A

fordítás az alábbi mű alapján készült:

Corinne Michaels: A Chance for Us (Willow Creek Valley #4), 2022

Fordította FARKAS NÓRA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Még egyszer, kérlek, 2018
Miénk az éjszaka, 2019
Várj még rám, 2019
Maradj közel (társszerző: Melanie Harlow), 2019
Ne csak a testemre figyelj, 2020
Arrowood Brothers-sorozat 1–4., 2021–2022
Egyszer már szerettél, 2022
Találj el hozzám (Willow Creek Valley 1.), 2022
Egy érzés ide csábít (Willow Creek Valley 2.), 2022
Te vagy a minden (Willow Creek Valley 3.), 2022

Copyright © 2022. A CHANCE FOR US by Corinne Michaels

The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Farkas Nóra, 2023
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

A fedél Koppányi Lilla munkája.

Szerkesztette: Bukovenszki-Nagy Eszter
Korrektúra: Balázs Piros
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5703-98-2
Jannek és Pangnek. Ha ti nem szeretitek olyan nagyon Olivert, talán én
sem írom meg a történetét. Nélkületek ez az egész sorozat nem
születik meg. Igazatok volt: Oliver Parkerson fantasztikus, és
megérdemelte, hogy egy igazán különleges és időtálló szerelemre
leljen.
 EGY

Oliver
– Két hét, Oliver! Két rohadt hét, és még a közelében sem vagyunk annak, hogy
készen legyünk! Már megint! Megint ezt csinálod velünk! Meg tudnálak fojtani.
Itt helyben, azonnal ki tudnám tekerni a nyakad – őrjöng a húgom, miközben
aláír valami papírt, amit az egyik építőmunkás tesz elé.
Az utánozhatatlan vigyoromat villantom Stellára, miközben a munkás
kikerekedett szemmel halad tovább. Én már hozzászoktam az ikertestvérem
kirohanásaihoz. Igaz, eddig mindig sikerült kézben tartanom a helyzetet.
Na, most ez erre az esetre nem teljesen igaz. Kissé kicsúsztak a kezemből a
dolgok, de ezt a munkások előtt nem fogom kimutatni. Igazából kurvára be
vagyok szarva.
Le kellett mondanunk egy hónapok óta szervezett esküvőt, és vissza kellett
térítenünk az összes addig befizetett pénzt, mert még nem álltunk készen a
nyitásra. Nagy csapás volt ez a szállónak, és bár azóta sikerült egy újabb esküvőt
leszerveznem a közeljövőre tervezett, nem hivatalos nyitóhetünkre, az a helyzet,
hogy még mindig nem vagyunk kész.
– Nem lesz semmi baj, Stella.
 – Aha. Látod ezt? – kérdezi, és a földre mutat.
– Igen.
– Észreveszel rajta valamit?
Vállat vonok.
– Szürke.
– Gyűlöllek! Istenemre esküszöm, hogy ki nem állhatlak! Ahhoz mit szólsz,
hogy beton? A padlónak betonból kell lennie?
– Az alapozás gyakran beton.
Felsóhajt, és égre emeli a kezét.
– Uramatyám, segíts rajtam!
Megszánom az ikertesómat, és átkarolom.
– Nyugi! Rendben lesz. Megérkezik a padlóburkolat, és le is fogjuk rakni,
még a vendégek érkezése előtt.
Olyan gyűlölettel teli pillantást lövell felém, amitől a legtöbb férfi fülét-farkát
behúzva elhallgatna. Tyűha, de harapós!
– Nem tudhatod.
– Nem, de nem fogok ezen aggódni. Maren tisztában van vele, hogy még meg
sem nyitott a szálló, és csakis ezért bérelhette ki kevesebb mint tizenötezer
dollárért.
– Na igen, egy rohadt esküvő tizenötezer rugóért… ilyen fantasztikus ötleted
is csak neked támadhatott!
– Én is így gondoltam – vágok vissza. Az összes rendezvényért én felelek, én
döntöm el, mi mennyibe kerüljön, és én adom hozzá az összes aprócska
részletet, ami a megfizethetőből megtérülőt varázsol. Soha nem tartottam magam
értékesítőnek, de elég sármos vagyok, és képes voltam bizonyítani. Azon kevés
dolgok egyike, amihez van tehetségem – a testvéreim bosszantásán kívül –, az a
tervezés. Mindent kirakós játéknak tekintek, és ezt a képességemet arra fogom
használni, hogy temérdek pénzt lapátoljak össze.
Legalábbis ez a terv.
De úgy fest, ez az ügy kicsit túlmutat a hatáskörömön.
– Nem, nem volt fantasztikus ötlet. Ostobaság volt leszervezned a nem
hivatalos megnyitónkra egy esküvőt.
– Csak nagyban érdemes gondolkodni – visszhangozom apánk jelmondatát,
akitől mindannyian elhidegültünk; és azonnal utálom is magam érte.
– Tényleg?
– Ez most csak úgy kicsúszott – vallom be.
Stella felsóhajt.
– Nem tehetek róla, de akkor is azt gondolom, hogy talán túl nagy fába vágtuk
a fejszénket.
 – Az lehet, de mindent bele fogunk adni. Ha ideiglenes padlót is kell
leraknunk, vagy összehordanunk valami faszságot arról, hogy ez az egész csak a
rusztikus dekoráció része, megtesszük. Csak mi fogjuk tudni az igazságot.
– Mintha kizárólag a padló nem lenne kész… – Josh bátyám lép be a szobába.
Kinyitja a kezében tartott dossziét, és végigfuttatja az ujját a lapon, miközben
olvassa:
– A mosogatótálcák késnek, a séf épp most rúgta ki a teljes konyhai
személyzetet, merthogy idióták, az előtérben álló kanapé lába törött, a bal szárny
emeletén baj van az elektromos vezetékekkel és nem ezt a világítást rendeltük a
vendégszobákba… – Rám emeli a tekintetét. – Folytassam?
– Nem tudom, mi mást szeretnél még mondani. Az esküvőt hetekkel korábban
lebeszéltem, és fizetnek érte. Ahhoz, hogy felvehessük a kölcsönt, tényleges
bevételeket kellett felmutatnunk, és ez sikerült is, miután kivették az összes
szobát. Na meg ennek köszönhetően tudtuk szerződtetni a szakácsot, aki most
nem annyira boldog.
– Vállalhattunk volna esküvőt azután is, hogy már előrukkoltunk egy jobb
tervvel, és feltérképeztük a problémákat a szállóban – dörzsölgeti Josh az
orrnyergét. – Csak hát Deliának itt van a baba, Graysont is lefoglalja a két
gyereke, Stella meg folyton elszökik Jackkel…
Nagyot sóhajtok, ahogy az utóbbi kép megjelenik előttem, és öklendezést
imitálok.
– Undorító.
– Nem szököm el Jackkel – védekezik Stella. – Csak friss házasok vagyunk,
akik szeretik a… az erdőt.
– Ki nem állhatod a természetet – emlékeztetem.
– A faborítást szeretem.
– Na, húzz el innét! – felelem rezzenéstelen arccal.
– Nőj már fel! – nevet. – Férjnél vagyok, és van egy gyerekem. Viszont
akarunk még egyet, és ovulálok.
– Most komolyan! Kihipózhatja az ember a saját fülét? – kérdezem Josht.
– Kurvára remélem.
Stella a szemét forgatja.
– Fiúk… – Aztán rám szegezi a tekintetét. – A késésekkel meg a
problémákkal nem tudunk mit tenni, de kell valami terv. Mivel az esküvő miatt
kénytelenek voltunk előre hozni a nyitást, rengeteg túlórapénzt kellett fizetnünk.
Tudom, hogy a puszta jó szándék vezérelt, hogy segíts a barátodnak, és
felvehessük a kölcsönt, de ezzel tényleg nem kötöttünk jó üzletet.
Amikor Maren helyszínt keresett az esküvőjéhez, abban a reményben hívott
fel, hogy még mindig az apámnak dolgozom. Nem volt sok ideje, így aztán
megtettem, amit tudtam, hogy kisegítsem, és miután az előző esküvő miatt
amúgy is bevételkiesésünk volt, úgy tűnt, csak nyerhetünk az egésszel.
– Ezt értem, de az ifjú pár holnap érkezik, és nem fogok azzal odaállni eléjük,
hogy a helyszín nem áll készen. Amit csak tudunk, megoldunk ezen a héten, és
kétlem, hogy Maren a végén reklamálni fog.
– Lehet, hogy Maren és Oliver nem fog reklamálni, ellenben akik ténylegesen
fizetnek az esküvőért, igen – veti közbe Josh.
És emiatt aggódunk mindannyian. Egy nem hivatalos megnyitó nagyszerű
alkalom, hogy feltérképezzük, mi az, ami még nem működik, és
megbizonyosodjunk róla, hogy minden készen áll a majdani tényleges nyitásra.
Tisztában vagyok vele. Számos alkalommal vettem már részt hasonlóban. De
egy esküvőt megszervezni teljesen más tészta. Hatalmas szarvihar várható. Soha
nem is egyeztem volna bele, de volt valami Maren hangjában, amit nem tudtam
figyelmen kívül hagyni. Valami szomorúság, ami a lelkem mélyén visszhangzott.
Muszáj volt igent mondanom a kérésére, függetlenül attól, hogy mi lesz belőle.
Elkeseredett volt, és éreztem a hangján, hogy sírt, mielőtt felhívott. Először
elhessegettem ezt a gondolatot azzal, hogy csak az eljegyzése miatti boldogság
ríkatta meg, de… nem is tudom.
Lassan indulnék, de Stella megragadja az alkaromat.
– Várj, a vőlegény neve Oliver?
– Igen… Hiába szeretném azt hinni, hogy csak egy van belőlem, más férfiak
is viselik ezt a nevet.
– Azt tudom, seggfej. Csak soha nem említetted a nevét, és nem töltetted ki az
esküvői adatlapot a menyasszonnyal, amit kértem, hogy megrendelhessem a
szükséges dolgokat.
Stella meg az ő táblázatai. Nem csoda, hogy Jackkel olyan tökéletesek együtt.
Jack pont úgy bolondul a papírmunkáért, mint ő.
– Nem gondoltam, hogy még több nyomtatványra lenne szükségünk.
– Oké, de nem te vezetted a Park Inn szállodát. Tudod, azt, amelyikről esküvői
magazinokban cikkeztek. Hanem én. Ott én tartottam kézben a dolgokat, és
tudom, hogy vág az eszed, viszont nekem is van némi tapasztalatom.
Rávillantom azt a mosolyomat, amivel mindenkit le szoktam venni a lábáról.
– És csodálatos asszisztensem leszel.
Josh úgy tesz, mintha fojtogatnák, aztán közbelép, még mielőtt a húgom a
szart is kiverhetné belőlem.
– Készítsünk listát, mit kell még elvégezni ebben a szobában, hogy
haladhassunk a következőre.
– Néhány vendég a főiskolai barátom – mondom, remélve, hogy ezzel más
irányba terelhetem a beszélgetést.
 – Köztük az exeddel – nevet fel Stella.
Csak nem bírta megállni.
– Igen, Devney a menyasszony tanúja – dörmögöm bosszúsan.
– Kicsit sem lesz kínos – vigyorog Stella.
Josh felhorkant, és oldalba bök.
– Talán ha majd bámulnod kell az exedet a férjével, rájössz, mekkora idióta
vagy, amiért belementél ebbe.
– Igen, nevezhetjük vezeklésnek – felelem ingerülten.
El kell terelnem a társalgást a nőről, akiről azt hittem, elveszem majd. Nem
mintha két év elteltével még mindig szerelmes lennék belé, mert nem vagyok,
csak senki nem akarja látni, hogy a nő, akit egykor szeretett, valaki máshoz ment
feleségül. Örülök a boldogságának, tényleg. A szíve sosem volt az enyém, és
kelletlenül bár, de elfogadtam ezt. Ellenben én neki adtam a szívemet, ami
összetört aznap, amikor szakítottunk.
– Hallottam, hogy Devneynek kisbabája született – említi meg Stella,
miközben végigsétálunk a helyiségen, és egyenként feljegyezzük a
javítanivalókat.
– Ejtsd a témát, Stella! – figyelmeztetem.
– Nem kegyetlenkedni akarok, Ollie. Csak azt mondom, hogy láttam az
interneten. Volt egy kép róla meg Seanról…
Dühösen fújtatok egyet, és felé fordulok. A húgom amiatt aggódik, hogy rossz
lesz nekem. Pocsék lesz, az kétségtelen, de nagyfiú vagyok már, és tudom
kezelni a dolgokat.
– Láttam. Feleségül ment hozzá, így aztán feltételeztem, hogy előbb-utóbb
gyerekük is lesz. De nem aggódom a találkozás miatt, ha ettől féltesz. Hiszen
azért zártuk le a kapcsolatunkat, hogy vele lehessen.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem fog sajogni a szíved, ha meglátod.
– A szívem sajog, az biztos – szögezem le.
Mosolyogva teszi a karomra a kezét.
– Csak szeretlek. Ez minden.
– Én is szeretlek, de biztosíthatlak, hogy Devney miatt aggódom a legkevésbé.
Örülök, hogy továbblépett, és megtalálta, amit keresett.
Mélyet sóhajt.
– Jó.
A következő két szobán anélkül haladunk át, hogy szóba kerülnének az exek
vagy esküvők. Amikor kilépünk a főbejáraton, egy kocsi parkol előtte, nekem
pedig megdermed a szívem.
Nem ver tovább, csak lebeg a mellkasomban.
A levegő kipréselődik a tüdőmből, és nem bírom rávenni magam, hogy újabb
lélegzetet vegyek.
Annyira gyönyörű!
Elképesztően lenyűgöző ez a nő, aki épp most szállt ki a vezetőülésből.
Igazi angyal, szőke haja hömpölyög körülötte. Moccanás nélkül nézem, ahogy
megfordul, és felém indul. Hosszú lába és karcsú teste éterivé teszi, mintha nem
is sétálna, hanem a levegőben úszva lebegne felém.
Az anyósülés ajtaja is kinyílik, odapillantok, és tudatosul bennem, hogy a nő,
aki most száll ki, Devney – ami azt jelenti, hogy ez az angyal, aki felém sétál,
nem más, mint Maren.
A nemjóját.
Évek teltek el a legutolsó találkozásunk óta, és nem rémlik, hogy akkoriban is
ilyen szembeötlő szépség lett volna. Mindig is csinos volt, okos és vicces, de
soha nem láttam igazán. Mostanáig.
Amikor odaér hozzánk, rám mosolyog, de van valami a tekintetében, amitől
nem találom a szavakat.
– Szia, Ollie, örülök, hogy látlak!
Nagyot nyelek, és csak remélni merem, hogy eszembe jut, hogyan kell
beszélni.
– Aha. Szia, Maren!
A kocsi felé pillant, ahol Devney ácsorog. Az exem integet, én pedig
viszonzom a mozdulatot.
Maren visszafordul hozzám.
– Jó rég találkoztunk.
Na igen, nem mondja… és az eltelt idő határozottan jót tett neki.
– Úgy bizony. Hogy vagy?
Előbb a földre pillant, de aztán hatalmas zöld szeme rám szegeződik.
– Hát, nem annyira jól. Nekem… van egy kis gondom, és azt hiszem, te vagy
az egyetlen, aki segíthet.
– Én? – pislogok.
Bármit megtennék érte. Nem, várjunk csak: épp férjhez menni készül. És
éppen itt. Két hét múlva. Mi az isten van velem?
Bólint.
– Miben segíthetek neked? – kérdezem, és próbálok visszaváltani hivatalos
hangnemre.
Maren beharapja az alsó ajkát, és csak azután válaszol.
– El kell venned feleségül.
 KETTŐ

Maren
Negyvennyolc órával korábban

– Izgulsz az esküvő miatt? – kérdi Mark, a főnököm az irodámba lépve.

– Igen, tiszta ideg vagyok. Annyi minden történik egyszerre, és Oliver még
mindig azon a küldetésen van. Azóta sem bocsátottam meg neked, hogy
elküldted oda.
A vőlegényem és én mindketten a Cole Biztonsági Szolgálatnál dolgozunk.
Még csak rövid ideje vagyunk együtt, de első látásra egymásba zúgtunk. A
megismerkedésünk gyorsan és mókásan zajlott, most pedig hozzá fogok menni
Oliver Edward Kensington III-hoz. Mármint ha időben hazavonszolja a seggét
az esküvőre, amit a fősulis barátom szállójában tartunk, akit szintén Olivernek
hívnak.
Mark védekezőn maga elé emeli a kezét.
– Hé, nem én mondtam, hogy menj férjhez, és hozz össze egy esküvőt úgy
három hét alatt…
 – Nos, én pedig hálás vagyok, amiért belementél, hogy te adj össze minket.
– Ez a specialitásom – vigyorog Mark. – Azonkívül így legalább van okom
leporolni az engedélyemet, amit ennek örömére ki is terjesztettem mind az ötven
államra. Kiválóan vezetek le esküvőket.
– Natalie és Liam más véleményen vannak.
– De te mégis itt vagy, és a szolgálataimért könyörögsz.
Felnevetek.
– Erre a részre nem emlékszem. Úgy rémlik, te jöttél azzal, hogy ez már
hagyomány, és hogy ingyen is vállalod.
Elhessegeti a megjegyzésemet, aztán lehuppan az előttem álló íróasztalhoz.
– Átgondoltad már, mit csináljon a csapat jövő héttől, amíg te nászúton leszel?
Felkapom az iratköteget, és a kezébe nyomom.
– Persze.
Elemzőként dolgozom az egyik legexkluzívabb biztonsági szolgálatnál, ahol a
kockázatokat és a lehetséges kimeneteleket mérem fel, mielőtt a csapatom útnak
indul, és végrehajt egy-egy küldetést. Minden szemszögből megvizsgálom a
problémákat és a lehetőségeket, és mindig két lépéssel mindenki előtt járok.
Kinyitja a mappát, és tanulmányozni kezdi a tartalmát.
– Ezek jók.
– Nem lépnék le két és fél hétre úgy, hogy előtte nem gondoskodtam a
csapatomról.
– Nem is feltételeztem rólad ilyesmit.
– Na most, ha haza tudnád juttatni a vőlegényemet…
Mark megvonja a vállát.
– Ha már elmentek, nem tudom befolyásolni a dolgokat, de a legutóbbi
bejelentkezésükkor már készülődtek haza. Minden rendben lesz.
Hát azt nagyon remélem. Bármennyire is kényszerházasságot idéző a tempó,
nekem akkor is sokat számít ez az esküvő. Miután apámat rákkal kezelik, és
folyamatosan újabb szövődményekkel kell szembenéznünk, ez az egyetlen
esélyem, hogy megadjam neki, amiről mindig is álmodozott: hogy az oltár elé
kísérhessen.
Annak ellenére, hogy soha nem találkozott Oliverrel, oda meg vissza van a
boldogságtól, hogy végre férjhez megyek.
Megszólal a telefonom, és apu neve villan fel a kijelzőn.
– Ezt fel kell vennem.
– Csak nyugodtan. Megyek, idegesítem addig Natalie-t.
Felnevetek, aztán engedélyezem a videóhívást.
– Helló, apu! – mosolygok a kijelzőt betöltő arcára. Vannak napok, amikor
könnyebb neki, ha videótelefonál, mert fájdalmas a beszéd, én meg általában az
arcáról is le tudom olvasni, hogy mit akar mondani, ő pedig addig is
megpihenhet.
– Szia, Hercegnőm!
Elmosolyodom a becézésen.
– Jóképű vagy.
– Fontos, hogy az ember mindig a legmegnyerőbb formáját nyújtsa –
vigyorog. – Ti már… teljesen… – Nehezen formálja a szavakat. – …készen
álltok a nagy… napra? Alig várom! És Linda is izgatott.
Ez a része hazugság. Apám, a legszeretőbb és leggondoskodóbb ember, akit
valaha ismertem, egy olyan borzalmas nőszemélyt vett el, akit csak a Sátán
nővéreként szoktam emlegetni. Linda, nos… a legrosszabb. Egy gonosz ribanc,
aki azt hiszi, az ő érzésein kívül semmi más nem számít. Ahogyan az sem
érdekli, hogy apám korábban is volt házas, vagy hogy vannak testvérei és egy
lánya is. Az ő elméjében mindez a lényegtelen dolgok közt szerepel.
Ki nem állhatom, de ő a kapuőr, akin át apámhoz juthatok, így aztán
megfizetem a vámot, ami azt jelenti, hogy kedvesnek kell lennem vele, ha ő
veszi fel a telefont, és csak a hívás után kezdem szurkálni a vudubabát.
– Alig várom, hogy láthassalak. – Szándékosan nem használok többes számot.
– Én is.
– Mi a baj? – kérdezem, mert habozást érzek a hangjában.
Apu felsóhajt, amitől köhögőrohama támad. Pár másodperc elteltével sikerül
úrrá lennie rajta, majd megköszörüli a torkát.
– Ma új híreket kaptunk.
– Ó! – Kiegyenesedem, és közelebb húzom a székemet az asztalhoz.
– Az orvosok azt mondták, már nem igazán van mit tenni.
Kiszárad a szám, de azért kipréselem a szavakat.
– Nem értem. Azt hittem, használ a kezelés.
– Bár így lenne, Hercegnőm, de nem ez a helyzet.
Az agyam azonnal a különböző lehetőségeken meg esélyeken kezd kattogni.
– Akkor keresünk másik orvost. Elmehetünk… elmehetünk ahhoz a
specialistához New Yorkban, aki nagy sikerrel alkalmazza azt az újfajta összetett
kemoterápiás kezelést.
– Maren…
Megrázom a fejem, mert bármit is készül mondani, nem akarom
végighallgatni.
– Az interneten olvastam róla, és ígéretesnek hangzik. Vagy az is lehet, hogy
most egy hónap szünetet tartasz, aztán…
– Maren, hagyd abba! Hosszú évek óta küzdök, és elfáradtam.
Tudom, hogy elfáradt. Uramatyám, én aztán tudom, hogy kimerült, és olyan
régóta harcol már, én soha nem lettem volna képes rá. Csakhogy akkor is önző
vagyok, és az apámat akarom. Szükségem van az apukámra, az apukámnak
viszont most arra van szüksége, hogy ne omoljak össze.
Így inkább hallgatok, mert félek, hogy a hangom elcsuklana, ha beszélni
kezdenék.
– Csak annyira fáradt vagyok, és amikor hatott a kezelés, akkor megérte,
tudod?
Biccentek.
– Azt kívánom, bár ne így volna, de elérkezett az idő. Itt az idő, hogy
elengedjem, és kihasználjam, ami még hátravan.
Legszívesebben sírnék és rákiabálnék, hogy ne adja fel a harcot, de nem
fogom ezt tenni vele. Látom a fájdalmat és a félelmet a tekintetében.
– Gyűlölöm ezt – felelem neki.
– Én is. Az orvosok azt mondják, nem fog sokáig tartani, és holnap
találkozom a hospice-esekkel.
Reméltem, hogy soha nem kell majd hallanom ezt a szót. Ostoba remény volt,
és tudtam, hogy soha nem fog teljesülni, de álmodozni azért még szabad.
Arról álmodtam, hogy nagypapa lesz, és szeretni fogja a gyerekeimet,
lovagolni viszi vagy barkácsolni tanítja őket. Legalább annyira akartam miatta,
mint magam miatt. De mindez már soha nem fog megtörténni.
Bármennyi is maradt neki hátra, szeretnék annyi időt vele tölteni, amennyit
csak tudok.
– Mi lenne, ha lefújnánk az esküvőt, apu? Oliverrel elutazhatnánk Georgiába,
hogy veled legyünk.
Apám arcát elfutja a vér.
– Semmi esetre sem!
– Miért ne?
– Mert… nem fogsz lemondani az esküvődről emiatt.
– Semmi gond, apu, várhatunk. Rendben?
– Nem, nincs rendben. Fogalmad sincs, mit jelent nekem, hogy ott legyek,
amikor férjhez mégy. Hogy tudjam, szeretet vesz majd téged körül, és
megtaláltad a férfit, akivel le akarod élni az életed.
Tudom. Pontosan ugyanezekkel a szavakkal fejtette ki a telefonban pár
hónappal ezelőtt. Aznap éjjel rettenetesen sírtam, mert talán soha nem adhatom
meg neki ezt a békességet.
Szerencsére Oliver megértette, és apám hívása után egy héttel megkérte a
kezem.
– De beteg vagy, és az otthonodban kellene pihenned.
– Nem arra van szükségem, hogy csak feküdjek az ágyban. Beteg vagyok,
igen, ez nem fog változni. De leginkább arra van szükségem, hogy az oltárhoz
kísérhesselek a férfi mellé, akit szeretsz, mert minden szülő ebben reménykedik.
Hogy tudják, a gyerekük… – Elakad a lélegzete, nagyot nyel. – Szeretném, hogy
legyen egy boldog, közös emlékünk, Maren. Ne vedd ezt el tőlem! Nem
hagyhatom, hogy a rák miatt ne lássam az egyetlen gyermekemet hozzámenni a
férfihoz, akit szeret. Ott akarok lenni melletted. Látni akarom, ahogy
megkezditek a közös életeteket.
Fájdalom nyilall a mellkasomba.
– Nem akarok rontani az állapotodon.
– Egyedül az rontana rajta, ha… ha te… – kapkod levegőért – …ha lefújnád.
Hátradőlök a széken, úgy bámulok ki az irodám ablakán, közben csüggedt
szomorúság vesz erőt rajtam.
– Ha te így akarod…
– Így akarom. No, és már minden készen áll? – Fulladozva kiejtett szavai
zihálásba torkollnak.
Alig bír beszélni, és még most is miattam aggódik. Mindig tudtam, hogy
csodálatos ember, és szerencsés vagyok, amiért ő az apám, de még soha nem
láttam ennyire tisztán. Maga miatt akarja, igen – de azt hiszem, értem is. Hogy
majd azzal a tudattal tekinthessek vissza, hogy az apám ott volt az esküvőmön.
Az anyámat már elvesztettem, és… nos, apám eddig is folyton a menyegzőmről
beszélt.
Úgy szervezem meg ezt az eseményt, hogy mindenkinek tökéletes legyen. Ott
lehet majd édesapám is, én pedig egy olyan emlékezetes élményben
részesíthetem, ami után békében megpihenhet.
Mosolyt erőltetek az arcomra, és annyira vidámnak mutatom magam,
amennyire csak bírom.
– Majdnem készen állunk. Már a tökéletes ruhát is megtaláltam.
– Az a… legfontosabb – nevet.
– No meg az örömapa jelenléte, nem igaz?
Apu tekintete felragyog.
– Egyedül te vagy a fontos.
– Szerintem te is nagyon előkelő helyet foglalsz el a listán.
Ragyogó zöld szeme, amely mintha csak az enyém tükörképe lenne,
könnyekkel telik meg, és az alsó ajka megremeg.
– Annyira örülök, Maren! Imádkoztam ezért.
A gyomromban érzem a szívdobogásomat. Fogalmam sincs, hogyan fogom
végignézni, ahogy meghal. Hogyan csinálom végig az esküvőt, tudva, hogy talán
soha többé nem lesznek közös emlékeink? Nem fog menni. Nem veszíthetem el
őt.
 – Apu – kezdek bele, de felemeli a kezét, miközben a köhögőrohammal küzd.
– Rendben vagyok – szólal meg pár másodpercnyi kínzónak hallatszó zihálás
után. – Csak egy kis visszaesés.
Folyamatosan ezt a négy szót mondogatja. Bármilyen csapást is mért rá az
élet, minden „csak egy kis visszaesés” volt neki. Mindig tovább harcolt. Mindig
kitartott, és az elé tornyosuló akadályokra is próbált csak úgy tekinteni mint
leküzdendő buktatókra.
Most viszont nem tehet mást, mint hagyja elsorvadni a testét.
És imádkozik, hogy még láthassa, amiket látni szeretne.
– Rosszul hangzik ez a kis visszaesésed.
– Te csak ne aggódj… miattam – méltatlankodik.
– Mindig aggódom miattad.
Apám letöröl egy könnycseppet.
– Te mindent megadsz nekem. Mindent – csuklik el a hangja. – Pár nap múlva
találkozunk.
– Rendben.
A szívem málladozni kezd, és vele együtt az elszántságom is. Immár megállás
nélkül folynak a könnyeim, csak zokogok az asztalomnál ülve, mert el fogom
veszíteni az egyetlen férfit, akit igazán szeretek.
 HÁROM

Maren
Devney és én Észak-Karolinába készülünk. Annyit sírtam, amennyit ember nem
sírt még soha, de akkor sem fogom lemondani az esküvőt. Apu írt egy e-mailt,
amit olyankor szokott, ha a beszéd nehezére esik, és ismételten azt hajtogatta
benne, hogy mennyire boldog. Úgyhogy bátorságot erőltetek magamra, és
megadom neki, amire vágyik.
Egy esküvőt.
– Annyira, de annyira sajnálom, Mare! – mondja Devney, miközben az utolsó
bőröndjét is bepréseli a csomagtartóba.
– Ő csak… Nem is tudom. Csak tényleg azt hittem, hogy rendben lesz.
Tudom, hogy ez őrültség, de erre még nem álltam készen.
– Felkészülhetünk rá valaha is? – kérdezi, és rám pillant.
– Talán nem, de már tizenöt éve, hogy kórházról kórházra járkál a kezelések
meg műtétek miatt. Most viszont feladták a próbálkozást, és meg fog halni.
Ez az, amit nem tudok elviselni. A remény elvesztését.
– És a gonosz mostohád hogy viseli?
Vállat vonok.
 – Ki tudja? Háromszor hívott, de képtelen voltam felvenni.
Elfintorodik.
– Ezért még meg fogsz fizetni.
Tudom.
– Újra hívni fog. Óraműpontossággal. Minden egyes órában felhív, amíg
csak… – És mint a falra festett ördög, ebben a pillanatban megszólal a
telefonom.
Devney tágra nyílt szemekkel bámul a kijelzőmre, amit felé mutatok, hogy
láthassa a hívót.
– Nem mondod!
– Megmondtam neked, a Sátán nővére – felelem. – Kábé olyan, mint
Kampókéz, ha kimondod a nevét, megjelenik.
– Helló, Linda! – szólok bele olyan lelkesen, ahogy csak bírok. A jó ég tudja,
nem jut-e vissza apám fülébe, ha nem vagyok elég kedves vele.
– Igazán nem kellene apádnak erre a nagy útra vállalkoznia Észak-Karolinába.
Hát elkezdődik.
– Te is beleegyeztél, amikor lefoglaltuk a helyszínt, apu pedig ragaszkodott
hozzá, hogy ne mondjam le.
– Igen, de nekem ez nagyon kényelmetlen. Nem tudod, milyen vele utazni. Ő
nem egy egészséges ember, Maren. Rengeteg megbeszélt időpontunk van, és sok
mindent kell átszerveznem, hogy ez az… esemény… létrejöhessen.
Esemény. Segítség kérően pillantok az ég felé.
– Egy esküvőről beszélünk.
– Tisztában vagyok vele.
Csak nem érdekli.
– Megértem, hogy ez kényelmetlen neked, és nagy nyomás nehezedik most
rád. Én felajánlottam, hogy lefújom az esküvőt, de apu hallani sem akart róla.
– Persze hogy hallani sem akart róla, én viszont csak tájékoztatlak, milyen
nehézségekkel nézünk szembe. Ha megtetted volna, amit kértem tőled, és
idejössz Georgiába, hogy az itteni templomban házasodj meg, akkor az apád
most nem szenvedne. Haldoklik, és ahelyett, hogy az utolsó heteit kényelemben
töltené, te Észak-Karolinába rángatod. Tudod te, milyen érzés ez nekem?
Azt akarom a világon a legkevésbé, hogy apám szenvedjen. Bármit
megadnék, hogy ez ne történjen meg. Soha egyetlen szóval sem panaszkodott az
észak-karolinai út miatt. Ami azt illeti, azt mondta, hogy házasodjak meg, ahol
akarok, ő pedig eget-földet megmozgat majd, csak ott lehessen. Oliver ateista, én
pedig katolikus vagyok, így a templomi esküvő eleve nem jött szóba. Azonkívül
szerettem volna kimozdítani apámat abból az átkozott házból, ha csak egy kis
időre is.
 Nem szólalok meg. A nyelvemet harapdálom, míg végül a vér fémes íze
emlékeztet, hogy csillapodjak le. Csak akkor tud kiborítani, ha hagyom, és eddig
semmi mást nem mondott a szokásos önző-narcisztikus szövegén kívül.
– Mindenesetre – szólal meg – most pakolok be, és csak tájékoztatni
akartalak, hogy krémszínű ruha lesz rajtam, mert csak az van. Sem időm, sem
kedvem nincs most valami mást keresni.
Micsoda rettenetes nőszemély.
– Krémszínűben leszel?
– Ne aggódj, senkit nem fog érdekelni.
Aha, persze. Biztos senkit nem fog érdekelni, hogy ugyanolyan színű ruhában
feszít, mint a kibaszott menyasszony.
Tizenöt évnyi düh, frusztráció és fejfájás amiatt, hogyan kezeljem a
fortyogását. Tizenöt évig hallgattam tőle, hogy nem vagyok elég jó, nem teszek
meg eleget, feléjük sem nézek, és hogy minden teher az ő vállára nehezedik.
Úgy fest, azt már elfelejtette: ő döntött úgy, hogy elköltözteti apámat Virginia
Beachről. Ha itt maradnak, egy seregnyi családtag sürgölődött volna apám körül,
akik törődnek vele, segítik és szeretik. Így viszont Linda lett a tökéletes mártír.
Nos, én nem leszek az. És már az ő képtelen viselkedésén is túltettem magam.
– Rendben, úgyis azon gondolkodom, hogy inkább feketében leszek fehér
helyett – vágok vissza, és jól tudom, hogy ezzel tőrt döfök abba a kényes, déli
szívébe.
– Micsoda? – rikoltja szinte. – Nem viselhetsz esküvőn feketét! Nem illik! Ez
elfogadhatatlan!
Felsóhajtok, de az ajkamon mosoly játszik.
– Szívesen beszélgetnék még, de mennem kell. Rengeteg az elintéznivaló a
nagy nap előtt. Alig várom, hogy lássam aput… azaz benneteket… három nap
múlva.
– Maren, még nem fejeztem be!
– Bocsánat, holnap felhívom, és beszélek vele. Mondd meg neki, hogy
szeretem – búcsúzom, azzal repülőgép módba teszem a telefonomat. Új célom
van: egy olyan tervet kell kiagyalnom, amivel anélkül bosszanthatom a Sátán
nővérét, hogy közben tönkretenném az esküvőt vagy felzaklatnám apámat.
– Igazi cukorfalat – szólal meg Devney pár másodpercnyi csend után.
– Egy georgiai cukorfalat – felelem undorodva. – Brr. Ki nem állhatom.
Valahogy megtalálja a módját, hogy mindent tönkretegyen.
Devney felsóhajt.
– Figyelj, az én anyám… szintén nehéz eset. Szóval megértem. Ne felejtsd,
hogy ez az egész érted van, Oliverért és a papádért. Ezért hoztatok tető alá egy
esküvőt kevesebb mint egy hónap alatt.
 A kocsi motorháztetejének támaszkodom, és hálát érzek, amiért a legjobb
barátnőm itt van mellettem.
– Nekem elment az eszem.
– Ezt mindannyian tudjuk.
– De mindent megtennék az apukámért.
Devney rám néz, és az ajkára harap.
– Tudod, megértem. Tényleg. De izé, nem vagy izgatott, hogy hozzámész a
férfihoz, akivel még egyikünk sem találkozott?
– De igen – felelem gyorsan. – Oliver kedves srác. Éles eszű, és nagyon jól
végzi a munkáját.
– Határozottan férjalapanyag – vágja rá Devney.
– Fogd be!
Mindketten elnevetjük magunkat, és beszállunk az autóba.
– Csak hallom, mennyit beszélsz apukádról meg az esküvőről, de biztos
akarok lenni benne, hogy jó okokból teszed, ez minden.
Felsóhajtok, és megragadom a kormányt. Magam sem tudom pontosan, mit is
érzek. Kedvelem őt. Úgy értem, az elmúlt néhány hónapban jól éreztük
magunkat együtt, és amikor megkérte a kezemet, igent akartam mondani.
Legalább ötvenkét százalékom igent akart mondani neki, ami azt jelentette,
hogy amiatt a plusz két százalék miatt igent kell mondanom.
Úgyhogy ja, amikor megkért, igent mondtam.
És most, hogy hamarosan elérkezik a nagy nap, kizárt, hogy
megkérdőjelezzem a döntésemet.
– Azt hiszem, nagyon tudnám szeretni Olivert. Annyira rendes és
gondoskodó. Mármint… még nem ismerjük igazán jól egymást, és minden
villámgyorsan történt, de hát amúgy is erről szól az életem.
– Tényleg? A tiéd? A gondos tervezőé, aki soha nem lép addig, amíg ki nem
dolgozott legalább egymillió lehetséges kimenetelt? Figyelj, én ezt nem veszem
be. Még mindig nem bírod kimondani, hogy szereted ezt az embert, és alig
várod, hogy az életed hátralévő részét vele töltsd. A legnagyobb elismerés, amit
mondani tudsz róla, hogy rendes.
Ebben nem téved, ami frusztráló, de azért nincs is teljesen igaza. Oliver meg
én tényleg nagyon bírjuk egymást. Szóval, tekintve, hogy amúgy sem tudom, mi
a szerelem, talán éppen ez az. Azt tudom, hogy vele akarok lenni. Tudom, hogy
mosolyt csal az arcomra – már amikor itthon van. Én pedig ragyogóan teljesítek
az elemzőjeként a küldetései alkalmával, és ettől igazán különleges kémia van
kettőnk között.
Amikor terepen van, én vagyok a szeme. Keményen dolgozom, hogy mindig
biztonságban tudjam őt meg a csapatát, és naprakészen informáljam őket. Ez a
bizalom semmihez sem fogható. És ha képesek vagyunk a kritikus helyzetekben
így egymásra támaszkodni, akkor a házasságunkban is biztosan menni fog.
– Nem mindenki éli át azokat a nagy érzéseket, mint te meg Sean.
Devney összeszorítja az ajkát.
– De így kellene lennie, Maren. Persze az is fontos, hogy apukád ott legyen,
de ez az esküvő rólad és Oliverről szól.
– Rólunk szól.
– Tényleg, vagy inkább apukádról?
Megrázom a fejem, nem hagyom megingatni magam.
– Hozzámegyek Oliverhez. Mérlegeltem a kockázatokat, és ha minden úgy
halad, ahogy eddig, akkor pár éven belül úgyis házasok lettünk volna. Szóval
kicsit felgyorsítjuk a dolgokat, mások érdekében. Csak mert nem tökéletes, még
nem jelenti azt, hogy nem is helyes, amit teszünk.
Devney tekintete meglágyul.
– Nem azt mondom, hogy nem helyes. Én lennék az utolsó, aki ilyet
mondhatna, hogy a gyors esküvő vagy bármi ilyesmi rossz lenne.
– De te Seannal azonnal tudtad.
– Nem igaz – rázza a fejét. – Kis híján Oliver Parkerson menyasszonya lettem,
mire rájöttem. Sean mindig is megfoghatatlan volt számomra. A legjobb barátom
volt… világéletemben. Nem pedig az a férfi, akire a majdani férjemként
gondoltam volna. Aztán egyszer részegen csókolóztunk, miközben én valaki
mással jártam. Azért is tudom, miről beszélek, mert én is átéltem ezt.
Meggyőztem magam, hogy ami más férfiakkal volt, az elég jó, de nem volt az. –
Devney átnyúl az anyósülésről, és kezébe veszi a kezemet. – Tudom, mit érzel a
házassággal kapcsolatban.
– Örökre szól.
Bólint.
– Akkor győződj meg róla, hogy a megfelelő férfival vágsz bele ebbe az
„örökkébe”.
Még ha nem is tartanám Olivert a megfelelő férfinak, akkor sem lehet róla
szó, hogy ezen a ponton visszavonulót fújjak. Apám egy dolgot akart
mindenképp megtenni a halála előtt: az oltárhoz kísérni engem. Nem fogom ezt
elvenni tőle.
– Értem, amit mondasz, és szeretlek érte.
Devney felnevet.
– De akkor is megteszed.
– Így van.
– Hát akkor hajrá! – biccent a fejével. Úgy értem, tudom, mit akarok, és már
fontolóra vettem az összes lehetőséget. Akarom. Tudnám szeretni őt. Legalábbis
el tudom képzelni magam úgy, hogy szeretem, és ez máris sokkal több, mint
amit eddig bárki mással el tudtam képzelni.
Tehát jó esélyekkel indulunk.
Azt hiszem…
 NÉGY

Maren
– Úgy örülök, hogy korábban idejöttél velem – mondom Devney-nek, miközben
behajtunk Willow Creek Valley-be.
– Én is. Így legalább egy kis pihenőhöz jutok a gyerekek mellett, Sean pedig
rákényszerül, hogy most ő játssza el anyut egy ideig.
Devney férje profi baseballjátékos. Fantasztikus egy pasi, de sokat utazik, így
aztán ingáznak Florida és Sugarloaf között, hogy a lehető legtöbb időt tölthessék
együtt. Meg tudom érteni a távkapcsolat nehézségeit, elvégre Oliver is sokat van
úton.
Nehéz, de megtesszük a szeretteinkért.
– Mikor ér ide? – kérdezem.
– Holnap. A gyerekekkel Charlotte-ba repülnek, és ott kocsit bérelnek.
– Két gyerekkel egyedül a repülőn? Bátor ember!
Felnevet.
– Dehogy, a bébiszitter is jön velük. Nyáron általában szabadságra megy, de
most megkértük, hogy erre az útra kísérjen el minket, hogy mi, szülők is
élvezhessük az esküvőt.
 – Érthető – bólintok.
Megállunk a ház előtt. Mivel úgy gondolták, okosabb ötlet máshol lakniuk,
mint Devney exének lába alatt lenni, inkább béreltek egy házat. Dev azt mondta,
pár napja beszélt Oliverrel, csak hogy némiképp enyhítsen a helyzet kínosságán,
de… nem tudom elképzelni, hogy bármi is enyhítene rajta.
Oliver Parkersont és Devney-t mindenki nyerő párosnak tartotta. Tényleg azt
hittem, hogy egymás mellett horgonyoznak le, de most, Seannal igazán
földöntúli látványt nyújtanak ők ketten. Úgy szeretik egymást, amihez hasonlót
még nem láttam.
Kiszállunk a kocsiból, és kipakoljuk a csomagokat. A köszönőajándékokat
meg az ülésrendet egy külön kupacba halmozzuk oldalt.
Amint ezzel megvagyunk, mindketten egy palack vizet ragadunk magunkhoz.
– El akarsz menni most a szállóba? – kérdezi Devney.
– Persze. Nem gond, ha te vezetsz? Kimerült vagyok.
Visszaülünk a kocsiba, és az Oliver által ma reggel átküldött iránymutatást
követve navigálunk, ugyanis a szálló még nem került fel a térképre.
Úgy harminc perc az út, és kábé a felénél járunk, amikor előkotrom a
telefonomat.
– Fel kell hívnom apukámat, hogy bejelentkezzem nála.
Kezembe veszem a telefont, és már hívom is. Rekedtes hangon szól bele.
– Halló!
– Szia, apu!
– Helló, odaértetek?
– Igen. Aludtál?
Alig hallhatóan felnyög.
– Nem, csak rossz éjszakám volt.
– Jól vagy?
– Soha… jobban. Hamarosan találkozunk!
Mosolygok, és azt kívánom, bárcsak itt lenne már, hogy láthassam.
– Nagyon izgatott vagyok, hogy láthatlak. Olyan rég találkoztunk. – Linda hat
hónapja egyik indokot ráncigálja elő a másik után, hogy távol tartson tőle. De
ezúttal nem talál több kifogást.
– Már odaértetek?
– Igen. Most hajtunk be a szállóhoz.
– Jól van. Örülök, hogy sikerült – mondja, aztán ásít egyet. – Alig várom,
hogy találkozzam Oliverrel.
Ettől kicsit elfog az idegesség.
– Én is.
– Most megyek, lepihenek. Mulassatok jól Devney-vel!
 – Úgy lesz. Szeretlek, apu.
– Én is szeretlek, Hercegnőm.
Letesszük, és szinte azonnal megcsörren a telefonom. Felkapom, mert azt
hiszem, elfelejtkezett valamiről.
– Minden rendben, apu?
– Maren, szia! Én vagyok.
Pislogok párat, aztán elmosolyodom. Nem az apám az, hanem a vőlegényem.
– Oliver, szia! Hát visszaértél!
– Igen, még tegnap.
– Ó! Nem hallottam felőled, nem is tudtam, hogy már itthon vagy.
Devney a szeme sarkából felém pillant. Lenémítom a telefont, és elmondom
neki:
– Tegnap visszaért, és nem hívott.
Amikor két hangüzenetet is hagytam neki. De… mindegy.
Feloldom a némítást.
– Igen, akartalak hívni, csak nem tudtam, mit mondjak – magyarázza, aztán
egy nagyot sóhajt. – Én csak… nem igazán tudom, hogy van-e helyes módja
közölni ezt.
A hangjából kiszűrődő habozástól hevesebben kezd dobogni a szívem, és
kiszárad a szám.
– Közölni, mit?
– Figyelj, minden szar rám zúdult most a munkában, és… nem tudom, Mare,
nagyon gyorsan zajlott az eljegyzés, és most még annál is gyorsabban készülünk
összeházasodni.
– Tudod, mi az oka.
– Tudom, de ez nem… úgy értem, egy hétig távol voltam, és még csak nem is
próbáltuk keresni egymást. Nem fura ez?
A szám is tátva marad, úgy cikáznak a fejemben a gondolatok. Mi a fenét
válaszoljak erre?
– Mi soha nem voltunk ilyenek.
– Pedig a többiek mind ezt csinálják. Hívják a másikat, vagy üzenetet
küldenek. Te meg én kizárólag a küldetéssel kapcsolatos ügyekben tesszük.
– Nem értem, most min vagy kiakadva. Azt akarod, hogy otthon üljek, és
itassam az egereket, amikor te nem vagy itthon? Te sem írtál vagy hívtál engem.
Nem tudtam, hogy ez gond.
Devney lehúzódik az út szélére, és vár.
– Nem, éppen ez az. Nekem sem jutott eszembe. Egyikünknek sem. Amikor
távol vagyok, hiányzom neked? Akarsz látni egyáltalán? És én téged?
Úgy érzem magam, mint akinek a mellkasába bokszoltak.
 – Pár nap múlva összeházasodunk.
Oliver felsóhajt, én pedig szorosan behunyom a szemem, mert tudom, hogy
nem válaszoltam meg a kérdését.
– Épp ezért hívlak. Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő időpont.
Szerintem ki kellene várnunk, hogy alakulnak a dolgok.
– Te kérted meg a kezem! – emlékeztetem a sikoltásig vékonyodó hangon. –
Te voltál, aki térdre ereszkedett, és arra kért, hogy menjek hozzá feleségül! Nem
én! Te mondtad, hogy legyünk gyorsak, hogy megadjuk apukámnak, amire
vágyott. Most meg várni akarsz?
– Miután hallottam, hogy ez a haldokló apád utolsó kívánsága, persze hogy
ezt tettem.
– Soha nem erőltettem rád, hogy kérd meg a kezem, Oliver! Csak
megosztottam veled, amit ő mondott!
Soha nem mondtam neki, hogy férjhez akarok menni, mindössze annyit
említettem, ki nem állhatom a gondolatát, hogy nem adhatom meg apámnak,
amire mindig is vágyott.
Oliver egy percig sem tétovázott. Feleségül kért, én pedig azt gondoltam… azt
gondoltam, hogy ez a helyes. Végiggondoltam a lehetőségeket, és… ostoba
voltam. Egy oltári nagy hülye vagyok.
– Csak elmondom neked, hogy érzek. Nem gondolom, hogy ez lenne most a
helyes lépés. Több időre van szükségünk. Elhalaszthatjuk az esküvőt.
Csak rázom a fejem, mert képtelen vagyok felfogni. Nem teheti ezt velem.
Nem most. Nem akkor, amikor az apukám haldoklik, és azt mondja, ez minden,
amije maradt. Mi a fenéhez kezdek most? Ez egy kibaszott rémálom. Nem
tehetem ezt. Vadul ver a szívem, és teljesen kiakadok.
– Nincs időnk, Oliver!
– Miért nincs?
– Mert haldoklik! Nem tud hónapokat várni, vagy éveket. Most kell
megtennünk. Nem hátrálhatunk ki. Feleségül kell venned.
Oliver felsóhajt.
– Szóval akkor most azért vagy kiborulva, mert nem állok készen feleségül
venni téged, vagy azért, mert így nem tudsz örömet szerezni apukádnak?
Lefagyok, és összeszorul a gyomrom, mert ez az ő ötlete volt, az apám pedig
tényleg haldoklik. Ez minden, amire vágyik, és ő most elveszi tőle.
– Azért vagyok kiborulva, mert úgy döntöttél, hogy ezt most közlöd velem!
Két héttel az esküvő előtt, és telefonon, bassza meg! Nem teheted ezt! –
Próbálok lenyugodni, minden erőmmel igyekszem megbirkózni a hírrel. – Csak
gyere ide, rendben? Gyere ide, ahogy elterveztük, és együtt kitalálunk valamit.
Te meg én… mi törődünk egymással, és ez fontos. Csak inadba szállt a
bátorságod.
– Bárcsak erről lenne szó.
– Erről van szó. Csak kapd össze magad, és gyere Észak-Karolinába, hogy
együtt elűzhessük az ijedtségedet. Kérlek, Oliver, ne tedd ezt! – Az esedező
hangom még a saját fülemnek is nyomorúságosan cseng.
Devney lélegzete elakad, és a szája elé kapja a kezét.
– Ne!
Bólintok neki, miközben a könnyek patakzanak az arcomon.
– Nem szeretsz engem, Maren.
– Én… foglak. Tudom, hogy szeretni foglak. Már most is érzem. Tudom, hogy
ez a helyes. Könyörgök, csak gyere ide, hogy együtt megoldhassuk!
– Még csak ki sem tudod mondani, hogy szeretsz. Hogyhogy nem aggódsz
emiatt? Egyszerűen csak túl kevés idő telt el. Még egymás családját és barátait
sem ismerjük. Mintha egy buborékban léteztünk volna eddig, és most össze
akarunk házasodni. Te nem érzed furcsának?
– Nem teheted ezt velem. Ne most. Aput hazaküldték, otthoni hospice-
ellátásban vesz részt, és … nem mondhatom neki, hogy kihátrálsz. Nem tehetem.
– A legutolsó szó zokogásként tör fel belőlem.
Én csak… csak meg akarom adni apukámnak, amire vágyik.
Jézusom. Igaza van.
Megköszörüli a torkát.
– Nem akarok veled összeházasodni most. Pár év múlva talán, de…
– De nem most – fejezem be helyette a mondatot.
– Nem. Nem most.
– Azt kívánom, bárcsak hetekkel ezelőtt elmondtad volna – felelem biccentve.
– Vártam, hátha változnak az érzéseim. Azt hittem, változni fognak.
– Nem tudom, mit mondhatnék erre – vallom be.
Devney kezébe veszi a kezemet. A barátnőm itt van mellettem, és segít a
széthullott darabjaimat összeszedegetni.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked, Maren. Tényleg nem. Vannak irántad
érzéseim, de nem azért jönnél hozzám, amiért kellene, és szerintem ezt te is
tudod.
A legszomorúbb az egészben, hogy tényleg tudom, még ha nem is akaródzik
bevallani. Jobban vérzik a szívem amiatt, hogy apám csalódott lesz, mint amit
Oliver mond nekem.
Fogalmam sincs, hogyan leszek képes összetörni apám szívét.
– Szóval akkor most menjek oda, és fújjak le mindent? Nekem kell
takarítanom a rombolásod után?
– A családomnak már elmondtam, és ők is úgy gondolják, hogy elsiettük a
dolgot.
– Rohadj meg, Oliver! Elmondtad a családodnak, mielőtt velem beszéltél
volna! Azt mondod, nem akarsz fájdalmat okozni, ehhez képest telefonon közlöd
ezt az egészet. Azt mondod, törődsz velem, miközben világos, hogy nem,
különben nem vártál volna ilyen sokáig. Aztán meg azt mondod, talán majd
valamikor pár év múlva? Te most viccelsz velem? Ezt soha nem bocsátom meg
neked!
Legalább nem hangzik úgy, mintha örülne neki.
– Nem akartam összetörni a szívedet.
– Hát pedig nem úgy tűnik. És ne aggódj, nem nekem tört össze a szívem. Az
apámé fog.
– És ez a válasz, Mare. Még csak szomorú sem vagy az esküvő lefújása miatt.
Ha még így sem látod, miről beszélek…
– Nincs számodra további mondanivalóm.
– Bárcsak ne így alakultak volna a dolgok. Bár összetört lennél, amiért így
végződött, de nem vagy az. Egyikünk sem tört össze, nem igaz?
– Azt hiszem, nem.
– Sajnálom. Komolyan. Remélem, ezt a hétvégét a családoddal töltheted, és te
meg apukád együtt lehettek. Szerintem erre van most a leginkább szükséged.
Dühösen fújtatok, már nem igazán érdekel, hogy szerinte mi lenne jó nekem.
– Viszlát, Oliver!
Leteszem a telefont, és Devney-re nézek. Felém hajol, és megölel.
– Minden rendbe jön, édesem. Segítek neked elrendezni a dolgokat. Majd
együtt kitaláljuk, hogy legyen.
A fejemet rázom, miközben a könnyeimet törölgetem.
– Ezt nem tudom elhinni.
– Én sem. Jól vagy?
Kifújom a levegőt, és a halántékomat masszírozom.
– Nem. Nem tudom. Részben igaza van. Nem szeretem őt, nem úgy, ahogy te
szereted Seant. Nem úgy, hogy zokogjak és jajveszékeljek, amiért visszatáncolt
az esküvőtől. Ehelyett nagyon mérges vagyok és sértve érzem magam, mert
másoknak fog fájdalmat okozni ezzel. Mindenekelőtt az apukámnak.
Dev megsimogatja a karomat.
– Sajnálom. Átérzem, milyen gyűlöletes ez az egész. Tudom, milyen sokat
jelentett volna neked, hogy ezt az emléket ajándékozhasd apukádnak. És most
még talán nem látod világosan, Mare, de te is vágytál erre az emlékre.
Kinézek az ablakon, és beszívom a levegőt.
– De, látom. Én is arra vágytam, hogy ő kísérjen az oltár elé. Aztán pedig
ebbe az emlékképbe kapaszkodhassam. – Letörlök egy könnycseppet. Olyan
erősen csak arra koncentráltam, hogy megadjam ezt apukámnak, hogy közben
nem vettem észre, magamnak is akarom. – Mi a fenéhez kezdek most? –
kérdezem visszafordulva. – Hamarosan megérkeznek a barátaim és a családom.
Úgy értem… kész röhej leszek a szemükben. Még annál is röhejesebb, mint
amikor közöltem velük, hogy hozzámegyek egy pasashoz, akivel egyikük sem
találkozott.
– Hát, amikor közölted velem, én tényleg azt gondoltam, hogy kicsit elment
az eszed – nevet fel Devney. – De ha te boldog vagy, ki vagyok én, hogy bármit
is mondjak? És úgy döntöttem, teljes mértékben támogató leszek.
A fejem hátrahanyatlik a fejtámlára.
– Igazából az is vagy, és szeretlek ezért. Cseréljünk helyet. Muszáj nekem
vezetnem.
– Okés, de… miért?
– Vezetés közben tudok a legjobban gondolkodni. Mozgás közben jobban
forog az agyam.
Átülök a helyére, ő pedig az enyémre, és a padkáról visszahajtok az útra. Még
van úgy tíz percünk, mielőtt odaérnénk a szállóhoz. Pontosan ennyi időm van
eldönteni, hogy fel akarok-e hívni mindenkit, és elmondani nekik, hogy nem lesz
esküvő, vagy inkább hagyom, hogy mind idejöjjenek, aztán rájuk erőszakolok
egy hétvégi összejövetelt. Lehetne ez egy utolsó parti apámnak. Linda őrjöngeni
fog, de ő kit érdekel? Villámgyorsan cikáznak a gondolataim, végigveszem az
összes lehetőséget és kimenetelt.
– El fogod most mondani apukádnak?
– Nem. Ha elmondom, nem jönnek el, és akkor lehet, hogy már nem is látom
őt, mielőtt…
– Igaz, mivel Linda senkit nem enged be a házukba. És a többi
családtagodnak?
– Nem tudom. Ha elmondom nekik, ők sem jönnek el. Mi van, ha ez az
egyetlen esélyük látni őt, amikor Linda nem tud az istenverte kifogásai
valamelyikével előhozakodni?
Devney felsóhajt.
– Oké, szóval… most még nem mondunk el nekik semmit. Hagyjuk, hogy
megjelenjenek, és aztán… meglepetés! Volt vőlegény, nincs vőlegény. Nem
gondolod, hogy dühösek lesznek, ha megtudják, hogy már az esküvő előtt ejtett
téged?
Az útra szegezem a tekintetem, igyekszem jól bevenni a kanyarokat, és
hagyom, hogy az elmém ide-oda barangoljon a lehetőségeket kutatva.
– De, talán. Nem tudom.
– Rendben. Nos, én itt vagyok. Számíthatsz rám, és túl fogunk jutni ezen.
Nem hagyjuk, hogy kitudódjon, aztán amikor majd ideérnek, segítek
kimagyarázni a dolgot. Inkább töltsd apukáddal a hétvégét, mint hogy lemondd
az egészet!
– Igen – felelem csüggedten. – Csak annyi a vágya, hogy az oltár elé
kísérhessen. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de azt mondja, ez az egyetlen
oka, hogy még küzd, hogy kitart. Talán jobb is, hogy Oliver még azelőtt közölte,
hogy mindannyian összegyűltünk, másképp az apám megpróbálta volna kinyírni.
A barátnőm felnevet.
– Nagy kár, hogy nem tudunk hirtelen elővarázsolni egy másik Olivert, akihez
hozzámehetsz. Apukád sosem találkozott vele, szóval fel sem tűnne neki a
különbség.
A következő kanyarnál a világ legképtelenebb ötlete száll meg.
Mi lenne, ha elő tudnék varázsolni egy másik Olivert?
– Miért vágsz ilyen képet? – kérdezi Devney.
– Milyen képet?
– Ami arról árulkodik, hogy mindjárt valami hülyeséget fogsz elkövetni.
Nem hülyeséget. Hanem teljes, tökéletes őrültséget.
– Van egy ötletem.
Devney felém fordul az ülésben.
– Épp emiatt aggódtam. És mi lenne az?
– Na szóval, van itt kéznél egy Oliver, és… ő egy barát, aki segítene, ha
megkérném.
Leesett állal bámul rám.
– Ó, nem! Kizárt dolog. Nem kérheted meg Oliver Parkersont, hogy vegyen
feleségül. Ez… ez őrültség!
– Tényleg? Épp az előbb mondtad, hogy jól jönne nekünk egy Oliver.
– Maren! Nem így értettem, te is tudod!
– Nos, nem állhatok a haldokló apám elé azzal, hogy nincs vőlegényem, és
ezzel az egyetlen dolog, amire vágyott, szintén dugába dőlt. Nem tehetem ezt,
Dev. Meg kell próbálnom valamit… bármit… hogy megadhassam neki. Meg fog
halni, és…
Nem tehetem. Csak erre tudok gondolni. Konkrétan nem bírom kimondani.
Nem közölhetem vele, hogy nem kísérhet az oltárhoz, vagy nem lehet örömapa.
Kizárt, hogy ezek a szavak elhagyják a számat.
Akkor már inkább a szemébe hazudok, mint hogy cserben hagyjam. Legalább
meg kell próbálnom. Ha Oliver nem megy bele, akkor kénytelen leszek
összetörni az apám szívét, aztán meg imádkozni, hogy ne haljon bele.
Túldramatizálom? Talán. Van más választásom? Nincs.
– Ez őrültség – rázza a fejét Devney, miközben behajtunk a szálló elé, ahol
Oliver Parkersonnal és a családjával fogunk találkozni.
– Inkább kétségbeesés.
– Tudod ugye, hogy ez eszement ötlet?
Sóhajtva söpröm félre a szőke hajzuhatagom.
– Tudom.
– Te vagy a legjobb barátnőm, tűzön-vízen át, úgyhogy itt leszek melletted, és
megteszem, amit tudok.
Bólintok.
– És ez minden, amit kérek.
Behajtunk a kocsifeljáróra, és elhaladunk a Fire Resort felirat alatt.
Devney oldalra billenti a fejét.
– Azt hittem, Firefly Resort.
– Talán a maradék betűt később rakják majd fel? – találgatok.
– Később? Miért vártak volna vele a nyitás utánig? Már megnyitottak, nem
igaz?
– Öhm, nem igazán. Oliver szívességet tett nekem, amikor engedte, hogy itt
tartsuk az esküvőt. Még pár hét hátravan a szálló megnyitásáig. Azt hiszem,
egyfajta főpróba vagyunk.
– Uramisten, egyik szuper hír a másik után… – Devney most már őszintén
elneveti magát.
– Te mondtad, hogy megnyitja ezt a helyet, és őt hívjam, ha helyszínt keresek
– emlékeztetem.
Devney felvonja a fél szemöldökét.
– Nem az én fejemből pattant ki ez az elmebeteg ötlet. Hanem a tiédből.
– Vettem. – Ez semmin nem változtat.
– Emlékszel még, hogy jártam vele, ugye?
– Tudom, de nem arra kérem, hogy igaziból vegyen feleségül.
Felszalad a szemöldöke, aztán gúnyosan prüszköl.
– Nem erről beszélek. Csak azt mondom, hogy akármennyire is rendes fickó
Oliver, ebbe nem fog belemenni. Nem akarom, hogy nagy reményeket fűzz a
dologhoz, aztán meg összetörj, amikor majd nemet mond.
– Ennél jobban már nem tudok összetörni. Emlékszem, hogy mindig is klassz
srác volt, és segítségére sietett a lányoknak, akiket meg kellett menteni –
felelem.
– Igaz, de… ez csak…
– Őrültség. Igen, tudom.
– Ebbe soha nem menne bele. Nagyon rosszul hazudik, és ennek az egésznek
egyébként sincs semmi értelme. Hogy magyarázod meg azoknak, akik ismerik
az eredeti Olivert?
 A meghívottaim közül egyedül a főnökeim ismerik, de őket könnyen
lerendezem. Senki nem fog rájönni semmire, hacsak valaki el nem szólja magát.
Kidolgozunk egy tervet, amihez tartani fogjuk magunkat, és akkor nem lesz
semmi baj.
Ez az egész tökéletesen működhet, feltéve, ha számíthatok rá, hogy Oliver
Parkerson fénylő páncélú lovagként kiáll mellettem.
– Menni fog, mint a karikacsapás. Olivernek hívják. Sem őt, sem az exemet
nem ismeri a családom. Szóval mindössze annyi a dolga, hogy úgy tegyen,
mintha szeretne, aztán csapunk egy kamuesküvőt.
Devney felnevet.
– És aztán mi lesz? Úgy teszel, mintha hozzámennél, aztán meg mindenkinek
elmondod, hogy hazugság volt?
– Ezen ráérek később aggódni. – Még kell egy kis idő, hogy kidolgozzam a
részleteket.
Felhorkant.
– Na persze. Nem gondolod, hogy apukádat jobban kiakasztja majd, ha rájön,
hogy az esküvő egy nagy színjáték volt, mint ha egyszerűen elmondanád neki,
hogy az igazi Oliver megfutamodott? – vág vissza, majd folytatja: – Neked
elment az eszed. Mi a terved? Csak odasétálsz hozzá, és azt mondod neki, hogy
„Szia, Oliver, tíz éve nem találkoztunk, de jó lenne, ha kamuból hozzád
mehetnék”?
– Van jobb terved?
Devney a tarkóját vakargatja.
– Sarkon fordulsz, összeszeded az erkölcsödet, amit otthagytál valahol az út
szélén, aztán elmondjuk apukádnak, amikor ideér.
– Ez a B terv.
Felsóhajt.
– Hát persze. Figyelj, évek óta nem is láttam Olivert. Sejtelmem sincs, van-e
most valakije, akár meg is nősülhetett azóta. Túl sokat alapozol feltevésekre,
inkább csak… készülj fel arra az eshetőségre is, hogy esetleg nem jön össze a
dolog. Rendben?
Egy gyönyörű épület előtt állunk meg. Rusztikus, mégis elegáns stílusa azt
sejteti, hogy mindig is itt állt, noha lerí róla, hogy újonnan épült. Kívülről
tölgyfa burkolat szigeteli, a tető pedig mahagóniszínben pompázik. A veranda
körbefutja az egész épületet, és a tóról visszaverődő napfényben fenséges
látványt nyújt az egész.
Kiszállok a kocsiból, és elindulok a főbejárat előtt álló három ember felé.
Minden figyelmem az egyikükre összpontosul.
Oliver Parkersonra.
 Mindig is jóvágású férfi volt a sötétbarna hajával, a borostájával meg a
kidolgozott izmaival, de most valami rohadtul dögös. Mostanra csakugyan
felnőtt és megférfiasodott, annyira, hogy legszívesebben odarohannék hozzá, és
lesmárolnám.
Gondolatban pofon vágom magam. Ő itt Devney exe, én meg alig húsz perce
szakítottam a vőlegényemmel. Összetörtnek kellene lennem, nem pedig arról
fantáziálnom, hogy ledugom a nyelvem Oliver torkán.
Nem, ennek a küldetésnek sikerrel kell járnia.
Megindulok felé.
Amint odaérek, reszketni kezd a kezem. Hiába tudom, hogy miért kérem ezt
tőle, akkor sem könnyű.
Egy mosollyal próbálom elfedni az idegességemet.
– Szia, Ollie, örülök, hogy látlak!
Kissé jobbra fordul.
– Aha. Szia, Maren!
Szemlátomást ő is ugyanúgy feszeng, mint én. Istenem, biztos nehéz lehet
neki, hiszen most látja először Devney-t a szakításuk óta. Talán még mindig őt
szereti.
A fenébe. Elszámítottam magam.
De még ha így is van, az sem változtat a tényen, hogy meg kell kérdeznem,
megtenné-e értem. Szükségem van rá, hogy segítsen valóra váltanom apu utolsó
kívánságát, és bíznom kell benne, hogy utána mindent sikerül elrendeznünk.
– Jó rég találkoztunk.
Habozok. Tényleg nem tudom, hogy vezessem ezt elő.
– Úgy bizony. Hogy vagy?
Itt az alkalom. Egy másodperccel sem akarok tovább várni, és úgy döntök:
most túl leszek rajta.
– Hát, nem annyira jól. Nekem… van egy kis gondom, és azt hiszem, te vagy
az egyetlen, aki segíthet.
Értetlenül pislog.
– Én?
Bólintok.
– Miben segíthetek neked?
Beharapom az alsó ajkam, és kibököm.
– El kell venned feleségül.
Tessék, kimondtam. Most már csak imádkoznom kell, hogy belemenjen.
 ÖT

Oliver
Kétség sem férhet hozzá, hogy megbolondultam.
– Mi van? – kérdezek vissza.
– El kell játszanod, hogy feleségül veszel. Nem kell hogy hivatalos
házasságkötés legyen, de… nos… nincs vőlegényem, és kell egy vőlegény, hogy
megházasodjam – hadarja Maren.
– Össze vagyok zavarodva. – Még szerencse, hogy ezt az egy mondatot ki
bírom nyögni. Az agyam kiégett valahol félúton aközött, hogy Maren egy két
lábon járó erotikus álom, és hogy arra kért, vegyem el feleségül.
Na meg itt van még Devney is, akit évek óta nem láttam, és most
tízméternyire áll tőlem. Hát igen, ennyit az ép elmémről.
Maren elmosolyodik, mire meglódul a szívverésem. Határozottan elutasítom,
hogy bármit is érezzek ez iránt a nő iránt, mert nincs az az isten, hogy még
egyszer kitegyem magam ennek. Végeztem a nőkkel, soha többé nem hagyom,
hogy elszédítsenek.
De atyaég, ez a nő tényleg nem semmi!
– A vőlegényem, Oliver úgy döntött, hogy mégsem akar feleségül venni
most… vagy bármikor.
– Azért vagy itt, hogy lemondd az esküvőt? – kérdezem, miközben pontosan
tudom, mit kért tőlem az előbb.
– Valószínűleg az lenne az egyszerűbb, de tudod, az apám haldoklik. Már
nagyon régóta beteg, és kábé fél éve kiújult a rákja. Rengeteget harcolt, isten
tudja, hogyan volt képes erre, mert én már rég feladtam volna, egészen pár
nappal ezelőttig, amikor az orvosok közölték vele, hogy nem hat a kezelés.
Most… semmi mást nem tudnak már tenni vele, mint hogy csillapítják a
fájdalmait, és hagyják meghalni. Azt mondta nekem, egyetlen vágya maradt,
hogy az oltárhoz kísérhessen, és ezek után… nem fog.
Hirtelen magasra csap bennem a vágy, hogy belemenjek.
– Igazán sajnálom.
Rábólint, aztán mocorogni kezd.
– Köszönöm. Nekem ő jelenti a mindent, és amikor közölte, hogy összetörné a
tudat, ha úgy kellene itthagynia, hogy nincs, aki szeressen és gondoskodjon
rólam, akkor ettől én is megsemmisültem. Nem tehetem ezt, Ollie. Nem… nem
hagyhatom… muszáj megadnom neki ezt a megnyugvást, mielőtt… mielőtt… –
Az alsó ajkába harap, de így is látom, hogy remeg.
Hátrálni kezdek, mert ez a csodálatos teremtmény itt előttem mindjárt rávesz,
hogy beleegyezzem ebbe a totális elmebajba.
– Sajnálom, ami apukáddal történik. – Megállok, keresem a szavakat, hogyan
tudnám a legkönnyebben visszautasítani. – Nem tudom, mi mást mondhatnék.
– Mondd azt, hogy segíteni fogsz nekem. Csak eljátsszuk az esküvőt – vágja
rá sietősen. – Úgy teszünk, mintha igaziból csinálnánk, de… nem kérnélek rá,
hogy tényleg házasodj össze velem. Csak… szóval meg kell tennem miatta.
Kóvályog a fejem, de aztán hála az égnek, a húgom végre csatlakozik
hozzánk.
– Helló! Te bizonyára Maren vagy – köszönti Stella derűsen. Ha tudná, mire
kért az előbb Maren, nem lenne ilyen vidám.
– Így van.
– Én Stella vagyok, Oliver ikertestvére, ő meg itt a bátyám, Josh.
Josh odainteget.
– Nagyon örülök!
– Én is. Örömmel segítünk tető alá hozni az esküvődet. Tudom, hogy eddig
Oliverrel tartottad a kapcsolatot, de szeretném, hogy a lehető legsimábban
menjenek a dolgok. Ezért a végső, koordinációs lépéseket átveszem tőle.
Virágok, torta, végleges vacsoramenü és ültetési rend. A legmurisabb dolgok.
Maren elmosolyodik.
– Ezt tényleg nagyra értékelem, de nem vagyok biztos benne, hogy lesz
esküvő – vándorol rám ismét esedező pillantása, miközben a húgom tekintete
lyukat éget a mellkasomba.
Stella Joshra pillant.
– A vőlegényem, vagyis gondolom, most már a volt vőlegényem, lefújta.
Maren belekezd a hosszadalmas magyarázatba az apjáról, elismétel mindent,
amit nekem mondott. Másodjára sem könnyebb hallani. Arra gondolok, bárcsak
nekem is ennyire fontos lenne az apám, hogy képes legyek könyörögni egy
tizensokéve nem látott ismerősömnek, hogy házasodjon össze velem kamuból,
mert ezzel boldoggá tehetjük.
Stella, akinek a sok acél alatt most vérzik a szíve, a szemét törölgeti.
Nagyszerű. Nem erre a reakcióra számítottam.
– Ó, Ollie! Meg kell tenned! – szólal meg gyorsan Stella, miközben a
vállamra teszi a kezét. – Meg kell tenned érte. El tudod képzelni? Az apjának
szüksége van rá.
– Azt akarod, hogy vegyem feleségül Marent?
– Nem igaziból – kapcsolódik be ismét Maren. – Nem leszünk házasok.
Mindent megteszünk majd, hogy igazinak tűnjön, de nem lesz törvényes. Nem
leszünk házasok, csak tartunk egy esküvőt.
– Nem csinálok ilyet.
– Tudom, hogy sokat kérek, de…
Ha nem mondja, észre sem veszem.
– Nem vehetlek el.
– Csak eljátszanánk az egészet.
Megint beharapja az alsó ajkát, és legszívesebben végigcirógatnám ott a bőrét,
szétnyitnám az ajkát, aztán megcsókolnám.
Nem, ez így határozottan nem fog működni.
– Higgy nekem, örülnék, ha látnék bármi más utat. Kissé kétségbeesett
vagyok, és nem gondoltam át ezt minden részletében, de akkor is tudom, hogy
ezt kell tennem.
– Nem hiszem, hogy bármelyik részét is átgondoltad volna – felelem.
– A szívével gondolkodik – veszi védelmébe a húgom.
Maren elmosolyodik, és most hirtelen a nap is fényesebben kezd sütni. Mégis
mit művel velem ez a lány? Miért váltja ki belőlem ezt a reakciót?
– Tudom, hogy nagy kérés, és megértem, ha nemet mondasz. De másra sem
tudok gondolni, csak hogy az apám mennyire szomorú lesz. Kizárólag ez az
utazás tartja benne a lelket. A mostohaanyám a négy fal közé zárva őrzi, kivéve,
amikor orvostól orvosig hurcolja; és folyton kifogásokat gyárt, hogy a családja
miért nem látogathatja meg. Apukám kimerült. Már majdnem tizenöt éve küzd a
rákkal, és… – Könnyekkel telik meg az a gyönyörű zöld szeme. – Szeretném, ha
még örülhetne valaminek.
– Annak nem hiszem, hogy örülne, ha hazudsz neki.
– Szerintem jobb, mint csalódást okozni.
A hajamba túrok.
– Tudom, hogy kétségbeesett vagy, de nem én leszek a megoldás.
Devney-re pillantok, és az eltemetett érzéseim kicsivel közelebb kerülnek a
felszínhez, megint hallom a suttogásukat.
Rendes srác.
Kész főnyeremény – de nem ő az igazi.
Kedvellek, de valaki mást szeretek.
Bár másként alakultak volna a dolgok.
Hányszor mehet bele egy férfi, hogy az utolsó mentsvár legyen?
Nemcsak őrültség ez az egész, de nagyon sok szempontból helytelen is.
Maren zaklatott, és minden joga megvan hozzá, de valakinek meg kell őriznie a
józan eszét. Úgy tűnik, ez én leszek.
Odalépek hozzá.
– Szerintem úgy egy óra múlva te is látni fogod, hogy rossz ötlet volt. Nem
tehetek úgy, mintha feleségül vennélek. Nem vágyom álesküvőre senkivel. –
Stella ujjai a könyökhajlatomba vájnak, de folytatom. – Lehet, hogy a
családodnak jó alkalom ez az újraegyesülésre, de ennek nem az a helyes módja,
ha kamuból vagy sem, elveszlek.
Egy könnycsepp indul meg lefelé az arcán, de gyorsan letörli.
– Valószínűleg igazad van. Én… nos, én… ostobaság volt.
– Ne mondd ezt! Ollie… – Stella rám néz, és elhallgat. – …Ollie-nak
alighanem igaza van, bármily ritkán is fordul elő.
Maren mosolyogni próbál, de a szeme még mindig csordultig telt könnyekkel.
– Nincs semmi baj. Visszamegyek a házba, amit Devney-ék bérelnek, és
megpróbálom kitalálni, hogyan tovább. Sajnálom, hogy nem lesz esküvő.
– Ne mondj ilyet! – vágja rá Stella. – Találkozzunk holnap, hogy
megbeszélhessük, mi legyen a terv!
– Bárcsak többet tudnék tenni! – mondom, és úgy érzem magam, mint aki
menten a föld alá süllyed. Olyan átkozottul összetörtnek látszik. Nem bírom
nézni, amikor egy lány ennyire összetört.
Megvonja a vállát.
– Én is azt kívánom, de megértem.
Maren visszasétál a kocsihoz, és beül az anyósülésre. Devney tétován integet
nekem, mire odakapom a fejem. Alighogy elhajtanak, a húgom rám mereszti a
szemét, és rásóz egyet a karomra.
– Seggfej vagy.
 – Az lehet, de legalább nem vettem részt egy kamueljegyzésben.
Elfordulok, nincs kedvem végighallgatni a szónoklatát.
– Szüksége van rád.
– Egy terapeutára van szüksége. – Megállok, és villámgyorsan
szembefordulok vele. – Várj! Te most komolyan azt akarod, hogy tegyek úgy,
mintha elvenném? Szerinted jó ötlet mindenkit félrevezetni? – Magamba fojtom
a szemét megjegyzést, hogy na persze ő csípőből hazudik, mert ez gonoszság
lenne.
– Csak annyit vártam volna, hogy legalább ne ríkasd meg!
Megrázom a fejem, és visszamegyek a szállóba, ahol legalább nem vagyok
eszelős nőkkel körülvéve.
Felkapom a recepción heverő mappát, de Stella azonnal kitépi a kezemből.
– Neked meg mi bajod? – csodálkozom.
Stella felháborodik.
– Te! Te vagy a bajom. Most mi is a zseniális terved egészen pontosan,
Oliver? Látod ezt a rengeteg munkát, amit már beletettünk? Egy vagyonba került
felpörgetni az építkezést a második esküvőre, amit te szerveztél nekünk. Arra az
esküvőre, amit most lemondanak. Tudod te, mennyit veszítünk, ha ezt az
eseményt végül nem tartjuk meg? – Van annyi eszem, hogy bűnbánó képet
vágjak, noha nem bántam meg semmit. – Ha elfogadod Maren javaslatát, azzal
több ezer dollárt spórolnál meg nekünk, miközben neked csak pár napodba
került volna.
– Ezt értem, de… te most csak hülyéskedsz, ugye, Stella? Azt akarod, hogy
hazudjak mindenkinek? Hogy megesküdjek valakivel, aki nem szeret engem?
– Ó, ezt úgy hívják, színjátszás. Pár napig te is kibírnád.
Nem is sejti, hogy a színjátszásban már profi vagyok.
– Vettem, hogy nem érted, mi ezzel a probléma, de a normális emberek nem
szoktak házasságot színlelni. Ez nem olyan, mint elhívni valakit a végzős bálra.
Egy pillanatra a kezébe temeti az arcát.
– Nem, nem normális, és teljesen megértem, hogy így érzel a házastársi
esküvel meg az ígéretekkel kapcsolatban. Mind szeretünk érte, de a pénzt is
szeretjük. Imádom ezt a szállót, amit az is alátámaszt, hogy már harmadik napja
rizsen és babon élek, tekintve, hogy minden megtakarításunkat feléltük. Csak pár
napra áldozd be az erkölcsödet, hogy az a nő megadhassa az apjának, amire
valójában neki van szüksége, ráadásul akkor nem zúdul rád a bátyáid haragja.
– Majd kitalálok valamit. Ahogy mindig.
Nem tűnik meghatottnak.
– És mi lesz az összes emberrel, akik lemondják a szobafoglalásukat, miután
lefújják az esküvőt? A foglalások fele a vőlegény oldaláról már így is oda.
Honnan akarod előteremteni a hiányzó forrásokat, amikkel miattad tartozunk,
mert rohamléptekben kellett elkészülnünk?
– Majd eladom a testem.
– Miközben egy megjátszott esküvőért nem adnád el? Marha.
– Ha egy héten át kell hazudoznom miatta, nem – méltatlankodom.
Stella a mennyezetre pillant, aztán nagyot sóhajt.
– Szeretlek, Oliver, de azt hiszem, most ki kell hogy nyírjalak.
– Nem ez lenne az első alkalom, hogy ezzel fenyegetsz.
– Miért nem vagy hajlandó megtenni?
– Mégis mi a fenéért kellene belemennem? – Azt hittem, az összes testvérem
közül Stella ellenezne egy ilyen ötletet. Na jó, talán Grayson is. Ő mindenkinél
jobban rühelli a hazugságot.
– Azért, mert szüksége van rád. – Stella megfogja mindkét kezemet. –
Szüksége van a segítségedre, mert szereti az apukáját, és nem akarja, hogy
szomorú legyen. Nekem kurvára összetörte a szívemet a hangjából hallatszó
szomorúság, és tudom, hogy a tiédet is.
– Nekem nincs szívem, ami összetörhetne – felelem, és azt kívánom, bárcsak
ejtené a témát. Nem akarok Maren zöld szemére gondolni, meg arra, hogy
milyen szomorúan nézett. Nem akarom felidézni a szavait, és azt az elszánt
kétségbeesést, ami minden egyes szótagját átjárta.
Stella elereszti a kezemet.
– Nevetséges vagy. Fel nem foghatom, miért zárkózol el még a felvetéstől is.
– Mert ez őrültség, Stella! Tegyek úgy, mintha a vőlegénye lennék? Szedjem
rá a családját, és rendezzünk egy kamu esküvőt? És mi lesz azután, amikor majd
el kell mondania mindenkinek, hogy hazugság volt az egész, vagy hogy elválik
tőlem? Komolyan ez a legagyamentebb baromság, amit valaha hallottam.
– Oké, kicsit tényleg őrült ötletnek hangzik, ezzel egyetértek, de egyben
annyira kedves is. És segíthetsz neki. Nem arról van szó, hogy tényleg
összeházasodtok, na meg azért is meg kell tenned, mert különben kinyírlak.
Akkor is elcseszett egy ötletnek tűnik. Előfordult már korábban, hogy
hazugságokba burkolóztam. Elhitettem magammal, hogy a kapcsolataim
valódiak, és nem akarok még egyszer rálépni erre az útra.
De itt most nem erről van szó. Azt hiszem. Ez az egész hazugság lenne, és
mind tudnánk, hogy az.
Aztán eszembe jut az a fájdalom a hangjában.
Segíteni akartam neki.
– Ismerem ezt a nézést – mondja Stella.
– Milyen nézést?
– Ahogy olyankor nézel, amikor nem akarod, hogy belelássak a megsebzett
lelkedbe. Mindenki mást megtéveszthetsz, Ollie, de engem nem tudsz átvágni.
– Te meg nem tudsz nem idegesítő lenni.
Elvigyorodik.
– Erről beszélek. Ahogy humorral térsz ki a válaszadás elől. Szerintem történt
valami, ami megijesztett, amikor megláttad őt, és ezért nem vagy hajlandó
belemenni a dologba.
– Nem, hanem azért, mert csakis egy teljesen tébolyodott elme akarhat a
haldokló apja kedvéért eljátszani egy esküvőt.
– Na és az hogy hangzik, hogy az üzlet kedvéért tedd meg? – vágja rá.
A problémának ezt a részét nem kerülhetem meg. Ha lemondják, igencsak
szorult helyzetbe kerülünk. Négy szobafoglalást is elég rossz elveszteni, de egy
teljes esküvő kiesése már marha rosszul fog érinteni minket. Ebből a pénzből
gyorsítottuk meg a kivitelezést.
– Én…
– Csak figyelj rám – mondja Stella, és feltartja a kezét. – Lehet, hogy te nem
érted az indokait, de egy másik nő igen. Szüksége van a barátjára, hogy a hőse
legyen, Oliver. Te lehetsz az. A végén majd nyugodtan elsétálhatsz. Egy darabig
úgy teszel, mintha, megadod az apjának a szükséges lezárást, egyúttal
megmented a szállót, hogy ne temesse maga alá a pénzügyi összeomlás még a
nyitás előtt. – Lábujjhegyre emelkedik, és puszit nyom az arcomra. – Szeretlek,
és tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni.
Aztán otthagy, és magával viszi az önérzetem maradékát.
 HAT

Maren
– Ó, szívem, hagyd abba a sírást, még a végén elpattan egy ered – mondja
Devney a hátamat simogatva.
– Csak annyira hülye vagyok. Nem tudom, mi a fenét gondoltam. Most már
nemcsak apámat fogom összetörni, de magamat is teljesen beégettem.
Folyamatosan adogatja nekem a zsepiket, és körkörösen masszírozza a
hátamat.
– Meg fog oldódni, Mare. Tudom, hogy most nehéz, de biztos vagyok benne,
hogy minden rendben lesz.
Nem úgy érzem. Pusztulást érzek. Tudom, hogy valószínűleg nem ennyire
szörnyű a helyzet, de akkor sem bírok másra gondolni, mint hogy mennyire
csalódott lesz az apám.
Minden másnál jobban vágyom rá, hogy megadhassam neki ezt az egyetlen
boldog pillanatot, mielőtt meghal.
Hátrahanyatlom, holtfáradtnak és üresnek érzem magam.
– Gondolom, hogy megoldódik, de akkor sem mondom még el senkinek. Nem
akarom, hogy Lindának legyen oka azt mondani, hogy mégse jönnek.
 Bólint.
– Szerintem ez jó ötlet. Így legalább együtt tölthetitek az időt.
– Igen, és a legtöbb testvére is itt lesz. Nem sok esélyünk volt mostanában
összejönni – sóhajtok. – Annyira megtört vagyok, Dev. Úgy érzem, nem tudom
tovább tartani magam, és semminek nincs értelme.
Devney szomorúan rám mosolyog.
– Annyi minden történt veled az elmúlt pár órában. A vőlegényed lemondta az
esküvőt, aztán itt volt ez az egész Oliver-dolog, szóval adj magadnak egy napot,
amikor csak kifújod magad. Holnap új nap kezdődik, és addigra kitalálunk
valamit, hogy különlegessé tegyük ezt a látogatást.
A világom éppen összeomlik, és senki sem tehet semmit, hogy
helyreállíthatsa. Annyira dühös vagyok a… az exemre, amiért ilyen helyzetbe
hozott. Mármint az addig oké, hogy ne házasodjunk össze, ha ő nem akarja
igazán, de nyilván nem ma szopta az ujjából, és nem szólt korábban egy büdös
szót sem. Aztán magamra is dühös vagyok, mert ott voltak a jelek, és én
figyelmen kívül hagytam őket. Ami nem vall rám. Csak annyira meg akartam
adni apámnak azt, amire vágyott.
Szerettem volna egy szép pillanatot szerezni neki, mielőtt nem lesz rá esélyem
többé.
– Megyek, kicsit rendbe szedem magam – mondom Devney-nek.
Megölel, és magához szorít.
– Oké. Addig kimegyek, felhívom Seant.
– Mit mondasz neki?
Vállat von.
– Gondolom, nincs értelme idejönnie. Nem akarom, hogy Austinnal és
Cassandrával repülőre üljön, ha nem muszáj.
Na ja, igaza van.
– Érthető.
– Menj, tedd, amit tenned kell! Amint elintéztem ezt a telefont, rendelek
valami szörnyű gyorskaját, és idekint foglak várni egy üveg bor társaságában.
Hálát adok istennek a legjobb barátnőmért.
– Te vagy a legjobb!
– Tudom – vigyorog. – Na sipirc… menj!
Belépek a fürdőbe, és amikor megpillantom az arcomat a tükörben, szó szerint
hátrahőkölök. Atyaég, mocskos vagyok, és nem a szexi értelemben. Vizet
fröcskölök az arcomra, és amikor az nem segít, a csap alá tartom a fejem, hátha
az majd hat. Végül úgy nézek ki, mint egy ázott patkány.
Nagyszerű.
Leülök a vécére – végül is ez a hely illik a hangulatomhoz. Tényleg azt
akartam, hogy Oliver igent mondjon? Vajon most nyugodtabb lennék, ha nem
mutat rá, hogy eszelősen viselkedem? Nem tudom. Tényleg úgy gondoltam, ez a
legjobb megoldás, hogy menteni próbáljam a helyzetet?
És akkor fejbe kólint a bűntudat. Bármennyire is szeretném látni apámat, de
önző és rossz dolognak tűnik hagyni, hogy ilyen hosszú útra vállalkozzon, csak
hogy csalódás érje. Talán az lesz a legjobb, ha elmondom Lindának,
végighallgatom a szokásos marhaságait, és lemondok arról, hogy idejöjjenek.
Nem tudom, mit tegyek. Pedig én mindig szoktam tudni. A zsigeri
megérzéseim már több életet mentettek meg, mint a hírszerzés információi.
Mindig is a megérzéseimre támaszkodtam, ez juttatott el oda, ahol vagyok – és
most nem érzek semmit.
Valami elszakadt bennem.
Kopognak az ajtón, mire felugrom.
– Jövök már! – mondom Devney-nek, és kirángatom magam az önsajnálatból.
Amikor kinyitom az ajtót, nem Devney áll ott. Hanem egy nagyon jó kiállású
Oliver Parkerson.
Rám bámul, és a szája sarka mosolyra húzódik.
– Még mindig szeretnél kamugyűrűt az ujjadra? – kérdezi, én meg csak
pislogni tudok rá.
– Mi van?
– Azt kérdeztem… szükséged van-e még rá, hogy a vőlegényednek adjam ki
magam.
– Hallottalak, csak…
Oliver az ajtófélfának dőlve beszél.
– Azért mondtam nemet, mert nem igazán fért a fejembe, és még mindig nem
értem teljesen. De miután elmentél, szar alaknak éreztem magam, amiért
visszautasítottalak. – Bejön a fürdőszobába. – Még mindig egy kibaszott nagy
őrültségnek gondolom, de ha szükséged van rám, megteszem. Eljátszom a
vőlegényedet, hogy apukád ne törjön össze.
Hevesen kezd verni a szívem, és nem tudom, mit mondjak. A szakítás óta
először reményt érzek. Hatalmasat visítok, és a nyakába ugrom. Oliver nevetve
kap el, miközben nekidől a falnak.
– Jézus! Ezt vegyem úgy, hogy igen, akarod?
Hátradőlök, és a fősulis jóbarátomra bámulok.
– Elképzelésed sincs, mennyit jelent ez nekem. Tudom, hogy őrültség, és
hatalmas kérés, de igen, még mindig feltétlenül akarom. Soha nem fogom tudni
viszonozni neked, Oliver. Soha.
– Tényleg biztos vagy benne? Hogy mindenkinek hazudni akarsz, akit
ismersz?
 Beharapom az alsó ajkam, de bólintok.
– Nem ideális a helyzet, de nem is így terveztem. Csak beállítok egy
cserejátékost a férj helyére, hogy az apám majd békében nyugodhasson.
Felszalad a szemöldöke.
– És mi van, ha rájön?
– Szerintem nem lesz baj. Apukám nincs jól, és… nem kell sokáig hazudnunk.
Pár szóban felvázolom, hogy is képzeltem a dolgot. Miután apám még soha
nem találkozott az egyes számú Oliverrel, biztosan nem fog rájönni, hacsak mi el
nem mondjuk neki. Mindössze annyit kell elhitetnünk vele, hogy szeretjük
egymást, ez pedig nem lehet nehéz. Oliver igazán remek srác, és Devney is
ódákat zengett róla, hogy milyen csodálatos ember.
– Remélem, hogy nem kell sokáig hazudnunk, mert nem tudnék elszámolni a
lelkiismeretemmel.
– Azt hiszem, rendben lesz. Majd jobban kidolgozom a tervet. Egyetlen
aprócska dolog van még, hogy… nos, a nénikém ideadta a tengerparti nyaralóját
a nászutamra… vagyis nászutunkra. Muszáj elmennem, különben rájön, hogy
valami nem stimmel. Vagyis hát muszáj elmennünk. Öt napra kaptuk, de az a
fontos, hogy legalább egy éjszakára ott maradjak. És az első éjszaka után a tiéd
lehet.
Oliver nagyot sóhajt.
– Ezt majd kitaláljuk. Nem biztos, hogy jó ötlet lelépnem a szálló megnyitása
előtt, de egy éjszaka tuti belefér.
Tudom, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, meg minden, de egy kicsit akkor
is zavar valami ebben az egészben. Tétovázom, de aztán úgy döntök,
megkérdezem.
– Miért csinálod ezt, Ollie? Tudom, hogy azt mondtad, mert rosszul érezted
magad, de… van valami más is?
– El sem tudom képzelni, milyen lehet ennyire szeretni egy szülőt, hogy
hajlandó legyek megkérni miatta valakit, akit csaknem egy évtizede nem láttam,
hogy tegyen úgy, mintha feleségül venne. Igazán különleges és ritka kapcsolat
lehet az ilyen. – Elmosolyodik, és én is. – Na meg kibérelted az egész szállót, mi
meg egy valag pénzt költöttünk rá, hogy időben készen álljon. Úgyhogy a
családom azzal fenyegetett, hogy kinyírnak, és elássák a testemet az erdő
mélyén, ha nem megyek bele. Tekintettel arra, hogy a sógorom erdei túrákat
vezet a vadonban, valószínűleg soha nem találnának rám.
Ahogy ezt meghallom, elfog a röhögés.
– Hát, akárhogy is, de hálás vagyok érte.
– Most még ezt mondod.
Kinyújtom felé a kezem.
 – Egy csónakban evezünk, nem igaz?
Megrázza a kezem.
– Isten könyörüljön mindkettőnkön!

Oliver húga nem vesztegette az idejét: az egész családjukat tájékoztatta, és

mindössze két órával azután, hogy Oliver feltűnt Devék bérelt házában, már
Grayson Parkerson otthonában csücsülök. Körülvéve az egész klánnal, és
átvesszük, mik legyenek a következő lépések.
– Hogy is fog ez működni pontosan? – kérdezi Grayson, miközben a lányát
valami hintaszerűségbe teszi.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nos, a családom soha nem találkozott az egyes számú Oliverrel, és csak
annyit tudnak róla, hogy velem dolgozik Virginia Beachen.
– Eléggé ordít rólam, hogy nem ott dolgozom – mutat rá Oliver.
– Tudom, de szerintem ezt könnyen ki lehet magyarázni. Majd azt mondjuk,
hogy még mindig a cégnél vagy, mellette besegítesz a családi vállalkozásban.
Egyedül Lindától számíthatunk kötözködésre, de őt már jól tudom kezelni.
– Nem félsz, hogy apukád gyanút fog majd? – kérdezi a legidősebb bátyja,
Josh.
Vállat vonok.
– Talán, de nem tudom, hogy teljesen tudatában van-e egyáltalán a
történéseknek. Néha beszélgetünk valamiről, aztán legközelebb nem is
emlékszik rá. Ami rettenetes, de ez jelen esetben sok kérdést megspórolhat
nekünk.
Oliver a fejét rázza.
– Nem tudom elhinni, hogy belementem ebbe. Szerintem apukádnak egy perc
alatt le fog esni.
Josh odafordul hozzá.
– Akkor jobban teszed, ha hozzálátsz, hogy beadd mindenkinek, magadat is
beleértve, hogy szereted őt, mert ki kell fizetnünk a séfet, a konyhai és a
felszolgálószemélyzetet – Oliver próbál közbeszólni, de Josh feltartja a kezét –,
akiket erre a hétvégére fel sem béreltünk volna, ha nincs ez az esküvő. A dolog
jó oldala, hogy ráfért már a családunkra némi együtt töltött idő, és egy esküvő
elég jó indok erre. Az üres szobákban fogunk aludni, így első kézből
figyelhetjük meg, hogyan dolgozik a személyzet.
Stella szólal meg következőnek.
 – És minél tovább pörögsz rajta, hogy ez őrültség, annál hamarabb fog rájönni
valaki. Szóval le kellene állnod ezzel.
Oliver Stella férjéhez fordul.
– Tényleg nincs pénzünk? Nem tetted félre egy részét titokban?
– Nem – vigyorog.
Ismerem ezt a nézést. Megragadom Oliver kezét.
– Tudom, hogy nem éppen ideális a helyzet, de…
– Tudom – vágja rá Oliver. – De nem csak erről van szó. Azért is mentem
bele, hogy segítsek neked, úgyhogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni,
hogy sikeres legyen az akció, és kikerülj ebből a csávából. És mi a helyzet a
kollégáiddal? – kérdezi most már kevésbé feszült hangon.
– A munkahelyi barátaim eljönnek, de ők mind igazán… jól tudnak… tettetni.
– Ezt meg hogy érted?
Na igen, ez a része szupermókás lesz. Bármennyire szeretnék is belemenni, a
családja jelenlétében nem tehetem, úgyhogy megkerülöm a válaszadást.
– Egy biztonsági szolgálatnak dolgozom, és jól tudunk alkalmazkodni a
váratlanul felmerülő helyzetekhez.
– Ez így elég homályos – pislog.
– Igen, és vőlegényemként te is tisztában vagy vele, ugyanis szintén ott
dolgozol. Minden oké. Majd még kikalapáljuk ezt a sztorit. Ami az összes többi
meghívottamat illeti, a közös múltunkból csak Devney és Sean lesz ott.
– Nagyszerű! A volt „majdnem” menyasszonyom meg az újdonsült férje,
akiért elhagyott.
Zavarba jövök. Tudtam, hogy nagyon fura lesz újra látniuk egymást, de így
folyamatosan a közelében kell majd lennie, tekintve, hogy Devney a tanúm, ő
pedig a vőlegény. Szóval nem csak futólag találkoznak majd. Szörnyen érzem
magam.
– Borzasztóan furcsa és szörnyű lesz ez neked, ugye? – kérdezem.
Stella felnevet, aztán elfordítja a fejét.
Oliver halkan felsóhajt.
– Igen, az. Nem. Nem tudom. Devney meg én jól kijöttünk két órával ezelőtt,
szóval biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gáz.
De hiába mondja, érzem a nyugtalanságot a hangjában. Beszédes, ahogy
megfeszül a teste, és alig láthatóan fészkelődni kezd. Talán már nem szereti
Devney-t, de a szakításuk körülményei még mindig fájnak neki.
Devney törődött vele, és tudom, hogy mindkettőjüket megviselte a szakítás.
Még egy dolog, ami miatt mardoshat a bűntudat.
– Sajnálom.
– Túl vagyok rajta, Maren. Tényleg.
 Valaki elköhinti magát a szobában, úgyhogy inkább ejtem a témát.
– Oké. Örülök neki.
– Én is. Őszintén szólva a legnagyobb nehézséget most az jelenti, hogy egy
csomó elintéznivalóm van a szállóban, miközben a vőlegényt is játszanom kell.
– Az ne aggasszon – szól közbe Grayson. – Most, hogy az esküvői felszerelés
része lettél, a munkaügyeket a továbbiakban Stella intézi. Neked mindössze
annyit kell tenned, hogy körberajongod a menyasszonyt, és beszerzel egy
szmokingot.
Oliver testvérei egyöntetűleg elröhögik magukat.
– Kapjátok be!
Grayson még mindig kuncogva hozzám fordul.
– Mikor is érkezik apukád? Két nap múlva?
– Igen – felelem.
– Tehát negyvennyolc órád van kitalálni, hogyan győzd meg őt, hogy őrülten
szereted Marent, le sem bírod venni róla a szemed, és a világon mindennél
jobban szeretett lányát nyugodt szívvel rád bízhatja. Lányos apaként
biztosíthatlak, nem ütöd meg a mércét.
– Tisztában vagyok vele. – Oliver olyan halk hangon szólal meg, hogy először
észre sem veszem, hogy beszél, de aztán felerősödik a hangja. – Nem az apja
miatt aggódom. Az apukák szeretni szoktak. Mindenki szeretni szokott.
– Én nem mindig – helyesbít Stella.
– Hazug.
Stella az ég felé pillog.
– Jól van na, cuki pofa vagy, de most nem erről beszélünk, és ezt te is tudod.
Oliver hozzám fordul.
– Képes leszel ellenállhatatlannak látni?
A gyomromban szétáradó fura érzés megadja a választ.
– Sikerülni fog.
– Köszönjük meg a ragyogóan előnyös külsőmnek és a megnyerő
személyiségemnek!
Hatalmasat nevetek, olyan őszintén és szívből jövően, hogy sírni tudnék.
– Igen, mindezeknek köszönhetően.
– Látjátok – szólal meg Oliver, és körbejáratja a tekintetét. – Nem tud
ellenállni nekem. Na, és most térjünk rá arra, hogyan készülünk el időre a
szállóval.
Elkezdenek a munkáról beszélni, én pedig azzal töltöm az időt, hogy a tervem
többi részét is működőképesre formáljam.
 HÉT

Maren
Kinyitom a bőröndömet, és előpakolom az összes iratot, amire ma szükségem
lesz. Oliver átugrik értem, hogy együtt menjünk az anyakönyvi hivatalba.
Kérdezte, miért van szükségünk házassági engedélyre, ha nem is kelünk egybe
igazából, úgyhogy muszáj volt elmagyaráznom neki, milyen borzalmas tud lenni
Linda. Látni akarja majd a papírokat, és ha nem toljuk őket az orra elé, hisztit
csap.
A nappaliba lépve meglátom Seant, aki Austinnal játszik valami videójátékot,
miközben Cassie szunyókál mellettük.
Sean felnéz, és abbahagyja a játékot.
– Szerintem még ma beszélnünk kellene Oliverrel, mielőtt működésbe lép a
hazugság- és megtévesztésgépezet.
Méltatlankodva fújok egyet.
– Itt egy darab ártatlan hazugságról van szó.
– Nem. – Kuncogni kezd. – Hanem egy ártatlan menyasszonyról és egy ordas
nagy hazugságról.
Devney-re pillant, aki erre felnéz az olvasmányából.
 – Ez valószínűleg jó ötlet. Nem igazán tudtam beszélni vele, amióta ideértünk,
főleg, hogy sikerült totál kábultra sokkolnod őt a házassági ajánlatoddal.
Sean felvihog.
– Azt mondtad, nem lesokkolta, hanem elbűvölte.
– Ezt meg hogy érted? – pillantok Seanra.
– Devney megemlítette, hogy Oliver úgy meredt rád, mint az őz a kocsi
fényszórójára, mielőtt elütik – magyarázza. – Azt mondta, nem bírta levenni
rólad a szemét, és talán még a szája is tátva maradt.
A barátnőm felé kapom a tekintetem.
– Ez nem igaz. Csak zavarban volt.
Devney vállat von.
– Figyeltem.
– Téged nézett – mondom neki.
Ismét a vállát vonogatja, aztán visszafordul a könyvéhez.
– Én nem úgy láttam.
Nem tudom, miről beszélnek. Én is figyeltem Olivert. Egész idő alatt
feszengett. Egyedül akkor nézett rám hosszan, amikor közöltem vele, hogy neki
kell a vőlegénynek lennie.
Egy kocsi gördül be a ház elé, és semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy
Devney mekkorát téved.
De bármi legyen is az igazság, a kocka el van vetve.
Kopognak, mire mindhárman felpattanunk. Nagyot sóhajtva az ajtóhoz lépek
és kinyitom.
– Helló!
Oliver mosolyog rám.
– Szia!
Ahogy Oliver közelebb lép, a gyomrom izgatottan megremeg egy kicsit, de
legyűröm az érzést, amiről azt sem tudom, hogy valójában micsoda.
– Nem akarsz… bejönni?
Toporog, mint aki tétovázik, aztán igenlőn biccent.
– De, persze. Szeretnék köszönni mindenkinek.
Magamban azon tűnődöm, vajon tényleg ezt szeretné-e, vagy csak azért
csinálja, hogy bebizonyítsa, nem érinti érzékenyen, hogy együtt kell látnia
Devney-t és Seant.
Félreállok, és Sean azonnal ott terem előtte.
– Oliver, jó látni téged! – A tenyerét nyújtja felé, és kezet ráznak.
– Téged is, haver. Láttam az utolsó meccsedet a rájátszásban. Mekkorát
tévedett a bíró, öregem!
Sean megvonja a vállát.
 – Nem volt szerencsénk, de majd jövőre elkapjuk a töküket.
Devney lép oda hozzánk.
– Ollie! – Meleg mosollyal tárja ki felé a karját, hogy megölelje.
Arra számítok, hogy Oliver lefagy vagy elhúzódik, ehhez képest alig tűnik
feszélyezettnek. Nem látszik rajta, hogy kínosnak vagy fájdalmasnak érezné a
helyzetet. Miután elengedi Devney-t, hátrébb lép, és a nappali irányába pillant.
– Úgy hallottam, van egy kisbabátok.
Sean ajka önkéntelen mosolyra húzódik, ahogy a kislányára gondol.
– Igen. Most pár hónapos, és…
– Sean, képzeld, mi történt! – vágtat be Austin a szobába, aztán felnéz. –
Oliver!
– Austin, barátocskám, nézzenek oda! – Oliver leguggol, és az ölelésébe vonja
a kissrácot. – Jól megnőttél!
Austin oda meg vissza van az örömtől, és ez megmelengeti a szívemet. Apám
mindig azt mondta, sokat elárul valakiről, hogyan reagálnak rá a gyerekek.
Világos, hogy Austin nagyon kötődik Oliverhez.
A baseballról kezdenek el fecsegni, Sean pedig megsimogatja Austin buksiját.
– Valóban figyelemre méltó a srác – magyarázza Sean.
– Emlékszem, amikor még jártam a meccseire, és azt gondoltam, mennyire
tehetséges – mosolyog Oliver. – Olyan jó látni titeket! Őszintén örülök, hogy
végül jól alakult az életetek. Tényleg. Tudom, hogy hasonló helyzetben
mindenki ezt mondaná, de én komolyan is gondolom.
Devney belekarol Seanba, és hozzásimul.
– Sejtelmed sincs, mennyit jelent ez nekem. Utáltam, hogy megbántottalak.
Nem volt könnyű. Elhiheted.
– Tudom – feleli Oliver könnyedén. – Szerintem pont úgy alakultak a dolgok,
ahogy kellett.
Sean felnevet.
– Ezzel most arra utalsz, hogy Maren sikeresen rádumált téged, hogy vedd el?
Rimánkodva pillantok az ég felé.
– Nem fogunk ténylegesen összeházasodni. Csak megteszem apukámért, amit
tudok.
– Te sem tartod jó tervnek? – kérdezi Oliver Seantól.
– Francokat tartom annak! Apaként le lennék sújtva, ha megtudnám, hogy a
lányom hazudott nekem a házasságáról. Ne érts félre, megértem, miért döntött
így Maren, csak aggódom, hogy visszafelé fog elsülni.
Engem is ugyanez aggaszt, de vannak terveim. Terveim és
vészforgatókönyveim, ami azt jelenti, hogy meg fogom oldani a dolgot.
Hacsak nem patkolok el menet közben.
 – Jól van – szólalok meg. – Habár imádok itt ülni és arról cseverészni, hogy
fog ez az egész dugába dőlni és mindenkinek csalódást okozni, de Olivernek és
nekem még számtalan elintéznivalónk van. – Devney-hez fordulok. – Te
ellenőrzöd, hogy meglegyen minden a terembe, és letisztázod a forgatókönyvet,
oké?
Bólint.
– Mindent elintézek, ami a listámon szerepel.
Oliver a homlokát ráncolja.
– Milyen minden, milyen terembe?
– Mindenki kap köszönőajándékot, és Stella meg Devney aktualizálják a
meghívottak névsorát.
– És milyen forgatókönyv? – kérdezi.
– Nos, valamivel le kell foglalnunk az embereket egy héten át. Tegnap Stella
segített kitalálni, de mindent újra kell nyomtatnunk.
Beletúr a hajába.
– Nekem csak… Még sok dolgom van a szálló körül. Nem tudom, hogy
fogom beosztani az időmet.
– Majd én segítek – ajánlkozom. – Tervezésben utolérhetetlen vagyok.
– Azt látom – mosolyog.
Lövése sincs…

– Megnősülsz? – kérdezi a pöttöm idős hölgy az anyakönyvi hivatal pultja

mögött.
– Úgy bizony, Mrs. Garner – feleli Oliver lazán, és a hátamra csúsztatja a
kezét.
– Ó! Ez aztán a csodálatos hír! Muszáj elújságolnom Marivettnek, szóhoz sem
fog jutni a meglepetéstől! Delia nem is említette, hogy házasodni készülsz,
amikor legutóbb meglátogattuk őt meg Josht! Istenem az égben, azt sem tudom,
hova legyek! Ki hitte volna? Hogy még egy Parkerson ilyen gyorsan frigyre lép!
És te, édes, csodálatos Oliverem, a legkevésbé sem hasonlítasz arra a tékozló
apádra! Hála istennek. Remek fiatalember vagy, akárcsak a bátyáid, na és persze
Stella. Ha csak kicsivel fiatalabb volnék, én magam is kivetném rád a hálómat!
Oliver a fejét rázza.
– Arra nem is lenne szükség. Lehet, hogy magamtól másznék be a hálójába.
Na, szóval, mi a helyzet a papírjainkkal?
Mrs. Garner ügyet sem vetve a kérdésre, áradozik tovább.
 – Te pedig egy igazi tünemény vagy! Hogy hívnak, édeském? És hogyan
ismerkedtetek meg Oliverrel? Igazán pompás férfi, nem is csoda, hogy szereted!
– Maren vagyok, és együtt jártunk főiskolára. – Legalább ezzel nem
hazudtam.
– Ó, és első látásra tudtad, hogy beleszerettél? – szorítja a mellkasára a kezét.
– Biztosra veszem, hogy amint megláttad a terem túlsó felében, azonnal tudtad!
Varázsütésre! Szerintem a szerelem így működik. Csak megpillantasz valakit, és
bumm… megtörténik. Mert tudod, velem is így volt. Első osztályban
ismerkedtem meg a férjemmel. Csak egy hülye kölök volt, mert olyan idős
korukban még mind azok. Mikor kijártuk az iskolát, ő az apukájához állt be
dolgozni, én meg főiskolára mentem. Aztán amikor visszajöttem, megláttuk
egymást, és egy héttel később már házasok is voltunk. Biztos nagyon romantikus
a ti történetetek is! És kicsit sem hasonlít arra, ami azzal a két korábbi lánnyal
volt, akik összetörték a szívedet.
– Valami olyasmi – dörmögi az orra alatt Oliver. – Ide tudná adni nekünk az
űrlapokat, Mrs. Garner? Ma még pár helyre el kell vinnem Marent.
– Igen, persze. Ezt itt mindkettőtöknek ki kellene töltenie, és még ma
kiállítjuk a tanúsítványt.
– Köszönöm – feleli Oliver. Amint Mrs. Garner távozott, felém fordul. –
Ebből probléma lesz.
– Miből?
– Úgy tíz percen belül az egész város értesülni fog a közelgő esküvőnkről.
Aztán mindenkinek magyarázkodhatok, hogy mi történt, miután nem jössz
vissza velem a városba. – A hajába túr. – Ebbe bele se gondoltam. A francba!
Még jó, hogy erre már én is gondoltam.
– Csak engem kell hibáztatnod. Majd mindenkinek azt mondod, hogy egy
rettenetes nőszemély vagyok, aki összetörte a szíved. Látni fogják, hogy te vagy
az áldozat.
A fejét csóválja, majd elkezdi kitölteni a nyomtatványok rá eső részét.
– A Parkerson család férfi tagjainál ez nem így működik.
– Miért?
– Az apám egy faszkalap. A környéken arról híres, hogy csalta a feleségét,
manipulál mindenkit, és egy nagy szarrágó. Emiatt mindenki abból fog
kiindulni, hogy én vagyok a hibás, bármit is mondok nekik. Apám miatt.
Közben befejezi, és átnyújtja nekem az űrlapot. Elveszem tőle, és én is beírok
mindent, noha még mindig kissé sokkos állapotban vagyok, hogy ezt csináljuk.
– Úgy tűnt, komál téged a néni – jegyzem meg szórakozottan, miközben még
mindig azon merengek, amit az apjáról mondott.
– Sajnos azt hiszem, ez még nem fogja visszatartani a pletykálkodástól. Nem
igazán számít, hogy kicsit sem hasonlítok apámra, vagy hogy én vagyok a laza,
nyugis Parkerson fiú, aki mindenen csak nevet.
– Emlékszem, hogy mindig is ilyen voltál – jegyzem meg halkan.
Soha nem gondoltam bele igazán, miért viselkedik így. Úgy tűnt, mindent
megtesz azért, hogy mindenki rajta nevessen. Talán mert annyira igyekezett
elrejteni a komolyságát.
– Na igen, az viszont nem lesz vicces, amikor majd az egész város végignézi,
hogy tönkremegy a házasságunk, én pedig olyan színben fogok feltűnni, mint az
az ember, akit megvetek.
– Sajnálom, Ollie. – És tényleg sajnálom. Utálom, hogy ezen kell
keresztülmennie miattam. Odafirkantom az aláírásomat a lap aljára, aztán felé
fordulok. – Azt akarom, hogy tudd, bármilyen pletyka terjedjen is, az én
szememben te egy hős vagy. Jó ember vagy, és kisegítesz egy barátot, pedig nem
lett volna kötelességed. Tudom, hogy neked is megvannak rá a magad okai, de
még ha nem is teljesen önzetlenül csinálod, akkor is a legjobb szándék vezérel.
Még mielőtt Oliver bármit reagálhatna, Mrs. Garner visszatér.
– Végeztetek a kitöltéssel, szívem?
Oliver átnyújtja neki a kitöltött nyomtatványt.
– Tessék.
Mosolyogva veszi el, miközben engem bámul.
– Annyira szép vagy! Nem csoda, hogy Oliver beléd szeretett.
– Köszönöm – mosolygok rá. – De itt én vagyok az, akinek mákja van.
Oliver felkuncog.
– Nyilvánvalóan tudjuk, hogy ez nem igaz. Mrs. Garner pelenkás korom óta
ismer, és tisztában van a hiányosságaimmal.
Mrs. Garner elutasító prüszkölést hallat.
– Nem hiányzik belőled semmi, Oliver Parkerson. Mindig is te voltál a
kedvencem.
Oliver közelebb hajol hozzá.
– Ne árulja el senkinek, de maga is nekem.
Mrs. Garner kissé elpirul.
– Te meg az ékesszólásod…
Oliver kacsint. Szó szerint rákacsint az idős nőre.
– Ne feledje, ez a mi kis titkunk!
– Írd alá itt, még mielőtt bele találom írni, hogy én vagyok a menyasszony –
tréfál Mrs. Garner.
Oliver végigsimít a hátamon.
– Ha nem lennék oda Marenért, most szaván is fognám!
Megkapó, ahogy a pír elönti az idős hölgy arcát.
 – Aztán vigyázz rá, mint a szemed fényére, kedvesem! – fordul felém. – Ilyen
férfi nem terem minden bokorban, te pedig szerencsésnek mondhatod magad,
hogy van nála esélyed.
– Igazi mázlista vagyok – vigyorgok.
– Biztosra veheted. Na, már most, holnap át kell ugranotok hozzám, ugyanis
mindkettőtök számára van valamim!
– Mindkettőnk számára? – billenti félre a fejét meglepetten Oliver. – Az meg
hogy lehet?
Mrs. Garner megpaskolja Oliver kezét.
– Emiatt csak ne fájjon a fejed. Marivett már szorgosan ügyködik rajta, hogy
elkészítse nektek.
– Máris? – nyög fel Oliver.
– Máris mi? – kérdezi Mrs. Garner.
– Máris elmondta neki?
Megrázza a fejét.
– Nem, csak muszáj volt elkezdenem valami esküvői ajándékot csinálni –
zihálja. – Ó! Mikor lesz az esküvő? Remélem, nagy felhajtás lesz!
Gyorsan közbelépek.
– Nem, csak a legszűkebb család lesz jelen. Nem akarunk nagy ünnepséget.
Édesapámat rákkal kezelik, ezért nem tehetjük ki túl nagy tömegnek.
Ellágyuló tekintettel fogja meg a kezemet.
– Te szegény pára! Az Úr éppen tíz évvel ezelőtt vette magához az én
Vincentemet. Annyira nehéz volt végignézni. És jól reagál a kezelésekre?
Megrázom a fejem.
– Nem, az orvosok azt mondják, már nincs sok ideje hátra.
A tekintetem párásodni kezd, és félrenézek. Oliver a derekam köré fonja a
karját, és magához húz, engem pedig elborítanak az érzelmek. Az ölelésébe
süppedek, és hagyom, hogy az ereje megtartson.
Az ember azt hihetné, mostanra már megbékéltem vele. Hiszen nagyon régóta
beteg, szenved, és kapaszkodik minden utolsó szalmaszálba. Évekkel ezelőtt azt
hittem, sikerült elfogadnom, hogy az apám nem éri meg, hogy lásson férjhez
menni, vagy találkozzon a gyerekeimmel. Most mégis, a valóságban sokkal
nehezebb szembenézni mindezzel, mint gondoltam.
Oliver a hátamat simogatva megköszörüli a torkát.
– Köszönet mindenért, Mrs. Garner.
– Ez csak természetes. Sajnálom, hogy megríkattalak, drága aranyom. Holnap
ne felejtsetek el beugrani!
Letörlöm a könnyeimet, és mosolyt erőltetek magamra.
– Ott leszünk.
 Alig lépünk ki a hivatal épületéből, Oliver röhögcsélni kezd.
– Sejtelmed sincs, mibe egyeztél bele az előbb!
Meglehet.
– Mi lenne, ha elugranánk ebédelni, közben elmesélnéd nekem, miféle
csapdába sétáltam bele?
– Kajára soha nem mondok nemet.
Elvigyorodom. Tipikus pasi.
 NYOLC

Oliver
Elintéztük az engedélyt, és kiválasztottuk a karikagyűrűket, amik pár napon
belül el is készülnek.
Na, persze kész seggfejnek tűnhettem, amiért nem vettem neki korábban
eljegyzési gyűrűt – ami nem csoda, tekintve, hogy igazából nem is vagyunk
eljegyezve, de próbálja ezt az ember Mrs. Villafane fiának elmagyarázni.
Őszintén reméltem, hogy a városon kívül ebédelünk, miután ma már épp elég
emberrel futottunk össze, de a húgom ragaszkodott hozzá, hogy ő is
találkozhasson Marennel, így aztán mindannyian itt ülünk Jennie vendéglőjében.
– Köszönöm a mai napot – szólal meg Maren, amint leültünk.
– Ugyan, semmiség.
A füle mögé igazgatja a haját.
– Azt nem mondanám. Szép kis leckét kaptál nőkből meg gyémántokból.
– Ne is mondd, nem akarok rá emlékezni.
– Hordhatom a korábbi gyűrűmet…
– Nem. – Könnyebb lenne, de már megegyeztünk, hogy jobb, ha nem viseli
azt a gyűrűt. Már levette, és azt tervezi, amint visszatér Virginia Beachre,
visszaadja.
– Egyetértek, de nem akarom, hogy az emberek megjegyzéseket tegyenek.
– És a családod?
Maren megrázza a fejét.
– Nem, nem hiszem, hogy bármit is mondanának. Tudják, hogy nem igazán
vagyok az a hagyománykövető típus, úgyhogy nem lesznek meglepve. Azt is
tudják, hogy kapkodva intéztünk mindent, így mondhatjuk, hogy majd később
beszerezzük a gyűrűt.
Részemről rendben.
– Akkor megegyezhetünk, hogy továbbra sem jöhet szóba az exed gyűrűje?
Bólint.
– Abszolút. Szóval, Oliver Parkerson, te mézédes szavú sármőr, meséld csak
el nekem, mivel ütötted agyon az időt az elmúlt tíz évben!
Hátradőlök a székemben.
– Addig megvan a sztori, hogy eljöttem Sugarloafból, igaz?
– Igen.
Gondoltam, hogy Devney mindent elmondott neki, és ha lehet, nem szeretném
újra felidézni az emlékeimet arról, hogy kidobott.
– Miután szakítottunk, Wyomingba mentem, hogy megnyissam apám egyik új
panzióját. Aztán… egy őrület volt az egész. Amíg ott voltam, a családom többé-
kevésbé megháborodott. Apa csalta anyát, mint mindig, mi pedig torkig lettünk
vele, hogy nekünk kell feltakarítani a mocskot utána.
– Sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned.
A jól ismert mosolyomat öltöm magamra, és vállat vonok.
– Rosszabb is lehetett volna. Ha például Grayson helyében vagyok, és az
apám az én exemmel feküdt volna le. Aki Amelia vér szerinti anyja. – Maren
hatalmas szemeket mereszt rám. – Igen, Grayson megnyerte a főnyereményt, és
ez a hétszázkilencvennégyezer-nyolcszáznegyvenkilencedik számú ok, amiért
soha nem fogok megházasodni. A véremben van a romlottság.
– Azt erősen kétlem. Nem lehetsz annyira rossz, hiszen hajlandó voltál
belemenni egy kamuházasságba azért, hogy valaki, akivel soha nem is
találkoztál, boldog legyen.
– Ó, öveket becsatolni, ez nem semmi sztori lesz…
Könnyen megnyílok neki, és beavatom az összes apámnak köszönhető
drámába. Tudnia kell, miért hagytuk ott a céget, amit vele közösen építettünk fel,
és miért alapítottunk külön vállalkozást. Odafigyel minden szavamra, miközben
egy szál hasábburgonyát tunkol a ketchupba, és megforgatja benne.
Miután befejeztem, hátradől.
– Hűha.
 – Igen.
– De ez egy jó értelemben vett hűha, Oliver. Maradhattál volna apukád
vállalkozásában, mert… miért is ne? Elég jól kerestél nála, és szeretted is a
munkádat. Ennek ellenére vetted a bátorságot, kockázatot vállaltál, és létrehoztál
valami elképesztőt. Akárhogy is, igazán különleges családod van, akikkel
mostanra összerázódtatok. Azt kívánom, bár nekem is részem lehetne
ilyesmiben.
Nem, nem akarja azt. Sejtelme sincs róla, mit kíván. Semmi nem volt hősies
vagy nagyszerű, amit az életemben tettem. Csak egyik szarzivatarral birkózom a
másik után, és a körforgásnak soha nincs vége.
– Akkor most mesélj nekem a szupertitkos munkádról – vetem fel.
Lenyúl, és egy mappát vesz elő.
– Oké, szóval a Cole Biztonsági Szolgálatnál dolgozom, és ahhoz, hogy bármi
többet eláruljak ennél, ezt alá kell írnod.
Elveszem a kezéből a mappát, és végigolvasom a benne lapuló egyetlen
dokumentumot.
– Titoktartási megállapodást kell aláíratnod velem?
– Igen.
– Azért, mert szupertitkos kémsztorikba fogsz beavatni?
Maren fejével a papírlap felé bök.
– Tessék, írd alá!
Most már aztán tényleg izgat a dolog. Megragadom a tollat, és odafirkantom a
nevem a vonalra.
– Aláírtam.
– Rendben. Elemzőként dolgozom a Cole Biztonsági Szolgálat egy titkos
részlegén, és a munkám nagy részében kapcsolattartóként működöm közre a
csapatom és különféle kormányügynökségek közt.
– De igazából… – nógatom, hogy folytassa.
– Az igazság egy hazugság. Érted?
A legkevésbé sem, de a „titkos” szó megragadja a képzeletemet.
– Én nem… nem értem. Kém vagy?
– Ez a megnevezés nem elfogadott.
Most csak viccel, ugye?
– Várj, most akkor tényleg az vagy?
– Nem, nem vagyok. Nekik dolgozom. De nem végzek terepmunkát.
Hirtelen mindenféle hülyeségre asszociálok, köszönhetően a kémfilmeknek,
amiket láttam. Akkor ő… kibaszottul menő!
– Tekintve, hogy egy biztonsági szolgálatnál dolgozol, felteszem, veszélyes a
munkád.
 Bólint.
– Maren, ha azt akarod, hogy képben legyek, muszáj lesz egy kicsit többet
mondanod. Elvileg ugyanannál a cégnél dolgozunk, és épp összekötni készülünk
az életünket. Értem, hogy nem mondhatsz el mindent, de elvesztettem a fonalat.
– Tudom, és azzal is tisztában vagyok, hogy aláírtad a titoktartásit, de nagyon
kevesen tudják, hogy valójában mit csinálok vagy mit csináltam eddig. Nem
tudom, mennyit mondhatok, miközben minden porcikám tiltakozik az ellen,
hogy bármit is eláruljak. Még Oliverrel sem beszéltünk soha a munkáról, pedig
az elemzője vagyok. Olyan ez az egész, mintha én meg a munkám nem ugyanaz
lennénk. Ez két elkülönült rész bennem. Apukám az egyetlen, akinek bármit is
elárultam róla, és az is csak pár dolog volt, de nagyon tetszett neki. Arról
álmodozott, hogy felcsap terepen működő ügynöknek, és azt csinálja, mint
Oliver.
– Nem mondod… – felelem némi ámulattal a hangomban.
– De.
– Akkor egy igazi tökös fenegyerek vagyok.
Égnek emeli a tekintetét.
– Az vagy, csak te más okból. Az exem, Oliver, mindenféle titkos
küldetéseken vesz részt. Én a támogató csapat tagja vagyok. Az én feladatom az
elemzés és a kockázatértékelés, vagyis segítek körvonalazni a csapat feladatait,
és meghatározni az összes lehetséges hibát, amin elcsúszhat a küldetés. – Itt
megáll, és végigfuttatja az ujját a szemüvegkeretén. – Alapjában véve az a
dolgom, hogy kitaláljam azt a forgatókönyvet, amivel az embereink
biztonságban végrehajthatják a küldetést. Aztán pedig felmérem, milyen váratlan
helyzetekbe keveredhetnek, és megtalálom a kiutat ezekből a lehetséges
helyzetekből. Az a cél, hogy a legkevesebb rizikóval és sérüléssel juttassam a
csapatot be és ki.
Pislogok párat.
– Sérüléssel?
– Nem mindig lehet elkerülni.
– Oké. És említetted, hogy más ügynökségekkel is együttműködtök.
– Úgy van.
Nem tagadom, le vagyok nyűgözve. Legalább egymillió kérdést akarok
feltenni neki, és hozzá is fogok aprólékosan kitervelni, mit kérdezzek. Csakhogy
nem igazán úgy fest, mint aki szeretné, hogy tovább firtassam, milyen
ügynökségekkel működik együtt, így aztán egyelőre félreteszem a
kíváncsiságomat.
– Mit mondasz, ha valaki megkérdezi, mivel foglalkozol?
– Hogy egy biztonsági szolgálatnál vagyok adminisztrátor. Semmi izgi.
 – Pedig nagyon is izgalmasnak hangzik.
Maren kuncogni kezd.
– De tényleg, nem sokan kérdeznek tovább. A nénikéim és a bácsikáim alig
tudnak valamit a munkámról. Apu jóval többet, mert ő többé-kevésbé rajtam
keresztül él. Na persze, sok infót előtte is visszatartok, hogy óvjam a csapatot, de
ő nem bánja. Viszont akkor is úgy tudja, hogy velem dolgozol, szóval biztosan
akar majd szakmázni veled. Ezt nem igazán lehet kivédeni. – Az alsó ajkát
harapdálja, és nem bírom levenni róla a szemem, ahogy ezt csinálja. – Az idő
legnagyobb részében veled leszek, szóval ha szóba hozza, én elbánok vele, de ha
egyedül talál meg…
– Akkor el kell tudnom terelni a témát?
– Nem lesz könnyű. Ez a kedvenc beszédtémája, úgyhogy muszáj lesz úgy
válaszolgatnod neki, hogy közben nem adsz igazi válaszokat.
– Értem – vigyorgok. – Szóval akkor kitalálhatok mindenféle sztorikat, te meg
majd bólogatsz?
Maren kikerekedett szemmel bámul rám.
– Öhm, izé, ez valószínűleg nem a legjobb ötlet.
– Valószínűleg.
– Oliver – mondja árnyalatnyi figyelmeztetéssel a hangjában. – Nem szabad
eltérned a sztoritól.
– Attól, amit te írtál.
– Igen, mert ennél nincs jobb.
Hátradőlök a székemben, és az államat vakargatom, mint valami cselszövő.
– Majd meglátjuk, így teszek-e.
Felkap egy szalvétát, és felém hajítja.
– Csak viccelek! Figyelj ide. Tartani fogom magam a tervhez, és minden
tőlem telhetőt megteszek érted és apukádért.
Lágyan elmosolyodik, és a füle mögé simítja hosszú, szőke haját.
– Köszönöm. Te tényleg… egyszerűen fantasztikus pasas vagy.
Fantasztikus, igen. Továbbra is egyedül vagyok, és két nő is dobott, akiket el
akartam venni. Naná, igazi fasza csávó vagyok!
– Még szerencse, hogy itt voltam, amikor szükséged volt rám.
– Igen, de ettől még nyilvánvalóan tébolyult módjára viselkedem.
Megfogom a kezét, és megszorítom.
– Talán így van, viszont a szívedet követed.
– Kérdezd meg bármelyik munkatársamat, tanúsítani fogják, hogy nincs
szívem.
– Aki valaha is találkozott veled, tudja, hogy ez nem igaz. Ha nem volna
szíved, most én sem ülnék itt veled.
 A szívtelen emberek nem játsszák el az esküvőjüket a haldokló apjuk
kedvéért. Ez egy egyszerű tény.
– Az egészet érte teszem.
Látom, hogy kényelmetlenül érzi magát, így inkább visszaevezek
biztonságosabb vizekre.
– Mesélj kicsit a gyerekkorodról. Mi az, amit a vőlegényednek tudnia kellene?
– Emlékszel, hogy anyukám meghalt, amikor kicsi voltam?
Bólintok. Az anyját egy részeg sofőr ütötte el, amikor munkából hazafelé
tartott. Igazán szörnyű volt, és az egész életére rányomta a bélyegét. Maren
felnőttként mindig józan maradt, és inkább ő fuvarozott haza mindenkit a bulik
után; képes volt ellopni a kocsikulcsait annak, aki ittasan készült beülni a volán
mögé.
– Ezek után apa lett a mindenem, a legjobb barátom. Csak én maradtam neki
anyuból, így aztán egymásba kapaszkodtunk. Egy csapat voltunk, tudod? De
mégis, valahogy annyira féltem attól, hogy hülyeséget fogok csinálni, vagy
megsérülök, és ezzel összetöröm a szívét, hogy a legapróbb kockázatot sem
mertem vállalni. Aztán apu elvette Lindát, és én úgy éreztem, elveszítettem őt. –
Megint megszorítja a kezemet, és ettől ráeszmélek, hogy a tenyere még mindig
az enyémhez nyomódik, de amikor próbálnék elhúzódni, csak erősebben szorít.
– Eleinte lassan, de változni kezdett. Még mindig túlféltett, és nem akart szem
elől téveszteni, de úgy éreztem, azt sem akarja, hogy Linda azt higgye, kizárjuk
őt. Van ennek értelme?
– Van, de nem azt mondtad, hogy nem örült, amikor a távoli főiskolára
jelentkeztél? Ez nem úgy hangzik, mintha nem törődött volna veled.
– Ó, igen, abból hatalmas veszekedés volt. Könyörgött, hogy ne menjek.
Emlékszem, hogy Maren sokat viaskodott magával emiatt.
– Miért mentél el mégis?
Vállat von.
– Muszáj volt, különben soha nem jövök rá, ki is vagyok valójában azonkívül,
hogy az ő lánya. És a távolság tette lehetővé, hogy csak Lindával tölthesse az
idejét.
Már-már fintorogva ejti ki a nevét.
– Jól sejtem, hogy nem felhőtlen a kapcsolatotok Lindával?
– Miből jöttél rá?
– Ó, nem is tudom… csak egy megérzés.
Maren elmosolyodik.
– A kapcsolatuk elején csodálatosan viselkedett. Soha nem erőltette, hogy
anyaként tekintsek rá, és nem lépte át a határokat. Apám az esküvőjük után nem
sokkal betegedett meg, és ő még akkor is nagyszerű volt. Ha ő nincs, apu nem éli
túl. Ebben biztos vagyok.
Megköszörülöm a torkom.
– És mi változott?
– Az idő múlása, azt hiszem. Apu jobban lett, és boldognak tűntek, így sok
időbe telt, mire észrevettem, hogy valami nem stimmel. Mindenben Linda
döntött. Hogy apám mit egyen, hová menjen, kivel beszéljen, és milyen gyakran.
Már csak rajta keresztül lehetett eljutni apámhoz.
– Sajnálom. Nagyon nehéz lehetett, hogy így el lettél vágva a legjobb
barátodtól.
Nem vagyok biztos benne, hogy főiskolás koromban feltűnt-e volna, ha apám
nem hív többet, vagy ha észreveszem, érdekelt-e volna. Már akkor is
megvetettem.
Felhúzza, aztán leejti a vállát egy sóhajtás kíséretében.
– Az apám már nem ugyanaz az ember, és ezért nem hibáztatom teljesen. Én
is megváltoztam. Újabban belemegyek Linda játékaiba, mert ellenkező esetben
nem enged apám közelébe. Jim bácsikámat már elvágta tőle, miután Jim nyíltan
kritizálta, hogy irányítja apámat.
– Mekkora a családod?
Beharapja az alsó ajkát.
– Jó nagy. Apukámnak öt testvére van. Eileen nénit imádni fogod, ő elvált.
Marie néni teljesen kiszámíthatatlan, neki van egy férje, Arthur. A néni bármit
kíván, ő azonnal ugrik. Aztán itt van John bácsi és a felesége, Gail. John bácsi
egy New York-i fősuli dékánja. Na, és persze itt van Jim bácsikám, aki
kijelentette, hogy nem jön, ha a Sátán nővére is itt lesz, mert nem akar drámát.
És a legfiatalabb, Shannon nénikém, aki évekkel ezelőtt leszámolt a férfiakkal.
Ők mind együtt az én csodálatos, lármás és vicces családom, és… azt hiszem,
apukámnak tényleg szüksége van rájuk. Évek óta nem jöttünk már így össze, és
ezért is olyan fontos ez az esküvő. Szeretném boldognak látni apukámat. Úgy
gondolom, ez a családi esemény lesz a lezárás a testvéreivel, akik hiányoznak
neki, ezért is akarom megrendezni.
– És mi van, ha visszafelé sül el a terved, és végül összetörik a szíve? –
kérdezem, mert az a benyomásom, hogy ezt a kimenetelt egyáltalán nem veszi
számításba. Csak arra koncentrál, hogyan tehetné boldoggá az apját, és nem
veszi észre, mennyire össze fog törni, ha rájön, hogy a lánya hazudott neki.
– Ha ez történik, akkor majd kitalálok valamit, de…
– De akkor is meg akarod próbálni.
Nagy, zöld szeme tágra nyílik, és egyszerre lebeg benne a sebezhetőség és a
remény.
– Azt gondolod, hogy szörnyű alak vagyok?
 – Nem.
Most, hogy végighallgattam, milyen sokat jelent ez neki, nem tudom, hogy
nemet mondtam volna-e akkor, ha nem a szálló sorsa múlik rajta. De ahogy
ránézek, úgy érzem, mindez nem számít.
Ami egy hatalmas hülyeség.
Maren szó szerint most mászott ki egy meghiúsult eljegyzésből; többórányira
lakik, és nem érzek úgy iránta.
Egyelőre.
Nem bírom levenni róla a szemem, és egyre csak az jár az eszemben, bár
elűzhetném a fájdalmát. Meg kell fékeznem ezt a nevetséges
hőskomplexusomat. Isten a tudója, mennyi kárt okozott már nekem eddig. Nincs
szükségem egy újabb emlékeztetőre, hogy jó vagyok, csak nem eléggé.
Még mielőtt túlságosan belelovalhatnám magam a gondolatba, a vendéglő
állandó bútordarabja, Fred bukkan fel mellettem.
– Hallom, nősülni készülsz.
Bill, a másik jómadár is feltűnik, és hozzáfűzi:
– Te nem hallasz semmit, én hoztam a hírt, hogy horogra akadt!
Fred a hátára csap.
– A kettő egy és ugyanaz, te tökfilkó!
Kényszeredetten mosolygok, és eleresztem Maren kezét.
– Látom, beszéltetek Mrs. Garnerrel.
Bill megrázza a fejét.
– Kristy is tud róla?
– Nem tőle hallottad? – csodálkozom.
– Nem, Jeremytől. Beugrott egy kávéra meg szendvicsre a műszakja előtt, és
mesélte, hogy a vízvezeték-szerelő Joey-tól hallotta, ő pedig Michaeltől, aki a
jelzőlámpát javítja, neki meg valamelyik Andrews nővér mondta.
– Már bánom, hogy megkérdeztem – dünnyögöm a bajszom alatt.
– Szóval akkor igaz? – szól közbe Fred, és Maren felé pillant. – Kérlek,
mondd, hogy nem te vagy az! Túl csinos vagy ehhez a fiúhoz.
Maren egy torokköszörüléssel leplezi a nevetését, én pedig dühösen felkapom
a fejem.
– Ezt meg hogy érted?
Ügyet sem vetnek rám, csak vadul vigyorognak Marenre.
Maren visszamosolyog rájuk.
– Örülök a találkozásnak!
Bill lehuppan mellé, és valósággal dorombolni kezd.
– Részünkről az öröm! Higgy nekem, mi vagyunk azok, akik nagyon örülnek,
hogy megismerhetnek téged!
 Ó, Jézusom!
– Ti ketten! Szálljatok le róla! – mondom figyelmeztetően, és Maren kezéért
nyúlok.
– Nem akarsz te hozzámenni – bök felém Fred a fejével. – Nem valami
észlény.
– És pocsék a frizurája, na meg egyáltalán nem ért a nőkhöz – tromfol rá Bill.
– Neked meg nincs is hajad! – vágok vissza Billnek.
– Az én időmben még…
– A te időd már réges-rég lejárt – zárom le a témát.
Maren elkuncogja magát, és komolyan mondom, az egész arca felragyog.
Olyan átkozottul szép, hogy fáj ránézni. Igazuk van. Túlságosan is jó lenne
hozzám.
De csak tettetnem kell a dolgot, ami viszont, úgy fest, túl könnyen megy.
– Most pedig, hogy mindenki megismerkedett egymással, ideje
visszamennetek pultot támasztani, még mielőtt valaki elfoglalja a helyeteket.
Bill hanyagul legyint.
– Vihetik, ha cserébe megkaphatom őt.
– Ő már foglalt – sziszegem.
– Ki foglalta le? – csodálkozik.
– Én, és ezt te is nagyon jól tudod.
Bár azt mondhatnám, hogy csak színjáték az egész, vagy hogy az
egyezségünk részeként oltalmazom, de hazudnék. Egy részem, amit
legszívesebben letagadnék, azt kívánja, bár igaz lenne mindez. Talán azért, mert
annyira elképesztően gyönyörű. Vagy mert nyilvánvalóan bármeddig képes
elmenni, hogy a szeretteinek megadja, amire szükségük van. Vagy talán, mert
amikor rám néz azzal a hatalmas őzikeszemével, legszívesebben térdre hullanék
előtte.
Bármi legyen is az oka, emlékeztetnem kell magam, hogy ő nem akar engem
úgy. Csak és kizárólag az apja miatt csinálja.
És mindez egyáltalán nem igazi.
Maren hozzám simul.
– Szerintem nekem már van egy remek fickóm, itt mellettem.
– Rendben van a pasas – nevetgél Fred – …azt hiszem. De azért ne feledd,
nem egy észlény.
Megrázom a fejem. A város nyugdíjasainak ideje lenne új hobbi után nézniük.
– Nincs más, akit zaklassatok?
Az ajtó fölé akasztott csengő csilingelni kezd, és Stella tart felénk, akitől Bill
és Fred feszengeni kezdenek. Lehet, hogy keménylegényeknek tartják magukat,
akik mindenkinek odamondják a tutit, de a húgomtól még ők is tartanak.
Őszintén szólva mindannyian tartunk tőle.
– Halihó, fiúk! Remélem, nem háborgatjátok Olivert és Marent! – szalad fel a
szemöldöke, mintha pontosan tudná, mit műveltek egészen idáig.
Fred tekintetébe lágy csillogás költözik.
– Soha nem tennénk ilyet, édesem! Épp csak megismerkedtünk a legújabb
leendő Willow Creek-i lakossal.
A fenébe. Erre nem gondoltam. Nem volt sok időnk kitervelni a sztorinkat, és
a helybeliek most azt feltételezik, hogy ide fog költözni.
Stellát azonban nem lehet kizökkenteni.
– Ez igazán kedves, de bármennyire is szívesen csevegnénk veletek,
véglegesítenünk kell az esküvői ütemtervet.
Bill és Fred minden további szó nélkül visszabattyognak a helyükre. Néha
komolyan irigylem ezt a nőt. Stella leül hozzánk, és egy dossziét hajít le az
asztalra.
– Na, és most, hogy ezt elintéztük, csapjunk a lovak közé, és biztosítsuk, hogy
senkiben fel se merülhessen, hogy ti ketten ne szeretnétek egymást!
 KILENC

Maren
Már nem vagyok annyira biztos benne, hogy ez jó ötlet volt. Apu és Linda ma
érkezik, és az eredeti tervek szerint, még az egyes számú Oliver lánykérése után,
teljesen logikusnak tűnt, hogy ők érjenek ide elsőként. Szerettem volna, hogy az
apám együtt tölthessen egy kis időt Oliverrel, hogy megismerje, és láthassa,
mennyire a tenyerén hordozza az ő kicsi lányát.
A jelenlegi helyzetben viszont… totális őrültségnek tűnik. Tegnap éjjel Oliver
meg én három órát töltöttünk azzal, hogy alaposan átvegyük egymás életének
eseményeit, barátait és családi dinamikáját, és még mindig nem érzem magam
felkészültnek.
Így aztán fel-alá mászkálok az előtérben, miközben Oliver egy székben ül, és
a tekintetével követ.
– Tudod, új a padlóburkolat, és nincs belőle elég, hogy pótolni tudjuk.
Megtorpanok, és megrázom a fejem.
– Most már belevágunk, igaz?
– Igen.
– De, izé, szóval meg fogjuk úszni lebukás nélkül, ugye?
 Vadul ver a szívem, és ideges lábrángás jön rám. Túl sok forog kockán. Az
elmúlt pár nap jól telt, mert ez az egész még csak terv volt, egy elvont
elképzelés, amit szét is szedhettem és módosíthattam, ha akartam. De most
megszűnik tervnek lenni, és valósággá válik.
Utálom a valóságot.
– Nyugi, Maren. Majd csak… addig tettetjük, amíg valósággá nem válik.
– Igen, nem lesz semmi baj. Csak hihetővé kell tennünk, és… hazudni.
Hozzám lép, és erős kezét a vállamra teszi.
– Megvan a tervünk, és tekintve, hogy vérbeli tervező vagy, valószínűleg
nincs is benne hiba.
– Így van.
– Ha te is ezt mondod, így kell lennie.
Ezen elmosolyodom.
– Ha én mondom.
– Szóval most már csak tartanunk kell hozzá magunkat, és ha egyikünk mégis
eltér tőle, a másiknak alkalmazkodnia kell.
– Csak nem forradalmat tervezel? – kérdezem félig-meddig viccből.
– Nos, elvégre kém lennék, vagy mi a szösz. Az én szakmámban fontos a
talpraesettség.
Felnyögök, és hátraejtem a fejem.
– Jó nagy szarban vagyunk!
Oliver vállat von.
– Figyelj, neked is megvan a magad szórakozása, nekem is meglehet. Mi rossz
van abban, ha kicsit kiszínezem a dolgokat, és azt mesélem az embereknek, hogy
a legutóbbi küldetésemen megmentettem egy francia hercegnőt?
– Először is Franciaországban nincs hercegnő…
– Ez is csak a hazugság része, kedvesem.
– Egy szörnyeteget alkottam – dünnyögöm. – Ki kell térned az ilyen kérdések
elől, nem pedig kiszínezni a választ!
– Ülj le, és lazíts kicsit! Bele fogsz betegedni.
A kanapéhoz vezet, aztán ő is letelepedik mellém, miközben végig fogja a
kezem. Nekidőlök, fejemet a vállára hajtom, és belélegzem a pézsmás parfümjét.
Miért van ilyen jó illata? Beljebb fúrom magam a vállába, azt akarom, hogy ne
maradjon köztünk távolság, és úgy érzem, kezdem elveszíteni az eszem. Ő itt
Oliver, nem az az Oliver, akivel alig pár napja még a hátralévő életemet
tervezgettem, hanem a barátom, aki nemrég még a legjobb barátnőmbe volt
szerelmes.
Ha akarnám, sem tudnám jobban összegubancolni a szálakat.
Mi ketten nem vagyunk egy pár, és ezt nem szabad elfelejtenem.
 Elkövetem azt a hibát, hogy egy pillantást vetek az arcára, miközben próbálok
értelmet találni ebben a zűrzavarban. Oliver kék szeme az én zöld szememet
fürkészi, és a kapcsolódástól bizsergés fut végig a gerincemen. Hátradőlök,
megtöröm a pillanat varázsát, és a fülem mögé simítom a hajam.
Úgy fest, a feszültség kikezdi az idegeimet, márpedig nagyon izgulok, hogy
újból találkozom apukámmal. Mindig kibillentettek a váratlan helyzetek, és
szorongtam tőlük, tehát nyilván most is csak azért reagálok így Oliverre, mert a
tudatalattim valami ismerősbe próbál kapaszkodni. Egy barátba.
Bármi legyen is ez, úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha arra használom fel,
hogy segítsen elhitetni mindenkivel a hazugságot. Csak oda kell figyelnem, hogy
saját magamat ne etessem meg vele.
Oliver felnevet.
– Nem tudom, hogy a pokolba keveredem bele ilyenekbe. Esküszöm, olyan,
mintha mágnesként vonzanám az egészen őrült helyzeteket. De komolyra
fordítva a szót, tényleg el fogok hasalni, ha a munkáról kell beszélnem, szóval
kérlek, ügyelj rá, hogy ne maradjak kettesben apáddal.
Rámosolygok.
– Csak ködösíts, vagy kerüld meg a kérdést, és minden rendben lesz.
– Vettem. Rövidre fogom, tőmondatokban válaszolgatok, és ha komoly bajba
kerülök, majd elkezdek kamuból fuldokolni, vagy ilyesmi.
Felkuncogok.
– A munkatársaim is segítenek majd fenntartani a látszatot. Nagyon jók benne,
hogy aprólékosan kidolgozott süketeléssel etessenek meg embereket.
– Úgy hangzik, mint ami a munkakörrel együtt jár.
– Valami olyasmi – vonogatom a vállam.
– Oliver! – kiabál be az egyik bátyja odakintről. – A kamu apósjelölted kocsija
mindjárt leparkol a szálló előtt!
Egy tonna téglaként zúdul rám az idegesség, kipréselve a levegőt a tüdőmből.
– Ne feledd, fél éve nem láttam őt. Mi ketten három hónapja vagyunk együtt,
és teljesen belém vagy esve.
Felkászálódunk.
– Rendben – feleli.
– Oké. Minden rendben lesz. Meg tudjuk csinálni – mondom, mert így kell
lennie.
Megigazítom a ruhámat, lehunyom a szemem, és mélyen beszívom a levegőt.
Igazi kőkemény csajszi vagyok, és boldoggá fogom tenni az egyetlen férfit, akit
valaha is igazán szerettem. Az oltárhoz fog kísérni, és átad a vőlegényemnek.
Megindulok a főbejárat felé, de Oliver a csuklóm után kap, és megállít.
– Várj!
 – Mi az? – fordulok felé.
Kérlek, ne mondd azt, hogy nem tudod megtenni, és inkább visszalépsz!
– Még mielőtt kimegyünk, minden ismerősöd szemébe hazudunk, és
igyekszünk meggyőzni az apádat, hogy már három hónapja együtt vagyunk, meg
kell tennem valamit.
Kattogni kezd az agyam, mert fogalmam sincs, hogy érti ezt. Abba a
gyönyörű szemébe bámulok, és pislogok párat. Aztán felemeli a kezét, és a két
tenyerébe fogja az arcomat. Hüvelykujjával végigcirógatja, és ettől teljesen
függetlenül, de félrever a szívem. Az előtérben állunk, összekeveredik a
lélegzetünk, miközben valahogy sűrűsödni kezd körülöttünk a levegő.
– Oliver – mondom lágyan, és most senki és semmi másra nem gondolok,
csakis rá. Fura és kissé nyugtalanító is, mennyire vágyom arra, hogy
megcsókoljon. Már maga a gondolat annyira izgalomba hoz.
Nem kellene a csókjára vágynom. Ő a jóbarátom, és csak úgy teszünk, mintha.
Noha ebben a pillanatban semmi tettetést nem látok a tekintetében. A puszta
vágy és sóvárgás süt belőle, én pedig állok elébe.
Ahogy az ajkára tapad a tekintetem, hamiskás vigyor jelenik meg az arcán.
– Csak egyszer próbáljuk el, mielőtt mások előtt kell megtennünk.
Bólintok, és sokkal jobban akarom, mint kellene.
Aztán lassú mozdulattal az ajkamra szorítja az ajkát, én pedig elfelejtem, hogy
ez az egész csak tettetés, miközben életem legjobb csókjában merülök el.
 TÍZ

Oliver
Soha nem lett volna szabad megcsókolnom.
Nem mintha ne lenne fantasztikus, vagy ne működne köztünk a kémia, hanem
éppen ezek miatt. Mást sem akarok, csak magamhoz szorítani, és órákon át
csókolni – hogy egyszer és mindenkorra kiverhessem a fejemből.
Megragadja az arcomat, és magához húz, miközben beletúrok a hajába.
Nyelvünk csatát vív egymással, és magamba szívom ziháló nyögéseit.
Jézusúristen, kizárt, hogy ezt túl fogom élni!
Nem akarom, hogy valaha is véget érjen. Ha ez csak tettetés, akkor ez a nő
díjat kaphatna érte.
Csakhogy az apja vár ránk, és nekem ki kell sétálnom azon az ajtón, hogy
megejtsük az első találkozást.
Hogy is tehetném most, miután megízleltem nyelve mentolos édességét, és
éreztem lehelete forróságát? Arról nem beszélve, hogy muszáj lesz
lelohasztanom az, ööö, kezdődő merevedésemet.
Maren tekintete fényesen csillog, és mindketten levegő után kapkodunk.
– Ejha! – szólal meg, és ujjait az ajkára szorítja.
 Felöltöm a szokott „minden napfényes, és semmi sem zavar”
arckifejezésemet, arra az esetre, ha részéről mégis tettetés volt.
– És még csak meg sem erőltettem magam.
Felhorkanva nevet.
– Hála istennek, azt hiszem.
Josh megint bekiabál.
– Hé, haver!
– Jövünk!
A karomat nyújtom Marennek, és igyekszem megfékezni magam, hogy ne
lökjem a falhoz és csókoljam meg újra.
– Drágám!
Belém karol, és hatalmasat sóhajt.
– Lesz, ami lesz… Gyerünk!
Kilépünk a főbejáraton, elhaladunk a takarítószemélyzet mellett, akik az
építkezésből származó port igyekeznek mindenről lepucolni. Tegnap késő este
érkezett meg a padló, és holnapra a teljes szálló területén be kell fejezniük a
kivitelezőknek a burkolást. Stella pontosan megtervezte, hogy melyik szoba
mikorra készüljön el, és mi csak a befejezett részeken leszünk. Ebben a
pillanatban végzik az utolsó simításokat azon a vendégszobán, ahol Maren szülei
laknak majd. Ha minden jól megy, egy órán belül kész is lesz.
A kocsi utasoldali ajtaja kinyílik, és Maren előresiet, hogy segítsen kiszállni
az apjának. Valamikor magas lehetett, talán keménykötésű is. Az előttem álló
férfi viszont törékeny, a bőre már-már pergamenszerű – de a tekintete kedves, és
a meghatottság könnyeitől csillog.
Összeölelkeznek a lányával, aztán Maren letörli a könnycseppeket apja
arcáról.
– Apu – mondja, és megint szorosan magához öleli. – Annyira hiányoztál!
Az apja halványan elneveti magát, de nem ereszti el a lányát. A vezetőülésből
egy nő száll ki, és felénk tart.
– Most már elég lesz, Patrick! Hagyd lélegzethez jutni!
Ez csakis Linda lehet.
Maren hátrébb lép, és a szemében csillogó öröm elhomályosul a mostohaanyja
közbeavatkozásától. Egy szót sem szól hozzá, csak elkezdi az irányomba terelni
az apját.
– Apu, szeretnélek bemutatni valakinek.
– Mr. McVee – nyújtom felé a kezem. – Oliver vagyok.
Mosolyogva csoszog felém. A hangja alig hallható, de azért minden szót értek.
– Köszönöm! Köszönöm, hogy szereted a lányomat. – Nem ráz kezet velem,
helyette megölel. Hallom, hogy Maren kapkodva veszi a levegőt, talán el is
pityeredik. Az apja kétszer megpaskolja a hátamat, aztán visszahúzódik, és
mosolyogva néz rám.
– Úgy örülök, hogy megismerhetlek, fiam! Jó ember vagy, és okos is, hiszen
felismerted, hogy a lányom aranyat ér.
Egy hazug szemétláda vagyok, de emlékeztetem magam, hogy miért is
csináljuk ezt.
Láthatóan repes az örömtől, és ez tényleg megadhatja neki a békét, amit a
lánya remél. Ugyanakkor nem igazán tetszik a gondolat, hogy csak színjáték az
egész.
– Nem hiszem el, hogy bárki, aki ránéz, ne látná azonnal, mennyire
különleges. Hatalmas mázlista vagyok, amiért azt gondolja, megérdemlem őt –
felelem egy könnyed vigyor kíséretében. Hála istennek éveken át
tökéletesítettem ezt a karaktert.
Maren ismét megfogja a kezemet.
– Ő itt Linda, apukám felesége.
A szabad kezemet nyújtom felé.
– Örülök, hogy megismerhetem.
– Igen, én is. Nagyon hosszú volt az út, nem tudod véletlenül, van-e itt olyan
hely, ahol a férjem lepihenhet? Nagyon beteg, és sok pihenésre van szüksége. És
ideje egy újabb inhalációnak is.
– Persze, Linda – mondja könnyedén Maren, de közben kicsit erősebben
szorítja a kezemet, ami árulkodik a valódi érzelmeiről. – Bekísérünk titeket az
előtérbe, ott le tudtok ülni kicsit.
– Inkább elfoglalnánk a szobánkat, ha lehet.
Az órámra sandítok. Tudom, hogy még legalább negyven percre van
szükségünk, mielőtt elhelyezhetjük őket a szobájukban.
A legelbűvölőbb mosolyomat villantom Lindára, azt, amelyikkel minden nőt
le szoktam venni a lábáról.
– Mrs. McVee, örömmel odakísérem önöket, de előbb hadd mutassam meg
gyorsan a fontosabb látnivalókat! Biztosra veszem, hogy szívükbe zárják majd a
Melia-tavat. Lenyűgöző a kilátás a hátsó teraszról, kiülhetünk, és haraphatunk
meg ihatunk is valamit odakint. Épphogy megérkeztek, egy kicsit
beszélgethetnénk, és élvezhetnénk a friss levegőt.
Linda pislog párat, aztán megrázza a fejét.
– Ó, de… én…
Patrick gyorsan megszólal, mielőtt más átvehetné a szót.
– Örülnék neki. Jólesne egy kis friss levegő.
– De szükséged van a gyógyszereidre.
– És a teraszon is bevehetem őket – bólint.
 – Még senki más nincs itt a meghívottak közül – magyarázom. – Szóval senki
nem fog háborgatni minket, a testvéreimet leszámítva, akik még mindig
dolgoznak, hogy minden készen álljon, mire az összes vendég megérkezik.
– A testvéreid? – csodálkozik Linda.
– Igen, a családomé a szálló.
Linda szeme kikerekedik.
– Ezt nem is említetted, Maren.
Maren a vállamra hajtja a fejét.
– Ezért volt olyan fontos, hogy itt tartsuk az esküvőt. Oliver és én azt akartuk,
hogy legyen valami, ami összehozza a családjainkat.
Az apja szélesen elmosolyodik, aztán mindannyian a hátsó terasz felé vesszük
az irányt.
– Hűha, hát ez csodálatos – álmélkodik Linda, ahogy elénk tárul a tó látványa.
Tényleg az. A tesóimmal piszok jó munkát végeztünk. Az építész- és
tervezőcsapatunk segítségével képesek voltunk minden tekintetben kihasználni
és kihangsúlyozni a táj szépségét. Büszke vagyok erre a helyre, és a rengeteg
munkára, amit belefektettünk.
Most már csak el kell kerülnünk a csődbe jutást.
– Pár éven belül bővíteni akarjuk a kikötőt, de csakis a szálló többi részével
összhangban tervezzük. Ott, amerre az az ösvény vezet – mutatok egy kis útra
baloldalt –, a sógorom, Jack faháza áll, ahonnan különféle erdei elvonulásokat
meg kirándulásokat szervez. A családok többnapos túrákat vagy egynapos
kirándulásokat is tehetnek.
Maren apja bólint.
– És mi a helyzet azzal a területtel? – szólal meg érdes hangon, és egy másik
faházikó felé mutat, ami nem szerepelt az eredeti tervekben.
– Az a gyerekeké. Az unokahúgom úgy gondolta, kellene egy hely, ahová a
kicsik is elvonulhatnak, ha már megunták a szüleik társaságát. A bátyám pedig,
aki láthatóan nem tud nemet mondani a kölyöknek, úgy gondolta, remek ötlet.
Belülről fantasztikus, érdemes körülnézni odabent, de többet nem is mondok
róla, mert nem akarom elrontani az élményt, amikor majd először
megtapasztalják… megtapasztaljátok – javítom ki magam, miután az apja menet
közben felajánlotta, hogy tegezzem őket. – Van a birtokon egy közösségi terünk
is kamaszoknak.
– Szóval segítesz a családodnak, emellett főállásban dolgozol Maren cégénél
is? – kérdezi az apja.
Maren gyorsan közbelép.
– Oliver inkább amolyan csendestársként vesz részt a szálló üzemeltetésében.
Csak a beindításban segédkezik.
 – De azt mondtad, most is egy küldetésen van – veti közbe Linda.
– Igen, ott volt.
– Hogy fogod tudni beosztani az idődet? – fordul felém Linda.
– Nem lesz rá szükség. Ott dolgozom, és csak akkor jövök majd ide, amikor
szükség lesz rám – magyarázom. – Nem aggódunk emiatt.
Patrick köhögni kezd. Linda azonnal körbeugrálja, de ő egy intéssel lecsitítja,
és helyet foglal az asztalnál.
Linda mérgesen néz Marenre.
– Eredj, hozz apádnak vizet! Ott van a táskámban.
Linda tovább dünnyög az orra alatt, miközben Maren átnyújtja az üveget az
apjának.
– Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnünk. Nem veszed elég komolyan az
egészségedet. Otthon kellett volna maradnunk, ahol megfelelő ellátást kaphatsz.
Most muszáj lesz beérnem azzal, ami itt elérhető.
Patrick megragadja a kezét, és a mellkasához szorítja.
– Én itt akarok lenni.
Hosszan nézik egymást, végül Linda nagyot sóhajt.
– Tudom.
– Jól vagyok – bólint.
Maren leül mellé.
– Sajnálom, apu.
Az apja gyorsan odafordul hozzá.
– Ilyen ez a betegség, Hercegnőm. Itt is köhögnék, meg Georgiában is. És
szívesebben vagyok veled meg Oliverrel. Már megmondtam Lindának, hogy a
hátralévő napjaimat azoknak az embereknek a társaságában akarom tölteni, akik
számítanak.
Azt remélem, egy nap majd én is megismerhetem ezt a fajta szeretetet.
A telefonom pittyen, üzenetem érkezett Stellától, amiben tudatja velünk, hogy
a szülők szobája készen áll. Közelebb hajolok Marenhez, a fülére szorítom az
ajkamat, és belélegzem a samponja virágillatát.
– Légy a nap hőse, és kísérd el őket a szobájukhoz!
– Elkészült? – cirógatja meg az arcomat.
Mosolyogva dörgölöm az orromat az övéhez. Annyira szeretném
megcsókolni, hogy az már fáj.
– Igen.
Hátradől a székében, és a távolodása elrabolja a tüdőmből a levegőt.
– Apu, miért nem megyünk fel a szobátokba? Te meg Linda lepihenhettek,
aztán ha majd elég erőt érzel magadban, elmehetünk sétálni vagy amihez kedved
lesz. – A végén kicsit megremeg a hangja.
 – Jó. Hagyjuk apádat pihenni, mielőtt megint ide-oda rángatjuk – morogja
Linda, és felkel. – Tekintve, hogy ez a hétvége alighanem kicsinálja.
Maren keze enyhén reszket, mire a két tenyerembe fogom.
– Vigyázunk, hogy ne erőltesse túl magát – biztosítom Lindát.
Linda további jó pár alattomos odaszúrása után végre sikerül elhelyezni őket a
szobájukban, és ismételten lenyűgöz Stella zsenialitása. A szoba úgy fest, mint
ami hetekkel ezelőtt elkészült. Pornak nyoma sincs, és nehéz elképzelni, hogy
alig pár órával ezelőtt még építési terület volt. Linda lefekteti Patricket az ablak
mellett álló kanapéra, mi pedig megígérjük, hogy egy óra múlva visszajövünk.
Alig érünk ki a folyosóra, Maren nekidől a falnak.
– Megcsináltuk.
– Úgy bizony – bólintok.
Ellöki magát a faltól, és megáll szemben velem. Lábujjhegyre állva az
ajkamhoz nyomja az ajkát egy futó, de annál perzselőbb csókra.
– Köszönöm!
Egyik keze megpihen a mellkasomon, közvetlenül a szívem fölött.
– Semmiség – lehelem.
– Nekem sokat jelent.
Ahogy rám néz, attól hirtelen toronymagasnak érzem magam.
Az viszont aggaszt, hogy mire ennek a végére érünk, talán ő is sokat fog
jelenteni nekem, az pedig nagyon nem lenne jó.

Az előtérben ülök, és várom, hogy Patrick lejöjjön. Arra kért, hogy itt
találkozzunk – Maren nélkül.
Aki nagyon sokkal tartozik nekem ezért.
Josh huppan le mellém.
– Hogy haladnak a dolgok? – kérdezem.
– Bolondokháza van, de hálát adok Istennek Stelláért meg az ütemtervéért.
Biccentek a fejemmel, majd folytatom.
– Az ember agyára tud menni, de nagyon érti a módját, hogy kell elintézni a
dolgokat. És Odette is mindent beleadott.
– De tényleg, kihúzott minket a szarból azzal, hogy az eredeti ár töredékéért
szerződtette le a személyzetet A segítsége nélkül alaposan ráfizettünk volna.
A testvéreim látni sem bírják a pofámat. Vagyis hát, szeretnek, csak éppen
nem túl boldogok amiatt, ami történt. Ha nem bólintunk rá erre az esküvőre,
akkor az sem jelentett volna nagy problémát, hogy az időjárás miatt csúszik az
építkezés. Csakhogy én igent mondtam, és emiatt rá kellett kapcsolnunk, hogy a
szálló időre elkészüljön. Már csak ezért sem szálltam szembe velük, amikor erre
a hazugságra kértek. Tartozom nekik. Tudom. Ők is tudják. Így hát nincs mese,
megcsináljuk.
– Hogy van Delia? – kérdezem nyugalmasabb vizekre evezve.
– Még mindig nem hajlandó hozzám jönni – mormolja tűnődve Josh, és a fejét
a falnak dönti.
– Elveheted Marent.
– Úgy tudom, te már rajta vagy az ügyön.
– Ezt kapom, amiért rendes fickó vagyok… – morfondírozom.
– Ezzel nem vitatkozom. De mondhatsz nemet, Ollie. Rajtad kívül mindenki
passzolta volna ezt a feladatot. Tudod, ugye?
A bátyáim szeretik nyomatni a lelkesítő beszédeiket, de ha őket kérte volna
meg Delia vagy Jessica, hogy kamuból házasodjanak össze, mert a szülőjüket az
tenné boldoggá, ők is simán belementek volna ebbe a szarságba. Jessica mindig
is a markában tartotta Graysont. A fenébe is, hiszen a bátyám csak azért vett meg
egy jókora földterületet, mert egyszer smároltak, vagy mi. Josh meg?
Bebútorozott Deliához, és úgy tett, mintha csak azért csinálná, hogy megvédje őt
valami kölyöktől, aki kocsikat lopott. A saját szemükben a gerendát sem tipikus
esete.
– Ugye tudod, hogy faszságokat beszélsz? – vágok vissza neki.
– Mármint?
– Mert ha Deliáról lenne szó, te bármit megtennél érte.
– Szóval akkor te is fülig szerelmes vagy a menyasszonyodba? – csap le
azonnal Josh.
Kikerekedett szemmel bámulok rá.
– Hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi…?
– Épp ezt akarom mondani. Igen, én megtenném Deliáért, mert szeretem őt.
Jobban szeretem, mint ahogy egy férfi nőt szerethet. Te miért csinálod?
Nem szeretem Marent. Ő csak egy barát, akinek segítségre van szüksége, és
történetesen elképesztően dögös is, na meg állati jól csókol. Ez csak egy
kellemes plusz. Igen, vonzódom hozzá, de ez minden férfival így lenne. Ez még
nem jelent semmit.
Csak testi vágy, és semmi más.
Azért akarok segíteni neki, mert jó ember vagyok, és kész. És attól még, hogy
én nem értem, miért olyan fontos számára ez az egész, még így van.
Meg aztán nem úgy néz ki, mintha valaha is ténylegesen megnősülnék. A
legkevésbé sem óhajtom megtapasztalni ezt az egész faszságot a valóságban,
ennyi erővel pedig akár el is játszhatom a dolgot. Ezt viszont nem fogom annak
a bátyámnak az orrára kötni, aki régebben úgy tartotta, hogy a szerelem
hazugság, amivel csak etetjük magunkat, most meg már minden csodálatosnak
tart.
– Hogy miért csinálom? Ó, nem is tudom. Talán mert a pszichotikus húgunk
halálosan megfenyegetett, hogy ha nem teszem, éjféli nasiként szolgál fel a
szörnynek, akiről azt hiszi, hogy az erdőben él?
– Én gyilkossággal való fenyegetésre tippeltem, de végső soron ugyanaz.
– Örülök, hogy neked is dereng, milyen könnyen dobálózik fenyegetésekkel a
húgunk. Már követni sem bírom ezt a tempót.
– Általában nekem sem megy – vigyorog Josh. – Delia és Stella mellett
inkább az életemet szoktam félteni. De akkor sem Stell miatt mentél bele
valójában, és ezt mindketten tudjuk. Szóval, mi folyik itt?
Lenyelem az újabb csípős visszavágásomat, helyette megosztom vele az
igazság egy aprócska részletét.
– Azért mentem bele, mert olyasvalaki miatt kért meg rá, akit nagyon szeret.
Ráadásul így én lehetek a család hőse.
Kuncogva vonja meg a vállát.
– Na meg biztosan az sem árt az ügynek, hogy csinos.
– Több annál.
– Ó! – vigyorog galádul Josh. – Csak nem érzelmeket szimatolok?
– Ne legyél már agyalágyult idióta, ha lehet!
– Tudod, emlékszem, amikor Alex meg te lyukat beszéltetek a hasamba Delia
miatt – emlékeztet Josh. – Ott karattyoltatok mindenféle érzelmekről, meg hogy
milyen az, amikor valamit helyesnek érzel. Nem azt mondom, hogy ez most a
végzet, vagy ilyesmi, de kétségtelenül van valami.
Semmi értelme annak, amit beszél.
– Mi az a valami?
– Az, ahogyan ránézel.
Nem nézek rá sehogy.
– Ugyanúgy nézek rá, ahogy rád.
Ennek hallatán a bátyám hangosan felnevet.
– Ha te mondod.
Tompán megfájdul a fejem. Masszírozni kezdem a homlokomat.
– Nem bonyolódhatok ilyesmibe.
Josh meglapogatja a hátamat, aztán feltápászkodik.
– Csak azt mondom, te vagy az egyetlen közülünk, aki meg akart nősülni, és
családos emberként képzelte el az életét. Azt tervezgetted, hogy elveszed a gimis
barátnődet. Aztán meg Devney-t akartad feleségül venni. Most megkapsz
mindent, amit akartál, szóval talán tényleg ez az a minden, amire vágysz.
 – Atyaég, téged aztán tényleg jól megpuhított Delia! Hová lett a bátyám, aki
azt mondogatta, hogy pokolba a szerelemmel? Hozd vissza őt! Neki legalább
még volt töke.
– És íme, itt az az Oliver, akit ismerek – vág vissza Josh –, aki mindig kész
eltávolítani magától a rosszat, és viccet csinálni belőle, amint kicsit is
valóságossá válna.
Beintek neki, ő pedig viszonozza a figyelmességemet, majd mint aki jól
végezte dolgát, elsétál.
Minden, amire vágyom. Mégis honnan a francból tudná, mire vágyom? Egy
olyan lányra vágyom, aki szeret engem, a fenébe is. Aki úgy szeret, mint ahogy
Jess szereti Grayt, vagy Delia őt. Ez az, ami számít. Ez az igazi élet. Ez az, amit
mindig is kerestem.
– Elveszettnek tűnsz, fiam – hallom meg Patrick rekedtes hangját, és
felpillantva látom, hogy megállt előttem.
– Nem, csak… ahh… testvérek.
Alig hallhatón kuncog.
– Átérzem a fájdalmad, nekem öt van. Leülhetek?
– Persze. – Odébbcsúszom, hogy helyet szorítsak neki.
Lehuppan oda, ahol korábban Josh ült, és hosszan felsóhajt.
– Vannak napok, amikor nehezen mozgok – vallja be Patrick. – Máskor
egyáltalán meg sem bírok mozdulni, de szerencsére a mai nap nem ilyen.
Nem tudom, mit feleljek erre, de folytatja.
– Most biztos azon töröd a fejed, miért kértem, hogy négyszemközt
beszélhessek veled.
– Nem igazán. Számítottam egy ilyesmi beszélgetésre – vigyorodom el.
– Igen, azt hiszem, igazad van. Az apák meg a lányaik. Egy gyermek a
legcsodásabb ajándék, amit egy férfi kaphat. Persze amikor a feleségem Marent
várta, én fiút akartam. Nem is igazán tudom, miért, inkább csak azt gondoltam,
így kell lennie. Aztán amikor megszületett, rádöbbentem, hogy minden okkal
történik – vigyorodik el, és megpaskolja a combom. – Ő a legjobb dolog a
világon, és rengeteget jelent nekem, hogy tudom, te majd itt leszel neki és
gondoskodsz róla akkor is, ha én már nem leszek.
A francba! Lehet, hogy számítottam a beszélgetésre, de arra nem voltam
felkészülve, hogy elborítanak majd az érzelmek. Megköszörülöm a torkom, és
félrenézek.
– Haldoklom, és ez nehéz dolog – folytatja Patrick. – Legfőképp az, hogy
látom a félelmet és a szomorúságot a szeretteimen. Hallom Lindát pityeregni,
amikor azt hiszi, alszom, Maren pedig… nos, ő jól el tudja rejteni az érzelmeit,
de akkor is látom a szemében. Nem hiszem, hogy létezik bármi, amit az a lány
ne tenne meg értem.
Sejtelme sincs.
– Azt hiszem, ebben igazad van.
– El akarom mondani neked, mint férfi a férfinak, sosem leszek képes
kifejezni, mennyit jelent nekem ez az egész. Mindaz, amit teszel, ez…
– Mi minden? – kérdezem, mert nem pontosan értem.
– A béke, ami eltölt, ha arra gondolok, hogy ott leszel, és megóvod majd az
összeomlástól. Ez valami olyasmi, amit nem tudok elmagyarázni. Olyan sokáig
kitartottam, mert féltem, hogy a szeretteimnek szüksége lehet rám, de most már
itt vagy te Marennek.
Ha eddig nem jutottam volna pokolra, hát majd most.
– Patrick! – szólalok meg, remélve, hogy a folytatást majd menet közben
kitalálom, de az az igazság, hogy teljesen tanácstalan vagyok.
– Így már békében nyugodhatok majd, tudva, hogy nincs egyedül, de ehhez
meg kell ígérned nekem valamit.
Nem, nem, nem! Nem teszek több ígéretet a McVee családnak. Már így is épp
eléggé főhet a fejem amiatt, hogy mosom majd tisztára magam. Ezek után
muszáj lesz valahogy elérnem, hogy odafent az öregfiú ismét a kegyeibe
fogadjon.
Folytatja, mint aki a hallgatásomat beleegyezésnek veszi.
– Ígérd meg nekem, hogy még ha nehéz időket éltek meg, akkor is mindig
emlékezni fogsz rá, mennyire különleges ember.
Oké, ennyit megtehetek.
– Ígérem.
– Jó. És hogy mindig ott leszel mellette, akkor is, amikor én már nem tudok.
Csendben ülök, és a világ legszörnyűbb emberének érzem magam. Patrick
felemelkedik, kezét a vállamon nyugtatja, és egy könnycsepp gördül végig az
arcán.
– Pont ilyen férfit képzeltem el a lányom mellé.
És csakugyan én vagyok a legszörnyűbb ember, akit valaha a hátán hordott a
föld.
 TIZENEGY

Maren
Az egész családom megérkezett. A nagynénéim, a nagybátyáim, a két
unokatestvérem és a Parkersonok is elfoglalták a szobájukat, és most mindkét
csoport odalent gyülekezik a tónál egy kötetlen, ismerkedős összejövetelre.
Legalábbis úgy terveztük, hogy kötetlen lesz. De nem vagyok benne biztos,
hogy Stella ismeri ennek a szónak a jelentését. Van itt egy mindennel felszerelt
bár, meg felszolgálók, akik pezsgőt és előételeket szervíroznak. Mindenki
mosolyog, nevet, és remekül kijönnek egymással.
Oliver utolér, megáll mellettem, és a kezét a derekamra teszi. A fülemhez
szorítja az ajkát, és belesúgja:
– Mindenki jól érzi magát.
– Tudom, vess véget neki!
– Azt akarod, hogy rühelljék a partit? – kacag fel.
A mellkasához szorítom a tenyerem, és úgy hajolok oda, mint aki zavarba jött
a suttogásától.
– Nem, de ez túl egyszerű.
Oliver csókot nyom a homlokomra.
 – Lazulj el, és hagyd, hogy mulassanak!
Sóhajtok egyet, aztán rámosolygok.
– És veled mi a helyzet? Te jól mulatsz?
– Én már abban sem vagyok biztos, hogy értem, mi történik.
– Velem is ez a helyzet – vallom be. – A családtagjaink úgy viselkednek,
mintha már ezer éve barátok lennének, én meg egy idióta voltam, amiért ennyit
aggodalmaskodtam miatta.
Azt gondoltam, kínos lesz, de nem lett igazam. Mindenki egymás nyakába
borult, a nénikéim Oliver jóképűségéről áradoztak, a bácsikáimat meg a birtok
érdekelte.
Oliver és én elhallgatunk, túlságosan elmerülünk egymásban – és ekkor
pohárkocogtatás halk hangja üti meg a fülünket.
Megpördülünk, hogy körülnézzünk a hang forrását keresve, és a bátyjain
állapodik meg a tekintetem, akik egytől egyig vigyorognak, mint a vadalma.
– Csókold meg, Oliver! – kezdi Grayson.
Aztán Josh lép előre, és megemeli a poharát.
– A boldog ifjú párra!
Oliver dörmög valamit az orra alatt, de töretlenül mosolyog. A mellkasához
húz, aztán gyengéden megcsókol.
– Csókold úgy, mintha komolyan gondolnád! – nevet Josh.
Megint motyog valamit, ezúttal ki tudom venni a testvér meg a halál szavakat,
de aztán ismét az ajkamra szorítja az ajkát. Ez a csók nem gyengéd, mint az
előző. Hevesen csókol, és mielőtt észbe kapnék, visszacsókolom.
Belemarkolok az ingébe, szorosan magamhoz húzom, míg végül a nevetés
hangjaira szétrebbenünk.
Párat pislogok, nem egészen értem, mi a fene ütött belém. Oliver hátrébb lép.
– Na, ezzel már elégedett vagy, bátyó?
– Alakul a dolog, az biztos – vigyorog Josh, és ismét felemeli a poharát. –
Tanúdként szeretnék szólni pár szót.
– Ne! – vágja rá Oliver.
– Ez a hagyomány – vágja rá ellentmondást nem tűrően Josh, mire a
barátnője, Delia bocsánatkérő pillantást vet felém. – Az öcsém a legjobb ember,
akit ismerek. Odaadó, bármit megtenne a bajba jutott barátaiért, és számára
mindig a szerettei az elsők. Ez egy olyan adottság, amellyel sem én, sem a többi
testvérünk nem rendelkezik. Oliver valóban a legjobb közülünk. Maren,
megtisztelő, hogy megismerhettelek, és szeretettel üdvözlünk a családban!
Mindenki felemeli a poharát, majd belekortyol, Josh pedig megindul felénk.
– Én viselkedtem.
– Fogjuk rá – morog Oliver, azzal felhajtja az utolsó korty italát. – Egyébként
meg mióta vagy te a tanúm?
– Mi az, csak nem Graysont akartad választani?
– Stellát akartam, tekintve, hogy jóval tökösebb nálad. Vagy esetleg Jacket,
mivel jelen pillanatban őt bírom a legjobban.
– Miután ez nem igazi esküvő, úgysem számít – vonja meg a vállát Josh,
Delia pedig átkarolja a derekát.
– Annyira sajnálom! Megígérte nekem, hogy viselkedni fog, de mindannyian
tudjuk, hogy ez kábé annyit számít, mintha egy tornádót próbálnál meg befogni
– mondja Delia felpillantva rá. – De mindent egybevetve, lehetett volna rosszabb
is.
– Lesz is – ígéri Josh. – Ennél sokkal szórakoztatóbb lesz az a beszéd, amit
majd élesben mondok.
Delia felsóhajt.
– Most először engedtük felnőtt társaságba, amióta Everett megszületett.
Kicsikét berozsdásodott.
– Őszintén nem vagyok meglepve. Hasonlóra számítok a saját
családtagjaimtól is, ha valamelyikük úgy dönt, hogy beszédet mond. A
nagynénéim és nagybátyáim mind okoskodó seggfejek, akiket a káosz éltet –
magyarázom.
Kiskoromban a családom mindig kitervelt valami csínyt, és rendszerint
előszeretettel gyötörték apámat. Nem számított, hogy a legidősebb, őt lehetett a
legkönnyebben célba venni. Apu szeretett a frizurájával foglalkozni, és órákat
tollászkodott a tükör előtt; az öltözködésével is sokat szenvedett, és emiatt a mai
napig folyamatosan ugratják. Egyszer még a hiúsága lesz a végzete.
– Jó, akkor mindent kiderítünk rólad, amit csak tudunk, hogy holnap az
esküvő előtti vacsorán zavarba hozhassunk.
Megjelenik Linda apámmal. Oliver megfogja a kezem, és alig érezhetően
megszorítja.
– Maren, édesem, apád már elég fáradt, és elő kellene készítenem a
gyógyszereit. Meddig fog ez még tartani?
Apámra pillantok, aki felszaladó szemöldökkel szólal meg:
– Jól vagyok, Linda.
– Nem vagy jól. Beteg vagy, és vigyáznod kell magadra. Maren nem érti meg,
milyen ez neked. Nem látogat meg minket elég gyakran ahhoz, hogy
megtapasztalhassa a mindennapos küzdelmeidet – száll vitába vele Linda. – Én
intézek mindent, és higgy nekem: tudom, mikor hajszolod túl magad, és mikor
van szükséged pihenésre.
Apám lehunyja a szemét, de bólint.
– Igazad van.
 Sikítani tudnék. Az égre emelni a kezem, és megmondani neki, hogy legyen
férfi, álljon ki magáért, ne hagyja, hogy Linda irányítsa, de már megtanultam,
hogy ez nem segít.
– Örülnék, ha úgy tudnál lepihenni, hogy ne kelljen itthagynod minket, apu.
Nagyon szeretném, ha maradnál, és a családdal lehetnél még egy kicsit.
Rám néz.
– Én is szeretném. Talán miután bevettem a gyógyszereimet…
– És lepihentél – fűzi hozzá Linda.
– …és lepihentem, utána visszajövök.
Eileen néni megáll apám mellett.
– Felmész lefeküdni, Pat?
– Igen, fáradt vagyok. Linda gondoskodik róla, hogy ne merítsem ki magam a
nagy nap előtt.
A néni Lindára pillant, és fújtat egyet.
– Értem. – Váltunk egy gyors pillantást, mert mindketten tudjuk az igazat:
Linda az, aki kifáradt. – Sajnálom, hogy nem bírod még egy kicsit. Épp
készültünk kiülni a tópartra, de értem, hogy Linda szerint megerőltető lehet
neked a friss levegőn üldögélve ejtőzni. Ő is gyakran felrángat téged, hogy
induljatok, amikor elfárad az üldögélésben.
Linda dühösen mered rá.
– Nem azt mondom, hogy az üléshez fáradt. Hanem azt mondom, hogy a
testvéred beteg, és pihenésre van szüksége.
– Akkor hadd pihenjen a parton. Majd odafigyelünk, nehogy felpattanjon –
javasolja Eileen néni. – A lányát és a testvéreit sem láthatta már jó ideje, szóval
ha érez magában erőt, megpróbálhatja. Mindannyian ismerjük a betegségét, és
azzal is tisztában vagyunk, hogy nincs vesztegetni való időnk. Vagyis ha a
testvérem úgy gondolja, hogy képes rá, akkor meg kell adni neki a választás
lehetőségét. Mit gondolsz, Pat, képes vagy rá?
Apu Lindára néz.
Linda semmit sem utál jobban, mint ha megkérdőjelezik vagy sarokba
szorítják.
– Ha Patrick ezt akarja, legyen. De ismerem a férjemet, és ideje lefeküdnie.
Apám elmosolyodik.
– Szívesen maradnék, drágám. Jót tesz a friss levegő, és a parton pihenhetünk.
Ti is velünk tartotok? – fordul most Oliverhez és hozzám.
– Természetesen – vágja rá Oliver, mielőtt bármit mondhatnék. Lesétálunk a
tóhoz, az ösvényen Oliver támogatja apámat.
– Ez nagyon veszélyes – magyarázza Linda, miközben megcsúszik, de Oliver
elkapja. – Ha tudtam volna, hogy a nyakam is törhetem, ha a húgaiddal akarom
tölteni az időt, határozottabban tiltakozom. Ez elképesztően veszélyes, főleg
neked. Mi lesz, ha megcsúszol, és elesel?
– A srácok lépcsőket terveznek ide, hogy ne legyen olyan meredek, csak előbb
a beltérre kellett koncentrálnunk – magyarázza Oliver.
– Ne aggódj! – integet oda apu. – Óvatos leszek.
Végre leérünk, és leültetjük apukámat, Marie néni pedig egy párnával és
pokróccal felszerelkezve ér utol minket.
– Tessék, így Pat kényelmesen tud pihenni.
Mind körülötte sürgölődnek, ő pedig rimánkodó pillantásokat vet az ég felé.
– Elég már! Jól vagyok.
Puszit nyomok az arcára.
– Csak szeretünk téged.
Körbeülünk, és történeteket mesélünk a gyerekkoromról, Oliver pedig jókat
nevet azokon a sztorikon, amikkel a családom szórakoztatja, és amikről
egyébként jobb lenne, ha senki sem tudna. Mint például amikor a nagybátyáim
felültettek a strandon az óriás, pörgő csészés körhintára, én meg kidobtam a
taccsot. Vagy amikor az első csókom után elbőgtem magam, mert azt hittem, a
srác azért dugta a számba a nyelvét, mert bántani akart vele. Na és persze,
amikor hétévesen egy bújócska alkalmával bezártam magam a bolti hűtőbe.
Aztán a Parkerson család is csatlakozik, és ők is belecsapnak a sztorizgatásba.
Végül azon kapom magam, hogy Oliver térdén ülök, ő pedig úgy simogatja a
hátam, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. És én annak is
érzem.
Mintha pontosan az a férfi lenne, akire mindig is vágytam. És mintha nem pár
napja esett volna kútba egy eljegyzésem valaki mással.
Ennek semmi értelme. Hogy lehetséges, hogy nem vagyok teljesen összetörve
az egyes számú Oliver miatt? Összegömbölyödve kellene zokognom az
elvesztett szerelmem miatt, ehhez képest az elmúlt napokban alig jutott eszembe.
Nem vágyakoztam a csókja vagy az érintése után. Ha ez nem annak a jele,
hogy soha nem kellett volna igent mondanom neki, akkor nem tudom, mi az.
Viszont ez az Oliver… ő más.
Kedves, vicces, egyenes és imádnivaló. A lelkét is kitette, hogy ne érezzem
magam kínosan, és megkedvelje a családom.
Azt hiszem, kezdek meghülyülni, de egy részem azon morfondírozik, vajon
nincs-e valami alakulóban köztünk.
Ránézek, mire elmosolyodik.
– Mi az?
– Semmi – felelem gyorsan, és hagyom, hogy az arcomba hulljon a hajam.
Oliver nem hagyja annyiban a dolgot, és a hajfüggönyömet félresöpörve
kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
– Jól vagy?
Nem vagyok jól. Elveszett vagyok, és úgy érzem, kicsúszott a kezemből az
irányítás, de ezt nem mondom ki hangosan. Ehelyett csak bólintok, és az
érzelmeimre koncentrálok.
Tetszik ez. Szeretek vele lenni, de ennek az egésznek nem kellene igazinak
lennie. Nem akarom kedvelni őt, legalábbis nem jobban, mint egy barátot.
Csakhogy amikor így néz rám, mint most is, elfelejtem, hogy ez az egész csak
színjáték.
Elfelejtem, hogy csak meg kellene játszanom az érzelmeket.
Megint kocogtatni kezdik a poharakat, és nem tudom, örülök-e, hogy újra
megcsókolhatom, vagy inkább feldúlt vagyok, mert a pohárcsilingelés nélkül
szerettem volna megcsókolni.
Oliver keze a tarkómra csúszik, magához húz. Összeér az ajkunk, és
legszívesebben elsírnám magam, amikor az apám azt mondja:
– Mindig is ezt kívántam neki.
 TIZENKETTŐ

Maren
– Idegesnek tűnsz – szögezi le Devney, miközben segít átcipelni a menyasszonyi
ruhámat az új szobámba.
– Az vagyok.
Minden családtagom azzal jött, hogy mekkora mázlista vagyok Oliverrel.
Folyamatosan mosolyog, nevet, viccelődik, és úgy tűnik, fülig szerelmes belém.
Úgy fest, még Linda is el van tőle ragadtatva – legalábbis amikor épp nem
foglalja le a folytonos panaszkodás. Oliver viszont profin kezeli őt.
Megnyugtatja, amikor aggodalmaskodik, és sikerül mosolyt varázsolnia az
arcára.
A legrosszabb az egészben, hogy vágyom a közelségére.
– Miért? Hiszen megcsináltad. Holnap férjhez mész, és ezzel megadsz
apukádnak mindent, amit akartál.
– Tudom! – felelem, és leülök az ágy szélére. – Épp ez a baj. Jól
megcsináltam.
– Kezdem elveszíteni a fonalat.
A legjobb barátnőmre bámulok, nem értem, mit nem ért.
 – Nem gondoltam volna, hogy összehozzuk. De sikerült. Eddig minden úgy
ment, mint a karikacsapás. És folyton megcsókol.
Devney elmosolyodik.
– Értem.
– Érted? Tényleg érted? Egy szörnyű, hazug alak vagyok, újra meg újra
smárolok azzal a sráccal, aki megbizsergeti a szívemet!
Ettől leesik az álla.
– Megbizsergeti… a szívedet?
– És ettől szörnyű ember vagyok. Ő az exed!
– Igen, de én boldog házasságban élek.
Felsóhajtok.
– Nekem pedig tetszik a volt pasid. De nem szabad, hogy tetsszen.
– Igen, mindig az a legjobb, ha nem jön be a férfi, akivel hamarosan oltár elé
állsz, hogy Isten színe előtt házasságot köss vele.
– Kamuból. És a főnököm, nem pedig Isten színe előtt. Kérlek, soha ne is
említs ilyesmit Mark füle hallatára, különben még elkezdi prófétának képzelni
magát.
Felnevet, és megfogja a kezem.
– Figyelj, ez egyáltalán nem rossz! Oliver szuper srác, és… na jó, kicsikét
fura, de nem baj, hogy bejön neked. Nem is látszik rajtatok, hogy csak
megjátszátok a dolgot, ez pedig elmond valamit.
– Igen, azt mondja, hogy nem tehetem ezt.
– Maren, össze kell szedned magad! Már nyakig benne vagy, muszáj
végigcsinálnod.
– Nem, nem tehetem.
– És akkor most mihez kezdesz? Kiállsz eléjük, és közlöd velük az igazságot,
most? Ez a nagy terved?
Hanyatt vágom magam, a fejem visszapattan a matracról.
– Nincs tervem. Egyáltalán semmi tervem, mert tervezésben pocsék vagyok.
– Szeretlek, de neked elment az eszed.
– Igen. Írd csak ezt is a listához. Hazug vagyok. Eszetlen. Egy ringyó, aki
szeret az exeddel smárolni. Ja, és emiatt pocsék barátnő is. Aki ezért tuti, hogy a
pokolra jut.
– Nem fogsz pokolra jutni. Na jó, valószínűleg mindannyian oda jutunk, de
nem emiatt.
Villámgyorsan felülök, a váratlan mozdulattól Dev szökken egyet.
– És mi van azzal, amit Oliverrel teszek? Hm? Hogy az önző szükségletem,
miszerint másokat boldoggá akarok tenni, fájdalmat okoz neki?
– Oliver nem úgy festett, mint aki annyira szenvedne. Figyelj, ő egy rendes
pasas, és bármit megtenne a barátaiért. Habár sejtem, hogy eredetileg nem ez
volt a hétvégi terve, de megteszi a boldogságod érdekében. Csak ne okozz
fájdalmat neki, Mare! Ha Oliver nem akart volna segíteni, nem tenné.
– Tudom, és a legkevésbé sem akarnék fájdalmat okozni neki.
Devney összetörte Oliver szívét. Tudom, milyen nehéz volt Devney-nek, és
még most is az. Szerette Olivert, de nem ő volt neki az igazi. Olyan békében
szakítottak, amennyire csak lehetséges. De tudom, hogy Oliver jó srác. Látom,
mi történik.
Visszarogyok az ágyra, és a tenyerembe hajtom a fejem.
– Most meg mi a fenéhez kezdjek?
– Végigcsinálod, amibe belefogtál. Kimész oda, és boldoggá teszed apukádat.
A többivel ráérsz azután foglalkozni.
– De nem akarom.
Kopognak, Devney odalép ajtót nyitni.
– Szia, Ollie!
– Helló, nem láttad Mar… – kukkant be, és meglát engem az ágyon feküdni. –
Jól van?
Felemelem a kezem.
– Csak… az életem nagy döntései miatt bánkódom.
Prüszköl egyet.
– Ez meg mi a fenét jelentsen?
Ránézek a szemem sarkából.
– Csak hagyj dagonyázni a szégyenemben.
Devney idegesen fújtat egyet.
– Próbáltam jobb belátásra bírni, de teljesen bepörgött. Sok szerencsét hozzá,
és szólj, ha erősítésre van szükséged! – paskolja meg Oliver mellkasát.
– Áruló! – kiabálok utána, ahogy kisétál a szobából.
Oliver becsukja maga mögött az ajtót, majd az ágyamhoz lép, és megáll
mellettem.
– Teljes szívemből azt kívánom, bárcsak idebent maradhatnánk, és úgy
tehetnénk, mintha a külvilág nem is létezne. De mégis ki kell mennünk, elvégre
mi vagyunk a fő attrakció. Mondhatjuk, hogy majdnem készen állsz a vacsorára?
Lehunyom a szemem, és felnyögök.
– Nem.
Érzem, ahogy benyomódik a matrac a súlyától.
– Nem? – kérdezi.
Résnyire nyitott szemmel lesek felé.
– Bűntudatot, szégyent és megbánást érzek amiatt, amit művelünk.
– Szerintem ez érthető. Igazán nagyszerű családod van, nem könnyű a
szemükbe hazudni.
Felkönyökölök.
– De akkor sem oké. Annyira boldognak tűnnek ettől az egésztől.
– De hát… izé… úgy értem, nem pont ezt akartuk?
– De igen, és épp ez a probléma.
Leheveredik mellém.
– Rendben. Problémás, amit csinálunk, de akkor is kizárt dolog, hogy most
fújjak visszavonulót. Te rángattál bele, és most már együtt menetelünk a
szomorú vég felé.
– Mi lenne, ha elmondanám apukámnak az igazságot?
– És aztán mi lesz? Hogy lesz belőle hepiend?
– Nem lesz.
Az oldalára fordul.
– Nézz rám! Jó okod van rá, hogy ezt teszed. Rendben? Teljesíteni akartad egy
haldokló kívánságát. De ezenfelül te is megérdemled, hogy megajándékozd
magad azzal, hogy felvehesd a menyasszonyi ruhát, megcsináltathasd a
frizurádat, és megengedd a férfinak, aki szeret téged, hogy átélhesse a pillanatot,
amiről mindig is álmodott. És a halála után… – Itt megáll egy pillanatra, és
végigsimít az arcomon – …megmarad neked ez az emlék. Nem az számít, hogy
milyen pasas oldalán álltál az oltár előtt, mert ez a történet egy apáról és a
lányáról szól.
Felpattanok.
– Nem érdemlem meg a barátságodat!
Ő is feltápászkodik, aztán magához húz, és úgy fordít, hogy a szemébe
nézzek.
– És miből gondolod, hogy én megérdemlem a tiédet? Mitől borultál ki
valójában?
Nem bírok megszólalni. Hallgatom a saját pulzusom egyenletes dobolását,
aztán egy könnycsepp csordul ki a szememből, ahogy kibukik belőlem az
igazság.
– Nem akarom elveszíteni őt! Nem állok készen rá, hogy elveszítsem az
apukámat.
A karjaiba von, engem pedig elborít a fájdalom. Látom, hogy nap mint nap
romlik az állapota. Észrevettem, milyen nehezére esik már lélegezni is. Az
apukám a szemem láttára hal meg. Minden egyes nappal az élete egy újabb része
foszlik semmivé.
Oliver körém fonja a karját, és megtart, hogy ne hulljak darabjaimra.
– Bárcsak meggyógyíthatnám! – suttogja a fülem mellett. – Bárcsak tehetnék
valamit!
 Ráemelem a tekintetem.
– Tehetsz valamit. Ebben a pillanatban is teszel valamit. Talán nem hiszed el,
de nem terveltem ki előre ezt az egészet.
– Milyen egészet? – értetlenkedik Oliver.
Egyedül vele lehetek őszinte. Nem akartam fájdalmat okozni senkinek, de azt
sem gondoltam volna, hogy bármi ehhez hasonlót érzek majd.
– Ezt. Minket. Azt a részemet, ami… hogy…
Sok ez egyszerre. Hamis az egész, meg minden, néha mégis annyira igazinak
érződik. Mint például, amikor a kezét nyújtja, vagy megfogja a kezemet. –
Olyan, mintha tényleg vágynánk egymásra. Vagy most is, amikor vigasztal
engem.
– …hogy vannak pillanatok, amikor nem is olyan nehéz tettetni.
– Sok ilyen pillanat van – pontosít Oliver.
Engem is ez zavart meg annyira. Hogy olyan könnyű úgy tennem, mintha
valóban közünk lenne egymáshoz, és jó páros lennénk. Jó érzéssel tölt el, amikor
a társaságban keresem őt, és azt veszem észre, hogy ő is engem keres. Ez kész
őrület, hiszen ő Oliver – és nem az az Oliver, akihez hozzámenni készültem.
De akkor sem tudom kiradírozni magamból ezt az érzést. Belement az eszelős
tervembe, és eddig ragyogóan kivitelezi.
Oliver tekintete az enyémbe mélyed, és felforrósodik körülöttünk a levegő,
mintha ő is ugyanarra gondolna. A szívem hevesebben dobog, ahogy lejjebb
hajtja a fejét.
– Milyen pillanatokról beszélünk, Maren? – kérdezi, a hangja mély és
rekedtes.
– Csak néhány pillanatról.
Felém nyúl, hogy hosszú ujjait a derekam köré fonhassa. Magas alakja fölém
tornyosul, mire egy icipicit előrehajolok. Olyan jó az illata, fa és bőr, egy
leheletnyi whiskey-vel. Bizsereg az ujjam, hogy megérinthesse, végig akarok
simítani a mellkasán, hogy érezzem az inge alatt domborodó izmait.
– Mi a helyzet azzal, amikor megcsókollak? Olyankor csak tetteted, hogy
élvezed?
Oliver nem mozdul, csak áll ott, mélyen a szemembe néz, én pedig alig
észrevehetően megrázom a fejem.
– Nem. És te?
– Nem.
– Ha most arra kérnélek, hogy csókolj meg, akkor csak megjátszanád magad?
– kérdezek vissza kapásból.
– Azt akarod, hogy megcsókoljalak?
Megteszem, ami már korábban is járt a fejemben: végigcsúsztatom a kezemet
a mellkasán, és az ujjbegyeim alatt megérzem a szívverését.
– Ez őrültség!
– Tudom.
– Nekünk csak…
– …tettetni kéne – fejezi be Oliver a mondatomat, és egy pillanat múlva a
számra tapad az ajka.
Csókolózunk, de uramisten, micsoda csók ez! Meleg ajkát az enyémhez
szorítja, aztán nyitott szájjal folytatjuk tovább, a nyelvünk összeér. A teste hője
összekeveredik az enyémmel, ahogy egymásba kapaszkodunk. Fájdalmasan
vágyom rá, hogy megérintsen, és kitörölje belőlem a fojtogató érzelmeket.
Amikor a közelemben van, könnyebben lélegzem. Mintha csak a mosolyától, a
nevetésétől lennék képes folytatni.
– Oliver – szólalok meg halkan, még mielőtt a nyelve ismét utat találna a
számba.
Felnyög, szorosabban húz magához, és megindul velem. Érzem, ahogy a
lábam az ágynak ütődik, aztán visszafektet a matracra, majd ő is mellém
heveredik.
Folytatjuk a csókolózást, belélegezzük egymást, a kezem az inge alá téved.
Érezni akarom a bőrét a bőrömön.
– Uramisten, annyira gyönyörű vagy! – mondja, aztán ismét elmerül a
csókban.
Vele gyönyörűnek is érzem magam.
Keze végigsimít az oldalamon, feljebb siklik, én pedig ívbe feszülök, és azt
akarom, hogy folytassa. Ajka elszakad az enyémtől, és a nyakam felé indul
vándorútra, majd tovább halad lefelé. Alighogy a melleim közti völgyhöz ér,
dörömbölnek az ajtón, mire megdermedünk.
– Maren! Megérkezett a Mennyei Atyád és Megmentőd! – jelenti be az ajtó
túloldaláról Mark Dixon, a főnököm.
Oliver felemeli a fejét, kérdőn néz rám.
– A főnököm az, ő fog összeadni minket – magyarázom.
A mellkasomra ejti a fejét.
– Ha ez nem jel, akkor nem tudom, mi az…
– Egy pillanat, és megyünk! – kiáltok ki Marknak.
– A főnököd anyakönyvvezető?
Felé fordulok, hogy közöljem vele a bizalmas információkat, rövidített
verzióban.
– Még az esemény előtt be akartalak mutatni a főnökeimnek, tekintve, hogy
elvileg ismerned kellene őket – magyarázom. – Csak, izé… az kiment a
fejemből, hogy ő még nem tudja, hogy te nem az az Oliver vagy, akihez
eredetileg készültem hozzámenni.
Oliver felpattan, és felém nyújtja a kezét. Én is felkelek, és kisimítom a
ruhámat, miközben Oliver az ajtónak háttal a saját öltözékét igazgatja. Amikor
mindketten szalonképesek vagyunk, kinyitom az ajtót, majd Mark vigyorgó
arcával és félig felvont szemöldökével találom magam szemben.
– És pontosan mit is keresett idebent a menyasszony meg a vőlegény?
– Elég volt! – figyelmeztetem.
Felnevet, és a könyökével oldalba böki a másik főnökömet, Jacksont.
– Azt hiszem, megzavartunk valamit.
– Én is azt hiszem – feleli Jackson az arcomat vizslatva.
– Csak bújjatok be, és ne legyetek seggfejek, kérlek! Kemény hét áll
mögöttünk, és szeretném, ha találkoznátok Oliverrel.
Mindketten felvihognak.
– Keménynek kemény, azt lefogadom. – Mark egyszerűen nem bír magával.
Ahogy belépnek a szobába, azonnal meg is torpannak.
– Öhm, ez meg ki?
Megköszörülöm a torkom.
– Jackson Cole, Mark Dixon, ismerjétek meg Olivert, a vőlegényemet! Vagy
valami olyasmit.
Zavartam bámulnak egymásra, aztán megint rám. Jackson tér magához
először.
– Nem értem, hol van Oliver?
Még jó, hogy vág az eszük.
– Sejtelmem sincs. Amikor utoljára beszéltem vele, dobott.
– Mikor? Miért? – kérdezi Mark.
– Megölöm – szólal meg Jackson.
– Csak nyugi. Minden rendben van, mert… – Mert kezdek beleesni az új
kamuvőlegényembe, akit Olivernek hívnak. – …mert csak.
Mark szeme összeszűkül.
– Hogy lenne rendben? Sose kedveltem azt az ipsét. Sunyi tekintete van. Sose
bízz egy sunyi tekintetű alakban, mindig ezt mondtam.
– Mégis mikor mondtál ilyet? – kérdezi Jackson.
– Egyfolytában. Catherine-nek igaza van, te sosem figyelsz.
Nagyot sóhajtok, mire mindketten odanéznek.
– De visszatérve arra, hogy miért is vagytok most itt… Szeretném, ha
megismernétek az új vőlegényemet!
– Várj, mi van? Hogyan lehetséges, hogy két hét leforgása alatt dobtak, és újra
el is jegyeztek?
– Ha végigmondhatnám, el tudnám magyarázni – vágom rá bosszankodva.
Általában csípem a főnökeimet, de ma éppen kevésbé.
Oliver mellé lépek, és megragadom a karját.
– Ő itt Oliver Parkerson. Főiskola óta barátok vagyunk, és… nos, hát ő segít
nekem. Azon túl minden céges titoktartásit aláírt.
– Oké, de mégis hogyan segít neked? – értetlenkedik Jackson.
Felsóhajtok, aztán belefogok, és elmesélem az egészet. Mire a végére érek,
már láthatóan mulattatja őket az eszement sztorim.
– Szóval fogtad magad, és kerestél valaki mást, akivel összeházasodhatsz? –
tudakolja Mark, és felszalad a szemöldöke. – Nem is tudom eldönteni, hogy
imponál vagy aggodalommal tölt el a dolog.
– És még azt állítod, nem lennél jó terepen – dörmögi Jackson, és elneveti
magát. – Gyanítom, hogy semmivel sem lennél rosszabb, mint bárki a
csapatunkból!
– Charlie le lenne nyűgözve – szögezi le Mark. – Szóval akkor azt szeretnéd,
hogy asszisztáljunk hozzá?
Bólintok.
– Munkaoldalról nektek kellene fenntartanotok a látszatot. Mindenki úgy
tudja, hogy ti ismeritek egymást Oliverrel.
Jackson felnevet.
– Örülök, hogy legalább alaposan átgondoltad.
– Nos, hát, új Oliver, én Jackson vagyok, ő meg itt Mark. Hadd lássunk el
néhány túléléshez szükséges információval!
A három férfi beszélgetésbe merül, és alig öt perccel később már gyerekkori
legjobb barátoknak tűnnek. Meggyőződésem, hogy nincs olyan élő ember, aki ne
szeretné Olivert. Ez igazán figyelemre méltó.
– Az a lényeg, hogy amikor a munkáról kezdünk beszélni, te csak bólogatsz,
mosolyogsz vagy nagyokat röhögsz. Az is segít, ha sör van a kezedben, mert ha
nem akarsz válaszolni egy kérdésre, belekortyolhatsz – magyarázza Jackson.
– Nem lesz gond, egész héten kénytelen voltam ezt gyakorolni a
családommal.
Mark a fejét csóválja, és felsóhajt.
– Szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy szerintem ez az egész ostobaság.
– Igen, igen – nyögök fel. – Mindenki szerint az.
Oliver felszólal az érdekemben.
– Én is ostobaságnak gondoltam, egészen addig, amíg nem találkoztam az
apjával. Most már értem, miért akarta megtenni érte Maren. Nagyszerű fickó, és
egyre kevesebb ideje van hátra. Szerintem ez az egész békét hoz neki.
Könnyek gyülekeznek a szememben, odalépek hozzá, mert muszáj
megölelnem, megköszönnöm neki, mert olyasmit tett, amit soha nem tudok
meghálálni.
– Megérted? – kérdezem.
– Igen.
– Hé, az igent holnap kell majd mondanod! – kotyog közbe Mark.
– Igen, ezt hagyjuk meg a holnapi ceremóniára!
Oliver maga mellé húz, és halántékon csókol.
– Holnapra!
 TIZENHÁROM

Oliver
– Nos, elérkezett a nagy nap – vigyorog Grayson.
– Fogd be!
– Tényleg végigcsinálod?
Megrázom a fejem, mert mi mást is mondhatnék ezen a ponton? Igen,
megteszem. Miért? Mert egy idióta vagyok. Biztos vagyok benne? Nem.
Kurvára nem, de megígértem, szóval így is teszek. A testvéreim nem hagytak
békén, folyamatosan ezzel a kérdéssel bombáztak. Kivéve Stellát. Nem, az én
gyönyörű húgom nem kérdezett semmit, csak odalépett hozzám, megpuszilt,
aztán pedig megpaskolta az arcom.
Esküszöm, csak azért csinál ilyeneket, hogy az őrületbe kergessen.
– Tudod, bárcsak azt mondhatnám, hogy én nem tenném – mélázik Gray,
miközben a lábtartót rugdossa a sarkával. – Azt hiszem, bármennyire is állítjuk,
hogy mi kihátráltunk volna egy hasonló helyzetből, valójában egyikünk sem
tenné. A nők agyafúrt teremtmények.
Elfordulok, hátha akkor abbahagyja a fecsegést, de persze esze ágában sincs.
– Tudják, hogyan kell a hőskomplexusunkra hatni, és az isten a
megmondhatója: mindannyiunk közül te hősködsz a legjobban!
– Aha – felelem, és egy újabb pohár whiskey-t töltök magamnak.
A whiskey legalább nem beszél, csak jó érzéssel tölt el.
– Mindig te voltál az első, aki Stella vagy bármelyik lány segítségére sietett.
Ha megsérültek, te enyhíteni akartad a fájdalmukat. Ha sírtak, felitattad a
könnyeiket. Ha szükségük volt valamire, te megtaláltad a módját, hogy meg is
kapják.
– Igazi puhapöcsnek festesz le – dörmögöm, és egy hajtásra kiiszom az
italomat.
– Az is vagy, de…
Megfordulok, és egy nagyot fújtatok mérgemben.
– Segíteni jöttél, vagy azért, hogy az idegeimre menj?
– Melyiket csinálom éppen?
– Egyet tippelhetsz.
Gray felnevet.
– Csigavér, Ollie! Csak azt akarom mondani ezzel, hogy rendes fickó vagy.
– Nem – felelem, mert nem akarom, hogy a többi gondolatát is kimondja. –
Nem vagyok jobb, mint apa.
Az idegesítő faszkalap bátyám a fejét rázza erre.
– Te nem az apánk vagy.
– Kurvára hazudok mindenkinek. El fogom játszani, hogy megnősülök.
– Jó ügy érdekében teszed.
– És biztosra veszem, hogy ő is minden hazugságáról ezt gondolta. Hogy jó
oka volt rájuk.
Grayson félrebillentett fejjel fürkész.
– Tényleg így gondolod? Tényleg azt hiszed, hogy egy kicsit is érdekelte
bárki más saját magán kívül? Biztos lehetsz benne, hogy nem törődött senkivel.
A hazugságaival nem minket védelmezett. Azért hazudott, mert túlságosan önző
volt ahhoz, hogy beismerje, megcsalta anyát. De te mit nyersz ebből az
egészből? Milyen hasznot húzol abból, hogy segítesz Marennek? Milyen
jutalmat kapsz érte?
Megint hátat fordítok neki, és a bárhoz lépek, hogy egy újabb italt töltsek
magamnak. Ha így folytatom, nemsokára merevrészeg leszek, de úgy tűnik, nem
bírok megálljt parancsolni magamnak. A bátyámnak talán igaza van abban, hogy
nem nyerek semmit ezzel, de attól még a hazugság hazugság marad. Függetlenül
attól, mit mondtam Marennek, mára kicsit másképp érzem.
– Mindegy.
– És mi a helyzet azzal, hogy Maren mit nyer vele? Boldoggá tesz egy
haldoklót, és ennyi. Semmi haszna nem származik belőle – folytatja Gray.
 – Szóval akkor mindaddig nem gond a hazugság, amíg nem származik belőle
személyes hasznod?
Grayson beletúr a hajába.
– Nem, de ha én haldokolnék, és Melia magára maradna, én is tudni akarnám,
hogy minden rendben lesz vele. Az egy ajándék, amit Maren most Patnek ad, és
ha te ezt nem látod, hát akkor… nem tudom.
Felnevetek, mert ugyanezt a szarságot adtam be Marennek tegnap.
Lehuppanok a tesómmal szemközti székre kezemben az italommal, és
lehunyom a szemem. Éles fájdalom hasít a gyomromba, én pedig férfiként
viselem a büntetést.
– Tényleg azt kívánom, bár tudtam volna nemet mondani neki.
Grayson felém hajol.
– De nem mondtál, úgyhogy jobban teszed, ha nem rágódsz többet ezen,
mivel mindketten tudjuk, hogy úgysem fogod lefújni az esküvőt.
Igaza van. Nem számít, mennyire pocsék ötletnek tartom, akkor sem fogom
cserben hagyni Marent. De miért nem? Miért törődöm vele ennyire?
Azért, mert szeretem megcsókolni? Azért, mert tegnap éjjel azt álmodtam,
hogy ez az egész valódi? Mert végignéztem, ahogy a nő, akit szeretek, felém
sétál, és kész kimondani, amit mindig is hallani akartam? Ez nevetséges.
Kedvelem őt. És vágyom is rá, de nem szeretem.
Alig ismerem.
És mégis, ma reggel fel akartam hívni, hallani akartam a hangját.
Legszívesebben bevackoltam volna vele a kanapén, hogy megbeszélhessük, mit
érzünk azzal kapcsolatban, ami hamarosan történni fog.
Jézusom! Össze kell szednem magam.
– Egyedül kell lennem – közlöm a bátyámmal.
Sóhajtva feltápászkodik. Figyelem, ahogy a bárhoz sétál, és összeszedi az
üvegeket.
– Megyek már, de abba kell hagynod a piálást és a folyamatos agyalást.
– Seggfej.
Grayson lelép, én pedig ott maradok magamban, pia nélkül, a gondolataim
társaságában. De mielőtt még alászállhatnék a reménytelenség nyúlüregébe,
valaki kopog.
– Szia, Oliver bácsi! – szólal meg kórusban Amelia és Kinsley, ahogy
kinyitom az ajtót.
– Helló, lányok!
– Izgulsz? – kérdezi Kinsley.
– Naná!
Ez a két kislány nem tudja, hogy hazugság az egész. Na jó, Kinsley talán
mégis. Okos és agyafúrt, akárcsak az anyja.
– Azért jöttünk, hogy szórakoztassunk, amíg az esküvődre vársz! – jelenti be
Amelia hatalmas vigyorral. Azzal odarohan hozzám, és két karjával átöleli a
lábamat.
– Annyira boldog vagyok!
Örülök, hogy legalább valaki az.
Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok most kezelni a lányokat.
– Menjetek csak nyugodtan, szerintem megleszek.
Felkavarodik a gyomrom, és érzem, hogy rosszul leszek. Lehet, hogy az az
utolsó pohár whiskey nem volt jó ötlet.
– De itt kell maradnunk – mondja Amelia, és elengedi a lábszáramat. – Apu
azt mondta, el kell érnünk, hogy mosolyogj, és én mindig mosolyra derítelek!
– Ez igaz – felelem neki őszintén. – De most fáradt vagyok, és csak pihenni
szeretnék.
Kinsley megköszörüli a torkát.
– Azt mondták, hogy itt kell maradnunk veled.
– Arra az esetre, ha meg akarnék lépni?
Vállat von.
– Sajnos szökésveszélyesnek minősülsz.
– Túlságosan hasonlítasz anyádra – mondom, mert hirtelen bevillan a húgom,
amikor annyi idős volt, mint most ő.
– Ezt dicséretnek veszem.
Még szép.
A lányok kényelembe helyezik magukat, közben folyamatosan szóval
tartanak. Ameliának egy percre be nem áll a szája, mesél az új tánctanáráról, és
hogy milyen jól szórakoznak mostanság a táncórákon.
– De nem szeretem a szoros kontyot – panaszkodik.
– Aha.
– Néha fáj, mert anyu olyan csatokat használ, amiket nem szeretek.
– Szörnyen hangzik – helyeslek, miközben fel sem fogom, mit mond.
Túlságosan lefoglalja a gondolataimat Maren, és hogy mit érezhet most.
Cikáznak a gondolataim, ahogy próbálom feldolgozni ezt az egészet. Vajon
ideges? Bánja már a dolgot? Vajon végigcsinálja, vagy ott állok majd egyedül a
násznép előtt, mint egy idióta?
Ami a szállót illeti, eleget tettem a kötelességemnek. Sikeresen letudtuk a nem
hivatalos megnyitót. A személyzet kimagasló teljesítményt nyújtott, és ha ki is
szúrtunk pár problémát, könnyen kijavíthatók. A telt háznak köszönhetően
célegyenesben vagyunk. Maren nénikéje pedig utazóblogger, és azt mondta, alig
várja, hogy írhasson az itt töltött idejéről.
 Ez mind nagyon jó. Boldognak kéne lennem, de ehelyett romjaimban heverek.
És egyfolytában Maren jár az eszemben.
Valaki meglengeti a kezét az arcom előtt.
– Hahó! Odabent vagy?
– Igen, bocs, én…
– …Te most parázol. Meg fogsz pattanni? Mert van egy titkos kódom, amit
használnom kell, ha ez a helyzet – magyarázza Kinsley, és felkapja a mobilját.
– Nem, nem készülök megpattanni.
A fejét rázza, és egy centiről veszi szemügyre az arcom, aztán pötyögni kezd a
telefonjába.
– Mi a kód? – kíváncsiskodom.
– Nyuszi.
– Tuti, hogy anyád választotta – dörmögöm, mire Kinsley elvigyorodik. Néha
ki nem állhatom a testvéreimet.
A kijelzőjére pillantok, és a fene essen bele, tényleg azt írta, és el is küldte.
– Hadd beszéljek vele egy percet – szólal meg, miközben felveszi a
szemkontaktust az unokahúgával. – Gyerünk, Melia! Erősítésre van szükségünk.
Mindjárt visszatérünk.
– Jól vagyok, Kins.
Megvonja a vállát.
– Inkább nem akasztanám össze a bajszom a főnökkel. Nagyon ijesztő tud
lenni.
– És akkor most ki is a nyuszi…?
– Te.
– Na, menj csak, még mielőtt anyád felkapja a vizet – mondom neki
kuncogva.
Alig pár perccel később, hogy a lányok kimentek, megszólal a szobatelefon.
Igen mélyről jövő sóhajtással veszem fel.
– Helló, Stella! Nem fogok megfutamodni. Csodásan érzem magam. Na jó,
zabos vagyok, mert az idióta bátyám meglépett a piámmal, de nem török
futóbajnoki babérokra.
– Ez nagyszerű. Na jó, az a piás rész nem – feleli egy lágyan csengő hang.
Maren.
– Azt hittem…
– Hogy Stella vagyok? – fejezi be helyettem a mondatot.
– Aha.
– Nekem is megvolt már a magam kis parapartija. Devney-nek kellett
lenyugtatnia. Megint.
Leülök az ágyra, és a térdemre könyökölök.
 – Örömmel hallom, hogy nem én vagyok az egyetlen.
– Figyelj, azért hívtalak, mert el akartam mondani, hogy semmi baj, ha nem
akarod ezt tovább csinálni. Apámmal kaptunk tőled egy hétvégét, és ez egy
olyan emlék, amit örökké becsben fogok tartani. Tudom, hogy nem lesz könnyű
visszalépni, de soha nem rónám fel neked. Elég, ha megengeded, hogy az oltár
elé kísérjen, aztán még mindig mondhatunk nemet, vagy valaki a násznépből
jelentkezhet, hogy ellenvetése van. Tudom, hogy ezzel nem adok meg neki
mindent, de legalább valamit mégis. Biztosan rá tudnám beszélni Devney-t,
hogy rendezzen jelenetet, és közölje az egybegyűltekkel, hogy még mindig téged
szeret. Sean nem bánná… legfeljebb egy kicsit.
– Azt senki nem hinné el – fújtatok.
Neki már lett volna lehetősége, hogy hozzám jöjjön, de nem élt vele.
– Talán nem – ért egyet. – De akár kiszállsz, akár nem, mindig is hálás leszek
neked, amiért egyáltalán belementél. Részemről nem lesz harag, és eleve soha
nem is kellett volna megkérnem téged rá.
Valahogy rossz érzésem támad attól, amit mond, pedig pár perccel ezelőtt még
ezt akartam hallani. Tudom, hogyan érezne az apja, és kizárt dolog, hogy Maren
ne neheztelne rám, ha most ezt elvenném tőlük.
– Felvetted már a ruhád? – kérdezem, és magam sem egészen értem, miért ez
most a legfontosabb.
– Igen.
– A hajad is kész?
– Igen… – feleli Maren kérdő hangsúllyal.
– Nos, én is a szmokingomban feszítek, és mindenki elindult a helyszínre. Kár
lenne veszni hagyni egy kitűnő esküvői lakomát.
– Oliver – feleli lágy hangon. – Igaz, hogy a házassági eskünk nem lesz
valódi, és csak úgy teszünk, mintha, de még így is sejtem, milyen nehéz lehet ez
neked.
Azért csinálom ezt, hogy kisegítsek egy barátot, és hogy egy haldoklónak
valami kapaszkodót nyújthassak. Nem vagyok olyan, mint az apám. Nem
használom ki a környezetemben lévőket azért, hogy nyerjek belőle valamit.
Egyedül a saját bőrömet viszem vásárra, és… hát igen, ehhez a fajta fájdalomhoz
már hozzászoktam.
– Esküszöm, hogy ott leszek melletted, Maren. Valóban, elég érzékenyen érint
a házasság meg a válás témája, de… jogilag úgysem lesz érvényes, apukádat
viszont boldoggá teszi.
És téged is boldoggá tesz.
Ez a valódi mozgatórugó.
– Csak annyit akarok mondani, hogy te vagy az egyik legszenzációsabb
ember, Oliver Parkerson, akit valaha ismertem, és megtiszteltetés a
kamumenyasszonyodnak lenni. Akkor hamarosan találkozunk, gondolom.
– Hamarosan találkozunk.
Lágyan felnevet.
– Meg fogsz találni. Én leszek a fehér ruhás.
Leteszem a kagylót, és a telefonra meredek, miközben azon kattog az agyam,
hogy mi a fene bajom van nekem. Az imént egy egérutat kínált fel nekem, én
pedig képtelen voltam elfogadni.
– Királyságokat adnék érte, ha tudnám, mi jár a fejedben – hallom meg Stella
hangját a közvetlen közelemből.
– Azt hittem, az fele királyság.
– Annál többet érnek a gondolataid – mosolyodik el.
Ő az egyetlen, aki ilyen helyzetben is képes megnevettetni.
– Hogyan jutottál be ide?
Felmutatja a kulcskártyát.
– Tulajdonos vagyok, és ez azt jelenti, hogy ezzel bárhova bejutok. A csajok
azt mondták, épp a totális összeomlás felé tartasz.
Megrázom a fejem.
– Inkább csak… az öngyűlölet kapott el.
– Igen, képzelem. Tudom, hogy Grayson már lyukat beszélt a hasadba,
úgyhogy én nem fogom még egyszer elsorolni ugyanazt a sok szarságot. De
valójában szerintem téged az rémisztett meg, hogy tényleg kedveled Marent.
Talán valamiféle látomásban megláttad, hogy ő lehet neked az igazi, aki nem
csak kamuból lépked feléd az oltárhoz vezető úton…
A tagadás már itt van a nyelvem hegyén, de nem akarok hazudni a húgomnak.
– De ez az egész csak szemfényvesztés.
– Viszont ha egy férfi mindenféle szokatlan ígéretet tesz egy nőnek, csak hogy
segítsen neki, abban az esetben előfordulhat, hogy menet közben érzelmeket is
kezd táplálni iránta.
– Tökmindegy.
– Csak ne ostorozd magad túlságosan, Ollie! – mondja Stella, és kinyújtja a
kezét, hogy felsegítsen. – Valami jót teszel, és a jóság mindig kifizetődik.
Azonkívül kiruccantok egy tengerparti nyaralóba öt napra, szóval… ki tudja, mit
hoz még a jövő.
Felkapom a tekintetem, mert eddig egyetlen napról volt szó.
– Azt mondtad, öt napra?
Bólint.
– Meggyőztem Marent, hogy mindketten megérdemlitek ezt a kis vakációt.
Szörnyű hetek vannak mögöttetek, és szerintem mindkettőtöknek szüksége van
most egy kis pihenésre és lazításra.
Fene az életembe, és a jóisten mentsen meg a kotnyeles húgomtól…
 TIZENNÉGY

Maren
Mély lélegzet.
Meg tudom csinálni.
Rendben van. Rendben vagyok. Minden rendben lesz, és a nászút után majd
kitaláljuk, hogyan jelentjük be a szakítást.
Igen. Minden csodás.
Egyenesen tökéletes.
Az égvilágon semmi sincs, ami…
– Ó, istenem! – sóhajtok fel, és megint levegő után kapkodok.
Devney a hátamat simogatja.
– Nyugodj meg! Van terved. Csak tarts ki mellette.
Felnézek rá, megingathatatlan barátságunk erős tartóoszlopára.
– Helyes. Tartani fogom magam a tervhez.
Elmosolyodik, aztán két oldalról karon ragad, és egy kicsit megráz.
– Miért csinálod ezt az egészet?
– Apámért.
– Helyes. Erre gondolj! Azért történik minden, hogy őt boldoggá tegye, szóval
örülj te is. Őérte!
Egy könnycsepp gördül le az arcomon, mire káromkodik egyet, és felkap egy
papírzsepit.
– Ebből elég! – mondja, és gyorsan letörli a könnycseppet. – Ez egy örömteli
nap, te pedig gyönyörű vagy.
– Az is valami – bólintok.
Kinsley és Amelia sietnek felénk a folyosó végéről a tengerészkék
ruhájukban, amit Stella szervált valahonnan. Szó sem lehetett róla, hogy ne
legyen az esküvőmön egy fiatal koszorúslány és egy kislány, aki virágokat szór.
– Úgy nézel ki, mint egy hercegnő! – ragyog fel Amelia arca. – Én is
szeretnék egy ugyanilyen ruhát!
– Biztosra veszem, hogy ez az álmod egy nap valóra válik.
Kinsley hasonlóan széles mosollyal bámul rám.
– Te is ugyanolyan ideges vagy, mint Oliver bácsi?
– Próbálok nyugodt maradni – felelem, de kissé megremeg a hangom.
– Ne aggódj! – vágja rá könnyedén. – Mindketten szuperek lesztek, azt pedig
a vak is látja, hogy nagyon bírjátok egymást!
Egy pillanatra kihagy a szívverésem, és félő, hogy mindjárt elborít a bűntudat.
Gyűlölöm, hogy fájdalmat fogunk okozni az unokahúgainak. Devney-hez
fordulok, aki most újra megragadja a vállamat.
– Be és ki, Mare! Be és ki! Lélegezned kell! – Aztán a lányok felé fordul. –
Menjetek, keressétek meg a félretett virágokat!
A lányok elindulnak, de Kinsley a folyosó végéből még egyszer visszanéz.
– Nem fogom tudni végigcsinálni – motyogom halkan.
Dev szinte ijesztően átható tekintettel néz a szemembe.
– Végig fogsz haladni a széksorok között, és megcsinálod, apukádért. Ez az
egész érte van. Okés?
– Okés.
Még néhány mély lélegzetet veszek a vezénylete alatt, mire sikerül
visszanyernem az önuralmamat. Igaza van, minden rendben lesz. Annak idején
imádtam a színjátszókört, szóval most erre is csak úgy kell gondolnom, mint egy
darabra, amiben enyém a főszerep. Oliver meg én nem leszünk igazából
házasok, a nászutunk pedig baráti vakáció lesz.
Mark felesége, Charlie kukkant be a szobába.
– Itt van apukád.
Elérkezett az idő.
– Rendben – mondom lélegzet-visszafojtva.
Apu belép a szobába. Zöld szemében könnyek reszketnek, ahogy megáll
előttem.
 – Annyira gyönyörű vagy, drágám! – A hangja alig több suttogásnál, és kis
híján megfullad, miközben beszél. – Szakasztott édesanyád vagy!
Sírva fakad, nekem pedig belesajdul a szívem. Az utóbbi időben nagyon
ritkán hozta szóba édesanyámat. Kezdetben még gyakran emlegette, mesélt
nekem azokról az időkről, amikor még együtt éltek, és hogy mekkora örömöt
jelentettem nekik. De ahogy teltek az évek, Lindát egyre jobban kiborította, ha
anyukámat emlegette. Olyan volt, mintha minden erejével azon munkálkodott
volna, hogy leválassza apám jelenlegi életét a múltbéli életéről, és éles
határvonalat húzzon a kettő közé. A korábbi élete, karrierje, gyerekei és az első
felesége immár nem számítottak. Csakis ő. Csak Linda játszhatott fontos
szerepet apám új életében. Így aztán mélyen megérint most ez az érzelmekkel
átitatott visszaemlékezése.
– Apuci – szólalok meg, én is a könnyeimmel küszködve.
– Örült volna, ha így láthat. – Egy lépést hátrál, hogy megcsodálhassa az
öltözetemet.
A ruhámat teljes egészében csipke borítja, és szív alakú dekoltázsa van. A
fűző tökéletesen testhez simuló, hátul pedig gombok futnak végig rajta. Egészen
káprázatos, és abban a pillanatban, ahogy felpróbáltam, gyönyörűnek éreztem
magam benne.
Mintha maga a végzet szervezte volna az esküvőmet attól a naptól kezdve,
hogy az első számú Oliver megkérte a kezem. Bármit kerestem, azonnal
rátaláltam. A második ruha, amit leemeltem a szalonban az állványról, rögtön az
igazi lett, tökéletes volt a mérete, és semmit sem kellett igazítani rajta. A
helyszín lefoglalása szintén könnyedén zajlott, ráadásul egy vagyonba sem
került, miután Oliveré a hely. Az első dátum, amire ráböktünk, mindenkinek
megfelelt.
Azt hiszem, tudhattam volna, hogy valami balul sül majd el. Semmi sem
megy ilyen könnyedén.
– Bárcsak itt lehetne anya – felelem apámnak.
– Én is ezt kívánom, Hercegnőm. De hiszek benne, hogy anyukád odafentről
figyel téged. Mindig is vigyázott rád, és elintézte, hogy szerető emberek
vegyenek körül.
Visszaszívok egy megjegyzést arról, hogy bárcsak neki is elintézte volna
ugyanezt.
– Itt vagy nekem te – mondom ehelyett.
– Így van, én itt vagyok neked. – Köhögés fogja el, úgyhogy leültetem az
egyik székre, ő pedig a táskájára mutogat. Az orvosságai. Áttúrom a táskát, és
felmutatom, amit találok, míg végül az inhalátorra rábólint. Azonnal belélegzi a
gyógyszert, mire a köhögés alábbhagy.
 – Apu?
– Egyre… nehezebben bírom. – Megrázó hallani ezt a vallomást.
– Mit tehetek érted?
Megrázza a fejét.
– Már nincs mit tenni. Nekünk csak… – köhög néhányat, aztán folytatja – …
szeretnünk kell. Mert már nem maradt sok időm.
Nem állok készen rá, hogy elveszítsem. Az önző részem azt akarja, hogy
küzdjön tovább, tartson ki, mert én még nem vagyok elég erős, hogy elbírjam a
veszteséget. Szükségem van rá, és szeretem őt.
Ha nem így lenne, nem mentem volna bele ebbe az egészbe.
Aztán az együttérző oldalam emlékeztet rá, hogy apámnak fájdalmai vannak.
Minden egyes nap véget nem érő harc számára, és ez a folyamatos küzdelem
kiszívja belőle az életet.
– Azt kívánom, bárcsak…
– Tudom – feleli apu. – De ez a csodálatos férfi itt lesz neked.
Nemcsak azért fakadok sírva, mert az apám haldoklik, hanem azért is, mert
egy utolsó hazug vagyok.
Apám feltápászkodik, de rogyadozik a térde, ezért felpattanok, és
megragadom a karját, hogy segítsek neki.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Semmi nem fogja megakadályozni, hogy végigcsináljam ezt a napot.
Megtisztelő, hogy én kísérhetlek az oltárhoz, kislányom.
– Enyém a megtiszteltetés, apu.
Puszit nyom az arcomra, aztán a karját nyújtja, hogy belekaroljak.
Devney végszóra beront a szobába, az arcán hatalmas mosollyal.
– Készen álltok? Itt az idő!
Ahogy felsorakozunk, hogy besétáljunk a szertartásra, annyi érzés áraszt el
hirtelen, hogy nehéz mindet magamban tartani. Szomorú vagyok, mert az egész
nem igazi, és ez valójában nem az esküvőm. Örömöt érzek, mert
megajándékozhatom apámat ezzel a pillanattal, amiről azt remélem, békét és
nyugalmat hoz majd számára. Csalódottság is van bennem, amiért valójában
nincs egy Oliverhez fogható személy az életemben.
Ott fog állni mellettem, megad valamit a családomnak, amire borzasztó nagy
szükségük van, én pedig nem érdemlek meg egy hozzá hasonló nagyszerű férfit.
Felcsendül a zene, és Oliver unokahúgai indulnak meg elsőként, őket pedig
Stella követi. Őt az utolsó pillanatban illesztettük be a szertartásba, mert furán
vette ki magát, hogy pont a vőlegény ikertestvérének ne legyen semmi szerepe.
Devney mosolyogva pillant rám hátra, aztán ő is belép az ajtón, és hagyja, hogy
becsukódjon mögötte.
 A zene vált, és most mi következünk.
Kinyílik az ajtó, és most először tárul elém a helyszín látványa. Egészen
lenyűgöző. A lábam előtt elterülő selyem futószőnyeget kétoldalt fehér székek
keretezik. Minden sort hatalmas, hajnalpiros virágokkal díszítettek, a zöldjük
egészen a padlóig leér. A vendégek állva fogadnak minket, de minden a háttérbe
olvad, amint a tekintetem megtalálja Olivert.
– Készen állsz, Hercegnőm? – kérdezi apu, látva, hogy földbe gyökerezett a
lábam.
Nem bírom levenni a szemem Oliverről, és nem is tudom, miért érzem magam
hirtelen olyan hihetetlenül sebezhetőnek.
Oliver széles vigyorral üdvözöl, aztán rám kacsint.
Akaratlanul is visszamosolygok rá.
– Készen állok.
Úgy érzem, minden egyes lépés ajándék, amit megtehetek apám karján.
Elraktározok az emlékezetembe minden lépést, minden egyes alkalmat, amikor a
kezem megszorítja a karját, hogy később majd bármikor felidézhessem. Apámra
pillantok, akinek könnyek csorognak le az arcán, miközben rám mosolyog. Csak
ezt az önkéntelen mosolyt kell látnom ahhoz, hogy tudjam: helyesen
cselekedtem.
Soha egyetlen másodpercét sem fogom elfelejteni ennek a bevonulásnak,
ahogy itt lépkedtem a széksorok közt apám karján.
Egyetlen kislánykoromban szőtt esküvős álmodozásom sem ér a valóság
nyomába.
Túl hamar érünk végig a sorok közt. Oliver előrelép, a szeme mintha fényesen
csillogna.
Apu megemeli a fátylamat, csókot nyom az arcomra.
– Annyira szeretlek!
– De nem annyira, mint ahogy én szeretlek téged. – Elhomályosul a látásom a
visszatartott könnyeimtől.
Oliverhez fordul, és a kezébe teszi a kezemet.
– A legbecsesebb értékemet adom át neked. Remélem, tudod.
– Tudom – feleli Oliver határozott hangon.
Apukám hátrál egy lépést, Oliver és én pedig egy sóhaj kíséretében odalépünk
Mark elé.
– Szeretett testvéreim! Minden esküvők hű szolgájaként állok előttetek. Nagy
megtiszteltetés, hogy ma itt lehetek, és áldásomban részesíthetek mindenkit.
– Na, kezdi már – dörmögi Jackson a hátunk mögötti székről.
– A szerelem megérdemli, hogy mindannyian ünnepeljük. Körülvesz
bennünket nap mint nap, és ők ketten, nos, egészen kivételes emberek. Az a
megtiszteltetés ért, hogy jobban is megismerhettem őket. Maren csodálatos nő,
időnként kissé szélsőséges, de hát tudjátok… a nők már csak ilyenek.
Mérgesen meredek rá, de rendíthetetlen nyugalommal folytatja.
– Oliver odaadó, lojális és becsületes. Ezt onnan tudom, hogy jóformán bármit
hajlandó megtenni azokért, akik fontosak neki.
Ollie-ra siklik a tekintetem, aki aggódó pillantást vet rám. Határozottan nem
lett volna szabad ezt Markra bíznom. Még az exemmel is kevesebbet
kockáztattam volna.
– A világ telve van önzéssel és mohósággal, de amikor erre a párra nézek,
mindennek az ellentétét látom. Itt áll két ember, akik hajlandóak megadni
egymásnak bármit, amire a másiknak szüksége van, tekintet nélkül a saját
szükségleteikre. Maren és Oliver, kérlek, forduljatok szembe egymással!
Így teszünk, és olyan ideges vagyok, hogy remegni kezdek. Oliver biztatóan
mosolyog rám, és megsimítja a kézfejemet.
– Nincs semmi baj – suttogja.
– Maren, ismételd utánam… – utasít Mark.
Miközben kimondom a szavakat, végig Oliver kék szemébe mélyesztem a
tekintetem, és azt kívánom, bárcsak lenne ebben egy csipetnyi igazság. Hogy
szeretni, becsülni és óvni fogjuk egymást.
Oliver az idegesség leghalványabb jele nélkül ismétli az esküt, amiért
irigylem.
Bár ne érezném úgy magam, mint aki menten összeesik.
Gyűrűt cserélünk, és még mielőtt feleszmélhetnék, a karjaiba von.
A csuklóm a tarkója köré fonódik, és ez a csók is olyan, mint eddig az összes
többi… hihetetlen.
Mögöttünk kitör a tapsvihar, és egy törékeny kis nevetés kíséretében
kibontakozunk a csókból.
– Köszönöm!
Közelebb hajol hozzám.
– Ha egész életemben egyetlen esküvő jutott ki nekem, akkor örülök, hogy ez
volt az.
Ölelkezünk pár emberrel, mert ez így szokás a megjátszott esküvőkön, aztán
elindulunk kifelé. Odakint mindketten izgatottan és nevetve állunk meg, várjuk,
hogy a többiek kövessenek minket.
 TIZENÖT

Oliver
Először a bátyáim gratulálnak nekünk. Szürreális az egész. Állítólag csak
megjátszottuk. Mindent, de mégis kurvára igazinak érződött. Egész idő alatt az
járt az eszemben, hogy kivel tudnám elképzelni magam az oltár előtt, de senki
más nem jutott eszembe.
Valahányszor megpróbáltam magam mellé képzelni egy lányt, Marent láttam.
Még így is, hogy Devney ott állt szorosan mögötte, amiről eredetileg azt
gondoltam, hogy roppant kínos helyzet lesz, de semmi mást nem láttam, csak
Marent. Csak az ő jelenlétét éreztem.
Örültem, hogy éppen ezt várják el tőlem, és szerintem hihetően adtam elő.
Az apja ér ki utoljára, Linda karjába kapaszkodva. Megölel, még egyszer
köszönetet mond, aztán ő meg Maren összeölelkeznek.
Ezért. Ezért a pillanatért csináltam az egészet. Hogy láthassam, a
megkönnyebbülésük és örömük miatt megérte.
– Bemehetnénk a hátsó szobába, hogy váltsunk pár szót? – fordul most
Marenhez és hozzám.
Maren aggodalmas arckifejezést vág, de azt feleli:
 – Persze, minden rendben?
Az apja bólint, és megfogja Linda kezét.
– Hogyne.
Mielőtt azonban leléphetnénk, megjelenik Mark, mire Patrick elmosolyodik.
– Ó, remek! Neked is jönnöd kell.
– Hová? – kérdezi Mark.
– A hátsó szobába megyünk megbeszélni valamit. Nálad vannak a házassági
papírok?
Mark bólint.
– Itt vannak nálam, de azzal majd később foglalkozom.
– Arra nem lesz szükség, fiam. Nagy megtiszteltetés lenne, ha Linda meg én
lehetnénk a tanúik. Olyan különleges nekem ez az egész, minden részlete.
Ó, hogy az a rohadt… Szaporán pislogok néhányszor, Maren pedig gyorsan
megszólal.
– Ó, nem, apu, jó lesz ez így. Majd később aláírjuk. Biztos Mark is szívesen
visszamenne már a feleségéhez.
Apu Markra pillant.
– Nem tudsz várni három percet?
Mark csak hápogni tud.
– Én… tudok… de…
– Jó, akkor intézzük el most – fordul hozzám. – Utána átadhatjuk nektek a
nászajándékotokat!
Linda és Patrick megindulnak a hátsó szoba felé, Mark, Maren és én viszont
lefagyva állunk, mert fogalmunk sincs, mihez kezdjünk most, vagy hogyan
vágjuk ki magunkat ebből a helyzetből. Nem írhatom alá a papírokat! Nem
házasodhatok össze ténylegesen Marennel.
– És most? – fordul hozzánk Mark.
Maren megrázza a fejét, és tágra nyílt szemében teljes pánik tükröződik.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, most mihez kezdjünk. Valaki mondja meg,
mit csináljunk!
Lehunyom a szemem, és felsóhajtok.
– Bemegyünk oda, aláírjuk, aztán majd kitaláljuk. Ha Mark soha nem nyújtja
be az okiratot, akkor nem is hivatalos, nem igaz?
Mark a vállát vonogatja.
– Aha, elvileg, azt hiszem…
– Azt hiszed? – sziszegi Maren. – Miféle anyakönyvvezető vagy te?
– Olyan, aki az interneten szerezte az engedélyét – kuncog. – Figyelj, biztosra
veszem, hogy Olivernek igaza van. Aláírjuk, aztán majd széttépem. Csak nyugi.
Patrick a távolban megállva szólongat bennünket, mire mindhárman
vadászkutyaként fordítjuk arra a fejünket. Most már nincs más hátra, mint előre.
Megfogom Maren kezét, és megszorítom.
– Menjünk.
– Ezt nem tehetjük.
Markhoz fordulok.
– Menj oda, foglald le őket, és nyerj nekünk egy percet, oké?
– Rajta vagyok.
Előremegy, és betereli Patricket meg Lindát az egyik irodába az előtér túlsó
végében.
– Gyere, menjünk! Minden rendben lesz – mondom.
Maren suttogóra fogja a hangját.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
– Tudom.
– Ez már túl sok.
Megállok egy-két lépésnyire tőle, és mindkét kezét a kezembe veszem.
– Van más lehetőségünk?
– Nem tudom.
Maren úgy fest, mint aki mindjárt lábon hord ki egy ideg-összeroppanást.
– Épp az imént álltunk ki a családunk elé és esküdtünk meg a szemük láttára,
szóval kissé már messzire jutottunk ahhoz, hogy ezen a ponton forduljunk
vissza. Aki át mond, mondjon bét is, meg ilyesmik.
– És ha a végén hivatalosan is a férjem leszel?
– Akkor majd elválunk, és ezt a vicces sztorit meséljük majd mindketten az
unokáinknak.
Ami azt illeti, nagyon remélem, hogy ha Mark nem nyújtja be a papírokat,
akkor nem válik hivatalossá a házasság, de ha nem így van, akkor a
világtörténelem legrövidebb frigye lesz a miénk.
Belépünk a szobába, és Mark már az asztalra kikészített házassági papírokkal
vár.
– Nos, hát, ez lenne az. Először Oliver és Maren írják alá, aztán pedig a tanúk.
Maren a ruhája végét fogva előrelép, hogy az ne söpörje végig a padlót.
– Jó, akkor én itt írom alá.
Megfogja a tollat, odabiggyeszti az aláírását, aztán a kezembe nyomja az
írószerszámot.
Ezt nem fogom elárulni a testvéreimnek. Hadd higgyék, hogy ez soha nem
történt meg. Gyorsan odafirkantom a nevemet, majd Patrick kezébe adom a
tollat, hogy ő meg Linda is aláírhassák.
Mark felkapja a papírokat.
– És ez minden. Megyek, megkeresem a nejemet, majd a lagziban
találkozunk!
Miután Mark távozott, Patrick felénk fordul. Kimerültnek tűnik.
– Lindával egy ajándékot szeretnénk adni nektek – szólal meg, aztán előhúz
egy borítékot, és átnyújtja Marennek.
Maren átveszi tőle, de a fejét csóválja.
– Nincs szükségünk semmire.
– Lehet, de ezt akkor is oda kell adnom nektek. Majd csak akkor nyissátok ki,
ha kettesben lesztek! – Arcon csókolja a lányát.
– Gyere, jobb lesz, ha leültetlek az asztalhoz. Kimerült vagy – mondja neki
Linda, és felsegíti.
– Csak… hosszú nap volt – feleli Patrick mosolyogva.
Linda bólint.
– Igen, és most majd egy hétre lesz szükséged, hogy visszanyerd az erődet.
Kimennek, Maren pedig az asztalnak támaszkodik. Miután pár percig némán
farkasszemet nézünk egymással, felsóhajt.
– Hát, úgy tűnik, tényleg házasok lettünk.
– Úgy fest. Talán.
– Talán.
Maren rám mosolyog.
– Ígérem, ha ez a boríték pénzt rejt, neked adom.
– De én nem tartok igényt fizetségre. Már így is kaptam tőled egy vakációt,
amire úgy hallom, te is velem tartasz.
Félrenéz, és beharapja az ajkát.
– Stella ötlete volt. Úgy gondolta, hogy amíg apám él, addig fenn kell
tartanunk a látszatot, amennyire csak lehetséges. És mivel Dél-Karolinába
utazunk, így közel lehetek hozzá, arra az esetre, ha…
– Arra az esetre – bólintok.
Maren közelebb lép, az ingem felé nyúl, és megigazgatja a galléromat.
– Volt rajta egy gyűrődés.
– Kösz, hogy megigazítottad.
– Mire nem jó egy feleség.
Ezen felröhögök.
– Na, és most?
– Most – feleli ünnepélyesen – bemegyünk oda, és egy igazán szuper partit
csapunk. Holnap lelépünk vakációzni, és amikor visszajövünk, kiderítjük, hogy
tényleg hivatalosan is házasok vagyunk-e. Én pedig elkezdem törni a fejem,
hogyan viszonozhatom ezt valaha is neked.
– Üdv a klubban – csap a vállamra Jack. – Te házas ember!
– Legalábbis afféle – vigyorog Grayson.
Talán nem is annyira afféle, mint gondolják.
– Mindketten seggfejek vagytok.
– Tudjuk.
– Jó, csak tisztázni akartam, hogy ne legyen tévedés.
Hála az égnek, hogy Josh Deliával táncol, így nem tud ő is beszállni a
bosszantásomba.
– Igényled, hogy beszéljünk neked arról? – kérdezi Grayson tökéletesen
komoly arckifejezéssel.
– Miről? – értetlenkedem.
Jack felnevet.
– A védekezésről meg arról, hogy mi is történik a nászéjszakán.
Mindketten bekaphatják.
– Akkor már inkább titeket kellene felvilágosítani. – Gray és Jack házasság
előtt ejtették teherbe a feleségüket. Én legalább a törvény szerint is nős vagyok.
Talán. De amúgy sem kell efféle szarságok miatt aggódnom, ugyanis még
véletlenül sem tervezek lefeküdni vele.
– Igaz, de mi nem vagyunk szüzek.
– Én sem vagyok az.
Grayson megragadja a vállamat.
– Nincs semmi baj, Ollie. Vannak férfiak, akik szeretnek várni, legalábbis
hallani ilyesmiről.
– Ti mindketten kurva nagy idióták vagytok. – Suttogássá halkítom a hangom.
– És nem vagyok házas, úgyhogy…
– Talán egy cumizással mond majd neked köszönetet – feltételezi Jack.
Úgy tűnik, én cumiztam be a nagy kékerest, mert ezek itt ketten nem fogják
be.
De aztán lelki szemeim előtt megjelenik a térdeplő Maren képe, a farkammal
a szájában, szőke haja a vállára omlik, és az emlegetett testrészem menten
eldurranással fenyeget.
A fene essen beléjük!
Elfordítom a fejem, tudva, hogy ebből a beszélgetésből már nem sülhet ki
semmi jó – erre megpillantom őt. A nagybátyjával táncol, olyan mosollyal az
arcán, mintha a világon minden csodálatos lenne, és hiába hamis ez az egész, a
mosolya nagyon is valódi. Úgy fest, megszabadult a hatalmas súlytól, ami a
vállát nyomta, és legalább ennek örülhetek.
– Nézzetek rá – mondom a fiúknak. – Bármit gondoljatok ti ketten, akkor is
segítettem neki, hogy megadhasson valami fontosat az apjának.
Jack megköszörüli a torkát.
– Helyesen cselekedtél. Bárhogy húzzuk is az agyad.
– De akkor is szívás – fűzi hozzá Grayson.
– Micsoda?
– Hogy nem igazi ez az egész. Jess és Yvette után gyakorlatilag már
lemondtam a szerelemről meg a házasságról. És ez meg is felelt nekem így.
Őszintén szólva, a nőkkel sok a nyűg.
Jack bólogat.
– Próbáljátok csak ki, hogy Stella a feleségetek… – Gray meg én erre fagyos
pillantást vetünk rá.
– Ugyan, fiúk! Emlékezzetek csak vissza, hogy ti, Parkerson tesók mind
imákat mormoltatok az üdvösségemért, amikor az áldásotokat kértem. Ne
tegyünk már úgy, mintha a szobában ülők közül nem tudná mindenki, hogy a nő,
akit szeretek, nehéz természet.
– Ez igaz, csakhogy a bátyjaiként mi mondhatunk róla ilyeneket –
tájékoztatom.
– Pontosan – erősíti meg Grayson. – Te viszont nem.
– De hát a férje vagyok!
– Azt te választottad – vágom rá megbánás nélkül.
– Bizony – bólint rá Grayson,
– Nevetségesek vagytok.
– Ezt senki nem is vitatja, de térjünk vissza oda, hogy Oliver szánalmasan
viselkedik.
Ki nem állhatom a bátyámat.
– Nem vagyok szánalmas.
– Pedig eléggé úgy festesz – bólogat Jack is.
– Csak mert úgy teszel, mintha nem zavarna – fejezi be Grayson az eredeti
állítását arról, hogy miért is szívás ez az egész.
Na, én tényleg végeztem ezzel a társalgással.
– Egyedül ti zavartok.
– Te nem zavarsz engem – fordul Graysonhoz Jack.
– Te sem zavarsz engem – mosolyog Gray.
– Az egyetlen, akit itt zavar bármi is, az a személy, aki tagadja szíve igaz
álmát.
Pislogok néhányat, közben azon töröm a fejem, milyen párhuzamos
univerzumba kerültem.
 – A szíve igaz álmát? – kérdezem vontatottan. – Te tényleg túl sok habos-
babos mesét néztél Ameliával. Jézus.
– Egy pillanat, és erre is rátérünk, de igaza van.
Nagyot sóhajtok, és azt kívánom, bárcsak valami hirtelen vészhelyzet ütne ki
a szállóban, amit egyedül én tudnék megoldani, és emiatt leléphetnék. Elkapom
Maren pillantását, intek neki, remélve, hogy idejön, és megment Dumbtól és
Dumbertől. Elmosolyodik, ide-oda billeg a lábán, aztán belekortyol az italába.
Annyira átkozottul gyönyörű.
Valaki belebokszol a karomba, mire odakapok, és dörgölni kezdem a fájó
pontot.
– Aú, te fasz! Ezt meg mi a fenéért kaptam?
– Mert kocsányon lógó szemekkel bámulod a kamufeleségedet, közben meg
úgy teszel, mint akit hidegen hagy.
– De hát nem hagy hidegen – magyarázom. – Soha nem állítottam az
ellenkezőjét. Ti ketten hadováltok itt össze minden szarságot a szívemről meg
faszom tudja, miről. Oké, beismerem, én csak a kellemes részekért vagyok itt.
Miközben ti a feleségetek meg a gyerekeitek nyomában loholtok, és próbáljátok
boldoggá tenni őket, addig én máris elértem ezt, boldoggá tettem a feleségemet,
és most élvezhetem a partit, utána meg a strandon süttethetem a hasam.
– Aztán majd látni fogod, mi mindenből maradsz ki – szólal meg Grayson, és
ezúttal kicsit sem viccel. – Vissza fogsz emlékezni arra, amire egykor vágytál,
Oliver. Hiszed vagy sem, nem lesz olyan könnyű kisétálni az egészből, és megint
magadra maradni. Efelől biztosíthatlak.
Nem engedem, hogy befészkelje magát a fejembe. Nagyon jól tudom, hogy
magamra maradok. Alexen kívül csak én leszek facér közülünk, ő pedig
Egyiptomban van, és éli az életét. Én meg itt ragadok az összes boldog
házasságban élő idiótával. És tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy a
szállóban élek, ugyanis egyedül ez maradt nekem.
Még a lakókocsinak is annyi, ahol korábban csöveztem.
Most már egy kicsike faházban húzom meg magam a birtokon, így legalább
bármikor ugrasztható vagyok.
Egy hajtásra ledöntöm a whiskey-met.
– Ha már szóba került, meg fogom tenni az összes kellemes dolgot, amit
említettem, most pedig megyek, és táncolok a kamufeleségemmel.
Pokolba a realitással! Ma még kiélvezem a kitalált világunkat.
 TIZENHAT

Maren
– Jól érezted ma magad? – kérdezi Oliver, miközben a családunk és barátaink
tekintetének kereszttüzében a zárótáncot lejtjük.
– Igen. A húgod fantasztikus munkát végzett.
– Arra született, hogy mások pénzét költse. – Megint kocogtatni kezdik a
pezsgőspoharakat. – Hogy az a jó… Ki fogom nyírni a bátyáimat.
Közelebb hajolva megcsókoljuk egymást, és a szívem olvadozik attól, hogy ez
mennyire jó. Olyan könnyű csókolni őt, és tompa fájdalmat érzek, amiért az
ünnepséggel együtt ez is véget ér. Utána elutazunk együtt, öt napig lógatjuk a
lábunkat a tengerparton, aztán pedig mindketten visszatérünk a különálló
valóságunkba. Miután apám meghal, itt a mese vége. Oliver és én ismét csak
barátok leszünk.
És ez elszomorít.
Véget ér a dalunk, és a DJ mindenkit a táncparkettre hív, mielőtt a következő
szám elkezdődne. Így legalább nem kell majd megint kötelezően csókolóznunk.
Oliver szorosan magához húz, és a zene ütemére ringatózunk.
– Mi legyen a ma éjszakával? – kérdezem.
 – Ezt hogy érted?
– Nos, hát, kettesben kell töltenünk a lakosztályban…
– Így igaz – mosolyog Oliver.
– Én csak… én nem tudom, mit… hogy te… – Jóságos ég, mennyire
nevetségesen hangzik a hebegésem. Harmincegy évesek vagyunk, nem tizenöt.
Nyugodtan alhatunk egy szobában, igazán nem kell ebből akkora ügyet
kerekíteni.
Csak éppen a menyasszonyi ruhám van rajtam, és az érzelmeim túlságosan a
felszín közelébe kerültek.
– Minden rendben lesz – biztosít Oliver. – Biztos vagyok benne, hogy tudjuk
kezelni a helyzetet.
– Igazad van. Szerintem már annyira túlkombinálok mindent, hogy
egyszerűen kipurcant az agyam.
– Azt biztosra veszem. És legalább megkönnyebbültél most, hogy sikeresen
túlvagyunk rajta?
– Igen – felelem őszintén. – De azért nehéz is, mert miközben boldog vagyok,
hogy végigcsináltuk, egy kicsi szomorúságot is érzek, mert tudom, hogy talán ez
az utolsó közös emlékem apukámmal, mielőtt meghal. Hihetetlenül hálás vagyok
neked, Oliver. El sem tudod képzelni, mennyire. Egyszerűen tökéletes volt az
esküvőm. Tényleg. Nem is álmodhattam volna szebbet, csak éppen…
– A vőlegény nem volt megfelelő. – Kissé hátrahőkölök attól, ahogy a mondat
végén elcsuklik a hangja.
– Nem. Nem erről van szó.
– Úgy értettem, hogy nem ezzel az Oliverrel akartál egybekelni.
Ebben igaza van, de mégsem erre gondoltam. Ő a megfelelő Oliver. Benne
megvan minden, és ha az esküvőm az eredeti tervek szerint zajlott volna le, nem
lett volna ennyire tökéletes. Oliver Parkerson gyengéd és vonzó férfi. Örömmel
látta a családomat, és habár csak eljátszottuk, hogy szeretjük egymást, mégsem
úgy viselkedett, mint aki csak tetteti az egészet.
Ha valóban a volt vőlegényemhez megyek hozzá, semmi nem ment volna
ilyen simán. Ő is kedves, persze, de az ő jelenléte soha nem nyugtatott meg így.
Kizárt dolog, hogy ő is olyan jól kijött volna a nagybátyáimmal, mint Ollie, a
mostohaanyám pedig élve felfalta volna.
– Talán nem ez volt az eredeti terv, de tudom, hogy ma a legjobb Oliverhez
mentem feleségül – felelem lágyan.
Lassan ráemelem a tekintetem, és a szemében tükröződő vágytól megremeg a
térdem. Hozzám hajol, noha most senki nem kocogtatja a poharát vagy figyeli
árgus szemekkel, hogy mit csinálunk, és az ajkamra szorítja az ajkát.
A csókja puha, édes, és valami több húzódik meg a mélyén.
 Ez őrület!
Teljes őrület, mert nem kellene akarnom, hogy folytassa, de atyaég, mégis
mennyire akarom!
Hátrébb lép, de a homlokát továbbra is az enyémnek dönti, és ahogy a szám
véget ér, alig hallhatón azt mormolja:
– Most aztán jó nagy bajban vagyok.
Én is.
Rohadtul. Nagy. Bajban. Vagyok.
Szétválunk, mindenki kezd elszállingózni, mi pedig egyenként elköszönünk
tőlük.
– Határozottan ez volt a legérdekesebb esküvő, ahol anyakönyvvezetőként
közreműködtem – közli vigyorogva Mark.
– Tekintve, hogy ez még csak a második alkalom, ezzel nem mondtál nagyot –
mutat rá Charlie, a felesége.
– Szentigaz, de tudjátok…
– És soha többet ne merészelj belemenni senki kedvéért.
– Ezt nem ígérhetem. Tartanom kell magam a szabályokhoz, ugyanis bérelt
helyem van a mennyországban, amit nem szeretnék elveszíteni.
Charlie a szemét forgatja.
– Ugyan már, tudjuk jól, hogy úgyis a pokolra kerülsz.
– Melletted most is ott vagyok, drágám – vigyorog.
– Úgy bizony. A pokolban vagy – gúnyolódik Charlie, aztán szorosan
megölel. – Majd alaposan kivesézzük ezt az egészet, ha visszajöttetek. Nem
menekülsz!
– Tudom.
– Marknak igaza van – mondja, miután kibontakozik az ölelésből, és rám
mosolyog. – Csodás lennél terepen.
Forgatom a szemem és felhorkanok.
– Ugyan már! Veszélyes helyzetekbe nem megyek bele.
– És szerinted ez nem volt veszélyes?
– Ez másfajta veszély.
Oliverre pillant, aztán vissza rám.
– Igaz, de semmivel sem kevésbé rizikós, barátom. – Aztán a férjére vándorol
a tekintete. – Túlságosan is jól tudom, hogy végződött a saját sztorim egy
férfival, akit nem szerettem, és akivel meg kellett játszanom a dolgot.
Na, ezt egész biztosan nem fogom csinálni.
Jackson és Catherine közelebb lép, és Charlie valamit Oliver fülébe súg, amin
ő elneveti magát.
– Gratulálok a menyegzőhöz – szólal meg Catherine csillogó szemmel. – Alig
várom, hogy elmeséljétek, milyen volt a nászutatok!
– Most fejezd be! – figyelmeztetem.
– Jó szórakozást, Maren! Komolyan mondom, ha az ügyfelem lennél, azt
tanácsolnám, hogy élvezd ki ezt az egészet addig, amíg még lehet. Az élet nem
könnyű, te pedig mindig is a fejedben éltél. Most az egyszer engedd át a
szívednek a gyeplőt, csak egy kicsit, és ne foglalkozz a lehetséges
következményekkel!
Kissé ledöbbenek ezen a tanácson, egy PR-os szájából.
– Csodálatos, mik meg nem történhetnek, ha így teszel – bólint Jackson.
Catherine félrebiccenti a fejét.
– Ó-ó! Egészen elérzékenyültél, kis puffancsom!
– Az esküvők mindig ilyen hatással vannak rám. – A főnököm bárkit ketté
tudna törni egy suhintással. Magas, erős, és halálos csapásokra képezték ki. De
amikor a feleségére néz, azonnal elolvad.
Cuki.
– Köszönök mindent – mondom, mert tudom, hogy mindent elszúrhattak
volna, de a lelküket is kitették, hogy ez ne történjen meg.
– Egy csapat vagyunk, és ha hamarabb szólsz, mint ahogy előálltál ezzel a
tervvel, megtettük volna, amit tudunk.
Fürkésző tekintettel figyelem, nem igazán tudom, mit jelent ez, és nem is
biztos, hogy akarom, de azért mosolygok, mert úgy érzem, valami kedveset akart
vele mondani.
Miután lelépnek, Devney és Sean érkeznek a helyükbe az alvó Cassandrával
és Austinnal, aki úgy fest, mint aki mindjárt elalszik állva.
Tudom, hogy Devneynek vegyes érzései vannak az egészszel kapcsolatban,
mégis gondolkodás nélkül kiállt mellettem.
– Csodálatos volt az esküvő, és nem is tudom, mi mást mondhatnék, mint
hogy szeretlek, és remélem, hogy mindkettőtöknek jól alakulnak a dolgai –
mondja.
– Ezt hogy érted?
Megvonja a vállát.
– Csak hogy… remélem, mindketten boldogok vagytok.
– Boldoggá tett, amit véghez vittünk.
– Igen. Apukádért.
– Persze, érte – bólintok.
Oliverre téved a tekintete.
– Persze.
– Nekünk most ágyba kell dugnunk ezt a kettőt – mondja Sean, miközben
próbálja eligazgatni az alvó Cassandrát, miközben az összecsuklani készülő
Austint tartja. – Gratulálunk nektek, srácok!
Oliver családja következik a sorban, és ők is a szokott jókívánságokkal
árasztanak el, de aztán a bátyjai otrombán viccelődni kezdenek, mire Oliver
beint nekik. Megölelem Jessicát, Deliát, végül Stellát is, és még egyszer
köszönetet mondok a rengeteg segítségért.
Időt szakítunk rá, hogy mindenkinek köszönetet mondjunk, aki eljött, de
Lindát és apámat utoljára hagyjuk. Linda általában kész rémálom, ehhez képest
ma egész kedvesen viselkedett. Hál’ istennek végül nem krémszínű ruhát vett fel,
és még azt is mondta, hogy örül nekünk. Nehéz utálnom, mikor így viselkedik.
Először Olivert öleli meg.
– Annyira boldoggá tettél mindannyiunkat! Aggódtunk, mert nem volt
alkalmunk jobban megismerni téged az esküvő előtt, de csodálatos ember vagy,
és annyira örülünk, hogy egymásra találtatok!
Oliver mosolyog.
– Nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettem Marent, öröm volt
találkozni veletek, és örülök, hogy én is a család része lehetek.
Linda apámba karol.
– Patrick meg én nem is lehetnénk elégedettebbek, hogy már a fiunknak
tudhatunk!
Apu könnyes szemmel bólint.
– A család a legfontosabb dolog a világon.
– Egyetértek – helyesel Oliver, és a hátamra teszi a kezét.
– Biztos, hogy holnap korán kell indulnotok? – kérdezem apámat, mert
nehezemre esik máris búcsúzni.
Linda válaszol helyette.
– Hosszú utunk lesz hazafelé, és apádnak pihennie kell, hogy visszanyerje az
erejét a hétvége után. Mindenképpen haza kell érnünk a lehető leghamarabb.
Bármennyire is szívesen vitatkoznék vele, alighanem igaza van. Sokat kivett
apámból ez a pár nap. Csak azt kívánom… bár több időnk maradna együtt. Ha
több nevetés és ölelés juthatna még nekünk. Azt kívánom, bárcsak itt
maradhatna, és megállíthatnánk az időt, így soha nem kellene őt elveszítenem.
Oliver keze feljebb csúszik a hátamon, és a vállamat kezdi masszírozni. Felé
fordulok, a keze minden egyes simításából érzem az együttérzést. Mintha csak
azt mondaná, nincs baj, itt van mellettem. Könnyes szemmel bólintok, aztán
apámhoz lépek.
– Szeretlek, apu.
– És én még annál is jobban szeretlek téged, Hercegnőm. Te meg Oliver
tökéletesen összeilletek, és el sem tudom mondani, mennyit jelent nekem, hogy
itt lehettem, a saját szememmel is láthattam, ez egyszerűen… hatalmas öröm.
 Összeszorul a mellkasom, mert azt látta, amit láttatni akartunk vele. Oliver
megszorítja a vállamat.
– Linda, ott van édesanyám, említette, hogy beszélni szeretne veled.
– Tényleg?
Bólint.
– Nem emlékszem, miről, de azt tudom, hogy valami fontos dologról van szó.
– Ó! Természetesen.
Oliver rám kacsint, majd az anyja felé kezdi terelni Lindát.
Ez az ember!
Tudom, hogy nem lehetett könnyű manőver, ugyanis Linda nem szívesen
hagyja magára apámat, és nem szeret kimaradni a beszélgetéseiből.
De ha már így alakult, kihasználom, hogy kicsit kettesben maradhattam vele.
Odatámogatom egy székhez, segítek neki leülni, és megfogom a kezét.
– Szomorú vagyok – vallom be.
– Az esküvőd napján nem kellene szomorkodnod – feleli apu, és a hangjába
zihálás vegyül.
– Szerintem a menyasszonyok mindig egy kicsit elérzékenyülnek.
– A boldogság könnyeivel, Maren. – Lesimít az arcomról pár könnycseppet,
aztán tenyerébe fogja az arcomat. – Csak boldog könnyeket akarok látni!
Hogy lehetnék boldog, amikor tudom, mi következik?
– Boldog vagyok, apu. Nagyon köszönöm, hogy itt voltál, és hogy táncoltál
velem! – felelem.
– Még akkor is, ha inkább csak lötyögésnek volt nevezhető?
A könnyeimen keresztül kicsit elnevetem magam.
– Sosem voltál a parkett ördöge.
– Valóban – ért egyet. – Nem voltak meg a lépések. – Apám keze megpihen az
enyémen, és egy pillanatra lehunyja a szemét. – Sosem fogom elfelejteni a mai
napot. Ahogy kinéztél, azt a mosolyt az arcodon… Lehet, hogy meg vannak
számlálva a napjaim, de ez átsegít majd rajtuk.
Az összekulcsolt kezünkre nézek, és ahogy a feltörő érzésekkel viaskodom,
megint potyogni kezdenek a könnyeim.
– Örülök, hogy átélhettük ezt.
Szabad kezével felemeli az államat.
– Örülök, hogy ő van neked.
Ó, apu! Ez nem igaz. Ő nincs nekem.
El akarom mondani neki, de aztán összeszorítom az ajkamat. Ez adja neki az
erőt az elengedéshez. Ezt nem szabad elfelejtenem.
– Örülök, hogy te vagy az apám. Te tanítottál meg erősnek lenni, és hogy
küzdjek azért, ami számít.
 Halványan elmosolyodik.
– Te egy hihetetlen nő vagy, és ha bármi részem is volt abban, hogy ilyen
emberré váltál, akkor tényleg klassz apa vagyok.
– A leghatározottabban az vagy.
Apám arrafelé néz, ahol Linda és Eveline beszélget.
– Odakísérsz Lindához?
– Persze.
Apámmal egymásba karolva sétálunk ki az előtérbe. Reggel nagyon korán
indulnak vissza, és imádkozom, hogy legalább még egyszer, utoljára
meglátogathassam Georgiában.
Amikor odaérünk hozzájuk, Linda épp felkacag.
– Csodálatos fiad van. Ő a legkedvesebb ember – mondja Linda, a szokásos
mesterkélt mosolyával és erős déli kiejtésével.
– Csodálatos bizony. Az összes gyerekem az.
Oliver kihúzza magát, és érzem, ahogy feszültség árad szét benne. Az anyjuk
meghívása vitát robbantott ki a Parkerson testvérek között, de Oliver végül
megadta magát. Előző este csak pár szót válthattam vele, mielőtt Oliver
odébbterelt.
A hátára teszem a kezem, amitől egy kicsit felenged.
Linda egy pillantással nyugtázza a megjelenésünket, de azon nyomban vissza
is fordul Eveline-hez.
– Higgy nekem, odaleszel azért a hajós körutazásért! A legjobb út, amin
valaha voltunk. Még akkor is, ha utána egy hetet a kórházban kellett töltenünk.
Segítség nélkül.
– Nagyon köszönöm a tippet – feleli Eveline, majd az alkaromra teszi a kezét.
– Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy. Megyek, elbúcsúzom Stellától meg a
fiúktól. Akkor pár nap múlva látlak, Oliver?
Oliver az anyjára mosolyog.
– Felhívlak, amint visszaértünk.
– Rendben. Jó utat, vigyázzatok magatokra!
– Készen állsz, drágám? – fordulok Oliverhez.
– Készen állok – bólint.
Linda odalép hozzám, és egy csókot nyom az arcomra.
– Légy jó, Maren! Örülnénk, ha minket is meglátogatnátok, amikor majd
Georgia közelében jártok. Tudom, hogy kitérő nektek, de ha szeretnéd még
életben látni apádat, akkor…
– Igyekszünk, hogy mihamarabb el tudjunk menni hozzátok – vágja rá Oliver,
amivel mindannyiunkat meglep.
Linda döbbenten mered ránk.
 – Ó! Ez aztán az örömteli változás. Rendben. Jó lesz látni titeket.
– Igen, tényleg az lesz – felelem, és ettől most egy kicsit még jobban
beleestem ebbe a férfiba, aki, úgy tűnik, igazán törődik velem.
Apám nagyot sóhajt, és lerí az arcáról a kimerültség.
– Menj, pihenj le, apu! Reggel benézek hozzátok, mielőtt indultok.
Arcon csókol.
– Akkor reggel találkozunk!
Erre a végszóra Oliver mindkét karjával átöleli a derekamat, én pedig
nekidőlve nézek a távozó apám után, és fohászkodom, hogy legyen még
alkalmam meglátogatni Georgiában.
 TIZENHÉT

Oliver
Marennel felmegyünk a nászutas lakosztályba. Ez az egyetlen szoba a szállóban,
amiben a bátyáimmal szabad kezet adtunk Stellának, és annyit költhetett rá,
amennyit akart. Most először fogom kész állapotában látni.
Lehúzom a kulcskártyát, kinyitom az ajtót, és magam elé engedem Marent.
Utána én is belépek a lakosztályba, és lassan szemügyre veszem a látványt.
A padlótól a mennyezetig érő ablakok ámulatba ejtő kilátást biztosítanak a
tóra és az azt körülölelő hegyekre, a világos tölgyfa padlótól az egész belső tér
nagyobbnak és tágasabbnak érződik. A nászútra összekészített csomagjainkat
máris elpakolták az útból, hogy ne zavarjanak.
– Te jó szagú… – szólal meg Maren a hátam mögött, ahogy körbenéz.
– Ez a szoba…
– Lenyűgöző – fejezem be helyette a mondatot.
– Több annál.
És tényleg.
Maren nénikéje tegnap késő este feljött, hogy fényképeket készítsen a
blogjához, és nagyon remélem, hogy az a cikk hitelesen adja majd vissza a hely
szépségét. Máskülönben soha senki nem fogja látni, mivel nagyon drága ez a
szoba.
– Nos, ez a nászéjszakánk – szólal meg Maren, azzal megfordul, és háttal
lépked befelé a szobába.
Teljességgel elbűvölő. Néhány kóbor szőke hajtincse kiszabadult a fejtetőre
tűzött esküvői kontyából, és az arcába meg a vállára hullik. A ruhája alját a
csuklója köré tekerte, hogy ne söpörje a földet, és az egyik vállpántja kicsikét
félrecsúszott. A mosolya nyugodt, a szeme ragyog.
Szinte ellenállhatatlan vágy fog el, hogy a karjaimba vonjam, és megint
megcsókoljam. A mai nap legnagyobb előnye az volt, hogy ezt simán
megtehettem, és nem kellett magamban őrlődnöm, hogy biztosan jó ötlet-e. Na,
persze, úgy kellett tennünk, mintha szeretnénk egymást, de a legtöbbször
teljesen természetes volt, hogy vele vagyok. Amikor kinyújtottam felé a kezem,
és megérintettem a bársonyos bőrét, reflexszerű volt, nem pedig előre
megfontolt.
Nem tudom, a tettetés mikor fordult át valóságba, de ez történt, és alig egy hét
múlva véget ér az egész. Ő visszatér a megszokott életébe, én pedig itt maradok
egyedül, megint.
– Úgy fest, tényleg – felelem a nászéjszakás megjegyzésére.
A fejét csóválva elneveti magát.
– Nem tudom szavakkal kifejezni, milyen érzésekkel töltött el a mai nap…
Hümmögök egyet és követem, ahogy egyre mélyebbre hatol a lakosztályban.
– Olyan, mintha… egyszerre lenne fura és megnyugtató. Ennek így van
értelme?
– A legkevésbé sincs.
Felkuncog.
– Sejtettem. Egész este ellentétes érzések kavarogtak bennem. Sosem
terveztük, de házasok vagyunk. Na jó, ez attól függ, Mark megoldja-e azt a
részét. Akárhogy is, nincs olyan ember a világon, akivel szívesebben lennék
kamuházas, mint veled.
Felszalad a szemöldököm, és még közelebb húzódom hozzá.
– Miért érzel így?
Egy részem nem akarja tudni a választ, hiszen nem én voltam az első
választása, de akkor sem bírom megállni, hogy rákérdezzek.
Engem néz, a csodaszép zöld szemeit keretező pillái alól.
– Mert…
Még egy lépést teszek felé, és látom rajta, ahogy eláll a lélegzete, mert most
már csupán pár centire vagyunk egymástól.
– Mert?
 – Mert melletted biztonságban érzem magam. Nem emlékszem, éreztem-e
valaha is így ezelőtt. Megbíztam benned, te pedig nem hagytál cserben. Kiálltál
mellettem, bármekkora őrültség is volt, amivel előhozakodtam. – Lesüti a
szemét, és az arca halványan elpirul. – Ez tetszett nekem. Szükségem volt rá.
Nekem is szükségem volt rá. Szükségem volt arra, hogy a közelében legyek,
és ezeket az érzéseket keltsem benne. Egész este a szemem sarkából figyeltem,
hogy hol van, mert biztos akartam lenni, hogy minden rendben van vele. Még
most is védelmezni akarom, óvni őt és a közelemben tartani.
Felemelem az állát, hogy összekapcsolódjon a tekintetünk.
– Nem tudom, mi folyik köztünk. Nem bírok rájönni, hogy ez most igazi,
vagy csak az általunk létrehozott látszat eredménye, de azt tudom, hogy szeretek
veled lenni. Szeretlek csókolni téged, hozzád érni, és beszélgetni veled. Nem
várok ettől semmit. Lemondtam a szerelemről és a párkapcsolatokról, mert úgyis
mind egyformán végződik, de annak örülök, hogy mellettem biztonságban
érezted magad. Megérdemled, hogy így érezz.
Lágyan elmosolyodik, és lábujjhegyre emelkedik.
– Én is szeretlek csókolni téged.
Átölelem, és szorosan magamhoz húzom, így a mellkasunk most egymáshoz
simul.
– Akkor miért is nem csókollak meg újra?
És megcsókolom. Ajkaink egymásba olvadnak, és gondolkodás nélkül utat
enged nekem. A szájába csúsztatom a nyelvemet, nagyon tetszik ez a
koreográfia, amelyben ő játékos, érzéki, és pokolian szexi. Felfelé siklik a keze,
és összeborzolja a hajamat, miközben nyögdécsel.
Megtehetném. Levetkőztethetném és magamévá tehetném őt, sokkal többet is
tudnék adni neki, mint puszta biztonságérzetet. És akarom is, csakhogy ez
érzelmi zűrzavarba torkollna, abból meg köszönöm, nem kérek.
Amikor kibontakozom a csókból, az ajka duzzadt, a tekintete homályos.
– Miért hagytad abba? – kérdezi.
Mert egy kibaszott idióta vagyok, azért.
– Én csak… ami ezt az egészet illeti, nem számítok semmire. Itt van nekem a
szálló, ami miatt aggódhatok, és nem tudom, bármelyikünk is tiszta fejjel
gondolkodik-e ebben a pillanatban.
Tesz egy lépést hátra; nagyot nyel, de továbbra is mosolyog.
– Rendben. Nem gondoltam volna, hogy ezt tesszük. Tudom, hogy részedről
az egész csak tettetés volt, úgy értem, részünkről. És hát valószínűleg igazad
van, ami a tiszta fejjel gondolkodást illeti. Mindketten sokat ittunk, és úgy tűnik,
csak elragadott minket a pillanat heve, nem igaz?
Bólintok.
 – Aha. Én…
– Ne haragudj, nagyon sajnálom, hogy megcsókoltalak!
– Ami azt illeti, először én csókoltalak meg téged.
– Ahogy vesszük. Mármint, én álltam lábujjhegyre, és azzal kezdődött.
Megrázom a fejem.
– De én mondtam, hogy meg foglak csókolni.
– Amit meg is tettél.
– Amit meg is tettem.
Maren beharapja az alsó ajkát, és ettől megint sürgető vágy fog el, hogy
megcsókoljam.
A francba.
– Nincs ezzel semmi baj – vágja rá gyorsan.
De eléggé nagy baj van vele, viszont nem fogok most ezen leállni vitatkozni.
– Ennek örülök.
– Mi lenne, ha átöltöznénk, és megnéznénk egy filmet? – javasolja.
Nem sok kedvem van filmet nézni, de tényleg nem tudunk mást csinálni.
– Jól hangzik.
Mindketten megindulunk a csomagjaink felé, de aztán Maren megtorpan.
– Várj!
– Mi az?
– Majdnem elfelejtettem.
Maren a szoba másik végébe megy, és elkezd kutakodni a borítékhalomban.
Kihúzza az egyiket.
– Ezt, amit apámtól kaptunk, és azt mondta, majd csak akkor nyissuk ki,
amikor kettesben leszünk.
– Most kettesben vagyunk.
Bólint, aztán megszólal:
– Ideges vagyok.
– Miért?
– Mert ismerem az apukámat, és biztos, hogy túlzásokba esett.
– Bármi legyen is a borítékban, azt neked szánta.
Lehuppan a kanapéra. Én is mellé telepedem, és a kezembe veszem a kezét.
– Nekünk. Azt akarta, hogy az enyém és a férjemé legyen, akármi is ez.
– Nyisd ki! – bátorítom.
Elhúzza a kezét, óvatosan kinyitja a borítékot, és egy hivatalos iratnak tűnő
dolgot húz ki belőle. Adok neki egy másodpercet, hogy átfussa, és türelmetlenül
várom, hogy nekem is elárulja, mi az. A keze remegni kezd, és zokogás fogja el.
A mellkasomra vonom.
– Miért sírsz?
 Átnyújtja nekem a darab papírt, kiderül, hogy egy virginiai ingatlan tulajdoni
lapja. Atyavilág! Egy házat adott neki, földbirtokkal.
– Ez… ez a-anyámé v-volt. Az ő családi birtoka, amiről azt hittem, hogy a
nagybátyámra szállt.
Letörlöm az arcáról a könnyeket.
– Ezek szerint nem, és most már a tiéd.
– Apu megtartotta. Mindvégig. Megtartotta, és nem tudom, mit gondoljak
róla.
Nem biztos, hogy értem, miért borította ki ennyire, de egyértelmű, hogy ez
sokat jelent neki.
– Meséld el! – bátorítom.
Szóval most itt ülünk az esküvői öltözetünkben, és hallgatom, amint a
virginiai családi farmjukról mesél. Az anyukája ott nőtt fel, és arról álmodozott,
hogy a gyerekeit is ott neveli majd fel. Amikor meghalt, végrendelet hiányában a
birtok hagyatéki eljárás alá került, és Maren nagybátyja azt állította, neki kellene
megkapnia. Maren azt hitte, hogy az övé is lett végül, mert az apja egyszer ezt
említette, és nem is tettek több hétvégi kirándulást a birtokra.
– De itt az áll, hogy mindvégig apámé volt, és… most már az enyém.
– Talán azért őrizte meg neked, hogy ha szeretnél, majd odaköltözhess a saját
családoddal.
Lecsuklik a feje.
– Túl sok ez most.
Átkarolom, ő pedig a vállamra hajtja a fejét. Megtartom, és semmi más nem
érdekel, csak hogy megadjam neki, amire szüksége van. Ki nem állhatom
magamban, hogy meg akarom menteni, segíteni akarok neki, és ott lenni
mellette, miközben tudom, hogy ez az egész egy átverés.
Én a jóbarát vagyok, az a srác, aki abban jó, hogy támogatást nyújtson, de
semmi több.
Soha nem is voltam több ennél. Én vagyok a legjobb, csak nem neki.
De félresöpröm ezeket a gondolatokat, mert nem számít, milyen szerepet
játszom ebben, meg akarom érinteni. Fogom az önző részemet, amelyik élvezi
ezt az egészet, és hagyom, hogy megtörténjen.
Maren hosszan felsóhajt, és rám mosolyog.
– Köszönöm, Oliver.
– Mit?
– Hogy átkozottul csodálatos vagy. Nem tudtam volna nélküled végigcsinálni
ezt az egészet, és komolyan te vagy a legjobb!
Túl gyakran fordul elő, hogy a legjobb nem elég jó.
– Hát, elég sok mindenben jó vagyok.
 – Mint például? – kérdezi, és érzem, ahogy megváltozik a szobában a
hangulat.
– Ó, édesem, ha te azt tudnád…
Pír futja el az arcát, és félrenéz.
– Ti, férfiak, mind egyformák vagytok.
– Ezt csak veletek, nőkkel szeretnénk elhitetni.
– Igazán?
– A leghatározottabban így van – felelem, és talpra ugrom. – Most pedig
vegyük le ezt a szart, öltözzünk át valami kényelmesebbe, aztán pedig terítsük ki
a maradék kártyáinkat is!
Maren megfogja a felé nyújtott kezemet.
– Jól hangzó terv, Mr. Parkerson!
– Örülök, hogy a tervem ilyen szívélyes fogadtatásra lelt, Mrs. Kamu-
Parkerson!
Felnevet, aztán megindul a csomagjai felé, én pedig becélzom a saját
bőröndjeimet.
Megragadom a rövid tornagatyámat és az egyik pólómat. Amikor
megfordulok, látom, hogy Maren a földre hajigálja a táskájából a cuccokat, és
közben valamit motyog.
– Minden rendben? – érdeklődöm.
Hatalmasat sóhajt, és tovább kutakodik.
– Nem.
– Mi a baj?
Ledobja a kezében tartott ruhát, aztán fölegyenesedik, és a padlón keletkezett
rendetlen halomra mered.
– Valaki újrapakolta a csomagomat.
– A húgom meg a tanúd…
– Igen, szóval nem azokat a cuccokat csomagolták vissza nekem, mint amiket
eredetileg elpakoltam.
– És ez miért is probléma?
Maren felkapja az egyik ruhadarabot, amit a földre dobott.
– Mert ezt pakolták be helyette! – mutatja fel a kezében tartott, roppant
vékony darab fehér selymet.
Felszalad a szemöldököm, és vigyorogni kezdek.
– Hát, ez igazán kedves volt tőlük.
– Tényleg? Rémlik még, hogy alig egy perccel korábban azt fejtegetted, mi
mindent nem akarsz? – szűkül össze Maren szeme. – Amikor emlékeztettél,
hogy nem kellene semmit megtennünk abból, amit nekem minden vágyam volt
megtenni?
 – Naná…
– Nos, hát, akkor mindkettőnknek sok szerencsét kívánok!
Kiemel egy másik göncöt a halomból, és… Jézusatyaúristen, egy újabb
áttetsző hálóing. Már ha az egyáltalán nevezhető hálóingnek.
– Nem veheted fel azt.
– Ó, csakugyan? És akkor mégis mit szeretnél, mit vegyek fel?
– Bármi mást – hadarom. Teljességgel kizárt, hogy képes legyek uralkodni
magamon a közelében, ha ez van rajta.
– De nincs semmi más. Három ilyet pakoltak be nekem alváshoz. Úgy fest, a
húgod meg a legjobb barátnőm azt gondolják, nincs szükségem ruhákra.
– Rendben, és mi a helyzet a sortokkal?
Szárazon elmosolyodik.
– Ó, arról is gondoskodtak. Csak fürdőruháim vannak meg alkalmi gönceim.
Ki fogom nyírni őket.
– Holnap Dél-Karolinába menet megállunk majd vásárolni. Ma éjszakára
pedig adok neked valamit, amit felvehetsz.
Az én bőröndömet nem a húgom pakolta be, úgyhogy szerencsére vannak
használható ruhadarabjaim.
– Rendben – sóhajt bosszúsan Maren.
Kihúzok egy kosaras rövidgatyát meg egy pólót, és a kezébe nyomom.
– Köszi.
Amíg átöltözik a fürdőszobában, lerogyok a székre. Ez kész rémálom. Nem
tudom, hogy fogom ezt öt napon át kibírni. Kizárt, hogy képes legyek tudomást
sem venni róla, mennyire vágyom rá. Viszont neki nincs most szüksége arra,
hogy rámásszak. Nem sokkal ezelőtt tette ki a szűrét a srác, akihez hozzámenni
készült, és ebből nem éppen az következik, hogy készen állna ágyba bújni
velem.
Személyes tapasztalatból tudom, hogy ha az ember majdnem összeházasodik
valakivel, ez még nem jelenti szükségszerűen, hogy szerelmes is volt belé. A
pokolba is, szemtanúja voltam, ahogy a nő, akit szerettem, randizni kezdett
valaki mással rögtön a szakításunk után.
Nem keveredhetek bele valamibe, amiről tudom, hogy az égvilágon semmi jó
nem fog kisülni belőle.
Volt már ebben részem. Annyira, hogy momentán én gyártom a „Jöttem,
láttam, vesztettem” feliratos pólókat.
Megdörzsölöm az arcomat, veszek egy mély levegőt, és felállok. Erős férfi
vagyok, aki nem törik meg könnyedén. Csak mosolyt kell erőltetnem az
arcomra, átvészelni a következő pár napot, aztán vissza is térhetek az életbe,
amit elterveztem magamnak.
 Kigombolom az ingemet, és amikor már épp készülök levenni, nyílik a
fürdőszobaajtó, és megpillantom Marent, aki még mindig a menyasszonyi
ruhájában van.
– Szükségem van rád.
Szükségem van rád.
Arra van szükségem, hogy levetkőztess, aztán a következő pár órában kéjes
sikolyokat csalj ki belőlem.
Kérlek, Oliver!
Csak éppen nem ezt mondja. Nem, a valóságban felsóhajt, és a vállát
vonogatva megszólal:
– Nem tudom kigombolni a ruhámat. Segítenél?
Hát, végül is ez is valami olyasmi, mintha levetkőztetném. Valójában
pontosan az, csak a mondat további részei nem hangzottak el… egyelőre.
Megköszörülöm a torkom, és odalépek hozzá. Megfordul, átveti a haját a
vállán, ezzel csodás kilátást enged a hátára. Olyan átkozottul gyönyörű így, a
teljesen leengedett hajával, ami szőke selyemzuhatagként omlik le.
Odalépek mögé, ő pedig hátrafordított fejjel, oldalról pislogva lesi, hogy mit
csinálok. Az ujjaim a legfelső gombra vándorolnak.
– Tudod, voltaképp örülök is, hogy ez igazából nem a nászéjszakánk – vallom
be, miközben a gombokkal ügyetlenkedem.
– Miért örülsz ennek?
– Mert ha a feleségem lennél, akkor letéptem volna rólad a ruhát.
Kicsit megborzong.
– Tényleg?
– De még mennyire – felelem elmélyülő hangon, ami remélem, képes
palástolni a testemben szétáradó vágyat.
Még két percig sem bírtam ki, miután azzal a hülye buzdító beszéddel lelket
vertem magamba.
A gombokra összpontosítok, és sikeresen ki is gombolok még egyet.
– Miért? – suttogja Maren.
Ne válaszolj neki, Oliver! Az isten szerelmére, fogd be!
– Mert annyira fenemód vágytam volna rá, hogy meztelenül lássalak az
ágyon, hogy azzal sem törődtem volna, ha a ruha cafatokra tépve hever a padlón.
Maren egy pillanatra elakadó lélegzettel fordul meg, és a fürdőszobai tükörbe
bámul.
– Sajnálom, hogy ez nem a valódi nászéjszakád.
– Én is sajnálom.
Halványan elmosolyodik, én pedig az utolsó gombját is kigombolom.
– Köszönöm.
 A legkevésbé sem szívesen.
– Igazán nincs mit – felelem könnyed mosollyal, noha a lelkem minden, csak
nem könnyed.
Visszamegy a fürdőszobába, becsukja maga mögött az ajtót, én pedig gyorsan
átöltözöm, még mielőtt beájulok a székbe, ahol majd aludni fogok.
Hogy a fenébe keveredtem ebbe a helyzetbe?
Óráknak tűnő pár perc elteltével Maren megjelenik a sortomban, amit kábé
négyszer hajtott fel, és úgy néz ki, mintha meg is csomózta volna, vagy ilyesmi.
A pólóm is lóg rajta, és bár nem kellene, hogy vonzónak lássam, mégis baromira
az. Ezek az én ruháim rajta. Alattuk pedig meztelen.
– Kösz, hogy kölcsönadtad ezeket ma éjszakára. – A földre szegezi a
tekintetét. – Kicsit nagy rám, de még mindig jobb, mint az a hálóing.
– Igen, annál mindenképpen – helyeslek.
Abba belepusztultam volna.
Bár még így is van rá esély.
Az ágyhoz lép, és bebújik a takaró alá, míg én a széken helyezkedem el.
Maren felvihog.
– Mi az?
– Röhejesen festesz.
– Köszi. Gyakran hallom ezt a nőktől.
– Biztosra veszem, hogy nem.
Tovább fészkelődöm, és ülő helyzetbe emelkedem, mert a hátsóm folyton
lecsúszik. Ezt a bútort nem alvásra találták ki.
– Akkor most már tudnod kell, hogy ha szerelemről van szó, egy totális
lúzerhez mentél hozzá kamuból.
Maren nekilát, hogy befonja a haját, közben a vállát vonogatja.
– Az a totális lúzer nem lehet rosszabb, mint a te hamis feleséged, akit még az
esküvő előtt faképnél hagyott a vőlegénye, és ezek után szabályosan esedezett
neked, hogy játszd el vele az esküvőt, csak hogy aztán lepattinthasd. Na ezt
übereld!
– Volt egy meghiúsult eljegyzésem, amit egy majdnem-eljegyzés követett,
ahol másodszorra sem sikerült felhúznom a gyűrűt. Te… – a fogamon át szűröm
a levegőt – …a kanyarban sem vagy, barátocskám.
– Két eljegyzés? Azta. Te igazi lúzer vagy!
– Na látod, szívesen.
Maren a fejét csóválja.
– Gyere ide, Oliver! Nem alhatsz abban az izében, és felnőttek vagyunk.
Biztosra veszem, hogy minden rendben lesz, ha az ágyban alszol.
Én meg biztos vagyok benne, hogy semmi nem lesz rendben, arra viszont
tényleg semmi esély, hogy egy szemhunyást is aludjak ebben a székben.
Azonkívül tényleg nem akarok szánalmasnak tűnni azzal, hogy elutasítom.
– Rendben, de meg kell ígérned, hogy nem fogsz kihasználni – felelem félig
felvont szemöldökkel.
Maren somolyogva igazgatja a haját.
– Megesküszöm, hogy nem fosztalak meg az ártatlanságodtól ma éjszaka.
Felé hajítom az egyik párnát, amitől felnyikkan, aztán bemászom mellé.
Végül egymás mellett ülve kucorgunk, hátunkat a támlának döntve, félszegen,
és fogalmunk sincs, mi legyen a következő lépés.
– Meg akarod nézni azt a filmet? – kérdezem.
– Naná!
Megint körbenézek a szobában, és azon jár az agyam, hogy a pokolban nincs
idebent egy tévé.
– Van itt valahol egy átkozott képláda? – kérdezem, és már mászom is le az
ágyról, hogy a keresésére induljak.
– Nem te tervezted ezt a helyet?
– Ez a szoba Stella műve.
– Ez a nászutas lakosztály. Gondolom, azt feltételezte, hogy a nászutasok mást
csinálnak – jegyzi meg Maren, miközben ő is a készülék után kutat. – Hah!
Megtaláltam!
Odakapom a tekintetem, és látom, amint diadalmasan magasba emel egy
távirányítót, mint valami hadi zsákmányt.
– Rendben, akkor most már csak a tévét kellene megtalálnunk.
Visszamászik az ágyba, és megpaskolja a lepedőt maga mellett.
– Nézd! – A szemben lévő falra irányítja a távkapcsolót, megnyom rajta egy
gombot, és amit mindeddig egy szép, bekeretezett műalkotásnak véltem, hirtelen
televízióvá alakul át.
– Ez óriási! – Meglepetten indulok felé, mert álmomban sem gondoltam
volna, hogy az nem egy kép. Szorosan a falra simul, úgy fest, mint valami fotó,
alig észrevehető háttérvilágítással.
– Mindenképp be kell szereznem egy ilyet – mondja Maren, és bekapcsolja a
Vinny, az 1 ügyű című filmet, ami már nagyjából a felénél jár.
– Imádom ezt a filmet!
– Igazi klasszikus.
Elmosolyodik.
– Eileen nénikém hibátlanul tudja utánozni a film szereplőinek kiejtését. Egy
időben mindig ezt néztük, és gurultam a nevetéstől, amikor idézgetett belőle.
Maren feltérdel, és szóról szóra elkezdi felmondani a filmet.
Mindketten nevetünk, majd elpirul zavarában, amikor az egyik akcentust nem
sikerül jól utánoznia.
– Ez szánalmas volt – jegyzem meg.
– Szívesen meghallgatnám a te New York-i kiejtésedet – vigyorog.
– ’szedbe ne jusson! – Mindent beleadok, de az utánzásom így is csaknem
szégyenletesre sikerül, ő pedig hátraveti magát az ágyon, és hisztérikus
nevetésben tör ki.
Maren fülig érő vigyorral rázza fel a párnát.
– Ki gondolta volna, hogy bármelyikünk is így tölti majd a nászéjszakáját?
– Az hétszentség, hogy én nem.
– Én sem, de meg kell mondjam, ez szinte tökéletes. Mintha megint a fősulin
lennénk.
Leszámítva, hogy akkoriban nem akartam leszaggatni a ruháit.
– Bizonyos fokig. A film és a társaságod tökéletes, de valami akkor is
hiányzik.
– Micsoda?
– A kaja. – Felkapom a telefonomat, és leszólok a személyzetnek, hogy a
szobapincér hozzon nekünk valami ételt.
Amint leteszem, Maren drámaian a szívére szorítja a kezét.
– Én hősöm!
– Próbálkozik az ember – felelem dagadó mellkassal.
– Megpusztulok az éhségtől. Annyira szomorú, hogy egész este kábé öt
percünk volt valami kaját tömni magunkba.
Legszívesebben a nyelvemet (vagy valami mást) tömném most belé.
Gondolatban egy jókora pofont keverek le magamnak.
– Egyetértek. Tudom, hogy elvileg ez volt a főpróba a szálló megnyitása előtt,
de míg a személyzetet csak dicsérni tudom, arról lövésem sincs, a kaják hogy
sikerültek.
Az ajkát csücsörítve elgondolkodik.
– Hmm, igazából senki nem panaszkodott semmire.
– Ezt mire érted?
– Úgy az egész hétvégére. A családom egész idő alatt repesett a boldogságtól,
és minden alkalommal itt ettünk, szóval azt tudod, hogy a kaja jó volt. Mert ha
nem így lett volna, akkor az a ti fületekbe is eljut, de senki nem reklamált.
Ez igaz. Annyira lefoglaltak az esküvő körüli dolgok, hogy oda sem
figyeltem, mi történik körülöttem.
– Jó nagy seggfejnek érzem magam, amiért nem végeztem a munkámat.
Maren keze megpihen az alkaromon.
– Sokkal többet tettél annál! Te gondoskodtál mindenről. Dicséretnek
szántam, amit mondtam, Oliver. Nemcsak a világ legcsodálatosabb
vőlegényének bizonyultál, de eközben még a szálló ügyeit is szuperül intézted.
Nem akarom, hogy hassanak rám a szavai.
– Szerintem azt a testvéreim csinálták.
– Szerintem meg sokkal nagyobb szereped volt benne, mint ahogy azt te
gondolod. Fantasztikus lesz ez a szálló. Érzem, és látom is.
– És mitől vagy olyan biztos ebben? – kérdezem.
– Attól, hogy hiszek benned.
Ez már nem pattan vissza rólam. Mélyen a lelkembe ivódik, mint valami
balzsam, amiről azt sem tudtam, hogy szükségem van rá. Elfedi a sebeket, és
gyógyítani kezdi odabent, ami összetört.
A szentségit, Maren.
De mielőtt igazán begurulhatnék, közelebb húzódik hozzám.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– Csak lazítok – feleli Maren lágy hangon.
Aztán az oldalára fordul, szembe velem, és így most teljes testével hozzám
nyomódik. Lábát a lábam köré kulcsolja, a karját a hasam köré fonja, és a
mellkasomra hajtja a fejét.
– Maren…
– Összebújásnak hívják, Ollie. Szerintem mindketten megérdemeljük egy
ilyen rázós nap után.
A hivatalos tiltakozásomból az lesz, hogy átölelem, szorosan magamhoz
húzom, és így kezdjük el nézni a filmet. Igen, ez után a nap után szerintem is
megérdemeljük.
 TIZENNYOLC

Maren
Igen. Igen. Igen.
Lehunyva tartom a szemem, és teljes mértékben a hatalmukba kerítő érzésekre
koncentrálok. Egy tenyérre, ami a mellem köré simul, a nyakamon vándorló
ajkakra és az élvezetre, ami mindenfelé bizserget.
Ujjaim a sűrű hajába siklanak, és érzem, ahogy az ajka a bőrömnek feszül.
Mélyről jövő nyögés tölti be a fülemet, ami vigyorgásra késztet.
Annyira jó érzés! Ahogy a meleg teste az enyémhez simul, egyszerűen maga a
tökély.
Felnyögök, ahogy a forró nyelve lefelé siklik a mellkasom irányába.
– Ne hagyd abba – suttogom, és szorosabban markolok a hajába.
Hihetetlen, és azt akarom, hogy Oliver soha ne hagyja abba.
Oliver. A férjem.
Ó, istenem!
Kipattan a szemem, mert most ébredek rá, mi a franc folyik itt.
– Oliver? – nyikkanok fel.
Felemeli a fejét, zavaros tekintetében álom és vágy keveredik.
 – A nevemen szólítottál – magyarázza. – Könyörögtél nekem.
– Tényleg? – próbálok visszaemlékezni, de csak halványan dereng valami
az… ó, tényleg, az álmomból.
Basszus.
Hátrébb dől, úgy figyel engem.
– Csak nem… A mindenit! De, lefogadom, hogy igen.
– Úgy van. Álmodtam, és azt hiszem… én… – itt megtorpanok, mert sehogy
sem jut eszembe hihető önigazolás. Porig aláztam magam. Begerjedtem.
Kétségbeestem. – Sajnálom.
– Én nem – vágja rá azonnal.
– Te nem sajnálod?
– A legkevésbé sem. Én folytattam volna.
Óvatosan fürkészem.
– Úgy is, hogy megbeszéltük, nem kellene?
– Az még azelőtt volt, hogy a karjaimban aludtál el, és egész éjszaka hozzám
dörgölted a fenekedet, miközben a nevemet nyögdécselted. Ennyire azért nem
tudom tartani magam. Szerintem tiszta sor, hogy mindketten akarjuk.
Feldübörög a szívem, és hirtelen már nincs is semmi oka, hogy ne lépjem át
azt a határt. Sejtelme sincs, hogy ettől teljesen beindultam, csak hát
annyiféleképpen végződhet nagyon rosszul ez a dolog. És persze
annyiféleképpen végződhet jól is. Oliver és én dönthetünk úgy is, hogy együtt
kimelegszünk, leizzadunk, kielégülünk, aztán elválunk. Nincs sérülés, nincs
bonyodalom, nincsenek érzések.
Vágyom rá. És ő is vágyik rám. Felnőttek vagyunk. Szóval akár kezdhetünk is
vetkőzni.
Az elutasítástól való félelmemben nem mondom ki hangosan a fentieket.
Várok, és minden egyes lélegzetvétel egy örökkévalóságnak érződik, mire
elhagyja a tüdőmet.
Végül összeszedem a bátorságomat, és megszólalok.
– Azt tudom, hogy én akarom.
Felemelkedik a keze, és kisimít egy hajtincset, ami az arcomba hullott.
– Örömet akarok szerezni neked.
Ó, azt én is akarom.
– Már így is annyi mindent kaptam tőled.
– És még többet is adhatok neked. Hadd szerezzek neked örömet, Maren!
– És aztán mi lesz?
Oliver ördögi vigyorral néz rám, amit legszívesebben az ajkaimmal törölnék
le az arcáról.
– Aztán elmegyünk a nászutunkra, és egész idő alatt jól szórakozunk. –
 Közelebb hajol, így az ajka már-már az enyémet súrolja. – Elmerülünk a
pillanatban, még mielőtt vissza kellene térnünk a valóságba.
Ez tényleg nagyon jól hangzik, és egy olyan érzést hív elő belőlem, amivel
egy ideje már nem találkoztam – reménykedni kezdek.
– A valóság szívás – felelem szinte suttogva.
– Akkor éljünk egy kicsit a képzeletünkben!
A kezem a tarkójára vándorol, és magam felé húzom, úgy, hogy az ajkunk épp
csak összeérjen.
– Ezt megtehetem.
– Hál’ istennek – nyög fel, azzal az ajkamra tapasztja az ajkát.
Az elmúlt pár napban váltott csókjainkat össze sem lehet hasonlítani ezzel.
Oliver és én vadul csókoljuk egymást, cseppet sem fogjuk vissza magunkat,
miközben ide-oda passzoljuk a kezdeményezést. Megcsókol. Én
visszacsókolom. És ez így megy oda-vissza, míg végül már fogalmam sincs, ki
kezdte a soron következő csókot, de nem is érdekel.
Ajkak, nyelvek és elakadó lélegzetek vagyunk, és ez így teljesen meg is felel
nekem. A hátamra dönt, és a teste jóformán beborítja az enyémet, miközben
felhúzom a pólóját, érezni akarom a bőrét.
Csak annyi időre áll meg, hogy letépje magáról a felsőt, és a következő
pillanatban már megint rajta van a kezem, mert muszáj a bőrét érintenem.
Végighúzom az ujjaimat a gerincén, és élvezem, ahogy a feszes izmai egymás
után összehúzódnak az ujjbegyem alatt, miközben a nyakamat csókolgatja.
– Tetszel a ruháimban.
– Tetszene, ha már nem lennék a ruháidban.
Oliver az orrával végigcirógatja a nyakamat.
– Lefogadom, hogy az nekem is tetszeni fog.
A pólójában meg a sortjában vagyok, és valamikor az éjszaka folyamán eléggé
meglazult a csomó, amit a nadrágra kötöttem, hogy ne csússzon le rólam, de már
egy egészen aprócska mozdulat is elég lenne hozzá. Oliver felül, és lehúzza
rólam a pólót.
– Sejtelmed sincs, milyen sugárzóan szép vagy – szólal meg, én pedig
elvörösödöm attól, ahogy engem néz.
Tudom, hogy csinos vagyok. Nem a sznob módon, de még soha senki nem
panaszkodott. Ám még ha erről a városba érkezésem előtt teljesen meg is
feledkeztem volna, akkor is meggyőzött volna arról, hogy vonzónak talál, ahogy
egész héten bámult rám.
Viszont ahogyan most néz rám, ezzel a tüzes és sóvárgó tekintettel, attól a
torkomban kezd dobogni a szívem.
Szoborszerű mellkasa és széles válla megtestesíti mindazt, amit szeretek egy
férfiban. Erőt sugároz, és azt szeretném, ha az ereje beborítana.
– Oliver – szólalok meg, miután a tekintetem visszatalál az arcára. – Piszkosul
szívdöglesztő vagy.
Fel nem foghatom, hogy is engedhette ki őt bármelyik nő a kezei közül.
De elhessegetem ezt a gondolatot, elvégre most itt van. Pillanatnyilag az
enyém, és legalább öt nap szórakozás vár rám a jövőben.
Végighúzom az ujjaimat a mellkasán, és beharapom az alsó ajkamat.
– Biztos vagy benne? – kérdezi, és a keze a hátam mögé vándorol, magához
húz, a meztelen mellkasunk egymásnak simul.
– Tudom, hogy akarlak. És akarom ezt. Ki akarom deríteni, hogy mi ez
kettőnk közt.
Ismét végigsimít a hüvelykujjával az alsó ajkamon.
– Aztán kiszállunk az egészből, és elsétálunk.
Lágy, nyögdécselő hangot hallatok, miközben a nyakát csókolgatom, és
képtelen vagyok leállítani magam.
– Mondd ki te is, Maren!
Mélykék szemébe nézek.
– Aztán kiszállunk az egészből, és elsétálunk.
Oliver vigyora egyszerre nagyképű és szexi.
– Már persze ha tudsz még járni, miután végeztem veled.
– Hát akkor igyekezz a lehető legrosszabb lenni! – vágom rá kapásból.
– Kihívás elfogadva!
Levegőt venni sincs időm, máris az ágyra fektet. Fészkelődni kezdek, de
közelebb húz magához. Egy újabb perzselő csókban forr össze az ajkunk, aztán
megindul a mellkasom felé. A keze ott van mindenütt, simogat, gyömöszöl,
szorongat és cirógat. Túlterhelő ez az ingeráradat, de egyben mennyei.
Az ajka most a mellemhez ér, körbecsókolja és nyalogatja a bimbó hegyét,
majd pedig az egészet a szájába veszi. Hangosan felkiáltok, a csípőm
megemelkedik, ahogy mohón szívogat. Előre-hátra mozog a nyelve, pöcögteti a
mellbimbómat, érzem, hogy a fogával csipkedi az érzékeny bőrt.
– Ó, uramisten! – kiáltok, miközben a keze lefelé csúszik a testemen, végül
bekúszik a kölcsönsortom alá. Amikor nem talál alatta semmit, felnyög.
– Francba, Maren! Nincs rajtad bugyi?
– Én… nem szoktam hordani.
– Szóval nem is pakoltál be fehérneműt?
Enyhén megvonom a vállamat.
– Nem igazán.
– Hála a magasságos égnek!
Letépi rólam a sortot, és a szoba túlsó végébe hajítja.
 De épp csak egy pillanatig érezhetem kiszolgáltatottnak magam, mert a
következő másodpercben ismét csókokkal borít el, folyamatosan haladva a
hasam felé, majd még lejjebb merészkedik.
– Napok óta vágytam már erre.
– Napok? – kérdezek vissza.
– Hetek, ha őszinte akarok lenni. Amióta újra megláttalak, arra vágytam, hogy
megérintselek. Aztán ott volt az a csók. Tegnap már attól tartottam, hogy teljesen
elvesztem az eszem. Ott álltál abban a fehér ruhában, annyira gyönyörű voltál, és
úgy mosolyogtál rám, mintha valami istenverte hős volnék.
Az arcához szorítom a kezem.
– Nekem tényleg a hősöm vagy.
– Nem, nem vagyok az.
– Sejtelmed sincs, mit érzek irántad.
Hogy őszinte legyek, nekem sincs lövésem róla, hogy mit érzek. Össze
vagyok zavarodva, mert nem kellene éreznem semmit. Az összetört szívemet
kellene ápolnom ahelyett, hogy Oliver érintéséről, ajkáról álmodozom, na meg a
farkáról, ami igencsak tetszetősnek ígérkezik.
Egyszóval tényleg nem tudom, mit jelent ez, mert kész őrület az egész.
– Miért nem árulod el, mit érzel? – kérdezi mély és rekedtes hangon.
– Nem tehetem.
– Talán csak ösztönzésre van szükséged. – Lejjebb csúszik, és széttárja a
lábamat. – Te beszélsz, én meg addig nyallak. Ha abbahagyod… nos, akkor
lehet, hogy én sem folytatom.
– Oliver – nyögöm ki, miközben teljes erővel leteper a vágy utána. – Kérlek…
– Mire kérsz, kedvesem?
Odafordulok, hogy a szemébe nézzek.
– Szükségem van rád!
– Nekem pedig arra van szükségem, hogy idelent felhabzsoljalak, úgyhogy azt
ajánlom, vágj bele, és meséld el nekem, mit érzel!
Felnyögök, mert ez nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Mármint egy kicsit
mégis, de… nem tudok úgy gondolkozni és beszélni, ha ő közben… atyaúristen!
Oliver forró nyelve a csiklómra csúszik, én pedig a lepedőbe markolok.
– Meg akarlak ízlelni, Maren. Azt akarom, hogy a nyelvemen élvezz el,
úgyhogy gyerünk, tedd meg, hogy mindketten megkaphassuk, amit akarunk –
vezényel.
– Kedvellek. Tetszik, amilyen érzéseket keltesz bennem – hadarom, amíg
némileg az eszemnél vagyok.
Ismételten az ajkával jutalmaz. Oliver ide-oda mozog az idegvégződéseimen,
amitől perzselő hőség fut végig az ereimen.
 – Önzetlen vagy.
– Önzetlen? – kérdezi, aztán újfent lefetyelni kezd. – Nyilvánvalóan sokkal
többet kapok, mint amire számítottam – teszi hozzá.
– Mindketten többet kapunk – mondom, és egy hatalmas nyögés hagyja el az
ajkamat. Uramisten, de jól csinálja!
Miközben tovább nyalogat, szívogat és pöckölget, folytatom a mondandómat.
– Melletted úgy érzem, élek. Reményt adsz, hogy a szerelem többet jelent,
mint ahogy eddig gondoltam. Nagyon vágyom rád, és nem tudom, mit tegyek –
vallom be, de már azt sem tudom biztosan, hogy egyáltalán hangosan
kimondom-e. Olyan gyorsan készülődik az orgazmusom, hogy a mondatok
összefüggéstelen szózagyvalékká esnek szét a fejemben. – Istenem… Oliver, mi
történik? Miért kívánlak ennyire? Miért kellesz nekem ennyire?
Nem hagyja abba, és minden eltelt másodperccel közelebb hajszol a csúcshoz.
– Annyira kívánlak! Azt akarom, hogy ez folytatódjon, és akarlak téged…
mindenestül.
A hátam ívbe görbül, mert ez már túl sok. Az orgazmusom rakétaként lő ki és
robog keresztül rajtam, arra késztet, hogy hangosan sikoltsam a nevét, neki pedig
le kell szorítania a lábamat, hogy folytatni tudja.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után lassul a lüktetés, mire Oliver rám
mászik, és maga felé fordítja az arcomat. Oldalra nyúl, előkap egy gumit,
felhúzza, aztán visszafordul hozzám. Két kezével az ágyra támaszkodik,
karjaival keretezve az arcomat, a szerszáma behatolásra készen meredezik a
bejárat előtt.
– Ez meg fogja bonyolítani a dolgokat.
Halványan elmosolyodom.
– Azt hiszem, már így is minden határ elmosódott.
– Szerintem is. – Belém hatol, aztán megtorpan.
– De ezt…
– Ezt…? – kapkodok levegőért, miközben belé kapaszkodom.
– Ezt a kerítést buldózerrel fogom lerombolni.
A következő órában eltörlünk a föld színéről minden egyes határvonalat, amit
valaha meghúztak, és már egy cseppet sem érdekel.

– Hát ez… – mondja Oliver a végén, a mennyezetet bámulva.

– Igen.
Ez nagyon ott volt. Fantasztikus és gyönyörű, egyúttal szinte biztosra veszem,
hogy máris bepánikolok. Szexeltünk. Oliver, a fősulis barátom és a legjobb
barátnőm exe meg én, épp az imént feküdtünk le egymással.
Nem fura. Ugyan. Kicsit sem. Felnőttek vagyunk, és szabad
elhatározásunkból tettük, ami történetesen jó kis lepedőakrobatika volt.
Szükségem lesz a jegyzetfüzetemre és némi időre, hogy összeszedjem a pró és
kontra érveket. Át kell gondolnom, mit jelent ez az egész, és miért és hol és… ó,
már itt is van. A kiborulás.
– Jól vagy? – kérdezi Oliver, és az oldalára gördülve a szemembe néz.
– Megvagyok.
– Egész biztos?
A szemébe nézek, és megfogadom, hogy úgy fogok tenni, mint aki jól van,
egész addig, míg át nem rágom magam az összes lehetőségen.
– Jól leszek. Csak gondolkoznom kell.
– Ez nem pont az ellenkezője annak, ami segít?
Vállat vonok.
– A legtöbb embernél igen, de nekem az szokott segíteni a döntéshozatalban,
ha előtte minden lehetséges szemszögből megvizsgálom az ügyet. Nem szoktam
elsietni semmit.
Felszalad a szemöldöke.
– Tényleg?
Oké. Ezt megérdemeltem, de az utóbbi másfél hét kicsit sem emlékeztetett a
normális életemre.
– Elemző vagyok. Már a szónak önmagában árulkodónak kellene lennie, hogy
mit csinálok.
– Ezt értem, de azt mikor gondoltad végig, hogy megkérsz rá, hogy vegyelek
el?
– Nos, az egy kicsit elhamarkodott volt, de esküszöm, hogy átgondoltam a
lehetőségeket, és ez tűnt a legjobb megoldásnak, hogy elérjem a kívánt
kimenetelt.
– Eddig tetszik ez a kimenetel – vigyorog.
– Nekem is.
– Szóval akkor minden rendben?
Szívesen rávágnám, hogy igen, de nem tehetem.
– Ideadnád azt a jegyzettömböt?
A homlokát ráncolja, mégis odahajol, és felveszi az aprócska jegyzettömböt
meg a tollat az éjjeliszekrényéről.
– Köszönöm – felelem. – Adj egy percet.
Oliver megfontoltan bólint.
– Várok.
 Gyorsan végiggondolom, és mindent le is jegyzek abban a sorrendben, ahogy
eszembe jut.
Érzések. Ez határozottan aggasztó. Többet érzek iránta, mint ahogy előre
gondoltam, és annál is többet, mint amit lehetségesnek képzeltem. Annyira fura,
heves és gyors, ahogy rám tört ez az egész, hogy megijeszt. Ugyanakkor képes
vagyok kizárni az érzelmeket. Megtettem már korábban, és most is menni fog.
Szex. Ezt a jó dolgokhoz sorolom, mert az iménti fantasztikus volt.
Házasság. Házasok vagyunk, ez jó és rossz is egyben. Jó, mert azért tettük,
hogy másokat boldoggá tegyünk vele. És rossz, mert arról nem volt szó, hogy
végül tényleg házasok leszünk.
Barátság. Ez már fogas kérdés. Barátok vagyunk, és szeretném, ha azok
maradnánk akkor is, amikor ez az egész véget ér. Nem tudom eldönteni, hogy ez
most rossz-e vagy jó. A kimeneteltől függ.
Őszinteség. Oliver meg én világosan kikötöttük, hogy ötnapnyi fantasztikus
szex lesz, semmi több, és a végén barátokként válunk el.
Leteszem a papírt, és rámosolygok.
– Rendben vagyunk. Azt hiszem, megkönnyítette a dolgot, hogy őszinték
voltunk az elvárásainkkal kapcsolatban.
Odahajol, és a homlokomra szorítja az ajkát, aztán magához húz.
– Azt hiszem, mindenkinek ilyen házasság kellene.
Halkan felnevetek, és fürkészni kezdem a tekintetét.
– Mire gondolsz pontosan?
– Két olyan ember kapcsolatára, akik barátok, meg tudják beszélni a dolgokat,
nem kevernek bele érzelmeket, bíznak annyira a másikban, hogy ne bántsák meg
egymást, és baromira jól működik köztük a szex.
Visszahajtom a fejem, és arra gondolok, hogy pontosan ezeket írtam le arra a
darab papírra.
– Ezek határozottan megvannak nálunk.
Legalábbis az érzelmeket illető részen kívül. Ami azt a részét illeti, azt
hiszem, egy kicsit kicsúsztak a kezemből a dolgok.
 TIZENKILENC

Maren
Oliver és én kikászálódtunk az ágyból, hogy elbúcsúzzunk apámtól és Lindától,
mielőtt elindulnak. Ollie odalent maradt, hogy elintézzen pár dolgot a szálló
körül, én pedig visszajöttem a szobába újrapakolni a csomagjainkat.
Valaki kopog, mire elmosolyodom, mert arra gondolok, Oliver biztos itt
felejtette a kulcsait.
– Szia, csak nem itt… – hallgatok el, amikor meglátom, hogy Devney
várakozik odakint. – Te nem Oliver vagy.
– Határozottan nem, te viszont úgy nézel ki, mint aki el van kámpicsorodva
emiatt. Miért?
– Egyáltalán nem vagyok elkámpicsorodva. Csak azt hittem, ő az.
– Mindjárt indulunk. Sean időben haza akarja vinni a gyerekeket, hogy
rendesen ki tudják aludni magukat, mielőtt holnap visszatérünk a
hétköznapokba.
A karjaimba zárom, és jó alaposan megszorongatom. Nagyon örülök, hogy
együtt tölthettük ezt a pár napot.
– Hiányozni fogsz.
 – Te is nekem – mosolyog.
– Mindent köszönök. Tényleg nem is tudom, mivel viszonozhatnám…
– Ugyan, mire valók a legjobb barátok, ha nem erre? Lehet, hogy nem értek
egyet a tébolyult ámokfutásoddal, de megértem. Csodás volt tegnap látni apukád
örömét, és azt hiszem, ez mindkettőtöknek egy igen becses emlék lesz a
hátralévő életetekben.
Ez kétségtelen. Miután apa eltávozik a földi világról, én akkor is
emlékezhetek majd, ahogy kart karba öltve lépkedtünk előre, a szeretetre a
tekintetében, és arra, hogy milyen megnyugvás töltötte el, hogy azt hitte, férjhez
mentem.
Hazugság az egész, de a jobbik fajtából.
– Az biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni. Annyi mindent kell még
mesélnem neked. De… – akadok meg, mert eszembe jut a tegnap este
meglepetése – …sosem bocsátok meg neked, amiért azokat a cuccokat voltál
képes bepakolni nekem!
– Szívesen – vigyorog.
– Nem köszöntem meg.
– Majd később meg fogod.
– Bújj beljebb, ezt még be kell fejeznem! – Visszasétálok a szobába, és a
bőröndöm felé veszem az irányt.
– Ááá, látom, pakolsz.
Csücsörítve bámulok rá.
– Na ja, ha már erről van szó. Most komolyan. Elképzelésem sincs, miért
feltételezted, hogy szexi fehérneműre lesz szükségem egy olyan nászúton, ahol
nem terveztünk semmilyen szexi tevékenységet.
Nem terveztünk, a hangsúly a múlt időn van. Most már tervezem. Sok-sok
meztelenkedés szerepel a terveim között.
Nem szólal meg, csak körbenéz a szobán, végül a csomagjaimról az ágyra
siklik a tekintete.
A nagyon összegyűrt lepedő félig lelóg az ágyról, a párnák a padlón hevernek.
Ott van mellettük a ledobott sortom is, Oliver pólója pedig a lámpabúrára hajítva
lóg.
– Maren…?
A fenébe.
– Igen?
Elkapja a tekintetemet, és tátva marad a szája.
– Beszarok! Te szexeltél Oliverrel!
– Lehetne halkabban? – kérdezem gyorsan, és a szájára tapasztom a kezem. –
Tárva-nyitva az ajtó.
 Lejjebb veszi a hangját.
– Tényleg lefeküdtél vele?
– Igen, de minden oké.
– Ó, ezt muszáj hallanom – lép Devney a kanapéhoz, de megtorpan, nem ül le.
– Biztonságos ez a hely, vagy előfordulhatnak rajta kétes testnedvek?
– Ne viccelj már!
Vállat von, és végül inkább állva marad.
– Tudtam, hogy ez lesz.
– Mit tudtál?
– Hogy le fogsz feküdni vele – feleli fejcsóválva. – Abban a pillanatban
láttam, hogy megjelentetek a násznép előtt. Oliver nem tud ennyire jól hazudni.
Ti ketten éreztek valamit egymás iránt, és a tegnap éjszaka… elkerülhetetlen
volt.
Elment az esze. Csak azokból az érzelmekből táplálkozott ez az egész, amiket
meg kellett játszanunk az esküvőn.
– Ez nem igaz. De azóta kicsit változott a helyzet.
– Ezt hogy érted?
Felsóhajtok.
– Hát, miután megvolt az esküvő, apa megkért minket, hogy velünk jöhessen
aláírni a házassági papírokat.
– Ne! – kiált fel, és a szája elé kapja a kezét.
– De igen.
– Aláírtátok?
Bólintok.
– Mi mást tehettünk volna?
– Oké, ez igaz. De… addig nincs baj, amíg nem nyújtjátok be hivatalosan,
ugye?
– Valószínű, de még Mark is utánanéz a biztonság kedvéért.
– Tudod – mondja Devney, és megfogja a kezemet. – Ha úgy vesszük,
ragyogóan alakult. Aláírtátok a papírokat. Mindenki azt hiszi, hogy valóban
összeházasodtatok, és szeretitek egymást. Ha az egész dolog semmissé tehető
azzal, hogy szépen csak elfelejtitek benyújtani a papírokat, akkor amint úgy
döntötök, hogy „elváltok” – rajzol a kezével idézőjeleket a levegőbe –, igazából
már nem is kell tennetek semmit. Sima ügy lesz.
Ez eddig fel sem merült bennem.
– Igazad van.
– Igen, de ez mit sem változtat a tényen, hogy te meg Oliver a
nászéjszakátokon mocskos dolgokat műveltetek az ágyban.
A világ összes beszélgetése közül erről hittem volna a legkevésbé, hogy
valaha is le kell majd folytatnom. Ezen a hétvégén semmi nem a terv szerint
alakult. Totális agyfasz volt az egész: az esküvő, a vőlegény, meg az utána
következő reggel is; és még mindig nem bírom felfogni a történteket.
Hogy őszinte legyek, nem is akarok túl sokat agyalni ezen. Élvezni akarom.
– Ez igaz, de mindketten felnőttek vagyunk, és tökéletesen tisztában vagyunk
azzal, hogy ez csak szex.
– Ó. Persze. De úgy is fogalmazhatnál, hogy rájöttél, hogyan magyarázhatod
meg, aztán utasíthatod el az érzéseidet.
– Szó sincs megmagyarázásról.
– Ugyan – cicceg. – A racionalizálás királynője vagy. Eleve ennek
köszönhetően csöppentél ebbe a helyzetbe, Mare. Apukád miatt készültél
hozzámenni a másik pasihoz, és bemagyaráztad magadnak, hogy megéri, hiába
nem szeretted. Most pedig itt vannak ezek az érzelmek, amik legutóbb nem
voltak…
– De nincsenek!
– …a másik iránt, és te már megint kifogásokat gyártasz.
– Devney, ide figyelj – sziszegem az összeszorított fogaimon keresztül. –
Tudom, hogy mit csinálok.
– Nem hiszem, és épp ez az, ami annyira összezavart téged. Igaz, ha
szerelemről van szó, mindannyian ostobán, irracionálisan és ellentmondásosan
viselkedünk, pont ahogy te most. Azt mondod, nem érzel iránta semmit, közben
meg itt állsz, és úgy vigyorogsz, mint a vadalma.
– Uralom a helyzetet.
Ez nem igaz, és ezt mindketten tudjuk. Egymillió okom van, hogy ne menjek
el vele a nászútra. Inkább haza kellene mennem, az irodába vagy apámékhoz,
vagy bárhova máshova, mint Myrtle Beachre Oliverrel.
– Remélem. Tudom, mennyire csodálatos ember Oliver. Mi nem azért
szakítottunk, mert ne lenne nagyszerű fickó, vagy rosszul bánt volna velem.
Valójában kevés olyan remek embert tudnék felsorolni, mint amilyen ő.
Elengedett, hogy megadhassa nekem azt az életet, amit nekem nem volt
bátorságom megteremteni, és ezért mindig szeretni és tisztelni fogom. Nem telik
el úgy nap, hogy Sean és én ne éreznénk hálát ezért a gesztusáért, és ki nem
állhatom a gondolatát, hogy esetleg sérülni fog a mostani eset miatt. Nem
érdemli meg.
A legkevésbé sem akarom megbántani őt.
– Soha nem bántanám Olivert, mindazok után, amit értem tett.
– Akkor sok szerencsét kívánok!
– Mihez?
Elvigyorodik.
 – Ahhoz, hogy ne ess bele menthetetlenül. – Azzal játékosan megpöcköli az
orromat, és kisétál a szobából.

Ötórányi autózás után megérkezünk a házhoz Dél-Karolinában. Nagyszerű utunk

volt. Sokat nevettünk, felidéztük az elmúlt hét legviccesebb pillanatait,
megbeszéltük, hogyan kezeljük a dolgokat, amíg ki nem derítjük, tényleg
házasok vagyunk-e; és végig élveztük az utazást. Imádtam a kisvárosokat,
amiken keresztülhajtottunk, és könnyebbnek éreztem magam, mint bármikor
azóta, hogy ez az egész história elkezdődött.
A kilenc hálószobás ház gyönyörű, közvetlenül a parton áll, Myrtle Beach
közelében, de van saját medencéje és jacuzzija is. Nyilvánvaló, hogy ennyi
mindenre nem lesz szükségünk, de ingyen volt, úgyhogy egy szavam sincs.
– Átvigyelek a küszöbön? – kérdi Oliver.
– Ha azt akarod, hogy a saját karoddal csapjalak pofán…
Felnevet.
– Menjünk be!
Nem tudom, miért ácsorgok úgy a bejárati ajtó előtt, mintha valami
megváltozna abban a pillanatban, ha belépek ebbe a házba. Szerettem a
barátságunk könnyed fesztelenségét, de onnantól, hogy átlépjük ezt a küszöböt, a
nászutunkon vagyunk. Ami a szexről fog szólni, és semmi nem fogja elvonni a
figyelmem Oliverről. Nem rejtőzhetek többé a barátaim meg a családom mögé.
– Maren?
Megfordulok, és megállok háttal az ajtónak.
– Nem akarom, hogy ennek vége legyen.
– Minek?
– Annak, ahogy most vagyunk egymással.
– Oké…
Úgy bámul rám, mintha megint kezdenék becsavarodni, de most ezt ki kell
adnom magamból.
– Definíciókra van szükségem.
– Mármint szavakéra, vagy mi?
A cipőm orrát bámulom, mert megrohan az idegesség.
– Nem. Hogy mi ez köztünk. Tudom, hogy ma reggel mondtunk dolgokat, de
nem tudom… tudnom kell, hogy pontosan mi ez. Hogy mik vagyunk. Hogy mit
érzünk. Ha ezt tudom, akkor fel tudok készülni. Tudnom kell, Oliver.
Pislog párat.
 – Rendben. Már megint sikerült sokkolnod.
– Abban jó vagyok.
– Kétségtelenül.
Elmosolyodom, és hosszan sóhajtok.
– Mondtam neked, hogy lehetőség szerint szeretem tudni, mi következik, ez
minden.
– Értem. Nagyjából.
Orvosi eset vagyok, de erre most szükség van. Uralkodnom kell az
érzelmeimen, és ehhez határokat kell felállítanunk.
– Oké, talán nem is annyira definíciókra van szükségünk, mint inkább határok
kijelölésére. Hogy milyen paramétereken belül mozoghatunk. Mint például
szexeljünk napi egyszer, de ne többször.
– Nem tetszik ez az ötlet.
– Nem?
– Még csak az kéne! Be akarlak cipelni a házba, már félúton lemezteleníteni,
és a teljes testedet kényeztetni a kezeimmel. Szóval nem, szerintem a napi egy
szex szörnyű szabály.
Megugrik a szívverésem, mert én is akarom, amit az imént felvázolt, de a
fejemet rázva visszatérek a valóságba.
– Nem vethetjük bele magunkat minden korlátozás nélkül.
– Miért nem?
Hogy miért is nem? Hm, nem tudnám megindokolni. Csak így tűnt
észszerűnek.
– Mert… nem bonyolódhatunk bele.
Oliver egy lépést tesz előre, nekem pedig nincs hová hátrálnom.
– Maren, fantasztikusan jót szexeltünk, és ma egész nap folyamatos
merevedéssel küzdöttem melletted az autóban. Mindenhogyan akarlak, és
annyiszor, ahányszor csak engeded. Más módon is húzhatunk határokat, de
kívánlak. Kívánlak, és a fejemet tenném rá, hogy ez kölcsönös.
Kiszáradt torokkal bólintok, mert képtelen vagyok tagadni, hogy ez az
igazság. Én is kívánom őt, és épp ezért reméltem, hogy szabályokat állíthatunk
fel.
– Ez igaz, de…
Hozzám nyomódik a teste, és a kezem a hátam mögött lévő gombkilincsre
fonódik.
– De?
Kicsit megemelkedem, és már a legkevésbé sem érdekel semmilyen szabály
vagy határhúzás, ellenben az nagyon is, ahogy Oliver teste az enyémhez ér. A
hajába csúsztatom az ujjaimat.
 – A szabályokat később is lefektethetjük – húzom az ajkát az ajkamhoz, és
hevesen megcsókolom.
Oliver belöki az ajtót, így gyakorlatilag beesünk rajta. Aztán a falnak taszít, és
kibújtat a felsőmből. Ismét egymásra talál az ajkunk, ahogy egyre elsöprőbb
vágy kerít hatalmába.
Csak addig hagyjuk abba a csókot, hogy egy újabb ruhadarabot ügyeskedjünk
le a másikról.
A csípőjére emeli a lábamat, miközben felgyűri a szoknyámat.
– Semmi fehérnemű? – mormogja a nyakamnak szorított ajkával.
– Már mondtam neked, hogy nem hordok.
– Ezt élvezni fogom.
Határozottan gyanítom, hogy ez mindkettőnkre igaz lesz.
Mosolyogva visszahúzom az ajkát az enyémre, ő pedig belém csúsztatja egy
ujját. Amikor a hüvelykujja a csiklómhoz ér, felnyögök.
Oliver az élvezet egyre magasabb csúcsaira repít, nem játszadozik, és nem
húzza az agyam. Szenvedélyes, őrjítő, és iszonyúan kívánom őt.
– Kérlek – fogom könyörgőre.
– Nem tudok… – mondja csaknem sajnálkozva. – Kurvára nem tudok tovább
várni.
– Akkor ne várj!
Nem számít, hogy az előszobában vagyunk, rettenetesen vágyom rá. El akarok
veszni benne – bennünk.
– Maren, én…
Kezeim közé veszem az arcát, és a szemébe nézek.
– Tégy magadévá, Oliver! Most!
Kicsit megemel, aztán belém hatol. A fejem a falhoz ütődik, ő pedig
könyörtelen tempót diktál. Olyan erővel kefél, hogy mielőtt még bármiféle
önuralmat tudnék parancsolni magamra, beüt és elsodor az orgazmus.
A nevét sikoltom, és az összes ujjamat a hátába mélyesztem, miközben a
lökései egyre hevesebbekké válnak.
Lassan elcsitulnak az orgazmus hullámai, mire mélyről jövő nyögés szakad fel
belőle, és ő is követ engem. Pillanatnyi remegés fut át rajta, a lába összecsuklik,
és lesüllyedünk a padlóra, úgy, hogy ő még mindig bennem van.
– Hát ez…
– Felelőtlen volt – fejezem be helyette, megérezve a köztünk csordogáló
ragacsos nedvességet.
Ő is lenéz, és leesik neki, ami az imént nekem.
– Bassza meg! A szentségit! Hogy a pokolba nem jutott eszembe…
– Nem történt semmi baj. Spirálom van, úgyhogy emiatt nem kell aggódnunk,
és nincs semmilyen betegségem. Rendszeresen járok szűrésre.
– Nekem sincs semmilyen betegségem.
Felsóhajtok.
– Jó, akkor nincs miért aggódnunk.
– Akkor öltözzünk fel, és… nézzük meg a házat.
– Jól hangzik.
Rendbe szedjük magunkat, aztán felkapjuk az ajtó előtt hagyott bőröndjeinket,
és beljebb megyünk a házba. A nappaliból lélegzetelállító a kilátás. A ház teljes
hátsó falát padlótól a mennyezetig nyújtózó ablakok alkotják, így csaknem
zavartalanul gyönyörködhetünk az óceánban.
– Ez lenyűgöző – szólal meg Oliver mellettem állva.
– Szeretem ezt a házat. A nagynéném úgy két évvel ezelőtt újíttatta fel a
jelenlegi trendeknek megfelelően, de már azelőtt is különleges volt ez a hely.
Van valami nagyon megnyugtató az óceánban. Valószínűleg ezért szeretem azt a
helyet is, ahol most élek.
– Amióta az eszemet tudom, a családomnak volt egy tengerparti háza Észak-
Karolinában. De nem töltöttem ott túl sok időt. Egy nyáron elmentünk, de a
hegyekben mindig otthonosabban éreztem magam.
Még valami, amiben egymás ellentétei vagyunk. Elraktározom ezt az aprócska
információt későbbre, amikor majd kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni,
miért is nem jó ötlet többet akarnom.
– Szerettem a szállótokat, de el sem tudom képzelni, hogy ne halljam a
hullámok hangját.
Vállat von.
– Én meg el sem tudom képzelni, hogy ne az erdőben legyek. De ettől
függetlenül nagyon jó most itt lenni.
A vállára hajtom a fejemet.
– És miért?
– Mert már kikészítettem magam a szállóval. Hónapok óta mindannyian
megállás nélkül húztuk az igát, hogy minden kész legyen időre. És mivel én
vagyok az egyetlen, aki nem házas, és gyerekei sincsenek, nekem többet kellett
vállalnom.
A Cole Biztonsági Szolgálatnál majdnem mindenki családos ember. Jackson
és Mark családja is bővült, és mindketten nagy hangsúlyt fektetnek a munka és a
magánélet közti egyensúly megtartására. Natalie az idő nagy részében otthonról
dolgozik, amikor Liam küldetésen van, vagy mert a gyerekek mellett kell lennie.
Gretchen és Ben egymást váltják a munkában, hogy egyikük mindig otthon
lehessen a kicsikkel, és mivel nincs fix munkaidőnk, mindenki úgy osztja be az
idejét, ahogy neki a legjobban megfelel. Egyedül annyit kérnek tőlünk, hogy
szükség esetén mindig legyen kit mozgósítani.
Ez nagyszerű, és teljes mértékben támogatom a törekvéseiket, de
egyedülállónak lenni szívás. Minden időmet ott töltöm. Rengeteget melózom, és
néha olyan érzés, mintha tőlem elvárnák, hogy többet helyettesítsek, mert engem
otthon nem vár senki, úgyhogy én mindig a cég rendelkezésére tudok állni.
– Nem egyszerű, amikor az emberek azt hiszik, neked úgysincs más dolgod,
mint a munka, és azért, mert szingli vagy, mindig neked kell feláldoznod magad
– mondja Oliver, én pedig túl jól ismerem ezt az érzést.
– Soha nem mondják ki, hogy ez van.
– De ettől még érezni.
Felnevet.
– Szép kis páros vagyunk, mi?
– Két perfekcionista buzgómócsing, túltengő felelősségtudattal?
– Így is lehet fogalmazni. – Átkarol, és maga mellé húz. – Mi lenne, ha a
következő öt napban kizárnánk a gondolatainkból a munkát, a családot meg a
többit, és egyszerűen csak jól éreznénk magunkat?
Felnézek, egyenesen a kék szemébe.
– Szerinted menni fog nekünk?
– Szerintem sokkal jobb dolgokra is összpontosíthatom a figyelmemet.
Bukfencet vet a gyomrom a vágytól égő tekintetétől.
– És merre irányítanád azt a rengeteg figyelmet?
Megfordít, így most szembekerülök vele, és felnézek az arcára.
– Rád.
– Rám?
– Rád.
– Hát, azt hiszem, ebben én is benne vagyok.
 HÚSZ

Oliver
A telefonom hangos csörömpölésére ébredek. Valaki hív. Amikor a másik
oldalamra fordulok, érzem, hogy Maren nincs az ágyban, ami fura, de most nincs
időm rágódni rajta, mert a kijelzőn látom, hogy Alex keres, és hogy már
majdnem dél van.
– Alex – fújtatok a telefonba.
– Nős vagy?
– Egyiptomban vagy?
A bátyám rendes pasas. Okos, vicces, és nem túl jóképű. Szerette, amit tanult,
és határozottan ki nem állhatta, hogy a szüleink belekényszerítették a
vendéglátós munkába apám panzióiban.
Miután otthagytuk a családi vállalkozást, ő elfogadott egy állásajánlatot
Egyiptomban. Ami azt jelenti, hogy mi buktunk egy Parkersont, Alex pedig
kiszorult a körből.
– Mondhatsz, amit akarsz, szerintem kisebb meglepetést okozott, hogy
Egyiptomba költözöm, mint a te nősülésed.
– Felteszem, már tisztában vagy az egész sztorival.
 Felülök, és az arcomat kezdem dörzsölgetni.
– Egy részét tudom. Josh volt a forrásom, szóval képzelheted, valószínűleg a
fele légből kapott marhaság. De azt hallom, hogy dögös a csaj.
– Hahó, a feleségemről beszélsz!
Alex felvihog.
– Szóval akkor beavatsz a történésekbe, vagy hagyod, hogy megalkossam a
saját verziómat?
– A saját verziód jól hangzik.
– Ollie, hagyd a szokott elviccelős, idióta formádat, és regéld el végre, hogy
mi a fene történt!
Miután fél lábbal már sikerült kikászálódnom az ágyból, beavatom Alexet
annak részleteibe, hogyan jutottunk ide Marennel, és hogyan feslett fel a
nevetségesen toldozott-foldozott tervünk minden egyes öltése. Most, a saját
számból visszahallva mindezt, jókora baromnak érzem magam. Ez a terv már a
kezdetektől bukásra volt ítélve.
– Úgy hangzik, mintha Stella lenne a felelős az egész felfordulásért.
– Igen, így van. Én nemet mondtam, erre ő felpiszkálta az érzéseimet, és azt
sulykolta belém, hogy helyesen kell cselekednem. Az ő hibája.
– Egyetértek.
– Most, hogy ezt tisztáztuk, máris jobban érzem magam.
– Azt lefogadom – horkan fel Alex. – De nem kellene, mert amíg te a miatta
keletkezett felfordulást takarítod az életedben, addig ő boldogan él a férjével.
– De legalább a szemére vethetem, azt pedig mindannyian tudjuk, mennyire
rühelli.
– Ez igaz. Bírod a csajt?
Önkéntelenül bólintok.
– Stellát? Hát persze. Hiszen a kishúgunk.
– Tudod, hogy a feleségedre gondoltam.
Az ajtó felé pillantok, és azon töröm a fejem, hol lehet most Maren, és hogy
hallja-e, amit mondok.
– Nagyon bírom. Szuper csaj, és…ha nem szúrtuk volna el olyan parádésan
ezt az egészet már az elejétől fogva, akkor ki tudja…
Ez hazugság. Tudom, mi lett volna akkor. Soha nem adtam volna magamnak
lehetőséget egy párkapcsolatra. És tényleg nem is kérek belőle. Boldog vagyok
egyedül. Biztonságban vagyok. Nem kell azon aggódnom meg kattognom, hogy
vajon a lány, akibe fülig szerelmes vagyok, valaki mással akar-e kefélni. Sokkal
egyszerűbb így élni, ennek köszönhetően kevesebb a stressz, a szex és a
szenvedés.
Habár a szex része már nem teljesen igaz.
 – Sajnálattal hallom, öreg. De nem csak azért hívtalak, hogy
megszorongassam a töködet – mondja Alex, aztán megköszörüli a torkát.
– Nocsak. Végre eldöntötted, hogy hazajössz?
– Nem. Ami azt illeti, maradok. Végleg. Megismertem valakit, és…
csodálatos nő. Frankón uralkodói vér csörgedezik az ereiben. A családja nem
repes az örömtől, hogy egy amerikaiba szeretett bele, de mivel boldog, egyelőre
rábólintottak a dologra.
Jesszusom. Ő is?
– Mióta vagy ott, haver? Pár hónapja?
– Te két hét után elvettél egy nőt, szóval jobb, ha hagyjuk az ítélkezést!
– Megnősülsz?
– Még nem, de előbb-utóbb sor kerül rá. Ő az igazi, Oliver.
Ez nagyszerű, de egyúttal el is szomorít. Azt reméltem, hogy Alex elmegy
Egyiptomba, ott megvalósítja az álmát, aztán rájön, hogy igazából nem is ez volt
a nagy álma, és szépen hazajön. Tudom, hogy egy önző fasz vagyok, de a szálló
megnyitásában többek közt az volt a nagy szám, hogy együtt vágunk bele.
Ettől függetlenül a bátyám megérdemli a boldogságot, és ha épp Egyiptomban
lelt rá, ám legyen.
– Akkor ne engedd el, Alex! Két kézzel kapaszkodj bele!
– Az a terv. Hamarosan a többieknek is bejelentem a dolgot, de addig kérlek,
ez maradjon kettőnk között.
– Természetesen.
– Figyelj, tudom, hogy korán van, és a nászutadon vagy, úgyhogy mindjárt el
is engedlek. Csak… tegnap dumáltam Deliával, és a jelek szerint azt gondolja,
hogy több van köztetek az újdonsült feleségeddel, mint amennyit beismersz.
Fogadd meg a saját tanácsodat, és ne engedd el őt, ha van rá esély, hogy
működhet!
– Nézzenek oda, a világutazó filozófus! Kösz, hogy hívtál, majd még
beszélünk, miután hazamentem!
– Úgy lesz.
Ledobom a mobilt az éjjeliszekrényre, és elindulok megkeresni a nőt, akinek
az ágyban kellene lennie, hogy mindenféle mocskos dolgot művelhessek vele.
Ma van a vakációnk első napja. Nem vagyok hajlandó nászútnak nevezni, mert
ez azt jelentené, hogy tényleg összeházasodtunk, és a végén elvált férfi leszek.
Szóval ezt inkább hagyjuk. Vakációzunk. Ennyi.
Marent odakint találom, az óceánra néző teraszon ül egy könyvvel a kezében.
Annyira csodaszép! Még így, semmittevés közben is.
– Szia! – köszönök.
Felnéz rám, a háta mögé rejti a könyvet, és mosolyog.
 – Helló, hétalvó! Már azon töprengtem, vajon felébredsz-e még ma.
– Hát, valaki egész éjszaka ébren tartott – vigyorgok.
– És ez a valaki még csak kicsit sem bánja a dolgot.
Közelebb lépek hozzá.
– Mit olvasol?
– Olvasni? Nem olvasok én semmit.
Felszalad a fél szemöldököm.
– Volt nálad egy könyv.
– Ja, hogy ez? Ez semmi. Gyere, sétáljunk egyet a parton, aztán menjünk be a
golfkocsival a városba!
– Miért térsz ki a válasz elől?
– Nem térek ki – vágja rá kicsit túl gyorsan. Majd felpattan, de a könyvet
továbbra is a háta mögé rejti.
– Rendben. – A napnál is világosabb, hogy nem akarja, hogy meglássam, mit
olvas. – Megyek, veszem a cipőmet, és mehetünk.
– Nagyszerű.
Maren megfordul, én pedig lecsapok, és elragadom tőle a könyvet.
– Hé!
Tekintve, hogy csaknem egy fejjel alacsonyabb nálam, nem nehéz olyan
magasra emelnem a könyvet, hogy ne érje el, amíg sikerül elolvasnom a címet.
Útmutató nőknek: Hogyan vedd rá, hogy kérés nélkül megadja neked az ágyban,
amire szükséged van?
Rábámulok, aztán még egyszer elolvasom.
– Te… – köszörülöm meg a torkomat – …nem vagy elégedett?
Történetesen tudom magamról, hogy önzetlen vagyok az ágyban.
Gondoskodom róla, hogy kielégítsem a partneremet, mielőtt elmegyek.
Maren a két kezébe temeti az arcát.
– Jajj! Ez tényleg életem legrosszabb pár hete! – Leengedi a kezét, és rám néz.
– Oké, szóval emlékszel, még azelőtt pakoltam be az esküvőmre és a
nászutamra, hogy te lettél volna a vőlegény. Tehát ezt a könyvet nem miattad
hoztam, hanem a másik Oliver miatt. És nem, egy fikarcnyit sem vagyok
elégedetlen veled. Tényleg nulla. Egyszerűen csak nem hoztam magammal
semmi más olvasnivalót, és ha már megvettem, gondoltam…
Az asztalra hajítom, és elnevetem magam.
– Szóval akkor csak szórakozásból olvasod?
– Nagyon tanulságos.
– És szükségtelen.
– Merthogy? Te leszel az életre szóló szexpartnerem?
Vállat vonok.
 – Még nyitva áll a lehetőség.
– Hagyd ezt abba – fújtat idegesen Maren.
– Azért mondom, hogy szükségtelen, mert ha akarsz valamit, bármit, akkor
csak kérned vagy mondanod kell. És bármelyik férfi, akit az a megtiszteltetés ér,
hogy veled lehet, jobban teszi, ha ugyanezt akarja: örömöt szerezni neked, és
gyönyörökben részesíteni. Ha a volt pasid nem erre törekedett, hát akkor jobb is,
hogy nem kötötted össze vele az életedet.
– Higgy nekem, ez csak egy dolog volt a sok közül, ami miatt aggódtam.
– Annyira pocsék volt vele a szex?
– Nem volt pocsék – védekezik. – Csak… unalmas. Már a kezdetektől fura
volt, és ha hozzánk hasonlítom… nem is lehet egy lapon említeni.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy igazi szexisten vagyok?
Felszalad a szemöldöke.
– Akkora egóval, mint ide Texas.
– Nem hallottam, hogy nemmel feleltél volna.
– Jól van akkor. Szexisten vagy lenyűgöző képességekkel megáldva, a farkad
pedig maga a tökély. Most boldog vagy?
– Igen – vigyorgok. – Nagyon is.
– És most menjünk, mielőtt még valami újabb szörnyen megalázó dolog
történik!
– Más nyalánkság is lapul még a bőröndödben?
– Tudni szeretnéd, mi? – mosolyog Maren.
Igen, nagyon szeretném tudni.
Korogni kezd a gyomrom, mire felnevet.
– Menj, kapj magadra valamit, és megetetünk!
– A kaja is jó, de a szex jobb.
– A kaja szükséges, a szex majd utána következik. – Puszit nyom az arcomra.
– Pár perc múlva találkozunk!
Felöltözöm, és az előtérben találkozunk. A golfkocsi felé vesszük az irányt.
Elég menő, hogy ebben a kisvárosban csak ezzel a járgánnyal tudunk
közlekedni. A szállásunk a turistaövezeten kívül van, de Maren azt mondja,
errefelé is sok mindent lehet csinálni, nekem pedig édesmindegy, hová megyünk
enni.
– És most merre, asszony?
– Induljunk el jobbra – feleli vigyorogva. – Van ott egy bár, ismerem a
tulajokat. A világ legjobb piáit és falatkáit lehet ott kapni.
– Kérésed számomra parancs.
Amikor más golfkocsik mellett haladunk el, a vezetőjük ránk dudál, mire
visszadudálok, és odaintegetek.
 – Itt ez a szokás? – érdeklődöm.
– Nem – feleli Maren, miután másodjára is megtörténik.
– Oké, akkor mi a fene folyik?
– Gőzöm sincs.
Lehúzódom az út szélére, mert arra gondolok, valami baj lehet a kocsival,
vagy esetleg egy számunkra ismeretlen jelzést kaptunk. Amikor előresétálok,
már látom is, mi az.
– Úgy fest, a nagynénéd nem tétlenkedett – közlöm vele a lökhárítóra
bámulva.
– Mi az? Miért? – Ő is kiszáll a kocsiból, és mellém lép. – Ó, te jóisten!
Na igen. A kocsi elején festett felirat díszeleg: „Friss házasok”.
– Gratulálok! – ordítja ki egy másik sofőr a kocsijából, ahogy elhaladnak
mellettünk. A mögötte ülő férfi is bekapcsolódik:
– Csókold meg!
Mintha csak megint az esküvőn lennénk. Ugyanakkor kicsit sem bánom, hogy
meg kell csókolnom Marent, így aztán magamhoz húzom, hátradöntöm, és az
ajkára tapasztom az ajkamat.
Amikor visszahúzom függőleges helyzetbe, elneveti magát.
– Tudod, amikor ezt csinálod, akkor egészen úgy fest, mintha tényleg házasok
lennénk.
– Lehet, hogy azok vagyunk.
Dühösnek kellene lennem ezért, de mintha nem tudnám összeszedni az erőmet
ahhoz, hogy érdekeljen. Talán a tengeri levegőben van valami. Vagy mert
annyira jól szórakozom. Esetleg a karomban tartott lány miatt, mindenesetre
könnyűnek érzem magam.
Marennek és nekem nincsenek elvárásaink, és bármi legyen is ez, amit
művelünk, biztos, hogy nem esik nehezünkre. Jó érzés vele lenni, a szex pedig
egyszerűen fantasztikus, ehhez még holmi könyvet sem kell segítségül hívni.
– El fogjuk rendezni ezt a papíros dolgot. Ígérem – mondja.
Igyekszem előrukkolni valami válasszal, de megszólal Maren telefonja, mire
elsápad.
– Linda az.
Istenem, add, hogy ez még ne az a hívás legyen! Nem akarom látni, hogy sír
és szenved.
Felveszi a telefont, én pedig megfogom a kezét.
– Szia! – szól bele óvatosan.
Hatalmas sóhaj hagyja el a tüdejét, és elmosolyodik, ahogy rám néz.
– Igen, apu, jól érezzük magunkat. Épp Maggie bárjába tartunk. Igen. –
Abbahagyja, és figyel. – Tudom. Örülök, hogy hívtál. Én is akartalak kérdezni a
farmról. – Maren felém pillant, aztán megrázza a fejét. – Hogyan? De miért nem
szóltál nekem erről soha? – Elhomályosul a tekintete, lejjebb ereszti a telefont,
majd hozzám fordul, hogy nekem is továbbmondja, amit hallott.
– Úgy fest, nemrég vette meg, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kaphatom
meg, ha férjhez mentem.
Hűha.
– Ezek szerint apukádnak több oka is volt, amiért annyira várta az esküvődet.
Bólint, aztán visszatér a híváshoz.
– Szeretlek érte, és soha nem köszönhetem meg neked eléggé. De ami ennél is
fontosabb, hogy érzed magad, apu?
Még egy kicsit beszélnek, én pedig hatalmas megkönnyebbülést érzek.
Tényleg kedvelem az apját. Igazán jó ember, és a napnál is világosabb, hogy
imádja az ő kicsi lányát. Az én apám tizedennyire sem szereti a gyerekeit.
– Persze, itt van mellettem. – Maren felém nyújtja a telefont, és némán
mondja, „Bocsánat”.
Megköszörülöm a torkomat.
– Üdv, Mr. McVee.
– Tegezz csak nyugodtan, fiam, ahogy már mondtam is, hiszen egy család
vagyunk!
– Persze. Milyen volt a hazaút?
– Minden rendben ment. Kihasználtuk az időt, és felfedeztük az útba eső
helyeket. Csak el akartam neked mondani, mennyire örülök, hogy te lettél a
vejem. Látszik, mennyire szereted Marent, és… nos hát, Linda meg én nagy
megtiszteltetésnek érezzük, hogy átadhatjuk nektek ezt a farmot. Már időtlen
idők óta Maren családjáé. Tudom, hogy neked ott van a szállótok, neki meg a
munkája, de eddig is volt, aki gondoskodjon a farmról, és bízom benne, hogy
örömötöket lelitek majd benne.
– Biztos, hogy Maren őszintén méltányolja ezt a gesztust – mondom, mert
nem akarok jobban belemenni.
– De most már hagylak titeket, hadd élvezzétek a nászutatokat. Érezzétek jól
magatokat!
– Úgy lesz, és örülünk, hogy épségben hazaértél, és jól vagy.
Visszanyújtom a telefont Marennek, hogy ő is elköszönhessen az apjától,
aztán visszamászunk a golfkocsiba.
– A hangja alapján jól van.
– Igen.
– Mit mondott neked?
– Hogy szerinte jól fogjuk érezni magunkat a farmon.
Maren rám néz, és az alsó ajkát beszívja a fogai közé.
 – Eljönnél oda velem?
– A farmra?
Tudom, hogy így értette, csak húzom az időt, hogy átgondoljam ezt. Maren és
én nem vagyunk igazi pár. Ő nem szeret engem, és nem is akar velem lenni. Én
csak egy elérhető Oliver voltam neki, egy barát, semmi több. Igen, ha úgy
vesszük, házasok vagyunk, és rengeteget szexelünk, de az érzelmeket szeretném
egy dobozban tartani, hogy amikor lelép, senki ne sérüljön.
El kell kerülnöm, hogy megint kibaszottul megsebezzenek.
A füle mögé igazítja a haját.
– Igen, szerintem mókás lenne. Legalább te is láthatnád a farmot, és talán egy-
két napot ott tölthetnénk. Annyi idő eltelt már, mióta utoljára ott jártam, és…
– Valószínűleg nagyon lefoglal majd a szálló, mivel hivatalosan is három hét
múlva lesz a teljes nyitás. Nem vagyok biztos benne, hogy belefér az időmbe.
– Persze – vágja rá. – Nem gondolkodtam. Bocsánat.
Jókora seggfejnek érzem magam.
– Semmi baj, talán még a nyitás előtt megejthetjük a dolgot.
Megpördül, az arca felragyog, és a nyakamba veti magát.
– Tényleg? Ó, Oliver, köszönöm! Egész egyszerűen csodás vagy!
– Ugyan, ez semmiség.
Ez a minden.
– Nincs olyan veled kapcsolatos dolog, ami semmi volna. Sokat jelent, hogy
veled mehetek el oda.
Ne engedd, hogy a szavai beléd ivódjanak! Ne engedd, hogy ez az egész több
legyen, mint ami!
– Örülök, hogy így érzel.
Maren puszit nyom az arcomra.
– Na, irány ebédelni, aztán… – a hangja itt fátyolosra vált – …más módokon
is megköszönhetem majd neked.
Beindítom a golfkocsit, és a bár felé vesszük az irányt, de közben alig várom
azokat a „más módokat”, amiket a fejében forgat.

– Jól vagy? – kérdezi Maren, miközben egy pohár alkoholmentes gyömbérsört

nyom a kezembe.
– Minden oké. Azt hiszem, az étellel volt valami.
– Alig ettél – feleli kuncogva.
Szörnyen türelmetlen voltam ebéd közben. Talán két-három falatot ettem a
kajámból, és három sört ittam hozzá; de amikor visszaértünk a házba, készen
arra, hogy kiadós meztelenkedésbe merüljünk Marennel, a gyomrom fellázadt.
Végül egy hosszú délutáni pihenőt kellett beiktatnom, amiből csak vacsoratájt
ébredtem fel, de már száz százalékkal jobb állapotban. Csakhogy Maren vérbeli
tyúkanyótípus, és most nem hagy felkelni a kanapéról, amíg meg nem győződik
róla, hogy jól vagyok.
– Ettem egy kicsit.
Egy sós kekszet nyújt felém.
– Nem eleget, hogy felszívja a sört. Pihengess csak tovább, majd kitalálunk
valami más elfoglaltságot estére.
– Én veled szeretném elfoglalni magam.
– Azt én is szeretném, csak…
– Csak?
– Nem vagy jól.
A homlokomat ráncolva tiltakozom.
– Nem nem vagyok jól. Nem voltam jól, de már elmúlt. Most már tökéletesen
rendben vagyok.
Elkapom, és a mellkasomra vonom.
– Oliver!
– Látod? Ha egy férfi nincs jól, akkor ez nem megy neki.
– Szerintem ha egy férfi szexet akar, hegyeket képes megmozgatni.
Ebben nem téved.
– Mi lenne, ha lazulnánk egyet a jacuzziban? – Egy fürdőruhás, vagy akár
meztelen Maren látványa feldobná az estémet.
– Biztos vagy benne, hogy helyrejött a gyomrod? – kérdezi.
– Maren, felnőtt férfi vagyok. Előfordult már párszor, hogy rosszul lettem, de
kipihentem, és utána minden rendben volt, mint ahogy most is. Valószínűleg
ételmérgezés vagy valami hasonló banális hülyeség.
– Rendben. Megyek, bekapcsolom a jacuzzit, amíg átveszed a fürdőgatyádat.
Mivel a szezon legvégén járunk, minden csendes. Majdnem olyan, mintha
saját partszakaszunk lenne. Felkapom a fürdőnadrágomat, aztán úgy döntök,
mégsem kell, és inkább egy törölközőt csavarok a derekam köré. Ahogy lefelé
haladok a lépcsőn, látom Marent eltűnni az öt fürdőszoba egyikében.
– Odalent találkozunk, csak én is átöltözöm!
– Rendben. Nyugodtan jöhetsz meztelenül is! – dobom be az ötletet.
Amint kiérek a szabadba, körülnézek, hogy biztos nem lát-e rá egyik
szomszéd sem erre a részre. Mivel a házat cölöpökre építették, a jacuzzi a ház
alatt van, és három oldalról fal veszi körül. Egyedül akkor láthat meg minket
valaki, ha épp a strandon andalog, vagy a dűnéken áll. Ez így tökéletes lesz.
 Beleereszkedem a forró vízbe, érzem, ahogy a stressz szertefoszlik, aztán a
fejem hátradöntve lehunyom a szemem, és ellazulok. Kész bolondokháza volt ez
az elmúlt pár hónap, az utolsó két hét pedig maga volt az őrület. Soha nem
gondoltam volna, hogy eljátszom majd az esküvőt valakivel, hogy aztán a végén
tényleg a férje legyek annak a lánynak, aki fenekestül felforgatta az életemet.
És most mégis itt vagyok, és kezdek beleesni a feleségembe, noha az egészből
ki akarok maradni.
Nem akarom, hogy tetsszen. Nem akarom látni, mennyire szép, okos, és
mekkora szíve van, de aztán ilyen dolgokat tesz, mint hogy gondoskodik rólam,
amikor beteg vagyok, vagy a lelkét is kiteszi, hogy boldoggá tegye az apját, én
pedig nem tehetek róla, de nem bírom tovább.
Nincs jó megoldás. Maren és köztem nem lesz semmi több, és kész bolondság
bármi mást gondolni. Megtettem már korábban, és nem fogok megint belefutni
ebbe. Így aztán most megengedem magamnak, hogy vágyakozzam rá, annyit
szexeljek vele, amennyit csak lehetséges, végül majd visszatérek az egyszerű
életembe.
– Lám-lám, máris kényelembe helyezted magad! – hangzik fel Maren hangja
mellettem, és érzem, ahogy végigsimít a karomon.
Azonnal megkeményedik a farkam.
Ez a nő lesz a halálom.
– A helyzetemet nem úgy írnám le, hogy kényelmes. Most már.
Beereszkedik mellém a vízbe, és az oldalamhoz simul. A víz alig fedi el a
melleit. Igen, meztelen.
– Ezt sajnálattal hallom. Mit tehetek, hogy javítsak a helyzeteden?
Imádom benne, hogy ilyen pajkos.
– Mi lenne, ha kicsit közelebb jönnél?
– Így?
Kicsit közelebb csúszik, de közben a keze megmarkolja a farkamat.
– Ígéretes kezdés.
– Egyetértek. – A kezét elkezdi lassan le-fel mozgatni.
– Azt hittem, aggaszt téged a rosszullétem.
– Ha jól rémlik, azt mondtad, nagyfiú vagy már, és minden rendben veled.
Több mint rendben. Égek a vágytól, és erősebben akarom őt, mint valaha.
– Nem vagyok rosszul.
– Jó. – Lágy a hangja. – Kívánlak, Oliver.
– Én is kívánlak téged.
– De… – és itt tartózkodóra vált a hangja – …nem fogunk szexelni.
Oké, ez így nekem nem fog működni.
– És miért nem?
 – Mert mindegy, hogy nagyfiú vagy-e vagy sem, de rosszul voltál. És
feleségedként, akár igazából vagyok az, akár nem, az én dolgom, hogy gondodat
viseljem.
Megragadom a derekánál fogva, és magamra húzom, a lábai a csípőm köré
fonódnak.
– Szerintem nekem is ez a dolgom – fogom a két tenyerembe a mellét.
Maren pillái megrebbennek, és lágy nyögés szakad fel az ajkáról, miközben a
mellbimbóját dörzsölöm. Megborzong, és a csuklóm köré fonja az ujjait.
– Nem, most nem. – Arrébb teszi a karomat, így az most a jacuzzi hátsó
peremén pihen. – Maradj így.
Általában szeretek irányítani szex közben, de ahogy rám néz (kicsit tétovázva,
kicsit reménykedőn), beleegyezem. Majd meglátom, mire megy ki a játék. De
amíg így nyalogatja a húsos ajkait, minden út a boldogsághoz vezet.
– Ne mozdulj! – vigyorog Maren.
– Vagy mi lesz?
– Vagy abbahagyom.
– Megteszem, amit tudok – ígérem. Ujjaim a jacuzzi peremét markolják, mert
muszáj valamibe kapaszkodnom. Van egy olyan érzésem, hogy ez éppannyira
lesz pokoli, mint mennyei.
Odahajol, és futólag csókot nyom az ajkamra.
– Jól van, mert nekem is az a tervem. – Ujjai ismét a farkam köré fonódnak, és
egyenletes ütemben kezdi rajta mozgatni a kezét föl-le.
– Azt akarom, hogy te csak pihenj, a munkát pedig bízd rám!
– Meg se moccanok. – Egyre gyorsabban és erősebben folytatja, közben az
ajka vándorútra indul a nyakamon lefelé. – Látni akarlak.
– Látni?
– Emelkedj feljebb, hogy megbámulhassam a tökéletes melledet. – Maren úgy
tesz, ahogy kérem, én pedig nem bírom elfojtani az aprócska mosolyomat,
amiért észre sem vette, de visszavettem az irányítást. Látni akarom, hogy ennél
is tovább merészkedhetek-e.
– Engedd, hogy megcsókoljam a melledet!
Kicsit tágabbra nyílik a szeme, és visszaereszkedik a vízbe.
– Nem.
– Azt mondtad, gondomat akarod viselni. Erre van szükségem.
– Nem hinném.
Elengedem a jacuzzi peremét, mire azonnal elkapja rólam a kezét.
– Maren…
– Ne mozdulj! – parancsol rám, mindkét szót erősen kihangsúlyozva.
Alig helyezkedem vissza, megint munkálkodni kezd rajtam a kezével.
 – Még mindig várom, hogy elmúljon ez a sóvárgás irántad, de minél többet
vagyok a közeledben, annál jobban kívánlak – vallja be. – Melletted szépnek és
erősnek érzem magam, úgy érzem, becsben tartanak.
– Ez így is van – felelem, és erősebben szorítom a jacuzzi peremét. Annyira
átkozottul jól csinálja! – És még ennél több is.
– Csókolj meg! – utasít Maren.
Előrehajolok, mert vágyom az ajkára, vágyom rá. Már nem kapaszkodom a
jacuzzi peremébe, helyette az arcát tartom a kezemben. Szenvedélyesen
megcsókolom, a nyelvünk egymásba akaszkodik, amíg mindketten zihálni nem
kezdünk. Ha egyszer ennyire kaptam engedélyt, akkor élete legjobb csókját fogja
tőlem kapni. Játszadozom vele: visszahúzódom, amikor ő előrenyomulna, és
amint megkönyörül rajtam, lerohanom. Fogaim közé csippentem, majd
csókolom az ajkát. Újra és újra ezt a táncot járjuk, miközben a keze mindvégig a
farkamon mozog föl-alá.
– Kellesz nekem – közlöm vele.
A fülemhez emeli a száját, úgy suttog bele.
– Ülj ki a szélére! Valami többre van szükségem.
– Kedvesem, ne így!
– Hogy ne?
– Ne itt, ahol bármelyik seggfej kiszúrhat a partról, láthatja, milyen
elképesztően tökéletes vagy, és mennyire gyönyörűen festesz ruha nélkül.
Tudom, hogy a falak valamennyire takarnak, de semmi esetre sem szeretném,
hogy bárki végignézze ezt.
Maren felkel, a víz végigcsorog a gyönyörű testén.
– Senki nem fogja látni – lép a kezelőfelülethez, majd lekapcsolja a jacuzzi
világítását. Tökéletes sötétben simít végig a mellkasomon.
– Ülj ki a peremre, és engedd, hogy a számba vegyem a farkadat!
Úgy teszek, ahogy kéri, és amint mélyen a torkába fogad, eldöntöm, hogy a
házas élet egyáltalán nem is annyira rossz.
 HUSZONEGY

Maren
Ez az utolsó esténk. Holnap kora reggel visszautazunk Willow Creek Valley-be,
én pedig továbbmegyek Virginia Beachre. Csodás volt ez a pár nap, és nagyon
ránk fért már egy kis pihenés. Sokat nevettünk, filmeztünk, és többet szexeltünk,
mint amennyit két embernek valószínűleg kellene. És hogy őszinte legyek,
hihetetlenül boldog vagyok.
Ami Olivert illeti… nos, kedvelem őt. Nagyon is. Kezdek teljesen belezúgni,
és fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel az érzéssel.
Ismerem a szabályokat, és semmi bajom velük, mert én is ugyanazt akarom,
amit Oliver: semmit. Közben viszont akarom is őt, ez pedig kész téboly.
Mivel nem lehet az enyém, inkább nem is gondolok erre, és tartom magam az
eredeti tervhez.
Vagyis letagadom az összes érzésemet.
Végigsimítok a fekete ruhámon, és eligazgatom magamon. A hajam laza
hullámokban omlik a hátam közepéig, a sminkem diszkrét, mégis csábos. Meg
kell hagyni, jól nézek ki.
Leülök az ágyra, belebújok a magas sarkúmba, és becsatolom a bokámon.
Bármekkora seggfej legyen is Stella és Devney, amiért nem csomagoltak nekem
hálóruhát, azt azért meg kell hagyni, hogy lábbelik frontján jó munkát végeztek.
Kézbe veszem a telefonomat, és küldök egy gyors üzenetet Devney-nek.

Én: Még mindig haragszom az

átcsomagolás miatt, de a magas
sarkúkért köszönet!

Devney: Az Stella volt. Majdnem sírva

fakadtam, amikor megláttam a
cipőgyűjteményét. Szó szerint több száz
pár volt szépen sorba rendezve.
Fantasztikus volt. Marhára irigyellek,
amiért megegyezik a méretetek.

Felnevetek, mert megjelenik a szemem előtt a kép, amint Devney-nek

csorogni kezd a nyála a cipők láttán.

Én: Jó mókának hangzik.

Devney: Az is volt. Hogy állnak a

dolgok Oliverrel?

Tudom, hogy már túlvannak egymáson, de ez akkor is… olyan furcsa.

Bizonytalan vagyok, mi az, amiről beszélhetek, vagy hogy korrekt-e Oliverrel
szemben, ha mesélek Devney-nek. Úgyhogy igyekszem semmitmondó és
barátságos maradni.

Én: Nagyszerűen érezzük magunkat.

Már mindkettőnkre ránk fért ez a
vakáció.

Megjelenik a három táncoló kis pötty a kijelzőn, látom, hogy Devney ír

valamit, de aztán abbahagyja. Aztán újrakezdi. Aztán újra megáll, és végül
felbukkan a következő üzenet.

Devney: Ez most… fura neked?

Én: Igen.
 Devney: Engem nem zavar a dolog.
Szeretném, hogy tudd. Seannal sokat
beszélgettünk erről, és én tényleg
nagyon örülök nektek. Őszintén azt
kívánom, hogy ti ketten bárcsak
megpróbálnátok valóban együtt.

Én is. Csak nem akarom hiú ábrándokba ringatni magam.

Én: Mindketten tudjuk, hogy mi ez. Csak

azért fura, mert már mindketten… tudod.

Devney: Láttuk a péniszét?

Elnevetem magam.

Én: Igen.

Devney: Hát, az legalább jóféle, és ezért

most nem fogok elnézést kérni.

Én: Te jó szagú úristen! Épp vacsorázni

indulok. Ha holnap hazaértem, mindent
kitárgyalhatunk. Meglátom, ki kell-e
nyírnom a főnökömet, és kell-e
keresnem egy jó válóperes ügyvédet,
vagy mondhatom azt Olivernek, hogy
jók vagyunk.

Devney: Sok szerencsét hozzá, és

érezzétek jól magatokat ma este!

Beteszem a telefont a táskámba, és ahogy felállok, úgy érzem magam, mint

valami újszülött kisborjú, aki még nem tud megállni a lábain. Imbolygok kicsit,
de aztán sikerül megtalálni az egyensúlyt, és elindulok lefelé a lépcsőn.
Ollie az ablak előtt áll, és az éjszaka tintafekete sötétjébe vesző óceánt figyeli.
Széles vállán, amelyen a mindenség terhét cipeli, sötétkék zakó feszül,
sötétbarna haja hátrasimul, mintha annyiszor túrt volna bele, míg végül úgy
maradt. A falnak dőlve nézem, és azon töröm a fejem, milyen lesz az életem, ha
már nem láthatom így.
 Barátok leszünk?
Fogunk beszélni?
Eljön az apám temetésére? Az anyám farmjára?
Szükségem van rá?
Oliver megfordul. Kék szeme kissé elkerekedik a meglepetéstől, majd rám
vigyorog.
– Lélegzetelállítóan festesz.
– Te is.
Odalép hozzám, és kisimít egy tincset az arcomból.
– Ez az első-utolsó randink.
A randi szó hallatára felgyorsul a szívverésem, de aztán felfogom, hogy azt is
mondta: utolsó. Mosolyt erőltetek az arcomra, és reménykedem benne, hogy
elég hihetőre sikerült.
– Igen, az.
– Kész őrület, hogy az első randink egyben az esküvőnk volt.
Ezen elnevetem magam.
– Talán inkább az esküvő előtti vacsora.
– Igaz. – Oliver egy pillanatra félrenéz, aztán megint rám szegezi a tekintetét.
– Nagyon jól éreztem magam veled. Nem a szexről beszélek, vagyis, na jó, nem
csak a szexről. Ez az egész több annál, mint amit valaha is el tudtam volna
képzelni. Egy másik életben… talán mi ketten…
Mondd el neki, Maren! Mondd el, mit érzel. Mondd el neki, hogy nem kell
hogy ez legyen az utolsó randitok. Mondd el, hogy szeretnél újabb randit!
De nem mondom el neki, mert a hang a fejemben ezután arra figyelmeztet,
hogy csak újabb visszautasítással találnám szemben magamat.
– Örülök, hogy mindketten ugyanúgy érzünk – felelem. – Ha a főiskolán is
így éreztünk volna, akkor ki tudja, de most már mindkettőnknek megvan a maga
élete és prioritásai.
Egy pillanatra összeszorítja az ajkát, és bólint.
– Holnap pedig mindenki visszatér a maga életébe. De ma este felejtsük el,
hogy az a másik élet létezik!
Megigazítom a nyakkendőjét, leginkább azért, mert nem bírok a szemébe
nézni. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy a szemébe nézzek, és tovább hazudjak
neki. A szívem utánavágyódik, noha semmi esélye, hogy egy pár legyünk.
Nekünk csak ennyi jutott.
– Tetszik a terv.
– Reméltem is, ha már egyszer imádsz tervezni!
Csak bólintok, mert a hangomban nem bízom meg, majd hagyom, hogy
megfogja a kezem, és kivezessen a házból. Kinyitja nekem a kocsi ajtaját, aztán
beszáll mellém.
– Hová megyünk? – kérdezem. Azt mondta, meg akar lepni az utolsó
esténken, és hogy öltözzek ki.
– Meglátod, ha odaértünk.
– Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.
Ollie felnevet.
– Gondoltam, tekintve, hogy annyira szeretsz tervezni…
Gyerekkorom óta ki nem állhatom a meglepetéseket. Talán azért, mert
valahányszor kicsit is lankadt a figyelmem, tragédia történt. Meghalt az anyám,
lelőtték egy munkatársamat, elvesztettük a nyomát valakinek, emiatt valaki más
megsérült. A meglepetés az én életemben sosem jelentett jót.
Most pedig itt kell ülnöm, és gyönyörködnöm a kilátásban anélkül, hogy
beleőrülnék a találgatásba.
– Fészkelődsz – jegyzi meg Oliver.
– Utálom, amikor egyáltalán nem tudom, mi történik.
– Attól félsz, hogy valami kietlen tájra viszlek, hogy megöljelek?
Felszalad a szemöldököm.
– Miért, ez is benne van a pakliban?
– Az attól függ.
– Mitől?
Elvigyorodik.
– Attól, hogy befejezed-e a fészkelődést, és rám bízod-e magad, vagy sem.
Hátradöntöm a fejem, és ránézek.
– A bizalmamat általában nem adom olyan könnyen.
– Abban én sem vagyok túl jó.
Jobb benne, mint hinné.
– Pedig engem simán meggyőztél volna az ellenkezőjéről. Mindenkiben meg
kellett bíznunk az elmúlt két hétben, aki tudta a titkunkat – felelem neki.
Oliver egy pillantást vet rám.
– Ők a testvéreim. Az életemet is rájuk bíznám.
Lehet, hogy én is ezért voltam képes rá. Megint ficergek az ülésben, kinézek
az ablakon, és forgatom a karikagyűrűt az ujjamon. Rettenetesen ideges vagyok.
Fogalmam sincs, hová tartunk, nem tudom, mit érzek, és azt sem tudom, hogyan
készüljek fel az Oliver elvesztésével járó szívfájdalomra.
Ez a vég. Az utolsó este, mielőtt a hátunk mögött hagyjuk életem legjobb pár
hetét. De nem akarom.
Többet akarok.
Akarom ezt az egészet.
Őt akarom.
 Oliver megfogja a kezemet.
– Már majdnem ott vagyunk. Tényleg azt szeretném, hogy jól érezzük
magunkat, és azt is, hogy a mai este különleges legyen!
– Miért? – csúszik ki a számon a kérdés.
– Mit miért?
– Mit számít, ha különleges? Ma este ennek vége.
Épp egy piros lámpánál állunk, Oliver felém fordul.
– A vég még nem jelenti azt, hogy rossznak is kell lennie. Barátok vagyunk,
Maren, és mindig is azok maradunk. Szeretném azt hinni, hogy mindazok után,
amiken keresztülmentünk, legalább egy boldog befejezés kijár nekünk.
Könnyek gyűlnek a szemembe, de kipislogom őket. Ez nem boldog befejezés.
Ez egy rettenetes befejezés. Én nem ezt akarom, ő viszont igen.
Oliver szabadságot akar, és én még csak mérges sem lehetek emiatt, hisz nem
arról van szó, hogy együtt lettünk volna, ő pedig meggondolta magát. Ezért nem
fogom hagyni, hogy még többet szenvedjen miattam, mint amennyit már idáig is
szenvedett.
– Mindketten megégettük magunkat a szerelemben.
– Ez igaz – feleli Oliver, és egy leheletnyivel szorosabban markolja a
kormányt.
Lehet, hogy mindig úgy tesz, mintha csupa pompás szórakozás lenne az élet,
csakhogy jól tudom, milyen az, amikor mosolyogsz, miközben legbelül
valójában darabokra hullasz.
Az első lány, akibe beleszeretett, összetörte a szívét.
Devney pedig ripityára zúzta.
Azóta óvta magát az efféle fájdalomtól, én pedig nem tudom érte hibáztatni.
Az alkarjára teszem a kezem.
– Sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szeretted volna.
– Hogy érted ezt?
Eleresztem a karját.
– Végigcsináltad velem ezt az esküvősdit, pedig megérdemelted volna, hogy
az egészet azzal a nővel éld át, akit szeretsz, és akivel le akarod élni az életedet.
És sajnálom, hogy valaha is fájdalmat okoztak neked.
– Nem mentem tönkre miatta. Devney jól döntött.
– De ez nem jelenti azt, hogy neked ne lett volna pocsék érzés.
Oliver megvonja a vállát.
– Az volt, de jól vagyok. Jó életem van, és ő meg én soha nem lettünk volna
igazán boldogok együtt. Mellesleg nekem az volt megírva, hogy a piacon
maradjak, és bármikor bárkinek kóstolót szolgáltathassak magamból. Egyébként
nagyon szívesen – fűzi hozzá, és szuggesztíven vonogatni kezdi a szemöldökét.
 Képtelen vagyok megállni nevetés nélkül.
– Igazad van. Örömömre szolgál, hogy kipróbálhattam az árut.
– Arra jó sokszor lesz még alkalmad ma este.
A homlokomat ráncolom, mert az elmúlt öt napban többet szexeltem, mint
egyébként egy átlagos hónapban. Fantasztikus volt, de nem tudom, mennyit bír
még a testem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok utánajárni a dolognak.
Amikor leparkolunk, csak egy másodpercbe telik rájönnöm, hogy a kikötőben
vagyunk.
– Az óceánba fogod dobni a testem? – érdeklődöm.
– Isten ments! Elég krimit láttam már ahhoz, hogy tudjam, hogyan lehet
sokkal hatékonyabban megszabadulni egy hullától.
– Ezt jó tudni.
Oliver kisegít az autóból, és belém karol.
– Menjünk, már vár a vacsora!
Végigsétálunk a mólón, egyenesen egy jacht felé, legalábbis én annak
nevezném.
– Ezzel megyünk tovább?
– Igen.
Oliver segít átkelni a kikötőhídon, aminek a tetején már egy úriember vár
ránk.
– Üdvözlöm önöket, Mr. és Mrs. Parkerson!
Oliverhez fordulok, aki elmosolyodik.
– Ha úgy vesszük, ez igaz.
– Igen, végül is.
– Rosszul mondtam a nevüket? – kérdezi a férfi.
– Nem, Michael. Ő a feleségem, Maren. Részünkről indulhatunk, ha maguk is
készen állnak.
Michael bólint.
– Természetesen. Azt javaslom, hogy fáradjanak le a kabinba, amíg ki nem
érünk a nyílt vízre. A hullámzás kissé heves tud lenni az út elején. Hamarosan
lemegyek önökhöz, hogy felvegyem a rendelésüket, utána a szakács neki is lát
elkészíteni a vacsorát.
– Köszönjük – feleli Oliver nyájasan. Aztán belém karol, és elindulunk az ajtó
felé, amit Michael mutatott. – Óvatosan!
– Ollie, ez meg mi a csoda?
– Egy hajó…
Megrázom a fejem.
– Tudom, hogy hajó, de ez túlzás.
– Ez egy nászajándék.
 – Valakitől egy hajót kaptunk? – kérdezem izgatottan.
Oliver elneveti magát.
– Senkitől nem kaptunk hajót, de eltölthetünk rajta pár órát.
– Ó! Értem.
Azért annyira nem volt ördögtől való a gondolat, elvégre egy házat is kaptunk.
Oliver levezet a keskeny lépcsőkön a kabinba, ami sokkal nagyobb, mint
amire számítottam. A hátsó falán egy hatalmas kanapé van, vele szemben tévé és
mind a két oldalán két szék. Fantasztikusan néz ki a bézs árnyalatúra festett
falaival és a négy kerek hajóablakkal. Nem is gondolná az ember, hogy ez egy
hajó, majdnem úgy néz ki, mint egy lakás.
– Balra van egy fürdőszoba, elöl meg két háló. Ez alatt pedig van még egy
szint a személyzetnek és a konyhának.
– Oliver…
– Szerettem volna veled egy olyan kellemes időtöltést, ami nem csak
színjáték, és nem másoknak szól.
– Akkor ezt a nászajándékot tőled kaptuk? – kérdezem habozva.
– Igen, behajtottam valakin egy szívességet.
Olyan hatalmas mosoly ül ki az arcomra, hogy belesajdulnak az arcizmaim, és
Oliver karjaiba vetem magam.
– Fantasztikus vagy! Egyszerűen fantasztikus!
– Ezt már említetted.
– Akkor most megemlítem még egyszer. – A két tenyerembe fogom az arcát,
és megcsókolom.
Vigyorogva húzódik el.
– Ezt meg miért kaptam?
– Mert ez olyan kedves tőled! És annyira édes vagy.
Mert még soha senki nem tett értem semmi hasonlót.
– Ha ez a valóság lenne, ha ez az egész… másképp lenne – mondja, és egyik
lábáról a másikra billeg –, még sokkal többet is tennék.
Ha.
Micsoda rettenetes szó. Ha valaki más lennék. Ha jobb ember lennék. Ha
méltó lennék. Ez az egyetlen szótag, ez a két apró betű, amit a remény itathatna
át, ehelyett csak fájdalmat okoz.
– Találni fogsz valakit, Oliver. Egy nap ez a nő belép az életedbe, és miatta
újra kockáztatni akarsz majd. Érte érdemes lesz kockára tenned a szíved, mert
tudni fogja, mennyire tökéletes, önzetlen és csodálatos ember vagy.
Szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit. Aztán kissé
megtántorodunk, ahogy a hajó mozogni kezd, Oliver pedig odavezet a
kanapéhoz. Egy percnyi hallgatás után végül megszólal.
 – Arról az álomról már évekkel ezelőtt lemondtam.
A szívem dübörög a mellkasomban, mert tudom, hogy nem leszek képes
megálljt parancsolni magamnak. Én nem csak szexet akarok ettől a férfitól. Nem
azt mondom, hogy mindenáron a felesége akarok maradni, de randizni akarok
vele. Tudni akarom, hogy a köztünk lévő kémia és az, ami most köztünk van,
kitartana-e hosszú távon.
Számba veszem az összes lehetőséget a fejemben, az összes választ, de tudom,
hogy ha most nem vállalom ezt a rizikót, azt örökre bánni fogom.
– És mi van, ha…
– Ne! – vág közbe, és a hüvelykujjával megcirógatja az arcom. – Nem mintha
én nem ugyanezen tűnődtem volna, de mindketten tudjuk, hogy bármi legyen is
a válasz arra a kérdésre, úgysem számít.
– Ollie – fogom könyörgőre a dolgot. – Ezt nem tudhatjuk.
Felsóhajt, és hátradől a kanapén.
– Te elemző vagy. Te tudod a legjobban, hányféleképpen alakulhat ez a dolog,
igaz? – Bólintok. – Akkor mondd meg nekem, mi tűnik a legvalószínűbb
kimenetelnek.
Nem akarok válaszolni neki. Nem akarom kiejteni a számon a keserű
valóságot. Hazugság formálódik a nyelvemen, a „mi lehetne” csinos kis
illúziója, ahol boldogok vagyunk együtt – de képtelen vagyok kimondani. Mert
az Oliverrel közös jövőnk statisztikailag kudarcra van ítélve. Az a sorsunk, hogy
szétváljanak az útjaink, én pedig nem fogok hazudni ennek az embernek, még
akkor sem, ha ezzel egy kicsit több időt nyerhetnék magunknak.
– Hogy szétmegyünk – felelem, és megtörlöm az arcomat.
– Miért?
– Legfőképpen a munkánk miatt. Én soha nem hagynám ott a csapatomat,
tőled pedig nem kérném, hogy add fel a szállodát.
Az ujjaink egymásba kulcsolódnak.
– Te a tengerpartot szereted, én a hegyeket. Te gyerekeket szeretnél, én pedig
nem vagyok hajlandó hagyni, hogy egy gyerek olyan körülmények közt nőjön
fel, mint én. Arról nem is beszélve, hogy kettőnk között ez az egész hazugságra
épült – sorolja.
Az a szomorú, hogy igaza van.
– Néha annyira könnyű megfeledkezni erről.
– Tudom, de aztán eszembe jut a beszélgetésünk arról, hogy mit szeretnénk.
Emlékszem, milyen érzés, amikor akarsz valamit, de nem kaphatod meg. Túl
sokszor voltam már én a második választás.
– Ki mondta, hogy most második választás vagy? – kérdezem.
Oliver a fejét csóválja.
 – Te eredetileg egy másik Oliver nevű férfihoz mentél volna feleségül, nekem
meg úgy kellett tennem, mintha ő lennék. Te és én nem azért kezdtünk ebbe bele,
mert randizni akartunk egymással. Azért csináltuk, hogy édesapádnak legyen
esélye téged az oltár elé kísérni. Szó szerint az utolsó választásod voltam. Előbb
a másik fickót választottad, aztán apukádat, végül engem.
– Ez nem igaz.
Dehogynem.
– Én egy sor rossz döntést hoztam a szerelemben, Maren. Túl sokszor áltattam
magam azzal, hogy ha eléggé szeretek, vagy csak egy kicsit jobban igyekszem,
akkor majd minden rendben lesz. De soha nincs rendben. A valóság nem fog
megváltozni csak azért, mert két embernek ez a vágya vagy kívánsága.
– De nem pont erről szólnak a kívánságok? Hogy valami olyat akarsz, amit
nem érhetsz el, mégis vágyakozol utána? A kívánságok valóra válnak, Oliver!
Amikor ránézek, nem számít többé a statisztikai kimenet, és semmi mást nem
látok, csak egy olyan jövőt, amit a következő lélegzetvételnél is jobban akarok.
Látom, ahogy együtt öregszünk meg, miközben hol a szállóban, hol Virginia
Beachen vagyunk.
Lelki szemeim előtt új, és mégis olyan ismerősnek ható történések sora
bomlik ki, új ösvény sejlik fel egy lehetséges életben. Mark és Jackson
megengedné, hogy otthonról dolgozzam, amikor meglátogatom Olivert.
Egyikünknek sem kellene feladnia semmit.
Mindössze annyit kell tennünk, hogy merjük megtenni az első lépést.
Oliver a homlokát az enyémnek támasztja.
– Nem tehetek fel mindent egyetlen kívánságra, és nem lehetek többé
senkinek a második választása!
Elhúzódom, és a tenyerembe fogom az arcát. Megértem a vonakodását, de az
embernek néha nagy levegőt kell venni és ugrani, én pedig nem vagyok hajlandó
tovább tétovázni. Odahajolok hozzá, és az ajkára tapasztom az ajkamat.
– Nem vagy az, és tévedtem a kimenetelünket illetően, mert egyáltalán nincs
kőbe vésve. Meg tudjuk oldani, ha mindketten ezt akarjuk, én pedig akarlak
téged. Adj egy esélyt… nekünk!
Oliver nem szavakkal felel, helyette a plüsskanapén találom magam fekve, a
teste a testemen, és csak csókol. Ezúttal van valami különbség, de nem tudom
megmondani, hogy mi az. Olyan, mintha egyszerre adná be a derekát, közben
mégis búcsút mondana.
Visszacsókolom, és messzire hessegetem az utóbbi gondolatot.
– Miattad újra vágyom dolgokra – vallja be, amikor rám néz. – Olyan
dolgokra, amiket megfogadtam, hogy soha többé nem akarok érezni.
– Mindez a miénk lehet. Csak meg kell próbálnunk.
Oliver behunyja a szemét, és a homlokát az enyémnek dönti.
– Megpróbálhatjuk.
Amikor újra megcsókol, a csókjában már nem érzek búcsúzást, csak reményt.
 HUSZONKETTŐ

Oliver
– Nemsokára újra látjuk egymást – ígérem Marennek, és hosszúra nyújtom a
búcsúzást, hogy ne kelljen elengednem, és végignéznem, ahogy elhajt.
Úgy érzem, túl gyorsan eltelt ez az öt nap. Ismét itt vagyunk Willow Creek
Valley-ben, de Maren már készül hazamenni, ezzel pedig hivatalosan is
megkezdődik a távházasságra tett kísérletünk.
Mulatságos, hogy mennyi irónia bújik meg ebben.
– Két hét múlva újra eljövök. Van egy küldetésem ezen a héten, ami miatt
muszáj Virginiában lennem, de aztán nyugodtabb időszak következik.
– Rendben.
– Ugye nem baj, ha felhívlak ma este? – kérdezi, és hallom a zavart a hangján.
– El is várom.
– Hiányozni fogsz, Ollie.
Magamhoz húzom, és imádom, hogy mennyire tökéletesen illik a karjaimba.
– Nekem is hiányozni fogsz, de hála az égnek a ma reggel emlékei majd csak
átsegítenek rajta.
Maren arcát bájos rózsaszín pír futja el, lelki szemeim előtt pedig megjelenik,
ahogy meztelenül fekszik az ágyon, kezei a feje fölé kötözve markolják az
ágytámlát, miközben én a nyelvemmel kényeztetem. Olyan hévvel tettem a
magamévá, hogy meghúztam egy izmot az ágyékomban, de az emlékkel túlélem
majd az elkövetkező heteket.
– Igen, nos… – Közelebb lép, és egy ujjával végigsimít a nyakamon. –
Legközelebb talán majd én kötözlek ki téged.
– Csakugyan?
– Igen. És akkor kedvemre kínozhatlak.
– A jacuzziról már el is feledkeztél?
Maren elmosolyodik.
– Azt soha nem fogom elfelejteni.
Szerencsés fickó vagyok, hogy ez a nő az enyém lehet.
– Én sem. De most már vágd kocsiba azt a szexi hátsódat, és hívj fel, amikor
hazaértél!
Hozzám hajol, és ismét megcsókol.
– Rendben. Te pedig, ha egy mód van rá, ne vegyél el addig egy újabb bajba
került hajadont!
– Igyekezni fogok.
Maren megáll a kocsi ajtajánál.
– Működni fog, Oliver.
Az elszántsága elhiteti velem, hogy lehetséges. Azt nem tudom, hogyan, de
úgy tűnik, Maren eltökélt.
– Meg fogjuk oldani – felelem, és csókot lehelek a homlokára.
Mást nem nagyon tehetünk. Megpróbáljuk, és ha kudarcot vallunk, akkor…
nem fogok megdöbbenni.
– Holnap kiderítem, mit kezdett Mark az aláírt házassági papírjainkkal.
– Igen, az remek lenne.
Az elmúlt pár napban Mark nem vette fel a telefonját, de Natalie azt mondta
Marennek, hogy valami helyzet van, amit meg kell oldania, de mindenre
válaszol, ha Maren visszaér. Bármit is jelentsen ez.
Van egy olyan érzésem, hogy azt jelenti, hivatalosan is házasok vagyunk.
– Mennem kell…
Bólintok.
– Igen, jobb lesz, ha indulsz, mielőtt besötétedne.
Újabb csókot váltunk, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. Nem akarom,
hogy elmenjen. Magamhoz akarom húzni, az ágyamba hurcolni, és újra
szeretkezni vele. Azt akarom, hogy mindig mellettem legyen. Csakhogy nem ez
a valóság vár ránk.
Maren sóhajt egyet, aztán beszáll a kocsiba. Még utoljára integetünk
egymásnak, aztán csak figyelem, ahogy a hátsó lámpái elhalványulnak a
bekötőút távolában.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire valaki a vállamra teszi a kezét.
– És hogy van a szégyenlős férjecske meg az ő újdonsült arája? – kérdezi
Grayson.
– Kapd be!
– Örömmel hallom, hogy jól sikerült a nászút.
Az nem kifejezés. Tökéletes volt. De tudom, milyenek a seggfej testvéreim,
úgyhogy nem mondok nekik semmit, amivel csesztethetnek.
– Mi a helyzet a szállóval?
Gray felsóhajt.
– Azzal minden rendben. Volt pár apró probléma, de megoldottuk. Van két
szobafoglalásunk, viszont a vendégek csak két hét múlva érkeznek. Nem jó, de
legalább ez is valami.
– Tudtuk, hogy időbe fog telni.
Nehéz új helyet nyitni, és még nehezebb rávenni az embereket, hogy
megszálljanak egy új hotelban. Az sem segít, hogy a Melia-tó egyelőre nem túl
ismert hely. A Firefly Resort az első igazi szálláslehetőség a környéken. Abban
reménykedünk, hogy boltok és éttermek követik majd a példánkat, és egy egész
várost építhetünk a szállónk köré. Hiszen Willow Creek Valley is csak azután lett
népszerű, hogy a Park Inn szálloda sokféle embert odavonzott.
– Ez igaz, csak én kicsit többet reméltem a nyitóhétre. De majd azzal leszünk
elfoglalva, hogy az a két család remekül érezze magát.
Megvonom a vállam.
– Mi megépítettük, ők pedig majd eljönnek hozzánk.
Grayson nevetni kezd az elferdített idézeten, amit mindannyiunk kedvenc
filmjéből, a Baseball álmokból vettem.
– Hát, remélem is. A lányaink továbbtanulása forog kockán…
Mindannyian sok pénzt tettünk kockára, Grayson szerint néha túl sokat is.
– Megbántad?
– Egyetlen másodpercét sem. Aggódom persze, de ez a körülményeket
tekintve teljesen normális.
– Igen, szerintem minden rendben lesz. – Nem csak a szállodáról beszélek.
Marenről is.
Gray érdeklődve billenti oldalra a fejét.
– De most minden viccet félretéve, mi történt köztetek Marennel?
A bátyámra nézek, aki mindig mellettem állt. Vele teljesen más volt a
kapcsolatom, mint a többi bátyámmal. Míg Josh volt az apafigura, aki folyton
csak dirigált, Grayson volt az a testvér, aki a kezembe nyomott egy sört, és nem
várta el, hogy kiöntsem neki a lelkem. Hozzá mentem, amikor rosszra fordultak
a dolgok, és amikor apánk mindent elcseszett Wyomingban, ő szó nélkül a
segítségemre sietett.
Mindig is ő volt a legjobb barátom, és tudom, hogy neki mindent
elmondhatok. Csakhogy magam is bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy
mi is ez az egész, vagy hogyan magyarázhatnám el neki.
– Azt hiszem, kezdek beleszeretni.
– Azt hiszed?
– Ez az egész kurvára gyors. Tegnap estig abban sem állapodtunk meg, hogy
randizni fogunk.
Grayson elvigyorodik, és megindulunk a bejárat felé.
– Szerintem vicces, hogy azt hiszed, lehet bármiféle beleszólásod abba, hogy
mikor vagy milyen gyorsan történjen a dolog. Már az esküvő előtt elkezdtél
beleesni. Mind láttuk. És a fogadást is megnyertem.
Remek, még egy nyüves fogadás.
– Ezúttal mire fogadtatok?
– Hogy beleszeretsz, mielőtt visszajöttök a nászútról.
– Ki veszített?
– Josh.
Persze hogy ő veszített.
– Ő mire fogadott?
– Hogy csak akkor ismered be, amikor majd Maren lelép.
– Tehát abban mind egyetértettetek, hogy meg fog történni?
Grayson bólint.
– Igen, még Alex is, pedig ő nem is látott benneteket együtt.
Alex megtarthatja magának a hülye véleményét ott, Egyiptomban.
– Őt senki nem kérdezte.
Gray elneveti magát.
– Ezt mondd meg neki te! Stella viszont azon az állásponton volt, hogy már
meg is történt, továbbá hogy nem hajlandó fogadni, mert ő nem gyerek.
– Nem érdemeljük meg őt – felelem az ajtóban állva.
– Nem hát, de szükségünk van rá.
Ez így igaz. Stella megkerüli a recepcióspultot, és felém siet.
– Ollie!
Magához húz egy nagy ölelésre, aztán belebokszol az oldalamba, én pedig
felszisszenek. Nem fáj, csak pont rossz szögben talált el.
– Mesélj el mindent! Hogy van a sógornőm? Az apukája jól van?
A testvéreim már mindannyian értesültek róla, hogy Marennel valóban
aláírtuk a papírokat, és úgy fest, igényt tartanak rá családtagként.
 – Még nem tudjuk, hivatalosan is házasok vagyunk-e.
– Részletkérdés. Megvolt a lagzi, letettétek az esküket, és elháltátok a
nászéjszakát, úgyhogy… megszerezte a sógornőstátuszt. Hogy van Patrick?
Elmondom neki a nászutunk rövidített, gyerekbarát verzióját, és hogy a
dolgok ma délutáni állása szerint Patrick még kitart.
Maren azt tervezi, hogy holnap Georgiába repül, ha a munkahelyén minden
rendben.
– Te is vele mész? – kérdezi Stella.
– Nem, nekem dolgoznom kell.
– Igen, de szüksége van rád.
– Ahogy a szállónak is.
Nem tudom, miért gondolja, hogy megint leléphetek csak úgy.
Stella összefonja a két karját maga előtt.
– Oliver Parkerson, te komolyan azt gondolod, hogy nekünk akkora
szükségünk van itt rád, hogy nem mehetsz el Marennal? Úgy értem, persze,
fontos vagy meg minden, de ez nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgokat ne
helyezhetnél a munka elé.
– Maren nem kérte, hogy vele menjek.
Gray felnevet.
– Öreg… tudod, milyenek a nők.
– Tudja, milyenek a nők? Ez meg mit jelentsen? – fordul felé mérgesen Stella.
– Azt jelenti, hogy szerintetek tudnunk kellene mások gondolataiban olvasni.
Hogy a fenébe kellene Olivernek, vagy ha már itt tartunk, bármelyik férfinak
tudnia, hogy mi folyik a fejetekben? Az esetek felében szerintem ti magatok sem
tudjátok, mi folyik a saját fejetekben.
Egyetértően bólogatok, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy Grayson mindig
ennyire készségesen lövi tökön saját magát.
– Tessék? – fordítja felé a fejét Stella azzal a fura mozdulattal, amire
esküszöm, csak a nők nyaka képes.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről van szó. Pontosan tudod, hogy te
is ezt csinálod. Tudom, ugyanis a férjed panaszkodott nekem róla.
Ó, Gray, most Jacket is belekeverted. Ezt nem kellett volna, testvér.
– Jack ezt mondta? – Kezd határozottan fagyossá válni a hangulat.
Az idióta Grayson meg elkezd összevissza hadoválni, ahogy lassan ráébred a
ballépésére.
– Nem. De. Úgy értem, nem is annyira ő maga mondta, inkább csak talán
egyetértett velem, amikor én mondtam.
Stella feje lassan felém fordul, de aztán ismét Graysonra irányítja a tekintetét.
– Értem. Szóval a saját feleségedről panaszkodtál neki, aki megjegyzem, egy
tündéri nő.
Gray tehetetlenül emeli égnek a kezét.
– Hagyd már abba, ez nem rólatok szól! Én csak azt mondom, ha Maren
szeretné, hogy Oliver elkísérje, akkor egyszerűen kérje meg rá!
– Talán fél a visszautasítástól.
Felemelem a kezem.
– Szerintem nem erről van szó.
– Ó! És még te vagy a szakértője a női nemnek?
Remek. Megint én lettem a haragja célpontja.
– Én nem mondtam, hogy szakértő lennék.
– Helyes. Vagina hiányában nem is lehetsz.
– Hálás is vagyok érte, különben ez a beszélgetés irtó fura lenne – morgom az
orrom alatt.
Grayson nevetve lép hátrébb.
– Karmot be, Stell! Senki nem állította, hogy jobban tudná nálad. Jézusom,
csak nem terhes vagy?
Stella dühösen mered rá, aztán hozzám fordul.
– Nézd, Oliver, Marent az esküvője előtt pár nappal hagyták faképnél. Közben
folyamatos megrázkódtatások érik: az apja haldoklik, a mostohaanyjával nem
könnyű szót érteni, ő pedig eljátszott egy párkapcsolatot, miközben belezúgott a
fickóba. Ez nem kis teher, és én mondom neked, lehet, hogy Maren a legerősebb
nő, akivel valaha találkoztál, de a lelke legmélyén akkor is sebezhető. – Aztán
Graysonhoz fordul. – Hogy választ adjak a kérdésedre, igen, terhes vagyok. Jack
még nem tud róla, úgyhogy tartsd a szádat!
Mindkettőnk arca felderül.
– Gratulálunk, Stella!
Erre megenyhül kicsit.
– Köszönöm. Beletelt egy kis időbe, és még nagyon az elején járok. Miután
hat hónapja elvesztettünk egy babát, még nem bírtam rávenni magam, hogy
elmondjam Jacknek.
Nem tudtam, hogy elvesztettek egy babát. Stella egy árva szót sem szólt róla.
– Stell…
Felemeli a kezét.
– Minden rendben. Boldog vagyok, és eddig minden remekül fest. Csak úgy
látszik, kicsit érzékenyebb lettem, mivel tombolnak bennem a hormonok. De
térjünk vissza rád. Elmész Georgiába?
Bármennyire is szeretnék még Stelláról beszélgetni, nem fogja hagyni.
Semmit sem szeret jobban, mint keresztülvinni az akaratát mindenáron.
– Rengeteg lehetősége volt, hogy megkérjen rá, mégsem tette – indulok felé,
és a következő pillanatban diszkréten felszisszenek.
– Neked meg mi bajod? – kérdezi Gray. – Furán jársz.
– Meghúztam egy izmot.
– Mi? Hogyan? – Stella lenyűgöző sebességgel vált mérgesből aggódóba.
Önelégült mosolyt villantok, amitől elfintorodik.
– Undorító vagy.
– Na mi az, irigykedsz? – vágok vissza.
– Mert szex közben meghúztál egy izmot? Nem.
– Pedig kellene – felelem némi férfiúi büszkeséggel a hangomban. –
Nyilvánvalóan jól csinálom a dolgot.
Stella elneveti magát.
– Akkor csinálnád jól, ha Maren járna furán, és nem te, te dilinyós.
– Tökmindegy, megyek az irodába. Meg akarom nézni, van-e újabb esküvői
foglalás a láthatáron. Hívott a fotós, és mondta, hogy a hét végére valószínűleg
elkészülnek a képek a honlapra.
– Helyes, az biztosan segíteni fog. Maren nénikéje nem mostanában posztolja
a cikkét? – kérdezi Grayson.
– De igen. Azzal, meg a honlapos képekkel teljes harci díszben nézhetünk a
jövő elébe.
– Mi igen. De te? Te nem annyira – néz Grayson a bicegve távozó alakom
után.
Akkor is megérte. Rohadtul megérte.

– Talán orvoshoz kellene menned… – veti fel Maren a telefonban.

– És mit mondjak neki? Hogy fantasztikusat szexeltem a nejemmel, és
meghúzódott valami?
Alig egy hete vagyunk házasok, máris a fülemet rágja. Jó, nem rágja a
fülemet, inkább csak noszogat, mert aggódik. De akkor is, jól vagyok. Csak egy
kis duzzanat az egész, semmi olyasmi, ami miatt aggódni kellene.
– Kihagyhatsz pár részletet, de szerintem akkor is meg kellene mutatnod
valakinek, hogy legalább járni tudj.
– De nem fáj. – Pontosabban nem fáj annyira, hogy elmondjam neki.
– Az még nem jelenti, hogy nem kellene megnézetned.
Talán igaza van.
– Attól boldog leszel?
– Igen.
 – Akkor ki vagyok én, hogy ellenkezzem veled? – felelem, és lekapom a
zakómat a fogasról.
– Kicsomagoltál már? – érdeklődik.
– Nagyjából.
Maren hosszan sóhajt.
– Amikor majd visszamegyek, szeretném kidekorálni a faházadat, ha
megengeded.
– Gyere most! – dobom be az ötletet.
A lakásom nem egy nagy szám, de sokkal kényelmesebb, mint a lakókocsi,
amiben több mint egy évig laktam. Kicsi, de megvan benne minden, amire
szükségem van, ideértve a folyóvizet és a fűtést. Ez határozott fejlődés a
generátorhoz és a gyűszűnyi méretű vízmelegítőhöz képest, ami a lakókocsiban
volt. Ami meg a dekorációt illeti, az tökéletesen hidegen hagy, de ha Maren
idejön miatta, akkor benne vagyok.
– Bárcsak tehetném! De be kell ugranom az irodába, hogy megnézzem, Mark
visszajött-e már.
– Tudsz már valamit? – kérdezem. Jó lenne tudni, hányadán is állunk, hogy ne
kelljen tovább ebben a fura bizonytalanságban tengődnünk.
– Még nem, de ma bent lesz, és amint kiderítettem, mi újság a csapatommal,
és hogy hivatalosan is házasok vagyunk-e, valószínűleg megveszem a
repjegyemet Georgiába.
– Van valami változás?
Maren egy pillanatig nem válaszol.
– Nem, de felteszem, rosszabbodott az állapota. Ma reggel felhívtam Lindát,
és elég rossz hangulatban volt. Azt mondta, ha kicsit is törődnék apámmal, most
ott lennék, ahelyett, hogy megvárom, míg az utolsókat rúgja.
– Maren…
– Tudom, tudom – feleli. – Apu nem akarná, hogy csak üljek ott mellette, de
Lindának igaza van. Mennem kell, és… nos, meg fogom bánni, ha nem teszem.
Maren még mindig nem mondta, hogy szeretné, ha ott lennék vele, de az a
helyzet, hogy vele akarok menni. Fontos nekem, és szeretnék levenni
valamennyi terhet a válláról. Azon dolgozunk, hogy ebből egy valódi
párkapcsolat legyen, de közben ezt a házasság nevű színjátékot is folytatnunk
kell.
Férjeként alap lenne, hogy elkísérem.
Barátjaként pedig el akarom kísérni.
– Mi lenne, ha veled mennék?
– Tessék? – kérdezi, és pár oktávval feljebb szalad a hangja.
– Távolról is tudok dolgozni, ha muszáj, de a testvéreim mindent kézben
tartanak. Nekem ott kellene lennem veled… Ott akarok lenni veled.
Maren nem szólal meg. El tudom képzelni, ahogy ül ott és mérlegel, tervet
készít, ami lefed vagy tizenötféle különböző eshetőséget, mielőtt megszólalna.
– Velem akarsz jönni?
– Nem, én ott akarok lenni veled. Nem kellene ezt egyedül végigcsinálnod.
Hallom, ahogy felszipog.
– Ha most meg akarsz győzni róla, hogy nem vagy tökéletes azért, hogy
elhagyjalak, akkor elég szarul csinálod.
– Nem vagyok tökéletes.
Maren nagyot sóhajt.
– De lehet, hogy nekem tökéletes vagy.
Ettől hevesebben kezd verni a szívem.
– Szeretnéd, hogy veled menjek?
– Jobban szeretnék melletted lenni, mint távol tőled. Úgyhogy igen, nagyon
sokat jelentene nekem, és azt hiszem, apunak is.
– Akkor pár nap múlva találkozunk.
Az a kis idő kész örökkévalóságnak tűnik.
– Egy feltétellel – fűzi hozzá Maren, mielőtt letennénk.
– Mi az?
– Elmész az orvoshoz. Nem fogunk tudni szexelni, ha alig bírsz mozogni.
– Hát, ha innen nézzük a dolgot… – felelem nevetve. Ha kell, erővel
kényszerítem magam, hogy úgy járjak, mintha nem fájna semmi, amikor
találkozunk. Semmi sem fog meggátolni abban, hogy szeretkezzem vele. Semmi.
 HUSZONHÁROM

Maren
– Na, milyen volt a nászút? – kérdezi Mark az irodámba lépve.
– Jó volt. Mi a helyzet a csapattal?
– Ha így folytatod, előbb-utóbb fekélyt kapsz. – Leveti magát az
íróasztalommal szemközti székre, és röviden összefoglalja, mi minden történt a
távollétemben. Lényegében az elemző, aki helyettem ugrott be, nem muzsikált
valami jól, így aztán az embereim olyan szituációkban maradtak védtelenek,
amik az én jelenlétemben sosem fordulhattak volna elő. A csaj egyszerűen a
kukába hajította a terveimet, és ment a maga feje után.
Már nem is dolgozik nálunk.
– Itt kellett volna lennem.
– Kissé elfoglalt voltál.
Megcsóválom a fejem, és mellbe vág a bűntudat.
– Ők az én csapatom.
– És mind jól vannak – biztosít róla Mark. – Jacksonnal alaposan átbeszéltük a
dolgot, amíg terepen voltunk. Először is. Mostantól nincs állandó csapatod.
– Mark! – tiltakozom.
 – Hátrább az agarakkal, Maren! Nem te vezeted ezt a céget, hanem mi.
Néha elfelejtem, hogy Mark a főnököm, és hogy még mindig az általa
felállított szabályokat kell követnem.
– Sajnálom.
– Tudom, hogy ezen most felhúztad magad, de jó okunk van rá. Nem
hagyhatjuk, hogy mindenki egyetlenegy emberre támaszkodjon. Mi van, ha
téged Kaliforniába szólít a munka, közben a csapatod küldetésre megy? Vagy ha
Quinn nem tud menni, esetleg Ben megbetegszik? Ez a cég csak annyira lehet jó,
amennyire a leggyengébb csapata. Ez pedig az egész társaság, ha nem tudunk
egységként működni. Azt akarjuk, hogy az embereink a lehető legjobb
formájukat hozzák, akárkivel is kelljen együtt dolgozniuk. Erre pedig a rotáció
az egyetlen megoldás. Plusz nem tudom, hogy te és az első Oliver hogyan fogtok
tudni együtt dolgozni most, hogy a semmiből férjhez mentél egy másik
Oliverhez.
Igaza van, és valamikor muszáj lesz leülnöm az első számú Oliverrel tisztázni
a helyzetet.
– Ő itt van most?
– Nem, még mindig külföldön van.
Akkor ennyit erről.
– Ha már a férjhezmenésről beszélünk, hol vannak az aláírt papírjaink? –
Volna egy kis dolgom az iratmegsemmisítővel.
Az lehet, hogy belezúgtam Oliverbe, de jó lenne tiszta lappal belevágni a
kapcsolatunkba, ha lehet. Ami azt jelenti, hogy nem vagyunk házasok, és abban
a helyzetben vagyunk, hogy eldönthetjük, mit is szeretnénk a későbbiekben. Ha
megpróbáljuk, és mégsem működik, legalább a lehető legkönnyebben
mondhatunk búcsút egymásnak.
– Nos, hát, ami a papírokat illeti…
Ó, istenem!
– Azt ne mondd, hogy megtetted – ejtem a két tenyerembe a fejemet, a
legrosszabbra készülve.
– Mentségemre legyen mondva…
– Nem, erre nincs mentség! Nincs mentséged rá, hogy benyújtottad az aláírt
papírokat!
– Nem én voltam, hanem Charlie.
Hitetlenkedve pislogok Markra, egy hang sem jön ki a torkomon.
– Elmondása szerint ő azt hitte, szeretnéd, hogy beadja. Azt mondta, ha
tényleg nem akartatok volna összeházasodni, akkor nem írtátok volna alá.
– De hát tudta! – kiabálom.
– Ebben teljes mértékig egyetértek veled, de mindketten tudjuk, hogy az én
fondorlatos feleségem szereti azt hinni, hogy ő mindent jobban tud mindenkinél.
Charlie azt mondta, nyugodtan felhívhatod, és majd előad neked valami mesét
arról, hogy véletlenül történt, de ez mit sem változtat a tényeken. Charlie beadta
a papírokat, ti pedig hivatalosan is házasok vagytok.
Ez baj, nagyon nagy baj.
Oliver nem akar házas lenni, legalábbis nem így.
– Mark, ez így nem jó.
– Sajnálom! Tudom, hogy az a nőszemély hallotta, hogy te és Oliver is azt
mondtátok, ne adjam be, én pedig… alábecsültem őt, és szem előtt hagytam a
papírt. Őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy papírmunkába ártja magát,
hisz soha hozzá sem nyúl az ilyesmihez.
– Én… megtalálom a módját, hogy helyrehozzam.
Mark felkel a székről.
– Azt hiszem, Natalie ismer egy kiváló válóperes ügyvédet.
– Jó. Köszi. Figyelj, megint ki kell vennem vagy két hetet. Tudom, hogy
vacak az időzítés, de az apám…
– Vegyél ki annyit, amennyit csak szeretnél. Megoldjuk.
Mark rám kacsint, azzal kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót.
Hátradőlök a széken, és egy hatalmasat fújok. Ez így nagyon nem jó.
Az a legrosszabb az egészben, hogy most ki kell találnom valamit, hogy
máshogyan mutassam meg Olivernek, ő nem a második választásom. Vele
akarok lenni. Vele akarok közös jövőt építeni, bárhogyan. Viszont ez nem fog
menni, ha előbb nem bizonyítom be neki, hogy ha szabadon választhatnék, akkor
is őt választanám minden egyes alkalommal.
Megcsörren a telefonom, Linda az.
– Helló, Linda!
– Úton vagy már?
– Jól van?
– Persze – vakkantja. – Éppen salsázik. Nem, nincs jól, Maren. Kimerítették
az esküvő izgalmai. Nehezen ébred, hogy bevegye a gyógyszereit, és nem
hajlandó enni. Magamon kívül vagyok, amit te is tudnál, ha itt lennél. Nagyon
sok mindent kell egyedül elintéznem, és csodás lenne, ha a McVee családból
valaki végre úgy döntene, hogy Patrick mellett lesz.
Nagy levegő, Maren! Most vagy elkezdek vele kiabálni, vagy észben tartom,
hogy valószínűleg a félelem és a düh beszél belőle.
– Ma megveszem a jegyet, és odamegyek. Oliver valószínűleg holnap jön
utánam.
– Mind a ketten jöttök?
– Igen.
 Linda megköszörüli a torkát.
– Ez igazán… rendes tőletek.
– Segítünk, ahol csak tudunk, hogy pihenhess egy kicsit. Végig fogom hívni a
családot, és kiderítem, ki tud még eljönni.
– Nincs szükségünk egy egész háznyi emberre – morogja.
Segítséget akar, de csak úgy, ha ő diktálhatja a feltételeket, és ha nem mind
együtt megyünk. Csakhogy az én apámról van szó, aki szereti az öccseit, a
húgait, a lányát, és valamilyen oknál fogva Lindát is. Így aztán igenis, mind ott
leszünk és fogjuk a kezét. Erről ennyit.
– Intézek a családnak szállást, és kitalálom, ki mikor menjen hozzátok, de
minden egyes percben lesz segítséged, és mind ott leszünk apu mellett. Végtére
is, azt hiszem, mindannyian azt szeretnénk, ha tudná, hogy szeretik, és látná,
hogy neked is van kire támaszkodni.
Hallom, hogy hüppög, de a következő pillanatban már megacélozza magát.
– Akkor holnap.
Leteszem a telefont, és azonnal hívom Natalie-t, hogy segítséget kérjek.
 HUSZONNÉGY

Oliver
Egy kicsit még fáj, nem elviselhetetlenül, de ez a duzzanat csak nem akar
lelohadni. Előző éjszaka pedig teljesen leizzadva ébredtem. Ha nem ígértem
volna meg már tegnap Marennek, hogy orvoshoz megyek, ez az éjszaka
meggyőzött volna róla. Egyébként pedig újra szexelni akarok. Viszont
elkövettem azt a hibát, hogy akkor egyeztettem időpontot az orvoshoz, amikor
Joshsal intéztük a szálló dolgait. Választhattam, vagy azonnali időpontot kapok,
vagy egy héttel későbbit. Így történhetett meg, hogy most egy zsúfolt
váróteremben ülök Joshsal, az utolsó emberrel, akit bárki is maga mellett
szeretne tudni egy ilyen kínos helyzetben.
– Szóval meghúztál egy izmot szex közben?
– Tudnál kicsit halkabban beszélni, hogy Mrs. Villafane ne hallja meg?
– Ő nem hall semmit – int oda a hölgynek, az pedig visszainteget.
– Tudod, hogy mindent hallanak. Még azt is, amit az ember nem mond ki
hangosan.
– Ugyan, ártalmatlanok.
– Mintha pár hónapja még máshogy vélekedtél volna…
 Josh megint odainteget Mrs. Villafane-nek.
– Az akkor volt, amikor beleártotta magát az életembe.
– Aha.
– De térjünk vissza rád! Döngetted Marent, és… mi történt? Egy rossz
mozdulat?
– Nem, nem volt ilyesmi. Egyszerűen csak… valahogy jött. Nem tudom.
Az a fura az egészben, hogy alig érzek fájdalmat, úgyhogy talán csak
megerőltettem. Úgy értem, nem szexeltem túl sokat, mióta Devney-vel
szakítottunk, szóval lehet, hogy csak a felgyülemlett ondó feszíti a testem. Biztos
létezik ilyen.
Mrs. Villafane rám mosolyog, aztán lejjebb siklik rajtam a tekintete.
– Ilyen a férjemmel is megesett egyszer – tájékoztat.
Ennyit arról, hogy nem hall. Magamra erőltetek egy mosolyt.
– Jó tudni.
– Akkoriban sokat szeretkeztünk. Nem nagyon tudtuk mással elfoglalni
magunkat. Ötven éve még ennél is kisebb volt ez a város, tudod?
Valaki öljön meg! Azonnal.
Dühösen meredek Joshra. Az ő hibája, hogy ebben a beszélgetésben ragadtam.
– Biztosra veszem, a férje hálás volt, hogy nem találtak egyéb szórakozási
lehetőséget.
Mrs. Villafane odajön, és mellém telepedik.
– Elég jó voltam a szerepjátékokban, így sikerült mindig frissen tartani a
házaséletünket. Ez nagyon fontos egy házasságban!
Josh kis híján megfullad a röhögéstől, én pedig gyorsan rávágom:
– Úgy hallottam, Josh és Delia bilincsekkel meg effélékkel szeretnek
perverzkedni.
Mrs. Villafane elkerekedett szemekkel bámul Joshra.
– Joshua!
– Én nem! – védekezik. – Én soha.
– Én szerepjátékról beszéltem, nem arról, hogy bántsd!
Na, így már mindjárt jobban élvezem ezt a beszélgetést.
– Adjon neki néhány támpontot! Hisz nem akarjuk, hogy Deliát csalódás érje.
Talán ön és Mrs. Garner beugorhatnának hozzájuk, és taníthatnának Joshnak
egyet s mást a házasságról, mivel borzalmas példák álltak előtte ezen a téren.
Mrs. Villafane szeme felcsillan.
– Ez remek ötlet! Beszélek is Kristyvel, és átugrunk majd, amikor Delia
dolgozik!
Josh a fejét rázza.
– Mrs. Villafane, én nem rabolhatom a drága idejüket. Úgy meg
semmiképpen, hogy rajtam kívül senki más nem profitál a bölcsességeikből.
Mivel Oliver – itt rácsap a hátamra – friss házas, biztos vagyok benne, hogy sok
segítségre van szüksége. És nem csak a szex terén, amivel kapcsolatban tudjuk,
hogy egyértelműen amatőr, hiszen egy izmát is sikerült meghúznia közben.
– Azért vagyok itt, mert jól csináltam – tájékoztatom.
– Áltasd csak magad, seggfej!
Mrs. Villafane megpaskolja Josh alkarját.
– Majd sütök egy tortát, és benézek még a héten!
– Oliver Parkerson – szólít a nővér.
Felkelek, és marhára örülök, hogy befejezhetem ezt a beszélgetést.
Rákacsintok a bátyámra.
– További jó csevegést!
– Jó sétát hazafelé! – morogja válaszul.
Odabicegek a nővérhez. A lábamon lévő duzzanat miatt nehezemre esik
felegyenesedni, de megoldom.
A vizsgálóban felveszem a papírköntöst, ami meglehetősen keveset takar, és
várom a doktornőt. Kölyökkorom óta dr. Panghez járok, szóval nincs semmi,
amit még ne látott volna, de akkor is kissé huzatos ez az öltözet.
Üzenetet jelezve pittyen egyet a telefonom.

Maren: Most szállt le a gépem, megyek

autót bérelni. Biztos, hogy nem gond, ha
holnap jössz?

Én: Biztos. Holnap reggelre ott leszek.

Kocsival megyek, így nem kell a
késések miatt aggódnunk. Épp az
orvosnál vagyok.

Maren nem valami boldog, hogy alig bírok járni. Nem én vagyok az első
ember a világtörténelemben, aki meghúzta valamelyik izmát, de épp elég dolog
miatt kell most amúgy is aggódnia, nincs szüksége még arra is, hogy leálljak
vele vitatkozni.

Maren: Helyes. Majd tudósíts, hogy mi

volt, aztán pedig gyújts egy gyertyát
értem – és Lindáért.

Én: Nem vagyok biztos benne, hogy

 Istennek pont az én fényforrásomra
lenne szüksége, de majd keresek valakit,
aki jobb viszonyt ápol az öregfiúval.

Maren: Vagy öreglánnyal.

Én: Tudod, nem lepne meg, figyelembe

véve, hogy ti, nők, mikre vagytok
képesek.

Maren: Akkor ezt tartsd észben, és majd

meséld el, mit mondott az orvos!

Én: Az orvos valami olyasmit fog

mondani, hogy: „Remélem, legalább jó
volt.” Amire én azt fogom válaszolni,
hogy „Rohadtul jó volt.”

Maren: Neked Jézusra van szükséged.

Magadért is gyújts meg egy gyertyát.
Mellesleg beszéltem Markkal.

Na, erre az információra vártam.

Én: És?

Maren: Benyújtották a papírokat.

Úgyhogy hivatalosan is házasok
vagyunk.

Nem kellene mosolyognom. Nem kellene örülnöm annak, hogy Maren tényleg
a feleségem lett, mégis így van. Maren egyszerűen kibaszottul boldoggá tesz.
Jóllehet, dühösnek, feldúltnak és ki tudja, még minek kéne lennem, egyszerűen
képtelen vagyok ezekre az érzelmekre. De még ha dühös is lennék a fejlemények
miatt, Marennek most akkor is annyi szarsággal kell megbirkóznia, nincs
szüksége arra, hogy még én is rátegyek egy lapáttal. Úgyhogy ráérünk majd pár
hét múlva kitalálni, hogy mi legyen.

Én: Rendben. Biztosra veszem, hogy

amint kicsit lenyugszanak a kedélyek,
 beavatsz a tervedbe.

Maren: Úgy lesz. Akkor hamarosan

látjuk egymást?

Én: Igen, kedvesem. Nagyon hamar.

Maren: De örülök, Istenem!

Én: Nyugodtan szólíthatsz így

akármikor.

Elképzelem, ahogy felszalad a szemöldöke.

Maren: Te tiszta hülye vagy! Később

hívj fel, megérkeztem.

Felnevetek, és a zsebembe süllyesztem a mobilt. Ebben a pillanatban

kopognak az ajtón, majd belép az orvos.
– Helló, Oliver!
– Dr. Pang, rég találkoztunk!
A doktornő bólint.
– Így van. Hogy érzed magad? Örülsz, hogy hazaköltöztél?
– Hogy örülök-e? Nem is tudom. Nagyon elfoglaltak voltunk.
– És meg is nősültél – csillan fel a szeme, és közelebb lép hozzám. – Ez
csodálatos! Gratulálok! Az egész város roppant izgatott a hírtől. Tegnap voltam
Jennie-éknél, és ott is mindenki arról beszélt, hogy milyen csodaszép feleséget
talált magának Oliver Parkerson. Na meg azt találgatták, vajon mi baj lehet a
hölggyel, hogy beléd szeretett…
– Nincs vele semmi baj. Kiváló parti vagyok. Hatalmas fogás – felelem.
Dr. Pang még szélesebben mosolyog.
– Nos, szerencsés vagy, és nagyon örülök, hogy rád talált a szerelem!
A legtöbb ember szereti azt, akivel összeházasodik, és városszerte úgy hírlik,
hogy Maren meg én őrülten szerelmesek vagyunk egymásba, így aztán a
doktornőre villantom a legmeggyőzőbb mosolyomat.
– Maren tökéletes.
– Helyes. Mindig is azt reméltem, hogy olyasvalakit találsz magadnak, aki
méltó rá, hogy a párod legyen. Az összes testvéred jól választott, és nagyon
örülök, hogy a legkisebb fiúnak is sikerült. De mi szél hozott?
Lehetséges vajon finoman felvezetni ezt a témát? Úgy döntök, nem, ezért
gyorsan kibököm.
– Meghúztam az ágyékomat a nászutunkon a túl sok szextől.
– Ó!
A vállamat vonogatom.
– Elég… sokszor csináltuk. És ezt úgy értem, hogy… tényleg sokszor. Lett
egy dudor, és nem tudok járni, mert meg van duzzadva.
Dr. Pang egy pillanatra a tenyerébe rejti az arcát, de aztán felegyenesedik.
– Rendben. Akkor vessünk rá egy pillantást!
A kezemmel eltakarom a farkam, amennyire tudom, és elhúzom a köntöst,
hogy a doktornő láthassa a megnagyobbodott izmot.
– Feküdj le, hogy jobban szemügyre vehessem.
Úgy teszek, ahogy dr. Pang mondja.
– Most körbe fogom nyomkodni. Szólj, amikor fájdalmat érzel!
A doktornő hozzálát a vizsgálathoz, néha utasít, hogyan változtassak
testhelyzetet, miközben tanulmányozza a területet. Amikor végez, felülök, ő
pedig helyet foglal a gurulós székében.
– Oliver, ahol duzzanatot tapasztalsz, az nem izom, annál sokkal feljebb van.
A nyirokcsomód nagyobbodott meg. Amikor egy nyirokcsomó begyullad, ahogy
ez is, az általában azt jelenti, hogy fertőzéssel van dolgunk. Tapasztaltál lázat
vagy fáradékonyságot?
– Nem rémlik egyik sem. Fáradt vagyok, de most nyitottuk meg a szállodát,
megházasodtam, nászútra mentem, és nem sokat aludtam az elmúlt időszakban.
Az orvos bólint.
– Ez valóban magyarázza a fáradtságot. És mi a helyzet az ivással?
– Randira hív, doki? – viccelődöm.
Őt azonban nem mulattatja a beszólásom.
– Amikor iszol, hogy érzed magad utána?
– Részegnek…
Rosszallóan ráncolja a homlokát.
– Jó, az rendben van, de tapasztalsz rosszullétet vagy fájdalmat?
Már épp a nyelvem hegyén van erre is valami szarkasztikus válasz, de aztán
eszembe jut, és elmesélem dr. Pangnek, hogy milyen rosszul lettem az után a pár
sör után Dél-Karolinában. Lejegyez valamit, aztán ismét felém fordul.
– Rendben, szeretnék nézni egy vérképet. Nem aggódom túlságosan, de ha
találunk valami fertőzést, akkor azt tudjuk kezelni.
– Ettől a fertőzés dologtól közel sem tűnök olyan férfiasnak, mintha szex
közben húztam volna meg azt az izmot.
A doktornő elneveti magát.
– Tarthatod magad a sztoridhoz, de szerintem az a vérkép akkor is fontos.
 – Holnap Georgiába kell autóznom. Maren apja nincs jól, és ott kell lennem
mellette.
– Semmi gond. Most rögtön levesszük a vért, és elkezdünk egy antibiotikum-
kúrát. Mivel nem leszel a városban, szeretnék végezni egy biopsziát is. A vérkép
néha nem egyértelmű, ezért nyugodtabb lennék, ha minden lehetséges
vizsgálatot elvégeznénk, biztos, ami biztos. Amint kiderítettük, mitől
nagyobbodott meg az a nyirokcsomó, kezelni is tudjuk. Ez így megfelel?
– Teljesen.
A doktornő feláll, és az ajtó felé indul. Egyvalamit még meg akartam
kérdezni, és tulajdonképpen ez a legfontosabb kérdés.
– Öhm, dr. Pang?
– Igen?
– Ugye nincs akadálya a szexnek?
Megcsóválja a fejét, és mosolyogva felsóhajt.
– Nincs, de ha lehet, kicsit kevésbé agresszíven.
Én ellenkeznék, de az orvos lassú, őrjítően lassú szexet írt elő.

A Georgiába vezető út mintha egy örökkévalóságig tartana.

Amikor végül leparkolok az apósom farm stílusú háza előtt, kivágódik az ajtó.
Maren rohan felém, én pedig alig ocsúdok fel, már a karomba is vetette magát.
Csak ölelem magamhoz, és kiélvezem a pillanatot. Semmi más nem számít, csak
ez – ő. Ez a nő, aki feje tetejére állította a világomat, és akiért órákat vezettem,
csak hogy újra láthassam.
Hiányzott.
Jézusom, tényleg csak három nap telt el? Mégis mi bajom van?
– Ollie! – Olyan áhítattal ejti ki a nevemet, hogy elgyengülnek a térdeim, és a
fűbe ereszkedem.
Tenyerébe fogja az arcomat, és hátrahúzza a fejemet, úgy néz azzal a
gyönyörű zöld szemével, amiben a legszívesebben elvesznék.
– Neked is szia!
Maren elneveti magát.
– Hiányoztál.
– Én is pont erre gondoltam. Hogy vagy? Hogy van apukád?
Lebiggyed az ajka.
– Napról napra egyre gyengébb. Tegnap volt egy kis ereje, de ma ki sem kelt
az ágyból.
 – Sajnálom, kicsim.
– Semmi baj. Tudom, hogy közeledik az idő, de most csak örülök, hogy itt
vagy.
– Én is.
És tudom, hogy pontosan ez az a hely, ahol most lennem kell. Maren közelebb
hajol, és az ajkát az enyémre tapasztja.
– Komolyan, Maren? Azt hiszed, nincsenek szomszédaink? – harsan fel Linda
rosszalló hangja az ajtóból.
– Sajnálom, Linda, csak hiányzott a feleségem.
– Nem te rohantál ki az ajtón, és ugrottál az ő nyakába!
Maren a szemét forgatja.
– Azonnal bemegyünk, Linda.
Az ajtó becsukódik, én pedig Marenre vigyorgok.
– Úgy tűnik, bajban vagyunk.
– Te nem. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, még a vízen is tudsz járni.
Csak én vagyok egy nőstényördög a szemében.
– Nehéz volt vele?
Maren leszáll rólam, és felkel a földről.
– Nehéz? Nem. Csak a szokásos, ez a jó kifejezés. Én vagyok a szörnyű
gyerek, aki egészen addig nem jött, amíg erre külön fel nem hívták a figyelmét.
Rossz a modorom. Nem ismerem úgy az apám szükségleteit, mint ő. Blablabla…
De semmi baj. Ha apu már nem lesz, megszabadulok tőle.
Homlokon csókolom.
– Mindennek van jó oldala.
– Számomra az a jó oldala, hogy te most itt vagy, és megszelídítheted ezt a
makrancos hölgyeményt.
– A te kedvedért megpróbálom.
 HUSZONÖT

Maren
Nem kellene ilyen izgatottnak lennem, amiért Oliver itt van, mégis az vagyok.
Úgy érzem magam, mint egy tizenéves csitri az első randija után. Pillangók
rajzanak a gyomromban minden egyes alkalommal, amikor megpillantom őt,
ami őrület, de így van.
Apu néhány percre felébredt, amikor Oliver bement hozzá. Rámosolygott,
megragadta a kezét, aztán újra elaludt. Oliver beleegyezett, hogy vele marad,
amíg én vacsorát készítek, és Eileen néni megérkezne az éjszakai műszakra.
– Mit főzöl? – kérdezi Linda a konyhába lépve.
– Marhasültet krumplival és kukoricával.
Apa három kedvencét.
– Ezt nem eheti – förmed rám, Linda.
– Tudom.
– Apád haldoklik, Maren. Nem ehet steaket.
Visszafojtok egy kikívánkozó szarkasztikus megjegyzést, és inkább a
krumpliszeletelésre koncentrálok. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy apu
nem ehet ilyeneket. Tudom, hogy haldoklik, és rettenetesen belefáradtam már,
hogy minden egyes rohadt percben felhívja rá a figyelmemet. A szívem millió
apró darabkára törik, mert nem tudok rajta segíteni. Készíthetek amennyi tervet
csak akarok, a végkimenetel mindig ugyanaz marad, és nem igazán tudom, hogy
is kellene ezzel megbékélnem.
Ezért inkább megfőzöm a kedvenc ételét, és abban reménykedem, hogy az
illata majd egy kis vigaszt nyújt neki.
– Ő nem eheti, de mi igen, és a főzés kicsit megnyugtat.
Linda tölt magának egy kávét.
– Nem akarok kegyetlen lenni.
Nem, az csak úgy jön neki mindenféle erőlködés nélkül.
Leteszem a kést a kezemből, senkinek nem hiányzik, hogy megöljem Lindát,
ha valami ostobaságot mondana, és kihasználom ezt a békülékeny pillanatát,
hogy megértessem vele, én szeretem az apámat.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a szándékod. Nem hiszem, hogy direkt az a
célod, hogy rosszul érezzem magam, de ettől függetlenül néha mégiscsak ez a
vége. Minden vágyam, hogy apu jobban legyen. Csak ő maradt nekem, és én
minden tőlem telhetőt megteszek, de olyan, mintha neked soha semmi nem lenne
elég jó.
Leteszi a bögréjét.
– Apád mindennél jobban szeret téged, olyan sokszor mondta, hogy azt
kívánja, bárcsak eljönnél hozzánk.
– Jöttem, amikor csak tudtam. – Vagyis pontosabb, ha azt mondjuk, hogy
amikor te hagytad.
– Én mindig itt voltam – feleli.
Igen, mert ő a felesége, és mert ideköltöztek. Soha nem fogja beismerni a
tényt, miszerint az ő döntése volt, hogy Virginiából Georgiába költözzenek, és
ami a legfőbb oka, hogy nem tudok annyit itt lenni, mint bármelyikünk is
szeretné. Egyszerűen nem hajlandó beismerni a saját hibáit. Nem, ehelyett csak
játssza az áldozatot abban a tragédiában, amit ő maga teremtett.
– És azt hiszed, hogy ettől téged másképp szeret?
– Tudom, hogy szeret engem. Jobban, mint bárki mást fog valaha is szeretni –
feleli gúnyosan. – A mi szerelmünk örökre szól.
– Akkor miért nem fogadtál el soha engem? Miért nem szerettél úgy, mint
ahogy apu? Nekem nem volt anyám. Nekem csak ő volt, és annyira vágytam rá,
hogy betöltsd az anyám helyén keletkezett űrt.
– Nekem nem lehetett gyerekem. Tudtad? – Megrázom a fejem. – Mindennél
jobban szerettem volna gyerekeket. Apád nem akart többet, de azt hittem, talán
meggondolja magát, miután összeházasodtunk. Aztán beteg lett. – Nem igazán
értem, mi köze ennek hozzám, de csendben maradok, mert eddig még soha nem
mesélt nekem ilyenekről. – Mindössze annyit szerettem volna, hogy a
lányomként tekinthessek rád, de nem tehettem. Apád gyakran emlékeztetett rá,
hogy te Abigail lánya vagy. Hasonlítottál is rá, sőt, a kiköpött mása vagy. De
Patrick nem akarta, hogy az anyád helyett anyád legyek. Valami más szerepet
szánt nekem, amit viszont nem tudott megnevezni. Így aztán a háttérbe
vonultam, és megpróbáltam rájönni, milyen szerepet szán nekem. Amikor
megbetegedett, világossá vált, hogy utálsz engem, ahogy a családod többi tagja
is. Úgyhogy igen, eltaszítalak magamtól, mert kígyót-békát kiabáltok rám,
miközben nem értitek meg, hogy mit adtam fel az apádért. Az utazásokat,
amikre nem mentem el, a gyerekeket, akik nem lehettek az enyémek, az
állásokat, amiket nem tudtam megtartani az egészsége miatt.
A pultnak támaszkodom, és hagyom, hogy a szavak leülepedjenek
körülöttünk.
Eltelik pár másodperc, mire megszólalok.
– Őszintén sajnálom mindazt, amit fel kellett adnod, hogy a gondját viselhesd.
Nem lehetett könnyű. Amikor úgy döntöttetek, hogy ideköltöztök, a szívem
szakadt meg, mert tudtam, hogy nem lehetek mellette, vagyis mellettetek, úgy,
ahogy azt te szeretnéd. Apu tudta, hogy nem lesz egyszerű utazgatnom, amikor
elkezdtem az előző ügynökségnek dolgozni, ezért is hagytam ott azt a
munkahelyet. Jöttem, amikor csak tudtam, de nem igazán voltam szívesen látott
vendég, hogy csak úgy beugorjak.
– Apád soha nem panaszkodott volna neked. Annyira büszke rád, és a leghőbb
vágya, hogy téged boldognak lásson. Én voltam az, akinek szenvednie kellett.
– Kérhettél volna segítséget.
Megrázza a fejét.
– Nem, nem kérhettem. Patrick a férjem, nekem pedig az a dolgom, hogy
mellette legyek.
Tehát nem volt hajlandó segítséget kérni, aztán meg kiborul, amiért nem
kapott segítséget? Ennek így semmi értelme. Nem hibáztathat mindenki mást a
saját maga által létrehozott problémáért.
Ekkor valaki megköszörüli a torkát, mi pedig mindketten a hang irányába
fordulunk, és megpillantjuk Olivert.
– Elnézést, de Patrick felébredt, és téged szeretne látni, Linda.
A bögre koccanása a pulton az egyetlen hang, ami a távozását kíséri. Oliver
hozzám lép.
– Jól vagy?
– Az évek alatt felgyülemlett rengeteg szarságot nem lehet egyetlen
beszélgetéssel megoldani, de most már talán belátok egy kicsit az elmezavara
mögé.
 – Tudom, hogy nem könnyű.
– Nem, nem az, és semmivel nem értek egyet, amit mond. – Oliver átkarol, én
pedig az ölelésébe süppedek. Amikor a karjaiban tart, könnyű elhinni, hogy
képes vagyok megbirkózni a világ minden nehézségével, vagy legalábbis
Lindával. Erőt merítek belőle, a tekintetéből. – De tudom, hogy apám azt
szeretné, ha kedves lennék vele. Azt reméli, a családja tisztelettel bánik majd
vele, függetlenül attól, hogy mi megkapjuk-e tőle ugyanezt.
Oliver csókot nyom a fejem búbjára.
– Te sokkal jobb ember vagy nálam.
Ez a messzemenőkig nem igaz. Oliver fantasztikus férfi, aki mások
segítségére siet anélkül, hogy bármilyen viszonzást várna érte. Hatalmas szíve
van, én pedig kezdek reménytelenül beleszeretni.
Amikor megmozdul, enyhén felszisszen. A francba.
– Oliver! Basszus! Nem is kérdeztem. Mi volt az orvosnál? – kérdezem,
amikor rájövök, hogy elfeledkeztem róla.
– Semmi. Néztek egy vérképet, meg végeztek pár rutinvizsgálatot. A doktornő
azt mondta, még a héten hívni fog az eredményekkel.
– Egy meghúzódott izom miatt?
– Szerinte nem az a bajom. Azt mondta, valószínűleg csak valami fertőzés.
Félrebillentett fejjel fürkészem, rossz előérzetem van a dologgal kapcsolatban.
– Miféle fertőzés?
– Nem nagy ügy – feleli sóhajtva. – Nem úgy tűnt, mintha túlságosan aggódna
miatta, és felírt antibiotikumot. Pár nap alatt rendbe jövök.
Egyszerre megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam.
– Rendben, az jó. Örülök, hogy megnézetted!
Oliver erre ide-oda kezd billegni a lábán, az arcán pedig hatalmas mosoly
terül el.
– A doki azt is mondta, hogy nem kell visszafognom magam.
– Minden férfi egyforma.
– Nem mind.
– Nem, nem mind. De amikor arról van szó…
– Hé, én csak tájékoztatni akartalak róla, hogy mit mondott az orvos. Nem
mondtam semmi mást. Neked mocskos a fantáziád.
Elnevetem magam, ami nem igazán fordult elő azóta, hogy megérkeztem.
– Lehetséges, Mr. Parkerson.
– Ezt nem panaszképpen mondtam.
Ujjam a mellkasára siklik.
– Amint a nagynéném ideér, mehetünk is a szállodába.
– Igazán?
 Bólintok.
– Ahol tudom, hogy minden leleményességedet latba fogod vetni, hogy
elfeledtesd velem ezt a pokoli helyzetet.
Oliver felemeli az államat.
– Pontosan ezt fogom tenni. A végére minden gondolat kiszáll majd a
fejedből, csak a nevemre fogsz emlékezni.
Alig várom!

Ebben a városban nem igazán vannak fényűző helyek, de a szálloda tíz percre
van apám házától, tiszta, és adnak reggelit, úgyhogy pont megfelel. A családom
többi tagjának pedig kibéreltem egy házat, ahol mindenkinek jut saját szoba, és
nem került egy vagyonba. Ráadásul nyugodtan főzőcskézhetnek meg
borozhatnak, belakhatják az egész házat, és nem kell egy hotelszobában
nyomorogniuk.
Persze John bácsinak muszáj volt megjegyeznie, hogy jutna ott szoba nekem
és Olivernek is, ami aztán ahhoz vezetett, hogy mindannyian rám szálltak, és
azzal kezdtek ugratni, hogy miért is kell nekünk mindenkitől külön lakni.
Amikor belépünk a szobánkba, olyan érzés fog el, mintha megint a
nászéjszakánkon lennénk. Az a különös, feszült vibrálás tölti be a levegőt.
Mindketten tudjuk, mi fog történni, mégis óvatosak vagyunk.
Oliverre mosolygok, ő pedig megragadja a csuklómat, amikor elmegyek
mellette. Kék szemében valami megfejthetetlen érzelem tükröződik.
– Mi a baj?
– Hülyeség, de… a nagybátyád elsütött egy viccet a gyűrűdről, és igaza van.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy eljegyzési gyűrűdnek is lennie kellene.
Csak a sima arany karikagyűrűt viselem, pont olyat, mint Oliveré.
– Oliver, nekem nem kell eljegyzési gyűrű. Nem garantálja sem a szerelmet,
sem az elköteleződést. Én már csak tudom – próbálom nyugtatni.
– Inkább arról van szó, hogy… ha előbb randiztunk volna, és lett volna
lehetőségem a megszokott módon megkérni a kezed, akkor elmentem volna
apukádhoz, hogy az áldását kérjem, és olyan gyűrűt vettem volna neked, amit
büszkén hordhatnál.
Lágyan elmosolyodom, és a szabad kezembe fogom az arcát.
– De mi nem úgy csináltuk a dolgokat. Hanem a magunk módján, és
tökéletesen boldog vagyok gyémánt nélkül. Egy nap majd, ha a dolgok másképp
alakulnak, és lesz alkalmunk mindent a megszokott módon csinálni, akkor
szívesen viselnék olyan gyűrűt, amit te választottál.
Nagyot sóhajtva húz közelebb magához.
– Majd egy nap, mi?
Vágyom rá, hogy eljöjjön az a nap, de még nem most. És nem csak azért, mert
váratlanul csöppentünk ebbe a házasságba, amiből aztán párkapcsolat lett.
– Tudni fogod, amikor eljön az idő.
És én is, de ahhoz helyre kell hoznom a történteket, hogy elölről kezdhessük.
Oliverben szemernyi kétséget sem akarok hagyni afelől, hogy akarom őt, fontos
nekem, szükségem van rá, sóvárgok utána, és hogy mindez nem azért van, mert
már házasok vagyunk.
A hét minden egyes napján őt választanám. Gondolkodás nélkül.
– Tiszta őrület, mi?
– Micsoda?
– Hogy itt vagyunk. Hogy így érzek, ennyire…
– Hogyan? – kérdezem, miközben a szívem majd kiugrik a mellkasomból.
A szemében valami olyan érzelem tükröződik, amit nem tudok megnevezni.
– Ennyire erősen.
– Én is így érzek.
Lábujjhegyre emelkedem, és megcsókolom. A mai nap összes fájdalma és
bosszúsága semmivé lesz, ahogy a nyelve az ajkaim közé siklik.
Kapaszkodunk egymásba, átadjuk egymásnak a terheinket, és átvesszük a
másikét. Oliver elfekszik az ágyon, és lehúz maga mellé.
– Mindenestül akarlak, Maren! A jót, a rosszat, mindent, amit eddig senkinek
sem mutattál meg. Akarom az egészet… pedig megesküdtem basszus, hogy soha
többé nem fogok így érezni.
Ugyanígy voltam ezzel én is. Féltem, hogy mi történne, ha újra odaadnám
valakinek a szívemet. Ezúttal ha akartam volna sem tudtam volna tenni ellene
semmit.
– Én máshogy érzek.
Nagy kezével kisimít egy tincset az arcomból.
– Hogyan?
– Én mindent neked akarok adni. És korábban ezt sosem akartam. Még soha,
senki miatt nem éreztem, hogy hajlandó lennék ekkorát kockáztatni. Tiéd a
szívem, Oliver. A jóval és a rosszal együtt, az egész úgy, ahogy van, a tiéd.
Újra megcsókol, én pedig minden érzelmemet beleadva viszonzom. A keze
lesiklik a hátamon, megragadja a blúzomat, lehúzza rólam és elhajítja. Együtt
mozgunk, megszabadulva a közénk álló ruhadaraboktól. Egymás után landolnak
a földön, míg végül nem marad rajtunk semmi, és hirtelen védtelenebbnek érzem
magam, mint valaha.
Ez az alkalom más.
Ez most nem csak szex… sokkal több annál.
Oliver mellém fekszik, a szemembe néz, majd az ujja a nyakamról a mellemre
siklik. Aztán lassú kört ír le a bimbóm körül, de a tekintetét egy másodpercre
sem szakítja el az enyémtől.
– Annyira gyönyörű vagy. Annyira finom, édes, és elképesztően tökéletes.
Egész éjszaka tudnálak nézni, és sosem unnám meg a látványt.
A szavaitól önkéntelenül is elpirulok.
– Pedig nem érzem magam gyönyörűnek.
Ami azt illeti, kész roncs vagyok. A hajam kétnapos lófarokban, a sminkem
rég lekopott, a kontaktlencsémet otthon hagytam, úgyhogy most szemüveg van
rajtam, és szörnyen nyúzottnak érzem magam.
Testileg és érzelmileg egyaránt.
– Szerintem viszont gyönyörű vagy – simít végig a testemen. – Nem hiszem,
hogy valaha is eljön az a pillanat, hogy rád nézve ne kívánnálak meg.
– Én is ugyanezt érzem.
– Ígértem neked valamit korábban – mondja, miközben csókot lehel a
hasamra.
– Igen, ígértél.
– Emlékszel még, mi volt az?
– Meg mernék rá esküdni, hogy a felejtéssel volt kapcsolatos.
Elmosolyodik, aztán lejjebb csúszik, és széttárja a lábamat.
– Így van. Felejteni akarsz, édesem?
– Nem mindent.
Oliver végignyal a csiklómon.
– Mi az, amire emlékezni akarsz?
– Rád. Csakis rád – felelem elhaló hangon, amit egy újabb nyelvcsapással
jutalmaz.
– Jó válasz. Csak engedd el magad, és hagyd, hogy megszabadítsalak minden
gondodtól!
A lepedőt markolom, miközben Oliver nem sieti el a dolgot, komótosan
kényeztet a szájával. Megállás nélkül nyalja, szívja és pöckölgeti a csiklómat. A
testem váltakozva süpped az ágyba, és feszül ívbe, akaratlanul mozgatom a
csípőmet. Oliver elkapja a lábaimat, és magasabbra tolja őket, én pedig
felnyögök, amikor egy új szöget talál.
Annyira jólesik minden, amit csinál.
Ez maga a mennyország, de egyúttal a pokol is, mert tudom, hogy ha egyszer
átcsap rajtam az orgazmus, az eksztázisnak vége szakad, azt pedig nem akarom.
Két kézzel kapaszkodom az élvezetbe, ellenállok a gyönyörnek. Oliver még
inkább a combjaim közé temeti az arcát, nyelvével könyörtelen ritmust diktál a
csiklómon. Lényegtelen, hogy én mit akarok, képtelen vagyok az orgazmusomat
tovább féken tartani.
– Oliver – zihálom. – Kérlek…
Ebben a pillanatban belém vezeti egy ujját, ugyanakkor erőset szív a
csiklómon, én pedig milliónyi darabra hullok.
Az orgazmus egyik hulláma önt el a másik után, én pedig elakadó lélegzettel
sodródom és oldódom fel benne.
Oliver nem áll le, a gyönyör minden egyes cseppjét kifacsarja belőlem, és
amikor végül visszavonul, teljesen kimerülök.
Ujjaim a hajába túrnak, és cirógatni kezdik, miközben az élvezet utolsó
rengései is elcsitulnak.
Oliver feljebb mászik, így most egymás szemébe nézünk.
– Nem felejtetted el a nevemet.
– Azt hitted, el fogom? – vigyorgok rá.
– Reménykedtem benne, hogy nem.
Üzenem az előttem lévő nőknek, akik összetörték ennek a férfinak a szívét,
hogy bolondok vagytok, és köszönöm nektek. Hálás vagyok, amiért esélyt
kaphattam szeretni őt, és bebizonyítani neki, hogy sosem fogom magától
értetődőnek venni, mert nekem ő az első választásom.
– Szeretkezz velem, Oliver!
Odahajol hozzám, és gyengéden megcsókol.
– Semmi mást nem akarok.
Széttárom a lábam, mert nem akarok több időt vesztegetni. Sóvárgok azután,
hogy magamban érezhessem. Azt akarom, hogy tudja, kétsége se legyen afelől,
hogy ő kell nekem.
Oliver belém hatol. Könnyek gyűlnek a szemem sarkába, amikor megérzem,
hogy teljesen betölt.
– Fájdalmat okoztam? – kérdezi sietve.
A tenyerembe fogom az arcát.
– Ellenkezőleg. Megóvsz engem, és még sosem éreztem magam ennyire
teljesnek, mint ebben a pillanatban.
Nem szól többet, csak lassan mozogni kezd, és olyan gyengéden szeretkezik
velem, hogy tudom, esélyem sincs küzdeni az ellen, hogy őrülten beleszeressek.
Az is lehet, hogy már rég késő küzdeni ellene.
 HUSZONHAT

Oliver
A mai nap hihetetlenül nehéz volt. Mind itt ülünk Patrick és Linda otthonában,
és várjuk, hogy eljöjjön a vég. Ezek az emberek, akik általában tele vannak
vidámsággal, nevetnek és viccelődnek, most komor arccal ülnek. Maren a
szobában van az apja mellett Lindával, és egyikük sem hajlandó elmozdulni az
ágya mellől.
Eileen feláll.
– Valakinek fel kellene hívnia Jimmyt. Ez így nem helyes.
Jimmy az a nagybácsi, akitől Linda eltiltotta Patricket.
– Én már szóltam neki, de nem fog ideérni időben – mondja John.
– El kellene búcsúznia a bátyjától!
Marie a könnyeit törölgeti.
– Soha nem fogja megbocsátani magának.
John hozzám fordul.
– Oliver, megkérdeznéd Marent, hogy felhívná-e?
– Persze.
Felkelek, Patrick szobájához sietek, és bekopogok. Maren nyit ajtót, a szeme
vörös, az arca könnyes.
– Szia! Van bármi változás?
Maga köré fonja a karját.
– Már csak percei vannak hátra.
Nincs időm tapintatoskodni.
– Felhívnád Jimmy bácsikádat, hogy ő is elköszönhessen?
Linda, akiről nem hittem volna, hogy figyel, felém pillant. Megtörli az orrát,
aztán bólint.
– Hallania kell a testvérei hangját, mielőtt elmegy.
Maren megszorítja a kezem.
– Köszönöm!
– Hozok neked egy kávét.
Magam sem tudom, miért mondom ezt, de úgy fest, mint akire ráfér egy forró
ital.
Visszamegyek a többiekhez, és tudatom velük, hogy Maren most hívja a
testvérüket. Aztán kávét és valami harapnivalót viszek be Marennek és
Lindának. A nagymamám halálakor úgy tűnt, az étel az egyetlen, amire
mindenkinek szüksége van. Stella, aki a legközelebb állt hozzá közülünk, mindig
tett ki valami ennivalót. Sütött, főzött, és megállás nélkül etetett bennünket.
Úgyhogy most ezt a logikát követem én is.
Mielőtt azonban bevihetném nekik az ételt, Maren kilép a szobából.
– Egyenként kellene elbúcsúznotok tőle.
Mindenki megindul, és ahogy elmennek Maren mellett, mind megérintik
valahogy: puszit adnak az arcára, végigsimítanak a karján, vagy a vállára teszik a
kezüket.
– Gyere, idd ezt meg, és próbálj enni valamit!
Maren a tálcára pillant, és felszakad belőle a sírás, úgyhogy leteszem, ami a
kezemben van, és magamhoz ölelem.
– Haldoklik. Tényleg meg fog halni, és nem állok rá készen.
– Persze hogy nem állsz készen.
– Nem állok készen rá, hogy elveszítsem őt. Nem tudja, mennyire szeretem, és
szörnyű, hogy hazudtam neki. – Felnéz rám. – Hazudtam neki, és gyűlölöm
magam ezért.
Ettől tartottam.
– Nem tettél semmi rosszat. És most már nem is hazudunk, kedvesem.
Kibontakozik az ölelésemből, de a könnyei tovább záporoznak.
– Az nem számít. Pár héttel ezelőtt még olyan boldog volt, most meg… most
a szemét sem tudja kinyitni. Mi van, ha miattam romlott az állapota? Az
esküvő… túl sokat vett ki belőle.
 – Maren – szorítom meg a vállát. – Az esküvő boldoggá tette. Ezt neked is
elmondta. Szüksége volt rá. Nem azért hazudtál neki, hogy megússz valamit,
előnyhöz juss vagy megszerezz valamit. Amit tettél, önzetlen cselekedet volt, és
édesapád szeretettel gondol rád, amiért megadtad neki.
Újabb könnycsepp gördül végig az arcán.
– Ott ültem abban a szobában egyedül, és azon tépelődtem, hogy elmondjam-e
neki, de képtelen voltam rá. Annyira rettegtem, hogy ezt hallaná tőlem utoljára.
– Jaj, kicsim! – mondom, és letörlöm az arcáról a könnyeket. – Édesapád
pontosan tudja, mit érzel iránta, és én még nem láttam olyan szülőt, aki úgy
szereti a gyermekét, ahogy ő szeret téged. Te nem fosztottad meg őt semmitől.
Maren szorosan kapaszkodik belém, én pedig minden erőmmel ölelem őt.
Nem tudom, mi mást tehetnék még, de igyekszem vigaszt nyújtani neki,
amennyire tőlem telik. Belesajdul a szívem, amikor érzem, mennyire remeg a
karjaimban, és azt kívánom, bárcsak átvehetném a fájdalmát. Ha tehetném,
cipelném helyette a terheit.
Eileen lép a nappaliba, könnyben úszó tekintete találkozik az enyémmel,
ahogy felénk tart.
– Már csak küszködik, hogy kitartson.
Maren elereszt, és a nénikéjéhez fordul.
– Linda nem fogja hagyni.
– Nehéz, de el kell engednie.
Némán sírnak, miközben a többiek lassan visszaszállingóznak a nappaliba,
miután elbúcsúztak a testvérüktől.
Maren rám néz.
– Tudom, hogy nagy kérés, de nem akarok egyedül lenni. Bejönnél velem?
Az én kényelmem nem számít. Kérhetne tőlem bármit, nem haboznék.
– Amit csak szeretnél.
Belépünk a szobába, és képtelenség nem érezni, hogy megváltozott az
atmoszféra odabent. Sötétebb van, hűvösebb, és hatalmas súllyal nehezedik ránk
a levegő.
– Patrick nem akar engem itt hagyni – mondja Linda az ágy feje mellől. –
Ezért küzd még mindig.
Maren a mostohaanyja mellé lép, és megfogja az apja kezét.
– Kimerült, Linda. El kell engednünk.
De ő csak a fejét rázza.
– Képtelen vagyok.
Maren álla megremeg, ahogy lenéz az apjára.
– Teljes szívéből szeretett. Kérdés nélkül adott. Megérdemli, hogy békére
leljen.
 A kislánya, a lány, aki annyira szereti az apját, hogy a legdurvább dolgoktól
sem riad vissza, csak hogy örömet szerezzen neki, most hatalmas lelkierőt
tanúsít. A szívem szakad meg érte, ahogy küzd, hogy elengedjen valakit, akit
nem akar. Az iránta érzett szeretet miatt el fogja engedni, hogy az apja végre
megszabadulhasson a fájdalomtól.
Ha ez nem feltétel nélküli szeretet, akkor nem tudom, mi az.
– Apu – csuklik el Maren hangja. – Te voltál nekem a biztos pont ezen a
világon, és annyira fogsz hiányozni. Tudd, hogy te voltál a legjobb apa, akit egy
lány csak kívánhat, de itt az idő. Ideje nagyapával lenned. Menj, látogasd meg a
nagyit, és kérd meg, hogy készítsen neked teát, de mondd meg neki, hogy dugja
el a kockacukrot, mert csak egyet vehetsz! Menj a mennyországba, ahol nincs
fájdalom, és újra szabadon lélegezhetsz! – Maren felszipog, aztán térdre
ereszkedik, továbbra is az apja kezét fogva. – Mondd meg anyunak, hogy
szeretem! Mesélj el neki rólam mindent, és mondd el, mennyire szerettem volna,
ha láthat felnőni. Én itt leszek, apu, büszkévé foglak tenni, és nagyon sajnálom,
ha valaha is okot adtam az ellenkezőjére. – Azzal feláll, odahajol hozzá, és
megcsókolja a homlokát. – Szeretlek! Nagyon szeretlek!
Aztán rám néz, és a könnyei patakként folynak le az arcán.
Linda megköszörüli a torkát.
– Nem tudom, hogyan éljek nélküled, Patrick, de meg kell tanulnom. – Maren
felegyenesedik, és az apja kezét Lindáéba teszi. – Jobban szerettelek, mint
valaha is képzeltem volna. Minden rendben, Patrick. Nemsokára újra
találkozunk, szerelmem. Várj rám a mennyországban!
Maren mellém lép, én pedig átölelem. A szobában csend honol, csak Patrick
lassú lélegzetvételeit hallani. Linda ott marad mellette, és jóllehet a
feleségemmel nem túl kedves, az teljesen nyilvánvaló, hogy a férjét nagyon
szereti. Akaratlanul is azon tűnődöm, hogy Maren vajon ott lesz-e mellettem,
amikor nekem jön el az időm.
Ez lenne, amire vágyom?
Sokáig harcoltam a gondolat ellen.
De most, hogy itt állok Marent átölelve, már tudom, elég remény van a
szívemben ahhoz, hogy megengedhessem magamnak ezt az álmot.
Nem arról, hogy majd meghalok, hanem hogy szeretni fogjuk egymást.
Olyan könnyen tudnám szeretni. Magam előtt látom a jövőt, ahol boldogok
vagyunk, és azt az életet éljük, amit a testvéreim jelenleg is élnek: gyerekek,
boldogság, szeretet, család. De hogyan bízhatnék ebben?
Nem biztos, hogy képes vagyok rá. Korábban már megengedtem magamnak,
hogy elhiggyem, lehetséges – kétszer is. Mindkét eset úgy végződött, hogy én
voltam az a hülye, aki félreállt mások boldogságának útjából. Ezúttal viszont
nem akarok félreállni.
Azt akarom, hogy Maren itt legyen mellettem, és akarjon engem. És ne azért,
mert az egyszerűbb, hanem azért, mert nem tudja nélkülem elképzelni az életét.
Olyan erősen kerít hatalmába a félelem, hogy elveszíthetem, hogy alig kapok
levegőt.
Elengedem Marent, ő pedig az apja mellé lép. A két nő halkan beszél hozzá,
és a kezét fogják, miközben Patrick mellkasa minden egyes lélegzetvétellel
kicsit lassabban emelkedik és süllyed. Csendes sírásuk betölti a szobát, és a
fülemben visszhangzik.
Maren el fogja őt veszíteni, nekem pedig a szívem szakad meg érte.
– Úgy szeretünk! – súgja Maren az apja fülébe.
Behunyom a szemem, és elmondom Patricknek, amit bárcsak hangosan is
kimondhatnék.
Gondját fogom viselni. Nem fogom cserben hagyni a lányodat.
Maren és Linda sírása zokogásra vált.
– Semmi baj, apu. Menj csak!
Aztán Patrick még egyszer, utoljára kifújja a levegőt, és nem lélegzik többé.

– Szép volt a szertartás – mondja Marie néni Marennek, immár harmadszorra.

– Igen, az volt.
– És a koporsó is – kapcsolódik be Eileen. – Még soha nem láttam ilyen szép
márványberakást egyetlen koporsó oldalán sem.
Maren nagyot sóhajtva bólint. A mai nap hihetetlenül nehéz volt neki. Tegnap
volt a búcsúztatás, ma pedig a temetés. Noha az ember azt gondolná, hogy azok
után, amit Patrick halálos ágyánál közösen átéltek, Maren és Linda békülni
kezdett, nem így történt. Minden egyes alkalommal megdöbbentett, ahogy Linda
szándékosan kizárta Marent.
Ahelyett, hogy engedte volna Marent beszélni, Linda maga mondott
gyászbeszédet, ami kizárólag a Patrickkel közösen töltött időszakról szólt.
Ugyan futólag megemlítette, hogy a férjének van egy lánya is, de ennyi. Maren
nem ülhetett az első sorban. A család többi tagjával együtt az oldalsó
ülőhelyekre szorultak ki. Linda unokaöccse, testvére és unokatestvérei ültek
legelöl.
Maren pedig minden egyes megjegyzéstől egyre jobban magába roskadt.
Minden újabb apróság csak további fájdalmat okozott neki.
Most épp a McVee család bérelt házában vagyunk, hogy minél távolabb
legyen Lindától, még mielőtt kitekerné az exmostohaanyja nyakát, amihez
egyébként én is veszélyesen közel kerültem.
John odalép mögénk, és Maren vállára teszi a kezét.
– Az a ribanc egy szörnyeteg.
Mióta eljöttünk a temetőből, Maren most először élénkül fel.
– Hogy tehette ezt velünk? – fordul a nagybátyjához.
– Mert néhány ember egyszerűen aljas, édesem – sóhajtja Marie. – És nem
lehet megmagyarázni, miért csinálják, mert semmi logika nincs benne. De ne
hagyd, hogy bármit is elrontson az, amit veled tett! Az édesapád mindennél
jobban szeretett téged.
– Én próbálkoztam.
John megvonja a vállát.
– Linda nem érdemli meg, hogy egy perccel is tovább rágódj rajta.
Maren megöleli a nagybátyját.
– Köszönöm!
– De most már ne itasd az egereket! Apád azt akarná, hogy most együnk egy
jót, és arról beszéljünk, hogy milyen csodálatos is volt.
Végre egy kicsit felnevet.
– Igen, azt akarná.
– Hát, az evés részével biztos nem lesz gond – jegyzi meg Eileen.
A következő pár órában csak ülünk és beszélgetünk. Maren az idő nagy
részében a kezemet fogja, miközben az apjáról mesél. Mindannyian történeteket
mesélnek, felidézik, hogy Patrick mennyire odáig volt a dauerolt hajáért a
hetvenes években, viszont amikor Marie-nek mellrákja lett, szolidaritásból
leborotválta a fejét. A testvérek szerint végig potyogtak közben a könnyei.
Csak nevetünk, borozunk és eszünk.
Amikor meghalok, remélem, hogy az én testvéreim is ezt teszik majd.
Emlékezzenek csak vidáman a szomorkodás helyett!
Ekkor megcsörren a telefonom, és a kijelzőn egy Willow Creek-i szám jelenik
meg.
– Ezt fel kell vennem – mondom, azzal csókot nyomok Maren halántékára,
felpattanok, és kimegyek.
– Igen, tessék?
– Oliver, dr. Pang vagyok. Hogy vagy?
– Én… jól. Az apósom négy napja hunyt el, úgyhogy még mindig Georgiában
vagyok.
– Igazán sajnálom – mondja a doktornő őszintén. – Nem szívesen teszem, de
megérkeztek az eredmények, és azonnal fel akartalak hívni.
Ez teljesen kiment a fejemből.
 – Nagyszerű. Kaptunk válaszokat?
– Igen, és… egy másik orvoshoz kell, hogy küldjelek, aki kezelni tudja ezt.
– Nem írhat fel egyszerűen valami gyógyszert?
Megfordulok, és kinézek az ablakon. Maren épp hátravetett fejjel, két kezét
maga előtt összecsapva, teljes szívéből nevet. Annyira szép, és annyira
vidámnak tűnik, én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ez így is maradjon.
A húgomnak igaza volt, itt kellett lennem. Nemcsak Marenért, hanem magam
miatt is. Látnom kellett, mekkora ostobaság volt azt hinni, hogy az érzésektől
elzárkózva is lehetek boldog.
Szeretem ezt a nőt.
Szeretem őt, összeházasodtam vele, és soha nem akarok már nélküle élni.
– Oliver, nem lett jó a vérképed, és a biopszia alapján rákod van. Haza kell
jönnöd, és fel kell keresned egy onkológust! Azonnal!
 HUSZONHÉT

Maren
Leparkolok a tengerparti nyaralóm előtt. Olyan fáradt vagyok, hogy
legszívesebben napokig csak aludnék. Épp szállnék ki a kocsiból, amikor
Devney bukkan fel, és kinyitja nekem az ajtót.
– Szia, Mare! – mondja, és hátrébb lép, hogy kiengedjen.
– Te meg mit csinálsz itt?
– Gondoltam, talán rád férne egy kis csajos időtöltés.
Újra elsírom magam, és megölelem a legjobb barátnőmet. Esküszöm, mást
sem csinálok, csak egyfolytában bőgök.
– Jól jönne. Nagyon is.
Átöleli a vállamat, és bemegyünk. Odabent már három üveg borral meg némi
sütivel várt rám.
– Ez tökéletes!
– Helyes – feleli vigyorogva Devney. – Nagyon pontos utasításokat kaptam.
– Micsoda?
– A férjed két nappal ezelőtt felhívott, Georgiából hazafelé.
– Várj, Oliver felhívott téged? – kérdezem döbbenten.
 – Igen. Majdnem elejtettem Cassandrát, amikor meghallottam a hangját.
Ez az ember egyik meglepetést okozza a másik után. Képes volt idehívni
Devney-t, aki az exe és az én legjobb barátnőm, csak mert ő a temetés után már
nem tudott még néhány napot Georgiában tölteni velem. Valami sürgős teendője
akadt otthon, amit azonnal el kellett intéznie. Nem mondta, hogy mi az, de
felteszem, a szálló körül lehet valami.
Hiányzik, de megértem, mekkora nyomással nehezedik rá a munkája, így
aztán igyekszem hagyni, hadd koncentráljon arra, és nem zargatom túl sokat.
– El sem hiszem, hogy felhívott téged…
– Nagyon meggyőző volt, na, nem mintha túl sokat kellett volna győzködnie,
de igazán kedves gesztus volt tőle. – Devney mindkettőnknek tölt egy pohár
bort, mielőtt leülne. – Szóval, légy őszinte! Jól vagy?
Leereszkedem a kanapéra, és úgy érzem, végre mindent kiadhatok magamból.
– Nem, nem vagyok jól.
– Én is így sejtettem. A fenébe is, miután a testvérem és a felesége meghalt,
legszívesebben utánuk másztam volna a föld alá, de azt nem lehet.
– Neked ott volt Sean és Austin.
– Igen, neked pedig ott van Oliver.
Felsóhajtok.
– Igaz, de aggódom.
– Mi miatt?
– Most, hogy apám meghalt, már nincs szükség a színjátékra. Oliver véget
vethetne az egésznek, és nem is hibáztatnám érte. Folyton azon gondolkodom,
hogy valójában ezt kellene tennie.
A barátnőm belekortyol a borába és figyel.
– Ezt nem gondolod komolyan. Ha Oliver csak a látszatot akarta volna
fenntartani, akkor nem töltött volna veled egy hetet közvetlenül a szálló
megnyitása előtt. És az is holtbiztos, hogy nem hívott volna fel engem, és kért
volna meg, hogy idejöjjek, hogy ne legyél egyedül, amikor hazaérsz.
Igaza van Devney-nek.
– Rendben. Akkor talán amiatt aggódom, hogy más okok miatt nem fog
működni köztünk a dolog.
– Úgymint?
– Neked nem hihetetlenül fura Oliverről beszélgetni?
Devney felvonja a fél szemöldökét.
– Semmivel sem furább, mint amikor végig kellett néznem, ahogy hozzámész.
– Ott a pont.
– Nem muszáj erről beszélgetnünk, Maren. Azért jöttem, hogy sírhass a
vállamon, vagy hogy fogjam a hajad, ha teljesen kiütnéd magad a piával. Akár
mindkettő.
A kanapé háttámlájának döntöm a fejemet, és megvonom a vállam.
– Nem akarok Georgiáról beszélni.
– Megértem.
– Pedig kellene. Tudom, hogy kellene.
– Ki mondja? – kérdezi Devney. – A gyásznak nincsenek szabályai, Maren.
Van, aki beszél róla, van, aki nem, van, aki sír, és van, aki nem. Nem tudod
rosszul csinálni, és nincs rá megszabott időkeret sem. Engem nem érdekel, hogy
mások mit mondanak, vannak rettenetes napok, és vannak olyan időszakok is,
amikor nem fáj.
– Szoktál még sírni?
A legkevésbé sem akarom elszomorítani, de fogalmam sincs, mire számítsak.
Nagyon fiatalon veszítettem el anyámat, és nehéz visszaemlékezni rá, hogy
akkor mit éreztem, vagy hogyan bírtam ki.
– Szoktam. Hiányzik a bátyám. Ő volt a legjobb barátom, és… – néz bele a
poharába, és lassan megforgatja benne a bort. – Utálom ezt mondani, de olykor
annyira rám telepszik a bűntudat, hogy szinte levegőt is alig kapok. A bátyámnak
kellett volna felnevelnie Austint. Ez volt a megállapodás. Igen, ő az én fiam, de
nem ez lett volna a szerepem, tudod? Aztán megtörtént a baleset, és hirtelen az
anyukája lettem ennek a gyereknek, aki azt hitte, hogy a nagynénje vagyok. Nem
volna szabad, hogy az enyém legyen. Nem volna szabad ezt az életet élnem.
Odanyúlok, és megfogom a kezét.
– Én azt hiszem, mindannyian azt az életet éljük, ami meg van írva nekünk.
– Lehet, de akkor mivel magyarázod a szerelmi életedet?
– Azt nem tudom megmagyarázni. Egyelőre az exed felesége vagyok,
voltaképp hivatalosan, de közben meg randizunk, ami fura.
Devney elmosolyodik.
– És egyben lenyűgöző. De várj, hogy érted azt, hogy egyelőre?
Leteszem a poharamat a kisasztalra.
– Beadom a válókeresetet.
– Micsoda? De miért? Mi van? – kérdezi kiegyenesedve.
– Beszéltem egy válóperes ügyvéddel, mielőtt eljöttem, aki már intézi a
papírokat. Nem biztos benne, hogy kezdeményezhetem az érvénytelenítést, mert
tulajdonképpen én rángattam bele csellel Olivert ebbe az egészbe, ezért szerinte
neki kellene beadnia a kérvényt. De akárhogy is, engedni fogom neki, hogy
kilépjen ebből a házasságból.
– És ő mit gondol erről?
– Még nem mondtam el neki.
Devney szóra nyitja a száját, aztán becsukja.
 – Bátorkodom feltételezni, hogy eszednél voltál, amikor kitaláltad ezt a tervet.
– Természetesen.
– Azért én nem vagyok ebben annyira biztos. Miért válnál el tőle úgy, hogy
előtte nem beszéltetek erről?
Nagyot sóhajtok.
– Mert szeretem őt.
– Van benne logika. Én is mielőbb véget akarnék vetni a házasságomnak azzal
az emberrel, akit szeretek.
Előredőlök, ahogy magyarázni kezdek.
– Nem, tényleg van benne logika. Oliver mindig mindenkinek a második
választása volt.
– Mare…
– Tudom, hogy te nem úgy tekintettél rá, de ő így érez. Elhagytad őt, hogy
hozzámehess Seanhoz, és senki nem mondja, hogy ez rossz döntés volt a
részedről, de így történt. Aztán ott volt az a lány, akivel előtted járt.
– Róla meg is feledkeztem – dől hátra.
– Oliver el is jegyezte, azt hiszem.
– De a lány aztán megismerkedett valaki mással…
Bólintok.
– Pontosan. Oliver elmondta nekem, hogy mindezek után nem akart újabb
párkapcsolatot. Nem állt szándékában még egyszer szerelembe esni.
– De megtörtént, Maren. Beléd szeretett. És ezt bizonyítja a tény, hogy elment
miattad Georgiába.
– Így van. És éppen ezért kell ezt tennem.
Le kell mondanom róla, hogy ezzel bebizonyítsam, számomra ő az első
választás. Meg kell értenie, hogy azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást,
és nem valami tévedésből benyújtott papír miatt.
Azt akarom, hogy tudja, szeretem. Hogy akarom őt. És hogy annyi időnk van
megismerni egymást és együtt lenni, amennyit csak szeretnénk.
Devney felemeli a poharát.
– Igyunk arra, hogy minden úgy alakuljon, ahogy szeretnéd!
Én is felemelem a saját poharamat, és koccintunk.
– Van egy tervem.
– És mind tudjuk, milyen remekül sült el legutóbb is – emeli nevetve a
szájához a poharat.
Ezúttal másképp lesz. Most annak rendje és módja szerint fogom csinálni.
– Mikor látlak újra? – kérdezem Olivert.
– Hamarosan, remélem.
– Mi van azzal a vészhelyzettel a szállóban?
– Vészhelyzettel? – kérdezi Oliver zavartan. – Ja, ami miatt haza kellett
jönnöm? Igen, azt intézzük.
Egy foltot törlök a padlón, egyre erősebben, aztán térdre ereszkedem. Oliver
hangját hallva még erősebben elfog a vágy, hogy lássam őt. Nem akarom
pazarolni az időt. Drága kincs, és túlságosan is gyorsan repül el. A kapcsolatunk
megéri az erőfeszítést, úgyhogy mindkettőnknek bele kell adnunk mindent. Én
szíves-örömest megteszem az első lépést.
– Örülök, hogy tudtál segíteni. Arra gondoltam, hogy ezen a hétvégén
meglátogathatnálak.
Oliver pár másodpercig nem szólal meg.
– Örülnék neki, de a recepción leszek. Le kell dolgoznom azt az időt, amíg a
testvéreim helyettesítettek.
– Besegíthetnék – ajánlkozom. – Szállodát ugyan nem tudok vezetni, de biztos
hasznomat tudnátok venni a telefon mellett, vagy ilyesmi.
– Nem szükséges. Megoldjuk. Maradj csak ott.
– Azt se bánom, ha a faházadban kell ücsörögnöm, amíg te dolgozol – vetem
fel.
– Ha idejönnél, minden pillanatban veled akarnék lenni. Nemsokára látjuk
egymást. Csak nem ezen a hétvégén.
Igaz, hogy már így is több száz kilométer választ el bennünket egymástól, de
most mintha érezhetően nőne köztünk a távolság. Valami megváltozott. Nem úgy
hangzik, mintha jól lenne, az ösztöneim pedig azt súgják, hogy valami nem
stimmel.
– Minden rendben?
– Persze, miért?
A sarkamra ülve válaszolok.
– Egyszerűen csak azt érzem, hogy valami gond van, és nem mondod el
nekem.
– Nem erről van szó, kedvesem. Szeretnélek látni, de ez lesz az első
hétvégém, miután hetekig távol voltam. Be kell hoznom a lemaradást, a
többieknek pedig szusszanniuk kell egy kicsit. Plusz lehet, hogy lefoglalnak
nálunk egy újabb esküvőt, és szombaton találkoznom kell a párral. Mit szólsz
ahhoz, ha én utazom hozzád a következő héten?
Ez teljesen észszerűen hangzik. Tisztára hülye vagyok, Oliver pedig nem
érdemli meg, hogy hibbant tyúk legyek. Vagyis, hogy hibbantabb legyek, mint
amilyen egyébként.
 – Biztos vagy benne?
– Teljesen. Minden vágyam odautazni, hogy aztán egész hétvégén mást se
csináljunk, csak összebújjunk meztelenül.
Felkacagok.
– Meztelenül, mi?
– Naná!
– Rendben. Ezt a tervet támogatom.
Oliver és én beszélgetünk még egy kicsit, elmeséli, milyen változtatásokat
eszközöltek a testvérei a szállóban, én pedig megosztom vele, mi történt a
munkahelyemen. Hat napja láttuk egymást utoljára, és még mindig nem érzem
biztosnak a lábam alatt a talajt. Amikor ő mellettem van, minden szilárd és
kiegyensúlyozott, és hiányzik ez a biztonságos érzés.
Hiányzik Oliver.
Mindig is hallottam, hogy a távkapcsolatok nehezek, de sosem tudtam igazán,
mennyire. Az egész olyan, mintha hiányozna egy darabkád, amit szeretsz, és
amire szükséged van. Nem tehetek mást, mint várom, hogy visszakapjam.
– Van valami híred Lindáról? – kérdezi.
– Küldött tegnap egy üzenetet. Azt írja, időre volt szüksége, hogy feldolgozza
a történteket, mielőtt képes lenne újra beszélni velem, és hogy az ügyvédei majd
kapcsolatba lépnek velem apu végrendelete miatt.
– Nem semmi a nő.
Igazat kell adnom neki.
– Mindennap próbáltam beszélni vele, tudni akartam, hogy van.
– Sosem fogom megérteni, miért – morfondírozik Oliver.
– Mert az apám ezt akarta volna. És noha Linda másként vélekedik, akkor is
azt kell tennem, amit helyesnek érzek. Azt akarom, hogy apám büszke legyen
rám, még most is.
Vagy legalábbis ezzel a szar dumával áltatom magam. Fogalmam sincs, miért
próbálok kedves lenni Lindához. Ő és Marie néni csúnyán összevesztek, miután
én eljöttem, és kétlem, hogy még szóba állnak egymással valaha. Mintha Linda
azt gondolná, most, hogy a férje már nincs, olyan otrombán bánhat a szeretteivel,
amennyire csak akar.
– És apád büszke is rád. Ebben biztos vagyok.
Elmosolyodom.
– A rák annyi mindent elvett tőle, de a kedvességét sosem. Figyeltem, ahogy
apránként elszökik belőle az élet, és a betegség ellopta tőle a jövőt, ami még járt
volna neki. Lehetetlen volt megérteni vagy elfogadni, de az apám a legnagyobb
alázattal viselte. Mindig jó volt az őt körülvevő emberekhez, még akkor is,
amikor azok nem érdemelték meg. Én mindenkivel üvölteni szerettem volna,
mert annyira igazságtalan volt ez az egész. Sosem igazságos, és soha többé nem
is akarom hallani ezt a szót.
– Megértem.
Leülök a konyhaszékre.
– Imádkozom, hogy többé soha egyetlen ismerősömnek se kelljen ezzel a
betegséggel szembenéznie. Tudom, hogy ez túl nagy kérés a sorstól, de
egyszerűen nem bírnám ki. Képtelen lennék újra végignézni. De tudom, hogy
egy napon újra kénytelen leszek.
Oliver hallgat.
– Ollie?
Megköszörüli a torkát.
– Bocs, csak elment a vonal, amikor átmentem a szoba egyik feléből a
másikba.
Elfelejtettem, milyen vacak a térerő a Melia-tónál.
– Semmi baj. Akkor a jövő hét végén?
– A jövő hét végén.
Már alig várom.
 HUSZONNYOLC

Oliver
Ma pizzaparti van Graysonéknál, és habár nem sok kedvem volt eljönni, nem
jutott eszembe semmi épkézláb kifogás. Túl rég láttam már Ameliát, és ha van
valami, ami képes lehet felvidítani, azok az unokahúgaim és az unokaöcsém.
Úgyhogy ma este magamra öltöm a legigazibb mosolyomat, és úgy teszek,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Oliver bácsi, te hiszel a szellemekben?
– Nem igazán – felelem Meliának, aki éppen a babája haját fésülgeti.
– Én igen. És szerintem a szellemek szeretnek emberekre vadászni.
– Ez… nyugtalanító gondolat.
Amelia leteszi a fésűt.
– Egy tévéműsorban olyat láttam, hogy a szellem megpróbálta átvenni a
hatalmat egy kislány nagybácsijának a teste felett.
– Nem hiszem, hogy az enyémre igényt tartanának.
A fenébe is, hisz ebben a pillanatban én sem tartok igényt a saját testemre.
– A szellemek nem válogatósak.
Ez a beszélgetés többféle irányban folytatódhatna, de mivel én vagyok a
család seggfeje, nem váltok témát.
– Szerintem a szellemek csak a gyerekeket szeretik. És főleg kislányokat
akarnak.
Amelia rám néz.
– Miért?
– Mert a kislányoknak hosszú haja van, a szellemek pedig nagyon szeretnék,
hogy nekik is hosszú hajuk lehessen, hogy szállhasson a szélben, amikor egyik
helyről a másikra lebegnek.
Magamban elkönyvelem, hogy ezért még kapni fogok Graysontól.
Amelia ijedtében ugrik egyet, és a hajához kap.
– Szerinted a kistestvérek is megfelelnek nekik?
Ezért imádom Ameliát annyira. Simán beáldozna egy testvért, ha ezáltal ő
megmenekülhet. Ha egyszer beüt a zombiapokalipszis, ott akarom tudni a
csapatomban.
– Azt tudom, hogy az én szellememnek tetszene Stella néni haja.
– Neki szép hosszú haja van.
– Bizony.
– Szerinted meg tudnánk győzni a szellemet, hogy inkább őt vigye el?
Elnevetem magam.
– Nem tudom, de tetszik az ötlet.
Melia váratlanul odaugrik hozzám.
– Téged szeretlek a legjobban, Oliver bácsi! Soha ne hagyj el!
– Elhagyni téged? Hova mennék?
Amelia újra a földre telepszik.
– A feleségedhez. Apu azt mondta, hogy szereted őt, és hogy szerinte te vagy
a következő, aki elmegy.
Szóval ilyeneket mond?
– Én nem tervezem, hogy elmegyek innen.
– Akkor jó – suttogja Amelia. – Te vagy a kedvencem.
Szívesen sütkéreznék kicsit e kijelentése dicsfényében, csakhogy jól tudom,
az unokahúgom milyen mesterien űzi ezt a játékot. Mindegyik nagybátyjának
ugyanezt mondja, ha az a kedvében járt. Lehet, hogy most én vagyok a
kedvence, de amint Josh vesz neki egy babát, vagy Alex küld valamilyen
ajándékot, azonnal hátrébb sorolódom majd a rangsorban.
– Legalábbis ma – felelem somolyogva.
– Csak ne halj meg!
Ettől hátrahőkölök, a pulzusom az egekbe szökik.
– Tessék?
– Akkor nem válsz szellemmé, és nem veszed el a hajam.
 A szívverésem lassan lenyugszik.
– Én… persze, rendben. – A konyha felé sandítok, szükségem van egy kis
friss levegőre. – Megyek, szerzek pizzát. Te ettél már?
Amelia színpadiasan felsóhajt.
– Igen, apa azt mondta, muszáj.
– Jól van, akkor nemsokára visszajövök.
Melia bólint, azzal visszatér a babáihoz.
Az az egy mondat teljesen kiakasztott. Most már újra kapok levegőt, de a
szavak még mindig ott csengenek a fülemben: ne halj meg.
Nekem is ez a célom, de mi van akkor, ha…? Mi van, ha meghalok? Mi van,
ha betegebb vagyok, mint amire felkészültem? Nem… nem gondolhatok
ilyenekre.
Csak kapaszkodom a konyhapultba, és a légzésemre koncentrálok. Vissza kell
fognom magam, még mielőtt olyan mélységekbe zuhanok, ahonnan nem tudok
visszajönni.
– Mi van veled? – kérdi Stella, aztán felkap egy szelet pizzát, és a tányéromra
löki.
– Veled mi van? – kérdezek vissza.
Stella a pultnak támaszkodik.
– Milyen érett vagy.
– Mint mindig.
– Nem, te soha nem vagy az, de most nem ez a lényeg. Komolyan kérdezem.
Egész héten olyan képpel mászkáltál, mint aki citromba harapott.
– Hogy én?
– Igen, csak lógattad az orrod, meg mindenen felkaptad a vizet. Ráförmedtél
Jackre, most meg úgy pattantál fel Melia mellől, mint akit kergetnek.
– Jack behordott egy csomó sarat az istenverte előtérbe, pedig épphogy
végeztek a takarítók.
Stella megvonja a vállát.
– Jack erdei túrákat vezet. Úgy tűnik, ez azzal jár, hogy a természet is túrákat
tesz a lakásába. Tudja fene, de azt akarom kinyögni, hogy Josh szokott lenni a
morgós testvér, és nem te. Te folyton nevetsz, mosolyogsz és kicsattansz a
vidámságtól. De ezen a héten… rohadtul rosszkedvű vagy.
– Mókás, hogy ezt épp te mondod, amikor… – vándorol a hasára a tekintetem.
– Nekem van rá mentségem. De te Joshnál is rosszabb vagy.
– Szerintem Grayson lekörözi Josht – teszem hozzá.
– Na, az igaz! – feleli Stella, miközben csípőre teszi a kezét, és Gray felé
pillant. – Hihetetlenül zsémbes mostanság. Legutóbb akkor volt ilyen, amikor
megtudta, hogy Jessica terhes.
 – Lehet, hogy megint összejött nekik a dolog – mondom, és nagyon remélem,
hogy Stella ráharap a csalira. A húgom fantasztikus, okos és könnyű elterelni a
figyelmét valami csillogó újdonsággal. Mint egy csecsemő.
Az alsó ajkába harap.
– Öregem, ha ez igaz, akkor bajban vagyunk, mert Jess a legutóbbi terhessége
után azt mondta, hogy több biztos nem lesz. Ráadásul Ember még csak egyéves,
de azért menő lenne, mert akkor én és ő… Ó, azt mondod?
– Kérdezd meg tőle!
– Jó, de miért… – Stella összevonja a szemöldökét. – Tudom, miben
mesterkedsz. Azt hiszed, hogy ha Graysonról kezdünk beszélni, talán
megfeledkezem rólad.
Ennyit a figyelemelterelésről.
– Jól vagyok. Kicsit stresszesen alakultak a dolgok, és még egy hétig nem
látom Marent.
– Szereted őt.
– Tudnám szeretni.
– Nem, én azt hiszem, hogy te már most is szereted – feleli az én idegesítő
húgom vigyorogva.
– Tökmindegy. Mindenesetre emiatt vagyok nyűgös.
Ja igen, és rákos vagyok. Igen, még az is.
Tegnap elmentem dr. Panghez, aki azt mondta, hogy szívességet kért az egyik
legjobb onkológustól Charlotte-ban, úgyhogy két nap múlva megyek hozzá.
Addig viszont nem tehetek mást, mint hogy várok, Damoklész kardjával a fejem
felett.
Amíg nem kapok válaszokat, nem terhelem ezzel a testvéreimet. Joshnak és
Deliának ott a kisbaba, Graysonnak és Jessicának a gyerekeik, Stellának és
Jacknek is megvan a maga baja, Alex pedig Egyiptomban dekkol. Úgyhogy
magamra maradtam a gondolataimmal. Így aztán ha pöcs vagyok, kénytelenek
lesznek elviselni a dolgot.
– Beszéltél Marennel?
– Majdnem mindennap beszélünk.
– Tudom, hogy nehéz. Hidd el, én megértem, milyen az, ha nem lehetsz a
közelében annak, akit szeretsz, de minden rendben lesz. Te és Maren
megoldjátok a dolgot.
Stellának fogalma sincs, miről beszél.
Amint többet megtudok, és elkezdem a kezelést, minden megváltozik. Marent
Virginiához köti a munkája, én pedig itt vagyok. Nem mehetek hozzá. Nem
kérhetem tőle, hogy gondoskodjon rólam. Hisz csak most temette el az apját, aki
rákban halt meg.
 Nem, Maren nem élheti át újra ugyanazt a fájdalmat. Én nem fogok ilyet tenni
vele.
Meg fogom találni a módját, hogy egyedül legyek túl ezen.
– Kösz, Stell.
– Van itt valami más is, Oliver. Érzem a zsigereimben.
– A zsigereidben? Hűha, az jó mélyen van. Szerinted fertőző?
– Szerintem te egy idióta vagy, és hazudsz nekem – mered rám Stella.
– Ez már megint az az iker-megérzéses baromságod?
– Persze. Így is mondhatjuk, de ismerlek, és ez azt jelenti, hogy tudom, mikor
próbálsz eltitkolni valamit.
Elképesztő, hogy Stella épp ezt a napot választotta, hogy az idegeimre
menjen. Próbálok olyan hihetően mosolyogni, amennyire csak tudok, miközben
a pultnak támaszkodom. Olyan közel hajolok hozzá, mintha valami fantasztikus
bölcsességet készülnék megosztani vele.
– Ugye tudod, hogy szeretlek?
– Tudom.
– És tudod, mindig is mondtam, hogy túl okos vagy?
– Ez igaz – feleli vigyorogva Stella.
– Ezúttal fülön csíptél.
– Biztos voltam benne.
Nevethetnékem támad, ha arra gondolok, hogy azt hiszi, bármit is az orrára
kötök.
– Nos, úgy érzem, meg kell osztanom valakivel a titkomat, és mivel ennyire
jól ismersz, legjobb, ha te leszel az.
Stella közelebb hajol, úgy várja, hogy megosszam vele, mi az.
– Én tudok titkot tartani.
– Helyes – felelem, és suttogóra fogom. – Én is.
Azzal ellököm magam a pulttól, és otthagyom Stellát, aztán felnevetek,
amikor egy tekercs papírtörlő hátulról fejen talál.

– Köszönöm, hogy péntek este fogadott – mondom dr. Dowdle-nek, az

onkológusnak, akihez dr. Pang irányított.
– Janet jó barátom, úgyhogy örömmel szorítottam önnek időt. Hogy érzi
magát?
Legszívesebben őrjöngve dühöngenék, mert egy rakás dolgot érzek, és egyik
sem jó. Az érzéseim minden egyes nap az utálatostól a reménykedőn és a tettre
készen át a rémültig váltakoznak. Fogalmam sincs, merre van a kiút.
Valahányszor Marennel beszélek, el kell játszanom, hogy nem vagyok halálra
rémülve.
De halálra vagyok rémülve. Rákom van.
Ugyanaz, ami épp az imént rabolta el tőle az apját, és ami lehet, hogy engem
is elrabol tőle.
– Képzelheti, hogy nem vagyok túl jól.
– Együttérzek önnel, még ha nem is érthetem meg teljesen. Mi a helyzet a
nyirokcsomó-duzzanatával?
– Lelohadt, de… mármint nem vagyok biztos benne, hogy tényleg lelohadt-e.
Szeretném azt hinni, hogy kisebb, de tegnap meg mertem volna esküdni rá, hogy
kétszer akkora lett, és szemeket növesztett.
A doktor ezen elmosolyodik.
– Az embert olykor megtréfálhatja az elméje. Ezen csak az segíthet, ha tisztán
lát, úgyhogy először végigmegyünk a tegnapi vizsgálat eredményein, aztán
beszélhetünk a nyirokrendszerről, és konkrétan a Hodgkin-limfómáról, ami a
betegség leggyakoribb és leggyógyíthatóbb típusa.
Magasról teszek a nyirokrendszerre meg az összes többire.
– Őszintén, doki, én csak azt akarom tudni, hogy mik az eredmények, és
hogyan tervezünk megszabadulni a ráktól.
Az orvos bólint.
– Ezt megértem. Kérem, foglaljon helyet!
Úgy teszek, ahogy mondja, és leülök az íróasztalával szemben. Dr. Dowdle a
mellkasát dörzsölgeti, miközben elmélyülten tanulmányozza az eredményeimet.
Tegnap elküldött CT-re, egy újabb vérvételre, és egy újabb biopsziát is
végeztetett egy másik nyirokcsomón.
Amikor a vizsgálatok után hazaértem, csak összegömbölyödtem az ágyamon,
és a többire nem emlékszem. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire
kimerültnek. A folyamatos aggódás, hogy azt színlelem, jól vagyok és a tizenkét
órás munkanapok mellett nem marad túl sok energiám.
– Egyetértek dr. Panggel, hogy ez Hodgkin-limfóma, ami egy jól kezelhető
betegség, ezért szeretném, ha egy kicsit megkönnyebbülne. A CT azt mutatja,
hogy nem terjedt túl az ágyéki nyirokcsomón, ami újabb jó hír. Így egyes A
stádiumúnak minősül.
– Nem tudom, ez mit jelent.
– Azt jelenti, hogy a lehető legjobb stádiumbesorolást kapta, már ha ez az
egész nevezhető jónak. Maga fiatal, mindent egybe véve egészséges, és a tünetek
közül egyedül az alkoholintolerancia és egy megduzzadt nyirokcsomó
jelentkezett önnél. Néha találkozunk magas lázzal, megmagyarázhatatlan
testsúlycsökkenéssel, illetve éjszakai izzadással, ezek pedig már az egyes B
stádiumba sorolnák. A stádium száma és betűje határozza meg a kezelés
menetét.
Még mindig el vagyok veszve. Azt felfogtam, hogy a jobbik számom meg
betűm van, de ettől még rákos vagyok.
– Mik a kilátásaim? Mennyi időm van hátra?
Dr. Dowdle megcsóválja a fejét.
– Oliver, rendkívül korán sikerült felfedeznie a betegséget. Kezdésként két
kemoterápiás kezelést kap majd két hónap alatt. Valószínűleg ez elég lesz a
javuláshoz. Ha nem, akkor felülvizsgáljuk a kezelési tervet, és újat készítünk. De
szeretném biztosítani, hogy a Hodgkin-limfóma gyógyítható.
A mellkasomat összenyomó súly enyhül kicsit.
– Tehát ön szerint rendben leszek?
– Ezzel a kezeléssel rendkívül jó arányban érünk el tünetmentességet. Ahogy
mondtam, ön jó egészségnek örvend, és nincs jele, hogy a betegség elkezdett
volna szétterjedni a nyirokrendszerben.
Hatalmasat sóhajtok.
– Rendben. Szóval nem haldoklom.
– Nem. Jövő hét pénteken szeretném elkezdeni a kezelést. Ki az, aki gondját
tudja majd viselni?
– Még nem mondtam senkinek.
– Nem? Van házastársa vagy esetleg olyan családtagja, aki segíthet, ha a
kemoterápia mellékhatásait tapasztalja?
– A feleségem nem tud róla. Az édesapja épp a múlt héten halt meg rákban, és
én… nos, nem igazán terhelhetem most őt ezzel.
Az orvos szeme megtelik együttérzéssel.
– Igazán sajnálom, de szüksége lesz valakire, aki legalább néha ellenőrzi,
hogy minden rendben van-e.
– Ott vannak a testvéreim – felelem. Azt reméltem, hogy megtarthatom
magamnak, és csendben elintézhetem ezt az egészet. Nem szeretek kolonc lenni
mások nyakán, és szeretem azt hinni, hogy egymagam is megbirkózom a
dolgokkal. De úgy fest, ez most nem az az eset lesz.
Dr. Dowdle bólint.
– Rendben. Akkor most készüljünk fel a jövő hétre!
A következő fél órában átbeszéljük a kezelési tervet, és az orvos alaposan
felkészít a kockázatokra és a lehetséges mellékhatásokra. De én végig csak
Marenre tudok gondolni, és arra, hogy a fenébe fogom ezt átvészelni, és hazudni
neki hónapokon át.
 HUSZONKILENC

Maren
– Szia, Stella! – szólok bele a telefonba.
– Szia! Akartalak már hívni, de rengeteg dolgom volt a szállodában, és
megcsúsztam az idővel. Hogy vagy?
Ma reggel írtam Stellának, mert szükségem volt némi sógornői segítségre,
hogy felkészülhessek, mire Oliver pár óra múlva megérkezik.
– Most már jobban – felelem neki őszintén.
– Valószínűleg vannak jobb és rosszabb napok.
– És sok szomorú is.
– Az biztos. Annyira sajnálom, ami apukáddal történt! Olyan kedves ember
volt, és igazi megtiszteltetés a családomnak, hogy megismerhettük.
Hátradőlök a székemben, és kinézek az irodám ablakán. A látóterem kellős
közepén két szélcsengő lóg, ami vadászzöldben, apu kedvenc színében
pompázik. Natalie és Liam akasztotta föl, így láthatom, és halkan hallhatom is.
Valahányszor feltámad a szél, érzem az apám jelenlétét. Őrültségnek hangzik, de
esküszöm, csak olyankor hallom meg a hangját, amikor igazán szükségem van
rá.
 – Köszönöm. Mindannyiótokat szerette.
És ez az igazság. Az egész családom odáig volt a Parkersonokért, akik mind
barátságosak és gondoskodóak voltak, amikor nagyobb szükségünk volt rá, mint
gondoltuk volna. Mindig hálás leszek nekik azért a szeretetért, amit azon a héten
tanúsítottak.
– Mit nem lehet rajtunk szeretni? – kérdezi Stella vidáman. – Szívesen
csevegnék még, de most, hogy Oliver éppen hozzád tart, kicsit el vagyok
havazva. Minden rendben veled?
– Igen, persze. Igazából azért kerestelek, mert meg akarom lepni Olivert, és
valami olyasmivel szeretnék készülni, amit igazán szeret. De nem tudom, ő mire
szavazna, halat együnk a tengerparton, vagy legyen inkább egy itthoni vacsora?
A legkevésbé sem akarom, hogy feszült legyen számára ez az út.
Stella felsóhajt.
– Tudod, általában azt mondanám, hogy Olivernek édesmindegy, mert
mindennek örül, de te is észrevetted, hogy mostanság olyan… furcsa?
Fészkelődöm a székben. Pár napja volt egy olyan érzésem, hogy valami nincs
rendben vele, de aztán elhessegettem a gondolatot. Most azonban visszatért, és
arra emlékeztet, hogy ritkán vezetnek félre a megérzéseim. Csakhogy
mostanában én sem voltam önmagam, ezért a megérzéseimben is bizonytalan
vagyok.
– De, viszont mostanság én sem voltam a topon – vallom be.
– Lehet, hogy csak most jön ki rajta a sok stressz amiatt, amin
keresztülmentetek. Nem tudom. De Ollie nem szokott ilyen morcos és
ingerlékeny lenni. Ő egyszerűen nem ilyen, mégis egész héten így viselkedett.
Még az unokahúgaival is, ami pedig nála főben járó bűn. A lányok a szeme
fényei. Lehet, hogy megőrültem, de ez az egész nem tetszik nekem.
Most már nekem sem.
– Mondott valamit?
Talán én vagyok az oka az egésznek.
Talán most, hogy apukám meghalt, Oliver kezdi megbánni a dolgot.
Talán ki akar szállni, és a házasság érvénytelenítése hozhatja el neki a
megkönnyebbülést, amire szüksége van. Azért csinálom, hogy megmutassam
neki, őt választom, de mi van, ha ő nem is akarja, hogy őt válasszam?
Felgyorsul a szívverésem, és kiszárad a szám, miközben Stella válaszára
várok.
– Nem mondott semmi különöset. Csak hogy sokat dolgozik, fáradt és nagyon
hiányzol neki. Megértem, hiszen én is őrülten szerelmes voltam valakibe, akivel
nem lehettem együtt. Lehet, hogy csak erre a hétvégére van szüksége, hogy
helyrebillentse.
 Kicsit enyhül bennem a feszültség. Hiányzom Olivernek. Talán mégsem
megbánásról van szó, hanem vágyakozásról és félelemről. Én is ugyanezekkel az
érzésekkel küzdök. Ez a távkapcsolat nem fog működni, de van egy jó ötletem.
Egy olyan terv, ami kivezethet minket ebből a helyzetből.
– Nekem is hiányzik Oliver. Hát jó, ha mostanában feszült volt, akkor nem
akarom még jobban stresszelni. Úgy is tökéletes lesz, ha itthon maradunk.
Ma este csak pihenünk, és remélhetőleg újra közelebb kerülünk egymáshoz,
holnap pedig itthon vacsorázunk, és a nagy tervem első lépéseként bebizonyítom
neki, hogy őt akarom.
Minden körülmények között.
Még ledolgozom a hátralévő egy órát, aztán hazamegyek takarítani,
körbejárok a házban, felrázok néhány párnát, és megigazítom a plédet a kanapén,
hogy pont a megfelelő szögben álljon. És ezzel kifogytam a tennivalókból.
Két hosszú hete nem láttam Olivert, és bár kétlem, hogy érdekelné, mennyire
tiszta a házam, én azt szeretném, ha tökéletes lenne ez a hétvége. Sok mindent
kell átbeszélnünk, de azt hiszem, minden rendben lesz.
Az otthonom voltaképp egy tengerparti nyaraló, nem messze az öböl partjától.
Leharcolt állapotban vettem meg, és az első két évben mást sem csináltam, csak
felújítottam. Egyszerűen imádnivaló a skandináv stílusú faburkolatával, a fekete
keretes ablakaival és a verandán felfüggesztett hintaágyával, ami akkora, mint
egy rendes ágy. Az egész házat tengerparti hangulat lengi be, de ettől még
klasszikus és letisztult. Rengeteg időt öltem bele, hogy minden szegletét a
magam ízlésére formáljam.
Egy kocsit hallok leparkolni a ház előtt, és már rohanok is az ajtóhoz, az sem
érdekel, hogy úgy viselkedem, mint aki megkergült. Feltépem az ajtót, és Olivert
látom meg közeledni.
Elmosolyodom.
Ő is elmosolyodik.
Aztán ledobja a csomagjait a járdára, és megölel.
Minden korábbi félelmem egy pillanat alatt elpárolog. Akar engem, és amikor
így ölel magához, egészen biztos vagyok benne, hogy így van.
Aztán felfelé billenti az államat, és megcsókol.
– Te jó ég, mennyire hiányoztál! – hallom a mély hangját.
– Te jobban hiányoztál nekem!
– Az kizárt.
Rámosolygok, és újra megcsókolom. Hosszan és gyengéden csókolózunk,
miközben felemel, és a levegőbe emelve megpörget.
A nevetéstől milliószor könnyebbnek érzem magam.
– Menjünk be, mielőtt a szomszédaim furán kezdenének méregetni.
 – Jó ötlet – feleli Oliver, azzal újra megcsókol. – Odabent is van ágy?
– Kettő is.
– Két ágy, két nap. Számtalan lehetőség, hogy a csúcsra repítselek.
Nevetve forgatom a szemem.
– Na, gyere, te Casanova, hadd mutassam meg neked az otthonomat!
Oliver felkapja a táskáit, aztán belépve az ajtó mellé hajítja őket.
– Hű! – A hangjában megbúvó elismeréstől széles mosolyra húzódik a szám. –
Ez fantasztikus. De tényleg.
Korábban meséltem már neki a felújításokról. Mivel ő a szállóval csinálta
végig ugyanezt, jól el tudtam vele beszélgetni a kivitelezőkkel folytatott
huzavonákról. Az egyes számú Olivert mindig is hidegen hagyta ez a téma.
Magasról tett rá, és nem érezte, hogy érdemes lenne sok szót vesztegetni a
házamra.
– Tetszik?
– Imádom. Tökéletes.
– Szerintem is. Amikor megvettem, úgy terveztem, hogy gyorsan
továbbpasszolom, de egy héttel később már elképzelni sem tudtam, hogy
megváljak tőle. Ahhoz túl tökéletes volt a számomra.
Ahogy te is tökéletes vagy a számomra.
Nem mondom ki, de Oliver mintha mégis meghallaná. Elém áll, erős kezeibe
fogja az arcomat, aztán lehajol, és csókot nyom a homlokomra.
– Mutasd meg a többit is – kéri, és valahogy sürgetőn cseng a hangja.
Együtt járjuk be a szobákat, közben végig fogjuk egymás kezét, és
összemosolygunk, miközben sorra mutogatom neki a különféle projekteket.
Amikor a végére érünk, kimegyünk a hátsó teraszra, és leheveredünk a
hintaágyba. Ez nem egy szokványos hintaágy, épp ezt szeretem benne annyira.
Majdnem akkora, mint egy franciaágy. Na meg elképesztően kényelmes is.
– Hiányoztál – mondja Oliver, miközben a szívverését hallgatom. – Fogalmam
sem volt, mennyire, amíg meg nem láttalak.
Felemelem a fejem, és az államat a tenyerembe támasztom.
– Tudom, mit érzel.
– Otthon egy seggfej voltam mindenkivel.
– Ezt kétlem. – Habár Stella épp ezt mondta, viszont Olivernek nem kell
tudnia, hogy beszéltünk.
– De, az voltam, csak… annyira feszült vagyok mostanában, és egyszerűen
olyan sok minden zúdult rám…
– Nem kell magyarázkodnod, megértem. Én azt sem tudom, hol áll a fejem.
Azt mondogatom magamnak, hogy megbolondulok, ha még egy rossz hírt
kapok.
 – Ezt hogy érted? – kérdezi Oliver.
– Meggyűlt a bajunk egy küldetéssel ezen a héten. Összecsaptak a fejem fölött
a hullámok, és azt kívántam, bárcsak beszélhetnék apukámmal… Fel akartam
hívni, de többé már nem tudom. Egyedül vagyok.
Oliver keze fel-le siklik a gerincemen.
– Nem vagy egyedül.
– Itt vagy nekem te. Tudom, de olyan messze vagyunk egymástól!
– Tudtuk, hogy nehéz lesz.
– Csak két hét telt el, de már sikítani tudnék – mondom mosolyogva. De félig
komolyan gondolom. Annyiszor akartam kocsiba vágni magam, és elmenni
hozzá.
Oliver boldoggá tesz, és mellette biztonságban érzem magam.
– Melletted nem gondolok rákra, halálra és szomorúságra. Amikor a karodban
tartasz, olyankor minden rendben van.
Oliver fészkelődik kicsit, aztán behunyja a szemét.
– Mi a baj?
– Semmi. Hosszú volt az út, és már most rettegek az elválástól.
– Akkor szót se többet elválásról és szomorúságról! Ma este pizzát eszünk,
holnap pedig felfedezzük a környéket. El akarlak vinni a kedvenc helyeimre, és
Mark is szeretne veled találkozni.
Oliver szorosabban ölel magához.
– Ma este nincs helye szomorúságnak.
Újra elheveredem, és lehunyom a szemem, ahogy ismét belesüppedek az
egyenletes szívverése hangjába.
– Ez az este csak kettőnkről szól.
– Csak kettőnkről.
 HARMINC

Oliver
Egész hétvégén bőven lett volna alkalmam elmondani neki. Az úton
megfogadtam, hogy amint ideérek, megteszem, de képtelen voltam rá. Azok után
semmiképp sem, amit a hintaágyon hozzám simulva mondott.
Holnap reggel indulok, és még nem találtam ki, hogyan mondjam el.
Rákos vagyok.
Rákos vagyok. Nem fogok belehalni, de attól még ez van. Viszont semmi baj
nem lesz.
Maren felnéz a tányérjából, és rám mosolyog.
Mondd ki! Csak mondd el neki!
– Jó ez a kaja, igaz?
Hozzá sem bírtam nyúlni. De azért bólintok.
– De még mennyire.
Maren a lelkét is kitette, hogy ez a hétvége vidám és könnyed legyen,
csakhogy fölöttem ott lebeg ez a fekete felleg.
A következő néhány hónap szívás lesz, és nem fogom tudni meglátogatni.
Nem leszek túl jól, és a kezelések is odakötnek. Jóllehet gyógyítható, dr. Dowdle
világosan megmondta, hogy pár hónapig pokoli lesz.
Azt gondoltam, végig tudom csinálni anélkül, hogy Maren tudomást szerezne
az egészről, de nem lenne helyes. Nem akarom eltitkolni előle, vagy hazudni
neki és kifogásokat keresni, miért nem láthatjuk egymást.
Nem. Őszintének kell lennem, és bíznom abban, hogy meg tudjuk oldani. Az
alapján, amit róla tudok, nem hiszem, hogy hátat fordítana nekem.
– Oliver, szeretnék beszélni veled valamiről …
– Én is – felelem, és leteszem a villámat.
– Igazán?
– Igen – bólintok. – De kezdd te!
Halványan rám mosolyog.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
Nekem nem sürgős, hogy elrontsam azt a kis időt, ami még a közös
hétvégénkből hátravan. Tényleg el akartam neki mondani végre, miután
szeretkeztünk, amikor kielégült volt, és talán kicsit kisebb eséllyel dúlta volna
fel a dolog, de azok a pillanatok észrevétlenül elröpültek, nekem pedig valahogy
nem akaródzott kibökni a dolgot.
Maren nagyot sóhajt.
– Rendben. Mindjárt jövök. – Kisiet a szobából, és egy borítéknak kinéző
valamivel jön vissza, amit az ölébe vesz, mikor leül. – Először is el akarom
mondani, mennyire fontos vagy nekem. Nem tudtam, hogy bárki iránt is tudok
így érezni. Azt hittem, már mindent megtapasztaltam az életben. Voltak terveim,
de azokban nem ez szerepelt; aztán mégis így alakultak a dolgok, ami igazán
nagyszerű és tökéletes. Tudom, hogy te sem így tervezted, és egyedül akartál
maradni.
Az összevissza fecsegéséből nem sok mindent tudok kihámozni, de úgy tűnik,
a megerősítésemre van szüksége.
– Ez igaz – bólintok tehát.
– És épp ezért olyan tökéletes a kapcsolatunk. Mindketten ki voltunk békülve
azzal, hogy ha vége a színjátéknak, elválnak az útjaink. Sosem terveztük, hogy a
kamuesküvőnk után is együtt maradunk.
– Ami megváltozott – jegyzem meg óvatosan.
– Igen, de nem önszántunkból, vagyis nem igazán. Végső soron nem.
Hátradőlök, és megpróbálom dekódolni, mit is akar mondani. Lehetetlen,
úgyhogy inkább csak bólintok.
Ekkor Maren átnyújtja nekem a borítékot.
– Tessék.
Elveszem tőle, kinyitom, közben pedig őt figyelem. Idegesnek tűnik. Amikor
kiveszem a dokumentumot a borítékból, egyszerre vörös köd ereszkedik az
agyamra.
Beadta a kibaszott érvénytelenítési kérelmet.
Érvénytelenítés! Mindezek után. Az egész együtt töltött hétvégén, miközben
mindenféle hülyeségekkel etetett, végig ez volt a terve.
Ezt nem hiszem el!
A nő, akit szeretek, már megint nem engem akar.
Rohadtul elegem van már ebből.
Ránézek, és szomorúság vagy megbánás helyett reménykedést pillantok meg
az arcán.
– Te érvényteleníttetni akarod a házasságunkat?
– Igen, de…
– De mi?
Hátrahőköl a dühömtől.
– Én csak azt gondoltam…
– Mit gondoltál? – kérdezem, haraggal a hangomban. Maren nem
gondolkodott. Csak ment a maga feje után.
– Azt gondoltam, hogy te ezt szeretnéd.
Vajon miből következtetett arra, hogy én ezt akarom? Abból, hogy egészen
idáig vezettem, és vele töltöttem az egész hétvégét?
Nem, ezt ő akarja.
Pontosan ez az, amin korábban tűnődtem. Az apja elment, most már nem
kellek a tervéhez, úgyhogy elkezd megszakítani köztünk minden kapcsolatot.
Hát ez rohadt jó!
Nem, ezúttal nem fogok csendesen elsétálni az éjszakába. Elegem van abból,
hogy a nők csak kihasználnak, és mind közül Maren a legrosszabb. Hisz
összeházasodtunk, és még így sem akar engem!
– Nem, te azt gondoltad, hogy „Hé, apukám meghalt, most már nem kell
fenntartanom a látszatot! Ugyan kit érdekel, hogy a férjem épp csak világgá nem
kürtölte, hogy szeret? Azt hiszem, kérvényezem a házasságunk
érvénytelenítését!”
– Én nem ezt…
Az asztalra vágom a papírokat.
– Miről szólt neked ez a hétvége, Maren? Csak egy utolsó alkalom, amikor
szétkefélem az agyad, mielőtt még véget vetsz ennek az egésznek? Egy
lehetőség, hogy megkapd, amit akarsz, mielőtt úgy sétálsz el, mintha te lennél az
áldozat?
– Oliver, várj, én ezt kettőnkért csinálom!
Felnevetek, mert ez kurvára a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam.
 – Kímélj meg ettől! Itt vannak a rohadt papírok a kezemben. – Végigfutok a
dokumentumon, és megcsóválom a fejem. – „Szándékos megtévesztés.” Hát
nem kedves? Tehát most már úgy szól a sztori, hogy én csaptalak be téged?
– Nem, dehogyis – feleli Maren sietve. – De az ügyvéddel egyetértettünk
abban, hogy…
– Én viszont kibaszottul nem értek egyet! – kiabálom, és felpattanok. – Ezt
nem hiszem el! Ezt egyszerűen rohadtul nem hiszem el! – Beletúrok a hajamba.
Valószínűleg én vagyok a legnagyobb barom, akit valaha a hátán hordott a föld.
Itt álltam, készen arra, hogy elmondjam neki, szükségem van rá, és kezd
kicsúszni a lábam alól a talaj, ő pedig mindeközben végig azt tervezgette, hogy
elhagy.
Felmarkolom a borítékot, aztán Maren szobájába sietek, és elkezdem a
táskámba dobálni a cuccaimat. Bassza meg! Nem fogok itt állni, és hallgatni ezt
a baromságot. Épp elég bajom van így is, erre az érvénytelenítésre van most a
legkevésbé szükségem.
Végig kell csinálnom a kemoterápiát, és vissza kell térnem a rohadtul
szánalmasan magányos életembe, ahol én vagyok az örökös második számú
választás, aki senkinek sem kell.
– Oliver, hagyd ezt abba! – könyörög Maren, miközben körülnézek a
szobában, és felkapom, amit még meglátok.
– Minek?
A mellkasomhoz akar érni, de elhúzódom.
– Hallgass meg, kérlek!
– Tudod, mit? Nem foglak meghallgatni. Nem fogok végighallgatni egy újabb
beszédet arról, hogy milyen remek fickó vagyok, de te mégis mást akarsz.
Ezt már hallottam korábban.
– Én veled akarok lenni.
– Annyira, hogy érvényteleníttetni akarod a házasságunkat?
– Igen! Hát nem érted? Nem akarok házas lenni, azért, hogy randizhassunk!
– Ennek semmi értelme. Én azért jöttem ide, mert szükségem volt rád. Én…
– Szeretlek – mondja sietve, én pedig döbbenten hátratántorodom. Ha szeret
engem, akkor mi a fenéért kell neki az érvénytelenítés? Nem, Maren nem szeret.
Maren gyászol, és most talált egy olyan magyarázatot, ami nem őt tünteti fel
rossz színben. Így most majd beadhatja a családjának, hogy valami trükkel
rángattam bele a házasságba, de végül sikerült kilépnie.
Vagy talán amikor hazajött, beszélt az első Oliverrel, és van egy terve, hogyan
működhetne a kapcsolatuk. Vagyis pont ugyanazt tette, mint amit az összes többi
nő, akit valaha szerettem.
Mindig jó voltam, de sosem elég jó.
 Felnevetek.
– Fogalmad sincs, mi az a szerelem.
Maren hátrahőköl.
– Tudom, mi a szerelem, és szeretlek téged.
Hihetetlen ez a nő.
– Nem, nem tudod. Kitaláltál egy csomó hazugságot. Hazudtál magadnak az
első fickóról. Most újra hazudsz, rólam. Hát, nekem pedig elegem van a
hazugságokból, meg abból, hogy asszisztáljak az őrült terveidhez, amik csak
fájdalmat okoznak az embereknek.
Elakad a lélegzete, és hátrál egy lépést.
– Már akkor tudtam, hogy rossz ötlet ez az egész, amikor megjelentél a
szállónál, és arra kértél, hogy menjek bele az elmebeteg tervedbe. Nemet
mondtam, de aztán rosszul éreztem magam miatta, amikor arra gondoltam,
milyen nehéz lehet szeretni valakit, aztán úgy elveszíteni, ahogy te. Ennek
ellenére belementem a dologba, de folyton azon tűnődtem, hogy…
Maren szemébe hamis könnyek gyűlnek.
– Min?
– Azon, hogyan tudtál ennyire gyorsan érzelmeket táplálni irántam. Az első
Olivert nem szeretted, mégis azt tervezted, hogy hozzámész. Engem sem
szerettél, ehhez képest tényleg hozzám jöttél. Most pedig azt akarod beadni
nekem, hogy annyira szeretsz, hogy véget vetsz ennek a házasságnak? – rázom
meg a fejemet, és saját magamtól undorodom. Több eszem volt ennél, most
mégis itt állok leforrázva, az ostoba barom, aki azt hitte, hogy Maren képes egy
kapcsolatra a legutóbbi kudarcba fulladt kísérlete után. Ide jöttem, kész voltam
elmondani neki, hogy beteg vagyok, és szükségem van rá. Hála az égnek, hogy
nem követtem el ezt a hibát. Bevágom a maradék cuccomat a táskába, a
dokumentumokat pedig a hónom alá veszem. – Kímélj meg a mentségeidtől!
Tiéd minden, amit csak akartál: a munkád, a családod farmja és a családod
boldogsága.
– Kérlek, hagyd abba! – könyörög halkan, miközben könnyek csorognak
végig az arcán. – Nem vagyok hazug, és nem az a szándékom, hogy fájdalmat
okozzak neked. Én helyre akartam ezt hozni!
– Nem fogom hagyni, hogy még egy nő ilyen szarságokkal etessen. Kétszer
már hallottam ezeket a hazugságokat, és nincs kedvem meghallgatni még
egyszer.
Kimegyek a szobájából, aztán kivágom a bejárati ajtót.
– Oliver, várj!
Nem várok. Csak beülök a kocsimba, és elhajtok.
Itt az ideje visszatérnem az otthonomba.
 Az életembe.
A családomhoz.
Vissza a magányba, pontosan oda, ahol eleve maradnom kellett volna.
Pokolba a szerelemmel! Pokolba a rákkal! Pokolba mindennel!

Egész éjszaka vezetek, végül idegroncsként parkolok le a szálló előtt. Kimerült

vagyok, és üres.
Jack és Stella sétál a főbejárat felé kézen fogva, mosolyogva. Esküszöm, a
rosszullét kerülget az emberektől ebben a városban. Persze örülök a testvéreim
boldogságának, de most tényleg nem akarom, hogy emlékeztessenek rá, amit az
imént vesztettem el.
Kiszállok a kocsiból, és bemegyek az épületbe. Legalább a munkámnak van
értelme. Ma tulajdonosi megbeszélés van, amire eredetileg nem terveztem
bejönni, de… most itt vagyok.
Amikor belépek, Grayson és Josh rám néz, aztán egymásra, aztán megint
vissza rám.
– Mi van? – csattanok fel.
Josh megköszörüli a torkát.
– Semmi, csak meglepett, hogy itt látunk.
– Jól vagy, öreg? – kérdezi Grayson.
– Szerinted úgy nézek ki, mint aki jól van?
– Úgy nézel ki, mint aki szét van csúszva – feleli Josh.
Ekkor Stella hangját hallom meg a hátam mögül.
– Ki van szétcsúszva? – Aztán találkozik a tekintetünk, ő pedig bólint. –
Tényleg olyan. Miért vagy itt? Azt hittem, épp romantikus hétvégén vagy a
feleségeddel.
Ennél alkalmasabb pillanat nem lesz, nekem pedig már szemernyi türelmem
sincs ehhez a szarsághoz.
– Maren és én érvényteleníttetni fogjuk a házasságunkat, továbbá egyes
stádiumú Hodgkin-limfómám van. Jövő pénteken kezdem a kezeléseket, és
reménykednek a teljes gyógyulásban.
Stellának leesik az álla, aztán a szája elé kapja a kezét.
– Tessék?
– Rákos vagyok.
Jack átöleli a húgom vállát.
– Voltál orvosnál? – kérdezi.
 Grayson és Josh talpra ugranak, és egyszerre négy irányból kezdenek
záporozni rám a kérdések.
– Mikor tudtad meg?
– Miért nem mondtad el nekünk?
– Kértél másodvéleményt?
Stella hozzám lép.
– Ki fog gondoskodni rólad?
– Hol fognak kezelni?
– Meddig tart?
Stella átölel. Amikor elenged, könnyben úszik a szeme.
– Maren ezért hagyott el?
Felemelem a kezem, mert nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni.
– Akkor tudtam meg, amikor Georgiában voltam. Azért nem mondtam el
nektek, mert még semmit nem tudtam. Hodgkin-limfóma a neve, és az egyik
ágyéki nyirokcsomómban van. Nagyon korán sikerült felfedezni, ami azt jelenti,
hogy egy viszonylag egyszerű kezeléssel megúszom. Az onkológus Charlotte-
ban van, úgyhogy ott fogom kapni a kezeléseket. Elvileg két kör kemoterápiára
lesz szükség, aztán csinálnak egy PET vizsgálatot, hogy eldöntsék, kell-e további
kezelés, vagy el kell-e távolítani a nyirokcsomót. – A húgomhoz fordulok. – Ami
pedig azt illeti, hogy ki fog gondoskodni rólam, egyedül fogom végigcsinálni,
ahogy az meg volt írva. És nem, Maren nem emiatt hagyott el. Ő nem is tud a
dologról.
– Nem mondtad el neki? Ez komoly?
– Nem, Stella, nem mondtam el neki, mert pont akkor nyomta a kezembe az
érvénytelenítésről szóló papírokat, amikor sort akartam rá keríteni. Nem igazán
éreztem késztetést, hogy bármit is mondjak a jelenlegi állapotomról, tekintve,
hogy ő véget vetett köztünk mindennek.
A húgom Jackhez fordul.
– Ennek semmi értelme.
– Dehogyis nincs értelme – vonom újra magamra a figyelmét. – Maren
megkapta, amit akart, úgyhogy lelépett. Nekem viszont nincs időm ezzel
foglalkozni, fontosabb dolgaim is vannak most ennél.
Azzal otthagyom őket, és kimegyek a faházamba, hogy aludjak egy kicsit, és
rendezzem soraimat, mire Charlotte-ba kell mennem.
 HARMINCEGY

Maren
Kopognak az irodám ajtaján, és letörlöm a megállás nélkül potyogó könnyeimet,
mire az exem látványa tárul a szemem elé.
– Beszélhetünk? – kérdezi.
A szakításunk előtt láttam utoljára.
– Most nem alkalmas – felelem, és visszafordulok az ablakhoz.
– Nézd, sajnálom!
– Nem akarom hallani.
Nem vagyok dühös a szakítás miatt. Nem is érdekel. A szívem összetört, ő
pedig arra az Oliverre emlékeztet, aki kell nekem. Akit szeretek. Akinek
megállás nélkül ott visszhangzanak a fülemben a szavai arról, hogy ő soha
senkinek sem az első választása.
Az exem nem adja fel, belép a szobába.
– Miért sírsz?
Nagyot sóhajtok.
– Miért vagy itt? Elhagytál, Oliver. Nem voltam fontos neked, amikor leléptél,
úgyhogy most sem kell úgy tenned, mintha törődnél velem.
 Az én Oliverem elhagyott. Nem hallgatott meg, hazugnak nevezett, aztán
elviharzott. Nem érdekli, miért kérvényeztem az érvénytelenítést, mint ahogy az
előttem álló férfit sem érdekelte, miért volt számomra olyan fontos az esküvő.
Nem, ez így nem igazságos. Az az Oliver, akit én szeretek, törődik az
emberekkel. Ott volt mellettem, megtett mindent, hogy mosolyt csaljon az
arcomra, és tartsa bennem a lelket. Egészen addig nem fordított nekem hátat,
amíg én nem löktem el magamtól.
– Hallottam az esküvődről. Amikor visszajöttem, mindenki erről beszélt.
– Mit törődsz te azzal?
– Mindig is törődtem veled. Nem ez volt a baj. De elsiettük a dolgokat.
– Abban profi vagyok.
– Ez nem igaz – mondja, és leül. – Te tervező alkat vagy, és soha semmit nem
teszel anélkül, hogy tisztában lennél a lehetséges kimenetekkel.
Erre felnevetek.
– Ezek szerint elromlott a fejemben valami. Mert arra nyilvánvalóan nem
számítottam, ami történt.
– Miért vagy ilyen feldúlt?
– Mert elhagyott – felelem, és fogalmam sincs, miért beszélek neki erről. –
Szeretem, de ő elhagyott. Tényleg szeretem őt, az egész lényemmel.
Megmentett, amikor te faképnél hagytál.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
Megvonom a vállam.
– Én nem. Ha nem fújod le az esküvőt, soha nem szerettem volna bele. És
igazad volt, nem szerettelek. Soha nem kellett volna eljegyeznünk egymást.
Oliver egy pillanatra elfordítja a fejét.
– De akkor is véget vethettem volna neki korábban.
A sok „mi lett volna, ha” egyáltalán nem számít.
Ami viszont fontos, az az, hogy most már pontosan tudom, mi a szerelem. A
lelkem legmélyéig áthatott az önzetlen szerelem érzése, amikor Oliver hajlandó
volt áldozatot hozni értem mindenfajta elvárás nélkül, és ilyet még soha nem
tapasztaltam azelőtt.
– Értékelem, hogy ezt mondod, de nem szükséges. Már nem vagyok kiborulva
miatta.
– Szóval ki hagyott el, és ki miatt sírsz?
– A férfi, akihez hozzámentem helyetted.
Az egyes számú Oliver és én a következő negyedórát végigbeszélgetjük, és
elmesélem neki, mi történt az elmúlt másfél hónapban. Mesélek neki az
esküvőről, hogy Mark hogyan adott össze bennünket, meg Oliverről és a
múltjáról. Csak beszélek, sírok, és magyarázom neki, mi minden is járt a
fejemben ebben a másfél hónapban. Egy kicsit őrült dolog, hogy pont neki
öntöm ki a lelkemet, de tíz zsebkendő, rengeteg könny és egy palack víz (amiről
fogalmam sincs, hogyan került az asztalomra) kíséretében megteszem.
Oliver előrehajol, és a térdére könyököl.
– Hát, ez nem kevés, és ráadásul egyáltalán nem vall rád.
– Tudom!
– Szerintem beszélned kellene vele, mert ez az egész úgy hangzott, mintha ő
szeretne téged, viszont teljesen váratlanul érte, amit csináltál. Adj neki egy
napot, hogy lenyugodhasson, aztán hívd fel!
– Én azt hittem, értékelni fogja a gesztust.
Oliver felkel, és összeszorított szájjal rám mosolyog.
– Majd meggondolja magát.
Én ebben nem hiszek. Főleg azok után, hogy mekkora fájdalmat okoztam
neki, és mennyire dühösen távozott.
– És ha mégsem? – kérdezem, és magamhoz ragadok még egy zsebkendőt.
– Akkor nem érdemes rá, hogy kockára tedd érte a szívedet.
Oliver kimegy, én pedig csak ülök az asztalom mellett. Zaklatott vagyok, és
rettenetesen érzem magam. Felkapom a jegyzetfüzetemet, húzok egy függőleges
vonalat a lap közepére, majd listába szedem az érveket és ellenérveket, hogy
felhívjam-e.

Mellette:
Helyrehozhatnám a dolgot.
Elmondhatnám neki mindazt, amit el akartam.
Visszakaphatnám életem szerelmét.
Bebizonyíthatnám neki, hogy nem vagyok hazug, és komolyan
gondoltam, mennyire szeretem őt.
Boldogok lehetnénk együtt.

Ellene:
Szó nélkül leteszi.
Még több utálatos dolgot vág a fejemhez.
Végighallgat, és továbbra is nemet mond.
Örökre elveszítem.
Nyomorult maradok.

Remek. Ugyanannyi szól mellette, mint ellene.

Jelen pillanatban képtelen vagyok józanul gondolkodni, nem találom a
megoldást. Kicsit több időre van szükségem, hogy a szívem és az eszem dűlőre
jusson egymással.
Előkapom a telefonomat a táskámból, hogy üzenetet írjak Devney-nek, de
Stellától vár egy üzenet.

Stella: Szia, fel tudsz hívni? Tudom,

hogy Oliverrel nincs most minden a
legnagyobb rendben köztetek, de…
megérkeztek az esküvői fotóitok, és
egyébként is jó lenne, ha válthatnánk pár
szót.

Én: Persze, tudunk most beszélni?

Stella: Adj öt percet, és hívlak.

Csak figyelem az órát, és úgy érzem, a másodpercek lassabban vánszorognak

a szokásosnál, míg végül megcsörren a telefon.
– Szia! – szólok bele rekedten.
– Ugyanolyan jól hangzol, mint ahogy Oliver kinéz.
– Kösz. Figyelj, nem tudom, mi történt, de nem úgy alakult, ahogy
elterveztem – magyarázom. – Én szeretem a bátyádat, és ha kiabálni akarsz
velem, mindössze annyit kérek, hogy adj még egy-két napot, legalább addig,
amíg képes leszek kibírni húsz percet sírás nélkül.
– Ó, Maren, én nem akartam kiabálni veled. – Stella hangja csupa együttérzés.
– Kiabálnék, ha nem lenne olyan a hangod, mintha napok óta sírnál, de… olyan.
Azt viszont nem értem, mi a fene folyik itt.
– Oliver elejtett pár megjegyzést arról, hogy ő mindig a második választás
volt, és senkinek nem ő volt az igazi, de én szeretem őt. Nálam ő van az első
helyen. Ezért azt találtam ki, hogy ha felbontatnánk a házasságunkat, és helyette
elkezdenénk simán csak randizni, akkor ő is látná, hogy én tényleg őt választom,
és nem csak mindenféle eszement okokból kifolyólag sodort mellé a sors.
– Aha… – feleli, aztán hirtelen elakad a lélegzete. – Jaj, istenem! Te azért
adnád fel az álházasságotokat, hogy valódi kapcsolatotok lehessen!
Na tessék, Stellának bezzeg leesett.
– Pontosan!
– Csak a kivitelezés…
– Nem volt a legjobb – ismerem be.
– És… felhívtad már azóta?
Beharapom az alsó ajkam.
 – Képtelen vagyok rá. Talán igaza van abban, amit mondott. Talán hazug
vagyok, és tényleg nem tudom, mi a szerelem.
– Oliver ezt mondta? – méltatlankodik Stella.
– Megbántottam – felelem, és ismét könnyek gyűlnek a szemembe. – Azt
hiszem, talán… talán időre van szükségünk. Egy kis időre külön, hogy
kiderüljön, ez az egész valódi volt, vagy csak a fantázia szüleménye. Talán
elkerülhetetlen volt, hogy véget érjen.
Stella felsóhajt.
– Fogalmam sincs, mi lenne a helyes, de ti ketten szeretitek egymást, és
remélem, hogy meg tudjátok oldani.
Az a szomorú az egészben, hogy nem tudom, csakugyan ennek kellene-e
történnie. Az, hogy két ember szereti egymást, még nem jelenti feltétlenül, hogy
a kapcsolatuk működőképes. Kettőnk között ott feszül a távolság, az elvesztett
bizalom, meg az egymásnak okozott fájdalom. Túl tudunk-e lépni mindezen?
Szívem szerint igennel felelnék, de az eszem azt mondja, tévedek.
Mást sem csináltam, csak a szívemre hallgattam, és mire mentem vele?
– Azt hiszem, ez majd elválik.
– Igaz. Szeretnéd megnézni az esküvői képeket? – kérdezi Stella.
– Küldd át, majd megnézem őket, amint érzelmileg stabil leszek – felelem
nevetve.
– Rendben. Figyelj, csak annyit mondok, és soha nem hozom fel többé:
beszélnetek kell. Én azt hiszem, nagyon sok mindent megoldana, és… Olivernek
szüksége van rád.
– Elég világossá tette az ellenkezőjét.
– Ollie férfiból van, azonkívül hülye.
Kopognak az ajtómon, mire felemelem a mutatóujjamat.
– Vissza kell mennem dolgozni. Mindent köszönök, Stella! Komolyan, az
életem része lettél, és igazi nővérem a bajban. Ha szükséged lenne bármire, csak
hívj!
– Úgy lesz, és… hát akkor, szia!
– Szia!
Leteszem a telefont, kipislogom a szememből a könnyeket, és az ajtóban
várakozó kollégámhoz fordulok.
 HARMINCKETTŐ

Oliver
Jack a kanapémon ülve figyeli, ahogy a táskámba pakolok, közben egy sört
iszogat. Amit én nem tehetek, mert rosszul lennék tőle.
Kösz, rák! Miattad még a szívfájdalmamat sem enyhíthetem.
– Szóval három nap múlva indulsz? – kérdi Jack, miközben pontosan tudja,
hogy mikor mit csinálok, tekintve, hogy az idegesítően túlféltő húgom is velem
tart.
– Aha.
– És hány napig is maradsz?
– Hat – felelem, és szenvedő képet vágok.
– Ja, igen, Stella említette.
– Aha.
Jack hümmög valamit, aztán odalép hozzám.
– Eldöntötted már, mi legyen veled és Marennel?
Az ágyra dobom az inget, amit épp hajtogattam, és a sógorom szemébe nézek.
– Van valami oka annak, hogy itt vagy, Jack?
– Igen, úgy fest, az én dolgom helyrerázni az összes összezuhant Parkerson
fivért. Higgy nekem, ezt a melót senki sem akarja.
– Engem nem kell helyrerázni.
Jack felnevet.
– Ja, persze, te vagy maga a megtestesült erő és tökéletesség.
Elvigyorodom.
– Kösz, hogy megerősítesz benne.
– Ez szarkazmus akart lenni.
– Ez meg az arckifejezésem, ami azt mondja, nem érdekel – vágok vissza.
Jack megvonja a vállát.
– Akár érdekel, akár nem, azért küldtek ide, hogy összeszedjelek, mert a
húgod szerint szét vagy csúszva, és noha szentigaz, hogy az én gyönyörű
feleségem szereti mindenbe beleütni az orrát, ami elég idegesítő tud lenni,
ugyanakkor általában igaza van. Szóval most itt vagyok.
Stella az agyamra megy.
– És amint már mondtam, jól vagyok, úgyhogy mehetsz is, és megmondhatod
neki, hogy jó munkát végeztél, majd kérheted a jutalmadat.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne… – Az asztalhoz lép, és a kezébe veszi a nagy
barna borítékot. – Aláírtad már a papírokat?
Rohadtul utálom a családomat.
– Nem, nem írtam alá.
– Miért nem?
Ez teljesen hülye? Igen, az, mert elvette a húgomat. Bár ez talán inkább azt
bizonyítja, hogy okos… Tökmindegy.
– Mert elfoglalt voltam.
– Túl elfoglalt ahhoz, hogy aláírj egy papírt? Hány másodpercbe is telik
aláfirkantani a neved… három?
– A következő három másodpercet legszívesebben arra használnám, hogy
kipenderítselek a házamból.
Jack elvigyorodik.
– Megpróbálhatod.
Úgy fest, ez a dolog csak egyféleképpen végződhet, és mivel kétlem, hogy
Jack békén hagyna, amíg meg nem kapja, amit akar, inkább megadom magam.
– Szeretem Marent, de ő nem szeret viszont, kérte a házasságunk
érvénytelenítését, és rákos vagyok. Ez az egész így együtt katasztrófához, és a
kapcsolatunk végéhez vezet. Én megvagyok. Ő pedig valószínűleg örül, hogy
vége, és élheti tovább az életét úgy, ahogy eltervezte. Most már békén hagynál
végre?
– Nem, mert egy idióta vagy, ha azt hiszed, hogy Maren nem szeret téged.
Mind láttuk a saját szemünkkel, hogy ez nem igaz.
 – Lehet, hogy magával is elhitette.
– Nem, öregem, Maren tényleg szeret téged. Tudom, hogy így van.
– Szóval most már gondolatolvasó is vagy. Király. Tudod, mire gondolok
most? – Erősen koncentrálok, Jack pedig elneveti magát.
Nagyszerű. Nem ment át az üzenet.
– Gondold végig újra a veszekedéseteket, Ollie!
Nagyot sóhajtok, és ismét felidézem az eseményeket. Újra meg újra fülemben
visszhangzanak a szavai, látom magam előtt az arcát és ahogy hullatja azokat a
gyűlöletes krokodilkönnyeit. Úgy belesajdul a szívem, mintha megint ott lennék
nála, és újra átélném az egészet.
Aggódtam amiatt, hogy el kell mondanom neki, rákos vagyok.
Reménykedtem benne, hogy mellettem áll majd, és velem harcol, de addigra ő
már elengedte a kapcsolatunkat.
– Megkérdezted tőle, hogy miért tette?
– Persze hogy megkérdeztem.
Jack felvonja a fél szemöldökét.
– Igazán? Mert nekem nagyon úgy hangzik, mintha csak bepöccentél, aztán
elviharzottál volna.
– Nem sok választ el attól, hogy rád is bepöccenjek.
– Nem különösebben érdekel – mondja Jack, és közelebb hajol. – De most
komolyan, nem tudtad meg, miért tette.
– Megkaptam az elbocsátó üzenetet. Nincs szükségem a miértre.
– Akkor intézzük el a dolgot, mielőtt elmész a kezelésre – emeli fel a
borítékot, amit még mindig a kezében tart. – Írd alá, én pedig elküldöm. Ha már
túlleszel rajta, végre továbbléphetsz, és te lehetsz az a fura fickó, aki idekint él
egyedül ebben a kis faházban. Nincs ezzel semmi gond. A csajok úgyis
bolondulnak az ilyesmiért. Vagy majd megfektetheted azokat a vendégeket, akik
azért jönnek, hogy egy kicsit elmeneküljenek a valóság elől. Ők úgyis
hazamennek, neked pedig nem kell aggódnod, hogy véletlenül szerelembe esel.
Az asztalhoz lépek, és felkapok egy tollat.
– Nekem megfelel.
Jack felém nyújtja az iratokat, de aztán elkapja őket az orrom elől.
– Te úgyis mindig feladod, úgyhogy azt hiszem, ez az ide illő befejezés.
Amikor újra elém tolja a borítékot, megragadom, kirántom a kezéből, aztán az
asztalra dobom.
– Ez meg mi a francot jelentsen?
– Mi?
– Ez a feladás dolog. Én nem szoktam feladni.
– Nem? – kérdezi Jack, és tűnődő képet vág. – Tényleg? Csak mert ott volt az
a lány, akit középiskolában jegyeztél el. Mi is volt a neve? Janelle? Janice?
– Janie – vágom rá mérgesen.
– Ja, igaz. Amikor annak vége lett, egy olyan főiskolára mentél, ahova
korábban nem is terveztél jelentkezni, de az ország másik felében volt, ami
mellesleg nekem menekülésnek tűnt, de mit tudhatok én?
– Nem sokat.
– Aztán ott volt Devney. A főiskolán találkoztál vele, majd követted
Pennsylvaniába, miután kikönyörögted apátoktól, hogy átvehesd az ottani
szállodát, aztán végül mindenféle harc nélkül elengedted.
Ökölbe szorítom a kezem, és azon agyalok, vajon Stella megbocsátaná-e
nekem, ha betörném Jack orrát.
– Pont te beszélsz? Mióta is szeretted Stellát? Hány éves korod óta,
huszonkettő? És mégis csak egy éve jutottál el odáig, hogy végre valóban
lépéseket tégy az ügy érdekében.
– Tehát, ha jól értem, szívesebben töltenél tizenöt évet a mardosó vágy
társaságában, hogy bárcsak Marennel lehetnél, szerethetnéd, a karodban
tarthatnád, és megadhatnál neki mindent, ahelyett, hogy mindezt valóban
megtennéd?
– Másfél hónapig voltam Marennel.
– Én pedig egyetlenegyszer csókoltam meg Stellát, aztán meg évekig
gyötrődtem azon, hogy bár megtehetném újra – tárja szét a karját. – Te ne
kövesd el ugyanezt a hibát, Oliver! Ne engedd, hogy a büszkeséged vagy az
újabb fájdalomtól való félelmed útjába álljon annak, amit akarsz. Ne menekülj
el! Ne add fel a harcot! Menj el hozzá, beszélj vele, és találd ki, mit tehetnél,
hogy megmutasd neki, mennyire szereted!
– Belefáradtam.
Ez nem ilyen egyszerű. Maren menni akar, én pedig nem fogok könyörögni
valakinek, hogy maradjon velem. Nem leszek olyan, mint az anyám, aki minden
elé vetett alamizsnát elfogadott. Nem leszek olyan, mint az apám, nem fogok
valakit arra kényszeríteni, hogy maradjon, amikor valójában a hátam közepére
kívánom. Ha Maren szabadságot akar, hát megkapja.
– Akkor csak annyit mondhatok, hogy ha szemernyi kétséged is van afelől,
hogy félreértetted a motivációit, tartozol magadnak annyival, hogy felhívod, és
kideríted. Adj neki esélyt, hogy ha ezt akarja, akkor egyértelműen és világosan
kimondhassa, hogy kettőtök között mindennek vége!
Egészen biztos vagyok benne, hogy egyértelmű volt az álláspontja, amikor
ügyvédet fogadott, és elindította a válást. De ezt a részét, úgy tűnik, senki nem
érti.
– Még meggondolom a tanácsodat.
 – Esküszöm, ti vagytok a legmakacsabb alakok, akikkel valaha is találkoztam
– jegyzi meg Jack nevetve.
– Lehetséges, de inkább vagyok az, mint hogy hülyét csináljak magamból.
– Szerintem mindkettő összejött, de… akármi történjék, te akkor is a sógorom
vagy.
Odalépek, és megszorítjuk egymás kezét.
– És mindig az is leszek.
– Írd alá a papírokat, Oliver! Ne kelljen még ezen is rágódnod, amikor
elkezded a kezelést. Rendben?
Igaza van. Tiszta fejre van szükségem, hiszen teljes erőmből arra kell majd
koncentrálnom, hogy megküzdjek a betegséggel, és meggyógyuljak.
– Rendben.
Miután Jack elment, fogom a borítékot, és lerogyok a kanapéra. Négy napja,
hogy kiviharzottam Maren házából, és rettenetesen nyomorultul érzem magam.
Hiányzik a hangja. Meg akarom kérdezni, milyen napja volt, és vicces
sztorikkal akarom traktálni arról, hogy milyen hihetetlen kérésekkel álltak elő a
szállóvendégeink. El akarom neki mondani, mennyire kurvára rettegek a
kemótól, és hogy a korai felismerés és a jó előrejelzések ellenére is aggódom,
hogy a kezelés végül nem fog használni.
Azt akarom, hogy Maren legyen ott velem, ne a húgom.
Kiveszem a papírokat a borítékból, és végigolvasom a jogi szöveget, ami
hivatalosan is véget vet a házasságunknak, ha egyszer a bíró is jóváhagyja.
Ott áll benne fehéren-feketén, amitől a házasságunk nem számít valódinak, én
pedig legszívesebben felröhögnék.
Hazugság volt. Az egész. Az utóbbi másfél hónap oly nagy becsben tartott
emlékei egytől egyig hamisak, és nem érnek semmit.
Az utolsó oldalhoz érek, Maren aláírása már ott díszeleg a papíron. Habozva
emelem a tollat a vonal fölé. Gyűlölöm, hogy nekem kell véget vetnem
valaminek, aminek eleve soha el sem kellett volna kezdődnie.
De képtelen vagyok rá. Nem tudom aláírni. Most nem.
Felkapom a borítékot, hogy visszategyem bele az iratokat, de ott találok az
alján begyűrődve egy félbehajtott cetlit.
Kihúzom, és széthajtogatom. Egy kézzel írott lista az. Egy lista, ami mindent
megváltoztat.
Egy lista, ami rávilágít, hogy mennyire ostoba is vagyok, és hogy fájdalmat
okoztam a nőnek, akit szeretek.
 HARMINCHÁROM

Maren
A mai nap pocsékul telt.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, minden napom pocsékul telik.
De a mai különösen. A küldetésbe hiba csúszott, és az összes vésztervem ment
a levesbe. Nem vagyok formában, és ezért valaki kis híján az életével fizetett.
A cég két tulajdonosával folytatott nagyon hosszú beszélgetésem után a hét
hátralévő részét otthon töltöm, hogy kitisztuljon a fejem.
Csakhogy az otthon – egyedül – töltött idő nem sokat segít. Minden Oliverre
emlékeztet.
Porig fogom égetni a házat, és elköltözöm innen. Ez az egyetlen lehetőség.
Tekintve, hogy ma túlteng bennem a melodramatikus hangulat, úgy döntök,
inkább csak hétköznapi feladatokkal foglalom el magam, úgyhogy felkapom a
telefont, és milliomodszorra is ott habozok Oliver neve fölött, de végül ezúttal
sem hívom föl.
Nem, inkább követem az exvőlegényem tanácsát, miszerint adjak a dolognak
némi időt.
Kit érdekel, hogy az előző négy nap maga volt a földi pokol? Mit számít az
idő, amikor úgy érzed magad, mintha a szívedet kitépték volna a mellkasodból?
A sebek begyógyulnak, a hegek elhalványodnak, az ember pedig megtanul
továbblépni.
Most már csak ezt kell kivárnom.
Bedobálom a ruháimat a szárítóba, aztán megfogom az ajtaját, és odacsukom
az egyik ujjamat.
– Basszus! – kiáltok fel, és a kezemet markolászva ugrálni kezdek körbe-
körbe. – Remek! Még csak ez hiányzott. Kösz, univerzum!
Lejegelem az ujjamat, ami lehet, hogy eltört, és kiülök a hátsó teraszra.
– Ha most megcsíp egy méh, én komolyan eldobom az agyam – címzem
egyenesen a természethez a szavaimat, remélve, hogy komolyan veszi a
fenyegetésemet, és jó távol tartja magát tőlem.
A hintaágyban heverészem, ahol egyedül a levelek susogása és az óceán finom
zúgása a társaságom.
A sérült ujjam lüktetése nem hagy elaludni, de átmenetileg elnyomja az
összetört szívem fájdalmát.
– Maren?
Hallom Oliver hangját, de tudom, hogy ez lehetetlen. Hm, vajon okozhat
hallucinációt a fájdalom?
– Maren, itt vagy? – hallom meg újra. Olyan gyorsan ülök fel, hogy leesem a
hintaágyról.
– Aú! – dörzsölöm meg panaszosan a farkcsontomat. Ez is marhára fájt.
Dörömbölnek a bejárati ajtómon.
A hallucinációknak nem szokásuk kopogni, vagy igen?
Valószínűleg nem, tehát ezek szerint Oliver tényleg itt van. Talpra kecmergek,
és az ajtóhoz sántikálok, a jeges borogatással a kezemen.
Amikor kinyitom az ajtót, és meglátom őt, eláll a lélegzetem. Jóképűbb, mint
ahogy emlékeztem. Sötét haja kissé a szemébe lóg, borostája pedig szakállá nőtt
a legutóbbi találkozásunk óta. Megviselt, boldogtalan és összetört ember
benyomását kelti, de minden bizonnyal én is hasonlóan festek.
A kezemre pillant.
– Mi történt?
– Odacsuktam a szárítóba, aztán meg leestem a hintaágyról, amikor
meghallottam a hangodat. Ha azért vagy itt, hogy elmondd, mennyire nem
szeretsz, akkor ne kímélj, essünk gyorsan túl rajta!
Oliver megrázza a fejét.
– Nem ezért vagyok itt.
– Azért jöttél, hogy elmondd, mekkora hazug vagyok?
– Ezt megérdemeltem.
 Igen, megérdemelte.
– Akkor miért vagy itt?
A hátsó zsebébe nyúl, és előhúz egy zöld jegyzetlapot, ahhoz hasonlót, mint
amilyenre a listáimat szoktam írni.
– Azért jöttem, hogy átbeszéljük ezt, de én nem vagyok ebben annyira jó, mint
te – lép közelebb hozzám. – Jól jönne egy kis segítség.
Nem jön ki hang a torkomon, úgyhogy csak bólintok.
– Miért ne írjam alá a papírokat – olvassa. – Mellette: Szeretem őt. Csókolni
akarom őt. Neki akarom adni szívemet, lelkemet. Nem akarom az
érvénytelenítést. Vele akarom leélni az életemet. Szükségem van rá.
Könnyek gyűlnek a szemembe, amikor rám pillant, aztán folytatja az olvasást.
– Ellene: üres.
Megremeg az ajkam.
– Tudod, az a helyzet, hogy egyetlen indokot sem találtam, amiért alá kellene
írnom a papírokat. Egyet se. – Oliver közelebb lép, így most már közvetlenül
előttem áll. – Próbáltam meggyőzni magam, hogy jobb lenne, ha megtenném, de
képtelen vagyok rá. Mondj nekem egy indokot, Maren! Miért kellene aláírnom,
miért akartad?
Végre tudni akarja. Végre megadhatom a magyarázatot.
– Mert téged akarlak választani. Mert azt akarom, hogy tudd, te vagy az
egyetlen férfi, akit minden körülmények között akarok. És nem rosszul
értelmezett kötelességtudatból, vagy azért, mert csapdába estünk ebben a
házasságban, vagy ilyesmi, hanem azért, mert téged akarlak választani, Oliver
Parkerson. Minden egyes nap.
Oliver csak a fejét rázza.
– Én kettőnket választom – mondja végül.
Lehajol hozzám, gyengéden megcsókol, a könnyek sós íze vegyül a csókjába.
Átölelem a nyakát, hogy ott tarthassam, ahol szükségem van rá. Magam mellett.
Amikor elhúzódik, két tenyerébe fogja az arcom.
– Seggfej voltam. Olyan dolgokat mondtam…
– Én is elcsesztem. Sosem lett volna szabad úgy tálalnom neked. Millió jobb
lehetőség lett volna rá. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
– Mindketten azt tettük.
Lábujjhegyre emelkedem, és megcsókolom.
– Annyira nyomorultul éreztem magam!
Elengedi az arcom, és a keze az enyémre simul, de vigyáz, hogy ne szorítsa
meg a sérült ujjamat.
– El kell mondanom valamit – reszket meg kissé a hangja. – Olyasmit, amitől
a mostani hangulatnak jó eséllyel annyi lesz.
 – Rendben…
Leülünk a kanapéra, de Oliver végig mélyen a szemembe néz.
– Beteg vagyok, Maren. Aznap kaptam meg a vizsgálatok eredményeit,
amikor eltemettük édesapádat, és a leleteim alapján rákom van.
Kihagy a szívverésem. Képtelen vagyok levegőt venni, gondolkodni vagy
megmozdulni. Ne, őt ne! Kérlek, csak őt ne!
– Hogy… micsoda?
– Egyes A stádiumban vagyok, és az orvos biztosított, hogy időben
felfedeztük, de pénteken kezdem a kemoterápiát. Azért nem mondtam el
hamarabb, mert olyan sok minden nyomta a válladat, és előbb amúgy is több
információra volt szükségem. Elsőre csak annyit tudtam, hogy a biopszia rákot
mutatott ki. Azon a hétvégén akartam elmondani, amit itt töltöttem, de… – itt
elfintorodik, nyilvánvalóan nincs ínyére, hogy befejezze a mondatot. – Egyetlen
nyirokcsomóról van szó, és az orvosok komolyan bíznak benne, hogy csak két
kör kezelésre lesz szükségem. – Nagyot sóhajt. – Ha nem akarsz ezen
keresztülmenni, megértem. Épp most vesztetted el…
– Harcolni fogunk, Oliver. Ott fogunk állni egymás mellett, és harcolunk.
Szeretlek, és ez nem azt jelenti, hogy csak akkor érzem ezt, amikor boldog vagy
és egészséges. Azt jelenti, hogy betegségben és fájdalomban is szeretlek, és
minden helyzetben a két véglet között. Nem csak akkor választalak téged,
amikor kényelmes.
Még hogy egyedül kelljen ezt végigcsinálnia! Soha. Nehéz lesz, de nem
annyira elviselhetetlen, ha együtt csináljuk. Egész lényemmel szeretem őt.
– Ott akarsz lenni mellettem, amikor épp csak most veszítetted el apukádat?
– Ott akarok lenni melletted, mert te vagy mindenem. Most pedig mondd el a
tervet, és kezdjünk el készülődni, együtt!

– Ne gyerekeskedj már! – mondom Olivernek, miközben betakarom.

– Tudod nagyon jól, hogy tökéletesen jól érzem magam.
– Egyelőre, de felkészülök arra az esetre, ha ez megváltozna.
Oliver megragadja a csuklómat.
– Lehet, hogy nem lesznek mellékhatások, és az is lehet, hogy nyomorultul
fogom érezni magam, de akárhogy is, velünk minden rendben lesz.
Istenem, szeretem ezt az embert! Még az első kör kemoterápia után is értem
aggódik.
Azt hittem, sokkal nehezebb lesz kezelni a helyzetet, de az igazat megvallva
jól vagyok. Alaposan átbeszéltünk mindent az onkológussal, és egy héttel
elhalasztottuk a kezelés kezdetét. Oliver és dr. Dowdle megbeszélték a
gyermeknemzés lehetséges komplikációit, de nem igazán terveztek foglalkozni
ezzel. Szóval némi mérlegelést követően Oliver végül úgy döntött, hogy
lefagyasztat egy ööö… mintát. Ha a jövőben szükségünk lenne rá, mindig ott
lesz nekünk.
Ez a döntés arra is időt adott nekünk – vagyis nekem –, hogy egy igencsak
praktikus tervet kovácsolhassak. Beszéltem Markkal és Jacksonnal, felvázoltam
nekik a helyzetet, így ennek köszönhetően most már lehetőségem van otthonról
dolgozni. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy havonta egyszer be kell mennem a
céghez az eligazításokra, továbbá ragaszkodtak hozzá, hogy kiküldjenek egy
csapatot Oliver házához ezen a héten. Mindenféle biztonsági tűzfalakat meg
műholdas izéket telepítenek, hogy a küldetések ne kerüljenek veszélybe.
A hónap hátralévő részében viszont fizetés nélküli szabadságon vagyok. Mivel
házasok vagyunk, van arra lehetőségem, hogy itt legyek Oliver mellett, és
gondoskodjam róla. Ami pedig még fontosabb, így végre van időnk kibogozni,
hányadán is áll valójában a kapcsolatunk.
Megcirógatom a borostás állát.
– Pihenj, kérlek!
– Úgy lesz.
– Jó. Most megyek, meglátogatom a testvéreidet, elmondom nekik, mi újság
veled, aztán elmesélem majd, mit mondtak.
Oliver megcsóválja a fejét.
– Sok szerencsét!
Visszamosolygok rá.
– Aludj most már!
A tó, a természet és a csend különös hatással van rám. Visszataláltam
önmagamhoz a legutóbbi látogatásom óta. Lehetséges persze, hogy azért érzek
így, mert Oliverrel vagyok, de amikor ő volt nálam, teljesen más volt az egész.
Tíz percbe telik, mire a faháztól elsétálok a szállóig, és az út minden egyes
pillanatát kiélvezem.
– Szia, Maren! – üdvözöl Jack, amikor összetalálkozunk az ösvényen.
– Szia! – integet felém mosolyogva Kinsley.
– Sziasztok, srácok!
– Hogy van Oliver bácsi?
Elmosolyodom.
– Most igazán jól érzi magát.
Kinsley az apjára bámul.
– Akkor meglátogathatom, ha már jól van?
 Jack rám néz, én pedig bólintok.
Úgysem alszik még, én viszont kicsit nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy
Kinsley ott van mellette, amennyiben Olivernek segítségre lenne szüksége.
– Vigyázni fogok rá! – ígéri Kinsley, azzal a faház felé iramodik.
– A gyerekeknek mindig is Oliver volt a kedvence.
– Persze, hiszen ő a vicces nagybácsi – felelem egyetértően.
– Na, meg hihetetlenül el is kényezteti őket.
Jack és én egy percig szótlanul ballagunk egymás mellett az övényen.
– Hogy áll a felügyeleti megállapodás?
– Jól. Samuel nagyszerű fickó, és végső soron mindannyian a legjobbat
szeretnénk Kinsley-nek, úgyhogy nincs köztünk vita. Mindössze hivatalossá
tesszük arra az esetre, ha bármelyikünkkel történne valami.
Ezt a helyzetet túlságosan is jól ismerem.
– Okos ötlet. Anyám fiatalon halt meg, én pedig emlékszem, mennyire
aggódtam, hogy mi lesz, ha az apukámat is elveszítem.
– Az én anyám gyerekkoromban halt meg egy tűzben, apám pedig ezek után
úgy viselkedett, mintha vele halt volna. A Parkersonok mentettek meg. Olyan
családot szeretnék Kinsley-nek, amelyik mindig mellette áll majd. Egy olyan
családot, mint a tiéd.
Mosolyogva bólintok.
– Igen, apám testvérei egészen elképesztőek.
– Igazán kemény hónapokon vagy túl, Maren, és remélem, tudod, hogy ez a
család is melletted áll. Tudom, hogy én vagyok itt a kívülálló, de nekem
nyugodtan elhiheted, ugyanis a feleségem irányítja ezeket a fickókat.
Ez a pontos megfogalmazás.
– Hálás vagyok érte. Igazán különleges család, nekem pedig megtiszteltetés,
hogy a része lehetek, főleg miután láttam, hogy mindenki magasabb fokozatba
kapcsolt, hogy Oliver mellett lehessen, ha segítségre lenne szüksége. Alig
várom, hogy veletek tölthessem ezt az időt.
Minden úgy alakul, ahogy reméltem. Végre egy terv, ami nem torkollik
katasztrófába.
– Nagyon örülünk a boldogságotoknak. Oliver az egyik legjobb ember, akit
ismerek, és megérdemli, hogy megkapjon mindent, amire vágyik. Igazán nem az
én dolgom, de megkérdezhetem, hogy döntöttetek végül az érvénytelenítési
papírokkal kapcsolatban?
Ah, az az ostoba érvénytelenítés.
– Tegnap este azokkal fűtöttünk be.
Jack elvigyorodik.
– Helyes! Örülök, hogy megoldottátok a dolgot, még mielőtt éveket
pazaroltatok volna el külön.
– Én is. – Eszembe jut, milyen nehéz is volt az a pár nap Oliver nélkül, és már
tudom, hogy őt akarom, és rá van szükségem. – Én is örülök neki.
 HARMINCNÉGY

Oliver
Első házassági évforduló

Az elmúlt harminc percben be volt kötve Maren szeme, és egész idő alatt ki volt
emiatt akadva. Utálja a meglepetéseket, én pedig csak találgatni tudok, hogy a
túl élénk fantáziája milyen őrült képeket vetíthetett elé, amíg elautóztunk idáig.
Csakhogy a mai napnak nagyobb jelentősége van, mint képzelné, én pedig azt
akarom, hogy minden tökéletes legyen.
– Ez nevetséges – panaszkodik Maren, miközben megközelítjük a farmot.
– Tudom.
– Nem, nem tudod, mert hacsak nincs bekötve a szemed, és nagyon remélem,
hogy nem ez a helyzet, tekintve, hogy te vezetsz, te láthatod, hogy hol vagyunk.
Velem ellentétben.
– Ezt úgy hívják, hogy meglepetés.
Dühösen fordítja felém a bekötött fejét.
– Ki nem állhatom a meglepetéseket!
 – Tényleg? Sosem gondoltam volna. Pedig egész úton majd kicsattantál a
jókedvtől.
Ha most ölni tudna a tekintetével, egész biztos vagyok benne, hogy megtenné.
– Meddig tart még? – kérdezi kevésbé dühösen.
– Már csak pár perc. Biztosíthatlak, ez egy jóféle meglepetés lesz. –
Odahajolok hozzá, és megfogom a kezét. – Bízz bennem!
– Én bízom benned, csak szeretném tudni, hová megyünk.
– És pont erre szolgál a bizalom.
Maren nagyot sóhajt, és a támlának dönti a fejét. Engedtem, hogy Stella
nekem is bekösse a szemem, így megbizonyosodhattam róla, hogy nem látni át a
kendőn. Én nem láttam semmit, ami azt jelenti, hogy Maren sem, és valószínűleg
ez idegesíti leginkább a feleségemet.
Végigkanyargunk az úton, míg meg nem érkezünk a farmhoz. A birtok
gyönyörű, a szerény házból pedig a zöld dombok, a földeket átszelő kis patak és
a fölötte átívelő aprócska híd látványa tárul elénk.
Egyértelmű, miért volt érdemes megtartani ezt a farmot. Maren és én eljöttünk
egy hétre a második kezeléssorozatom után. Mindkettőnknek pontosan erre volt
szüksége: csendre és nyugalomra. Szeretem a családomat, de már az agyamra
mentek. Naponta legalább egyszer valamelyikük biztosan beugrott hozzám.
És az egyik ilyen látogatást Stella nagyon megbánta, ugyanis Marennel
anyaszült meztelenek voltunk, amikor kopogtatás nélkül benyitott.
Az utóbbi pár hónapunk arról szólt, hogy kialakítsuk a közös életünket, és
megteremtsük az egyensúlyt a munka és az együtt töltött idő között. Teljesen
belefáradtam. Mindketten belefáradtunk. Nehéz volt, de Maren az összes
nehézségért kárpótol. Mielőtt megismertem, ez a fajta szerelem idegen volt
számomra, de ezentúl két kézzel fogok kapaszkodni belé.
A mai nap ennek a kezdete. Azt ünnepeljük, hová jutottunk, és hogy min
kerekedtünk felül. Hat hónapja tünetmentes vagyok, és az átéltek megerősítették
a kapcsolatunkat. Maren végig mellettem volt, soha egy pillanatra sem ingott
meg. Megmutatta nekem, milyen az igaz szerelem, én pedig azt akarom, hogy
soha ne kételkedjen benne, mit érzek iránta.
Leparkolok, mire somolyogni kezd.
– Mi az?
– Tudom, hol vagyunk.
– És nem tudtál volna úgy tenni, mint aki meglepődik?
Beharapja az alsó ajkát.
– Tudtam volna, de abban mi a móka?
– Lehet, hogy egyvalamire rájöttél, de biztosíthatlak róla, hogy a többiről
fogalmad sincs.
 Legalábbis nagyon remélem.
Duzzogva fonja keresztbe a karját, ami annak a jele, hogy tényleg fogalma
sincs.
Kisegítem a kocsiból, és felvezetem a verandára.
– Micsoda farmszag terjeng itt!
– Nincs is romantikusabb dolog a marhatrágyánál.
– Én szeretek itt lenni – mondja nevetve.
– Én pedig téged szeretlek.
– Én is szeretlek, kicsim.
– Helyes. Ez nagyban megkönnyíti a dolgot.
Leveszem a kendőt Maren szeméről, ő pedig körülnéz. Mindenki itt van, akit
szeretünk. Maren nénikéi és bácsikái, az én testvéreim és a családjuk, még Alex
is, aki Egyiptomból repült ide, amikor közöltem vele, hogy akár meg is
halhattam volna a távollétében. Ha valamit el akarok érni, adott esetben a
bűntudatkeltéstől sem riadok vissza. Ezek az emberek most mind azért vannak
itt, hogy tanúi legyenek annak, ahogyan kezdenünk kellett volna ezt az egészet.
– Ez meg mi a…? Eileen néni? John bácsi? Devney? Ezt nem értem…
Tekintete találkozik az enyémmel, és milliónyi kérdés tükröződik benne.
– Ma van az évfordulónk.
Megrázza a fejét.
– Azt tudom, de mit keres itt az egész családunk?
Megfogom a kezét, fél térdre ereszkedem, és előhúzom a gyűrűt, amit egy
évvel ezelőtt kellett volna megvennem neki.
– Maren Parkerson, az elmúlt év meglehetősen rögös volt. Nem úgy kezdtünk,
mint a legtöbb pár. Besétáltál az életembe, fenekestül felforgattad, és hirtelen a
férjed lettem, pedig előtte nem is jártunk. Aztán beléd szerettem. El sem tudtam
képzelni, hogy lehetséges ennyire szerelmesnek lenni. Most már az életem árán
sem engednélek el. Jobban szeretlek, mint ahogy férfi valaha nőt szeretett.
Jobban, mint amennyit a szívem elbír. – Könnyek ömlenek végig Maren arcán,
és hallom, hogy többen meghatódnak. – Egy évvel ezelőtt, amikor feleségül
vettelek, még sejtelmem sem volt róla, hogy a hátralévő életemet veled akarom
majd leélni. Ezért most felteszem neked a kérdést, a nőnek, akit teljes szívemből
szeretek: hozzám jössz feleségül?
Maren térdre omlik előttem, és a két tenyerébe fogja az arcomat.
– Te gyönyörű, csodálatos ember, az életem minden egyes napján hozzád
mennék!
Odahajolok hozzá, gyengéden megcsókolom, és amikor kibontakozunk belőle,
mindkettőnknek mosoly ragyog az arcán. Felhúzom az ujjára a gyűrűt.
– Jó volt a meglepetés?
 – A legjobb.
– Még nincs vége – közlöm vele.
– Van még más is?
Stellára és Devney-re pillantok, akik felénk igyekeznek. Mindkettőnket
megölelnek, aztán a ház felé húzzák Marent.
– Gyere, ma van az esküvőtök is!
Rákacsintok a szeretett nőre, aztán csak figyelem, ahogy távozik, hogy
felkészüljön a valódi esküvőnkre.

– El sem tudom hinni, hogy összehoztad ezt az egészet – mondja Maren, amikor
becsukom magunk mögött a hálószoba ajtaját.
Ez egy igazán hosszú nap volt, de amikor megláttam Marent a menyasszonyi
ruhájában, az visszarepített az első esküvőnkre.
– Bármit megtennék érted.
– Igen, de ez… olyan kedves gesztus volt, Ollie! Annyira boldog vagyok, és
most már semmilyen hazugság nem árnyékolja be a házasságunkat.
– Nincs több hazugság – felelem, és a karjaimba húzom.
Három hónappal azután, hogy kiderült, rákom van, bevallottunk mindent
Maren családjának. Úgy éreztük, ez a helyes döntés. Először nagyon dühösek
voltak, amiért ennyire félrevezettük őket, de miután elmagyaráztuk nekik a
dolgot, már csak nevettek rajta.
Aznap megfogadtam, hogy megmutatom a családjának, hogyan is érzek
Maren iránt.
– Azt kívánom… azt kívánom, bárcsak apa is láthatott volna ma minket –
mondja Maren habozva.
– Én is, de szeretném azt hinni, hogy itt volt.
Maren játszadozni kezd a gallérommal, amit olyankor csinál előszeretettel,
amikor mélyen elgondolkodik.
– Ez a ház az övé és anyukámé volt, és amikor itt vagyunk, mindig azt
képzelem, hogy mosolyognak ránk odaföntről. Lindát is meghívtad? – néz rám
hirtelen.
– Igen, de számítottam rá, hogy úgysem fog reagálni.
– Igaz, nem is tudom, miért kérdeztem.
Félrebillentem a fejem, hogy rám kelljen néznie.
– Mert még mindig törődsz vele.
Linda teljesen megszakította a kapcsolatot az egész McVee családdal, mintha
soha nem is léteztek volna. Úgy tűnik, Marenen kívül senkit nem zavar a dolog,
ő viszont havonta egyszer még mindig megpróbálja elérni, abban a reményben,
hogy elkérheti tőle az apja pár holmiját. Linda azonban egyetlen telefonhívásra
sem válaszolt.
– Tiszta hülye vagyok, hogy még mindig próbálkozom.
– Nem, te jólelkű vagy, ami nem a hülyeség jele.
– Jó volt találkozni Alexszel – vált témát Maren, és mivel ez az esküvőnk, én
pedig nem igazán szeretnék Lindáról beszélgetni, nem erőltetem a dolgot.
– Örülök, hogy volt rá lehetőségetek. Alex holnap megy vissza, és ki tudja,
mikor láthatjuk újra.
– Oliver – kezdi Maren, én pedig várok, mert tudom, hogy van még
mondandója, csak kell neki egy másodperc, hogy összeszedje a gondolatait. – A
mai nap tökéletes volt.
– Igen, az volt.
– Megadtad nekünk azt az esküvőt, amit megérdemeltünk, és annyira
szeretlek!
Megcsókolom, aztán addig csókolom, hogy a végén már mindketten levegőért
kapkodunk. Majd a karomba emelem, és odaviszem az ágyhoz.
Mindenki vagy hazament, vagy a közeli hotelbe szállingóztak át, ami inkább
hasonlít egy útszéli motelre, de ez már nem az én bajom. Úgyhogy magunk
vagyunk az otthonunkban, a házban, ahol reményeim szerint felnevelhetjük majd
a gyerekeinket.
Leteszem Marent az ágyra, és mosolyogva figyelem őt, elveszve a
szépségében. Egyszerűen lélegzetelállító.
– Miért mosolyogsz?
– Mert nem tudom elhinni, hogy az enyém vagy.
– A tiéd vagyok, amióta csak megkértelek, hogy vegyél el feleségül.
Elnevetem magam.
– Azt hiszem, én is pontosan azóta vagyok a tiéd.
Felemelkedik az ágyról, megragadja a nyakkendőmet, és annál fogva húz
magához.
– Most pedig már egymáshoz tartozunk.
– Örökre.
– Örökre – feleli mosolyogva. – Viszont – folytatja és megváltozik a hangja,
ahogy csillogó szemekkel oldalra billenti a fejét – nekem is van számodra egy
meglepetésem.
– Igazán?
– Igazán. Tudod, az a helyzet, hogy azt hittem, a szállóban fogjuk ünnepelni
az évfordulónkat, ezért rendeltem tortát meg még egy csomó mindent.
 – Azt hiszem, az én meglepetésem jobb volt – felelem, és egy csókot próbálok
neki adni, de Maren elhúzódik.
– Lehet, de van még más is. Készen állsz?
– Nagyon remélem, hogy most letéped magadról ezt a ruhát, és nem lesz alatta
semmi, mert már nagyon is készen állok rá, hogy ma este rendesen meggyűrjük
a lepedőt.
Maren kuncog.
– Szerintem tetszeni fog a meglepetésem.
– Igazán?
– Igazán. Gyereket várok.
 EPILÓGUS

Maren
Hat évvel később

– Én erre nem állok készen – mondja Oliver, miközben felkapja Brynn

hátizsákját.
– Lehet, hogy mi nem, de ő igen.
– Brynn nem áll készen arra, hogy iskolába menjen.
– Az államnak más a véleménye erről.
Oliver a szemét forgatja.
– Mintha bármelyik államnak is adnék a szavára.
– Brynn-nek nem lesz semmi baja, ahogy neked sem – felelem mosolyogva,
és megpaskolom az arcát.
Ebben a pillanatban a kislányunk szalad lefelé a lépcsőn, szőke haja a
levegőben szétterülve lobog mögötte. Az utolsó négy fokot egyszerűen csak
átugorja, engem pedig a szívroham kerülget, amíg a feje fölé nyújtott kezekkel
földet nem ér.
 – Megcsináltam!
– Nem lehetne, hogy ezt befejezzük a jövőben? – lépek oda hozzá.
Brynn az apja személyiségét és az én vonásaimat örökölte, ami
mindkettőnknek jó móka. Ránézek, és magamat látom, viszont amikor
megszólal, mintha csak Olivert hallanám. Brynn ötéves létére vicces, okos és
igencsak szarkasztikus. És ez utóbbi mindenki szerint csak rosszabb lesz.
– Bárcsak megígérhetném, mami, de azt mondtad, nem hazudhatok. Az bűn.
Ó, az ég szerelmére!
– Szép próbálkozás.
Oliver odalép hozzánk.
– És ehhez mit szólsz? Ha még egyszer ezt csinálod, egy hétig nincs tévé.
Brynn zöld szeme elkerekedik, aztán a szívére szorítja a kezét.
– Nem tennél ilyet, ugye, apu? Csak mert a gimnasztikát gyakorlom?
– Dehogyisnem.
Brynn rám néz.
– Azt mondták, nem igyekszem eléggé, úgyhogy most azt csinálom.
Gyakorlok.
– A tanárod nem mondott olyasmit, hogy a lépcsőről ugrálj gyakorlásképpen.
De értékelem a próbálkozást, hogy ezt beadd nekünk – pöckölöm meg az orra
hegyét. – Most pedig menj, és edd meg a reggelidet, mielőtt ideér a busz!
Brynn elszalad, Oliver pedig lehuppan a kanapéra.
– Ez a gyerek egy istencsapása.
– Ez a gyerek olyan, mint te.
– Egy istencsapása – feleli somolyogva.
– Akit imádsz.
– Teljes szívemből.
Brynn jelenti számunkra a mindent. Ő egy igazi csoda. Természetes úton
fogant, de azóta nem sikerült újra teherbe esnem. Számtalan termékenységi
klinikán tett látogatás után végül úgy döntöttünk, hogy nem próbálkozunk
többet. Túl nagy volt az ár, amit érzelmileg fizettünk, de közben végtelenül
hálásak vagyunk azért a gyermekért, aki megadatott nekünk. Csakhogy én még
mindig nem békültem ki a helyzettel teljesen.
Ashton Miller az egyik legjobb termékenységi specialista az országban, és jó
barátnőm. Azt mondta, hogy egyikünk sem csinált semmit rosszul, és még
Oliver pár évvel korábbi kemoterápiájára sem lehet fogni a dolgot. Egyszerűen
csak nem jött össze, a mesterséges megtermékenyítések dacára sem.
Esküszöm, néha szinte a karomban érzem a kisbabát. Érzem, ahogy a súlyával
rám nehezedik, és látom a kék szemét, ami egy az egyben az édesapjáé.
– Maren – tárja ki felém a két karját Oliver. – Bújj ide!
 Az ölébe fészkelem magam, és hagyom, hogy ismét menedéket nyújtson,
miközben a mellkasára hajtom a fejem.
– Honnan tudtad, hogy erre van szükségem?
– Onnan, hogy ismerlek.
– Szerencsés csaj vagyok.
– Az egyszer biztos.
Mosolyogva csóválom meg a fejem.
– Szerény véleményed szerint?
– Szerintem mindketten szerencsések vagyunk. Úgyhogy ennyit erről. Ugye
tudod, hogy minden egyes nappal csak még jobban szeretlek?
– Tudom.
– Én pedig teljesen elégedett vagyok az életünkkel. Mindenünk megvan,
Maren. Mindenünk.
Igaza van. Tudom, hogy igaza van. Van egy csodaszép otthonunk a Melia-
tónál, amit akkor építettünk, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Eldugott
helyen fekszik, így a szálló vendégeinek nincs szem előtt, nekünk viszont így is
nagyszerű kilátásunk nyílik a tóra.
Minden hónapban elmegyünk Georgiába, hogy megnézzük a lovakat, amiket
vettünk, és meglátogassuk a családomat. Egy csodálatos pár él a farmon, aki
vigyáz a birtokra és az állatokra. Brynn-nek hála a kezdeti pár csirke és ló
helyett most már egy egész nyüves állatkertet tudhatunk a magunkénak.
Valójában ez Oliver hibája, mert egyszerűen képtelen nemet mondani a
lányának.
– Tudom. Nem tehetek róla, mindig többre vágyom.
– Ha megtörténik, akkor azért lesz, mert meg kellett történnie.
– Te mindig tudod, mit kell mondanod.
Oliver elneveti magát.
– Bárcsak úgy volna. Akkor sokkal szórakoztatóbb lenne veled vitatkozni.
Ehelyett viszont általában csak összevissza habogok a végére.
– Mert olyankor általában nincs igazad.
Felvonja a szemöldökét.
– Fogd be, és adj egy csókot!
Megcsókolom, éppen abban a pillanatban, amikor Brynn belép.
– Fúj! Tök undorító fiúkat puszilgatni!
Oliver felkapja a fejét.
– Így van! Soha ne csináld! Soha. A fiúk hülyék.
– De épp most pusziltad meg a mamit!
– Mert buta voltam! – Oliver letol az öléből. – Látod? Már vonulok is a
sarokba.
 – Ne csináld, apu! Én megvédelek! – kuncog Brynn, aztán odarohan hozzá, és
az apja karjába veti magát.
Oliver felkapja, és körbe-körbepörög vele.
– Hála az égnek!
Ezek ketten teljesen bolondok.
– Apu, miért vetted feleségül a mamit?
– Mert rákényszerített.
Mosolyogva csóválom a fejem.
– Na persze, micsoda megpróbáltatás volt!
– Komolyan nehéz a férjének lenni. Tudtad, hogy megpróbált csőbe húzni?
– Tényleg?
Oliver bólint.
– Tényleg. Egy nap megjelent a munkahelyemen, és azt mondta, „Oliver, el
kell venned feleségül, de ez igazából nem is lesz igazi házasság.” – Aztán
közelebb hajol hozzá, és úgy súgja: – De végül ő járt pórul, mert azóta is
házasok vagyunk…
– Ezen könnyen segíthetünk – figyelmeztetem.
– És te igent mondtál? – kérdezi Brynn elkerekedett szemmel, mintha én meg
sem szólaltam volna.
– Mami gyönyörű, úgyhogy még jó, hogy igent mondtam!
Felsóhajtok.
– Ne hagyd, hogy átverjen, Brynnikém! Nem mondott azonnal igent.
Erre résnyire szűkült szemmel fordul vissza Oliverhez.
– Te nemet mondtál neki?!
– Nos, egy férfinak is kell, hogy legyen némi önbecsülése.
Brynn még jobban összevonja a szemöldökét, valószínűleg nem érti a dolgot.
– De hát szereted a mamit.
– Teljes szívemből.
Odalépek hozzájuk, és átkarolom Oliver derekát.
– És mi mindketten szeretünk téged!
– Örülök, hogy elvetted feleségül a mamit.
– És miért? – kérdezi Oliver nevetve.
– Mert ő a legjobb.
Ki gondolta volna? Dicséretet kaptam. Vannak még csodák.
– Köszönöm!
Erre a gyerekünk hozzám fordul, és azt mondja:
– Ugyanis apu a legjobb, ő pedig csakis a legjobbat választaná.
Felsóhajtok.
– Hát persze. – Az ember, aki vízen jár. – Mi lenne, ha inkább befejeznéd a
készülődést az iskolába?
Brynn kibontakozik az apja karjából, és elszalad.
– Imádom ezt a kiscsajt – jegyzi meg Oliver mosolyogva.
– Mert szerinte te vagy a legjobb?
– Részben azért.
– És velem mi a helyzet?
Hozzám fordul, és a karjaiba von. Ösztönösen a nyaka köré kulcsolom a két
karomat, az ő tenyere pedig a gerincemen állapodik meg.
– Szerintem te is a legjobb vagy.
Elmosolyodom.
– Szóval akkor enyém a szíved?
– Kedvesem, attól a pillanattól kezdve tiéd a szívem, hogy megláttalak. Beléd
szerettem, még mielőtt egy szót is szólhattál volna.
Ékesszóló, ahogy mindig.
– És miért?
Hozzám hajol, ajka épp csak érinti az enyémet.
– Mert amikor kiszálltál abból a kocsiból, úgy éreztem, hogy az egész világ
mozdulatlanná dermedt, és csak téged láttalak. Akkor is tudtam, és most is
tudom, te vagy minden, amit az életben akarok, és amint a lányunk felszáll arra a
buszra, úgy tervezem, ezt be is bizonyítom neked. Ki fogom élvezni, hogy végre
nem kell csendben maradnunk.
– Már alig várom! – felelem vigyorogva.
– Helyes.
És tudom, hogy így lesz, mert az Oliverrel közös életem egyetlen szóval írható
le: tökéletes.
Köszönöm, hogy elolvastad Oliver és Maren történetét. Nagyon remélem, hogy
annyira élvezted olvasni, mint amennyire én imádtam megírni. Mindig keserédes
dolog búcsút mondani egy sorozatnak. Egyszerre vagyok nagyon boldog, hogy a
család, amely olyannyira hozzám nőtt írás közben, révbe ért, és rendkívül
szomorú is, amiért el kell hagynom őket. Azonban nem hiszem, hogy erre igazán
képes leszek, hiszen ahogy ebben a regényben is láthatod, a szereplőim gyakran
bukkannak fel évekkel később más könyvekben is.
Tudom, sokan kérdeztetek Alexről, és remélem, megértitek, hogy jelenleg
egyszerűen nem éreztem úgy, hogy meg tudnám írni az ő történetét. Nem tudom
pontosan megmagyarázni, de Alex nem él elég erősen a szívemben vagy a
fejemben ahhoz, hogy könyvet írjak róla. Soha nem mondom, hogy soha, de
tudom, hogy ez nem most lesz.
Amikor leírtam, hogy „Vége”, még nem álltam rá készen, hogy elengedjem
ezt a társaságot! Ezért íme, itt egy bónuszjelenet a Parkerson családdal!
 BÓNUSZJELENET

Oliver
– Nyugodj meg végre! Rosszabb vagy, mint a menyasszony – mondom az
örömanyának ellentmondást nem tűrő hangon.
Ő erre beint.
– Kapd be!
– Borzasztóan gyerekes vagy. Ez most nem rólad szól, hanem Kinsley-ről.
Stella csak a fejét rázza.
– És ezért mindennek tökéletesnek kell lennie – motyogja az orra alatt.
– Minden tökéletes. Már vagy százszor végigvettünk minden egyes nyüves
részletet, a menyasszony neurotikus anyja miatt.
Mindannyian azt akarjuk, hogy ez az esküvő tökéletes legyen, a család
minden egyes tagja csak erre vágyik. Mert a mai napon az én tökéletes, és a
szememben még mindig csak tizenkét éves unokahúgom hozzá fog menni egy
istenverte Arrowoodhoz. És nem is akármelyikhez. Nem bizony, Kinsley Sean
Arrowood fiához fog feleségül menni. Több mint ironikus, hogy a két család egy
házasság révén egyesül.
– Austin jó férje lesz Kinsley-nek.
 – Én szeretem azt a fiút, nem erről van szó. Hanem erről az egészről.
– Én sem vagyok tőle túl lelkes – mormogom.
Nem arról van szó, hogy ne örülnék Kinsley boldogságának, mert örülök neki.
Hanem sokkal inkább arról, hogy az én szememben egyik férfi sem lehet elég jó
az unokahúgaimnak vagy a lányomnak. De ebbe inkább bele sem gondolok.
Brynn harmincéves koráig nem randizhat. Negyvenéves koráig, ha rajtam múlik,
de Maren azt mondja, legyek belátó.
Stella a szemét törölgeti.
– Még mindig olyan, mintha csak most lettünk volna újra egy család, tudod.
Mintha a visszakapott idő nem lett volna elég. Olyan kis ideig lehetett az enyém,
és most az övé lesz!
Magamhoz húzom és átölelem a húgomat.
– Ő mindig a tiéd lesz. És ezt önös érdekből is mondom, mert nem számít,
Brynn kihez megy majd hozzá, ő mindig az enyém marad.
Ekkor Jack sétál el a szoba előtt, meglátja, hogy a felesége idebent sír, erre
integetésre emeli a kezét, aztán továbbmegy.
– Hé, Jack! – kiáltok utána.
Miközben Brynn mindig is az én felelősségem lesz, kiélvezem, hogy az
ikerhúgom az esküvőjük óta már Jack problémája.
Stella felemeli a fejét, és körülnéz.
– Jack?
– Itt vagyok, szerelmem – lép be a szobába, és egy pillanatra rám mered,
mielőtt odamenne a feleségéhez. – Téged kerestelek.
– Nem állok készen erre.
– Hát, kicsim, Kinsley viszont igen. Úgyhogy gyere, induljunk!
Ez az esküvő olyan távol áll a hagyományostól, amennyire csak lehetséges. A
húgom a menyasszony tanúja, Kinsley-t pedig Samuel és Jack fogja az oltárhoz
kísérni.
Az öccse és az összes unokatestvére ott van, a ceremóniát pedig az erdőben
tartjuk az esküvői helyszínünk helyett.
Kinsley és Austin arra vágyott, hogy csak a számukra fontos személyek és
dolgok jelenlétében esküdhessenek meg. Gyanítom, ennek ahhoz lehet köze,
hogy Kinsley-ből parkőr lett, és szereti a fákat, Austin meg baseballozik, és sok
fát fogdos. De hát mit tudhatom én?
Ekkor az én gyönyörű feleségem jelenik meg az ajtóban.
– Menjünk! Vagy egy kilométert kell még caplatnunk az erdőben, mire
odaérünk a helyszínre. Devney és Sean megy ki a golfkocsikkal a következő
körben.
Amit Maren golfkocsiként emleget, valójában a kis méretű terepjáró
járgányokat érti alatta, mert hagyományos, öreg golfautókkal nem jutnánk ki a
helyszínre. És még így sem jutunk el egészen odáig, muszáj onnan is gyalogolni
egy kicsit.
– Úgy érted, azokkal a nyitott terepjárókkal? – kérdezem.
– Nekem mindegy, de az biztos, hogy nem gyalogolok. – Maren felemeli a
ruhája szegélyét, hogy a cipőjét az orrom alá tolhassa. – Ez a kedvencem.
– Akkor lehet, hogy nem ezt kellett volna felvenned – felelem, amivel
kiérdemlek egy halálos pillantást.
Én csak azt mondom, hogy észszerűbb lett volna mást választania, de már rég
lemondtam arról, hogy megértsem a nőket, meg a divattal kapcsolatos
választásaikat.
Stella felsóhajt.
– Úgyis meg kellene keresnem Kinsley-t.
– Igen, itt az ideje – csókolja meg Jack a homlokát.
– Csak muszáj volt sírnom egy kicsit – magyarázza Stella.
Megfogom a vállát, és biztatóan megszorítom.
– Ez teljesen érthető. De most menjünk, és nézzük végig, ahogy a lányod
hozzámegy annak a fickónak a fiához, aki elvette az exemet.
Maren a szemét forgatja.
– Sean az egyik legjobb barátod, Oliver!
– Részletkérdés, asszony.
Igaz, ami igaz, Sean és én világraszóló cimborák lettünk az esküvőm óta. De
most komolyan, hol a móka abban, ha legjobb barátomnak nevezem? Sokkal
viccesebb, ha úgy tűnik, mintha még mindig neheztelnék rá, amiért ellopta tőlem
azt a nőt, aki a legnagyobb hiba lett volna az életemben. Igen, képes lettem volna
beleszeretni… és azt is hittem, hogy beleszerettem Devney-be, de az még azelőtt
volt, hogy Marennek köszönhetően megismertem volna az igazi szerelmet.
Egyszerűen csak szeretek seggfej lenni, az ugyanis sokkal szórakoztatóbb.
– Na, mi lesz, kihagyjátok az esküvőt? – kérdezi Grayson.
– Innen már tényleg csak Josh és Alex hiányzik… – vágok vissza
szarkasztikusan.
– Itt vagyok – visszhangzik Josh hangja az előtérben.
– Én is! – jelenik meg az utolsó Parkerson testvér is.
Alex csak az esküvőre jött haza, holnap már megy is vissza a tengeren túlra a
saját életébe. Ő lett az egyik főépítész a cégénél, és most épp Londonban
dolgozik valami fura alakú épületen, ami ellenszegül a gravitáció törvényeinek.
Bármit is jelentsen ez.
Ezenkívül boldog házasságban él Nadiával, aki valami örökösnő vagy
hercegnő, vagy ilyesmi. Nem tudom. Már vagy ezerszer hallottam a sztorit, de
mindig kikapcsol az agyam, amikor a sógornőm a meghajlásokról meg
ilyenekről kezd beszélni. Egyébként pedig nem ül repülőre, úgyhogy csak
egyszer találkoztam vele, amikor Marennel meglátogattuk őket.
Aztán a sógornőim hangját is meghalljuk.
– Mi is itt vagyunk!
Stella felsóhajt.
– Menjünk. A lányomnak jár a tökéletes esküvő.
Mind kifelé szállingózunk az épületből, közben olyan éretlen seggfejként
viselkedünk, mint amilyenek a húszas-harmincas éveinkben voltunk. Grayson
vállon bokszolja Jacket. Josh nekilök a falnak, mielőtt Stella tarkón csapná. Alex
hátulról fülön pöcköli Graysont, mire ő válaszul megpróbálja elgáncsolni.
Egyszerűen hihetetlen, hogy bármelyikünket is engedték megházasodni, és akkor
a gyerekvállalásról inkább már szót se ejtsünk…
Szeretném azt hinni, hogy mindannyian okosak voltunk, amiért nem
vállaltunk fejenként öt gyereket.
Graysonnak mondjuk három van, úgyhogy ő nem áll messze a pokolnak ettől
a bugyrától.
Elhagyjuk a szállót, ami dugig van Arrowoodokkal és más vendégekkel. Az
elmúlt tizennyolc évben minden hetünk telt házas volt. Az elején volt egy
időszak, amikor ez egyáltalán nem volt biztos. Jól ment az üzlet, de mindig jött
egy-egy csendesebb időszak, viszont mára ez lett az egyik legjobb családi
üdülőhely a vidéken. A Park Inn szálloda kilenc évvel ezelőtt lehúzta a rolót, és
magával rántotta apánkat is.
Grayson gondolkodott rajta, hogy megvegyük-e, de végül elállt az ötlettől,
amikor közöltük vele, hogy annak a cégnek a közelébe sem akarunk menni.
Anyánk viszont él és virul. Alapított egy segélyszervezetet az érzelmileg
bántalmazott nők számára, ahol segít megtalálni a módját, hogyan védjék meg
magukat a narcisztikus, bántalmazó férjüktől. Szívét-lelkét beleadja a
munkájába. Jó látni, hogy végre sikerült kiszabadulnia abból a pokolból, amibe
az apánk juttatta. Komolyan randevúzgat valakivel, amit elég kényelmetlen
figyelni, tekintve, hogy anyánk túl van a hetvenen, a választottja pedig a család
barátja.
– Samuel fogja a helyére kísérni anyát? – kérdezi Josh, mire Jack és Stella
csúnyán néz rá. – Most mi van? Együtt vannak.
– Ejthetnénk a témát?
Jessica belekarol Stellába.
– Már négy éve.
– De annyira fura.
– Miért? Nem tetszik, hogy az anyukád a lányod másik apjával jár? – Nem
vagyok hajlandó leszállni a témáról. Minden alkalommal jó szórakozás civódni a
húgommal.
Maren alulról belecsíp a karomba.
– Aú!
– Megérdemelted.
Lehet, hogy megérdemeltem, de attól még fájt.
– Elfelejted, hogy egész életedre mellettem ragadtál.
– Hogy is felejthetném el? – mondja az én csodaszép feleségem a szempilláit
rebegtetve. – Minden reggel hálát adok érte.
– Hálát adsz érte? Talán inkább bánod – vágja rá Stella.
– A kettő legtöbbször felcserélhető.
– Nagyon vicces – felelem faarccal.
Mind beszállunk a nyitott terepjárókba, a lányok kapnak egy-egy plédet, amit
ráteríthetnek a lábukra, meg még valami poncsófélét, amit magukra vesznek. Az
elmúlt négy napban annyit esett, hogy csaknem teljesen elmosta az ösvényt, és
minden tiszta sár. Szóval mindent megtesznek, hogy megóvják a ruháikat.
Maren és én szerencsére Jess-szel és Graysonnal kerülünk egy kocsiba, ami
azt jelenti, hogy Josh és Delia kapta meg Stellát, aki idáig hallatszik, hogy
megállás nélkül aggódik mindenen.
– Raktunk le valami padlófélét? – kérdezi Gray halkan.
– Igen, tettem le raklapokat, és felszórtam forgáccsal, az felszívja a vizet. Így
kicsit kevésbé… mocsaras minden, de így sem a legjobb. Kinsley csak
természetes anyagokat engedett használni, úgyhogy rönköket tettem le ülésnek,
középre meg pallókat fektettem le.
Grayson felnevet.
– És én még azt hittem, hogy könyvelő lesz abból a gyerekből…
– Azzal foglalkozik, amit szeret – szól közbe Jess. – Szülőként ez minden,
amit kívánhatunk nekik.
– Igazad van – helyesel Maren. – Brynn most megy főiskolára, és folyton meg
akarom győzni róla, hogy válasszon bármit, csak ne a vendéglátást. A
családjának köszönhetően többéves tapasztalata van szállodavezetésben, de
hajthatatlan.
Fogadni mernék rá, hogy egy nap majd Brynn veszi át ennek a helynek a
vezetését. Benne egyesülnek a legjobb tulajdonságaink Marennel. Felismeri a
problémákat, és meg is oldja őket. Ezenkívül voltak már olyan ötletei, amelyek
nagyban segítették a Firefly-t.
Odaérünk a helyszínre, és noha mindent elkövettünk, hogy minden sármentes
maradjon, nincs az az isten, hogy az én feleségemnek tönkremenjen a cipője.
Főleg nem azután, hogy elárulta nekem, mennyibe került.
 Úgyhogy fogom magam, és az ölembe kapom.
– Oliver!
– Azok a cipők többet érnek, mint a bal vesém, amint arra rávilágítottál. Egy
lépést sem tehetsz ebben a sárban!
– És a jobb karod mennyit ér?
– Tekintve, hogy jobbkezes vagyok, szerintem a karom még többet ér.
Maren elneveti magát.
– Menjünk.
Amikor odaérünk a tisztásra (ahol Kinsley szülei is eljegyezték egymást), ide
hallom, ahogy Stella meghatottan szipog.
– Te jóságos ég!
Nem érdekel, másnak mi a véleménye, de ez a hely tök zsír, vagy mit is
mondanak manapság a fiatalok.
Általában Stella irányít mindent, de ezúttal nagyon sok részletet elhallgattunk
előle.
A fia, Blake, Everett meg én fényfüzéreket aggattunk keresztbe a tisztás fölé,
a lányok pedig virágokkal és mohával borították be a vezetékeket. Brynn,
Amelia és Ember órákig dolgoztak azon, hogy úgy nézzen ki, mintha az egész a
fákról hullott volna alá, és igazán mindent beleadtak. Aztán kiszórakozták
magukat azzal, hogy az unokaöcséimet ugráltatták föl-alá.
– Mintha valami film helyszíne lenne – mondja Stella.
– Olyan, de Kinsley meg is érdemli.
Stella a karomra teszi a kezét.
– Fantasztikusak vagytok!
– Igen, tudom.
Stellának igaza van.
– Indulok a sátorba – folytatja. – Elég időt kaptak a lányok nélkülem.
– Én meg megyek, megkeresem Samuelt, és várjuk, hogy megadjátok a jelet –
mondja Jack.
Stella és Jack megölelik egymást, aztán különböző irányba indulnak el. A
többi Parkerson pedig a helyére vonul.
Amikor mindenki helyet foglalt, körbenézek a vendégseregen, és
elmosolyodom. Az életem igazán csodálatos. Mindannyiunké az. A testvéreim
egytől egyig boldog házasságban élnek, a földkerekség legjobb gyerekei a
mieink, és lassacskán ők is a saját lábukra állnak. Amelia gyakornok egy jogi
cégnél Charlotte-ban. Everett és Ember főiskolára járnak. Hamarosan Brynn és
Blake is egyetemre megy, ami egyszerre rémisztő és csodálatos. Grayson és
Jessica legkisebb lánya, Rhian jövőre megy középiskolába. Ő az a gyerek, akit
mindannyian kívántunk nekik. Bár amilyen érzéke van a csínytevéshez, inkább
az én gyerekemnek kellett volna lennie. Ma pedig azért vagyunk itt, hogy tanúi
legyünk annak, ahogy Kinsley saját családot alapít.
Anyám odajön hozzánk, és leül mellénk.
– Mind nagyon csinosak vagytok.
Megfogja Jessica kezét, és megpaskolja a kézfejét.
Egészen valószínűtlen barátság alakult ki kettejük közt az évek során.
– Csodásan nézel ki, Eveline – mondom, mire anyám oldalba könyököl.
– Lehet, hogy öreg vagyok, de továbbra is az anyád. Ne hidd, hogy a
tiszteletlenségért nem fenekellek el, Oliver Parkerson!
Mintha valaha is tett volna ilyet. Talán a dadus…
Odahajolok a feleségemhez.
– Az jobban tetszene, ha te fenekelnél el!
Maren mosolyogva csóválja a fejét.
– Veled nem lehet sehová elmenni.
Felcsendül a zene, és mindenki elcsendesedik. Marennel összekulcsoljuk az
ujjainkat, és egymásra mosolygunk.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek – feleli.
Brynn végigvonul az üléssorok között, aztán követik őt az unokatestvérei és a
húgom, aki megállás nélkül sír. Amikor vált a zene, mindenki feláll, Jack,
Kinsley és Samuel pedig odalépdelnek Austin Arrowoodhoz arra a helyre, ahol a
két fiatal összeköti majd az életét. Csodálatos látni, ahogy ez a család, amely
annyi megpróbáltatáson ment már keresztül, végül otthont teremtett magának
Willow Creek Valley-ben. Egy olyan otthont, amiről soha egyikünk sem
gondolta volna, hogy lehetséges, de amit soha egyikünk sem cserélne el
semmiért. Pontosan úgy, ahogy az meg volt írva nekünk
Még egyszer köszönöm, hogy szívedbe zártad ezt a családot! Már
dolgozom a következő sorozatomon, amiért teljesen odavagyok.
Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy mindig értesülhess az újdonságokról!

www.corinnemichaels.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A férjemnek és a gyermekeimnek: olyan sok áldozatot hoztok, hogy továbbra is

megélhessem az álmaimat! Napok és éjjelek telnek el nélkülem, még úgy is,
hogy fizikailag jelen vagyok. Ez változni fog. Ígérem! Jobban szeretlek titeket az
életemnél is!
Az olvasóimnak: nem tudom elégszer megköszönni! Még mindig elvarázsol,
hogy olvassátok a soraimat. A szívembe férkőztetek, és a lelkem a tiétek!
Bloggerek: nem hiszem, hogy tisztában vagytok vele, mennyit számít a
munkátok a könyves világnak. És még csak fizetséget sem kaptok érte…
Színtiszta szeretetből teszitek, amit tesztek. Szívből köszönöm nektek!
A tesztolvasómnak, Melissa Saneholtznak: uramatyám, nem is tudom, hogyan
lehetséges, hogy még mindig szóba állsz velem azok után, amiken
keresztülmentél miattam! Elképesztő a közreműködésed, ahogy az is, hogy
belelátsz az elmémbe még olyankor is, amikor én nem. Ha nem lett volna az a
számtalan telefonhívás, nem is tudom, hol tartana most ez a könyv. Köszönöm
neked, hogy kibogoztad a kusza gondolataimat!
Az asszisztensemnek, Christy Peckhamnek: hányszor lehet kirúgni valakit
úgy, hogy mindig visszatérjen? Lassan már nem is számolom. De most
komolyan, nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Csak a baj van veled, de
csakis neked köszönhetem, hogy nem estem szét.
Köszönöm Sommer Steinnek még egyszer, hogy ennyire tökéletes borítókat
alkotott, és hogy minden egyes vita és a megannyi változtatás után is még
mindig szeret!
Köszönöm Michele Ficht, ReGina Kay és Julia Griffis munkáját: ti mindig
megtaláljátok az összes félreütést és buta hibát!
Nina és a többiek a Valentine PR-nál: köszönöm, hogy mindig számíthatok
rátok, és hogy megtesztek értem mindent. Nagyon szeretlek mindannyiótokat.
Melanie Harlow: olyan vagy nekem, mint Glinda Elphabának vagy Ethel
Lucynak. A barátságod mindennél többet jelent nekem, és nagyon szeretek
együtt írni veled! Áldás, hogy az életem része vagy!
Bait, Crew és Corinne Michaels Books: mindennél jobban szeretlek
benneteket.
Az ügynököm, Kimberly Brower: boldog vagyok, hogy a csapatom tagja
vagy! Köszönöm az útbaigazításodat és a támogatásodat!
Melissa Erickson: csodálatos vagy! Nagyon bírlak! Köszönöm, hogy mindig
ott voltál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá!
A két narrátoromnak, Zachary Webbernek és Vanessa Edwinnek:
megtiszteltetés, hogy veletek dolgozhatok! Életre keltitek a történetemet, és
mindig a legvarázslatosabb hangoskönyvet készítitek el!
Vi, Claire, Chelle, Mandi, Amy, Kristy, Penelope, Kyla, Rachel, Tijan,
Alessandra, Laurelin, Devney, Jessica, Carrie Ann, Kennedy, Lauren, Susan,
Sarina, Beth, Julia és Natasha: köszönöm a feltétel nélküli szereteteket, és hogy
miattatok mindig jobbá akarok válni! Nincsenek jobb írókollégák a világon, mint
ti!
 AZ ÍRÓNŐRŐL

Corinne Michaels a New York Times, a USA Today és a Wall Street Journal
romantikus bestsellereinek szerzője. Történetei érzelmesek, tele vannak
humorral és szenvedélyes szerelemmel. Karaktereinek küzdelmekkel teli útja
mély szívfájdalmakon keresztül vezet a gyógyulásig.
Corinne egy leszerelt haditengerész felesége, boldog házasságban él álmai
férfijával. Az írással férje hosszú távollétei alatt kezdett foglalkozni, az olvasás
és az írás feledtette vele a magányt. Corinne ma Virginiában él a férjével, és két
gyönyörű gyermek érzelmes, szellemes, szarkasztikus és jókedvű édesanyja.
 1. fejezet

Lucy Green egy szakadék szélén táncolt.

Valójában egy bárszéken ült, és az italát bámulta, miközben barátjára, Calebre
várt, aki megint sokáig dolgozott. Ha nem fogja lemondani az estét, rendelnek
még egy kört, felmennek a fiú lakására, szexelnek egy elég közepeset, aztán
Lucy úgy alszik majd el, hogy közben a barátja fogcsikorgatását hallgatja, mert
Caleb nem volt hajlandó éjszakai fogvédőt hordani. Lucy így töltené húszas
éveinek utolsó éjjelét.
De ez teljesen rendben volt. Lucy rendben volt. Minden rendben volt.
– Kérsz esetleg valami mást? – kérdezte a csapos.
– Tessék? – pillantott fel a lány, és egy sármos arc nézett vissza rá. Amikor
bejött ide, nem igazán vette észre a férfit, csak rendelt egy italt, aztán rögtön
csekkolta is az e-mailjeit, mert már húsz perce kilépett az irodából, annyi idő
alatt pedig meg bármi történhet a hírességek világában.
A férfi úgy festett, mint a legtöbb pultos L. A.-ben: magas, kisportolt, akár
még színész is lehet. Kivéve, hogy a ma estiből nem közöny áradt, hanem meleg
érdeklődés, mely arra késztette Lucyt, hogy kihúzza magát, és figyelmét a
csapos felé fordítsa. A férfi nagy kezében egy rongyot gyűrögetett, majd a lány
poharára mutatott.
– Nem úgy tűnik, mintha ízlene az italod. Szeretnél valami mást?
Lucy lenézett a Martinijére, és látta, ahogy két olívabogyó pislog vissza rá,
mint nyársra húzott szemgolyók. Főnöke, Joanna kedvelte ezt az italt, Lucy
pedig szeretett volna olyan kifinomult lenni, mint ő.
– Jó lesz ez, köszönöm.
A csapos felkacagott.
– Ugyan már, nem igaz. Épp csak belekortyoltál. És elég jó Martiniket
készítek – hajolt közelebb, mintha egy titkot osztana meg.
Lucy elhúzta a száját, és rájött: valójában nem kedveli a Martinit. Bár szeretett
volna egy nap olyan stílusos lenni, mint Joanna, akit mélyen csodált, talán nem
az italválasztásával érheti ezt el. Nem akart berúgni. Nem tehette meg. A holnapi
nap túlságosan fontos lesz, valószínűleg az előléptetésére is sor kerül. De azért
talán jól jönne egy másik ital.
– Oké, akkor tölts valami mást! – tolta a férfi felé a poharat.
 A csapos megfogta a gondosan elkészített koktélt, és egy laza
csuklómozdulattal a bárpult alatti mosogatóba öntötte.
– Ahogy szeretnéd – villantott Lucyra sorozatba illő mosolyt. Vállára vetette a
konyharuhát, és megfordult.
Lucy a bárszéken az ajtó felé fordult, és leste, jön-e Caleb.
A tengerparti stílust idéző bárnak nagy üvegfala volt, rézlappal ellátott
fehérmárvány bárpultja, a falakról, a bárszékekről és a székekről pedig türkiz és
barackszín részletek köszöntek vissza. Inkább hívogató volt, mint lehangoló,
amilyennek Lucy a legtöbb bárt találta. Nyitott volt, és szellős, nem rejtegetett
titkokat a sötétben.
Caleb még mindig nem jött.
Lucy újra ránézett a telefonjára, de a fiú húsz perccel ezelőtti üzenete óta nem
érkezett új.
Késni fogok.
Lucy feljebb tekert a beszélgetésükben, hogy megnézze a szelfijüket, melyet a
lakás előtt készítettek, ahol bérleti szerződést írtak alá. Két hét múlva fognak
összeköltözni. Lucy már számolta a napokat, és várta, hogy végre ne kelljen
dobozokon bukdácsolnia a lakásában, és végre a barátjával élhessen. Caleb
kedves volt, okos, ambiciózus, melegszívű – néha Lucy el sem hitte, hogy ennyi
kritériumnak megfelelt. Az a típusú férfi, akivel Lucy el tudta képzelni, hogy
összeházasodnak és a külvárosba költöznek, ahol majd egy nap a két gyerekük a
medence körül kerget egy kiskutyát. Két év járás után készen állt arra, hogy
igent mondjon, ha a fiú térden állva álmai jegygyűrűjét kínálja neki, és ha lehet
hinni Hollywoodnak, akkor holnap, a születésnapján, meg is teszi.
Bárcsak időben oda tudna érni egy randira!
Hogy elterelje figyelmét a várakozásról, inkább a közösségi médiát kezdte
nézegetni, mert furdalta a kíváncsiság, jól viselkednek-e a sztárok. Ez volt a
legjobb forrás, hogy értesüljön az ügyfelei legfrissebb drámáiról. Először saját
problémás kliensére, Leo Ashre keresett rá. Leót Lucy megörökölte, amikor
junior PR-os lett cégénél, a J&J Publicnál. Leo a húszas évei végén járó
rocksztár volt, aki tinikorában lett híres, és már végeláthatatlan mennyiségű
botrányt tudott a háta mögött. Ezután jött Lucy főnökének egyik sztárkliense,
Ms. Ma, egy női rapper, aki másnap fog kiadni új videoklipet, mely biztosan
lángra lobbantja majd a zeneipart.
Botrány jele egyik fronton sincs.
– Tessék – mondta a csapos. – Valami más.
Lucy elé csúsztatott egy martinis poharat, töltve levendulaszínű folyadékkal.
Apró buborékok kígyóztak a közepéből, mintha pezsgő is lenne benne. A pohár
szélére egy szelet citromot helyeztek.
 – Mi ez? – kacagott fel Lucy. Közelebb húzta magához, és cukor illata csapta
meg az orrát. – Úgy néz ki, mint amit egy pomponlány rendelne a
huszonegyedik szülinapján.
– Lehet – vigyorgott a férfi. – De fel fog vidítani.
– Ki mondta, hogy ne lennék vidám?
– Te magad. Azzal, ahogy nézegeted a telefonod, az ajtót lesed, és olyan
italokat rendelsz, amiket nem is szeretsz.
Lucy arcát forróság öntötte el. Úgy érezte, teljesen kitárulkozott, meztelenül
áll egy idegen előtt. De a pultos mogyoróbarna tekintete nem kegyetlenségről
árulkodott. Csak megfigyelt.
– Valakinek nagyon jó a szeme – mosolygott rá Lucy.
– Ezért fizetnek – vetette át újra a mosogatórongyot a vállán. – Ezért, és a
sorsfordító koktéljaimért.
Gödröcske jelent meg a férfi arcán, és Lucy könnyedén el tudta képzelni, hogy
ragyogóan nézne ki szmokingban a vörös szőnyegen.
Lenézett a poharára, és a játékos lila pezsgéstől ahhoz támadt kedve, hogy
kívánjon valamit. Helyénvalónak tűnt egy ilyen mérföldkövet jelentő
születésnap előestéjén. Ráadásul jól is jönne némi szerencse a nagy napon.
Lucy mosolyogva a csapos felé billentette poharát.
– Nos, holnap van a születésnapom, úgyhogy egészségedre!
Ahogy a pezsgő buborékok elérték a nyelvét, majd az ital lágyan legördült
torkán, magában azt kívánta, a másnap legyen tökéletes.
– Milyen? – kérdezte a csapos.
– Pont olyan. Sorsfordító.
A férfi helyeslően bólintott.
– A munkám itt véget ért. Boldog szülinapot holnapra!
 2. fejezet

Bár valamiféle földrengésre, vagy legalábbis valami jelre (fájó csípő, szőrszál az
állon, fojtogató bűntudat, amiért eredményei ellenére mégsem ért el semmit)
számított annak kapcsán, hogy éveinek száma immár hármassal kezdődik, Lucy
születésnapja úgy indult, mint egy bármilyen átlagos nap.
Egyedül ébredt az ágyában, mert Caleb végül nem jelent meg a bárban. Bocsi,
bébi, nem fogok tudni odaérni. Találkozunk holnap este. Lucy, bár nem lepődött
meg, azért csalódott volt. Felpillantott a púderkék mennyezetre, melyet tavaly
nyáron festett át, hogy felfrissítse a kis lakást – egy Így frissítsük fel kis
életterünket című cikkben talált ötlet adta az inspirációt. Sóhajtott egyet. Nagy
nap volt a mai. Igen, egyrészt a harmincadik születésnapja, másrészt pedig ma
kellett bebiztosítania előléptetését a J&J Publicnál, a hollywoodi cégnél, ahol
dolgozott. Az előléptetésért munkahelyi ősellenségével, az elviselhetetlen Chase
McMillannel vetélkedett.
Chase gyorsan felmászott mellette a szamárlétrán: először gyakornok volt,
majd junior asszisztens, asszisztens, végül junior PR-os – emiatt Lucy és a hozzá
közel állók csak „kis törtetőnek” gúnyolták. Be kellett látni, Chase tehetségesnek
számított a munkában, ugyanakkor elég érzéketlen alak, és gyakran elhappolt
olyan dolgokat Lucy elől, melyeket a nő érdemelt volna meg. Azért versengtek,
hogy megkapják a nemrég megüresedett vezető PR-os pozíciót, és Lucy átkozott
pocsékul fogja érezni magát, ha nem az övé lesz.
Iszonyatosan várta, hogy megkapja a pozit. Az aznap esti ünneplést is várta, a
Perch étterem tetőteraszára szervezett születésnapi bulit.
Ahol megünnepli az előléptetését is.
Először is a munkaebéden kell remekelnie, ahova Joannával és Lily Chúval
megy, a legkapósabb hollywoodi sztárocskával, akiről már azt suttogták, biztos
megkapja az Oscart egy független filmbeli alakítása miatt, ami nagyot robbant.
Lucynak nem volt ismeretlen terep, hogy hírességekkel ebédeljen – gyakorlatilag
szerepelt a munkaköri leírásában. A J&J Public, fél Hollywooddal egyetemben,
azért versengett, hogy magához csábítsa Lilyt, és Lucy érdeme lesz, ha ez majd
sikerül. Lily & Lucy: már a neveik csengése is nagyon tetszett neki. Tudta, hogy
meg tudja nyerni maguknak a színésznőt. És ha Lily Chút megnyeri, azzal az
előléptetését is elnyeri.
 Lucy magában számba vette aznapi teendőit.
1. Megnyerni a cégnek Lily Chút.
2. Bebiztosítani az előléptetést.
3. Kecsesen átlibbenni életének csodálatos harmadik évtizedébe.
4. Eget rengető születésnapi bulit tartani Los Angeles egyik belvárosi
tetőteraszán, ahol a barátja majd végre megkéri a kezét.
Készen állt. Készen állt. Csak ki kellett másznia az ágyból, és elkezdenie a
napját.
Karjával feje fölé nyújtózott. Roppant egyet a könyöke, de ez máskor is
előfordult, nem az öregedés jele volt. Ledobta magáról a paplant, az ágy szélére
ült, és látta, hogy az anyja telefonon hívja.
Igazából már volt egy nem fogadott hívása és két sms-e az anyjától – ezeket
azért nem hallotta, mert a szülinapján megajándékozta magát azzal, hogy
lenémított telefonnal aludt.
Felvette mobilját az éjjeliszekrényről, és az anyja nevére pillantott a kijelzőn.
Eltűnődött azon, hogy azzal is megajándékozza magát: nem veszi fel. Kétség
sem fért hozzá, a beszélgetés a szülinapi jókívánságokon kívül azt is jelentené,
hogy édesanyja az orra alá dörgölné, hogy Lucy immár a harmincas éveibe
lépett, még mindig nem házasodott meg, és nincs gyereke – amit ő, Maryellen
Green már huszonhét évesen kipipálhatott.
Lucy egyke volt, úgyhogy tőle függött a család vérvonalának fennmaradása,
így Maryellen gyakran tette szóvá mindenki előtt, hogy lánya bal gyűrűsujján
még mindig nem díszeleg gyémánt, ezenkívül pedig nagy erőbedobással
kötögetett babaruhákat és takarókat. Általában, amikor telefonáltak, ha Lucy jól
hegyezte a fülét, biztos lehetett benne, hogy kötőtűk zaját hallja a háttérben,
miközben anyja a füle és a válla közé szorított telefonba beszél – képtelen volt
beismerni, hogy a kihangosító sokkal könnyebbé tenné az életét.
Lucy ámult azon, hogy már az anyja nevének puszta látványától képes őt
elönteni a bűntudat. Megadta magát, és felvette a telefont.
– Szia, anya!
Klikk, klakk, klikk, klakk. Menetrendszerűen.
– Boldog szülinapot, Lucy drágám!
– Köszi!
Mivel haladnia kellett a napjával, Lucy kikerült egy könyvekkel telezsúfolt
dobozt, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Mindig előrelátó volt, így elkezdte
elpakolni azokat a dolgokat, melyek nem tűntek nélkülözhetetlennek a költözés
előtti két hétben. Lakásában mindenfelé dobozok díszelegtek, akár egy
garázsvásáron. A dobozokban műtárgyak, edények, cipők véletlenszerű
egyvelege állt. Lucy hatékonysága hosszú távon biztos meghozza gyümölcsét,
azonban napi rutinjából némileg akadályversenyt varázsolt.
– Gondolom, készülsz a nagy napra, ugye? Láttam azt a filmet Lilyvel, és
egész egyszerűen fantasztikus benne. Remélem, jó benyomást teszel rá –
folytatta az anyja.
Lucy kezdett ingerült lenni. Az anyja szeretett bennfenteskedni, és mindig
képben lenni azzal, mi történik, mintha Lucy nem tudná maga irányítani az
életét. Nem is emlékezett, hogy mesélt volna az anyjának Lilyről, Maryellen
pedig még azt is tudta, melyik nap fognak találkozni. Ráadásul a keresztnevén
emlegette őt, mintha ismerné.
– Igen, ez a terv, anya.
Klikk, klakk, klikk, klakk.
A kötőtűk beszűrődő zaja olyan volt, mint a felrobbanni készülő bomba
ketyegése. Lucy szerette az anyját, tényleg, de tudta, merre tart a beszélgetésük,
és őszintén szólva, nem igazán volt türelme hozzá a nagy napján.
– Remek. És mi van veled és Calebbel? Tudod, jobb, ha minél előbb
összeházasodtok, hogyha szeretnétek gyer…
– Azt sem tudom, akarok-e gyereket, anya! – csattant fel Lucy, és közben
maga is meglepődött. Nem azon hökkent meg, hogy a szülinapi köszöntés röpke
tíz másodperc alatt átcsapott a gyerektémába, hanem azon, ahogy ő maga
reagált. Még ha ő is mondta ki a szavakat, a vallomás szinte arcon csapta, még
össze is rándult közben. Mindig ott volt agya egy zugában a gyerekvállalás
kérdése, egyfajta sejtésként, jövőbeli reményként, de soha nem foglalkozott a
témával igazán mélységében – mivel, őszintén szólva, nem volt rá ideje.
A világ szerint akarnia kellett gyereket, és minden ezt sugallta neki már a
játékoktól kezdve – babák, babaházak –, melyekkel kislányként játszott. Aztán
jöttek az esti mesék és a díjnyertes filmek az anyai szeretet csodálatos és
halhatatlan erejéről. Úgy kábé mindenki szerint ennek kellett lennie élete
céljának. Különben valami biztos nincs rendben vele, selejtes, önző, egy nap
biztos úgyis meggondolja magát – már minden szólamot hallott.
– Ez nevetséges, Lucy, persze hogy akarsz gyereket! – vágott közbe az anyja
mintegy végszóra. – És most már harminc vagy, szóval…
– Szóval mi?! Elértem valamiféle határidőt? – Lucy úgy érezte, magával
ragadja valami. Valami láthatatlan, ami egyszerre volt bénító és felszabadító.
Mielőtt megálljt parancsolhatott volna magának, kibuggyantak belőle azok az
érzések, melyekről soha nem beszélt.
– Tudod, ez elég igazságtalan. A húszas éveinket azzal töltjük, hogy
próbálunk nem teherbe esni, aztán pont, amikor elkezd felfele ívelni a
karrierünk, ketyegni kezd az óra, és ott lesz rajtunk a nyomás, hogy gyereket
szüljünk még harmincöt előtt, mert akkor már hopp, túl öregek leszünk!
Röhejesen kicsi ez az időablak egy ekkora döntéshez. És akkor elvárják, hogy
gyereket akarjak – hogy minden nő gyereket akarjon! Lehet, hogy egyszer
akarok, de kaphatnék legalább időt arra, hogy gondolkodjam rajta?
A mondat vége kiáltásba fordult, és visszhangként verődött vissza a
fürdőszobatükörről. Lucy pislogva nézett a tükörből visszatekintő kipirult nőre,
és azon tűnődött, vajon honnan a pokolból került ide.
Anyja a telefon másik végén szóhoz sem jutott.
Lucy nem tudta, még mit mondhatna, így csak ennyit tett hozzá: – Megyek,
készülődnöm kell spinningórára, anya.
Letette a telefont, és a tükörképére bámult. A kitörésén kívül, mintha egy
idegené lett volna, minden olyan volt, mint máskor: kék szemek, szőke haj pár
milliméternyi lenövéssel, napcsókolta bőr. Sötét kis karikák ültek a szeme alatt,
de azok már azóta ott voltak, hogy elkezdett junior PR-osként dolgozni. Úgy
viselte őket, akár egy kitüntetést. És persze minden reggel jó alaposan elfedte
őket egy kis Bobbi Brown korrektorral, hogy senki más ne láthassa
kimerültségét.
Akire rábámult, ő maga volt, Lucy Green, nem valami imposztor. Azok az
imént pedig a saját, őszinte gondolatai. Nem tudta, akar-e gyereket, legalábbis
most még nem. És tényleg a nagy napján kell válaszolni erre, amikor annyi
dolga van?
Úgy döntött: nem, és megkönnyebbült, hogy az anyja nem hívta azonnal
vissza választ követelve.
Megragadta a mosdókagyló szélét, hogy kicsit összeszedje magát a kiabálás
után. A középiskolás évek alatt elkövetett csínyekhez hasonló felszabadító érzés
öntötte el, amikor rádöbbent, hogy még soha nem beszélt így az anyjával.
Ettől egy kicsit megszédült.
Ragyogó fehér fürdőszobája csak úgy csillogott körülötte. A falakról
rézkaspókból pozsgás növények lógtak. Lucy bemászott a fürdőkádba, hogy
kinyissa az ablakot, hátha segít a friss levegő. Ahhoz képest, hogy Los
Angelesben volt, Santa Monica levegője frissnek számított. Kinyitotta az
ablakot. Fürdőszobájába levegő áramlott, melyben narancsvirág és só illata
keveredett egy csipetnyi kipufogógázzal. Lucy nagyot szippantott belőle, hogy
kicsit kitisztítsa a fejét. De nem időzhetett tovább a kádban. Legjobb barátnője,
Nina nemsokára megjön, hogy azután együtt menjenek spinningre.
Lucy besétált a gardróbba, közben kikerült egy rakás dobozt, melyekben a téli
kollekciója pihent – erre így tavasz vége felé már nem volt szükség. Megkereste
a maximum tartást biztosító sportmelltartóját. Sokféle sportmelltartója volt, a
puha, merevítés nélküli daraboktól kezdve a kényszerzubbonyra emlékeztető,
merevítős, elöl cipzáras melltartóig, amitől az edzés végére tele lett piros
nyomokkal a bőre, de ez a darab legalább nem engedte, hogy összevissza
ugráljon a melle. Hát igen, lehetett választani, mi a kényelmetlenebb: ha ugrál a
mellünk, vagy ha valami összeszorítja. De mivel Lucy tudta, hogy edzőjük, Troy
úgyis addig fogja izzasztani őket, míg a combizmaik lángolni nem kezdenek, a
lehető legszorosabb opciót választotta.
Belenyúlt a melltartóba, és kisimítgatta a kivehető párnázást, azon tűnődve,
egyáltalán miért mozdult el, amikor a mellbimbója egy helyben maradt. Karjain
áthúzta a melltartó pántjait, és jó szorosra húzta. A merevítés a bordáiba
nyomódott, ahogy összekapcsolta. Nagy levegőt vett, hogy felkészüljön a cipzár
felhúzására. Azonban az félúton felfelé megakadt.
– Jaj, ne! – nyögte, és attól tartott, bekövetkezett a rettegett „elakadt cipzár”
forgatókönyv, amihez türelemre és időre volt szükség. Neki egyik sem volt, ha
tartani akarta a spinningedzés-zuhanyzás-reggeli-munkába indulás szigorú
menetrendjét. Óvatosan meghúzta, és lazán ide-oda igazgatta a kis műanyag
cipzárat, erre a már becipzárazott rész szétnyílt, és az anyag két oldala, mint két
levél kunkorodott fel. A cipzár megakadt középen, és se lefelé, se felfelé nem
volt hajlandó moccanni.
Tanácstalanul pillantott le a melltartóra. Mivel az egész szerkezet szorította,
Lucy bennrekedt egy mindenfelé szétálló göncben, ami röhejesen nézne ki a
pólója alatt. Már azt fontolgatta, ollóhoz folyamodik, de aztán úgy döntött, Ninát
hívja segítségül, úgyis bármikor betoppanhat. A két lány főiskola óta
elválaszthatatlan volt, fogták egymás haját hányás közben, egymás összetört
szívét gyógyítgatták, és rengeteg, öltözködéssel kapcsolatos vészhelyzetből
mentették ki a másikat, beleértve azt az esetet, amikor Lucy beszorult egy
ruhába, karjaival a feje felett, és semmit sem látott.
Lucy felvette a leggingsét és a zokniját, majd elindult megkeresni az
edzőcipőjét. Az edzőtáskájában tartotta a gardróbajtó mellett, de a fekete
nejlontáska üres volt. Talán a legutóbbi pakolászása alkalmával véletlenül
bepasszírozta egy dobozba, gondolta, és beletúrt a Sálak feliratúba. Nem talált
mást, csak egy halom puha nyakravalót, melyek a dél-kaliforniai időjáráshoz
illettek – műselyem és selyemsálak, melyek inkább csak laza színfoltként
díszelegtek az ember nyakán, mint meleget adtak. Lucy átfésülte a cipős polcát
is, de csak több sor színes magas és lapos sarkú cipőt talált. Épp a Kabátok
feliratú doboz felé nyúlt, amikor csengettek.
Összevonta a szemöldökét. Ninára nem vallott, hogy csengetett volna, mindig
kopogott.
Lucy átvágott kis lakásán, még több dobozt kikerült, és közben a Calebbel
közös új lakásra gondolt, majd kilesett a kukucskálón.
Egy szemmagasságban lengedező virágcsokor nézett vissza rá a másik
oldalról.
A lány kitárta az ajtót. Friss liliom és rózsa illata csapta meg.
– Bol-dog szü-li-na-pot! – énekelte Nina a csokor mögül.
Lucy arrébb lépett, és beengedte. – Virágot hoztál nekem? – kérdezte
csodálkozva, mert egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett tizenkét éves
barátságuk alatt, amikor Nina virágot vett neki. Talán ez valami olyasmi, amit a
harmincasok csinálnak.
– Nem én hoztam – felelte Nina. Belépett, és a csokrot egy vázába állította
Lucy étkezőasztalán, mely a bejárati ajtótól alig pár méterre volt. A kis szobát
azonnal be is töltötte a virágillat. – Csak pont az ajtónál álltam, amikor jött a
futár.
Lucy az üdvözlőkártyát kereste.
Boldog szülinapot! Bocsi a tegnapiért. – Caleb
Elolvasta az üzenetet, és érezte, bár csökken a barátja miatt érzett
ingerültsége, nem szűnik meg. Értékelte a gesztust, de azon tűnődött: ha minden
a terv szerint halad, akkor vajon örök életre egy munkamániás férjhez láncolja
magát, aki maga helyett virágokat küld?
– Caleb küldte? – kérdezte Nina.
– Ühüm.
Nina végighúzta ujját egy liliom szirmán.
– Bocsánatot kér, amiért egy újabb randit hagyott ki?
– Boldog szülinapot kíván – felelte Lucy, aki persze kihallotta az ítélkezést
Nina hangjából.
– Akkor miért áll itt az, hogy „Bocsi a tegnapiért”? – ragadta meg Nina a
kártyát.
– Csak elfoglalt – vette vissza Lucy a kártyát.
– Te is elfoglalt vagy, mégis szánsz rá időt – vont vállat Nina.
Ezzel Lucy nem tudott vitatkozni.
Nina felvonta a szemöldökét, és végre észrevette, mi a helyzet
melltartóügyben.
– Mi folyik itt? – mutatott Lucy félig bekapcsolt sportmelltartójára.
– Beszorultam. Túl szoros, hogy áthúzzam a fejemen. Segítenél?
Lucy Nina felé tolta a mellkasát, barátnője pedig habozás nélkül bevetette
magát.
A lány föl-le rángatta a makacs cipzárat, közben beharapta az ajkát és
hümmögött.
– Húzd le! – utasította Lucy.
– Azon vagyok.
– Próbáld meg srégen.
 – Azon vagyok.
Nina összevonta sötét szemöldökét. Ugyanolyan színű haját vállig érő
fonatokban viselte. Lucyt megcsapta a frissen mosott sportnadrágjának és
mentolos dezodorának illata, olyan közel álltak egymáshoz. Nina nyakigláb,
nyúlánk lány volt, jó tíz centivel magasabb Lucynál.
– Fogd az alját! – utasította Lucyt.
Lucy engedelmeskedett, és közben azon ámult, hogy két ember kell ahhoz,
hogy kiszabaduljon egy fehérneműből.
Nina agresszíven nekitámadt a cipzárnak. Erősen megragadta, és rántott egyet
felfelé. A cipzár engedett, a rántás erejétől Nina keze Lucy orráig szaladt egy
éles ütéssel.
– Aú!
– Jaj!
Lucy az arcához kapott, és valami nedveset és meleget érzett. Szeme rögtön
megtelt könnyel.
– Jaj, istenem, annyira sajnálom! – kért bocsánatot Nina, és berohant a
konyhába, magára hagyva a kábult Lucyt.
Apró csillagok jelentek meg Lucy homályos, nedves látóterében. Elemelte
kezét az arcától, és látta, hogy tenyerét vér pöttyözi. Valamilyen oknál fogva ez
nevetésre késztette.
– Orrba vágtál, és most vérzik az orrom! Mindezt egy melltartó miatt!
Nina visszarohant, kezében egy rakás zsebkendővel és konyharuhába csavart
jégkockákkal. Az egészet Lucy arcához nyomta, majd leültette egy konyhai
székre. – Fogd ezt, és csípd össze az orrod!
– Köszönöm – felelte Lucy orrhangon, és hálás volt, hogy barátnője
ápolónőként dolgozott, és pontosan tudta, mit kell tenni, még ha ő maga is
okozta a sérülést.
Lucy nyugton ült, és megvárta, amíg a fémes íz elhagyja a torkát. Régebben is
volt, hogy vérzett az orra, de mindig száraz levegő vagy nyomáskülönbség, vagy
nagyon-nagyon erős megfázás váltotta ki. Soha nem az, hogy arcba vágták.
Lucy ismét nevetésben tört ki.
– Nem hiszem el, hogy vérző orrot kaptam tőled szülinapomra!
Nina szégyellte magát, de ő is nevetett.
– Ígérem, nem ez az ajándékod!
Lucy letette a zsebkendőket és a jeget egy kis asztaldíszként szolgáló
florárium mellé, melyet még egyszer Ninával egy borozós-alkotós est során
készítettek, amikor Caleb lepattintotta őt. Szipogott egyet, majd megnézte az
időt. – Talán ez egy jel arra, hogy ma nem kéne spinningre mennem.
– Egy jel? Az, hogy orrba vágtalak?
 – Igen, és az, hogy beszorultam a melltartómba, és nem találom a
spinningcipőmet.
– Ott van.
Lucy követte tekintetével, amerre Nina mutatott, és látta, hogy a cipő ott hever
az orra előtt, a kanapé és egy olyan doboz mellett, melyen a Nappali – könyvek
felirat díszelgett. Kétszer is elment mellette, és nem vette észre. Ettől a
felismeréstől azon kezdett tűnődni, hogy vajon ezek a jelek nem inkább
tudatalatti erőfeszítések voltak arra, hogy szabotálja az edzést?
Elkezdett általánosságban a spinningedzéseken gondolkodni. Mindig korán
kelt emiatt, közben úgy érezte, majd kipurcan, de azért meggyőzte magát, hogy
élvezi. Tény, remek testmozgás volt, de vajon tényleg arra volt szüksége, hogy
az első dolog reggelente az legyen, hogy valaki üvöltözését hallgassa? És vajon
tényleg szüksége volt arra, hogy egy olyan formába kényszerítse a testét, ami
nem is volt a természetes állapota, ami néha őszintén fájt, és amiért foggal-
körömmel küzdenie kellett, csak hogy főként esztétikai okokból meg tudja
tartani?
A spinningóra egyetlen előnye az volt, hogy így legalább minden reggel
találkozott Ninával. De akkor ennyi erővel egy laza futásra is elmehetnének
reggelente. Hirtelen kiviláglott előtte ez az egész.
– Nem akarok többé spinningre járni! – közölte.
– Micsoda? De hát mindennap megyünk! – rökönyödött meg Nina, mintha
valami szentségtörést hallott volna.
– Tudom, és utálom. Mindig fáj, és hangos, Troy meg kábé elmebeteg.
– Mi van? Azt hittem, bírod Troyt!
Lucy elméjét betöltötte a spinningedzést tartó Troy képe: a férfi úgy nézett ki,
mint egy életre kelt Ken baba. Tökéletes kar és láb, filmsztármosoly, napszítta,
szőke haj. A csávó kemény, megszállott volt, és ha Lucy egynél többször megállt
pihenni, leüvöltötte a lányt.
– Miért, te bírod Troyt?
Nina habozott, hosszú ujjai összecsíptek egy liliomszirmot. – Hát, tudom, egy
kicsit kemény, de ez része a csomagnak. Motiváló.
– Az lenne?
Némán egymásra bámultak, az igazság ott lógott a levegőben.
Lucy gyomra kordult egyet, és a görög joghurtra gondolt, amit edzés után
szokott enni, és elhatározta, hogy most inkább kipróbálja azt a kávézót az
utcában, ahol friss, meleg, olvadó sajttal, tojással és sonkával megpakolt
bagelszendvicseket lehet kapni. Sokkal jobban hangzott.
– Mi lenne, ha helyette reggeliznénk egyet?
Nina gyanakvóan méregette barátnőjét, de végül lazán megvonta a vállát.
– Végül is, neked van szülinapod.
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Ajánlás
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Tizenhat
Tizenhét
Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő
Huszonhárom
Huszonnégy
Huszonöt
Huszonhat
Huszonhét
Huszonnyolc
Huszonkilenc
Harminc
Harmincegy
Harminckettő
Harminchárom
Harmincnégy
Epilógus
Bónuszjelenet
Köszönetnyilvánítás
Az írónőről
Könyvajánló
Kiadói utószó
Kiadói reklám