A régmúlt árnyai beboríthatják a sors ragyogását?

Jud Lawson a szakadó esőben talált rám, miután lerobbantam egy elhagyatott
környéken a tragacsommal. Nem vágytam hős megmentőre, pláne nem ilyen
jóképűre. Botrányosan jól néz ki! Magas, szexi, és süt róla, hogy veszélyes. De
nem maradt más választásom, fel kellett ülnöm a motorjára.
Salem Aguilar azonnal levett a lábamról. Megsemmisültem. A nő maga a két
lábon járó végzet. Igazi, valóra vált álom.
Kiderült, hogy munkát keres, nekem pedig épp szükségem volt segítségre. Azóta
itt téblábol ez a gyönyörű boszorkány a boltomban, én pedig alig bírok
magammal. Tagadhatatlanul vonzódunk egymáshoz.
Szikrázik közöttünk a levegő.
Hamarosan az ágyamban kötünk ki, és hirtelen olyan kötődést érzek a
lelkemben, ami engem is meglep, hiszen az olyan fenevadak, mint én, nem
érdemlik meg a szerelmet. De Salemnek is megvan ám a saját titka.
Évek óta menekül a múltja elől, ami úgy tűnik, most végül utoléri…
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
A. L. Jackson: Say It’s Forever (Redemption Hills #2), 2022

Fordította
FARKAS SYLVIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Nem engedlek-sorozat 1-3., 2019
Szívdöglesztők 1-3., 2020
Összhang 1-4., 2021-2022
Összetört szívek 1-3., 2022
Vigyél kísértésbe! (Megváltás 1.), 2023

Copyright © 2022. SAY IT’S FOREVER by A.L. Jackson

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Farkas Sylvia, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektúra: Ábrahám Viktória
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-963-5705-84-9

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu • www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar • instagram.com/alomgyarkiado

Készült 2023-ban a Dürer Nyomdában

Felelős vezető: Aggod István
 1.

Jud
Majdnem tíz óra volt, amikor lassítottam, és bekanyarodtam a motorommal a
környékre, ahol laktam. Redemption Hills már rég sötétségbe burkolózott, de
hatalmas vihar kerekedett, és az eső hirtelen, haragosan zúdult a hegyvidéki
városkára.
– A francba! – morogtam, amikor megláttam a piros vészvillogókat az út
szélén. Egyáltalán nem volt kedvem hős megmentőt játszani. Én is már bőrig
áztam, alig vártam, hogy végre kibújjak a nedves ruhákból, és jó forró vízben
lezuhanyozzak. Talán még egy sört is legurítok, vagy kettőt, tekintve, hogy ritka
rossz időpontot választottam az örömmotorozásra.
A vihar a semmiből csapott le, hirtelen. Már félúton voltam hazafelé, amikor
rájöttem, hogy nem úszom meg szárazon.
Lelassítottam a Harley-val, ahogy elhaladtam a lerobbant autó mellett.
Reméltem, hogy már rég üresen áll. De nem volt szerencsém. Nyitva volt a
motorháztető, és… bassza meg… egy nő hajolt a motor fölé.
Felnyögtem, és nagyjából a kocsitól ötven méternyire megálltam. Simán
tovább is gurulhattam volna, de nem vagyok bunkó. A kisvárosnak ez a része
inkább ipari jellegű, az üzletek már rég bezártak, a környék kihalt, ilyenkor már
csak bajkeverők ólálkodnak erre. Prédára vadásznak.
Nos, elég sok van a rovásomon nekem is, van miért vezekelnem, szóval nem
hagyhatok magára egy csuromvizes csajt.
Ráadásul a járművek, az olaj, a szerelés, mindez a véremben van. Ez az
életem.
Kipöccintettem a sztendert, leállítottam a motort, és leszálltam a Harley-ról.
Előkaptam a nyeregtáskából egy elemlámpát, és felkattintottam. A fény alig bírt
utat törni az égből alázúduló esőben. A bakancsom elnehezült, ahogy lomhán
végigcaplattam az út szélén összegyűlt, hömpölygő vízben.
A csaj hirtelen megfordult, rémülten a kocsinak dőlt, és gyorsan marokra
fogta a kulcscsomóját.
Megcsapott az energiája.
És persze a félelme.
Basszus!
 Nem akartam megijeszteni. De mit csináljak? Hagyjam ott az út szélén?
Biztos, hogy nem! Lehet, hogy nem vagyok jó ember, de anyám nem erre
tanított!
Ahogy közelebb léptem, jobban szemügyre vettem.
Azt a kurva!
Nem lehetett több huszonöt évesnél.
Ő is bőrig ázott, akárcsak én. Hosszú, fekete tincsei az arcába tapadtak. Egy
vékony póló, farmer és magas sarkú volt rajta. A vizes ruhák szexin tapadtak
vonzó testére.
Szikrázott a harag a szemében.
Mintha kékes fényű villámok cikáztak volna benne.
Micsoda féktelen indulat!
Micsoda düh!
Az arcvonásai egyszerre voltak lágyak és keményen metszettek. A
szemöldöke, az álla és az arcélének a vonala pengeélesnek tűnt, de igazi
babaarca volt, és az ajka egészségesen, telten duzzadt.
Olyan kibaszottul szép volt a csaj, hogy majdnem elbotlottam a saját
lábamban.
Ahogy közelebb léptem, rémület ült ki az arcára, és még erősebben kezdte
szorítani a kulcscsomóját. Ha bántani akarnám, nem adná magát könnyen, ez
biztos.
Mint a sarokba szorított állat.
Vad.
Heves.
– Helló, drága! Úgy látom, elkél a segítség! – kiáltottam, hogy egyáltalán
meghallja ebben az ítéletidőben, amit mondok.
Felemelte a fejét, határozottan rám nézett, de azért jól láthatóan felmérte
körülöttünk a terepet. Szegény azt nézte, vajon merre menekülhetne el, ha úgy
hozná a szükség.
Óvatosan közelebb léptem hozzá.
Az energiájától mintha megremegett volna alattam a föld.
– Megoldom – válaszolta tömören, mély, fülledt, szexi hangon.
– Biztos?
Ingerültség villant a szemében, hiszen pont azt mondtam, amit nem kellett
volna. Jól láthatóan feltartottam a kezem.
– Nem akarlak bántani! Nekem sem esik jól itt az esőben állni, de láttam,
hogy bajban vagy, gondoltam, jól jönne egy kis segítség.
Mintha egy kicsit engedett volna a merevségből, de továbbra is engem
bámult, óvatos maradt, amit nem vehettem rossz néven.
 Jó pár szemétláda rohangál a világban, ez tény. A felét alighanem
személyesen is ismerem.
– Nem akarlak bántani – ismételtem szárazon.
Felhorkant, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Mind ezt mondja, nem?
Majdnem felnevettem.
Micsoda vadmacska!
Igyekeztem megnyugtatni, ezért a motorháztető alá irányítottam a
pillantásom.
– Tudod, mi a gond?
Ismét ingerülten felhorkant, majd lendületesen a motor felé intett. Csodaszép
volt, ahogy a nedves hajtincsei az arcába ragadtak.
– Fogalmam sincs, egyszerűen leállt – válaszolta. – Alig bírtam lehúzódni az
út szélére.
Óvatosan közelebb léptem, miközben szemmel tartottam, mert kétségem
sem volt, hogy a farkamat is lenyisszantaná egyetlen rossz mozdulatra. A motor
fölé hajoltam, megfogdostam egy-két vezetéket és csövet, hátha egyszerű
dologról van szó.
– Remélhetőleg csak az aksi vagy a generátor – motyogtam.
– És az mennyibe fáj majd nekem? – kérdezte némileg hisztérikusan, mintha
csak egy hajszálnyi választaná el attól, hogy teljesen kiakadjon.
Elszorult a torkom, ahogy felé fordultam. Az arcára volt írva, sőt az egész
lényéből sugárzott a kétségbeesés.
– Nem tudom megmondani. Ha csak az aksi vagy a generátor ment tönkre,
akkor nem sokba. De ha valami motorhiba, akkor elég húzós is lehet a vége. Be
kellene vinni a műhelybe, akkor biztosabbat tudnék mondani.
– Műhelybe? – kérdezett vissza.
– Itt van a sarkon túl az üzletem, a Vasparipa.
Szóval igen, az üzletem inkább a motorokról szól, főleg az egyedi készítésű
mocikról. Itt a régebbi darabokat teljesen szétszedjük, majd egyedi
megoldásokat alkalmazva ismét összerakjuk. Meglehetősen sok pénzért
természetesen. Ugyan motorkerékpárokra specializálódtunk, de ettől még néha
be-befut egy-egy autó is. Persze nem ’99-es, családi szedánok, de ezt inkább
nem említettem.
Gyanakodva mért végig, majd hátrébb lépett, és megrázta a fejét. Olyan
határozottan, mintha a vihart is ő irányítaná. Mint az éjszakában zúgó sötét
káosz.
– Mit keresel itt ilyenkor egyedül? – kérdeztem, miközben az arcomba
csapott a víz.
 – Tudod, mit? Hagyjuk! Megoldom. Majd én megoldom, majd… hívok
segítséget. Nyugodtan menj tovább – intett a motorom felé. A kérdésemet
mintha meg sem hallotta volna.
Ránéztem. Az arcát tanulmányoztam. Összeszorította a fogát. A tekintetem a
bal arcélén végighúzódó hosszú sebhelyre tapadt. Legszívesebben
végigsimítottam volna rajta.
Kibaszottul nagy hatással volt rám!
A kurva életbe, ez nem vicc!
Alig bírtam megmozdulni. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne csináljak
hülyeséget.
A csaj érezte, hogy őt méregetem. Még jobban összeszorította a száját, de
nem fordult el, nem hajtotta le a fejét. Nem. Még magasabbra emelte, és kihívón
rám nézett.
Elöntött a vágy.
A picsába!
Olyan gondolataim támadtak, amitől a hideg esővíz is forrásnak indult
volna.
Végem van!
Csak segíteni akartam, ezért álltam meg.
De ez a lány annyira szexi, annyira vonzó volt, hogy a farkam egyszerűen
nem bírt magával. Próbáltam észben tartani, hogy csak segíteni akarok, és a csaj
már mehet is tovább.
De teljesen elvarázsolt. Mintha hipnotizált volna.
Ráadásul egyetlen pillantással.
Éreztem, hogy van valami a levegőben. Valamiféle varázslatos energia.
Igazi varázslónővel álltam szemben.
Az energiája a szél szárnyán repült, körülöttem forgott, és lecsapott.
Egy pillanattal később kivilágosodott felettünk az ég, majd hatalmas
reccsenéssel szinte kettészakadt.
Minden szőrszálam égnek állt.
Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Komolyan azt hiszed, itt hagylak egyedül ilyen ítéletidőben?
Védekezőn összefonta maga előtt a karját.
– Mondtam, hogy megoldom! Menj csak!
Ismét villámlott. Láttam, ahogy összerezzent.
– Menjek? Tényleg? Biztos, hogy nem! Gyere! Nem álldogálhatsz itt
egyedül!
– Mennék, ha a hülye autóm is menne!
 Majdnem felröhögtem. Milyen kis vadóc a csaj!
– Hozd a táskád!
– Mi? – nézett rám meglepetten.
– Menjünk! – mutattam a mocim felé.
Felháborodottan felhorkant.
– De hát nem is ismerlek!
– Jud a nevem. Jud Lawson. Mint mondtam, itt van a közelben az üzletem.
Ott meghúzhatjuk magunkat, amíg elül a vihar. És egyébként én sem ismerlek
téged, aranyom, mégis itt ázok melletted, kockáztatva, hogy agyoncsap a villám,
mert segíteni szeretnék. Szóval mi lenne, ha végre elindulnánk, mielőtt a
hírekben végezzük mindketten?
Bizalmatlanság villant a tekintetében, gyanakodva nézett rám, de végül
megadta magát.
– Rendben.
Odatipegett a kurvára magas sarkú cipőjében a vezető oldali ajtóhoz,
behajolt, kivette a táskáját, a vállára hajította, majd mint a szélvész, jött is vissza.
Lecsuktam a motorháztetőt, és kinyújtottam felé a kezem.
Úgy nézett rá, mint a mérges kígyóra.
Felnevettem.
– Nem harapok, nyugi! – robbant ki belőlem, de leeresztettem a karom.
Még kegyetlenebbül mért végig.
Basszus! Ez a csaj egy pillantásával képes lenne elintézni!
A Harley felé indultam, ő biztos távolságból követett. Felpattantam a
nyeregbe, és megnyomtam az indító gombot. Hangosan feldorombolt a motor.
A csaj habozva megállt mellettem. Viaskodott magával. Visszanézett a
kocsija felé, ami, mint egy halom szerencsétlenség, ott árválkodott valahol
mögöttünk.
Ismét kinyújtottam felé a kezem.
– Gyere! A kocsid megvár.
A tekintete élesebben villant, mint a körülöttünk cikázó villámok.
– Ha hozzám nyúlsz, meghalsz!
Csüggedten elnevettem magam.
– Nem kétlem, aranyom! Nem kétlem.
Végül megadta magát, és megragadta a kezem.
Mintha belém csapott volna a villám.
Forróság ömlött végig a testemen, és mintha a levegő is felforrósodott volna
hirtelen.
Mi a faszom ez?
 Nyeltem egyet, legyűrtem az érzést, és segítettem neki felülni. Átlendítette a
nyereg felett a végtelen hosszú lábát, majd szorosan hozzám simult. Átölelte a
csípőm. A tarkómon éreztem a leheletét.
Mindenhol a lányt éreztem. A forróságát, a hevességét, a vadságát.
Szétáradt bennem a vágy.
Hangtalanul rámordultam a farkamra, mert hirtelen alig bírt magával a
sliccem mögött.
Ha rossz döntést hozol, rosszul végzed.
Sebességbe tettem a motort, és visszagurultam az útra, ami mostanra inkább
egy folyóra emlékeztetett. Ömlött a víz, a kerekek hullámokat vertek a patakzó
esővízben.
Balra kanyarodtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a csaj egyre
hevesebbé váló szívverését. Egyre szorosabban fogta a derekam. Úgy
kapaszkodott belém, mintha én lennék a megmentője.
Tőlünk balra a tesóm klubja, a Feloldozás fényei hasítottak az éjszakába.
Trent mellett én is tulajdonos vagyok. Akkor szálltam be az üzletbe, amikor
ideköltöztünk Redemption Hillsbe.
A kék neon lidércfényként világított a sötétben. Pedig a klub menedékként
szolgált az ipari negyed közepén.
Nem számított a borzalmas időjárás, a hely, mint mindig, dugig tömve volt.
Egy régi raktárépületben alakítottuk ki a szórakozóhelyet, tulajdonképpen a
romokból építettük újjá.
Szembenéztünk a múltunkkal, és úgy döntöttünk, mindent megteszünk, hogy
jobb életünk legyen. Magunk mögött hagytuk a bűnözést, a garázdaságot, a
bűneinket, és igyekeztünk feddhetetlenül élni.
A Feloldozás Trent gyermeke, az enyém pedig a Vasparipa a klub mögötti
területen.
Bekanyarodtam a klubhoz, majd hátragurultam a hatalmas, jó tizenhatezer
négyzetméternyi területre.
Az épület is elég termetes. Kétemeletnyi magas. Jobbra a bejárat és az előtér
csupa üvegből, balra pedig óriási szervizajtók sorakoztak.
Éreztem, ahogy a csajban lassan felhagy a feszültség, amikor meglátja az
üzletet. Ahogy közelebb araszoltunk, megnyomtam egy gombot, és lassan
emelkedni kezdett a legtávolabbi garázsajtó.
Világosság támadt odabent, a fény visszaverődött az üzlet éjfekete műgyanta
padlójáról. Behajtottam a motorommal, majd végiggurultam a teherautóm
mellett. Végre biztonságban voltunk.
Letettem a bakancsom talpát, és megállítottam a motort. Kirúgtam a
sztendert.
 Hirtelen hatalmas csend vett körül minket. Az eső zakatoló hangja már csak
az épület tetejéről verődött vissza. Olyan volt, mint valami ködös, mámorító
álomban.
A csaj ismét szorosabban ölelte a derekam, mintha nem tudná, mit kezdjen
magával. Éreztem, hogy ismét védekező állást vesz fel.
– Ez az üzletem – mormogtam halkan.
Óvatosan körülnézett.
A Vasparipa egy ezer négyzetméter nagyságú üzlet. Csodaszép. Az én saját
menedékem.
Itt találok örömet. Ide kötnek a terveim és a céljaim. Itt nyer értelmet
minden. Itt gyönyörűségeket alkothatok, míg a múltam tele van
szörnyűségekkel.
Az egész egy jókora, stabil téglaépület, fekete, fényes padlóval és masszív
fémajtókkal.
Különböző állapotú motorok állnak bent. Mind egy-egy hatalmas ajtó előtt
parkol, saját műhelyterületen. Némelyik ajtó előtt egy-egy klasszikus autócsoda
pompázik.
Aki betér a Vasparipába, tudja, hogy első osztályú helyre érkezett. Maga a
műhely ultramodern és patyolattiszta. A felszerelés a lehető legkorszerűbb.
Mégis autentikus.
– Hűűű! – lehelte ámulattal a csaj.
Óvatosan megmozdultam, és lefejtettem magamról a karját, hogy
lesegíthessem a motorról.
Hátratántorodott a hatalmas magas sarkúján, és nekidőlt a mocimnak.
Elakadt a lélegzetem.
A benti fényben végre rendesen is szemügyre vehettem. A csaj igazi
nehézbombázó volt.
Ébenfekete hajú, háborgó tenger tekintetű csoda. A legmélyebb kék szem,
amit valaha láttam. Olyan mélységesen kék, amiben csak elveszni lehet. A
csuromvizes fehér pólója álomszép domborulatokra tapadt. Mint egy címlaplány.
Nem volt túl magas, de az eszméletlen cipőjében nagyon hatásos volt.
Kurvára leveri az embert a lábáról.
Mint egy vad fantázia.
Mint egy csodás álom.
A farkam ismét megmozdult, a szám hirtelen teljesen kiszáradt.
A szeme ugyanilyen hatással volt rám. Elmerültem benne. Volt valami a
mélyén. Sugárzott belőle.
Ugyanezt éreztem, amikor megérintett.
Elszakította rólam a tekintetét, és körbefordult.
 – Csodálatos – horkant fel szinte gúnyosan.
– Igeeen? – húztam fel a szemöldököm érdeklődve.
Ugyanis nem úgy hangzott, mintha lenyűgözte volna, amit lát.
Ismét összefonta maga előtt a karját, én pedig igyekeztem nem a tökéletes
mellét bámulni.
– Szerinted én ezt megengedhetem magamnak? – kérdezte szemrehányón. A
hangszíne az arcára vonzotta a tekintetem.
– Mondtam, hogy az én üzletem, nem?
– Igen, és ez nagyjából pont úgy néz ki, mint azok a tv-műsorok,
amelyekben a különböző hiperszuper, extravagáns műhelyek egymás ellen
versengenek, hogy melyiküké a leglátványosabb járgány. Biztos, hogy ezt nem
engedhetem meg magamnak!
– Erről ráérünk holnap is beszélni – válaszoltam.
Megrázta a fejét.
– Nem. Nem érünk rá! Ha azt mondom, nem engedhetem meg magamnak,
akkor azt komolyan is gondolom.
Belenyúlt a táskájába, és előkotorta a telefonját. Egy számot tárcsázott, majd
a füléhez emelte a mobilt, és idegesen körözni kezdett.
– Vedd már fel! Gyerünk! Mi lesz? – idegesen felvinnyogott, és magasan
maga elé tartotta a telefont. – Mi a büdös francért nem megy át a hívás?
– Gondolom, a vihar bezavar a térerőbe – feleltem, és leszálltam a motorról.
– A picsába! – suttogta ingerülten, miközben úgy bámulta a mobilt, mintha
valami csodára várna. Hirtelen ismét rám nézett. – Haza kell mennem.
A nyitott garázsajtó felé néztem, még mindig zuhogott az eső.
– Az most nem fog menni, drágám.
Fájdalmasan elfintorodott. Mintha hirtelen rémület kerítette volna a
hatalmába.
Végigmértem, és igyekeztem kedvesen kérdezni.
– Vár otthon a pasid?
Fájdalmasan felnyögött.
– Nem – válaszolta, majd mintha meg is bánta volna, hogy elszólta magát.
Én pedig érthetetlen módon megkönnyebbültem.
Idióta!
De nem tehetek róla.
– Mondtam, hogy itt biztonságban vagy. Ígérem, így is marad.
Nem moccant. Összeakadt a tekintetünk.
Szikrázó tekintete fényesen csillogott.
És mélységesen mély volt.
Mintha szellemek zúgolódtak volna a mélyben.
 Éreztem. A szívemnek feszültek.
Vonzottak. Közelebb húztak.
Mintha valamit észre kellett volna vennem.
Varázslat lehet.
Pislogtam, hogy szabaduljak az igézet alól.
– Kénytelenek vagyunk kivárni a vihar végét – tettem hozzá.
A csaj elkeseredetten lehajtotta a fejét, és végignézett a vizes ruháin.
– Gyere! Menjünk fel! Keresek neked valami száraz holmit.
Majdnem a plafonig ugrott a szemöldöke.
– Hogy mi?
Elnevettem magam.
– Az emeleten lakom.
– Ez most komoly? – hördült fel.
– Aha.
– És azt akarod, hogy menjek fel veled?
– Van jobb ötleted?
Indulatosan legyintett.
– Igen. Jó lenne, ha elindulna a kocsim! Ezt nagyszerű ötletnek tartom.
– Inkább vágyálom, ha engem kérdezel – húzódott gúnyos mosolyra a szám.
Ingerülten nézett rám.
Felnevettem, de pont akkor vettem észre, hogy reszket.
– Gyere! Látom, hogy fázol, és én sem vágyom másra, mint egy jó forró
zuhanyra és egy hideg sörre. Szerintem neked is jólesne.
– Őrültség!
– Nem. Az az őrültség, hogy ott állsz és fagyoskodsz, amikor meg is
melegedhetnél.
Azt már nem tettem hozzá, hogy én hogyan tudnám felmelegíteni, ha
engedné. De lehet, hogy látta a tekintetemben.
– Ha egy ujjal hozzám nyúlsz, véged! – szólt indulatosan.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
– Világosan megmondtad már egyszer – válaszoltam, majd közelebb hajolva
folytattam. – És miből gondolod, hogy egyáltalán hozzád akarok érni? –
kérdeztem gúnyosan. Muszáj volt, nem bírtam megállni.
Pedig mennyire szerettem volna! Nagyon szerettem volna eljátszadozni
ezzel a vadmacskával.
Megremegett. Majd levert a lábamról az energiája.
Nagyon erősen vonzott.
– Csak tisztázni akartam! – sziszegte felém.
– Vágom! – vigyorogtam.
 Kihúzta magát. Ellenállást sugárzott az egész tartása.
A hajából kókuszillat áradt, én pedig majd beleszédültem, annyira vonzónak
találtam. Észvesztően szexi volt.
Részegítő.
– Rendben.
– Oké – mormogtam, miközben megnyomtam a gombot, hogy lecsukódjon a
kapu.
Elindultam a hátsó fémlépcső felé, amely egyenesen a loft lakásomhoz
vezetett.
A csaj magas sarkúja hangosan kopogott mögöttem.
Jelenléte betöltötte a teret. Mindent áthatott.
Uralkodott felettem is, miközben felfelé kapaszkodtam a lépcsőn.
Amikor felértem, beütöttem a kódot, majd felé fordultam.
Ismét elállt a lélegzetem, ahogy az arcára néztem.
Egyszerre láttam rajta rémületet és megkönnyebbülést.
Beleszédültem, a szívem elfacsarodott.
Kis varázsló.
– Mi a neved, aranyom?
Habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
– Salem – suttogta. Akaratlanul is felcsuklottam.
Na persze!
A megtestesült fekete mágia!
 2.

Salem
– Gyere, aranyom! Nincs mitől félned! Érezd magad otthon! – biztatott a férfi. A
hangja akár a dörzspapír, durva és nyers. Mégis, valahogy megnyugtató volt a
hangszíne.
Baromira zakatolt a szívem. Vadul verdesett a bordáim mögött, ahogy
közelebb léptem a bejárati ajtóhoz, amit Jud Lawson tárva-nyitva hagyott
nekem.
Biztos megőrültem!
Egy totál idegen pasi lakásába készülök belépni!
Még a nevemet is elárultam!
Már az is túlzás volt, hogy felültem mögé a motorra.
Mintha irányítana, mintha muszáj lenne megmondanom neki, egyszerűen
nem tudom kordában tartani saját magamat. Pedig ennél sokkal több eszem van!
De már vagy tizenötször tárcsáztam az öcsém számát, míg kint áztam az
esőben a lerobbant tragacsom mellett. Hiába. Nem sikerült elérnem.
Teljesen kétségbeestem. Minden egyes hívással egyre reménytelenebbnek
tűnt minden.
Vicces, hogy segítségért imádkoztam, aztán meg legszívesebben hátat
fordítottam volna annak az egy szem fényszórónak, ami a viharon átderengve
felém közeledett. Mint valami elvetemült megmentő, úgy bukkant ki a sötétből
ez a hatalmas férfi a zuhogó esőben.
Szakállas, csupa izom, tele tetoválásokkal.
Igazán hatásos látvány.
Felszabadító vagy hódító? Ezt még nem tudhattam. Az viszont biztos, hogy
a látványától megremegett a térdem, összeugrott a gyomrom, és a józan eszem
üvöltve figyelmeztetett, hogy ne legyek ostoba.
De mit tehettem volna? Ilyen reménytelen helyzetben? Semmi más
lehetőségem nem maradt, muszáj volt kihasználni az egyetlen esélyt.
Érthető módon azért nyugtalanított, hogy egy idegen lakásába lépjek be.
Gyorsan körülnéztem. Pont olyan ultramodern és menő volt, mint alattunk
az üzlet. Minden matt fekete, fém és drága bőr.
Durva, zord és lenyűgöző.
Akár a férfi.
 Jud Lawson előrement a lakásba. Minden egyes lépése alatt rezgett a fekete
padló, forró lökéshullámokat keltve a hűvös levegőben.
Próbáltam észnél maradni. Nem akartam, hogy hatással legyen rám. Nem
akartam bolond módjára azonnal elolvadni tőle.
De kit akarok becsapni? Szinte lehetetlen küldetés volna, hiszen a pasi
felháborítóan jóképű.
Tiltott gyümölcs.
Lehetetlenül magas, széles vállú. Vagy kétszer akkora, mint én. Félelmetes
és zord.
Egy igazi szörnyeteg, de ördögien szexi mosollyal.
Ugyanakkor volt benne valami lágyság, némi báj, ahogy mosolyra görbítette
telt, kívánatos ajkát. Belebizsergett a mellem.
Na és ahogy bámult! Micsoda hihetetlenül fekete, obszidiánszínű tekintet!
Kétség sem férhetett hozzá, hogy felfalna, ha lehetősége nyílna rá.
Nagy levegőt vettem, majd kocsonyás térddel, de beléptem a lakásba.
Csuromvizes voltam, csöpögött rólam, nem is tudtam, merre lépjek.
Jobb híján a kezemet tördeltem.
Jud megérezte, hogy habozok, mert megállt, és visszafordult felém. Szája
csintalan mosolyra húzódott.
Azonnal összerándult a gyomrom a vágytól.
A picsába!
Ennél több eszem van! Ennél több!
De a vonzalmat nem lehet befolyásolni.
Egyszerűen van.
És megállíthatatlan.
Azelőtt születik meg, hogy egyáltalán észrevennénk.
Kár a gőzért!
Majd megoldom. Nem veszek tudomást róla.
Határozottan felemeltem a fejem, és magam felé intettem. Nem kellett volna.
Ugyanis azonnal rám tapadt a tekintete, és alaposan végigmért. Tetőtől
talpig.
Megcsapott az energiája.
Még a levegő is beleszikrázott.
Elöntött a vágy.
– Nedves vagyok – mondtam kihívón.
Megnyalta a szája szélét. Mintha hirtelen megszomjazott volna. A picsába!
Hátratántorodtam, amikor rájöttem, milyen kétértelmű kijelentést tettem.
Hogy éppen mire gondolhat.
 Összeszorítottam a combomat, mert az, ahogyan végigmért, kétséget sem
hagyott afelől, hogy min járhat az esze.
De most komolyan! Tényleg azt akarta, hogy totál vizesen vonuljak végig a
luxuskecón, amit ő nevetséges módon lakásnak hív? Hiszen olyan volt, mint az
igényes férfiasságot szemléltető kiállítás! Mint egy bemutatóterem!
Kivéve magát a férfit.
Jud nem ilyennek tűnt.
Elnevette magát, én pedig azt kívántam, bárcsak ne tetszene annyira!
– Ahogyan én is, aranyom! – mutatott a hatalmas, vizes lábnyomokra a
padlón.
Megremegett a torkom. Megnyaltam a szám.
A picsába!
Ismét nevetett. Mély, dörmögő hangon! Összekeveredett a tetőt verő eső
monoton dübörgésével, ami úgy töltötte be a teret, mint a halk suttogás.
Hirtelen mennydörgés rázta meg felettünk az eget, és az ablakokon
bevilágított a villámok kékes fénye.
– Akkor várj! – szólt, majd megfordult, és jobbra indult, át a hatalmas
nappalin. Nyitott terű volt az egész lakás. A nappali, a konyha, az étkező,
minden egy légtérben kapott helyet, kivéve a hatalmas duplaajtó mögötti
területet a nappali túlsó felén.
A pasi csupa izom volt. Hatalmas, acélos testű, izmos végtagokkal. Áradt
belőle az erő. A bőrét tetoválások tarkították, legalábbis, ami kilátszott a ruha
alól.
Hosszú, céltudatos, magabiztos léptei ellenére valahogy mégis könnyednek
tűnt a mozgása. Összességében keménységet sugárzott. Biztos voltam, hogy nem
ismeretlen számára sem a veszély, sem az erőszak. Ha gondban lenne,
magabiztosan támadna, és nem biztos, hogy az ellenfele túlélné.
Eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött.
Iszonyatosan felgyorsult a pulzusom, míg ott álltam, és vártam. Mint akinek
elment az esze! A telefonomra néztem, és összerezzentem, amikor láttam, hogy
még mindig nem kaptam üzenetet.
Biztosan aggódnak miattam!
A francba, hiszen én is aggódom!
De ha én nem tudom őket elérni, akkor nyilván ők sem engem.
Egy perc múlva visszatért Jud. Levette a bakancsát, mezítláb volt. Egy pár
ruha és egy törölköző volt a kezében.
– Nem a legszebbek, de le tudsz zuhanyozni, és legalább belebújhatsz
valami szárazba, míg elül a vihar. Addig beteszem a cuccaid a szárítóba –
mondta mosolyogva, miközben felém tartott.
 Megremegett a lelkem.
Mennyire kedves, milyen édes és mennyire ijesztő!
Ez a kombináció biztosított róla, hogy Jud Lawson valószínűleg a
legfélelmetesebb férfi, akivel valaha találkoztam.
Flörtölő, vonzó férfiasság áradt belőle, és biztos voltam benne, hogy gond
nélkül az ujja köré csavarja a nőket, akiknek folyik a nyáluk, hogy
belekóstolhassanak abba, amit ez a Pazar férfi kínál.
A haja éjfekete volt, már amit fent kicsit hosszabbra hagyott, és éles
kontrasztot alkotott szögletes arcával. Sűrű szakálla pont olyan sötét volt, mint a
haja. Valahogy késztetést éreztem, hogy beletúrjak, amikor felém nyújtotta a
törölközőt és a ruhákat.
A pasi egy két lábon járó, megtestesült csapda volt. Vonzó és veszélyes.
– Tessék! – nyújtotta felém a cuccokat, majd balra az ajtók felé intett. – A
harmadik ajtó balra a vendégszoba. Nyugodtan zuhanyozz le!
Összeértek az ujjaink, ahogy elvettem tőle a törölközőt. Végigfutott rajtam a
hideg, akár a futótűz, úgy borította be a bőrömet.
– Muszáj felmelegedned, aranyom, hiszen jéghideg vagy! –dörmögte halkan.
Az ujjbegye végigsiklott a csuklómon. Azonnal libabőrös lettem.
Hátrébb lépett. Obszidián tekintete vidáman villant.
A görény!
Pontosan tudta, mit tesz velem!
– Köszönöm! – suttogtam halkan.
– Részemről a szerencse, aranyom! Mint mondtam, érezd magad otthon. Én
is lezuhanyzom.
Lehajoltam, levettem a hülye magas sarkút, hogy ne maszatoljam össze a
folyosót.
Az egyik kezemben a cipővel, a másikban a száraz ruhákkal gyorsan
odasiettem az ajtóhoz.
Magamon éreztem a tekintete melegét.
Őrültség, de remegtem a hidegtől. A remegés azonban valahonnan mélyen
bentről fakadt. Az sem segített persze, hogy bekapcsolt a légkondi, és ontani
kezdte a hideg levegőt.
Az ajtóhoz érve megálltam, visszapillantottam.
Jud ugyanott állt, engem nézett. Átható, kutató tekintettel.
Volt benne valami lenyűgöző, valami lehengerlő, de semmi köze nem volt a
testi adottságaihoz.
Talán félnem kellett volna, de én mégis biztonságban éreztem magam
mellette. Tudom, átkozottul hülye vagyok!
 Ennél sokkal több eszem van! Nem szoktam csak úgy megbízni bárkiben,
most mégis feljöttem egy vadidegen lakására, ráadásul egy lélek sem tudta, hol
vagyok.
Elszakítottam magam a tekintetétől, és besiettem a vendégszobába. Sötét
volt, de gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Be is zártam. Nekidőltem a
csukott ajtónak és próbáltam mélyeket lélegezni, uralkodni magamon, és kiverni
a fejemből a fantáziálgatásokat.
De volt valami ebben a mai éjszakában, ami nagyon valószínűtlenné tette az
egészet. Mintha az egész csak egy álom volna.
Hiszen én nem vagyok ilyen! Sosem tennék ilyet! Soha nem voltam ilyen
felelőtlen! Az elmúlt négy évet teljes szigorral és fegyelemmel csináltam végig.
Egy lépés előre, egy tekintet hátra. Óvatos vagyok. Nem engedhettem meg
magamnak az ilyen felelőtlenséget.
A testvérem meggyőzött, hogy biztonságos ez a kisváros, ahová alig három
hónapja költöztette át a nagyinkat.
Elteltek az évek.
A menekülés évei.
Évek, melyek alatt alig éltünk.
A testvérem ragaszkodott hozzá, azt mondta, eljött az ideje, már nem
élhetünk úgy, ahogy azelőtt.
Elszorult a torkom. Hátrahajtottam a fejem. Istenem! Muszáj hinnem az
öcsémben! Muszáj belekapaszkodnom a reménybe és a hitbe.
Ellöktem magam az ajtótól, és a fürdő felé léptem. Felkattintottam a villanyt.
A fürdő épp olyan hivalkodó, pazar luxust árasztott, mint a lakás többi része.
Fehér falak, feketére festett fabútorok, arany csapok és fogantyúk. A padló
és a fal fekete-fehér mozaikkövekből volt kirakva. A zuhany csupa üveg, egyik
oldalról nyitott, felül esőztetővel. Nos. Lássuk akkor.
Letettem a tiszta ruhákat a szekrényre, majd megengedtem a forró vizet.
Lenyúztam magamról a vizes ruhákat, és a földön hagytam őket, miközben
lassan gőz kezdett terjengeni a fürdőben.
Beléptem a zuhanyba, és felnyögtem a csodás érzéstől. Csupa libabőr lettem,
ahogy a hideg bőrömre hullottak a forró vízcseppek. Megkönnyebbülten
felsóhajtottam. Hirtelen hálát éreztem. Borzasztóan hálás voltam, ennek a
férfinak.
Mindig a legrosszabbat feltételezem mindenkiről, de ahogy itt álltam ebben
a luxuszuhanyzóban, arra gondoltam, hogy ez a pasi talán mégiscsak kedves.
Talán igazán jó ember.
Próbáltam felkészülni erre a lehetőségre is.
 A bizalom ugyanis sebezhetővé tesz. Kiszolgáltatottá. Erre pedig nem volt
sem időm, sem kedvem.
Aztán meg elég biztos voltam abban is, hogy a nők minden további nélkül a
lába elé omlanak, talán a kisujját sem kell mozdítania, ezt meg aztán semmiképp
sem akartam. Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve.
De basszus! Olyan jó lenne csak úgy kielégülni!
Azonnal ábrándozni kezdtem. Lelki szemeim előtt jelenetek peregtek.
Hatalmas kéz, telt ajkak, erős test…
Lehunytam a szemem, és próbáltam nem elképzelni, ahogy nem is olyan
messze tőlem éppen meztelenül zuhanyozik.
Nem! Nem! Nem! Ne is gondolj rd, Salem!
Mosakodj le, öltözz fel, és húzz innen a francba!
Igen. Ez a tervem ma éjszakára.
De mégis. Talán túl sokáig álldogáltam a meleg vízpermet alatt, és
túlságosan ellazultam, mert a gondolataim is túlságosan messzire sodródtak.
De ki tehetne nekem ezért szemrehányást? Hiszen egy valóra vált mesébe
csöppentem! A pasi is olyan, mint egy mesebeli
Mese és fantázia… vad, fülledt fantázia. Olyan, amiben könnyű elveszni.
Végül elzártam a vizet, kiléptem a pihepuha fürdőszőnyegre, és
megragadtam a még puhább fürdőlepedőt. Beleburkoltam magam,
belesüppedtem, ahogy magam köré tekertem. Az arcomhoz emeltem a csücskét,
és mélyen beszívtam az illatát. Ugyanaz az illat volt, mint ami elhódított, amikor
felültem mögé a motorjára.
Citrus, fahéj és szegfűszeg.
Igazi őszi illat.
Mélyen magamba szívtam, hogy emlékezzek rá később is, bár biztos voltam
benne, hogy sosem fogom elfelejteni.
Oké, hülye liba, hagyd abba a fantáziálást! Ne képzelegj egy olyan pasiról,
aki csak egyszerűen kedves próbál lenni!
A belső monológom nagyjából öt másodpercig ért valamit, mert amikor
belebújtam a hatalmas pólójába, és ismét megcsapott az illat, azonnal el is
merültem benne.
Melegséget árasztott, jó érzés volt, és istenem, mintha Jud ölelt volna
szorosan magához. Aztán elnevettem magam, amikor magamra vettem a
hatalmas boxeralsót, és a tükör elé álltam. Nevetségesen néztem ki.
Nagyjából tízszer volt nagyobb a kelleténél.
A csípőmre csúsztattam az alsót, és reméltem, hogy ott is marad. Aztán a
hajamra tekertem a törülközőt, és kimentem a hálóba. A szobában sötét volt,
csak a fürdőből kiszűrődő fény világította meg, de így is látszott, hogy a két
helyiség dizájnja hasonló.
Sötét, maszkulin elegancia.
Hatalmas franciaágy, rajta pazar ágyneművel.
Megráztam a fejem, és továbbmentem, de azért lassan és óvatosan lestem ki
az ajtón. Csend volt odakint, így lábujjhegyen osontam ki a nappaliba.
Az egész lakásban sötét volt, csak a konyhaszekrény fényei világítottak. De
aztán megragadta a figyelmemet néhány festmény a nappali túlsó oldalán,
melyek apró spotlámpákkal voltak megvilágítva.
Észre sem vettem a képeket, amikor először bejöttem, de most, a sötét
csendben, másra sem tudtam figyelni. Akaratlanul is a festmények felé léptem.
A képek szíven ütöttek és magukkal ragadtak.
Négy hatalmas vászon, a padlótól egészen a plafonig értek. Két festmény
állványon pihent a tévé két oldalán. Az egész falat beterítették.
Nyers és őszinte ábrázolások voltak. Elszorult tőlük a szívem, ahogy
bámultam, és próbáltam megérteni, mit látok.
Volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy egyenesen a művész lelkébe,
annak rejtett zugába lesek be, oda, ahol a démonjai és a félelmei laknak. Az
ábrázolt szellemek sikoltoztak és kínok közt üvöltöztek. Démonok kúsztak a
perzselő lángok között, amelyek a földet is felemésztették. Homályos, elnagyolt
arcvonású alakok is voltak a képen, mintha foglyai volnának a jelenetnek,
mintha nem is tartoznának oda, de ott ragadtak volna.
De voltak ott rideg, kísérteties szépségű figurák is. Csillagok, örökkévalóság
és elveszett remények. Mindegyik lélegzetelállítóan tragikus, eget rengetően
fantasztikus.
Lenyűgöző és elragadó.
Olyan érzés volt, mintha magam is része volnék a merészen ábrázolt
gyötrelemnek. A vászonban fogva tartott fájdalomnak.
Elszorult a torkom, égnek állt minden szőrszálam, és kirázott a hideg.
Ledermedtem. Mint aki csapdába esett. Képtelen voltam mozdulni, szólni
vagy arrafelé nézni. Éreztem, hogy lidércként közeledik. Mintha az egyik
festményről szállt volna le. Fölém borult, betakart.
Igazam volt.
Ez a férfi nagyon veszélyes!
A vállamon éreztem a lélegzetét.
– Sikerült felmelegedni?
Ártatlan kérdés volt, mégis olyan csábítóan hatott a durva hangjával.
Beleremegtem.
– Igen, köszönöm!
 Alig bírtam kinyögni a szavakat. Még mindig a festmények hatása alatt
álltam.
– Ezek… – kezdtem, de elhallgattam, mert nem tudtam szavakba önteni az
érzéseim.
– Ezek csak kitöltik az üres teret – fejezte be helyettem a mondatot.
Összeráncoltam a szemöldökömet a közömbös hang hallatán. Még a vállát is
megrándította. Kérdezni szerettem volna, többet megtudni, de elterelte a
figyelmemet a kuncogása.
Reszelős, mély hangja hallatán tiszta libabőr lettem.
– Eléggé… hogy is mondjam… hogy nézel ki…
Összeszedtem magam, és hátrapillantottam.
A csupasz, széles mellkasát láttam, tele tetoválásokkal… Atyám!
Azt hittem, menten elájulok.
Próbáltam nem odanézni, de a haja még nedvesen csillogott a zuhanyozástól,
és olyan mosoly ült az arcán, amitől azonnal összeugrott a gyomrom.
És micsoda melegség áradt a testéből!
A maradék ép eszem azonnal rövidzárlatot kapott.
– Nevetségesen! – mondta végül karba tett kézzel, mosolyogva.
Hogy mi?
A szavai egy pillanat alatt észhez térítettek.
A seggfej! Persze, szerintem is nevetségesen néztem ki, de muszáj ezt az
orrom alá dörgölni?
Nyeltem egyet, odébb léptem, és határozottan felemeltem a fejem.
– Van választásom? Mit kellett volna tennem? Inkább vizezzem össze a
flancos padlódat? – kérdeztem vissza.
Erre elvigyorodott.
A francba!
– Nem panasz akart lenni, drága aranyom!
Rábámultam. Mi a franc van ezzel a pasival?
De még ennél is fontosabb, hogy mi a franc van velem. Hogy lehet, hogy
felizgat egy olyan csávó, akit nem is ismerek, és akiről semmit sem tudok azon
kívül, hogy jó az ízlése, és van érzéke a lakberendezéshez?
Na meg persze azt, hogy képes volt a hatalmas vihar kellős közepén
megállni, hogy egy vadidegennek segítsen.
Nem tudtam eldönteni, hogy csak szórakozik velem vagy tényleg
hihetetlenül kedves.
A csillogó tekintete és a csábítóan szexi mosolya sem segített ebben.
Biztos jól szórakozott rajtam.
 – Egyébként most is épp összevizezed a flancos padlómat –morrant mély,
rekedt hangon.
Összerezzentem, és a kezemben tartott nedves ruhacsomóra meredtem.
Valóban csepegett belőle a víz. Egyenesen a padlóra. Már egy kisebb tócsa volt a
földön.
– A picsába!
Felnevetett, és közelebb lépett hozzám.
– Add ide a cuccokat! – nyújtotta felém a kezét.
Erre én még jobban magamhoz szorítottam a ruhákat, mintha egy tolvaj
lenne, aki el akarja rabolni őket. Megcsillant az obszidián tekintete, majd
hangosan felnevetett. Úgy ölelt körül a hangja, mint egy álomban. Előrehajolt,
hogy a fülembe suttogjon.
– Örülj, hogy nem kérem el azokat is, amik rajtad vannak. De ha még egy
percig itt álldogálunk, istenbizony elkérem.
Hátrébb léptem, és egyenesen a szeme közé néztem.
– Akkor meghalsz!
A nevetése a lelkemig hatolt. Úgy robbant ki belőle, mintha valami igazán
vicceset mondtam volna.
Kinyúlt, kikapta a kezemből a vizes ruhákat, és eltáncolt a szoba túlsó vége
felé.
– Gyere, te kis vadmacska, erre van a mosókonyha.
Mi?
– Hogy mondod? – siettem utána.
Nyugodtan tovább nevetgélt az orra alatt, miközben kinyitott egy konyhából
nyíló ajtót. Mögötte volt a mosókonyha, ami legalább akkora volt, mint a mi
egész konyhánk otthon.
Lecövekeltem az ajtóban, mert semmiképp sem akartam túlságosan közel
kerülni ehhez a férfihoz. Jud vigyorogva bedobta a cuccokat a szárítóba, majd
megnyomott egy-két gombot.
A gép pittyegett, majd elindult.
– Látod, nem is volt olyan nehéz – szólt gúnyolódva, és tetőtől talpig
végigmért.
Felhorkantam, majd karba tettem a kezem.
– Mi az, aranyom? Miért bosszankodsz?
Olyan lágy, selymes hangon kérdezte, mintha nem tudná, mennyire
felhúzott.
– Szerinted ebben semmi fura nincs? – szegeztem neki erélyesen a kérdést.
– Szeretem a fura dolgokat, ezt elismerem – válaszolt vigyorogva.
 Kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított az államon húzódó
sebhelyen. Olyan gyorsan történt, hogy még fel sem fogtam, mit csinál, és már
hozzám is ért. Ösztönös és magától értetődő mozdulat volt, mintha nem először
érintene meg.
Lángba borult az arcom.
Elöntött a rémület.
De sokkal rosszabb volt, hogy jólesett az érintése.
Döbbenten hátrébb léptem.
– Mégis mit képzelsz? – nyögtem zihálva. Eluralkodott rajtam a pánik, alig
bírtam megállni, hogy ne rohanjak el sikítva.
Az eső és a vihar sem tartott volna vissza.
Mégis maradtam.
Nem vagy gyenge!
Nem vagy gyenge!
Határozottan felszegtem az állam, szinte odakínálva neki az arcom. Ha még
egyszer hozzám mer érni, megkeserüli!
Volt képe bűnbánó szemmel meredni rám, és gyorsan zsebre tette a kezét.
Egy szál farmerben volt egyébként, ami alól a csípőcsontja is kikandikált, így a
kidolgozott, kockás hasizmát nem lehetett nem észrevenni. A bőrét mindenhol
tetoválások fedték, ugyanaz a stílus mindenhol. Olyan szívesen megérintettem
volna! Pont úgy, ahogyan ő is megérintette a sebhelyem.
Mintha így volna rendjén.
Mintha teljesen természetes volna.
Úristen! Kezdtem megutálni a pasit! Idegesített, hogy így felzaklatott, hogy
felkavarta a szívemben az állóvizet, és olyan érzések törtek felszínre, amiknek
nem lett volna szabad.
– Ne haragudj! Nem kellett volna – tört ki belőle, őszintének tűnt.
– Hiszen nem is ismerlek!
Zavartan beletúrt a hajába.
– Igen, tudom – bökte ki habozva. – De van benned valami, Salem –
mondta, miközben olyan áthatóan meredt rám, mintha valami titkot fejtegetne.
Megcsapott az energiája. Ebben a pillanatban az ablakban is fény villant.
Bizsergett körülöttünk a levegő.
Úgy bámulta az arcomat, hogy ennyi erővel akár meg is érinthette volna.
– Olyan borzasztó gondolat, hogy szeretnélek jobban megismerni?
Fortyogott köztünk a vonzalom, de ott is maradt a levegőben.
Vonzott. Olyan volt, mint a gravitáció.
Kétségbeesetten kutattam a józan eszem maradványait.
 – Nem élek a lehetőséggel! – vágtam oda, mint valami hülye picsa. – Csak
szeretnék hazajutni, jó?
Megvonaglott az arca a durva elutasítástól, majd gyorsan a földre szegezte a
tekintetét.
– Rendben, persze – motyogta a meztelen lábujjait bámulva. Hatalmasat
reccsent felettünk az ég, majd ismét erőteljesen zuhogni kezdett.
Jud rám emelte a tekintetét.
– Mondtam, hogy biztonságos helyre hozlak – jelentette ki, de közben
valahogy megkeményedtek az arcvonásai.
Márpedig én nem éreztem, hogy itt biztonságban lennék. Nem, hiszen a
pulzusom őrülten száguldozott, a gyomrom összeszorult, és a vágy lassan
teljesen maga alá temetett. Nyeltem egyet, mert teljesen kiszáradt a szám.
– Ez most mit jelentsen? – kérdeztem.
– Azt jelenti, hogy kénytelen vagy velem itt maradni ma éjjel. Holnap
reggel, ha vége a viharnak, azonnal hazaviszlek.
– Komolyan azt akarod, hogy maradjak itt? Veled? – sikkantottam
hitetlenkedve.
– Nem kell az ágyamba bújnod, aranyom – hajolt hozzám ismét közelebb. A
bőrömön éreztem a leheletét. Áradt belőle a vad szexualitás. – Bár biztosan nem
unatkoznánk.
Elakadt a lélegzetem, míg ő halkan maga elé kuncogott. Úgy nézett rám,
mintha pontosan tisztában lenne vele, milyen vágyakat ébresztett bennem.
Aztán magabiztosan faképnél hagyott, és visszament a konyhába. Olyan
szexi volt, ahogy lehajolt a fekete hűtő előtt, és kikapott egy sört! Lepattintotta a
kupakot, hatalmasat kortyolt belőle, majd felém emelte az üveget, és elindult a
szobája felé.
– Jó éjt, vadcica! Vedd birtokba a vendégszobát! Érezd magad otthon!
Reggel találkozunk.
Tátott szájjal bámultam utána, míg el nem tűnt a hatalmas kétszárnyú ajtó
mögött, ami pont szemközt volt a vendégszobával, ahol az a hatalmas luxuságy
várt rám. Most komolyan azt akarja, hogy ott aludjak?
Csak álltam a sötétben még vagy tíz percig, és azon gondolkodtam, mégis
mitévő legyek, hiszen ez az egész kész őrület! Az eső meg csak zuhogott tovább,
megállás nélkül kopogott a tetőn.
Végül belenyugodtam, hogy itt ragadtam, és kelletlenül bár, de a
vendégszoba felé indultam. Bementem, és gondosan bezártam magam mögött az
ajtót.
Bebújtam a takaró alá, belesüppedtem a kényelmes puhaságba, és megírtam
még egy utolsó sms-t is, hátha valaki megkapja.
 ÉN: Nem érek el senkit. Nincs térerő. Lerobbantam, de szerencsére
arra járt egy haverom, aki felajánlotta, hogy töltsem nála az éjszakát.
Amint tudok, indulok is haza. Ne aggódjatok, minden rendben.

A haverom ugyan elég nagy csúsztatás, de így legalább nem fognak aggódni.
Ellazultam a meleg takaró alatt, és lassan maga alá gyűrt a kimerültség is.
Hosszú, mozgalmas nap volt. Álomba zuhantam, a tudatom legsötétebb,
legmélyebb bugyrába. Oda, ahol minden elhalványul, szétsodródik és régi
formát ölt. Oda, ahol az álmok uralkodnak és rémálmok kísértenek. Oda, ahol az
itt és most összefonódik a múlttal. Ahol felbukkannak, egymásba olvadnak és
elpusztítják egymást. Ahol a bánat suttogva és kúszva kiszívja az életet a
levegőből. Oda, ahol nincs idő.
Felriadtam. Fogalmam sem volt, hány óra lehet. Tompa üvöltést hallottam,
gyötrelmes kiáltást. Nem tudtam, hogy kinek a fájdalma az, Judé vagy az enyém.
 3.

Jud
Nem számított, hogy még nyolc óra sincs, bömböltettem a heavy metalt az
üzletem egy-egy sarkában álló hangfalakból.
Rohadt szarul aludtam, jobbra-balra forgolódtam egész éjjel. Persze nem
segített, hogy Salem a szomszéd szobában feküdt.
Micsoda vadmacska! Teljesen levett a lábamról!
Úgy látszik, elég volt, hogy egy irdatlanul szexi, de bőrig ázott idegen álljon
a nappalim közepén, és én máris elveszítem a józan eszem. Roppant logikus,
nem? Hol itt az ész és a józan értelem?
Ez lenne az életem célja?
Szóval, voltam olyan hülye, hogy fogtam magam, és egyszerűen közöltem
vele, hogy szeretném közelebbről is megismerni.
Nevetséges!
Jól elbasztam!
Hitetlenkedve felnyögtem a saját hülyeségemen.
Mégis mit gondoltam? Hogy majd megismer, és tök lazán elfogadja, aki
vagyok? Egyáltalán, hogy jutott eszembe felajánlani? Tényleg ezt akarom?
Komolyan?
Pontosan tudtam, hogy így nem lehet, hogy így nem működik. Abban a
pillanatban, ahogy kicsúszott a számon, már tudtam is, hogy saját magamnak
állítok csapdát. Hogy pont fordítva csinálok mindent, mint ahogy kellene. Pont
az ellenkezőjét művelem, mint amit el szeretnék érni.
De mégis… Ott volt bennem ez az érzés, a csontjaimban éreztem az
érdeklődést, és ez nem csak a csodás kis testének szólt.
A csajnak szerencsére volt elég esze, és elutasított. Mégis, rosszulesett,
hiszen a farkam kőkeményen állt, a fejemben meg totál káosz uralkodott, ahogy
visszaoldalogtam a szobámba. Reméltem, ha becsukom magam mögött az ajtót,
őt is sikerül kizárni a fejemből, és szertefoszlanak a körülötte forgó gondolataim.
De nem így történt.
Feladtam a kínlódást, amikor az első napsugarak megjelentek a horizonton,
és elűzték a sötétséget a szobámból. Magamra kaptam valamit, és lejöttem a
műhelybe. Tennivaló mindig akadt bőven, szóval nem is baj, ha korán kezdem a
napot.
 A Vasparipa amúgy is az a hely, ahol rendszerint békére találok. Bütykölök,
fabrikálok, szép, értékes dolgokat készítek, ha már a múltam úgyis csak a
rombolásról szólt.
Hegesztek, csiszolok, festek, alkotok. Újjávarázsolom, ami régi, megkopott,
elhasznált. Ami már elromlott és tönkrement; az elfeledett, felbecsülhetetlen
értékeket, amiket mások rohadni hagytak valahol a sufni mélyén. Autókat és
motorokat csupaszítok le csontig, hogy utána szépen, gondosan visszaadjam a
régi fényüket.
Igazi műremekek kerülnek ki a kezem alól – a bemocskolt kezem alól, amit
nagyon igyekeztem tisztára mosni.
Általában belemerülök, elveszek a munkámban. Elvarázsol. Most is.
A fülem dübörgő kopácsolással telik meg, míg a védőszemüvegen keresztül
áhítattal figyelem, ahogy a forró tűz átüti a fémet. Szikrák pattognak és
röpködnek körülöttem a precíziós vágásnál. Nagyon odafigyelek, de úgy
elbűvölnek a részletek, mintha a lelkem is része volna az átalakulásnak.
Kifújom a visszatartott levegőt, amikor végre sikerül a motor sárvédőjét
kettévágnom. Megfeszített, merev izmaim is ellazulnak.
Elzárom a lángszórót, és szemrevételezem a munkám. Végighúzom a
kesztyűs kezemet a vágáson.
Tökéletes!
Nem is érem be kevesebbel. Az én üzletemben mindennek tökéletesnek kell
lennie. Ami elhagyja az üzlet területét, kifogástalan állapotú kell legyen, sőt
ámulatba ejtő.
Bizony megríkatom a régi motorosokat is, amikor eljönnek a mocijukért. Ha
egy-egy csepp könnyet ejtenek a látványtól, az nekem máris nyereség.
Motorhangra lettem figyelmes, ezért levettem a kesztyűt, és kimentem.
Brock gurult be a telepre. Megállt az épülettel párhuzamosan, majd tolatni
kezdett. Járva hagyva a motort kiugrott a vezetőfülkéből.
– Hali, főnök! Ez az? – kérdezte kissé szkeptikusan, mintha nem adtam
volna neki megfelelő leírást az autóról, és arról, hogy hol vesztegel.
– Igen, ez.
Brock hitetlenkedve rázta a fejét, majd elvigyorodott, miközben megnyomta
a gombot, hogy leeressze a kocsit a trailerről.
Brock az egyik első szerelő volt, akit felvettem a csapatomba. Gyorsan jár a
keze, jól dolgozik, ösztönösen ért a gépekhez. Esküszöm, képes lenne egy húsz
éve rozsdásodó motort is beindítani! Ellenben a szája is megállás nélkül jár.
– Ez mos’ valami vicc? Vagy próbára teszel? Vagy ennyire szar a helyzet,
hogy má’ ilyet is bevállalunk? Asz’ittem, egy évre előre tele a naptár!
 Mivel szombat volt, és dupla műszakban dolgoztunk, hogy mindennel
végezni tudjunk, elég nyilvánvaló volt, hogy mi a helyzet.
– Egy barátomnak segítek – mondtam olyan tekintettel, hogy értse, semmi
köze hozzá.
– Csini a csaj? – röhögte el magát.
– Mert csak akkor lehet kedves és segítőkész az ember? –mordultam rá.
Legszívesebben orrba vertem volna, de akkor egy egész hétre kiesett volna a
munkából, azt meg nem engedhettük most meg magunknak. Szükségem volt rá
egy ’63-as Ford pickup felújításánál, amivel jövő hónapig el kell készülnünk.
– Jól van! – rántotta fel a vállát. – Ne kapd fel a vizet! Csak tudom,
mennyire nehéz ide bejutni, erre te elküldesz egy ócska szedánért. Valami
hasznod csak van belőle!
Figyelmen kívül hagytam, inkább Darius felé fordultam, aki éppen akkor
kanyarodott be a telepre a fekete pickupjával.
Darius csak a múlt hónapban jött hozzánk. Teljesen más fickó volt, mint
Brock. Nagyon csendes, de annál hatékonyabb. Kemény csávó, és majdnem
akkora, mint én. Többnyire teljesen elmerül a gondolataiban, de közben
megcsinálja a munkáját. Szerelő, egy kereskedésből jött át hozzánk. Tanulni
akar, én pedig örömmel tanítom.
Ahogy Brock is mondta, nagyon jó évet zártunk, én pedig nem győztem
elküldeni az ügyfeleket.
Brock éppen leengedni készült a szedánt a teherautóról, közben Darius már
ugrott is ki a kocsiból.
– Mi az, mi történt? – kérdezte átrohanva az udvaron, egyenesen Salem
autója felé.
Nagyszerű!
Mindjárt ő is beszól.
De ebben a pillanatban csupa libabőr lettem, ahogy megcsapott az a
bizonyos energia. Egyenesen az üzletből jött, és úgy csapott le rám, mint a
villám. Mintha a tegnapi vihar utószele lenne.
Megfordultam, és Salemet láttam lefelé jönni a lépcsőn.
Elakadt a lélegzetem.
Azt a kurva!
Sokkal szebb, mint amire emlékeztem.
Kurva jól néz ki!
Kibaszottul szexi!
Ugyanaz volt rajta, mint tegnap este, amikor találkoztunk. De nem sminkelte
ki magát, és a haját csak összefogta egy copfba.
Mint a valóra vált álom!
 Szóval ez a bizsergető feszültség, amit a levegőben éreztem vibrálni, nem a
tegnapi viharból maradt itt, hanem Salem energiája volt. Hatott rám, arra
késztetett, hogy felfedezzek valami újat, amihez pedig egy ujjal sem kellene
hozzányúlnom.
És amihez nem is sikerült hozzányúlnom.
De ott volt, ott vibrált és bizsergetett, és láthatatlanul bár, de összekötött
minket.
Egymást bámultuk.
Egyikünk sem tudta elfordítani a tekintetét.
A villámkék tekintete az enyémbe fúródott, még ilyen távolságról is, és úgy
fogva tartott, mintha odaszegezett volna.
Eltűnődtem, vajon a többiek mit vesznek ebből észre, feltűnik-e nekik, hogy
bámuljuk egymást.
Benne ragadtunk a pillanatban. Összegabalyodtunk.
Valami elhatalmasodott rajtam és végigcikázott bennem. Vágy.
Kéjes vágy.
A csaj tényleg igéző!
Mintha fekete mágiával kötne magához.
Hiszen olyan érzéseket keltett bennem, amik egyszerűen nem történhetnek
meg velem!
– Na! Hát tényleg csini a csaj! – szólalt meg Brock, kiragadva a varázslatból.
– Tudtam, hogy nem ok nélkül csinálod, valami csak kell, hogy kisüljön belőle!
Bassza meg!
Szarok a Fordra!
Nekiindultam, hogy leverjem, de amikor Darius Salem felé indult, azonnal
lefékeztem. Indulatosan tartott felé, a keze ökölbe szorult. Félúton megállt, és
felváltva bámult minket.
Ismertem ezt a nézést.
– Mi a büdös francot keresel itt? – szegezte Salemnek a kérdést. Na, bassza
meg!
Azt mondta, nem várja otthon pasi! Nekem mégis nagyon rossz érzésem
kezdett lenni.
A legszívesebben elrángattam volna a lány közeléből, közéjük álltam volna,
főleg mivel Salem úgy billegett le a lépcsőn, mintha kiadósan megdugták volna
az éjjel.
Sajnos nem így történt.
Salem viszont unottan megforgatta a szemét, és jött tovább.
– Vagy tizenötször hívtalak – válaszolta erélyesen. – És egy halom sms-t
írtam. Lerobbant a kocsim.
 Darius visszafordult a kocsi felé.
Brock ott állt mellette, és úgy vigyorgott, mintha ő lenne a Joker. Kurvára
élvezte a szitut, le se lehetett törölni a vigyort a képéről.
Darius úgy meredt rám, mintha élve készülne megnyúzni.
– Próbáltalak ma reggel hívni – szűrte a fogai között, de még mindig engem
bámult.
– Lemerült a telefonom, amíg aludtam. Ez a rendes pasi megállt a vihar
kellős közepén és kisegített, sőt még szállást is adott. Ennyi.
– Naná, hogy kisegítette! – nyögte be vigyorogva Brock.
Megpördültem és ránéztem.
– Még egy ilyen, és meghalsz! – mutattam felé az ujjammal. Brock erre
felröhögött.
– Majd megőrültem az aggodalomtól, Salem! – hörögte Darius idegesen.
– Nem kaptad meg az sms-eim? Megírtam, hogy minden rendben, nem? –
kérdezte a lány kihívón.
– De! – vallotta be Darius láthatóan kelletlenül.
Salem védekezőn karba tette a kezét.
– Akkor? Akkor tudtad, hogy jól vagyok, nem?
– Igen! – túrt idegesen a hajába Darius.
– Akkor tök feleslegesen vagy rám ilyen ideges.
Mivel Salemre ezek szerint nem haragudhatott, Darius megpördült és engem
kezdett méregetni.
Békítőn felé nyújtottam a karom, de úgy nézett rám, mint aki mindjárt
kiborul.
– Hé! Figyu! Motorozni voltam, és elkapott a vihar. Visszafelé megláttam a
kocsiját az út szélén. Te is tudod, mennyire veszélyes az a környék sötétedés
után. Nem hagyhattam egyedül! – mondtam.
Nem volt miért magyarázkodnom, hiszen semmi rosszat nem tettem. És nem
is rám haragudott. Fogalmam sem volt, hogy Salemnek van pasija, de ő sem
csinált semmi rosszat. Csak hagyta, hogy egy idegen segítsen neki. Ebben mi a
rossz?
Nem csalt meg senkit, nem csapott be senkit, csak biztonságos helyet talált
éjszakára. Ugyan az én tetőm alatt, de ez már mindegy.
Az viszont nem, hogy rohadtul féltékeny lettem a csávó miatt.
Azt a kurva! Normális vagyok?
De Salem tök idegesen mért végig.
A vadmacska kezdett fúriává változni.
– Te csak ne magyarázkodj a testvéremnek, jó? Nem kell megmagyaráznod,
hogy miért álltál meg és miért segítettél! Semmi rosszat nem tettünk, és nincs
joga így viselkedni!
Jó erősen kihangsúlyozta a testvérem szót, nekem meg hatalmas kő gördült
le hirtelen a szívemről.
Hű! De tényleg!
Bassza meg!
Nem jó ez így!
Megdörzsöltem az arcom.
Darius visszafordult Salem felé.
– Ne haragudj, ha kiakaszt, hogy a munkahelyemre érve a húgom billeg
kifelé a főnököm lakásából – vágta oda haragosan, ismét engem méregetve.
Brock ismét felröhögött.
– Barát… Az ám, barát, mi, Jud?
– Még egy szó! – intettem felé.
Láthatóan mind a halállal készültünk szembenézni, mert míg én Brockot
fenyegettem, addig Salem az égnek emelte a kezét, és kifakadt.
– És mi az istent keres itt a kocsim?
Most én néztem rá meglepetten.
– Lerobbantál, nem?
Idegesen rám nézett, és bassza meg… annyira meg akartam érinteni!
– Mondtam, hogy nem tudom kifizetni, nem? – dörrent rám a lány.
– Nem is kértem, nem? Kibírom – válaszoltam.
Erre Salem is, és Darius is egyszerre hördültek fel. Végül is testvérek. Ha
másról nem, a viselkedésükből rájöhettem volna.
– Szó sem lehet róla! – vágták rá egyszerre.
Te jó isten, gyere le!
Két kézzel megdörzsöltem az arcom.
– Basszus! Csak segíteni próbálok!
– Segíteni…
Abban a pillanatban, hogy Brock megszólalt, megfogtam az egyik
franciakulcsot, és felé hajítottam. A mellkasán csattant, térdre rogyott, aztán
hanyatt vágta magát a fekete padlón, és fetrengeni kezdett, miközben sírva
röhögött.
Az az egyetlen szerencséje, hogy jó szerelő.
Visszafordultam Salemhez, aki úgy festett, mint akit egy hajszál választ el a
totális kiakadástól. A testvérére nézett.
– Haza tudsz vinni? – kérdezte tőle.
Darius bólintott.
– Persze! Csak lerakom a cuccaim, jó? – emelte fel a táskát, amit mérgében
lehajított a földre. – Azaz… ha nem gond, főnök – nézett rám.
 Volt némi kihívás a hangjában, és istenemre mondom, a legszívesebben
beleálltam volna. Többet tudtam meg az elmúlt két percben a csávóról, mint
amióta nekem dolgozik.
– Nem – válaszoltam szárazon
– Szuper! – köpte felém Salem, majd kiviharzott Darius teherautójához.
– Hé! – kiáltottam oda, és mivel nem volt más választásom, utánasiettem.
Nem tudtam neki ellenállni.
Muszáj tennem ez ellen valamit!
Mégis ott loholtam mögötte. A nap fényesen ragyogott, a tegnapi vihartól a
talaj nedves, a levegő pedig párás volt.
– Hé, Salem! Várj! – szóltam utána, ő rám sem nézett.
Majdnem elbotlottam, amikor hirtelen, mint a hurrikán, megpördült.
– Nem szorulok rá a segítségedre!
– Nem is mondtam ilyet.
Mérgesen a kocsija felé intett.
– Akarod, hogy kifizessem?
Megdörzsöltem a tarkóm, azon tűnődtem, vajon mi lehet erre a jó válasz.
– Nem, dehogy – válaszoltam.
– Mégis rászorulónak nézel! Mondtam múl éjjel, hogy ezt nem engedhetem
meg magamnak, és mégis idehozattad a kocsim!? – kérdezte keményen.
– Mindenkinek szüksége lehet hébe-hóba egy kis segítségre, Salem. Nincs
ezzel semmi baj. És ha a testvéred miatt aggódsz, megmondom neki, hogy nem
történt köztünk semmi…
Egészen közel lépett hozzám. Elakadt a szavam. Mintha arcon csapott volna.
Egy pillanat alatt összeugrott a gyomrom.
Villámokat szórt a szeme.
– Nem történt semmi… És ha történt volna? És ha lefeküdtem volna veled,
akkor mi van? Akkor az azért történt volna, mert úgy akarom, és senkinek sem
tartoznék emiatt magyarázattal, szóval kinyalhatjátok mind a ketten!
Hűha!
Nem is tudtam hirtelen, hogy ezzel most még jobban feltüzelt, vagy teljesen
lelohasztotta a lelkesedésem.
Azonnal képek jelentek meg a lelki szemeim előtt.
Na, fasza!
Még jobban felhúzott, naná!
Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam.
– Lehet, hogy nagyon is tetszett volna, ha dugunk, aranyom! Ne húzz fel!
Idegesen felmorrant, faképnél hagyott, és Darius kocsija felé viharzott.
Megragadta a kilincset, majd visszafordult.
 – Oké! Csináld meg a kocsim, Jud! De ki fogom fizetni! Nem akarok
tartozni neked! – vetette oda, majd beszállt a teherautóba, és becsapta az ajtót.
Csak álltam és bámultam.
Daríus elment mellettem, közben gyanakodva méregetett. Bemászott a
kormány mögé, felbőgette a teherautó motorját, majd kifarolt a telepről, és
eltűnt.
Én továbbra is gyökeret eresztve álltam, és azon tűnődtem, mégis mi a franc
volt ez.
Brock felröhögött mögöttem.
– Na, ez magával vitte a tökeid, főnök!
Visszaoldalogtam az üzletbe, nem is válaszoltam Brocknak. Leginkább mert
úgy éreztem, teljesen igaza van.
 4.

Salem
A francba! A francba! És megint csak a francba!
Visszalestem az óriási bolt felé, miközben Darius padlógázzal kanyarodott ki az
utcára.
Az a hatalmas férfi ott állt még mindig, ahol hagytam, és tátott szájjal
bámult. Mintha kissé megbántottnak nézett volna ki… És volt benne még
valami, amitől teljesen elgyengültem. A rég kihunyt lángok felszikráztak a
lelkem mélyén, és úgy tűnt, talán új életre kelnek.
A gyomrom egyetlen csomóvá ugrott össze, a pulzusom őrült mód
száguldozott. Közeledett a katasztrófa, amit nem biztos, hogy ki tudok majd
kerülni. Hiszen ha áldozatául esek ennek a férfinak és annak, amit kínál, akkor
végül a padlón végzem.
Pont azt ajánlotta fel, pont olyan meggondolatlanságot, amit nem
engedhettem meg magamnak.
Azt már nem is említem, hogy Darius egyfolytában fészkelődött mellettem.
Úgy szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjai, és fújtatott, mint egy
felbőszült bika.
– Mi a faszom volt ez, Salem? – sziszegte idegesen, amint elmaradt
mögöttünk az épület.
Meglepetten felhúzva a szemöldököm ránéztem.
– Elnézést, de mi a bajod? Szerintem világosan elmondtam, hogy mi történt,
nem? Lerobbantam, ő pedig segített. Ez miért olyan nagy baj? – kérdeztem
idegesen.
– Aggódtam miattad!
Kelletlenül megigazítottam az ölemben a táskám.
– Próbáltalak hívni, Darius. Sokszor. Nem volt térerő. Épp azért jöttem le a
lakásból, hogy elkérjem a telefonját. Fel akartalak hívni.
Felmordult, idegesen rám nézett.
– Jud a főnököm!
– Amiről nekem fogalmam sem volt, hiszen csak a múlt héten érkeztem, és
te nem említetted eddig egy szóval sem, hogy hol dolgozol. Azt hittem, még a
márkakereskedésben vagy.
Fáradtan felsóhajtott, kissé ellágyultak feszült vonásai.
 – Nem szóltam, mert nem tudtam, hogy alakul majd a dolog. Nem vagyok
elég képzett ehhez a munkához.
– Ne mondj ilyet! Hát ki ne akarna veled dolgozni? Azt hittem, nem
titkolózunk egymás előtt!
Sokatmondón nézett rám.
– Nem? – kérdezte szemrehányón.
– Darius! – horkantam fel frusztráltan.
– Mindegy – rázta meg a fejét. – Jud a főnököm, és…
– És? – készültem a védelmembe venni.
Nem ismerem Judot, de azt biztosan tudtam róla, hogy kedves és segítőkész.
Az elmúlt éjjel felszínre tört érzések ismét elöntötték a lelkem.
Még magam sem tudtam igazán megfogalmazni azt, hogy mit is gondolok
Judról.
Egyszerre durva és pimasz, de édes és csábító is egyben. Erőszakos és
félelmetes. A szexi mosolya mögött megbúvó énje vett le a lábamról.
És akkor rám tört az éjszaka emléke. Megértettem. Nem éreztem magam
egyedül, amikor rám törtek a rémálmok. Mintha ő lett volna a biztos pont, a
szikla, akire számíthatok, ha ismét viharba kerülnék.
Megráztam a fejem, hogy szabaduljak a veszélyes gondolatoktól.
Ezt nem engedhetem meg magamnak!
De ha tényleg őszinte akarok lenni, nem tagadhatom, hogy igenis van benne
valami. Van benne valami, amitől közelebbről is szemügyre akarom venni.
Megérinteni, felfedezni. Erős keze alatt ismét életre akart kelni bennem valami.
Igen. Jud határozottan veszélyes rám.
Mégis, sajnáltam, sőt szégyelltem, hogy így reagáltam.
Meg kellett volna köszönnöm a segítséget, ehelyett bunkó módon
belemásztam az arcába.
Darius habozni látszott. Méregetett, miközben tovább száguldott az úton.
– Jud a főnököm, Salem. Nem kerülhetsz közel hozzá! Ennyire egyszerű –
válaszolta végül. De ahogy ezt mondta, ahogy nézett közben! Azt hittem,
kiszakítja a kormányt a helyéből, úgy szorította. És a fogát is összeszorította,
arcéle merev és rezzenéstelen volt. Ahogy az egész teste is, egyenes gerinccel,
szobormereven ült.
A levegőben éreztem a félelmét és az ijedségét.
Lelassított, majd jobbra fordult egy csendes környékre, ahol szerény,
régebben épült házak sorakoztak, apró előkertekkel és hatalmas fákkal.
Darius lélegzete töltötte be a teret.
Elfacsarodott a szívem, de keményen válaszoltam.
 – Négy évig vigyáztam magamra, Darius. Nem te fogod nekem
megmondani, hogy kivel randizhatok!
Mármint, hogy Juddal randizhatok-e. Vagy bárkivel.
– Épp hogy visszakaptalak, Salem! Azt hiszed, nem aggódtam miattad? Azt
gondolod, nem féltem? Azt hiszed, hidegen hagyott, hogy fogalmam sem volt,
hol vagy? Csak annyit tudtam, hogy egyedül vagy, kurvára félsz és bujkálsz.
Éveken át nem tudtam nyugodtan aludni, mert fogalmam sem volt, mi van veled.
Kétségbeesetten vártam, hogy felhívj, hogy szólj, jól vagy. Esélyem sem volt,
hogy segítsek. És most, hogy végre együtt a család, mindent meg fogok tenni
azért, hogy biztonságban tudjalak!
Elöntött a szomorúság.
– Nem a te felelősséged, Darius.
Rossz érzésem támadt. Hogy talán mégis hiba volt idejönnöm. Hogy Darius
tévedett. Hogy még nem volt itt az ideje, és soha nem is lesz, mert soha nem
leszek biztonságban, és végül tönkremegyünk mindnyájan.
Egy dologban azonban igaza volt a testvéremnek. Hogy soha nem lesz
normális életünk, ha nem hagyjuk abba a menekülést. Hogy akkor soha nem
lelünk békét, soha nem érezhetjük magunkat biztonságban, soha nem fogunk
megállapodni.
Tartozom neki ezzel. Mindennél jobban akartam ezt.
Muszáj volt megragadnom a lehetőséget.
Miatta.
Évek teltek el nyomok nélkül, én pedig imádkoztam, hogy ez elég legyen.
Darius összeráncolta a szemöldökét, ahogy rákanyarodott a felhajtóra.
Három hónapja bérelte a házat.
– De igen, az én felelősségem – sóhajtott fel, miközben leparkolt.
De nem mozdult, hogy kiszálljon. Helyette felém fordult, megfogta a kezem.
– Tudnod kell, hogy bármit megtennék, hogy biztonságban tudjalak, Salem.
Azt akarom, hogy jó életed legyen. Mindegy, mi az ára. Épp itt az ideje.
Könnyek futották el a szemem. Elöntött a testvérem iránti szeretet.
A könnyek kibuggyantak, és végigcsorogtak az arcomon.
Megérintettem Darius arcát. Az én nagy testvérem, akire mindig felnéztem,
akit mindig imádtam és tiszteltem.
– Tudom, Darius, és elmondani sem tudom, hogy ez milyen sokat jelent
nekem, és milyen hálás vagyok. Mindazért, amit értem tettél. Az áldozatért. De
félek, hogy mindezt veszélyeztetem, hogy veszélybe sodorlak téged és Mimit is.
Hogy majd én leszek a felelős, ha…
Elcsuklott a hangom.
Elöntött a szomorúság.
 A szívem helyén hatalmas űr tátongott. Sosem lehet már kitölteni.
Az én hibám volt!
Csakis az én hibám!
– Nem sodorsz minket veszélybe! – fakadt ki. – Biztonságban vagyunk!
Hiszen megígértem!
Megpróbáltam lenyelni a fájdalmat.
– Ami történt… mindig fájni és… mindig kísérteni fog.
Nem lehetett szavakba önteni azt a fájdalmat, azt az ürességet, amit a
veszteség okozott. Hogy milyen érzést hagyott maga után.
– Te beszéltél rá, hogy jöjjek ide. Hogy kezdjek új életet. És éppen ezért,
évek óta először, örömmel várom ezt. Évek óta először érzem azt, hogy élek, és
nemcsak túlélem az életet. És ezért hálás vagyok neked! Hálás vagyok, hogy
szeretsz minket, hogy képes volnál megvédeni minket bármitől, hogy
ideköltöztél és biztonságos otthont teremtettél számunkra. De nem állhatsz az
utamba! Tudom, hogy ezernyi hibát követtem el, és biztos vagyok benne, hogy
még fogok is, de muszáj, Darius, nem foghatod a kezem, és nem akadhatsz ki
minden alkalommal, ha kilépek az ajtón. Nem lehet, ha azt akarjuk, hogy új
életet kezdjek!
Szomorúan elfintorodott.
– Igen, tudom… Azt akarom, hogy élj, hogy élvezd az életet. Szabadon,
félelem nélkül. Hogy ne kelljen óvatoskodnod.
Elmosolyodtam.
– Tudom, hogy így gondolod, és én is akarom, hogy így legyen, de akkor
sem a te felelősséged, Darius!
– A pokolba is! Nem az én felelősségem! – morogta.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és igyekeztem könnyed hangon válaszolni.
– Köszönöm, hogy hazahoztál! Majd valahogy megoldom a kocsit. Ne
aggódj miatta, jó? Most jobb, ha visszamész a munkahelyedre! A főnököd
olyannak tűnik, aki könnyen dühbe gurul.
Darius nem nevetett.
Összeszorította a száját, és nyelt egyet. Én közben kikapcsoltam a biztonsági
övét, kinyitottam az ajtót, már szálltam volna ki. De mielőtt felegyenesedhettem
volna, odahajolt, és elkapta a karomat.
– Csak… tartsd magad távol tőle, jó? Nem kimondottan megbízható fajta.
– Emiatt ne aggódj, Darius. Senkiben sem bízom.
Csakis a kis családomban.
Elléptem a teherautótól, és ebben a pillanatban már nyílt is a bejárati ajtó, és
megjelent Juniper. Egyenesen odafutott hozzám.
 – Anya! Hát itt vagy! Jesszusom, hát nem tudod, hogy aggódtunk miattad?
Hol voltál? Azt hittem, elvesztél a nagy esőben! Azt hittem, hogy magával
ragadott a víz, egészen az óceánig sodort, és a delfinekkel kell élned.
Elfacsarodott a szívem a hatalmas szeretettől, ami a mellemre nehezedett.
Majdnem térdre zuhantam a kislányom előtt, ahogy felém futott.
Juniper csupa mosoly volt. Fekete, kócos haját két ferde copfba kötötte.
Az arca rózsás volt, és pufók, a szája pici és bájos.
A karomba dobta magát, tudta, hogy úgyis elkapom, hogy felemelem és
körbeforgatom, majd magamhoz szorítom, és alaposan megölelgetem.
Az arcához szorítottam az arcom, és belélegeztem az édes, gyümölcsös
illatát.
– Elvesztem és a delfinekkel élek? Nem tudok elveszni, mindig rád találnék!
Darius éppen kitolatott mögöttünk az útra. Minket nézett. Tekintetéből
sugárzott a féltés.
Megértettem… Értettem, hogy éveken át tehetetlennek érezte magát, és ezért
most bármire képes volna.
De fogalma sincs róla, min mentem keresztül. Kénytelen leszek elfogadni.
Éveken át harcolni akart, küzdeni értünk, és most, hogy végre itt az alkalom,
nem tehet mást, mint hogy alkalmazkodik hozzám.
Juniper elkuncogta magát, majd nyuszi módjára felhúzta az orrocskáját is,
ahogy hátrébb lépett, hogy a szemembe nézhessen. Egészen sötét szeme volt,
mint nekem, mélységesen mély sötétkék.
Csak az ő tekintetéből ártatlanság sugárzott. Az ő szeme még tele volt
reménnyel és hittel.
– Mert én vagyok a te szemed fénye, ugye?
Nagyon megszorongattam a kis ötévesemet.
Igen, az életem.
Az életem értelme.
Miatta kelek fel mindennap.
Ő ad nekem erőt, hogy mindennap harcba szálljak a világgal.
– Így van, tündérkém, mindegy, merre sodor az élet, mindig megtalállak.
Megfordítottam, és hátulról is megöleltem. Kicsi karját összefontam a
mellkasa előtt, ahogy az én nagy karommal átöleltem. Juniper kuncogott.
A szívem helyén tátongó kráterből odaadás és elkötelezettség bugyogott fel.
– Még akkor is, ha fent vagyok magasan az égben? – kérdezte édes hangján,
ami azonnal megmelengette a szívemet és a lelkemet.
Mindig ezt játszottuk. Milyen messzire lennék képes elmenni, hogy
megtaláljam őt? Hogy megvédjem.
Nem is tudta, hogy ez nem játék, hogy bármire képes volnék érte.
 – Igen, még akkor is, ha egészen magasan lennél, fent az égben.
– Ha a Marson lennék, akkor is? – emelte égnek a karját, mintha máris
felszállna.
– Igen, ha a Marson lennél, akkor is – válaszoltam drága kicsi kincsemet a
karomban tartva.
Éreztem, minden sejtemben éreztem a lénye ragyogását.
Megfogta a vállam, majd hatalmas vigyor terült szét az arcán.
– Azért, mert olyan nagyon szeretsz, hogy még a csillagokat is lehoznád
nekem az égről, ugye?
– Igen, kicsim, pontosan. A csillagokat is lehoznám neked.
Meg a holdat.
És a napot.
És minden fényes égitestet.
Érte bármit megtennék.
Mozgást érzékeltem, és amikor felnéztem, Mimi állt az ajtóban.
Megviselt arcán aggodalmat és megkönnyebbülést láttam.
Mimi az én nyolcvanhét éves nagymamám. Alacsony, keménykötésű, és ő a
legerősebb nő, akit ismerek.
Az évek ugyan rajtahagyták a nyomukat, de az életerején nem tudtak
kifogni.
– Na, hát itt a kisasszonyka! – mondta olyan hangsúllyal, hogy biztos
lehettem benne, nem úszom meg a fejmosást.
Szorosan öleltem Junipert, ahogy az ajtó felé indultam.
– Remélem, megkaptad az üzeneteimet, hogy nem tudok hazajönni.
– Igen. Amikor újra működött a mobilom, láttam az sms-eket, és azt is, hogy
egy baráttal voltál.
A barát szót úgy ejtette ki, mintha valami bűn lenne.
Mindketten tudtuk, hogy nincsenek itt barátaim.
– Ez ugye nem jelenti azt, hogy nem aggódtam miattad – tette hozzá, és
összeráncolta a szemöldökét.
– Igen, tudom. Sajnálom. Lerobbant a kocsim – intettem bele a levegőbe
idegesen. Már csak egy újabb gond hiányzott.
– Mondtam, hogy az egy roncs.
– Igazad volt.
Mimi nekidőlt az ajtófélfának, és karba tette a kezét.
– Épp ezért nem akartam, hogy egyedül csavarogj éjszaka. Mondtam, hogy
vihar lesz. A csontjaimban éreztem.
Csavarogni?
Még véletlenül sem csavarogni voltam.
 Valahogy meggyőztem a testvéremet és Mimit, hogy a szomszédasszonnyal
találkozom egy italra a városban.
Hihetetlen?
Az.
De azt hiszem, mindnyájan illedelmesen beletörődtünk. Hiszen normális
életre vágyunk.
Jár nekünk.
Kétségbeesetten akarjuk azt a normális életet.
Miminek igazán nem kell tudnia, hogy az anyám után maradt utolsó ékszert
próbáltam eladni.
– És ki volt az a barát? – mért végig gyanakodva.
Kelletlenül közelebb léptem, miközben leszegtem egy pillanatra a
tekintetem.
Arra gondoltam, hogy mondok valami hazugságot, de rájöttem, hogy a
nagyanyám úgyis azonnal tudná, hogy félrebeszélek. Végül is ő nevelt fel.
Felemeltem a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Nos, mondjuk, hogy múlt éjjel lett a barátom.
Juniper tapsolni kezdett.
– Új barátod van, mami? – kérdezte lelkesen. – De jó! Nagyon fontos, hogy
az ember ismerkedjen!
– Így van, kicsim! – mondtam, még mindig a nagyanyámra nézve, aki
áthatóan méregetett.
– Jóképű? – kérdezte kíváncsi tekintettel.
– Mimi! – fakadtam ki, miközben beléptem a régi házba.
A nappali kicsi volt, a padlószőnyeg kopott, a bútor elhasznált. De Mimi
mégis otthont varázsolt belőle. Mindenhol az ő apró holmijai, csecsebecséi,
dísztárgyai voltak kirakva, amiket még a saját otthonából hozott, ahol annak
idején felnőtt, a falakat pedig teleakasztgatta családi fotókkal.
Junival a nappali közepén álltunk. Csak két hálószoba volt a házban, én
pedig nem akartam sem Dariust, sem a nagyit kitenni a szobájából. Darius ugyan
ellenkezett, de én kitartottam. Ő fizeti a házat, és neki is megmondtam, akárcsak
Judnak, hogy nem vagyok rászoruló.
Az elmúlt négy évben is elvégeztem bármilyen munkát, amit csak találtam,
és kijöttem a pénzből. Majd most is megoldom.
Mimi persze kinevetett.
– Én is voltam fiatal, kicsim! Nem kell mellébeszélni! Aztán meg épp ideje,
hogy szórakozz egy kicsit.
– Mimi, még csak a közelében sem vagyok annak, hogy szórakozzak egy
kicsit. Hol engedhetem én azt meg magamnak? – feleltem, majd letettem
Junipert a földre, aki azonnal az ablakban felsorakoztatott babáihoz rohant, az
orra alatt dúdolgatva letérdelt, és játszani kezdett.
Ő a fény ebben a sötét világban. A biztonságot nyújtó világosság. A lelkem
iránytűje.
Valószínűleg a kislányomat bámultam, mert Mimi arckifejezése ellágyult,
amikor visszafordultam feléje.
– Majd a szíved dönti el, hogy mikor áll készen, Salem, nem az eszed.
Felhorkantam.
– Őszintén, említésre sem méltó, Mimi. Egy nagyon kedves pasi volt, aki
megállt a zuhogó esőben, hogy segítsen. Aztán kiderült róla, hogy Darius
főnöke. Semmi sem történt, szóval nyugodtan felejtsd el, nincs semmi pletyka,
amin agyalni kell.
– Pedig szeretek pletykákon agyalni.
– Mimi!
Nevetve elindult a konyha felé.
– Lehet, hogy öreg vagyok, de még élek, szóval ne is tagadd, láttam, hogy az
imént elvörösödtél. Még hogy semmi említésre méltó! Tudod, kit etess ezzel a
szarsággal!
– Nem is vörösödtem el! – horkantam fel ismét, de amint eltűnt az ajtó
mögött, megérintettem az arcomat. Forró volt.
A picsába!
– És ha már itt tartunk, nyugodtan mondd el, mi történt tegnap, mert tudom,
hogy nem egy baráttal találkoztál, de az tetszik, hogy újat szereztél – kiabált ki a
konyhából.
A picsába!
– Mimi, a szar csúnya szó! – szólt közbe Juniper csak úgy mellékesen,
mintha ő is részt venne a beszélgetésben. – Jobb, ha odafigyelsz, különben még
bajba kerülsz!
– Bajba kerülök? Na azt semmiképpen nem akarjuk, ugye? Mi lenne, ha
adnék neked cserébe egy nyalókát?
Juniper talpra ugrott, és kirohant a konyhába.
– Okés!
– Jaj, Mimi! Teljesen elrontod!
– Erre valók a nagyik, nem, kedvesem?
– És te vagy a legjobb, nagyi, ugye? – nézett rá Juniper hatalmas, ragyogó
szemmel.
– Így van, kicsi szivecském. Én vagyok a legjobb, ezt el ne feledd!
Elfacsarodott a szívem.
 Aztán pedig majdnem meg is állt, amikor hirtelen megszólalt a csengő,
ráadásul egymás után ötször.
Óvatosan az ablakhoz osontam, és kilestem. Mindig óvatos vagyok.
Aztán felsóhajtottam, és már nyúltam is a zár felé.
– Szerintem látogatód van, Juniper!
És mire kinyitottam az ajtót, már ott is állt mellettem, így együtt
köszönthettük a szomszéd kisfiút, akit az apukája barátnője, Eden kísért át.
Akivel elvileg tegnap találkoztam este.
Tegnap ismerkedtünk össze, amikor kimentünk a kertbe játszani.
A kisfiú Eden kezét fogva türelmetlenül ugrált mellette.
– Szia! Emlékszel még rám? Ott lakom! – mutatott izgatottan a szemközti
ház felé.
Juniper kuncogott, szerintem még el is vörösödött.
– Persze hogy emlékszem rád. Te vagy az új legjobb barátom, Gage, te kis
butus! Láttalak tegnap az új piros bicikliddel.
A kisfiú felnevetett, mintha Juni valami nagyon vicceset mondott volna.
Csak úgy csillogott a sötét szeme.
– A legmenőbb bicikli az eeegész világon! Elbiciklizek vele a
legeslegmagasabb hegyig! Ki akarod próbálni? Miss Murphy azt mondta,
megkérdezhetem tőled, hogy van-e kedved. Ugye, Miss Murphy? Ugye?
– Igen, Gage.
Eden mosolya csupa szeretet volt, ahogy a kisfiúra, majd Juniperre nézett.
Ámulva pillantott fel rám, mintha maga sem hinné, ami történik. Nem ismertem,
de az eléggé világos volt, hogy a kisfiú életében betöltött szerepe az ő életét is
gyökeresen megváltoztatta.
Szerette.
Teljes szívéből.
Elkötelezetten.
Eden magas volt, karcsú és szőke. Visszafogott virágmintás ruha volt rajta,
és szandál. Az egész lénye, a teljes megjelenése kellemes volt és nyugalmat
sugárzott.
– Remélem, nem zavarunk. Amióta Gage felkelt ma reggel, másról sem
beszélt, csak hogy szeretne átjönni megkérdezni, hogy játszhat-e Juniperrel.
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Nem zavartok, dehogy.
Eden elmosolyodott.
– Oké, mert néha elég nehéz eset tudunk lenni.
– Ki akarod próbálni? – kérdezte Gage.
– Igen! Igen! Légyszi!
 Tegnap, ahogy bejöttünk, Juniper azonnal könyörögni kezdett egy új
bicikliért, hogy játszani tudjon az új barátjával.
És én próbálkozom… nagyon keményen próbálkozom, hogy mindent
megadjak neki.
Ezért is mentem el tegnap este a viharos időben. Próbáltam pénzt szerezni.
Hülye vagyok?
Lehet.
De nem akartam Dariustól pénzt kérni, nem akartam még több terhet tenni a
vállára, hiszen már így is eleget cipelt. Ő fizeti Mimi gyógyszereit és a házat is,
így amikor tegnap este elment, hogy a barátnőjével találkozzon, gyorsan útnak
indultam én is. Egyenesen egy zaciba siettem.
Volt némi lelkiismeret-furdalásom, hogy megválok az utolsó gyűrűtől is, ami
anyu után maradt, de az anyukám… Nos, ő ugyanezt tette volna.
Nagyon korán elvesztettük, négyéves voltam, Darius meg nyolc. Hirtelen
szívleállása volt, egy olyan szívbetegség miatt, amiről még ő sem tudott. Mivel
az apánkkal soha nem is találkoztunk, Mimi vett magához minket.
Gage felém fordult.
– Miss Salem, Juni eljöhet velem játszani? Tudja, ott lakom szemben, és
Juni lesz az én legjobb örök barátom!
– Hű, az nagyon jó lenne! – suttogtam.
Meghatódtam.
De úgy rendesen.
Junival sosem laktunk pár hónapnál tovább egy helyen.
Erről álmodtam, ezt szerettem volna neki, hogy ilyen élményben legyen
része.
Hogy legyen egy igazi barátja.
Egy hely, amit otthonnak nevezhet, ahol olyan emberek veszik körül, akik
figyelnek rá, és óvják. Akik szeretik.
Egy otthon, ahová mindig visszatérhet.
Könnyek gyűltek a szemembe. A gondolat egyszerre volt felemelő és
félelmetes. Gyorsan pislogtam párat, nehogy kibuggyanjanak azok a könnyek.
Eden felém nyúlt, és gyengéden megfogta a karom.
– Örülünk, hogy itt vagytok – mondta kedvesen, miközben a kicsik már
körülöttünk ugrándozva játszottak.
– Köszönöm – motyogtam elcsukló hangon.
– Nem akarok tolakodó lenni, de balettot tartok öt-hat éves gyerekeknek a
nyári szünetben. Jövő héten kezdünk. Hetente háromszor van óra. Ingyenes, az
iskolában van, ahol tanítok. Örülnénk, ha Juniper is csatlakozna.
 – Balett? Anya! Ó, anya! Légyszííí! – Juniper természetesen meghallotta,
miről beszélünk, és imára kulcsolt kézzel azonnal könyörögni kezdett. – Annyira
szeretnék balettcipőt! Még lehet, hogy az orosz balettba is eljutok!
Elérzékenyülve pillantottam Edenre.
Az álmaim.
Az álmok, melyek olyan reménytelennek tűntek olyan nagyon sokáig.
Talán… talán most… talán elérhető közelségbé kerültek.
– Csodálatos lenne! – válaszoltam, bár azt nem tudtam, miként fogok
balettcipőket szerezni. Majd kitalálok valamit.
Eden elmosolyodott.
– Nagyszerű! Tudtam, hogy ez a két kis huncut jól kijön majd egymással, és
szerintem mi ketten is – mondta, majd ismét kedvesen megfogta a kezem.
Mintha a lelkembe látott volna. Mintha olvasott volna a gondolataimban, és
ismerte volna a titkaimat és a félelmeimet.
Mintha csendesen felajánlotta volna, hogy legyünk barátok.
Elszorult a torkom.
– Szerintem is – suttogtam.
– Gyere át, beszélgessünk egy kicsit, amíg a gyerekek játszanak!
– Szívesen – mondtam, majd behajoltam az ajtón, és bekiáltottam a
nagyimnak. – Kimegyünk ide előre, Mimi!
– Rendben!
Becsuktam az ajtót, Gage és Juniper kézen fogva előreszaladtak.
– Várjatok meg a járda szélén! – szólt utánuk Eden.
A gyerekek lelassítottak, együtt mentünk át az úton a házhoz, ami
gyakorlatilag a mi házunk ikertestvére volt, csak jól láthatóan sokkal jobban
karbantartották az elmúlt évek alatt.
Majdnem elbotlottam a lábamban, amikor egy férfi lépert ki a bejárati ajtón.
Magas, koromfekete hajú, rengeteg tetoválással.
Félelmetes volt.
Rettentő félelmetes, meg is ijedtem tőle.
Sugárzott belőle a gonoszság.
De ez a végtelenül kedves nő odalépett hozzá, és hagyta, hogy a férfi a
karjába zárja.
Annyira különbözőek voltak, de így együtt kiegészítették egymást, teljes
egészet alkottak.
Suttogva beszéltek, csak egymásnak szánták a mondandójukat.
Furcsa érzésem támadt, amikor a férfi rám nézett. Valahogy ismerősnek tűnt
a mélységesen sötét tekintete. Szinte a járdához szegezett, ahogy áthatóan rám
nézett.
 Felgyorsult tőle a pulzusom.
– Salem! Gyere, hadd mutassam be a barátomat. Ő Trent, Gage apukája –
mondta Eden érzelmekkel teli hangon. – Trent, ő Salem, az új szomszédunk,
akiről már meséltem. Darius húga.
A férfi tetőtől talpig végigmért, figyelmesen, de rezzenéstelenül, majd felém
nyújtotta a kezét.
– Nagyon örülök, Salem. Nem is tudtam, hogy Dariusnak van testvére. A
fivérem boltjában dolgozik.
Ledermedtem.
Hirtelen rájöttem, miért volt ismerős a tekintete.
Hasonlítottak egymásra.
A tekintete pont olyan erőteljes volt, mint Judé.
Jud Lawson a testvére.
A férfi, aki az esőben a segítségemre sietett. A férfi, akinek köszönhetően
felszikrázott a bensőm, és azóta alig ismerek magamra.
A vágy azonnal megborzongatta a bőröm. Olyan vágy, amiről már el is
feledkeztem.
Fellobogott bennem.
Égett.
De ez a tűz tönkretesz.
Tudtam, hogy jobb, ha távol tartom magam tőle.
 5.

Jud
– Van valami gond? – kérdeztem Darius háta mögött állva, miközben ő egy 70-
es chopper benzintankját szerelte be a helyére, aminek a festését még a múlt
héten fejeztem be. Csodaszép lett a kicsike!
Türkiz és fekete.
Mint egy bizonyos személy szeme, amit nagyon nem tudtam kiverni a
fejemből, hiába is próbálkoztam.
Ugyanez a szép tekintet tehetett arról is, hogy egész nap hatalmas feszültség
remegett a boltban.
Darius gerince ellenségesen megfeszült.
A csávó egész nap rám sem nézett, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem
éreztem a belőle áradó rosszindulatot.
Szinte rám sem nézett, de éreztem az indulatos védelmező ösztönt. Nagyon
idegesített.
Tovább csavarozta a tankot, miközben az orra alatt mormogva válaszolt.
– Semmi gond, amíg békén hagyod a tesómat!
Mélyről, hörögve nevettem el magam.
– Komolyan az a bajod, hogy megálltam, és segítettem a tesódnak a vihar
kellős közepén?
– Azzal nincs bajom, azzal viszont igen, hogy Salem a lakásodból jött ki ma
reggel – morrant felém olyan erővel, hogy még a tetoválásai is táncolni kezdtek
a megfeszített izmain.
– Elég nagylánynak tűnik már.
Egy igen heves, ámulatba ejtően gyönyörű lány, aki miatt egész éjjel nem
jött álom a szememre.
Ezt persze nem mondtam.
Mielőtt még meggondolhattam volna, Darius már talpra is ugrott, és
fenyegetőn rám mordult.
– Kurvára szállj le a húgomról! Nincs szüksége még több szarra, már volt
benne elég része – hörögte vészjósló hangon.
Elfacsarodott a szívem, hogy bebizonyosodott, jó volt a megérzésem;
Salemnek szó szerint tele a puttonya.
Ugyanakkor mosolyra húzódott a szám.
 – Nos, nem is biztos, hogy hízelgőnek találom a célozgatásod.
Darius szeme sötéten villant, majd közelebb hajolt.
– Azt hiszed, nem ismerlek? Hogy miféle vagy? – szűrte a fogai közt.
Rossz érzés kerített a hatalmába, és végigáramlott a sivár bensőmön. Ökölbe
szorult a kezem.
– Nem igazán értem, mégis kinek képzeled magad, Darius! – sziszegtem
vissza indulatosan. – De azt tanácsolom, hogy gondold végig, mit akarsz
mondani. Kaptál egy esélyt… Ne játszd el!
Nem veszítem el könnyen a fejem, megtanultam uralkodni magamon.
Magamon és a láncra vert démonomon.
Na de ez?
Közel álltam ahhoz, hogy kidobjam a fenébe, de a lelkem mélyén tudtam,
hogy mindketten túlreagáljuk a helyzetet. Darius csak azt tette, amit helyesnek
vélt. Védeni próbálta a húgát, mert nem akarta, hogy bántódása essék.
Hibáztathatom ezért?
Hátrébb léptem, hogy távolabb kerüljünk egymástól. Nem mintha történt
volna bármi a testvére és köztem, szóval tök felesleges volt egymásnak esni.
Darius összerezzent. Lassan eljutott az agyáig, hogy túlreagálta a dolgot.
Megdörzsölte az arcát, és a földre szegezte a tekintetét.
– Ne haragudj, főnök!
Ugyan bocsánatkérés akart lenni, de a hangja vágott, mint a borotva.
– Nagyon megsebezték, és nem hiszem, hogy képes volnék csak úgy
végignézni, ha ismét megtörténne – vallotta be.
– Nem is kell. Csak… nyugodj meg, jó? Minden rendben! Biztonságos
helyre hoztam a vihar elől. A vendégszobában aludt. Semmi sem történt köztünk.
Azt persze nem említettem, hogy közel álltam ahhoz, hogy igenis történjen
valami.
Nem mondtam, hogy megbabonázott.
Őszintén? Ha a csaj vad éjszakára vágyott volna, egy olyanra, amikor semmi
sem számít és mindent szabad? Amikor csak az örömök számítanak, és nincs
semmi következménye? Biztos megadom neki! Nagyon szívesen kihámoztam
volna a nedves ruháiból!
De ennek a valószínűsége semmivé foszlott abban a pillanatban, amikor
megtudtam, hogy Darius rokona. A francnak sem hiányzik ilyen bonyodalom!
Ugyanakkor volt valami a csajban, ami vonzott. Valami más.
Valahol a nagy üresség közepén belém mart a fájdalom. Ott, ahol a
szívemnek kellene lennie, pont ott szúrt belém, mint egy hatalmas tőr.
De lehetetlen, hiába más, ebből nem lehet több.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
 – Minden oké, haver? – kérdeztem.
Darius bólintott, majd rám emelte a tekintetét.
– Igen. Nagyon sajnálom! Helytelenül viselkedtem. De… mindig
bekattanok, ha a családomról van szó. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyra
értékelem ezt a munkát! Örülök, hogy itt lehetek. Szükségem van a melóra, és
tudom, hogy annak ellenére kaptam meg, hogy nincs megfelelő képesítésem.
Felhorkantam, de nevetve. Kinyújtottam a kezem és megszorongattam a
vállát.
– Ne aggódj emiatt! Azt hiszem, akkor lenne velünk igazán baj, ha nem
kattannánk be, amikor a családunkról van szó.
Hiszen a család mindennél fontosabb.
– Csak legközelebb ne akadj ki ennyire, jó? – mondtam, és így is gondoltam,
de nekem is nagyon oda kell figyelnem. Francnak sem hiányzik még több gond.
Megfordultam és otthagytam. Útközben szóltam vissza.
– Kész a kocsija, elintéztem, kellene a száma. Küldd át, kérlek, mielőtt
hazamész!
Egy pillanatig habozni látszott, láthatóan vitatkozni akart, de végül lehajtotta
a fejét, majd visszafordult a munkája felé.
– Tőlem! Legyen, ahogy akarod, főnök.
Megfordultam, de Brock vigyorgó arcába botlottam. A hülye pöcsnek fülig
ért a szája. Fel-le rángatta a szemöldökét, és előre-hátra a csípőjét.
Csöcsös fotó, lehelte felém hangtalanul, kacsintva.
Végigsimítottam az arcomon.
Ó, baszd meg! Ez hihetetlen!
Nem törődtem vele, inkább egyenesen visszamentem a motorhoz, amin
dolgoztam. Feltekertem a zenét, előkaptam a hegesztőszemüvegem, és
belefeledkeztem a munkába. Belevesztem a békességbe, amit nyújtott.
Talán azért, mert eszembe juttatta, hogy valamit én is tudok nyújtani. Hogy a
sötétség is képes valami jót létrehozni. Hogy egy elátkozott lélek is tud
csodálatosat teremteni. Hogy az én életemben is akad valami jó.
Ez a sorsom.
Talán órák teltek el, magam sem tudom, teljesen elvesztem a
gondolataimban, csak a zenét érzékeltem, a testemben vibrált, így majdnem
kiugrottam a bőrömből ijedtemben, amikor valaki a vállamra tette a kezét.
Letéptem a fejemről a hegesztőmaszkot, és ütésre készen megpördültem. A
régi beidegződések.
Kifújtam a benntartott levegőt, amikor láttam, hogy csak az öcsém, Logan
az.
A hülye felröhögött, de azért hátrébb lépett.
 – Hé, azt hittem, kiugrasz a tetőn! Ha becsődöl a mocis üzlet, még
indulhatsz az olimpián – magyarázta jót szórakozva.
A seggfej!
Az asztalra hajítottam a szemüveget, és letöröltem az izzadságot az
arcomról.
– Ja, te meg örülj, hogy még élsz! Soha ne osonj senki háta mögé, hacsak
nem akarsz meghalni.
Logan úgy nevetett, mintha nem erről szólt volna azelőtt az életünk.
A szememet forgattam, majd az idősebb testvéremre, Trentre néztem, aki ott
vigyorgott Logan mögött. És itt volt a fia, Gage is. Csodálatos kölyök!
Micsoda kicseszett szép család vagyunk!
De megfizettük az árát.
Kegyetlenül.
De most itt vagyunk, és mindig számíthatunk egymásra.
– Egy… két… há’… és jól behúzol neki egyet, ugye, Jud bácsi? Ugye? –
magyarázta Gage a kicsi öklét előrelendítve, mintha éppen behúzna valakinek.
Közben persze folyamatosan vigyorgott. Gage. Mindig levesz a lábamról a
kissrác. Imádom.
– Így van, Gage! – válaszoltam, és már futott is felém.
Elöntött a szeretet. Akárhányszor láttam, a bennem lévő üresség sajogni
kezdett. Teljességért könyörgött.
Elkaptam, ahogy felém ugrott, és a hátamra dobtam, ahogy szoktam. Aztán
körbeforgattam, és úgy csináltam, mintha a ringben lennénk.
– Azt hiszed, le tudsz teperni, Jud bácsi? Az nem fog sikerülni! – kiáltotta az
én kedvenc kicsi harcosom, majd hátulról átkarolta a vékonyka karjával a
nyakamat, mintha meg akarna fojtani. – Lehet, hogy akkora vagy, mint egy
szörnyeteg, de én meg olyan ravasz vagyok, mint a róka! Észre sem veszed, és
már ki is játszottalak!
Visszatartottam a nevetésem. Trent karba tett kézzel nekidőlt a
munkapadnak, majd keresztbe tette bakancsos lábát is, és végül felnevetett.
– Ne haragudj, de muszáj igazat adnom Logannek. Már vagy tíz perce itt
állunk, és te észre sem vetted. Ez az igazán veszélyes!
A hatalmas faliórára pillantottam, miközben Gage még mindig a nyakamat
szorongatta.
– Bocsi, belemerültem a munkába, és megfeledkeztem az időről. Őszintén
szólva, el is felejtettem, hogy családi összejövetel van ma. Olyasmiken agyalok,
amiken nem kellene.
– Na, nem mondod, baszki! – vigyorgott Trent.
Gage engedett a szorításon, és az apjára nézett.
 – Apu! Hát nem tudod, hogy bajba kerülsz, ha ilyen szavakat használsz? És
bajba kerülni nem jó! Hát semmi nem ragad rád? Én csak ötösöket kapok, te
viszont folyton egyesre vizsgázol! – Éreztem, ahogy a kissrác a fejét csóválja.
Felnevettem, majd lefordítottam a kicsit a nyakamból. Gage sikítva röhögött,
miközben óvatosan letettem a földre.
Felegyenesedtem, és Logan vigyorgó arcával találtam szembe magam.
– Szerintem Jud bácsikád az, aki elégtelenre vizsgázik – mondta, gúnyosan
felhúzva a szemöldökét. – Beugrok hozzá, hogy emlékeztessem a találkozóra,
erre az életemre tör. Miért vagy ennyire felspannolva? – kacsintott felém a
tesóm.
Nem normális a csávó. Állandóan ökörködik és beszólogat. Beképzelt pöcs.
De ugyanakkor csodás ember, jóságos és kedves. Ezért is hagyom, hogy
szemtelenkedjen velem.
Az ő haja is épp olyan hollófekete, mint Trenté vagy az enyém, de nekünk a
szemünk is koromfekete, Logané meg hihetetlenül csillogó smaragdzöld, mint
amilyen anyánké volt.
Elfacsarodott a szívem. Annyira hasonlított anyára, hogy sokszor fájt
ránézni.
Annyira nem ide a boltba vagy a klubba valónak néz ki, simán elmehetne
Armani-modellnek a jól szabott öltönyével és a menő kocsijával.
Felhorkantam.
– Ha bántani akarnálak, bántanálak.
– Hát nem hihetetlen a csávó? – intett felém Gage-nek magyarázva. – Mint
egy grizzly, nem?
Gage felnevetett.
– Mint egy medve? Hát elég szőrös hozzá! – sikította nevetve az
unokaöcsém.
Felmordultam.
– Hallottad, Gage? Hallottad, hogy morog? Itt a bizonyíték! – mutatott rám
Logan.
Ellegyintettem az orrom elől a kezét.
– Még egyszer így rám mutatsz, letöröm az ujjad – figyelmeztettem, mint
egy neveletlen kisgyereket, de nagyjából úgy viselkedett. Érdekes, hogy közben
tőzsdézett, és rohadt menő volt. Okos csávó, ugyanakkor nemtörődöm is. Egy
két lábon járó katasztrófa, agyfaszt kapsz tőle.
– Ugyan már, Jud, ne kapd fel a vizet! Csak viccelek. Különben is ő volt az
örökös ünneprontó a családban – mondta vállon bokszolva Trentet. – Sokkal
tartozunk Edennek.
 – Most, hogy megkapja a magáét, már nem olyan idegesítő f-a-sz, ugye,
Logan bácsi? – kérdezte lelkesen Gage.
Lemondón ingattam a fejem. Muszáj lesz odafigyelnünk a kissrácra. Túl sok
esze van. Egy nap azon kapjuk majd magunkat, hogy már pontosan tisztában van
vele, miről is beszélünk.
Főleg, ha Logan ilyesmikkel tömi a fejét.
– Így van, Gage. Megszabadultunk a szörnyetegtől. Hál’istennek! – emelte
égnek színpadiasan az imára kulcsolt kezét.
Felcsuklottam a nevetéstől, amikor Trent visszaütött Logan-nek, csak ő
kicsit erősebben. A kisöcsénk a karját dörzsölgetve hátrébb ugrott.
– Úúú, ez fájt!
Logan ugyan okosabb mindkettőnknél, és ezért cukkoljuk is eleget, de ha
szükség van rá, mindig lehet rá számítani. Laza, barátságos csávó, de érezhetően
bugyog benne valami a felszín alatt.
Persze, a Lawson-vér. És ez a vér nem válik vízzé. Sűrű és sötét.
– Köcsög! – tátogta hangtalanul Trent Gage feje felett.
– Nahát, Trent! – szorította Logan a mellkasára a tenyerét. –Nagyon
veszélyesek vagytok az önbecsülésemre nézve!
– Ne aggódj az egód miatt, kimondottan jót fog tenni neki, ha egy kicsit
megtépázzuk.
Egy törölközővel megtöröltem az izzadt arcomat.
– Na, akkor csináljuk? – kérdezte Logan összecsapva a tenyerét. Valahogy
az egész lénye megváltozott, amint üzletre terelődött a szó.
– Aha.
– Akkor munkára! – kiáltotta Gage, majd az apjára vigyorogva odafutott
mellé, és megfogta a kezét.
Követtem őket, ki a műhelyből, be a boltba.
Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkinek is feltűnt volna Darius bizalmatlan
tekintete, ahogy kifelé mentünk. Egyenesen az üvegfalú irodámba mentünk, ami
a bolt túlsó végében kapott helyet. Behúztam magam mögött az ajtót.
Logan kitárt karral fordult körbe. Sugárzott róla az önbizalom.
– Nos, mindnyájan tudjuk, hogy mekkora ász vagyok, de most figyeljetek,
ugyanis szintet lépek!
Belenyúlt a táskájába, elővette a laptopját, majd letette az asztalomra.
Felnyitotta, felénk fordította, majd beütött pár sort, hogy megmutassa a
diagramokat, amiket negyedévente szokott velünk megbeszélni.
Drámaian a képernyőre mutatott, és önelégülten mosolyogva belesüppedt az
egyik karosszékbe.
Ezúttal azonban jogosan viselkedett így.
 – Vessetek egy pillantást az eredményekre, és kezdjetek könnyezni! –
mondta.
– Biztos nem fogok könnyeket ejteni – motyogta Trent, ahogy hitetlenkedve
bámulta az ábrákat.
– A boldogságtól sírj, testvér! Az jót tesz a léleknek! Gyerünk!
– Most komolyan, Logan! Ki a franc vagy te? Valami mágus? Ez… ez nem
lehet legális! – fakadtam ki kétkedve.
Logan arcáról lehervadt a mosoly.
– Tudhatnád, hogy soha nem hazardíroznék a pénzetekkel. A testvéreim
vagytok. Nagyban akartatok játszani, ezért nagy tétet tettem. És most nagyot is
aratunk. Ilyen egyszerű.
– Nem tudom, mit mondjak – szorította a szájára Trent a tetovált kezét.
Logan elmosolyodott.
– Nos, pedig egyszerű, például azt, hogy „Ne haragudj, ó te csodálatos
Logan, hogy alábecsültelek. Nyilvánvaló, hogy te vagy a legcsinosabb és a
legokosabb közülünk. Mi is lenne velem nélküled? És mivel ilyen csodás,
jóképű és menő csávó vagy, ünnepélyesen ígéretet teszek, hogy soha többé nem
bántalak. Még akkor sem, amikor a rohadtul szexi csajomat bámulod.”
Logan arcán hatalmas vigyor terült szét, a kezét színpadias mozdulattal a
szívére szorította, mint aki eskütételre készül.
– Valami ilyesmivel megelégszem – jelentette ki.
Két másodpercbe sem telt, és kapott egy nyakast.
– Ha bámulni mered Edent, kinyomom a szemed! – hörögte Trent.
Gage hangosan kuncogott.
– Jobban teszed, ha szót fogadsz, Logan bácsi! A végén mindenki neked
ugrik, és én nem tudlak egyedül megvédeni!
– Ne aggódj, Gage! Csak jár a szájuk ezeknek az ogréknak, de igazából
szeretnek.
– Persze hogy szeretünk, de ettől még nem bámulhatod Edent – válaszolta
Trent halvány mosollyal az arcán.
Mert csodák pedig vannak.
Hozzánk szexi lábon érkezett a csoda, és a szőke tünemény teljesen
megváltoztatta Trent életét.
Logan megadón felemelte a karját.
– Oké, rendben! Csak vicceltem. Örülök, hogy boldog vagy. Őszintén!
Örülök, hogy találtál valakit, aki ennyire dögös és csodás, mint Eden.
– Tudom, és még mindig olyan, mintha álmodnék. Sosem gondoltam volna,
hogy ekkora szerencsém lesz! És ha már itt tartunk… nem véletlen, hogy Gage
is velünk jött ma. El szeretne újságolni valamit – nézett bátorítólag a kisfiúra.
 Elfacsarodott a szívem. Megható volt ilyesmit látni.
– Na, elmondod nekik? – kérdezte Trent.
Mintha kisütött volna a nap, amikor Gage arcán hatalmas, boldog mosoly
terült szét. Izgatottan tipegni és ugrándozni kezdett.
– Meg fogjuk kérdezni Miss Murphyt, hogy férjhez akar-e menni – bökte ki
végül.
Legalább annyira izgult, mint Trent, akiről sugárzott a remény és egyben az
aggodalom is.
A tekintetében láttam. Láttam a régi sebeket, a fájdalmat. Tudta, hogy
megérdemli a boldogságot. Annyi áldozatot hozott értünk, baromira itt volt az
ideje, hogy visszakapjon valamit az élettől.
– Már gyűrűnk is van meg minden, és Miss Murphy lesz a
legeslegboldogabb az egész világon! Olyan nagyon boldog lesz, mint a
legeslegmagasabb hegy! – magyarázta, és közben mutatta is. – És mi örökkön-
örökké szeretni fogjuk, ugye, apu? Ugye?
– Így van, kis haver! Ebben reménykedünk.
– Reménykedünk? – húztam fel a szemöldököm. – Az a csaj odavan érted,
Trent! Nincs miért aggódni.
– Judnak igaza van – dőlt hátra Logan a széken. – Eden csodás teremtmény.
Ti ketten ugyan teljesen mások vagytok, de tökéletesen kiegészítitek egymást.
Gage megszorította az apja kezét, és bizakodva felnézett rá.
– Látod, apa? Nem kell aggódnod. Miss Murphy szeret minket – csacsogta
gyermeki hangján.
– Tudom, kis haver, tudom – nézett szeretettel a fiára. – Csak néha nehéz
elhinni.
– Hidd el! Nyugodtan hidd el!
Trent kifújta a benntartott levegőt, majd ránk nézett.
– Az utolsó tanítási napon szeretném megkérni a kezét. Most pénteken.
Amint kiengedik a gyerekeket. A vég lesz az új kezdet. Meg akarom lepni, és azt
szeretném, ha mindenki, aki számít, akinek fontosak vagyunk, ott lenne.
– Én biztosan ott leszek – ígértem.
– Naná, hogy ott leszek! – így Logan.
Trent boldogan mosolyogva nézett a fiára. Éreztem a leikéből áradó
melegséget. Végre fény gyúlt benne is.
Örültem, hogy a testvérem boldog, és hogy a családunk végre biztonságban
van. Hála istennek, magunk mögött hagytunk minden bűnt és gyalázatot.
A pillantásom az udvaron a kocsiemelőre esett, ahol a Sedan árválkodott.
Valami megmozdult bennem.
Valami vonzalomféle. Valami meleg.
 A csaj varázsa volt, ami magával sodort, mint egy lavina.
Letepert.
Kibaszott fekete mágia.
Muszáj lesz figyelmen kívül hagynom, nincs mese!
De aztán rájöttem, hogy talán mégis valami égi varázslat lehet, mert amikor
pittyent a telefonom és ránéztem, Darius üzenetét láttam, amiben elküldte nekem
a húga telefonszámát.
Azonnal elvigyorodtam.
És ez a vigyor lesz az, ami jó nagy hülyét fog még belőlem csinálni.
 6.

Salem
– Min kuncogsz ilyen jókat, Juniper? – kérdeztem a konyhaajtónak
támaszkodva, miközben megtöröltem a kezemet. Juni a nappaliban térdelt a
hatalmas ablak előtt, a tenyerét az üvegre tapasztotta. Még hangosabban
kuncogott, és az arcát is az ablaküveghez nyomta.
Mosolyogva közelebb léptem hozzá, hogy kinézzek az éjszakába, és én is
lássam, minek vagy inkább kinek örül annyira.
Gage volt az, aki pont ugyanazt csinálta, amit Juni. Az üveghez szorította a
száját, és hatalmasra fújta az arcát.
Nálunk is, és náluk is égtek a szobában a fények, így nekik ez olyan volt,
mintha akváriumban lennének. Mindenki a sajátjában.
Juniper hangosan nevetett.
– Nézd, anya! A legjobb barátom a legviccesebb az egész világon! És tudtad,
hogy szereti a csillagokat is? – kérdezte izgatottan. – Azt mondta, az egész
naprendszer ott lóg a szobájában! Még a Mars is! – meresztette rám hatalmas
kék szemét.
– Ne! A Mars is? Nem hiszem!
– De!
Elnevettem magam, és mögé léptem, hogy beletúrhassak a hosszú,
hollófekete, a zuhanyzástól még nedves hajába. Gage azonnal integetni kezdett,
amikor meglátott. Ismét felnevettem, és visszaintegettem.
Valaki felmordult mögöttünk.
Megfordultam. Darius állt ott, minket figyelt.
– Mi történik itt? – kérdezte.
– Juni megtalálta a módját, hogy miként kívánhat jó éjszakát az új
barátjának.
– Nézd, Darius bácsi! Így! – magyarázta Juniper, majd a száját az ablakra
tapasztotta, és leutánozta, amit Gage csinált. Csakhogy nem tapasztotta oda
rendesen, ezért összenyálazta az üveget, amitől azonnal hangos nevetésben tört
ki.
– Szerintem jobb lenne, ha az én szobámban aludnátok mostantól. Nem
lennétek ennyire szem előtt.
– Junit láthatóan nem zavarja, hogy itt kint alszunk.
 – Egyáltalán nem! Egy picit sem! – tette hozzá Juniper.
Darius a fejét ingatta. Láthatóan nem örült. Összeráncoltam a szemöldököm.
Fájt, hogy ilyen gyanakvó. A félelem megfosztja az örömöktől. Elveszi a hitét.
– Ártalmatlanok, Darius – suttogtam.
A bejárati ajtóhoz ment, megragadta a kilincset. Habozott egy pillanatig,
majd rám nézett.
– Azt hittem, senkiben sem bízunk – válaszolta szemrehányón.
Elöntött a szomorúság.
– Talán épp itt volna az ideje, hogy mégis.
Hitetlenkedve meredt rám.
– Próbálok neked jó életet biztosítani, Salem. Olyan életet, ahol egyikünknek
sem kell aggódnia.
– És olyan nagy baj, ha elkezdek egy picit pont így érezni? –kérdeztem
halvány mosollyal az arcomon.
Dariusnak megfeszült az arca.
– Nem.
Juniper megfogta a kedvenc babáját, és az ablakhoz nyomta, pont úgy,
ahogy Gage a maciját passzírozta odaát az üveghez. Darius szeretettel figyelte,
majd ismét felém fordult.
– Carlynál alszom… csak légy óvatos, oké?
– Az vagyok.
Éveken át az voltam. Óvatos. Tökéletesre fejlesztettem.
Darius kilépett az ajtón, én pedig lehajoltam, és megpusziltam a kislányom.
– Gyere Juni, ideje befejezni a mosakodást, hogy le tudj feküdni.
– Jaj! Máris muszáj? Nézd! Gage is még játszik! És Molly is épp most
köszönt neki! – nyújtotta felém a babáját.
Ismét elnevettem magam, de azért határozottan válaszoltam.
– Mondd MoIIynak, hogy köszönjön el a barátodtól!
Juniper durcásan eltátotta a száját, majd szomorúan Gage felé fordult. Ő is
azonnal elbiggyesztette a száját.
A saját, kitalált nyelvükön kommunikáltak egymással, és nagyon édesek
voltak, különösen, amikor Gage egy szívecskét rajzolt az ablakra.
Az enyém azonnal nagyot dobbant.
Juniper kuncogott és el is vörösödött, majd felhúzta a vállát.
– Nagyon szeretem őt, anyu! A legjobban!
– Úgy tűnik, ő is szeret téged.
Odaintettem a kisfiúnak, majd behúztam a függönyöket. Csak így tudtam
végre rávenni Junipert, hogy felálljon.
 Végigmentünk a folyosón a második fürdőszobáig, Mimi szobájával
szemben. A zárt ajtón keresztül is hallottuk a horkolását.
Juni a szájára tapasztotta a kezét, és próbálta visszatartani a nevetést.
– Hangosabban horkol, mint a mennydörgés! – suttogta.
– Mint a mennydörgés? – húztam fel a szemöldököm.
Juniper bólintott.
– A legrosszabb fajtából.
Megfogtam az állát. Az iránta érzett szeretet a mellkasomat feszegette.
Micsoda hatalommal bír ez az érzés! Végtelen.
Ajándék ez, életem értelme és célja.
– Nos, itt az idő, hogy te is horkolni menj!
– Oké, megyek – morogta lemondón.
Odament a mosdóhoz, megmosta a fogát, majd visszarohant a nappaliba.
– Esti mese! – kiáltotta.
Lefeküdt a padlón heverő matracra, én mellé bújtam, és felvettem a
mesekönyvet, amit épp olvastunk. Árva gyerekekről szólt, akik egy vagonban
éltek.
A matracon ülve az ölembe húztam Junipert. A mellkasomon éreztem a pici
szívének a dobogását. Elkezdtem olvasni. Lassan, lágy hangon.
Mindig úgy változtattam a hangom, ahogy Juniper kérte. Hátradöntötte a
fejét, és rám emelte gyönyörű tekintetét.
– Nagyon szívesen laknék veled egy vagonban, akkor oda mehetnénk, ahová
csak akarnánk, de most itt szeretek a legjobban lakni!
Elszorult a torkom.
Valahányszor költöznünk kellett, mindig azt mondtam, hogy nagy kaland elé
nézünk, próbáltam úgy előadni, mintha valóban élvezném, nem pedig életünk
szomorú valósága volna.
Lehajoltam, és megpusziltam a fejét. Beszívtam édes babaillatát. Az az
igazság, hogy az elmúlt négy év nagy hatással volt rá, nem is biztos, hogy
tudom, milyen nyomokat hagyott benne, hogy eddig még sehol nem tudtunk
gyökeret verni, nem kapta meg a biztonságot és a stabilitást, amit kellett volna.
– Nekem is itt tetszik a legjobban, Juniper – suttogtam a bőrébe.
– De bárhová is megyünk, mindig minden rendben lesz, ha együtt vagyunk,
ugye?
– Igen, bárhová is megyünk.
– Még ha az Antarktiszra, akkor is? – kérdezte hatalmas vigyorral.
Megcsiklandoztam.
– Igen, még akkor is.
 Hangosan nevetett, én beletemettem az arcom a nyakába. Milliónyi néma
ígéretet tettem neki közben.
Bárhová is megyünk.
Bárhová.
Az ígéret megbizsergette a mellkasom. Elhatároztam, hogy soha többé nem
kerülhet sor arra, hogy menekülnünk kelljen.
Soha többé nem fogom engedni, hogy a paranoia felülkerekedjen.
Soha többé nem fogom hirtelen támadt félelemből összepakolni a
cuccainkat.
Soha többé nem fogunk elmenekülni az éjszaka közepén.
Húsz perccel később Juniper már mélyen aludt. Az arcát a párnába temette,
éjfekete haja szétterült körülötte. Letompítottam a fényeket, hogy nyugodtan
tudjon aludni. Az éjszaka árnyai a falakon táncoltak, miközben beletúrtam a
gyönyörű
Gyengéden.
Módszeresen.
Megadva neki a békés nyugalmat, amiben eddig nem lehetett része.
Reménykedtem, hogy ezúttal megmarad. Hogy soha többé nem kell
aggódnom.
Összeráncoltam a homlokom, amikor vibrált egyet a telefonom. Nagyjából
három ember tudja a számomat. Mimi, Darius és most már Eden.
Lehajoltam és óvatos puszit nyomtam Juni arcára, majd felálltam, és a
telefonomért nyúltam.
Meglepetten olvastam a nekem küldött üzenetet a kijelzőn.

Ismeretlen: Van egy jó hírem, meg egy rossz, aranyom.

Azonnal hevesebben kezdett dobogni a szívem. Túlságosan is. Nagyon

izgatott lettem, amikor megláttam az üzenetet, és olvasás közben még a mély,
dörmögő hangját is hallani véltem. Valahogy nem akaródzott ennyiben hagyni
ezt az ügyet.
Befészkeltem magam a kanapé sarkába, majd bepötyögtem a választ.

Én: Ki az?

Megnyomtam a küldés gombot. Persze tudtam jól, kitől jött az üzenet. De

úgy voltam vele, hogy hadd szemérmeskedjek egy kicsit. Fogalmam sem volt,
hogyan szedte ki Dariusból a számom, de biztos voltam benne, hogy
valószínűleg tudja a módját, hogyan kapja meg, amit akar.
 Jud: Nem ismersz meg? A lovagodat a fényes páncéljában?

Az ajkamat harapdálva mosolyogtam, miközben írni kezdtem.

Én: Csak nem ő az, aki nem lovon ül, és tetőtől talpig feketébe
öltözött?

Jud: De, pont ő.

Én: Nos… lovag volna?… Elég félelmetesnek tűnt… veszélyesnek.

Fogalmam sincs, miért mentem bele a játékba. De a szívem repesett, mintha

egy váratlan, örömteli utazáson lenne. Az ujjaim őrült tempóban mozogtak a
kijelzőn. Éhesen vártam a válaszát.

Jud: Fogalmad sincs, mennyire.

Megborzongtam. Csupa libabőr lettem. Fogjam fel figyelmeztetésnek? Nem

ment, ugyanis a vérem hirtelen vággyal telt el. Próbáltam összeszedni magam,
mielőtt túlságosan veszélyes vizekre tévednék.

Én: Mennyire rossz a helyzet?

Jud: Vezérműszíjas. És volt egy kis motorhiba is.

A francba! Juniperre néztem. Osszeszorult a gyomrom.

Én: És a jó hír?

Eltűnődtem, vajon érzi-e a gúnyt az üzenetemben. Hogy kiérzi-e belőle a

kétségbeesésem. Ugyanis eléggé biztos voltam benne, hogy ezek után semmi
jóval nem tud szolgálni.

Jud: Nem vettem ki a motort, így olcsóbb lesz. És itt vagyok neked
én.

Haboztam. Nem tudtam, hogyan válaszoljak, hogy mondjam el neki, hogy

tulajdonképpen semmim sincs. Semmi pénzem nincs.
Jelenleg egy százdolláros csekk volt az összes vagyonom. Ott lapult a
pénztárcámban, ennyit kaptam az anyám gyűrűjéért, pedig legalább ezret ér. De
nem terveztem visszamenni érte, mert Juniper biciklijére kell összegyűjtenem a
pénzt.
Hozz jó döntéseket!
Erre intett egy hang a fejemben.
Juniperre néztem. Mi lehetne fontosabb nála? Másrészt nem oszt, nem
szoroz, nem ebből fogom a kocsi javítását kifizetni.
Talán túl sokáig tűnődtem, mert újabb üzenet érkezett. Lehet, hogy ő is
elgondolkozott? Ugyanis megváltozott az üzenet hangneme.

Jud: Segíteni szeretnék, Salem.

Összeszorult a torkom.
Ugyan ez nem tűnt megfontoltnak vagy óvatosnak, de szerettem volna
előbújni a rejtekemből. Nem bántam volna, ha Jud lebontja a magam köré húzott
falakat. Pedig a falak mögött biztonságos volt az élet.
Tudtam, hogy nem tehetem meg, ezért észszerűen válaszoltam.

Én. Nem a te feladatod erről gondoskodni.

Jud: Nem erre vannak a barátok?

Felszökött a homlokomra a szemöldököm.

Én: Mert? Azok volnánk?

Jud: Ha csak így férhetek a közeledbe.

Én: Hiszen nem is ismersz. És honnan tudod, hogy akarok-e a

közeledben lenni?

Na tessék! Végül csak nyakig merülök a trutyiba. De nem tudtam, hogyan

parancsoljak megálljt magamnak. Nagyon vonzott.
Itt sem volt, mégis félrevert a szívem. Lüktetett a vérem, és remegett a
kezem, ahogy ott ültem, és a válaszát vártam.

Jud: Figyu, van olyan, hogy idegenek találkoznak, megismerkednek

egymással…

A szememet forgattam, és majdnem hangosan felnevettem. Vettem az adást.

Épp húzni próbál.
 Én: Tényleg? Van ilyen?

Jud: Aha! Arra gondoltam, talán kipróbálhatnánk mi is.

Könnyelműség lett úrrá rajtam. Teljesen elszálltam. Egy kis életöröm,

mielőtt visszatérek a csúnya valóságba.

Én: Nem hinném, hogy jó ötlet, Jud. A bátyám, neked dolgozik.

Abban biztos voltam, hogy ennek a férfinak nem kell a sok gond, ami velem
együtt jár. Én pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy kötődjek valakihez.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy érzéseket tápláljak valaki iránt.
Elfacsarodott a szívem.
Mi van, ha majd megint csomagolnom, ha megint menekülnöm kell?
Ismét az alvó kislányomra néztem. Olyan gyönyörű!
Elöntött a szomorúság.
Nem akarok menni. Maradni akarok! De nem akarhatok mindent egyszerre.
Lépésről lépésre kell haladnom.
Ráadásul Jud semmit sem tud rólam. Nem tudja, milyen felelősség nyomja a
vállam. Hogy mi a legnagyobb és legszebb kötelességem.
És nem tudott a legféltettebb, legsötétebb titkaimról sem.

Jud: Így van, a bátyád nekem dolgozik.

Kiéreztem a szavaiból az érzéketlenséget. Nem érdekelte. Ez a férfi elveszi,

ami kell neki, és nem kér érte bocsánatot.
Én pedig voltam olyan bolond, hogy azt akarjam mondani neki, hogy igen,
én is akarom. Hogy szeretném őt felfedezni, mert olyan erősen vonz, hogy nem
tudok neki ellenállni.
De nem tehettem.
Nem tehettem.
Kényszerítettem magam, hogy észszerű választ adjak.

Én: Nincs most pénzem a kocsira. Majd megkérdezem Dariust, hogy

haza tudná-e vontatni.

Felhúzhattam a válaszommal, mert legalább egy percbe telt, mire ismét írt.
 Jud: Mondtam már, hogy segítek. Már meg is rendeltem az
alkatrészeket.

A francba! Nem akartam vitatkozni. De meg kell mondanom neki, hogy nem
az ő dolga. Nem engedhetem, hogy még jobban belebonyolódjak. Már így is túl
messzire mentünk. De ugyanakkor aggódni kezdtem. Nem akartam tartozni
senkinek, de a kocsira szükségem lenne.

Én: Magam is alig hiszem, hogy ezt mondom, de oké. Nagyon nagy
szükségem van a kocsira. Majd valahogy kifizetem.

Jud: Nem szükséges.

Haboztam. Nem mertem leírni, amit akartam, de végül bepötyögtem.

Én: Köszönöm, Jud. Köszönöm, hogy a megmentőm akarsz lenni.

Az én durva, de nagyszerű megmentőm.

Jud: Részemről a szerencse, aranyom!

Szinte magam előtt láttam az önelégült mosolyát. Azt a hatalmas,

félelmetesen nagy testét, ahogy a konyhájában áll. Mezítláb, meztelen
felsőtesttel.
Elakadt a lélegzetem.
Maga alá temetett az emlék. Hogy milyen érzést keltett bennem az átható
tekintete. Hogy mennyire szexi volt, és hogy teljesen elgyengültem tőle.

Jud: Nem kaphatnék egy fotót a csodás arcodról, amit elmenthetek a

számod mellé?

Hitetlenkedve elvigyorodtam. Nem semmi a pasi!

Én: Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

Jud: Szerintem meg igen. Hálából én is küldök egyet.

Éreztem a szavaiban rejlő pimasz játékosságot. A csapdát, a kísértést.

A fenébe! Ez a pasi megpróbál becserkészni! Haboztam. A kiszáradt ajkamat
nyalogattam. Hirtelen kiszáradt a szám is. Úgy néztem körül a sötét szobában,
mintha valami bűnt követnék el. Gyorsan beütöttem a választ.

Én: Oké, de ha a farkadról küldesz képet, eskü, megöllek.

Majd kiugrott a szemem, amikor megláttam a válaszát.

Jud: Ne aggódj, aranyom! Ha majd először találkozol a farkammal,

akkor az szemtől szemben lesz.

Elöntött a vágy. Teljesen maga alá temetett. Égette a bőröm, ahogy

elgondoltam, vajon milyen lenne.
Lángoltam.
Túl régóta heverek parlagon.
A félelem miatt, hogy meglát valaki.
És féltem, hogy hozzám ér valaki.
De ebben a pillanatban? Ennek a férfinak a szavaitól…
Másra sem vágytam, csak hogy megérintsen.
Hogy magáévá tegyen.
A világoskék szatén pizsamámban voltam.
Alul rövid, felül gombos, ujjatlan.
Megnyomtam a kamerát, és magam felé fordítottam.
A pupillám kitágult, az arcom kipirosodott.
Nem jó hír.
De mégis, mint valami bolond, hanyatt dőltem, hagytam, hogy a hajam
szétterüljön, kigomboltam a felső gombot, és jó magasra emeltem a kamerát.
A fotón látszott az arcom, a vállam és a dekoltázsom egy kis része.
Ebben a megvilágításban, árnyaktól körülvéve, szexi kép lett.
De az is lehet, hogy csak Jud Lawsonnak köszönhettem, hogy így érzek.
Remegő kézzel, de gyorsan rányomtam a küldésre, mielőtt még
meggondolhatnám magam. Mielőtt még elgondolkodom a veszélyes játékon,
amit éppen űzök.

Jud: Kibaszottul csodaszép vagy! Már kint az esőben is azt hittem,

hogy álmodom.

És rögtön még egy üzenet.

Jud: Mondd csak, aranyom, te is érezted? Érezted múlt éjjel?

 Még csak mondania sem kellett, hogy mit. Pontosan tudtam. Annyira
nyilvánvaló volt. Ott vibrált a levegőben. Az az energia! Az az erős vonzalom!
Még jobban remegett a kezem, és tudtam, hogy hazudnom kellene, hogy el
kellene tőle köszönnöm, hogy nem mehetek tovább ezen az úton.
Úgyis csak fájni fog a végén.
De mit tettem ehelyett?

Én: Igen, éreztem.

Egy másodperccel később megérkezett a fotója.

És nekem hirtelen elakadt a lélegzetem. Jud volt rajta, ott feküdt a hatalmas
ágyán.
A felül kissé hosszabb, oldalt felnyírt fekete haja. A fekete szakálla. És az az
átható, sötét tekintete. Minden arcvonása tökéletesen látszott, és természetesen
nem hiányzott a telt, csókolni való ajkáról az a fölényes mosoly sem.
Ugyanolyan szögből készítette a fotót, mint én.
Éppen annyi látszott csak a mellkasából, hogy összeugorjon tőle a gyomrom.
Úgy ömlött végig rajtam a vágy, mint a forró láva.
Összeszorítottam a fogam, ahogy minden milliméterét alaposan megnéztem.
Nem volt elég fény a fotón, hogy lássam a tetoválásait, de annyit ki tudtam
venni, hogy rejtelmes ábrák voltak, akár Jud maga. Nyilvánvalóan ugyanaz a
művész készítette, aki a szobájában látható festményeket is. Egyszerre volt
ördögi és angyali.
A fény és a sötétség harca.
A gonoszság és a reménység összecsapása.
Egy újabb hullám csapott át a testemen, amikor ismét üzenetem jött.

Jud: Mi mindent tudnék azzal a gyönyörű testeddel művelni!

Ennyi. Ennyit bírtam. Talpra ugrottam, és lábujjhegyen a fürdőbe osontam.

Becsuktam az ajtót, és magamra zártam. Lihegve az ajtónak dőltem.
Igaza volt Dariusnak. Nincs olyan hely, ahová visszavonulhatnék. Márpedig
kellene, főleg, amikor így érzek, mint most. Ezer éve nem éreztem ilyet. Talán
még sosem.
Olyasmi volt, mint ami a trauma miatt megkeseredett bennem, elcsúfította,
visszataszítóvá tette, de most, most itt lüktetett és forrongott a véremben.
Letettem a mosdó mellé a telefont, és megmarkoltam a mosdószekrényt
mindkét kezemmel. Lehajtott fejjel próbáltam lélegezni.
 De nem ment. Mintha Judot lélegeztem volna magamba, olyan erősen hatott
rám az emléke.
Az aurája teljesen eltelítette az érzékeimet.
Az illata. Citrus, fahéj és szegfűszeg.
Felemeltem a fejem, és a tükörbe bámultam. Sötét volt a fürdőben, csak az
éjszakai fény világított a mosdó mögött.
A pupillám kitágult, a bőröm kipirosodott, a szám kiszáradt.
Haboztam, ingadoztam, szétszakadtam a fantázia iránti vágyakozás és
elutasítás között.
Nem bírtam ezzel az érzéssel, ami bennem feszült, könyörgött, felemésztett.
Kezemet a remegő hasamra szorítottam. Nem ismertem magamra.
Jud valami olyasmit élesztett fel bennem, amit már régen nem éreztem.
Lángolva, szikrázva égtem.
El kellene menekülnöm. Meg kellene ijednem. Félnem kellene.
Lejjebb csúsztattam a kezem, felnyögtem, amikor a combjaim közé siklott,
be a bugyim alá. Nedves voltam, és lüktettem a vágytól. A csiklómhoz ért az
ujjam. Szétáradt bennem a tűz.
Az ajkamba haraptam, hogy ne nyögjek fel, majd lehunytam a szemem, és
engedtem, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen Jud.
A tekintete.
A teste.
Az ajka.
Az illatát is éreztem.
Úgy tettem, mintha ott térdelne előttem, amikor magamba siklattam az
ujjaim. Úgy tettem, mintha az ő nyelve cirógatna, miközben az ujjammal
simogattam magam. Arra gondoltam, hogy a szájával becézget, miközben az
egész testem remegett az extázistól.
Lihegve élveztem el, döbbenten, miközben a padló is kifutott alólam.
Tágra nyílt a szemem, amikor vibrált a telefonom. Ismét üzenetem érkezett.

Jud: Játszol magaddal, csábító vadmacskám?

Mert én bizony azt teszem.
 7.

Salem
Tizenhárom éves korában

– Úristen, Salem! Mennyire dögös srác! – suttogta Talia a rózsaszín, szív alakú
párnát a mellkasához szorítva.
Salem és legjobb barátnője, Talia törökülésben ültek egymással szemben
Salem ágyán. Suttogva beszélgettek, hiszen már későre járt.
Lopva a csukott ajtó felé pislantott, mintha ott állna az a valaki a túloldalán
hallgatózva. Nagyot dobbant a szíve a gondolattól, és azonnal hatalmas csomóba
ugrott a gyomra. Azt nem tudta volna megmondani, hogy ez jó vagy rossz érzés
volt-e.
– Pszt! – hajolt előre Salem. – Még meghallja valaki! Itt vannak a szomszéd
szobában!
Nagyjából húsz perccel ezelőtt érkezett haza egy buliból Darius a haverjával,
Carlóval.
Talia vigyorogva nézett Salemre.
– De hát ez a cél, nem?
Salem meglökte a barátnője térdét, majd suttogva válaszolt.
– Túl idős hozzád! És… a bátyám haverja!
– Hál’ istennek! Az idősebbek sokkal tapasztaltabbak.
Salem elfintorodott.
– Ó, ez undorító! Ráadásul… – kezdte, de nem tudta, miként is fejezze ki
magát. Valahogy nyugtalannak érezte magát, akárhányszor Carlo közelében volt.
– Ráadásul egy görög isten? Igazi olasz Adonisz? Folytassam? Salem a
szemét forgatta.
– Nem kell, köszi. Értettem.
Talia kuncogva az ágy szélére húzódott, és átült a fésülködőasztalkához. A
tükörben nézve magát szájfényt kent az ajkára. Cuppantott egyet, majd Salem
felé fordult.
– Különben is, kit érdekel, hány éves? Úgyis idősebbnek nézek ki, nem?
Salem bólintott.
Mindketten idősebbnek tűntek a koruknál. De több esze volt ennél. Darius
évek óta nem hagyta, hogy vele és a barátaival lógjon.
 – Na, hová osonsz ilyen halkan az éjszaka közepén?
Salem szíve vadul dübörgött a mellkasában, de sikerült mérges tekintettel
válaszolnia.
– Ezt én is kérdezhetném!
Carlo halkan, mélyen felnevetett. A hangja ott vibrált Salem körül a
levegőben.
– Ó, bambola, nekem az a dolgom, hogy halkan osonjak. Neked pedig az,
hogy ilyen édes legyél! – mondta vigyorogva, de Salem nem értette pontosan,
mire gondol a fiú.
Sarokba szorítva érezte magát, ezért gyorsan felszegte a fejét, és határozott
hangon szólt a fiúhoz.
– Én itt lakom! Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok!
Carlo kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Salem arcát.
– Nos, ebben, azt hiszem, tévedsz.
Salem megremegett. Rossz érzése támadt.
– Carlo!
Salem összerezzent a szigorú hang hallatán. Hátratántorodott, éppen eléggé
ahhoz, hogy meglássa Mimit a folyosó végén.
– Az anyukád már biztos aggódik. Ideje hazamenned! – folytatta Mimi
keményen. Salem soha nem hallotta még így beszélni.
Carlo flegmán felnevetett, mintha egyáltalán nem érdekelné Mimi
mondandója. Előrehajolt, és Salem arcába suttogott.
– Majd egyszer, bambola… Majd egyszer – mondta, azzal megfordult, és
könnyedén végiglejtett a folyosón. Odabiccentett Miminek, majd kilépett az
ajtón, és behúzta maga mögött.
Mimi arca vörös volt az indulattól.
– A közelébe ne merj menni, Salem! Tartsd magad távol tőle, amennyire
csak tudod!
– Oké, Mimi. Ígérem, így lesz – válaszolta Salem hevesen bólogatva.
 8.

Jud
Hétfő volt, kora reggel. Lent voltam az előtérben, és valamilyen munkapapírok
után kutattam, amelyek talán soha nem is léteztek.
Kész katasztrófa volt az egész. Halmokban állt a papír, a rengeteg számla és
minden szarság már napok óta.
Oké.
Hónapok óta.
Nem titok, hagytam, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás.
Elég, ha annyit mondok, hogy nem is figyeltem oda, amikor a fekete pick-up
bekanyarodott a telepre. Még alig múlt hét óra, de úgy voltam vele, hogy Darius
nyilván korán kezd ma.
Viszont nem oda parkolt, ahová szokott, hanem pont szembe, szóval mégis
odapillantottam.
Nem Darius volt az.
Nem ő kászálódott ki a teherautóból.
Hanem Salem.
A látvány azonnal levert a lábamról.
Olyan volt, mint egy feketébe csomagolt meglepetés csábító, fekete
masnival átkötve.
Teljesen ledermedtem, ahogy őt bámultam az elsötétített ablaküvegen át.
Ébenfekete haja hatalmas hullámokban omlott le a vállán. Kétség sem
férhetett hozzá, hogy ideges, egy pillanatig habozni látszott. Körbekémlelt,
mintha remélné, hogy a látogatása titokban marad. Vett egy nagy levegőt,
összeszedte magát, és elindult a bejárat felé.
– Azt a kurva, baszki! – tört ki belőlem.
Fekete, szűk szövetnadrág volt rajta, világoskék selyemblúz és az
elmaradhatatlan, égig érő magas sarkú. A száját vérvörösre festette. Baszki…
Megugrott a farkam a látványtól.
Ez a csaj! K.O. leszek tőle egyből.
Mint egy álom!
Mint a legvadabb fantáziám!
Minden megvolt benne, amire vágytam, amiről úgy gondoltam, jobb, ha
kiverem a fejemből.
 Őt kívánni… teljesen szembement az elveimmel.
Teljesen ellenkezett mindennel, amit elhatároztam.
Azzal, amit Darius kért.
De valahogy kurvára nem érdekelt ebben a pillanatban semmi. Ebből még
baj lesz!
Gondoltam, a kocsi miatt jött, hogy megbeszéljük a továbbiakat, aminek
nem örültem, de muszáj lesz elfogadnia ezt a szívességet tőlem.
Ami nem jelenti azt, hogy az adósom lesz.
Csak annyit jelent, hogy felajánlottam a segítségem. Ennyi. Nekem nem fog
fájni, de neki sokat jelent.
Salem felnézett az épületre. Elhúzta a száját, és irányt váltva elindult a
szerelőgarázsok felé. De azok mind zárva voltak még.
Amikor eltűnt a szemem elől, kimásztam a pult mögül, és a bejárat felé
indultam. Kinyitottam, és kiléptem a meleg, nyári reggelbe.
Jobbra néztem, amerre Salem ment. A garázsok előtt billegett a
körömcipőjében.
– Eltévedtél? – kérdeztem az ajtónak támaszkodva, majd elvigyorodtam,
amikor hirtelen megpördült, és levegőért kapott.
Először ijedség látszott az arcán, aztán megkönnyebbülten fellélegzett.
– Nem mondták még, hogy nem szép dolog más háta mögött lopakodni? –
kérdezte villanó tekintettel, olyan hangon, hogy azonnal elöntött a vágy.
Felnevettem.
– Mögéd lopakodtam? Legalább tizenöt méterre vagyok tőled! Láttam, hogy
itt kint mászkálsz, gondoltam, útba igazítalak.
– Az ajtódat kerestem – legyintett a hatalmas épület felé.
– A lakásomba vezető ajtót?
Kelletlenül bólintott.
– Aha.
– Az épület mellett, a sarkon túl. Van egy külön bejárat. Csak hogy
legközelebb betalálj – válaszoltam mosolyogva.
Felhorkant, majd felém indult.
– Oké, rendben!
És csak jött, egyre közelebb. Minden egyes lépéssel újabb energiahullám
talált el. Végigbizsergett rajtam, és teljesen elborította az érzékeim.
– Figyelj! Tudom, hogy korán van, azt hittem, hogy még fent vagy a
lakásodban, ezért kerestem a bejáratot. Ne haragudj, hogy bejelentés nélkül
beállítok, ráadásul ilyen korán, de Darius kocsijával kellett jönnöm, úgy, hogy
még ő is el tudjon majd jönni munkába, és…
 Hirtelen elhallgatott. Összeszorította az ajkát, amikor rájött, hogy hadarva
ömlik belőle a szó. Gyorsabban beszélt, mint az aukciós házban az
árverésvezető.
Látszott az arcomon, hogy jól szórakozom rajta, ezért pár méterre tőlem
megtorpant.
Felsóhajtott, majd felém fordította a telefonját.
– Ez te vagy? – kérdezte kétségbeesetten.
Ellöktem magam a faltól, és hunyorogva a telefonjára néztem.
Egy hirdetést láttam.
Egy hirdetést, amit még én adtam fel, de aztán nem válaszoltam a hívásokra,
mert egyszerűen nem volt rá időm. Nem valami bölcs húzás üzleti szempontból,
de ez van.
– Igen? – válaszoltam kérdéssel.
Bólintott, majd az erdő felé nézett, ami körbeölelte az egész telepet, végül
rám emelte gyönyörű tekintetét.
– Nos, engedd, hogy segítsek… legalább egy ideig… mondjuk, amíg
ledolgozom a javítás árát.
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Mondtam, hogy ne aggódj emiatt.
– Én pedig mondtam, hogy valahogy kifizetem.
Feszülten néztünk egymásra.
– Kérlek, Jud. Nem fogadhatom el a segítségedet csak úgy.
Hangosan fújtam ki a levegőt az orromon.
Ez a csaj egyszerűen nem hajlandó elfogadni a segítséget.
Az igazság az, hogy baromi öreg a kocsija. Nem is érdemes megjavítani.
Egy halom ócskavas az egész.
Megbízhatatlan és nem is biztonságos.
Igazából új kocsi kellene neki. De gondolom, ez szóba sem jöhetett,
tekintve, hogy ott állt, és azért könyörgött, hogy ledolgozhassa a javítást.
– Állásinterjút akarsz, Salem?
– Hajlandó lennél rá?
– Csak… átmenetileg akarsz itt dolgozni?
– Ööö… – A homlokához tapasztotta a tenyerét, úgy lesett rám. – Jól van,
oké.
Halkan elnevettem magam, és elfordultam, hogy ki tudjam nyitni az ajtót.
– Fáradj be, aranyom!
Salem felsóhajtott, aztán kihúzta magát, és besétált.
Nem mintha egyébként el akartam volna utasítani az ajánlatát. De nem volt
szükségem arra, hogy kifizesse a szerelést, csak hát annyira ragaszkodott hozzá,
én meg kíváncsi lettem, hogy mégis mit tud. És őszintén? Szükségem volt a
segítségére.
Azt meg különösen nem bántam, hogy egész nap itt fog keringeni
körülöttem a magas sarkújában.
Én is beléptem az üzletbe. Salem ott állt az előtérben.
Mint a megtestesült vihar.
Édes kis vadmacskám!
Volt benne valami nagyon vonzó.
Az illata… édes kókuszpehely és a fülledt erotika elegye.
De jó volna belekóstolni!
Mosolyogva léptem el mellette, megkerültem a pultot. Beletúrtam a halom
papírba.
– Nos, mondd csak, gyönyörűségem, miért szeretnél itt dolgozni?
Felsóhajtott.
– Nyilvánvalóan azért, hogy visszafizessem az adósságom, Mr. Lawson. És
ha itt fogok dolgozni, jobban tenné, ha nem szólítana gyönyörűségemnek.
Megütközve néztem rá.
– Az lehetetlen! Hiszen igaz!
Megvillant a szeme.
Engem meg elöntött a vágy.
Sóvárogni kezdtem.
A pultra tapasztottam a tenyerem, és tetőtől talpig végigmértem.
Uralkodnom kellene magamon.
Véget kellene vetnem ennek az egésznek, mielőtt pofára esek. De tessék,
nem bírtam magammal.
– Nem írtál vissza tegnap.
Salem elvörösödött.
Hűha!
Ezek szerint hatással volt rá, amit írtam.
Ereztem a levegőben, hogy megváltozott az energiája.
Valahogy egyre szorosabb lett közöttünk a kötelék.
Fújtatni kezdett, egyszerre tört elő belőle a szégyenlősség és a határozottság.
– Mert nem lett volna helyénvaló!
– Ha szerinted nem helyénvaló, újra kellene gondolni az egészet.
Megrázta a fejét.
– Nem történhet meg!
– Pontosan mi?
– Hát ez az egész! – intett idegesen.
 Nem volt valami hatásos az ellenkezése, ez biztos nem fog minket
visszatartani semmitől. Nem, ha ennyire egyértelmű, hogy ő is legalább annyira
akarja, mint én.
Hagytam, hogy kiüljön a képemre a színlelt zavar, képtelen voltam
abbahagyni, muszáj volt heccelni, annyira dögös volt, amikor kiakadt!
– Ez az egész? – kérdeztem.
– Ez! – sziszegte lemondón.
Felnevettem, és közelebb hajoltam hozzá.
– Kénytelen leszel világosabban elmagyarázni, aranyom!
Bosszúsan fújtatni kezdett, majd egészen közel jött hozzám.
– Ne szórakozz velem, Jud! Pontosan tudod, miről beszélek! Biztosan
természetes a számodra, hogy megkapod, amit akarsz, a nők nyilvánvalóan
maguktól beugranak az ágyadba, ha rájuk villantod a mosolyod. Lehengerlő
vagy, és sármos, és… – Hirtelen elharapta a mondatot. – Nos, én azért vagyok
itt, mert helyesen akarok cselekedni, és nem azért, mert tetszel nekem. Amikor
megláttam a hirdetést, olyan érzésem volt, hogy ez egy jel. Végre tudom, hogyan
fizessem vissza, amit értem tettél. Kérlek, ha segíthetek, akkor hadd segítsek!
A francba!
Ez a nő!
Micsoda tüzes kis cica! Nem habozott, jól helyre tett!
– Nem akarok tiszteletlen lenni veled, Salem. Csak tisztázni akartam, hogy
milyen hatással vagy rám.
Egy ideig csak bámult, majd lerázta magáról a bénultságot.
– Nem hiszem, hogy bármelyikünknek jót tenne, ha hagynánk megtörténni.
Igaza volt. Csak kurvára szerettem volna, ha nincs.
Lesütötte a szemét, és hatalmasat sóhajtott, mielőtt ismét rám nézett.
Teljesen a hatása alá kerültem, ahogy a gyönyörű arcába néztem, és
megláttam benne a fájdalmat és a veszteséget.
– Viszont megpróbálhatnánk barátok lenni – mondta végül. Valami
megmozdult bennem. A mellkasomban. Óvatosan, simogatón, de belemarkolt a
szívembe.
– Oké, aranyom. De nem fogok úgy tenni, mintha nem ábrándoztam volna
rólad.
Elvörösödött. Ezek szerint ő is ábrándozott rólam.
Kifújtam a levegőt, és próbáltam úgy viselkedni, ahogy ígértem.
– Nos, dolgoztál már valaha recepciósként?
– Egy ideig, egy fogorvosi rendelőben.
– Tökéletes. Őszintén, ha csak felveszed a telefont, már az is baromi nagy
segítség.
 Összeráncolta a homlokát.
– Ennél azért többre is képes vagyok.
– Nos, kurva nagy itt a rumli! Nem fogok hazudni. A legutóbbi titkárnőm öt
hónapja hagyott itt, szülési szabira ment. Még nem jött vissza, és nincs itt senki.
Persze nem hibáztatom érte!
Salem lábujjhegyre ágaskodott, és belesett a pult mögé a hatalmas rumlira.
Elállt a lélegzete.
– Meggondoltad magad? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
Persze, öt hónapja hozzá sem nyúlt senki a papírokhoz, így az összes számla,
nyugta, rendelés és visszaigazolás kupacokban hevert. Az íróasztalt teljesen
belepte, annyi volt, és már elég sok lekerült a földre.
– Így nem lehet üzletet vezetni! – mondta elborzadva.
Csüggedten felhorkantam.
– Ez nyilvánvaló – válaszoltam tovább túrva a halomnyi papírt, míg végül
megtaláltam, amit kerestem. – Ő, itt van!
Kihúztam egy jelentkezési lapot a papírok közül, és odanyújtottam
Salemnek.
Akarta a munkát, ezért úgy döntöttem, megkapja. Nyilvánvalóan pénz kellett
neki, nekem meg segítség. Tiszta win-win helyzet.
Elvette, és megnézte. Egyre izgatottabban vette a levegőt, éreztem a belőle
áramló félelmet.
– Mi az, aranyom?
Lehajtotta a fejét, de láttam, hogy gondterhelten az ajkát kezdte harapdálni.
Végül felemelte a tekintetét, keményen rám nézett, de a hangja azért remegett.
– Ez nem lehet! – bökte ki hitetlenkedve.
Az ijedsége valószínűleg egyenesen az én ereimbe szivárgott át.
Ott állt, keményen, határozottan, emelt fővel, kihívó tekintettel.
Elég szar életem volt, így tudtam jól, hogy miket képes az ember megtenni,
ha ráviszi őket a kényszer. Mi mindent képes a szőnyeg alá seperni. Vagy
tisztességtelenné válik, vagy bujkálni kezd. Biztos voltam benne, hogy az utóbbi
igaz Salemre.
És én nem tehettem ellene semmit.
A józan, logikus gondolkodásom azonnal szertefoszlott. Nyoma sem maradt.
Minden fal, amit közénk igyekezett emelni, egy pillanat alatt leomlott ettől
az egy mondattól.
Vagy talán csak a lelkiismeretem kerekedett az akadályok fölé?
Ugyanis azonnal védelmező állásba kapcsoltam.
Duzzadt bennem.
Komolyan és erősen.
 Kegyetlenül.
Valahogy sikerült nyugalmat erőltetni magamra, nem remegett a kezem,
amikor felemeltem, és megsimogattam a sebhelyes arcát.
Egyszerűen megértettem mindent.
Tudtam, mit jelent.
Egész testében megremegett, majd belekapaszkodott a pultba. Nem vett
levegőt, a szemét lehunyta.
Ezernyi dolgot akartam abban a pillanatban, de leginkább egy nevet és egy
címet szerettem volna. A démonom felüvöltött, sikoltozott és csapkodott a
lelkem legsötétebb zugában.
De uralkodtam magamon.
Tudtam, hogy Salemnek most nem erre van szüksége, és pont azt adtam
neki, amire nagyon vágyott.
– Segítek neked, Salem – mondtam, és ezt kimondottan ígéretnek szántam.
Nem mozdult. Laposakat lélegzett, érezhető félelem vibrált a testében,
ahogy az arca a tenyeremhez simult.
– Segítek neked – ismételtem rekedten.
Végül rám emelte a tekintetét. Az óceán mélyében fájdalmas kín örvénylett,
világosan láttam.
A megértés tüze lobogott fel közöttünk.
Valami olyasmit kaptam tőle, amit nagyon keveseknek ajánlott fel.
Aprócska bizalmat.
Hátrébb lépett, és megtört a varázs.
Megigazította a blúzát, majd rendezte a szívverését és a légzését is.
Az ajtó felé intett.
– Vissza kell vinnem Dariusnak az autóját, mielőtt észreveszi, hogy elvittem.
Meglepetten felnevettem.
– Drága, csábos vadmacskám, te aztán nem sokat teketóriázol!
Mosoly játszott az ajka körül.
– Majd vele visszajövök, és elkezdem a munkát.
Nekidőltem az irattartónak, és karba tettem a kezem. Salemet bámultam,
megvilágították az ablakon betóduló napsugarak.
A koromfekete haját, a csodás testét és a belőle áradó energiát nem lehetett
nem észrevenni.
– Köszönöm, hogy megmented ezt a helyet – szóltam utána. Elmosolyodott.
– Szerintem pont fordítva igaz – válaszolta, miközben kinyitotta az ajtót. –
Darius kurvára ki fog akadni – nézett vissza.
Elöntött a méreg. Nyilvánvalóan nem csak velem kapott össze. Megvontam
a váltam.
– Én nem bánom, ha te sem.
– Nem okoz gondot.
– Szuper!
Ellágyult a tekintete.
– Nemsokára találkozunk – tettem gyorsan hozzá.
– Köszönöm, Jud!
Majd elolvadtam!
– Részemről az öröm, aranyom!
Kibaszottul örültem!
 9.

Jud
– Mindig az én drága kisfiam leszel! Ne is engedd, hogy bárki mást hitessen el
veled! – suttogta az anyukája, mielőtt puszit nyomottá homlokára. A tekintete is
azt sugallta, amit mondott, miközben alaposan betakargatta a kisfiát. Zöld szeme
szinte világítani látszott a sötétben.
Jud biztonságban érezte magát.
Biztonságban.
De az évek múlásával a világ teljesen kifordult önmagából. Eltűnt a lába
alól a talaj, és elnyelte őt a végtelen mélység.
Zuhant, botladozott, elmerült a sötétségben.
Lövöldözés.
Vér.
Rengeteg vér.
Es anya elment.
– Te az enyém vagy! – dörrent rá az apja, miközben ő sírt.
Az öreg talpra kényszerítette, és fegyvert nyomott a kezébe.
– Vagy te, vagy ők – mondta.
Lövések dördültek.
Egy örökkévalóságig ott visszhangoztak a fülében.
A lelke teljesen összetört a démon haragjától.
Semmi sem számított.
Nem létezett helyes vagy helytelen.
A helytelen pedig túl erősen meresztette rá a szemét.
A sarokba húzódott. A haját tépte. Megbocsátásért könyörgött, azért, hogy
legyen minden máshogy. Segítségért kiáltott. Egyedül akart maradni.
Talpra állt a romokból.
Falakat húzott. Biztos alapokra.
Remény.
„Apa”. A kezében tartotta a kicsit.
Nagyon szerette a nőt.
Jó akart lenni. Miatta akart jó lenni.
De a lángok felcsaptak, felkúsztak a falakon, és belenyaldostak a tetőbe.
 Füst kúszott szerteszét, nehéz sötétséget hozva magával. Eltelt vele a levegő,
és belefulladt a remény is.
Felemésztette.
Eltérítette.
Fekete ragály lett belőle, ami mindent elpusztított, ami az útjába került.
Mégis, sietett, keresett, kutatott, a sötétben tapogatózva ment szobáról
szobára.
Semmi.
Semmi.
Elöntötte a félelem, olyan fullasztóan, ahogy a füst eltelítette a tüdejét.
Lehúzta a pólóját, az arca elé szorította. Tágra nyílt szemmel, elhomályosult
tekintettel kutatott, de a világ elmosódottá vált, csak tűz és fájdalom vette körül.
Nem számított.
Továbbment.
Az örökkévalóságig.
Egy pillanatig.
A nyomorúság versenyt futott az idővel.
Felüvöltött.
„Merre vagytok? Bassza meg! Hallotok?"
De csak a lángok sikító hangja válaszolt.
Térdre esett. Nem látott.
Elhatalmasodott rajta a kín.
Üvöltött benne a fájdalom.
Legalább olyan hangosan, mint a távolban felsikoltó szirénák.
Elhomályosult a tekintete, és könnyek cseppentek elfeketedett bőrére.
Ne! Ne!

Hirtelen felültem, levegő után kapkodtam.

Minden levegővételemben ott volt a fájdalom.
Gyorsan körülnéztem, hogy befogadjam a környezetet. Az érzékeim még nem
szoktak hozzá, hogy már nem bolyongok a hosszú évek kínjai közt, már
kényelmesen fekszem, a saját kibaszott ágyamban.
Halvány rózsaszín fények kúsztak be az ablakon, a meleg nyár lassú táncát
járta odakint, míg én úgy éreztem magam, mintha elevenen megégtem volna.
Izzadság borította a testem, és izzadságban úszott az ágyam is, míg a szívem
bánatos fájdalommal zakatolt.
A hátamon a hegek lüktettek, mintha még mindig vörösek és frissek
lennének.
 Ezekkel elbírok.
A sötét lelkemen, a szívemen és a lelkiismeretemen tátongó sebek hasítottak
ketté. Azok kínoztak.
Hatalmasakat lélegeztem. A tüdőmbe szívtam az oxigént, pedig úgy sajgott,
mintha ismét megégett volna. Mintha újra ott lettem volna, azon a napon, ami a
legsötétebb órámmá lett.
Mindig ide tért vissza a lelkem. Ide csalogattak a rémálmaim, egy olyan
helyre, ami valamikor valóság volt.
Azon a napon vesztettem el a lelkem, az életem értelmét, mindenem.
Előrecsuklott a fejem. Koncentráltam, hogy lelassuljon a szívverésem, hogy
abbamaradjon az ideges zakatolás.
De megérdemeltem. Mit is akarok egyáltalán?
Mégis, próbálkozom. Próbálok jobb ember lenni. Próbálok vezekelni a
bűnökért, amiket elkövettem, és amiket sosem lehet már jóvátenni.
Talán… talán egy nap majd elég lesz.
Felkászálódtam, és elindultam zuhanyozni. Tudtam, hogy kurva nagy bajban
vagyok, amikor azonnal megjelent a lelki szemeim előtt egy bizonyos arc.
Egy bizonyos lány arca, amitől azonnal ezernyi csomóba ugrott a gyomrom.
Annak a lánynak az arca, aki lent lesz az üzletben, ha levonszolom magam a
lépcsőn.
Akit egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.
Volt valami Salemben. Valami veszélyes. Valami, amit jobb lenne
elkerülnöm. De vagyok annyira mazochista, hogy pont ez érdekeljen.
 10.

Salem
Már három napja dolgozom a Vasparipában.
És igazam volt.
Darius kurvára kiakadt.
De amellett, hogy duzzogott, morgott, gorombáskodott, szerencsére elég
munkája volt, hogy elfeledtesse vele ezt.
Jesszusom, hiszen legalább öt évre elegendő munka volt a műhelyben!
Semmi másra nem maradt idő.
És a hétfő kora reggeli közjáték után Juddal? Nos, nem is bántam.
Belevetettem magam a munkába, és igyekeztem gatyába rázni az irodát. Közben
próbáltam minél kevesebbet foglalkozni azzal a férfival, akit ha megláttam,
megfordult velem a világ.
Próbáltam nyugodt maradni, mintha a mosolya nem készítene ki minden
egyes alkalommal.
Olyasmiken elmélkedtem, amiken abszolút nem kellett volna.
Ezért hát fejest ugrottam a halomnyi nyugtába, szerződésbe és kifizetetlen
számlába, és igyekeztem rendet teremteni, rendszerezni, bepötyögni minden
fontos adatot a könyvelési szoftverbe. Mindent helyre akartam pofozni, hiszen
várt még vagy tizenöt megválaszolatlan e-mail is Jud könyvelőjétől.
Na és ott voltak a fizetési felszólítások, amiket én küldtem ki. Sok ügyfél
egyszerűen nem fizette ki a számlát.
Egyszerre volt felemelő és kétségbeejtő a végösszegek látványa, pedig még
alig kezdtem el a munkát.
Egyre titokzatosabbnak láttam a férfit, aki ezt az egész üzletet a magáénak
mondhatta. Egyértelműen a motorok és az autók, amiket restaurált, jelentettek
számára mindent. Kilestem az üvegfalon, ami elválasztotta az irodát az üzlettől.
Ott dolgozott a túloldalon.
Térdelve hajolt egy fémdarab fölé, éppen hegesztett.
Összeugrott a gyomrom.
Máris megértettem, miért virágzik így az üzletnek ez a része.
Jud egy művész.
Szobrász.
Alkotóművész.
 Az igyekezetét, a gondosságát mind a zord, vad szépségbe ölte, amit
létrehozott. Megmozdult, a pólója megfeszült hihetetlenül széles hátán.
Azonnal kiszáradt a szám.
Mielőtt kicseppent volna a számból a nyál az íróasztal tetejére,
kényszerítettem magam, hogy visszaforduljak a gép felé, ahol éppen a
bevételeket vittem be a táblázatba. Úgysem érdekli az, amivel itt foglalkozom.
Rengeteg bevétele volt. Egy pillanatra le is merevedtem, míg feldolgozta az
agyam az információt.
Fura volt, hogy ekkora betekintést engedett az üzletébe. Nagy bizalomról
árulkodott.
És ezt egyáltalán nem tudtam megérteni.
Hogy ilyen egyszerűen… csak úgy átadja ezt nekem.
Hiszen megbízni valakiben nagyon veszélyes!
Próbáltam a dolgomra koncentrálni. Lassan, de biztosan végeztem egy
doboznyi számlával, ami a sarokban hevert. Teljesen belevesztem a munkába,
hogy használom a kezem, hogy valaminek a része lehetek. Fontosnak éreztem
magam. Mintha valaki számára igenis számítana, amit csinálok.
Valakinek, aki nekem is számított.
Csak akkor hagytam abba a munkát, amikor megéreztem valamit a bőrömön.
Az energiáját.
Az auráját.
Majdnem libabőrös lettem tőle, de annyira nem volt intenzív.
Egyszerűen csak ott volt, megéreztem, miközben csendben
összpontosítottam.
Óvatosan felálltam a székről. Közelebb hajoltam, hogy kilessek az ablakon,
amin tudtam, hogy senki sem láthat be.
Mégis, a szívem ólomsúlyúvá nehezedett, amikor megláttam kint egy autót
az út túlsó oldalán. Nem pont szemben volt, egy kicsit inkább balra, a bokrok és
a fák mögé rejtve.
De én láttam, láttam a fekete kocsi hátát, és esküdni mertem volna, hogy
ugyanezt láttam ma reggel a házunk közelében is.
Feljebb az utcánkban.
Akkor nem gondolkodtam el rajta, hiszen ugyanúgy parkolt ott, mint
bármelyik másik autó.
De itt?
Azonnal riadót fújtak az érzékeim, hiszen az én érzékszerveim mindig
készenlétben álltak. Teljes testemben megremegtem.
Figyelmeztetés.
Remegtem, bizseregtem, mint mindig, amikor harcolni vagy menekülni kell.
 De én?
Én mindig menekülök.
Ki kell innen jutnom.
Ki kell innen jutnom.
Fuss! Fuss! Fuss!
Hátratántorodtam, ahogy eluralkodott rajtam a pánik. Nem kaptam levegőt.
Úgy éreztem, azonnal megfulladok.
Forgott körülöttem a világ, megremegett alattam a padló.
Csak egy gondolatom volt – el innen!
Azonnal menekülési útvonalat kerestem a tekintetemmel, és hangosan
felsikoltottam, amikor valaki a vállamra tette a kezét.
Ijedten megpördültem, féltem, hogy harcolnom kell, de kész voltam a
végsőkig elmenni.
– Salem!
A dörmögő hang áttört az őrült paranoián.
– Salem! Nézz rám, kedvesem! Csak én vagyok az!
Lihegtem, pislogtam, próbáltam felfogni, hol vagyok.
Arra eszméltem, hogy a pult bal oldalán álló fekete irattartó szekrénynek
feszülök. Egy alacsonyabb fal volt mögötte, hogy eltakarja a kíváncsi tekintetek
elől.
Én sem látszottam tőle, bárki is jött volna be a bejáraton, nem lát meg.
De Jud látott.
Engem nézett. Figyelmesen.
Obszidián tekintete lángolni látszott, ahogy tetőtől talpig végigmért, ő is
megijedt.
– Nem bántalak, kedvesem!
Hatalmas kezét maga elé emelte. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam
lenyelni a torkomban nőtt hatalmas gombócot.
A tüdőm majd szétszakadt, a szívem vadul vert, és istenem… Annyira kínos
ez az egész!
– Jól vagy?
Röviden bólintottam.
– Mi történt? Mitől ijedtél meg ennyire?
Megráztam a fejem.
– Semmi.
– A semmitől nem akadsz ki ennyire! – reccsent rám.
Hisztérikusan felnevettem, és mint egy őrült, az utca felé intettem. Ömlött
belőlem a szó.
 – Csak… csak ott egy autó az út mellett, és esküdni mernék, hogy ugyanezt
láttam ma az utcánkban a házunkkal szemben. Valószínűleg semmiség az egész.
Mi történt velem? Hogy mondhattam el?
De valamiért bíztam benne. A kezébe adtam magam. A hatalmas kezébe és a
hatalmas szívébe, ami a még hatalmasabb mellkasában lüktetett.
Az ablak felé fordult. Láttam, hogy észrevette a kocsit. Robusztus testének
minden egyes izma megfeszült egy pillanat alatt.
– Semmiség az egész – ismételtem, leginkább, hogy saját magamat
megnyugtassam.
De Jud láthatóan nem értett egyet, felmordult.
– Itt várj!
Megfordult, megkerülte a pultot, majd még egyszer rám pillantott, mielőtt
kilépett volna az ajtón.
Nem lassított.
Mint egy őrült, átviharzott a telepen.
Rémülten láttam, hogy benyúl a nadrág derekánál a pólója alá hátul, és
előkap egy fegyvert.
Baljósan vibráltak az izmai.
Erőszak sugárzott belőle.
Tudtam, hogy van benne valami sötét.
Valami veszélyes.
Barbár vadság.
De eddig a pillanatig csak sejtettem, nem tudtam biztosan.
Nagyjából az út háromnegyedénél járt, amikor a fekete autó hirtelen kilőtt a
helyéről, és csikorgó kerekekkel elhajtott. Csak egy hatalmas porfelhőt hagyott
maga után.
Elmenekültek a szörnyetegtől, aki feléjük tartott.
Láttam rajta, amikor megfordult.
Láttam az arcán.
A gonoszságot.
A rosszindulatot.
Összeugrott a gyomrom.
Száguldott a pulzusom.
Éreztem a levegőben az energiáját, ott szikrázott, ahogy az autó után nézett.
Amikor úgy látta, hogy tiszta a levegő, megfordult, becsúsztatta a fegyvert a
háta mögé, és visszasétált.
Mennydörgésszerűén dübörgött a szívem.
Ahogy közeledett, minden egyes lépése egyre erősebben dübörgött.
Remegett alattam a padló.
 Hullámokban tört rám a rosszullét.
Nem tudtam állva maradni.
Egyáltalán mozdulni sem tudtam, amikor belökte az ajtót, és beviharzott.
A napsugarak megvilágították gigászi termetét. Úgy nézett ki, mint valami
romlott istenség.
Egyre erősebben éreztem az energiáját.
Betört az irodába, és uralt engem.
Jud, a veszedelmes, durva megmentőm.
Ismét az iratszekrény hideg fémjéhez préseltem magam. Alig tudtam
lélegezni. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Nem bírtam velük.
Nem lett volna szabad idejönnöm!
Hogy is gondolhattam arra, hogy maradok?
Soha nem lett volna szabad biztonságban érezni magam.
De leginkább nem lett volna szabad otthonként gondolnom erre a helyre.
Jud közelebb jött. Mint egy hatalmas kolosszus, egy szörny, csak jött egyre
közelebb.
Fekete haj, fekete szakáll és fekete tekintet. Az utóbbi, esküszöm, vöröslött.
Minden egyes lépésével kevésbé kaptam levegőt.
Egyre gyorsabban vert a pulzusom, azt hittem, szétrepednek az ereim.
A léptei ugyanakkor mintha lelassultak volna. Mintha óvatosabban
közeledett volna.
A földre ültem. Próbáltam összehúzni magam.
Próbáltam nem sírva fakadni, amikor ez a hatalmas, ijesztő férfi hirtelen
fölém magasodott. A földhöz szegezett a tekintete.
– Elmentek – recsegte.
Éreztem a haragját.
– Valószínűleg drogdílerek, vagy hasonló. Sajnos ez nem a legjobb környék.
Nyeltem egy nagyot.
Mintha egy szikla szorult volna a torkomba.
Próbáltam összeszedni magam, kordában tartani a félelmet és a pánikot.
Próbáltam észszerűen viselkedni, és nem őrült módon összerezzenni mindentől.
De nem volt könnyű, hiszen éveken át csak menekültem. Hiszen évekig
minden egyes zaj, hang és suttogás megrémített, elhitetve velem, hogy értünk
jöttek.
Persze a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, abszolút nem logikus
az egész.
Mi sem bizonyította jobban, mint ez, hogy saját magamat emésztettem fel.
Idegesen bólintottam, mosolyogni próbáltam.
– Igen, valószínűleg.
 Jud összevonta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha egyenesen a
fejembe látna. Mintha a lelkem legmélyébe nézne, ahol kiderül, ki vagyok
valójában.
Oda, ahol minden titkom rejtezik.
És minden félelmem.
Közelebb hajolt.
Meleg lehelete végigsimított a bőrömön.
– De te nem erre gondoltál, ugye, aranyom?
Ezért.
Pontosan ezért próbáltam elterelni a szót az egészről. Ezért próbáltam úgy
tenni, mintha nem fedtem volna fel előtte egy pár napja az életem egy szeletét.
– Ki elől menekülsz? – kérdezte, esküszöm, gyilkolásra kész hangsúllyal.
Megráztam a fejem, a szemébe néztem.
– Ne kérdezd, kérlek!
Nem is ismerem őt!
Nem bízhatok benne.
Láthatóan elöntötte a méreg.
Megfogta a kezem, és összefűzte az ujjainkat.
Azonnal végigbizsergett a testem, ahogy összekapcsolódott az energiánk.
Tagadhatatlanul és valóságosan.
Ügy mordult fel, mint egy vadállat.
– Bárki is az, ki akarom csinálni! Csak mondd meg a nevét!
Zihálva tört fel a levegő a torkomból, amikor hirtelen a fejem fölé emelte a
karom, és az irattartónak szorította.
– Csak egy nevet mondj! – követelte szexin és erőszakosan.
Szorosan lehunytam a szemem.
– Nem tehetem.
Hatalmas keze végigsiklott a testemen, mintha le akarta volna simítani rólam
a rettegő remegést. Mintha le akarta volna simogatni a testemről a pánikot.
– Itt vagyok, Salem. Segítek! – morogta a szemembe süllyesztve a tekintetét,
miközben a keze visszaindult a testemen felfelé, majd újra le.
Azt hittem, sosem hagyja abba.
A vállamig vitte a tenyerét, onnan az oldalamra siklott, és ott folytatta.
Összeszorult a tüdőm. Mindkettőnk szíve vadul vert.
Fellobbant köztünk a vágy.
Hatalmas mellkasa fel-le hullámzott, minden egyes izma megfeszült.
Tudtam, hogy eltakar minket a fal, de mégis úgy éreztem, mindenki minket
néz.
Mintha egy nézőtérről figyelnék, hogyan siklik ki a lábam alól a talaj.
 Hogy miként tipegek lábujjhegyen a bűn felé.
A gyomrom epekedve összerándult, míg a mellbimbóim megkeményedtek
Jud tekintetétől.
Felnyögött, mintha érezte volna, ahogy eltelíti a testem a vágyakozás. Egyre
erősebben és határozottabban fogott. Hatalmas tenyere majdnem körbeérte a
felsőtestem.
Erőteljesen kifújta az orrán a levegőt, amikor végigsimított a hüvelykujjával
a mellbimbómon. Felnyögtem.
– Ó, istenem!
– Gyönyörű vagy! Teljesen elveszítem tőled az eszem, Salem! – suttogta,
miközben egyre gyorsabban körözött az ujjával. Áthatóan nézett rám, szinte
felfalt a tekintetével.
Habozni látszott, megremegett a teste, látszott, hogy vívódik, de végül
lecsapott.
Azonnal eltűnt a tüdőmből a maradék levegő is.
Ugyanis a szája az enyémre tapadt. Mintha minden köztünk lévő akadály
egy szempillantás alatt semmivé foszlott volna.
Megadtam magam neki, nem tehettem mást. Elveszítettem a kontrollt, és
megnyíltam a követelőző csókja előtt.
Mennyire más érzések voltak ezek, mint az állandó rettegés! Biztonságban
éreztem magam.
Mintha számítanék.
Éreztem, hogy élek.
Ha csak egy pillanatra is, de éreztem a reményt.
Nem kellett volna, helytelen volt, amit tettünk, de nem tudtam abbahagyni.
Befogadtam a csókját.
Megadtam magam.
És viszonoztam.
A nyelve végigsimított az enyémen.
Forró vágy cikázott át rajtam, eltelítette a vérem.
Valamelyikünk felnyögött, nem tudtam volna megmondani, hogy ő vagy én.
Hozzám nyomta hatalmas testét, a szekrénynek szorított.
Minden egyes porcikája meleg és kőkemény volt.
Még az izmok is a karján.
Még a hullámzó mellkasa is.
A hatalmas farka a hasamhoz préselődött.
Kéjes nyögés szakadt fel a torkomból.
Egyre szaggatottabban ziháltunk, míg az ajkaink követelődzőn falták
egymást.
 Teljesen beszámíthatatlanokká váltunk.
Jud minden egyes nyalintással egyre követelődzőbbé vált.
Nyers, durva hörgések törtek fel belőle.
– Kicsim! Annyira édes vagy! Mit művelsz velem? Teljesen elveszítem
miattad a maradék józan eszem!
Elborított minket a szenvedély.
Elvakított.
Szinte fájt, olyan érzés volt, amit, azt hiszem, soha nem éreztem még.
Megfordult a fejemben, hogy teljesen átadjam magam neki, és valahogy nem
féltem, hogy baj lesz belőle.
De okosabb voltam annál, hogy megengedjem magamnak.
Igyekeztem észhez térni.
Próbáltam lassítani, de Jud az arcomon lévő sebhelyt csókolgatta.
Nyögdécselt, miközben végighúzta rajta az orrát, és belélegezte az illatom.
Milyen gyengéd!
Istenem!
Ha hagyom magam, teljesen elvarázsol!
Levegő után kapkodott, mintha ugyanolyan hatással volnék rá, mint ő rám.
Elhúzódott tőlem, a hideg irattartónak támaszkodtam. Kezdett kitisztulni a
fejem.
Mosolygott. A szexi, duzzadt ajka és a nyers szavai a lelkemig hatoltak.
– Olyan ez, mint valami kibaszott fekete mágia!
Igaza volt.
Valami ilyesmi kellett hogy legyen.
Bűbáj.
Mintha valami varázslat kötne minket egymáshoz.
Pislogtam, hogy lerázzam magamról a kábulatot. Próbáltam ellökni
magamtól.
– Jud! Nem csinálhatjuk ezt!
– Aha, és miért is nem?
– Mert a főnököm vagy.
– Hmm… furcsa. Nem láttam a neved az alkalmazotti listán.
Összevontam a szemöldököm.
– Ez így nem igazságos!
Ellágyult a tekintete, majd végigsimított a sebhelyemen.
Azonnal megremegtem.
Ez sem ér!
Az érintése.
A sármja.
 A karizmája.
A gyengédsége.
Ez a vonzalom, ami könnyelművé és meggondolatlanná tett, pedig tudtam
jól, hogy nem lenne szabad. Ostoba dolog az óvatlanság.
Rám bámult.
Választ kerestem a ki nem mondott kérdésére. Úgy gondoltam, mindezek
után tartozom neki azzal, hogy őszinte legyek.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek.
Még mindig a tenyerében tartotta az arcom, és a hüvelykujjával simogatott.
– Ki beszélt szerelemről, Salem?
Szíven szúrhatott volna a válasza, ha nem látom, milyen fájdalmasan rándul
meg közben az arca.
Egy pillanat alatt eltompult a szemében a fény, és átvette a helyét a gyász.
Elfacsarodott a szívem.
Eltűnődtem, vajon annyira össze van-e törve a lelke, mint az enyém.
Nos, ez bizony gond lehet. Nagy-nagy gond.
Ha ennyire hasonlítunk egymásra…
Egy durva, de gyengéd férfi, aki könnyedén levesz a lábamról.
– Akkor mit… – kezdtem, de elharaptam a mondatot, amikor hirtelen
csapódott az ajtó.
Gyorsan szétrebbentünk.
Jud visszaugrott a pulthoz, én elléptem a szekrénytől.
Jud idegesen a hajába túrt, miközben igyekezett nem Brock felé nézni, aki
vigyorogva, kétértelmű mosollyal az ajkán somfordált befelé.
Hol Judra, hol rám nézett.
– Na, a francba! Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, Salem nem akar-e
inni egyet munka után, de úgy tűnik, elkéstem.
Jud felmordult.
Óriási keze ökölbe szorult. Megijedtem, hogy nekiesik Brock-nak.
De Brock felnevetett, úgy, mintha semmi sem érdekelné ezen a világon. A
hangja tele volt feltételezéssel, miközben égnek emelte a kezét.
– Nyugi, öregem! Nem kell mindjárt felkapni a vizet. Egy férfi tudja, mikor
van útban – mondta elhátrálva, kétértelmű vigyorral az arcán.
– Nem tudom, miről beszélsz, Brock, de javaslom, húzz vissza a dolgodra,
és ne ólálkodj itt, értve vagyok?
Brock rám nézett, tetőtől talpig végigmért.
Jud hazug szavai ott lógtak a levegőben.
Annyira egyértelmű volt, hogy nem mondott igazat! Látszott a zilált
hajamon, a rendetlen ruházatomon, hiszen a blúzom is kicsúszott egyik oldalon a
nadrágomból.
A francba!
Próbáltam feltűnés nélkül rendbe szedni magam.
De csak rosszabb lett a helyzet, mert Brock egyre szélesebben, vigyorgott.
– Világos, főnök, világos – nézett Judra.
Megfordult, és kiment, mire Jud ismét felém indult. Hárítóan felemeltem a
kezem.
– Ne, Jud! Nem hiszem, hogy ez így menne nekem.
Belebújt az arcomba, egészen közel. A fülemen éreztem a forró leheletét.
– Hazaviszlek ma este – suttogta. – Szeretnék biztosra menni, hogy minden
rendben.
Tiltakozni akartam. Elutasítani. Összevontam a szemöldököm.
– Majd Dariusszal megyek. Amúgy se lenne jó ötlet veled menni, tudod jól
te is, és…
Jud még közelebb hajolt, majd a homlokomon keletkezett ráncot kisimítva,
belém fojtotta a szót.
– Csak hazaviszlek, nem kell azonnal berezelni – nézett rám, majd sarkon
fordult, és elindult kifelé. Aztán megállt a rendbe rakott papírköteg mellett, és
végigfuttatta a szélén az ujját. Visszanézett rám.
– Nos, máris sokkal többet ledolgoztál, mint amennyibe a kocsid került, ezt
jobb, ha tudod. Szóval, megszabadultál tőlem, de kurvára remélem, hogy itt
maradsz – mondta, és kiment, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
 11.

Jud
Fél hat múlt pár perccel, amikor megéreztem valamit a levegőben. Hirtelen
végigfutott a hideg a gerincemen, a gyomrom pedig összeugrott.
Körbenéztem onnan, ahol éppen térdeltem. Egy chopperen dolgoztam,
onnan láttam, ahogy Salem kifelé igyekszik.
Selyemblúzban volt, fekete nadrágban és az égig érő magas sarkújában.
Végigtrappolt a lelkemen, és mint a lufi, úgy lyukadt ki a sarka alatt minden
elhatározásom. Pillanatról pillanatra egyre nehezebben bírtam.
Alig mertem ránézni, mert a puszta látványa olyan hatással volt az
érzékeimre, mint a futótűz. Rövidre zárta az áramköröm. Teljesen felborított
bennem mindent, mert… Basszus, nagyon kívántam őt!
Akartam Salemet. Bele akartam markolni a fekete hajába. El akartam veszni
az örvénylő, kék tekintetében. A varázslatos ajkának csókjában.
Úgy akartam őt, ahogy nem kellett volna. Mindennek ellentmondott, amit
eddig vallottam. Veszélyes vizekre eveztem.
Még mindig ott bizsergett bennem a korábban történtek emléke.
A fekete BMW felé indultam, és éreztem, képes lennék bármire. A
démonom a láncait csörgette és rángatta. Ki akart szabadulni.
Kurvára fel akartam pattanni a mocimra, hogy a BMW után eredjek, amikor
gyáván elszeleltek.
Az az igazság, hogy kurvára nem számított, kik ülnek kint az út szélén
parkoló kocsiban.
Teljesen mindegy volt.
Az ösztön vitt előre, az ösztön, ami annyi éven át életben tartott, amikor még
a társadalom perifériáján éltem.
Ki akartam rángatni azt a szarházit az autójából, hogy kiverjem belőle, miért
ólálkodik körülöttünk.
A baj csak az, hogy a dühöm egy kicsit sem csillapodott attól, hogy
elmenekült onnan az autó. Nem csillapodott, inkább megváltozott.
Új formát öltött.
Szörnyeteggé változott, aki harcolni akar a lányért, és csak erősödött
bennem az elhatározás, amikor az irodába visszatérve sápadtan, remegve
találtam rá. Mintha szellemeket látott volna, akik elől egyszerűen nem bír
elmenekülni.
Csak meg akartam nyugtatni.
Azt mondani, hogy minden rendben lesz.
De aztán megérintettem, és elvesztem.
Egyetlen csókja teljesen elvette az eszemet.
– Hé! Aranyom! – kiáltottam utána.
Általában magabiztosan billegeti magát idebent, de most ijedten tekingetett
körbe, és mindenhova nézett, csak rám nem.
Végül felsóhajtott, és láttam, ahogy kienged belőle a feszültség.
Emelt fővel jött közelebb.
– Végeztél? – kérdezte.
Elmosolyodtam. Felálltam, és a munkapadra hajítottam a csavarkulcsot.
– Sietsz?
A kérdés persze több lehetőséget is rejtett magában. Nem tudtam visszafogni
magam.
Nem, mert már attól elállt a lélegzetem, ha csak megláttam.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta harciasán.
Az asztalnak dőltem, és karba tettem a kezem.
– Na, és miért is?
Felsóhajtott, megrázta a fejét. Ismét körülnézett, de nem válaszolt, inkább
visszakérdezett.
– Darius hol van?
– Elengedtem őket Brockkal korábban. Úgy gondoltam, megérdemlik, hogy
kicsit többet pihenjenek, hiszen jó sokat dolgoztak a héten.
Salem csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– És Darius nem is tiltakozott?
– Mondtam neki, hogy ne ellenkezzen. Hogy vigyázok rád – vontam meg a
vállam. – Végül is, én vagyok a főnök.
Láthatóan mulattatta, amit hallott. Közelebb jött, mintha próbára tenné
magát, hogy meddig mehet el, mielőtt alámerül.
Mielőtt a vonzalomnak már nem tud ellenállni.
Vonzódtunk egymáshoz.
Mintha a gravitáció húzott volna minket közelebb.
– Hú! Szereted kihasználni a fölényed, ugye? – kérdezte kötekedve.
Elmosolyodtam, majd megvontam a vállam.
– Csak ha muszáj.
– És most muszáj volt?
 Magas sarkúja hangosan koppant a padlón. Minden egyes lépésére
beleremegtem én is. A cipőm talpából indult, és lassan felkúszott a lábamon.
A csaj hódítani készült.
A kis drága, csábos vadmacskám! Próbált megigézni.
Próbált az ujja köré tekerni, pedig jobb szerettem volna, ha az ujjait a farkam
köré tekeri inkább.
Felé indultam, és egyszerűen imádtam, ahogy elakadt a lélegzete, amikor
fölé magasodtam.
Micsoda hatalmas, mindent átható jelenléttel bíró pici, formás nő!
És persze a villámló tekintete!
Azt a kurva mindenit!
Mennyire csábító!
Szétnyílt az ennivalóan duzzadt ajka, mintha ő sem tudna szabadulni a csók
emlékétől.
Nos, igen, ezen a mostani helyzeten nem is könnyít.
Remegtek az ujjaim. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintsem azt,
ami után annyira sóvárgok.
Láthatóan észhez tért, mert hirtelen hátrébb lépett. A haját tekergette, és
másfelé nézett.
– Figyelj, Jud…
– Menjünk innen! – vágtam a szavába.
Salem hirtelen visszafordult felém, és felhúzta a szemöldökét.
– Szerintem beszélnünk kell.
Igen, bizony. De már tudtam, mi lenne ebből a beszélgetésből. Éreztem,
ahogy felenged benne az ellenállás.
Közelebb hajoltam. Az orrom megtelt az illatával.
Édes kókuszpehely és fülledt erotika.
Végigsimítottam az álla vonalán.
– Mi lenne, ha inkább motorra pattannánk? Pont oda illesz.
Ijedten hátratántorodott.
Igen, aranyom, te is a frászt hozod rám.
Ugyanis nem tudtam uralkodni magamon.
A vágy teljesen elvette az eszemet.
Egy másodperccel később játékosan elmosolyodott, miközben keresztbe
fonta maga előtt a karját.
– Azt akarod, hogy felüljek a mocidra? Ez minden?
Minden?
Közel sem!
De kezdetnek nem rossz.
 Az az igazság, hogy egyszerűen nem akartam szem elől téveszteni.
– Ha csak így van esélyem a lábad közé kerülni!
Beleharapott az ajkába, de azért elnevette magát.
– Hihetetlen vagy! Milyen megmentő az ilyen!? Elvigyorodtam.
– Néztél már tükörbe, aranyom? Igazán nem hibáztathatsz!
Rám bámult, de láthatóan nevetni készült, és valahogy bennem is felengedett
a feszültség.
– Oké, rendben. Mivel már hazaküldted Dariust, nyilván nincs más
választásom, nem? – vetette oda, majd megfordult és a motoromhoz vonult.
A csípője és a feneke fenségesen ringott közben.
A francba!
– Tényleg nem hibáztathatsz, amiért odavagyok érted – mormogtam az
orrom alatt.
Megragadtam a telefonom, és utánaindultam.
– Az első ajtó zárva van?
– Mindent bezártam.
– Köszönöm, drága!
– Ez a munkám.
Megnyomtam a garázsnyitó gombot. Meleg, késő délutáni napfény
árasztotta el a műhelyt.
A fényes, aranyszínű sugarak beragyogták a lányt és a motoromat.
Megremegett a kezem. Festeni szerettem volna. Alkotni, valami nagyon
szépet. Remény a romok között.
Megragadtam egy sisakot, és gyorsan ráigazítottam Salem fejére. Végig az
arcát bámultam, nem bírtam róla levenni a szemem.
Nem ment, mert felültem a motoromra, ráadtam a gyújtást, és kinyújtottam
felé a kezem.
Egy pillanatig elmerengett, lesütötte a szemét, aztán elfogadta. Majdnem
megint elszállt tőle az agyam!
A vágy, az odaadás és még nem tudom, minek az elegye volt ez, de ott
bizsergett és lüktetett bennem.
Meg akartam ölelni, és soha el nem engedni.
Harcoltam a gondolat ellen.
Tudtam, hogy baromság az egész.
A szívem olyan határokat akart átlépni, amiket egyszerűen nem lehet.
Arra koncentráltam, hogy haza kell vinnem. Ez a feladatom.
Keresztülmotorozunk ezen a kis hegyvidéki városon, leteszem az ajtó előtt,
és így biztosra mehetek, hogy jól van.
Ennyi, semmi több.
 Csak hát persze, Salem átölelte a derekam, és a nyakamon éreztem a
leheletét. És amikor a hátamhoz préselte a mellét… Hogy vágytam rá, hogy a
tenyerembe vegyem!
Fellángolt bennem a szenvedély.
Elborított a vágy.
Kényszerítettem magam, hogy elinduljunk.
Bezártam magunk mögött a műhelyajtót, majd óvatosan rákanyarodtam az
útra.
A napsugarak ragyogó táncot jártak a magasba nyúló fák felett, amelyek
védő sövényként szegélyezték az utat. Csillogó díszként villant a fény az ágak és
a levelek között. Az út is olyan aranylóan ragyogott, mintha csillámporral
szórták volna fel.
A testem hasonlóan érezte magát.
Salem szorosabban ölelt.
A hátamon éreztem a szívverését, zavarodottnak tűnt, akárcsak ő maga.
Vágy.
Félelem.
És ez a nyilvánvaló remény, ami ott vibrált a lényében.
Nem kellene foglalkoznom vele.
Basszus! Nem is kellett volna erősködnöm, hogy hazavihessem! Én vagyok
a hülye; mert balra indultam, amikor pedig jobbra kellett volna mennem. Az én
hibám.
Éreztem a zavarodottságát, a nyugtalanságot a karja remegésében, de mielőtt
meggondolhattuk volna magunkat, már kint is voltunk a városból.
Lassan gurultam rá a magas fák között vezető, ismerős földútra.
Egy félreeső mező közepén álltam meg. Elvadult fűfélék és virágok vettek
körül. Lila, fehér és rózsaszín virágok. A talaj fényesen csillogó, párás zöldben
pompázott. Az egész elbűvölő fényben ragyogott.
Leállítottam a motort. Csak a csobogó patak hangja és a szívünk zakatolása
hallatszott.
– Mi ez a hely? – suttogta Salem ámulattal, majd kissé erélyesebben
folytatta. – Mit keresünk itt?
– Ide szoktam jönni, ha rendeznem kell a gondolataimat.
A vallomásom hangosan dörrent a békés csendben. Ez volt az igazság, de
azért abban kételkedtem, hogy segít majd kiverni a fejemből Salemet, ha itt
megállunk.
Letettem a talpam a motor két oldalán, hogy megtartsam magunkat, majd
hátranéztem.
– Azt mondtad, beszélnünk kell. Akkor beszéljünk.
 – Jud, én… – pislogott bizonytalanul Salem.
Felsikkantott, amikor hirtelen megfordultam, és megragadtam a derekát.
Odarántottam az ölembe, így a lábával átkulcsolta a derekamat.
Természetesen csak barátilag.
Nem bírtam magammal, kurvára nem.
Meglepetten zihálni kezdett. Na és a tekintete, amikor kicsatoltam, majd
levettem róla a sisakot! Lehajítottam a földre, ő a vállamba markolt.
– Mit jelentsen ez, Jud?
– Sajnálom – mondtam vigyorogva.
– Látom, mennyire sajnálod! – forgatta a szemét, miközben izgett-mozgott
az ölemben, mintha ki akarna szabadulni.
A farkam azonnal felállt.
Salem az ajkába harapott és lemerevedett. Bassza meg! De szívesen
megcsókoltam volna!
– Mondtam, hogy haza kell mennem. .
Némi fájdalmat véltem felfedezni az elsuttogott szavakban, ezért azonnal
vívódni kezdtem magamban, ahogy a gyönyörű arcát figyeltem.
– Tudom, és haza is viszlek – nyugtattam, két ujjam közé fogva az állát –, de
tudnom kell valamit, Salem. Bajban vagy?
Biztos voltam a válaszban, de azt akartam, hogy bízzon bennem.
Milliónyi érzelem suhant át az arcán.
Először félelem.
Aztán rettegés.
Majd gyász.
Aztán hirtelen szexi mosolyt erőltetett az arcára. Megpróbálta elterelni a
figyelmem.
– Minden rendben van!
Felhúztam a szemöldököm.
– Örülnék, ha nem hazudnál, aranyom!
Lehervadt a mosolya, és helyettem a környező rétet kezdte bámulni.
A libbenő fekete fürtjeit néztem. Hatalmasat dobbant a szívem. Uralkodnom
kellett magamon, hogy ott maradjon a kezem a derekán. A hasát simogattam a
hüvelykujjammal, óvatosan, mintha ezzel rá tudnám venni, hogy mondja el az
igazat.
Azt akartam, hogy értse meg, nincs egyedül.
Rám pillantott.
– Mondtam már, hogy nem szeretnék erről beszélni – válaszolta gyorsakat
pislogva, de aztán láthatóan megacélozta lelkét, és magabiztosan folytatta. –
Nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, Jud. Az első pillanattól
rendkívül kedves vagy velem. Őszintén mondom, hogy nem tudom, mihez
kezdtem volna, ha nem állsz meg abban a hatalmas viharban. De az életem…
Egy pillanatra elhallgatott, próbálta összeszedni magát. Megrázta a fejét,
majd kibuktak belőle a fájdalmas szavak.
– Borzasztó. Kész felfordulás az életem. Egy káosz. Tulajdonképpen csak
túlélem a napokat, és már alig bírom.
Tekintetének óceánja örvényleni kezdett a mélyben.
– Akkor engedd, hogy segítsek!
– Jud… – sóhajtotta.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok úgy tenni, mintha nem lenne semmi. És
nem mellesleg, erre valók a barátok, nem? – kérdeztem széles vigyorral az
arcomon.
– Barátok, na persze…
Nyeltem egy nagyot, amikor mozogni kezdett a farkam mellett, de aztán
hirtelen átöleltem, rendesen az ölembe vettem.
– Nem fogok hazudni, Salem – suttogtam a fülébe. – Igen, meg akarlak
dugni! Le akarom hámozni a gyönyörű testedről a ruháid, meg akarlak fektetni,
itt a mezőn. Meg akarom mutatni, mennyire megőrjítesz, és hogy milyen
gyönyörűnek látlak. Bebizonyítanám, hogy milyen kurvára kívánlak. Újra és újra
kielégítenélek.
Megrázkódott, majd belevájta a körmét a vállamba.
– Jud…
– De nem vagyok benne biztos, hogy erre van most szükséged – fűztem
hozzá.
Hátrébb húzódott, a szemembe nézett.
– Igazad van. De fogalmam sincs, mit akarok. Nem tudom, mit akarok, mire
van szükségem vagy mit remélhetek. Azt sem tudom, itt maradok-e, vagy ha
maradok, akkor meddig…
Összeugrott a gyomrom.
Elkapott a rémület, alig bírtam uralkodni magamon. Azonnal követelni
akartam, hogy maradjon. Kinyújtottam a kezem, és a tenyerembe vettem az
arcát.
– Azt akarom mondani, hogy szeretnék a része lenni annak, aminek lehet,
addig, amíg lehet. Itt vagyok neked. Mindenkinek szüksége van valakire.
Mindenkinek kell valaki, akire számíthat.
– Barátként? – húzta fel a szemöldökét.
Kicsit meglöktem a csípőmet.
– Ha csak annyit engedsz…
Na, tessék.
 Már megint nyomultam.
Már megint átléptem a határt.
De nem hiszem, hogy bármi is megálljt parancsolhatott volna nekünk.
Salem sikkantott egyet, és lesütötte a szemét. Végül csak felemelte a
tekintetét.
– Olyan érzéseket keltesz bennem, amiket talán még soha nem éreztem, és
őszintén szólva, ez megijeszt, Jud. Megijeszt, hogy olyasmit hozol ki belőlem,
amit nekem nem szabad éreznem.
Elöntött a harag.
Forrt a vérem.
Le akartam vadászni, bárki legyen is az, aki miatt ilyen rémült. Majd én
megmutatom nekik, mit jelent igazán félni!
Majd én megmutatom, mi az igazi fájdalom!
Azt fogom tenni, amire megesküdtem, hogy többé nem fordulhat elő.
Talán ez volt benne a legveszélyesebb.
– Nos, úgy tűnik, te is olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amiket már rég
nem éreztem, és ez engem is eléggé megijeszt.
Hitetlenkedve elnevette magát, majd olyan tekintettel nézett rám, amit alig
bírtam elviselni.
Egyszerre volt benne remény és reménytelenség.
Hit és hitetlenség.
– Kész katasztrófa vagyunk mi ketten, nem?
Beletúrtam a hajába, és végigsimítottam az arcán.
– Igen, de kibaszottul csodás, gyönyörű katasztrófa…
Jó egy percig csak ültünk, és bámultuk egymást mosolyogva.
– Mennem kellene – suttogta.
– Oké, aranyom.
Egy pillanatig habozott.
– Bízhatok benned, ugye? – kérdezte.
Elszorult a torkom.
Mit mondjak erre, ha én sem bízok meg magamban?
– Természetesen – mormogtam mégis.
– Nos, akkor van valami, amit tudnod kellene, ha tényleg barátok akarunk
lenni.
– Eeegen? – simítottam végig a haján. – Mi az, aranyom?
– Van egy kislányom. Ő a mindenem. Az életem – mondta elmélyülő
tekintettel.
Nem akartam összerezzenni, de a kurva életbe, mégis összerezzentem.
Mintha kést mártottak volna a lelkembe.
 Próbáltam nem kimutatni, hogy milyen hatással van rám, amit mondott.
Hogy milyen titkot akar rám bízni. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokszor
beszél erről, és ez is nyugtalanított.
De Salem megérezte rajtam. Megérezte, de máshogy, mint ahogy én
értettem.
Elutasításként értelmezte a fájdalmam.
Egyszerre rideg lett.
Megkeményedett a gyönyörű, mély tekintete.
A vadmacska kieresztette a karmait.
A kislánya iránti szeretete rendíthetetlen.
Értettem, éreztem azt a hevességet, ami átjárta az egész lényét.
Tiszteltem is érte rohadtuk
De nem bírtam megszólalni. Minden szó bennrekedt.
Minden, amit el akartam mondani.
Az én történetemet.
Az én mozgatórugóimat.
Mindazt, amitől úgy éreztem, mintha belülről szakadnék szét.
Miután, az isten se tudja, meddig ültem ott úgy, mint aki megnémult, Salem
csalódottan megrázta a fejét, felemelte a sisakot a földről, a fejére húzta, és felült
mögém.
Átölelt, de ezúttal hidegen, mereven. Mintha az özönvíz hirtelen távol sodort
volna minket egymástól, és a távolság egyre csak nőtt.
A torkomban dobogott a szívem, amikor ráadtam a gyújtást, és felbőgött
alattunk a motor.
Megfordultam, és a virágok közt visszagurultam az úthoz.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyerekeket.
Sőt.
Kurvára szeretem őket.
Elfacsarodott a szívem és sajgott a lelkem.
Pontosan ez a baj, nem?
Éreztem, hogy összegyűlik a méreg a számban.
Óvatosan vezettem, pont úgy, mint idefelé, de a magasban, a fák között
játszó napsugarak valahogy megváltoztak.
A fény már nem ragyogott olyan fényesen. Fakó lett.
Harcoltam az érzés ellen.
Harcoltam a fájdalom és a bánat ellen, ami el akart rajtam hatalmasodni.
Ami maga alá akart temetni.
Lerántani, míg bele nem fulladok.
Igen. Belefulladtam már a sötétségbe, és örökre ott hagytam a lelkem.
 Amikor az utolsó kanyarhoz értünk, mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy
legalább amíg leszáll, ne legyen miattam rossz érzése.
Hadd lássa, hogy nem vagyok totál barom.
Felkanyarodtam a kocsibeállóra.
Teljesen magamon kívül voltam.
Egyrészt legszívesebben odafordultam volna hozzá, hogy elmondjam,
mennyire csodálatos dolognak tartom. Hogy milyen nagyszerű, hogy van
gyereke. Hogy a gyerekek új értelmet adnak az életnek… Másrészt viszont el
akartam menekülni.
Bassza meg!
Túlságosan belefolytam.
Túlságosan.
Kipöccintettem a sztendert, és segítettem neki leszállni.
Engem nézett, óvatosan, miközben én is lekászálódtam a motoromról.
Tétován követtem őt az ajtó felé, azon tűnődve, hogyan kérhetnék bocsánatot.
De mivel egy hang sem akart kijönni a torkomon, eléggé meg voltam lőve.
Főleg, amikor kicsapódott a bejárati ajtó.
Levegőt sem tudtam venni.
Mintha gyomorszájon rúgtak volna.
Hátratántorodtam.
Egy ötéves forma kislány viharzott ki, hatalmas mosollyal és ébenfekete
hajjal.
Majdnem elbotlottam a lábamban.
– Anya! Hát hazaértél a munkából, és jesszusom, ráadásul motorral jöttél?
A kicsi hangja szívet melengető volt. Sugárzott belőle az öröm.
Salem kifújta a levegőt, és elengedte magát. Áradt belőle a szeretet, de
amikor visszanézett rám, láttam a tekintetében a zárkózottságot.
– Igen, kicsim! – válaszolta erőltetett jókedvvel.
A kicsi odafutott hozzá, és az anyja karjába vetette magát. Salem felkapta, és
jó szorosan megölelte.
Hirtelen hányingerem lett.
Azt hittem, ott helyben kidobom a taccsót.
– És gyorsan mentetek? Ezerrel? Szerintem simán elszáguldhatnánk vele
olyan gyorsan, hogy vacsorára Kínába is érnénk! Te mit szólsz? – nézett rám,
óriási vigyorral a száján.
Elmosolyodtam.
– Hát, az borzasztóan messze van.
– Erre vannak a kalandok! Mindenhová el kell menned, ahol még nem jártál,
akkor is, ha elsőre nincs is kedved menni, mert csak így lehet új dolgokat
megtapasztalni. Mi is ezt szoktuk csinálni anyuval.
Beletúrtam a hajamba. A mosolyom egyre halványult.
Egyrészt szerettem volna kérdéseket feltenni. Szerettem volna i többet
megtudni. Nem. Mindent tudni akartam!
Be akartam törni az életükbe.
Közelebb akartam lépni, hogy megadhassam magam.
Vonzott.
Csábított.
Akartam. Kész lettem volna azt mondani, hogy szarok mindenre.
Salem tekintetéből sugárzott a kicsi iránti elkötelezett hűség.
Kibaszott fekete mágia.
De ugyanakkor tudtam, hogy muszáj ellenállnom nekik.
Itt és most abba kell hagynom.
Visszafordultam a motorom felé. A menekülést fontolgattam.
De aztán egy közeledő autóra lettem figyelmes, ami leparkolt az út
túloldalán.
Tessa volt az, Eden barátnője.
Mosolyogva ugrott ki a kocsiból.
Na, szuper!
Bírtam a csajt, de baromira sok tudott lenni, és most nem volt hozzá
türelmem.
Egy kicsi sem, főleg, amikor láttam Salem arcán a fájdalmat.
A kezében tartotta az egyetlen kincsét, amit én elutasítottam.
– Azt hiszem, megyek… – szóltam.
Megcsapott a haragja. Olyan volt az energiája, mint egy szélvihar.
Mintha a levegőbe sikította volna a lelke a fájdalmát. Mintha
belekapaszkodott volna az enyémbe, hogy ne engedjen elmenni.
De az is lehet, hogy az én lelkem csinálta.
Mintha leborult volna a lába elé, könyörögve, hogy bocsásson meg.
Salem harciasan felemelte a fejét, és olyan tekintettel mért végig, ami tudatta
velem, hogy ő bizony már megjárta a poklot is, és bármikor kész szembeszállni
bárkivel.
– Igen, szerintem is jobb, ha mész – vetette oda kegyetlenül, keményen.
 12.

Salem
Ez meg mi a büdös franc volt?
Megöleltem a kislányom, miközben néztem, ahogy Jud motorja távolodik. Még
akkor is hallottam a mély brummogó zúgást, amikor hatalmas termete már rég
eltűnt a szemem elől.
– Hú, anya! Ő aztán tényleg gyorsan vezet! Fogadjunk, hogy mégis Kínába
megy, mert nemsokára vacsoraidő! Tudtad, hogy Mimi egész nap főzött? És ezt
figyeld! Naaagyon jóóó az illata! – magyarázta, cuki arcát felém fordítva. –
Szerinted is érezte a gyomrában a nagy kaland miatti izgalmat? – kérdezte aztán
suttogva, mintha titkot mesélne.
Még szorosabban öleltem, és azt kívántam, bárcsak tudnám a választ,
bárcsak megérteném Judot! Reméltem, hogy nem én vagyok a hülye, akinek a
szíve már megint olyan helyre tévedt, ahonnan fájdalmas út vezet kifelé. Ahol az
ember mást remél.
Valami jobbat.
Juni halántékára szorítottam az ajkam.
– Biztosan, Juni, biztosan!
Nem?
Annyira menni akart már, hogy még a kislányom nevét sem kérdezte meg.
Elfacsarodott a szívem, és fellobbant bennem a csalódás és a harag lángja.
Nagyon fájt.
Micsoda gyáva alak!
Hiszen azt beszéltük, hogy barátok leszünk, és erre kiakad, mert van egy
lányom?
Persze nyilván nem erre vágyott.
Az a csók délután olyan volt, mintha mély álomból ébredtem volna.
Mintha életemben először érintettek volna meg igazán.
És aztán kint a mezőn? Milyen kedves és ugyanakkor féktelen volt, de mégis
végtelenül gyengéd és gondoskodó.
Ostobák lennénk, ha azt hinnénk, hogy ez csak egyszerű barátság, semmi
több.
De talán jobb is így. Nem bízom el magam. Nem kezdek el számítani valaki
másra. Úgysem bízhatok benne, hogy kitart mellettem, hogy harcol értem, hogy
támogat.
Nem várhatom el senkitől, hogy olyat tegyen, amire nem hajlandó.
Viszont egy hatalmas csomó volt a gyomrom helyén.
Nem jó ez így.
De úgysem maradnánk együtt, én meg igazán nem engedhetem meg
magamnak, hogy ismét elveszítsem önmagam.
Jobb, hogy még azelőtt elment, hogy belebonyolódtunk volna. Fülét-farkát
behúzva menekült el. Csak egy valamit ajánlottam fel neki, és azt elutasította.
Megmutattam neki ezt az oldalamat.
Az életem értelmét.
Belélegeztem Juni illatát, ő huncutul nevetgélni kezdett.
– Engedj el, anya! Most nincs itt ennek az ideje! Muszáj lesz estig várnod,
majd akkor összebújunk, jó?
Felnevettem, és letettem a lábára.
– Tényleg? Várnom kell? – kérdeztem suttogva, miközben megsimogattam
édes, pufók arcát.
Aztán lemerevedtem, amikor az utca túloldalán valaki felsikított.
Már épp azon voltam, hogy felkapom Junipert, és bemenekülünk a házba,
– Úristen! Te vagy Salem, ugye?
Úgy elmerültem Jud reakciójában, hogy észre sem vettem, hogy áll ott
valaki.
Na szuper.
Már csak ez hiányzott!
Kezdett elegem lenni.
Megfordultam, és a nő felé néztem, aki éppen becsapta a kocsiajtót, és úgy
indult felém, mintha ismernénk egymást. Magas volt, és borzasztóan vékony.
Sápadtan világos bőrét szeplők pettyezték. Fényes, természetes vörös haját
lófarokba kötötte.
– De jó, hogy végre találkozunk! – mondta kedvesen, ahogy fellépett a
járdára. Meg sem állt, le sem lassított, csak odajött, és átölelt.
Ledermedtem.
Senkiben sem bízhatsz!
És nem elég, hogy egy hatalmas ölelést kaptam tőle, még ringatni is kezdett
előre-hátra, miközben boldogan sóhajtozott.
Eltolt magától, de továbbra is fogta a karomat.
– Őszintén, Eden mondta, hogy szép vagy, de basszus, csajszi! Te igazán
dögös vagy!
Összeráncoltam a homlokom, és zavarodottan néztem rá.
 – Jaj, bocsi! Tessa vagyok, Eden legjobb barátnője – magyarázta, és
megrázott a karomnál fogva. – Egyfolytában az új barátnőjéről mesél, aki az utca
túloldalán lakik. Már alig vártam, hogy találkozzunk! Csoda jó barátnők leszünk,
majd meglátod! Érzem! Készülj, mi leszünk a három grácia!
Az ajkamba haraptam.
Ez a csaj nem normális. De valahogy tetszett.
Ez viszont nem jó jel.
Óvatosan körülkémleltem, azon gondolkodtam!, mivel tudnám kimenteni
magam, mielőtt nyakig süllyedek a kulimászban, de csak az utat bámultam,
amerre Jud eltűnt.
Elfacsarodott a szívem.
Micsoda barom!
Miért érdekel? Mit vártam? Már előtte is tudtam, hogy hagynom kellene a
fenébe. Hiszen csak ezt kapja az ember cserébe, vagy… vagy még ennél is
rosszabbat.
– Na és, istenem, Jud! – legyezte meg magát Tessa.
Szavai visszarángattak a valóságba.
Igyekeztem közönyösen nézni.
– A főnököm. Hazahozott, mert lerobbant a kocsim.
Tessék.
Ez így igaz.
De Tessa arca felragyogott, világítottak a szeplői, kék szeme csalafintán
villant.
– Azt akarod mondani, hogy csak haverok vagytok? Ha neked ez haverság,
újra kell gondolnom, mit jelent ez a szó. Azt hittem, belobban körülöttetek a
levegő, úgy szikrázott – magyarázta hadonászva. A keze pont olyan gyorsan járt,
mint a szája.
– Dehogy! Nem történt semmi különös.
Elmosolyodott.
– Na persze. A láva se forró… Azt hittem, ez a vulkán azonnal kitör!
– Vulkán? – szólt bele Juniper. – Akarok vulkánt látni! Tudtad, hogy a
legszépebb hegyek és szigetek mind vulkánok? Egy nap majd elmegyünk
anyuval Hawaiira.
Megsimogattam a fejét.
Szerencsére legalább neki sikerült elterelni a témát.
– Ó, igen! Biztos vagyok benne, hogy az anyukád szívesen megmászná azt a
vulkánt! – kacsintott rám elég egyértelműen a csaj.
Te jó ég!
Nyakig elvörösödtem, pedig nem vagyok kimondottan szégyenlős.
 – Ebben biztos vagyok, mert jó nagy! – magyarázta ugrándozva Juniper.
– Ó, de még milyen nagy! – kacsintott rám Tessa ismét, majd lehajolt a
kislányomhoz. – És bizonyára te vagy az egyetlen és nagyszerű Juniper, akiről
Gage éjt nappá téve mesél! Mesélte nekem, hogy van egy vádi új, legeslegjobb
barátja, aki ráadásul oltári menő! – csippentette meg lágyan Juni orrát.
Juniper összehúzta magát és nevetni kezdett.
– Tényleg? – kérdezte.
– Aha! És nagyon szerencsés fiú, hogy egy ilyen menő kis csajszi lakik itt
vele szemközt, de tényleg!
Juni felnevetett, én pedig előrébb léptem, és a kislányom vállára tettem a
kezem. Na nem mintha féltettem volna, ahogy elnéztem, Tessa legfeljebb a
kedvességével tudott volna megfojtani minket.
– Tessa! Hadd mutassam be a kislányomat, Junipert.
Juni kinyújtotta Tessa felé a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom!
Tessa elnevette magát.
– Ó, az illem! Azért én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy asszonyomnak
szólítsanak – súgta oda Juninak.
– Mert hány éves vagy? – kérdezte erre a kislányom.
Ezúttal én nevettem fel. Előrehajoltam, és betapasztottam a tenyeremmel
Juni száját.
– Nos, ami azt illeti, még dolgozunk ezen az illem ügyön –mondtam
gyorsan.
– Jaj, ugyan! Imádnivaló a kislányod! – nevetett Tessa, majd mosolyogva
rám nézett. – Tényleg nagyon örülök, hogy itt vagytok. Kell a támogatás, mivel
az a csodás csávó ott szemben elrabolta a legjobb barátnőmet – magyarázta a
háta mögé, Edenék háza felé bökve. – Egyfolytában csak azon a finom sütin jár
az agya – folytatta tettetett duzzogással.
Próbáltam lépést tartani a hirtelen gondolatváltásaival. Süti?
– Persze, nem hibáztatom a csajszit, nagggyon dögös a csávó!
Hát, pont, mint a tesója, ha érted, mire gondolok – mondta közelebb hajolva,
majd a nyomaték kedvéért még a váltam is meglökte.
Hűha!
– Na jó! Lelépek. Örülök, hogy találkoztunk!
Beleszédültem a csajba.
De mielőtt tényleg elindult volna, hirtelen felragyogott az arca.
– Ó, basszus! Várj csak!
Megragadta a kezem, és közelebb hajolt. Mintha ezer éve a legjobb barátok
lennénk.
 – Képzeld! – suttogta.
– Mi…?
– Trent pénteken megkéri Eden kezét.
Elfacsarodott a szívem, miközben a ház felé néztem, ahol az a kedves fiatal
nő lakott. Hatalmas szeretettel fogadott minket, olyan magától értetődően, olyan
természetességgel, ráadásul még a legjobb barátnőjének is mesélt rólunk.
Otthon.
Ezzel a gondolattal telt meg a fejem, de gyorsan el is hessegettem.
– Ó, hát ez igazán csodálatos! – nyögtem ki gyorsan.
Tessa megszorította a kezem.
– Igen, és meglepetés lesz, ott a suliban, ahol dolgozunk. Mindenkinek ott
lesz a családja, és jaj! Annyira romantikus lesz! Jud majd elviszi este Gage-et
kempingezni, de szombaton hatalmas bulit csapunk nekik vacsorával
egybekötve. Te és Juni is gyertek el mindenképp!
– Nem is tudom…
Azonnal belém fojtotta a szót.
– Muszáj! Eden kedvel téged, és ez azt jelenti, hogy én is, és amint láttam,
Jud is, szóval… – magyarázta, de nem fejezte be a gondolatot.
– Jud nem… – motyogtam, de nem is tudtam, mit mondjak.
Tessa elvigyorodott.
– Hmm, az a fickó… nagyon sármos, nagyon vonzó, de van benne egy adag
magabiztos arrogancia is, tudja, mi a dörgés, de az előbb mégis úgy botorkált el
innen, mintha kettőig se tudna számolni. Szóval, tuti bejössz neki!
Összeráncoltam a szemöldököm.
– Nagyon gyorsan elment innen, mintha berezelt volna! Szerintem izgult a
kaland miatt – hajolt oda hozzám Juniper. Még ő is összerakta, hogy mi történt.
– Ó, igen. Határozottan zavarodottnak tűnt az új kaland miatt – nevetett
Tessa. – Kedvellek – koppintott Juni orrára.
– Én is téged – hajolt oda hozzá a kislányom.
– Na jó, tényleg mennem kell! – mondta Tessa, majd megszorongatott, ami
ismét meglepett, de ezúttal… ezúttal… visszaöleltem.
Micsoda bolond vagyok!
Micsoda bolond!
– Majd kilopom Eden telcsijéből a számod, és írom a részleteket, jó? Gyere!
Nem fogadom el a nemleges választ! A jelenléted fontos számunkra! És psszt…!
– tette az ujját nyomatékosan a szája elé.
– Én tudok titkot tartani, Miss Tessa! Egy percig se aggódj! – hadarta
gyorsan Juni.
 – Számítok rád! – válaszolta Tessa, majd megfordult, és Edenék háza felé
sietett.
Juni kicsi tenyere az enyémbe simult.
– Hűűű… Anyu! Tessa olyan, mint a szélvész!
Én viszont arrafelé bámultam, ahol Jud eltűnt.
Nem tudtam kiigazodni rajta.
 13.

Jud
Igazán nem ellenzem a családi ünnepeket meg a bulikat, de amit Tessa kitalált,
az már túlment mindenen.
A tesóimmal ünnepelek?
Nos, ez általában azt jelenti, hogy legurítok egy pár üveg sört, természetesen
a tesóm klubjában, a törzsasztalunknál. De ez a csaj teljesen rákattant a
különterem gondolatára.
Egy előkelő étterem különtermét foglaltuk le, ahol máris a feje tetején állt
minden. Tele volt dekorációval: a plafonról szalagok lógtak le, mindenfelé fekete
és rózsaszín lufik lebegtek, minden szabad centiméteren virágdíszek pompáztak,
és a hátsó falon egy egyedi készítésű dísztábla lógott.
– Nem nyugodnál le? – morogtam. – Eden igent mondott. Nem hiszem, hogy
lenne, ami ennél fontosabb nekik.
De Tessa harmadszorra is nekifutott, és elkezdte átrendezni a süteményes
állványt, amin cukorból készült kártyákkal díszített muffinok sorakoztak.
Mindegyiken egy ász volt, bármit is akart ezzel mondani.
Szigorúan nézett rám.
– Fogd be! Azt akarom, hogy tökéletes legyen! A legjobb barátnőm
eljegyzési partijáról van szó. Amikor besétál ide azon az ajtón – intett a
duplaajtók felé –, és meglepődik… Azt akarom, hogy lenyűgözze, hogy elálljon
a lélegzete, amikor meglátja, hogy mit találtunk ki.
A mellére szorította a kezét a hatás kedvéért, mintha elképzelni sem tudná,
hogy én esetleg másképp gondolom.
Nem százas a csaj!
De imádja Edent, és csak ez számít.
Mégis, pont nem érdekelt, amit magyarázott. Eden nem ilyen, nem szereti a
felhajtást, annak is ugyanígy örülne, ha csak simán összedobnánk egy grillpartit
a kertben néhány hot-doggal és sörrel.
De nekem mindegy!
A hely jól néz ki, a kajának jó az illata, szóval nem fogok panaszkodni.
– Egyébként meg nem úgy nézel ki, mint egy rendezvényszervező, szóval
egyáltalán nem számít a véleményed – szúrt oda még egyet.
 – De azt azért nem bánod, hogy fizetem a számlát, ugye? –húztam fel a
szemöldököm kérdőn.
A felszolgálók éppen a büféasztalt terítették. Ugyanolyan gyorsan járt a
kezük, mint Tessának, miközben kihozták és a hosszú asztalra tették a hatalmas,
ezüstszínű ételmelegítőket.
Sült oldalas, lasagne, natúr csirkemellszeletek, vegetáriánus főétel, plusz egy
csomóféle köret, meg minden szarság. Néhány tartóban gyümölcsök sorakoztak,
sajtok és különféle hideg húsok. És akkor a desszerteket még nem is említettem.
– Eden a legjobbat érdemli.
– Így van! Az apukám és az új anyukám csakis a legjobbat érdemli, mert ők
különlegesek, és mi mindnyájan olyan nagyon szeretjük őket, mint a
legeslegmagasabb hegy! Ugye, Tessa néni? Ugye? – ugrott oda Gage is, széles
mosollyal az arcán. Lábujjhegyre emelkedve leste a muffinokat. – Hmm…
Fincsi!
– Pontosan, Gage! – válaszolt rá Tessa, miközben úgy meredt rám, mintha
közönséges bűnöző volnék.
Nem tévedett túl nagyot, ami azt illeti.
– Ugye, Jud bácsi? Szerinted is? – A gyerek sem hagyta annyiban.
– Igen, igen, Gage. Csakis a legjobb jár az apukádnak meg az anyukádnak.
– Akkor most keress te is egy olyan feleséget magadnak, aki olyan szép,
mint az új anyukám, aki a legfinomabb bundás virslit csinálja a világon, és még
esti mesét is olvas nekem mindennap!
Elszorult a torkom, és elfacsarodott a szívem. Egyszerre éreztem izgalmat és
szomorúságot.
– Az jó volna – simogattam meg Gage fejét.
Persze hazudtam, de nem ellenkezhettem vele, hiszen olyan kis cuki ez a
gyerek!
Ő is letérdelt tegnap az apja oldalán. Trent megkérdezte, hogy Eden akar-e a
felesége lenni, Gage pedig megkérdezte, hogy akar-e az új anyukája lenni.
Mindenkit levett a lábáról. Nagyon megható volt, de leginkább a bátyám
hatódott meg, mintha ugyan tartani kellett volna attól, hogy Eden esetleg nemet
mond. Mintha Trent lélekben felkészült volna az elutasításra.
Erre semmi esély nem volt. A lehető legjobb csajt találta magának,
olyasvalakit, aki pontosan látja a gyengeségeit, ismeri a benne lakozó
démonokat, de ennek ellenére szereti. Pontosan tudja, milyen a testvérem
valójában. A felszín alá lát.
Ők ketten kiegészítik és teljessé teszik egymást.
Szíven szúrt a réges-régi fájdalom.
Lassan hatolt a szívembe.
 Bassza meg!
Muszáj leküzdenem!
Nem lehetek irigy a testvéremre! Megérdemli a boldogságot.
De ami nagyon nem hiányzott, az a bűntudat volt, ami rögtön a fájdalom
után hatalmasodott el rajtam. Az emésztő lelkifurdalás.
Folyton a szerda este járt az agyamban, amikor hazavittem Salemet.
Úgy viselkedtem, mint egy hülye pöcs.
És változott valami? Nem.
Sőt egész héten levegőnek néztem a boltban.
Az a baj, hogy nem tudtam, mit mondjak neki. Nem tudtam, hogy
magyarázzam el.
Valahányszor kettesben voltunk, egyszerűen nem tudtam áttörni azt a
fájdalmas gátat, ami megakadályozott abban, hogy beszélni kezdjek.
És csak nehezebb lett, valahányszor rám emelte hatalmas, csalódott,
mélykék tekintetét. Mint aki mást várt. Valami jobbat.
Pedig borzasztóan szégyelltem magam.
De még akkor is, amikor kiábrándultan nézett rám, ott volt, az erős
vonzalom, éreztük mindketten.
Mintha a lelkét egy magas téglafal venné körül, csak annak a rohadt magas
falnak egy óriási lyuk volt a közepén, és a lelke egy része könyörögve kérte,
hogy találjam meg az utat hozzá.
De mindketten tudtuk, hogy eleve nem lett volna szabad ezt a gyenge pontot
bolygatni.
A csütörtök kínzóan fájdalmas volt; színlelt, illedelmes kedvességgel és
kényszeredett csevegéssel telt.
Lábujjhegyen kerülgettük egymást.
Megjátszottuk magunkat.
Legalább a lánykérés elterelte a figyelmem. Pénteken már korán elmentem a
munkából, mert időben ott akartam lenni az iskolában, aztán tegnap Logannel
elvittük sátorozni Gage-et, így Eden és Trent kettesben lehettek egész éjjel.
Eden azt hiszi, hogy ma este is még kempingezünk, és Trent elviszi valami
szép helyre vacsorázni, ahol majd kettesben megünneplik az eljegyzést.
Hát ez a kettesben dolog nem fog összejönni, mert nagyjából mindenki itt
lesz, akit ismer.
– Majd meglepődnek, hogy a legeslegjobb eljegyzési parti várja őket!
– Így van! Persze nem Jud bácsikádnak köszönhetjük, mert ő aztán nem lát a
szemétől – nézett rám lekicsinylőn Tessa.
– Ez most pontosan mit akar jelenteni?
– Csak úgy megjegyeztem – vonta meg a vállát.
 – Miért?
Zavarodottan nézett rám.
– Mit miért?
Elsötétült a tekintetem. Egyértelműen kerülgeti a forró kását.
De nem akartam nyomulni, főleg, mivel megérkezett Logan is. Egy ajándék
volt a kezében, és hatalmas, arrogáns mosoly az arcán.
– Megérkeztem! Akár el is kezdhetjük – vigyorgott.
– A parti akkor kezdődik, ha Eden és Trent is megérkezik – forgatta a szemét
Tessa. – Húzd ide a segged, és segíts! Már háromnegyed órája itt kellene lenned!
– Nem állt jól a hajam, de mostanra megoldottam. Szuper a frizurám! –
magyarázta magát bámulva a kandalló feletti tükörben. Megsimogatta a haját,
amit valószínűleg két órán keresztül tökéletesített, grimaszokat vágott, majd
visszafordult felénk, és fegyvert formázva a kezével, lőtt néhányat.
– Telitalálat! – mondta elégedett mosollyal.
– Majd mindjárt megmutatom neked, milyen a telitalálat –szóltam cinikusan.
– Ugyan, ugyan! – húzta el a szája sarkát. – Nőhiányod van? Tehetek róla,
hogy minden jó csaj a kisöcsédre pályázik?
– Álmodj csak!
– Ó, azt teszem! Élem az álmomat! – nevetett hangosan.
Megráztam a fejem, és igyekeztem visszatartani a feltörni akaró nevetést.
Nevetséges a csávó.
Logan az asztalra tette az ajándékát, majd odajött hozzánk.
– Az biztos, hogy nem én fogok fizetni ma este – suttogta felénk.
Még jó, hogy elég közel volt ahhoz, hogy tarkón legyintsem.
– Mi? Miért kell máris ilyen agresszíven reagálni? – kérdezte háborogva, de
az arrogáns mosoly nem olvadt le a szájáról.
– Viselkedjél, baszki!
– Én csakis akkor vagyok hajlandó ilyen sok pénzt kiadni egy vacsoráért, ha
abból nekem is származik valami hasznom.
– Nos, akkor örülj, hogy túléled a vacsorát, jó?
Gage elnevette magát.
– Na jobb, ha vigyázol, Logan bácsi, mert Jud bácsi majd jóóól lever téged!
– De bizony ám, Gage! Jud bácsikád szétrúgja Logan bácsikád seggét.
– Cöcöcö… Csak szeretnéd!
– Ezek tények – válaszoltam vigyorogva.
– Abbahagynátok? Dolgunk van! – szólt ránk Tessa. – Logan, te tedd ki az
asztalokra vendégajándékokat, Jud, te pedig a névtáblákat. Sorba raktam őket. A
főasztaltól kezdd, Eden és Trent nevével, és aztán jobbra haladva tedd le a többit
– nyújtotta felém a kártyacsomagot.
 – Ez most komoly?
Ülésrend is van?
– Halálosan komoly – nézett rám szigorúan.
Oké.
Na persze.
Kurva Pinterest!
Elkeseredetten ráztam meg a fejem, de nem harcoltam vele, úgysem
nyerhetek.
Odaléptem a húszszemélyes asztalhoz, és elkezdtem letenni a kártyákat,
kezdve Edennel és Trenttel, aztán elindultam jobbra, lefelé; Logan, Gage, én.
Mellettem a klubunk néhány alkalmazottja ült, akik már családtagnak
számítottak. Megkerültem az asztalt és elindultam vissza a szemközti oldalon. Itt
Tessa tanár barátai ültek és maga Tessa is, aztán Eden apja, és…
Mi a kurva élet?
Lefagytam, ahogy a kártyára néztem.
Salem.
Pont velem szemben ült.
Azonnal összeugrott a gyomrom, aztán mintha megfordult volna velem a
világ. Libabőrös lettem, éreztem, hogy minden egyes szőrszál a testemen égnek
áll. És basszus! A farkam is meredezni kezdett abban a pillanatban, ahogy
megéreztem az energiáját.
Arrafelé fordultam, és éppen láttam, amint megállt a kétszárnyú ajtóban. A
kislány vállát fogta, aki teljesen levett a lábamról szerdán.
Bizonytalannak tűnt, mintha attól félne, hogy aknamezőre lép.
– Juniper! Itt a legeslegjobb barátom az egész világon! Velünk fogsz bulizni?
– sikított fel Gage, és rohanni kezdett feléjük.
– Igen – nevetett a kislány boldogan. – Miss Tessa azt mondta, muszáj
eljönnünk, mert az apukád megnősül.
Mintha vasmarok szorította volna meg a szívem.
– Nézd, ugye, milyen szép a ruhám?! Az anyukám rám igazította, mert
használtan vettük, de most már tökéletes, és úgy nézek ki, mint egy hercegnő!
Egyre erősebbnek éreztem a szorítást a szívemen.
Alig tudtam levenni a szemem a kislányról.
De helyette Salem eltökélt tekintetével találkoztam.
A villámló tekintetével.
Mintha a fejembe látott volna. Minden értelmes gondolatom egy pillanat
alatt elillant.
Kicsinálta az agyamat.
Kurva jól nézett ki! Gyönyörű formák, csodás alak.
 Krémszínű selyemblúz volt rajta. De szerettem volna végigsimítani rajta!
Fekete, kecsesen ringó szoknya és természetesen irdatlan magas sarkú cipő.
A picsába! A szívem azonnal zakatolni kezdett.
Vadul, megállíthatatlanul.
Elöntött a vágy.
Aztán a szégyen.
A megkönnyebbülés.
A sajnálkozás.
És az érzés, hogy minden, ami az elmúlt három napban félrement, most
jóvátehető.
 14.

Salem
Ledermedtem a nagy duplaajtóban állva, ami a különterembe nyílt.
Tudtam, hogy nem kellene eljönnöm.
Legalább tizenötször gondoltam meg magam, mire végül elkészültem. Végül
úgy döntöttem, hogy hagyom a francba az egész bulit, hiszen ilyen nyilvánosság
előtt megjelenni kész őrültség.
De aztán írt Tessa.
S. O. S. segélykérés, hogy tudnék-e hozni néhány fekete szalagot útközben,
mert akkor ő csinálhatja itt tovább a dolgát. Rendezget.
Hát rendezgetett, az biztos.
Abban a pillanatban, ahogy meglátott, mosolyra húzódott a szája, és azonnal
bámulni kezdett engem és a szoborrá dermedt Judot.
Mintha kiszorult volna a levegő a tüdőmből, ahogy megcsapott a férfi
energiája.
Jud mereven állt az asztal mellett, és úgy nézett rám, mintha hallucinálna.
Összeszorította az állkapcsát, de az arcvonásai ellágyultak. Azonnal
kocsonyásodni kezdett a térdem.
Megmarkoltam Juni vállát, és határozottan felemeltem a fejem.
El akartam utasítani a figyelmét, hiszen ő sem érdemli meg a miénket.
Biztonságérzetet adott, de abban a pillanatban, hogy megnyíltam előtte,
széttiporta bennem az érzést.
Jobbat érdemlek ennél, és Juni is. Az, hogy idejöttünk Redemption Hillsbe,
talán arra volt jó, hogy megértsem ezt, hogy elfogadjam, nincs abban semmi
rossz, ha valami jobbra vágyom.
Az már az én hülye agyam szüleménye, hogy azt gondoltam, a valami jobb
akár Jud Lawsont is jelentheti.
Gage és Juni a lábam körül ugráltak, ölelgették egymást, mintha ezer éve
nem találkoztak volna, pedig tegnap is együtt voltak.
– Gyere! Látnod kell a muffintornyot! – magyarázta Gage megfogva Juniper
kezét, és már ott sem voltak.
Amint Juni elment, egyedül éreztem magam, és hirtelen nem tudtam, mihez
kezdjek.
Jud pedig csak bámult.
 Elkapott a forróság, és lüktetni kezdtem.
Nyeltem egy nagyot, megpróbáltam leküzdeni az érzést, végül mosolyt
erőltettem az arcomra, amikor Tessa felém indult.
– Ó, de jó, hogy itt vagy! Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna a szalagok
nélkül! A muffintorony kész őrület!
Összehúztam a szemem, amikor megláttam az arcán a hamiskás mosolyt.
Odanyújtottam neki a szatyrot a szalagokkal. Ahogy körülnéztem; nem láttam,
hogy hiányozna még valami.
– Ez a legkevesebb! – válaszoltam csípősen.
Ártatlan képpel meredt rám.
– Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni! Megmentetted a partit! Hát el
tudod képzelni, mi lenne, ha Eden bevonul és nincs a muffintornyon odaillő
díszítés?
– Tragédia!
Felnevetett, majd megölelt.
– Most komolyan! Nagyon örülök, hogy eljöttél, és azt sem bánom, ha
haragszol, de tudtam, hogy azon agyalsz, gyere-e egyáltalán, és nem
hagyhattam, hogy esetleg úgy dönts, kihagyod. Hiszen a legjobb barátok
vagyunk, nem emlékszel?
Maga alá temettek az érzelmek. Lehunytam a szemem, és jó alaposan
megölelgettem Tessát.
De Jud forró energiája elől nem tudtam elmenekülni.
Kinyitottam a szemem, és az ő átható tekintetével találkoztam.
Nem örültem, hogy ennyire tetszik a méretre készült sötétszürke
öltönynadrágban, a szürke mellényben és a könyékig feltűrt ingben, amely alól
kikandikáltak a tetoválásai.
Annak meg pláne nem örültem, hogy ilyen hatással volt rám a látványa,
hogy összeugrott tőle a gyomrom, hogy azonnal éreztem az érintését és az ajka
puhaságát.
Megremegtem.
Elszakítottam róla a tekintetem, amikor Tessa elengedett. Hátrébb lépett, de
a kezét a karomon hagyta, úgy vett szemügyre.
– Hű, csajszi!
Kinyújtottam a kezem, és ugyanúgy fogtam meg én is az ő karját.
– Te… néztél már tükörbe?
Fényes, csillogó kék ruha volt rajta – ugyanolyan kék, mint a szeme. Pántos
ruha volt, mélyen dekoltált, és tökéletesen állt rajta. Vörös haja hatalmas
loknikban omlott alá.
– Nem is rossz, mi? – kacsintott rám.
 – Hát nem.
– Oké, tényleg be kell fejeznem a díszítést. A vendégeknek is meg kell most
már érkezniük, Edenék negyedóra múlva itt lesznek.
– Mit segítsek?
– Ránéznél a büfére? Hogy jól van-e minden, nem hiányzik semmi, vagy
nincs-e szükség még valamire?
– Persze! – válaszoltam, és már indultam is a hosszú büféasztalok felé.
Minden egyes lépésnél kirázott a hideg, mert magamon éreztem Jud
tekintetét.
Ellentmondott az eddigieknek, és teljesen összezavart.
Késztetést éreztem, hogy ránézzek. Megálltam. Visszanéztem.
Jud már megmutatta, hogy milyen. A reakciója elég egyértelmű volt. Jobb
ezt. észben tartanom.
De valahogy nem eresztett.
Az ereje hátulról hatalmasodott el rajtam. Még a lélegzetem is elállt, és
azonnal kirázott a hideg.
Citrus, fahéj, szegfűszeg.
Meleg, őszi este.
Kényszerítettem magam, hogy ne forduljak oda, mert nem tudtam, hogy
reagálnék, ha szembe találnám magam vele.
– Hát itt vagy – hallottam mély hangját.
Vonzott. Próbáltam felvértezni magam ellene.
– Mivel meghívtak – válaszoltam.
Jud képes volt a kezemért nyúlni. Megfogta, és elöntött a forróság.
– Nem panasz akart lenni.
A vallomása megdöbbentett, de csak olaj volt a tűzre.
Felé fordultam.
– Nem hinném, hogy jogod van bármi ilyesmit mondani, Jud – sziszegtem
felé. – Hagyjuk ezt, jó?
Minden egyes arcvonása megrezdült, éjfekete szeme hatalmasat villant.
– Szerintem beszélnünk kellene.
Felhorkantam. Elutasítón karba tettem a kezem.
– Próbáltam veled beszélni, Jud. Próbáltam megnyílni előtted, és abban a
pillanatban, ahogy megtettem, emlékeztettél is arra, hogy miért jobb bezárkózni.
Szóval, mint mondtam, hagyjuk inkább.
Biztonságot keresve elfordultam, és a távolabbi sarok felé néztem, ahol
Gage és Juni a földön ülve játszott.
Juniper nevetett, sugárzott, róla a boldogság.
Elszorult a torkom a feltörő érzelmektől.
 Jud is arrafelé fordult, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy ökölbe szorul a
keze és izmai megfeszülnek.
Ez most komoly?
Hitetlenkedve lenyeltem a torkomba szorult gombócot és a haragot. Azt
hittem róla, hogy kedves és gondoskodó, amikor szerdán pánikba estem, amikor
a félelem majdnem felemésztett.
Amikor megcsókolt.
Azt ígérte, mindig számíthatok rá.
Juniper hangosan nevetett. Nevetése tele volt reménnyel.
Igen, ezt kívántam, ezt akartam neki adni. Normális életet. Jó életet.
Boldog, biztonságos és barátokkal teli életet.
Otthont.
Jud összeszorította a fogát, de láttam, hogy a felszín alatt húzódik valami –
szomorúság.
Megpróbáltam elfojtani az érzést. A törődni akarást.
Seregnyi új vendég érkezett, Tessa pedig megemelte a hangját, hogy
mindenki hallja.
– Trent írt, most parkoltak le. Készüljetek, itt az idő!
Juniper felugrott, és felém sietett. Kinyújtottam felé a kezem.
– Itt az idő, anyu! – mondta, majd elmosolyodott. – Itt a motoros barátod!
Elmotoroztál gyorsan Kínába? – kérdezte Judtól.
Szerettem volna magamhoz ölelni. Megvédeni a fájdalomtól, az elutasítástól.
De Jud dörmögve felnevetett, és végtelenül gyengéden nézett Junira.
Elfacsarodott a szívem, és teljes testemben megremegtem.
Egyrészt szerettem volna minél messzebbre futni a kislányommal, hiszen
eleve nem kellett volna idejönni, és ilyen helyzetbe hozni magunkat. Másrészt
viszont szerettem volna megadni magam. Szerettem volna tartozni valahová.
– Igen, nagyon gyorsan kellett motoroznom – válaszolta sajnálattal átitatott
hangon. – De visszajöttem – folytatta rám nézve.
– Elnézést – suttogtam gyorsan, majd megfordultam, és elsiettem Junival.
El kellett menekülnöm onnan, el attól a köteléktől, amit olyan erősen
éreztem Jud jelenlétében. Éreztem, ahogy húz visszafelé, de ellenálltam, tudtam,
hogy jobb vissza se nézni.
Kezdtem elveszíteni a józan ítélőképességem. Megkérdőjeleztem mindent.
Juniper ott szaladt mellettem. Imádnivaló volt a hercegnőruhájában.
– A legeslegjobban fogjuk érezni magunkat, anya!
– Gondolod?
– Aha! Érzed, milyen finom illat van? És olyan sokféle étel van, és a pocim
már nagyon korog, mindent fel fogok falni! Ehetek muffint? Gage azt mondta,
 Eden nagyon meglepődött, azonnal könnybe lábadt a szeme. A vőlegénye
folyamatosan puszikkal halmozta el az arcát, a halántékát, a kezét és persze az
ajkát.
Sugárzott róluk a szerelem.
Nagyon örültem, hogy részese lehettem az eseménynek, de nehezen bírtam
azzal a kényelmetlen, félelmetes érzéssel, ami közben hullámokban tört rám.
Nem szoktam ilyet csinálni.
Bujkálni szoktam.
Rejtőzködni.
Én nem így élek.
Nem szoktam részese lenni semmi ilyen nagy eseménynek, de egyre
nehezebb volt úgy tenni, mintha nem is akarnék.
Eden apukája, Gary ült a jobbomon. Végtelen kedvesség és melegség áradt
belőle! Végig beszélgetett velem, és olyan érzést keltett bennem, mintha én is a
lánya volnék, de legalábbis része ennek a nagy családnak.
Jud végig engem bámult. Úgy nézett, mintha fontos lennék számára. Mintha
valami megváltozott volna benne legbelül, mintha az elmúlt két órában valami
átformálódott volna a lelkében.
Rápillantottam, olyan áthatóan nézett, hogy hirtelen letettem a szalvétámat,
hátratoltam a székem, és felálltam.
– Valami baj van? – kérdezte Gary.
– Csak hozok még egy italt – mondtam tettetett jókedvvel.
– Majd szórakoztatom addig – kacsintott Juni felé.
Hála töltötte el a szívem. Bólintottam, majd a terem túlsó végében lévő bár
felé vettem az irányt. Egy pohár pezsgőt kértem. Úgy éreztem, szükségem lesz
még rá az este, mert a szívem egyre inkább közelített egy határ felé, amit inkább
el kellett volna kerülni.
Elvettem a poharat, majd hatalmasat ugrottam ijedtemben, amikor valaki
megérintette a könyököm. Megperdültem, de csak Eden állt mosolyogva
mögöttem.
– Eden! Szia!
– Helló, Salem! Azért osontam utánad, hogy elmondhassam, mennyire
örülök, hogy eljöttél te is. Hogy Juniperrel mindketten itt vagytok ma este.
– Nem voltam biztos benne, hogy jöjjünk-e – sóhajtottam őszintén.
Elmosolyodott.
– Remélem, már nincsenek kételyeid… Ide tartozol. Elfacsarodott a szívem.
– Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem – bukott ki belőlem.
Próbáltam visszafogni magam, úgy tenni, mintha nem számítana az utca
túloldalán élő család, de nem ment.
 – Azt hiszem, talán mégis.
Égett a szemem. Hozzáléptem és megöleltem.
– Tudom, hogy nem ismerjük még egymást jól, de azt látom, hogy te és
Trent összetartoztok, és örülök, hogy veletek lehetek egy ilyen fontos
pillanatban.
– Még mindig alig hiszem. Mintha álmodnék! Mintha én lennék a világon a
legszerencsésebb!
– Azt hiszem, valóban így van – mondtam hátrébb lépve.
Kedves mosollyal nézett rám, majd mögém figyelt, ahonnan hirtelen
megéreztem a mindent elnyomó, erős energiát.
Erőteljes és tiszteletet parancsoló energia.
Eden megszorította a kezem.
– Sokszor akkor botlunk bele, amikor nem is számítunk rá – szólt suttogva.
Jud felé döntötte a fejét, és odalépett hozzá. Épp időben fordultam meg
ahhoz, hogy lássam, amint Jud arcát elöntik az érzelmek. Eden átölelte a derekát,
Jud pedig Eden vállát. Szorosan magához vonta Edent, és bár biztos vagyok,
hogy csak neki szánta a mondandóját, én is meghallottam.
– Köszönöm, Eden, hogy olyannak látod őt, amilyen valójában, és nem a
tettei alapján ítélkezel.
– Mi mást láthatnék? – mormogta bele Eden Jud széles mellkasába.
Megcsapott az energia. Próbáltam elfordulni, emlékeztetni magam, hogy
nem is tartozik rám, hogy éppen magánügyekről beszélnek, de mintha kelepcébe
kerültem volna. Dermedten álltam, miközben Jud engem nézett Eden válla felett.
Hátraléptem, de ismét beleütköztem valakibe. Megfordultam, miközben
hatalmas kezek fogtak meg, hogy el ne essek.
– Logan! Szia!
Tessa bemutatott a harmadik Lawsonnak is, még mielőtt elkezdődött volna a
parti. Logan ugyanolyan jóképű volt, mint a testvérei, de valahogy mégis más
volt, mintha némi arrogancia vette volna körül.
Mosolygott, és rám meresztette a hatalmas smaragdzöld szemét. Volt valami
huncutság és komiszság a tekintetében.
– Még nem volt alkalmunk beszélni egymással, így gondoltam, megragadom
az alkalmat és orvosolom a helyzetet.
Jud hirtelen ott termett mellette, és tarkón legyintette az öccsét.
Logan nevetve simogatta meg a tarkóját.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdezte nevetve Judtól. – Miért vagy ilyen
agresszív?
Jud felmordult, és az öccsére bámult, de közben valahogy engem is szemmel
tartott.
 – Ne! – morogta.
– Mit ne? – kérdezte Logan felhúzott szemöldökkel. Mosolyogva nézett hol
egyikünkre, hol másikunkra.
– Csak… ne – ismételte Jud keményen.
Hatalmas gombóc nőtt a torkomba. Ugyanis Jud úgy nézett rám, ahogyan
nem kellett volna.
Birtoklón.
Gyengéden.
Követelőzőn.
Teljesen összezavart, és ezt nem engedhettem meg magamnak.
– Ah! Már értem, hogy áll a helyzet – szólalt meg végül Logan.
– Ehhez most igazán nincs hangulatom – mordult fel Jud.
– Hát akkor… – zárta le a témát Logan. Egymásra meredtek a testvérével,
mintha szavak nélkül beszélgettek volna.
Összerezzentem, amikor mindketten rám meredtek.
– Örülök, hogy találkoztunk, Salem – mondta Logan, majd eloldalgott.
– Én is – nyögtem, miközben menekülni próbáltam. A folyosó felé indultam.
Levegőre volt szükségem.
Rendezni a gondolataim.
Magam mögött hagyni a férfit, aki mindezt okozza.
De az érzés csak fokozódott, amikor meghallottam a nehéz lépteit.
Kint, a kihalt folyosón hirtelen felé fordultam.
– Nem értem, mit akarsz tőlem – támadtam rá határozottan.
Jud közelebb lépett, és a falhoz szorított.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Félnem kellett volna, de már
tudtam, hogy nagy a baj, amikor pont az ellenkezőjét éreztem.
Közelebb akartam lépni, hozzádörgölőzni, és beszívni az illatát.
– Ne haragudj!
Erőlködnöm kellett, hogy észben tartsam a szerda esti reakcióját.
– Mit sem számít, Jud. Felejtsük el.
– Talán nem akarom elfelejteni.
– Miért?
– Mert egyáltalán nem akartalak megbántani – válaszolta. Sötét tekintete
izzott a félhomályban.
– Nem tudsz megbántani – bukott ki belőlem, mielőtt még meggondolhattam
volna. Természetesen nem volt igaz, de ösztönösen védekeztem.
Poharak koccanását hallottam kiszűrődni, majd Eden hangját.
– Elmondhatatlanul örülök, hogy itt vagytok, és osztoztok velünk ezeken a
boldog pillanatokon. Köszönöm! Szeretlek benneteket!
 Zúgott a tömeg, majd ismét pohárkoccanást hallottunk.
– Mivel mindenki itt van, akit szeretünk, szeretnénk még valamit megosztani
veletek – hallottuk Edent.
– Jud, neked is bent lenne a helyed. A családod mellett – mondtam. Azt
akartam, hogy menjen, hogy hagyjon ott, ahogy szerdán is tette.
De ő ehelyett közelebb hajolt, a lélegzete az arcomat simogatta, és a keze is
egyre közelebb került az arcomhoz. Elöntött a forróság.
– Mégis itt vagyok veled – suttogta.
– Gyermekünk lesz – mondta ki Eden elérzékenyülve.
A meglepetés és az izgalom zajai szűrődtek ki.
Jud szeme hatalmasra nyílt, én pedig kihasználtam a dermedtségét, és
gyorsan kibújtam a kezei közül, mert már nem bírtam tovább.
– Jobb, ha visszamegyünk.
Az ajtó felé siettem. Magam mögött éreztem Judot. Lépésről lépésre, egyre
közelebb.
Vágy szikrázott az ujjaiból, ahogy megérintette a derekamat, miközben
megkerült egy asztalt, és elment mellettem.
Tiszta libabőr lettem.
Mit akar tőlem?
Hiszen érthetően kimutatta, hogy nem akarja, hogy bármi köze legyen a
lányomhoz. Ő az életem értelme, és ez soha nem fog megváltozni.
Gage felugrott a székéről, miközben teli szájjal, hangosan kiabálni próbált.
– Új anyukám lesz, és még új baba is?
– Bizony – válaszolta Eden szeretettel.
Visszabotladoztam a helyemre, és lerogytam a székre.
Juni a székén térdelt. A blúzomat rángatta.
– Anya! Gage kisbabát kap!
Próbáltam az örömre és a szeretetre koncentrálni, ami áthatotta az egész
termet, nem pedig a férfira, aki elszívta előlem a levegőt.
– Csodálatos!
Trent felkapta Gage-et, amikor az feléjük rohant.
– Ez életem legeslegjobb napja! – kiáltotta a kisfiú.
– Nekem is, Gage, nekem is, és innentől fogva minden egyes nap, amit veled
tölthetek – mondta Eden elérzékenyülve.
Átölelték egymást mind a hárman.
A vendégek elérzékenyülten szipogtak, vagy éppen az örömüknek adtak
hangot.
Csodaszép pillanat volt.
Valódi.
 Igazi.
Megérintettem Juniper arcát, ő pedig rám mosolygott.
– Szeretek itt lenni, anya!
– Tudom, kicsim. Tudom. Én is szeretek itt lenni. – Talán túlságosan is.
Gage Jud bácsikája felé viharzott, aki éppen Trentet ölelgette. Valamit
sugdosott a fülébe, mire Trent megszorította a testvére vállát.
Láthatóan számíthatnak egymásra. Ilyen az igazi testvéri szeretet.
Jud rám nézett, mielőtt lehajolt, és felnyalábolta Gage-et. Egyszerre öntötte
el az arcát az öröm és a szomorúság.
Szíven szúrt a látvány. Próbáltam elfordulni, de nem ment. Mintha odaragadt
volna a tekintetem. Szerettem volna a felszín alá látni, tudni, mi okozza a
bánatot, a kínt, amit felfedeztem az arcán.
Ne csináld, Salem!
Ne szeress bele! Ne tedd!
Gyengédség sugárzott Jud arcáról, amikor a hátára dobta Gage-t. A kisfiú
átkarolta Jud vaskos nyakát, és harciasan kiabálni kezdett.
– Leteperlek, Jud bácsi!
– Esélyed sincs, mini Gage! Esélyed sincs! – válaszolta az nevetve,
miközben harcoltak egymással.
Mielőtt még megállíthattam volna, Juni felugrott és feléjük iramodott.
– Majd én segítek neked, Gage! – kiáltotta, és ráugrott Judra.
Meghűlt bennem a vér.
De Jud felkapta Junipert is, és a másik vállára hajította.
A két kicsi visítva nevetett, miközben erősen kapaszkodtak Jud nyakába, aki
játékosan morgott és körbeforgott velük. Mindkét gyereknek átölelte a hátát,
hogy biztonságosan tartsa őket, vigyázott, nehogy leessenek.
Rémület lüktetett a véremben, de ott lüktetett az a bolond reménység is.
– Hurrá, Juni! Most elkaptuk! Fojtószorítás! – kiáltotta Gage.
Juniper hangosan kacagott, és ő is szorosan átölelte Jud nyakát, miközben ő
erős, drámai túlzással térdre rogyott, és végül elterült. Úgy feküdtek egymáson,
mintha kicsi a rakást játszanának. Földhöz szegezték Jud vállát.
– Győzelem! – kiáltott Juniper.
Bizsergett a mellkasom az izgalomtól, teljesen elszédültem.
Szerettem volna felkapni a kislányomat, és messzire menekülni innen.
Hiszen itt nem biztonságos!
Ismeretlen a terep.
Ráadásul a szívünk a tét.
De ugyanakkor minden sejtemmel erős vágyódást éreztem.
 Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor egy meleg tenyér simult a
széktámlát szorító kezemre.
Jobbra fordultam, ahol Gary együttérző tekintetére találtam.
– Néha a legfélelmetesebb utazás mutatja meg a hazafelé vezető utat –
mondta.
Felhúzott szemöldökkel, ráztam meg a fejem.
Gary még erősebben szorította meg a kezem.
– Nem baj, ha meg van ijedve. A bátor emberek is félnek. Csak azzal is
tisztában vannak, hogy megéri kockáztatni és megéri félni.
Elszorult a torkom, és ismét összerezzentem, amikor Juni és Gage hirtelen
nekem ugrottak oldalról.
– Képzeld, mi történt, anyu! Gage megkérdezte, hogy nem alszom-e náluk,
és az anyukája azt mondta, hogy ott aludhatok! Lécci, lécci, lécci, engedd meg!
– kulcsolta össze könyörögve a kezét a kislányom.
– Kérlek, Salem! Nagyon fogunk Junira vigyázni, és van egy bunkim is, akár
abban is aludhatunk!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Juni.
– Kééérlek, anyaaa! Olyan jóóó lesz, és még soha nem volt barátom!
Elfacsarodott a szívem, és elárasztott a szomorúság, így végül bólintottam.
– Rendben.
Tényleg ezt mondtam? Mégis mi ütött belém? Olyan emberekben bízom
meg, akiket nem is ismerek?
De a lelkemben éreztem, hogy bízhatok bennük, hogy jók.
És persze azt is tudtam, hogy muszáj esélyt adnom magunknak, ha tényleg
normális életet akarunk élni.
– Hurrá! – kiáltották a gyerekek egyszerre.
Éden megállt mögöttük, és átölelte őket.
– Nagyon örülünk, hogy elengeded. Gage már azóta könyörög ezért, mióta
először találkoztunk.
Kifogások után kutattam az agyamban. Hogy miért szörnyű ötlet.
– Biztos, hogy nem jelent nagy terhet? Nem akarjátok Trenttel kettesben
tölteni az éjszakát?
Tessék, csodás kifogás!
Eden elkuncogta magát.
– Együtt töltöttük az elmúlt éjszakát, és Trent jól kifárasztott. Jó lesz egy kis
figyelemelterelés.
Összeszorítottam a szám, miközben magamban vívódtam.
– Kocsival jöttél?
 Összerezzentem, amikor meghallottam magam mögött a mély hangot, és
amikor odafordultam, Judra esett a pillantásom. Úgy állt ott, mint egy
erődítmény.
Lenyeltem a torkomon felkúszó vágyat.
– Nem, elhoztak.
– Akkor majd hazaviszlek.
– Nem…
Közelebb hajolt, megfogta a székem, és a fülembe suttogott.
– Hazaviszlek, Salem. Ez a legkevesebb.
 15.

Jud
– Indulhatunk? – kérdeztem.
Ott álltam mögötte, míg Salem láthatóan csupa libabőr volt az aggodalomtól.
Nézte, ahogy Juniper elautózik Trentékkel.
A bulinak már vége volt. Eden csomagtartója dugig telt ajándékokkal. A
család és a barátok már rég eltűntek az éjszakában, a csodás estének
köszönhetően mindenki boldogan, jókedvűen távozott.
Salem nagyon lassan fordult meg, én pedig éreztem, hogy megremeg alattam
a föld. Felszikrázott körülöttünk a levegő.
Ott állt egy szál blúzban és a szoknyájában, engem pedig azonnal elöntött a
vágy.
– Nagyon sajnálom – bukott ki belőlem, bár elég darabosan.
De ez volt az igazság.
Salem elsápadt és összerezzent, mintha nem tudná eldönteni, higgyen-e
nekem, vagy sem.
– Miért csinálod ezt, Jud?
Zavarodottan megráztam a fejem.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem tudok nem gondolni rád.
Gondolatban is mindig az üzletben vagyok, veled és a félelmeddel… Nem megy
ki a fejemből, hogy milyen érzés volt téged megérinteni.
Megremegett a szája, majd védekezőn keresztbe tette maga előtt a karját.
– De már megbeszéltük, hogy ettől semmi sem változik, nem?
– Nem?
Ismét felszikrázott a levegő, mintha tüzes vihar kerekedett volna
körülöttünk.
Benedvesítette az ajkát.
– A kislányom számomra a legfontosabb. Ez mindig így volt, és így is lesz.
Elég nyilvánvaló, hogy gondod van ezzel.
Fájdalmas szomorúság szorította össze a mellkasom. Igen, kurvára fájt,
amikor először megláttam. Amikor kirobbant az ajtón és az anyjához futott.
Azonnal a hatalmába kerített a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat, amit soha nem
tudok elűzni a telkemből.
 De azt hiszem, az a fal, amit Salem közénk emelt, szintén nagyon fáj, talán
még jobban is.
– Csak meglepődtem – motyogtam összetörtén.
– És még hazudsz is! – nézett rám bánatosan.
Hátrahőköltem, és idegesen beletúrtam a hajamba. A földet bámultam,
mintha ott lenne valahol a válasz.
– Sok szarság van a múltamban, Salem. Sok szörnyű, sötét szarság.
Mégis mit csinálok? De kicsúszott a számon, mielőtt még meggondolhattam
volna magam. És most ott volt a levegőben. Visszavonhatatlanul.
Salem összeszorította a fogát. Megvonaglott a sebhely az arcán.
– Ez mindnyájunkra igaz, nem?
Elszorult a torkom.
– De az én esetem más.
Belém mart a fájdalom. Mintha karmok téptek volna belülről. A bűnöző, aki
megértésre vágyik.
– Nem értem, mit akarsz tőlem – szólalt meg végül.
Olyan csodálatos ez a lány! Olyan titokzatos! Egyszerűen tökéletes.
– Szeretnélek megfesteni – bukott ki belőlem, mert már nagyon bizseregtek
az ujjaim.
Teljesen elvesztettem az eszem.
Felhúzta a szemöldökét.
– Meg akarsz engem festeni? – kérdezte csodálkozva.
– Te vagy a szépség, amit mindenben megpróbálok megragadni.
Villámló tekintetében ezernyi érzés szikrázott fel. Most állt össze benne a
kép. Lélekben ismét ott állt csuromvizesen a nappalimban, a festményeket
bámulva. Kérdezgetett róluk, de akkor nem akartam válaszolni. Nem ment
volna.
De ma este, ma este nem tudtam megállni, hogy kitárulkozzam előtte.
– Jud…
– Gyere velem haza, Salem.
Hátrébb lépett.
– Barátként – tettem hozzá gyorsan.
– Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve.
– Csak… szeretnék veled lenni. Nem akarlak még hazavinni – magyaráztam,
és közelebb léptem hozzá. – Borzasztó volt az elmúlt három nap. Gyűlöltem,
ahogy rám néztél. Kurvára utáltam az érzést, hogy megbántottalak. Rossz volt az
a feszültség közöttünk. Borzalmas…
Végigsimítottam az állán.
– Jud…
 – Kérlek!
Hatalmasat villant a tekintete.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy beléd szeressek.
– Ki beszél szerelemről, Salem? – kérdeztem mosolyogva, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. Bárcsak másképp lehetne!
– Nevetséges vagy! – mosolyodott el ő is.
– Mondj valamit, amit nem tudok.
Rám emelte a tekintetét, és óvatosan a mellkasomra tette a kezét.
– Kedvellek… túlságosan is kedvellek.
A kezére simítottam a tenyerem, és a szívemhez szorítottam.
– Én is kedvellek, és bizony jobban, mint kellene.
Komorrá vált a mosolya.
– Eléggé elcseszettek vagyunk mi ketten, Jud.
– Igen, csodálatosan elcseszettek, és hadd mutassam meg neked, hogy ez
alatt mit értek, jó?
Az üres utca felé fordult, amerre eltűnt a kislánya. Az a kis cukiság elrabolta
a szívem egyik csücskét. Az anyja szemét örökölte, a lelkében pedig éreztem,
ahogy lüktet a hit.
– Nem lesz semmi baja. Jó helyen van Edennél – nyugtatgattam. – A tesóm
talán ijesztőnek tűnik, de hatalmas szíve van. Bevállalna egy golyót is, ha ezzel
megmenthet egy ártatlan gyermeket.
Szó szerint így gondoltam.
– Nem bízom meg túl könnyen senkiben – fordult vissza felém Salem.
Megszorítottam a kezét, majd egy csókot nyomtam az ujjpercére.
Próbáltam figyelmen kívül-hagyni a fellobbanó, lobogó tüzet. Próbáltam
csitítani a bennem felmorajló birtoklási vágyat.
A védelmező ösztönt, mert azonnal eszembe jutott, mennyire félt az
irodában.
Bajban van, ez nyilvánvaló.
Tudtam. Éreztem.
Én pedig vagyok olyan bolond, hogy meg akarom védeni, hogy óvni
akarom, bármitől is fél.
– Lehet, hogy bennem nem bízol meg, de Edenékben nyugodtan
megbízhatsz.
– Milyen hízelgő – mondta fanyarul –, és azt akarod, hogy menjek veled
haza?
– Csak őszinte vagyok – válaszoltam.
Habozni látszott.
 – Azt hiszem, leginkább attól félek, hogy saját magamban nem bízhatok.
Van benned valami különleges, Jud.
Elszorult a torkom.
– Nem, kicsim, azt hiszem, pont fordítva igaz.
Csak álltunk, és bámultunk egymásra. Megállt a világ.
Emberek jöttek-mentek az étteremből, kocsik suhantak el mellettünk,
felettünk pedig buján fénylettek a csillagok.
– Gyere! – nyújtottam felé a kezem.
Egy pillanatig még habozott, de aztán elfogadta.
Azonnal elöntött a forróság.
Úgy vonzott, mintha gravitációs mező lenne közöttünk.
Valahogy le kellene küzdenünk.
Hátat kellene fordítanunk egymásnak.
De ehelyett odakísértem a járdaszegély mellett parkoló motoromhoz.
Salem odaállt mellé.
Fekete hajzuhatag, csábos formák, könyörtelen tekintet.
Nem csak a farkam moccant meg. A kezemet is ökölbe kellett szorítanom,
hogy ne nyúljak hozzá, és ne ragadjam magamhoz.
Odaoldalogtam, és levettem a sisakot a kormányról. Rezzenéstelen
tekintettel tettem a fejére, és rögzítettem a pántot. Fellendültem a mocimra, majd
magam mögé segítettem Salemet is. Imádtam, ahogy hozzám simul a feszes kis
testével! Olyan tökéletesen illett hozzám, mintha külön nekem teremtették volna.
Egész testében megremegett, amikor megfogta a derekamat, majd átölelte.
Megszorítottam a kezét, és ráadtam a gyújtást. A fülem megtelt a motor
dorombolásával, és ezzel együtt egy löket adrenalin tódult a vérembe.
Kihúztam a főútra, és áthajtottam Redemption Hills belvárosán.
Meleg volt, de itt a hegyek között eléggé friss volt a levegő, hogy
libabőrösek legyünk tőle. De az is lehet, hogy ezt váltottuk ki egymásból.
Olyan érzés volt, mintha a keblére ölelne a mennyország.
Valami oka kell legyen ennek a hihetetlen vonzalomnak!
Nem tudom elengedni ezt az érzést!
És csak egyre erősödött, ahogy faltam a kilométereket. Miközben
elhomályosult körülöttem a táj, és egyre sötétebb lett az éjszaka, a lelke magával
ragadta a lelkemet.
Ahogy bekanyarodtam a Vasparipa parkolójába, ráébredtem, hogy sehol
máshol nem szeretnék lenni, csakis itt és csakis vele.
Gyalázat.
Mégis lelassítottam, majd megnyomtam a garázsnyitó gombját.
Bekanyarodtam, letettem a talpam, levettem a gyújtást.
 Hatalmas csend vett minket körül. Csak a ziháló lélegzetét és a dübörgő
szívverését hallottam.
Bassza meg!
Mi a francot művelek?
Minek hoztam ide?
De nem tudtam volna hazavinni és otthagyni, anékül, hogy tudná, milyen
érzéseket vált ki belőlem.
Hogy milyennek látom.
Hogy milyen szépséget ébreszt a szívemben és a lelkemben.
Segítettem neki leszállni, majd elvigyorodtam, amikor kapkodva kicsatolta a
sisakot, és felém nyújtotta. Totál ideges volt, de úgy állt az üzlet közepén, mint
egy igazi boszorkány.
A kis csábító vadcicám! Teljesen elvarázsolt.
– Mintha az álmomból csöppentél volna ide!
Megremegett a torka, nyelt egyet, majd összevissza matatni kezdett.
– Fogalmam sincs, mit keresek itt, Jud.
– Megmutatom.
Kinyújtottam felé a kezem, és elindultunk a lépcsőn. A cipője sarka
hangosan kopogott a műgyanta padlón. Megfordultam, és előreengedtem.
– Tessék, aranyom!
Vonakodva tette meg az első lépést, én pedig akaratlanul is előrehajoltam, és
belélegeztem az illatát, ahogy ellépett mellettem.
– Ne aggódj, elkaplak, ha leesel – suttogtam a fülébe.
Rám villantotta jeges tekintetét.
– És mi van, ha te löksz le?
– Ugyan! Miért tenne ilyet egy jóbarát? – nevettem el magam.
– Jóbarát… persze!
Hatalmasat bólintottam. Eltúlozva.
Ártatlanul.
De Salem átlátott rajtam.
Szükségem volt rá, hogy itt legyen, éheztem rá, és abban sem voltam biztos,
hogy képes vagyok-e ezt az éhségemet valaha csillapítani.
A csókunk felébresztett bennem valamit.
Felmásztam a lépcsőn, beütöttem a kódot, és kitártam az ajtót.
Halvány fény derengett odabent.
Fogtam az ajtót, hogy Salem beléphessen az otthonomba.
Az otthonomba, amit általában óriásinak és üresnek érzek.
Árad ugyan némi mesterkélt melegség a fa bútorokból és a sötét anyagokból,
de állandóan csak a szellemek üvöltését érzékelem. A démonokét, akik az árnyak
közt bújnak meg.
Salem belépett, és szinte azonnal a padlótól a plafonig érő hatalmas
festmények felé nézett a nappali túloldalán.
Az álmaim kivetülése.
A gyötrő rémálmaimé.
A vétkeim, melyek elől sosem menekülhetek.
Éreztem benne a felmerülő kérdések tömkelegét. Ahogy visszanézett rám,
mintha azt kérte volna, hadd lásson bele a lelkembe.
Megfogtam a derekát.
– Gyere! – mondtam komolyan.
Salem lehajolt, és levette a cipőjét, ahogy a legutóbb. Azonnal tíz centivel
alacsonyabb lett. De így, mezítlábasan is borzasztóan szexi volt!
Az ujjaira akasztotta a jobbján a lábbelijét, míg a bal kezével megfogta az
enyémet.
Ott suttogott a bőrömön, mint valami óvatos melegség, szétáramlott az
ereimben, és félő volt, hogy egészen a lelkemig hatol.
Egy őrült barom vagyok.
Átsétáltam vele a nyitott terű nappalin, el a konyha mellett, egészen a háló
kétszárnyú ajtajáig.
Salem megtorpant, és hitetlenkedve nézett rám.
– A hálószobád?
Halkan, de elnevettem magam.
– Azt hittem, bízol bennem.
– Sosem mondtam ilyet – nézett rám összehúzott szemmel –, nem mellesleg
éppen te mondtad, hogy ne bízzak benned.
– Meggondoltam magam – morrantam szinte érthetetlenül.
– Ha egy ujjal hozzám érsz, meghalsz – nézett rám huncut tekintettel, mire
kirobbant belőlem a nevetés.
Basszus! Nem semmi a csaj! Kis vadmacskám!
Kinyújtottam a kezem, és kinyitottam a jobb oldali ajtószárnyat. Salem
óvatosan belesett.
Hullámzott körülötte a vágy és hullámzott körülötte a nyugtalanság is.
Megkerültem, szembe fordultam vele, majd hátrafelé lépkedve a kezénél
fogva behúztam Salemet a szobába.
Körbenézett.
Extravagáns módon árulkodott a gazdagságról és jólétről. Emlékeztető, hogy
végre jól csinálom a dolgokat.
Elgondolkodtam, hogy vajon a jelen pillanatra is igaz-e ez.
Átsétáltam a szobán a bal oldalon nyíló ajtóhoz.
 Egy pillanatra megálltam előtte.
A szobában sötét volt, de Salem szeme csillogott.
– Mit csinálunk, Jud?
Nyugtalanság lett rajtam úrrá.
– Aggódnom kellene? – kérdezte vidámabban. – Itt rejtegeted az áldozataid?
Felé nyúltam, és kisimítottam az arcából a haját, a füle mögé igazítottam.
– Soha senki nem járt még itt bent, kivéve Trentet – mondtam remegő
hangon.
Még Logan sem.
Salem összeráncolta a homlokát.
Néztem, ahogy megváltozik az arckifejezése, ahogy megérti, hogy valami
olyasmit ajánlok fel neki, amit senki másnak.
Betekintést kap a magányos lelkembe.
Beütöttem a kódot, és beengedtem Salemet a stúdiómba, ami feleakkora
volt, mint az egész loft lakás.
Halvány, fény derengett odabent, sejtelmesen megvilágítva a hatalmas teret.
Festékesbödönök és mindenféle festőkellékek hevertek szerteszét. Létrák és
állványzatok futottak a falak mentén.
Salem bebotladozott, a szeme hatalmasra tágult, ahogy befogadta a látványt,
majd zihálni kezdett.
Mindent festék borított.
Nem használtam vásznat.
A művészetem ott hevert előtte a padlón és a falakon. Minden tenyérnyi
helyet a képzeletem szüleményei borítottak.
Képek és jelenetek kaleidoszkópja a stúdióm. Olyan képeké és jeleneteké,
amiket megfestettem, majd átfestettem és megint újrafestettem…
Az ecsetkezelésem lendületes, szinte mániákus.
A festményekben a gondolataim, a félelmeim és a szégyenem tükröződött.
Kész rémálom, ami itt bent fogadja az embert.
Zűrzavar.
Álom.
Salem meglepetten felsóhajtott, majd besétált, lassan körbefordult, és
tanulmányozni kezdte a látványt a tompa, derengő fényben.
– Azt mondtad, nem ismersz – mondtam nagyon halkan.
Morbid egy vallomás.
Salem kiejtette a kezéből a magas sarkúját, hangosan csattanva ért földet. A
távolabbi falhoz libbent, olyan óvatos, könnyed léptekkel, mintha lassú táncot
lejtene a terem sötétjében.
 Még egyszer visszanézett rám, aztán végigfuttatta az ujjait a falra mázolt,
zavaros alkotáson.
Démonok másztak elő a pokolból.
Angyalok zuhantak alá az égből.
Álmok suttogása.
Meghatározhatatlan, fél arcok.
Istencsapások és örökláng.
Sok-sok láng, sok tűz.
Néhányuk kezdetleges körvonala volt a családomnak.
Az ecsetvonásaimból remény, öröm és kétségbeesett odaadás áradt.
Homályos, tétova kifejeződései azoknak, akiket elvesztettem és akikhez
ragaszkodtam.
Összefüggéstelenül kapcsolódtak egymáshoz.
Salem úgy mozdult, és úgy simogatta az ábrázolt gyermek durva képét,
mintha rabul ejtette volna. Engem mindörökké kísérteni fog.
Hullámzott a mellkasa, a teste pedig megremegett, ahogy végigsimított a
rejtélyes alakon.
Hirtelen nem kaptam levegőt, ahogy feltört bennem a régi fájdalom.
– Ez vagyok én, Salem – mondtam zsebre dugva a kezem. Rám tört a
szégyenérzet is.
Megfordult, és rám nézett.
– Jud – suttogta.
– Figyelmeztettelek, hogy nem lesz szép.
Megrázta a fejét.
– A legszebb dolog, amit életemben láttam – tette a szívére a kezét –, és
egyben a legfájdalmasabb is.
Ott állt, és engem nézett, de máshogy, mint eddig. Mást látott, azt, akinek az
elejétől fogva mutatnom kellett volna magam.
Hiszen mindenkit megtéveszt a külsőm.
Mások nem látják a fájdalmam, a sebeket, a tragédiát.
De Salem?
Úgy éreztem, meg kell mutatnom neki.
Mekkora barom vagyok!
És most mégis ott hevert a lelkem a lába előtt.
– És ilyennek látsz engem is? – kérdezte suttogva, zavarodottan és
rémülettel teli hangon.
A fagyott vérem lüktetni kezdett. Egyre gyorsabban.
Figyelmeztetésként lobbant a vénáimban.
 Vagy bassza meg! Lehet, hogy ez a felszabadulás? Most találtam meg ezt a
pillanatot a kis csábos vadmacskámmal, aki libbenve betáncolt a stúdiómba?
– Nem, Salem. És azt hiszem, éppen ez a baj. Teljesen másnak látlak, és ez
nem hagyja nyugodni a lelkem. Mert ha meglátlak… szépséget látok. Fényt.
Kincset. Jóságot… És hirtelenül kibaszottul a helyére kerül minden.
Óvatosan megmozdult. A tekintete ellágyult, ahogy rám nézett, és felém
lépkedett. Minden egyes lépéssel egyre erősebben éreztem az energiáját.
Megállt a terem közepén, habozott, de kihívóan nézett rám.
– Én egy olyan férfit látok, aki rám talált a vihar közepén, amikor elvesztem.
Egy olyan férfit, aki rám szánta az idejét. Egy védelmezőt. Egy kedves és jó
embert. Egy olyan férfit, akinek összetört a lelke. Látom a fájdalmad, Jud.
Érzem. Azért, mert bennem ugyanilyen fájdalom él.
– Kis csábító vadcicám… Magadba bolondítottál. Fogalmam sincs, mit
csinálok!
Felém csapott az energiája.
Összeszorult a gyomrom a vágytól.
– Mikor érzed magad a legvonzóbbnak, Salem? – suttogtam mély hangon.
Ez a vadóc lány hirtelen elpirult.
– Már nem is emlékszem… – nézett a szemembe.
Felé léptem. Megremegett körülöttünk a levegő.
– Csak szépséget látok, ha rád nézek. Te vagy a megtestesült szépség. Ne
légy szégyenlős! Ne félj! Itt biztonságban vagy, aranyom.
A zabolátlan ígéret felszította a lángokat. Ki akartam törölni a tekintetéből a
félelmet. Azt akartam, hogy bízzon bennem, akkor is, ha nem érdemlem meg,
nagyon akartam.
El kellene menekülnöm a lángok elől, de inkább még egy lépéssel közelebb
mentem.
Salem megnyalta érzéki, telt ajkát, és úgy nézett rám, hogy teljesen
elzsibbadtam.
Átható, vad és csábító volt.
Egy pillanat alatt bűbájos boszorkánnyá változott.
Életre kelt a pillantásomtól.
– Mutasd meg, milyennek érzed magad, amikor rád nézek. Mutasd!
Fellobbant a vágy, szikrákat szórt a halvány, tompa fényben.
Szikrázott és lángolt.
Tétovázott egy pillanatig, de aztán határozottan hátranyúlt, és lehúzta a
szoknyája cipzárját. Hagyta, hogy lecsússzon róla.
Azt a kurva!
Alig kaptam levegőt.
 Salem odébb rúgta a szoknyát. Nem volt rajta más, csak egy fehér tanga és a
lágy esésű, finom selyemblúza.
Meztelen combok. Formás, ínycsiklandó combok… Basszus!
Kiszáradt a szám.
Vissza kellett fognom magam, nehogy odafussak hozzá.
Megigazította a nyakánál a blúzt, és hagyta, hogy lecsússzon az egyik
vállán. Óvatosan térdre ereszkedett, szétterpesztette a lábát, majd pihegve
felsóhajtott. Mintha ugyanaz a kéjes vágy kínozta volna, mint engem.
– Basszus! – bukott ki belőlem ismét.
Oldalra hajtotta a fejét, de csak annyira, hogy felfedje az álla mentén futó
heget. Sűrű, hullámos haja fekete zuhatagként omlott a vállára.
Megbabonázott.
Megigézett.
Megbűvölt a sejtelmes fényben, és fogva tartott.
Kibaszott fekete mágia!
Végigsimított a hasán, miközben a szemembe mélyesztette a szemét.
– Így érzem magam, Jud, amikor rám nézel. Mintha fontos volnék. Nem kell
bujkálnom, mert évek óta először fontosnak érzem magam. Újra élek.
 16.

Salem
Elszorult a torkom a vágyakozástól.
Térdeltem.
Tartottam magam.
Lenyűgözött.
Elragadtatott.
Veszélyes érzelmi viharba keveredtem.
Mint egy cunami, úgy ragadott magával mindkettőnket.
Bele fogunk fulladni.
Része lettem a kínnak, ami a stúdiót borító ecsetvonásokból áradt.
A fájdalomnak, amit a vásznakba szőtt.
Erőlködve szívtam be és fújtam ki a sűrű, fülledt levegőt. Próbáltam olyan
mozdulatlan maradni, amennyire csak bírtam, hogy Jud képként tekinthessen
rám. Hogy belekomponálhasson az alkotásába. Hogy olyan iszonyatos szépséggé
faragjon, formáljon, alakítson, amely illik a falán életre kelt álmokhoz.
Jud az ajtónál állt.
Széles válla minden forró, nehéz légvétellel megemelkedett.
Hatalmas férfi, hihetetlen széles mellkassal.
Egy szörnyeteg.
Lidérc.
Torony.
Erőd.
Egy sötét, nagyon sötét menedék, amelyben el kívántam rejtőzni.
Még mindig a festmények hatása alatt álltam.
Letaglózott, amit sugalmaztak, suttogtak, üvöltöttek felém.
Mintha valóban élnének, és azért könyörögnének, sírnának, üvöltenének,
hogy valaki végre hallgassa meg őket.
A káosz, amely ennek a férfinek az elméjében uralkodott, itt volt körülöttem
színesben. Feketén, fehéren, vörösen.
De már előtte is sejtettem valami hasonlót, nem? Már az első éjszaka
éreztem a nappaliban lógó festményeket látva, hogy nagyon is személyesek.
Jud művész, tudtam, de arra nem voltam felkészülve, amit itt találtam.
– Fontos vagy nekem, Salem. Számítasz. Nézz csak magadra, aranyom!
 Vonzó, lehengerlő sármja keveredett a szívét uraló zűrzavarral.
– Te vagy a megtestesült szépség maga! – lehelte felém, én pedig lélegezni
is elfelejtettem, ahogy lassan lerúgta az elegáns cipőjét. Obszidián szemét rám
villantotta, gyorsan, mintha a köztünk lévő távolság ellenére is felfalt volna a
nyers pillantásával.
Nem fordult el, fogva tartott a tekintetével, miközben lehajolt, és
megszabadult a zoknijától is. Izgatottan nyeltem, aztán azt hittem, megfulladok,
amikor végigfutott az ujja az ingén, gyorsan kigombolta, kibújt abból is.
A testét a hatalmas, széles válla uralta. Mindenhol izmok dagadtak, a
mellétől kezdve a karján és a hasán át egészen a keskeny csípőjéig. Szinte az
egész felsőtestét tetoválások borították, ugyanabban a stílusban, mint amiket a
falakon láttam, bár ebben a halvány fényben nem lehettem ebben teljesen biztos.
Ahhoz viszont láttam eleget, hogy a lényeget levegyem.
Hátborzongató volt. Fenyegetettséget, veszedelmet és életerőt sugárzott.
Ez a hegynyi férfi csak állt és bámult, majd egy lépést tett felém. Az
energiája végigfutott a padlón. Úgy közelített felém, mint egy kísértet, mintha
életre kelt volna az egyik alak a festményéről. Beborított az ereje, és
végigsimított rajtam.
Igazam volt.
Jud határozottan veszélyes.
Kétségtelenül az.
Mégis ott maradtam, álltam a tekintetét, és közben olyan biztonságban
éreztem magam, mint még soha.
Azt hittem, odajön hozzám, de elment mellettem. A vágy ott hullámzott a
nyomában.
Őrjítően szexi volt!
Jud Lawson maga volt a megtestesült anomália.
Viszály és béke.
Nyugalom és konfliktus.
Mint a vakító fény a leghosszabb éjszakában.
A szív, a józan ész és az épelméjűség martalóca.
Mert hiszen ott maradtam lent a földön, felajánlottam magam neki.
Pózoltam.
Semmi kétség, elment a józan eszem.
Jud aurája szétáradt a stúdióban, ahogy átgyalogolt a hatalmas termen a
velem szemközti falhoz. Megfogott egy festőállványt, és rátett egy talán már
százszor is átfestett vásznat. Lehajolt, hogy kinyisson egy doboz festéket.
Felkapott egy ecsetet, rám nézett, és tanulmányozni kezdett.
Megremegtem a tekintete alatt.
 – Gyönyörűségem! – motyogta. – Amikor megláttalak az esőben, azt hittem,
káprázik a szemem, hogy hallucinálok.
– Meg voltam rémülve – vallottam be.
A hangunk táncot lejtett a sűrű, nehéz levegőben. Hangosabbnak hatott, mint
kellett volna. Még a heves szívverésünk is érzékelhető volt. Ott lüktetett és
visszhangzott kettőnk között.
Jud mosolyra húzta szexi, csókolni valóan telt ajkát, miközben hol engem
nézett, hol a vásznat. Egyszer csak festeni kezdett. Gyors, lendületes
ecsetvonásokkal, mintha a mű ott helyben, azonnal születne meg, tervezés
nélkül.
– Éreztem a félelmed, Salem. Éreztem a kétségbeesést. Nem tudom, vajon
azt is éreztem-e már akkor, hogy valami különös kötelék van köztünk. Talán azt
is tudtam, hogy mögöttem, a motoromon van a helyed. Hogy éreztem-e azt is,
hogy fontos leszel az életemben, nem tudom.
Nehéz volt mozdulatlanul maradni, nehéz volt nyelni, lélegezni. Forgott
körülöttem a világ. Jud nem mozdult, mégis olyan érzésem volt, mintha a falak
összébb mentek volna, és mi is közelebb volnánk egymáshoz.
Továbbra is lendületesen mozgatta az ecsetet.
– Már belefáradtam a rettegésbe… belefáradtam a menekülésbe – ismertem
be óvatlanul.
Megremegtek a falak. Figyelmeztetés volt, hogy talán még le is omlanak.
Emlékeztettek, hogy legyek óvatos.
Ne bízz senkiben!
De egyre nehezebb volt betartani.
Jud összeszorította fogát.
– Örülnék, ha kitörölhetném az életedből. Ha átfesthetnék minden egyes
sebet, minden egyes fájdalmat, és helyette valami újat teremthetnék.
– Van, amit nem lehet begyógyítani, Jud.
A lelkemből szóltam, onnan, ahol a fájdalom és a szomorúság uralkodott.
Jud pislogott. A saját elméjének viharában járt.
– És azt is szeretném átfesteni neked. Ugyan nem érdemlem meg, hogy ilyet
tehessek érted, de szeretném.
– Miért mondod ezt? Miért ne érdemelnéd?
Azt hiszem, ezért jöttem el vele annak ellenére, hogy haragudtam rá, és
csalódott voltam. Az az igazság, hogy láttam a szemében, láttam a tekintete
mélyén a fájdalmat, a gyászt, ami menekülésre késztette.
Felhorkant.
– Hát még mindig nem látod? – kérdezte undorral a hangjában.
 – Egy férfit látok, aki fájdalomban él, de senkinek sem engedi, hogy lássa
ezt a kínt.
– Csakis neked – bólintott.
– Nekem – ismételtem, és nem tudom, hogy követelőzés vagy kétkedés
akart-e inkább lenni.
Áradni kezdett a vágy.
Éreztem.
Édesen terjed a levegőben.
Belélegeztem, és hagytam, hogy szétáradjon a testemben.
Hagytam, hogy elteljek vele.
Terpeszben térdeltem, és hirtelen hívogatón Jud felé mozdult a csípőm. Nem
kellett volna.
De teljesen újszerű vágy lobogott bennem.
Végül fájni fog.
De a kezem lejjebb csúszott a hasamon, a fejemben pedig cikáztak a
gondolatok. Jud csókjának emléke, a kezének érintése, hogy milyen jó lenne
csak úgy egyszerűen megadni magam.
Jud felmordult.
Fekete tekintete rám villant. Mint a kátrány, olyan sötét volt. Még jobban
elsötétítette a vágy.
Megnyalta a szája szélét.
– Salem – szólt figyelmeztetőn.
– Azt kérdezted, mikor érzem magam a legszebbnek, a legvonzóbbnak. Azt
kérted, mutassam meg, mit érzek, amikor rám nézel. Hát ezt érzem, Jud.
Kívánatosnak érzem magam. Úgy érzem, vágysz rám. Elevennek érzem magam.
Remegő ujjam a bugyim széle alá csúsztattam.
– Azt akarom, hogy akarj engem! – szaladt ki a számon.
Tessék, már könyörgök is a fájdalomért.
De nem tudtam parancsolni magamnak.
Hiszen úgy nézett rám.
– Te kis boszorkány… mégis mit gondolsz, mit művelsz velem?
Felnyögtem.
– Nem, Jud. Én vagyok, aki megrészegült tőled, aki nem tudja, mi ütött belé.
Kicsúszott az ecset a kezéből, és hangosan koppant a padlón.
Lassan elindult felém.
Hatalmas, sötét toronyként magasodott előttem.
Mint egy félelmetes harcos.
A durva megmentőm.
Azt akartam, hogy az legyen.
 Hogy álljon ki értem.
Kettőnkért.
De nem kérhetek tőle ilyet.
Olyan közel lépett, hogy megérinthesse az állam.
– Nem vagyok jó ember, aranyom… Hát nem látod?
Árnyak táncoltak a zord arcán.
– Látom… látom benned a kedvességet, a jóságot, a szenvedélyt. Látom,
hogy kísért valami… ahogy engem is.
Végigsimított az ujjúval az ajkamon.
Összehúzódott a hasam a vágytól, és ismét megremegett a csípőm.
Jud elég közel állt hozzám, hogy jobban lássam a bőrén a rajzokat. Olyanok
voltak, mint a falon. Angyalok és démonok.
Háború és élet. Gyász és vérontás. Tajtékzó tenger és omladozó hegyek.
De volt ott néhány nagy betű is a bal oldalán. Úgy szerettem volna
megérinteni! KEGYETLEN.
Megremegett a lelkem, amikor végül kinyújtottam a kezem, és
megérintettem.
Mint egy kinyilatkoztatás.
Lehunytam a szemem, és úgy simítottam végig a betűkön az ujjhegyemmel,
mintha Braille-írás lenne. Jud megremegett az érintésemtől.
– Ez vagyok valójában – suttogta szégyenkezve.
– Pontosan mit jelent?
– Borzasztó dolgokat műveltem, Salem.
Kirázott a hideg.
Reszketett a szívem és reszketett a lelkem is.
Nem jó jel. Érthető és világos volt a vallomása. A tekintete is erről
árulkodott.
– De az a múltban történt, nem? – mondtam mégis ostobán.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez a férfi gonosz és kegyetlen. Hogy
képes fájdalmat okozni.
– Az, hogy a múltban történt, nem jelenti azt, hogy nem ugyanaz az ember
vagyok. Itt van bennem.
Jud még mindig az államat fogta, én a kezembe fogtam a kezét, és az
arcomra simítottam a hatalmas tenyerét. Éreztem a belőle sugárzó melegséget. A
gyengédséget. A kedvességet. A törődést, amit igyekezett nem kimutatni.
– Te jó ember vagy, Jud.
Felmordult, majd lassan térdre ereszkedett előttem, de még így is fölém
tornyosult. Az arcomról a nyakamra csúszott a tenyere, ott lüktetett alatta őrült
iramban a pulzusom.
 Széttárta az ujjait, majd lefele csúsztatta a tenyerét a nyakamról a mellemre.
Kéjes nyögés szakadt fel a torkomból.
– Ne mondd ezt, nem vagyok jó ember. Ha az volnék, most nem térdelnék itt
előtted, és nem tenném ezt…
A szája a keze helyére tapadt.
Az államra.
A nyakamra.
A melleim közötti érzékeny területre.
Csupa libabőr voltam, reszkettem.
Belélegezte az illatom, ahogy lefelé haladt, pedig engem részegített meg az ő
illata.
Teljesen eltelítette a tüdőmet.
A véremet.
Citrus, fahéj és szegfűszeg.
Elkábított a késő őszi éjszaka aromája.
Jud egyre lejjebb hajolt, míg végül már a hasamat csókolgatta. Hullámzott a
mellkasom az izgatottságtól, ahogy belekapaszkodtam, belemarkoltam a sűrű,
fekete hajába.
– Jobb lenne, ha rám szólnál, hogy hagyjam abba, különben biztos, hogy
megkóstolom az édes puncidat! És ha már elkezdem, talán abba sem akarom
többé hagyni.
Elöntött a forróság.
Lángolt a testem.
Félnem kellene, tartani a lángoktól, de inkább még határozottabban
kapaszkodtam belé.
– Egy jó barát nem várakoztatna meg – suttogtam kétségbeesetten
könyörögve.
Ó, nagyon kívántam a száját a testemen!
Felnevetett. Nevetése végigbizsergett az egész testemen. Csupa libabőr
lettem.
Jud hátrébb hajolt, és a szemembe nézett, de hatalmas tenyerével továbbra is
a csípőmet ölelte.
– Tényleg akarod, bébi?
Azonnal rábólintottam.
– Aznap éjjel, amikor az üzeneteket írtam neked, megérintetted magad?
Kéjesen megnyaltam a szám.
– Igen – nyöszörögtem.
– Erről ábrándoztam, aranyom… hogy lakmározok belőled. Te is erre
gondoltál?
 – Igen.
Meg sem mozdult, egyszerűen felemelt, mintha súlytalan lennék, és
leültetett a földre. Meglepetten felsikkantottam, és gyorsan magam mögé tettem
a kezem, hogy megtámasszam magam. Széttárta a combom, és végigsimított a
bugyimon.
– Úúú, de nedves vagy!
Mint a forgószél.
Hol vonzott, hol taszított.
Egyszerre volt titokzatos, komoly, félelmetes férfi és pimasz, szexi fiú.
– Akarom, Jud!
Nem is hiszem, hogy valaha kívántam volna bármit is annyira, mint őt ebben
a pillanatban.
Beleakasztotta az ujját a bugyimba, és lassan lehúzta rólam. Felszisszent.
– Kibaszott fekete mágia!
Megragadta a combom, közelebb rántott magához, miközben a tekintetével
máris falni kezdett.
Belém mélyesztette a nyelvét. Nyalt, szívott, falt, éppen olyan mohón,
ahogyan szerdán csókolt. Nem volt óvatos és nem volt gyengéd.
Pusztító volt.
Megsemmisültem.
Úgy mozgott rajtam, bennem a nyelve, hogy majdnem beleőrültem. Egyre
tekergett a csípőm és remegett a kezem.
– Jud! Igen! Ó, Istenem! Ó, de jó!
– Tudom, mi kell neked, bébi! – zengtek bennem a szavai. Libabőrös lettem,
megremegtem. Jud felemelte a fenekem a földről, és irányt váltott. Elkezdte a
combomat csókolgatni, onnan a fenekemre vándorolt, majd ismét belém tolta a
nyelvét.
– Jud! – nyögtem hangosan. – Kérlek.
Elnevette magát.
Megváltozott körülöttem a levegő is, amikor mélyen a szemembe nézett.
Sokkal intenzívebben, mint amit el tudtam volna képzelni.
Óvatosan visszatett a padlóra, majd kinyújtotta a kezét, és a számba tolta két
ujját.
Mohón szívtam és szopogattam.
– Jó kislány! – szólt, majd anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét,
kihúzta az ujjait a számból, és mélyen belém tolta.
Felsóhajtottam.
Alig fért belém.
 Kétség sem fért hozzá, hogy teljesen ki fog csinálni. Mégis tovább
könyörögtem.
– Jud, kérlek!
Elkezdte mozgatni bennem a kezét, az ujjaival dugott, miközben lehajolt, és
a csiklómat szopogatta. Szívta, nyalta, harapta, húzta, játszott rajtam a nyelvével.
Csak egy percbe telt, és teljesen szétestem.
Darabokra hullottam a kezei között.
Fellobbant az energia, és végigszáguldott a testemen. Igazi, érzéki
gyönyörlavinát indított el. Mintha tűzvihar tombolt volna bennem.
Teljesen elszálltam. Nem láttam. Gondolkodni sem tudtam. Csak én léteztem
és ez az ellentmondásokból álló férfi. A férfi, akit akartam. Akartam, kívántam,
de tudtam, hogy inkább félnem kellene tőle.
De nem tettem.
Megadtam magam. Engedtem neki. Hagytam, hogy győzzön a kéj.
Végig bennem volt, amíg az orgazmus tartott. Amikor remegtem és
rázkódtam, lelassította az ujjait. Hagyta, hogy a gyönyör hullámokban temessen
maga alá.
Mámorító érzés volt.
Megrészegültem.
Még soha nem éreztem magam ilyen csodálatosan.
Beleszimatolt a köldökömbe, ahogy felfelé haladt.
Nem tett le, a szemembe bámult, majd hátulról megragadta a nyakam, és
magához rántva megcsókolt.
Birtokba vett a szájával és az erőteljes nyelvével.
Addig csókolt, hogy beleszédültem.
Már alig kaptam levegőt, a hajába és a szakállába túrtam, majd a nyakába
bújva végigszántottam az izmos hátán.
Egymáshoz simult a mellkasunk, miközben nemcsak a szánk kapcsolódott
össze, de a lelkünk is. Vágytuk ezt az összekapcsolódást.
Összecsaptak az energiáink.
Mint egy tornádó, mindent elsöpört, ami az útjába került.
Végigszántottam a mellkasát.
Kétségbeesetten.
Többet követelve.
Megfeszültek az izmai.
– Óvatosan, bébi!
– Az óvatosságot valahol elhagytam az út szélén, amikor a zuhogó esőben
felültem a motorodra.
 Csintalanul felnevetett, én pedig felfedezőútra indultam lefelé a mellkasán.
Végignyaltam a bőrét, érezni akartam az ízét. Megcsókoltam a hasizmait,
miközben kínlódva próbáltam kicsatolni az övét.
Jud felmorrant, majd két marokra fogta az arcom.
– Salem!?
– Érezni akarlak. Engedd meg, kérlek! – nyöszörögtem félőrülten, miközben
tovább csókolgattam, egyre lejjebb és lejjebb. Végre sikerült kicsatolnom az
övét, gyorsan kigomboltam a nadrágját, és lerántottam a cipzárt is.
Villámgyorsan a csípőjére simult a kezem. Szükségem volt erre, nagyon
kívántam.
– Én ugyanazt látom, ha rád nézek, Jud, mint te. Szépséget. A férfias szépség
megtestesülését.
A bőréhez bújva suttogtam ugyanazokat a szavakat, amiket tőle hallottam,
miközben szinte őrjöngve próbáltam lerángatni a nadrágját.
– Olyan nagyon kívánlak, hogy szinte fáj rád néznem.
Feltérdelt.
– Basszus, édesem… mire készülsz?
– Csak valami hasonlóra, mint amit te műveltél velem.
Végre sikerült megszabadítanom a nadrágjától, és gyorsan megfogtam az
alsóját, és azt is lehúztam a masszív csípőjéről.
Hű! Azt a mindenit!
Azonnal megrázkódtam, és csupa libabőr lettem.
Jud elkuncogta magát, majd kinyújtotta a kezét, és végigsimított az ajkamon.
Könnyű dolga volt, tekintve, hogy tátott szájjal bámultam magam elé.
– Látod, mit csinálsz velem, Salem? Azt hiszed, te kínlódtál a vágytól? Majd
meghaltam, hogy elveszhessek benned.
Jud férfiassága hatalmas volt! Vastag, hosszú, masszív farkán lüktetve
duzzadt a jókora makkja. Kemény volt, forró, és a vége nedvesen csillogott.
Nem volt szégyenlős.
– Mutasd, mit tud az a csinos kis szád! Jó?
Elöntött a forróság, majd összerándultam a vágytól. Akaratlanul is
felnyögtem, ahogy megmarkoltam a csípőjét, és a farkára igazítottam az ajkam.
Olyan mélyen kaptam be, amennyire tudtam, miközben megmarkoltam a farkát a
tövénél.
Jud mélyebbre lökte magát.
– Ez az! Pont így!
Szoptam, szívtam, nyaltam. Ö belemarkolt mindkét kezével a hajamba,
irányított. Kemény, kétségbeesett ritmust diktált.
Ívbe feszült a gerince, és felnyögött.
 Éreztem a levegőben a vágyát.
– Salem!
Megcsapott az energiája, én pedig elengedtem magam, és hagytam, hogy
úgy birtokolja a számat, ahogyan neki jó.
Mozgott, remegett a csípője, majd mélyen, torokból hörögve nyögött fel.
– Azt a kurva!
Két kézzel fogott, miközben a torkomban lüktetett. Nyeltem, és a számban
tartottam, miközben a gyönyörtől rázkódott.
Egészen szorosan ölelt magához, miközben elélvezett.
– Salem… gyönyörűségem… csodálatos…
Pontosan tudtam, hogy mikor érkezik a csúcsra, a szavai ugyanis egyre
szaggatottabbá és érthetetlenebbé váltak.
Óvatosan hátrébb araszoltam, és kiengedtem a számból, miközben ő lágyan
végigsimított rajtam az ujjhegyével.
Felnevetett. Éjfekete szeme még a sötétben is csillogott.
– Hű… drágaság…
Imádattal nézett rám.
Valahol mintha megpendítettek volna bennem egy húrt.
Tudtam jól, hogy nem szabad beleszeretnem ebbe a férfiba, de Miminek
valószínűleg ebben is igaza van – bizony nem mi döntjük el, hogy kibe szeretünk
bele. De akkor is én vagyok a bolond, hogy egyáltalán hagytam eddig fajulni a
dolgokat.
Egészen eddig… Hiszen ott voltam, ahol minden elveszti a jelentőségét,
mert ez a férfi válik fontossá.
Jud felhúzta a nadrágját, de nem vesződött azzal, hogy begombolja, vagy
felhúzza a cipzárt. Átölelte a derekam, és óvatosan lefeküdt velem a földre.
Hanyatt fordult, és magára húzott, mint egy takarót. Összeért a mellünk.
– Bocs a térded miatt – vigyorgott rám. Ismét az a játékos, huncut, fiatal
csávó lett.
Én is elvigyorodtam.
– Hát, biztos jól lehorzsoltam. Kellene ide egy szőnyeg, nem gondolod? –
kérdeztem a mellkasán lévő tetoválásokat simogatva.
– Mert akkor megismételjük az iméntit? – kérdezte élcelődve.
Vállon legyintettem, de nevettem, aztán belefeledkeztem a tekintetébe.
– Nagy valószínűséggel igen – válaszoltam végül.
Teljesen ellágyultak a vonásai, ahogy az arcomat kutatta. Mintha a
megbánás jeleit kereste volna.
– Minden barátoddal így bánsz? – ékelődtem vele.
 – Hát barátok vagyunk? Nem ezért hoztalak ide – válaszolta a hajamat
simogatva. – És azt mondtad, megölsz, ha hozzád merek érni.
– Lehet, akkor öltelek volna meg, ha nem érsz hozzám.
– Mindegy, úgyis belehaltam volna, ha továbbra is tojáshéjakon kell
lépkednem, mint az elmúlt napokban. Borzalmas volt… ez a távolságtartás.
– Szerintem is.
Hiányzott a barátsága, vagy bárminek is nevezzük vagy hazudjuk azt, ami
köztünk van.
Megfeszültek az izmai. Láthatóan feltört belőle a szomorúság.
– Elbasztam… tudom. Csak a kislányod… – kezdte, és a tekintete ismét
megtelt azzal a végtelen fájdalommal.
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Nekem is voltak titkaim, nem csak neki.
Mégsem tudtam csendben maradni.
– Mi az? Mi bánt? Nekem nyugodtan elmondhatod.
Keserűen felnevetett, és megrázta a fejét.
– Nem… tudod, éppen ez a bajom. Egyszer megtettem, megnyíltam, őszinte
voltam, és nagyon rossz vége lett.
Mintha a tetoválás az oldalán lángra kapott volna, szinte égette a bőrömet.
KEGYETLEN.
Lenyeltem a nyugtalanságom, és inkább elvesztem a tekintetében, abban a
végtelen, sötét örvényben.
– A feleségem…
Nem akartam félbeszakítani, de önkéntelenül is felsóhajtottam.
Jud ajka megremegett, és még szorosabban ölelt.
– Próbáltam jó ember lenni, Salem. Kurvára megpróbáltam magam mögött
hagyni azt az életet, amiben felnőttem.
Elhűlt a vérem.
Mintha villám csapott volna közénk.
Rám nézett. Semmi fiús csintalanság nem volt most benne.
– Az apánk egy erőszakos motorosbanda vezére volt… Én ebben nőttem fel,
Salem. Semmi jót nem tanultunk tőle. Csak lopni, pusztítani… ölni – mondta a
fogát csikorgatva.
Láttam, ahogy szétárad benne a szégyen.
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban.
Félelem, fájdalom… és az ő gyötrődése.
Mintha valóban éreztem volna azt a kínszenvedést, ami benne feszült,
mintha egyenesen a vérembe szivárgott volna a hátamat simogató tenyerén át.
Jobban tenném, ha most azonnal elmennék.
Elmenekülnék.
 Elrejtőznék.
Összecsomagolnék, és vissza sem néznék.
Ide sem kellett volna jönnöm!
De már itt voltam.
És belesüppedtem ebbe a helyzetbe. Judba.
Olyan volt, mint a futóhomok.
Megnyalta a szája szélét, majd folytatta.
– Hátat fordítottunk annak az életnek, amikor Gage megszületett.
Kiszabadultunk, mert Trent semmiképpen nem akarta a fiát úgy nevelni. Új
esélyt akartunk. Új életet. Jobbá akartunk válni. Jót akartunk tenni a sok rossz
helyett – mesélte elrévedve, majd rám nézett. – Megismertem egy lányt…
kurvára szerettem – folytatta elkeseredetten nevetve.
– Jud…
Megrázta a fejét, nem akarta, hogy félbeszakítsam. Megfogta a kezem, és az
ajkához emelte.
– Megígértem, Salem, magamnak tettem ígéretet, hogy soha többé nem térek
vissza a múlthoz, hogy tiszta életet fogok élni, hogy jó ember leszek.
Megrázkódott.
Sugárzott belőle a gyötrelem.
– De utolért a múlt, Salem. Belekeveredtem valami szarságba egy régi
tartozás miatt. Megkerestek, utánam jöttek. A testvérem, Logan… – kezdte, de
megrázta a fejét. – Mindegy. Muszáj volt megtennem. Meg kellett védenem őt.
Nem szóltam. Mozdulni sem tudtam, csak néztem az arcára kiülő fájdalmat.
– De az egész kurvára szarul sült el, Salem. Olyat követeltek tőlem, amit
nem tudtam megtenni. Próbáltam megoldani, próbáltam jól csinálni, próbáltam
helyrehozni, megállítani, de kibaszottul elkéstem vele…
Elcsuklott a hangja.
Bennem ugyanakkor ezernyi kérdés kavargóit.
Nem akartam kérdezősködni. Úgysem tehetek semmit, de azzal segíthetek,
ha meghallgatom. Csak azt reméltem, én nem megyek tönkre abban, amit hallani
fogok.
– Elmondtam a feleségemnek – nyögte nehézkesen. – Hazamentem, és
bevallottam neki mindent, mert nem akartam hazugságban élni, nem akartam
titkolózni előtte. Nem tudtam volna nyugodtan lefeküdni mellé, ha közben
gyötör a bűntudat. Megtudta, hogy ki vagyok… milyen ember. Meglátta bennem
a szörnyeteget, és azonnal összepakolt.
Elfogott a szánalom. Eszembe jutott, mit suttogott Edennek az étteremben.
Köszönöm, hogy azt látod benne, aki valójában, nem az alapján ítélkezel,
hogy mit tett.
 Bánat kerített a hatalmába.
A felesége nem volt képes arra, amire Eden igen.
Istenem! Olyan gondolataim támadtak, amiket jobb lett volna elkerülni.
Jud megfogta a kezem, és simogatni kezdte, mintha magát nyugtatta volna a
mozdulattal.
Nyugalom.
Menedék.
Ez szeretnék lenni neki.
– Elvitte az egyéves kislányomat. Elvitte magával, és azóta sem láttam,
Salem.
Nem kaptam levegőt.
Egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a forróság.
Szétáradt bennem a fájdalom.
Ezt a kínt már jól ismertem. Már leküzdöttem, legyőztem valamikor.
Könnybe lábadt a szemem. De most nem rólam volt szó.
Szorosan megöleltem. Én is tudok az ő sziklája lenni, bár úgy éreztem, akár
akadály is lehetek.
– Ezért… ezért akadtam ki annyira, amikor megláttam Junit. Hirtelen túl sok
volt. Itt ez az aranyos kislány, aki nagyjából annyi idős lehet, mint az én lányom.
A lányom, akit nem is ismerek. Csak azt tudom, hogy fekete haja van, kurvára
édes a nevetése, és akkora hatalmas űrt hagyott bennem, ami sosem fog
begyógyulni… Nem kellett volna idehoznom téged. Hogy is merészeltem
hozzád érni? De annyira akartam, hogy megérts! Hogy értsd, miért. Hogy nem a
te lányod miatt van. Nem ő tehet róla, hanem én… mint mindig.
– Sajnálom, Jud!
Megvonta a vállát, és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
– Én tehetek róla. Próbálok jó lenni. Helyesen cselekedni. Remélem, egy
nap…
Elhallgatott, de mindketten tudtuk, mit akart mondani.
Abban reménykedik, hogy visszatérnek hozzá.
Ki beszélt szerelemről?
Mélyen belém hasított az elutasítás.
Istenem, mekkora hülye vagyok! Micsoda ostoba liba!
De ezt hozta ki belőlem… tehetetlen voltam.
Lemásztam róla.
Nem tudtam elrejteni a remegésem.
Elfordítottam az arcom, ahogy lehajoltam a bugyimért és a szoknyámért.
Próbáltam visszatartani a hisztérikus nevetést, ami a torkomat feszítette.
Teljesen magam ellen irányult.
 Hiszen őt hogy hibáztathatnám?
Nem megy.
Nem tehetem.
Mégis, annyira fájt, és annyira akartam őt!
A testem lüktetett, a szívem meghasadt.
Belebújtam a ruháimba, miközben Jud is lassan felállt.
Éreztem, ahogy a hátam mögött áll.
Zihálva vette a levegőt, miközben rendbe szedte magát. Óvatosan
rápillantottam.
Háttal állt nekem, én pedig majdnem hangosan felsikkantottam, amikor
megláttam a hátát.
Tele volt tetoválásokkal, de a színes formák alatt rücskös, eldeformálódott,
rózsaszín volt a bőre.
Mintha élve megégették volna.
A szám elé kaptam a kezem, hogy ne jöjjön ki rajta hang.
De Jud megmerevedett, amikor meghallotta a nyöszörgésem, rájött, hogy a
hátát bámulom.
Remegve álltam fel. Bizonytalanok voltak a lépteim, ahogy közelebb
mentem hozzá. Kinyújtottam a remegő kezem, és megérintettem az elcsúfított
bőrét.
Jud megremegett az érintésemtől.
– Olyasvalakire van szükséged, aki olyannak lát, amilyen valóban vagy, és
nem az alapján ítélkezik, mit tettél – suttogtam szinte szó szerint az ő szavait.
Istenem! De szeretnék én lenni ez a valaki!
Mekkora hülye vagyok! Milyen végtelenül ostoba!
Megfordult, és rám nézett. Láttam a szemében a szomorúságot.
– Próbáltam kiérdemelni… de az az igazság, ha ismernéd a sötét oldalamat,
sikítva elfutnál te is. És talán pontosan ezt kellene tenned – simogatta meg az
arcom. – De annyira szeretnélek megtartani!
Figyelmeztetésnek tűnt minden egyes szava.
Rossz ómen.
Intő jel.
Aztán Jud hirtelen elmosolyodott.
– Gyere! Hazaviszem azt a csinos kis segged! Hiszen megígértem. Milyen
barát lennék, ha cserbenhagynálak?
Aha.
Barát.
A lábamat bámultam, miközben a cipőmért indultam, Jud felvette a földről
az ingét, és öltözni kezdett.
 Nem biztos, hogy még többet képes lennék elviselni.
Egyedül kell lennem.
És Judnak is.
Eléggé egyértelmű lett, hogy egyikünknek sem igazán megfelelő sem az idő,
sem a helyzet. Így hát figyelmen kívül hagytuk a vonzalmat, ami egyre erősebbé
kezdett válni. Inkább úgy tettünk mind a ketten, mintha a történteknek semmi
jelentősége sem lenne.
Tettetett jókedvvel, erőltetett mosollyal indultunk haza, át a lakásán, le a
lépcsőn. De nem a motorjához vezetett, hanem egy pick-uphoz, ami ott parkolt
mellette. Kinyitotta az ajtót, bemásztunk, és a garázsajtó már emelkedett is fel
mögöttünk.
A néma csend hangosabbnak tűnt, mint a felbőgő motor hangja.
Jud hazavitt.
A köztünk lévő energia ott cikázott, izzott, lüktetett az utastérben. A mélyből
feltörve szikrázott, de egyikünk sem volt hajlandó észrevenni.
Már fájdalmasan kínos volt a csend, mire végre megérkeztünk hozzám, és
Jud leparkolt az út szélén. Kiugrott a kocsiból, gyorsan megkerülte, és kinyitotta
nekem az ajtót. Még kaptam tőle egy rá jellemző, halálosan szexi mosolyt is,
miközben kikászálódtam az autójából.
Visszafogott, gondtalan mosoly volt, de láttam a fájdalmat mögötte.
Elindultam. Megsimogattam a kezét, és a kemény metszésű, felejthetetlenül
vonzó arcára néztem.
– Talán csak egy olyan emberre lenne szükséged, aki képes meglátni a
lényeget – szóltam elfojtott hangon. Kétségbeesett utolsó próbálkozás volt
részemről.
Elsötétült az arca, vidám mosolya szomorúba fordult.
– Hát, aranyom, azt hiszem, az olyan szerelem igazán nagyon fájdalmas
lehet.
Tétovázva bólintottam, és a bejárat felé indultam. Az ajtó előtt megálltam
egy pillanatra, és visszanéztem rá. Becsapta az anyósülés ajtaját, és nekidőlt.
Keze a zsebében, lába keresztbe téve.
– Barátok leszünk?
– Ha ez az egy módja, hogy közel engedj magadhoz – válaszoltam
elismételve saját, korábban mondott szavait.
Jud felcsuklott.
– Édes kis boszorkám, benned aztán tényleg van valami különleges.
Lágyan elmosolyodtam, vadul vert a szívem. Fogalmam sem volt, hányadán
állunk. Mekkorát fogok zuhanni? Mennyire fogom magam összetörni? Lehet,
hogy ismét megfutamodok, lehet, hogy ezúttal maradok, de bárhogy lesz is,
sosem fogom megbánni ezt az estét, amit vele tölthettem.
Intettem neki, majd kinyitottam az ajtót, és beléptem. Majd kiugrott a
szívem a helyéről, amikor egy sötét alakot láttam a konyhaajtónál. Hatalmasat
sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy csak Darius az.
– Baszki! A frászt hoztad rám!
Undorodva nézett rám.
– Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle!
Megremegtem.
– Semmi közöd hozzá!
Harag lengte körül, ahogy elindult felém.
– Semmi közöm? Amikor ennyi mindent teszek érted? Amikor próbállak
megvédeni? Amikor próbálok neked és a lányodnak rendes otthont adni?
Felgyorsult a pulzusom, vihar dúlt bennem, de Darius még közelebb jött.
– De, azt hiszem, igenis van hozzá közöm, Salem! – morogta felém.
 17.

Salem
Tizenhét éves korában

Salem nyugtalanul ízgett-mozgott a kanapé szélén, szinte alig ért hozzá a feneke.
Baromira nem érezte jól magát. Ő nem ilyen, és nem ide való. Nem is kellene itt
lennie, ez az igazság.
Hogy mennyire, arra Darius is emlékeztette, amikor ismét szemrehányó
pillantást vetett rá a zsúfolt szoba túlsó feléről, ahol a haverjaival dumált.
Sokan voltak a buliban, a lámpák tompán égtek, bár a DJ-pult felől színes
fények szelték át a levegőt. Fülsiketítően hangos volt a lüktető zene, alig lehetett
érteni egymást.
Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a testvére megvető pillantását, inkább
kényszeredetten belekortyolt a sörébe, és próbált Taliára figyelni, aki épp
flörtölgetett.
Talia felhevült pillantással fordult felé.
– Látod? Mondtam, hogy nagyon menő lesz! – próbálta a lány túlkiabálni a
hangzavart.
– Aha, nagyon menő – válaszolta Salem unottan.
Talia megragadta a kezét, és megrángatta.
– Gyere! Élvezd már egy kicsit! Miért kell mindig ilyen unalmasnak lenned?
– Nem vagyok unalmas – nevette el magát Salem. Talia hitetlenkedve
rámeredt. Fapofával mérte végig.
– Oké, oké! – adta meg magát sóhajtva Salem.
De hát ő csak komolyan veszi az életet. Céljai vannak, és álmai. Azt akarja,
hogy Mimi büszke legyen rá, fősulira akar menni, saját otthont akar. Elhatározta,
hogy ugyanúgy a gondját viseli majd Miminek, ahogy ő vigyázott Dariusra és rá.
Ennyi terv mellett nincs idő ilyesmikre! És egyébként nem baj, mert úgysem érzi
jól magát az ilyen bulikban. Sokkal szívesebben maradt volna inkább otthon,
nézhetne egy filmet, és nem azt, amint egy jól láthatóan túlságosan idős csávó a
barátnőjét fűzi valami nyálas szöveggel.
Persze, az is lehet, hogy csak útban érzi magát.
Feleslegesnek.
Vele úgysem flörtöl senki.
 Soha.
Szóval megpróbálta a söröspohár mögé rejteni az arcát, próbált beleolvadni a
félhomályba, ahogy szokta.
De Talia hirtelen megütögette a könyökével.
– Nézd, ki van itt!
Salem az ajtó felé nézett, ahol öt újonnan érkezett fiú állt. Még a levegő is
megváltozott hirtelen. Nyugtalanság és kíváncsiság uralkodott el rajta.
A legszívesebben azonnal eltűnt volna onnan, de mozdulni sem bírt a
tekintet súlya alatt, ami rá tapadt, miután Carlo a tömeget pásztázva meglátta őt.
Mintha kimondottan azt a lányt kereste volna, aki épp petrezselymet árult.
Valaki vállon veregette, Carlo pedig feléje fordult, így Salem gyorsan kifújta
a levegőt. Elzsibbadt a gyomra az izgalomtól. Vonzotta a fiú… de… inkább nem.
Valahogy soha nem tudta hová tenni Carlót.
Így hát inkább messziről figyelte őket. Olyan megrendezettnek tűnt minden;
mintha nem véletlen lenne. Az a suttogó hang, ahogy Carlo a testvérével beszélt,
összehajoltak, miközben Darius is odaintett a fejével.
Mintha ők parancsoltak volna a buliban.
Üzletről volt szó, hiszen látta, ahogy kezet fogtak egymással.
Nem akárhogy.
Piszkos kézrázás volt, azonnal ez villant az eszébe, ahogy meglátta. De az is
lehet, hogy csak túl sokat tudott róluk.
Darius is hirtelen pénzhez jutott.
Aztán az, ahogy viselkedett!
Ahogy titkolózott…
Salem pislogott, és inkább elfordult. Túl régóta bámulta őket. Akkor jutott
az eszébe, amikor Carlo hanyagul a falnak dőlve zsebre tette a kezét, és
visszabámult rá.
Ismét arrafelé pislantott.
Carlo kihívóan mosolygott rá.
Elöntötte a forróság. Alig kapott levegőt.
Megfogta Talia kezét.
– Figyu, nagyon melegem van. Kimegyek egy kicsit a levegőre.
Talia összeráncolta a homlokát.
– Menjek veled?
– Nem, nem kell. Hátul leszek.
Nem akarta elrontani a barátnője szórakozását.
Felállt a kanapéról, majd átküzdötte, átverekedte magát a tömegen.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor hátul kilépett a verandára.
 Kint is nagyon sokan voltak, de legalább szellősebben, szétszéledve, nem
pedig egymásnak préselődve, mint bent. Ráadásul kint nem volt akkora a zaj
sem.
Lesétált a lépcsőn a fűre, mert meglátott a fa alatt egy üres helyet. Karba
tette a kezét, elmerengett, majd arra gondolt, hogy ír Taliának egy üzenetet, és
szépen hazamegy.
Csakhogy ekkor a fülébe suttogott valaki hátulról.
– Pupa! Végre itt az idő, nem gondolod?
Salem lassan megfordult. Zavarodottan nézett Carlo mosolygó arcába.
A fiú félig szeretettel mosolygott.
Félig fölényeskedve.
Salem szíve hevesen kezdett verni. Egyszerre vonzotta és taszította Carlo.
– Mire? – kérdezte ijedten.
– Hogy megértsd végre, az enyém vagy!
 18.

Jud
Hétfő reggel volt, kiléptem a boltból az előtérbe. Hatalmas sóhaj szakadt fel a
torkomból, amikor megláttam Salemet a recepciónál.
Egész reggel izgultam, hogy nem jön többé.
A tegnapi napot is aggódással töltöttem. Azon agyaltam, ami szombaton
történt köztünk.
Hogy milyen intenzív és gyors volt minden.
Milyen magától értetődő.
Hogy úgy tűnik, mindketten kitárulkoztunk a másik előtt.
A bizalmamba fogadtam, ő pedig úgy nézett rám, mintha elfogadna így is, ha
engedném.
Mintha ő tényleg olyannak látna, amilyen vagyok.
Megdörzsöltem az arcom, hátha ettől majd tisztán látok. Észben kell
tartanom, hogy miért élek, mik a céljaim, mihez vagyok hű, de akaratlanul is
közelebb oldalogtam Salemhez, aki minden elhatározásomat felrúgni látszott.
Ekkor jöttem rá, hogy az lenne a legjobb, ha távol tartanám magam tőle,
mondjuk, olyan huszonötezer kilométernyire, az talán segítene, de nem, én csak
mentem tovább.
– Jó reggelt, aranyom!
Már azelőtt rám emelte a tekintetét, hogy megszólaltam volna, mintha ő is
érezné azt a futótűzszerű energiát, amit én. Megkönnyebbülés ült ki az arcára,
amikor meglátott, de a jeges tekintete óvatosságról árulkodott.
Ma reggel tökéletes kontyba tűzte a haját, az ajkán szájfény. Az inge épp
kellően feszült a csodás mellén, és máris bántam, hogy nem néztem meg jobban,
amikor lehetőségem volt rá.
– Jó reggelt, Mr. Lawson!
Barátságtalanul felhorkantam.
Nem bírtam visszatartani, mint ahogy azt sem tudtam megállni, hogy
odamenjek hozzá. Ellenállhatatlan volt, ahogy rám nézett, ahogy a tekintete
végigsöpört rajtam, felelevenítve a szombat este emlékeit.
– Mr. Lawson? Mostantól akkor így lesz? – tettem a kezem a pult tetejére,
majd rávigyorogtam.
Megnyalta a szája szélét, azokat a csókolni való, telt ajkait.
 Azonnal megmozdult a farkam.
– Szerintem így a legjobb, szerinted nem? – kérdezte suttogva, miközben
körülkémlelt, hogy meggyőződjön róla, nem lát-e minket valaki, aztán
egyenesen a szemembe nézett.
Milyen átkozottul szép!
Mintha gyomorszájon vágtak volna.
Sokkolta az érzékeimet.
Mint egy vágyálom, mint a legtitkosabb fantáziám.
De jó lenne belemerülni!
Tessék! Máris mohó vagyok, pedig tudom, hogy tilos.
Juni édes kis arcocskája derengett fel előttem. A cuki hangja. Az
izgatottsága, és hogy milyen életrevaló!
Aztán egy másik kislány, emlékek, amiket nem is tudtam hová tenni. Olyan
képek, amelyekhez az idő múlásával egyre jobban ragaszkodom, attól tartva,
hogy egyszer csak elhomályosulnak, és nem tudom őket többé felidézni.
Mindez ismét csak arra figyelmeztetett, hogy nem szabad közelebb
kerülnöm Salemhez, mert csak fájni fog.
Mégis odahajoltam hozzá.
– Szólj, ha bármire szükséged van – bukott ki belőlem akaratlanul. –
Egyszerűen csak kurvára örülök, hogy itt vagy!
– Azt hitted, nem jövök? – kérdezte rekedten, ahogy megsűrűsödött
közöttünk a levegő, ez a mindkettőnk számára fullasztó energia. De mindegy.
– Úgy gondoltam, van rá esély, hogy elmenekülsz tőlem – válaszoltam
vigyorogva, pedig kurvára megijedtem közben a gondolattól.
Kegyetlen.
Salem tudta… tudta, hogy mit jelent.
Talán nem ismeri a részleteket, de tudja, miket tettem.
Látta a bűneim, a vért, a könyörtelenséget.
Megdörzsöltem a tarkóm a hirtelen felismeréstől.
Hogy a fenébe lehet, hogy még itt van?
– Ha okosabb volnék, talán így is lenne – válaszolta piszkálódva, de a
tekintete másról árulkodott.
Arról, amit egyikünk sem értett igazán – hogy mi a francot művelünk?!
Veszélyes vizeken eveztünk.
– Talán azért maradtam, hogy még több bonyodalmat okozzak, mint eddig –
tette aztán hozzá.
– Jaj, ugyan, aranyom – fordultam a fogyatkozó papírhalmok felé –,
bonyodalmat aztán igazán nem okoztál, sőt úgy látom, te vagy az egyetlen, aki
ebben a kuplerájban rendet bír tartani. De ha mégis elmenekülnél és elbújnál
előlem, kénytelen volnék utánad eredni és megkeresni.
Próbáltam játékos hangnemet megütni, de morgásba fulladt a mondatom.
Elkapott a vágy.
Salem hitetlenkedve felcsuklott, de közben olyan csábos mosolyt küldött
felém, hogy összeugrott tőle a gyomrom.
– Eljönnél és megkeresnél, mi?
– Aha – mondtam még közelebb hajolva, mint valami hülye. Vonzott.
A legszívesebben átmásztam volna a pulton, hogy az ölembe ültessem.
Teljesen más munkába fognék vele.
– Mondtam, ha megkóstollak, sosem fogok veled eltelni.
Fellobbantak a lángok. De milyen lángok! Mint egy kibaszott erdőtűznél,
olyanok! Csoda, hogy nem égett le az előtér!
Megvillant a szeme, nyelt egyet, majd hátrébb lépett, és megtörte a varázst.
Megköszörülte a torkát, majd ismét az ajtó felé pillantott, mielőtt visszanézett
volna rám.
– Azt hiszem, jobb, ha a barátságnál maradunk, Jud.
– Ó, de hát azok vagyunk, barátok! Közeli, sőt nagyon közeli barátok!
Nem tudtam kihagyni az utalást.
Lehunyta a szemét, mintha nem tudna rám nézni, és szinte könyörögve
ejtette ki a nevemet.
– Jud…
Csak úgy álltunk vagy egy percig magunkba fordulva, vagy talán a múltban
bolyongva, de egyikünk sem akart rálépni a járatlan útra, az igazságéra.
– Jud, szerintem egyikünk sem képes ezt a helyzetet helyesen kezelni. Már
most fáj a gondolat, hogy elhagyjalak.
Talán magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de ugyanezt éreztem én is.
Hiszen utánamennék, ha eltűnne.
– Vagy ezerszer elhatároztam tegnap, hogy ma nem jövök be – folytatta –,
hogy lelépek. De mégis itt vagyok, a francba, és ez talán a legostobább dolog,
amit tehetek. De olyan sokat segítettél, olyan sokat köszönhetek neked, Jud, és
én… – Hirtelen elhallgatott, de aztán utat törtek maguknak a gondolatai. – Én is
segíteni akarok neked, és erre csak úgy vagyok képes, ha barátok maradunk.
Áradt belőle a jóindulat.
Mintha Salem lenne a jóság forrása.
A legszívesebben térdre borultam volna előtte.
És igaza van.
Persze hogy igaza van.
De ettől nem fájt kevésbé… mintha szíven szúrtak volna!
 – Oké – válaszoltam.
Meglepetten pislogott.
– Oké – ismételte el ő is, mintha ezzel meg is lenne oldva a probléma.
Ellöktem magam a pulttól, és elindultam az üzletbe nyíló ajtó felé, de aztán
meggondoltam magam, és inkább egy kis kitérőt tettem. Megkerültem a pultot,
és három lépéssel letudtam a köztünk lévő távolságot.
Salem meglepetten pislantott rám, ahogy a hajába markoltam. Majdnem
összeért az ajkunk.
– Oké – morrantam. – De ez nem jelenti azt, hogy nem érzem az ízed még
mindig a számban. És azt sem jelenti, hogy nem szeretnélek ismét megkóstolni –
mondtam, majd a füléhez hajoltam. – Nem akarod, hogy levadásszalak, Salem?
Értem. De a szívem alighanem már másképp döntött.
Megérintette a hullámzó mellkasom.
– Attól tartok, a te szíved épp annyira össze van törve, mint az enyém, és
végül csak bántani fogjuk egymást. Már figyelmeztettelek, hogy nem
engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek.
Mosolyfélére húztam a szám, igyekeztem könnyed hangot megütni.
– Ki beszélt szerelemről, aranyom? Szerintem egyikünknek sincs szüksége
szerelemre.
Oltári nagy hazugságnak éreztem még én is, ahogy kimondtam.
Főleg, mivel Salem volt az első Kennedy óta, aki képes volt megdobogtatni
a szívem. Az egyetlen, aki eltéríthet a biztos pusztulás elől.
Mert ha ránézek, az az érzésem, mintha az életemből minden rossz hirtelen
jóra fordulna, és mintha a rég halottnak hitt része a lelkemnek azon tűnődne,
hogy milyen lehet Salem mellett az örökkévalóság.
Hirtelen minden gondolatom úgy kezdődött, mi lenne, ha…
Ez a csaj úgy suttogta felém azokat a bizonyos szavakat, mintha pontosan
értené, mit jelentenek. Ugyanezt mondtam Edennek, mert azt akartam, hogy
Trent megtapasztalhassa végre az élet örömeit. Azt akartam, hogy valaki végre a
valós énjét is lássa, ne csak a romlottságot, azt a szemetet, amilyennek Kennedy
látott engem, miután megtudta rólam az igazat. Rettegett tőlem, remegve pakolta
össze a cuccait, amikor elhagyott.
Próbáltam visszatartani. Győzködtem, hogy már vége, hogy soha többé nem
teszem be a lábam abba a romlott világba. Hogy nem vétkezem többé…
Hogy nem gyilkolok többé.
Csak jobban sietett.
Rám sem nézett, amikor elment, csak megfenyegetett. De azt is a padlónak
mondta, nem nekem.
 „Ha megpróbálsz megkeresni minket, mindent elmondok a rendőrségnek.
Mindent!”
Pedig az az igazság, hogy elég keveset tudott, csak a felszínét kapirgáltuk az
igazságnak, és a testvéreimet nem is akartam bemártani, hiszen bármit magamra
vállaltam volna helyettük. Szóval hagytam elmenni. Csak álltam és néztem utána
tehetetlenül, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mit hozhatnék fel a
védelmemre, mivel tarthatnám ott.
Megrémisztett a gondolat, hogy talán igaza van.
A mögöttük becsapódó ajtó olyan volt, mint egy ítélet.
Bűnös vagyok.
Azóta csak vártam. Megtartottam az ígéretemet, és nem mentem utánuk.
Megpróbáltam olyan férfi lenni, akiben bízhat, és azt reméltem, hogy egy nap
talán visszajönnek hozzám.
Salemre néztem.
Összeszorult a gyomrom, és hevesebben kezdett verni a szívem.
Az, ahogyan iránta érzek, az…
Gyalázat!
Árulás!
– Jud – szólalt meg váratlanul, szeretettel teli hangon.
Megremegett a lelkem, nem tudta, melyik irányba induljon. Kinyújtottam a
kezem, és végigsimítottam az ajkán.
– Olyan kurvára édes szád van! A legjobb, amit valaha megkóstoltam.
Megvillant a szeme, lágyan felsóhajtott.
Ismét vággyal telt meg köztünk a levegő. Sőt, ez sokkal több volt annál… és
ez a baj.
Muszáj lesz összeszedni magam, mielőtt átlépek egy olyan határt, ahonnan
nincs egykönnyen visszaút.
Kiegyenesedtem és rámosolyogtam.
– A jövő hétre elvileg kész lesz a kocsid, de addig is kint van a parkolóban
egy pótautó. Névre szól – mondtam, majd a pultra tettem egy kulcscsomót.
Salem meglepetten nézett rám.
– Jud! Nem… szó sem lehet róla! Már így is olyan sokat tettél értem! Nem
fogadhatom el!
– Dehogynem. Erre vannak a barátok, hát nem tudtad? –Ezzel megfordultam
és átvonultam az üzletbe, mert már épp ideje volt belevetni magam a munkába.
És persze próbáltam elhessegetni ezt az érzést, ami arra ösztönzött, hogy
visszamenjek hozzá, és mindent elmondjak neki.
Mindent, amit tettem.
 Csak kullogtam a fényes, fekete padlón, és próbáltam figyelmen kívül
hagyni Brock idióta vigyorát, de az okostojás most is azonnal rázendített a hülye
szövegére.
– Elég szarul nézel ki ahhoz képest, hogy most léptél ki a mennyországból.
Csak nem tért észhez a kicsike? Lapátra tett? Vagy bunkó módon összetörted a
drága kis szívét? Lehet, hogy inkább beszélek vele, hadd sírja ki magát a
vállamon! – mondta, miközben olyan mozdulatot tett a csípőjével.
Elöntötte a köd az agyamat.
Irányt változtattam.
Ökölbe szorult a kezem, és a düh, amit próbáltam magamban legyűrni,
hirtelen hatalmasra duzzadt, és majdnem ki is szabadult.
Ez is csak azt támasztja alá, hogy jobb elkerülnöm a csajt, mert teljesen
kivetkőzöm magamból.
– Figyelj oda, mi jön ki a mocskos pofádból, Brock, mert nem szólok
többször!
– Jaj, ugyan már, főnök! Miért húzod így fel magad? – kérdezte vigyorogva.
– Nem sikerült megdugni? Vagy fel sem áll?
Valami átsuhant a műhelyen, és Brock egy pillanattal később már a teherautó
oldalához szorulva találta magát. Darius volt az, és egy feszítővasat nyomott a
torkához.
Mi a picsa?!
– Hű, haver! Csak viccelek! – nyöszörögte Brock.
Darius felmordult, és még erősebben szorította a másik nyakához a vasrudat.
Olyan erővel préselte a kocsihoz, hogy Brock lába alig ért a földhöz.
A csávó nyöszörgött, lihegett, és idegesen csapkodott, miközben szabadulni
próbált.
Közelebb léptem. Felemeltem a kezem, hogy lássa, nincs benne semmi.
– Tedd le a feszítővasat, Darius!
Rám nézett. A tekintete tele volt gyűlölettel, a fogait összeszorította.
Egyértelmű volt, hogy semmi köze a haragjának Brockhoz.
Még egy lépést tettem felé, odaértem mellé. Közelebb hajoltam, és
megfogtam a rudat.
– Mondtam, hogy hagyd! Nem mondom még egyszer!
Ismét felmordult, majd ellépett Brocktól, aki hangosan fulladozott és
köhögött.
– Mi a fasz bajod van? – recsegte Darius felé mutatva, aki még mindig úgy
állt ott vele szemben, mintha csak egy hajszál választaná el attól, hogy teljesen
bekattanjon. – Elment az eszed? – folytatta Brock. – Meg is ölhettél volna!
 – Kifelé! – parancsoltam rá, de nem is néztem feléje. Dariusra meredtem, aki
közel állt ahhoz, hogy megismerje a sötét oldalamat.
– Főnök…
– Azt mondtam, hogy kifelé! Menj ki, Brock! Legalább egy órát vissza se
gyere!
Habozott, idegesítette Darius, de muszáj az idiótájának megtanulni, hogy
mikor fogja be a pofáját.
– Oké – morrant végül, majd felkapta a telefonját és a kulcsait, és kiment az
oldalsó ajtón. Becsapódott mögötte az ajtó, egyedül maradtam Dariusszal.
Kicsavartam a kezéből a vascsövet.
– Van valami gond? – kérdeztem.
És ismét ott volt az a feszegető düh, ami akkor kerített a hatalmába, amikor
múlt héten megláttam Salem rémült tekintetét. A démonok a láncaikat rángatták.
Ki akartak szabadulni.
Nem tudtam elfelejteni Salem arcát. Meg akartam szabadítani a félelmeitől.
A testvérén akartam levezetni a dühöm.
Nagyon úgy tűnt, hogy Dariusnak akad valami gondja, mert közelebb lépett
hozzám. Mást biztosan megfélemlített volna, de engem nem.
– Mondtam, hogy szállj le a húgomról! – köpte felém gyűlölködve.
– Itt dolgozik. Ha akarnám, sem tudnám elkerülni – mondtam lenézőn.
Darius felhorkant.
– A szombatról beszélek, tudod jól!
– A testvérem eljegyzési buliján volt. Mivel taxival jött, gondoltam,
hazaviszem. Ennyi!
– Ennyi? Ilyen hülyének nézel? – mászott a seggfej az arcomba.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne verjem pofán.
Próbáltam megszelídíteni a bennem tomboló vadállatot. Évekkel ezelőtt
bezártam, és megfogadtam, hogy ott is tartom.
– Figyelj, fogalmam sincs, hogy mi a problémád, de elegem van ebből a
szarakodásból, amit művelsz. A testvéred jó barátom lett, fontos nekem, a
legjobbat akarom neki, és ha szüksége van rám, akkor segítek neki. Szóval azt
hiszem, jobb lenne, ha kurvára visszavennél! Értve vagyok? Többször nem
szólok! – magyaráztam. – Felfogtad? – kérdeztem, majd a szerszámosláda
tetejére hajítottam a feszítővasat, hangos csattanással landolt a többi szerszám
tetején.
Darius fújtatott, majd hátrébb lépett. Még mindig gyűlöletet láttam az arcán.
– Igen, főnök. Felfogtam.
 19.

Salem
A motor duruzsolt, ahogy felkanyarodtam a kocsibeállóra. A Mercedes SUV,
amit Jud adott, majdnem olyan volt, mint Edené, csak nem fekete, hanem ezüst
színű. Parkolásba tettem az automata váltót, aztán csak ültem a bőrülésen és
élveztem a luxus csendes kényelmét.
Jud lehetne óvatosabb is, még a végén nem adom neki vissza az autót.
A barátom, aki túl jó és kedves.
Felsóhajtottam. Nekem kellene inkább óvatosabbnak lennem. Túlságosan
elkényelmesedek. Túlságosan derűlátó lettem. Olyan világban élek, ami nem is
létezik.
Hiszen én sem létezem.
Eluralkodott rajtam a bánat, amikor váratlanul az eszembe ötlött a gondolat.
Próbált rám telepedni.
Az az igazság, hogy minél tovább maradunk egy helyen, annál könnyebben
ránk találnak. Nekifeszült annak az érzésnek, ami napról napra egyre erősödött
bennem.
Maradni akarok. Maradni akarok!
Ki, hogy a családommal voltam, elhitette velem, hogy ez lehetséges.
Elszorult a gyomrom.
Jud hitette el velem, hogy lehetséges.
De valóban változott valami?
Darius ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek, hogy itt az ideje. Hogy sok idő telt
már el, és már amúgy sem számít.
De én pontosan tudtam, mire képes Carlo.
Hogy milyen betegesen őrült.
Az a szörnyeteg még mindig odakint van valahol, és amíg ez nem változik,
Juni és én sosem leszünk biztonságban.
Mielőtt túlságosan belemerültem volna a gondolataimba, megragadtam a
táskám, és kinyitottam az ajtót.
Egy újabb hét telt el a Vasparipában. Az utalások végre elkezdtek beérkezni.
A vállamra hajítottam a táskát, amiben ott volt egy köteg százdolláros, amit
Judtól kaptam, mielőtt hazaindultam. Pontosan tizenöt százdollárost.
Hozzá tudnék szokni.
 Az az igazság, hogy imádtam a munkámat. Jó volt közéjük tartozni. Jó volt
belevetni magam az ügyeikbe. Jó érzés volt valami nagyobbnak a részese lenni,
miközben még a családomon is segíthettem.
Elkapott a büszkeség. Milyen különös! Ezer éve nem éreztem ilyesmit.
Megráztam a fejem, és az ajtó felé indultam. A cipőm hangosan kopogott a
betonon. Betettem a kulcsot a zárba, elfordítottam a kilincset, és benyitottam.
A sült hús csodás illata fogadott. Belélegeztem a melegséget. Átadtam
magam az otthon melegének, az emlékeknek, amelyek megrohantak, amikor
beléptem a házba, letettem a táskámat, és becsuktam az ajtót.
– Hahó! – kiáltottam.
– Itt vagyunk, anyu! Gyere, vonszold ide a popódat, mert mindjárt
vacsoraidő, és Mimivel mi ketten már totál leizzadtunk itt a konyhában! –
mondta Juni kikukkantva a boltív alatt.
– Ó, valóban? – kuncogtam.
Komolyan bólintott.
– Aha! Mimi megmutatja nekem, hogy kell az összes ételt főzni, amiket
gyerekkorában evett, és majd egyszer Mexikóba akarok menni kalandútra, de
csak akkor, ha biztosan vissza is jövünk! – magyarázta.
A büszkeségembe azonnal vegyült egy kis bűntudat is. Ki nem állhattam,
hogy ilyen mély sebeket ejtettem a kislányom lelkén. Ahogy így elnéztem őt,
biztos voltam benne, hogy ugyanazt érzi, mint én. Kényelmes, nyugodt
otthonosságot. Azt, hogy tartozik valahová, valami nagyobbhoz, és nem csak mi
ketten vagyunk a kis világunkban.
Mintha rátalált volna az otthonára.
És most itt állt velem szemben, és hangot adott azon aggodalmának, hogy
esetleg kiragadom ebből a biztonságból, és ismét elmegyünk.
Térdre akartam esni előtte, megígérni, hogy sosem menekülünk többé.
Megnyugtatni, hogy megtaláltuk az igazi menedéket.
Hogy itt maradunk.
De nem hazudhattam ekkorát.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt.
– Csodálatos kaland lenne, Juniper!
– Engem is vigyetek, édesem, engem is! – kiáltott ki a konyhából Mimi.
Elöntött a szeretet, amikor belestem a konyhába. Mimi a tűzhelynél állt, a
húst kevergette. Ugyanaz a kötény volt rajta, amit emlékeim szerint
gyerekkoromban is mindig hordott. Apró, rózsaszín virágmintás, elöl három
hatalmas zsebbel.
– Milyen napod volt? – nézett rám kíváncsian.
– Elég sűrű.
 – És? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.
– És mi?
– És legeltetted a szemed valami látványosságon?
– Mimi!
– Arra gondolsz, hogy azon a sok szép motoron és autón? – kapcsolódott be
Juni. – Juj! Te láttad őket, Mimi? Gage azt mondta, hogy kap egyet a
bácsikájától, ha tizenhat lesz, és akkor majd elvisz engem motorozni. Már alig
várom! Már csak tíz év! Anyu a legmenőbb helyen dolgozik! És a főnöke igazi
motoros! – magyarázta, majd körbegaloppozott a konyhában, mintha lovagolna,
de közben brummogó motorhangokat próbált kiadni magából.
Nagyszerű!
Mimi felnevetett.
– Hűha! Az nem semmi! Már csak tíz év! – mondta, majd gyanakvó
tekintettel nézett rám, amikor visszafordult felém. Beledugta a kanalát a fazékba,
és megkóstolta a lét, amiben a hús főtt. – Egyébként – folytatta –, én meg azt
hittem, hogy az anyukád főnöke a legmenőbb, nem az üzlete.
– Mimi! – fakadtam ki megint, bár ezúttal már csak suttogva, mert azonnal
el is vörösödtem.
A francba!
– Szerinted nem veszem észre, milyen ábrázattal jössz haza esténként? Hogy
csillog a szemed? Megváltoztál.
Összeráncoltam a homlokom, amikor Juni átfutott a másik szobába, Mimi
pedig a konyhapultot megkerülve odajött hozzám. Kinyújtotta a kezét, és a
tenyerébe vette az arcom.
– Négy évvel ezelőtt kihunyt a szemedből a csillogás… Azt hittem, már soha
többé nem látom.
Hirtelen elöntött a szomorúság.
– Nem tudom, visszatalálhatok-e még a régi önmagamhoz.
– Nem, drágaságom. A régi énedből sok minden elveszett, és fesz, ami
örökké fájni fog. De néha előfordul, hogy jön valaki, aki képes enyhíteni ezen a
fájdalmon.
Beleremegett a lelkem a fájdalomba, és belesajdult a szívem is. Könnybe
lábadt a szemem, majd egy csepp kicsordult. Mimi letörölte.
– Amikor elveszítettem az édesanyádat, Salem, azt gondoltam, hogy
belehalok a fájdalomba. Arra gondoltam, hogy lefekszem, összegömbölyödöm,
és szépen eltávozom oda, ahol ő van.
Elszorult a torkom a bánattól.
Lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeket.
Mimi még mindig az arcomat fogta. Szeretetteljesen tartotta a tenyerében.
 – De aztán két kicsi angyalka jelent meg az ajtómban, elveszettek voltak az
anyukájuk nélkül. Féltek, és… összetörtek… és akkor hirtelen már nem akartam
meghalni, hanem egy teljesen új otthont akartam teremteni ennek a két kis
angyalkának. És megcsináltuk, te, a testvéred és én.
– De továbbra is hiányzott anyu, ugye? – kérdeztem rekedten.
– Persze, hogyne hiányzott volna! De ti ketten segítettetek nekem elviselni a
hiányát, enyhítettetek a fájdalmon. Átalakult, más lett…
– Nekem nem kell senki azért, hogy rendbe hozzon.
– Nem, Salem, persze hogy nem. De azt hiszed, nem tudom, hogy a szíved
vágyik egy saját otthonra? Az elköteleződésre? Valakire, aki megért? Valakire,
aki melletted van, és segít elviselni a terheket? A fájdalmat? Aki támogat,
amikor gyenge vagy?
Jud megfestett vallomása villant az eszembe.
A lelkembe hatolt.
Sugdosott, beszélt hozzám.
Könyörgött.
„Elvitte az egyéves kislányunkat, Salem, és én azóta nem is láttam!”
Tudtam, hogy neki is szüksége van valakire, aki segít neki, ha egyedül nem
bír a fájdalommal.
Szeretetre van szüksége.
A régi szenvedés, ez a nyomorúságos fájdalom ismét felszínre tört.
Nagyon jól tudtam, hogy nem engedhetem szabadjára ezt a gondolatot.
Nem bízhatok senkiben.
Remegett a szám, ahogy határozottan felszegtem a fejem.
– Érdekes, hogy Carlóról is ezt gondoltam – válaszoltam keményen. – Hogy
majd ő lesz az, aki mellettem áll, ha szükségem van valamire. Hogy szeretni és
becsülni fog. Hogy majd segít átvészelni a nehézségeket, amit az élet hoz, és
ugyanúgy mellettem lesz az örömömben is. Mégis porig rombolt.
Megsemmisített.
Mimi arca elsötétült az együttérzéstől és a haragtól, ami az ő szívét is
összetörte.
– Komolyan ezt hitted? Hogy szeretni és becsülni fog?
Összeugrott a gyomrom az őszinteségétől.
– Egy gonosz, romlott srác volt, aki gonosz és romlott férfivá lett – folytatta
Mimi. – Manipulált téged, hazudott neked, elhitette veled, hogy teljesen más
ember.
– És én beleszerettem.
– Tizenhat éves voltál, Salem. Ő viszont idősebb. Hatalommal bírt, sármos
volt, és téged akart. Soha nem kedveltem azt a fiút, de még én sem tudhattam,
hogy ennyire romlott legbelül.
– Hülye voltam!
Mimi megrázta a fejét.
– Nem, édesem, nem voltál hülye. Csak egy fiatal lány voltál, aki még hitt az
emberek jóságában. Hittél abban, hogy meg tudnak változni. Hittél abban, hogy
a szerelem helyrehozza, meggyógyítja a lelküket.
Potyogtak a könnyeim.
– És ez egyáltalán nem lehetséges?
Elmosolyodott.
– Van, aki a fényt választja, Salem, míg van, aki a sötétséget És van olyan is,
aki eltéved útközben, de mindvégig a jóság tartja benne a lelket.
– És honnan tudjam, hogy ki melyik?
– Szerintem tudod már most is. Itt, ahogy állsz előttem. Mélyen, legbelül, a
szívedben – mondta a mutatóujjával a mellemre bökve.
És igaza volt.
Tényleg.
Ugyan nagyon fiatal voltam, de a lelkem mélyén tudtam, egy részem
habozott, és egy hang azt súgta, hogy Carlo romlott, míg most azt súgja, hogy
Jud becsületes és jó.
Mimi visszasétált a tűzhelyhez, és onnan kacsintott vissza.
– És ha már tudod, bárki legyen is, az is fontos, hogy megremegjen tőle a
térded.
– Mimi! – suttogtam, majd elnevettem magam. Odamentem, hogy segítsek
befejezni a vacsorát.
– Mi? – lökte meg a vállam. – Jaj, te lány, elég biztosra veszem, hogy ez a
jóképű fazon képes arra, hogy minden porcikád beleborzongjon… és
remélhetőleg csakis jó értelemben.
Felnevettem, miközben tetőtől talpig elvörösödtem, ahogy felszínre
bukkantak az emlékek.
Jud a lábam között.
Az a száj!
Az a kéz!
Amit csinált velem!
– Naaa, ez az! Pont erre gondoltam.
– Mire? – néztem rá mosolyogva.
Megrántotta a vállát.
– Hogy éhezel, kívánod a kedvenc ételed.
Elkuncogtam magam.
Otthon.
 – Egy szárnysegéd?
Megragadta a kezem.
– Oké, oké. Neked kell egy szárnysegéd, ugyanis gyanítom, hogy az a
hegynyi magas pasi is felbukkan ott este – magyarázta hatalmasat kacsintva.
Na szuper!
Mivel nem haraptam rá a csalira, Tessa ridegen megvonta a vállát.
– Nyilván talál majd valakit, aki elszórakoztatja – magyarázta hamiskásan. –
Nem tudom, te hogy vagy vele, de mivel Eden és Trent összeházasodnak, arra
gondoltam, hogy mi ketten támogathatnánk Trentet, hiszen tudod, ez a klub a
gyereke, a mindene, a szíve és a lelke. A kenyere, a mindennapi betevője. És
most, hogy gyerekük is lesz… – tette hozzá olyan hangsúllyal, mintha valami
tragédiát olvasna.
– Baromságokat beszélsz – néztem rá.
Trentnek aztán van mit a tejbe aprítania.
Sőt, mindhárom fiúnak nagyon jól ment.
De összerándult hirtelen a gyomrom a gondolattól, hogy Jud is ott lesz…
A klubban. Nélkülem.
És nyilván pont azt fogja tenni, amire Tessa az imént utalt. Keres magának
valakit, aki elszórakoztatja.
A picsába!
Nem jó ez így!
Juniper a kezembe kapaszkodott.
– Buliról van szó, anya! Menned kell! És tudod, mit? Gage átjön, és itt
alszik, és Mimi különleges tacót fog csinálni, és pattogatott kukoricát is, és
mindenféle titkokat fogunk sugdosni egymás fülébe, amiket te úgysem hallhatsz!
– Mindent elrendeztünk. Nincs kifogás – vigyorgott rám Mimi.
Jesszusom!
Hátrafordultam, amikor ajtócsapódást hallottam.
– Szia, Juniper! – kiáltott oda Gage Juninak. Eden kezét fogta, így sétáltak át
hozzánk.
Egy hatalmas hátizsák volt Gage hátán.
– Felkészültél a legeslegjobb estére? Akkorát bulizunk, mint a
legeslegmagasabb hegy!
– Igen! – kiáltotta Juni. – Ez a legeslegjobb nap az egész életemben!
Halálos pillantást küldtem Tessa felé.
– Tudom, nagyszerű vagyok, ugye?
Eden elnevette magát, majd kedvesen felém intett.
– Látom, Tessa levert a lábadról, és kiütött.
– Olyan, mint valami halálos kór.
 Mindent beleadott, és igyekezett, hogy jól érezze magát az ember.
És istenem… jól is éreztem magam!
Évek óta először éreztem, hogy mit is jelent, ha vannak barátaim.
Fájdalom hasított a lelkembe.
Veszteség, árulás, hűtlenség…
Féltem, hogy ugyanazt a hibát követem el ismét.
De Miminek igaza volt.
Igazából mindig is tudtam.
Elnyomtam magamban az aggályokat, belekortyoltam a pezsgőbe, majd
végignéztem magamon a hatalmas tükörben.
A ruhát bámultam, amit Tessa véletlenül megtalált a szekrényében, bár
nyilvánvalóan nem is az ő mérete volt, de nem szóltam miatta.
Mert szépnek éreztem magam.
Elevennek.
Izgatott voltam.
Életteli.
Megremegett a szám az érzelmek súlyától.
– Kurvára szexi vagy! – csapta össze a tenyerét Tessa. – Alig várom, hogy
Jud meglásson!
– Csak barátok vagyunk.
Tessa a szemét forgatta.
– Aha… Csak szerintem elég valószínű, hogy Jud majd összeszarta magát,
amikor múlt héten meglátott az étteremben. Ne mondd, hogy nem vitt haza, és
nem szedett darabokra.
Elvörösödtem, majd lehunytam a szemem, ahogy megrohantak az emlékek.
– Jesszusom! És igazam van! – tette az arca elé a kezét Tessa. – Csak
szívatni akartalak, erre véletlenül beletrafáltam! Mesélj! Mindent tudni akarok!
– Nem véletlenül, hiszen a te béna pasid nem tudja, mit kell kezdeni egy
nővel – szólt bele Eden olyan nyugalommal, mintha az időjárásról lenne szó.
– Hé! – háborodott fel Tessa, majd belekortyolt a pezsgőjébe. – Ma van Karl
szülinapja, ne piszkáld! És még ha sajnos, felháborító módon igazad is van…
szeretem.
Eden szeme elkerekedett. Az egy hülye köcsög! Tátogta felém némán.
Majdnem félrenyeltem az italom.
Azt hiszem, most már tényleg része lettem ennek a baráti hármasnak.
Tessa tettetett haraggal Eden felé mutatott.
– Hallottam ám!
– Mit? – kuncogott Eden.
 Én pedig ott álltam a forgószél kellős közepén. Vajon hová sodor? Hol tesz
le? Mert Tessa megragadta a karom, és odarángatott magához.
– Mondj el mindent! Már vagy… öt éve nem volt rendes orgazmusom!
Tudnom kell! Jól csinálta? Jól bánt veled? Ő a te ászod?
– A micsodám? – kérdeztem zavarodottan.
– Az aduászod, a jolly jokered, a nyerő kártyád! Amire nem is számítottál –
sóhajtotta lemondom
Összeugrott a gyomrom a vágytól, megremegtem az izgalomtól, miközben a
fejemben ezernyi gondolat kavargott.
Légy óvatos!
Ne bízz senkiben!
És bármit csinálsz is, ne légy szerelmes!
Az új barátaimra néztem. A ne bízz senkiben máris semmivé foszlott.
– Rá aztán valóban nem számítottam – suttogtam halkan. Tessa felsikkantott.
– Akkor mire várunk még? Induljunk a pasidhoz!
Botladozva követtem. Azt kívántam, bárcsak ennyire egyszerű volna! Hogy
nyugodtan szerethetnék valakit, aki ugyanolyan természetességgel
viszontszeretne. Hogy létezhetnénk egymás életében. De az a szomorú igazság,
hogy rettenetesen féltem, hogy egy nap eltűnök.
 20.

Jud
A leghátsó bokszban ültem, és éppen sörrel hidratáltam a szervezetem. Tompa
fények világítottak a barlangszerű, kétemeletes luxusklubban.
Sötét, veszélyes érzetet keltett, mintha maga a gonosz leselkedne az árnyak
között. Csábítás, kísértés minden sarkon… Nincs is olyan messze ez az
igazságtól.
Mint mindig, most is dugig tele volt a klub. Hatalmas sor állt az ajtó előtt,
bent tülekedtek a színpadra néző helyekért, az együttes már a hangbeálláshoz
készülődött. A DJ még tolta a bulis zenéket, hogy jól megalapozza a hangulatot a
ma estéhez.
Trent ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek, mert elég menő zenekar lép fel.
Mivel Logan és én is társtulajdonosok vagyunk a klubban, nem is ártott néha
megjelenni. Na nem mintha egyébként úgy kellene rákényszeríteni, hogy
idejöjjek, de ma este valahogy teljesen másféle szórakozásra vágytam.
Pontosabban olyanra, ahol elveszhetek egy fekete hajú szépség formás testében
és kék tekintetében.
De átkerültem a barátság térfelére, és sajnos nem arra a fajtara, ami
extrákkal járna, így azt hiszem, a legjobb helyre jöttem ma este.
Figyelemelterelésre van szükségem. Kell valami, ami elvonja a figyelmem erről
a bizsergető érzésről itt bent, ami lassan, de biztosan az őrületbe kerget. A csaj
úgy mászkált fel-le a boltomban, mint egy tökéletes látomás. Igazi, szexi
fantázia. Teljesen elcsavarta a fejemet. Magához láncolt.
De ami igazán aggodalomra adott okot, az az, ahogy a démonom reagált.
Gyötrődött. Kínlódott, üvöltözött, követelőzött. Vadászni akart, főleg, amikor
Salem minduntalan a háta mögé tekintgetett.
Az ösztönöm azt súgta, hogy fél, attól tart, hogy figyelik, én pedig
kétségtelenül boldogan leszedtem volna azt a szarházit, bárki legyen is.
Bassza meg! Teljesen a hatalma alá kerültem, és nem jó értelemben.
Senkit nem ismertem, aki érdekesebb lett volna, mint ő.
Megbabonázott!
Belekortyoltam a sörömbe, amikor a tömegen átverekedve magukat
odajöttek hozzám a testvéreim. Mindketten az asztal túloldalán ültek le.
 – Na, már épp ideje volt – szóltam Trentre mosolyogva, aki azonnal
felmordult, és beletúrt a hajába. – Durva esténk van?
– Hát, ami elbaszódhat, az ma este el is baszódott. Az új pultos felborított
több láda vodkát, legalább tízezer dollár értékben. A seggfej tagadta, és Leannre
akarta kenni, így Sage-nek nem volt más választása, kirúgta. Az idióta erre
fenyegetőzni kezdett, hogy beperel minket, meg hasonlók. Jó nagy jelenetet
rendezett. Leann totál kivan, hátul bőg. Ezen felül két férfivécé el van dugulva.
Ja, és a dobos, aki ma este játszott volna, K.O. Mármint szó szerint. Belezuhant a
falba, és kész.
Felé emeltem a korsómat.
– Vagyis akkor eddig hátul voltál, és az összetört vodkát lefetyelted, hogy
enyhíts a bánatodon?
Logan felröhögött, majd megragadta Trent vállát, és átölelte kicsit.
– Hát, ezt kellett volna tennie – mondta könnyedén vigyorogva de ehelyett
fel-le rohangált, mint az őrült, ahogyan régen is, és ezzel el is cseszte az estémet.
Mármint, most komolyan! Nézz már körül! Nincs olyan, hogy rossz este!
Micsoda finomságok várnak arra, hogy megkóstoljuk őket!
Logan szinte nyüszítve bámulta a táncparketten félmeztelenül táncoló
csajokat. Érdekes, hogy egy jó hónappal ezelőtt még én is éppen ezt csináltam
volna. Kerestem volna egy csinos kis testet, hogy jól felmelegítsük egymást.
Legalább pár órára. Utána mindenki hazamegy, és ennyi volt.
Mindig ügyeltem rá, hogy jó szélesre tárjam az ajtómat, így nem érheti szó a
ház elejét.
Minden akadályt jó előre elhárítottam az utamból.
A gondolat kissé kényelmetlenül érintett.
Logan visszafordult felénk.
– Minden éjszakámat feláldoztam, hogy Trent kisfiára vigyázzak, míg ő
rendbe hozza és felfuttatja a klubot. Nem panasz akar lenni, mert imádom a
kiscsávót, de most, hogy már nem kell bébiszitterkednem, éppen ideje, hogy
élvezzem az életet. Erre ki tesz nekem keresztbe? Trent, a buligyilkos.
Visszatért! – rázta a fejét Logan jelentőségteljesen.
Trent ismét felmordult, majd hirtelen elvigyorodott.
Ebben a pillanatban pedig velem is megfordult a világ.
Csupa libabőr lettem.
Mintha kettévált volna a tömeg, és én csak egyetlen embert láttam.
Salem.
A gyomrom egészen apróra zsugorodott.
Itt van!
Edennel és Tessával érkezett, felénk tartottak.
 Szűk, fekete ruhában volt, ami rátapadt csodás idomaira.
A ruha hasítéka látni engedte csodás lábát, a mesés mellei között pedig
mélyen futott a dekoltázsa.
Ez a mindent megsemmisítően káprázatos teremtés ott állt egy szűk ruhába
csomagolva.
Fekete haja lazán, nagy hullámokban omlott a vállára.
Jéghideg tekintete körbejárt, befogadta a látványt, de végül rajtam állapodott
meg.
Mintha nem lenne más választása.
Vonzás.
Kényszerítettem magam, hogy belekortyoljak a sörömbe, miközben Trent
arckifejezése mogorvából jókedvűre váltott.
Szerelmes a csávó.
– Ó, már látom, mi a szitu! – nyögött fel Logan, meglökve Trentet. – Máris
tudsz mosolyogni, mi? És én még azt hittem, hogy szeretsz!
– Valamelyest – válaszolta Trent fülig érő szájjal.
Logan a szívére szorította a kezét.
– Ó, ez fájt!
– Majd mindjárt megmutatom, milyen, ha fáj – vetette oda Trent vigyorogva.
– Jaj, olyan durvák vagytok ti ketten!
Eden, Tessa és Salem odaért az asztalunkhoz. Mosolyogtak, sugdolóztak,
kuncogtak.
Cukik voltak így hárman.
– Itt vagyunk! Bár ez nem neki köszönhető – nézett Eden tettetett haraggal
Tessára, de ő csak legyintett.
– Ahh! Ne is figyeljetek rá! Nézzetek ránk! Hát nem megérte a késést?
És Tessa nem túlzott.
Akármennyire is igyekeztem, nem tudtam levenni a szemem Salemről.
Faltam a tekintetemmel.
Micsoda nő!
Varázsló.
Életre kelt álom!
Idejött és megigézett.
Elhatalmasodott rajtam a vágy. A farkam egyből felállt.
Salem úgy bámult rám, mintha minden porcikájában ugyanazt erezné, mint
én.
Odabiccentettem.
– Hello, aranyom – köszöntem lazán. Mintha mi sem lenne. Pedig annyira
felkavart, olyan hatással volt rám, hogy elég lett volna egy finom érintés, és
máris elfeledkeztem volna mindenről. Kényszerítettem magam, hogy ülve
maradjak, mert ha állok, akkor tuti átlépem a tiltott határt.
– Engedj ki! – tolta odébb Trent Logant, hogy odamehessen Edenhez.
– Hé! – kiáltotta Logan, miközben majd kiesett a bokszból, ahogy Trent
kifelé lökte. Felugrott, és kihúzta magát. Már megint úgy nézett ki, mint egy
modell a csinos, fekete ingében. Csábosan vigyorgott… Salem előtt tetszelgett a
kis szaros.
Rámarkoltam a sörösüvegemre, miközben megremegett a térdem. Nem
akartam felmordulni, de kiszaladt a számon.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, szépségem – fogta meg Logan Salem
kezét, miközben jól megbámulta fentről le, majd lentről felfelé.
– Én is örülök – válaszolta Salem kedvesen, bár felém bámult.
Megremegett a levegő.
Brutálisan nehéz volt ülve maradnom. Akartam őt.
Logan Edenhez lépett, megölelte.
– Nagyon csinos vagy ma este! – dicsérte meg.
Szerencséje, hogy Trent nem vágta nyakon.
Aztán Tessához fordult, és beletúrt a csaj hajába.
– Tessa! – mondta tömören.
– Logan! Mit csinálsz? Totál hülye vagy!? Tudod, mennyi ideig tartott
belőni? – fakadt ki Tessa, miközben próbálta visszaigazítani a haját.
– És mégis csak egy másodpercbe került, hogy széttúrjam, és még így is azt
mondom, hogy az én kezem által nagyobb élvezethez jutottál, mint amire a
puhapöcs csávód képes, szóval szívesen – feleselt vissza Logan, Tessa szeme
előtt hadonászva.
Tessa rácsapott a kezére.
– Ahh! Vidd innen! Szemét vagy! Ma van Karl születésnapja. Elvárom, hogy
kedvesek legyetek vele.
Logan felröhögött. Naná, a rohadék. De valóban, Tessa pasija nagyon gáz.
Igazi nyálas fasz. Beképzelt szépfiú, aki azt hiszi, hogy érte döglik minden légy.
Igazán megérdemelné, hogy valaki helyre rakja.
– Jól van, innivalóért indultunk. Hozzunk nektek valamit? – nézett rám
Eden, majd Loganre, végül Trentre. Azonnal felderült az arca, amikor a tesóm
odalépett mellé, és jó szorosan magához ölelte.
– Nem kell, hogy kiszolgálj minket, bébi…
– Lehet, hogy hiányzik a munka – évődött vele Eden.
– Lehet, hogy én meg azt akarom, hogy az ölembe ülj… vagy végigfeküdj az
asztalomon… – suttogta Trent, miközben végigcsókolta Eden nyakát. Ha még
szorosabban ölelte volna, már megbotránkoztatónak lehetett volna mondani.
 Tessa meglökte.
– Persze, dörgöld csak az orrom alá! De utállak!
Trent rávigyorgott, Eden pedig elkuncogta magát, miközben kibontakozott a
bátyám öleléséből.
– Máris visszajövünk. Itt várj, és légy jófiú, oké?
Trent durcásan nézett rá.
A faszkalap! Boldogabb már nem is lehetne!
– Siessetek! – szólt utánuk Logan, majd várakozással teli tekintettel bámult a
három távozó csaj után.
Hihetetlen haragra gerjedtem.
A tesóim visszaültek a bokszba. Logan ártatlan tekintettel nézett rám.
– Miért vagy ilyen… feszült, tesó? – kérdezte, majd közelebb hajolt. – Ha
nem ismernélek, azt mondanám, két másodperc választ el attól, hogy megölj
valakit. Mi bánt?
Éppen elveszítem a józan eszem.
– Szerintem múlt héten elég világos voltam – válaszoltam.
Hamiskás zavarodottsággal nézett rám.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz!
– Dehogy nincs! – kortyoltam a sörömbe.
Nem tehettem róla, Salem után bámultam, ahogy áttáncolt a zsúfolt
tömegen. Mást nem is láttam, csak őt.
– Ó… arra gondolsz! – legyintett felé Logan, mintha most értené meg, majd
megdörzsölte a homlokát. – Azt hiszem, értettem, amit mondtál, de most, hogy
bevonult ide ez az iszonyatosan szexi csaj, mármint hihetetlenül észbontóan néz
ki, te meg csak ott ültél, mintha kurvára nem érdekelne, ezért úgy gondoltam,
mint valószínűleg minden pasi itt a klubban, hogy talán örülne ez a lány, ha
valaki elszórakoztatná. Úgy értem, ha téged tényleg nem érdekel, akkor úgyis
velem járna a legjobban. Mármint, mindenképpen én vagyok a jobb választás –
magyarázta Trent vállára téve a kezét. – Nincs igazam? Mondd, hogy igazam
van!
Trent elnevette magát, én pedig felmordultam.
Logan röhögve az asztalra csapott.
– Nézz már magadra! Mindjárt letéped magadról a pólód, mint egy
felbőszült Hulk. Fogd magad, és mondd ki, amit gondolsz! Akarod őt… Nem
lehet, hogy ennyire félénk vagy!
– Félénk? Szerinted félénk vagyok? – kérdeztem halálra vált arccal.
– Nos, lerázott téged, mint ahogy azt minden épeszű nő tenné... de láttam,
hogy nézett rád. Szóval nem itt van a baj.
– Mindenesetre épeszű.
 Már közel álltam ahhoz, hogy én viszont elveszítsem az ép eszemet. De azt
hiszem, végül is én csesztem el ezt az egészet. Én húztam meg a határokat. Én
erőltettem ezt a barátság dolgot. De ha őszinte vagyok, akkor csakis azért, mert
kurvára be vagyok rézéivé. Megrémít, hogy ilyen hatással van rám.
Mindent megkérdőjeleztem miatta.
– Bassza meg! – mordultam fel.
Nem engedhetem, hogy feldúlja az életem.
Muszáj összeszedni magam.
Muszáj észben tartanom, hogy mit miért teszek.
– Logannel értek egyet – szólalt meg Trent. – Úgy bámultatok egymásra,
mintha hajszálnyira lennétek attól, hogy elveszítsétek a kontrollt.
Felnyögtem, beletúrtam a szakállamba, majd hatalmasat kortyoltam a
sörömből.
– Azt hiszem, kibasztam saját magammal – vallottam be végül. Baromira
nem lett volna értelme tagadni. A testvéreim amúgy is átláttak rajtam.
– Mert? – kérdezte Logan hanyatt dőlve.
– Megbeszéltük, hogy jobb, ha csak barátok vagyunk.
Logan felnyüszített, és ismét az asztalra csapott. Mintha életében nem hallott
volna nagyobb baromságot.
Valahol egyet is értettem vele.
– Barátok. Istenem! Hát ez kurva jó!
Mogorván néztem rá, de csak még jobban vigyorgott.
– Akkor hallgasd meg bölcs öcsédet! Nincs olyan, hogy barátság. Nem
működik! Szerinted képes leszel figyelmen kívül hagyni, amit érzel? – kérdezte,
miközben megkavarta a kezével a levegőt, mintha ő is érezné azt, ami Salem és
köztem van.
– Nos, tekintve, hogy nekem dolgozik, nem lehet több ennél – válaszoltam,
de még legalább ötezer okot sorolhattam volna fel.
– Ahh!… Hello!… Trent, itt mellettem, hamarosan feleségül veszi Edent,
aki, mint te is tudod, itt dolgozott. Simán beverte neki a lompost.
– Figyelj a szádra! – morrant fel Trent.
– Most mi van? Csak azt mondom, ahogy volt.
– Nehogy szétrúgjam a segged! – mondta Trent, de láthatóan ott játszott a
mosoly a szája körül.
– Mindjárt megijedek – feleselt Logan. Mindig az övé kellett legyen az
utolsó szó.
Trent megrázta a fejét.
– Hihetetlen vagy. Mi a francot kezdjek veled?
 – Nem, szerintem a tesónk a hihetetlen – bökött felém a mutatóujjával. – Mi
a francot kellene vele kezdeni? – nézett rám komolyan. – Csinálsz valamit, vagy
sem?
Előrehajoltam, feltettem a könyököm az asztalra, majd megdörzsöltem a
szám. Mintha le tudnám törölni a szavak igazságtartalmát.
– Nem tehetem…
– Aha… De miért is?
– Tudod, miért.
Logan felhorkant, amikor rájött, mire utalok.
– Most csak szívatsz, ugye? Ne mondd, hogy még mindig rá vársz!
Nem tudtam válaszolni.
Logan hitetlenkedve rázta a fejét.
– Kennedy elhagyott téged. Elvitte a gyereked, és még csak vissza sem
nézett. Meg sem érdemel téged az a nő! Tudom, hogy kurvára fájt, amikor
elment, de aki nem lát téged olyannak, amilyen valójában vagy, nem érdemel
meg téged, nem érdemli meg, hogy melletted lehessen, ez a kibaszott igazság!
– Mert ki vagyok én valójában? – kérdeztem kihívón. – Egy szörnyeteg?
– Aha, a brummogós maci fajtából – válaszolta mosolyogva.
Bassza meg! De Logan ilyen. A felét sem tudja az igazságnak. Hogy kik
voltunk. Hogy mit csináltunk. Hogy mit követtünk el, és milyen bonyodalmakat
okoztunk.
Védtük őt, elrejtettük előle az igazságot, amennyire csak bírtuk, de
nyilvánvalóan sok mindent nem tudtunk véka alá rejteni.
Megráztam a fejem.
– Aligha – motyogtam.
– Te magad mondtad, Jud – hajolt előre Trent –, hogy ez a hely a mi
második esélyünk. Egy új lehetőség. Hiszen ezért jöttünk ide!
Fájdalom hasított belém. A testvéreimre néztem. Arra a két emberre, akik a
legtöbbet jelentették a számomra.
– De már elhasználtam ezt az újabb esélyt, nem?
Trent megnyalta a szája szélét.
– Baszd meg! Felejtsd már el! Ahogy Logan is mondta, Kennedy meg sem
érdemelt téged. Egy kibaszott pillanatig sem érdemelte, hogy mellette legyél.
Fájdalmasan felhorkantam.
– Én nem érdemeltem meg őt, sem a kislányomat…
– A lófaszt! – fakadt ki Logan. – Te vagy a legjobb ember, akit ismerek.
Szóval ne engedd, hogy ez az egész az utadba álljon! Igen, értem, fáj. Tudom.
De csak ez az egy életünk van, és kurvára szerencsések vagyunk, hogy
egyáltalán élünk még, ezért kötelességünk élni a lehetőségekkel. Találd meg, mi
valaki fenyegetést jelenthetne a feleségére.
Tompán puffant a bakancsom talpa a padlón, ritmusra természetesen, ahogy
a lányok felé masíroztam. Ott akartam lenni. Ott kellett lennem.
Salem a csípőjét ringatta. Fekete, szűk ruhája finoman tapadt a csodás
idomaira. Vissza kellett fognom magam, hogy ne lépjek mögé és öleljem
magamhoz, miközben belemerítem az arcom a fekete hajzuhatagba.
Kényszeredetten leültem a tesóm mellé. Én is úgy ültem, ahogy ő, háttal a
pultnak, szemben a csajokkal. Trent megfogta a sörét, és felém lökte.
– Nesze! Úgy látom, neked nagyobb szükséged van rá.
Felnyögtem, ahogy hatalmasat kortyoltam az italból.
– Aha.
– Érdekes az élet, nem? Micsoda fordulatok! – suttogta Trent. – Azt
gondoljuk, hogy tudjuk, hogyan kellene a dolgoknak lenniük, nyilván, ahogy
szeretnénk, aztán bumm, becsap a ménkű, és felborít mindent – magyarázta rám
nézve. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha mindent tudna és értene. A torkára
tetovált bagoly megrebbent, ahogy nyelt egyet. – Első kézből tudod, tesó. Tudod,
milyen félelmetes kockára tenni a szíved, hiszen mindennek vége lehet egy
szempillantás alatt… de Logannek igaza van.
– Miben?
– Szedd össze magad, és merj szeretni!
Azonnal megszólalt bennem a vészharang.
– Szeretni? Nagyon előrefutottál, nem gondolod?
– Valóban? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
– Csak meg akarom dugni – húztam mosolyra a szám. Trent hitetlenkedve
felröhögött, majd kinyújtotta a kezét, és lekezelőn megpaskolta az arcom.
– Ha csak megdugni akarnád, már rég megtetted volna – válaszolta, majd
ledöntötte az italát, és felállt. Még egyszer, jelentőségteljesen rám nézett, és
odament Edenékhez.
Eden nagyon jól, szexin táncolt. A vérében volt minden mozdulat
balerinaként. Jó volt nézni. Tessa totál bénának hatott mellette.
És akkor ott volt még ő… Salem.
Az ő ritmusa, mozgása lassabb volt, őrületbe kergetett. Lassan, csábítóan
ringott és hullámzott a csípője.
Rám nézett.
Összecsapott az energiánk.
Végigsimítottam az arcomon.
Bassza meg!
Szedd össze magad, öregem!
 Trent Eden mögé lépett, pont úgy, ahogy én vágytam Salem mögé osonni.
Beletemette az arcát a hajába, és a melléhez húzta a testét.
Salem engem nézett, miközben táncolt.
Úgy nézett rám, olyan áthatóan, mintha azért könyörögne, hogy tegyem én is
azt, amit a testvérem.
Felszikrázott köztünk a levegő.
Hullámzott és remegett.
Egy áldozatot akartam keresni a tömegben. Egy olyat, akit könnyen és
gyorsan le lehet vadászni. De a tekintetem minduntalan Salemre tapadt.
Az övé pedig rám szegeződött.
Megremegtem.
Bassza meg!
Megittam a söröm, és talpra álltam.
Elindultam felé. Mit árthat egy tánc, nem?
De hátrahőköltem, amikor egy seggfej hirtelen mellette termett a semmiből.
A csajok előtt riszált, kellette magát.
Ez Karl! Ő, az a seggfej!
Öltöny volt rajta, a frizurája tökéletesen belőve, az arcáról pedig arrogáns
önelégültség sugárzott.
Tessa köszönésképpen vidáman kitárta a karját.
Szegény csaj…
– Boldog születésnapot, Karl!
A kis pöcs egyenesen Tessa karjai közé vetette magát.
A baljával átfogta Tessát, és jó szorosan magához ölelte. Csakhogy ugyanezt
tette a jobb kezével is, Salem derekát átölelve. Magához ölelte mindkét csajt,
majd hátradöntötte őket, mintha még ennél is többet akarna.
A lófaszt!
Ki van zárva!
De a féltékenység hamar átalakult, amikor láttam, hogy Salem szeme
hatalmasra kerekedik, és kétségbeesetten engem keres a tekintetével.
Már indultam is.
Barátságosan megütögettem Karl vállát.
– Azt hiszem, rossz csajt ölelgetsz, haver.
Nagyképűen rám vigyorgott, és még szorosabban ölelte őket.
– Nem hinném. Pontosan jó helyen van a kezem. Ma van a szülinapom, és
pont az imént döntöttem el, mit akarok.
– Engedj el! – szólt rá Salem, és próbálta ellökni magától, de a seggfej meg
sem mozdult.
A karjára kanyarítottam a tenyerem.
 – Azt mondtam, hogy engedd el.
– Húzz a picsába!
– Mi van veled, Karl? – háborodott fel Tessa, még a zajt is túlkiabálva. Ez a
kis faszfej tényleg azt hitte, hogy minden az övé lehet?
Éreztem, ahogy Salem felől hullámokban árad a pánik. Ugyanolyan, mint
pár napja a boltomban, amikor azt hitte, valaki őt figyeli. Egy pillanat alatt
utolérte a múltja.
– Engedj! – mondta, majd meglökte Karlt, és ököllel a mellkasára ütött.
Teli torokból felsikoltott, amikor a seggfej erre még jobban szorítani kezdte.
Én nem figyelmeztettem még egyszer.
Megragadtam az öltönyét, és elrántottam onnan. A hülyéje elkövette azt a
hibát, hogy hadonászni kezdett, miközben vonszoltam, és amikor a két lány
végre kiszabadult a markából, állón vert.
Villámgyorsan megragadtam a nyakánál. Az egyik kezem hátralendült, és
beletrafált az arrogáns arcába. Eleredt az orra vére. A kis pöcs azonnal a padlóra
zuhant, amikor elengedtem.
Sokan felsikítottak, felhörrentek, megijedtek, míg mások, láthatóan egy kis
verekedésre kiéhezve, azonnal közelebb jöttek.
Ahogy ez a kis faszfej Karl is, ugyanis feltápászkodott, és felém repült.
Trent a háta mögött rám vigyorgott, mulattatta, hogy Karl ezek szerint azt
gondolja, van esélye ellenem. Trent meg sem mozdult, inkább csak élvezte a
műsort. Annyit tett, hogy Edent maga mögé terelte.
Karl üvöltve esett nekem.
Megragadtam mindkét karját, és alaposan megráztam.
– Higgadj már le! Különben felejthetetlenné teszem a szülinapod!
Arcon köpött.
– Ó, baszd meg! – szóltam, és már neki is estem volna. De hirtelen ott
termett Tessa, és megrángatta az öltönyénél fogva.
– Azonnal hagyd abba, Karl! Most azonnal!
Nem szívesen hagytam futni a csávót, de hát Tessa ott állt előttem, mit
tehettem volna. Imádom a csajt, bár meg kell hagyni, roppant rossz ízlése van,
ami a csávókat illeti.
Karl viszont megfordult, és ellökte a lányt. Durván.
Tessa elesett, egyenesen Salemnek zuhant. Mindketten hanyatt estek, és jól
megütötték a feneküket.
Kész. Karlnak annyi.
A földhöz szegeztem egy pillanat alatt, még talán arra sem volt ideje, hogy
észrevegyen.
Ütni kezdtem a fejét.
 Vér fröccsent.
Csont reccsent.
A démonom felröhögött, és a fülembe sugdosott.
Előtört a valódi énem.
A szörnyeteg.
A bestia.
A kegyetlen.
Ismét felemeltem a kezem, hogy bevigyem a végső ütést. Azt, amitől
kialszik a fény.
De egy kéz megragadta a csuklómat, és hátrarántott.
Trent hangját hallottam a fülemben.
– Én is szeretném kicsinálni a csávót, de mi lenne, ha nem lenne hozzá
közönség?
Remegve szakadt fel a sóhaj a torkomból, miközben az a szarházi
sikongatva vonaglott. A szétvert arcára szorította a kezét, miközben felült. Az
ujjai között csepegett a vér.
– Mi a faszt csináltál? Mi? Véged van! Mindnyájatoknak vége van!
Kicsinállak titeket! Tönkreteszlek! Végetek van!
Feltápászkodtam. Próbáltam uralkodni magamon, az erőszakon, ami
eltelítette a vérem, és próbáltam nem Salemre nézni, mert attól féltem, ha
ránézek, ismét elvesztem az eszem.
– Felvettem a telefonommal, ahogy fellökted a csajokat, seggfej! – kiáltotta
ekkor az egyik vendég. – Miért nem hívod a rendőröket? Nem mered, mi?
Ekkor bukkant elő a tömegből Logan. Ide-oda járt a tekintete.
– Mi a fene folyik itt? Miért hagytok ki mindig a buliból? – kérdezte.
És megérkezett a két kidobónk, Milo és Kult is. Hátrébb terelték az
embereket, akik minket körülállva lesték a verekedést. Körülnéztek, hogy
felmérjék a kárt. Kult a gallérjánál fogva rángatta fel Karlt. A seggfejnek le sem
ért a lába, ahogy Kult felemelte. Az a csávó akkora, mint egy istenverte mamut.
Úgy fogta Karlt, mint egy rongybabát.
– Mentő vagy utca? – kérdezte.
Trent rám nézett, döntsem el én.
– Utca – válaszoltam. Vonszolja el a seggfej saját magát a kórházba, ha
akarja.
Kult elvigyorodott.
– Örömmel – válaszolta, majd nekilódult, hogy kivonszolja a klubból a
sipítozó Karlt. Az emberek szétváltak előtte. Nem hiába. Totál félelmetes a
csávó.
 Mély levegőt vettem, próbáltam összekapni magam, hogy odanézzek, ahová
szeretnék, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről.
Eden, Trent és Logan már ott álltak Tessa és Salem körül. Eden teljesen
kiborult. Remegő kézzel térdelt a barátnői előtt, miközben próbálta
feltérképezni, hogy nem történt-e nagyobb bajuk.
Milo lehajolt, és gyengéden felnyalábolta a sírdogáló Tessát. A csávó úgy
néz ki, mint egy erőd. Hatalmas karja van, de közben csendes, nyugodt és
kedves.
– Biztonságban vagy, galambom. Ne sírj! Biztonságban vagy – nyugtatta
Tessát, majd elindult vele.
Trent rám meredt, én biccentettem felé.
– Menj!
Megfogta Edent, és Milo háta mögött haladva elmentek ők is.
Salemre néztem. A mellkasához húzta a térdét, és előre-hátra ringatta magát,
miközben maga elé motyogott.
Logan ott állt mellette, kemény tekintettel engem nézett. Ne légy bolond,
sugallta a szeme. Hogy ha én nem, akkor majd ő megnyugtatja Salemet.
De az az igazság, hogy éppen így csinálok magamból bolondot.
Őrültség odamenni hozzá.
Salem felnézett, amikor megérezte, hogy jövök.
Remegett alattunk a föld.
Mint a földrengés előtti figyelmeztetés.
Int, hogy jön a baj.
A katasztrófa.
Lehajoltam, és egyik kezemmel átöleltem a hátát, a másikat a térde alá
csúsztattam.
Salem felnyüszített. Mintha egyenesen a leikéből jött volna. Szorosan
magamhoz öleltem.
– Ne félj, Salem. Itt vagyok. Vigyázok rád!
Zokogni kezdett, és a nyakamba temette az arcát. A szakállamba, a
mellkasomhoz szorította magát, mintha igyekezett volna elbújni a biztonságot
adó karomban.
– Ne félj! – ismételtem szorosan ölelve.
Többé el sem akartam engedni.
 21.

Salem
Vigyázok rád! Vigyázok rád! Vigyázok rád!
Jud nyugtató szavai záporoztak felettem, miközben egyre erősebben szorított
magához, ahogy átcipelt a hömpölygő embertömegen.
Az együttes tovább játszott, míg Jud előtt szétnyílt a tömeg, ő pedig sietve a
félhomályos folyosóra vitt. Egy pillanat alatt csak mi ketten maradtunk.
Hatalmas, nehéz bakancsa tompán puffant a padlón, miközben obszidián
tekintetét rám szegezte. A csontomig hatolt.
Könnyek áztatták az arcom, a vállam, miközben csuklottam a sírástól. Nem
tudtam abbahagyni. Nem tudtam megálljt parancsolni a rettegésnek, ami
elhatalmasodott rajtam. A pániknak, ami akkor ragadott magával, amikor az az
idegen a semmiből felbukkanva megmarkolt.
Jud lehajolt, majd gyengéd csókot nyomott először a bal, majd a jobb
szememre.
– Vigyázok rád – suttogta.
Elszorult a szívem.
Le kellett hunynom a szemem, mert alig tudtam megbirkózni az érzéssel.
A gondoskodásával.
Itt ez a hatalmas férfi, aki teljesen kikelt magából. Maga alá temette a düh, a
sötétség és a brutalitás.
Miattam.
Miattam.
Nem állt meg, míg oda nem értünk a hatalmas vasajtóhoz a folyosó végén.
Kilökte. Egy pillanat alatt kint álltunk a hűvös, nyári éjszakában. Felettünk
csillagok borították a sötét eget, de a hold körül már gyülekeztek a kövér felhők.
Jud óvatosan lépett le az alkalmazotti parkolóba vezető pár lépcsőfokon,
ahol Eden is parkolt. Bakancsa alatt hangosan csikorgott a murva, miközben a
motorja felé cipelt.
A falakon átszűrődött a benti zaj, remegett alattunk a talaj, és megtelt vele a
minket körülvevő levegő is. Alig kaptam levegőt.
– Vigyázok rád. Itt vagyok. Szükséged van valamire? – kérdezte.
– Csak vigyél el innen – nyöszörögtem, de Jud értette.
 Nem voltam éppen motorozáshoz öltözve, de akkor éppen nem érdekelt.
Semmi sem érdekelt. Csak el akartam tűnni onnan.
Elmenekülni.
Ahogy mindig.
Csakhogy ezúttal ezzel a férfival együtt akartam elmenekülni.
Nem akartam egyedül lenni.
Nem akartam tovább harcolni egy olyan háborúban, ami csakis engem és a
lányomat visel meg. Egy olyan háborúban, ami magányra ítél minket.
Jud ráült a motorjára, és finoman maga mögé ültetett. Egy pillanatra sem
engedett el. Mintha pontosan tudta volna, hogy erre van szükségem. Hogy most
az kell nekem, hogy valaki fogjon és óvjon engem.
Hogy valaki mellettem álljon a félelemben. A pánikban. Abban a
rettegésben, amit Carlo okozott. Azt ígérte, hogy egy nap megtalál majd minket.
Jud ráadta a gyújtást, és a motor hangosan bőgve életre kelt alattunk. Az
ereje végigvibrált rajtunk, de az is lehet, hogy Jud erejét éreztem.
A remegés a bőröm alá kúszott, egyenesen a vérembe.
– Vigyázok rád – morogta Jud, miközben maga köré fonta a karomat.
A lábam felhúzva a derekához tapadt, míg a mellem a széles hátához simult.
A szívünk szélsebesen zakatolt.
Egy ritmusra.
Tökéletes, zűrzavaros ritmusban.
Kész anarchia.
Ez a férfi átlépett egy határt miattam.
A ruhám kivágása teljesen felcsúszott, ahogy hozzásimultam. Remegtem és
rázkódtam, ahogy minden erőmmel szorítani próbáltam.
Hatalmas tenyerét a combomra tette.
– Kapaszkodj, és ne engedj el!
Idegesen bólintottam. Értettem az utasítást. És akartam. Életemben először
támaszkodni szerettem volna valaki másra is.
Bízni akartam benne.
Anélkül, hogy félnem kellene.
A bizalom olyan törékeny és értékes!
Óvatosan kilökte a sztendert, majd lassan elindult velem, át a parkolón.
Kikanyarodott az utcára a klub előtt. A mozdulatai magabiztosak és határozottak
voltak. Mintha eggyé vált volna a motorjával, mintha ő maga lenne ez a masszív,
mindent átható, zúgó erő.
Nem érdekelt, hová visz, csak el innen.
Egyet-kettőt kanyarodott, aztán lassított, és egy kis ösvényre kanyarodott a
fák alatt.
 Azonnal gyorsabban vert a szívem, amikor rájöttem, hova megyünk.
Az ismerős, göröngyös útra gurult, én még jobban hozzásimultam, és
megérkeztünk a rétre, ahová már egyszer elvitt. Amikor egy olyan oldalát
mutatta meg nekem, amit nem szerettem volna látni.
De ma este, ma este mindent tudni akartam róla.
De hogy juthat ilyen egyáltalán az eszembe? Hogyan gondolhatok
ilyesmire? Mégsem tudtam másra gondolni.
Megállt, és letette a lábát a földre, hogy megtartson minket.
A még mindig bennem hullámzó pánik hatására azonnal leugrottam, és
botladozva elindultam. A cipőm sarka belesüppedt a nedves, puha talajba, ahogy
hirtelen visszakozni kezdtem. Mintha ugyan megmenthetném magam attól, ami
felé megállíthatatlanul haladtam.
Jud leállította a motort. Egy pillanat alatt hatalmas csend zuhant ránk.
Csodálatosan szép helyen voltunk.
A hatalmas fák ágai halkan suhogtak a gyenge szélben, míg a patak békésen
bugyborékolt a közelben. Körülöttünk ezernyi vadvirág pompázott a hold
halvány fényében – lilák és rózsaszínűek. A messzeségben halkan morajlott az
ég, és az érkező vihar hűvös levegője hirtelen végigsimított a karomon.
– Sajnálom – bukott ki belőlem. Mindegy, mennyire próbáltam távol tartani
magamtól, mégis belerángattam a katasztrofális életembe.
A bonyodalmakba.
Ebbe a felfordulásba.
A bánat és lelkiismeret-furdalás egyszerre temetett maga alá.
Csak nem sodrom őt is veszélybe?
Az erdő felé fordultam.
– Mi a büdös francért kérsz bocsánatot?
Megnyaltam a szám szélét.
– Figyelmeztettelek, hogy kész káosz az életem. Szerintem a ma este
tökéletesen megmutatta, mennyire nem vagyok ura önmagamnak. Mennem
kellene. Összecsomagolni és továbbállni, mielőtt valami végzetes történik.
Jud leszállt a motorjáról, és fölém magasodott.
– Szó sem lehet róla – dörmögte határozottan.
A tompa holdfény végigömlött hatalmas termetén, csodás arcvonásait
ugyanakkor árnyékba rejtette. A kemény arcvonásait, amelyek ugyanakkor
jóságról árulkodtak.
Rettegés és megnyugvás.
Fény és sötétség.
Közelebb lépett hozzám. Megremegett alatta a föld.
– Szó sem lehet róla – ismételte.
 – Jud, fogalmam sincs, mit keresek itt, az életem…
– Az életed miatt aggódsz, Salem? – szakított félbe. – Attól, amit a
nyakamra hozol? Láttál ma este? – tárta szét a karját. – Ez csak egy szikrája volt
annak, aki valójában vagyok. Mondtam már, hogy szörnyű dolgokat műveltem
régen, és kurvára nem tudom, hogyan bírjak el ezekkel, amikor velem vagy.
Minden cseszett szabályt fel szeretnék rúgni miattad.
Képek villantak fel az agyamban. Róla.
Az a kegyetlenség, vadság!
Nyeltem egy hatalmasat.
Próbáltam biztos talajt fogni, de csak botladoztam, nem találtam. Veszélyes
terepre tévedtem. Minden csúszóssá vált körülöttem.
Mintha futóhomokra léptem volna.
– Kész katasztrófa vagyunk mi ketten.
Jud felcsuklott.
– De csodálatosan szép katasztrófa – mondta, és még közelebb jött.
Éreztem. A bőre alatt vibrált a vadság, de nem volt mitől félnem. Amikor
megérintett, megváltozott az energiája. Teljes testemben megremegtem, amikor
óriási tenyerét az arcomra simította. Hüvelykujját végighúzta az arcélemen
húzódó sebhelyen.
– Ki tette? – kérdezte.
– Jud… – nyöszörögtem.
– Mondd el, Salem! Bízz bennem!
– A férjem volt. Akkor csinálta, amikor először próbáltam meg elhagyni –
suttogtam a szélbe.
Jud minden izma megfeszült.
– És kényszerített, hogy visszamenj hozzá? Figyelmeztetés akart lenni a
részéről?
Nem voltak igazi kérdések. De pengeélesen hasítottak a levegőbe.
Bólintottam, és ismét eleredtek a könnyeim.
– Azt mondta, most még könnyen megúsztam, de majd legközelebb... –
Elakadtak a szavaim a hatalmas gombóctól, ami a torkomban nőtt. Azok a
szavak tartottak ugyanis rettegésben.
– Salem?
– Elhagytam, összeszedtem a bátorságom, és ismét elmentem... de megtalált
minket, Jud… megtalált, és…
Nem tudtam kimondani. Nem tudtam világgá kiáltani a szörnyűséget, ami
történt.
Jud még mindig a tenyerében tartotta az arcomat. Látta a fájdalmam. Mintha
magára tudná vállalni ezt a tátongó ürességet, még úgy is, hogy nem ismerte a
részleteket.
– Aztán valahogy sikerült megszöknünk Junival – folytattam –, és azóta is
menekülünk. Soha nem rendezkedünk be sehol úgy igazán… soha nem lehetünk
teljesen szabadok, meghúzzuk magunkat, mintha nem is léteznénk.
Éreztem a levegőben megfeszülő haragot, az indulatot, a hatalmas dühöt.
A másik kezével végigsimított az oldalamon, és maga felé húzott.
Felnyögtem, ahogy elöntött a forróság. Túl sok volt ez nekem. Jud túl sok.
Biztos voltam benne, hogy végül belerokkanok, bár valahol ez is Carlo hibája,
nem? Hiszen miatta nem élhetek soha nyugodtan.
– De igenis létezel, Salem. Látlak, érezlek, és a szívemben is érezlek, ott
élsz. Ott, és a szememben… és nem fogom hagyni, hogy elvegyen tőlem.
– Jud…
– Maradj velem, Salem! Hadd vigyázzak rátok! Hadd gondoskodjak rólatok!
Az egész testem remegett.
A lelkem bele akart kapaszkodni az ígéretébe, de a józan eszem
figyelmeztetett a valóságra.
– Nekem magamról kell gondoskodnom, Jud.
Hiszen úgyis el kell majd mennem. Mennem kell majd, mert a félelem nem
engedi, hogy maradjak. A ma este nagyon jól megmutatta ezt.
Túlságosan sebezhető vagyok.
Túlságosan szem előtt vagyok.
És mégis itt voltam vele, és hagytam, hogy egy kicsit segítsen elviselni ezt a
fájdalmat.
Letörölte az arcomról a könnyeket.
– Pedig úgy látom, mi egymásról gondoskodunk.
Megráztam a fejem.
– Édes kis boszorkányom! Hát mit teszel velem? Uralod a lelkem, a szívem,
mindenem – mondta, majd átölelte a derekam. – Itt vagyok, és vigyázok rád.
Sokadszorra mondta ki, és közben óvatosan felemelt a földről. Gyengéden
fogott, és lassan térdre ereszkedett a nedves földön. Lefektetett a fűre. Habozott,
miközben a remegő térdemre tette a kezét.
– Nézz magadra! Soha nem láttam nálad szebbet!
Remegő kézzel nyúltam felé, megsimogattam az arcát, a szemöldöke éles
vonalát, az orrát, a hihetetlenül telt ajkát, végül a szakállár
– Már akkor beléd szerettem, amikor először láttalak, Jud. Féltem, meg
voltam ijedve, de nem hiszem, hogy azért, mert nem ismertelek. Nem azért, mert
egy idegen odajött hozzám az éjszaka közepén… Hanem ezért – mondtam, majd
megfogtam a kezét, és a vadul kalapáló szívem fölé vontam. – És ezért –
folytattam végigsimítva a szemén. – Azért, amilyennek láttál, ahogy rám néztél,
amilyen érzéseket keltettél bennem, ahogy mindent megváltoztattál egy pillanat
alatt.
Fényes villanás borította be felettünk a sötét eget. Hirtelen világos lett, és
megvilágította Jud arcát is. Láttam a vágyat ezen a hegynyi emberen.
Fájdalmasan felnyögött, ahogy befészkelte magát a remegő lábam közé.
Előredőlt, egyik kezével megtámasztotta magát a fejem mellett, a másikkal az
arcomat fogta. Csillogott az obszidiánszínű szeme.
– Amióta rád találtam a sötétben, másra gondolni sem tudok.
Eíöntöttek az érzelmek. Előtörtek belőlem, és elárasztottak. Alig bírtam
megszólalni.
– Ne engedd, hogy beléd szeressek, Jud!
– Ki beszélt szerelemről, aranyom? – kérdezte, miközben a szemembe
nézett. Ezernyi kérdés, ezernyi gondolat villant át az arcán, de az is lehet, hogy
csak az enyémet tükrözte. – Mit akarsz, Salem? – kérdezte.
Megremegett az ajkam.
– Szeretném elevennek érezni magam.
Jud mindkét tenyerére támaszkodva kinyomta magát. Közben hatalmasat
dörrent az ég.
Szikrázott körülöttünk az energia. A vágy lángra kapott és beborított minket.
– Amit én szeretnék csinálni ezzel a gyönyörű testtel, attól elevennek
érezned magad – szólt, mintha figyelmeztetne. Végigsimított a combomon,
közben egyre feljebb tolta a ruhámat.
A testem akaratlanul is mozdult. A csípőm nekifeszült a férfiasságának.
– Kérlek! – nyögtem.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, Jud lecsapott rám. Minden érzését
belesűrítette a csókba. Hevesen falta, könyörtelenül csókolta, birtokba vette a
számat.
Olyan volt, mint egy ígéret. A törődés ígérete. Ez volt minden, amit adhatott.
De akkor, ott nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy egyikünk szíve sem szabad.
Hatalmas tenyerét a tarkómra csúsztatta, és még erősebben magához vont,
miközben csókolt.
Simogatott, ringatott, becézgetve szeretett, míg majdnem megőrültem a
vágytól.
Az egyik könyökére ereszkedett, a másik kezével lehúzta a vállamról a
ruhát, hogy kibukkanjon a mellem.
Felsóhajtottam. Felettem dörgött és villámlott az ég.
Forró sóvárgás égette a testem, ahogy Jud egyre erőteljesebben csókolt,
miközben a mellemet izgatta. Felnyögtem, amikor a megkeményedett
mellbimbómat csavargatta.
 Jud is nyögdécselt, ahogy egyre mélyebbre dugta a nyelvét a számba. A
hajamba markolt, és ha lehet, még követelőzőbben csókolt.
Hátrarántotta a fejem, végigcsókolta az arcélem, az állam, a torkom, a
nyakam, majd haladt lefelé, a szívem felé. Aztán a szája elfoglalta az ujjai
helyét, és szívni, szopogatni kezdte a mellbimbóm, végül meg is harapdálta.
– Igen! – hörögtem nyögdécselve.
– Itt vagyok, és vigyázok rád! – mormogta a mellembe. Hátrébb húzódott és
ráfújt a forró testemre, miközben térdre ereszkedve benyúlt a ruhám alá, majd
elkezdte feljebb tolni, egészen a csípőmig. Megragadta a bugyimat, és egy
mozdulattal lerántotta rólam.
A forróság és a hideg hirtelen egymásnak feszült. A hideg szél
végigsimogatta a forróságtól lüktető testemet.
Hatalmas, tömött felhők takarták el a holdat.
Sötét lett.
Semmi sem számított már, csak ez a férfi itt előttem.
Jud kigombolta nadrágját, lerángatta a sliccét, és gyorsan letolta a nadrágját.
Óriási férfiassága ott meredezett előttem.
Nyeltem egy hatalmasat.
Milyen vastag és masszív!
Milyen félelmetes!
Mennyire jó!
Visszamászott fölém.
Teljesen megrészegített.
Jud szinte eszeveszetten tolta belém két ujját.
– Varázslatos! – hörögte.
Megszédültem, levegő után kapkodtam, de csak Jud illatára találtam.
Citrus, fahéj és szegfűszeg. A meleg, őszi éjszaka illata.
Felemeltem a csípőm, a mozdulataink egyre kapkodóbbak lettek, ahogy
befészkelte magát a két combom közé. Sóvárogva könyörgött a testünk az
egyesülésért.
Jud megemelt, a derekam alá tette a karját, és közelebb húzta magához az
arcom.
– Mondd, hogy te is akarod, Salem! – suttogta.
– Ha nem teszed meg, megöllek – válaszoltam nyöszörögve.
Jud felnevetett.
– Ez az, kislány!
Kislány, kislány.
Mosolyra húzódott a szám, amikor Jud gyorsan a zsebébe nyúlt, előkapott
egy óvszert, és felhúzta.
 Azt kívántam, bárcsak több volna egy röpke fantáziánál, egy csodás
álomnál!
Már-már elfacsarodott a szívem a tudattól, hogy ez nem tarthat örökké.
De azt is tudtam, hogy megéri a fájdalom, ha cserébe egy kicsit elevennek
érezhetem magam.
Jud visszamosolygott rám. Gyengéden, édesen.
Aztán felnyögtem, amikor megéreztem a makkját a nyílásomban. Égetett,
ahogy lassan, nagyon lassan egyre beljebb tolta, szuszakolta magát.
Hatalmasat dörrent felettünk az ég, majd megnyílt, és zuhogni kezdett az
eső.
Ismét potyogni kezdtek a könnyeim.
Az örömtől és a fájdalomtól.
Öröm és fájdalom.
Jud férfiassága olyan óriási volt, olyan érzéseket hozott elő belőlem, amiket
soha azelőtt nem éreztem még.
Mintha élnék, tényleg léteznék. Mintha valóságos lennék, és most
teljesedtem volna ki. Mintha Jud lenne a hiányzó részem.
Szélesre tártam a combom, hogy minél jobban hozzám férjen. Teljesen
elfogyott a tüdőmből a levegő, miközben ő teljesen kitöltött engem.
Jud összeszorította a fogát, és a homlokomhoz érintette a homlokát.
– Édesem – suttogta kedvesen.
– Tégy magadévá! – kértem, követeltem.
Hátrébb húzódott. Koromfekete tekintetében mohóság villant.
Kihúzta magát, majd azonnal visszalökte belém a farkát.
Recsegve szakadt ki a levegő a tüdőmből, a vállam a lendülettől a levegőbe
emelkedett. Minden porcikám igazodni akart az ő testéhez.
– Basszus, bébi… édes, drága boszorkányom… mit csinálsz velem?
Az egyik kezével a hajamat markolta, a másikkal a csípőmet. Durva,
szaggatott ritmust vett fel.
Egészen mélyen belém hatolt.
Megsemmisültem.
Jud nagyon keményen dugott.
Pont úgy, ahogy elképzeltem. Mintha minden sejtemet birtokolná. Minden
porcikámat. Még olyan részeimet is, amiket nem adhattam neki oda.
Túl nagy.
Túl sok.
De sosem lehet elég.
A csípőm végül felvette a ritmusát, lökésről lökésre összetalálkoztunk. A
pólója alá siklott a kezem, és megmarkoltam a hátán a dagadó izmokat. Mintha
én is utat kerestem volna a bensőjébe. Oda, ahol a titkai vannak elrejtve.
Oda, ahol nem számított a múlt, csakis az, hogy együtt lehessünk.
– Szükségem van rád! – nyöszörögtem.
– Itt vagyok – morrant, miközben erőteljesen lökött.
Zuhogott az eső, és mi eszeveszetten szerettük egymást. Egyikünk sem fogja
ezt túlélni.
Lángoltunk.
Darabokra hullottunk.
Felemésztett minket a tűz.
Belém lökte a hatalmas férfiasságát.
Újra meg újra, egyre gyorsabban, egyre mélyebben, egyre sebesebben.
Fokozódott az élvezet, mintha a kéjes mámor az esővel együtt zúdult volna
ránk, teljesen eltelítődtünk vele, aztán hirtelen a darabjainkra hullottunk.
Szétestem ezernyi apró, csillogó részecskére.
Szétáradt bennem a boldog gyönyörűség.
Minden egyes sejtem, minden porcikám szétesett.
Egyszerre vakított a fény és a sötétség. Jud pedig egyre mélyebbre hatolt
bennem. A teste és a lelke is.
Lökött, nyögött, rázkódott, felült az orgazmusom hullámára, majd, mint egy
vadállat, felüvöltött, miközben ő is elélvezett.
Minden egyes izma megfeszült és meghajlott. Együtt táncolt a testünk.
Szorosan magához ölelt, az arcát a nyakamba temette, miközben a testünk a
gyönyörtől és a kielégüléstől lüktetve remegett. Nem is engedett el, amíg le nem
nyugodtunk.
Hátrébb húzódott, és a szemembe nézett. Elmosolyodott.
– Te aztán nem vagy semmi – mondta édesen.
Egy perc is eltelt, mire válaszolni tudtam.
– Jud…
A tenyerére támaszkodva nézett le rám, arcán azzal a szép, gyengéd
mosolyával. Nem tudom, hogy látta-e rajtam a félelmet, vagy érezte-e, de ismét
végigsimított a sebhelyemen.
– Bármire képes volnék érted.
Megrendült körülöttem a világ.
A föld, az ég és a szívem is.
– Én nem… – kezdtem, de nem tudtam kimondani.
Lesimogatta rólam a félelmet, elmosolyodott, de a szavai kemények voltak.
– Ne izgulj, bébi. Csak barátok vagyunk.
Meglepetten összevontam a szemöldököm. Lehajolt, és megcsókolt, majd
ismét elhúzódott, és megigazította a ruhámat. Aztán felállt és valahogy magára
rángatta a csuromvizes farmerét. Próbáltam nem bámulni, de a farka még mindig
mereven állt. Kétségem sem volt, ha szólnék neki, azonnal visszamászna a
lábam közé, és addig dugna, míg a nevemet is elfelejteném.
Megremegtem, ahogy a földön fekve bámultam fel rá.
Milyen csodálatos férfi! Lángra gyúltam, mintha futótűz pusztított volna
bennem.
A haja, az arca, a szakálla csuromvíz volt.
A pólója nedvesen tapadt széles, izmos mellkasára.
Ez az erős test óvott eddig engem a vihartól.
Kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen felállni. Elfogadtam, de felvont
szemöldökkel néztem rá.
– Barátok? Valóban csak ennyi, Jud? – kérdeztem.
Felnevetett, és a lüktető nyaki ütőeremhez szorította az arcát.
– Nagyon, nagyon jó barátok – motyogta a forró, felhevült bőrömbe, aztán
átölelt, felemelt, és visszavitt a motorjához.
– És most? – kérdeztem.
– Ma éjszakára hozzám viszlek, lezuhanyozol forró vízben, hogy
átmelegedj, aztán jól megduglak még egyszer. Holnap…? Az tőled függ.
 22.

Jud
Vannak olyan pillanatok az életben, amelyekről egyértelműen tudjuk, hogy
mindent megváltoztatnak. Amikor tudjuk, ha még egy lépést teszünk, akkor már
nincs visszaút.
Visszavonhatatlanul megváltozunk.
Mintha megjelöltek volna.
Mint egy új tetoválás, ami nemcsak a bőrödet fedi el, de mélyen beivódik a
véredbe, bekerül a véráramodba, míg végül otthagyja a nyomát a lelkeden is.
Eltűnődtem, vajon melyik volt az a pillanat, amelyik megváltoztatott.
Amikor tudtam, ha még egy lépést teszek Salem felé, örökre elvesztem.
A ma éjszaka? Vagy amikor felnyaláboltam a klubban, és elvittem? Amikor
megérintettem, és a magamévá tettem? Amikor benne voltam, és ő rám
hangolódva varázslatos módon eggyé olvasztotta a testünket?
Vagy amikor az irodában odaléptem hozzá, és megcsókoltam? Amikor nem
bírtam ellenállni, mert ölelni akartam és védelmezni? Vagy már akkor, amikor
felbukkant itt a hirdetéssel a kezében, és jelentkezett a munkára?
Vagy talán… talán… talán mindez együtt vezetett el oda, ahol most vagyok.
Mindegyik változtatott egy kicsit, minden egyes lépés, amit felé tettem,
figyelmeztetés is volt egyben, ha továbbmegyek, soha nem leszek olyan, mint
azelőtt.
De én továbbhaladtam az úton. Képtelen voltam megálljt parancsolni
magamnak, egyszerűen nem tudtam neki ellenállni.
Egyre mélyebbre süllyedtem.
Tudtam, hogy rajtam hagyta a nyomát.
Megváltoztatott.
Beleírta magát a szívembe és a lelkembe, olyan helyekre, amelyekről azt
gondoltam, már foglaltak. Hogy már megváltoztathatatlanok.
Salem a nyakam köré fonta a karját, miközben felfelé lépkedtem vele a
lakásomhoz vezető lépcsőn. Lassan, rövideket lélegzett. Volt egy olyan érzésem,
hogy ő is pontosan tudta, mi megy végbe bennem. Hogy mi történt. Hogy
átléptünk egy határt, és már nincs visszaút. Hogy innentől minden egyes
másodperc más lesz.
 Mintha valami megváltozott volna a mezőn, mintha egymásba olvadtunk
volna. Főleg mikor mögöttem ülve hazajött velem. Hozzám. Mintha minden
egyes megtett mérfölddel egyre nagyobb lett volna a változás. Mintha a lelkeink
megtalálták volna egymáshoz az utat, és már nem is lehetett volna őket
kettéválasztani.
A viharos tenger nézett rám, amikor a szemembe bámult az üzlet sötétjében.
Méregetett.
Kiértékelt.
Ítéletet hozott.
Beütöttem a kódot, és beléptem a lakásba. Hagytam, hogy az ajtó
becsukódjon mögöttünk. A derengő fények halványan világítottak a loft
sötétjében.
Csuromvizesek voltunk mindketten, teljesen eláztunk.
Egyszerre rázkódtunk meg, pedig határozottan melegített minket valami
belülről. A felszínre tört kérdések alatt ott parázslott a tűz.
Elindultam a háló felé a lakás túlsó végébe. Félúton éreztem, hogy Salem
pulzusa felgyorsul.
– Itt éltek, veled? – kérdezte nagyon óvatosan, hogy ismét megnyíljak előtte.
Elöntött a bánat. Eleresztettem a kötelékeket, amelyekkel igyekeztem az
emlékeket magamhoz láncolni.
– Nem – válaszoltam szomorúan, és mentem tovább.
Salem úgy bámult rám, mintha attól tartana, hogy azonnal menekülőre
fogom, pedig pont az ellenkezőjét éreztem. Meg akartam tartani őt magamnak.
Könyörögni, hogy maradjon.
Barátok.
A lófaszt!
Átmentem vele a konyhán a háló felé. Elmentem a hatalmas ágy mellett, és
egyenesen bevittem a fürdőmbe.
Felkapcsoltam a villanyt.
Mindketten hunyorogni kezdtünk az éles fényben, ami visszaverődött a fehér
csempékről. Odavittem Salemet a zuhanyhoz. Nem tettem le, vele együtt
hajoltam be, úgy engedtem meg a vizet. Az esőztetőből azonnal ömleni kezdett a
forró víz, és egy pár pillanat alatt sűrű pára töltötte be a fürdőt.
Óvatosan tettem le Salemet a földre, mintha végtelenül törékeny volna.
Mintha a bennem felszakadó sebektől az ő lelke is sérülne.
Őt néztem, miközben lehámoztam róla a vizes ruháját. Libabőrös lett, ahogy
felhúztam az anyagot, és a fején keresztül lehúztam róla.
Basszus!
Mint egy látomás!
 Mint egy fekete szalagokba és masnikba Csomagolt álom!
Gyönyörű volt, ahogy ott állt szinte meztelenül. Csak a bugyija és a
körömcipője volt rajta.
A bugyija egy darabnyi fekete csipke volt szatén pántocskával, ami a
fenekében tűnt el.
A csodásan formás, íves teste és a lágy, selymes bőre észveszejtően vonzó
volt.
– Gyönyörű vagy – morrantam. – Kibaszottul gyönyörű! A megtestesült
szépség. Tisztában vagy vele?
Salem áthatóan nézett rám. Mintha belém látna. Odaszegezett. Mozdulni
sem bírtam.
Kinyújtotta a remegő kezét, megfogta az ingem alját, és feljebb húzta.
Amikor a mellkasomhoz ért, megállítottam, és én vettem le magamról.
Végigsimított a hasamon, majd felcsúsztatta a tenyerét a villámra.
– Zavarba hozol, elfelejtem, hogy ki vagyok – válaszolta, miközben az
ujjhegyével lassan végigsimított a tetoválásaimon, mintha kitapinthatná a
jelentőségüket. Mintha nem félne a szörnyű valóságtól. De az is lehet, hogy
ennyire erős, és képes elviselni a valóságot.
Le sem vette rólam a szemét, amikor a bal oldalamra tetovált betűkön futott
végig a keze.
Kegyetlen.
Mintha átírná a szó jelentését.
De én tudtam, tudtam, hogy a múltat nem lehet eltörölni. Mindegy, mennyi
idő telik el, az a démon itt van bennem. Basszus… hiszen ma este majdnem
kiszabadult!
Lehajoltam, hogy levegyem a magas sarkúját. Majd beleőrültem a vágyba,
ami sehogy sem akart múlni. Legszívesebben a lába elé omlottam volna.
Megfogtam a bal bokáját, felemeltem a lábát. Salem lehajolt, és
megkapaszkodott a vállamban. A kérdése ott visszhangzott az agyamban.
Valahogy képes volt kiszedni belőlem az igazat, amit eddig gondosan elzárva
tartottam.
– Volt egy lakásunk ott, ahol Trent lakott régebben, mielőtt összeismerkedett
Edennel. Egy kis ház volt, hatalmas hátsó kerttel, tökéletes pázsittal, rózsaszín
játszóházzal, amit azért építettem, hogy majd Kye ott játsszon, ha elég nagy lesz.
– Kye – suttogta Salem a kislányom nevét.
Mintha szomorúsággal telt volna meg a pára, és mindketten belélegeztük
volna. Mintha a részei lettünk volna mi is. Mintha osztoztunk volna a bánaton.
Levettem a másik cipőjét is, és felálltam. Kinyújtottam a kezem, és
megfogtam az arcát. Meg kellett benne kapaszkodnom, hogy ne hulljak
darabokra.
– Napokig ültem a játszóházban, és csak vártam… vártam, hogy
visszajöjjenek. Hogy meghalljam Kye édes nevetését. Hogy halljam a padlón a
léptei tompa puffanását, hiszen éppen akkoriban tanult meg járni. Aztán
rájöttem, hogy nem fognak visszajönni. Össze sem csomagoltam, csak eljöttem.
Nem bírtam tovább az emlékek között élni.
Salem megfogta az állam, beletúrt a szakállamba.
– Nagyon sajnálom, Jud!
– Ugyan… ne sajnáld, nem a te hibád…
Hanem az enyém.
– Attól még átérezhetem a fájdalmad – mondta az arcomat figyelve. Az
arckifejezése, a tekintete a lelkembe égett. Talán ő képes volna a veszteség után
maradt űrt úgy kitölteni, mint még soha senki.
Nyeltem egyet, majd előrehajoltam, és lehúztam a bugyiját. Lefelé haladva
megcsókoltam a combját, a térdét, a vádliját, aztán lekanyarítottam a fehérneműt
a bokájáról.
Beletúrt a hajamba.
– Ugyanúgy együttérezhetek veled, ahogy te is velem.
Felsóhajtottam, majd a térdéhez szorítottam az arcom, és beszívtam az
illatát.
– Bosszút akarok állni érted. Ki akarom csinálni azt a szemétládát. El
akarom törölni a föld színéről – bukott ki a fenyegető vallomás a számon,
mielőtt még meggondolhattam volna magam.
Abból, ahogy kirázta a hideg, tudtam, hogy megértette, szó szerint úgy
gondolom, ahogy mondtam. Semmi túlzás nem volt benne. Arra késztetett, hogy
olyasmit tegyek, amiről megfogadtam, hogy soha többé nem fordulhat elő.
Megfordultam, hogy levegyem a bakancsom. Állva maradtam, úgy rúgtam
le a lábamról, majd gyorsan kibújtam a nadrágomból és az alsógatyámból is.
Meztelen voltam, mint Salem.
Védtelen.
A dübörgő szívem fölé simította a tenyerét.
– Magányos vagy – jelentette ki.
– Igen – válaszoltam, majd megérintettem az arcát, a heget, ami
bosszúállásra késztetett. Le akartam vadászni ezt a szörnyeteget, hogy
megmutassam, milyen egy igazi fenevad.
– És amint látod, én is magányos vagyok – suttogta lágyan.
– Nincs is annál magányosabb dolog a világon, mint amikor rejtőzködnünk
kell, és nem mutathatjuk ki az igazi énünket – mondtam. – Előlem nem kell
elrejtened a valódi arcod.
 Átöleltem a derekát, felemeltem, és beléptem vele a zuhanyzóba.
A forró cseppek ránk hullottak. Mintha jeges szilánkok fúródtak volna a
hideg bőrünkbe.
Salem megrázkódott, majd felnyögött, amikor hátradöntöttem, és elkezdtem
belemasszírozni a meleg vizet a hideg hajába.
– Ne haragudj, ha megijesztettelek ma este – motyogtam, ahogy eszembe
jutott a rettegés, amit a szemében láttam.
A félelem hirtelen átsuhant az arcán.
Megfogtam egy mosdószivacsot, tusfürdőt nyomtam rá, és nekiláttam
lemosni a testét. Óvatosan, gyengéden, ahogyan megérdemli.
A kedvességemet viszonozva Salem a tenyerébe nyomott egy adag tusfürdőt,
majd elkezdte vele bedörzsölni a vállamat és a karomat.
– Azt hiszem, szükségem volt arra, hogy érts engem. Hogy olyan állapotban
láss – magyarázta, de teljesen elvonta a figyelmem azzal, hogy fel-le simogatott
közben.
Lassan.
Csábítón.
Én ugyanígy tettem. Volt egy olyan érzésem, hogy most erre van szüksége.
Arra, hogy valaki törődjön vele, gondoskodjon róla. Hogy biztonságban
érezhesse magát.
Lecsutakoltuk egymást. A keze engem simogatott, az én kezem őt.
Kurva nehéz volt higgadtnak maradnom, miközben a gyönyörű, meztelen,
sikamlós testét dörzsölgettem. Életemben nem láttam ennyire szexi csajt.
Felöltözve is piszkosul szexi volt, de így? Mint valami tudatmódosító szer.
Megremegett alattam a föld.
Így együtt lenni vele… Teljesen elvesztem ezen az éjszakán.
Mintha mindketten valami jóba botlottunk volna. Valamibe, ami rendjén
való.
A szívünk vadul vert, hangosabban, mint a körülöttünk zubogó víz,
hangosabban, mint a tetőt verő zivatar, hangosabban, mint a távoli mennydörgés.
Elhatalmasodott rajtunk a szenvedély. Az energia, ami folyamatosan
egymáshoz húzott minket. A kezünk kutatva barangolt a másik testén, a szánk
mohón falta egymást.
Megcsókoltam az arcát, az állát, az orrát.
Az ő ajka végigfutott a hasamon, a gyomrom felett, felfelé haladva meg sem
állt a számig.
Hosszan és mélyen csókoltuk egymást. Fogtam az állát, hogy valamelyest
uraljam ezt a kétségbeesett odaadást.
 Salem sóhajtozott, nyögdécselt, nyelvével a nyelvemet cirógatta. Lassú,
részegítő táncot lejtettünk.
Amikor a víz hűlni kezdett, kiszakítottam magam az öleléséből, és elzártam
a csapot. Kinyúltam, és megmarkoltam a törölközőket. Egyet a derekam köré
csavartam, a másikba belebugyoláltam Salem édes testét, és felemeltem.
Meglepetten felsikkantott.
– Egyedül is megy! – mondta piszkálódva, miközben a fürdő túlsó felén álló
hatalmas, tükrös asztalhoz cipeltem.
Ráültettem, majd fogtam még egy törölközőt, és nekiláttam, hogy szárazra
töröljem a haját.
– Minek is mennél a saját lábadon, ha itt vagyok neked én?
Elkuncogta magát.
– Na, csak vigyázz, mert még megszokom, aztán sosem szabadulsz meg
tőlem!
Elmosolyodtam.
– A francba! Most lebuktam. Meghiúsítod a titkos tervem.
– Nagyon fondorlatos! – vigyorodott el.
A mellkasomra könnyedség szállt, de minden más érzés majd szétfeszített.
A végtelen vágyódás.
Olyasmivé akart átalakulni, amit nem engedhettem meg magamnak.
Szerelem.
Elhessegettem az ostoba, megtévelyedett gondolatot.
Gyalázat!
Árulás.
De a varázslat belém ivódott, a vérembe szivárgott, és lüktetve
végigszáguldott a testemen.
Csak annyit tehetek, hogy itt és most mellette állok. Most nem kell egyedül
lennie.
De velem mi lesz?
Nem igazán tudtam, hogy álljak egy ilyen szépség elé az igazi valómmal.
Arra meg már gondolni sem mertem, hogy mi lesz, ha vége lesz. Mi lesz velem?
És akkor ismét végigsimított az oldalamra tetovált íráson. A mozdulatában
kérdés feszült. Tudni akarta.
Felsóhajtottam, majd rányomtam a tenyerét az írásra, mintha így megértené,
mintha érezné a betűkből szivárgó hitványságot.
– Ilyen vagyok valójában, Salem.
Kérdőn nézett rám. Várt.
– Az apám tett kegyetlenné – magyaráztam, bár magam sem tudtam, hogy
így van-e. Mert szerintem? Szerintem a véremben van a kegyetlenség. A
születésem óta. Az apámtól kaptam, de úgy gondoltam, soha nem éledt volna fel
bennem ilyen mértékben az ő hatása nélkül –, de ez nem jelenti azt, hogy én nem
vagyok vétkes. Hihetetlen dolgokat műveltem.
Salem elsápadt. Éreztem, ahogy felgyorsult a szívverése.
– Ezt nagyon nehéz elhinnem.
Végigsimítottam a nedves haján.
– Azért, mert te csak azt látod, amilyen lenni szeretnék. Amire törekszem.
– Vagy csak soha nem volt melletted senki, aki azt látta volna benned,
amilyen valójában vagy.
Elöntött a szégyen. Felszínre tört a mélyből, ahová igyekeztem elásni.
Salem gyengéden megérintette az arcom, de hangja kétségbeesetten
csengett.
– Te választottad azt az életet?
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem, belekényszerítettek, szó szerint fegyvert toltak a halántékomhoz. Azt
mondták, itt az idő. Én következem. Az én feladatom, és ha én nem teszem meg,
akkor a testvéreimet kényszerítik helyettem.
Sajnos nem tudtam, hogy addigra a mocskos apánk már rég belevitte ebbe
Trentet. Ugyanígy. Kényszerítette, hogy pusztítson, akárcsak engem.
Mindnyájunkat manipulált a születésünk napjától fogva.
Aki megpróbált ellenállni, szisztematikusan eltakarították az útból.
Salem arcára szomorúság borult.
– Hány éves voltál?
Nehezen nyeltem.
Mintha pengék lettek volna a torkomban.
Lehunytam a szemem. Képtelen voltam ránézni, miközben megvallottam a
bűnömet.
– Az első esetnél tizennégy voltam. Az apám azt mondta, ideje
bebizonyítanom a hűségemet. Elvitt magával a körútjára, mintha a testőre
lennék. De mint később kiderült, az a délután örökre megpecsételte az életem.
Addig kellett kísérnem azt a szarházit, míg Trent megtalálta a módját, hogy
lelépjünk. Megkért, hogy menjünk vele, és kezdjünk új életet. Jobb életet –
meséltem.
És akkoriban azt hittem, Kennedy mellett meg is találtam.
Salem megragadta az állam, és maga felé fordította az arcom, kényszerítve,
hogy a szemébe nézzek.
– És ha elutasítottad volna? Ha hamarabb leléptél volna, mint ahogy Trent
rábeszélt?
 – Akkor az apám mindenkit megölt volna, aki fontos volt nekem, engem
pedig kényszerített volna, hogy végignézzem.
Salem kék tekintete teljesen más volt ezúttal. Együttérzés lobbant benne,
amit egyáltalán nem értettem. Undorodva kellett volna rám néznie, hiszen azt
érdemiem.
– Ismerem a gonoszt magam is, Jud. Láttam. Benne éltem. És tudom, hogy
ebben a pillanatban nem a gonoszság néz vissza rám.
Bánat hasított a lelkembe. Ott, ahova mindörökre beköltözött a fájdalom.
– De én nem mentem el, hanem visszatértem hozzá, és azt hittem, helyesen
cselekszem, aztán pedig elkövettem a lehető legnagyobb bűnt.
A megbocsáthatatlant.
Azt, amin nem tudtam változtatni, nem tudtam visszaszívni, semmissé tenni.
Elmondtam Kennedynek, ő pedig elhagyott. Nem, nem fogom Salemnek is
kitárni a lelkemet, nem kockáztatok. Hiszen alig ismer ez a lány! De valahogy
abban a pillanatban mégis úgy éreztem, hogy még soha senki nem értett meg
ennyire.
Még Kennedy sem.
Soha.
Mert soha nem nézett rám úgy, mint Salem.
Mintha lenne még esélyem a megváltásra.
Mintha lenne esélyem a feloldozásra.
De hogyan kérhetném? Hogyan? Hiszen együtt kell élnem azzal, amit
tettem.
– Nem tehetsz mást, Jud, mint hogy a jelenben élsz. Itt és most. A múltad
nem nyújt semmit, csak láncra ver, bánatot és fájdalmat okoz. Igen, tanulhatunk
a hibáinkból, de nem lehetünk a hibáink rabjai. Minden egyes nap úgy kell
élned, hogy elfogadod a lehetőségeket, amiket az élet kínál. Nem kell
magányosnak lenned, Jud. Neked sem. Itt vagyok.
Basszus! Nem semmi a csaj!
Milyen tüzes, heves és édes! De jó lenne magamhoz ölelni, és soha el nem
engedni!
– Igen? És hogy tehetném? És meddig? Te mikor hagyod abba a menekülést,
Salem? Te mikor dobod el a láncaidat? – kérdeztem elkeseredetten, de egyre
növekvő reménnyel.
Salem összerezzent, majd elfordította a tekintetét.
– Semmit sem szeretnék jobban, Jud. Szeretném, ha nem kellene tovább
bujkálnom. Ha nem kellene soha többé menekülnöm – mondta, majd óvatosan
rám emelte a tekintetét –, de nem tudom, hogyan tehetném, amíg ő ott van
valahol odakint.
 Kényszerítettem magam, hogy a nedves hajára figyeljek, különben azonnal
elveszítettem volna az önuralmam.
A nevét akartam. Minden mást elintéznék magam.
– Ki az?
Láthatóan elszorult a torka.
– A testvérem barátja volt. Szemközt lakott velünk gyerekkoromban. Öt
évvel idősebb nálam. Kiszöktem, hogy titokban találkozzunk, amikor tizenhat
voltam. A nagyim… Mimi… – mesélte, miközben szégyenkezve rám pislantott –
figyelmeztetett, Jud. Mondta, hogy nem jó ember, és csak fájdalmat fog okozni.
És igaza lett. Nem kevés fájdalmat okozott nekem. Egy olyan emberbe szerettem
bele, akiről kiderült, hogy a velejéig romlott, akitől csakis gonoszságot kaptam,
de ostoba módon nem vettem észre egészen addig, amíg már túl késő volt.
– Mióta menekülsz?
– Négy éve. Soha nem maradok egy helyen pár hónapnál tovább. Ez az első
alkalom, hogy a családom közelében vagyok. Darius szerint már elmúlt a
veszély, sok idő eltelt, és már biztosan nem keres a férjem. Szerinte már nem
akar megtalálni, és amíg csendben és nyugodtan meghúzzuk magunkat, addig
nem lehet baj.
Azt a kurva!
– Ezért nem akartad, hogy bejelentselek?
– Igen. Évek óta csak készpénzzel fizetek. Lepukkant helyeken húzom meg
magam, ahol havonta fizethetek – mesélte, majd megremegett a szája. – Juni
betegbiztosítása… – kezdte, és elszörnyülködve összevonta a szemöldökét. –
Kisvárosok kórházaiba vittem, és hamis adatokat adtam meg, hogy letudjuk a
kötelező vizsgálatokat, aztán mentünk is tovább.
Üvöltött a lelkem a fájdalomtól. Olyan rémes helyzetben van, hogy képes
volt ilyesmire, képes volt így élni, hogy elmeneküljön ez elől az alak elől!
Végigsimítottam a sebhelyén.
– Mit csinált legutóbb? Amikor végül sikerült elmenekülnöd?
Megvonaglott az arca a fájdalomtól.
– Megpróbált tönkretenni, Jud… mindent el akart venni tőlem.
A bosszúvágy elzsibbasztotta az ujjaim. Csikorgott a fogam. A tenyeremben
tartottam az arcát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Azt akartam, hogy
pontosan értse, amit mondok.
– Nem engedem, hogy bántson benneteket! Hogy a közeletekbe kerüljön.
Ezt megígérem!
Salem előrehajolt, és a szívem felett megcsókolt.
– Nem a te háborúd, Jud. Nem kell harcolnod. Nem is kellene itt lennem…
csak őszintén szólva nem tudok elmenni.
 Muszáj volt egy kicsit évődnöm vele, nehogy megijedjen a haragomtól.
– Nos, miért is mennél el, ha ezt kapod itt? – kérdeztem játékosan, hogy
megnyugtassam, miközben megforgattam a csípőmet.
El akartam tüntetni az arcáról a szomorúságot.
Ráérek dühöngeni később is.
És ha az a seggfej idedugja a képét… meghal. Szarok a magamnak tett
ígéretre.
Az ígéretemre, hogy soha többé nem ölök meg senkit.
Hogy rendes ember leszek.
De egyre távolabb került tőlem az elhatározás.
Gyalázat!
Nem tűnt egyébként észszerűnek, hogy megvárjuk, amíg lecsap.
Majd kiszedem a nevét Dariusból, és véget vetek Salem szenvedésének.
Megölöm, mielőtt rátalál Salemre.
Salem az oldalamba markolt, majd felnézett rám.
– Nem akarok elmenni, Jud… nem akarok.
Belobbant a vágy.
Mintha ostorral csaptak volna meg.
Lángba borult a lelkem.
Ledobtam a törölközőt, amivel a haját dörzsöltem, és beletúrtam a fürtjeibe,
majd lehajoltam, és birtokba vettem a telt ajkát.
Olyan csodálatos ez a csaj!
Annyira jó.
Sokkal jobb, mint amit valaha kívánni mertem.
– Akkor szerintem maradnod kellene – morogtam a szájába játékosan, bár
abszolút komolyan gondoltam.
Éreztem a számon, hogy elmosolyodik. Hátrébb tolt, és leszállt az asztalról.
– Nos, ebben az esetben – mondta, majd csábosan visszanézett rám,
miközben elindult a hálószobába.
Hú, baszd meg!
A mindenit!
Édes kis boszim!
Csábító boszorkányom!
Teljesen elcsavarta a fejem!
Elvarázsolt.
Megbabonázott.
Leejtette magáról a törölközőt, és betáncolt a szobába. Nem volt rajta
semmi. Látszott a csupasz bőre, a tökéletes feneke, a haja végigomlott a hátán,
és akkor még nem is említettem a csodás, formás lábát.
 – Hú, aranyom… te kis bajkeverő! – dörmögtem utána.
– Megtaláltalak, nem? – kérdezte ugratva.
Elnevettem magam, és utánalódultam. Még azelőtt elkaptam, hogy az
ágyamhoz ért volna.
Átöleltem, a hasára csúsztattam a tenyerem, és magamhoz húztam.
Salem felnevetett, és rugdalózni kezdett. Én is elnevettem magam, a nyakát
és a vállát csókolgattam. Majdnem elalélt.
– Olyan finom vagy – suttogtam a hajába fúrva az orromat. Belélegeztem az
illatát.
– Te vagy a legjobb, a legcsodálatosabb, amit valaha éreztem – mondta
hirtelen Salem. – Soha nem gondoltam volna, hogy te… hogy egyáltalán valaki
miatt többről kezdek álmodozni az egyszerűen túlélésnél.
Magam felé fordítottam, és megemeltem az állát.
– Gondoskodni fogok róla, Salem, hogy olyan életed legyen, amilyet
megérdemelsz.
Összeráncolta a homlokát, én végigsimítottam a torkán.
– Fordíts nekem hátat, bébi!
Kéjesen felsóhajtott, majd lassan megfordult. Közben végig a szemembe
bámult.
– Hajolj előre, hadd lássam jobban ezt az édes finomságot.
Megrázkódott. Csupa libabőr lett, majd felnyögött, ahogy megtámaszkodott
az ágy szélén.
Basszus!
Mennyire szexi! Uramisten!
A feneke kerek, a puncija pedig szépséges és rózsaszín.
Előrehajoltam és végignyaltam a gerincén, közben belemarkoltam a
fenekébe.
– Minden porcikád, Salem, minden porcikád őrjítő. Kurvára kívánlak! Majd
beleőrültem, annyira akartalak, és most, hogy itt vagy, hogy magamévá lehetlek,
soha többé nem akarom abbahagyni! – mondtam a selymes bőrét csókolgatva.
– Akkor ne tedd, Jud! Ne hagyd abba!
Ez Salem. Ez a szélvész lány, aki lesepert a lábamról. Mintha szökőár dúlt
volna az ereimben, úgy futott rajtam végig a forró, lüktető vágy.
Minden porcikámban éreztem az energiáját, az illatát… Édes kókuszpehely
egy kis fülledt erotikával, és még a saját illatomat is éreztem rajta.
Ez is beindított.
– Az enyém vagy, aranyom? – suttogtam, miközben lefelé haladtam a
nyelvemmel a testén. A fenekéhez érve besiklattam a nyelvem a farpofái közé,
hogy alaposan megnyalogathassam a finom, édes nyílását.
 Salem megremegett, zihált, felém tolta a fenekét.
Felnevettem, majd felálltam.
Ledobtam a derekamra tekert törölközőt, majd elővettem egy óvszert, és
gyorsan magamra sodortam. A matracnak nyomtam a felsőtestét, előrehajolva
hevert előttem.
Azt a kurva, micsoda látvány!
Tökéletes!
Pusztító!
A sikamlós puncijába csúsztattam két ujjam, majd jó mélyen bedugtam.
– Mondd, hogy az enyém vagy, Salem! – dörmögtem közben. Még ha csak a
ma éjszakáról van is szó, hallanom kellett.
– Jud! – nyöszörögte izegve-mozogva.
– Mondd!
– A tiéd vagyok! A tiéd!
Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, egyikünktől sem lehetett ezt elvárni.
De nem számított. Elfelejteni sosem fog.
Megragadtam a farkam a tövénél, hozzásimítottam a nedves puncijához,
aztán majdnem elájultam, amikor betoltam a hegyét. Óvatosan, nagyon lassan
dolgoztam magam előre, egyre mélyebben és mélyebben.
Salem reszketett, nyöszörgött és levegőért kapkodott, ahogy lassan tágult
körülöttem. Szinte túl nagy voltam neki.
Teljesen kitöltöttem, éreztem, ahogy a hüvelye remeg a farkam körül.
Esküszöm, a föld is beleremegett a talpam alatt.
Megragadtam a csípőjét, és mozogni kezdtem, ki és be a tökéletes
puncijában. Már maga a látvány is elég lett volna ahhoz, hogy eldurranjak.
– Tökéletes vagy, Salem. Annyira jó! – Meg sem próbáltam visszafogni
magam. Nem, mert ez az igazság. Ezzel a csajjal egyszerűen más érzés volt
dugni is.
– Ne hagyd abba! – suttogta remegve, majd felsikkantott, amikor
megemeltem, és hanyatt dobtam az ágyon.
Elkuncogta magát, ahogy végignézett rajtam. Én is őt néztem, ahogy
kiterülve feküdt ott előttem.
Belobbant a vérem.
Elárasztott a kéj és szenvedély.
Salem olyan volt, mint egy szirén.
Mint egy varázslat.
Kibaszott fekete mágia.
Mert az, amit kihozott belőlem, amit éreztem, az nem lehetett valós.
Lehetetlen!
 Térdre ereszkedtem az ágyon, megragadtam. Odahúztam magamhoz, a
nyakamba tettem a lábát, és jó mélyen beléhatoltam. Kemény ritmust diktáltam.
A csípője messze emelkedett a matracról, a haja az arcára tapadt, a melle
pedig minden lökésnél felemelkedett.
– Szerintem megvagyunk, bébi – mondtam, ahogy a duzzadt csiklóján
köröztem a hüvelykujjammal. Salem megremegett, sikított, és a nevemet
kiáltotta, amikor a csúcsra ért, és az orgazmustól egész testében rázkódott.
Levegőért kapkodott, én pedig lassítottam, hogy kicsit magához térhessen.
Aztán azonnal izgatni kezdtem újra a duzzadt csiklóját.
Meglepetten meredt rám.
– Nem hinném, hogy…
De azonnal elhallgatott, amikor megváltoztattam a dőlésszöget,
rátámasztottam a tenyerem a hasára, hogy a makkommal izgassam a G-pontját.
Láthatóan tetszett neki.
Összevissza csapkodta a fejét, ahogy újra meg újra csúcsra vittem.
De a legnagyobb gond az volt, hogy nekem annyira tetszett az egész, annyira
tetszett Salem, hogy az én mellkasom is elszorult, valahányszor beleremegett a
csodás teste az orgazmusba.
A könyökömre támaszkodtam, és közelebb hajoltam hozzá. Megemeltem,
miközben ki-be jártam benne. A csípőm hangosan csattant a combján. A lelkem
összefonódott azzal a gyönyörrel, ami valahol a gerincem tövénél kezdett el
felforrósodni. Összehúzódtak a heréim, és megcsókoltam Salemet, miközben
elélveztem. Faltam, ettem a száját, miközben a gyönyör végigvágtatott a
testemen.
Az oldalamra fordultam, és magamhoz húztam. Beletúrtam a hajába, és
belebámultam az arcába. Ő is engem nézett.
Volt egy érzés, mélyen a mellkasomban, amiről biztosan tudtam, hogy
örökre ott marad.
– Varázslat – dörmögtem.
– Varázslat – suttogta.
Békesség szállt ránk. Csak feküdtünk némán. A szívverésünket és a
csendesedő vihart hallgattuk. Végül megszólaltam, és feltettem a kérdést, amit
már régen meg szerettem volna kérdezni tőle.
– Mit akarsz, Salem? Mi az, amire a legjobban vágysz az életben?
– Azt akarom, hogy Juni biztonságban legyen. Nem akarok soha többé
menekülni. Otthont szeretnék.
 23.

Jud
Jud majdnem elbotlott a saját lábában, amikor meglátta a Vasparipa
parkolójában Marcellót egy kocsinak támaszkodva. Idegesen beletúrta hajába.
Hirtelen azt sem tudta, hogy meneküljön-e, vagy inkább rántsa elő a fegyverét.
Leszedi ezt a szemetet, mielőtt fenyegetőzni kezdene, mert az tuti, hogy nem
tér vissza ahhoz az élethez!
Jud biztos volt benne, hogy a múltja örökre kísérteni fogja, még a hófödte
Redemption Hillsben is. Ennek az embernek nem lett volna szabad itt lennie,
soha nem mutatkozhatott volna ezen a helyen.
– Mi a faszt keresel itt? – morrantfel Jud idegesen, mert sikerült a férfinak
meglepnie. Ez nem fordulhat elő. Mindig figyelni kell! Ha a múltja
figyelmetlenségen kapja, akkor neki vége van. De ezen a helyen próbálta magát
távol tartani mindattól, amit hátrahagyott, így nem csoda, hogy nem volt elég
óvatos.
Marcello felszisszent.
– Mi az, meglepődtél!
– Meg! Reméltem, hogy sosem látlak viszont.
Jud Marcello bandájában motorozott, méghozzá elég sokáig. Mint őr,
elnyomott őrszem, aki a rosszakat védi. Hányszor húzta meg a ravaszt a
szerződésnek köszönhetően, amit a családjaik kötöttek!
Jud apjának elég sok ismerőse volt, így nyugodtan teríthette a drogot Los
Angelesben.
Marcello kapott egy gyilkost.
Kegyetlent.
Úgy égette a bőrét a szó, mint egy sebhely.
Szinte hallotta a temérdek áldozat kiontott vérének fröccsenését.
Összeszorította a fogát a gyötrelmet emléktől.
– Nocsak! És ugyan miért? – kérdezte Marcello.
– Az apám meghalt, vagyis a szövetségnek vége.
Marcello halkan elnevette magát.
– Attól tartok, mindketten tudjuk jól, hogy ez nem így megy.
 Jud szíve majd megállt a rémülettől. Azonnal a feleségére és a gyermekére
gondolt, akik a kisváros túlsó felében voltak épp. A házban, ahol Jud otthont
teremtett maguknak. Itt, Redemption Hillsben, ahol elvileg biztonságban kellett
volna lenniük. A városban, ahol nem számított a múlt. Senki sem tudhatta, hogy
itt telepedtek le.
Jud oldalra döntötte a fejét, és igyekezett visszatartani a remegést. Érezte,
hogy nagy baj lesz még ebből.
– Aha… És akkor hogy is van ez pontosan? – kérdezte kihívón.
Marcello megrántotta a vállát.
– Nos, nem végeztél el egy munkát – mondta, majd Jud felé indult, akinek
azonnal elszorult a torka. – Logan, a kistesód?
Dallamosan ejtette ki a nevét, mintha énekelne. Ennyi erővel persze
nyugodtan kést is szegezhetett volna Jud torkának.
– Ő csinálta a könyvelésünket. Nagyon okos a fiú. Soha nem volt akkora
profitunk, mint amikor ő ült az íróasztal mögött. Most, hogy ő már nincs… hogy
is mondjam, kissé összekavarodtak a dolgok.
Judon elhatalmasodott a rettegés.
Forrongott belülről.
Majd szétfeszítette a gyűlölet és az agresszió.
A kurva életbe!
Tudnia kellett volna, hogy az apjuk Logant is belerángatta!
Őt is manipulálta. Magához láncolta!
Mintha bármelyikük is megúszhatta volna!
Kétségtelen, vagy milliónyi fenyegetést nyelhetett be Logan, ha nem szólt
nekik róla.
Judnak gyöngyözni kezdett a homloka, pedig a várost körülölelő hegyeket hó
fedte.
– A Baglyoknak annyi!
Az a rohadt motorosbanda! Az apjuk amiatt rángatta bele őket minden
szarba!
– A Baglyok még tartoznak nekünk. Az apád garantálta nekünk a
szolgáltatást – magyarázta Marcello, majd körülnézve folytatta –, és ugyan ő
már nincs többé, de úgy látom, páran még maradtak közületek. Persze, ennek
nem kell így maradnia…
Jud közelebb lépett Marcellóhoz.
– Háborút akarsz? – kérdezte nyugodt, mély hangján.
Marcello nem volt ostoba. Nyilván oka volt, hogy miért Judot szedték elő.
 Csak a suhogó tűz válaszolt.
Nem! Ez nem történhet meg! Nem engedheti!
Térdre zuhant. Nem látott. Egy ágy… Nem! Egy babaágy!
Bedugta a kezét a rácson.
Hatalmasat nyelt, amikor hozzáért a kicsi, mozdulatlan testhez.
Milyen kicsi! Milyen könnyű!
A kezébe vette, gyorsan talpra pattant, és átviharzotta lángokon. Ablak!
Felemelte a bakancsos lábát, és kirúgta a helyéről.
Üveg tört, szilánkok sértették fel a bőrét, de nem lassított.
Kibotladozott az éjszakába.
Eltaszította magától a fájdalmat.
Eltaszította a bánatot.
A tűz egyre nagyobb lett mögötte, ezért az udvar szélére futott, a fák alá.
A kicsi testet ringatta, miközben térdre zuhant. Óvatosan letette a földre.
Remegett a karja.
Csak remegett és remegett.
Miközben a lángok a magasba csaptak, a faanyag nyikorogni kezdett, és a
szerkezet lassan megadta magát.
Esélye sem maradt az életnek.
Fájdalom gyötörte.
Olyan hangosan, ahogy a szirénák zengtek a távolban.
Kétségbeesetten hajolt a gyermek szájára. Belélegzett és újra belélegzett.
De a kezei túl nagyok és ügyetlenek voltak a csöpp kis mellkason.

Felriadtam. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Elvakított a régi fájdalom, ami
örökre bennem fog tombolni.
Izzadságban úszott a testem, remegtem és levegőért kapkodtam a szoba
sötétjében.
Egy kéz simult rám. Az ijedség kitaszított a bénultságból. Édes, gyengéden
simogató kéz.
Hatalmasat dobbant a szívem a sajgó mellkasomban. Felültem az ágy
szélére.
Éreztem, ahogy Salem térdre kúszik mögöttem. A hátamon lévő égési
hegekre szorította az arcát, és lágyan végigsimított rajta a puha ajkával.
– Mi a baj, Jud? – suttogta együttérzőn. – Mi bánt?
Fel akartam hasítani a mellkasom.
Ki akartam tépni a szívem.
 Odaadni neki meggyötörten, mielőtt teljesen kivérzik.
– Minden rendben – súgta a bőrömbe.
A tenyerembe ejtettem a fejem.
– Nem, Salem. Nincs rendben.
Átölelte a derekam, ringatott, miközben én levegőt is alig tudtam venni.
– Értelek, Jud. Tudom, milyen ember vagy… nem érdekel, mit csináltál –
mondta nyomatékosan, mintha valóban így lenne.
Könnyek marták a szememet, majd szétvetett belülről a bánat. Szellemek
sikoltoztak.
Démonok őrjöngtek.
– Tényleg? – tört ki belőlem keményen. Hiszen fogalma sincs az igazságról.
Semmit sem tud! Menekülne ő is. Hátat fordítana, ha tudná, mit tettem.
Akárcsak Kennedy.
– Egy egész család haláláért vagyok felelős, Salem. Egy kibaszott anya és a
két gyereke haláláért. Én!
Rémült sóhaj szakadt fel a torkából. De nem eresztett el, inkább még
szorosabban ölelt.
Ismerős gyötrelem húzta össze a gyomromat.
Salem tovább simogatott az ajkával.
Édesen biztatott.
És én tönkre fogom tenni.
Mert nem tudtam tovább hallgatni. Nem tudtam magamban tartani.
– Próbáltam megállítani, segíteni. Próbáltam, amikor rájöttem, hogy mire
megy ki a játék. Próbáltam. De túl késő volt.
Még szorosabban ölelt, a hátamba temette az arcát.
– Sajnálom, Jud. Én…
– Ne sajnálj!
Ne!
Ne vegyél rá, hogy olyasmire vágyjak, ami nem lehet az enyém. Nem
érezhetek így!
Mintha talaj lenne a lábam alatt. Mintha tényleg jó lennék. Mintha minden
jóra fordulhatna. Mintha tényleg lenne esélyem olyan emberré, olyan férfivá
válni, amilyenné szeretnék.
Gyalázat!
– Nem megy, Jud. Nem megy.
A keze végigsimított a mellkasomon, és rásimult a dübörgő szívemre, ami
már azt sem tudta, mi a helyes, és mi nem.
Egy szívdobbanásnyi ideig így maradtunk.
 Csendben.
– Szükségem van rád – suttogta végül.
És nekem csak erre a három szóra volt szükségem, hogy elveszítsem az
önuralmam.
Megpördültem, megragadtam és az ágyhoz szegeztem. Egy pillanat alatt
elöntött a vágy.
Kétségbeesetten téptem le róla a pólómat és a bugyiját, míg ő az én alsómat
tolta le rólam.
Vadul.
Lázasan.
Mindenhol ott volt a kezünk.
Érintettük, markoltuk, megragadtuk egymást.
– Kérlek! – nyöszörögte.
A koromsötét szobában tettem magamévá. Gondolkodás nélkül. Ész nélkül.
Semmi célja, oka nem volt ennek a pillanatnak, csak maga Salem.
A meztelensége.
A szívünk, a testünk és a lelkünk is kitárult a másik előtt.
A csípőm hangosan és gyorsan csattant, a körmei belém vájtak, fogódzót
keresve, vagy talán csak szerettek volna a mélybe jutni, és mindent megszerezni.
Oldalra gurultam. Ő került felülre. Az egyik kezemmel a haját markoltam, a
másikkal a csiklóját izgattam, miközben Salem meglovagolt. Engem nézett.
Fényes, kék tekintete olyan volt, mint a villámlás az éjszaka közepén.
Túl sok ez a szenvedély.
Túl sok a kéj.
Őrület gyulladt bennünk.
Minden mozdulatunk kétségbeesett volt.
Minden érintés kapkodó.
Átfordítottam.
Én irányítottam. Basztam. Löktem. Kényszeresen.
Leestünk.
Micsoda káosz!
Micsoda felfordulás!
Micsoda földindulás!
A földön hevertünk. Salem háta a szőnyegen, a csípője a levegőben,
miközben erőteljesen dugtam.
– Jud! – nyögte. – Ó, Istenem! Ó, Istenem!
Megragadtam, mohón a magamévá tettem.
Salem elélvezett, én pedig szárnyaltam, lebegtem.
 A farkam lüktetett, majd beleélveztem a nőbe, akitől féltem, hogy végül
mindenemet elragadja.
Lihegve az oldalamra fordultam, és őt bámultam a sötétben.
Az ujjbegyei óvatosan megkeresték az arcomat.
– Megrémít, hogy szükségem van rád, Jud. Hogy melletted életemben
először biztonságban érzem magam.
– Bárkit megölök, aki bántani akarna téged, Salem. Bárkit.
Meg kellett volna hogy ijedjen.
De erre Salem? Hozzám bújt.
Kegyetlen.
Talán életemben először örültem, hogy az vagyok.
– Azt teszed, amit kell! Világos?
– Igen, uram!
Salem a falhoz simult, miközben kihallgatta Carlót és Dariust. Lehunyta a
szemét, mintha akkor mindez talán igaz sem lenne. Mintha ettől az élete nem
lenne kész rémálom.
Szomorú, durva vicc.
Egy pillanattal később Darius jött ki a szobából. Amikor meglátta, hogy
Salem ott bujkál, szigorúan nézett rá, de szólni egy szót sem szólt, csak
végigment a folyosón. Hangosan csattant mögötte a bejárati ajtó.
Kirázta a hideg, amikor megérezte, hogy Carlo ott áll mellette.
Végigsimított Salem karján.
– Mit keresel itt, Pupa? – kérdezte lágyan, de hangja tele volt
szemrehányással.
– Csak meg akartam kérdezni, jössz-e vacsorázni – magyarázta Salem
ijedten.
Carlo megfogta az állát.
– Ez minden?
– Ez minden.
Carlo odahajolt, és megcsókolta.
– Ez a száj… ez a test… és az eszed! Mindened az enyém, Salem! –
suttogta, majd elhúzódott, és megdörzsölte a lány homlokát. – Figyelj oda, hogy
az eszed ne kalandozzon el túlságosan messzire… Veszélyes lehet.
– Ugyan! Jó nekem itt – válaszolta Salem mosolyt erőltetve az arcára.
Carlo lassan mosolyodott el. Kétkedve.
Salem gerincén pedig végigfutott a jeges rémület.
– Jól van, drágám! Hiszen egyikünk sem örülne, ha arra kellene fordítanom
a drága időmet, hogy téged kereslek, ugye?
– De hát hová mennék?
– Jó kislány! – mondta a férfi megérintve Salem állát, majd megfordult, és
elindult a konyha felé. – Nagyon jó illata van! – kiáltott vissza. – Éhen halok!
Együnk!
Salem még megvárta, hogy balra forduljon a folyosó végén, és amikor eltűnt
a szeme elől, kifújta a benn tartott levegőt.
Próbált nem sírva fakadni.
 25.

Salem
– Ez mi? – simítottam végig a ruhán, ami Jud ágyának végében hevert,
miközben a másik kezemmel magam elé tartottam a takarót.
Halvány fény áradt be Jud ágya felett a szögletes ablakon. Alig hajnalodott
még, csak kósza fénysugarak törtek át a sötétségen.
Amikor felébredtem, Jud ölelt szorosan magához, miközben mélyeket
szuszogva, békésen aludt. Nehezen szakadtam ki a biztonságos öleléséből, de
muszáj hazaérnem még azelőtt, hogy Juni, Mimi vagy Darius észrevenné, hogy
egyáltalán haza sem mentem.
Vagy mielőtt a szívem teljesen megzuhan.
Mielőtt még szerelembe esem.
De ott voltam, lebegtem, és nem éreztem magam alatt a talajt.
Fejest ugrottam Jud szemének sötét mélységébe.
Végigsimítottam a ruha anyagán. Megremegett a szívem.
Ez a férfi valóban törődik velem, úgy, mint még soha senki.
Éreztem, hogy megmozdul, így hátrafordultam, és figyeltem, amint ez az
óriás felül az ágyban. A takaró lecsúszott a derekára, és végigszántott a kócos
haján az ujjaival, amelyek varázslatos dolgokat műveltek velem éjjel.
Azonnal összeszorult a gyomrom a vágytól, és elöntött a szenvedély. Milyen
gyönyörű férfi! Milyen sok szempontból az!
A múlt éjszaka után teljesen biztos voltam magamban.
Jud hunyorogva nézett az ágy végében heverő holmikra.
– Ja… Logan hívott az éjjel, kérdezte, hogy vagy azok után, amik történtek.
Meg hogy segíthet-e valamiben. Gondoltam, nem a tegnap este szétszakadt
ruhádban akarsz hazamenni, így megkértem, hozzon pár cuccot. Nem nagy a
választék az éjszaka közepén, de van tehetsége hozzá – nevetett kényszeredetten.
Láthatóan bizonytalan volt magában is.
A ruhára néztem, és akkor vettem észre, hogy egy doboz is van mellette
szandállal és néhány piperecikkel.
– Remélem, jók lesznek.
Ismét ránéztem. Nem tudtam visszatartani a mosolyom. Eszembe jutott a
nap, ami mindent megváltoztatott.
– Hiszen mondtam, ha szexelünk, én bizony nem fogom szégyellni.
 Jud elvigyorodott, de a mosolya gyengéd volt, szép arcát megvilágították a
felkelő nap sugarai. A haja szinte lángra gyúlt a reggeli fényben.
– Én sem szégyellem, aranyom. De úgy gondolom, ami múlt éjjel történt, az
csakis ránk, tartozik.
Elfacsarodott a szívem.
A picsába!
Rohadt nagy bajban vagyok!
Átléptem egy határt, amitől nagyon féltem.
Ne bízz senkiben!
Nem voltam biztos abban, hogy ez Judra is igaz.
Odakúsztam hozzá, és a szexi szájára tapasztottam a számát.
– Köszönöm!
Hatalmas tenyere az arcomra simult. Obszidián tekintete fellángolt, ahogy
hanyatt dőlt és végignézett rajtam.
– Nagyon szívesen, aranyom.
Az alsó ajkamba haraptam. Legszívesebben visszabújtam volna mellé. Az
ölébe. Hogy ismét darabokra szedjen, úgy, mint múlt éjjel. Újra meg újra.
Egyikünk sem tudta, lesz-e még másik alkalom, vagy csak ez az egy adatott.
De azok a pillanatok, percek, órák… soha senki nem veheti el tőlünk,
mindörökre velünk maradnak.
De én nem akartam, hogy vége legyen.
Elszorult a tüdőm a rémülettől. A valóság hirtelen utolért, és egy pillanat
alatt rájöttem, hogy talán ennyi volt. Talán mennem kell.
Menekülnöm, mint mindig.
Mert ugyan megígérte, hogy kiáll értem, de ha valóban arra kerülne a sor,
biztos nem engedném, hogy tűzvonalba kerüljön.
– Tényleg haza kellene mennem – szóltam.
Bólintott.
– Tudom. Menj, öltözz fel, hazaviszlek.
– Köszönöm…
Nem vagyok szégyenlős, és a múlt éjszaka után nem is lehetnék, de mégis
éreztem, hogy elvörösödök, ahogy lecsúsztam az ágyáról, és magam után
húztam a lepedőt.
Jud csak ült és engem nézett, ahogy gyorsan összeszedem a holmikat, amiket
Logan hozott nekem, majd besiettem a fürdőbe.
Ismét az a gyengéd kifejezés ült az arcán.
Az, amelyik nagyon könnyen ledönthetné a bennem emelt falakat.
Gyorsan beléptem a fürdőbe, hogy ne érezzem a tekintetét, de bolond
voltam, ha valóban azt hittem, ettől megszakad köztünk a kapcsolat.
 Éreztem, ahogy lüktet köztünk az energia. A szívemet egy láthatatlan fonál
kötötte össze az övével. Bármilyen messzire futnék, mindig hallanám a hívását.
Megmostam az arcom hideg vízben, aztán gyorsan fogat is mostam, majd
copfba fogtam a hajam, és végül magamra kaptam a ruhát, és belebújtam a
szandálba.
A rövid ujjú ruha éppen térd fölé ért, egyszerű, virágmintás anyaga volt, és
mintha rám öntötték volna. Tökéletes volt, akárcsak Jud.
Mielőtt erőt vett volna rajtam a komorság, hiszen egy napon kénytelen
leszek tőle búcsút venni, gyorsan visszaléptem a szobába.
Jud időközben felöltözött, épp a bakancsát fűzte.
– Kész vagy? – kérdezte rám pislantva.
– Aha.
Felemelkedett. Fölém tornyosult. Széles válla, hatalmas termete elfedte
előlem a reggeli világosságot.
Mosoly játszott a szája szegletében.
– Mi az? – kérdeztem.
– Csodásan áll.
– Igen – simítottam végig a ruhán. – Pont jó lett rám.
– Tetszik.
– Nekem is.
Olyan érzésem volt, mintha valami titok lenne a sorok közé rejtve, mintha
többet jelentene ez a pár szó.
Nagyon kedvellek, olyan nagyon, hogy engem sokkal jobban megrémiszt,
mint téged.
Elegem volt már a fájdalomból. Elegem volt a veszteségből, a félelemből, és
abból is, hogy mindig le kellett mondani mindenről, ami örömet szerezhet.
Megremegett a lelkem.
Megremegett az igazságtól.
Meg akartam tartani ezt az örömöt, amire mellette leltem. Sőt, még többet
akartam.
A félelemtől összeugrott a gyomrom, szembeszállt a reménnyel, ami a
mellkasomban bugyogott. Majd szétszakítottak a szélsőséges érzések. Kérdések,
aggodalmak és remények feszültek egymásnak.
Mielőtt elvesztem volna bennük, megragadtam a táskám, a vállamra dobtam,
és az ajtó felé indultam.
Jud megállított, mielőtt kiléphettem volna.
Körbefordított, majd a falhoz nyomott. Hevesen megcsókolt, közben a
hatalmas kezébe fogta az arcom. Az ajka puha volt, édes és csábító.
Elöntöttek az érzelmek.
 Szenvedély. Félelem. Remény.
Mégis mit művelek?
Csak még jobban fog fájni, ha vége lesz.
Elhúzódott, és rám mosolygott.
– Ne akadj már ki, aranyom! Érzem a lábad remegésén, hogy a
legszívesebben elfutnál.
– Csak a fájdalom elől akarok elfutni – bukott ki belőlem.
Végigsimított az ujjával az arcomon. Oldalra döntötte a fejét, úgy nézett
rám.
– Sosem bántanálak… és más sem fog.
Bizalom.
Bízni akartam benne.
Nagyon.
Azt akartam, hogy maga mellett tartson. Hogy mellettem maradjon. Hogy
velem, mellettem harcoljon.
Megcsikordult a fogam, amikor rájöttem, mennyire önző vagyok.
Lehajolt, és puszit nyomott a homlokomra.
– Gyerünk haza!
Otthon.
Az otthon iránti vágy szinte arcon csapott.
Jud megérintette a sebhelyem. Mintha ő is érezte volna, amit én. Aztán
elengedett és hátrébb lépett. Megfogta a kezem, és kivezetett. Lementünk a
lépcsőn, el a motorja mellett, az autójához. Kinyitotta előttem az ajtót, besegített,
majd bekötötte a biztonsági övem.
– Egyedül is megy – néztem rá mosolyogva.
– Na, de hát miért csinálnál meg bármi hasonlót egymagad, ha van, aki
megcsinálja helyetted? – kérdezte, miközben végigcsókolta a nyakamat.
A szívem majd kiugrott a helyéről.
Ez nem igazság!
Jud elnevette magát, majd becsukta az ajtót, és megkerülte az autót.
Beszállt ő is. A jelenléte teljesen betöltötte az utasteret.
Citrus és szegfűszeg.
Meleg, őszi éjjel.
Hajnalhasadás.
Az új élet suttogása.
Kinyitotta a távirányítóval a garázsajtót, elindította az autót, kitolatott, és az
utca felé indult.
Egész úton vigyorgott.
 Lassan, de biztosan vezetett a csendes, kihalt utcákon, és végig mosolygott.
Kissé talán öntelten, túl magabiztosan.
Mindenből, amiről nem is tudtam, hogy kell nekem, egy kicsit sok volt
benne.
Közben az energiája ott tekergőzött körülöttem. Szikrázott, bizsergetett és
duzzadt, mígnem olyan hatalmas lett, mint ő maga. Olyan erő volt, amit nem
lehet leigázni vagy, elnyomni.
Azt hiszem, egy szót sem szóltunk egész úton. Lehúzódott a járdaszegély
mellé, leparkolt. Le sem vette a gyújtást, csak kiugrott, átfutott az oldalamra, és
kinyitotta az ajtót.
Kisegített.
Azonnal elöntött a forróság, ahogy hozzám ért.
És a lángok felemésztenek, csak hamut hagynak maguk után, nem?
Ezt muszáj észben tartanom.
Emlékeznem kell rá.
– Köszönöm! – tört ki belőlem ismét, mintha mást nem is tudnék mondani.
Az volt a bajom, hogy egyáltalán nem tudtam, innen hogyan tovább. Hogy
mit jelent a múlt éjszaka, jelent-e valamit… Számomra mindent.
És talán ez rémített meg leginkább.
Jud halkan felnevetett, ahogy becsukta mögöttem az ajtót, majd keresztbe
téve két óriási karját nekidőlt az autónak.
– Részemről a szerencse, aranyom!
A dübörgő mellkasára tapasztottam a tenyerem.
– Akkor azt hiszem, később találkozunk.
Jud csak vigyorgott, én pedig megfordultam, és az ajtóhoz indultam.
Óvatosan bedugtam a kulcsot a zárba, közben visszanéztem rá.
– És még barátok vagyunk, aranyom? – kérdezte tétova mosollyal.
– Ezt szeretnéd? – kérdeztem visszamosolyogva.
Megrázta a fejét, mintha nem tudná, mit kezdjen velem. Az arcát szinte
beragyogta a hatalmas mosolya.
Aztán mikor rájöttem, hogy képes volnék egész nap ott állni és vigyorogni
rá, mint egy bolond, erőt vettem magamon, és elfordítottam a kilincset.
Jud gyengéd arroganciával az arcán megvárta, míg bemegyek a még
csendes, alvó házba. Már bezártam magam mögött az ajtót, amikor megmozdult,
visszasétált a vezetőoldalra, és beült.
Onnan tudom, mert őt lestem a függöny mögül. Elhajoltam, hogy a kocsija
hátulját is lássam, ahogy eltűnt az út végén.
– Még egy kicsit hajolj közelebb, és kitörik a nyakad is.
Ijedten hátrapördültem.
 Mimi állt mögöttem mosolyogva a folyosó végén a kedvenc mamuszában és
otthonkájában.
– Mimi! A frászt hoztad rám! – kapkodtam ijedten a levegőt.
Leintett, és a konyha felé indult.
– Gondoltam, hogy körülbelül most fogsz hazalopakodni.
– Nem lopakodtam – néztem rá szigorúan csak nem akartam senkit
felébreszteni.
– Aha! – nézett rajtam végig látványosan. – Nekem meg úgy tűnik, hogy te
viszont egyáltalán nem aludtál az éjjel.
– Mimi! – horkantam fel ijedten a nappali felé fordulva. Féltem, hogy valaki
talán meghallott minket.
– Salem! – mondta tettetett szigorral, miközben belépett a konyhába.
Felkapcsolta a villanyt, és egyenesen a kávéfőzőhöz lépett.
– Hol vannak a gyerekek?
– Bunkit építettek a hálószobámban. Rajtuk tartottam a szemem, mert nem
volt kétségem, hogy bármikor képesek csomagolni, és azonnal elindulni a
holdra, ha úgy szottyan kedvük. Nagyon aranyosak, de hű… micsoda fantáziájuk
van! Alig bírtam követni a gondolatmenetüket.
– Igen, Juni nagy álmodozó – válaszoltam, miközben a mellkasomat
megbizsergette a szeretet érzése.
– Hm-hm… – hümmögött Mimi szórakozottan, miközben vizet töltött a
kávéfőzőbe. – Hasonlít az anyjára – mondta.
Felhorkantam, majd leültem a kis bárpult melletti székre.
– Én is nagy álmodozó voltam, mi?
Már szinte el is felejtettem, milyen volt.
– Úgy bizony! De útközben valahol elvesztetted az álmaid – mondta, majd
rám nézett. – Vagy inkább valaki kiirtotta belőled – folytatta, és a pult felett
átnyúlva megfogta az állam, és úgy fordította a fejem, hogy szemrevételezze az
arcom. – De most, most ismét ott az a régi csillogás a gyönyörű szemedben.
Összeráncoltam a homlokom, elhúztam tőle a fejem, majd lehajtottam.
– Nem hiszem, hogy megengedhetném ezt magamnak, Mimi.
– És miért? Miért ne élhetnél? Darius azt mondta, elérkezett az idő. Hát nem
ezért vagyunk itt?
Remény töltötte el a szívem.
Muszáj ebbe kapaszkodnom.
– És ha mégsem maradhatok? Ha beleszeretek, és el kell mennem? – tört ki
belőlem a rettegés.
Mindig így volt.
Ezért nem létezem.
 Ezért nincs otthonom.
Mimi rám bámult.
– És mi van, ha nem ragadod meg ezt a lehetőséget, és lemaradsz életed
legcsodálatosabb esélyéről?
Könnybe lábadt a szemem.
Mimi a hűtőhöz lépett, és kipakolta a reggelihez valókat. Tojás, bacon, tej,
vaj.
Felálltam, megkerültem a pultot, és kihoztam a kamrából a
palacsintatésztához valókat. Tudtam, mit akar készíteni.
Nézte, ahogy lábujjhegyre állva a felső polc felé nyújtózom.
– Nos, az biztos, hogy ez a fiatalember tudja, hogyan kell bánni a nőkkel.
Amint látom, lépni is alig tudsz.
– Mimi! – akadt el a lélegzetem.
– Mi? – kérdezte mosolyogva. – Ne játszd meg magad! Minden nőt rendesen
kellene szeretni. Örülök, hogy a te jóképű pasid ezek szerint tudja, hogy ez mit
jelent.
– Hiszen azt sem tudod, hogy néz ki – vágtam vissza.
– Nem is kell. A szemedből, a csillogásból látom a lényeget. Világos, mint a
nap.
Oké. Rendben.
Nyitott könyv vagyok előtte.
Egy pillanattal később felbolydult a nappali.
– Jó reggelt! Jó reggelt! Kávéillatot érzek, és tudod, ez azt jelenti, hogy az én
nagyim éppen most készíti a világ legfinomabb reggelijét! – kiáltotta Juni
lelkesen.
Futó lépteket hallottunk, és már ott is voltak. Juni és Gage berobbant a
konyhába.
Fülig ért a szájuk.
Iszonyatosan cukik voltak!
Csupa élet és remény mindkettő.
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Jó reggelt, miss Mimi! Jó reggelt, miss Salem! Köszönöm, hogy itt
aludhattam! – mondta Gage, miközben leült a kerek asztalkához. – Mindjárt
éhen halok! Rántottát kérek szépen! –ömlött belőle a szó, de csupa illem és
mosoly volt közben.
Juni odafutott hozzám, átölelte a lábam, és felnézett rám.
– A legeslegeslegjobb éjszakám volt, anya! A legjobb barátom mellett
akarok lakni örökre! Nem akarok több kalandot, nem akarok többé elmenni!
Csak ha visszajövünk. Rendben?
 – Úgy szeretem Junit, mint a ház! – tette hozzá Gage.
Elszorult a torkom.
Megfogtam Juni arcát.
– Örülök, hogy jól érezted magad – mondtam kikerülve a kérdését, inkább
én kérdeztem. – És szót fogadtatok Miminek?
Juni úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Hát persze hogy szót fogadtunk! Odafigyeltünk mindenre, amit mondott.
Nem akartunk rosszalkodni, nehogy aztán büntibe kerüljünk, és végül nem
mehetünk az Antarktiszra!
– És egész életünkben csakis ötösöket fogunk kapni! – tette hozzá Gage.
Hűha!
Mimi elnevette magát.
– Micsoda tervek, nem?
– Nos, az új anyukám azt mondta, hogy jó dolog ötösöket kapni, de annál is
fontosabb, hogy mindig mindent beleadjunk abba, amit csinálunk, még akkor is,
ha nem megy valami jól, de meg kell tisztelnünk ennyivel a saját munkánkat.
Tanítónő, tudod? És a legeslegokosabb a világon! – áradt belőle a szó.
– Nagyon jó anyuka lehet! – válaszolta neki Mimi, és elővett egy serpenyőt.
– A legjobb!
Milyen cuki kisfiú!
Nagyon sokáig csak ketten voltunk Junival.
Csak mi ketten.
Elég volt.
Jó volt, de mindig hiányzott valami.
És most… eltelített a remény.
Remény. Remény. Remény.
Milyen könnyű volna megadni magam a reménynek. Összerezzentem,
amikor valaki kopogott a bejárati ajtón. Azonnal megijedtem, és aggódva
Mimire néztem.
– Maradjatok itt! – mondtam a kicsiknek, majd a nappaliba lépve kilestem a
függöny mellett.
Elállt a lélegzetem az izgalomtól és a meglepetéstől. Azonnal a torkomban
dobogott a szívem.
Értetlenül nyitottam ki az ajtót.
– Jud? – néztem a hatalmas férfira, aki egy csokor virágot szorongatott a
kezében.
Milyen magas!
Milyen szemrevaló!
Milyen bámulatos!
 Megremegett alattam a föld, ahogy megcsapott az energiája. Ez a reggel más
volt. Simogató, jóleső, felemelő.
Kellemesen körülölelő melegség.
– Jó reggelt, aranyom! Csak gondoltam, beugrom és megnézem, rendben
hazaértél-e a múlt éjjel – mondta vigyorogva, és rám kacsintott.
Azonnal összeugrott a gyomrom.
– Ööö…
– Nocsak, ki van itt! – szólalt meg mögöttem Mimi.
Jud elmosolyodott.
– Asszonyom! – hajtott fejet illedelmesen.
Biztos voltam benne, hogy nem sikerül Mimit megtévesztenie, hiszen tudta
jól, hogy az éjjel nem volt ennyire illedelmes.
Megint összeugrott a gyomrom. Vágy lüktetett benne, szenvedély. A
legszívesebben a karjába vetettem volna magam.
Micsoda felelőtlenség! Csak jobban fog fájni, ha vége lesz.
De semmi sem állhatott a végső pusztulás útjába, mert Mimi közelebb lépett.
– Na, mire vársz, kislányom? Hívd már be! A kávé mindjárt kész. Pont jókor
érkezett – jelentette ki vidáman.
– Ó, nem szeretnék zavarni – válaszolta Jud előzékenyen, szinte túl
ártatlanul.
– Ugyan már, te ravasz róka! Gyere be! A reggeli már készül – válaszolta a
nagyim.
– Nos, ha ragaszkodik hozzá… – lépett be Jud a szerény otthonunkba.
Te jó ég! Mi a fene történik?
Darius teljesen ki fog akadni!
Jud megszorította a csípőmet, ahogy elment mellettem. Majdnem a
plafonhoz ért a feje.
Ha eddig nem láttam volna óriásinak, hát most kétség sem férhetett volna
hozzá.
Hatalmas bakancsával szinte elfoglalta az egész teret, ahogy Mimihez lépett.
– Gondoltam, szedek önnek útközben egy kis virágot –mondta átnyújtva a
nagyimnak egy elegáns csokrot.
– Ó, istenem! – mondta Mimi a mellkasára téve a kezét.
Ravasz róka, így van!
– Jud bácsi? Te mi a frincfrancot keresel itt? – kiáltotta Gage izgatottan,
amikor meglátta a bácsikáját.
– Hát jöttem meglátogatni a kis kedvenceimet! – mondta a kicsikre nézve.
Juni felsikoltott.
– A motoros bácsi!
 Jud elnevette magát. Térdre ereszkedett a kislányom előtt, és odanyújtott
neki is egy csokrot. Egy egészen picikét, csillámos szívecskékkel a rózsaszín
rózsák körül.
– Az enyém? – ájuldozott Juni.
– De még mennyire, Junikám!
– Ravasz róka – mormogta Mimi az orra alatt, de nevetett a szeme, ahogy
rám nézett. A tekintete gyengéd és örömteli volt. – Álmok, kislányom, álmok.
Ideje értük nyúlni, és megragadni, amíg lehet.
 26.

Jud
Magam sem tudtam, hogy mennyire játszok piszkos játékot és mennyire vagyok
becsületes.
Mindenesetre félúton hazafelé éreztem, hogy egyszerűen muszáj
visszafordulnom. Nem bírtam azzal a bizonytalansággal, ami Salemre telepedett
ma reggel, amikor a karomban tartottam.
Bassza meg! Nagyon jó helyen volt ott!
Örökre a karomban szeretném tartani, óvni, vigyázni rá, miközben egyszerre
dörömböl a szívünk a mellkasunkban. A legszívesebben egész nap
összegabalyodva feküdnék vele az ágyban!
Vagy talán örökre.
Mert basszus, ez a lány tényleg levett a lábamról!
Teljesen kifordított önmagámból, már azt sem tudtam sokszor, mi történik
velem, ahogy újra meg újra visszamásztam a lába közé. De több volt ez egyszerű
testiségnél. Mindent levetkőztünk egymás előtt, nem csak a ruháinkat.
Lecsupaszítottuk a szívünket és a lelkünket is.
Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket még soha senkinek. És ő nem riadt
vissza, úgy fogadta az igazat, mint aki segít cipelni a terheket. És én is biztosan
tudtam, hogy segítek neki az övéivel. De mégis éreztem, hogy megváltozott a
hangulata, amikor mellettem ébredt.
Az éjszaka végeztével napvilágra került, ami köztünk történt. Ő pedig
pánikba esett. Éreztem. Menekülni akart, elrejtőzni.
Így hát megragadtam a lehetőséget, és most itt voltam, itt térdeltem az
imádni való kislánya előtt, és a csokor mellett a szívemet is feléje nyújtottam.
És basszus, annyira izgultam!
Teljesen bepánikoltam.
Én is legszívesebben elmenekültem volna, miközben a lelkem mélyén
maradni akartam. Jó akartam lenni, elég jó ahhoz, hogy velük maradhassak.
Hogy mellettük állva harcolhassak értük… Értük éljek.
Gyalázat.
Bassza meg!
Mégis hogy képzeltem?
 De valahogy nem tudtam ellenállni, főleg, amikor Juni édes arcán hatalmas
mosoly terült szét, és rám emelte csillogó tekintetét, ami pont olyan volt, mint az
édesanyjáé.
– Tééényleg? Honnan tudtad, hogy a rózsaszín virágot szeretem a
legjobban?
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Nem tudtam, de most már tudom, így legközelebb is biztos, hogy
rózsaszínt hozok.
Olyan volt, mint egy ígéret.
Legközelebb.
– Neked van legkedvencebb virágod? – nézett rám Juniper, mintha ez fontos
volna neki.
Megáll az eszem!
Hiszen az ő neve is egy virágfajtát jelent.
Hűha!
– Nos, azt hiszem, ezeket szeretem én is – mutattam a kis rózsaszín
virágokra a csokrában, amit a mellkasához szorítva tartott.
Vidáman kuncogni kezdett. Hatalmasat dobbant a szívem.
Mélyen, legbelül.
Lépések csosszantak mögöttünk, Salem nagymamája jött el mellettünk.
– Jól van, Juni, teríts meg a vendégünknek! Csinálok nektek egy kis
palacsintát.
Juniper szeme hatalmasra kerekedett.
– Várnod kell, motoros bácsi! Az én nagyim csinálja a világon a
legeslegeslegfinomabb reggelit! Foglalj helyet, majd én gondoskodom rólad! –
mondta komolyan, majd megragadta a kezemet, és odakísért az asztalhoz, ahol
Gage ült.
– Ülj ide! – ütögette meg az unokaöcsém melletti széket.
Nem tudtam nemet mondani.
Esélytelen lett volna.
– Ide mellém! – kiáltotta Gage. – Nagyon örülök, hogy itt vagy, Jud bácsi!
Hiányoztál!
Aha, nyilván.
Tegnap találkoztunk, de oké.
Lehajoltam, és egy puszit nyomtam a fejére.
– Te is hiányoztál nekem, Gage. Te is nekem.
Leültem mellé, és nem tudtam megállni, hogy ne érjen fülig a szám. Nem,
mert Salemre esett a pillantásom, aki a boltív alól figyelt minket.
Még soha nem volt ennyire gyengéd a tekintete.
 Belesajdult a mellkasom.
Majd megszakadt belé a szívem.
Még soha senkit nem kívántam ennyire. Ez a kötelék kettőnk között erősebb
és hatalmasabb volt, mint amit el tudtam volna képzelni.
Mintha arcon csaptak volna, olyan volt a felismerés.
Vajon ő is érzi?
Salem reszketve vette a levegőt, és visszabámult rám. Igen, mintha őt is
megrázta volna a felismerés.
De aztán kihúzta magát, és a konyhába ment. Megállt a nagyija mellett, és
segített elkészíteni a reggelit.
– Segíthetek valamit? – kérdeztem.
Salem nagyija leintett.
– Ugyan! Csak maradjon nyugodtan ülve! Nekünk elég, hogy ilyen
szemrevaló!
Felfutott a szemöldököm a homlokomra.
Szemrevaló?
Salem próbálta elrejteni a mosolyát, ahogy elővette a tálat és a
mérőpoharakat. Minduntalan rám pislantott, miközben kimérte a hozzávalókat,
és a tálba öntötte.
Amikor a kávé is elkészült, Salem megfogott egy bögrét, teletöltötte, majd
hozzáöntött egy kis tejszínt, ahogy én szoktam a boltban.
Istenem! Ez is nagyon tetszett! Tetszett, hogy ennyire figyel rám. Hogy
mindent tud rólam, ahogyan én is róla.
Odahozta a kávét. A lélegzete egyre laposabb lett, ahogy közelebb jött,
hiszen a vágy minden egyes lépéssel erősödött.
– Tessék – mondta mély torokhangon.
Kurvára szexi volt!
És édes!
Elvettem a bögrét, közben az ujjhegyem végigsimított az övén.
Elöntött a forróság.
Éreztem a zavarát. A vágyát.
Mindazt, amiről igyekeztem nem tudomást venni.
– Köszönöm, aranyom!
– Így szereted, ugye? – kérdezte reménykedve.
– Pontosan így. Tökéletes! – válaszoltam kétértelműen.
A nagyija hümmögni kezdett a konyhában.
Na ja. Ez még gondot jelenthet. Az asszony úgy figyelt minket, mint a sas.
Nyilván felesleges volt komédiázni előtte.
Juni jött oda egy halom villával, majd kiszámolva letette őket az asztalra.
 – Egy, kettő, három, négy, öt… Tessék – nézett rám mosolyogva.
Visszamosolyogtam.
– Köszi.
– Szívesen, motoros bácsi!
Basszus!
Megérintettem a cuki kis arcát, mert valahogy nem tudtam ellenállni.
Azonnal elöntött a szeretet, és maga alá is temetett.
Mint a szökőár, olyan volt.
Teljesen váratlanul ért.
Negyedórával később mind az öten ott ültünk az asztal körül, és a világ
legeslegeslegfinomabb reggelijét ettük.
Finom volt valóban.
De én biztos voltam benne, hogy a társaság tette ilyen felejthetetlenné.
Az unokaöcsém ült a jobb oldalamon, a csajom a balon. Salem mellett a
nagyija, Juni pedig Mimi és Gage között egy etetőszékben, mert igazából nem
volt ötünknek elég hely az asztal körül.
Juniper és Gage folyamatosan fecsegett, kuncogott, és persze tömték
magukat, miközben a legvadabb történeteket találták ki. Én csak hátradőltem, és
megadtam magam az érzésnek.
Olyan volt, mintha végre legalábbygy részem jó lenne.
Vagy talán… talán…
~ Ez csodálatos volt! – mondtam, miközben bekaptam az utolsó falatot, és
Mimire néztem. – Köszönöm a meghívást!
Elmosolyodott.
– Nos, nem hiszem, hogy kimondottan én hívtam meg magát. Van, aki épp
ott köt ki, ahová tartozik.
– Mimi! – kiáltott Salem elszörnyedve.
Én viszont elnevettem magam.
Az asztal alatt megfogtam Salem combját, és gyengéden megszorítottam.
Kurvára tetszett, ahogy felsóhajtott, amitől persze az én vérem is belobbant.
Először Salemre, majd a nagyijára néztem.
– Nos, akkor örülök, hogy tárt ajtók vártak, amikor idejöttem.
– Ó, nem volt az nyitva, fiatalember! De úgy tűnik, magánál volt a
megfelelő kulcs, ami a zárba illik – mondta sokat sejtetően, majd elvigyorodott.
Ugyan ráncos volt már, és eléggé idős, de a huncutság ott volt az arcán neki is.
Felnevettem.
Salem viszont nyöszörögve a tenyerébe temette az arcát.
– Mimi! Jesszusom!
Mimi is csak nevetett.
Salemmel egymás mellett álltunk a mosogató előtt. Én némán leöblítettem az
edényeket, ő berámolta őket a mosogatógépbe.
Olyan összhangban tettük a dolgunkat, mintha mindennap ezt csinálnánk.
Mimi majdnem szívrohamot kapott, hogy én akarok mosogatni, de
megnyugtattam, hogy mivel nálam van a megfelelő kulcs, akár meg is tehetem.
Elmosolyodott, majd megpaskolta az arcom.
– Ravasz! – súgta oda nekem. – Nagyon ravasz! – Majd ment megnézni, mit
művel Juni és Gage a másik szobában.
Képtelenség nem kedvelni Mimit!
Aztán szemügyre vettem a mellettem álló szépséget. Testem minden egyes
sejtje megrezdült. Igen, ezt a gyönyörű nőt is képtelenség nem kedvelni.
– Mi az? – kérdezte Salem elvörösödve, amikor észrevette, hogy bámulom.
– Olyan szép vagy!
Láthatóan zavarba jött. Ott volt az arcán az a halvány félénkség, ami néha-
néha megmutatta magát.
Micsoda egy boszorkány! Mennyi különleges rétege van! Milyen összetett!
Alig vártam már, hogy egyenként lehámozzam róla mindegyiket!
– Szép? Na persze… – mondta játékosan.
Leöblítettem az utolsó tányért, odanyújtottam neki. Egy konyharuhába
töröltem a kezem. Salem betette a tányért a gépbe, becsukta az ajtaját és
elindította.
Mintha érezte volna, hogy bámulom, mert hát azt is tettem, megfordult, és
egyenesen rám nézett. Egy pillanat alatt elfelejtettem mindent.
Megérintettem az arcát, és a tenyerembe vettem.
– Gyönyörű vagy! Minden porcikád! Az arcod, a tested, a szíved…
– Jud! – mondta érzelemittasan. Zavarodottnak tűnt.
– Itt vagyok, kincsem – búgtam.
– Látom – nézett rám gyanakodva. – Azt hittem, az én döntésem volt, ami
reggel történt – jegyezte meg játékosan kötekedve.
– Nos, aranyom, éreztem benned némi tétova bizonytalanságot, ami a jövőt
illeti, így azt gondoltam, segítek egy picit, és jó irányba terellek.
– Jó irányba?
– Abba az irányba, amerre mi ketten egymásra találhatunk. Aggodalom
suhant át az arcán, a tekintete is borúsabb lett, bár éreztem, hogy közben
mindenestül belém kapaszkodik.
Haboztam, majd szóra nyitottam a számat.
– Amit Juni korábban mondott – kérdeztem végül – a kalandokkal
kapcsolatban…
 Figyelmesen néztem Salemet, mert már tudtam a választ. Könnybe lábadt a
szeme, és végül nehezen felsóhajtott.
– Igen – bólintott. – Ezt hazudtam neki, amikor az éjszaka közepén hirtelen
pakolni kezdtem… Azt mondtam, elutazunk új kalandokat, új élményeket
gyűjteni.
Végigsimítottam az ajkán. Próbáltam uralkodni magamon, a lelkemben dúló
vihart elcsendesíteni.
– Hogy ne féljen?
Alig tudott bólintani.
– Csodálatos anya vagy.
Megrázta a fejét, el akart húzódni, de nem engedtem, kényszerítettem, hogy
a szemembe nézzen.
– Meg kell ígérned valamit.
Kérdőn nézett rám.
– Legközelebb, ha megijedsz, ha menekülni akarsz… hozzám gyere, jó?
– Minden egyes nap meg vagyok rémülve, Jud – nyögte fájdalmasan.
A markomba fogtam az arcát.
– Itt vagyok, Salem, itt vagyok – mondtam előrehajolva. Meg akartam
csókolni, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Salem elhúzódott, de én nagyon nehezen eresztettem el.
Juni az ablakhoz futott, hogy kilessen a függöny mellett.
– Jaj! Az anyukád és az apukád az, Gage! – kiáltott fel Juniper olyan
hangon, mintha legalábbis a világvége jött volna el.
– Baromira cuki kislány! – vigyorogtam Salemre.
Gyengédség simult a vonásaira.
– Sajnálom, ha fájdalmat okoz neked a közelében lenni.
Megráztam a fejem, megfogtam a kezét, és csókot leheltem rá.
– Nem… nem okoz fájdalmat, hiszen hozzád tartozik.
Basszus!
Miket beszélek?
Egyre mélyebbre süllyedek.
Nem jó ez így.
Salem egy pillanatra lemerevedett, de aztán lerázta magáról a bénultságot, és
ellépett tőlem.
Rám pillantott, majd megfordult, és a nappaliba indult. Követtem.
Juni kinyitotta a zárat, majd szélesre tárta az ajtót.
– Gage még nem mehet, még nem fejeztük be a játszást, és addig maradnia
kell, mert én fogok nyerni, tudod? – ömlött belőle a szó, még mielőtt
köszönhettünk volna.
 Eden kedvesen felnevetett, megsimogatta Gage fejét, és beljebb lépett.
– Nos, ne haragudj, hogy megzavartuk a játszást – mondta mosolyogva. –
Kaptok még öt percet, aztán nem lábatlankodunk itt tovább, jó?
– Lábatlanok vagytok? – kérdezte meghökkenve a kislány.
Eden felénk fordult.
– Szia, Eden! – motyogta Salem félénken, majd szinte egyszerre léptek
egymás felé, és összeölelkeztek.
Trent is belépett, feszülten, mint mindig, és azonnal körbejáratta a szemét,
mintha tartania kellene valamitől. A zárkózottsága hitetlenkedő mosolyba
csapott át, amikor meglátott a konyhában tenni-venni.
– Aggódtam miattad – suttogta Eden Salemnek –, jól vagy?
– Miért nem jöttök be Trenttel egy kávéra? Addigra a gyerekek is
elkészülnek.
Négyen tömörültünk össze a konyhában, miközben a kicsik tovább
játszottak.
Salem elővett két tiszta bögrét, teletöltötte őket, én kivettem a hűtőből a
tejszínt.
Trent jelentőségteljesen nézett rám, és megvakargatta a halántékát.
Válaszképpen rámordultam.
Igen. Kibasztam magammal. Tudom. Nem kell, hogy az orrom alá dörgölje.
– Tessa hogy van? – kérdezte Salem suttogva.
Aggodalom suhant át Eden arcán, míg Trentnek minden egyes izma
megfeszült.
– Idegesebb volt, mint amennyire szomorú. Miattad aggódott – halkította le
a hangját. – Ezért is jöttünk át ketten, hogy lássuk, minden rendben van-e.
Tehetünk érted valamit?
Elöntött a méreg.
– Jól vagyok, csak váratlanul ért… – mondta Salem. – Tessa nem sérült
meg?
– Nem, de valaki meg fog – mormogta Trent az orra alatt. Eden felsóhajtott.
– Nem. A teste nem sérült meg, de a lelke igen. Fáj neki, hogy Karl képes
volt ilyesmire.
– Faszfej – dörmögte Trent.
– Azt a seggfejet legalább elvitték a zsaruk? – kérdeztem karba tett kézzel,
mintha az csillapítaná a bennem fortyogó dühöt.
– Aha – dünnyögte Trent.
Eden gondterhelten az ajkába harapott.
– Mi az? – kérdezett rá Salem azonnal.
– Tessa ma reggel kifizette az óvadékot – suttogta csalódottan.
 – Micsoda? – kérdeztem meglepetten.
De most tényleg! Mi a francot gondol a csaj? Nem ismerem Tessát olyan jól,
de annyira mindenesetre igen, hogy tudjam, ennél a beképzelt pöcsnél sokkal
jobbat érdemel.
Eden ránk nézett.
– Karl manipulálja, és ott van Tessa családja is. Nyomást gyakorolnak rá.
Szerintem nem tudja, kinek feleljen meg. Mintha nem lenne más választása, mint
Karllal maradni.
– Hát akkor majd mi levakarjuk róla a csávót – mondtam határozottan.
Trent vészjóslón felnevetett.
– Abban biztos lehetsz!
Eden kinyújtotta a kezét, és megfogta a férje karját.
– Semmi ilyesmit nem fogsz tenni, sőt még csak hasonlót sem. Tessa el fogja
hagyni. Majd gondoskodom róla. De ti nem keveredhettek miatta bajba.
Ezt nekem és a tesómnak mondta.
Eden túl jól ismer minket.
A sötét oldalunkat.
A mocskos és kegyetlen oldalunkat.
– Ígérjétek meg! – szólt ránk határozottan.
Trent frusztráltan felhorkant.
Sokszor egyszerűbb elintézni a dolgokat, ha nem egyenes úton jársz.
Trent átölelte Eden derekát, és a füléhez hajolt.
– Rendben, cicuskám, megígérem – suttogta.
De Eden továbbra is keményen nézett rám.
– Nincs több vérontás, Jud!
Mintha a démonom pengeéles karmai feszültek volna a torkomnak.
És közben ott volt a magamnak tett ígéretem is.
Soha többé nem gyilkolok.
Salem megérintette a karomat.
Gyengéden.
Jólesőn.
– Ígérem – bólintottam Eden felé.
Hatalmas zűrzavar tört ki ebben a pillanatban a nappaliban. Gage és Juni
rohant be hozzánk.
Átrobogtak a boltív alatt, csupa öröm és kacagás volt mindkettő.
Megpróbálták egymást megelőzni.
– Befejeztük a játszást! Gage nyert, és szerinte igazságosan, de szerintem
meg nem, de Mimi azt mondta, Gage nagyon furfangos volt!
 – Bumm, bimm, bumm! – kiáltotta Gage, és bemutatott egy
birkózómozdulatot, amit egy rúgással fejezett be, az apjához futott, és
megragadta a kezét.
– Apu! Vasárnap van, és ez tudod, mit jelent?! Megtanítasz biciklizni
segédkerék nélkül, mert már nagy vagyok, és készen állok rá, ugye? – kérdezte
ugrálva.
– Nahát, tényleg! Vasárnap van. Akkor mára már van is tervünk – mondta
Trent gyengéden, mint mindig, amikor a kisfiával beszélt.
Juniper sikongatva állt meg az anyja előtt, majd imára kulcsolta a kezét.
– Anya, van elég pénzünk, hogy még ma megvegyük nekem a bicót, és
akkor én is megtanulhatok ma biciklizni, amikor Gage? Aaanyira szeretnék
megtanuuulniii!
– Juni… – szólt rá Salem habozva.
Én pedig könyörgőn Salemre meredtem, hogy bármilyen kifogást is készül
mondani, amiért nem vehetik meg a biciklit, ne tegye. A kezembe vettem a
kezét.
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Gyalázat.
Nem bírtam ellenállni ennek a varázslatnak.
Engedd meg nekem, kérlek.
Láthatóan küzdött magával, összeráncolta a homlokát, a szeme megtelt
félelemmel, de egyben hittel is.
Láttam, hogy engedni fog.
Hogy a szíve hagyni fogja, hogy mondjam, amit akarok, bármi legyen is az.
Junihoz fordultam.
– Képzeld, az anyukád pont azt tervezte mára, hogy kapsz egy biciklit. Mit
szólnál, ha az én kocsimmal mennénk, hogy el tudjuk hozni?
– Tééényleg? – sikította.
– Aha!
– Lehet rózsaszín, mint a virágaim?
Elnevettem magam, és megborzoltam a haját.
Elöntöttek az érzelmek.
Méghozzá nagyon.
Jobban, mint az aggodalmaim.
Elköteleződés.
Odaadás.
Szeretet.
– Mi más, mint rózsaszín?
Juniper azonnal megragadta a kezem, és az ajtó felé rángatott. Visszanéztem.
 Trent csak bámult. A szája sarkában halvány mosoly derengett. Igaza volt.
Sosem tudhatjuk, hogy az élet miket tartogat a számunkra.
– Mimi! Megyünk rózsaszín biciklit venni, és utána azonnal jövünk is
vissza! – kiabálta a gyerek, miközben átviharzott a nappalin, engem maga után
húzva.
– Támogatom az ötletet – mosolygott rám Mimi kedvesen.
Amikor kiléptünk a házból, Gage, Eden és Trent hazafelé vették az irányt.
– Találkozzunk, mondjuk, két óra múlva itt a ház előtt? – néztem Trentre.
– Persze, mi itt leszünk! – veregetett vállon.
Salem is kisurrant mögöttem, és behúzta maga mögött az ajtót.
Megfordultam.
Azonnal elakadt a lélegzetem.
Azt a kurva!
Micsoda nő!
Megállt a felső lépcsőfokon.
Csak nézett.
Nézte, ahogy a kislánya kezét fogva állok a lépcső közepén.
Megcsapott az energiája.
De ezúttal más volt.
Mélyreható.
Rettegés, remény és elfeledett álmok törtek a felszínre.
Láttam, ahogy összevissza kavarognak.
Közben bennem tiltott érzések ébredeztek.
Megszorítottam a kislánya kezét.
Salem végül megmozdult, én viszont földbe gyökerezett lábbal vártam, hogy
odajöjjön hozzám. Amikor már elég közel volt, átöleltem a derekát, és
magamhoz húztam.
Lassan és gyengéden csókoltam meg.
Juni kuncogni kezdett.
– Megcsókoltad az anyukámat! Most már akkor a barátnőd! Lenéztem a
kicsire, akinek majdnem körbeért a vigyor az arcán.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Aha! Ez a szabály! Gage mondta.
Salem csókolni való szája sarkában halvány mosoly játszadozott. A derekára
simítottam a tenyerem.
– Nos, ha ez a szabály… – kacsintottam a barátnőmre.
– Nevetséges vagy – suttogta Salem.
– Ó, hát rosszabbat is mondtak már rám.
Juni húzni kezdte a kezemet.
 – Gyere! Most már mennünk kell!
Követtem Salemet az autójához a feljárón. Megvettem neki még pénteken,
mert azt biztos nem engedem, hogy visszaüljön abba a tragacsba. Csak ő még
nem tudta.
Kivette Juni gyerekülését, és áttette az én kocsimba.
Felemeltem Junipert, és még egy kicsit körbereptettem, mielőtt betettem
volna az ülésébe. Ő csak kuncogott és kacagott, és közben nagyjából az összes
ujja köré csavarta a szívemet.
– Köszönöm, motoros bácsi!
– Nagyon szívesen, Juniper! – érintettem meg az orra hegyét.
Becsuktam a hátsó ajtót, majd segítettem Salemnek is beszállni.
Körbefutottam az autóm körül, én is bemásztam. Beindítottam a motort, és épp
felhajtottam volna a járdaszegély mellől az útra, amikor láttam, hogy egy fekete
teherautó közeledik lassan az ellenkező irányból.
Salem megfeszült, Darius pedig megbámult minket, miközben elhajtott
mellettünk. A szemében ugyanaz a düh lángolt most is.
– A francba! – motyogta Salem.
Odanyúltam, és megszorítottam a kezét.
– Bébi! Nem számít, mit gondol. Most már együtt vagyunk. Kénytelen lesz
elfogadni.
 27.

Salem
– Biztos, hogy nem akarod, hogy ezeket felszereljük? – kérdeztem izgatottan a
segédkerekekkel a kezemben, amiket a rózsaszín biciklihez kaptunk. –
Szerintem ezekkel együtt kellene kezdeni, hiszen vadonatúj a biciklid! –
győzködtem a lányomat.
Hasztalan, ugyanis Juniper már vagy ötmilliószor nemet mondott, mióta
visszajöttünk, Jud meg kiterített egy takarót a kocsibeállón, és munkához látott.
Halkan nevetgélt az orra alatt.
Mélyen, sötéten és édesen.
– Beszari – nézett rám vigyorogva.
– És? – Nem érdekelt, ha annak gondol, az a dolgom, hogy aggódjak.
Juniper természetesen a leglányosabb biciklit választotta a boltban.
Rózsaszín volt, virágmintákkal, és színes szalagok lógtak le a kormányról.
Juni ott térdelt Jud mellett a pokrócon, segített, onnan nézett rám vissza úgy,
mintha nekem aztán fogalmam sem lenne semmiről.
– Anya! Hát nem tudod, hogy már olyan nagy vagyok, hogy muszáj gyorsan
mennem, hogy ne legyek lassabb a legjobb barátomnál? Különben otthagy, aztán
nézhetek!
Hát nem tudod? Ismételte hang nélkül Jud, ahogy Juni mögött térdelve a
csavart tekerte.
Elszorult a gyomrom.
Nyilván nem tudom. Semmit se tudok.
Bolond vagyok.
Meggondolatlan, ha ezt hagyom.
De teljesen levett a lábamról ez a szakállas, hegynyi ember. Láthatóan
próbálta visszatartani a nevetését, ahogy ott térdelt a csavarkulccsal a kezében.
Volt egy szerszámostáskája, amit kivett a csomagtartóból. Folyamatosan
abban turkált, kereste, amire éppen szüksége volt. Figyelmesen csinálta a dolgát,
elmélyülten és türelmesen, mert közben Juni milliónyi kérdésére is válaszolt.
Milyen szemrevaló. farmerben és pólóban! Az anyag megfeszült az izmos
hátán, a karizmai pedig folyton pattogtak, ahogy a szerszámokkal dolgozott…
Basszus!
 Az ajkamba kellett harapnom, amikor ismét felnézett rám. Azonnal
mosolyra húzódott a szája.
Basszus! Pontosan tudta, hogy mennyire élvezem a látványt!
Persze, nyilván láttam már ezerszer dolgozni a munkahelyemen.
De ez most teljesen más volt.
Sokkal személyesebb.
Sokkal meghittebb.
Mintha valami szemétből varázsolna csodát.
Mintha újjáélesztene valamit.
Egyszerűen nem tudtam parancsolni a képzeletemnek, hogy ne vándoroljon
olyan helyekre, ahová nem kellene. Olyan fantáziavilágba, ahol ez normális.
Ahol ez a helyes. Ahol nem kell folyton rettegve a hátam mögé nézni. Ahol a
kislányom nyugodtan játszhat kint az utcán, és nekem egy cseppet sem kell
félnem. Ahol nem kerülne ez a csodálatos férfi veszélybe csak azért, mert én
szeretem.
A remény burjánzott bennem. Nőtt és nőtt, egyre félelmetesebbé vált.
Félelmetessé, mert azt suttogta a fülembe, hogy mindörökké.
Azzal csalogatott, amire nagyon vágytam, de tudtam, hogy sosem lehet az
enyém.
A múlt éjjel… ahogyan megérintett…
Tönkreteszel.
Légy az enyém.
Ez a férfi olyan mélyen belém itta magát, szinte érzem, hogy dobog a szíve,
mintha bennem lüktetne, mintha a vére az én vérem lenne.
Ez a félelmetes, kemény, hatalmas férfi, aki oly végtelenül kedves.
Aki olyan mély sebeket hordoz, olyan fájdalmat és bűnt cipel a vállán, hogy
szinte éreztem a lelkén a sérüléseket. És én be akarom gyógyítani a sebeit, úgy,
ahogy ő is meggyógyított engem. Ahogy Mimi is mondta, a sérülések sosem
gyógyulnak meg teljesen, és a lelkűnkben tátongó űr sem lesz már teljesen tele,
de talán van valaki, aki képes a sebeket begyógyítani, és velem cipelni a
fájdalmat, ami a vállamat nyomja.
Jud úgy nézett rám, mintha tudta volna, mi megy végbe bennem.
Felállt, hogy meghúzza a kormánykosár csavarjait.
– Jól vagy, aranyom?
– Aha.
Elmosolyodott.
Milyen szexi!
A gyomrom azonnal összerándult.
 – Pedig úgy nézel ki, mint aki legszívesebben messzire futna – mondta
ugratva, de azért éreztem a sorok közé rejtett mondanivalóját. – Pedig azt hittem,
múlt éjjel kimozogtad magad.
– Nem. Rengeteg energiám van – vetettem oda neki.
– Nagyszerű! – mondta mély hangon, és kétségem sem lehetett afelől,
milyen ígéret rejtezik ebben az egy szóban.
Tiszta libabőr lettem.
Felnevetett.
A francba!
Pontosan tudta, mit csinál velem.
– Miért is? Esetleg van valami ötleted? – kérdeztem teljesen ártatlanul.
Hja, talán jobb lenne, ha befognám a szám.
Egyik kezével megfogta a biciklit, hogy ne dőljön el, a másikkal odanyúlt, és
megérintette az állam hegyét.
– Édes kis varázslónőm… most valamiért nem is tűnsz olyan kis édesnek.
– Én szeretem az édességet! Kérsz kekszet? – kotyogott közbe Juniper.
Jud felnevetett, majd lehajolt, és megcsókolta a halántékomat.
– Majd később megbeszéljük, aranyom – válaszolta, majd Junihoz fordult. –
Mi lenne, ha inkább későbbre hagynánk a kekszeket, és most inkább
kipróbálnánk a járgányod?
– Igen! – tapsikolt Juniper örömittasan. – Hozom a sisakom, a térdvédőm és
a legjobb barátom, és már indulhatunk is!
– Szólok nekik – vette elő a telefonját Jud, és üzenetet küldött Trentnek.
Alig telt el egy perc, kitárult az ajtajuk, és Gage viharzott kifelé, meg sem
állt az út széléig.
– Apu azt mondta, kész a bicód! Kész vagy, Juni? Versenyezünk?
– Hát a versenynek még várnia kell szerintem, kishaver – szólt oda Trent,
miközben Gage biciklijéért ment a kocsibeállóhoz.
Eden is kijött, ajkán a megszokott kedves mosollyal.
– De apu! Azért vannak rajta kerekek, hogy versenyezzünk! – magyarázta
Gage, mintha valami titokról beszélne.
A Lawson vér tagadhatatlanul ott folydogált az ereiben.
– Tőlem aztán nyugodtan versenyezhetünk! Úgy lenyomlak, hogy azt sem
tudod, merre van az előre! Fogadunk öt dolcsiban? – kiáltotta Juniper.
– Khm, nincs is öt dollárod, Juni – néztem rá.
– Minek pénz? Itt van nekünk a motoros bácsi! – fogta meg a kezemet.
Elfacsarodott a szívem. Jud felé fordultam. Ő is lesújtva nézett. A szívére
szorította a kezét, majd rám vigyorgott, de nagyon gyengéden és szeretetteljesen.
– Hát ez szíven talált! – mondta.
 Meggondolatlanság kerített a hatalmába, öröm és remény telítette el a
szívem.
Muszáj volt valamivel elterelni a figyelmem, mert annyira jó volt, és annyira
váratlan. Odasiettem Junihoz, ráadtam a sisakját meg a térd- és könyökvédőit.
Muszáj volt emlékeztetnem magamat, hogy nem támaszkodhatok senkire,
nem bízhatok senkiben. Csakis saját magamban. Csak fájdalommal jár végül.
Jud elfoglalta a szívemet, és rettegtem attól, hogy egyszer hűlt helyét találom.
Tudtam, nagyon is jól tudtam, milyen fájdalmas, amikor elveszítesz valami
nagyon fontosat, és végül levegőt sem kapsz a fájdalomtól.
Nem tudod, hogyan tovább.
Merre indulj.
Jud megérintette a kezemet. Észre sem vettem, mennyire remegek, hogy a
mozdulataim milyen kocsonyássá váltak, ahogy próbáltam Juniper felszerelését
rögzíteni.
– Kincsem! Minden rendben.
A szavai szíven ütöttek.
Hatalmasat nyeltem.
Úgy nézett rám, mintha valóban kincs lennék.
Mégis mit csinálok?
De szólni sem tudtam, amikor Jud megpaskolta a rózsaszín bicikli ülését, és
odaszólt Juninak.
– Na pattanj föl!
A kislányom boldogan felsikított. Jud segített neki felülni, megmutatta, hol a
fék, hogyan működnek a pedálok, és közben még egyenesen is tartotta a biciklit.
Gage gurult el mellettük. Trent a háta mögött kocogott, és tartotta, hogy
megmutassa neki, hogyan egyensúlyozzon és tekerjen egyszerre.
– Repülök, Juni! Siess! Mert felbicózok a legeslegmagasabb hegyre, és
onnan meg sem állok a csillagokig!
– Itt ne hagyj! – kiáltotta Juniper, miközben keményen nyomta a pedálokat.
Jud is kocogni kezdett mögötte, egyenesben tartva a kicsit.
Elérzékenyültem.
Elszorult a torkom, és mintha a szívemre is egy marok szorult volna.
Könnybe lábadt a szemem, ahogy az utcára léptem, és a két testvér után
néztem, akikről tudtam, mennyit szenvedtek már, és most mégis magukra
vállalták ezt a nemes feladatot, hogy megtanítják a kicsiket biciklizni.
Mekkora türelmük van!
Milyen gondoskodók!
Eltűnődtem, vajon Trent hálát adott-e az égnek, hogy van egy fia, aki ép és
egészséges, és hogy vajon Jud mennyire szenved attól, hogy nem is tudja, hol a
lánya. Hogy nem is ismeri. Hogy az ő szívében tátongó űr vajon mennyire gyötri
őt.
Örökre megbélyegezte.
Örökre emlékeztetni fogja arra, hogy mit tett.
Ijedten megugrottam, amikor hozzám ért valaki. Balra fordultam. Eden állt
mellettem. Megszorította a kezemet, miközben a férfiakat figyeltük, ahogy a
gyerekekkel futnak és nevetnek.
Juni sikítozott, a mozdulatai kissé kapkodónak tűntek, ahogy görcsösen
kapaszkodott a kormányba.
– Nyugi, Juni. Nyugi! Engedd el magad! Itt vagyok, vigyázok rád! –
mondogatta Jud.
Vigyázok rád.
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Olyan sok hasonlóságot látok közted és a vőlegényem között – suttogta
Eden. – Annyira félt, annyira… rettegett attól, hogy szeressen valakit. Azt
gondolta, nem volna helyes elfogadni a szeretetet.
Hirtelen összeszorult a torkom. Égett, ahogy felszakadtak a sebek.
Éreztem, hogy engem néz, de nem tudtam elfordítani a tekintetem Judról,
ahogy nevetve futott Juniper mellett.
Mint egy pajzs.
Mint egy rendíthetetlen, állhatatos páncél.
Mint egy pihe-puha párna, amire ráeshet, ha zuhanna.
Körbe-körbe, cikkcakkba és egyenesen futottak, hogy Gage és Juni egymást
kergethessék. A gyerekek vidáman, boldogan kacagtak, miközben a két férfi
egymást ugratta.
– Látom, már nem bírod!
– Ugyan! Ezt figyeld!
Játszottak, nevettek.
Minden a helyére került.
– Persze, sok mindenben különböztök – folytatta Eden –, de mindig a
tragédiák, a botlások, a sebek és a bánat az, ami visszafog minket a jótól, az
áldásoktól, mindattól, ami vár ránk.
– Jud és én? Csak élvezzük egymás társaságát – hazudtam, és ez nem volt jó
érzés. – Megbeszéltük, hogy egyikünk sincs olyan helyzetben, hogy
megengedhetné magának azt, hogy szerelmes legyen.
Eden lágyan, hitetlenkedve felhorkant.
– Komolyan elhiszed, hogy ez a férfi nem szeret téged? Szerintem még soha
nem láttam semmit, ami ennyire nyilvánvaló lett volna.
Elszorult a torkom.
 – De ő…
Nem fejeztem be. Mert az igazság az, hogy én nem engedhettem meg
magamnak, hogy szerelmes legyek. Ennyire nem lehetek felelőtlen.
De persze attól tartottam, hogy már megtörtént.
– Engedj el, apu! Gyorsabban! Gyorsabban! – kiáltotta Gage.
– Biztos?
– Igen!
– Ne felejts el fékezni!
– Tudom, apu, tudom!
És Trent elengedte a fiát. Gage egy pillanatra megingott, de aztán azonnal
uralni kezdte a biciklit. Felsikított örömében, amikor rájött, hogy egyedül teker.
– Sikerült! Sikerült! Nézd, anyu! Nézd, Juni! Fogadjunk, hogy nem érsz
utol! Látod azt a hegyet? Oda megyek fel!
Hatalmas vigyor terült el az arcán.
Juni szorosan mögötte tekert, Jud ott futott mögötte.
Juni sziklája.
Juni bástyája.
– Te is készen állsz, Juniper?
– Nem tudom! – kiáltotta rémülettel a szemében.
– Itt vagyok közvetlenül mögötted. Ha kell, elkaplak. Hevesen vert a szívem.
– Oké, megcsinálom! Olyan akarok lenni, mint te, motoros bácsi!
És Jud elengedte, Juniper pedig szárnyalt.
Tekert, repült, élt.
Elszorult a torkom, de aztán elöntött az öröm és a megkönnyebbülés.
Úgy éreztem, talán van remény.
– Megcsináltad, Juni! Ügyes vagy! ~ futott mellette Jud.
– Megcsináltam! – kiáltotta a kislányom boldogan.
Trent Gage mellett futott, mind a négyen az út vége felé tartottak.
– Gyerünk! – mondta Eden nevetve, és a kezemet fogva utánuk lendült.
Nevetve futottunk a fiúk után az úton.
– Egyedül, egyes-egyedül bicózok – kántálta Juni hangosan.
– Úgyse tudsz elkapni! – kiabálta Gage.
Juni még gyorsabban tekert, hogy utolérje. Egyre jobban maga mögött
hagyta Judot. Boldogan felkiáltott, amikor végül lehagyta a kisfiút is.
– Nyerteeem!
Nem tudom, vajon Jud is akkor vette-e észre, amikor én. Egy autó parkolt a
járda mellett, és mintha gonoszság sugárzott volna belőle.
A félelem úgy hasított belém, mint a tüzes, mérgezett nyíl.
 Jud már nem nevetett, hanem sprintben futott Juni után. Lekapta a bicikliről,
és óvón magához szorította. A rózsaszín bicikli tovább gurult, repült előrefelé,
majd megingott és végigcsúszott az aszfalton.
Ugyanaz a fekete kocsi parkolt az út szélén, amelyik Jud üzlete előtt is ott
állt nemrégiben. Aztán hirtelen nekilódult, és eliramodott.
Jud pontosan úgy fogta Junipert, mintha ő lenne a gyerekem élő pajzsa.
Hatalmas válla láthatóan hullámzott a felindultságtól.
Trent is elkapta a fiát, megállította, miközben a fekete autó csikorgó
kerekekkel elkanyarodott az utca végén. Még sokáig hallottuk a motor bőgését,
ahogy száguldva távolodott.
Csend borult ránk. Csak a saját lihegésünk, ijedt lélegzetvételünk és rémült
szívverésünk hallatszott. És az én lépteim zaja, ahogy Juni felé futottam.
Abban a pillanatban, ahogy a karomban éreztem, összecsuklottam. A térdem
nem bírta tovább. A kemény járdaszigetre omlottam, és szorosan öleltem
Junipert.
– Salem – hallottam Jud, mély hangját a feszült, sűrű levegőben.
Felcsuklottam, és kitört belőlem az elkeseredett sírás. Az elkeseredésé, hogy
ennek sosem lesz vége.
Az erőm és a remény egy pillanat alatt odalett.
Mint mindig, utolért a valóság.
 28.

Salem
Húszéves korában

Salem a Carlo irodája előtti folyosón osont. Maga sem értette, miért ilyen
óvatos. Hogy miért lassít le. Hogy miért áll égnek a tarkóján minden szőrszála.
Elfogta a rettegés, és hirtelen hányingere lett.
Beugrott az ingatlanirodába hazafelé a boltból. Úgy gondolta, benéz, és
megkérdezi, segíthet-e valamiben, mert halálosan unatkozott. Talán csinálhatna
valamit a recepción, mondjuk rendet rakhatna, vagy elintézne pár telefont.
Bármit.
Egy dologban volt biztos: tanulni akart. Iskolába járni. Dolgozni. Alkotni.
Valamit kezdeni akart magával. Hasznosnak akarta érezni magát, unta, hogy a
hivalkodó házukban tölti a napjait a város túlsó felén.
Mérföldekre az ő Mimijétől.
Egy örökkévalóságra a szívétől.
Próbált tenni valamit, ami legalább számít.
Meg akarta mutatni Carlónak, hogy sokkal több egy csinos kis pofinál, aki
otthon várja. Carlo szavai.
Már akkor sem tetszett neki.
Kirázta a hideg, amikor meghallotta az irodából kiszivárgó hangokat. Nem is
a szavak miatt, hanem ahogy mondták.
Óvatosan osont az iroda felé, nagyon csendben.
Egészen az ajtóig jutott, ami résnyire nyitva állt.
A szíve majd kiugrott a helyéről, amikor meghallotta a férjét.
– Kaptál egy második esélyt. Figyelmeztettünk, nem?
A hangja nyugodt volt, de kegyetlen.
Becsmérlő.
Salem bekukucskált.
A velejéig megrázta, amit ott látott.
Egy férfi térdelt Carlo íróasztala előtt. A keze hátra volt kötve, a fejéhez
fegyvert nyomtak.
Carlo teljes nyugalomban ült az íróasztala mögött. Az egyik oldalon a
karfára támaszkodott, a fejét a tenyerébe támasztotta. Mintha már nagyon unná
 – Micsoda szégyen! – emelte feljebb a késsel Carlo a lány állát. Az éles
penge megsebezte a finom bőrét, de Salem elfojtotta a fájdalmas kiáltást, bár a
teste remegett a félelemtől.
– Azt hittem, ennél okosabb vagy… Nem?
Salem halkan sírni kezdett.
A férfi csettintett a nyelvével, majd felállt. Aztán Salem felsikoltott, amikor
Carlo hirtelen megragadta, és a hajánál fogva talpra rángatta. A szoba közepére
cibálta, és kényszerítette, hogy lenézzen Taliára. Carlo a felesége mögé lépett, a
mellkasához szorította Salemet, a kést a torkának szegezte.
– Figyelmeztettelek, hogy ne pazarold az időmet ostobaságokkal.
Aggódtam… Két napig kerestelek… Két napig, Salem! Hogy tehetted ezt
velem?
– Ne haragudj – suttogta reszkető hangon a lány.
– Szerencséd van, hogy hiszek a második esélyben. Te is megkapod –
suttogta a fülébe, majd megragadta az állánál, és végighúzta a kést az állkapcsán.
Vakító fájdalom járta át Salem testét, amikor a penge mélyen a húsába
vágott.
Elszédült, hirtelen a feje tetejére állt körülötte a világ, majd lassan elsötétült
minden.
Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, még hallotta a férje szavait.
– És több esélyed nem lesz. Remélem, észben tartod!
 29.

Jud
Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon mikor született meg a bennem élő
démon.
Hogy az, akivé lettem, csupán a neveltetésemen múlt-e. Vagy esetleg anyám
félelme keltette-e életre. Mindig védeni próbált minket, óvó pajzsként elénk állt,
közben éjjelente a falakon át is hallottuk a sírását. Betöltötte a fülemet, bennem
rezgett, és talán ezért éreztem azt, hogy védenem kell öt. Megígérte, hogy
megtalálja a módját, és elszökünk, minden jobb lesz, aztán pedig ott álltunk
mind a négyen, és néztük, amint lemészárolták.
Talán aznap öltött bennem testet a végtelen gyűlölet és a rettenetes düh?
Valószínűleg már a fogantatásom pillanatában a véremben volt, és
elkerülhetetlenül belém ivódott apám gonoszsága.
Vagy lehet, hogy már eleve a lelkem része volt, és csak megragadta az
alkalmat, amikor a pokolból ismét a földre kerültem?
Az utóbbit tartottam a legvalószínűbbnek. Méghozzá azért, mert az őrjöngő
düh lassan, de biztosan felkúszott a torkomon.
A gyűlölet ízét éreztem a számban. Keserű méreg a nyelvemen, mert isten a
tudója, másra gondolni sem tudtam, csak a bosszúra.
Nem hiszem, hogy valaha is annyira tehetetlennek éreztem volna magam,
mint tegnap délután. Teljesen maga alá temetett a félelem, amikor nagyjából
hatháznyira Saleméktől megláttam az sötétített üvegű BMW-t.
Azonnal megremegett a lelkem, ahogy hirtelen feleszméltem. A levegőben
duzzadt a gonoszság, vibrált az aljasság, még a késő délutáni napfény ragyogó
sugarai között is átütött.
Azonnal megragadtam Junit, és szorosan magamhoz öleltem.
Akkor, abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy bármire képes lennék,
hogy megmentsem.
Hogy nem hagynám annyiban.
Az autó egy pillanat alatt eltűnt. A rohadék még azelőtt elhajtott, hogy
láthattam volna, ki ül a kocsiban. Minden figyelmemmel Juniper felé fordultam.
Mit nem adnék azért, ha most átölelhetném Salemet! Ha megígérhetném,
hogy vigyázok rá, hogy minden rendben lesz. Őszintén szólva nagyon meglepett,
hogy eljött dolgozni. Ahh, a francokat! Ha igazán őszinte vagyok, az lepett meg
a legjobban, hogy nem lépett le azonnal.
Egész nap figyeltem. A hihetetlen magas sarkú cipőjében és egy
visszafogott, fekete, virágos ruhában volt. Látszott, hogy fél, hogy feszült, hogy
nyugtalan. Mintha pengeélen táncolt volna.
Ideges volt.
Zaklatott.
Félt.
Nem, egyáltalán nem volt jól.
Éreztem.
Az energiája pattogott, csapkodott, üvöltött.
Visszapattant a falakról, majd remegve kúszott végig a padlón.
A lelkemig hatolt.
Kész volt elmenekülni.
Szinte egy örökkévalóságig tartott, mire sikerült tegnap megnyugtatnom.
A zűrzavarra Darius is kirohant, majd nekem esett, követelve, hogy
mondjam el, mi a francot csináltam.
A legszívesebben bevertem volna a pofáját.
De tudtam, hogy csak aggódik. Tudtam, hogy Salem félelmei benne is ott
élnek. Feladta az életét, és ideköltözött, hogy Salem biztonságban lehessen. Még
ha utált is a csávó, a legjobbat akarta Salemnek, ahogyan én is.
Szabadságot.
Boldogságot.
Nyugalmat.
Szóval visszafogtam magam, és hagytam, hadd tereljen vissza minket a
házba. Csak tébláboltam, Trenttel nem egyszer összenéztünk, mindketten ugrásra
készen.
Szegény Juniper az anyja kezét dörzsölgette, próbálta megnyugtatni, azt
ismételgette, hogy minden rendben lesz. Aztán amikor azt mondta, hogy „látod,
anyu, nem kell megijedni, a gonosz bácsi elment, nem kell újabb kalandútra
indulni, nyugodtan itt maradhatunk”, na akkor majdnem meghasadt a szívem.
Mintha az imádnivaló mosolyától tényleg minden jobbra fordulna, és csak
akarni kellene, hogy igaz is legyen.
Ez a kis csöppség maradni akart.
Darius letérdelt Salem elé, hátrasimította a haját, és azt hajtogatta, hogy csak
egy autó volt, semmi különös. Mindent megtett, hogy megnyugtassa. Azt
hajtogatta, hogy biztosan itt lakik a környéken, vagy gyakran jön a haverjához,
ami nyilván magyarázat arra, hogy miért láttuk már többször. Azt is mondta
Salemnek, hogy a paranoia fogja őt tönkretenni.
 Nyilván tudtam, hogy baromságokat beszél, főleg mivel én halálbiztos
voltam benne, hogy pontosan ugyanez a kocsi parkolt múltkor az üzlet előtt. De
nem szóltam egy szót sem, nem vitatkoztam, mert a szavai láthatóan
megnyugtatták Salemet. Én viszont elhatároztam, hogy kiirtom a rohadékot,
bárki legyen is, eltüntetem a föld színéről.
– Jól vagy, hallod? Nem mész sehová! Ígérd meg, hogy nem menekülsz el –
mondta Darius Salem arcát fogva.
– Megígérem – suttogta Salem szipogva.
A bennem lakozó démon őrjöngött.
Mert ugyan este kilenc is elmúlt, mire kiléptem a házukból, de nem mentem
messzire. Az autómban ültem és figyeltem. Őrt álltam.
Még akkor is dúlt bennem az indulat, amikor végre feljött a nap. Ugrásra
készen követtem Salemet az üzlethez.
Már három órája itt volt, de még egy szót sem szólt hozzám. Teljesen az
aggodalmaiba temetkezett.
Próbáltam a munkámra koncentrálni, de éreztem az idegességét, és egyre
csak a recepció felé mászkáltam, hogy szemmel tartsam ezt a lányt, aki teljesen a
feje tetejére állította a világomat.
Amint az előtérbe léptem, bizseregni kezdett a bőröm.
Mint a közelgő vihar. Égszakadás és földindulás abban a pillanatban, ahogy
megéreztem a vibráló lelkét.
Majd beleszakadt az én lelkem is. Pusztító volt pozitív és negatív értelemben
is.
Salem nem volt ott a recepcióspult mögött. Azonnal az előtér felé fordultam,
ahol egy hosszú pult futott végig.
Háttal állt nekem, és lassan kavargatott egy csésze kávét. Hosszú, fekete
loknijai zuhatagként omlottak le a hátán. A ruhája csodásan ölelte formás testét,
a tűsarkúja meg… mindennap őrületbe kergetett.
De a tartása most más volt. Magába roskadt, lógatta a vállát és a fejét is. Ez a
bátor lány most szinte összehúzta magát, miközben érezhetően áradt belőle a
nyugtalanság.
Tudtam, érezte, hogy ott vagyok.
Az energiánk összefonódott.
Áradt belőle a lüktetés, ott vibrált a levegőben, majd végigkúszott a
bőrömön.
A vágy futótűzként öntötte el a mellkasom.
Akartam őt.
Fogalmam sincs, melyikünk vonzotta be a másikat, de kétségem sem volt,
hogy nekünk muszáj volt találkoznunk. Nem történhetett volna másképp.
 Óvatosan közelebb oldalogtam hozzá.
A csizmám talpa hangosan puffant a padlón minden egyes lépésnél. A
szívem a torkomban dobogott, elállva az oxigén útját.
Libabőrös lett a karja, amikor a közelébe értem.
Visszafogta magát.
Habozott.
El akart futni, menekülni, de közben kétségbeesetten vágyott rá, hogy velem
maradjon.
– Kicsim – dörmögtem rekedten.
– Nem vagyok a kicsid, Jud – válaszolta keményen.
– Nem? – hajoltam a füléhez.
Megérintettem a vállát, végigsimítottam a remegő karján, egészen a kezéig.
Összefontam az ujjainkat.
Megremegett a gerince.
– Nem hiszem, hogy menni fog, Jud – suttogta szomorúan.
– Mi?
– Hogy itt maradjak.
Minden idegsejtem fellázadt. Szorosabban fogtam a kezét.
– Tudom, hogy félsz, drágám.
Azt mondanám, hogy felhorkant, de ahhoz túl sok fájdalom volt a
hangjában.
– Félek? Rettegek, Jud! És az én életemben minden egyes nap ilyen.
Próbálok mindig egy lépéssel előtte járni, és rettegek, hogy egy nap utolér.
– Mondd meg a nevét!
Salem megrázta a fejét.
– Ezt te nem tudod rendbe hozni.
– Hadd próbáljam meg!
– Nem a te terhed.
Felüvöltött a lelkem, a démonom a láncait szaggatta. De elfojtottam, inkább
magam felé fordítottam Salemet.
Majdnem felnyársalt a tekintetével, ami eddig határozottan lángolt, most
viszont megadóan eltompult.
Megérintettem az állkapcsát, végighúztam az ujjam a sebhelyén, ami olyan
volt, mint ő maga.
Harcos.
Túlélő.
Gyönyörű, kívül és belül egyaránt.
– Nem tudom, hogyan lehetne teher, amikor te lettél a legfontosabb nekem.
Fájdalom suhant át az arcán. Feljebb emeltem az állát.
 – Ilyen mindig, amikor hirtelen pakolsz, és útra kelsz?
Pislogott, majd alig láthatóan megrázta a fejét.
– Nem, Jud. Általában csak az ösztöneimre hallgatok. A megérzéseimre.
Vagy túl sokáig maradunk egy helyen. Ha túlságosan megnyugszom, túlságosan
láthatóvá is válók. Olyankor elkap az érzés, hogy talán valaki figyel. Akkor
azonnal maga alá temet az egész. Ha máshol volnék? Már akkor elmentem
volna, amikor először megláttam az autót. De maradtam Darius és Mimi miatt…
és a lányom miatt, mert végre otthont szeretnék neki adni, és miattad…
Nem fejezte be a gondolatát, képtelen volt rá.
Itt tartottuk, okot adtunk neki arra, hogy maradni akarjon. Reményt adtunk
neki.
De én ennél sokkal többet akartam adni.
Sokkal többet. Mindent. Magamat.
Az életem értelme.
Határozott vadság villant a tompa tekintetében.
– Ha már megtalált volna minket valamikor az elmúlt évek alatt, miközben
menekültünk, akkor most nem lennénk itt. Nem érted, Jud… Ha az a kocsi…
Rémület vibrált az aurájából.
Rémület szorította össze a tüdőmet, a démonom kifelé igyekezett. Mégis
lágyan, gyengéden fogtam a nagy kezembe az arcát.
– Csak azt kértem tőled, Salem – néztem rá könyörögve –, ha legközelebb
úgy érzed, menekülnöd kell, hozzám gyere. Hozzám gyere, kicsim!
– És ha miattam bajod lesz? Ha akkora a teher, hogy összetör?
Elmosolyodtam.
– Hülyeség! Nézz már rám!
Fájdalmasan elnevette magát, miközben könnyek futották el a szemét.
Kibuggyantak, és egyenesen a tenyerembe folytak.
– Hozzám fuss, ha futni akarsz – mormogtam újra.
– Jud – nyögte sírva a nevemet.
Remény, félelem és eksztázis.
– Salem! Élsz. Létezel. Valóságos vagy, és az enyém. Létezz velem!
Mielőtt újabb tiltakozások hagyhatták volna el az ajkát, magamhoz öleltem.
Kapkodva kereste, mibe kapaszkodjon, végül a hajamba túrt. Aztán az arcomra
simította a kezét, a vállamba markolt, majd a nyakam köré fonta a karját. Vadul
vert a szíve, az enyémnél is vadabbul.
A szájába dugtam a nyelvem.
Kóstolgattam, ízlelgettem.
Nyaldostam és nyaltam.
 Salem kéjesen nyöszörgött, én pedig már vittem is a fürdőszoba felé, ami ott
volt mindjárt a pult mellett. Felkattintottam a villanyt, és gyorsan bezártam az
ajtót. Beljebb léptünk, felültettem a mosdószekrényre, majd befészkeltem
magam a combja közé, és szenvedélyesen csókolni kezdtem.
– Jud – sóhajtotta mélyen, torokból.
– Itt vagyok – válaszoltam, miközben vándorútra indult a kezem a hátán, a
csípőjén és a combján. Úgy fogtam, hogy a|jg ért a szekrényhez, viszont
hozzádörgöltem a punciját a nadrágomban ágaskodó farkamhoz.
– Még! Kívánlak! Akarlak! Mindent akarok!
– Itt vagyok, aranyom! A tiéd vagyok!
És ez volt az igazság.
Ennyi.
Teljesen az övé vagyok.
Az egész olyan volt, mint egy vágyálom.
Mint egy igézet.
– Kis varázslónőm! – dörmögtem a szájába, miközben sietősen feltörtem a
szoknyáját. Széttártam a csupasz combját, a finom húsát, és az ujjam már el is
tűnt benne.
Vadul dugtam az ujjammal.
Kétségbeesetten vágytam többre, vele sosem fogok eltelni.
– Kérlek! – suttogta, ahogy próbálta kigombolni a farmeromat.
A cipzár hangosan sercegett a kis mosdóban, miközben Salem a pólómon
keresztül csókolgatott. Csak a lihegésünk hallatszott.
Egy pillanat alatt megmarkolta a farkam.
Keményen járt rajtam a keze. Felnyögtem és hátrébb léptem, hogy
leránthassam róla a bugyiját. Salem is hátrébb húzódott, de csak annyira, hogy
megtámaszkodjon, és szélesebbre tárja a combját.
A csupasz puncija nedvesen csillogott a vágytól.
– Ó, te mindig olyan nedves vagy! Annyira édes és finom! –mormogtam, és
már toltam is befelé a sajgó farkam.
Mintha tűzvihar kerekedett volna a kis helyiségben.
Felsóhajtottam, és megmarkoltam a combját, majd néztem, ahogy kitágítom
a farkammal, miközben löktem, toltam és nyomtam a csodás, szűk kis testét.
Végigfutott a gyönyör a gerincemen.
Ez a csaj túl sok nekem!
Tökéletes! Mindene tökéletes!
Salem lihegett és remegett, ahogy kitöltöttem a farkammal. Benyúlt a pólóm
alá, felhúzta, belém vájta a körmeit. Mintha a bőröm alá akart volna bújni.
Hangosan felnyögtem, amikor teljesen benne voltam.
 – Ó, ez az! – tört ki belőlem, és már hajoltam is újra a szájára.
Lázasan ettem az ajkát.
Keményen basztam.
Minden egyes csípőmozdulatom egyre többet követelt.
Megmarkoltam a fenekét és a csípőjét, és a megfelelő szögbe fordítottam.
Erősen, mélyen dugtam, ő pedig a vállamba kapaszkodott.
Minden lökésemnél hangosan felnyögött.
Megjelöltem.
Minden egyes lökéssel.
Éreztem, ahogy lassan a csúcs felé halad.
Minden egyes idegvégződése hirtelen életre kelt, mintha mind felém
igyekezne.
Sugárzott róla a gyönyör, fényesen csillogott a testén.
És nekem még mindig nem volt elég.
Örökre el akartam veszni benne.
Újra meg újra el akartam veszni ebben a viharban.
Mindörökre alámerülni.
Mindörökre.
– Mindörökre – bukott ki belőlem akaratlanul, ahogy felemeltem a
szekrényről, és az ajtónak támasztottam.
Még közelebb akartam érezni magamhoz.
A hideg fémhez nyomtam.
De ettől csak még jobban fellobbantak a lángok.
Égett a tűz.
Én dugtam, ő meglovagolt.
Keményen.
Vadul.
Az ő lihegése az enyém volt, az én nyögésem pedig az övé.
Eggyé váltunk.
Szikrázott körülöttünk a levegő.
Úgy dugtam, még a falak is beleremegtek.
Leesett egy kép, a földre hullva összetört, miközben én ki-be jártam benne.
Mintha az egész világ lángolt volna körülöttünk.
Egy álom!
Kézzelfogható, mégis elérhetetlen.
Még jobban elsodródtunk. Minden megszűnt körülöttünk.
Testünk-lelkünk teljesen eggyé olvadt.
Remegő gyönyörré váltunk.
Éreztem, amikor a csúcsra jutott.
 Amikor megremegett a hüvelye a farkam körül, és testének minden egyes
sejtje felrobbant.
Teljes megsemmisülés.
A körme a vállamba mélyedt, elnyílt ajkát a nyakamra tapasztotta, és némán
a bőrömbe sikoltotta a gyönyörét, miközben az orgazmustól rázkódott a teste.
Salem remegett, reszketett, rázkódott, és a mennyországba repített engem.
Oda, ahol csak mi ketten voltunk.
Megremegtem, majd megrázkódtam, miközben elsötétült minden.
Aztán szétszakadtam.
Megsemmisültem.
Minden, amit valaha megfogadtam, abban a pillanatban semmissé vált, mert
minden sejtem az övé lett.
Salem hatalmasat sóhajtott, miközben én az ajtóhoz préselve megtartottam.
Hátrébb húzódtam egy kicsit, de közben erődként öleltem.
– Itt vagyok, Salem! Vigyázok rád!
Érzelmek áradtak szét az arcán, ahogy lassan és óvatosan letettem. Puszit
nyomtam az arcára, majd felhúztam a derekamra a nadrágom, de a sliccem
nyitva hagytam. Megragadtam egy tiszta kéztörlőt, és a csap alá tartottam.
Letérdeltem elé, és tisztára törölgettem a lába között. Úgy gondoskodtam róla,
ahogy talán még soha senki.
Az arcát figyeltem. Úgy nézett rám, mintha valóságos volnék, bár a lelkében
még mindig káosz uralkodott.
A sarokban álló szennyestartóba dobtam a törölközőt, majd megfogtam a
bugyiját, és lassan ráadtam.
– Azt akarom, hogy költözzetek át hozzám Junival – mondtam mély,
rekedtes hangon, amikor a szemébe néztem.
– Mi? – kérdezte rémülten.
Már állva a helyére igazítottam a ruhája alatt a fehérneműjét.
Végigsimítottam a csodás fenekén, és uralkodtam magamon, hogy ne markoljak
bele. Magamhoz húztam.
– Legalább addig, amíg biztosan tudjuk, hogy biztonságban vagytok. Nem
tudok aludni, ha nem vagy mellettem.
– Jud… – kezdte ellenkezve.
Megráztam a fejem.
– Hozzám menekülj, Salem! Hagyd, hogy segítsek neked. Tudod te is, hogy
ide tartozol. Hogy mellettem biztonságban vagy. Tudod, hogy mindent
megtennék érted… és a lányodért is.
Háborgott a tekintete, ahogy rám nézett. Egy pillanatra lehunyta a szemét,
majd mikor végre szóra nyitotta a száját, csak döbbenten álltam ott.
 – Rendben – válaszolta halkan.
Bassza meg! Köszönöm!
Szorosan magamhoz öleltem, végigsimítottam a kócos haján, és
megpusziltam a halántékát. Hátrébb húzódtam, és a szemébe néztem.
– Nincs semmi jobb, mint benned lenni – közöltem őszintén.
Szégyenlősen elmosolyodott, majd úgy nézett körül, mintha, most jönne rá,
hol is vagyunk.
– Azt hiszem, munka közben uralkodnunk kellene magunkon.
– Fogd fel prémiumként – mondtam vigyorogva.
– Jud! Komolyan mondtam.
Az ajtónak támasztottam a tenyerem, majd közelebb hajoltam hozzá.
– Miért hoznánk ilyesfajta szabályokat, ha megengedhetjük magunknak,
hogy azt csináljuk, amit akarunk? – suttogtam.
Komolyan kérdeztem.
Ismét a ruhája alá siklott a kezem, a bugyijára szorítottam a tenyerem.
Salem a pólómba markolt.
– Ez így nem igazságos!
Elnevettem magam.
– Ki mondta, hogy az?
Ő is elmosolyodott, a tekintete is derűsebbé vált, de azért még láttam a
felszín alatt feszülő nyugtalanságot.
– Nevetséges vagy – válaszolta végül.
Felnevettem, majd lehajoltam, és szájon csókoltam.
– Véget vetek a félelmednek – mondtam komolyan. – Ezt megígérhetem,
Salem.
Végighúzta a körmét a szakállamon.
– Félek, hogy valami bajod esik – szólt könyörgőn.
Kegyetlen mosolyra húzódott a szám.
– Nem azért mondom, de ennél sokkal veszélyesebb helyzeteket is túléltem
már.
Megremegett a torka, nyelt egyet, majd tétován bólintott.
– Visszamegyek dolgozni – válaszolta, majd megfordult, és kinyitotta az
ajtót.
Én felemeltem a leesett képet, visszaakasztottam a helyére, majd felhúztam a
sliccem, begomboltam a nadrágom, és utánamentem.
Ahogy kiléptem az előtérbe, azonnal megcsapott a gyűlölet szele.
Salem megbotlott, majd emelt fővel ellépett az ablaknál tébláboló testvére
mellett.
 Nyilván hallotta, ahogy megbasztam a húgát. Nem mintha köze lenne hozzá,
de úgy nézett ki, mint akinek mindjárt eldurran az agya. Vörös volt a feje, a
kezét ökölbe szorította, mintha lenne beleszólása.
– Salem – recsegte.
– Ne! – válaszolta Salem röviden. – Ne! – intett a testvére felé.
Darius olyan tekintettel nézett rám, ami egy gyengébb fickót talán szíven
szúrt volna. Összeszorította a fogát, ismét Salem felé tekintett, majd sarkon
fordult és kiviharzott.
Utánamentem.
– Darius! – szóltam nyugodtan.
Nem lassított, és nem is fordult vissza. Csak a vállát rándította meg. A
munkájához sietett.
Nem hagytam annyiban.
– Beszélni akarok veled, Darius.
Felém pördült, és nekem esett.
– Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle!
– Talán még nem tűnt fel neked, de a húgod már nagylány, és el tudja
dönteni, mit akar.
– Igen, és olyan döntéseket hoz, amikbe bele fog halni! – köpte felém.
Arcon csapott a határozottsága. Majdnem elbotlottam.
– A francokat! Majd én vigyázok rá! Csak mondd meg, ki az!
Cinikusan, de egyben rémülten felnevetett.
– Te akarsz rá vigyázni? Fogalmad sincs semmiről!
Megragadtam a gallérjánál fogva.
– Mondd meg a rohadék nevét!
Darius izgett-mozgott, ahogy ki akart szabadulni a fogásomból.
– Baszódj meg! – Ennyit mondott.
Ismét meglökött, és én egy lépést hátra is tántorodtam, ahogy rám támadt. A
csávó komolyan azt gondolta, hogy a saját üzletemben leverhet?
Már éppen megragadtam volna a csuklóját, amikor oldalról mozgást
érzékeltem. Brock rohant felénk.
– Hé! Hé! Hagyjátok abba! Akármennyire is élvezem a jó bunyót, más sem
hiányzik, mint hogy itt bent csináljátok ki egymást. Csak még több munkát
jelentene, pedig így is van elég. Nyugodjatok le, fiúk! Mindketten ugyanazt a
csajt szeretitek, csak máshogy… legalábbis remélem – mondta vigyorogva, majd
Dariusra nézett. – Nyilván nem könnyű, hogy ennyire szép a húgod. Értem én.
De azért vegyél vissza egy kicsit, jó?
Darius hátrébb lépett. Áradt belőle a gyűlölet, ahogy rám nézett.
 – Figyelmeztettelek, Jud! Figyelmeztettelek, hogy ne merj hozzányúlni! –
mondta, majd sarkon fordult, és kiviharzott az oldalsó kijáraton. A vasajtó
hatalmas döndüléssel csapódott a falnak.
Földbe gyökerezett lábbal álltam, és bénultan néztem.
Brock felröhögött, majd vállon veregetett.
– Ezt szépen megcsináltad, főnök! Talán egy kicsit túlságosan is
összemelegedtél a húgával, nem gondolod? Nem bírtad levenni a kezed arról a
finom kis testéről? Nem hibáztatlak érte, Salem nagyon finom falat!
Rámordultam, mire hátrébb lépett, és égnek emelte a kezét.
– Ne szívd mellre! – vigyorgott. – Nyilvánvalóan megéri a felhajtást! –
mondta, majd megfordult, és visszament dolgozni.
Salemre néztem, aki rémülten állt az ajtóban.
Elszorult a torkom.
Igen.
Megéri a felhajtást.
Mindent megér, bármibe kerüljön is.
 30.

Jud
– Hová mész? – kérdezte Kennedy a háló ajtajában állva, miközben Jud pár
ruhát dobott egy táskába.
– Egy motorról kell beszélnem valakivel – hazudta.
Égette a torkát a hazugság.
Mintha pengével vágták volna fel.
Úgy érezte, az összes fogadalmát is egyben felnyársalja. Még azokat is,
amelyekről Kennedynek fogalma sem volt.
A felesége összeráncolt szemöldökkel nézett rá.
– Azt hittem, már tele a naptár, és nem vállalsz újabb munkát.
Jud behúzta a táskán a cipzárt, és átvágott a hálón. Lehajolt, megcsókolta a
felesége halántékát. Próbált normálisan viselkedni, mintha nem történt volna
semmi különös. Próbált uralkodni magán, nehogy elveszítse a hidegvérét, és
elmondja, hová igyekszik.
Kennedy nem értené. Nem tudná neki elmagyarázni. Nem fogadná el, hogy
nincs más lehetősége, muszáj még ezt az utolsó munkát véghez vinnie.
Loganért.
A családjáért.
Az az igazság, hogy Kennedyt védte ezzel. Attól a világtól védte, ahonnan
őjött. Minden erejével és hatalmával őt próbálta védeni. Nem terhelheti azzal,
hogy kicsoda ő valójában. Hogy miket tett. Nem terhelheti mindazzal az
embertelenséggel és szörnyűséggel, amiket elkövetett.
Új életet kezdett és új életet hozott létre.
De a régi élete utánanyúlt. A múlt árnyai nem eresztették, visszarántották.
Kegyetlen.
Összeszorította a fogát, és próbált a feleségére mosolyogni.
– Nagyon fontos ügyfélről van szó. Hülye lennék nemet mondani. Egy pár
nap, és itthon vagyok.
– Rendben – válaszolta a felesége. – Csak légy óvatos!
– Mindig az vagyok! – mondta fűd, majd lehajolt, és hosszan megcsókolta.
Aztán odalépett a kislánya ágyához. A kicsi mélyen aludt, messze járt
valahol az édes álmok földjén.
 Marcello csettintett a nyelvével, majd elnevette magát.
– Úgy csinálsz, mintha szörnyetegek lennénk.
Jud az orrán keresztül fújta ki a levegőt.
A szörnyeteg nem megfelelő kifejezés.
Gonoszak. Romlottak. Aljasok.
Ahogy ő maga is.
És a ma éjszaka után soha többé nem akar ilyen lenni.

Összerezzentem, amikor Salem megérintette a könyököm. Mindig magukkal

rántottak az emlékek. Talán azért, mert menekültem előlük. Arra emlékeztettek,
hogy mibe keveredtem, mit veszítettem, milyen hibákat követtem el. Ahogy ott
álltam, éreztem, tudtam, biztos voltam benne, hogy soha többé nem fordulhat
elő.
Ezért a két emberért fogok élni.
És helyesen akarok élni.
– Kételkedni kezdtél? – kérdezte Salem oldalra biccentve a fejét, mintha
valóban attól tartana, hogy meggondoltam magam.
Itt akartam őt tudni magam mellett. Minden áldott nap.
– Messze nem, drágám. Mondtam, hogy azt szeretném, hogy ide költözz,
nem?
– Inkább követelted – hecceit, bár a hangja nem volt könnyed. Mintha nem
volna benne biztos, hogy ide illik, mellém, a lakásomba.
Úgy nézett körbe, mintha még nem járt volna nálam.
Juni viszont még tényleg nem volt itt. Fel-le rohangált a rózsaszín
hátizsákjával. Fekete haja lófarokba kötve ugrált jobbra-balra, hatalmas kék
szeme izgatottan csillogott, ahogy szobáról szobára felfedezte a lakásomat.
Nagyjából mindent megérintett útközben, ami fényes volt és csillogott.
Berohant a konyhába.
– Hűűű, motoros bácsi! Neked van a legnagyobb konyhád, amit valaha
láttam! – jelentette ki, majd kinyitotta a hűtőt, és belesett. Nem volt félénk
gyerek. – Az én Mimim nagyon irigykedne, ha ezt látná! Jobb, ha el sem
mondjuk neki, mert nagy fenéken billentést kapunk tőle.
Mosolyogva léptem beljebb.
Lehetetlen volt nem mellette lenni. Elevensége betöltötte a tátongón üres
lakásomat.
– Fenékbe billentést? – kérdeztem.
– Igen, minden alkalommal, ha odamegyünk főzni.
Jókedv töltött el.
 Felszikrázott az energia, de ezúttal más volt. Lassú és megingathatatlan.
Elégedettség áradt szét bennem. Dalra fakadt a lelkem.
A régi bűntudatom azonban résen volt, megpróbálta elfojtani az örömöm. De
ennek a régi érzésnek már nem volt helye itt benn. Egyre halványult, egyre
lejjebb süllyedt a lelkem horizontján.
Salemre mosolyogtam, aki még mindig a bejáratnál téblábolt. Nálam volt a
hálózsákja, amit magával hozott.
– Gyerünk! Elszállásollak benneteket!
Nem akart túl sok holmit magával hozni. Ragaszkodott hozzá, hogy csak
átmenetileg maradnak itt, és majd, amint lehet, visszamennek Dariushoz.
Minden sejtem azt üvöltötte, hogy szó sem lehet róla.
Nem hiszem, hogy engedném elköltözni innen, főleg mivel valami olyasmi
felé rohantam gőzerővel, amiről azt gondoltam, már mindörökre elvesztettem.
Olyan biztos határozottsággal lüktetett az ereimben az odaadó szeretet,
amiről soha nem gondoltam volna, hogy még valaha érezni fogom. De azt
hiszem, átléptük azt a határt, mire idejutottunk. Nagyon örültem, hogy sikerült
rábeszélnem, hogy ma nálam aludjon, legalábbis így magyarázta Juninak.
Ő volt az, aki kételkedni kezdett azok után, ami ma köztem és Darius között
történt. Különböző okokat sorolt fel, hogy miért olyan rossz ötlet ez.
Nekem csak egyet kellett mondanom, hogy meggyőzzem: Vigyázok rád!
Ma délután hazamentem vele, hogy összeszedjük a holmiját. Aggódtam,
hogy ismét egymásnak feszülünk Dariusszal, de nem volt otthon. Gondolom,
valahol épp kieresztette a gőzt.
Mimi, ez az édes teremtés, nagyon örült nekünk, bár Salem
aggodalmaskodva sopánkodott, hogy magára hagyja őt.
– A szívünk tudja, mikor van itt az ideje – súgta oda Salemnek. Elszorult a
torkom a gondolattól.
A szívemben tátongó üresség hirtelen fogyni kezdett.
A lakásom hirtelen nem is tűnt már olyan sivárnak, most, hogy Salem és Juni
is itt volt.
Muszáj volt hinnem ebben az egészben.
A szívem is ezt súgta nekem.
Juni a sarkamban tipegett, ahogy a jobbra nyíló hálók felé indultam.
Kinyitottam a vendégszoba ajtaját.
– Tessék!
Juniper ámuldozva rám meredt.
– Mi? Saját szobám lesz? Imádok itt lenni! – kiáltotta, majd felmászott a
hatalmas ágyra, és ugrálni kezdett. – Szerintem én örökre itt akarok maradni!
Nem is rossz ötlet, mert a legjobb barátom nem lakik messze, és átjöhet ide
játszani. Ugye, motoros bácsi?
Melegség töltött el, elnevettem magam, majd beléptem én is a szobába.
– Nos, mivel Gage az unokaöcsém, és amúgy is szeret átjönni, szerintem jó
ötlet. Nincs semmi akadálya!
Tessék! Száguldva rohantam afelé, amiről azt gondoltam, hogy sosem
történhet meg.
– Jud! – szólalt meg mögöttem Salem figyelmeztetően. Kételyei voltak, de
ezekkel maga sem tudott mit kezdeni.
Légy óvatos!
Ne tégy könnyelmű ígéreteket!
Nem engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek.
Megfordultam, és megérintettem a csodaszép arcát.
– Itt vagyok veled, Salem! Vigyázok rád.
Szinte felnyársalt a viharoskék tekintetével.
Mélyen. Áthatón. Komolyan.
Végigsimítottam az álla vonalán, majd elmosolyodtam.
– Gyerünk, megetetlek titeket.
– Ez az! Mindjárt éhen halok! Olyan nagyon éhes vagyok, mint ide a Mars –
kiáltotta Juniper.
– Úgy látom, túl sok időt töltesz az unokaöcsémmel – mondtam nevetve.
– Ááá, olyan nincs, motoros bácsi! – válaszolta, miközben lekászálódott az
ágyról. – Ő a legeslegjobb barátom, és össze fogunk házasodni, és ha egyszer ti
is összeházasodtok, akkor mindig együtt lesztek.
Igaz.
Salemre néztem.
Vidám volt az arca.
Remény és hit látszott rajta.
Bassza meg!
Mostantól mindennap ilyennek szeretném látni.
– Azt hiszem, jobb, ha rajtuk tartjuk a szemünket – mondtam tréfálkozva,
miközben lehajoltam, és arcon csókoltam Salemet.
– De hát ez a dolgotok! Nem tudtad? Hiszen felnőttek vagytok! – kiáltotta
Juniper magától értetődőn, miközben elhúzott mellettem a konyha irányába.
Felnevettem.
– Majd emlékeztetlek rá, ha tizennégy éves leszel! – szóltam utána, és a háló
felé indultam.
A kijelentésemtől elakadt Salem lélegzete.
Visszafordultam felé. Dermedten állt az ajtóban. Mintha a díszlet része
lenne. A berendezésé. Az egész lakásé.
Kitörölhetetlenül.
Mint a festmények.
Olyan átkozottul gyönyörű volt, ahogy ott állt, hogy bennem rekedt a
levegő.
Mint egy álom, ajándékcsomagolásban.
– Egész nap tudnálak bámulni – bukott ki belőlem.
Salem óvatosan körbetekintett, kissé idegesen, mintha nem tudná, mit
kezdjen magával.
Könnyedén felnevettem.
– Gyere, te kis vadmacska! Látom, ellenkezni akarsz – szóltam oda, majd
besétáltam a szobámba, és letettem a holmiját a földre. A jelenléte hátulról is
utolért.
Zűrzavar és fényesség.
Amikor még mindig nem szólt egy szót sem, megfordultam, és
megragadtam az arcát.
Megcsókoltam. Alaposan.
Azonnal elkapott a vágy.
Hátrébb húzódtam, hogy az arcára nézhessek.
– Nem bízol bennem?
Az ajkába harapott.
– Inkább az aggaszt, hogy milyen nagyon bízom benned.
– Azt hiszed, én nem félek? Hogy ez az egész nem rémiszt meg? De éppen
erről szól a bizalom. Mindig félelmetes, ha valakinek odaajándékozzuk. Bízni
valakiben, támaszkodni valakire, ha előtte mindig csak magunkra
számíthattunk… Igen, kurvára félelmetes, de te is harcos vagy! Túlélő! Kemény
és állhatatos. És olyan gyönyörű, hogy megremeg tőled a térdem. De teljesen
mindegy, mennyire vagyunk erősek, kell valaki, aki hajlandó értünk bármire.
Kinyújtotta a kezét, és a szakállamba túrt.
– Attól félek, hogy elveszítelek – nézett a szemembe.
– Akkor maradj! – mondtam egyszerűen, mintha valóban ilyen egyszerű
lenne. Mintha semmi sem számítana.
– Befejeztétek már a csókolózást? – kiáltotta Juni a konyhából.
Felnevettem, majd kézen fogtam Salemet.
Az összekulcsolt kezünkre nézett.
Kötelék.
Összetartozunk.
Ő is érezte.
Ennek így kell lennie.
 Kivezettem a hatalmas nappaliba. Juni már otthon érezte magát, éppen a
kamrát fedezte fel.
– Hát itt nem sok minden van, motoros bácsi! – kiáltotta csalódottan.
– Mit szólsz, ha ma pizzát rendelünk, holnap pedig jól bevásárolunk?
– Ugye nem viccelsz? – nézett rám az anyja szigorúságával.
Hatalmasat dobbant a szívem.
Basszus.
Előkaptam a telefonom.
– Nem, nem viccelek.
– Éljen! – kiáltotta boldogan.
– Mi a kedvenced?
– A négysajtos! – ugrált Juni a konyhapult mellett, miközben a kedvenc
pizzázóm számát kerestem.
Megérintettem az orrát, ő pedig kuncogni kezdett.
Az űr, amit Kennedy és Kye hagyott maga után a szívemben, furán
bizsergett. A homályos semmi lassan kezdett alakot ölteni.
Kérdőn néztem Salemre.
– És te, drágám?
– A sajtos jó lesz, csak rendeljünk mellé salátát is – mondta Junipert nézve.
Juni megrántotta a vállát.
– Nekem nincs gondom a zöldségekkel… Hát nem ismersz, anyu?
A kis pimasz!
Nevetve ingattam a fejem, miközben tárcsáztam a számot.
De hirtelen megszólalt a riasztóberendezés, és lemerevedett az ujjam a
kijelzőn. Rettenetesen hangos volt, szinte fülsértő.
Elborzasztó.
Mintha minden összeomlott volna körülöttem. Véget ért a békesség.
Hirtelen minden egyetlen döbbent másodpercbe sűrűsödött.
Salem megdermedt a rémülettől, nekem viszont a szívem felejtett el
dobbanni.
– Ne! Ne! Ne, ne, ne! A kislányom!
Gyötrelem torzította el a vonásait.
Amikor rájöttem, hogy a földszinti tűzjelző indult be, azonnal munkához
láttam. Ösztönösen megragadtam Junipert. A kislány a nyakamba kapaszkodott
és a szakállamba rejtette az arcát. Amint a kicsi a kezemben volt, Salemhez
fordultam.
Salem.
Tisztára pánikba esett. Holtsápadt volt, minden vér kifutott az arcából.
Mintha egy szellemmel találkozott volna.
 A tekintete eltelt azzal, amiről azt hitte, elkerülhetetlen – úgy gondolta,
megtalálták.
De az én sebeim is lüktettek. Régi undor lett úrrá rajtam. Epe kúszott fel a
torkomon, és majdnem megadtam magam a rémálomnak.
De a múltbéli bűneimnél most sokkal fontosabb dolgom akadt.
– Gyere! – ragadtam meg Salem kezét.
A sziréna tovább sikított. A fertelmes zaj felerősödve csapódott vissza a
falakról. Olyan hangos volt, hogy remegett tőle a levegő.
Minden zavarossá vált.
Salem szorosan mögöttem jött, ahogy a mosókonyha mögött nyíló tűzlépcső
felé siettünk. Kilöktem az ajtót, és nekilódultam a lépcsőnek. Három szint.
Juni még szorosabban ölelte a nyakam, az arcát is beletemette. Bízott
bennem, de csendben volt, még a lélegzetét is visszatartotta. Már megtanulta,
hogyan kell elrejtőzni.
Közben éreztem Salem zakatoló szívverését, ahogyan a kétségbeesést is a
lépteiben.
– Vigyázok rátok! Vigyázok rátok! – kiáltottam hangosan.
Ahogy leértünk a földszintre, kilöktem az ajtót, és kiléptünk az alkonyatba.
Már sötétedett az égbolt felettünk. A fák között derengő narancs, lila és
mélyülő kék szín kaleidoszkóppá varázsolta körülöttünk a világot.
Salem hatalmas levegőt vett, ahogy kiértünk, én megszorítottam a kezét, és
az épületet megkerülve a Vasparipa és a Feláldozás közti erdősáv felé húztam.
Félreeső hely volt.
Senki sem láthat minket.
Salem lihegett, fuldokolt a félelemtől.
Meg akartam ölelni, a fülébe suttogni, hogy biztonságban van, hogy soha
nem engedném, hogy baja essen. Ehelyett megfordultam, és a remegő kezébe
nyomtam a kislányát.
– Ne mozdulj! – parancsoltam rá. – Itt várj, jó? Minden rendben lesz!
Ígérem.
Mereven bólintott, a kislányába kapaszkodott.
Tétováztam. Nem akartam egyedül hagyni őket, de a riasztó még mindig
hangosan szirénázott.
Visszafelé futottam, közben megnyomtam a telefonomon a garázsajtókat
nyitó gombot. Azonnal mind az öt felfelé indult.
A bejárathoz legközelebb eső garázsajtón kisebb füst gomolygott kifelé.
Végigfutottam az épület előtt. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor
megláttam, hol van a tűz.
 Salem hülye tragacsa még mindig az emelőn volt. A füst a vezető felőli
ablakon keresztül gomolygott kifelé, amit lehajtva felejtettünk.
Beléptem az üzletbe, megragadtam a poroltót, miközben szembe kellett
néznem a saját félelmeimmel és emlékeimmel. Mintha a legsötétebb énem
szabadult volna ki, hogy a képembe nevessen.
Kicsi tűz volt, de hatalmassá nőhetett volna.
Megnyomtam az emelő gombját, hogy leeresszem a kocsit, majd
beindítottam a poroltót, és sűrű habot eresztettem a lángokra. Pont olyan gyorsan
haltak el a lángok, amilyen gyorsan fellobbantak.
Feszültség és ijedség szorította el a torkomat. A megkönnyebbülés érzése
keveredett a félelemmel.
Izzadság csepegett a homlokomról, míg a vérem forrt az adrenalintól és a
dühtől. Próbáltam lenyelni, úrrá lenni rajta, ahogy benéztem az öreg autóba.
Egy régi, olajos rongy maradványait találtam az ülésen. Körülnéztem, mi
okozhatta a tüzet. Magyarázatot kerestem.
A rémülettől megremegett alattam a föld. Kicsúszott a kezemből a poroltó,
és hatalmas csattanással landolt a betonon. Begurult a kocsi alá, miközben a
szívem a torkomban dobogott.
Figyelmeztetés volt.
Jelzés.
Nem értettem.
Odamentem a riasztóhoz, és lekapcsoltam. Hirtelen hatalmas csend lett.
Szinte bántotta a fülemet, ahogy végigkutattam minden sarkot.
Nem tartott sokáig, minden rendben volt.
Sehol senki. Minden zugot átnéztem, ahol elrejtőzhetett volna valaki.
Megdörzsöltem az arcom.
Végignéztem az üres üzleten.
Összeugrott a gyomrom. Hányingerem lett. Megpróbáltam lenyelni, de olyan
volt, mintha pengékkel lenne tele a torkom.
Bizonyára csak baleset volt.
Véletlen.
Baki.
Valaki rossz helyen felejtette a rongyot.
De akkor is. Mi a franctól fogott lángot?
– Bassza meg!
Mélyet lélegeztem, hogy kitisztuljon a fejem, majd kiléptem a garázsajtón és
Salemék felé indultam a fák alatti sűrű bokrok közé, ahol hagytam őket.
Elfacsarodott a szívem, miközben minden egyes izmom megfeszült a
féltéstől.
 Ott voltak. Salem még mindig a karjában tartotta Junipert. Az arcát ugyan
elrejtette, de láttam, ahogy felém les.
– Csak egy kis tűz volt. Egy régi, olajos rongy gyulladt meg. A riasztó
szuperérzékeny, nehogy baj történjen az üzletben.
Igaz volt ugyan, de azért elég hülyén hangzott.
Salem nem is hitte el.
Még mindig remegett. Remegett és remegett.
Fekete haja a feje és a válla körül libbent, ahogy idegesen
– Nem! – nyögte pánikkal telt hangon. – Nem! – mondta ismét, majd
megkerült, és futásnak eredt. A lépcső felé rohant a kislányával a karjában.
Közvetlenül mögötte futottam.
– Salem! Várj! Hadd ellenőrizzem, hogy minden rendben van-e, mielőtt
bementek.
Ennyi erővel akár meg sem kellett volna szólalnom, ugyanis nem jutott el a
füléig.
Nem tette le Junit, míg fel nem ért vele a lakásba. A cipője talpa hangosan
puffant, ahogy felfelé sietett a lépcsőn. Átrohant a mosókonyhán, rám sem
hederített. Nem érdekelte, hogy meg akarom állítani.
– Salem! Kérlek! Nyugodj meg! Vegyél egy nagy levegőt, és gondoljuk át!
Nem válaszolt, de éreztem az aggodalmát. Hullámokban áradt belőle.
– Salem!
Már a vendégszobában volt, felkapta Juni táskáját, majd az én szobámba
sietett. Csak a kistáskáját fogta meg, a többi nem érdekelte.
Rám se nézett, csak átviharzott a lakáson.
– Salem! A kurva életbe, nézz már rám! – loholtam mögötte. Próbáltam
magához téríteni, átmászni a falakon, amiket hirtelen közénk emelt, oda, ahol
csak mi voltunk, én és Salem, aki mindent megváltoztatott.
De nem jutottam semmire.
Meg sem állt, nem is lassított, egyenesen a mosókonyha felé vette az irányt,
és őrült tempóban lefelé indult a lépcsőn.
– Salem! Kérlek! Hallgass meg! Vigyázok rád! Vigyázok rátok!
– Légy szíves, Jud! Hagyj békén! – mondta, és rám sem nézett, miközben
kiugrott az ajtón az egyre sötétedő éjszakába.
Az üzlet előtt parkoló SUV-ja felé futott.
– Salem! Ne!
Próbáltam megfogni a karját. Megölelni, hogy érezze, minden rendben lesz.
Lerázta magáról a kezem, kinyitotta az ajtót, és betette Junit az ülésbe. A
mozdulatai hirtelenek, kapkodok, idegesek voltak.
Becsapta az ajtót, majd ellépett mellettem. A torkomban dobogott a szívem.
 – Sajnálom – nyögte, miközben kinyitotta az ajtót, de továbbra sem nézett
rám.
Megragadtam a vállánál, és magam felé fordítottam.
– Tudom, hogy félsz, de emlékeztetni szeretnélek, hogy mit ígértél: hozzám
futsz, ha megijedsz. Emlékszel? Hozzám. Én itt vagyok. Itt vagyok!
Lehunyta a szemét, mintha nem tudna rám nézni.
– Ne haragudj, Jud, nem bírok maradni. Nem megy. Muszáj mennem,
mielőtt túl késő lenne – nyögte ki.
Elöntött a fájdalom.
Elfacsarodott a szívem. Majdnem megszakadt.
Megfogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Könyörögtem,
hogy nézzen rám. Hogy hallja meg, amit mondok.
– Ez már a kettőnk ügye, Salem. Nem vagy egyedül. Hát nem látod?
Vigyázok rátok!
Még erősebben szorította össze a szemét. Teljesen bezárkózott. Olyan helyen
járt, ahol már senkiben sem bízhat. Ott, ahol a félelem volt az úr, és a reményei
már mit sem számítottak.
– Muszáj elengedned, Jud. Nem maradhatok. Nem megy. Ne haragudj! Ne
haragudj!
Kétségbeestem.
Hirtelen kitört belőlem mindaz, amit magam előtt is tagadni próbáltam.
– Nem tudlak elengedni, Salem. Nem megy. Szeretlek. Kibaszottul
szeretlek!
Ez volt az igazság.
A kibaszott igazság, ami engem is majdnem térdre kényszerített.
De muszáj volt erősnek maradnom.
Rá kellett vigyáznom.
Salem fájdalmasan felnyögött, majdnem kétrét görnyedt, ahogy hirtelen
nekem dőlve a mellkasomba rejtette az arcát. A pólómba kapaszkodott, olyan
erősen és kétségbeesetten, mint a fuldokló a mentőövbe. Őrjöngve csókolgatta a
szívem felett a mellkasom. Éreztem az elveszett álmai miatti fájdalmát,
miközben halkan sírva fakadt.
Beszívta az illatom, aztán nekem feszült, próbált ellökni.
– Ki beszélt szerelemről?
Hátratántorodtam.
Salem megingott a bánat súlya alatt. Elkapta az ajtókilincset, nehogy
elessen, majd gyorsan összeszedte magát, és beugrott a kormány mögé.
– Majd valahogy visszafizetem a kocsi árát. Mindkettőét – mondta, de már
nem is nézett rám. Érzéketlen volt, mint egy robot. Mintha nem is okozna nekem
fájdalmat. Megfogta az ajtót, és magára zárta.
Az ablakra tapasztottam a tenyerem.
– Salem! Ne! Ne menekülj el ismét! Nem kell ezt tenned!
Idegesen kapkodva próbálta beindítani az autót, miközben én az ablakot
ütögettem.
– Salem! Ne! Ne fuss el! Hozzám menekülj!
De hiába könyörögtem. Az is lehet, hogy szavaimtól csak eltökéltebbé vált.
Rám sem nézett, ahogy rükvercbe tette a váltót. Kitolatott, én pedig elugrottam
az útjából.
Aztán a SUV előrelendült, és csikorgó kerekekkel kilőtt.
– Salem! Salem! Kérlek! – futottam utána, mint egy bolond. Salem.
Ki egész bensőm remegett a fájdalomtól.
Elmenekült, ahogy szokott. Ahogy előre megmondta.
Én voltam a bolond.
Azonnal rájöttem.
Az ujja köré csavart.
Vágy. Elköteleződés…
Kibaszott mágia volt az egész.
Elpusztított. Teljesen.
Megigézett.
Elvarázsolt.
És végül mégiscsak térdre kényszerített.
 31.

Salem
Könnyek folytak végig az arcomon. Égett a szemem, szinte nem is láttam.
Fájdalmas köd ereszkedett az agyamra, miközben újra meg újra megszakadt a
szívem.
Hatalmas űr tátongott bennem.
Éreztem, ahogy lassan elfogyok.
– Salem! Ne csináld! – kiáltotta Jud. Majdnem kettéhasadt tőle a lelkem is.
Úgy markoltam a kormányt, mintha az bármitől megvédhetne.
Emlékeztettem magam, hogy ki vagyok, és hogy az a dolgom, hogy a lányomat
védjem. Nem adhatom oda magam senkinek. Nem lett volna szabad ilyet tennem
soha.
Salem.
Visszhangzott a lelkemben. Belesajdult a szívem.
Szeretlek! Kurvára szeretlek!
Könnyek homályosították el a tekintetemet és áztatták az arcomat.
Nem kellett volna belém szeretnie! Ennek nem kellett volna megtörténnie!
Juni nyöszörgött a hátsó ülésen. Halkan és rettegve.
– Anya!
– Tudom – motyogtam. – Tudom!
És utáltam magam érte. Utáltam magam azért, amit teszek vele.
De volt más választásom?
Nem. Amíg a félelem fogva tartja a lelkem, addig nem. Amíg itt ez a
vészjósló érzés, ez a fenyegetés, hogy mi fog történni. Mindig is itt volt a
sarkamban, és kész volt bekebelezni, amint egy kicsit leeresztettem.
Ha véletlenül biztonságban éreztem magam.
Meggondolatlanság volt.
És ha Carlo talált ránk? Ha ő a felelős a történtekért?
A gondolattól azonnal a padlógázt nyomtam. A gumik kifaroltak a laza
talajon.
Muszáj elmennem. Minél messzebbre. Másvalakivé kell válnom. Ahogyan
mindig is kellett volna.
Létezel és élsz.
A visszapillantóból néztem, ahogy Jud utánunk siet.
 Mintha a valóságot kergetné.
Éreztem, ahogy a talpa alatt megremeg a föld.
Lehunytam a szemem. Mintha ez segítene.
Mintha nem hallanám a jajveszékelő lelkét.
Megpróbáltam pajzsot emelni a szívem elé, ami legalább olyan hangosan
tiltakozott, mint a riasztó a házban. Olyan hangosan és erősen, amilyen erősen a
menekülési ösztön parancsolt bennem.
Soha nem maradhatnék.
Számomra nincs otthon.
A lelkem? Romokban hevert.
A bensőm lázadozott, azt az ürességet támadta, amit soha nem tölthet be
semmi.
– Menj! – nyögtem fájdalmasan, Judnak, magamnak, ennek az érzésnek, ami
lassan eluralkodni készült rajtam.
De nem állhattam útját.
Elhomályosító döntés.
Pusztító indok.
– Kérlek! – sírtam fel, mintha így csillapítani tudtam volna, amit érzek. A
vonzásnak.
De a vonzás azóta ott volt, amióta találkoztam Juddal a viharban.
A SUV ugrálva tepert végig a köves úton, majd kisodródott, ahogy az
épületet megkerülve az elülső parkoló felé kanyarodtam.
Meggondolatlanság.
Áthajtottam a parkolón a kijárat felé, közben próbáltam legyűrni a fájdalmat.
Még jobban ráléptem a gázra, de a lábam remegett, és végül a remegés
elhatalmasodott az egész testemen.
Salem.
Még mindig hallottam, hogy a nevemet kiáltja.
A parkoló közepén lefékeztem, majd lehunytam a szemem. Imádkozni
kezdtem.
Salem.
A hangja körülölelt, melegségbe vont.
Sírás fojtogatott. A kormányba kapaszkodtam, és nekidöntöttem a
homlokom, miközben egyre hangosabban tört fel belőlem a sírás.
Parkoló üzemmódba tettem a váltót, ráléptem a fékre. Odanyúltam az
ajtókilincshez, és kinyitottam.
Nem éreztem a lábam alatt a talajt, de tudtam, hogy valahol ott van.
Jud is ott volt, és azonnal a karjába vett, mielőtt még összeestem volna.
Kétségbeesetten öleltem át a nyakát.
 – Nem akartam… nem akartam beléd szeretni, Jud!
Csak kijött belőlem.
Nem tagadhattam tovább.
Nem akartam, de megtörtént.
– Tudom, kicsim, tudom! – dörmögte a fülembe, miközben szorosan ölelt.
A hatalmas, erős karjába zárt.
Hevesen vert a szíve, bumm, bumm, bumm… de békességet, nyugalmat,
biztonságot adott.
Hatalmasat sóhajtott, benyúlt az autóba, és leállította a motort.
Nem engedett el egy pillanatra sem. Kinyitotta az ajtót Juni oldalán, egy
kézzel kikapcsolta a biztonsági övét, és őt is kisegítette.
Az egyik karjával engem fogott, a másikkal Junipert ölelte át.
– Vigyázok rátok – mondta, miközben lassan visszafelé indultunk.
Melegség öntött el. Eltelített teljesen.
A szakállába temettem az arcom, és belélegeztem az auráját. Teleszívtam
vele a tüdőmet.
Élveztem a Jud nyújtotta biztonságot.
Citrus és szegfűszeg… meleg, őszi éjszaka.
Oltalmazó erő.
Közben Jud minden egyes izma vibrált az igazságtól, attól, amire képes
lenne értünk. Lüktetett és kavargott benne az elszántság.
Az én kegyetlen, gonosz megmentőm.
Ragaszkodás.
Bizalom.
Szeretet.
Vakmerőség.
Felcsuklottam, majd a vállához szorítottam a szám, és abba sírtam el a
bánatom.
Megadtam magam.
Engedtem.
Utat adtam az áldozatának.
– Vigyázok rátok!
A csontjaimig hatoltak a szavai, eggyé váltak a szívverésemmel.
– Vigyázok rátok!
Valahogy kinyitotta a nehéz vasajtót anélkül, hogy elengedett volna, és még
Junit is fogta. Fogta a kezét, miközben felcipelt a lépcsőn.
Visszhangzottak a léptei.
A nehéz, de biztos léptei.
 Juni mellette lépkedett. A kicsiny lelke lassan elcsendesedett és
megnyugodott.
Mintha őt is ugyanaz a békesség kerítette volna a hatalmába.
Ahogy felértünk, Juni előrement, és tartotta az ajtót.
– Köszönöm, Juni! – szólt Jud halkan, kedvesen és szeretetteljesen.
Egyenesen a hálószobájába vitt. Letett az ágy szélére, majd letérdelt elém.
Hátrasimította a hajam, és alaposan szemügyre vett az obszidiánfekete
tekintetével.
– Tudom, hogy félsz. A francba is, hiszen mindkettőnknek ijesztő ez az
egész. Egyikünk sem számított erre. De szeretlek, Salem. Teljes szívemből
szeretlek. Mindenestül. A jóval és a rosszal együtt. Mindennel, ami hozzád
tartozik.
Minden egyes sejtem elérzékenyült. A lelkem is. A szellemem is.
– Mondd, hogy mindörökre így lesz – könyörögtem.
– Mindörökre így lesz, kicsim. Ma, holnap és utána is mindig.
Megérintettem az arcát, ahogy az érzelmeim eluralkodtak felettem.
– Szeretlek, Jud. Olyan nagyon szeretlek, hogy az szinte már lehetetlenség.
Annyira szeretlek, hogy az már fáj.
Gyengéden rám mosolygott.
– Értem, mire gondolsz. Azt hiszem, azóta érzem, amióta besétáltál az
életembe. – Megfogta a kezem, megcsókolta. – Bármit megtennék, hogy
megvédjelek benneteket. Bízz bennem!
Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta egészen a lelke
mélyéig láttam.
Teljesen kitárulkozott előttem.
Nem volt titok, nem volt szégyen, nem volt eltagadott fájdalom.
– Olyan régóta küzdesz, Salem. Hadd harcoljak helyetted most én!
Megérintettem az arcát.
– Velem harcolhatsz – helyesbítettem. – Mert én addig fogok harcolni, míg
Juni biztonságban nem lesz.
A régi sebek ismét felszakadtak.
Jud a tenyerébe vette az arcom, és mintha ezzel együtt a fájdalmamat is a
kezébe vette volna.
– Értelek, kedvesem. Én is addig fogok harcolni.
– Mindörökké – bukott ki belőlem.
Végigsimított a hüvelykujjával a sebhelyemen.
– Mindörökké – dörmögte ő is.
Felszikrázott közöttünk a levegő, halkan, visszafogottan.
– Kész katasztrófa vagyunk mi ketten!
 Elmosolyodott, majd az arcomra simította a tenyerét.
Együttérzőn.
Szeretettel.
Teljességgel.
– De csodálatos katasztrófa.
– Mostantól lesz egy gyereked is, és vigyáznod kell, hogy ne beszélj
csúnyán, motoros bácsi, különben büntiből az Antarktiszra kell menned Mimivel
együtt, mert ő is mindig csúnya szavakat használ.
Jud meglepetten felnevetett.
– Tényleg? – kérdezte hatalmas vigyorral.
– Aha – válaszolta Juni az ajtóból.
Az én kincsem. A mindenem. A reményem és az örömöm.
Ezeket szerettem volna én is megadni neki.
És akkor megremegtem a felismeréstől. Soha nem leszek rá képes, ha nem
hagyok fel a meneküléssel, ha minden egyes alkalommal azonnal csomagolni
kezdek, amikor valamitől megijedek.
Eljött a valódi harc ideje.
Megtaláltam a valódi nyugalomhoz vezető utat.
Még nem tudtam, hogyan fogom csinálni, de azt tudtam, hogy Jud mellettem
fog állni.
– Na, akkor azt hiszem, jobb, ha odafigyelek – válaszolta Juninak.
– Mert szeretnéd, ha veled maradnék én is? – sikított fel a kislányom
boldogan.
Jud rám nézett. Végigsimított az államon, majd visszafordult a kicsi felé.
– Igen, Juniper. Szeretném, ha velem maradnál te is.
Dorombolt a szívem a mellkasomban.
– Miért nem zuhanyozol le? – fordult vissza felém. – Elintézek pár telefont,
hívok valakit, aki este figyel ránk, és megetetem a kis huncutunkat. Szeretném,
ha pihennél kicsit, és éreznéd, hogy biztonságban vagy. Jó?
– Igen – bólintottam nyugodtan, mire Jud megcsókolt.
Gyengéd bizonyossággal.
Sokat ígérőn.
Ott állt előttem, engem nézett. A tekintete mélyén fény gyúlt. Elszorult a
torkom, és hirtelen szétáradt bennem a vágy.
Jud megsimogatta az arcom, majd megfordult, és Juniper felé indult.
Hatalmas lépteivel szinte falta a métereket. Egyszerre volt félelmetes és vad,
gyengéd és emberséges.
Pusztító volt a vonzereje, és engem bizony telibe talált. Felborított bennem
mindent, és amikor kézen fogta a kislányom, és átment vele a nappaliba,
ledöntötte az utolsó falat is.
Elvonultam a fürdőszobába, és megengedtem a vizet. Amint elég meleg volt,
beléptem alá. Lehunytam a szemem, és a vízsugár felé emeltem az arcom.
Hittem.
Hittem, hogy valami jobb vár a lányomra.
Hittem, hogy valami jobb vár rám is.
Hagytam, hogy a víz végigfolyjon a testemen, és elűzze a vihart. Hagytam,
hogy felmelegítsen, és átjárja a csontjaim.
Tudtam, hogy bíznom kell Judban. Neki kell adnom az összes bizalmam és
fájdalmam. Teljesen felé kell fordulnom, mindent fel kell fednem, hogy pontosan
értse, mivel állunk szemben.
A meghasadt szívem lüktetni kezdett, és vele együtt az összetört lelkem is,
ami már sosem lehet teljes, sosem gyógyulhat be. De azt nem engedhetem, hogy
minden hiábavaló legyen.
Eltökélten megragadtam Jud szappanját. Az orromhoz emeltem, mélyen
belélegeztem és élveztem az illatát. Boldogsággal töltött el, hogy egymásra
találtunk, majd újjászületve elzártam a vizet, kiléptem, és egy törölközőbe
burkolóztam.
Letörölhetetlen mosoly ült ki az arcomra.
Belebújtam a pizsamába, amit hoztam, majd kiléptem Jud szobájából, és
azonnal földbe is gyökerezett a lábam.
A tévében a Némó nyomában ment. Juni a dohányzóasztalon térdelve
elmélyülten bámulta a mesét, miközben egy szelet pizzát eszegetett. De nem ez
döbbentett meg, hanem a konyhából kiszűrődő hangok. Óvatosan a
konyhaajtóhoz osontam, és belestem.
Jud és Trent a konyhapultnál álltak és beszélgettek. Ingerülten, dühösen és
kíméletlenül. De nem egymásra haragudtak. Gyűlöletük az ellenségem ellen
irányult. Pedig nem is tudták, ki az.
– Nem értem – magyarázta Jud halkan. – Az olajos rongy az ülésen hevert.
Persze, ott is felejthette valaki, de akkor hogyan kapott lángra? Magától? – rázta
meg a fejét. – És amilyen sokáig szólt a riasztó, annyi idő alatt már rég ki kellett
volna hogy égjen az egész autó!
– Szerinted maga a riasztó is figyelmeztetés akart lenni? –kérdezte Trent
elmélyülten.
Egy jel.
Figyelmeztetés.
Azonnal összetört a lelkem. Próbáltam nyugodt maradni, elűzni az agyamra
zúduló homályt. De a félelem hatalmas vasökölként szorította a szívem.
 – Igen. Valaki beindította a riasztót. Salem megijedt, hogy talán Juniper apja
az, aki már évek óta rettegésben tartja – magyarázta a hajába túrva Jud –, de
szerintem inkább a bátyja volt. Neki van bejárása. Bárki volt is, tudta, hogy
kerülje ki a biztonsági kamerákat. Kurvára eldurrant a csávó agya ma délután,
amikor rájött, hogy komoly a dolog Salem és köztem, és ha valaki bosszúból fel
akarná gyújtani az üzletet, hát akkor szerintem ő volt az. Tudta, hogy hamar el
tudom oltani.
Kirázott a hideg attól, amit Jud mondott.
Darius?
Komolyan képes volna erre?
Elhomályosult a tekintetem a hirtelen rám törő fájdalomtól. Bele sem
mertem gondolni.
Trent felsóhajtott.
– Meggondolatlan, de érthető lépés. Úgy értem, én sem örülnék, ha rátennéd
a húgomra a mocskos kezed – válaszolta elvigyorodva.
Engem nem vidított fel. Elképzelni sem tudtam, hogy Darius képes volna
ilyen szörnyűségre. Hogy képes lenne ekkora fájdalmat okozni.
Tovább hallgatóztam.
– Baszd meg! – tört ki Judból, majd nevetve vállon lökte a testvérét.
– De az a fekete kocsi… – kezdte Trent.
– Ja. Az engem is zavar. Rá kell jönnöm, mi folyik itt. De ez? A mai tűzeset?
Van egy olyan érzésem, hogy Darius a hunyó.
– Talán igazad is van. Ki van akadva, és ezt a tudomásodra is hozza.
Szerintem meg akar ijeszteni titeket. Majd belenyugszik. A biztonság kedvéért
ideküldöm éjszakára Milót. Majd ő figyel.
– Köszönöm. Muszáj… Vigyázni akarok rájuk, Trent. Bármibe kerüljön is –
magyarázta Jud kegyetlen, jéghideg hangon.
Trent zsebre dugta a kezét.
– Szóval elfogadtad végre?
Jud hatalmasat sóhajtott.
– Mit? Azt, hogy szerelmes vagyok belé?
Elakadt a lélegzetem. Elszorult a váratlan reménytől. Attól, amit remélni és
álmodni sem mertem, mióta ez a rémálom elkezdődött.
Szerintem egész idő alatt tudhatta, hogy ott vagyok, mert a tekintete ebben a
pillanatban az enyémre tapadt.
A fekete, obszidián szempár hirtelen lángra kapott.
Vágy és jóság lobogott benne, és még olyan sok-sok minden, amiről nem is
tudtam, hogy hiányzik.
– Igen, elfogadtam – válaszolta végül.
 Pont úgy, amiről azt gondoltam, hogy soha nem fog velem megtörténni.
Elteltünk érzelmekkel, szétáradt, sugárzott belőlünk, majd lágyan
visszaverődött a falakról.
Körülölelt minket.
Összefont.
Egymásba szőtt.
Lassan, de biztosan erős kötelékké lett.
Éreztem a kötelék rezdülését, ahogy Jud felém fordult. Hatalmas alakja
szinte beterítette az elsötétített szobát, amit Juni már a magáénak mondott.
Éjsötét tekintete még sötétebbnek tűnt a félhomályos szobában.
Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy felém tartott.
Micsoda férfi!
Milyen szemérmetlenül csodálatos!
Félelmetes.
Ijesztő és nyers.
Könyörtelen erőd.
Kegyetlen megmentő.
Akiről sosem gondoltam volna, hogy az enyém lehet.
Ez a férfiszörnyeteg ördögien szexi mosollyal ajándékozott meg.
– Kedvesem – dörmögte mély, reszelős hangon.
Azonnal összeszorította a hasamat a vágy.
Kitolt maga előtt a szobából, majd ő is kilépett, és félig behúzta maga
mögött az ajtót. Tovább tolt, egészen a hálószobáig.
Az ő szobájának az ajtaját viszont már becsukta, sőt rá is zárta. A telefonját
az asztalra tette, a világító biztonsági rendszer monitorja mellé.
– Az összes monitor be van kapcsolva. Milo kint őrködik. Biztonságban
vagytok. Mindketten. Nem kell félned. Soha többé.
Szerintem olvasott a tekintetemből. Látta, hogy nem tudom magam
elengedni. Amíg Carlo odakint van, soha nem leszünk teljesen biztonságban.
– Kicsoda ő?
– Egy szörnyeteg.
Elsötétültek a vonásai, majd szétáradt az arcán a düh. Tovább tolt,
mélyebbre a szobájában. Közben simogatta a karomat, mintha nyugtatni akarna.
Nem számított.
Én éreztem a benne fortyogó erőszakot.
Szinte tapintható volt.
Robbanékony.
– Tőlem nem kell félned – mondta szomorú tekintettel.
– Nem félek.
 Egyre közelebb jött, minden egyes lépésével egyre hátrébb
kényszerítve.
– Amikor Kennedy elhagyott, mindent magamba temettem, Salem. Elzártam
magamban mindent, jó mélyen. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok
bántani senkit. Megfogadtam, hogy soha többé nem ontom ki senki vérét. Hogy
soha többé nem gyilkolok. Azt hittem, jó ember lehet belőlem, hogy akkor majd
egy nap visszajön, és más embert lát majd bennem, olyasvalakit, aki már akkor
voltam, amikor megismerkedtünk.
Remegve felsóhajtott, majd folytatta.
– Szóval leláncoltam valahol jó mélyen a bennem lakó démont. Mindenki
elől titokban tartottam, kivéve a testvéreimet, akik amúgy is tudtak róla. De itt
van bent, és most elengedtem. Miattad. Érted és a lányodért. Harcolni fog
értetek. Csak a neve kell, semmi több.
Meg kellett volna rémülnöm a vallomásától.
Kegyetlen.
De sokkal jobban megrémített az, amit ez az egész neki jelentett. Hogy mit
kért tőlem. Hogy miattam mire készül.
Az ágya mellett álltam. Belemarkoltam a fehér pólójába. Úgy kapaszkodtam
a fehér anyagba, mintha mindörökre összeláncolna mindannyiunkat.
– Ne, Jud! Ne így. Már túl sokat elvett belőlem, és nem akarlak téged is
elveszíteni. Nem támadhatod csak úgy le!
Tudtam, ha megmondanám Judnak a nevét, azonnal eltűnne az éjszakában.
Azonnal. Nem habozna egy pillanatig sem.
Gyűlölet ömlött szét az arcán.
– Nem tudom elviselni, hogy félni látlak!
Elszorult a torkom.
– Tudom, Jud. Tudom. De muszáj okosan cselekednünk. Ő… – kezdtem, de
könnybe lábadt a szemem. Próbáltam elfojtani az emlékeket, mindazt, amit
Carlo tett. Azt a nagy lyukat, amit a mellkasom közepére vésett. Az ürességet,
ami mindig fájni fog.
Gyötrelmes érzés.
Megérintettem Jud arcát, és végigsimítottam markáns arcélén. Ez a
csodaszép férfi nem is tudja, hogy valójában milyen jó ember. Hogy mit látok,
amikor a szemébe nézek. Mit látok, amikor engedi, hogy egészen a jóságos,
emberséges leikéig lássak.
– Érzem, hogy ugyanarra a szintre teszed magad, mint ahol ő van. Hogy azt
gondolod magadról is, gonosz és romlott vagy. De nem vagy az. Tudom, milyen
ember vagy, ahogyan te is tudod, hogy én milyen vagyok. Mi ketten többek
vagyunk annál, mint amibe a körülmények belekényszerítettek. Sokkal többek és
jobbak vagyunk annál, mint amilyenné lettünk, mert cserbenhagytak és nem
szerettek azok, akiknek szeretniük kellett volna.
Én a gonoszság elől menekültem. Olyasféle gonoszság elől, amiről Jud azt
gondolta, hogy ott él benne.
Megszorítottam az arcát.
– Ő valóban egy démon, Jud. Kegyetlen és érzéketlen. Senkivel és semmivel
nem törődik. Nincsenek érzései. Egyáltalán nem olyan, mint te, és te egyáltalán
nem vagy olyan, mint ő. Bárkit elpusztít, aki az útjába kerül.
Bárkit.
És ugyan Darius az ellenkezőjéről győzködött, én tudtam, hogy Carlo
számára még nincs lezárva az ügy.
Jud közelebb húzott magához. Fájdalom áradt az egész lényéből.
A nyakamhoz szorította az arcát, belélegezte az illatom, majd csókolgatni
kezdte a torkomat. Mintha én lennék a menedéke. A sziklája. Mintha én és Juni
lennénk az élete értelme.
– Muszáj megmondanod, bébi!
A nyaka köré fontam a karom, és hátrahajtottam a fejem, ahogy a csókjaival
lefelé indult a nyakamon.
– És most? Ma éjjel? Azt akarom, hogy szeress, mert még soha nem szeretett
senki igazán.
– Salem – dörmögte érzelemittas hangon. Olyan volt, akár egy vallomás.
– Jud – nyögtem én is. – Szeress! Szeress úgy, ahogy én szeretlek téged.
Olyan nagyon, hogy azt semmi sem pusztíthatja el.
– Mindörökre! – suttogta, miközben megcsókolta a szemem, az arcom, végül
a szám. – Szeretlek, Salem, minden egyes sejtemmel szeretlek. Mindenestül.
Mindenem a tiéd. A tiéd és Junié. Érted, hogy ez mit jelent? – kérdezte,
miközben a nyelve végigsimított az ajkamon.
Kéjes nyögés szakadt fel a torkomból.
Hátrébb húzódott egy kicsit, de csak annyira, hogy nézhessen, miközben a
hatalmas kezével megragadta a pólómat, és levette rólam. Aztán letérdelt elém,
és lehúzta rólam a pizsamanadrágom, majd a bugyim.
Hűvös levegő simított végig a bőrömön. Azonnal elöntött a vágy. Minden
sejtemet eltelítette.
Jud felállt, fölém magasodott, és engem nézett, miközben kibújt a ruháiból.
Egy szót sem szólt.
Csend volt, csak a lélegzetünket és a heves szívverésünket lehetett hallani.
Ráfektetett a matracra, majd fölém mászott. Végignézett rajtam. Az egyik
karját a fejem felett támasztotta meg, a másikat az arcomra simította.
– Érted, hogy ez mit jelent, Salem? – ismételte meg a kérdést.
 Végigsimított a sebhelyemen.
– Azt jelenti, hogy szeretlek. Szeretlek.
A szavai rám hullottak, majd a bőrömön át belém szivárogtak, egyenesen a
vérembe.
Belém hatolt.
Elakadt a lélegzetem.
Magáévá tette a testem.
Na és a szívem?
Már rég az övé volt.
Egy pillanatig nem mozdultunk. Élveztük, hogy egyek vagyunk.
Meglöktem, hogy átforduljon a hátára. Nem engedett el, együtt fordultunk
át. Meglovagoltam. Meglovagoltam ezt a férfit, aki mindent megváltoztatott.
Fogta az én darabokban heverő életemet, és óvón a tenyerébe vette.
Őt néztem, miközben mozogtam rajta.
Miközben a testünk tökéletesen összekapcsolódott.
Miközben megérintett.
A hasamat, a csípőmet, a mellemet.
Egyszerre lélegeztünk. Egymásba fonódott a lelkünk.
Életemben először igazán éreztem valakinek a lelkét.
Mintha nemcsak kapcsolatban állnék vele, hanem a része lennék a lényének.
– Salem – nyögte. Hatalmas keze a csípőmre tapadt, ahogy gyengéden
irányított.
Végigsimítottam a széles, izmos mellkasán.
– Jud – sóhajtottam a nevét.
Ismét átfordított, és a matrachoz szegezett.
Vad tekintettel nézett rám a szemébe hulló haja mögül, miközben erőteljesen
lökött a gyönyörű testével.
– Most már csak te és Juni, csak ti számítotok nekem. Az enyémek vagytok.
Harcolok értetek, és értetek fogok élni, meghalni, bármit, amit kell – dörmögte
mély hangon. – Érted?
Elvesztem a szavaiban.
Megadtam magam.
A hitének.
A szeretetének.
Az életének.
– Szeretlek, Jud. Szeretlek! Bízom benned! – Ennél többet nem adhattam
neki.
 Elég bátor ehhez?
Elég erős lesz ehhez?
Nem követ el hibát?
Úgy kapaszkodott a kocsi kilincsébe, mintha abból merítene erőt.
Észben kell tartania, hogy mi a célja. És hogy nincs is más választása.
Salem elfordult, és a szürke szedán kormánya mögött ülő nyomozóra nézett.
– Biztos, hogy itt biztonságban leszünk? Védelem alá helyeznek? – kérdezte,
kihívóan felemelve a szétroncsolt állkapcsát. Kétségbeesetten várta, hogy a nő
megnyugtassa. Mit sem számított, hogy már vagy ezerszer átbeszélték a tervet.
Ismét hallania kellett.
Whitacre nyomozó kinyújtotta a karját, és megszorította Salem kezét.
– Tudom, hogy fél, de helyesen cselekedett. ígérem, hogy vigyázunk
magára. Senki sem kerülhet a közelébe, sem a tárgyalás előtt, sem pedig utána.
Biztonságban van maga is és a gyerekei is.
Salem végigsimított a hasán, ami olyan nagy volt, hogy már az ülés is
nehezére esett. Már csak egy hónap, és megszületnek a kicsik.
Ismét elöntötte a szeretet és a remény. Lassan felülkerekedett a rémületen,
ami minduntalan azzal fenyegette, hogy végül megfullad.
Tudta… tudta, hogy a nyomozónőnek igaza van.
Az ő felelőssége, hogy Carlo örökre rács mögé kerüljön. Muszáj a világot
megszabadítania a férje gonoszságától és kegyetlenségétől. Muszáj valahogy
igazságot szolgáltatnia a barátnőjének és mindenkinek, akit Carlo bántott, az
összes családnak, akiket tönkretett.
De leginkább a gyermekeire kell vigyáznia. Ki kell menekítenie őket ebből a
világból. Nem alakíthatja őket Carlo a saját képére.
De ha rábólint a tanúvédelemre, onnan nincs visszaút. Soha többé nem
találkozhat sem a testvérével, sem a nagyijával.
Ma reggel, amikor Salem eljött, hogy elköszönjön, és elmondja, mire készül,
majdnem meggondolta magát. De Mimi szorosan magához ölelte.
– Bármivel hajlandó vagyok szembenézni, kicsikém. Semmit sem sajnálok.
De neked menned kell. Én már leéltem az életem, de a tiéd még előtted áll –
suttogta a fülébe.
Salemnek mennie kellett.
Mindörökre.
A gyermekeiért, hogy nekik jó életük lehessen.
Nem volt más választása, hátat fordított mindennek.
 33.

Jud
Végighajtott a kihalt ösvényen, majd felzárkózott a kihalt raktárépület mögött
leparkoló kocsi mögé. Már jócskán elmúlt éjfél – sűrű, fekete takaró borult a
városra.
Csak egészen halványan világított némi fény ebben az istentelen, gennyes
pöcegödörben.
Jud nagyon utálta, kiváltképp azért, mert megfogadta, hogy soha többé nem
jön vissza, és most mégis itt volt, hogy teljesítse azoknak a rohadékoknak a
parancsát.
Levette a gyújtást a motorról, kipöccintette a sztendert.
Baromi ideges volt. Nagyon rossz érzés fogta el, ahogy leszállt a motorjáról;
pont akkor, amikor Marcello és két embere, Kolin és Tony kiszállt az autóból.
Csendesek voltak.
Túlságosan is.
Túlzottan óvatosak.
Judnak rossz előérzete támadt. Még a szőr is felállt a tarkóján.
Megrándultak az ujjai, ahogy ez a kellemetlen, nyugtalan éberség
elhatalmasodott rajta. Éveken át ez tartotta életben, és most az volt az érzése,
hogy csapdába csalták.
Valami nem volt rendben.
Tony és Kolin a csomagtartóhoz ment, négy kanna benzint vettek ki. Olyan
tekintettel pásztázták a környéket, hogy teljesen egyértelmű volt, valami rosszban
sántikálnak.
Keserű íz kúszott fel Jud torkán, és mintha valami fojtogatva tekergeti volna
a nyaka körül.
Alig hallatszottak a nehéz léptei, ahogy közelebb ment. A hátára csatolt kis,
rövid csövű puska égette bőrét. Minden egyes lépéssel egyre biztosabb lett
benne, hogy ez az egész csapda.
Nem jó ez így.
Kibaszottul nem.
Érezte.
Marcello odabiccentett nekik, hogy kövessék.
 Mind a négyen a park széli sűrű lombok között osontak tovább, görnyedten,
végig a kerítés mentén, ami már a szomszédhoz tartozott.
Veszélyérzet áradt szét a vérében, és dobolva lüktetett az ereiben, ahogy
Marcellót és az embereit követte a csendes házak mögött. Marcello rájuk nézett,
majd intett, hogy bújjanak áfák takarásába. Nagyjából öt méterre álltak meg egy
kisebb ház hátsó kerítése mögött.
Judon ismét úrrá lett az idegesség. Elszorult a torka, ahogy letérdeltek a
növények takarásában.
– Kire akarunk ráijeszteni, Marcello? – kérdezte halkan morrantva Jud.
Marcello elmosolyodott.
– Volt egy kis változás a tervben. Azért jöttünk, hogy visszavigyünk egy
kisfiút oda, ahová való.
Jud hirtelen összezavarodott, de egy pillanat múlva már fortyogott benne a
düh. Ez a nyugtalan harag végigsöpört rajta, a bőrén sistergett.
Az elejétől fogva valami szarságra számított.
De ez?
Mi a szart jelent ez az egész?
Visszavisznek egy kisfiút oda, ahová való?
Bármiről legyen is szó, tutira nem okés az ügy.
Bűzlik, de nagyon.
Marcello lejjebb hajolt, és még halkabban suttogott.
– Ketten állnak őrt. Egy kint, egy meg bent. Jud, te azért jöttél, hogy
biztosítsd nekünk a sima be- meg kijutást. Csendben és gyorsan csináld! En
hozom a gyereket. Tony, Kolin! Ti arról gondoskodjatok, hogy senki se jöjjön
utánunk!
Egyszerre bólintottak, mintha már begyakorolták volna.
Jud torkát marta az epe, szédült, tényleg csapdába sétált.
– Én miért vagyok itt? Miért van rám szükség? Minek jöttél egészen
Redemption Hillsig utánam, hogy iderángass? – kérte számon Marcellót.
Próbált rájönni, mi lehet valójában a helyzet, mi a büdös francról van szó.
Marcellónak több száz ember áll a rendelkezésére.
– Ez fontos ügy. Annyira, hogy nem szabad hibáznunk, mert nem bocsátják
meg. A legjobb embereket kellett ezért összeszednem. És te vagy a legjobb, nem?
Elég provokatív kérdés volt.
– Ki a célpont? – kérdezte Jud ellentmondást nem tűrő hangon.
Marcello tudta jól, Jud csak akkor hajlandó gyilkolni, ha az illető
megérdemli.
 – Az nem a te dolgod.
– Tudod, hogy vakon nem intézek el senkit.
– Most fogsz. A helyedben nem akadékoskodnék.
Marcello intett, hogy folytassák.
Jud habozott. Bizonytalan volt. Rettenetes érzés rázta meg a lelkiismeretét.
Amolyan tudat alatti figyelmeztetés. Marcello becsapja. Ennek így nincs
értelme.
Átbújtak a kerítésen, és bemásztak az udvarra. Jud követte őket, de kész volt
bármikor futni. Megfordulni, és otthagyni őket. Itthagyja ezt az életet, pont úgy,
ahogyan megfogadta.
Szarik Marcellóra és a családjára!
Van lehetősége választani, nem parancsolnak neki.
Felkészült arra is, hogy esetleg harcolnia kell. Sőt, elég valószínű, hogy
kénytelen lesz küzdeni, de érdemes velük szembeszállni.
Lemerevedett, amikor meglátott egy alakot az ablakban. Egy nőt. Körbe-
körbe mászkált a szobában. Összeugrott a gyomra, amikor látta, hogy egy
kisgyereket tart a karjában. Azonnal hányingere lett.
Marcello intett, hogy menjenek. Jud előtt viszont hirtelen világossá vált,
hogy mi készül.
Ti gondoskodtok róla, hogy senki ne jöjjön utánunk.
– Te megőrültél? – hördült fel Jud. – Egy nő van odabent!
Egy anya.
– Tedd a dolgod, Lawson! – morrant vissza Marcello. – Biztosítsd nekünk a
terepet, méghozzá most! Öt perc alatt végeznünk kell.
Tony és Kolin elkezdték kilocsolni a benzint a ház hátsó részén, míg
Marcello a lehető legjobb befelé vezető utat kereste.
Jud émelygett az undortól. A lelkiismerete vadul vergődött. Kezdett
összeomlani körülötte a világ. Előkapta a fegyverét.
Marcello elégedetten elmosolyodott.
Csakhogy Jud Marcellóra fogta a fegyvert.
– Ez az egész nem történhet meg!
Marcello arca haragra gyűlt.
– Hogy mersz fegyvert fogni rám?
– Tulajdonképpen megtiszteltetés.
Marcello emberei elhajították a kannákat, és fegyvert előrántva rohantak
vissza. A kannák hangos csattanással értek földet, riasztva a bent lévő őröket.
– Feltételezett behatolás hátul – hallottak egy hangot. – Biztosítást kérek!
 Egy másodperccel később kitört a zűrzavar. Egy öltönyös férfi rohant hátra a
házat megkerülve. Kolin azonnal fejbe lőtte.
Meghalt.
Kitört a káosz.
Kint is, bent is.
Kiáltoztak.
Jud lőtt.
Kolin arccal előre esett.
Meghalt.
Tonyt a csípőjén találta el. Fájdalmas sikollyal rogyott össze.
Aztán Marcello felé indult, aki a földön kúszva próbált eltűnni.
– Ne mozdulj, seggfej!
Marcello a hátára fordult, és a kezére támaszkodva nézett a föléje magasodó
Judra.
A fegyvere csövét egyenesen a szörnyetegre irányította, aki azért volt ott,
hogy a legszörnyííbb tettet kövesse el. Megbocsáthatatlan bűnt.
Jud meglepődött, amikor hirtelen Tony ugrott neki oldalról. Megingott, majd
a földre zuhant. A fegyver kiesett a kezéből.
Marcello azonnal rámászott Judra, neki ott volt a fegyver a kezében.
Dulakodni kezdtek, Jud megpróbálta kitekerni Marcello kezéből a pisztolyt.
Tony ismét talpon volt, bordán rúgta Judot. Iszonyatos fájdalom hasított Jud
oldalába. Hatalmasat levegőt vett, kiverte Marcello kezéből a fegyvert, de
közben Tony tovább sorozta a bordáját.
Mérhetetlen fájdalmat érzett a mellkasában, de nem adta fel.
Lerúgta magáról Marcellót, majd megragadta Tony bokáját, és hatalmasat
csavart rajta. A férfi fájdalmasan felüvöltött, majd hanyatt esett, pont akkor,
amikor Marcello felállt, és a fegyveréért nyúlt.
Jud kirúgta alóla a lábát, Marcello elvágódott. Jud gyorsan talpra ugrott, és
a fegyveréhez futott.
Beleeresztett egy sorozatot Tonyba. Vér fröccsent szerteszét, ahogy az a
rohadék is földre került.
Marcello mindkét embere halott volt, így már csak ő és Jud maradt.
Jud már alig várta, hogy végezzen vele.
Marcello hátrafelé kúszott a fenekén.
– Súlyos hibát követtél el! – fenyegetőzött.
– A súlyos hiba te vagy! – válaszolta Jud, miközben célba vette a férfit.
Kiáltás és sírás hallatszott belülről.
 Egy pillanatra elvonta Jud figyelmét, és ez az egy pillanat épp elég volt,
hogy Marcello tüzet gyújtson egy öngyújtóval.
– Azt fogják hinni, hogy te voltál – mosolygott gonoszán és kegyetlenül. –
Innen nem mész el élve – tette hozzá, és meglendítette a karját, hogy eldobja a
gyújtót.
Jud odaugrott, és lesodorta Marcellót a lábáról. A nyakára tette a talpát, és
a fejéhez nyomta a fegyverét.
– Ne dobd el! – hörögte.
Marcello nagyképűen elmosolyodott, és elhajította az öngyújtót. Jud démona
megmoccant.
Egyáltalán nem volt lelkiismeret furdalása, amikor meghúzta a ravaszt.
De már túl késő volt.
A kannák üresek voltak.
Sziszegés hallatszott, majd fellobbant egy láng.
Robbanás rázta meg a hátsó kertet.
A forróság leverte Judot is a lábáról.
– Ne! – kiáltotta.
Marcello élettelen teste mellé hajította a fegyverét, majd a ház felé rohant.
A lángok már a falakat falták, gyorsan felemésztették áfát, és már a plafont
nyaldosták.
Füst gomolygott. Nehéz sötétség áradt szét a levegőben.
Mindent felfaló, súlyos sötétség.
Összezavarta.
Mégis valahogy betört a hátsó ajtón, keresett, kutatott, egyik szobából a
másikba sietve.
Semmi.
Semmi.
A félelemtől legalább annyira fuldokolt, mint a tüdejét eltelítő füsttől. Az
arca elé húzta a pólóját, és tájékozódni próbált. Tágra nyílt szemmel,
elhomályosult tekintettel kutatott, de a világ elmosódott körülötte, csak tűz és
fájdalom vette körül.
Nem számított.
Továbbment.
Az örökkévalóságig.
Egy pillanatig.
Egy másodpercig.
Nyomorúságos versenyt futott az idővel.
 – Merre vagytok? Bassza meg! Hallotok? – üvöltött elkeseredetten.
De csak a sikító lángok válaszoltak.
Nem. Ez nem történhet meg. Nem engedheti!
Továbbment.
Térdre esett. Semmit sem látott.
Egy ágy.
Nem.
Egy babaágy.
Benyúlt a rácsok között.
Hatalmasat nyelt, amikor megérintette a kicsi, élettelen testet.
Milyen apró!
Felvette, felállt, és a lángokon át kiutat keresett.
Egy ablak.
Felemelte a bakancsát, és kirúgta a helyéről. A szétrobbant üveg felsebezte a
bőrét, de nem törődött vele.
Nem érdekelte a fájdalom.
A tűz egyre nagyobb lett mögötte, ezért az udvar szélére futott, a fák alá.
Magához ölelte a kicsiny testet, miközben térdre zuhant. Óvatosan letette a
földre.
Remegett a karja.
Csak remegett és remegett.
Miközben a lángok a magasba csaptak, a faanyag nyikorogni kezdett, és a
szerkezet lassan megadta magát.
Esélye sem maradt az életnek.
Fájdalom gyötörte.
Olyan hangosan, amilyen hangosan a szirénák zengtek a távolban.
Kétségbeesetten hajolt a gyermek szájára. Belélegzettéi újra belélegzett.
De a kezei túl nagyok és ügyetlenek voltak a csöpp kis mellkason.
Könnyek homályosították el a szemét, majd folytak végiga koromtól fekete
arcán.
Ne! Kérlek! Ne!
Hatalmas, szirénázó autók robogtak az utcán, majd fények villantak az
éjszakában.
– Erre! Segítség! Kérem! – kiáltotta, amikor meglátott egy mentőst a hátul
heverő testek mellett.
A mentős szeme elkerekedett, amikor meglátta Judot az apró test fölé
hajolva.
 Azonnal odafutott.
Jud pedig egy pillanattal később már ott sem volt.
Még egy szörnyeteg tűnt el az éjszakában.

Felriadtam az álmomból. Izzadságban úszott a testem, a szívem vadul vert.

Hunyorogva néztem az ablakon beszűrődő fénybe. Szomorú voltam.
Éveken át magányosan ébredtem, a rémálomba ragadva, amely életem
végéig kísérteni fog. Meggyötört, hogy ebben részt vettem, hogy nem tudtam
megakadályozni.
Salem keze rám talált a hajnali derengésben. Azonnal felszikrázott az
energiánk.
Melengető és kínzó is volt egyben.
Felültem, és lelógattam a lábam az ágy szélén, míg Salem mögém
kuporodott, és átölelt hátulról.
Már máskor is csinálta.
Olyan megértő velem!
Olyan más szemmel néz rám! Mintha segítene nekem cipelni a terhem,
ahogyan majd én is segítek neki az övével.
– Olyan sok fájdalom van benned! – suttogta, majd a hátamon lévő, eltorzult
égési sérülésre tapasztotta az ajkát. Egy életre megjelölt a sebhely, megjelölt
azért, amit tettem. Emlékeztetett a veszteségre és a romlott életemre.
– A feleségem akkor hagyott el, amikor elmondtam neki az igazat.
Már mondtam ezt Salemnek azelőtt is, és azt hittem, értette. Hogy értette a
szégyenem. Hogy értette, mennyire szükségem van rá.
Még szorosabban ölelt.
– Én tudom, milyen ember vagy valójában.
Éreztem a lelkét, az odaadását, a szeretetét… az aggodalmát.
– Nagyon nem tetszik, hogy olyanért hagyott el, ami neked ekkora fájdalmat
okoz – suttogta halkan.
El akartam mondani, de féltem. Osszeszorult a torkom, nem akart kijönni az
igazság.
– Ne aggódj! Én megértelek – ígérte. – Nekem nyugodtan elmondhatod.
Azt hiszem, a hangjában lévő szerétet nyitott utat az elakadt szavaimnak.
– Kennedy nem ismerte a múltam pontos részleteit, de azt tudta, hogy voltak
ügyeim – horkantam fel rosszallóan. – Nyilván látszik rajtam… hogy gonosz
vagyok.
– Nem hiszem – suttogta Salem.
 Megfogtam a hasamon nyugvó kezét, és a dübörgő szívem fölé húztam. Ott
tartottam. A mennydörgésszerű dübörgés fölé szorítottam, mert az most már neki
szólt.
Próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, de olyan volt, mintha
szögesdrótból lenne.
– Azt hittem, helyesen cselekszem, hogy megvédem a testvérem attól a
mocsoktól. De a francokat… – halkult el a hangom, ahogy képek villantak fel
előttem.
Még erősebben szorított magához.
– Azt mondták, hogy csak meg kell félemlítenem valakit. Csak egy kis
figyelmeztetés lesz valakinek, aki gyakran tévúton jár. Esküszöm, hogy így volt.
Nem tudtam róla, nem tudtam… Amikor odaértem, láttam, hogy baj van. Nagy
baj, Salem. Olyat kértek tőlem, amit semmi szín alatt nem tehettem meg.
Éreztem, ahogy eluralkodik rajta a rémület, de nem engedett el. Csendesen
ölelt továbbra is. Olyan teljességet éreztem mellette, amiről azt hittem, már
sosem fogom megtapasztalni.
– Egy család volt a házban… A… kisfiút akarták – motyogtam nehézkesen.
– Nekem a rendőröket kellett volna kiiktatnom, akik a családra vigyáztak, hogy
ők addig elvihessék a babát.
Elöntött a szégyen a szavaimtól. Olyan erős bánat és szomorúság telepedett
rám, hogy azt hittem, el sem bírok vele. Nyeltem egyet, majd folytattam.
– Mint kiderült, azt tervezték, felgyújtják a házat, hogy az anya bent
ragadjon. Így akartak megszabadulni tőle. Nem tudtam róla, csak másnap a
hírekből értesültem, hogy tulajdonképpen hárman voltak a házban. Egy anya és a
két gyermeke. Egy kislány és egy kisfiú – meséltem bánatosan. – Ők csak a fiút
akarták… a kislányt és az anyját bent akarták hagyni az égő házban.
Salem karja megmerevedett, majd mély levegőt vett.
– Megpróbáltam megállítani őket, hogy ne vihessék el a kisfiút. Hogy ne
bántsák a többieket. De senki sem élte túl. Egyikük sem élte túl. Mindenki
meghalt, mert én segíteni akartam, de csak rosszabb lett minden! – szorítottam
erősen a kezét.
Megpróbált elhúzódni tőlem, de nem engedtem, amíg végig nem mondtam.
– Megpróbáltam, Salem. Amikor rájöttek, hogy ellenük fordultam,
verekedés tört ki. Megöltem őket, mindet megöltem, de a ház mégis felgyulladt.
Megpróbáltam kimenekíteni őket, megpróbáltam megkeresni őket, segíteni… –
nyöszörögtem.
– Hol történt? – kérdezte.
– Los Angelesben, négy éve.
Felcsuklott, miközben megpróbált kiszabadulni az ölelésből.
 Elengedtem, mert rájöttem, hogy felismert. Felismerte a valós énemet. Most
jött rá, hogy milyen vagyok valójában.
Ő is el fog hagyni.
Rá sem mertem nézni. Nem akartam látni a félelmét és az undorát, ami
nyilván az arcára volt írva. De nem tudtam megállni. Mert úgy húzódott el
tőlem, mintha neki jobban fájna. Fuldokolt, lihegett, mintha hirtelen nem kapna
levegőt.
– Ne! – szólt könyörögve.
– Mondtam, Salem… mondtam, hogy gonosz vagyok.
Majd belehaltam, amikor végül az arcába néztem, és megláttam rajta a
fájdalmat, a kínt, a rettenetét.
Könnyek áztatták a csodás arcát, az ajka pedig remegett a sírástól.
Az ágy túlsó felén csúszott le.
– Ne! Ne! Jud, ne!
– Sosem bántanálak… – suttogtam elszorult torokkal.
Elhátrált tőlem. A kezét a mellére szorította, és úgy markolta, mintha ki
akarná tépni a szívét.
– Kicsim!? – bukott ki belőlem, és mint egy hülye, akaratlanul is
megkerültem az ágyat, mintha megérdemelném, hogy egy ilyen teremtést
öleljek.
– M.. .mm… megta-lált minket – dadogta.
– Mi? – kérdeztem csodálkozva.
– Megtalált minket! Megtalált minket! – ismételte rémülten, majd
megpördült, hirtelen előreesett, és addig kúszott négykézláb a padlón, míg meg
nem találta a cipőjét.
– Miről beszélsz? Ki talált meg?
Szomorú zokogás szakadt fel a torkából.
– Carlo. Carlo megtalált minket, Jud!
Mintha egy hatalmas kalapáccsal vertek volna arcon. Majdnem térdre
rogytam.
Hányinger, gyűlölet és rémület kerített egyszerre a hatalmába.
– Carlót mondtál? Mit mondtál, Salem? Mondd, hogy nem azt akarod
mondani, amire gondolok…
Carlo.
Annak a szemét Marcellónak a testvére.
A családfő. Ő rendelte meg a gyilkosságot. Ő adta a parancsokat. Miatta
hittem azt, hogy életem végéig rettegésben kell élnem, mert biztosan bosszút fog
állni. Biztos voltam benne, hogy egy nap eljön értem. De eltűnt az a szemét.
 Az a szemét megölette a feleségét és a gyermekeit. Ő a felelős a rendőrök
haláláért is, akik őket védték. A testvéréről és az ő embereiről nem is beszélve,
akiket a helyszínen találtak meg – bár az ő haláluk az én lelkemen szárad.
Carlót Los Angeles-szerte körözték, a legkeresettebb bűnözők egyike. De
felszívódott. Négy éve nyoma veszett.
Salem elhátrált.
– Te tetted? Te csaltál minket csapdába? Ó, Istenem! Te voltál? – kérdezte
zavarodottan.
– Mi az istenről beszélsz, Salem? Mondd már el! Soha nem bántanálak!
Soha! Szeretlek!
Lihegett, zihált, majd a táskájához futott, és beszélni kezdett.
– Nem mindenki halt meg a tűzben, Jud.
– Mi a fenéről beszélsz?
Megperdült, és a szemembe nézett.
– A hírekben azt mondták, meghaltunk. A fiam… Lucas… a kiságyban volt.
Őt elvesztettem. Istenem! Elvesztettem! – mondta remegve, majdnem
összecsuklott, de megkapaszkodott az asztalban. – De mi kerten Junival, mi
kijutottunk – mondta fájdalmas keserűséggel.
Lehunyta a szemét, úgy ömlöttek belőle a szavak.
– A másik szobában voltam, Junipert ringattam. Zajokat hallottunk, mentem
Lucasért, de… hiába könyörögtem a rendőrnek, Jud, kiküldött minket az oldalsó
ajtón, és azt mondta, majd ő kihozza Lucast. Megígérte!
Elcsuklott a hangja, mivel nem tartotta meg az ígéretét.
Nem vitte ki.
Én vittem ki.
Én találtam meg.
De túl későn.
Semmit sem tehettem érte. Semmit.
Megfordult körülöttem a világ.
Salem volt abban a házban!
Salem és Jani!
És a fia. A fia!
A fejemet fogtam, ahogy kétrét görnyedtem.
– A kurva életbe, Salem! Nem! – nyögtem fájdalmasan. Majdnem térdre
zuhantam.
De sikerült állva maradnom, így közelebb léphettem hozzá. Meg akartam
ölelni. A karomba akartam zárni.
De felkiáltott. Kinyújtotta a kezeit, hogy távol tartson magától.
 – Ne érj hozzám, Jud! Hát nem érted? Ha nem te voltál, akkor ő. Megtalált
minket. Meg fog ölni minket. Mindkettőnket!
– Nem. Azt nem engedem!
– Megölted a testvérét, Jud – bukott ki belőle az igazság.
– Így van.
Rettegés töltötte be a köztünk lévő űrt.
Borzongató félelem.
– Bolond voltam, hogy idejöttem. Hogy szem elől tévesztettem a célom.
Muszáj mennem. Muszáj mennünk, mielőtt késő lesz.
– Hadd…
Elrántotta magát, amikor feléje nyúltam. És akkor megéreztem. Megéreztem
a vádat. A gyűlöletet amiatt, amit okoztam. Amit meg kellett volna
akadályoznom, de mégsem tettem.
Kihátrált az ajtón.
– Tartsd magad távol tőlünk!
– Salem, kérlek!
– Hagyj! Komolyan mondom!
 34.

Salem
Pánik áradt szét az ereimben.
Fertelmes rémület temetett maga alá, de még annál is rosszabb volt, amit a
szívemben éreztem.
Jud.
Meghasadtam az igazságtól.
Beleszakadtam.
Jud ott volt, akkor éjjel. Ott volt, és megpróbálta megállítani őket.
Amikor azzal vádoltam, hogy Carlónak dolgozik, hogy tőrbe csalt, és
magába bolondított, tudtam, hogy valójában nem igaz. Olyan valóságosan
éreztem Jud fájdalmát, mint a sajátomat. Az összetört, kínzóan sajgó darabjaim
megsemmisültek az ő fájdalmában. Abban a kínban, amit én felfogni sem
tudtam.
Nem tudtam feldolgozni az igazságot.
Teljesen kikészített.
Darabokra estem.
De ez csak fokozta a rettegésem. Az adrenalinlöket arra ösztökélt, hogy
azonnal tűnjek el.
Hogy hagyjak mindent magam mögött.
Hogy Juninak és nekem nem létezhet olyasmi, hogy otthon. Ezen Jud sem
tud segíteni. Mindnyájunkat tönkretesz. Minden szörnyűséges forgatókönyv
lepergett előttem.
Nem, muszáj, hogy valami oka legyen annak, hogy éppen Redemption
Hillsben kötöttem ki. Muszáj, hogy valami oka legyen annak, hogy pont Juddal
találtunk egymásra.
Mindenféle lehetséges magyarázatot számba vettem, hogy Carlo miképp
találhatott meg minket.
Tudtam. Tudtam, hogy így van. Biztos voltam benne, hogy ő van az egész
mögött.
Figyel minket.
Vár.
Hányingerem lett.
Kirázott a hideg.
 Ezúttal, amikor a gázra léptem, minden mást kizártam magam körül.
Mindent.
Minden vágyam. Minden kívánságom.
Nem értettem, és nem is akartam Jud érvelésével és könyörgésével
foglalkozni. Megpróbált megállítani, lecsillapítani, pont úgy, mint tegnap, de
most már tudtam, hogy vége mindennek, pedig el sem kezdődött igazán.
A mi sorsunk már megpecsételődött.
– Salem, csak hallgass meg… kérlek! Nem mehetsz így el! Bassza meg! Ne
csináld ezt!
Juni a hátsó ülésben sírdogált, jobban meg volt ijedve, mint eddig bármikor,
miközben én padlóig nyomtam a gázt.
Az SUV kifarolt, majd kifordult a Vasparipa, parkolójából az útra.
Keményen fogtam a kormányt, és imádkoztam. Időt kértem. Egy kis időt,
hogy legyen esélyem harcolni.
Elmenekülni.
Könnyek futották el a szemem, miközben végigszáguldottam az utcán. Alig
lassítottam, miközben élesen jobbra kanyarodtam.
Szinte elrepültem a Feloldozás előtt, majd balra kanyarodtam a következő
kereszteződésben.
Könyörögtem, hogy időben legyünk.
Végighajtottam a kisváros utcáin, miközben a hegyek mögött felkelő nap
lassan világosra festette felettünk az égboltot.
A fényesen ragyogó sugarakkal új nap köszöntött ránk, de én féltem, hogy
számunkra ez az utolsó.
Hogy történhetett? Hogy engedhettem meg? Tudtam, hogy nem szabadna
idejönnöm! Hogy nem engedhetem meg magamnak ezt a kényelmet. Nem lett
volna szabad.
Még bevettem egy-két gyors kanyart, és már ott is voltam a kis álmos
utcácskában. A torkomban dobogott a sajgó szívem, a gyomrom egy merő görcs
volt, ahogy a kis ház előtti kocsibeálló felé gurultam.
Tudtam, hogy Mimi is, és Darius is nagyon szerette volna, hogy ez legyen az
otthonunk, miközben én a város túlsó felén, egy férfi karjai közt találtam
otthonra.
Ez a csendes, kedves kisváros a csapdámmá vált.
Beletapostam a fékbe, mire lefulladt a kocsi.
Juni sírt, nagyon félt.
– Anya!
– Tudom, kicsim, tudom!
 Egész testem remegett, ahogy kiugrottam a kocsiból, és gyorsan kinyitottam
a hátsó ajtót. A biztonsági övvel matattam, miközben tudtam, és utáltam is
magam érte, de mindjárt újra be kell kötnöm.
Gyűlölöm!
Gyűlölöm!
Próbáltam elfojtani a fájdalmat, a magány miatti kínt, és próbáltam inkább a
feladatomra koncentrálni.
Menekülj!
A kislányommal a kezemben felfutottam az ajtóhoz. Alig találtam bele a
kulccsal a zárba. Amikor végre sikerült, gyorsan belöktem az ajtót. Becsapódott,
amitől úgy megrázkódtak a falak, mintha földrengés volna.
Bevágtam magunk mögött az ajtót, és a bőröndhöz ugrottam, amit a
sarokban tettem le. Azt hittem, soha többé nem lesz rá szükségem.
Micsoda bolond vagyok!
Micsoda bolond!
Letettem Junit, és elkezdtem gyorsan pakolni.
– Ne, anyu! Nem akarok kalandtúrára menni! Hát elfelejtetted, hogy
szeretek itt lenni? Itt kell maradnunk mindörökre, a csúnya bácsi nem tud
idejönni, mert ez a legeslegjobb hely, ahol valaha voltunk.
Lehunytam a szemem. Bárcsak igaz lenne! Bárcsak teljesíthetném a lányom
kívánságát!
Bárcsak olyan élete lehetne, amit megérdemel!
– Olyan helyre megyünk, ahol még ennél is jobb lesz! Majd meglátod! Ne
sírj! Kérlek, ne sírj!
– Ne! Anya! – szorította a kicsi öklét a szemére.
Istenem!
Hogy tehetem ezt vele?
De nincs más választásom.
Akkor az éj leple alatt menekültünk. Szomorúan és tele fájdalommal, mert
az énem fele ott maradt. Gúzsba kötött az az élet.
A fiamat egy olyan csatában vesztettem el, amelyet szegénynek megvívni
sem volt esélye. Nem tehettem ellene semmit. Nem tehettem egyebet, mint hogy
tovább harcolok a lányomért.
Azóta is menekülünk. Sosem tudom, hogy Carlo mennyire van a
sarkunkban. Sosem hittem el az aznap éjjeli híreket, melyek szerint Carlo
nemcsak egyszerűen eltűnt, hanem örökre távozott a földi létből.
Sosem vonták felelősségre.
Soha nem állt bíróság előtt.
Soha nem fizetett meg a bűneiért, amelyek miatt nem is maradt más
választásom, mint elmenekülni.
Hogy védjem a lányomat.
Ne bízz senkiben!
Fogtam Juni oltási bizonyítványát és még egy pár iratot, amim volt.
Elhomályosult a tekintetem, ahogy lassan, fokozatosan kikopott belőle a
remény.
A remény, hogy a lányom iskolába járhat.
Hogy normális életet élhet.
Hogy lesz egy hely, amit az otthonának hívhat.
Hogy lesz egy rendes családja.
– Mit csinálsz?
Felsikkantottam, mert megijedtem. Egy pillanat alatt talpon voltam, és
megpördültem.
Darius állt mögöttem, a falba kapaszkodva. Mintha visszafogná magát,
mintha őt is magával ragadta volna a felfordulás.
– Elmegyek – válaszoltam.
– Mi? Nem! Nem kell félned, Salem! Mondtam, hogy biztonságban vagy!
Nem kell többé menekülnöd!
Megráztam a fejem, miközben az arcomat elborította a szomorúság.
– Megtalált minket.
Darius szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt, majd idegesen
beletúrt a hajába.
– Mi? Miről beszélsz? Nyugodj le!
– Én… – kezdtem, de nem találtam a szavakat. Jud a bizalmába fogadott,
elmondta az igazságot. Nem mondhatom el.
– Mondd már el, hogy mi történt, Salem!
– Jud… ismeri Carlót.
Darius elsápadt, de aztán azonnal elöntötte a méreg. Felnyögött, majd
megdörzsölte az arcát.
– A kurva életbe! Tudtam!
Ledermedtem.
– Tessék?
– Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle – sóhajtott fel zaklatottan. – Igazi
bajkeverő.
Volt valami abban, ahogyan mondta.
Mintha inkább ingerült lenne, nem pedig rémült.
Megremegtem. Hirtelen kezdtem megérteni, mi folyik, de nem akartam még
egyelőre tudomásul venni.
– Hogy érted? Mondd, miről beszélsz pontosan?
 Darius megrázta a fejét, majd közelebb lépett.
– Mondtam, hogy elintézek mindent.
Hátrébb léptem.
– Nem értem. Megijesztesz.
Darius lassan egyre közelebb jött. Minden egyes szava szíven talált.
– Carlo megtalált, Salem. Megígérte, hogy nem bánt téged. Csak azt az
embert akarja, aki az öccsét megölte. Aki miatt elveszítette a fiát.
– Nem! – hátráltam tovább. Mintha tőrrel szúrtak volna szíven.
Darius?! Nem, biztosan nem tenné… nem lehet…
– Ideje volt már, Salem. Muszáj volt megtennem értetek. Érted és Juniért.
– Úristen! – nyögtem rémülten, a kezemet a mellkasomra szorítva, mintha
megállíthatnám az elhatalmasodni készülő
Hát nem volt kérdés többé, hogy mi történt.
Carlo ott volt.
Ő lesett minket.
Ő ült a kocsiban.
Ő volt az!
Ő volt az!
Darius egyre csak közelített.
– Egy dolgom volt csak, Jud közelébe kerülni. Megtalálni a gyenge pontját,
hogy mi fáj neki a legjobban, és akkor te szabad vagy. De muszáj volt
bebizonyítanom a hűségem. Ezért hoztalak ide. Hogy meggyőzzem Carlót, te és
Juni még életben vagytok, de már nem jelentetek rá veszélyt. Cserébe
visszakapjátok a szabadságotokat.
– Hazudsz! Hazudsz! Nem tehetted ezt velem! Nem! – nyögtem
kétségbeesetten.
– Veled? Talán érted! Érted tettem!
– Nem, Darius!
– Távol kellett volna tartanod magad tőle! Azt hittem, hogy múlt éjjel… a
tűz talán emlékeztet arra, hogy mi a fontos az életedben. Hogy rájössz, nem vagy
hozzávaló. Hogy észhez térsz.
– Nem tudom elhinni, hogy képes voltál…
Elhallgattam, amikor megéreztem, hogy áll valaki a folyosón. Odanéztem, és
láttam, amint Mimi belép a nappaliba. Zavarodottnak tűnt, ránk nézett, és én
láttam az arcán a fájdalmat. Hallotta, mit mondott Darius.
Ő nem tudott róla.
Darius tette.
Becsapott minket, rászedett minket, és egyáltalán nem voltam benne biztos,
hogy ebből ki tudunk keveredni.
 Megragadtam Juni kezét.
– Mennünk kell, kicsim.
– Ne! Anya! Nem akarok több kalandot! Légyszi! – rángatta a kezét, próbált
kiszabadulni.
Elöntött a fájdalom a csalódottságtól. Hogy támadhatott minket hátba?
Hogy? Amikor végre esélyünk volt a boldogságra?!
– Nem tudom elhinni, hogy képes voltál velünk ezt tenni. Mimire néztem, és
éreztem, hogy megszakad a szívem.
– Mennünk kell, Mimi. Sajnálom… nagyon sajnálom!
Visszaköltözött a tekintetébe az a régi fájdalom, de ott volt a kínzó
hitetlenség is, amikor Darius felé fordult.
– Megértem, szívem – nézett ismét rám. – Ne légy szomorú. Jó volt veletek
ez a pár hónap. Nagy ajándék volt ez is.
Potyogtak a könnyeim. Próbáltam visszatartani a sírást, de nem ment. Kitört
belőlem.
– Gyere, kicsim! – kértem Junit.
Darius mögöttem téblábolt, míg én a bőrönddel vesződtem, és megpróbáltam
Junipert is indulásra bírni. Sírt, toporzékolt, próbált ellenállni.
– De ez a mi különleges helyünk, anya! Itt kell maradnunk. Itt van Mimi és
Gage és a motoros bácsi!
Összeszorítottam a fogam.
– Mennünk kell! – parancsoltam.
Darius megragadta a csuklóm.
– Nem mész el, Salem! Biztonságban vagy! Carlo a szavát adta!
Biztonságban vagy! Csak Jud családját akarja, őket akarja bántani, cserébe te
szabad vagy.
– És te vagy olyan hülye, és elhiszed?
Elkapott a rémület a gondolattól, hogy Juddal vagy a csodás családjával
történhet valami. Ezek az emberek befogadtak engem és Junipert, mintha
közéjük tartoznánk.
Jó emberek. Kedvesek.
Muszáj őket figyelmeztetnem!
Darius megszorította a kezem.
– Nem. Te vagy a hibás, mert olyan férfiba szerettél bele, aki nem való
hozzád! Bolond voltál, hogy elhagytad Carlót!
Sokkolt, amit mondott. Nem tudtam elhinni, hogy a saját testvérem támad
hátba.
– Hogy mondhatsz ilyet?
Fájdalom ült ki az arcára. Ingerülten széttárta a karját.
 – Tudtad nagyon jól, hogy mi történik, ha elhagyod. Tudtad, mire képes. És
hajlandó voltál ellene vallani! Elvitted a gyerekeit, és elrejtőztél. Éveken át
próbáltam rendbe hozni a dolgokat. Meg nem történtté tenni azt, aminek
egyáltalán nem lett volna szabad bekövetkeznie. De tehetetlen voltam! Carlo
téged akart. Nem tehettem semmit, hiába vagy a testvérem. Ő a főnök! Amikor
végre tehettem valamit, hogy szabadok legyetek, akkor megtettem!
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.
– Semmit sem kellett volna tenned! Hazudtál nekem! Hazudtál!
Az ajtó felé indultam, de ismét megfogott.
– Mégis mit vártál, Salem? Hogy hagylak életed végéig futni? Az milyen
élet? Hogyan nő fel Juni? Hogy jár iskolába? Hogy? Muszáj volt tennem
valamit!
– Tudod, mit tettél? – kérdeztem elhűlve. – Elvetted az egyetlen esélyünket!
Kilöktem az ajtót, és kirángattam a visítozó Junit. Darius utánunk futott, és
elém állt.
– Biztonságban vagy! A szavát adta!
Gonosz, aljas röhögést hallottam.
Megmerevedett a gerincem.
Még szorosabban fogtam Juniper kezét.
– De rég láttalak, Pupa. Nézd csak… pont olyan szép vagy, mint régen –
szólt Carlo az autómra támaszkodva. Öltönyben volt. A kezét zsebre tette.
Mintha csak beugrott volna.
De tudtam én jól.
Elöntött a rémület.
Megremegtem.
Próbáltam lélegezni, gondolkodni, kitalálni, mi legyen.
Az biztos, hogy nem adom fel harc nélkül.
Küzdeni fogok.
Felsikoltottam, amikor Dariust hirtelen elrángatták a közelemből, és térdre
kényszerítették. Carlo egyik embere fegyvert nyomott a fejéhez.
– Mit csinálsz? – hördült fel Darius. Éreztem a félelmét, láttam, hogy
remegnek az izmai, és verejtékezni kezd a homloka.
Carlo megvetően felnevetett.
– Hát, meggondoltam magam.
– Nem! Megígérted! Megkaptad az infókat. Neked adtam Judot. Engedd el
Salemet!
– Nos, én pedig rájöttem, hogy van valami, amit még annál is jobban
szeretnék – nézett rám Carlo nevetve.
 Figyelmeztetés nélkül lőttek. Darius a járdára zuhant, körülötte csupa vér lett
minden.
Sikoltottam.
A hitetlenkedéstől, a rémülettől, a borzalömtól.
– Ne… – nyöszörögtem, miközben megragadtam Junipert, és magamhoz
szorítottam az arcát, hogy ne lássa ezt a szörnyűséget.
Körbefutott a tekintetem, ahogy kiút felé kutattam. Amerre elfuthatnék.
Harcolni fogok.
Harcolni fogok.
– Gyere ide, Pupa! – szólt Carlo halkan. – Hozd ide a lányomat! Szeretném
megismerni.
Oldalra döntötte a fejét, úgy nézett rám. Közben ingerülten felhorkant.
– Ami téged illet… Micsoda kár, hogy eljátszottad a második lehetőséged!
Pedig milyen jók lehettünk volna mi ketten!
– Nem! – tört ki belőlem kétségbeesetten, miközben kiutat kerestem.
Carlo rosszallóan ciccegni kezdett.
Felkaptam Junit, és nekilódultam.
Örült tempóban rohantam át a füvön az út felé, minél messzebb Carlótól.
Mimi kiáltott. Még láttam oldalról, ahogy kezét a feje felett lengetve Carlo
felé fut.
Ó, istenem, ne!
– Mimi! Ne! – kiáltottam, de futottam tovább.
Reméltem, hogy észhez tér.
De egy újabb lövés dörrent.
Nyöszörgést hallottam, majd elhalt a nagyim hangja.
Eluralkodott rajtam a fájdalom.
Hihetetlen fájdalom.
Széttépte a szívem.
De én csak futottam tovább.
Muszáj volt. Muszáj volt.
Aztán még egy lövést hallottam. Ezúttal az út túlsó feléről. Utána egyre több
lövés dörrent, minden irányból.
Mi a fene történik? Mi történik itt?
Teljes káoszba fulladt minden.
Görnyedve futottam tovább, közben Juniper fejét öleltem, hogy védjem a
golyózáportól.
Láttam, hogy Carlo mindkét embere a földre zuhan. Aztán egy pillanattal
később Carlo átfogott hátulról, és visszarántott. Keményen, rosszindulatúan.
Felsikoltottam.
 A földre zuhantunk, és ez a gonosz, romlott ember bilincsként szorított a
kezével.
De még időben elengedtem Junipert.
– Fuss, Juni, fuss! Ne nézz vissza, csak fuss!
 35.

Jud
Tehetetlenül néztem, ahogy kikanyarodik az SUV a parkolóból, majd
padlógázzal eltűnik az utca végén.
– Bassza meg! Salem!
Felindultan kapkodtam a levegőt.
Azt hittem, kettéhasad a szívem. Az emlékektől. Attól, amit tettem, és attól,
amit ő átélt.
Kiderült hát az igazság. Elképzelni sem tudtam az ő fájdalmának a
mélységét. Mindazt, amin keresztülment.
És én ott voltam. Ott voltam akkor éjjel.
A legszívesebben kitéptem volna a szívemet a helyéről.
De ennél is erősebb volt a késztetés, hogy a motoromra pattanjak. Hogy
levadásszam Carlót.
Hiszen mondtam, nekem csak egy név kell. És most megkaptam. Nem
nyugszom, amíg nem vetek véget ennek az ügynek.
Eltűnődtem, vajon a sors műve-e, hogy a neve már rég ott van a listámon.
Remegett a kezem a bosszúvágytól. Menni akartam. A nyelvemen éreztem a
düh és a gyűlölet ízét.
Meg kell adnom Salemnek azt az életet, amit megérdemel. Olyan életet,
amelynek én nem vagyok a része. De először rendbe kell tennem a dolgokat. El
kell tüntetnem azt a szörnyeteget a föld színéről.
Megvonaglott a bennem élő démon. Tombolt, rángatott, ki akart szabadulni.
Feszesre rántotta a láncait, és azok majdnem szétpattantak.
A zűrzavarban mezítláb rohantam ki, alsónadrágban. A fülemben hallottam a
vérem dübörgését.
Valószínűleg kész őrültnek tűntem, és talán igaz is volt.
Visszarohantam a Vasparipa mellett a lakásomhoz vezető lépcsőhöz.
Kinyitottam a nehéz vasajtót, és gyorsan felfelé rohantam; majd felérve
egyenesen a hálóba siettem, mert ott hagytam a telefonom az éjjeliszekrényen.
Lekaptam a töltőzsinórról, és azonnal tárcsáztam. Háromszor csörgött,
mielőtt az üzenetrögzítő válaszolt.
– Bassza meg! – káromkodtam idegesen, majd gyorsan beszélni kezdtem. –
Trent! Baj van! Carlo itt van, és az a szemét Salemet akarja. Szerintem Darius is
benne van. Nem tudom… Csak… A faszom… – Nem tudtam, hogyan
magyarázzam el. – Figyelj! Egy csomó szarság történt, amit nincs most időm
elmagyarázni, de szerintem Salem veszélyben van. Magánkívül rohant el innen.
Figyeld a házukat, jó? El akarja hagyni a várost, nem tudom, lehet, hogy
hazamegy először. Én…
Lehunytam a szemem. Fogalmam sem volt, mit csináljak, csak azt tudtam,
hogy nem bírok nyugton ülve maradni.
Befejeztem a hívást, és felkaptam a farmerom. Gyorsan belebújtam egy
pólóba és a bakancsomba. A mobilom a farzsebembe dugtam, majd a
szekrényemhez siettem. Itt volt a széf. Gyorsan beütöttem a kódot, és
kinyitottam. Magamra csatoltam a fegyvertokot, tettem bele töltényt, és már
rohantam is kifelé.
Készen álltam a vadászatra.
Leérve azonnal a motorom felé rohantam, majd hirtelen megtorpantam.
Valami fekete hevert összegömbölyödve a padlón.
A torkomban dobogott a szívem, amikor rájöttem, hogy egy ember fekszik
ott. Előkaptam a fegyverem, úgy közelítettem felé. Elöntött a rémület, amikor
láttam, hogy Logan az.
Megkötözték és alaposan megverték. Széles ragasztószalaggal ragasztották
be a száját. Csupa vér volt körülötte minden, mégis örültem, amikor hallottam,
hogy nyöszörög.
– Bassza meg! Logan! Segítek!
Próbáltam óvatosan levenni a ragasztót, hogy ne okozzak neki még több
fájdalmat, de valamit idegesen magyarázott.
– Ne haragudj! – mondtam, majd letéptem a ragasztót.
Logan azonnal kiabálni kezdett.
– Menj, Jud! Indulj! Csak el akarják velem terelni a figyelmed! Menj! Most!
– Mi…?
– Csak indulj! Ne velem törődj! Csak össze akarnak zavarni. Kirángattak az
ágyamból és idehoztak. Csak figyelemelterelés az egész! Nem engem akarnak,
ez nyilvánvaló, különben már rég kinyírtak volna. Benneteket akarnak! Téged és
Salemet. Menj! Keresd meg!
Egy pillanatig haboztam csak, mielőtt előkaptam a rugósbicskám, majd
gyorsan elvágtam a kötelet, hogy kiszabadítsam.
– Indulj! – szólt rám Logan ismét.
És én már talpon is voltam, és rohantam a motoromhoz. Futás közben
megnyomtam a garázsnyitó gombot, és hívtam a 911-et. Kértem egy mentőt a
Vasparipához és egy egységet Salem házához. Mondtam, hogy egy anya és a
gyermeke veszélyben van.
 A diszpécser további infókat akart belőlem kicsikarni, de kinyomtam a
telefont, és azonnal indultam is, szinte repültem a város túlsó vége felé. Olyan
gyorsan hajtottam, hogy elmosódott mellettem minden, egybefolytak a vonalak.
Csak egy dolgot láttam magam előtt.
Egyetlenegyet.
Az életem értelmét.
Ezt az egy dolgot még muszáj rendbe hoznom.
Segítek Salemnek új életet kezdeni, mert mostanra ő lett a mindenem. Azt
akarom, hogy végre éljen, méghozzá boldogan és szabadon. És persze Juniper is.
Félig tébolyultan vettem be az utolsó kanyart.
Meghúztam a gázkart, és szinte felrepültem a dombra, ahol a házak
sorakoztak.
Aztán hirtelen bennem rekedt a levegő. Elfogott a rémület, ahogy a távolabb
fekvő házuk felé néztem.
Juni.
Juni futott az út szélén, teljesen egyedül. Láttam, mennyire rémük szegény.
Lefékeztem mellette, és mielőtt észbe kaptam volna, már le is szálltam.
Odafutott hozzám, arca csupa könny volt, és félelem. Azonnal a karomba
zártam.
Megkönnyebbültem, de egyben meg is ijedtem. Elszorult a torkom.
– Motoros bácsi! Jöttél minket megmenteni? Itt a csúnya bácsi! – mondta
sírva, miközben a nyakamba temette az arcát. A szakállamba sírva beszélt, de a
lelkemben hangosan visszhangoztak a szavai.
Minden, amit megígértem magamnak, egy pillanat alatt semmivé lett.
Az elhatározás, hogy jó ember leszek.
Tiszta életű.
Hogy soha többé nem ontom ki senki vérét.
A démonom felüvöltött, és elszakította a láncait. Hallottam, ahogy
szétpattantak a szemek.
Egy autó parkolt az út mellett. Odafutottam. Az öklömmel vertem be az
ablaküveget, de nem is érzékeltem a fájdalmat.
Kinyitottam, és beültettem a kislányt a hátsó ülésre.
– Feküdj le az ülés mögé! – néztem rá, megsimogatva az arcát. – Ne ülj fel,
ne nézz ki, amíg vagy én, vagy Trent érted nem jön. Rendben? Szeretném, ha te
lennél a bújócskabajnok, oké?
– Oké – bólogatott hevesen.
– Ügyes kislány! – válaszoltam, majd rácsuktam az ajtót.
Körülnéztem, hogy biztosra menjek, senki sem látott minket, majd gyorsan
visszaültem a motoromra, és már száguldottam is tovább.
 Nem messze megláttam az elsötétített üvegű BMW-t. Pont ugyanott parkolt,
mint amikor Trenttel biciklizni tanítottuk a kicsiket.
Aztán elöntött a rettenet, amikor megláttam az úton szerteszét heverő
testeket.
Trent a ház előtt állt, fegyverrel a kezében.
Salem pedig… Salem ott állt vele szemben, mögötte pedig Carlo, aki
fegyvert nyomott a fejéhez. Fedezéknek használta őt az a rohadék.
És én?
Előkaptam a fegyverem, és szabadon eresztettem a démont.
 36.

Salem
Sípolva kapkodtam a levegőt.
Teljesen elszorult a torkom a testemet átható fájdalomtól. Belém hasított a
rettenet, testi, lelki és érzelmi fájdalom.
Alig láttam valamit a félelemtől. Testemet kiverte a hideg veríték,
jéghidegnek éreztem a lelkem is, miközben átjárt a gyász érzése. Darius.
Mimi.
Jud.
Juni.
Juni, Juni, Juni.
Csendben, némán imádkoztam, hogy biztonságban legyen. Reméltem, hogy
sikerült elmenekülnie, hogy egy kedves és jó ember talál rá, és segít neki.
Próbáltam nem sírni.
Nem akartam megadni neki ezt az elégtételt, pedig mélyen belém vájta az
ujjait, ahogy szorított.
Trent felé fordított, aki az utca túlsó felén állt felénk irányított puskacsővel.
Határozottan, keményen, félelmetesen.
Holtpontra jutottunk.
Carlo engem használt fedezéknek, mert ha megöl, kétségtelen, hogy Trent is
megöli őt.
Trent ölte meg a másik két embert is, csak úgy simán, mintha kipipált volna
két elintéznivalót a listán. Meglepte őket. Mire feleszmélhettek volna, már a
földön feküdtek.
– Engedd el! – szólt oda Carlónak. – És akkor könnyű halálod lesz.
A fenyegetése ott lógott a levegőben.
Carlo felröhögött.
– Azt hiszem, elfelejtetted, ki vagyok.
– Már régen sem érdekelt. Most meg pláne nem – vetette oda Trent, bár én
kihallottam a hangjából a dühöt.
Nagyon megfontoltak voltak a szavai. Magára akarta irányítani Carlo dühét.
Mintha időt próbált volna nyerni. Értékes pillanatokat Juninak.
Hálát éreztem. Pislákolni kezdett bennem a remény, hogy legalább a lányom
biztonságban lesz.
 Aztán meghallottam valamit a távolban. Mélyen dörmögő motor hangját,
ami egyre közeledett.
Tökéletes időzítés.
Az én gonosz megmentőm, akit kímélni akartam.
A motor hangján túl szirénákat is hallottam.
Már értettem, miként bukkanhatott fel Trent pont akkor, amikor segítségre
volt szükség.
Jud.
Felgyorsult a pulzusom, ahogy a remény apró foszlányai hirtelen gyökeret
vertek. Azonnal erőre kaptak és duzzadni kezdtek.
De a félelem is magával sodort.
Talán Carlo is érezte, hogy történni fog valami, mert sokkal erősebben
szorított magához.
– Ha megmozdulsz, meghal.
Trent felhorkant.
– Mindketten tudjuk, hogy akkor mi fog történni.
Trent jobbra mozdult, Carlo pedig követte.
Körbe-körbe lépkedtek.
Patthelyzet.
Felbőgött a motorhang, a szél szárnyán érkezett a reménnyel együtt, de
beárnyékolta a félelem. Védeni akartam Judot. Szeretem. Bízom benne. Őt is a
testvérem ostobasága taszította bajba.
A motorhang hirtelen elhalkult, majd teljesen elhallgatott. Ne!
Majdnem sírva fakadtam, amikor rájöttem, hogy csak képzelődtem.
Olyasvalamiben reménykedtem, ami ott sem volt.
Mégsem Jud jött.
Elsüllyedtem az álomban, amelyben az övé lehetek, ő pedig az enyém. Ahol
két megtört lélek egymásra talál. Ahol otthonra lelnek.
Elöntött a fájdalom.
Carlo és Trent tovább méregették egymást.
– Nos, akkor kénytelen leszek szerencsét próbálni – morogta Carlo, majd
erősebben a fejemnek nyomta a fegyverét.
Belém hasított a fájdalom, és hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ,
amikor éreztem, hogy megremeg az ujja a ravaszon.
Ennyi volt hát.
Itt a vég.
Ebben a pillanatban ismét felzúgott a motor, és egy szempillantással később
már ott zúgott előttünk.
Olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam. Minden összemosódott.
 De a szívem azonnal felismerte.
Jud kivont fegyverrel repült el előttünk.
Tátva maradt a szám. A fejemnek szegezett fegyver pedig megremegett.
Egy töredékmásodperccel később reccsent valami.
A lelkem is belerázkódott. Mindenem remegett.
Carlo hanyatt zuhant. Már nem fogott.
Lassan fordultam meg. Carlo élettelen teste ott feküdt a földön. Ömlött
belőle a vér.
A sokktól térdre estem, és levegő után kapkodtam.
A motor a járdaszegélynek dőlt. Jud meg sem várta, hogy megálljon, már
ugrott is.
Bakancsa nehezen puffant a betonon.
– Juni! – sírtam fel hirtelen.
– Jól van! Biztonságban van!
– Ó, istenem! – nyögtem, majd a földre rogytam. Elfogyott az erőm.
A karjába vett.
Átölelt, magához szorított, a biztos menedékbe. Leült a földre, és az ölébe
ültetett.
– Vigyázok rád! Szeretlek! – dörmögte halkan a fülembe.
Tudtam, éreztem, hogy van valami sötétség ebben a férfiban. Valami
veszélyes.
Valami nyers és barbár.
De már azt is teljes bizonyossággal tudtam, hogy mennyire jóságos és
igazságos.
– Vigyázok rád, Salem. Vigyázok rád.
Sírni kezdtem. Elengedtem magam, és a nyakába kapaszkodva sírtam,
miközben éreztem a heves szívverését.
Biztonságos, meleg ölelésében ringatott.
A szirénák egyre közelebbről harsogtak. Végre megérkeztek a rendőrök. Egy
mentő és egy tűzoltó is lefékezett mögöttük.
– Mimi! – sírtam fel hangosan. Kontrollálatlanul sírtam, a körmeimet Jud
vállába vájva.
Nagyon fájt a veszteség.
– Mimi!
Éreztem, hogy mozgatja a karját. Vadul integetett.
Léptek dobogtak körülöttünk, ijedt és felháborodott hangok. A mészárlás
okozta rettenet hangjai.
Egy rendőr hajolt fölénk.
Jud megpuszilta a homlokom.
 – Sajnálom, Salem! Nagyon sajnálom!
Megráztam a fejem, és beletemettem az arcom a szakállába.
– Hiszen megmentettél minket!
Megmentett minket.
Azon a borzasztó éjszakán négy éve és most is.
Gonosz, gyönyörű megmentőm!
Reméltem, hogy megengedi, hogy én is megmentsem őt, hogy
felszabadítsam a múlt borzalmai alól, amelyeket most már világosan értettem.
A szívünk mindörökre egymásba fonódott.
 37.

Jud
Az intenzív osztály előtt mászkáltam. Bent tompán égtek a fények, a gépek
halkan pittyegtek. A szívem alig fért el a mellkasomban, a torkomat hatalmas
gombóc zárta el.
Vicces, hogy még Salem mesélte, milyen kívülállónak érezte magát, amikor
ideérkezett. Mint aki nem igazán tartozik ide, pedig én talán soha nem voltam
semmiben annyira biztos, mint abban, hogy igenis itt a helye.
Nem tudtam, hogyan mehetnék el. Hogyan fordítsak hátat.
Hogyan, ha itt ez a csodálatos nő? Ez a boszorkány, aki teljesen
megbabonázott.
Kibaszott fekete mágia.
Magától mozdult a lábam. Nem tudott ellenállni a vonzásnak.
De a szégyen lelassította a lépteim. Még inkább összetörte a már amúgy is
darabokban heverő szívemet.
Beléptem az ajtón, és a kórházi ágy mellé húzott szék mögé álltam.
Salem a nagymamája kezét fogta. Biztosan, de gyengéden.
Én ugyanakkor Salem vállára tettem a kezemet. Azt akartam, hogy tudja,
mellette vagyok. Éreztem a bizonytalanságát.
– Túl fogja élni – szóltam határozottan. – Nagyon erős! Igazi túlélő. Igazi
harcos, akár az unokája.
Salem megremegett, mintha próbálná visszatartani a sírást.
– Mindig azt akartam, hogy büszke legyen rám. Fontos ember akartam lenni.
Gondoskodni róla, támogatni, úgy, ahogyan ő is gondoskodott rólunk.
– Nem tudok mindent az életedről, Salem. De azt láttam, hogyan nézett rád
Mimi. Micsoda büszkeséggel. Micsoda örömmel. Szeretettel. Ebben ne
kételkedj!
– Borzasztó, nem tudom elhinni, hogy ez történt! Borzalmasan haragszom
magamra a rossz döntéseimért, mindazért a fájdalomért, amit okoztam. Azért is
haragszom, amit Darius tett. Rettenetes, hogy meghalt. De az is szörnyű, hogy
közben örülök, mert Juninak végre olyan élete lehet, amiről mindig álmodtam –
magyarázta, majd a kezemért nyúlt, és megszorította.
Próbáltam nem elsírni magam.
– Én meg azt találom borzasztónak, amit veled tettem – mondtam halkan.
 Nem számított a bennem tátongó űr, nem számított, hogy a szívem kiszakadt
a helyéről.
Nem számított a kínzó fájdalom sem, amit a bensőmben éreztem. Legalábbis
erről próbáltam győzködni magam, miközben mogorván rohangáltam az
üzletben fel-alá.
Nyöszörögtem, dünnyögtem, morogtam a szenvedéstől.
Megérte. Érdemes volt.
Minden egyes pillanatért érdemes volt.
Nem tudom megfizetni a tartozásom, nem is lehet, de legalább
elmondhatom, hogy ott voltam, és segítettem nekik, hogy jobbra forduljon a
sorsuk.
Hogy biztonságban legyenek.
Hogy békében élhessenek.
Hogy végre élhessenek.
Nem találtam, amit kerestem, ezért mérgesen visszalöktem a helyére a
fiókot, majd lejjebb hajoltam, hogy kihúzzam az alatta lévőt.
Elkezdtem feltúrni, majd azonnal le is merevedtem.
Más lett körülöttem a levegő, és már nyílt is az ajtó.
Felszikrázott az energia, életre kelt.
Lehunytam a szemem, biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm, hogy
csak ábrándozom a nőről, akiért teljesen odavagyok.
Csak aztán meghallottam a cipője sarkának a koppanását. Megremegett
alattam a föld, és megszédültem.
Óvatosan felegyenesedtem, aztán hirtelen el is állt a lélegzetem, amikor
megláttam.
A szeme, akár a viharos tenger. Mélységes sötétkék.
És úgy villant, mintha belém csapott volna a mennykő.
Salem eljött hozzám.
Szűk, fekete nadrág, selyemblúz és égig érő magas sarkú volt rajta.
Magabiztosan, határozottan lejtett át az üzleten.
Basszus. Micsoda nő!
Tünemény.
Fantázia.
Álom!
Minden egyes sejtem megremegett, és bizsergett minden ujjam, hogy ecsetet
ragadjak.
Meg akartam örökíteni a szépségét, hiszen amúgy is kitörölhetetlenül
bennem élt.
Salem oldalra döntötte a fejét.
 Határozott volt minden egyes lépése.
– Úgy hallottam, segítségre van szükséged.
Majdnem hangosan felnevettem.
Ez a csaj!
Megráztam a fejem, és az íróasztal lapjára tettem a tenyerem. Igazából érte
akartam nyúlni, elvenni, amiért epekedtem.
– Valóban? – kérdeztem.
Bólintott.
– Igen. Úgy hallottam, elég nagy itt a rendetlenség, és hogy ennek a nagyra
nőtt mamlasznak menthetetlenül segítségre van szüksége.
– Mamlasz? – néztem rá meglepetten.
Kedvesen bólintott, bár a szemében huncut fény villant, és a szája is halvány
mosolyra húzódott.
Azonnal zsibbadni kezdett a gyomrom környéke.
– Nos, igen. Úgy tűnik, a tulaj ugyan jól ért ahhoz, amit csinál, de nem lát
tovább az orra hegyénél, fogalma sincs, mire van igazán szüksége, nem érti,
hogy igazán mit érdemel, így eljöttem, hogy segítsek.
Megremegett a szám széle. Nem direkt, de egyáltalán nem tudtam
kontrollálni az idegeim. A testem minden egyes sejtje hirtelen életre kelt.
Megkerültem a pultot.
Salem kétlépésnyire állt tőlem. Megcsapott az illata, ez a kókuszos
gyönyörűség, és majdnem levert a lábamról.
– Mivel akarod kisegíteni?
– Magammal – válaszolta felcsillanó szemmel.
Csak egy szó volt.
Egy vallomás.
Kérés.
Esküszöm, éreztem a szívének dobbanását.
– Én még azt sem értem, egyáltalán hogyan kerülsz ide… –nyögtem
rekedtesen.
– A két lábamon jöttem – mondta egyszerűen.
– De…
– De mi? Mi, Jud? Komolyan képes vagy ott állni, és úgy tenni, mintha nem
szeretnél? Mintha nem kívánnál?
Kényszeredetten felnevettem.
– Nos, ez eléggé elképzelhetetlen.
– Akkor mi a bajod? Engem hibáztatsz, hogy elvesztetted a feleséged és a
lányod? – kérdezte fájdalmas, együttérző hangon.
Közelebb léptem.
 – Mi? Te most viccelsz, ugye? Dehogy hibáztatlak!
– Akkor mi a bajod? – nézett rám karba tett kézzel.
Magam elé bámultam.
– Félek, hogy sosem leszel képes rám nézni anélkül, hogy őt látnád.
A nevét sem kellett kimondanom.
Így is ott visszhangzott a fülemben.
Lucas.
Lucas.
A pici súlya és a kicsiny teste örökre magával ragadta a lelkem egy részét,
amikor meghalt.
Csak egy másodperc kellett, hogy örökre belém égjen.
Elöntötték az érzelmek Salem arcát.
Beletúrt a szakállamba, megfogta az állam, majd kényszerített, hogy nézzek
a szemébe.
– Igazad van, Jud. Sosem tudok ezek után úgy nézni rád, hogy ő ne jutna az
eszembe. Hogy ne látnám magam előtt. Hogy ne venném észre a hátadon a
sebhelyeket, amiket akkor szereztél, amikor meg akartad őt menteni. Hogy ne
jutna eszembe, hogy időt kaptam tőled, hogy elmenekülhessek Junival. Hogy ne
azt a férfit látnám magam előtt, aki megmentett minket. A férfit, aki már kétszer
is megmentett minket.
Elfacsarodott a szívem.
– Ott voltam, Salem.
Úgy mondtam ki, mint egy vallomást.
Salem megsimogatta az ajkam, majd mosolyra húzódott a szája.
– Igen… ott voltál!
Lehunytam a szemem.
– Salem! – suttogtam.
A hajamba túrt, én pedig nem tudtam tovább uralkodni magamon. Átöleltem
a derekát.
Magamhoz húztam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Reménnyel.
A homlokának támasztottam a homlokom.
– Kész katasztrófa vagyunk mi ketten! – suttogtam. Salem hátrébb húzódott,
hogy a szemembe nézhessen.
– De kurvára szép katasztrófa!
Halkan elnevettem magam, majd szorosan magamhoz húztam, és a nyakába
temettem az arcom.
– Édesem…
Felsóhajtott.
 Rámosolyogtam.
– Szóval munkát keresel? – ugrattam.
– Hmmm… – mormogta az ajkába harapva. – Igen, munkát keresek. És
otthont. Az otthonomat. Az életem értelmét. De leginkább azt a férfit keresem,
aki egyszer azt ígérte, mindörökké velem lesz – magyarázta, majd mindkét
kezével belemarkolt a pólómba, és mélyen a szemembe nézett. – És ha ez a férfi
nem csókol meg hamarosan, istenemre leszúrom!
Most már tényleg felnevettem, és már fel is kaptam. Felemeltem, és csókolni
kezdtem. Közben valahogy a szívem is visszatalált a helyére.
Még szenvedélyesebben kezdtem csókolni.
Rámenősebben. Keményebben.
Addig csókoltam, míg teljesen megszűnt körülöttem a világ. Kibaszott
fekete mágia…
 UTÓSZÓ

Salem
Megkérdezte egyszer, mire vágyom a legjobban. Könnyen rávágtam, bár eléggé
valószínűtlennek tűnt akkoriban, hogy leginkább egy igazi otthonra vágyom.
Egy olyan helyre, ahol szabadok lehetünk Junival. Ahol nyugodtan gyökeret
ereszthetünk, ahol a lányom növekedhet és kivirágozhat. Ahol biztonságban
vagyunk, és nem kell félnünk.
Egy olyan helyre, ahová bármikor visszatérhetünk, mert oda tartozunk.
Kinéztem a kis hátsó kertben álldogáló emberekre. Ide tartozom. Közéjük.
Ők a biztonságot adó otthon.
A menedékem.
A családom.
Az otthonom.
Elszorult a torkom.
Ott volt az én hatalmas szerelmem is, aki éppen Logan felé dobott egy
focilabdát. Logannek, aki épp kitört Trent mögül, és a rögtönzött gólvonal mögé
lépett.
Jud.
Az én gonosz megmentőm.
Az én nyers, de édes szerelmem.
Milyen hatalmas férfi!
Milyen jóképű!
A szerelme meg olyan szenvedélyes és igazi, hogy beleremegett alattam a
föld is.
Mintha megérezte volna, azonnal felém fordult, és rám mosolygott.
Gage és Juni is ott volt a kertben, természetesen.
A kisfiú odakacsintott nekem.
– Na, nézd csak! – mondta Mimi a verandán ülve. – Ez a ravasz róka mégis
tudja, hogy kell egy nőt igazán szeretni, ugye? Itt vagy mellettem a verandán,
mégis megremeg a térded, ha rád néz.
– Mimi! – horkantam fel szemérmesen.
Eden a másik székben ülve nevetett.
– Hmmm… meg kell hagyni, a Lawson fiúk tarsolyában bizony van egy-két
trükk.
 – Naná – jelentette ki Mimi –, elájulsz, olyat tudnak!
– Mimi! – hördültem fel ismét, miközben próbáltam visszatartani a
kirobbanni készülő nevetést.
– Most mi? Igazam van, nem?
– De igen! – hagytam rá a szememet forgatva.
Igaza volt.
Méghozzá annyira igaza volt, hogy azt sem tudtam, hová legyek a
csodálkozástól.
Az életem teljesen a feje tetejére állt.
Rendbe jött.
Teljesen váratlanul ért ez a hatalmas boldogság.
– Ennyi, hogy „de igen”? – ismételte el Tessa nevetve. – Ne viccelj, látom,
mindjárt meggyulladsz. Fellobbantotta benned a lángot, méghozzá nem is kicsit.
Totál őrültek vagytok. Igazi őrült szerelem. Nem viccelek! Nem csodálkoznék,
ha teherbe esnék, csak mert itt állok melletted.
– Fogd be inkább! – löktem meg a karját.
– Soha! – nézett rám vigyorogva.
Nevetést hallottam Juniék felől, és azonnal visszasüppedtem a jóleső
boldogságba és a nyár ölelő melegségébe. A felettünk ragyogó kék égboltot
fehér felhők pöttyözték.
Trent odadobta Juninak a labdát.
– Gyerünk, Juni! Gyerünk! – kiáltotta neki.
Juni nekiiramodott, és nyílsebesen futni kezdett… rossz irányba. Trent
felnevetett, majd felemelte, és az ellenkező irányba fordítva ismét letette.
– Arra van az előre!
– Upsz! – nevetett Juni.
Jud azonnal mögötte termett, lassan noszogatta, édesen ingerelve, ahogy
csak ő tudta.
– Gyerünk, kicsi Juni, mert máris elkaplak!
– Soha! Én sokkalta gyorsabb vagyok nálad! – sikította Juni nevetve.
Jud még közelebb ment hozzá, éppen csak egy lépéssel maradt le mögötte,
mire Juni hangosan nevetett.
– Touchdown! – sikította átlépve a képzeletbeli vonalat.
Jud megvárta, hogy beérjen, majd felkapta, lehemperedett vele, és jól
megcsiklandozta.
Juni boldogan kuncogott, miközben Jud úgy fordult, hogy ő legyen alul, és
Juni a földre szegezhesse a hatalmas férfit.
– Látod? Esélyed sincs! Már megszereztem a pontot! Lányuralooom!
Gage repült feléjük.
 – Fogalmad sincs, mennyire – dörmögtem nevetve.
Végigsimított a mellkasomon.
– Ó, de azt hiszem, tudom.
Nevettem, majd gyorsan megcsókoltam.
– Gyerünk befelé! – csaptam a fenekére.
– Diktátor!
Összehúzott szemmel néztem rá, mire elnevette magát.
Hatalmasat dobbant tőle a szívem.
Mindennap.
Minden pillanatban.
Fogalmam sem volt, hogy ilyen is lehet az élet.
Kinyitottam a hátsó ajtót, kikötöttem Juniper biztonsági övét, és az ölembe
vettem.
Örültem ennek az ajándéknak, amit az élettől kaptam.
Soha nem felejteném el értékelni. Soha nem használnám ki őket.
Elindultunk felfelé a lakásomba vezető lépcsőn.
Salem mögött mentem.
Eszembe jutott az első éjszakánk majdnem egy évvel ezelőtt, amikor csurom
vizesen ment felfelé, én pedig még nem is tudtam, mekkora hatással lesz rám.
Hogy mennyire felforgatja az életem. Hogy mekkora vihart fog okozni.
De sokszor a vihar utáni csendben vesszük észre azt, ami addig rejtve
maradt.
Salem beütötte a kódot, kinyitotta az ajtót, én pedig becipeltem Junit a
szobájába, és lefektettem.
Az új házunk épülőben volt a város túlsó felén, közvetlenül Trenték épülő
háza mellett. A kert végében vendégház készült, így Miminek is meglesz a saját
kis lakhelye, de mégis közel lesz Salemhez, így gondoskodhat majd a nagyijáról,
ha szükség lenne rá. A mi házunkban öt hálószoba lesz, amelyből az egyik
egyszer remélhetőleg Kye szobája lesz.
Salem biztatására összeszedtem magam, legyűrtem a félelmem, és
megpróbáltam elérni Kennedyt. Sikerült, és végül két nappal ezelőtt válaszolt is.
Ugyan nagyon óvatos választ adott, de engem reménnyel töltött el.
Kennedy a keleti parton él. Újraházasodott, és lett még két gyermeke. A
beszélgetéseink az elmúlt két napban meglehetősen feszültek voltak, de úgy tűnt,
valamelyest megenyhült az irányomba. Legalább megengedte, hogy írjak a
kislányomnak.
Lassan része lehetek az életének.
De mindent értékelek, minden egyes lehetőséget.
Lehajoltam, és megpusziltam Juniper fejét, majd alaposan betakargattam.
 Hatalmasat dobbant a szívem, amikor álmában motyogva azt mondta, hogy
„jó éjt, apa”.
– Neked is, kicsim.
Talán nem az én vérem, de minden egyéb szempontból a lányomnak
tekintem.
Teljesen.
Igazán.
Gyengéd simítást éreztem a gerincemen, Salem a hátamra hajtotta az arcát.
– Nagyon szeretem Junipert – suttogtam dörmögve, és a feleségem felé
fordultam. – Szeretlek! – mondtam a tenyerembe véve az arcát.
– Mindörökké – válaszolta.
Kézen fogtam, majd magam után húzva kivezettem a szobából. Hátrafelé
lépkedve fogtam a kezét, ahogy bementünk a szobánkba.
De nem az ágyhoz vezettem, hanem balra húztam.
Salem csábosán felnevetett.
– Mit tervezel?
– Meg akarlak festeni – válaszoltam beütve a nyitókódot a stúdiómhoz.
Beléptünk a tompa fényekkel megvilágított terembe. A hatalmas, színes
festmények kaleidoszkópként vettek körbe minket.
A festmények, melyek régen a bűnömet jelképezték.
A fájdalmam.
A rémálmaim.
Az álmaim.
Salem kellett ahhoz, hogy meglássam a bennük rejlő szépséget.
A feleségem lerúgta a szandálját, és besétált a stúdió közepére. Halkan,
visszafogottan, de áhítatosan vette a levegőt. Minden alkalommal, amikor bejött,
felfedezett valami újat.
Mindig a kisfiú nyersen megfestett képe vonzotta a legjobban. A kisfia.
Biztos voltam benne, hogy a lelke már akkor felismerte, amikor először járt
itt bent. Végighúzta az ujját a festmény lendületes ecsetvonásain.
Egyszer azt mondta, nem ismert engem.
Most már ismert. Méghozzá teljességgel.
Mindent tudott rólam.
Minden bűnömet, minden reményemet ismerte.
Lassan megfordult. Hosszú, virágos nyári ruhát viselt.
Milyen szép!
Milyen csodálatos!
Mint az igézet.
Az én személyes feloldozásom.
 Lerúgtam én is a cipőmet, majd lekaptam magamról a pólót is. Lehajítottam
a földre, és a festékek felé indultam a stúdió túlsó felébe. Közben őt néztem.
– Mikor érzed magad a legvonzóbbnak, Salem? – kérdeztem. Ugyanazt a
kérdést tettem fel, amit az első alkalommal, amikor idehoztam. Amikor még nem
tudtam, mit jelent vele lenni.
Salem a terem közepére ment, majd leült.
Kicsit fura volt, de közben aranyos is.
Felhúzta a hosszú ruháját, egészen fel, úgy, hogy kibukkanjon alóla a
hatalmas, feszes hasa, ahol a kisfiúnk növekedett. Elbiccentette a fejét, felém
mutatva az állkapcsát.
Szerelmesen villant a tekintete.
– Hogy mikor érzem magam a legvonzóbbnak? Nos, minden alkalommal,
amikor rám nézel, Jud.