Téged akarlak

II összesen Treasure
Abby Winter
NewLine (máj 2021)

Címke: erotikus, romantikus, zene

erotikusttt romantikusttt zenettt
Scott Harrison a népszerű Treasure dobosaként, mindent
megkap, amire csak vágyik. Pénz, nők, pia és drog határtalan
mennyiségben. De valóban így jó minden, ahogy van? Egy
fékevesztett buli után ultimátumot kap a csapattól. Visszavesz vagy
kereshet más bandát magának. Vajon van annyi ereje, hogy ki
tudjon jönni a magának ásott gödörből segítség nélkül?
Liza Newton fájdalmas évek után a saját lábára állt. A családi
tragédia után végre a maga ura. Van munkája, és egy szuper lakása
a St. James Park mellett. Minden úgy alakul, ahogy azt szeretné,
egészen addig, amíg el nem viszi Annt, a barátnőjét egy szülinapi
koncertre.
Mi történik, ha a határozott lány és a nagyszájú rocksztár találkozik?
Vajon meg tudnak birkózni a múlt terheivel, amikor a démonjaik
megpróbálják legyőzni őket?
“Én téged akarlak,
még ha fáj is néha,
nem lehet, hogy
nekünk,
a boldogság ne járna.”
Abby Winter
Téged akarlak
 Prológus – Liza
Huszonöt évvel korábban

A tavaszi nap sugara már elég meleg volt ahhoz, hogy

rövidnadrágban és pólóban játsszak a házunkhoz tartozó kis
udvaron. Ann, a szomszédban lakó lány már reggeli után átjött
hozzánk, azóta labdáztunk. Az elmúlt napokban sokat voltunk
együtt. A mamája mellettünk lakott, őt mégsem láttam itt sokszor
ezelőtt. Nem tudtam, mi történhetett, csak azt vettem észre, hogy
egyik nap a házuk verandájának lépcsőjén ült és halkan sírdogált.
Átmentem, hogy megvigasztaljam, vittem neki egy kis csokit, mert
apu szerint az minden bajra orvosság.
Nagyon szomorú volt, de az édességgel sikerült felvidítanom.
Neki segített, sajnos az anyukámnak nem használt.
– Ann! Gyere ebédelni! – kiabált át a kerítésen a barátnőm
mamája.
– Megyek – válaszolt Ann. – Később jövök – mondta mosolyogva,
miközben már szaladt hazafelé.
Nagyot sóhajtva indultam én is a házunkba.
Féltem bemenni. Anya napok óta nem volt jól. Apával próbáltak
meggyőzni, hogy minden rendben, csak elkapott valamit, de én úgy
éreztem, hogy titkolnak előlem valamit.
Amint beléptem a konyhába, hogy igyak valamit, meghallottam,
hogy apa kiabál valakivel. Az utóbbi napokban itthonról dolgozott,
így előfordult, hogy telefonáláskor hangosabban beszélt.
Biztos megint valamelyik munkatársával vitatkozik – gondoltam
magamban.
Engedtem egy pohár vizet, majd miután megittam, elindultam fel
a szobámba.
– Kérlek, Josh! Szeresd helyettem is.
Anya fáradt hangjára megtorpantam az utolsó lépcsőfokon.
Nem tudtam, miről beszélgetnek, de kíváncsi voltam, így halkan a
hálószobájuk ajtajához lépkedtem.
– Ne mondd ezt, Maggie, kérlek! Nem teheted ezt velem.
Összeszorult a torkom apa kétségbeesett szavaira.
 – Muszáj erősnek maradnod – suttogta anya olyan halkan, hogy
alig lehetett érteni.
– Maggie!
Látni akartam, mi történik, így belestem a résnyire nyitott ajtón.
Anya sápadtan feküdt az ágyban, apa pedig mellette ült és a kezét
simogatta. Nem láttam, csak hallottam, ahogy apa szipogott.
– Csak te maradsz neki, Josh! Szüksége lesz rád.
Nem tudtam megmagyarázni, miért, de én is sírni kezdtem.
Képtelen voltam tovább hallgatni őket, beszaladtam a szobámba
és becsuktam az ajtót. Nem akartam, hogy észrevegyenek, de elég
hangosan sikerült ezt megtennem.
Felmásztam az ágyamra, a hátamra feküdtem, és a plafonra
ragasztott kis csillagokat nézegettem. Megtöröltem a szememet,
miközben azon gondolkodtam, mi lehet a baj.
Tudtam, hogy anyu nincs jól, de nem láttam egyetlenegyszer
sem, hogy orvos jött volna hozzá, ő pedig biztosan nem hagyta el a
házat már jó pár napja. Elhatároztam, ebédkor megkérdezem erről
aput. Rábeszélem, hogy vigyük el anyut egy orvoshoz.
Nem sokkal később arra riadtam fel, hogy az utcán dudált egy
autó. Azonnal kiugrottam az ágyból és átszaladtam anyuhoz.
Óvatosan tártam ki az ajtót. Apu már nem volt ott, és anyu szeme is
csukva volt, így halkan kimentem, majd apu keresésére indultam.
Nem tettem le a tervemről, hogy anyut orvoshoz kell vinni.
Leszaladtam a lépcsőn és bíztam benne, hogy apu nem ment el
itthonról. Hirtelen fékeztem le a konyhaajtóban, amikor megláttam őt
az étkezőasztalnál üldögélni. Egy papírhalom volt előtte, de látszólag
nem foglalkozott vele. Annyira el volt merülve a gondolataiba, még
azt sem vette észre, hogy beléptem. Csak akkor eszmélt fel, amikor
kihúztam a mellette lévő széket és leültem.
– Kicsikém! Mi a helyzet? Kérsz enni valamit?
– Nem kérek, nem vagyok éhes – válaszoltam. Meggyötört arcát
látva még a maradék étvágyam is elment, pedig már régen ettem
utoljára.
– Muszáj enned, ha csak egy keveset is, de muszáj – sóhajtott
egy nagyot, majd felállt, hogy szedjen nekem valamit. Komolyan
mondtam, hogy nem menne le egy falat sem. Más terveim voltak,
nem értem rá enni.
– Apu!
– Igen?
– El kell vinnünk anyut az orvoshoz – jelentettem ki határozottan.
Láttam, ahogy megtorpant, és minden porcikája megdermedt,
miközben egy tányérért nyúlt. – Apa – suttogtam, de rossz érzésem
támadt.
– Semmi baj, drágám – mondta rekedt hangon. – Emiatt ne
aggódj!
Vártam, hogy felém forduljon, de mivel nem tette meg, leugrottam
a székről és mellé léptem.
– Apa! Mi a baja anyunak?
Láttam, ahogy apu teste rázkódni kezdett. Kellett pár pillanat,
mire rám tudott nézni. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor
megpillantottam az arcán lefolyni néhány cseppet.
– Üljünk le, jó?
Nem válaszoltam, szó nélkül foglaltam helyet. Nem tudtam apura
nézni. Hogy lefoglaljam a kezeimet, a terítő szélét piszkálgattam és
vártam, hogy megszólaljon.
– Anyunak nem kell orvos, szívem.
Felkaptam a fejem.
– Ha beteg vagyok, engem is elvisztek, akkor őt miért nem?
Hívjuk ki Dr. Hopkinst. A múltkor, amikor nagyon lázas voltam, ő
jött hozzám. Anyunak is biztos tudna segíteni.
Izgatottan soroltam, hogy mit kellene tennünk, de apu csak a fejét
csóválta, majd az arcát a tenyerébe temette.
– Apu!
Még mindig nem tudott megszólalni. Elvette a kezét, nagyot
sóhajtva próbálta összeszedni a gondolatait.
– Nagyon beteg, ugye? – tettem fel suttogva a kérdést, amit
napok óta kerülgettem. Tudtam, hogy ez nem egy szokványos
rosszullét volt, ahhoz már túl régóta tartott.
– Igen – bólintott apu.
A szemébe néztem, de ő még mindig az asztalt bámulta.
 Furcsa érzés támadt a gyomromban. Nem tudtam
megmagyarázni, mit éreztem igazából, de azt hiszem, féltem.
– Meg fog gyógyulni, ugye? – kérdeztem remegő hangon.
A legrosszabb történt. Nem kaptam választ. Leugrottam a székről,
és amilyen gyorsan csak tudtam, felszaladtam a szobámba.
– Drágám! Liza! – Apu hangja végigkísért a folyosón, mielőtt
bevágtam magam mögött a szobám ajtaját. Felmásztam az
ágyamra, átöleltem a párnámat és hangosan zokogtam. Nem
akartam elfogadni, amit apu mondott.
Kell lennie valami megoldásnak.
Perceken keresztül kerestem a megoldásokat, amikor anya fojtott
hangját hallottam meg. Már azt hittem, csak képzelődtem, amikor
megint meghallottam.
– Liza, kicsim!
Felültem, de nem indultam el rögtön. Nem mertem. Aztán újra
szólított, így összeszedtem magam és lassan átsétáltam hozzá. Az
ajtó nyitva volt, de nem léptem be rögtön.
Megálltam a küszöbön, és csak néztem az anyukámat. Félig ült
az ágyon, háta mögött több párna támasztotta. Sejtettem, hogy
azért, mert annyi ereje sem volt, hogy megtartsa magát.
– Gyere ide, kicsikém! – Mosolyogva tette le a kezét a mellette
lévő üres helyre. Lassan tettem meg az első pár lépést a szobába,
majd gyorsítottam és felugrottam mellé. Egyből az ölébe borultam.
Nem is volt olyan régen, amikor minden este így bújtam hozzá,
míg ő meséket olvasott nekem. Most, hogy ilyen közel voltam hozzá,
éreztem meg igazán, mennyire sovány.
Megsimogatta az arcomat, ránéztem.
– Mondanom kell neked valamit.
Nyeltem egy nagyot. Gondoltam, hogy nem fog tetszeni, amit
hallani fogok.
– Fel kell hívnunk dr. Hopkinst – vágtam rá, megelőzve őt.
Meg akartam próbálni, hátha rám hallgat, ha apára nem is.
– Nem, nem kell, Liza – simogatta meg az arcomat. Amikor
reszketegen felsóhajtott, akkor vettem észre, hogy egy
könnycseppet törölt le az arcomról. – Nem tud segíteni.
Elfordítottam a fejemet, de továbbra se mozdultam az öléből.
 – Szeretném, ha végighallgatnál, drágám! – simogatta meg
finoman az arcomat.
Tettem, amire kért, és egy szót sem szóltam.
– Azt akarom, hogy nagyon erős és ügyes kislány legyél.
Apának szüksége lesz rád.
Nem értettem, miért mondja ezt, de kezdtem nagyon rosszul
érezni magam.
– Anya! – Sikerült magam rávenni, hogy a szemébe nézzek,
miközben remegve szólítottam. Potyogni kezdtek a könnyeim, ahogy
megláttam fátyolos tekintetét.
– Figyelj rám, édesem! Ígérd meg nekem… – elcsuklott a hangja,
de egy nagy sóhajtás után folytatta. – Tudom, hogy képes vagy rá.
Menni fog.
– De… – próbáltam mondani valamit, de nem tudtam befejezni.
– Anyának nemsokára el kell mennie.
– Veled megyek – vágtam rá rögtön, majd felültem és mellé
húzódtam.
– Nem, kicsim. Oda nem lehet – simogatta meg a kezemet.
– De én akarok.
– Tudom, de neked még itt kell maradnod apával.
– Nem. Engedd meg, hogy veled menjek, légy szíves!
Szorosan hozzábújtam és átkaroltam a derekát. Az ölelésébe
vont, és a hátamat kezdte cirógatni.
– Nem leszek itt melletted, de mindig vigyázni fogok rád,
megígérem. Nem leszel egyedül soha. Apára mindig számíthatsz,
ezt sose felejtsd el!
Semmit nem tudtam mondani, pedig rengeteg kérdés kavargott a
fejemben. Hangosan zokogva másztam az ölébe, miközben ő
próbált minél szorosabban tartani. Ő is sírt, miközben folytatta.
– Vigyázni fogok rád! És ha szükséged lesz rám, akkor nézz fel
az égre, keresd meg azt a csillagot, amelyik a legfényesebben
ragyog, az leszek én.
A mondat végét már alig hallottam. Elfáradt. Tudtam, hogy el
kellene engednem, mert pihenésre van szüksége, de a karomat nem
tudtam mozgásra bírni. Ahogy éreztem, ő sem tudta megtenni.
 Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak apa kezét
éreztem meg magam körül.
– Gyere, drága Lizám! – Halkan suttogva vont az ölelésébe.
Nem volt erőm tiltakozni, hagytam, hogy visszavigyen a
szobámba és az ágyamba fektessen. Akkor sem szóltam, amikor
betakart, és megpuszilta az arcomat. Csak magam elé bámultam,
majd miután apa kilépett a szobámból, a plafonra meredtem.
Nagyon sok csillag volt felragasztva a fehér felületre, amik a
sötétben világítottak. Egy könnycsepp gurult le az arcomon,
miközben azon gondolkodtam, hogyan fogom kiválasztani a
legfényesebbet.
Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már világos volt a
szobámban. Riadtan ültem fel az ágyon. Nem tudom, mennyi
lehetett az idő. Furcsa volt, hogy apu nem ébresztett fel, hogy
reggelizzek vele, ahogy minden reggel, amióta itthon volt anyuval.
Azonnal kirohantam a szobámból.
– Apa! Apa!
Megfájdult a gyomrom, ahogy odafutottam anyu szobájához.
Elsőnek az tűnt fel, hogy az ajtó be volt csukva.
Megtorpantam. Félve nyúltam a kilincsért. Amikor kinyitottam az
ajtót, megláttam, hogy anyu nincs az ágyban.
Arra gondoltam, hogy talán jobban van és tévedett tegnap,
amikor el akart menni. Nagyot dobbant a szívem és az jutott
eszembe, hogy talán nekem készít reggelit.
Még az is lehet, hogy palacsintát süt.
Mosolyogva indultam le a lépcsőn. Az alsó fokon megtorpantam,
mert se illatokat nem éreztem, se hangokat nem hallottam.
– Apu? – suttogtam magam elé, ahogy megláttam őt a
nappaliban anyu kedvenc foteljében gubbasztani. Két karját a térdén
pihentetve mereven bámult előre.
– Apu – szólítottam újra, amikor nem reagált. Néhány perc után
lassan odamentem hozzá. Még mindig nem vett észre.
Leguggoltam, és próbáltam a szemébe nézni. Megsimogattam a
kezét, mire rám emelte könnyes szemeit. Azonnal tudtam, hogy
anyu elment.
 Scott
Napjainkban

– Hogy érzitek magatokat?

Haverom kérdésére kis híján felrobbant a stadion. Ma éppen
Liverpoolban játszottunk, és megint sikerült teltházra tömnünk az
Echo Stadiont. Nem először jártunk itt, és ha a szervezőknek van
egy kis eszük, nem is utoljára. Amikor alábbhagyott az üdvrivalgás,
Brad újra a közönséghez szólt.
– Mit szólnátok, ha csapnánk egy felejthetetlen bulit ma este?
Újabb ujjongás rázta meg a falakat. Miközben Dan és Mike a
húrokat pengették egy rövid gitárszóló erejéig, én izgatottan
pörgettem az ujjaim között kedvenc dobverőimet. Idegesen járattam
a bal lábamat, és alig vártam, hogy csatlakozhassak a többiekhez.
Amikor végre megtörtént, az adrenalin pillanatok alatt átjárta minden
porcikámat. Imádtam zenélni. Sosem gondoltam volna, hogy az,
amit korábban csak kifogásként csináltam, egyszer ilyen
magasságokba emel. Az elmúlt években sokat tettem azért, hogy
biztos helyem legyen a bandában. Az egyetlen dolog volt, amire
büszke voltam életem során.
– Üdvözöljétek a többieket is!
Brad hangja zökkentett vissza a helyszínre. Nevetve mutatta be a
zenekar tagjait. Amikor hozzám ért, még biccentett is.
Jobban bízott bennem, mint én saját magamban, ezért is utáltam,
hogy mostanában kezdtem szétcsúszni. Különösebb oka nem volt,
hacsak az nem, hogy egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagytam ki,
legyen szó nőkről, piáról, vagy a buli kedvéért akár keményebb
dolgokról. Nem tagadtam, hogy imádtam a központban lenni, és a
hírnévvel ez is járt. Tény, hogy én jobban kihasználtam ezt, mint a
többiek, bár ők sem szentek, de azért óvatosabbak voltak, mint én.
Brad, mint a banda főnöke, nem igazán nézte ezt jó szemmel. Még
egész jól tűrte ezeket a húzásaimat, de néha elég volt ránéznem, és
szavakra már nem is volt szükség. Nem akartam feszegetni a
határokat, de abban mindegyik haverom biztos lehetett, hogy
sohasem fogok kihagyni egyetlen felkínálkozó lehetőséget sem. Ha
buli van, akkor buli van. Mi a fenének léptem volna be a bandába, ha
nem azért, hogy kiélvezzem a zenészeknek járó figyelmet? Persze a
zene szeretetén kívül.
Alig vártam, hogy megtudjam, mit tartogat számomra a ma este.
Ahogy haladt előre a koncert, úgy pörögtem fel egyre inkább. Az
este második felét már félmeztelenül nyomtam végig, nem kevés női
rajongó örömére. Azt a sikítások nélkül is biztosra vettem, hogy ma
sem kell nagyon törnöm magam, hogy lenyomjak egy forró numerát
valamelyikőjükkel. Csak győzzek válogatni. Érdekes módon
mindegyikük csinos és készséges volt. Gondolom, amelyiket nem
áldotta meg az ég egy csinos pofival, annak önbizalmat is
kevesebbet osztottak, és meg sem fordult a fejében, hogy a
közelünkbe kerüljön.
Pedig sokszor épp a kevésbé csinosak voltak a rámenősebbek.
Ki tudja, így átgondolva, micsoda vadmacskákról maradhattam le.
Mire a koncertnek vége lett, már forrt a vérem, dübörgött az
ereimben az adrenalin. Alig léptem le a színpadról, máris egy üveg
sört löktek a kezembe. Rákacsintottam az egyik szöszire, akinek
valószínűleg az volt a feladata, hogy minden kívánságunkat
teljesítse. Kár, hogy ez most csak a piákra vonatkozott. Szinte egy
húzásra kiittam az üveg tartalmát, miközben a szemébe nézve azt
latolgattam, hogy benne lenne-e valami másban. A fejét csóválva
adta meg a választ a fel nem tett kérdésemre. Megrántottam a
vállamat.
Nem tudja, mit hagy ki.
Ahogy máskor, most sem fogok könyörögni egyiküknek sem. Aki
szeretne, megkaphat, és garantálom, hogy felejthetetlen élményben
lesz része.
Alig egy órával később egy klub VIP-szektorában ültünk a
többiekkel. Én már a sokadik felesemet nyomtam be, ők még
jócskán a buli elején voltak. Nem tudták, hogy kell kiélvezni az életet.
Egyedül Kyle, a billentyűs kezdte hasonlóan jól érezni magát.
Legalábbis ez feltételeztem, ahogy az ölében ülő csinos barnát
méregettem.
Épp szólni akartam a többieknek, hogy ne legyenek buligyilkosok,
de a mellém telepedő cicababa elvonta a figyelmemet.
 – Helló, Scottie!
Az ismeretlen vörös démon igézően húzta végig ujjait a
mellkasomon. Üdvözlésként magamhoz rántottam és vadul
lesmároltam. A halk nyögés, ami elhagyta ajkait, meggyőzött, hogy
nincs szükség előjátékra. Nem voltam színjózan, sőt, de így is
érzékeltem, hogy még egy csaj telepedett mellém.
Miközben én az oldalamra fonódó vöröskét kényeztettem, a
másik már az ölemben matatott.
– A picsába, Scott! Legalább vidd innen őket egy olyan helyre,
ami nincs ennyire szem előtt! – morgott Mike. Folyton azt képzelte
magáról, hogy ő a góré, és így jogában áll belepofáznia a
dolgainkba, főleg az enyémbe. De tévedett.
Magasról teszek rá, mit gondolt.
– Szállj le rólam! – szakadtam el egy pillanatra a készséges
szájtól. – Keress magadnak mást, akin kiélheted domináns
hajlamaidat – kacsintottam rá. Elkaptam az épp indulni készülő csajt
még egy utolsó csókra, majd felálltam az asztaltól. Ehhez kellett
néhány pillanat, mert már nem épp úgy működött a lábam, ahogy
szerettem volna, de szerencsére két segítségem is akadt. Vihogva
karoltak belém két oldalról, miközben elindultunk kifelé a klubból.
Nem kellett hátranéznem, így is tudtam, hogy a többiek – szokás
szerint – rohadtul nem értenek egyet a döntésemmel, de pont
leszartam.
Semmi pénzért ki nem hagytam volna ezt a ma esti édes
hármast.
Miután nagy nehezen, botladozva kijutottunk az utcára, próbáltam
keresni egy kocsit, ami elvisz minket a hotelszobába, amit a
menedzserünk foglalt nekünk.
– Csak egy percet adjatok, lányok! – markoltam rá mindegyikük
fenekére. Kacagva lógtak rajtam továbbra is.
Imádom ezt! Sose fogom megunni.
– Gyertek!
Próbáltam a megfelelő irányba terelni őket, de valójában nekem
volt szükségem támogatásra.
– Oh, Scott! Már megint?
 Egyik állandó sofőrünk, Hank csóválta a fejét, miközben kinyitotta
a limuzin hátsó ajtaját.
Legalább kocsiért nem kell könyörögnöm.
– Még mindig – válaszoltam önelégülten, botladozó nyelvvel.
A fejét csóválta. Nem értett egyet, de az apró mosoly, ami a szája
szélén húzódott, bizonyította, hogy ő is csak férfiból van.
Ha jók a megérzéseim, ő sem hagyott volna ki egy ilyen magas
labdát.
Amint a seggem a puha bőrön landolt, a lányok máris vetkőztetni
kezdtek. Sok erőm nem maradt ellenkezni, így vigyorogva dőltem
hátra és hagytam, hadd tegyék a dolgukat.
Míg a vörös mellém telepedett és a pólómtól próbált
megszabadítani, addig a barátnője a nadrágomat húzta le.
– Engedd el magad! – búgott a fülembe a kékszemű.
Nem válaszoltam, nem is nagyon tudtam. Ernyedten döntött újra
hanyatt, majd olyan hévvel csókolt meg, hogy a fogunk is
összekoccant. Egy pillanatra elhúzódott, és kuncogva fordult a
barátnője felé. Kacéran egymásra kacsintottak, majd mindenki
visszatért a feladatához. Pontosan tudtam, mi járt a fejükben.
Egy újabb strigula vagyok a „Szexeltem egy világsztárral”
listájukon. Még az a szerencse, hogy pont leszartam, hogy ők mit
gondolnak, hiszen holnap már nem is fognak számítani.
Elfintorodtam, és egy hanyag mosoly futott át az arcomon.
Felemeltem az egyik kezem, és míg a vörös a nyakamat
szívogatva haladt lefelé a testemen, az előttem térdelő lányt
közelebb húztam, és őt is megcsókoltam. Amikor lihegve elhúzódott,
a farkam felé mutattam.
– Tied a megtiszteltetés – biccentettem lefelé. Kacéran
végignyalta alsó ajkát, ami belőlem egy sóhajt csalt ki, majd a
szájába vett.
– Oh, baszki!
Szentséges isten!
Mondhat bárki bármit, ennél nem kell több.
Nem úgy indult az életem, ahogy kellett volna, de most
határozottan ott voltam, ahol lennem kellett. Azt csinálom, amit
szeretek, egy híres zenekarral járom a világot, és mindent
megkapok, amit akarok. Most éppen ezt a két gyönyörű és felettébb
készséges csajt.
– Gyere ide – szólítottam a vöröst magamhoz. – Vedd le a ruhád!
Mosolyogva bújt ki egyetlen mozdulattal a szürke rongyból, ami
önmagában sem volt kis teljesítmény, hiszen úgy feszült rajta,
mintha ráöntötték volna. De nem ezzel sokkolt igazán.
Amint elhajította a ruháját, máris meztelen volt. Úgy értem,
teljesen meztelen, minden értelemben. A fejemet csóválva vettem
tudomásul, hogy ezek a ribancok egyre merészebbek.
Nem mintha engem különösebben érdekelt volna. Soha nem
bíztam meg egyikben sem, ami a védekezést illeti, így nem kellett
attól tartanom, hogy bármelyik a küszöbömön fog könyörögni
tartásdíjért, vagy megvádol azzal, hogy tőlem szedett össze valami
nyavalyát. Nevetve billentettem oldalra a fejemet, majd az ujjamat
behajlítva hívtam közelebb.
Miközben a csaj a lábam között rajtam dolgozott, én a vöröset
vettem kezelésbe. Lejjebb csúsztam az ülésben, így jobban
hozzáfértem.
– Ülj ide – mutattam az arcomra. Egy halk sikkantás jelezte, hogy
már most élvezi, pedig még tényleg nem kapott semmit.
Egészen addig vihogott, míg a nyelvemmel nem mértem rá az
első csapást. Velem együtt nyögött egy hatalmasat, amikor
elkezdtem dolgozni rajta. Tocsogott a nedvességtől, ami nagy
szerencse volt, mert nem akartam kímélni egy percig sem,
különösen úgy, hogy ha jól saccoltam, hamarosan a szállodához
érünk. Pár percet vergődött rajtam, amikor éreztem, hogy megfeszül
a teste a rátörő orgazmus alatt.
– Várj még! Nem végeztem veled – szorítottam meg a csípőjét,
amennyire még volt erőm. – Te pedig abba ne merd hagyni –
parancsoltam az előttem térdelő ribancnak.
– Eszemben sem volt – nyalta végig a száját tovább kacérkodva.
Nem húztam tovább az időt, újból letámadtam a vörös csajt.
Épp akkor, amikor a barátnője újra tövig nyelt. Hogy hamarabb a
csúcsra juttassam, két ujjammal elmerültem benne, miközben a
fogammal a csiklóját csíptem meg. Amikor a nevemet kiabálta, én is
elengedtem magam. A csinos barna nem panaszkodott. Addig nyalt,
míg úgy nem gondolta, hogy végzett.
Szép kis éjszakának nézünk elébe!
Elégedetten sóhajtottam egy nagyot, hogy némiképp
összeszedjem magam.
– Kapjátok össze magatokat – simítottam végig a lihegő vöröske
arcát. – Hamarosan megérkezünk.
Amíg ők vihogva tették, amire kértem őket, én a bárszekrény felé
húzódtam és kivettem az előre odakészített méregdrága pezsgőt.
Újabb jó pont Hanknek. Ha holnap eszembe jut, megköszönöm neki.
Kinyitottam, és ugyan sikerült egy keveset kiborítanom, azonnal
lehúztam belőle jó néhány kortyot. Visszatelepedtem a csajok közé,
akik időközben kényelembe helyezték magukat az ülésen.
Átkaroltam őket, majd a barna csaj válla fölött úgy ügyeskedtem,
hogy a mellei közé öntsek egy keveset a jéghideg italból. Hangosan
felnevetett, és ahelyett, hogy elhúzódott volna, még közelebb tolta a
mellkasát az arcomhoz.
Odahajoltam, végignyaltam a pezsgő útját. Hangos sóhaja
jelezte, hogy ezt a fajta figyelmet sem bánja. Épp csak végeztem
vele, amikor megállt az autónk. Nem sokkal később Hank nyitotta ki
az ajtót.
– Oh, de drága vagy – vihogta a vörös, amikor a sofőröm karjaiba
hullott.
– Vigyázz, kislány! A végén még valami bajod esik – kacsintott rá
Hank.
– Ennél nagyobb bajom ne legyen – húzta végig az ujját a
sofőrünk mellkasán, miközben hátranézett és rám kacsintott.
– A francba! – szitkozódtam, miközben próbáltam kivergődni a
kocsiból. Egy kicsit se józanodtam az elmúlt percekben.
– Gyere, te anyaszomorító – karolt belém Hank, hogy segítsen
talpra állni. Egy pillanatra sikerült összeszednem magam annyira,
hogy figyelmeztessem.
– Vigyázz a szádra! – tettem egy lépést felé.
– Jól van már, ne vergődj! Mikor beszéltél vele egyáltalán?
– kért számon Hank.
 Duzzogva rántottam ki a karomat a szorításából és megvontam a
vállam. Nem sok embertől tűrtem el ezt a hangnemet. Ő volt az
egyik. Isten tudja, hányszor húzott már ki a szarból és fedezett a
srácok előtt. Emellett kurvára igaza volt. Már hetek, ha nem hónapok
teltek el, amióta utoljára láttam anyámat. Telefonon persze
beszéltünk, de nem volt most kedvem magyarázkodni Hanknek.
– Kapd be a faszomat – motyogtam az orrom elé.
Szerencsére a csajok rám fonódtak és elvonták a figyelmemet,
így nem kellett tovább foglalkoznom ezzel. Legalábbis ma nem.
Pontosan tudtam, hogy nem sokáig halogathatom a látogatást.
A következő emlékem az volt, hogy talán Mike káromkodik
körülöttem. Nem hallottam tisztán, olyan volt, mintha víz alatt lennék.
Nem először éreztem ezt, így pontosan tudtam, hogy még mindig
mocskos módon be voltam állva.
– Ez komoly? Gyertek már! Valaki segítsen – kiabált a
többieknek.
Nem értettem, miért volt így kiakadva. Próbáltam válaszolni, de
megmozdulni sem tudtam, nemhogy egy épkézláb mondatot
kinyögni. Azért minden erőmet összegyűjtve felemeltem a kezem,
igyekeztem megtámasztani magam, de nem értem el mást, csak
annyit, hogy valami nagy csörömpöléssel összetört mellettem. Tőlem
csak egy nyögésre futotta, míg Mike hangosan szitkozódott.
– Nem csinálom ezt még egyszer! Ez volt az utolsó! Idióta barom!
Egyfolytában mondta a magáét, de nem tudtam válaszolni, pedig
legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy hagyjon a francba és
húzza el a csíkot.
Újabb nyögés kíséretében éreztem, ahogy két erős kéz felhúzott
és vonszolni kezdett.
– Bassza meg! – morgolódott még valaki. – Holnap beszélek
vele.
Ebből máris tudtam, hogy Brad az.
– Ha te nem, akkor majd én. Tele van a tököm, hogy minden buli
után ez van.
– Nem mindegyik után – állt mellém az énekes haverom.
Tudtam, hogy rá számíthatok. – Jó, igazad van. Mostanában
eléggé elvetette a sulykot.
 Eddig tartott. Klassz!
– Ja, már azt hittem, el kell magyaráznom, miről beszélek –
morgott tovább Mike.
– Felfogtam, ne dumálj! Inkább tartsd erősen.
Résnyire sikerült kinyitnom a szemem, de kár volt. Forogni
kezdett velem a világ, így inkább visszacsuktam.
– Ugye nem fog telibe rókázni bennünket?
– Remélem, nem.
Szerencsére sikerült lecsillapítanom az előbbi hányingert, így
megúszták. Egyelőre.
– Hagyjatok – morogtam, miközben azon voltam, hogy talpra
álljak. Kalimpáltam a lábammal, mert úgy kábé húsz centivel a föld
fölött cipeltek.
– Azt várhatod – jött Mike válasza.
Mielőtt bármi mást is mondhattam volna, nekitámasztottak a
hideg csempének, innen sejtettem, hogy a zuhanyzóban vagyok.
Tiltakozni akartam, mert tudtam, hogy mi fog következni, de már
nem volt rá lehetőségem. Teljes sebességgel zúdult rám a víz.
Percek múlva arra tértem észhez, hogy rohadtul fázom.
– Basszátok meg! – mondtam vacogó fogakkal. – Rohadjatok
meg! – szitkozódtam. Kinyitottam a szemem, hogy ránézzek a két
készséges segítőmre, és épp azon voltam, hogy tovább szidom
őket, amikor nem tudtam tartani magam.
Oldalra fordulva adtam ki magamból a ma elfogyasztott alkohol
egy részét.
– Ez szép.
Mike nyugodt hangjára felemeltem a fejem.
– Van valami bajod? – kérdeztem nagy pofával. – Nem én
kértelek meg erre. Minek avatkoztál bele?
– Scott – szólt rám határozottan Brad. Próbált visszafogni, de
nem voltam abban az állapotban, hogy ezt felmérjem.
– Hát ez az ezer dolláros kérdés, cseszd meg! Minden áldott
alkalommal én is felteszem magamnak ugyanezt – válaszolta
dühösen Mike.
– Húzz a francba – morogtam, miközben igyekeztem
négykézlábra állni, hogy legalább a WC-ig eljussak, mielőtt újabb
adag akarna távozni belőlem.
– Az lesz – vágta rá Mike. – Különben meg szívesen, máskor is,
idióta.
Válaszolni nem volt időm, mert miközben ő további morgások
közepette elhagyta a fürdőt, én újra rosszul lettem.
Miután sikerült megkönnyebbülnöm, leültem a hideg padlóra.
– Scott – kezdett volna bele az agymosásba Brad.
– Ne most – vágtam rá rögtön. – Kérlek! – tettem hozzá egy nagy
sóhaj után. Nem rájuk haragudtam, de nem volt szükségem
semmilyen kiosztásra ahhoz, hogy fel tudjam mérni, mekkora gáz
van. Pontosan tudtam, hogy ez így nem jó. A másnaposság bőven
kivette az energiámat, és ugyan a koncerteken soha nem rontottam,
de éreztem, hogy nem bírom úgy szuflával, ahogy kellett volna.
Nem kellett csalódnom Bradben. Bólintott egyet, és nem firtatta
tovább a dolgot. Tudtam, hogy ennyivel nem úsztam meg, de
tiszteletben tartotta, amit kértem, és magamra hagyott.
 Liza
Riadtan ültem fel az ágyamon. Egy vacak álom ébresztett fel ma
is. Sejtettem, hogy nagyon korán van, hiszen a Nap első sugarai
sem mutatták még meg magukat. Nagyot sóhajtva megdörzsöltem
az arcomat és próbáltam elhessegetni a szörnyű képeket, amik
álmomban kísértettek. Tudtam, hogy ez lesz, miután tegnap délután
meghallottam apám hangját a rögzítőn.
– Francba! – nyögtem fel. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és
láttam, hogy még csak öt óra van. Sikerült jóval korábban ébrednem,
mint ahogy kellett volna. Szitkozódva dőltem vissza az ágyra, és
húztam a fejemre a takarót.
Utálom, hogy még mindig ennyire hatnak rám a szavai.
Pedig sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy hagyom az egészet a
fenébe, és pont úgy leszarom, mint ahogy ő engem, amikor igazán
szükségem lett volna rá. De úgy tűnt, sajnos nem sikerült
véghezvinnem, amit elhatároztam.
Behunytam a szemem és próbáltam visszaemlékezni, miért is
kellene gyűlölnöm az apámat. Ma már nem az bántott, hogy nem
tudott gondoskodni rólam anyám halála után. Az sem érdekelt, hogy
hirtelen fel kellett nőnöm, ha nem akartam éhen halni. Inkább azt
nem tudtam feldolgozni, hogy ellenem fordult. Számtalanszor
próbáltam az ő szemszögéből nézni a helyzetet, de akkor sem
tudtam elfogadni, hogy úgy bánt velem. Soha nem fogom tudni
megbocsátani neki azokat a szavakat, amiket a fejemhez vágott,
mielőtt kisétált az életemből.
Tizenhat éves voltam, könyörgöm. Mit kellett volna tennem?
Elbujdokolni, csak mert pont olyan színű a hajam és a szemem,
mint anyámé volt?
– A picsába!
Morogva bújtam ki a takaró alól. Esély sem volt arra, hogy vissza
tudjak aludni, így jobbnak láttam, ha felkelek, készítek egy kávét
magamnak és kiülök a teraszra, hogy megnézzem a napfelkeltét.
Hátha az segít elűzni a rám telepedő melankolikus állapotot.
Miközben lefőtt a kávé, előkészítettem kedvenc bögrémet, amit
még Anntől kaptam a szülinapomra. Mosolyogva néztem a képre,
amit rárakatott. Egy közös kiránduláson készült.
Olaszországban voltunk, és a kedvenc pizzánkat ettük az egyik
étteremben.
Hiába közeledett most Ann harmincadik szülinapja, nem tudtam
egy utazással meglepni. Tudom, hogy megharagudott volna, ha ilyen
drága ajándékkal készülök. Reméltem, azért fog örülni annak is, amit
végül kitaláltam, és sikerül majd igazán meglepnem.
Mivel lefőtt a kávém, kitöltöttem, dobtam bele két kanál cukrot és
magamhoz vettem. Mielőtt kiléptem volna a teraszra, belebújtam a
köntösömbe és felkaptam a nappaliban lévő kanapéról egy plédet.
Kitártam a hatalmas ajtót, és egy nagyot szippantottam a friss
levegőből.
Ez volt az egyetlen pozitívuma az apámmal való kapcsolatomnak.
Anyám örökségéhez tizennyolc évesen jutottam hozzá, és mivel
apám lelépett, sosem szólt bele, mire költöm a pénzt. Szerencsére
Ann és a nagymamája mellettem voltak, segítettek mindenben.
Miután elmentünk a bankba, kivettük a pénzt és együtt kerestünk
lakást. Meglepően nagy összeget örököltem. Sosem szenvedtem
hiányt semmiben, de nem gondoltam, hogy ennyi pénzről lesz szó.
Az ügyvédtől tudtam meg, hogy a nagyszüleim hagytak anyámra egy
nagyobb összeget, amihez ő sosem nyúlt. Így még csak nem is
kellett mindet elköltenem a lakás megvásárlásakor. Szerelem volt
első látásra, és soha, egy percig sem bántam meg, hogy végül ezt
vettem meg. Minden alkalommal, amikor a kilátásban
gyönyörködtem, tudtam, hogy jól döntöttem.
Leültem a nagy fotelba, amiben olyan vastag párna volt, hogy
bármikor el tudtam volna aludni benne. Ilyen veszély most nem
fenyegetett, ezért kényelmesen elhelyezkedtem benne és
betakaróztam. Két kezem közé fogtam a bögrémet, és a távolba
révedve azon tűnődtem, mit akarhatott az apám.
Roppant kitartó volt. Az utóbbi néhány hónapban többször is
keresett, bár azt sem tudtam, honnan szerezhette meg a számomat.
Abban biztos voltam, hogy nem Anntől vagy a mamájától, mással
viszont nem igazán tartottam a kapcsolatot.
A többi barátomat már nem ismerhette, hiszen velük a főiskolán
találkoztam, akkor pedig nem volt kíváncsi rám. Volt még egy
egészen nyilvánvaló lehetőség: a munkahelyem. Nem bujkáltam
senki elől, így azt könnyen kideríthette – akár a közösségi oldalról –,
hogy hol dolgozom.
A Hill és fia ügyvédi iroda már két éve adott munkát nekem.
Szeretek ott dolgozni. Vagyis szerettem, míg Mr. Arrogáns Pöcs
vissza nem jött, hogy segítsen az apjának, keresztbe húzva a
számításaimat. Az öreget imádtam. Amikor jelentkeztem a állásra és
behívtak az interjúra, egy unalmas, konzervatív, de minden hájjal
megkent öreg pasasra számítottam, bár azt gyanítottam, hogy aznap
nem fogok vele találkozni. Ehelyett egy jól szituált, a korához képest
igazán jóképű fickó fogadott. Alig akartam elhinni, hogy maga a
nagyfőnök fogja feltenni az ilyenkor szokásos kérdéseket.
Kicsit remegve foglaltam helyet vele szemben egy kényelmes
székben, és alig húsz perc múlva már felszabadultan nevetgéltem a
főnököm viccein. Esküszöm, ha nem lett volna akkora korkülönbség
közöttünk, komolyan rámozdultam volna. Pf! Igazából soha nem
tettem volna meg.
Nem sok szabályt tartottam be, de azt, hogy nem kezdek ki
kollégával, a főnökömmel meg pláne, nem akartam megszegni.
Ehelyett inkább tényleg olyanná vált nekem, mintha az apám lett
volna. Minden simán is ment, amíg egy szép napon be nem tette a
lábát az irodába Mr. Robert Hill.
Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Akaratom ellenére is
előtörtek az emlékek.
Már reggel óta a barátnőm, Alexis mellett ültem, és intéztük a cég
külföldi hívásait. Ő egy évvel korábban került a céghez az öreg
William asszisztenseként, és én az ő ajánlásával kerültem ide. Több
jelentkező is volt, de végül a tökéletes franciatudásommal én
nyertem el az állást. A külföldi partnerekkel tartottam a kapcsolatot.
Szerettem, mert nem csak adminisztrációs feladatokkal járt, hanem
kamatoztathattam a nyelvtudásomat is. Aznap is egy francia
megbízóval való megállapodást készítettünk elő Alexisszel. Már órák
óta ültünk ott egyhelyben, amikor ő kilépett egy percre. Rob ezt a
pillanatot választotta, hogy méltóságteljesen végigvonuljon a
folyosón. Esküszöm, a nők, akik mellett eljött, felsóhajtottak.
 Nem mondom, szép példánya volt a társadalomnak, de azért
túlzásnak tartottam a reakciókat. A szám elé téve a kezemet
kuncogtam a kolleganőimen. Nem sikerült túl halkra. Pont akkor
lépett Rob az asztal elé, amikor próbáltam úrrá lenni a kitörésemen.
– Van valami baj?
Olyan fenyegetően hajolt az asztalom fölé, hogy egy pillanatra
tényleg beszorult a levegő a tüdőmbe. De csak egy pillanatra. Addig,
amíg az agyam feldolgozta azt az orgánumot, amivel megáldotta az
ég. Köhintettem egyet és rápillantottam. Újabb percre volt
szükségem, hogy összeszedjem magam.
Baszki! Azok a szemek!
Az a fajta világoskék, amibe ha belenéz az ember, a hideg futkos
a hátán, minden szőrszála égnek mered. Kaján vigyorra húzta a
száját, hátrébb húzódott, majd megkérdezte: – Csinál maga valami
mást is, vagy azért kapja a fizetését, hogy az embereket bámulja?
Mondtam már, hogy egy arrogáns pöcs?
A másodperc tört része alatt kapartam össze magamat pimasz,
arrogáns megjegyzésére.
– Hogy mondja?
– Jézusom! Még süket is? – lépett hátrébb egyet, miközben az ég
felé fordította a fejét.
– Már megbocsásson, de nem képzel magáról egy kicsit sokat?
Rám nézett, de nem válaszolt rögtön.
– Én? Nem inkább maga? Szedje össze azt a kevéske józan
eszét, amije még van, és szóljon az apámnak, hogy megjöttem.
Hiába a főnököm fia, elöntött az ideg. Az egy dolog, hogy az apja
titkárnőjének gondolt, mert azzal még nem is lenne semmi probléma,
de a beszólása, és főleg a stílusa, kiverte a biztosítékot nálam.
Azonnal felpattantam a székről.
– Szóljon neki maga, ha beszélni akar vele!
Annyira ledöbbent, hogy szólni sem tudott. Még akkor is úgy állt
ott, amikor felvettem a telefont, aminek csörgése szerencsére
félbeszakította az eszmecserénket. Mivel a beköszönés után
kiderült, hogy a franciák hívtak vissza, hátat fordítottam a még
mindig lesokkolt idiótának, és az asztalnak dőlve leegyeztettem a
hiányzó részleteket.
 – Au revoir, Mr. Girard! – köszöntem el mosolyogva.
Imádtam ezt a nyelvet. Mindig feldobta a hangulatomat.
Még mindig fülig ért a szám, amikor visszafordultam az asztal
felé. Rob azóta is ott állt, és a szemébe nézve valami olyat láttam,
amivel nem kívántam foglalkozni. Ehelyett Alexisre néztem.
Mi van az emberekkel?
Ő is pont úgy bámulta Robot, mint ő engem.
– Alexis! Mr. Girard hívott. Megbeszéltük a hiányzó részleteket,
így véglegesítheted a szerződésüket.
Barátnőm csak bólintott, de még mindig a főnökét bámulta.
– Alexis?
– Jól van, hallottam! – Összehúzta a szemöldökét és próbált
morcos képet vágni, miközben mellém lépett.
– Akkor mi végeztünk is. A helyemen leszek, ha kellek.
Egy újabb bólintás után a barátnőm végre visszatért a
munkájához.
– Mr. Hollins! – Belenéztem azokba a világító szemekbe, és emelt
fővel távoztam. Sejtettem, hogy elindult utánam, de az apja
megakadályozta, akármit is tervezett.
– Fiam! Végre megérkeztél – hallottam még az öreg kedélyes
hangját, aztán magamra csuktam az irodám ajtaját.
Múltbéli merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel.
Ki lehet az ilyenkor?
Nagy nehezen kikászálódtam a pléd alól, és befutottam a
konyhába a telefonomért. Mire odaértem az asztalhoz, elhallgatott.
– Sejthettem volna. – Behunyt szemmel sóhajtottam egy nagyot,
miután megláttam, ki keresett. Majdnem eldobtam a készüléket,
amikor rezegni kezdett. Üzenetem érkezett. Félve nyitottam meg.
„Hozz egyet magaddal a kedvenc kávémból, és tedd az
asztalomra, ha megjöttél. Kösz, R.”
Erről már soha nem fog leszokni?
Nem akartam vele ellenkezni, arra meg végképp nem volt
szükségem, hogy a főnököm megharagudjon rám, amiért nem
teszek eleget a fia kérésének, már ha egyáltalán tudja, hogy én
vagyok Rob futárja. Mivel én nem tettem szóvá, ő simán visszaélt a
helyzettel. A megérkezése után két héttel már én vittem a kávéját, és
ez azóta is így volt. Tele van már vele a tudatom, de ez a kisebb baj.
A nagyobb az, hogy folyamatosan ostromolt. Flörtölt, udvarolt, és
minden alkalmat megragadott, hogy hozzám érjen. Nem is
ellenkeztem volna, ha nem a főnököm fia lenne. Így viszont egyre
kínosabb volt. Azt nem kellett tudnia, hogy minden egyes pillanat
egyre közelebb vitt ahhoz, hogy megszegjem a szabályomat.
Minden érintésére úgy reagált a testem, hogy azt csak a hülye nem
vette észre. A vágytól felhevült pillantásából és az önelégült
vigyorából pontosan tudtam, hogy számára nem léteznek ilyenféle
szabályok.
Rohadék!
Tudta, milyen hatással volt rám, és ezért úgy viselkedett, hogy
mindig a tűrőképességem határára sodort. Nem egyszer fordult már
elő, hogy egy hajszál választott el attól, hogy a karjaiba omoljak. De
folyton a már jól begyakorolt mantrát ismételgettem magamban: „Ő a
főnököd fia. Lehet, hogy rohadt jó lenne vele kavarni, de nem
akarod, hogy megnehezítse a helyzetedet. Szereted az állásodat, és
nem játszol vele!”
– Beképzelt seggfej – morogtam dühösen magam elé.
Utáltam, hogy ugyanazt fogom tenni, mint eddig. Felöltözöm,
összekészülök, elmegyek a kedvenc kávézómba, és viszek neki egy
dupla kávét két cukorral és egy csepp tejszínnel.
Naná, hogy ugyanúgy issza, mint én.
Magamban dühöngve tettem a bögrémet a mosogatóba majd
mentem a hálóba, hogy keressek egy ruhát a mai napra. Nem
szoktam túlzásba vinni a készülődést, így ma sem akartam
túlvariálni. Egy szűkített fazonú fekete nadrágot és egy krémszínű
blúzt vettem fel. Mivel a nadrág szára a bokám fölé ért, felvettem az
ezüst bokaláncomat és a hozzá tartozó fülbevalót. A hajammal nem
foglalkoztam különösebben, lófarokba fogtam és összetűztem.
Enyhe sminket tettem fel, majd végigmértem magam a tükörben. Jól
néztem ki, csinos voltam. Elhúztam a szám. Majdnem mindegy, mi
volt rajtam, Rob így is, úgy is be fog próbálkozni újra.
Nem volt időm további gondolatokra, indulnom kellett.
Taxit fogtam a ház előtt, ami elvitt a kávézóba. Miután
beszereztem egy-egy adagot a kedvenceinkből és magamnak két
muffint, gyalog indultam az irodába. Szerencsére nem volt túl
messze. Nem gondoltam át a napot, amikor a kedvenc
magassarkúmba bújtam. Mire beléptem az irodaház előterébe, már
éreztem, hogy olyan izmaim is megfájdultak, amelyeknek a
létezéséről nem is tudtam.
– Jó reggelt, Liza!
– Jó reggelt, Mr. Taylor – köszöntöttem kedvenc portásomat. A
kissé köpcös idős ember mindig mosolyogva fogadott mindenkit,
még azokat is, akik úgy bántak vele, mint egy darab ronggyal.
Tetszett a hozzáállása. Már kérdeztem, mi a titka, de csak
sejtelmesen mosolygott és annyit válaszolt, hogy az évek meg a
rutin.
– Milyen napja lesz?
Nem mertem őszintén válaszolni, pedig lehet, hogy arra is lett
volna egy frappáns válasza.
– Ha csak nem jön valami közbe, egészen jónak ígérkezik –
válaszoltam ugyanúgy mosolyogva.
– Ennek örülök.
Miközben ő felvette a pulton csörgő telefont, intettem neki és a
lifthez siettem. Mire a huszadikra értem, a szokásos kis gombóc
megjelent a gyomromban. Utáltam magamat és Robot is ezért.
Minden ilyen alkalommal egyre biztosabb voltam benne, hogy nem
lesz köztünk semmi, hiszen ha már most így szét vagyok csúszva,
mi lenne, ha jobban belebonyolódnánk?
– Helló, kedvenc barátnőm – lépett hozzám csicseregve Alexis.
– Jaj, ne kezdd már megint! – húztam el a szám szélét, mielőtt
köszöntöttem volna. Minden reggel elszörnyülködtem, hogy képes
ilyen korán ennyire friss lenni.
– Neked is jó reggelt – játszotta meg a sértődöttet, de tudtam,
hogy nem haragszik. Hetente legalább kétszer eljátszottuk ezt.
– Jó reggelt – nyomtam egy puszit az arcára, majd Rob irodája
felé vettem az irányt.
– Nincs még benn – kiabált utánam. A vállam fölött visszanéztem,
és kacsintottam egyet.
– Köszi, akkor lepakolok.
 Sokat nem kellett változtatnom az irányon, mert az én irodám
egészen véletlenül pont az övé mellett volt.
Közvetlenül mellette. Vagyis igazából egy hatalmas helyiség volt
az egész, de valamikor évekkel ezelőtt egy ajtóval kettéválasztották.
Szerencsére kulcsra lehetett zárni. Már az első nap, miután megvolt
az az igen érdekes incidens, azonnal bezártam. A fenének hiányzott,
hogy ki-be járjon az irodába, pláne nem rajtam keresztül. Semmilyen
értelemben sem.
Miután megszabadultam a kiskabátomtól, úgy döntöttem,
lecserélem a cipőmet egy másikra, amit itt tartottam a
szekrényemben. Nem volt egy igazán csinos darab, de kényelmes
volt, és most az a fontosabb. Amikor ezzel is megvoltam, nagy
levegőt vettem és átsétáltam a szomszéd szobába. Mondtam már,
hogy nálam volt a kulcs az átjáróhoz?
Óvatosan odaléptem, kezemben a kávéval, holott biztos lehettem
benne, hogy még mindig nem érkezett meg, mert azt meghallottam
volna. Egyedül Alexis tudta, hogy itt, irodán belül közlekedek, ezért
mindig jó hangosan köszöntötte a főnökét, hogy én is biztosan
meghalljam. Mivel még a légy zümmögését is hallani lehetett volna,
elfordítottam a kulcsot a zárban és átléptem az oroszlán
barlangjába.
Nem vagyok normális!
Egyszerűen csak le kellett volna raknom a nyavalyás kávéját az
asztalra, és visszamenni a helyemre. E helyett mit csináltam?
Leültem a puha bőrfotelbe, ami az asztala mögött volt, és hátradőlve
beszippantottam az illatát, ami még így is betöltötte az irodáját, hogy
itt sem volt.
A franc egye meg, hogy ennyire hatással van rám!
Miközben magamat ostoroztam, meghallottam Alexis hangját,
majd Rob mély orgánumát, amint, sejtésem szerint, visszaköszönt a
barátnőmnek.
– A picsába! – Úgy ugrottam fel a fekete kárpitról, mintha
felgyulladt volna alattam, majd amilyen gyorsan csak tudtam,
átszaladtam az irodámba. Mivel nem tudhattam, hova megy először,
ezért úgy csináltam, mintha ezerrel dolgoznék. Az asztalom fiókjából
előkaptam egy mappát, szétszórtam az asztal tetején a benne lévő
iratokat, majd megfordultam, és az iratszekrénynél kutakodtam.
Hegyeztem a fülemet, hogy hallom-e még őket csevegni, de csak a
barátnőm hangját hallottam, mást nem.
– Jó reggelt, szépségem!
Ha tudtam volna, megugrottam volna, de erős kezek csúsztak a
csípőmre, amik maradásra kényszerítettek.
Hogy a fenébe került ez ide?
Annyira figyeltem a külső zajokra, nem is hallottam, ahogy a
hátam mögé osont.
– Hogy vagy? – Megcsókolta a nyakamat, én meg egy szót se
tudtam kinyögni, csak épp az nem volt világos, hogy az előbbi
ijedtségtől vagy a jóleső borzongástól, ami végigfutott rajtam.
Igyekeztem összeszedni magam, bár azt hiszem, ezzel már
elkéstem. A testem megfeszült, a kezem megremegett.
Gondoltam, ha már a testem cserbenhagyott, legalább szóban
megvédem magam.
– Köszönöm, eddig jól voltam. – Próbáltam olyan gúnyos lenni,
amennyire a jelen helyzetben tudtam. Igyekeztem kikerülni a
szorításából, de csak annyira engedett el, hogy szembefordítson
magával. Nem akartam a szemébe nézni. Így is nyilvánvaló volt,
hogy milyen hatással van rám, nem akartam még az arcán is látni,
mennyire örül ennek.
– Engedj el – mondtam a mellkasára szegezve a tekintetemet.
– Majd ha megkapom, amit akarok – hajolt közelebb, miközben a
fülembe suttogott. Önkéntelenül támasztottam a tenyeremet a
mellkasára.
A francba!
Hevesen vert a szíve. Így legalább meggyőződhettem róla, hogy
én is hatással vagyok rá.
– Seggfej – sziszegtem.
Mire ezt kinyögtem, a falhoz szorítva találtam magam. Azt a
kezemet, amit eddig az ingén pihentettem, most felhúzta a nyakába,
a másikat pedig a combomra szorította. Az ujjainkat összefonta, és
úgy húzta felfelé a nadrágomon. Élesen szívtam be a levegőt,
teljesen elárulva az érzéseimet.
 – Mondd még egyszer – parancsolt rám. Már azt sem tudtam, mit
kellene mondanom. Arra koncentráltam, hogy ne élvezzem annyira
az érintését. De amikor kezeinket a lábam közé vezette, felnyögtem.
– Seggfej – lihegtem, miközben összeszorított szemekkel a falnak
döntöttem a fejemet.
– Akkor jól hallottam. – Nem láttam, csak sejtettem, hogy
vigyorog.
– Ne csináld – kértem az utolsó szikrányi józan eszemmel.
– Majd azt én mondom meg, meddig csinálom.
Igen, ettől tartottam.
Mire másra is futotta volna a kitartásomból, rászorított az ölemre.
Újabb áruló sóhaj szakadt fel belőlem.
– Rob – kérleltem, miközben próbáltam valamennyire eltávolodni
tőle.
– Ne! – Hirtelen változtatott a helyzetünkön. Újra a fallal szemben
voltam, ő pedig szorosan nekinyomott. A fenekemnél éreztem, hogy
pont úgy be van indulva, mint én. Lihegve próbáltam kiszabadulni a
kezei közül, de nem nagyon hagyott rá lehetőséget.
– Alig várom a napot, amikor megadod magad nekem. – Vágytól
átjárt hangja nem könnyítette meg a helyzetemet.
Ha tudná, hogy talán most állok hozzá legközelebb, hogy tényleg
odaadjam magam neki!
Kezét még mindig rajtam tartotta, miközben lágyan megcsókolta
a nyakamat, majd kicsit megszívta. Élesen szívtam be a levegőt, és
minden eddigi elvemet feladva hátradőltem és elfordítottam a fejem,
hogy jobban hozzám férjen.
– Ez az, bébi! Csak egyszer add meg magad! – nyomott egy
újabb csókot a bőrömre. – Csak egyszer! És olyan élményben lesz
részed, amit soha nem fogsz elfelejteni! – Érzékien duruzsolt a
fülembe, amivel egy újabb nyögést csalt ki belőlem.
Istenem! Ez a pasi megöl engem!
Mire hangot adhattam volna a gondolataimnak, megcsörrent a
távolban a telefonja.
– A picsába! – Mérgesen csapott mellettem a falra, amitől
összerezzentem. – El ne mozdulj innen! – Parancsoló hangja
kirántott az eddigi rózsaszín ködből.
 Mi az ördögöt művelek én itt?
Egy pillanatot hagytam magamnak, és miközben rendeztem a
légzésemet, néztem, ahogy Rob elhagyja az irodámat. A fejemet
csóváltam, amíg a két iroda közötti ajtón távozott.
Ezért nem vettem észre, hogy átjött hozzám!
Nem akartam, hogy ez máskor is megtörténjen, ezért lassan
odasétáltam, hogy örökre becsukjam azt az ajtót. Láttam, hogy Rob
idegesen járkál fel-alá az asztala előtt. Amikor megfogtam a
kilincset, rám nézett. Látta, hogy mire készülök, így letakarta a
telefonját és rám szólt.
– Liza, ne! – Valószínűleg azt várta, hogy a hangjából áradó
fenyegetés majd megfélemlít engem, de épp az ellenkezőjét érte el.
Újra visszatértem a földre. Tett felém egy lépést, de nem tudta
megszakítani a beszélgetést, így én szép lassan becsuktam az ajtót,
és ráfordítottam a kulcsot. Épp hátrébb léptem, amikor Rob rávágott
egyet a másik oldalon. Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni
ezt, így összeszedtem magam és kimentem Alexishez.
– Jézusom, Liza! Jól érzed magad? – kérdezte aggódva, és
gyorsan felugrott az asztala mögül.
– Jól vagyok – hazudtam. – Megyek, iszom egy kávét.
– Szerintem valami erősebbre lenne szükséged – jelentette ki
mosolyogva.
– Igen, én is azt hiszem. De ez van. Majd munka után bepótolom.
Jössz velem?
– Naná! Ilyet kérdezni!
Miután megbeszéltük, hogy hova megyünk és mikor indulunk,
magára hagytam Alexist, hogy felhívja Emmát, a barátnőnket, én
pedig elsétáltam a büfébe, és vettem egy sütit meg egy kávét. Úgy
gondoltam, rám fér némi energia.
 Scott
– A kurva életbe! – Próbáltam kinyitni a szemem, de tartottam
attól, hogy felrobban a fejem, ha megteszem. A gyomrom is harcolt
minden mozdulatom ellen, de muszáj volt felkelnem, mielőtt az
ágyba hugyoztam volna. Óvatosan felültem és megkapaszkodtam az
ágy szélébe, de ez sem sokat segített. Még mindig forgott velem a
világ. Mélyeket sóhajtva próbáltam megakadályozni, hogy telibe
rókázzam az ágyat.
Nem érdekelt, mit hagyok magam után, de nem akartam még
ezért is hallgatni a többiektől. Sejtettem, hogy a tegnapiért úgyis
megkapom a magamét. Amennyire emlékeztem, szépen feladtam
nekik a leckét. Megint. A fürdőszobába lépve erről a saját
szememmel is meggyőződhettem.
– Picsába! – morogtam magam elé, ahogy megláttam a vizes
cuccaimat a földön szanaszét szórva.
A tarkómat vakarva léptem a zuhany alá. Jó sokáig áztattam
magam, miközben azon agyaltam, mit fogok mondani a többieknek.
Ha jók voltak a megérzéseim, Mike kezdi, majd Brad fogja folytatni.
Nem mondom, hogy nem érdemlem meg, de az is hozzátartozik az
igazsághoz, hogy kurvára elegem van a folyamatos oltogatásukból.
Mindig meg akarják mondani, szerintük mi a jó nekem, de gőzük
sincs semmiről. Amennyire tudtam, mindegyikük viszonylag jó
körülmények közül jött.
Nem védeni akarom magamat, de nem tudják, miken mentem
keresztül, és nem is állt szándékomban beavatni őket. Arcomat a
zuhogó víz alá tartva Hank szavai kúsztak elő.
Mikor beszéltél vele utoljára?
Őszintén mondom, fogalmam sem volt. Hosszú hetek teltek el, az
biztos.
Miközben hagytam, hogy a forró víz újra életet leheljen a
testembe, próbáltam felidézni, mikor látogattam meg anyámat
utoljára. Soha nem volt egyszerű odamennem. Szerencsére
legalább a lakást sikerült lecserélni, mert amikor beindult az üzlet és
volt annyi pénzem, hogy megengedhettem magamnak, azonnal
kiköltöztettem abból a házból, ami örökre megpecsételte az
életünket.
Amikor már elég erőm volt ahhoz, hogy túléljem a mai napot,
elzártam a vizet, a derekam köré csavartam egy törölközőt és
visszamentem a szobámba.
– Gyors voltál – morogtam magam elé, amikor megláttam Bradet
a kanapén terpeszkedni. – Mit akarsz? – tettem fel a kérdést, bár
tudtam, miért jött.
– Scott! – figyelmeztetett.
Nem foglalkoztam vele. Besétáltam a szobához tartozó
gardróbba, és igyekeztem a lehető legkényelmesebb ruhát magamra
rángatni.
– Beszélnünk kell – hallottam meg a frontemberünk hangját a
hátam mögül.
– Sejtettem – fordultam felé fintorogva.
– Nehogy még neked álljon feljebb! – lépett közelebb hozzám. A
hangjából áradó dühtől megtorpantam.
– Higgadj már le – vágtam vissza a fejemet fogva. Kell kerítenem
egy Aspirint.
– Abba kell ezt hagynod… – Félbeszakította a mondatot, én
pedig ránéztem. A gyomrom megint görcsbe rándult, ahogy az arcán
átfutó érzelmeket megláttam. Rohadt mérges volt, de mintha
aggódott is volna.
– Különben? – Tartottam attól, amit mondani akart, de nem
tudtam befogni a pofámat. Leültem a vele szemben lévő fotelba, és
a könyökömet a térdemre támasztva vártam, hogy folytassa.
Reméltem, hogy nem azt akarja mondani, amit gondoltam, de azt
sem akartam, hogy fölényben érezze magát.
Eddig még soha nem hagytam cserben őket. Minden próbán és
koncerten ott voltam, pontosan és józanul. Elismerem, hogy máskor
előfordult, hogy nem voltam a helyzet magaslatán, de a banda
nekem mindennél fontosabb. Nem tenném kockára soha a
bennmaradásomat.
– Különben elhúzhatsz a francba! – ordított rám, miközben
felugrott a helyéről. A hajába túrt, majd fel-alá kezdett járkálni.
Láttam, hogy nehezen szakadt ki belőle ez az ítélet, de hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nem számítottam valamilyen ítéletre.
Mondjuk, nem éppen erre. Számtalanszor éreztették velem, hogy
nem értenek egyet ezzel az életvitellel, de azért azt nem gondoltam,
hogy ekkora szarban vagyok.
Bassza meg!
Nekem a banda volt az életem, illetve lehetőség egy új, egy
másfajta életre. Nem mondom, hogy néha nem estem át a ló
túloldalára, de addig akartam kiélvezni a lehetőségeket, amíg fiatal
vagyok. Nem az volt a célom, hogy olyan szar alak legyek, mint az
apám. Épp ellenkezőleg! Meg akartam mutatni anyámnak – és
persze magamnak is –, hogy sokkal több vagyok, mint egy idióta
fasz lezüllött gyereke. Ez nekem csak szórakozás, nem voltam függő
vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jól éreztem magam.
– Scott? Hallottad, amit mondtam?
Nem válaszoltam, csak bámultam magam elé.
Mit vár, mit mondjak?
Felálltam, vettem egy mély levegőt, és szó nélkül sétáltam el
mellette. Most nem voltam képes reagálni semmit. Tudtam, hogy ez
már tényleg a vége, mert hallottam, hogy a múltkor, amikor Brad rám
nyitott, miközben én az előző napi szerzeményemen dolgoztam,
Mike-ot ő csillapította le. Nem volt könnyű dolga, az biztos. Perceken
keresztül őrjöngött, majd nagy ajtócsapkodások után elhúzott egy
időre. Kyle is sok szarságban volt benne, de Mike kirohanása után
még ő is elkussolt, és visszavett a tempóból.
Az ablakhoz sétáltam és vártam, hogy Brad magamra hagyjon.
Időre volt szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.
Nem akartam őket elhagyni, de abban is biztos voltam, hogy nem
tudnánk úgy együtt dolgozni, hogy folyton azt lessük, mikor tudunk
egymás torkának ugrani. És tudtam, hogy ha Mike haragja elér
hozzám, nem lesz visszaút. Így se vehettem biztosra, hogy ez Brad
részéről nem egy mentőakció utolsó utáni lépése volt.
– Nem akarom, hogy ez legyen a vége, Scott – tette a vállamra a
kezét.
Tiszteltem a haveromat, de most egyedül akartam lenni.
Elhúzódtam, kezemet az ablakra tettem.
– Hagyj magamra – suttogtam magam elé.
 – Ne csináld ezt! – fogta könyörgőre.
– Brad!
– Beszéljük meg! Mondd el, miben segíthetek!
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem. Pont erre nem volt szükségem.
A sajnálatra, a szánalomra.
– Kérlek! – Már nem volt erőm a tomboláshoz. Pofán vágott a
felismerés, és szarul éreztem magam. A torkomat szorongató érzés
ismerős volt, de még a gondolatát is utáltam, ha eszembe jutott,
mikor éreztem ezt utoljára.
– Rendben –adta fel sóhajtva a barátom. – De itt vagyunk, ha
kellünk.
– Pff! Persze – duzzogtam tovább.
Brad nem válaszolt, de az ablaküvegen visszatükröződve láttam,
hogy csóválja a fejét. Miután magamra maradtam, a minibárhoz
sétáltam, kinyitottam az ajtaját és kivettem egy kis üveg gint. Már
épp le akartam csavarni a kupakját, amikor az eddig felgyülemlett
harag egyszerre öntötte el az agyamat.
– A rohadt életbe! – Megfordultam, és üvöltve vágtam a falhoz az
italt. – Büdös picsába! – Dühömet az előttem lévő fotel sem úszta
meg. Miután felborítottam, még bele is rúgtam.
Pár percig tomboltam, majd lerogytam a kanapéra, és a fejemet a
térdemre hajtva eresztettem ki a hangomat. Nagyon reméltem, hogy
a többiek nem jönnek át, és az alkalmazottak sem hívják a
biztonságiakat.
Miután kicsit lecsillapodtam, átöltöztem. Nem tudtam volna még
egy perccel tovább itt maradni. Időre és levegőre volt szükségem.
Amúgy is el akartam intézni még valamit ma, hát most itt volt rá az
alkalom. Magamhoz vettem a telefonomat és a pénztárcámat, majd
kisétáltam a szállodai szobámból. Az sem érdekelt, hogy úgy
hagytam ott a szobát, mintha bomba robbant volna, hiszen ma úgyis
visszamegyünk a házba, amit Roy intézett nekünk.
A szálloda elé érve leintettem egy taxit. Megkértem a sofőrt,
vigyen le a Morrisonsba. Igaza volt Hanknek. Már nagyon régen
voltam anyámnál, épp itt volt az ideje, hogy benézzek hozzá. Talán
segít lecsillapodnom egy kicsit. Alig húsz perc múlva már a boltnál
voltunk. Kértem a sofőrt, hogy várjon meg. Sietve szedtem össze a
legszükségesebb dolgokat. Nem tudhattam, mi van anyámnál, de
pénzt nem fogadott el, már a ház miatt is sokat veszekedett velem,
de élelmiszerre és mosóporra úgyis mindig szüksége volt, azzal nem
nyúlok mellé. Mire végeztem, egy kosarat púpra raktam, de nem
érdekelt. Amint kiléptem, a sofőr észrevett, azonnal kiszállt és
segített bepakolni. Szépen megtömtük a csomagtartót.
Újabb rövid utazás után megálltunk anyám háza előtt.
Csendes környéken, egy zsákutcában volt, kicsit távolabb a
központtól, alig öt házzal. Kedves szomszédok, nyugodt légkör és
biztonság. Nem akartam többet, csak hogy ő jól érezze magát és
boldog legyen, ha ez egyáltalán még lehetséges ebben az életben.
Kipakoltam a csomagokat, jó nagy borravalóval kifizettem a taxist,
majd a járdán megtorpantam egy pillanatra.
Mennyivel másabb ez a ház, mint ahonnan elköltöztünk!
Egy-egy kicsi kert volt a bejárathoz vezető járda két oldalán.
Rózsák és örökzöldek sorakoztak egymás után. Gyönyörű volt.
Anyám soha nem mondta, hogy szeretne elköltözni, de nekem
már egyre nehezebb volt oda hazajárnom. Kísértettek az emlékek.
Nem mondom, hogy valaha is el tudom őket felejteni, de így azért
egy fokkal könnyebb volt, hogy nem jutott eszembe minden szarság,
ahogy beléptem a lakásba.
Elég volt csak rágondolnom arra a szemétládára, máris ezer meg
egy eset kúszott elő az emlékeim közül. Úgy megdobbant a szívem,
hogy vennem kellett egy mély levegőt. Leraktam a szatyrokat, majd
a bal csuklómon lévő bőrszíjakhoz nyúltam – mint mindig, ha rám
tört a múlt. Utáltam, hogy még mindig ilyen hatással volt rám, holott
már lassan hat éve meghalt. Elég szar ügy, ha az ember a szülő
halálával kapcsolatban úgy érez, ahogy én, de nem tudtam
másképp. Annyit kaptunk tőle anyámmal, hogy azt nem is lehet
számon tartani. Vagyis én meg tudtam mondani. Legalábbis azt,
hogy anyám mennyit kapott abban a két évben, amikor megjártuk a
poklot. Tizenkét évesen jutottam el addig, hogy szó szerint utáltam
magam, amiért nem tudtam anyámnak segíteni.
Egyik nap épp az iskolából értem haza, amikor már az utcán
hallottam, hogy egy újabb veszekedés van folyamatban. Nem is
akartam hazamenni. Megfordultam, hogy elmegyek inkább a közeli
parkba, de aztán csörömpölést hallottam és anyám sikítását.
Futottam, ahogy csak tőlem telt, berontottam az ajtón, de abban a
pillanatban anya rám parancsolt.
– Scottie, menj a szobádba, kicsim! Nincs semmi baj. –
Meggyötört hangja lassításra kényszerített.
Próbált úgy fordulni, hogy ne lássam a sebét, a konyha kövén
lévő vércseppek azonban elárulták. Tudtam, hogy nem apám vére.
– Takarodj innen! Semmi közöd ehhez, ez a felnőttek dolga –
ordított rám apám. Most nem volt annyira részeg, de azért láttam,
hogy nem állt biztos lábakon.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle könnyekkel küszködve.
Mielőtt válaszolt volna, hirtelen előttem termett és akkora pofont
adott, amitől hanyatt estem, és bevertem a tálaló szélébe az
arcomat.
– Neee! – Anyám vérfagyasztó sikítását hallottam, de nem volt
elég erőm, hogy megnyugtassam.
– Fogd be a pofád, különben te kapod a következőt – fordult
vissza az apám a felesége felé ökölbe szorított kezekkel.
– Ne tedd ezt, Jeremy, kérlek! – könyörgött anya térden csúszva.
– Hadd tanulja csak meg, hogy kell bánni az engedetlen nőkkel!
Amikor rájöttem, hogy mire készül, az utolsó erőmet összeszedve
elkaptam a bokáját.
– Hagyd őt! – Ennyit tudtam csak kinyögni. Nem akartam mást,
csak anyámat megvédeni. Annyiszor verte már meg, és én nem
tudtam csinálni semmit. Most itt volt az alkalom, hogy tegyek valamit.
– Te hülye kis pöcs – mozdult felém apám, és lendületből az
oldalamba rúgott. Köhögtem, nyögtem, de semmi nem enyhítette a
fájdalmamat. Miközben a könnyeimmel küszködtem, anyám próbálta
magára vonni az apám figyelmét.
Mivel a szememet szorosan becsuktam, csak a veszekedést
hallottam, majd anya kérlelő hangját.
– Kérlek, Scottie! Menj a szobádba! Nem lesz gond.
Ránéztem és ingattam a fejem. Szó sem lehetett róla, hogy így itt
hagyom, épp most, még a végén megöli ez az állat.
– Kérlek, a kedvemért – könyörgött sírva, miközben apám
felráncigálta a padlóról és a konyhaszékre ültette.
 – Húzz az odúdba – vakkantotta felém apám.
Szipogva próbáltam a lábamra állni, de beletelt néhány percbe,
mire sikerült. Amikor végül nagy nehezen elindultam az emeletre,
meghallottam, hogy anyám arcán újabb pofon csattan. Remegve,
csukott szemmel léptem be a szobámba.
Mondhatnám, hogy ez volt az én menedékem, de nem lenne
igaz. Már a hányinger kerülgetett a testemet átjáró tehetetlenség
miatt. Dühös voltam, csalódott és mérges.
– A francba! – Feldúltan söpörtem le mindent az íróasztalomról.
Elegem volt abból, hogy nem tudtam megvédeni anyámat, hogy nem
tudtam megállítani ezt a vadállatot. Kihúztam az asztal legfelső
fiókját, és reszkető kezekkel kezdtem el benne turkálni.
– Ez az! – Óvatosan vettem ki azt a pengét, amit apámtól loptam
korábban. Nem tudhattam, hogy mire lesz jó, de nem bíztam abban
az őrültben, és amikor pár napja lehetőségem adódott, hogy
elcsenjem a fürdőjükből, megtettem.
Kicsomagoltam, és kivettem a műanyag tartóból a pengét.
Már abban a pillanatban elvágta a kezemet. Felszisszentem.
Nem törődve a kiserkenő vérrel, lassan közelítettem a bal
csuklóm felé. Nem akartam meghalni, csak büntetni akartam
magam. Ejtettem egy kisebb vágást a bőrömön, és tettem egy
fogadalmat. Addig a napig, amíg nem tudom megvédeni anyámat,
minden alkalommal megvágom a csuklómon a bőrt.
Nem ez volt az utolsó alkalom.
– Kicsim, hát itt vagy? – Anyám vidám hangja azonnal
visszahozott a jelenbe. Mosolygó arcát látva kicsit
megkönnyebbültem.
– Szia, anya!
Akartam folytatni, de amikor lefagyott az arcáról a mosoly, belém
szorult minden szó.
– Ugye nem…? – Nem tudta befejezni a kérdést, elcsuklott a
hangja.
– Nem, szó sincs róla – kaptam el hirtelen a csuklómról a
kezemet, ahol a karkötőimet csavargattam. A jó néhány barna
ékszer szépen eltakarta, amit kellett.
– Ne aggódj! Minden rendben.
 Eszem ágában sem volt beavatni épp most a részletekbe.
Talán legközelebb. Szerettem, ahogy a büszkeség megcsillan a
szemében, és ha elmeséltem volna neki a történteket, mindent
láthattam volna, csak éppen azt nem.
– Ha te mondod, elhiszem – tárta ki a karját. Ettől a
megjegyzésétől még nagyobb tuskónak éreztem magam, de nem
hagyta, hogy tovább rágjam magam rajta.
– Gyere beljebb!
Tettem, amit kért. Összefogtam a csomagok fülét, felvettem a
földről, és a bejárati ajtó felé indultam. Amikor újra anyámra néztem,
ő már belépett az előszobába. A szívem összeszorult a bicegése
láttán.
Hiába küzdöttem ellene, mégis eszembe jutott a nap, amikor
mindez történt.
Ha lehet azt mondani, minden a szokásos volt. Apám csatak
részegen ért haza, miközben mi anyámmal a konyhában voltunk. Én
a házi feladatomat csináltam, míg ő a vacsorát főzte. Abban a
pillanatban tudtuk, hogy aznap sem ússzuk meg verés nélkül, amikor
apám betámolygott az ajtón. Azonnal összehúztam magam, mert
arra számítottam, hogy megkapom az ilyenkor szokásos indító
pofont. Pár pillanat elteltével felnéztem, és láttam, hogy ma anyám a
soros. Pont akkor néztem rá, amikor megkapta az elsőt. Azonnal
felugrottam és elkaptam apám karját, de neki ez semmit sem
jelentett. Mintha meg sem érezte volna. Néhány perc viaskodás után
felráncigálta anyámat a szobájukba, én pedig megint nem tudtam
megakadályozni. Már tudtam, mi fog következni, így anyám
kérésének eleget téve újra a szobám falai közé rejtőztem. Betettem
a fülhallgatót a fülembe, és bekapcsoltam a kedvenc Guns N’
Roses-válogatásomat, és próbáltam kizárni a másik szobában zajló
eseményeket. Anyám sikítása és egy nagy puffanás azonban
kihúzott a kábulatból. Felugrottam, kivágtam az ajtót és megláttam,
hogy dulakodnak. Mire szólhattam volna, hogy túl közel vannak a
lépcsőhöz, anyám elveszette az egyensúlyát és legurult a lépcsőn.
Épp akkor értem apám mellé. Mindketten dermedten néztük végig,
ahogy egészen a lépcső aljáig esett. Eszméletlen volt, és hiába
hívtam ki gyorsan a mentőt, anyám így is maradandó sérülést
szerzett.
Az egyetlen jó dolog az volt, hogy a mentősök értesítették a
rendőröket, akik elvitték az apámat.
Megráztam magam.
Mindent megtettem, hogy megkönnyítsem anya helyzetét, de
valamihez nem volt elég a pénz. A sok végtagtörést és a csípőcsont-
sérülést nem tudtam pénzzel meggyógyítani, pedig istenre
esküszöm, megpróbáltam. Elvittem a legjobb specialistához, akit elő
tudtam keríteni, de sajnos a fájdalom enyhítésén kívül nem tudott
segíteni.
– Ne csináld ezt, fiam!
Észre sem vettem, hogy én még a keskeny előszobában állok,
anyám pedig már bement a konyhába, és aggódó tekintettel fürkészi
az arcomat. Mindig ilyen volt. Pontosan tudta, mire gondoltam. Kár
lett volna mondanom bármit is, így inkább az asztalhoz léptem és
lepakoltam.
– Igazán nem kellett volna – nézett halvány mosollyal a kupacra,
amit hoztam.
– De igen, kellett – válaszoltam, majd mellé léptem, és adtam egy
puszit az arcára.
– Oh, Scottie – ölelt át azonnal. Felsóhajtottam, majd két karom
közé zártam. Most is sovány volt, és nálam majdnem két fejjel
alacsonyabb, így teljesen elveszett az ölelésemben.
– Semmi baj, anya – hagyta el az újabb hazugság a számat.
– Tudom, hogy van valami – suttogta távolabb húzódva. A
szemembe nézett, én meg aljas módon eltoltam magamtól és
visszaléptem az asztalhoz, hogy folytassam a kipakolást. Nem
piszkált tovább, de nem bírtam sokáig elviselni a csendet, ami ránk
telepedett.
– Bajban vagyok, anya. – Olyan halk volt a hangom, hogy úgy
gondoltam, nem is fog meghallani.
– Ülj le, szívem!
Mivel nem éreztem magam túl jól, úgy tettem, ahogy kérte.
Leültem az étkező egyik párnás székére, kezemet pedig az
asztalra tettem és összefontam az ujjaimat. Csak bámultam magam
elé, amíg ő teát készített.
– Vegyél belőle! Vacakul nézel ki, rád fér egy kis cukor. – Kedves
hangja melengette a szívemet. A látómezőmbe kúszott egy
kistányér, amin a kedvenc almás-fahéjas kekszem volt.
Mosolyra húztam a szám, és egyre biztosabb lettem abban, hogy
elmondhatom, ami történt. Meg fogja érteni.
– Mostanában kicsit sokat… – elcsuklott a hangom.
Mégsem ment olyan egyszerűen, ahogy azt gondoltam. A
megélhetésünk múlott azon, hogy maradhatok-e a bandában, és ezt
rohadtul nem akartam kockáztatni. Most, hogy végre úgy-ahogy
egyenesbe jöttünk, nem szúrhattam el.
– Iszol – fejezte be anyám helyettem a mondatot.
Becsuktam a szemem, és csak bólintottam. – Ettől még nem
leszel olyan, mint ő – fogta meg az asztalon pihenő kezemet.
Megdermedtem az ujjai érintése alatt. Nem akartam most az
apámról beszélni.
– De a fiúk… – Ránéztem és reméltem, hogy látszik rajtam, mire
gondolok, mert kimondani nem tudtam.
– Ki akarnak rakni a csapatból.
Bólintottam. Nem láttam, hogy elítélt volna ezért, csak várt, hogy
folytassam.
– Igen. Mostanság túlzásba estem. Nem biztosak benne, hogy
tudnak velem dolgozni.
– Ezt ki mondta?
– Brad.
Pár pillanatig csendben volt, majd megkérdezte:
– Volt már, hogy cserbenhagytad őket?
– Nem, soha – vágtam rá gyorsan az igazságot. Ránéztem, hogy
ebben az egyben biztos lehessen.
– Csak aggódnak érted – simogatta meg a kézfejemet. – Nem
lesz semmi baj, ne aggódj!
– Nem vagyok biztos benne. Ha már Bradet küldték, akkor
nagyobb a baj, mint ahogy sejtettem.
– Nagyon jó vagy abban, amit csinálsz. Ezt ők is tudják.
Nem fognak veszni hagyni egy ilyen jó dobost. – Megütögette a
kezemet, majd mielőtt szóhoz jutottam volna, felállt és magamra
hagyott. Mindig lenyűgözött, hogy mennyire bízik bennem.
Gondolom, ez az anyák dolga, de ő kivételesen jó volt ebben. A
fejemet csóválva mosolyogtam és elhatároztam, hogy változtatok.
Visszább veszek a bulikból, a piálásból, a nőkből, és nem hagyom el
magam. Anya és a srácok is megérdemlik, hogy megmutassam,
képes vagyok rá.
– Anya? – Felálltam az asztaltól és a lépcsőhöz léptem. Nem
igazán voltam oda az ötletért, hogy emeletes házat vegyünk, de
csak akkor egyezett bele, hogy kifizethessem, ha olyan volt, amilyet
ő akart. Természetesen belementem.
– Anya? Fenn vagy? – Aggódni kezdtem.
– Nem, itt vagyok – lépett ki a nappaliból a hátam mögül. – Ne
aggodalmaskodj már folyton!
Ő bezzeg olyan nyugodt volt! Csodáltam érte.
– Csak ezt kerestem – mutatott fel egy kis fekete dobozt.
– Mi az?
– Neked vettem – nyújtotta felém. – Mielőtt még ellenkeznél, nem
került sokba, és amikor megláttam, rögtön te jutottál eszembe.
– Akkor sem kellett volna.
– De igen. Nyisd ki!
Felpattintottam a doboz tetejét és egy igazi mosoly terült el az
arcomon, amikor megláttam, mi van benne.
– Egy gyűrű? – néztem anyámra.
– Igen. Vedd fel, kíváncsi vagyok, hogy jó-e.
– Te most megkéred a kezem? – viccelődtem vele.
– Az nem az én dolgom – tette hozzá. – Ne nézz így rám!
Egyszer úgysem tudod elkerülni a végzetedet – kuncogott.
– Az még azért odébb van.
– Ne kiabáld el!
Nem álltam le vele vitatkozni, hogy nem igazán illik egy komoly
kapcsolat az életembe, inkább kivettem a gyűrűt.
– Ez komoly? – néztem döbbenten anyámra.
Egy kézzel készült ezüstgyűrű volt, amin fekete minták
sorakoztak. Amikor jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy
dobverők vannak belevésve.
– Tetszik?
 – Nagyon. – Megöleltem anyámat. – De erre nem volt semmi
szükség. És ne is tagadd, hogy egy vagyonba került.
Biztos voltam benne, hogy egy egyedi készítésű darabot
tartottam a kezemben. Elpirult és nem válaszolt, így pontosan
tudtam, hogy igazam volt. A fejemet csóválva köszöntem meg.
– Hozzon szerencsét!
– Igyekszem rendbe tenni a dolgokat – ígértem meg neki a
szemébe nézve.
– Tudom, hogy így lesz.
A bizalma sokat jelentett nekem és megerősített abban, hogy
igazán össze kell kapnom magam. Még segítettem neki elpakolni,
majd ittunk egy csésze teát, végül elköszöntem tőle.
Az ajtón kilépve meglepődve vettem észre, hogy a taxis megvárt.
Nem foglalkoztam a pénzzel, de azért így hirtelen kiszámoltam, hogy
nem kevés összegbe fog ez fájni nekem.
– Nem kellett volna megvárnia – jegyeztem meg zavartan, ahogy
mellé léptem.
– Nem azért adta azt a rengeteg pénzt? – nézett rám
tanácstalanul.
Mosolyognom kellett.
– Nem, uram. De mindegy. Ha már így alakult, elvinne, kérem?
– Természetesen.
A menedzserünk által bérelt lakáshoz vezető úton volt időm egy
kicsit gondolkodni, így mire odaértünk, már megvolt a tervem. A ma
esti koncert után nem lesz buli. Sőt semmi. Jó fiú leszek. Be kell
bizonyítanom anyámnak, a fiúknak és magamnak is, hogy képes
vagyok változtatni.
 Liza
Azt szerettem volna, ha sikerül Annt igazán meglepnem a
harmincadik szülinapján. Már korábban elhatároztam, hogy valami
nagy dologgal fogok készülni, és amikor megtudtam, hogy a
Treasure itt fog koncertezni, azonnal lecsaptam két állójegyre.
Eredetileg egy nyaralást terveztem későbbre, de most nem álltam
olyan jól anyagilag, hogy ez beleférjen, ezért nagyon megörültem,
amikor megláttam a neten, hogy kedvenc bandánk itt tartja a
következő buliját.
Izgatottan nézegettem szinte minden percben a telefonomat.
Alig egy órája küldtem Ann-nek egy üzenetet, arra kérve, hogy
intézzen magának egy hosszabb szabadságot és jöjjön el hozzám,
úgy méltóképpen megünnepelhetnénk a szülinapját.
Láttam a szemeim előtt, ahogy szitkozódik, amikor olvassa, mert
már legalább ezerszer az orra alá dörgöltem a tényeket.
Nagyon vártam a válaszát, és egy kicsit ideges is voltam, mert a
főnöke ugyan kedves volt, de nehezen bízott meg a barátnőmön
kívül másban, így talán még soha nem fordult elő, hogy hosszú időre
elengedte volna. Sejtettem, hogy sokat kell Ann-nek harcolnia, de
reméltem, hogy el tudja intézni. A koncertről még nem tudott, de ha
kell, ezt a fegyveremet is bevetem a főnökasszonya ellen.
Már a délutáni értekezletnek is vége volt, ami alatt folyton el
kellett tűrnöm Rob szemtelen tekintetét, de még mindig nem
hallottam Ann-ről. Aggódtam, ilyet nem nagyon szokott csinálni.
Reméltem, nem beteg, vagy történt vele valami.
Én voltam az első, aki elhagyta a termet, és azzal sem
foglalkoztam, hogy Rob a nevemen szólított. Nem akartam vele
foglalkozni.
Főleg miután kiderült, hogy nagy valószínűséggel nem én voltam
az egyetlen, akinek csapta a szelet.
Tegnap épp Alexishez mentem ki az irodából, amikor megláttam
egy női szemmel is csinosnak ítélt lányt az íróasztala előtt.
Mire melléjük léptem, a rézvörös hajú idegen kiabálva kérte
számon a barátnőmet, hogy azonnal kerítse elő Robot.
 – Segíthetek valamiben? – emeltem fel én is a hangom, ahogy
melléjük léptem.
– Nem tudom, ki maga, de biztos segítőkészebb, mint ő. – Már
attól görcsbe rándult a gyomrom, ahogy végigmért. De legalább
engem ennyivel megtisztelt. A barátnőmre úgy mutatott rá, hogy
még csak oda sem nézett. Mit ne mondjak, nem lett szimpatikus.
– Robertet keresem – jelentette ki, miközben kihúzta magát.
– Megkérdezhetem, milyen ügyben?
– Istenem, megint ez a kérdés! – fintorgott, miközben a szemét
forgatta. – Már mondtam, hogy magánügyben keresem.
Rápillantottam a barátnőmre, aki intett a fejével, hogy a seggfej
nincs benn.
– Attól tartok, nem tudunk önnek segíteni.
– Már megint ez a hülye duma – fakadt ki a vöröske.
Felhúzott szemekkel vártam, mit lép.
Talán be akar törni Rob irodájába?
– Tudom, hogy itt van, csak letagadtatja magát. Ismerem már a
fajtáját.
Igazam lett. A karomnál fogva tolt odébb olyan lendülettel, hogy
kiestem az egyensúlyomból, így nem tudtam megállítani.
– Hölgyem – szóltunk rá mindketten. Épp nyomta volna le a
kilincset, amikor Rob kilépett a liftből.
– Vanessa, te mi a fenét keresel itt?
Akartam mondani, hogy őt, de ahogy ránéztem, belém fagyott
minden szó. Látszott, hogy a liftben már próbálta magát rendbe
szedni, de nem sikerült elég jól. Pont úgy nézett ki, mint aki most van
túl egy kimerítő numerán.
Francba!
Elöntött az ideg. Először azért, mert szembesülnöm kellett azzal a
ténnyel, hogy rajtam kívül legalább két nő van még az életében,
aztán egy pillanattal később meg azért, mert az a fránya szívem
összeszorult erre a gondolatra. Nem akartam ezt érezni, de hiába
tagadtam, mégiscsak hatással volt rám ez az idióta. Utáltam volna,
ha látja rajtam, mit érzek, ezért a könnyebb utat választottam.
– Alexis, ha megvan, amit kértem, hozd be, légy szíves! – Üres
mondatomra szerencsére a barátnőm tudta, mit reagáljon.
 – Pár perc és ott leszek – bólintott gyorsan.
– Köszönöm.
Ránéztem a vörös démonra, aki még mindig Robot fixírozta.
Szerintem neki is leesett, hogy valami nincs rendben.
Kicsit lassú vagy, kislány!
– Vanessa! – Elköszöntem, és magam mögött hagyva ezt a
helyzetet visszamentem az irodámba. Pár perc elteltével hallottam,
hogy mindketten bejöttek a folyosóról. Reméltem, hogy nem kell
végighallgatnom a kibékülésüket és a veszekedésüket. Nem volt
szerencsém. Amint meghallottam, hogy kiabálnak, becsuktam a
szemem és hátradőltem a székemben.
– Istenem! Ezt a nőt sem az eszéért szeretik – motyogtam
magam elé, amikor már percek óta visítozott a szomszédban.
Az jutott eszembe, hogy kérek egy másik irodát. Jó lesz egy
asztal valamelyik sarokban, csak ne kelljen ezt minden nap
hallgatnom. Mert abban biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó
eset, amikor összeakadtak a szálak Rob jól eltervezett
kapcsolatrendszerében.
– Nem hagyhatsz csak úgy ott, ha hozzád beszélek – rontott be
idegesen Rob az irodámba, kirántva a tegnapi emlékek
felidézéséből.
– Ugyan meséld már el nekem, miért nem? – Egészen tegnapig
soha, egyetlenegyszer sem mertem ilyen hangnemet megengedni
magamnak, de miután lenyugodtam, elhatároztam, hogy befejeztem
vele a flörtölést, vagy akármi is volt ez köztünk. Nem ő a főnököm,
így még csak együtt dolgoznunk sem volt muszáj. Tudtam, hogy
nem lesz könnyű vele ezt elfogadtatni, de eszem ágában sem volt
egy olyan pasival kavarni, aki több vasat tartott a tűzben.
Kihasználva a pillanatnyi megtorpanását, folytattam.
– Nem hiszem, hogy van közös ügyünk – húztam ki magam,
miközben ránéztem. Mindig bizseregni kezdtem, ahogy megláttam
háromrészes, rászabott öltönyében, de ma erős maradtam. – És úgy
tudom, nem te vagy a főnököm, úgyhogy szerintem
megbeszélnivalónk sincsen.
Teljesen ledöbbent. Eddig tényleg jóformán úgy ugráltam, ahogy
ő fütyült.
 Hát ez mától megváltozott, seggfej!
– Azt majd én döntöm el – morgott idegesen az asztalomra
támaszkodva.
– Ahogy gondolod, de én legalább két hétig nem leszek itt. –
Lassan álltam fel, de mindvégig a szemébe néztem.
Nehogy már azt higgye, megfélemlíthet!
– Tessék?
– Jól hallottad.
– Nem mehetsz el! Nekem kell jóváhagynom.
– Nem igaz – sétáltam az ajtóhoz, hogy kikísérjem. – Ahogy
említettem, én nem neked dolgozom, hanem apádnak. Ő viszont
már beleegyezett.
Megfogtam a kilincset, lenyomtam, de kinyitni már nem tudtam,
mert Rob rátette a kezét az ajtólapra és csukva tartotta.
– Ne szórakozz velem, Liza! – sziszegte a fülemhez hajolva.
Forrongott bennem a düh.
– Én? Én ne szórakozzak veled? Ez komoly? – Ránéztem,
közben ellöktem a kezét az ajtóról. – Takarodj ki az irodámból! – Egy
pillanatra elhamarkodottnak gondoltam a kitörésemet, de azonnal el
is hessegettem ezt a gondolatot.
Menjen a francba!
Amikor látta, hogy teljesen komolyan gondoltam, amit mondtam,
vett egy mély levegőt és hátrébb lépett, hogy ki tudjam nyitni az ajtót.
Egy percig mereven bámultuk egymást, de szerencsére a telefonom
csörögni kezdett. Elfordultam, hogy felvegyem, mert bíztam benne,
hogy Ann az. Igazam volt.
– Helló, csajszi! Hol az ördögben voltál?
Épp csak köszöntem a barátnőmnek, amikor az ajtó hangos
robajjal csapódott be.
– Idióta seggfej! – kiabáltam utána.
– Jézusom! Ez mi volt? – kérdezte a barátnőm aggódva.
Egyelőre nem részleteztem neki, majd személyesen, ha itt lesz.
Szerencsére elengedték Annt és beteg sem volt, így most már
biztosan nálam tölt két hetet, és még jobb, hogy már két nap múlva
érkezik. A lelkére kötöttem, hogy ne hozzon magával sok mindent,
elég, ha ő jön, de ahogy ismertem, elcipeli magával a fél lakását.
 Most, két nappal később, ahogy itt álltam az állomáson és
megláttam, ahogy próbált leszállni a vonatról, be kellett ismernem,
hogy nem sokat tévedtem. Még a fülén is csomag lógott. A fejemet
ingatva indultam el felé, hogy segítsek neki.
Aztán megláttam, hogy egy helyes pasi lépett mellé, felajánlva a
segítségét. Azonnal megtorpantam. Mosolyogva néztem, ahogy a
barátnőm próbált hárítani. Csíptem a fickót, kitartó volt, de én már
tudtam, hogy ez a hajó elúszott. Ann-nek még gyógyulnia kellett.
Utáltam még a gondolatát is, hogy nem tudtam segíteni, nem voltam
mellette, amikor szüksége lett volna rám. Reméltem, hogy ezzel a
koncerttel enyhíthetem a fájdalmát, ami láthatóan még mindig
gyötörte.
– Liza! – kiáltott fel, amikor észrevette, hogy ott állok nem messze
tőle. Szerencsétlen pasast teljesen figyelmen kívül hagyta, aki így
végül vette a lapot és elköszönt. Ann még arra sem méltatta, hogy
rendesen elbúcsúzzon tőle.
Nagyobb a baj, mint gondoltam.
Semmi gond, majd kerítek neki valakit, amíg itt lesz.
Úgysem állt szándékomban otthon üldögélni. Először elmegyünk
a koncertre, aztán belevetjük magunkat a londoni klubok világába.
Nem volt kétségem afelől, hogy elég sok munkámba fog kerülni, míg
Annt meggyőzöm erről, de nem fogom hagyni, hogy tovább eméssze
magát a miatt a barom miatt, aki padlóra küldte.
Miután elosztottuk a csomagokat, hogy egyikünk se szakadjon
meg, hazamentünk. Már előre felkészültem a fogadására.
Feldíszítettem a lakást, sütöttem egy tortát, előkészítettem a
gyertyákat, és a jegyeket is díszcsomagolásba rejtettem.
– Liza! Szent ég! – hüledezett, amint belépett a lakásomba.
– Ezt mind te csináltad?
Felhúzott szemöldökkel, némán kérdeztem, hogy mit gondol.
Persze hogy én, hiszen én is pont olyan egyedül voltam, mint a
kisujjam. Alexis mondjuk segíthetett volna, de nem ért rá.
Nem is baj, szerettem volna, ha ma csak ketten vagyunk Ann-nel.
– Igazán nem kellett volna – suttogta Ann most már a könnyeivel
küszködve.
 – Ugyan, ne csináld! Naná, hogy kellett, hiszen nem mindennap
lesz az ember legjobb barátnője harminc éves – öleltem át
vigyorogva.
– Jaj, ne is emlegesd! – sóhajtott hatalmasat. Tudtam, hogy ez is
bántja. Utálta, hogy az, amit évekkel ezelőtt eltervezett, nem jött
össze. Lehet, hogy pont ez volt a baj.
– Oh, dehogynem – vigyorogtam gonoszul. Elsétáltam mellette,
ledobtam a kezemben lévő csomagokat és az asztalhoz siettem.
Izgatott voltam. Kíváncsian figyeltem az arcát. Imádta a Treasure-t,
bár ő – velem ellentétben – a kissé visszafogottabb rajongók közé
tartozott. Szerintem az összes dalukat tudta kívülről, meg persze
ismerte a tagokat, de a szaftos részletek soha nem érdekelték. Én
annál inkább élveztem a kutakodást, és a mocskos részletek sem
riasztottak el.
Kezembe vettem a feldíszített borítékot és a barátnőm elé álltam.
– Máris? – kérdezte meglepődve, miközben felé nyújtottam az
ajándékomat.
– Nagyon boldog szülinapot kívánok! Legalább még háromszor
ennyit.
– Ne túlozz! Ne felejtsd el, hogy rád leszek hagyatkozva –
mosolygott, bár a szemében láttam a fájdalmat.
– Majd meglátjuk! Várjuk ki a végét – próbáltam vigasztalni.
– Ugye nem verted magad nagy költségekbe?
– Megtennéd, hogy csak simán örülsz neki? Nem az a lényeg. –
Kezdtem morcos lenni.
– Jól van, ne haragudj!
– Csak nyisd már ki végre – noszogattam.
Leszedte a díszítést és kinyitotta a borítékot. Az arcáról simán le
lehetett olvasni, hogy mit érez. Tátott szájjal forgatta a kezében a
jegyeket. Egyszerre kezdett mosolyogni és sírni.
– Bolond vagy – suttogta lesokkolva.
– Nem, nem. Csak látni akarom, ahogy elveszted a fejedet.
– Az meglesz, abban biztos lehetsz – mondta most már felhőtlen
mosollyal az arcán.
Na, ez az én barátnőm.
 Miután az első sokkból magához tért, megkóstoltuk a csokitortát,
és mivel aznapra már mást nem terveztünk, egy pohár borral
koccintottunk. Persze az egy pohárból kettő lett, aztán meg két üveg,
úgyhogy épp csak a szobámig jutottunk mindketten.
Másnap orbitális fejfájással ébredtem. Ann már nem volt
mellettem. Bíztam benne, hogy ő jobban érzi magát, mint én.
Pár perc elteltével rávettem magam, hogy kikeljek az ágyból.
Belebújtam a köntösömbe és kicsoszogtam a konyhába.
Barátnőm egy csésze kávéval nézett farkasszemet. Láttam, hogy
pocsékul van, bár abban is biztos voltam, hogy nem a másnaposság
az oka, hanem valami, pontosabban valaki más.
– Nem érdemli meg, hogy emészd magad miatta – mondtam ki a
véleményem hangosan is.
– Tudom – sóhajtott, de közben nem nézett rám. Sejtettem, hogy
sírt.
– Komolyan, Ann! Rohadjon meg! Ha neki más kellett, legyen
vele boldog.
– Nekem kellett volna boldognak lennem – szipogott.
Leültem mellé, és megfogtam a csészét szorongató kezét.
– Leszel még, hidd el! Viszont ő… Na, ő tuti nem. Vissza fogja
kapni még ezt az élettől.
– Nem kívánok neki rosszat – mondta végre a szemembe nézve.
– Ó, dehogynem. Megérdemli – vigyorogtam rá. Néhány pillanat
múlva végre ő is elmosolyodott.
– Jó, igaz, egy kicsit.
– Rendben, akkor erről most beszéltünk utoljára – jelentettem ki
olyan határozottan, hogy tudja, a következő időszakban nem lesz
téma az idióta Matt.
– Oké.
– Komolyan mondom – emeltem rá az ujjam.
– Megértettem. Ne hülyülj már! – tolta el a kezem maga elől.
Miközben próbáltunk életet lehelni magunkba, megbeszéltük, mit
szeretnénk csinálni, amíg itt van. Elég régen volt már nálam, így
igyekeztünk mindent belezsúfolni ebbe a rövidke időbe. Elsőként egy
bevásárlást iktattunk be.
 Kaja is kellett, és egy új gönc, amit holnap a koncertre felvehetek.
Napközben végre sikerült visszakapnom a régi barátnőmet.
Felszabadult volt és vidám. Örültem, hogy sikerült elcsábítanom
ennyi időre. Már alig vártam, hogy másnap tényleg bulizzunk egy jót.
***
– Kész vagy már? – kiabált be az ajtón Ann.

– Egy perc – válaszoltam azonnal.

– Már félórája ezt hajtogatod – jegyezte meg vidáman. Igaza volt.
Meglepően ideges voltam. Már egy jó ideje csak válogattam a
ruháim között. A tegnap vásárolt ruhát túlzásnak tartottam, egy
másikat rövidnek, egy újabbat hosszúnak.
Szóval, igen. Határozottan kezdtem szétesni, csak az okát nem
értettem. Igaz, hogy élőben még nem láttam a zenekart, de ez mégis
túlzás volt. Hiszen észre se fognak venni.
– Ha nem jössz ki azonnal, elmegyek egyedül – szólt Ann megint.
Hallottam, hogy már az előszobában van, így tényleg összeszedtem
magam, bár tudtam, hogy úgysem indulna el nélkülem. Gyorsan
felvettem a világos farmerem meg egyet azok közül a pólók közül,
amiket az ágyra dobáltam. Az ujjammal beletúrtam szőke, vállig érő
hajamba, de egyelőre nem kötöttem össze. Azért egy hajgumit
húztam a csuklómra, mert az tuti, hogy később még szükségem lesz
rá.
– Jövök már, itt vagyok – szaladtam Ann után az előszobába.
– Nem én akartam rohanni – húzta el a szája szélét a barátnőm.
– Igen, ez igaz, de nem kell flegmázni. Neked akarok jót.
Időben ott akarok lenni, mert a jegyek mellé jár az első sor.
Ahhoz viszont jóval előbb kell odaérni.
– Akkor talán célszerű lenne… – mutogatott az órájára idegesen.
– Jól van már!
Ahogy a stadion elé értünk, káromkodni kezdtem.
– A francba. Ezt nem hiszem el.
Ideges voltam, mert tényleg szerettem volna, ha a színpadhoz
közel sikerül helyet szereznünk, de a bejárat előtt hemzsegő tömeg
láttán ez egyre valószínűtlenebbnek tűnt.
 Felszívtam magam, megfogtam Ann kezét, és próbáltam utat törni
magunknak.
– Liza, mit csinálsz? Megőrültél? – fogta meg a karomat Ann
lecövekelve.
– Nem, nem őrültem meg. Csak bemegyünk – jelentettem ki
ellentmondást nem tűrő hangon.
– Megvernek, mielőtt átléphetnénk az ellenőrző kapun.
Megtorpantam, majd a bejáratnál álló két gorillára néztem.
El kellett ismernem, hogy nem lenne olyan egyszerű bejutnunk,
még ha addig el is érnénk valahogy.
– Jó, rendben.
Duzzogva kivártam a sort, de amint megkaptuk a karszalagot,
már vágtattam is előre.
Ha nem is az első sorban, de épp elég közel sikerült megállnunk
a színpadhoz, így mindent szinte testközelből láthattunk. És ezt szó
szerint értem.
Amikor Ann valahogy a középpontba került, lesokkolva figyeltem
az eseményeket.
Nem semmi pasi ez a Brad!
Nem volt neki elég, hogy egy észveszejtő csókot váltott a
barátnőmmel, még az előzenekar frontemberével is kis híján
összeverekedett a színpadon.
Nem számítottam rá, hogy ilyen eseménydús lesz ez az este, de
boldog voltam, hogy így alakult. Velem ellentétben Ann azonban
nem volt úgy felvillanyozva. Láttam a szokatlan csillogást a
szemében, de ő csak egyet hajtogatott: Nem lehet több, mint
amennyi eddig történt.
Istenemre esküszöm, nem értettem.
Ki a fene hagy ki egy ilyen lehetőséget?
Akkor akadtam ki teljesen, amikor visszautasította annak a
kidobónak az ajánlatát, akit valószínűleg az énekes küldött értünk.
Semmiképp nem akartam elfogadni, hogy barátnőm nem élt a
lehetőséggel, így hazaérve magánakcióba lendültem. Az alapján,
ami kartávolságra tőlem, a szemem előtt történt, biztos voltam
benne, hogy megérdemelnek egy esélyt.
 Hiszen jóformán spontán meggyulladtam a köztük lévő szexuális
feszültségtől! Ann mi a francért hagyna ki egy ilyen lehetőséget?
Legyen szó akár egy éjszakáról, akár többről!
Nem is érdekelt, hogy talán megharagszik a szervezkedésemért,
felvettem a kapcsolatot a zenekarral a közösségi oldalukon.
Barátnőmmel ellentétben én teljesen felvillanyozódtam.
Imádtam őket. Hihetetlenül jó zenét játszottak, és emellé még
eszméletlenül dögösek is voltak. Mindegyik mással érte el, hogy
lányok milliói hagyják el a bugyijukat. Ha lehet hinni a pletykáknak,
voltak néhányan, akik már megjárták az ágyukat. Nem mondom, én
se biztos, hogy tiltakoznék, de Ann már más volt.
Amint megnyitottam az oldalukat, azonnal a képeket kezdtem
nézegetni.
– Azt a rohadt! – kaptam gyorsan a szám elé a kezemet, mielőtt
lebuktatnám saját magam. – Ezek az átkok még így is dögösek –
suttogtam, miközben lapozgattam a galériájukat.
Akárki is készítette ezeket a fotókat, profi volt. Mindegyik olyan
volt, mintha előre beállított pózok lettek volna, holott a legtöbb
koncerteken készült. – Istenem! – tátogtam, ahogy megláttam a
következő képet. Ujjamat végighúztam arcának vonalán, majd a
vállán keresztül egészen a kezéig. Ann-nek sosem vallanám be, de
odavoltam a dobosért. Valahogy mindig elbűvölt, hogy milyen
összefüggő munkát kellett végeznie. És akkor még nem is láttam
mindent. Jó! Legalább magammal hadd hitessem el, hogy emiatt
döglöttem érte, és nem a szexin megfeszülő izmai miatt. Vagy az
oldalán végigfutó sötét minta miatt.
– Baszki!
Amíg én a nyálamat csorgattam, újabb képek kerültek fel, és
szinte azonnal megindultak a bejegyzések. Visszatérve az eredeti
célomhoz, kapva kaptam az alkalmon és az egyik kép alá odaírtam,
hogy én vagyok az, hátha valamelyikük meglátja. Nem sok esélyt
láttam rá, de meg kellett próbálnom, hátha mégis. Alig telt el egy
perc, Brad bejelölt ismerősnek.
– Ne bassz, ez nem lehet – jegyeztem meg vigyorogva –, ilyen
nincs.
 Nem vehettem rá mérget, hogy nem csak szórakozik valaki Brad
nevével, de ki akartam deríteni, tudnom kellett.
Visszajelöltem. A hullámozó pontok jelezték, hogy azonnal írni
kezdett.
„Szia! Brad vagyok. Tényleg én ”
„Szia! Mit szeretnél?”
Fülig érő vigyorral az arcomon vártam a választ, holott pont én
voltam, aki kérte, hogy vele beszélhessek.
„Vicces lány vagy. A barátnődet akarom.”
Mi a szar? Csak így?
„Hát, nem vesztegeted az időt.”
„Ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak. Megadnád a
számát? Beszélnem kell vele. Nem jöttetek be a színfalak mögé.”
„Ne is mondd! Nem rajtam múlott. Ezt igazából még le sem
harcoltam vele. Makacs egy nőszemély. Mit akarsz tőle?”
Nem hittem, hogy egy baltás gyilkos, de azért nem akartam első
körben a keze közé lökni Annt. Ő még nem ismerte a barátnőmet.
Nem tudhatta, hogy rohadt nehéz dolga lesz, bármi is a terve. És
őszintén megvallva egy hangyányit tartottam attól, ami rám vár, ha
kiderül, hogy én intéztem az egészet.
„Ezt nem veled fogom megbeszélni. Küldd át a számát, kérlek!”
– Jesszusom! Jól van már – morogtam magam elé.
Micsoda egy akaratos fickó!
„Honnan tudjam, hogy tényleg Brad vagy?”
Azonnal küldött magáról egy képet. Tetszett, hogy ilyen elszánt!
Hamar félretettem az aggályaimat, inkább bevállalom a harcot a
barátnőmmel. Miután elküldtem Ann számát, rövidre zártuk a
beszélgetést. Azt ígérte, hamarosan találkozunk, így rohadt kíváncsi
voltam, mihez kezd a pasi ezek után. Nem kellett sokat várnom,
hiszen olyan híráradatot indított el, amin még én is meglepődtem.
Ott voltak a magazinok oldalán, a netes sajtóban, és az az eszement
még egy videót is feltöltött az oldalukra. Csodáltam a kitartását és az
akaraterejét, de én már tudtam, amit ő még nem. Azt, hogy kurva
nehéz dolga lesz, ha meg akarja szerezni magának Annt.
Ő nem fog csak úgy visítozva az ölébe ugrani, mint akikhez
hozzászokott.
Mindegy, én megtettem, amit lehetett, most rajtuk volt a sor.
 Scott
A telefonomon nézegettem az utolsó koncerten készült képeket,
amikor üzenet érkezését hallottam. Körülnéztem a nappaliban, nem
láttam sehol senkit, így visszatértem a képekhez. Lázasan kerestem
azokat, amelyeken rajta lehet az ismeretlen lány. Egyelőre még csak
az idióta haveromat és az épp aktuális zsákmányát találtam meg, de
a szőke tündérkémet még nem. Újabb üzenet érkezése zavarta meg
a keresésemet, majd még egy és még egy. Felálltam a kanapéról, és
az ebédlőasztalhoz sétáltam. Ott volt Brad laptopja.
– Ilyen nincs – húztam mosolyra a számat, amikor megláttam,
hogy ki írt. – Megvagy, tündérvirág.
Letettem a telefonomat az asztalra, összedörzsöltem a kezemet
és vártam, hogy befejezze, amit éppen írt. Mivel a haverom annyira
kapkodott a nagy szervezkedésben, hogy nem jelentkezett ki a
Messengerből, nekem nem kellett megerőltetnem magam. Amíg
vártam, rákattintottam a lány oldalára. Liza Newton. Reméltem, hogy
nem egy újabb, kamu profillal bejelentkező őrült rajongóról volt szó.
Hogy száz százalékra megbizonyosodjak róla, ráléptem a
fényképeire.
Bassza meg!
A szőkeség, akit akkor láttam, még szexibb volt ezeken a
képeken, mint amire emlékeztem. Hiába fogadtam meg, hogy jófiú
leszek, néhány kép láttán megrándult a farkam a gatyámban.
Sejtettem, hogy csinos, de ezeken a képeken minden eddigi
elképzelésemet felülmúlta. El sem mertem képzelni, hogy mi lenne,
ha találkoznánk.
„Te nem vagy százas.”
Olvastam Liza üzenetét, amit Bradnek írt még korábban.
Oh, bébi, ha tudnád!
Alig vártam, hogy közelebbről is megismerjem. Úgy viselkedtem,
mint egy idióta, de ahogy megpillantottam, valami történt velem.
Amikor Brad lement hozzájuk a színpadról és ránéztem erre a
szöszire, egy pillanatra ledermedtem. Nem tudtam igazán
megfogalmazni, mit is láttam benne, de tüzesnek tűnt, és élni
akartam a lehetőséggel, ha már Brad a barátnőjére hajtott.
Reméltem, hogy nem égünk el elevenen mindketten.
Még Mike-nak is feltűnt, hogy elkalandoztam, hiszen egyrészt
sosem szoktam hibázni, másrészt rohadtul ki volt rám hegyezve, így
egyből észrevette a tévesztésem. Akkor gyorsan összeszedtem
magam, mert amúgy is sok volt a rovásomon, de most, hogy egyedül
voltam, nem fogtam vissza magam.
„Igazad van. Kétszázas vagyok. De ezt csak akkor tudod meg, ha
hagyod magad.”
Eltelt vagy két perc, mire jött a válasz.
„Ki vagy?”
„Egy rajongód.”
„Igen? Azt ugye tudod, hogy ez zaklatásnak minősül?
Remélem, ismersz egy jó ügyvédet, mert hamarosan szükséged
lesz rá.”
„Úgy gondolod? Szerintem nekem hinne, és akkor te járnál
rosszul.”
Igyekeztem kiugrasztani a nyulat a bokorból.
„Akárki is vagy, szállj ki a beszélgetésből. Nem érdekel az
ajánlatod.”
„Soha ne mondd, hogy soha. Legalábbis míg ki nem próbáltad.”
„Seggfej.”
– Mi a szart csinálsz a gépemnél? – rontott be idegesen a
nappaliba Brad.
Oh, bassza meg!
– Semmit! – Olyan gyorsan ugrottam fel a székből, hogy az
felborult. Brad egy lépéssel az asztalnál volt és a képernyőre
meredt.
– Semmit, mi? – nézett rám sokat sejtően vigyorogva. – Tartsd a
farkad a gatyádban, Scott – folytatta sokkal komolyabban.
Na, szuper! Már megint itt tartunk.
– És veled mi lesz? Neked lehet?
Szigorúan nézett rám, azt gondolta, ettől meghátrálok.
Tévedett.
– Vagy kéreti magát a kiscsaj? – folytattam.
– Scott – hangja sejttette, hogy átléptem egy határt.
 – Mi van? Azt gondolod, hogy csak téged érdekelhet valaki…? –
csúszott ki a kérdés a számon, mielőtt jobban meggondolhattam
volna.
Picsába!
– Nézzenek oda! – A haverom megállt egy méterrel előttem, és a
korábbi haragot felváltotta az a sunyi vigyor az arcán, amit már
nagyon jól ismertem. – Csak nem?
– Hagyjuk. – Elfordultam és azt terveztem, hogy magára hagyom.
Elindultam a szobámba.
– Scottie, várj! – Megtorpantam, de nem fordultam felé. – Bocs,
haver. Tényleg érdekel a csaj?
Mit mondhattam volna? Én sem tudtam, valójában mit akarok.
Valamit még így ismeretlenül is megmozgatott bennem, és az is
biztos, ha csak rajtam múlna, megpróbálnám.
De mi a garancia, hogy nem hajtana el a fenébe?
És ebben az a néhány üzenet meg is erősített. Biztos voltam
benne, hogy ő nem olyan lány, akivel csak úgy elszórakozik az
ember. Tuti, hogy én húznám a rövidebbet, abba pedig nem igazán
akartam belegondolni, hogy ez hova vezetne.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén, miközben a haverom felé
fordultam.
– Hát, oké – vakarta meg a tarkóját.
– Mindegy, akadj le a témáról. Foglalkozz a sajátoddal –
mondtam, majd elindultam.
– Fogok is, abban biztos lehetsz. – Hallottam a hangján, hogy
vigyorog.
Szerencsés idióta!
Reméltem, hogy neki összejön. Láttam, hogy már nem igazán
fűlik a foga ehhez az élethez, bár azt nem tudtam, hogy lehet egy
igazi kapcsolatot kivitelezni a mi életünket megnézve.
Amikor beléptem a szobámba, ledőltem az ágyra. Nem sokkal
később már Liza arca kúszott a szemeim elé.
Ilyen nincs! Mi a franc ez? Hiszen semmit nem tudok róla.
Hamar elhatároztam magam. Nem kell ennek így lennie.
Előhalásztam a telefonomat, majd beléptem a közösségi
oldalamra. Persze nekem álnéven volt egy fiókom, az oldalunk
kezelését meghagytam a banda többi tagjának, így nem azon
keresztül léptem be. Nem sokat szaroztam, bejelöltem Lizát
ismerősnek. Gondoltam, nem is húzom tovább az időt, rögtön írtam
neki egy üzenetet.
„Szia! Scott vagyok!”
Naivan azt hittem, ennyi elég lesz.
„Szia! Nem tudom, ki vagy. Nem ismerek semmilyen Scottot.”
Jól indul.
Idegesen ráztam a lábam. Már megszokásból az egyik dalunk
ütemére mozgattam, miközben a szabad kezemmel az ágyon
vertem a ritmust.
Most erre mi a fenét reagáljak?
„Szerintem engem ismersz. A Treasure mond valamit?”
„Még mindig nincs meg. Nem lehet, hogy nem nekem szántad az
üzeneteket?”
„De bizony! Én neked akartam írni, tündérvirág!”
„Nem hiszek neked. Küldj egy fotót magadról!”
Az jutott eszembe, hogy felhúzom egy kicsit.
„Jól látom? Csak nem a farkamra vagy kíváncsi? Csak így?
Rögtön a közepébe vágunk? Nem tiltakozni akarok, de mégis…”
„Idióta seggfej!”
Rögtön jött a válasz, ami fura módon vigyort csalt az arcomra.
Imádtam azt a tüzet, ami belőle áradt. Már a koncerten is feltűnt, és
kíváncsivá tett, mit tudok még előhozni belőle. Azt hiszem, ezekkel
az üzenetekkel csak olajat öntöttem a tűzre, de nem bántam. Már
alig vártam, hogy hevességét egy egész más szinten mutassa meg.
Megborzongtam, ahogy elképzeltem a harciasságát. Muszáj lesz
megszereznem.
„Csak hülyültem, ne parázz!”
Válaszoltam őszintén, mert azért nem akartam elvetni a sulykot.
Nem jött rögtön válasz. Sőt! Eltelt egy perc, aztán még egy, és nem
történt semmi.
Francba!
Felültem az ágyon, és a kezemben tartva a telefont csak
szuggeráltam, hogy induljon már a három kis pont, ami jelzi, hogy
épp ír. Nem történt meg.
 – A rohadt életbe!
Ránéztem az órámra. Biztos dolgozni ment, azért nem válaszol.
Vagy vásárol, esetleg elaludt. Egyre csak sorakoztattam fel az
érveket, mert arra gondolni sem mertem, hogy esetleg tényleg
túllőttem a célon a korábbi üzenetemmel.
Felálltam, hogy lemenjek a konyhába valami kajáért. Még volt egy
kis idő a próbáig, az még épp belefért. Már a folyosón jártam, amikor
meghallottam, hogy jelzett a telefonom. Úgy sprinteltem vissza, hogy
a közeledő Mike-ot is majdnem fellöktem.
– Hé! Meg vagy húzatva? Hova rohansz?
Válasz nélkül futottam tovább. Akkora lendülettel érkeztem, hogy
kis híján ráestem az ágyra.
Egy egyszerű, rövid választ kaptam.
„Én is.”
Ennyi. Semmi több. Legalább négyszer elolvastam és próbáltam
rájönni, mit akar jelenteni.
Tényleg le kellene állnom a piával meg minden szarral, mert úgy
látszik, már nem úgy forog az agyam, ahogy kellene.
Amikor végre eljutott a tudatomig, mire gondolt, felordítottam.
– Scottie! – Mike rontott be az ajtón, mint valami szuperhős.
Ijedten kapkodta a fejét a szobában, keresve az okát az ordenáré
üvöltésemnek.
– Sikerült, sikerült, sikerült! – Fülig érő vigyorral a képemen
bokszoltam a levegőbe.
– Szívtál valamit? – kérdezte Mike, miután meggyőződött róla,
hogy más nem lehet az oka a kiborulásomnak.
Megtorpantam. Tudtam, hogy elbasztam a dolgokat, de utáltam,
hogy mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Szerettem volna, ha nem ez
lenne az első reakciója. Sem neki, sem a többieknek. Lehet, hogy
nagyon előreszaladtam az ötletelgetéssel, de remélem, összejön,
amit terveztem. Már csak annyi kellett, hogy becserkésszem a
szöszimet.
– Semmit nem toltam – mondtam a haverom szemébe, hogy
biztosítsam afelől, hogy igazat mondok.
– Akkor mire fel ordibálsz?
– Nem örülhetek csak úgy?
 Felhúzott szemöldökkel tette fel némán a kérdését.
– Mi történt? – lépett be Brad is a szobámba.
– Nem tudom pontosan – nézett bizonytalanul Mike a kezemben
lévő telefonra. Brad azonnal összerakta a képet, és sokat sejtetően
vigyorogni kezdett.
– Mi van veletek? – nézett ránk értetlenül Mike.
– Semmi közöd hozzá – morogtam.
– Jól van. Be ne kapjál már! Beavatna azért valaki engem is? –
kapkodta a tekintetét Mike közöttünk.
Brad átkarolta és kikísérte.
Végre!
– Gyere! Mindent elmesélek.
A szememet forgattam.
Isten irgalmazzon nekem!
Ha ezek egyszer ráharapnak a sztorira, sosem fognak békén
hagyni.
– Legközelebb a saját gépedről intézd az ügyeidet, ne az
enyémen trollkodj! – mondta Brad a válla fölött.
Eszem ágában sem volt hozzányúlni. Már nem kellett, mert
megvolt, amit akartam.
Emellett hiába szerettem volna válaszolni Lizának, nem volt rá
esélyem. Nem sokkal később már a próbateremben kellett lennünk.
Még oda se értünk, de a többiek már kiszúrták, hogy egy percre sem
váltam meg a telefonomtól.
– Mi van? A kezedhez ragadt? – vigyorgott Kyle a kocsi hátsó
üléséről.
– Kapd be!
– Ne piszkáld! Most ismerkedik vele – tett kétértelmű megjegyzést
Brad.
– Mivel, a mobillal? Ember! Ez a huszonegyedik század! –
hüledezett Kyle.
– Pofa be! – meredtem a billentyűsre, amikor sokat sejtetően
összenézett a többiekkel. – Leszállnátok rólam? Légyszi!
Tegyétek meg ezt a szívességet nekem, jó?
Szerencsére leálltak. Úgysem tudtam volna nekik mit mondani.
Sehol nem tartottam még, és nem akartam idő előtt beavatni őket.
Isten ments, hogy ezen rugózzanak egész áldott nap.
A próba jól ment. Brad írt egy új számot, amit olyan átéléssel
adott elő nekünk, hogy a végén szerencsére nem én, hanem ő lett a
téma. Illetve ő és az ismeretlen lány.
Vigyorogva hallgattam, ahogy a többiek szívták a vérét, de nem
fűztem hozzá semmit, mert folyamatosan az ölemben lévő telefont
bűvöltem. Még mindig nem jött Lizától semmi.
Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, miszerint ennyi volt, és
vége a csípős szóváltásainknak. Sajnáltam volna, mert rohadtul
élveztem, ezért eldöntöttem, hogy ha egyedül leszek, újra támadok.
Meg akartam tudni, meddig menne el.
Előcsalogatom belőle a vadmacskát, aztán meglátjuk, mi lesz. Ha
csak egy éjszakára lehet az enyém, akkor sem adom fel.
 Liza
Nem akartam hinni a szememnek. Ez már tényleg nem vicces. Az
rendben van, hogy Brad próbálkozik Ann-nél, na de mit akar tőlem
ez az idióta? Pontosabban ez a roppant szexi, figyelemfelkeltő,
bűnre csábító, gyönyörű mosolyú, idióta dobos. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem szorult jóleső görcsbe a gyomrom, amikor
válaszolt az üzeneteimre, de nem gondoltam, hogy egyáltalán tudja,
hogy léteztem. Ezek szerint mégiscsak tudja.
– Micsoda nagyképű, önelégült seggfej vagy te, Scott Harrison!
A fejemet csóválva olvastam vissza az üzeneteit.
Felébresztette bennem a kisördögöt, így kapásból
visszaválaszoltam, pontosabban szívtam a vérét. Kegyetlenül
élveztem. Nem terveztem semmi komolyabb dologba belekeveredni,
de azért az is biztos, hogy megérne egy ajtócsapkodást a drágám.
Már ha lenne kire rácsapnom azt a bizonyos ajtót. Naná, hogy
végignéztem a képeket, természetesen a dögös dobosra
koncentrálva. Eddig magamba fojtottam a rajongásomat, mert ugyan
mennyi esély is lehetett arra, hogy kiszúrnak minket a tömegből?
Körülbelül egy a negyvenezerhez. Jóformán semmi. Durva! Most
viszont, ahogy nézegettem, kár lett volna tagadni, csorgott a nyálam
a szexi felsőtestére. Ez a mocsok seggfej minden koncerten
megszabadult a pólójától, feltárva szépen kidolgozott izmait és az
elmaradhatatlan tetoválásokat.
Jesszus, anyám! Szívesen végighúznám a nyelvem azokon a
mintákon. Basszus!
Épp úgy reagáltam, mint a rajongók többsége.
Fene vigye el!
De mit tehettem volna? Azért mégiscsak Scottról beszéltünk. Bár
a híre megelőzte, megérne egy misét.
Miközben egyfolytában győzködtem magam, habár ez nem sok
energiát igényelt, egyre több képet lapoztam át.
Elgondolkodtam, hogy vajon úgy válogatták-e őket össze, vagy
ők határozták meg a mércét, amit meg kellett ugrani a dögösségi
skálán, hogy beléphessenek a bandába. Amit tudtam róluk, cáfolta
ezt, de más magyarázatot nem ismertem arra, hogy lehet mindegyik
ennyire jóképű.
Épp elképzeltem, ahogy Scott szexin kócos hajába túrok, amikor
a telefonomra üzenet érkezett.
– Ó, a francba! – kaptam a szívemhez és még körbe is néztem,
mintha lebuktam volna, bár nagyon jól tudtam, hogy egyedül vagyok
a szobámban. Kinyújtottam a nyakamat, hogy rálássak a
telefonomra anélkül, hogy fel kelljen állnom a gép mellől. Még épp
láttam a küldő nevét, mielőtt kialudt volna a kijelző fénye.
Szentül meg voltam győződve, hogy egy darabig nem fog
keresni. Tévedtem.
„Készülsz már a lefekvéshez, tündérvirág?”
Felhúzott szemöldökkel olvastam el még egyszer Scott üzenetét.
Gondoltam, belemegyek a játékba. Magamhoz vettem a
telefonomat.
„Kösz, idióta. Felébresztettél.”
„Király! Akkor elértem a célomat. Most csak rám figyelsz.”
„Nincs valami más dolgod? Mondjuk, nincs egy készséges
rajongó a közeledben?”
„Hogy mennyire készséges, még nem tudom, de hogy rajongó,
afelől semmi kétségem.”
Reméltem, hogy rólam beszél, de nem akartam annyira
előreszaladni. Ennek ellenére válaszoltam.
„Jól van. Akkor hagylak benneteket. Jó szórakozást!”
Fura érzés szorította össze a gyomromat.
Most tényleg attól tartok, hogy van vele valaki?
Nem kellett volna, hogy érdekeljen, hiszen nem akartam tovább
bonyolítani az eddig sem egyszerű életemet, de nem tudtam
figyelmen kívül hagyni a zöld szemében rejlő ígéreteket.
Visszafordultam a gépemhez és megkerestem azt a képet, ami
először mozdított meg bennem valamit.
Gyanítottam, hogy profi fotós készítette, annyira hihetetlenül jó
pillanatot sikerült elkapnia. Épp egy ütemet ütött volna le Scott,
amikor ellőtték a képet. Ezen ugyan a szemét éppen becsukta,
annyira koncentrált, de a kifejezés az arcán sok mindent elárult.
Látni lehetett, mennyire élvezi, amit csinál, és el kellett ismerni,
rohadt jó volt benne. A haja a szokásosnál is kuszább volt, és az
izzadtságtól néhány szál a homlokára tapadt, de így sem volt semmi
kivetnivaló benne.
Bármikor bele tudtam volna kapaszkodni. Igazából nem is ez volt
az, ami leginkább megfogott. Odavoltam az izmos pasikért. Nem volt
infóm arról, ő mivel tartja formában a testét, de iszonyú dögösre
sikerült összehoznia az összképet. A pólója már nem volt rajta, így
jól megleshettem a mellkasát és a hihetetlenül szálkás karjait.
Nemhiába voltam oda a dobosokért. Én egyáltalán nem tudtam
semmilyen hangszeren játszani, épp ezért elképesztő volt
számomra, ahogy egyszerre ennyi felé képesek voltak figyelni hiba
nélkül.
Nagy sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a karján megfeszülő
izmokkal szemeztem.
A francba! Miért kell ilyen átkozottul dögösnek lennie?
Sokkal nehezebb dolgom lesz, mint ahogy azt gondoltam.
„Milyen színű a hálóinged?”
Az asztalon heverő készülékre bámultam.
A jó hír az volt, hogy válaszolt, így talán nem volt vele senki, bár
kinéztem belőle, hogy akkor is megtenné, ha épp egy lány ficánkolna
az ölében. Nem tudom megmondani, hogy éreztem magam ettől.
A rossz hír az volt, hogy bizseregni kezdett a bőröm a kérdéstől.
Mivel Ann már korábban lefeküdt, én is letusoltam, és
pizsamában kutakodtam a világhálón.
Lenéztem hosszú szárú pamut nadrágomra, ami ha felálltam
volna, körülbelül tíz centivel hosszabb lett volna a kelleténél.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Azt mégsem írhattam, hogy olyan
hálócuccom van, ami már rég elvesztette hófehér színét, tele van
apró Snoopy-mintával, és a felső részét már annyira széthordtam,
hogy helyette egy vékony rózsaszínű trikót használtam.
„Semmi közöd hozzá!!!”
Ezt írtam válaszul, miután meggyőztem magam, hogy tudom
kezelni a helyzetet.
„Ó, tündérvirág! Csak nem látni akarsz?”
„Már miért akarnálak?”
 Tényleg nem értettem, hogy jön ez ide, de tagadhatatlanul jóleső
borzongás futott végig rajtam. Elképzeltem ahogy becsenget, én
kinyitom az ajtót, és ő ott áll az ajtófélfálnak támaszkodva.
Megráztam magam, amikor újra üzenetem érkezett.
„Mert ellenállhatatlan vagyok ”
Nagyképű seggfej!
Nem is ismertem. Olvastam róla néhány dolgot, de azért az
ismeretségtől az baromi messze volt. Különben is, azt csak a
pletykalapokból és a netről tudtam. Lehet, hogy még annál is
nagyobb idióta, mint amit eddig mutatott magából.
Szinte azonnal visszavágtam:

„Vagy inkább öntelt.”

Mivel már nem akartam a fényképeket nézni, bemásztam a
takaróm alá, kényelmesen elhelyezkedtem és vártam.
Igen, vártam, hogy válaszoljon. A fene essen bele!
Hamar meg is érkezett.
„Nem válaszoltál a kérdésemre.”
„Mert nem ismerlek, és nem tartozik rád!”
„Ha csak ezen múlik, bébi, máris ott vagyok.”
Gondoltam, húzom egy kicsit, bár inkább ő húzott fel engem.
Pozíciót váltottam, felültem, és az ágy támlájának támaszkodtam,
majd keresztbe tettem a lábam, mert olyan helyen is bizseregni
kezdtem, ahol nem akartam. Nem mondom, hogy sosem, de
egyelőre még nem, az biztos.
„Fékezd magad! Egy: nem is tudod, hogy hol lakom, kettő: fogd
vissza magad!”
Ideges lettem, így kissé kuszára sikeredett a reakcióm.
„Legyen, ahogy akarod. Egyelőre. De hamarosan…”
A nem is nagyon burkolt célzásra szaporábban kezdett verni a
szívem. Letettem a párnámra a telefont, hanyatt feküdtem, és a
tenyeremet végighúztam az arcomon.
Mibe kevertem magam?
Félő volt, hogy komolyan beszélt, és az még ijesztőbb, hogy
egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy eljátsszak a gondolattal, mi
lenne, ha tényleg találkoznánk, úgy igazából. Becsuktam a szemem
és magam elé képzeltem azokat a képeket, amiket a neten találtam.
A csokibarna haját, ami a koncertek alatt is éppolyan kusza volt,
mintha akkor ébredt volna; a karját, ami minden mozdulatra
megfeszült; a tetoválásait, amelyek olyan gondolatokat ébresztettek
bennem, amire elpirultam. Pontosan tudtam, hogyan reagálnék, ha a
küszöbömön állna. Épp olyan idióta csitri válna belőlem, mint Rob
közelében.
– Francba a jóképű seggfejekkel! – morogtam magam elé.
Na meg velem, hogy nem tudok parancsolni a szívemnek, vagy
akárminek, ami elgyengít, ha ezek a pasik a közelembe kerülnek.
Robot egyelőre sikerült kizárnom az életemből, legalábbis addig, míg
vissza nem megyek dolgozni. Erre most itt van ez a rocker, akinek
sejtésem szerint olyan hosszú a listája a nőkről, hogy egy vaskos
Vogue magazint megtölthetne vele. Korábban nem érdekelt volna,
ha én lettem volna a következő név a sorban. Most viszont úgy
éreztem, hogy szívesen megismerném közelebbről, ha lehetőségem
adódna rá. Ez aggasztott igazán. Soha nem csináltam ügyet abból,
ha egyéjszakás kaland voltam, ennek ellenére nem fordult elő
sokszor. És ha az igazat akarom mondani, soha semmi jónak nem
voltam az elrontója ilyen téren sem, így már mindenféle kalandban
volt részem. De ő! Nála mást éreztem.
Még egy szót sem váltottunk élőben, mégis éreztem, hogy
vonzódom hozzá. Meg akartam ismerni. Meg akartam tudni, mi
okozza a szemében megbújó fájdalmat, amit egyik-másik fotón
láttam. Végig akartam húzni az ujjaimat a haján, hallani akartam a
hangot, amit akkor ad ki, amikor a fülétől kiindulva végighúzom a
nyelvemet egészen a torkáig.
Bár egyre inkább melegem lett, mégis végigfutott rajtam a hideg,
így nyakig húztam a takarómat. Bevackoltam magamat alá és
hatalmasat sóhajtottam. Igyekeztem megfékezni az elmémet, ami
sorra gyártotta a képeket rólunk. Mély lélegzetvételekkel próbáltam
oxigént juttatni az agyamba, hátha kitisztul, és nem kell tovább
kínoznom magam és a testemet.
Vívódásomból egy újabb üzenet érkezése szakított ki.
Vártam néhány másodpercet, mire rávettem magam, hogy
megnézzem. Kimásztam a takaróm fogságából és a kezembe
vettem a telefonomat.
„Jó éjszakát, szépségem! Álmodj szépeket rólam! Csók!”
Egy álmatag sóhaj hagyta el a számat, majd mint egy eszement,
a mellkasomhoz húztam és szó szerint megöleltem a telefonomat.
Lehet, hogy tényleg elmentek nekem otthonról, de mivel egyedül
voltam, megengedhettem magamnak egy kis álmodozást. Álmodozni
jó, csak éppen rohadt veszélyes. Az ember könnyen elhiszi, hogy
úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt ő elképzelte, és akkor egy olyan
világban találja magát, amelyből nem könnyű kiszakadni. Vagyis ki
lehet, csak fájdalmas szakítás lesz. Emlékekkel, amik mindig ott
fognak motoszkálni a fejünkben, tönkretéve a mindennapjainkat.
Újra elolvastam, majd úgy döntöttem, nem leszek bunkó.
Válaszoltam.
„Jó éjszakát neked is!”
Nem vittem túlzásba. Nem akartam, hogy elbízza magát, de
biztosra vettem, hogy az lesz, amit írt. Vele fogok álmodni,
méghozzá nagyon szépeket.
Reggel déjà vu érzésem volt. A telefonom megint csipogott.
– Édes istenem! Ez komoly?
Nyújtóztam egyet, miközben a szívem hatalmasat dobbant.
Nem tudtam, mit szerettem volna jobban. Ha Scott az, vagy ha
más. Abban bíztam, hogy nem Rob lesz az. Kinyúltam a takaró alól
és elvettem az éjjeliszekrényről a készüléket, amit sikerült még
elalvás előtt odatennem.
– Ez nem lehet igaz! – morogtam magam elé, amikor megláttam,
hogy ki üzent. Addigra nem ez volt az első. Már hívott is, és volt még
két olvasatlan üzenetem is tőle.
Egy pillanat alatt elöntötte az ideg az agyamat.
– Mit képzel magáról? – mondtam most már hangosan. – Mit nem
lehet azon érteni, hogy nem akarom látni? – A szekrényemhez
trappoltam, kivettem egy melegítőt meg egy pólót, majd miután
belebújtam, akkora erővel vágtam be az ajtaját, hogy az nyomban ki
is vágódott. Ezzel egy időben rontott be Ann a szobámba.
– Liza! Mi a baj? Mit művelsz?
– Semmit – vágtam rá még mindig idegesen. Dühömet megint az
ajtón vezetettem le. Becsaptam még egyszer, aztán megint, majd
tenyérrel rácsaptam.
– Hé! Elég volt! – kapta el a kezemet a barátnőm, mielőtt újra
rávághattam volna a fa ajtóra. Szerettem ezt a szekrényt.
Ugyan elfoglalta a szobám egyik hosszabb falát, de sok hely volt
benne és praktikus volt, így kár lett volna tönkretenni.
– Ülj le, és meséld el, mi a baj!
Ránéztem Ann-re és azt fontolgattam, terheljem-e még az én
szarságaimmal. Amúgy is úgy nézett ki, mint akit kifacsartak.
Aztán azt gondoltam, ha vele nem osztom ezt meg, akkor kivel?
Ő és a nagymamája csinálta végig velem életem eddigi legnehezebb
időszakát, így tartoztam neki ennyivel.
– Ő az – suttogtam és behunytam a szemem, hogy maradásra
bírjam az összegyűlt könnycseppeket. Utáltam, hogy ilyen hatással
volt rám még mindig. Éveken keresztül nagyon jól tudtam kezelni a
helyzetet azért, mert ő kizárt az életéből, így én is megtettem
ugyanezt. Nem keresett, én pedig bebetonoztam a szívemet és
elfogadtam, hogy nem kíváncsi rám. Hazudnék, ha azt mondanám,
nem volt átkozottul nehéz, de ahogy telt az idő, én egyre erősebb
lettem. Így volt.
Egészen addig, amíg meg nem kezdte az ostromot ellenem.
Először csak üzenetet küldött, majd felhívott. Az volt a vég
kezdete. Nem tudtam úgy kezelni, ahogy szerettem volna.
Elgyengültem. Mindig is apa kislánya voltam. Egészen addig,
amíg nem bántott. Igaz, hogy soha nem emelt rám kezet, de minden
egyes szava úgy hatott rám, mintha ököllel ütött volna.
– Kicsoda? – simogatta meg a kezemet Ann. Észre sem vettem,
hogy már mindkettőt szorította.
– Apa. – Alig jött ki hang a torkomon. Abban sem voltam biztos,
hogy hallotta, amit mondtam, bár reméltem, mert még egyszer nem
biztos, hogy meg tudtam volna ismételni. Ann nem szólt egy szót
sem, viszont olyan erővel szorította a kezemet, amiből tudtam, hogy
mégis meghallotta. – Ann! – suttogtam óvatosan. Próbáltam elhúzni
a tenyeremet, mert már kezdett fájni.
– Ez nem lehet igaz! – nézett rám szigorú tekintettel. Nem volt túl
határozott, ha saját magáról volt szó, de ha engem bántottak,
anyatigrisként védett.
 A szemébe nézve nem bántam, hogy elmondtam. Talán örökre
megharagudott volna, ha nem teszem meg. – Mióta megy ez a
szarság? – kérdezte összehúzott szemekkel. Jobban ismert, mint
bárki, ezért nem volt értelme mellébeszélnem.
– Egy ideje – néztem a kezünkre, ami még az ölemben pihent.
– Mióta? – Hallottam a hangján, hogy dühös, és őszintén
megvallva, igaza volt. Reméltem, hogy nem fog elszaladni
mérgében. – Liza!
– Néhány hónapja. – Annyira halkan jöttek a szavak, hogy a
végén már csak tátogtam.
Becsukott szemmel vártam, hogy Ann leharapja a fejemet, vagy
kikelve magából ordítozni fog, de egyik sem történt.
Amikor már nem bírtam tovább, kinyitottam a szemem és
ránéztem.
– Ne haragudj! – mondtam hangosabban. Még mindig nem
válaszolt, de a kezemet megszorította.
Ez jó jel.
– Ann!
A szemébe néztem, és nem szánalmat vagy sértődöttséget
láttam, hanem dühöt.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte kedves hangon ahhoz
képest, hogy mit tükrözött az arca. Elfordítottam a fejemet, és
próbáltam összeszedni a gondolataimat.
– Nem akartalak ezzel terhelni. Volt elég bajod enélkül is –
mondtam végül az igazságot.
Egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, mire ránéztem.
– Liza Newton!
Jaj, nekem! Itt az anyatigris.
– Nézz rám! – kérte kicsit halkabban.
Vártam néhány percet, mire meg tudtam tenni, amire kért.
– Ne csináld ezt! Soha! Többé! – hangsúlyozta szavanként.
Bólintottam. Nem állt szándékomban eltitkolni előle semmit.
Ha ezt váltom ki belőle, akkor a következő száz évben biztosan
nem. – Megértetted?
Újra bólintottam, bár úgy éreztem, kicsit megcseréltük a
szerepeket. Nem sokkal korábban én voltam, aki kiosztotta.
 – Jó, mert ez volt az utolsó, hogy elnéztem neked.
Legközelebb nem leszek ennyire megértő. Nem érdekel, hogy
úgy gondolod, egyedül is meg tudod oldani. És tudod, miért nem?
– Miért? – suttogtam, és könnyek gyűltek a szemembe, mert
tudtam, mit fog mondani.
– Mert mindig számíthatsz ránk – mondta a szemembe.
Egy árva könnycsepp gurult végig az arcomon, mire a mondat
végére ért.
Ránk.
Igen, tudtam, hogy a nagyit is számításba vette, de nem akartam,
hogy megint miattam kelljen aggódniuk.
– Hallod, amit mondok?
– Igen – válaszoltam, még bólogattam is hozzá, mert tudtam,
hogy nem fog addig békén hagyni, amíg nem kapja meg azt a
választ, amit hallani akar.
– Liza! – Szigorú hangjával elérte, amit szeretett volna.
– Jól van már! – vágtam rá most már én is dühösen. Csak azt
nem tudtam, miért haragszom. Elengedte a kezem, így felálltam és
az ablakomhoz sétáltam. Szerettem ezt a lakást.
Szuper kilátás nyílt szinte minden oldalról. A terasz és az én
szobám a parkra nézett. Most még minden csendes volt, csak
néhány futó és kutyasétáltató lézengett, de délután és hétvégén
olyan volt, mint egy hangyaboly. Imádtam csak úgy, céltalanul
bámészkodni. Most azonban erről szó sem lehetett.
– Szeretlek, Liza – szólalt meg mellettem a barátnőm. – De nem
teheted ezt. Nem zárhatsz ki. Nem csak a jó dolgokra vagyok
kíváncsi, és ezt te is tudod.
– Tudom – vágtam rá rögtön, hiszen tényleg így volt. – Csak…
– Semmi csak. Mindenről tudni szeretnék. A nagyinak sem
mondom el, ha nem akarod. De én tudni akarom.
– Rendben – adtam be a derekamat.
– Biztos? – kérdezte meg mégis.
– Igen.
Visszafordultam az ablak felé és elmeséltem neki, mikor és
hogyan kezdődött. Tudtam, hogy nincs oda az ötletért, és nem
hibáztathattam érte, de egy árva szó nélkül végighallgatta a
mondandómat.
– Olvasd el őket! – adtam a kezébe a telefonomat, miután
kikerestem az apám által küldött üzeneteket.
Néhány másodpercig meghökkenve nézte a kezemben a telefont.
Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű neki sem, hiszen ő látta, amikor
padlót fogtam. A piához nyúltam, ami nem volt jó ötlet, de tizenhat
évesen nem láttam más megoldást. Ha azt mondom, sokat
köszönhetek neki és a nagyinak, nem fogalmaztam elég pontosan.
– Nem törölted ki őket? – kérdezte már-már szörnyülködve.
Na igen. Én is megleptem saját magamat. Nem tudom, miért
tartottam meg, gondolom, mazochista típus vagyok.
– Nem.
Ann nem válaszolt, de a billentyűzár feloldására használt hangot
hallva tudtam, hogy elolvassa. Percekig csendben volt.
Azt gondoltam, hogy dühös lesz, és bár sajnáltam volna a
telefonomat, megértettem volna, ha kivágja az ablakon. De nem ez
történt.
– Liza, ez…
– Igen, tudom. Látni akar – foglaltam össze a lényeget.
– Szépeket ír – tette hozzá. Erre a mondatára rákaptam a
pillantásomat.
Nem akartam hinni a fülemnek. Elbizonytalanodott, és az nagy
baj. Ha már ő is, aki éveken át olyan keményen küzdött az ellen,
hogy bármiféle kapcsolatot létesítsek az apámmal, akkor tényleg
nagy gáz volt.
– Tessék? – suttogtam.
– Szépeket ír – ismételte meg. Ő is rám nézett és tudtam, hogy a
szilárd lábakon álló elhatározása megingott.
A francba!
– Ne – léptem egyet hátrébb.
– Liza – próbálkozott.
– Nem, én nem szeretnék válaszolni sem, nem hogy látni. Új
családot akart, megkapta. Legyen velük boldog!
Ezzel magára hagytam a barátnőmet, aki még mindig az ablak
előtt állt, kezében a telefonommal. Az sem érdekelt, ha közben Scott
jelentkezett volna, és így újabb faggatásra számíthattam volna. Most
szerettem volna egyedül lenni. Ez egészen a bejárati ajtómig sikerült
is.
– Várj! Ne menj el!
Nem fordultam meg. A fejemet lehajtva vártam, mit szeretne
mondani.
– Szeretlek. Az lesz, amit szeretnél. Melletted vagyok – hadarta
gyorsan. Könnyek csípték a szememet.
Ő Ann. Nem ítélkezik, csak mellettem van, amikor szükségem
van rá.
– Liza – suttogta már közvetlenül a hátam mögül.
Felé fordultam.
– Sajnálom.
– Semmi gond – válaszoltam. Tényleg így gondoltam. Nem rá
haragudtam, hanem a helyzetre. Meg most már arra is, hogy
majdnem sikerült miatta összevesznünk.
– Akkor elmegyünk reggelizni?
– Kaja? Most? – néztem rá meglepetten. Velem ellentétben, ha
ideges volt, ő sosem tudott enni.
– Igen.
– Átöltözöm és mehetünk – adtam be a derekamat.
A következő napok gyorsan teltek. Napközben Ann-nel szeltük
keresztbe-kasul a várost, este pedig Scott-tal folytattuk az egyre
pikánsabb üzenetek küldözgetését. Lassan, de biztosan a bőröm alá
fészkelte magát. Szinte rutinná vált, hogy vele kelek és vele
fekszem, még ha nem is a szó szoros értelmében. Csütörtökre már
nem garantáltam, hogy ha a közelemben lenne, nem támadnám le.
Igen, ilyen hamar sikerült meggyőznie. Még mindig nem ismertem
eléggé, de sok mindent megtudtunk egymásról. A lényeget
legalábbis.
Most már biztosan kijelenthettem, hogy nem egy baltás gyilkos.
És a legfontosabb, hogy ha hihettem neki, akkor tényleg érdekeltem.
Azért ezt még óvatosan kezeltem, mert mégiscsak egy híres
rockzenészről beszélünk, de határozottan elindultunk abba a
bizonyos irányba.
 Ezen a héten apa is csak egyszer üzent, de telefonon nem
keresett többet. Bíztam benne, hogy megértette a célzásomat.
Pénteken Ann volt a soros, hogy gondoskodjon a vacsoráról.
Így míg rá vártam, bekapcsoltam egy jó kis válogatást a kedvenc
zenéimből, meg behűtöttem a bort. Sejtettem, hogy valamilyen
paradicsomos tésztát fog hozni, így Lambruscóra esett a
választásom. Tudtam, hogy egy üveggel nem lesz elég, így egy
másikat is elővettem, kinyitottam, és töltöttem is belőle egy pohárral
magamnak. Miközben megszólalt James Bay kellemesen bizsergető
hangja, kisétáltam a teraszra.
Minden alkalommal hitetlenkedve álltam itt. Reméltem, ez sose
fog megváltozni. Egészen a szélére sétáltam, két kezem közé
fogtam a poharat, és rákönyököltem a korlátra. Már mindenhol
felkapcsolták a fényeket, így láttam azt a néhány embert, aki a
parkban sétálgatott. Leginkább egy fárasztó nap után egymás
karjában megnyugvást találó párok voltak.
Néhányan kézen fogva, mások szorosan egymást ölelve
próbáltak kikapcsolódni.
Irigykedve néztem őket. Felsóhajtottam. Sosem voltam olyan, aki
irigyel mástól valamit. Nem voltam az a tipikus egyke gyerek.
Biztosan azért, mert a szüleim mindig is akartak nekem egy testvért.
Egy darabig próbálkoztak is, de nem sikerült, mire meg elhatározták,
hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, addigra anya beteg lett. Sajnos
ezt sem apától tudom, hanem Ann nagyijától. Akkor mesélte el
nekem, amikor egy ideig náluk laktam. Már nem is emlékszem, hogy
került ez akkor szóba, de mivel ő sosem hazudott nekem, ezt sem
titkolta el. Emlékszem az érzésre.
Hiányérzetem támadt. Olyan volt, mintha a szívemből hiányozna
egy darab. Érdekes volt, hiszen egészen addig nem is gondoltam
erre. Azóta viszont elég sűrűn eszembe jutott a szokásos, „Mi lett
volna, ha…” kezdetű kérdés.
Most, ahogy a szerelmeseket néztem, más is hiányozni kezdett.
Az érzés, hogy valakinek fontos legyek. Hogy ez a valaki úgy nézzen
rám, ahogy apa anyára.
Kislány voltam, de még azóta is mindig magam előtt láttam,
ahogy anya a tűzhelynél készíti a vacsorát, én az asztalnál
rajzolgattam, amikor apa hazaért a munkából. Anya szerette a
rendszerességet, így semmi mást nem kért apától, csak annyit, hogy
vacsorára mindig legyen otthon. És ő mindig meg is tette ezt.
Emlékszem, hogy azon a napon anya sült csirkét készített azzal a
speciális fűszerrel ízesítve, amit ő maga kevert, és amiért apa
annyira odavolt. Amikor apa aznap este belépett a konyhába, anya
nem vette észre. Apa a szájára tette az ujját, így kérve engem, hogy
ne áruljam el anyának, hogy megérkezett. Bólintottam neki, mire ő
anya háta mögé osont.
Kezét anya csípőjére tette, mire anya felsikított. Miután
meghallgatta anya szitkozódását, apa szembefordította magával és
megcsókolta. Imádtam nézni őket, és mindig azt kívántam, egyszer
nekem is legyen egy ilyen ember az életemben, aki így tud szeretni.
Tényleg igaz, hogy egy kislánynak az apukája az első szerelme.
Kár, hogy az én szerelmem nem tarthatott örökké. Na igen.
Remélem, nem jár így mindenki, mint én.
Azonnal visszatértem az emlékek felidézésből, ahogy Ann nagy
hangzavar közepette megérkezett. Felé fordultam és azonnal láttam,
hogy baj van. A hideg futkosott a hátamon, ahogy riadt szemébe
néztem. Gyorsan végignéztem rajta, hogy nem sérült-e meg, de
mivel semmi nyomát nem láttam, faggatni kezdtem. Hatalmas kő
esett le a szívemről, amikor elárulta, hogy Braddel futott össze, és
nem várt események történtek.
Szeretem a barátnőmet, de olyan naiv, hogy az néha már nekem
fáj. Sejthette volna, hogy egy ilyen ember, mint Brad Johnson, aki
nem mellékesen a Treasure énekese, nem fogja annyiban hagyni a
koncerten történteket. Igazam volt. Ez most tényleg véletlennek
látszott, de szerintem nincsenek véletlenek. Semmi nem történik ok
nélkül. A sorsnak, vagy hívjuk, aminek akarjuk, mindig megvan a
célja az épp ránk testált feladattal. Aztán rajtunk múlik, mit kezdünk
vele. Én hittem benne, hogy az, ami a koncerten történt, megért egy
komoly folytatást. Láttam a pasin, hogy Ann elvarázsolta egy pillanat
alatt. Ami még ennél is fontosabb, hogy láttam az énekesen az
elhatározást. Tudtam, hogy nehéz dolga lesz a barátnőmmel, de ha
elég türelmes és nem hagyja magát, szép pár lesznek.
 Ahogy Ann mesélni kezdett, úgy lett egyre szélesebb a
mosolyom. Ez egészen addig tartott, amíg meg nem említette, hogy
Scott is ott volt. Összeugrott a gyomrom. Nem tudtam, mi történt,
csak azt, hogy ma még egyáltalán nem jelentkezett.
Reggel sem írt, ahogy eddig mindig szokott, és mostanáig sem
hallottam felőle. Nem akartam felfújni a dolgot, de tény, hogy az
utóbbi napokban rendszeressé váltak a cifrábbnál cifrább üzenetei,
amelyek feldobták a napomat, így most fájt elfogadni, hogy lehet,
ennyi volt ebben. Tényleg sajnáltam volna. Ahogy Ann mesélte,
valami gáz volt az étteremnél, ami megzavarta az észveszejtő
csókjukat. Talán amiatt nem jelentkezett Scott.
Miközben próbáltam zöldágra vergődni vele kapcsolatban,
felvázoltam Ann-nek az én véleményemet az évődésükről, amire
kiakadt.
– Úgy látszik, kedves barátnőm, a sorsodat nem kerülheted el –
vigyorogtam rá.
– Ugyan már, ne túlozz – nézett rám szigorúan.
– A-aa! Én nem hiszek a véletlenekben – jelentettem ki
határozottan.
– Mindegy is, mert miután Scott megzavart minket, beültem a
kocsiba és elhajtottam.
– Nem lehetsz ennyire hülye! – jegyeztem meg kissé feldúlva.
De igen. Sajnos ez az én barátnőm. Itt a lehetőség a
továbblépésre, és mit csinál? Hezitál.
– Miért? Szerinted mit kellett volna tennem? Megvárni, míg
leverekszik a saját bajukat, és kivárni a soromat?
Meglepően dühösen válaszolt. Még csak reagálni sem tudtam,
már éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.
– Nem fogok nyálcsorgatva várni rá. Ennek úgysem lesz
folytatása. Nemsokára hazamegyek! – mondta egyenesen a
szemembe nézve, majd felállt és otthagyott, mielőtt bármit is
válaszolhattam volna.
Mi a szar?
Kettőt pislogtam, mire sikerült felfognom, hogy magamra hagyott.
Tényleg kiakasztotta a kialakult helyzet, ami két dolgot jelentett.
Vagy nem tud mit kezdeni ezzel, mert Brad olyan helyeken érintette
meg, amit már legszívesebben elzárt volna, vagy tényleg nem
érdekli. Én az elsőre szavaztam, de ennek ellenére haragudtam is
rá. Még soha nem fordult elő, hogy így rám vágja az ajtót, és ne
hallgassa meg a véleményemet. Rosszulesett, nem is kicsit. Tudtam,
hogy ez most nem az a pillanat, amikor ezt meg tudjuk beszélni.
Magamhoz vettem a táskám, majd hátrahagyva a kaját, a finom
bort és a durcás barátnőmet, elmentem otthonról.
Az utcára érve néztem csak végig magamon. Nem öltöztem át.
Szerencsére a házi csajos bulinkra nem egy melegítőben meg egy
pólóban készültem, amit más napokon otthon szoktam viselni. Volt
egy péntek esti rituálénk régebben, amikor Ann eljött hozzám. Az
egyik a közös, otthon elfogyasztott vacsora, a másik a hozzá illő bor,
a harmadik pedig, hogy kissé kicsípjük magunkat. Sok értelme nem
volt, mert ilyenkor tényleg soha sehova nem mentünk, most viszont
hálás voltam ezért a többéves szokásért. Emiatt egy szűkített fazonú
fekete nadrág volt rajtam, ami épp ott simult rám, ahol kellett, és egy
rózsaszín blúz, ami ugyan kicsit bővebb volt, de a dekoltázsa
kellőképpen felhívta a figyelmet a melleimre. A cipővel sem
vacakoltam, egy lapos talpú kis balerinába bújtam gyorsan bele.
Kényelmes volt, és most nem bántam, mert a pontos úticélt nem
tudtam. Elsétáltam az utca végébe, ott balra kanyarodtam, majd
pedig jobbra. Nem tudatosan, de végül egy olyan bárnál kötöttem ki,
ahol Alexisszel már voltam néhányszor. Szerettem ezt a helyet. Az
utcafronton, a hatalmas bejárati ajtó mellett egy fa táblán kézzel írva
hirdették az aznapi akciókat. Mosolyra húztam a számat, amikor
megláttam a mai ajánlatot: Cuba Libre – Kettőt fizet, hármat kap.
Besétáltam az ajtón, majd egyenesen a bárpulthoz mentem.
A belső teret is a faborítás jellemezte. A padló sötét színű volt,
majdnem fekete. Baloldalon néhány biliárdasztal foglalt helyet,
amihez csak úgy tudott odakerülni az ember, ha valakivel
összefogott. Jobboldalt volt a bárpult, ami az üzlet teljes hosszát
elfoglalta. Ez is fából készült, de ez már lényegesen kopottabb volt,
mint a padló, szerintem azt már korábban felújították. A pult előtt
nyolc bárszék foglalt helyet, amihez szintén csak akkor lehetett
hozzáférni, ha elég korán jött az ember, vagy elég rövid volt a
szoknyája. Mi Alexisszel ez utóbbi lehetőséget elég sűrűn
kihasználtuk. Most, ahogy a barátnőmre gondoltam, eszembe jutott,
hogy szólok neki, hogy itt vagyok, hátha lesz kedve beugrani.
Előhalásztam a telefonomat a táskámból és szomorúan
konstatáltam, hogy Scott még mindig nem jelentkezett. Aztán a
bárpulthoz sétáltam és úgy gondoltam, hogy most rám fér egy ital a
napi ajánlatból. Nem kellett sokat törnöm magam. Amint beálltam két
bárszék közé, a rajtuk ülő két pasi felém fordult. Szinte azonnal
elhúzódtak, persze csak annyira, hogy le tudjam adni a rendelésem.
– Cuba Librét, légy szíves! – Kicsit kiabálnom kellett, mert a
zenekar, amelyik a zenét biztosította péntek és szombat esténként,
már javában játszott.
A pultosfiú bólintott, mire a pultra hajolva utánakiabáltam.
– Legyen kettő!
Mosolyogva bólintott.
Hú, az anyját!
Nem semmi volt a pasi. Kár, hogy engem nem hozott lázba.
Miközben vártam az italomat, megírtam Alexis-nek, hogy itt
vagyok. Nem telt bele két perc, már válaszolt is, hogy húsz perc és
itt lesz. Ez volt az egyik ok, amiért szerettük ezt a helyet:
mindkettőnk lakásához közel volt. Mosolyogva elolvastam az
üzenetét, aztán mivel szerettem magam kínozni, újra megnéztem,
hogy Scott nem írt-e.
Hát nem.
Sebaj!
Épp megkaptam az italokat, így az egyiket elvettem, bólintottam a
szépfiúnak, és egy húzásra lehajtottam.
Elismerően bólintott, megvillantotta szexi mosolyát, majd
kacsintott egyet, végül magamra hagyott. Akkor és ott fogadtam
meg, hogy nem ez volt az utolsó rendelésem. A poharat a kezembe
véve hátat fordítottam a pultnak, hogy egy ülőhelyet keressek, amíg
a barátnőm megérkezik. Nem volt egyszerű feladat, mert a buli már
javában tartott, de aztán észrevettem, hogy a bárpult után lévő egyik
asztaltól felállt egy társaság. Mivel vitték magukkal a táskájukat és
az italukat is, gondoltam, már nem fognak visszajönni, így
rástartoltam a helyre. Már megtettem két lépést, amikor valaki
megragadta a karomat. Megfordultam, és az egyik bárszéken ülő
pasasra meredtem.
– Engedj el! – mordultam rá, mire az az arrogáns pöcsfej
felkacagott.
– Ne vergődj, szivi!
Nem tudtam elrejteni az arcomra kiülő döbbenetet. Nem tudhatta,
de rohadt rossz lóra tett. Feszült és ideges voltam Ann és Scott
miatt, és egyébként sem tűrtem el soha, hogy így beszéljenek
velem. Teljesen felé fordultam, és a szemem sarkából láttam, hogy a
másik pasi kihúzza magát a széken, mintha ugrásra készen állna.
Azt nem tudtam, hogy a haverját akarja megvédeni, vagy engem, de
nem akartam ezzel foglalkozni, amíg le nem rendeztem ezt a
faszfejet. Közelebb léptem hozzá az arcához hajoltam, így elértem,
amit akartam.
Elengedte a kezemet.
– Azt gondolod, ettől leesik a bugyim, seggfej? – Kihasználtam a
pillanatnyi döbbenetét, és lendületből akkora pofont adtam neki,
hogy a feje oldalra dőlt. – Legközelebb nem fogom ilyen szépen
kérni.
A mellette ülő srácból hangos röhögés szakadt fel.
Ránéztem, mire mindkét hüvelykujját felmutatta, elismerve a
teljesítményemet. Rákacsintottam, megemeltem felé a poharamat,
ami még mindig a kezemben volt, majd felhajtottam a tartalmát. Az
üres poharat a pultra tettem az arrogáns köcsög mellé, majd indulni
akartam a kiszemelt asztal felé. A részeg seggfej most a csípőmre
csúsztatta a tenyerét.
– Hagyd békén, Mitch! Vagy akarsz még egyet? – kérdezte a
barátja, mire végre levette rólam a kezét.
Mosolyogva tettem meg azt a pár métert az asztalig. A barátnőm
még nem érkezett meg. Újra megnéztem a telefonomat, hátha
megírta, miért késik. Még véletlenül sem azért, hogy ellenőrizzem,
Scott előkerült-e…
Na, igen! Gyengülök. A fene essen abba a szexi dobosba!
Amikor egy nagyon vékony, de annál szexibb pincérlány vonaglott
el mellettem, rendeltem még egy kört a kedvencemből. Még jó, hogy
akciós, különben egy kisebb vagyont hagynánk itt Alexisszel.
Tudtam, ha elmondom, mibe kevertem magam, őt sem kell
biztatnom az ivásra. Nem ma fogunk leszokni a piáról, az már
egyszer biztos.
Amikor magamra maradtam, azért eluralkodott rajtam az
önsajnálat. Kezdett hatni az a két koktél, amit korábban felhajtottam.
Utáltam, de be kellett ismernem magamnak, hogy Scott még
látatlanban is olyan hatással volt rám, ahogy soha senki előtte.
Eszem ágában nem volt egy olyan pasassal kezdeni, mint ő, de
azokkal az átkozott SMS-ekkel rendesen elbizonytalanított.
– Már azt hittem, sosem érek ide – puffant le mellém Alexis.
Épp időben érkezett, mert a pincérlány is betopogott a
koktéljainkkal.
– Én is azt hittem – mondtam neki.
– Jézusom, csajszi! Mire készülsz?
– Egy észveszejtő bulira – válaszoltam, miközben lenyúltam az
egyik poharat. – Igyál! Le vagy maradva. – A neki szánt két koktélt
elé toltam.
– Húú! Akarsz róla beszélni?
Ezért is szerettem ezt a lányt. Nem kellett órákig azon
gondolkodnom, hogy adom elő neki a dolgokat. Csak rám nézett és
megmondta, amit gondolt.
– Ahhoz még nem ittam eleget – válaszoltam két korty között.
– Oké, ahogy gondolod.
A következő percekben átbeszéltük, hogy mi újság a melóhelyen.
Először nem akartam hallani az újabb szaftos pletykákat Robról, de
Alexis olyan viccesen adta elő a vergődését, hogy a végére már folyt
a könnyem a röhögéstől.
De az is lehet, hogy ennek inkább a rohamos gyorsasággal
elfogyasztott alkohol volt az oka. Mindegy is. A lényeg az, hogy jó
volt hallani, hogy próbálja kideríteni Rob, merre vagyok. Muszáj volt
fizetnem még egy kör piát a barátnőmnek, mert azt hazudta annak
az idiótának, hogy elutaztam a szüleimhez. Mivel nem tudott a
magánéletemről semmit, simán bevette Alexis meséjét.
Amikor mindkettőnknek elfogyott az asztalon lévő itala, táncolni
mentünk. Az én mozdulataim már inkább hasonlítottak botladozásra,
mint táncra, de nagyon jól éreztem magam. Azt mondják, az alkohol
nem megoldás semmire.
Nem, a francokat nem!
Fülig érő vigyorral az arcomon, a barátnőm kezét fogva élveztem
a zenekar előadását. Jó pár számot végigbuliztunk, mire a banda
úgy döntött, itt az ideje a lassúbb zenéknek.
Szerettem a barátnőmet, de azért annyira még nem voltam
elkeseredve, hogy vele táncoljam végig ezt a néhány percet.
Szerencsére ő is így volt vele, ezért elindultunk az asztalunk felé.
– Ugye nem most akartál leülni? – súgta egy érzéki hang a
fülembe. Úgy gondoltam, hogy egy szemtelen, részeg idióta lehet,
így amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, hogy elzavarjam.
Kezei idő közben a csípőmre csúsztak.
– Mit keresel itt? – kérdeztem botladozó nyelvvel, amikor
megláttam, ki áll velem szemben.
– Mondanám, hogy téged, de csak beugrottam egy italra.
Elég lassan ért el a tudatomig, amit mondott. Foghattam volna az
elfogyasztott alkohol mennyiségére, de nem lett volna igaz. Így,
testközelből még nagyobb hatással volt rám, mint azt el mertem
képzelni. Kócos barna haja néhol az égnek meredt, és csak remélni
mertem, hogy nem azért, amiért gondoltam.
Igyekeztem megfékezni a kezem, hogy ne túrjak bele, ezért
gyorsan a mellkasára csúsztattam azt. A szemébe nézve a
lélegzetem is elakadt egy pillanatra. Ha csak annyit mondok, hogy a
fényképek nem adták vissza a színét, akkor keveset mondtam.
Csodálatos volt. Van egy ásvány, ami ilyen színű, bár most akkor
sem jutna az eszembe a neve, ha az életem múlna rajta.
Istenem!
Ennyi. Körülbelül két perc kellett, mire a nem igazán józan agyam
feldolgozta az információt.
– Mit mondtál? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem
csak a képzeletem játszadozott velem.
– Beugrottam egy italra – ismételte meg ugyanazt, mint az előbb.
Akkor nem a képzeletem volt, hanem Scott.
– Menj a pokolba! – löktem el magamtól. Nem sokra jutottam,
mert én részeg voltam, ő pedig erős, mint a beton.
 Gyorsan átölelte a derekamat, mielőtt a lendülettől elvágódtam
volna, majd szorosan magához húzott.
– Engedj el! – sziszegtem az arcába.
– Felejtsd el!
Részeg voltam, de annyira azért nem, hogy ne vettem volna
észre a határozottságot a szemében.
A francba, hogy mennyire jólesett ez!
Kellemes bizsergés futott végig a bőrömön, amikor két karomat a
nyakába fűzte, az övéit pedig a derekamra csúsztatta. Épp elindult
egy újabb lassú szám. Nem kérdezte, hogy akarok-e táncolni, csak
szorosan tartott, mintha esze ágában sem lenne elengedni.
Valószínűleg így is volt, ha lehet hinni a szavainak, amiben azért én
még erősen kételkedtem.
Felsóhajtottam. A mosolyát a vállamon éreztem, amikor a
nyakamba hajtotta az arcát.
Ennél nagyobb bajban nem is lehetnék!
Mivel tudtam, hogy nem menekülhetek – és nem is nagyon
akartam –, közelebb simultam hozzá és úgy döntöttem, kiélvezem a
pillanatot.
Ujjaim önálló életre keltek, és simogatni kezdték a tarkóján a
hajvégét. Pont olyan volt, amilyennek kinézett. Puha és sűrű.
A mellkasának dőlve mosolyra húztam a szám. Még ez is
tökéletes volt rajta. Újabb sóhaj tört fel belőlem, amikor Scott a
blúzom alá nyúlt és végigsimított a derekamon. A hangos zene
mellett is biztosan észrevette, hogy milyen hatással volt rám, így
nem is próbáltam tagadni. Furcsa volt a karjaiban lenni, és
valószínű, ha nem vagyok ennyire részeg, nem adom be ilyen
könnyen a derekamat, de most elfogyott az erőm.
Főleg, hogy lassan végleg elvesztettem az eszem. Mire
feleszméltem, már az egész tenyere a hátamon volt. Másik kezét a
tarkómra csúsztatta, így végképp csak annyi mozgásra voltam
képes, amennyit ő engedett nekem. Kissé birtokló mozdulat volt, de
dögöljek meg, ha nem élveztem. Még a következő számot is így
táncoltuk végig. Iszonyú jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá.
Érezni minden mozdulatát, minden érintését. Kezdtem elhinni, hogy
nem csak az üzenetváltásban vagyunk jók. Amint a következő dal is
véget ért, gyengéden a hajamba túrt, kicsit eltolt magától, hogy a
szemembe nézhessen. Elakadt a lélegzetem a szemében látottaktól.
Még soha senki nem nézett rám ilyen éhesen. Nyeltem egyet,
amikor közelíteni kezdett.
Most tényleg meg akar csókolni?
Igen, tényleg.
A szájára pillantottam, mielőtt összeértünk volna.
Szent isten!
Óvatosan ízlelt, mintha nem akarná elhinni, hogy ez megtörténik.
Egyetértettem vele. Én sem akartam felfogni, hogy ez tényleg velünk
történik. Amikor egy kicsit elhúzódott, hogy levegőt vegyen,
csodálkozva néztünk egymásra. Néhány pillanatig úgy tűnt, egyikünk
sem erre számított. Aztán hirtelen újra lecsapott. Ez a csók most
nem a finomkodásról szólt, inkább kicsit kétségbeesettnek tűnt. Úgy
ostromolt, hogy egy lépést hátráltunk is, de nem ellenkeztem. Amikor
a nyelvemet is bevetettem, felmordult, és kezeit a fenekemre tette.
Amint összeért a csípőnk, én is felnyögtem. Már most kőkemény
volt, pedig még csak a csóknál tartottunk. El sem mertem képzelni,
mit tud művelni a testével.
– Nem vagy semmi, kislány – húzódott el tőlem. Még kábán
pislogtam rá. – Másra is így tudod használni a szádat? – Kellett egy
kis idő, mire leesett, mit kérdezett.
Hirtelen mintha kijózanodtam volna.
– Menj te a büdös francba! – kiabáltam rá. A mellkasánál
meglöktem. Legalább nem ellenkezett, hagyta magát. Ha nem tette
volna, esküszöm, olyan jelenetet rendeztem volna, hogy holnap az
virított volna minden újság címlapján.
Kapja be!
Annyira dühös lettem, hogy nem is fűztem hozzá mást.
Egyszerűen hátat fordítottam neki. A zenekar épp egy pár perces
szünetet tartott, így nagyon jól hallottam, ahogy a barátnőm
megfékezi a mérgelődő Scottot.
– Hagyd! – figyelmeztette Alexis.
– Verd ki a fejedből! – morgott rá Scott.
A vállam fölött hátranéztem. Kissé vicces volt a jelenet, mert a
barátnőm majdnem két fejjel alacsonyabb volt a dobosnál, mégsem
hagyta magát. Mosolyognom kellett. Scott nem tudta, hogy
emberére talált.
– Nem szólok még egyszer! Vegyél vissza, szépfiú, mert
megbánod.
Scott megvetően nézett a barátnőmre. Megálltam és feléjük
fordultam. Tudtam, hogy a Alexis nem hagyja magát, nem féltettem,
inkább Scott reakciójára voltam kíváncsi.
– Igen? – nevetett fel merő gúnnyal a hangjában.
– Ne akard megtudni, mire vagyok képes – vágott vissza Alexis.
Mivel elég nagy nézőközönségre tettek szert, Scott megadta
magát. Felemelte mindkét kezét, és egy lépést tett hátrafelé.
– Nehogy azt hidd, hogy ennyivel végeztünk! – szegezte rám a
mutatóujját. Megvontam a vállam, mert pont nem érdekelt, mit akart.
Ennek itt vége. Szórakozzon mással.
Alexis belém karolt, majd elindultunk kifelé.
– Jól vagy? – kérdezte az utcára érve.
– Igen.
Próbáltam mosolyogni, de valószínűleg nem sikerült olyan
meggyőzőre, mert ő csak sóhajtott, viszont nem kérdezett többet.
Még beszéltünk pár percet, majd megegyeztünk, hogy hívjuk
egymást, és elköszöntünk.
Másnap a fejfájásom ellenére – vagy épp amiatt – jó korán
sikerült felébrednem. Néhány percet szántam arra, hogy felidézzem
a tegnap este történteket, majd úgy gondoltam, hogy Scott nem
érdemel többet, így kikeltem az ágyból és úgy döntöttem, inkább a
barátnőmet engesztelem ki. Gyorsan letusoltam, felöltöztem és
kisiettem a konyhába, hogy összeüssek egy jó kis reggelit. A
meglepetés fordítva sült el, ugyanis a barátnőm után nem sokkal
Brad jelent meg. Először szóhoz sem jutottam. Nem akartam
kimutatni, mennyire örülök nekik, de alig bírtam visszafogni magam.
Néhány perc után már kezdtek elmerülni a kis világukban, amit a
csengőm zavart meg. Én nem vártam senkit. Azzal a reménnyel
sétáltam az előszobába, hogy nem a média töri ránk az ajtót. Mivel a
Treasure frontembere a konyhámban falta a legjobb barátnőmet,
semmit nem zárhattam ki.
 Egy másodperccel később már a médiának is jobban örültem
volna.
Mielőtt bármit szólhattam volna, Scott robogott be mellettem.
Ilyen nincs!
Az égnek emeltem a fejem és nagyokat sóhajtottam, hogy
visszanyerjem az önuralmamat. Meg kellett várnom, míg
négyszemközt leszünk. Nem akartam, hogy Ann tanúja legyen
ennek. Később el fogom mesélni neki, de nem most akartam, amikor
ő a fellegekben járt. Visszarobogtam a konyhába. Már ennyi elég
volt, hogy Ann furcsán méregessen. Nem úgy reagáltam, ahogy
szerinte kellett volna, ezt le tudtam olvasni az arcáról. Néhány perc
múlva kimentették magukat és leléptek.
– Ezt nem hiszem el! Mi a francot keresel te itt? – sziszegtem
dühösen a pultra hajolva. Nem akartam addig számon kérni, míg
Ann itt volt. Már így is láttam rajta, hogy aggódva figyelte a
reakciómat. Igaza volt. Eddig én akartam mindenáron, hogy a banda
közelébe kerüljünk, most meg alig vártam, hogy elhúzzanak innen.
De ez a pasi kikészített engem. Úgy ült itt a lakásomban, a
konyhámban, mintha mindig ide tartozott volna. Becsuktam a
szemem és megráztam a fejem, mintha az bármit is megoldana.
– Nem örülsz, hogy látsz, tündérvirág? – Megugrottam a mély
hangja hallatán, ami közvetlenül a fülembe szólt.
Megfordultam, tettem két lépést hátra, de hosszú karjával azonnal
utánam kapott és magához rántott. A levegő a tüdőmben rekedt,
megnyikkanni sem tudtam.
Hogy lehet rám ilyen hatással?
Hiszen csak egyszer csókolóztunk a buliban. Mondjuk, az nem
akármilyen volt, meg kell hagyni. Soha nem éreztem még, hogy a
vérem olyan sebesen száguldott volna az ereimben. Olyan ütemben
vert a szívem, mint még soha azelőtt. Szerencsére csak a buli fényei
világítottak, máskülönben szabad szemmel is látni lehetett volna a
pólómon, ahogy ki akart ugrani a szívem mellkasomból. Nem
akartam, hogy tudja.
Igen, Annt biztattam, mert neki kellene már egy pasi, aki kiveri a
fejéből azt az idióta barmot, de nekem nincs szükségem egy hasonló
majomra, mint Scott.
 – Olyan szexi vagy! – Rekedt hangja rántott vissza a valóságba.
Amikor ránéztem, zöld szemei megigéztek.
Máskor, mást már rég elzavartam volna egy ilyen kijelentés után,
sőt őt is el kellett volna a tegnapi után. Most mégis itt állok
összezavartan, és teljesen kukán hallgatok.
Hogy csinálja?
Zsigerből szoktam visszaválaszolni, ilyen hatással még nem volt
rám senki.
A francba!
Miközben küzdöttem a gondolataimmal, mindkét kezét a
fenekemre tette, és közelebb húzott magához. Felszisszentem,
amikor megéreztem kőkemény férfiasságát.
Jézusom! Ez most komoly?
– Akarlak! – A torkán kijövő hang inkább már csak egy nyögésnek
hallatszott. Mielőtt bármit is reagálhattam volna, vadul csapott le
rám. Úgy csókolt, hogy esélyem sem volt ellenkezni. Tudtam, mire
számíthatok, így nem is akartam.
Annyira jól csinálta, hogy nem állt szándékomban tiltakozni.
A kezeim megint önálló életre keltek és ugyanúgy a nyakához
vándoroltak, mint előző este. Amikor fél füllel meghallottam, hogy
csukódik a bejárati ajtó, felnyögtem. Scott ezt bátorításnak vette és
azonnal az ölébe emelt, majd a pultra tett.
Heves mozdulatának egy tányér és a bögrém látta kárát.
Hiába tagadtam volna, begerjedtem.
Lábamat széttártam, hogy közelebb jöhessen. Perceken át faltuk
egymást. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút, ennek ellenére
kettős érzések kavarogtak bennem.
– Scott – lihegtem. Elhúzódtam, és a mellkasára tettem a kezem.
– Hagyd abba! – Próbáltam minél határozottabban szólni, de nem
voltam túl meggyőző. Mindent elolvastam a Treasure-ről, ami kering
róluk az éterben, így azzal is tisztában voltam, hogy ő balhésabb,
mint a többiek.
A fenébe is!
Nem volt szükségem zűrre magam körül. Jól elvoltam én a
magam kis szabályai szerint. Lehet, hogy nem a legjobbak, de
garantálták, hogy a szívem biztonságban legyen.
 – Ahhoz túl jól csinálod, bébi – harapdálta a nyakam, amivel
kiűzött minden negatív gondolatot a fejemből. A sóhajtások és halk
nyögések mellett nem is voltam képes másra. Miközben a nyakamat
elhagyva a kulcscsontomat nyalta és csókolta, majd lejjebb húzva az
amúgy is kinyúlt pólómat a mellemet kényeztette, teljesen
elvesztem.
– Ó, a picsába! – mordult fel, amikor egyet rántva a pamuton le is
szakította rólam, szabaddá téve a felsőtestem.
Az éhség, a vágyakozás, amit a szemében láttam, végképp
elvette a maradék józan eszemet is. Innen már nincs megállás.
Meg kell kapnom, amit akarok.
Ebben a pillanatban ez Scott volt.
Nem szóltam, csak egy kicsit hátrébb húzódtam és vártam.
Mellkasa pont olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, mint az
enyém. A másodperc törtrésze alatt rántottam magamhoz.
Olyan hevesre sikerült az akcióm, hogy a fogaink is
összekoccantak. Miközben meztelen hátamat simogatta, én sem
tétlenkedtem. Próbáltam a pólóját felhúzni, de olyan szorosan ölelt,
hogy nem sikerült. Húztam, téptem, de ő csak nem akart elengedni.
– Scott, kérlek! – Könyörgésemre, morogva ugyan, de távolabb
húzódott, hátranyúlt, és úgy bújt ki a pólóból, ahogy szerintem csak
az ilyen félisteneknek sikerül.
– Ó, basszus! – nyögtem fel, mikor megláttam meztelen
felsőtestét. Nem volt az a kimondott izomagy, aminek én igazán
örültem. Szálkásan volt izmos, és szerintem egy csepp súlyfelesleg
sem volt rajta. Egy pillanatra el is szégyelltem magam. Nem voltam
kövér, de az S-es méretet tíz éve biztos magam mögött hagytam.
– Gyönyörű vagy – lihegte az arcomba.
– Te meg gondolatolvasó – motyogtam durcásan. Nem reagált
semmit, csak azzal a rá jellemző öntelt vigyorral az arcán közelebb
lépett. Nem akartam a szemébe nézni, így nagyjából a csípőjét
fixíroztam. Akkor pillantottam meg a halvány hegeket a bőrén. Nem
kellett hozzá doktori diploma, hogy a rajta lévő tetoválások egyik
célja a takarás volt.
Felemeltem a jobb kezemet a pultról, és a nadrágja széléhez
nyúltam. Minden porcikája megfeszült. A hülye is tudhatta, hogy nem
akarja, hogy ott megérintsem. Én sem most akartam kihúzni a
gyufát. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam
elrontani a pillanatot, így a kezemet felfelé csúsztattam a mellkasára,
majd miután körbehúztam az ujjam a mellbimbóján, megcsíptem. A
torka mélyéről jövő morgástól még magabiztosabb lettem. A másik
kezem segítségével kigomboltam a nadrágját, és letoltam a
csípőjére. Épp csak megpillantottam az alsógatyáját, már teljes
extázisban voltam.
Keményen dudorodott a farka a pamut alatt, amitől nyelnem
kellett.
Istenem! Mi lesz itt?
– Kapaszkodj a nyakamba! – Scott ziháló hangjára tértem vissza
az ábrándozásomból. Tettem, ahogy kérte. Alig kulcsoltam össze a
tarkóján a kezeimet, már az ölében is voltam.
– Hol a szobád? – lihegte.
– A folyosón balra – pihegtem. Pár pillanatig csak meredtünk
egymásra, mintha azt latolgattuk volna magunkban, hogy helyesen
cselekszünk-e. Nem mintha eddig én bármikor visszautasítottam
volna egy ilyen lehetőséget, és nem épp most akartam elkezdeni.
Ami jobban meglepett, hogy úgy láttam, ő is vacillál. Egy pillanatra
átfutott az agyamon, hogy nem hezitálna, ha az esete lennék. Mielőtt
bármi mást is gondolhattam volna, közelebb hajolt és megcsókolt.
Azonnal viszonoztam.
– Ne agyalj, tündérvirág! – suttogta a számra, mikor elhúzódott.
– Rendben – vágtam rá szinte azonnal. Ha ő ezt kéri, nekem is
menni fog.
 Scott
Nem így terveztem.
Határozottan nem ez volt a szándékom.
Egészen tegnap estig azt gondoltam, hogy addig húzom Liza
agyát, amíg be nem adja a derekát. Elveszem, amit adni akar, és
lépek tovább. El kell ismernem, rohadtul nem jól készítettem elő a
tervemet. Nem számoltam a csini pofijával, a szexin ringó
csípőmozgásával, csodás testével, hogy a készséges szájáról már
ne is beszéljek.
Kőkeménynek éreztem magam egészen addig, míg meg nem
láttam tegnap a bárban. A keménységem végül is megmaradt, csak
irányt változtatott és a gatyámba költözött.
Amint megpillantottam, egy szemernyi kétségem sem maradt,
hogy kell nekem. A csók, ami olyan észvesztőre sikerült, hogy még
magamat is megleptem, végképp meggyőzött. Tudnom kellett, mire
képes az ágyban.
Amilyen címeres barom voltam, nem tudtam lakatot tenni a
pofámra. Az addigra legurított piamennyiség megtette hatását, és
megsértettem Lizát. Nem tudtam visszaszívni, és nem is nagyon
akartam. Őszinte voltam, még ha nem is jól tálaltam a
mondanivalómat. Sajnos egy harcias kis törpével volt, gondolom a
barátnőjével, aki meglepő módon úgy védte, mintha a kölyke lenne.
Annyi maradt még a józan eszemből, hogy beláttam, azt ott
elszúrtam. De nem tétlenkedtem. Amint elhagyták a bárt, követtem
őket az utcára. Hallgatóztam is, de semmi használhatóról nem
csevegtek.
Ezután fogtam egy taxit és visszamentem a kéglibe, amit Roy, a
menedzserünk szerzett nekünk. Mindannyian kicsit túlzásnak
éreztük, de semmi jónak nem voltunk az elrontója, és hamar
beláttuk, hogy ez még nagyon jól jöhet, ha partizni szeretnénk.
Fintorra húztam a szám, amikor felidéztem a legutóbbi alkalmat,
amikor kihasználtuk a saját lakás és a hatalmas ágy előnyeit. Az
más kérdés, hogy épp nem a sajátomat használtam. Felnevettem,
ahogy eszembe jutott Brad arca, amikor rám nyitott. Megingattam a
fejemet, mert valahogy nem fűlött a fogam egy újabb ilyen estéhez.
 Jézusom! Megőrültem? Most vagy keveset ittam, vagy túl sokat.
Nem tudom, kit akartam átvágni, hiszen pontosan tudtam, hogy
nem csak azért nem akarom folytatni ezt a sok szarságot, mert kifelé
áll a szénám a bandából. Elismerem, hogy elindultam azon a
bizonyos lejtőn, ami akár az egész eddigi életemet romba döntheti.
Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy képes vagyok talpon
maradni.
Mielőtt tovább merülhettem volna az önsajnálatban, lassan
megérkeztem a lakásunkhoz. Még jóformán be sem léptem, már a
menedzserünk nevét ordibáltam.
– Roy! Merre vagy? – rohantam az iroda felé, amit az alsó szinten
alakított ki, ha esetleg itt kellene valamit intéznie.
Reméltem, hogy tud segíteni. – Hallod, seggfej? Merre bujkálsz?
– Amikor semmilyen válasz nem érkezett, előkaptam a mobilom.
Mást kellett megpróbálnom.
– A segítséged kell – szóltam bele köszönés nélkül.
– Scott, cseszd meg! – morgott bele Hank, a sofőrünk.
Álmos hangját hallva jöttem rá, hogy már éjfél is elmúlt.
Csoda, hogy nem vertem fel a többieket.
– Tudsz segíteni?
– Mondd, hogy nem a rendőrségen dekkolsz, te anyaszomorító –
nyögte szinte könyörögve. Utáltam, amikor így szólított, azt pedig
még jobban, hogy mindig a legrosszabbat feltételezte rólam. Szar
érzés volt, hogy neki is csalódást okozok, pedig ha valakire
apámként tekintettem, akkor az Hank volt. Nem csak a sofőröm és
így a bizalmasom volt, de tudott néhány olyan mocskot is rólam, amit
a többiek nem.
– Nem, Hank, nem vagyok a rendőrségen. És ugyan nem vagyok
színjózan, de már itthon vagyok.
– Beteg vagy? – vágott a szavamba. Hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
– Kapd be! Most akkor segítesz vagy nem? – dörrentem rá.
Kezdtem ideges lenni.
– Naná, öcsi, tudod, hogy itt vagyok, ha kellek – tette hozzá most
már sokkal komolyabban.
Igen, tudtam. Épp ezért hívtam őt éjnek évadján.
 – Kösz – suttogtam és csak én tudtam, hogy nem csupán a
maiért kell köszönetet mondanom.
Gyorsan elmondtam neki, mire van szükségem, ő pedig, mint
mindig, készséges volt. Megígérte, hogy ma reggelre meglesz az
infó, amire szükségem volt.
Nem voltam túl boldog, hogy várnom kellett, de be kellett látnom,
hogy csak tovább fokoznám a bajt, ha most intézkednék. Így
letusoltam, majd lefeküdtem. Nem volt könnyű elaludnom, miután
folyton Liza édes ajkai kísértettek, de a pia nemsokára megtette a
hatását és elnyomott az álom.
Alig tértem magamhoz, a cím már a telefonomon várt. Hank gyors
volt, mint mindig. Nem húztam tovább az időt, elindultam Lizához.
Kicsit ideges voltam. Az előző esti húzásom miatt nem számíthattam
semmi jóra, de szerencsére nem zavart el, és most itt ült az
ölemben. Ő a legédesebb szőke, akivel az utóbbi időben
találkoztam. Soha nem érdekelt, melyik lánynak milyen színű a haja.
Őszintén, ki a szart érdekelt? Csak tegye a dolgát, ne kérdezzen, és
énfelőlem akár parókája is lehetett.
De ez a nő!
Nem éppen tiszta gondolatok kavarogtak a fejemben arról, ahogy
a csuklóm köré fonom vállig érő haját, miközben keményen dugom.
A szentségit! Hiszen még csak a konyhájában vagyunk!
Egy újabb morgás szakadt fel a torkomból, de egy pillanatra sem
váltam el az ajkaitól. Csábító száján még éreztem a kávé ízét.
Iszonyúan izgató volt, ahogy megadta magát nekem. Félő volt, hogy
rákapok, mint Kyle a bogyókra.
– Scott – lehelte elfúló hangon a nyakamba, amikor levegőért
kapott, miközben a folyosó falának döntöttem.
Egyszerűen úgy éreztem, felrobbanok, ha nem lehetek benne.
– Hátsó zseb – morogtam a nyakába, majd finoman fogaim közé
szívtam puha bőrét. Azonnal értette a célzást. Belenyúlt a farmerem
zsebébe, és mielőtt kivette volna a gumit, amit szükség esetére
mindig magamnál tartottam, magához húzott.
Átkozott kis bestia!
Ahogy a gatyám a bőréhez ért, kéjesen felnyögött, amitől
végképp elvesztettem az eszemet.
 – A picsába!
Egy pillanat alatt változott meg a tervem. Átkaroltam a derekát, és
beléptem a mellettünk lévő ajtón. Reméltem, hogy ez a szobája,
nem mintha érdekelt volna, hol teszem magamévá. Szerencsére
tényleg egy szoba, és nem a fürdő volt. Az ágyhoz siettem vele,
megfogtam a csípőjét és az ágyra dobtam. Kuncogva helyezte
magát kényelembe. Igaz, egy melegítőnadrág még volt rajta, de így
is fantasztikusan nézett ki félmeztelenül, az óvszeres zacskóval a
fogai között. A pillanat törtrésze alatt lerúgtam a lábamról a cipőmet
és letoltam a gatyámat bokszerral együtt. Mire újra a szemébe
néztem, már kapkodva vette a levegőt, és kissé kikerekedett
szemekkel meredt az ölemre.
Igen, bébi!
– Akarod? – kérdeztem, miközben jobb kezemet végighúztam
ágaskodó farkamon. Nem válaszolt rögtön, hanem élesen beszívta a
levegőt, majd gyorsan elkezdte levenni a nadrágját.
Azt hiszem, ezt igennek vehetem.
Olyan mohó volt a tekintete, hogy abba kellett hagynom a
kényeztetésemet, mert attól tartottam, idő előtt elélvezek. Még jó,
hogy megtettem, mert a következő pillanatban Liza széttette a lábait,
megmutatva csábosan csillogó punciját.
Mutatóujjával intett, hogy ne tétlenkedjek tovább.
Jézusom!
Én meg azt gondoltam, én irányítok. A nagy szart.
Közelebb léptem, a fóliához nyúltam, de ő elkapta a csuklóm,
mielőtt kivehettem volna a szájából. A fogai közé szorította, így
nekem csak tépnem kellett. Amint lehetett, kivettem a gumit,
felgörgettem magamra és rámásztam. Jobb kezemre támaszkodtam,
hogy ne nyomjam össze pillekönnyű, formás kis testét. Kár lett volna
érte. Amikor egy szintbe kerültünk, mélyen a szemébe néztem. Egy
pillanatra összeszorult a torkom a látványtól. Ez a fajta csillogás nem
volt újdonság számomra, de volt mögötte valami más is.
Máskor, ha egyáltalán belenéztem a csajok szemébe, nem láttam
mást, csak azt a fajta kíváncsiságot, amit a farkam mérete és a
három másodpercnyi hírnév váltott ki. De most valami más is elbújt a
szép őzikeszemek mögött. Mintha többet engedett volna látni.
Reméltem, hogy nem csak azért éreztem így, mert terveim voltak
vele.
Miközben viaskodtam a gondolataimmal, bal kezemet az arcához
emeltem, és finoman végighúztam az ujjamat keskeny arccsontján,
majd megsimítottam pisze orrát, végül csókolni való meggyszínű
ajkait. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem így lány iránt.
Gyönyörű volt, és bár igaz, hogy egyáltalán nem ismertem, az eddig
váltott üzenetek felcsigáztak annyira, hogy elég kíváncsi legyek.
Ha én egyszer beindulok, senki és semmi nem állhat az utamba.
Most sem lehet ez másképp.
Miközben én elkalandoztam, Liza úgy döntött, kezébe veszi az
irányítást. Elkapta a csuklómat, kezemet a szájánál tartotta és
bekapta az ujjamat. Most rajtam volt a sor, hogy élesen beszívjam a
levegőt. Kapkodó lélegzettel néztem végig, ahogy becsukja a
szemét, miközben nyelvét végighúzza az ujjamon, majd finoman
ráharap. Mindeközben olyan hangot hallatott, ami nem engedte meg
a további finomkodást.
– Később, tündérvirág! Most én jövök.
Nem ellenkezett. Elengedte az ujjamat, így felfedezhettem
csodálatos testét. Kezeimet a szám követte, mert minden porcikáját
meg akartam ízlelni. Tenyerembe illő kerek melleit csókoltam, és
ahogy egyre lejjebb haladtam, úgy lett egyre hangosabb és kéjesebb
minden egyes nyögése.
– Scott, kérlek! – lehelte.
Bármit is kért, nem tagadhattam meg tőle. Még ha akartam volna,
sem tudtam volna. Lassan közénk csúsztattam a kezem,
végigsimítottam nedves ölén, majd amikor megéreztem, mennyire
készen áll, becsúsztattam két ujjamat. Liza felsikított és homorított,
hogy még közelebb nyomja magát hozzám.
Teljesen feltüzelt, hogy így reagált rám. Míg a lába között
fokoztam a tempót, a másik kezemmel a mellét kényeztettem.
Amikor már kezdte elveszíteni a kontrollt, kihúztam az ujjamat, és
egy gyors mozdulattal belé csapódtam. Hangosan felnyögtem én is.
– Ó, bassza meg! Csodás vagy – adtam hangot az
elégedettségemnek.
 Nem volt értelme titkolni, mit gondolok, de úgy tűnt, a szám már
előbb eljárt, mint hogy átgondoltam volna, mit is mondok.
– Mozogj, Scott! – adta ki a kétségbeesett parancsot Liza.
Fel sem tűnt, hogy megálltam volna, de nem akartam vitába
szállni, tettem, amit kért. Kicsit feljebb húzódtam, megfogtam a bal
lábát, a térdét feljebb emeltem, és őrült tempóra kapcsoltam.
Szerencsére nem tiltakozott. Nem akartam ilyen vad lenni, de nem
tudtam megfékezni magam. Néhány perc után mindketten a csúcsra
jutottunk. A maradék erőmet arra használtam, hogy a karomon
tartsam magam. Mindketten hangosan kapkodtunk levegőért.
– Ne haragudj – lihegtem. Liza teste azonnal megfeszült alattam.
Gyorsan pontosítottam. – Nem akartam ilyen durva lenni. Ne
haragudj!
Újra ellazult.
– Nincs miért – válaszolta pihegve. – Minden szuper volt.
– Egyetértek.
Néhány percre szükségünk volt, hogy lecsillapodjunk.
Semmi kedvem nem volt megmozdulni. Hihetetlenül jó érzés volt,
ahogy körbevett. Nem akartam kihúzódni belőle, de Liza másképp
gondolta.
– Nem vagy éhes? – kérdezte néhány pillanat múlva.
Meglepődtem a kérdésén. Furcsa érzésem volt. Nem értettem,
hova sietett. Olyan volt, mintha menekülni szeretett volna. – Omlettet
vagy palacsintát ennél? – tette fel az újabb kérdést.
Kihasználta, hogy elméláztam az ajánlatán, és azon, hogy vajon
mi lehetett a baja. Olyan gyorsan csúszott ki alólam, hogy nem
tudtam megakadályozni.
– Liza? – szóltam utána.
– Mit szeretnél enni? – kérdezte, mintha nem tudta volna, miért
állítottam meg. De átláttam rajta. Terelt, csak azt nem értettem,
miért.
– Olyan sorrendben – válaszoltam egy kacsintás kíséretében, de
nem mondtam le arról, hogy megtudjam, mi bántja. Végig bámultam
őt, míg magára kapott egy bugyit, melegítőt és pólót.
– Hagyd abba! – vetette oda félvállról, kissé morcosan.
 Mosolyra húztam a szám. Éreztem, hogy nem hagyja majd
hidegen. De itt nem álltam meg. Megvártam, amíg kiment a
konyhába, hagytam egy kis időt, hogy újra belemelegedjen a
munkába, majd utánamentem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem
minden mozdulatát. Néhány percet hagyott nekem.
– Ha nincs más dolgod, akár segíthetnél is – jegyezte meg
anélkül, hogy rám nézett volna.
Basszus! Én meg azt hittem, hogy én vagyok előnyben.
– Mi lesz? Megmozdulsz még ma?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokan voltak, akik
megengedték maguknak ezt a stílust velem szemben. Nem mintha
valakinek is képzeltem volna magam, de tény, hogy a sztárság járt
ilyenfajta… hát nem tudom, mondható-e így, előnyökkel. Mivel ez
nagy ritkán fordult elő, kissé lesokkolva álltam ott néhány percig.
Aztán úgy döntöttem, mégiscsak én leszek a férfi a háznál. Néhány
határozott lépéssel a háta mögé léptem, megragadtam a derekát és
magam felé fordítottam.
– Hülye vagy? Mit csinálsz? – nézett rám riadtan. Elhúztam a
tűzhelytől, a hátam mögé toltam, és gyorsan befejeztem, amit épp
csinált. Egy serpenyőben egy palacsinta sült, amit megfordítottam, a
másikban az omlettnek már csak néhány perc kellett. Amikor
végeztem mindegyikkel, elzártam a gázt és Liza felé fordultam, aki
tátott szájjal bámult rám.
– Hogy mit csinálok? Emlékeztetlek, hogy ki hordja a gatyát –
mondtam a szemébe. Közelebb léptem, miközben ő hátrálni kezdett.
Nem kapkodtam el a dolgot, hiszen nem kellett két lépés, és elérte a
konyhaszigetet.
– Biztosan nem te – nézett végig rajtam éhesen. Igaza volt.
Nem vittem túlzásba az öltözködést. A bokszeromba bújtam csak
bele, amikor utánajöttem. Válasz nélkül kaptam fel a cserfes szájú
szőkét és ültettem a pultra. A szapora légzéséből tudtam, hogy nem
fog komolyan ellenkezni, csak húzza az agyamat.
Rossz emberrel kezdtél, kislány!
– Mit tervezel? – húzta végig a mutatóujját a vállamtól egészen az
alsóm széléig. Két kezem közé fogtam az arcát, és mélyen a
szemébe néztem. Egy pillanatra megint eltűnt a nagyszájú, feleselős
Liza, és lehullott az álarca. Szinte láttam, ahogy belül viaskodott
magával. Tudtam, hogy nem vagyok biztos alap egy jól működő
kapcsolathoz. Nem elég a velem együtt járó refelktorfény, még ott
vannak a zűrjeim is. Hiába tagadtam a többiek előtt, tisztában voltam
vele, hogy több piát vedeltem és drogot fogyasztottam, mint
egészséges lett volna.
Szerettem volna felhagyni ezekkel, hogy érdemes legyek egy
igazi kapcsolatra. Eddig nem érdekelt, de Lizával meg akartam
próbálni. Feltéve, ha beleegyezik, de nem nagyon lesz más
választása.
Amikor számára is világossá vált, mi jár a fejemben, lassan
közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Olyan finoman tettem,
ahogy csak tudtam. Éreznie kellett, hogy ez nem csak egy egyszerű
csók. Ez az a csók, ami alapjaiban változtatja meg a dolgokat. Az én
világomat egészen biztos, hogy megrengette, ezt éreztem, és
reméltem, ő is így érez.
– Scott – húzódott el kicsivel később.
– Hm? – morogtam, miközben a nyakát szívogattam.
– Éhes vagyok – kuncogott a mellkasomba.
– Nem adod fel, mi? – néztem a szemébe. Nem válaszolt.
Megfogtam a karját. – Csak hogy tudd! Nem szabadulsz ilyen
könnyen tőlem.
– Csak hogy tudd, nem biztos, hogy akarok – incselkedett velem,
ami újabb mosolyt csalt az arcomra.
Jó lesz ez. Én határozottan jól éreztem magam. Rendben voltam
a helyzettel és magammal is. Hosszú idő után először.
Míg ő megterített a reggelihez, én felöltöztem. Nem akartam Brad
célpontja lenni, amikor visszajönnek.
A következő napok úgy teltek, mintha kergették volna őket.
Mivel Liza szabadságon volt, elég sok időt tudtunk együtt tölteni.
Nagyjából minden percet, amikor nem a fiúkkal kellett próbálnom.
Közeledett a turné, amihez most az egyszer semmi kedvem nem
volt, viszont a próbák fontosak voltak mindenkinek, így nem
engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy kihagyok akár egyet
is. A maradék időm minden percét Lizával töltöttem. Még nekem is
furcsa volt, hogy ennyire vágyom rá, de mivel így volt, nem igazán
akartam másképp tenni. Tény, hogy valami megfogott benne, amit
eddig még nem találtam meg senkiben sem. Jó volt vele.
Mindennap minden együtt töltött időt nagyon vártam, és egyre
jobban élveztem. A szó minden értelmében. Mert Liza nem
akármilyen csaj volt. Amitől tartottam a legelején, hogy majd csak a
gond lesz állandóan abból, hogy nem tud beilleszkedni az együttes
ritmusába, egy hét után olyan természetessé vált számára, mintha
már jó néhány éve, vagy néhány hónapja együtt lennénk. Esküszöm,
még az is megfordult a fejemben, hogy elviszem őt anyuhoz. Végül
aztán meggondoltam magam. Még nem voltam felkészülve arra,
hogy mindenbe beavassam. Lehet, hogy ettől egy rakás szar voltam,
de annyira jó volt vele lenni, nem akartam megmérgezni a
körülöttem lévő keserűséggel. Legalábbis egyelőre nem.
– Min jár az agyad, szépfiú? – kérdezte pimaszul Liza, egy csupa
csipke hálóingben a fürdőajtónak támaszkodva. Minden szó a
torkomra fagyott, az izmaim megfeszültek, a farkam megugrott,
miközben felültem az ágyamban. Ráérősen végignéztem rajta. A
fekete anyag úgy ölelte körbe a testét, mintha egyenesen rászabták
volna. Tökéletes, izgalmas és szexi. Nem tudtam, hol szerezte, de
abban a percben eldöntöttem, hogy kerüljön bármennyibe, az
összeset megveszem, és ha majd nem fér el a neki kialakított
szekrényben, akkor akár egy egész tetves gardróbot is felhúzok
neki. Nemcsak hogy ott simult rá, ahol kellett, de alig takarta el a
fenekét. Huncut egy darab volt.
– Mit is kérdeztél, tündérvirág? – kérdeztem egy ravasz
félmosollyal az arcomon, amiből pontosan tudhatta, hogy mi vonta el
a figyelmemet. Alig két hét volt a következő utazásig, és ez a
kelleténél többször férkőzött a gondolataimba, de az előttem álló
szőke szépség és a kecsesen ringó csípője, ahogy felém tartott,
kitörölt minden más gondolatot a fejemből. Azt hiszem, bajban
voltam. Óriási bajban.
– Gyere ide – kértem halkan, amikor az ágyamtól néhány lépésre
megállt.
– Majd ha elárulod, min gondolkodtál el annyira. – Csípőre tett
kézzel várta a választ. Elmosolyodtam, majd egy hangos sóhaj
hagyta el a számat. Ezt is nagyon kedveltem benne, hogy mindig
figyelt rám. Nem a pénz és a hírnév izgatta, hanem én.
Pillanatokon belül észrevette, ha valami nem stimmelt körülöttem,
és ez épp olyan csábító volt, mint ő maga.
– Előbb gyere ide – ütögettem meg magam mellett az ágyat.
Nem akartam egy pillanattal sem többet várni, hogy végigsimítsak
azon a fekete csodán és a selymes bőrén.
– Scott – emelte fel a kezét –, nem fogsz kijátszani – nézett rám
szigorúan, bár nem igazán sikerült eltitkolnia neki sem az érzéseit.
Csillogott a szeme, és nekem ennyi elég volt, hogy azt tegyem, amit
szeretnék. Hirtelen nyúltam utána, így esélye sem volt a
menekülésre. Amint elkaptam a kezét, berántottam magam mellé az
ágyra. Hangosan kacagott, amitől nekem is vigyorognom kellett.
Ezt a hangot soha nem fogom megunni.
– Itt leszek, amikor visszajössz – suttogta, miközben tenyerét az
arcomra tette. Ekkor vettem csak észre, hogy már nem mosolyog. A
gyomrom görcsbe rándult, és egy pillanatra belém szorult a levegő.
De mi a szarért aggódtam? Nem ezt akartam?
De igen, pontosan ezt. Szerettem volna, ha tényleg így lesz, de
eddig nem beszéltünk arról, hogyan folytatjuk tovább, hogy akarja-e
egyáltalán. Én egyre biztosabb voltam a dologban, és most, hogy ő
is kimondta, egy kicsit megkönnyebbültem.
Felemeltem a kezem, ujjamat végighúztam a homlokán, majd az
arcán, végül meggybordó ajkain.
– Visszajövök – válaszoltam.
– Merem remélni. – Újra rám mosolygott, majd a hajamba túrt.
– Én meg azt, hogy egy ilyen izében fogsz várni.
Hangosan felkacagott, ami nemsokára egy kéjes sóhajjá alakult,
amikor a fekete csipke alá nyúltam.
– Majd meglátom, mit tehetek, nagyfiú – mondta, miközben a
farkamra szorította a kezét.
Istenem!! De fog ez hiányozni.
Másnap korán ébredtem. Furcsa érzésem volt. Mint amikor az
ember tudja, hogy álmodott valamit, de nem tudja felidézni, mi volt
az. Szoktam apámmal álmodni, többször, mint amit elviselhetőnek
tartok, de most nem emlékszem, hogy benne volt-e. Miközben az
oldalamra fordultam, próbáltam felidézni, mi okozhatta a
nyugtalanságomat. Nem sikerült rájönnöm.
A szobában még viszonylag sötét volt, épp csak hajnalodott
odakinn. Ahogy hozzászokott a szemem a szürkeséghez, Lizára
pillantottam. Olyan békésen aludt mellettem, mintha örökké itt lett
volna a helye. Tetszett az érzés, ami keresztülvágtázott rajtam.
Egyszerű volt, de olyan ritka az életemben, mint a fehér holló.
Boldog voltam. Feltámaszkodtam a karomra, és csak bámultam
őt. Hason feküdt, karját a kispárnája köré fonta. Eszembe jutott,
amikor először aludt itt nálam. Úgy jött, mint a málhás szamár. A
többiek cukkoltak is, hogy végleg beköltözött hozzám. Nem árultam
el nekik, hogy rohadtul nem bántam volna, ha tényleg megtörténik.
Nem sokkal később kiderült, miért volt annyi cucca. Hozta a saját
nagypárnáját, és egy kicsit is. Ehhez jött még egy rakat pipereholmi
meg a ruhái. Tényleg viccesen nézett ki.
Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg. Finoman elhúztam
az arcába hullott tincseket. Nem akartam felébreszteni, de muszáj
volt megsimítanom az arcát.
Olyan gyönyörű!
– Tetszel nekem – suttogtam. – Nagyon is.
Nem akartam feltárni az érzéseimet, hiszen alig ismertük
egymást, de most, a reggeli csendben kikívánkozott belőlem.
Amikor ujjammal a nyakát cirógattam, megmozdult.
Elkaptam a kezem, bíztam benne, hogy nem ébred fel. Nagyon
korán volt még. Aztán megmozdult, felém húzódott, és csukott
szemmel hozzám bújt. Felsóhajtottam, ahogy meztelen bőre az
enyémhez ért. Kivételesen nem volt rajta egyik csipkecsoda sem.
Pontosabban már nem volt rajta. A hátamra gördültem és úgy
karoltam át, ahogy az utóbbi, lassan egy hónapban szinte minden
este. Jobb kezemet a hátára tettem, így ő a vállamra tudta tenni a
fejét, majd amikor átkarolta a derekamat, a másik kezemet az övére
tettem. Még így, álmában is összefűzte az ujjainkat. Becsuktam a
szemem, és bárgyú vigyorral az arcomon újra elaludtam.
 Liza
Mosolyra húztam a szám, amint megébredtem, de nem
mozdultam. A szinte szokássá vált pózban voltunk.
Pontosabban az egyikben. Ezt hívtam én reggeli kedvencnek.
Nem mellesleg az egyik favorit volt. Nem volt benne semmi extra,
csak egy hagyományos kis kifli-nagy kifli, de azért amellett mégsem
mennék el, hogy amiatt imádtam, mert a nagy kifli megtestesítője
Scott volt. Érdekes, hogy korábban nem voltam oda az éjszakai
ölelkezésért. Most meg az utóbbi néhány napban nem is aludtam jól,
ha nem volt egy kapocs köztünk. Ha mégis úgy alakult, tettem róla,
hogy megszűnjön a távolság közöttünk. Szerencsére Scottnak sem
volt kifogása ellene. Épp ellenkezőleg. Ahogy teltek a napok, egyre
több időt töltöttünk együtt. Bár én is sok holmimat átvittem hozzá, de
ő is szinte beköltözött hozzám. Nem bántam ezt a kétlaki életet. Az
egyik oka éppen a reggeli ébredések voltak.
Imádtam, amikor minden csendes és nyugodt volt körülöttünk.
Ilyenkor nem kellett azon aggódnunk, hogy a lesifotósok
megzavarnak minket, vagy hogy a többiek – leginkább Roy –
keresztülhúzzák a számtításainkat. Egyszerűen csak mi voltunk.
Örökké el tudnám ezt képzelni.
Igyekeztem ugyanolyan lassan lélegezni, mintha aludnék.
Még nem akartam felébreszteni a mögöttem még egyértelműen
mélyen alvó dobost. Ráfért a pihenés.
Hamarosan úgyis megindul az őrület körülöttük, akkor
valószínűleg nem tud majd ilyen nyugodtan aludni.
– Jó reggelt, szépségem – morogta a fülembe Scott, miközben a
lábam köré fonta az övét.
Ezek szerint ő is ébren volt.
– Jó reggelt – köszöntem mosolyogva.
– Régóta agyalsz már? – tette a vállamra a fejét, hogy a
szemembe tudjon nézni. Felsóhajtottam. Elég ijesztő volt, hogy
ennyire tudott olvasni a gondolataimban.
– Nem agyalok – mondtam a szemébe nézve.
Egy hirtelen mozdulattal a hátamra fordított, és teljes testével rám
nehezedett. Az összes levegő belém szorult, de nem panaszkodtam.
 – Ne akarj nekem hazudni – mosolygott csillogó szemekkel.
– Úgysem veszem be.
Hogy eltereljem a figyelmét, a csípőmet felé löktem. A mozdulat
mindkettőnkből egy mély sóhajt szakított fel, mert ő ugyanúgy
vágyott rám, mint én őrá.
– Scott – sóhajtottam, amikor lágy csókokkal borította be a
nyakamat. Mivel semmilyen alvós cucc nem volt rajtunk, nem kellett
sokat vacakolnia. Vártam, hogy lecsap rám, de nem az volt a terve.
Fölém hajolt, és kínzóan lassan csókolta végig minden porcikámat.
– Scott – leheltem újra, amint a hasamhoz ért.
– Türelem, tündérvirág! Mindjárt.
Tiltakozni akartam a megszólítás miatt, de ő már a combomat
csókolgatta. A testem olyan formát vett fel, amire nem is tudtam,
hogy képes vagyok. Imádtam, hogy mindig tudta, mire vágyom. Ez
volt az egyik oka szerintem, amiért viszonylag rövid idő alatt jobban
kötődtem hozzá, mint korábban bármikor bárkihez. Olyan volt,
mintha ezer éve ismertük volna egymást, és egy baráti kapcsolat
alakult volna át valami mélyebbé. Kissé hátborzongató, de emellett
felemelő érzés volt. Nem érdekelt rajta kívül senki, és lehetett ő
Scott a Treasure-ből, ez akkor is nagy szó volt a részemről.
– Kérlek!
Nem éreztem megalázónak, hogy könyörögtem neki, ő pedig
kimondottan élvezte.
A seggfej!
– Ezt akarod, bébi?
Egy finom puszit nyomott az ölemre, amire én egy kéjes sóhajjal
tudtam válaszolni.
– Igen – nevetett –, tudom, hogy ezt imádod. – Most az ujjaival
simított végig nedves ajkaimon. – Még szerencse, hogy én is
odavagyok ezekért itt.
Alig fejezte be a mondatot, megéreztem játékos nyelvét.
– Istenem! – szökött ki belőlem egy brutális nyögés. Féltem
belegondolni, hány lánnyal csinálhatta már, hogy ennyire mestere
volt ennek.
– És másért is.
 Csak egy pillanatra akadt meg a gondolatom a szavai hallatán,
aztán tett róla, hogy mással foglalkozzak.
– Még nem végeztem veled – húzódott fölém, miközben
próbáltam visszatalálni az előző orgazmusomból.
– Most én jövök, nagyfiú – ziháltam, de erőm még volt annyi,
hogy a kezemet kettőnk közé vezettem, és rászorítottam kőkemény
farkára.
– Hmm. – Csak egy morgás hagyta el a száját, miközben
becsukta a szemét. Ezt kihasználva közelebb hajoltam hozzá és
megcsókoltam a nyakát, majd egyre közelebb haladtam a füléhez.
Már nagyon jól tudtam, hogy ez az őrületbe kergeti.
– Ne kísérts! Most benned akarok lenni – mondta a szemembe
nézve.
Lehet erre nemet mondani?
Nekem nem ment, inkább tovább kényeztettem a kezemmel.
– Határozottan az az érzésem, hogy ki akarsz nyírni. – Egyre
szaporábban vette a levegőt, és le nem vette rólam a szemét.
Néhány pillanatig olyan érzésem volt, mintha olvasni akarnánk
egymás tekintetéből. Hiába tudtam, hogy még sok csontváz lapul a
szekrényében, ez valahogy egy volt a sok őszinte pillanata közül.
Úgy gondoltam, egyelőre be kell érnem ennyivel, és úgy voltam vele,
hogy amíg ennyire jók vagyunk együtt, nem fogok foglalkozni a többi
szarsággal.
Majd mindent a maga idejében.
Amikor megunta, hogy a szája épp sehol nincs rajtam, lassan
közelebb hajolt és megcsókolt. Nem sok idő kellett, amíg eldurvult a
helyzet. Szerettem, amikor gyengéd volt, de a határozott és
lehengerlő, vad Scottot egyenesen imádtam. A számat nem engedte
el, de valahogy mégis sikerült levadásznia egy gumit az ágy melletti
éjjeliszekrény polcáról. Amint magára gördítette, elkapta a lábamat,
a vállára dobta, közben a fenekem alá nyúlt és magához rántott. Szó
szerint felnyársalt.
Egyszerre nyögtünk fel, amikor teljesen kitöltött.
– Édes Jézus! – szakadt ki belőle.
Ann nagyija büszke lenne ránk, ahányszor Istent a szánkra
vesszük, bár nem ugyanazért, amiért ő szokta vasárnaponként.
 Miközben keményen dolgozott rajtam, a szája sem tétlenkedett.
Végigcsókolt, szívott, nyalt és harapdált a bokámtól egészen a
térdemig, így fokozva a gyönyört bennem.
– Ez az, Liz! Ne tartsd vissza – húzta meg a lábamon a bőrt a
fogaival. – Engedd el, bébi! Itt vagyok én is.
Nekem ennyi épp elég volt. Remegve, egy fojtott nyögéssel értem
fel ismét a csúcsra.
– Ó, bassza meg! – Scott egy utolsó nyögés után, nagyot
sóhajtva borult mellém.
– Aha – pihegtem mosolyogva.
Nem válaszolt, magához húzott és mélyen megcsókolt.
Amikor levegőre volt szükségünk, elhúzódott.
– Gyere, fürödjünk le! Terveim vannak veled.
– Jó ezt hallani – vigyorogtam.
Tényleg jó volt hallani. Akármit is jelentsen ez a rövid mondat, a
felhők fölé repített. Nem éreztem ilyet körülbelül középsulis korom
óta. Bár akkor másnak köszönhettem ugyanezt az érzést.
Néztem, ahogy kimászik az ágyból, és anyaszült meztelenül
elindul a fürdőszobám felé. Útközben morogva vált meg a gumitól.
Fülig érő vigyorral az arcomon elhatároztam, hogy ugyan egy ideje
már abbahagytam a tabletták szedését, de a kedvéért újra elmegyek
a dokihoz. Míg ezen merengtem, hallottam, ahogy Scott megnyitja a
csapot. Hanyatt dőltem az ágyon és becsukott szemmel élveztem a
nyugalmat, ami most körbevett.
Meg tudnám szokni ezt az érzést.
– Emeld fel azt a csodás seggedet, tündérvirág! Idő van.
Felnéztem, és Scott pucér testére meredtem, aki a fürdőszoba
ajtajában állt.
– Csurom vizes vagy – állapítottam meg.
Úgy tett, mintha meglepődne, és végignézett magán.
– Valóban – kacsintott rám. – Gyere! – intett. – Ahogy mondtam,
sok a dolgunk ma.
Nem kérdeztem meg, mi az, mert tudtam, hogy úgysem árulná el.
Aztán mégis meggondoltam magam.
– Hova megyünk?
– Majd meglátod – válaszolta rögtön. Sejtettem.
 – Akkor megvárlak, amíg végzel – dőltem vissza kényelmesen az
ágyba.
– Ha nem jössz magadtól, én hozlak be – mondta határozottan.
– Áruld el!
– Megelégszel annyival, hogy élvezni fogod? – nézett rám egy
huncut mosollyal az arcán.
Felültem, így a takaró lecsúszott a derekamig, fedetlenné téve a
mellemet. Scott tett egy lépést előre, de megtorpant, amikor
megszólaltam.
– Még meggondolom.
Próbáltam határozott lenni, de igazság szerint minden porcikám
bizsergett az ígéretre.
– Igazán? – tett még egy lépést az ágy felé, testéről még mindig
csöpögött a víz.
– Kérlek!
Mivel még közelebb jött, én menekülőre fogtam, és az ágy másik
végébe húzódtam.
– Liz! Ne húzd az időt, és főleg ne az idegeimet!
– Miért? Mi lesz? – kérdeztem szemtelenül. Tudtam, mi fog
következni, és már alig vártam.
– Szeretnéd tudni, ugye? – torpant meg Scott. – Ha utánam
jössz, megtudod.
Azzal a lendülettel megfordult és otthagyott. Én lihegve és heves
szívdobogással meredtem rá.
Ezt most tényleg megtette?
Néztem, ahogy becsukta maga után a fürdő ajtaját.
Igen, tényleg.
A seggfej pontosan tudta, hogy menni fogok, méghozzá azonnal.
– Szemétláda! – morogtam magam elé, míg kikászálódtam az
ágyból és utánaszaladtam.
Miután feladtam a kacérkodást, megkaptam, amire vágytam.
Esküszöm, tusolás után fáradtabb voltam, mint előtte.
– Ugye nem terveztél hegymászást mára? – kérdeztem, amikor
törölközőbe csavarodva az ágy szélére rogytam.
– Nem másztál még eleget ma? – vigyorgott rám, mire én csak
fintorogtam.
 – De most komolyan? Annyi erőm sincs, hogy innen felkeljek.
– Nem fogunk sem hegyet, sem mást mászni.
– Oké. Mit vegyek fel?
– Amihez kedved van. Nem kell túlságosan kiöltöznöd.
– Rendben.
Nem vittem túlzásba. Felvettem egy kényelmesebb farmert és
egy rövidujjú pólót. Nem tudtam, mire készül, de gondoltam, bármi is
lesz a meglepetés, ez megfelelő lesz.
Nem sokkal később beültetett egy autóba, amit elmondása szerint
Mike-tól kapott kölcsön, és elindultunk kifelé a városból.
– Hova megyünk? – kérdeztem pár perc utazás után. Muszáj volt
még egyszer megpróbálnom. Nem válaszolt, csak mosolyogva
megrázta a fejét. Más cselhez folyamodtam.
Kezemet a combjára csúsztattam. Éreztem, hogy izmai
megfeszülnek az érintésem alatt.
Ez az!
Tovább ingereltem, ahogy az öléhez nyúltam. Felnyögött, amikor
nadrágon keresztül simogatni kezdtem. Tudtam, hogy kissé
veszélyes játékba kezdtem, de a cél érdekében mindenre hajlandó
voltam.
– Tudom, mit művelsz, Liz, de nem fog összejönni – mondta,
miközben rászorított a kezemre. Imádtam, amikor így szólított, de
most nem tudott meghatni. Tényleg baromi kíváncsi voltam.
Összefűzte az ujjainkat, a szájához emelte, és lágyan megcsókolta a
kézfejemet. Na jó! Egy kicsit megenyhültem. Visszadőltem az
ülésembe és kinéztem az ablakon. Épp ekkor Scott lehúzódott az út
szélére.
– Egy perc és itt vagyok. – Még reagálni sem tudtam, ő már futott
is az étterem felé, ahol megálltunk. Egy kimondottan kicsi, olasz
étterem volt. Apró, piros színű téglából volt a fala, ami alig volt pár
méter széles. Jobboldalán egy kávézó, baloldalán egy igazi olasz
fagyizó volt. Ahogy az ajtó fölötti névre néztem, világossá vált
számomra, hogy mindegyik egy kézben lehetett. Fiorella’s. Még a
neve is olasz volt, habár nemcsak erről lehetett sejteni, hogy egy
itáliai étterem előtt állunk. A nyitott bejárati ajtón keresztül lehetett
látni a sürgés-forgást odabenn. Az olasz pincérek úgy szaladgáltak
fel-alá, mint pók a falon, miközben azok, akik épp nem szolgáltak fel
ételt, eltúlzott kézmozdulatokkal magyaráztak a többieknek.
Imádtam nézni és hallgatni, ahogy egymással beszélgettek.
Ugyan egy szót sem értettem belőle, de lehúztam az ablakot,
hátha kiszűrődnek a hangok egy kicsit az utcára is abból a zsivajból.
Kikönyököltem, és a fejemet a karomra téve mosolyogva figyeltem
az előttem lezajló eseményeket.
Az ajtót mindkét oldalról hatalmas, a padlótól a plafonig érő
ablakok keretezték, amin csak két kis apró függöny volt, így a
berendezést is megcsodálhattam. A falakat hatalmas festmények
díszítették, különböző olasz tájképekkel.
Eszméletlenül jól nézett ki. Jártam már Olaszországban, így
pontosan tudtam, milyen érzés ezek között az emberek között lenni.
Ann-nel imádtuk azt a kiruccanást, amivel a nagyija lepett meg
bennünket még sok évvel ezelőtt. Az időt is sikerült kifognunk.
Nagyon meleg volt, csak egy napot esett. Felemelő érzés volt, hogy
nem kellett esernyőt cipelnünk minden alkalommal, amikor
elmentünk a szállásról. Az olasz ételekbe is ott szerettem bele. Nem
vagyok nagy szakács, de ott elég sok mindent elsajátítottam. Persze
csak az egyszerűbbeket.
Ann szerint isteni a carbonárám és a lasagném. Mindig azt
mondja, hogy ha egy pasit meg akarok fogni magamnak, csak
főzzem meg neki ezek közül valamelyiket, és soha nem fogok
megszabadulni tőle. Kuncogva emlékeztem vissza, amikor
Jesolóban a Piazza Milanón sétálva akkorát löktem rajta ennek a
tanácsnak a hallatán, hogy átesett egy virágágyáson.
– Mi ilyen vicces, tündérvirág?
Nem tudom, Scott mióta állhatott az ajtóban. Észre sem vettem.
Két szatyorral a kezében az ajtófélfának támaszkodott.
Csak akkor indult el, amikor néhányan ki, páran meg be szerettek
volna menni, és ő útban volt. Nem meséltem el neki az egész sztorit.
– Semmi extra. Megvetted az egész étlapot? – kérdeztem,
miközben a halom kaja felé biccentettem.
– El fog fogyni, ne aggódj! – mosolygott mindentudóan.
– Igen? Mégis mennyi idő alatt? Azt nem mondtad, hogy ottalvós
bulira megyünk. – Amikor nem válaszolt, ránéztem.
 Az érzelem, ami hirtelen átfutott az arcán, idegességgel töltött el.
– Ne! Mondd, hogy nem azt tervezted!
Némán kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, majd betette a szatyrokat
az ülésre. Idegesen fordultam felé. Nem mehettünk el, most nem. Ő
napokon belül elutazik, ami azzal jár, hogy sűrűsödtek a próbák a
fiúkkal, nekem meg hamarosan mennem kell dolgozni.
Amikor beszállt, már nyomát se láttam a korábbi érzelmeknek.
Helyette olyan csábos mosolyt villantott rám, hogy
megkönnyebbülve dőltem hátra.
– Miért? Mi baj lenne vele?
Nem igazán tudtam, valójában mi is vele a gondom, de mielőtt
kitalálhattam volna, folytatta.
– Nem alszunk ott.
Miközben elindultunk, én tovább fontolgattam, minek ez a sok
kaja. Aztán hirtelen megvilágosodtam.
– Scott! Hova megyünk? – kérdeztem idegesen. Az utat nézve
továbbra sem árulta el. Elkaptam a karját és megrángattam, nem
törődve azzal, hogy akár balesetet is okozhatok. Egyre biztosabb
lettem benne, hogy oda visz, ahová én még nem akartam menni.
– Mondd már el, a rohadt életbe! Ugye nem a családoddal
találkozunk?
Egyikünk sem beszélt még erről. Valahogy nem került szóba. Én
sem erőltettem, mert tudtam, ha rákérdezek és ő elmondja, jogosan
várta volna el, hogy én is meséljek az enyémről, és ahhoz nem volt
sem kedvem, sem energiám. Épp csak feladta apám a mindennapos
zaklatást, és kezdtem túllépni rajta. Nem akartam belefolyni megint.
– Az anyámmal – válaszolta hosszú percek után.
– A francba! – dőltem hátra az ülésben. – Ezt nem hiszem el.
Idegesen ráztam a lábamat, és hosszú idő után először rágni
kezdtem a körmömet.
– Liza – szólított Scott, de nem foglalkoztam vele. – Kicsim – nyúlt
óvatosan a kezemhez, hogy elhúzza a számtól. – Nem kell
aggódnod. Tetszeni fogsz neki.
Ránéztem kedvenc dobosomra és felsóhajtottam.
Ha tudta volna!
 Nem amiatt aggódtam, hogy tetszeni fogok-e vagy sem, tényleg
nem érdekelt. Attól ugrott görcsbe a gyomrom, hogy valószínű az én
családom is szóba kerül. Megvolt már az ilyen esetekre a szokásos
mesém, de mindig kellemetlenül érintett az állandó magyarázkodás,
hazudozás és mellébeszélés. Nem tudtam eldönteni, hogy én
csináltam ebből most valamiért ügyet, vagy Scott miatt éreztem ezt.
Kit akarok átverni?
Kezdett egyre többet jelenteni nekem a mellettem ülő szexi
dobos, és ha végre lesz erőm elmesélni a történteket, vele
szeretném megosztani először, nem az anyukájával.
– Tündérvirág! Nézz rám!
Idegesen pillantottam rá, miközben észrevettem, hogy
félrehúzódott egy buszmegállóban.
– Nem állhatsz meg itt – forgolódtam körbe.
– Liz!
Scott megfogta a két karomat, hogy egyhelyben tartson, és a
szemembe nézett.
– Nem tudom, mi miatt lettél ennyire ideges, ezt majd később
megbeszéljük – várt néhány másodpercet, hogy felfogjam, komolyan
gondolja –, de hidd el, nincs semmi, ami miatt aggódnod kellene.
Anyám sem tudja, hogy megyünk.
– Ez így még jobb – húztam el a számat és forgattam a szemem.
Scott csak a fejét csóválta, és fülig érő vigyorral mosolygott. Élvezte
a kínlódásomat, semmi kétség.
– Ne csináld – hajolt közelebb, hogy lágyan megcsókolhasson. –
Nem lesz baj. – Újabb lágy érintéssel a számon győzködött tovább.
– Ott leszek végig melletted.
Nagyképű seggfej!
Mosolyogtam magamban, de tény, hogy sokat dobott a
hangulatomon, hogy ott lesz velem.
Amikor megálltunk egy kis utcában, tátott szájjal bámultam körbe.
Nem tudom, mit vártam, de azt hiszem, valamiért úgy gondoltam,
hogy sokkal nyüzsgőbb környéken éltek.
– Ez nem az a ház, amiben felnőttem – jegyezte meg Scott
halkan.
Rápillantottam.
 Kínlódott.
Legalább annyi mesélnivalója van, érzésem szerint, mint nekem.
– Szerencsére.
Hupsz!
Vártam, hogy folytatja, de nem akartam erőltetni, így amikor
kinyitotta az ajtót, én is kiszálltam.
– Nagyon szép. Mióta laknak a szüleid ebben a házban?
– Csak az anyám – vetette oda, miközben kivette a sok kaját az
ülésről.
– Tessék?
– Csak az anyám él itt, egyedül – mondta határozottan, ezzel
elérve, hogy többet ne kérdezzek.
Habár szinte mindent tudtam a zenekarról és a körülöttük zajló
őrületről, most vált világossá számomra, hogy a magánéletük tabu
volt a média számára. Még csak elképzelésem sem volt arról,
hogyan sikerült ezt elérniük, de ahogy jobban belegondoltam,
tényleg nem tudtam egyikőjük családjáról sem semmit. Még egy
kósza hírt sem kaptam el sehol.
Ránéztem Scottra, tudtam, hogy oka is volt ennek. Azt hiszem,
nem csak nekem vannak démonjaim a múltból.
Érdekes napnak nézünk elébe.
És valóban. De nem is az érdekes a legjobb szó rá. Nem
egészen így képzeltem el Scott anyukáját, de kellemesen csalódtam.
Amint beléptünk a házba, csillogó szemekkel köszöntött és úgy
magához szorított, hogy levegőt is alig kaptam. Végül Scott
szabadított ki a nagy ölelésből. Én csak mosolyogtam, de ő mintha
kínosan érezte volna magát. Most legalább kicsit átérezhette a
helyzetemet.
Miután kipakoltuk a rengeteg ennivalót, egy nagyon kellemes
ebédet fogyasztottunk el. Sokat nevettünk, amikor Scott anyukája
megosztott velem pár cikisebb kalandot a fia gyerekkorából. Már
folytak a könnyeim, Scott meg dúlt-fúlt magában, és folyton leintette
az anyukáját, de szerencsére ő nem adta fel.
Amikor Scott üzenetet kapott Bradtől, hogy megbeszélésük lesz a
közelgő indulással kapcsolatosan, elindultunk vissza.
 Az autóban ülve kellemes bizsergés járt át. Jól voltam. Nem,
inkább boldog voltam. Attól függetlenül, hogy volt egy pillanat
délután, amikor összefacsarodott a szívem, mert átfutott rajtam a
gondolat, hogy vajon az én anyukám is így fogadta volna-e Scottot,
minden szuper volt. Szerencsére nem került szóba a családom, így
emiatt nem kellett aggódnom.
Hátradőlve az ablakon bámultam kifelé, és felidéztem a délután
képeit. Nagyon jó volt így látni Scottot. A rajongók nagy részét nem
is érdekli, milyen lehet a hírességek magánélete. Ők azt látják, amit
látni akarnak, illetve amit a menedzsment látni enged. Ez színtiszta
üzlet nekik, és nem foglalkoznak az emberi érzésekkel. Pedig itt ma
délután hatalmas erejű érzések dübörögtek. Szó szerint olvadoztam,
amikor egy cikis történet mesélése után Scott felkapta az anyukáját
és futott vele egy kört a nappaliban, megígérve neki minden
hülyeséget, hogy mit fog tenni vele, ha még egy ilyen történetet
elmesél, miközben ő nagyokat kacagott az ölében.
Akkor is kicsordult a könnyem, csak egészen más okból.
Édesek voltak. Jó volt látni őket. Érezni lehetett, hogy nagyon
szoros a kapcsolatuk. Már elsőre is feltűnt, hogy Scott anyukája
sántít, de nem akartam rákérdezni, illetlenségnek tartottam. Sajnos
nem tudtam megállni, hogy megnézzem, amikor Scott letette, és ő
visszament a kanapéhoz. Az is feltűnt, hogy eközben árgus
szemekkel figyelt. Ebből is sejtettem, hogy valami van a háttérben,
de nem firtattam.
– Hogy érezted magad? – kérdezte Scott, miközben kezét a
combomra csúsztatta.
– Nagyon jól – ismertem be az igazat. Tényleg sajnáltam volna,
ha kihagytam volna.
– Ugye? Mondtam, hogy nem lesz baj – vigyorgott az orra alatt.
– Igen, mondtad, nagyokos – cukkoltam, és ujjaimat az övébe
csúsztattam. – Köszönöm.
– Én is.
Miután hazavitt a saját lakásomba, egy bódító csókkal
elbúcsúzott és azonnal indult, mert a többiek már várták.
Megvártam, amíg elkanyarodott, aztán egy furcsa kábulatban
elindultam felfelé. Tagadhatatlanul magával söpört a délután, és
persze a csók, amit kaptam. Az ígéretről, amit búcsúzáskor Scott a
fülembe súgott, ne is beszéljünk. Úgy mentem fel a lakásig, mint aki
beszedett valamit. Amikor felértem, bíztam benne, hogy tényleg a
kajában volt valami, és nem az elmém szórakozik velem. Amint kicsit
kitisztult az agyam és felfogtam a helyzetet, azonnal sarkon
fordultam és elindultam a lépcső felé.
Fene egye meg, hogy ilyen hosszú a folyosó!
– Kicsim! Ne menj el, kérlek! – Apám meggyötört hangjára egy
pillanatra megtorpantam, de aztán továbbindultam. Nem voltam kész
erre a találkozásra. Ma semmiképpen sem.
Miért kell mindig valami szarnak történnie?
Még soha, de tényleg, egyetlenegyszer sem volt olyan, hogy ne
történt volna valami rossz, amikor jól éreztem magam.
Ökölbe szorult a kezem magam mellett, és még dobbantottam is
egyet, mielőtt leléptem volna a lépcsőre.
– Kevinnek szüksége van rád!
Erre a kijelentésre felé fordultam. Nagyon régen nem láttam már
az apámat, szörnyen nézett ki. Megöregedett. Nyúzott volt.
Akaratlanul is összeszorult a szívem, és gombóc nőtt a torkomban.
Nem érdemelte meg, hogy sajnáljam, mégis valami olyasmit
éreztem. Elengedtem a korlátot, és tettem két lépést felé. Ő nem
mozdult, még mindig a lakásom ajtaja előtt állt.
– Szükségünk van rád – pontosított, miközben kicsit kihúzta
magát.
– Tessék? – leheltem. A szívem újra repedezni kezdett.
– Kevin a testvéred.
Akarta folytatni, de közbevágtam.
– Kicsoda?
– A testvéred.
Egy szempillantás alatt öntött el az ideg.
– Nekem nincs testvérem.
Szó szerint remegtem, olyan nehezen jött ki a számon ez a
mondat.
– De igen, van.
Forrongtam.
– És? Mit csináljak vele? Tényleg ezért jöttél ide?
 – Nem hagytál más választást. Nem válaszoltál a hívásaimra és
az üzeneteimre sem.
– Mégis mit vártál? Azok után, hogy… – Megbicsaklott a hangom,
amit nagyon nem akartam, így félbehagytam a mondandómat.
Vettem egy mély levegőt, hátha sikerül megzaboláznom az
indulataimat.
– Mindegy. Nem érdekel. Menj el! És ha kérhetem, soha, hallod,
soha ne keress engem többet! – A szemébe nézve adtam meg neki
a végső döfést. Szabályosan láttam, hogy megsértettem, de nem
érdekelt a legkevésbé sem. Kurvára megérdemelte. És ennél még
sokkal többet is, de fogytán volt az erőm. A legkevésbé azt akartam,
hogy lássa, milyen hatással volt rám, így elfordultam és tényleg
magára hagytam.
Szaladtam, ahogy csak remegő lábaim engedték, de nem
jutottam sokáig.
– Haldoklik – hallottam meg újra apám hangját, ami pont olyan
meggyötört volt, mint imént az arca. Azonnal megálltam, és
szaporán kapkodtam a levegőt, miközben rámeredtem.
Ez komoly? Tényleg ennyire aljas lenne?
Egyre csak ezt fontolgattam, miközben próbáltam szóra nyitni a
számat. Nem jártam sikerrel. Csak tátogtam, de egy hang sem jött ki
a számon. Közelebb léptem a korláthoz és meg kellett
kapaszkodnom, mielőtt összeestem volna.
Ez még tőle is szemét húzás volt. Azt hittem, már nem tud
mélyebbre süllyedni. Rohadt nagyot tévedtem.
Hova lett az az ember, akire felnéztem?
– Tényleg azt hiszed – szorítottam a mellkasomra a kezemet,
mert úgy éreztem, megáll a szívem –, ha hazudsz, azzal bármit is
elérsz?
Könnyek gyűltek a szemembe, nem tudtam megállítani őket.
Ennyire én sem voltam erős.
– Liz, szívem!
– Ne – leheltem, és összeszorítottam a szememet. – Csak ezt ne.
Kérlek, ne is folytasd! Menj el!
– De… – akarta folytatni, de közbevágtam.
 – Nincs semmi de, apa! – köptem felé gúnyosan. – Azt mondtam,
menj innen a francba!
Ellöktem magam a korláttól és elindultam a lakásom felé.
Amikor mellé léptem, még hozzátettem:
– Sosem hittem volna, hogy tudsz még mélyebbre süllyedni a
szememben. Tévedtem.
A szemében felvillanó fájdalom egy pillanatra összeszorította a
szívemet, de több időt nem hagytam neki.
– Sajnálom – suttogta, amikor egymás mellé értünk. – Soha nem
akartalak bántani.
Hosszú idő után talán ez volt az első őszinte mondata.
Legalábbis ahogy ránéztem, ezt éreztem, de nem akartam
foglalkozni vele. A mai produkciója után meg végképp nem.
– Szia – hagytam figyelmen kívül a mondatát, és lassan magára
hagytam. Alig bírtam bevonszolni magam a lakásba.
Hogy tud megváltozni minden ennyi idő alatt?
Amint becsuktam magam után az ajtót, nekitámaszkodtam és a
földre csúsztam. Eddig bírtam. Olyan hangosan zokogtam fel, hogy
attól féltem, a szomszédok is meghallják, de nem tudtam visszafogni
magam. Ez már túl sok volt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de amikor a könnyeim
elfogytak és a fenekem is elzsibbadt, fásultan álltam fel.
Hallottam, hogy csörög a telefonom, de nem volt kedvem
felvenni. Ann vagy Scott kereshetett, de egyiküknek sem tudtam
volna most mit mondani. Ann álláspontját már ismertem, bár nem
tudom, hogyan változna meg, ha meghallaná a ma történteket.
Szerencsére Bradnél volt, így nem tudott rábeszélni, hogy béküljek
ki apámmal, vagy legalább hallgassam meg. Nem voltam kész erre.
Scott meg…
Őt előbb a teljes sztoriba kellett volna beavatnom, de ahhoz még
az a maradék kedvem is elment, ami eddig volt.
Fáradtan rogytam le a kanapéra. Teljesen kimerültem, mintha
futottam volna jó pár mérföldet. Megint hallottam a telefonom
csörgését, aztán nem sokkal később üzenet is érkezett. Bármelyikük
is volt, megérdemelte volna, hogy reagáljak, de apám felbukkanása
mintha kikapcsolta volna az agyamat. Csak meredtem magam elé,
és kínoztam magam a múltból felbukkanó emlékekkel.
Miért ne ilyenkor szórakozzon velem még az agyam is?
Felidéztem a közös karácsonyi készülődéseket, ahogy mindig
együtt vettük meg a fát, míg anya sütött-főzött, ahogy együtt
csomagoltuk az ajándékokat, amikor a szülinapomra meglepett egy
aranyhallal, amit aztán én véletlenül lehúztam a vécén. Ezeket, és
még száz másikat. Persze csak olyat, ahol még az apukám az én
hősöm volt. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy könnyek
áztassák az arcomat. Némán sírva próbáltam elengedni ezeket a
régi élményeket, kevés sikerrel.
Minél inkább küzdöttem, annál gyorsabban bukkantak elő az
emlékek. A legrosszabb az volt, hogy minden képkocka úgy
elevenedett meg lehunyt szemem előtt, mintha tegnap történt volna,
nem pedig több mint tíz éve.
– Apa! Itthon vagy? – kiabáltam, amint beléptem az ajtón.
Igazából nem vártam választ. A jobb az lett volna, ha azért, mert
nincs itthon, de mivel tudtam, hogy erre kicsi az esély, összeugrott a
gyomrom. Már nem először fordulna elő. Amióta anya meghalt,
mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint korábban. Könny gyűlt
a szemembe. Becsuktam magam után az ajtót, levettem a
kabátomat, felakasztottam a fogasra.
Amikor kibújtam a cípőmből, akkor vettem észre, hogy levált a
sarka. Vettem egy mély lélegzetet, hogy elkerüljem a kiborulást.
Nemrég még olyan boldogok voltunk! És most?
Most sokszor még ennivaló sincs itthon, és a ruháim nagy részét
is kinőttem már. Bezzeg ha anya élne! Mindenem meglenne. De már
semmi sem lesz olyan, mint régen.
Félve léptem a nappaliba. Körülnéztem, először azokra a
helyekre összpontosítottam, ahol már korábban is megtaláltam apát.
A kanapé előtt a földön, a szekrény előtt, a folyosón.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor egyik helyen sem volt kiterülve.
Igaz, hogy már nem voltam olyan kicsi, de akkor sem voltam olyan
erős, hogy elbírjam apám teljesen erőtlen testét.
Beljebb léptem és újra szólítottam, de válasz továbbra sem
érkezett. Görcsben lévő gyomorral mentem fel az emeletre.
 Még két hely volt, ahol nem kerestem, és az egyiken biztosan ott
lesz. Kérdés az, hogy milyen állapotban. Nem kellett sokat várnom a
válaszra.
– Szerencsére most legalább elért az ágyig – sóhajtottam.
A hely, ahol rátaláltam, ugyan mindig különböző volt, egy dolog
viszont állandó volt. A fényképek. Anyáról és rólunk.
Az ágyhoz sétáltam és elpakoltam, mielőtt apa összegyűrte volna
őket. Miután eltettem az éjjeliszekrény felső fiókjába, óvatosan
kihúztam apa alól a takarót és ráterítettem. Mielőtt magára hagytam
volna, ránéztem. Most olyan békés és nyugodt volt! Tudom, hogy
neki sem volt egyszerű, de nem értettem, miért nem vagyok elég
ahhoz, hogy összeszedje magát. Ennek elégnek kellett volna lennie.
A csalódás nem is a legmegfelelőbb szó arra, amit éreztem emiatt.
Egy darabig minden rendben volt. Apa próbált erős maradni, és
hetekig úgy éreztem, egymás támaszai leszünk.
Egyik este azonban fel kellett kelnem, mert szomjas voltam.
Aznap derült ki számomra, hogy amit apa nappal mutatott, az
csak álca volt. Aznap éjjel az étkezőasztalra borulva találtam,
mellette egy üres vodkás üveggel és egy csomó fényképpel.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Ő mindennap úgy tett,
mintha boldog lenne, én pedig úgy, mintha elhinném, és nem
tudnám a kis titkát. Azt mondják, az idő mindent megold.
Sajnos nálunk ez épp fordítva volt igaz. Minél több idő telt el anya
halála óta, annál rosszabb lett a helyzet.
Akkor még csak tizenkét éves voltam.
Apa felbukkanása felpiszkálta a jó és a rossz emlékeket, de nem
a legrosszabbakat.
Mivel a múlt árnyai nem hagytak elaludni, miután elfogytak a
könnyeim, ugyan teljesen kimerültem, felültem, bekapcsoltam a TV-t,
hátha elvonja a figyelmemet.
Nem tudtam, hány óra lehetett, de amikor már nem volt
semmilyen értelmes műsor, ami lekötött volna, felálltam, a hűtőhöz
sétáltam, és kivettem az egyetlen üveget, amit találtam. Még
korábban Alexisszel vettük, amikor egy csajos estét tartottunk. Nem
sok hiányzott a ginből.
– Szuper, ez biztos elég lesz.
 Nem akartam matt részegre inni magam, de valahogy aludnom
kellett. Visszavánszorogtam a kanapéhoz, és miután leültem, jó
nagyot húztam az üvegből. Teljesen lezsibbadtam, bágyadtan
vigyorogtam, bár nem nagyon volt minek örülnöm.
– Édes faszom – hallottam valamit, de nem tudtam kivenni, ki az
és mit akart. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemem,
nemhogy megkérdezzem.
Szuper!
Mondtam már, hogy soha többé nem iszom?
– Jézusom, bébi! Mi a franc történt?
– Scottie – mondtam, de inkább hangzott nyögésnek, mint
megszólításnak. Vakon tapogatóztam, próbáltam elérni, de a
hadonászásomnak az lett az eredménye, hogy megütöttem.
– Baszki! – szitkozódott Scott.
– Bocsi – vihogtam még mindig csukott szemmel.
– Semmi baj, tündérvirág, de most felkelünk innen, rendben?
– Nem akarok – duzzogtam, és próbáltam magam magzatpózba
helyezni.
– Azt elhiszem. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – De
muszáj lesz.
Mielőtt ellenkezhettem volna, éreztem, hogy a karjába vesz és
elindul velem.
– Szédülök – bújtam a mellkasába.
– Igen, tudom. De nem fogsz lerókázni, ugye?
– Nem – suttogtam a mellkasába.
– Helyes.
Ez azonban abban a pillanatban megváltozott, amint Scott az
ágyba rakott.
– Rosszul vagyok – nyögtem.
– A picsába!
Hallottam, ahogy a fürdőbe szalad, és mire átfordultam a másik
oldalamra, hogy ne az ágyba hányjak, már a felmosóvödörrel
találtam szembe magamat.
– Ez az, kislány. Nincs semmi baj – simogatta a hátamat Scott,
miközben kiadtam a temérdek piát magamból.
Amikor lecsendesedett a gyomrom, visszadőltem az ágyba.
 – Ezt idd meg – nyújtott felém egy pohár vizet Scott.
Kiöblítettem a számat, a maradékot pedig felhajtottam.
– Ne menj el – nyúltam erőtlenül Scott felé, amikor távolabb
lépett.
– Eszemben sincs. Egy perc és itt vagyok.
Hála istennek tartotta a szavát. Pár perc múlva érzékeltem, ahogy
mellém bújik, majd szorosan átölel. Ennél többre nem is vágyhattam
volna. Amint a karomat kezdte simogatni, el is aludtam.
***
Próbáltam kinyitni a szemem, de a nap olyan élesen sütött a
szobámba, hogy csak résnyire sikerült, majd azonnal
összeszorítottam. Fájt minden porcikám. Nem is értettem, miért,
hiszen csak ittam. Úgy rémlett, mintha Scott is itt lett volna.
A francba!
Kinyújtottam a karomat, de az ágy mellettem üres volt. Nem
igazán tudtam, hogy örüljek-e ennek vagy ne, mindenesetre furcsa
érzés futott át rajtam. Nem akartam magyarázkodni, pedig biztosra
vehettem, hogy Scott elvárja majd, hogy elmeséljem, mi borított ki
ennyire. Most nem volt annyi erőm, hogy kitaláljam, hogy fogom ezt
megoldani. Amikor végre sikerült kinyitni a szemem, elmosolyodtam.
Ugyan Scott már elment, de egy kisebb csomagot itthagyott nekem.
„Vedd be a gyógyszert, idd meg a vizet, és edd meg a reggelit!”
Olvastam az utasításokat. Ha képes lettem volna rá, még a
szememet is forgattam volna. De itt még nem volt vége.
„Igen. Hiába is ellenkeznél. Tedd, amit kértem. Higgy nekem,
segíteni fog.”
Összehúzott szemöldökkel olvastam. Persze, hogy tudja. Ki tudja,
hányszor volt már ilyen kombóra szüksége.
„Este beszélünk. Csókollak, S”
Na, igen! Ettől tartottam.
De a figyelmessége elvonta a gondolataimat. Óvatosan felültem
az ágyon és megtettem, amire kért. Alig telt el egy óra és máris úgy
éreztem magam, mint akit kicseréltek. Azért nem voltam még a
topon, de lett annyi energiám, hogy felöltözzek és elmenjek dolgozni.
A kedvem azért nem jött meg hozzá, főleg hogy tudtam, Rob is benn
lesz.
 Úgy léptem át az iroda küszöbét, mintha ütnének.
Komolyan nem tudtam eldönteni, hogy a fizikai fájdalom, amit
éreztem, a másnaposság miatt van, vagy a tudat okozta, hogy újra
dolgoznom kellett. Azért sajnáltam, mert szerettem itt dolgozni.
Egészen addig a napig, amíg őfelsége be nem tette ide a lábát,
illetve nem kezdett el flörtölni velem. Onnantól minden megváltozott.
Jelenleg meg egyenesen teljesen más.
Már nem érdekelt, hogy Robnak hány cafkája fog megjelenni,
hogy jelenetet rendezzen.
Cinikus az élet. Nem is olyan rég még más okozta volna a
vibrálást a gyomromban.
Kisebb fájdalmam ellenére is mosolyogva léptem az irodába.
– Liza! – ugrott fel a helyéről a barátnőm. – Hogy vagy? – mért
végig mosolyogva.
– Alexis! Köszi, minden rendben. És veled? Itt minden oké?
Hogy bírtátok az oroszlán barlangjában?
– Pf! Ne is mondd! Ha itt volt, egész idő alatt morgott, mint a
bolhás kutya.
– Így jár, aki több vasat tart a tűzben – jelentettem ki határozottan.
– Úgy látom, te hamar túlléptél rajta.
Megrántottam a vállam és épp válaszolni akartam, amikor Rob
kilépett az iroda ajtaján. Nem gondoltam, hogy ilyen korán itt fogom
találni. Kérdőn néztem a barátnőmre, mire ő legyintett egyet.
– Tudod, hogy megy ez, Alexis. Más vállán felejteni sokkal
könnyebb – mondtam mosolyogva, miközben elindultam az irodám
felé.
– Naná, hogyne tudnám – válaszolta fülig érő vigyorral az arcán.
Rákacsintottam és beléptem az irodába. Az ajtót szó szerint
bevágtam a tátott szájjal bámuló Rob orra előtt.
Roppant büszke voltam magamra, de nem voltam annyira naiv,
hogy ne tudjam, sikerült meghúzkodnom annak a bizonyos
oroszlánnak a bajszát. Számítottam a visszavágóra.
Az asztalomhoz léptem, letettem a táskámat, kivettem a
telefonomat, amikor kivágódott az ajtó. Akkora lendülettel jött be
Rob, hogy az ajtó majdnem fejbe vágta lendületből.
Esküszöm, kis híján felnyerítettem.
 De szép lett volna!
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem teljes nyugalommal,
miközben felpillantottam rá. Úgy fújtatott, mint egy bika a karámban
a rodeó előtt. Mielőtt tovább hecceltem volna azzal, hogy az arcába
mosolygok, az asztalomon váró papírhegyekre koncentráltam.
– Hol voltál?
Rá sem kellett néznem, a hangjából is fel tudtam mérni, hogy
rohadtul dühös. Eddig azt gondolta, mindent a kezében tart, de
most, hogy úgy tűntem el a szabadságom alatt, hogy nem tudott
rólam semmit, ez feldühítette. Engem viszont pont nem érdekelt.
Valószínű, ha Scott nem jön a képbe, akkor másképp reagáltam
volna, de így határozottan élveztem a kialakult helyzetet.
– Szabadságon – vetettem oda félvállról, de továbbra sem voltam
hajlandó a szemébe nézni.
– Ne mondd! Ahogy látom, mégsem sikerült kipihenned magadat
– szurkálódott Rob.
Ennyi elég volt belőle.
– Akarsz valami mást is? Mert ha csak ezt akartad, akár el is
mehetsz – néztem rá most már dühösen.
– Nem megyek – válaszolta, majd leült az asztalom másik felén
lévő székbe. – Addig nem, amíg nem válaszolsz.
– Mire?
– Hol voltál?
– Semmi közöd hozzá.
– Ne szórakozz velem, Liza! – ugrott fel hirtelen.
– Én? Menj te a francba! – emeltem fel a hangomat.
– Mi van? Nem kaptad meg, amit akartál? Nem volt, aki
megdugjon?
– Tessék?
Teljesen ledöbbentett a kirohanása. Mit képzel magáról ez a
szemétláda?
– Jól hallottad.
Kirontottam az asztalom mögül, és egyből nekitámadtam.
– Mit képzelsz magadról, te aljas féreg? – löktem meg. – Azt
hiszed, van jogod ehhez, csak mert itt dolgozom? Hadd áruljak el
valamit, Rob. Nem vagy a főnököm – ütöttem meg minden szó után
a mellkasát. Az utolsónál elkapta a kezemet.
– Épp ezért teszek veled azt, amit akarok!
– Tévedsz! Takarodj az irodámból – üvöltöttem az arcába.
– Mi a fene folyik itt? – hallottam meg a főnököm hangját.
Szaporán kapkodtam a levegőt, miközben ránéztem.
– Semmi, amihez közöd lenne – vágta rá Rob.
– Vigyázz a szádra, fiam! Liza? – fordult felém Mr. Hollins.
Most tényleg tőlem várt választ? Mégis mi a francot mondhatnék?
– Minden…
– Az igazat, Liza! – Kikerekedett szemekkel bámultam az öregre.
– Hozzád nyúlt?
Jézusom!
Nem szoktam szégyellni magam, de most roppant kínos volt.
– Nem – suttogtam. Lehettem volna határozottabb is, mert az
öreg arcát elnézve nem igazán hitt nekem, pedig Rob tényleg nem
tett olyat, amit én nem akartam.
– Ugyan már, mit képzelsz te rólam? – tajtékzott Rob.
– Azt most ne akard tudni – válaszolta az apja határozottan.
Nem igazán tudtam, mi folyik kettejük között, de egyáltalán nem
volt ínyemre, hogy rajtam keresztül akarják ezt lerendezni.
– Uram! Tényleg nem történt semmi. Volt egy kis nézeteltérésünk,
de semmi komoly – mondtam Mr. Hollins szemébe. Nem akartam
ebből nagy ügyet csinálni.
Mi Robbal majd elintézzük ezt négyszemközt.
Habár ez a gondolat sem nyugtatott meg, még mindig jobb volt,
mint itt vergődni a nagyfőnök előtt.
– Hát jó – lépett távolabb két lépést a fiától. Felsóhajtottam.
– De ha még egyszer meghallom, hogy így beszélsz az
alkalmazottakkal, nem viccelek – mutatott a fia felé –, mehetsz
amerre látsz!
– A picsába! Ez komoly? – flegmázott Rob.
Ez az ember tényleg soha nem adja fel?
– Akarod, hogy most bebizonyítsam, mennyire komolyan
gondoltam, fiam?
 Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, de végül Rob
feladta.
Hála istennek!
Ellépett tőlem, továbbra is az apja szemeibe nézve, majd
felemelte két kezét, és a fejét csóválva elindult az ajtó felé.
– Nehogy azt hidd, hogy nem gondoltam teljesen komolyan.
Ha egyszer is meglátlak Liza irodájában úgy, hogy nem munkáról
tárgyaltok, pakolhatsz. Értjük egymást?
– Igen – válaszolta Rob rezzenéstelen arccal.
– Na, azért. Szép napot! – bocsátotta útjára. Rob pedig nem
húzkodta tovább az oroszlán bajszát. Szó szerint kiviharzott az
irodából és úgy vágta be maga után az ajtót, hogy nem volt kérdés,
mi lesz a téma az elkövetkező napokban a kollégák között.
– Jesszus anyám! – sóhajtottam, miközben lerogytam a
székembe. Tenyerembe hajtottam a fejem, és próbáltam összekapni
magam.
– Jól van? – kérdezte a főnököm.
– Igen – pillantottam rá. – Köszönöm, Mr. Hollins, de nem kellett
volna. Tudja…
Igyekeztem menteni a menthetőt, de nem engedte, hogy
befejezzem a mondatot.
– Ugyan már, Liza. Hányszor kértem már, hogy szólítson
Williamnek. Másrészt pedig, de igen, szükség volt rá.
– De…
– Ismerem a fiamat, jobban is, mint azt ő hiszi. Maga nagyon jó
munkaerő, szükségem van magára. Nem fogom hagyni, hogy amiatt
veszítsem el, mert ő nem tudja féken tartani magát.
Tátott szájjal hallgattam, de nem tudtam felfogni. Nagyon jólesett,
amit mondott, még a torkom is összeszorult az érzéstől, hogy
ennyire mellettem áll.
– Köszönöm – suttogtam.
– Ne aggódjon emiatt – legyintett felém. – Ha nem viselkedik
tisztességesen magával, én sem fogok vele. Higgye el, megvan
hozzá minden eszközöm, hogy letörjem a szarvát.
– Hát, ha önnek nincs meg, akkor senkinek se – erőltettem egy
halvány mosolyt az arcomra.
– Na igen. Ez is igaz. Meglesz?
– Igen, hogyne.
– Rendben, akkor én megyek is.
– Még egyszer köszönöm, William.
– Nincs mit, Liza.
Amint elhagyta az irodámat, az asztalomra borultam.
Mi a fene jön még ma?
 Scott
– A rohadt életbe! – Morogva csaptam be a kocsi ajtaját, ami a
reptérre vitt minket.
– Mi a baj, haver? Kérsz valami búfelejtőt? – kérdezte Kyle, és
felmutatott egy füves cigit.
– Normális vagy? Tedd már el! – ordított rá Mike.
– Lazíts, főnök! – vihogott idétlenül a haverom. Már nem volt
szomjas, pedig még el sem indultunk.
– Történt valami? – kérdezte Brad, figyelmen kívül hagyva a
másik két idióta veszekedését. Valamiért mindenki idegesebb volt a
szokásosnál. Én biztosan. Utáltam, hogy itt kellett hagynom Lizát,
ráadásul így. Aggódtam miatta. Amióta együtt voltunk, sosem csapta
szét magát annyira, mint a múltkor. Alig volt észnél, amikor
rátaláltam. Még szerencse, hogy felmentem hozzá. Igyekeztem
fékezni magam, de kurvára ideges voltam. Kezdtem érteni, miért
szoktak kiborulni a többiek, amikor engem kell összeszedni.
Rohadtul nem tetszett a helyzet.
Történt valami, ebben egészen biztos voltam, de sajnos nem volt
időm kideríteni, hogy vajon micsoda. Az utóbbi napok húzósak
voltak. Sokat dolgoztunk mindketten, ráadásul a tegnapi nap sem
úgy alakult, ahogy elterveztem. Tele volt a tököm az örökös
megbeszélésekkel. Fölösleges időhúzásnak éreztem, hiszen
mindent percre pontosan tudtunk, úgy, ahogy a mindenható
menedzserünk óhajtotta. Kezdett elegem lenni belőle is. Neki
köszönhetően elmaradt a közös délutáni program, a vacsora, és
minden más, amit még utána terveztem Lizával. Így most
legszívesebben mennék vissza hozzá.
– Scott? Mi a gond? – lökte meg az oldalamat Brad.
– Semmi – vágtam rá gyorsan.
Hagyjanak békén! Nem tartozom beszámolóval senkinek sem.
Brad is érezhette, hogy jobb, ha nem piszkál, mert nem
nyaggatott tovább a kérdéseivel. Az ablakon bámultam kifelé, és
próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy egy jó ideig nem
fogom látni a szexi szőkémet. Pontosan tudtam, hogy ezért nem volt
eddig komoly kapcsolatom. Kurva nehéz összeegyeztetni a
dolgokat, hogy mindenhol megálljam a helyem. Utáltam, hogy
kételkedem magamban, de Liza sem könnyítette meg a helyzetemet,
hiszen az utóbbi két-három napban mintha nem is lett volna
önmaga. Tudtam, hogy neki sem egyszerű, de tegnap mintha
teljesen kicserélték volna.
Szokatlanul ideges volt, és igyekezett elkerülni a beszélgetést,
ami Roy-nak köszönhetően sikerült is neki. Ma reggel már más volt a
helyzet, de ettől függetlenül rohadtul nem voltam nyugodt.
Teljesen elmerültem a gondolataimban, így nem is vettem észre,
hogy megérkeztünk a reptérre, csak arra figyeltem fel, hogy megállt
az autó. Szó nélkül szálltam ki és mentem a csomagjaimért. Nem
vártam meg a többieket, egyszerűen továbbsétáltam.
A franc se kíváncsi az újabb cseszegetésre!
Beléptem az épületbe, ahol le kellett adnunk a poggyászokat.
Éppen a pulthoz értem, amikor a telefonom jelezte, hogy üzenetem
érkezett. Kihalásztam a zsebemből és elolvastam.
„Jó utat, szépfiú! Vigyázz magadra!”
Egy félmosoly kúszott az arcomra, és egy mély levegővétel után
mintha kezdett volna kitisztulni az agyam. Alig olvastam el, jött a
következő.
„El ne felejts engem!”
Pf! Mintha ez egyetlenegyszer is megfordult volna a fejemben.
Nincs az az Isten!
Válaszolni készültem, amikor még egy érkezett.
„Én nem foglak. Erre akár mérget is vehetsz ”
A fejemet ingatva mosolyogtam.
Hihetetlen ez a csaj!
Még így, hogy nincs mellettem is képes felvidítani.
Azonnal bepötyögtem három üzenetet.
„Vigyázni fogok, de ígérd meg, hogy te is!”
„Ennek elmondhatatlanul örülök.”
„Szavadon foglak, tündérvirág!”
– Minden oké? – kérdezte Brad, amikor mellém lépett.
Most már, hogy kicsit fellélegeztem, tudtam neki normálisan
válaszolni.
– Azt hiszem.
 – Ne aggódj! Ha igazán akarjátok, működni fog.
Megveregette a vállamat, és anélkül, hogy megvárta volna a
válaszomat, elsétált tőlem. Tudtam, hogy az ő kapcsolata sem állt
biztos lábakon, hiszen ők is alig ismerték egymást Ann-nel, most
pedig több ezer kilométerre készültünk utazni, így nem volt szüksége
még az én szarságaimra is.
Legalább nem leszek egyedül ebben a helyzetben. Talán
könnyebb lesz, ha lesz kivel megosztani a kétségeimet.
Azt tudtam, hogy minél több idő fog eltelni, annál gázosabb lesz.
Egy füttyszót hallottam. Dan és Mike intett, hogy indulhatunk.
Reméltem, hogy elintézték a csomagomat, amíg én Lizával
beszéltem. Elindultam feléjük, de közben írtam még egy utolsó
üzenetet.
„Amint leszálltunk, felhívlak. Csók”
Az út nagy részében elvesztem a gondolataimban, de amikor
engedélyt kaptunk a leszállásra, én voltam az első, aki elhagyta a
gépet. Szánalmas vagy sem, már a lépcsőn lefelé menet tárcsáztam
Liza számát.
– Ezek szerint épségben odaértél – szólt bele köszönés nélkül,
amin csak mosolyogni tudtam.
– Igen, itt vagyunk.
– Szuper.
Pár pillanatnyi kínos csend következett. Egyikünk sem tudott egy
szót sem kinyögni. Én hallgattam, ahogy levegőt vesz, és azon
tűnődtem, mit is lehetne ilyenkor mondani.
– Scott? Itt vagy még? – törte meg a csendet Liza.
– Igen, bébi, itt vagyok – köszörültem meg a torkomat.
– Jól van, szépfiú. Menj és élvezd a bulit a többiekkel.
– Nincs kedvem – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Hé! Meg ne halljam ezt, világos? – emelte fel a hangját az én
kis szőkém. – Minden oké. Én jól vagyok, és megleszek.
Vett egy mély levegőt.
– Itt foglak várni. Hallod? Nem megyek sehová.
Akkorát sóhajtottam, hogy azt hittem, kiszakad a tüdőm.
Mertem remélni, hogy úgy lesz. Nem volt hülye ötlet Bradtől, hogy
Annt beköltöztette a lakásba, míg nem vagyunk otthon.
 Mivel így Liza is ment a barátnőjével, legalább amiatt nem kellett
aggódnom. Együtt mégis csak könnyebb lesz nekik.
Ettől függetlenül szükségem volt, hogy halljam ezeket a
mondatokat, de most, miután elhangzottak, még durvább gombóc
nőtt a torkomban.
Lehet ez még ennél is szarabb? A rohadt életbe!
– Ó, bébi! Bárcsak itt lennél – húztam végig szabad kezemet az
arcomon.
Nem akartam eltitkolni az érzéseimet. Bíztam benne, hogy neki is
ugyanúgy szüksége van ezekre a szavakra, mint nekem az övéire.
– Rajtam nem múlna – kacagott a telefonba. Nem hiszem, hogy
komolyan gondolta, de nekem abban a pillanatban szöget ütött a
fejembe egy ötlet.
– Na, várj csak! – válaszoltam jókedvűen.
Még néhány percet tudtunk beszélni anélkül, hogy a többiek
bezavartak volna, de aztán megindult az őrület körülöttem.
Igyekeztem elköszönni Lizától, mielőtt a többiek szétszekáltak
volna bennünket. Végül abban maradtunk, hogy mindennap fogunk
beszélni, akármikor lesz is rá lehetőség.
Alig telt el egy hét az európai turnéból, máris kész idegroncs
voltam. Feszített volt a tempó. Ha nem próbáltunk vagy
koncerteztünk, akkor interjúra cibált minket Roy. Valamiért kurva
fontos volt neki, hogy jóformán egész nap dolgozzunk.
Amikor az együttes tagja lettem, tudtam, hogy ez is hozzátartozik
majd a banda életéhez, de ezt már erős túlzásnak éreztem.
Természetesen semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Csak az
első két napban tudtuk tartani magunkat Lizával a
megállapodásunkhoz, aztán borult az egész. Kevésbé lettem volna
ideges, ha Liza nem viselkedett volna megint úgy, mint az indulás
előtt. Visszahúzódott, mint egy csiga a házába, és ezzel rohadtul
nem tudtam mit kezdeni, pláne nem ilyen távolságból.
– Mi a faszt csinálsz, ember? – kérdezte Mike a lakosztályba
lépve.
A nappaliban lévő kanapén ültem, jobban mondva
terpeszkedtem. Teljesen le voltam csúszva, a fejemet a háttámlára
támasztottam, a kezemben pedig egy majdnem üres vodkás üveget
szorongattam. Kegyetlen részeg voltam, de ezt kommentálnom sem
kellett, hiszen a haverom a fejét ingatva megválaszolta a saját
kérdését. Nekem csak ahhoz volt erőm, hogy megemeljem az
üveget.
– Nem lesz ennek jó vége – morogta az orra alatt, mielőtt
elhagyta a nappalit és belépett a saját szobájába.
Én is tudtam, hogy nem ez a megoldás, de rohadtul nem volt más
ötletem, mivel csillapíthatnám a keserűséget és a csalódottságot,
amit éreztem. Délután kezdtem el inni, amikor Liza nem válaszolt az
üzeneteimre, majd később tovább folytattam, amikor a hívásomat
sem fogadta. Egyszerűen kiakadtam. Az agyam folyamatosan azon
kattogott, mi a franc történhetett. Mivel válasz nélkül maradtam,
ahhoz a megoldáshoz fordultam, amihez már nem egyszer az
életemben, és ami csak a bajt hozta rám: seggrészegre ittam
magam.
– Mit művelsz? – hallottam meg Brad rosszalló hangját. Épp azon
voltam, hogy bevánszorogok az ágyamba, de a mérhetetlen
mennyiségű pia megtette a hatását. A lábaim nem
engedelmeskedtek. Lecsúsztam a szőnyegre, de a testemet sem
tudtam megtartani, így pofával előre landoltam.
– A picsába – nyögtem fel. Az orrom érte először a padlót, így
most már az ütéstől is csillagokat láttam.
– Te hülye állat! – lépett közelebb szitkozódva Brad.
– Menj a francba! – motyogtam, bár nem hiszem, hogy a haverom
értette, mert minden szó összemosódott.
– Mit mondtam neked erről a múltkor? – kérdezte, miközben a
karom alá nyúlva próbált lábra állítani. A nevemet sem tudtam volna
megmondani, nemhogy a kérdésre válaszolni. Az egyik karomat
átvetette a vállán, és a derekamnál fogva igyekezett a szobámba
cipelni. – Tényleg mindent el akarsz veszíteni? – kérdezte
sajnálkozva.
– Már így is elvesztettem mindent – válaszoltam. A gyomrom
összeugrott még a gondolatára is, hogy Liza nincs velem, és a
vodka, amit benyakaltam, azonnal visszajött. Épp a folyosóra értünk,
amikor kidobtam a taccsot.
– A rohadt életbe, Scott! Miért teszed ezt magaddal?
 Az is megmutatta milyen jó barát, hogy nem a feltakarítás
aggasztotta, hanem hogy velem mi lesz. Jelen pillanatban azonban
az sem érdekelt, ha borult volna minden tervem. Nem érdekelt
semmi, ha Liza nem része az egésznek.
– Őt akarom – morogtam magam elé.
– Kit? Lizát? Ha nem szeded össze magad, kétlem, hogy szóba
áll veled – hangzott el egy újabb bölcsesség a haverom szájából.
Nem volt erőm válaszolni, csak arra koncentráltam, ne hányjam
telibe újra a lakosztályt.
Amikor végre elértünk az ágyamig, óvatosan lefektetett és
betakart, mintha bármilyen törődést is megérdemeltem volna.
– Kösz – nyögtem, miközben a karomat a szememre fektettem.
– Tettem ide egy vödröt, ha szükséged lenne rá.
– Aha – válaszoltam már félálomban.
– Reggel kurvára fog fájni, de beszélni fogunk – figyelmeztetett,
majd hallottam becsukódni az ajtót.
Másnap reggel, amikor megébredtem, mindenem fájt. A fejem, a
gyomrom, és még a nyakam is. Valószínűleg olyan idétlen pózban
aludtam, hogy ez lett a vége. Halványan rémlett, hogy a nappaliban
vergődtem, de hogy hogyan kerültem ágyba, az egy jó kérdés volt.
Szép lassan próbáltam felülni, de a gyomrom ettől a kevés
mozgástól is bukfencet vetett. Oldalra pillantottam, felmértem a
terepet, hogy eljutok-e a fürdőig, de szerencsére volt ott egy vödör,
amibe belehányhattam.
Hát persze! Brad.
– A büdös francba! – nyögtem fájdalmasan, miután minden kijött,
ami bennem maradt még. Óvatosan visszafeküdtem, és próbáltam
kicsit összeszedni magam. Ahogy teltek a percek és tisztult az
agyam, eszembe jutott, hogy már majdnem egy napja nem tudok
semmit Lizáról. Amennyire gyorsan csak tudtam, felültem az ágyon
és keresni kezdtem a telefonomat.
Nem volt sehol. Ekkor hallottam meg a többiek hangját.
Tudtam, hogy megint kapni fogok, de nem érdekelt. Úgy, ahogy
voltam, a tegnapi ruhámban kitámolyogtam a nappaliba.
Mindenki ott volt, és amikor beléptem, elhallgattak. Ebből is
tudtam, hogy nagy valószínűséggel én voltam a téma. Ez most pont
nem érdekelt.
– Jó reggelt! Vagy jobbat? – hülyült Kyle.
Felmutattam a középső ujjamat és a kanapé felé indultam, ahol
tegnap vedeltem. Felemeltem a párnákat, de sehol nem találtam a
telefonomat.
– Ezt keresed? – kérdezte Brad. Ránéztem, de az arcáról
semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Vagyis egyet igen.
Dühös volt.
– Igen, azt – vágtam rá azonnal. Odamentem az asztalhoz, ahol
beszélgettek, és a telefonomért nyúltam.
– Először beszélgetünk – mondta, miközben elrántotta előlem a
kezét, amiben a készülék volt.
– Később – vágtam rá idegesen. Lehet, hogy Liza már ezerszer
keresett, ő meg itt húzza az időt. Kezdett elborulni az agyam.
– Nem – emelte meg a hangját. Végignéztem a többieken, de
egyedül csak Kyle vigyorgott idétlenül. A többiek… Kissé számon
kérően vizslattak.
Mi a fasz?
– Azt mondtam, add ide azt a kurva telefont! – ripakodtam a
haveromra.
Ha ezt így folytatja, már csak volt a haverom.
– Én meg azt, hogy előbb beszélünk! – Idegesen ugrott fel a
székről, amin ült, én pedig tettem felé egy lépést. Mike lépett kettőnk
közé, és a többiek is feszülten figyelték, hova vezet ez az egész.
Még Kyle is visszavonulót fújt. Nem mondom, hogy nem volt oka rá,
mert kérdés nélkül bevertem volna neki egyet, ha tovább szórakozott
volna velem.
– Brad! – mentem még egy lépéssel közelebb.
Felhúzott szemöldökkel várta, mit fogok tenni. Ökölbe szorítottam
a kezem és készen álltam rá, hogy orrba verjem.
Szerencséjére ekkor megszólalt a telefonom. Brad maga felé
fordította, megnézte, ki hív, épp úgy, mintha az övé lenne.
– Odaadnád végre?
Színészeket meghazudtoló sóhajjal végre feladta.
– Persze – bólintott. Kikaptam a kezéből és szó szerint futva
mentem vissza a szobám felé, miközben felvettem. Még hallottam,
ahogy Brad közli, később folytatjuk.
Mit bánom én!
– Kicsim? Minden rendben? – kérdeztem köszönés nélkül.
Szarok a formaságokra. Most mindenképp.
– Scottie – sóhajtott megkönnyebbülten Liza a vonal másik
végén.
– Valami baj van? Hol voltál? – kértem számon.
Megtorpantam a folyosón a válaszára várva.
– Nincs semmi, jól vagyok. Sokáig dolgoztam tegnap, majd
elmentünk a csajokkal inni egyet.
– Bassza meg!
– Scott? Te jól vagy?
– Nem mondhatnám – válaszoltam őszintén. Vele ellentétben én
próbáltam az lenni. – Tegnap egész nap nem értelek el.
– Tudom, és sajnálom, tényleg. Ne haragudj!
Nem tudtam, mit mondjak. Féltem, ha megszólalok, tényleg az
lesz a vége, hogy lerakja, és ennek annyi. De nem tudtam túltenni
magam azon, hogy még arra sem méltatott, hogy egy üzenetet
küldjön. – Itt vagy még?
– Igen.
– Haragszol? – szólt bele csábító hangon. – Szépfiú!
Kikészít. Esküszöm, bele fogok dögleni.
– Nem – válaszoltam megint röviden.
Miért nem érti meg, hogy rohadtul hiányzik? Tényleg nem jelentek
neki ennyit?
– Biztos?
– Biztos.
– Hallom, nincs kedved beszélgetni. Leteszem, és hívj, ha
gondolod.
Mielőtt tiltakozhattam volna, megszakadt a vonal.
Mi a lófasz?
– Azt hiszed, ennyivel lerázhatsz? – tettem fel hangosan a
kérdést. Csak bámultam a képernyőt, miközben újra tárcsáztam.
– Meg ne próbáld letenni! – szóltam bele, miután néhány csörgés
után felvette.
– Nem állt szándékomban – válaszolta mosolygós hangon.
 – Te ezt viccesnek találod? – kérdeztem meglepődve.
– Egy kicsit – kuncogott.
– Liza!
– Igen?
– Ne szórakozz velem!
Annak ellenére, hogy szívta a vérem, hangos nevetése engem is
megmosolyogtatott. Kezdtem azt hinni, hogy csak én képzeltem
többet e mögé.
– Pedig azt terveztem – búgta a másik oldalon.
– Jézusom! Most viccelsz, ugye?
– Nincs kedved? – kérdezte csalódottan.
– Kedvem az lenne, csak erőm nincs – sóhajtottam, miközben
végre beléptem a szobámba. – Basszus – húztam fel undorodva az
orrom, amikor megláttam a vödröt az ágy mellett.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Scott!
– Jól vagyok, csak tegnap kicsit többet ittam, mint kellett volna.
Néhány másodperc csend után szólalt meg.
– Miattam?
– Eltűntél, Liza! Nem válaszoltál az üzenetekre és a hívásaimra
sem. Nem tudtam, mit gondoljak – vallottam be, miután lerogytam az
ablak előtt álló kanapéra.
Újabb csönd következett.
– Tényleg sajnálom. Nem történt semmi különös.
Felsóhajtottam.
– Szeretlek, Scott. Hallod?
– Istenem – nyögtem ki a kisebb sokk után, amit a szó hallatán
éreztem.
– Tudom, hogy nem volt lehetőségünk sokat beszélni, de jól
vagyok.
Nem akartam felhozni, hogy miért viselkedett úgy az elutazás
előtt, csak örültem, hogy végre rendben vagyunk.
Egészen más lett még a közérzetem is. A gyomrom már nem
háborgott, és a fejfájásom is csillapodott. Ekkor jutott eszembe, hogy
én nem mondtam semmit a vallomására.
 – Én is szeretlek – mondtam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.
Nem akartam, hogy azt higgye, gondolkodnom kell, mert ez nem volt
igaz. Ennél igazibb érzés még soha nem uralta a szívemet. Mintha
nem lennék egész Liza nélkül.
– Scottie – sóhajtott.
– Látni akarlak.
– Nekem is hiányzol – kuncogott megint.
– Nem. Komolyan mondom. Elintézem, hogy valamikor
találkozhassunk.
– Benne vagyok – vágta rá gyorsan. Ekkor nyugodtam csak meg
igazán.
Miután elköszöntünk, percekig győzködtem magam, hogy nem
kell rémeket látnom. Liza nem olyan, mint azok a lányok, akikkel
korábban dolgom volt.
– Akkor most fogunk beszélni – nyitott be Brad a szobámba
kopogás nélkül.
– Kímélj meg az észosztástól. Nem vagyok jól.
– Igen. Látom, szükséged volt a vödörre.
Nem válaszoltam, felálltam a kanapéról. Hogy húzzam az időt, és
végre megszüntessem az irdatlan bűzt, kinyitottam az ablakot, majd
kivittem a fürdőbe a vödröt.
– Hiába téblábolsz, addig nem megyek el, amíg el nem mondtam,
amit akarok.
– Nem fárasztanád inkább a többieket? – kérdeztem a fürdőből.
– Scott – figyelmeztetett Brad.
Tudtam, hogy nem úszhatom meg, de kurvára nem volt kedvem
most őt hallgatni. Elbasztam, tudom, és azt is, mit gondol erről, de
most nem érdekelt.
– Segítségre lenne szükséged – mondta, amikor újra a szobába
léptem. Megtorpantam és ránéztem.
– Tessék? – kérdeztem suttogva.
– Jól hallottad.
– Nem hiszem.
– De igen. Ha nem hagysz fel ezzel a szarsággal, elvonóra kell
menned – jelentette ki határozottan.
Sokkot kaptam. Ez egészen biztos.
 – Nincs akkora baj – tettem hozzá halkan.
– Úgy gondolod?
– Igen – mondtam határozottan. – Tudom kezelni.
– Én nem úgy látom – mondta, majd vett egy mély levegőt.
– Mi nem úgy látjuk.
Kellett néhány perc, míg eljutott az agyamig, amit mondott.
Mi.
Aztán még egy pillanat, hogy elboruljon az agyam.
– Most komolyan azt mondod, hogy nekem, aki néha a piához
nyúl, előbb kell segítség, mint Kyle-nak és nem mellesleg Dannek,
akik mást is tolnak?
Idegesen róttam a köröket az ágy előtt.
– Igen – mondta még mindig ugyanolyan határozottan.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! És pont nekik jár a szájuk? A
legtöbbször azt sem tudják, merre van előre, amikor
belemelegednek. Velük ellentétben én még sosem hagytalak
cserben benneteket! Egyszer sem – őrjöngtem.
– Azzal te ne foglalkozz! Most ezt kell megoldani – mondta
teljesen higgadtan Brad.
– Ezt nem hiszem el! – morogtam az orrom elé. Lerogytam a
kanapéra, mert az a kevés erőm is elhagyott, ami még volt.
Nem akartam elhinni, hogy így összeesküdtek ellenem.
Bassza meg!
Úgy éreztem magam, mint egy átkozott kirekesztett, pedig nem
csináltam semmi mást, csak azt, amit ők. Buliztunk, amikor kellett,
és nem hagytunk ki egyetlen felkínálkozó alkalmat sem, de ettől még
nem voltam beteg.
Tenyeremet végighúztam az arcomon és kibámultam az ablakon.
Nem akartam velük veszekedni, de nagyon szarul esett, hogy
ennyire nem bíznak bennem. Amióta Lizával voltam, most fordult elő
velem először, hogy ittam.
Nincs rá szükségem.
– Látod – értetlenül kaptam fel a fejem –, erről beszélek –
helyeselt Brad.
Ezek szerint hangosan kimondtam, amire gondoltam.
 – Nem akarom, hogy bajod legyen. Érted? – kérdezte Brad,
miközben leült mellém. Nem volt mit mondanom, így tovább
hallgattam. – Hetek óta nem ütötted ki magad, de most, hogy valami
gond akadt, egyből az üveghez nyúltál. Remélem, máshoz nem –
motyogta maga elé.
Nem láttam értelmét, hogy magyarázkodjak, mert az volt a
gyanúm, nem hinne nekem. Nem reagáltam semmit.
Kibámultam az amúgy csodás kilátásra, és azon gondolkodtam,
mi legyen.
Tegyek újabb ígéreteket? Vagy lépjek ki a bandából? Vajon
tényleg ezt akarják?
Nem akartam elhinni, hogy a többiek is ezen a véleményen
vannak.
– Nem akarunk elveszíteni – válaszolta meg Brad a fel nem tett
kérdéseimet. – Csak segíteni szeretnénk. Aggódunk érted.
– Nincs miért.
– Örülnék, ha így lenne.
– Így van.
– Nem akarlak többet kimosni a szarból.
– Annyira még soha nem vágtam taccsra magam – mondtam
félmosolyra húzva a számat.
– Ne hülyéskedj!
– Soha nem tenném – mondtam még mindig az ablak felé.
– Tudod, miről beszélek.
– Igen – sóhajtottam. – Nem lesz gond, megígérem – mondtam
felé fordulva. Miután bólintott, folytattam. – De most van egy
világmegváltó ötletem.
– Ugyan már! Tudsz valamit, ami kihúz minket ebből a szarból?
– Nem. Jobbat tudok.
Felhúzott szemöldökkel várta a folytatást.
– Eljönnek a csajok Bécsbe.
– Baszki! Most ugye nem arról beszélünk, hogy lányokat hozol fel
ide? – kérdezte, miközben tenyerét végighúzta az arcán. Fülig érő
vigyorral vártam, hogy leessen neki, mire céloztam. – Scott, az
istenért! Ne mondd, hogy erről külön kell dumálnunk.
Nem bírtam tovább, hangosan felnevettem.
 – Most mi bajod? – kérdezte értetlenül Brad.
– Nem idegenekről beszéltem, te idióta, hanem a mi csajainkról.
– Ezek szerint minden rendben?
– Igen, úgy tűnik.
– Hála az égnek! – emelte felfelé a fejét. – Várj! Miről beszélsz?
A fejemet csóválva vigyorogtam tovább.
– Kicsit lassú vagy ma reggel, pedig én vagyok másnapos.
Egy legyintéssel lerendezett.
– Azt mondod, hogy Ann és Liza eljön?
– Ebben bízom.
Megcsillant a szeme és teljesen felvillanyozódott.
Tudtam, hogy neki épp úgy hiányzott Ann, mint nekem Liz.
Csak ő jobban bírta a távolságot, vagy egyszerűen
magabiztosabb volt. Nem tudom, de nem akartam már ezen többet
agyalni. Dolgom volt. Meg kellett szerveznem a csajoknak az utat.
– Király! – egyezett bele jókedvűen a haverom.
– Helyes. Akkor megyek is és intézkedem.
Néhány óra kellett, míg mindent előkészítettem. Persze Brad sem
maradhatott ki az intézkedésből. Segített leszervezni a gépet és egy
kocsit, ami értük megy. Már csak azt kellett kivárnunk, hogy
ideérjenek.
Lehet, hogy egy érzelgős fasz lettem, de úgy vártam, hogy végre
Bécsbe érjen, mint egy menyasszony a nagy napot. Nem is lehetett
volna jobb ötletem. Mindenkire ráfért már ez a találkozás. Tudtam,
hogy Liza imádni fogja a körítést is. Nem ez volt számára a
legfontosabb, de minden alkalommal láttam a szemében a csillogást,
amikor használtuk a sztársággal járó dolgokat. Imádtam, hogy nem
kihasználta, hanem élvezte a helyzetet. Ettől még inkább szerettem.
Még mindig megijesztettek a saját érzéseim, amiket kiváltott
belőlem, de igyekeztem bízni magamban és benne. Mindent
megtettem, hogy ne hatalmasodjon el rajtam a féltékenység és a
bizonytalanság, de nem volt egyszerű.
Alig vártam, hogy megnyugodhassak. Aznap, amikor végre
megérkeztek, és megláttam a repülő lépcsőjén, helyreállt a világ.
Fülig érő vigyorral az arcán rohant le a lépcsőn, majd ugrott az
ölembe.
 Istenem! Mennyire hiányzott ez!
Nem érdekelt, hogy esetleg nem kap levegőt, annyira szorítottam,
amennyire bírtam. Beszívtam az illatát, csókoltam finom bőrét. Amint
viszonozta, tudtam, hogy egy időre elvonulunk a társaságtól.
Szerencsére Bradnek is hasonló tervei voltak, így újra
megcsókoltam a csajomat.
– Indulnunk kell – suttogtam az ajkai közé.
– Oké – válaszolta, bár továbbra sem vált el a számtól.
Egyik kezemmel a tarkójánál tartva, másikkal a derekát ölelve
mentem a kocsihoz. Előrelátóak voltunk Braddel. Külön jöttünk.
– Menjünk, tündérvirág! – tettem le az ölemből, amikor elértük a
kocsimat. Kipirulva, csillogó szemekkel bólintott.
Minden alkalommal jobban felpörgetett, mint akármilyen drog,
amikor így nézett rám. Gyorsan beugrottunk a kocsiba, és azonnal
gázt adtam. A zárt tér nem segített. Ahelyett, hogy csillapodott volna
a köztünk szikrázó vágy, még inkább elhatalmasodott rajtunk. Mivel
zene nem szólt, csak a hangos zilálásunk töltötte be a teret. Liza
fészkelődött, látszott, hogy ő sem bír magával.
Hogy fogjuk kibírni a szobámig?
Amint Liza a combomra tette a kezét, tudtam a választ.
Sehogy.
– Nem akarok balesetet okozni – mondtam jóformán morogva.
– Akkor az utat nézd! – válaszolta Liza szemérmetlenül.
– Liza!
Akartam még folytatni, de amikor rászorított a farkamra, bennem
ragadt minden szó. Igyekeztem az útra koncentrálni.
Próbáltam körbenézni, kitalálni, hova mehetnénk. Aztán amikor
Liza lehúzta a cipzárt a gatyámon, megláttam egy földutat, ami egy
farmhoz vezetett. A tábla szerint még öt mérföldre volt. Gyorsan
bekanyarodtam, mentem még egy kicsit, hogy távolabb legyünk a
főúttól, majd lehúzódtam az út szélére.
Liza nem vacakolt tovább. Kiszabadította a farkamat, és azzal a
lendülettel a szájába vett.
– Bassza meg!
Nem kellett sok idő, és máris kitörésre kész voltam.
– Hagyd abba!
 Durvábban szóltam, mint szerettem volna, de Liza nem vette
zokon.
– Vetkőzz!
Nem kellett kétszer mondanom. Azonnal letolta a nadrágját a
bokájáig, bugyival együtt, és egy pillanat múlva már az ölemben is
volt. Nem volt szükség előjátékra. A nyakamba kapaszkodva rám
bízta az irányítást. Nem bántam. Mindkét kezemmel a csípőjét
szorítottam, és magamra engedtem. Nem foglalkoztunk a
külvilággal, csak igyekeztünk a bennünk tomboló vágyat csillapítani.
Őrült tempót diktálva jutottunk a csúcsra.
– Szent ég, hogy hiányzott ez – lihegte Liza a nyakamba.
– Ó, igen? Csak ez hiányzott?
– Jaj, ne hülyéskedj! – Elhúzódott, hogy a szemembe nézzen. –
Tudod, hogy gondoltam!
– Tudom, és ez a szerencséd.
Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Miután rendbe
szedtük magunkat, elindultunk a szállodába.
Amíg a csajok itt voltak, nagyjából ugyanaz volt a program.
Mivel kevés ideig maradtak, igyekeztünk mindent belesűríteni az
időbe. Annyit voltunk együtt, amennyit csak lehetett, és amennyit
Roy nem húzott keresztbe. Kezdett kiakasztani az a faszi.
A koncert nagyon jól sikerült, bár a végét egy kisebb cirkusz
majdnem tönkretette. Brad kis híján péppé vert egy lesifotóst.
Már lejöttünk a színpadról, Lizával az ölemben igyekeztem az
öltöző felé, amikor belebotlottunk egy féregbe. Épp Brad és Ann
csókját készült megörökíteni, de a haveromnak végül sikerült
elzavarnia. Én sem voltam oda értük, de amióta Brad összejött Ann-
nel, ő még érzékenyebb volt. Liza barátnője nem viselte olyan jól a
rivaldafényt, mint ő, bár mi is szerettük elkerülni őket. Végül minden
rendben ment, és nekem sem volt okom panaszra. A felhalmozódott
adrenalint is sikerült levezetnünk Lizával.
Mivel semmi nem tarthat örökké, így ez az idő is hamar elrepült.
Az együtt töltött néhány nap egy időre feltöltött, de a következő
hetek ismét próbára tettek. Már a gondolatra is rosszul voltam, hogy
át kellett lépnünk egy másik kontinensre.
 Mindig vártam az amerikai turnét. Eddig a pillanatig. Sosem
hittem, hogy lesz valaki, aki miatt ez megváltozik. De megtörtént.
Miután néhány napot otthon töltöttünk az európai turné után,
kurva fájdalmas búcsút vettünk egymástól, és a banda elindult
Amerikába. A többórás repülőút alatt egy árva szót sem szóltam
senkihez. Próbáltam arra koncentrálni, milyen jó bulik várnak ránk,
mennyi régen látott helyre megyünk vissza, de nem igazán tudtam
kiverni Lizát a fejemből. A gyönyörű arcát, puha bőrét, ajkának ízét a
számon. Felért egy kínzással, mire végre landoltunk. Az első néhány
nap nem volt annyira vészes, hiszen Roy mindent előre leszervezett,
így alig maradt egy lélegzetvételnyi időnk. A legszarabb az volt az
egészben, hogy az időeltolódás is ellenünk dolgozott. Igyekeztünk
megoldani, hogy videóhívással tudjunk beszélni, de nem tartott
sokáig, máris akadályokba ütköztünk. Hol nekem volt programom,
hol neki. Kezdett az egész helyzet az idegeimre menni. Ki voltam
bukva. A srácok próbáltak csitítani, de nem jártak sok sikerrel.
Minden apróság miatt a plafonon voltam.
Aztán egyik nap Roy újabb bulit szervezett nekünk. Totál
szétcsaptam magam. El voltam keseredve, hiányzott a csajom.
Fogtam egy üveg piát, és tőlem nem megszokott módon
elvonultam a kíváncsi tekintetek elől. Tele volt a tököm a bájcsevejjel
meg a jópofizással. Magányos voltam, de nem ezekre az
ingyenélőkre voltam kíváncsi. Nem vágytam társaságra, csak arra,
hogy leigyam magam a sárga földig a szobám négy fala között.
Aznap megvolt az első ilyen, és sajnos nem az volt az utolsó.
Hetek teltek el anélkül, hogy egy igazán jót beszélhettünk volna
Lizával. Nem találtam a helyem, csak vergődtem egyik helyszínről a
másikra. Hiába vett körül ezer ember, egyedüli társam a kedvenc
whiskym volt. A srácok szintén ki voltak borulva, aminek leginkább
én voltam az oka. Az első néhány alkalmat nem tették szóvá.
Szerintem azt remélték, hogy átmeneti állapot, és majd megbékélek
a helyzettel, de nem így lett. Viszont mire szóvá tették volna,
nagyobb bajunk is lett.
Miközben Brad Annt próbálta kibékíteni, tudomásunkra jutott,
hogy Roy igen rendesen bekavart nekünk, illetve Bradnek. Már
korábban is feltűnt, hogy Roy nem csípi Annt, de az, hogy a médiát
használta fel ellene, még tőle is sok volt.
Aztán Brad is elszúrta, amikor megcsókolta azt a lányt a
színpadon. Rendesen megnehezítette azzal a saját dolgát.
Az, hogy Bradék kapcsolata is megrogyott, nem segített nekem
sem. Egészen addig bennük kapaszkodtam.
Győzködtem magam, ha nekik megy, nekünk is fog, erre ez
történt. Kezdett minden széthullani körülöttem. Gőzöm sem volt,
hogy lábalunk ki ebből a sok szarból, de igyekeztünk összetartani.
Egy halvány reménysugár mégis volt: amikor Brad megtalálta Ann-t
és kibékültek, de mivel Roy-t kirúgtuk és még nem találtunk senkit
helyette, eléggé megsokszorozódtak a feladataink.
És ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások.
 Liza
Nem voltam jól. Hetek óta bizonytalan voltam. Igyekeztem
Annben is tartani a lelket, de könnyebb volt mondanom. Előtte
persze tartottam magam. Igyekeztem támogatni, szüksége volt rám.
De esténként, a szobám falai között átadtam magam az
önsajnálatnak. Már körülbelül két hete, ha nem több, hogy nem
beszéltünk Scott-tal. Üzenetet váltottunk, de az órákon át tartó
hosszú beszélgetések, flörtölések elmaradtak, és ez igazán
aggasztott. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de nem készültem fel
arra, hogy esetleg nem bírjuk ki ezt az időt, távolságot. Most pedig
határozottan úgy tűnt, hogy nem fogjuk. Scott egyre furábban
viselkedett, sokszor úgy tűnt, nem is akar hallani rólam. Biztos
voltam benne, hogy néha be volt rúgva, miközben üzengetett, de ha
rákérdeztem, állandóan mellébeszélt és úgy tett, mintha semmi nem
történt volna.
Kikészítettek a hangulatingadozásai. A turné végére úgy éreztem,
már nem vagyunk együtt.
A bajok persze együtt jártak. Ann kiborult, amikor egy koncerten
Brad megcsókolt egy cafkát, aztán egy rohadt rajongó fellökte az
utcán. Sajnáltam, mert láttam, mennyire igyekezett kitartani, de
kezdtem azt hinni, hogy nem neki való ez a világ. Ez az incidens
végképp teljesen kikészítette.
Aztán, amikor Ann elutazott Olaszországba, Scott váratlanul
beállított hozzám. Nem számítottam rá, mert hiába jöttek haza ők is
Amerikából, azóta nem jelentkezett, inkább lerázott, mint korábban.
– Hát te? – kérdeztem ledöbbenve az ajtóban ácsorogva.
– Hozzád jöttem – válaszolta bizonytalanul. Ez nem volt jó jel.
Zavart volt, és mintha szégyellte volna magát. Nagyot sóhajtottam és
félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni.
Amint belépett, becsuktam, majd lassan felé fordultam. Úgy
álltunk egymással szemben, mint két kiskamasz. Némán meredtünk
egymásra. Sok mindent láttam a szemében.
Aggodalmat, fájdalmat, fáradtságot, de ami elindított bennem
valamit, az a megcsillanó vágy, és talán szerelem volt. Jóleső
borzongás futott végig rajtam, és végre sikerült egy mélyet
lélegeznem. Ekkor tűnt fel, hogy ő is kapkodja a levegőt. Jó volt
tudni, hogy legalább ez nem változott közöttünk. Egy szempillantás
alatt előttem termett, de nem nyúlt hozzám.
Görcsben volt a gyomrom, mert nem lehettem biztos benne, hogy
miért jött. Ahogy állt a helyzet, akár szakítani is akarhat, ettől viszont
határozottan rosszul voltam. Még magamnak is nehezen vallottam
be, de szükségem volt rá. Szerettem volna elmesélni neki, hogy
apám újra megkeresett, és megmagyarázni, miért viselkedtem úgy
az elindulásuk előtt.
– Sajnálom – mondta.
– Scottie – sóhajtottam, épp amikor ő is megszólalt.
Nem hagyta, hogy bármit is mondjak. Megszüntette a kettőnk
közötti távolságot, két tenyerébe fogta az arcomat és vadul
megcsókolt. Olyan heves volt, hogy elvesztettem az egyensúlyomat
és hátrálni kezdtem. Nem estem el, hiszen erősen tartott, de a falig
vezetett.
– Istenem! – Megkönnyebbülten szakítottam el a számat az
övétől, amikor elfogyott a levegőm.
– Liz, tündérvirág – lehelte a számra Scott. – Sajnálom, ne
haragudj!
Beszari tyúk voltam. Nem mertem megkérdezni, miért kér
bocsánatot. Féltem hallani az igazságot, bármi is legyen az.
Mivel válaszolni nem tudtam, próbáltam a szemébe nézve
kitalálni, mi lehet a baj. Karomat a nyaka köré fontam, és simogatni
kezdtem. Néhány pillanatig a szemembe nézett, aztán átadta magát
az érintésemnek, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Nem
tudtam, milyen kínok gyötrik, de abban biztos voltam, hogy az utóbbi
hetek őt is megviselték.
Aztán megfeszült a teste, megrázta a fejét, mintha szeretne
észhez térni.
– Hol van Ann? – kérdezte most már a szemembe nézve.
– Tessék?
Most tényleg ezért jött?
– Hol van Ann?
– Hallottam, mit kérdeztél, csak nem akarom elhinni.
 Tényleg ezért jöttél? – kérdeztem ledöbbenve. Levettem a
kezemet a nyakából, és próbáltam távolabb lökni.
– A francba, dehogy! – vágta rá gyorsan. Elkapta a kezem és a
mellkasához szorította. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg csak
információért jött. Az elmúlt napok üzenetáradata és számos
visszautasított hívása után számítottam rá, hogy Brad nem hagyja
annyiban, de ez…
Persze, hogy Scottot vetette be.
– Bébi! Ez csak egy dolog, amit ha nem teljesítek, Brad letépi a
tökeimet.
Igen, ebben egészen biztos voltam. Elmosolyodtam.
– Ez olyan vicces? – kérdezte játszott sértődöttséggel a
hangjában Scott.
– Khm… Vizuális típus vagyok.
Scott kevésbé tartotta viccesnek. Elkapta a derekamat és
felkapott az ölébe.
– Majd mindjárt letörlöm azt a huncut vigyort az arcodról –
mondta rekedten.
Megtette, nem is egyszer.
Ezzel úgy tűnt, minden rendbe jött. Korai volt az örömöm.
Néhány napig minden olyan volt, mint korábban, de aztán volt
olyan nap, ami talán rosszabb volt, mint bármikor.
Amíg Ann Olaszországba próbált menekülni Brad és az őt
körülvevő káosz elől, néhányszor láttam, hogy Scott kissé magába
fordult, de betudtam annak, ami Roy-jal történt, és annak, hogy
miután Ann nagymamája elárulta Bradnek, hol a barátnőm, és ő
utánament, így amiatt több feladat hárult mindenkire. Igyekeztem
türelmes lenni, de nem volt könnyű.
Egyre többször veszekedtünk, és őszintén szólva az okát sem
tudtam. Mivel nem akartam a barátnőmet zaklatni a
bizonytalanságommal, főleg, hogy ő éppen a kapcsolata
rendbetételén melózott, újra magamra maradtam a kétségeimmel.
Aztán amikor telefonált, hogy visszaért, kávézni hívtam. Nem tudtam
tovább magamban tartani a kétségeimet. Muszáj volt kikérnem a
véleményét. Kíváncsi voltam, van-e még mibe kapaszkodnom.
 – Liza! Helló – kiabált már a kávézó bejáratánál. Fülig érő
mosollyal közeledett az asztalhoz, ahol már félórája ültem.
Már tudtam, hogy sikerült kibékülniük, de most, hogy láttam is
boldog arcát, kicsit megnyugodott a szívem. Legalább ők rendben
voltak. – Jézusom, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.
– Nem tudom – suttogtam magam elé. Könnyek mardosták a
szememet, de nem akartam megijeszteni Annt, így gyorsan
visszanyeltem őket. Néhány mély levegővétellel igyekeztem
összeszedni magam, bár ahogy elnéztem a barátnőm arcát, nem
igazán volt szükség szavakra.
– Üljünk le!
Visszaroskadtam a helyemre, amíg ő elrohant két kávéért.
– Tessék – csúsztatott elém egy pohár lattét.
– Köszönöm.
– Hallgatlak – szólt rám néhány csendes percet követően.
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Ha lehet, az elején.
Fintorogtam a szokásos közhelyen.
Összeszedtem magam, és a következő bő félórában elmeséltem
azokat a dolgokat, amik igazán aggasztottak. Ann nem szólt közbe,
csak hallgatott és figyelt. Jó barátnő volt.
– Szerelmes vagy – sóhajtotta álmodozón, miközben a tenyerébe
támasztotta az állát.
– Figyeltél rám egyáltalán?
– Ó, igen. Minden szóra. Épp ezért mondom.
Nem tagadtam, felesleges lett volna.
– Igen – mondtam ki a nyilvánvalót. – Csak azt nem tudom, ő
hogy érez. Illetve tudom, csak…
– Ő is szeret. Biztos vagyok benne.
– Lehet, hogy így van, de engem inkább az zavar, hogy nem avat
be a gondjaiba, pedig le se tagadhatná, hogy vannak.
– Ezt pont te mondod? Tud már az apádról?
Nem válaszoltam.
– Na ugye? Miért várod el tőle, ha te sem vagy őszinte vele?
– Az egészen más – vágtam rá. Ann felhúzott szemöldökkel
némán kérdezett. – Jól van, igazad van. Beszélek vele.
 – Helyes. Jók vagytok együtt, Liza. Emiatt ne aggódj!
Tudom, hogy nem egyszerű, de őszintén mondom, sikerülhet.
– Igazad van. Megpróbálom, lesz, ami lesz.
Még néhány percet beszélgettünk, kifaggattam Bradről.
Hihetetlen az a pasi! Képes volt egészen Olaszországig elmenni
Ann miatt. Miután elmesélte, hogy kért bocsánatot – mert azt
akartam hallani leginkább –, kifaggattam kedvenc pizzériámról.
Sokat voltunk Maurónál, amíg ott nyaraltunk sok évvel ezelőtt.
Hatalmas figura volt. Imádtam a stílusát és a vendégszeretetét. Jó
volt hallani, hogy minden rendben vele, és Braddel is sikerült
rendezniük a dolgaikat. Ez engem is felbátorított. Mire kiléptem a
kávézóból és elköszöntem Anntől, már tudtam, mit akarok. Azonnal
látnom kellett Scottot. Annyira izgatott lettem, hogy egy percet sem
akartam elszalasztani. Épp nyúltam a telefonomért, amikor üzenet
érkezett.
„Hiányzol”
Ennyi, nem több, de most bőven elég volt, hogy madarat
lehessen velem fogatni. Vigyorogva pördültem egyet magam körül.
Nem zavart, hogy mindenki úgy meredt rám, mintha nem lettem
volna normális. Nem érdekelt.
Higgyenek, amit akarnak!
„ Látni akarlak.”
Jött egy újabb, aztán még egy.
„Most”
Azonnal válaszoltam.
„ Tíz perc, és ott vagyok.”
Jóformán szaladtam. Úgy éreztem, most minden rendben lesz.
Én elmondom neki, amit eddig titkoltam, hátha ezzel rá tudom venni,
hogy ő is megnyíljon. Azzal is tisztában voltam, hogy nem ezzel
fogunk kezdeni. Az izgalomtól már most vigyázba állt minden sejtem.
Tudtam, mire számíthatok és már alig vártam, hogy megkaphassam.
Egész úton azért imádkoztam, hogy a többiek ne legyenek
otthon. Hiába nagy a lakás, inkább akkora mint egy hodály, akkor se
akartam senkit magunk körül. Alig értem az ajtó elé, még kopogni
sem volt időm, Scott feltépte.
 – Végre! – Olyan elsöprő vágy volt a szemében, hogy
megszólalni sem tudtam. Megfogta a kezemet és berántott a
lakásba. – Borzasztóan hiányoztál – morogta a nyakamba, miközben
szorosan ölelt.
– Te is – suttogtam. Nem tudtam, mi váltotta ki belőle ezt az
érzelmi kitörést, de most nem érdekelt. Szükségem volt rá, mint
éhezőnek egy falat kenyérre. Nem érdekelt más, csak hogy
megmutassam neki, mit is érzek. Majd utána beszélgetünk.
Nem tétlenkedtem. Izgatottan nyúltam a nadrágjához. Akkor
vettem észre, hogy csak melegítőt és egy fehér pólót viselt, már
zuhanyozott. Nem sokat vacakoltam. Kezemet a nadrágjába
dugtam. Felnyögtem, amikor tudatosult bennem, hogy nincs rajta
alsó. Rászorítottam már amúgy is kemény farkára, mire Scott
felhördült.
– Kicsinálsz, bébi.
– Ez a cél – válaszoltam mosolyogva.
Mielőtt bármit tehetett volna, letoltam a bokájáig a szürke pamutot
és térdre rogytam.
– Baszki!
Néhányszor már eljátszottam a gondolattal, hogy így juttatom a
csúcsra, de eddig még nem került rá sor. Amint teljesen szabad volt
az út, játszadozni kezdtem vele. Finoman körbenyaltam, leheletnyi
csókot nyomtam rá. Élveztem, hogy megremeg az érintésem alatt.
Aztán amikor már szaporán vette a levegőt, mélyen a számba
vettem. Újra szitkozódni kezdett, miközben ujjait a hajamba
csúsztatta. Finoman meghúzta, de hagyta, hogy úgy csináljam,
ahogy nekem jó. Megtettem mindent, amit tudtam, és az állatias
hangokból ítélve, amik elhagyták a száját, biztos voltam benne, hogy
élvezi. Ez engem is felizgatott. Alig bírtam magammal. Együtt
akartam élvezni vele, így a nadrágomba nyúltam, félrehúztam a
bugyim, amennyire tudtam, és kényeztetni kezdtem magam.
– A kurva életbe, Liz.
– Hagyjam abba? – kérdeztem vágytól elcsukló hangon.
– Eszedbe ne jusson – vágta rá azonnal.
Néhány perc múlva együtt jutottunk a csúcsra.
 – Szent ég! – húzott fel magához Scott. Felkapott az ölébe, majd
elindult a szobája felé. – Most te következel.
– Már alig várom.
Betartotta az ígéretét. Egy óra múlva kimerülten feküdtünk
egymás mellett. A testünk minden lehetséges ponton összeért, ami
igazán megnyugtatta az idegeimet. Alig telt el néhány perc, és
elaludtam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán néhány óra,
amikor felriadtam. Kinyitottam a szemem. Scott a hátán feküdt, jobb
karjával eltakarta a szemét, hogy a szobába besütő nap ne zavarja a
pihenését. Így pont a szemem előtt volt a csuklója, és a mindig
hordott karkötője. Sosem vált meg tőle, így még alváshoz sem vette
le. Óvatosan odanyúltam, és végighúztam az ujjaim a puha bőrön.
– Atyaég! – sziszegtem, amint felcsúszott a kezén a karkötő.
– Mi a franc?
– Mit csinálsz? – lökött le magáról Scott idegesen. Riadtan és
dühösen meredt rám. – Kérdeztem valamit! – kért durván számon,
miközben kiugrott az ágyból, és tenyerével eltakarta a csuklóját.
– Mit műveltél? – kérdeztem suttogva. – Mi történt a kezeddel?
– Semmi közöd hozzá.
Arcul vágott a durvasága. Idegesen fordult el tőlem, nem tudott a
szemembe nézni. Én felültem az ágyon.
– Scott – erősködtem tovább. – Mondd el – kértem halkan.
– Nagy lófaszt – kiabálta felém. Egy pillanat alatt kifordult
magából. Mintha nem is ugyanaz az ember állt volna előttem, akit
megismertem. Mielőtt szólhattam volna, a szekrényhez lépett.
– Kérlek, nekem elmondhatod – húzódtam az ágynak arra a
felére, ami közelebb volt hozzá. Akkor vettem észre, mit csinál. –
Scott, mit…
– Mondtam már – üvöltött, kezében egy vodkásüveget
szorongatva. – Semmi közöd hozzá.
Nem értettem, miért ilyen ellenséges, hiszen alig pár órája még
odavolt értem, és úgy tűnt, szüksége volt rám.
– Scott? – leheltem, most már a könnyeimet sem tudtam
visszatartani. Ő a szájához emelte az üveget és újabb nagy adagot
húzott belőle. Eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most
már tudtam, hogy miért éreztem mentolos ízt az ajkain. Fogat
mosott, hogy ne érezzem a pia ízét. Bedőltem neki.
Nem válaszolt, csak felém emelte az üveget és felhúzta a
szemöldökét.
– De miért?
Gúnyosan felnevetett.
– Mert ez vagyok én.
Merő gúny volt a hangja, amikor válaszolt.
– Ilyen vagyok.
– Ez nem igaz – vágtam rá gyorsan. – Én ismerlek, Scott.
Nem vagy ilyen. Szeretlek – mondtam kétségbeesve, mintha ez
lenne a legmegfelelőbb alkalom. Nem érdekelt. Újra hallania kellett,
mert tényleg így éreztem. Nem változott semmi.
– Nem engem szeretsz. Csak a körítést.
Elakadt a hang a torkomon.
Tényleg ezt gondolja? Hiszen soha nem a pénze vagy a körülötte
lévő felhajtás érdekelt. Jól éreztem magam vele. Vele, és nem a
mellé járó sztársággal.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – suttogtam a könnyeimmel
küszködve.
– Ó, dehogynem. Ugyanolyan számító vagy, mint a többiek.
Mit érdekel téged, min mentem keresztül? Hiszen úgysem leszel
itt mindig.
Ez volt az utolsó döfés. A szívem millió darabra tört.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Most már biztos, hogy mazochista vagyok. Hallani akartam még
egyszer, mert bármennyire fájt, nem tudtam elhinni, ami most
történik.
– Szerinted? – kérdezte még mindig gúnyosan, majd megint ivott
egy kortyot. – Ne legyél itt, mire visszajövök.
Magára kapta a korábbi melegítőt és pólót, majd minden további
szó nélkül magamra hagyott.
Perceken, de lehet, hogy órákon át álltam a szoba közepén.
Biztos voltam benne, hogy ez csak egy rossz álom volt. Nem
lehetett más. Miközben könnyek csorogtak megállíthatatlanul az
arcomon, próbáltam felidézni, mi a fene történhetett.
 Mit csináltam, amiért ezt érdemeltem?
A szavak, amiket hozzám vágott, összetörték a szívemet.
Nem, ez még csak a közelében sem volt annak, amit éreztem.
Teljesen megsemmisültem. Mintha az egész életem romba dőlt
volna. Sokat dolgoztunk rajta, hogy ez működjön köztünk, de az is
lehet, hogy csak én adtam bele mindent, Scott pedig… Ő inkább
azon volt, hogy a titkait jól rejtegesse.
Tudtam, hogy történtek dolgok a múltjában, és rosszul érintett,
hogy nem voltam elég fontos, hogy megossza velem ezeket, de
szemet hunytam fölötte, mert bíztam benne, mert hittem benne.
Most sem akartam semmi rosszat, mégis úgy tett, mintha az én
hibám lett volna.
Amikor elfogytak a könnyeim és teljesen fásult lettem, elindultam
haza. Mint egy élőhalott, úgy léptem ki a házból, ami heteken át az
otthonom volt. Hátra se néztem. Felvettem a táskám és az sem
érdekelt, mit hagyok magam után, becsuktam az ajtót és a
lakásomba mentem.
Amint hazaértem, bebújtam az ágyamba, nyakig betakaróztam és
meredtem a semmibe. Nem tudtam felmérni az idő múlását.
Folyamatosan ostoroztam magam.
Ennyit számított volna, hogy megláttam a vágásokat a csuklóján?
Nem értettem, mert nem lett számomra kevesebb, sőt.
Ha rajtam múlt volna, szívesen meghallgattam volna, mi történt.
Nem mondom, hogy nem hasadt meg a szívem, amikor
végiggondoltam, hogyan szerezhette a vágásokat, de csak sötétben
tapogatóztam, mert semmit nem mondott, csak üvöltözött és elment.
Lehetőséget sem hagyott arra, hogy elmondjam, mellette állok,
akármi is történt. El nem tudtam képzelni, miken mehetett keresztül,
és ettől összefacsarodott a szívem. Miközben az agyam
folyamatosan gyártotta a lehetőségeket, annyira kimerültem, hogy
álomba zuhantam.
Egy nagyon zaklatott, és felkavaró álomba.
Nem sokkal később a telefonom csörgésére ébredtem.
Csalfa szívem zakatolni kezdett. Reméltem, hogy Scott
kijózanodott, megbánta az egészet és bocsánatot akar kérni.
 Ebben bízva ugrottam ki az ágyból és rohantam a konyhába, ahol
a táskámat hagytam, benne a telefonommal.
Értetlenül néztem a kijelzőre.
Mit akarhat Brad?
Ideges lettem. Rossz érzésem támadt. Valami nem stimmelt.
– Halló – szóltam bele halkan.
– Liza? Te vagy az? Hallasz?
Brad ideges hangja csak fokozta az aggodalmamat.
– Brad? Mi a baj?
– Ann – suttogta remegő hangon.
– Mi történt? Baj van?
– Balesete volt – válaszolta megtörten.
Amilyen gyorsan csak lehetett, kiszedtem belőle, hogy melyik
kórházban van és mekkora a baj, de nem könnyítette meg a dolgom.
Ijesztően szét volt esve. Nem ez volt rá a jellemző, így még
idegesebb lettem. Remegve kapkodtam magamra egy nadrágot és
egy pólót, majd hívtam egy taxit, ami a kórházhoz vitt. El sem tudtam
képzelni, mi történhetett, hiszen nem sokkal korábban váltunk szét.
A valóság még rosszabb volt, mint azt el tudtam képzelni. A
váróban, ahová az egyik nővér kísért, nagy volt a csend.
Minden bandatag ott volt, persze Scottot kivéve. Nem bántam,
hogy nem kellett most küzdenem vele, de hazudnék, ha azt
állítanám, nem esett rosszul.
– Jézusom, Liza! Te jól vagy? – lépett közelebb hozzám Brad,
amint meglátott.
– Nem, most határozottan nem vagyok jól – mondtam az
igazságnak megfelelően, bár részleteket nem árultam el. – Hogy
van?
– Nem tudom – sóhajtott. – Még vizsgálják, de nincs
eszméleténél.
Könnyek mardosták a szememet, és amikor Brad átölelt, nem
tudtam visszafogni magam. Zokogva borultam az ölelésébe.
Még több mint egy órát vártunk, mire híreket kaptunk.
Pihennie kell, felgyógyul, és a fejsérülése miatt nincs magánál.
Míg én próbáltam felfogni, mi történt a barátnőmmel, elszabadult
a pokol. Halványan érzékeltem, ahogy megemlítették Roy-t és egy
nőt, akik felelősek ezért, de annyira el voltam fáradva, hogy még
csak rákérdezni sem tudtam. Elvesztettem az időérzékemet, de
addig nem akartam elmenni, míg nem láttam Annt.
– Idd ezt meg – kérte Kyle, és a kezembe nyomott egy cukros
üdítőt. Nem mozdultam. – Ezzel nem segítesz, Liza – makacskodott
továbbra is Kyle. – Órák óta el sem mozdultál innen.
– Nem is fogok, míg be nem mehetek.
– Értem, viszont ezt akkor idd meg – tolta az arcomba az
innivalót.
– Jól van már – vettem el tőle.
Nem sokkal később szóltak, hogy egyesével bemehetünk.
Brad előre akart engedni, de láttam, hogy mennyire ki van
borulva, így mondtam neki, hogy menjen nyugodtan. Én visszaültem
a székre, amelyiken eddig kuporogtam, a többiek pedig a
rendőrökkel egyeztettek.
– Bemehetsz – szólított meg Brad. Felálltam, de az arcán lévő
érzelmektől megtorpantam. Már abban sem voltam biztos, hogy
akarom-e látni a barátnőmet, ha ő így jött ki tőle.
– Menj csak.
Mélyeket lélegezve léptem a szobába.
– Istenem – suttogtam magam elé. Az ágyhoz léptem, majd
megfogtam Ann kezét. Be volt kötözve, és néhány helyen zúzódások
tarkították a bőrét. Ha nem lógtak volna belőle csövek, úgy tűnhetett
volna, mintha csak aludna. Így viszont…
A szívem szakadt meg érte. Magamban imádkozva kértem, hogy
legyen jobban, hogy ébredjen fel és gyógyuljon meg minél
hamarabb. Perceken keresztül sirattam őt is és magamat is.
Két szerencsétlen hülye – gondoltam magamban.
Még a szar dolgok is együtt érnek bennünket.
Néhány percet kaptam csak, aztán jött egy nővér és kizavart,
hogy hagyjam pihenni a barátnőmet. Épp ellenkezni akartam, de
Brad már ott volt az ajtóban, és átvette a szót. Tehetetlenül ültem
vissza a váróba, bár nem tudtam, bemehetek-e még. Más dolgom
úgysem volt, és nem igazán akartam magára hagyni.
Valamikor elszundíthattam, mert egyszer csak Kyle hangjára
ébredtem.
 – Gyere velem – nyújtotta felém a kezét.
– Nem megyek sehova – vágtam rá azonnal.
– Enned kell. Itt vannak a többiek. Rögtön szólnak, ha van
változás. Gyere!
Körbenéztem a társaságon, mindenki roppant nyúzott volt.
– Még nem tudtuk elérni. Fogalmam sincs, merre van – utalt Kyle
Scottra.
– Biztos jól szórakozik valahol. Keressétek valamelyik kocsmában
– vágtam rá dühösen.
Menjen a francba! Itt van ez a baleset, ő meg valahol alkoholba
fojtja a titkait. Fulladjon bele!
– Mi történt? Tudsz valamit?
– Összevesztünk – mondtam, majd elléptem mellette és
elindultam a büféhez. Reméltem, hogy ezzel lezártuk ezt a
beszélgetést. Rosszulesett, ahogy bánt velem, de most már inkább
dühös voltam. Ann sokkal fontosabb volt, minthogy seggrészegre
igya magát valahol. Szerencsére Kyle nem faggatott tovább, később
viszont csatlakozott hozzám.
Gondolom, riasztotta a többieket.
Miután letuszkoltam a torkomon egy szendvicset, visszamentem
a váróba. Órákig nem történt semmi, leginkább csak igyekeztünk
nem teljesen kiborulni, és amikor lehetett, egyesével újra bementünk
Annhez. Mivel estig nem történt változás, mindegyikünket
hazazavartak. Vagyis inkább Brad parancsolt ránk, hogy ő
mindenképp marad, így mi menjünk, pihenjünk egy kicsit. Nem
mondom, hogy egyszerű volt betartani, amit kért, de nem volt erőm
veszekedni és ellenkezni. Túl sok volt ez egy napra.
A fiúk hazavittek, majd megígérték, hogy másnap valamikor értem
jönnek. Miután felértem a lakásba, nem fáradtam sem tusolással,
sem vetkőzéssel. Úgy dőltem be az ágyba, mint egy liszteszsák.
Reggel úgy ébredtem, mint akit kifacsartak. Egy hosszú
zuhannyal igyekeztem életet lehelni a testembe. Nem jártam sikerrel.
Nyúzott voltam, összetört és elkeseredett. Egy kávéval újra
próbálkoztam, ami valamennyit javított a helyzeten. Amikor a fiúk
írtak, hogy jönnek értem, összeszedtem magam. Sajnos változás
nem volt Ann állapotában. Azt mondták, hogy az első két nap
meghatározó, de már az is jó, hogy nem változott semmi. Rányomta
a bélyegét a napra, hogy Scott továbbra sem került elő.
Igyekeztem nem foglalkozni ezzel, de nem volt könnyű.
Aggódtam érte. Este, amikor hazamentem, már tiszta ideg
voltam. Napközben én is próbáltam elérni, de nem sikerült.
Reméltem, hogy nem csinált valami hülyeséget. Szemét módon
viselkedett velem, de nem akartam rosszat neki. Csak szerettem
volna, ha jobban bízik bennem. Még utoljára megpróbáltam felhívni,
majd egy üzenetet is küldtem neki, de egyikre sem jött válasz, így
újra megpróbálkoztam az alvással.
Többé-kevésbé sikerült. Épp a másik oldalamra fordultam volna,
amikor csörögni kezdett a mobilom. Összeugrott a gyomrom. Túl
korán volt még ahhoz, hogy bárki csak úgy felhívjon.
– Istenem – suttogtam remegve, amikor Kyle nevét pillantottam
meg a kijelzőn.
– Mondd, hogy nincs baj – kérleltem. – Kyle, hallod? – kiabáltam,
amikor néma csend volt a vonal másik végén. – Ugye nem Ann-nel
történt valami?
– Jaj, Liza, bocs, dehogy!
– Akkor? Nyögd már ki!
– Scott – suttogta a másik nevet, amit most nem kívántam hallani.
– Mi történt? – kérdeztem remegve, miközben visszaültem az
ágyra. Minden erőm elhagyott. Nem számítottam semmi jóra.
– Itt van a kórházban.
Megkönnyebbültem.
– Mi van? Urasága végre kijózanodott? Hát üzenem neki, hogy
nem csak neki vannak gondjai.
– Liza! – figyelmeztetett Kyle.
– Mi van?
– Mentő hozta be – válaszolta.
– Tessék? – kérdeztem remegve.
– Az én hibám!
– Micsoda? Kyle! Ne szórakozz velem – kértem idegesen.
– Bevett valami szart, és rengeteg vodkát ivott rá. Most mossák ki
a gyomrát.
– Szent ég! – temettem az arcom a tenyerembe. – Az én hibám.
 – Ne csináld!
– Máris megyek.
Nem vártam meg a további információkat. Muszáj volt látnom.
Istenem! Miért tette?
Útközben teljesen felspannoltam magam. Amikor kiszálltam a
taxiból, már inkább voltam dühös, mint elkeseredett.
Szó szerint végigtrappoltam az előcsarnokon, egészen a
recepcióig. Mivel nem kérdeztem meg, melyik osztályon van,
igyekeztem a nővértől megtudni. A fiúk természetesen elintézték a
teljes hírzárlatot, így nekem sem adták ki, hol találom. Már épp arra
készültem, hogy megfenyegetem a nővért, amikor üzenetem
érkezett. Elővettem a telefonom.
„3. emelet, 325-ös szoba”
Aztán jött még egy.
„Ann felébredt.”
– Hála istennek!
Azonnal rohantam a lifthez. Alig vártam, hogy kiszállhassak. Nem
is tudtam, hol kezdjek. Végül úgy döntöttem, előbb Scott-tal
beszélek.
Természetesen a folyosó is tele volt biztonságiakkal.
Reméltem, hogy nem kívánnak belém kötni, mert most nem
vállaltam a felelősséget a tetteimért.
Próbálna valamelyik elém állni!
Természetesen megpróbálták, hiszen ez volt a dolguk, de
kicseleztem őket és berontottam a szobába. Abban a pillanatban
megtorpantam. Brad és Mike egyszerre ugrottak fel, amikor torkom
szakadtából üvölteni kezdtem.
– Mit műveltél, te idióta barom? Normális vagy?
Míg ő teljesen falfehéren és kiszolgáltatottan feküdt az ágyban,
bennem elszakadt valami. Borzasztóan nézett ki, de én nem tudtam
visszafogni magam. Minden eddig felgyülemlett idegességemet
rászabadítottam. A fiúk próbáltak lefogni, mielőtt Scottnak eshettem
volna. Hangosan zokogtam, miközben tehetetlenül vergődtem Brad
és Mike karjában. Scott elgyötört arccal végigmért, majd az ablak
felé fordult.
– Menj el! – suttogta alig hallhatóan.
 Tessék? Nem akartam hinni a fülemnek. Most tényleg el akar
küldeni?
Kétségbeestem. Segíteni akartam neki. Mellette akartam lenni,
támogatni akartam. Amikor a fiúk végre elengedtek, az ágyhoz
rohantam. Kértem, hogy nézzen a szemembe. Azt akartam, hogy
lássa, mindegy, mi történt, itt vagyok mellette.
A következő szavai teljesen összetörtek. Elküldött. Soha többé
nem akart látni.
Még egy utolsó, kissé szánalmas kísérletet tettem, hátha csak a
gyógyszerek hatására mondta, de aztán, amikor a szemembe nézve
megint elküldött, kiborultam. Ütni-verni kezdtem és ordítoztam, amíg
Mike az ölébe nem kapott, és ki nem vitt a szobából. Ekkor vettem
észre, hogy a barátnőm egy tolókocsiból végignézte az egészet.
– Ann – suttogtam kimerülve.
– Mindjárt hozom és beszélhettek, rendben? – kérdezte halkan
Brad. Bólintottam, és átadtam magam a letargiának.
– Miért csinálta ezt? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve,
amikor Mike lerakott a privát váróban.
– Fogalmam sincs – válaszolta lesújtva. A szemébe nézve láttam,
hogy őt is kegyetlenül megviselte a dolog. – Mostanában
kiszámíthatatlan volt, de ez… – dörzsölte meg tanácstalanul a
tarkóját.
– Az én hibám.
– Biztosan nem – mondta Brad, miközben belépett a váróba.
Olyan határozott volt a hangja, hogy egyből rápillantottam.
– Felejtsd el, Liza! Megvannak a saját démonai, amikkel már elég
régóta küzd. De ennek semmi köze hozzád, hidd el!
Te voltál a legjobb dolog, ami mostanában történt vele.
Nagyon régen volt már olyan boldog, mint amióta veled volt.
Ledöbbenve hallgattam a kirohanását.
Démonok. Na igen, sejtettem.
– Van köze a kezén lévő vágásokhoz?
Brad tátott szájjal meredt rám.
– Elmondta?
– Nem – csóváltam a fejem. – Megláttam, és ettől irtóra kiborult.
– A picsába.
 – Én nem akartam, nem tudtam – kezdtem mentegetőzni.
– Nincs semmi baj, Liza. Valószínűleg még nem készült rá fel,
hogy elmondja neked.
– Igen, lehet, de…
Összeszorult a torkom, ahogy felidéztem, miket vágott a
fejemhez.
– Nem számít, már úgyis mindegy – mondtam elkeseredve.
Brad mellém ült.
– Kérlek, Liza! Ne add fel! Csak adj egy kis időt neki.
– Nem, Brad. Nem kellek neki, és ezt világosan a tudtomra adta.
– Hagyd, hogy kicsit összeszedje magát, és utána beszéljetek.
Muszáj erről beszélnetek.
– Nem, Brad. Nem muszáj.
Felálltam, mert ugyan kegyetlenül fáradt lettem, de nem éreztem,
hogy maradnom kellene, vagy tudnék. Elég volt.
– És ha őszinte akarok lenni, rohadtul megbántott.
Mindennél jobban szerettem volna, ha kitart mellettem, de nem ez
történt. Abba már bele sem merek gondolni, mennyi mindenről nem
tudok.
Ki tudja, hány titkot rejteget? Van nekem elég szar az életemben,
nem akarom még az övét is cipelni. Ha ő így döntött, akkor így lesz.
– Ne csináld, kérlek! – kapta el a karomat Brad, mielőtt
kiléphettem volna a folyosóra. Szinte könyörgött.
Megértettem, ő mi miatt aggódott, de nem voltam olyan erős,
hogy ezt kibírjam. Gőzöm sem volt, mihez kezdek nélküle, de mivel
ő nem akart engem, nem volt itt tovább semmi keresnivalóm.
– Mondd meg Ann-nek, hogy hamarosan felhívom.
– Liza!
– Nem tudok most itt maradni, Brad. Értsd meg, kérlek –
suttogtam.
Nem akartam még megalázóbb helyzetbe kerülni, így elhúztam a
karomat az ujjai közül és magára hagytam.
Átvágtam a biztonságiak között. Igyekeztem olyan gyorsan
eltűnni, amennyire csak lehetett. Még hallottam, ahogy a srácok
utánam kiabáltak a folyosón, de nem foglalkoztam velük. Alig
vártam, hogy hazaérjek. Még a taxiból írtam egy üzenetet Ann-nek,
hogy ne haragudjon, és hogy borzasztóan örülök, hogy jobban van.
Reméltem, hogy megérti, miért nem maradhattam.
Mire hazaértem, minden erőm elhagyott. Felmentem a lakásba,
becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekidőltem.
Nem bírtam tovább magamban tartani az elkeseredettségemet.
Hangosan zokogtam, miközben lecsúsztam a földre.
Hiába akartam megérteni Scott indokait, egyszerűen nem ment.
Dühös voltam, amiért nem avatott be az életébe, és amiért a piához
és gyógyszerhez nyúlt. Mérges voltam magamra is, amiért nem
vettem észre, hogy baj van.
Órákat ültem ott a padlón. Már teljesen elzsibbadtam, amikor halk
kopogásra figyeltem fel. Először nem is hittem, hogy azt hallottam,
de amikor újra megismétlődött, felálltam és kinyitottam az ajtót.
– Segíthetek? – szólítottam meg pár pillanatnyi csend után az
ajtóm előtt álló nőt. Ahogy rám emelte a szemét, láttam, hogy ő még
vacakabbul nézett ki, mint én. Szép teljesítmény.
– Bianca vagyok. Apád felesége.
Ha azt hittem, hogy ez a nap volt a mélypont, óriásit tévedtem.
Volt még lejjebb.
Klassz!
Nem vártam meg, hogy mit akar, becsuktam az orra előtt az ajtót.
A homlokomat nekitámasztottam, és becsuktam a szemem.
Ez nem lehet igaz. Mi fog jönni még?
Azt hittem, már elment, hiszen percek teltek el csendben, de
amikor dörömbölni és csengetni kezdett, ijedten ugrottam hátra.
– Mit akar itt? – téptem fel az ajtót dühösen.
– Beszélni szeretnék veled.
Végignéztem rajta. Az apámnál jóval fiatalabb nő magas volt és
karcsú. Hosszú barna haja szabadon lógott a hátára. Az egyrészes
kék ruha, amit viselt, többe került, mint egyhavi lakbérem. Persze,
hogy szuper szexin állt rajta. A cipőjének olyan magas sarka volt,
hogy azon én még fénykoromban sem tudtam volna megállni,
nemhogy menni. Fintorogva néztem a szemébe.
– Tudom, mit gondolsz.
– Halvány fogalma sincs – válaszoltam kicsit higgadtabban.
– De igen. Nekem is mostohaanyám van.
 – Fogja be! Nekem maga senki – léptem hozzá közelebb. –
Lehet, hogy együtt van az apámmal, de nekem ehhez semmi közöm.
Az apám magát választotta helyettem.
Bármennyire igyekeztem, megremegett a hangom.
– Ez nem igaz. Te is nagyon jól tudod, hogy próbált keresni, csak
te…
– Igaz. Nem akarok hallani róla, látni pedig még kevésbé.
És ez magára is vonatkozik.
– Kérlek, Liza. Adj öt percet! Hallgass meg!
Csóváltam a fejemet. Nem akartam. Utáltam már a lehetőségét is
annak, hogy ez a nő átlépje a küszöbömet, de volt valami a
hangjában, ami áthatolt a dacosságomon. Mélyen a szemébe
néztem. Akkor vettem észre a fájdalmat és a kétségbeesést, ami
uralta a tekintetét. Jobban megnézve ramatyul festett. A szeme alatti
sötét karikák bizonyították, hogy nem sokat aludhatott mostanában.
A ráncok elmélyültek a szeme sarkában és a homlokán. Fáradt volt
és meggyötört.
Felsóhajtottam és kitártam az ajtót.
Mit veszíthetek? A szívem már úgyis darabokban.
Lassan, komótosan sétált be, mintha attól tartana, hogy bármelyik
pillanatban meggondolhatom magam. Nem állt messze az
igazságtól. Minden pillanattal egyre nőtt bennem a feszültség. Nem
a legjobb napot választotta a megjelenésre, nem mintha máskor
jobban örültem volna neki. Mire becsuktam az ajtót, már belépett a
konyhámba.
– Üljön le! – morogtam.
– Köszönöm. Nem tegeződhetnénk? Szólíts Biancának!
Válasz nélkül ültem le a vele szemben lévő székre.
Kezeimet az ölembe ejtettem, hogy ne lássa, mennyire
remegnek. Nem akartam megadni neki azt az örömöt.
Különben sem most volt itt az idő a magyarázkodásra.
Legalábbis nem nekem. Felhúzott szemöldökkel vártam, hogy
elkezdje a mondanivalóját. Nem szólt még néhány pillanatig, majd
kivette a táskájából a pénztárcáját, és előhúzott belőle egy képet.
Felém tolta, és várta a reakciómat.
 – Ez nem tisztességes. De mire is számítottam? – jegyeztem meg
nem kevés gúnnyal a hangomban, pedig még nem is néztem rá a
fotóra. Bianca várt, így végül lenéztem a képre.
Istenem!
Nagyon édes fiúcska volt rajta, egy fekete színű elektromos
kisautóban ült. Világos színű haját összeborzolta a szél, miközben
fülig ért a szája. Látszott, mennyire jól érezte magát.
Még az én arcomra is mosolyt csalt.
– Ő Kevin – suttogta az anyja. – Tavaly készült a kép.
Hétéves volt. Épp a szülinapját ünnepeltük. Két hónappal
ezután…
Elcsuklott a hangja, mire rápillantottam. Összeszorult a torkom,
ahogy megláttam, hogy folynak a könnyei. Gyorsan előkapott egy
zsebkendőt, és megtörölgette az arcát.
– Ne haragudj, nem azért jöttem, hogy sajnáltassam magam.
Rendezte a vonásait és kihúzta magát.
– Szüksége van rád. Nekünk van szükségünk rád – jelentette ki
kicsit határozottabban.
Néhány percig hol rá néztem, hol az öcsémre.
Az öcsém.
Ezek szerint apám igazat mondott.
Megdobbant a szívem.
Nem lehetek annyira önző, hogy nem hallgatom végig.
Eldönthetem utána is, hogy tudok-e, vagy akarok-e segíteni.
– Mi a baj vele? – kérdeztem.
– Leukémiás – szipogta.
– Tessék?
Teljesen ledöbbentem. Nem vagyok hülye, hallottam már erről, de
az, hogy megint a családomat érinti egy betegség, lesokkolt.
– Igen. Már megpróbáltunk mindent. Egy igazi kis harcos. –
Enyhe mosoly jelent meg az arcán. – Kemoterápián vett részt, de
sajnos az nem segített. Amikor ez kiderült, apád felkeresett egy
másik szakembert, aki azt tanácsolta, próbálkozzunk a csontvelő-
átültetéssel. Több hónap a várakozási idő, de három hónapja úgy
tűnt, lesz megfelelő donor.
 – Az jó, akkor minden rendben – vágtam rá reménnyel teli
hangon.
– Liza – szólt rám Bianca. – Nem volt megfelelő. Tőlünk is vettek
mintát, de sajnos az sem volt jó.
Újra ránéztem az öcsémre. Az arcomon végigguruló könnycsepp
elárulta, mit érzek. Szavakkal amúgy sem tudtam volna kifejezni.
Nem a kiskölyök hibája, ő nem tehetett semmiről. Egy szempillantás
alatt hoztam meg a döntést. Nem az apám, és nem is Bianca miatt.
Egyedül a kisöcsém miatt.
– Hova kell mennem?
– Segítesz? Tényleg megtennéd? – ugrott fel Bianca az asztaltól,
és szorosan magához ölelt. Évek óta nem tette ezt velem senki,
most kissé kellemetlenül éreztem magam.
– Igen. Érte megteszem. Nem a te kedvedért, és végképp nem
apám kedvéért. Csak miatta – mutattam a képre.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Néhány pillanat múlva elengedett, visszament a táskájáért az
asztal másik végéhez, kivett egy névjegykártyát belőle, és a
kezembe adta.
– Kérlek, minél előbb keresd fel az orvost. Néhány vizsgálatot el
kell végezni, mielőtt leveszik a mintát.
– Rendben. Még ma felhívom és egyeztetek vele.
– Örökké hálás leszek neked ezért.
Elvettem a kártyát, ő pedig megszorította a kezemet, mielőtt
elindult volna kifelé.
– Bianca! – A nevét hallva megtorpant. – Ettől még nem változott
meg semmi. – Megtorpant, a válla előreesett. Nem ezt akarta hallani,
én viszont most többre nem voltam képes.
Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha a kisfiúnak
nem adnám meg az esélyt a gyógyulásra. Ettől függetlenül apámnak
nem bocsátottam meg, és nem hiszem, hogy valaha is meg fogok.
Kicsit később felhívtam az orvost. Nagyon kedves és segítőkész
volt. Minden kérdésemre válaszolt, bár volt, amit nem tettem fel,
majd személyesen. Megbeszéltük, hogy másnap felkeresem az
intézetet, ahol ő is dolgozik.
 Megnyugtatott, hogy csak egy vérvételre lesz szükség, illetve egy
nyomtatványt kell kitöltenünk.
Amikor leraktam a telefont, úgy éreztem, mintha három napja egy
szemhunyásnyit sem aludtam volna. Lerogytam a kanapéra, és
próbáltam megemészteni a napokban, órákban történteket. Egy évre
is elég lett volna ez a sok szarság, nemhogy néhány napra. Teljesen
kimerültem, úgy, ahogy voltam, ruhástul aludtam el. Nem volt
nyugodt éjszakám, és reggel alig bírtam felkelni, de igyekeztem
minél jobb formába hozni magam.
Az öcsémnek szüksége van rám! – Ezt hajtogattam végig, míg
tusoltam és öltözködtem. Mielőtt elindultam volna, írtam Ann-nek egy
üzenetet, hogy később fogok bemenni hozzá, de ne aggódjon,
rendben vagyok.
Végül az egész délelőttöt abban az intézményben töltöttem, ahol
Kevin meg fogja kapni a csontvelőmet. Vagyis reméltem, hogy
megkaphatja. Az eredményre néhány napot várni kell, és ha
megfelelek, őt is elő kell készíteni a műtétre, így még néhány napot
rághattam a kefét. De nem számít. Mindent megadnék azért, hogy
segíteni tudjak, és ha ehhez várnom kell, hát várok.
 Scott
Kiszálltam a kocsiból, amit most Kyle vezetett. Szerintem nem
véletlenül. Brad direkt őt küldte velem, elrettentő példának, ha jól
sejtettem. Kiléptem a járdára, de nem csuktam be az ajtót, csak
rátámaszkodtam. Körbenéztem az utcán. A város szélén, a
kertvárosban voltunk. Soha nem jutott eszembe, hogy ilyen helyen is
lehet egy ilyen intézmény. Úgy nézett ki, mint egy nagyobb,
többgenerációs családi ház.
Kerítés nem volt, legalábbis itt elöl. Annyira azért nem voltam
hülye, hogy azt higgyem, hátul sincs körbekerítve. Elvileg ez egy
elvonó volt, vagy mi a franc. Biztosan voltak már néhányan, akik úgy
akarták feladni, hogy megléptek innen.
Felsóhajtottam, a gyomromat összekapta az ideg.
Akarom én ezt egyáltalán?
A kérdés jó és költői volt, mert azzal tisztában voltam, hogy nem
maradt más választásom. Csak magamat hibáztathattam.
Nem is igazán emlékeztem arra a napra. Halványan rémlett,
miket vágtam Liza fejéhez, aztán hogy otthagytam, elmentem egy
közeli kocsmába, és megittam egy csomó piát. Miután hazamentem,
Kyle szekrényéből kivettem néhány bogyót.
Abban reménykedtem, hogy enyhíteni fogja a fájdalmamat, de
aztán teljes filmszakadás történt. Legközelebb a kórházban tértem
magamhoz. Miután kimosták a gyomromat, kurva szarul éreztem
magam nemcsak fizikailag, lelkileg is. Volt elég időm gondolkodni,
eldönteni, mit akarok. Tudtam, hogy nem folytathatom tovább azt,
amit addig. Tényleg nem sok választott el a haláltól.
Épp ezért, amikor a banda minden tagja meglátogatott, előálltam
az ötlettel, miszerint beköltözök erre az elvonóra néhány hétre. Nem
mondom, hogy nem lepődtek meg, sőt. Pár pillanatig csak tátott
szájjal kapkodták a tekintetüket egymásra, majd rám. Nem
hibáztattam őket. Eddig csak Brad fenyegetett ezzel, és azt is tudták,
hogy magasról szartam rá.
Eddig. Most nem volt más lehetőség. Miután Lizán töltöttem ki
minden haragomat, a legmélyebbre süllyedtem.
 Megbántottam azon kevés emberek egyikét, akik magamért
szerettek, és akiért én is odavoltam. Az volt az utolsó csepp a
poharamban.
Keserű mosolyra húztam a szám a hasonlatra.
– Még meggondolhatod magad, haver – lépett a látómezőmbe
Kyle. Tanácstalanul vakargatta a tarkóját.
– Szó sem lehet róla! – vágtam rá határozottan.
A döntést nehéz volt meghozni, több éjszakám is ráment, de
most, hogy rászántam magam, nem fogok megfutamodni.
– Esetleg bejöhetsz velem – húztam az agyát. Biztosra vettem,
hogy éppúgy tudta, miért ő jött, mint ahogy én.
– Az ki van zárva. Akkor sem mennék, ha fizetnének érte.
– Azt elhiszem – suttogtam magam elé, míg végre elléptem a
kocsitól. Nekem sem volt kedvem. Mintha rugdosnának, de meg
kellett tennem. Lizáért, a bandáért és magamért.
Végül is a legnehezebb lépésen túl voltam. Beismertem végre,
hogy gáz van, és most itt vagyok.
– Hagyd csak, majd én! – vettem ki Kyle kezéből a csomagomat.
Sok mindent nem hozhattam magammal, így egy kisebb sporttáskán
kívül nem is volt más cuccom.
Látszott a haveromon, hogy épp olyan kínos neki is ez a szitu,
mint nekem. Szégyelltem magam előttük, bár biztosítottak róla, hogy
mindenben támogatnak.
– Viszlát később, haver! – nyújtottam a kezemet Kyle felé.
A száját rágva idegesen pillantott le, majd a kezemre.
– Vigyázz magadra! – nyögte ki zavartan. – Szükségünk van rád!
– mondta érzelmektől fojtott hangon.
Nyeltem egyet, amikor esetlenül átölelt.
– Te is, Kyle! – A hangsúlyomból tudhatta, hogy ez nem csak
egyszerű jókívánság volt. Ő sem állt messze ettől, és ahogy az
arcára néztem, láttam, hogy nagyon jól tudta ezt.
Elindultam befelé a keskeny járdán, és hátra sem néztem.
Tudtam, hogy végig mellettem lesznek, de ezt most egyedül
kellett végigcsinálnom.
Mondjuk, ettől voltam leginkább beszarva. Nem kellett három
diploma ahhoz, hogy tudjam, az eleje lesz a legdurvább.
 Épp akkor nem támaszkodhatok senkire, amikor a legnagyobb
szükségem lenne valakire.
– Meg tudod csinálni – biztattam magam, miközben lenyomtam a
kilincset.
Egy tágas fogadótérbe érkeztem, amelyet minden oldalról
ablakok tömkelege vett körbe, így olyan világos volt, mintha kinn
lennénk az udvaron. Nem messze az ajtótól volt egy recepcióspult.
Sötét mahagóni színével egyedül ez volt feltűnő. Minden más
hófehér volt. A padló, a fal, az ajtók és ablakok. Tisztaság volt és
friss illat, mintha ezzel akarták volna elfedni a házban történt
szörnyűségeket. Mert afelől nem volt egy fikarcnyi kétségem sem,
hogy szenvedni fogok, és borzalmas lesz.
– Jó napot, uram! – lépett be a helyiségbe egy középkorú hölgy
fehér köpenyben.
– Jó napot! Szeretnék… hát… szóval… – Azt sem tudtam, mit kell
ilyenkor mondani, csak makogtam összevissza.
– Semmi gond, drágám! Jöjjön, elintézzük a papírmunkát, mert
azt nem hagyhatjuk ki, aztán beköltözhet a szobájába.
– Rendben, köszönöm.
– Margaret vagyok – nyújtotta felém a kezét.
– Scott.
– Örülök, hogy itt van.
Nem válaszoltam. Azt mégsem mondhattam, hogy én meg nem,
hiszen én választottam.
Nem tudom, hogy voltam-e már kínosabb szituban. Micsoda szar
helyzet! Én alakítottam így, most mégis szégyelltem magam.
Szerencsére az egész nem tartott pár percnél tovább.
A csomagomat átnézték, nehogy nálam maradjon olyan, amivel
kárt tehetek magamban.
Jézusom! Mi lesz itt?
Margaret, mint időközben kiderült, már évek óta itt dolgozott.
Megnyugtató személyisége miatt nagyon neki való volt ez a munka.
Reméltem, hogy nem csak a recepción fogok vele találkozni.
– Ez itt a szobája, uram. Jöjjön, pakoljon ki, hamarosan
visszajövök.
 – Rendben – sóhajtottam, miközben az ágyra dobtam a táskámat.
– Margaret!
– Igen? – kérdezte az ajtóból visszafordulva.
– Nem szólítana inkább Scottnak az „uram” helyett?
– Rendben – bólintott, majd becsukta maga után az ajtót.
Körbenéztem. Nem volt nagy a szoba, de világos volt, és ha úgy
nézem, minden megvolt benne, amire szükségem lehet.
Egy ágy, egy szekrény, és ennyi. Volt még egy ajtó a másik
mellett, valószínű az vezetett a fürdőbe. Lerogytam az ágy szélére,
könyökömet a térdemre támasztottam, és csak bámultam magam
elé.
Hogy a francba fogom ezt végigcsinálni? Nem fog menni.
Egyedül nem.
Mire meggondolhattam volna magam, kinyílt az ajtó, és Margaret
mellett még egy orvos is belépett a szobába.
– Üdvözlöm, Mr. Harrison.
A megszólítástól még a hátamon is felállt a szőr. Kihúztam
magam, majd felálltam.
Micsoda egy taknyos! Komolyan ő akar meggyógyítani?
Hiszen talán annyi idős sincs, mint én.
Kissé fintorogva fogadtam el a felém nyújtott kezét.
– Doktor Adam Clark vagyok, a kezelőorvosa.
– Sejtettem – válaszoltam mogorván. Tudtam, hogy segítségre
van szükségem, de mit tudhat egy ilyen fiatal srác?
– Tudom, mire gondol.
– Miért? Gondolatolvasó?
A fejét csóválva, mosolyogva válaszolt.
– Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha képes lennék rá, Mr.
Harrison. De megnyugtatom, jó kezekben van.
– Nem túl fiatal maga ehhez? Mit tudhat ezekről a…
– Betegségekről? – Megvárta, amíg bólintok. – Sokat, sajnos túl
sokat.
Belenéztem a srác szemébe, majd Margaretre, aki csak egy
enyhe biccentéssel erősítette meg a doki kijelentését.
– Viszont most nem én vagyok a fontos, hanem maga.
 – Jézusom! – dörmögtem az orrom alá. – Nem lehetne, hogy
tegeződjünk? Hiszen majdnem egyidősek vagyunk.
– Nekem megfelel.
A következő egy órában, miután Margaret csendben távozott,
kettesben maradtunk, és Clark ismertette a kezelést lépésről
lépésre. Mire a végére ért, már mély sóhajokkal igyekeztem
kordában tartani a feltörő hányingeremet. Tudtam, hogy rohadt
nehéz lesz, és a doki javára szóljon, nem szépítette a dolgokat.
– Nehéz lesz, Scott. De képes vagy rá! A legnehezebb dolgot már
megtetted.
Ránéztem.
– Elismerted, hogy nagy a baj, és eljöttél ide.
– Nem volt más választásom.
– Ez nem igaz. Mindig van választás, csak néhányan nem a jó
útra lépnek.
– Na igen…
Az apám jutott eszembe. Ő biztosan nem a jót választotta.
– Sokat fogunk beszélgetni. Nem lesz kellemes, de meg kell
tenni.
– Rendben.
– Az első hét lesz a legdurvább.
– Nem lehetne, hogy egy kicsit kíméletesebb legyél? – kérdeztem
tőle reménykedve.
– Nem arra van most szükséged – vágta rá határozottan.
Két tenyeremet végighúztam az arcomon. Most igazán jólesett
volna egy pohár pia.
– Gondolj valami másra, valami jóra!
Rápillantottam.
– Nem kérsz könnyű dolgot, doki.
– Tudom, de ne add fel!
Mellém lépett, megveregette a vállamat.
– Hamarosan találkozunk. Addig is csomagolj ki! Margaret jön
majd érted.
– Rendben.
Amikor becsukódott az ajtó, akkor esett le, hogy meg sem
kérdeztem, mi lesz a következő lépés. Ugyan az előbb elmondta, de
nem sok mindent sikerült megjegyeznem belőle.
Kipakoltam azt a kevés cuccot, amit magammal hoztam, aztán az
ablakhoz sétáltam, ami egy belső udvarra nézett.
Innen láttam, hogy az épület U alakú, számos ablak volt rajta.
Gondoltam, mind szoba lehet. Ugyanez volt a második szinten is.
Az udvar csendes volt, és hihetetlenül szép. Buja, zöld növényzet
vett körül egy egyszerű szobrot. Néhányan padon ültek, mások
pedig sétálgattak. Ránézésre mindenki jól volt.
Na igen. De nem minden az, aminek látszik.
A következő néhány napban én is megtapasztalhattam ezt.
Az első két éjszaka felügyelettel aludtam. Először összevesztem
a dokival, hogy ez már igazán túlzás lesz, hiszen nem vagyok
csecsemő, de miután még gyógyszerekkel is majdnem
beledöglöttem az elvonási tünetekbe, nem győztem hálálkodni neki.
Nem volt elég, hogy rázott a hideg, mégis körülbelül tíz liter vizet
izzadtam ki, olyan volt, mintha pánikrohamaim lettek volna. Annyit
hánytam, amennyit még soha életemben, szorított a mellkasom és
úgy éreztem, kiszakad a szívem. A doki egész éjjel a szobámban
volt, egy percre sem hagyott egyedül, amivel kivívta a tiszteletemet.
Tudtam, hogy ez volt a dolga, de azzal is tisztában voltam, ha
nem adja be a gyógyszereket, vagy ha egyedül lettem volna, akár
meg is fulladhattam volna.
– A kurva életbe – dadogtam az orrom elé. Az ágyamon ültem,
térdemet átkulcsolva remegtem, mint egy kivert kutya.
– Sosem fog elmúlni ez a szar?
– A nehezén már túl vagy, Scott.
– Tényleg? – gúnyolódtam.
– Igen – válaszolta határozottan. – Hoztam másik gyógyszert is.
– Remek.
– Segíteni fog.
A kezembe adott két pirulát és egy palack vizet.
– Idd meg mindet.
Nem esett nehezemre: bár émelyegtem, a hideg víz hozott egy
kis megnyugvást a háborgó gyomromra.
Miután így telt el az első hét, végre sikerült egy éjszakát
nyugodtan átaludnom. Azután a doki megengedte, hogy telefonáljak.
Ott álltam az erre a célra elkülönített szobában, és nem tudtam, kit
hívjak. Szívem szerint Lizát hívtam volna, de tudtam, hogy látni sem
akar, és egy nyamvadt telefonbeszélgetés nem lesz elég, hogy
kibékítsem. Azon még dolgoznom kell, így más mellett döntöttem.
– Brad?
– Scottie? Te vagy az? Hogy vagy, haver?
– Voltam már jobban is.
– Elhiszem.
– Mi újság? Ann hogy van?
– Minden oké. Még gipszben, amit elég nehezen visel, de
hamarosan meggyógyul.
– Örülök.
– És te? Hogy vagy? Tudom, szar kérdés.
– A doki szerint a nehezén túl vagyunk, de nem vagyok benne
biztos.
– Ne add fel, Scott, meg tudod csinálni.
– Igyekszem, bár most szívesen mennék innen a francba.
– Gondolom. De tudod, hogy…
– Igen, tudom. Muszáj végigcsinálnom.
– Örülök, hogy így döntöttél.
– Még egyszer nem csinálnám, az tuti.
Halkan felnevetett. Összeszorult a torkom. Kurvára hiányoztak.
Évek óta minden percet együtt töltöttünk, most meg olyan egyedül
voltam, mint a kisujjam.
Pocsék érzés volt.
– Itt vagyunk veled. Várunk rád, ezt soha ne felejtsd el!
Sokat jelentett, hogy ezt mondta.
– Kösz, haver. Most elköszönök, de ha lehet, hívlak még
benneteket. Üdv a többieknek.
– Átadom. Kitartás, Scott.
Köszönés nélkül raktam le, és azonnal tárcsáztam egy másik
számot.
– Halló, ki van ott?
Anyám ideges hangját hallva minden szó a torkomra fagyott. Mire
a kórházban magamhoz tértem, a fiúk már elmondták neki, hogy mi
történt, majd nem sokkal később én is beszéltem vele. Azóta
azonban nem.
– Scottie, kicsim, te vagy az? – kérdezte néhány másodperc
múlva, amivel visszahozott az emlékezésből.
– Igen, anya. Én vagyok – nyögtem ki összeszorult torokkal.
– Hogy vagy, szívem?
– Nem jól – suttogtam, reméltem, hogy nem hallja meg.
– Ugyan már! Menni fog! Én hiszek benned! Büszke vagyok rád,
fiam!
Egy semmirekellő szemétláda voltam, nem szolgáltam rá ezekre
a szavakra. Egy anya nem ilyen gyereket érdemel.
Főleg ő nem. Már a pokol legmélyebb bugyrait is megjárta apám
miatt, most meg én is rátettem egy lapáttal. Szégyelltem magam.
– Ne csináld, Scottie! Tudod, micsoda erő kellett ahhoz, hogy
átlépd annak a központnak a küszöbét? Hallod, amit mondok?
– Igen – válaszoltam megtörten. Hatalmas bűntudat telepedett
rám. Utáltam, hogy ennyi embernek okoztam csalódást, köztük neki
is.
– Büszke vagyok rád, fiam!
– Jaj, anya! Ugyan már!
– Hallgass ide! – Szigorú hangját hallva inkább befogtam a
számat. – Igenis nagyon nagy lépés volt, hogy eldöntötted,
végigcsinálod ezt. Ennél nehezebbet el sem tudok képzelni. De már
ott vagy, és már csak ki kell tartanod. Tudom, hogy rohadt nehéz, de
mind itt vagyunk melletted, és amikor ennek az egésznek vége,
várunk haza.
Percekig némán hallgattam anyám kirohanását. Nem is
emlékszem, mikor beszélt velem ilyen hangnemben utoljára.
– Lejárt az idő, Scott – lépett be a doki a szobába.
– Máris – intettem neki, hogy adjon még egy percet. – Mennem
kell.
– Igen, hallom – sóhajtott anyám a vonal másik végén. –
Szeretlek, Scottie. Légy erős, hamarosan vége lesz.
– Oké. Köszi, anya. Vigyázz magadra.
– Jól vagy? – nézett rám a doki felvont szemöldökkel.
Most hazudjak neki? Nem sokra mennék vele.
 – Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Ez volt a célod? Hogy ilyen
mocsok szarul érezzem magam?
Nem lepődött meg a hirtelen dühkitörésemen, így az sem
ijesztette meg különösebben, hogy levágtam a telefont a
kisszekrényre, és felé léptem. A javára szóljon, hogy kihúzta magát
és úgy várta, mi lesz a következő lépésem.
– Helyes. Nem kell, hogy jól legyél. Nem az volt a cél.
– Hanem mi? – kaptam el a köpenye elejét a mellkasán.
– Ez. Pontosan ez. Hogy érezd, mit veszíthetsz.
Dühösen löktem rajta egyet, amitől hátratántorodott a falhoz.
Elfordultam az ablak felé, nem akartam a szemébe nézni.
– Már mindent elveszítettem – suttogtam magam elé.
– A nagy francokat.
Rákaptam a tekintetem.
– Na de doki!
– Ezen fogunk dolgozni. Most, hogy a rázós szakasz egyik része
megvolt, jön a következő. Nem mondom, hogy kevésbé fog
megviselni, mert hazudnék, de beszélni fogunk, ahogy ígértem.
– Neked sem ártana egy beszélgetés. – Kérdőn nézett rám. – Túl
sokat káromkodsz.
– Egyelőre én vagyok a főnök – legyintett egyet mosolyogva. –
Szedd össze magad! Várlak a szobámban – mondta, és kilépett a
helyiségből.
– Rendben – válaszoltam a becsukódott ajtónak.
Tényleg nem túlzott a doki. A következő hét is borzasztó volt.
Igaz, hogy a nyugtató és a görcsoldó kontrollálta a remegésem, és
úgy-ahogy aludni is tudtam, de megkezdődtek a beszélgetések.
Először négyszemközt faggatott minden hülyeségről a doki, aztán
bemutatott néhány másik szerencsétlennek. Néhányukkal már volt
szerencsém összeakadni az udvaron, de nem igazán beszéltem
velük.
Igazából senkihez nem szóltam a dokin és Margareten kívül.
Nem barátkozni voltam itt. Alig vártam, hogy lelépjek innen.
Furcsa volt, hogy míg máskor teljesen természetesen tudtam
haverkodni mindenkivel, itt alig vártam, hogy félrehúzódhassak.
– Scott, te jössz!
 – Biztosan nem.
– Nem unod még?
– És te?
Ez a beszélgetés ment már három napja. Miután túl voltunk a
telefonálós napon, nem igazán voltam együttműködő. A
gyógyszereket bevettem, a doki kérdéseire válaszoltam, de hogy
cirkuszi majom legyek tíz másik idióta előtt, azt elfelejthette.
Továbbra is szó nélkül ültem egy kényelmetlen fém széken egy
olyan teremben, ahol semmi más nem volt, csak azok, körberakva.
Én az enyémet kihúztam az egyik sarokba, kinyújtottam a lábam,
lejjebb csúsztam, hogy a fejemet meg tudjam támasztani a
háttámlán, és csukott szemmel vártam, mikor mehetek el.
Másnapig bírta a doki. Épp az ágyamon ültem és egy újságot
olvastam, amit Margaretről kunyeráltam el, hogy azért ne legyek
teljesen antiszociális, amikor kivágódott a szobám ajtaja.
– Mondtam már, doki. Neked is szükséged lenne egy orvosra, aki
a dühkitörésedet kezeli.
– Fogd be, és jól figyelj rám!
Egy újabb pont a dokinak. Olyan hangon szólt rám, hogy a
seggemet az ágyhoz szegezte.
– Alkut ajánlok.
Csak bólintani voltam képes.
– Helyes. Szóval, ha beszállsz a mai kezelésbe, valamint a
holnapiba, és innentől kezdve azt csinálod, amit mondok, akkor, de
csakis akkor, szombaton kimenőt kaphatsz.
Leesett az állam.
– Tessék?
– Jól hallottad.
Gyorsan fejben összeraktam a képet. Akkor lesz a következő
koncertünk.
– Mit tátogsz? Nem vagy te hal.
Jézusom!
– Hát… Hogy?
Hebegtem összevissza. Gőzöm nem volt, mit mondhatnék.
Egyrészt sokkolt a doki stílusa, másrészt fel sem tudtam fogni,
hogy találkozhatok a srácokkal, és csaphatunk egy jó bulit.
 – De van még egy feltételem.
– Nem lesz az már egy kicsit sok, doki? – Dühösen meredt rám. –
Hallgatlak – tettem fel a kezem megadóan.
– Veled megyek.
– Hogy mi?
– Igen, és egy lépést sem teszel nélkülem. Bármivel
próbálkoznál, ami tönkrevághatja az eddigi munkánkat,
meghosszabbítom az itt tartózkodásodat.
Ó, bassza meg!
Arcomat a tenyerembe temettem.
– Ez nem fair! – motyogtam az ujjaim közé. Rohadtul nem
akartam együttműködni, de ez olyan lehetőség volt, amit hülye
lettem volna kihagyni. – A rohadt életbe!
– Te döntesz, Scott. Ha nem akarod, nem megyünk – közölte
lazán.
– Most viccelsz, ugye?
Megrántotta a vállát, mintha nem egy nagy volumenű dologról
beszéltünk volna.
– Nekem az a fontos, hogy működj együtt. Nem hagytál sok
választási lehetőséget.
Ezzel nem tudtam vitatkozni. Makacs voltam, mint egy öszvér.
– Jól van, legyen így! De nem játszol tisztességesen, doki!
– Soha nem állítottam az ellenkezőjét.
A következő két napban mindent úgy csináltam, ahogy kérte.
Délelőttönként vele beszélgettem kettesben, délután pedig részt
vettem a csoportfoglalkozásokon. Rendesen kifacsart a nap végére,
így szombatra úgy éreztem, megérdemlem azt a kiruccanást.
Izgatottan készültem a többiekkel való találkozásra. Már
hajnalban ébren voltam és alig vártam, hogy a doki is megérkezzen.
Azt ígérte, azonnal indulunk, amint ideér.
– Mehetünk? – lépett be vidáman a szobámba még dél előtt.
– Persze – fordultam felé. – Így jössz? – néztem rá felhúzott
szemöldökkel. – Sehol egy fehér köpeny, egy sztetoszkóp?
– Ne gúnyolódj! Koncertre megyünk, vagy mi a fene.
Mosolyogtam, de örültem, hogy ilyen laza. Kicsit irigyeltem is érte.
Az én gyomrom görcsben volt, hányinger gyötört és remegtem.
 – Vedd be ezeket! – nyújtott felém egy marék gyógyszert.
– Muszáj ezt?
– Ha nem akarod végigrókázni az egész bulit, és nem akarsz
plusz ütemeket ütni, akkor igen, muszáj. – Amikor a kapszulákért
nyúltam, elhúzta a kezét.
– Vízen kívül nem ihatsz mást!
– Még egy narancslevet sem? – húztam az agyát.
– Ne szórakozz! – vágta rá már félig vigyorogva.
Amikor kiléptünk a házból, egy limuzin várt minket.
– Ez nem semmi! – Csodálkozást hallottam ki a doki hangjából.
– Nem rossz, ugye? – veregettem hátba. – Hank? Tényleg te
vagy az?
– Helló, Scott!
– Mondd, hogy csajokat is hoztál! – Viccnek szántam, de nem jött
be. Olyan szigorú tekintettel nézett rám, hogy szinte elszégyelltem
magam. Szinte.
– Csak baromkodtam, Hank. Hol van a jó kis humorérzéked?
– Eltűnt – vágta rá még mindig mogorván.
– Hank, ő itt a doki. Doki, ő Hank, a sofőrünk.
– Jó napot – üdvözölték egymást.
– Hogy viselkedik ez a makacs seggfej? Már elnézést –
igyekezett finomítani Hank.
– Hát, mit ne mondjak! Nem könnyíti meg a dolgomat.
– Azt sejtettem – kuncogott Hank.
– Be lehet fejezni a piszkálást – duzzogtam, miközben beültem a
limuzin hátsó ülésére. – Vigyázz, hova ülsz, doki – tettem egy finom
utalást a korábbi afférokra.
– Ezek szerint másról is le kell szoktatni téged – válaszolta, majd
a szemét forgatva beült mellém.
– Induljunk! Még a végén elkések.
Hank egyből a stadionhoz vitt minket, állítólag a többiek már ott
voltak. Ahogy közeledtünk, görcsbe ugrott a gyomrom. Elképzelni
sem tudtam, mit fognak szólni.
Elintézték, hogy ma itt lehessek, ami gondolom, nem volt könnyű,
így ebbe egy kicsit kapaszkodhattam, de nem mehettem el a tény
mellett, hogy szégyent hoztam rájuk.
 Amikor Hank megállt egy hátsó bejárat előtt, nem is szálltam ki
egyből.
– Ha nem megy, visszamehetünk – mondta halkan a doki.
– Szó sem lehet róla. Bemegyünk – vágtam rá azonnal. – Csak
kell egy kis idő – suttogtam magam elé.
– Annyi időd van, amennyit szeretnél – válaszolta.
– Nem tudom, mit fognak szólni.
– Várnak. Hidd el, tudom, miről beszélek.
Érdeklődve néztem rá.
– Mit gondolsz, kivel beszélték meg ezt az egészet? Teljesen
beleillesz a csapatba. Épp olyan makacs vagy, mint ők.
Mosolyra húztam a számat. Sejtettem, hogy nem kis meló volt
abban, hogy most itt ülhettem, és az, hogy így kiálltak mellettem a
többiek, kicsit megnyugtatott.
– Menjünk.
Nem ilyen fogadtatásra számítottam.
Amikor beléptünk az épületbe, nem igazán hallottam semmit a
szokásos jövés-menésen kívül. A technikusok már dolgoztak, de
rajtuk kívül nem volt senki az arénában.
– Erre – mutatott egy folyosó felé Hank. Furcsa volt, hogy ő is
bejött, de nem tettem szóvá. Az ujjaimat ropogtatva szaporáztam
meg a lépéseimet. Kettős érzés kavargott bennem. Hiába voltam
beszarva, már alig vártam, hogy újra a színpadon lehessek.
Hank kinyitotta előttem az ajtót, ami egy koromsötét szobába
vezetett.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, miközben felé fordultam.
Már nem tőle kaptam meg a választ. A villany felkapcsolódott,
miközben a hátamra ugrottak a többiek. Alig bírtam talpon maradni.
Marhaság volt azt gondolni, hogy nem akartak itt látni.
– Hagyjátok már! Hadd jöjjön beljebb! – kiabált rá Mike a
többiekre. Amikor végre lemásztak rólam, akkor néztem körbe. Kyle
és Dan volt, aki így letámadott, Mike és Brad a szobában, kicsit
beljebb álltak.
– Helló, srácok! – köszöntem esetlenül. Utáltam ezt az érzést.
Eddig nem feszengtem soha előttük. De most… Még mindig
bizonytalan voltam.
 – Örülünk, hogy itt vagy, ember – mondta Brad a szemembe
nézve. Körbenéztem, mit gondolhattak a többiek, de mind
bólogattak.
– Köszi, de azt hiszem, ez a ti érdemetek.
– Meg a dokié – vágott közbe Mike.
– Igaz is. Ismerjétek meg őt is – fordultam az ajtóban ácsorgó
kísérőm felé. – Gyere be, nem harapnak.
– Nem vagyok biztos benne.
Miután a szokásos köröket lefutottuk, megbeszéltük a
menetrendet. Próba, kaja, újabb egyeztetés, és indulhat a buli.
Nem mondom, hogy nem kívántam meg egy pohár piát, de nem
akartam megkockáztatni, hogy kihagyjam a bulit, így maradtam a
narancslénél, a doki legnagyobb örömére.
– Örülünk, hogy itt vagy, Scottie – emelte poharát köszöntőre
Brad. Egész nap feszült volt, de most úgy tűnt, mintha kicsit
megnyugodott volna. Szokatlan volt, hogy mindenki üdítőt iszik
koncert előtt, de sokat jelentett nekem, hogy megtették ezt miattam.
– Kösz. Nélkületek nem lennék itt. És…
Próbáltam kinyögni egy értelmes mondatot, de az ideg, ami
majdnem szétfeszített, megakadályozott benne. A dokira néztem, aki
bátorítóan bólintott.
– Szóval, sajnálom. Ne haragudjatok rám – mondtam végül, de
nem tudtam a szemükbe nézni.
– Semmi baj, haver. Csak legyél jobban – lépett mellém Mike.
Tudtam, hogy ő volt a legdühösebb, így még többet jelentett nekem
a támogatása. Válasz nélkül bólintottam. Nem is tudták, milyen sok
erőt adtak ahhoz, hogy folytassam.
Az este fantasztikus volt, egészen addig, míg Liza fel nem tűnt.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne menjek oda hozzá. De Ann
– aki még mindig gipszben volt egy csúnya támadás miatt –, és a
csajom szigorú pillantása a dobszékhez ragasztott.
Istenem! Milyen nyúzott!
Ha tippelnem kellett volna, azt mondanám, épp olyan zűrös hetei
lehetett, mint nekem. Utáltam, hogy ezt valószínűleg én okoztam
neki.
 Miközben készültünk Brad meglepetésére, én folyamatosan
szemmel tartottam Lizát. Néhányszor elkaptam, hogy rám pillant, de
amint összenéztünk volna, másfelé fordult.
Én hülye állat! Mit tettem? Vajon hajlandó lesz bármikor akár csak
meghallgatni?
Féltem, hogy túl nagy bajt okoztam.
Mire véget ért a koncert, elhatároztam, hogy beszélek vele.
Legalább bocsánatot kérek, ha nem is akar meghallgatni.
Miután lementünk a színpadról, visszamentünk a szobába.
Most kihagytuk a rajongói fotókat és aláírásokat. Gondolom, ezt is
Brad intézte így. Végül is megkérte Ann kezét, amit szűk körben
akart megünnepelni. Kifejezetten örültem, hogy ez most így alakult,
mert így Liza sem menekülhetett előlem. Én már benn voltam a
szobában, amikor ő belépett. Láttam az arcát, hogy bárhol máshol
szívesebben lett volna. Miközben mindenki üdvözölte, lassan
felálltam a fotelből, ahol addig ültem.
– Ne – szólt rám emelt hangon. Azonnal elhallgatott mindenki,
még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
– Liza, kérlek.
– Nem. Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm – motyogta az
orra alatt, miközben az ajtó felé indult.
– Liza!
A hangomra megtorpant, de nem fordult felém. Nem foglalkoztam
a többiekkel, akik néma csöndben várták, mi lesz ebből.
– Nem akarok veled beszélni – mondta sokkal kevesebb
meggyőződéssel a hangjában.
– Nem érdekel.
Elé álltam és megfogtam a kezét. Hallottam, ahogy a doki
megköszörülte a torkát, de figyelmen kívül hagytam.
Egyszerűen bocsánatot akartam kérni, de amikor a szemébe
nézve könnyeket láttam megcsillanni, bennem ragadt minden, amit
mondani akartam.
– Ennyi? Nem volt még elég, Scottie?
Annyi gúnyt vitt bele a kérdésbe, amennyit csak tudott.
– De. Túl sok is volt. – Kijelentésemre megfeszült a karomban. –
Sajnálom, Liza. Borzasztóan sajnálom. Tudom, hogy nem mentség,
de nem voltam jól.
Végre rám nézett.
– Oké, még mindig nem vagyok jól.
Fél szemmel a dokit méregette. Nem kérdezte, ki ő, de sejtette a
választ.
– Kívánom, hogy sikerüljön, tényleg. – Lassan távolabb lépett, és
megadta a végső döfést. – De ne keress többé engem.
– Liza – kérleltem. Nem érdekelt, mennyire kétségbeesettnek
hangzom. Muszáj tudnia, hogy miatta csinálom végig.
– Nem, Scott. Van elég bajom nélküled is.
Riadtan nézett a szemembe, mintha ezt nem akarta volna
elárulni. Nem tudtam, mi volt az, és esélyem sem volt megkérdezni,
mert egy halk káromkodás után kilépett a szobából. Néhány percig
csak álltam ott némán, majd a többiek felé fordultam.
– Ti tudjátok, miről beszélt?
Mindannyian egyöntetűen jelezték, hogy gőzük sincs, egyedül
Ann nem nézett a szemembe.
– Ideje indulnunk – mondta Bradnek.
– Igazad van, mehetünk.
– Várj! Te tudsz valamit!
Nem kérdésnek szántam.
– Hé, haver. Engedd el!
Amíg Brad nem tette finoman az enyémre a kezét, észre se
vettem, hogy mennyire szorítom Ann karját.
– Jézusom, ne haragudj! – léptem hátrébb azonnal.
Tenyeremet a tarkómra szorítottam.
– Hé, Scott – fejtette le a nyakamról a kezemet Ann. – Ezt majd ő
elmondja, ha szeretné, rendben? Én sem tudok sokat, de neked
most amúgy is mással kell foglalkoznod.
– Csak szeretném tudni, hogy jól van.
– Jól lesz. Most csak ezt tudom ígérni. Ha jól sejtem, sok
mindennel kell neki is megbirkóznia, de itt leszünk mellette, ahogy
melletted is.
– Oké – suttogtam. – Mondd meg neki, hogy sajnálom, és hogy
soha nem fogom hagyni, hogy elfelejtsen.
– Rendben.
 – Köszönöm – öleltem át óvatosan.
– Nincs mit. Te csak gyógyulj meg!
– Igyekezni fogok.
– Ez már nekem elég – simogatta meg az arcomat.
– Menjünk, bébi – fogta meg Brad Ann kezét.
– Vigyázz magadra – adtam egy puszit az arcára.
– Siess haza.
Bólintottam. Hagytam, hogy a többiek is vállon veregetve
elköszönjenek, majd a doki felé fordultam.
– Mehetünk?
– Igen.
Fáradtan ültem a limóba. Egészen más érzések kavarogtak
bennem, mint korábban.
Mit rejtegethet Liza? Miért nem mondja el nekem? Meg fog
bocsátani valaha?
– Ne emészd magad! Bizonyára csak egy kis időre van szüksége,
ahogy neked is.
– Remélem, hogy nincs baj.
– Most azzal foglalkozz, hogy összeszedd magad, aztán
kitaláljuk, hogy szerezheted vissza.
– Nem gondolod komolyan, hogy ehhez rád van szükségem,
ugye?
– Meglátjuk, doboskám, meglátjuk. – Nevetve fordult el az ablak
felé.
A kezelés még öt hétig tartott. Ezalatt megjártam a poklot oda-
vissza, és küzdöttem, mint egy állat. Többször darabokra hullottam,
de a doki mindig mellettem volt, amiért örökké hálás leszek neki. A
kezelés szerinte jól haladt, és igaz, hogy a piát nem kívántam, de a
lelki szarságok teljesen kifacsartak. A második héttől egy
pszichológust is bevontak a kezelésembe, ami ellen két napig
tiltakoztam, de a doki nem hagyott más választási lehetőséget.
Órákat papolt arról, hogy ez épp olyan fontos része a
gyógyulásomnak, mint az, hogy lemondtam a piáról és a szerekről.
Szerinte ha ezt a részét nem rakjuk rendbe a fejemben, akkor a
következő gyenge pillanatban megint kórházba juthatok.
 Be akartam bizonyítani, hogy megváltozom, így végül
beleegyeztem, hogy elbeszélgessek egy újabb okostojással.
Egyedül az éltetett, hogy időközben kigondoltam, hogyan fogom
visszaszerezni Lizát. A doki csak mosolygott, amikor elmeséltem
neki, és csak annyit tett hozzá, hogy szerinte osszam ezt meg Ms.
Grahammel is.
Na, igen, Ms. Graham!
Az első találkozásunk nem épp úgy sikerült, ahogy ő gondolta.
Amikor beléptem az irodájába és megláttam az asztalánál ülve,
felröhögtem és otthagytam. Újabb érdekes órákat töltöttem el
dokival, mire rávett, hogy menjek vissza.
Ms. Graham a harmincas évei elején járt, magas, karcsú, igen
szexi doktornő volt. Mámoros álmodozásaimban épp egy
szerepjáték megtestesítője volt, amivel semmi baj nem lett volna –
úgy két hónappal ezelőttig. De most, hogy én voltam terítéken, nem
igazán tudtam elképzelni, hogy megosszam vele a legsötétebb
titkaimat.
Eltelt egy hét, mire lett értelme a beszélgetéseinknek.
Türelmes volt és segítőkész. Hagyta, hogy olyan ütemben
beszéljek a múltamról, ahogy nekem megfelel, bár olyan
kérdésekkel terelgetett, hogy a végén daloltam, mint egy pacsirta.
Az első időszakban sajnos nyugtatókkal kellett csillapítani a
dühömet. Annyira megviseltek a történtek, hogy nem tudtam
visszafogni magam. Ekkor kaptam magam mellé egy személyi
edzőt.
– Tisztára, mint egy luxushotelben – jegyeztem meg a dokinak,
amikor először levitt az alagsorban lévő terembe. Azt mondta, ha
dühös vagyok, és nem tudok mit kezdeni a felesleges energiámmal,
majd ott megmutatják, hogyan kezeljem.
Igaza volt. Néhány nap múlva elhagyhattam a pirulákat.
Igaz, minden Ms. Grahammel folytatott beszélgetés után a
bokszzsákon vezettem le a dühömet.
Szépen lassan helyre kerültek bennem a dolgok. Már elhittem,
hogy képes vagyok szembenézni mindennel, és nem kell hozzá
semmi, hogy elviseljem, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy én
szeretném. Végig csak egy cél lebegett a szemem előtt: Liza. Vissza
akartam kapni, kerül, amibe kerül.
Ehhez a doktornő adott egy ötletet.
A szobámban ültem az ablakkal szemben, és próbáltam
megtenni, amit Ms. Graham kért.
Már csak egy hét volt a szabadulásig, ahogy én csúfoltam, bár
mindenre hasonlított ez a hely, csak börtönre nem. Ez volt az utolsó
ilyen feladatom, de már órák óta nem jutottam vele semmire. Nem
volt egyszerű összeszednem a gondolataimat.
– Mi a fenét írhatnék?
A Lizának szóló levelet könnyebb volt elkezdenem, hiszen
mindent el akartam neki mondani, amit eddig nem tettem meg.
Így kezdtem az elején. Leírtam, mi történt, amikor apám még élt,
mit tettem magammal, hogy váltam a pia és a drog rabjává.
Mindent részletesen. Annyira belefeledkeztem a feladatomba,
hogy észre sem vettem, hogy besötétedett.
– Nem éhes? – kérdezte Margaret az ajtóból egy tálcát tartva a
kezében. – Lemaradt a vacsoráról.
– Már annyi az idő?
– Kilenc óra van.
– Jézusom.
Lenéztem az előttem lévő papírhalomra.
– Mindjárt készen vagyok.
– Jó ezt hallani – mosolygott a nővér kedvesen. Letette az
asztalomra a vacsorámat, majd magamra hagyott. Még befejeztem,
amit elkezdtem, és reméltem, hogy ez elég lesz.
A hét hátralévő részét az apám levelének megírása és még
néhány beszélgetőkör töltötte ki. Amikor már három napja nem
tudtam, mit írhatnék a „Búcsú apámtól” című levélbe, a doki
drasztikus lépésre szánta el magát. Elvitt a temetőbe, ahol apám
nyugszik. Az elmondása szerint anyám árulta el neki, hogy hova kell
menni. Nem voltam feldobva az ötlettől. Az idejét sem tudom, mikor
voltam kinn utoljára. Mindenesetre megtette a hatását. Csak úgy
záporoztak a szitkok belőlem, átszakítva egy láthatatlan gátat
bennem.
Mire össze kellett pakolnom, Ms. Graham már mindkettőt olvasta.
 – Készen van?
Utáltam, hogy ennyi idő után sem tegeződtünk, de nem akartam
ráhúzni a kezelésemre, így elfogadtam.
– Igen, már mennék.
– Elhiszem – mosolygott kedvesen. Közelebb lépett hozzám, és
átnyújtott egy névjegykártyát.
– Nyugodtan keressen bármikor, ha úgy érzi, erre van szüksége.
– Hát, azt hiszem, köszönöm. Bár remélem, nem lesz rá szükség.
– Azért tegye csak el. És ezeket is.
Lassan nyúltam a két boríték felé. A doktornő ragaszkodott
hozzá, hogy mindegyiket vigyem el. Vonakodtam, de megtettem,
amit kért.
– Vigyázzon magára!
– Azon leszek.
Kezet ráztunk, majd elment.
– Megjött a taxi – nézett be a doki az ajtón.
– Hála istennek!
– Mondd azt, hogy nem volt jó itt nálunk – szívta a véremet.
– Jobbat is el tudtam volna képzelni.
– Nana! Ne sértegess! – lépett beljebb vigyorogva.
– Eszemben sincs. Nem akarom kísérteni a sorsomat.
– Helyes. Gyere, segítek kivinni – kapta fel az egyik táskámat az
ágyról.
Kifelé menet még megöleltem Margaretet, és elköszöntem a
többiektől. A ház elé kilépve megtorpantam.
– Na, milyen fuvart szerveztem neked? – ölelte át a vállamat a
doki.
– A lehető legjobbat – suttogtam magam elé.
Brad állt a kocsija mellett. Egyedül volt, de baromi sokat jelentett
nekem, hogy ő jött el. Széles vigyorra húzta a száját, amikor
észrevett.
– Jól nézel ki, haver – ölelt meg.
– Jól is érzem magam. Kösz, hogy eljöttél értem.
– Ez természetes.
– Biztos? – kérdeztem bizonytalanul. Tudtam, hogy sok volt a
rovásomon.
 – Igen. Rohadtul szükségünk van rád, és más opció nem létezik.
Hiányoztál.
Istenem, de jó ezt hallani!
– Köszönöm – válaszoltam sután.
– Büszke vagyok rád! – szorította meg a vállamat.
– Kösz – sóhajtottam magamat ismételve.
Miután a dokival egyeztettünk még a gyógyszerekről és a
következő kontrollról, végre beültem a kocsiba.
– A többiek is nagyon be vannak sózva. Indulhatunk?
– Igen, de előbb el kellene ugranunk valahová.
– Ahová csak szeretnéd. Kivéve…
– Ne parázz! Nem kocsmába akarok menni – forgattam a
szememet.
– Oké. Szóval, hova megyünk?
– Alexhez.
Döbbenten fordult felém, de nem kérdezett semmit. Szó nélkül
indított, így végre magam mögött hagyhattam ezt az egészet.
 Liza
Az elmúlt egy hónap kész érzelmi hullámvasút volt, és ez meg is
látszott rajtam. A mosott rongy kifejezés sem volt pontos leírás a
kinézetemre. Nem is tudom megmondani, mikor aludtam egy igazán
jót. Amióta Scott elhagyott, azóta biztos nem. Az sem segített, hogy
Bianca felbukkanása után apám is újra feltűnt, még ha nem is
személyesen, csak üzenetekben. Aztán ott volt a vizsgálat, aminek
az eredményére majdnem egy hetet kellett várnom.
Gyomorgörccsel keltem és feküdtem. Mindennap vártam, hogy
jelentkezzenek. Viszont amikor végre megérkezett, madarat lehetett
velem fogatni. Amint megüzentem Biancának, azonnal csörgött a
telefonom. Ő hívott, és épp olyan örömmámorban úszott, mint én.
Nem ismertem még az öcsémet, de nagyon boldog voltam, hogy
megfelelő donor lehetek a számára.
Sajnos nem sokkal később az öcsém újra kórházba került.
Újabb kezelésekre szorult. A benn töltött idő alatt nála is
elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Amikor minden megvolt, az
orvos javasolt egy személyes találkozót. Ettől, ha lehet, még
idegesebb lettem.
Az egy dolog, hogy segítek, de hogy találkozzunk is…
Enyhén szólva is be voltam rezelve. Attól is tartottam, hogy
hosszú idő után apámat is látnom kell. Arra végképp nem voltam
felkészülve.
Bianca hosszas rábeszélésének köszönhetően végül beadtam a
derekamat, de már akkor kértem, hogy semmi másról ne legyen szó,
csak Kevinről.
Mindent megígért, ebből is látszott, hogy mennyire fontos volt
neki is a kisfiú. Amint megállapodtunk a részletekben, felhívtam Ann-
t, kértem, hogy jöjjön át hozzám. Képtelen lettem volna egyedül
végigcsinálni.
Korábban, még a vizsgálatok előtt elmeséltem a barátnőmnek,
mire készülök. Mellettem volt mindenben, ahogy mindig, és
ugyanolyan izgatott volt, mint a találkozó előtt. Már az első pillanattól
kezdve úgy gondolta, hogy nem dönthetek másképp. Szerencsére
az apámmal való kibékülést nem erőltette.
 – Hahó! Liza! – kiabált be a lakásba érve Ann.
A nappaliban ültem a kanapémon már több mint egy órája.
Bizonytalan és izgatott voltam egyszerre.
– Hát itt vagy? Mehetünk?
– Nem tudom – néztem rá kétségbeesetten.
– Ne csináld, Liza! Tudod, hogy mennünk kell.
– Igen, tudom. Csak…
– Nincs semmi csak. A nehezén túl vagytok. Jó vagy donornak. Ő
a kisöcséd. Szüksége van rád!
Úgy mondta, mintha tudta volna, miről beszél, pedig egyke volt.
– Figyelj! – Leült mellém, és megfogta a kezemet. – Elmegyünk,
meglátjuk, mit érzel, és ha kicsit is kellemetlen lesz, szólsz és
eljövünk. Rendben?
– Rendben.
Szerencsére már levették a gipszet Ann lábáról, így simán el
tudott kísérni.
Örökké hálás leszek neki, hogy rábeszélt. Soha, semmire nem
cserélném el a pillanatot, amikor megláttam az öcsémet.
A kórház egyik előre előkészített kórtermébe beszéltük meg a
találkozót, ahol szigorú előírások betartása mellett, orvosi
felügyelettel tudtunk találkozni. Ann-nel karöltve léptünk be a nem túl
nagy helyiségbe.
Azonnal kiszúrtam Kevint. Izgatottan fészkelődött a széken, amin
ült. Nem hallottam, csak láttam, hogy Bianca bátorította.
Végül nem várta meg, hogy odaérjek, hozzám futott, majd előttem
nem messze megtorpant. Most láttam őt először személyesen.
Sokkal jobban nézett ki, mint ahogy gondoltam.
Kicsit sápadt volt, de más jelét nem lehetett látni a betegségének.
– Szia, Kevin vagyok, a testvéred. – Fülig érő szájjal, csillogó
szemekkel nézett rám, ami könnyeket csalt a szemembe.
Mennyi mindenről maradtam le, csak mert haragudtam az
apámra! Nem ez a kölyök tehet a mi problémánkról.
Ann meglökte az oldalamat, amikor még mindig nem válaszoltam
semmit az öcsémnek.
– Szia – guggoltam le elé. – Liza vagyok, a nővéred.
 Ahogy ezt kimondtam, a nyakamba ugrott és erősen szorított. A
betegség ellenére is nagyon jó erőben volt. Mielőtt hanyatt estünk
volna, felkaptam az ölembe, és nevetve körbeforogtam vele.
Kiélveztem a pillanatot. Határtalan boldogság fogott el, hogy végre a
karomban tarthattam az öcsémet. Mintha megnyitották volna a
lelkem kapuját. Örömöt éreztem, és valami mást, amit nem tudtam
igazán megfogalmazni.
– Csak óvatosan.
Apám hangjára azonnal megdermedtem.
– Josh – figyelmeztette Bianca apámat, mielőtt bármi mást is
mondhatott volna.
– Szia, kislányom.
Összeszorult a torkom a megszólításra, ami valószínűleg látszott
rajtam, mert apám arcán fájdalmat láttam végigfutni.
Lassan fordultam felé, még mindig ölembe tartva az öcsémet.
Annyira sem méltattam, hogy köszönjek, amivel újabb ütést
mértem rá. Felsóhajtott, és visszaült a helyére.
– Szia, Bianca – üdvözöltem apám feleségét.
– Sziasztok, lányok.
– Örülök, hogy látlak, Ann. Nagyon jól nézel ki – folytatta apám
fáradtan. Mindketten meglepődtünk, hogy egyáltalán emlékszik rá,
de Ann előbb tért észhez, mint én, és ő is üdvözölte, majd
bemutatkozott Biancának.
– Gyere, üljünk le! – kérte a barátnőm halkan, és megfogta a
könyökömet. Úgy tettem, ahogy kérte, közben az öcsémet leraktam,
hogy ő is visszaülhessen a helyére.
Az első félóra nagyon feszült volt. Egyikünk sem tudta, mit
mondhatna, mi lenne a megfelelő téma. Nem véletlenül. Egyik
felmerülő lehetőség sem volt túl jó. Ann igyekezett fenntartani a
beszélgetést. Hol Biancát, hol az apámat faggatta. Én nagyon
ideges voltam, de amúgy sem tudtam levenni a szememet az
öcsémről. Zsivány tekintettel méregetett, majd néhány perc után az
ölembe ült. Hálás voltam, hogy addig sem kellett a többiekkel
foglalkoznom. Sokkal szívesebben szórakoztattam őt. Hangosan
nevetett, amikor megcsiklandoztam, és mindenfélét játszottunk, míg
a többiek beszélgettek. Próbáltam kizárni apámat, de igencsak
megnehezítette a dolgomat, mert elég sokszor kaptam azon, hogy
minket bámult. Könnyektől csillogott a szeme, ami összeszorította a
szívemet.
Olyan régen volt már, amikor még én voltam a szeme fénye!
Mennyire szerettem!
Így látva eszembe jutott, ő hogyan érezhet. Az egyik gyerekével
megromlott a kapcsolata, a másikat pedig lehet, hogy elveszíti.
Fogalmam sincs, min mehettek át az elmúlt időszakban. Egy
pillanatra megsajnáltam. Emlékeztem, mennyire jó apa volt, mielőtt
anyám meg nem betegedett.
Most, ennyi ésszel már másképp láttam a dolgokat, de olyan mély
sebeket hagyott rajtam, amin nem tudtam egykönnyen túllépni.
Az együtt töltött idő alatt nem beszéltem mással, szinte csak
Kevinnel. A találkozónk végén elsírta magát, de megígértem neki,
hogy hamarosan újra találkozunk.
Tényleg úgy volt.
Az azóta eltelt két hétben szinte mindennap beszéltünk, és nem
csak ő volt ilyen buzgó.
Scott szinte mindennap hagyott egy üzenetet. A koncerten,
amikor utoljára láttam, még nem igazán volt jó bőrben, de Anntől
tudtam, hogy sikeresen végigcsinálta az elvonót, és visszatért a
bandához.
Nem akartam hallani róla, ezért az első próbálkozásait olvasás
nélkül töröltem. Mélységesen megbántott, és amúgy is zaklatott
voltam, nem volt erőm vele is foglalkozni. Végül pár nap után nem
tudtam figyelmen kívül hagyni. Nagyon kitartó volt, én pedig kíváncsi
lettem. A legtöbb üzenete rövid volt és velős.
„Sajnálom.”
„Ne haragudj!”
„Szeretnék beszélni veled.”
„Hiányzol.”
„Nem adom fel!”
Nem írt mást, csak ennyit, ezeket viszont egy nap többször is.
Megkértem Annt, hogy ne mondjon el sem neki, sem a többieknek
semmit arról, hogy mi vár rám. Scott nem tudhatta, hogy nem voltam
a helyzet magaslatán lelkileg, így nem álltam messze attól, hogy
válaszoljak neki. Nem tettem, viszont a következő napokban már alig
vártam, mikor kapok tőle újabb szép szavakat. A büszkeségemet
azonban nem dobtam félre. Egyre jobban szenvedtem a hiányától,
de most nem ő volt a legfontosabb az életemben.
Francba, hogy még mindig elgyengít!
Mivel Kevin műtétje hamarosan következett, így félresöpörtem
Scott üzeneteit, és az öcsémre koncentráltam.
Hétfőn este épp egy kedvenc könyvemmel igyekeztem
kikapcsolódni, amikor Bianca telefonált.
– Szia, Liza!
– Bianca – köszöntöttem hűvösen. Az elmúlt idő nem sokat
javított a kapcsolatunkon.
– Azért hívtalak, hogy szóljak, megjöttek Kevin belgyógyászati
vizsgálatainak eredményei.
Hangosan beszívtam a levegőt. Még mindig aggódtam, hogy
valami közbejön.
– Igen? – kérdeztem reménykedve.
– Minden rendben.
– Hála istennek! – sóhajtottam megkönnyebbülten.
– Igen. Ma be kellett feküdnie a transzplantációs osztályra.
– Basszus! Miért nem szóltatok? – kértem számon dühösen.
Szerettem volna vele ott lenni.
– Ne haragudj! Így is nagyon nehéz volt – csuklott el a hangja.
Nem akartam számon kérni.
– El tudom képzelni.
– Igen, borzasztó volt – szipogott. – Most megnézik, hogy nincs-e
valamilyen baktérium vagy gomba a szervezetében, ami esetleg
befolyásolná a beavatkozás kimenetelét, majd steril szobába kerül.
– Jézusom! – Már attól rosszul voltam, ahogy végighallgattam,
min megy keresztül Kevin.
– Liza! – szólított Bianca. – A te időpontod is megvan.
Pénteken reggel nyolcra kellene bejönnöd a központba.
– Péntek – suttogtam magam elé.
Istenem! Eljött az idő!
– Igen. Ugye ott leszel?
– Hát persze – vágtam rá gondolkodás nélkül.
 – Köszönöm.
Miután letettem, hátradőltem a kanapén és próbáltam erős
maradni. Csak néhány pillanatig sikerült. Féltem és aggódtam.
Reméltem, hogy minden rendben lesz.
Miután az orvos korábban arról tájékoztatott, hogy a műtét után
pár napot kórházban kell töltenem, majd itthon egy hétig kell
lábadoznom, mielőtt újra mehetek dolgozni, másnap beszélnem
kellett Mr. Hollinsszal. Nem akartam titkolózni előtte, így
elhatároztam, hogy elmondom neki, miért fogok hiányozni.
Amikor másnap reggel beléptem az irodájába és beavattam a
részletekbe, néhány percig szóhoz sem jutott. Amint sikerült
megemésztenie a hallottakat, felállt, mellém sétált, felhúzott a
székből és szorosan átölelt. Rob épp akkor lépett az irodába.
– Jézusom, apa! Hiszen a lányod lehetne – jegyezte meg
gúnyosan. Az apja gyorsabban reagált, mint én.
– Fejezd be! – mordult rá dühösen. – Ne beszélj hülyeségeket!
Liza hatalmas dologra készül.
– Mr. Hollins – próbáltam megakadályozni, hogy elárulja.
– Mit fog csinálni? Megmássza a Mount Everestet? – folytatta
Rob cinikusan.
– Megmenti az öccse életét! – kiabált Mr. Hollins dühösen.
Rob tátott szájjal bámult rám, majd az apjára. Én leeresztett vállal
vártam az újabb beszólását, de nem jött.
– Van testvéred? – Bólintottam. – Nem is tudtam.
– Én sem – motyogtam magam elé.
Az iroda közepén némán várakozva hallgattam végig, ahogy
William beavatja a fiát a részletekbe. Büszkeség hallatszott ki a
hangjából, ami nagyon jólesett.
– Azt a rohadt! – mondta Rob, amikor az apja befejezte. – Ez
nem semmi.
Felpillantottam rá. Eltűnt az arcáról a döbbenet és a gúny,
helyette szokatlan kifejezés látszott rajta. Elismerés.
– Igen.
– Liza nem lesz péntektől egy hétig. Szükségem lesz a te
titkárnődre néhányszor.
 – Semmi gond – válaszolta Rob az apjának, de a tekintetét még
mindig nem vette le rólam. – Amit csak akarsz.
Felszaladt a szemöldököm a homlokomra.
Mióta lett ilyen készséges?
– Ó – lepődött meg Mr. Hollins. – Rendben. Akkor ezt
megbeszéltük.
Elkaptam a tekintetem Robról, aki még mindig megbabonázva
bámult, majd elhagytam az irodát. A hét további részében minden
ment a szokásos módon. Egyvalami azért mégis megváltozott: Rob
nem piszkált, nem szólt be, és akárhányszor találkoztunk, mindig ott
volt az arcán a korábbi elismerés. Mintha teljesen kicserélték volna.
Nem érdekelt. Ha lett volna energiám, inkább Scott üzeneteire
reagáltam volna.
Rob élvezze csak az életét, én már nem akartam a része lenni.
Csütörtökön este Ann nálam aludt. Rendes volt tőle, mert tudtam,
hogy a Treasure most a jól megérdemelt pihenését tölti, így Braddel
tölthette volna az estét, de mire tiltakozhattam volna, már mindketten
a küszöbömön álltak.
– Bocs, most csak ezt lehet – mutatta felém a kezében tartott
gyümölcslevet Brad. Mosolyogva bólintottam, és beengedtem őket.
Közösen megettük a vacsorát, amit szintén ők hoztak, majd Brad
magunkra hagyott bennünket. Kissé zavarban volt, és tudtam,
nehezen állta meg, hogy Scottról beszéljen, de a kedvemért
megtette. Hamar eljött a péntek reggel. Ann egy darabig csendben
tűrte, ahogy fel-alá járkáltam, be-, majd kipakoltam a táskámat.
– Mennünk kell – jegyezte meg, amikor már nem maradt több
időnk. Alig több mint félóra volt nyolc óráig. Tényleg indulnunk
kellett.
– Rendben.
Az utat néma csendben tettük meg. Borzasztóan ideges voltam,
pedig tudtam, mire számíthatok, hiszen az orvos mindent elmondott.
Nem volt mitől tartanom. Bár alig egy óra az egész beavatkozás,
mégis be voltam szarva. Mire odaértünk, mindent előkészítettek.
Kaptam egy szobát, ahol felvehettem a szuper szexi kórházi
hálóinget, majd nem sokkal később átkísértek egy másik helyiségbe.
Hamarosan a doki is megérkezett. Megkaptam a gerincembe az
érzéstelenítőt, de még így is kisebb sokk ért, amikor megláttam a tűt,
amivel leveszik a mintát a csípőmből.
– Azt a rohadt! – leheltem.
– Nem kell aggódnia, Liza. Nem fog érezni semmit.
– Ebben nem vagyok biztos.
– Pedig elhiheti. Nem lesz semmi gond.
Próbáltam bizakodó lenni, és valami másra koncentrálni.
Szerencsétlenségemre az agyam Scott-tal próbált felülkerekedni
a félelmemen. Eszembe jutott, amikor először jártunk a Treasury-
ben. Amikor megtudtuk, hogy a fiúk nem csak a zenélésben jók,
hanem a bowlingban is. Mosolyognom kellett, amikor azt hitték,
leverhetnek minket Ann-nel, de annyira azért mégsem voltak jók.
Aztán persze annak az estének a folytatása is bekúszott az
emlékeim közé.
Micsoda éjszaka volt!
– A francba! – próbáltam kitörölni a felbukkanó képeket. – Mikor
végzünk már? – kérdeztem idegesen, de még véletlenül sem néztem
a rajtam dolgozó orvosra.
– Hamarosan, Liza. Nincs sok hátra.
– Rendben.
Nem sokkal később tényleg túl voltam rajta. Visszatoltak a
szobába, ahol a hétvégét kell eltöltenem. Mivel egy ideig nem
mozoghattam, odakészítették a kezem mellé a nővérhívót, majd
beengedték a barátnőmet. Ugyan az idegesség kimerített, és
hamarosan elnyomott az álom, ő akkor is ott volt mellettem, amikor
felébredtem.
– Jó estét, álomszuszék! Hogy érzed magad?
– Már este van? – A falon lévő órára pillantottam. Az alapján
nyolc óra volt. – Jól, kösz. Mit keresel még itt?
– Mi az? Útban vagyok?
– Jaj, dehogy. Viszont ha jól sejtem, lenne jobb dolgod is.
– Az megvár – jelentette ki határozottan.
– Ugyan már. Nem akarok lebukni Scott előtt. Ha sokáig nem
leszel Brad mellett, kérdezősködni fog.
– Az lehet. Már amúgy is alig bír magával.
– De nem árultátok el neki, ugye? Nincs semmi köze hozzá.
 – Biztos, hogy ezt akarod? Az üzenetei…
– Nem érdekel – válaszoltam emelt hangon. – Menjen a francba!
– Oké. Te tudod.
– Igen.
– Apukádék is voltak itt – váltott témát Ann.
– Mi van Kevinnel?
– Megkapta a mintát. Most pihennie kell, és várni. A steril
szobában van.
– Remélem, sikerült.
– Biztosan.
A hétvége ahhoz képest gyorsan eltelt, hogy nem csinálhattam
semmit. Vasárnapra begyulladt a sebem, ahonnan a mintát vették,
amire kaptam antibiotikumot és krémet.
Aggódtam, hogy másnap nem fognak hazaengedni, de a doki
megnyugtatott, hogy ha nem lesz lázam, akkor nincs akadálya.
Hétfő reggel úgy vártam a nővért, mint a Messiást. Nem voltam
lázas, így végre hazamehettem. Otthon is pihennem kellett, de azért
az mégiscsak más. Természetesen Ann vitt haza. Nagyon jó volt,
hogy elvállalta azt a munkát itt Londonban, így akár mindennap
találkozhattunk. Éppen ezzel magyarázta, hogy ő visz haza, és nem
taxival kell mennem.
Örültem neki. Megkértem, hogy álljunk meg bevásárolni, így nem
kell kimozdulnom néhány napig. Egész idő alatt furcsán viselkedett,
ha rákérdeztem, hárított. Megnyugtatott, hogy nincs baj, ne
aggódjak, de nem igazán tudott hazudni.
Éreztem, hogy történt valami.
Amint beléptem a lakásomba, megtudhattam. Alig bírtam
bemenni. Az előszobát elborították a virágok. Nem egyszerűen
néhány csokor, hanem legalább egy tucat. Mind rózsa, a szivárvány
minden színében.
– Mi a szar ez?
Kérdőn néztem a barátnőmre, mert rajtam kívül csak neki volt
kulcsa a lakásomhoz.
– Mit műveltél? – kérdeztem felháborodva. Felment bennem a
pumpa.
Miért nem érti meg, hogy nem akarok Scott-tal foglalkozni?
 Nem nézett rám, bement a nappaliba, lerakta a táskámat.
– Ann?
– Semmit – vágta rá.
– Ez nem úgy néz ki, mint a semmi. Atyaég! És ez? – léptem
közelebb az étkezőasztalhoz. – Tényleg az, aminek látom?
– Azt hiszem – mondta óvatosan Ann.
– Te tudtál erről?
– Igen – válaszolta nagy nehezen.
A kezembe vettem a macit, amelynek a hasán „Jobbulást”
felirat virított. Amellett, hogy szétvetett az ideg, megdobbant a
szívem Scott kedvességétől. Fel sem merült bennem, hogy másnak
köszönhetem ezt a virágesőt és plüssállatot.
– A francba, Ann! Kértem, hogy ne mondj neki semmit! – Mérges
voltam a barátnőmre. – Mit meséltél neki? Mondd, hogy nem tud
mindent! – Mire rázúdítottam az összes kérdésemet, már kiabáltam.
Ann nem válaszolt, nem is kellett. Az arcára volt írva a választ.
– Miért? Miért nem értesz meg? – A rám törő érzelmek
elszorították a torkomat, és könnyeket csaltak a szemembe.
Túl sok volt ez nekem. Mielőtt végleg elgyengültem volna,
besiettem a szobámba.
– Liza, kérlek! – jött utánam Ann.
– Menj el! Szeretnék egyedül lenni.
Nem így terveztem, de ezek után nem voltam kíváncsi a
magyarázkodására.
– Ne csináld ezt! Nem mondtam el mindent, csak a beavatkozást.
Kénytelen voltam – mentegetőzött. – Amikor a múlt héten nálad
voltam, gyanakodni kezdett, és pár napja addig nem hagyott békén,
míg el nem mondtam, hol vagy és mi van veled.
Igen. El tudom képzelni.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Az eszem azt súgta, nincs
szükségem Scottra, de a szívem nem értett egyet ezzel.
Amellett, hogy azt éreztem, elárultak, mégis jólesett, hogy ennyi
idő után még mindig érdeklem a dobosomat.
– Menj el – kértem Annt, mert ettől függetlenül nem vágytam most
társaságra. Rendeznem kellett a gondolataimat.
 Scott
Tiszta ideg voltam. Amióta kijöttem az elvonóról, folyton ott
motoszkált bennem Liza utolsó mondata, amit a koncerten mondott.
„Van elég bajom e nélkül is.”
Mivel egyetlen egyszer sem kaptam választ az üzeneteimre, Ann-
t próbáltam kifaggatni, hogy miről van szó, de ő is mindig lepattintott.
Végül a múlt héten, amikor feltűnt, hogy három napja nem láttam őt
Braddel lógni, gyanús lett a dolog.
Tudtam, hogy a barátnőjével történt valami. Addig jártam a
nyakára, míg be nem vallotta, mi van Lizával. Nagyjából beavatott.
Annyit mesélt, hogy van egy beteg kistestvére, akit eddig nem
ismert, de most talán az ő segítségével meggyógyulhat. Végül
sikerült Ann-t az oldalamra állítanom, és segített, hogy virágokkal és
ajándékokkal árasszam el Liza lakását. Azt szerettem volna, ha
tudja, hogy mellette vagyok, még ha nem is kíván a háta közepére
se.
Nem fogom feladni!
Már három nap telt el azóta. Nem vártam, hogy azonnal a
karomba hullik, és tudtam, hogy pihennie kell, de minden nappal
egyre idegesebb lettem. Látni akartam. Aggódtam miatta. Mivel
sejtettem, hogy az üzeneteimet továbbra is figyelmen kívül hagyja,
ezért Bradnél próbálkoztam.
– Brad! – köszöntöttem a haveromat, amikor felvette a telefont.
– Szevasz, haver! Mi újság?
– Ann ott van? – vágtam rögtön a közepébe.
– Micsoda hülye kérdés ez?
Valóban. A szememet forgattam a jókedvét hallva. Örültem, hogy
minden sínen van náluk, de néha már az agyamra mentek.
– Beszélnem kell vele.
– Jól van, adom már.
– Scott! Szia! Mi a helyzet?
– Tudsz valamit Lizáról?
– Otthon van, gondolom. Dolgoztam, nem voltam nála már két
napja. Épp terveztem, hogy holnap meglátogatom. Már ha beenged.
– Francba! Még mindig haragszik?
 – Remélem, már nem. Nagyon kiakadt, amikor rájött, hogy tőlem
volt kulcsod. Azóta már lenyugodott, az üzenetemre is válaszolt.
Legalábbis tegnap. Ma még nem.
Rosszat sejtettem.
Mi van, ha valami baja lett a beavatkozás után? Ahogy Ann
mesélte, akár szövődmény is előfordulhat.
– Kell a kulcsod – jelentettem ki határozottan.
– Scott, nem! Adj időt neki!
– Sok időt kapott. Látnom kell.
Néhány újabb percet töltöttem azzal, hogy meggyőzzem, mire
végül beadta a derekát. Átugrottam hozzájuk a kulcsokért az új
lakásukba, ahová nem sokkal azután költöztek, miután hazaértem.
Még csak egyszer jártam náluk, ennek ellenére egyből odataláltam.
Nem vesztegettem sok időt, elvettem a kulcsot és rohantam vissza a
kocsihoz.
Amint Liza lakásához értem és benyitottam, már tudtam, hogy
valami nem stimmel. Állott levegő szaga keveredett az általam
küldött rózsák illatával. Nem volt valami bizalomgerjesztő.
– Liza? Hol vagy?
Nem érkezett válasz, ami cseppet sem nyugtatott meg.
Odafutottam Liza hálószobájához.
– Oh, a kurva életbe! – mordultam fel, amikor megláttam, hogy
csuromvizesen, leizzadva, remegve feküdt az ágyában. – Liza,
tündérvirág, hallasz?
Fáradtan, valószínűleg lázzal küzdve igyekezett nehéz szemhéja
alól rám nézni.
– Mit keresel itt? – kérdezte vacogva.
– Hiányoztál, bébi! – próbáltam mosolyogva hárítani a támadását.
Válaszát egy komoly köhögőroham szakította félbe. – A francba!
Mióta van ez így?
– Gőzöm nincs. Talán tegnap vagy tegnapelőtt kezdődött.
Azt sem tudom, milyen nap van. Hány óra van egyáltalán? –
Próbált felülni, igyekezett erősnek látszani, de nem sikerült neki.
Borzasztóan gyenge volt.
– Teljesen mindegy. Ne törődj vele! Pihenned kell, sokat.
Most viszont veszünk egy hűtőfürdőt.
 – Felejtsd el – suttogta rekedten.
Nem törődtem az ellenkezésével, bementem a fürdőbe, nem túl
hidegre állítottam a vizet, majd visszamentem érte a szobába.
– Menj el! – ellenkezett még mindig, feleslegesen.
Figyelmen kívül hagyva a tiltakozását levettem róla a nedves
takarót, majd finoman ölbe vettem és bevittem a fürdőbe.
Gyanítottam, annyi ereje sincs, hogy egy pillanatig talpon maradjon,
így leültettem a WC tetejére.
– Levesszük a hálóingedet.
Csóválta a fejét és valamit morgott, amit nem értettem, még egy
kicsit a kezét is felemelte, de nem foglalkoztam vele.
Finoman lefogtam.
– Hadd segítsek – suttogtam halkan. – Kérlek!
Végre feladta a küzdelmet. Óvatosan levetkőztettem, és
beültettem a kádba. Szinte azonnal pityeregni kezdett.
Borzasztóan nézett ki.
Gyógyszerre is szüksége lesz.
– Tudsz ülni egyedül?
Bólintott.
– Egy perc, és itt vagyok.
Felhívtam Ann-t, hogy elmondjam, itt maradok, míg Liza jobban
nem lesz, és megkértem, hívja fel a dokit, aki a beavatkozást
végezte, hátha vissza kell vinnünk Lizát a kórházba. Gyorsan
végignéztem a szekrényen a gyógyszereit.
Volt ott antibiotikum, egy kenőcs, néhány lázcsillapító.
Ennek elégnek kell lennie.
Mire lefőztem egy kancsó teát, Ann visszahívott, hogy elmondja,
a doki szerint nincs komolyabb gond, csak a sok idegeskedésre a
szervezete így reagált. Szedje tovább a gyógyszereket, és ha még
két nap múlva sem lesz jobban, akkor mindenképp vigyük vissza
hozzá a központba.
– Sajnálom, bébi! Tudom, hogy a hátad közepére sem kívánsz,
de maradok.
Nem tiltakozott, ami a remény egy halvány szikráját lobbantotta
fel bennem. Tudtam, hogy ha nem lett volna beteg, már ajtón kívül
lennék, így viszont nem tudott megszabadulni tőlem. Nyertem két
napot, legalább.
Minden percét kihasználtam az ittlétemnek. Lecseréltem az
ágyneműt, főztem újabb adag teát, szóltam Ann-nek, hogy hozzon
pár zacskós levest. Liza néha még próbált tiltakozni, de az idő nagy
részében elnyomta az álom. A láza másnapra lement, és a levest is
sikerült beleerőltetnem. Örültem, hogy kezdett jobban lenni, bár
ahogy gyűlt az ereje, úgy tért vissza az arcára a sértődöttség és a
harag. A harmadik nála töltött napom reggelén megtörtént, amire
számítottam.
– Menj el! – közölte Liza, amikor letettem az ágyra a reggelijét.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. A tálcát, amin a pirítóst
és a lekvárt hoztam, az ölébe raktam, a narancslevet pedig az ágy
mellé, a szekrényre. Mellé tettem az utolsó szem gyógyszerét, majd
elindultam a konyhába.
– Hallottad? Scott!
Megtorpantam az ajtóban, megfordultam és ránéztem.
– Igen, hallottam. Addig nem megyek el, amíg nem gyógyulsz
meg teljesen – mondtam határozottan.
– Akkor már mehetsz, jól vagyok – vágta rá dacosan.
– A nagy szart – morogtam magam elé. Nem akartam még
elmenni. Sőt, soha többé nem akartam magára hagyni.
Tudtam, óvatosan kell közelednem hozzá, hogy újra megbízzon
bennem. Nagyon sok mindenről beszélnünk kell és én elhatároztam,
hogy nem fogok elmenekülni. Ezúttal nem.
Valahogy viszont el kell érnem, hogy meghallgasson.
Nem lesz könnyű feladat.
Nem törődve a pufogásával visszamentem a konyhába. A napot
ugyanazzal töltöttem, mint a korábbiakat. Elpakoltam, bevásároltam,
filmet néztem, és beszari módon elkerültem Liza szobáját. Tudtam,
hogy már nem kell sok, és visszanyeri erejét.
Délután azon gondolkodtam, mivel fogom lecsillapítani, amikor
megszólalt a telefonom.
– Szia, haver! Mi a helyzet? Hogy van Liza? – kérdezte Brad.
– Minden oké. Kezd erőre kapni. Láza már nincs, szerintem pár
nap, és újra a régi lesz.
 – Hú, baszki. Örülök, tényleg, de jó lesz az neked? – kérdezte
óvatosan.
– Fogalmam sincs – sóhajtottam.
– Sajnálom, Scottie, remélem sikerül, amit szeretnél.
– Igen, én is.
– Tarts ki!
– Kösz.
– Jól van, oké. Azért is hívtalak, mert van egy újabb jelentkező
Roy helyére.
– Ó, a francba! Most ugye nem arra akarsz kérni, hogy menjek és
nézzem meg?
– Mindenki ott lesz. Sharon szerint érdemes megnéznünk.
Neki tetszett, jók az ajánlásai. Istenem! Egy egész ódát zengett
róla. Remélem, nem csak azért, mert már tele van a tudata a sok
hülyével, akiket eddig elzavart.
– Én is remélem, mert nem szívesen hagyom itt Lizát.
– Megértem.
– Mikorra kell mennem?
– Holnap délelőtt tízre jön. Hozzánk, vagyis hozzátok –
pontosított. – Baszki, ezt még szoknom kell.
– Jól van, ott leszek – válaszoltam vigyorogva.
– Kösz. Akkor holnap.
Fáradtan dőltem hátra a kanapén. Nem túl sokat aludtam az
elmúlt néhány napban. Folyton Lizára figyeltem. Nem bántam egy
percét sem, de most már éreztem, hogy ki vagyok merülve.
Bekapcsoltam a tévét, de nem tudtam a műsorra koncentrálni.
Baromi ideges voltam és feszült. Kíváncsi voltam, kit talált nekünk
Sharon, és bíztam benne, hogy nem egy újabb szerencsétlen,
alkalmatlan rajongó akar közelebb kerülni hozzánk. Aztán persze
Lizára gondoltam. Sejtettem, hogy holnap sor kerül a régen
esedékes beszélgetésre, és hazudtam volna, ha azt mondom, nem
vagyok beszarva.
Tudtam, hogy mindent el kell mondanom, de fogalmam sem volt,
hogy lesz-e erőm hozzá. Felemeltem a kezem és ránéztem a
tetoválásra, amit Alex készített az első tiszta napomon.
Lizáért képes vagyok rá!
 Nem sokkal később motoszkálásra ébredtem. Kinyitottam a
szemem, az egész szoba nappali fényben úszott.
– Jó reggelt, tündérvirág! – köszöntöttem a zaj okozóját.
Álmos volt és morcos.
– Mehetsz, jól vagyok.
– Azt látom – válaszoltam, majd felálltam a kanapéról.
Elkerekedett szemmel bámult rám. Amikor elindultam felé, nyelt
egyet. Örömmel láttam, hogy nem vagyok közömbös a számára.
Sőt! Édesen elpirult.
A francba! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Hogy vagy? – kérdeztem, pedig nyilvánvaló volt.
– Jól. Így már elmehetsz – vágta rá rögtön, majd a pult felé
fordult. Nem tudtam visszafogni magam. Meg kellett érintenem.
Mögé léptem, és tenyeremet a csípőjére csúsztattam. Azonnal
megdermedt.
– Örülök, hogy jobban vagy – suttogtam a fülébe. Éreztem, ahogy
megborzongott a karjaim között.
Helyes!
– Kérlek, Scott! Menj el!
– Felejtsd el! Soha többet.
Egy mély levegővétel előzte meg a támadását, majd felém fordult.
– Azt mondtam, menj el! – jelentette ki határozottan. Az arcán
látott határozottság megfagyasztotta a vért az ereimben.
Tényleg nem számított neki, amit az elmúlt napokban tettem?
Semmit nem ért?
– Azt gondoltad, néhány szál virág meg egy plüssmaci majd
elfeledteti velem, amiket mondtál?
Igen. Vagy legalábbis azt reméltem, enyhíti a fájdalmát. Úgy
látszik, tévedtem.
– Hát nem, Scott. Ennyi nem elég. Ami azt illeti, nem számít. Úgy
hallottam, már tudsz mindent, így azt is, hogy most mással kell
foglalkoznom.
– Liza, bébi! Szeretnék bocsánatot kérni. Legalább hadd
magyarázzam meg. Szeretném elmesélni neked… – léptem
közelebb, hogy újra megöleljem.
– Nem érdekel! – Szinte azonnal félbeszakította a mondandómat.
 Megtorpantam. Alig egy lépésre voltunk egymástól, így
észrevettem, mennyire elszánt. Viszont az is feltűnt, hogy a nyakán
olyan ütemben verdes az ér, hogy mindjárt kiugrik a szíve.
Ez így nem fog menni.
Tudtam, hogy még időre van szüksége, és ha az kell, adok neki.
– Tudom, hogy ez nem igaz – néztem mélyen a szemébe. –
Rendben, ha azt akarod, elmegyek.
Felfigyeltem, amikor megfogta a konyhapult szélét ezt a
kijelentésemet hallva. Közelebb léptem, hogy fokozzam a hatást.
– Nem ismersz igazán, ha azt gondolod, hogy feladom.
Beszélgetni fogunk. Rád bízom, hogy mikor, de fogunk.
Irtó nehezemre esett, hogy ne vessem rá magam és ne csókoljam
addig, míg már nem kapunk levegőt. Láttam a szemében, hogy ő is
ilyesmikre gondol, és ez erőt adott ahhoz, hogy magára hagyjam.
Egyelőre elég ennyi, a többiről majd később gondoskodom.
– Vigyázz magadra, tündérvirág!
Hátat fordítottam, és kisétáltam a lakásából. A kocsimhoz érve
felnéztem a konyha ablakára. Ott állt. Bár az utolsó pillanatban
ellépett, mégiscsak ott volt. Fülig érő vigyorral az arcomon indultam
a találkozóra.
Talán még nincs veszve minden.
Majdnem egy órával a megbeszélt időpont előtt a lakásunkban
voltam. Ettem egy falatot, miközben azon agyaltam, mi legyen a
következő lépés. Miután beraktam a tányéromat a mosogatóba,
bementem a szobámba. Mint egy elveszett kiskutya, úgy járkáltam
fel-alá. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Üresnek éreztem
magam. Végül az éjjeliszekrényhez léptem, kihúztam a legfelső
fiókot és kivettem a levelet, amit Lizának írtam az elvonón. Leültem
az ágyam szélére és újra elolvastam, talán századszor.
– Helló, haver – szakította meg az olvasásomat Mike.
– Helló.
– Hamarosan itt van Sharon az új jelölttel.
– Máris megyek.
Összehajtottam a papírt, és visszatettem a helyére.
Kiléptem az étkezőbe, ahol már mindenki ott volt a bandából, már
csak Sharon hiányzott. Alig ültem le, máris megérkezett a sajtósunk.
 – Szép napot mindenkinek – lépett be csicseregve. Az ajtót ugyan
nyitva hagyta, de egyedül jött be a lakásba. A jókedvét elnézve azt
sejtettem, hogy az ő mércéjét már megugrotta az ismeretlen jelölt.
Csóváltam a fejem. Reméltem, hogy nem ez alapján fogunk
választani.
– Helló, kislány! – köszöntötte Dan vidáman Sharont. – Hol van a
fickó, aki szerinted a legjobb választás? Már meg is futamodott?
Jót röhögtünk a megjegyzésén. Egészen a következő pillanatig.
Ekkor ugyanis egy amazon lépett be az ajtón. A magas, természetes
vörös hajú lány láttán mindenki elkussolt.
Dan törte meg a csendet.
– Maya? Ez nem lehet igaz – suttogta maga elé Dan.
– Mi van, haver? Úgy nézel ki, mint aki sokkot kapott – hülyült
vele Kyle.
– Ti ismeritek egymást? – kérdezte meg Mike, ahogy a lányra
nézett. Ő pontosan tudta, hova jön, mégis mintha egy kissé
zavarban lett volna. Ez csak egy pillanatig tartott, aztán kihúzta
magát, és mintha az előbbi jelenet le sem játszódott volna,
köszöntött mindenkit. Miközben Sharon bemutatta és elmondta, amit
tudnunk kell róla, egyfolytában Danre pillantottunk. A srác láthatóan
elmerült a gondolataiban.
Gőzöm sem volt, mi történhetett, de a látottak alapján szép kis
múltjuk lehetett. A helyzet az, hogy a hallottak alapján ez a csaj
megfelelt nekünk, de megjósolni sem lehetett, mi lesz ebből, ha
tényleg volt valami közöttük Dannel.
– Rendben – szólalt meg Brad a beszámoló után. – Mit szóltok?
Körbenézett, várta a válaszunkat. Mindannyian Dant bámultuk.
– Felőlem – vágta rá morcosan, majd felállt és bevágtatott a
szobájába.
– Na, basszus! – Kyle csodálkozva nézett a haverunk után.
– Ezek után is szeretnél velünk dolgozni? – fordult Mike Maya
felé.
– Naná. Engem nem zavar. Vergődjön csak, ha neki így jobb –
válaszolt a vállát felhúzva.
Felnevettem.
De szép lesz ez!
 Miközben a többiek egyeztettek Mayával, megcsörrent a
telefonom. Anyám hívott. Kimentettem magam, bementem a
szobámba és felvettem. Arra volt kíváncsi, mi van Lizával.
Még azelőtt hívtam, mielőtt beköltöztem hozzá. Elmeséltem, hogy
állunk. Amíg én egyre bizonytalanabb lettem, ő annál
magabiztosabb. Remélte, hogy nem adom fel és nem futamodom
meg.
– Itt az idő. Tedd meg, kisfiam! Add oda neki – kérte.
– Mit?
– A levelet.
Fújtam egy nagyot. Az volt a tervem eredetileg is, de nem tudtam,
mit szólna hozzá.
– Meglátjuk.
– Nem, Scottie. Ha nem akar meghallgatni, add oda neki és
hagyd, hadd olvassa el, és…
– Eméssze meg – fejeztem be anya mondatát.
– Igen. Légy türelmes, fiam.
– Rendben – adtam be a derekamat.
– Még ma – adta ki anya az utasítást.
Felnevettem. Örültem, hogy ennyire megkedvelte Lizát.
– Úgy lesz.
Megbeszéltük, hogy amint tudok valamit, mindenképpen hívom,
majd elköszöntünk. Pár percig még bámultam ki a fejemből, aztán
úgy döntöttem, nincs vesztenivalóm. Fogtam a levelet meg a
kocsikulcsomat, és visszamentem Lizához.
Nem akartam bemenni, így sem a kulcsot nem használtam, ami
még mindig nálam volt, és nem is kopogtam. Azt nem tudtam
megállni, hogy néhány percig ne hallgatózzak, de mást nem tettem.
Úgy gondoltam, otthon lehet, egyszer még hangok is szűrődtek ki,
de igaza volt anyámnak.
Időt kell hagynom neki.
Így az ajtó alatt becsúsztattam a borítékot, amibe a levelet tettem,
és eljöttem.
Már csak várnom kell.
 Epilógus – Liza
Három hónappal később

Hihetetlen, hogy milyen hamar, mekkorát tud fordulni a világ.

Hónapokkal ezelőtt Ann még a padlón volt és a nagyijával lakott,
most meg… Itt ez a rengeteg ember, akiket jóformán nem is
ismerek, és akik azért jöttek, hogy együtt legyenek a barátnőmmel
és a Treasure frontemberével életük legszebb napján.
Mosolyogva néztem végig az embertömegen. A Treasury egy
kicsit sem hasonlított arra a kocsmára, ahova néhány hónappal
korábban beléptem. Beletelt néhány napba, míg sikerült elérnünk ezt
a hatást, de minden percet megért, amit itt töltöttünk. Most úgy
nézett ki, mint egy ötcsillagos szálloda méregdrága
rendezvényterme. Ann hozta a formáját. Minden az ő tervei alapján
készült, mert Brad hagyta, hogy minden olyan legyen, ahogy azt a
barátnőm megálmodta.
Azt hiszem, sikerült. A hatalmas teret két részre osztottuk.
Baloldalon, középen helyeztettük el a színpadot, amin a Treasure
egyik vetélytársa zenélt most is. A falakat arany és fehér színű
drapériákkal borítottuk be, amelyek harmonizáltak az asztalterítőkel,
díszekkel, és a székre borított huzatokkal.
Kellemes és visszafogott minden. Gyönyörű. Bár nagy a helyiség,
rengeteg asztalt kellett elhelyeznünk, így most mintha egy kissé
zsúfolt lenne, de azért annyira mégsem, hogy ne jusson hely egy
viszonylag nagy tánctérnek. Sokan táncoltak, de hamar kiszúrtam
Annt és Bradet. Fülig érő vigyorral az arcomon néztem őket. Bár a
barátnőm sosem ismerné el, de én már az elején tudtam, hogy ez
lesz. Ott, azon a koncerten már az első pillanatban világos volt, hogy
a felvillanó szikra komoly lángot fog gyújtani. Örültem, hogy az első
perctől részese lehettem. Bár az első próbálkozásom nem úgy
alakult, ahogy terveztem, viszont legalább a lánykérésből kivehettem
a részem. A gyűrűt persze nem én szereztem be, de minden
másban benne voltam. Hat lóval sem tudott volna Brad visszatartani.
Amint elárulta, mire készül, azonnal szervezkedni kezdtem.
És milyen jól sikerült!
 Jó volt látni, hogy Ann végre révbe ért.
– Szabad egy táncra?
Egy pillanatra megdermedtem. Apám hangja még mindig ilyen
hatással volt rám. Bizonytalansággal töltött el. Miután az öcsém
műtéte sikerült és kiderült, hogy a gyógyulás útjára lépett, egy
lépéssel közelebb kerültünk egymáshoz. Bianca nagyon sokat
segített, bár inkább tekintettem a barátnőmnek, mint a
mostohaanyámnak, de tény, hogy sokat beszélgettünk és rájöttem,
nem is olyan szörnyű ember, mint amilyennek szerettem volna hinni.
Mindenkinek megvan a maga keresztje, neki is megvolt. Sok
mindenen kellett keresztülmenniük, de úgy tűnt, most már minden
rendben lesz.
– Kicsim? – szólított újra apám. Lassan álltam fel.
Kinyújtott tenyerébe tettem az enyémet, miközben felsóhajtottam.
Sokszor eszembe jutott, milyen jó apa volt és bíztam benne, hogy
egyszer még sikerül elérünk ugyanoda. A tánctérre érve a karjába
zárt és hallottam, ahogy nagy levegőt vett. Sok mindenen ment
keresztül ő is, ami komoly nyomokat hagyott rajta. Több volt az ősz
hajszála, mint korábban, és már nem volt annyira izmos sem, ahogy
arra emlékeztem. Nem lehet hibáztatni érte. Én sem könnyítettem
meg az életét.
– Sajnálom – suttogta a fülembe, miközben lágyan ringatóztunk a
zene ritmusára. Sokszor kért már bocsánatot és mondta el, hogy
sajnálja, de minden alkalommal ugyanaz volt a válaszom. Mély
hallgatás. Durva sebeket okozott nekem, amelyek még mindig ott
virítottak a szívemen, de már sokkal halványabbak voltak. Az utóbbi
hetekben, hónapokban több időt töltöttünk együtt, de a nagy
beszélgetés még váratott magára. Féltem belevágni, nem tudtam,
mit is mondhatnék neki. Viszont annyit megtehettem, hogy végre
reagálok valamit.
– Tudom – suttogtam. Egy pillanatra megtorpant, de a
következőben már erősebben ölelt magához.
Megtettem az első lépést, innen már könnyebb lesz.
Könnyebbnek kell lennie.
Scott gondolatai járnak a fejemben:
 „Az apákat nem mi választjuk, de mi döntjük el, milyen emberek
leszünk, és hogy viselkedünk velük.”
Ezt írta a levelében. Igaza volt.
Apával egy hosszú úton indultunk el, és bízom benne, hogy jó
irányba haladunk.
– Nézzétek, micsoda táncpartnerem van!
Bianca hangjára mindketten jobbra fordultunk. Az öcsém az
ölében volt. Arcán még hordta a maszkot, ami igyekezett megvédeni
az esetleges fertőzésektől, de a szeme boldogan csillogott. Egy
aranyos kis öltönyt viselt, cuki kis csokornyakkendővel.
Eszméletlenül édes volt, és sok idő után végre felszabadultan
boldog. Az eredményei biztatóak, és ez egyelőre elég volt
mindannyiunknak.
– Nagyon édes – mondtam mosolyogva.
– Nem vagyok édes – fintorodott el összehúzott szemekkel.
– Nem bizony, te egy roppant jóképű, igazi nagy legény vagy –
válaszolta apa meghatottan. – Cserélünk?
Még jóformán nem is ért a kérdés végére, máris sűrű
bólogatással jelezte, hogy nincs kifogása ellene. Mosolyogva
nyújtottam a karomat. Egy pillanat múlva az ölemben is volt.
– Szia, Liza!
– Szia, öcsi!
– Nagyon csinos vagy – mondta büszkén.
– Köszönöm, te is nagyon helyes vagy – borzoltam össze a haját.
Kacagva próbált elhúzódni, de nem engedtem, jó szorosan
magamhoz öleltem. Szerencsére ez ellen nem tiltakozott.
Akárhányszor találkoztunk, sosem tudtam megállni, hogy ne öleljem
meg. Minden alkalommal viszonozta. Azt hiszem, mindketten
igyekeztünk bepótolni az elmaradt időt.
Kicsit engedtem a szorításon, ő pedig a vállamra tette a fejét. Így
táncoltunk néhány szám erejéig.
– Hé, haver! Megengeded, hogy lekérjem?
Kevin sűrűn bólogatva helyeselt.
Áruló!
– Majd én ellopom a nagyfiút egy kicsit – lépett mellénk Ann. Mire
mondhattam volna valamit, már el is vette az ölemből, és valamit a
fülébe súgott. Sejtettem, hogy lekenyerezte valamivel.
Minden lehetséges módon elkényeztette, amióta
megismerkedtek. A fejemet csóválva fordultam a pasim felé.
Igen.
Scott állt előttem teljes pompában. Egyszerűen nem tudtam jobb
szót arra, ahogy kinézett. Mondhatnám, hogy egy teljesen
hagyományos fekete öltönyt viselt, de ez nem lenne igaz.
Ebből csak a színe stimmelt. A ruhát neki készítették. Tudom,
mert én mentem el érte, amikor elkészült. Úgy nézett ki, mint egy
látomás. Nem túlzás. A nadrág úgy feszült a csípőjén, hogy egyből
másra terelődtek a gondolataim. Nyeltem egyet, tudva, hogy mit rejt
a gatyája. Feljebb néztem.
Szent ég!
A fehér inge felső két gombját kigombolta, a nyakkendője már
nem volt rajta, és a zakója sem. Szó nélkül lépett közelebb, majd
kezét a derekam köré fonva közel húzott magához. Azonnal a
nyakába tettem a karomat és úgy csimpaszkodtam rajta, mint egy
kismajom az anyukáján.
– Oh, bébi! – szakadt ki belőle egy sóhaj, miután megcsókolta a
nyakamat. Mély levegőt véve lazultam el a karjai között. Még mindig
nehezen hittem el, hogy együtt jöttünk erre az esküvőre. Nem ezt
terveztem.
Amikor becsúsztatta azt a levelet az ajtóm alatt, az volt az első
gondolatom, hogy olvasás nélkül a szemétbe dobom.
Haragudtam rá, és igazából mindenkire. Nem voltam formában.
Több órán keresztül csak néztem a padlón heverő borítékot. Talán
ezerszer elolvastam a rajta lévő üzenetet.
„Olvasd el, kérlek!”
Miután kezembe vettem, még két napig nem bontottam fel.
Aztán megtettem, és minden megváltozott. Úgy ragadtak el az
érzelmek, hogy kis híján megsemmisültem. Végigolvasva Scott
szenvedését én is összetörtem. Egyfolytában azon gondolkodtam,
hogy képes az ember ennyi mindent elviselni.
Írt az apukájáról, arról, amin az anyukájával keresztülmentek.
Ahogy olvastam a levelet, összeállt a kép. Szinte minden
kérdésemre megkaptam a választ. Napokig a hatása alatt voltam.
Folyton visszapörgettem a veszekedésünk pillanatait.
Eszembe jutott a vágás a csuklóján. Az okát már ismertem,
viszont azzal nem tudtam, mit kezdjek, hogy nem mondta el.
Hogy nem bízott bennem annyira, hogy elmesélje. Nem
hibáztathattam, hiszen épp úgy nem meséltem el neki, ami apámmal
történt.
Szerettem volna egy esélyt adni neki, magunknak, de nem
tudtam, hogyan fogjak hozzá. Szerencsére Scott továbbra is kitartó
volt, és néhány héttel később randizni mentünk. Próbált minden
elmulasztott dolgot bepótolni. Újabb virágokat küldött, szerelmes
üzeneteket váltottunk, majd vacsorázni hívott. Szerencsére
megúsztuk lesifotósok nélkül az egészet, így tényleg olyan volt,
mintha két teljesen hétköznapi ember lennénk.
Most pedig itt vagyunk.
– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy? – húzódott távolabb,
hogy a szemembe tudjon nézni.
– Igen, ma már néhányszor.
– Az nem elég – simított végig az arcomon. – Akkor még sokat
fogom mondani.
Mosolyogva bújtam a nyakához. Imádtam ezt az oldalát is, de
őszintén szólva a szemtelen és zsivány Scott is hiányzott már. Az
utóbbi időben úgy bánt velem, mint a hímes tojással.
Pedig én már nem akartam menni sehova.
Finoman megcsókoltam a nyakát, miközben a zenekar egy újabb
számba kezdett. Éreztem a szívverését, ami egyre gyorsult, ahogy
finoman a bőréhez érintettem az ajkamat.
– Mit művelsz? – suttogta a fülembe. Mivel egyértelmű volt, mit
szeretnék, nem válaszoltam. – Bébi! – sóhajtott feszengve.
– Mi a baj? Már nem kívánsz engem? – kérdeztem, miközben
kacéran simultam hozzá. Tudtam, hogy nem így van, éreztem is, és
ez felvillanyozott.
– A picsába! – morgott, de abban a pillanatban megfogta a
kezem, és elindult kifelé a teremből. Fülig érő vigyorral az arcomon
követtem őt. Igyekeztem nem orra esni a magassarkú cipőmben.
– Scott! Lassíts!
 Mintha meg sem hallotta volna. Miután kiléptünk a teremből,
jobbra fordultunk a folyosón. Nem kérdeztem, hová megyünk. Az
övék volt a hely, biztosan tudta, merre tartunk. A sötétben csak az
éjjeli jelzőfények segítettek a tájékozódásban, és ő egy kicsit sem
lassított. Egészen addig, míg el nem fordultunk balra. Akkor
megtorpant.
– Mi a szar?
Próbáltam a válla mellett elnézni, de szűk volt a hely.
– Én már itt sem vagyok.
– Maya? – csúszott ki a számon.
– Liza – üdvözölt, majd ellépett mellettem, miközben
megigazította a ruháját. Felkapcsolta a telefonján az elemlámpa
funkciót, hogy nehogy orra essen, így láthattam, hogy elkenődött a
sminkje. Egyértelmű volt, hogy mi történt.
– Mi a faszt művelsz, ember? – dörrent Scott a haverjára.
Tudtuk, hogy valami volt közöttük régebben, de eddig úgy tűnt,
lezárták. Ezek szerint mégsem. Én nem bántam. Ráfért Danre egy
kis szórakozás.
– Semmi közöd hozzá – morogta az orra alá a gitáros, majd Scott
vállát meglökve elviharzott mellettünk.
– Ez nagyon izgi lesz – kuncogtam. Scott hirtelen fordult felém.
– Úgy gondolod? Én tudok egy sokkal izgalmasabbat.
– Mutasd, nagyfiú, mire vagy képes!
Két lépéssel előttem termett. Lágyan megcsókolt, miközben a
hátam mögé nyúlva kinyitotta a mögöttem lévő ajtót. A
visszafogottsága csak addig tartott, míg bementünk. Míg becsapta
az ajtót, gyorsan körbenéztem. A sötétben csak egy asztalt és egy
szekrényt tudtam kivenni. Ezek szerint egy irodában voltunk.
– Nem fog bejönni senki – jelentette ki Scott. Hallottam, hogy
elfordította a kulcsot a zárban, ezzel biztosítva, hogy ne lepjenek
meg minket.
Azonnal előttem termett, felkapott és felültett az asztalra. A
szoknyámat a derekamig feltolta.
– Ó, tündérvirág! Ez mi a…?
– Ez? Csak egy kis figyelmesség, hogy ne kelljen vacakolni a
harisnyával.
 Amikor a ruhám már megvolt, tudtam, hogy ezt fogom hozzá
felvenni. Szexi darab volt, és ahogy ismertem magunkat, tudtam,
hogy nem kell megvárnom az esküvői buli végét, hogy
megmutathassam Scottnak. Sejtettem, hogy odalesz érte. Igazam
volt.
Nem jutott szóhoz, csak bólintott, miközben lassan húzta végig az
ujjait a combfixemen.
– Ebből veszünk még – jelentette ki határozottan a szemembe
nézve, majd kezébe vette az arcomat és vadul lecsapott rám.
Elszabadultak az érzelmek. Villámgyorsan oldottam ki a nadrágját és
toltam le a csípőjéről. Az ingjével nem vacakolt. Még két gombot
kigombolt, majd áthúzta a fején.
– Húzódj hátrébb egy kicsit! – adta ki a következő parancsot.
Próbáltam úgy tenni, de a ruhám miatt nem ment könnyen. Scott
segített. Még feljebb tolta a derekamon, félrehúzta a bugyimat, és
egy mozdulattal felnyársalt.
Imádtam, hogy mindig elvesztette a fejét mellettem.
Egyikünknek sem kellett sok idő, hogy felrepüljünk a csúcsra.
– Vissza kellene mennünk – lihegtem hátradőlve az asztalon.
– Mindjárt, csak kell még egy kis idő – pihegte a mellkasomra
borulva.
– Ennyire kicsináltalak? – mosolyogtam elégedetten.
– Nem. Még nem végeztem veled.
Amikor több mint félóra múlva visszatértünk, minden olyan volt,
mint előtte. Egyvalami változott: sehol nem láttuk Dant.
A banda többi tagja az egyik asztalnál ült, és jókedvűen
beszélgettek. Elindultam feléjük, de Scott megfogta a kezem és
megállított. Ránéztem, szólni akartam, hogy menjünk, de akkor
vettem észre, hogy valamilyen néma egyeztetés zajlik Brad és közte.
– Mi az? Menjünk oda hozzájuk!
– Nem. Gyere, táncoljunk!
– Jól van – bólintottam, bár kíváncsian néztem a többiekre és
találgattam, vajon miről maradtam le. Mivel semmi nem történt,
boldogan bújtam Scott ölelésébe.
Aztán néhány perc múlva meghallottam Brad hangját. Az volt a
megállapodás, hogy ma a Treasure nem zenél, de valamiért úgy
láttam, kivételt tettek. Ránéztem a barátnőmre.
Azt gondoltam, a következő dal neki szól, de tévedtem.
Az első akkordokat nem ismertem fel, de amint Brad énekelni
kezdett, megtorpantam.
– Ez? Ez az? – kérdeztem hitetlenkedve Scott-tól.
Bólintott.
– Te írtad – suttogtam meghatódva.
– Igen, neked. Ők pedig megcsinálták a zenét.
– Scott – sóhajtottam, és egy árva könnycsepp gördült végig az
arcomon.
Miközben ő szorosan magához ölelt, én becsuktam a szemem és
a dalra figyeltem. Egy vers volt, most már egy dal, amivel Scott a
nekem írt levelét zárta.
A mi dalunk!
Téged akarlak
Csak téged akarlak,
soha senki mást,
vágylak úgy, mint
álmot a valóság.
Mint a zord valóság,
mély sebeket ejt,
miket a szívem
soha nem felejt.
Nem felejt a szív,
küzd, vérzik és fáj,
szerelmünk nyomán a szenvedés jár.
Én csak téged akarlak,
ha belehalok is,
érted adnám, ha kell,
az életemet is.
Küzdünk, szenvedünk.
De vajon meddig?
Vajon az érzés
tényleg megér ennyit?
Én téged akarlak,
még ha fáj is néha,
 nem lehet, hogy
nekünk
a boldogság ne járna.
Amikor vége lett, kinyitottam a szemem és ránéztem a bandára.
Vigyorogtak, én pedig némán suttogtam egy köszönöm-öt. Mindenki
őrjöngött, így a fiúk játszottak még egy számot, bár láttam, hogy Kyle
inkább már valahol máshol lenne.
Nagyon furcsán viselkedik mostanában. Remélem, nem
keveredett valami zűrbe megint.
De most nem akartam velük foglalkozni. Arra a férfira néztem, akit
mindennél jobban szerettem.
– Ez csak a mienk – mondta, majd hozzám hajolt és lágyan
megcsókolt, elvonva ezzel a figyelmemet minden másról. – Ez pedig
a tiéd.
Kicsit elhúzódott tőlem, benyúlt a zsebébe, és egy kis dobozt vett
elő.
Atyaég!
– Nyisd ki!
Lassan nyitottam fel a doboz tetejét. Egy gyönyörű nyaklánc volt
benne, rajta egy kulcs és egy nap alakú medál.
– Gyönyörű!
– Tetszik? Tudom, hogy nem erre számítottál… – szabadkozott.
– Nem számítottam semmire – hallgattattam el az ujjamat a
szájára téve. Tényleg nem. – Nagyon tetszik.
Mosolyogva kivette a láncot és a nyakamba tette.
– És ez? – emeltem ki egy másik kulcsot a dobozból.
– A lakásunk kulcsa – jelentette ki csillogó szemekkel.
Tátott szájjal bámultam rá. – Van kedved összeköltözni velem?
Bólintottam, majd nagy nehezen kinyögtem a választ.
– Igen.
Nem foglalkoztam a részletekkel. Nem érdekelt. Csak az
számított, hogy együtt legyünk, a többit megoldjuk.
Scott ölébe ugrottam, ő pedig nevetve forgott körbe velem.
Mielőtt elszédültünk volna, letett a földre. Két kezébe fogta az
arcomat, majd megcsókolt. Amikor elhúzódtam, kezembe vettem a
bal tenyerét. Belecsókoltam, felhúztam az ingujját és újabb csókolt
leheltem a bőrét díszítő tetoválásra. Nem tudtam betelni vele. A
vágásokat elfedő sötét tinta egy napfelkeltét ábrázolt, középen a
nevemmel.
Imádtam.
– Napfényt hoztál az életembe – suttogta a fülembe, majd
megcsókolta az érzékeny bőrt mögötte. – Örökké hálás leszek érte.
A szemébe néztem. Mindent láttam benne, amire szükségem volt.
Én őt akartam, ő pedig engem. Ennyi elég egy egész életre.
 Tartalom
Prológus – Liza
Scott
Liza
Scott
Liza
Scott
Liza
Scott
Liza
Scott
Liza
Scott
Liza
Scott
Epilógus – Liza