A vakrandi

Jana Aston
Álomgyár (febr 2022)

Címke: erotikus, romantikus, regény, humor

erotikusttt romantikusttt regényttt humorttt
Fülig bele vagyok zúgva, és egy világ választ el minket. Hol itt a
probléma?
Nem akartam randizni. Egyáltalán nem hiányzott egy újabb kétes
kapcsolat. Higgyétek el, eddig mind az volt. De nem mondhattam
nemet elsősorban a macskámmal történt szerencsétlen események
miatt.
Fogalmam sem volt, hogy a butikom egyik vevőjének a fia, akivel
mindenképpen össze akar hozni, az a kormányzó. A KORMÁNYZÓ.
A legszexibb pasi New York államban, aki után elepedek.
Most pedig itt a lehetőség, és teljesen kivagyok. Én nem vagyok
politikus-barátnőnek való. Mert kissé őrült vagyok. És titkaim is
vannak. De hát mégis csak álmaim férfijáról van szó. Mégis mi baj
lehet egy ártatlan randiból? Megsúgom: nagyon sok.
A New York Times és USA Today bestsellerszerző, Jana Aston
édes, vicces és szexi regénnyel jelentkezik. A bájos és szertelen
Audrey és a megfontolt, elérhetetlennek tűnő politikus, Warren
románca mindenkit levesz a lábáról.
 ELSŐ FEJEZET
Mindenkinek el kell kezdenie valahol. Első lépések, első mondat,
első csók. És mindannyian újrakezdjük. Bizonyos szempontból
minden egyes nap egy új kezdet.
Akárhányszor azt gondolod, ez volt az utolsó, mindig kiderül,
hogy tévedsz, ami persze – a megfelelő szemszögből nézve – dühítő.
Én dolgozom ezen. A látásmódomon.
Ha nem lennék leégve, nyilván másképp látnám a dolgokat.
Hogy mire van szükségem? Eladásokra. De nagyon.
A divat színtere Albanyban egészen más, mint New Yorkban
volt. Megrázó, tudom.
Persze, az élet is olcsóbb, úgy nagyjából egy csilliárd dollárral.
Ráadásul ez egy új első lépés. Ráadásul az internet az a hely, ahol a
vintage ruhák újra élnek. Tudom, tudom. Ez nem is egy létező
dolog. Még. De annak kellene lennie. Új életet lehelni a régi stílusú
ruhákba, nekem ez a szenvedélyem.
Azt hiszem, szeretem a régi dolgokat és az új kezdeteket. Egy
köteg vadonatúj anyag sosem hoz lázba, de egy kilencvenes évekből
származó, válltöméses kosztüm vagy egy vintage márkás ruha a
nyolcvanas évekből?
Már pusztán a lehetőség is elegendő ahhoz, hogy beinduljak.
Egy varratbontó, egy varrógép, egy halom ötlet és fortély, és a
nagymama szekrényének mélyén rejtőző ruhából egyedi,
megismételhetetlen kincs lesz ahelyett, hogy az idők végezetéig egy
használtruha-boltban senyvedne. Vagy ami még rosszabb, a
szeméttelepen végezné.
Persze nagyon nehéz megtalálni az egyedi darabok közönségét.
Amíg az interneten nem sikerül nevet szereznem magamnak, a
házam földszintjén kialakítottam egy butikot.
Nyilvánvalóan jobb lett volna egy üzlet a Hampton-vidéken,
miután elhagytam a várost, de sajnos a ház, amit örököltem,
Albanyban van, szóval itt vagyok.
Romantikusan hangzik? Egy barna, polgári ház Amerika egyik
legrégebbi városában? Hát nem az. Ez Albany. Lehet, hogy Albany
az állam fővárosa, de mindenki tudja, hogy a világ, a divat és
minden más tekintetében New York a mérvadó.
Ráadásul a ház egy igazi pénznyelő, és képtelen vagyok eladni. A
földszint, ahol a bolt van, még nem is olyan vészes. A keményfa
padló és a régi fa szegélylécek sosem mennek ki a divatból. A
konyha és a fürdő viszont… ne is kérdezzétek! Sajnos a képességem,
hogy régiből újat varázsoljak, nem terjed ki semmire, amihez
villanyfűrész vagy kalapács kellene.
De semmi gond. Ez csak az első lépés.
És a legjobb vevőm épp egy olyan ruhát próbál fel, amit direkt
neki alakítottam át. A legjobb vevő alatt azt értem, hogy a hölgy
most jár harmadszor nálam. Legutóbb, amikor itt járt, észrevettem,
hogy egy ruhát méreget, és lecsaptam a lehetőségre.
– Ez borzasztóan idejétmúlt, kedvesem – mondta, miközben
sóvárogva tapogatta az anyagot.
– Azt megoldhatom. Szétszedem, és csinálok belőle valami
teljesen újat.
– Szétszedni egy régi Valentinót egy kissé drasztikusan hangzik,
nem? – méregetett, mintha azt próbálná eldönteni, tényleg képes
vagyok-e rá, vagy egyszerűen csak megőrültem.
– Nos, van itt egy nagy szakadás az anyagban – mutattam meg
neki a sérülést –, és a szegélyen lévő foltot sem lehet eltávolítani.
Soha, senki sem veszi már fel ebben az állapotában, úgyhogy
igazából szívességet tennénk a ruhának.
– Hm… – hümmögött, miközben méregette a jelzett hibákat. –
Igaza van – mondta, majd hozzátette azt a pár varázsszót, amit oly
régóta vártam. – Egy hét múlva visszajövök.
Most próbálja az elkészült művet, én fel-alá járkálva várom az
ítéletet. Darabjaira szedtem, és koktélruhát csináltam belőle. Senki se
mondaná meg, miből lett ez a lábközépig érő, ízléses V nyakú ruha,
amire saját kezűleg varrtam fel egy flittersort a nyakrész
díszítéseként. Tökéletesen csillan meg rajta a fény. Ha Mrs.
Bianchinak nem tetszik… sebaj! Majd eladom a neten. De jobban
örülnék egy gyors üzletnek, ami akár visszatérő vendéget is
jelenthet. Meglehet, a barátainak is szüksége lenne egy-két ruhára.
Az öltözőben néma csend honol.
 Nyugtalan vagyok, fújtatok egyet.
– Egy férfira van szükséged.
Az asszisztensemre pillantok, aki igazából nem is a beosztottam,
mert sosem vettem fel, nem is fizetek neki, de ő mindenkinek az
asszisztensemként mutatkozik be, és nem is megy sehová.
– Ah, remek. Miller, egyáltalán nincs szükségem férfira. És ki
vagy rúgva.
– Mivel nem dolgozom itt, nem is rúghatsz ki – lapozgatja az
állványon sorakozó vintage St. John-ruhákat, amiket a hétvégén
vettem egy garázsvásárban. – Egy férfi kell neked – kezdi újra, de
még időben a szavába vágok.
– Nekem biztosan nem – nyomom meg a biztosan szót egy
megvető pillantás kíséretében, majd egyenesen a szemébe nézek. –
Ez nagyon szexista volt. Egy randi majd betölti az űrt az életemben?
Kérlek… Ennél többre számítottam a korosztályodtól.
Meg sem próbálom leplezni, ahogy a szemem forgatom.
Miller keze megáll a levegőben, megvető pillantással néz felém.
– Egy férfira van szükséged, aki megszereli a szivárgó csöveket –
vágja rá pléhpofával, és az emelet felé sandít. A harmadik árajánlatot
kértem már be. – És egy másikra, aki kijavítja a gipszkartont.
Ó.
– Akkor is szexista – motyogom. – A legutolsó villanyszerelési
ajánlatot egy nő adta.
– Persze – tart drámai szünetet Miller. – De ha már felhoztad,
szerintem egy randiba se halnál bele.
– Nem én hoztam fel!
Azt hiszem. Francos tinik! Az ő korában én közel se voltam
ennyire magabiztos.
– Egy kis románc jót tenne a kreativitásodnak. És talán azt is
tudná, hogy kell használni egy kalapácsot.
– Miller!
– Mi van? – néz fel az állványból. – Ne kapd fel a vizet, nem
rosszindulatból mondtam! Szükséged van segítségre a ház körül. És
egy randira is.
– Én nem… – de gyorsan elhallgatok.
 Nem érdekes. Nem fogok vitatkozni a tinédzser nem
alkalmazottammal a nem létező szerelmi életemről. Amihez semmi
köze. Egyébként is, manapság a tinik a veszekedés nagymesterei.
Most Mrs. Bianchira kell koncentrálnom. Na nem mintha tehetnék
bármit is azon kívül, hogy az öltöző függönyét bámulom, és várok.
– Csinálhatnék neked egy online társkereső profilt.
Oké, ezt az ötletet most azonnal, csírájában kell elfojtanom.
– Online randi? Te próbáltad már, Miller? – kérdezek vissza, és
igyekszem a lehető legkomolyabbnak tűnni.
Szemöldököm a magasban, kezem a csípőmre támasztva. Ezek a
mai kölykök! Fogalmuk sincs arról, milyen is a való világ.
– Természetesen nem. Még gimibe járok – gúnyolódik.
– Pontosan. Engedd meg, hogy felvilágosítsalak. A netes randi
egy igazi rémálom. Az egyetlen jó párosítás, amire online tettem
szert, az Gary volt, úgyhogy kösz az ajánlatot, de nem.
– Gary egy macska.
– Így van.
– Akkor legyél vénlány, nekem mindegy.
– Kösz – vágom rá szárazon.
– Rám hagyhatod ezt a kócerájt – mutat körbe a boltomon –, ha
elpatkolsz.
– Huszonhét éves vagyok.
– Parkolópályán vagy, örökös nélkül.
Ez a srác…
– Örökös? Csak nem történelmi romantikus regényeket kell
olvasnotok az albanyi gimiben?
Miller megvonja a vállát, és levesz egy zöld gyapjúkabátot az
állványról. Nem tudom eldönteni, hogy rám unt-e, vagy csak a
jövőbeli örökségén mereng.
– Mihez kezdesz ezzel? – kérdezi, és végigsimít a kabát
hajtókáján.
– Még nem tudom – pillantok a kabátra a válla fölött. Húsz
dolcsival többet fizettem érte, mint szerettem volna, de teljesen
elvarázsolt a színe. – Az anyaga időtlen, de a válltöméstől meg kell
szabadulni, szóval teljesen át kell dolgoznom. De igazán szép darab,
nem?
 – Kibonthatom a varrásokat? – kérdezi kezében a varratbontóval.
Megengedem neki, és újra az öltöző felé fordulok, a potenciális
vevőmre koncentrálok.
– Van valami, ami nem tetszik a ruhában? – szólok be óvatosan. –
Szívesen megoldom. Bármit meg tudok csinálni.
Egy újabb másodpercnyi csend, majd a függöny mögül hirtelen
előlép Mrs. Bianchi abban a ruhában, amiben érkezett. A ruhámat a
karján tartja. Elszorul a szívem. Utálta. Biztosan utálta! Nem is volt
rajta még annyi ideig se, hogy megmutassa nekem, vagy
megpördüljön benne a sarokban álló nagy, háromrészes tükör előtt.
– Hogy tetszett? – teszem fel a kérdést még mindig
reménykedve, bár az arca nem árul el semmit.
Tudom, hogy a ruha tökéletes, de lehet, hogy ő ezt másként látja?
Talán önmagában a régi ruhák átalakításával van gondja, vagy
egyszerűen csak nem neki való a végeredmény?
Töprengve méreget, számító tekintete végigfut a bolton. Valóban
egy kissé csupasz, bár én inkább az „ízlésesen minimalista” jelzőt
használom a „nincs-semmi-pénzem-sikkes” helyett.
Csak most jövök rá, hogy az árról még nem is beszéltünk. Alul
fog értékelni. Hm… Hát jó. Ha a költségeim megtérülnek, talán az is
elég, ha szerzek egy visszatérő vendéget. Az eredeti ruhát a
szakadás és a folt miatt nagyon olcsón szereztem meg
Schenectadyben egy garázsvásáron.
– Maga nagyon tehetséges, Audrey – szólal meg végre Mrs.
Bianchi.
Erre nem voltam felkészülve. Nem a legjobb indítás egy
alkudozáshoz.
– Köszönöm? – válaszolom, de még én is hallom a kérdőjelet a
szó végén, úgyhogy egy kicsivel magabiztosabban újra
megpróbálom azt remélve, hogy a hangomból kiérezhető a „drága”
és a „megéri” jelző is. – Köszönöm.
Ki is húzom magam egy kicsit.
– Hogy lehet, hogy még nem hallottam magáról?
– Nos, ez a hely nem éppen… ideális, és még csak most vágtam
bele. Az ügyfélszerzés és a készletbővítés fázisában vagyok.
 – Albanyban? – sandít felém Mrs. Bianchi, magasba emelkedő
szemöldöke elárulja, mennyire nevetségesnek tartja az ötletet. –
Miért nem a városban van?
Naná, hogy New Yorkra gondol.
– Ott drága az élet – válaszolom.
Ez egy olyan indok, amit mindenki megért. New York a legtöbb
embernek nagyon drága. És igaz is. Többé-kevésbé. Részben.
– Sok nagy horderejű eseményen veszek részt New Yorkban –
folytatja Mrs. Bianchi. – Jótékonysági rendezvények,
adománygyűjtések, ilyesmik.
Alábecsültem a tárgyalási képességeit. Mrs. Bianchi pontosan
tudja, mit csinál. Egyértelmű, hogy kedvezményt akar. Végigmérem
a cipőjét és a táskáját. Drága. Klasszikus. De a gazdagok is szeretnek
alkudozni.
– És szeretné a ruhámat viselni az egyiken?
– Talán… – válaszolja, de nem úgy tűnik, mint aki át akarja adni
nekem a ruhát, hogy betehessem egy ruhatartó zsákba, és
elvehessem a vételárat.
Ehelyett körbejárja a boltot, fürkésző tekintete minden egyes
részletet megvizsgál, köztük engem is.
Nem szabad ficeregnem.
Sötétszőke hajamat laza copfba fogtam, a vége a vállamat súrolja.
Így kényelmes munka közben, és egyébként is nagyon esztétikusnak
tartom.
Az exem utálta. Bohém külsőnek nevezte, és nem bókolni akart.
Ki tudnád egyenesíteni a hajad a ma esti vacsorához, Audrey?
Hát, igazából nem. Nem tudnám.
Egy hatvanas évek ihlette ruha van rajtam, amit magam
készítettem régi, megmentett anyagokból. Pár jól megvarrt betartás,
egy finom szegély a nyakvonalnál, szexi alj, és senki sem veszi észre,
hogy ez valaha egy asztalterítő volt. Hm. Lehet, hogy hippi vagyok?
Biznisz-Barbie-nak kellett volna öltöznöm, ha tényleg el akarom
adni ezt a ruhát, de már késő.
Mrs. Bianchi megáll előttem, a fejem búbjától a lábujjamig
végigmér, tekintete inkább dicsér, mint bírál. Biccent egyet, amikor
döntésre jut, én pedig reménykedem, hogy ugyanarra gondolunk:
elviszi a ruhát, és rendel egy másikat is.
De nem.
– Kedvelem magát, Audrey.
Szuper! Én is kedvelem magam.
Persze ezt nem mondom ki hangosan.
– Tudja, a fiam szerint is nehéz ismerkedni – mondja végül, egyik
szemöldökét a magasba húzva.
Jaj, ne! Ne, ne, ne és ne!
Megfordulok, és gyilkos tekintettel nézek Millerre, az se érdekel,
ha Mrs. Bianchi látja. Ez az ő hibája. A vevők előtt piszkál azzal,
hogy randiznom kellene. Pontosabban egy vevő, mert csak ennyi
volt eddig. De akkor is, a lényeg az, hogy Mrs. Bianchi hallotta,
miről beszélgettünk, és most össze akar boronálni a fiacskájával.
Márpedig, ha egy pasinak az anyja keres lányt, akkor nem is kell
többet mondani róla, igazam van?
Miller felhorkan.
– Életem legjobb munkája – mormolja az orra alatt, de fel se néz a
varrásból, amit épp visszafejt, mintha ez valahogy láthatatlanná
tehetné őt.
Majd később beszélek a fejével.
Visszafordulva Mrs. Bianchihoz, csípőre teszem az egyik kezem,
amolyan tisztelettudó, de mégis tekintélyt parancsoló módon. Itt én
irányítok, ugyebár…
– Mrs. Bianchi. Jól értem, hogy valamiféle egyezséget próbál
kieszközölni a ruháért és… – itt kis szünetet tartok, hátha magától is
rájön, mekkora őrültség a javaslata – …egy randevúért a fiával?
– Isten ments! – legyint azonnal, és tökéletesen játssza el, hogy
már a feltételezés is mélységesen megdöbbentette. – A ruháért
természetesen fizetni fogok.
– Természetesen – ismétlem az övénél sokkal bizonytalanabb
hangon.
Lehet, hogy csak képzeltem ezt a randevús vonalat? Valószínűleg.
– A randi amolyan szívesség lenne inkább – folytatja Mrs.
Bianchi könnyedén, mint azok a nők, akik mindig elérik, amit
akarnak.
 Kiábrándítónak kellene lennie, de igazság szerint… a hölgy mégis
elbűvölő.
Az emeleten felszisszen egy cső, amit a vízvezeték-szerelő ízes
káromkodása követ.
Utána egy pukkanás, egy biztosíték mehetett ki, mert azonnal
elsötétül minden. Szerencsére odakint süt a nap, így nem borul ránk
a vaksötét. Az ablakokon bőven elegendő természetes fény jut a
boltba.
Semmi gond.
Minden rendben.
Igen, kissé fura.
Kiegyenesítem a vállamat, felkészülök. Úgy akarom lezárni ezt az
eladást, hogy ne kelljen elmennem egy rémes randira valakivel, aki
nem tud ágyba bújni senkivel, hacsak az anyja le nem szervezi neki.
És akkor a szemem sarkából megpillantom Garyt. Vörös,
túlsúlyos teste lassan előbújik a pinceajtó mögül, szájában egy…
Édes istenem! Ennyit a humánus egércsapdáról, amire tizenhárom
dollárt költöttem. Nyugodj békében, kishaver!
Egy pillanat… az az egér még mozog?
Kaphatnék pár percet? Csak egyet?
Tudjátok, mit? Egy rossz randi még sose ártott senkinek. Építi a
személyiséget. Egy napon vicces történet lesz belőle.
Mrs. Bianchinak azonnal el kell hagynia a boltot. Kezem a
derekára csúsztatom, és gyorsan a bejárati ajtó felé vezetem, mielőtt
még az internetről szerzett leghűbb társam egy élő egeret hajít a
potenciális vevőm lába elé.
– A fia az alagsorban lakik, Mrs. Bianchi?
A hölgy felnevet.
– Istenem, dehogy! Saját lakása van. És munkája. Nagyon jó
munkája.
Remek. Akkor ő fizet.
– És pontosan mire gondolt?
 MÁSODIK FEJEZET
Nincs nyoma emberrabló furgonnak, amikor a találkozó
helyszínéhez közeledek. Ahogy Mrs. Bianchinak sem. Csak úgy
tudtam kitessékelni a boltból, hogy gyorsan beleegyeztem: egy óra
múlva találkozunk az utca túloldalán a kapuknál. Amilyen hülye
vagyok, elfelejtettem megkérdezni, hogy hová megyünk. Sőt,
egyáltalán nem tettem fel kérdést.
Túlságosan kecsegtető volt az ajánlata ahhoz, hogy olyan
apróságokkal foglalkozzak, mint hogy talán elrabolnak, vagy hogy
hová is akar vinni. Szóltam Millernek, hogy hívja a rendőrséget, ha
másnap nem találna meg, ő azt mondta, oké, és ennyi volt.
Statisztikailag elég csekély a valószínűsége annak, hogy ez a nő
egy embercsempész-hálózat tagja legyen. Valószínűleg minden
rendben lesz, de az biztos, hogy nem szállok be mellé, ha egy fehér,
ablaktalan furgont vezet.
Átvágok az Eagle Streeten, a ruhatartó zsák az alkaromon pihen.
Megígértem Mrs. Bianchinak, hogy magammal hozom a ruháját,
amikor kitessékeltem az ajtón, miközben a macskám a hátunk
mögött lassan baktatott szájában az új barátjával.
Aki élt és virult. Amint megfordultam, Gary elengedte, majd a
mancsával a földhöz tapasztotta és felnézett rám. Be kell vallanom, a
tekintete egyértelműen lesújtó volt. Nem tudom, hogy a lakóhelyünk
állapota miatt, vagy egyszerűen azért, mert úgy gondolta, nem
vagyok képes gondoskodni róla. Később majd lesz egy-két szavam
hozzá a viselkedésével kapcsolatban.
Mindegy, most már a kapuknál vagyok. A kormányzó villájának
bejáratánál, hogy pontos legyek. Az ember azt gondolná, hogy egy
kormányzó inkább a Hamptonhoz hasonló környéken lakik, de nem.
A jó öreg Albanyban ez is másként van. Az alapító atyák ezúttal nem
voltak előrelátóak. A Niagara-vízesés a turizmus miatt lett volna
sokkal jobb. Poughkeepsie pedig már csak azért is, mert viccesen
hangzik.
Miért van az, hogy az államok fővárosai mindig a
legvalószínűtlenebb települések? Ott van például Illinois, fővárosa
Springfield. Ostoba. Akik az általánosban megbuktak az államok
fővárosairól szóló teszten, mind azt hiszik, Chicago. Főleg azért,
mert Chicago az egyetlen illinois-i város, amiről már mindenki
hallott. Az egész fővárosteszt egy nagy átverés, ha engem kérdeztek.
Hogy lehet az, hogy Kaliforniának nem Los Angeles a fővárosa?
Nevetséges. A floridai St. Augustine Amerika legrégebbi városa, de
naná, hogy össze kell zavarni a fiatal agyakat azzal, hogy Florida
állam fővárosát inkább Tallahassee-be rakják! Létezik egyáltalán
ilyen nevű város? Ott van Miami, a Disney World, St. Augustine és
egy halom tengerpart, és végül ott van… Tallahassee.
A járdán topogok a lápfejemmel.
Talán egy-két perccel hamarabb érkeztem, mert öt percre
saccoltam az ideutat, de harminc másodperc bőven elég volt. Nem
zavarna, ha Mrs. Bianchi meggondolta volna magát – az, hogy
felültet egy anya, aki össze akar boronálni a fiával, messze van attól,
hogy felkerüljön életem legrosszabb randijainak toplistájára. Tényleg
nem zavarna. De ha nem akarná kifizetni a ruhát, az már igen.
Ráadásul a megállapodásunk kissé túlmutatott ezen a ruhán. Tessék,
itt kurválkodok a divatért.
Persze nem szó szerint. Ugyan nem volt egyértelmű, de én azért
tisztáztam. A csók nem kötelező.
Szegény srác! Az anyjára van szüksége, hogy elmehessen egy
csókmentes randira! Bizonyára nagyon visszataszító, vagy
reménytelen eset. Mrs. Bianchi megesküdött, hogy nem a pincéjében
lakik. Bár azt elárulta, hogy amikor a városban van, nála száll meg,
de nem győzte kihangsúlyozni, hogy ő maga Manhattanben él, és
nem lesz az utunkban.
Aha…
Várakozás közben próbálom elképzelni, mibe keveredtem. Egy
huszonöt és negyvenöt közötti férfi jelenik meg lelki szemeim előtt,
akinek tiszteletreméltó állása van, mondjuk, könyvel, vagy műszaki
területen dolgozik. Biztos, hogy nem főnök, talán vezető
projektkoordinátor. Aki nem randizik. Pontosan öt óra tizennégy
perckor ér haza a munkából, este tizenegyig online videójátékokkal
játszik, a vacsorája pedig egy megmikrózott félkész kaja.
A felnőtt fiáért aggódó anya havonta egyszer elkocsikázik
Albanyba, hogy meglátogassa, de igazából azért jön, hogy
megbizonyosodjon róla: mossa a lepedőit, takarítja a fürdőszobát,
rendben van-e a kamra, és kérdőre vonja, miért nem talált még egy
kedves lányt magának.
Mindegy. Csókmentes randi. Megoldom.
A kettőkor induló bejárásra már összegyűlt a turistacsoport.
Naponta négy alkalommal indulnak útnak. Ezt onnan tudom, hogy
az ablakomból látom őket, és kíváncsiságból utánanéztem, mi
történik. Én magam sosem vettem részt rajta, nem vagyok kocka.
Mégis ki akarja körbejárni a kormányzó birtokát? Uncsi! Gondolom
tele van régi cuccokkal. És persze a kormányzóval.
Ez valójában nem igaz.
Én imádom a régi cuccokat, ráadásul furamód nagyon bejön New
York kormányzója. Ha az ő házába szerveznének turistalátogatást,
azt hiszem, könnyedén rálépnék a zaklatás felé vezető útra.
Talán egyszer mégis elmegyek, de mivel előre kell bejelentkezni,
és engem most nagyon lefoglal, hogy legatyásodva próbálom
felépíteni a vállalkozásomat, nem jutott még rá időm.
És igen, igen. Tudom, hogy a kormányzók általában nem túl
szívdöglesztő, idős fehér férfiak, de Russo kormányzó fiatal.
Fiatalos. És olasz. És dögös. És bejön nekem. Vessetek meg.
Az ember nem tudja megválasztani, kit szeret.
Ahogy azt sem, hogy kivel maradjon elég sokáig ahhoz, hogy
kiderüljön, az általa sugárzott mérhetetlen pöcsfej energia nem
véletlen.
Sebaj.
Hol a francban van már Mrs. Bianchi? A telefonomra pillantok.
Egy perccel múlt két óra, szóval…
– Audrey!
Mrs. Bianchi hatalmas mosollyal az arcán áll előttem. Jól van, ez
fura. Mégis honnan került elő? Esküszöm, kikészülök! Lehet, hogy
valamiféle alakváltó? Remélem! Sajnos nem tudok túl sokáig
merengeni ezen, mert máris átkarolja a derekamat, mintha régi jó
barátok lennénk, és átvezet a kapun.
Egy pillanat!
– Csatlakozunk a turistákhoz?
 Istenem! Ez a nő nagyon furcsa! Az a helyzet, hogy
megkedveltem, az ösztöneim azt súgják, jó ember. De az ösztöneim
már sokszor becsaptak, nem csoda, ha megkérdőjelezem őket. Azaz
magamat.
– Hm? – billenti oldalra a fejét zavarodottan.
– Miért megyünk be? Talán itt dolgozik a fia?
Az idegenvezető felé pillantok, de ő idősebb, mint Mrs. Bianchi,
nem lehet a fia. Egyébként is, már hatszáz méterrel előbb tart a
csoporttal, és a másik irányba mennek. Lelassítom a lépteimet, hogy
Mrs. Bianchinak is mérsékelnie kelljen a tempót.
– Nem kellene a csoporttal tartanunk?
Oké, most már kissé aggódom. Gyorsan körbenézek. Nem értem,
miért nem kerítettek be máris a szúrós tekintetű, adó-vevős
biztonságiak. Arra felkészültem, hogy ma délután esetleg
elrabolnak, de arra nem, hogy letartóztatnak, amiért betörtem a
kormányzó birtokára. És… a csoportot már nem is látom. Most már
hivatalosan is tilosban járunk.
Az nem lehet, hogy letartóztassanak. Egyszerűen nincs rá
pénzem.
– Ó… – torpan meg Mrs. Bianchi. – Erről nem beszéltünk?
– Miről is? – pillantok mögé, miközben próbálom az ellenkező
irányba fordítani.
Talán még elérhetjük a többieket. Nem lehetnek olyan messze.
És tessék, máris a hatalmas veranda oldalsó ajtajánál vagyunk,
Mrs. Bianchi pedig a kilincs után nyúl.
– Mrs. Bianchi – figyelmeztetem szinte már zihálva –, itt nem
mehetünk be.
– Dehogynem! Ezt az ajtót sosem zárják be – válaszolja, mintha
ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és benyomja az ajtót.
– Emlékszik, amikor azt mondta, a netes randi nagyon nehéz
dolog?
– Igen.
Esélyem sincs, hogy kifejtsem a véleményem, mert Mrs. Bianchi
máris elveszi tőlem a ruhatároló zsákot, majd ráhajtogatja egy
karosszékre, mintha csak otthon lenne, ami nevetséges, hiszen a villa
New York állam tulajdona, és…
Ó
 Ó…
Jaj, ne…
– Nos, ezzel Warren is így van – folytatja a folyosón lépdelve,
miközben én egy oldalsó ajtónál lefagyva állok a kormányzó
házában. – Maga tökéletes. Pontosan erre van szüksége! Jó
előérzetem van kettejükkel kapcsolatban, és az ösztöneim sosem
csalnak meg.
Warren Russo. New York állam kormányzója. Akinek az anyja
szervez randevút.
Ööö… velem?
– Audrey? Jön? – áll meg Mrs. Bianchi, amikor észreveszi, hogy
nem követem. – Csak pár percünk van, mielőtt elmegy a városból,
hogy találkozzon a polgármesterrel. Mindenképpen be akartam
szorítani mára ezt, hogy még a hétvégi adománygyűjtés előtt
találkozhassanak.
– Maga a kormányzó anyja? – sziszegem a kérdést halkan.
Nem is tudom, miért, de úgy érzem, ennél hangosabban most
nem illene beszélnem.
Rendben, elismerem, említett valamit egy adománygyűjtésről,
miközben kitessékeltem a boltból. Emlékszem, a történelem
legunalmasabb randijának hangzott, de ingyen vacsorával
kecsegtetett egy nem romantikus környezetben, szóval, úgy
gondoltam, csak nyerhetek vele.
– Talán ezt sem említettem? – ráncolja össze a homlokát, fejét
kicsit oldalra billenti.
Nem ismerem túl jól, de biztos vagyok benne, hogy Mrs. Bianchi
ezt az arckifejezést veti be, amikor ártatlanságot színlel, holott
nyakig benne van a slamasztikában.
– Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ezt elfelejtette
megemlíteni – válaszolom még mindig suttogva, némi
szarkazmussal a hangomban.
A helyzet az, hogy a kormányzó iránt érzett vonzalmam teljesen
ártalmatlan. Nem követem az interneten – túl sokszor. Ez amolyan
átlagos, társadalmilag teljesen elfogadható érdeklődés. Nem is tudok
róla sokat, azt sem, hogyan néz ki az anyja. Vagy azt, hogy a
vezetékneve nem Bianchi, hanem Russo.
 Pedig ez az információ sokkal hasznosabb lett volna, mint az,
hogy hogyan néz ki a kutyája. Duke. Pontosan tudom, hogy néz ki
Duke, mert végigpörgettem a kormányzó Instagramját – persze
teljesen normális, hétköznapi érdeklődéssel, és egy halom képet
találtam a kutyáról a művészien megkreált politikai témájú posztok
és a kormányzót egy-egy törvényjavaslat beiktató aláírása közben
ábrázoló fotó között.
Igen. Ha belegondolok, nem is posztol túl sok képet magáról. De
Duke nagyon cuki. Egy juhász-husky keverék, ha ez bárkit is
érdekel. Olyan kutya, akiből kinézed, hogy vészhelyzetben képes
egyedül megnyomni a tűzjelzőt, evakuálni az egész épületet, és
közben még egy pokrócot is magával visz, nehogy megfázzon
valaki, amíg megérkezik a segítség. Egy Great Neck-i menhelyről
származik, és mondhatjuk, hogy elbűvölt.
Jó lett volna, ha a kormányzó anyjára is rákerestem volna.
Akárhogy is, ez nem fog működni.
Mrs. Bianchi megérzése most hatalmasat tévedett.
Ezt próbálom épp elmagyarázni neki az ajtó felé haladva, de Mrs.
Bianchi nem valami jó hallgatóság. A folyosó felé cibál, miközben
Warrent próbálja eladni nekem.
Az anyák már csak ilyenek.
– Figyeljen! Tudom, hogy kissé hűvösnek tűnik – folytatja Mrs.
Bianchi, és bevezet egy rémesen berendezett szalonféleségbe. – De
ha felenged, egy igazi kincs!
Nem erről van szó. Én tényleg szexisnek találom a hűvös
viselkedést. A főnökösködő, magabiztos rezgés az elevenembe talál.
De ez akkor se történhet meg.
Ez itt… nem az én világom. Én ruhatervező vagyok. Ráadásul
nem a híres, hanem az éhező fajta! Még abban sem vagyok biztos,
hogy tervezőnek vagy inkább újratervezőnek kellene-e neveznem
magam! Vagy átalakítónak. Az exem utálta az egészet. Ő hobbinak
nevezte, nem karriernek. Ez azért nem olyan, mintha orvos lennél,
Audrey. Vagy valami elfogadható, mondjuk, fogász.
A seggfej.
Seggfej vagy sem, ez az összeboronálási kísérlet több mint
nevetséges. Mrs. Bianchinak abban valószínűleg igaza van, hogy egy
szingli politikusnak elég nehéz randevúzni, a netes társkeresés szóba
se jöhet. Egy Warren Russo nem húzogathat senkit jobbra-balra.
Kollégával se randizhat, hiszen ő a főnök. Nem csíphet fel egy
gyakornokot, sőt még a hivatalvezetőjével se kavarhat anélkül, hogy
kínos politikai ügy ne lenne belőle.
De az anyja biztosan ismer egy kedves tanítónőt, akivel
összehozhatja! Egy szép lányt, akinek az apja egy gyógyszeripari
céget vezet. Vagy ha ő nem is, de egy barátnője tutira ismer valakit!
Az ajtóra pillantok, és már a menekülőutat tervezem, amikor
valami nedves böki meg a tenyeremet.
– Ó, ez Duke! – kiáltok fel lelkesen, amikor meglátom a
farokcsóváló négylábút.
Imádom a kutyákat. Minden kutyát. Ha kutyát látok, azonnal
meg akarom simogatni. Mindig. Mindegyiket. Kivétel nélkül. Ha
Mrs. Bianchi egy olyan furgonnal jött volna, ami tele van
kutyakölykökkel, kérdés nélkül beszálltam volna.
Máris indulok, csak előbb megsimogatom Duke-ot.
– Hullik a szőre – jegyzi meg Mrs. Bianchi nem túl nagy
lelkesedéssel.
– Nem számít!
Térdre ereszkedve vakarom Duke fejét a füle mögött. Nem
akarok felvágni, de Duke eléggé odavan értem. Levágta magát a
földre, a hátára fordult, és a hasát mutogatja, őszinte örömmel az
arcán hallgatja, ahogy azt gügyögöm, milyen jófiú. Ekkor kerül a
látóterembe egy pár tökéletesre fényezett cipőorr.
Ó, basszus!
Volt, hogy elképzeltem pár mocskos jelenetet, amiben a
kormányzó előtt térdelek, de az biztos, hogy egyikben sem kapott
szerepet a kutyája. Vagy az anyja.
A szívem majd kiugrik a helyéről, érzem, ahogy elpirulok,
miközben felemelem a fejem, hogy bebizonyosodjon: a csillogó cipőt
valóban Warren Russo viseli. Az az igazság, hogy a vágyaink
tárgyának nem lenne szabad valósággá válnia. Warren csak egy
fantázia, és még olyankor sincs semmi közös bennünk, leszámítva az
őrjítő szexet.
De ő az.
 Feltápászkodom, a levegőben egy maroknyi kutyaszőr lebeg. A
lábamnál Duke morogva jelzi, nem örül, hogy véget ért a hassimi.
– Warren, ő itt Audrey Gibson – mutat be a fiának Mrs. Bianchi.
Egy elszabadult tincset a fülem mögé tűrök, majd kezet rázunk.
Mintha csak kampányolna.
Istenem… A kormányzónak fogalma sincs az anyja tervéről!
– Audrey, örülök, hogy találkoztunk.
Illedelmes. Felületes. Rideg.
– Audrey lesz a partnered szombaton – teszi hozzá az anyja.
A bejelentés úgy csap le Warrenre, mint egy hároméves festékes
ujjakkal a hófehér kanapéra.
 HARMADIK FEJEZET
Warren megtorpan. Három lépésre van tőlünk, figyelmét a bal
csuklóján díszelgő óra számlapja köti le. Lassan megfordul, tekintete
az anyjáról egy pillanatra rám, majd visszavándorol.
Futó pillantásából nem tudok kiolvasni semmit, és ez nagyon
idegesít. A szívem még mindig hevesen ver attól, hogy egy
helyiségben vagyunk. Még mindig bizsereg a kezem az egyszerű,
hivatalos kézfogástól. A képzeletem millió képet szül arról, hogy
festhet a tökéletesre szabott öltönye alatt, ami biztos, hogy nem
vintage, és nem is egy régi gyapjúszófából alakították át. Egyébként
nincs bajom az új ruhadarabokkal sem, ha egy férfinak pokolian jól
áll. Öltönypornó. Fekete, hófehér inggel és hazafias kék
nyakkendővel.
Akkor is elalélnék, ha nem érdekelne az anyag minősége, a
tökéletesre szabott szegélyek, amiket igazán jól meg tudtam figyelni,
amikor még a földön térdeltem. Kifogástalan.
És még az illata is jó! Erre sosem gondoltam!
Jól néz ki, finom az illata, jól öltözik. Magabiztosságot sugároz.
Pontosan olyan, akire nincs szükségem.
– Anyám – mondja Warren szárazon.
Egyetlen szó, de a hangneméből egyértelmű, hogy megannyi
korábbi összetűzés áll a háttérben.
Mrs. Bianchi rendíthetetlen.
– Azt mondtad, nincs időd randizni, én pedig megígéretem, hogy
intézkedem – vonja meg a vállát, mintha ezzel minden el lenne
intézve, és nem tett volna semmi rosszat.
Warren két ujját végighúzza az alsó ajkán, hátrébb lépdel,
egészen az asztala széléig. Az irodájában vagyunk. Csak most tűnik
fel. Vagy inkább a dolgozószobájában, hiszen a kormányzói villában
él. Gyorsan körbepillantok. Nem úgy néz ki, mintha itt töltené
minden napját. Elég semmilyen. Talán olyan hely, ahol lezavar egy
gyors megbeszélést, amikor éppen nem a parlamentben van, vagy
ott, ahol a kormányzók törvényjavaslatokat írnak alá, meglévő
szabályokat vizsgálnak felül, vagy mit tudom én, mit csinálnak a
kormányzók.

É
 És tessék, egy másik férfi toppan a szobába, kezében akta, épp
egy mondat közepén tart. Warren felemeli két ujját, így kér egy
pillanatnyi szünetet.
– Akkor ezt elintéztük – mondja Mrs. Bianchi.
A szobában persze mindenki tudja, hogy egyáltalán nincs
elintézve semmi, még az a fickó is, aki csak most érkezett. Sőt, még
Duke is tudja!
– Kedvelem Audrey-t. Jó Előérzetem van – teszi hozzá az anyja
diadalittas hangon, elégedett arckifejezés kíséretében, majd biccent
egyet, mintha ezzel hivatalosan is megpecsételné az előérzetét.
– Te és a te előérzeteid… – vágja rá Warren, miközben a tarkóját
dörzsölve minden egyes porcikája arról árulkodik, mennyire nem
akar ezzel az egésszel foglalkozni.
Az új jövevény sóhajt egyet, mintha már tudná, mi következik.
Duke is sóhajt. Nem vagyok benne biztos, hogy ő is a jövőbe lát,
vagy csak részese akar lenni a történéseknek. Persze az is lehet, hogy
csak egy újabb hassimire vágyik.
– Megőrültél. Beleavatkozol…
– Huszonhat órán át vajúdtam, Warren! – vág közbe Mrs.
Bianchi, és az az érzésem támad, hogy ezt az érvet már legalább
kétszázszor bevetette.
– Negyven évvel ezelőtt, anyám. Hálás vagyok a huszonhat
órányi szenvedésért, amit a világrahozatalom megkívánt tőled négy
évtizeddel ezelőtt, de itt az ideje, hogy túllépjünk ezen a témán.
Felhorkanok.
Senki se figyel rám, csak Duke. A kutya megböki a kezem azzal a
drága nedves kis orrával, és a lábfejemre lép.
– És egyáltalán hol találtál rá? – folytatja felém intve, de továbbra
is az anyjára néz. – Csináltál egy weboldalt?
Randizzegykormanyzoval.com?
– Ne légy nevetséges, Warren!
– Nehéz nem annak lenni, amikor vérrokonságban vagyok veled.
Amit onnan tudunk, hogy már nagyon, nagyon sokszor utaltál arra,
ahogy megszültél. A legjobbtól tanultam a nevetségességet.
– Megegyeztünk abban, hogy kell valaki, aki elkísér a hétvégi
esküvőre – Mrs. Bianchit láthatóan egyáltalán nem zavarja Warren
megjegyzése.
– Mi – hangsúlyozza ki Warren – nem egyeztünk meg
ilyesmiben.
– Egy kormányzói villa nem agglegénylak, Warren! Hanem
családi fészek!
– Micsoda lenyűgöző érv ez, anyám! Pedig pont most akartam
lecserélni azt az öreg kanapét a nappaliban, hogy betehessek a
helyére egy jakuzzit!
– Ne feleselj, Warren!
– Marcia – szól közbe az jövevény bizalmaskodó hangon.
Meghitt bizalmaskodás ez, de nem tudom, milyen kapcsolat
fűzheti őket össze. Korban közel állnak egymáshoz így ránézésre, és
a férfi úgy tűnik, elég jól ért Mrs. Bianchihoz és az ő… érzéseihez.
Úgy civakodnak egymással, mintha régóta házasok lennének,
aztán valaki megjegyzi, hogy ezt majd később, otthon átbeszélik.
Ebből arra következtetek, hogy egy párt alkotnak, de mérget azért
nem vennék rá. Akárhogy is, az biztos, hogy nagyon elragadóak.
– Muszáj nyitnia egy következő Mrs. Russo felé – igyekszik
meggyőzni a jövevényt Mrs. Bianchi, aki letett arról, hogy Warrennel
egyezkedjen a saját életéről. – Ez az agglegény-nonszensz nem
tarthat a végtelenségig! Rossz hatással van a szavazásokra, és az
anginámra is.
Igen, Mrs. Bianchi a mondat befejeztével drámaian a mellkasához
kap.
– Nincs is semmi bajod – jelenti ki Warren szárazon.
– De lehetne! – szór szikrákat Mrs. Bianchi szeme a fia felé, aki
meg merte kérdőjelezni a nemlétező egészségügyi problémáját. –
Bármikor kialakulhat. Mit tudsz te egyáltalán az angináról? Nem
voltál hajlandó az orvosira menni, így most nincs egyetlen doktor
sem a családban!
– Artie, te tudtál erről? – fordul Warren Artie felé, mit sem
törődve anyja lesújtó véleményével, mintha egy jól irányzott
pillantással előcsalogathatná az igazságot.
– Természetesen nem, de az ötlet nem is olyan rossz. Jót tenne az
imázsodnak – hallgat el egy pillanatra Artie. – Meglágyítaná.
– Mi a baj az imázsommal?
Ó
 – Ó, én tudom! – vágok közbe.
Nem tudom, mitől lelkesített fel ennyire, hogy tudom a választ,
de nagyon jó érzés, hogy végre van valami, amivel hozzá tudok
tenni a beszélgetéshez. Egy kicsit még integetek is, mintha valakinek
engedélyt kellene adnia arra, hogy beszéljek.
Három fej egyszerre fordul felém. Ha Duke-ot is beleszámoljuk,
akkor négy, de ő már eddig is rám figyelt, ezért talán nem számít.
– Azt mondják, követelőző – csapok bele azonnal, és az ujjaimon
számolom a szalagcímeket, amiket a kormányzóról olvastam az
interneten. – Nehéz együtt dolgozni magával – végre értelmet nyer
az a sok-sok internetes kutatás. – Zárkózott – teszem hozzá, de ez
szerintem is őrültség.
Igaz, valóban úgy rázott kezet velem, mintha azt akarná, hogy a
következő választáson rá szavazzak, ahelyett, hogy egyszerűen
letolta volna a nadrágját, de mentségére szóljon, a kormányzó nem
egy gondolatolvasó. – Arrogáns. – Nem is értem, miért gond ez,
hiszen pokolian jóképű, de persze minden csak nézőpont kérdése. –
Egyesek szerint túl progresszív, mások szerint viszont pont hogy
nem eléggé.
Itt szünetet tartok, mert az utolsó jellemzés valóban elég
homályos. Azt hiszem, egy adóreformról szóló cikkben olvastam
valahol. Csakis azért kattintottam rá, mert volt mellette egy kép is
Warrenről, amin azt a nyakkendőt viselte, ami kiváltott belőlem ezt-
azt, de az adótéma elég unalmas volt. Mivel elvonta a figyelmemet
egy új hirdetés a Poshmarkon, a végét már el se olvastam.
Megrázom magam, és folytatom:
– Mindig komornak tűnik, még akkor is, ha jó híreket közöl,
emiatt azok is elveszítik a lelkesedésüket, akik magára szavaztak.
Ujjamat az államhoz emelve gondolkodom, kihagytam-e valamit.
– Ó! És azonnal tudni, ha egy sajtótájékoztatón rögtönöz, mert
olyan sportmetaforákat használ, amiket a szavazók jó húsz százaléka
nem is ért.
Elismerem, ez kissé túlzás, és a húsz százalékot is csak én találtam
ki. Az igazság az, hogy én vagyok az a szavazó, én nem értem
azokat a sportmetaforákat. Pedig neki nagyon tetszenek, és ez
engem is beindít, de egyáltalán nem itt és nem most kell az
ilyesmiről beszélni.
Miután végeztem, a szobára csend ült. Nem tudom, szeretnék-e,
ha folytatnám, de ennél többet tényleg nem tudok. Nem politikai
elemző a szakmám, ugyebár…
Megkockáztatok egy röpke pillantást Warren irányába.
Távolságtartóan bámul, egyetlen apró mozdulatot tesz csupán,
miközben végigmér. Ujjával megérinti az alsó ajkát.
Mrs. Bianchi viszont… el van ragadtatva. Nem értem ezt a nőt!
Artie az óráját nézi, Duke pedig újra a lábfejemre lép.
Mondanom kell még valamit. Felemelem a mutatóujjamat, mert
ez lesz a hatodik, a bal kezem ujjait már végigszámoltam.
– A helikopter! Az emberek úgy gondolják, túl sokszor használja
az állami helikoptert.
Tessék. Ennyi.
Erre már Warren is reagál, a szemét forgatja. Igazából csak
megemelte a szemöldökét, és egy apró villanásra a plafonra emelte a
tekintetét, de mivel nem igazán ismerem őt, úgy gondolom, ez a
mozdulatsor lehet a Warren-féle szemforgatás.
– Hát nem bájos? – lelkendezik Mrs. Bianchi. – Artie, ugye
milyen bájos? – fordul Artie felé, és megszorítja a kezét.
Igen, ezek ketten biztosan együtt vannak.
– Tökéletes! Okos, tehetséges, és egyenes. Azt hiszem, megfelelő
lennél neki, Warren. Nagyon szívesen – azzal Mrs. Bianchi a szabad
kezét színpadiasan a mellkasára tapasztotta és elégedett, már-már
önelégült mosollyal az arcán Warren felé fordult.
– Hó-hó! Én nem hinném, hogy ez működne – tiltakozom
riadtam.
Ez az én „jobbra el” dumám. Egy szót se szóltam a nagyon is
csókra termett szájáról, és minden pozitív jellemzőjét megtartottam
magamnak. Ahogy ő sem szól közbe, ha egy riporter kérdést intéz
hozzá, de mindig úgy válaszol, hogy azt mindenki értse.
Ami nagyon dögös.
Russo kormányzó előszeretettel használ PowerPoint-diákat, hogy
megértesse a mondandóját, ami egy kissé nevetséges, de el kell
ismernem, valóban hatásos. Az ember kezdi úgy érezni, a
PowerPoint indokolatlanul alulértékelt a prezentációs platformok
között. Talán a Microsoft beszállhatna az újraválasztási
kampányába.
Warren okos, összeszedett, és neki van a legáthatóbb tekintete.
Tudom, hogy a dögös pasiknak mindig közhelyesen átható a
tekintete, de Warren barna szemében van valami, amitől úgy érzi az
ember, hogy figyel, hogy már mindent feldolgozott fejben, és
legalább három lépéssel előbbre jár.
Ez nagyon megnyugtató.
Kivéve most, amikor épp engem néz.
Azt se említettem meg, hogy a New York-i szingli nők nagy része
úgy hívja, KILF: Kormányzóisten, a Legkívánatosabb Farokkal.
Ami elég udvariatlan. Vagy nyers? Talán mindkettő?
Védelmünkre szóljon, hogy a kormányzók általában pohos, öreg
fehér férfiak, ezért Warren egy igazi kakukktojás. Olasz. Dögös
negyvenes, amiről mindenki tudja, hogy sokkal izgalmasabb, mint
egy dögös húszéves. Mint ahogy egyes férfi színészek, akik ahogy
idősödnek, egyre vonzóbbakká válnak. Tudjátok, mire gondolok?
Mint az a cuki srác a tinisorozatból, aki egy nap megjelenik egy
netflixes filmben szakállal, te meg leesel a kanapéról a döbbenettől.
Valahogy úgy.
Mindegy. KILF. Nyugi, nem én találtam ki, valaki mást volt. De
most akkor is ez jutott eszembe, már bele is pirultam és emiatt
képtelen vagyok a szemébe nézni. Mintha a napba néznék. Buta,
buta vonzalom!
– Már miért ne működne? – tiltakozik elsőként Mrs. Bianchi,
szeme összeszűkül, mint az olyan nőké, akik megszokták, hogy
mindig mindent megkapnak.
– Csak a szőkéket szereti – buggyan ki belőlem.
Édes istenem! Átok az internetes keresésekre!
– De hát maga szőke! – vág közbe homlokát ráncolva Mrs.
Bianchi.
– Ó, hát ez egyáltalán nem igaz – mutatok a fejtetőmre. – Festett.
Egy újabb hazugság, hiszen természetes szőke hajam van. Valaki
állítson már le!
– Ez egyébként sem elvárás.
 Ezt már Warren mondja, arcán vidám mosolyfoszlány suhan át.
Amint megjelent, már el is tűnt, de így is övön aluli ütésnek számít,
mert máris a rabja lettem, még többet akarok belőle.
– Leellenőrizte valaki ezt a lányt, Marcia? – lebegteti a kezében
lévő aktát Artie, és járkálni kezd a szobában. – Nem rángathatsz be
csak úgy az utcáról egy nőt, hogy összeboronáld a fiaddal.
Nos, valójában a szemközti üzletemből rángatott ide, de ez csak
szemantikai kérdés.
Artie-nak egyébként is igaza van.
– Lehet, hogy bűnöző. Vagy egy harmadik pártra szavazott.
Kösz, Artie.
Bár… nem is tévedett nagyot. Beharapom a szám.
– Egyetértek – vágok közbe. – Szavazatmanipuláció. Nagyon
örültem, kormányzó úr. Ideje indulnom.
A záróbeszéd sokkal hatásosabb lett volna, ha nem fordul valami
teljesen bizarr brit akcentusba a kormányzó szónál. Mintha egy
Dickens-regényből szabadult árva lennék. Korm’zó. Korm’zó.
Korm’zó. Ahogy kijutok ebből a szobából, azonnal áttelepítem
magam egy másik kontinensre, megváltoztatom a nevem, és
elégetem az útlevelemet.
Warren újra két ujját használja arra, hogy jelezze: mondanivalója
van.
– Pontosan miért is szavazatmanipuláció ez? – kérdezi szinte már
kétkedő tekintettel.
Nehéz megmondani, hiszen mesterien elrejt mindent a
távolságtartásával.
– Hát… mert hazugság? – próbálkozom.
Az ég szerelmére! Fogalmam sincs, miről beszélek! Ha tudtam
volna, hogy egy kormányzati rendeletekről szóló kvízbe csöppenek,
felkészültem volna!
– Nem, nem – igyekszik közbelépni Mrs. Bianchi. – Ez csak egy
randi! Nem regisztrálhatom egy netes társkeresőre, ebben
mindannyian egyetértettünk. Egyébként is, Nagyon Jó Előérzetem
van Audrey-val kapcsolatban!
Warren az anyjára sandít, és bár nem vagyok médium, az a
gyanúm, hogy Mrs. Bianchi egy nagyon rusnya pulóvert fog kapni
karácsonyra.
– Elég! Mindenki kifelé! – csattan fel végül Warren, és ezzel véget
vet a színjátéknak.
Hála az égnek! Szinte biztos, hogy látni rajtam a
megkönnyebbülést, amikor az ajtó felé fordulok.
– Maga nem – hallgat el egy századmásodpercre Warren, amíg az
emlékeiben kutat –, Audrey.
Megdermedek. Ó… Mindenkinek mennie kell, kivéve nekem.
– Öt perc múlva indulnunk kell – jegyzi meg Artie az ajtó felé
menet, Mrs. Bianchi mögött.
Még Duke is kitrappol. Lenyűgöző ez az engedelmesség. Most
nem lennék ebben a slamasztikában, ha Gary egy kicsit is tisztelné a
munkahelyemet. Vagy az egereket.
Warren feláll az asztaláról, amire már félig ráült, és meg sem áll,
amíg fél méterre meg nem közelít. Vagy negyven centire. Egy
hosszú pillanatig méreget azzal a számító tekintettel, amitől úgy
érzem, három lépéssel előttem jár.
Például letartóztattat birtokháborításért.
Az öltönyét tanulmányozom, közben emlékeztetem magam arra,
hogy nem én felelek ezért a helyzetért, nem engem kell hibáztatni.
Utána pedig azon tűnődöm, mekkora esélye lehet annak, hogy
kedve volna egy gyors menethez, mielőtt kirúg az irodájából.
Nagyon kevés. De akkor is. Még van legalább három percünk.
– Hol találta az anyám?
– Az utca túloldalán – billentem a fejem egy kicsit abba az
irányba, amerre a házam lehet. – Ruhaboltom van. Épp vásárolt.
Warren alig hallhatóan fújja ki tüdejéből a levegőt. Mintha
legalább tíz évig gyakorolta volna, hogy csinálja ennyire
észrevehetetlenül.
– És miért ment bele?
Pislogva igyekszem koncentrálni. A kormányzó túl jó politikus
ahhoz, hogy ne lássa, valamiféle üzlet köttetett. Azt akarja tudni, mit
ajánlott az anyja nekem azért, hogy részt vegyek ebben a
cselszövésben.
– Felajánlotta, hogy az egyik ruhámat viseli egy jótékonysági
eseményen.
 Warren bólint, tekintete az arcomat fürkészi. Mintha megint
elvigyorodott volna egy pillanatra, de olyan gyors volt a mozdulat,
lehet, hogy csak képzelődtem.
– Hétkor felveszem. Pontban hétkor.
Azzal kisétál az ajtón.
 NEGYEDIK FEJEZET
Miller képtelen abbahagyni a nevetést.
– Miért nem mondtad, hogy Mrs. Bianchi a kormányzó anyja?
Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő sem tudta,
ki is Mrs. Bianchi. Nem lennék meglepve, ha simán hagyta volna,
hogy úgy tipegjek ki az ajtón, mint egy idióta, miközben ő egy jó kis
videót csinál róla a TikTokra.
– Nem is szavazhatok még, annyira fiatal vagyok! Szerinted
tudom, ki a kormányzó anyja? Még azt se nagyon tudom, hogy ki a
kormányzó!
– Warren Russo az – válaszolom szárazon. – Jegyezd meg, ha
esetleg megkérdezik egy kvízműsorban.
– Vettem – vág vissza, mint egy tini, aki az égvilágon semmivel
sem törődik.
Azok voltak a szép idők!
Sóhajtozva megkopogtatom a homlokomat. Annyira nem tetszik
ez az álrandidolog! Ha félreteszem, hogy bejön, mint pasi, nagyon is
megfélemlítő a stílusa. Én meg… én vagyok. Ami igaz az igaz,
szívesen töltenék vele egy kis időt. És mennyi mindent
megtudhatnék róla! Olyasmiket, amit nem lehet megtalálni az
interneten! Azt már tudom, hogy jó az illata, és hogy Duke szereti,
ha jól megdögönyözik a hasát. Talán megtudhatok valami igazán
lenyűgözőt is, mondjuk, hogy szeret hajat húzni szex közben.
Mármint az én hajamat, nem az övét.
Hm…
Oké, nem túl valószínű, hogy ilyesmi előkerülne egy ál-első
randin.
De mi baj lehet egyetlen éjszakányi, ártalmatlan szórakozásból?
Utána újra visszamerülhetek az homályba, odaadóan kerülhetem a
bajt, és eltehetek pár édes emléket a vonzalmam tárgyáról esősebb
napokra.
– Rémes ötlet, ugye?
Muszáj volt hangosan kimondanom. Ha elismerem, hogy rémes
ötlet, és valami balul sikerül, legalább mondhatom, hogy én
megmondtam. Zseni vagyok! A rémes ötlet, amiből csak jól jöhetek
ki.
– Miért? Mert öreg? – kérdez vissza unottan Miller, miközben
már újra a zöld kabát varrásának bontásával van elfoglalva.
– Negyvenéves!
Negyven, és pokolian dögös. Az én-vagyok-a-főnök stílus telibe
találja minden érzékeny pontomat, de ezt az illetlen megjegyzést
inkább megtartom magamnak. Kell egy barát Albanyban, akivel
megbeszélhetem, milyen szívdöglesztő is a kormányzó. Valaki, aki
nem tinédzser és nem is Warren Russo anyja.
– Az apám negyvenéves. És öreg.
– Ma már kirúgtalak?
– Igen, úgy egy órával ezelőtt.
Hangosan felsóhajtok.
– A felnőttek párzási szokásai annyira furák – panaszkodik
Miller. – Egész idáig amiatt károgtál, hogy nem randizol, most meg
azért, hogy randira mész.
– Én sosem károgtam ilyesmi miatt! Te voltál az, aki vénlánynak
neveztél, és össze akartál hozni valakivel, nem én!
– Ó, igen. Hát persze – vonja meg a vállát Miller. – Akkor
legalább én megkaptam, amit akartam.
Leesik az állam, és fújtatok egy nagyot.
– Egyetlen randi. Tedd túl magad rajta.
Á, tinik! Vajon a mostani szülők önbizalma hogy vészeli át
mindezt?
– Térjünk vissza a lényegi kérdéshez. Mit fogsz felvenni, és van-e
megfelelő cipőd?
Ez a kölyök…
De a stílusa kifogástalan.
– Egy esti fogadás lesz a Hudson Operaházban.
Mrs. Bianchi volt oly kedves, és megosztotta velem a részleteket
is. Azt hiszem, egy unokatestvér esküvője lesz. Mint kiderült,
Warren nem is válaszolt a meghívásra, és emiatt történt minden.
Mrs. Bianchi kezébe vette a dolgot, jelezte, hogy Warren ott lesz,
majd kioktatta a fiát a társadalmi illemszabályokról.
 Mrs. Bianchi sok mindent tud. Nagyrészt haszontalan dolgokat,
de egy igazi bűbáj. Kiderült, hogy Artie és ő házasok. Artie Bianchi
Warren kampánymenedzsere. Warren apja legalább tíz éve meghalt,
amit én már eddig is tudtam a tökéletesen átlagos kutatásaimnak
köszönhetően.
– Voltál már ott? Az Operaházban?
– Vagy háromszor, unalmas tanulmányi kiránduláskor. Randizni
soha.
– Ez nem randi – gúnyolódom.
Hacsak Warren nem akar esetleg etyepetyézni, mert akkor randi
is lehet belőle.
Viccelek.
Talán…
– Ez inkább üzlet – öntök tiszta vizet a pohárba, főként csak
magam miatt.
– Persze. Akkor egyáltalán nem lesz gáz, hogy odavagy érte.
– Nem vagyok oda érte – hazudom, miközben őrült sebességgel
próbálom felidézni, mikor említhettem ezt Millernek.
Muszáj korombeli barátokat szereznem!
– De igen.
– De nem.
Miller rám emeli gúnyos tekintetét. Eddig csak a macskám, Gary
nézett így rám.
– Akkor talán ki kellene törölnöd azt a halom Facebook-posztot
róla.
– Te meg honnan tudsz azokról? Tinédzser vagy. Mindenki
tudja, hogy a fiatalok már nem használják a Facebookot!
Ezzel kiérdemeltem egyheti szemforgatást.
– Akkor látom őket, amikor belépek, hogy intézzem a boltod
Facebook-oldalát.
Ó. Igen, valóban.
– Remek. Mindegy – vonom meg a vállam a lehető legérettebben.
– A szerelem az szerelem, Audrey. Bármi is hajtja a csónakodat,
én nem foglak elítélni. Még az unalmas politikusoknak is szükségük
van a szerelemre.
Kösz. Azt hiszem.
 – A sajtótájékoztatói mindig szexik – motyogom.
Warren Russo nem unalmas. Magával ragadó.
– A felelősség nagyon izgató – teszem hozzá teljesen feleslegesen.
– Istenem! Te mennyire furcsa vagy!
– Ez jogos.
Gary úgy gondolja, ez a legjobb pillanat arra, hogy felugorjon a
munkaasztalomra, amit a bolt hátuljában állítottam fel. Vörös teste
lustán elnyúlik a kabáton, aminek a varrásait Miller bontogatja.
Mivel nincs nála egér, megengedem, hogy maradjon. Egyébként is,
Gary azt csinál, amit akar, de nekem sokkal jobb, ha úgy teszek,
mintha én lennék a főnök.
– Tudod, egy igazi tervező sosem engedne egy macskát a
portékája közelébe – jegyzi meg Miller, miközben elveszi a macska
közeléből a tűpárnát.
– Egy igazi tervező nem hagyná, hogy egy gimnazista egy
vintage Burberry közelébe kerüljön.
– Igaz, igaz – bólint Miller, majd gyorsan témát vált. – Oké,
koncentráljunk. Mit fogsz felvenni? Szmokingos esemény lesz? Ki
kell gőzölnünk valamit? Esetleg szegni? Szétszedünk egy régi ruhát,
és újjávarázsoljuk? Nincs túl sok időnk.
– Nem szmokingos, csak a szokásos. Van is odafent egy ruhám.
– Mutasd! – csettint egyet Miller. – De gyorsan! Már úgyis
kirúgtál – teszi hozzá, amikor a lépcsőről visszafordulva éles
pillantást vetek rá.
Kiborítóak ezek a kölykök!
Felsietek a hálószobámba. Azért lépkedek lendületesen, mert
izgatott vagyok a ruha miatt. Millernek ehhez semmi köze. Ahogy
elmegyek a folyosón a vécé előtt, azon tűnődöm, miért is nem lettem
inkább vízvezeték-szerelő. Az árajánlatok alapján a nagy pénz nem a
divatban, hanem a vízvezetékek szerelésében van.
A fürdőszobám régi, ahogy a ház többi része. Az ódivatú csempe
nem zavar. Mentazöld és igen, nagyon öreg, de nekem mégis tetszik.
Egyébként is, szeretem a régi dolgokat. Ha helyesen használják,
nagyon ízléses lehet. A szintén zöld, öntöttvas mosdó imádnivaló.
Az eredeti padlóburkolat, a fehér, hatszögletű csempe kifogástalan

Ú
állapotban van. Újrafugáztam és leszigeteltem, olyan, mintha új
lenne.
A gond a vécével van, ami szintén nagyon régi. És borzalmas.
Mentazöld, ami tökéletesen illik a mosdóhoz és a kádhoz is, de
sajnos nem nevezhető teljes értékű vécének. Ráadásul folyik is,
amivel szintén nem lenne gond, mert örömmel lecserélném egy
modernebb fehérre, ami még kétszáz dolcsiba se kerül.
A gond az, hogy a szivárgás a vízvezetékben van, és a lefolyó sem
tökéletes, emiatt ázik be alatta a mennyezet. Ez így együtt pedig már
nagyon drága.
Szerencsére a szivárgás a konyha fölé esik, nem a raktárhoz,
szóval rendben vagyunk. Minden rendben.
Kiveszem a szekrényből a ruhát, amire gondoltam, és lesietek a
lépcsőn. Majdnem egy éve megvan, de még sehová se tudtam
felvenni. A szakítás után vettem, azt gondoltam, átalakítom és
eladom, de… beleszerettem. Szétszedtem, majd újra összeraktam,
persze kapott pár finomítást. Az, hogy a szekrényben tároltam,
reményt adott arra, hogy egy napon belebújhatok. Hogy lesz még
olyan helyzet, amikor viselhetem, és lesz még valaki, akinek
felvehetem.
Fura randi vagy sem, jó lesz kiöltözni.
Egy régi Monique Lhuillier-darab a kétezres évek elejéről. Nem
elég öreg ahhoz, hogy vintage-nek nevezhessem. Csak idős. Egy
viszonteladónál találtam New Yorkban a korához képest horror
áron, és egy hatalmas, javíthatatlan szakadással az oldalán.
Javíthatatlan, már ha úgy akartam volna felvenni, ahogy volt, de ha
van képzelőerőd, tehetséged és egy varrógéped, akkor bármi
megoldható. Szeretem azt hinni, hogy a sérülést egy óvatlan lány
okozta élete legjobb estélyén egy partin, de az igazság az, hogy
fogalmam sincs, hogy történt.
De jó dolog elképzelni, nem? Ez a minőségi vintage darabok
szépsége. A történet, amit magukban hordoznak. Ez a ruha bárhol
lehetett. Talán látott már operát vagy balettet. Az is lehet, hogy sose
hagyta el New Yorkot, vagy pont ellenkezőleg, eljutott Párizsba,
ahol egy romantikus lánykérésnek volt a szemtanúja.
 Vagy egy lány viselte, akinek megszakadt a szíve. Esetleg épp a
szakításkor.
Nagyon sok a lehetőség úgy a múltban, mint a jövőben.
Bizonyára vannak, akiket megőrjítene, hogy nem tudják biztosan, de
engem nem zavar.
A földszintre érve lelkesen mutatom meg Millernek.
– Tádá! – kiáltom hangosan, mint egy varázsló, aki a legjobb
trükkjét adja elő, közben meg is rázom egy kicsit a fogast, hogy
meglibbenjen a ruha.
– Nahát. Ki kezdte? – hagyja félbe a varratbontást Miller, hogy
megvizsgálhassa a ruhát.
Ki kezdte? Miller így beszél az áttervezéseimről. Azt mondja, ha
már szétszedtem, nem nevezhetőek az eredeti tervező munkájának,
de az eredeti ruha megszületésének érdemét nem szereti elvenni
tőlük. Ezt ő mondta, nem én.
– Ez egy régi Monique Lhuillier. Van pár „előtte” képem, ha
kíváncsi vagy.
– Egy régi Monique Lhuillier volt – javít ki Miller. – Most már egy
hibrid Lhuillier–Gibson.
Igazán megható ez a dicséret. Lehet, hogy Miller még csak
gimnazista, de kitűnő ízlése van.
– Mióta rejtegeted ezt? – kérdezi, miközben leveszi a vállfáról, és
a kézimunka részleteit tanulmányozza.
– Túl régóta. Még New Yorkban vettem, mielőtt Albanyba
költöztem volna. Ez a ruha egy sokkal szórakoztatóbb nőt
érdemelne.
– Valóban. Tudtam, hogy szükséged van egy randira. Egy
tökéletes ruha bujkál a szekrényedben, miközben a kanapén
ücsörögsz, és nézed az Igazi háziasszonyok innen vagy onnant.
Tragikus.
– Nem is nézem az Igazi háziasszonyokat, te bunkó!
Garyvel csak a Millió dolláros házak egy évadát, a Los Angeles-it
imádtuk, de ezt az információt inkább megtartom magamnak.
Azokban a házakban persze nem voltak mentazöld csempék, sem
rosszalkodó vécék.
– A legutolsó szakításom után vettem.
 Nem is értem, miért mondom el ezt Millernek, de Garyn kívül
nincs itt más, és a macska már elégszer hallotta a történetet.
– Olvastam valahol, hogy „ha veszel egy ruhát, a parti is
megtalál”, úgyhogy megvettem. Átalakítottam, és azóta is a
szekrényemben várja a megfelelő pillanatot.
– Ha veszel egy ruhát, a parti is megtalál – ismétli lassítva Miller.
– OMG! Zseniális! Fessük fel a falra!
– OMG? A mozaikszavakat már nem csak csetelés közben
használják a gyerekek?
– Sss! – hessegeti el az incselkedést Miller, és a bolt egyik falára
mutat. – Oda. Tökéletes – a felület most még hófehér.
Művészeti stúdió-érzést akartam elérni, amikor berendeztem a
helyiséget. Főleg azért, mert a fehér falak és az eredeti, kopott
fapadló már megvoltak, és nem költhettem túl sokat. Az ipari csőből
készült állványokat én magam készítettem, és máris kész volt a
hangulat.
– Hm… Talán.
Most, hogy mondja, azzal a fallal tényleg kezdeni kellene valamit.
A kopár fehér egyébként sem az én stílusom.
– Mint egy falfestmény? Valami őrült és színes?
– Pontosan.
– Ehhez szakember kell – jegyzem meg sóvárogva, mert jelenleg
egyáltalán nincs pénzem ilyesmire. – Talán, ha megjavították a
vízvezetéket. Pár tucat ruhával később.
– Ismerek valakit.
– Ismersz valakit? Mi vagy te? Maffiatag?
– Vedd fel – dobja a kezembe a ruhát. – Látnom kell rajtad, hogy
megbeszélhessük a cipőt és az ékszereket.
– Igen-igen – hadarom, és már bent is vagyok a próbafülkében.
Felkapom a ruhát, és színpadiasan kitárom a függönyt, miután
elkészültem.
A ruha eredetileg egy testhezálló, pánt nélküli estélyi volt földi
érő organza fodrokkal és a szoknyarészen egy óriási szakadással.
Mintha beleakadt volna a széle valamibe, és a viselője lépésének
lendületétől végighasadt volna.
 De az is lehet, hogy egy vonzó milliárdos lépett a ruhára, és a nő a
karjaiba zuhant. Álmodni lehet!
A bélés selyem, a ruha felső része selyem-pamut keverék finom
virágmintás nyomattal, ami egyenesen az én bohó-szerelmes
lelkemhez szólt. Van rajta egy-két madár is, jól elrejtve a kellemes
árnyalatú virágok ágai és szárai között.
A szakadás teljesen tönkretette a szoknyarészt, de így nagyon sok
plusz anyagom volt, amit felhasználhattam. A derekához illesztve
térdig érő lett a végeredmény, kerek nyakkal és széles, könyökig érő
ujjakkal. A háta viszont tényleg különleges. A vállakat egyetlen,
leheletvékony pánt köti össze, a mélyre futó V kivágás egészen a
derékvonalig tart. Elölről nagyon visszafogott, szinte már olyannyira
kedves, mint az anyag mintája, a széles ujjában ott van egy csipet az
én szabadelvű lelkivilágomból, a háta pedig meglepően csábító.
– Mit szólsz?
Miller máris bólint.
– Egy bézs magas sarkú kell. Nyolc-tíz centis. Elöl nyitott,
bokapántos. Van ilyened?
– Hát, nem igazán. Van egy bézs magas sarkúm, de zárt elejű, és
nevetséges lenne ezzel a ruhával.
A tükörben nézegetem magam, lábujjhegyen állok, mintha máris
rajtam lenne a cipő, csak hogy tökéletes legyen a kép.
– De van még egy napom és kábé negyven dolcsim. Ha nem
találok semmit ma este a TJ Maxx-ben, végem.
– Mekkora a méreted?
– Harmincnyolc és feles. Miért? Csak nem ismersz valakit? –
viccelődöm.
– A barátnőm harminckilenceset hord, és van egy cipője, ami
tökéletes lenne. Ha megkérem, kölcsönadja. Máris írok neki – és az
ujjai valóban szélsebesen tapicskolnak a telefonja kijelzőjén.
Egy pillanat!
– Neked van barátnőd?
– Azt hitted, meleg vagyok, csak mert érdekel a divat, vagy mert
két apám van? Istenem! Hogy te milyen öreg vagy!
– Nem! – ellenkezem ösztönösen, de egy pillanatra elhallgatok. –
Igen, azt hiszem. Nekem csak a divat volt meg – teszem hozzá. – A
két apa nem.
– A barátnőm – nyomja meg a szót Miller – azt válaszolta, OFC.
Ez tini mozaikszóban azt jelenti, persze. Holnap behozom.
– Oké, akkor köszönöm. Nagyon kedves tőled. És tőle is.
– Van megfelelő fülbevalód, vagy azt is szereznem kell? Elég
lehet egy egyszerű lógó, arany színben. Vagy valami csillogó, csak
ne legyen túl csicsás!
– Fülbevalókkal jól állok. Van pár darab, ami működhet.
Újra elhallgatok, de nem bírom ki, annyira furdal a kíváncsiság.
– És kitől tanultál meg varrni? – teszem fel a kérdést, miközben
átöltözöm. – A két apától?
– Ez annyira meleg, Audrey!
– Sajnálom!
– A nagymamámtól. Kiskoromban sokat vigyázott rám, és
csodálatos szuperhősjelmezeket varrt nekem. Bármit kérhettem.
Idővel rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel az, ahogy a semmiből
kihoz valamit, mint a szuperhősök.
– Óóó…
– Egyik apám se tud varrni, csak hogy tudd. Az egyik
fizioterapeuta, a másik ingatlanügynök.
– Oké, sajnálom. Reménytelenül idióta vagyok!
Miller megvonja a vállát.
– Mindegy. A tudatlanok tanítása a keresztem.
– De nagyon jól csinálod.
Miller már a szemét forgatja.
– A hajad legyen laza, alul összefogott copfban, hogy a
kormányzó el tudja képzelni, milyen lenne megrángatni, miközben
igyekszik ellenállni neked – világosít fel, én pedig a pult mögötti
akasztóra teszem a ruhát.
– OMG, Miller! – fakadok ki a tinik nyelvén.
Habár nem is olyan rémes ez a tanács. Ezek a mai gyerekek, hát
nem?
 ÖTÖDIK FEJEZET
Szombat reggelre már az motoszkál a fejemben, lehetséges-e,
hogy ezt az egészet csak én találtam ki. A New York-i kormányzó
anyja tényleg beráncigált a kormányzó villájába, hogy bemutasson
Warren Russónak mint a ma esti partnerét? Valóban megtörtént,
vagy kezdek megőrülni? Esetleg meghaltam volna a múlt héten, és
most egy furcsa, M. Night Shyamalan filmben vagyok? Mivel már
nem élek, minden fantáziám valóra válik.
Az ember sose tudhatja.
De mindez elég valószínűtlen, mert Mrs. Bianchi lépett be az
ajtón, amikor kinyitottam a boltot. Gondolom, azt a látszatot akarta
kelteni, hogy szeretne egy másik ruhát, de szerintem csak biztosra
akart menni, nehogy visszakozzak, és egy újabb ruha
megvásárlásával akarta elérni, hogy engedelmeskedjek.
Persze ez teljesen felesleges, mert hiába valószínűtlen a párosítás,
engem nem kell megvesztegetni ahhoz, hogy el akarjak tölteni egy
estét Warrennel. Mrs. Bianchi pimaszul, szemrebbenés nélkül még
azt is kijelentette, hogy a fia már nagyon várja a partit. Színtiszta
hazugság.
Ez a nő egy minden lében kanál, de olyan bájos és megnyerő
stílusban csinálja, hogy az embernek muszáj elmosolyodnia. Én
legalábbis így érzem, de úgy gondolom, a saját gyermeke már nem
lelkesedik ennyire a sumákolásáért.
– Mrs. Bianchi! – korholtam abban a pillanatban, amint kimondta
a szavakat, egyik kezem a csípőmre szorítottam, hogy a lehető
legkomolyabbnak tűnjek. – Warren egyáltalán nem mondott
ilyesmit, és ezt mindketten tudjuk.
– Hm… – hümmögte, rám meredt, majd megvonta a vállát. – De
gondolta. Ismerem a fiamat. És Nagyon Jó…
– Előérzete van – fejeztem be a mondatot helyette. – Tudom.
Tehát itt állok az átalakított ruhámban, kölcsöncipőben, és úgy
érzem magam, mint Hamupipőke, csak a segítőkész egerek nélkül,
akik szórakoztathatnának, amíg az óra hetet nem üt.
Kétszer is ellenőriztem. Mármint az egereket. Nagyon nem
hiányzik, hogy Gary újra előadja a vadászmutatványát úgy, mint a
múlt héten, de most Warren Russo előtt. Bizonyára meghalnék,
annyira megalázó lenne. A zsivány egeret már elintéztem. Kitettem
egy szép virágos területen a Lincoln Parkban. Él és virul.
Elmagyaráztam neki, ha jót akar, soha többé ne találjon vissza
hozzám, és rebegtem pár lelkesítő mondatot arról, mennyi lehetőség
áll előtte. Hagytam neki egy fél almát is segítségképp, amíg ki nem
ismeri az új lakóhelyét. Nem vagyok én szívtelen!
Ha az ember vár, az idő nagyon lassan telik. Háromnegyed hétre
készen voltam. Hét előtt tíz perccel lementem a bejárati ajtóhoz,
mintha másodéves lennék, és a partneremet várnám, aki elvisz a
bálba.
Kilenc perccel hét előtt kezdem megkérdőjelezni, hogy Warren
eljön-e. Persze ez nevetséges, hiszen még mindig nagyon korán van.
Hat óra ötvenkét perckor tartalék tervet szövögetek az estére,
csak a biztonság kedvéért. Így, kiöltözve fogok elmenni a Rain
Modernbe, egy svédasztalos kínai étterembe. Leülök egy hatfős
asztalhoz, és mind a hat székhez rendelek főételt. Lehet, hogy
egyszer tényleg megcsinálom, mert minél jobban belegondolok,
annál jobban tetszik az ötlet.
Talán a következő szülinapomon.
Hat perccel hét előtt meghallom a csöpögést.
Öt perccel hét előtt újra elmerengek a kínai éttermes ötleten.
Hat óra ötvenhatkor azon tűnődöm, mennyire lehet vészes a
rejtélyes csöpögés, megnézzem-e, vagy kibírja addig, amíg hazaérek.
Kibírja, ugye? A fürdőszoba csöveinek állapota valószínűleg már
egy évtizede csak romlik. Nem ma este fog beomlani a mennyezet.
Három perccel hét előtt bekukkantok a konyhába.
Csak kicsit szivárog.
Semmi gond.
Biztos.
Nem nagy dolog.
Két perccel hét előtt halk kopogást hallok a bejárati ajtó felől, ami
egyben a bolt bejárata is. Visszafutok, kinyitom, és igen, Warren
Russo áll a küszöbömön!
Mindennapos eset.
– Hé! – üdvözlöm, mint egy fura régi ismerős.
 Fejben már többféle elegáns verzióját elgyakoroltam ennek a
jelenetnek, és elhihetitek, hogy egyikben sem téptem fel az ajtót, és
mondtam azt, hogy hé.
Ó…
– Egy pillanat – emelem a magasba a mutatóujjamat. – Kész
vagyok, esküszöm – azzal otthagyom az ajtóban, és visszarohanok a
konyhába, hogy a szemetest a mennyezetről függő lámpa alá toljam,
ahonnan a víz csöpög.
Apró cseppek. Alig láthatóak. Minden rendben.
– Le kell kapcsolnia a lámpához tartozó biztosítékot.
Remek. Ez sokkal kevésbé kínos, mintha Gary egy egeret
hurcolna keresztül a házon. Sokkal kevésbé.
Mert Warren nem maradt az ajtóban, most épp a konyha
bejáratában áll, és szemtanúja a szemetes vízvezeték-szerelővé
avanzsálásának.
A kormányzó maga a tökély! Fekete öltöny, hófehér ing, sötét,
szénszínű nyakkendő. Hát persze hogy tökéletes. Sokat lassítana a
szívritmusomon, ha rosszul állna rajta az öltöny, de nem. Nincs
ilyen szerencsém. Kifényesített fekete cipő. Valamiért vonzanak a
szép, férfi alkalmai cipők, pláne, ha vadiújnak néznek ki.
Warren megdörzsöli az állát, és a lámpát vizslatja. A mozdulattól
elővillan méretes karórája, azt pedig mindenki tudja, hogy egy szép
óra rendkívül szexi.
Némán bámulom, tekintetem úgy cikázik rajta, mintha életemben
nem láttam volna még férfit. Erre persze csak akkor jövök rá, amikor
a végtelen hosszúnak tűnő csend után szemöldökét a magasba
emelve felteszi a kérdést:
– Biztosítékdoboz?
Hát még ez is!
– Igen – bólintok, és próbálok mihamarabb magamhoz térni a
kéjes kábulatból. – Biztosítékdoboz – ismétlem, hiszen nem tudom,
mi mást mondhatnék.
Egy kósza tincs kiszökött, és az arcomban landolt a művészien
elrendezett, laza, mélyen megkötött copfomból. Túl laza lett, azt
hiszem. Elfújom az útból, elmegyek Warren mellett, és kinyitom a
lépcső alatti szekrényt, ahol a biztosítékdoboz van, hogy elfordítsam
a „konyhalámpa” feliratút. Az idős nénikém, akitől a házat
örököltem, elég rémes karbantartó volt, de címkézni nagyon tudott.
A lekapcsolt biztosíték a konyhai lámpa mellett a folyosóét is
elsötétíti, félhomály telepszik ránk, mire én azonnal, túlzott
lelkesedéssel felkiáltok.
– Oké, mehetünk!
Összecsapom a két kezem, az ajtó felé biccentek, és a módfelett
elegáns mozzanatsor végén még a hüvelykujjamat is a megfelelő
irányba fordítom.
Warren nem mozdul, tekintete köztem és a konyhalámpa között
cikázik, én pedig nyugtázom, hogy a csöpögés abbamaradt. Tessék,
probléma megoldva.
– Hívott már szerelőt?
– Megőrült? Szombat este? Azt hiszi, kifizetem a hétvégi felárat
egy pohárnál is kevesebb víz miatt? Rendes munkaidőben is többet
kérnek, mint az orvosok! Hétfőig kibírja.
Warren még egyszer megnézi a mennyezetet, majd finoman
megrázza a fejét.
– Jól van – mondja, és utánam jön a bejárati ajtó felé.
Eddig nagyon jól megy.
Sikerül néma csendben kimenni a házból, és beszállni a kocsijába.
Miután kiérünk az autópályára, úgy döntök, itt az ideje
megvillogtatni csodás társalgási képességeimet.
– Szóval…
Igen. Így vágtam bele. Egyetlen szóval. Nem, nem egy mondattal
és nem is egy olyan hasznos frázissal, mint mondjuk a „jó estét”,
vagy „egyébként nagyon dögös ebben az öltönyben”.
Akár röffenthettem volna is egyet, de még mielőtt megtenném,
ráeszmélek, hogy egyedül vagyunk.
– Egyedül furikázik? – kérdezem, miközben hátrapillantok,
nincs-e mégis valaki a hátsó ülésen.
Nem olyan ördögtől való a felvetés. A kormányzóknak nem jár
valamiféle őrizet? Sose lehet tudni. Én azt hittem, kísérni fogja
valaki.
Warren felém sandít mielőtt válaszolna. Ez egyáltalán nem zavar,
hiszen vezet, és egyébként is, mióta megjelent az ajtóm előtt, csak
furcsa félmondatokat vagyok képes kinyögni.
– Nem tudtam, hogy egyedül vezethet, ennyi az egész – szólok
közbe, mielőtt mondhatna valamit. – Épp ezen tűnődtem.
Klassz, Audrey, nagyon klassz! Miért nem vallod be gyorsan azt
is, hogy rákerestél a témára, de nem találtál érdemi választ?
Valahogy muszáj lenne csendben maradnom, hogy válaszolhasson.
– Magánrendezvényekre általában egyedül megyek.
– Klassz.
Szó szerint belemélyesztem a fogaimat az alsó ajkamba, csak
hogy befogjam végre, mert olyan vagyok, mint egy idióta, aki csak
gimis szintű beszélgetésekre képes.
Bár…
Bár ez egyáltalán nem számít! Ez nem egy igazi randi, úgyhogy
nincs miért aggódni. Semmi tétje. Csak eltöltök pár órát azzal a
férfival, aki nagyon tetszik. Mintha egy sorsoláson nyertem volna
egy vacsorát egy A-listás hollywoodi színésszel a legutolsó filmjének
díszletében. Láttatok már ilyen versenyeket? Vegyél egy sorsjegyet,
és nyerhetsz egy vacsorát Dolly Partonnal! Vagy adományozz egy
halom pénzt, és te lehetsz az a szerencsés, aki Zoomolhat Ryan
Reynoldsszal! Mindig úgy képzeltem, hogy a győztes végül öt percet
tölthet egy híres emberrel, miközben biztonsági őrök és
asszisztensek hada veszi őket körül.
Ez így sokkal jobb.
És a vonzódásom sem hétköznapi. Sokkal megszokottabb lenne,
ha egy színésztől, sportolótól vagy világhírű zenésztől alélnék el, de
nincs mit tenni. Az ilyesmit nem lehet irányítani.
Most pár órát Warrennel tölthetek, nincs ebben semmi
különleges. Kettesben, legalábbis addig, amíg az Operaházba nem
érünk. Mégis kinek adódhat ilyen lehetőség? Senkinek. A Hudson
Operaház háromnegyed órányira van Albanytól, ha betartjuk a
sebességkorlátozást, és a kormányzó biztosan nem fog gyorsan
hajtani, ugye? Maximum egy kicsivel gyorsabban. Nagyon rossz
fényt vetne rá, ha egy járőr félreállítaná, mert átlépte a
sebességhatárt.
Gyorsan a kilométerórára pillantok. Igazam volt. Csak tízzel
megy többel, mint a megengedett, pont, ahogy gondoltam. Van tehát
legalább harminc percem, míg oda nem érünk. Az összes szuper-
sziporkázó kérdésemet feltehetem.
Nincs más dolgom, mint nézni őt, magamba szívni az illatát, és
kifaggatni mindenről.
A szaglásdolog persze magasan van az ijesztő skálán, de azért
nem fogok odahajolni és látványosan szimatolni! Egyszerűen
kellemes kis plusz, mert a kölnije nagyon finom.
Hagyjuk. Itt a lehetőség, naná, hogy kérdezni fogok tőle ezt-azt!
Egyelőre semmi sem jut eszembe, pedig kell lennie valaminek,
mondjuk…
– Saját maga posztol az Instagramra? – buggyan ki belőlem a
kérdés hirtelen, mert erre mindig kíváncsi voltam.
Vajon az asztalánál ülve keresgél a telefonján egy jó képet a
következő, szellemes posztjához?
Nem valószínű.
De vajon ő készíti-e a képeket, amiket aztán átküld a sajtósának?
Vagy azt is valaki más csinálja neki? Ezek a kérdések
foglalkoztatnak. Nagyon sok képe nyilvános eseményeken készült,
azokat biztosan egy fotós készítette, de azokat, amiket Duke-ról tett
fel, akár ő is ellőhette.
– Instagram – ismétli, mintha valami idegen nyelven beszéltem
volna.
De az is lehet, hogy váratlanul érte ez a sziporkázó, random
kérdés. Újra felém sandít. Tőlem akár az idők végezetéig is
csinálhatja, engem nem zavar!
– Ugye tudja, hogy van egy Instagram-profilja? – erősködöm.
Ez eddig elég kiábrándító…
– Tudom, hogy van Instagram-profilom.
– Nem beugratós kérdésnek szántam – tisztázom a biztonság
kedvéért. – Egyszerűen kíváncsi vagyok, mint egy kismacska.
Igen, Audrey, ez most sokkal jobb.
– Értem – ezúttal nem veszi le a szemét az útról. – Szívesen
tájékozódik államügyekről a közösségi média alkalmazásain
keresztül?
Államügyek. Hát persze, hogy amiatt követem! Ráadásul úgy
kérdezte ezt, mintha egy átlagos szavazó szokásairól gyűjtene
adatokat, és eszébe se jutna, hogy valaki csak azért nézi a képeit,
mert átkozottul szexi! Hümmögök egyet, remélem ez elég
diplomatikus reakció addig, amíg kitalálom, mi legyen a következő
kérdés. Miért olyan nehéz ez? Annyi mindent szeretnék tudni róla!
Itt a nagy lehetőség, erre megkukultam! Ha tudnék bármilyen rémes
baseballos analógiát, most biztosan arra gondolnék.
– Egy pillanat – motyogom, majd előveszem a telefonom, és
gyorsan rákeresek a „mit kérdezzünk attól, aki tetszik nekünk?”
kérdésre.
Kezdek pánikba esni, ezért gyorsan rákattintok az első találatra.
– Oké. Melyik hírességbe van belezúgva?
Uh… Milyen hülye kérdés! Mi a fenének akarnám tudni, melyik
celeb tetszik neki? Nem akarom. Mintha bárki is szeretné, hogy
ilyesmit az arcába dörgöljenek.
– Felejtse el – szívom vissza, még mielőtt válaszolhatna, és
tovább görgetem a listát.
Mi volt az első benyomása rólam? Egy újabb kérdés, amit nem
fogok feltenni. Mi a szeretetnyelve? Tessék…
Ez a cikk borzasztó!
– Maga most… – kis szünetet tart, mintha keresne valamit az
emlékei között. – Interjút készít velem?
– Nem! Hagyjuk! – azzal lezárom a telefonom.
Úgyse lennék képes egy jó kérdést találni ekkora nyomás alatt.
– Szeretne a sportról beszélgetni?
– Maga szeretne?
– Igából nem, de nem zavar, ha kedve volna beszélni róla.
Ezért egy újabb sandítás a jutalmam.
Ha létezik flörtölési díj, hát én biztosan nem kapom meg. Még a
részvételért járó trófeát se érdemelném meg, sőt még egy szánalmas
szalagot se!
Mindegy. Az anyja szerzett neki partnert, szóval ő se végezne az
első helyen.
– Mit csinált ma? – nyögöm ki végül, és megpiszkálom a kocsi
szellőzőnyílását, mielőtt hátradőlnék az ülésen.
Bárcsak betettem volna valami majszolnivalót a táskámba! Éhen
halok, és mivel egyáltalán nem kell kifinomult hölgyet játszanom
ezen az álrandin, simán lenyomhatnék egy marék cukordrazsét,
vagy egy kis diákcsemegét.
– Egész nap azt kutattam, hogyan vetethetném fel az anyámat
egy elmegyógyintézetbe a beleegyezése nélkül. És maga?
– Ó, én találkoztam ma az anyjával! – mosolyodom el, ahogy
felidézem az emléket. – Beugrott, hogy…
Na nem! Nem fogom leégetni magam azzal, hogy elmesélem, az
anyja azért nézett be a boltba, hogy biztosan elmenjek a fiával ma
este, és azzal sem tetézem a bajt, hogy elismétlem a füllentést arról,
mennyire várja már a kormányzó, hogy találkozzunk. De ahogy ezt
így végigzongorázom, elnevetem magam.
– Gondolom vásárolni akart valamit – rögtönzöm az igazság
helyett. – Nagyon kedvelem őt. Igaz, kicsit őrült, de a szórakoztató,
kedves fajtából. Mondhatom, hogy az anyja őrült, ha bóknak
szánom?
Warren apró mosollyal és egy fejrázással jutalmazza a
monológomat.
– Anyám nem semmi, ez igaz. Nem ajánlott fel bónuszt egy újabb
unokáért?
– Úgyse akarná tudni – vágom rá csipkelődve.
Most persze eszembe jut, hogyan is készülnek a gyerekek, és
máris a szex körül forog az agyam. Rendben, azért ez tényleg nem
újdonság, hiszen már sokszor elképzeltem ezt korábban.
Úgy gondolom, nagyon jó lehet benne.
De most résen kell lennem, nehogy véletlenül hangosan is
felkínáljam magam neki.
– Szóval, az anyja a kampánymenedzseréhez ment férjhez? –
kérdezem, bár ezt már rég tudom. – Szép nagy család, nem igaz?
Warren alig láthatóan biccent.
– Artie jót tesz neki. Magányos volt apám halála után. Ezenfelül
Artie figyel is rá. Többnyire…
– Régóta együtt vannak?
Warren apja pár évtizeddel ezelőtt szintén New York
kormányzója volt, van egy Wikipédia-oldala is, ami azt jelenti, hogy
alapdolgokat tudok a családjáról. Ha jól emlékszem, a szülei házasok
voltak még, amikor az apja meghalt, és az évekkel ezelőtt történt.
 – Artie az apám legjobb barátja volt.
– Ó. Rázós.
– De egyáltalán nem volt rázós. Nagyon érdekes elképzelései
vannak, tudta ezt?
– Hangosan is kimondtam volna?
Hajaj! Vajon a szexajánlatot is szavakba öntöttem?
– Igen.
Egy hosszú másodpercre elhallgatok. Oké, szinte biztos, hogy
csak a „rázós” jelzőt mondtam ki hangosan az anyjával és a
kampányfőnökével kapcsolatban. Hála az égnek!
– Egyelőre nem akarom minden titkomat elárulni, de nekem a
Figment vasút volt mindig is a kedvencem az Epcotban.
– A micsoda?
– Tudja, a lila sárkányos, akit Figmentnek hívnak! – hogy jobban
értse, a kezemmel dinoszauruszkarmokat formálok, de talán ez
félrevezető, mert ha jól emlékszem, Figment sárkány volt, nem is
dínó.
Ami viszont sokkal fontosabb, az az, hogy tudom, le kell állnom,
mielőtt még elkezdem énekelni ennek a Disney-attrakciónak az
aláfestő dalát.
Bár tényleg nagyon jó. Mármint a dal.
– Nem érdekes – ejtem az ölembe a kezem. – Csak egy Disney-
vasút a képzeletről.
– Á! – bólint Warren, mintha értene akár csak egy szót is ebből. –
Szóval, nincs semmi rázós ebben a történetben. Artie már rég elvált
az előző feleségétől, aztán apám meghalt, és… – itt megvonja a vállát
–, belevágtak.
– Vagy… – próbálkozom, mert máris egy sokkal romantikusabb
verzió állt össze a fejemben. – Vagy Artie meglátta az anyját,
valamikor még az őskorban…
– Az őskorban?
– Css! – folytom belé az idővonal helyességével kapcsolatos
aggályait. – Meglátta őt egy zsúfolt metróperonon, de sajnos nem ért
oda időben, és az anyja eltűnt. Szüntelenül rá gondolt, és visszajárt a
megállóba, hátha újra megpillantja, de soha többé nem látta. Később
az anyja találkozott a maga apjával, és őrülten szerelmes lett.
Amikor az apja bemutatta az új barátnőjét Artie-nak, rögtön tudta,
hogy ez az a lány a metróból, de már késő volt, hiszen a maga apjába
lett szerelmes. Artie ezért továbblépett, az anyja pedig sose tudta
meg, hogy ő volt az a bizonyos lány a metróból. Most pedig kaptak
egy második lehetőséget!
A történet végén sóhajtok egyet, és visszadőlök az ülésbe. Igazán
jó kis mese volt ez.
– Egy pillanat. Nem vagyok biztos ebben a második lehetőség
dologban. Artie-nak valóban a második esélye lenne, de az anyjának
nem, hiszen sosem tudta, hogy Artie évtizedeken át, titkon vágyott
rá. Ez inkább egy viszonzatlan második esély! Istenem, hogy ez
milyen romantikus!
– Hát, jól van… – mondja Warren egy rövidke szünet után.
Nem vagyok benne biztos, hogy a kormányzónak tetszett a
történetem, de semmi gond. Nem szabad elfelejteni, hogy ő a tények
és adatok embere, ami legalább annyira szexi, mint egy romantikus
történet, csak máshogyan.
– A családja itt él, Albanyban? – tesz fel most ő egy kérdést.
Ha ez egy igazi randi lenne, nagyjából most hívná fel valaki, hogy
kimentse.
Engem nem, mert még úgy is ágyba bújnék vele, hogy szinte
semmi közös nincs bennünk.
– Nem. Én Syracuse-ban nőttem fel. Az F.I.T-n tanultam, és utána
is ott maradtam. A házat a nagynénémtől örököltem, és úgy
döntöttem, egy időre eljövök a városból.
Ez így sokkal jobban hangzik, mint az, hogy elmenekültem, nem
igaz?
– Hé! Szereti a cukordrazsét?
Legalább olyan jó témaváltás, mint bármi más.
Warren megvonja a vállát.
– Nincs vele bajom.
Igen. Egyikünk biztosan meg fogja bánni, hogy nem intézett
magának menekülőutat.
 HATODIK FEJEZET
– Várjon! – torpanok meg a fogadás bejárata előtt.
Tíz perc alatt értünk fel a földszintről a második emeleti
bálteremhez, mert háromszor állítottak meg minket olyan emberek,
akik kezet akartak rázni, és pár szót váltottak volna Warrennel.
A három emberből kettővel szerintem még sosem találkozott,
mert nagyon rövidre fogta a beszélgetést, de mégis udvariasan
köszöntötte őket. Számomra ez nagyon kimerítő. Minden
pillanatban készen állni arra, hogy olyan vadidegenekkel
kvaterkázzak, akik mind a figyelmemre áhítoznak.
– Igen? – fordul felém Warren, tekintete végigsuhan a termen,
miközben arra vár, hogy folytassam.
– Tudom, hogy nem igazán ismerjük egymást, de ne feledkezzen
meg rólam, mert ezek az emberek számomra teljesen idegenek.
A kormányzó ezután csak rám figyel, lassan végigmér. Azt
hiszem, megleptem, bár ezt elég nehéz megmondani egy olyan
emberről, akinek nem túl nyitott a személyisége.
– Nem lesz gond – mondja, és egy pillanatra pajkosan megemeli
a szemöldökét.
– Akkor jó – nézem egy kicsit túl hosszan, mert nem tudom, mit
gondoljak. – Akkor menjünk.
– Menjünk.
A mosolyától majdnem összerogyok. Istenem, segíts! Ez az apró
mosoly őrült sebességre kapcsolja a szívemet! Mintha talán… flörtölt
volna? Vagy csak képzelődöm? Elég élénk fantáziám van, ha a
kormányzóról van szó, ráadásul tetszik is, de a mosolya mintha más
lenne, amikor egyenesen hozzám intézi.
De lehet, hogy elment az eszem.
Ez a valószínűbb.
Természetesen egy halom ismeretlennel kerülünk egy asztalhoz.
Az anyja és Artie is ott ül, ahogy az öccse is, akit felismertem, mert
egy nagyon népszerű sorozatban játszik. Ráadásul igazi szívtipró,
már annak, akinek bejön ez a típus.
Nagyon sok nőnek bejön.
 Jómagam Warren és az öccse között kaptam helyet, akiről kiderül,
hogy javíthatatlan sármőr. Megnyerő, csinos, éles elméjű, és szinte
biztos, hogy mindig megkapja, amit akar. Rendkívül szerethető
figura. És egyáltalán nem mogorva.
Tisztában vagyok vele, hogy a Russo fivérek közül őt tartják a
dögösebbnek, de nekem mindig is Warren tetszett jobban. Mit
mondhatnék? A főnökök a gyengéim. Olyan ez, mintha lenne valaki,
aki tudja, hogyan kell lecsapni a biztosítékot, csak egy magasabb
szinten. Az a megnyugtató érzés, hogy az ember jó kezekben van
akár vészhelyzet esetén is. Nos, mindenkinek megvan a maga
rögeszméje. Az enyém, azt hiszem, Warren.
A vacsora isteni. Azon gondolkodom, hogyan tehetnék szert még
több álrandira, hogy bejuthassak ilyen esküvői fogadásokra,
miközben lenyelek egy újabb falatot a tökéletes lazacból. Zseniális
ötlet. Kiöltözöm, és ingyen vacsorázom, miközben mondhatjuk,
hogy jótékonykodom.
Jó, talán túlzás lenne jótékonykodásként tekinteni erre. Ha
árvaházakat építenék önkéntes munkában vagy felolvasnék
időseknek, az talán közelebb állna hozzá, de a szingli pasiknak is
kell valaki, aki elkíséri őket az ilyen eseményekre, nekem pedig jól
jön a vacsora, úgyhogy a véleményem továbbra is az, hogy az
ötletem nem is olyan ördögtől való. Ráadásul ott van az esküvői
torta. Nem igaz? Én imádom az esküvői tortákat, bár azt nem, hogy
mindig szemtelenül kis szeleteket osztogatnak belőlük.
Vajon felszolgálják majd, vagy apró dobozokban kell hazavinni?
És ha igen, Warren megengedi majd, hogy az övét is elvigyem?
Ugye, milyen jó kérdés? Tudtam, hogy megy ez nekem, kár, hogy
egy órával később jutott eszembe, ahogy egy jó visszavágás szokott,
amikor veszekszem valakivel.
– Hé! – fordulok oldalra apró székemen, és meg is érintem
Warren ingujját, hogy felfigyeljen rá, és persze azért is, hogy
megtudjam, milyen érzés. – Mit gondol az esküvői tortáról?
– Biztos, hogy maga nem riporter?
– Most lebuktam – vonom meg a vállam. – A Modern Bride
magazinnak írok egy feltárócikket. De ne térjen ki a kérdés elől. Ez
annyira politikusi közhely!
 – Politikusi közhely? Talán olyan szintű esküvőitorta-krízis van
New York államban, ami a beavatkozásomért kiált?
Az univerzális, és egyáltalán nem szexi gesztushoz folyamodom.
Két ujjammal a szemgolyómra mutatok, majd Warrenre.
– Ennek a végére járok – teszem hozzá, mint valami rejtélyes
különc, majd kortyolok egy kis bort, miközben egy újabb idegen
köszönti a kormányzót.
A vacsora után Artie elrabolja mellőlem Warrent, én pedig
ráeszmélek, mennyire kimerítő is lehet Warren Russónak lenni.
Mindenki akar egy darabkát az idejéből.
Warren öccse, James egy hollywoodi történettel szórakoztat. A
partnere láthatóan odavan érte, de nem beszél sokat. Kedves nőnek
tűnik, amit olyankor szokás mondani, amikor fogalmunk sincs,
milyen lehet az illető.
A desszertasztalt keresem a teremben, amikor meglátom, hogy
egy nő beszélget az álrandipartneremmel. Nem hagyhatom, hogy
valaki más csapjon le rá, amikor velem jött, nem igaz?
De. Már-már kötelességem megakadályozni.
Egyébként se látok desszertasztalt, úgyhogy nem nagyon van mit
csinálnom.
Épp egy beszélgetés közepén vannak, amikor Warren mellé érek.
Türelmesen várok egy szusszanásnyi szünetre, hogy
bemutatkozhassak.
– Warren, ez ki? – szakítja félbe mondandóját a nő, kérdő
tekintete hol engem, hol a kormányzót találja meg.
A nő káprázatos. Máris zavar, hogy ennyire meghitt a viszonya
Warrennel, mintha lenne erre bármi jogalapom.
De persze logikus. Kellemetlen és kész.
– A barátnője vagyok – előzöm meg Warrent. – És maga?
– Én a volt felesége – válaszolja némi zavarodottsággal a
hangjában.
Mivel valószínűleg nem a válásuk az oka, nagy eséllyel egy olyan
nő megjelenése zavarta meg, akit még nem látott, és akiről még soha
egy szót sem hallott.
– Ó, értem – bólintok. Nem ártott volna emlékeznem rá, hogy a
színlelt pasimnak exneje van. – Elfelejtettelek – vallom be őszintén.
É
 És hangosan. Igen, talán ezt is magamban kellett volna tartanom.
Mentségemre szóljon, hogy nemrég tisztáztuk, mennyire hanyag
zaklató vagyok.
– Bocsánat. Csak Warren sose beszélt magáról – teszem hozzá,
mintha ettől jobb lenne.
A kormányzó meg fog ölni!
Ehelyett hangosan felnevet. Ezúttal őszintén, jóízűen, nem csak
úgy tessék-lássék. Majdnem el is feledteti velem, hogy befejezzem a
bocsánatkérő monológot.
– Audrey vagyok – mutatkozom be, és máris kezet nyújtok az
exfeleség felé, hogy megmentsem a helyzetemet.
– Marissa – rázza meg a kezem illedelmesen, de felületesen.
Marissa magas, vékony és elegáns. Carolina Herrera estélyit visel.
Idei modellt. És egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek aggódnia
kell, van-e megfelelő cipője a fogadásra, vagy aki inkább nem visel
fülbevalót, mert mind olcsó vacaknak bizonyul.
Gyémánt gombfülbevaló. Maga a megtestesült kifinomultság.
– Örülök, hogy találkozunk – teszem hozzá, hogy
ellensúlyozzam az iménti udvariatlanságomat.
– Én is.
Marissa túltette magát meglepettségén, és ha érezne is bármit
irántam, az arca egyáltalán nem árulja el.
Bárcsak nekem is menne ez! Fejben megjegyzem, hogy
gyakorolnom kell a higgadt arckifejezést. Persze nem azt, ami még
nyugalmi állapotban is olyan, mintha ingerült lenne az ember, de
egy olyasmit, amiről nem olvasható le egyértelműen, hogy mit
gondolok. Valószínűleg időpocsékolás az egész, de azért
megpróbálhatom.
– Holnap tíz után bármikor elviheted Bethanyt – fordul újra
Warren felé Marissa.
Bethanyről pontosan tudom, kicsoda. A kormányzó lánya. Egy
tini. Van pár kép róla az interneten, különböző
kampányeseményeken készültek az apja oldalán.
Még pár tréfás megjegyzés, és Marissa elmegy.
– Gyönyörű – nézek utána egy csipetnyit sóvárogva.

Ú É
 Úgy értettem, hogy gyönyörűen elegáns. Én túl szabadelvű
vagyok ahhoz, hogy elegáns legyek.
– Igen – ért velem egyet Warren. – És nagyszerű.
– Valóban.
Marissa emberjogi ügyvéd. Ez egyáltalán nem rémisztő. Mégis
miért velem boronálta össze Mrs. Bianchi, amikor Warren láthatóan
az ilyen típusú nőkért van oda?
– A barátnő kissé túlzás volt, nem? – emlékeztet egy csipetnyi
mosollyal a hangjában Warren arra, hogy épp az imént léptettem elő
a kapcsolatunkat nem létezőből kizárólagossá.
– Nos, az anyja húsz dolcsit ajánlott, ha meggyőző leszek –
vonom meg a vállam.
Persze ez nem igaz, de nem jutott jobb az eszembe.
– Á… – bólint Warren, bár nem tudom, hisz-e nekem, vagy sem.
– Gondolom, az öcsém elszórakoztatta, amíg lefoglaltak.
– Csak nem féltékeny? – kapom fel a fejem az ötlettől felcsigázva.
– Az öcsémre? – ráncolja össze a homlokát, lassan megrázza a
fejét, és úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. – Nem.
Ó…
Nos.
– És miért szakítottak? – terelem vissza a beszélgetést az exnejére.
Sokáig hallgat. Nem is vagyok benne biztos, hogy válaszol, ahogy
abban sem, mi az ördög szállt belém, hogy feltettem ezt a kérdést.
Ehhez tényleg semmi közöm.
– Fiatalok voltunk.
– Annyi idős volt, mint én, amikor elvette – vágom rá, mert nem
hiszek neki.
– Pontosan. Fiatal.
– Maga szerint én túl fiatal vagyok?
Már a feltételezés is sértő.
– Majdnem tíz éve nagykorú vagyok. És láttam már ezt-azt.
– Látott már ezt-azt? – úgy néz rám, mintha kételkedne az
állításomban.
Bunkó.
– Mindegy – vonom meg a vállam unottan.
 – Biztos vagyok benne, hogy maga nem olyan buta, mint én
voltam huszonévesen – finomít amolyan békejobb gyanánt.
– Ó, kormányzó! Maga aztán tud flörtölni! – könyöklöm oldalba
pajkosan.
Ez is jó ok volt arra, hogy hozzáérjek.
– Nehéz velem élni – böki ki végül. – Azt hiszem, túlságosan
követelőzőnek talált. Zárkózottnak, arrogánsnak és… – itt egy kis
szünetet tart, és egyenesen a szemembe néz. – Komornak.
Ezzel fel is idézte azokat a jelzőket, amikről azt állítottam, hogy
az emberek használnak vele kapcsolatban. Közben a tekintete az
ajkamra vándorol, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy
nem azért, mert valami beszorult a fogam közé. Azért tudom, mert
az imént frissítettem fel a rúzsomat a mosdóban, és háromszor is
ellenőriztem, nincs-e rajtam valami, ami miatt egy életre
elsüllyedhetnék szégyenemben. A fogaim tehát rendben vannak, a
rúzsom is tökéletes és vécépapír se ragadt a cipősarkamra.
– Nos. Ha ez segít valamit, vannak nők, akik odavannak
mindezért.
Én. Én odavagyok értük. Csak a féleszűek nem érzik ennek a
férfinak a kisugárzását. Nevezzék komornak, főnökösködőnek vagy
bárminek, a hatékony irányítás engem minden téren feltüzel.
Russo kormányzó hosszan méreget, mintha azon tűnődne, őrült
vagy inkább elragadó vagyok-e.
Végül megszólal.
– Ne szeressen belém. Nem vagyok olyan hangulatban.
 HETEDIK FEJEZET
Ne szeressen belém?
Ahogy gondolja.
Mégis ki mond ilyesmit? Mintha épp szerelembe akartam volna
esni vele. Én csak egy mozgalmas éjszakát akartam felkínálni, nem
örök szerelmet, míg a halál el nem választ!
Ah… Nem csodálom, hogy az anyjának kell randipartnert
kerítenie.
Hála istennek, az esküvőn a bár ingyenes. Egy vacsora utáni ital
pont passzol a megtépázott érzéseimhez. Amarettót kérek.
Fogalmam sincs, szeretem-e, de láttam, hogy valaki más ezt kérte, és
úgy nézett ki, mint amit a kifinomult felnőttek fogyasztanak.
Ráadásul ingyen van.
Mrs. Bianchi akkor talál rám, amikor épp szopogatom az italom,
és azon merengek, mennyire idegesítő a fia. Nagyon idegesítő. A
gond csak az, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemem. Van
benne valami, ami úgy vonzza az embereket, mint egy mágnes.
Vagy csak engem. Egyébként az amaretto nagyon finom. Egy
kifinomult nő vagyok, aki amarettót iszik, nem valami alkoholos
dobozos üdítőt.
– Hála az égnek, hogy Warrent már elintéztem! – mondja, amint
mellém ér. – Így már foglalkozhatok Jamesszel. Az a fiú az őrületbe
kerget. Jaj…
– James? – kérdezek vissza mosolyogva, mert Mrs. Bianchi
nagyon mulatságos.
Ahogy az a gondolata is, hogy elintézte Warrent. Velem. Hogy
mennyire el van tévedve ez a nő! Az ő anyai ösztöne, az a Nagyon Jó
Előérzete teljesen befuccsolt. Ettől még nagyon szórakoztatónak
találom, mint embert. Fogadok, remek társaság lehet egy csajos
kiránduláson.
– Mi a gond? Hozott magával valakit.
– Az idegeimmel játszik. Ezek a nők egytől egyig olyanok,
mintha automata üzemmódban mennének végig. Annyira elegem
van már az aranyifjú-baromságából!
 – Mrs. Bianchi, nem hinném, hogy mondhatna ilyet a saját fiáról
– próbálom elfojtani a nevetést. – Bár nőként értékelem az
őszinteségét.
– Én szültem meg. Úgy beszélek róla, ahogy nekem tetszik –
pereg le róla az óvatos figyelmeztetés. – Akárhányszor látom,
mindig más nővel van, és egyikőjükkel kapcsolatban sincs jó
előérzetem. Nem úgy, mint magánál.
Szemforgatva megrázom a fejem. Nem is próbálom titkolni.
– Azt hiszem, az a bizonyos Nagyon Jó Előérzete nem működik
megfelelően.
– Egy anya tudja – köti az ebet a karóhoz, hiába cáfoltam meg az
imént.
– Oké – hagyom rá, mert nem akarok vitatkozni vele, hiszen az a
csalfa tekintetem újra Mister Ne Szeressen Belémre vándorol. Az a
fránya öltöny! A szemem még nem kapta meg az üzenetet az
agyamtól, hogy a pasi nincs oda értem.
– Hm… – hümmög Mrs. Bianchi, mintha a világ minden bajára
tudná a megoldást.
– Hm… – hümmögök én is, mert nincs jobb ötletem.
Végül elneveti magát.
– Tényleg kedvelem magát, Audrey.
Legalább valaki.
Később, mikor visszaérünk Albanyba, Warren elmegy a
kormányzói birtok kocsifelhajtója előtt. Úgy tűnik, az ajtómig akar
kísérni.
– Az utca túloldalán lakom. Hazasétálhattam volna onnan is –
hívom fel rá a figyelmét, hiszen tényleg csak a másik oldalra kell
átmennem, és Warren egyértelműen nem akar jó benyomást kelteni
bennem.
– Milyen lovagiasan alacsonyra tette a mércét, Audrey.
– Lovagiasan?
Egy pillanat! Felé fordulok, mert teljesen felcsigázott ez az új
fejlemény.
– Szeretne bejönni, és ágyba bújni velem?
Warren rám sandít, miközben leparkol a házam előtt, és kinyitja
az ajtót. A motort nem állítja le, úgyhogy gondolom, nem lesz
semmiféle etyepetye.
Igazán hazasétálhattam volna, ha nem akar semmit. És kicsit az is
zavar, hogy feleslegesen borotváltam le a lábam. Persze nem volt
semmi garancia arra, hogy szükség lenne rá, de akkor is. Sóhajtok
egyet, kikapcsolom a biztonsági övet, közben kinyílik az ajtó. Azt
hiszem, a naplómban úgy fogom rögzíteni a mai estét, mint ami egy
forró, egyéjszakás kalandban végződött. Egy nap, amikor majd
megöregszem, és már szenilis leszek, ha elolvasom a fiatalkori
emlékeimet, talán még el is hiszem, hogy valóban megtörtént. Ez az
ötlet valahogy megnyugtat.
Ja, igen. A tortáját is magammal viszem. Mindenki kapott egy kis
útravalót a parti végén.
– Nos, jó éjt! – búcsúzom bizonytalanul a járdán.
– Jó éjt – mondja. – És hívjon szerelőt – teszi hozzá mosolyogva,
és a házam felé biccent.
– Úgy lesz.
És ennyi.
Ez történt a randevúmon Warren Russóval.
– Várjon! – kiáltok utána. A kormányzó már visszafordult a
kocsija felé.
Miért is kértem, hogy várjon? Fogalmam sincs. Egyszerűen nem
akarom, hogy máris elmenjen. Ami butaság, és nevetséges is, de ami
a legrosszabb, teljesen lényegtelen. Nem kérdés, hogy el fog menni.
– Igen?
– Milyen voltam? – buggyan ki belőlem.
Hát ezzel akarom a házam előtt tartani? Legszívesebben arcon
csapnám magam, de az egyik kezemben a táskám, a másikban a két
szelet torta van, úgyhogy nem tehetem.
– Hónapok óta ez volt az első randim. Arra gondoltam, talán
adhatna valamiféle visszajelzést.
Igen. Most, hogy tisztáztam, már sokkal jobb. Ezt a részt biztosan
kihagyom a naplómból.
Warren elmosolyodik. Az a fajta őszinte mosoly ez, amiről már
korábban úgy éreztem, csak nekem szól. Majd felnevet, megrázza a
fejét, és búcsút intve beszáll a kocsijába.
Nos.
Voltam már rosszabb randin is.
 NYOLCADIK FEJEZET
– Azt hittem, hívsz szerelőt.
Ezt Miller mondja, aki épp most érkezett az iskolából, besétált a
konyhába, és hátizsákját hanyagul a konyhaszékre dobta. A
mennyezeten tátongó, hatalmas lyukra néz, majd rám.
A lyukat én csináltam. Az igazat megvallva, elég büszke vagyok
rá.
– A helyzet az… – kezdek bele, miközben pár centivel arrébb
tolom a létrát, hogy folytathassam a helyreállítási műveletet.
– Mi a helyzet? – hangjából a gúnyos kicsengést még véletlenül
se lehet eltéveszteni.
– A helyzet az, hogy ezt a gipszkartont simán meg lehet
szüntetni, nem gondolod?
Olyan kétkedő tekintettel mered rám, amilyet korábban még csak
Garytől láttam.
– Nem – válaszolja szárazon, és megrázza a fejét, mintha csak azt
mondaná, a gipszkartonnal nem lehet szórakozni.
– Simán leszedem az egész plafont, hogy látsszanak a gerendák,
és kész is a loft-hangulat – magyarázom a tervem.
Ha az ember le van égve, a kreativitása szárnyakra kap. Nem
véletlenül létezik az „éhező művész” kifejezés. Valószínűleg nem
egy vízvezetékeit megjavítani igyekvő lánytól, de akkor is.
És igen, most elég rosszul néz ki. Sok kiálló szög és csövek, de
van benne lehetőség. Az biztos.
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nem így működik.
– De működhetne!
– Oké – legyint lemondóan Miller, és a hűtőhöz lép. – Szóval,
leszeded a konyha mennyezetét. Ettől nem szűnik meg a szivárgás.
– Rómát sem egy nap alatt építették, Miller. Először meg kell
találni, honnan jön a víz. És nézd! Szereztem szigetelőszalagot! –
emelem diadalittasan a magasba a gurigát.
Sima ügy, bárki képes megragasztani bármit. Még én is! Ráadásul
csak három dolcsit kértek érte.
– Ugye csak viccelsz?
 – Nem…? – lohad le a lelkesedésem egy kicsit, majd felpillantok
a mennyezetre. – Nem tudom. Elég jó tervnek tűnt. Egyébként is,
még tizenkét dollárt költöttem a gipszkartonvágó izére, szóval nincs
visszakozás.
– A szigetelőszalag jó tervnek tűnt? Egy csőtörésnél? Egy
ruhaszegélyt sosem ragasztanál, de képes lennél leszedni a plafont,
és megragasztani egy csövet?
– Igen…? – válaszolom, de még én is hallom, hogy
elbizonytalanodott a hangom. – Minek árulnak szigetelőszalagot, ha
nem használják? Hm? Halljuk, Miller!
– Szegélyragasztót is árulnak, te mégsem használod.
– Ne legyél nevetséges! Egy ruhaszegés sokkal komolyabb dolog,
mint valami rothadó, öreg cső – azzal letépek egy újabb darab
gipszkartont, és bedobom az alattam álló kukába.
Meglehet, nem is kell az egész plafont lebontanom ahhoz, hogy
megtaláljam a szivárgást.
– Visszaadtad a cipőt, amit kölcsönkértem neked a barátnőmtől?
És megköszönted neki a nevemben?
– Igen. Elhívott egy újabb randira a kormányzó?
– Nem.
– Ez furcsa.
– Miért? – méregetem gyanakvón Millert, miközben
lekászálódom a létráról.
Nincs ebben semmi furcsa, nem is értem, miért mondja. Az
esküvő óta Mrs. Bianchit sem láttam, de nem is számítottam rá. Azt
mondta, még aznap este visszamegy a városba, és hetekig nem is tér
vissza Albanyba.
– Annyira bájos és értelmes vagy!
– Aha – motyogom.
Az lennék? Nem vagyok biztos benne, hogy helytálló a jellemrajz.
– Mint egy úrihölgy – teszi hozzá Miller.
Lepillantok a ruhámra, és lesöprök róla némi port.
– Ki vagy…
– Rúgva – fejezi be a mondatomat Miller. – Igen-igen.
– Sajnálom, hogy kipukkasztom az álombuborékodat, de
szerintem elég valószínűtlen, hogy valaha újra látom Warren Russót,
hacsak nem sajtótájékoztatót tart a tévében.
Mert azt biztosan megnézem. Mindenkinek megvan a maga
fétise. Az enyém az, ahogy Warren intézi a dolgokat. Tegnap is
tartott egy sajtótájékoztatót, és pokolian szexi volt. Valami iskolákkal
kapcsolatos törvényről volt szó, ami engem nem igazán érint az
életem jelenlegi szakaszában, de nem ez a lényeg. Hallanotok kellett
volna, ahogy a kérdésekre válaszolt! Nagyon biztató volt. Sőt,
megnyugtató! Most, hogy jobban belegondolok, az állami iskolák
finanszírozása valóban nagyon érdekes. Mindenesetre a lényeg az,
hogy egy férfi riporter közbevágott egy női riporter szavába, mire
Warren megkérte, hogy várjon egy kicsit, visszafordult a női
riporterhez, és megkérte, fejezze be a kérdését.
Annyira dögös!
Az ajtó csilingel egyet, vevő érkezik. Millerrel hátunk mögött
hagyjuk a konyhai felfordulást, és előremegyünk. Az egyik legújabb
visszatérő vendégem az, Mrs. Bianchi ajánlott be nála. Az esküvő óta
hárman jöttek az ő köreiből, és ha sikerül nyélbe ütnöm az üzletet
ma Mrs. Nelsonnal, talán átgondolhatom a csináld magad
vízvezeték-szerelési tervemet, és visszahívhatom a szakembereket.
Merjen az ember nagyot álmodni.
Egy pillanatra megállok az egész alakos tükör előtt, hátha maradt
még a ruhámon némi por, közben Miller üdvözli Mrs. Nelsont. Egy
hatvanas évek által inspirált modern miniruha van rajtam, amit egy
rémes, nyolcvanas évekbeli ruhából varázsoltam. Egyszerű vonalak,
de az anyaga csodaszép, piros damaszt. Visszafogott,
háromnegyedes ujj ellensúlyozza a szexi, combközépig érő alsórészt.
Szőke hajam laza hullámokban omlik a hátamra, hogy megtartsam a
modern vonalat, és ne legyen túlerőltetve a retró hatás. Miután
kiszedtem egy aprócska darab gipszkartont a hajamból, odalépek
hozzájuk, és bekísérem Mrs. Nelsont a próbafülkébe a ruhával, amit
neki készítettem.
Mrs. Nelson meg is veszi, ráadásul elhozta nekem a régi
menyasszonyi ruháját is. Szeretné, ha szétszedném, és csinálnék az
unokájának belőle egy elsőáldozási ruhát. Gyerekeknek még sosem
varrtam, ezért be kell szereznem egy gyerekméretű próbababát, de a
feladat remekül passzol az én átalakító-újrahasznosító
szellemiségemhez, szóval benne vagyok. Egyébként is, Mrs. Nelson
nagyon jól fizet, a menyasszonyi ruhája jelenlegi állapotában elég
rémes, és a helytelen tárolás miatt eléggé megviselt. Ezért is fogom
teljes nyugalommal ízekre szedni, hogy egy újabb családi örökséget
készíthessek belőle.
Épp végzek Mrs. Nelsonnal, amikor Warren Russo sétál be az
ajtón.
Erre nem számítottam.
Nem, ez nem szerénykedés. Tényleg nem hittem, hogy még
egyszer személyesen láthatom, függetlenül attól, milyen
baromságokat írtam a naplómba.
Mrs. Nelson úgy tűnik, elég jól ismeri Warrent. Úgy beszélgetnek,
mintha régi barátok lennének, én közben fejben lelkesen hadonászok
és már-már tátott szájjal bámulom a kormányzót. Mrs. Nelson
megmutatja Warrennek a régi menyasszonyi ruháját, aki úgy tesz,
mintha nagyon is érdekelné a téma. Mindez pár pillanat alatt zajlik
le, de én több órának érzem, és közben úgy állok ott, mint egy
megkukult idióta.
Szerencsére Miller is csendben van, valószínűleg abban
reménykedik, hogy megfeledkezem róla, és nem küldöm el, nehogy
szemtanúja legyen annak, mi lesz ezután.
Mi is lesz?
Az az igazság, hogy ha Warren Russóról van szó, egyáltalán nem
vagyok közömbös. Sőt, úgy általában a férfiak közelében sem. Sosem
voltam az a lány, aki tudja, hogyan reagáljon, mit mondjon, vagy
hogyan flörtöljön anélkül, hogy ne csináljon bolondot magából.
Ezért is ficergek a munkaasztalom mögött idegesen, miután Mrs.
Nelson elment. Rendezgetem a tűpárnámat, és az ollót az asztal
széléhez igazítom.
Warren közben lassan körbejárja a nappaliból kialakított üzletet,
mintha szemrevételezné a területet. Keze a zsebében, testbeszéde
nyugalomról, megfontoltságról árulkodik. Ma tengerészkék öltönyt
visel, hozzá világoskék nyakkendőt. Az inge majdnem fehér, de
miután jobban megnézem, kiderül, hogy halványkék. Úgy fest,
mintha most lépett volna ki a gardróbból, holott az óra szerint már
délután öt is elmúlt.
 – Miért van itt? – buggyan ki belőlem végre a kérdés, és igen,
abszolút nem higgadtan, holott úgy terveztem, hogy kedves
csipkelődésnek hangzik majd, és utána megkérdezem, hogy van.
Ehhez képest úgy sikerült, mintha az egér, amit a hat
háztömbnyire lévő parkban hagytam, épp most rohant volna át a
helyiségen.
– Szent ég! Te tényleg katasztrofális vagy – motyogja Miller elég
hangosan ahhoz, hogy meghalljam, és mielőtt villámokat szóró
tekintetemet felé fordíthatnám, folytatja: – Meg se próbálj kirúgni,
kizárt, hogy lemaradjak erről.
– Azért vagyok itt, hogy szívességet kérjek – fejezi be a bolt
felmérését a kormányzó, és megáll előttem, csak a munkaasztalom
választ el minket.
– Hát persze – bólintok gyorsan, mint valami hülye bólogatós
figura.
Hát persze. Szívességet akar kérni, nem flörtölni jött.
– Hát persze? – szökik Warren szemöldöke a magasba, mintha ez
az elsietett véleménynyilvánítás valamiképp mulattatná.
– Nyilvánvalóan. Mi másért lenne itt? Igen, magára fogok
szavazni a következő választáskor, bármikor is legyen. Talán még
Miller is elég idős lesz addigra, hogy szavazzon – teszem hozzá, és
Miller irányába emelem a mutatóujjamat. – Igyekszem majd
meggyőzni őt.
– Az újraválasztás tizennyolc hónap múlva lesz, de köszönöm a
korai támogatását.
– Nagyon szívesen – fújtatok egy nagyot, és végre kezdek
ellazulni.
– Szükségem van egy randevúra.
– Mi? Hogy velem? Miért?
Ennyit a lazulásról. Azt hiszem, még a hangom is halálra
rémültnek tűnt, amit Miller is megerősít azzal, hogy a fejét rázza, és
jól hallhatóan kijelenti, menthetetlen vagyok.
– Találkozott már az anyámmal – válaszolja Warren, akit mintha
egyáltalán nem zavarna a reakcióm. – Nem adja fel egykönnyen.
– Hát nem – értek vele egyet, mert ez is nyilvánvaló. – Már
megmondtam neki, hogy nem volt annyira oda értem, úgyhogy ejtse
a témát. Ráadásul már ki is fizette a ruhát, szóval…
Megvonom a vállam, mintha az mindent megmagyarázna. És így
is van.
– Igen – hallgat el egy pillanatra Warren. – Értem – majd
megrázza a fejét, mielőtt folytatná. – A helyzet az, hogy most valaki
mással akar összeboronálni erre a hétvégére, és… – hagyja nyitva a
mondatot, mintha nekem kellene befejeznem helyette.
Meg is tenném, de sajnos nagyon lefoglal, hogy fejben épp
rosszalló tekintettel illetem Mrs. Bianchi egy héttel ezelőtti, nagyon
jó előérzeteit velem kapcsolatban.
Warren köröz az ujjaival a levegőben, arra próbál rávenni, hogy
rakjam össze a dolgokat.
– Inkább velem menne?
Most jut eszembe, hogy nem gyakoroltam a higgadt arckifejezést,
úgyhogy pontosan tudom, mennyire gyanakvónak tűnhetek – és ez
a legjobb eshetőség.
– Miért? – fonom keresztbe a karom, az egyensúlyom a csípőmre
billentem, és csak várok.
Warren kis ideig fontolgatja a választ. Lehet, hogy nem volt erre
felkészülve, vagy eddig még csak nem is gondolt erre. Hosszú
másodpercekig bámul. Mintha halványan megrándulna az ajka,
mint amikor valaki egy vigyort próbál elnyomni.
– Elviselhető volt.
Szív. Maradj. Nyugton!
Elviselhető.
Nem is nyúlt annyira mellé. Mindig is úgy gondoltam, hogy az
egyik legjobb jellemvonásom az, hogy elviselhető vagyok. Ha engem
kérdeztek, ezt a tulajdonságot nagyon alábecsülik. Megvonom a
vállam amolyan egyetértés gyanánt.
Bal felől horkantás hallatszik. Erőnek erejével fordítom a
tekintetem Miller felé, csak hogy megbizonyosodjak róla, nem veszi
videóra a beszélgetést. Nem, de eszeveszetten pötyög a telefonján.
– Mit csinálsz? – kérdezem, de a hangomból egyértelmű, hogy
vádolom valamivel.
– Jegyzetelek – válaszolja Miller mindenféle szégyenérzet nélkül.
– A könyvhöz, amit a felnőttek randizási szokásairól fogok írni. Egy
paródia lesz tinik számára. Vagy legyen inkább szingli szülők
tinédzser gyerekeinek önsegítő kötete? – rágja meg az ötletet Miller.
– Egy útmutató arra, hogyan kommunikáljunk reménytelen
esetekkel?
Már épp ki akarom kapni Miller kezéből azt a hülye telefont,
hogy belenézhessek a jegyzeteibe, amikor Warren megszólal. Úgy
tűnik, az utálatos tinik elhallgattatása is egy a megannyi erénye
közül. Gondolom, az is segít, hogy nagy gyakorlata van a
riporterekkel. Ráadásul a lánya is tini, bőven lehet tapasztalata.
– Csütörtökön lesz egy esemény – néz rám kérdőn, a szívem
majd kiugrik a helyéről zavaromban.
De miért vagyok zavarban? Még egy esélyt kaptam, hogy ágyba
bújjak vele, de…
– Nem tudom, hogy megtehetem-e – bököm ki végül.
Mert tényleg nem tudom. Nem akarok megint bolondot csinálni
magamból előtte, márpedig ez lesz. Ő csak pár randit akar, hogy
lerázza az anyját, én viszont hozzá akarok menni, és gyerekeket
akarok szülni neki.
Rendben, annyira azért még nem ismerem, de az biztos, hogy
teljesen más irányba tart a vonatunk.
– Van valaki más? – dugja újra zsebre a kezét Warren, finoman
billegve néz egyenesen a szemembe.
Ez nagyon nyugtalanító. Zavaró. Vadító.
– Igen! – vágom rá lelkesen, hiszem megvan a kifogás. – Gary.
– Gary a macskája – szól közbe Miller, miközben folyamatosan
jegyzetel. – El fog menni.
– Remek – fogadja el Warren Miller válaszát az enyém helyett, de
közben végig a szemembe néz. – Ötkor magáért jövök. Vacsora lesz.
– Egy pillanat – emelem a magasba a kezem. – Miért érné ez meg
nekem?
– Polgári kötelesség? – vonja meg a vállát a kormányzó.
– Ne próbáljon meg lerázni ezzel a politikusszöveggel! Hány
eseményről lenne szó? Mik ezek? Adománygyűjtések? Jótékonysági
estek? Mert azok a legrosszabbak. Sosem nyomnak az ember kezébe
tortát búcsúzóul, desszert gyanánt meg vagy egy tál gyümölcsöt,
vagy valami aprósüteményt sóznak az emberre – szakítom magam
félbe egy pillanatra, hogy undorodva fújtassak egyet. – Nem az a
gond, hogy úgy tegyek, mintha kedvelném, mert kedvelem, és az én
időm nem túl értékes, de az igenis nagy áldozat, hogy ne látsszon
rajta, mennyire végtelenül unalmas egy ilyen adománygyűjtés.
– Nagy áldozat – bólint Warren, és végre lesiklik rólam a
tekintete.
Sajnos elfordul, mielőtt kideríthetném, vigyorog-e vagy sem.
Motyog valamit magában, ami hümmögésnek hangzik, és én úgy
értelmezem, hogy végre észhez tért, és rájött, hogy ez az egész egy
nagyon borzalmas ötlet. Talán az a másik nő jóval egyszerűbb
választás lenne. Vajon mennyire lehet rémes a lista, amivel az anyja
előállt?
– Azt mondta az exfeleségemnek, hogy a barátnőm. Nem
gondolja, hogy tartozik nekem annyival, hogy párszor eljátssza még?
– Hah – vonom meg a vállam. – Ez inkább a maga problémájának
hangzik, nem az enyémnek.
– Bájos – motyogja Warren, és a konyha felé vezető folyosó
irányába fordul.
Nem hinném, hogy túl sokat látna onnan, ahol áll, mégis
összeráncolja a homlokát.
– Hívott szerelőt?
– Ó, igen – bólintok lelkesen.
Nem hazudtam. Hívtam szerelőt. Többet is, mióta Albanyba
költöztem. De hogy szombat óta beszéltem-e eggyel? Nem.
Warren egy újabb hosszú másodpercig bámul, mintha olvasna a
füllentő fejemben.
– Hívott szerelőt a héten? – pontosítja a kérdését, nekem pedig
eszembe jut, hogy a kormányzó nem mellesleg ügyvéd is.
Rohadt ügyvédek! Mindig olyan pontosan teszik fel a
kérdéseiket!
– Nos… – kezdek bele, de már el is megy mellettem.
Nyöszörögve a nyomába szegődöm, majdnem bele is ütközöm,
mert megáll a konyhaajtóban, hogy felmérje a csonkítás mértékét.
– Ha megtalálja a szivárgást, leragasztja – világosítja fel Miller
segítőkészen. Még arra se veszi a fáradtságot, hogy lehuppanjon a
munkaasztal mellőli székről. Simán utánunk kiállt onnan, ahol van,
és biztos vagyok benne, hogy megállás nélkül pötyög. –
Szigetelőszalaggal!
– Audrey – sóhajt Warren, és épp eléggé fordítja az irányomba a
fejét ahhoz, hogy láthassam hitetlenkedő tekintetét.
– Minek árulják, ha nem tanácsos használni?
– A csövek menetének szigetelésére használják, nem
szivárgáselhárításra.
– Nos…
Ennél többet nem tudok mondani, mert kifogytam az érvekből.
Nyilván tudtam, hogy a szigetelőszalag nem valami ideális
megoldás, de jobb ötletem nem lévén, úgy gondoltam, elfogadható.
– Én megoldhatom – fordul felém Warren, de a konyhám
közepén állva, a kék öltönyében és nyakkendőjében egyáltalán nem
úgy fest, mint aki meg tudná oldani.
– Szóval, nemcsak ügyvéd és kormányzó, hanem vízvezeték-
szerelő is? – kérdezek vissza palástolatlan kétkedéssel a hangomban.
Talán még a szemem is meresztettem.
– Nem vagyok hivatásos vízvezeték-szerelő, de kiismerem
magam a törött csövek világában.
– Még ezermester is.
Ezt egyáltalán nem gúnyosan mondom, mert a lelki szemeim
előtt máris látom, mennyire szexi lehet szerelés közben. Erotikus.
Érzem, ahogy elpirulok a saját, szemérmetlen gondolatomtól,
gyorsan megköszörülöm a torkom, és igyekszem koncentrálni.
– Csak vesztegetné az idejét és a képességeit – préselem ki
magamból a lehető legkevésbé búgó hangon.
– Úgy gondolja?
Warren úgy mosolyog, mintha olvasna a gondolataimban.
Figyelmeztetem magam, hogy ez képtelenség, és továbblépek.
– Logikusan nézve, igen.
– Nem tart sokáig – válaszolja, és újra felpillant a mennyezetre.
– Rendben! – emelem a magasba a kezem megadóan. – A
csütörtök megfelel.
 – Kösz, hogy segítettél, Miller – morgolódom pár perccel később,
miután Warren elment.
– Tényleg segítettem. Majdnem elszalasztottad a lehetőséget.
– Talán nem is akartam megragadni. Talán ez egy nagyon rossz
ötlet.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról beszélünk –
mondja Miller lassan. – Én arra a lehetőségre gondoltam, hogy
meztelenkedhess a kormányzóval.
– Miller! – nyögök fel fájdalmamban, és a kezembe temetem az
arcom.
– Mi van? Odavagy érte. Mi a gond?
– Talán mocskos a múltam, oké? Igazán tiszteletben tarthatnád a
határokat.
– Mocskos múlt? – néz rám lenyűgözve Miller. – Még harminc se
vagy, de este kilenckor már alszol!
– Ez bonyolult.
– Biztos… – bólint, mintha egyetértene, majd hozzáteszi: – …
hogy nem.
– És általában inkább tízkor – pontosítok kissé mogorván.
 KILENCEDIK FEJEZET
Csütörtök reggel korán ébredek. Forrón sajgó tagokkal és egy
kissé leharcoltan. Pontosan úgy, ahogy egy lánynak egy csodás
szexmenet után éreznie kell magát. Vagy ha influenzás. Szerencsére
vagy nem, nekem egyikből se jutott.
Az viszont biztos, hogy álmomban Warrennel szeretkeztem.
Leírhatatlan volt. Az a fajta álom volt ez, ami teljesen
valóságosnak tűnik, és nagyon, nagyon sokáig tart. Állítólag az
álmok csak pár percig tartanak, de nekem elhihetitek, Warrennek
hihetetlen az állóképessége, mert úgy éreztem, egész éjjel tartott.
Tökéletesen elhelyezett csókok, hosszú, vágyakozó érintések a
testem minden pontján és egy pénisz, ami a legfontosabb pillanatig
kitart.
Leszámítva, hogy most itt fekszem, végtelenül felajzva, az
álombeli orgazmusom cserben hagyott. Mármint tényleg csodás
volt, de nem történt meg. Ah… Megpróbálom a fejemre húzni a
takarót, de Gary egész súlyát ráhelyezte, úgyhogy csak az államig
tudom felerőszakolni. A mozdulatot egy mordulással és egy álmos
pillantással díjjazza a vörös szőrgombóc.
A takarón dobolva a plafont bámulom. Meg kellene próbálnom
visszaaludni. Az óra is azt mondja, korai még felkelni.
De hiába, már ébren vagyok.
És kielégítetlen.
A második álrandim ma este lesz Warrennel. Mégis, hogy
élhetnék túl egy egész estét vele, miközben csak ez az álombeli,
lélegzetelállító szex jár a fejemben? Mégis ki tudna így koncentrálni?
Én biztosan nem. Teljesen begerjedtem, de nincs foganatja.
Egy megoldás létezik erre a problémára. Ki kell adnom némi
gőzt. Vagy sokat. Hogy amikor értem jön a kormányzó, semmi más
ne járjon a fejemben, csak egy kellemes, délutáni szunyókálás.
Tudom, bizonyára azt hiszitek, munkába állhat a vibrátorom, és
futólag rá is pillantok, miközben ledobom magamról a takarót.
Az a buta vibrátor sosem érhet fel a túlfűtött képzeletemmel.
A vécéhelyettesítő még mindig a folyosón áll, elsétálok mellette,
és bemegyek a fürdőbe. A rakoncátlan, szőke tincseimet copfba
fogom, megmosom az arcom és a fogam is. A szemöldökömet
vizsgálom a tükörben, és majdnem orra bukom.
Fogselyem. Esetleg testápoló.
Nincs mese, el kell mennem futni. Lehúzom a Szeretem New
Yorkot pólómat a fejemről, ledobom a padlóra. Belebújok egy
leggingsbe, felkapok egy futófelsőt. Cipő, telefon, fülhallgató, egy
kis nyújtás, és már jöhet is az aszfalt.
Az első dal a listámon Lady Gagáé, és arra emlékeztet, hogy csak
akkor lehet követni valakit, amíg belénk nem szeret, ha lesifotósok
vagyunk.
Semmi szükségem negatív energiákra, ezért kikapcsolom a zenét,
és zsebre vágom a fülhallgatót, közben igyekszem nem elfelejteni,
hogy nem én hoztam magam ilyen kínos helyzetbe. Persze nem is
nagyon igyekeztem szabadulni belőle… Mindegy, talán nem lesz
gond.
Egy kósza pillantást vetek a kormányzó villájára, majd elindulok
az ellenkező irányba az Eagle-ön a Madison felé. Általában a Lincoln
Parknál szoktam tenni pár kört, de most sokkal több energiát kell
elégetnem, úgyhogy a cél a Washington Park.
Félúton a Madison felé valaki felzárkózik mellém.
Ó, ne már!
Naná, hogy Warren Russo az! Elrontja az edzést, amit pont azért
iktattam be, hogy megszüntessem az éjjel felgyűlt szexuális
feszültséget.
Jó-jó, csak álmodtam, de akkor is ő a felelős.
– Korán kelt – jegyzi meg a zebránál állva a Madison és a Lark
sarkán. Vágyakozva pillantok a Dunkin felé az utca túloldalán, és
megfordul a fejemben, hogy hagyom a futást, és inkább fánkkal
kúrálom magam.
Valószínűleg rossz ötlet.
Úgyis tudja, hogy kocogok. Nem tehetem meg, hogy
lekanyarodok a fánkoshoz, mint aki csak azért öltözött fel így, hogy
lefusson a sarokra egy kis édességért.
– Igen – fújtatok egyet, és felé fordulok, miközben várunk.
Egy újabb rossz ötlet. Mármint ránézni. Sötétkék futónadrágban
van, szürke pólóján a New York-i Kikötői Hatóság emblémájával.
Tekintetem az arcára siklik, a combom azonnal felperzselődik, ahogy
feldereng az álombeli érzés, ahogy a borostája az érzékeny bőrhöz
simul, ahogy megérinti a testemet.
Nagyon. Rossz. Ötlet.
– Miért pirult el?
– Nem is! – tiltakozom, és nagy erővel benyomom a lámpa
gombját.
Minél többször nyomjuk, annál hamarabb vált zöldre.
– Csak izzadok – fonom keresztbe a karom, nehogy még egyszer
megnyomjam azt a szerencsétlen jelzőberendezést, aztán
megkockáztatok egy pillantást. Warren épp akkor kapja el a
tekintetét a spandexbe bújtatott fenekemről.
Hm…
– Nem semmi nadrág! – jegyzi meg, szemöldökét a magasba
emelve kissé oldalra biccenti a fejét a hátsó fertályom irányába.
Most a nadrágomból űz gúnyt, vagy elismerően nyilatkozik a
fenekemről?
– Maga követ? – vágok vissza, mert nincs jobb ötletem.
Tényleg tönkrevágta a kocogásom lényegét.
– Nem – rázza meg a fejét, majd megvonja a vállát és
kinyújtóztatja a karjait.
A mozdulattól megemelkedik a pólója széle, egy pillanatra
kivillan a kockás hasa, de a szex felé kalandozott gondolataimat
hamar félbeszakítja.
– Csak szerencsém volt – teszi hozzá egy röpke mosoly
kíséretében, mintha csak egy hétköznapi beszélgetést folytatnánk
anélkül, hogy képzeletben már minden ruhát letéptünk volna a
másikról. – De komolyan. Mi a fene van magán? – teszi fel a kérdést,
közben hosszan, áthatóan méregeti a leggingsbe burkolt lábaimat.
– Vidámság – válaszolom szárazon, mert épp kigúnyolt. –
Vidámság van rajtam.
És egy zebra a fenekemen, ha jól emlékszem a leggings mintájára.
Lilly Pulitzer tervezte, naná, hogy kissé élénk, de egy kis pink még
sosem ártott senkinek. Egyébként is, az őrült minták ügyesen elrejtik
a nem túl tökéletes részeket. Hurrá.
– Vidámság – ismétli Warren, pont amikor zöldre vált a lámpa.
 Mély levegőt veszek, ahogy elmegyünk a Dunkin mellett,
beszippantom az édeskés levegőt, hátha másodkézből is
hozzájuthatok egy kis cukormámorhoz. De nem. Lemondóan
gyorsítok a tempón, míg el nem érem a szokásos kocogótempómat.
Warren nem tágít mellőlem, gondolom, most mi vagyunk az az
álpár, akik épp együtt mozognak.
– Biztosan lelassítanám, úgyhogy nyugodtan menjen előre –
javaslom, amikor elérjük a Washington Parkot.
– Így megfelel.
Csendben kocogunk. Warren az állami költségvetésen agyal, én
pedig azon, hogy szeretkezünk. Ezt onnan tudom, hogy
megkérdeztem, mire gondol, ő pedig már rég tudja, hogy mi jár az
én fejemben.
Ez a futás teljesen felesleges. Fitness, bla-bla. Csak azért indultam
neki, hogy kiverjem a fejemből Warren Russót, erre tessék. Warren
Russóval futok. Az egész csak arra jó, hogy pár lopott pillantást
vessek rá, elbűvöljön a pólóba burkolt felsőtestének látványa, és
hallgassam, ahogy lélegzik. Oké, ez az utolsó valóban furcsa egy
kicsit.
Teljesen felesleges.
Izzadok, pedig nincs miért. Persze, nem ok nélkül, hiszen jó pár
oka van annak, hogy verejtékezek. Mind beleégett az agyamba az
észveszejtő szexuális álmomból.
Felnyögök.
– Jól van? – néz rám Warren.
– Aha – bólintok. – Beütöttem a lábujjam.
– Anélkül, hogy ütemet váltott volna?
– Nagy rutinom van benne.
Ez aztán a magyarázat! Újra felnyögök, és a homlokomra csapok.
– Állj! – torpanok meg hirtelen, és a futópálya melletti
virágágyást kémlelem. – Egy pillanat – azzal leszámolom a lépéseket
a kukától a virágokig, és belépek az ágyásba. Hm…
– Elveszített valamit? – kérdezi Warren hátulról.
– Maga szerint egy egér boldog lehet itt? Elég szép hely, nem? –
mutatok a virágágyásra és a közeli kukára. – Búvóhely és
élelemforrás.
 – Gondolom – vonja meg a vállát Warren egy olyan férfihoz
méltóan, aki két törvényhozó ülés között elmegy futni egy kicsit. –
Hacsak meg nem ette egy prérifarkas – teszi hozzá.
– Magának meg mi a baja? – csattanok fel.
– Talán más választ várt? – néz rám úgy, mintha elment volna az
eszem, ami lássuk be, nem áll olyan messze a valóságtól.
– Miért engednek egyáltalán prérifarkasokat egy parkba?
Istenem! Egy szörnyeteg vagyok! Azt hittem, egy idilli parkba
költöztetem az egeret, erre kiderül, hogy kitettem a Vadnyugaton, és
magára hagytam! Leguggolok, hogy lássam, megvan-e még a fél
alma, amit letettem neki. Már nincs. Az jó, nem? Valószínűleg
megette és továbbállt. Talán megismerkedett egy egérlánnyal, és
találtak egy kis odút, amiben élhetnek.
– Mit gondol, egy egér el tud cipelni egy fél almát? – teszem fel a
következő kérdést, miközben visszabattyogok a futósávhoz.
– Őszintén?
– Nem. Hazudjon! – forgatom a szemem. – Igen, őszintén –
teszem hozzá mogorván, és felveszem a ritmust.
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudja? Maga mindent tud.
– Valóban?
– Még sose hallottam, hogy azt válaszolta volna egy
sajtótájékoztatón, hogy nem tudja. Mindig van egy átgondolt,
részletes válasza, mint mondjuk: Igen, egy egér képes elcipelni a
testsúlyának háromszorosát, amit az apró testéhez mérten különösen
nagy erejének köszönhet. Utána még persze hozzáfűz egy
sportmetaforát valami baseballjátékosról, aki negyven évvel ezelőtt
halt meg.
– Csak nem?
Hangjából ítélve talán ugrat, ezért megkockáztatok egy pillantást.
– De.
– Akkor még tartozom egy megfelelő válasszal.
– Az biztos! – vágok vissza a lehető legkomolyabban. – És
csináljon valamit a prérifarkasokkal, amíg kiagyalja, mert nagyon
veszélyesek.
– Az egerekre – tisztázza Warren.
 – Igen.
– A baglyokról is gondoskodjak?
– Mi a baj a baglyokkal?
– Ők is egereket esznek.
– Ó… – nyögök fel fájdalmasan. – Felejtse el. Reménytelen…
– Szeretne egy kis propagandabeszédet az élet körforgásáról, a
végén egy bájos sportanekdotával?
– Én sose mondtam, hogy a sportos utalások bájosak lennének.
– De biztosan gondolta.
Beharapom a szám, hogy az igen, így van szavak semmiképp se
szökhessenek ki. Naná, hogy bájosnak tartom! Még ha nem érteném
őket, akkor is boldoggá tenne a tudat, hogy neki kedvesek. Ez
tényleg nagyon buta dolog.
És vajon rákerestem-e ezekre a neten, ahogy minden másra is
Warren Russóval kapcsolatban? Csak hogy legyen valami fogalmam
a sport témáról? Hát persze! De hogy megértsem őket, az sosem volt
cél.
– A csendet igennek veszem – mondja vigyorogva.
– Nagy hiba – vágom rá a tőlem telhető legzárkózottabban, de
szinte biztos, hogy úgy hangzott, mintha nem tudnék semmi
értelmeset mondani.
Ami egyébként igaz. És a futás is kifullasztott. Más indoka nincs.
Megcsörren egy mobil, amiről nem is tudtam, hogy nála van,
miközben egy jobb visszavágáson agyalok. A beszélgetés alapján
egyértelmű, hogy rohannia kell. Szó szerint.
– Akkor este találkozunk.
Meglibbentem a copfom, ami véletlenül az arcomban köt ki, a
hajam meg a számban. Mire kiszabadítom a tincseket, Warren már
nevetve el is szaladt a másik irányba, ami csak még veszélyesebb
szintre emeli az iránta érzett lelkesedésemet.
Ma estére egy szemérmetlenül szexis ruha kell, hogy
ellensúlyozzak mindent. Egy eget rengető, a pokol kénköves tüzénél
is forróbb ruha.
És már tudom is, melyik lesz az.
 TIZEDIK FEJEZET
A kocogós kalandom a kormányzóval felszínre hozott egy
nagyon fontos tényt, amit biztos, hogy nem találtam volna meg az
interneten. Ez pedig nem más, mint hogy Warren Russo kétségkívül
odavan a fenekekért.
Nem azt mondom, hogy kizárólag a hátsókat szereti. Sőt. A
különösen változatos és teljesen átlagos személyes tapasztalataim
alapján a férfiak általában nem csak ezért vagy azért lelkesednek. Ha
találkozom egy olyan pasival, akinek a popó a mindene, de egy
olyan felső van rajtam, ami sokat mutat a mellkasomból, az biztos,
hogy nem vándorol dél felé a tekintete. Nem. Az kizárt. De arról,
ahogy Warren a leggingsemet vizslatta, ahogy szemrevételezte a
zebramintát meg a többit, rögtön eszembe jutott egy ruha.
Valamikor egy kilencvenes évek végi Chanel volt. Sötét, akvarell
színű felső rész, gyöngyökkel kirakott szegély és pántok, alul fodros
szoknya, amin volt egy elég csúnya szakadás. Mintha egy kutya
marcangolta volna szét. Egy éles fogú, nagyon dühös kutya.
Vagy talán – ha már olyan élénk a fantáziám – egy
adománygyűjtésen viselte valaki, aki annyira unatkozott, hogy úgy
döntött, összevagdossa egy késsel, hátha feltűnik valakinek.
A lényeg az, hogy az alját nem lehetett megmenteni, de a felső
rész anyaga remek, és tudom, hogy képes vagyok átalakítani egy
tökéletes darabbá, kizárólag magamnak.
Az ilyesmit általában nem szoktam egy napra hagyni –
pontosabban kevesebb, mint egy napra –, de még mindig kissé
nyugtalan, és valljuk be, felajzott is vagyok, ezért úgy gondoltam,
muszáj értelmes mederbe terelni ezt a felgyülemlett energiát. Azt
hiszem, Coco tökéletesen megértené a helyzetet.
Miller szerint a pántoktól meg kell szabadulni. Azt mondja,
divatjamúltak, és én is öregnek tűnök majd. Amint ezt kimondta,
úgy döntöttem, igaza van. A pántoknak menniük kell. Persze ezt
hangosan sosem mondanám ki. Millernek egyébként sincs szüksége
elismerésre. Azt pedig mindenki tudja, hogy ha megdicsérünk egy
tinédzsert, az csak egy újabb muníció, amit a legváratlanabb
pillanatban az arcodba vághatnak.
 – A nyakvonalat is mélyebbre kellene venni – mondja Miller.
– Nincs szükségem a segítségedre – fortyogok, mire elneveti
magát.
– Ó, dehogy nincs!
Végül mégis csak lejjebb viszem a ruha nyakát. Csak vágok és
hajtogatok, többet, mint egy hollywoodi plasztikai sebész, hogy a
ruha tökéletesen passzos és előnyös legyen. De mennyire előnyös!
Márpedig én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy a semmiért bókolna
magának! Egy pillantás a tükörbe, és azonnal tudom, hogy ez az
eddigi legjobb munkám.
Néha az a legjobb megoldás, ha nem gondoljuk túl a dolgokat. Ez,
és ha kivárjuk az utolsó pillanatot, tényleg beválhat.
Ez pedig a következő azon dolgok listájában, amit nem szabad
bevallani egy tinédzser előtt.
Meglehet, hogy a nem gondolkodás nem a legideálisabb
elmeállapot a ma esti randira, vagy szívességre, vagy bármi is ez.
Vagy talán mégis?
Annál biztosan jobb, mint a meztelen Warrenről ábrándozni.
Fenébe! Most már tényleg a meztelen Warrenről ábrándozom! Az
az istenverte szürke póló! Imádom a viseltes pólót egy pasin! Azt a
fajtát, ami végtelenül puha, ha ráhajtod a fejed, vagy ha éppenséggel
lecibálod róla.
Oké, elég ebből!
Feltűzöm a hajam. Ez is egy olyan frizura, ami úgy néz ki, mintha
egy perc alatt készült volna el, de valójában egy halom hullámcsat
kell hozzá. Kissé erősebben húzom ki a szemem, hogy meglegyen az
a titokzatos hatás, amit más nőknek kölcsönöz, de rajtam mindig
csálé és tragikus a végeredmény. Ma este viszont… merjem azt
mondani, hogy jó lett?
Ez a Chanel ereje. Egy Chanel mindent jobbá tesz.
Oké, bevallom, Miller segített a szemceruzával.
Hála istennek, sikerül kitennem a szűrét, mielőtt Warren
megérkezne. Egyáltalán nem hiányzik, hogy tanúja legyen egy újabb
közös pillanatnak, hogy aztán beleegyezzen a nevemben valami
újabb őrültségbe. Bár… ki tudja? Miller egy kreatív veszélyforrás.
Egyébként is, azt hiszem, köszönettel tartozom neki a ma estéért.
Persze még nem tudom, egyáltalán olyan lesz-e ez a randi, ami
köszönetet érdemel.
Oké, szeretem a finom ételeket, de a világ legunalmasabb
embereivel?
Nem Warrenre gondolok. Ő nagyon izgalmas. Legalábbis
szerintem. Izgalmas és szexi. Nagyon szexi.
De ma Malcolm Lowell-lel vacsorázunk, egy vén adományozóval,
akinek istentelenül sok pénze van, és úgy tűnik, pudlikra költi. Szó
szerint. Pudlikra. A magas, bolyhos fajtára. Én szeretem a kutyákat,
de inkább a juhász-husky keverékek a gyengéim.
Igen, mint Duke. De nem ez a lényeg.
Malcolm Lowellnek tizenhárom pudlija van. Tizenhárom! Még
egy valószínűleg hatalmas birtokon is túlzás tizenhárom kutya!
Ezenfelül imádja a régi filmeket, ami egy fokkal szimpatikusabb.
Nemrég megszerezte Marilyn Monroe néhány ruháját egy
gazdagoknak szervezett árverésen, ami viszont elképesztő. Mármint
divatszempontból. Van egy szabály. Ha szereted a divatot – főként a
régit, mint én –, akkor Marilynt is szereted. És ezt a szabályt nem én
találtam ki!
Az már zaklatásnak számít, hogy mindezt a neten találtam? Nem.
Egyszerűen jó vagyok az álrandikban, és igyekszem nem
megszállottan bámulni az órát, mint legutóbb. Inkább elfoglalom
magam. Tájékozódom. Nem gondolok Warrenre, se arra, amit az
álmomban csinált, főként nem arra az apró kézmozdulatra a
combomnál…
A kopogtatás megijeszt, majdnem elszakítom a Chanel
kreációmat, akkorát ugrom a széken, de az utolsó pillanatban sikerül
megmentenem a helyzetet. Felkapom a táskám, átvágok a szobán, és
kitárom az ajtót. Warren áll a küszöbön egy újabb, piszkosul
tökéletes fekete öltönyben.
– Ó – buggyan ki belőlem az intelligens reakció.
Képtelen vagyok megakadályozni, hogy a szemem ne szívja
magába a látványt, és ne időzzön el egy bizonyos ponton.
Az a francos álom!
– Jó estét, Audrey! – mondja, szája életveszélyes mosolyra
húzódik. – Készen van?
 – Igen. Ennél jobban nem is lehetnék készen.
– Tényleg ennyire nehéz ez?
Igen. Nem. Dehogy.
– Nos… – akadok el, mert hazudni igenis nehéz. – Nagyon fontos
dolgokat is csinálhatnék.
– Igen, Miller említette, hogy korán szokott lefeküdni.
– Mi? – fordulok hirtelen hátra, mintha ott ólálkodna az az
ördögfióka, holott pontosan tudom, hogy már nincs a házban. –
Mikor…
– A minap – mondja Warren. – Indulhatunk?
Lehet, hogy nem tudom kirúgni Millert, de biztos, hogy kitalálok
valami tinihez illő bosszút. Lehet, hogy azelőtt tönkretette ezt a
kapcsolatot, hogy igazán beindult volna. Na nem mintha ez egy
valódi kapcsolat lenne. Inkább amolyan üzleti megállapodás. Mert –
ahogy Warren mondta – én elviselhető vagyok.
Eközben én milyen szavakkal tudnám leírni a kormányzót?
Pompás. Fincsi. Szépséges.
De az is lehet, hogy csak egy szelet tortára vágyom.
– Eldöntöttem valamit. A ma esti segítségemmel kapcsolatban. –
Warren szemöldöke megemelkedik úton a kocsija felé. – Követelem
a tortát. Vagy bármilyen más édességet, ami semmiképpen sem lehet
gyümölcs.
A kormányzó hangosan felnevet.
– Meglátjuk. Minden attól függ, hogy teljesít.
Hogy teljesítek? Ez elég szexuális, nem? Ígéretes? Mert legalább
annyira szeretnék desszertet…
– A teljesítményemmel nem lesz gond – vágom rá sietve. –
Higgye el.
– Majd meglátjuk.
Meglátjuk, bizony!

Atya. Ég!
 Ennél borzalmasabb vacsorát el se tudtam volna képzelni, ami
nem semmi, ha számításba vesszük, mennyire féktelen a fantáziám.
Az Öreg Lowell felesége az utolsó pillanatban kimentette magát,
így alakult ki ez a bizarr, háromfős beszélgető társaság. Persze
inkább ők ketten alakítják a csevegés fonalát a világ legunalmasabb
témáit megtalálva, ami valójában igen figyelemre méltó dolog.
Amikor Warren egy sajtótájékoztatón beszél, minden, amit mond,
pokolian szexi, még akkor is, ha jobb lenne, ha nem az. Az olyan
szófordulatok, mint „munkahelyi stabilitás”, vagy „a költségvetés
vizsgálata” valamiért teljesen feltüzelnek.
Tudom, tudom. Fura. De a tévében Warren mindig mintha direkt
rám vigyorogna, mikor felajánlja a költségvetés átvizsgálását.
De most? Nem arról van szó, hogy ne nézne ki nevetségesen jól.
Nem is arról, hogy ne állna neki piszkosul jól ez az öltöny, vagy ne
lenne sokkal dögösebb, mint a képernyőn keresztül. Higgyétek el, a
beszélgetések közben bőven volt alkalmam olyasmiket megfigyelni,
mint az aranyszínű pöttyök a szemében. Jutott időm elképzelni,
milyen izmos is lehet a válla csupán a nyakvonala alapján.
Kiszámoltam az állán már finoman megjelent borostából, hogy ma
nem sokkal reggel hat előtt borotválkozhatott, bár ez csak egy tipp.
Azt még nem tudom, milyen szőrzetet rejthet az inge, de ez már
nagyon mocskos területekre visz, inkább visszatérek a szeméhez.
Egyszerűen… ezt a két embert meg kell menteni. Önmaguktól.
– Lenyűgöző elképzelés, az biztos – mondja az Öreg Lowell.
Szerintem már az „érdekes” is nagylelkű jelző lenne, hiszen
Warren az utóbbi húsz percben az infrastruktúráról beszélt, és még
egy vagy két bájos sporthasonlat se tudta volna felhozni a lenyűgöző
szintre.
Tessék. Sose gondoltam volna, hogy kimondom, de itt az ideje,
hogy a pudlikról beszéljünk.
– Mr. Lowell – fordulok az Öreghez. – Kérhetnék egy tanácsot
öntől? Semmi különleges, ígérem.
Az Öreg Lowellt láthatóan megleptem, és az is feltűnt, hogy
Warren megemelte a szemöldökét, de nem érdekel. Valakinek meg
kell mentenie ezt a rémes estét, és ez a valaki én leszek. Ha nem,
még porig égetem az egész kócerájt.
 Az ingyenes vízvezetékszerelés csak bizonyos mértékű tettetést
ér, nem?
– Hát persze, kedvesem – válaszolja Mr. Lowell. – Miben
segíthetek? Úgy tűnik, már sikerült megkaparintania az elérhetetlen
kormányzót.
Jóhiszemű csillogás jelenik meg az öreg szemében, ahogy Warren
felé pillant, egyértelműen örül annak, hogy Warren végre
megállapodott. Ezt nem csak én találom ki. Onnan tudom, hogy
legalább ötször szóvá tette ma este. Belementem a játékba,
legfőképpen azért, mert nagyon élvezem.
Warrenből a megjegyzés nem vált ki semmilyen reakciót. Mindig
az a töretlen fapofa.
– Nem, nem Warrenről lenne szó, hiszen ő valóban egy nyitott
könyv számomra.
Átnyúlok az asztal fölött, és színpadiasan megfogom Warren
kezét, miközben a lehető legnagyobb odaadással rebegtetem a
pilláimat. A kormányzó önelégült mosolya viszont kijózanító,
megköszörülöm a torkom, és visszaparancsolom azt a pimasz
kezemet. Mégis mi a fenét képzeltem?
Mr. Lowell felé pislogva próbálom összeszedni magam. Igen, épp
azt terveztem, hogy a pudlijain keresztül fogom elbűvölni az öreget.
– Egy ideje motoszkál bennem a gondolat, hogy szerzek egy
kutyát – vágok bele teljesen szenvtelenül –, de nem tudom, milyen
fajtát válasszak. Kistestű, hűséges és megbízható kutyát szeretnék.
Tudom, a legtöbben a labradort…
– Kedvesem – szól közbe a máris lelkes Mr. Lowell. – A legjobb
emberhez fordult. Mondhatjuk, hogy tudok ezt-azt a kutyákról.
– Éreztem – villantok felé egy széles mosolyt –, hogy a tudása
végtelen.
– Pudlira lesz szüksége. Az a tökéletes fajta magácskának. Egy
szabványosra gondolok, hogy mindenképpen biztonságban legyen.
Legalábbis akkor, ha a kormányzó nincs a közelben.
– Egy pudli? – kérdez vissza Warren csodálkozva. – Nem túl…
– Lenyűgöző? – vágok a szavába egy jól irányzott figyelmeztető
pillantás kíséretében. – Milyen csodálatos ötlet, Mr. Lowell! Én
mindig is módfelett szexinek tartottam a pudlikat! És klasszikusnak!
Olyan gyakran a háttérbe szorulnak a labradorok és a bulldogok
miatt, nem gondolja?
– Pontosan – mondja Mr. Lowell, és dobbant egyet az asztalon az
öklével. – Tudtam, hogy jó ízlése van. Ó! Mutatok pár képet az
enyéimről! Csak előveszem azt a fránya telefont…
A következő tíz percben folyamatosan ujjongok a tizenhárom,
nagyon is szerencsés pudlija láttán. Mr. Lowell részletesen elmeséli,
hogyan kell gondozni őket, hogyan edzi őket, és hogy mennyire más
egyéniségek mindannyian. Nem egyszerű feldolgozni a hallott
információt, de Mr. Lowell imádja a témát. Úgy érzem, nem sokszor
kérdezik ebben a témában, pedig alig várja, hogy beszélhessen róla,
és a kis pudlibudlijai iránti szeretetéről. Ő mondta, nem én!
És nem, nem kérdezem meg, hogy bevette-e őket a
végrendeletébe.
És igen, nagyon nehéz nem megkérdezni.
Warren közben csak figyel. Az arcáról nem lehet megmondani
semmit, ahogy az exfelesége arcáról sem. Úgy tűnik, tökélyre
fejlesztette a kifürkészhetetlen arckifejezést. De az adományozók
elbűvölése a cél, szóval, nagyobb sebességre kapcsolok, főleg,
amikor esélyt látok arra, hogy egy másik témát is bedobjak.
– Azt hiszem, ha lesz egy pudlim, Marilyn lesz a neve – jelentem
ki. – Marilyn Monroe. A divatszakmában dolgozom, és ő mindig is
egy ikon volt számomra.
Ezen a ponton Mr. Lowell majd szétrobban. Az örömtől. Most
már mindketten őrült sebességgel csacsogunk, ő pedig ragaszkodik
hozzá, hogy megmutassam neki a ruháimról készült képeket,
miután megbeszéljük, kinek melyik a kedvenc filmje. A nevetése
meglepően őszinte, és mire a desszertet hozzák, az Öreg Lowellnek
fülig ér a szája.
Desszert. Hála az égnek! Kiérdemeltem, ami szerencse, mert
crème brûlée-t hoznak, és akkor is megettem volna, ha nem
dolgoztam volna meg érte. Mindenki tudja, hogy a jól elkészített
crème brûlée legalább olyan jó, ha nem jobb, mint egy orgazmus. És
abban biztos vagyok, hogy Warrentől ilyesmire nem számíthatok.
Mr. Lowell elnézést kér, és kimegy a mosdóba, Warren pedig
végre rám figyel. Ami kicsit hipnotikus érzés, bár lehet, hogy a
vacsorához elfogyasztott bor mondatja ezt velem. Esetleg a tökélyre
vitt crème brûlée. Megkocogtatom a kanalammal a karamellizált
cukorkérget, és igyekszem nem remegni.
– Ez… hihetetlen volt – mondja Warren.
– De még nincs vége az estének – jegyzem meg, és egy hatalmas
adag crème brûlée-t veszek a kanalamra. – Simán elronthatom. Csak
figyeljen!
A kormányzó nevet.
– Nem, komolyan. Honnan tudta mindezt?
Előadhatnám, hogy valamiféle politikai tudós vagyok, de a
hazugságban sajnos nem brillírozom.
– Rákerestem a neten, míg vártam, hogy felvegyen – vallom be
őszintén. – Nagyon jó vagyok a guglizásban.
– Maga kitűnő a guglizásban – ért egyet velem, és óvatosan
végigmér, miközben betömöm a számba a krémes édességet. – Hm.
Talán mégis szükségem van egy barátnőre.
A kanál kis híján kiesik a kezemből.
– Mégis minek?
Warren újra nevet. Én csak nézem, és arra gondolok: csak mondd,
hogy szex, kérlek, mondd, hogy szex, mondd, hogy szex! Bízva abban,
hogy egyfajta telepatikus közvetlen vonalat tudok kiépíteni az
agyához.
Választ azonban nem kapok, legalábbis egyelőre. Mr. Lowell
visszatér, a vacsorának vége, Mr. Lowell pedig megígérteti velem,
hogy átküldök pár ruhát Mrs. Lowellnek. A ház előtt még Warrent is
félrehívja, és a kézfogás, no meg a kormányzó mosolya alapján úgy
gondolom, nem egy kis összegű adományról egyeztetnek.
– Szóval? – kezdek bele, amint becsukja a kocsi ajtaját, még
bőven azelőtt, hogy bekapcsolhatná a biztonsági övet. – Mi volt ez a
„talán mégis csak szükségem van egy barátnőre”-dolog? És mintha
említett volna valamit arról is, hogy elbűvölő vagyok…
– Maga nagyon bájos.
– Az vagyok – bólintok gyorsan, és próbálom felidézni, volt-e
már olyan pasi az életemben, aki ezzel a bókkal próbált ágyba vinni.
Azt hiszem, nem ez a legszexisebb jelző, de nagy előrelépés az
elviselhető után.
 – Mr. Lowell odavolt magáért – folytatja Warren. – Maga egy
született tehetség, ha az adományozók lenyűgözéséről van szó.
– Ó.
Hát persze. Ha idős, pudlis, Marilyn Monroe-rajongó férfiakról
van szó. Róluk könnyedén le tudom bájologni a gatyát.
De Warrenről? Úgy tűnik, róla nem.
– Nos, talán mégsem volt annyira unalmas, mint vártam.
Az út hátralévő részében nem szólunk egy szót sem, de
szerencsére Mr. Lowell nem lakik messze. Egy újabb este, ami nem
sült el rémesen, de nem is annyira kielégítő. Reggel valószínűleg
különösen sokat fogok futni. Amint megállunk a házam előtt,
kinyitom az ajtót, nehogy egy újabb lovagias baromságára valami
butasággal reagáljak.
– Audrey – mondja Warren, és elkapja a csuklómat.
Nem markolja meg, csak finoman megérinti, én pedig azonnal
elképzem, hogy a kezem a fejem fölött van, ő a karjaiba tart, az ajkai
szétnyílnak, miközben egyre lejjebb halad a nyakamat csókolgatva…
Fenébe a futással! Ma este Victor, a vibrátor fog munkába állni.
– Komolyan mondtam – folytatja, és elengedi a kezem. – Tényleg
hálás vagyok azért, amit ma este tett.
– Akkor csak keressen bátran, ha el kell bűvölni egy
adományozót – motyogom, mert nem tudom eldönteni, hogy flörtöl-
e velem, vagy csak kampányol.
Talán egy politikusnál az, hogy kell egy barátnő, aki az ujja köré
csavarja az adományozókat, egyenlő egy szerelmi vallomással?
Hajlandó vagyok komoly engedményeket adni neki, hogy ez
működhessen.
– Azt hiszem, így lesz – jelenti ki Warren.
Egymást nézzük, és ha nem szállok ki azonnal a kocsijából, még a
végén ott, helyben fogom meglovagolni. Ami nevetséges. Seperc
alatt befészkelném magam a műszerfal elé az ölébe, a kormánykerék
a hátamba préselődne, és az egész minden lenne, csak nem szexi.
Úgyhogy nem. Nem fogom megtenni.
Warren tekintete a nyakamra vándorol, onnan a Chanel ruhára. A
keze még mindig ott lebeg kettőnk között, ujjaival most végigsimít a
ruha vonalán.
 Ez az. Ha nem lép, nekem kell. Kormányzó ide vagy oda. Ez már
biztos, hogy flört, nem? Nem lehet más.
– Maga csinálta ezt?
Vagy… talán szórakozik velem? Pufogok egy kicsit, lélekben
felkészülök arra, hogy lehúzza az alkotásomat.
– Igen – válaszolom. – Újragondolt Chanel.
– Bájos.
Most már elpirulok, és nem csak az arcomon. A forróság elönti a
nyakamat, a mellkasomat és a karomat is.
– Már értem, miért ment anyám a boltjába – folytatja. – Remek
munkát végez.
Már majdnem kicsúszik a számon, hogy igen, valóban, ezért ha le
akarná tépni rólam, semmi gond, hiszen simán megjavítom. De inkább
összeszedem magam, és megrebegtetem a pilláimat.
– Igaz. Nos, jobb lesz, ha…
Sokatmondó pillantásomból minden férfi tudná, hogy lényegében
felhatalmaztam, hogy kövessen a hálószobámba.
De Warren nem veszi az adást. Bólint egyet, és elhúzza a kezét.
– Nos, jó éjt, Audrey. Holnap átjövök, hogy megszüntessük azt a
szivárgást.
Hát persze. Mert ez áruk és szolgáltatások cseréje, csak nem
azokról az árukról és szolgáltatásokról van szó, amikben
reménykedtem.
Hosszú éjszaka lesz, gondolom szomorúan sóhajtva egyet.
Remélem Victor fel van töltve.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
– Hol van a mosdó?
Ez egy olyan kérdés, ami egy észszerű világban közvetlenül a
lepedőakrobatika előtt hangozna el. Egy olyan kérdés, amit a férfiak
kérdeznek, mielőtt szájvíz után kutakodnának a
fürdőszobaszekrényünkben.
És igen, oké, egy olyan kérdés, amit a vendégek is feltesznek, ha
először vannak valakinél, de mégiscsak valami kellemesnek kellene
következnie utána.
Mindez különösen igaz arra az esetre is, ha a kérdéses férfi egy
régi ingben és egy viseltes, öreg, festékfoltos farmerben jelenik meg
nálad. Egy ingben, ami az ápolt bőrét cirógatja, és ami bepillantást
enged a kocogással összehordott, tökéletesen lapos hasára.
Mindenki tudja, hogy ez a szett színtiszta csábítás, nem? Nem
vagyok őrült, ha egy nagyon szexi pornójelenet villan fel a lelki
szemeim előtt egy dögös vízvezetékszerelővel, aki megérkezve
felajánlja, hogy minden problémámat megoldja.
De sajnos úgy tűnik, teljesen félrevezettek. Elég egy pillantást
vetnem Warrenre, és már tudom, hogy a mosdó iránti érdeklődése
nem egy vad, kéjes délután kezdete. És igen, lehet, hogy kissé
tényleg bolond vagyok, mert ennyire mocskos a fantáziám.
A kormányzó túl komolynak tűnik, és túlságosan elmerül a
házam vízvezetékrendszerében. Egész délután dörömbölt, és leverte
a konyhaplafont, így derült ki, hogy nemcsak egy szivárgásról van
szó, hanem egy halom problémával kell foglalkozni. A nagynéném,
akitől megörököltem a házat, úgy tűnik, mindent megpróbált saját
kezűleg megoldani, és hát Warren azt mondja, szerencsés vagyok,
hogy még élek. Ami szerintem erős túlzás, és annak köszönhető,
hogy éveket töltött politizálással.
Hogy őszinte legyek, úgy érzem, van némi közös Mabel
nénikémben és bennem. Ki gondolta volna, hogy a hitvány csináld
magad-érzék örökletes? De azért kedves gondolat, nem?
Ráadásul nem vagyunk kettesben. Azt hiszem, semmi gond nincs
azzal, hogy ez a vízvezetékszerelős epizód kizárólag szülői
felügyelet mellett ajánlott, mert Miller meglepő módon ma pont nem
siet sehová. Sőt, ezúttal még házi feladatot is hozott magával arra az
esetre, ha lassan haladnánk. Mire én jeleztem neki, hogy ha lassan
haladunk, akár haza is mehet, hiszen már többször megbeszéltük,
hogy nem dolgozik itt.
– Az ki van zárva – motyogja, és levágja a kémiakönyvét a
munkaasztalra.
Még lehordani sem tudom, mert ezzel a lelkesedéssel sokat segít a
vevőimnek.
Igen, a vevőimnek. Többes szám. Terjed a hír, és nem egy, nem
kettő, hanem három ember jött be ma reggel a boltba.
Most viszont délutáni pangás van.
Warren pedig a képzeletbeli második fürdőszobám felől
érdeklődik.
– A hálószobák mellett van – válaszolom. – Tudja, azon az
emeleten, aminek a padlóját épp most tépi szét, hogy megjavítsa az
egész plafonszéteső szivárgás-dolgot.
– És mi van a másik fürdővel?
– Ó. Hogy az! Az a másodikon van.
Warren kérdőn néz rám, én pedig igyekszem elkerülni a
tekintetét. A keze koszos, kifejezetten mocskos. Hogy mindezt le
tudja mosni magáról, egy zuhanyra lesz szüksége. Egy forró, alapos
zuhanyzásra. Valakinek segítenie kell majd a beszappanozásban.
Észreveszem, hogy Miller rám vigyorog, ezért gyorsan
elhessegetem a gondolatot.
– Nincs második emelet – jegyzi meg Warren.
– Valóban? – válaszolom tettetett meglepettséggel. – Nos, akkor
azt hiszem, rendbe kell hoznia az egyetlen fürdőt, ami van.
– Audrey.
Attól, ahogy kiejti a nevemet, kéjes bizsergés fut végig a
gerincemen.
– Ezt nem lehet egy nap alatt befejezni. A vízvezetéke egy antik
rémálom. Nincs is itt minden szerszám, amire szükségem lenne. A
fürdőszobáját napokig nem tudja használni.
Pislogva kapom fel a vizespalackomat, és kortyolgatok egy
keveset, mialatt feldolgozom a hallottakat.
 – Akkor összehaverkodom a benzinkutassal az utca túloldalán.
Biztos vagyok benne, hogy a hétvégi srácnak bejövök, és elég
meggyőző tudok lenni.
Ez hazugság. Egyáltalán nem vagyok meggyőző, de még ha az is
lennék, semmiképp sem vesztegetném arra, hogy kapjak egy kulcsot
a benzinkút mosdójához.
Warren sóhajt egyet, a levegő hangosan távozik a tüdejéből.
Megrázza a fejét, és ha nem tévedek, a butaságom hallatán még a
szemeit is megforgatja.
– Átjöhet hozzám.
Majdnem megfulladok.
– A villába? Nem-nem. Kizárt.
– Muszáj lesz – vonja meg a vállát Warren, bánatosan a plafonra
sandítva.
– Nem. Vissza tudom tartani. Nagyon jó vagyok benne.
Tökéletesen ura vagyok a hólyagomnak.
Fogd. Be. Audrey!
Ezt csak a fejemben megszólaló hang mondja, de tudom, hogy
Miller is erre gondol. Onnan tudom, hogy rápillantok, és pontosan
ezeket a szavakat tátogja el nekem, közben a kezét finoman elhúzza
a torka előtt.
– Nem – folytatja Warren, aki teljesen lemaradt a háta mögött
zajló Miller-féle előadásról. – Ez nevetséges. És szükségtelen is.
Átjön hozzám.
– Szó sem lehet róla, korm’zó.
Istenem! Igen. Sikerült furcsán megnyomnom a sem szót, és még
azt a szánalmas korm’zót is hozzátettem. És igen, az egész mondatot
brit akcentussal mondtam.
Miller lassan megrázza a fejét, arcára szomorú csalódottság ül ki.
De komolyan! Mintha hajlandó lennék összeköltözni Warren
Russóval. Még csak pár napra se! Kizárt, hogy megúsznám anélkül,
hogy hülyét ne csináljak magamból azzal, hogy rámászom. Mi van,
ha újra erotikusat álmodnék róla? Miközben a folyosó végén alszik?
El tudjátok ezt képzelni? Mi van, ha hangosan beszélek az erotikus
álmaim közben? Mi van, ha nyögdécselek álmomban, és mondok
valami olyasmit, hogy ide vele, korm’zó? Persze szeretném azt hinni,
hogy a valódi szexbeszédem ennél sokkal igényesebb, de az ember
mégsem kontrollálhatja, amit álmában mond.
Nem. Nem és nem! Semmiképp sem tölthetek vele semennyi időt.
Egyetlen estét sem.
– Átmegy – veti közbe Miller.
– Remek – fordul el Warren, mintha ezzel meg is lenne beszélve a
dolog.
Mintha Miller lenne az én főnököm, ami nevetséges, hiszen még
csak tizenhét éves, és én vagyok az ő főnöke. Vagy lennék, ha
alkalmaztam volna.
Átható pillantásom Warren hátáról a kárörvendő Millerre
vándorol, miközben próbálom kitalálni, hogy evickéljek ki ebből. Az
a baj, hogy a benzinkút mosdója elég gusztustalan, és nem is tudom,
ki az, aki hétvégente ott dolgozik. Vagy bármelyik más napon, ha
már itt tartunk.
– Jól van – jelentem ki végül. – Remek.
Senki sem figyel rám, de legalább jólesik kimondani.

Még aznap, nem sokkal később egy táskányi ruhával, piperével és

macskaeledellel érkezek a kormányzó birtokára. A kérdéses állatot a
karomban tartom, mint valami nagy, szőrös, narancssárga színű
dinnyét, aki elégedetten dorombol az új környezete láttán. Igazából
egy kissé önelégültnek tűnik. Mintha mindig is azt hitte volna, hogy
amikor örökbe fogadtam, egy ilyen rezidenciára kerül, nem pedig
egy ütött-kopott, barna téglás házba.
– Az micsoda? – kérdezi Warren abban a pillanatban, hogy
kinyitja az ajtót.
Szemöldöke leírhatatlan magasságokba szökik, amikor meglátja
Garyt.
– Ő itt Gary – mutatom be a macskámat, akit már le is tettem a
kormányzó villájának folyosójára. – Egy macska.
Gary egy bíráló vizslatás után leül, és a mancsát kezdi tisztogatni.
Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék! Ehhez képest már most
hiányzik a házam, a használhatatlan fürdőszobám és minden más.
Az otthonomban nagyon ritkán hozom kínos helyzetbe magam.
Legalábbis amikor egyedül vagyok.
– Azt látom – válaszolja Warren szárazon. – De miért van itt?
– Ezt komolyan kérdezi? – szinte eláll a lélegzetem a kérdés
hallatán. – Azt akarná, hogy magára hagyjam Garyt? Folyóvíz
nélkül? Mégis miféle macskatartónak néz engem? Gary egy
érzékeny macska. Örökbe fogadtam.
– Ellentétben azzal, ha a biológiai macskája lenne?
Meg se hallom ezt a megjegyzést, mert a sarkon felbukkanó
szőrcsomó látványa vonja el a figyelmemet. Duke táncikál felénk, de
azonnal megáll, ahogy meglátja Garyt. Ha egyáltalán lehetséges, az ő
szemöldöke még magasabbra szökik a macskám látványától, mint
Warrené.
Természetesen ez lesz a valódi teszt. Duke lábujjhegyen közelít,
majd behajol egy szimatra. Gary felfújja magát, kinyújtja az egyik
mancsát, és orron csapja Duke-ot.
Aki leül.
Gary folytatja a tisztálkodást.
– Elég öntörvényű – próbálom magyarázni a macskám szegényes
társasági képességeit.
Egyébként sokkal jobban ment, mint reméltem. Gary legalább
nem próbálta meg elkapni Duke-ot.
A kormányzó kutyája azonnal levágja magát a földre, a hátára
fordul, hogy Gary jól lássa a hasát, fejét oldalra fordítja, nyelve kilóg
a szájából.
Igen. Nem kérdés, hogy Gary az alfa-hím.
Az alfa-macska.
Fura, de büszke vagyok rá, és kissé aggódom, hogy egy zsarnokot
nevelek. Hm. Majd később megrágom ezt a gondolatot, most inkább
körbenézek. Hát persze, hogy szebb, mint az én házam. És tisztább
is. Valaki itt rendszeresen használja a bútorápolót és a porolót is. De
a tapéta legalább egy évszázada itt van, a szőnyegek rozsdaszínűek
és csúnya virágok díszítik, amik mintha az anyagban lelték volna
halálukat. Van egy ősrégi kanapé, amit szerintem vörös
bársonykötéllel kellene védeni egy múzeumban attól, hogy valaki
ráüljön.
Továbbmegyek. Van még pár helyiség, ami ugyanilyen réginek
tűnik, a konyháról pedig rögtön tudom, hogy kísértetek járják. Nem
csak a szomorú, öreg csempepadló, a divatjamúlt szekrény vagy a
Formica konyhapult miatt.
Nem.
Ennél van rosszabb is.
A jeges fuvallat, amint azonnal megérez az ember, amint belép az
ajtón. A jeges fuvallat, amire nincs észszerű magyarázat. Egyet
kivéve.
– Itt vannak kísértetek? – teszem fel a kérdést, és megfordulok.
Warren mögöttem áll. Körbenézek még egyszer a konyhában.
Meg se próbálom titkolni a gyanúmat, majd csípőre vágom a kezem.
Hallani akarom a válaszokat.
– Legalább barátságos kísértet? Tudnom kell, mert a szellemek
sokkal, sokkal rosszabbak, mint a használhatatlan vízvezeték.
Warren elvigyorodik.
– Úgy gondolja?
– Ó, pontosan tudom. Láttam ezt-azt – teszem hozzá, és
igyekszem úgy tenni, mintha első kézből származó ismereteim
lennének a kísértetekről.
Pedig nincsenek. Hacsak nem számít, hogy megnéztem egy
természetfeletti thrillert a Netflixen.
– Ha valahol szellemek vannak, az a maga háza – vág vissza
Warren.
Jogos. Erre már nincs jó válaszom, úgyhogy még egyszer
végignézek a konyhán, és igyekszem nem összerezzenni.
– Ez a hely nagyon, nagyon divatjamúlt – jelentem ki, mint egy
neveletlen vendég. – Még az a cuki retró-érzés sincs meg benne.
Inkább mint egy szemétdomb.
– A maga adójából fizetjük ezt a szemétdombot – válaszolja
Warren, akit úgy tűnik, nem igazán zavar, hogy egy múzeumban él,
ahogy az sem, hogy hiányzik belőlem mindennemű udvariasság.
– Pff – legyintek, miközben visszasétálunk a hallba. – Az
enyémből nem. Én nem fizetek adót.
 Warren felhorkant. Sőt, szinte már úgy fest, mint akinek elakadt a
szava.
Milyen cuki!
– Viccelek! – nyugtatom meg vigyorogva. – Persze, hogy fizetek!
Hogy magát milyen könnyű átvágni, kormányzó!
Warren sóhajt egyet, és megdörzsöli a homlokát. Gondolom,
máris megbánta, hogy átmeneti szállást ajánlott nekem, és gyanítom,
nem csak Gary miatt. Nos, már nincs visszaút, kormányzó! Itt vagyok a
macskámmal, és itt is maradok, amíg el nem készül a javítás. Még
akkor is, ha ez a villa kísértetjárta. De legfőképpen azért, mert
kezdem nagyon jól érezni magam, és az embernek ritkán adatik
meg, hogy ingyen szórakozhasson.
Felmegyünk az emeletre. El kell ismernem, a lépcső igazán szép.
Olyan klasszikus jellemzője a régi házaknak, amihez hasonlót nem
látni az új épületekben, mert mai áron legalább annyiba kerülne
megcsináltatni, mint megvenni egy autót. Végigvezetem az ujjam a
vaskos fakorláton, elbűvöl a gondolat, hogy már több mint száz éve
itt van. A sok-sok családra gondolok, akik mind ezeken a lépcsőkön
másztak felfelé.
És a szellemekre. Visszahúzom a kezem.
De semmi gond, mert épp most láttam meg a hálószobákat, és
úgy tűnik, mindegyik tökéletes. Olyanok, amilyeneket az Airbnb-n
lát az ember, ha mondjuk egy viktoriánus múzeumban akarna
megszállni, ahol a szobákat Sárga Nárcisznak vagy Rózsaszín
Hibiszkusznak nevezték el.
El vagyok ragadtatva.
Az ágyak legalább annyi idősek, mint a lépcső, bízom benne,
hogy a matracok azért fiatalabbak. Vajon Warren tudja, mikoriak?
Úgy döntök, inkább nem kérdezek rá, mert szerintem csak
megemelné az egyik szexi szemöldökét, és úgy nézne rám, mintha
azt találgatná, komolyan kérdezem-e, vagy csak ki akarok kezdeni
vele.
A helyes válasz pedig az, hogy mindkettő.
Egyébként minden egyes szoba előtt kellene, hogy legyen egy
bársony kötél, ami megakadályozza, hogy belépjek, de nincs.
Körbejárhatom ezt az élő múzeumot, és itt is maradhatok egy kicsit.
 – Szóval, melyik lesz az én szobám?
– Választhat – mondja Warren. – Kivéve a bal oldalit, mert az
Bethanyé.
Bekukkantok. Megkönnyebbülten nyugtázom, hogy a lánya
szobáját valamikor a huszonegyedik században átalakították. A
falak friss barackszínűek, különféle poszterek és keretezett
festmények díszítik. Van egy élénk, színes takaró az ágyon, és pár
bolyhos párna sorakozik katonásan a fejtámla előtt. A kormányzó
lányának asztala nagyon menő, plexiüveg, ami sehol máshol nem
mutatna jól ebben a házban, előtte pedig egy rózsaszín gurulós szék
áll. Bethany szobája egyértelműen egy korához illő oázis a vintage
időkapszula tengerén.
– Válaszhatok? – állok sóvárogva az egyik ajtó előtt. – Melyiket
válasszam? Mindegyik annyira csodásan rémes! Persze a maguk
bájos módján. Úgy értem, ez a belső valószínűleg valamikor
csúcskategóriát képviselt. Mondjuk, negyven éve. – Nem is tudom,
hogy kezdjek neki. Mindegyik annyira… különleges.
Egy újabb vigyor a jutalmam. A kormányzóra pillantok. Ott áll a
hallban, minden fényképész álma, ahogy kissé nekidől a falnak,
karját maga előtt keresztbe fonja. Átöltözött. Tiszta farmer, tiszta ing
van rajta, és biztos, hogy lefürdött azóta, hogy nálam járt. A
bicepszét méregetem. Eszembe jut, hogy már láttam, amikor a
kalapácsot szorongatta a kezében a konyhában. Vagy az egy
csavarkulcs volt? Ki tudja? De pontosan amiatt kerültem ebbe a
helyzetbe.
Istenem! Bárcsak megcsókolna! Felemelhetne ehhez a falhoz,
nekidönthetne egy régi asztalosmunkának, miközben a nyelve
feltérképezné a szám belsejét. Fogadok, hogy jól csókol. Bárcsak
összebújtunk volna már, akkor tudnám.
– A maga szobája hol van? – kérdezem olyan gyengéden, mintha
egy kalapáccsal akarnék megjavítani egy csövet.
Itt is van az a bizonyos szemöldökemelés. Warren egy pillanatra
megtorpan, majd a folyosó vége felé biccent, a jobb oldali, zárt ajtó
irányába. Megnézem magamnak, aztán őt is.
Nem tehetek róla.
Egy kicsit beharapom az ajkam.
 – Maga flörtöl velem, Audrey?
Nos, agyaskám, igen, flörtölök veled, korm’zó úr! De nem is ez a
kérdés, hanem az, hogy vajon ő is flörtöl-e velem.
Csak egy módon derülhet ki.
– Azt hiszem, most ismertem ki magát – incselkedem. – Nem volt
semmi baj a vízvezetékemmel. Azért találta ki az egészet, hogy át
tudjon csábítani ide – kacsintok a végén, remélhetőleg amolyan
flörtölősen.
Warren viszont egyértelműen zavarában pislog.
– Azt hiszem, mindenki számára egyértelmű… – itt kis szünetet
tart, és némán bámul rám.
Közben a képzeletemben olyasmit mond, hogy azt hiszem,
mindenki számára egyértelmű, hogy a teljesen kiismerhetetlen külső mögött
egy olyan férfi van, aki teljesen odavan magáért. De ehelyett valami
egészen más következik.
– Azt hiszem, mindenkinek egyértelmű, még Gary számára is,
hogy problémák vannak a vízvezetékeivel.
A Garys rész elég aljas volt. Mintha nem kapnék épp elég
megvetést az lakhatási körülmények miatt magától Garytől.
Ennek ellenére igyekszem találni a hangjában valamit, ami
flörtölésre utal. Hiába. Várok még, hátha hozzátesz valami kacér
megjegyzést. Az igaz, hogy mosolygott, de a véleményem abszolút
megbízhatatlan, szóval, szükségem lesz még valamire, mielőtt
meztelenre vetkőznék a folyosóján.
Tehát várok.
Warren nem mond semmit.
– Hát persze – próbálom menteni a helyzetet. – És mielőtt
megkérdezné, csak azért egyeztem bele, hogy átjöjjek, mert
szerettem volna látni, ahogy egy ódivatú hálószobában alszik lilára
tapétázott falak között egy olyan ágyban, amiben először Abraham
Lincoln aludt. Ennyi. Nincs rejtett motiváció, se semmi. Egyáltalán
semmi.
Warren elneveti magát, megrázza a fejét, én pedig sarkon
fordulok, és elfoglalom a hálószobámat.
Tényleg a mellette lévőt választottam?
Hát persze.
 Nem vagyok hajlandó feladni ezt az ábrándot. Legalábbis még
nem.
És ha mégsem válna valóra, legalább nem alszom egyedül, mert
minimum három szellem kószál ezek között a falak között, ebben
biztos vagyok.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Szeretem a hétfőket. Tudom, furcsa ilyet mondani, de én akkor is
szeretem őket. A hétfőben annyi lehetőség van! Tegyük fel, hogy
rossz döntéseket hoztatok a hétvégén. Tegyük fel, hogy
beköltöztetek a kormányzó villájába, aki nagyon bejön nektek.
Tegyük fel, hogy eltörtetek egy asztalt, ami valószínűleg száz évvel
idősebb nálatok.
De a hétfő! A hétfő mindent megold.
A boltban nagy a nyüzsgés. Mrs. Bianchi egy igazi áldás. Hála a
kiterjedt baráti körének, nagyon sok megbízást kapok. Úgy tűnik, az
egyikük unokája szerint csak egy egyedi, átalakított vintage báli
ruha lehet tökéletes, ezért ma délutánra öt időpontot is lefoglaltak.
Időpontokat.
Végre vannak időpontjaim!
Ki gondolta volna?
Szerencsére ebédidőben tudok tartani egy kis szünetet, hiszen
mindenkinek ennie kell. Ráadásul az ebédszünet a legjobbkor jött. A
laptopom nyitva, tekintetem kocsányon lóg a világ legdögösebb,
nyers szexuális energiát sugárzó férfiján, miközben a maradék
tésztát tömöm a számba.
Az egyetlen és megismételhetetlen Russo kormányzó tart
sajtótájékoztatót.
– Mégis mit találsz ebben annyira szexisnek?
Millerre nézek. Most már biztos, hogy Miller hetero, mert
mindenki, aki értékeli a férfiakat, tudná, hogy Warren Russo a
magabiztos férfienergia legjobb példája.
Elég, ha ránéz az ember. Ahogy ott áll a pódiumon, ahogy
könnyedén elüti az újságírók kérdéseit, mintha… mintha egy
különösen tehetséges sportoló lenne egy olyan sportágban, ahol el
kell ütni dolgokat. Mondjuk, tollas? Nem, az nem túl szexi. Tenisz?
Talán. Vagy baseball.
A lényeg a magabiztossága. A nem kertelő attitűdje. Az, ahogy
lekezeli őket egyetlen pillantásával. „Igen, pontosan tudom, miről
beszélek, és igen, megvan a hatalmam ahhoz, hogy végigvigyem.”
Minden nő tudja, hogy az a szexi, hogy végigviszi.
 Persze mindezt nem illik egy tizenhét éves, nem alkalmazott előtt
kimondani.
– A hatékony irányítás szexi – vonom meg a vállam.
– Aha – forgatja szemét Miller. – Vagy halál unalmas. Egyáltalán
miről beszél?
– Ööö… – ezzel megfogott, mert a mondanivalójára nem igazán
figyeltem. – Valamit arról, hogy megemeli a minimálbért New York
Államban.
Miller elvigyorodik.
– Fantasztikus! Akkor fizuemelés lesz!
– Gondolom, az lenne, ha itt dolgoznál.
Miller újra vállat von.
– Csupán szemantikai kérdés.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a szemantika ezt jelentené –
gondolom át a dolgot.
Lehet, hogy mégis.
– Mindegy. A létminimum nagyon szexi, szerinted nem?
– Hát persze. Ugye tudod, hogy valami baj van a fejeddel?
Legyen. Nem tehetek róla. Sóhajtok egyet, miközben Warren azt
mondja, „Megmondtam, hogy meg lehet csinálni, és véghez is fogom
vinni”.
Miller felé fordulok, aki a világ legnagyobb szemforgatását adja
elő.
– Mit mondhatnék? A hatékony irányítás dögös!
Miller megrázza a fejét.
– Aha.
– Azt szeretsz, akit szeretsz – rándítom meg én is a vállamat,
majd gyorsan átgondolom ezt a kijelentést, mielőtt Miller lecsapna
rá. – Úgy értem, az tetszik, aki tetszik. Ez csak egy mondás.
Természetesen nem szerettem bele az átmeneti bérpasimra. Vagy
akárki is ő nekem.
Miller most már teli szájjal vigyorog.
– Aha…
Ez a Miller sokkal önelégültebb, mint szeretném. Épp ki akarom
ábrándítani, gondoljon bármit is azzal a tinédzser fejével, amikor
félbeszakít a bejárati ajtó csilingelése.
 Az ebédszünetnek hivatalosan is vége, itt az ideje, hogy eladjak
pár egyedileg átalakított vintage báli ruhát.
– Ügyelj rá, hogy kellemes fogadtatásban legyen részük! – szólok
Miller után, és a kukába dobom az ebédem maradékát. – És…
– Nyugi, főnök! – mondja Miller. – Megoldom.
És annak ellenére, hogy egy kis punk, és az agyamra megy, igaza
van. Miller hihetetlenül profi, pontosan tudja, mit mondjon az
anyáknak, hogy megnyugtassa őket a ruha szegélyével vagy a kissé
mélyre sikerült mellkivágással kapcsolatban. Emellett pont eleget
hízeleg a lányoknak ahhoz, hogy elhessegesse a bizonytalanságukat
a színválasztás, a pánt, vagy az olyan buta ötlet miatt, hogy
megtörték a szokásokat, és nem egy új, drága boltban vásárolnak.
– Miller, te egy álom vagy! – lelkendezik az egyik lány, miközben
egy átalakított, narancssárga James Galanos ruhában pörög a tükör
előtt. – A narancssárgában nem voltam biztos, de igazad lett. A
bőröm csodásan mutat ebben a ruhában!
Miután a lány rákacsint, majd elmegy, hogy megmutassa az
anyjának, sokat mondó pillantást küldök Miller felé.
– Egy pillanat! Te egy olyan népszerű kölyök vagy.
Összehúzom a szemöldököm, miközben kimondom, mert
bármennyire is megdöbbentő, én nem voltam az. Mármint népszerű
gyerek. A gimiben. Sem a főiskolán. Az általánosban egész jól
szerepeltem, de ott kötelező volt minden osztálytársat meghívni a
születésnapi zsúrodra.
Miller teljesen elképed a kijelentésemen.
– Ja. Nem kell focizni ahhoz, hogy menő legyen az ember. És én
nem fél tízkor bújok ágyba a hétvégén, ami szintén segít.
– Megmondtam, hogy majdnem tízkor – vágok vissza morcosan.
– És ha már itt tartunk, ne kotyogd ki minden titkomat Warrennek!
Miller úgy csinál, mintha becipzárazná a száját.
– Ki se nyitom a szám, főnök.
Keresztbe font karral bámulok rá.
– Hazugság.
– Valószínűleg – ért egyet velem Miller, és megvonja a vállát. –
Ha nyélbe ütnék egy újabb eladást, akkor kvittek vagyunk?
Ezzel megfogott.
 – Rendben – egyezek bele az alkuképtelen ember végtelen
közönyével.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Egy báli ruhákkal, tinilányokkal és Millerrel töltött kemény nap
után készen állok a pihenésre.
Pihenés alatt pedig azt értem, hogy olvasok egy könyvet az
újonnan elfoglalt – vagy kölcsön vett? – csinos ágyban a kormányzó
villájában.
Egy újabb mondat, amiről sosem gondoltam volna, hogy
kimondom.
Persze elég nehéz az olvasmányra koncentrálni, több okból is. Az
egyik a kísértet. Meg vagyok róla győződve, hogy nem kedvel
engem. Vagy pont, hogy nagyon, nagyon szeret, mert amerre járok,
jeges fuvallatokat érzek. Lehet, hogy barátkozni akar? Talán bejövök
neki? Akkor ő az egyetlen ebben a házban, az biztos. Vagy az
egyetlen szellem.
A második ok szintén egyértelmű. Warren, aki – pedig azt
reméltem – nem használta ki a köztünk lévő csekély távolságot arra,
hogy éjszaka ledöntsön a lábamról.
Egyáltalán nem közeledett felém egy azokkal a szexi
nyakkendőkkel, amiket a sajtótájékoztatókon látni rajta, hogy pajzán
utalásokat tegyen. Legalábbis a való életben nem. Az meg, hogy a
fantáziám merre kalandozik, kizárólag az én dolgom.
Sajnos nem hoztam át Victort, a vibrátort, így most a képzeletem
is eléggé frusztrált. És a futócipőm híján még kocogni se mehetek ma
reggel. Na, meg persze azért, mert lusta vagyok.
A lényeg az, hogy kissé ideges vagyok, muszáj lenyugodnom. Az
e-book-olvasóm tele van szexszel. Oké, ez talán túlzás, de
romantikával biztos. Lassan égő, instant, történelmi, illendő,
ellenségek közötti románcokkal, amik egytől egyig a csókolózásról
szólnak.
Ez nem fog segíteni.
Ezért választottam a régimódi megoldást, és lekaptam egy
papíralapú könyvet a kormányzó megannyi könyvespolcának
egyikéről. Nem igazán tudom, miről szól, hiszen a régi bőrborítás
teljesen megkopott, és a valaha aranyozott betűk mára már
olvashatatlanná fakultak, de biztos vagyok benne, hogy bármi is a
téma, az nem a szex, sem a csókolózás, és nem is a viszonzatlan
vágy, ezért el fogja terelni a gondolataimat Warrenről.
De amint visszabújok a takaró alá, Gary bemasírozik, és leteszi
magát az ágyra. Warren kifejezetten hangsúlyozta, hogy állatokat
nem lehet felengedni se az ágyra, se a kanapéra, de azért egyet
tisztázzunk: Warrennek sose volt macskája, mert akkor tudná, hogy
a macskák azt csinálnak, amit akarnak. Gary az arcomba ásít,
elrendezkedik, majd engem bámul. Ezt addig csinálja, amíg valami
varázslatos módon ki nem találom, mit akar.
– Gary – teszem félre a könyvet. – Mit akarsz, te bajkeverő?
Gary tekintete továbbra is rám szegeződik, közben Duke
imádnivaló mosolya jelenik meg az ajtó szélén.
– Duke! – lelkendezek, mert odavagyok ezért a kutyáért. A
háziállatok ragaszkodása számomra mindig is elbűvölő volt. Duke
izgatottan ficánkol, Gary csak engem néz.
Egy pillanat! Itt készül valami.
És valószínűleg Gary a hibás.
– Gary? – szólítom meg a leganyásabb hangnemben, miközben
gyanakvóan méregetem. – Ti meg miben mesterkedtek?
Gary lassan rám pislant.
Majd összenéznek Duke-kal. Komolyan. Összenéznek. Ez meg
mi?
– Nagyon elfoglalt vagyok – magyarázom Garynek. – Olvasok –
azzal megkocogtatom a könyv borítóját, hogy mindenképpen
megértse. – És ne mondd, hogy a kajáról van szó. Ma este már kaptál
enni. Megvolt az első és a második vacsora is.
Warren régi konyhájában találtam egy tányért. Egy nagyon régi,
fehér tányért. Emlékszem, átfutott az agyamon, hogy egy nagyon
fontos darab lehet, egy darabka New York-i történelem, és hogy
talán át kellett volna hoznom Gary tálkáját otthonról. De Gary éhes
volt, és a kétségbeesés idején, meg hasonlók…
A lényeg az, hogy már megetettem a kis kéregetőt.
– Nem kapsz harmadik vacsorát.
Gary suhint egyet a farkával, és hangosan lehuppan a padlóra.
Megindul az ajtó felé, és sokatmondó pillantást küld felém. Duke
egyetértően ugat egyet.
 Nem kérdés, hogy látnom kell, mit akarnak.
Követem őket. Gary menetel elöl, farka az égnek áll. Duke már
attól is boldog, hogy a közelében lehet. El kell ismernem, Gary elég
vonzó személyiség.
Levezetnek a földszintre, Gary pár méterenként megáll és
visszanéz, hogy jövök-e, ahogy az egy engedelmes gazditól
elvárható. Meglepetésemre nem a konyha felé csalogatnak. Abba a
szobába megyünk, ahol először találkoztam Warrennel. Mivel
odabent sötét van, azt feltételezem, hogy üres. Fogalmam sincs, mit
akarhat Gary, hacsak… Jesszus! Remélem, nem szorított sarokba egy
gyanútlan egeret Warren irodájában! Vagy nem hagyta az asztalán!
Az végérvényesen lebuktatná, hogy nem hajlandó betartani a
bútorokra mászni tilos szabályt. Talán be kellene surrannom, míg
Warren nincs itthon, hogy ellenőrizzem a dolgot, de ekkor
meghallom a folyosóról, hogy valaki pötyög a klaviatúrán.
– Duke! – szól a kutyájának Warren odabentről. Most már biztos,
hogy meghallott valamit.
A fenébe! Már itthon van! Ha most kijön a folyosóra, úgy fog
tűnni, mintha leskelődnék utána.
Senki sem akar ilyen vendéget az otthonában.
És az is biztos, hogy senki sem akar ilyen emberrel összebújni.
Vagy szexelni.
Duke ugat, ami visszatereli a gondolataimat. Furcsa, lábujjhegyes
futásnak eredek, de egy ősrégi szőnyeg és a szokásos ügyetlenségem
lebuktat.
– Duke? – kiált ki újra Warren, hangjából egyértelmű, hogy azt
hiszi a puffanásra, hogy a kutyájával történt valami.
Ami kedves. Sokkal kedvesebb, mint azt gondolni, hogy én
settenkedtem az irodájához, majd megmutattam az arcomat a
padlónak.
Kinyílik az ajtó, pont mire sikerül felülnöm, mintha szándékosan
kerültem volna ebbe a pózba. Megsimogatom Garyt, aki legalább
azzal segít, hogy az ölembe lép, és hangosan dorombol.
Warren pislogva néz le rám.
– Meg kellene kérdeznem?
– Csak elvagyok – válaszolom a lehető legközömbösebben.
 A padlóról.
– Lazítok.
– Ez a lazítás?
– Duke-ot simogattam – vágom rá, és a drága Duke azonnal
mellém fekszik, fejét a térdemre fekteti amolyan megerősítés
gyanánt.
– Ő hozta ide magát? – kérdezi Warren keresztbe font karral a
folyosó közepén a földön ücsörgő hármasunkat méregetve.
– Ööö… nem.
Bár néha hajlandó vagyok füllenteni, de egy kutyát sose
használnék mentségül. Itt az ideje, hogy témát váltsak, mielőtt Duke
büntetést kapna, és az is az én lelkiismeretemet terhelné.
– Szóval, miben mesterkedik?
Garynek elege lett a szánakozó összegömbölyödésből, és
megindul a nyitott ajtó felé, Duke persze követi. Felállok, leporolom
magam, és befelé sandítok.
Remélem, nincs egér odabent.
Warren nagyon sokáig gondolkodik a kérdésemen. Sosem szokott
ilyen sokára válaszolni a sajtótájékoztatókon, az biztos. Hogy ez jó-e,
azt nem tudom.
– Dolgozom – mondja végül.
És mintha ezzel le is lenne zárva a dolog, sarkon fordul, és
visszatér az asztalához. Az ajtót viszont nyitva hagyja.
Egy meghívás.
Vagy figyelmetlenség.
Besétálok. A kormányzó már újra a számítógépen dolgozik, Duke
az asztal mellett ülve figyeli, ahogy Gary felfedezi a könyvespolcok
környékét. Kényelmesen körbesétálok. Ez a szoba sokkal
modernebb, mint a ház más részei. Igazából szép, de egy kicsit
férfias.
– Elég sötét van itt – futtatom végig az ujjam Warren
íróasztalának szélén.
Nem is figyel rám, a pötyögésre koncentrál.
– Jó így.
Talán mennem kellene.
 A gond csak az, hogy nem nagyon megy nekem, amit tennem
kellene. Igen, emiatt időről időre bajba kerülök. De… nos.
Mentségem nincs rá, az viszont biztos, hogy csak ritkán unatkozom.
– Szóval… – támasztom meg magam az asztala szélén. –
Kormányzó, ügyvéd és vízvezeték-szerelő. Nagyon érdekes, hogy
milyen szerteágazó a tehetsége.
Warren folyamatosan pötyög, de a tekintetét kiérdemeltem.
– Vízvezeték-szerelő?
– Jó, ez nem igaz, de azért az én csöveimmel elbánik.
Istenem! Ez tényleg annyira mocskosul hangzott, mint képzelem?
Nem is értem, miért hangozhat ez mocskosnak. Teljesen értelmetlen.
– Ügyes kezem van – válaszolja szenvtelenül Warren, tehát
biztos, hogy csak képzelődöm.
– Az biztos! – vágom rá.
Te jó ég! Tényleg doromboltam? Azt hiszem, igen, mert a
kormányzó nagyon furcsán néz rám.
– Jó volt a mai sajtótájékoztató – teszem hozzá, miután
megköszörültem a torkom, és megpróbáltam egy barátságos lakótárs
hangján folytatni.
– Jó?
Warren ujja végigsimít a nyakkendőjén, amit meglazított, és az
ingét is kigombolta. A zakója a közelében lévő szék háttámláján
pihen. Mintha csak azért csinálta volna, hogy teljesen bevaduljak.
– Lenyűgöző.
A nyakkendőn cikázó ujjait bűvölöm, és azt kívánom, bárcsak
rajtam matatnának. Édes istenem! Nem bírok leállni. Tudnom kell,
hogy ez a macsó energia igazi-e. Fogadok, hogy… lenyűgöző.
– Lenyűgöző – ismétli Warren.
Végre figyel, de a hangnem gyanús. Biztosan rájött már, hogy
nem zavarna, ha megcsókolna, ugye? Mármint, egyáltalán nem.
Mégis mit vár még tőlem? Mondjam ki hangosan?
– A hatékony irányítás szexi.
Ó, istenem! Úgy tűnik, tudok még ennél is egyértelműbb lenni.
Nem akartam ezt mondani, tényleg nem! Muszáj visszacsinálnom,
különben a következő negyven évben ez a pillanat fog kísérteni.

Ú Í
 – Úgy értem, a hatékony irányítás hatékony – gügyögöm. – Így
értettem. Nyilván.
– A hatékony irányítás… hatékony – ismétli Warren, miközben
úgy néz rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól vagyok.
Most már hivatalos. Ha meghalok, örökre itt fogok kísérteni,
ebben a szobában, és újra meg újra át fogom élni ezt a beszélgetést.
A jövőbeli villalakókat fogom riogatni, és próbálom
megakadályozni, hogy olyan kormányzókkal flörtöljenek, akikre
nincs hatással a csábítás művészete.
Kipréselek egy kínos nevetést.
– Maga mindig így mondja.
Kissé megfordul a székében, hogy rám nézzen. A lába enyhén
szétnyílt, és ha nem lenne ilyen sötét ebben az irodában, talán még
azt is meg tudnám állapítani, mire föl is olyan önelégült.
– Miért mondanám így? – kérdezi.
– Nem tudom – vonom meg a vállam, és erővel irányítom
másfelé a tekintetem. – Sokan szeretik úgy kicsavarni az igazságot,
hogy az emberek azt hallhassák, amit szeretnének.
– Az emberek az igazságot akarják hallani.
– De sokan utálják elmondani.
Warren feje úgy billen oldalra, mintha felkeltettem volna az
érdeklődését.
– És maga?
Most már biztosan izzadok. Ha előállok az igazsággal, bajban
leszünk.
– Mi van velem? – próbálok hárítani.
Menni fog. Elég politikusi sajtótájékoztatót néztem ahhoz, hogy
tudjam, hogyan kell hárítani. Szépen elismétlem ugyanazt, és
kiosonok a szobából.
– Maga szeret igazat mondani? – ismétli meg a kérdést, láthatóan
nem értette meg az üzenetemet.
– Legtöbbször – vonom meg a vállam és egy kissé előrehajolok.
Nem tehetek róla. Warren vérbeli csajmágnes. Nem tudom, hogy
kerültem oda, de már az is csoda, hogy az asztalán ülök, és nem az
ölében.
– És úgy gondolja, hogy a sajtótájékoztatóm szexi volt?
 Ezt úgy kérdezi, mintha biztos lenne abban, hogy vicceltem. Arca
felvidul, mintha épp most kapott volna rajta egy kis füllentésen.
Mintha fogalma se lenne róla, hogy ő egy kormányzóisten, és
legszívesebben megb…
Basszus!
Mégis hányszor adódik lehetősége egy lánynak arra, hogy
megcsókolja álmai pasiját? Nem sok, ha adódik egyáltalán. Ez egy
tökéletes csóklehetőség. Egy csókesély. És az illata is jó. És itt van.
Ha még egy kicsit előrehajolok, már csókolóznánk, és nem kellene
életem hátralévő részében azon töprengenem, vajon milyen lehet a
csókja. Az is biztos, hogy ő nem fog kezdeményezni.
Akkor majd én. Előrehajolok, megkapaszkodom az asztal
szélében, nehogy belepottyanjak az ölébe, még ha nem is lenne
ellenemre. Egy leheletnyit jobbra fordítom a fejem, és a szájára
tapasztom az ajkamat. A kormányzó nem mozdul, de amint
megértette, mit fogok tenni, gyorsan beszippantott egy kis levegőt a
biztonság kedvéért. Teljesen mozdulatlan, de a szája tökéletes.
És…
Ennyi.
– Hm – dőlök vissza kissé csalódottan.
– Ez mi volt? – bámul rám kissé zavarodottan.
– Egy csók. De nem így képzeltem el.
– Maga elképzelte, ahogy megcsókol?
Warren úgy fest, mint aki több lépéssel le van maradva, de
közben kissé sértőnek is találja a csókról alkotott véleményemet.
– Meglepett – teszi hozzá, nyelve végigszánt az ajkain.
– Meglepő lány vagyok, ez igaz – értek egyet, de nem nézek rá.
Édes istenem! Hát tényleg megcsókoltam? Igen. És meg se érte!
Inkább furcsa volt. Nagyon furcsa. Most pedig jöhet a szégyenteljes
távozás. Irány a vendégszoba. Bár csak egy aprócska csók volt,
legalább nem kell túl messzire mennem. Ez is valami.
– Maga túl fiatal.
– A csókolózáshoz? – ugrik rá vissza a tekintetem. – Huszonhét
vagyok, kormányzó.
Minek kellett hozzátenni ezt? Miért viselkedem így? Komolyan,
miért? És miért kockáztattam egyetlen csókért?
 Buta, buta, csókesély! Fogom a macskám, és indulok haza.
– Maga messze nem megfelelő a számomra.
– Aha… – motyogom, és már kezdek lecsúszni az asztaláról,
miközben próbálom felidézni, hol láttam Garyt legutóbb.
– Nem hinném, hogy összeillünk.
– Igaz.
Egyet kell értenem vele, mert a „nem megfelelő” és a „nem illünk
össze” kifejezéseket már nagyon jól ismerem. Mindjárt jön az is,
hogy nem miattam, maga miatt. Végre felálltam, az ajtót fixírozom.
– Várjon! – áll fel Warren, és mielőtt még elmenekülhetnék, az
asztala és maga közé zár. – Meglepett engem – ismétli újra.
– Ezt már mondta.
– Nem számítottam erre – teszi hozzá, mintha nem lenne tiszta,
mit is jelent a meglepett szó.
Tekintetünk találkozik, arcán egy pillanatra felvillan a
bizonytalanság vagy a félelem.
– Üsse kő! – motyogja, majd elkapja az állam, lehajol.
És.
És…
Ez a csók már pont olyan, amilyennek elképzeltem.
Tökéletesen egyensúlyoz a vad és a lágy között. Warren hozzám
nyomja magát, úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az
egyetlen biztos dolog az egész világon. A szája mohó, kéjesen
vágyakozó. Szétfeszíti a lábamat, egyik kezével eltolja a térdeimet,
hogy beljebb léphessen, és úgy csókol, mintha az élete múlna rajta.
És az enyém is.
Beletúrok a hajába, még közelebb húzom, még többet kell
éreznem belőle. Ha ez lesz az egyetlen csókunk, azt akarom, hogy
felejthetetlen legyen.
Ő is biztosan így érez, mert a nyelve szétválasztja az ajkaim,
testem elárasztja a forróság, kétségbeesetten vágyom az érintését, az
ízét. Kezem a hajáról az ingére kúszik, érzem, hogy a vékony anyag
alatt erős izmok feszülnek, de ez sem elég. A bőre kell, több kell,
sokkal több…
Csiiiiiing!
 Ki a fene hagyja ilyen hangerőn a telefonját? Fülsiketítő. Warren
hátrahőköl, de olyan sebességgel, hogy majdnem leesek az asztalról.
Szerencsére sikerül megkapaszkodnom, és keresem, honnan jöhet a
csörgés.
Warrentől, hát persze. Mégiscsak ő az, akire több ezer New York-i
polgár számít. Vagy több millió? Millió. Sok-sok millió.
A lényeg az, hogy nagyon sokan.
A kormányzó rám néz, arca kipirult a vágytól, kissé zihálva veszi
a levegőt. Egy perce még az enyém volt. Az enyém!
– Ezt fel kell vennem – mondja, és már ki is ment az irodából,
Duke árnyékként követi, én pedig egyedül maradok a sötétben.
Igaz, nem teljesen egyedül. Gary egy szőrcsomó
felöklendezésével figyelmeztet erre.
Az életem bekaphatja.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A ruha, amit ma estére választottam, kétségkívül sokkal
dögösebb és elegánsabb, mint a Chanelem. Testhezálló, szexi és
sikkes. Tuti befutó. Mindent visz? Ki tudja. A lényeg az, hogy
csodás.
Újra csókolóznom kell Warrennel. Muszáj! Nem akarom, kell.
Éreznem kell az ajkait. Éreznem kell, ahogy hozzám ér a keze, ahogy
feltérképezi testem minden egyes négyzetcentiméterét. Kell, hogy
felkapjon, hogy a lábaimmal átnyalábolhassam a derekát, és érezzem
hozzám préselődő férfiasságának minden egyes centijét.
Még mindig nincs konkrét bizonyítékom arra, mekkora férfi is a
kormányzó, de abból az egyetlen csókból arra következtetek, hogy
ez a pasas jól tudja, mit kell tenni az ágyban. Én pedig azt akarom,
hogy nekem is megmutassa. Mindenféle módon. Biztos, hogy egynél
többet ismer. Mint ahogy az alternatív útvonalakból is. Egy pillanat.
Ez is mocskosul hangzik.
Sebaj.
Együtt tudok élni vele.
A lényeg az, hogy nagyon szeretném folytatni, amit elkezdtünk
az irodájában. A kíváncsiságom mérhetetlen. Ahogy a kéjvágyam is.
Istenem! Pedig már olyan közel voltam! A francba azzal a
megcsörrenő telefonnal! De még egyszer nem jöhet közbe semmi.
Ma este biztosra megyek.
A terv része egy hihetetlenül kihívó ruha.
Eredetileg egy John Galliano-féle Christian Dior estélyi volt a
kilencvenes évek végéről. Szinte menthetetlen állapotban találtam rá
egy turkálóban. Szakadt pánt, folt, felfeslett szegély és… furcsa szag.
És akkor még szépen fogalmaztam.
De az anyaga! Álomszép színátmenetes selyem. Vörös, arany és
egy leheletnyi rózsapiros. Elvittem egy tisztítóba, majd szétszedtem.
Hatvan centit levágtam az aljából, hogy legyen elég anyag a
felsőrész kijavításához. Finom pántokat kapott, és megbolondítottam
egy kis arany fémhálóval. Nem olyan Kardashian-szinten, csak
óvatosan. Csináltam hozzá egy felső réteget, ami tökéletesen
kiegészítette a színátmenetes selymet, a végeredmény igazi
remekmű lett. Azt hiszem, szép summát keresek majd rajta a jövő
héten, mert először felveszem. Ma este. Ez az egyik legnagyobb
előnye a vintage ruhák átalakításának. Már úgyis használt, tehát
nem gond, ha felveszed, mielőtt újra eladnád.
A ruha meseszép, remélem elvarázsolja Mr. Warren Russót.
Sötétvörös rúzst használtam, amiről biztosan tudom, hogy csókálló,
a szemhéjam füstös árnyékot kapott, és a szemceruzát is sikerült
tökéletesen felvinnem. Jöhet a terv második része.
Ami nem más, mint elbűvölőnek lenni.
Hiszen ez volt az, amire felfigyelt az Öreg Lowell vacsoráján, nem
igaz? Elbűvölő voltam. Igen, a pudlikat az internetről szedtem, de az
sokkal fontosabb, hogyan tudom felhasználni a megszerzett
információt. Ma este egy újabb adománygyűjtő rendezvényre
megyünk, úgyhogy megint bevethetem magam.
Természetesen a tervnek van egy hátulütője. Amikor arra a bűnös
csókra gondolok, azonnal felmerül bennem a kérdés: vajon úgy
kedvel-e? Mert én mostanra már tényleg úgy kedvelem, főleg azóta,
hogy belevágtunk ebbe az álrandizásba.
De… lehet, hogy csak azért csókolt meg, hogy bebizonyítsa, még
abban is jó? Végül is mondhatjuk, hogy megsértettem. Persze nem
szándékosan. Viszont elég egyértelmű volt, hogy nem ájultam el az
elsőtől. Ami nem is az ő hibája volt, hiszen én kezdeményeztem,
szóval, én tehettem róla. Nem is kérdés. De akkor is. Mi van, ha csak
meg akarta mutatni? Talán csak a gúnyolódásom miatt csókolt meg?
Muszáj megtudnom. Ha ez a ruha, a csókálló ajkaim és az elbűvölő
személyiségem eléri a célját, könyörögni fog, hogy a karjaiba
zárhasson, függetlenül attól, hányszor csúszik ki a számon rémes
brit akcentussal az, hogy korm’zó.
Az első jel, ami arra utal, hogy működik a terv, akkor mutatkozik
meg, amikor Warren kopogtat a hálószobám ajtaján. Kinyitom, ő
pedig kendőzetlenül végigmér tetőtől talpig, majd megrándul a
szája. Ez persze nem annyira egyértelmű, mint a „meg akarlak
dugni” verbális kinyilatkoztatás, de úgy látszik, Warren ennél jobbat
nem tud.
– Nagyon csinos – mondja teljesen hétköznapi, már-már kelletlen
hangon, ami kissé elbizonytalanít.
 Azt viszont tudom, hogy a ruha szívdöglesztő. Talán a
kormányzó jól tudja játszani a közömböst, de ez csak a
politikusoldala. Megfordulok egy kicsit, mintha csak keresnék
valamit, de igazából a hátsóvillantás a cél.
– Köszönöm – válaszolom, és jól megnézem magamnak a mesés,
ma esti öltönyét. – Maga is.
– A nyakkendő régi darab – húzza végig az ujjai között. –
Gondoltam, értékelné.
A szívem majd szétrobban, hiszen…
Most már biztos, hogy csókolózni akar, nem igaz?
Hogy is tudna ennél határozottabban flörtölni? Ez maga a
csábítás netovábbja, de tényleg. A tervem még mindig a „légy
elbűvölő” stádiumában tart, és nekem bőven van mivel
elvarázsolnom őt. Ráadásul tudom, hogy Warren mindenképpen ott
akar lenni ezen a vacsorán.
– És ki a tervező?
– A Gimblesből van – utal egy régóta bezárt áruházláncra. – Már
harminc éve bezártak, úgyhogy ez a nyakkendő mindenképpen
vintage-nek számít, nem? – teszi hozzá, miközben elengedi a sokat
látott ruhadarabot.
Hát, nem. Nem igazán. Közel sem. A legjobb indulattal is csak
öregnek számít, de hát a szándék a fontos.
– Az apámé volt – avat be végül, amivel csak még jobban
összezavar.
Azért vette volna fel az apja nyakkendőjét, hogy elcsábítson?
Hm… Esetleg… Némán bámulom, próbálom megfejteni a
kiolvashatatlan arckifejezéseit. A tekintetem végül a száján pihen
meg, eszembe jut, milyen érzés volt, amikor hozzám ért, és már el is
felejtem, hogy értékelnem kellene a helyzetet.
– Indulnunk kellene – mondja végül a lépcső felé biccentve.
A szavai visszahoznak a jelenbe.
A karját nyújtja, elfogadom. Igen, talán kicsivel őrültebb vagyok a
kelleténél, de igenis érzem, hogy kapcsolat van köztünk. Egy
megfoghatatlan húzóerő, egy energianyaláb, egy láthatatlan zsinór,
ami biztos, hogy létezik. Szorosan egymás mellett megyünk le a
lépcsőn, át a birtokon oda, ahol a kocsi már vár, hogy elfuvarozzon
minket az estélyre.
Amint megérkezünk, nincs megállás. Tengernyi ember, akiknek
nagy részét nem is láttam soha. Öreg Lowell is ott van, barátságosan
integet nekem. Meg se tudom számolni, hány emberrel cseverészek,
mindent beleadok, hogy elbűvöljem a vendégeket. Az egyik nő csak
a hajójáról tud beszélni. Nyarak Cape Codnál, tömeg a kikötőben,
bla-bla-bla. Oscar-díjat érdemelnék, olyan nehéz tettetni, hogy
mindez rokonszenves. Egy másik fickó túlzottan lelkesedik a
kormányzó környezeti innovációs tervéért, és bár fogalmam sincs,
mi lehet az, mivel lelkesedik a kormányzóért, rögtön szimpatikus
lesz, így nem is kell nagyon színészkednem.
Mondhatjuk, hogy a smúzolás titkos fegyvere vagyok. Ugye?
Igyekszem sportanalógiákat beépíteni a hétköznapjaimba, bár az is
igaz, hogy egy titkos fegyver a sportban lehet egyszerre felemelő és
nyomasztó is. Én erről viszont semmit sem tudok.
A lényeg az, hogy a terv második része remekül megy.
Warren testvére, James is itt van, vele ülünk egy asztalnál.
Jamesszel és a partnerével. Az új partnerével. Talán Mrs. Bianchi
nem is lőtt annyira mellé, amikor azt mondta, hogy a fia nagy
játékos. Ez a lány is szép, dús, barna haja pont olyan, amilyet a
samponreklámokban látni, a ruhája pedig biztos, hogy vadonatúj. És
drága. És apró. Nem mintha ítélkeznék – de egy kicsit talán mégis.
Mindenesetre irigylem, hogy van elég önbizalma ahhoz, hogy
felvegyen egy ennyire csillogó és közönséges ruhát. Aminek az
övrésze egyébként elképesztő. Szeretném megkérdezni, ki a tervező,
de mióta bemutattak minket egymásnak, még csak rám sem nézett.
– Crystal manöken – mondja James, aki elkapja a pillantásomat. –
Egyelőre csak katalógusokban szerepel, de azt hiszem, hamar be fog
futni.
Crystal rákacsint Jamesre, és megszorítja a kezét.
– Hozok még egy italt – mondja, majd leteszi az üres poharát. –
Mindjárt jövök.
Elsasszézik, így ott maradok a Russo testvérek között. Nem olyan
rossz hely, vagy nem lenne az, ha nem pont ezt a percet találták
volna a legalkalmasabbnak arra, hogy egymásnak essenek.
 – Minek csinálod egyáltalán, ha anyánk nincs itt, hogy lássa és
kiakadjon? – kérdezi Warren, és abba az irányba néz, amerre Crystal
távozott.
– Mit csinálok? – kérdez vissza James olyan hangnemben, amivel
szándékosan fel akarja piszkálni a bátyját. – Egyedül kellett volna
jönnöm inkább?
– Nem haltál volna bele – motyogja Warren, de James így is
meghallja.
– Crystal kedves lány. Miért kell sértegetned?
– Én nem sértegetem, de jó lenne, ha egynél többször látnálak
ugyanazzal a nővel.
– Pff. Most úgy beszélsz, mint anyánk.
– Nem véletlenül vagyok én a kedvence – csipkelődik Warren,
mire James hangosan felnevet.
– Csak szeretnéd. Én elvittem a Golden Globe-díj-kiosztóra –
vigyorog James önelégülten. – Te viszont csak unalmas jótékonysági
vacsorákra viszed. Egyértelmű, hogy én vagyok a kedvence.
– Kérlek. Csak akkor lehetnél a kedvence, ha én nem léteznék –
jegyzi meg Warren a szemét forgatva.
Valahol elég szórakoztató látni, ahogy ezek ketten tiniként
civakodnak.
– De létezem, úgyhogy ez van.
– Jó, rendben. De ez csak azért van, mert te vagy a kormányzó –
enged végül James, és rám kacsint. – Gondolom, ő is rád szavazott,
úgyhogy egyet érthetünk abban, hogy te vagy a kedvenc. De csakis
azért, mert én nem indultam semmilyen választáson.
Warren mintha felmordulna, de mivel a kormányzó elég
zárkózott típus, nehéz megmondani. Viszont amit utána mond, az
több mint jól érthető.
– Ne udvarolj a partneremnek.
Elkerekedik a szemem. Csak nem… birtokos jelzőt hallottam?
Mert ha igen, én benne vagyok!
James megrázza a fejét, arca hirtelen megkomolyodik, tökéletes,
Hollywoodba illő vonásaiból mintha aggodalom sugározna.
– Ha szerinted ez flörtölés, akkor már értem, miért van
szükséged anyára ahhoz, hogy partnert találj magadnak.
É
 És egy mosoly. Egy nagy, fülig érő mosoly. A komolyság, az
aggodalom már nincs sehol.
Nahát! James sokkal jobb színész, mint azt bárki is elismerné.
– Legalább nekem nem fizetnek, hogy flörtöljek – vág vissza
Warren.
– Hékás! Ne becsüld alá a képességeimet – szúr oda James, de az
arcról már eltűnt minden érzelem, és olyan pillantást küld Warren
felé, amiért biztosan kapna tízezer dollárt, ha épp lenne valakinél
egy fényképezőgép.
Nem tudom megmondani, hogy tényleg veszekednek-e, vagy
csak a szokásos, testvérek közötti évődésnek vagyok a fültanúja,
amit felnőtt korukra se nőnek ki az emberek.
Azt is el kell ismernem, hogy a jelenet elég izgató. Úgy értem,
engem a Warren-csapat megvett kilóra, már ami a testvérpárt illeti,
de Jamesnek megvan a maga hollywoodi románca.
– Az én randipartnereim legalább nem tűnnek el – zárja le a
témát Warren egy sokat mondó pillantással.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy álrandi, de mivel még mindig
oda vagyok a Warren-csapatért, inkább hallgatok.
Egyébként se hinném, hogy ha most rámutatnék erre az aprócska
részletre, akkor az segítené a kétszintű tervem céljának elérését,
azaz, hogy megtudjam, indokolt-e a kormányzó férfias
önelégültsége.
Az este további része a bájolgás és a smúzolás ködébe veszik.
Warren a vége felé kezével végigsimít a csupasz combomon, de csak
azért, mert leejtettem valamit. Persze, ettől még izgalmas, bár tény,
hogy nem ugyanaz. Mindegy.
Végre, végre visszaértünk a villába!
Kettesben.
Itt az idő, nem igaz? Már érzem is. Az energiát, a kapcsolatot.
Ahogy a bejárati ajtó bezárul mögöttünk, le merném fogadni, hogy
az újabb csókcsata esélye legalább egy hazafutással nőtt. Vagy egy
első körös játékosválasztással. Vagy… talán nincs is megfelelő
sporthasonlat a matematikai százalékokra. Mindegy. A lényeg az,
hogy jók az esélyeim.
 Warren felé fordulok, hogy a szemébe nézzek. Tudom, hogy arra
gondol, amire én.
Kinyitja a száját. Mindjárt behív a szobájába. Mindjárt elcsábít.
Mindjárt…
Egy szőrös gombóc suhan be közénk, majdnem elgáncsol, és
holtsápadtan nézem, ahogy Gary felénk fordul, szájában egy
ficánkoló mókussal.
Alig találom a szavakat.
– Gary Marcus Gibson! – kiáltok rá.
Pont, amikor rohanva befordul a sarkon Duke, aki nem akar
kimaradni a mókusos akcióból.
Ennyit a szexről.
Úgy tűnik, meg kell mentenem Chipet. Vagy Dale-t.
Valamelyiket.
Egy mókus miatt leszek kielégítetlen.
Hát, nem vagyok elragadtatva.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Vannak kérdéseim.
De annyi!
Honnan a pokolból szerzett Gary egy mókust? És miért gyűlöl?
Mármint Gary, nem a mókus. Mindig is jó voltam ehhez a
macskához, hát mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést?
Hihetetlen.
– A macskájának középső neve is van?
Ezt már Warren kérdezi, akinek ezúttal egyáltalán nem nehéz
olvasni az arcából. Elég egyértelmű, hogy nehezen hiszi el, amit
hallott. Hogy miért? Azt nem tudom.
– Duke-nak nincs? – nézek Warrenre legalább olyan kétkedőn. –
Mégis hogy a pokolba éri el, hogy figyeljen magára, amikor azt
akarja tudatni vele, hogy már csak pár pillanat választja el attól,
hogy visszaszámoljon háromtól?
Warren pislog, fejét oldalra biccenti. Úgy fest, mint aki mondani
akar valamit, és bár mindig élvezettel hallgatom, ez most nem az a
pillanat.
Kielégítetlenül kell mókust mentenem. Gary pedig
mindenképpen meg lesz büntetve, ami azt jelenti, hogy csak hat
jutalomfalatot fog kapni a szokásos tíz helyett. Esetleg hetet, ha
mutat némi megbánást.
– Jövök már, Dale! – iramodok Gary és Duke után abba az
irányba, amerre elfutottak. Muszáj kiszabadítanom a mókust,
mielőtt Gary apró, de borotvaéles fogai kilyukasztják azt az édes,
apró kis mókustestét. Máris hallom, ahogy szánalmasan visít az
életéért. A konyhában találok rájuk. Gary a sarokban, büszkén
védelmezi a zsákmányát, Duke pedig mint valami engedelmes
pajtás, figyeli őt. Édes egy látvány lenne, ha nem gátolnák épp a
mentőakciót.
– Mozdulj, Duke! Meg kell mentenem azt a mókust!
Duke csak annyit tesz, hogy félrebillentett fejjel megemeli az
egyik fülét. Láthatóan nem érti, mit szeretnék.
– Duke, ez vészhelyzet! – kérlelem. – Egy mókus élete forog
kockán!
 Balra indulok, Duke követ. Azt hiszi, ez valamiféle vicces, védjük-
a-macskát játék. Még meg is csóválja a farkát közben.
Gary csak figyel. Pokolian elégedett magával.
– Te tehetsz erről az egészről, igaz? – szegezem a macskámnak a
kérdést.
Mert hát, hogy a pokolba csavarta Gary a mancsa köré ezt a
kutyát, miközben én még azt se tudtam elérni, hogy Warren újból
megcsókoljon?
Ez nem igazságos. Igazából kriminális.
És egy kissé megalázó is.
De erre most nincs időm. Ott egy mókus, akit ki kell mentenem a
halál torkából, és az már elég egyértelmű, hogy Gary nem fogja csak
úgy visszavinni oda, ahol találta.
A konyha bánatosan ódivatú berendezése egyben azt is jelenti,
hogy egy ősrégi, hatalmas tölgyfa asztal áll a közepén, amit nehéz
megkerülni. De nem baj, csak óvatosnak kell lenni. És észrevétlenül
elkapni Garyt.
Úgy teszek, mintha balra mennék, hogy átverjem Duke-ot,
átsuhanok a konyhán, majd megpróbálom egyetlen vetődéssel
felkapni Garyt és a mókust is a linóleumról. Sajnos Gary átlát a
tervemen – ami elég nyilvánvaló lehetett –, és simán kikerül.
Bemászik az asztal alá a mókussal a szájában, Duke pedig ámulva
csodálja érte.
– Mit csinál?
A vállam fölött hátrapillantok. Warren mögöttem áll. Nem igazán
tudom megmondani, milyen érzések ülnek ki az arcára, de az biztos,
hogy bolondnak néz. Ami remek. Csodás. Itt vagyok én, a lehető
legjobb szállóvendég, és épp egy mókust próbálok megmenteni, erre
ezt kapom.
– Azt csinálom, amit úgy tűnik, maga nem tenne – fújok el az
arcomból egy kósza tincset. – Egyikünknek meg kell mentenie azt a
szerencsétlen mókust.
Warren megvonja a vállát, és Gary felé pillant.
– Szerintem nem bántja. Ő csak… a szájában tartja.
Megforgatom a szemem.
– Látom, magát is megvezette.
 – Ki? A macska vagy a mókus?
– Semmi gond, kormányzó – pufogok egyértelműen olyan
hangon, ami pont az ellenkezőjét sugallja. – El tudom intézni. Bár azt
nem igazán értem, hogyan tudott Gary egy…
– Gondolom a kutyaajtón keresztül – vág közbe Warren. – Tudja,
azon, ami a hátsó kertbe vezető ajtón van.
Kutyaajtó? Mi a fenének kell neki kutyaajtó?
Ó. Valószínűleg a kutyájának. Duke-nak.
De…
– Gary nem mehet ki! Még faképnél hagyna!
Ezúttal a kormányzó mindkét szemöldöke megemelkedik. Újra
meg akar szólalni, de most komolyan úgy gondolom, jobban teszi,
ha hallgat.
– Nem ez a lényeg – folytatom sietve, nehogy esélye legyen
reagálni a béka feneke alá süllyedt önbecsülésemre. – Hanem az,
hogy a mókus élete egy hajszálon múlik, és nem akarom, hogy a
halála az én lelkemen száradjon. Meg kell mentenem!
A lehető legártatlanabbul leguggolok, és amilyen lassan csak
tudok, Gary felé lopakodok. Az asztal alá. A tempó nagyon fontos.
Korábban már többször elbuktam amiatt, hogy túl gyorsan és túl
ijesztően közeledtem.
Nyugodt maradok. Ártalmatlan.
Úgy tűnik, bevált. Gary lustán rám emeli a tekintetét. A bajsza
megrándul. A mókus, a szegény apróság nagy barna szemével felém
pislog.
Előrenyúlok. Csak ki kell kapnom a mókust Gary szájából.
Semmiség. Biztos vagyok benne, hogy a mókus és köztem nagy az
egyetértés. Nyilván megértette, hogy meg akarom menteni.
A szemem sarkából látom, hogy Warren tekintete rólam a
mókusra vándorol.
– Várjon – mondja, és előre lép. – Várjon! Azt hiszem, ezt át kell
gondolnia.
Pff. Kösz a férfias helyzetfelismerést, kormányzó!
– Gary, légy okos macska. Dobd el a mókust – követelem a lehető
leganyáskodóbb hangomon. – Tudom, hogy nem ezt akartad. Vagy
talán igen, de arról majd később beszélünk. Viszont még rendbe
hozhatod. Csak engedd el a mókust!
– Audrey. Tisztában van azzal, milyen nehéz lesz elkapni egy
mókust, ha elsza…
Végre, az én okos macskám hallgat a szép szóra.
Elengedi a mókust.
Egy pillanatra minden rendben van. A mókus egy szinte alig
hallható puffanással érkezik az ódivatú linóleumra. A hálától
megmeredve rám néz, apró bajsza rezeg, én pedig úgy érzem
magam, mint Hófehérke. Mintha a mókus mindjárt ráugrana az
előre nyújtott kezemre, és letelepedne a vállamon.
Talán még énekelni is fog nekem. Vagy segít varrni. Elkelne egy
segítő kéz… vagyis mancs.
De akkor, egyetlen pillanat alatt rémálommá válik az egész. A
mókus arckifejezése megváltozik. Esküszöm, hogy a kis rágcsáló
rám vigyorog!
És pokoli tempóval nekiered.
Azonnal világossá válik, hogy ennek a mókusnak a személyisége
meg se közelíti Dale-ét vagy Chipét. Ő nem egy kedves mókus,
hanem egy galád mókus. Azt se tudtam, hogy létezik ilyen is.
Valószínűleg ugyanarról a menhelyről szökött el, ahonnan Garyt
elhoztam, mert nagyjából ugyanannyi hálát is érez azért, mert
megmentettem.
Hogy még nagyobb legyen a baj, úgy tűnik, azt hiszi, hogy a
kormányzó villájának konyhája az a hely, ahol kipróbálhatja, mire
lenne képes egy Ninja Warrior akadálypályán. Az asztal lábán már
felkúszott, és épp most lőtte ki magát egyenesen a konyhapult felé.
– Jól van?
Balra kapom a fejem. Warren egyáltalán nem akadt ki a
mókuskatasztrófán. Erős karját keresztbe fonja maga előtt, és úgy
néz rám, mint aki mindjárt elneveti magát.
Rajtam. Ez nem volt a kétszintű tervemben.
– Gary, kapd el a mókust! – parancsolom, de a macskám nem
hogy nem vesz rólam tudomást, de még van pofája ásítani, ráadásul
meglehetősen színpadiasan, majd elnyújtózik, mintha csak első
sorba szóló jegye lenne egy nagyon különleges műsorra.
 Bunkó.
Öt jutalomfalatot fog kapni. Maximum.
– Duke! – fordulok a kutyához.
A mókus közben átrohan a konyhapulton, út közben lever egy
bádogdobozt, ami a földre esik, majd egy másfél méteres ugrással
leveti magát, és cikázni kezd a konyhapadlón.
– Duke, segíts!
Duke mosolyog, szájában ott fityeg egy jutalomfalat. A lepottyant
bádogdoboz teteje kinyílt, és mivel a kedvenc falatkáival volt tele,
Duke-ra már egyáltalán nem számíthatok.
– Warren! Ne… nevessen… és…
Á, mindegy! Majd én megoldom. A mókus megállt. Azt hiszem,
eléggé kimerült, és végre hajlandó elfogadni a segítségemet. Csak
pár centi, és…
A mókus egyenesen Duke vizestáljába ugrik. Az ember azt
gondolná, hogy egy kutyatálban nincs túl sok víz, de úgy tűnik,
ahhoz pont elég, hogy egy kisebb árhullámot indítson el. Aminek
persze én állok az útjában. Az arcom csupa víz, természetesen
elveszítem az egyensúlyom, megingok a már eleve nem túl stabil,
kuporgó pózban, és hatalmasat esek. A fenekemre.
Úgy tűnik, Warren csak ezt tudja kezelni. A nevetéstől zihálva
lehajol, kinyitja a hátsó ajtót, és igen, ahogy sejtettétek, a mókus
csodával határos módon, azonnal kirohan a kertbe.
Megjegyzem, a kísértetek teljesen használhatatlanok egy ilyen
katasztrofális helyzetben. A kisujjukat se mozdították.
 TIZENHATODIK FEJEZET
A mókusfiaskó után ráeszmélek, hogy segítségre van szükségem.
Gary miatt.
Jó, nyilvánvaló, hogy a csábítási képességeim is hagynak kivetni
valót maguk után, de egyszerre csak egy problémával foglalkozom.
Gary pedig sokkal égetőbb most. Először az egér, most meg a
mókus. Elfogadhatatlanul viselkedik, és tudnom kell, miért.
Szerencsére New Yorkban szinte mindenre meg lehet találni a
választ.
Az államban tizenkét médium van, aki állatokkal foglalkozik.
Meglepő vagy sem, ez csupán nézőpont kérdése. Az ember azt
gondolná, bárhonnan le lehet zavarni egy ilyen ülést, hiszem itt van
nekünk a Zoom. És igen, meg is lehet oldani.
De én nem ezt akarom.
Én nem akárkit akarok. Nekem a megfelelő szakemberre van
szükségem.
Egy olyan emberre, aki megérti Garyt és az ő Garységét. Egy New
York-i macskáról van szó, ezért nem hinném, hogy egy chicagói
vagy Los Angeles-i médium megértené vagy elismerné a macskám
New York-specifikus személyiségét. Az igazság az, hogy sosem volt
olyan macskám, aki máshol nőtt fel. A lényeg azonban az, hogy
leszűkítettem a listát kizárólag New York-i szakemberekre.
A kutatás nem volt hiábavaló, mert közben eldöntöttem, hogy ez
a legjobb megoldás az összes problémámra. Mármint Garyvel
kapcsolatban. Hacsak a médium javaslata nem tér ki a kormányzóra
is. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyjam a
bölcsesség szavát, nem igaz? Az a helyzet, hogy sehogy sem tudtam
újra rávenni Warrent arra, hogy megcsókoljon. Vagy módot arra,
hogy én csókoljam meg őt. Ha lenne rá esély, szívesen
megpróbálnám még egyszer.
De sajnos vészesen fogynak a lehetőségek.
Ráadásul úgy tűnik, Warrent egyáltalán nem érdekli már a
vízvezetékem.
De mindegy. Minél tovább tart a fürdőszobám javítása, annál
tovább maradhatok a villában, és próbálhatom megtalálni a módját,
hogy újra csókolózzunk.
És persze annál több időt és energiát tudok fordítani Gary
mentális egészségére is.
Végül egy Beatrice nevű nőt választottam. Ez egy elég jó név egy
médium számára. Ha például kutya lennék, egyáltalán nem zavarna,
ha egy Beatrice nevű nő próbálna az elmém mélyére ásni.
Beatrice azt mondja, Gary energiáihoz csak úgy tud kapcsolódni,
ha küldök pár képet. Őszinte, a személyisége különböző stádiumait
bemutató fotókra van szüksége, ami komoly kihívás. Megannyi
képem van Garyről, de nem tudom, hogy eléggé kifejezik-e a
személyisége különböző stádiumait. A válogatás jó indok arra, hogy
a kormányzó birtokán mindenféle beállításokkal lencsevégre kapjam
a macskám, amire a személyzet gyakran ferde pillantásokkal reagál.
A kormányzó pedig egyértelmű szemforgatással.
Tegnap megállt a hivatalos fogadóhelyiség bejáratánál, ahol épp
egy nagyon régi szekrényben talált nagyon régi köpenybe burkolom
Garyt. Ezen kívül egy műanyag koronát is a fejére húzok, amit egy
másik szekrényből halásztam elő. Warren először Garyre, majd rám
pillantott, végül sóhajtott egyet.
– Nem kell aggódnia! – ripakodok rá, mielőtt bármit is
mondhatna.
– Úgy érzem, ha felöltözteti a macskáját, az igenis aggasztó.
– Kire nézve?
– Nos, kezdetnek mondjuk, Garyre.
– Ő teljesen rendben van. Egyébként is, ez a legkevesebb, amit
megtehet értem – lövöm el a képet, cserébe egy jutalomfalatot
nyújtok oda Garynek, amit azonnal elnyel, és a mancsát máris a
tenyerembe helyezi, repetát követelve.
– Csak nem… valami mutatványra akarja megtanítani a
macskáját?
– Természetesen nem. Különféle, őszinte képeket próbálok
készíteni róla.
Warren feje oldalra billen. Erről a mozdulatról már tudom, hogy
akkor jelenik meg, ha épp megkérdőjelezi az elmeállapotomat.
– Hogy lehet egy macska palástban és koronában őszinte?
– Elég jól kifejezi a belső énjét, nem gondolja?
 Warren már majdnem mond valamit, majd úgy dönt, inkább csak
megrázza a fejét, és elsétál.
Hogy nem látja, hogy tökéletesen passzolunk egymáshoz? Nem is
értem.
Mindegy.
Elküldöm a képeket együtt párral azok közül, amiket még a
házamban készítettem. Azt hiszem, a médium látni fogja a változást.
Én sajnos nem, de ne felejtsük el, hogy én nem vagyok szakember.
Végre eljött a Zoom-hívás ideje. Beatrice testet ölt a laptopom
képernyőjén. Hosszú, fakó szőke haja és vad, kék szeme tökéletes
kontrasztban áll a nyugodt, szürke fallal, ami tele van… pozsgás
növényekkel. Inkább kristályokra számítottam, de azt hiszem, a
pozsgás növények ellen sem lehet kifogásom.
– Üdv! – köszöntöm a mosolygó Beatrice-t.
– Helló, drágáim!
Nehéz megmondani, hogy Beatrice negyven- vagy hetvenéves-e.
Az az érzésem, hogy ő is bekapcsolta azt a Zoom-eszközt, ami
kisimítja a ráncokat, de ettől függetlenül egyszerre tűnik fiatalnak és
bölcsnek is.
– Nagyon izgatott vagyok, hogy végre beszélhetek önnel Garyről
– vágok rögtön a közepébe. – Úgy érzem…
Beatrice felemeli a kezét.
– Hagyjuk a saját elméleteinket Garyről, drágám – mondja a
szakember. – Inkább hagyjuk, hogy az ő energiája beszéljen. Ne
felejtse el, hogy az energia az energia marad, nem számít, hogy
telefonon, Zoomon vagy személyesen beszélünk. Adjon egy percet,
hogy megtaláljam. Felteszek néhány eldöntendő kérdést.
– Talán? – kérdezek vissza nevetne.
Beatrice tekintete felvillan.
– Soha.
Basszus. Úgy tűnik, ez a médium-dolog keményebb, mint
gondoltam. A talán se megengedett? De hát az egész életem egy
nagy talán! Talán megjavítják a vízvezetéket. Talán beindul az
üzletem. Talán a kormányzó végre dönt, és nekiszegez a falnak,
hogy a magáévá tegyen.
Egy állatpszichológus nem látja ezt? Basszus, basszus, basszus!
 – Idehozhatom – ajánlkozom. – Azt hiszem. Itt van valahol a
házban.
Beatrice megrázza a fejét.
– Nem szükséges. Megvannak a képek, és érzem is az energiáját.
Csak rendeznem kell. Van egy másik állat is, ezért biztosítanom kell,
hogy Garyről beszélünk.
Hát megérezte Duke-ot! Atya ég! Egy valódi médiumot találtam!
– Tehát – folytatja Beatrice. – Gary kizárólag képeken keresztül
fog kommunikálni velem. Az első, amit látok… valami háromszög
alakú. Kicsi. Száraztáppal eteti?
Bólintok.
– Igen, igen! Ilyen alakú a tápja!
– Gary nem kedveli, drágám. Nagyon csalódott. Régebben
valami mással etette. Nedves táppal. Azt szeretné, ha visszatérne
ahhoz.
A kis gazember! Hálásnak kellene lennie azért a száraztápért!
Hiszen organikus! De azért jó tudni. Ha nedves tápot akar, hát
megkapja. Dühösen felírom a jegyzettömbbe, hogy nedves táp.
– Most egy nagy udvart mutat nekem. Sok fával. Nagyon tetszik
neki ez a hely.
A kormányzó villájának hátsó udvara. El is hiszem, hogy tetszik
neki! Nagyon sok helyen szoríthat sarokba ártatlan és nem annyira
ártatlan mókusokat.
– Igen, az a hátsó udvara a háznak, ahol most lakunk. De ez…
Beatrice újra megemeli a kezét.
– Hagyjuk, hogy hallassa a hangját, kedvesem. Nem kell
közbevágni.
Nem kell közbevágni? De hát én fizetek, nem Gary! És Gary nem
mehet ki, mondjon bármit Beatrice! Hacsak… Vajon megbarátkozna
egy hámmal?
Beatrice szája egyenes vonallá alakul.
– Gary úgy érzi, maga bekorlátozza.
– Hogy bekorlátozom?
Akkor a hám elvetve. Még szerencse, hogy nem hoztam szóba.
Milyen kínos lenne!
Beatrice bólint.
 – Nem ad neki elegendő szabadságot. Egy zárt ajtót mutat
nekem.
– Nos, igen. Azért…
– És egy szobát, ami tele van könyvekkel. Van ott egy férfi is. Ő…
nem, ez nem lehet.
Beatrice-ra meredek. Egy férfi? Gary arra használja a médiumot,
hogy megmutassa nekem a kormányzót?
– Hm… – hümmög Beatrice, és úgy bámul a képernyőn
keresztül, mintha látná, ahogy megpróbálom elcsábítani New York
kormányzóját a könyvekkel teli szobában.
De az lehetetlen. Ugye?
– Azt mondja, magányos volt, mielőtt megtalálta.
Mármint a macska. Garyről beszélünk, nem Warrenről, de…
Édes. Istenem! Ez is igaz! Tényleg én találtam rá! Egy menhelyen! És
elképesztően magányosnak tűnt a profilképe! Tudjátok, ahogy csak
egy vörös macska tud szenvedni.
– Úgy gondolja, nem kap elég ennivalót – folytatja Beatrice, aki
egyértelműen túltette magát Gary szomorú múltján. – Üres
etetőtálakat mutogat.
Ez viszont hazugság.
– Visszatérhetnénk a könyvekkel teli szobába? – szólok közbe. –
Azt hiszem, valami fontosat akart közölni velem.
Valami nagyon fontosat, mondjuk, hogy szerezzek neki egy
pótpapát.
Beatrice meghökkenve néz rám.
– Kedvesem, ez nem így működik. Én csak arról beszélhetek,
amiről Gary akar.
– Én…
– Rosszalkodik – jelenti ki a médium szárazon. – Azért, mert nem
érzi, hogy maga irányítaná a saját életét. Mutat valami… vizeset?
Felszisszenek.
Ez a médium annyira igazi! Tud a vízvezeték-problémámról!
Gary bizonyára fél, hogy nem tudom ellátni. Ennek köze lehet
ahhoz, hogy beköltöztünk ebbe az omladozó házba, ahol még a
csövek is szivárognak.
 – De épp javítják! – közlöm sietve, mielőtt még Beatrice
feljelentene valami állatvédelmi hivatalnál.
Szegény Gary! Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen stresszes az
élete.
– Tettekre és irányításra van szüksége, drágám.
Döntésképességet akar.
Egy pillanat! Döntésképességet? Tőlem? A kis szaros! Mert amit ő
csinál, az talán valami? Eldönti, hogy melyik sarokban aludjon?
Melyik kisállatot ráncigálja elém?
– Én nagyon határozott vagyok – bizonygatom.
A macskám megbántotta az érzéseimet egy médiumon keresztül.
– Hm… – hümmög az egyértelműen kétkedő Beatrice.
– Hagyjuk – sóhajtok lemondóan. – Én csak segíteni szeretnék
Garynek, mielőtt még megöl valamit.
– Nem segíthet neki, amíg magán nem segített. Szép napot,
drágám! Lejárt az időnk.
– Várjon…
– Ó! – torpan meg Beatrice hívásbontó gomb felé tartó keze. – A
kutya. Akar valamit. Valami különlegeset. Úgy érzi, mintha
kihagyták volna. De bármit is csinál, ne felejtse, nedves tápot adjon
Garynek. Azt javaslom, gyorsan intézkedjen, mert épp kiszemelt
magának egy nyulat.
Édes. Jó. Istenem! Épp most láttam egy nyulat a hátsó udvarban.
Szent ég! Ez a nő nem semmi.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
A médiummal történt szeánsz utáni első órát párolással töltöm.
Szerencsére mennem kell dolgozni, így legalább az energiám egy
részét kiadhatom varrásfeltépés közben.
Döntésképtelen vagyok. Gary szerint. Egy macska szerint. Ez a
legnevetségesebb dolog, amit egy macska mondhat egy emberről.
Tudtam, hogy a macskák ítélkeznek, de arra nem számítottam,
hogy egy médiumon keresztül tudatják lesújtó véleményüket azzal a
személlyel, akitől az ételt kapják. Azzal, aki meghozta a döntést, és
hazavitte egy menhelyről.
Mennyire hálátlan!
Gary egyébként a kutyaajtó körül ólálkodott, amikor eljöttem. A
körül a kutyaajtó körül, amit én magam zártam be. Kaptam egy
öntelt pillantást, mintha tudna valamit, amit én nem, arról, hogyan is
működik egy kutyaajtó, de ő nem tudja a hüvelykujját kifordítani,
szóval, ennyi. És csak egy puszit kapott búcsúzóul a szokásos öt-hat
helyett. Ami… valószínűleg inkább nekem büntetés, mint neki, de ez
sem számít. Ha továbbra is csak kritizálni tud, megvan a jogom arra,
hogy olyanokra irányítsam a szeretetemet, akik megérdemlik.
Mondjuk, például Duke-ra. Duke odavan értem. Bármerre
megyek, ő mindig a nyomomban van, nyalogatja a kezem, amikor
olvasok, és folyton szaglászik. Tiszta és tökéletes szeretet. Egy ember
pont ezt várja el a háziállatától.
Bárcsak Gary is tudna jegyzetelni!
– Jól vagy, főnök? Egy kicsit… szúrós vagy.
Miller felé fordulok. Ma nagyon segítőkész volt. Felakasztotta az
új darabokat, kigőzölte a gyűrődéseket, és elrendezte a székeket,
amiket egy garázsvásáron találtam pár vintage Versacéval
egyetemben. Elég retrók ahhoz, hogy újra divatosak legyenek, és
tökéletesen illenek hozzám. Csináltunk egy kis társalgórészt a
próbafülke mellett, hogy akik várakoznak, kényelmesen tölthessék el
az időt, mialatt a barátaik, az anyjuk, a lányaik vagy bárkijük
felpróbálja a ruhákat. Sokkal jobb lett, mint a korábbi, random
konyhaszék-összeállítás.
 – Nem vagyok szúrós – tiltakozom. – Összeszedett vagyok.
Tudod, nagyon sok energiám van. Ahogy az a művészeknél lenni
szokott.
– Szóval, ideges vagy – vágja rá Miller, akit nem nyűgöz le a
produktív energiával kapcsolatos szólamom. – A kormányzó pasid
miatt vagy ideges?
Újra rámeredek, hiszen az elsővel láthatóan semmire se jutottam.
Talán az is közrejátszik ebben, hogy senki sem tart attól, ahogy nézni
tudok. Hatástalan a macskák és a tinédzserek körében is. Ha
belegondolok, még a városi metróban flangáló őrültekkel szemben
se ért semmit.
Ahogy a bunkó eladókkal szemben sem.
Talán meg kéne néznem a YouTube-on pár bámulási technikát.
Ah! Sose érek a feladataim végére!
– Ő nem a pasim – mondom végül, számomra is meglepően
nyafogó hangon. – Ez csak egy álkapcsolat.
– Persze, persze – hagyja rám Miller. – Egy álpasi, akibe
beleszerettél. Egy igazi házban. Ami egyébként a kormányzó villája.
– De csak a vízvezetékem miatt – emlékeztetem. – Ez csak egy
quid pro quad helyzet.
Miller orra megrándul.
– Milyen iskolába is jártál? Az quid pro quo.
– Azt mondtam – füllentek. – Most hagyj! Alkotok,
koncentrálnom kell.
Hangosan fújtatok egyet, összecsippentem az ujjbegyemet
amolyan jóga/meditációs mozdulat-szerűen, de ez csak egy tipp,
mert sosem csináltam egyiket sem.
– Nevetséges vagy – jegyzi meg Miller, még csak nem is
motyogva.
Rámeredek. Megkérdezi, belement-e valami a szemembe. Muszáj
lesz dolgoznom még ezen.
A ruha, amit épp darabjaira szedek, hogy újra összerakhassam,
elég kemény dió. Ugyanazon a vásáron találtam, ahol a székeket is,
de kevésbé volt szerencsés vétel. Egy nagy, habos ruha, vérbeli
nyolcvanas évek, hatalmas, fehér körökkel a könyörtelen, fekete
anyagon. Inkább néz ki szemeteszsáknak, mint ruhának, de van
benne valami, ami megigézett. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan
alakítsam át.
De ez menni fog. Biztos, mert képes vagyok dönteni.
– Megint magadban beszélsz – figyelmeztet Miller.
– Tényleg?
– Igen.
– Nos, ez is része az új zen-rutinomnak.
– Hogy azt mondod magadnak, képes vagy dönteni? – ráncolja
össze a homlokát Miller gyanakodva.
– Ez egy folyamat – válaszolom, miközben színpadiasan
széttárom a karom, ezzel is jelezve, milyen hatalmas is ez a folyamat.
– És ki mondta, hogy döntésképtelen vagy? – fonja keresztbe a
karját Miller, arcán máris ott van az a makacs, tinédzser kifejezés,
amiből rögtön tudom, hogy egyhamar nem száll le a témáról.
– Senki. De nem is számít. Aki mondta, nagyot tévedett. Én
hihetetlenül döntésképes vagyok.
– Szóval, senki se mondta, vagy aki mondta, az tévedett?
Ez a kölyök…
– Jesszusom, Miller! Akkor most a divat vagy a büntetőjog
érdekel?
– A divat tekintetében nagyon határozott vagy – jelenti ki Miller.
– Pontosan! Köszönöm.
– De a magánéletben? Kész katasztrófa.
Hihetetlen! Rohadtul. Hihetetlen!
Tehát a macskák és a tinik is kioktatnak.
– Nem is – ellenkezem, főként a büszkeségem miatt. – Nézzünk
egy példát! Meg kellett javítani a vízvezetéket. A kormányzó
felajánlotta a segítségét, ha cserébe a barátnőjének tettetem magam,
és én úgy döntöttem, elfogadom.
– Hát, én nem egészen így emlékszem. Szinte biztos, hogy…
Szerencsére pont ebben a pillanatban csilingel a bejárati ajtó, egy
vevő megszakítja a beszélgetést. Miller intézkedik, én pedig
eltemetkezem a tervezésbe, félretéve mindenféle kritikát.
Fantasztikus ruhatervező vagyok.
Most csak ez számít.
 Már el is felejtettem az állítólagos hiányosságaimat, vagy hogy mi
történt, mi nem a kormányzóval.
Legalábbis egy időre.

Munka után úgy döntök, lazítok egy kicsit. Hagytam, hogy a

médium felidegesítsen, és ez a vízvezeték miatt kierőszakolt
lakótársi helyzet sem segít. Ráadásul nagyon keményen dolgoztam
mostanában. A rendes munkám mellett elég sok időt töltöttem azzal,
hogy a kormányzó álbarátnőjét alakítsam.
Szóval, ma este megérdemlek egy kis én-időt, hiszen az ál-
barátnő-lét csupa frusztráció, semmi élvezet.
Itt az ideje, hogy intézzek magamnak egy kicsit. Így döntöttem.
A nappaliban találok egy kényelmes takarót, azzal, az iPademmel
és a fülesemmel a kezemben összegömbölyödöm a kanapén, hogy
előkeressem az egyik kedvenc internetes oldalamat. Azt, amin csak
meztelen emberek vannak.
Még mindig keresgélek a lehetőségek között, amikor Warren
belép a szobába. Borzasztóan jól néz ki az öltönyében, az inggallérját
már ki is lazította. Alig vet rám egy pillantást, amikor átmegy a
szobán, hogy felkapjon valamit az asztalról.
– Üdv – köszöntöm, és kiveszem a fülhallgatót.
– Elnézést a zavarásért – válaszolja, és szinte felém se néz. –
Hagyom olvasni.
– Ó, semmi gond – nyugtatom meg még mindig lapozva az
oldalon. – Épp csak pornót válogatok.
A kormányzó kifelé tart éppen, de lemerevedik, majd
visszafordul felém.
– Hogy mondja?
– Tudja. Válogatni, könyvjelzőzni… mindegy – vonom meg a
vállam. – Van egy kis szabadidőm, szóval keresgélek. Borzasztóan
fárasztó valami jót találni, amikor az embernek szüksége van rá,
nem?
 Vagyis inkább kell valami, ami kielégít, mert a végtelen szexálmaim
magáról nem igazán segítenek, kedves kormányzó.
– Amikor szüksége van rá? – ismétli a szavaimat Warren a torkát
köszörülve.
Zavarodottnak tűnik, ami teljesen érthetetlen. Mindenki
könyvjelzőzi a pornófilmjeit, nem? Nem tudom, miért annyira
idegen neki ez a dolog. Talán ő nem válogat, ha pornóról van szó?
Valószínűleg ez a helyzet. Mégiscsak egy pasi. Én nagyon válogatós
vagyok. Ez néha átok, szóval görgetek.
– Szóval, itt ül a nappalimban, és… pornót keres?
Pislogva nézek körbe.
– Ez nem a társalgó?
– Nincs különbség.
– De van – jelentem ki. – Én itt vagyok, társat keresek, úgyhogy
tökéletesen illendőnek tartom a tevékenységemet.
Warren nem szól semmit, de mintha megrándult volna a szája.
– Ne aggódjon – mutatok az iPademre. – Nem csatlakoztam a
wifijéhez. És van fülhallgatóm is. Nagyon visszafogott
pornófogyasztó vagyok. A városban éltem. Nincs annál rosszabb,
mint egy falon keresztül hallgatni valaki más pornóválogatását, már
ha érti, mire gondolok.
A kormányzó megrázza a fejét, és egy pillanatig úgy tűnik,
magamra fog hagyni, de végül egy lépéssel közelebb jön hozzám.
Keresztbe fonja a karját, és egy kissé összeszűkül a szeme is.
– Szóval, maga csak… valami jót keres.
– Pontosan – bólintok. – Egy örökkévalóságig tart, mert nagyon
sok a silány film. Rémes kamerabeállítás, rossz világítás. Nem
mindenki büszke a munkájára, tudja?
Warren pislog, fejét oldalra biccenti, mintha még mindig nem
lenne biztos abban, hogy komolyan beszélek.
– Gondolom, aki videóra veszi magát szex közben, és feltölti a
netre, nem igazán a büszkeségére koncentrál.
– Jogos. De attól még nem is lesz jó.
– Szóval… – itt kis szünetet tart, mintha a következő kérdésén
morfondírozna. – Milyen ismérvek alapján lesz jó egy ilyen film,
leszámítva a világítást és a kamerabeállítást? Milyen kulcsszavakat
használ kereséskor?
A kormányzó meglazítja a nyakkendőjét, és megint ott van az a
szájrándítás, amit képtelen vagyok értelmezni. Vajon ki fog nevetni?
Nagyon hasonlóan fest, mint a konyhában, amikor azt az átkozott
mókust kergettem. A mókust, aki egyébként boldogan él a hátsó
udvarban, hála nekem. Vagy hála Warrennek, mert ő nyitotta ki az
ajtót. A lényeg, hogy rávettem Garyt, engedje el a mókust, szóval én
nyertem.
De mit számít a mókus, amikor Warren engem bámul? Mármint
tényleg bámul, mintha lenyűgözném, és egyáltalán nem érdekel,
hogy most mulat rajtam vagy sem. Itt van, nem zavar senki minket,
és már a nap is lement, szóval egy kissé sötétebb van a társalgóban.
Mintha valami privát kis buborékban lennénk.
Felemelem az állam, mert az biztos, hogy nem visszakozom.
– Ha már annyira kíváncsi, édeshármasokat keresek.
– Az az, ami érdekli? – vigyorog, mintha nem tudná,
szórakozom-e vele vagy sem.
– Magát az érdekli? – vágok vissza tüstént. – Van titkos
szexszobája a birtokon?
Fogalmam sincs, miért, de kicsit jobban kihúzom magam a
kanapén, hogy körbenézhessek, nincs-e valahol egy titkos ajtó, ami
egy rejtett szobába vezet, ahol kipárnázott szexpad, bilincsek és…
minden más van, aminek egy szexszobában lennie kell.
– Nem, és nincs – rázza meg a fejét lassan, és már nem is rejti
véka alá, milyen jól mulat.
– Hát, engem sem érdekel. Az édeshármast nézni jó, de nem
szeretnék soha részt venni benne.
– Ezt örömmel hallom – motyogja Warren.
– Igen?
Tetszik ez a fejlemény. Nagyon is. Másért nem érdekelheti, hogy
mit szeretek, csak azért, mert ő is szeretne velem lenni, nem? Na
és… meleg van itt? Mármint… tudom, hogy közhely, de hirtelen
nagyon, nagyon melegem lett. Különféle helyeken.
– Szóval, magát mi érdekli?
Jól van. Ez nem hangzott furán. Megköszörülöm a torkom.
 – Mert bármi is az, engem is érdekel – teszem hozzá, mert ettől
sem hangzott furcsábban.
Semmivel sem.
Warren nevet, de én nem, mert én nem vicceltem.
Bármit is szeret ez a férfi, én is szeretem. Benne vagyok.
Kipróbálom. Kilencvenhét százalékig biztos vagyok benne, hogy ha
mindketten meztelenek vagyunk közben, akkor tetszeni fog.
Warren hirtelen elhallgat.
– Szóval, elképzelte, ahogy csókolózunk – mondja mély, búgó
hangon. – Mást is elképzel velem?
Houston! Megütöttük a főnyereményt!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Ezt most tényleg megkérdezte, ugye?
Vagy talán teljesen elszabadult a fantáziám, és összekeverem a
valóságot a képzelettel?
Mert nem tűnik valószínűnek, hogy Russo kormányzó, aki
tényleg kormányzó, és a világ legszexisebb sajtótájékoztatóit tartja,
tényleg feltette nekem ezt a kérdést.
– Hogy mi? – dorombolom, miközben alig várom, hogy
elismételje.
– Azt kérdeztem – kezd bele, miközben megindul felém, majd
mikor már alig van közöttünk távolság, lehajol, egyik keze a kanapé
háttámláján, az arca pedig csak pár centire az enyémtől –, hogy mi
mást képzelt még el velem.
– A csókolózáson kívül?
A nyakkendője kettőnk között táncol. Ha most megfognám,
azonnal magamra ránthatnám.
– A csókolózáson kívül – visszhangozza egy halvány mosollyal a
szája szélén, és egy kicsivel még közelebb hajol.
– Meztelen dolgokat – vallom be töredelmesen. – Nagyon sok
olyan tevékenységet képzeltem el, amihez nem kell ruha. Vagy
legalábbis részben. Nem minden fantáziámban voltunk teljesen
meztelenek, egyes esetekben csak bizonyos ruhadaraboktól
szabadultunk meg. Most már kapiskálja, nem?
– Maga nagyon sokat beszél – mondja most már egyértelműen
mosolyogva, de az arcát még pár centivel közelebb tolja az
enyémhez.
Kilazított nyakkendőjét megfuttatom az ujjaim között, fejemet
hátravetem, hogy a szemébe nézhessek. És persze azért, hogy a szám
tökéletes pozícióban legyen, ha esetleg úgy döntenék, hogy mégis
megrántom azt a nyakkendőt.
– Jogos. De maga kérdezte.
– Ez valószínűleg borzalmas ötlet – jegyzi meg, de a tekintetét
egy pillanatra se veszi le rólam, és a szeme elárulja, hogy igazából
nagyon, nagyon jó ötletnek tartja.
 – Az lenne? – rántom meg finoman a nyakkendőjét, mert azt
remélem, hogy a válasza az lesz, hogy nem.
– Mindenképpen – bólint, de az ajkai valahogy mégis közelebb
kerülnek a számhoz.
– Oké, akkor… nem kellene?
– Nem kellene.
De most már összeérnek az ajkaink, és miközben azt mondja, nem
kellene, egy halvány csókot is kapok.
– Hát ez elég zavaros…
De már nincs több szó, mert Warren megcsókol. Tényleg
megcsókol, nem csak incselkedik. Nincs több vita vagy tagadás.
Letérdel a kanapé elé, én széttárom a lábam, hogy elférjen. Miközben
a szája az enyémre tapad, előbbre húz. A csók mohó, követelőző,
pont az a fajta, amit ettől a pasitól vártam.
A hang, ami elhagyja a torkomat, amikor a szája az államra, majd
onnan a nyakamra vándorol, állatias. Megfeszítem a hátam, amikor
a keze felkúszik a vállamra, hogy leereszkedjen a hátamra. Annyira
előre húz, hogy már a kanapé szélén egyensúlyozok, a testem a
testéhez préselődik. A takaró, ami eddig körém tekeredett, most a
hátam mögé kerül, és csak a régi alvópólóm vékony anyaga választ
el minket egymástól.
És az öltönye. Ami egy probléma.
Muszáj látnom ing nélkül, ha belevágunk ebbe a
meztelenkedésbe.
Nem kell, muszáj.
Jó pillanat ez arra, hogy bizonyítsam a döntésképességemet.
Becsúsztatom a kezem közénk, és letolom a válláról a zakót,
mielőtt kétségbeesetten megrántanám a nyakkendőjét.
Kétségbeesetten, mert le akarom szedni róla, nem megfojtani vele, és
hát ebben a felfokozott állapotban nem vagyok egészen biztos
abban, melyik is lesz a mozdulatom végeredménye.
A kormányzó elmosolyodik, lerázza magáról a zakóját, majd saját
kezébe veszi a nyakkendő-ügyet. Én közben fürge ujjakkal
kigombolom az ingét, mert ebben bőven van tapasztalatom.
Figyelem, ahogy egyre hevesebben lélegzik, ahogy a pupillái
kitágulnak, ahogy nagyot nyel, amikor végre kiszabadítok annyi
gombot, hogy benyúlhassak az inge alá, és a tenyerem alatt
érezhessem a kemény izmokat, amikről eddig csak fantáziálhattam.
– Most te – parancsolja, miután az inge a földön landolt.
Istenem! Imádom! Ez az egyértelmű utasítás pokolian szexi!
Egyébként bármit megtennék, amit csak akar. Elég, ha
megmondja, mi az.
Melltartó nincs rajtam, hiszen gyakorlatilag pizsamában vagyok.
Áthúzom a fejemen a pólómat, és elhajítom arra, amerre Warren
ruhái tornyosulnak. Tekintete a mellemre tapad, nem is jut időm
arra, hogy felfogjam, meztelen vagyok valaki új előtt, vagy aggódjak
a fényviszonyok, az ideális szögek miatt, mert Warren úgy habzsol a
tekintetével, mintha én lennék a leggyönyörűbb az egész a világon.
Igazából ezt ki is mondja. Nem képzelődöm.
– Gyönyörű vagy – mondja, majd mielőtt válaszolhatnék vagy
levegőhöz jutnék, a szájába veszi az egyik mellbimbómat,
megrángatja a fogaival, miközben a másikat az ujjaival kényezteti.
Az ajka érintése kéjes nyöszörgést vált ki belőlem. A nyelve forró,
körbejárja a bimbómat, és… Istenem! Szopogatja, fogaival finoman
bele-belemar, majd lassú, erőteljes nyelvcsapásokkal csillapítja a
végtelenül érzékeny bőrfelületet.
Még több kell belőle, többre van szükségem. Kinyújtom a kezem,
a derékszíját keresem, de a megkeményedett férfiasságát találom
meg.
Te jó ég! A férfias önelégültsége?
Nem véletlen.
Szent isten! Azonnal le kell szednem róla a nadrágot!
– Te kis csintalan – mondja, miközben a nadrágján keresztül
kényeztetem. – Csak óvatosan.
– Óvatosan? Miért? Ugyanazt akarjuk. Levenni a nadrágot. Én
ilyesmiben nem viccelek.
Warren felnyög, mohó csókja újra elnémít.
– Először – búgja – te vedd le azt a nevetséges nadrágot.
Nevetséges? Mégis kinek képzeli magát, hogy sértegesse a
nadrágomat? Lepillantok. Hoppá! A garfieldos pizsamám van
rajtam. Nem a legszexisebb darab, de kit érdekel?
 – Rendben – egyezek bele, és máris engedelmeskedem. – De
tudnod kell, hogy… Anyám!
Nem szavakkal, hanem a combom csókolgatásával némít el, az
esti borostája kellemesen karcolja a bőrömet, és mindenféle érzést
gerjeszt a testem különböző pontjain.
Főként a legjobb helyeken.
A szája egyre közelebb és közelebb kerül a bugyimhoz, én pedig
minden eddigi döntésemet megkérdőjelezem, amiért képtelen
voltam a pizsamanadrágommal együtt attól is megszabadulni.
Majdnem lezuhanok a kanapéról, miközben a nyelve a
belsőcombomat ostromolja. Már nem tudok beszélni sem, hiszen a
puha pamut oldalra csúszik, nyelve végre megérinti a régóta
sóvárgó területet.
– Annyira nedves vagy, Audrey – duruzsolja. – Miattam.
A hang, amit hallatok, félig nyögés, félig könyörgés, de ő így is
érti, hiszen máris megragadja a bugyit, és egy határozott
mozdulattal lerántja rólam. A könyökömre támaszkodva hátravetem
a fejem, ő széttárja a lábamat, ujjai utat nyitnak, hogy az első csókja
tökéletes helyre, a csiklómra landolhasson.
Az egész annyira kéjes, annyira intim, mielőtt bármit is
reagálhatnék, kilapított nyelvével már végigszánt a nagyajkaimon,
az út végén ajkai közé szorítja a csiklómat, és egészen addig
rohamozza az érzékeny pontot, amíg már azt hiszem, itt halok meg,
ezen a kanapén.
– Még annál is finomabb vagy, mint ahogy képzeltem – vallja be
közben, és ha eddig nem lettem volna elég nedves, akkor ezzel a
Szaharát is eláztató mondatával meg is oldotta a problémát.
Na de.
– Istenem! – kapom a szemem elé a kezem. – Te elképzelted,
milyen ízem lehet? – azzal szétnyitom az ujjaimat, de csak annyira,
hogy lássam Warrent, ahogy ott térdel a lábam között.
– Csak nem hitted azt, hogy te vagy az egyetlen, akinek mocskos
a fantáziája? – vág vissza, és még kacsint is egyet.
Warren szája a puncimra tapad, közben rám kacsint, és azt
mondja, elképzelte, milyen lehet az ízem. És ez megtörténik, nem
csak egy őrült fantázia, ami a fejemben játszódik le, miközben a
sajtótájékoztatóját nézem.
– Elpirultál – közli nevetve, mintha ez vicces lenne.
– Hát persze – forgatom a szemem, mert itt egyvalaki nevetséges,
és az nem én vagyok. – Ezer éve odavagyok érted, most meg
meztelenkedünk, és a nyelved olyasmit művel, amiről még csak
álmodni se mertem.
– Ezer éve?
Igaza van. Tényleg sokat beszélek.
Majd újra kilapítja a nyelvét, újra végigszánt rajtam, de most már
a hüvelykujját is beveti, körbe-körbe jár a csiklóm körül, és ennyi.
Így halok meg.
– Ne hagyd abba! – rebegem, mást úgyse tudnék mondani.
– Ki gondolta volna, hogy ennyire rossz kislány vagy?
Ennyi szó egyetlen mondatban, amikor a szájával sokkal
izgalmasabb dolgokat tud művelni!
– Mit tennél értem, ha eljuttatnálak a csúcsra?
– Bármit – pihegem. – Kérlek…
– Bármit? Akkor jobb lesz, ha pokoli jól csinálom.
Lejjebb ereszkedik, megcsókolja a combom belső felét,
hüvelykujjával masszírozza a bőrt, miközben egyre feljebb halad,
egyre közelebb és közelebb ahhoz a ponthoz, ahol érezni akarom.
Ellenállok a késztetésnek, hogy az arcához dörgöljem magam,
miközben a nyelve a lábam között tevékenykedik, csak finoman,
alig-alig emelgetem a csípőmet, pedig még többre vágyom abból,
amit tesz velem.
Amikor végre bekúszik a nyelve a vaginámba, nem bírom tovább,
a csípőm megugrik, előrenyúlok, és megmarkolom a haját.
Szükségem van rá. Több kell belőle. Minden kell.
Warren elkapja a csípőmet, egy helyben tart, közben a nyelve
megállás nélkül kínoz. Szakadatlan köröz a csiklóm körül, néha
gondol egyet, és inkább az ajka közé kapja, vagy hevesen megszívja.
A forróság egyre kibírhatatlanabb, úgy érzem, nem bírom tovább. Ez
az a pont, amikor minden előjel nélkül egy ujját belém csúsztatja,
majd még egyet, és egy ütemre nyal, fal, döfköd, mintha a puncim
egy eddig előlem is titkolt zárkombinációját próbálná feltörni.
Rendületlenül ostromol, ujjaz, nyal, szív és mar, míg végül olyan
erővel ránt magával a gyönyör, hogy majdnem elájulok.
Megemelkedik a csípőm, és eszembe sem jut, hogy meg is fulladhat,
miközben önkéntelenül összeszorítom a combomat.
– Szent ég! – nyöszörgöm, a testem remeg, ő fölém kúszik, és
megtörli a száját a kezével.
– Még szerencse, hogy a személyzet már hazament – vigyorog. –
Mert nemcsak beszédes, de elég hangos is vagy.
– Te vagy az, aki sokat beszél – ellenkezem. – Vedd le a gatyát!
Most!
Lenyúlok, hogy a nadrágján keresztül kényeztessem, miközben a
másik kezemmel kioldom az övet. Az érintésem mély morajlást csal
elő belőle, aztán elővesz egy óvszert a pénztárcájából, a foga közé
szorítja, miközben kigombolja a nadrágját.
Még nem készültem fel. Még nem készültem fel arra, hogy
beigazolódjon a sejtésem. Még nem készültem fel arra, hogy lássam,
ahogy a felálló farka nekifeszül a pamut bokszerének. Még nem
készültem fel arra, hogy mindent ledob magáról, és álmaim
péniszével nézek farkasszemet.
Jó, egy kissé talán túldramatizáltam, de tényleg nagyon sokat
fantáziáltam erről, és a valóságban egyáltalán nem kell csalódnom.
Sőt, talán még túl is szárnyalja a képzeletemet, legalábbis az
altestem ritmusos lüktetéséből ezt olvasom ki. A látvány
lélegzetelállító. Hosszú, vaskos, az a tökéletes darab, aminek az
oldalán egyetlen, jól kivehető ér fut végig, mint amolyan sorvezető a
kéjsóvár nyelvemnek. A makkján pedig már ott is van az örömcsepp.
Említettem, hogy vaskos?
És hogy hosszú?
Egyre jobban lüktetek alul.
Warren felhúzza az óvszert, letérdel a lábam közé, visszatol a
kanapéra, miközben megcsókol. A saját ízemet érzem a számban, és
nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik, hogy a valóság
mennyivel jobb, mint amit valaha összeraktam a fejemben.
Mert Warren valódi. Itt van, hozzám ér, olyasmiket csal elő
belőlem, amikről nem is álmodtam, és az egész testem eltölti valami
varázslatos kéjmámorral. És az igazi sokkal, de sokkal izgalmasabb,
mint az elképzelt verziója, mert sosem tudhatom, hol ér hozzám
legközelebb. És én is megérinthetem. Warren mindenhol kőkemény,
ahová a falánk ujjaim elérnek. A válla, a hasa, a háta, és az a kerek
feneke is. Minden egyes izmát végigtapogatom, miközben
csókolózunk. Miközben a mellbimbóimmal játszadozik, még több
csókot lehel az államra és a kulcscsontomra, én pedig remegve
dörgölöm magam hozzá, csípőm kiéhezve, követelőzőn emelem a
magasba.
– Milyen türelmetlen vagy – zúgja a nyakamba.
Az ujja újra utat talál belém, megdolgozza a nedves, csúszós
puncimat, a lassú mozdulatok kéjes nyöszörgést varázsolnak elő
belőlem. Akarom, olyan hévvel, hogy még könyörgök is neki egy
kicsit.
Végül feladja, beékeli magát a lábam közé, és megtörténik az
egyesülés. A mozdulat lassú, a farka hihetetlenül nagy, hosszú és
vastag, de lucskos vagyok és sóvárgok, és még magasabbra emelem
a csípőmet, hogy a lehető legmesszebbre juthasson bennem.
Warren felszisszen, forró lélegzete a nyakamba tódul. Szemhéja
lecsukódik, miközben elnyújtja az újabb mozdulatot, én pedig
képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg itt van, hogy én is itt vagyok,
hogy mi ketten így, együtt vagyunk.
És milyen mennyei érzés!
Együtt mozgunk, eleinte csak lassan, amíg meg nem szokom, de
utána gyorsul a tempó. Warren alám nyúl, kissé igazít rajtam, hogy a
pénisze a csiklómat se hagyja magára. Be kell harapnom a szám,
annyira intenzív a hatás. Minden egyes porcikámra hatással van,
minden sejtemet elárasztja a gyönyör. Aztán rászorítom magam, és
újra elélvezek, erőteljesebben, mint az előbb, és hangosabban is.
Lihegek, ő még mindig mozog, és amikor kinyitom a szemem,
homályos tekintetünk találkozik. A szoba sötétje takaróként burkol
be minket, de bőven elég fény van ahhoz, hogy tisztán lássam őt, az
arccsontja élességét, a homlokába zuhanó hajtincsét és a szemét, amit
egy pillanatra se vesz le rólam.
– Tökéletes vagy – súgja révületében.
Mielőtt bármit mondhatnék, újra belém tolul, ami azért jó, mert
képtelen lennék beszélni. A nyomás és a súrlódás együttese lángra
lobbantja őt is, fejét a nyakamba fúrja, és egy utolsó, erőteljes
lökéssel ő is eljut a csúcsra.
Jobb, mint bármelyik álmomban. A pokolba is, jobb, mint bárki
mással.
És hát ennyit a pornófilmek közti keresgélésről, mert az
interneten sosem találnék semmit, ami felérhetne akár az emlékével
is annak, amit most csináltunk.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A hátsó terasz nem a legkényelmesebb hely a kormányzó
birtokán, de nem is a legrosszabb. Az ódivatú fémszékek rácsos
mintázata nyomot hagy az ember bőrén, akárhol ér is hozzá, és ha
egy pár centivel arrébb kell vinni őket, kellemetlenül hangos lármát
csapnak.
És hát persze, maga a terasz betonozott. Ezért nem túl kényelmes.
Talán jó lett volna egy párna, mielőtt leülök, de az az igazság, hogy
nem gondoltam végig a dolgot.
Ihletet kaptam, és úgy döntöttem, letelepedek.
Ráadásul azt hittem, mostanra már vége.
De semmi gond, mert kellemes szél fúj, a teraszt szegélyező
virágágyásból pedig isteni illat árad. A füvet nemrég nyírták, a
madarak csiripelnek, a mókusok cikáznak, a nyulak ugrándoznak.
Jó, a nyulas részt csak kitaláltam. Ma nem láttam még egyet sem,
de biztos vagyok benne, hogy élnek és virulnak, boldogan
ugrándoznak a hátsó kertben.
A helyzet az, hogy a bennem élő Hófehérke makacsul előretör.
Talán csak húsz perce lehetek itt, keresztbe font lábbal igyekszem a
lehető legmozdulatlanabban ülni. A hátam később ezt biztosan
megbosszulja majd.
De megéri, ha kitisztul a lelkiismeretem. Természetesen a
mókussal kapcsolatban, mert a Warrennel töltött éjszaka egyáltalán
nem hagyott nyomot. A lelkiismeretemben.
Nem úgy a gondolataimban. Mert azok teljesen
összekuszálódtak.
A másnap reggel azután, hogy szexeltél azzal az emberrel, akivel
álkapcsolatban vagy, elég kínos.
Vagy kínos lehet, ha találkoztatok volna egyáltalán. Én még nem
láttam ma Warrent, de attól tartok, elég kínos lenne a különféle
„milyen hamar csinálhatjuk újra”, és a „mi a fenét csinálunk”
gondolataim miatt.
Ezért ülök itt, a friss levegőn, ami segít kitisztítani a fejem. Mert
ugye most is arra gondolok, hogy újra szeretkezünk.
 Nem. Nem, nem és nem. Tessék a mókushelyzetre koncentrálni!
Minden egyes gondolatom a mókusfiaskó jóvátételével foglalkozik.
Ezért is készítettem ki egy kis tálka mogyorót a terasz széle és
magam közé, és most zen Hófehérkeként várom, hogy jöjjön a
mókus, és elfogadja a békeajánlatomat.
És igen, igazából Garynek kellene kiengesztelnie a mókust, de ő
egy macska, úgyhogy ezt hiszem, nekem jutott ez a nemes feladat.
Az időt kihasználva elképzelem a mai munkámat. Vegyük
például a felhőket! Csodás ihletforrások. Az egyik tökéletesen
hasonlít egy mesés esküvői ruhára, kissé A vonalú, vintage
csipkeborítással.
Nem. Száz százalékig biztos, hogy nem azért motoszkál a
fejemben egy menyasszonyi ruha, mert lefeküdtem Warrennel.
Nyilvánvalóan nem.
Az még tőlem is nagyon furcsa lenne.
Azért gondolok a menyasszonyi ruhára, mert tervező vagyok, és
az én szakmámban a menyasszonyi ruha amolyan Szent Grál.
Főként az újrahasznosításban, hiszen a megfelelő alapruha
megtalálása kulcskérdés.
Mit nem adnék érte, ha szert tehetnék egy vintage menyasszonyi
ruhára! Na, nem valami poliészter monstrumra, amit az ember az
adományboltokban talál! Isten ments! Azokon még én se tudnék
segíteni, és nem is akarnék. Inkább valami klasszikusra gondolok,
ami egy ujjtól vagy egy kissé rövidebb alsó résztől máris modern és
elegáns lesz. Vagy talán egy olyanra, amit teljesen szét kell szedni,
hogy új életet lehelhessek a gyönyörű, ötvenéves anyagba.
Az egyik ügyfelem ültette el a bogarat a fülemben. Ruhát keresett
egy esküvőre. Én készítettem a lánya báli ruháját, és annyira odavolt
érte, hogy szeretett volna tőlem valamit a közelgő esküvőre, amire
hivatalos volt.
De mióta először rákérdezett, és meghallottam, a menyasszonyi
ruha szókapcsolatot, képtelen vagyok leállítani az agyamat elárasztó
gondolatokat.
Legalábbis mostanáig nem ment.
Mert most küldetésem van.
 Egy fontos küldetésem, úgyhogy koncentrálnom kell, mert a
mókus és köztem egyfajta patthelyzet alakult ki a bocsánatkérési
procedúra közben.
Mély levegőt veszek, kifújom. Nem szeretném, hogy
megzavarjanak a felhők vagy az előző éjszaka pajzán emlékei.
Eltart egy ideig, de végül Dale előkerül. Visszatért a
bűncselekmény helyszínére.
Pontosabban az elrablásának helyszínére, mert valószínűleg itt
kapta el először Gary.
– Sajnálom – suttogom Dale-nek, aki fél méterre ül tőlem, és
engem néz.
Elülső mancsait összeteszi, ahogy az idős, megriadt hölgyek
szokták, és közben hol engem, hol a békejobbként felkínált tál
mogyorót nézi.
– Én hoztam neked ezt a tál mogyorót engesztelés gyanánt.
Sótlan – teszem hozzá, ami neveséges.
Nem az nevetséges, hogy sótlan a mogyoró, hiszen erre mindig
figyelni kell, ha vadállatokat etetünk. Ezt még egy amatőr Hófehérke
is tudja. Ami nevetséges, az az, hogy egy mókusnak magyarázom
mindezt.
Dale elülső mancsait ledobja a terasz betonjára, és lassan
megindul a finomság felé, de közben le sem veszi rólam a szemét.
Meglehet, hogy ő a világ legcukibb mókusa! Bárcsak nálam lenne a
telefonom, hogy megörökítsem ezt a gyönyörű, varázslatos
pillanatot…
– Mit csinálsz? – kérdezi Warren a semmiből előbukkanva.
Felugrom.
Dale azonnal elcikázik a teraszról, és eltűnik egy nagy, leveles
növény takarásában.
– Ah. Elrontottad! – roskadok vissza kétségbeesetten, a szívem
még mindig hevesen ver Warren macskaszerű lopakodási képessége
miatt. – Elment.
– Ki ment el? – néz körbe Warren zavarodottan, ami persze
teljesen érthető.
– Próbáltam összebarátkozni a mókussal, akit Gary elkapott,
hogy bocsánatot kérhessek tőle, és felajánlhassam neki ezt a tál
mogyorót – mutatok a teraszon díszelgő teli tál felé.
Remélem nem lesz gond, hogy a kínai porcelánt választottam.
– Te… – kezd bele Warren, de azonnal félbe is hagyja, megrázza
a fejét és úgy néz körbe a teraszon, mintha nem hinné el, hogy erről
beszélgetünk. – Egy hosszú pillanatig csak bámul rám, mielőtt
folytatná. – Honnan tudod, hogy ugyanaz a mókus?
Hm. A fenébe! Ez egy nagyon jó kérdés. Azt hiszem, nem tudom,
de nem is igazán számít. A bocsánatkérés attól még érvényes.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy ez ugyanaz a mókus –
mondom végül, mert úgy tűnik, ezt az utat választom.
– Eléggé biztos? – billenti kissé jobbra a fejét Warren, és én nem
tudom, mire gondolhat, és abban sem vagyok biztos, hogy ő maga
tudja, mire gondol.
– Nagyon Jó Előérzetem van, oké?
– Nagyon Jó Előérzet? – ismétli hitetlenkedve, majd motyog
valamit az orra alatt, mielőtt fújtatna egyet és újra megrázná a fejét.
– Aham – motyogom a lehető legdiplomatikusabban, mert nem
igazán tudok logikus magyarázattal szolgálni.
De logikátlannal se.
Warren keresztbe fonja a karját, de egy apró mosoly azért
felvillan az arcán.
– Épelméjű vagy?
Hatalmas adag levegőt fújok ki a tüdőmből, mielőtt válaszolnék.
– Nehéz megmondani.
– Miért?
– Nos, sosem diagnosztizált elmebajt nálam szakember, de az is
igaz, hogy sosem jártam orvosnál, és nem kértem szakvéleményt.
Ezért azt kell mondjam, lehetséges, hogy tényleg őrült vagyok.
– Aham… – hümmögi az általam imént használt nyelvi
sziporkát, majd biccent is mellé, és megdörzsöli az állát.
Azt hiszem, hogy el akarja fojtani a nevetését, de pontosan nem
tudom, mert már a kezét bámulom, és eszembe jutott minden olyan
hely, ahol megfordult tegnap este. A fenekem, a csípőm, a combom
és a…
– Megyek Bethanyért – jelenti be, tehát fogalma sincs, hogy
éppen vele kapcsolatos szexuális gondolatok keringenek az
agyamban.
Szerencsére a tinédzser lányának említése azonnal kijózanít.
– Igen, igen – bólintok. – A lányod. Itt tölti a hétvégét?
– Itt – mondja, de kissé úgy hangzik, mintha ebből
következtetnem kellene valamire.
Ó…
– Útban leszek? Akarod, hogy elmenjek?
Jesszus! Ez tényleg a legkínosabb másnap reggel a
szextörténelemben!
– Természetesen nem – tiltakozik gyorsan magasba emelt
szemöldökkel, és újra megrázza a fejét, úgyhogy talán nem erre
gondolt. – Nem lesz gond. Ez egy hatalmas villa, és biztos vagyok
benne, hogy kedvelni fog.
Most megint nem értek semmit. Mi lesz rendben? Tényleg úgy
gondolja, hogy a lánya kedvelni fog? Szeretné, ha kedvelne? Mert a
legtöbben nem. Vagy igen, de apránként. Egyébként sem bánok túl
jól a tinédzserekkel, de ez van.
És Bethany hálószobája az enyémmel szemben van.
Énekeljük együtt: Bi-zaaaaaaarrrr!
– Magammal viszem a boltba ma délután, hogy folytathassam a
javítást. Veled lehet a boltban, ugye? Különben sose végzek azokkal
a csövekkel.
– Ó… – bólintok de nem nézek rá. – Persze. Hát persze! Meg kell
javítani a vízvezetékeket, mert hát nem lakhatok itt örökké…
Minden előjel nélkül felpattanok. Warren természetesen nem
dobna ki, amíg nem működik rendesen a vízvezetékrendszer a
házamban, szóval muszáj itt maradnom hétvégére, még akkor is, ha
nem pont ezt szeretné. De egyszer elkészül azzal a fránya javítással,
aztán elbúcsúzunk, és ez így van jól.
– Később találkozunk – azzal leporolom a nadrágomat, villantok
felé egy apró mosolyt, és máris a menekülőutamat fixírozom.
Alig fél napja együtt meztelenkedtünk, most meg itt vagyunk
felöltözve, és ez százszor kínosabb.
– Most futok. Dolgom van.
– Oké – mondja lassabban, mint kellene, és megdörzsöli a
homlokát. – Hozzak valamit…
 – Nem, nem. Minden rendben! Később találkozunk! A boltban.
Bethanyvel. A lányoddal.
És már ott se vagyok, nehogy egy újabb éles elméjű, egyszavas
mondat elhagyhassa a számat.
 HUSZADIK FEJEZET
Igazából nincs is dolgom, de van egy lehetőség, ami szinte biztos,
hogy felvidít.
A piac.
Mint egy éjszakai klub, ami csak egy héten egyszer van nyitva, de
nappal, olyanok számára, akik nem szeretik az éjszakai klubokat, és
nem elég menők ahhoz, hogy betegyék a lábukat oda.
Lényegében.
A Washington Park a kedvencem, és a piac szombat
délelőttönként kerül megrendezésre, úgyhogy fogom Duke-ot, és
elindulunk. Fogalmam sincs, Duke szereti-e a piacokat, de mindig is
álmodoztam arról, hogy egyszer kölcsön kérhetem valaki kutyáját,
csak hogy legyen valaki, aki elkísér piacozni.
Gary ezt nem tudhatja meg.
Védelmemre szóljon, hogy a médium azt mondta, Duke úgy érzi,
kimarad, és ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy egy kicsit kettesben
legyünk. Szerintem Beatrice-nek igaza lehetett, mert Duke odavan az
örömtől, amikor rácsatolom a pórázt, és úgy ugrál, mintha
megnyerte volna a lottó ötöst.
A piacon felkeressük az összes kedvenc árusomat. Jegeskávét
iszunk, fahéjas csigát veszünk a kedvenc pékemtől, és mivel Duke is
itt van, megállok a szárított vadhúsos sátornál is.
Minden nagyon jól megy, azt hiszem, a kapcsolatunk most már
hivatalos. Mármint a kapcsolat Duke és köztem, nem Warren és
köztem.
Veszek pár almát a termelőktől, mielőtt a legutolsó, de egyben a
számomra legkedvesebb sátorhoz mennénk.
A virágoshoz.
A virágoshoz, aki mindig felvidít.
Több kosárnyi virág sorakozik a polcain, és zöldek, amiket a
csokrokhoz használ. Nem értek a virágkötészethez, hiszen azt sem
tudom, hogy nevezik ezeket a zöldeket, de szeretem összeállítani a
saját csokromat. Egy virágboltban pedig nem lehet összeválogatni és
megcsinálni magadnak, viszont a piacon a virágos megengedi.
 Az egész nagyon közel áll a kreatív lelkemhez, mert ez is a
tervezés egy fajtája, csak nem anyagokkal, hanem olyan virágokkal
dolgozik az ember, amik megtetszenek neki, és végig abban
reménykedik, hogy csodásan mutat majd egy vázában.
A virágos sátrat egy mogorva vénember, Frank vezeti. Imádom!
Egy öreg, ízig-vérig New York-i. Akcentusa van, és olyan
személyisége, ami csak és kizárólag egy New Yorkban élőre
jellemző. Nagyjából százhetven centi magas, vastag, fekete keretes
szemüveget hord, és ami a hajából megmaradt, már ezüstösen fehér.
– A ruhás lány! – üdvözöl. – Rég nem láttam.
– Elfoglalt voltam. Tudja, hogy van ez…
– Még mindig magának vásárol? – kérdezi Frank olyan bájos
erőszakossággal, amit csak az időseknek nézünk el. – Semmi barát a
láthatáron?
– Csak egy álbarát. Vagy álpasi, akivel találkozgatok. Nem a
barátom.
– Neki kellene virágot vennie – morogja Frank.
– Frank, ezen már túlvagyunk. Ha azt mondja valakinek, hogy
nem kellene megvennie azt, amit árul, az nem a leghatékonyabb
kereskedelmi hozzáállás. Egyébként is, nem kell ahhoz egy férfi,
hogy virágot vegyek. Ez már a huszonegyedik század. Vagy a
millennium.
Frank morogva oldalog el, hogy becsomagolja egy másik vevő
kötegét, engem pedig magamra hagy, hogy válogassak. Duke
pórázát a csuklómra tekerem, így két kézzel, szabadon
szemezgethetek. Egy barack színű rózsa, egy pink, egy sárga és még
pár szál, ami nem rózsa. Egy kevés zöld, bogyós valami, és egy
marék zöldlevelű is. Gondosan méregetem a kialakuló csokrot. A
vezérfonal a boldogság. Bármi, ami felvidít, azonnal a bokrétába
kerül.
Felkapok egy napraforgót. Legyen inkább kettő, mert annyira
vidám virág. Néhány rózsaszín rózsa és egy kis lila. A liliomot
szokás szerint kihagyom, mert az mérgező, és nem akarnék ártani
Garynek. Bár a virágok a boltba kerülnek, Gary pedig a villában van,
de egyetlen olyan virág sem okoz örömöt számomra, ami képes
lehet véget vetni a macskám életének.
Á
 Átnyújtom a csokrot Franknek, aki barna selyempapírba
csomagolja. Tényleg ez a legjobb az egész piacban. Még a fahéjas
csigánál is jobb, ami azért elég sokatmondó.
Ezután Duke-kal visszamegyünk a villába, én pedig elindulok
dolgozni a piaci szerzeményemmel a karomban. Mivel szombat van,
nagyon sokan jönnek, és valahogy ma különösen kreatívnak érzem
magam.
Biztos a szex miatt.
Ha már itt tartunk, mi van, ha véletlenül kikotyogom
Bethanynek, hogy lefeküdtem az apjával? Nyilvánvaló, hogy
egyetlen értelmes ember se bakizna ekkorát, de mivel én egész
reggel a teraszon ültem, hogy kiengeszteljek egy mókust, aki talán
nem is az volt, akinek traumát okozott a macskám, szóval azt
hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy nem áll tőlem olyan messze,
hogy egy ostoba véletlen folytán több éves terápiára kárhoztassam a
kormányzó lányát.
Csak semmi pánik!
De mi van, ha nem tetszik neki az apja álbarátnője?
Mert hát az lennék, nem igaz? Egy álbarátnő. Ez a dolog Warren
és köztem csak vízvezetékszerelés és szívesség. És szex. És az én
csillapíthatatlan vonzódásom hozzá.
Nem is vagyunk egymáshoz valók. És nem is tartunk semerre.
Nem is értem, miért vagyok ilyen ideges.
Kifújom a levegőt, és úgy döntök, nincs miért aggódnom. És aki
azt hiszi, hogy nem lehet határozottan kifújni a levegőt, az téved.
Minden apró győzelem számít.
Amikor megérkezem a boltba, ami egyben az otthonom is, Miller
már ott van, mert valahogy menet közben szert tett egy saját kulcsra.
Jó-jó, én adtam neki. Vészhelyzet esetére, és mert azt mondta,
nem hajlandó még egyszer bemászni az ablakon, ha kizárom
magam.
Egyszer. Egyetlenegyszer történt ilyesmi.
Miller azt állítja, hogy vele még sosem fordult elő, de kit érdekel.
Besétálok, kezemben a csokor, Miller pedig rosszalló pillantással
fogad.
 – Mi az? Nem késtem – tiltakozom, mintha valami tini lennék,
nem a főnök. – Nem nyitunk ki még vagy… – itt megállok és az
órára nézek. – Három percig.
– Hoztál nekem fánkot? – kérdezi a piaci virágcsokrot fixírozva.
– Pff. Nem vagyok szörnyeteg. A táskámban van, szolgáld ki
magad.
Miller beletúr a péksüteményes zacskóba, én közben
kicsomagolom a virágválogatást, és egyesével levágom a száruk
végét, mielőtt beraknám őket egy befőttesüvegbe. Egy vintage
befőttesüvegbe, természetesen.
– Kinek hoztad? – faggat Miller egy fél fánkkal a szájában.
– Magamnak. Tudod, ez a szokásom. Virágot veszek, mert
szeretem a virágokat. Nem kell hozzá különösebb indok. Időnként
mindenkinek be kell csempésznie egy kis boldogságot az életébe,
Miller.
– Ó.
Csak úgy ragyogok. Ez elég mély volt, nem?
– Ha egy önsegítő guru lesz belőled, felmondok.
Pufogva forgatom a szemem. Ezek a mai fiatalok…
Pár perccel később csilingel az ajtó, érkezik az első vevő. A
következő pár órára sikerül kivernem a fejemből Warrent. Jó, ez
hazugság, de maximum hatvan százalékát foglalta csak le a
figyelmemnek, úgyhogy ez már nevezhető sikernek.
Olyannyira, hogy teljesen meglepődöm, amikor megérkezik.
– Miller, légy jó – sziszegem, bár még nincs senki más a boltban,
hiszen Warren és Bethany kint állnak. – Vevőink vannak. Vagy…
olyasmik.
Miller szemöldöke úgy emelkedik a magasba, mintha negyvenhét
éves lenne.
– Micsodák?
– Vendégek – tisztázom. – Vendégeim vannak.
– És ki…
De amikor kinyílik az ajtó, Miller egyáltalán nem tűnik
meglepettnek.
– Üdv, Miller – köszönti Warren, és még int is neki, mielőtt rám
nézne és elmosolyodna.
 Hogy emlékezhet Miller nevére?
Ez bizonyára valami politikus-szuperképesség. Én még azokat is
úgy szólítom, hogy hé, te!, akiket már ezer éve ismerek.
– Miller, Audrey, ő a lányom, Bethany – mutatja be hivatalosan is
a nagyon szép tinédzser lányt, aki mellette áll.
Mivel rágugliztam, tudom, hogy tizennégy éves. A legtöbb
tizennégy éves, akit ismerek, furcsa, de az is lehet, hogy a tizennégy
éves önmagam jutott eszembe, de Bethanyből sugárzik a nagyanyja
nyugalma és az apja önbizalma. Rám mosolyog, odalép hozzám,
közben Millernek is jut egy röpke pillantás.
– Apa azt mondja, csodás tervező vagy – áradozik azon
nyomban. – Azt mondja, vesz nekem egy ruhát, és talán segíthetek
az elkészítésében. Egyáltalán nem tudok varrni, de megtanítanál? A
csináld magad annyira menő.
– Ó.
Ennél többre nem futja, mert nagyon meglepett a lelkesedésével,
és azzal is, hogy milyen sok szót tud összefűzni egyetlen
levegővétellel. Nem is kérdés, hogy egyáltalán nem örökölte apja
sztoikus, megfejthetetlen viselkedését. Ez a lány egy napsütötte
nyitott könyv. Miért is féltem a találkozástól?
– Hát persze!
– Klassz! – vágja rá vigyorogva.
– Mindjárt jövök – mondja Warren, de senki se figyel rá.
Csak én, mert nem bírom megállni. Kopott farmerben és egy régi
pólóban van, amin a Pocono-hegység megkopott képe látszik. Száz
százalék, hogy azonnal nekiesnék, ha nem lenne itt a lánya. És
persze Miller. A lényeg, hogy vissza kell fognom magam.
Bethany tekintete a munkaasztal közepén álló csokorra téved, az
arca felvidul.
– Ó! Virágok! – lelkendezik, és megsimogat egy szirmot. – Alig
várom, hogy elég idős legyek a randizáshoz, és virágokat kapjak!
– Soha! – motyogja Warren félúton a konyha felé.
– Kisasszony, inkább vedd meg magadnak – válaszolom nevetve.
– Ahogy én.
– Hogy ez mennyire feminista! – csapja össze a tenyerét lelkesen
Bethany, majd rám kacsint. – Apa! Meg kell emelni a zsebpénzemet,
hogy vehessek magamnak virágot, és szingli lehessek huszonnégy
éves koromig!
Warren megáll a konyha ajtajában, visszafordul, tekintete a lánya
és köztem cikázik, mintha csak most döbbent volna rá, mennyire
rossz ötlet volt összeboronálni minket. Mármint az ő szempontjából.
– Viselkedj! – mondja, azzal eltűnik a konyhában, majd egy
pillanattal később kiszól. – Ez mindkettőtökre vonatkozik!
Bethany a szemét forgatja, én hangosan pufogok, majd egymásra
vigyorgunk.
– Akkor… – vág közbe Miller, és levág az asztalra egy halom
maradék anyagot. – Jó szórakozást! Ma korábban lelépek.
– Igen? – kérdezem meglepve és egy kissé beijedve.
Abban bíztam, hogy Miller majd elbűvöli Bethanyt helyettem,
vagy legalább villámhárító lesz. A tinédzser lányok rémisztőek, bár
úgy tűnik, eddig egész jól elvagyunk.
– Nem mintha lenne beosztásom – emeli a magasba a
szemöldökét Miller, a megtestesült gúnyolódás. – Hiszen nem is
dolgozom itt.
– De…
– Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt egyedül intézed – teszi hozzá kissé
halkabban, és Bethany felé biccent. – Jó kis gyakorlat lesz a
döntésképesség terén.
Istenem! A tinik sosem felejtenek?
Legyintek egyet, és Bethanyhoz fordulok, aki lelkesen nézegeti a
maradék anyagokat.
– Nahát… – suttogja. – Ezek mind divattervezők ruháiból valók?
Nana legalábbis ezt mondta. Nem tudom, apa mennyire érti a
koncepciót, de az biztos, hogy teljesen lenyűgözte, amit csinálsz –
teszi hozzá egy biztató biccentés kíséretében.
Valóban? Még sosem randiztam senkivel, akit lenyűgözött volna
a karrierem. Már ha annak lehet ezt nevezni.
– Igen. Szétszedek egy ruhát, megmentek minden maradékot,
mert mindig sikerül felhasználnom valahogy. Azt hiszem, ezekből
sajnos nem tudunk egy egész ruhát kihozni, de…
– És egy nyakkendőt? – javasolja Bethany. – Duke-nak? Apa
szerint Duke egy tökfej husky, de én mindig is azt gyanítottam, hogy
Duke inkább egy csinos burzsoának képzeli magát. Szerintem
odalenne egy csinos nyakkendőért!
– Igen! – lelkendezem egyetértően, mert szinte hihetetlen, de a
médium is pontosan erről beszélt!
Azt mondta, a kutya olyasmit szeretne, amitől különlegesnek
érezheti magát, és bár a kettesben piacozás remek kezdet volt, ez a
nyakkendő viszont egy újabb szintet jelenthet.
– És talán egyet Garynek is. Vagy egy macskamentás egérnek,
hogy ne gyűlöljön meg végérvényesen.
– A macskák válogatósabbak – ismeri el Bethany.
A következő pár órában segítek neki a szabásminta
elkészítésében, és kivágunk az anyagokból minden szükséges
darabot. Leültetem egy régi varrógép elé, ami tökéletes az alapok
elsajátítására, és megtanítom azokra a trükkökre, amiket az évek
során én is megismertem. Őszintén szólva, nagyon jó érzés, hogy
valakivel megoszthatom mindezt. Bethany remek diák, figyel, és
csak jó kérdéseket tesz fel. Mindez segít abban is, hogy ne azzal az
izmos, dögös pasival foglalkozzak, aki épp a vízvezetékeimet szereli.
– Szóval, minden szabásminta egyedi? – kérdezi Bethany.
Bólintok.
– Meg szoktam nézni a régieket, csak hogy ihletet merítsek, de
igen, a szabásmintákat mindig én készítem.
– Ez annyira klassz! Akiket én követek a TikTokon, nem
csinálnak ehhez hasonlót.
Mosolyognom kell. Klassz vagyok. Klasszabb, mint az emberek a
TikTokon, ami úgy tűnik, elég nagy dolog.
Aztán persze amolyan klasszikus, Audrey-stílusban tönkre is
vágom az egészet azzal, hogy a TikTokra Tiki-Tokiként hivatkozom.
Bethany elfintorodik, és úgy bámul rám félrebiccentett fejjel,
ahogy az apja szokott.
– Ilyet senki sem mond.
– Ó, értem.
– Ne aggódj – nyúl felém, hogy megpaskolja a kezem. – Majd én
megtanítlak.
 Már a negyedik csokornyakkendőnknél tartunk, amikor Bethany
kezd ráérezni a dologra. Épp a nyakörvhöz csatlakozó részt
tökéletesítjük, amikor csilingel az ajtó. Miller sajnos nincs itt, ezért
megkérem Bethanyt, hogy folytassa, én pedig máris ugrom, hogy
üdvözöljem az újabb vevőt.
– Üdv! – kiáltok az ajtó felé fordulva. – Miben…
Lefagytam.
Nem egy vevő lép a boltba, vagy ha mégis, azt kívánom, bárcsak
ne az lenne.
Bárcsak örökre az emlékeim mélyén maradt volna, ahová való, és
nem pislogna tettetett meglepettséggel rám.
– Audrey? – kérdezi a nő vigyorogva. – Te vagy az?
A kérdéses nő velem egykorú, sötétbarna haja van, orrkarikája, és
több tetoválás is díszíti a karját. Az újra divatba jött, magas derekú
farmer és egy apró csőtop van rajta, tiszta kilencvenes évek.
– Szia, Carrie! – köszöntöm. – Rég nem láttalak.
De nem elég rég. Sosincs elég rég, ha az ember múltjából egy
kísértet felbukkan, nem igaz? Egy kísértet, aki túlságosan sokat tud
rólam.
Carrie meglátja Bethanyt, és integet neki.
– Ó, elnézést! Talán megzavartam valamit?
– Nem – vágja rá Bethany, de sokkal jobban figyel, mint
szeretném. – Nem zavart meg semmit.
– Király! – mondja Carrie. – Gondoltam, beugrom. A Redditen
hallottam a boltról, és amikor megláttam Audrey nevét, a saját
szememmel is látni akartam.
– Nos… – önt el a forróság, mintha csak izzadnék. Bizonyára
izzadok is. – Hát itt vagy.
– Itt vagyok – bólint Carrie. – Jó látni, hogy talpra álltál. Tudod…
– itt színpadiasan átvált suttogásra, bár a hangerején ez mit sem
változat. – A szakítás után.
Az emeleten egy csavarkulcs csapódik a földnek.
 A francba. A francba, a francba!
Nem hagyhatom, hogy Carrie a szakításomról vagy a hitvány
múltammal kapcsolatban bármi másról cseverésszen. El kell tűnnie
innen. Most azonnal.
Pláne úgy, hogy a szánalmas mosolya alapján egyértelmű, hogy
sosem érdekelte a boltom. Csak azért akart beugrani, hogy lássa,
igazak-e a pletykák az önállóságomról.
– Biztosan sietsz. Keresel valamit, vagy csak nézelődsz?
Bunkó vagyok, tudom, de ez egy ilyen helyzet.
Carrie megbántottnak tűnik, de hamar túlteszi magát rajta.

– Csak látni akartam, miben mesterkedsz. Aggódtunk, hogy

talán képtelen leszel helyre jönni azután… szóval, tudod. Bűn lett
volna, ha nem sikerül.
Egy bennfentes kacsintást küld Bethany felé, aki közömbösen néz
vissza rá.
– Oké, hát örültem, hogy láttalak – hazudok folyékonyan. –
Sajnálom, de nem érek rá. Legközelebb csörögj rám, és
leegyeztetünk valamit.
Azzal odakísérem az ajtóhoz, és végre elmegy. Fújtatok egyet, és
nekidőlök a pultnak.
Carrie talán elment, de eszembe juttatta, hogy a múltamtól nem
szabadulhatok.
Nem is jöhetett volna jobbkor. A kormányzónak egyáltalán nem
hiányzik egy olyan lány, mint én. Persze nincs is szó arról, hogy
kellenék neki.
– Ne aggódj – nyugtatgat Bethany. – Én mindent tudok a gonosz
lányokról.
– Bethany, hadd adjak egy jótanácsot!
– Oké – bólint lelkesen, mint aki hamarosan egy világi bölcsesség
birtokába jut.
– Maradj a suliban! Mondj nemet. És ha ejtenek is, a srác biztosan
nem ér annyit, hogy bűnözővé válj.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Nem sokkal azután, hogy Carrie elment, bezárom a boltot, és
hárman együtt megyünk vissza a villába. Bethany folyamatosan
bombáz a ruhatervezéssel kapcsolatos kérdéseivel, arra kíváncsi, kik
a kedvenc tervezőim és melyik alkotásomat szerettem a legjobban.
Örömmel beszélek bármiről, ami eltereli Carrie-ről és a szakításról a
gondolataimat, ráadásul nagyon jó Bethanyvel beszélgetni. Az
őszinte kíváncsisága igazán kedves, az apjával ellentétben őt nem túl
nehéz megfejteni.
– És mi van a divatirányzatokkal? – teszi fel újabb kérdését. –
Honnan tudod, mi lesz menő a jövőben?
– Nos, én mindig szerettem a klasszikus megjelenést.
Szerencsére, mivel vintage ruhákat alakítok át, nem kell azzal
törődnöm, épp milyen anyag vagy szín a divatos. A célom csak az,
hogy megmentsek valamit, és készítsek egy olyan ruhát, amit újabb
ötven évig lehet hordani.
– És van olyan – kezd bele egy drámai felvetésbe –, amit sose
csinálnál?
Ez a gyerek egy igazi gyöngyszem!
– Hm… – veszem fontolóra a kérdést, mert bármilyen furcsa, de
ezt még senki se firtatta eddig. – Nem tudom, hogy mondanám-e
valamire azt, hogy soha. Néha adni kell egy esélyt, még ha lehetetlen
ötlet is, és ha nem válna be, akkor sincs semmi baj.
– Lehetetlen ötletek – ért egyet velem Bethany. – Mindig.
– A divatban igen – tisztázom gyorsan, és Warrenre pillantok,
mert ahogy a mai este is emlékeztetett rá, a lehetetlen a való életben
könnyen seggbe rúghat.
– És mi van azzal a sráccal, aki veled dolgozik? – faggat tovább
Bethany, és szerintem nem tévedek, ha azt mondom, a hangja
fokozott érdeklődést tükröz. – Ő… nagyon divatos.
– Ezt semmilyen körülmények között ne mond neki! –
figyelmeztetem. – Az egója már így is túlságosan nagy.
– Hány éves?
– Túl öreg hozzád! – morogja Warren a kocsifeljárón kaptatva.
 – Apa! Nem azért kérdeztem! – forgatja a szemét Bethany. – Csak
kíváncsi vagyok, hogy talált rá Audrey.
– Tudod, fogalmam sincs, hogy találtam rá. Egyszer csak ott volt,
és nem akart elmenni, most pedig már ő az én látszólagos
asszisztensem, pedig sosem alkalmaztam.
Bethany elneveti magát.
– Ez klassz! Talán én is besegíthetnék. A boltban. Mondjuk,
posztolhatnék ruhákat a Tiki-Tokira helyetted.
Amikor azt mondja, Tiki-Toki, az arcán átfutó cinkos vigyor
megmelengeti a szívemet. Warrenre pillantok, de ő nem mond
semmit. Csak a szokásos, csendes megfigyelő, aki néha megnézi a
telefonját, és hallgat minket.
Bárcsak tudnám, mire gondol!
De miért is érdekel ez egyáltalán? Ez egy álkapcsolat.
Emlékeztek?
Egy álkapcsolat, isteni szexszel.
Mit akarhatnék még?
– Mit csinálunk ma este, apa? – fordul a kormányzóhoz Bethany,
és ezzel el is hessegette az erotikus gondolataimat.
Hála az égnek! Tudom, hogy ő sem tud olvasni a fejemben, de
akkor is.
– Arra gondoltam, rendelhetnénk valamit – mondja Warren –, és
mesélhetnél egy kicsit.
– És Audrey?
– Audrey-nak talán dolga van – vágja rá, miközben felém sandít.
Valószínűleg azt hiszi, megint pornófilmeket kell
könyvjelzőznöm, amit sose tennék úgy, hogy ott van a lánya.
– A bentlakó barátnődnek talán dolga van? – gúnyolódik Bethany,
és a tinédzserekre oly jellemzően, a szemöldöke felháborodottan a
magasba szökik. – Istenem! Ez annyira ciki!
– Audrey-nak megvan a saját élete – magyarázza Warren,
miközben belépünk az ajtón. – Saját programja van. Nem
feltételezhetjük, hogy…
– Igazából ráérek – buggyan ki belőlem kissé zavarodottan a
ténytől, hogy a kormányzó nem korrigálta a bentlakó barátnő
kifejezést.
 Warren rám néz, én megvonom a vállam.
– Mármint, úgy terveztem, kissé megmozgatom Garyt, de azt
máskor is lehet.
– Juhú! – sikongat Bethany. – Annyira jó lesz!
Elpirulok. Még soha életemben nem akarta egyetlen tinédzser
sem velem tölteni az idejét. Kivéve Millert, de ő igazából egy
negyvenhét éves férfi, aki egy tinisrác testében rekedt. Ez igazán
üdítő fordulat. Árulni kellene. Sokkal jobb, mint bármilyen drog,
amit valaha kipróbáltam.
– Menjünk el valahová – javasolja Bethany.
– Kínai? – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Kínai! – lelkendezik Bethany, mielőtt még Warren mondhatna
bármit.
Szerencsére.
– Akkor hát elmegyünk… – jelenti ki Warren kissé meghökkenve
az ázsiai konyha iránti szenvedélyünkön. – Le kell zuhanyoznom –
teszi hozzá a poros ruháját nézegetve.
Férfiak!
– Csak tessék! – mutatok a lépcső felé. – De szedd a lábad!
– Istenem! Imádlak! – jelenti ki Bethany.
Nos, egy Russo legalább. Ha Duke is számít, akkor már kettő.

Harminc perccel később leülünk egy asztalhoz a Golden

Dragonben, azaz Albany legféltettebben őrzött titkának számító
étteremben. Ahogy belépünk, mindenki megvadul. Russo
kormányzó talán mindenütt elkápráztatja az embereket, de itt én
vagyok a híresség. Egyébként is, Warren elég sokat mászkál
Albanyban ahhoz, hogy ne legyen semmi különleges abban, ha
megjelenik egy átlagos helyen.
– Itt az én kedvenc vendégem! – mondja a pincér felénk
integetve. – Hoztál vendégeket is!
– Biztosan sokat jársz ide – mondja Warren, miközben az étlapot
böngésszük. – Ha te vagy a kedvence.
É
 – Mondjuk úgy, kiismerem magam az elviteles étlapon. És szinte
biztos, hogy mindenkinek ezt mondják.
– Szóval, milyen az élet egy házban az apámmal? – dobja le a
bombát Bethany, én pedig majdnem belefulladok egy kortynyi
vízbe.
– Nos… – kezdek a válaszba lassan, hogy időt nyerjek, esetleg
Warrennek is lehetősége legyen közbeszólni.
De néma.
Sőt, úgy néz rám, mintha ő maga is kíváncsi lenne arra, mit
mondok. Az arcomat fürkésző tekintete időről időre megállapodik
az ajkaimon.
– Láttad, milyen állapotban van a vízvezetékem – vágok bele
végül. – Hálás vagyok apukádak, amiért megengedte, hogy egy
ideig nála lakhassak. A zuhanyzás korántsem olyan túlértékelt, mint
ahogy egyesek hiszik.
– Értem – mondja Bethany közömbösen biccentve. – A
vízvezeték.
– És a szobám is nagyon szép – teszem hozzá. – Nagyon tetszik a
vintage tapéta – próbálkozom, mert nem igazán tudom, hogyan
kellene nyilatkoznom a villa dekorációjáról.
– Ácsi! – horkan fel Bethany magasba lendített kézzel, mintha
nem is akarná hallani, amit mondtam. – Ti külön hálószobában
alszotok? Szent ég, hogy ez mennyire szánalmas! – temeti a fejét a
kezébe.
– Bethany! – figyelmezteti Warren.
– Mi van? – kapja fel a fejét a kislány. – Nem akarok örök
életemre egyke maradni!
Megint majdnem megfulladok, Warren sokatmondóan mereszti a
szemét. Már éppen mondani akarna valamit, de megcsörren a
telefonja.
– Rendeljetek nekem egy Moo Shut – hadarja. – És Bethany,
viselkedj!
Amint elmegy, Bethany cinkos pillantása megtalál. Olyan szinten
vagyok feszültebb, amit csak egy tinilány fenyegetése tud kiváltani.
Na, neeem!
– Akarsz hallani egy titkot? – vágok elé gyorsan.
 – Hát persze! – bólint kíváncsian, és még a könyökét is az
asztalra teszi, hogy várakozva megtámassza az állát.
– Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer eljövök ide, leülök egy
hatszemélyes asztalhoz, és minden székhez rendelek egy-egy főételt.
De csak magamnak. Amolyan privát büfé jelleggel. Mert hát senki se
tudja eldönteni, mit kérjen, ha kínai kajáról van szó. Képtelenség
választani!
Bethany vigyorog, a mosoly lassan tölti be az arcát, ami felderül a
butaságom hallatán.
– Hát. Ez. Zseniális! – jelenti ki, minden egyes szót külön
kihangsúlyozva.
– Zöldbab, narancsos csirke, marhahús brokkolival…
– Csináljuk meg! Itt és most!
Tényleg? Mármint, miért is ne? Az őrültségi skálán ez még bőven
belefér a megengedhető sávba.
– Pincér!
Bethany és én alig tudjuk visszafojtani a kuncogást, amikor
Warren megérkezik, és várjuk a pincért, hogy kihozza mindazt, amit
rendeltünk. A kormányzó gyanít valamit, de nem teszi szóvá.
Úgy indul, hogy egy kétszemélyes asztalt tolnak a
négyszemélyesünk mellé, hogy minden elférjen. Igazából elég vicces,
ahogy leteszik a tányéralátéteket az üres székek elé, de Bethanyvel
sikerül türtőztetnünk magunkat. Valamennyire.
A tojásos tekercseknél még minden rendben. Ez még semmi a hat
főételhez képest. Ahogy a csiaoce se számít igazán.
De amikor a két pincér kihozza a hat fogást az asztalhoz, már
nem bírjuk tovább. Warren fel se teszi a kérdést, hogy nincs-e valami
tévedés, mert a reakciónkból teljesen egyértelmű, hogy ezt mind mi
rendeltük, és nagyon is elégedettek vagyunk magunkkal.
A valaha volt legjobb csináld magad büfé.
Minden nagyon finom, és bár egyet sem bírunk maradéktalanul
elpusztítani, nevetve pontozzuk az összes fogást, és butamód azon is
fellelkesedünk, hogy milyen jól fog esni másnap a maradék.
Ami viszont még ennél is jobban esik, az Warren arca, ahogy
minket néz.
– Nem hiszem, hogy tetszik ez a párosítás – mondja mosolyogva.
Bethanyvel összenevettünk.
– Azt hiszem, le lett szavazva, korm’zó.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Vacsora után egy dolgot biztosan tudok.
Na jó, semmit se tudok biztosan, kivéve azt, hogy Warren és én
ma este nem fogunk etyepetyézni. Ezt azért még én is tudom.
Semmi romantika. Megerősítve.
Először is, mert túlságosan teleettem magam hozzá. Tudom, hogy
Warren már látott meztelenül, de az egy jó napon volt, nem egy
kínai lakoma után.
Másodszor is, mert Bethany szobája a folyosó túloldalán van. Azt
hiszem, a fürdőszobán még osztozunk is. Amivel nincs semmi baj.
Ez a fürdő legalább használható, nem úgy, mint az enyém.
Ez a villa nagyon kényelmes és gyerekbarát.
Szeretném, ha így is maradna, mert bármennyit is viccelődik
Bethany azzal, hogy szeretne egy kistestvért, azt nehezen tudom
elképzelni, hogy szívesen fültanúja lenne az ehhez szükséges
tevékenységnek. Az ilyenfajta terápiára senkinek sincs szüksége.
Ráadásul bármennyire is szeretném újra ruha nélkül látni a
kormányzót, nem okoz gondot, ha várnom kell. Főleg azért nem,
mert fogalmam sincs, ő is így érez-e. Mi van, ha csak egyéjszakás
kaland volt? Ki tudhatja?
Én biztosan nem.
Azt már rég leszögeztük, hogy én semmit nem tudok semmiről.
Micsoda megkönnyebbülés!
Amikor visszaértünk a villába, Bethany és Warren leült kártyázni.
Engem is hívtak, de inkább visszavonultam. Nem akartam elvenni
tőlük az összes apa-lánya időt.
Egyébként is, szombat este van, szóval vannak saját tervem is,
köszönöm szépen.
Bár elég szánalmas. Esetleg megnézek valami rémes
valóságshow-t Garyvel. Akármit is gondol vagy mond a tinédzser
asszisztensem, attól még ez a terv nem lesz kevésbé fontos vagy
értékes, mint bárki más szombat esti programja.
És az sem igaz, hogy a műsor rémes lenne. Az igaz, csak olyan
komoly alkotásokért adnak Oscar-díjat, amikben valaki meghal a
hóban, de hol marad az elismerése azoknak a többrétegű
karaktereknek és fordulatoknak, amik a Love Island minden részére
jellemzőek? Amennyire meg tudom ítélni, ez az egyik legütemesebb
történetmesélési forma a televízióban. És a cselekmény?
Én csak annyit mondok, igazán megérdemelne egy díjat érte
valaki. Hogy ki, abban már nem vagyok annyira biztos, de valaki
mindenképpen.
Átöltözöm. Gumis derekú nadrágba bújok, felkapom Garyt, és
felmegyünk az emelti dolgozószobába. Imádom ezt a helyiséget,
mert van egy hatalmas tévé benne, és a bútorok is ebből a századból
valók, nem úgy, mint a ház többi, múzeumszerűen berendezett
részén.
Most végre megnézhetem az egyik kedvenc évadomat a Leendő
divatdiktátorokból – ami egy igazi klasszikus –, de most mégsem ez
az, amire vágyom.
És akkor megpillantom. A kedvencem, minden idők
legköltekezőbb valóságshow-ja.
Mondj igent a ruhára!
Odakapcsolok, és nézem, ahogy a menyasszonyok egymás után
próbálják fel a ruhákat. Egy régebbi évadot nézek, és olykor
összerezzenek, amikor egy mára már divatjamúlt irány tűnik fel a
hatalmas képernyőn. Szinte hápogok, amikor egy különösen
borzalmas, sellő fazonú kreáció jelenik meg, Bethany épp ekkor
suhan be a szobába, és a lelkes tapsikolásával majdnem a
kardiológiai osztályra száműz.
– Imádom ezt a műsort! – mondja ugrándozva. – Nézhetem
veled?
– Ööö… persze – egyezem bele, bár kissé furcsának érzem a
helyzetet.
– Nem muszáj, ha nem akarod – mondja Bethany kissé
megbántva. – Apának telefonálnia kell, gondoltam, addig nézek itt
valamit.
– Hát persze, hogy akarom – vágom rá gyorsan, és
meglapogatom a kanapét magam mellett. – Itt én vagyok a vendég,
nem te.
Bethany mosolya széles és őszinte, máris a kanapén kucorog.
Pizsamában van, rózsaszín csíkos, hosszú flanelnadrágban.
Féltékeny vagyok. A kormányzó villája pokolian hideg, fel is húzom
az államig a takarót.
– Tetszik, hogy milyen otthonos itt – jegyzem meg, amint Gary
leszáll az ölemből, és inkább átül Bethanyhez.
A dorombolása legalább három szinttel hangosabbra vált.
Hűtlen semmirekellő.
– Ó, tudom. Itt minden nagyon régi, mert vagy antik darab, vagy
egy száz évvel ezelőtti kormányzó hagyta hátra – legyint a kezével
úgy, mint valami idős hölgy. – Csak itt, nálam és apa szobájában
vannak a mi cuccaink.
Á! Így már értem, miért olyan otthonos.
– Mit nézünk? – kérdezi Bethany a kanapé sarkából.
– Hogy most? Egy fiatal nőt, aki épp egy átlagember egyévnyi
fizetését költi egy olyan ruhára, amit csak egy órán át visel majd a
szertartáson. A fogadásra már kiválasztott egy másikat.
– Röhej – motyogja Bethany a fejét rázva, miközben Gary
csendben a kezére teszi a mancsát, jelezve, hogy jöhet egy kis
simogatás. – Az ilyen sorozatokat sokkal jobb egy baráttal nézni –
teszi hozzá, és már vakarja is Gary fejét.
Az igazság az… rám gondolt, nem Garyre.
Bethany kedvel engem. Szerinte én klassz vagyok. A barátjának
nevezett.
Végül is klassz vagyok, állapítom meg egy szemernyit
önelégülten, de hamar tönkre is teszem az érzést, amikor
belegondolok, hogy is fogok eldicsekedni Millernek a totál klassz
szombat estémről.
– Mi a baj? – kérdezi Bethany.
Azt hiszem, hangosan felsóhajtottam.
– Semmi. Csak ez a ruha sokkal jobban mutatna, ha A vonalú
lenne – mutatok a képernyőre.
– Mi az az A vonal?
Felkapok a közeli polcról egy jegyzetfüzetet, és gyorsan
felskiccelem, milyen ruhát adnék én erre a menyasszonyra, majd
anélkül, hogy észrevenném, tovább rajzolok, hogy megmutassam
Bethanynak a különböző stílusokat, és közben elmagyarázom neki,
melyik testalkathoz melyik illik a legjobban, és miért csinosabb az
egyik a másiknál.
– De persze mindig a menyasszony dönt – hangsúlyozom. – Még
akkor is, ha valami rémálmot akar. Végtére is, ez az ő esküvője.
– Logikus – ért velem egyet Bethany. – De te mindig kijavítod a
ruhákat. Ezzel mit csinálnál?
Egy olyan darabra mutat, amit nem lehet másként leírni, mint egy
cupcake anyagba öntött verzióját. És abból is a rosszabb fajta. Egy
olyan cupcake, ami felrobbant, és extra krémet kentek a tetejére.
Tiszta tüll az egész. A vállán, a felső részén, még a ruha alján is.
– Nos – tűnődöm a megoldáson. – Először is, megkeresném, mi a
jó benne, abból mit tudok megmenteni, és hogyan használhatnám az
új ruha alapjaként.
Újra kezembe veszem a jegyzetfüzetet, a ceruzám szélsebesen
mozog a papíron, felvázolom a tévében látható ruhát, de kissé
átalakítva az én ízlésem szerint.
– Szeretem a szív alakú kivágást. Mindig a klasszikus.
Leszedném azt a sok tüllt a szoknyáról, ezekből a pántokból pedig
vékonyabbat csinálnék. A felső rész talán kapna egy kis gyöngyöt. A
hátát is átdolgoznám, lejjebb vinném, az alját pedig megemelném. A
megmaradt tüllből lehetne mondjuk csapott ujja, a többit pedig
eltenném egy másik ruhához.
A kezem tovább rajzol, kicsit feldíszítem a modellt. Radírozok és
rajzolok, újra meg újra, míg nem ott áll előttem a kész mű, grafitból,
papíron.
Bethany rápillant, majd tekintete a tévé képernyője és a vázlatom
között cikázik.
– Egy igazi varázsló vagy! Ezt tényleg meg tudnád csinálni?
Elvigyorodom.
– Még sosem csináltam menyasszonyi ruhát, de báli ruhát többet
is, és a kettő nagyjából ugyanaz.
– Istenem! Remélem egyszer te fogod elkészíteni a ruhámat! –
mondja elalélva.
– Előbb a sajátomat kellene – jegyzem meg nevetve, aztán
mondhatjuk, hogy megfulladok.
Bethany szeme elkerekedik.
 – Nem úgy értettem. Nem a közeljövőben fogom megvarrni a
menyasszonyi ruhámat. És az is lehet, hogy sosem készül el. Ki
tudja? Csak azért mondtam, mert én vagyok az öregebb, és
matematikailag ennek van nagyobb…
Bethany felnevet.
– Imádnivaló vagy!
Úgy beszél, mintha ő lenne a felnőtt és én a tinédzser. De
egyáltalán nem szemtelenkedik. Ez a lány tényleg nagyon édes.
– Tényleg nem úgy értettem – motyogom, miközben érzem, az
arcom egyre kipirultabb.
Mert ugye a mindörökké sose jön el. És ennek nagyon sok oka
van.
Nem is randizunk. Warren a vízvezetékemet javítja, én pedig úgy
teszek, mintha a barátnője lennék, mert elviselhető vagyok. Vagy
elviselhetőbb, mint a többi, random nő, akit az anyja megpróbált
összeboronálni vele.
És ott van a sötét múltam is.
Ó, a múltam…
Még mindig magam előtt látom Carrie-t és azt a pimasz vigyorát,
ahogy kéjesen felidézte a kolosszális kudarcomat.
Oké, lehet, hogy nem vagyok egyszerű eset, de kezdem rendbe
hozni az életem. Mindent újrakezdek. Tehetséges vagyok, a ruháim
jók, az üzletem beindulóban van.
És nem, a kapcsolatom a kormányzóval nem valódi. Nem is
lehetne az. Az ő érdekében egy ponton véget fogok vetni neki.
De egyelőre még kiélvezhetem a pillanatot, nem? Annyira
elfogadhatatlan lenne, hogy kiaknázzam a köztünk lévő kémia
áldásos hatásait?
– Megnézünk még egy részt? – kérdezi Bethany, és ezzel
visszahúz a jelenbe. – Vagy ismerek egy másikat, ami szóba jöhet.
Bethanynak biztosan nem fog összetörni a szíve, ha Warrennel
elválnak az útjaink. New Yorkban nagyon sok nő szeret
valóságshow-kat nézni. Nem lesz semmi gond, túl lesz rajta. Nyelek
egy nagyot, csak hogy ne gondoljak bele túlságosan.
– Igen. Nézzük inkább a másikat.
 Bethany kedvence arról szól, hogyan próbálja túlélni egy pár az
elrendezett házasságot. Objektíve rosszabb, szubjektíve jobb sorozat,
de a lényeg az, hogy elfeledteti velem a menyasszonyi ruhákat és a
mindörökkéket.
Hiszen nem azon agyalok, milyen ruhában mennék hozzá
Warrenhez.
Ez még sose jutott eszembe. Egyetlen pillanatra sem.
De ha egyszer mégis, akkor a ruhám biztosan lélegzetelállító
lenne.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Az az igazság, hogy kissé csalódott vagyok, amikor Bethanyt
elviszi az anyja. Nemcsak azért, mert a lány klassznak tart, amit
később majd mindenképpen Miller orra alá dörgölök, de azért is,
mert ugyanazokat a valóságshow-kat szereti, mint én. És amit ő
mutatott, az módfelett szórakoztató. Talán még jobb is? Hat évadom
van rá, hogy eldöntsem.
A csalódottság azonban hamar elillan, amikor rájövök, hogy
mivel a tinédzser már nincs a villában, Warrennel kettesben
maradtunk.
Vagy valami olyasmi. Mert a személyzetből mindig felbukkan
valaki, plusz ott van a kotnyeles állatsereglet is. A kutyája meg a
macskám. És a mókus.
Oké, a mókus már túlzás volt, mert ő kint él.
De mindezt leszámítva?
Mindezt leszámítva teljesen egyedül vagyunk.
Ami – gondolom – mit sem számít, hiszen az elmúlt héten úgy
tettünk, mintha nem láttuk volna egymást meztelenül.
Sőt, szerintem Warren már el is felejtette, hogy ruhátlanul látott.
És hogy szeretkeztünk.
Ami nagyon jó volt. Nagyon, nagyon jó. Ha szavazni lehetne, én
biztosan arra tenném a voksom, hogy vele ismételjem meg.
Nekem legalábbis nagyon jó volt. De… lehet, hogy neki csak
átlagos? Talán még annál is silányabb?
Hát jó.
Vagyis… nem. Nem jó. Egyáltalán nem! Végre sikerült szexelnem
a pasassal, akiről már ezer éve fantáziálok, nagyon jó is volt –
köszönöm szépen –, erre ő teljesen közömbös az én átlagon felüli
szexuális képességeimre?
Milyen egy segg…
– Üdv! – szakítja félbe a kirohanásomat Warren.
Még szerencse, hogy csak fejben akadtam ki, de akkor is.
– Üdv! – köszöntöm én is a magam sziporkázó stílusában.
Azonnal elfelejtem, hogy haragszom rá, és jól megnézem
magamnak. Farmer. Egy régi póló. Vajon hozzám igyekszik, hogy
folytassa a vízvezeték-szerelést? Vajon volna kedve inkább egy
pajzán duguláselhárításhoz? Vagy mondjuk: hé, te ott! Azért jöttél,
hogy megtaníts dugványozni?
Ah… Remek! Még a bennem élő szexistennőnek se megy a
flörtölés!
– Miért pirultál el? – kérdezi Warren finoman felhúzott
szemöldökkel.
– Semmiért – rázom meg a fejem. – Nem is pirultam el.
– Oké, akkor… elfoglalt vagy most? – kérdezi a kezemet
bámulva.
– Hát… nem – teszem vissza a konyhapultra a sótlan magmixes
dobozt. – Mi az?
Ez az. Egyértelműen meg akarja ismételni. Jól ráéreztem, le is
borotváltam a lábam ma reggel. És ezt mind teljesen egyedül. Még
egy médium se kellett, hogy kitalálja helyettem. Őszintén? Lehet,
hogy el kellene kezdenem tarot-kártyát olvasni, vagy ilyesmi.
Született tehetség vagyok.
Elviselhetetlenül önelégültnek érzem magam, amíg Warren meg
nem szólal.
– Van egy garázsvásár Schenecadyben.
Ó.
Nos.
A garázsvásárok is feltüzelnek, szóval, mondhatjuk, hogy ez
ugyanaz? Az biztos, hogy majdnem ugyanolyanok, mint a szex.
Igazi szerencsejáték. Az ember sose tudhatja, mit kap. Vagy egy
közepesen kielégítő, vagy egy olimpiai aranyat érő orgazmust. Ha
egy garázsvásár kifizetődik, akkor ki is fizetik. Az emberek képesek
igazi aranybányákat is eladni az ingóságaikkal együtt. Néha tényleg
árulnak aranyat is. A megfelelő garázsvásáron minden divattervező
munkája fellelhető, és most egyébként is kezdek kifogyni a régi
ruhákból. Nem is kérdés, el kell mennem vele.
Gondolom, Warren tudja, miről beszél.
– Biztos vagy benne? – nézek rá gyanakvón. – Mert én minden
garázsvásárról tudok, ami százhatvan kilométeren belül van, és nem
hallottam róla, hogy ma is lenne valami. Legalábbis jóféle nem.
 – Ez egy nagyon zárt körű vásár – avat be Warren, és lassan
szétterül a mosoly az arcán.
– Oké, akkor… – vonom meg a vállam, és próbálom nem
elárulni, mennyire izgatott vagyok már a kincsvadászat puszta
említése miatt is. – Akkor, azt hiszem, megnézem.
– Remek. Tíz perc múlva indulunk.
Egy pillanat. Hogy mi?
– Te… velem akarsz jönni?
– Ez egy nagyon exkluzív vásár – mondja Warren, de a hangja
teljesen szenvtelen, így nem tudom, hogy ugrat-e vagy sem. – Csak
én tudlak bevinni. Hacsak – másolja le az én hanyag
vállrándításomat –, te nem akarod, hogy együtt menjünk.
– Warren – nézek a szemébe a lehető legkomolyabban. – Nem
hiszem, hogy tudod, mire vállalkozol.
– Ó – állja a tekintetem egy hosszú pillanatig. – Azt hiszem,
tudom.
Hatvanhárom százalékig biztos vagyok benne, hogy még mindig
a garázsvásárról beszélünk.
– Jól van – adom meg magam, a lehető leglassabban formálva a
két szót.
Az exem egy kopott villával szúrta volna szíven magát inkább,
mint hogy betegye a lábát egy garázsvásárra. Azt mondta, büdösek,
és ami még ennél is rosszabb, utálta a régi dolgokat. Ha az álpasim
szeretne elkísérni, ki vagyok én, hogy visszatartsam? Egyébként is, a
plusz ember a siker kulcsa az ilyen helyeken. Még ha valami teljesen
használhatatlan darabot is választ, még mindig visszarakhatom
fizetés előtt. A pokolba is! Ha csak azt cipeli, amit kiválogattam, már
azzal is sokat segít.
– Lehet, hogy sorba kell állni – figyelmeztetem. – Ha tényleg jó
vásár, lehet, hogy várni kell arra, hogy bejuthassunk. A
garázsvásárnak vannak szabályai. És nagyon szigorúan veszik,
úgyhogy semmiképp se kerülhetek feketelistára, oké?
– Vettem – sandít rám Warren vezetés közben. – A legjobb
énemet veszem elő.
– Még az is lehet, hogy fel kell iratkozni – magyarázom tovább. –
Attól függ, mennyire szervezett a dolog. Ha az ember feliratkozott,
nem mehet el. Ha elhagyja a telket, vége. Örökre kihúzzák a listáról.
Van olyan is, ahol matricát adnak. Ha kapunk, minden egyes
darabra ráragasztod, amit értékesnek találsz.
– És honnan tudom, hogy értékes?
– Felsőkategóriás tervezőket keress. Olyanokat, akikről hallottál
már. Ha valami francia, az általában jó jel. Nézd az anyagot. A
csipke mindig jó. Én imádom a zseníliát, de még egy minőségi
pamutból is lehet valami izgit varázsolni.
– Azt mondtad, izgi? Nem hallottam ezt a szót már vagy…
– Warren, ez nagyon fontos! Muszáj figyelned, oké?
– Tudomásul vettem.
– A menyasszonyi ruhák is jöhetnek, mert szeretném kipróbálni
magam abban is.
Nem tudom, miért pirulok el, amikor ezt kimondom. Nincs miért
pirulni Warren mellett, ha azt mondom, menyasszony. Ez csak egy
szó. Egy teljesen átlagos szó. Még a kufircpajtik is beszélhetnek a
menyasszonyi ruhákról!
– Vettem – mondja teljesen szenvtelenül. – Csak női ruhák, vagy
férfi is jöhet?
– Ha jó az anyaga, akkor természetesen, mert a
kutyanyakkendőkkel is megpróbálkozom, azt hiszem, a vevők
értékelnék, ha a nyakkendő kiváló márkából származik.
A vevők alatt a kutyákat értem, de ezt nem is kell hangsúlyozni.
Egész úton csacsogok, beavatom Warrent a menetrendbe. Először
az ékszerekre megyünk, mert az ilyen garázsvásárokon csodás
ékszereket lehet találni. Még ha nem is árulok ékszereket, jól
jöhetnek, amikor egy-egy ruhához megmutatom őket. Előfordul,
hogy egy ilyen ékszer lesz az az utolsó simítás, ami tényleg eladja a
ruhát. És ha mégsem, bármikor feltehetem a webshopomba. Utána
jönnek a ruhák. A fő hálószobában kezdünk, és minden szekrényt
végignézünk, mert sosem lehet tudni, hová dugott el valaki egy
vintage Valentinót, amit már vagy húsz éve kihízott.
Amikor lelassítunk a lakóövezetnél, fújtatok egyet, és
szemrevételezem a házakat. Szép környék, ami sok jóval kecsegtet.
Az előkertek takarosak, többfelé is Adirondack székeket látok.
 – Látod azokat? – mutatom őket Warrennek. – Látod azokat a
székeket?
Warren kinéz az ablakon.
– Az Adirondack székekre gondolsz?
– Igen. Ha bizonyos irányba fordítják őket, az azt jelenti, hogy
odabent swingparti van.
– A táncra gondolsz?
– Nem. A másik fajtára.
Warren felhorkant.
– Ugye csak viccelsz.
– Nem. Ez tényleg így van. Azt hiszem, ha egymás felé néznek,
akkor megy a swingparti.
– Nem lehet.
– De. Egy barátomtól hallottam.
– Ez olyan, mintha azt mondanád, olvastál valamit interneten,
tehát biztosan igaz.
– Nem, nem olyan. Egy olyan barátom mesélte, akire az életemet
is rábíznám.
– És hogy hívják?
Megrázom a fejem.
– Nem emlékszel, ugye? – faggatózik Warren, és képtelen
megállni, hogy elmosolyodjon.
– Jól van. Másodkézből hallottam, de fogadok, hogy igaz.
– Vagy talán azért néznek egymás felé a székek, hogy aki leül, az
lássa a másikat.
– Ebben is van logika – fonom színpadiasan keresztbe a karom
duzzogást színlelve.
Az én elméletem egy kicsit izgalmasabb, de mindegy.
– De azt hiszem, sosem fogjuk megtudni – teszi hozzá amolyan
kompromisszum gyanánt.
Egy nagyon kedves kompromisszum gyanánt.
– Pontosan – bólintok. – Mindenhol vannak perverzek. Senki sem
fogja kitáblázni, ha titkos swingpartit tart. Ezért kellenek az ilyen
jelek.
Elérjük a kérdéses házat, és nincs sor. Ez már túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. Szó szerint megszédülök. A kint sorakozó
autókból ítélve páran már lehetnek bent, de akkor is korán
érkeztünk. Abban is biztos vagyok, hogy jó helyen vagyunk, mert a
csinos ház előtt ott virít az eladó tábla. Amin az áll…
Egy pillanat.
– Egy nappal korábban jöttünk – jegyzem meg csalódottan.
Igazán nem várhatom el, hogy holnap visszajöjjön velem. Már
leparkoltunk, kiszálltunk a kocsiból, én csalódottan slattyogok.
Warren megpróbálta. Ez is szép tőle. Egy igaz A+-os erőfeszítés egy
nem igazi pasitól.
Visszafordulok az autó felé, de Warren megfogja a kezem.
– Hová mész? Szedd a lábad, és menjünk be!
– Haver. Még nincsenek nyitva – ellenkezem, mert attól tartok,
azt hiszi, simán besasszézhatunk egy nappal korábban.
Nem hinném, hogy az állami törvények megengednék a
kormányzónak, hogy hamarabb bemenjen egy garázsvásárra. Ha így
lenne, már rég szert tettem volna egy saját kormányzóra.
– Haver? – néz rám csodálkozva Warren.
– Uram? – ajánlkozom, és igen, a gondolataim hirtelen máris
elkalandoznak, lelki szemeim előtt Warren pajkosan csapkodja a
fenekemet.
– Elpirultál – suttogja, és az ajtó felé taszajt.
Valóban elpirultam, úgyhogy nem vitatkozom tovább azon,
megkezdődött-e már a vásár vagy sem.
– Ez izgalmas – mondja Warren, ahogy a bejárathoz érünk. –
Végre láthatom, milyen az, amikor elemedben vagy.
Kedves, és még viccelődik is. Mindezt értékelem, de sajnos még
mindig bezavar az a mocskos fantáziám. Ami persze csakis az ő
hibája, mert amikor beszél, a száját nézem, és ha a száját nézem,
akkor nem tudom nem felidézni, merre is járt korábban. Rajtam.
Most pedig már szinte biztos, hogy totál elvörösödtem.
Az ajtó kinyílik, egy Mrs. Bianchival egyidős nő üdvözlésképpen
azonnal átöleli, majd azon sopánkodik, milyen rég látta utoljára.
Szent. Ég!
A tökéletes helyen vagyunk a tökéletes napon. Warren elintézte,
hogy bejuthassak. Egy nappal előbb. Azt hiszem, elájulok. A
garázsvásár rajongóinak legvadabb álma az idő előtti bejutás. Hamar
kiderül, hogy a nő a család régi barátja. A ház az ő szüleié volt, és
minden, ami benne van, elvihető. A szervezőcsapat még szorgosan
áraz és rendezkedik, de a legújabb legjobb barátom azt mondja,
menjek, és szedjek össze mindent, ami megtetszik.
– Adj bele mindent! – teszi hozzá Warren egy kacsintás
kíséretében.
Csak semmi kacsintgatás! Az megzavar. A lépcső felé fordulok, és
veszek egy mély levegőt.
– Minden eladó! – kiált utánam a legjobb barátom. – A bútorok
is!
Bólintok. Nincs szükségem bútorokra. Nekem egy vintage
ruhatár kell. Olyan ruhatár, amiket a sajátommá alakíthatok.
Bejárom a házat. Az első szobában szinte csak bútorok vannak, de
van egy asztal is, amin ékszerek sorakoznak. Legtöbbjük
divatékszer, de találok pár darabot, ami jól jöhet. Mint például a
hetvenes évekre hajazó karkötők, amik tökéletesen kiegészíthetnek
egy hozzájuk illő ruhát, és egy régi bross, amit egy ruha övébe
varrhatok.
Átmegyek a következő szobába. Itt vannak a ruhák. Némelyik
állványon lóg, némelyik dobozokban pihen. Istenem! Imádom az
ilyen dobozokat! Annyi lehetőség rejlik bennük! A dobozokban
turkálni kell, és nem mindenki hajlandó bemocskolni a kezét. Én
viszont igen!
Alámerülök, és azonnal meg is van az első szerzemény: egy
tengerészkék gyapjúkabát. Vetek egy pillantást a címkére. Száz
százalék igazi gyapjú, valamikor a hatvanas években készíthették.
Van egy kis folt rajta elöl, de mivel jó gyapjút nehéz találni,
megtartom.
Találok pár selyemblúzt, amit nagyon szeretnék megmenteni, de
sajnos az anyaguk túlságosan sérült, úgyhogy félreteszem őket. A
doboz alján megbújt pár szabásminta és néhány vintage selyemsál,
ezeket is elteszem. Jól fognak jönni, ez biztos.
Jöhetnek az állványok. Ahogy sejtettem, a legtöbbjük nyolcvanas
évekbeli rémség, de azért előhalászok egy-két negyvenes évekbeli
ruhát is. Semmi különös, de attól még jó alapanyag lesz.
 Az emeleten ezen kívül csak régi ágyneműk és bútorok vannak,
az új projektemhez se találok semmi használhatót. Igaz, egy-két
ágytakarón elgondolkodom, de végül otthagyom őket, hátha egy
megfelelőbb új tulajdonosra találnak.
Visszamegyek a földszintre, ahol Warren egy halom ruhával a
karján várakozik.
– Azokat hol találtad?
– A pincében – mondja. – Ahová küldtél.
– Én?
– Még a kocsiban. Amikor elővezetted a stratégiát.
Ó. Nahát! Tényleg figyelt.
– Ezek nagyon jók – lapozom végig a szerzeményeit.
A ruhák mesések. A világ legszebb anyagai, olyan színekben,
mint a zafír, a burgundi és az arany.
– Elmeséltem Mrs. McGinnek, mit csinálsz a ruhákkal, és
szeretné, ha átalakítanál neki egy-két régi darabot. Még az anyjáé
volt, de annyira divatjamúltak, hogy ő nem lát bennük fantáziát. Én
viszont biztosítottam afelől, hogy neked ez nem okoz gondot.
Leesik az állam. Warren hisz bennem? Szerzett nekem egy
ügyfelet? Ráadásul egy ilyen szép és értékes feladattal? Nem jutok
szóhoz, ami még sosem fordult elő velem. Soha.
– És azt is megemlítettem, hogy érdekelne a menyasszonyi ruhák
átalakítása is.
– Hogy mit említettél meg?
– Hát nem ezt mondtad? Bethany szerint nagyon belelkesültél.
Édes istenem! Vajon mit kotyogott még ki az a lány?
– A lánya férjhez megy – folytatja Warren. – Mint kiderült, a
fejébe vette, hogy a nagymamája esküvői ruháját akarja felvenni, de
Mrs. McGinn szerint az a ruha nem illik egy huszonegyedik századi
esküvőhöz. Bízik benne, hogy azzal is tudsz kezdeni valamit.
Tévedtem. Nem én nem jutottam szóhoz. Erre egyszerűen
nincsenek szavak. Warren tényleg hisz benne.
– Azt mondja, egy Givenchy – teszi hozzá. – Fogalmam sincs, mit
jelent ez, de úgy mondta, hogy gyanítom, valami fontosat – vigyorog
a kormányzó, és dühítően jól áll neki.
Nekem végem.
Nem a ruhák miatt…
Warren miatt.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Még mindig igyekszem feldolgozni a mai napi fordulatot,
miközben megtalálom a vásárt szervező fickót, akinél kifizethetem a
kincseimet. A férfi gyanúsan méreget, amikor egy halom készpénzt
nyomok a kezébe.
– Ennyi? – kérdezi. – Nem is alkudozik? Pedig úgy néz ki, mint
aki jó benne.
– Általában igen – ismerem el –, de épp olyasmit éltem át, ami
teljesen felborította a világomat. Ismeri ezt az érzést?
A férfi pislog egyet.
– Nem.
– Ó. Nos, elég nyugtalanító.
– Nyugtalanító – ismétli még mindig gyanakodva.
– A pasi, aki nagyon tetszik, kedves volt hozzám, és hát elég jól
ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, fogalmam sincs, mit kezdjek
ezzel.
– Mondjon el mindent.
– Komolyan?
Ez fantasztikus! Most nagyon jól jönne valaki, akivel
megbeszélhetném ezt.
– Nem.
– Egy kérdést azért engedjen meg – hagyom figyelmen kívül a
válaszát. – Szerezne-e munkát egy olyan nőnek, aki nem igazán
érdekli? Vagy elvinné-e egy olyan helyre, amit nagyon szeret, még
akkor is, ha az magát untatja? Megtenné ezeket, ha csak barátként
tekintene rá?
– Attól függ – mondja a férfi, és megdörzsöli az állát, miközben
gondolkodik. – Jó feneke van?
Nyilvánvaló, hogy rossz beszélgetőpartnert választottam, de
most, ha lehet, még jobban össze vagyok zavarodva. Warren elvileg
csak egy kormányzó, extrákkal. Álrandizunk és oké, ez valóban
megbonyolítja a dolgokat egy kicsit, de akkor is. Mi igazából nem
randizunk!
Vagy igen?
 Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy ez a férfi nem
tudja megválaszolni a kérdéseimet.
Viszont ad pár szatyrot, hogy el tudjam vinni a vásárfiát, és ez is
valami.
Warrennel a ház előtt találkozom, Mrs. McGinn is ott van.
– Teljesen odavagyok, hogy anyám egy-két régi ruháját újra
hasznossá tehetem! – lelkendezik a hölgy, és magához ölel.
Erre a hirtelen érzelmi kitörésre nem számítottam, de azért
meglapogatom a hátát, ami eléggé furcsa érzés.
– Azt hittem, már nem lehet mit kezdeni velük, de miután
Warren mesélt magáról és arról, hogy mit csinál… úgy tűnik,
felcsillant a remény.
Elmosolyodom, próbálok felérni ahhoz a megawattos bájszinthez,
ami Warrenből árad, de azt hiszem, csak egy bizarr, fényszórós
szarvasra hasonlítok.
– Nagyon izgatott vagyok – mondom végül, és ez igaz is.
Annyira, hogy megpróbálok lazának tűnni.
– Megadom a boltom címét. Azt hiszem, van nálam egy
névjegy…
– Már mindent tudok – mondja Mrs. McGinn mosolyogva. – Ha
ezzel az egésszel végeztem, felhívom, és egyeztetünk egy időpontot
– fordul most Warrenhez. – Köszönöm még egyszer, hogy
összehoztál Audrey-val. Igazi kincs vagy.
Warren elmosolyodik, és Mrs. McGinn magunkra hagy minket.
– Köszönöm – mondom ezúttal én, már a kocsiban. – Én… el se
hiszem, hogy mindezt értem tetted.
– Mit is? – néz rám értetlenül, ami elég nevetséges.
– Bejuttattál egy garázsvásárra még a nyitás előtt. Elhoztál ide.
Megvártad, amíg feltúrom az összes szekrényt, és szereztél egy új
ügyfelet.
Warren egy hosszú másodpercig, csendben bámul, mielőtt
megszólalna.
– Ez igazán semmiség – mondja lágyan.
– Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha értem tett valaki –
válaszolom, és az én hangom is ellágyul.
 Azt hiszem… azt hiszem, újra meg fog csókolni, ezért szépen
tönkreteszem a pillanatot, mert én már csak ilyen vagyok.
– Mit vettél? – teszem fel a kérdést, miközben becsatolom a
biztonsági övet.
A varázs megtörve. Mert nagyon rossz ötlet lenne megcsókolni,
nem igaz?
– Egy régi könyvet – válaszolja Warren, azzal előhúzza a
papírzacskóból a világ legkopottabb Pán Péter példányát, és a
magasba emeli. – Az öcsémmel mindketten imádtuk ezt a könyvet
gyerekkorunkban. Úgy gondoltam, remek születésnapi ajándék
lenne neki.
– Óóó… kormányzó… Most már biztos vagyok benne, hogy a
követelőző, mogorva külső egy nagy szívet takar.
Warren rám sandít, miközben beindítja a motort, és ráfordulunk
az útra.
– Ne mondd el senkinek! Különben elintézem, hogy
letartóztassanak.
Ezen már túl vagyok, barátom.
Amiről újra eszembe jut, hogy véget kell vetnem ennek. Bármi is
ez. Még mielőtt tönkreteszem az életét, vagy beleszeretek.
– Szóval? Hol ünnepeljünk? – Warren kérdése elszakít a
gondolataimtól.
Talán kihagytam valamit?
– Ünnepelni?
– Az új megbízatást Mrs. McGinntől, és a menyasszonyi ruhák
átalakításának kísérletét.
Ja, igen. Az ünneplés jól hangzik. Sokkal jobban, mint szakítani
Warrennel, és visszasunnyogni a saját házamba. Egyébként is, mi
igazából nem randizunk, ezért a szakítás nagyon, nagyon
melodramatikusan hangzik, nem?
De.
A jövő miatt ráérek aggódni. Az idő egyébként is lényegtelen.
Kivéve a sportban. Azt még én is tudom, hogy a sportban nagyon is
fontos az idő.
Plusz… Az egyetlen dolog, amit valaha igazán megünnepeltem,
az a születésnapom és a hivatalos ünnepnapok. De megünnepelni
egy jó fogást? Egy új állást? A sikert? Ilyet még sosem csináltam.
Persze nem is tehettem volna, mert mindig úgy gondoltam, hogy a
sikereim nem érnek túl sokat.
Vagy talán csak sosem volt senki, aki törődött volna velem
annyira, hogy velem ünnepeljen.
De jó érzés. Melengető.
És furán randiszerű, akármennyire is győzködöm magam.
– Nem igazán ismerem a környéket – mondom végül jobb híján.
– Mit szólnál egy olasz étteremhez? – kérdezi Warren. – Ismerek
egy helyet, ahol remek az olasz villásreggeli.
Felcsillan a szemem. A desszerteken túl a tészta és a kenyér a két
kedvenc fogásom.
– Édes istenem! – legyezem magam színpadiasan. – Olasz
villásreggeli! Azt hiszem, ez a legszexisebb, amit valaha mondtál
nekem!
Warren finoman megrázza a fejét, de mosolyog, mintha nem
tudná, hogy is reagáljon a csipkelődésemre.
– Akkor ezen még dolgoznom kell – mondja végül, és
bekapcsolja az indexet, mielőtt még balra fordulna.
Ha még ennél is dögösebb lesz, nekem végem.
Warren a MezzaNotte nevű éttermet választotta, amiről kiderült,
hogy nem kispályás. Hófehér asztalterítő és a világ legjobb kenyere a
legfinomabb olívaolajjal, amit valaha kóstoltam. Külön bor- és
desszertborlapjuk van, amit egész eddigi életem során egyszer sem
hiányoltam.
Ismeritek a mondást? Carpe diem! Élj a mának!
Egy pillanat! Ez talán nem is olasz. Na, mindegy. Minden esélyt
elszalasztasz, amit nem használsz ki, ahogy minden bort is, amit
nem iszol meg.
Hogy mi? Ünneplünk! Mégis hányszor adódik lehetősége egy
lánynak a kormányzóval ünnepelni? Ráadásul egy szexi
kormányzóval, nem egy öreggel, akin még az öltöny is rosszul áll!
Azt hiszem, nem sokszor.
Ráadásul, ahogy rám néz, ahogy érdeklődik irántam és a
munkám iránt… mindez komoly hatással van rám. Ha nem egy
családi étteremben lennénk, talán most azonnal berángatnám a
mosdóba.
De van itt még valami. Mert ez egyértelműen egy randi.
Ugye?
Szinte már várom, hogy megpróbálkozzon azzal a bizonyos Susi
és Tekergős együtt spagettizős mozdulattal, annyira randiszerű ez az
egész.
És ha ez egy igazi randi, ami azt jelenti, hogy nem lát minket
senki, ezért nem is kell tettetni semmit, akkor Warrennek valóban
fontos lennék?
Már maga a gondolat is szédítő. Vagy esetleg a bor szállt a
fejembe.
Warren is kortyol egyet, a pohár fölött rám néz.
– Még egyszer köszönöm ezt a napot.
– Nagyon élveztem – mondja, közben végig a szemembe néz. –
Szeretem nézni, amikor elemedben vagy.
– A boltomban már láttál.
– Nem. Arra gondolok, amikor Mrs. McGinnel beszélgettél.
Tudod, mi a dörgés, és ha egy ötlet felkelti az érdeklődésedet, igazán
sugárzó vagy.
Elpirulok. Nem is tagadhatnám, de nagyon sokáig tartott, míg
eljutottam odáig, hogy bízom a képességeimben. Túl sokáig éreztem
alsóbbrendűnek magam. Talán amiatt, ami velem történt.
De erre egyáltalán nem kellene gondolnom egy nem-randi-talán-
randin Warren társaságában.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Mire a villába érünk, határozottan bizsergek, és nem csak az
elfogyasztott bor és szénhidrát miatt.
Azért bizsergek, mert Warren kedvel.
Biztos, hogy kedvel.
Senki sem tesz ilyesmit, ha nem kedveli az illetőt, nem igaz?
Még be is cipeli a megvásárolt portékát a házba! Vagyis, a villába.
Ránézek, és kacsintok egyet. Próbálok elbűvölő lenni, de aztán
megbotlom a lépcsőn, és el kell, hogy kapjon. Sikerül megragadnom
a karját, mielőtt pofára esnék.
– Köszi – mondom, miközben leporolom magam, és kinyitom az
ajtót. – Talán inkább odabentre kellene tartogatnom a csábítást.
Warren nevet.
– Hát ez lett volna a cél?
Már majdnem válaszolok, amikor egy szőrös gombóc rohan ki az
ajtón. Duke az, csóválja a farkát, és puszikkal halmoz el.
– Ki a legjobb fiú? – kérdezem, és megvakarom a füle tövét. –
Remélem szemmel tartottad Garyt, ahogy megbeszéltük. Szüksége
van egy pozitív példára, és erre te vagy a legmegfelelőbb kutya.
Mögöttem Warren megköszörüli a torkát. Felnézek, épp Duke-ra
bandzsít.
– A kutyán… egy csokornyakkendő van?
A csokornyakkendő! Már majdnem elfelejtettem, hogy
Bethanyvel kiválasztottunk egyet a sok közül, amit a boltomban
készítettünk, és rákötöttük Duke nyakörvére, mielőtt még elment.
Kockás, és remekül áll neki.
Vigyorogva igazítom meg a csokrot.
– Igen! Tetszik? Úgy érezte, szüksége van valami extrára, tudod?
– Duke úgy érezte – torpan meg Warren –, hogy szüksége van
valami extrára?
Bólintok.
– Néha úgy érzi, mindenki más szemmel néz rá, mert a te
kutyád. Kiposztolod az Instagramra, ezért nagyon fontos neki, hogy
megfelelően képviseljen.
 – Visszatérhetnénk oda, hogy honnan is tudod minezt? –
mosolyog Warren, mintha csak viccelődnék vele. – Talán írt neked
egy feljegyzést?
– Ne légy nevetséges! – cöccögök. – Egy állatokra specializálódott
médiumon keresztül mondta el.
– Értem – bólint Warren, és bemegy a házba, de az utolsó
pillanatban visszafordul. – Ugye ez nem komoly?
– Dehogynem!
– Te fizettél egy médiumnak, hogy beszéljen a kutyámmal?
– Nos, hogy őszinte legyek, a találkozó Gary miatt történt. Mert
annyi rossz döntést hozott mostanában. Természetes, hogy felmerült
bennem, vajon a megfelelő macskaanyaságot kapja-e tőlem.
– Természetesen – biccent Warren, de szinte száz százalékig
biztos vagyok benne, hogy még mindig azt hiszi, ez valami tréfa.
– És az igazat megvallva, nyomta a lelkem a vadászmániája. Mi
lenne, ha megenné a következő áldozatát? Nem akarom, hogy az én
lelkiismeretemen száradjon.
– Épp most ettél csirkét ebédre – hangsúlyozta ki az
észszerűségem észszerűtlenségét.
– Az egész más – válaszolom, és igyekszem nem odabiggyeszteni
a végére, hogy „okoska”, de azt hiszem, az arcomról így is
leolvasható, hogy oda szántam.
– Kérlek, folytasd! – adja meg magát végül Warren, miután két
ujjával megmasszírozta a halántékát.
Reméltem, hogy többet akar hallani, mert már régóta vágyom
arra, hogy valakivel megbeszélhessem ezt.
– Oké. Szóval, miközben Garyről beszéltünk, a médium
megérezte Duke energiáját, és akkor mondta el ezt. Mint kiderült,
igaza volt… ööö… valamiben, amit mondott, úgyhogy időnként fel
szoktam keresni. A minap azt mondta, hogy Duke szereti a kockás
dolgokat, Bethanyvel pedig csináltunk pár csokornyakkendőt abból
a vintage Burberry kabátból, aminek tragikus vége lett, és tádá! –
körözök az ujjammal a levegőben, mint valami varázspálcával. –
Már van is neki egy vintage, egyedi, Burgerry csokornyakkendője.
Duke a farkát csóválja, és büszkén előredülleszti a mellkasát, én
pedig csak úgy ragyogok a boldogságtól.
 – Nem szívesen mondom ezt, Warren, de a kutyád különleges.
Különlegesen büszke.
Warren a fejét rázva csukja be mögöttünk az ajtót.
– Úgy érzem, több ezer lépéssel előttem jársz. Jól hallottam, hogy
azt mondtad, rendszeresen beszélsz a médiummal?
– Néha – pontosítok.
– Egy médiummal, aki a távolból dolgozik?
– Pontosan! Távolból, fényképekkel. Azt hiszem, a képek
segítenek a koncentrációban. Nem igazán értem, de valóban
működik.
– És ezért… fizetsz is?
Felkapom a kezem, és a szememet forgatom. Gary ugyanolyan
csokornyakkendőben tűnik fel a folyosón, és azonnal kényelembe
helyezi magát az egyik zacskón, amit épp most dobtam le a padlóra.
Duke előbb köröket ró, majd ő is letelepszik, és úgy néz Garyre,
mintha az utasításait várná.
Egyik kezem a csípőmre teszem, és Warrenre meredek.
– Az állatokkal foglalkozó médium egy bejegyzett foglalkozás.
Nem adókerülő. Ráadásul New York-i, szóval New York államnak
fizet adót. Nagyon szívesen.
– Te bolond vagy – mondja ki az ítéletet Warren, miközben
igyekszik a keze mögé rejteni a mosolyát.
A helyzet az, hogy nem téved nagyot.
– De tetszem – válaszolom mosolyogva.
Mert így van. Warrennek nagyon tetszik az én különleges
bolondságom. Nem tudom miért, de kit érdekel? Én se tudom, miért
tartom szexisnek azokat a buta sajtótájékoztatókat! Néha az
embernek szerencséje van a viszonzott vonzalomban.
A válaszom először meglepi, de csak egy pillanatra, és abban a
pillanatban valami megváltozik. A szexuális feszültség, ami egész
nap, egész héten csak nőtt közöttünk, hirtelen felrobban. Mert
tetszem neki, mert ő tetszik nekem, a többi meg kit érdekel?
Megindul felém. Egy lépés. Még egy. Ujja végigsimít az államon.
Azt várom, hogy megcsókol, de az ajka oldalra vándorol, és a
fülembe súg valamit. A lehelete melegsége, a pillanat intenzitása
minden idegszálamat megfeszíti.
 – Az emeletre.
Oké, akkor egyetértünk.
Egy gyors pillantást vetek rá, miközben felegyenesedik, majd
sarkon fordulok, és úgy szedem a lépcsőfokokat, mintha a következő
orgazmusom múlna rajta.
Az emeleten Warren berángat a hálószobájába. Istenem! Hát
tényleg megtörténik!
Persze tudom, hogy egyszer már megtörtént, de ez már az
ismétlés, ami azt jelenti…
– Jobb voltam, mint elviselhető? – kérdezem, miközben próbálom
leráncigálni róla a pólót.
Nem egyszerű feladat ez a magasságbeli különbség miatt,
lényegében csak azt sikerül elérnem, hogy majdnem megfullad.
– Hogy mi? – kérdezi, miután kiszabadította magát a pólója
szorításából. A figyelmemet némileg elvonja a csupasz mellkasa, de
kényszerítem magam a koncentrációra. Főleg azért, mert ki kell
kapcsolnom az övét, de mellesleg sikerül a kérdésemet is
elismételnem.
– A szexben. Jobb voltam, mint elviselhető?
– Jobb, mint elviselhető… – ismétli a szavaimat, mintha nem
értené őket. – Ki a fene mondta rád valaha azt, hogy elviselhető?
– Te. Amikor megkérték, hogy legyek az álpartnered, hogy az
anyád ne boronálhasson össze random nőkkel.
Láthatóan még mindig nem érti egészen, miről is beszélgetünk.
– Most inkább ne beszéljünk az anyámról.
– Jogos – értek vele egyet, hiszen már levettem a nadrágját is, és
én sem szívesen beszélnék az anyukájáról.
Warren jól néz ki. Annyira jól, hogy mást sem akarok, csak
megízlelni őt. A száját, a hasát, a… mindenét. Már attól felizgulok,
ha csak elképzelem, ahogy letérdelek elé, és a számba veszem a
férfiasságát. Legszívesebben minden mocskos gondolatomat
kipróbálnám a gyakorlatban is.
Úgyhogy hajrá.
Még mielőtt meggondolnám vagy megkérdőjelezném a tetteimet.
Egész héten, amíg a lánya itt volt, jól nevelt, kötelességtudó,
szemérmes álbarátnő voltam.
 De már nem akarok jó kislány lenni.
Ki akarom élni minden vele kapcsolatos csúnya, mocskos
fantáziámat.
Warren megcsókol, nyelve végigszánt az alsó ajkamon, miközben
lehúzza rólam a felsőt. Ujjai a bőrömbe kapaszkodnak közben,
amitől szinte azonnal lángra lobbanok.
Istenem! Az érintése rohadtul mámorító!
És túlságosan is őrjítő.
Eltolom magamtól, és térde ereszkedem előtte.
– Oké, igen… Jesszus… igen – sziszegi meglepetten.
Egy pillanatot sem vesztegetek, azonnal rácuppanok a péniszére.
Abszolút igazságtalan, hogy amit vele csinálok, attól én vadulok
be. Végighúzom a nyelvem rajta, belefeledkezem a kényeztetésbe.
Abba, hogy most én irányítok, hogy én nézhetem, ahogy hátraveti a
fejét, miközben egyre duzzad az ajkaim között. Abba, ahogy nagyot
nyel, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy a mellkasa megrándul.
Élvezem, hogy élvezi.
A gyönyör minden egyes, kéjes morajlása csak még nedvesebbé
tesz, minden nyöszörgése és szitkozódása, ami kicsúszik a száján,
csak még kétségbeesettebb vágyat gerjeszt.
Azt akarom, hogy bennem legyen.
De még nem.
Előbb azt akarom, hogy elveszítse a fejét.
– Basszus, Audrey… – nyöszörgi, belemarkol a hajamba, és úgy
irányít, hogy még mélyebbre merüljön el bennem.
Tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam, ez a kapcsolat a
legerotikusabb, amit valaha átéltem.
A szempillám alól pislogok fel rá, összeszorítom a szám
körülötte, a kezem a tövére tekeredik, egy ritmusra jár a nyelv, a kéz,
a száj. Warren hátraveti a fejét, hangosan káromkodik. Nincs
kéjesebb érzés, mint az, hogy ilyen hatással vagyok rá. Általában
annyira összeszedett és zárkózott, szinte már arrogáns, de most
egészen más. A combja remeg, kinyitja a szemét, a nevemet sziszegi.
Az egyetlen, aki most önelégült lehet, az én vagyok.
– El fogok menni – sikerül kinyögnie amolyan illedelmes
figyelmeztetés gyanánt, de az udvariaskodáson már rég túl
vagyunk. Ráteszek egy lapáttal, nyelvem szétfeszítve a pénisze alján
siklik, végig, egészen a makkjáig, egy pillanatra sem engedem ki a
karmaim közül.
Utána végtelenül elégedetten hátradőlök. De csak egy pillanatra,
mert eszembe jut, hogy Warren negyvenéves, és nem igazán tudom,
ebben a korban pontosan mennyi pihenőre is van szükség a
következő menet előtt. Talán jobb lett volna, ha az oralitást egy
olyan alkalomra tartogatom, amikor nem sóvárgok ennyire a pénisze
után, amikor nem vágyom arra, hogy addig döngessen, amíg már a
séta puszta említésétől is jajgatok.
– Miért ráncolod a homlokod?
– Nem is – hazudom némileg meglepődve azon, hogy
rajtakapott.
– De igen.
Warren felemel, és megcsókol.
Egyetlen csókja elég ahhoz, hogy elfelejtsem, miért is ráncoltam a
homlokom. Kikapcsolja a melltartómat, és kigombolja a nadrágomat.
A keze a fenekemre kúszik, segít kihámozni magam a farmerből.
Édes istenem! Végem! Lángolok, lucskos vagyok, mindenem sajog,
csak azt akarom, hogy most, azonnal bennem legyen. Az orgazmus
megtagadása egyértelműen nem az én műfajom.
– Annyira szexi vagy! – mondja, és megharapja az alsó ajkamat. –
Egész nap ezen járt az agyad, te kis mocskos rosszaság?
– Kérlek… – rebegem, míg ő a bugyim szélével játszadozik,
ujjbegye épp csak bekukkant az anyag alá.
Ez több mint kínzás.
– Te rosszalkodsz velem.
– Hogy én? – néz rám lelkesen vigyorogva.
A bugyi végre földet ér.
– Igen. Te. Mindig csak ráncolod a homlokod, fel-alá járkálsz, és
csak a munkádra koncentrálsz.
– És ez beindít? – kérdezi kissé hitetlenkedve.
Naná, hogy még sosem látta magát.
– Mmm-hmmm – hümmögöm, mert közben egy ujja már
megtalálta az utat befelé, szóval ez nem a legalkalmasabb pillanat a
vitára.
 – Annyira nedves vagy! – búgja a fülembe, és ettől valahogy
minden sokkal szemérmetlenebb lesz. – Csak nem attól lettél ilyen,
hogy leszoptad a farkam? – Lassan az ágy felé tol, de nem tágít a
fülem mellől. – Attól kívánod ennyire, hogy elnyeltél?
– Mmm-hmmm – rebegem, mert a szavakat túlbecsülik, és
Warren Russo kellőképpen mocskos szája talán elég ahhoz is, hogy
spontán orgazmusom legyen, mielőtt még a férfiasságát magamban
érezhetném.
Már a hátamon fekszem, a lábam széttárva, a plafont bámulom. Ő
fölém mászik, szája a nyakamon, keze a lábam között. Jobban kell ez
a férfi, mint a következő levegővétel. Megmarkolom a haját,
magamra húzom a száját, csípőm az ujjaira emelem, a testem így
könyörög neki.
– Kérlek, Warren… Meghalok érted…
– Itt vagyok – válaszolja, és érzem a számra tapadó ajkain, hogy
mosolyog.
A szemét!
– Azt akarom, hogy bennem legyél – sikerül tisztáznom végre,
mert a szája most már a mellbimbómat ostromolja. Fogaival a
bimbómat ráncigálja, majd körkörös nyelvcsapásokkal támad, én azt
se tudom, hol vagyok. A legtökéletesebb borosta dörzsölődik a
bőrömhöz. Ez maga a mennyország.
– Mondjuk, így? – kérdezi, és két ujját belém csúsztatja, keze
ütemesen mozog, hüvelykujja a csiklómról sem feledkezik meg.
– Nem – rázom meg a fejem kétségbeesetten az egyre kínzóbb
kielégületlenség miatt.
– Nem? Talán hagyjam abba? – húzza ki az ujjait, mire a csípőm
megemelkedik, vakon keresi a kis barátait.
Warren csak néz, közben a szájába veszi a nedves ujjait.
Felnyögök. A pornófilmek hivatalosan is elvesztettek egy
rajongót.
– Warren…
Ez már inkább könyörgés. Igen, könyörgök neki. Szinte már
dühös vagyok, amiért szántszándékkal megtagadja magát tőlem.
– Mondd el, mit akarsz, Audrey! Magyarázd el! Részletesen! –
teszi hozzá egy pimasz vigyor kíséretében.
 A pöcsfej!
Hol kezdjem? Egy tucat erkölcstelen pozitúra fut át az agyamon,
és én mindegyiket akarom. Legyen ő felül. Legyek én felül.
Fordítson hasra, nyomjon az ágyra, és döngessen hátulról. Egyszóval
mindenhogyan.
– A… – nyúlok le, hogy megmarkoljam a merevségét. – …
farkadat akarom… – masszírozom a vaskos, hosszú péniszt,
örömmel megyek bele az incselkedő játékába. – …magamban érezni.
Miután szabadon engedem, megnyalom a szám szélét, és
felnyújtom a karom a fejem fölé. Így nézem, ahogy a tekintete a
mellemre tapad.
– Azt akarom, hogy olyan erővel dugj meg, hogy lobogjanak a
melleim, és még a jövő héten is érezzem a lábam között.
A testem minden porcikája üvölt, izzik a forróságtól, és ég a
vágytól. Ha nem hagyja hamarosan abba ezt a buta játékot, millió
darabra szakít a kétségbeesés.
– Azt akarom, hogy csinálj velem azt, amit csak akarsz. Ahogy
csak akarod. Azt akarom, hogy lásd el a bajom.
Hagyom, hogy a lábam széttáruljon, a tekintete egy pillanatra
lesiklik, majd újra visszatalál.
Végre az éjjeliszekrényhez nyúl.
Hála az égnek!
– Mocskos kislány vagy, Audrey – búgja, és határozottam feltépi
a fogával az óvszeres tasakot. – Már azzal is megőrjítesz, hogy csak
ülsz, és nem csinálsz semmit. Amikor azt hiszed, hogy nem figyelek,
és tekergeted a hajadat, vagy megpróbálsz megetetni egy istenverte
mókust, vagy próbálsz értelmet verni a macskádba. Neked teljesen
elment az eszed.
– És ez tetszik neked – emlékeztetem.
– Istenem, segíts! – ért egyet mosolyogva.
Fölém hajol, megcsókol, ujjai a hajamban cikáznak, csókja egyre
mélyebb, egyre szenvedélyesebb. Elindul lefelé, rátalál a
mellbimbómra, egymás után szívja magába őket, lassan szopogatja.
Lenyomja a csípőjét, hogy érezzem, milyen kemény. Annyira
vágyom rá, igyekszem úgy mozogni, hogy belém csusszanjon, de ő
csak fölöttem mozog, péniszét tökéletesen igazítva dörzsöli a még
mindig érzékeny csiklómat.
– Kérlek… – nyögöm elalélva, mert már nincsenek szavak.
Csak ezután húzódik el, egy pillanatig hallom a zacskó
reccsenését, és már nyomja is magát a bejáratom elé. Elkapja a
combomat, megemel, hogy egy vonalban legyünk. A farka belém
hatol, lassan, centiről centire. Ennek persze örülök, mert bár
leírhatatlanul kívánom, és nedvesebb már nem is lehetnék, azért
még mindig nagy nekem. Ahogy szétfeszít, az maga a mennyország,
mélyről, torokból tör fel a morajlás. A combom a testem felé hajlik, a
csípőm a magasban, csak Warren irányít.
És ez tetszik.
Csúszós, nedves vagyok, nyöszörögve fogadom magamba, ahogy
ki-be jár. Szinte azonnal elélvezek, ami szinte már kínos. A puncim
rászorul, feszül és lüktet, nem irányíthatom. Warren vigyorogva
nagyobb erőre kapcsol, egyre mélyebbre, egyre hevesebben döfi
magát belém.
– Ez egy. Egész héten érezni akartál, igaz? – emlékeztet
gonoszkodva.
Ó, igen. Vagy úgy.
Az orgazmus előtti énem megbízhatatlan.
Még keményebben csinálja, nem áll le, és csak most jut eszembe,
hogy a kielégítetlen Audrey már egyszer kényeztette, ami azt jelenti,
hogy valószínűleg sokáig bírja, és már nem is tudom, hogy az
orgazmus előtti Audrey valójában zseni-e vagy szörnyeteg. Hirtelen
a hüvelykujja is beáll a sorba, megint az az átkozott körkörös
mozdulat. Ó… ó… ó!
A második orgazmus közeledik, valahogy még erősebben, még
élesebben, mint az első. Szeretnék elmenekülni, ez már túl sok, de…
Ó! Ó! Nem, ez lehetetlen, ez túl sok! De kell még, kell, hogy…
– Ne hagyd abba! – lihegem még mindig ugyanabban a
pozícióban.
Nem tehetek mást, hátam ívbe hajlik és elfogadom, amit adhat
nekem.
– Ó, istenem… ne…
 Most már a nevét sikítom. Engem is meglep a saját hangom,
miközben átgázol rajtam a második orgazmus. Még sosem élveztem
el így, kétszer egymás után, a testem sincs felkészülve rá. Nem
tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel, mintha minden egyes sejtem az
ég felé meredezne.
Warren a gyönyörhullámom legvégén engedi el magát. Remeg a
teste, megmarkolja a fenekem, így nem mozdulhatok, miközben
végre megkönnyebbül ő is. Erőt veszek magamon, és nézem az
arckifejezését, miközben újra belém élvez, csak most egy másik
helyen.
Mert ezt én csináltam.
Vagyis mi, de főként én.
– Annyira szép vagy, amikor elmész – vallja be, miközben
átfordít, ő a hátán fekszik, én a mellkasán. – Tudtad?
Ez a pasi meg akar ölni.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Másnap reggel elképesztően kielégültnek érzem magam, azonnal
belevetem magam a munkába. Warren már korán elment egy fontos
megbeszélésre – gondolom. Mármint gondolom, hogy fontos a
megbeszélés. Persze azt is tudom, hogy nagyon sok ostoba államügy
van, ami nem is olyan lényeges, szóval, ki tudja. A lényeg, hogy
korán elment. Ami rendben is van, mert még egyértelműen érzem az
előző éjszakát, és ez nagyon boldoggá tesz. Lényegében búgva
gondolok vissza mindarra, amit művelt velem. A kezével. A
nyelvével. A…
Jól van, most koncentrálnom kell. Nem gondolhatok egész nap
Warrenre és a szexre, miközben dolgoznom kellene. Még véletlenül
elvágok valamit, amit nem kellene. Mondjuk, a vintage selymet.
Vagy az ujjamat.
Sok a tennivaló. Először is, szét kell válogatnom az újonnan
szerzett anyagokat, hogy nekiláthassak a tervezésnek. Közben
figyelnem kell a telefont is, mert Mrs. McGinn hívni fog. Ez egy
óriási lehetőség, és nem szabad elbaltáznom. Ha megkaparintom azt
a labdát, muszáj bevágnom a kapuba.
Háromzacskónyi ruhaneműt cipelek épp, amikor meglátom
Millert, aki virágokat szagolgat, és kinyit egy üdvözlőkártyát.
Milyen bájos! Teljesen elolvadok attól, hogy a mai fiatalokat nem
kötik a szokványos nemi szerepek.
– Óóó – vigyorgok Millerre, és már készítem is a könyörtelen,
kötekedő mondatokat. – Csak nem azért küldte a barátnőd a
virágokat, hogy megdöntse a férfiuralmat?
– Nem – forgatja szemét Miller, aminek én módfelett örülök.
Azt hiszem. Nehéz megmondani.
– A te pasid küldte. Ó, ez nagyon édes!
Elpirulok. Szent ég! Virágok? Ez ígéretes, nem? Mégis mi a baj
velem? Mert annak ellenére, hogy a tegnapi nap csodálatos volt, és
az éjszaka még annál is jobb, úgy érzem, még mindig van esélye
annak, hogy ez nem több mint barátság, megspékelve egy kis
kufircpajtisággal. Meglehet, hogy kapcsolatnak nézem azt, ami
igazából csak kémia és kényelem.
 Hogy lehetek valamiben az egyik nap teljesen biztos, a másikban
pedig szinte semennyire sem? Könnyebb lenne, ha felnőttként
átbeszéltük volna, de ahhoz az kellene, hogy kiadjam magam, és
kérdőre vonjam.
Ami természetesen borzalmas ötlet.
Kerülgetni a témát, amíg magától meg nem oldódik, sokkal
szimpatikusabb. Mert megoldódik, ugye? Ha elég sokáig kitartok,
vagy szakítunk, vagy megkéri a kezem.
Jó, mindegy. Talán ő fogja szóba hozni, mielőtt ez a két eshetőség
bekövetkezne. Én várhatok. Én nem fogom erőltetni, hogy az
érzéseimről beszéljek.
Bármi is ez kettőnk között, biztos, hogy nem hivatalos, ezért
Miller nem használhatja azt a szót, hogy pasim. Ennyi.
– Ő nem a pasim – magyarázom Millernek a lehető
legközömbösebben. – Olyan vagyok, mint egy mostohabarátnő, csak
kisegítem, amíg készen nem áll az örökkön örökkére. Egy pillanat!
Te az én üdvözlőkártyámat olvasod?
– Semmi gáz. Nem írt sikamlós dolgokat – hesseget el Miller,
mintha ez lenne az egyetlen oka annak, amiért nem kellene
elolvasnia a kártyát, amit az én virágommal küldtek. – Nem igazán
szerelmi vallomás, bár lehet, hogy a dőlt betű használata köztetek
valamiféle kinyilatkoztatás. Én végképp nem értem a felnőttek
párválasztási szokásait.
– Add ide! – követelem, és megpróbálom kitépni a kártyát a
kezéből.
Miller vigyorogva tartja a magasba.
– Azt írja – kezd bele, majd a drámai hatás kedvéért elhallgat.
Fogadok, élvezi a hatalmát, na meg azt, hogy legalább tizenöt
centivel magasabb.
– Nem kellene magadnak venned a virágokat – biccenti oldalra a
fejét Miller, majd elgondolkodik. – Mondhatni elragadó. Talán
felhasználom. Ha megöregszem.
Az életem bekaphatja. Ez az, ami elragadó. Elragadónak kellene
lennie? Végül is randizunk. Az biztos, hogy szexelünk. Én
kétségtelenül belezúgtam, de a még kontrollálható mértékben.
Mondjuk úgy, odavagyok érte. Amolyan bármelyik pillanatban vége
lehet szinten. Nem a szívecskék, virágok és elvárások szintjén.
Nem szerettem bele igazán.
Ó, basszus…
Vagy de?
– Ó! És jött egy leveled is. Úgy tűnik, egy New York-i üzletből!
Ha árulni akarják az átalakított ruháidat, fizetésemelést kérek!
Miller átnyújt egy köteg levelet, aminek a tetején egy sima, fehér
borítékról a világ legördögibb feladó címe virít. Megsemmisülve
bámulom a levelet. Ez nem egy ruhabolt. Ez… az a bolt. Az, amelyik
nagyon rossz érzéseket kelt bennem, ha eszembe jut. Betömöm a
levelet a táskámba. Majd később előveszem. Vagy soha.
Igen, tudom, hogy ez nagyon felnőttesen hangzott, de ti
lepődnétek meg a legjobban, ha tudnátok, hány probléma oldódik
meg csupán attól, ha elég ideig nem foglalkozunk vele.
– Hoztam pár új dolgot – jelentem be Millernek, csak hogy
eltereljem a gondolataimat a Warren iránti bonyolult érzelmeimről,
és azzal a bizonyos levéllel kapcsolatos, kevésbé komplikált, de
annál kétségbeejtőbb érzéseimről.
A zacskókat a munkaasztalra állítom, és megmutatom Millernek
a ruhákat, amiket a hétvégén szereztem a garázsvásár nulladik
napján. Leesik az álla, amikor felvillantok egy-két darabot. És ez így
van jól. Ez a fogás egy vintage nirvána.
– Ez hihetetlen! – lelkendezik Miller szinte már olyan átéléssel,
ami ellensúlyozza a korábbi kíváncsiskodását.
– Igen. És szereztem egy új ügyfelet is. Warren egyik barátja azt
szeretné, ha átalakítanám az anyja régi ruháit valami új, hordható
csodává. És a lánya azt szeretné, hogy csináljak a nagyanyja
menyasszonyi ruhájából egy tökéletes viseletet az ő nagy napjára.
– Ejha! Egy vintage menyasszonyi ruha-átalakítás? Az komoly!
– Tudom, tudom. És most azt fogod mondani, hogy úgysem
tudok megbirkózni vele…
– Ööö… nem? – vág közbe Miller. – Nem dolgoznék neked, ha
nem gondolnám, hogy elég jó lennél.
– Szerinted elég jó vagyok? – nevetem el magam, de csak félig
viccből. – Ez aztán a bók, Miller!
 – Azért ne szálljon a fejedbe – figyelmeztet. – Akkor megmutatod
a terveket, vagy mi lesz?
Előhalászom a skicceket, amiket már elkezdtem, és Miller ötletei
nyomán átrajzolom őket. Eljátszunk az anyagokkal, és kipróbáljuk a
szöveteket. Nem akarom tömjénezni, de ennek a kölyöknek nagyon
jó szeme van. Mrs. McGinn hívása is befut, megbeszéljük, hogy a
következő héten bejön a boltba.
Már-már lebegek a boldogságtól.
Egészen addig, amíg a rúzsomért be nem nyúlok a táskámba, és
meg nem látom azt a levelet.
Nem.
A táskám nem elég hatásos száműzetés.
Kiviszem a sikátorban álló szemeteshez, és darabokra tépem.
Mindezt becsukott szemmel, hogy a szégyenem egyetlen szavát se
lássam.
De hiába sétálok el, az emléke követ, csak hogy sose felejthessem
el: nem számít, mennyi mindent megváltoztattam, vagy milyen jól
mennek a dolgaim, attól még én én maradok.
Egy lány, akivel Warren Russónak sosem lenne szabad kezdenie.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
– Beatrice, könyörgöm! Vészhelyzet van!
A vonal másik végén Beatrice morog valamit arról, hogy az
univerzum figyelmeztette, ne vállalja az első ülést. Félek, hogy
leteszi, de végül a sóhajtása jelzi, hogy még itt van.
– Most miről van szó? Pillanatnyilag nem is érzékelek állati
energiát. Mi történt?
– A munkahelyemről hívom. Mára végeztem, de itt vagyok, ahol
dolgozom. Arról a helyről, ahol a pénzt keresem.
– És ez a vészhelyzet?
– Igen – válaszolom. – Méghozzá óriási. Gary… nos…
Beharapom a szám. Tényleg nem tudom, miért tárcsáztam
Beatrice számát, de valami azt súgta, hogy amint Miller kilépett az
ajtón, hívjam fel. Igazából ez az ő hibája. Amióta kiejtette a száján azt
a megjegyzést a döntésképtelenségemmel kapcsolatban, egyszerűen
nem tudom kiverni a fejemből. Még az is kihozott a sodromból, hogy
korábban belül kissé összeomlottam amiatt, hogy feltettem a kérdést,
ki is vagyok én Warrennek.
Döntésképtelen vagyok.
Mindent megkérdőjelezek.
Én vagyok a legrosszabb.
Mit számít ez, ha csak egy álkapcsolattal szórakoztatjuk
magunkat? Igazán nem számíthatok másra. De akkor miért
vesztegetek rá akár egyetlen agysejtet is?
– Mi van Garyvel, drágám? Ugye tudja, hogy más klienseim is
vannak?
Igyekszem nem sóhajtani.
– Tényleg?
– Nem épp most, de általánosságban igen. És lenne más dolgom
is. Szóval, mi a gond Garyvel?
A helyzet az, hogy amióta leváltottam a száraztápot, Gary
remekül van. Ha Warren a környéken van, egy igazi sármőr. És ha
nem abban a szobában vagyok, amelyikben Warren, addig piszkál,
amíg nem megyek utána, csak hogy egy helyiségben legyünk
Warrennel. Nem is kell beszélgetnünk. Bethanyt is imádta. A kis
szörnyeteg egyenesen az ölébe ült, és úgy dorombolt neki, mintha ő
lenne a legédesebb lény a világon. Mindez amiatt, mert nedves tápot
kap. Gondolom.
– Én…
– Jaj, ne! – szakít félbe Beatrice. – Nem is a macskáról van szó,
igaz? Hanem magáról. Drágám, ugye tudja, hogy én az állatok
birodalmára specializálódtam?
– De ismer engem! – tiltakozom. – Tudta, hogy döntésképtelen
vagyok! Most pedig tudnom kell, hogy amiről azt gondolom, hogy
megtörténik, az valóban megtörténik-e, vagy csak a fejemben létezik
az egész! És ha nem csak a fejemben létezik, én akkor sem vagyok
hozzá való. Azonnal szakít, ha megismeri a múltamat. Már ha együtt
lennénk. És…
– Én csak azért említettem meg magát, mert Gary is megemlítette
– tisztázza Beatrice. – Megmondtam, felhagytam az emberekkel. Túl
zűrös, és egyébként se számítana, hogy mit mondok.
– De igen! Esküszöm! Én nem vagyok zűrös! Én tiszta vagyok…
Beatrice felhorkant.
– A válasz ott van magában, kedvesem. Csak meg kell hallania
magát. Most mennem kell. Hív egy nő a nyulával kapcsolatban.
Tátá!
És ennyi.
Tényleg le Óz, a nagy varázslózott? Magamba motyogok a bennem
rejlő erőről a villáig vezető úton.
Jó, a biztonság kedvéért még a tornacipőm sarkát is összeütöttem.
Talán Beatrice Glinda, a Déli Jó Boszorkány. Az ember sose
tudhatja.
A kudarcaim még mindig mázsás súlyként nehezednek a
gondolataimra. Azt hiszem, okosabb is lehettem volna annál, mint
hogy egy médiumhoz fordulok. De annyira felzaklatott az a levél
New Yorkból! És a virágok. Mi a fenét jelentenek a virágok? Lehet
baráti gesztus, igen, de nem akkor, ha a címzettel közben szexelsz is!
Ez alapszabály, de ha más nem, hát a józan ész is így diktálja.
Warren azt szeretné, ha… igazi lenne?
Talán.
Amíg meg nem tudja az igazságot.
 Basszus!
Ki kell szabadulnom ebből. Nem akarok Warren problémájává
válni. Távol kell tartanom magamat tőle. Esetleg a szexet is
mérsékelhetném.
Egyenesen a fürdőszobámba megyek. A lehető legforróbb
zuhanyra van szükségem. Vagyis nem. A leghidegebbre. Végig kell
vennem a tényeket. Hideg fejjel.
Csakhogy Warren ott van. Hát persze.
Átkozott legyek, ha nem néz ki jól még ebben a régi
mackónadrágban is, ami egy kicsit lelóg a csípőjére, és amitől egy
lány túl sokat képzeleg arról, ami alatta van. Milyen pompás egy
férfi! Ki engedte meg neki, hogy ennyire dögös legyen? Most
komolyan…
– Nocsak, nocsak! – mondja, ahogy közelít felém. – Ki jött végre
haza?
A mackónadrág fölött egy flanelköntöst visel. Egy öreg, viseltes
flanelköntöst, ami a világ legkiábrándítóbb ruhadarabja – kellene,
hogy legyen, de még ez is képes megvadítani. Mintha valamiféle
flanelköntös-fétisem lenne, persze csak ha Warren testére simul. A
köntös eleje nyitva, póló nincs rajta, és a nedves hajtincseiből ítélve
most léphetett ki a zuhany alól.
Muszáj visszavennem. Most azonnal befejezem.
Koncentrálj a vízvezetékre. Koncentrálj…
A szája.
Ahogy leereszti a fejét hozzám, miközben az ujjával megemeli az
államat.
Ahogy megcsókol, mintha új életet lehelne belém.
Ahogy a nyelvünk összeér.
Nem én tehetek róla, hogy egyetlen csókja minden
jószándékomat azonnal elfeledteti!
Egy lányt nem lehet felelősségre vonni semmiért, amit egy ilyen
csók után csinál.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Meg tudnám szokni ezt. A rendszeres szexet. Vagy pontosabban,
rendszeres szexet azzal, aki sokkal jobban törődik az én
orgazmusommal, mint a sajátjával. Biztos, hogy mindez jó hatással
van a kreativitásomra, mert az ötleteim gyorsabban jönnek, mint
ahogy meg tudom varrni őket.
Vagy csak egy nimfomán vagyok, aki képes a számára
megfelelően igazolni a dolgokat. Nehéz megmondani.
Akárhogy is, hozzá tudnék szokni.
Nem arról van szó, hogy élvezetes az együttlét. Ez annál több.
Ez az álkapcsolat nagyon is igazinak tűnik.
Rendezem a virágokat, amiket tegnap küldött Warren. Még
mindig olyan frissnek tűnnek, mint amikor megérkeztek. Ez
megmosolyogtat. Mintha egy csipetnyi varázslatot szórtak volna
rájuk. Vagy csak a kormányzó megengedheti magának a legfrissebb
virágot is.
– Ne aggódj, főnök – mondja Miller a konyhából kifelé jövet,
kezében egy bögre kávéval. – Valaki időben ideért. És ez a valaki
nem te voltál, de semmi gond.
Úgy megugrom, hogy majdnem a lábamra ejtem a metszőollót.
– Miller! – csattanok fel. – Mi a fenét keresel te itt? Tíz óra van, és
majdnem a szívrohamot hoztad rám!
– A tanári kar ülésezik – vonja meg a vállát. – Nincs tanítás.
Egyébként nagy hírem van, és tudtam, hogy hallani akarnád.
– Ha meghalok, nem lesz kinek elmondanod, szóval legközelebb
inkább ne ijessz rám.
– Pff. Még szerencse, hogy itt vagyok. Estelle felhívott, szeretne
ma beugrani. megmondtam neki, hogy örömmel látod.
– Ki az az Estelle?
– Mrs. McGinn.
– Te a keresztnevén szólítod Mrs. McGinnt? – emelem a magasba
a szemöldököm, mert nem igazán hiszek neki.
Hogy miért nem, azt nem tudom. Ez a kölyök bárkit az ujja köré
csavar.
– Ő ragaszkodott hozzá alig pár percnyi csevegés után.
 – Pár perc?
Mi a fene? Ennek a tininek több… egy pillanat.
– Hogy ma? Miller! Ez egyáltalán nem jó hír! Még nem tudok
mutatni neki semmit sem!
Szétfeszítem az ujjaimat, mint egy riadt macska, és
kétségbeesetten pislogok körbe, mintha az bármiben is segíthetne.
– Mi vagyok én? Talán egy újonc? – vágja rá Miller, akit
egyáltalán nem hat meg a kirohanásom. – Ezt természetesen
elmagyaráztam neki. Azért jön, hogy beadja az anyja menyasszonyi
ruháját, hogy megnézhesd, mielőtt Gabbyvel találkoznál. Aki
tizenkettedikén jön.
Gondolom Gabby Mrs. McGinn lánya, de nem fogok rákérdezni,
mert nem akarom beismerni, hogy nem jegyeztem meg a nevét, és
egész héten csak Mrs. McGinn lányaként gondoltam rá.
– Jól van, oké – fújtatok egyet, és igyekszem összeszedni magam.
– Hánykor? És a jövőben a helyedben nem nevezném jó hírnek azt,
ha csak úgy meglepsz dolgokkal.
– Kettőkor. És nem ez volt a jó hír, hanem az, hogy a tanárom le
van nyűgözve a fejlődésemről szóló jelentéstől, amit te írtál.
Egy pillanat. Mi van? Milyen tanár? Milyen fejlődési jelentés?
Remélem nem hallucinálok, mert arra most nagyon nincs időm!
– Te meg miről beszélsz? – tisztelem meg a második legjobb
szemmeresztésemmel.
Egy ideje már dolgozom a bámulási technikámon, és azt hiszem,
máris sokkal hatásosabb.
– A fejlődési jelentésről, amit te írtál a gyakornoki
tevékenységről, amit nálad végzek – világosít fel Miller. – A tanárom
szerint a portfólióm a legjobb, amit valaha látott, és alig várja, hogy
beszéljen veled, és megkapja a fejlődésem áttekintő elemzését még
ebben a szemeszterben.
A szemébe nézek. Keresztbe fonom a karomat.
– Miféle gyakornokság?
– Nyilvánvalóan ez.
– Én sosem alkalmaztalak gyakornoknak.
– Nos, az iskolám szerint igen, szóval…
 – Mégis mi történik most? – ezt inkább magamtól kérdezem, de
Miller válaszol.
– Ne is aggódj emiatt – vonja meg a vállát, és legyint egyet. –
Hónapokkal ezelőtt meghamisítottam az aláírásodat. Ennyire jó
gyakornok vagyok. Minden el van intézve.
Jó hosszan bámulom Millert. Ez valami új szintje az őrületnek. De
lehet, hogy nem is őrült, hanem csak egy ördögi géniusz! Mégis ki
más találna ki egy gyakornoki programot? Ráadásul úgy, hogy még
talál is hozzá egy teljesen tudatlan cinkostársat?
Ez utóbbi én lennék.
Hah…
Habár…
Talán pont erre a vakmerőségre van szükségem.
– Te az egész idő alatt titkon gyakornokoskodtál? – fakadok ki
végül.
Miller felnevet.
– Nem volt titok. A tanárom tudott róla.
Megrázom a fejem.
– A titkok nem így működnek. Ha van három ember, amiből
kettő tudja a dolgot és a harmadik nem, az titok marad.
– Ember, amiből kettő – motyogja Miller. – Még jó, hogy ez nem
egy nyelvtani gyakornokság.
Újra rábámulok. A lehető legjobban.
Miller felsóhajt.
– Nem rúghatsz ki egy fizetés nélküli gyakornokságból. Akkor
megbuknék a gimiben. Csak mondj szép dolgokat rólam, ha felhív a
nő – majd kezembe nyom egy papírlapot. – Felvázoltam pár témát.
Ez hihetetlen.
Végigfutom a lapot.
– „A legtehetségesebb gyakornok, akivel valaha dolgoztam” –
olvasom fel hangosan.
– Nem hazugság – vágja közbe Miller szerénytelenül.
– De rajtad kívül nem is volt más gyakornokom.
– Attól még nem hazugság. Ne hárpiáskodj!
Az előkészített témák végére érek, és a következő oldalra
lapozok. Ez egy ajánlólevél a Fashion Institute of Technologynak,
amit én írtam. A szemöldököm szinte leugrik a fejemről.
– Inkább te írtad volna meg? – szegezi nekem a kérdést Miller. –
Hiszen már kiderült, hogy a nyelvtan nem az erősséged.
– Hogy mondod?
– Jó gyakornokhoz illően megcsináltam neked, csak alá kell
írnod.
– Ehhez már nem akarod meghamisítani az aláírásomat? –
pufogok.
– Akarhatnám, de jobbnak láttam, ha te is tudod, milyen szép
levelet írtál. Nagyon sok időt fektettél bele.
– Ennek semmi értelme. És nem, inkább tartsd meg a leveledet.
Majd én megírom a magamét.
– De…
– Csak szólj, hogy mikorra kell, Miller – azzal elhessegetem. –
Menj, gyakornokoskodj valamit.
– Rendben. De ajánlom, hogy jobb legyen annál, amit már
megírtál – motyogja teljesen rezignált arccal.
Uh… hagyjuk.
A levelet bámulom, amit Miller magának fogalmazott. Valaha én
is olyan voltam, mint ő, amitől máris nagyon öregnek érzem magam.
Agresszív, magabiztos, nagy álmokkal és kevés félelemmel. Bármit
is akar a jövőben, biztos vagyok benne, hogy megszerzi. Ő sose
hagyná, hogy egy megtört szív az útjába álljon. Miller sose engedné,
hogy valaki más megkérdőjelezze az önbizalmát, és az
eltökéltségét… döntésképtelenségbe fordítsa.
Az ő szabályai szerint kellene játszanom.
Jaj, nem! Ez nem lehet igaz! Elegem van ezekből a
sporthasonlatokból!
Miller a postával a kezében tér vissza, én pedig kiszúrok egy
újabb istenverte levelet a pakk tetején, amin most már az áll, sürgős.
A feladó ugyanaz az ördögi cím. Azt mondom Millernek, hogy csak
valami szemét, és kidobhatja a kukába. Ezután erőt veszek
magamon és nekiállok Mrs. McGinn ruháinak, hátha mutathatok
neki valamit, mire megérkezik. Elhatároztam, hogy semmi sem
zavarhat meg. Elhatároztam, hogy ilyen leszek, mint Miller.
 Mire Mrs. McGinn megérkezik, már majdnem befejeztem egy
harmincas évekbeli vintage tweedzakó átalakítását. Leszedtem a régi
gombokat és a paszományt, rövidebbre vettem pár centivel, és
teljesen átalakítottam a nyakrészt. Természetesen a Chanel ihletett.
Mrs. McGinn-nek bele kell bújnia, hogy elvégezhessem az utolsó
simításokat, de tökéletesen elégedett vagyok azzal, ahogy kinéz.
Amikor Mrs. McGinn meglátja, rögtön látom, hogy betaláltam.
– Ezt alig egy hét alatt csinálta? – kérdezi Estelle elkerekedett
szemmel, a könnyeivel küszködve. – Ez káprázatos! Maga egy
mágus! – simít végig az anyagon, míg a másik kezét a szája elé kapja.
– Kérem, vegye fel – biztatom széles mosollyal az arcomon, mert
már most nagyon büszke vagyok erre a darabra.
Mindig megtiszteltetés, ha egy régi ruhával dolgozhatok, de az
egy egészen más szint, amikor ismeri az ember a történetet is, és ha a
munkájával annak ment meg egy darabot a személyes múltjából, aki
hordani fogja.
Miller bevezeti Mrs. McGinnt a próbafülkébe, és mikor visszajön,
önelégült, de mégis tiszteletteljes kifejezés ül ki az arcára.
– Tudod, én pont ezért akartam nálad gyakornokoskodni – vall
színt. – Tehetséges vagy, Audrey Gibson. Van valamid, amit nem
lehet megtanulni, egy ösztön, hogy meglásd a lehetőséget ott, ahol
más nem. Ismered az anyagokat, és ismered az embereket is.
– Fogd be! Az emberismeretem maximum elégséges. Te most
csak meg akarsz puhítani, mert szükséged van az ajánlólevelemre.
– Nem – rázza meg a fejét Miller. – Én most tejes őszinteséggel
bókoltam neked.
Á! Végre!
– Teljes – vigyorgok, mint egy vadalma.
– Ez egy belsős vicc.
Ó. Értem. Mármint…
– A belső viccek nem így működnek. Ha van két ember, és csak
az egyik érti a viccet, akkor az egész mit sem ér.
Hah.
– Ne légy öreg! – mondja Miller. – És tanuld meg elfogadni a
bókokat.
 Vajon van abban igazság, amit Miller mond? A divat az egyetlen,
amit mindig is szerettem, de azt sose tudtam, hogy ő is szeret-e
engem, hogy sikeres lehet-e a kis boltom. És hogy őszinte legyek,
még most sem tudom.
Azt viszont igen, hogy amikor Mrs. McGinn kijön a
próbafülkéből, a boldogság könnyei folynak az arcán, és alig várja,
hogy lássa a többit, legalább egy dolgot jól csináltam.
És talán Millernek igaza van.
Talán tudok ezt-azt a ruhákról… és az emberekről.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Egy egész héten át dolgoztam, de végül összeállt a minikollekció
Mrs. McGinn-nek. Teljesen kimerültem. Még a csontjaim is
elfáradtak. Az ujjaimon apró tűszúrásnyomok éktelenkednek, főleg
az egyik ruha flitteres öve miatt, amit kézzel kellett megcsinálnom.
Viszont megérte, már csak azért is, hogy láthattam az arcát, amikor
felpróbálta. Úgy simult rá, mint egy kesztyű, és úgy döntött, ezt
fogja felvenni a lánya, Gabby esküvőjére. Azt mondta, olyan lesz,
mintha az anyja szelleme is ott lenne velük Gabby nagy napján.
Mostanra már megszoktam, hogy Mrs. McGinn, vagyis Estelle –
mert ragaszkodik ahhoz, hogy tegezzem – elsírja magát a
boltomban, viszont akkor én is vele pityeregtem. Azt mondta,
beajánl a barátainál is, ami egészen hihetetlen.
Hogy jutottam el idáig?
Tudom, hogy egyedül csináltam. A kezem munkájával, és azzal,
hogy hittem magamban. Tudom, hogy a végeredmény magáért
beszél, de Warrennek is volt szerepe abban, hogy beinduljon az
üzlet. Először is az anyja talált rám, és igen, felvette az egyik
ruhámat egy jótékonysági eseményre cserébe, hogy elmentem a
fiával egy vakrandira. De hát mindenki elkezdi valahol, nem? És
végül nem is volt olyan nehéz.
Azután Warren volt az, aki bemutatott Estelle-nek, pedig nem lett
volna muszáj. Nem kellett volna egy egész napot elfecsérelnie arra,
hogy elvigyen a garázsvásárra, és kezeskedjen a munkámért, hogy új
ügyfelem lehessen.
Az ötlet, hogy törődik velem és hisz bennem, egyszerre ösztönző
és felkavaró. Talán már nem is csak álbarátnő vagyok. Talán
előléptem a kényelmes barátnői státuszba. De vajon megtenné
mindezt egy kényelmes barátnőért?
És akkor ott van a szex.
Nem véletlenül olyan jó, amilyen.
És a remek szexet sosem szabad készpénznek venni. Mondja ezt
egy olyan lány, akinek eddig bőven kijutott az elviselhetetlen
szexből.
 Minden éjjel – és néha reggel is – a lepedőhöz vagy egymáshoz
tapadva végezzük.
És már elnézést, de ez a sok kufirc tényleg összezavarja a fejem.
Sokkal egyszerűbb lenne megtudni, mit is művelünk, ha a)
megkérdezném, vagy b) nem lenne olyan tökéletes pókerarca.
Komolyan, Warrent képtelenség megfejteni. Ez biztosan jól jön neki
a politikában, és mindenképpen nagyon dögös egy sajtótájékoztatón,
de a való életben? Ettől borzasztóan bonyolult lesz minden.
Ki tudja? Lehet, hogy a csodás szexet is csak a szavazatom
megszerzéséért csinálja. Persze abban biztos vagyok, hogy mással
nem fekszik le. Úgy tűnik, ez az erotikus kampányfogás csakis
nekem jár.
Bár, ha belegondolok, ez annál sokkal több.
Mert… különleges.
Uh… legszívesebben felpofoznám magam, amiért ilyen balfácán
vagyok.
Csak hát… amikor Warrennel vagyok, sokkal jobb embernek
érzem magam. Mintha a legjobb verzióm lennék. Szép, tettre kész,
sőt, erős. Mintha a lábaim előtt heverne az egész világ.
Természetesen tudom, hogy nélküle is ilyen vagyok. Nem kell
ahhoz, hogy magabiztos legyek, és ahhoz sem, hogy boldogabb
legyek, mint egyébként.
Sóhajtok egyet. Teljesen odavagyok. Mint a gimiben, amikor meg
voltam győződve arról, hogy egy bizonyos sorozatszínésszel össze
fogunk házasodni, függetlenül attól, hogy még sohasem
találkoztunk. Egyszerűen felfújom a dolgot valami sokkal
komolyabbá, mint ami.
És miért nem tudok leállni?
Igyekszem elhessegetni ezeket a gondolatokat, miközben Warren
villája felé sétálok. A kormányzó villájához. De annyira
befészkelődtek, annyira próbálok rendet rakni odabent, hogy nem is
létezik a külvilág, amíg be nem lépek az ajtón.
Ahol hatalmas vigyor ül ki az arcomra.
Duke a bejáratnál ül, farka büszkén csapkodja a padlót, szájában
egyetlen szál pink rózsát tart.
– Reméltem, hogy együtt vacsorázunk.
 Warren mély hangja felé fordulok, és talán bele is olvadtam a
padlóba a látványától. Öltönyben van, és úgy fest, mintha az lenne a
célja, hogy életem összes álmát valóra váltsa.
– Gondolom, ez az enyém – veszem el a rózsát Duke-tól, még
mindig lehetetlenül mosolyogva.
– Foglaltam asztalt.
Édes istenem! Virág és vacsora? És ezt mind ő tervezte el? A
tervezés a legszexisebb dolog a világon!
Nem is lehetne letagadni.
Ez egy randevú.
Egy igazi, őszinte, nem-is-kérdés-randevú.
– És mielőtt megkérdeznéd, igen, van desszertjük – teszi hozzá. –
Ellenőriztem.
Töröljük azt, amit az imént mondtam arról, hogy a tervezés a
legszexisebb dolog a világon. Mert ez az. Ez a legszexisebb.
Ellenőrizte, van-e desszert.
Miattam.
– Miért nem öltözöl át? – kérdezi, majd hozzám lép, és
megcsókol. De csak röviden, majd elvigyorodik, és belecsíp a
hátsómba. – De szedd a lábad!
Jó, nem mindig olyan nehéz eligazodni rajta.
Nem kevés akaraterő kell ahhoz, hogy ne markoljam meg a
fenekét válaszul, és az egész randit elnapolva be ne zárkózzak vele a
hálóba. A vacsorát házhoz is hozhatják. Fel akarom falni ezt a férfit.
Viszont megemlítette a desszertet.
Felfutok a szobámba, ahol még két tucat pink rózsa csücsül egy
vázában a komódon. Láthatóan még Gary is le van nyűgözve.
Jó, most alszik, és nem is törődik velem, de én tudom, hogy le van
nyűgözve.
Lezuhanyozom. A gyomromban ugyanaz az érzés, mint a tanítás
első napján, vagy egy hosszú nyaralás előtti éjszakán. Bekenem
magam testápolóval, ami már önmagában is egy teljesítmény, majd
megszárítom a hajam. Általában nem használok hajszárítót, de egy
igazi randi megkívánja, hogy megadjam a módját.
Tiszta fehérnemű, és már fel is húzhatom az egyik művemet.
Egyszerű darab, hullámzó kaftán-miniruha, amit egy tönkrement
Valentino báli ruha darabjaiból raktam össze. A selyem gyönyörű, a
minta ugyanolyan színű, mint a rózsáim egy kis mentazölddel és
lilával megspékelve. Az ujja jó pár centivel a csuklóm fölött
végződik, az alja pedig épp olyan hosszú, hogy ne legyen merész.
El akartam adni, de valamiért mégis ragaszkodtam hozzá. Talán a
végzetem vett rá.
A sminkem halvány nude rózsaszín rúzzsal, a szemem
hangsúlyos: drámai szemkihúzás és egy jókora adag a kedvenc
szemhéjfestékemből.
Jól nézek ki.
Nem. Istenien nézek ki!
Ez a divat ereje. A hangulatváltozás ereje. A magabiztosság ereje.
Mert ebben a ruhában már nem merül fel bennem a kérdés, hogy
megérdemlem-e Warrent. Vagy csak egy röpke pillanatra.
De a maradék időben egy határozott, randira kész boszorkány
vagyok.

Egy olyan elegáns steakhouse-ba megyünk vacsorázni, ami a

nevének a konkrét címét választotta. 677 Prime. A berendezés
szeszélyes és romantikus, az étlap pedig még annál is jobb.
Már lopva megnéztem a desszerteket is. Egy olyan étterem, ahol
egy kosár fánkot is lehet kérni, nálam biztos befutó.
De először előételt rendelünk. Warren jégsalátát kér
dreszszinggel, én epres kecskesajtsalátát. Mert menő. Warren főétele
hátszínből készült steak, az enyém sügér valamilyen chilis-lime-os
szószban, ami annyira finom, hogy legszívesebben körbenyalnám a
tányért. Persze nem teszem meg, de nem sok híja volt. Főként azért,
mert életem legtökéletesebb krumplipüréje elvonta a figyelmemet.
Nem is így nevezik, hanem tripla vajas burgonyapürének. Egy
biztos: majdnem megkértem a pincért, hogy vegyen feleségül.
És végül itt vannak a korábban említett fánkok. Fahéjjal
megszórva, mártogatósokkal tálalva. Csokoládé-, karamell-, és mivel
ez az étterem nem viccel, szederszósszal.
 Meghaltam, és a mennybe kerültem.
Így igaz. Ez a fánk olyan, mint egy hamisítatlan hazafutás.
Épp a harmadikat eszem, amikor Warren elneveti magát, nekem
pedig sikerül elszakítani a tekintetem a szószokról.
– Mi az? – kérdezem nyelés közben, hogy mégse legyen tele a
szám fahéjas-cukros fánkkal.
– Csak értékelem a lelkesedésed.
– Nos, én pedig értékelem, hogy rendeltél egy csokoládétortát, és
még egy falatot se ettél belőle.
Mert ez lesz az én hazavivős desszertem, amitől Warren csak még
szexisebb. Most komolyan. Hogy létezhet ilyen pasi?
– Szeretem a magabiztosságodat és az énképedet – mondja, én
pedig zavartan hátrafordulok. Hogy magabiztos? Én? – Van
sütnivalód.
– Igen, nos… – simogatom a vizespoharam szélét zavaromban. –
Nem biztos, hogy Gary terapeutája egyetértene veled.
Warren csillogó szemmel kacag.
– Az állatokkal foglalkozó médiumra gondolsz?
– Igen.
– Kérlek, avass be – hajol előrébb, mintha tényleg érdekelnék a
részletek.
– Úgy gondolja, döntésképtelen vagyok – avatom be halkan
pufogva. – És Gary emiatt rosszalkodik.
– Rosszalkodik? Mármint, hogy macskás dolgokat csinál?
Bólintok, és betolok még egy darabka fánkot a számba.
– Hm… Azt hiszem, ki kell mondanom a nyilvánvalót.
– Kérlek – vonom meg a vállam mindenre felkészülten.
– A médium semmit sem tud rólad.
– Hm…
Azt hiszem, kedves dolog azt mondani, hogy a médium egy
átverés. Nem is számítottam tőle másra.
– Te sosem hezitálsz. Mindig azt mondod, amit gondolsz.
Á, dehogy is! Még az esetek felében sem.
– De csak azért, mert nincs szűrőm.
Csak azért nem jön ki minden egyes buta gondolat a számom,
mert egyszerűen nincs elég idő, és persze a túlélési ösztöneim is jók.
Warren megrázza a fejét.
– Láttalak dolgozni. Nem vacillálsz. Volt egy akcióterved a
garázsvásárra. A boltodban egy percre se állsz meg, ezt is
tanúsíthatom. Ha valamit a fejedbe veszel, megállíthatatlan vagy.
– Pfff – legyintek lemondóan. – Én már csak így működöm.
– Épp erről beszélek.
Beharapom a szám. Warren nem érti, én pedig nem tudom, hogy
értethetném meg vele anélkül, hogy a kelleténél többet felfednék
előtte.
– Nem érdekes – azzal csippentek még egy kis fánkot. – Ahogy
mondtad, ő csak egy médium, aki állatokkal foglalkozik. Én csak
néha… néha azon tűnődöm, hogy elég jó lehetek-e valaha.
Ez félreérthető. Azt fogja hinni, hogy a munkámról beszélek, és
persze igazi is, hogy milliószor éreztem már így. Imposztor
szindróma, te csalfa.
De hogy valójában mire gondoltam, azt nem tudhatja.
Kettőnkre.
Ott lebegnek közöttünk a szavak. Érzem, hogy engem néz,
tekintete átható, nehéz. Hátradől, megdörzsöli az állát, és sokkal
lágyabb, halkabb hangon folytatja.
– Amikor belevágtam a politikába, senki se hitte, hogy képes
vagyok rá. Az emberek azt mondták, nem vagyok elég kellemes
alkat. Még a saját anyám is azt mondta, túl hűvös vagyok. És
finoman fogalmazott.
– Te nem vagy hűvös – nézek egyenesen a szemébe.
Mármint igen, amióta felfigyeltem rá, Warrenben mindig megvolt
az a nem hülyéskedünk attitűd. Kissé zárkózott, és eléggé kimért.
Nem az a fajta férfi, aki puccos frázisokra vesztegetné az idejét, de
egyébként megértem. Ha az ember nem hajlandó egy kissé
mélyebbre ásni, talán valóban úgy tűnhet a felszínen, hogy hűvös
személyiség.
– Annyi tanácsadó mondta, mit kellene tennem ahhoz, hogy jobb
imázsom legyen. Elővették volna a családomat is, de azt nem tudták,
hogy a házasságom épp szétesőben volt, és hogy semmi pénzért nem
tenném ki Bethanyt a nyilvánosság elé csak azért, hogy jobb legyen a
sajtóm. Úgy döntöttem, inkább arra koncentrálok, amiben jó vagyok.
A szabályozásban és abban, hogy végigviszem a dolgokat. A többi
kit érdekel? Lesz, ami lesz, vagy megszavaznak így, vagy nem.
– Nos, igen… Ez eléggé bejött, korm’zó.
– Te elég jó vagy, Audrey – mondja kedvesen.
Most már nemcsak pirulok, az egész testem lángra gyúlt.
Könnyen elterelhetném a témát valami másra, valami egyszerűbbre,
de nem akarom. Át akarom élni ezt a pillanatot vele, akár örökre.
Őszinte, rémisztő, de közben végtelenül… biztonságban érzem
magam.
– Sosem érzem úgy, hogy megfelelő lennék – fogok bele. –
Mintha más lányok mindig tudnák, mit kell mondani, hogy kell
viselkedni, csak én nem. Mindig úgy éreztem, hogy nem tartozom
sehová. Ezért vagyok a legtöbbször egyedül, hacsak valaki nem
erőszakolja ki, hogy a barátja legyek. Mint mondjuk, Miller.
A bizarr, tökös fiúra gondolva elnevetem magam. Egyik nap
megírtam az ajánlólevelét. A szívemet is beleadtam. Nyelvtan ide
vagy oda, legalább igazat mondtam, ami nem más, hogy ez a kölyök
sikeres lesz, és örülniük kellene, hogy náluk tanul.
– Egyedül a tömegben – mondja Warren. – Korán megtanultam,
hogy az embernek nagyon meg kell válogatnia, kire támaszkodhat.
Hogy jobb magunkra hagyatkozni, mint csalódni valaki másban.
Pontosan. Pontosan így éreztem mindig is! Mintha mindenki
másnak lenne biztonsági hálója, csak nekem nem. Mintha senki se
látna igazán. Ez egyben éles emlékeztető arra, hogy Warrennek se
engedtem, hogy lásson mindent, és hogy én vagyok az utolsó, aki
alkalmas lehet a biztonsági hálója szerepére.
– Amikor megházasodtam, én… – de félbehagyja a mondatot. –
Ezt nem akarod hallani.
– Ó, de igen! – tiltakozom, és közelebb hajolok.
Tényleg érdekel. Azért is, mert kíváncsi vagyok, és azért is, mert
fontos nekem.
– Nem ment a kommunikáció – ismeri el a kormányzó. – Azt
feltételeztem, hogy Marissa tudja, mire gondolok. Olyan társa
voltam, amilyenre szüksége volt. Sosem voltunk igazán ugyanazon
az oldalon. Így visszatekintve, túl fiatalon házasodtunk, és egyikünk
sem volt megfelelő a másiknak. Nem igazán sikerült összekapcsolni
az életünket.
A kor…
– Én egy nagyon öreg huszonhét éves vagyok – buggyan ki
belőlem, mire ő elneveti magát, a szeme körül összeráncolódik a bőr,
a szeme pedig csak úgy ragyog az elragadtatástól.
Ami olyan, mint egy gyomros, mert elég egyetlen pillantás, és
már tudom, mi az igazság.
Nem vagyok oda érte.
Már belezúgtam.
És ez már nem az az álszerelem, aminek korábban gondoltam.
Nem a hősimádat.
Ez szerelem-szerelem, és darabokra fog zúzni, hogy el kell
engednem.
Úgyhogy inkább nem gondolok rá.
Egy kicsit még itt maradok, ebben a fantáziavilágban.
Hagyom, hogy a csinos ruhám legyen a páncélom.
És amikor az egész tönkremegy, legalább lesz pár szép, új
emlékem, csak hogy ne unatkozzak.
 HARMINCADIK FEJEZET
Sosem lett volna szabad hagynom, hogy belezúgjak Warrenbe.
Mert most már egyértelmű, hogy végem van. Szinte már várom,
hogy madarak repkedjenek be az ablakon, és velem együtt
forogjanak, miközben arról ábrándozom, hogy mennyire
reménytelenül, végtelenül szerelmes vagyok. Egerek helyett,
mondjuk, két mókus jelenne meg, akik teát töltenének, vagy valami
más, hasonlóan disney-s foglalatosságba kezdenének, miközben
megjelenne Duke és Gary, akik végre jól viselkednének.
Ez nagyon kínos, de egyszerre fel is villanyoz.
A romantikus randevú és a bizalmas vallomások utáni napon
Warrennek New Yorkba kellett mennie, valamiféle adománygyűjtő
eseményre. Esküszöm, figyeltem, amikor elmagyarázta. Vagy
legalábbis amennyire tudtam, miközben mély, doromboló hangon
mesélt, miközben a nyakkendőjét hurkolta, majd megalkotta a
legtökéletesebb csomót.
Én csak az igazán fontos dolgokra figyelek, oké?
Helikopterrel megyünk, ami nagyon flancos, és nagyon hangos is.
Még sosem láttam így New Yorkot. Az a sok-sok épület, ami alulról
olyan magasnak tűnik, innen fentről egészen más. Innen mindenki
ugyanolyan. Apró, lényegtelen pontok igyekeznek ide-oda.
Én mindig is nagynak gondoltam New Yorkot. Lehetetlenül
nagynak, pláne egy olyan lánynak, mint én, a kis boltommal és a
használhatatlan vízvezetékeimmel. De egy nap talán én is lehetnék
egy a sok kicsi pont közül. Ha mondjuk, elég sok ruhát adok el? Ha
elég nagy nevet szerzek magamnak?
Vajon visszamehetek valaha?
Ebből az álomvilágból ébreszt fel Warren, amikor megfogja a
kezem. És ha tényleg mindent a fantáziára bízunk, akkor miért is ne
álmodozhatnék? Bárhol a világon eladhatom a ruháimat, ráadásul
Warren is az enyém lehetne.
Mire odaérünk az estélyre, teljesen elvesztem a képzeletem szülte
életemben, ahol nincs más, csak kutyakölykök, szivárványos és
boldog örökkön örökkék. És Warren. Ő minden álmom középpontja.
 De most meg kell jelennünk valahol, és meg kell zaboláznom
magam, mert Mrs. Bianchi és Warren öccse, James közeledik felénk.
Nem tudom nem észrevenni, hogy Warren anyja az egyik ruhámat
viseli, egy suhogós, sötétkék darabot, amihez egy vékony arany
nyakláncot vett fel. Csodásan áll neki, sokan meg is fordulnak utána,
én pedig végtelenül büszke vagyok magamra.
– Én megmondtam, hogy nem lesz tartós – mondja Mrs. Bianchi
szomorúan ingatva a fejét. – Ha mindig csak színésznőkkel meg
modellekkel randizol…
– Hé, ti ketten! – mondja James, és ezzel meg is előzte, hogy az
anyja tovább fejtegethesse véleményét a nőválasztási szokásairól. –
Hogy vagytok?
– Remekül – mondja Warren, majd megölelik egymást amolyan
testvérek közötti, hátbaveregetős módon. – Egyedül jöttél?
– Ismerek egy kedves lányt… – szúrja közbe szemfülesen Mrs.
Bianchi, de James újra belevág a mondatába.
– Nem.
– Én csak aggódom érted – magyarázza Mrs. Bianchi. – Ha
hagynád, hogy összeboronáljalak valakivel, megértenéd. Végül is a
közreműködésem remekül sült el a bátyád esetében is.
Mrs. Bianchi ragyogó arccal fordul felém, és egyáltalán nem esik
nehezemre visszamosolyogni rá. Az én boldogan élünk, míg meg
nem halunk álmomban éppen könnyezik az eljegyzésünkön. Nincs
jobb a fia számára, az előérzete helyes volt, és még sok-sok éven át
viccelődünk a vakrandi-dolgon.
– Csak azért kedveled, mert te választottad – csipkelődik James,
miközben rám kacsint.
– Már megbocsáss – mondja Mrs. Bianchi –, de nekem Nagyon Jó
Előérzetem volt Audrey-val kapcsolatban. Egyébként is, ő sokkal
egyszerűbb eset, mint ti ketten.
Elpirulok, Warren pedig egy öleléssel üdvözli az édesanyját.
– Remekül nézel ki, anyám – bókol neki, majd visszafordul
Jameshez. – Ne legyél féltékeny azért, mert anyánk mindkettőnknél
jobban szereti Audrey-t. Legalábbis nálad biztosan jobban. Én pedig
még mindig a kedvence vagyok.
– Mekkora segg vagy… – mondja James vigyorogva.
 – Fiúk! – avatkozik közbe Mrs. Bianchi.
– Akkor se hagyom, hogy az anyjám szerezzen nekem nőt –
gúnyolódik James. – Bár a sajtósomnak remek tanulási lehetőség
lenne. A fenébe, kell egy ital!
James elmegy, Artie épp akkor érkezik, és nyom egy puszit Mrs.
Bianchi arcára, majd rám néz, és elmosolyodik.
– Audrey! Örülök, hogy látlak!
Valóban? Ha már a sajtónál tartunk, Artie Warren
kampánymenedzsere, és nem tudom, hogy akkor is örülne-e nekem,
ha tudná…
Nem.
Fantázia. Buborék.
Ma este semmi nem férkőzhet be az álomvilágomba. Olyan
leszek, mint Hamupipőke, élvezem a bált, amíg éjfélt nem üt az óra.
Vagy reggelig, mert azért remélem, hogy Warren már meztelen lesz
éjfélre, és hát elég drámai lenne, ha mezítláb faképnél hagynám a
szex közepén.
– Remélem szerencsét hozol Warrennek ma este – mondja Artie.
– Ez egy fontos beszéd lesz. Talán lesz pár részlet, ami kikerül a
Twitterre…
– Artie. Én nem akarom, hogy úton-útfélen megosszanak – szól
közbe Warren. – Én csak egy jó beszédet akarok mondani.
– Igazad van – fogja vissza magát Artie. – Ha igyekszel, merev
lesz és spontaneitásmentes. Csak légy önmagad… sármosabb
verziója.
– Remek lesz – mondja Mrs. Bianchi, miközben csillogó tekintetét
felém fordítja. – Mindannyian jobbak vagyunk, ha van valaki
mellettünk.
Nyelek egy nagyot. Túl fogja élni, ha ez az egész szétesik.
Nem aggódom emiatt.
Az álomvilágomban vagyok.
Itt biztonságos. Teljesen biztonságos.
– Én már évek óta ezt mondogatom neki – jegyzi meg Artie. –
Egyébként sem lehet egyedül, ha indulni akar az elnöki posztért,
nem igaz? Ebben az országban egyedülálló férfi nem lehet elnök,
még akkor sem, ha nem töltötte be az ötvenet.
 – Mi? – hebegem nagy nehézségek árán.
Hogy elnök? Az egy nagyon másik szint. Még ha ki is tudnám
törölni az életem utolsó évét, egy halom ember vájkálna a
harmadikos betűzővizsgáim eredményeiben, és előkeresnék azokat a
gimis képeimet, amiken söröskorsót tartok a kezemben.
És persze minden expasimat.
Én nem vagyok politikus-barátnőnek való.
Máris izzadok.
– Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – viccelődik Artie. – Ne
aggódj. Ez csak hat-tíz év múlva esedékes.
– Artie, ne ijeszd el – mondja Warren, és meglapogatja a
kampánymenedzsere vállát. – Miért nem eszünk valamit?
Igen. Ennünk kellene. Ha eszünk, akkor nem beszélünk. Mert a
beszélgetés olyan, mint egy aknamező, bármelyik pillanatban a
levegőbe repíthet mindent. Leülünk, én kenyeret majszolok, amíg
megérkezik a főétel, és szinte észre se veszem, máris eljön Warren
beszédének ideje. Nyom egy puszit az arcomra, Mrs. Bianchi majd
elolvad, én pedig igyekszem nem a szemébe nézni se neki, se
Jamesnek. Se Artie-nak. Se senki másnak.
Inkább igyekszem lefoglalni magam a meghatározhatatlan
csirkével, amit minden nagy rendezvényen főételként szolgálnak fel,
majd Warrennel, aki belekezd a beszédébe.
Az állami oktatási reformról van szó, ami valószínűleg nem lepne
meg, ha egy kicsivel jobban figyeltem volna korábban.
Szenvedélyesen beszél arról, milyen közel áll ez a téma a szívéhez,
és hogy harcolni fog azért, hogy ez az állam vezető legyen az oktatás
terén. És bár tudom, hogy nem áll szándékában letarolni az
internetet, máris biztos vagyok abban, hogy holnap lesz egy-két
idézet, ami világ körüli útra indul. Warren ennyire elbűvölő, ennyire
jó szónok! És igazi. Ezt szeretik benne az emberek. Tudják, hogy
nem játssza meg, hogy fontosak számára, mert ő nem játszik meg
semmit sem. Épp ezen mosolygok, amikor a tekintete megtalál a
tömegben.
– Nagyon fontos, hogy ne felejtsük el, miért is dolgozunk –
mondja. – Én a családomért teszem, amit teszek. A lányomért, sőt,
még az öcsémért is.
 A vendégek nevetnek, James pedig felemelt whiskyjével tiszteleg
– de csak viccből.
– De meg kell köszönnöm a barátnőmnek, Audrey Gibsonnak is
– folytatja Warren –, aki arra tanít, hogyan legyek derűsebb. Higgyék
el nekem.
Még jobban nevetnek, de ez már nagyon messzinek tűnik. Mintha
valaki bedobott volna egy merülőmedencébe, és most víz alatt
lennék.
Jól hallottam, ugye?
Azt mondta, „a barátnőm”? A nevemet is mondta, ugye?
Mert ez… ez…
Ennek csodálatosnak kellene lennie, és amennyire most
elpirultam, valószínűleg egy új szint lesz az elvörösödési skálán.
De valahol mélyen tudom, hogy az álom csak akkor működik, ha
kevesen tudnak róla. Ha az egész világnak szétkürtölik, hogy egy
párt alkotunk, abból mégis hogyan tudnék kikecmeregni?
És ő?
– Mindjárt jövök – szólok az asztaltársaságnak. – Ki kell mennem
a levegőre. Vagy innom kell. Igen. Inkább innom kell egyet.
Elindulok, mielőtt még bárki bármit mondhatna, vagy Warren
visszaérne. Remélem, egy ideig még feltartják a jókívánságokkal, én
pedig összeszedhetem a gondolataimat.
Egyenesen a mosdóba megyek, csak hogy egy kicsit egyedül
lehessek, amikor a zsivajban egy hang lebénítja a testemet.
– Nézzenek oda, ki van itt? Hogy van az én börtönmadárkám?
Megfordulok. Ő az. Egy borzalmas emlék a múltból. Rosszabb,
mint Carrie. Rosszabb mindennél.
Olcsó nyakkendője meglazítva, zakója a karján, pont úgy néz ki,
mint a New York-i művészek legalja, és pont az is. A hajában annyi a
zselé, hogy akár tűzveszélyesnek is nyilváníthatnák, és ha még ennél
is többet iszik, valószínűleg ide fog hányni a terem közepére.
– Te mit keresel itt? – csattanok fel, és azt kívánom, bárcsak ne
remegne a hangom.
– Óóó, Au-dreeey. Hát nem akarsz bemutatni az új barátodnak?
Vigyorog. Istenem! Miért nekem van a legrosszabb expasi-
ízlésem? Ha van szemétláda New Yorkban, az nagy eséllyel az én
exem lesz.
– Hagyj békén! – motyogom, igyekszem úgy beszélni, mintha
egyáltalán nem számítana.
– Csak azért jöttem el erre az izére, hátha összeszedek pár
potenciális ügyfelet, de most esélyem van találkozni egy régi
baráttal, aki bemutathat a kormányzónak. Micsoda szerencsés
fordulat! Szóval, halljuk, Aud, ismer-e annyira, mint én?
A háttérben egy másik ismerős alak tűnik fel, az álombuborékom
hivatalosan is kipukkadt. A fantáziám apró darabjai konfettiként
potyognak a fejemre, az új életem porig ég. A régi ügyvédem az,
mert hát persze, hogy ő is itt van. Végül is Thomason keresztül
ismertem meg. Thomas a legrémesebb exem. Thomas az, aki a
legrosszabbat is tudja rólam, és elég nagy seggfej ahhoz, hogy
elfecsegje az egész vendégseregnek.
De ez nem is számít, ugye? Teljesen mindegy, hogy Thomas, az
ügyvéd, vagy valaki más mondja el. Ez egy kártyavár, és nem
számít, hogy omlik össze, Warren lesz az, aki megsérül a végén.
Abszolút nem vagyok megfelelő a számára.
Mert senki se akar egy olyan first ladyt, akinek priusza van.
Ez lesz a vége. Most már csak az estét kell átvészelnem valahogy,
utána befejezem. Elmagyarázom Warrennek, hogy ha velem marad,
az megmérgezi a jövőjét. Megpróbálok elmasírozni Thomas mellett,
hogy visszamenjek a bálterembe, de az ügyvédem nagyobb
sebességre kapcsol, és utánam kiált.
– Audrey! Muszáj beszélnem magával!
Kizárt. Nem itt. És nem most.
Egyetlenegy dolgot tehetek, és lehet, hogy tutyimutyinak vagy
döntésképtelennek tűnök. Az is biztos, hogy csalódást okozok
Warrennek, de valami ilyesmit értenek azalatt, hogy kegyetlennek
kell lenni ahhoz, hogy kedveskedjünk, nem? Nem vagyok jó hozzá.
Nem tudok segíteni neki. Nem állhatok mellette. Többé már nem.
Amikor sikerül meglógnom Thomas elől, épp a desszertet
szolgálják fel. Thomas elképedve nézi, ahogy hátat fordítok, és
eltűnök az oldalsó ajtó mögött. Mert bármennyire is szeretem a
tortát, ha maradnék, az csak még több pletykát szülne, és azt nem
akarom.
Inkább szaladok. A buta magas sarkúmmal a kezemben.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Vonatra kell szállnom, hogy hazajussak, de még az sem visz el
egészen odáig. Uh. Életem legmegalázóbb pillanata következik.
Miller segítségét kell kérnem.
Szöveges üzenetben megírom neki, hogy szeretném alkalmazni
átmenetileg arra, hogy értem jöjjön. Igyekszem hivatalosnak tűnni,
hogy ne legyek annyira szánalmas.
De az az igazság, ez nem nagyon sikerül. Főleg úgy nem, hogy
estélyiben kell felszállnom a vonatra, teljesen egyedül, könnyezve.
Tudom, hogy ez a legjobb, amit Warren érdekében tehettem, de
ez nem jelenti azt, hogy ne érezhetném nyomorultul magam miatta.
Nem jelenti azt, hogy ne érezhetném úgy, mintha most sétáltam
volna el életem szerelmétől.
Igen, lehet ez a legrosszabb érzés, még akkor is, ha azért kell
elengednem, mert szeretem. Mint valami tragikus motivációs tábla,
amin áthúztam az És ha visszatér hozzád, akkor úgy kellett lennie részt.
Mert ez baromság. A való élet nem így működik.
Szomorúan sétálok az állomásra, amikor meglátom. Egy apró
reménysugár a megtört szívnek. Egy cupcake bolt. Egész életemben
nem láttam még ennyire hívogató jelet, kivéve talán azt, amikor
megpillantottam egy tökéletes állapotban lévő vintage Chanelt az
egyik turkálóban.
Bemegyek. Az egész helyiség babarózsaszín és fehér, egy
kartoncukrász vigyorog egy falnyi cupcake mögül. Annyira büszke
azokra az istenverte süteményekre! Fogadok, hogy a kartonpék
mindig a legjobb döntéseket hozza. Sosem részegedik le, sosem
dühös, és sosem követ el bűncselekményt. Ő nem teszi tönkre az
életét. Csakis a saját jövőjére gondol. Egyszerre csak egy cupcake.
– Kérek egy tucatot – közlöm a pult mögött álló tinédzserrel,
akiből túl sok remény és öröm árad a pillanatnyi elmeállapotomhoz
képest. – Bármi is legyen a vészhelyzeti válogatás.
– Parancsol? – pislog zavarodottan a lány, mintha tényleg lenne
egy válogatás összetört szíveknek.
Kellene, hogy legyen. Az összetört szív tucat, elvitelre, egy
villával.
 Megmondom, hogy válasszon nekem tizenkét darabot. Végül is a
cupcake csak piskóta meg krém, nem nagyon lehet elrontani, nem?
Miért nem születtem cupcake-nek? Akkor sosem kellene
döntéseket hoznom, se rosszat, se jót, és mindenki szeretne. Kivéve a
gluténérzékenyek. És a cukorbetegek. A fenébe! Még egy cupcake
sem felelhet meg mindenkinek!
A szánalmas cupcake-es dobozzal ballagok az állomásra.
Felszállok a vonatra, az sem érdekel, hogy néznek rám. Túlöltöztem
ehhez az utazáshoz, nem is kérdés. Az estélyimmel, a süteményes
dobozommal és a világvége szomorúságommal nem illek ide. De
gondoljanak, amit csak akarnak. Nem tudnak olyat mondani, ami
rosszabb lenne annál, amit ebben a pillanatban magamról gondolok.
Istenem! Mekkora lúzer vagyok!
A vonat három órán keresztül zakatol, négy süteményt sikerül
legyűrnöm, mielőtt hányingerem lesz, és abba kell hagynom. Még a
cupcake is elárul, mert általában négynél… sosem állok le. De most?
Ízetlenek és fájdalmasan tornyosulnak a hasamban a szégyenemre
emlékeztetve. Hogy bűncselekményt követtem el. És itt egy újabb
tétel a vétkeim listájára: sikerült tönkretennem a cupcake-et is.
Mire a vonat megérkezik, már nagyon késő van. Megnézem a
telefonom. Szerencsére Miller odakint vár rám. Ha még ezek után
magas sarkúban, estélyiben, kezemben fél tucat cupcake-kel kellene
várakoznom, az egyenes út lenne egy kezelhetetlen depresszióhoz.
Jó, bevallom, megettem még kettőt az úton. Három óra tényleg
nagyon hosszú idő arra, hogy számba vegye az ember a
hiányosságait.
Kiszúrom Miller kocsiját, és odabattyogok. Ahogy kinyitom az
ajtót, Miller szemöldöke az égbe száll.
– Nagyon illetlen dolog megkérni egy gyereket, hogy ilyen késői
órán jöjjön el érted.
Felnyögök.
– Miller… Ez most nem az a pillanat. Semmi mást nem csinálsz,
csak arról papolsz, hogy ne bújjak ágyba este kilenckor, szóval
tudom, hogy fent voltál, és egyébként is, érzelmileg negyvenhét éves
vagy.
 – Akkor is. Mi történt? Tudom, hogy szándékosan sosem aláznád
meg magad annyira, hogy írj nekem, szóval muszáj volt.
– Nem beszélek róla – jelentem ki, és azt kívánom, bárcsak ne
könnyeznék. – Csak menjünk! Kérlek!
– Hm. Egyelőre elnapolom ezt a beszélgetést, ha megemeled a
fizetésem. És az egyelőre huszonnégy-negyvennyolc órát jelent.
Micsoda egy opportunista gazember! De a határozottságát
tényleg csodálom. Ráadásul a ma este történtek után el kell
ismernem, megérdemli.
– Rendben. A részleteket majd később megbeszéljük. Most
viszont…
– Menjünk! – mondja, és már el is indul. – Igen, tudom. Hová is
viszlek?
– Hozzám – válaszolom. – Nem érdekel, ha vödörbe kell
pisilnem. Soha többé nem megyek vissza a villába.
Újra megemeli a szemöldökét.
– Ennyire gáz?
– A nyolcadikra hivatkozom – motyogom, fejem az oldalsó
ablaküvegnek támasztom.
– Azt hiszem, az ötödikre gondoltál.
– A nyolcadik kiegészítés megvéd a gonosz és túlzó büntetéstől,
amibe biztos, hogy beletartozik az, hogy egy tinédzser faggasson a
megtört szívemről.
– Azta! – vigyorog Miller a kormány mögül. – Ügyes!
Pár percig Miller nem mond semmit. Átmegyünk a folyón
Rensselaerből Albanyba, ami sötét és komor, pont mint a
hangulatom. Épp dagonyázom az önsajnálatban, amikor Miller
sajnos újra beszélni kezd.
– De kizárt, hogy csak úgy otthagytad azt a pasit. Vagy legalább
annyi biztos, hogy ő nem hagyna ott téged.
Most már tényleg sírok. Miller nem tudja. Az ártatlanság
elvakította. Nem érti, hogy vannak dolgok, amiből nem lehet
visszajönni.
– Ennyi volt – mondom ki hangosan, amikor újra kinyitja a
száját.
Megrázom a fejem.
 Beharapja az ajkát, mintha mondani szeretne valamit, de végül
csendben marad. A kocsi végigsuhan az üres utcákon. Késő van,
senki nincs odakint, és tényleg furdal egy kicsit a lelkiismeret, amiért
a segítségét kértem.
Máris túl sok a bűntudat! Tényleg muszáj, hogy a világ
belefullasszon?
Megállunk a házam előtt, és az első gondolatom az, hogy valaki
ott ül a lépcsőmön. Persze előfordul, hogy részeg emberek
használják, hogy igyanak egy kortyot, de ez a valaki inkább áll, és
sehol sem látok üveget.
Aztán rájövök, ki az, és összerándul a gyomrom. Vagyis nem.
Mert a gyomrom olyan, mintha megettem volna hat cupcake-et.
Szóval, nincs jól.
Warren az.
Miller győzedelmesen vigyorog.
– Én megmondtaaaaam – nyújtja a szó végét.
Nyelek egyet, igyekszem nyugodt lenni.
– Csak azért jött, hogy visszakapja a kulcsait.
– Van kulcsod egyáltalán?
– Nincs – fújtatok ingerülten. – De nem várom el, hogy megértsd.
Még gyerek vagy.
– Az imént negyvenhét évesnek tituláltál.
– Istenem, ne nyaggass már! És kérlek, vidd el a maradék
süteményt – nyújtom át neki a dobozt.
Miller szomorúan rám mosolyog.
– Ha nem szeretnél úgy tenni, mint aki nem ette meg a felét a
vonaton, akkor valószínűleg szólnék, hogy krém van a hajadban.
Felhördülök, és lehajtom a kistükröt. Igaza van. Ott virít a
világoskék krém, ez már a vég. Kapok tőle egy zsebkendőt, amivel
igyekszem eltüntetni a kékséget a fejemről.
Elkapom Miller tekintetét.
– Hosszú volt az út – morgom mentség gyanánt.
– Nem ítélkezem. Csak nem akartam, hogy így állj a pasid elé.
Felé fordulok.
– Tudod, mit, Miller?
Megforgatja a szemét.
 – Igen, igen, tudom. Ki…
– Nem vagy kirúgva.
Felszisszen.
– Komolyan?
– Komolyan. Te vagy a legjobb, és ezt nagyon sokszor leírtam az
ajánlóleveledbe.
– Tényleg megírtad? Határidő előtt? Emlékeztető nélkül? De
ugye megfuttattad a helyesírás-ellenőrzést?
Mosolyogva feladom a krém-katasztrófát. A nagyját eltüntettem.
Warrenre pillantok, aki még mindig ott áll, és türelmesen néz.
Visszapattintom a tükröt.
– Naná! Kizárt, hogy ne vennének fel, Miller. Elképesztően nagy
lehetőség van benned.
Miller megvonja a vállát, de én látom, hogy mosolyog.
– Hát, most eléggé odatetted magad.
Értetlenül bámulok rá.
– Hogy mit csináltam?
Miller sóhajt.
– Reménytelenül divatjamúlt vagy! Ez azt jelenti, hogy tökéletes
vagy.
Megrázom a fejem.
– Akkor miért nem azt mondod? Miért kell nektek, kölyköknek
mindent annyira túlbonyolítanotok ezekkel az új keletű szavakkal,
amik pontosan azt jelentik, mint a régiek, de ismerni kell a titkos
kézfogást ahhoz, hogy megértse az ember?
Olyan drámaian forgatja a szemét, hogy már az is meglep, hogy a
helyén marad.
– Édes istenem… – mondja, majd megböki a vállam. – Elég a
túlzásokból, és szállj ki végre! A kormányzó már vár.
Beharapom a szám. A kölyöknek igaza van. Itt az ideje
szembenézni a dolgokkal. Lesöpröm a maradék morzsát a ruhámról,
és kiszállok a kocsiból.
Nagyjából két méterre vagyok Warrentől, amikor minden
önbizalmam elillan, megbotlok, megállok, és alig hallhatóan csak
annyit mondok:
– Hahó.
 – Neked elment az eszed, Audrey? – indul meg felém, de megáll,
mielőtt még hozzám érne, és az ég felé emeli a kezét. – Nem kérdés,
hogy az őrültség skáláján lavírozol, de mégis mi a fene történt ma
este? Miért nem szóltál, mielőtt elmentél? Nem… – fújtat egy nagyot,
majd idegesen felmordul, és beletúr a hajába. – Nem. Ez az én
hibám. Sajnálom – mondja a szemembe nézve a legőszintébb,
legegyszerűbb szavakat.
Meglepetten pislogok. Még ő sajnálja?
– Ez az egész az én hibám. Szólnom kellett volna, mielőtt
megemlítelek a beszédemben. Hát persze, hogy kellett volna, de
annyira elragadtattam magam! Minden annyira jól alakul köztünk,
és azt hiszem, azt feltételeztem, hogy ugyanúgy érzünk. Hetek óta
nálam laksz és… igen… – hallgat el újra, láthatóan nagyon ideges. –
Elfelejtek beszélni azokkal, akik a legfontosabbak számomra, mert
azt feltételezem, hogy olvasnak a gondolataimban. Ami lehetetlen.
Te se vagy rá képes. De ez az én keresztem, és ezt aztán végképp
nem kell most végighallgatnod.
A házam előtt jár fel-alá a járdán. Azt hiszem, soha eddig nem
láttam Warren Russót ennyire szétesve. Persze még mindig ő az,
szóval ez a szenvedés még így is nagyon összeszedett. Más
körülmények között módfelett szexisnek találnám ezt is.
– De nem lehet, hogy félreértettem volna kettőnket – folytatja, és
újra a szemembe néz. – Vagy igen?
Nem fogok sírni. Mármint nem fogok újra sírni. Csak el kell
magyaráznom neki, hogy nem illünk össze.
De ahogy ott állok, képtelen vagyok nem ránézni, és minden
„nyugalmam” oda.
– Warren, én szeretlek – hadarom a szavakat, amiket egyáltalán
nem uralok, mert akkor biztos, hogy nem ezzel kezdtem volna. – De
nem lehetek a barátnőd.
– Miért nem?
Ő már nyugodt, egy lépéssel közelebb jön, kezét zsebre dugja, és
néz, várja a válaszomat. Egyértelmű, hogy kész tiltakozni, bármi is
az, amit problémának hiszek, mert biztos benne, hogy meg tudja
oldani. Hát ezt nem.
 – Nagyon sötét múltam van, oké? – préselem ki magamból a
megalázó szavakat. – Nem lehetünk együtt, mert csak gondot
okozok. Tönkretenném a karrieredet, pedig te a köz szolgálatára
születtél.
Ezt tényleg meg kell magyaráznom, hiszen mindenki tudja, hogy
vérbeli vezető.
– És hogy szexi sajtótájékoztatókat tarts – teszem hozzá, ami
valószínűleg teljesen szükségtelen.
Az látszik, hogy nem erre számított. Pislog, és rázza a fejét.
– Egy… sötét múlt? Te vagy a legkevésbé sötét ember, akivel
valaha találkoztam.
– Warren – sóhajtok egy nagyot.
Nem fog hinni nekem, ha továbbra is kerülgetem a forró kását.
Muszáj színt vallanom, bármennyire is megalázó.
– Elítélt bűnöző vagyok.
– Nem – tiltakozik lassan, fejét félrebiccentve méreget. – Nem
vagy.
– De igen! Letartóztattak! Még le is fotóztak, amikor bekerültem
a bűnügyi nyilvántartásba!
Kisse halkítok magamon, amikor a „bűnügyi” szót kimondom,
mert még mindig nagyon szégyellem magam, majd előhalászom a
telefonomat, és megkeresem a képet, csak hogy a saját szemével is
lássa. Egy rejtett albumban tárolom, soha többé nem akartam
megnézni, de megtartottam, hogy emlékeztessen rá, maga vagyok a
megtestesült rossz döntések sorozata.
– Nem vagyok büszke erre az egészre – teszem hozzá, mert hát
én sem értem, hogy hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. –
Hetekkel ezelőtt szakítanom kellett volna, de egy álombuborékban
éltem, és nem akartam, hogy vége legyen. De ma este megjelent az
exem. Thomas. Az, hogy láttam őt, megerősítette, hogy számodra
csak teher vagyok – azzal átnyújtom neki a telefont, hogy láthassa. –
Amikor szakítottunk… vagyis amikor Thomas kidobott, berúgtam,
és tönkretettem egy halom műalkotást. És hát… azon a képen… az
ott én vagyok.
Nézem, ahogy Warren végiglapozza a képeket. Az összes
abszolút előnytelen fotót, amin elfojt szemfestékkel állok egy
felnőtteknek való magasságmérő előtt. Vagy akárhogy is hívják azt a
szomorú falat a rendőrségen, ami elé beállítanak, hogy
megörökítsenek – egy életre.
– Most már tudod. Nem miattad futottam el, hanem magam
miatt.
A szavak égetnek, és most örülök, hogy Miller már elment. Nem
akartam, hogy így lásson. Nem akarom, hogy rájöjjön, nem
érdemlem meg, hogy a mentora legyek.
– Nem akarlak bántani. Nem akarom, hogy miattam tönkretedd
a karrieredet.
Warren visszaadja a telefont, és az az átkozott pókerarc ma is
kifürkészhetetlen.
De már nem számít.
Vége van.
És amikor elkezdi rázni a fejét, mintha megőrültem volna, már
tudom, hogy mindent tönkretettem.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Nem szeretek Thomasra gondolni. Sem arra az eseménysorozatra,
ami a letartóztatásomhoz vezetett. Jobban szeretem ezeket az
emlékeket jól becsomagolva, mélyen elásva az agyam legsötétebb
zugában. Mintha a gondolataim a padláson porosodnának egy lezárt
dobozban, egy távoli sarokban, amihez olyan nehezen lehet
hozzáférni, hogy mire eléred, beadod egy jótékonysági szervezetnek
anélkül, hogy kibontanád.
Csak így.
És most, hogy itt áll előttem Warren, miután hallotta a
vallomásomat, minden rémes emlékem előtérbe kerül. Újra és újra
lejátszódnak előttem, mint egy rossz rémálom. Egyik undorító
jelenet a másik után.
Uh…
Az egész elég ártatlanul kezdődött. Egy lány találkozik egy
bunkóval, és azt gondolja, ő az igazi. Leszámítva, hogy Thomas –
pláne a mai este után – az egyik legidegesítőbb, legönteltebb,
legjobban magamat szeretem hallgatni típusú férfi. De dögös volt, én
meg buta, és a kétes művészi hírneve elég volt ahhoz, hogy beadjam
a derekam.
Hát persze, hogy voltak jelei annak, hogy nem illünk össze.
Óriásplakát-szerű jelek. Sosem érdekelték az álmaim, nem is
kérdezett felőlük, de az összes randinkon a sajátjairól beszélt. Arról,
hogy halad azzal a műalkotással, amit el fog adni annak a gyűjtőnek,
aki majd felteszi a térképre.
De a művészete? Istenem! Hányszor kellett megnéznem őket?
Mindegyik mélabús, értelmetlen roham az ecsettel. Komolyan.
Lerészegedett vagy belőtte magát, aztán festéket lökött a vászonra,
majd másnap reggel elnevezte, mondjuk, Belső Szörnyetegnek, és
kijelentette, hogy ez a mesterműve.
Persze mindenki annak látta őket, amik voltak. Unalmas
festmények minimális hozzáértéssel kivitelezve. Olyan műalkotások,
amiket egy borozós-festős estén egy sosem használt művészeti
diplomás külvárosi háziasszony is meg tudna csinálni fél üveg
Chardonnay után.

É
 Durva? Igen. És ezt nem a kesergő exbarátnő mondta, hanem a
New York Times műkritikusa.
Először mindebből semmit sem láttam. Eleinte meg voltam
győződve arról, hogy egy zseni, de csak azért, mert fogalmam sem
volt a művészetről. Na nem mintha ő értékelte volna az én
művészetemet! Úgy gondolta, amit én csinálok, az nem más, mint
varrónősködés.
Még úgy is, hogy én az F.I.T-n végeztem és a Calvin Kleinnál
gyakornokoskodtam. És három évig készítettem szabásmintákat
Naeem Khannak.
De Thomasnak ez nem jelentett semmit. Ahogy nekem sem.
Ha Thomas rossz kritikát kapott, vagy nem sikerült eladnia egy
festményt, teljesen kiakadt, én pedig megvigasztaltam. Azt
mondtam, zseniális, és hogy nem értik meg a többiek. Biztosítottam
afelől, hogy csak azért nem tudja eladni a képeit, mert még nem
fedezte fel a megfelelő kritikus. Vagy mert túl jó volt. Ez volt a
probléma, sosem ő.
És akkor megpróbálta eladni a Kudarc című képet. És a Kudarc…
rólam szólt. A festmény egy eltorzult ruhát ábrázol, amiből tűk és
cérnaszálak álltak ki, egy nő kezében olló, épp készül darabokra
tépni az anyagot. És amikor megláttam, rájöttem, hogy Thomas így
lát engem.
Egy kudarcnak. Milyen találó a cím.
Megpróbált egy rémes műalkotássá változtatni.
Úgyhogy rákérdeztem.
– Amit te csinálsz, az nem művészet – mondta. – Sajnálom, de ez
az a kemény szerelem, amit hallanod kell. Csak fogod mások
alkotásait, és megjavítod őket. A tisztítóban a nő ezt húsz dolcsiért
megteszi.
Pedig én nem ezt csináltam. Én teljesen új darabokat hoztam létre.
Most pedig már olyan ügyfeleim vannak, mint Mrs. Bianchi és
Estelle, akik látják a szépséget a munkámban, és ez segít,
megkönnyíti a visszatekintést, és látni engedi, mekkorát tévedett
Thomas.
De akkor? Akkor elöntött a düh.
 Főleg akkor, amikor kortyolt egyet a túlárazott ginből, és azt
mondta, ha nem látom a különbséget a kettőnk munkája között,
eljött az ideje, hogy elváljanak az útjaink.
Nekem kellett volna szakítani vele, de nem tettem.
És hát érthető okokból nagyon felzaklatott.
Annyira, hogy miután szakítottunk, vettem egy üveg olcsó bort a
legközelebbi italboltban, és ledöntöttem az egészet az üvegből.
Égette a torkom, de még így sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja a
szégyenemet.
Valami más kellett.
Vásárlás.
Legalábbis azt hiszem, ez volt az elsődleges szándékom. Tényleg.
Nem azt mondják, hogy a vásárlásterápia szinte mindenre gyógyír?
És már elég korán volt ahhoz, hogy nyitva legyenek a boltok.
Így hát enyhén spiccesen beléptem a trendi lakberendezési boltba,
a Reclaimed Home-ba. Épp nekem való, nem?
Nem.
A gondok a másodikon kezdődtek. Volt ott egy sor aranyos tábla,
amit az emberek az otthonaikban akasztanak ki. Olyanok, mint Ezek
Vagyunk Mi.
És oké. Kiborultam. Csak egy kicsit.
Nekem sose lett volna Ezek Vagyunk Mi táblám. Thomasszal nem.
És vajon volt Elég Vagyok-e jel? Nem. Nem volt. Mint kiderült, a
Reclaimed Home szerint nem lehet szükséged semmiféle táblára, ha
egyedül vagy.
Baromság. Társista, családista baromság.
És a kalligrafikus tanfolyam, amit elvégeztem a nyári művészeti
táborban, kifizetődött, mert amikor megláttam egy csomag
alkoholos filcet az egyik pulton, úgy éreztem, a sors akarta így.
A borgőzös sors.
Fogtam a filctollakat, és minden egyes táblát kijavítottam. Mert
mint kiderült, nemcsak az Ezek Vagyunk Mi fájt, hanem azok is, amin
olyan szarságok álltak, mint a Csak Mi Ketten és az Együtt Örökké. És
egyiket se bírtam elviselni, szóval kicsit átalakítottam őket, bár nem
kérte senki.
Az Ezek Vagyunk Mi Ez Vagyok Én lett.
É
 Csak Mi Ketten? Milyen lenne a Csak Én?
Együtt Örökké? Legyen Együtt Soha Többé.
Jó Otthon Lenni? Talán a Jó Ribinek Lenni.
És ez, amire nem vagyok különösebben büszke…
Csak a Jó Vibrálás varázsütésre Csak a Jó Vibrátor lett.
Egész idő alatt csak arra gondoltam, hogy megmutatom
Thomasnak, mennyire tévedett. Hogy egy művész vagyok, és még a
vandalizmusban is művészien ízléses! Még a kézírásom is művészi,
az isten verje meg! Sőt, még apró rajzokkal is kiegészítettem!
Tönkretettem az árut.
Meglepődnétek, mekkora kárt lehet okozni addig, amíg egy
alkalmazott észre nem veszi, és hívja a rendőröket. Túlságosan
megbíznak a vevőkben, ha engem kérdeztek. Na nem mintha
hárítani akarnám a felelősséget.
Még mindig a padlón ülve firkáltam, amikor megérkeztek a
rendőrök, és megbilincseltek.
Szóval, igen.
Bűnöző vagyok.
És egy bűnözőből lehet politikus-barátnő? Főleg egy olyan
politikusé, aki az elnökségre hajt?

Warren csak bámul, az igazság ott lebeg kettőnk között, én pedig

csak várom, hogy elmenjen. Tudnia kell, hogy mindez azt jelenti,
nem lehetünk együtt. El kell fogadnia. Egyébként is, miről marad le?
Egy jó kis kufircról? Oké. Egy nagyon jó kufircról. Egy csodás
kufircról.
De egyébként? Én csak egy átlagos lány vagyok, ő meg randizhat
modellekkel is, mint James!
– Audrey… – kezd bele egy hosszú szünet után, mintha csak azt
várta volna, hogy én mondjak valamit, amit értelmezni tud.
Sajnos ez nem fog megtörténni.
– Ez… – rázza meg a fejét miközben kifújja a levegőt – …ez a
teljes története annak a sötét múltnak, ami miatt annyira kiakadtál? –
néz rám hitetlenkedve.
Ó, istenem! Jó. Jól van! Ha mindent tudni akar…
– Harmadikos koromban csaltam a betűzővizsgákon – hadarom
el olyan gyorsan, ahogy csak tudom. – És egyszer, gimiben, amikor a
családdal elutaztunk, elloptam egy doboz rágót a benzinkútról. A
mai napig kísért, de sajnos nem emlékszem, honnan loptam, így nem
tudom kifizetni. De valószínűleg egy biztonsági felvételen ott van az
eset, és csak arra vár, hogy a sajtó előkotorja, és megalázzanak a
tolvaj barátnődről készült videóval…
– Audrey – szakít félbe Warren. – Először is, egy letartóztatás
még nem ítélet. Másodszor, azokat a vádakat ejtették. Ezt hogy nem
tudod? Miféle szánalmas ügyvéded van neked?
Csak pislogni tudok. Mégis mi a fenéről beszél?
– Nem mondta az ügyvéded, hogy azokat a vádakat ejtették?
Hogyhogy nem mondta el neked?
– Hát… az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem vettem fel neki
a telefont, és a leveleit se olvastam el.
– Audrey – mondja ki a nevemet úgy, mintha mindjárt elkezdene
háromig számolni, hogy aztán jól elfenekeljen.
Igen, tessék!
Egy pillanat! Nekem most koncentrálnom kellene. És…
– Honnan tudod, hogy ejtették a vádakat? Egyáltalán honnan
tudsz a vádakról? Hiszen csak most mondtam el neked, öt
másodperccel ezelőtt…
– Artie nagyjából egy órával azután, hogy anyám összeboronált
minket, leellenőrzött. Azt gondoltam, sejted. Megint én hibáztam.
Fogalmam sem volt arról, hogy emiatt kínzod magad.
Bocsánat… Hogy mi a jó élet van?
Jaj, nem! Ez azt… ez azt jelenti, hogy Warren végig tudta, hogy
bűnöző vagyok!
– Leellenőrzött? És akkor miért nem dobtál hetekkel ezelőtt? Egy
politikai katasztrófa vagyok. Abszolút nem vagyok megfelelő neked.
Csak tönkreteszem a karriered. Neked egy szűz kell, patyolattiszta
múlttal. És talán egy jogi diplomával. És önkéntes munkával a
hajléktalanszállón…
 – Audrey – szakít újra félbe Warren. – Biztosan tudom, hogy
nincs szükségem arra a nőre, akit most éppen leírsz, mert ő nem te
vagy.
Rámeredek. Szavak cikáznak a fejemben, de semmi értelmük
sincs. Miért akarna egy olyan lányt, mint én?
– Valószínűleg beperelnek. A bolt folyamatosan hivatalosnak
tűnő leveleket küldözget „SÜRGŐS” felirattal, ahogy az ügyvédem
is.
– Mármint azokra a levelekre gondolsz, amiket nem bontasz ki?
– Aham – erősítem meg.
Azok a levelek azok.
– Ha lenne bármilyen függőben lévő jogi ügyed, arról Artie
tudna.
Á! Artie mindent tud.
– Megmutatom! – azzal felmasírozok a lépcsőn az ajtómhoz,
Warren követ.
Miután beengedem magunkat, ledobom a táskám a
munkaasztalra, és feltúrom a szemetest. Mivel már túlzásnak
éreztem, hogy kisétálok velük a sarki kukához, a legutolsót ide
dobtam. Az ügyvédemtől jött, és úgy gondoltam, számla lehet
benne.
– Audrey, ez komoly? – néz rám döbbenten Warren, én pedig
előhalászom a levelet a maradékok és a cérnadarabok közül.
– Ha valaki azt mondja, hogy kész csődtömeg, Warren, hinned
kell neki.
– Jogos – ért velem egyet, de a szája szélén megjelenik az az apró
mosoly, amiről még mindig úgy érzem, csak nekem szól.
A sajtótájékoztatón sosem látom ezt a mosolyt.
– Tessék! – kapom el róla a pillantásom, és levágom a levelet az
asztalra.
Nyelek egyet. Ez az. A bolt úgy döntött, mégsem fogadja el a
kártalanítási megállapodást. Meggondolták magukat, és inkább
mégis börtönbe akarnak dugni. Vagy beperelnek, hogy elég pénzt
csikarhassanak ki belőlem a diákhitelük visszafizetéséhez.
– Audrey – tolja felém a levelet Warren. – Ne gondolj mindig a
legrosszabbra! Nyisd ki!
 Igaza van. Egyszerűen le kell tépnem ezt a különösen fájdalmas
sebtapaszt.
Kinyitom a levelet.

Kedves Ms. Gibson!

Reméltem, hogy telefonon keresztül tájékoztathatom erről, de azt
hiszem, letiltotta a számomat. Tudnia kell, hogy általában nem
így működik az ügyvéd-ügyfél kapcsolat.
Mindegy. Csak tudatni akartam, hogy a Reclaimed Home
szeretne társulni Önnel. Úgy tűnik, az Ön által módosított
darabok módfelett kelendőek a vásárlóik körében. Szeretnék, ha
jutalék fejében készítene még hasonlókat, és mint kiderült, egy
elég hosszú várólistájuk van már most is. Minél hamarabb
nekilát, annál jobb. Kérem, hívjon vissza!
Tisztelettel,
Dr. Patrick Gunnar
Még párszor el kell olvasnom ahhoz, hogy leülepedjen.
Nem küldenek börtönbe.
– Akkor most… munkát ajánlottak? – kérdezem hangosan, mert
képtelen vagyok hinni a szememnek.
– Látod? – mondja Warren. – Nem vagy politikai katasztrófa. Egy
különleges nő vagy, és tehetséges művész is. Szerencsésnek érezném
magam, ha mellettem lennél.
– Tényleg? De hát nem is te választottál. Hanem az anyád.
Warren végre nevet.
– Az anyámnak időről időre igaza van.
– És ez is egy olyan eset?
– Audrey. Nyilvánvalóan igen.
– Biztos? – kérdezem. – Vagy csak bűntudatod van, mert még
nem fejezted be a vízvezeték-javítást.
– A vízvezetékkel pár hete végeztem.
– Igen?
Hm…
– És miért nem szóltál?

Ú
 – Úgy gondoltam, elég egyértelmű – mondja, és újra megrázza a
fejét azzal a bizonyos mosollyal az arcán. – Az is, hogy kész a javítás,
és az is, hogy nem akarom, hogy elmenj.
– Nem akarod?
– Hát, Duke sokkal jobb kutya, ha te is ott vagy.
Nesze neked, médium!
– Komolyan? – kérdezem lelkesen, mert hát… én én vagyok.
Közben már látom is, ahogy Duke Puppucccinóval ünnepel.
Csokornyakkendőben van, és talán egy hozzá illő, apró kalapban.
– Biztos vagy benne, hogy én vagyok az oka?
Warren meglepően engedelmes, de még semmit nem tett azért,
hogy Gary viselkedése…
– Audrey…
– Igen?
Egyel közelebb lép.
– Jobb ember vagyok melletted.
Összerezzenek. Annyira közel van! Megfogja a kezem, én elejtem
a levelet, az ügyvédem szavai a földre hullanak. És elpirulok.
– Ez elég valószínűtlen. Te tökéletes vagy nélkülem.
– Tökéletesen megfelelő vagyok nélküled. De te vagy a napfény.
Ha azt gondoltam magamról korábban, hogy melegséges vagyok,
az semmi ehhez képest. Mert én vagyok a napfény. Én vagyok az,
aki áttör a felhők között.
– Valóban? Több lennék, mint elviselhető?
– Szeretlek.
Ő. Szeret. Engem? Engem, Audrey Gibsont, a küszködő
divattervezőt, az öndiagnosztizált elmebajost? Nem akarja, hogy egy
tökéletesen jól nevelt politikus-barátnővé váljak?
– Szeretsz? Nem aggódsz amiatt, hogy túl szeleburdi, hogy túl
oda nem illő, hogy túl kevés vagyok?
– Nem. Mert ezekből egy se fordult meg a fejemben. Te vagy a
legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Atya ég!
– Túl öreg vagyok a játszadozáshoz, Audrey. Szeretlek. És azt
akarom, hogy együtt legyünk. Ha hajlandó vagy elviselni engem és
mindazt, ami velem és a munkámmal jár, akkor kezdjük el a
hátralévő életünket itt és most. Megígérem, hogy fejlődni fogok, és
elmondom, amit érzek, ahelyett, hogy azt feltételezném, olvasni
tudsz a gondolataimban. Én…
Megcsókolom. Lehet, hogy én vagyok számára a napfény, de ő
nekem a mindenem. Nem érdekel, ha ez pokolian giccses. Szerelmes
vagyok! Szeretjük egymást! Keze beletúr a hajamba, én közelebb
húzom, úgy érünk össze, ahogy a legjobban érezzük egymást.
Mintha egymásnak lettünk volna teremtve.
– Igen – súgom az ajkaiba. – Igen. Hozzád megyek. Igen, ezerszer
is igen!
– Még nem is kértem meg a kezed – vigyorodik el, és újra
betapasztja a szám.
Ó…
– Hát… – vonom meg a vállam. – Majd meg fogod.
 EPILÓGUS
Csak hogy tisztázzuk, Warren megkérte a kezem. Persze
hónapokkal azután, hogy igent mondtam, de a lényeg az, hogy
megkérdezte, és én nem mondtam nemet. A sorrend tényleg nem
számít.
Az esküvőnk tökéletes volt. James egy YouTube influenszert
hozott magával, akit soha többé nem láttunk. Már annak is örültünk,
hogy ugyanazzal a nővel jött a vacsorapróbára is, mint a
szertartásra.
Nem én csináltam a ruhámat.
Hagytam, hogy Miller készítse el.
Addigra már túl volt egy F.I.T-n töltött éven. És az a fiú egy zseni!
A legéteribb bohém látomást valósította meg mély V nyakkivágással
és egy hosszú, földig érő szoknyarésszel. Megtalálta a
legcsodálatosabb vintage csipkét, és beborította vele az egész ruhát.
Úgy éreztem magam, mint egy Disney-hercegnő. Az esküvőt a
kormányzói birtok hátsó udvarán tartottuk, és higgyétek el, a
madarak csicseregtek, a méhek zümmögtek, a mókusok pedig
táncoltak.
Jó, a mókusok nem táncoltak, de egy azért átfutott a teraszon,
amikor a hátsó ajtó felé indultam, hogy kisétáljak Warrenhez, és ez
lényegében felér egy tánccal.
Bethany teljesen odavolt, hogy még egy anyukája lesz, bár van
neki sajátja, és egyáltalán nincs szüksége plusz egy anyáskodó nőre.
Maudrey-nak hív, ami a mama és az Audrey keveréke, szóval most
már biztos, hogy végtelenül szerencsés vagyok a pakkal, amit
Warren Russóval kaptam.
Duke volt a gyűrűhordozó. Garynek a házban kellett maradnia,
hiszen macska, és még mindig nem teljesen megbízható az egyedül
kószáló mókusok közelében. De a fényképek miatt rajta is az
alkalomhoz illő csokornyakkendő volt. Sőt, Warren nem vitatkozott,
amikor egy bekeretezett, esküvőn készült képet csúsztattam az
asztalára Duke-ról és Garyről. Persze egy pillanatra elhallgatott
mondat közben, és megdörzsölte a homlokát, mielőtt folytatta volna
a telefonbeszélgetést az állami törvényhozóval. A fénykép még most
is ott van. Ahogy az a bronz flamingó is, amit egy garázsvásárban
találtam. Nagyon sötét volt abban a helyiségben, és mindenki tudja,
hogy a félhomály nagyon árt a szemnek.
Az az igazság, hogy nagyon jól járt velem.
Mrs. Bianchi teljesen odavolt. Természetesen saját sikereként
könyveli el a kapcsolatunkat, ami teljesen jogos. Különben sem lehet
értelmesen beszélni vele, ha éppen az egyik Nagyon Jó Előérzetem
Van-pillanatát éli. És minden egyes szeszélyes alkalommal elő is
veszi ezt a kártyát. Mondjuk, amikor rózsaszín csokrot akar fő
dísznek az esküvőn. Nagyon Jó Előérzet. Vagy ha úgy gondolja,
együtt kellene ünnepelnünk a húsvétot Prágában, mert James ott
forgat, és nem utazhat. Nagyon Jó Előérzet. Vagy ha azt akarja, hogy
az egész napot vele töltsem a városban, hogy megnézzünk egy új
turkálót. Nagyon Jó Előérzet. Megtanultam sodródni az árral, amibe
beletartozik, hogy nekem is nagyon jó előérzeteim vannak.
Két hónapja küldött egy tucat citromos omlós süteményt, mert
Nagyon Jó Előérzete volt, és szerinte szükségem volt rájuk.
A helyzet az, hogy valóban szükségem volt rájuk. Magamba
szívtam őket. A terhes sóvárgás nem tréfa, és valamiért teljesen
odavagyok a citromos süteményért. A csokistól hányingerem lesz. A
fahéjastól száraz köhögésem, már akkor, ha egy helyiségben
vagyunk. De a citromos sütemény? Nem tudok eleget enni belőle.
Kivéve… Még nem mondtuk el Mrs. Bianchinak, hogy várandós
vagyok. Egyszer viszont megjegyezte, hogy amikor Warrennel volt
terhes, egyfolytában citromos süteményt evett.
Az anyósom életveszélyes.
Vagy talán a boszorkány lenne a megfelelő jelző. Nehéz
haragudni rá, amikor arra használja az erejét, hogy jót tegyen. És
akkor is nehéz haragudni, amikor az ember sütit eszik, vagy ha
életvezetési tanácsra van szüksége.

– Édes istenem! Ez tökéletes!

 Nincs ahhoz fogható boldogság, ami egy nő arcán jelenik meg, ha
megtalálja a tökéletes ruhát. Vagy nadrágkosztümöt. Vagy akár egy
csokornyakkendőt a kutyájának. Ebben a konkrét esetben viszont a
kérdéses nő egy menyasszony, és épp most élte át a Mondj igent a
ruhára!-pillanatát.
Velem.
A boltomban.
És nem számít, hány ruhát alakítok át vagy adok el, az
újragondolt menyasszonyi ruhák mindig különlegesek. Amikor a
lány szeme felcsillan a próbán, miután a családi örökségnek számító
ruhából megalkotom az ő ruháját, azt sosem lehet megunni.
A mai nap még különlegesebb, mert a kérdéses menyasszony
Estelle unokahúga, szóval, ez egy tökéletes pillanat. Miután
elkészítettem Estelle lányának az esküvői ruháját, a vevőlistám
megsokszorozódott. Mint kiderült, a lánya valamiféle influenszer, és
kiposztolta az egyedi ruháját, én pedig alig bírok lépést tartani az
igényekkel. Ami hihetetlen! Nem is olyan rég még amiatt aggódtam,
hogy eleget keresek-e ahhoz, hogy kifizessem a villanyszámlát az
örökölt házamban. Most pedig Millert alkalmazom, amikor szünete
van az iskolában két teljes munkaidős varrónő mellett.
A Ruhák Feltámasztójának neveznek, ami szupermenő. És dögös.
Ami erre a ruhára tökéletesen igaz. Amit ezzel csináltam, az nem
egyszerű feltámasztás. Miller a kiindulási darabot a nyolcvanas évek
katasztrófájának nevezte, és nem tévedett.
Ha már itt tartunk…
– Miller! Hoznál pár gombostűt? Szeretném megemelni az alját
egy kicsit.
– Fel kell vennünk még egy asszisztenst – vágja rá, és odadobja a
gombostűket, miközben én a menyasszonyt nézem a tükörben,
ellenőrzöm a ruhát a csípőjén, és a vintage csipkeréteget a krémszínű
szaténon. – Nem tudom egyszerre végezni a saját munkám és
segíteni neked is minden egyes pillanatban, érted?
– Hm… – motyogom. – Kirúgtalak már a héten?
– Még nem, de már kezdtem aggódni, hogy ez is egy amolyan
furcsa mellékhatása a terhességnek és a terhességi hormonoknak.
 – Milyen furcsa, idegtépő mellékhatásai vannak még? – firtatom
szúrós tekintettel.
– Hol kezdjem? – sóhajt fel drámaian Miller. – Az a hét, amikor
arról győzködtél, hogy érzed a színek ízét…
– Azt hittem, érzem! Az egy nagyon zavaros időszak volt.
– Amikor megparancsoltad, hogy akárhányszor jövök haza a
városból, lepjelek meg valami péksüteménnyel…
– Ez a terhesség előtt is így volt – forgatom a szemem.
– Tudom – mondja szenvtelenül. – Akkor kedves voltam.
– Ó, Miller…
– Vagy amikor ragaszkodtál ahhoz, hogy terhesfarmert hordj… –
folytatja, mert úgy tűnik, nincs több bókja.
– Mert terhes vagyok! – tiltakozom.
Hogy mit nem merészel ez a gyerek…
– …amikor a gyerek még egy fánklyuknyi se volt – fejezi be a
mondatot.
A helyzet az, hogy a gumis derékrész nagyon, de nagyon
kényelmes. Millerre sandítok, és megvonom a vállam.
– Oké, hess-hess! Most nagyon elfoglalt vagyok! – intek a
menyasszony felé.
Miller vigyorogva megy vissza a saját tervezőasztalához, én
pedig befejezem a szegély feltűzését. A menyasszonyom később az
anyjával együtt távozik, mindketten úgy mosolyognak, mint a
vadalma.
– Befejezted az utolsó adag feliratot a Reclaimed Home-nak? –
kérdezi Miller a lépcső korlátját fogva, mert máris a fenti
festőstúdióba indul.
Miután teljesen átköltöztem Warrenhez, a hálószobámból
festőstúdiót csináltam. Mert nekem, Audrey Gibson Russónak saját
egyeditábla-sorozatom van, amit kizárólag a Reclaimed Home-ban
árulnak. Ők elküldik nekem a táblákat, én pedig átalakítom őket.
Csak már nem filctollal, hanem festékkel, majd mindegyiket
szignózom, és saját kezűleg sorszámozom.
És egyáltalán nem vagyok önelégült azért, mert több műalkotást
adok el, mint az exem.
Nos, talán csak egy kicsit.
 Kinyomtattam a rendőrségi fotómat fekete-fehérben, mert ettől
csak még dögösebbnek éreztem magam, és felakasztottam a
festőstúdióm falára. Arra emlékeztet, hogy néha a legrosszabb
pillanatok vezethetnek olyan lehetőségekhez, amikre nem is
gondoltál soha. És hogy az újrakezdés valami sokkal jobbhoz
vezethet.
– Igen, már megszáradtak, vihetik őket – válaszolok Millernek,
mikor csilingel az ajtó, és Warren magas, szexi alakja jelenik meg a
bejáratban.
Elvigyorodom, ezt sajnos nem tudom megállni, ha a közelemben
van. Amilyen gyorsan csak egy olyan terhes nőtől telik, akinek a
babája már egy szülinapi torta méretű, odarohanok hozzá.
– Gondoltam beugrom, és megnézem, mit csinálsz – mondja egy
finom üdvözlőcsók előtt. – És megkérdezem, miért járkál Duke
tweedmellényben a házban.
– Ó, hogy az! Az egy vintage Yves Saint Laurent! – lelkendezek,
mert eszembe jut, hogy eltettem abból az anyagból egy
babazakónyit, amikor megérkezett az utolsó vevőm. – Duke nagyon
izgatott a baba miatt, és úgy gondoltam, kell, hogy legyen egy
teljesen egyforma szettjük.
– Egyforma? – emeli a magasba a szemöldökét Warren, és az a
finom mosoly is előkerül.
– Összeillő darabok. Látod? Ez egy csokornyakkendő Garynek –
lengetem az apró műalkotást az ujjaim között.
– Hát persze – bólint Warren, épp, amikor a baba megrúg.
– Ó! – szisszenek fel, és gyorsan megsimogatom a pontot.
Warren elvigyorodik, átkarolja a derekamat.
– Már megint rugdos a kislány?
Ó. Hogy az.
– Oké, ne légy ideges – figyelmeztetem, és igyekszem a lehető
legbűnbánóbb arcot vágni. – Tudom, hogy abban egyeztünk meg,
várunk, de megtudtam, hogy fiú lesz.
– Mikor? – kérdezi Warren zavarodottan. – Minden egyes
vizsgálaton ott voltam. Honnan tud… egy pillanat – vág a saját
szavába nevezve. – Csak nem az a médium mondta?
 – Dehogy! Ne légy nevetséges! – rázom meg a fejem, mert
megegyeztünk, hogy nem fogok többé tanácsot kérni az állatokkal
foglalkozó médiumtól azután a szerencsétlen eset után, hogy Gary
nem volt hajlandó felvenni azt az apró baseballsapkát, amiről
Beatrice azt állította, mindig is akarja. – Rátaláltam a
legcsodálatosabb tarot-kártya-olvasóra…
 A SZERZŐRŐL

Jana Aston szereti a macskákat, a nagy kávéscsészéket és az

olyan milliárdosokról szóló könyveket, akik meggyalázzák
a szüzeket. A debütáló regényét úgy írta, hogy közben a
helyi ügyfélszolgálat az áramszámlák miatt hívogatta, és
végtelenül hálás a kitalált nőgyógyásznak a Te vagy az
esetemből, amiért sikerült meghódítania az olvasók szívét,
és most már a valóságban is dolgozhat pizsamában. Jana
regényei megjelentek a New York Times, a USA Today és a
Wall Street Journal bestsellerlistáin, némelyik többször is.
Szereti a többes számot.

Ha fent vagytok a Facebookon, van egy privát olvasói

csoportom. Örülnék, ha csatlakoznátok hozzánk… Grind
Me Cafe
 Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Epilógus
A szerzőről