senki sem.
Egészen addig a napig.
Nem mintha annyira nagy kedvem lett volna hazamenni. Anya
furán viselkedett, addig sikálta a parkettát, amíg végül megkopott a
fénye. Magában beszélt a konyhában. Amikor rákérdeztem, úgy
nézett rám, mint aki nem tudja, miről beszélek. Apa azt mondta,
hogy nincs semmi baj, csak hagyjam anyát békén, és tartsak tőle
tisztes távolságot.
Ú
 Úgy tettem, ahogy mondta, és igyekeztem távol maradni tőle,
gyakran csak napnyugta után mentem haza.
Az, hogy a boltra vigyázok, pont olyan jó kifogás volt, hogy miért
nem megyek haza, mint bármelyik másik.
Egy óra elteltével már unatkozni kezdtem. Rendbe raktam a cigis-
dobozokat a kassza mögötti polcon, megforgattam a virsliket a hot
dog sütőben, és fellapoztam az egyik magazint, de nem igazán
értettem, hogy a „Tizenhét pozíció, amivel sírni fog a gyönyörtől”
cím mit akart jelenteni.
Nem tudom, miért sírna valaki a gyönyörtől. Én csak akkor
szoktam sírni, ha szomorú vagyok, vagy fáj valamim.
Nem kötöttek le a magazinok sem, így hátradőltem a legkisebb
mozdulatomra is megnyikorduló régi bárszéken. Bekapcsoltam a kis
fekete-fehér tévét, ami a pulton állt, egy telefonkönyvvel
alápolcolva. A készülék csak két csatornát fogott, az egyiken
western ment, a másikon időjárás-jelentés. Mindkét csatorna képe
kásásán jött be, és a hang helyett is csak zúgást hallottam. Ki
akartam kapcsolni, de a gomb nem reagált, csak még hangosabb lett
az egész, annyira üvöltött, hogy nem hallottam, amikor motorok
parkoltak le a bolt előtt, vagy amikor nekikoccant a csengő az ajtó
üvegének.
Kihúztam a tévét a falból. Még mindig a kezemben volt a
vezeték, amikor egy fekete hajú idegennel néztem farkasszemet.
No meg a fegyverével.
– Az összes pénzt! – utasított. A fegyverével a pénztárgépre
bökött. Ide-oda dülöngélt, a szeme tiszta véreres volt.
– Én nem tudom, hogyan… – mentegetőztem, de a férfi
félbeszakított.
– Csináld már, a kurva életbe! – üvöltötte. A fegyver kattant, a
férfi pedig előreugrott, ráhasalt a pultra, a pisztoly centikre volt csak
a halántékomtól. Leszálltam a székről, odatoltam a kasszához,
visszamásztam rá, magam alá húztam a lábam, és megpróbáltam
felidézni, hogy melyik gombokat milyen bonyolult sorrendben
nyomja meg Emma ahhoz, hogy a fiók kinyíljon.
Nem jártam sikerrel.
– Gyerünk, kölyök! – A férfi egyre türelmetlenebbül ordított.
– Próbálom, de talán nem jó helyen ütögetem. – A fiók alját
kezdtem az öklömmel verni, de ekkor a férfi megkerülte a pultot.
Olyan szaga volt, mint a kisöcsémnek, amikor rosszul lett a
furgonban Savannah felé menet.
– Na ide figyelj, te kis ribanc – mordult rám a fickó, aztán
felemelte a fegyverét, mintha meg akarna ütni vele. Leugrottam a
székről, és bebújtam a pult alá.
Az ajtó feletti csengő jelezte, hogy az ajtó ismét kinyílt. Egy mély
hang töltötte be a teret, megrezegtetve a szárított marhaszeletekkel
töltött befőttesüvegek vitrinjét.
– Mi a faszt csinálsz? – kérdezte a hang. A fegyveres férfi
mozdulatlanná dermedt.
– A fizetségemért jöttem, te faszfej – hörögte a fegyveres.
Egy színes kar nyúlt át a pult felett, megragadta a fegyveres
nyakát, és kirántotta a pult mögül, mintha csak egy bogár lett volna.
Némi dulakodás után megint csengőszó hallatszott, valaki elhagyta a
boltot.
Még néhány percig a pult fedezékében maradtam, aztán,
miközben visszamásztam a székre, az ajtó ismét kinyílt. Egy szőke
férfi lépett be az ajtón, hasonló bőrmellényt viselt, mint a fegyveres
fickó, csak póló nem volt alatta. Az izmai szinte szétfeszítették a
bőrét, mint a pankrátoroké a tévében, bár az övéi nem voltak olyan
hatalmasak. A bőrét tetoválások díszítették, az egyik befedte a vállát
és végigfutott a karján – azon, amelyikkel kirángatta a pult mögül a
fegyverest.
Csillogó szeme árnyalata Maxwell új medencéjét juttatta
eszembe, ahogy a napfényben megcsillan a víz mély kékje.
Homokszőke haja a feje tetején hátrasimítva, a halántékán rövidre
nyírva. A filmekben az ilyesmit hívják mohawk-frizurának.
– Csak te vagy itt? – kérdezte, miközben körülnézett a boltban, és
belesett mindhárom folyosóra.
Bólintottam.
– Te vagy az, akit Skid az előbb… – De nem fejezte be a
mondatát. Nekitámaszkodott a pultnak, és vett egy mély levegőt. A
tetoválása végigfutott a karján, egészen a kézfejéig. Mindkét kezén
három-három nagy ezüstgyűrűt viselt. Az arca szőrös volt. Amikor
valaki szakállt emlegetett, én mindig azt a fajta hosszú, hófehér
arcszőrzetet láttam magam előtt, ami a vén, csúnya, hosszú köpenyt
és nagy, hegyes kék kalapot viselő varázslók állán nő. Ennek a
férfinak azonban csak egy-két centi hosszú volt a szakálla, a szőrzet
pedig valamivel sötétebb volt a hajánál.
A férfi nem volt varázsló. Sem idős.
Sem csúnya.
– Király a hajad – szólaltam meg. Az egész fickó király volt. De
talán nem is ez volt a megfelelő kifejezés.
Csinos. Mondhatjuk egy férfira, hogy csinos?
Nem is csinos volt.
Gyönyörű.
– Köszönöm, drágám – mondta a pultnak támaszkodó férfi. Az
illata olyan volt, mint amikor apa olajat cserél a furgonban, ez
keveredett annak a lila szappannak az illatával, amit Mrs. Kitchener
készített minden nyáron. – A te hajad is király. – Azt hiszem, ez volt
életemben az első alkalom, hogy elpirultam. Égett az arcom, és
amikor ezt a férfi észrevette, még szélesebbre húzódott a mosolya, és
még közelebb hajolt.
– Miért vagy itt egyedül? Jessepben nincsenek gyerekmunkát tiltó
törvények?
– Nem tudom, hogy az mit jelent, de errefelé senki sem jár azóta,
hogy átadták az új autópályát. Csak vigyázok a boltra, amíg Emma
May a szépségszalonban van. Azt mondta, csak jön meg megy, de ha
valóban meg akarják szépíteni őt, akkor egy ideig még ellesz ott.
A férfi felnevetett, és a könyökére támaszkodott.
– Figyelj csak ide, kislány. Bocs a barátom miatt! – Cinkos
mosolyt villantott. – Kikészítette a hosszú utazás, és kicsit elszaladt
vele a ló.
– Honnan jöttetek? – A férfi meglepődött, én pedig azon voltam,
hogy ez a kifejezés ne tűnjön el az arcáról.
– Naná, a hosszú út néha tényleg kiborítja az embert, de te jól
vagy? Ugye téged nem bántott?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Jól vagyok, és nincs miért
bocsánatot kérned. Éppen Emma May puskájáért nyúltam, amikor
bejöttél. – Leemeltem a puskát a pult alatti tartóról, hogy a férfi is
láthassa, aztán csőre töltöttem. A férfi végignézett rajtam, és
elröhögte magát. Visszatettem a fegyvert a pult alá. – Mi ilyen
vicces? – kérdeztem.
– Te jó ég, alig várom, hogy elmondhassam Skidnek, hogy
majdnem kinyírta egy kislány. – A férfi nevetése mély és öblös volt,
könny szökött a szemébe.
É
 – Én nem vagyok kislány – tiltakoztam. – Jövő hónapban
tizenegy leszek. Te hány éves vagy?
– Huszonegy. – A férfi mosolya még vidámabb lett, és hirtelen
már az sem zavart, hogy kislánynak hívott. Ha így mosolyog rám,
annak hív, aminek csak akar.
– Mi a neved, drágám? – kérdezte.
– Thia Andrews – jelentettem ki büszkén, majd kinyújtottam a
kezem, mert apa azt mondta, bemutatkozáskor így illik.
– Thia? – A férfi éppen olyan értetlenül nézett rám, mint mások,
amikor először hallják a nevem.
– A Cynthia becézése, de ki nem állhatom a Cindyt. Tizenkét lány
osztálytársam van, abból három Cindy, szóval én örülök, hogy Thia
vagyok, és nem Cindy. – Kinyújtottam a nyelvemet, és úgy
csináltam, mintha ledugtam volna az ujjam a torkomon. Gyűlölöm a
Cindy nevet, noha amikor apa felvetette, hogy szólítsanak Thiának,
anya nem volt hajlandó használni az új becenevemet, és csak azért is
Cindynek hívott. – Téged hogy hívnak?
– Bearnek hívnak, kicsim – mondta, miközben elfogadta a
kézfogásomat. A bőre meleg volt, kivéve ott, ahol a gyűrűk hideg
fémje ért a tenyeremhez. Apró és sápadt voltam Bear mellett, a
kezem mintha egy baba keze lett volna. – Van egy haverom, aki
szintén úgy fog kezet, mint egy kölyök.
– Apa szerint így illik.
– Az apukádnak igaza van.
– A kézfogós barátod, ő is ilyen kedves? – kérdeztem.
– Nem mondanám, hogy én kifejezetten kedves lennék. De a
barátom? Hát, ő… Mondjuk azt, hogy ő máshogy gondolkozik. –
Bear felnevetett.
– A más az jó. A tanáraim szerint én is máshogy gondolkozom,
mert rózsaszín a hajam, bár azt is mondják, hogy be nem áll a szám
– magyaráztam egy tízéves bölcsességével.
– Néha tényleg jó másnak lenni, kölyök – helyeselt Bear.
– Bear az igazi neved? – kérdeztem. – Talán Grizzly a
vezetékneved?
– Nem – felelte Bear. – Ez csak egy becenév, amit a banda adott
nekem. Minden tagnak van beceneve, csak mi utcai névnek hívjuk.
– Egy bandában vagy? – kérdeztem vissza izgatottan. – Ez tök
király! De ha nem Bear az igazi neved, akkor micsoda?
 – Tudsz titkot tartani? – suttogta, miközben körülnézett, nem
hallgatózik-e senki. – Évek óta nem mondtam el senkinek sem az
igazi nevem. Még az öregem is Bearnek szólít. A valódi
keresztnevem? Abel. Te vagy azon kevesek egyike, akik ezt tudják
rólam.
Abel.
– Nagyon tetszik a neved. – Bár a Bear is illett rá. Magasabb volt
apámnál, sokkal izmosabb, a keze pedig akkora, mint egy medve
mancsa.
A farzsebéből egy pénzcsipeszt húzott elő, ami tele volt
félbehajtott bankjegyekkel. Még sosem láttam ennyi pénzt.
Jóval több, mint amennyi a Buzz Lightyear-es perselyemben van
otthon.
Jóval több, mint amennyi Emma May kasszájában van.
Bear kihúzott három bankjegyet, és a pultra tette őket.
– Ezt miért kapom? – Lenéztem a kezére, ami félig eltakarta a
felém csúsztatott bankókat.
– Ez háromszáz dollár.
– Mit szeretnél? Átszaladhatok a szalonba Emmáért, mert ez a
francos kassza…
– Én nem veszek semmit. Ez a tiéd. Mert segítettél. Mert nem…
– Háromszáz dollár, mert nem hívtam ki a seriffet? – Kezdtem
kapiskálni, hogy mire megy ki a játék.
Háromszáz dollár egy tízéves számára olyan volt, mintha
milliókat kapott volna.
– Inkább mert nem lőtted le Skidet – helyesbített Bear.
– Oké, Emma May amúgy sem örült volna a vérnek. – Emma
May nem szereti, ha kosz van.
Bear ismét nevetett, és én sem bírtam ki mosoly nélkül.
– Vicces vagy, kölyök, tudod?
– Tényleg? – Mondták már rólam azt, hogy őrült vagyok, meg
fura, hogy nincs ki a négy kerekem, hogy sokat jár a szám, de azt
még soha nem mondta senki, hogy vicces lennék. Mindenesetre
tetszett a dolog.
– Aha. – Ismét elém tolta a pénzt, közben végignézett a pult körül
a falakon. – Itt nincsenek kamerák?
– Én nem láttam, hogy lenne, és Emma baromira zsugori,
legalábbis anya szerint, mert művirágból volt a dekoráció az
esküvőjén, szóval lehet, hogy kamerára sem költött. – Bármit
elmondtam volna Bearnek, hogy mosolyt csaljak az arcára.
– Vigyázz erre a pénzre. Rejtsd el valahová. Ne beszélj róla
senkinek. Ez legyen a mi titkunk. – Bear rám kacsintott.
Megpróbáltam én is kacsintani, de csak annyit sikerült összehoznom,
hogy határozottan pislogtam, mint a dzsinn a Jeannie, a háziszellem
ismétléseiben. Bear átnyúlt a pult felett, és a fülem mögé tűrte az
arcomba lógó kósza tincseket. Az ujja érdes volt, mégis gyengéd, és
amikor elhúzta a kezét, csak arra vágytam, hogy a tincseim ismét
rakoncátlankodni kezdjenek, Bear pedig ismét igazítsa meg őket.
– Nem kell a pénzed – szaladt ki a számon. Amikor a múlt héten
megkaptam a háromdollárnyi fizetésemet, akkor sem találtam
egyetlen olyan dolgot sem, amire szívesen költöttem volna. A
háromszáz pedig messze több volt annál, mint amit csak
kívánhattam volna.
– Az én társaságomban az a szabály, hogy ha valaki tesz egy
szívességet, akkor azt megfelelően honoráljuk. – Bear a kézfejére
támasztotta az állát. A tekintetem azonnal a középső ujján lévő
gyűrűre kúszott, ami egy koponyát ábrázolt, a szemek helyén fényes
kő ült. Bear követte a tekintetemet. – Tetszik? – kérdezte, miközben
lehúzta az ujjáról a gyűrűt.
– Igen, még sosem láttam ilyesmit.
Bear a két ujja közé fogta a gyűrűt, és úgy nézett rá, mintha most
látta volna először. Némán, a homlokát ráncolva vette szemügyre az
ékszert, mint amikor próbálok rájönni, hogyan kell megoldani a
matekházit.
– Van egy ötletem. – Bear letette a gyűrűt a pultra. – Ez a gyűrű
egy ígéret. A bandámban, ha odaadod ezt a gyűrűt valakinek, akkor
azzal ígérsz neki valamit.
– Mégis mit? – érdeklődtem, miközben úgy meredtem a gyűrűre,
mintha magától lebegett volna a levegőben.
– Egy szívességet, bármit, amire szükséged van. Tartozom
eggyel.
– Nekem?
– Igen – felelte Bear, majd visszadugta a zsebébe a pénzt.
Felhúzta a hüvelykujjamra a gyűrűt. Akkora volt, hogy az öklömbe
kellett szorítanom az ujjam, hogy le ne essen róla.
– Tök szuper! – Mosolyogva néztem a szemébe. – Köszönöm.
Megígérem, hogy vigyázni fogok rá, és csak akkor használom, ha
nagyon nagy szükségem lesz rá.
– Tudom, hogy így lesz – mondta Bear. Valaki megköszörülte a
torkát. Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünket, ahol egy másik,
hasonló bőrmellényt viselő férfi állt.
– Mennünk kell, haver. Chop telefonált. Húsz perc múlva a
klubházban kell lennünk.
– Mennem kell, kicsim. Ugye megígéred, hogy vigyázni fogsz rá?
– Bear az ökölbe szorított ujjaimra mutatott.
– Esküszöm, nem szólok róla senkinek. – Az ujjammal még kis
keresztet is rajzoltam a szívem fölé, pedig ilyesmit csak akkor csinál
az ember, ha nagyon komolyan gondolja az ígéretét, és szerettem
volna, ha Bear tudja, én mennyire komolyan veszem a
hallgatásomat.
Bear még egyszer rám kacsintott, majd az ajtó feletti csengő
csilingelőse jelezte a távozását.
Kint jókorát rácsapott annak a sötét hajú férfinak a hátára, aki
megpróbálta kirabolni az üzletet. Kicsit veszekedtek, majd
mindketten feltették a sisakjukat, és elindultak. A harmadik férfi
szorosan követte őket.
Fél perc sem telt el a harmadik motoros távozása után, amikor
Emma May betipegett az ajtón.
– Történt valami izgalmas, amíg elvoltam? – kérdezte a hátsó
szoba felé tartva.
A gyűrűt a rövidnadrágom farzsebébe süllyesztettem, majd
csuriba tettem az ujjam.
– Nem, asszonyom, semmi sem történt.

★ ★ ★

BEAR
A déli napfény vakított. Nem csak Skid volt másnapos. Coral
Pinesban buliztunk az előző nap néhány tavaszi szünetre kiszabadult
bigével, amíg fel nem kelt a nap. Skid még nem tanulta meg, hogy a
szemcsepp és az erős kávé csodákra képes.
 Faszikámnak nagy szerencséje van, hogy nem terítettem le annak
a kicseszett benzinkútnak a parkolójában.
– Elment az a kibaszott maradék eszed is, hogy egy benzinkutat
akarsz kirabolni? Ráadásul ugyanabban a francos megyében, ahol a
banda is működik? Nem tudom, mit mondtak neked, amikor
beavattak, de a banda nem egy csapat fiatalkorú bűnöző. Nem
robogjuk körbe a megyét, hogy aztán egy benzinkút kirablása vagy
más ostobaság miatt a nyakunkba szakadjanak a zsaruk.
Éppenséggel egyébként is nagy szarban vagyunk, és az ilyen apró
hülyeségek miatt találhatjuk magunkat pillanatok alatt rács mögött.
Ráadásul hogy lehetsz akkora barom, hogy egy kislányra emelsz
fegyvert? Le kellett volna puffantanom téged, abból talán tanultál
volna. Hol hagytad az eszed, ember? – Skid kapott tőlem egy
tockost, a napszemüvege a földön landolt. – Újonc! – kiáltottam
Gusnak. – Miért nem csinálunk hülyeségeket? Miért nem fogunk
fegyvert kislányokra?
– Mert nagy szarban vagyunk. Meg kell húznunk magunkat –
felelte Gus monoton hangon. – Arról nem is beszélve, hogy rohadt
beteg dolog.
– Haver – szólt közbe Skid a szemét törölgetve. – Még mindig
részeg vagyok a tegnap este vagy a ma reggel, vagy mi miatt. Bocs,
egy barom voltam. Ugye nem mondod el Chopnak? – Lehajolt, hogy
felvegye a szemüvegét, és komolyan megfordult a fejemben, hogy
fejbe rúgom. De aztán kissé lenyugodtam, amikor eszembe jutott,
hogy én mennyi hülyeséget csináltam, amikor végre bevettek a
bandába. Ha az öregem megtudta volna, akkor ott kő kövön nem
marad.
– Most az egyszer és utoljára. Ez az egy esély neked is jár. Ha
legközelebb is valami ilyesmire adod a fejed, akkor egyedül kell
szembenézned Choppal, én nem leszek ott, hogy megvédjelek a
haragjától. – Azzal felpattantam a motorra.
– Mi az ördög volt ez az egész a gyűrűvel? – kérdezte Gus. –
Most először hallok erről. Esetleg tudnom kellene róla? Most nekem
adnom kell valakinek egy gyűrűt? Csak mert nekem nincs olyan
csinos darabom, mint az a koponyás, amit te adtál neki. – Gus
mindig is kíváncsi alkat volt, és most teljesen kiakasztotta a
lehetőség, hogy talán lemaradt valamiről.
– Nem, ez mind csak mese. Csak azért adtam neki azt a gyűrűt,
hogy ne hívja ki a nyakunkra a zsarukat vagy az anyját meg az apját,
hogy elmondja nekik, hogy mit tettek a nagy és csúnya motoros
bácsik.
– Kreatív megoldás – állapította meg Gus, miközben felhúzta a
kesztyűjét.
– Odaadtad a lánynak a koponyás gyűrűdet? Hiszen abban még
gyémánt is van, nem?
– De igen, és te az utolsó centig visszafizeted nekem az árát. –
Elfordítottam a slusszkulcsot, a motor berregve kelt életre a lábaim
között.
Hazafelé a röhögés kerülgetett, amikor csak felvillant előttem
Skid arca, miután közöltem vele, hogy tartozik nekem.
Eszembe nem jutott többet ez a nap vagy a kislány.
Hét évvel később azonban az egész újra felidéződött bennem, és
alaposan letaglózott.
 2. fejezet

THIA
HÉT ÉVVEL KÉSŐBB

NÉMA CSEND.
Rémisztőbb, mint a fegyver ropogása vagy az ágyútűz. Hangosabb,
mint a mennydörgés, és tízszer olyan rémisztő.
Az egyik kezemben Mrs. Kitchener híres-neves almatortáját
tartottam, a másikkal a biciklit toltam, így kacsáztam a kövek és a
kátyúk között a keskeny földúton, ami ahhoz a kis házhoz vezetett,
ahol a szüleimmel éltem.
Mindennap, valahányszor hazaérek a boltból, ahol
részmunkaidőben dolgozom, anyáék veszekedése fogad. Mivel
körülöttünk mérföldekre nincs másik ház, így a hangjuk folyton ott
száll a fák fölött, mindig jóval azelőtt meghallottam őket, hogy
láttam volna a fényt az ablakban.
Az öcsém halála előtt sosem veszekedtek. Aztán a Sunnlandio
Corporation úgy döntött, hogy inkább importálják a narancsot, és
felbontják a nagy múltra visszatekintő szerződést a családi
narancsligettel. Ettől fogva a viták gyűlölettől izzó ordibálásokká
fajultak.
Letámasztottam a biciklimet az út mentén, közben ügyesen
átemeltem a pitét egyik kezemből a másikba. Nem tudtam lehajolni,
hogy megkössem az útközben kilazult cipőfűzőmet, ezért minden
lépésnél megráztam a lábfejem, nehogy rálépjek.
Nyirkos bőröm libabőrös lett, a tarkómon felállt a szőr, mintha
pillanatokon belül belém csapna a villám.
Ekkor tűnt fel.
A néma csend.
– Anya? – kiáltottam, de nem felelt senki. – Apa? – Kinyitottam
az ajtót. Az ajtó melletti asztalon még égett a lámpa, a búra ferdén
állt rajta, mintha ő sem értené, mi az ördög történt ebben a házban.
Aztán neszeket hallottam a hátsó szobából.
– Ott vagytok hátul? – Letettem a pitét a pultra, aztán
végigmentem a folyosón, kinyitottam a szüleim hálószobájának
ajtaját, de nem volt bent senki, mint ahogy a fürdő és az én szobám
is üres volt.
A folyosó végén az öcsém szobájának ajtaja viszont résnyire
nyitva állt. Anya Jesse szobájából egyfajta szentélyt csinált a halála
után, az ajtó mindig be volt csukva, a folyosón pedig suttogva
beszélt, mintha Jesse csak szunyókálna, és ő nem akarná
felébreszteni.
– Anya? – szólítottam meg ismét, miközben lassan kinyitottam az
ajtót.
– Gyere be, Cindy. Mindketten itt vagyunk – válaszolta vidám
hangon. Évek óta most először hallottam anyát ilyen vidámnak, bár
azt ki nem állhattam, hogy Cindynek szólított.
Felfordult tőle a gyomrom.
Valami olyannyira nem stimmelt, hogy szinte nem is akartam
tudni, mi vár rám az ajtó túloldalán.
És mennyire igazam volt.
Ezt nem akartam volna tudni.
Anya a kopott hintaszékben ült, amiben Jesse-nek szokott mesét
olvasni. Az öcsém kedvenc dínóját ölelgette, a mellkasához
szorította és babusgatta, miközben előre-hátra hintázott. A szeme
vörös volt, alatta sötét karikák húzódtak, de mosolygott.
– Úgy örülök, hogy itthon vagy, Cindy-Mindy! – Évek óta nem
becézett így. – Elkészültél? – kérdezte.
– Miért? Hová megyünk, anya? Apa hol van?
– Az apád nem akart megvárni minket, szóval korábban útnak
indult, de én azt akarom, hogy te is velünk tarts, így megvártalak. –
Széles mosolya és csillogó szeme ellenére a tekintete mentes volt
minden érzelemtől.
– De hová ment apa? – tettem fel ismét a kérdést, miközben egy
lépéssel beljebb léptem a szobába.
– Ne aggódj, mindjárt mi is utolérjük. De előbb Jesse-vel
szerettem volna beszélni. – Anya még mindig a dínót simogatta.
– Anya, Jesse évekkel ezelőtt meghalt – emlékeztettem.
Anya bólogatott, a tekintete a Csillagok háborúja alakjait
ábrázoló tapétára, majd a sarokban álló legókészletre tévedt.
– Ne viccelj, ezt én is tudom.
– Jó, csak egy pillanatra azt hittem, hogy…
– Csak azt akartam neki mondani, hogy nemsokára mi is
csatlakozunk hozzá – mondta anya. Az egyik kezéből a másikba
fektette a plüssállatot, ekkor vettem észre a pisztolyt az ölében.
– Anya? – Egész testemben reszketni kezdtem, amikor
rádöbbentem, hogy miről is van szó. – Mondd meg, hogy apa hol
van – suttogtam.
– Már mondtam. Elment. Itt hagyott minket, mert már nem tudott
tovább várni. Mindig is olyan türelmetlen volt. – Megrázta a fejét, és
a szemét forgatta. – Annyira hasonlítasz rá – jelentette ki.
– Miért van nálad fegyver, anya?
– Kis butus, hát másképp hogyan találkozhatnánk Jesse-vel és az
apáddal? Jó, persze, lenne más megoldás is, de ez a leggyorsabb és a
leghatékonyabb. Nem szabad megvárakoztatnunk őket. – Anya
megütögette a dínó hátát, mintha csak megbüfiztetné. Folyamatosan
ringott a székkel, egyszer sem csúszott ki a lassú, de biztos
tempóból. A szék meg-megnyikordult a parkettán.
Közelebb léptem, hátha sikerül kikapnom a fegyvert az öléből, de
látta, hogy mi a tervem, megragadta a pisztolyt, és a levegőbe
emelte.
– Nem-nem. Az apád szerette volna tartani a fegyvert, de nem
hagytam magam. Ez csak és kizárólag anya feladata. Ideje, hogy
végre én gondoskodjam a családról. Az első lépés az, hogy
mindannyian egy helyen leszünk.
A lépteim a parkettán úgy zengtek, mint egy dob.
– Nahát, Cindy, te is mindig türelmetlen voltál, de az a jó hírem,
hogy te leszel az első.
– Apa hol találkozik Jesse-vel? – kérdeztem könnybe lábadó
szemmel, de az adrenalin miatt nem fakadtam sírva.
– Nem tudom, hogy ez miért fontos. – Anya kifújta az arcából az
elé hulló fekete, göndör tincset. – De ha ennyire érdekel, akkor a
hálószobánkból indult útnak. Sokkal durvább volt, mint ahogy
képzeltem. Téged majd valószínűleg a kádban küldelek el, én meg
azonnal megyek utánad. Hagyok egy kis hipót mellettünk a
seriffnek, a vörös foltok a legrosszabbak, különösen a fehér fugában
– magyarázta anya ugyanazon a csicsergő hangon, mint ahogy
fogadott.
Hátraléptem. Anya teli szájjal vigyorgott, a tekintetét egy
pillanatra sem vette le rólam, de nem követett, amikor hátat
fordítottam, és elindultam a szülői hálószoba felé. A helyiség üres
volt.
Anya megbolondult. Ez még nem jelenti azt, hogy apa meghalt.
Lehet, hogy csak hazudott, hogy csak kitalálta az egészet.
Megkerültem az ágyat.
Kérlek, légy életben, kérlek, légy életben!
Az ágy mellett a padlón, a falnak zuhanva hevert apám élettelen
teste, a szeme és a szája szélesre nyitva a döbbenettől.
Elakadt a lélegzetem, és a szám elé kaptam a kezem.
– Ne, ne, ne, ne, ne! – ordítottam.
Visszahátráltam a folyosóra, majd amikor a másik szoba felé
pillantottam, anya már nem ült a hintaszékben. Ki akartam rohanni
az ajtón, de anya rózsaszín hálóingének szatén anyaga az utamat
állta.
– Kész vagy, szívem? – kérdezte oldalra döntött fejjel. A pisztoly
a kezében volt, de nem tartotta célra.
– Én… még… még nekem is mondanom kell pár dolgot Jesse-
nek. – Azzal az öcsém szobájába felé vettem az irányt.
Anya megkocogtatta a homlokát a pisztoly csövével.
– Milyen ostoba vagyok, hát persze. Itt megvárlak, aztán, ha mind
együtt leszünk, majd fagyizunk egyet.
– Ahhha, az remek lesz, anya – szipogtam. Elléptem mellette,
mintha Jesse szobája felé indulnék a folyosón, anya még össze is
húzta a vállát, hogy elférjek mellette. Éltem az egyetlen
lehetőségemmel, és rohanni kezdtem az ellenkező irányba, a bejárati
ajtó felé.
A fal az ajtó mellett szétrobbant, amikor a lövedék belecsapódott
a százéves gipszburkolatba. Anya nevetését hallottam, amikor
leugrottam a verandáról. A cipőfűző beakadt a korlátba, és a
lendülettől hasra estem. Hirtelen levegőt is alig kaptam, hanyatt
feküdtem, hogy valamennyi jusson a tüdőmbe.
– Tavaly nyáron sikerült kidumálnod magad a nagyinál tett
kirándulásból, most ezt nem fogod megúszni – fenyegetett anya a
verandán állva. A szemem sarkában megláttam apa régi puskáját a
ház falának támasztva. Ezzel szokta elkergetni a rágcsálókat, hogy
ne dézsmálják meg a termést. Talán a tavalyi narancsszedés óta nem
nyúlt hozzá senki, hónapok óta itt állt esőben, szélben.
Nagy eséllyel képtelenség lesz vele lőni.
– Nem akarom kidumálni magam, anya – tiltakoztam, amikor
végre újra kaptam levegőt. Lassan, rákjárásban hátráltam a ház fala
mentén.
A túlélésem egyetlen záloga felé.
– Azt hittem, hogy együtt csinálhatjuk, hogy együtt mehetnénk el
– győzködtem, és közben igyekeztem olyan vidám hangot megütni,
mint az övé.
– Jaj, Cindy, micsoda remek ötlet! Mindig is te voltál az én
drágaságom, tudod? Makacs vagy, néha kifejezetten istencsapása, de
olyan ennivaló is tudsz lenni. Imádtam, amikor gyerekként a
nyakláncaimmal és a fülbevalóimmal játszottál. – Anya a
mellkasához szorította a pisztolyát, és felsóhajtott.
– Mit szólnál ahhoz, anya, ha te apa régi puskáját használnád?
Akkor legalább lenne miről beszélgetnünk, amikor odaérünk. Én
meg azzal a pisztollyal lőnélek le, amivel apát Jesse után küldted.
Így lesz a legjobb, hiszen tudod, milyen nehezen találok közös témát
apával.
Anya felemelte a ház falának támasztott puskát. Én is
felkászálódtam, de nem nagyon találtam az egyensúlyomat,
kénytelen voltam megtámaszkodni a falban.
– Tudod, Cindy, bárcsak eszébe jutott volna apádnak is valami
hasonló. Sokkal könnyebb lett volna. Hallanod kellett volna, ahogy
sikoltozott és kiabált. – Anya felnevetett. – Könyörgött az életéért. –
Megvizsgálta, hogy meg van-e töltve, majd odadobta nekem, én is
megnéztem, hogy van-e benne töltény. – Gondoltad volna? Az
apád… könyörgött. Nevetséges volt.
A holdfényben megcsillant anya elefántcsont bőre. Mindig is
irigyeltem hosszú, fekete tincseit és természetesen rózsaszín ajkát.
Számomra ilyen volt Hófehérke. Figyeltem, amikor narancsot
szedett a híres-neves narancsdzsemjéhez, és azon töprengtem, hogy
engem miért seszínű hajjal, zöld szemmel és szeplőkkel vert meg az
ég, és miért nem anya csinos vonásait örököltem.
Hófehérke kihúzta magát vérpettyes szatén hálóingében, és
felemelte a puskát. Zakatoló szívvel céloztam a pisztoly csövével
anya mellkasára.
 – Szeretlek, szívem, találkozunk a túloldalon – mondta.
Könnybe lábadt a szemem. Csak századmásodperceim maradtak.
Ha a puska szokás szerint elsőre nem is sül el, másodjára már nem
mond csütörtököt.
Anya őrült mosolyt villantott, a szeme tágra nyílt.
Aztán Hófehérke meghúzta a ravaszt.
Visszatartottam a lélegzetem, de nem történt semmi. Anya
megütögette a fegyver oldalát, ahogy apa is milliószor tette, és
mielőtt ismét a ravaszra tehette volna az ujját, én is tüzeltem.
Vér fröccsent a ház deszkaborítására, a hámló fehér festéket
élénkvörösre festette.
Anyának egy dologban igaza volt.
Nem tartott sokáig.
Térdre rogytam, a kezem a mellkasomhoz kaptam. Egyetlen
összefüggő gondolat sem jutott az eszembe. Mindkét szülőm halott
volt, és fogalmam sem volt, hogy mihez is kezdjek, kit hívjak fel.
Mindkét szülőm meghalt.
Megölted az anyád.
Beleüvöltöttem az éjszakába: féltem, teljesen egyedül éreztem
magam, nem tudtam, hogyan tovább.
Benyúltam a pólóm alá, és vigaszt kerestem úgy, ahogy akkor
szoktam, amikor a szüleim veszekedtek. Megszorítottam a gyűrűt,
amit egy láncon viseltem a pólóm alatt.
Megdörzsöltem a hideg fémet. Ebben a pillanatban egy villám
csapott a közeli víztoronyba, én pedig ugyanekkor már tudtam, hogy
hová kell mennem.
Kihez kell mennem.
 3. fejezet

THIA

SZAKADT AZ ESŐ.
Ilyen a floridai nyár.
Mindig esik.
Biciklivel negyven percig tartott, amíg a jessepi farmtól
eljutottam Logan’s Beachbe, és a végén már nem is éreztem a
lábfejem, olyan vadul tekertem a vízszintesen szakadó esőben.
Apa Fordjával szerettem volna jönni, de a bejárat melletti
kulcstartó üres volt, ami egyet jelentett. Összeszedtem minden
erőmet, hogy visszakényszerítsem magam abba a szobába, ahol
apám élettelen teste feküdt. Hiába láttam már az előbb is a holttestét,
ugyanannyira ledöbbentett, amikor megkerültem az ágyat. A holttest
kifacsarodva hevert az ágy és a fal között, a haja még mindig nyirkos
volt a vértől.
Felzokogtam, átléptem a fej mögötti vörös tócsából eredő folyót,
amely egyre vékonyabb lett, mígnem a hálószoba falánál szét nem
szaladt a fal és a padló között, megfestve a hófehér szegélyléceket.
Az egész családom halott volt, de nem volt időm arra, hogy ezen
töprengjek – hálás voltam ezért, mert a történtek súlya
agyonnyomott volna ott, ahol álltam.
Valami megvillant bennem, a remény utolsó sugara, és azt
mondta, hogy ha eljutnék Bearhez, akkor minden rendben lenne. Ő
sem tudná meg nem történtté tenni a dolgot.
De legalább kicsit helyre tudná hozni.
Megígérte, hogy segíteni fog neked. Majd ő kitalálja, hogy mit
kell tenned. Csak el kell jutnod hozzá.
Nem tudtam rávenni magam, hogy átkutassam apa zsebeit, ha
hozzáértem volna, azzal még valóságosabbá vált volna a halála.
Nem volt más választásom, felállítottam a biciklimet a sárból, és
útnak indultam.
Minden egyes tekeréssel az izmok a combomban egyre
nehezebbekké váltak. Csak a megváltás reménye hajtott előre, ami
talán a Parti Nagymenők klubjában vár rám.
Ha megtalálom Beart.
 4. fejezet

THIA

AZ ESŐ AKKOR SEM CSILLAPODOTT, amikor odaértem a kapuhoz. Egy

sovány srác őrködött egy ülőkén, átlátszó esőkabátja alatt a vágott
ujjú mellényén ott szerepelt az ÚJONC feliratú folt. Figyelte, ahogy
lefektetem a járdára a biciklit, majd odasántikálok hozzá, még nem
jutott el az üzenet az izmokhoz a lábamban, hogy már nem
biciklizek.
– Beszélnem kell Bearrel – mondtam. – Légyszi. Megmondanád
neki, hogy Thia szeretne találkozni vele? Thia a benzinkútról.
Beszélnem kell vele. Nagyon fontos.
– Mennyire fontos? – kérdezte az újonc, miközben a nyelvével a
szája egyik sarkából a másikba tornázta át a fogpiszkálót.
– Ilyen fontos. – Azzal előhúztam a láncot, hogy ő is láthassa
Bear koponyás gyűrűjét.
Az újonc hitetlenkedve vette szemügyre a láncomat, majd
lecsúszott a székéből, elvette tőlem a láncot, és eltűnt a nyikorgó
fémkapu mögött. Tíz perccel később, amikor visszajött, mintha egy
új ember állt volna előttem.
– Pecker vagyok – jelentette be, miközben elállt az ajtóból. – Mit
is mondtál, mi a neved? – A fintorát egy mosoly váltotta fel.
– Thia – feleltem, majd beléptem a Parti Nagymenők klubházába,
ami inkább hasonlított egy táborra. Egy régi motelből vagy
lakóparkból alakították ki. Az épület háromszintes volt, a gangról
nyíló szobák egy nyitott belső udvart vettek körül, amelynek a
közepén egy üres úszómedence állt. Az egyik oldalon egy átlátszó
üvegajtó nyílt, ami valaha egy bár vagy egy étterem bejárata lehetett
– a helyiséget így ránézésre a Nagymenők is eredeti rendeltetése
szerint használták. A bárpult jól meg volt pakolva üvegekkel, és
ujjatlan mellényt viselő férfiak biliárdoztak az egyik asztalnál.
 – Bear hol van? – kérdeztem ismételten. Az eső miatt az előtetők
sora alatt haladtunk, remegett a szám, vacogtam, a hajam élettelenül
lapult az arcomra, víz csöpögött a szemembe.
– Bear most nem ér rá, de azt mondta, hogy megvárhatod a
szobájában – magyarázta Pecker. Követtem őt a lépcsőn fel a
másodikra, az ingatag alumíniumkorlátba kapaszkodtam, hogy ne
rogyjon össze a lábam. Egy különösen éles sarok megvágta az ujjam,
a számba kaptam a vérző sebet. – Bocs, szólnom kellett volna
miatta.
Olyan hevesen zuhogott az eső, hogy a Nagymenőknek nem
kellett slag ahhoz, hogy megtöltsék a medencéjüket. A keskeny
előtető nem kínált nagy védelmet a vízszintes eső ellen.
Pecker megállt egy sötétzöld ajtó elő, kinyitotta, majd betessékelt.
– Itt megvárhatod – mondta nevetve. Beléptem a sötét szobába,
de azonnal hátrafordultam, amikor az ajtó bezáródott mögöttem.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte egy fenyegető hang. Összeszorult
a torkom, ahogy lassan szembefordultam a hang gazdájával. Egy
férfi ült az ágy szélén, aki nagyon is hasonított a Bearről őrzött
emlékképeimre, csakhogy ennek a férfinak őszült a haja, az arcát
pedig mély ráncok szabdalták.
Maga elé tartotta Bear gyűrűjét.
– Hol van Bear? Maga az apja? – Átkaroltam a derekam. A férfi
nevetve felállt, és közelebb lépett. Hátraléptem, hogy ne kelljen
hozzáérnem, de a fejem az ajtónak koccant.
– Drágám, szerintem nem értetted tisztán – mondta a férfi
megjátszott komolysággal –, de feltettem egy kibaszott kérdést, és
nem tudom, kinek képzeled magad, vagy mit gondolsz, hol vagy, de
akkor most felvilágosítalak… – Lehajolt, hogy az ismerős, áthatóan
kék szemmel nézzen rám. – Chop vagyok, ami a Chop becézése,
mert… – Felnevetett, érdes ujjával végigsimított az arcomon.
Elhúzódtam, mire ő olyan szorosan megragadta az arcomat, hogy
eltátottam a szám, és addig szorította, amíg a szájzugaim össze nem
értek. – Na jó, ezt talán nem fontos tudnod. Én vagyok ennek az
egésznek a főnöke, mint ahogy azt a mellényemen látható felirat is
tanúsítja. Te most az én házamban vagy, szóval jó lenne, ha
elrebegnéd, hol a faszomban került hozzád a gyűrű, mielőtt
lenyomom a torkodon. – Chop ismét felemelte a láncot, a lámpa
fénye megcsillant a gyémánton a koponya szemében.
 Meglehet, hogy Chop szeme ugyanolyan színű volt, mint Bearé,
de az övé nem volt olyan szép, hevesség, düh és erőszak izzott
benne.
Ez nagy hiba volt.
Azért jöttem ide, hogy megkérjem… Mit is akartam én kérni?
Segítséget? Védelmet? Biztonságot? Annyi volt csak bizonyos, hogy
Bear apjával egy szobában lenni, miközben a képembe mászik,
minden, csak nem biztonságos.
Chop megvonta a vállát, amikor nem válaszoltam.
– Jó, legyen, ahogy akarod. – Amikor a gyűrűt az ajkamhoz
nyomta, hirtelen megtaláltam a hangom.
– Bear adta nekem – válaszoltam.
– A nagy szart! Hol szerezted? – üvöltötte, közben megpróbálta
bepréselni a gyűrűt a számba.
– Tízéves voltam! – kiabáltam, és amikor kinyitottam a számat, a
gyűrű a szájpadlásomnak ütődött. Öklendezni kezdtem, Chop pedig
hátralépett, hogy megvizsgálja a gyűrűt a lámpa fényében. Nem
tudom, hogy szerette volna-e hallani a történet többi részét, én
mindenesetre folytattam: – Azt mondta, hogy ha valaha is segítségre
lesz szükségem, akkor jöjjek el ide, mutassam meg neki a gyűrűt, és
segíteni fog.
– Pofa be! – intett le Chop, miközben a gyűrűt úgy forgatta a
kezében, mintha nem hitt volna a szemének Torz mosoly ült ki az
arcára, majd felnevetett. – Annak ellenére, hogy két lábon járó hulla,
azért még meg tud lepni!
– Ez mit jelent? – Képtelen voltam eldönteni, hogy azért vacog a
fogam, mert fázom, vagy mert félek.
– Ez azt jelenti, hogy a fiam azért adta neked a gyűrűt, mert nem
számított arra, hogy felbukkansz, és a szaván fogod. – Chop a
mellénye zsebébe csúsztatta a gyűrűt. – A nagy lófaszt sem kaptál
volna tőle… Na jó, talán az ő faszát igen.
– Ez nem igaz. Azt mondta, hogy ez a banda ígérete, hogy
maguk…
– Drágám, nincs semmi ilyen szabály, minden szabályunk a
gyilkolásra vonatkozik: mit, hol, ki és mikor.
Bear hazudott volna?
Igen. Bear hazudott, én pedig egy ostoba fruska vagyok, aki
bedőlt neki. Soha nem is akart segíteni nekem. Csak azt akarta, hogy
ne köpjem be.
– Akkor legalább beszélhetnék vele? – kérdeztem a remény utolsó
szalmaszálába kapaszkodva. Nem számított, hogy a gyűrű, amitől az
elmúlt hét évben nem váltam meg, csak egy vicc volt. Ettől
függetlenül segítségre volt szükségem. – Csak azért, hogy…
– Bear már nem a Parti Nagymenők bandájának tagja. Az apró
pöcsű barom levetette a mellényét, majd elsétált, mint valami gyáva
nyúl. Ő már nem bandatag. Még csak nem is a barátunk. Még csak
embernek sem nevezném. Tudod, hogy micsoda? – Chop ismét elém
lépett. A tekintete kővé dermesztett, csak a fejemet tudtam ingatni. –
Halott. Egy halott faszfej, akinek még megadatott néhány
lélegzetvétel. – Chop a nyakam tövéhez nyomta az orrát, és vett egy
mély levegőt. Kelletlenül próbáltam elhúzódni, de az erős, izmos
teste csapdába ejtett. – De ezen hamarosan változtatni fogunk –
suttogta, meleg lélegzetétől a fülemben majdnem elhánytam magam.
– Ha Bear nincs itt, akkor inkább mennék – próbálkoztam, mert
minden belső riasztóm fülsiketítően riasztott.
Fuss. Fuss. Fuss.
Kitapogattam a kilincset a hátam mögött, de amikor elfordítottam,
az ajtó meg sem moccant.
– Kívülről nyílik – mondta Chop gonosz mosollyal az arcán, a
szemöldökét sokatmondóan vonogatta. Aztán a vállamnál fogva a
földhöz vágott, fájdalom hasított a bordáim közé. A férfi rám ült,
foglyul ejtett a térdei között a mocskos szőnyegen.
– Azt a rohadt Kinget választotta a testvérei helyett. Ezért kurvára
meg fog fizetni.
– Eresszen el! – üvöltöttem. Vonaglottam a szorításában,
próbáltam kitörni, de éppúgy nem tudtam megmozdítani, mint a
kilincset.
Ököllel ütöttem a mellkasát, de Chop kicsavarta mindkét
csuklómat. – Kérem, eresszen el! – könyörögtem.
– Ne aggódj, aranyom. Nem fogok végezni veled. Sőt, biztos
lehetsz benne, hogy az egyik bandatag még haza is fog vinni.
– Komolyan? – kérdeztem vissza, bár tisztában voltam azzal,
hogy ha Chop csak ki akarna tenni valahol, akkor nem nehezedne
teljes súlyával rám.
– Komolyan. A fiúk első dolga lesz holnap reggel, hogy
hazavigyenek.
 – Reggel? – kérdeztem vissza alig hallhatóan, mert csak fojtott
suttogásra tellett tőlem.
– Igen, reggel. Előbb még teszünk arról, hogy ha Bear megtalál,
akkor tudja, hogy kicsináljuk, és ha szeretné még megérni a
következő napot, akkor ne legyen olyan hülye, hogy az autópálya
ezen felére téved.
– Jól van, engedjen el, és ha találkozom vele, átadom az üzenetet
– ígértem meg.
– Nem, te ostoba liba. Te magad leszel az üzenet. – Chop az egyik
kezével a fejem fölött szegezte a padlóhoz a karjaimat, miközben
lehajolt, és megharapta a mellbimbómat.
Durván.
Felsikoltottam, de Chop csak nevetve kiegyenesedett, csodálattal
figyelte a fognyoma helyén kialakuló vérfoltot.
– Én és a testvéreim majd jól elszórakozunk ma este veled,
ribanc!
– Testvérek? – kérdeztem, vagy legalábbis azt hittem, mert
közben Chop ököllel akkorát csapott az arcomba, hogy csillagokat
láttam, mosolygó arca villódzott a szemem előtt, mintha valaki fel-le
kapcsolgatta volna a villanyt a szobában. Egyik pillanatban tisztán
láttam magam előtt, a másikban teljes volt a sötétség, bár azt a rám
nehezedő súly miatt végig tudtam, hogy nem hagyott magamra. –
Bear nem ismer engem. Nem is érdekli, hogy mi van velem. Ne
csinálja ezt, kérem, ne tegye!
Chop azonban nem törődött a könyörgésemmel.
– Na, majd ha Murphyre kerül a sor… Ő igazán szereti betörni az
ilyen lányokat… – Chop felsóhajtott. – Amikor bejöttél, megígértem
neki, hogy a pinád az övé lesz, de azért egy kóstolóból még nem lesz
baj. – Chop a térdére támaszkodott, azt hittem, le akar szállni rólam,
pedig csak fél kézzel a hasamra fordított, a fejem nekicsapódott a
komódnak. Egy durva mozdulattal lerántotta a derekamról a nyirkos
rövidnacimat és a bugyimat.
– Ne! – ordítottam, közben összevissza kapálóztam a lábammal.
Chop szétfeszítette a térdével a combjaimat, az egyik ujját pedig
vadul belém nyomta. Hosszú körme felsértette a bensőmet. Éreztem
az ujja minden egyes törését, amíg a gyűrűje miatt nem tudott még
beljebb hatolni.
– Kibaszottul szoros. Nagy kár, hogy én olyan Nagymenő
vagyok, aki tartja a testvéreinek tett szavát. Ezt se felejtsd el
megemlíteni neki, amikor majd találkoztok.
Kihúzta az ujját, az ágyékom lüktetett a fájdalomtól. Felemeltem
a fejem, hogy Chopra nézzek, aki rám kacsintott, majd a szájába
dugta az ujját.
– Eldobom az agyam az ízedtől, aranyom. Sajnálom, hogy
rongyosra kell kefélnünk, már ideje volt, hogy friss puncihoz
jussunk.
Chop kifűzte az övét, fél kézzel letolta a nadrágját, miközben a
másik kezével még mindig fölém támaszkodott, a foglya voltam.
Hatalmas erekciója kiugrott a farmeréből, én pedig a földhöz
szorítottam az arcom, nem akartam látni, ami rám vár.
Megfeszítettem a lábam, megpróbáltam összezárni a combjaimat, de
miután Chop ismét arcon vágott, nem volt erőm küzdeni. A fejem a
padlón koppant, a harcot a forgó szoba képe váltotta fel. Fel
szerettem volna emelni a fejem, de a nyakam nem bírta el. Túl nehéz
volt. Túl sok volt.
Túl sok volt ez az egész.
Chop elengedte a karom, amikor látta, hogy már nem ellenkezem,
majd a térdével ismét szétfeszítette a combom. Izzó, kemény
erekciója a hátamnak feszült. A fülembe suttogott, a szavai
kegyetlenek, gusztustalanok voltak.
– Szétkúrom a csinos kis segglyukad. Szárazon hatolok be, hogy
biztos kibaszottul fájjon. – Végighúzta a száját a fülemen, majd
beleharapott a cimpába. – De először kipróbálom, hogy mennyire
szoros is a lyukad.
Belém hatolt a hüvelykujjával, a fájdalom a gerincembe nyilallt
újra meg újra, mintha csak leszúrtak volna. Minél beljebb nyomta az
ujját, annál nagyobb volt a fájdalom.
Annál recésebb lett a kés éle.
Minden megmaradt erőmmel azon voltam, hogy megszólaljak.
– És még maga mondja, hogy Bear nem férfi.
– Hogy mondtad, kislány? – kérdezett vissza Chop. Ahogy egyre
beljebb jutott, a fájdalomtól egyre jobban nekifeszültem az engem
tartó karnak.
– Azt mondta, hogy Bear nem férfi. Szerintem maga nem az.
Maga egy semmi. Egy kibaszott nulla! – ordítottam az egyre
növekvő fájdalom mellett.
 – Eddig voltam olyan jó fej, hogy csak bemelegítettem. – Chop
kihúzta belőlem az ujját, de a megkönnyebbülés csak átmeneti volt,
mert szinte azonnal a farkát nyomta ágyékom sérült idegeinek. – De
ennek most van vége. – Megpróbáltam lelkiekben felkészülni a
fájdalomra, de egyszerűen képtelenség lett volna felkészülni arra,
ami rám várt.
Ketté fogok szakadni.
Amikor belém hatolt, mintha késsel szaggatták volna az
ágyékomat.
Aztán eltűnt.
Chop eltűnt.
Az ablaktáblák kirobbantak, milliónyi üvegszilánk szállt a
levegőben, beterített minden felületet a szobában, beleértve a
bőrömet is, amibe úgy mélyedtek bele, mint a dobócsillagok.
Forgott a szoba, és vele együtt minden.
Kiabálás, lökdösődés, dübörgés hallatszott a szoba ajtaján túlról.
Az ajtót többször is ki-be csapdosták.
A szilárd padló eltűnt alólam, a helyét ringás, egyenetlenségek és
egy jármű halk búgása vette át.
– Ki vagy te? – kérdeztem a motorostól, amikor sikerült
szétfeszíteni bedagadt szemem, de a sofőr arcát elnyelte az árnyék.
Gyorsabban hullott az eső az ablakra, mint ahogy az ablaktörlő bírta
volna.
– Gus vagyok – mutatkozott be mindennemű érzelem nélkül.
– Szia, Gus! – motyogtam félig öntudatlanul. Ismét forogni
kezdett a világ, a fejem az anyósülés felőli ajtó ablakán pihent.
Gus, az eső, a klubház, Chop, a szüleim – minden egyre
homályosabb lett, egyre messzebbre úsztak tőlem, míg már csak a
semmi vett körül. Az édes semmi. Szerettem volna addig
belefeledkezni, amíg ki nem vet magából.
Nem is hangzik olyan rosszul az örökös semmiben élni.
Talán ilyen lehet a halál?
Haldoklom?
Fogalmam sem volt róla, és őszintén megvallva, jelen
pillanatban…
Kurvára nem is érdekelt.
A sötétség magával ragadott. Nem küzdöttem ellene. Becsuktam
a szemem, hogy teljesen elnyelhessen, örömmel fogadtam az
érkezését. Egy részem abban bízott, hogy örökre itt maradok. Nem
akartam felébredni, hogy szembesüljek azzal, ami néhány óra alatt
az életemből maradt.
Hiszen ez nem is élet.
Hanem egy rémálom.
 5. fejezet

BEAR

NEM SIMÁN BE VOLTAM TÉPVE.

Kibaszottul szét voltam csúszva.
Sőt, annyira szét voltam csúszva, hogy arra egy új kifejezést
kellene kitalálni.
Megrántottam az ujjaimra tekeredett fekete tincseket, mire
felnyögött a golyóimat nyalogató nő. A nevét meg se jegyeztem.
A motelszobában sötét volt, a függöny olyan vastag, hogy
felőlem odakint akár hét ágra süthet a nap;
Nappal, éjszaka, az egész összefolyt.
A szoba gecitől, izzadságtól és fűtől bűzlött. Egyértelmű volt,
hogy mivel töltöttem el az elmúlt, tököm se tudja, hány napot.
Az alvással nem is próbálkoztam, mert egy cseppet sem volt
pihentető. Ennek részben az a visszatérő álom volt az oka, amit
próbáltam elkerülni, de leginkább az ipari mennyiségű kokó, amit az
orromba toltam.
Már el is mentem? Hát ez rohadt szánalmas.
Hogy mi szánalmasabb?
Hogy kurvára nem is érdekel.
Az sem érdekelt volna, ha nem kettő, hanem kétezer nedves,
dugásra kész kurva vett volna körül kutyapózban. Nem változtatott
volna semmin.
Bármi is történt, legalább vége volt.
Még arra sem emlékszem, hogy mikor és hol találkoztam a
lányokkal, és a nevüket sem tudtam, mert meg sem kérdeztem.
Ránézésre nem ez volt az első ilyen menetük. Nem kifejezetten
motoros kurvák voltak, de az ilyeneket ezer közül is felismerem.
Lerítt róluk, hogy mindegyikük Proccos Parti Picsa, azaz PPP.
Hirtelen egy érzés szállt meg – egyedül kell maradnom.
 Most azonnal.
Cigire gyújtottam, az öngyújtót visszadobtam az éjjeliszekrényre,
aztán figyeltem, ahogy ide-oda imbolyog a bútor szélén, majd a
földre zuhan.
– Takarodjatok a francba! – robbant ki belőlem. Az ajtó felé
intettem, hunyorogva ellenőriztem, hogy tényleg a szoba ajtajára
mutatok-e, és nem a fürdőszoba felé terelem őket.
A jó irányba mutattam.
Király vagy.
A rövid hajú lány kóvályogva kereste a ruháit és a cipőjét, mint
egy csótány, miután felkapcsolták a lámpát. Amikor mindenét
összeszedte, megrázta a másik lány vállát, aki meztelenül, hason
fekve hevert az ágyon.
– Clarissa, el kell húznunk a csíkot. – A lány rám nézett, de a
tekintetem nem enyhült. – Clarissa, le kell lépnünk, most! Érted,
most!
Clarissa felnyögött, az oldalára fordult, nagy mellét eltakarta a
lepedővel.
– Julie, a rohadt életbe, éppen alszom! Hagyjál lógva! Nagyi csak
délre jön értünk, hogy elvigyen minket a templomba. Még alhatok!
Julie megpróbált életet lehelni a barátnőjébe, de hiába.
A falióra mutatójának minden egyes moccanására úgy éreztem,
hogy egyre jobban megy fel bennem a pumpa. A tizedik ketyegésre
már mennydörgésként robajlott a vér a fülemben.
Felkaptam az éjjeliszekrényről a nehéz, üveg hamutartót, és a
falhoz csaptam. A hamutartó kosárlabda méretű lyukat szakított a
gipszkarton falba, a néma szobában olyan hangja volt, mintha
tornádó csapott volna le közénk. Hamu szállt fel a lyukból, állott
cigarettavégek szagával fűszerezve az apró helyiség levegőjét.
Clarissa olyan frissen és éberen ugrott le az ágyról, mintha már
órák óta ébren lenne. Megragadta a táskáját, és kifelé menet felkapta
a ruhának csúfolt rongydarabot, a cipőjével nem is foglalkozott. Az
ajtót nem csukta be maga mögött. Julie szorosan a nyomában
menekült ki. A napfény megvilágította meztelen testüket, olyan
vakítóan világos volt odakint, hogy csak a fehér fényt láttam.
Legalább azt tudom, hogy nappal van, vagy éjszaka.
Lendületet vettem, hogy fel tudjak állni az ágyról, a szemem elé
tartottam a kezemet, odabotorkáltam az ajtóhoz, becsuktam, majd
visszaájultam a kemény matracra.
A padlóra hamuztam a cigit, a padlószőnyegen éktelenkedő
lyukakból ítélve nem én vagyok az első. Az ágy mellől egy félig üres
whiskeysüveg nézett vissza rám.
Megragadtam az üveg nyakát, és ledöntöttem a torkomon egy
újabb adaggal a borostyánszínű folyadékból. Még az üveg peremét
sem érintettem a számhoz, nem akartam, hogy az is lassítsa az ital
folyását. Nagy kortyokban nyeltem, amíg a torkom égni nem
kezdett, az üveg pedig kiürült. Visszaejtettem a fejem az egyik
punciszagú párnára, aztán a földre hajítottam a párnát, és a
matrachoz nyomtam az arcom.
Hát, kurva jól megbirkózol a helyzettel, papamaci, mondta a
halott legjobb barátom a fejemben. Olyan tisztán hallottam a hangját,
mintha itt ült volna az ágy szélén. Én kapható vagyok egy jó bulira,
de ez messze nem az. Ez mintha minden buli temetése lenne. Kéne
neki egy adrenalininjekció, mint a Ponyvaregényben.
– Fogd be a szád, Prep! A halottaknak nem kellene hallgatniuk?
Mert neked, drága, elhunyt barátom, akkor nagyon nem megy ez a
dolog – mondtam ki hangosan.
Milyen cukorfalat! Azt hiszed, azzal, hogy meghaltam, el lehet
hallgattatni? Még nem végeztem, papamaci. Nagyon csúnyán bántál
ezekkel a ribikkel, én pedig nagyon bírom a ribiket. Ez így nem járja,
haver, nagyon nem.
– Majd legközelebb jobban figyelek – jegyeztem meg. A szoba
forogni kezdett. Becsuktam a szemem, hátha elmúlik, de nem
segített. Megtámaszkodtam az egyik lábammal, de már rég túl részeg
voltam ahhoz, hogy ez a trükk beváljon.
Amikor kinyitottam a szemem, nemcsak a szoba forgott még
gyorsabban, de meg mertem volna esküdni, hogy Preppy ott áll
mellettem, és vigyorogva néz le rám, a csokornyakkendője forogni
kezd, egyre sötétebb színt ölt, fekete körök töltötték ki a
látómezőmet.
Láttam magam előtt a halott legjobb barátomat.
Igazam volt.
Baromira szét vagyok csúszva.
Kurvára bedepizek attól, hogy itt fuldokolsz a saját szarodban,
pedig én már kinyúltam.
 Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, vagy gondoltam, vagy mi
a franc történik a fejemben, mielőtt teljesen elsötétedett volna a kép.
De a literszám ivott whiskey sem menthetett meg attól, hogy
álmodjak.

Az oldalamnál szinte égető forróságot érzek. Tűz ropogását hallom,

amikor kinyitom a szemem, parázs repked a levegőben. Az egyik a
tarkómon landol, égeti a bőrömet.
Megpróbálok feltápászkodni, de nem megy. Nem tudom mozgatni
a kezem.
Hason fekszem néhány ócska kerti széken.
Megkötöztek.
Férfiak állnak körül. Nevetnek, egy ággal bökdösnek, arcon
csapnak, oldalba rúgnak. Feldől az egyik szék, a földre zuhanok,
biztos, hogy eltörik az egyik bordám, amikor nekiesem a tűzrakó hely
oldalának. Valaki utasítást ad arra, hogy segítsenek fel, ami azonnal
meg is történik.
Amikor visszapakolják a székeket, felemelem a fejem. Elit
pillantom meg aki jelenlegi állapotomért felelős; keresztbe tett
lábbal ül, szivarozik. Amikor a füst mögül előbukkan az arca,
felvillan a mosolya.
Amit lefogok törölni az arcáról.
A nadrágom a bokámnál. Sikítani, tiltakozni akarok, de ki van
peckelve a szám. Az egyik férfi a farpofáimra teszi a mocskos kezét,
és szétfeszíti őket. Seggbe kúrnak valamivel, a fájdalomtól ordítok,
ahogy újra meg újra belém hatolnak. Nem akarom, hogy teljesen
elveszítsem az eszem, így arra koncentrálok, hogy mit teszek majd
velük, ha egyszer kiszabadulok.
Mert az biztos, hogy kiszabadulok.
Én nem itt és nem így fogok megdögleni.
A bosszút tervezgetem. Egyesével szedem ki a fogaikat egy
fogóval. Az egyik srác a bandában azt is tudta, hogyan lehet mindezt
a lehető legvéresebben véghez vinni. Az áldozat lassú, fájdalmas
halált hal a fogveszteség miatt. Persze, erre csak azután kerül sor,
miután egy villáskulccsal kirántom a beleiket a seggükön keresztül.
 Azt hiszik, hogy ez a kínzás?
Ezeknek a barmoknak halvány segéd fogalmuk sincs, hogy mi a
kínzás.
Olyan mozdulatlan vagyok, hogy az egyikük megkérdezi, nem
ájultam-e el. Becsukom a szemem, amikor az egyikük elém lép. A
szemembe nyomja az ujját, de nem reagálok. Még sosem éreztem
ekkora fájdalmat, de megtaláltam magamban a békét, és addig nem
megyek innen sehová, amíg ki nem nyírtam ezeket a faszokat, egyiket
a másik után. Arra tartogatom az energiámat, amikor valóban
használni tudom majd.
Egy kibaszott Parti Nagymenő vagyok.
A tinta még épphogy megszáradt a születési anyakönyvi
kivonatomon, máris döglöttek utánam a csajok.
Nem ez az első alkalom, hogy megkötöztek és megkínoztak.
Nagy valószínűséggel nem is az utolsó.
Az eszembe sem jut, hogy én itt fogok kinyúvadni.
Egy pillanatra sem.
Kiveszik a pecket a számból. Ismerős hangot hallok, valaki
lehúzza a cipzárját. Magamban szinte már nevetek, mert tudom,
hogy mi következik.
Ő viszont még nem.
Vihogva dugja be a vastag tökét a számba. Visszanyelem a
torkomba toluló epét, a küzdeni akarást. Még mozdulatlannak kell
maradnom egy, kettő, három másodpercig.
Ez életem leghosszabb három másodperce.
Összezárom a fogsorom a farka körül. Amikor a faszi felordít, és
megpróbálja kihúzni a faszát, én még erősebben ráharapok, és
oldalra rántom a fejem.
Meleg, rézízű folyadék tölti meg a szám, felnevetek, amikor a faszi
toporogni kezd fájdalmában.
Szinte görcsösen nevetek, vér folyik le a szám szálén, majd a
földre köpöm azt, ami maradt a csávó faszából.
Fegyverropogás hallatszik, testek hullanak körülöttem. Aztán
valami felrobban, és a tűzrakó hellyel együtt a levegőbe repülök.
Tompa puffanással lendülök a füvön, arra várva, hogy valaki
eloldozzon.
 Tudom, hogy King az.
Tudom, hogy eljött értem.
Tudom, hogy eljött a gyilkolászás ideje.
King egy szempillantás alatt a furgonjába tuszkolja a megkötözött
és félholt Elit, én meg golyót eresztek az utolsó életben lévő embere
fejébe, amikor egy hangot hallok. Aztán hirtelen már nem gyilkolok,
már nem borít vér, hanem ott ülök a leggyönyörűbb lány mellett, akit
életemben csak láttam.
Ő a legjobb barátom csaja.
King csaja.
– Remek motoros ribi lett volna belőlem – mondja, a farkam
pedig szinte azonnal életre kel a nadrágomban. A lány nagy, kék
szeme a semmibe tekint, a pupillája akkora, mint a hold, mégis az az
érzésem, hogy elnéz mellettem, a múltban elkövetett hülyeségeim
mellett, a motoros énem mellett. A férfit látja meg legbelül. Ebben a
pillanatban a világon egyedül csak ő látja, kit rejt a motoros
mellény, és már az sem érdekel, hogy King haragja miatt felér egy
öngyilkossággal, ha együtt akarok lenni vele.
Az sem érdekel, hogy részeg legalább könnyebb lesz elmondanom
neki mindazt, amit szeretnék. Most azonban semmi más nem számít,
csak az, hogy megcsókoljam a gyönyörű, dús, rózsaszín ajkait.
Elképzelem, milyen lehet, amikor ezek az ajkak rácsusszannak a
farkamra, és a farmerom máris szűk, mert a brém is éppen olyan
izgalmasnak találja ezt az elképzelést, mint én. Amikor a hátam
mögött fegyver kattan, tudom, hogy King az. Ez jófejség volt a
részéről, mert a barátja vagyok. Saját szememmel láttam, hogy azok
többségét, akik King fegyvere előtt találták magukat, semmilyen
figyelmeztetés nem illeti. Ismét a Doe nevű lányra nézek, és olyan
vadul kívánom, hogy szinte érzem az ízét a nyelvemen.
Megfontolom, mi lenne, ha tennék a barátomra, és nem érdekelne,
ha lepuffant.
Doe miatt még ez is megérné.
Doe dühös Kingre, teljes joggal. Most kapta rajta, hogy valami
kurvával hetyegett. Legszívesebben én nyúvasztanám ki, mert
megbántotta Doe-t. De még mennyire.
Megmondom Kingnek, hogy kapja be, hogy lőjön le, ha tényleg
ezt akarja. Szerintem én csak kijavítok egy csorbát. Nem lett volna
szabad Doe-t felküldenem Kinghez azon a bulin. Ahogy
megpillantottam, az ágyamba kellett volna vinnem, és ott tartanom.
Erre én voltam olyan agyalágyult, hogy felküldtem öt Kinghez,
hátha mosolyt tud csalni az arcára.
Mintha az a barom valaha is mosolygott volna.
Doe Kingre néz, és még az arcára kiült harag és sértettség mögött
is tisztán látom, hogyan érez iránta. Korábban még sosem láttam
igaz szerelmet, és felfordul a gyomrom, mert bizony ezek valódi
érzelmek. Basszus, még én is érzem, ahogy az elektromos szikrák
felvillannak közöttük.
Fizikailag fáj, hogy kiengedjem Doe-t az ölelésemből, mert
tudom, hogy most utoljára érinthettem meg őt, hiszen nem hozzám
tartozik, és soha nem is tartozott hozzám.
Nem is tartozhatott.
Elsétálok King mellett, a vállammal nekiütközöm a vállának,
finoman jelezve neki, hogy megbaszhatja. Amikor visszaérek a
házhoz, szinte kétrét görnyedek, annyira szúr a mellkasom. Egy
pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy ez a szemétláda
meggondolta magát, és mégis lepuffantott. Vagy ez, vagy
szívrohamom van.
Amikor kinyitom a szemem, a legjobb barátomat, Preppyt látom
magam előtt. Vér folyik a mellkasából, és ismét átélhetem, ahogy a
szemem láttára meghal. Kihuny az élet a szeméből, és a fájdalom a
mellkasomban még elviselhetetlenebbé válik. Lenézek, a vérfolt
alakja a felsőtestemen pont olyan, mint Preppyé. A fájdalom
elviselhetetlenné válik.
De ezt a fájdalmat nem golyó okozza.
Hanem az, hogy nem tudtam megmenteni.
Egy teljes méhkas támad rám.
BZZZZ! BZZZZ! BZZZZ!
Méhek?

Bzzzz! Bzzzz! Bzzzz!

A kártyás telefonom rezegni kezdett az asztalon, ide-oda
csúszkált, ugyanazt a béna csengőhangot játszotta, mint az összes
többi hasonló készülék, valami rohadt vidám dallamot, ami valahogy
sohasem passzolt az én nem túl rózsás kedvemhez.
Igazán örültem, amikor a telefon elhallgatott, mert ismét a
matracba temethettem a fejem.
Három másodperccel később megint csörögni kezdett, de nem
foglalkoztam vele.
Ismét három másodperc kellett ahhoz, hogy újra megszólaljon.
Egyetlen ember tudta ezt a számot, és amikor leléptem Logan’s
Beachről, mindennap felhívott.
Egyszer sem vettem fel.
Aztán már csak heti egyszer próbált meg utolérni.
Még mindig nem vettem fel.
Aztán már nem csorgott többet a telefon, és én egyszerre örültem
és bánkódtam emiatt.
A telefon negyedszerre is berregni kezdett, és már nem bírtam
tovább elviselni. Odanyúltam, megnyomtam a zöld gombot, és
szótlanul a fülemhez emeltem a készüléket.
– Bear? Bear, te vagy az? – kérdezte egy női hang.
Doe volt az.
– Úgy örülök, hogy felvetted. Nem kell mondanod semmit, de
haza kell jönnöd. Történt valami… – Doe idegesnek tűnt, amitől
tisztulni kezdett a fejemre ereszkedett köd.
Egy pillanat alatt felegyenesedtem. Túl gyorsan is, csillagok
villództak a szeme előtt.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Arról van szó… – Elhallgatott,
mintha a kezével letakarta volna a kagylót. – Annyira akaratos vagy!
– mondta valakinek. Aztán matatást hallottam, mintha Doe átadta
volna valakinek a telefont. Pontosan tudtam, hogy kinek, még
mielőtt meghallottam volna a hangját.
– Még megbánod, hogy ilyen okostojás voltál, miután a gyerekek
elmentek aludni.
Ehhez nem volt semmi kedvem. Elég nehéz volt fenntartani a
fejemben zakatoló szüntelen fejfájást, és muszáj volt foglalkoznom a
kérdéssel.
– Ott vagy? – kérdezte King. Én felmordultam, majd az
öngyújtóm kattant a kagylóban, ahogy cigarettára gyújtottam. A füst
felszabadította a tüdőmet, a nikotin pedig épp elég volt ahhoz, hogy
az agyam rozsdás fogaskerekei ismét mozgásba lendüljenek.
– Itt vagyok – feleltem száraz, karcos hangon, arra az esetre, ha a
morgás nem lett volna egyértelmű. A whiskeysüvegért nyúltam, de
már üres volt.
Hátradöntöttem a fejem, kinyitottam a szám, és belefolyattam az
utolsó cseppeket is.
Egy, két, hár' meg is vagyunk.
– Kurva szar a hangod – jegyezte meg King.
– Neked is kurva szép napot – feleltem vissza.
– Kisebb probléma forog fenn itt, ami fontosabb, mint a
rekedtséged, és bármennyire is szeretném elintézni helyetted, azt
sem tudnám, hogy hol kezdjem.
– Mi van?
– Gus járt itt…
Na bassza meg…
Leugrottam az ágyról, de túl gyorsan, aminek az lett az
eredménye, hogy hangos puffanással a földre rogytam. A telefon
végigszánkázott a szőnyegpadlón. A hátamra fordultam,
utánanyúltam, és a fülemhez emeltem.
Bandzsítottam, a cigi még mindig ott lógott a számban. Legalább
a slukk nem ment veszendőbe.
– Mi a faszom folyik ott? – érdeklődött King.
Az éjjeliszekrényen álló órára pillantottam.
– Ne foglalkozz vele. Az jobban aggasszon, hogy mit keres egy
motoros testvér nálad hajnali háromkor. – A banda a nyomomban
van. Bármennyire is szeretnék likvidálni Kinget, régen is sok bajuk
származott abból, hogy civileket gyilkoltak meg, ugyanakkor el nem
tudom képzelni, hogy Gus mi másért lenne ott, ha nem azért, hogy
elintézze a legjobb barátomat, hogy aztán elintézzen engem is.
– Már nincs itt. Egy lány volt vele.
– Gusnak csaja van? Az egy szerencsétlen barom, de hát jó neki –
jegyzem meg.
– Ha befognád a szád, és végighallgatnál…
– A fejem úgy hasogat, mintha a Grand Canyon módjára szét
akarna nyílni, szóval elég a rizsából, és lökd ki, hogy mi a tököm
lehet olyan fontos, hogy azt nem írhattad meg, hanem fel kellett
hívnod miatta az éjszaka közepén.
– Délután egy óra van – javított ki King. – És az előbb küldtem
neked egy képet. Nézd csak meg.
A telefonom menüjében az üzenetek ikon sarkában piros egyes
jelzi az olvasatlan szöveget. Rákattintok, és amikor megjelenik a
kép, döbbenten kapok levegőért. Valóban egy lány volt, meztelen,
véraláfutások és sebhelyek borítják a testét. Furcsa színű haja
valahol félúton volt a vörös és a szőke között.
Talán rózsaszín? De az is lehet, hogy a haját is a vér fogta meg.
– Megkaptad? – kérdezte King.
– Most nézem, de mi a faszért küldesz nekem fotót egy halott
lányról? – Kihangosítóra váltottam, hogy egyszerre tudjak beszélni
Kinggel és alaposan szemügyre vehessem a képet. A lány ismerős
volt, de a szeme be volt csukva, a haja pedig félig eltakarta az arcát.
– Én nem Preppy vagyok, ettől a borzalomtól nekem nem áll fel a
farkam.
– Ő nem halott, hülyegyerek! Életben van, itt, nálunk, de alaposan
helybenhagyták.
– Akkor miért nem viszitek be a kórházba… – Szerettem volna
pontot tenni a beszélgetés végére, hogy végre kinyittathassam az
egyik szobalánnyal az italboltot.
– Bear! – üvöltött a telefonba King. – A lány itt van nálunk, a
garázsból kialakított lakásban. Gus azelőtt kimentette, hogy a banda
még ennél durvábban is végigment volna rajta, de az elmondása
szerint az apád amúgy is itt hagyta volna neked a lányt.
Mi a tökömért csinálna ilyet a banda?
Nem kellett sokat agyalnom a válaszon. Ismertem az öregemet,
tudtam, hogyan működik. Egyetlen oka volt annak, hogy ennyire
kicsinálnak egy védtelen lányt. Jó, azonkívül volt még jó pár, de
csak egy olyan ok volt, ami miatt a lánytól úgy szabadulnának meg,
hogy arról én is tudomást szerezzek.
Üzenni akartak.
Miközben erre rádöbbentem, King még mindig osztotta az észt,
de nem hallottam egy szavát sem. A rózsaszín frizura… Jó ideje nem
láttam… Azóta, hogy…
– A kezét nézd meg, te szerencsétlen! – mordult fel King,
visszarántva engem a jelenbe. Szinte láttam magam előtt az eret a
nyakában, ami mindig kidudorodott, amikor ideges volt.
Ránagyítottam a lány kezére, és hirtelen levegőt sem kaptam,
amikor felismertem, hogy mit szorongat az ujjai között.
Egy gyűrűt. A Nagymenők koponyás gyűrűjét.
Az én koponyás gyűrűmet.
– Mindjárt ott vagyok.
 6. fejezet

BEAR

Az ELMÚLT HÓNAPOKBAN vigaszt nyújtó zsibbadtság helyét az a jól

ismert düh vette át, ami egész életemben hajtott. A düh, ami lehetővé
tette, hogy elvegyem mások életét. A düh, ami lehetővé tette, hogy
olyan ellenségeket gyűlöljek, akiket sosem ismertem. A most
bennem fortyogó düh azonban csak és kizárólag egyetlen emberre
koncentrálódott.
Chopra.
Még mindig félrészeg voltam, ami nem is meglepő. Hónapok, de
az is lehet, hogy évek kellenek ahhoz, hogy a szervezetem
megtisztuljon, és józannak mondhassam magam.
Az autópálya sávozása egyetlen hosszú, fehér és sárga csíkká
olvadt össze. Lenyomtam a gázpedált, a motor visítva, hörögve
tiltakozott. A sebességmérő vörös mutatója bizonytalanul indult el
egyre magasabbra, miközben a vén kenyérszállító kocsit a
maximumra pörgettem fel.
Csak szórakozásból adtam oda a kislánynak a gyűrűmet, hogy
megnyugtassam, hogy megmutassam, milyen ügyes, mert nem hívta
ki a zsarukat. Soha nem képzeltem volna, hogy egyszer csak
felbukkan a kicseszett motoros bandánál. Egyébként is, miért volt
szüksége a segítségemre? Őszintén abban a tudatban voltam, hogy a
lány megfeledkezett a gyűrűről meg a meséről, amit hozzáköltöttem.
Hát ezt jól benéztem!
Csak azért, mert a King által küldött képen ez a lány szerepel,
még nem jelenti azt, hogy ez nem Chop egyik alaposan kitervelt
csapdája, hogy visszavitessen Logan’s Beachre.
Az öregem egy faszszopó, de a ravaszabbik fajtából. Ő
személyesen nem eredne a nyomomba a többiek szeme láttára, és
amilyen komoly megfigyelőhálózat védi King házát, biztos, hogy a
környékre se teszi be a lábát.
De a lány?
Ennyi erővel simán lefizethette őt a banda. Csak annyi volt a
feladata, hogy egy elhagyatott helyre csábítson, ahonnét a banda
visszacipelhet a klubházba, hogy az udvar közepén sörösdobozokkal
dobáljanak meg, amíg bűzleni nem kezdek.
De mi van, ha a lány tényleg azért ment el a bandához, mert a
segítségemre volt szüksége, mert be kellett váltanom az ígéretemet,
amihez egyáltalán nem terveztem tartani magam?
A képen a lány úgy szorítja azt a gyűrűt, mintha az lenne a
legdrágább dolog számára a világon. Összeszorul a gyomrom, de
mint minden más felesleges érzelmet, ami megszállja az agyam, ezt
is azonnal kitörlöm a gondolataim közül.
A hülye viccem végül King ajtaja előtt bukkant fel. Az volt a
tervem, hogy ha egyszer odaérek Logan’s Beachre, akkor majd szép
csendben eltakarítok magam után, a lányt útjára eresztem, én pedig
ismét szabad leszek.
Minden egyes kátyúnál belepillantottam a visszapillantó tükörbe.
A hátsó ablakok be voltak sötétítve, annyi hasznuk volt, mint egy
harminccentis fasznak egy szerzetesen. A motoromat erős műanyag
szíjak rögzítették a furgon platóján található hurkokba.
A megkötözött gépszörny elvesztegeti az erejét, ahelyett, hogy az
utakon száguldozna.
Csakúgy, mint én.
A furgont álnéven béreltem egy olyan bontóból, amelyik
kizárólag papíron dokumentált mindent, nem használtak
számítógépet. Nem gyávaságból, de nem akartam, hogy
megneszeljék az érkezésemet, és veszélybe sodorjam King családját.
Nem elrejtőztem, csak időre volt szükségem.
Hogy pontosan miért, arról halványlila fogalmam sincs.
Az elmúlt hónapokban csak annyit sikerült összehozni, hogy a
pia, a kokó és a tág puncik háromszögében bolyongtam, és csak
annyira szabadultam ki onnét, hogy elintézzem a dolgaimat, aztán
ismét belevetettem magam az élvezetekbe.
Az öregem nem volt olyan ostoba, hogy a nyílt utcán boltoljuk le
a nézeteltérésünket, de ahhoz eléggé az, hogy nekem üzenjen azáltal,
hogy helybenhagy egy lányt, akinek a védelmére egykor ígéretet
tettem.
 Mindez mikor is történt? Hat vagy hét éve?
Mintha egy másik életben lett volna.
Akkor még biztos voltam abban, hogy mi is a szerepem a
klubban. Akkor még megelégedtem azzal, hogy tapasztalatlan
katona vagyok, akit csak a bulik és a puncik érdekeltek.
Főleg a puncik.
Tizenkét éves korom óta nem szenvedtem hiányt puncikban.
Ugyanúgy vesztettem el a szüzességemet, mint bármelyik
bandában nevelkedett, serdülőkor előtt álló kölyök. Egy idősebb tag,
az esetemben az öregem, leültetett egy terem közepén, körülöttem
ott voltak a részeg vagy betépett, vagy a részeg és betépett tagok,
miközben egy félmeztelen motoros kurva, aki kétszer annyi idős
volt, mint én, egy régi Bon Jovi-dalra előadott egy hányaveti
sztriptízt. A bandatagok, akikkel együtt nőttem fel, mindezt
végignézték. A lány térdre rogyott, leszopott, majd háttal nekem az
ölembe ült. A karfán támasztotta meg magát, miközben rám
ereszkedett, és a puncija befogadta a farkam.
A tömeg ujjongott, az öregem jobbkeze, Tank, fogott egy üveg
sört, felrázta, a késével lepattintotta a kupakját, majd rám és a
kurvára spriccelte az üveg tartalmát, miután húsz másodperc alatt
elsültem.
Egész eddigi kibaszott életem legboldogabb napja.
Bármit megadnék azért, hogy ismét annyi idős lehessek, hogy
boldogan ne vehessek tudomást mindazokról a beteg faszságokról,
amelyek miatt végül a tagok ellen fordultam, és levettem a mellényt.
Boldog voltam a tudattól, hogy én is egy hangya vagyok a
bolyban, aki kérdés nélkül megteszi azt, ami a dolga.
Chop mindig is rossz szemmel nézte, hogy a bandán kívül is van
életem. Soha nem tudott megbarátkozni azzal, hogy Preppy és King
személyében vannak civil barátaim is. Minden egyes alkalmat
megragadott arra, hogy emlékeztessen, nem szabad beengednem
őket a banda világába, nem nekik esküdtem hűséget, és a külsősök
amúgy is csak a bajt hozzák a bandatagok fejére.
Én viszont egy pillanatig sem hittem ezt. King és Preppy nagy
hasznára volt a bandának. A Nagymenők számíthattak rájuk, amikor
valami túl nagy falat volt a számunkra, ők pedig akkor kérték a
segítségünket, amikor el kellett takarítani a nyomokat. Szívesen
fogadták a bandatagokat, mindig nyitva állt az ajtajuk előttünk és a
partijaink előtt.
Chop még mellényt is ajánlott nekik, tagnak fogadta volna be
őket. Szerintem ezt azért csinálta, mert az őrületbe kergette, hogy
nincs hatalma felettük.
Persze mindketten nemet mondtak. King egy bika volt, aki a saját
útját követte, Preppy pedig egy vadszamár, aki a bikák között
tévelygett.
Amikor csak alkalmam nyílt rá, én mindent megtettem, hogy
bebizonyítsam Chopnak a hűségemet iránta és a banda iránt. Ha az
volt a parancs, én meghúztam a ravaszt. Akadékoskodás nélkül
elástam a problémáit az erdő mélyén. Kizárólag a mi törvényeink
szerint éltem az életem.
De Chopnak ez sosem volt elég.
Minél jobban erőltette, hogy csak akkor vehetem át a banda
vezetését, ha megszabadulok a barátaimtól, annál kevésbé akartam
ezt. Egyre kevesebb időt töltöttem a klubházban, és egyre többet a
King garázsában összetákolt lakásban. Nagyokat buliztunk az
udvarban azokkal a bandatagokkal, akik Kinget és Preppyt nemcsak
az én, hanem a banda barátainak is tekintették.
Preppy a régi klubházunkban halt meg néhány hónapja, mert egy
áruló volt a soraink között.
Egy patkány.
Chopot jobban izgatta, hogy véres lett a padló, mint az, hogy
Preppy meghalt, vagy hogy egy áruló van közöttünk. Ekkor esett le a
tantusz. Chop azért aggódott a hűségem miatt, mert neki volt miért
aggódnia.
Ha élet-halál kérdésre került volna a sor, ha egy pisztolyt fognak
a barátaimra és Chopra, és nekem istenként kéne döntenem arról,
hogy ki maradjon életben, a barátaimat választanám, a valódi
családomat, és nem Chopot.
Azt hiszem, erre ő jóval korábban rájött, mint én.
Nem kellett sokat vacillálnom, amikor nem engedte, hogy
segítsek Kingnek megmenteni a csaját. King vagy a banda?
Nem volt nehéz meghoznom ezt a döntést. King mentette meg az
életemet akkor, amikor egyetlen Nagymenő sem sietett a
segítségemre, amikor Eli és a porbafingó seggdugaszai megkötöztek
és megkínoztak.
Chop nagy szavakat használt, amikor a hűségről beszélt, de soha
nem tett semmit azért, hogy kiérdemelje azt.
Meztelennek éreztem magam a puha bőrmellényem nélkül. Nem
volt ebben semmilyen öröm, sokkal inkább szégyenletes volt.
Hiányzott.
Hiányzott a banda.
Hiányoztak a bandatagok.
Hiányzott az, hogy tudtam, hol a helyem a világban, hogy ki
vagyok – erről ugyanis most, hogy ezzel a furgonnal a saját poklom
kapuja felé hajtok, éppenséggel fingom sincs.
Azt viszont határozottan tudtam, hogy Chop nem hiányzik.
Talán viccből adtam oda annak a lánynak a gyűrűmet, de ez többé
már nem tréfa.
Hanem egy kicseszett háború.
 7. fejezet

BEAR

VÉRES EGY NAP VOLT AZ, amelyiken Kinggel találkoztam.

Két fogamból is letört egy darab, és akkor szereztem meg azt a

sebhelyet, amelyik a bal könyökömön fut végig.
Hogy min is vitatkoztunk össze? Hát, arra nem is emlékszem.
Azon, amin tizennégy éves srácok szoktak egymásnak esni.
Legalábbis olyan tizennégy éves srácok, akik füvet terítettek, kocsit
loptak, hogy eladják az alkatrészeket – olyan srácok, akik a törvény
elöl menekültek.
Addig ütöttük egymást, amíg teli nem voltunk vérző, kékes-lilás
sebhelyekkel, és már nem láttunk ki a feldagadt monoklijaink mögül.
Preppy, a nyüzüge kölyök, aki Kinget kísérte, felült egy kivájt
közepű farönkre, és az ujjával a nadrágja szárának élét igazgatta,
egyáltalán nem zavarta, hogy néhány méterre tőle éppen
agyonverjük egymást.
Sőt, mintha untatta volna a dolog.
– Na, mi van, puncik, végeztetek? – kérdezte Preppy egy sóhaj
kíséretében, a vállát lemondóan lerogyasztotta. – Úgy verekedtek,
mint a ribik. Amikor majd valamelyikőtök feladja, az is csak azért
lesz, hogy kicserélje a tamponját. – Preppy a szemét forgatta, és
közben ingatta a fejét.
King nehezebb volt nálam, én viszont gyorsabb nála. Minden
alkalommal, amikor fölém kerekedett, gyorsan ki tudtam bújni a
szorításából, hogy aztán az öklömet a bordái közé mélyeszthessem.
Mintha órákon át így harcoltunk volna.
Vadul, kegyetlenül rontottunk egymásra, a lágy, puha földön
birkóztunk. Ha sár került a számba, azt igyekeztem azonnal kiköpni,
hogy levegőt kapjak.
King kinyújtotta a karját, és a kéztövével az arcomba csapott. A
fejem hátravágódott, fájdalom szaladt végig az orromon, még az
arccsontom is beleremegett. Vér csöpögött az ajkamra, meleg rézíz
töltötte be a számat.
Ekkor tört el harmadjára az orrom.
Hangos üvöltés ütötte meg a fülünket. Kinggel mindketten
felkaptuk a fejünket. Preppy teljes döbbenettel nézett le a
kikeményített fehér ingére, sápadt arcából kifutott az összes vér.
– Mi a fasz?– kiáltotta. Leugrott a tönkről, lehúzta a vállára a
nadrágtartó egyik szárát. Egy csepp sár landolt közvetlenül a
mellzseb fölött az ingére.
Alig tűnt fel, hogy Kinggel már nem is verekszünk, noha a keze
még a nyakamon, a térde pedig a gyomromban. Preppy lassan
felemelte a tekintetét az ingén ejtett foltról. Elvörösödött az arca,
ökölbe szorult a keze az oldala mellett. Mielőtt feltűnt volna, hogy mi
a szar baja van a kölyöknek, Preppy felugrott, az ordítása a
Rettenthetetlen című film csatakiáltásának is beillett volna. A srác
kettőnk között landolt, a rúgásától kiszaladt a tüdőmből az összes
levegő, King pedig háttal beleesett a sárba, aztán minden erejével
nekiesett mindkettőnknek, de a kölyök csont és bőr volt, szóval…
Nem sokat ért az erőlködése.
– A kurva anyátokat!– üvöltötte, mutáló hangja megbicsaklott
minden egyes magánhangzón, miközben mindent beleadott, hogy
fájdalmat okozzon nekünk, mert összekoszoltuk a ruháját.
Kinggel felröhögtünk, és miután Preppy is kiadta magából a
dühét, ő is hátradőlt, és együtt röhögött velünk. A nap hátralévő
részét betépve töltöttük a víztorony tetején. Ezen az estén rajzolt
Preppy egy hatalmas faszt a víztoronyra.
Ekkor tudtam meg, hogy Preppy volt a felelős a város közlekedési
tábláira és villanyoszlopaira festékpisztollyal fújt falloszokért.
– Különleges festéket használok. Ezt aztán soha nem mossák le.
Ha meghalok, a csodálatos nagy fekete faszok még mindig ott fognak
virítani ennek a szarfészeknek az utcáin.
– Szóval neked bejönnek a nagy, fekete faszok? – kérdeztem,
miközben csontos oldalába böktem a könyököm.
– Csak a sajátom – felelte Preppy, és megmarkolta a nadrágján
keresztül a farkát.
King a szemét forgatta.
– Te barom, nem is vagy fekete.
– Deréktól lefelé az vagyok, seggfejkém. Láttad már, hogy
mekkora farkam van? – Preppy elkezdte kibontani az övét.
– Preppy, ha megint előkapod a faszod, én lehajítalak a
víztoronyról – figyelmeztette King.
– Nem tudod, miről maradsz le. – Megvonta a vállát, és elvette a
kezét az övéről. Visszaült közém és King közé, és a korláton
kihajolva végignézett a város pislákoló fényein. – Egyszer még miénk
lesz az egész város.
____________________

Nagy. Vastag. Fekete.

A Logan’s Beach-i víztorony tűnt fel a láthatáron. Az L betű köré
fújt fasz körvonala még mindig látszott, bár a város vezetése több
alkalommal is megpróbálta eltakarni azt olcsó, egy rétegben felvitt
festékkel. A sós levegő és a napolaj illata keveredett a halszaggal, és
amikor a nyitott ablakon át ez az elegy beáramlott, az illattal együtt
az emlékek is hatalmukba kerítettek… Kurvára bíztam abban, hogy
a város nem költött egy fityinget sem normális festékre, mert akkor
fogom magam, és felmászok az éjszaka közepén arra a szarra, és
visszafestem a Preppy által felfestett farkakat.
Amikor rákanyarodtam a King házához vezető hosszú földútra,
furcsa érzés szállt meg. Régen olyan volt, mintha hazaérkeztem
volna.
Most ez volt az utolsó hely, ahol lenni szerettem volna.
Rettegés töltötte el a mellkasomat, és ez a kerekek minden egyes
fordulatával csak egyre szorongatóbb lett.
Szabadulj mega lánytól, és mielőbb húzd el a csíkot a picsába.
Jobbra tőlem a háromszintes, cölöpökre épült főépület
magasodott, én azonban nem oda tartottam. A tűzrakó hely láttán
émelyegni kezdtem, de kivertem a fejemből a képet, és inkább arra
gondoltam, amikor Preppy annyira betépett, hogy mindenkivel
elhitette, végig tud sétálni az izzó széndarabokon.
Nem próbáltuk meg leállítani. A talpa?
Másodfokú égési sérülések.
King az újjáépített garázs előtt állt karba font kézzel. Nem beszélt
sokat, és azt is csak alapos megfontolás után tette, nem úgy, mint a
csaja, aki gondolkodás nélkül kimondta az első dolgot, ami az
eszébe jutott. King mindig is nagydarab volt, de amikor tavaly
kiengedték, még nagyobb lett, mintha az éjjel-nappal végzett
felülésekkel megúszhatta volna, hogy valaki szukája legyen. Sötét
haját rövidre nyírta, a tekintete pedig még a hajánál is sötétebb volt.
Ugyanúgy nézett ki, mint mindig, mégis mintha megváltozott
volna, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt ez a
változás.
King felemelte a billentyűzet fedelét, ami akkor még nem volt
felszerelve, amikor elköltöztem, és beütött egy kódot. A nyaka jobb
oldalát géz takarta. A garázsajtó automatikusan felemelkedett, és
eltűnt a fejünk felett. King intett, hogy kövessem, én pedig
behajtottam a sötét helyiségbe. Közben, ahogy a szemem
alkalmazkodott a sötéthez, rettentően vigyáztam arra, hogy ne
koccanjak neki a poros ponyvák alatt megbúvó megszerelt vagy
javításra váró régi motoroknak és kocsiknak.
Leállítottam a motort, és kiugrottam a volán mögül.
– Van neked más ruhád a fekete pólókon és a sötét farmereken
kívül? – Egyszerre szerettem volna oldani a hangulatot és kibújni az
esetleges komoly beszélgetés alól.
– Mondja ezt a faszi, akinek egyetlen inge sincs.
– Na, már tudom, mi a baj. – Levetettem a fekete atlétát, és az
ülésre dobtam. – Máris sokkal jobban érzem magam.
King a szemét forgatta, de azért ott bujkált benne a mosoly. Na,
nem a szája húzódott szélesebbre, hanem a testtartása változott meg.
Nehéz kiigazodni rajta, de én már túl jól ismerem. Igaz, ehhez
tizenöt év kellett.
– A garázs jobban néz ki, mint amikor legutóbb itt jártam –
jegyeztem meg, és követtem Kinget. Az épület tényleges területe
kétszer akkora volt, mint mielőtt Eli porig rombolta volna az előzőt.
– Összeverekedtél egy vámpírral? – kérdeztem a nyakán látható
kötésre mutatva.
– Új tetkó – felelte King. Kinyitotta az ajtót, aminek a helyén
korábban az a kanapé állt, ahol meghúztam magam.
– Ki csinálta? – érdeklődtem. Az én tetkóim mindegyikét King
követte el, és mindenféle volt rajtam, az első próbálkozások
macskakaparásaitól kezdve a jobb karomig, amin nem egy kép volt,
hanem egy szabályos festmény az autópályáról napnyugtakor, a híd
tetején egy motorral.
– Ray – felelte mosolyogva.
– Azt a kurva, hagytad, hogy az a ribanc tetkót csináljon neked? –
kérdeztem a kötést tapogatva.
– Baszódj meg! Ha még egyszer leribancozod Rayt, belefojtalak
az öbölbe.
A lakrész nem úgy nézett ki, mint az az összetákolt szoba, ahol
azelőtt laktam. Ez egy valódi szoba volt. A falra kitűzött Parti
Nagymenők cuccok eltűntek, most minden csupasz, a levegőben
még érezni a friss festék illatát.
Egy viszonylag új kanapé és egy tévé alkotta a nappalit, tőlem
balra pedig egy teakonyha volt. A korábbi stúdiólakás helyett innen
most még egy újabb ajtó nyílt, ami minden bizonnyal egy valódi
hálószobába vezetett, ahonnan ebben a pillanatban Doe lépett ki.
– Bear – üdvözölt mosolyogva. A tekintete csillogott,
világosszőke haja jóval hosszabb volt, mint ahogy emlékeztem.
– Doe. – Nem igazán tudtam, hogyan szólítsam meg. Olyan
bénán éreztem magam. Ő volt az egyetlen olyan csajszi, akiről azt
hittem, az enyém lehet. Nem voltam belé szerelmes, de ő volt az
egyetlen, akivel azután is szerettem volna időt tölteni, hogy
elélveztem. Az én esetemben ez sokat számított.
Doe hasonlított önmagára, mégis teljesen megváltozott. Kingnél
nem tudtam megfogni, hogy miben is rejlik ez a változás, de Doe
esetében erre sokkal könnyebb volt rájönnöm. A már védjegyévé
vált virító színű rövidnadrágjai egyikét viselte fekete, ujjatlan
felsővel és flipflop papuccsal, de a felső a has körül a szokásosnál
sokkal lazább volt, lebegett a dereka körül, ahogy közeledett felém.
Amikor átkarolta a nyakam, egyszerűen nem tudtam megállni, hogy
ne nézzek rá a mellére, amely korábban messze nem volt ekkora.
– A Ray nevet használja – tudatta velem King. Ennyire nem
lehetek hülye. Hiszen hallottam, hogy King is így szólítja, de nem
fogtam fel.
– Ray – helyesbítettem. Én nem voltam olyan szemfüles, mint
King, aki azonnal levette, hogy a csaját stírölöm.
– Ne bámuld már a mellét! – mordult fel King, amit Ray kacagása
követett.
Ray már szabadult volna az ölelésemből, de én még magamhoz
szorítottam őt, aztán játékosan meglapogatta a vállam, majd ismét
elnevette magát, mielőtt elengedtem volna.
Hiányzott a hangja, a nevetése, még annak is örültem, hogy King
morgását hallhattam.
Ez az egész annyira… normális volt.
– Megcsináltattad a tejcsárdákat, szívem? – kérdeztem, leginkább
azért, hogy kiakasszam Kinget. Onnét tudtam, hogy igaziak, ahogy a
mellkasomhoz nyomódtak, amikor megölelt. – Csak mert el kell
mondanom, hogy korábban is kurva jól néztek ki.
– Bear! – figyelmeztetett King. Azt találgattam magamban, hogy
meddig feszíthetem a húrt, mielőtt előkerülne King pisztolya.
– Bear, ne csináld, komolyan nem tudod, hogy miről van szó? –
kérdezte Ray, oldalra döntve a fejét.
King a mellkasához húzta Rayt.
Összeszorult a szívem.
Végignéztem Rayen, és igaza volt: a melle puha volt, mégis
mintha ki akart volna robbanni a pólójából. Az egész teste
kerekdedebb lett, és a combja is vastagabb. Az arca is kikerekedett,
sőt a segge is nagyobb lett, de a rohadt életbe is, ez csak a javára
vált.
Ez a plusz néhány kiló nemcsak jól állt neki, hanem istenien
nézett ki miatta.
– Komolyan nem emlékszel? – kérdezte a melle előtt összefont
karral, amitől csak dúsabbnak hatottak a keblei. King odalépett,
szétszedte a karját, és ekkor vettem észre a pólója anyaga mögött
megbúvó kerek pocakot. Mintha nem is olyan rég…
– Azt a kurva, de hülye vagyok! – ismertem el, miután
rádöbbentem, hogy miről feledkeztem meg. – Gratulálok, srácok,
komolyan! – Ismét átöleltem Rayt, amit King egy újabb morgással
nyugtázott.
Erre ismét sajogni kezdett a szívem, de teljesen más okból. A
barátaimnak, akik bármely családtagomnál közelebb álltak hozzám,
gyerekük született, és én nem voltam mellettük, ráadásul azt is
elfelejtettem, hogy Ray állapotos volt.
É
 Éles sikoly hallatszódott a szomszédos helyiségből, ami aztán
szinte azonnal el is halt.
– Percenként ezt csinálja azóta, hogy Gus idehozta – magyarázta
Ray, miközben ellépett Kingtől. – Sally, aki az egyik Nagyi
Növényneveldét vezeti, nyugdíjas ápolónő. Néhány perce ment csak
el. Megtisztította és bekötözte a sebeit, ahogy csak tudta, már ahol a
lány hagyta, de amikor le akarta húzni a rövidnadrágját, hogy
megvizsgálja ott is, a lány sikoltozni és rugdalózni kezdett. Bármi is
történt vele, az nagyon durva lehetett, és akkor finoman
fogalmaztam.
Kinggel összenéztünk. Tudtam, mire gondol. Ő volt az egyetlen,
aki tudta, Eli meg a többi faszfej mit művelt velem, és azt figyelte az
arcomon, hogy reagálok-e. Nem egy lúzer vagyok, egy rüfke, akitől
elvették a szüzességét. Engem szabályszerűen megkínoztak. És hát
nem kinyírtuk az összes barmot, aki benne volt?
De még mennyire!
– Hálás vagyok, hogy befogadtátok őt, de nem lehet, hogy
lefizették, hogy nem a banda áldozata lett, hanem az egyik téglájuk?
– Megfordult a fejemben. Figyelj arra, amit előtte mondasz. De
valamit tudnod kell. Ha csak a látszat miatt verték agyon, akkor
minden elismerésem – jegyezte meg King.
– Menj be hozzá. Sally azt tanácsolta, hogy ha reszketni kezd,
engedj rá langyos vizet a zuhanyban – tette hozzá Ray.
– A kurva életbe! – Beletúrtam a hajamba. – Sokkos állapotban
van? Mi van, ha ez az egész valódi? Mi a fenét művelhettek vele?
– Ray egész éjjel a lány mellett volt. Vagy aludt, vagy sikoltozott,
de arról egy szót sem szólt, hogy mi történt – mondta King.
– Hiszen csak egy rohadt kölyök! – kaptam fel a vizet. –
Szerinted Chop képes lenne arra, hogy… – A választ azonban én is
tudtam. – Képes lenne rá. Nem is habozna. És nemcsak ő, hanem…
– Nem fejeztem be a mondatot. Leroskadtam a kanapéra, közben
émelygett a gyomrom, mert arra gondoltam, ahogy Chop
megerőszakolja a lányt, majd hagyja, hogy a banda többi beteg
barom tagja is végigmenjen rajta.
– Hogy lehetett nála a gyűrűd? – kérdezte King.
– Még hülye kölyök voltam, amikor odaadtam egy kislánynak,
mert nem hívta ránk a zsarukat, miután Skid fegyvert fogott rá a
benzinkúton. Soha nem hittem volna, hogy találkozni fogunk.
Elmondtam neki egy történetet, egy hazugságot. Azt mondtam, hogy
ha valaha is szüksége van valamire, csak jöjjön el hozzám a kezében
a gyűrűmmel, és nekem kötelességem lesz segíteni. Azt hittem,
megfeledkezett erről az egészről.
– Menj be a szobába, nézd meg, hogy van – javasolta Ray. – Ha
tényleg azért ment el a bandához, hogy segítséget kérjen tőled, lehet,
hogy jót tenne neki, hogy látja, itt vagy mellette.
– Miért? – kérdeztem. – Nem is ismer engem. Azóta nem láttam,
amióta évekkel ezelőtt odaadtam neki azt a gyűrűt. – Felpattantam a
kanapéról. – Chop üzenni akart azzal, hogy agyonvert és talán meg
is erőszakolt egy fiatal lányt. Belopózom a klubházba, és elvágom az
öregem torkát, aztán ismét útra kelek. Ennek a szarnak nem kellett
volna a küszöbötökön landolnia. Nem hagyom, hogy ez még egyszer
megtörténjen. Beteszem a furgonba, és elviszem a kórházba.
Reggelre egyikünk sem lesz már itt.
– Nem gondolod, hogy ha elviszed a kórházba, akkor éppen
veszélybe sodrod azt, amiért a segítségedet kérte? – vetette fel Ray.
– Soha nem gondoltam volna, hogy a te szádból hallani fogom a
kórház szót – motyogta King.
– De hát én csak hazudtam! Vicceltem. Az én seggemen is ott
volt még a tojáshéj! – A tenyerembe temettem a fejem.
Most is éppen olyan ostoba vagy, csak már majdnem harminc,
osztotta meg a véleményét Preppy szelleme is.
– Menj be, és nézd meg a saját szemeddel, hogy az a lány úgy
néz-e ki, mint egy ostoba vicc.
– Mindent elintézek. Már nem vagyok Nagymenő. Nem aggódom
a kórház miatt, vagy azért, mert el fognak kapni. Aztán meg ki a
faszomat érdekli, ha ő egy spicli? Ledobom a kórháznál, aztán már
indulok is.
– Hová? – kérdezte Ray.
– Bárhová, ami nem itt van – feleltem.
– Ez nagyon rosszulesik, remélem, tudod – mondta Ray, kibújva
King öleléséből.
– Nem menekülhetsz örökké, haver – tette hozzá King.
– Én nem menekülök azok elől a barmok elől! – üvöltöttem.
Amikor Ray tekintete a csukott ajtóra vándorolt, halkabban
folytattam.
Előlük nem is, de saját magad elől igen!
 – Rá kell néznem a kicsire. – Ray elindult az ajtó felé, és közben
felkapta a rádiószerű izét az asztalról. – Babaőr – magyarázta széles
mosollyal. Egyáltalán nem akartam megbántani, de nem tudom,
hogyan hozzam rendbe a dolgokat. El kell mennem, egyedül kell
lennem. Ki kell találnom, hogy mihez kezdjek az életemmel.
Ők ezt miért nem értik meg?
– Mi a neve? – szóltam Ray után, de már nem hallotta meg a
kérdésemet.
King megemelte a kötést a nyakán. A díszes tetováláson szürke és
fekete betűkkel a NICOLE GRACE felirat szerepelt.
– Arról a ribancról nevezted el a gyereked, aki rálőtt a csajodra? –
kérdeztem.
– Te is tudod, hogy ennél jóval többről volt szó. A Nicole Grace
egyébként is jobb név, mint az, amit Sammy és Max választott.
– Mi volt az?
– Palacsintácska. – King a szemét forgatta, de a szája mosolyra
húzódott.
– Egy fokkal tényleg jobb. De ez a tetkó, haver. Tényleg Ray
csinálta? Elképesztő!
King teljesen letépte róla a kötést, és beledobta a fal melletti
szemetesbe.
– Úgy bizony. Napról napra ügyesebb. Látnod kéne a rajzait.
Hogy hívják a lányt? – kérdezte King a szoba ajtaja felé biccentve.
– Thia – feleltem. – Az anyja Cindynek hívja, de ki nem állhatja.
– Annyi év után is emlékeztem mindarra, amit elmondott. – Ha
Chop csőbe akar húzni, és Thia is benne van, akkor nekem elhiheted,
kurvára nem érdekel, hogy milyen fiatal. Hullazsákban fogom
visszaküldeni őt a bandának.
– Jól teszed – támogatott King. – De mióta nem találkoztál a
lánnyal?
– Hat éve? Lehet, hogy van az hét is. – Megvakartam a
borostámat. – Miért?
– Mert az a lány tényleg fiatal, de már nem gyerek. – Amikor
King befejezte a mondatát, újabb sikoly hasított az éjszakába.
– Szólok Raynek – mondta King.
– Ne, hagyd csak, hadd foglalkozzon a babával. Majd én
bemegyek. Jó lenne minél előbb kideríteni, hogy mi a nagy helyzet.
King bólogatott, de aztán ismét rám nézett, a tekintete az arcomba
mélyedt, olyasmit keresett, amiről tudtam, hogy nincs ott.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Persze, jól vagyok. Menj, aludj egyet. – A kezemmel is
jeleztem, hogy hagyjon magamra.
King ismét elindult, de aztán még egyszer visszafordult.
– Aludj egyet arra a tervre, hogy elvágod az öreged nyakát. Majd
reggel megbeszéljük. Bármit is találsz ki, én benne vagyok.
Ekkor döbbentem rá, hogy mi változott meg Kingben. A düh, a
harag, amiben szinte fuldoklott Ray érkezése előtt, mostanra eltűnt.
Ezért volt olyan furcsa. Lazább volt.
Nyugodtabb.
Engem viszont kirázott tőle a hideg.
 8. fejezet

BEAR

MI A FENE VAN VELEM?

Talán a rengeteg kokó az oka, vagy hogy hónapokig csak whiskey-t
nyakaltam, de komolyan elkezdtem aggódni, hogy megbolondulok.
A kép, amit King küldött, elképesztően homályos volt, és nem
láttam jól az arcát, de a fura pink hajból tudtam, hogy ez az a lány a
benzinkútról.
Thia.
Már emlékszem a nevére: Thia.
Azt hittem, tudom, mire számítsak, amikor belépek az ajtón.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Thia hosszú haja szétterült a párnán, és már nem is volt olyan
rózsaszín, mint ahogy emlékeztem rá, inkább szökés-vöröses színe
volt. Bőre sápadtságát a szája melletti sötét zúzódás törte meg, az
arcán sebtapasz fedte a percről percre egyre lilább sebhelyet a
szeménél. Szó szerint péppé verték.
De ezzel együtt is olyan rohadt gyönyörű volt. Annyira
megdöbbentett a látványa, hogy úgy éreztem, nem is ő eszméletlen,
hanem az előbb ő koppantott fejbe engem.
A szája szétnyílt, hogy levegőt vegyen, a háta ívbe feszült, a
melle nekinyomódott a vékony takarónak, majd visszarogyott az
ágyra.
A farkam ismét életre kelt.
– Kurva jó időzítés – hűtöttem le magamat.
Thia akár spicli volt, akár nem, valaki, feltehetőleg az öregem,
alaposan megdolgozta.
Annyira más volt így, a saját két szememmel látni, és nem csak
egy fényképet róla. Azzal, hogy egy szobában voltam vele, és
láttam, ahogy küzd az álmában, ezres nagyságrendben nőtt a dühöm
az öregem iránt. Megfeszültek a nyakamon az inak, ökölbe szorult a
kezem.
Nem egyszerűen csak kinyírom Chopot.
Ki fogom belezni.
Thia rángatózni kezdett, ernyedt karja és lába élettelenül
hánykódott, ahogy ide-oda vergődött az ágyon. A szája kinyílt, aztán
becsukódott, meggyűrődött az orra, felvonta a szemöldökét, mintha
álmában valakivel hevesen vitatkozna. Ismét kapálózni kezdett,
lerúgta magáról a takarót és a paplanokat az ágyról.
Vettem egy mély levegőt.
Thián nem volt se póló, se melltartó, a melle dús, kerek, peckes.
Tökéletes. A farkam nem kapta meg az üzenetem arról, hogy
nyugodjon le a picsába, mert ismét nekifeszült a nadrágomnak, a vér
olyan tempóban szaladt le az ágyékomba, hogy a tököm majd
szétrobbantotta a cipzárt. Thia az oldalára fordult, jól láttam az arcát,
és jobban meg tudtam nézni halvány rózsaszín mellbimbóját is. A
bal mellén volt egy lila folt. Odahajoltam, hogy közelebbről
megvizsgáljam, és teljesen bepipultam.
Elöntötte az agyam a szar.
Fognyomok.
Valaki beleharapott a mellbimbójába.
Ott álltam Thia mellett, gyűlölet, harag és vágy kavargott
bennem, zavart össze teljesen. A lefejezéssel bővítettem a kínzások
listáját, amit Chop el fog szenvedni. Az sem kizárt, hogy előtte meg
leégetem a mellbimbóját.
Másfelől ha a bige mégis Chopnak dolgozik, akkor nagy
sajnálattal fogom befejezni a tökéletes testén azt, amit elkezdett.
Fel-alá járkáltam a szobában, ropogtattam az ujjaimat, fújtattam,
mint egy sárkány. Ha King régi házában lettem volna, már rég lyukat
ütöttem volna a válaszfalba, és hirtelen azt kívántam, bárcsak még a
régi, lerobbant garázsban lennénk, ahol a falakat Johnny Cash-
poszterek és a Parti Nagymenők zászlói borították a friss, fehér
festék helyett.
Thia hirtelen felült, és kinyitotta a szemét. Nagy, kerek,
smaragdzöld szem bújt meg a szemhéja mögött.
– Bear – rebegte, miközben a szemembe nézett. Az egyik kezébe
szorította a koponyás gyűrűt, ami a mellei között lógott.
Kinyitottam a számat, de nem mondhattam semmit, mert Thia
szeme fennakadt, és ismét görcsösen rángatózni kezdett.
 9. fejezet

THIA

MELEGSÉG. A melegség kényelme vett körül, és soha többé nem

akarok felkelni innét.
– Meghaltál, aranyom? – Mély hang törte át a néma sötétséget.
Langyos víz csorgott végig a bőrömön. Egy nem túl mély kád
csúszós alján ültem, erős karok szorítottak egy széles mellkashoz.
Valami nagy és kemény bökte a hátam, ez volt az, ami felébresztett.
A pánik úgy áradt szét bennem, mintha adrenalint fecskendeztek
volna belém.
Felültem, oldalra fordultam, belemeredtem a zafírkék szempárba,
amitől kirázott a hideg, és epe tolult a torkomba.
Ez nem lehet! Azt hittem, megmenekültem.
Chop!
– Neeee! – sikoltottam, kapálóztam, próbáltam átvetni a lábam a
peremen, de csak annyira sikerült felemelnem a lábam, hogy
beverjem a kád oldalába.
Az erős karok még szorosabban kényszerítettek vissza a zuhany
alá. Nem kaptam levegőt.
Ez nem történhet meg.
Mégis ez volt a helyzet.
Már megint itt tartottunk, és én kurvára nem… kaptam…
levegőt…
– Nézz rám! – utasított a hang, majd amikor nem
engedelmeskedtem, az egyik kezével az arca felé fordította az
arcom, míg a másik karjával ugyanúgy szorosan tartott. Minden
megfeszített idegszálammal küzdöttem ellene, de ez sem volt elég.
Fáradt voltam, gyenge, nem tudtam tovább feszíteni az izmokat a
nyakamban, muszáj voltam a fogvatartóm szemébe nézni.
A fényes tekintetben keménységet, haragot, erőszakot láttam,
valamint végtelen kimerültséget, amiről én is tudnék mesélni.
Ugyanakkor sem gyűlölet, sem rosszindulat nem sugárzott belőle.
Ez nem ő.
Ez nem Chop.
Mégis megmenekültem.
De akkor most hol vagyok?
– Bear? – kérdeztem. Hiába ültem egy kád vízben, a hangom
száraz volt, és reszelős, mintha hónapokig a sivatagban kóvályogtam
volna, és a forró homokot lélegeztem volna be. – Hogy kerülsz ide?
– Nem, először te válaszolsz az én kérdéseimre – ellenkezett
Bear. Úgy nézett rám, mintha még soha életében nem látott volna. –
Ne foglalkozz azzal, hogy hol vagy, vagy én mit keresek itt. Inkább
azt mondd meg nekem, hogy te miért vagy itt, és ki küldött ide. –
Víz csorgott az ő arcán is, végig a szakállán, ami most hosszabb volt,
mint ahogy arra emlékeztem. Eltűrte a nedves tincseket a
homlokomból, én pedig összerezzenve húzódtam el az érintésétől, a
testem még mindig menekülő üzemmódban volt.
Eszembe jutott, hogy valami bökte a hátam. Lepillantottam, a
farmerje nem kicsit dudorodott. Bear tekintete is követte az enyémet.
– Nem tehetek róla. A farkam csak annyit tud, hogy együtt
zuhanyozik valakivel, akinek puncija van.
Eltakartam csupasz mellem a kezemmel, hirtelen nagyon is
tudatában voltam a meztelenségemnek, de, hál’ istennek, a rövidnaci
még rajtam volt.
Az izmaim olyanok voltak, mint a tűző napfényben felejtett gumi,
mint az országút közepén száguldó abroncs.
Elhasználódott, elkopott, izzó, hasznavehetetlen.
Összetört.
Bear arra volt kíváncsi, hogy mit keresek itt.
Mit is kerestem itt?
Történt valami azelőtt, hogy elmentem a motoros bandához meg
Chophoz. Az agyam azonban ködös volt, egyszerűen nem tudtam
előhívni annak a napnak az emlékeit.
– Fogalmam sincs – ismertem be. Amikor megszólaltam,
megfeszült a szám sarkánál a bőr. Odanyúltam, lágy var fedte be a
friss sebet.
– Nem emlékszel, hogy elmentél a motoros klubhoz? – kérdezte
Bear felvont szemöldökkel. Nem ismertem a velem szemben ülő
férfit, nem láttam rajta azt a megnyerő lazaságot, ami hét évvel
ezelőtt szinte áradt belőle. Mintha csak fiatal énjének kiüresedett
vázát látnám.
Lehunytam a szemem, és a térdemre hajtottam a fejem.
– Emlékszem, hogy motorra ültem. Emlékszem, hogy szakadt az
eső. Emlékszem, hogy odalépek a kapuhoz. Az egyik újonc… Pick?
Peck? Megvan, Pecker beengedett.
– Ki nem állhatom azt a seggdugaszt – vetette közbe Bear.
Miért mentem el a motoros bandához?
Gondolkozz, Thia, gondolkozz! Miért vagy most Bear mellett?
Az emlékképek úgy villantak fel az agyamban, mint egy kupacba
dobált polaroid fotók. Mindegyikük csak egy pillanatot idézett fel,
egyiket a másik után.
Az anyám ott ül a hintaszékben Jesse régi szobájában.
A pisztoly a kezében.
Az apám élettelen teste.
A puska a kezemben.
Az anyám vére a ház fehérre meszelt falára fröccsen.
Döbbenten levegőért kaptam, amikor a kupac egyre magasabb
lett, megtöltve az agyam képekkel, amelyeket soha többé nem
akarok látni. Ez nem lehet igaz. Biztos meghaltam. Anyának igaza
volt, a pokolra fogok kerülni. Most legalábbis úgy éreztem, ott
vagyok.
Felfordult a gyomrom, epe és sav marta a torkomat. A szám elé
kaptam a kezem.
– Hahó! Hallasz? Maradj velem! – Bear hangja olyan volt, mint
egy távoli visszhang, ahogy egyre újabb és újabb képek bukkantak
elő.
Mindenhol folyt a vér.
Rengeteg vér.
– Kinek a vére? – Bear megragadta a vállam, és megrázott. – Mi a
tökömről beszélsz?
– Megöltem az anyámat! – szaladt ki a számon, aztán még pont
időben sikerült kihajolnom a kádból, hogy a porcelánvécébe ürítsem
azt a keveset, ami bennem volt. – Ezért… Ezért akartalak
megkeresni. – Megtöröltem a kézfejemmel a szám, de felsértettem a
sebem, friss vér és hányás csorgott végig az államon. – Én…
megöltem őt.
 Bear elzárta a zuhanyt, fölém hajolt, és elvette a telefonját a
vécétartály tetejéről.
– Hol? – kérdezte a telefonját nyomogatva. – A képernyő
kivilágosodott, és a füléhez emelte a készüléket. – A rohadt életbe,
kislány. Hol?
– Mit hol? – hörögtem a vécé fölé hajolva.
– Hol? Mármint hogy hol van az anyád holtteste? Hol van most,
ebben a pillanatban? – kérdezte dühösen. Odébb lökött, hogy fel
tudjon állni.
Az anyám holtteste…
– Ööö… most… – Próbáltam venni egy mély lélegzetet, hogy ne
okádjam el magam ismét. – Otthon van. A házunkban. Jessepben. –
Már nem folyt a bőrömre a meleg víz, vadul reszketni kezdtem. A
bőr az ujjaimon olyan ráncos volt, hogy szinte fájt.
– Ray, King ott van? – mordult bele Bear a telefonba. –
Leküldenéd hozzám? – Kinyomta a telefont, és a pultra dobta.
Visszalépett a kádba, a hónom alá nyúlt, és kiemelt onnét a járólapra,
aztán lecsukta a vécéülőkét, és leültetett rá. Lerántotta a
törülközőtartóról az egyik törülközőt, amit én azonnal magamra
terítettem.
– Csuromvizes a farmered – mondtam tompán. A felszívott víz
miatt az ázott, sötét nadrág a szokásosnál lejjebb ült a derekán. A
mellkasán és a karján egy olyan folt sem volt, ahol nem járt volna a
tetoválópisztoly tűje. Színes, élénk minták feszültek sima, izmos
mellkasán.
– Az ápolónő azt mondta, hogy ha rohamod lesz, akkor dugjunk
langyos víz alá, így azonnal megnyitottam a zuhanyt – magyarázta. –
Nem gondoltam arra, hogy mit viselek. – Előrehajolt, hogy
felemeljen az ülőkéről, de én intettem, hogy nem kell, majd a
törülközőt ismét magamra csavartam, most a hónom alatt, hogy
eltakarja a mellem.
– Tudok járni – biztosítottam. Bizonytalanul álltam fel, meg
kellett támaszkodnom a fürdőszobaszekrény pultján. – Menni fog –
ismételtem, leginkább azért, hogy magamat győzzem meg, miután
megrogyott a térdem. – Csak egy pillanat. – Bear felmordult,
lehajolt, a jobb karomat átvetette a vállán. – Menni fog! – kiáltottam,
bár nyilvánvaló volt, hogy nem fog menni.
– Micsoda egy fafejű ribanc vagy – motyogta Bear, miközben
átkísért a kis hálószobába. Leültetett az ágy szélére, majd visszament
a fürdőszobába.
Kinyílt az ajtó, egy összevont szemöldökű férfi lépett be rajta.
Minden bizonnyal ő lehet az a King fazon, akit Bear felhívott.
Fekete haja rövidre nyírva, fekete V nyakú póló feszült izmos
mellkasán. Akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, legalább egy
nyolcvan magas lehetett, bár Bear talán még nála is magasabb. A
férfi felnyúlt és belekapaszkodott a szemöldökfába, a bicepsze és a
válla megfeszült, ahogy behajolt a szobába. Neki is számtalan
tetoválása volt, de Bearrel ellentétben neki még volt néhány szabad
felület a bőrén. Vastag, szegecses karkötő kígyózott az alkarján.
Elengedte az ajtó keretét, és karba fonta a kezét, így a csatot is
láttam rajta. Ekkor döbbentem rá, hogy nem karkötő van a karjára
tekerve, hanem öv. A bőre sötét, napsütötte, a szeme szokatlanul
vibráló zöldes színű.
Egy pillanatra sem veti rám a tekintetét.
– Miben segíthetek? – kérdezte Beartől, aki akkor lépett ki a
fürdőből félmeztelenül, de már száraz farmernadrágban. A kezével
hátrasimította még nedves haját.
– El kell mennem Jessepbe. Segíts megpakolni a furgont. Azzal
megyek, most veszélyes lenne motorra ülnöm. – Bear ellépett King
mellett, kiment a szobából, aztán visszajött.
– Takarítani? – kérdezett vissza King. – Ezért van itt? –
Mindössze egy alig észrevehető biccentéssel jelezte, hogy tudja, én
is itt vagyok a szobában.
Takarítás? Az meg mit jelent?
A testem minden idegszála arra ösztökélt, hogy kérdezzek rá, de
addig már nem jutottam el, hogy pontosan mit is kellene kérdeznem
tőle.
Talán mert nem is igazán tudtam.
– Úgy tűnik – felelte Bear. Beletúrt a földön heverő utazótáskába,
és kivett egy pár fekete zoknit, majd nehéz fekete bakancsot húzott,
aztán felém fordult. – Mi a pontos cím?
– Nincs házszáma. Az Andrews farm az Andrews Farm Roadon.
–Mint a nagy múltú jessepi birtokok többségénél, a miénkhez is csak
később készült el az út, amit így arról a farmról neveztek el,
amelyiket a főúttal összeköti. – Ez az egyetlen narancsültetvény az
út mentén. A végén ott a postaláda. A ház kicsi, fehér… véres. –
Még mindig reménykedtem abban, hogy ez az egész rémálom volt,
és nem azért adom meg egy motoros banda tagjának a címet, hogy
feltakarítsa anyám maradványait.
– Mikor történt? – kérdezte King, mire Bear ismét felém fordult.
– Nem tudom biztosan. – Fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem
a bandánál, vagy mióta vagyok itt. – Ööö… Pénteken történt, a
műszakom után, talán este hat vagy hét körül? – Összeráncoltam az
orrom, próbáltam pontosan visszaemlékezni. – Azt hiszem? – tettem
hozzá, miközben folyton azt kutattam, hogy mikor változott meg
véglegesen az életem.
– Az anyád a házon kívül vagy belül van? – tette fel Bear az újabb
kérdését. Azonnal eszembe jutott, ahogy anya teste élettelenül
nekizuhant a ház falának. Összeszorult a torkom.
– Kívül. – Elcsuklott a hangom, mert eszembe jutott a pillanat,
amikor meggyőztem arról, cseréljünk fegyvert.
– Oda kell érnünk, mielőtt a szag… – szólalt meg Bear, mire
ismét felfordult a gyomrom. King is egyetértett vele.
– A garázsban minden szükséges cuccot megtalálsz. Hány holttest
van? – kérdezte King, de ez alkalommal Bear nem várt tőlem
választ.
– Csak egy.
– Nem – vágtam közbe a sírás határán. Mindkét férfi kérdően
nézett rám. – Nem – ismételtem meg, hevesen ingatva a fejem. –
Kettő. Két holttest van. – Nyomatékul felemeltem két ujjamat, a
tekintetemet a mennyezetre emeltem.
– Én is összekapom magam – mondta King a folyosón. –
Találkozunk a garázsban.
Bear letérdelt elém, forró könnyek csorogtak le az arcomon,
miközben a tekintetem a mennyezetről annak a személynek a dühös
szemére kúszott, akiről azt hittem, hogy a megmentőm lehet.
– Drágám, most figyelmeztetlek először és utoljára. Ha kiderül,
hogy a motoros bandának dolgozol, ha kiderül, hogy ők fizetnek
téged azért, hogy… – Elsötétült az arca. Megpróbáltam elfordítani a
tekintetem, de ő megragadta a tarkómat, és olyan közel hajolt, hogy
az orra hegye hozzáért az enyémhez. Dühös fújtatása égette az
ajkam, miközben a fogai között préselte ki a szavakat. – Ha ez
valami elcseszett csapda, akkor jó, ha tudod, hogy bármit is tett
veled az öregem a klubházban, az alig tűnik majd többnek, mint egy
lehorzsolt térd, azok után, amit én művelek veled.
 10. fejezet

BEAR

KINGGEL MEGPAKOLTUK a furgont műanyag ponyvával, különféle

motoros és kézifűrészekkel, fúrókkal és annyi takarítószerrel, hogy
azzal akár saját takarítószolgálatot is nyithatnánk.
– Szerinted Gus visszament a bandához? – kérdezte King.
– Aha, szerintem pontosan így történt. Ha túl hosszú időre
szívódott volna fel, a bandában hamar rájöttek volna, hogy ő vitte el
a lányt. Chop mindig is paranoiás volt, hogy tégla van a csapatban. –
Felnevettem. – Most biztos eszi a fene, hogy rájöjjön, mi is történt.
– Nem titokban csinálta. Faszikám azt mondta, hogy egy
csőbombával terelte el a figyelmet, amíg kihozta a lányt –
magyarázta King.
– A legőrültebb az egészben, hogy volt kéznél nála egy
csőbomba. Lehet, hogy a szobájában mennyezetig érő kupac van
belőlük. Sosem volt ki a négy kereke. Egyszer, amikor zuhanyzás
után elhúztam a zuhanyfüggönyt, ő csak állt ott, és nézett. Majdnem
összeszartam magam ijedtemben.
– Beteg állat – jegyezte meg King.
– Az, de azért nem használhatatlan. Ráadásul, ahogy az kiderült,
még hűséges is, ez pedig manapság nem sok emberre jellemző. –
Kinggel becsaptuk a furgon csomagterének ajtaját.
– Mivel nyerted el ezt a fajta hűséget? Mert ez azért nem semmi,
haver.
– Megmentettem az életét. Faszikámat egy pillanat választotta el
attól, hogy golyót röpítsenek belé – magyaráztam.
– Kicsoda?
– Én magam. Gusból majdnem nem lett újonc, mert majdnem
nem érte meg a tizenhatodik születésnapját. Észrevettem, hogy
leselkedik az ablakon keresztül, amikor egy raktárban úgymond
kifaggattam az egyik riválisunkat. A kölyök lényegében halott volt.
Amikor azonban fegyvert fogtam rá, hogy lepuffantsam, a kölyök
meg sem rezzent. Aztán megkérdezte, jó érzés-e kiverni valakiből
még a szart is, majd felvetette, hogy talán nem a legalkalmasabb
késsel dolgoztam meg a fickót. Úgy döntöttem, nagyobb hasznát
vesszük Nagymenőként, mint holtan, így másnap már újonc is lett
belőle.
A beteg baromból aztán a banda legjobb kihallgatója lett, amikor
teljes értékű taggá vált. Vettem neki egy egész készletnyi henteskést.
A mai napig nem tudom, hogy amikor meglátta, akkor a sírás
fojtogatta, vagy inkább a gatyájába élvezett.
Talán mindkettő.
– Kész vagyok. Indulhatunk – jegyezte meg King.
– Na nem, haver. Neked nem kell részt venned ebben. Majd én
odamegyek, semlegesítem a veszélyt, aztán elviszem a lányt a
házadból. Minél hamarabb végzek, annál hamarabb kelhetek útra
ismét.
– A rohadt életbe, én is veled megyek. – King a lakrész ajtajára
mutatott. – Ugye tudod, hogy itt maradhatsz? Ez a lakás a tiéd.
Mindig is a tiéd volt. A te igényeidhez igazodva építettük újjá.
Építettem neked még valamit. Egy bunkerfélét a szigetre.
– Bunkert? Mármint olyasmit, mint egy óvóhely? – A sziget egy
félhektáros földterület volt, ami teljesen beleolvadt az öböl
túloldalán húzódó természetvédelmi terület partvonalába. King
birtokáról nézve nem is látszik, hogy ott sziget lenne. King és Prep
az ideköltözésük után sokáig nem is tudták, hogy ott van, amíg
egyszer arra nem hajókáztunk.
– Valami olyasmit. Majd valamelyik nap megmutatom – mondta
King, de én a fejemet ingattam.
– Nem maradok sokáig. Már a puszta jelenlétem is nagy
veszélybe sodor téged és a családodat. Most már gyereked is van,
haver. Nem tudnám elviselni, ha valami történne veletek.
Mint ahogy Preppyvel is történt.
Az nem a te hibád volt, faszfej. Hanem az enyém. Nekem lövésem
sem volt arról, hogy mi történik. Na, ehhez a poénhoz mit szólsz?
Baszki, ma csak úgy sziporkázom!
– Hülyének nézel? Mert nem vagyok az. Tudom, hogy a motoros
banda nem gyilkol civileket – magyarázta King. – Azonkívül nincs
olyan négyzetcentimétere a birtoknak, ami ne lenne bekamerázva.
Nézz oda! – King a garázs egyik sarkára mutatott, ahol a tető alatt
egy apró, vörös lámpa villogott. – Mindenhol kamerák vannak.
Mindent látok a telefonomon. A helyi seriff kapott egy kis pénzt a
Nagyi Növényneveldéje profitjából meg annyi füvet, amennyit csak
el tudnak szívni, cserébe jobban vigyáznak ránk. A motoros banda
üzletei közül több is gajra ment, így nem tudják pénzelni a zsarukat.
Szóval itt maradhatsz, ide nem jön el érted senki. Senki az
égvilágon.
Elfintorodtam, mert Eli pontosan ezt tette. Nemcsak házhoz jött
értem, de ajtót ütött magának, amivel lerombolta King fél garázsát.
– Mármint mostantól – tette hozzá King, minden bizonnyal azért,
mert látta rajtam, mi jutott az eszembe. Nem tetszett a nézése, úgy
tűnt, mindjárt megkérdezi, hogy érzem magam, így inkább témát
váltottam.
– Azt hittem, hogy teljesen magad mögött akarod hagyni a
korábbi életedet. – Meglepett, hogy King még mindig működteti a
Nagyi Növényneveldéjét.
– Azért egy hozzám hasonló fickó nem tud teljesen elszakadni a
múltjától. De visszafogtam a dolgokat, és nem hozom haza a
munkát. Azért bőven van dolog. Napközben Grace vigyáz a
gyerekekre, és mielőtt Nikki megszületett volna, Ray volt az én
segédem. Elképesztő a csajszi, sokkal jobban rajzol, mint én
bármikor.
– Ezért kell elmennem – mondtam. – Zajlik az életed, nekem
pedig nem lenne szabad a részévé válnom.
– Haver, már gyerekkorunk óta olyasmiket csinálunk, aminek
nem lett volna szabad a részévé válnunk, és éppen ezért kell itt
maradnod. Nélküled nem olyan buli. Legalább addig maradj, amíg el
nem rendeződnek a dolgok, és tisztán nem látod, hogy mi a helyzet.
Aztán ha akkor még mindig útra akarsz kelni, akkor ismét
elkezdheted Bear amerikai punciturnéját, és többet még csak eszedbe
sem kell jusson Logan’s Beach.
Felnevettem. King nagyon is ismert engem, jobban, mint bárki
más.
Jobban, mint én saját magamat.
Valójában olyan jól ismert, hogy már most tisztában volt azzal,
nem maradok itt. Logan’s Beach volt az otthonom, itt születtem, itt
nőttem fel. Most azonban csak a problémákat jelentette a számomra,
és szerettem volna minél messzebbre kerülni a motoromtól és
mindattól, ami arra a szarra emlékeztetett, amivé az életem vált, és
ami a szülővárosom minden utcájában, táblájában, kagylójában,
homokszemében jelen van.
King nem zavartatta magát, hogy nem kérek a segítségéből, és
kinyitotta a sofőrülés felőli ajtót. Traffipaxjelzőt szerelt az ablakra,
és a szivargyújtóhoz csatlakoztatta. Vörös számok villantak fel, és
olyan hangot adott ki, mint amikor a fémdetektor érmét talál a
homokban.
– Azt hiszem, így hamarabb odaérhetünk. Azon se lepődnék meg,
ha a prérifarkasok már a nyakánál fogva vonszolnák a mama
holttestét a város főutcáján. Minden egyes perc számít.
Bólogattam, tisztában voltam azzal, hogy az idő ellenünk
dolgozik.
– Jó ötlet.
– A lány, aki nálunk van… – szólalt meg King, miközben az
ölembe dobott egy doboz tetováló kesztyűt, majd átsétált az
anyósülés felőli oldalra. Mindig az vezetett, akinek az ügyét éppen
intéztük, és ez a most bérelt kenyérszállító furgonra is igaz volt. – …
elmondott bármit is arról, hogy miért aszalódik náluk két hulla a
napsütésben?
– Nem – ingattam a fejem –, nem sokat beszél. Állandóan
motyog, előre-hátra hintázik. Mázli, hogy a címet ki tudtuk húzni
belőle. Komolyan nem kellene velem jönnöd. Ez az egész simán
lehet egy csapda. Ha valami történne veled, vagy ismét rács mögé
dugnának, Ray a puszta kezével tekerné ki a nyakam. – Kinget azért
varrták be, mert hagyta, hogy az anyja, egy gonosz, drogos ribanc,
bennégjen a lakástűzben, amit nem King gyújtott. Nem hihetetlen?
Nem azért kellett ülnie, mert kinyírta őt, hanem azért, mert nem
mentette meg azt a kurvát, aki nem foglalkozott a saját gyerekével.
Négy évvel ezelőtt is vérlázítónak tartottam, és most, a furgon
volánja mögött ülve is annak tartom.
– Amikor elmentem hozzád a motoros bandához, ráadásul azok
után, amit Eli művelt, és megkérdeztem, harcba szállnál-e velem
azért, hogy visszaszerezzük a csajomat, te haboztál egy pillanatra is?
Persze hogy nem. Azonnal fegyvert rántottál, mint egy elvetemült
barom.
 – Igen, mert Rayről volt szó, de Thia nem az én csajom. Csak egy
fruska, egy lökött, szülőgyilkos ribi, aki lehet, hogy az öregem farkát
szopkodja. Ez nem egy élet-halál harc, nem kell senkinek sem
fegyvert rántania – magyaráztam ugyanazokkal a szavakkal, amiket
régi barátom is használt. – Ez csak egy probléma, amit helyre kell
hozni.
King felnevetett.
– A Parti Nagymenők klubházában ezrével jöttek-mentek a
kurvák. – A szoba felé biccentett, ahová bezártam Thiát. – Mondd
meg nekem őszintén, ő olyan, mint azok a kurvák?
– Nem, de attól még benne lehet a buliban. – Chop nem küldene
valaki olyat, akiről lerí, hogy spermaputtony, így inkább egy ártatlan
kinézetű lánykát küld a nyakamra, akinek telt az ajka… és még
teltebb a csöcse.
Nyughass már.
– Hallottad, amit mondtál? Hiszen van múltad ezzel a lánnyal,
még a nevét is tudod – vetette fel King.
– Igen, de… – próbáltam vitatkozni.
– Nincs semmi de. Skid évek óta halott. Mennyi az esélye annak,
hogy ő beszélt az öregednek, mielőtt a kartell leszedte volna, az
öreged erre évekkel később is emlékezett, felkereste ugyanazt a
lányt, a banda kurvájává tette, majd visszaküldte hozzád, hogy
beteljesítse az ellened forralt bosszúját, amiért otthagytad a bandát,
amiből lényegében ő üldözött el? – King rámutatott az összes logikai
bukfencre, amit a Thiával kapcsolatos összeesküvésem rejtegetett, és
ami néhány másodperccel ezelőtt még a legvalószínűbb magyarázata
volt annak, hogy Thia miért bukkant fel hirtelen az életemben.
– Hát, ha így vesszük… – Most, hogy King összefoglalta a
dolgot, rádöbbentem, hogy mennyire elszaladt velem a ló, de még
akkor is volt valami a lányban, ami nem stimmelt, de ha az életem
múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy mi. De
egyelőre nem is zavart, és nem is akarok addig maradni, hogy
rájöjjek a dologra.
– Mivel töltötted az időt? – kérdezte King, és ismét meglepett az
aggodalom régi barátom hangjában.
– Semmi jóval – vallottam be őszintén, de még az is jobb volt,
mint itt lenni. – Alig várom, hogy ismét elinduljak, csak előtte még
megnézem, hogy ez az agyament nőszemély mit művelt a
családjával.
– Azt mondta, hogy a másik test is családtag volt? – kérdezte
King.
– Nem, csak megérzés – ismertem el. – Megölte az anyját, és ha
tényleg olyan ártatlan, akkor az csak azt jelentheti, hogy nem valaki
külső személy fekszik a házban, hanem egy másik családtag.
– Ne értsd félre a kérdésem, de miért érdekel ennyire az ügy? Te
magad mondtad, hogy még csak nem is ismered a lányt, és a gyűrű
meg az ígéret csak egy hülye vicc volt. Akkor miért csinálod ezt?
– Nem érdekel, legalábbis a lány nem. Nem róla van szó. –
Beszálltam a volán mögé, és becsaptam az ajtót. – Már mondtam.
Minél hamarabb elintézem ezt, annál hamarabb engedhetem útjára a
lányt, és térhetek vissza a saját utamra, amíg rá nem jövök arra, hogy
mihez kezdjek. Ha hagynám a csudába, lehet, hogy gondot jelentene,
hangos lenne, tovább a nyakatokon marad, mint kellene. Ezen persze
már akkor túl voltunk, amikor el kellett jönnöm a városba megnézni,
hogy mi ez az egész. – Nem akartam bevallani, hogy a motivációm
mögött részben az a nyolcbetűs szó is áll, ami az elmúlt egy évben
végig kísértett.
Bűntudat.
– Ennek kurvára nincs semmi értelme. – King spanglira gyújtott,
majd odaadta nekem. Én is beleszívtam, benn tartottam a füstöt,
majd visszaadtam.
– Szerintem sincs. – Elfordítottam a slusszkulcsot, és kitolattam a
garázsból, majd, amikor kiértem az előtető alól, megfordultam, és
elindultam a házhoz vezető keskeny úton.
Kikanyarodtam a főútra, vártam, hogy csipogni kezdjen a
traffipax jelző, és noha King azt mondta, hogy jóban van a
zsarukkal, mégis megkönnyebbültem, hogy az eszköz néma maradt.
– Tudod mit? – kérdezte King, miközben lepiszkált egy
levéldarabot a nyelvéről, majd ismét mélyet szívott a jointból.
– Na, mit? – kérdeztem, amikor a kezembe nyomta a cigit.
– Lehet, hogy már nem viseled a mellényt… De még mindig nem
vagy teljesen százas – mondta King, amikor elkezdte kifújni a füstöt,
aztán felnevetett, a füst pedig felhőként szállt ki a szájából.
– Kurva vicces – vetettem oda, de King nevetését ez egyáltalán
nem lohasztotta.
Volt egy kérdés, amit már azóta fel akartam tenni, hogy
visszatértem.
– Emlékszel arra az estére, amikor Preppyről beszélgettünk?
– Aha. Amikor eltöröltük a színről Elit meg a bandáját. – King
bólogatott, és az ér a nyakán lüktetni kezdett, amikor felidézte
magában a megkínzásom éjszakáját.
Az éjszakát, amikor megmentette az életemet.
– Aha, arra gondoltam. Arra lennék kíváncsi, hogy még mindig
hallod őt? – King felvonta a szemöldökét, így pontosabban
fogalmaztam. – Prep hozzád is még mindig beszél? Még mindig
hallod a hangját?
– Állandóan, haver. Egy ideig csendben volt, de amikor
elsimultak a dolgok a gyerekekkel, hangosabb lett, mint volt. Néha
az az érzésem, hogy hangosabb, mint a teli torokból üvöltő Max és
Sammy. Mintha egy negyedik gyerek lenne, aki este kilenckor
benyakalt egy rekesz Mountain Dew-t, és alvás helyett inkább fel-alá
rohangál a nappaliban. – King felém fordult. – Nálad is ez a helyzet?
– Be nem áll a szája. Különösen akkor, amikor be vagyok tépve.
Vagy elcseszek valamit. Vagy amikor ő hiszi azt, hogy elcseszek
valamit. Szerinted ez nem furcsa? – kérdeztem, holott tisztában
voltam azzal, hogy rohadt furcsa az, ha egy másik hang is belebeszél
az ember gondolataiba, amikor úgy gondolja.
Ne hízeleg, papamaci.
– Mármint arra célzol, hogy nem fura-e, hogy mindketten halljuk
a halott barátunkat? Ááá, dehogy – mondta King vigyorogva.
– Hát, ha így nézzük… – Ismét szívtam egyet a füves cigiből, és
addig benn tartottam a füstöt, amíg égetni nem kezdte a tüdőmet.
A gázra léptem, és elindultam Thia Andrews szüleinek rothadó
holtteste felé.
De hiába siettünk.
Elkéstünk.
Kurvára elkéstünk.
 11. fejezet

THIA

NEM AKARTAM HALLGATÓZNI. El akartam menni. De amikor egy

újabb bezárt ajtóval találtam szemben magam, nem tudtam nem
meghallani, hogy miről beszélgetnek az ajtó túloldalán.
Nem érdekel a lány.
Nem lenne szabad, hogy darázscsípésként fájjanak Bear szavai.
Hiszen tudtam, hogy nem érdeklem. Csak azután jutott eszembe az,
amit Chop mondott a gyűrűről, és arról, hogy Bear csak kitalálta az
egész ígéretesdit, miután elhajtottak.
Az ő szemében én még mindig csak egy vicc voltam. Talán el
sem mentek Jessepbe. Talán valami menő tetoválókonferenciára
tartanak, ahol Bear majd mindenkinek eldicsekszik a hülye trükkről,
amivel csőbe húzott egy ostoba kislányt, aki nemcsak be is vette, de
évekkel később még vissza is tért, a kezében a gyűrűvel, ami
számára a világot jelentette tiniként, Bear számára viszont azóta
semmit, amióta a kezembe helyezte a gyűrűt.
Tudtam, hogy nem érdeklem. Sem akkor. Sem most.
Akkor miért érzem azt, hogy gyomorszájon vágtak?
A testvérem halála után apa mindig azt mondta, hogy a nagy
tragédia súlyával nagy felelősség jár. Ezt jól megfogadtam, és ahogy
teltek-múltak az évek, egyre több és több felelősséget vállaltam
magamra a narancsültetvényen, hogy apa gondozhassa anyát, aki
egyre mélyebbre csúszott a delíriumba. Tizenhét voltam, amikor a
Sunnlandio Corporation fel akarta bontani a szerződésünket. Ekkor
már teljes munkaidőben vezettem az ültetvényt, és néha az iskolát is
kihagytam, hogy a kereskedőkkel találkozhassak, vagy ellenőrizzem,
hogy a rendelés időben odaér. Egyszer, azon ritka alkalmak egyikén,
amikor fagyott éjszaka, összecsődítettem a munkásokat, és egész
éjszaka locsoltuk a narancsokat, hogy ne fagyjanak el.
 A nagy tragédia súlya alatt nagy felelősséget vettem a nyakamba,
de az új akadályok túl soknak és túl nehéznek bizonyultak, és
összeroppantam alattuk még azelőtt, hogy megfontolt vagy
felelősségteljes döntést hozhattam volna.
Miért mentem el a városból? Miért nem hívtam fel a seriffet?
Erre tudom a választ. Bepánikoltam. A pánik és a félelem
elhomályosított minden logikus gondolatot, és amint a köd
feloszlott, a veszteségem súlya is tudatosult. Szerettem az apámat. Ő
tanított meg arra, hogyan állapítsam meg illat alapján, mikor érett
meg a narancs. Ő tanított meg horgászni. Engedte, hogy az ölében
üljek, amikor a ház mögötti területen nyírta a füvet – egyedül itt nem
termeltünk narancsot. Nem hiszem, hogy valaha is tovább tudok
lépni azon a tényen, hogy elvesztettem őt. Még fiatal voltam, amikor
a testvérem meghalt, és ugyan az is rettenetesen fájt, az még
nehezebbé tette, hogy láttam, ők is szenvednek.
Szerettem az édesanyámat is, de ő nem fog hiányozni. Legalábbis
nem úgy, ahogy apa. Már jó ideje nem tudtam úgy tekinteni rá, mint
az édesanyámra. Apa tartotta helyette a frontot, amikor anya nem
akart kikelni az ágyból, nem vette be a gyógyszereit vagy Jesse
halála után nem akarta elfogadni, hogy a másik gyermeke még
életben van.
Még sosem láttam nála az őrület azon fokát, mint aznap, amikor
megölte az apámat. A halál ott kavargott a tekintetében.
Nem volt más választásom, és csak azt bánom igazán, hogy nem
tettem meg hamarabb.
Azzal megmenthettem volna apát.
A felelősség azt jelenti, hogy az ember nem menekül el. Pedig én
éppen azt tettem. Elmenekültem.
Mi lenne, ha visszamennék Jessepbe? Mi lenne, ha elmondanám a
seriffnek, mi történt? Ők ismerték az anyámat, és ugyan a szüleim
mindent megtettek, hogy mások előtt ne legyen nyilvánvaló anya
elmezavara, meg kellene érteniük, hogy nem tehettem mást. Hiszen
így működik az igazságszolgáltatás, nem?
A bűnös emberek nem menekülnek el. Én azonban pánikba
estem, és nem a seriffet hívtam fel, hanem Bear jutott az eszembe.
Csak arra koncentráltam, hogy eljussak hozzá, csőlátásom végén ő
volt az egyetlen cél.
Ez hiba volt.
 Nem akartam gyengének mutatkozni. Még soha nem viselkedtem
így, és most nagyon zavart, hogy gyengének látszom. Visszamegyek,
és szembenézek azzal, ami rám vár. Remélhetőleg még azelőtt
sikerül elmondanom, mi történt, hogy valaki felfedezné a vérfürdőt a
házunkban.
Bear is biztosan megkönnyebbülne, ha nem találna itt, amikor
visszajön. Ez is megkönnyítette a döntésemet.
Nem volt rajtam póló, és törülközőben azért mégsem sétálhatok
vissza Jessepbe, így kivettem egy fekete pólót Bear földön heverő
ruhái közül. Elsőre nem is tudatosult bennem, hogy a ruhadarabot az
arcom elé emelem, és belélegzem az illatát. Öblítő, izzadság és
cigaretta – nem lett volna szabad ennyire élveznem az elegyet.
Magamra húztam a pólót, ami Bear testén majdnem szétszakadt.
Rajtam ágy állt, mint valami darab ponyva.
A kis lakás, ahová bezártak, egyszerű volt, még érezni lehetett a
festék friss szagát. Annak idején, amikor egy új fészert építtettünk az
ültetvényen, az ácsok az ajtó kulcsát az ajtófélfa fölé tették. Ez az
ajtó azonban egészen magas volt, én meg alig voltam százhatvan
centi. Izzóan tiltakozó izmaim ellenére odatoltam egy széket az
ajtóhoz, óvatosan felálltam rá, és körbetapogattam az ajtó keretét.
Nincs szerencsém.
Mondjuk, erre számíthattam volna. A szerencse már nem csak
évek óta nincs velem jóban, gyakorlatilag egész életemben elkerült.
Körülnéztem, hátha találok valamit, ami megteszi kulcsnak,
mondjuk, egy kis csavarhúzót vagy körömreszelőt. Észrevettem egy
festékes lepedőt az egyik sarokban, ami mögött egy fülke bújt meg a
falban.
Odasiettem, amilyen gyorsan csak meggyötört testem engedte, és
megrántottam a lepedő alját, ami lecsúszott a kupac tetejéről,
feltárva annak titkait: egy egész életet elrejtettek mögötte.
Bear életét.
Egy régi tévét, ami sokkal mélyebb, mint a mai síkképernyős
készülékek, az oldalán fa hatású panelek. A tévé felett Harley-
David-son-os albumok, mögötte egy vitrin, amiben három horgon
aranymarkolatú szamurájkardok lógtak. A padlón egy bekeretezett
poszter, amin Johnny Cash mutat be a kamerának, a jobb válla fölött
a felirat: „AT SAN QUENTIN”. Mellette összecsavarva a Parti
Nagymenők fekete zászlója hevert, a banda lógója úgy kukucskált az
anyag rétegei közül, mint egy hívatlan vendég.
Már éppen indultam volna a konyhába kutakodni, amikor a halom
közepén megakadt valamin a szemem. A bekeretezett képen három
fiatal férfi szerepelt.
Beart azonnal felismertem, hihetetlenül kék szeme gyakorlatilag
világított a kifakult képen. Én huszonegy éves korában találkoztam
vele, de itt még fiatalabb volt, talán tizenöt vagy tizenhat lehetett. Az
arcán nem volt még szőr, és még ott volt az a kerekség rajta, aminek
a helyét a Bearre ma jellemző, metszően éles vonások vették át. A
bőrmellényének egyik oldalán, U alakban, az ÚJONC felirat volt
olvasható. A másik srác King volt, a haja hosszabb, mint most, de
még így sem elég hosszú, hogy göndör tincsek keretezzék az arcát.
King is mosolygott, de Bearrel szemben King vonásai már ezen a
képen is megkeményedtek, sőt, mintha szomorú is lett volna.
A két legendává növő tini között állt egy harmadik srác, aki egy
fejjel alacsonyabb volt Bearnél és Kingnél is, ami, mondjuk, még
mindig azt jelentette, hogy magasabb volt, mint az átlag. Nem pólót
meg farmert viselt, mint a barátai, hanem ki volt öltözve, bár a kép
alapján nem úgy tűnt, hogy valahová mennének. Egy világoskék
piknikasztalon ültek, körülöttük magas, vékony fák, a háttérben
csillogó víz. Az ismeretlen kölyök rövid ujjú fehér inget viselt, amit
betűrt khaki színű nadrágjába, a szettet pedig lime-zöld
csokornyakkendő és kockás nadrágtartó tette teljessé. Mint Johnny
Cash a poszteren, ő is a középső ujját mutatja a kamerának, a
kézfejére is hasonló gesztust tetováltak.
Az életem egy nagy rakás szar, más vágyam sincs, mint hogy
meneküljek előle, ezért lepett meg annyira, hogy ez a kép megállásra
bírt. Az ujjammal végigsimítottam a három fiú arcát, és arra
gondoltam, vajon tudták-e, hogy kikké nőnek majd fel.
Igazából féltékeny voltam arra a könnyed barátságra, ami a
fényképről áradt.
Finoman fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy nem barátkozom
könnyedén, de amikor Jessie halála után egyre több feladatot
vállaltam magamra az ültetvényen, a barátok miatt nem kellett
aggódnom, mert nem volt rájuk időm. A benzinkutas részmunkaidős
állás és az ültetvény okozta nyomás mellett az iskolai táncokra és az
első csókokra nem maradt idő.
Még csak eszembe sem jutottak.
 Egyetlen barátom volt.
Buck. Buckynak szólítottam. Ő volt az egyetlen, aki mindig
felkeresett a narancsültetvényen, még akkor is, amikor azt mondtam,
nincs időm rá. Ebédet hozott nekem. Ő volt az egyetlen, aki a
rengeteg felnőtt helyett felismerte, hogy többet vállaltam magamra,
mint amennyit egy korombeli tinédzsernek kellene.
Buck a seriffhelyettes volt, ő és Buckingham seriff képviselte a
törvényt Jessepben. Talán ha először Buckyt keresem fel, ő
segíthetne meggyőzni a seriffet az igazamról, hogy ez csak egy
rettenetes, borzalmas baleset volt.
Nem mehetek börtönbe. Nem mintha ez fontosabb lenne annál,
ami a szüleimmel történt. De nem ülhetek a rács mögött azon
töprengve, hogy mit tettem, vagy mit tehettem volna másképp, hogy
az egész családom halott.
Azt nem élném túl.
A túlélés gondolata visszalökött a jelenbe és a rám váró feladatra.
Letettem a képet, kimentem a konyhába, de a szekrények és a fiókok
üresek voltak. Minden egyes másodperccel bosszúsabb lettem, aztán
elhatároztam magam. Leakasztottam az egyik szamurájkardot a
horgáról, lassan kihúztam a hüvelyéből, hogy véletlenül se vágjam
meg magam a pengével.
Lehet, hogy nem tudom kinyitni az ajtót.
De attól még lecsaphatom azt a rohadt kilincset.
És így is tettem.
Mélyről feltörő ordítással leválasztottam az ajtógombot az ajtóról,
feltárva a mögötte rejtőző ezüst szerkezetet. Az ujjamat az apró
résbe dugtam, és összecsíptem a két fémrudat, amivel ki is nyitottam
a zárat.
A délelőtti napsütés elvakított, amikor kiléptem a garázsban
kialakított lakásból a szabadba. Miután hozzászokott a szemem a
fényhez, követtem az utat, ami a háromszintes cölöpház mellett
vezetett el. Csak akkor lehettem biztos abban, hogy hol vagyok,
amikor az út a főútba csatlakozott. Ez még mindig Logan’s Beach, és
ha balra fordulok, akkor végül eljutok az autópályáig.
Bárcsak itt lenne az apám furgonja vagy a biciklim!
Az meg sem fordult a fejemben, hogy visszamerészkedjek érte a
bandához. Megráztam a fejem. Nem vagyok hajlandó tudomást
venni arról, ami ott történt velem. Egyelőre még nem.
 Egyszerre csak egy tragédiára tudom összpontosítani a haragomat
és a gyászomat. Eljön az a nap is, amikor majd kiborulok a motoros
banda meg Chop miatt is, átkokat szórok rá azért, amit velem
művelt, amit szeretett volna művelni velem, de a mai nem az a nap.
Elindultam az út mentén Jessep irányába, az otthonom felé. A Chop
és a hüvelykujja által okozott sérülések minden egyes lépésnél egyre
fájdalmasabbak lettek.
Mégis új erőre kaptam, és céltudatosan bicegtem előre.
A mai nap a családomé volt.
A mai nap az apámé volt.
Ma erős leszek értük. Érte.
Holnap, holnap már sírhatok.
Ma nem.
Ma még nem.

★ ★ ★

BEAR
Éppen ráfordultunk a King házához vezető útra, amikor megszólalt a
telefonja.
– Kölyök – szólt bele a készülékbe, aztán egy ideig hallgatott. –
Láttad, hogy merre ment?
Észrevettem egy bicegő alakot az út mentén, az élénk rózsaszín
hajat ezer közül felismerném.
– Mindegy, már látjuk – mondta King, majd bontotta a hívást.
– Mégis, hova a francba akar menni? – motyogtam a kormányra
hajolva. Rátapostam a fékre, mire a furgon kerekei visítva megálltak,
majd nagy lendülettel parkolóállásba állítottam a sebességváltót.
– Visszaviszem a kocsit a garázsba, amíg te legyűröd a lányt –
ajánlotta fel King. Bólintottam, és kiugrottam az útra. Hamar
utolértem Thiát, noha a bicegése ellenére gyorsan haladt. Egyszerű,
fekete póló volt rajta.
Az én fekete pólóm.
Akkora volt rajta, hogy addig nem tudtam megállapítani, visel-e
valamit alatta, amíg a szél meg nem emelte a póló szegélyét,
felvillantva a véres rövidnadrágot, amelyet előző este viselt.
– Rajtad van a pólóm – mordultam rá. Tartottam dühödt
trappolásának lendületét. Maga a póló nem zavart, de ha felmegy
bennem a pumpa – például, mert Thia nem volt képes elülni a
seggén –, akkor a legnyilvánvalóbb dologra szoktam rámutatni.
– Majd visszaküldöm neked – mondta keserűen, a szeme
meredten az utat figyelte.
– Hová a francba akarsz menni? – Megragadtam a vállát, és
magam felé fordítottam. – Azt mondtam, hogy maradj a házban.
Basszus, még be is zártalak. Hogy a faszomba jutottál ki?
– Én nem egy állat vagyok, akit csak úgy ketrecbe zárhatsz!
Hazamegyek! Ne aggódj, nem leszek a terhedre. Elmondom a
seriffnek, hogy mi történt, ahogy már eddig is meg kellett volna
tennem. Még csak gondolnod sem kell rám többet. Leléptem. – Thia
próbált szabadulni a szorításomból, de nincs az a pénz, hogy én azt
hagytam volna. Minél többet beszélt, én annál idegesebb lettem, és
annál szorosabban markoltam a karját.
– Szerinted ez ilyen egyszerű? – Az összeszorított fogsoromon
keresztül préseltem ki a szavakat. – Szerinted csak hazamész, mintha
ez az egész meg sem történt volna? Egyvalamit elhihetsz nekem, ez
kurvára nem így működik. – Azt hittem, hogy megrémül, hogy
visszakozni kezd, még ha csak egy kicsit is, de Thia bátran
szembeszállt velem, hangosan szuszogott dühtől összeráncolt orrán
át, mintha csak tüzet készülne okádni, a tekintetével minden egyes
szavamat megkérdőjelezte. – Híreim vannak a számodra, kislány.
Nem mehetsz sehová. Azt talán elfelejtetted, hogy a banda tudja, ki
vagy, és hogy kapcsolatban állsz velem, szóval egy napig sem
maradnál életben. Akár tetszik, akár nem, itt maradsz, legalábbis egy
időre, szóval menj vissza a kicseszett házba, mielőtt a hajadnál fogva
rángatlak be.
– Tudom, hogy az egész csak hazugság volt! – Thia a szemembe
nézett, úgy vágta az arcomba a vádját. Félelem és düh áradt belőle,
ahogy rám meredt.
– Micsoda? – Beletúrtam a hajába, és figyelmeztetésül
megrántottam. A nyaka hátrabicsaklott, de töretlenül ment előre.
– Meséltem Chopnak az ígéretedről, a gyűrűről, és kinevetett.
Aztán hallottam, hogy Kingnek is azt mondtad, hogy csak egy vicc
volt. – Felemelte a pólót úgy, hogy kivillant kerek mellének alsó
széle. Rámutatott az oldalát borító kékes-lilás-feketés foltokra. –
Szerinted ez vicces? – Aztán a megdagadt szájára és a szeme melletti
sebtapaszra bökött. – Szerinted ezek viccesek?
Életemben most először éreztem magam igazán meglepettnek.
Kedvem lett volna lehordani a lányt, mert nem hallgatott rám, de
közben ráeszméltem, hogy Thia nem sebesült volna meg, ha nem
adom neki a gyűrűt, vagy nem hazudok neki.
– Nem kell elkísérned. – Thia megpróbált ellökni magától, de
legalább ötven kilóval voltam nehezebb nála.
Nem megy innét sehová.
– Eressz már el! Haza akarok menni! – ordította, és közben
folyamatosan küzdött ellenem. A fájdalomtól elfintorodott, amikor a
derekánál fogva felemeltem. Lazítottam a szorításomon, de nem
tettem le.
– Figyelj már rám! – Az arcába hajoltam, nem foglalkoztam
olyasmivel, hogy személyes tér. – Azt mondtam, hogy nem akarom,
hogy elmenj! Azért könyörgök, hogy itt maradj! Hallottad, amit
mondtam? – kérdeztem, hogy Thia is összerakhassa, mi a helyzet.
Thia levegőért kapott, a szeme elkerekedett.
– Hiszen azt mondtad… nem mehetek el! – Már nem ellenkezett,
de én még mindig szorítottam őt. – Miért? Miért nem mehetek?
– Legelőször is azért, mert én azt mondtam. Még mindig nem
tudom, hogy nem az én öregem kicseszett embere vagy-e… –
kezdtem a mondandómat, bár King érvelése alapján ez nem igazán
valószínű.
Mondjuk, ez még nem zárja ki Chopot.
– Pedig nem! – vágta rá egyből.
– Elhallgatnál végre? Mutatok neked valamit, de ahhoz
használnom kell a kezem. Eleresztem a karod. Ha csak egy lépést is
teszel, én nem leszek többé úriember – figyelmeztettem. Amikor a
karja kezdett ellazulni, visszatettem a földre. Elővettem a
telefonomat, és megnyitottam a böngészőt, ahol már betöltve várt a
Logan’s Beach-i újság honlapja. Kiválasztottam a legfrissebb hírekre
mutató menüpontot, majd felé fordítottam a képernyőt.
Thia elsápadt, világos bőre szinte áttetsző lett, amikor elolvasta a
címet.
 MEGGYILKOLTAK EGY HÁZASPÁRT JESSEPI
OTTHONUKBAN
TINÉDZSER LÁNYUK AZ EGYETLEN GYANÚSÍTOTT,
JELENLEG NEM TALÁLJÁK
A RENDŐRSÉG A „NARANCSLIGETI MÉSZÁRLÁS”-
KÉNT HIVATKOZIK AZ ESETRE

Eltettem a telefont, és végre őszinte választ adtam neki.

– A másik ok pedig az, hogy kurva későn értünk oda.
 12. fejezet

THIA

A RENDŐRSÉG ENGEM AKART.

Más meg szabadult volna tőlem.
Mindez egyszerre.
Bear nem fog elereszteni. Már nem járható út, hogy
visszamegyek Jessepbe, és szépen mindent bevallok a seriffnek. Már
a tudósítás címe is engem nevez meg tettesként. Hinne nekem
valaki, ha előállnák az igazsággal? Akkor is vádat emelnének
ellenem, ha hinnének nekem?
Nem tehettem semmit, mégis muszáj volt tennem valamit, mert a
torkom és a mellkasom annyira összeszorult, hogy minden egyes
lélegzetvétellel szép lassan megfulladok.
Beszívás, szorítás.
Kifújás, szorosabb.
Beszívás, szorítás.
Ki fújás, még szorosabb.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem érzek semmit. Vágytam erre
az állapotra, az érzéketlenségre, a közönyre, mert egy fékevesztett
vonat lettem, és teljes gázzal rohanok addig, amíg el nem fogynak a
sínek, az ütközést pedig olyan tisztán látom magam előtt, mintha
már meg is történt volna.
Olyan gyorsan lelohadt bennem a küzdelem iránti vágy, ahogy
felkorbácsolódott.
Csapdába estem.
Ezen a helyen.
Ebben a borzalmas életben.
A másnap egy nappal hamarabb ért ide.
 13. fejezet

BEAR

THIA AZ ÁGY SZÉLÉN ÜLT és a falat bámulta, semmit nem tudtam

leolvasni róla. Azóta ott ül, amióta megadóan lehajtotta a fejét, és
követett a garázsba.
Ray hozott néhány tiszta ruhát meg egy fogkefét Thiának, aki
megköszönte neki, majd visszavonult a fürdőszobába. Rayjel
döbbenten vettük észre, hogy hiába hallottuk a zuhanyból és a
csapból folyó víz hangját, Thia a tisztálkodás után is ugyanazt a
rövidnadrágot viselte. Kérdő tekintettel néztünk egymásra.
– A nővért, aki az érkezésedkor megvizsgált, Sallynek hívják –
szólalt meg Ray. – Nem engedted neki, hogy mindenhol
megvizsgáljon. Az előbb telefonált, hogy aggódik érted, és azt
kérdezi, hogy ne jöjjön-e át, és nézzen rád még egyszer, csak hogy
minden rendben van-e.
– Jól vagyok, de köszönöm. – Thia megrázta a fejét, majd kissé
elhúzta a száját, bár ezt Ray nem tudta mosolyként értelmezni. Azóta
ugyanabban a pozícióban bámulja a semmit.
Követtem Rayt a folyosóra.
– Bocs az ajtó miatt. Megszerelem, mielőtt elmegyek. –
Felvettem a kardot és az ajtógombot a földről. Teljesen
megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz is ez a kard. Thiának
minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne csak felemelje a
fegyvert, hanem hogy szét is tudja csapni vele a kilincset.
– Mi a terved vele? – kérdezte Ray karba font kézzel.
– Faszom se tudja. Ő el akar menni. Mondtam neki, hogy a
motoros banda a nyomában van. Megmutattam neki az
újságcikkeket, így is, úgy is ki fogják nyírni, és ki vagyok én, hogy
itt tartsam őt?
– Az a fickó, aki egy kicsit tisztában van a lány érzéseivel.
 – Ezzel mire célzol?
– Nem is tudom, talán mert őt is elűzték valahonnan, és nincs
hová mennie. Talán mert olyan borzalom történt vele, amiről nem
akar beszélni senkivel – sorolta Ray felvont szemöldökkel. – Ez nem
ismerős neked?
– Erre még így nem is gondoltam. – Nekidőltem a falnak,
beletúrtam a szakállamba.
– Na persze, majd még ti, fiúk, pont ilyenekre is gondolnátok. –
Ray elmosolyodott, de a szeme nem csillogott. – Grace holnap
benéz. Ha nem akarsz alapos fejmosást kapni, akkor szerintem
köszönj neki.
– Baszki, eszembe sem jutott, hogy Grace-szel mi lehet. – A Ray
kezében tartott adóvevőből sírás hallatszódott. Ray az arca elé
emelte az eszközt, és azzal intett búcsút. Grace a rákkal küzdött, és
amikor elmentem, akkor kijelentette, még nem áll készen a halálra,
és mintha már ettől jobban lett volna.
Mintha mindenütt önfejű nők vennének körül. Grace
rendíthetetlenségének azonban kifejezetten örülök. Ha valaki harcba
szállhat a halállal, és győztesen kerülhet ki az ütközetből, az Grace.
– Most mennem kell, de ki kéne találnod valamit a szobában lévő
lánnyal kapcsolatban. Vagy engedd szabadon, vagy tartsd itt. Döntsd
el, mi legyen vele, mert ez így nem fair vele szemben. – Ray
kinyitotta a törött ajtót, és bement a garázsba. Én rácsaptam az
automatikus ajtónyitóra, és követtem őt. – Ezt olyasvalaki mondja,
aki tudja, miről van szó. – Követtem a távolodó Rayt a
tekintetemmel, amíg a hátsó lépcsőn vissza nem ment a házba.
Raynek igaza volt. El kellett döntenem, mihez kezdek Thiával, de
nem tudtam előrukkolni egyetlen olyan forgatókönyvvel sem, ami
szerint biztonságban távozhatna. Ki tudnám szöktetni a városból,
ahová a motoros banda keze már nem ér el, de a rendőrség a
nyomára akadhat, bárhol rejtőzik el, és ha rács mögé kerül, akkor
neki befellegzett.
Hacsak…
Kivettem a telefonomat a zsebemből, de minden egyes szám
bepötyögésével egyre kínosabban éreztem magam amiatt, amire
készültem.
– Bethany Fletcher irodája.
A hívásom után Thia még mindig az ágy szélén ült.
 – Már a házhoz vezető útra sem tudtunk rákanyarodni –
magyaráztam. Megkerültem az ágyat, és szemtől szemben álltam
vele, erre ő lehajtotta a fejét. – A zsaruk már körbekerítették a
környéket, éppen akkor engedték be a halottkém furgonját.
Lehajtottuk a fejünket, és elhúztuk a csíkot. – Letérdeltem,
megpróbáltam rávenni, hogy nézzen rám, de elfordította a fejét,
felmászott az ágyra, bebújt a takaró alá, hátat fordított nekem, és
nyakig betakarózott.
– Hagyj békén! Aludni szeretnék – mondta tompán, mindenféle
érzelem nélkül.
– Bassza meg! – Ellöktem magam a faltól. El akartam neki
mondani, hogy mi történt, mert azt hittem, tudni akarja. Mit művelek
itt? Ray tévedett. Nem tudok mit kezdeni a lány érzéseivel, és csak
azért, mert kismillió évvel ezelőtt volt olyan ostoba, hogy elhitte az
egyik hülyeségemet, nem tartozom neki semmivel. Nem kell az első
sorból néznem, ahogy egy kölyök magába fordul, és elpusztítja
önmagát.
Ha már itt tartunk.
Beletúrtam a földön heverő táskám belső zsebébe, amíg meg nem
találtam azt, amit kerestem. Odaléptem a szobában található egyetlen
sík felülethez, az éjjeliszekrényhez, amely felé Thia fordult.
Nem érdekelt, hogy látja, mire készülök.
Leszartam, hogy mit gondol rólam.
Kiszórtam egy kevés port a fa asztallapra, három göcsörtös
egyenesre osztottam fel. Tudom, Thia engem figyelt, amíg
felszívtam a hamis boldogság három vonalát.
Hátrahajtottam a fejem, és összecsíptem az orromat, hogy a kokó
hideg tűzre gyújtsa az agyam.
Sokkal jobb.
Most már tényleg magasról tettem arra, hogy Thia mit gondol
rólam.
Most akár leugorhattam volna a tetőről, hogy átrepüljek az öböl
túlpartjára, és szarhattam volna az egészre.
– Baszki – hörögtem, miközben a kokó maradékát az ujjammal az
ínyemre kentem.
– Ezt csak szórakozásból csinálod, vagy problémád van?
– Nézzenek oda, mégsem vitte el a macska a nyelved. – A
szememet forgatva levettem a pólómat, és a táskámra dobtam. –
Szerinted annyira jól érzem magam? – fortyantam fel. – De ez még
egyelőre nem probléma. – Elgondolkoztam azon, amit az imént
mondtam, miközben egyre magasabbra szárnyaltam. – Igazából
ebben a pillanatban semmilyen problémám sincs – dúdoltam,
kiélvezve a zuhanás előtti pillanatokat, amikor meggyőzhettem
magam arról, hogy minden rendben van.
– Nem, szerintem nem érzed jól magad – helyesbített Thia.
– Tudom, de ki nem szarja le? – Elindultam az ajtó felé.
– Esetleg… kérhetek én is? – kérdezte Thia. Dermedten álltam az
ajtó előtt.
–Tessék? – Visszafordultam, mire Thia felült.
– Azt mondtad, hogy most semmi sem érdekel. Én is így akarok
érezni – mondta Thia könnyes szemmel.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Miért nem? – Thia dühösen lelökte magáról a takarót, felállt az
ágyon, és elindult felém. A korábbi bicegésének szinte semmi
nyoma, a melle szabadon mozgott az ujjatlan póló vékony anyaga
mögött. – Te miért feledkezhetsz meg a gondjaidról, én pedig nem?
Chop azt mondta, hogy már nem vagy a banda tagja, szóval azért
kokózol, hogy megfeledkezz erről, nem igaz? Hogy úgy csinálj,
mintha minden rendben lenne. Hát, én is úgy akarok csinálni.
Úgy néz ki, Chop nemcsak megdolgozta a lányt, hanem jártatta
neki a faszszopó száját is.
– Nem – ismételtem meg. Thiának ugyanakkor igaza van. Aztán
eszembe jutott az, amit Ray mondott, és azt kívántam, bárcsak ne
most lőttem volna el az utolsó adagomat.
– Az rendben van, hogy te felejteni akarsz, de nekem nincs jogom
ahhoz, hogy néhány percig úgy érezzem, a világ nem omlik össze
körülöttem, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem estem csapdába?
Hogy nem két út áll előttem: vagy kinyírnak, vagy börtönben
rohadok meg?
Nem akartam közölni vele, hogy ha börtönbe kerül, akkor a banda
egy idősebb tagja vagy egy szövetségese végez vele a rácsok mögött.
A börtön olyan volt a Parti Nagymenőknek, mint egy nyári tábor.
Nyári tábor némi emberöléssel.
Thia olyan közel állt hozzám, hogy láttam a fájdalmat a
szemében, a szeplőket a homlokán. Éreztem a női illatú szappant,
amit Raytől kapott, vaníliás illat lehetett. A haja még nyirkos volt,
dús tincsek hullottak a vállára. Apró teremtés, a mellkasomig ért
csak. A combja és a vádlija izmos, és a termetéhez képest hosszú és
szálkás. Amikor lábujjhegyre állt, hogy folytassa a tiltakozást,
szívem szerint beleharaptam volna az érzékeny bőrbe a kulcscsontja
magasságában.
– Mit művelt veled? – kérdeztem sokkal lágyabban, mint azelőtt.
– Mondd el, mit tett veled Chop.
– Miért? – kérdezte a lány.
– Nem tudom – ismertem be őszintén.
Ez az egyetlen kérdés kellett ahhoz, hogy Thia ismét
visszahúzódjon. Ismét teljes talppal állt az ágyon, és hátrálni kezdett.
Megrogyasztotta a vállát, majd visszabújt a takaró alá, szinte az
álláig húzta a takarót.
– Semmit – hazudta, aztán oldalra fordult, hogy csak a hátát
lássam. Lényegében kizárt a beszélgetésből. – Semmi olyat, ami
számítana.
– Tudod mit? Alkut ajánlok – vetettem fel. – Te elmondod, mi
történt, én pedig segítek abban, hogy egy időre elfelejthesd azt. –
Komolyan gondoltam a dolgot, nem úgy, ahogy ő hitte. Nem
vetettem meg a vesztegetést.
Ami azt illeti, rohadtul értettem a vesztegetéshez.
Ez az anyag rohadtul ütött.
– Azt már eddig is tudtam, hogy téged nem érdekel a dolog –
vágta az arcomba a saját szavaimat.
Felléptem az ágy szélére, és a hátára fektettem Thiát. Megpróbált
félrelökni, de az ágyhoz szorítottam a csuklóit.
– Le kellene venned a véres rövidnacit, de valami miatt mégsem
teszed. Nyirkos az anyaga, szóval a zuhany alatt is rajtad volt.
Szóval miért nem mondod el, hogy mi történt a motoros bandánál,
mielőtt meztelenre vetkőztetlek, a vállamra kaplak, és a tengerbe
doblak?
– Úgysem tennéd. – Thia tekintetében megcsillant a félelem, amit
azoknak a szemében szoktam látni, akiket megfenyegetek, és ami
eddig, a fürdőkádban történő eszmélést leszámítva, furcsamód
hiányzott belőle,
– Miben fogadunk? – figyelmeztettem. Örültem, hogy végre úgy
reagált, ahogy szerettem volna. Az üres, közönyös álarc baromira
kiakasztott. A harag, azzal már lehet kezdeni valamit.
 Könnycsepp gördült le a lány arcán, a válla reszketni kezdett.
Mi a fasz?
– Tégy, amit csak akarsz – szipogta, az üres kifejezés határozottan
visszatért az arcára. – Nem akarok beszélni róla. Egyáltalán nem. –
Elengedtem a csuklóját, mire ismét oldalra fordult. – Bear, kérlek,
hagyj békén. Aludni szeretnék.
Eddigi életem során még soha nem cseszte fel ennyire az agyam
egy csaj. Így annak sem lenne sok értelme, ha beváltanám a
fenyegetésemet.
Kihúztam a táskámból egy üveg whiskey-t, és lekapcsoltam a
villanyt, mielőtt elhagytam a szobát.
Olyan szexi, amikor dühös, suttogta Preppy a fejemben.
– Fogd be! – motyogtam. Igaza volt, bár én nem a szexi szót
használtam volna. Thia nem sminkelte magát, a haja egy ideje nem
látott fésűt, mégis elképesztően szexi, és akkor még finoman
fogalmaztam.
Az annyira meg szeretném dugni, hogy fáj a farkam sokkal
pontosabb jellemzés.
Összekaptam magam, és a kanapén töltöttem egy kínzóan hosszú
éjszakát, hogy ne jó barátommal, Jack Daniel'sszel kelljen aludnom.

★ ★ ★

Őrjöngő ordítás hallatszott az ajtó mögül.

– Baszd meg!
Magamhoz kaptam az asztalon várakozó pisztolyomat, kitártam
az ajtót, készen arra, hogy kinyírjam azt a szemétládát, aki elég bátor
ahhoz, hogy az éjszaka közepén támadjon meg. Thia az ágyon
feküdt, és úgy üvöltött, mintha kínoznák, pedig a szoba üres volt. A
szeme csukva, a háta minden egyes kiáltással ívbe feszült. A fejét
többször is beütötte a falba a matrac felett, de ez sem zavarta.
– Baszd meg! Baszd meg! Gyűlöllek! Ezt kurvára nem teheted
meg velem! – fröcsögte. Nem tudtam, mitévő legyek, csak az volt
biztos, hogy ha még párszor nekiüti magát a falnak, annak nem lesz
jó vége. Letérdeltem, és a karomba fogtam, hozzászorítottam a
mellkasomhoz, de így is folytatta tovább. Ökölbe zárt kezével az
arcomat és a mellkasomat ütlegelte, bármit, amit ért. A bőrömbe vájt
a körmével, végigszántott velük a lapockámon.
– Elég legyen! – morogtam, miközben az oldala mellé szorítottam
a kezét. – Ébredj fel!
– Baszd meg! Baszd meg! A kurva anyád! – ordította Thia. Még
mindig kapálózott, apró ökle inkább csak megrezegtette a
mellkasom, mint hogy valóban megütött volna.
– Thia, én vagyok az, ébredj fel, a rohadt életbe! – Én is egyre
hangosabb lettem. – Az isten verjen meg, még a végén kárt teszel
magadban! Ébredj már fel!
Thia lenyugodott, de nem eresztettem el. Kellett néhány perc,
mire azt éreztem, már nem küzd tovább, a teste elernyed. Egy ideig
nem mozdult, és nem is szólalt meg, azt hittem, hogy visszaaludt, de
aztán suttogni kezdett, a lehelete a mellbimbómat súrolta.
– Megöltem az anyukámat.
– Tudom. – Mi mást mondhattam volna? – Gyere velem.
Thia végre hallgatott rám, lecsúszott az ágyról, és követett az
éjszakába. Odasétáltam a tűzrakó helyhez, oda, ahol Eli és az
emberei röhögve megkínoztak. Eredetileg a mólóhoz indultunk
volna, de aztán meggondoltam magam – ha Thia megint kiakaszt,
nem biztos, hogy nem váltom be korábbi fenyegetésemet, és nem
hajítom bele az öbölbe. Egy ideig legalább a rózsaszín hajú lány
eltereli a gondolataimat a kölyökkutyaként a sarkamban járó
emlékképekről.
– Ülj le! – Az egyik fehér műanyag székre mutattam. Thia helyet
foglalt, és azt figyelte, ahogy meggyújtom egy szalmaszál végét,
majd amikor az már fényesen izzott, óvatosan a tűzrakó hely belső
peremére teszem, majd két apró fadarabot helyezek rá.
– Miért gyújtasz tüzet? – kérdezte.
– A tűz fényt ad és… – Thia a karjára csapott, és amikor elhúzta a
kezét, egy hatalmas szúnyog lecsapott teteme bukkant fel mögötte.
– …és elűzi a vérszívókat is. – Thia letörölte a karját. Füst szállt
fel az ég felé. – Így már nem lesz probléma.
Én a téglából épített tűzrakó hely szélére, Thia pedig velem
szemben ült le a székre. Felhúzta a lábát a mellkasa elé, a pólója
vékony anyagát addig nyújtotta, amíg el nem fedte a térdeit.
Esélyem sincs arra, hogy egy pillantást vessek a cicijére.
Megtöltöttem egy bongot, és elővettem az öngyújtómat.
– Figyelj csak! – Meggyújtottam a bongot, az egyik ujjamat a
lyukra tapasztottam, amíg be nem lélegeztem a füstöt, aztán
kifújtam, és odaadtam a gyújtót és a bongot Thiának. – Ez nem
kokó, de el fog lazítani.
Thia megforgatta a kezében az öngyújtót, majd úgy vizsgálgatta a
bongot, mintha egy múzeumi darab lenne, az ujjával végigsimított az
oldalán. Megpróbálta meggyújtani, de eldobta, amikor csak az ujja
hegyét sikerült megégetnie.
– Nézd csak! – Kibányásztam az öngyújtót a fűből, odatartottam a
bonghoz, miközben ő követte a példámat, levette a hüvelykujját a
nyílásról, és röviden beleszívott, aztán a füstöt köhögve fújta ki.
– Apát nem én öltem meg – szólalt meg Thia, amikor már nem
fojtogatta annyira a köhögés. – Az anya volt. Amikor hazaértem, ő
ott ült a testvérem régi szobájában, és az ölében apa pisztolya feküdt
– folytatta a vallomását.
Bármennyire is azt hittem, hogy Thia Chopnak dolgozott, az egy
pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy hidegvérrel kivégezte
volna a szüleit, de egy pillanatra megmerevedtem. Mi van, ha most
közli, hogy van egy harmadik test is valahol? A lány azonban azelőtt
folytatta a történetét, mielőtt levontam volna a saját
következtetéseimet.
– Még gyerekek voltunk, amikor meghalt a testvérem. Nem volt
nagy a korkülönbség kettőnk között. A verandán játszottunk. Mindig
is sok pók volt az ültetvény környékén, szerették a párás melegét és
a rengeteg búvóhelyet. A veranda is tele volt résekkel és lyukakkal.
Apa munkáscsizmájába is bemászott egy, rá akartam lépni, de a
tesóm előbb szerette volna megnézni magának. Benyúlt a
csizmába… – Elcsuklott a hangja. – Bevitték a kórházba, de már
késő volt. Barna özvegy. A csípése a felnőtteknél nem mindig
halálos, de a gyerekeknél…
– Nem fontos ezt elmondanod nekem – nyugtattam meg Thiát.
Nem akartam, hogy ismét visszacsússzon abba a sokkos állapotba,
amit a története előidézhet. – Tudom, milyen érzés, amikor nem
akarod újraélni azt a sok szart, ami veled történt.
Thia azonban folytatta, és közben a tűzből felszálló füstöt
figyelte.
– Anya elkezdett szétcsúszni. Minden egyes nappal egyre inkább
elvesztettük. Voltak napok, amikor még csak hozzám sem szólt. Az
ültetvény is kezdett veszteségessé válni. Apa és anya folyton
veszekedett. Aztán egy nap, amikor hazamentem, már nem
veszekedtek többet – szipogta. – Apa már halott volt. Megpróbáltam
elszaladni, de elestem. Anya azt szerette volna, hogy menjünk oda,
ahol mindannyian együtt lehetünk. Meggyőztem arról, hogy
egyszerre kéne elindulnunk. Fegyvert cseréltünk, neki adtam azt,
amelyikről tudtam, hogy elsőre sosem szokott elsülni. Olyan elszánt
volt, hogy nem tiltakozott, nem próbált meg kibújni a dolog alól.
Karon vagy lábon lőhettem volna, de akkor sem lehettem volna
biztos abban, hogy eldobja a fegyvert, vagy nem lő le. A határozott
tekintetéből tudtam, hogy akár meglövöm, akár nem, nem fogom
tudni leállítani. Ezt nem hagyhattam. Eszembe jutott apa, ahogy
mindig azt mondta, hogy én vagyok az ő erős kislánya. Ekkor anya
mellkasára emeltem a fegyvert, és tüzeltem. Erre a napra úgy fogok
emlékezni, mint életem legrosszabb napjára. A legeslegrosszabbra. –
Megrázta a fejét. – Nem tudom már megváltoztatni. A velem
egykorú lányok sportolnak, buliznak, táncolnak, fiúznak, de én
semmi ilyesmit nem csináltam. Főállásban dolgoztam az
ültetvényen, mellette pedig részmunkaidőben a benzinkúton. Az
elmúlt néhány évben kidolgoztam a belem, és közben figyeltem,
ahogy a családom darabjaira hullik. Amikor pedig azt hittem, hogy
már nem lehet rosszabb… Akkor ez felteszi az i-re a pontot. –
Először a házra mutat, aztán rám, majd kelletlenül felnevet. Újból
beleszív a bongba, majd visszaadja nekem. Már nem köhög annyira,
mint az előbb.
– Thia, hány éves vagy? – Megköszörültem a torkomat. Olyan
területre merészkedek, ahová nem lenne szabad. Thia csinos lány
volt, még ha szomorú is, és megvolt benne az a fajta ártatlanság, ami
miatt egyszerre sajnáltam és szinte csorgott a nyálam, hogy
belekóstolhassak.
Ez róla szól, és nem rólad, biztosítottam magam. Ez csak részben
volt hazugság.
– Tizenhét – felelte szipogva. – Nemsokára tizennyolc.
– Csókolóztál már? – Találkozott a tekintetünk. – Nem egy arcra
puszira gondolok, vagy arra, hogy valakivel összeérintetted a szád,
hanem egy igazi, rohadt jó csókra, amelyiktől eláll a lélegzeted,
amelyiktől össze kell szorítanod a combod, mert többet akarsz. – A
hangom mély és rekedtes volt, a farkam meredezni kezdett a
gondolattól, hogy a nyelvemmel körbetapogathatom a lány telt
ajkait.
– Miért érdekel? – suttogta. Rögtön tudtam, hogy innen már nincs
visszaút.
Felálltam a tűz mellől, és felrántottam Thiát a székről. A mellét a
mellkasomnak szorítottam, merev farkam a hasának feszült.
Felemeltem az állát, és smaragdzöld, zavart szemébe néztem. A
tekintete követte a szája ívét követő hüvelykujjamat. Szinte az egész
arcát összeráncolta, minden vonása azt kérdezte, mire készülök.
Tudtam, hogy bármikor megpróbálhat majd elhúzódni, megpróbálhat
majd megállítani. De ehhez már túl késő volt.
Már nem tudtam leállni.
Bele akartam kóstolni.
– Válaszolj – sürgettem.
– Nem. – Thia kissé még a fejét is ingatta. Mielőtt
megszólalhatott volna, lehajoltam, és az ajkam az ajkához nyomtam.
Így is, úgy is a pokolra kerülök.
Akkor legalább élvezzem az odavezető utat.
 14. fejezet

THIA

BEAR MEGCSÓKOLT.
A puszta döbbenettől ellöktem magam kőkemény mellkasáról,
felbontva az egyesülésünket. Hidegnek éreztem a helyet, ahol az
ajka megérintett, a combom töve mégis forrón bizsergett.
Ez egy valódi csók volt.
– Nincs szükségem a szánalmadra – mondtam. Megérintettem az
ajkam, csak hogy biztosan tudjam, valóban megtörtént a csók.
Bear ismét közel hajolt, és az orrával végigsimított az államon.
Becsuktam a szemem, a szavai a fülem tövében rezegtek, ami életre
keltette a bensőmet is.
– Thia, lehet, hogy ez életed legnehezebb időszaka. De amikor
visszaemlékszel mindarra a szarra, ami történt veled, akkor
visszaemlékezhetsz az első csókodra is, és talán kevésbé fog fájni az
emlék. Engedd, hogy így segítsek, hogy segíthessek rajtad. – Bear a
kezei közé fogta az arcom, és ismét megcsókolt. Megragadta a
csuklómat, és a nyaka köré fonta a karjaimat, aztán ő is átkarolta a
derekamat, az ujjai belemélyedtek a csípőmbe.
A csókja lágy volt, gyengéd, egyáltalán nem olyan, mint
amilyennek Bear csókját elképzeltem. Legszívesebben
belemarkoltam volna az arcomat simogató szakállába. Sokkal
puhább volt, mint ahogy arra számítottam.
Bear maga sokkal finomabb volt, mint ahogy arra számítottam.
Résnyire nyitotta a száját, csak annyira, hogy be tudja szívni az
alsó ajkamat, és végigfuttassa a nyelvét a szélén. Önkéntelenül is
felnyögtem, de szinte azonnal zavarba is jöttem a hangtól. Bear
hátrahúzódott, és beletúrt a szakállába.
– Bocs, nem akartam… – szólaltam meg, de aztán rádöbbentem,
hogy amíg csókolt, noha csak néhány másodpercig tartott, nem
gondoltam sem a motoros bandára, sem a szüleimre.
Félpercnyi révület.
Többet akartam.
– Ti, ha ilyen hangokat adsz ki… – nyögte Bear, a mellkasa
hevesen mozgott fel-le. Bekaptam az alsó ajkamat, hogy
megízleljem, a helyet, ahol Bear nyelve járt –, akkor nem ígérhetem,
hogy a csóknál megállunk.
– Azt mondtad, hogy ha elmesélem, mi történt a bandánál, akkor
segítesz felejteni – emlékeztettem. – Szeretném, ha beváltanád ezt az
ígéreted. – Én tudtam, hogy mit akartam, de nem tudtam, hogy Bear
meg akarja-e nekem azt adni.
– Már mondtam, Thia, hogy nincs nálam több cucc…
– Nem – fojtottam belé a szót. – Segíts felejteni, ahogy az előbb
csináltad. – Egy merész mozdulattal megérintettem az ajkát. Bear
felnyögött, majd legnagyobb meglepetésemre szopogatni kezdte az
ujjamat. A mellbimbóm megkeményedett, mintha hideg szél fújt
volna. Bear elképesztően izmos testéhez szorított és felnyögött, a
hangja rezgésbe hozta azokat a testrészeimet is, amelyekről azt
hittem, nem képesek érezni. – Nem akarok drogot. Légy te a
drogom. Segíts felejteni, Bear. Kérlek! – esdekeltem. – Szabadíts
meg tőle.
Bear rám nézett, és egy pillanatra biztos voltam abban, hogy már
meg is bánta azt a csókot, és nem tudja teljesíteni a kérésemet, ő egy
motoros, és a motorosok viselkedése nyílt titok az egész országban.
Tudom, hogy régebben volt dolga egy csomó nővel, kurvákkal.
Miért akarna engem megcsókolni?
– Mondd el, hogy miért van még mindig rajtad a sort, és ismét
megcsókollak – mondta a nadrágom derekába dugva az ujját.
– Azt sem tudom, hogyan reagálnál. Mintha mindentől
elvesztenéd az eszed – vallottam be őszintén.
– Nem ígérhetem meg, hogy nem leszek dühös, de azt igen, hogy
nem rád leszek dühös – nyugtatott Bear. – Megértetted, Ti? – A
tekintete az enyémet kereste. – Ez kurvára nem a te hibád.
Megértetted?
Bólintással jeleztem, hogy igen.
– Félek – ismertem be. Nem szeretek félni. Egészen eddig én
voltam a rendíthetetlen, aki az egész családjának gondját viselte. –
Azzal, ha kimondom hangosan, akkor nincs visszaút, a rémálom
valósággá válik, és én nem akarom, hogy valósággá váljon. Egy
pillanat sem. A legrosszabb az egészben, hogy gyengének érzem
magam, és ez annyira nem én vagyok. Én nem vagyok egy gyenge
lány. Mindig én voltam az erős csajszi.
– Mondd el, és én ismét megcsókollak. Talán segít a felejtésben,
talán nem. Talán segít abban, hogy visszakapj valamennyit az
erődből. – Bear kuncogott, a combja tövénél feszülő farkát a
testemhez nyomta, amitől majdnem visszahúzódtam, de aztán
folytatta: – Vagy csak még jobban megkínzod kőkemény farkamat.
Eddig úgy tűnt, mintha az erekciója egy természetes reakció lett
volna. Most azonban már tisztán látok.
Bear engem akar.
A könnyedség a hangjában, amihez az elmúlt huszonnégy órában
nem volt szerencsém, segít feloszlatni a ködöt az agyamon, és
vonakodva ugyan, de elmondom az igazat.
– Azért nem veszem le a nacimat, mert nem akarom, hogy lásd a
sebeimet. Nem akarom, hogy arra emlékeztessenek, amit Chop tett
velem. – Elcsuklott a hangom. Nem örültem, hogy hallani is lehet a
gyengeségemet. – Még nem állok rá készen.
Bear orrlyuka kitágult, de amikor észrevette, hogy a tekintetem az
ajkán időzik, megragadta az arcom, és lehajolt, hogy egy újabb
csókot nyomjon a számra. Most erősebben csókolt, dühös volt, és ezt
a csókján is éreztem, ahogy beleharapott az ajkamba, ahogy
szívogatta azt, ahogy a nyelve járt, és én belevesztem a csókjába, a
személyébe, és pillanatokon belül már csak mi ketten számítottunk.
Nem égett mellettünk a tűz, nem hallottuk az öböl sustorgását, nem
kísértettek minket a múlt borzalmai.
Csak mi ketten voltunk, meg a dühösen követelőző ajkaink.
– Akarom! – Bear elhúzta az arcát, és megcsókolta a hegesedő
sebet a szám csücskénél. Végigsimított az ajkával a bőröm minden
négyzetcentiméterén, egészen a kulcscsontomig, és felfoghatatlanul
izzó ösvényt hagyott maga után. Aztán megpihent. – Hallani
akarom! – Közelebb hajoltam hozzá, de ő elhúzódott, az érintés
hiánya miatt értetlenkedve néztem rá.
– Egy szobában voltam Choppal. Tudod, mennyire hasonlítasz
rá? – kérdeztem. – Nem kifejezetten külsőleg, de mégis rögtön
levettem, hogy ő az apád.
 – Nem te vagy az első, aki ezt mondja – motyogta Bear. – De
egyvalamit tisztázzunk. Lehet, hogy születésem óta ő az öregem, de
egy napig sem tudtam az apámnak tekinteni.
– Nem is igazán tudtam róla elképzelni – jegyeztem meg.
– Meséld tovább – kérte Bear lágyan, közben csókokkal illette a
karomat, majd a pólóm és a rövidnadrágom között szabaddá váló
bőrt. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem ment, amikor a
szája szép lassan utat talál magának ahhoz a testrészemhez, amely
eddig nem ismert vággyal lüktetett.
– Egy szobában vagy Choppal – emlékeztetett Bear.
– Ja, igen… Addigra az újonc már odaadta neki a gyűrűt. A
gyűrűd. Chop tiszta pipa volt, megfenyegetett… Meg is ütött. –
Vettem egy mély levegőt, mert eszembe jutott, amikor a földre
lökött. Bear is érezhette az újonnan támadt feszültséget és kétséget,
mert felegyenesedett, és ismét csókot nyomott a számra. Mindegyik
csók még elképesztően tökéletesebb volt, mint az utolsó. Kinyitotta
a száját, a nyelve összeakadt az enyémmel. Nem tudtam megállni,
hogy ne szívogassam meg a hegyét. Bear felnyögött, a csók még
mélyebb, még hevesebb lett. Megpróbáltam lekövetni a nyelve
mozdulatait, de nem volt benne semmilyen ritmus, semmilyen ütem,
csak az őrült vágy.
Csillagok szikráztak az ágyékomban, üresnek éreztem magam.
Összedörzsöltem a combom, hogy érezzek valami mást, még ha csak
a bőröm súrlódását is.
Bear beleakasztotta az ujját a nadrágom derekába, és rántott egyet
rajta.
– Várj! – kiáltottam az anyag után kapva.
Bear megragadta a kezem, amikor elkezdtem visszarángatni a
nadrágomat.
– Ti, segíteni szeretnék – mondta. Amikor a szemembe nézett, az
a Bear állt előttem, akivel hét évvel ezelőtt találkoztam a
benzinkúton, akiben megbíztam. Hagytam, hogy letolja a nadrágot a
lábamon, majd kiléptem belőle.
Lehunytam a szemem, vártam, hogy most mire készül.
– Maradj itt – szólalt meg döbbenetemre, aztán visszaszaladt a
lakásba, és néhány pillanattal később egy nedves, puha törülközőt
szorongatva bukkant elő.
– Én nem… – szólaltam meg, amikor letérdelt elém, bár nem
igazán tudtam, hogy mit is akartam mondani.
– Nem foglak megdugni – mondta Bear, aztán a nyelvével
körözni kezdett a köldököm körül. Akaratlanul is megbicsaklott a
térdem, szó szerint elgyengültem az érintésétől. – Egyelőre nem. –
Mintha ezt motyogta volna közben. – Folytasd – utasított, közben a
nyelvével és a fogával felderítette a hasamat, de a mellemhez nem
ért, még csak a pólómat sem tűrte feljebb. Becsúsztatta az ujját a
bugyim pántja alá. Lelkiekben készültem a látványra, ami Beart
fogadja. A sebeim többsége csak tompán lüktetett, de az, amit Chop
csinált ott lent, úgy lüktetett még mindig, mintha nem napokkal,
hanem csak órákkal ezelőtt történt volna.
– Megharapta a mellbimbómat. A véremet vette. Aztán a hasamra
fektetett. – Újra éreztem, ahogy Chop foga belemélyed a húsomba a
pólómon keresztül.
– Megkefélt téged? – kérdezte Bear. Felemelte a fejét, hogy a
saját szemével láthassa a válaszomat.
– Azt mondta, hogy tönkreteszi a testem, darabokra szaggat, és
úgy küld vissza neked – suttogtam.
Bear felmordult, és lehúzta a bugyimat.
– Mit akarsz… – szólaltam meg, de elakadt a lélegzetem, amikor
Bear a lábam közé nyomta a hűvös rongyot.
– Itt is megérintett? – kérdezte Bear, miközben a törülközővel
letörölgette a szeméremajkaimat, a hüvelyem nyílását, megtisztított
az alvadt vértől.
Choptól.
– Az ujja körmével felsértette belülről – feleltem bólogatva. Bear
a lábam közé dugta a fejét, megnyalta a klitoriszt, a
szeméremajkakat, belenyalt a hüvelyembe, majd kihúzta a nyelvét.
Remegni kezdtem, de napok óta most először nem azért, mert éppen
a sokk kerít hatalmába.
Vagy talán mégis.
Remegtem, mert még egyszer végighúzta forró, nedves nyelvét az
ágyékomon, és a lábam nem lesz képes megtartani a súlyomat. A tűz
és a bennem izzó láng melege elviselhetetlen volt. Túl forró, túl…
Te jó ég, már megint kezdi!
– Azt a kurva… – morogta Bear. – Itt is hozzád nyúlt? – suttogta
az ágyékomnak, miközben újból áttörölte az ölemet, de most kissé
szétfeszítette a combomat, és a rongyot egészen a farpofáim közé
húzta. Fintorogtam, amikor a törülköző elérte a fájó pontot.
Bear azonnal felkapta a fejét.
– Csak a hüvelykujjával, habár szerette volna, ha… De nem
maradt rá ideje. Jött a robbanás, aztán csak azt tudom, hogy valami
Gus nevű fickó kocsijában vagyok. De fájt, nagyon fájt – vallottam
be. – Mintha ütvefúróval támadt volna a gerincemnek. – Bear
visszaguggolt, a combomon pihenő nagy kezével még szélesebb
terpeszre nyitotta a lábam, hogy hozzám férjen. Ellenkeztem,
hirtelen rettenetesen szégyelltem magam, de Bear nem hagyta, hogy
így érezzek.
– Ti, hadd nézzem meg. Nyisd szét a lábad, szeretném látni, hogy
mit művelt veled. Szeretném helyrehozni mindazt a rosszat, amit
elkövetett ellened. – Nem túl lelkesen, de engedtem a kérésének.
Bear felszisszent a látványtól.
– Van itt pár seb, de szépen gyógyulnak. – Ismét összerezzentem,
amikor Bear nyelve a törülköző útját követte, és először a
szeméremajkaim közé fúrta be magát. Azt hittem, idővel majd
megáll, de nem így volt, a nyelvével a fenekemnél járt,
megnyalogatta a fájó idegvégződéseket, megtisztított úgy, ahogy a
rongy nem volt képes.
– Bear, nem kell… – Megpróbáltam felhúzni a hajánál fogva, de
ő félrelökte a kezem, és csókot nyomott a feszült, sebesült
idegcsomóra.
Minden összeszorult benne, az érzés olyan hirtelen jött, hogy a
combom közé szorítottam Bear fejét, és csak akkor engedtem el,
mikor a kuncogását hallottam. Felnyögtem, aztán azonnal a szám elé
kaptam a kezem.
– Mindent elmondtál nekem, Ti? – tette fel a kérdést ismét a
klitoriszomnak, majd a szájába vette azt. Megfeszítettem a csípőmet,
de Bear stabilan egy helyben tartott.
– Igen – feleltem levegő után kapkodva.
Bear hirtelen felállt, én pedig értetlenül huppantam vissza a
székbe.
– Akkor ezzel végeztünk is – mondta száraz, rekedt hangon. A
kézfejével megtörölte a száját, egy vörös vödörből vizet mert a tűzre,
majd undorodó tekintettel nézett rám, mielőtt a gyepen át elindult
volna vissza, a garázs felé.
Itt hagyott a sötétben, egyedül, félmeztelenül, a nyelve nyomában
bizsergő testtel, én pedig próbáltam rájönni, hogy mi a fene volt ez
az egész.
Bear nem gyógyított meg, és nem is segített felejteni.
Sőt, inkább csak még jobban összetört.
 15. fejezet

THIA

KISEBB MADÁR MÉRETŰ szúnyogok zizegtek a fülem körül, mint apró

keselyűk, akik a levegőben köröznek a kiszemelt áldozatuk felett.
Nem tudom, meddig ültem ott, a székben, de mire sikerült rávennem
magam, hogy elinduljak, és visszasiettem a garázsba, Bear már nem
volt ott.
Nem is jött vissza sem aznap éjjel, sem másnap reggel. Jobb is
volt így. Valamikor lecserélte a kilincset, de már nem zárta be az
ajtót. Többé nem voltam a foglya, nem akart itt tartani.
Azt mondta ezzel, hogy elmehetek.
Azt akarta, hogy menjek el.
Nem kell kétszer mondania.
Gyűlöltem Beart, és nemcsak azért, mert minden szó nélkül
otthagyott a sötétben, hanem mert igazából nem is akartam gyűlölni
őt. Kedvelni sem szerettem volna, de, mint egy idióta, nem figyeltem
oda eléggé, és önként tettem magam ismét nevetségessé előtte.
Az, ami tegnap este történt, nem történhet meg még egyszer. Az
életem talán tényleg csak egy rossz vicc, de nem hagyhatom, hogy
még egyszer hülyének nézzen.
Lezuhanyoztam, már a rövidnadrágom sem zavart benne. Csípett
a szappan habja, ahogy a vízzel együtt végigfolyt a testem minden
zugán, de ez hamar elmúlt, és egy perccel később már képes voltam
úgy mosakodni és törülközni, hogy ne azt érezzem, mindjárt
megfulladok.
Letöröltem a párát a tükörről. Összeszorult a gyomrom, amikor
kinyílt a lakás ajtaja.
Bear visszajött.
Gyűlöltem magam azért, mert reménykedtem, ő az.
Nem érdemli meg, hogy sóvárogjak utána.
 – Thia? – szólított meg egy női hang, majd lassan kinyílt a
hálószoba ajtaja. – Hát itt vagy! – Ray szélesen mosolygott. –
Hoztam neked pár tiszta holmit. – Azzal letett az ágyra néhány pólót
és egy rövidnadrágot.
– Köszönöm – mondtam a ruhákért nyúlva. – Még nem is
köszöntem meg, hogy…
– Semmi gond. Hidd el, én aztán tudom, hogy milyen érzés
újonnan beköltözni ide. – A hangjában őszinteség csengett. – Nekem
is volt valaki, aki segített átvészelni ezt az időszakot, és most
boldogan vállalom magamra ezt a szerepet. – Ray lehajtotta, majd
felemelte a fejét, mintha a könnyeivel küszködött volna. – Mindegy
is… – Megrázta a fejét, mintegy elűzve a felbukkanó emlékeket. –
Azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem jönnél-e át hozzánk egy
kicsit? Esetleg együtt megebédelhetnénk. Látom, hogy nem nagyon
fogy abból, amit áthozok neked, talán a környezetváltozás segítene.
Egy kicsit megfeledkezhetnél mindenről. – Nem tudtam, mit
feleljek. Egyfelől valami tervet kéne kitalálnom az ebédelgetés
helyett, másfelől viszont nem szeretnék csalódást okozni. –
Segíthetsz abban is, hogy ne tekerjem ki a gyerekeim nyakát.
Miközben próbáltam valami épkézláb kifogással előállni, a szavai
szöget ütöttek a fejemben. Gyerekek? A lány még ahhoz is fiatalnak
tűnt, hogy anyuka legyen, arról nem is beszélve, hogy több gyereket
említett. Mindennap láttam őt néhányszor, de most először érzem
elég tisztának a gondolataimat, hogy Ray ne csak az a személy
legyen, aki a ruhát és az ételt hozza.
Ray haja világosszőke volt, szinte hófehér. Hosszú tincsei a
vállára omlottak, egészen a melléig értek. Az egyik vállát színes,
nőies tetoválások takarták, amelyek a bicepszéig értek. Míg Bear
tetoválásai még keményebbnek mutatták őt, addig Ray világos
rózsaszín és kék motívumai kedves nőiességét emelték ki. Fiatal
volt, talán korombeli vagy pár évvel idősebb, de olyan éretten
gondolkozott, ami alapján akár harminc is lehetett volna.
– Öltözz át, aztán indulunk. A fiúk szeretik szívatni az újoncokat.
– Megpaskolta a kikészített ruhákat, hogy nyomatékosítsa a kérését.
Én még szorosabbra tekertem magam köré a törülközőt.
– Nem igazán értek a gyerekekhez – hazudtam. Mindig is
imádtam őket, Jesse-nek lényegében én voltam az anyukája, de ezt
nem akartam Ray orrára kötni.
 Ray rám kacsintott, mintha átlátott volna rajtam. Esélyem sem
volt arra, hogy megússzam az ebédet.
– Az jó, mert én se nagyon. – Felkapta az egyik pólót, és felém
dobta. – De egy év alatt lett három gyerekem, szóval siessünk,
mielőtt a két nagyobb lerobbantja a házat a cölöpökről.
Ray a nappaliban várta, hogy elkészüljek. Végignézett rajtam,
majd egy pár barna flipflop papucsot tett a lábam elé. Beledugtam a
lábam, tökéletes méret volt, pont úgy, mint a rövidnadrág is. A
fekete pántos póló kicsit szűk volt a mellemen, de friss volt, és
kényelmes. Örültem, hogy tiszta ruhát vehettem fel.
– Hogyan fested ilyen színűre a hajad? – kérdezte Ray. Követtem
őt a garázsból a párás melegbe. Átkeltünk a gyepen, éppen úgy,
ahogy előző este Bear is, mielőtt kivitt volna a tűzrakó helyhez.
Áruló bőröm bizseregni kezdett, a szőrszálak az égnek meredtek,
amikor eszembe jutott, ahogy először az ajkamra tapasztotta az ajkát,
amikor finom mozdulatokkal megmosdatott, amikor a nyelvével…
– Itt vagy? – kérdezte Ray a vállamat paskolva.
– Igen, bocs, csak elgondolkoztam. Nem csinálok semmit a
hajammal. Apa azt mondta, hogy a születésemkor még olyan vörös
volt, mint egy tűzoltóautó, de aztán elkezdett kiszőkülni. Nagyjából
ötéves koromtól kezdve egészen tizenkettőig rózsaszín volt, de
örülök, hogy most már kifakult. Az osztálytársaim szemében nem
volt igazán menő – meséltem.
– Igen, a gyerekek néha nagy seggfejek tudnak lenni – mondta
Ray. – Jó, hogy rád passzolnak ezek a ruhák, legalább nem csak
állnak a szekrényben. Ma reggel megpróbáltam beleerőltetni magam
az egyik rövidnadrágba, de hiába, olyan szoros volt, hogy nem
tudtam begombolni. Még mindig sajognak a női részeim –
panaszolta egy sóhaj kíséretében.
Ray szemkápráztatóan gyönyörű volt, a napfényben világoskék
szeme gleccsernek tűnt. Ha fel is szedett néhány kilót, az csak az
előnyére vált, egy cseppet sem lett túlsúlyos, és igazából irigyeltem a
vonalait.
A főépület egy háromszintes, cölöpökre épített ház volt, ami
éjszaka sötéten és rémisztően magasodott, de napközben ennek az
ellenkezője volt. A régi és kissé lelakott külső ellenére gyönyörűen,
büszkén állt a nagy, füves telek közepén, mint valami lamantin,
ahogy épp a folyó felszíne fölé emelkedik.
 Egyre erősebb festékszag terjengett a tűzrakó hely környékén,
amire még csak rá sem akartam pillantani.
– Le akarjuk festeni a házat. Szerinted melyik színt válasszuk? Én
nem tudok dönteni. – Ray a fal azon szakaszára mutatott, amihez egy
létrát támasztottak. A kopott falborításon egy elegáns galambszürke
négyzeten akadt meg a szemem, amit több másik, a szürke különféle
árnyalatait felsorakoztató négyzet követett. Némelyik kékes volt,
mások lilás árnyalatban játszottak.
– Ma reggel kentem fel a mintákat, de egyszerűen nem tudok
dönteni közöttük. Azt hiszem, a gyerekek teljesen leszívták az
agyamat. – Gyerekzsivaj és kiabálás nyelt el minket, amikor Ray
kinyitotta a hátsó ajtót.
Olyan volt, mint otthon.
Már amikor még volt otthonom.
– Anya! Anya! Mondd meg Sammynek, hogy hagyja abba! –
visította egy aranyos, szőke hajú, copfos kislány. Akkora lendülettel
ugrott Raynek, hogy az majdnem nekiesett a falnak.
– Sammy, ne kergesd a nővéredet! – szólt rá Ray a göndör hajú
kisfiúra, aki egészen a konyháig körbe-körbefutkosott a lány lába
körül.
A szemközti falon, a bejárati ajtó mellett hatalmas ablakok
húzódtak. A konyha, a nappali és az ebédlő egyetlen nagy, tágas,
világos helyiség volt.
– Gyere csak beljebb, még nem vagyunk készen, de nem is olyan
rég végeztünk a parkettázással. Sammy kiborította a festékét a
szőnyegre, így muszáj volt lecserélni, de már így is tíz évvel tovább
bírta ahhoz képest, ahogy kinézett. – Ray letette a kislányt a földre,
aki aztán ismét elszaladt, a lába szinte nem is érte a földet. Sammy
szinte azonnal a nyomába is eredt.
– Maaaxxxyyy, gyere ide – kiabálta, miközben visongva és
nevetve a folyosón futkároztak.
– Ne keltsétek fel a kicsit! – kiabálta fojtott hangon Ray, de ezt
biztos nem hallották meg a gyerekek a ház túlsó felén.
Épp azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon Ray simán hagyta,
hogy a gyerekek szabadon kószáljanak a házban, amíg ő átjött
hozzám, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Egy idős,
őszes hajú nő ült a konyha közepén álló konyhaasztalnál, mellette
pedig egy kancsó állt valami zöld színű itallal meg egy jéggel töltött
pohár, aminek a peremén elgondolkozva körözött az ujjával. A
falnak döntött monitor egy apró, alvó csecsemőt mutatott, akit
nyakig betakargattak egy rózsaszín lepedőbe.
Ray ezért volt ilyen kritikus a súlya miatt.
Nemrég szült.
– Grace, komolyan mondom, ha megint hagyod, hogy nyalókát
egyenek, hazaviheted őket – dohogott Ray, miközben kinyitotta a
szemetest.
– Nem vallok be semmit. – Grace megnyalta a hüvelykujját, és
lapozott egyet. Ray kiemelte a kukából a nyalókás dobozt, a szemét
forgatva megrázta, aztán visszadobta a vödörbe.
– Mindhárom gyerek a tiéd? – kérdeztem, mire Grace felemelte a
fejét.
– Igen, az egész rakás. – Ray leült Grace-szel szemben, majd a
mellette álló székre bökött. – Hosszú történet, de a lényeg az, hogy
Max Kingé, Sammy az enyém, de most már egy család vagyunk.
Nicole Grace pedig egy hónapja született. – Lehet, hogy Ray
panaszkodott a gyerekek miatt, de ahogy a kisfiú és a kislány után
nézett a folyosón, abból azt szűrtem le, hogy egész elégedett a
jelenlegi családi helyzetével.
– Most már szabad? – kérdezte Grace, miközben megragadta a
kancsót. Úgy nézett Rayre, mintha engedélyt kérne tőle.
– Hajrá! – Ray ismét a szemét forgatta. Grace elmosolyodott, és
töltött magának egy pohár italt, majd belekortyolt, és elégedetten
csettintett a nyelvével.
– Sokkal jobb! – Keresztbe tett lábbal kissé oldalra csúszott, a
könyökét az asztalra támasztotta. – Mojitót? – kérdezte tőlem. Felém
emelte a poharát, a jég nekikoccant a pohár oldalának.
– Köszönöm, asszonyom, de nem.
– Ebből elég. Szólíts Grace-nek, és részemről nem gond, ha nem
akarsz többet, annyival több marad nekem. – Azzal le is döntötte a
pohár tartalmának felét. – Szóval te vagy az a lány…
– Thia a neve – szólt közbe Ray. – Thia, ő itt Grace.
– Gyönyörű neved van, Thia. Abel azt mondta, hogy a Cynthia
becézése. Így van?
– Igen. – Az Abel név ismerősen csengett, de nem igazán tudtam,
hogy kire is gondol Grace.
– Remek, remek. Annyira örülök, hogy találkoztunk. Én magam
rángattalak volna ki abból a sötét garázsból, csak rám szóltak, hogy
adjak neked egy kis időt, majd jössz magad, ha úgy érzed, és
nézzenek oda, hát itt is vagy! – Grace olyan lendülettel rántott az
ölelésébe, el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen törékeny hölgybe
hogy szorult annyi erő, hogy majdnem összeroppantott. – Úgy
örülök, hogy végre a saját szememmel is látlak!
– Én is örülök – préseltem ki a szám sarkán, mert az arcomat épp
a kulcscsontjának szorította.
Ray felnevetett. Grace elengedett, és visszaültetett a székre, aztán
ő is leült, keresztbe tette a lábát, és ivott még egy kortyot.
– Köszönöm, hogy hazahoztad a fiamat – mondta Grace.
– A fiát? – kérdeztem.
– Abelt.
– Kit?
– Beart – pontosított Ray.
Abel.
Bear igazi neve Abel. Ezt tudtam. Mondta akkor is, amikor
először találkoztunk, de mindig Bearként gondoltam rá, és szinte
teljesen elfelejtettem, hogy korábban már elárulta a valódi nevét.
Abel.
– Nem én hoztam haza. A segítségére volt szükségem, és nem
tudtam, hogy hova máshová mehetnék… – magyaráztam. Nem
tudtam, mennyit árulhatok el neki. – Hosszú történet.
Amiről nem szeretnék beszélni. Sem most.
Sem később.
– Nem kell magyarázkodnod – intett le. – Csak az számít, hogy te
meg az én kicsi fiam itthon van.
– Maga Bear anyukája? – kérdeztem.
– Nem, de én vagyok a legközelebb ahhoz, hogy az anyukája
lehessek. Valakinek vigyáznia kell a fiúkra. Amíg Ray nem került
ide, addig csak én voltam nekik, és igyekeztem a fejükbe verni, hogy
az én otthonom az ő otthonuk is – magyarázta Grace. Ray
megtekerte a bal kezén a gyűrűt. Vajon ez eljegyzési gyűrű, vagy
már megvolt az esküvő is? – Most, hogy már te is itt vagy, nem
aggódom annyira Abel miatt.
– Elnézést, de nem fogok itt maradni – tiltakoztam. – Nemsokára
elmegyek.
Azt nem kell az orrukra kötnöm, hogy mikor.
 Grace elém lökte az újságot, amit olvasott, és sikerült elkapnom,
mielőtt a földre csúszott volna. A főcím ugyanaz volt, mint amit
Bear mutatott a telefonján néhány nappal ezelőtt, csakhogy most már
mellékeltek fotót is egy lányról.
Rólam.
– Nekem úgy tűnik, hogy egy ideig nem mész innen sehová. –
Grace felsóhajtott, és hátradőlt a széken, mintha ezzel le is zárta
volna a vitát. Mint aki tudja, hogy úgyis maradni fogok, függetlenül
attól, hogy mit mondtam az előbb. Grace általában így volt ezzel.
Nem vett tudomást arról, amit nem akart igaznak hinni, és
belefeledkezett a saját maga által eltorzított valóságba.
– Úgy örülök, hogy a fiaim rátok találtak! – mondta Grace, noha
az imént jelentettem ki, hogy Bearrel nem vagyunk együtt.
Vitatkozni szerettem volna, de Ray tekintete azt sugallta, hogy ennek
nem lenne sok értelme. – Abelt úgy szeretem, mint a fiamat, azóta,
hogy Brantley áthívta hozzánk.
– Brantley? – kérdeztem vissza.
– King – pontosított Ray. – Az én Kingem, a vőlegényem.
– Abel egy nagy felhőszakadás után felhajtott a gyepemre, a
virágágyásomig mély árkokat hagyott a talajban, aztán meg leette a
kanapémat, a folt akkora, mint Észak-Karolina. – A tenyerébe
szorította a poharát, és úgy nézte a jégkockákat, mintha azokon
játszódna le újra a nap, amikor Bearrel találkozott. – Túl fiatal volt
ahhoz az átkozott motorhoz, ezt el is mondtam neki, de legközelebb
már úgy vezette, mint egy profi. A srác arra született, hogy
motorozzon, összetartozik a gépével.
Én eddig csak egyszer láttam Beart motoron, amikor elhajtott a
benzinkútról, és bár akkor még gyerek voltam, világosan értettem,
hogy Grace mire céloz, amikor azt mondja, hogy Bear vérében ott a
motorozás.
– Ő volt a viccesebb is kettejük közül – tette hozz Grace.
– Micsoda? – hökkentem meg. Bearre sok mindent lehetett
mondani, hogy durva, bárdolatlan, rohadtul szexi. Tenyérbemászó.
De a vicces oldalához eddig még nem volt szerencsém.
– Bizony ám! Csütörtök esténként az édesanyám fásírtját
falatozva szokta ellőni a legújabb és legagyamentebb vicceket,
amiket a bandától hallott. A többsége olyan, amit az ember kizárólag
suttogva, a legközelebbi templomtól tisztes távolságra ad csak
tovább. – A fejét ingatta. – Ahogy idősebb lett, úgy halványult el
szép lassan a szemében a csillogás, és amikor pár hónappal ezelőtt
lelépett, már nem maradt belőle semmi. Megszakadt a szívem. –
Letörölte a szemhéja alól kigördülő könnycseppet. – Többet érdemel
annál, hogy csak összetört szíve legyen a társa a világon.
Ray felállt, mert a baba megmoccant a képernyőn.
– Mindjárt visszajövök – szabadkozott, aztán elindult a folyosón,
hogy aztán pár perccel később egy rózsaszín takaróba csavart apró
gyermekkel a kezében térjen vissza.
– Hát nem csodálatos az én unokám? – kérdezte Grace büszkén.
– De, nagyon is az – helyeseltem. Az apró teremtésnek
mogyoróbarna, kissé göndörödő hajacskája volt. Ásított egyet,
kinyitotta a szemét. Szívem szerint a karomba fogtam volna, de nem
mertem megszólalni. Ray nem igazán ismer, és biztos vagyok abban,
hogy van valami szabály az anyukák számára, hogy milyen hosszú
ismeretség után veheti karba más is a gyerekedet.
– Szeretnéd fogni egy kicsit? – kérdezte Ray; biztosan látta rajtam
a vívódást, mert még azelőtt gyengéden a kezembe fektette a
kisbabát, hogy válaszolhattam volna. A kisbaba praclija és kis lába
ráncos volt, az orcája pedig olyan húsos, hogy szinte eltakarta
hatalmas, mandulavágású szemét.
– Nem értesz a gyerekekhez, mi? – Ray a pultnak támaszkodva
idézte fel korábbi füllentésemet.
– Ha majd rád kerül a sor, Abelből nagyszerű apa lesz – szólalt
meg Grace is. – Mint amilyen az én Brantley-m.
– Grace – vágtam közbe, bár a tekintetemet képtelen voltam
levenni a csöppségről. – Nem csökönyösségből ismételgetem, hogy
Bearrel nem vagyunk együtt. Én egy probléma vagyok a számára,
nem valamiféle megoldás.
– Grace ugyanezt mondta nekem is, és az elején én is tagadtam.
De úgy néz ki, tévedtem – magyarázta Ray a könyökére
támaszkodva.
Grace megsimogatta az ujjával a kisbaba arcát, az idős, ráncos
kéz és a pozsgás, ártatlan bőr gyönyörű kontrasztjától hevesebben
kezdett dobogni a szívem.
Mintha csak egy defibrillátor adott volna pirinyó áramütést.
– Mi a neve? – kérdeztem.
– Nicole Grace, de Nikkinek szólítjuk majd. – Ray büszkén
figyelt engem és a lányát, Grace pedig elmosolyodott a neve
hallatán.
– Ma reggel találkoztam először Abellel azóta, hogy visszatért. –
Grace a szemembe nézett. – Még mindig pokolian dühös, de valami
megváltozott benne, és a csillogás hamarosan visszatér a tekintetébe.
Figyeld csak meg, az én Abelem végleg itt marad. Így megragadnám
az alkalmat, hogy elmondjam, te is tévedsz, csak még nem tudsz
róla. – Először a kicsire mosolygott rá, aztán felemelte a fejét, a
szeme körüli ráncok átrendeződtek, a szája sokatmondó vigyorra
nyílt. – Nincs már sok időm hátra, Thia. Most jól vagyok, de földi
időm hamarosan véget ér.
– Annyira sajnálom… – szólaltam meg, de Grace belém fojtotta a
szót.
– Nem kell sajnálkoznod. Ne okozz fájdalmat a fiamnak, és nem
kell hátralévő napjaimat azzal töltenem, hogy a nyomodra akadjak,
és megfizess érte. – Hátradőlt, én pedig Rayre pillantottam, hátha
nem értettem pontosan Grace mondandóját, de ő csak somolyogva
figyelt minket. – Ki kér ebédet? – kérdezte az idős nő, azzal kiugrott
a székéből, és a hűtőszekrényhez lépett.
Ray lábujjhegyre állt, az egyik konyhaszekrényből tányérokat vett
elő, megterítette az asztalt, én meg csak ott álltam, kezemben a
babával, és elképedve bámultam a másik két nőt.
– Mi a fene volt ez? – suttogtam Raynek, mire ő megvonta a
vállát.
– Gratulálok, Grace most már téged is megfenyegetett.
– És ez most mit jelentsen? – Továbbra is suttogtam, mert
egyrészt nem akartam, hogy Grace meghalljon, másrészt pedig nem
szerettem volna, hogy a karomban békésen szunyókáló kislány
felébredjen.
– Ha úgy tetszik – felelte, miközben letett elém is egy tányért –,
most fogadott be a családba.
Grace egy tepsi csőben sült burgonyát hozott gazdagon
megszórva sajttal, amelyhez nagy salátalevelek szolgáltak köretként.
Ray ugyan mindennap hozott nekem ebédet, mégis ez volt az első
olyan étel, aminek az ízére is emlékszem.
Fantasztikus volt.
Grace hamar elbóbiskolt ebéd után a kanapén, a gyerekek pedig
azután vonultak el pihenni, hogy elfogyasztották kizárólag
salátaöntetből és csokis tejből álló menüjüket.
– Köszönöm, hogy áthívtál. Kifejezetten jó volt ismét az élők
földjén járni – hálálkodtam, miközben Ray a hátsó ajtóhoz kísért. –
Jó tudni, hogy nem számít, mennyi borzalom történik az emberrel,
az élet ugyanúgy megy tovább.
– Thia, tudom, hogy sok minden történt veled, és most nagyon
nehéz a számodra, de ne feledd el, hogy nem csak te vesztetted el a
családodat, és pláne nem te vagy az egyetlen, akivel kicseszett az
élet. Nem tudom, Chop mit művelt veled a banda klubházában, és ha
csak belegondolok, kiráz a hideg, de azt tudnod kell, hogy van más
is ebben a házban, aki hasonló szörnyűségen esett át.
– Te? – Tudtam, hogy Ray messze több, mint a csinos, fiatal
anyuka, aki előttem áll.
– Igen, és majd egyszer el is mesélem a történetem, de most nem
rólam van szó.
– Akkor Grace? – Rápillantottam az alvó barátjukra, aki minden
egyes lélegzetvétellel egyre hangosabban horkolt. – Ki bántotta
Grace-t?
– Nem, nem Grace-ről beszélek – ingatta a fejét Ray.
– Akkor kiről? – Magamban imát mormoltam, hogy ne az egyik
gyerek neve hangozzon el.
Ray a garázsra pillantott, majd ismét farkasszemet néztünk.
– Bearről.
Erre a válaszra számítottam a legkevésbé, mégis összeállt a kép.
Ezért viselte meg annyira, hogy bántottak. Ezért akart
meggyógyítani, miközben gyűlölt.
Ezért akarta, hogy elmenjek.
Nemcsak teher voltam a vállán, hanem a múltjának egy
pillanatára emlékeztettem. Nem csoda, hogy otthagyott tegnap este.
A saját traumájával sem tud megküzdeni.
Az enyémre nincs szüksége.
Ha eddig nem is voltam biztos a dolgomban, most már az vagyok.
Elhúzom a csíkot, amint rájövök, hogyan lehetne kivitelezni.
A francba a következményekkel.
 16. fejezet

BEAR

VAN FÜVED? – kérdeztem a kanapén pihenő Raytől.

– Nem is tudom, Bear, esetleg, ha megtanulnál kopogni… –
feddett meg Ray szúrós szemmel.
– Még soha nem kellett kopognom.
– Még soha nem nyitottál rám szoptatás közben. – Ekkor vettem
észre az apró rózsaszín csomagot, amely Ray csupasz mellére tapadt.
Még sosem láttam szoptató nőt. Legalábbis személyesen nem.
Mindig is azt hittem, hogy gusztustalan látvány, de nagyot tévedtem.
Egy csupasz csöcs akkor is csupasz csöcs, ha egy baba lóg rajta, és
ugyan igazából sosem mozdultam rá Rayre, attól még rohadt
gyönyörű volt… és a mellét is láttam.
– Van füved? – tettem fel ismét a kérdésemet. Annyira
igyekeztem nem a mellét nézni, hogy folyton odatévedt a tekintetem.
Ray felkapta az egyik takarót a kanapéról, és a vállára terítette.
– Most már idenézhetsz.
– Eddig is ezt csináltam – ismertem be. – De komolyan
kérdezem, hogy van-e füved. – Tényleg fontos volt a dolog.
Elcsesztem az egészet, amikor megcsókoltam Thiát. Kinyaltam a
punciját, és őszintén mondom, egész életemben nem ízleltem
semmit, ami ilyen fantasztikus lett volna.
Aztán otthagytam, és talán még most is azt találgatja, hogy hol
szúrta el, holott nem szúrt el semmit. Sőt, éppen ellenkezőleg. Ő
mindent jól csinált.
Túlzottan is jól.
Minden mozdulatomra azonnal reagált, és ha még egy ideig a
testén időzik a szám vagy a kezem, akkor tuti elélvezett volna.
A gondolattól, hogy akkor megy el, amikor benne van a nyelvem,
kezdtem elveszteni a fejem. Basszus, lehet, hogy az első csók volt
az, amikor az ártatlan nyelve megtalálta az enyémet.
Olyan kemény volt a farkam, hogy fájt, és pillanatok választottak
el attól, hogy el ne kapjam ott, a tűzrakó helynél. Ha a tűz ropogása,
ami arra emlékeztetett, hogy mi történt velem ugyanazon a helyen,
nem rántott volna vissza a valóságba, biztos, hogy meg is teszem.
A füvet mintegy békejobbként szerettem volna nyújtani neki,
hogy megmutassam, van más módja is annak, hogy felejtésre bírjam,
mint hogy átszakítom a farkammal a szűzhártyáját. Amúgy is
szerettem volna mondani neki valamit, ami miatt kitartok az eredeti
tervem mellett, hogy minél hamarabb elhúzzam innét a csíkot.
– Szerinted szoptatás közben szabad füvezni? – Ray hangja
visszarántott a jelenbe.
– Mivel úgy nézel rám, mint valami kibaszott idiótára, így az az
érzésem, hogy a válasz egy határozott nem.
– Milyen igazad van. King a stúdiójában van, a gyerekek mellett
mindent rendesen elzárva tart, nála talán sikerrel jársz. – Ray
megigazította a csecsemőt és a pólóját is, mielőtt levette volna a
takarót a válláról. – Ez volt olyan bonyolult? – Szerettem vitatkozni
Rayjel, legalább annyira, mint Tivel.
Haha, most ismerted be, hogy szeretsz vele vitatkozni. Hiszen te
teljesen rá vagy mozdulva a bigére!
Csak a szememet tudtam forgatni Preppy megjegyzését hallgatva.
Ahogy azt Ray megjósolta, King a garázs másik felén kialakított
új stúdiójában ült egy döntött lapú asztalnál, a ceruzája gyorsan
siklott a papíron. Odalestem, hogy milyen rajz készül éppen. Egy
régimódi sárkány vázlatát készítette el, még tüzet is okádott.
Korábban sosem láttam még ilyen részletes vázlatot tőle. Az egész
olyan drámai és merész volt.
– Jó kis kecó – szólaltam meg, miután alaposan körülnéztem.
Korábban a ház egyik szobáját nevezte ki stúdiónak, ahol
neonvilágítás vonta fénybe a falra ragasztott posztereket. Ez a szoba
jóval tisztább, sokkal felnőttesebb volt, mint ahogy sterilebb is. A
falon a korábbi tetoválásokról készült képek lógtak bekeretezve, az
ajtó felett pedig a KING TETOVÁLÁS felirat és egy koronát viselő
koponya díszelgett.
– Kösz. Jó érzés, hogy megint van hol dolgoznom, mert a
gyerekekkel az egész ház megtelt. Sosem hittem volna, hogy a
gyerekeknek ennyi vackuk van – magyarázta King, miközben a
kisujjával elkente az egyik vonalat, a kezének oldalával pedig a kép
tetejét törölte el.
– Haver, mindig meglepsz. Ez valami rendkívüli – mutattam a
sárkányra.
– Fogadjunk, hogy soha nem jössz rá, kinek készül – mondta
King a székén megpördülve.
– Kinek?
– Ray apjának.
– Most csak szívatsz! Seggfej szenátor tetoválást kap? Mi történt
a régi szép napokkal, amikor még azt tervezgettük, hogyan tesszük
el láb alól a lehető leghamarabb? – kérdeztem, miközben továbbra is
a falra kiakasztott tetoválásokat nézegettem.
– Változnak a dolgok. Van pár sebhelye, ahol golyót kapott a
vállába és a mellkasába. Egy olyan sárkányt szeretne, amelyik
legalább részben elfedi őket. Azokra a régi Jet Li-filmekre
emlékezteti őt.
– Ha lenne rajtam még szabad bőrfelület, akkor ezt én kérném.
Mellesleg – teszem hozzá. – Ha már szóba kerültek a mellek, Ray a
házból hozzád irányított, hogy van füved.
– Hogy a tökömben értetted, hogy ha már szóba kerültek a
mellek? – King a vázlatát egy táblához rögzítette az ajtó mellett, és
úgy meredt rám, mintha azt vallottam volna be, hogy megujjaztam
Rayt a közös ágyukban.
– Mert a csajod éppen a kölyködet etette a nappaliban. Csigavér,
haver, a bimbót nem is láttam.
– Kezdesz olyan lenni, mint Preppy – jegyezte meg King. – Csak
azért nem nyírtalak még ki, mert előbb még hallanom kell, hogyan
takartad el a szemed, fordítottál hátat Raynek, és hogy kisétáltál a
kicseszett szobából, amikor megláttad, hogy Ray elővette a mellét.
– Persze, jól hangzik, pontosan ez történt – morogtam cinikusan.
– De, komolyra fordítva a szót, van füved? Nekem elfogyott, és
kellene egy kevés.
– Be akarsz tépni? – kérdezte King.
Az okostojás.
– Igen, faszikám, betépéshez kellene, csak nem nekem, hanem
Thiának. Megkérdezte, miért kokózok, és azt válaszoltam neki,
azért, hogy kicsit elszabaduljak a valóságtól. Aztán majdnem
beadtam a derekam, amikor elkezdett könyörögni, hogy ő is felejteni
akar.
Azt meg sem említettem, hogy így akarok bocsánatot kérni,
amiért elkezdtem kinyalni, de nem fejeztem be, hogy megígértem,
segítek neki felejteni, majd lelépek akkor, amikor az élvezetes rész
jön.
– Miért nem hagytad? Eddig nem okozott problémát, hogy
boldoggá tegyél egy lányt – mondta King.
– Mert nekem sincs belőle elég, és egyébként sem lett volna
helyes. Ti nem egy motoros kurva.
– Szóval úgy döntöttél, hogy nem a vesztedet akarja? – kérdezte
King.
– Gyanítom, nem.
– És már eldöntötted, hogyan tovább?
– A terv nem változott. Közben felhívtam valakit, aki segíthet.
– Miféle hívásról beszélsz? – King gyanúsan méregetett.
– Bethany Fletcherről – vallottam be.
– Hűha!
– A banda ügyvédjeit nem hívhatom fel, úgysem állnának szóba
velem. Ha Ti meg tudná úszni, hogy megölte a szüleit, akkor el
tudnám szöktetni valahová, jó messzire, ahol a banda már nem
keresné.
– Még mindig nem hiszem el, hogy felhívtad Bethanyt – morogta
King.
– Ha az ördöggel szállsz szembe, nem rossz, ha melletted áll egy
démon – érveltem.
– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz.
– Tudom.
Rohadtul fogalmam sincs.
King a falon függő egyik képhez lépett, amelyen egy olvadó óra
folyt le a mennyezetről a padlóra. Elmozdította a festményt, és
mögötte felbukkant egy széf. Elcsavarta a tárcsát, kinyitotta az ajtót,
majd az újabb széfen beütött egy kódot.
– Most meg kell várnom, amíg előásod a kertből a harmadik széf
kulcsát?
– Cseszd meg! – rivallt rám King. – Gyerekek vannak a házban,
megváltoztak a dolgok. Nem hagyhatom szanaszét a dolgokat, mint
annak idején.
Kicsit nehéz volt elképzelni, hogy King, aki egész életében azt
csinált, amihez éppen kedve volt, függetlenül attól, hogy az helyes
volt-e, vagy sem, most éjszaka, azután, hogy lefektette a gyerekeket,
kisurran a házból, hogy betépjen.
– Az anyám mindent mindenkivel a szemem láttára csinált –
folytatta. – Nem akarom, hogy a gyerekeim is így járjanak. Nem
akarom, hogy megismerjék az élet borzalmait. Azt akarom, hogy
higgyenek a Mikulásban, a húsvéti nyusziban, és abban az átkozott
fogtündérben, amíg negyvenévesek nem lesznek.
– Miért? – kérdeztem, mert nem igazán értettem, hogy mire akar
kilyukadni.
– Mert ők még csak gyerekek, és azt szeretném, ha azok is
maradnának. Ha játék fegyverük lenne, és csak felnőttkorukban
tudnák meg, hogy milyen az igazi. Azt akarom, hogy az legyen a
legnagyobb problémájuk, hogy van-e elég pizza meg hot dog
vacsorára. Neked meg nekem nem adatott meg a lehetőség, hogy
gyerekek lehessünk. A kicseszett szüleink ellopták tőlünk a
gyermekkorunkat, és megkaptuk helyette a nagy, büdös, rideg
valóságot. Én nem tehetem ezt meg velük. Egyszerűen nem.
Amióta visszatértem Logan’s Beachbe, az volt az érzésem, hogy
King ellágyult, de ez messze nem így van. Nem lágyult el, mert meg
akarta védeni a gyerekeit. Sőt, bizonyos szempontból csak még
őrültebb lett.
Megváltozott az életcélja.
– Egy nap majd te is megérted, amikor neked is lesz miért
aggódnod, és rádöbbensz, hogy annak a pszichopatának, akivel senki
sem mert kikezdeni, valójában rettegnie kell attól a pszichopatától,
aki a gyermekeit védelmezi.
– Egyelőre a holnapot sem látom, nemhogy ilyen messzire a
jövőbe. De mindegy is, a napjaim így is meg vannak számlálva. A
banda azonnal lepuffant, ha a felségterületükre tévedek. Lehet, hogy
annyim sincs hátra, hogy felcsináljak valakit.
King elém dobott egy műanyag zacskót, amit a hátsó zsebembe
dugtam. Bezárta a széfet, majd az asztalának dőlt, és összefonta a
kezét a mellkasa előtt.
– Bocs, nem tudtam, hogy ekkora punci lettél az elmúlt
hónapokban.
– Baszd meg! – rivalltam rá.
– A régi Bear teljesen másképp fogalmazott volna. Mondd csak,
még mindig azt akarod, hogy az apád neked adja át a stafétabotot?
Mert hónapokkal ezelőtt azt mondtad, hogy nem, mégis itt
ténferegsz, mint egy gazdátlan kölyökkutya.
– Most azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs – feleltem
őszintén. – Én is ugyanezt kérdeztem magamtól.
– A választ nem egy üveg Jack Daniel's mélyén találod meg.
– Azt a rohadt élet, mikor lettél te az anyukám?
– Akkor, amikor egy régi barátom megkérdezte tőlem, tudom-e,
ki vagyok, és rádöbbentem, hogy nagyon is megváltoztam.
Gondoltam, neked is jólesne egy hasonló emlékeztető. – King azzal
vágott vissza, amit néhány hónapja én kérdeztem tőle. – Tudod,
hogy az a régi barát mit mondott volna?
– Persze. – Hallani akartam King válaszát.
– A régi Bear nem jött volna azzal, hogy a banda azonnal
lepuffantja, ha a területükre téved. A régi Bear nem az észt osztotta
volna, hanem rájuk szabadította volna a poklot, amíg fel nem adják a
felségterületüket – mondta King.
– És mégis, mi a faszt kellene tennem? Egyedül vagyok. A
testvéreim, egyet kivéve, Chop utasításait követik. Én egyetlen
katona vagyok, ők pedig tucatnyian vannak. Ha odamennék a banda
klubházába, az felérne egy öngyilkossággal, és ugyan szarul áll az
életem, de egyelőre nem szeretnék kifingani.
– Ez azért vicces, mert egy másodperccel ezelőtt még úgy tűnt,
fel akarod adni.
– Én nem, csak igyekszem életben maradni, haver.
– Ez még viccesebb – jegyezte meg King cigarettára gyújtva.
– Micsoda? – Kezdtem elveszteni a türelmem.
– Hogy szerinted ez az élet – emelte ki King.
– Könnyű úgy beszélni, hogy az ember maga mögött hagyta az
egészet.
– Én melletted harcolok – mondta King. Éppen meggyújtottam
volna a cigimet, de a szavai hallatán megmerevedtem, a láng
centikre táncolt a cigi hegyétől. Fel kellett fognom King szavainak a
súlyát.
– Nem lehet – tiltakoztam végül. – Neked ott van Ray meg a
gyerekek. Ha Ray fülébe jut, hogy azért állsz ki mellettem, mert
vissza akarom szerezni a bandát, akkor még azelőtt ki fog nyírni,
hogy szembeszállnál a többiekkel.
É
 – Éppen innét tudom, hogy szart se tudsz. – King a ház felé
bökött. – Ray és a gyerekek jelentik számomra a mindent, de Ray
ismer, elfogad olyannak, amilyen vagyok, és tudja, hogy mit kell
megtennem. Ha úgy alakul, hogy sikerül kikecmeregned mindabból
a szarból, amiben most nyakig úszol, akkor én egy szó nélkül ott
leszek melletted.
King biztosan elvesztette a maradék eszét is.
– Nem, és ezt nem csak úgy mondom. Tényleg nem hagyhatom,
haver. Ha Ray téged nem is ölne meg, engem biztos kinyírna.
– Tényleg? – King leült az asztalához, és hátat fordított nekem,
aztán nekilátott egy újabb rajznak. – Akkor miért éppen ő javasolta?
Elkezdtem töprengeni azon, amit King mondott, hogy foglaljuk
vissza a bandát. Nem tudom… Valóban megoldható lenne? Mire
visszaértem a lakrészembe, már nem tudtam szabadulni a
gondolattól, és mire kinyitottam az ajtót, már kétségem sem volt
felőle. De ez sem tartott sokáig, mert az ajtó nyitásakor már éreztem
a levegőben, még csak be sem kellett néznem a hálószobába. Már
azelőtt tudtam, hogy átszaladtam volna Rayhez, és megkérdeztem
volna, vajon ő nem látta-e. Már azelőtt tudtam, hogy észrevettem
volna a koponyás gyűrűt az asztalon, még mindig a láncon lógott.
Thia viszont nem volt sehol.
 17. fejezet

THIA

A BARNA ÖZVEGY MÉRGE hatszor olyan erős, mint a rokonáé, a fekete

özvegyé. A fekete pókkal szemben azonban a barna özvegy veszély
esetén visszavonul, és csak akkor támad, ha közvetlenül hozzáérnek.
A támadás az utolsó lehetősége.
Az utolsó mentsvára.
Nagyjából, mint nekem.
Sokkal több közös van bennem és abban a pókban, ami megölte a
tesómat, mint bennem és Bearben.
Donaldson seriff délután háromig nem is ment be az irodájába.
Jessep város alap területe nagy volt, de a lakossága annál kisebb,
annyira, hogy a város seriffje csak részmunkaidőben dolgozott.
Jessep Florida egyik legrégebbi városa, ami azzal is járt, hogy a
törvények jelentős részét ősrégen írták. Ennek az egyik kedves
hozadéka, hogy azokat senki sem nézte át, így mindenféle idejétmúlt
szabályok is a törvénykönyvben maradtak.
A jessepi törvények szerint a férfiak nem viselhetnek női ruhát,
de ez még mind semmi. Ha egy férfit rajtakapnak, hogy szatén, pánt
nélküli ruhát visel, sokkal súlyosabb büntetést kap, mint az, aki
térdig érő szoknyát ölt.
Meztelenül zuhanyozni is tilos, mint ahogy az orális szex is
komoly kihágásnak minősül, még házastársak között is.
Illegális fürdőruhában nyilvános helyen énekelni. A
törvényhozóknak talán az énekléssel volt bajuk, mert kecskének
énekelni is tilos.
Akkor is, ha a kecske születésnapja van éppen.
Egyedülálló nő nem ejtőernyőzhet vasárnap.
A garázsban találtam egy biciklit, azon kerekezek vissza isten
háta mögötti szülővárosomba. A kék színű acélvázas bringa ülésére
valaki egy narancssárga zászlót erősített. Meg sem álltam Jessepig,
hajtott a vágy, hogy minél messzebb legyek Beartől, és hogy végre
szembenézzek azzal, ami rám vár. Egyre gyorsabban hajtottam
egészen addig, amíg rá nem fordultam az útra, amely mentén az
„ÜDVÖZÖLJÜK JESSEPBEN! LAKOSSÁG 64 FŐ” tábla
fogadott. Egyenesen a seriff irodájába mentem volna, de még csak
két óra volt. Nem akartam felkeresni a házat, de mielőtt ráeszméltem
volna, már a ház előtt támasztottam a kerékpáromat, és a sárga
rendőrségi szalagot figyeltem, ami egy helyen leszakadt, és most ott
lebegett a szélben.
Lassan felsétáltam az ösvényen, magam mellett tolva a kerékpárt.
Nem akartam odamenni a házhoz, fellépni a verandára, beülni a
roskatag hintaszékbe és beszívni a rothadó citrusok illatát.
Mégis megtettem.
A délutáni eső anya vérét a ház falán halványbarnává hígította.
Bárki, aki nem tudja, mi történt itt, azt gondolhatta volna, hogy csak
sáros a ház.
Én azonban tudtam, hogy mi történt.
Azt nem tudtam, hogy ezek után mi fog történni.
Ekkor vettem észre.
A pókot.
Megálltam a nyikorgó verandán, a kezemben egy törött nyelű
cirokseprű. Az eresz takarásában a pók hosszú, csíkos lábaival
felfordított egy apró, fekete bogarat, becsomagolta az ebédjét,
miközben én mindössze néhány lépésre tőle a pusztulására
készültem törni.
A nap lenyugodni készült. Ez a nap olyan rövid szakasza, amikor
az időjárás elviselhetővé válik, nem sokkal azelőtt, hogy az eső
zúgása beterítené Jessepet.
Értettem, milyen az, ha az ember egyedül akar maradni, és egy
rövid pillanatra úgy gondoltam, hogy megkímélem a pók életét, de
aztán hamar meggondoltam magam.
Pont egy ilyen ölte meg Jesse-t.
Meg kell halnia.
Egész ügyesen gyilkolok.
A falhoz támasztottam a rozsdás létrát, és felmásztam a
legtetejére, a seprű nyelével az ártatlan pókra céloztam, aminek
fogalma sem volt arról, hogy milyen sors vár rá.
 – Bocs, kishaver – suttogtam, mielőtt a nyéllel belepasszíroztam
volna az eresz sarkába. Addig ütöttem, amíg nem maradt belőle
semmi, amíg a kezem vérezni nem kezdett a szálkás nyéltől, és
könny gördült le az arcomon, még azután is, hogy a pók
maradványai a fűbe hullottak.
– Miss Andrews? – kérdezte egy férfihang. Két kézzel
megkapaszkodtam a létrában, és ledobtam a seprűt, ami a hepehupás
verandáról legurult a fűbe.
Egy nagyon magas férfi állt a földúton, a kezében egy
papírmappa és egy zsebkendő, amivel az izzadságot törölgette vörös
arcáról. Gyűrött, szürke öltönyt viselt, a szája féloldalas mosolyra
húzódott.
– Nagyon sajnálom, hölgyem, nem akartam megijeszteni. – A
férfinak szabályos déli akcentusa volt. Ha az öltözékéről nem rítt
volna le, hogy nem idevalósi, a kiejtése mindenképp elárulta volna. –
Egy bizonyos Miss Andrewst keresek. – A férfi felemelte a mappát,
hogy eltakarja a szeme elől a napot, amíg én lemászom a létráról.
– Ki keresi? – kérdeztem. Megtöröltem a szemem, a törött seprűt
kihalásztam a fűszálak közül, és visszadobtam a verandára.
– Ben Coleman vagyok, én képviselem a Sun… – Nem is kellett
hallanom a mondat végét, így is tudtam, hogy miért jött. A
Sunnlandio vállalat egy keselyű volt, és nagyban hozzájárultak
ahhoz, hogy az anyám elvesztette az eszét, az őrülete pedig magával
rántotta apát is.
Mintha Ben Coleman nem vette volna észre a szélben lengedező
rendőrségi szalagot. Egy kedd este felbukkan a házhoz vezető úton,
szürke öltönyt visel, amiben annyira izzad, mintha elkapta volna a
nyári zápor, ami még csak a távolban látszik, de egyelőre nem ért
még ide.
Ben közelebb lépett, és kezet nyújtott. Összecsuktam a létrát,
kikerültem a férfit, és elindultam a ház mellett álló fészerbe.
– Akár távozhat is, Mr. Coleman. Tudom, hogy mit keres itt, de
én nem akarok ezzel foglalkozni. – Beállítottam a létrát a fészerbe,
és becsuktam az ajtót.
A levegőben már azelőtt érezni lehet az eső illatát, hogy ideérne.
Régebben kinevettem apát, mert azt mondta, hogy ki tudja szagolni
az esőt, de ahogy idősebb lettem, már én is érzem a levegő
változását, felismerem a friss oxigén édeskés aromáját, jóval azelőtt,
hogy megérkeznének a felhők, kitakarnák a csillagokat, és szürkévé
varázsolnák a fekete eget.
– Miss Andrews, ezt át kell néznem önnel. Mi is a legjobbat
szeretnénk kihozni az ültetvényből. – Ben felém nyújtotta a mappát,
mire én felnevettem.
– Akkor is a szüleim érdekeit tartotta szem előtt, amikor
felbontotta a Sunnlandio és az ültetvény között a hatvanas évek óta
fennálló szerződést? Megkérdezném őket, hogy ők így látják-e, de
sajnos nem tudom ezt tenni. Az arckifejezése alapján maga is tudja,
hogy miért nem. Szóval bármi miatt is jött ide, azzal hülyítsen mást.
Nem érdekel, ráadásul időm sincs erre. Találkoznom kell a seriffel.
Feltámadt a szél, kavargott a ház körül, az arcomba fújta a
hajamat. Ben öltönyzakója szétnyílt, miközben követett vissza a ház
bejáratához.
Egy pisztoly rejtőzött a zakó alatt.
Most Ben vagy olyan üzletember volt, aki megszokta, hogy a
déliek rálőnek, vagy Ben nem is volt üzletember.
Az eső már a házzal szomszédos nyílt mezőt áztatta, másodpercek
kérdése volt, hogy mikor ér fölénk.
– Elég a rizsából, Mr. Coleman, már ha ez a valódi neve. Mit
akar?
– Csak annyit, hogy lapozza át ezt a mappát. Mondja el, hogy mi
a véleménye róla. Ez egy ajánlat az ültetvény megvételére,
méghozzá egy igen busás ajánlat. – Azzal ismét felém nyújtotta a
mappát.
– Tűnjön el azonnal a birtokról, és vigye magával a mappáját is! –
figyelmeztettem.
– Miss Andrews, arra kényszerít, hogy gátlástalanabb szabályok
szerint játsszak. Én komoly ajánlatot szerettem volna tenni, de maga
nem hagyott más választást a számomra. Mivel még nem volt
tizennyolc éves, amikor a szülei meghaltak, és nem volt érvényes
végrendeletük, így a birtok nem az öné, ehhez végig kell csinálnia
egy költséges és meglehetősen hosszú jogi folyamatot. Sajnálom,
hogy ezt kell mondanom, de így, hogy az ültetvénynek nincs élő
szerződése egy olyan terjesztővel sem, mint amilyen a Sunnlandio,
egy fabatkát sem ér a birtok. Arról az apróságról nem is beszélve,
hogy úgy sejtem, ha felkeresi a seriffet, utána nagyon hosszú ideig
nem lesz elérhető. A Sunnlandio szívesen gondozásába venné az
ültetvényt, mi kezelnénk a felmerülő költségeket, amíg a bíróság
nekünk nem ítéli a földdarabot.
Ekkor értettem meg, hogy milyen durva a helyzet, miféle ördögök
bújnak meg az öltönyök és a nyakkendők álruhájában, miféle
gonoszságokat rejtenek a mappáik és az aktatáskáik.
– Szóval ezért tette? Ezért mondta fel a szerződést a szüleimmel,
hogy elértéktelenedjen a birtok, aztán némi aprópénzzel kivásárolja
őket innét?
– Miss Andrews, nem én hozom ezeket a döntéseket, de azt el
kell mondanom, hogy a törvény a mi oldalunkon áll. Ha aláírná a
papírokat, azzal leegyszerűsíthetnénk a folyamatot.
– Még nem vagyok tizennyolc, nem írhatok alá semmit –
tiltakoztam.
– Nem két nappal ezelőtt, július tizenkettedikén volt a
születésnapja? – Mr. Coleman kinyitotta a mappáját, és onnan
olvasta fel a dátumot.
Elfeledkeztem a saját születésnapomról?
Megérkezett a zivatar, mindent eláztatott, ami az útjába került, az
öltönyös fickót is, aki nem moccant, mosolygott, miközben nyirkos
haja a homlokához tapadt.
– Holnap elmegyek a bíróságra, hogy hitelesítsem az ajánlatot, és
kezdeményezzem a narancsültetvény értékbecslését. Ön dönt. Vagy
aláírja az iratot itt és most, vagy felkészül egy olyan jogi
csatározásra, amit úgysem nyerhet meg, sőt, meg sem engedheti
magának.
A törvény a mi oldalunkon áll.
A törvény a mi oldalunkon áll.
Olyannyira felbosszantott ez az öltönyös barom, hogy azt
kívántam, bárcsak lecsapna az égből egy villám ide, a ház elé. Ben
önelégült mosollyal a verandára tette a mappát, aztán tisztelgett
egyet, mielőtt elindult visszafelé a házhoz vezető földúton.
– Mr. Coleman? – kérdeztem édeskés hangon.
– Igen, Miss Andrews? – fordult vissza a férfi, próbálta
túlkiabálni az esőt.
– Ugye az imént azt mondta, hogy a törvény az ön oldalán van? –
firtattam oldalra döntött fejjel.
– Igen, így fogalmaztam.
– Hát akkor… – Beütöttem a szerszámosláda kódját, mire kinyílt
a nehéz ajtó. Leakasztottam a fedél kampóiról a szükséges eszközt,
amely mindig az első mozdulatra működni szokott, nem úgy, mint
az, amit az életemet kockáztatva anyám kezébe adtam, amikor orosz
rulettet játszottunk. – Azt tudja, hogy itt, Jessepben mindenféle
indoklás nélkül lelőhet bárki bárkit a birtokán?
– Ezt úgyse tenné meg – mondta a férfi. Nem félelem csengett a
hangjában, inkább mintha provokált volna. A keze a zakóján
nyugodott, habár azzal ő is tisztában volt, hogy nem lenne ideje
előkapni a pisztolyát.
Csak egyetlen lépés kellett hozzá.
Ő lépett egyet előre, én pedig megmutattam, hogy nem viccelek.
Meghúztam a ravaszt.
– Mr. Coleman, üdv Jessepben.
 18. fejezet

BEAR

LÖVÉS VISSZHANGZOTT AZ ÉJSZAKÁBAN, olyan hangosan, hogy

elnyomta a motor berregését is. Szinte éreztem a levegő hullámzását,
mintha beszippantott volna a löket. Valami apró, de gyors száguldott
el visítva a fülem mellett, a hője égette a nyakamat.
Egy golyó.
Lövés. Visszhang. Lövés. Visszhang.
Két motoros volt a nyomomban. Két motoros, akiket ismertem,
akiket én tettem azzá, akik.
Két Nagymenő.
Tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy elhagyom Logan’s
Beachet a motoromon, ezek a szarháziak ott loholnak majd a
nyomomban. A gond csak az volt, hogy annyira meg akartam találni
Thiát a banda előtt, hogy azonnal motorra pattantam, még Kingnek
sem szóltam, hová megyek.
Basszus, lehet, hogy már így is megtalálták.
A mellkasom úgy szúrt, mintha már eltalálták volna.
A Parti Nagymenők a törvényen kívül álltak, de nem hiányzott
belőlük a becsület, az egyik alapszabályunk pontosan az, hogy
Mindig nézz annak a szemébe, akinek kioltod az életét.
Úgy látszik, a banda még jobban elfajzott azóta, hogy én eljöttem,
mint ahogy gondoltam, mert ez a két faszkalap mögöttem éppen
hátba készül lőni, teljesen megfeledkezve a fent idézett szabályról.
DURR.
A nyakamon éreztem a mellettem elsuhanó lövedék forróságát.
Az ÜDVÖZÖLJÜK JESSEPBEN táblánál vettem egy éles
jobbkanyart, abban bízva, hogy sikerül lerázni ezt a két állatot.
De nincs ekkora szerencsém.
Lehet, hogy golyók röpködnek a levegőben, lehet, hogy Thia
veszélyben van, vagy talán már halott is, de amikor előrehajolok,
felgyorsítok, és csúcsra járatom a motort, amin ülök, egy másik
felhőtlen éjszaka jut az eszembe, amikor a gyorsaság nem volt elég.

Ötéves vagyok, egy ismeretlen autó anyósülésén ülök. Anya vezet.

Magában motyog, és a körmét rágja.
Amikor eljött értem az óvodába, beszálltam a piros furgonjába,
de nem kanyarodtunk rá az utcára, amelyik a klubhoz vitt volna
minket. Csak addig álltunk meg, amíg a furgont elcserélte erre a
kocsira az egyik benzinkút mögött.
A kis Toyotában olyan szag van, mint amikor rosszul lettem Tank
különleges üdítőjétől, amit a biliárdasztalon hagyott. Az üdítőben
egyetlen különleges dolog volt, hogy telihánytam tőle apa
dolgozószobáját.
A Dr. Pepper sokkal finomabb.
Anya cigire gyújt, és résnyire leengedi az ablakot. A kocsi
megtelik a kilélegzett füsttel, de már nem zavar, hozzászoktam. A
bandában mindenki cigizik. A tévében valamelyik nap volt egy
reklám, ami azt mondta, hogy a dohányzás miatt nem nő tovább az
ember, én pedig jó magas akarok lenni, mint az apám, ezért csak
akkor állok neki cigizni, amikor már szép nagyra nőttem.
Odakint sötét van, de az autópálya mentén álló lámpák egy-egy
pillanatra megvilágítják az autó belsejét, mintha valaki fel-le
kapcsolgatná a lámpát. Nem tudom, ez hányszor ismétlődik meg, de
nagyon sokszor. Száznál abbahagyom a számolást, mert ez a
legmagasabb szám, amit ismerek.
Amikor egy motor ér mellénk, anya még szorosabban markolja a
kormányt, és visszafojtja a lélegzetét, amíg a motor el nem hajt
mellettünk. Folyamatosan a tükröket figyeli, közben félretűri az
arcába lógó tincseket. Izzadság gyöngyöződik az arcán, és amikor a
kocsi belseje ismét kivilágosodik, könnyes az arca.
– Mi a baj, ribi? – kérdezem.
Anya a szemét forgatja, majd dühösen rám pillant.
– Lehet, hogy az apád így szólít engem, de akkor sem szép dolog
ilyet mondani valakire. Mi lenne, ha inkább anyának szólítanál?
 – A ribi nem azt jelenti, hogy gyönyörű lány? – kérdezem
összezavarodva, mert Tripod, aki apám bandájának az
elnökhelyettese, mondta el, hogy mit jelent, és ő aztán sok mindent
tud.
– Nem, szívem, nem azt jelenti. Ez egy csúnya szó, szóval ne
használd, jó? – Beletúr a hajamba, és ismét ellenőrzi a tükröket.
Majd megkérdezem Tripodot megint a dologról, ha
visszamegyünk a klubházba. Apám szerint a lányok néha nem úgy
értenek dolgokat, mint a fiúk. Lehet, hogy anya is csak
összezavarodott.
– Hogy lehet egy szó csúnya? – firtatom.
– Mert csak, Abel – rivall rám. Olyan arcot vág, mint amikor a
szobámba parancsol, de legalább már nem folynak a könnyei.
Nem szeretem, amikor sír.
Azt sem szeretem, amikor vérzik az orra, miután apámmal,
Choppal veszekszik.
– Anya, mi a baj? – teszem fel ismét a kérdést. Ő a fejét rázza,
majd mosolyogva rám néz.
– Semmi, szívem. Nincs semmi baj. Ami azt illeti, minden a
legnagyobb rendben.
– Szeretnék visszamenni a klubházba – nyafogtam.
– Nem! – kiált fel anya, az öklével a kormányra csap. Vesz egy
mély lélegzetet, beleszív a cigarettájába, majd elnyomja a
hamutartóban. Felnevetek, mert megszorítja a térdem, és nagyon
csikis. – Abel, nagyon fog tetszeni, ahová megyünk. Sokkal jobb,
mint a klubház, ígérem. – Elereszti a térdem, és újabb cigarettára
gyújt.
Megvonom a vállam, és közben egyre izgatottabb leszek, mert azt
hiszem, hogy anya elvisz Disney Worldbe. Ezelőtt még nem jártam
ott, de más hely nem jut eszembe, ami jobb lenne, mint a klubház.
Kinyújtom a Stretch Armstrong figurám kezét, és a háta mögé
kötözöm, úgy, mint ahogy a zsaruk Gator bácsi kezét kötötték hátra
tegnap. A banda és a zsaruk nincsenek barátságban, ezért nem
említettem apámnak, hogy milyen menők voltak a villogó és
szirénázó autók. Apám azt mondta, hogy Gator bácsi egy ideig nem
jön haza, de jövő hónapban majd meglátogathatjuk valami „böri”
nevű helyen.
Ismerős zajt hallok mögülünk. Hátrafordulok.
– Nézd, anya, apa is itt van. – Anya azonban előremered, kissé
bólogat. Ismét sírva fakad. Motorok veszik körbe a kocsit, anya
lelassít, de nem áll meg. Amikor közelebb ér, felismerem Tankot meg
a motorját. Sisakot visel, meg a sárgára festett szemüveget, de a
szája körüli ráncokból még így is látom rajta, hogy dühös. Kiabál
valamit, de nem hallom a többi motoros miatt. Anya viszont
hallhatta, mert a fejét rázza, közben azt ismételgeti, „nem”, mintha
válaszolna neki.
Tank meglendíti a csizmáját, és már csak arra figyelek fel, hogy a
hátsó ablak széttörik, üvegszilánkok repkednek mindenfelé.
Behúzódom az ülés takarásába, de már késő. Az egyik darabka a
szemem sarkába repül, olyan, mint egy égő sebhely. Anya felsikolt,
aztán a kocsi jobbra kanyarodik, a kerekeket megdobja valami, aztán
megállunk.
Elveszem a kezem a szemem elől. Megpróbálom kinyitni, de
automatikusan be is csukódik. Biztos még benne van egy üvegszilánk
a szememben. Anya két kezébe fogja az arcomat, és megvizsgálja a
szemem. A motorok körülfognak minket. Chop leszáll a motorjáról,
és földre dobja a sisakját. Anya kiveszi a szememből a vörösre
színeződött szilánkot.
– Szeretlek, Abel, mindig is szeretni foglak. Ezt sose felejtsd el –
suttogja anya, miközben Chop feltépi az ajtót, és hajánál fogva
kirángatja anyát a kocsiból. Ő ordít, rúgkapál, de Chop csak akkor
engedi el, amikor már az autópálya mellett húzódó erdőbe érnek.
Látni nem látom őket, de hallom a hangjukat.
– Egyszer nem vagy képes befogni azt a kurva nagy szád! – üvölti
Chop. – Megmondtam, hogy ha valaha is beteszed a lábad Logan’s
Beach-be vagy a gyerekem közelében ólálkodsz, letépem a
csöcseidet, és kiakasztom őket a klubház kerítésére! Szerinted én
csak vicceltem?
Hallottam már őket veszekedni korábban is, de ez most valami
más.
– Gyere, kishaver! – Tank kiemel a kocsiból, és elindulunk a
motorjához.
 – Mi a faszomért hitted azt, hogy elrabolhatod a gyerekem, és
aztán mindenkinek eljártathatod a lepcses szád? – üvölti apa, aztán
valószínűleg megüti anyát, mert az felsikolt. Megremegnek a levelek
a fákon, én pedig egyre csak arrafelé bámulok, amerre a szüleim
állnak. Tank próbál a motor felé terelni, de hátrálni kezdek.
– Meg kellett próbálnom – kiabálja anya. – Meg kellett
próbálnom, hogy jó élete lehessen, és ne így végezze… – Nem fejezi
be a mondatot.
– Mondd csak ki, ribanc! Tudod, hogy mi a helyzet. Így is, úgy is
ugyanaz lesz a vége, szóval ne tartsd magadban… Amíg még tudsz
beszélni. – Chop szavait kattanás követte.
– Szerettem volna elvinni innét, hogy ne úgy végezze, mint te! –
üvölti anya, majd, amikor az utolsó szó is elhagyja a száját, hangos
pukkanást hallok.
Aztán néma csend.
Tank felültet a motorjára, beindítja, a többiek is így tesznek.
Biggie, az egyik fiatalabb srác beül a Toyotába, és elhajt vele. Pager,
az egyik legidősebb Nagymenő a bozótos mellett várakozik, amíg
Chop fel nem bukkan. Az arca véres, a kezében még ott a pisztoly.
Odaadja a fegyvert Pagernek, aki egy rongyba csomagolja azt.
Tank jelez valamit Chopnak, aki észreveszi, mert bólogat, de a
tekintete az enyémbe fúródik, és csak azért fordul el, hogy a csupasz
kezével letörölje a vért az arcáról.
Eddig nem is féltem tőle. Akkor sem, amikor megverte anyát.
Akkor sem, amikor engem vert meg, mert olyasmit csináltam, ami
neki nem tetszett. Akkor sem, amikor a hidroplánján végig kellett
néznem, ahogy lelőtt egy férfit, a testét pedig az Everglades
mocsarába lökte.
Ez az a pillanat, amikor a félelem végigszaladt a gerincemen.
Most először rémültem meg a saját apámtól. Lenéz a vörös vérrel
borított tenyerére. Amikor felnéz, ismét kiráz a hideg a félelemtől.
Ő pedig mosolyog.

Melegség áradt szét a hátamban, bejárja a vállam, amit aztán

agyzsibbasztó fájdalom követ, amikor a golyó a csontnak ütődik,
majd átszakítja a vállam elülső részét. Már lőttek meg korábban is,
de ehhez nem lehet hozzászokni. Apró gránátok tépnek bele az
ember bőrébe és izmaiba, hogy aztán szétrobbanjanak, amikor elég
mélyre hatoltak. A gerincem minden idegszála megfeszült, a karom
görcsbe rándult, a motor elkezd kacsázni az úton.
– Bassza meg! – hörögtem összeszorított fogakkal.
Olyan szorosan tartottam a kormányt, hogy elfehéredtek az
ujjaim, és sikerült éppen azelőtt egyenesben hozni a gépet, hogy az
első kerekem belecsúszott volna az út menti árokba. Fűszálak és por
verődött fel a kerekek alól, sár hullott rám, ahogy
visszakormányoztam a motort az úttestre.
Még mindig golyók repkedtek a fejem körül. Mindent bele kellett
adnom, hogy a motor ne forduljon ki alólam, és ne is lassítsunk. Ha
csak egy kicsit is lejjebb csúszik a sebességmérő mutatója, nekem
kampec.
Noha nem viselek mellényt, még nem puncultam be, Thiáért
igyekszem, és nem az irhámat mentem.
Meghúztam a féket, és megfordítottam a motort, hogy szemtől
szemben álljak azokkal a barmokkal, akik teljes gázzal jöttek
utánam. Tank és Cash. Két testvér, akiket személyesen én
toboroztam újoncnak.
Hálátlan dögök.
Két testvér, akik most komoly leckét fognak megtanulni, mert
ugyan nem viselek mellényt, de attól még nem vesztettem el az
erőmet.
És azt se felejtettem el, hogyan kell meghúzni azt a rohadt
ravaszt.
A motor még befejezte a fordulatot, amikor én már elengedtem a
kormányt, és előrántottam mindkét pisztolyt a hónaljtáskámból. A
hirtelen mozdulattól fájdalom nyilallt az egész testembe, de a
célzásom biztos volt.
Örömmel láttam a döbbenetet a két faszfej arcán, ahogy egyre
közelebb jöttek, én pedig lőni kezdtem. Cash bukott el elsőként, a
motorral együtt kidőlt oldalra, miután kétszer mellkason lőttem.
Tank sem váratott magára, ő átesett a kormányon, amikor a lövedék
az arca jobb oldalába fúródott.
Az én motorom is vadul forgott, de úgy tűnt, hogy a világ forog
körülöttem, és nem én. A narancsültetvények körbe-körbejártak a
szemem előtt, rothadt szag ütötte meg az orrom. Kihúzódtam az út
szélére, és belehajtottam az árokba, amit az imént sikeresen
elkerültem. Lerepültem a motorról, mosolyogva szálltam a
levegőben.
Lehet, hogy nekem annyi, de legalább azt a két barmot is
magammal viszem.
Mielőtt földet értem volna, a rózsaszín hajú lányra gondoltam.
 19. fejezet

THIA

MR. COLEMAN végül saját jól felfogott érdekéből elbotorkált, én

pedig a narancsfák közé rohantam, mielőtt eszébe jutott volna, hogy
neki is van fegyvere. Undorodtam attól, amit tettem, de az még
jobban zavart, hogy igazából nem is bántam a dolgot.
Amikor már égett a tüdőm, és a lábam sem vitt előre, térdre
rogytam.
– Annyira sajnálom, apa, annyira sajnálom, hogy ezt nem tudtam
megmenteni neked. Nekünk, kettőnknek. De leginkább azt sajnálom,
hogy nem tudtalak megmenteni téged – suttogtam a fák közé. A
levelek zizegtek a szélben, időnként nagy puffanással egy-egy
narancs esett le az ágakról.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felgyújtom az
egészet, már azt kezdtem el nézni, hogy mennyire szárazak a
levelek, milyen gyorsan égnének le, amikor megremegett alattam a
föld, az avar és a földdarabok a térdem körül pattogtak.
Egész életemben Floridában éltem, és még soha az életben nem
volt itt földrengés.
Egyáltalán, itt lehet földrengés?
Hangos morgást hallottam a távolból. Rettegve álltam fel, vártam,
mikor mozdul meg a lábam alatt a talaj. A morajlás egyre hangosabb
lett, a szívem egyre hevesebben dobogott, a testem minden idegszála
megfeszült, ahogy teltek a másodpercek, és a zúgás lassan
megtöltötte a csendet.
Ezt a hangot a testemmel már jóval azelőtt érzem, mintsem
meghallanám. A morajlás egyre hangosabb, és megremegteti a
csontokat.
A két keréken érkező földrengés.
Egy motor. A hangok alapján inkább több.
 Bear.
Eljött értem.
Ne hülyéskedj, Thia. Emberek milliói közlekednek motorral, nem
csak Bear. Ez biztos nem ő.
Lehet, hogy a motoros banda.
Aztán… Bumm!
A robbanás hangja belekapott a hajamba, mintha csak egy bomba
robbant volna fel.
Narancs fény világította meg az estét, amit aztán a fekete,
felhőtlen ég előtt kavargó szürke füst váltott fel.
Rohanni kezdtem a robbanás felé, még mielőtt le tudtam volna
beszélni magam róla, egy perc se kellett ahhoz, hogy kiérjek az útra.
Az út mindkét szélén összeroncsolódott fémdarabok hevertek, és
egészen addig abban sem voltam biztos, hogy egy vagy két motor
szenvedett balesetet, amíg meg nem láttam az úttesten kifacsart
pózban heverő holttesteket. Hevesen dobogó szívvel rohantam oda
az egyik testhez. A férfi karja vérben tocsogott, nem tudtam kivenni
semmilyen ismertetőjegyét vagy tetoválását.
Pánikba estem. Letérdeltem, és minden erőmet latba vetve
megpróbáltam átfordítani a pasit, de képtelen voltam megmozdítani.
Reménykedtem abban, hogy nem az a férfi hever itt, akinek az arcát
magam előtt láttam, és meg kellett bizonyosodnom róla. Ismét
nekiveselkedtem, nem is értettem, honnan van bennem ennyi erő.
Nem tudtam teljesen a hátára fordítani, de sikerült az oldalára
fektetnem. Amikor egy kerekded arc és rövid, barna haj tűnt fel,
megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
A roncsok láttán meg voltam győződve arról, hogy csak baleset
történt, két motor összeütközött. Biztos voltam abban, hogy a két
férfi a baleset következtében halt meg.
Nagyot tévedtem.
A másik férfi hanyatt feküdt, a feje oldalra fordult, a szeme és a
szája nyitva.
Az arcán golyó ütötte lyuk.
A szám elé kaptam a kezem. Felegyenesedtem, és elindultam
vissza, az ültetvény felé, de közben nem tudtam levenni a szemem a
motorroncsokról és a holttestekről, mintha máskülönben egy pillanat
alatt újra életre kapnának, és a nyomomba erednének.
Ekkor esett le, nem véletlenül tartottam attól, hogy az egyik
holttest Bearé lesz. Mindkét férfi a Parti Nagymenők mellényét
viselte.
Értem jöttek.
Bearrel ellentétben.
Tudtam, hogy úgysem jönne utánam, de még így is egyszerre
voltam csalódott és rémült.
Talán többen is vannak a nyomukban.
Lassan hátráltam, amíg a fák között teljesen el tudtam rejtőzni.
Tücskök ciripeltek körülöttem, a béka brekegése mellett az
elektromos rovarirtó berregése is idehallatszott, holott a ház több
száz méterre volt innen. Addig hátráltam, amíg valami nagy és
kemény dolog állta az utam, ami határozottan nem egy fa volt.
Kirázott a hideg, amikor egy kar átölelte a derekamat, a másik kéz
pedig a számra szorította a kezét, hogy elfojtsa a sikolyomat.
– Ti, állj le, én vagyok az! – morogta Bear a fülembe, miközben
próbáltam kitörni a szorításából.
Megmerevedtem.
Mégis eljött értem.
Bear lazított az ölelésén, én pedig megfordultam a karjaiban. A
hatalmas, fényes hold olyan volt, mint egy reflektor a fejünk felett.
Bear nem viselt pólót, a teste csupa föld volt, szőke haja és szakálla
is sártól volt lucskos, a farmerje térde kiszakadt.
– Mennyien járnak errefelé? – kérdezte hirtelen.
– Nem sokan. A legközelebbi farm is a másik irányban van. Ez itt
lényegében zsákutca.
– Nem tudsz arról, hogy valaki hozzátok jönne? A posta, esetleg
valamelyik futárszolgálat. Gondold át alaposan a válaszod.
– Semmi ilyesmi nincs. A postánk postafiókba érkezik, az
ültetvény pedig egy ideje már nem üzemelt.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
A környéken nem hevert locsolócső, és víz sem szivároghatott
sehonnan sem, mert a vízművek kikötötte a vizet, amikor nem tudtuk
fizetni a számlát.
Puff!
– Mi a faszom volt ez? – Bear riadtan fordult hátra.
– Narancsok. Ilyen a hangjuk, amikor leesnek a fáról. – Amikor
háttal állt nekem, végre megpillantottam a csöpögés forrását.
Bear volt az.
Vérzett.
A vállából szivárgó vér feketének látszott a holdfényben. A vér
egy kisebb tócsát alkotott az öve felett, és onnét csepegett le a puha
földre.
– Megsebesültél – jelentettem ki a nyilvánvalót.
Bear hátrafordult, kék szemében felizzott a hideg láng.
– Leszarom a vállam, Ti. Most sokkal inkább foglalkoztat az,
hogy megléptél, amikor kurvára megmondtam, hogy nem
biztonságos. – Bear úgy nézett rám, mintha nem érteném, mi a baja.
– Azt hiszem, nem hittél nekem, amikor azt mondtam, hogy a
motoros banda a nyomodban van. – Az úton heverő testek felé
biccentett. – Most már hiszel nekem? – kérdezte dühtől kitágult
orrlyukakkal.
Én hátraléptem, ő pedig előre, nem hagyta, hogy legyen
közöttünk némi távolság.
– Miért jöttél ide?
– Mégis, mi a faszt mondtam az előbb? Azért jöttem ide, mert
nem hallgattál rám, mert itt nem vagy biztonságban, és ha nem értem
volna ide, akkor most halott vagy, vagy azt kívánnád, bárcsak
megölnének, miután mind átmentek rajtad.
Most először rettentem meg tőle. Nem tartottam attól, hogy
bántana engem, de még soha nem láttam ilyen dühösnek.
– Nem értelek – mondtam.
– Nem is kell megértened – vágta rá, aztán, mintegy nyomatékul,
a számra tapasztotta az ajkát.
El akartam lökni magamtól, nemet akartam mondani, de miután
attól tartottam, hogy Bear is ott fekszik holtan az úttesten, a testem
nem engedelmeskedett. Az agyam sikoltozni akart, meg akarta verni
őt, de a férfi nyelve a szájzugamban próbált utat törni magának,
áruló ajkaim pedig szétnyíltak. Felnyögtem, mert a nyelve
összegabalyodott az enyémmel, hozzásimultam poros testéhez. A
keze közé fogta az arcom, úgy csókolt, mintha közben kiabált volna
velem, megbüntetett azért, mert nem engedelmeskedtem neki, mert
az élete része lettem, mert azon voltam, hogy ne legyek az.
Én pedig elfogadtam a büntetését, és visszaadtam neki,
elmondtam neki mindazt a csókunkkal, amit én magam sem fogtam
fel. A szoknyám szegélye felett a bőrömön éreztem a gyűrűi
hűvösségét.
Bear zihálva elhúzódott, a tekintete mintha a lelkem mélyére
látott volna.
– Jó lenne, ha az életben egyszer rám hallgatnál, de bármennyire
is jó lenne arról beszélgetnünk, hogy mekkora egy szemétláda
vagyok, te pedig annyira ki tudsz akasztani engem, mint eddig még
soha senki, és bármennyire is szeretném folytatni a csókolózást, van
pár apróság, amiben előbb segítened kellene, mielőtt azok nagyobb
problémává fajulnának.
Bear a sáros kezével átkarolta a nyakam, és magához húzott.
– Például? – kérdeztem. Reszkettem a tekintete súlyától, még
arról is sikerült megfeledkeznem, hogy néhány méterre tőlünk
holttestek hevernek.
– Tudsz varrni?
– Ez egy fura kérdés.
– Egyáltalán nem fura annak a fényében, hogy lassan elvérzek –
ellenkezett Bear, és a vállához kapott. – A seb tiszta, csak kicsit
rendbe kell rakni.
– Basszus, próbáld meg ezzel. – Lerántottam magamról a
pólómat, lábujjhegyre ágaskodtam, és a lapockájához nyomtam az
anyagot.
– Basszus – mordult fel Bear. Kicsit lazítottam a szorításon, attól
tartottam, hogy fájdalmat okozok neki. – Talán az lenne az okosabb,
ha hagynál elvérezni. – Megnyalta a száját, a tekintete a meztelen
mellemet bámulta, a mellbimbóm megkeményedett a tekintetétől. –
Azt a kurva életbe, Ti, lehet, hogy nem te húzod meg a ravaszt, de az
az érzésem, hogy egyszer még ki fogsz nyírni. – A keze a fenekemre
tévedt, és miközben én a sebét ápolgattam, ő a seggemet
markolászta.
– Mi a másik feladatunk? – kérdeztem, miközben egyre jobban
elvörösödött az arcom és a nyakam, de hálás voltam, hogy az éjszaka
sötétjében nem látszott, mennyire beindultam.
– Össze kell takarítanunk.
 20. fejezet

THIA

KÉPTELEN VAGYOK BEMENNI ODA – jelentettem ki keresztbe font

karral, a veranda lépcsői előtt megtorpanva.
– Tű kell, meg cérna – sorolta Bear fintorogva. Még mindig a
pólómat szorította a sebéhez. – Hol találok ilyet? –
Megkönnyebbültem, mert nem kényszerített arra, hogy bemenjek.
– A varrószoba a konyha mellett balra van. Anya egy szerelékes
dobozban tartotta a cuccait a Singer varrógép mellett.
Beart elnyelte a ház, de pár perccel később már ott is állt
mellettem, a kezében az egész dobozzal.
– Nincs áram – mondta Bear, miközben zsebre dugta az
öngyújtóját, amivel megvilágította a sötét házat. Persze hogy nem
volt áram, a számlát még a szüleim halála előtt be kellett volna
fizetni, a holtak pedig nem fizetnek számlákat. Mondjuk, a mi
esetünkben akkor sem nagyon tették, amikor még éltek.
Bear idedobott nekem egy kék felsőt, amit a szobámból szerzett,
én pedig gyorsan belebújtam.
– Köszi – mondtam, amit Bear egy halk morgással nyugtázott.
A verandán kinyitottam a dobozt, és kivettem belőle egy
zseblámpát. Megnyomtam a gombot, és szerencsére felgyulladt.
– Egész nap itt voltál, és nem mentél be a házba? – kérdezte Bear.
A legfelső lépcsőfokra telepedett le, háttal nekem. Lefelé
irányítottam a fénycsóvát, hogy kiszedhesse a dobozból a szükséges
eszközöket.
– Egyáltalán nem terveztem ide visszajönni.
– Akkor miért tetted? – Bear vodkát töltött egy üvegből, amit az
előbb nem vettem észre a kezében, aztán felém nyújtotta az üveget. –
Öntsd a sebre.
Megragadtam a palack nyakát, és a zseblámpával végre alaposan
megvizsgálhattam Bear sebét. Abban igaza volt, hogy a golyó
teljesen átment, de a seb sokkal mélyebb volt, mint amire
számítottam.
– Basszus – motyogtam, és elejtettem a zseblámpát.
– Csak öntsd rá a piát, Ti, közben pedig meséld el, hogy mit
kerestél itt, ha nem ez volt az eredeti terved.
Ráirányítottam a lámpát a sebre, és önkéntelenül is becsuktam a
szemem, amikor az alkoholt a sebre öntöttem, Bearnek pedig minden
izomrostja megfeszült.
– Hallgatlak, Ti – préselte összeszorított fogai közül. Kikapta az
üveget a kezemből, és a válla elülső oldalán éktelenkedő sebre
öntötte a maradék italt, miközben a kezével annyira szorította a
lépcső szélét, hogy letört egy darabot a rothadó deszkából. Aztán a
fadarabot kidobta a kertbe, letette az üveget, és a kezembe nyomta a
tűt és a cérnát.
– Donaldson seriff csak délután lesz bent az irodájában. Beszélni
akartam vele, de végül itt kötöttem ki, és… elterelődött a figyelmem.
– Ez elég jó leírása annak, hogy Ben Coleman egyáltalán csak a
lábával merte érinteni az ültetvény talaját.
– Vallomást akartál tenni? – Bear hangjában ismét harag csengett.
Keresztbe font karral a combjára támaszkodott, és előrehajolt, hogy
jobban hozzáférjek a sebéhez. A korlát mellvédjére tettem a
zseblámpát, és az egyetlen öltéstípussal, amire az anyukám
megtanított, amennyire tudtam, összehúztam a sebét, és igyekeztem
úgy tenni, mintha nem az ő húsát és bőrét ölteném össze, hanem egy
takarót vagy egy bőrdarabot.
– Igen, úgy voltam vele, hogy jobb, ha elmondok mindent, és
elfogadom azt, ami rám vár. Buck, a seriffhelyettes a haverom, talán
elnézőbbek lesznek velem. Nem mintha bárkinek is hiányoznék, ha
lecsuknának. A világ nem áll meg. Senkinek nem tűnne fel, ha
eltűnnék.
– Nekem igen.
– Ja, neked feltűnne, mert végre megszabadulsz tőlem –
jegyeztem meg keserűen.
– Ti… – szólalt meg Bear. Elakadt a lélegzetem, hallani akartam,
amit mondani akart, de helyette fájdalmasan felmordult, amikor a tű
mélyebbre csúszott, mint ahogy számítottam.
– Bocs – suttogtam. Talán nem kéne megfeledkeznem arról, hogy
egy élő embert varrok éppen össze.
– Szereztem neked egy ügyvédet. – Bear bejelentése meglepett. –
Én a hátam közepére sem kívánom, de a te esetedhez ő tökéletes
lesz.
– Mit csináltál?
– Szereztem egy ügyvédet, egy vérszívó szukát. Ha az ördög
csinos kosztümöt viselne, meg vörös rúzst, akkor pont olyan lenne,
mint Bethany Fletcher. Ugyanakkor nagyon jó ügyvéd. Most veti
bele magát az ügybe. Telefonálgat, beleássa magát a részletekbe.
Egyelőre csak ki akarnak hallgatni, még nem vagy gyanúsított, de
leléptél, mielőtt ezt elmondhattam volna.
– Megjavítottad az ajtót, de nem zártad be. Azt hittem, ezzel
üzened azt, hogy ideje távoznom – ismertem be.
– Mondtam, hogy kurvára nem vagy a foglyom – helyesbített. –
Azt hittem, hallod, amit mondok, és azt csinálod, amire kérlek. Most
már látom, hogy ez hiba volt, de többé nem fordul elő. Kingre kellett
volna hallgatnom, és odabilincselni téged ahhoz a rohadt ágyhoz. –
Bear egész testében megfeszült, a tű megakadt a kezemben, nem
tudtam beleszúrni a bőrébe.
Nem foglalkoztam a bilincselés jelentette fenyegetéssel, a
feladatomra koncentráltam.
– Tudom, hogy nehéz, de ne feszülj be, attól csak fájdalmasabb
lesz.
– Na ne mondd! – kiáltott fel Bear. – Ezt hol tanultad? – Kissé
ellazult, így könnyebben össze tudtam fércelni a bőrét.
Mosolyogva idéztem fel az emléket.
– Dr. Hartman mondta, amikor összevarrta a térdemet. A
testvéremmel, Jesse-vel és a haverommal, Buckkal kipróbáltuk az új
horgászbotokat, amiket egyik évben karácsonyra kaptunk. Jó, nem
voltak vadonatújak, de nekünk azok voltak.
– Volt vizetek a szárazföld kellős közepén? – lepődött meg Bear.
– Ó, igen, az ültetvény közepén van egy viszonylag mély tó. Néha
Mr. Miller feltöltötte a halakkal, amiket a kirándulásain fogott. De
aznap nem a tóparton voltunk, hanem valamivel odébb, a tisztáson.
Hulahoppkarikákat tettünk a földre, az volt a cél, a zsineg végére
pedig súlyt kötöttünk. Gyakorlásnak jó volt, bár, így visszagondolva,
talán a horgokat otthon hagyhattuk volna. Kicsit közel mentem
Buckhoz, és a horog belekapott a térdembe. – Előrenyújtottam a
lábam, hogy Bear szemügyre vehesse a térdemet átszelő sebhelyet. –
Nem vette észre, hogy horogra akadtam, elkezdte tekerni a zsineget,
és kitépte a horgot a térdemből, átszakítva a bőrömet. Tizenkét
öltéssel varrták össze – fejeztem be a sztorit, és visszahúztam a
lábam.
Bear felemelte a kezét, és a hüvelyk- és mutatóujja között húzódó
hegre mutatott.
– Ugyanaz a sérülés, másik barát. Tizenhatok lehettünk, egy
ladikban horgásztunk a part mentén. Ha a horgunkra akadt pár
árnyékhal, azokat eladtuk a töltés túloldalán üzemelő vendéglőnek
pár dollárért. Voltak napok, amikor folyamatosan kaptak a halak,
ezen a nevezetes napon azonban csak betintáztunk, meg
kiszakítottunk a bőrömből néhány centit.
– Ezen az oldalon végeztem. – Elharaptam a cérnát, és pár
kibogozhatatlan csomót kötöttem rá. Újabb cérnát fűztem a tűbe, és
kissé nyakatekert helyzetben odatérdeltem Bear mellé a lépcsőre.
Majdnem lecsúsztam a lépcső széléről, és ezt Bear is észrevette,
mert megragadta az alkaromat, és széles terpeszbe nyitotta a lábát.
Letérdeltetett magával szemben, a könyökömet a combján
pihentettem, ő pedig a derekamra tette a kezét.
– Sokkal jobb – mondta, és a szemembe nézett. Szinte égette a
bőrömet a tekintete, miközben összevarrtam a sebét, ami valamivel
kisebb volt itt, a válla elülső oldalán. Figyelte a mozdulataimat, a
szakálla a kézfejemet súrolta, a lélegzete a nyakamat melegítette és
az ágyékomat izzította. Muszáj az öltésekre koncentrálnom,
máskülönben fájdalmat okozok neki.
– A lakásban megtaláltam egy fiatalkori képedet. Te voltál rajta,
King meg egy harmadik srác, aki csokornyakkendőt viselt. Ő volt
Preppy?
Bear előrehajolt, az orrát a nyakam tövéhez nyomta, és bólintott.
Lángolt a bőröm, ahol az ajka és a szakálla hozzáért.
A koncentrációnak annyi.
Megköszörültem a torkom.
– Ő is Logan’s Beachen él? – kérdeztem az utolsó öltés után. Alig
maradt valami a cérnából, miután összevarrtam a vállát. Olyan közel
kellett hajolnom, hogy a szám hozzáért a bőréhez, amikor
elharaptam a cérnát. Az ajkam bizseregni kezdett, de meg tudtam
állni, hogy ne nyaljam meg a bőrét, aztán alaposan megcsomóztam a
cérnát, éppen úgy, mint a válla túloldalán. Ráfújtam a bőrére, hogy
kicsit enyhítsem a fájdalmát. Bear felállt, és elkapott, mielőtt hanyatt
lezúgtam volna a lépcsőről.
– Meghalt – jelentette ki Bear, aztán a vodka maradékát a seb két
oldalára öntötte, sziszegve tűrte a kellemetlenséget.
Itt véget ért a beszélgetésünk személyes része, Bear azonnal a
lényegre tért. Amikor rákérdezett, hogy milyen mély a tó, és
beindította a ház mellett álló traktort, már megértettem, mit takart,
amikor azt mondta, „fel kell takarítanunk”.
Végignéztem, ahogy a motorok roncsához kötözte az egykori
testvéreinek holttestét, és a tóba süllyesztette őket. Aztán valami
még nagyszerűbb jutott az eszembe.

★ ★ ★

THIA
– Hamarosan felkel a nap – állapította meg Bear a távoli eget
kémlelve, ahol a rózsaszín pirkadat kezdte átvenni az éjszakai
sötétség helyét. Elővette a telefonját, megnyomott néhány gombot, a
szája némán mozgott, miközben valamit olvasott, aztán visszatette a
telefont a zsebébe. Leugrott a traktorról, majd megkerülte a
járművet, hogy engem is lesegítsen.
Pelenkás korom óta traktorok között élem az életem, így a
gesztusát szemforgatással nyugtáztam. Bear felém közelített, a háta
mögött felkelő nap megvilágította, mennyire koszos, sáros és izzadt,
ugyanakkor fénykörbe is vonta, mint egy pokolból felszálló angyalt.
– Bethany üzenetet küldött. Elintézte, hogy kihallgasson a seriff a
Coral Pines-i irodájában. A seriff holnap szerette volna megejteni a
kihallgatást, de Bethany elintézte, hogy negyvennyolc órával
elhalasszák a dolgot, mert először veled szeretne találkozni. Lenne
pár kérdése.
– Miféle kérdések? – kérdeztem.
– A múltaddal kapcsolatban – felelte Bear. – Biztosra szeretne
menni, hogy a helyes dolgot mondod, és megfelelően válaszolsz a
seriff kérdéseire.
 – Mit értesz az alatt, hogy a helyes dolgot? – Követtem Beart a
ház mögé, ahol ő elkezdte letekerni a locsolócsövet. – Megöltem az
anyámat, miután ő végzett az apámmal. Ezen nincs mit ragozni.
Bear fújtatott egyet, a cső szórófejjel ellátott végét a magasba
emelte, tekintetével a csapot kereste a falon.
Dacosan a ház falához léptem, és elcsavartam az egyik szúrós
bokor mögött megbúvó csapot.
– Mikor fogod végre megérteni, hogy ne kérdőjelezz meg engem,
hanem végre hallgass rám? Azt kell előadnod – közölte Bear, közben
minden egyes szóval egyre közelebb jött –, amit Bethany mondani
fog.
– Mikor fogod végre megérteni, hogy nem szeretem, ha
megmondják, mit csináljak? – A mellkasom előtt összefontam a
karom. Bear elfordította a csapot, kipróbálta, milyen erős a vízsugár.
A tekintetében harag izzott, arra figyelmeztetett, hogy ne
kötözködjek vele. Jó, akkor nem fogok.
De ez még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele.
– Azt mondtad, hogy a seriff csak délután lesz szolgálatban? –
kérdezte.
– Igen, kettő vagy három előtt nem lesz bent – feleltem. – Buck
lehet, hogy már itt van, de Jessepben csak ők vannak.
– Jó. A motorom nincs teljesen lerobbanva, de kell hozzá pár
alkatrész. Ha felkelt a nap, visszamehetünk Logan’s Beachre. – A
gyomrom ebben a pillanatban döntött úgy, hogy zavarba ejtően
hangosan megkordul.
Mikor is ettem utoljára? Akkor, amikor Grace-szel és Rayjel
ebédeltem.
– Közben szerezhetünk valami kaját is – tette hozzá Bear.
Elvörösödött az arcom.
– Várj csak. Azt akarod, hogy én is visszamenjek veled? Miért?
– Elég legyen a kérdésekből! – mordult fel Bear, aztán
mindennemű figyelmeztetés nélkül letolta a nadrágját, kilépett
belőle, aztán magára irányította a slagot, és lemosta magáról az
éjszaka emlékeit.
Elfordultam, mert nem tudtam, hogy mit csináljak, vagy hová is
nézzek.
– Azért kérdezek, mert nem tudom – sóhajtom. Bear meztelen
farának képe az agyamba égett. A mellbimbóm megmerevedett, a
bensőmben feszültség izzott. Nem Logan’s Beachbe kell
visszamennem Bearrel, hanem be kell jelentkeznem egy
elmegyógyintézetbe, ahol a hormonjaik miatt megvadult tiniket
ápolják. – Miért jöttél utánam? Miért nem akartad, hogy a motoros
banda kinyírjon? – És mert nem tudtam nem feltenni a kérdést, és
lakatot tenni a számra, még hozzátettem: – És miért csókoltál meg?
Vártam, hogy mond valamit, de egy szó sem hagyta el a száját. A
locsolócső szórófeje elcsendesedett, és épp hátrafordultam volna,
hogy megnézzem, otthagyott-e, de akkor megéreztem a teste melegét
a hátamon. A nedves teste melegét.
Meztelen teste nedves melegét.
Magához szorított, erős mellkasa a hátamnak, izmos combja a
fenekemhez feszült. Az egyik kezét becsúsztatta a szoknyám
szegélye alá.
– Elég legyen a kérdésekből – lihegte a fülembe, a nyelve hegye
szinte nem is ért a bőrömhöz, mégis teljesen benedvesítette az
ágyékom.
– Csak mondd meg, miért – szerettem volna mondani, de csak
rebegni tudtam.
Mintha könyörögtem volna.
Bear nevetése a nyakamat csiklandozta. Nekidőltem, a
derekamban éreztem dagadó erekcióját.
– Tényleg tudni akarod? – kérdezte, miközben érdes
hüvelykujjával végigsimította a mellem vonalát. – Tényleg tudni
akarod, hogy miért csókoltalak meg? Miért csókoltam meg az édes
puncidat? Tudni akarod, hogy miért érzem az ízed még ebben a
pillanatban is a nyelvem hegyén, és szinte csorog a nyálam, hogy
ismét beléd kóstolhassak? Tudni akarod, hogy a nyelvemmel is
éreztem, milyen szűk vagy, és közben végig azt képzeltem, hogy a
farkamat szorongatod a szűz picsáddal? – kérdezte hozzám
dörgölőzve.
– Igen – könyörögtem. – Igen, tudni akarom.
– Mert én kurvára azt akartam. – A gyomrom szinte kiugrott a
testemből. A szavait azzal nyomatékosította, hogy belekapott a
nyakamba, aztán ellökött, és rám emelte a locsolócsövet.
A hideg vízsugár kioltotta a bensőmben lángra kapó vágy tüzét.
– A kurva anyád – sikoltottam fel a vízsugár felé szaladva.
Végezni akartam vele, hogy aztán őt is a tó mélyén fekvő többi
motoroshoz adjam.
Felém dobta a csövet, amit én a nyakánál fogva elkaptam.
– Mosakodj meg!
– Elég lett volna ennyit mondanod – mordultam rá.
– De abban hol a poén? – Lehajolt a farmerjéért, majd gyorsan
magára rángatta. Eltakartam a kezemmel a szemem, de így is ki-
kilestem az ujjaim között, hogy még egy pillantást vethessek feszes,
kerek fenekére.
– Bocs, hogy neked ez nem volt vicces – mondta Bear. – Most
már leteheted a kezed, nem kell úgy tenned, mintha nem legeltetted
volna rajtam a szemed.
– Nem is tettem! – füllentettem. Bear magában nevetett,
miközben besietett a házba. Befejeztem a zuhanyzást, azt kívánva,
bárcsak hidegebb lenne a víz.
Sokkal, sokkal hidegebb.
 21. fejezet

THIA

– EGYEDÜL IS BETALÁLOK A VÁROSBA – tiltakoztam apa régi

Fordjának volánja mögött.
Bear hozott pár száraz holmit a házból, de nem találta meg a
slusszkulcsot. Pár percig a kormány alatt matatott néhány vezeték
összecsavarásával, aztán sikerült beindítani a kocsit.
– Csak mondd meg, mire van szükséged, és én elhozom. – Be
akartam rántani a nyikorgó ajtót, de Bear nem engedte el.
– Nem engedlek el egyedül – magyarázta Bear. – Még van időnk,
mielőtt a banda rájönne, hogy Tank és Cash beadta a kulcsot. Tank
telefonja összetört, de Cashéről küldtem pár üzenetet Chopnak,
mielőtt nekiláttak volna éjszakai fürdőzésüknek. Ezzel időt nyertünk.
– Jó, ha van időnk, akkor biztonságban vagyok. Nem kell velem
jönnöd – érveltem. Ismét megpróbáltam berántani az ajtót, de ő
ismét nem engedte.
– Attól tartasz, hogy meglátnak velem, és hogy mit fognak
gondolni majd az emberek? – firtatta.
– Nem erről van szó.
– Szóval te gondolod azt, hogy a nagy, rossz motoros majd
megrémíti a helyi lakosokat. – Bear fellépett az alváz szélére, így
nem volt más választásom, mint hogy átcsusszanjak az anyósülésre,
mert nem akartam, hogy összenyomjon.
Az igazság az volt, hogy ha Bearrel vagyok, az agyam mintha
megszűnne működni. Néhány egyedül töltött pillanat segíthet abban,
hogy oszoljon a Bear miatt az agyamra telepedett köd, de a francokat
fogom vele ezt közölni, ezért ötöltem ki ezt, ami lényegében igaz
volt, bár messze nem a legfontosabb indok, ami miatt nem
szeretném, hogy velem tartson.
Az égnek emeltem a kezem, hadd lássa, mennyire felbosszantott.
 – Szerintem nem ismered a póló fogalmát. Ha Emma May a
benzinkúton egy pillantást is vet rád, harmadjára is szívrohamot kap.
Bear szájzuga cinkos mosolyra húzódott, a szeme sarkában apró
ráncok jelentek meg. Lassan egyre közelebb hajolt hozzám, de én
elhúzódtam, belesimultam az ülésbe, mintha eggyé akarnék válni
vele.
– Bejövök neked, Ti? – Hűvös lehelete a nyakamat simogatta. –
Féltékeny vagy, mert lehet, hogy egy idős hölgy is éppen úgy
benedvesedik tőlem, mint te?
– Mit… mit művelsz? – lihegtem, amikor a keze az ölem
környékén járt.
– Veszélyesen szeretek… vezetni – mondta Bear, és azzal áthúzta
a derekam előtt a biztonsági övet, majd becsatolta a rozsdás csatba.
Megkönnyebbülten, de kissé csalódottan sóhajtottam fel, amikor
visszaereszkedett az ülésbe, és beindította a furgont. Kicsit
megemelkedett, majd a farzsebéből előhúzott valamit.
Egy pólót.
Fel is vette.
Na jó, egy szűk, fekete atléta volt az.
Ezzel annyit sikerült elérnie, hogy még hangsúlyosabb lett a
mellizma, és az alacsony derekú farmerjébe vesző V vonala.
– Látod? Tudom, mi az a póló! – Bear rám kacsintott, aztán az
egyik kezét a dupla ülés háttámlájára fektette, az ujja a vállamat
érintette, miközben a ház elől tolatva kikanyarodott a dűlőre.
– Micsoda különbség! – motyogtam.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza, bár volt egy olyan érzésem,
hogy tisztán értette, amit mondtam.
– Én is tudok vezetni, nem is rosszul – ellenkeztem.
– Semmi kétségem, de most velem vagy, és amikor velem vagy,
akkor én vezetek.
Az ablak felé fordítottam a fejem, és a szemem forgattam.
Figyeltem, ahogy elúsznak mellettünk a narancsliget fái, majd az
a hely, ahol Bear átgereblyézte a talajt, hogy eltüntesse a tegnap esti
karambol nyomait. A fák alatt nagy kupacokban hevertek a
narancsok, az émelyítő édes illat helyett, ami a mindent
megváltoztató este előtt töltötte be a levegőt, most olyan szag van,
mintha a hűtőben felejtett volna valamilyen kaját az ember.
– Miért van ilyen hullaszag? – kérdezte Bear.
 – Nem is tudom, mi lehet az oka – vágtam vissza sokatmondó
pillantás kíséretében.
– Te is tudod, hogy nem így értettem, Ti. Arra gondoltam, hogy
miért rohadnak a narancsok?
– Amikor a Sunnlandio felbontotta a szerződést, nem volt értelme
erőlködni a szürettel.
– Miért? – Beart őszintén érdekelte a dolog. Meggyújtotta a
cigarettáját az ócska szivargyújtóval, aztán letekerte az ablakot, és
ráfektette a könyökét az ajtóra, a szél a haját lobogtatta.
Megvontam a vállam, és ellenálltam a kísértének, hogy
megosszam vele a Sunnlandio Corporation gonoszságait.
– A lényeg az, hogy rájöttek, olcsóbb Mexikóból importálni.
– De miért hagyjátok megrohadni a narancsokat?
– A szüretelés sokba kerül – magyaráztam. – Amikor pedig nem
tobzódnak a vevők, maga a szüret is éppen olyan veszteséges, mint
ahogy most rothadnak a narancsok. A boltláncok és az üdítőgyártók
már vagy szerződtek beszállítókkal vagy ültetvényesekkel, vagy,
mint ahogy a Sunnlandio is tette, inkább importálják a narancsot.
Akkor már olcsóbb hagyni megrohadni a narancsokat, bár ezzel az
egész munkánk megy a kukába. Adakozásról sem lehet szó, mert
akkor is le kell szednie és ki kell szállítania valakinek.
– Ezt az egészet egyedül intézted? – Bear beleszívott a cigijébe.
Már korábban is elmeséltem neki, hogy mi történt az ültetvénnyel,
de most, hogy személyesen látta a rothadó narancsok ezreit, az egész
még valóságosabb, még megdöbbentőbb volt.
– A nagyját igen. Apa idejét lefoglalta anya. Megtettem, amit
csak tudtam. Amerikában számtalan gazdaság jár hasonló cipőben,
legyen szó narancsokról vagy más terményről. Hagyják a fákon
megrohadni a termést, mert nincs pénzük arra, hogy leszedjék.
Emberek éheznek szerte az országban, én meg itt ülök több tonnányi
rohadt narancs tetején. – Megráztam a fejem.
– Mit is mondtál, hány éves vagy? – Nem számítottam Bear
kérdésére. Korábban azt mondtam, hogy tizenhét, de azóta Mr.
Coleman volt szíves tájékoztatni arról, hogy megfeledkeztem a
szülinapomról.
– Tizennyolc – mondtam ki most első alkalommal. Bear felvonta
a szemöldökét, mintha nem akartak volna összeállni a fejében a
számok. – Nem is olyan rég volt a születésnapom.
 – Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt az egészet egyedül vitted. –
Bear az úttestre szórta a hamut a cigarettájáról. – Ahonnét én jövök,
ott a tizennyolc évesek két összefüggő mondatot nem képesek
mondani, pláne a banda körül legyeskedő lányok, erre te egy egész
kibaszott ültetvényért felelsz.
Felnevettem.
– Ezt úgy mondod, mintha valami elképesztő teljesítmény lenne,
pedig igazából nem értem el semmit. Sőt, inkább az ellenkezője igaz.
Ha többet tudtam vagy tettem volna, akkor megmenthettem volna az
ültetvényt. – Felsóhajtottam. – Ez így nem teljesítmény.
– Milyen volt az életed? És a családodé?
– Néhány este be szoktam segíteni a benzinkút kisboltjában.
– Abban a kisboltban? – hüledezett Bear.
– Bizony, ott, ahol az egész kezdődött – feleltem. Az út mentén a
bukásomra emlékeztető fasorok követték egymást. – Hétvégente
pedig Corbinba mentem át kocsival, az egyik motelben takarítottam
– folytattam. – Az ültetvény rezsijének kifizetése után pont maradt
annyink, amiből kihúztuk a hónapot… Jobb esetben.
– Ugye te is tudod, hogy ez őrület? Két munkát vállaltál, hogy
finanszírozd a harmadik munkádat?
– Kanyarodj be itt – mutattam a kusza bokrok mögött megbúvó
széles útra. Bear elfordította a kormányt, a furgon megugrott, a fara
ide-oda csúszkált a városba vezető kátyús földúton. – Ne nevezz
őrültnek – tettem hozzá, és keresztbe fontam a karom a mellkasom
előtt.
– Visszavonom, hogy érettebben viselkedsz, mint egy tizennyolc
éves, mert most úgy duzzogsz, mint egy kölyök – morogta Bear. A
városhatár közelébe érve a Margie használt alkatrész raktárát hirdető
táblával találtuk szembe magunkat – bár a raktár inkább hasonlított
egy roncstelepre.
– Ez nem igaz – vitatkoztam, de nem néztem rá. – Ott
leparkolhatsz – mutattam a benzinkúttal szemközti üres utcára.
– Logan’s Beach sem egy metropolisz, de ez a hely olyan, mint
egy szellemváros. – Bear leállította a motort, és kiszállt a furgonból.
Én is követtem a példáját, de mire kikászálódtam, már ott is állt
mellettem.
– Ja, amióta lezárták az autópálya kijáratát, csak a farmerek
maradtak itt, és ők is egyre kevesebben vannak, inkább elköltöznek
oda, ahol munka is van. – A kezemmel leárnyékoltam a szemem, és
körülnéztem. Két furgon és egy John Deere traktor parkolt az út
túloldalán Mickey csaliboltja és bárja előtt. Két biciklit a kávézó
előtt lámpaoszlophoz lakatoltak.
– Egész sokan vannak – tettem hozzá.
Bear mintha keresett volna valamit a tekintetével.
– A barkácsboltban van autós részleg is – jegyeztem meg a
kisbolt felé indulva. – Leginkább furgonokhoz találsz alkatrészeket,
de lehet, hogy szerencséd lesz, és megtalálod, amire szükséged van –
magyaráztam a barkács- és eledelboltra mutatva.
– Kapd el! – Bear felém dobott valamit, amit sikerült azelőtt a
markomba zárni, hogy földet ért volna.
– Miért? – kérdeztem. A gyémántszemű ezüstkoponya hevert az
ujjaim között, ami az életem nagy részében nálam volt. – Nem az
enyém.
– Csak vigyázz rá. Majd szólok, ha végeztem – mondta Bear. –
Kapd össze magad, és mindenesetre tartsd nyitva a szemed.
Ismét a szemem forgattam. A tenyerembe zártam a gyűrűt, aztán
a nyakamba akasztottam a láncot. Ismerős súlya vigasztalóbb volt,
mint egy ölelés. Bólintottam, majd elindultam az ajtó felé.
– Ti, megmondanád a számodat? – Bear elővette a mobilját.
– Nincs telefonom.
– Ha nincs telefonod, akkor mégis hogy képzelted, hogy szóljak,
amikor végeztem?
– Úgy, mint régen. – Tölcsért csináltam a kezemből, és
elrikkantottam magam: – Tiiiiiaaaaa! – Azzal belöktem az üvegajtót
és ott hagytam Beart, aki még mindig röhögött.

★ ★ ★

BEAR
– Eltévedtél? – kérdezte a fickó a barkácsbolt pultja mögött. Az
overállja alatt nem viselt pólót, kidudorodó hasán megfeszült a
farmerszövet.
Hogy eltévedtem? Talán inkább lassan megtalálom az utam.
 A fickó végigmért, a tekintete megakadt az ép vállamat díszítő
tetováláson, a Parti Nagymenők koponyaszimbólumán.
– Nem szeretnék bajt magamnak. – A férfi felemelte a kezét,
mintha éppen kirabolnám.
– Tedd le a kezed. Ma nem akarok semmi bajt – nyugtattam meg.
– Nem úgy nézel ki, mint aki elkerüli a bajt – jegyezte meg, a
frissen összevart sebemre mutatva.
– Ehhez semmi közöd. Mindenesetre komolyan gondolom, hogy
nem keresem a bajt.
A baj így is utolért, jórészt egy rózsaszín hajú, pimasz lány
képében, aki megőrjít.
Aki felizgat.
Aki őrülten felizgat.
A férfi biccentett.
– Egy ideje nem járt itt egyetlen Nagymenő sem alkatrészért.
Csak annyit akarok mondani, hogy nem változott semmi. Még
mindig béke a jelszavam. Nem vagyok aktív.
– Nem vagy aktív? – kérdeztem vissza, mire a fickó megfordult,
és a hátára varrt, hatalmas farkasmintára mutatott. Azonnal
felismertem, hogy a Harcos Farkasok szimbóluma, még úgy is, hogy
a felirat egy részét az overallja pántja takarta. Chop évekkel ezelőtt
üzent háborút a Farkasoknak valamilyen miami fegyverüzlet miatt.
A részleteket nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy Chop azt
mondta, harcban állunk, így harcban álltunk, és jómagam is eltettem
láb alól nem egy Harcos Farkast.
– Annak idején Bonesnak hívtak, de ma már csak Ted vagyok –
mondta a férfi visszafordulva.
– Nem kell aggódnod. Ha úgy vesszük, én is két banda közé
szorultam – poénkodtam. Megrántottam a pólóm gallérját, amitől
azonnal megszabadulok, amint visszaülök a furgonba. A mellényem
olyan volt, mintha puha bőrbe csavartam volna a felsőtestemet, ez az
egyszerű trikó azonban szinte fojtogatott.
Ted bólintott, láthatóan megkönnyebbült, amikor megértette,
hogy nem két vén faszi abszolúte érdektelen, évtizedes ellentétét
próbálom újra felszítani.
– Mit tehetek érted? – kérdezte mosolyogva, levetkőzve a
motoros énjét, és felöltve a kereskedő álarcát.
Körülnéztem az apró boltban, de elsőre nem láttam semmi
használhatót a három polcon, amelyen autóalkatrészek voltak.
– Gondolom, motoralkatrészek nincsenek, arra lenne szükségem.
– Kinéztem az ajtón, Thia az utca túloldalán egy piros kosárba
pakolt.
– A polcokon tényleg nem találsz – ingatta a fejét Ted –, de lehet,
hogy tudok jobbat mondani. – Átbújt a pult alatt, majd odasétált az
ajtóhoz, amit apró horgokra akasztott kulcsok díszítettek. Addig nem
is tűnt fel, hogy egy ajtó van ott, amíg le nem nyomta a kilincset.
Ted félreállt, majd intett nekem, hogy menjek oda. Majd kiugrottam
a bőrömből, amikor megláttam, mi van az ajtó túloldalán.
Egy temetőt pillantottam meg.
Egy motortemetőt.
– Az asszony azóta kitiltotta az életemből a motorokat, amióta
otthagytam a Harcosokat, mindent el kellett vinnem otthonról. Azt
hiszi, hogy kidobtam őket. – Motorok tucatjai sorakoztak az ajtó
mögött, mindenféle állapotban. A mennyezetről és a falakról
alkatrészek lógtak. A motorok között keskeny ösvény húzódott, de
ezt leszámítva mindenütt kisebb-nagyobb tartozékok voltak
egymásra pakolva.
– Már nem vagyok katona, de a gépekről, ami miatt ez az egész
elindult, soha nem tudtam lemondani – magyarázta Ted a hátamat
paskolva. Lehet, hogy egy rivális banda tagja volt, most azonban ő a
barkácsboltos Ted, aki úgy néz ki, mint egy átlagos helyi farmer, és
aki talán a világon egyedül megérti azt, mit jelent számomra ez a
látvány.
– Ted, mindjárt elélvezek ettől a raktártól – mondtam
rezzenéstelen arccal.
Ted felnevetett, majd elindult a pult felé.
– Válogass nyugodtan, biztos találsz olyasmit, amire szükséged
van. Majd ha végeztél, egyezkedünk az árról.
Mindössze negyedórára volt szükségem, hogy megtaláljak
mindent Ted motorbontójában. Megállapodtunk egy árban, majd
elbúcsúztam tőle.
Beszórtam a cuccot a furgon csomagtartójába, és a farmeromba
töröltem az olajos kezem. Körülnéztem, de nem láttam Thiát a bolt
üvegajtaja mögött. Elindultam, de egyetlen lépéssel később éles
sikoly hasított a levegőbe.
Kivettem a furgon utasteréből a fegyverem, és nagy sebességgel a
sikoly irányába rohantam.
Thia felé.
 22. fejezet

THIA

– ERESSZ EL, BUCK! – üvöltöttem. Vadul kapálóztam, rúgtam és

ököllel ütöttem ott, ahol értem, remélve, hogy csak sikerül valahol
kárt tennem tagbaszakadt testében. Gyenge kezem és lábam azonban
nem bánthatta a jetit, aki a vállára vetett, mint egy zsák cementet, de
annyit talán sikerülhet elérnem, hogy megálljon és meghallgasson. –
Tegyél le! – parancsoltam rá.
Nem volt ilyen szerencsém.
Hiába erőlködtem, nem sikerült megállítanom Buckot, hogy
becipeljen az apró helyiségbe.
– Neeee! – tiltakoztam. Minden erőmmel belekapaszkodtam az
ajtófélfába, és olyan erősen szorítottam, hogy attól tartottam,
leszakadnak az ujjhegyeim, hogy aztán mint a flipper fényes golyói
ide-oda pattogjanak a helyiség falai között.
Buck mélyről feltörő morgással tett még egy lépést, és az ujjaim
lecsúsztak az ajtófélfáról. Még arra sem volt időm, hogy
bosszankodjak, mert elfogyott az erőm, mert leemelt a válláról, és
azonnal belökött az egyik apró cellába, aztán rám zárta az ajtót. Az
oldalamra esve landoltam a hideg betonon, de egy pillanattal később
már talpon is voltam. Megragadtam a rácsokat, miközben Buck
sietősen elfordította a fémkulcsot a zárban, ami fülsértő hanggal
lakatolta le a cellámat. Azt hittem, a zajtól kiesnek a fogaim, és
kiszakad a dobhártyám.
– Időre oda kell érnem a seriffhez, hogy kihallgasson. Nem
tarthatsz itt fogva!
– Szerinted én nem tudok róla? Én vagyok a seriffhelyettes, az ég
szerelmére! Majd rátérünk arra is, hogy mi történt a szüleiddel, de
most nem arról van szó. Egy bizonyos Mr. Colemanről szeretnék
elbeszélgetni veled – közölte Buck, a kezét a fegyverövén nyugtatva.
 Basszus!
– Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy jogosan tettem, amit
tettem, és nem okoztam neki komoly sérülést – érveltem.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy Douglas
seriffhelyettesnek szólíts, amikor szolgálatban vagyok? Ráadásul
van itt valami, amiről elfeledkeztél! Képzeld, már nem tízévesek
vagyunk, és nem azért kaptak el, mert rózsaszínre festetted Griffinék
új traktorját. Rálőttél valakire, Thia! Szerinted mit kellene most
csinálnom? Csináljak úgy, mintha mi sem történt volna, közben meg
dr. Sanderson éppen most ölti össze a fickó lábát? – Buck lerogyott a
cellám előtt álló farekeszre, amiben valamikor zöldbabot szállítottak.
A rekeszről felszálló por felhőt vont köré.
Buck néhány mozdulattal félresöpörte a porfelhőt, majd minden
figyelmét legújabb rabjára irányította.
Rám.
A bolt irodája egyúttal seriffhivatalként is funkcionált. Polcok
tömkelegé borította a falakat, illetve néhány rikító színű festékcsík
jelezte azt a helyet, ahonnan leszereltek néhányat, hogy beférjen az
az ócska íróasztal, aminél Buck és Donaldson seriff elvileg a
jelentéseit írja.
A bolt korábbi alkalmazottjaként tisztában voltam azzal, hogy az
egykor konzervleveseket tartalmazó kartondoboz az asztal feletti
polcon most egy fekete-fehér tévének ad otthont, amit sokkal többet
használnak, mint az asztalt.
Nem mintha Jessepben bármi is történne.
A cellában egy összecsukható tábori ágy állt, ami a mennyezethez
volt rögzítve lánccal, és két kisebb vagy egy nagyobb termetű ember
fért el rajta.
Ha nem segítettem volna be árufeltöltőként Emma Maynek, úgy
éltem volna le az életemet, hogy nem tudom, hogy ennek a
porfészeknek egyáltalán van seriffhivatala.
Vagy fogdája, ahol most éppen vesztegelek.
– Tényleg meglőttem, de a lábára céloztam! – üvöltöttem. Úgy
toporzékoltam, mint egy óvodás. – Igazán még csak fel sem ordított.
Buck a szemét forgatta, és levette széles karimájú seriffkalapját.
Egyre magasodó homloka miatt húsz évvel tűnt idősebbnek a
tizenkilenc événél, a homlokán vörös csíkot hagyott a szoros kalap.
Egy zsebkendővel letörölte az izzadságot a homlokáról.
 – Bucky, vagy a fejed lesz egyre nagyobb, vagy az a kalap ment
össze. Jó lenne, ha egy kicsit összekapnád magad, vagy legalább egy
nagyobb fejfedőt szereznél, mert az a kevés agyad is a füleden fog
kifolyni.
– Douglas seriffhelyettes! – javított ki Buck ismételten, most
valamivel lassabban, mindegyik szótagot színpadiasan
túlhangsúlyozva, aztán felsóhajtott. – Jó látni, hogy ekkora
megbánást tanúsítasz – tette hozzá cinikusan.
Egy szemernyi sem volt bennem.
Egyetlen dolgot változtatnék azon, ami történt. Számba venném a
közelgő vihar miatt felkavarodó szelet, amit akkor figyelembe
szoktam venni, amikor a kerítésre pakolt konzervdobozokra
lövöldözök, de valahogy megfeledkeztem róla, amikor a célom egy
élő, lélegző, ember volt.
– Csak azt bánom, hogy nem céloztam pontosabban – dohogtam.
A kelleténél szemtelenebb voltam, de nem érdekelt. Tizennégy éves
korom óta felnőttként viselkedem. Olyasvalaki dugott a rács mögé,
akivel korábban együtt fürödtem, és így tökéletesnek éreztem az időt
arra, hogy bepótoljam az éveket, amikor nem viselkedhettem
pofátlan tinédzserként.
– Thia, fiatalabb korunkban három megyében is te voltál a
legjobb lövész. Telibe kaptad a fickó combját. Azt mondanám, hogy
pontos lövés volt. – Buck előrehajolt, és összecsípte az orrnyergét.
Nem most lett először fejfájása miattam.
– Nem a lábára céloztam, hanem a golyóira! – kiabáltam, aztán
keresztbe font karral nekidőltem a rácsnak, és dühösen fújtattam.
– Nem lövöldözhetsz csak úgy az emberekre – figyelmeztetett
Buck, mintha csak egy gyerek lennék, akit meg kellett feddni, hogy
megtanulja a leckét.
Ez így nem teljesen igaz, futott át az agyamon, amikor eszembe
jutott a tó az ültetvény közepén, amiben már nem csak alga és ócska
halászcsalik lebegnek.
Nem szeretem, ha lekezelnek. Sok idő eltelt azóta, hogy Buckkal
sülve-főve együtt voltunk, és még több azóta, hogy pontosan tudta,
mi van velem, mi történik az életemben, így nem éreztem, hogy
jogában áll ítélkezni felettem, vagy hogy ilyen leereszkedő stílust
használjon.
–Te is éppen olyan jól tudod, mint én – szólaltam meg, az
arcomra a legcsinosabb műmájer mosolyt erőltetve –, hogy a megyei
törvények kimondják, bárkit bármilyen indokkal lelőhetek a
birtokomon. Ez a törvény az egyetlen jó dolog ebben az isten háta
mögötti szarfészekben. Szóval mi lenne, ha szabadon engednél?
– Biztos vagyok abban, hogy a törvény nem így szól. – A
helyettes visszatette a fejére a kalapját, és felállt.
– Jó, nem pontosan így fogalmaz, de tudod, mire célzok, ne
csinálj úgy, mintha nem értenéd, miről beszélek. Mindenki ismeri ezt
a törvényt. Annak a parasztnak a szemében, aki megírta, és azoknak
a szemében, akik nem engedték eltörölni azt, én nem tettem semmi
rosszat. – Buck a cellaajtó helyett az iroda ajtaját nyitotta ki.
– Hová mész? – kérdeztem kétségbeesve. – Nem tarthatsz fogva!
Buck a fejét ingatta.
– Lehet, hogy reggel mégsem cipellek a bíró elé, mert
bármennyire is fáj elismerni, a törvény az törvény, neked pedig
igazad van, nem tartóztathatlak le.
– Jó, akkor talán nyisd ki a cellát! – Megpróbáltam Buck után
kapni, közben ártatlanul csücsörítettem, ahogy csak bírtam.
– De itt tartalak addig, amíg nem kell beszélned a seriffel, így
biztos nem léphetsz le, amíg el nem mondod, hogy mi is történt a
szüleid házában. – Buck felsóhajtott. – Miért nem hívtál fel?
Segíthettem volna. Csinálhattam volna valamit, erre te elmenekülsz.
Hová mentél?
– Csak úgy leléptem. Elmentem… – Próbáltam valami hihetővel
előrukkolni, de önkéntelenül is megérintettem Bear gyűrűjét.
– Szóval hozzá mentél, nem igaz? – kérdezte. Lenéztem, és úgy
kaptam el a kezemet az ékszerről, mintha valami simlis dolgon
kapott volna.
– Buck… – Szerettem volna elmagyarázni a helyzetet, de aztán
leesett, hogy Buck miért zárt be ide.
– Tudod, Thia, nagyon fájt, hogy nem kérted a segítségem, de az
még jobban fájt, hogy egy vadidegenhez fordultál. Nem árt, ha
elgondolkozol azon, amit tettél. – Buck megemelte a kalapját, majd
azt a félmosolyt villantotta meg, amit régen, kidobózás közben
szokott, mielőtt a mellkasomba vágta volna a labdát. Aztán elment.
– Ezt a baromságot! – kiabáltam a csukott ajtónak. – Buck, már
nem az oviban vagyunk. Nem küldhetsz a kispadra! – Az öklömmel
vertem a rácsokat, a kezem remegett, a bőröm pedig égett, ahogy az
érzékeny hús és csont a fémrácsnak ütődött. Előrehajoltam, és
összedörzsöltem az ujjaimat, hogy ne fájjanak annyira. Amikor
felálltam, és kiráztam a kezemet, rádöbbentem, hogy Buck nem jön
vissza.
– A francba! – Gondolkodás nélkül rácsaptam még egyszer a
rácsra, és az ütésbe az egész jobb karom belezsibbadt.
Az egész helyzet zsibbasztó volt.
Csak az a gondolat foglalkoztatott, hogy most éppen egy vad
motoros kajtat utánam fel-alá járkálva az utcákon, aki ki tudja, mire
nem képes, ha Buck egyszer az útjába kerül.
– Buck! – kiáltottam ismét, de most nem azért, hogy könyörögjek
neki, hanem azért, hogy figyelmeztessem.
Túl késő volt.
Az ajtó túloldaláról dulakodás hallatszott, majd valami nagyot
csattant.
– Hol van a lány, seggfej? – morogta egy ismerős hang.
Már csak ez hiányzott.
Az ajtó kinyílt, Buck arcán rettegést láttam, a szeme elkerekedett,
a kezét megadóan felemelte. Mögötte Bear állt, a fegyvere csövét a
seriffhelyettes lapockái közé nyomta.
– Jól vagy, Ti? – préselte ki a fogai között, az orrát dühösen
összeráncolva.
– Jól vagyok. Bear, ő itt Buck, a seriffhelyettes. Ő az a barátom,
akiről korábban meséltem. Vagyis azt hittem, hogy a barátom, amíg
be nem kasztlizott – mutattam be őket egymásnak a rácsokba
kapaszkodva.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy rálőttél valakire? –
vágott vissza Buck. Bear megtaszajtotta a fegyver csövével, mire
megbotlott, a rácsokban kellett megkapaszkodnia. – Van rejtett
fegyver viselésére engedélyed? – kérdezte Beartől.
– Te faszkalap, szerinted én rejtegetem ezt a fegyvert? – dohogta
Bear. A karjára erősített fegyvertartó felé biccentett. Korábban még
nem volt rajta, így biztos a kocsijában tárolta, bár én nem
találkoztam vele.
Buck ismét felemelte a kezét, és háttal a rácsoknak támaszkodva
lecsúszott a földre.
– Figyelj, én csak a munkámat végzem.
– Ez nem igaz, Buck. Igen, rálőttem arra a fickóra. De az én
birtokomon volt, és nem távozott, amikor megkértem rá. A törvény
az törvény. Nincs jogod itt tartani, mert szerinted el kellene
gondolkoznom a viselt dolgaimon. Megértem, hogy úgy érzed,
megbántottalak, de attól még el kell engedned.
– Ha Thia nem szegett meg egy törvényt sem, akkor jó lenne, ha
ebben a kicseszett pillanatban kinyitnád a cellája ajtaját, mielőtt én
szegek meg egy törvényt, de azt már nem éred meg, hogy le is
tartóztass érte! – figyelmeztette Bear.
Buck reszkető kézzel vette elő a kulcsokat a zsebéből, és
kinyitotta a cella ajtaját. Bear a könyökömnél fogva rántott ki a
fogdából, majd a helyiségből is, aztán bezárta kívülről az iroda
ajtaját, Buckkal együtt.
Bear egy lépése olyan hosszú volt, hogy nekem hármat kellett
lépnem, ha tartani akartam a tempót. Egyre szorosabban markolta a
karomat, miközben a furgon felé siettünk. Szívem szerint
megkérdeztem volna, hogy mi a baj, de valami azt súgta, hogy nem
akarom tudni. Kinyitotta az utasoldali ajtót, de azt sem várta meg,
hogy beszálljak, egyszerűen a derekamnál fogva belökött a fülkébe,
és rám csapta az ajtót.
– Sikoltoztál – morogta Bear, miközben beült a volán mögé, és
beindította a tragacsot.
– Igen, mert Buck egy pöcs volt velem – magyaráztam. – Arról
van szó, hogy megsértettem, és most fitogtatta a hatalmát.
– Vissza kéne mennem, hogy kinyírjam azt a faszt, mert kezet
mert emelni rád. – Bear az egyik kezével a tarkóját dörzsölgette, a
másik kezén elfehéredtek az ujjai, annyira szorította a kormányt.
Kifordult az útra, és pillanatokon belül magunk mögött hagytuk a
várost.
– Nem akart bántani – győzködtem. Egyre jobban aggódtam, mert
nem nézett rám. Aztán még jobban aggódtam, mert elhallgatott, és
az alvázról lepattanó kavicsok hangja pisztolylövéshez hasonlított a
csendben.
– Volt köztetek valami? Ő a pasid, vagy ilyesmi? – kérdezte Bear.
– Buckkal? Dehogyis! A barátom volt, az egyetlen barátom. Most
azonban már csak egy seggfej, aki a seriffnek dolgozik.
Bear állkapcsa megfeszült, a halántékán az izom kidudorodott, a
nyaka merev volt a feszültségtől. Hirtelen félreállt, és leállította a
furgont. Rám vetette magát, a hátam az ajtónak nyomódott, a
kezével megtámaszkodott az ablakon, és rám meredt.
– Megérintett. Te sikítottál. Nem állt le. Szemrebbenés nélkül
kinyírnám. Majdnem meg is tettem. – Bear sötét tekintete felizzott.
– Ha még egyszer hozzád ér, így fog járni. Megértetted?
Gondolkodás nélkül eltöröm a kezét vagy a nyakát, de én döntöm el,
hogy melyiket. Nem te. Értve vagyok? – Bólintottam, nem azért,
mert egyetértettem vele, hanem mert tudtam, komolyan gondolja,
amit mondott. – Jó kislány. Hogy mi ez az izé kettőnk között?
Fogalmam sincs, de valami van. Ezért adtam vissza a gyűrűt, de ezt
te is tudod, ezért is akasztottad vissza azonnal a nyakadba. – Ezzel
egy időben megérintettem a pólóm alatt megbúvó gyűrűt. – Thia, én
halál komolyan gondoltam, hogy ha valakit le kell puffantam, az én
kezemben lesz a kurva fegyver. – Az orrával végigsimította az állam
vonalát. – Világos? – Elhúzódott, a kezébe fogta az állam, a
tekintetével a szememben kereste a választ.
– Igen – suttogtam. Azt sem tudtam, hogy mibe egyezem bele,
mert csak azzal tudtam foglalkozni, hogy Bear arca mindössze
centikre van az arcomtól.
Az ajkaimtól.
Ahová a tekintete tévedt, amikor az ajkamat megnedvesítettem.
– Jól van, akkor most csókolj meg! – motyogta Bear, majd a
számra szorította a száját.
 23. fejezet

THIA

BEAR AJKA az én ajkamon nemcsak csodálatos volt, hanem egy

esemény, egyenesen varázslatos.
Ezért is kellett leállítanom.
Le kell állítanom ezt az egészet.
Elhúzódtam, de Bear nem mozdult, lihegve magasodott fölém. Az
ajkán csillogott a csókunk, a haja az arcomba hullott, az izmai
megkeményedtek, ahogy a fejem felett megtámaszkodott az ablakon.
Zafírkék szemében tükröződött a vágy, amit minden bizonnyal az én
tekintetemben is viszontlátott, mert annyival magával ragadott, hogy
szinte kiugrottam a bőrömből.
– Ezt nem művelheted megint. Nem hagyhatom. Ha megint csak
meg akarsz csókolni, aztán meg itt hagysz, hogy bebizonyítsd, én
csak egy játékszer vagyok a számodra, akkor állj le, mert velem nem
lehet játszadozni.
– Szerinted ezért hagytalak ott a tűzrakó helynél? – mordult fel
Bear. – Csak játszadoztam veled?
– Igen.
– Az egyetlen dolog, amit megjátszom, az az, hogy én vagyok a
jó fiú, de rohadt nehéz, és nem is hiszem, hogy minden játékszabályt
ismerek.
– Te mint jó fiú? Azért hagytál ott, mert a jó fiú szerepét
játszottad? Ez mégis mit jelentsen?
– Azt, hogy azért hagytalak ott, mert alaposan helybenhagytak, és
hiba volt megcsókolnom téged.
– Aha.
– Nem úgy értettem, Ti. Azért volt hiba, mert másodpercekre
voltam attól, hogy rádöntselek a tűzrakó hely kávájára, és
belemélyesszem a farkam a szoros puncidba. Azért hagytalak ott,
mert ez volt a helyes dolog, és korábban ilyet még nem csináltam.
Azt hittem, majd jól érzem magam a helyes döntésem miatt, de nem
így történt. Megbántam, hogy nem keféltelek meg. Egész éjszaka
sajgott a tököm.
Kisöpörtem az arcából a szeme elé hullott tincseket, ő pedig
belefektette az arcát a tenyerembe.
– Még mindig sajgok.
– Ne hazudj nekem.
– Te meg ne üsd bele az orrodat olyasmibe, amiről halvány segéd
fogalmad sincs. Hadd mondjak el neked valamit, Ti. Ha leszartam
volna, hogy vagy, ott maradtam volna a csók után is, miután
megéreztem az ízedet, és úgy megrendeztem volna a szűz puncidat,
hogy nem tudtál volna egyenesen menni, tisztán látni vagy
gondolkozni. Istent is láttad volna, már ha hinnék ilyesmikben. De
érdekelt, hogy vagy, a mai napig érdekel. Szóval ezért hagytalak ott
a tűzrakó hely mellett.
– És most mi lesz? – Letaglózott a vallomása.
– Már nem hagylak itt. – Bear beletúrt a hajamba, és az arcához
emelte az ajkam. – Kívánlak, kurvára kívánlak, jobban, mint bármit
is valaha. Egész eddig halott ember voltam, vérdíjat tűztek ki a
fejemre, most meg egész nap álló farokkal járkálok, mert csak azon
jár az eszem, milyen lenne, ha benned lennék. Már akkor tudtam,
amikor első este megláttalak az ágyban, ahogy kapaszkodtál a
gyűrűmbe, mint egy fuldokló, akinek az az ékszer az utolsó
mentsvára.
– Mit tudtál? – kérdeztem, mielőtt Bear ismét megcsókolt volna.
– Hogy az enyém vagy. Sőt, ha belegondolok, az első naptól
kezdve, amikor először találkoztunk, tudtam, hogy az enyém vagy.
Nem úgy, ahogy a farkam most a magáévá akar tenni. Törődni
akartam veled, és én nem sok emberrel akarok törődni. Thia, én már
az első nap vigyázni akartam rád. Szóval ne hidd azt, hogy csak
megcsókollak, és aztán megyek. – Levette a trikóját, és a földre
dobta. – Nem állok le a csóknál. Egészen addig nem állok le, amíg
nem leszel minden elképzelhető módon az enyém. Nem akarlak
bántani, de most minden megtörténhet. Figyelmeztetlek, hogy
annyira kívánlak, hogy a gyengéd verzió is kurva erős lesz. – Bear
ismét megtalálta az ajkam, a nyelve táncolni kezdett az enyémmel. A
szívem kalapált a mellkasomban, az ágyékom olyan nedves lett,
hogy elcsúsztak egymáson a combjaim, miközben próbáltam valami
stabil pozíciót találni a furgon apró utasterében, Bear hatalmas teste
alatt, bár ez lehetetlennek tűnt.
Legalábbis azt hittem.
Bear felült, és az ölére emelt. Lovagló ülésben ereszkedtem rá,
hatalmas erekciója ahhoz a ponthoz feszült, ahol annyira vágytam rá.
Hátravetettem a fejem, felnyögtem, nem érdekelt, milyen hangot
adok ki. Hozzádörgölőztem az ülepéhez.
– Baszd meg! – hörögte, én pedig ismét hozzásimultam, élveztem
az így kikényszerített reakciót.
Az ajtó kinyílt, és én hirtelen a levegőben találtam magam. Bear a
fenekemet markolva átcipelt a furgon csomagtartójához, és lenyitotta
a hátsó oldalfalat. Hanyatt fektetett, a hideg fém a bőrömbe mart,
aztán rám nehezedett, kemény farkát az ágyékomba tolta, szinte
görcsbe rándult a felsőtestem.
– Nem ígérek olyasmit, amit nem tudok betartani – mondta Bear.
A keze felkúszott a pólóm alatt, és szétterült a hasamon. – Neked
kell szólnod, ha azt akarod, hogy leálljak, még most, mielőtt túl késő
lenne, és nem tudom visszafogni magam. Ez az utolsó esélyed arra,
hogy elmenekülj, kislány – suttogta a szám körül, majd a
csókjainkkal azon versenyeztünk őrülten, hogy ki birtokolja a másik
ajkát.

★ ★ ★

BEAR
Önző voltam. Egy seggfej.
Nagyobb szükségem volt arra, hogy megkúrjam Thiát, mint a
levegőre.
Vártam, hogy tiltakozzon, hogy basszam meg magam, hogy
rádöbbenjen, nagy hibát követ el azzal, ha engedi, hogy
megkettyintsem, mert az csak szomorúságot és fájdalmat szül.
A hülye liba egyiket sem tette.
– Igen – nyöszörögte csukott szemmel. Ívelt felsőtestét a
testemhez nyomta, a melle a mellkasomhoz simult, a belső
szörnyetegem életre kelt. Már nem csak meg akartam baszni.
Birtokolni akartam. Az enyémnek tudni.
Tudni, hogy az enyém.
– Ostoba, ostoba csitri – suttogtam a fülébe.
– És akkor te ki vagy? – suttogta vissza.
– Én? – Felnevettem, felgyűrtem a testén a pólót, és
végigsimítottam a melle körvonalát. – Én vagyok a fickó, aki
megdugja az ostoba, ostoba csitrit.

★ ★ ★

THIA
Igaza volt.
Egy ostoba csitri voltam, mert amikor a szája a mellbimbómra
tapadt, szinte lerepültem a platóról, és az agyam úgy döntött,
megszűnik logikusan gondolkozni.
– Megérintett valaki már így? – kérdezte Bear. A bugyimba
akasztotta az ujjait, mire én csak bólogatni tudtam, mert levegőt is
alig kaptam. – És így? – Az ujjai már a szeméremajkaimnál jártak,
az ujjhegyével nedves csiklómat simogatta.
Lángolt a testem, minden idegszálam izzott, életre kelt,
aktivizálódott és csak arra várt, hogy Bear végre a magáévá tegyen.
Minden egyes ígéret, ami elhagyta a száját, életet lehelt belém,
hetek óta most először éreztem úgy, hogy nemcsak a halottak földjén
senyvedek, hanem valóban létezem, vannak szükségleteim és
vágyaim. A helyzet úgy hozta, hogy ez a kettő egy és ugyanaz.
Bear.
Az ajka a számra tapadt, aztán elindult a nyakam felé, közben
folyamatosan hozzám dörgölte magát, a testem hol megfeszült, hol
ellazult, az ágyékom tettre készen állt, az érzékeim túltöltődtek, csak
Beart láttam magam előtt, és amikor belém dugta az ujját, akkorát
nyögtem, hogy azt három megyével odébb is hallották.
– Kurva szoros vagy, szivi. Már akkor is éreztem, amikor a
tűzrakó hely mellett majdnem a nyelvemre élveztél, de most, csak
egy ujjal is… – Nyögdécselve még beljebb nyomta az ujját. – A
puncid meg fogja fojtani a farkam.
Bear még feljebb tolta a pólómat, hogy szabaddá váljon az egyik
mellem.
– Tuti cicik – motyogta. A nyelvével már így is merev bimbómat
nyalogatta. Hogy nem tudtam eddig, hogy a mellbimbók ezt is
tudják? Mintha közvetlen kapcsolatban állna az ágyékommal, és
minden egyes alkalommal, amikor Bear végighúzta tehetséges
nyelvét a bőrömön, úgy éreztem, hogy a csiklómat ingerli.
Behajlította belém dugott ujját, és a mellbimbómat szopogatta.
Azt a rohadt…
– Igen – lihegtem. – Igen, csináld még!
– Ne aggódj, kapsz még. Kurvára be fogsz sokallni tőle. – Bear
még mélyebbre hatolt az ujjával, aztán a hüvelyem falán
végigsimítva kihúzta, majd újrakezdte, egyre gyorsabban, én pedig
szégyentelenül meglovagoltam az ujját. A ki-be mozgás édes kínzás
volt a számomra. Addig szopogatta a mellbimbóm, és dugott az
ujjával, amíg a szorítás az ágyékomnál szinte fájdalmas lett.
Megmarkolta a tarkómat, és megcsókolt, mintha nemcsak az
ujjával, hanem már a nyelvével is belém hatolna. Ez egy háború volt,
a szenvedély és a vágy háborúja, meg a dühé, a gyűlöleté és minden
egyes érzéké, amit tízéves korom óta éreztem ez iránt a zavarba ejtő
férfi iránt. Egyre jobban feszített a testem, pláne amikor a
hüvelykujjával elkezdte masszírozni a csiklómat. Belesikoltottam a
szájába, ahogy a gyönyör szétrobbant az ágyékomban, mint egy
bomba, majd hullámokban betöltötte a testemet is. Eddig nem is
hittem, hogy ekkora gyönyör létezhet.
Még mindig csillagokat láttam, amikor Bear felemelt, és az ölébe
ültetett lovagló ülésben, szétvetett lábam alatt keményen lüktetett a
farka. Beleremegtem az érzésbe, mintha nem épp az imént lett volna
egy eget rengető orgazmusom.
– Még nem láttam gyönyörűbbet annál, ahogy elélvezel – mondta
Bear.
Kisimított egy tincset az arcomból, és a fülem mögé tűrte. Az
egyik kezével levetette rólam a felsőmet, és a platóra dobta.
– Most azonnal le kell vetkőztetnem téged. Kívánlak, szivi,
benned akarok lenni – rebegte Bear rekedtes hangon, amitől
végigszaladt a gerincemen a hideg. Fél kézzel lerántotta a
nadrágomat, én pedig megemeltem a csípőmet, hogy a bugyit is
letéphesse rólam.
Egymással szemközt, lecsupaszítva álltunk. Bear ismerte minden
titkomat, tudta, ki is vagyok, és minden egyes alkalommal, amikor el
akartam menekülni előle, nem hagyta. Kívül-belül lemeztelenedtem
Bear előtt, és ugyan gyerekkorom óta nem mutatkoztam senki előtt
ruhátlanul, sokkal kényelmesebben éreztem magam vele a furgon
platóján, mint bárkivel felöltözve egész életemben.
Bear szeme vággyal telítődött, amikor hátralépett, hogy állati
vonzalommal végigjárassa elismerő tekintetét a testemen. Kicsatolta
az övét, majd kigombolta a sliccét is. Egyik kezét a torkomra tette,
és visszanyomott a platóra, amíg a hátam oda nem simult a hideg
fémhez, aztán végigsimított a melleim között. A hüvelykujja ismét
megtalálta a csiklómat, ösztönös, még számomra is ismeretlen
nyögés szakadt ki a torkomból. Éreztem a motoralkatrészek rozsdás
fémjének szagát, a plató hullámos padlólemeze beszorította a
lapockáimat, alig tudtam mozgatni a karom.
Nem volt ebben semmi romantika.
Nem volt ebben semmi habos-babos.
De őszinte volt.
Csak mi ketten.
Bear megragadta a lábfejem, és miközben rám mászott,
végigsimította a combom belső oldalát, szétterpesztette a lábam,
hogy hozzám férjen. Ekkor pillantottam meg teljes valójában.
Vastag, duzzadt farka együtt mozgott vele, a hegye nedvesen
csillogott. Hatalmas ujja is szinte teljesen kitöltötte a bensőmet, nem
létezik, hogy belém tudna hatolni a farkával, de bíztam benne, és
amúgy sem érdekelt. Az sem zavart volna, ha kettétép, mert nem
azon aggódtam, hogy mire lenne képes a testemmel.
Hanem azon, hogy mire lenne képes a szívemmel.
Félúton megállt, megtámaszkodott a térdhajlatomban, lehajtotta a
fejét, és végignyalta a szeméremajkaim, majd hegyes nyelvét tövig
belém tolta, aztán megnyalta az ajkait.
– Semmi sem ízlett annyira, mint te – mondta. Az ujjait combom
érzékeny húsába mélyesztette, és még szélesebbre feszítette a
terpeszem.
Megcsókolt, éppen olyan keményen és mohón, mint a nedves
ágyékomon fel-le sikló erekciója. Vonaglani kezdtem, a vágy, amit
percekkel korábban kielégített, most visszatért, és százszor olyan
erős volt. Benyúlt kettőnk közé, megmarkolta a farka tövét, és
odaigazította a hüvelyemhez. Lágy, forró bőrének érintése már-már
elviselhetetlen volt. Olyan szinten vártam arra, hogy végre belém
hatoljon, hogy a körmeimmel végigkaristoltam a hátát. Ő is
nyögdécselt, lihegett, mocskos dolgokat suttogott a fülembe, majd
előrelendült, majdnem fájt, ahogy a farka szétfeszítette a puncimat,
és betöltötte azt.
– Azt a kurva, Ti, ne tiltakozz, engedj be – nyögte Bear, mintha
neki is fájt volna. Még szélesebbre tárta a lábam, amíg csak lehetett,
aztán nem vesztegette az idejét, és keményen belém hatolt.
Tényleg szétszakított. Fájt, kibaszottul fájt.
De komolyan szartam rá.
El vagyok telve, a testem is, és a lelkem is. Mindkettő boldog,
mindkettő megbékélt.
Mindkettő fájdalomban.
– Basszus, tudtam, hogy ilyen kurva jó lesz, szivi, de, jesszusom,
a szűz puncid szinte fojtogat – hörögte Bear. Megfeszültek az inak a
nyakán, miközben olyan mélyre jutott bennem, amíg azt a testünk
lehetővé tette. – Ez mindig is az enyém volt. Te mindig is az enyém
voltál – folytatta a szemembe nézve, ami könnybe lábadt a fájdalom
miatt, de valami más is formát öltött a bensőmben. Félelem.
Megkönnyebbülés.
Szerelem?
Ezen nem gondolkozhattam el, mert Bear mozogni kezdett,
kihúzta, majd tövig visszadugta a farkát. A fizikai fajdalom még
nem múlt el, de kezdett egyre kellemesebbé válni. Minden egyes
lökéssel levegőért kapkodtam. Amikor kihúzta, a férfiassága az
összes érzékeny idegszálamhoz hozzáért, hangosan nyögdécseltem.
Bear egyre keményebben és egyre gyorsabban mozgott, amíg a
látásom el nem homályosult, és az ágyékom a mozdulataival
összhangban szorult össze és lazult el körülötte. Belevesztem a
fehéren izzó gyönyörbe. Belevesztem a pillanatba.
Bearbe.
Ott és akkor világossá vált számomra, hogy innen nincs visszaút.
– Ti, egyre szorosabb vagy a farkam körül. Tudom, hogy közel
jársz. Az első éjszaka óta, amit nálam töltöttél, arról álmodozom,
milyen lenne, ha úgy élveznél el, hogy én benned vagyok. – Heves
mozdulattal ismét belém hatolt, a hüvelykujja hegyével pedig
könnyed, mégis heves mozdulatokkal köröket ír le a csiklóm körül.
Majdnem átjutottam a határvonalon, majdnem elélveztem. –
Olyan rohadt gyönyörű vagy – rebegte Bear, és fölém hajolt, hogy
megcsókoljon.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Elélveztem.
A hüvelykujja.
Meg a farka.
Meg a szája.
Ő.
Olyan vadul élveztem, hogy azt hittem, kifordulok önmagamból,
szinte fájt, attól tartottam, hogy elájulok. Hullámokban tört rám a
gyönyör, ráadásul a testem minden egyes lüktetésével ezek egyre
hevesebbek lettek. Bear megcsókolt, megdugott, a magáévá tett,
amíg nem maradt más köztünk, csak az igazság, amit olyan pontosan
megfogalmazott az előbb:
– Ez a punci mindig is az enyém volt. Te mindig is az enyém
voltál.
Aztán megcsókolt.
– Ölelj át – utasított, és én azt tettem, amire megkért, és
átkaroltam a nyakát, ő pedig megragadta a csípőmet, és kissé
megemelte a derekam, hogy még mélyebbre tudjon hatolni. Egyre
gyorsabban és gyorsabban mozgott ki és be, amíg a csókjaink szinte
bántóan hevesek lettek, majd Bear hátravetett fejjel óriásit üvöltött,
és már ettől majdnem megint elmentem. Egy utolsó ádáz lökés után
mélyen bennem maradt, a farka hosszan és keményen lüktetett,
megtöltve engem az élvezet melegével, szerelemmel és zavarral.
Önmagával.
–Ti – lihegte rekedtes hangon Bear.
Megkapta, amit akart.
A magáévá tett.
Testestül-lelkestül.
Itt, a rozsdás furgon platóján csak a forró szélben kavargó poshadt
narancsszag volt az együttlétünk szemtanúja, a pillanaté, amiben
nem lehet rejtőzni, nem lehet tagadni az igazságot.
Bearnek igaza volt.
Mindig is az övé voltam.
 ★ ★ ★

BEAR
Az enyém.

★ ★ ★

THIA
Meztelenül, lihegve egymásba gabalyodó lábakkal hevertünk, az
egyik karom valami motoralkatrészen feküdt. Bear a melleim között
pihentette a fejét.
Még mindig bennem volt.
Felemelte a fejét, és rám nézett, a kezében a gyűrűt szorongatta,
ami lecsúszott a nyakamról.
– Még mindig el sem hiszem, hogy annyi éven át megtartottad.
– Soha nem is vettem le – mondtam, de szinte azonnal meg is
bántam, mert eléggé szánalmas kijelentésnek tűnhetett. – Mármint…
– Soha nem vetted le? – Bear kék szeme olyan világos volt, mint
a felhőtlen ég.
– Nem – vallottam be. – A szüleimnek azt mondtam, hogy úgy
találtam, nem mintha érdekelte volna őket, hogy hol találtam, volt
ezen kívül más bajuk is. Buck volt az egyetlen, aki tudta az
igazságot. Szerintem ezért volt ennyire kibukva. Bepipult, mert tőled
kértem segítséget, és nem tőle.
– Valamit még el kell mondanod. De ne kertelj! – mondta Bear.
Csomót éreztem a torkomban, ahogy ide-oda forgatta az ujjai között
a gyűrűt. – Komolyan rálőttél arra a fickóra? – kérdezte nevetve.
– Tudom, hülyeség volt, de a Sunnlandio küldte. Az ültetvényre
fente a fogát, hiszen a szerződés felmondásával az egész
elértéktelenedett.
– Szóval akkor felültettek benneteket?
– Lényegében igen. Talán előbb kellett volna gondolkozni, és
utána lőni, de elöntötte az agyam a szar.
– Tehát tudsz lőni? – vonta le a következtetést Bear, közben a
köldökömet csókolgatta, a szakálla a bőrömet csiklandozta.
– Aha. Apa tanított meg rá. Fiatalabb koromban még versenyeket
is nyertem, én voltam Amerika legjobb farmerlánya.
– Mintha valami szépségversenyen indultál volna.
– Ugye? – kérdeztem vissza nevetve.
– Annyira király, hogy tudsz lőni. – Bear kicsússzant belőlem, a
bőre végigsiklott a testemen, de a puncim mintha magába akarta
volna zárni őt. – Teljesen beindulok a gondolattól – suttogta a
csiklómnak.
Bear farmerje rezegni kezdett. Morcos sóhajjal átnyúlt felettem,
és elővette a készüléket. A hívó neve láttán fintor ült az arcára.
– Mennünk kell. – A játékosság egy pillanat alatt eltűnt a
hangjából, az állkapcsa ismét feszes vonallá feszült. – Öltözz fel! –
Azzal az ölembe dobta a ruháimat. – Siess!
– Mi az? Ki hívott? – kérdeztem a póló felvétele közben, aztán a
plató széléhez siettem, hogy belebújjak a sortomba.
– Még több Nagymenő tart erre.
– És erről írtak neked? – Nem értettem a helyzetet. Bear felhúzta
a farmerét, és leugrott a platóról, aztán leemelt engem is, és
visszazárta az oldalfalat.
– Nem, Cashnek szóltak. – Idedobta nekem a Cash holtteste
mellől összeszedett telefont, amivel a banda akcióit nyomon
követhettük. Ránéztem a képernyőre.

HAMAROSAN OTT VAGYUNK

Az apám furgonjával elindultunk Logan’s Beach felé, Bear

motorját az ültetvény eldugott fészerében, egy régi ponyva alatt
rejtettük el. Bear némán cigizett a volán mögött, folyamatosan a
visszapillantó tükröt figyelte. Értesítette Kinget, aki már a garázs
előtt várt minket, mire odaértünk.
– Hamarosan visszajövök, addig menj vissza a lakásba, és a kurva
életbe, most először csináld azt, amit kérek, és maradj ott – utasított
Bear, de a tekintete nem utasított. Sokkal inkább könyörgött.
– Rendben – mondtam, valamivel élesebben, mint szerettem
volna. Bementem a lakásba, King és Bear pedig bezárta maga
mögött a garázst.
Ray hozott kaját, de nem maradt sokáig, mert a gyerekeket
egyedül hagyta a házban. Ide-oda kapcsolgattam a tévét, majd
átlapoztam egy fegyvermagazin 2007-es számát.
Lezuhanyoztam, felvettem Bear egyik pólóját, és betakaróztam.
Nem tudtam volna elaludni úgy, hogy nem tudom, merre jár.
Szívem szerint utánamentem volna, de nem akartam megszegni
az ígéretem.
Így maradtam.
Jóval éjfél után csukódott be nyikorogva a hálószoba ajtaja. A
szoba vaksötétjében nem láttam Beart, és nem is tudtam, mit
mondjak neki, mit kérdezzek tőle. Besüppedt a matrac, amikor leült
a szélére. Lerúgta a csizmáját, majd a nadrágja övével matatott.
Hűvös levegő simogatta a hátam, amikor felemelte a takarót, de ezt
pillanatok alatt a teste melege váltotta fel. Hozzám bújt, váratlanul
megragadta a derekamat, és a mellkasához szorított. Meztelen volt,
merev farka megrezdült, amikor a fenekemhez ért. Az állát a fejem
búbján pihentette, az ujjai a póló alatt a köldököm közelében
kalandoztak.
– Hol voltál? – suttogtam.
– Próbáltam elrendezni pár dolgot. Változott a helyzet, és ehhez
kellett idomítani a terveket is. – Ellazultam az ölelésében, mert Bear
is tudomásul vette, hogy történt köztünk valami délután.
– Van új terved?
– Még nincs – felelte sóhajtva.
– Segíthetek valamiben?
– Már ezzel is segítesz – felelte a tarkómnak. Nekifeszültem
kőkemény erekciójának. – Jól vagy? – kérdezte, miközben a keze a
lábam között járt. – Mármint itt. Kicsit vad voltam, és elfelejtettem
megkérdezni.
– Semmi bajom – válaszoltam. Ez volt az igazság. Kicsit
érzékeny, de ez sem tudja elrontani azt a hatalmas csodát, ami
kettőnk között történt.
– Az remek, Ti, mert benned kell lennem. – Bear megnyalta a
tarkóm, aztán a fülcimpámat kezdte szopogatni, amitől elakadt a
lélegzetem. Egyik hosszú ujját a hüvelyembe nyomta. – Basszus,
máris milyen nedves lett a puncid – mormogta a csiklómat
simogatva, amit egy nyögéssel nyugtáztam.
 – Gyors leszek, és vad – duruzsolta a bőrömnek.
Felemelte a lábam, és belém hatolt, két mély lökéssel teljesen
betöltött. Még azelőtt elkezdett kefélni, mielőtt a testem felkészült
volna rá, és a fájdalom minden egyes mozdulatát kínzóan izgatóvá
tette.
– Még sosem éreztem ilyet, Ti. Egyszerre érzem a vágyat, hogy
megkeféljelek és elnáspángoljalak téged. Nem tudom, mi ez, de a
legjobb az lenne, ha egész nap benned lehetne a farkam, és
folyamatosan élveznék. Szeretnélek megjelölni. Szeretném, ha
kurvára csak az enyém lennél. – Nyögdécselve mozgatta egyre
keményebben, egyre hevesebben, egyre vadabbul a csípőjét.
Egyre több lett.
– Mi a faszt művelsz velem? – kérdezte rekedt lihegéssel.
Csillaghullást láttam magam előtt, és Bear is érezhette, hogy
közel vagyok, mert két ujjával a csiklóm körül körözött, amíg
teljesen el nem vesztettem az irányítást.
– Ez kurva jó, olyan kurva jó! – nyögte, mielőtt belém élvezett,
olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem, összeroppantja a bordáimat.
De nem is akartam volna, hogy másképp legyen.
 24. fejezet

BEAR

IGAZAT MONDTAM THIÁNAK, tényleg halványlila gőzöm sem volt

arról, hogyan tovább. Gyorsan változtak a dolgok. Vele is, és ha
őszinte akarok lenni, akkor velem is.
Már tegnap este is szerettem volna beszélni Kinggel, de
folyamatosan jöttek a kliensek, így inkább kiültem a mólóra, magam
mellé fektettem egy üveg bontatlan Jack Daniel'st, és megpróbáltam
kisakkozni, hogy mitévő legyek. Aztán jó sok óra töprengés után
arra jutottam, hogy szart sem tudok.
Legalábbis egyelőre.
Az új tervem egyszerű volt. Találkozunk Bethanyval, az
ügyvéddel, és aztán majd meglátjuk.
Először a törvénnyel foglalkozunk.
A törvényen kívüli későbbre marad.
– Hova a tökömbe készülsz? – mordultam rá Thiára, aki a garázst
maga mögött hagyva arrafelé lopakodott, ahol én éppen a motoromat
bütyköltem. King autómentőt küldött érte Ti házához, és hál’
istennek senkinek sem tűnt fel a dolog. Letöröltem a homlokomról
az izzadságot a farzsebemből előkapott ronggyal, és meggyújtottam
a számból kilógó cigit. Legeltettem a szemem egy kicsit Ti hosszú,
izmos lábain, mire a farkam azonnal életre kelt, mint ahogy mindig
is teszi, ha Ti a közelben van.
Hogy milyen istenien gyönyörű!
És az enyém.
– Téged kerestelek. – Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
Nem volt rajta melltartó, a bőrére feszült a póló, amit előző este
adtam neki. – Felkeltem, és te nem feküdtél mellettem. Nincs baj
azzal, ha néha kedves vagy. Nem kell állandóan rám förmedned.
– Nem aludtam túl sokat – védekeztem. Felegyenesedtem, és
beleszívtam a cigimbe. Nem akartam rámordulni Thiára, de az az
igazság, hogy amikor kilépett az ajtón, láttam magam előtt, amikor a
legutóbb megpróbált lelépni, és azonnal túlpörögtem.
– Nem tudtam aludni, amikor a feszes popód a farkamhoz simult.
Kell valami? – kérdeztem. Egy újabb mély slukkot követően
hagytam, hogy a nikotin megszállja az agyamat. Azt is be kell
vallanom, hogy napok óta nem nyúltam semmi durva anyaghoz, és
annyira zúgott a fejem, úgy éreztem, mindenki kiabál velem.
– Igen… Nem… Vagyis… mégis? – mondta lehajtott fejjel.
– Ti, bökd csak ki. – Az arca gyorsan gyógyult, szinte alig
látszottak a lila foltok a szeme körül. Minden egyes perccel egyre
dughatóbbnak tűnt, és most, hogy már meg is kaptam, még többet
akarok belőle.
Régebben golyózáporban, megdicsőülve akartam megdögleni,
most viszont leginkább a csajom combjai között nyúlnék ki.
Az én csajom.
– Nem lehetne, hogy csak ma… Ha úgy tennénk, mintha… –
szólalt meg Thia a sarkán hintázva, és közben az ajkát harapdálta.
– Mintha? Mintha mi lenne? – Az újabb slukk közben a
farzsebembe dugtam a kezem, és nekidőltem a garázs falának.
– Mintha én csak Thia Andrews lennék, akinek a szülei… –
Szipogva ingatta a fejét, nem nézett a szemembe. – Te pedig csak
Bear vagy, aki nincs kiakadva a világra – folytatta mosolyogva.
Kissé oldalra döntötte a fejét.
Figyeltem a vonásait, hogy vajon mikor jön a csattanó, de úgy
tűnt, nincs vicces kedvében. Köröket rajzolt a papucsával a sóderbe.
– Ma egy átlagos lány szeretnék lenni, te pedig legyél egy átlagos
fiú, aki átlagos dolgokat csinál, hogy megfeledkezzünk mindarról a
szarról, ami körülvesz bennünket. – Közelebb lépett, megállt
előttem, könyörögve nézett rám sápadtzöld szemével. – Kérlek,
Bear, kérlek. Csak a mai napról lenne szó. Viselkedj velem
normálisan. Csak ma.
Nevetséges ötlet. Azt sem tudtam, mit jelent az átlagos. Azóta
próbálok rájönni a lényegére, amióta otthagytam a bandát. Faszom
se tudta, hogyan kell átlagosan viselkedni. Ezt szerettem volna
kifejteni neki is, de aztán láttam a tekintetében, mennyire fájna neki,
ha elutasítanám, így beadtam a derekam.
Thia megrázta a fejét, és hátat fordított.
 – Mindegy, tudtam, hogy te nem…
Utánakaptam, és a csuklójánál fogva magamhoz rántottam.
– Öltözz fel – parancsoltam. – Húsz perc múlva itt találkozunk. –
Mármint megint úgy viselkedtem, mint egy seggfej, utasítgattam itt
egy lányt, aki csak jól akarta érezni magát, mint egy átlagos kölyök,
de annyi év megszokása után nehéz nem seggfejként viselkednem.
– Komolyan? – Thia lábujjhegyen szökdécselt, fülig ért a
mosolya. Egyáltalán nem viselt sminket, nem volt rajta semmi mű,
és mégis csinosabb volt, mint bármelyik magazin címlapján pózoló
manöken, arról nem is beszélve, hogy az övé volt a legcsodálatosabb
punci, amibe csak belemártogattam a farkam.
Talán ha sikerülne elterelnem a gondolataimat…
– Húsz perc – emlékeztettem, és köhécseléssel lepleztem, hogy
áruló szívem ellágyult.
Mi a fene, mikor lett belőlem tízéves fruska?
Thia arcáról le nem lehetett volna törölni új, ragyogó mosolyát.
Hátat fordított, és szökdécselve elindult a garázs sötétje felé. Én a
cipőm sarkával elnyomtam a csikket, és a főépületet vettem célba, de
Ti utánam kiáltott.
– Várj! – Mire visszafordultam, már ott állt a garázs előtt. – Hová
mész?
– Azt akarod, hogy ez egy átlagos nap legyen, igaz? – kérdeztem
a ház felé mutatva.
– Igen.
– Akkor ideje kiderítenem, hogy mi a szart csinálnak az emberek
egy átlagos napjukon – kiáltottam neki távolodóban.

★ ★ ★

BEAR
Ray úgy nézett rám, mintha egy újabb fejet növesztettem volna,
amikor megkérdeztem tőle, hová vigyem el Tit.
– Bear, tizenkilenc vagyok, lényegében özvegy, menyasszony,
három gyerek édesanyja. Bárhogy csűröm-csavarom, ez messze van
az átlagostól – magyarázta.
 Nem tudtam vele vitatkozni.
Nem vihettem el Tit túl messzire, így végül a Rosinus State Park
mellett döntöttem. Elég látogatott volt ahhoz, hogy a banda akkor se
lépjen akcióba, ha esetleg megtudnák, hogy hol vagyunk.
– Vedd ezt fel. – Egy egyszerű, fehér baseballsapkát adtam a
kezébe.
– Minek? Csak nem álcázni akarjuk magunkat? – firtatta.
– Csak vedd fel – erősködtem, közben azt figyeltem, ahogy a
haját kihúzza a hátsó nyíláson.
– Felismersz még? – kérdezte csipkelődő hangon.
– Okostojás.
– És a te nagyszerű álruháddal mi a helyzet? – tette fel Ti a
következő kérdését.
Egy mozdulattal magamra rántottam egy V nyakú pólót.
– Voilá.
– Póló? Egy póló az álruhád?
– Aha.
– Az a vicces, hogy igazából még működhet is – jegyezte meg Ti,
miközben alaposan végigmért.
– Komoly?
– Dehogyis! – Egy pillanat alatt otthagyta a furgont, felugrott a
legközelebbi piknikasztalra, a cicije fel-alá ugrált, ahogy táncolt.
A park nem volt túl nagy, talán kéthektáros lehetett, de saját
partja is volt, igaz, azt nem homok, hanem a hatalmas tó körül
felgyülemlett tűlevelek borították. A tavat magas fenyők övezték,
nagyjából minden tizedik helyén egy piknikasztal vagy egy pad állt.
Nem volt nagy a tömeg, de azért annyian voltak, hogy bőven lett
volna szemtanú.
Ti kinyújtotta a karját, és vett egy mély levegőt, belélegezte a
frissességet. Összeszorult a mellkasom, amikor láttam, hogy engem
figyel.
– Ez itt tökéletes – mondta ragyogó mosollyal. Leugrott a padra,
végigegyensúlyozott rajta, aztán színpadiasan leugrott róla, mintha
csak tornász lett volna, még a kezét is feje fölé emelte, majd
hátralépett, mint az olimpián.
– Hét pont – mondtam, felemeltem a kezem, mintha egy
pontozótábla lenne benne.
– A fenéket, motoroskám – gúnyolódott. – Ez legalább tizenegy
pontot ért. Hét? Na, ne nevettess! – Visszaugrott a padra, és a
mutatóujját a levegőbe emelte. – Nézzük meg a visszajátszást! –
jelentette ki, és úgy csinált, mintha tényleg visszatekerte volna a
szalagot.
– Elnézést – mondtam. A fogam között szívtam be a levegőt, a
fejemet ide-oda ingattam. Ahogy előtte álltam, az arcom mindössze
centikre volt a combjaitól. – A zsűri visszanézte a felvételeket, és
egyetértenek abban, hogy a gyakorlat két pontot ért… – A csípőjénél
fogva úgy fordítottam, hogy nekem háttal álljon. – De extra pontokat
kapsz, mert a segged szemmagasságban van. – Oldalra fordítottam a
fejem, és nekidöntöttem a fenekének, mintha csak bóbiskolni
szerettem volna rajta.
Mert erről volt szó.
Nem élvezhettem sokáig azt az elképesztő szexi képet, ahogy az
arcom a fenekébe nyomódik, mert hátranyúlt, és a sapkájával úgy
csapott a fejemre, mintha csak egy légy lennék, ami a combjára
szállt.
– Bear! – visította játékosan, majd leugrott a padról, körbefutotta,
úgy takarta közben a fenekét, mintha egy öltözőben lennénk, ahol
attól kellene tartania, hogy valaki megcsapja egy törülközővel.
– Már attól is kimerülök, ha nézem, ahogy ugrándozol –
jegyeztem meg. Előhúztam a cigit a farmerem zsebéből,
rágyújtottam, a füstöt a kezemmel legyeztem el az arcom elől.
– Anya mindig azt mondta, én vagyok az ő ugróbabja, mert soha
nem tudtam egy helyben megülni – ismerte be, miután letelepedett a
piknikasztalon.
– Találó név. – Végre én is lazítani tudtam, most, hogy az ugróbab
abbahagyta az ugrálást.
Szívtam egy slukkot, aztán kifújtam a füstöt. Sokáig fogalmam
sem volt arról, hová is vihetném Tit. Annyira nem, hogy a nap már
lassan a látóhatár közelében járt. Szeretem az estéket, a sötétet. Még
cigizni is jobban szeretek a sötétben, mint nappal. Talán az lehet az
oka, hogy látom a füstöt az esti ég sötétje előtt. Vagy talán az, ahogy
a cigaretta hegye parázslik, vagy ahogy felvillan az öngyújtó sárga
lángja. A dohányzás ismerős élmény volt. Jólesett.
Az otthonra emlékeztetett.
Nem én leszek a következő dohányzásellenes kampány arca, az
fix.
 Ti hátradőlt, becsukta a szemét, mintha csak szeretné magába
szívni a lenyugvó nap legutolsó sugarait is.
– Az az érzésem, hogy te egy csomó mindent tudsz rólam –
mondta, bár szerintem ez így nem volt helytálló. Szerintem felét sem
tudom annak, hogy ki is az a Thia Andrews. – Rólad viszont alig
tudok valamit.
– Többet tudsz, mint bárki más – feleltem, és ez is volt az
igazság, ha nem számítjuk Kinget és talán Grace-t. Thia ez alatt a
rövid idő alatt is jobban megismert, mint bárki a bandából.
Akik elvileg a testvéreim.
Akiknek a többségét a születésem óta ismerem.
Megtámaszkodtam a könyökömön, úgy, mint Ti, és én is úgy
csináltam, mintha még sütött volna bennünket a nap. Furcsa
nyugalom szállt meg. Szerettem volna, ha az érzés beég az emlékeim
köze, mert tudtam, hogy nem tart sokáig. Holnap találkozunk
Bethany-vel, és új tervekre lesz szükség.
Új döntéseket kell meghozni.
Gyorsan.
Megcsörrent a telefonom.
– Bethany az – szóltam oda Thiának a fülemhez emelt telefonnal.
– Igen?
– Baj van – közölte Bethany. Ti szerencsére nem hallott semmit.
Felálltam, és lazán arrébb sétáltam.
– Hallgatlak. – Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra.
– Már nem akarják kihallgatni Thiát – bökte ki azonnal az
ügyvédnő.
– Ez nagyszerű! – Ti még mindig mosolygott.
– Nem az. Azért nem akarják kihallgatni Thiát, mert letartóztatási
parancsot adtak ki rá.
Bassza meg!
– Elemezték a fegyveren talált nyomokat, Atlantából még egy
laborost is áthívtak. Három ujjlenyomatot azonosítottak a házban,
ebből kettő található meg mindkét fegyveren, az anyáé és Thiáé, és
mivel az anya halott…
– Hogyan tovább?
– Fel kell adnia magát. Próbálok behajtani néhány szívességet,
közben pedig kitalálok valamilyen védelmi stratégiát arra az esetre,
ha bíróságra kerülne az ügy.
Ú
 – Van más választásunk? – kérdeztem. Úgy járkáltam a fák
között, mintha tényleg érdekeltek volna ezek a kicseszett fenyőfák,
amelyek már akkor is itt álltak, amikor megszülettem.
– Van egy ötletem – folytatta Bethany. – De talán nem fog
tetszeni. Biztos, hogy nem fog tetszeni. – Nem is kell, hogy tetsszen.
Thiának annyi, ha rács mögé dugják. Ennyi erővel személyesen is
elvihetném őt a banda klubházának kapujáig.
Ez bizony felejtős.
– Ne kímélj! – motyogtam.
– Mennyire állsz közel a lányhoz?
– Mi van?
– Tudnom kell, hogy összejöttetek, vagy csak dugogatod, esetleg
fel is csináltad, vagy tényleg ő az igazi. Bízz bennem, ez egy fontos
kérdés.
Ránéztem Thiára, de nem kellett sokat gondolkoznom a válaszon.
A lány egy szál pitypangot lengetett a szélben, aztán köpködni
kezdett, amikor az apró fehér szöszöket a szájába fújta a szél.
– Ő az igazi.
Meghallgattam Bethanyt, bontottam a hívást, és visszasétáltam
Thiához. Egy átlagos napot ígértem neki, és nem számít, mi a
helyzet, meg is adom neki. A mai nap a miénk.
A holnap már nem.
A ma viszont még ránk vár.
– Mit mondott az ügyvéd? – érdeklődött Ti, amikor melléléptem.
– Csak azért hívott, hogy időben odaérjünk. Kicsit hepciás a
részleteket illetően. – Ez tényleg így volt, csak azt nem tettem hozzá,
hogy a zsaruk is ott várnak majd minket a letartóztatási paranccsal.
Megfordult a fejemben, hogy lépjünk le. Tit felültetem a motorom
hátsó ülésére, aztán olyan gyorsan elhagyjuk az államot, ahogy csak
a motorom bírja. Az alternatíva, amit Bethany ajánlott, nem igazán
jelentett komoly választási lehetőséget.
Nem volt nehéz meghoznom a döntésem.
Noha ezzel véget vetek valaminek, ami el sem kezdődhetett.
– Ez azért egy ügyvéd esetében nem hátrány.
– Gondolom.
– Visszatérve a beszélgetésünkhöz… – Thia szavai kirántottak a
gondolataimból –, még azt sem tudom, mi a kedvenc színed… –
Nem fejezte be a mondatot, végignézett a pólómon, a csizmámon és
a farmeremen. Mindegyik fekete volt. – Jó, mindegy, tehát a
kedvenc színed a fekete. De melyik a kedvenc filmed? A kedvenc
ünneped? Hiszen azt sem tudom, hány éves vagy.
Nevetve ingattam a fejem.
– Jó, de azonkívül, hogy egy nagy és erős motoros fickó vagy,
akinek van némi nézeteltérése az apjával, a tekinteted pedig egy
erényöv lakatját is leolvasztja, nem sok mindent tudok rólad. Ne
kéresd magad, Bear, kíváncsi vagyok. Teregesd ki a szennyest,
hallani akarom a mocskos részleteket! – utasított Ti, közben éles
könyökével bökdösött. Felhúzta a lábát, és átkarolta a térdét.
– Egy erényöv lakatját is leolvasztja, mi? – kérdeztem vissza
sokatmondó szemöldökvonogatással.
– Szóval csak ez jutott el a füledig. – Thia a szemét forgatta. – Ez
csak egy szólásmondás.
– Ja, de én még nem hallottam – cukkoltam, de úgy döntöttem,
visszafogom magam, mert vörösödni kezdett az arca.
Megköszörültem a torkom. – Mondjuk, a felét sem hallottam
korábban annak, ami elhagyja a szád.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja. – Megvonta a vállát. –
Apa is folyton ezt mondta.
– Jól van, Ti, te nyertél – váltottam témát. – De azért a kedvenc
film fogós kérdés. Milyen műfajról beszélünk?
– Az összesről – felelte mosolyogva. – Kezdjük a drámával.
– Milyen követelőző a kis hölgy – jegyeztem meg felvont
szemöldökkel.
– Pontosan. Tuti, hogy A sebhelyesarcú az. Ugye az?
Felnevettem.
– Kérdezz meg bárkit a bandában, és ezt fogják válaszolni. De
szeretem a klasszikusokat. Gyerekkoromban egy csomó régi
westernt néztem. Nincs kifejezett kedvencem, de bármi jöhet,
amiben Clint Eastwood játszik, minél régebbi, annál jobb.
– Westernek? Most komolyan? Én meg fogadni mertem volna,
hogy A keresztapát, vagy a Sebhelyesarcút mondod.
– Mi a bajod a westernekkel? A westernek a legkirályabbak.
– Ó, valóban? És mondd csak, miért a westernek a
legkirályabbak? – Ti még idézőjeleket is rajzolt a levegőbe.
– Mert a régi nyugaton a férfiak igazi férfiak voltak. Rendet
teremtettek, tiszteletet vívtak ki maguknak, és lepuffantottak
mindenkit, aki az útjukba állt. A cowboyok végre elég tökösek
voltak ahhoz, hogy a törvényen kívül éljenek, és magasról tegyenek
a társadalomra. – Az ajkaim közé szorítottam a cigit, és felhúztam a
pólóm, hogy megmutassam a tetoválást a mellkasomon. – Ez volt az
egyik első tetoválásom.
– Clint Eastwood? – kérdezett vissza Thia döbbenten. – Clint
Eastwoodot ábrázolja az egyik tetoválásod? – A szája elé kapta a
kezét. – Már láttalak póló nélkül, és láttam, hogy az egy arckép, de
nem esett le, hogy Clint Eastwoodé.
Visszahúztam a pólómat, és szívtam egy slukkot.
– Nevess csak nyugodtan, Ti. De Clint Eastwood messze lefölözi
Chuck Norrist.
– Te jó ég, ugye nem azt akarod mondani, hogy van egy Chuck
Norris-os tetoválásod is? – A lány még mindig az oldalát fogva
röhögött rajtam.
Imádtam a hangját.
Ezt biztos nem felejtem el.
– Mi a baj egy Chuck Norris-os tetoválással? – kérdeztem vissza
pókerarccal.
– Jaj, nem úgy értettem, csak ő… – Nem bírtam nevetés nélkül
figyelni, ahogy próbálja visszaszívni, amit mondott.
Még hagytam volna Thiát egy kicsit hebegni, mert nagyon helyes,
amikor zavarba jön, de egyre nehezebben tudtam komoly arcot
vágni.
– Csak szívatlak – vallottam be végül, mire megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Hála istennek! Nem tudom, hogy magyaráztam volna ki a
dolgot.
– Most már beszéltünk az én kedvenceimről. Te miket bírsz? A
kategória ugyanez.
Thia olyan széles és boldog mosolyt villantott, hogy azt hittem, a
szája elnyeli az arcát.
– Nekem kettő is van.
– Igen?
– A Sebhelyesarcú és a Keresztapa.
Amióta az eszemet tudom, nem nevettem ilyen jóízűen, mint
most, a fura, rózsaszín hajú lány válaszát hallva.
A lányét, akibe beleszerettem.
 A francba.
– Te olyan más vagy, Ti – szólaltam meg, mikor ismét mindketten
kaptunk levegőt. – De ezzel az első pillanattól kezdve tisztában
voltam.
– Mármint azóta, hogy a barátod fegyvert fogott rám –
helyesbített.
– Igen, abban a pillanatban, amikor a gyerek éned majdnem
leterített egy nálánál hétszer nagyobb motorost.
– Végül is, megérdemelte. Nem kellett volna kirabolnia egy
gyereket – magyarázta.
– Szigorúan véve a boltot akarta kirabolni, nem egy gyereket –
kötözködtem.
Thia tekintetében némi bosszankodást láttam.
– Szóval szerinted ha Emma May van a pult mögött, akkor a
fickó jobban járt volna? Hát, biztosíthatlak arról, hogy az a Skid
vagy Skud vagy Skuzz vagy hogyishívják nem úszta volna meg
ilyen könnyedén, mert Emma May olyan idős hölgy, aki előbb lő, és
utána sem kérdez. Ha tudnád, mi történt az első férjével… –
Megvakarta az állát, és felhúzta az orrát. – …vagy a negyedikkel.
Thia olyan sokat gesztikulált, mint egy képregényhős.
Akinek nem mellesleg feszes a cicije.
– Pontosan erre céloztam – jelentettem ki. – Olyasmiket mondasz,
ami más száját biztos nem hagyná el. Egyszerűen olyan… más vagy.
– Más – ismételte meg lassan, ízlelgetve a kifejezést, közben az
ujjával csavargatta az egyik tincsét. – A más véletlenül nem
ugyanazt jelenti, mint a nincs ki a négy kereke, csak egy kicsit
finomabban? – kérdezte halál komolyan.
Lehajtott fejjel.
Felemeltem az állát, hogy az arcomba nézhessen.
Hogy lásson engem.
– Nem, azt mondtam, hogy más, és ezt pontosan így is értettem.
Az én szememben ez egy jó dolog. Sőt, kurva jó dolog! Nem olyan
vagy, mint a többi csaj, pláne nem olyan, mint egy PPP. – Ti
értetlenül ráncolta össze a homlokát. – Proccos Parti Picsák, a banda
körül legyeskedő ribik – magyaráztam. – Amikor azt hiszem, hogy
már tudom, hogyan reagálsz majd valamire, folyton meglepsz azzal,
hogy a szöges ellentétét teszed, pedig én nem vagyok az a
meglepődés fajta. – Elnyomtam a csikket a csizmám talpán.
 – Tuti, hogy ezt mondod az összes csajnak, és már vagy ezerszer
bevált ez a szöveg. – Ti elrántotta a fejét, a felhólyagosodó vörös
festéket nézte az asztalon. Féltékenység csengett ki a szavaiból, és
ha Thia helyett valaki más viselkedett volna így, minden bizonnyal
ebben a pillanatban sarkon fordultam és otthagytam volna. De nem
valaki másról volt szó.
Hanem Thiáról.
Nagyon… aranyos volt.
Hazudhattam volna neki, hogy ő az egyedüli, akinek ezt
mondtam, de egy hazugság már így is kezd beférkőzni közénk,
vagyis inkább csak elhallgatom előle az igazságot, mindenesetre
nem akarom tetézni a bajt.
– Csak egy másik lány volt. Ő is más volt, de nem abban az
értelemben, ahogy te. Abban bíztam, hogy értem is más tud lenni. –
Ezt most először mondtam ki hangosan, és ismét belém hasított a
fájdalom, amit akkor éreztem, amikor láttam, hogy King Rayjel
kefél a ház egyik cölöpjénél, miközben korábban aznap este nekem
nem sikerült összejönnöm a lánnyal.
– Mi történt? Miért lett vége? – nézett rám Thia. Sikerült
felkaparnia a festéket, a piros réteg alól kék csík bukkant elő.
– A legjobb haverom felcsinálta. Nemsokára össze is házasodnak.
– Vártam, hogy a megbánás vagy a keserűség ismét a hatalmába
kerítsen, mint általában, amikor arra gondolok, hogy a legjobb
barátom jött össze a lánnyal, akit elszalasztottam, de nem történt
semmi. Az égvilágon semmi.
– Arra célzol, hogy King és… Ray? Te meg Ray?
– Nem, Ray és köztem nem történt semmi. Még csak bele sem
kezdtünk. Az egész csak az én fejemben létezett, de aztán hamar el
is halt. Korábban még soha nem foglalkoztatott egy lány sem
ennyire, és azt hittem, érzek valamit iránta, de nem így volt.
– Nagyon sajnálom – mondta Thia. Elhittem azt, hogy őszintén
gondolja, nem volt féltékenység vagy keserűség a hangjában.
– Ne sajnáld – ingattam a fejem. – Örülök a boldogságuknak.
Ezt komolyan így gondoltam.
–Ti, féltékeny vagy? – cukkoltam, bár tudtam, hogy nem az. A
kelleténél hevesebb mozdulattal löktem meg a könyökömmel,
majdnem lelöktem az asztalról, de még meg tudott támaszkodni,
hamar visszanyerte az egyensúlyát.
 Teljesen elment az eszem. Nemcsak flörtöltem vele, hanem arra
vetemedtem, hogy taszigáljam, mint egy hátulgombolós kölyök a
kiscsajt, akibe belezúgott.
– Nem vagyok féltékeny – tiltakozott Thia. – Nem kellett volna
megkérdeznem, nem rám tartozik. Egyébként se kell egyetlen
lánynak sem azt mondanod, hogy más, elég csak annyit mondanod,
hogy drágám, és máris hanyatt-homlok dobálják le a bugyijaikat. –
Ti hol keresztbe tette a lábát, hol kiegyenesítette, és én csak arra
tudtam gondolni, hogy legszívesebben terpeszbe feszíteném őket, és
az arcomat az ágyéka melegébe nyomnám.
Nyugtatólag megfogtam a kezét, de nem számítottam arra, hogy
elektromos szikra keletkezik, amikor megérintjük egymást. Ti
csodálkozva nézett rám.
Ő is érezte.
Képtelen voltam elhúzni a kezem.
Vagyis inkább nem akartam.
A markomba szorítottam apró kezét, és amikor az ölembe
rántottam, felsikkantott a meglepetéstől. Majdnem elfelejtettem,
hogy mit is akarok mondani, de akkor észrevettem, hogy az ajkam
éppen egy vonalban van azzal a ponttal, ahol a nyaka és a válla
összeér. Ti megpróbált szabadulni az ölelésemből, de szorosan
tartottam. Olyan közel hajoltam hozzá, ahogy csak tudtam, anélkül,
hogy megérintettem volna.
– Tudod, igazad van. Még soha nem hazudtam egy bigének se
azért, hogy lefektessem – suttogtam a bőrének. Ti libabőrös lett.
– Akkor miket mondtál nekik? – kérdezte. Oldalra hajtotta a fejét,
hogy jobban hozzáférjek a nyakához. Nem számítottam erre a
kérdésre.
– Szeretnél hallani példákat? – Felkuncogtam. – Ha ezt akarod…
– Az egyik kezemmel megragadtam a nyakát, a másikkal pedig a
derekát fogtam szorosan. A lányos illattól, ami a bőréből áradt, még
keményebb lett a farkam, pedig már eddig is az volt a folytonos
mocorgásától. Minél inkább szabadulni próbált, annál több vért
pumpált a testem a cerkámba. A beszélgetés sem igazán enyhített a
cipzárom feszítésén. Tudtam, hogy nincs időnk visszamenni a
kocsiba, addigra ő lucskos lenne, én meg a gatyámba élveznék.
Az orrommal végigsimítottam a vállát, majd a nyakát, egészen a
füléig, ahol ledobtam minden láncot, megállapodtam a
legérzékenyebb pontnál, és olyanokat sugdostam neki, amiket más
nőknek mondtam, mielőtt hülyére keféltem volna őket.
– Az igazat mondtam nekik, hogy mit akarok tőlük, és mire
készülök velük. – Aztán nem fogtam vissza magam. – Vedd le a
ruháidat, és térdelj le.
– Tessék? – lihegte Ti kissé zavartan.
– Ezt mondtam nekik, amikor baszni akartam velük. –
Félresöpörtem a tarkójába lógó tincseket, az ajkammal és a
szavaimmal cirógattam az érzékeny bőrt, ami libabőrös lett, mire az
egyik fülétől eljutottam a másikig. – Meg ilyeneket: Basszál velem.
Szopj le. Ülj rá a faszomra. Hajolj előre, és hajtsd fel a szoknyád. El
akarok élvezni. – Ti levegőért kapkodott. A szavaim hatással vannak
rá, és már nem azért vonaglik, hogy kiszabaduljon a karjaim közül,
hanem hogy minél jobban hozzám tudjon dörgölőzni.
– Folytasd, ne hagyd abba! Miket szoktál még mondani? – Thia
oldalra döntötte a fejét, és becsukta a szemét.
Ti messze több volt, mint gyönyörű, amikor így beindult.
Ámulatba ejtett.
Megragadtam a derekát, és úgy fordítottam az ölemben, hogy
egymás szemébe nézhessünk. A lába a derekam köré fonódott, úgy,
ahogy abban bíztam.
Kinyitotta a szemét, aztán talán mondani akart valamit a hirtelen
pozícióváltásról, de a mutatóujjamat végigfuttattam a kulcscsontján,
hogy aztán az ajkam pehelykönnyű érintésével kövessem az útját.
Amikor ismét becsukta a szemét, és elkezdett előre-hátra hintázni az
ágyékomon, a fogaim között, hosszan fújtam ki a levegőt, amit már
ki tudja, mióta visszatartottam. Nem akartam, hogy kiszakadjon
abból a homályos valóságból, amiben éppen léteztünk, mert ebben a
valóságban Ti a derekam köré kulcsolta a lábát, a farkamhoz
szorította a pináját, és annyira beindult a durva szavaktól és a finom
érintésektől, hogy az ágyéka egyre forróbb és nedvesebb lett. Nem
álltunk le azzal, amit csináltunk, bármi is legyen az, és ha rajtam
múlik, soha nem is álltunk volna le.
Fel voltunk öltözve.
Egy közparkban voltunk.
A park ezen kis zugában mégis szexszag volt.
Punciszag.
Ti puncijáé.
 A hajába temettem az arcom, amikor felnyögtem, a farkam olyan
merev volt, hogy az már fájt, de emiatt sem álltam le.
Soha nem is akartam leállni.
– Tedd szét a lábad – folytattam rekedtes hangon. Minden
porcikám legszívesebben letépte volna róla a rövidnadrágot, hogy
aztán itt, a park asztalán olyan mélyen belemárthassam a
szerszámom, hogy még a torkában is érezze. – Mutasd meg nekem a
puncidat. – Már nem a korábbi kalandjaimnak mondott mondatokat
ismételgettem, hanem közvetlenül Thiához beszéltem.
A lány szája szétnyílt, arcát az égre emelte, a vonaglása
folyamatos mozdulattá vált. Lassan fel-le mozgott hozzám simulva,
és hiába volt kettőnk között a farmerem és az ő nadrágja, éreztem a
farkamnak dörgölőző puncija melegét.
Amikor arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne mindezt
úgy csinálni vele, hogy a ruhák nem akadályoznak minket, majdnem
elmentem. Belemarkoltam a hajába, megragadtam, mintha csak
zabla lenne, olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak
lehetséges, és közben folyamatosan bizsergő bőrének sugdolóztam.
– Akkorát fogsz élvezni, hogy úgy érzed, belepusztulsz.
Thia hátradőlt, a háta ívet rajzolt. Még szorosabban fogtam a
derekát.
Ismét felsóhajtott, amitől most a csípőm akaratlanul is
előrelendült, a farkam olyan erővel csapódott az ágyékának, hogy azt
hittem, kettétörik. De megérte, mert szinte állatias nyögés hagyta el a
száját. Nem is nyögés volt inkább, hanem üvöltés, valami ösztönös,
ami a lénye legmélyéről jött, hogy aztán egy olyan hanggá alakuljon,
aminek köszönhetően reszkettem az egyre fokozódó vágytól.
Az én drága faszállítóm.
Csőlátásom lett, egyetlen dologra tudtam csak összpontosítani:
hogy ismét megdughatom a csajomat.
– Akarlak – lihegtem. – Meg akarlak baszni. Durván.
Thia a szája elé tette a kezét, amikor ráeszmélt, hogy milyen
hangos, de én azonnal el is kaptam onnét.
– Senki sem hallhat meg – nyugtattam meg. Csak néhány
tinédzser volt még rajtunk kívül a parknak ezen a részén, de ők is
vagy tízasztalnyira ültek tőlünk. – Olyan hangos lehetsz, amilyen
csak szeretnél lenni. Meg nekem is bejön, amikor sikítasz a
gyönyörtől. –Éppen beesteledett, de felőlem verőfényes napsütés is
lehetett volna népes nézősereggel, csak akkor álltam volna le,
amikor a rendőrök szétválasztanak minket.
Erre nem is akarok gondolni.
– Megint érezni akarom az ízed. A nevemet fogod ordítani, amíg
be nem rekedsz. Amikor majd azt hiszed, hogy már képtelen vagy
elélvezni, mert beleszakadnál, akkor én még egyszer kielégítelek,
hogy beleszakadsz…
Legalábbis ez volt a feltett szándékom.
– Bear – nyögte Ti, miközben hozzám dörgölőzött. Ha nem áll le,
a gatyámba élvezek, de hiába nyitottam ki a számat, nem jött ki hang
a torkomon.
Olyannyira belefeledkeztem a gyönyörbe, amit az ágyéka okozott
a farkamnak, hogy pillanatokig nem is vettem észre a mozgolódást a
közeli bozótosban.
Már azelőtt láttam a pisztolycsöveket, hogy láttam volna, kik
állnak mögöttük.
– Sajna a játszadozásunknak annyi – morogtam Thia fülébe.
 25. fejezet

BEAR

ÉREZTEM, amikor Thia is ráeszmélt, hogy nem vagyunk egyedül,

mert a combja megfeszült a derekamon. Megfordultam, hogy
szemből várjam a veszedelmet, közben pedig a hátam mögé
nyúltam, hogy összezárjam a lábát, és minél jobban elrejtsem
magam mögé.
– Maradj csendben – utasítottam.
Elővettem volna a fegyveremet a nadrágom derekából, de alig
értem a markolathoz, amikor előbukkant a bokrok közül az egyik
Nagymenők mellényt viselő fegyveres.
– A helyedben én kurvára nem tenném, Bear – mondta Mono,
lófején egy hatalmas vigyorral. – Ne nyúlj a fegyveredhez,
máskülönben tüzet nyitok, és nagy az esélye annak, hogy a kis
luvnyának a hátad mögött éppen olyan lyukas lesz a bőre, mint a
tiéd. – Úgy három méterrel előttem állt meg. A fegyverem helyett az
öngyújtómat vettem elő.
– Csak elszívok egy cigit, haver – nyugtattam. – Szólj Harrisnek,
hogy jöjjön elő az ágak közül – mutattam az egyik bokorra. Az ír
ikrek sosem járnak egyedül, ráadásul az istenbarma kopasz tökfeje is
világít a levelek közül. Ti térde reszketett, kissé nekidőltem, hogy
megnyugtassam, de ellentétes hatást értem el.
Harris is előlépett a bokrok közül, vörös szakáll keretezte arcán
ugyanaz az ostoba vigyor. Odalépett a bandatestvéréhez, és rám
emelte a fegyverét.
– Chop a két legostobább emberét küldte rám? Azt hittem,
legalább valaki olyan lesz, akibe szorult némi ész is, erre a rohadt
ikrekkel intézteti el a piszkos munkát?
Mono és Harris nagyjából velem egy időben csatlakozott a
bandához. Az „ír ikrek” megnevezést nem annak köszönhetik, hogy
hasonlítanának egymásra, vagy egyáltalán rokonok lennének,
leszámítva a kopasz fejüket és vörös szakállukat, semmi közös
nincsen bennük. Mono száznyolcvan centi magas és tagbaszakadt,
Harris meg majdnem kétméteres, de sokkal cingárabb. A
személyiségük viszont nagyon is hasonló volt, kezdve a fülrepesztő
zenétől, ami folyamatosan bömbölt a szobájukban, egészen a sötét
színű, keserű sörig, amit reggelire döntöttek le. Mono a földre
köpött, majd elvigyorodott, a fogát fekete kátrány lepte be.
– Nem volt olyan nehéz a nyomotokra akadni, kicsit
megerőltethettétek volna ezt a menekülés dolgot.
Gúnyosan felnevettem, és szívtam egy slukkot.
– Hetek óta már a városban vagyok. Egész végig itt keringtem a
szemetek előtt, ostoba barmok.
– Könnyebb elintézni akkor, ha King nincs a seggedben – szólt
közbe Harris. – Bár nem lenne rossz kinyírni azt a faszt, mint
járulékos veszteség.
– Nem mehettél sok helyre. Ráadásul azon a vén boszorkán is
rajta tartottam a szemem, akiért annyira odavagy.
Grace.
– Amilyen hülyék vagytok, azon is csodálkozom, hogy rám
találtatok – cikiztem őket. – Néha a saját farkatokat sem találjátok.
Nem létezik, hogy egyedül akadtatok rám.
Mono felhorkantott, és közelebb jött, amíg a mellkasunk össze
nem ért. A banda két nyomkeresővel dolgozik, és nagyon bíztam
abban, hogy Gust küldték, mert ha Rage jött velük, akkor esélyem
sincs arra, hogy túléljem a következő perceket.
Rage sosem hibázott.
Egyszer sem.
– Ki fogunk nyírni, faszkalap – morogta Mono. – Ha befogod a
szád, és férfi módjára viseled a halált, akkor talán nem végzünk a
madárkával a hátad mögött, miután kiszórakoztuk magunkat vele.
– Egy ujjal sem nyúlhattok hozzá – figyelmeztettem őket.
– Állj félre, vagy megnézheted, ahogy Mono szájba bassza a
barátnődet, aztán elvágja a torkát – felelte Harris. Oldalra lépett,
hogy szemügyre vegye Thiát. Megnyalta az ajkát, és a fogai között
szívta be a levegőt.
– Ne! – morogtam, amikor egy rántást éreztem a farmerem
derekánál.
 Ezt ne tedd, te ostoba lány!
Ez az egész az én hibám. Ti meg fog halni, mert hazudtam neki,
amikor még gyerek volt, aztán magam mellett kellett tartanom,
amikor szó szerint belezuhant az életembe.
Én vagyok az oka annak, hogy mindketten meghalunk.
Mono és Harris nem vette észre, hogy Ti min ügyködik, a lány
pedig nem kapta meg telepatikus üzenetemet, így amikor még egy
rántást éreztem a derekamnál, és a fegyverem szabaddá vált, tudtam,
ez egy most vagy soha alkalom. Túl fogjuk élni, mert túl kell élnünk.
Mert Thiának túl kell élnie.
Bármi is legyen.
– Jól van na, megyek már! – Széles lépést tettem oldalirányba
úgy, hogy Harris ne láthasson rá a lányra.
Ti tüzelt.
Én Harris felé vetődtem, és azonnal a fegyveréért nyúltam,
próbáltam kicsavarni a kezéből. Amikor elsütötte a pisztolyt, a csöve
az égre meredt. Rázuhantam, majd ugyanazzal a mozdulattal
kitéptem a fegyvert a kezéből, és a homlokába repítettem egy golyót.
Arra számítottam, hogy mire feltápászkodom, Monónak annyi, de
a fickó nem a földön hevert kiterítve, hanem ő is talpra küzdötte
magát, vér pumpált a vállsebéből. Jó kezével Thiát karolta át, a
torkához szegezte a kést.
– Mi a faszomat művelsz? – üvöltötte Mono. A kése felsértette a
lány bőrét, vér csorgott a nyakán.
– Ereszd el, vagy szétloccsantom a fejed! – figyelmeztettem.
Hiába emeltem fel a fegyverem, ő is tudta, hogy csak blöffölök.
Nem tiszta a cél, egyszerűen nem tudnék úgy lőni, hogy azzal ne
kockáztassam Thia testi épségét.
Mono mély, ördögi hangon kacagott.
– Magasról leszarom. – Megvonta a vállát, és farkasszemet nézett
velem. – Szemet szemért, meg ilyesmi. – Egyre szorosabban tartotta
Tit, elfehéredtek az ujjai a kés markolatán, ahogy végighúzta a
pengét a lány torkán. Feléjük vetődtem, de nem voltam olyan közel,
hogy bármit is tehettem volna.
– Neeeeee!
Lövés dörrent, Mono szeme fennakadt, a nyaka cafatokra szakadt.
Kiüresedett tekintettel eleresztette Tit, majd oldalra zuhant.
– Ti! – Odarohantam, és felnyaláboltam őt a földről.
É
 – Életben vagyok? – Inkább kérdezte, mintsem kijelentette.
Ránéztem a vérző sebére, nagyjából egy centi széles lehetett. – Nem
túl mély. – Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egy-két öltéssel össze
lehet varrni.
Hála annak a magasságos jó égnek!
– Ki lőtte le? – kérdezte Ti Monóra mutatva. Szorosan a
mellkasomhoz öleltem, átléptem Mono holttestét, és az asztalra
fektettem, hogy megvizsgáljam, nem sérült-e meg máshol is.
– Ki volt az? – kérdezte Thia újra, tekintetével azt keresve, hol
rejtőznek még Nagymenők.
Nem kellett körülnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki nyírta ki Monót.
– Én voltam az – mondta egy ismerős hang enyhe spanyol
akcentussal. Amikor megfordultam, Gus állt velem szemben. –
Kurvára szívesen.

★ ★ ★

THIA
Gusszal azóta nem találkoztam, amióta azon az estén kimentett Chop
karmai közül.
– Ezt a pazarlást – morogta. Végignézett a két holttesten, akiket
Bear Mononak és Harrisnek szólított. Gus arrébb vonszolta az
egyiket, így egymás mellett feküdtek a hátukon.
Bear folyamatosan a nem létező sebeim után kutatott, én pedig
igyekeztem nem kapkodni a levegőt.
– Helló, Gus vagyok! – mutatkozott be, de egy pillanatra sem
vette le a tekintetét a holttestekről. A hangja kifejezéstelen volt, és
jóval halkabban beszélt, mint ahogy az emberek szoktak.
– Emlékszem rád – mondtam, mire Gus bólintott.
– Bíztam benne, hogy téged küldenek utánam, és nem Rage-et –
szólalt meg Bear végül, miután végre belátta, hogy csak a nyakamon
ejtett sebből vérzek. Felém fordult, kisöpörte a hajam az arcomból,
és a homlokomra fektette a homlokát.
– Ez ostobaság volt – jegyezte meg.
– Bear… – kezdtem volna ellenkezni, de belém fojtotta a szót.
 – Hadd fejezzem be. Ostobaság volt tőled, de örülök, hogy
megtetted, máskülönben mindketten halottak lennénk. – Ellépett
tőlem, és elővett egy spanglit a zsebéből, de nem gyújtott rá, a cigit
és az öngyújtót Gusnak nyújtotta, aki még akkor is a két hullára
meredt, amikor szívott egy slukkot.
Gus letérdelt a motorosok mellé, és meglepő módon a
mutatóujjával végigsimította Mono véres arcát, a nyomában tiszta
sáv húzódott a ragadós vérben. Aztán felállt, és a véres ujját az orra
alá dugta, becsukta a szemét, és úgy szívta be a szagát, mint egy
finom borét.
– Kár érte – ismételte meg, amikor kinyitotta a szemét. A
farzsebéből elővett egy rongyot, hogy letörölje a vért az ujjáról.
Azon az éjszakán, amikor Gus megmentett a bandától, ő nem volt
más számomra, csak egy testetlen, arctalan árny, egy robbanás távoli
emléke, egy út a furgonban.
Most azonban Gus egy hús-vér, élő személy volt, kreol bőrrel és
fekete hajjal, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy előrefésülje, a rövid
tincsek lazán lógtak a homlokába. Nagyjából annyival volt
magasabb az én százhatvan centimnél, mint amennyivel alacsonyabb
volt az egy kilencven körüli Bearnél. Nem viselt mellényt, csak egy
tengerészkék és fehér kockás flanelinget, amit nem tűrt be világos
színű farmerjébe. A ruházatát sárga munkásbakancs tette teljessé.
Nem volt vonzó, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Bear.
Gus húsos, borostánál hosszabb szőrzettel borított arca arra utalt,
hogy átlagos testalkatához képest súlyosabb. Jobb halántékán díszes
tetoválás. A szeme fehérje nagy, fekete pupillái mellett a szokásosnál
világosabbnak tűnt, a szeme kiguvadt, amikor beszélt. Nem kerülte
el a figyelmemet az sem, hogy ritkán pislog, és azon kaptam magam,
hogy árgus tekintettel figyelem, mikor látom végre pislogni egyet.
– Műanyag ponyván kellene feküdniük, kipeckelt szájjal. Nem
kapkodtam volna. A hátsó fogak lettek volna az elsők. Érdemes
hátul kezdeni a fogak kihúzását, mert az őrlőfogakat a legnehezebb
és a legfájdalmasabb kihúzni. Aztán meg azok véreznek a legjobban,
és amikor félrenyelik a csöpögő vért, akkor még jobban rettegnek.
Érezni lehet az illatát a levegőben. – A fejét ingatva fordul Bearhez.
– Olyan csodálatos lett volna.
– Biztos vagyok benne, haver – mondta Bear az asztalnak dőlve.
Ő már láthatóan hozzászokott Gus furcsaságaihoz.
 – Jössz eggyel. – Gus elénk lépett. – Vagyis kettővel – tette
hozzá, felemelte két ujját, de a hangsúlya egy szemernyit sem
változott.
– Kettővel – helyeselt Bear. – Amennyi szar vár rám a
közeljövőben, ezzel nem lesz probléma.
Gus felém fordult. Én a kezemet nyújtottam.
– Nem volt lehetőségünk még bemutatkozni. Thia vagyok. –
Megköszörültem a torkom, hogy a félelem utolsó nyomát is
eltüntessem a hangomból. Gus ránézett a kezemre, és úgy ugrott
hátra, mintha pók lenne benne.
Bear finoman félrelökte a karom.
– Gus nem fog kezet másokkal – magyarázta Bear, miközben Gus
hevesen a fejét ingatta, és az öklét maga elé tartva hátrálni kezdett.
– Tőlem félsz? Hiszen épp az imént öltél meg egy fickót, utána
meg belemártottad a vérbe az ujjad – hüledeztem.
Gus ellazította a karját, mert én sem erőltettem a kézfogást
tovább. Felállt, és kisimította egyébként is gyűrődésmentes ingét.
– A vér tiszta. A vér csodálatos. A vér az élet, és én igyekszem
minél gyakrabban meglepni magam azzal, hogy megnézem, hogyan
csorog el az élet. A kezek piszkosak, mocskosak, mint a
motelszobák. – Amikor megemlítette a motelszobákat, öklendezett, a
könyökhajlatába rejtette az arcát. Vett egy mély levegőt, próbálta
rendbe szedni magát, miután összetört benne valamit a kézfogási
kísérletem.
– Tudtátok, hogy a motelszobák többségét ürülék és ondó borítja?
– kérdezte hirtelen. – Nem az ágyakra gondolok. A motel korától, a
szabad szobák és a parkolóhelyek számától függően legalább
egyszer biztos került minden felületre ondó, ürülék vagy mindkettő.
– Hát, köszönjük az információt, Gus – nevetett fel Bear.
– Ez az igazság. – A srác Bear felé fordult. – És nem vicces. Most
már hárommal jössz. – Gus ismét beleszívott a cigibe, majd odaadta
Bearnek, aki a szájába dugta, és addig szívta, amíg a vörös parázs
hamuként hullott le a végéről.
– Tudom, hogy nem vicces – mondta Bear kifújva a füstöt. – Ha
már itt tartunk, az sem vicces, hogy ha Ti nem kapja elő a
pisztolyomat, és te nem bukkansz fel, akkor most két hullával
többről kellene gondoskodnod.
– Én megtartom a szavam – mondta Gus. – Megmentetted az
életem.
– Sosem kételkedtem benned, haver, de miattam nem kell
levenned a mellényedet. Én sosem kérnélek meg erre – mutatott
Bear a másik mellény nélküli öltözetére.
– Nem miattad vettem le, hanem magam miatt.
– Miért? – firtattam.
– Mert rájöttem, ki a tégla.
– Miféle tégla?
– Az, aki információt hintett el Isaacnak, aztán meg Elinak is. Az,
aki kétszer is megpróbált kinyírni, de képtelen befejezni azt, amit
elkezdett – magyarázta Bear. – De ez már nem lényeges, mert Chop
a saját kezével akar végezni velem.
– Háromszor – javított ki Gus.
– Tessék? – Bear kérdően vonta fel a szemöldökét.
– Háromszor – ismételte meg Gus. – Először, amikor beengedte
Isaacet a bandába, pedig tisztában volt a terveivel. Utána, amikor
elárulta Elinak, hogy hol vagy. Harmadjára pedig ma, itt és most.
Bear némán ült, szívott egyet a spangliból, és a hüvelykujjával
dörzsölgette a halántékát.
– Bassza meeeeg! – üvöltött az asztal tetejére ugorva.
– Nem értem – szóltam közbe. – Mi köze van egymáshoz a
téglának és annak, hogy te otthagytad a bandát… – Elakadt a
szavam, amikor leesett a tantusz.
Bear bólogatva nézett rám.
– A tégla nem más… – szólaltam meg, de nem tudtam befejezni a
mondatot.
Bear morogva tette ezt meg helyettem.
– Az én kicseszett faterom.
Gus is bólogatott.
– Bizony, Chop a tégla.

★ ★ ★

THIA
Hát, ennyit az átlagosról…
 26. fejezet

BEAR

– SZÓVAL AZ ÖREGED már jóval azelőtt végezni akart veled, hogy

megszabadultál volna a mellénytől? De miért? – kérdezte King.
Rágyújtott egy spanglira, majd odaadta nekem. – Ennek kibaszottul
nincs értelme.
– Tudom, biztos, hogy van mögötte valami más. Az öregem egy
nagy faszkalap, de nem ostoba. Az a legnagyobb baj, hogy még csak
infót sem kaphatunk most, hogy Gus is levetette a mellényt. Ő is
kiszállt, ami azt jelenti, hogy nincs több belsős emberem.
King tetoválószalonjában ültünk, és éppen elmeséltem, hogy mi
történt a parkban. Szerencsére Gus talán túl lelkes is volt, mert
egyedül feltakaríthatott utánunk, így ráhagytuk a dolgot.
– Nem mintha bármennyit is számítana. Ha ki akar csinálni, lelke
rajta, az indok nem is lényeges. Az a nagyobb probléma, hogy ezért
hajlandó elintézni Tit is, csak hogy eljusson hozzám.
– De miért Thia? Más embereket is felhasználhatna, mondjuk,
engem, Grace-t vagy Rayt. Miért őt választotta?
– Mert Chop egy faszszopó, de helyén van az esze. Csak rá kellett
néznie… – Elhallgattam egy pillanatra. – A szabályokat követi,
legalábbis a bandatagok előtt úgy állítja be, de közben a hátuk
mögött kavar. Faszom se tudja, hogy mennyi ideje tervezgeti azt,
hogy kinyiffant.
– De ennek még mindig semmi értelme. Thián keresztül hogyan
juthatna el hozzád… – folytatta King, de elhallgatott, amikor
sokatmondó pillantást vetettem rá. Megválaszolta a saját kérdését. –
A bandatagok csajai meg az idősebb női tagok, de még a PPP tagjai
sem számítanak civilnek, így Chop számára Thia szabad préda, mert
azt hiszi, hogy a magadévá tetted.
– A magamévá tettem. – Nekitámasztottam a fejem a falnak.
 – Na baszki.
Felálltam a kanapéról, és úgy tettem, mintha érdekelne annak a
tetoválásnak a vázlata, amellyel majd King teljessé teszi a Ray karját
díszítő mintát. A rajz egy part menti mangrovefát ábrázol, aminek
ágaiban a három gyerek neve olvasható.
– Sosem hittem volna, hogy eljön ez a nap.
– Hülyeség volt. Már kétszer csináltuk, és egyszer sem húztam
gumit.
King nevetve intett, hogy adjam vissza neki a füves cigit.
– Mi olyan kurva vicces? – kérdeztem, a kezébe nyomva a
staubot.
– Kérdezhetek valamit, haver? Annyi nővel keféltél már. Hány
alkalommal feledkeztél meg a gumiról?
– Egyszer sem. Egy kibaszott alkalommal sem.
– Ez azért vicces, mert ebből tudod, hogy mi a helyzet. Rayjel
egyszer sem jutott az eszembe. Még csak nem is gondoltam rá, és,
őszintén, nem is igazán érdekeltek a következmények. Bármiben
benne voltam, ami hozzám köti őt. Elsőre nem biztos, hogy
felismertem a jeleket, de most már halálbiztos vagyok benne.
– Három gyereketek van, közülük ketten tégláról téglára bontják
le a házat.
– Nem kurva jó? Egyébként még mindig nem gondolok arra,
hogy gumit kellene húznom – tette hozzá nevetve.
– Én most még nem tudok a gyerekre gondolni. Egyelőre életben
kell tartanom a csajt.
– A te csajodat.
– Igen, az én csajomat! Na, kimondtam, most boldog vagy?
– Kezdetnek megteszi – mondta King. – Elgondolkoztál azon,
amit Bethany mondott? Mert ha végig akarod csinálni, akkor
beszélned kell Thiával. Tudnia kell, hogy mire számítson. Át kell
beszélned vele a dolgokat. Én is jártam már hasonló cipőben. Te sem
akarnád, hogy beleugorjon az ismeretlenbe.
Cigire gyújtottam. Kingnek igaza volt, de ötletem sem volt azt
illetően, hogyan fogjak bele ebbe a beszélgetésbe.
– Eszembe jutott valami más – szólaltam meg végül.
– Ha valami őrültségre készülsz, azt verd ki a fejedből –
figyelmeztetett King.
– Őrültség volt elvinni egy közösségi helyre, ahol majdnem
Ő
kinyírták. Őrültség volt megígérni valamit egy tízévesnek, amit
sosem akartam megtartani. Mindaz, amit eddig tettem, őrültség volt.
Biztonságban kell tudnom Thiát. – Elnyomtam a csikket a
hamutartóban. – Ez egyáltalán nem őrültség.

★ ★ ★
Thia a házban segített Raynek, a gyerekekre vigyázott, vacsorát
főzött, vagy tudom is én, és, őszintén, nem is igazán figyeltem, mert
azon járt az agyam, hogy ha nem lett volna Gus, vagy Ti agya nem
vágott volna olyan gyorsan, akkor most nem élne. Annyira
átengedtem az irányítást a farkamnak, hogy nem figyeltem a csajom
biztonságára.
A szíveddel irányított, seggfejkém. Tudod, a másik fontos szerved,
magyarázta Preppy.
Megígértem magamnak, hogy bár az egész egy hazugságnak
indult, tartom a szavam, és megvédem Thiát. Megígértem
magamnak azonban azt is, hogy nem engedem, hogy beszippantsa az
életem. Ő ennél sokkal jobb.
Sokkal jobb nálam.
Meg fogom védeni.
De nem tarthatom meg.
Fél órával és egy üzenettel később gyakorlott kéz markolt rá a
faszomra.
Addig szoktam inni a whiskey-t az üvegből, amíg már semmi sem
érdekel, de most hiába voltam részeg, ez sem segített. Ti bármelyik
pillanatban beléphetett azon az ajtón, és megláthatta volna, hogy
milyen ember vagyok valójában. Abban bíztam, elég részeg leszek
ahhoz, hogy ne lássam a fájdalmat a szemében, ne vegyem észre az
arcára kiülő csalódottságot.
De miért is rágódom ezen ennyit?
Az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy nincs
maradásom. Soha nem mondtam azt, hogy ez változott volna. Soha
nem ígértem neki azt, hogy maradni fogok.
Vagy azt, hogy ő maradhat.
King évekig volt hűvösön. Megígértettem vele, hogy kérjen
vissza pár szívességet, mert most még meg tudom védeni, de ha nem
leszünk együtt, nem leszek képes rá.
Basszus, miért fáj ez ennyire?
– Mmmm… – morogta a lány, mintha nem azért fizettem volna,
hogy kiverje a farkam, de még csak nem is áll fel.
Amikor fel akartam ébredni a saját magam okozta
érzéketlenségből, az újonnan megtalált eszméletem mindig egy
kiadós kiábrándultsággal üdvözölt.
Nem arról van szó, hogy meg akartam halni. Inkább csak
valamiféle önkívületben szeretném leélni az életem. Ez túl sok
lenne? Az önkívületben nem kellene foglalkoznom azzal, hogy egy
hajléktalan motoros vagyok. Nem kellene foglalkoznom az
ellentmondásos gondolataimmal Rayről, bár ezek az elmúlt
napokban mintha kezdenének eltűnni.
De az önkívületben leginkább nem lenne mellettem ő.
Holnap már nem is lesz.
Azt szerettem volna, ha az ő keze simogatja a farkam, és azt is
képzeltem, néhány gondtalan percig átengedtem magam hazug
képzelgéseimnek.
Jodi dolgozott rajtam. Vagy Dee? Danni? Denise?
Ügyes kezétől eddig mindig eldobtam az agyam, de most egyre
lankadtabb vagyok. Magam elé képzeltem Thia sápadt rózsaszín
ajkát, eperszínű haját, de amikor éppen sikerül felidéznem az arcát,
azonnal el is tűnik.
Dühösen felnyögtem. A lány, aki a farkam gyömöszöli, azt hitte,
a lelkesedésemnek adok hangot, és gyorsabban mozgatta fel-le a
kezét, hosszú műkörmei egymásnak koccantak.
Ma nem fogok elmenni, és ez a legjobb, ami történhet. Meg
akarom büntetni magam azért, amit tenni fogok.
Amit Thia látni fog.
Sajnos az egyetlen dolog, ami elmegy, az a pia hatása, pedig
éppen ezt akartam elkerülni. Kifejezetten szar lenne most
kijózanodni.
Meggondoltam magam.
Képtelen vagyok rá.
Nem tudnám megbántani Thiát. Kitalálok valami mást.
Megragadtam Tudomisénkicsoda csuklóját, hogy hagyja abba
céltalan kézimunkáját, de a tekintetem nem rá szegeztem.
Hanem Thiára.
 Az én Thiámra.
Aki az ágy lábánál állt.
Az arca rezdületlen, közönyös, szinte kifejezéstelen. Jobban
ismerem annál, hogy higgyek a látszatnak. Thia mélyen érző
személy, de még mélyebbre rejti az érzelmeit. A pókerarc mögött
megbúvó gondolatoktól összeszartam magam, mert nem csak a
szokásos tüzet láttam.
Hanem dühöt.
Tiszta, nyers, őrült dühöt.
Az előttem térdelő meztelen szőkeség ügyet sem vetett Thiára,
továbbra is lelkesen simogatta a farkam, aztán ránézett a belépő
lányra, miközben a kezem próbálta leállítani őt.
– Te is beszállsz? – kérdezte Thiától.
A csajom talán nem is állt ott. Talán ez csak egy álom. Mert Thia
Andrews ott van az álmaimban azóta a közös zuhanyozás óta.
Amikor megszólalt, már biztosan tudtam, hogy nem álmodok.
Azt hittem, el fog menekülni.
Azért tettem ezt, hogy elmeneküljön.
Nem a házból. Csak tőlem.
De nem így tett. A csajszi folyton meglepetést okoz.
Még soha nem láttam olyan elszántnak, mint most, amikor
odalépett az ágyhoz. Felém nyúlt, és kivette az egyik pisztolyt a
hónaljtáskámból, amit még most sem vettem le, aztán a fegyvert a
meztelen szőkeségre szegezte, és felhúzta a kakast.
– Húzd el a csíkot! Egy-kettő!
A szőkeség arcáról azonnal leolvadt a műanyag csáberő, a helyét
félelem vette át. Felugrott, és kiszaladt a szobából, még csak hátra
sem nézett.
Tudtam, hogy nagy fasz vagyok, de nem tehettem mást.
Talán azért, mert részeg vagyok.
Talán azért, mert elegem van abból, hogy nem tudom, mit tegyek,
kiben bízhatok, vagy hogyan védhetem meg a lányt, aki apránként
bemosolyogta magát összetört szívembe.
Felnevettem.
Nem kacagás volt, hangosan röhögtem az életem és a jelen
helyzet abszurditásán.
Thia rám emelte a pisztoly csövét, ekkor vettem észre, hogy
könnycseppek gyülekeznek gyönyörű zöld szeme sarkában, és
bármelyik pillanatban legördülhetnek onnét.
Nem mozdultam.
– Basszus.
Ti szipogott, de nyilvánvalóan minden erejével azon volt, hogy ne
lássam, mindjárt elsírja magát. Eddig ismeretlen érzés kerített
hatalmába. A szívem és a gyomrom is összeugrott, émelyegtem.
Bűntudat.
Nem volt olyan bűn, amit még ne követtem volna el. Olyasmiket
tettem, amire egy épkézláb ember gondolni sem merne, de sosem
éreztem a bűntudat szikráját sem.
Eddig.
Eddig a pillanatig.
Amíg meg nem ismertem Thiát.
Szerelem. Az egyetlen kínzási módszer, amit nem ismertem.
De gyorsan tanulok, mert ez a legfájdalmasabb mind közül.
– Tudod – szólalt meg Thia, a hangja éppúgy reszketett, mint a
kezében tartott pisztoly –, nem kéne ennyire erőlködnöd azért, hogy
meggyűlöljelek.
Igyekeztem rendet tenni ködös gondolataimban, hogy valami
választ adhassak.
– Miért? – Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Ti meztelen hasamra fektette a pisztolyt. Ellen kellett állnom a
késztetésnek, hogy lerántsam magam mellé az ágyra. Már majdnem
lenyomta az ajtó kilincsét, amikor visszafordult. Könnyek folytak le
az arcán, és a testem szorongató reakcióját éppen annyira utáltam,
mint amennyire önmagamat is.
Thia egyenesen a szemembe nézett, és nem fordította el a
tekintetét.
– Mert elérted a célod.
 27. fejezet

BEAR

NINCS AZ A MENNYISÉGŰ KÁVÉ vagy hideg víz, ami visszarángatna a

józanság állapotába, azok után, hogy megláttam Thia arckifejezését.
Az alkohol és a düh kéz a kézben jár, mint a középsulis
szerelmesek.
Annyi whiskey-t ittam, hogy az egy kómához is elég lenne,
mégis, miután Thia otthagyott a szobában, józanabb voltam, mint
mielőtt inni kezdtem.
Felhúztam a farmerom, és Thia után rohantam.
Nem volt a nappaliban, és a garázsban sem. Attól tartottam, hogy
lelépett, és már azon kezdtem gondolkozni, hova a picsába mehetett,
vagy ki a tököm várhat rá, hogy bántsa, de aztán észrevettem a
mólón, előrehajolt, a keze dühösen dolgozott valamin. Csak akkor
jöttem rá, hogy mit is csinál, amikor sikerült elkötnie az egyik
csónakot.
Mire odaértem, már annyira eltávolodott a mólótól, hogy ne
tudjak a csónak után nyúlni és visszahúzni.
– Ti, beszélnünk kell.
– Azt hiszem, mindent elmondtál.
– Ti, mi lenne, ha visszajönnél? – Ő ennek ellenére dacosan
evezett tovább. Nyilvánvaló volt, hogy még sosem csinált ilyet, és
nem is jutott messzire. Az izmok a karjában megfeszültek, de hiába
erőlködött, a csónak csak nem akart haladni.
– A móló alatt olyan erős az áramlás, hogy King vagy én is alig
tudunk kievezni onnét, szóval ennyi erővel akár fel is adhatnád, és
visszajöhetnél – mondtam a védőgát mellett leguggolva.
Erre még hevesebben kezdett evezni, és centiről centire
távolodott a mólótól, és azzal együtt tőlem is. Nem hazudtam.
Tényleg rohadt nehéz kijutni az áramlatból, ha az ember nem tudja,
hogy hol kezdődik és hol végződik. Hónapokig tartott, mire
kikísérleteztük, hogyan tudnánk egy perc alatt magunk mögött
hagyni.
Bármennyire is bosszantott, hogy a csajom ennyire igyekszik
meglépni tőlem, nagyon is imponált az ereje.
Ebből nem jöhetek ki jól.
Annyira vágytam a megbocsátására, mint amennyire a testére, a
lelkére, a bátorságára.
A szívére.
Gyors egymásutánban áramlottak ki belőlem a szavak. Addig
kellett elmondanom neki mindent, amíg nem kerül hallótávolságon
kívülre. Olyan gyorsan beszéltem, hogy arra sem jutott idő, hogy
átgondoljam, mit és hogyan akarok mondani, csak hagytam, hogy
jöjjenek a szavak ösztönösen, mert ha a fejem után megyek, akkor
csak azt érem el, hogy elkezdjen gyűlölni, és bármennyire is ez volt
a terv, nem számítottam arra, hogy ez ekkora csapás lesz a lelkem
számára.
Mindent el akartam mondani neki.
Az igazsággal akartam kezdeni.
Bear, vágatlanul.
– Ha már itt tartunk, én nem akartam attól a csajtól semmit. Soha
nem is akartam – kiáltottam. – Nem tudom, mit csinálok itt. Már
semmit sem tudok.
– Nekem úgy tűnt, nagyon is akartad őt. – Ti hangosan lihegett,
de kitartóan haladt előre. Ha még pár percig így evez, elhagyja az
áramlást, és nem hallja a vallomásomat.
– Mit akarsz hallani? Majdnem megöltek a parkban!
– Mint ahogy téged is.
– De nekem ilyen az életem! Én hozzászoktam ahhoz, hogy a
szemétládák fegyvert szegeznek rám. De nem lenne jó, ha a tiéd is
ilyenné válna.
– Bear, te nem dönthetsz az én életemről! Sem te, sem senki más.
– Ha veled vagyok, az olyan, mintha erre a kicseszett elérhetetlen
piedesztálra állítanál. Néha nem érdemlem meg, hogy ennyire
csodálj. – Levegőt akartam venni, de a szavaknak semmi sem
szabott gátat. – Kurvára megijedek tőle. Bármennyire is azt hiszed,
hogy ismersz, szart sem tudsz rólam. Nem tudod, hogy miket
műveltem, és azt sem, hogy kikkel. Nem tudod, hogy parancsra
gyilkoltam, vagy mert azt hittem, ezzel jót teszek a bandának, vagy
mert éppenséggel kiakasztottak. Ezt akarod hallani? Mert ez az
igazság! Ez vagyok én, és a szemedben valahogy mégis jó embernek
tűnök, és a hajamat tépem ettől, mert ez hazugság. Az igazság az,
hogy nem én vagyok a jó fiú. Én vagyok a kibaszott rosszfiú, és ez
attól sem változott, hogy már nem vagyok a banda tagja. –
Beletúrtam a hajamba, és vettem egy mély levegőt.
Nem volt egy kicseszett szerelmes vers, de ez volt az igazság.
– Mikor mondtam én ezt? – rebegte Ti. Megfeledkezett az
evezésről, így a csónak felém sodródott. – Mondd csak, pontosan
mikor mondtam azt, hogy meg akarlak változtatni? – Egyre
hangosabb lett, egyre bátrabb. – Szerinted én valami burokban
született barom vagyok? Tudom, hogy ki vagy, és tudom, hogy kik
azok a Parti Nagymenők. A megye túlsó végében nőttem fel, nem az
ország másik csücskében! Már csak azt szeretném tudni, hogy
szerinted ez min változtat? Nem állítalak piedesztálra, és nem
rózsaszín szemüvegen keresztül nézlek. Ami azt illeti, talán én is
egyike vagyok azon keveseknek, akik valóban ismernek. Azért
akarlak, mert az vagy, aki vagy, és nem annak ellenére. Nem
piedesztálon voltál, hanem a szívembe zárva!
Voltál.
A szívemben voltál.
Amíg össze nem törtem azt.
Ti visszasodródott hozzám, és ugyan megfordult a fejemben,
hogy megint ellököm magamtól, minél közelebb ért, annál biztosabb
voltam abban, hogy helyre akarom hozni, amit elrontottam. A
holnap attól függetlenül el fog jönni, hogy mi történik ma este.
Letérdeltem, hogy a móló mellé húzzam a csónakot, de Thia,
látva a mozdulatomat, nemet intett a fejével, és még hevesebben
kezdett evezni, mint azelőtt, víz fröcsögött a csónakba, ahogy
dühödten próbált ellapátolni a közelemből.
Betelt a pohár.
Azt mondta, azért akart, mert az vagyok, aki, és ez jó, mert most
meg fogom neki mutatni, hogy pontosan ki is vagyok.
Mezítláb voltam, csak farmert viseltem, és most attól is
megszabadultam. A csónakból Ti nem láthatta, hogy mit csinálok a
gát árnyékában, ezért kidobtam a nadrágom a dokkra, a napfényre.
Ez figyelmeztetés volt. Érte indulok.
 Teljesen meztelen voltam, és baromira nem érdekelt.
A kissé sós aromájú levegőnek szabadság íze volt. A közeli
mocsár állott rothadásszaga megcsapta az orrom, de többet akartam.
Ez volt a terv.
A több, amit akartam, ott ült egy csónakban az öböl közepén, és
csak arra tudtam gondolni, hogy milyen törékenynek, milyen
ártatlannak, milyen védtelennek látszik.
Megkeményedett a farkam.
– Mit művelsz? – kiáltotta Ti, a félelem a hangjában nem tudta
lelohasztani az akcióra éhes farkam.
– Hirtelen megjött a kedvem egy kis úszkáláshoz – mondtam
gonosz éllel a hangomban, azzal a fejem fölé nyújtottam a kezem.
– Ne! Komolyan mondom, Bear, maradj, ahol vagy! – kiabálta Ti.
Olyan nagy erővel forgatta az evezőket, hogy végre ki tudott törni az
áramlat sodrásából, és könnyedén tovasiklott. – Ide te nem jössz!
Azt csak te hiszed.
– Ó, de még mennyire – motyogtam, aztán vettem egy mély
levegőt, és fejest ugrottam a sötét vízbe.
Mint egy zsákmányára vadászó ragadozó.
 28. fejezet

THIA

BEARNEK ELMENT AZ ESZE.

Azóta ilyen fura, amióta eljöttünk a parkból.
Tudtam, hogy szándékosan intézte úgy, hogy rajtakapjam őket
azzal a lánnyal. Nem az akasztott ki és törte össze a szívem, amit a
lánnyal művelt, hanem az, hogy szándékosan csinálta. Azt akarta,
hogy tetten érjem.
Meg akart bántani.
Sikerült kieveznem az áramlatból, de nem hagytam abba az
evezést, messze akartam kerülni a parttól, hogy Bear ne akarjon
utánam úszni, hanem forduljon vissza. Azt hittem, az öböl túlpartján
is majd házak fogadnak, de a part többi részén magas, keskeny fák
álltak, amelyek a legkisebb szellőre is elhajlottak, a vízben pedig
rövid, tömzsi mangrovefák sorakoztak, vékony gyökereik a King és
Ray házát megtartó cölöpökre emlékeztettek.
Nem hittem volna, hogy Bear be fog ugrani a vízbe. Az üres
fenyegetésről kiderült, hogy nem is volt olyan üres.
Ott, ahol Bear fejest ugrott, a víz felszíne gyűrűkben fodrozódott,
a gyűrűk egyre szélesebbek lettek, amíg el nem simultak. A
csónakhoz a fodrozódás helyett csak egy aprócska hullám jutott el,
ami kissé meghintáztatott.
Ekkor esett le, hogy a víz felszíne rezdületlen, nem látni
semmilyen mozgásra utaló jelet.
Hová lett? A dühömet és a haragomat átmenetileg aggodalom
váltotta fel.
Elszámoltam tízig.
Semmi.
Ismét számolni kezdtem.
Semmi.
 – Bear? – kiáltottam.
Nem kaptam választ.
Az egyik evezőt kivettem a vízből, a másikkal pedig
visszafordítottam a csónakot, és elindultam azon az úton, amerről
jöttem, közben élet nyomait kerestem. Pár evezőcsapással később a
csend közvetlenül a hajó mellett robbant szilánkjaira. Rettenetesen
megijedtem, amikor Bear előugrott a víz alól, mint valami
kardszárnyú delfin, és összevizezte a hajam és a ruhám.
– Mit számít? Igazából miért vagy dühös? – kérdezte Bear,
megkapaszkodva a hajó oldalába. – Áruld el, Ti, és ne próbálj meg
kamuzni, mert mindketten tudjuk, hogy képtelen vagy hazudni.
Miért zavar, ha én a korai halálba kefélem, szívom és iszom magam?
– Tűz izzott a tekintetében, víz csöpögött az arcára és a szájába. –
Hallgatlak – ismételte meg. – Válaszolj, mert tudni akarom!
Átemelte az egyik lábát a csónak oldalán. Én két kézzel
kapaszkodtam mindkét oldalba, hogy ne boruljak be, amikor az
evezőst olyannyira oldalra döntötte, hogy egy kevés víz is befolyt.
Bear behúzta a másik lábát is a csónakba, ami azonnal elnyugodott.
A helyszűke miatt mögém ült le a padra, a hátam a mellkasának
nyomódott, a térde a csípőmbe ékelődött. Oldalra fordultam, hogy a
szemébe tudjak nézni.
Bear a kezével a vízcseppeket törölte le az arcáról.
Nem mellesleg meztelen volt.
Teljességgel, tökéletesen, lenyűgözően, gyönyörűen… meztelen.
Gyűlölni akartam, és szinte biztos voltam abban, hogy így is
érzek, de ez nem jelenti azt, hogy a jelenléte ne lenne hatással rám.
A holdfényben a tetoválásai és sima bőre szinte világított a víz
felszínéről visszaverődő szivárványszínű fényben. A mellkasa és a
karja megfeszült az úszás okozta megerőltetésben. A hasizma fel-le
hullámzott, ahogy levegőért kapkodott, a tekintetem pedig követte a
V vonalát, egészen a…
Hirtelen a part menti fák felé kaptam a fejem.
– Te nyertél Bear, bármit is hozol fel a mentségedre. Rendben
van, igazad van. Te nyertél. Csak hagyj már békén!
– A lószart! – vágott vissza. – Nem nyertem, hanem elcsesztem.
Ti, ha ez a győzelem, akkor nem akarom megtudni, milyen, amikor
vesztek. Elmagyaráznád nekem, hogy szerinted mit nyertem?
Pontosan ezt akartam hallani.
 Pontosan ezt az ostobaságot.
– El akartál taszítani magadtól – emlékeztettem. – Bántani
akartál. Hát, sikerrel jártál. Most szállj ki a csónakomból.
– Először is, ez az én csónakom! Kinggel és Preppyvel építettük,
amikor megvettük a házat, szóval ha valakinek ki kell szállnia, az te
vagy. Másodszor pedig valóban el akartalak üldözni magam mellől,
még magamat is sikerült erről meggyőznöm. Azt hittem, jobb lesz,
ha gyűlölni fogsz. Azt hittem, jobb lesz neked, ha gyűlölni fogsz. –
A szemembe nézett. – Egy részem még mindig hisz abban, hogy ez
az igazság. De amikor az arcodra néztem, egyáltalán nem azt láttam,
hogy jó ötlet lenne. Sokkal durvább volt, hogy gyűlöltél, mint ahogy
azt elképzeltem. – Bear hangja elhalkult. A szavai keményen
megingatták a falat, amit egyre nehezebben tudtam összetartani a
jelenlétében. – Teljesen hazavágott, Ti.
Ne hallgass rá, hazudik. Ne higgy neki.
– Ismerem ezt az érzést – mondtam. A szavak keserűen törtek elő
belőlem.
Ne hallgass rá, hazudik. Ne higgy neki.
– Szóval miközben én azt gondoltam, hogy szimplán egy seggfej
vagy, kiderül, hogy csak nem tudtad elég hamar lerántani a csaj
kezét a farkadról? – csattantam fel. – Így mindjárt érthető. Bocs, ha
megzavartalak, folytasd csak – tettem hozzá maró gúnnyal. Ökölbe
szorított kezemen pihentettem az állam, és jól előrehajoltam, hogy
legújabb hazugságainak minden egyes szavát hallhassam. A szellő a
vállamra söpörte a hajam. Bear odanyúlt, a kézfejével súrolta a
nyakamat. Libabőrös lettem, mire összefogta a tincseimet, az ujjai
hozzá-hozzáértek a bőrömhöz. – Ne érj hozzám! – sziszegtem,
közben igyekeztem nem elárulni a testemen átfutó vágyat azzal,
hogy átadom magam az érintésének.
– Meggyőztem magam, hogy nem lehetsz az enyém, de nem
tudok szabadulni tőled. Szerinted ez miért van? – suttogta Bear a
nyakamba, az ujjai minden tiltakozásom ellenére is
továbbkalandoztak a karomon.
Egy részem hátrafordult volna, hogy az ajkához nyomhassam az
ajkam.
Egy másik részem legszívesebben az öbölbe fojtotta volna.
Belefeledkeztem az érzésbe, ahogy a bőröm bizseregni kezdett, és
egy izom a bensőmben görcsösen összeugrott. Háború dúlt a vágy és
a harag között.
Utóbbi állt vesztésre, de egyelőre nem voltam hajlandó ilyen
könnyen feladni a küzdelmet.
Vagy legalábbis azt hittem, mert amikor vissza akartam szólni, az
agyam kitalálta, hogy mit akarok mondani, közöltem is az üzenetet,
mégsem volt fogalmam arról, hogy mi hagyja el a szám.
– Azért nem tudsz szabadulni tőlem, mert szeretlek, te faszkalap!
– Azonnal megbántam, amit mondtam, megrettentem, eszembe
jutott, hogy inkább beugrom a vízbe, csak hogy ne kelljen látnom
Bear reakcióját.
A combja megszorította az oldalamat.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ismét megszólalt, és ismét
darabokra törte a szívem.
– Te nem szerethetsz engem.
– Nem? – kérdeztem vissza. Még ádázabb haragra keltem, a düh a
teljes testemet eltöltötte, a vérem forrón lüktetett az ereimben. –
Hogy nem szerethetlek? Akkor te tényleg nem vagy százas! Ezt nem
szabhatod meg nekem. Ezt kapd ki, azóta szeretlek, hogy még
gyerekként megláttalak, és mindig is szeretni foglak, amíg százéves
nem leszek, sőt, azután is, hogy eltemettek. – Megfordultam, Bear
arrébb húzta a lábát, hogy helyet csináljon a térdemnek, ami
vészesen közel került a vita hevében megkeményedett, lüktető
farkához. – Nincs jogod megtiltani, a szerelem nem így működik.
Az, amit irántad érzek, az egyetlen olyan dolog az életemben, ami
teljes egészében az enyém, és, hiszed, vagy sem, te sem veheted el
tőlem. – Megragadtam az evezőket, és már elkezdtem volna evezni
vissza, a part felé, de Bear összeszorította a combját, így nem tudtam
visszafordulni.
Aztán kikapta a kezemből az evezőket, és egyesével, mintha csak
gerelyek lettek volna, kihajította őket a hajóból.
– Mi a faszt művelsz?!
– Nem megyünk sehová – jelentette ki Bear mélyen a szemembe
nézve. Korábban még haragot láttam benne, most már csak
zavarodottságot és fájdalmat. Ekkor értettem meg.
Nem azért mondta, hogy nem szerethetem, mert nem akarja a
szerelmem.
Hanem azért, mert nem tartja magát érdemesnek rá.
Basszuskulcs! A kezem közé fogtam az arcát, és magamhoz
húztam.
– Akkor lettél az életem része, amikor már semmim sem maradt –
mondtam, készen arra, hogy elmondjak neki mindent. Azt hittem,
gyengének fogom érezni magam, ha megosztom vele az igazságot,
de nem így történt, sőt, minden egyes vallomással egyre erősebbnek
éreztem magam, magabiztosabb lettem. – Számomra te lettél a
minden. – Előrehajoltam, és finom puszit leheltem a szájzugára.
Bear ajkai szétnyíltak, a tekintete követte visszahúzódó számat. –
Csak arra kell emlékezned, hogyan lehetsz valaki önmagad számára
is.
– Nem lehet. – Szinte alig hallottam a hangját. – Nem lehet –
ismételte meg. Megrogyott a válla, a tekintete a csónak padlóját
pásztázta.
– Miért? Mondd el, miért? – kérdeztem. Felálltam, a mellkasom
Bear szemmagasságába került.
– Én… nem találom az utam – ismerte be. Döbbenten hallgattam
a válaszát.
– Akkor segítek megtalálni – jelentettem ki újonnan felfedezett
elszántsággal. A hüvelykujjammal masszírozni kezdtem a
halántékát. Bear elengedte magát, behunyta a szemét, de szinte
azonnal el is húzódott.
– Ez nem ilyen egyszerű. Motoros vagyok, banda nélkül.
Semminek érzem magam, mert már fogalmam sincs, ki vagyok. –
Kendőzetlen őszinteségének ugrándozva kellett volna örülnöm, mert
végre sikerült áttörni a kemény burkon, de öröm helyett mély
szomorúságot éreztem.
A szomorúság hamar haraggá alakult.
– Mit akarsz? – kérdeztem, valamivel élesebben, mint szerettem
volna. Bear megrázta a fejét, nem válaszolt. – Az ég szerelmére,
mondj valamit!
A szemembe nézett, láttam, ahogy visszazárja a védőburkát.
– Csak azt, Ti, amit minden férfi. Egy üveg Jack Daniel’st, és
hogy valaki leszopja a farkam. Benne vagy, szivi? Szeretnél
rácuppanni gyönyörűséges ajkaiddal a faszomra? Vagy hívjam fel
azt a másik ribancot, hogy fejezze be, amit elkezdett? De
csinálhatjuk hármasban is, ha ezt szeretnéd. Ez a legkevesebb, amit
megtehetsz, miután az előbb megzavartál minket.
Bear tekintetében valami ördögi csillant, de én láttam a hazug
szavai mögött megbúvó fájdalmat, miközben görcsösen ragaszkodott
ehhez az álarchoz, mert nem akarta feltárni a valódi érzelmeit.
Felpofoztam.
Beleadtam apait-anyait.
Bear ujjai a derekam húsába vájtak, amikor magához rántott, a
hajó pedig vészesen himbálózni kezdett.
– Óvatosan – figyelmeztetett.
– Megpróbálhatod elterelni a figyelmem azzal, hogy feldühítesz,
de ne erőlködj, nem fog működni. Most nem. Szóval, Bear,
hallgatlak. – Megismételtem a kérdésem: – Mi a fenét akarsz? –
Azért voltam dühös, mert az előttem álló piszok jó fickó nem látja
magában azt, amit én látok benne.
– Az nem érdekes, hogy én mit akarok – felelte Bear. A keze
elindult a fenekem felé, még szorosabban ölelt magához. – Nem
lehet az enyém az, amit akarok.
– Miért nem?
– Mert az kurvára nem megoldható! – kelt ki magából. – Mondd
csak, Ti, vissza tudod hozni a halott barátomat? Preppy a szemem
előtt halt meg, és én nem tudtam megmenteni. Vissza tudod adni
nekem a bandámat? Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint
azelőtt, mielőtt minden elcsesződött volna. El tudod űzni a
rémálmaimat? Azokat, amiben újraélem az Eli meg a zsoldosai által
elkövetett kínzásokat, amikben egy törött ütőt dugnak fel a
seggembe, és a faszukat a számba lökik? Mert én ezt akarom, illetve
még azt, hogy… – Elkapta a tekintetét, de nem hagyhattam ennyiben
a dolgot. Felém fordítottam az arcát, és szorosan tartottam.
– Mi az? Mi az, amit még akarsz? – kérdeztem lágyan, de amikor
nem válaszolt, attól tartottam, hogy végleg elvesztettem.
Egy örökkévalóság telt el, mire válaszolt, és utána alig kaptam
levegőt.
– Téged – ismerte be végre. A hangja bátrabbnak,
magabiztosabbnak tűnt, mint néhány másodperccel ezelőtt. – Már
egy ideje elcseszett egy alak vagyok. Téged nem tehetlek tönkre.
– Nem tettél tönkre – feleltem. – Megmentettél.
Csak akkor tűnt fel, hogy a hajó fel fog borulni, amikor már késő
volt. Bear kicsúszott a kezeim közül, amikor belezuhantam a sötét
vízbe.
Bear erős karja emelt ki a hullámok közül.
 – Kapaszkodj a hajó oldalába – mondta, és megütögette a
csónakot. Nekem nem ért le a lábam, de Bearnek igen, ő tolt ki
engem és a hajót a közeli partszakaszra. Annyira el voltam foglalva
a fickóval, hogy észre sem vettem, milyen közel sodródtunk a
szárazföldhöz. King és Ray háza meglepően kicsinek tűnt az öböl
túlpartjáról. Fény pislákolt az ablakokban. Olyan, mintha fényévekre
lenne, és nem csak pár száz méterre.
Hirtelen felemelkedtem, aztán máris hanyatt feküdtem az apró,
mocsaras parton. Bear fölém magasodott, a szája az enyémre tapadt,
amíg már levegőt sem kaptam, a keze a mellemet markolászta, a
farka tettre készen meredt a lábam között.
– Sajnálom – szabadkozott. A homlokomhoz érintette a homlokát.
Nem igazán láttam ilyen sebezhetőnek, a hangja rekedtes, reszketeg
volt. – Kérlek, segíts nekem. Fogalmam sincs, mit csinálok.
– Mit szeretnél csinálni? – kérdeztem. Bear felemelkedett, hogy a
szemembe nézhessen.
– Szeretnélek szeretni.
Két meggyötört lélek voltunk, mindkettőnknek alaposan kijutott a
rosszból, több is, mint amit bárkinek meg kellene tapasztalnia.
De rátaláltunk egymásra.
Szükségünk volt egymásra.
Ezért segítettem neki.
Felültem annyira, hogy Bear leszálljon rólam, az apró kagylóhéj-
szilánkok a hátamba mélyedtek, az öböl vize meztelen lábfejemet
nyaldosta. Bearről sok mindent el lehet mondani, meg az
ellenkezőjét is, és meglehet, maholnap harminc lesz, de számtalan
dologban hasonlítunk egymásra. Ő is csak egy srác, akinek fogalma
sincs arról, mihez kezdjen az életével, és én is csak egy csaj vagyok,
akinek fogalma sincs, hogy mihez kezdjen a benne kavargó
érzésekkel.
Abban biztos voltam, hogy akarom Beart.
Szeretem.
– Ígérd meg nekem, Ti, hogy bármi is lesz, nem mondasz le
rólam. Ezt meg kell ígérned – kérte Bear könnybe lábadt szemmel. A
hüvelykujjammal letöröltem egy legördülni készülő könnycseppet a
szemzugából, mire a tenyerembe nyomta az arcát.
– Nem mondok le rólad – ígértem meg, és komolyan is
gondoltam.
 Soha nem mondanék le róla.
Egyikünk sem tudta, hogy mit tartogat számunkra a jövő, már ha
egyáltalán lesz. Csak a mában lehettünk biztosak. Itt és most csak
egy átlagos srác és egy átlagos lány próbálgatta, hogyan szeressék
egymást.
Mára ez jutott.
A többit majd holnap kitaláljuk.
Ma Bear lehúzta a rövidnacimat, félrehúzta a bugyimat, mélyen
belém hatolt, és olyan vad ritmusban tett magáévá, hogy a végén
másra sem tudtam gondolni, csak rá, az orgazmusra, ami szinte
szétszakította a testem, az arcomon csorgó könnyekre meg a
szívemet betöltő örömre, hogy ez a hülye, cseppet sem hibátlan srác
szeret engem.
Ennyi egyelőre megteszi.
Legalábbis mára.
Mert a másnap soha nem jött el.
 29. fejezet

THIA

BEAR VISSZALÖKTE a csónakot a vízre, és egy vastag ággal

visszaevezett minket az öböl túloldalára.
– Tényleg nagyon sajnálom – ismételte meg Bear félúton.
– Nagyon szeretlek. – Nem csak úgy mondtam, komolyan
gondoltam.
– Tudod, hogy te vagy az első, aki valaha is mondta ezt nekem? –
kérdezte Bear.
– Mi ez az egész? – A védőgát mellett mozgolódást láttam, de
ahogy evezett, Bear háttal ült a látványnak.
– Fingom sincs, nekem is új a helyzet – felelte Bear.
Nyilvánvalóan nem értette, hogy mire célzok.
– Nem, fordulj meg.
Bear hátranézett. Egy fehér nadrágkosztümöt viselő nő állt a gát
mellett, sötét haját szoros kontyba fogta, a rúzsa olyan élénkvörös
volt, hogy a móló tompa fényeiben is látszott. Mellette három
rendőrjárőr állt, felemelt fegyverüket a csónakunkra szegezték.
Amikor Bearben tudatosult, hogy mi vár ránk, megpróbálta
visszafordítani a csónakot, de túl késő volt, az áramlat gyorsan
sodort minket a gát felé.
– Sajnálom – szólalt meg a nő. – Tudom, holnapban állapodtunk
meg, de nem tudtam tovább visszatartani őket. Kerestelek a
mobilodon.
– Bear, miről beszél ez a nő? – érdeklődtem. – Mi folyik itt?
– Bassza meg! – csattant fel Bear, a haszontalanná vált ágat a
vízbe dobta.
– Cynthia Anne Andrews? – kérdezte az egyik járőr.
– Miért szólítanak a nevemen? – kérdeztem Beartől, aki lehajtotta
a fejét, majd a szemembe nézett.
 – Ne feledkezz meg az ígéretedről, Ti. Ne mondj le rólam –
mondta, amikor a csónak partot ért. Az egyik járőr lenyúlt, hogy
kisegítsen. Felsikítottam.
– Egy ujjal se érjenek hozzá! – figyelmeztette a rendőröket a
csónakban álló Bear. A járőr hátralépett, de ismét ránk szegezte a
fegyverét. – Ti, velük kell menned.
– Mi van? – Nem értettem semmit. A szívem hevesen dobogott a
mellkasomban. Ray és King kijött a házból, néhány méterrel a nő és
a járőrök mögül figyelték a fennforgást.
– Thia, Bethany vagyok, az ügyvéded. Higgy Bearnek, igazat
mond, velem kell jönnöd.
– Azt hittem, csak megbeszélés lesz, és az is csak holnap! – Végre
kezdtem érteni, hogy mi is történik.
– Sajnálom – mondta, és elhittem neki. Bear lehajolt, hogy
kisegítsen a hajóból, de leráztam magamról a kezét.
Börtönbe fogok menni.
És erről Bear is tudott.
Ezért akart eltaszítani magától. Tudta, hogy értem jönnek, és még
azelőtt véget akart vetni annak, ami köztünk van, bármi is legyen az.
Azelőtt, hogy én már nem vagyok mellette.
– Hozzám ne érj! – vitatkoztam.
– Emlékezz az ígéretedre – suttogta ismét Bear, miközben a
combomnál fogva a rám váró járőrök kezébe lökött. Bethany
odadobta Bearnek a farmerjét, aki előbb felvette azt, és csak azután
szállt ki a csónakból, ami, mivel senki sem kötötte ki, gyorsan
tovasodródott a mangrovefák közé.
Lehajtottam a fejem, és a hátam mögé nyújtottam a karom, várva,
hogy megbilincseljenek. Bethany mellém lépett, és bátorítóan
megszorította a vállam. Nem sokat segített.
– Letartóztatjuk Wayne és Trinity Andrews meggyilkolása miatt.
Bármit mond, az… – mantrázta az egyik járőr. Felemeltem a fejem,
de egyikük sem velem foglalkozott, és a fegyvercsövek sem rám
szegeződtek.
Hanem Bearre.
– Ne! – kiáltottam. Előrevetettem magam, de Bethany
megragadta a pólómat, és visszarántott. A rendőrök megbilincselték,
és eltették a fegyvereiket. Átvezették a füvön, és beültették a ház
mellett parkoló egyik rendőrautóba, a fényhíd villogó lámpái kékkel
és pirossal festették be a környéket.
– King! – ordítottam, de ő a tekintetével figyelmeztetett, hogy
hallgassak. Kiszabadultam Bethany kezei közül, és szaladni
kezdtem. Bear félreugrott, sikerült annyira kikerülnie a járőrök
útjából, hogy visszafordulhasson hozzám. Ráugrottam, átkaroltam a
nyakát, a lábam a dereka köré fontam, és vadul csókolgattam, amíg
az egyik járőr le nem hámozott róla. Az ajkunk lett az utolsó kapocs
kettőnk között, amit szétválasztottak.
– Nem kell ezt tenned. Kérlek, nagyon kérlek, ne tedd ezt! –
könyörögtem, de még mindig nem láttam át teljesen, hogy pontosan
mi is történik. Zokogtam, amikor az egyik járőr visszakísért King-
hez, aki átkarolta a vállam, és erős öleléséből nem tudtam volna egy
lépést sem tenni Bear felé. Ray is mellénk lépett, majd Bethany is
csatlakozott.
A járőrök a rendőrautóhoz szorították a fejét, miközben
megmotozták. Még egy utolsó pillantást tudott vetni rám, mielőtt
beültették volna az autóba.
– Szeretlek – tátogta. Ahogy becsukódott a járőrautó ajtaja, ami
elválasztotta Beart tőlem és az életemtől, esküszöm, hogy hallottam
a saját szívemet darabokra törni.
 30. fejezet

BEAR

ADDIG ÜTÖTTEM ÖKÖLLEL a Tizedes arcát, amíg véres massza nem

lett belőle, jutott belőle bőven a narancssárga kezeslábasomra is. Így
jár az a faszfej, aki a kabátujjában elrejtett pengével támad rám.
Amikor meghallottam, hogy a Tizedes a megyében jár, tudtam,
hogy értem jött. Kár, hogy egy lankadt pöcsöt küldtek arra a
munkára, amihez tökösnek kellett volna lenni.
Két hete vártam és vártam, hogy mikor fog lépni, de én készen
álltam.
Látva a borzalmat, ami egykor az arca volt, határozottan
kijelenthetem, hogy ő nem állt készen.
– McAdams, látogatója van – morogta az egyik őr. A Tizedes
felnyögött, én meg adtam neki még egyet a füle tövébe, aminek
köszönhetően teljesen elvesztette az eszméletét, aztán
felegyenesedtem, az őr pedig kinyitotta az ajtót.
– Látom, jól sikerült a látogatás – jegyezte meg az őr közönyösen.
A telefonján pötyögött, miközben a váróba kísért. Ő volt az a barom,
aki bekísérte a Tizedest, pedig tisztában volt annak szándékaival.
– Bizony. De nem jó beszélgetőpartner, csak nyöszörög meg
hörög. Szerintem nem érzi jól magát, majd szétszakad a feje –
hülyéskedtem. Az őr csak annyira nézett fel a telefonjából, hogy a
szemét forgassa és kinyissa a börtönszárnyat és a látogatói területet
elválasztó ajtót. – Az ügyvédem már járt itt. Akkor ki lehet az? –
kérdeztem.
– Valami ribi – mondta az őr, kinyitva egy újabb ajtót.
Megtorpantam.
– Kísérjen vissza. – Megmondtam Kingnek, hogy Ti nem
látogathat meg. Bármennyire is szerettem volna találkozni vele, nem
akartam, hogy itt lásson, ráadásul a látogatása az aláírt
vallomásommal sem csengene össze.
– Nem lehet. Látogatója van, igazolta is magát, rendesen
bejelentkezett. Bemegy, és beszélget vele öt percet – mondta az őr,
és kinyitotta az ajtót, ami egy étkezde jellegű helyiségbe vezetett. Az
asztalok többségénél nem ült senki, pillanatok alatt abban is biztos
lettem, hogy nem Ti jött látogatóba. Egyetlen asztalnál ült valaki,
egy nő, aki lehajtott fejjel várakozott.
– Ő az? – kérdeztem az őrtől.
– Aha – felelte, majd bezárta az ajtót mögöttem.
Odamentem a nőhöz, és már majdnem megszólaltam, hogy rossz
emberhez jelentkezett, de aztán rám nézett, és hirtelen levegőt sem
kaptam.
– Abel? – kérdezte a nő, őszes frufruja mögé bújva.
Odakaptam a fejem, és pislogtam, hogy biztos legyek abban, nem
hallucinálok.
– Anya?