A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Jana Aston: Wrong (Wrong #1), 2015

Fordította
FARKAS MELINDA

Copyright © 2015. Wrong by Jana Aston

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Farkas Melinda, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Németh Renáta, Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-80-6
 Kristi Carolnak, aki egész évben elviselte a
bizonytalanságomat, Beverly Tubbnak, aki jobban
szerette az első piszkozatot, mint én, és Julie Hussnak
ajánlom, aki nélkül biztos, hogy nem foghatnánk
kezünkbe ezt a könyvet
 1

–  Sophie! Itt a kedvenc vásárlód! – csapja a konyharuhát a

hátsómhoz Everly, miközben szélesen vigyorog.
– Everly, fogd be! Még meghallja!
Basszus! Máris paprikavörös vagyok. Luke. Minden kedd
reggel bejön. Ez a reggeli műszakom fénypontja itt, a
kampuszon üzemelő kávézóban. A Pennsylvaniai Egyetemen
tanulok, és közben dolgozom. Az Ébresztőnek főként diplomás,
vagy olyan diákok a vendégei, akik az egyetem területén kívül
élnek.
Luke egyértelműen a diplomás kategóriába tartozik. Nem
tudom pontosan, mivel foglalkozik, de mindig nagyon drága
öltönyben, és nyakkendőben robog be az Ébresztőbe, nem úgy,
mint a kollégista fiúk, akiket általában a tréningnadrágjukról és
valamilyen feliratos pólójukról lehet felismerni. Tíz vagy
tizenöt évvel lehet idősebb nálam, de nem számít. Ez a férfi
gyönyörű, és azt hiszem, bejön nekem, ami azért nem
szerencsés, mert van pasim. Egy korban hozzám illő pasim. Egy
jelentéktelen kamasz szerelem, értitek?
De Luke… már attól nedves lesz a bugyim, ha kávét rendel.
Nagyon magas, majdnem egy kilencven, szerintem. Sűrű, sötét
haja, barna szeme, és olyan szempillája van, amiért bármelyik
lány ölni tudna. Ma sötétszürke öltönyt választott, hozzá
szilvakék színű nyakkendőt. Mindjárt elájulok!
A keze… teljesen megbabonáz! Hosszú ujjak, tökéletesen
tiszta körmök. Annyira… szakavatottnak tűnnek! Nagyon
sokszor fantáziálok a kezéről és a testemről. Biztosan tudja,
hogyan használja őket. Fogadok, percek alatt bevégezném…
azok a tökéletes ujjak tudnák, hogyan fickándozzanak,
miközben a hüvelykujja a csiklómra szorul. Egy kézzel
eljuttatna a csúcsra, miközben a másikkal a mobilján telefonál.
Olyan sokat álmodozom róla! Alapja nincs sok, csak a
keddenkénti kávékészítés, és a pénztárgépbe pötyögött
ellenérték. Mindig készpénzben. Még a vezetéknevét se tudom!
Sőt, a keresztnevét is csak azért, mert belehallgattam egy
telefonbeszélgetésébe, miközben előhúzott egy húszdollárost a
pénztárcájából. „Luke vagyok. Mondja meg dr. Kallamnek, hogy
sürgős. Rendben, várok.”
Sajnos nem valószínű, hogy ábrándozna rólam. Valószínűleg
a nevemet se tudná, ha nem lenne odatűzve a kötényemre.
– Sophie.
Mindig a nevemen szólít. Jó reggelt, Sophie! Egy sötét
pörkölésűt kérek, Sophie. Azt hiszem, van egy kis tejszínhab az
orrán, Sophie. Persze, mert összevissza fröcsköl, oké?
– Sophie?
Basszus. Megszólított, én meg itt fantáziálok!
– Elnézést! Ööö… elmerengtem.
Most meg vigyorog. Gazember!
– Egy nagy adag sötét pörkölésűt parancsol?
– Legyen kedves – csúsztatja felém az ötdolláros bankjegyet. –
Szép napot, Sophie! – mondja, majd mosolyogva kisétál a
kávézóból.
Nézem, ahogy távolodik. Innen büntetlenül méregethetem. Az
ajtó bezárul, de én addig bámulom, amíg el nem veszítem szem
elől.
–  Hú! Ez aztán tüzes! – legyezi magát Everly egy
papírtáskával. – Micsoda gerjedelem! Vagy túl meleg lenne
idebent?
– Elég legyen!
Imád ugratni. Minden héten ez megy. Luke biztosan hallja,
ahogy mögöttem kuncog. Ráadásul Everly mindig úgy csinálja,
hogy tőlem kelljen kérnie. Ha ő áll éppen a pultnál, amikor Luke
belép, azonnal talál valami tennivalót, és onnan nézi, ahogy
olvadozom. Annyira nyilvánvaló!
–  Elég ebből a rejtélyes fickóból. Kötélnek állsz végre, és
lefekszel Mike-kal, vagy sem? Mióta is húzod már? Egy
hónapja? Ez nagyon hosszú idő egy kiéhezett kollégista srácnak!
Ráadásul te vagy a legöregebb szűz a kampuszon. Az összes
kampuszon!
– Nem az én hibám, hogy két évig jártam egy meleg sráccal –
simítok el egy tincset a fülem mögé, és védekezőn keresztbe
fonom a karomat.
– Hahó! Föld hívja Csipkerózsikát! Nem volt furcsa, hogy egy
olyan huszonkét éves sráccal randizol, aki meg se próbálja
becserkészni a lompost? – folytatja Everly, miközben egy marék
kávébabot szór az ipari darálóba, és felhúzza az egyik
szemöldökét.
Odanyújtok neki egy negyvenöt dekás Ébresztő-címkés
tasakot, majd a szemközti pultnak dőlök.
 –  Azt hittem, tisztel. Nem gondoltam, hogy fél a puncitól –
vallom be őszintén, lábfejem a szőnyeg szélét rugdossa. –
Hagyta, hogy leszopjam – teszem hozzá, hátha így felmentést
nyerek.
Everly felhördül.
– Igen. De csak sötétben.
Beharapom az ajkam, és elkapom a tekintetem.
–  Istenem! Csak vicceltem! Ne haragudj, Sophie! Most
komolyan! A srácok imádják nézni, ahogy eljátszadozunk velük,
Scott pedig biztosan azt képzelte, valami fickó szájában van a
farka, szóval… Jaj, ne! Csak rontok a helyzeten!
Everly ledobja a tasakot, a kávészemek ide-oda pattognak a
pulton, a földre is jut belőlük.
–  Nagyon sok fiú szeretne megkaparintani, Sophie! – ölel
magához Everly. – Higgy nekem! Luke is! Az a pasi rögtön
megmártaná magát benned, csak attól tart, kiskorú vagy. 
Egyébként is jobb, ha Mike-kal kezded. Magas, sötét és sármos,
és a szerszáma is tuti, hogy nagy.
– Igazán hatásosan fogalmazol, Everly. Talán könyvet kellene
írnod – szabadítom ki magam az öleléséből, és tüstént söpörni
kezdem a kávészemeket.
–  Akárhogy is, tessék kötélnek állni Mike-kal, oké? Ess túl
rajta. Mike jó lesz. Nagyon dögös. Én elkapnám egy körre!
– Everly!
–  Persze csakis óvszerrel. Fő a biztonság! És ugye kértél már
időpontot az iskolaorvostól? Mindig kétféle fogamzásgátlót
használj, én ugyanis még nem készültem fel arra, hogy
nagymama legyek – huppan fel a hátsó pultra, és nézi, ahogy a
kávészemekkel küzdök. – Ott, balra van még pár!
–  Everly. Huszonegy éves vagy, és nem vagyunk rokonok.
Nem lehetnél nagymama.
– Mindegy. Szemantika.
– A szemantika egészen mást jelent. Milyen szakra is jársz? –
nézek fel rá. Everly leemel egy muffint a süteményes pultról,
majd módszeresen lehámozza róla a papírt.
–  Camden professzor szakára – válaszol teli szájjal. – Ami
sokkal jobb, mint ez. Mégis ki fizet ezért a mocsokért?
– Te biztos nem.
A muffin a szemetesben landol.
–  Igen, kértem időpontot, holnap, munka után megyek a
klinikára. Leborotváltam a lábam, meg minden – azzal lehúzom
a csuklómról a hajgumit, és copfba fogom barna fürtjeimet,
mielőtt lehajolnék, hogy kiürítsem a lapátot.
– És mi van a vagináddal? Bozótirtás is volt? – nyúl most egy
karamellel borított brownie után.
–  Neeeem – válaszolom lassan. – Nem hinném, hogy a
nőgyógyász csupasz puncira számítana, nem igaz?
–  Atya ég! Ez a brownie nem semmi! Mindjárt elélvezek!
Mennyit kérünk ezért? – kérdezi, bár szerintem egyáltalán nem
érdekli, hiszen rá se pillant az árcímkére. – Istenem! Kérsz egy
harit?
Nemet intek.
–  Alig várom, hogy végre orgazmusod legyen! Na nem a
brownie-tól, hanem egy pénisztől! Persze, nem ezen a hétvégén
lesz, hacsak Mike nem szuper tehetséges. Ahhoz meg nem elég
öreg, én már csak tudom! Ajánlom, hogy azért a nyelvével vagy
az ujjaival kielégítsen, nehogy kellemetlen legyen az első
alkalom! Szóval igen, Mike-nak talán tetszene a csupasz punci.
Összehozlak Leah-val. Varázslatosan bánik a gyantával!
Everly a félig megcsócsált brownie-t a pultra helyezi, majd
előkapja a mobilját a zsebéből, én pedig egy új vendéggel
foglalkozom. Mire végzek a közepes vaníliás-mogyorós lattéval,
és újra Everly felé fordulok, már le is tette, és újra a brownie
bűvöletébe esett.
–  Mindent elintéztem. Csütörtök. A címet már átküldtem.
Nagyon szívesen!
– Everly! Egy szóval sem mondtam, hogy gyantáztatok!
–  Ne légy nyuszi! Egy nőgyógyászati vizsgálat sokkal
kellemetlenebb, mint a gyantázás. Hidd el, imádni fogod! És
szex közben mennyei, ahogy dörzsölődik! Istenem… –
mosolyodik el kajánul. – Na és a farmerben! Esküszöm neked,
egész pénteken gerjedt leszel csak attól, hogy a gatyád a csupasz
puncidat dörzsöli.
– Ez a beszélgetés teljesen értelmetlen.
–  Miről beszélgettek, csajok? Meztelen párnacsata a
koleszban?
–  Fogd be, Jeff! – vágja rá Everly, és még csak fel se néz a
brownie-ból.
–  Nem beszélhetsz így velem, Everly. Én vagyok a főnök. Ez
függelemsértés.
Jeff negyedéves az egyetemen, ahogy mi, de az apukájáé ez a
kis kávézólánc, ezért ő lett az üzletvezető.
–  Te pedig nem zaklathatsz minket, mégis megteszed. Hívjuk
fel apucit? Megvitatjuk a szexuális zaklatási keresetemet, te
pedig előadhatod a függelemsértési nyavalyádat.
– Jól van – motyogja Jeff. – Legalább szállj le a pultról, és írd
fel a romlott listára az összes kaját, amit elloptál. A leltár sosem
stimmel, ha itt vagy – jegyzi meg, majd sarkon fordul, és
visszamegy az irodájába.
Ami nem is igazi iroda, csak egy asztal a raktárban, mögötte
egy gurulós bőrfotel, amit egy hétvégén szerzett a Costcóban, és
úgy tolta be a hátsó ajtón, mintha egy kisebb birodalmat
igazgatna, nem pedig a diáktársait egy kávézóban.
Everly leugrik a pultról, és motyog valamit az orra alatt.
–  Micsoda jövő vár rá! Középvezetőként bosszant majd
mindenkit, ha már motiválni képtelen.
–  Nem olyan rossz ő… – próbálom védeni Jeffet, de Everly
nem ért velem egyet. – Oké, tényleg rémes – vallom be végül.
– Így van – azzal visszafordul a negyvenöt dekás zacskóhoz, a
gyantázás pedig szerencsére feledésbe merül. Még nem tudom,
mi lesz azzal az időponttal. A ma délelőtti már így is elég
fejfájást okoz.
 2

A műszakom ezután tejeskávék, jeges mokkák, kampuszra tartó

tanulók és a közeli cégeknél dolgozó diplomások
végeláthatatlan soráról szólt. Miután végeztem, elsétálok a
közeli buszmegállóba. Alig egy órám van odaérni az egyetemi
klinikára, semmiképp sem akarok elkésni. Az óvszer könnyen
beszerezhető, de a fogamzásgátló tablettához recept kell,
amihez nőgyógyászati vizsgálat szükséges. Ha most ezt
kihagyom, ki tudja, mikor kapok új időpontot.
Az egyetemnek saját buszjárata van, ami körbejárja a
kampuszt, de az Ébresztő pár háztömbbel távolabbra található,
ezért is jár olyan kevés egyetemista hozzánk. Jócskán benne
járunk már az őszben, hideg van, ezért szorosabbra húzom
magamon a kabátot, és megszaporázom a lépteimet. Hála az
égnek, a busz pont akkor érkezik a megállóba, amikor én. A
következő csak negyedóra múlva jön, szóval örülök, hogy
elcsíptem.
Lényegében egyedül utazom, hiszen késő délelőtt van, a
diákok vagy órán vannak már, vagy még alszanak. A rendelő
csak pár megállónyira van a Market Streeten, az Ébresztő és a
kollégiumom között félúton. Eddig csupán egyszer jártam ott,
még elsősként, amikor a bentlakók fele torokgyulladást kapott.
Minden nagyon csendes a klinikán. A recepciós úgy tűnik,
halálra unja magát, néhány diák ül a váróban, mélyen
elmerülve a mobiljukban. Kapok egy adag kitöltendő
nyomtatványt, a recepciós arra is felhívja a figyelmemet, hogy
minden egyes oldalt alá kell írnom, mielőtt visszaadom neki.
Leülök, és gyorsan végigszaladok a kérdéseken. Név,
diákazonosító, telefonszám, allergiák, gyógyszerek, a család
egészségügyi kórtörténete, és persze az utolsó menstruációm
időpontja. Elmosolyodom, mert átfut az agyamon, hogy egy
műszak Everlyvel ennél sokkal kínosabb. Miután végzek, a
tollal együtt visszaadom a recepciósnak a pakkot, majd
visszatérek a helyemre.
Pár másodperc múlva a nővér engem szólít. Hála az égnek!
Remélem, gyors lesz minden, és fél óra múlva már egy recepttel
a kezemben szambázhatok kifelé.
A nagyon szimpatikus, mosolygós, zebracsíkos gumikesztyűt
viselő nővér kéri, hogy szólítsam Marie-nek. Ahogy belépek az
ajtón, rögtön szóval tart, és elkísér a vizsgálóba, ahol megméri a
súlyomat és a vérnyomásomat, majd elmagyarázza, hogy
minden ruhámtól és a fehérneműmtől is meg kell szabadulnom.
Ki ne tudná, hogy bugyiban nem lehet nőgyógyászati vizsgálatot
végezni, de inkább ráhagyom.
– Mi szél hozta ma a doktor úrhoz, Sophie? – néz rám Marie a
kórlap mögül egy kedves mosoly kíséretében. Fogadok, az
unokái mind imádják. Három is van neki. A hétvégét nála
töltötték, és teljesen lestrapálták. Mindezt az előkészületek alatt
mesélte el, majd meg is mutatta, hogyan bohóckodtak.
–  Fogamzásgátlót szeretnék szedni – igyekszem minél
magabiztosabbnak tűnni, bár elég kínos a helyzet, hiszen a
jövőbeli szexuális életem a téma, és Marie nagyon hasonlít a
nagymamámra. Engem ő nevelt fel, az anyám elsőéves főiskolás
volt, amikor születtem, és meghalt, mielőtt betöltöttem volna a
kettőt.
–  Helyes, okos lány! Nagyon bölcs dolog, ha kézben tartjuk a
fogamzásgátlást – bólint helyeslően. – Járt már korábban
nőgyógyásznál?
– Nem.
–  Nos, akkor szerencséje van! Keddenként délelőtt dr. Miller
rendel. Ő vezeti a szülészeti osztályt a kórházban, de pár órát
besegít itt, nálunk is. A többiek nem a gyengédségükről híresek.
Most kérem, vetkőzzön le, és máris visszajövök a doktor úrral.
Az ajtót sebesen behúzza maga után, én gyorsan levetkőzöm,
a bugyimat és a melltartómat elrejtem a farmerem és a pólóm
közé, mintha illetlenség lenne elöl hagyni őket. Felkapom a
rettegett kórházi papírpongyolát, és felülök az ágyra. Basszus! A
zokni! Marie nem mondott semmit a zokniról! Azt tudom, hogy
a fehérneműt le kell venni, de mi van a zoknival? Melyik a
gázabb: ha leveszem, vagy ha nem? Ezen agyalok, amikor
kopogtatnak az ajtón, és kérdezik, kész vagyok-e. A zokni tehát
marad.
Kinyílik az ajtó, Marie jön elöl…
Utána Luke.
A kávézós Luke!
A ma reggeli zakóját fehér orvosi köpenyre cserélte, viszont a
szilvakék színű nyakkendő, amitől teljesen elaléltam pár órával
ezelőtt, még mindig ott díszeleg a nyakában.
Szent isten! Egy nőgyógyászról fantáziálok! A saját
nőgyógyászomról!
 3

– Jól van, kedveském? – vágja be maga mögött az ajtót Marie, és

egy tálcán különféle eszközöket tol a vizsgálóasztal mellé. –
Szóltam dr. Millernek, hogy ez lesz az első, nagyon kíméletes
lesz.
Sanyarú állapotom kiíródik az arcomra. Luke-ra nézek.
Amikor bejött, mintha kissé megtorpant volna, de már semmi
jelét nem adja ilyesminek.
–  Sophie… – pillant a kórlapra. – Tisdale. Tisdale kisasszony,
azt hiszem, már találkoztunk, igaz?
Ez most valami vicc? Lehet ez a helyzet még ennél is
kínosabb? Nem is emlékszik rá, hogy ki vagyok? A pasiról,
akiről már hetek óta minden egyes kedden különféle álmokat
szövögetek, kiderül, hogy a nőgyógyászom, ráadásul – vagy
talán így van jól? – rám se ismer.
–  Ébresztő! – vágom rá. Istenem! Még ez is! – A kávézó –
teszem hozzá, de nyoma sincs az arcán a felismerésnek.
Újra lenéz a kartonomra.
– Egyetemi hallgató, huszonegy éves.
Végigfut az adatokon, ujja diszkréten dobol a mappa szélén,
majd belenéz a hátsó lapokba is.
–  Fogamzásgátló-receptet szeretne? – néz egyenesen a
szemembe, s a szívem azonnal kétszázzal ver. Nem teljesen így
képzeltem azt, amikor csak rám figyel.
– Így van – válaszolok.
–  Gondolkodott már rajta, milyen megoldás lenne a
legmegfelelőbb? A tabletta talán a kényelmes megoldás egy
ilyen fiatal nő számára, de lehet szó spirálról is, bár azt inkább
csak szülés után javaslom. Ott van még a tapasz és a
hüvelygyűrű, mindkettőnek van előnye és hátránya.
– Tablettát – vágok közbe. – A tabletta jó lesz.
–  Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a biztonsága
érdekében a fogamzásátló tabletta mellett az óvszer használata
javasolt, de ha vállalja a kockázatot, és mindketten leteszteltetik
magukat, akkor eltekinthet tőle.
– Oké, így lesz.
Luke megtorpan.
– Így lesz, vagy így tesz? Csupán egy alkalom is elég, Sophie –
figyelmeztet, miközben megmossa a kezét, majd módszeresen
szárazra törli. – Aktív szexuális életet él?
– Hát… nem.
– Tehát nem volt szexuális kapcsolata az elmúlt négy hétben?
– Nem. Még sosem.
Luke egy pillanatra megáll, tekintete találkozik az enyémmel.
–  Értem – mondja, majd kissé megrázza a fejét, és a
szemetesbe dobja a papírtörlőt. – Az emlővizsgálattal kezdünk,
utána jöhet a szűrővizsgálat. Kenetet veszek, bár nem hinném,
hogy probléma lenne. A klinika egy héten belül felhívja, ha
eltérést tapasztalnánk – magyarázza, és az eszközökkel teli
tálcára néz. – Marie, hozna egy kisebb hüvelytükröt? Gondolom,
nem probléma.
 Marie felpattan az ajtó melletti székről, és gyorsan elhagyja a
szobát. Amint becsukja maga mögött az ajtót, Luke újra rám
néz. Kezem az ölemben pihen, suta, zokniba burkolt lábam
megállás nélkül előre-hátra himbálózik, miközben Luke az állát
dörzsöli.
– Átirányíthatom egy másik orvoshoz, ha kényelmetlenül érzi
magát, Sophie.
–  Jól vagyok! – vágom rá azonnal, bár telibe talált, de ha
beismerném, csak még rosszabbul érezném magam.
Luke arca megfeszül, kézfeje a nyakára vándorol. Hogy
lehettem ennyire bolond? Ez az eddigi leghosszabb idő, amit
együtt töltöttem vele, ráadásul anélkül, hogy egy pult
választana el minket, mégsem vagyok képes ellenállni neki!
Tudom, hogy nem helyes, hogy baromság, hogy az egész csak
kitaláció. Vajon ki tudom majd fizetni a terápiát, amire
egyértelmű, hogy szükségem van?
Marie visszatér, és letesz egy műanyagba csomagolt tárgyat a
tálcára. A síri csendben hallani, ahogy puffan a fémlapon. A
nővér már az ajtó melletti székben elmerülve lapozgatja a Good
Housekeeping magazin egy ősrégi számát.
– Feküdjön az ágyra, Sophie.
Luke arca nem árul el semmit. Odalép az ágyhoz, megfogja a
csuklóm, a fejem fölé emeli, és egy futó pillantást vet az
arcomra, mielőtt elengedné a kezem.
Ujjai a papírköntösöm felé igyekeznek. Nehogy beindulj,
nehogy beindulj, nehogy beindulj, Sophie! Ezt mantrázom, és a
plafonra szegezem a tekintetem.
Egy motivációs plakátot ragasztottak pont az ágy fölé. Muszáj
felnevetnem, ráadásul pont akkor, amikor Luke a mellemhez
ér.
– Bocsánat, talán hideg a kezem?
–  Nem, a keze tökéletes – vágom rá ösztönösen. Mintha egy
apró mosoly suhanna át az arcán, mielőtt újra a plafonra
koncentrálok.
– A plakát – mutatok felfelé a szabad kezemmel.
Elég vicces, hogy épp egy ilyen plakáttól várják, hogy elterelje
a páciens gondolatait. Vagy pont azért került oda, hogy
lekössön, és itt tartson, az ágyon? Újra elnevetem magam, és
most már Luke is felnéz a plafonra.
Basszus! Megkeményedtek a bimbóim? Ez normális, ugye?
Nem csinál semmi különöset, de mégis, ott van a keze a
mellemen. Igen, a bimbóim reagálnak. Most oldalról simít, majd
körkörös mozdulatokat végez, majd finoman megcsippantja a
hegyét. Istenem! Nehogy már kéjesen felmorduljak! Milyen jó
érzés! Biztosan illetlenség, de ez van. Luke végül visszahajtja
rám a papírköntöst, majd átsétál a másik oldalamra.
Itt lenne az ideje nem Luke-ként, hanem dr. Millerként
gondolni rá. Megint elfojtok egy kacagást. Azt hittem, hogy
bankár vagy ügyvéd, a drága öltönyei és a menő nyakkendői
miatt. De nőgyógyász! Amikor fantáziáltam róla, sosem így
végeztük, bár talán ez lett volna a helyes. Máris teljesen
felizgatott…
Marie azt mondta, ő a szülészet vezetője. Akkor bizonyára
sebész, és a sebészeknek tényleg finom kezük van. Eszembe jut,
hányszor kényeztettem magam azt képzelve, hogy Luke ujjai
érintenek, és azonnal felforrósodik a puncikám.
 Nem. Ez annyira helytelen! Mégis milyen lány az, aki beindul
egy orvosi vizsgálattól?
Luke gumikesztyűbe burkolja tökéletes ujjait. A sötétkék
színű anyag megzavar. A tévében mindig fehér gumikesztyűt
használnak az orvosok, nem? És egyáltalán, hogy jutott ez most
az eszembe?
– Sophie, kérem, csússzon az ágy végébe, és tegye fel a lábát a
kengyelbe.
Marie-re pillantok, aki még mindig a Good Housekeepinget
olvassa. Leereszkedem, ahogy kérte, és azon tűnődőm, vajon
nem vagyok-e túlságosan nedves. Egyáltalán mennyire kellene
síkosnak lennem egy ilyen helyzetben?
– Egy kicsit még lejjebb. Így, most jó.
A szívem majd kiugrik a helyéről. Luke dögös, de azért ez
mégiscsak túlzás. Betolom a lábfejemet a kengyelbe, és
hátradőlök. Kezem a mellkasom alatt pihen összekulcsolva,
ujjaim egy percre se állnak meg. Túl nagy a csend.
– Tehát minek is a vezetője? A kórházban. A nővér említette,
hogy csak kedd reggelente van itt.
Luke megáll.
– Igen. A szülészet vezetője vagyok.
– Akkor műtéteket meg ilyesmiket is végez? Mármint, amikor
nem önkénteskedik egy ilyen klinikán.
–  Igen, Sophie. Műtéteket meg ilyesmiket is – mondja, majd
odagurul a székével az ágy végéhez. – Most érezni fogja a kezem
a belső combjánál.
Beállítja a közelben lévő lámpát, majd be is kapcsolja. Jesszus!
Meg vagyok világítva? Nem elég a plafonon lévő fénycső?
 – Nyugalom. Először külsőleg vizsgálom meg – és már érzem
is lágy érintését a testemen.
Hányszor volt már a lábam között képzeletben! Ez annyira
gáz! Sophie, koncentrálj, ez egy rendelő, ne égesd le magad!
– Szóval akkor bírja az egyetemistákat? Ezért önkénteskedik?
Basszus. Most biztosan azt hiszi, kéjencnek gondolom. Érzem,
ahogy megtorpan a keze. A vaginámon! Igen, épp a vaginámhoz
ért, amikor azzal gyanúsítottam, hogy az egyetemista lánykák
miatt van itt. Szent ég!
–  A családom adományozta az egyetemnek ezt a klinikát sok
évvel ezelőtt, maga akkor talán még nem is élt, Tisdale
kisasszony. A dédapám orvos volt, és szabadidejében segített,
ahol tudott. Én az ő tiszteletére szintén ingyen dolgozom heti
pár órában.
Hallom, ahogy Luke felemel egy műanyagba csomagolt
valamit a tálcáról, majd kibontja. Olyan a hangja, mint amikor a
pedikűrös felnyit egy steril eszközt, mielőtt nekilátna a
lábamnak. Remek! Ezentúl majd ott is felizgulok! Más se
hiányozna! Bőven elég, hogy a nőgyógyászomat bálványozom.
– A meddőség és a veszélyeztetett terhesség a specialitásom. A
pácienseim tehetősek – folytatja, a gurulós szék kereke halkan
megcsikordul a linóleumon. – A kétségbeesetten gyermekre
vágyó nők szöges ellentétei azok, akik semmiképpen sem
szeretnének teherbe esni. Ennek a klinikának az a célja, hogy a
diákok könnyen hozzájuthassanak a fogamzásgátlóhoz és a
rendszeres szűrővizsgálatokhoz, így a jövőbeli terveiket nem
veszélyezteti egy nem várt terhesség. Ez az, amit heti pár órányi
munkával támogatok.
 Ó!
–  A síkosítót szobahőmérsékleten tartjuk, így nem lesz túl
hideg – magyarázza, miközben bekeni a hüvelytükröt, én pedig
nem tudom levenni a szemem róla. Keze újra meg újra
végigsiklik a fémen, majd megint érzem az ujjait, a lábam
széttárva előtte, a tükör már indulásra kész.
–  Némi nyomást fog érezni. Ez a kisebb tükör, így nem lesz
annyira kellemetlen – magyarázza, majd belém csúsztatja.
A francba! Ez eléggé feszít. Összehúzom a lábujjaim, a
derekam kissé megemelkedik.
–  Lazítson – érinti meg újra a combomat, hüvelykujja
megnyugtatóan jár fel-alá. – Muszáj kitágítanom legalább
annyira, hogy ellássak a méhnyakig, és le tudjam venni a
mintát. Rendben?
Enyhe tágulást érzek, majd egy kattanást. A lámpát újra
megigazítja, levesz még valamit a tálcáról.
–  Egy gyors mintavétel, és készen vagyunk. A méhnyaka
igazán csodás.
Csodás a méhnyakam. Ez a nőgyógyászok csajozós dumája?
Hangosan felnevetek.
–  Megvagyunk – tudatja, majd összecsukja az eszközt. –
Engedje el magát, Sophie. Ki kell húznom a hüvelytükröt, és úgy
sokkal könnyebb lesz magának is – azzal ujjai széttárják a
nagyajkaimat, és lassan búcsút mondhatok az idegen testnek.
Luke feláll, és átlátszó zselés anyagot nyom a kék kesztyűbe
burkolt mutatóujjára.
–  Most megnyomom a hasát, közben pedig az ujjammal
ellenőrzöm a belső szerveket is.
 Szent szar! Az ujja bekúszik, és nem is olyan rossz érzés.
Sokkal kisebb, mint a hüvelytükör. Másik keze a papírköntös
alá siklik. Igyekszem meg se mukkanni, miközben rászorítok az
ujjára.
– Kérem, lazítson – próbál biztatni Luke, de azt hiszem, kezd
elfogyni a türelme. Ujja ki-be mozog, közben nyomogatja a
hasam, én pedig pontosan tudom, hogy egyáltalán nem volt
szükség arra a zselére, amit az ujjára kent, hiszen totál
benedvesedtem. Tenyere körbejár a hasamon, és pont akkor
nyom egyet rajtam, amikor az ujja belém hatol. Elég kellemes
érzés ez a két, összehangolt mozdulat. Önkéntelenül is
rászorítok az ujjára, majd hirtelen görcsbe rándul a testem.
Istenem! Azt hiszem, elélveztem! Basszus! Vajon észrevette?
Talán nem.
Luke megköszörüli a torkát, kihúzza az ujját, visszahajtja a
papírköntöst, és még véletlenül se néz a szemembe. Naná, hogy
észrevette! Hátralép, kidobja a kék gumikesztyűt, és megmossa
a kezét.
– Most már felülhet, Sophie.
Kiveszem a lábamat a kengyelből, és felülök. Máris hiányzik
az a poszter, hiszen így már nem tudom, hová nézzek. Megvan!
Egy szexuális úton terjedő betegségekről értekező plakátra
bámulok.
–  Kérem, öltözzön fel, aztán kint találkozunk, és megkapja a
receptjét.
Marie leteszi a magazint az ajtó melletti újságtartóra, miután
Luke elhagyta a vizsgálót.
– Ezt most szépen elvisszük az útból – mondja, és visszahajtja
a kengyelt az asztalhoz. – Ugye nem is volt olyan borzasztó?
Megpaskolja a térdem, és az ajtóhoz lép.
– Ha készen van, jöjjön a recepciós pulthoz.
Amint becsukódik az ajtó, hatalmasat sóhajtok. Ez meg mi
volt? Muszáj lesz felmondanom a kávézóban, vagy legalább
elbújni hátul, ha Luke megjelenik. Pontosabban dr. Miller. Azt
hiszem, menten elsüllyedek.
Felállok, letépem magamról a hülye papírköntöst, és csak
akkor veszem észre, hogy benedvesedett az ágy. Ez normális?
Most mit csináljak? Letakarítsam? Miért nem készít fel senki
minket az első nőgyógyászati vizsgálatra? Ráhajítom a köntöst a
foltra, és rendbe szedem magam egy adag papírtörlővel.
Gyorsan felöltözöm, és megnézem magam a tükörben. Kissé
kipirultam. Luke máris messzebbre jutott, mint Scott az elmúlt
két év alatt.
–  Perverz! – vágom hozzá a tükörképemhez, aztán
lehuppanok, és a cipőmért nyúlok.
Egy pillanat. Melyik zoknit is vettem fel reggel? Megtorpanok.
A rózsaszín csíkosat. Elfordítom a lábfejem. „Menő.” Ez a felirat
díszeleg a bal lábfejemen. Na és mi van a jobbra írva? „Lotyó.”
A Menő Lotyós zoknimat virítottam Luke felé, amikor
széttártam neki a lábam. Vajon lehet ez még ennél is rosszabb?
Kinyitom az ajtót, és a pulthoz sétálok. Luke már ott áll, egy
kartonra jegyez fel éppen valamit. Amint odaérek, leteszi a
tollat, és megnézi az óráját. Egy karórás férfi valahogy annyira
szexi! A korombeli srácok a mobiljukat húzzák elő, ha meg
akarják tudni, mennyi az idő. Ha tudnák, mivel vehetik le a
nőket a lábukról, bizonyára mindannyian karórát hordanának.
 Luke észrevesz, és felemel egy papírzacskót a pultról.
– Ez itt három havi adag fogamzásgátló tabletta. Amíg diák, a
klinika ingyen kiállítja az újabb recepteket. Ne várja meg, míg
elfogy, mert nem kapja meg időben a következő adagot. Ha két
adag elfogyott, jöjjön a receptért, és biztosan nem hagy ki egy
napot sem. Megértette?
Hangja keményen cseng. Sértőnek érzem. Talán azt hiszi,
hülye vagyok?
– Igen, értettem, dr. Miller.
Ezután elmondja, hogy az antibiotikumok csökkentik a
pirulák hatékonyságát, ezért ilyen esetben használjak óvszert,
és még utána is kábé egy hétig, a biztonság kedvéért. Ezt már
hatodikban megtanultam a suliban, és a tévében is milliószor
láttam, de azért odafigyelek.
– Már ma elkezdheti szedni. Az első héten használjon óvszert
is, egészen addig, amíg a partnerét le nem tesztelték. Van egy
csomag a zacskóban, és bármikor kaphat még a klinikán. Bármi
kérdés?
– Azt hittem, ügyvéd.
Luke szeme elkerekedik. Mindkettőnket meglep, amit
mondtam.
– Én pedig azt hittem, hogy nem diák.
Tekintete egy másodpercre elidőz rajtam. Sose lennék képes
megunni ezt a szempárt, bár erre valószínűleg nem is lesz
többé alkalmam.
–  Vigyázzon magára, Sophie! Sok szerencsét! – azzal
megpaskolja a karomat, és elsétál.
Most tényleg szerencsét kívánt a szüzességem elvesztéséhez?
Beteszem a papírzacskót a hátizsákomba, és elhagyom a
klinikát, de még egyszer visszanézek. Rutherford Miller
Egészségügyi Központ. Ezt vésték a bejárat fölötti burkolatba a
nagy, fekete fémbetűkből kirakott Egyetemi Klinika felirat alá.
 4

Elsétálok az egyetemi járat megállója mellett, mert most inkább

sétálni van kedvem. Kicsit felmelegedett az idő, süt a nap, és
egyáltalán nincs kedvem összezsúfolódva zötykölődni a buszon.
A kampuszon bőven van járda, a rendelőtől hazáig
könnyedén elgyalogolhatok. De az is lehet, hogy inkább előbb
odamegyek a következő órámra. Egyáltalán nincs kedvem a
szobatársammal találkozni.
Az elmúlt fél óra emlékétől elpirulok. Talán valami gond van
velem? Lehet, hogy orvosfétisem van? Persze, már azelőtt
tetszett Luke, hogy tudtam volna, hogy orvos, sőt, az én
orvosom! Annak a fehér köpenynek ki kellett volna
ábrándítania, de inkább csak rontott a helyzeten.
A hatalmi pozíció csak még jobban felizgatott. Vajon akkor is
ez történik, ha nem fantáziáltam volna róla már hetek óta?
Kétlem.
Hogyan vonzhat ennyire egy férfi, akit szinte nem is ismerek?
Aznap, amikor először megláttam, azonnal elvarázsolt. Mike
iránt nem érzek ilyesmit, pedig vele járok. Rossz vagyok. Mégis
milyen dolog ez? Vagy talán csak azért vonz Luke, mert
elérhetetlen?
Elképzelhető, hogy csupán azért randizom két éve Mike-kal,
mert vele nem kell tartanom semmitől? Nem szeretek
kockázatni, és nem akarok olyan lenni, mint az anyám. Sose
hagynám, hogy egy nem kívánt terhesség félrevigye az életem,
és gúzsba kössem egy új jövevénnyel a nagyszüleimet.
Tudom, hogy a papám sokkal tovább dolgozott, mint kellett
volna, csak hogy felnevelhessen. Sőt, a nyugdíjas éveikre
tervezett floridai pihenést is elhalasztották csak azért, hogy a
közelembe legyenek, míg én tanulok. Pár héttel ezelőtt, amikor
megkezdtem az utolsó tanévet, sikerült rábeszélnem őket a
költözésre.
Gimi óta csak nyaranta és csupán pár hétre mentem haza, de
a nagyszüleim nem akarták, hogy úgy érezzem, nincs otthonom.
Meg kellett ígérnem, hogy ha az egyetem után nem találok
munkát, és nem tudok kibérelni egy normális lakást,
átköltözöm hozzájuk Floridába. Mindenképpen olyan házat
akartak venni, ahol én is elférek, még akkor is, ha csupán egy-
egy éjszakát töltök náluk.
Nagyon korán érek a Hymer épülethez. Épp azon tűnődőm,
vajon kint várjak-e, vagy inkább odabent, amikor Everly lép ki a
kapun. Keddenként nem szoktunk összefutni itt, de ma nem a
megszokott időben érkeztem.
– Helló, csajszi! Megcsinált a doki bácsi? Egészen más lettél!
Hitetlenkedve az égre pillantok.
– Mi van?
– Luke nőgyógyász.
– Hogy mi?! – néz rám elképedve Everly.
– Luke nőgyógyász az egyetemi klinikán.
–  Nem mondod! – Azt hiszem, sikerült megdöbbentenem
Everlyt. – Erre nem számítottam. És?
 – És? – kérdezek vissza.
– És kértél másik időpontot valaki máshoz?
– Nem. Elmentem hozzá.
– Te mocskos ribi, nem hiszek neked!
–  Pedig igaz. Már a vizsgálóasztalon ültem egy szál
papírköntösben, amikor belépett. Mégis mit kellett volna
tennem?
– Legalább jó volt? – vigyorog rám kajánul.
– Everly!
– Tudom, hogy élvezted! Legalább egy kicsit.
– Azt hiszed, valami nem stimmel velem, igaz?
–  Sophie, dehogyis! Annak a fickónak nem lenne szabad
nőgyógyásznak lennie. Ez egyáltalán nem igazságos a nőkkel
szemben!
– Azt hiszem, igazából szülész.
– Az ugyanaz.
– A nővér azt mondta, ő vezeti a kórházi osztályt.
– Gratulálok, Sophie! Te csak a menők után koslatsz.
– Ó – rezzenek össze. – Erről jut eszembe! Te leveszed a zoknit
a nőgyógyásznál?
– Persze. Megkaptad a receptet?
– Igen – bólintok. – És egy csomag kotont is – ütögetem meg a
hátizsákomat.
– Ó! Doktor Luke-nak igazán fontos a biztonságod!
– Ugye tudod, hogy soha többé nem szolgálhatom ki?
– Igen. A beszélgetés első fél percében leesett.
–  Egyébként mit csinálsz errefelé? Nincs órád a Hymer
épületben, ugye?
 Everly felhorkant.
– Egy kis extra kredit.
Mordulok egyet.
– Inkább meg se kérdezem.
Felveszi a vállára a táskáját, és rám vigyorog.
– Úgyse való a te szűz füleidnek! Rohannom kell, Sophie. Nem
késhetek az órámról. Csütörtökön találkozunk!
– Várj! Mit csinálunk csütörtökön? – kérdezem zavartan.
– Gyantáztatni megyünk! – kiáltja a távolból. – Úgy döntöttem,
elkísérlek, különben nem mennél el!
Háttal lépdelek az épület felé, hogy halljam, ahogy Everly még
utánam kiáltja, a kolesz halljában találkozunk, de hirtelen egy
izomkolosszusba ütközöm.
– Hoppá!
– Ó, bocsánat! Nem akartam…
Mike vigyorgó arca néz vissza rám.
– Hát te vagy az? – nevetek megkönnyebbülve.
Mike átölel, és belefúrja magát a nyakamba.
– Mi ez a gyantáztatás? – kérdezi a fülembe búgva.
Úgy tűnik, a szeméremtestem többé már nem a magánügyem.
Éljen a vagina!
Mike jó pár centivel magasabb nálam, de ha lábujjhegyre
ágaskodom, meg tudom csókolni, és így is teszek. A nyakába
csimpaszkodom. Szőkésbarna tincseire ráférne egy kis
fazonírozás.
– Szombat estére ki tudod paterolni a szobatársadat?
Mike szeme felvillan.
– Csak nem?
 – De! – vágom rá határozottan.
Mike keze a farmerem hátsó zsebébe csúszik.
– Akár azonnal is kipaterolhatom.
Elnevetem magam, és kibújok az öleléséből.
– Szombaton. Most órám lesz, és ott van még a gyantáztatás is,
ha már ennyire kíváncsi vagy – majd mosolyogva újra az épület
felé hátrálok.
Mike alaposan végigmér, és sóhajt egy nagyot.
– Nem lehetne előtte és utána is? – kérdezi, miközben elérem
a lépcsőt.
– Szombaton! – kiáltom, majd bemegyek a kapun.
 5

A paplanba fúrom az arcom, nem akarom hallani, hogy

rázendített a szobatársam ébresztője. Szerdánként tudnék csak
tovább aludni, de bezzeg Jeannek pont ilyenkor van reggel
órája. Ez az én formám!
Hallom, ahogy összekapja a zuhanyzós motyóját, és kimegy a
hálóból. Tegnap nem is találkoztunk. Én már aludhattam,
amikor hazajött. Nem láttam már… huh! Hétfő délután óta.
Azóta, hogy rájuk nyitottam, miközben szexelt a pasijával.
Nem, nem utána. A koleszban sokszor esett már meg velem
hasonló, és sosem a diszkrét, paplan alatti etyepetyékkel
szembesültem. Nem bizony! Istenem! Egyszer volt egy gólya
szobatársam, akit az se zavart volna, ha ott alszom a
szomszédos ágyon! Megtanultam, hogy mindig elmenjek pisilni,
mielőtt lefekszem, így elkerülhettem, hogy pont menet közben
ébredjek fel.
Jeannie-t és Jonathant viszont napközben leptem meg.
Világosban. A kellős közepén. Az ajtó felé fordulva. Éppen
kétfelől ostromolta Jeant Jonathan és egy dildó.
Mintha egy tömör téglafalnak csapódtam volna. Látványnak
egyszerűen túl sok volt.
Ledobom magamról a takarót, és a plafont bámulom. Nem
vagyok prűd, de szívesebben tanulok az online pornófilmekből,
mint élőben a szobatársaktól.
Kinyílik az ajtó, Jean besurran, és halkan behúzza maga
mögött. Már megszárította hosszú haját, és fel is öltözött a
fürdőben, csakis azért, hogy ne ébresszen fel.
– Fent vagyok.
– Ó, sajnálom, Soph!
Bűnbánó tekintettel dobja fel a zuhanyzós motyóját a polcra.
Az apró szoba zsúfolásig telt a koleszélethez szükséges
kellékekkel.
Jean rám néz, majd megáll.
Mindketten felnevetünk.
–  Azt hittem, elég ideig voltam távol ahhoz, hogy elfelejtsd –
zuttyan az ágyra, és letörli a kacagástól kicsordult könnyeit. –
Azt hittem, órád van. Annyira sajnálom, hogy látnod kellett!
–  LaRoche professzor elengedett minket a csoportos feladat
után.
– Nem a te hibád. Írnom kellett volna – azzal feláll, és feltúrja
a komód fiókját. – Köszönöm, hogy bírálsz.
–  Ó, dehogynem! – vágom rá. – Tökéletes, tíz pont! A
rugalmasságodért…
Nem is tudom befejezni a mondatot, máris újra nevetek.
–  Istenem! Még sosem örültem ennyire annak, hogy órám
lesz!
Feltesz némi szájfényt, majd visszacsavarja a flakon tetejét.
–  Várj! Mielőtt elfelejteném, szombaton Mike-nál alszom. Az
egész szoba a tiéd – mutatom széttárt karral.
–  Oké, jó tudni – mondja, keze a kilincsen, hátizsákját a
vállára emeli. – Később találkozunk, Sophie!
 Visszazuhanok a párnámra, és a csukott ajtót fixírozom.
Közgazdaságleckém van. Hallom, ahogy a folyosón kinyílik,
majd becsukódik egy ajtó, valahol megcsörren egy mobil.
Jeannie két órán át biztosan távol lesz. Elnyúlok az asztalra az
iPademért. Egy ekkora szobában minden karnyújtásnyira van.
Kinyitom a tokot, az eszköz azonnal életre kel. Behívom a
böngészőt, és felkeresem a kedvenc pornóoldalamat.
Megtámasztom az iPadet, és keresgélni kezdek az elérhető
videók között, hátha rábukkanok valami ígéretesre. Itt is van.
Lássuk!
Becsúsztatom a kezem a pizsamámba. Két ujjheggyel
dörzsölni kezdem a csiklómat, ami szinte azonnal vérbő lesz.
Várjunk csak. Ennek a lánynak nagyon idegesítő a hangja! Még
csak két perce nézem a filmet, mégis megfájdult a fülem. Vajon
a srác füldugót használ? Hang ki.
Előretekerek. Ezt már szeretem! Nézem, ahogy a képernyőn
lévő férfi behatol a nőbe. Az eltorzult arca alapján úgy
gondolom, jó döntés volt lenémítani. A kamera közelről mutatja
a vaginát, én igézve nézem, ahogy a férfi ki-be jár benne. A
pénisze átlagos, legalábbis az én korlátolt, pornófilmes
ismereteim alapján. Talán egy kicsivel nagyobb, mint Scotté.
Egyre erőteljesebben dörzsölöm a csiklóm, a párocska
mozgásának ritmusát követem. Úgy tűnik, élvezik. A nő teste
megfeszül, ahogy befogadja a férfit. Vajon Mike-nak mekkora
lehet? Még nem szoptam le. A két éven át tartó, ellentételezés
nélküli oralitás Scott-tal megtette a hatását.
Fogadok, Luke-nak nagyobb van, mint a főszereplőnek! Ő
amolyan tekintélyes fajta lehet. Vajon milyen lenne, ha belém
hatolna? Az ujjait kedveltem!
Még intenzívebben mozognak az ujjaim, a másik kezem a
mellbimbómba csíp. Azt képzelem, hogy Luke ér hozzám. A
vizsgálóasztalon is jólesett, de az más. Megszorítom a mellem,
ahogy Luke tenné, ha bevadul, de az ő keze sokkal nagyobb és
erősebb, mint az enyém.
Volt egy pillanat ott, az asztalon, amikor az ujja bennem volt,
és a hüvelyke átsiklott a csiklómon. Az emlék azonnal
összerándít.
Nagy pasas. Tömör. Izmos. Sokkal erősebb, mint az
egyetemista srácok. Milyen lenne, ha bennem lenne? Elsőre
biztos nem valami kényelmes, azt tudom. De utána, ha már ki-
be jár bennem, a testem elernyedne. Ha egészen tövig tolná
magát belém, az én testem is megfeszülne, és ha már
megszoktam, hogy bennem van, csak akkor lendülne be igazán.
Milyen lenne Luke-kal szeretkezni?
Vajon átfordítana, és a csípőmbe kapaszkodva csinálná? Vagy
inkább a hátamra fektetne, és a széttárt lábam közé férkőzne,
alkaron támaszkodva szívná szájába a mellemet, miközben
dönget?
Elélveztem.
Luke-ról fantáziálva.
Volt olyan, hogy Mike-ra gondoltam volna közben? Nem
emlékszem. Elborzadva fogom a zuhanyzós pakkomat, és a
folyosó végén lévő közös fürdő felé veszem az irányt.
A nedves törülközőt a szekrény ajtajára terítem, felkapok egy
régi, kopott farmert, és egy hosszú ujjú, púderkék pólót.
Hátrafogom a még mindig nedves hajam, összegumizom, aztán
belebújok egy Ugg csizmába csak úgy, mezítláb. A csizma évek
óta megvan, a nagyszüleimtől kaptam még gimis koromban,
karácsonyra.
Fogom a füzetem, és odaülök az asztalhoz. Ez annyira
lehangoló! Épp az asztallapot kopogtatom a tollammal, amikor
pittyen a telefonom. Mintha nem fogadott hívásom lenne.
Felveszem, és csak most látom, hogy három is van. A nagyi
háromszor is hívott.
Felgyorsul a pulzusom. Miért hívna háromszor egymás után?
Épp zuhanyoztam, ezért nem vettem fel. Lehallgatom a
hangpostámat. Az elsőben nem szólt bele, a másodikban a nagyi
azt kéri, hívjam vissza. A harmadik megint csak a nagyi.
„Sophie, nagyi vagyok. A nagyapád leesett a létráról, miközben
az ereszt takarította. Bizonyára minden rendben lesz, de most
itt vagyunk a Baldwin Memorialban, ahol vizsgálják.” Kissé
idegesnek érzem a hangját. „Biztosan nincs baj.” Ennyi.
Jaj, ne! A híváslista szerint háromnegyed órája hívott.
Azonnal megnyomom a hívógombot, és az ablakhoz lépek. Vedd
fel, vedd fel, kérlek, vedd fel!
– Igen?
–  Nagyi! – kiáltom, és hálás vagyok, hogy nem egy
hangpostával kell beszélnem.
– Ó, Sophie! Akkor megkaptad az üzeneteimet.
– Mi történt? Papa jól van? Hol van? – hadarom a kérdéseket
anélkül, hogy hagynám válaszolni.
 –  Mindenképpen ő akarta kitakarítani azt az átkozott ereszt,
és leesett a létráról. Beütötte a fejét, és egy percig nem volt
magánál. Csinálnak egy CT-t, hogy kizárják a nyaki és
fejsérülést.
– És mit mondott az orvos?
– Drágám, nem tudom. Pár órája érkeztünk, de még mindig a
sürgősségin ülünk.
– Máris indulok!
Fogom a kistáskámat, a személyimet, a kulcskártyámat és
némi készpénzt. De hol a dzsekim? Jó lesz helyette egy
Pennsylvania-i Egyetem feliratú kapucnis pulcsi is.
– Biztos, Sophie? Nincsenek óráid?
– Nem, ma délután nincsenek, nagyi. Hamarosan érkezem!
 6

Szerencsére találtam egy kolesztársat, aki elhozott kocsival a

kórházba. A nagyi hívott útközben, és azt mondta, papát
átvitték a radiológiára, ő pedig még mindig ott vár a
sürgősségin. Bejelentkezem a recepción, ahol elmondják, merre
találom a sürgősségi osztályt. Rögtön meglátom a magazint
lapozgató nagyit a kis, elfüggönyözött szobában.
– Sophie, drágám! Köszönöm, hogy eljöttél! – ölel át nyomban.
– Ez csak természetes. Jól vagy?
– Igen, én jól, de a nagyapád lehet, hogy agyrázkódást kapott.
– Nagyi! Ez komoly dolog!
–  Nos, a legjobb helyre jöttünk, itt majd kiderül. Milyen az
iskola? – mutat a mellette lévő üres székre, én pedig
engedelmesen melléülök, és beszámolok az egyetemen
történtekről.
A nagyapámat egy kerekesszékben tolják be hozzánk, és azt
mondják, hamarosan meglesz az eredmény. Szóval várunk. És
várunk. Papának is elmesélem mindazt, amit korábban a
nagyinak, közben a nővérek fel-alá rohangálnak.
Miután sokadszorra kérdezem, nagyi végre úgy dönt, mégis
inna egy kávét, bár szerintem csak kell neki valami, ami
félbeszakítja ezt a vég nélküli várakozást.
Visszamegyek a kórház főbejáratához, hátha onnan
könnyebben megtalálom a büfét. Éppen az előcsarnokban
tétovázom, és valami útbaigazítást keresek, ami megmutatja,
milyen irányba induljak, amikor valaki finoman megérinti a
karomat.
– Sophie. Mit keres itt? Minden rendben?
Luke az. Keze még mindig a könyökömön pihen, tekintetéből
aggodalom sugárzik.
– Igen – válaszolom, de megrázom a fejem. – Én jól vagyok, de
a nagyapám leesett a létráról. Az eredményeire várunk, én
pedig kávét vinnék a nagyinak, feltéve, ha megtalálom a büfét.
Tessék, csacsogok. Luke elengedi a karom, kezét a drága
öltönye zsebébe dugja.
– És maga miért van itt? – kérdezem zavarodottan.
Luke elmosolyodik.
– Kórház. Orvos. Elég sok időt töltök errefelé.
–  Ó! Maga itt dolgozik? De hát öltönyben van. Miért nincs
soha műtősruhában?
– Csak akkor viselem, ha operálnom kell. Szerdánként viszont
igazgatósági ülés van, úgyhogy ilyenkor nincs műtétem – rántja
meg finoman a copfomat. – Jobban örülne, ha műtősruhában
rendelném a kávét, Sophie?
– Hát… nem. Az öltöny megfelel – válaszolom idegesen.
– Jöjjön, elkísérem a kávézóba. Ott sokkal nagyobb a kínálat,
mint a büfében.
Kezét finoman a hátamra simítja, és a folyosó felé irányít. A
kávézó a sarkon túl van, észre se vettem korábban.
– A nagyapja jól van?
– Nem tudom. Pár órája volt a CT, azóta várunk a sürgősségin
az eredményre.
– Értem – bólint Luke.
Megállás nélkül pörgetem a telefonom a kezemben.
–  Köszönöm, hogy megmutatta, hol van a kávézó – teszem
hozzá, mert csak áll, és engem néz.
– A szülei itt vannak, Sophie?
Félrepillantok.
– Nem. Nekem nincs… – majd a szemébe nézek. – Csak én, és a
nagyszüleim.
Megfogja a csuklóm, hogy ne tudjak játszadozni a
készülékkel.
– Minden rendben lesz, Sophie.
– Igen – villantok rá egy halvány mosolyt. – Köszönöm! – azzal
beállok a sorba, veszek egy kávét a nagyinak, amit nem is
igazán akart, és nézem, ahogy Luke elsétál.

Csak pár perccel azelőtt érek vissza a kávéval a sürgősségire,

hogy a doktor belépne.
–  Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Dr. McElroy vagyok,
megvan a CT eredménye. Úgy tűnik, minden rendben, de
szeretném itt tartani az urat ma éjszaka, megfigyelésre. Enyhe
agyrázkódást szenvedett, és szeretném rajta tartani a szemem –
fejti ki mosolyogva, mintha az agyrázkódás utáni megfigyelés
lenne a kedvenc időtöltése. – Pár perc múlva felvisszük a
szobájába. Mrs. Tisdale, ha szeretne, ön is itt maradhat a
férjével. A kanapé kinyitható, és elég kényelmes, ha a közelében
akarna maradni.
A doktornő elköszön, a telefonom pittyen egyet.

A nagyapját bent tartják éjszakára, megfigyelésre. Dr.

McElroy a szakterülete kiválósága, csak
elővigyázatosságból vette fel a kórházba. Ha
szüksége van valamire, szóljon. Luke.

Döbbenten bámulom a kijelzőt. Ez most kedves vagy

rémisztő? Felnézek. Úgy érzem, figyelnek. Honnan tudhat ennyi
mindent? És ami még ennél is fontosabb, hogy szerezte meg a
számomat?
Dr. McElroy visszatér az elfüggönyözött szobába egy
betegszállítóval, és bejelenti, hogy minden készen áll,
átköltözhetünk. Ezúttal jól megnézem magamnak. Átlagos
műtősruhát és orvosi köpenyt visel, de még így is látom,
mennyire szép. Hatalmas, kék szemét sűrű, sötét szempillák
foglalják keretbe, azon tűnődőm, vajon valódiak-e. Nem,
igazinak tűnnek. Sötét, csillogó haja divatos frizurára vágva,
minden egyes tincs a helyén van.
Lehet, hogy Luke ilyen nőkre bukik? Művelt, és még
műtősruhában is ragyogó. Felmerül bennem a kérdés, vajon
lefeküdtek már? Ugyanabban a kórházban dolgoznak, és itt
mindenki egymással hetyeg, legalábbis a tévésorozatokban.
Meglehet, hogy most is tart a kapcsolatuk. A gondolat miatt
kellemetlen érzés fut végig rajtam.
 Órákon át várakoztunk, aztán belebotlottam Luke-ba, és
szinte percekkel később dr. McElroy máris velünk foglalkozik.
Luke intézte volna így? Vagy pont fordítva, a doktornő tesz
szívességet Luke-nak?
A betegszállító egy aprócska lány, Kaylee-ként mutatkozik be.
Nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy eltologassa nagyapámat a
kórház folyosólabirintusában, de egyetlen mozdulattal,
határozottan szabadítja ki az ágyra szerelt, lefékezett kerekeket,
majd termetét meghazudtolva, játszi könnyedséggel
kormányozza ki nagyapámat a sürgősségiről.
Elismerően nyilatkozom a képességeiről, mire elneveti magát.
–  Anya vagyok – mondja. – Egy felnőtt gurulós ágyon sokkal
könnyebb, mint két totyogós egy dupla babakocsiban, higgye el!
Én is elnevetem magam, és kissé lemaradok, míg ő a szűk
sarkon befordítja papát, majd betolja a liftbe. Az ötödik emelet
gombját nyomja meg, közben nagyival beszélget, én pedig újra
megnézem a telefonomat. Válaszolnom kellene. Vagy nem?

Köszönöm

Nagyon szívesen, Sophie.

Hogy szerezte meg a számom?

A kórházi adatbázisból. Magát jelölte meg a nagyapja

értesítendő személyként.

Nagyon úgy hangzik, mintha visszaélt volna a kórházi

adatbázissal, és megszegte volna a HIPPI törvényt.
 HIPPI?

Az az átkozott automata helyesírásellenőrző! HIPPA.

Azt hiszem, a fenyegetés erejét vesztette a hippinél.

Igen. Mondhatjuk.

Tud titkot tartani, Sophie?

Úgy általában, vagy a magáét?

Az enyémet.

Persze.

Akkor ez a kettőnk titka marad.

Beharapom az ajkam, nehogy elmosolyodjak, és becsúsztatom

a telefont a zsebembe. Kaylee szakavatottan vezet minket át az
5853-as kórterem ajtaján, és lefékezi az ágy kerekeit, majd gyors
felépülést kíván papának. Maradok még, segítek a
nagyszüleimnek elrendezkedni, legfőképpen azért, hogy mielőtt
elmegyek, tudjam, minden rendben.
Elmesélik közben, hogy kaptak egy nagyon jó ajánlatot a
házra, és találtak pár ígéretes helyet a floridai Islamoradában.
Ez egy szigetekből álló falu Florida Keysen, az átlaghőmérséklet
harmincegy fok. Napsütés, kristálytiszta víz, mely kitűnő a
könnyűbúvárkodáshoz. A nagyszüleim még csak a hatvanas
éveikben járnak, nagyon aktívak, remekül tartják magukat, és
imádnak a szabadban lenni.
Azt javaslom, fogadják el az ajánlatot, és költözzenek ahelyett,
hogy még egy telet Pennsylvaniában töltenének, pláne, hogy
nincs háromórányira repülővel. Azt hiszem, kezdik megérteni,
hogy ha tavasszal lediplomázom, kirepülök a családi fészekből.
Írok Mike-nak, megkérem, hogy jöjjön el értem, és vigyen el a
kampuszra. Természetesen beleegyezik, így még egyszer
megölelgetem a nagyszüleimet, majd lemegyek az előtérbe.

A liftből kiszállva látom, hogy sokkal nagyobb a sürgés-forgás,

mint korábban. Két lépést sem teszek, és Luke is feltűnik. Zsebre
dugott kézzel áll egy helyben és engem néz, közben egy másik,
fehér köpenyes orvossal beszél, akinek sztetoszkóp lóg a
nyakában.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Rám várna? De miért? Úgy
döntök, inkább nem zavarok, és kint leülök egy padra, hogy ott
várjam, míg Mike megérkezik.
A kórházból kilépve hűvös fuvallat csap meg. Talán jobb
lenne mégis odabent. Megfordulok, és visszamegyek. Luke még
mindig engem néz. Ez nagyon fura. Nincs olyan ülőhely,
ahonnan láthatnám az érkező autókat, ezért inkább beállok az
üvegablak elé.
–  Beszéltem a radiológia vezetőjével, dr. McElroyjal. A
nagyapja nyaka és háta rendben van, de az agyrázkódás miatt
szükséges az éjszakai megfigyelés.
Luke mellettem áll, kissé fel kell emelnem a tekintetem, hogy
lássam az arcát. Általában mindig a pult túloldalán látom,
onnan nem tűnt ennyire magasnak.
 –  Köszönöm. Bárkivel is beszélt, hatásos volt. Megjelent egy
orvos, és azonnal átvitték a kórterembe – magyarázom, aztán
leveszem a pulcsim a derekamról, és belebújok.
Luke megvonja a vállát, az arcomat fürkészi.
– Beváltak az óvszerek?
Hogy mi? Nem jutok szóhoz. Hogy kérdezhet ilyet? Egyenesen
a szemébe nézek, de nem visszakozik, úgy tűnik, tényleg választ
vár.
– Még nem használtam őket.
Fogalmam sincs, miért mondtam el neki. Ez a kérdés túllép
minden határon, de mégis, úgy érzem, tudnia kell.
– És fogja?
Mégis mit akar tudni? Hogy fogok-e szexelni, vagy hogy a
biztonságos utat választom-e?
– Igen.
Luke elnémul, állkapcsa megfeszül.
– Nagyon sokáig várt.
– Igen. – Mégis hová akar kilyukadni?
– A fiú megérdemli? – néz rám sötét, mégis kíváncsi szemmel.
Ó, hát erről van szó! Amolyan szülői „eléggé tisztel-e téged”
fejmosás, amire egyáltalán nincs szükségem.
– Ez talán nem róla szól, hanem rólam.
Most már dühös vagyok. Mégis ki ő, hogy kérdőre vonjon? És
egyáltalán miért válaszolok neki? Csak nem azért, mert
sóvárgok utána?
Odakint valaki dudál, így elfordulok Luke-tól. Mike a tilosban
állva próbálja felhívni magára a figyelmemet.
– Ő lenne az? – lép hozzám egészen közel Luke.
 – Igen.
– Sophie…
Elég volt ebből, nem hagyom, hogy folytassa.
–  Köszönök mindent, dr. Miller. Ígérem, használni fogom az
óvszert, még egy oktatóvideót is megnézek, nehogy elrontsam,
oké? Ne aggódjon miattam, kézben tartom a dolgaimat! –
Elnevetem magam. – Szó szerint kéznél lesz, oké?
Luke meglepettnek tűnik. Talán még senki sem akadt ki a
baromságai miatt?
–  Itt a kocsi – ingatom a fejem. – A barátom megérkezett –
pontosítok. – Köszönöm, hogy segített a nagyapámnak, és hogy
újra felhívta a figyelmemet a biztonságos szexre. Ígérem, nem
fogok terhesen megjelenni a klinikán.
– Sophie!
Most már Luke is dühösnek tűnik. De mégis miért? Nem
érdekel. Ki is ő nekem? Egy senki! Mike vár kint, ő mindig
egyenes, és pontosan tudom, hogy engem akar. Mike a
megfelelő választás.
– Köszönöm, dr. Miller! Viszlát! – és kiviharzok az ajtón.
 7

– Indulás! – dalolja Everly, s az ajtó bevágódik mögötte.

Úgy vigyorog, mintha izgalmas terveink lennének. Váratlanul
besétált a koleszszobámba kabátban, fekete haját laza copfba
fogva, indulásra készen.
Épp az ágyamon fekszem, és az üzleti etika tankönyvet
ölelgetem. Én aztán nem megyek sehová.
–  Hová megyünk? – kérdezem, bár pontosan tudom. A
tagadás királynője vagyok.
Egyébként az expasim, Scott boldogan randizgat. Egy
személyi edzővel, akit Jamesnek hívnak. Láttam őket egyszer a
Negyvenharmadik utcában, kézen fogva nevetgéltek valamin.
Boldognak tűntek, irigyeltem őket. Na nem Scott miatt, hiszen
valahol mindig is tudtam, hogy elválnak útjaink, amint Scott
felvállalja magát, vagy elég erőt érzek ahhoz, hogy megtegyem a
következő lépést. Mert hát ez elég kockázatos.
Anyám tizenhat évesen esett teherbe. Fogalmam sincs,
védekezett-e, vagy sem, de amennyire emlékszem, sosem volt
valami elővigyázatos. Csak annyit tudok, hogy nem akarok
olyan lenni, mint ő. Nem azzal akarom meghálálni a
nagyszüleimnek, hogy magukhoz vettek és felneveltek, hogy
megismétlem ugyanezt. És persze magamat sem szeretném
olyan helyzetbe hozni, hogy az abortusz, az örökbeadás vagy a
külső segítség közül kelljen választanom.
A szex óriási rizikó. Paranoiás lennék, csak mert elkerülöm a
szexet, nehogy teherbe essek, mert épp nem hat a tabletta?
Talán. De az életem kezdeti szakasza komoly nyomot hagyott
bennem. Velem nem történhet meg, szóval Luke feldughatja
magának a biztonságos szexről szóló kiselőadását! Én vagyok az
utolsó, aki felvilágosításra szorul ebben a témában.
Szóval, amikor megláttam Scottot és a pasiját aznap,
sóvárogva néztem őket. Ki ne akarna ilyen kapcsolatot?
Mike elsőéves korom óta flörtölt velem, de én igyekeztem
tudomást sem venni róla. Egyébként sem volt komoly, mindig
más lányokkal láttam. Viszont amikor mindketten felvettük az
üzleti etika órát, többé nem utasítottam vissza a közeledését.
–  Tudod jól, hová megyünk, Sophie. A bozótos nem irtja ki
saját magát! – emlékeztet Everly, én pedig visszazökkenek a
valóságba.
– Kérlek, ne mondd többé, hogy bozót.
Everly felkapja a kapucnis pulcsimat a szék háttámlájáról, és
hozzám vágja.
– Gyerünk! Időpontunk van.
–  Egyébként is, hogy jutottál be az épületbe? – kérdezem,
miközben belebújok az Ugg csizmámba, és magamhoz veszem a
táskám.
– Kint találkoztam Jeannie-vel, ő engedett be.
A Jacobsen épületből kilépve a legközelebbi egyetemi
buszmegálló felé vesszük az irányt. Csodás délután van ma
Philadelphiában! A levegő csípős, de friss, ilyet csak ősszel
érezhet az ember.
 Menet közben bújok bele a pulcsimba, a mobilom a
kenguruzsebben végzi.
–  Tudnom kell bármit, mielőtt odaérünk? – kérdezem
Everlyre sandítva.
–  Nem. Ne légy ilyen nyuszi! Leah-nál fogsz levetkőzni, ő
felkeni a gyantát a legféltettebb részeidre, és gyökerestül kitép
minden szőrt. Olyan sima leszel, mint egy baba popsija.
–  Huh! Nem is értem, miért nyugtalanít ez az egész, hiszen
olyan szemléletes volt ez a beszámoló! – fordulok kissé oldalra,
hogy kikerüljek egy biciklist. – Úgy értem, remekül hangzik!
Bennem van a hiba.
–  Nem is kérdés – vágja rá Everly, és felszállunk az
iskolabuszra, ami elvisz a kampusz végéig, ahonnan a Samson
Streeten caplatunk tovább.
–  Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezem Everlyt, miközben a
telefonján olvas valamit.
–  Hazamegyek – válaszolja, hüvelykujja sebesen lapoz a
képernyőn. – A bátyám megházasodik.
– Ó! Ez jól hangzik!
Azt hiszem, jó dolog, ha testvére van az embernek. Everly
bátyja jóval idősebb, mint ő, de még így is kellemes lehet egy
nagytesó.
– Vonattal mész?
Annyit tudok, hogy Everly valahol New York City mellett nőtt
fel, és Philadelphiából sokan járnak vonattal arrafelé.
–  Jobb, ha nem a vonatot választom – mondja, és egy utolsót
bök a készülékre.
Nem igazán értem.
 – Akkor idejön érted valaki?
–  Nem – azzal keresztbe teszi a lábát, a mobilja az ölében
pihen, ő meg elmosolyodik. – Camden professzor visz haza.
Sose tudom, mennyire vegyem komolyan a Camden
professzor iránti érzelmeit, bár az utóbbi időben mintha a
megszállottjává vált volna. Évek óta szóba hozza a férfit, de hát
Everlynek mindig is voltak pasijai, ráadásul mégiscsak egy
professzorról van szó.
– Komolyan? Camden professzor elvisz New Yorkba?
Ez elég gyanúsan hangzik. Camden nagyon jóképű férfi, de tíz
évvel idősebb nálunk. Legalább. És ugye professzor, szóval
tiltott gyümölcs.
Nem akarok ítélkezni, hiszen a Luke iránt érzett
vonzódásomról is kiderült, hogy még annál is helytelenebb,
mint képzeltem. Egyszerűen nem szeretném, ha Everly sérülne.
Általában mindig megszerzi, amit akar, de ezúttal olyasvalakit
szemelt ki, aki nem lehet az övé.
Már éppen válaszolna, amikor megcsörren a telefonja.
Rápillant a kijelzőre, és elvigyorodik, majd hatalmas mosolyt
villant.
–  Igen, ő visz el – azzal lenyomja a zöld gombot, a füléhez
emeli a készüléket, és a legnegédesebb hangját veszi elő, amit
még sosem hallottam. – Igen, Camden professzor?
Ennyi, gondolom, hallgatja a hívó felet.
–  Azt akarja, hogy hanyagoljam a professzorozást, Finn? –
kérdezi rezzenéstelen hangon, de a lábfeje megállás nélkül
dobol. – Nyolcra elkészülök – most már nem jár a lába, egy
tincset simít a füle mögé. – Stroh-ban lakom, Finn. A ház előtt
leszek pontban nyolckor. Viszlát!
Miután lenyomta a piros gombot, hatalmasat sóhajt.
Rápillantok, arcom millió kérdést fogalmaz meg némán.
–  Finn Camden a bátyám legjobb barátja. Ő lesz a tanú a
hétvégi esküvőn. Én pedig koszorúslány leszek – teszi el a
zsebébe a mobilt. – Nem akart elvinni New Yorkba, ezért írtam
a tesómnak, hogy kénytelen leszek éjszaka vonatozni – vonja
meg vállát duzzogva. – Pontosan tudtam, hogy szólni fog Finn-
nek, aki nem mondhatja el neki, hogy – és itt két macskakörmöt
rajzol a levegőbe – a „helytelen viselkedésem” miatt nem akar
kettesben lenni velem egy autóban.
– Hűha!
Annyi mindent szeretnék mondani erre, hogy nem is tudom,
mivel kezdjem.
– Ugye? Annyira nevetséges! Alig van már időm!
– Időd?
–  Igen. Hét hónap múlva diplomázunk, és utána nincs miért
Phillyben maradnom. Ennyi időm van arra, hogy magamba
bolondítsam.
– Aha…
– Végre szingli – folytatja Everly. – El kellene fogadnia, mielőtt
talál valaki mást, vagy vége az egyetemnek.
– Mármint téged?
–  A legutóbbi barátnője rémes volt. Finn-nek fogalma sincs,
mennyivel jobb lennék neki annál a nőnél. Talán még
köszönetet is érdemelne, de tőlem nem kapja meg.
Nem igazán tudom, mit mondhatnék erre, de mivel le kell
szállnunk, a beszélgetés véget ér. Everly mutatja, merre kell
menni a Samson Streeten.
–  Nem valami szívmelengető hely – jegyzem meg a lépcsőn
felfelé caplatva.
– Nyugi. A legtökéletesebb brazil gyantázást kapod – mondja,
és kinyitja az ajtót. – Bízz bennem, ribikém!
Everly bejelent mindkettőnket, én pedig leülök a váróban.
Egy perc se telik el, egy csinos lány lép ki a hátsó szobából, és
megöleli Everlyt, majd rám néz, és elmosolyodik.
– Szia! Leah vagyok.
Egy pillanat. Ő fog legyantázni? De hát alig idősebb nálunk!
Én egy középkorú nőt képzeltem, akivel tuti, hogy soha többé
nem találkozom.
– Melyikőtök lesz az első?
Leah szemöldöke a legtökéletesebb, amit valaha láttam. Vajon
saját magának gyantázza?
– Ő kezdi – mutatunk egymásra teljesen egyszerre Everlyvel.
– Nem-nem! Te mész először, nehogy elillanj!
–  Jól van – motyogom, felemelkedem a kanapéról, de Everly
sem marad ülve.
– Mit csinálsz? – kérdezem döbbenten.
– Veled megyek.
– Azt már nem. Nem hagyom, hogy nézz közben.
– Ha Sophie nem akarja, akkor nem jöhetsz be – segít ki Leah
határozott hangon.
Meg vagyok lepve. Leah egy igazi hippi, még orrkarikája is
van. Azt hittem, ő fog győzködni arról, hogy Everly bejöhessen.
– Így van, Everly, nem jöhetsz be.
Önelégült mosolyt villantok, és útban a hátsó szobába még
integetek is neki.
 8

–  Vedd le a nadrágodat, és feküdj a hátadra – mondja Leah,

miközben egy tálban gyantát kavargat a fal melletti pulton.
Egy pillanatra habozok. Csak a farmert? Azt hittem, kimegy,
amíg levetkőzöm, és kapok egy papírköpenyt legalább, amivel
eltakarhatom magam. Everly tévedett. Ez sokkal
kellemetlenebb, mint a nőgyógyászati vizsgálat.
Leah felém fordul, én mozdulatlanul állok.
– És a bugyit is. Teljes brazil lesz, igaz?
Hát legyen. Biccentek, és kilépek a cipőmből. Lehúzom a
nadrágom cipzárját, lecsúsztatom a lábamról, majd szépen
összehajtogatva leteszem az egyik üres székre a táskámmal
együtt. A bugyit is. Hajaj! Leveszem azt is, és a farmeremre
pillantok. Alá kell rakni, ugye? Tudom, hogy meztelen vagyok,
de nem akarom, hogy Leah a székre dobva lássa a bugyimat.
Lenézek. Zokni. Már megint az a francos zokni! Maradjon,
vagy sem? Maradjon. Mindenképpen maradjon. Nem a
lábfejemet fogja gyantázni. Felhuppanok az ágyra, és
hátradőlök, kezem a pulcsim kenguruzsebébe bújtatom.
Annyira fura, hogy csak deréktól lefelé vagyok pucér!
Leah elfordul a gyantától, és végigmér. Szó szerint.
–  Jól van, lássuk, mivel van dolgunk. Húzd fel a térdedet, és
engedd le őket oldalra, mint a békák.
 – Nincs poszter a falon! – buggyan ki belőlem.
– Hogy mi? – néz rám Leah zavartan.
– Hát… kellene lennie egy poszternek a plafonon. Hogy tudjak
nézni valamit. Vagy talán egy tévé?
Leah azonban már rég mással van elfoglalva. Egy jókora adag
gyantát tekert egy spatulára, és mindjárt be is keni vele a
testemet.
Ez van. Meg fogok halni. A szégyentől. Megmarkolom a
zsebemben pihenő mobilt. Talán búcsúüzenetet kellene
küldenem. Előveszem, és megírom Everlynek, hogy gyűlölöm.
Az első adag gyanta meg is érkezik a bőrömre. Nem olyan
rossz! Meleg, sőt, talán még kellemes is. Azt leszámítva, hogy
félig pucéron fekszem egy nő előtt, akit most látok először.
Leah kidobja a spatulát a szemetesbe, befedi a gyantát némi
anyaggal, aztán lenyomkodja a kezével. Igen. Ez fantasztikus!
Mégsem.
Leah egyik tenyerével lenyomja a hasam, a másikkal pedig
letépi a gyantacsíkot.
Várom, hogy a bénító fájdalom és a fehér villanás átjuttasson
a túlvilágra. Aú! Ez fájt! De belehalni azért nem fogok. És nem is
volt olyan vészes, csak éget egy kicsit.
Nincs ennél kínosabb a világon! Fújtatok egy nagyot. Észre se
vettem, hogy visszatartom a levegőt.
Leah újabb adag gyantát hoz. Szétteríti, letépi.
– Alakul! – csiripeli a lábam közül. – A pasid odalesz érte!
– Ja – válaszolom. – Az biztos. Magadnak is te csinálod?
– Dehogy! – válaszolja. – Egymásnak csináljuk.
– Hogyan?
 –  A kollégáimmal. Ha valaki épp ráér, megcsinálja a
másiknak.
–  Hagyod, hogy legyantázzák a szeméremtestedet olyanok,
akikkel nap mint nap találkozol? És megiszol valamit munka
után?
Leah hangosan felnevet.
–  Igen, miért ne? – vonja meg a vállát. – Persze, azért
óvatosnak kell lenni, mert előfordul, hogy kibabrálunk
egymással, csak hogy egy jót nevessünk.
– Szakmai tréfa gyantával?
–  Pontosan. Egyszer… – muszáj megállnia, annyira nevet. –
Egyszer Laura aranyhal-formát csinált Katie-nek!
Próbálom óvatosan ellenőrizni a sajátomat. Ki tudja? Talán
Everly is kitalált valami meglepetést az alfelemnek.
–  Katie akkoriban a nyolcvanas éveket bálványozta, és nem
volt hajlandó csak a bikinivonalát leszedni – folytatja Leah,
miután próbálja elfojtani a nevetést. – Ami persze totál
elfogadhatatlan.
–  Persze – bár nem értek vele egyet, mégis bólintok, hiszen
Leah kezében van a puncim sorsa.
– Ha szereted a retrót, vegyél pár lábszármelegítőt, nem igaz?
– teszi fel a költői kérdést, és meg se várja, hogy válaszoljak. –
Katie észre se vette. Egy este a férje lebukott a lába közé, és
röhögőgörcsöt kapott!
Leah próbál nem nevetni, de végül horkant egyet.
–  És mi lett? – kérdezem. – Rendbe hozta magát, vagy úgy
hagyta?
– Nem-nem! – vált hirtelen komolyra Leah. – Sose gyantázd a
saját puncidat, Sophie! – rázza meg a fejét. – Soha. Az maga a
pokol. A fájdalom teljesen más, ha magadnak okozod. Így nem
is olyan rossz, ugye?
–  Valóban nem – ismerem el. – Nem annyira vészes. Azt
hittem, fájdalmasabb lesz.
Leah bólint, és letép egy újabb csíkot a testemről, aztán
megvizsgálja a művét.
– Van még pár kóbor szőrszál. Egy pillanat – mondja, és máris
visszatér egy csipesszel a kezében.
Atya. Úr. Isten. Miért fáj egy szál jobban, mint egy csomó? El
se hiszem, hogy ez a nő egy csipesszel a kezében matat a
hüvelyemnél! Szívesen megkérném, hogy hagyja, majd Mike
elintézi, de talán udvariatlan volna beleszólni. Szegény puncim!
Megpittyen a telefonom. Egy nyuszifotó. Bikiniben. Ne légy
nyuszi, kopaszd a puncit! – írja Everly.
– Mindjárt kész! – szól Leah. – Térdek a plafon felé, és tartsd!
Tényleg azt kérte, hogy mutassam meg az ánuszomat?
– Mit szeretnél?
– A farpofák közti szőr következik – azzal megemeli a lábam,
és behajlítja, így a térdem kilencven fokban áll. – Így. Fogd meg
a térded alatt. És most a másikat is – és már megy is egy újabb
adag gyantáért, én pedig mentális kómába száműzöm magam,
hogy túléljem valahogy ezt a megaláztatást.
– Most nyisd szét a térdeidet, amennyire csak tudod.
Leah felkeni a gyantát a farpofáim közé. Fogalmam sem volt
arról, hogy ott is van szőr! Mégis mennyi lehet? Szent ég! Akkor
Luke már látta? Hirtelen hálás vagyok Everlynek. Legalább
Mike-nak nem kell szembesülnie mindezzel.
 – Csillámszőrözést is csinálunk! Bármit szeretnél, megoldjuk.
Nem hiszem el, hogy Leah csillogó kristálydíszítést ajánl,
miközben a fenekemet gyantázza.
– Szép Hello Kittyt tudok.
– Igen?
– A zoknid – mutat a levegőben ágaskodó lábfejemre.
El is felejtettem, hogy a Hello Kitty-s zokni van rajtam. Talán
mégis a nagyszüleimhez kellene költöznöm, ha megszereztem a
diplomát. Ott úgyis mindig papucsban mászkálok, és a teljes
zoknikollekciómat odaadhatnám a Vöröskeresztnek.
–  Kész is van! – azzal az utolsó gyantacsíkot is bevágja a
szemetesbe, és egy tükröt tart a lábam közé. – Látod? Tökéletes!
– lelkendezik.
Most azt várja, hogy nézzem meg, és gratuláljak neki?
Odapillantok a tükörre. Hú! Egészen más így, csupaszon!
–  Jól néz ki – válaszolom illedelmesen, és elkezdek
lekászálódni az ágyról.
– Várj! Még jön az aloe!
Leah nyom egy adag aloét a kezébe, és bekeni vele a
megkopasztott területet. A kezével! Végleg elsüllyedek.
Lemászom az ágyról, és amilyen gyorsan csak tudok,
felöltözöm, ő közben lefertőtleníti az ágyat, és elmondja,
hogyan ápoljam a sokkolt bőrfelületet. Elárulja, hogy organikus
kecsketejes arcápolással is foglalkozik, és kapok egy ingyenes
kezelésre feljogosító kupont, ha visszajövök egy újabb brazilra.
Még nem tudom, mi lesz a gyantázással, de az biztos, hogy nem
ugyanazzal kezeltetem az arcom és az alfelem.
A váróhelyiségben Everly pacsizni szeretne, én viszont
némán eltátogom, hogy „gyűlöllek”, és lehuppanok a kanapéra,
amíg Leah vele is végez.
 9

–  Egész éjjel Mike-nál leszel, ugye? – kérdezi Jean az ágyon

fekve, kezében egy magazinnal, s nézi, ahogy készülődöm.
–  Igen – fordulok a tükör felé, és kihúzom a bal szemem
tussal, mielőtt kifesteném a szempillámat.
–  Biztos? – zizzen a kiadvány, ahogy becsukja. – Nem jössz
vissza óvszerért? Vagy fogkeféért?
– Nem – válaszolok. – Már mindkettőt betettem a táskámba.
Megnézem magam. Kék szemem hatalmas, hajamat
besütöttem, most kusza hullámokban omlik a hátamra.
–  A szoba a tiéd. Nyugodtan felnyársaltathatod magad
Jonathan farkával.
Jean szőke tincseit tekergető ujjai megállnak.
–  Felnyársaltathatom? – neveti el magát. – Mintha csak
Everlyt hallanám!
Spriccelek némi parfümöt magamra.
– Hékás! Ezt én találtam ki, kösz szépen.
– És mit csináltok? Mármint a szűzhártyád átszakításán túl.
Felemelek két fülbevalót, Jean pedig a jobb kezemben lévő
lógósra mutat.
– Elmegyünk egy thai étterembe a Chesnut Streeten – avatom
be, miközben átfúrom a fülbevalót a cimpám apró lyukán. – És
ti mit terveztek Jonathannel?
 – Csak kefélünk.
– Szép.
Az ágy szélére ülök, és felhúzom a fekete, magas sarkú
csizmámat. A fekete zoknimra. A sima fekete zoknimra. Jó
sokáig kellett keresnem a fiókban, de most legalább azt vettem
fel, amit akartam.
–  Ez így jó lesz a thaiba, ugye? – mutatok a farmer és
rózsaszín pulcsi kombóra.
Jean elutasítóan legyint.
–  Tökéletes. Az egyetemi város thai éttermei nem túl
előkelőek – jegyzi meg, miközben bepötyög valamit a
telefonjába. – Izgulsz?
Keresztbe teszem a lábam, és ledőlök az ágyra.
– Nem – vonom meg a vállam. – Szeretnék túlesni rajta. Már
eleget vártam.
Elfintorodom.
– Ez borzalmasan hangzik, ugye? Szegény Mike!
Jean felhorkan.
–  Szegény egyetemista kisfiú! Egy dögös szűz feláldozza
magát a farka oltárán!
Hangosan nevetek, a telefonom pittyen, új üzenetem érkezett.
Ránézek, és felpattanok.
–  Mike odalent vár. Holnap találkozunk! – azzal felkapom a
dzsekimet, beszállok a liftbe, és lemegyek a Jacobsen épület
földszintjére.
Azt hittem, Mike olyan széles, boldog mosollyal fogad, hogy a
gödröcskéi is elővillannak. Ehhez képest Paige Gladsonnal
beszélget. Nem ismerem túl jól a lányt, ő is végzős az üzleti
szakon, és tudom, hogy ebben a koleszban lakik, de hogy melyik
emeleten, arról fogalmam sincs. Juicy Couture melegítőnadrág
van rajta, a fenekén hatalmas Juicy felirattal, hozzá szürke pólót
választott. Festék nincs rajta, szőke haját hevenyészett csomóba
kötötte a feje tetején.
Mutatóujját Mike arca elé emeli, miközben beszél hozzá, a
pasim pedig megrántja a vállát. Úgy tűnik, unatkozik.
Magassarkúm kopogva közelít a kövezett padlón, így mindenki
tudja, hogy megérkeztem. Paige gyorsan leteszi a kezét, és
hátrál egy kicsit.
– Szia, Paige! – mosolygok rá, és átkarolom Mike derekát.
Sötét farmert, kék inget és Converse tornacipőt visel. Óriási
kontraszt ez a szokásos tréningnadrág és Philadelphia Eagles
pólóhoz képest, amiben órákra jár. Nagyon jól néz ki, és azon
kapom magam, hogy sokkal izgatottabb vagyok az este miatt,
mint pár perccel ezelőtt.
Paige összefonja a karját, de nem védekezésből. Inkább…
gyanakvásból?
–  Szia, Sophie! – pillant Mike-ra, majd újra rám. – Nem is
tudtam, hogy ti ketten együtt vagytok.
– Na igen – válaszolom zavartan.
Talán randizott Mike-kal valamikor? Mindig is rajongtak
Mike-ért a nők, de arra nem emlékszem, hogy Paige-dzsel is
láttam volna. Féltékenynek sem tűnik, az egész inkább csak
fura.
–  Jövő héten, Tetrev professzor óráján találkozunk, Paige –
mondja Mike, majd kézen fog, és az ajtó felé tuszakol.
A kocsija a tizenöt perces parkolóhelyek egyikén áll. A
távirányító pittyen, ő pedig kinyitja nekem az anyósülés felőli
ajtót, majd miután beültem, be is csukja utánam.
A következő pillanatban már be is csusszant a kormány mögé,
és a Camaro motorja felmordul. Mike apjáé az extoni Chevy-
kereskedés, így folyton új kocsikkal jár.
–  Mit magyarázott olyan hevesen Paige? Talán Tetrev
professzorral kapcsolatos?
Mike csak az utat nézi.
–  Igen. Gyönyörű vagy, bébi – bókol, ujjaink összefonódnak,
kezemet a szájához húzza, és megcsókolja a kézfejemet.
– Te is – szorítom meg a kezét, Paige-et már el is felejtettem.

Miután letettük a kocsit egy közeli garázsban, kézen fogva

sétálunk a Chesnut Streeten. Mike épp megnevettetett. Tényleg
kedvelem őt. Örülök, hogy a ma estét vele tölthetem.
Az egyetemi város tele van élettel. Csodás szombat este van
Philadelphiában. A nap már lement, lehűlt a levegő, de a
sötétség és a hőmérséklet csak hozzátesz az éjszaka
románcához.
Más párok is éttermekbe mennek, vagy jönnek ki onnan,
egyesek a padkánál próbálnak leinteni egy taxit. Dudaszó
hallatszik, az utcai lámpák pislákolnak a sötétben. Imádok a
nyüzsgés közepén lenni.
Tíz-tizenöt percet kell várnunk az asztalra a thai étteremben.
A bárban találunk egy szabad asztalt, iszunk valamit, amíg le
tudunk ülni vacsorázni.
Mike sört kért, én rizlinget. Egy fél pohár után Mike közelebb
húz magához. Azt hittem, csak bele akar bújni a hajamba, de
tévedtem. A fülembe súg valamit.
–  Milyen volt a gyantáztatás? – azzal el is távolodik, szeme
csillog, arcán pajkos vigyor.
Érzem, hogy elpirulok, miközben mosolyogva eltakarom az
arcom.
–  Jó volt, köszönöm – vágom oda, de rögtön el is nevetem
magam, amiért ilyen hivatalosra sikeredett a válaszom.
Amikor újra ránézek, Mike is mosolyog.
Everlynek igaza volt. Valóban egészen más érzés csupaszon.
Biztosan meg tudnám szokni, de amióta megcsináltattam,
szóval már két napja folyamatosan szexre kész vagyok.
Olyannyira érzékeny lettem a csipkebugyimra feszülő farmerre,
hogy már csak attól is szédülök, hogy felvettem.
Mike felemeli az állam, és csókot lehel a számra. Másik keze a
csípőmön pihen, hüvelykujja becsusszant a pulcsim alá, és a
forró bőrömön pihen. Már szinte kimondom, hogy hagyjuk a
vacsorát, és menjünk egyenesen hozzá, amikor szólnak, hogy
kész az asztalunk.
Mike kézen fogva vezet a hosztesz felé, majd követjük az
étterembe. Miután leültetett minket, két étlapot tesz az asztalra,
és diszkréten távozik.
– Köszönöm – mosolygok Mike-ra, aki átnyújtja az egyiket.
Olvasni kezdi, én is kinyitom, de a tekintetem megakad
valamin Mike mögött, a jobb oldalon.
Luke…
 10

Egyenesen rám néz. Összefonódik a tekintetünk, az agyam

veszettül zakatol. A jókedvemnek lőttek, ha vacsora közben a
nőgyógyászom lesz a gardedámom.
–  Üdv, Brandee vagyok – lép a pincérnő az asztalunkhoz. –
Hozhatok valamit inni, amíg választanak?
Mike kólát kér, én még egy pohár bort. Keresztbe fonom a
lábamat az asztal alatt, és visszanézek Luke-ra. Még mindig
engem néz. Egy pillanatra sem mosolyodik el. Talán nekem
kellene? Kipróbálom. Luke arcizma megfeszül, ajkai
mozdulatlanok.
– Mit kérsz? – kérdezi Mike, így újra rá figyelek.
Meg se néztem a kínálatot. Lesütött szemmel úgy teszek,
mintha még gondolkodnék.
–  Pad Thait – azzal becsukom az étlapot, és széles mosolyt
villantok Mike-ra, közben úgy fordulok, hogy könnyedén ki
tudjak pillantani Luke-ra is.
A szája végre megmozdult, csak most veszem észre, hogy
nincs egyedül. Egy gyönyörű, vörös hajú nő ül vele szemben.
Randevúja van.
A nő krémszínű pamutruhát, és egy hosszú, kihívó csizmát
visel. Tökéletesen látom őket. A nő elegáns, de menő. Azt
hiszem, korban közelebb van Luke-hoz, mint én, és az is
valószínű, hogy nem Menő Lotyó feliratú zoknit rejt az a dögös
csizma.
–  Sikerült választani? – tér vissza Brandee, és miután letette
az italokat az asztalra, tollat és jegyzettömböt vesz elő.
Mosolyogva néz hol rám, hol Mike-ra, mi összenézünk, és
bólintunk. Brandee felveszi a rendelést, elteszi a tömböt a
köténye zsebébe, és azt ígéri, hamarosan visszatér az előétellel,
amit egyikünk se kért. Rémes vagyok.
Mike-ra koncentrálok, kérdezgetem. Üzleti szakon végzős, és
konkrét tervei vannak a jövőre nézve. Exkluzív autókozmetikát
akar nyitni az apja Chevy-kereskedése melletti üres telken, és
ha már minden rendben megy, egyedi fényezőműhelyt is
szeretne. Az üzleti terve kész, még tavaly állította össze az egyik
órára, és igazán szenvedélyesen beszél róla. Talán bután
hangzik, de szinte már látja, hogy sikeres lesz. Később pedig, ha
az apja nyugdíjba vonul, átveszi a kereskedés irányítását is.
Brandee mosolyogva helyezi az asztalra a rendelt
csirkeszatét.
– A Pennre járnak mindketten?
– Igen – válaszol Mike lelkesen. – Csak nem öregdiák?
– Az vagyok – biccent Brandee. – Ott ismertem meg a férjemet
– mondja és elmosolyodik, mintha korábbi énjére
emlékeztetnénk. – Örülnénk, ha a lányunk is ott tanulna a
gimnázium után, de ő az állami egyetemhez ragaszkodik. Az
háromórányira van! – vonja meg a vállát, majd sóhajt egyet,
mintha nehezen viselné el a gondolatát annak, hogy oly
messzire repül az alma a fájától.
– Melyik épületben lakott? – kérdezi Mike, és bekap egy falat
csirkét.
–  A Frider Hallban – neveti el magát Brandee. – Volt egy
biztonsági őr, Mr. Holguin, aki ragaszkodott hozzá, hogy
Gömbvillámnak hívjuk.
– Gömbvillám! Ő még mindig ott van!
Mialatt Mike kellemesen elcseverészik a kampusz legöregebb
és legszeretettebb alkalmazottjáról, én titkon Luke-ot vizslatom.
Hozzájuk már megérkezett a vacsora, a nő egy pohár bort
kortyolgat, Luke pedig egy villányi tésztát kap be épp. Bal
kezének ujjai az asztalon pihennek, alig pár centire a
telefonjától. Mutatóujja lassú, egyenletes ritmusban dobol a
felületen.
Felnézek az arcára, tekintetünk találkozik, a szívem majd
kiugrik a helyéről. Miért néz engem? Mike-ra pillantok, még
mindig lefoglalja a pincérnő. Meglep, hogy Luke partnere nem
vette észre ezt a kis közjátékot, hiszen a partnere szinte le sem
veszi rólam a szemét.
Ahogy befejezem a gondolatot, a vörös hajú megfordul, és
egyenesen rám néz. Tipikus nő, gyorsan végigmér, és úgy tűnik,
sokkal inkább kíváncsi, mint ellenséges.
És lélegzetelállító. Tökéletes smink, sápadt bőr, vibráló, zöld,
intelligens szempár, melyből érzéki tapasztalat sugárzik. Ezek
ketten nem csak kézfogásból ismerik egymást. Szívesen
áltatnám magam azzal, hogy Luke testvére, de ez a nő
egyértelműen nem áll rokonságban a nőgyógyászommal. Nem
is a féltestvére, és nem is a mostohahúga.
Visszafordul Luke felé, és mond valamit. Luke még bámul egy
kicsit, mielőtt válaszolna neki.
 – Pár perc, és hozom a főételeket – mondja Brandee, és átlép a
szomszédos asztalhoz.
Mike-ra mosolygok, és elveszek egy darab csirkeszatét.
–  Nem hiszem el, hogy az öreg Gömbvillám ugyanazzal
dicsekszik már húsz éve! – hitetlenkedik Mike.
–  Húsz? Szerintem már legalább hatvan éve ott van – azzal
bekapok egy falatot.
–  Igen – nevet Mike. – Talán 1960-ban diplomázott, és ott is
ragadt.
Most már én is nevetek.
– Remélem, igazad van. Bár azt hiszem, a Frider lakói minden
ősszel felhívták volna a gólyák figyelmét erre.
– Nem – tiltakozik Mike. – Ez amolyan rítus már. Ráadásul az
öreg imádja cukkolni az újakat. Kiérdemelte a lehetőséget –
vigyorog, a telefonom pedig pittyen egyet.
–  Ó! Megnézem, hátha a nagyszüleim azok! – és már elő is
kapom a táskámból. – Teljesen kikészített ez a létrás eset. A
papát kórházban látni elég rémes érzés. Utálom, hogy
öregszenek – mosolygok szomorúan Mike felé. – Szerencsés
vagy, hogy a szüleid még sokáig fiatalok lesznek.
– Igen, az vagyok.
Feloldom a készüléket, és lefagyok.
– Jól vannak? – kérdezi Mike aggódva.
– Igen – válaszolom robotmódban. – Minden rendben.
Végül is nem hazudtam. Bizonyára jól vannak, de nem ők
írtak. Hanem Luke.
 11

Vele töltöd az éjszakát?

Annyira ledöbbenek, azt se tudom, mit válaszoljak.

Talán már tegnap is vele voltam. Talán csak épp

feltöltődünk egy huszonnégy órás kufircmaraton
után, dr. Miller.

Csak óvatosan, Tisdale kisasszony!

Az isten szerelmére! Miért írogat? Hiszen randizik. És én is

randizom. Ráadásul mindketten mással! Lezárom a
telefonomat, és képernyővel lefelé az asztalra teszem.
Luke mobilja megcsörren. Feláll, hallom, ahogy beleszól.
– Itt dr. Miller – lépdel az étterem bejárata felé, és úgy tűnik,
mindez egyáltalán nem zavarja a vörös nőt.
–  Kimegyek a mosdóba, mielőtt megérkezik a vacsi, bébi –
mondja Mike, és megindul a hosztesz pultja felé, majd eltűnik
szem elől, Brandee pedig megérkezik a borral és a főételekkel.
–  Ó, köszönöm! – nézek kérdőn a pohárra. – Bár én nem
rendeltem bort.
– A barátja igen – mosolyodik el Brandee kedvesen.
Egyértelmű, hogy elbűvölte Mike, de ez a legtöbb nővel így
van.
Megvonom a vállam. A pokolba! Belekortyolok, és a
tányéromat bámulom. Nem lenne szép Mike nélkül nekilátni.
Inkább újra megnézem magamnak a vörös hajú nőt. Az
asztalukat már leszedték, most türelmesen, a telefonját
böngészve vár Luke-ra.
Még egy korty. Mike csak szódát kért, mióta leültünk. Milyen
figyelmes! Hisz tudja, hogy vezetni fog, ezért csak egy pohárral
ivott. A kampuszon sokszor megjátssza magát, de igazából egy
nagyon jó srác.
Luke visszatér, de nem ül le, csak megáll az asztalnál, lehajol,
mond valamit a nőnek, majd kihúzza magát, és letesz pár
bankjegyet az asztalra.
Kihúzza a vörös székét, majd a hátát érintve a bejárathoz
tereli a partnerét, úgy megy ki, hogy rám se pillant. Mi a fene
folyik itt?
Egész éjjel engem bámult, üzeneteket írogatott, miközben egy
másik nővel randizik, aztán elsétál, és még csak vissza se néz?
Sophie, szedd össze magad! Nemsokára kisétálsz te is, Mike-kal
az oldaladon, kit érdekel, mit csinál dr. Miller? De mégis mi a
célja? Nem tudom, mit gondoljak róla. Egy dögös orvos, aki
félreérthető üzenetekkel bombáz.
Iszom még egy kis bort, fülem mögé simítom a hajam, lábam
keresztbe teszem. Nem tudok megfeledkezni a csupasz
puncimról. Mintha a testemben keringő vérmennyiség fele
odalenn lüktetne. Kikészülök! Összeszorítom, csak úgy
próbaképp. Melegség, nyugalom jár át. Csapjunk a lovak közé,
Mike! Fészkelődök még egy kicsit, élvezem a súrlódás jótékony
hatását az összepréselt combjaim között.
Ekkor érzem, hogy valaki a közelembe lép. Elfordítom a
fejem. Biztos Mike akar így csókot lopni, de az arcomra fagy a
mosoly, amikor rájövök, hogy Luke az.
– A lovagjának el kellett mennie. Keljen fel. Hazaviszem.
A szívem majd kiugrik a helyéről, eszeveszett sebességgel
zakatol az agyam. Mi történt? Hol van Mike? És Luke hogy jön a
képbe? Mike jól van? Most tényleg felállítanak a randim kellős
közepén?
Luke-ra hunyorítok, majd visszafordulok a megterített
asztalhoz. Az érintetlen vacsora már nem gőzölög, arra vár,
hogy elfogyasszák. Tekintetem megáll a félig kiürült
borospoháron. Legalább ez ne vesszen kárba! Felemelem, és
egy határozott mozdulattal ledöntöm a maradékot. Úgy tűnik,
különös érzékem van önmagam égetéséhez, ha Luke-ról van
szó.
Előkerül a pénztárcája, a mi asztalunkra is jut pár ropogós
bankjegy, majd kihúzza a székemet. Felnézek, elkapom a
pincérnő meglepett pillantását. Azonnal elpirulok
szégyenemben. Bejöttem egy pasival, és most egy másikkal
megyek el, aki kifizeti a vacsorát, amihez hozzá se nyúltam.
Fogalmam sincs, mi történik, de nagyon örülök, hogy nem itt, az
étterem közönsége előtt kell kiderítenem.
Felállok, kezemben ott pihen a telefonom. Körbesandítok. A
pincérnőt már lefoglalja egy másik asztal. Senki se néz rám,
csak a pufók szőke kisbaba a sarokban. Ő viszont le nem veszi
rólam a szemét. Kis kíváncsi.
Luke-nál már ott a dzsekim. Fogom a táskám, kezemben a
telefonomat szorongatva megindulok a kijárat felé. Menet
közben feloldom a képernyőt, hátha vár valamiféle magyarázat
Mike-tól, de nem. Nincs új üzenet. Van itt egyáltalán térerő?
Igen. Megnyitom az utolsó csetünket. Talán elsiklottam valami
fölött? Nem. A hallban vagyok. Ez volt az utolsó üzenet
kilencven perccel ezelőtt.
Egyenesen a bejárat felé masírozok, Luke mögöttem lépdel.
Egy halom vendég várja odakint, hogy felszabaduljon egy
asztal. Körbenézek, hátha meglátom Mike-ot, aki nem érti, miért
indultam el.
Talán cigizni jött. De nem is dohányzik. Mégis több értelme
lenne, mint csak úgy köddé válni. Töröm a fejem egy értelmes
magyarázaton. Jól éreztük magunkat, az este remekül alakult.
Ráadásul tudta, hogy mi lesz, hiszen úgy terveztem, nála
alszom!
Biztos, hogy nem ijedt meg. Nem is lett hirtelen meleg, hogy
faképnél hagyjon. Ilyesmi kétszer nem fordulhat elő még velem
sem.
Az ajtóhoz érve Luke előrenyúl, kinyitja nekem. Ingujját
könyékig feltűrte, csak most látom, milyen izmos az alkarja.
Eszembe jut, hogy alig egy órája Mike tartotta nekem ugyanezt
az ajtót. Hogy lett egy igazi rémálom az esténkből?
A kinti hűvösség felébreszt a döbbent kábulatból. A járda tele,
el kell lépnem az útból, a szomszédos üzlet kirakata elé sorolok.
Remegek, megdörzsölöm a karom, hogy kissé felmelegedjek.
Luke megáll előttem, felemeli a dzsekim ujját, és némán ráadja
a karomra, majd ugyanígy tesz a másikkal is.
Eligazítja a vállamon, és behúzza a cipzárat. Aprónak,
kislánynak érzem magam mellette. Olyan közel áll,
kirajzolódnak előttem szürke öltönye apró anyagszálai,
arcszeszének illata az orromba kúszik. Megfogja az állam és
finoman megemeli a fejem, tekintetünk találkozik.
–  Soha többé nem találkozol azzal a seggfejjel. Megértettél,
Sophie?
 12

Azon nyomban elönt a düh. Mindkét kezemmel próbálom

ellökni magamtól, de csak annyit érek el, hogy elengedi az
arcom, a teste egy centit se mozdul.
–  Maga miatt tűnt el Mike? – fortyogok. – Mégis, hogy
merészeli?!
Szívem hevesen ver, a sokk, a harag és az adrenalin megtette
hatását. Luke nem szól, úgy néz rám, mint egy kisgyerekre, aki
az egyik kedvenc, letiltott játékát követeli.
Istenem!
– Nekem nincs apakomplexusom, maga beteg állat! – üvöltök
rá.
Luke megdörzsöli az arcát, azt motyogja, „Jesszus…”, majd
megfogja a felkarom, és szó szerint kirángat az utca közepére.
Kinyitja egy fényes, fekete sportautó ajtaját, és mielőtt
ellenkezhetnék, beültet az anyósülésre, majd szinte hangtalanul
rám vágja. A kocsiról süt a luxus, csupa bőr és díszítés.
Luke becsusszan mellém, beindítja a motort, egy könnyed
mozdulattal beköti magát, majd rám néz.
–  Gondolom, mivel már nincs szükséged gyerekülésre, be
tudod kötni magad – azzal megpöcköli a biztonsági övet.
Seggfej. A kelleténél jóval nagyobb erővel rántom magamra
az övet, és becsatolom. Az autó megindul, a Chesnut Streeten
tartunk kelet felé. Egyikünk sem szól, amíg jobbra nem fordul a
Harmincnyolcadik utcára.
– A kampuszban laksz, igaz? – töri meg a csendet.
Hát tényleg hazavisz. Nem valami alfahím erőfitogtatásról
van szó, ami az ágyában végződik.
–  Úgy volt, hogy Mike-nál töltöm az éjszakát – mondom
halkan, válasz gyanánt. – Még a hülye óvszerei is itt vannak a
táskámban…
Lopva rápillantok. Luke néma, tekintetét az útra szegezi.
–  Én döntöm el, kivel fekszem le, dr. Miller. Azt sem igazán
értem, miért adott egy halom kotont, ha aztán megakadályozza,
hogy használjam.
– Ne hívj dr. Millernek.
Ennyit bír mondani? Most már felé fordulok.
– Mit mondott a pasimnak, Luke?
Mielőtt újra a forgalomra koncentrálna, még rám néz.
– Megmondtam neki, hogy hazaviszlek.
– De miért? Semmit sem értek!
Luke újra rám pillant.
–  Az nem fontos. Ő egy seggfej, Sophie. Sokkal jobbat
érdemelsz.
– De miért? – makacskodom.
Közelítünk az egyetemhez, lassabban kell hajtania. Az
utastérben csend honol, az út nyugodt.
–  Az étterem előtt azt ecsetelte egy haverjának, hogy ha ma
este nem tud bedumálni az ágyába, van egy másik lány, akit
áthívhat később.
– Ó! – ezt fel kell dolgoznom.
 – Jól vagy?
Egy piros lámpa megállít minket. Luke rám néz, a szeme
körüli apró ránc aggodalomról árulkodik. Egy pillanatra a
szemébe nézek, majd a szükségesnél sokkal nagyobb
hangerővel fakadok ki.
–  Nem hiszem el, hogy legyantáztattam magam ennek a
pöcsfejnek!
Luke-ot megzavarja a mögöttünk álló autó dudálása. A lámpa
már zöldre váltott.
–  És még csak nem is én csináltam! Mint kiderült, az ember
nem gyantázhatja saját magát! Ezt tudta, Luke? Fizettem
valakinek, hogy brazil puncit csináljon. Tudja, mennyire
megalázó volt? Meztelenül, széttárt lábbal feküdni az asztalon,
egy vadidegen előtt? Egy pillanat – emelem fel megadóan a
kezem. – Hát persze hogy tudja! Hiszen nőgyógyász! Egész álló
nap széttárt lábbal fekvő, meztelen nőkkel találkozik!
Beleroskadok az anyósülésbe, könyököm az ablaknál, fejem a
tenyeremen pihen.
– Minden nő felizgul, amikor megvizsgálja őket? – teszem fel a
költői kérdést válaszra se várva. – Gondolom, nem. Még akkor
sem, ha maga elképesztően jóképű, és semmi joga
endokrinológusnak lenni! Fogadok, hogy a normális nők
bugyija nem lesz nedves, ha belép valahová. Nem mennek haza,
és nem élveznek el azt képzelve, hogy a maga keze matat
rajtuk!
Luke megköszörüli a torkát, de képtelen vagyok leállni.
–  Valami nagyon nem stimmel velem, Luke! Két éven át
jártam egy meleg sráccal, most meg nőgyógyászfétisem van!
 Többé már nem érdekel a fejem, egyszerűen nekidöntöm az
ablaknak.
–  És borzasztó emberismerő vagyok! Majdnem odaadtam a
szüzességem ennek a baromnak, aki videóra vette volna – már
a gondolatra is összerezzenek. – Pfuj! – azzal felülök, és Luke
felé fordulok. – Maga nem akarja, Luke? Mert megkaphatja –
simítok végig a combján, míg el nem érem a félreérthetetlen
dudorodást.
Hm… Azt hiszem, valaki megkívánt.
Ő rögtön elkapja, és visszateszi az ölembe a kezem. Vagy nem.
– Pontosan mennyit ittál ma este, Sophie?
Keresztbe font karral nyugtázom a visszautasítást. Nincs
olyan messze a Chesnut Street az egyetemtől. Luke megtett pár
kört, mialatt fecsegtem.
–  Pár pohár bort, de nem ettem – válaszolom védekezőn. –
Valaki tönkretette a randimat, mielőtt belekezdhettem volna.
–  Melyik épületben laksz? – kérdezi, majd jobbra fordul a
Samson Streeten, és megkezd egy újabb kört.
– A Jacobsenben. Menjen vissza a Harmincnyolcadikra, aztán
balra a Spruce Streeten – magyarázom megsemmisülve. –
Várjon! Nem mehetek a koleszba! Azt mondtam a
szobatársamnak, hogy ma éjjel máshol alszom! Everly pedig
New Yorkban van…
Elsírom magam. Sokkal hülyébbnek érzem magam, mint
eddig. Ez az este egy vágyakozás-, adrenalin- és
csalódáscunami. Teljesen kész vagyok. Semmi baj, győzködöm
magam. Minden rendben lesz. Luke kitehet a könyvtárnál.
Zárásig olvasok valamit, aztán írok Jeannie-nek. Ha kell,
elalszom a kolesz halljában.
Letörlöm a könnyeimet. Csak most látom, hogy rég elhagytuk
a Jacobsent, és a folyó felé távolodunk.
– Hová megyünk?
– Haza.
Haza? Hozzá? Ezt nem értem.
–  Elviszlek hozzám. Maradhatsz, amíg el nem éred a
szobatársad. Oké? – pillant rám kérdőn.
– Igen. Rendben.
Egy percig hallgatok.
– Köszönöm.
Végre elengedhetem magam. A kijelzőn a digitális óra este hét
harminckettőt mutat. Fáradt vagyok. Az elmúlt két óra nagyon
sűrű volt, ráadásul a bortól kissé szédelgek is.
Fogalmam sincs, hol lakik Luke, de a folyón túl, már a
Tizennyolcadik utcánál járunk, egyenesen a Rittenhouse tér felé
robog az autó. Meg akarom kérdezni, de nem teszem, nehogy
meggondolja magát.
– A vörös hajú nem lesz mérges?
Hoppá! Szép munka, Sophie! Félve rápillantok, Luke vigyorog.
– Nem. Nem bánná.
– Akkor nem a barátnője?
Fogd be, Sophie, fogd már be végre!
– Nem, Sophie, nem az.
– Ó!
Most már tényleg befogom. Hát nem a barátnője… mégis
visszautasított.
Elmegyünk a Rittenhouse téri park mellett, majd szinte rögtön
begurulunk egy toronyház alatti garázsba. Luke egy
sorszámozott helyre állítja a kocsit, és miután leállította,
azonnal kiszáll. Követem a lifthez, majd figyelemmel kísérem,
ahogy megnyomja a legfelső gombot. Rám se hederítve előveszi
a telefonját a zsebéből, feléleszti a képernyőt. Kihasználom az
időt, és szemügyre veszem. Szürke nadrág, ugyanilyen színű
zakó, ujja még mindig a könyökéig felgyűrve. Kifényesített,
fekete cipő és egy masszív karóra a bal csuklóján.
Felpillant, rögtön észreveszi, hogy méregetem. Szégyenkezve
félrefordítom a tekintetem. Harminchárom emeletes az épület.
A liftajtó egy márványozott lépcsőházba vezet, Luke kinyitja az
ajtót, majd betessékel. Végigmegyünk a sötét hajópadlóval
burkolt folyosón. Egy óriási, kör alakú előtérbe érkezünk, úgy
tűnik, ez a lakás központja. Egy körasztalon váza, friss
virágokkal. Előttünk van az étkezőasztal, a két oldalon egy-egy
újabb folyosó. Luke balra fordul, majd a konyhába lép.
– Ülj le.
Nem mondja meg, hová, így a konyhasziget mellett döntök, az
asztal a helyiség túlsó végében van, az ablaknál. Körbenézek, ő
a szekrényajtókat nyitogatja. Felső kategóriás, rozsdamentes
acél készülékek, tökéletesen fehér konyhaszekrény, és
carraraimárvány-pult. Varázslatos. Kizárt, hogy használja is!
Sejtésem bebizonyosodik, amikor felém fordulva azt kérdezi,
mogyoróvajas-lekváros szendvicset kérek-e, vagy rendeljünk a
földszinti olasz étteremből valamit.
– Tej van? – kérdezem.
Elmosolyodik, majd bólint.
 – Van.
–  Akkor mogyoróvajas-lekváros szendvicset kérek –
válaszolom, és felállok a székről.
– Maradj – biccent az ülőalkalmatosság irányába. – Intézem.
Letesz elém egy magas poharat csurig tejjel, kiterít két szelet
kenyeret a pultra, az egyiket mogyoróvajjal, a másikat lekvárral
borítja be. Kíváncsian nézem, ahogy tüsténkedik. Még nem
láttam sokat a lakásból, de az biztos, hogy hatalmas. Vajon
egyedül él itt? Minden orvos ilyen jól keres? Nem hinném.
– Ez a maga lakása?
– Igen – emeli magasba az egyik szemöldökét.
–  Túl nagynak tűnik egy személynek – nézek körbe. – És
drágának is.
Megvonja a vállát.
–  A legfelső emelet ilyen. Szeretek felül lenni – azzal egy
tányérra teszi a szendvicset, és elém csúsztatja –, Sophie.
Oké, ez egyértelműen szexuális utalás. Talán észre se vette, de
az is lehet, hogy csak ugrat.
Megcsörren a telefonja, megnézi, ki az, mielőtt felvenné.
– Dr. Miller.
Harapok egy falatot, közben a beszélgetésre figyelek.
– Húsz perc múlva ott leszek – mondja, és leteszi, a telefon a
zsebében landol. – El kell rohannom a kórházba egy pácienshez.
Érezd otthon magad. Van egy tévé a társalgóban – mutat a bal
oldali ajtóra. – Pár órán belül visszajövök.
–  Pár óra? – kérdezem meglepetten. – Egy szülés nem tart
jóval tovább?
–  Én nem szoktam szülésekkel foglalkozni, Sophie – kerüli
meg a márványpultot, majd megáll előttem. – Sajnálom, hogy ki
kell ábrándítsalak a nőgyógyász-fétisedből, de a szakterületem
az endokrinológia – világosít fel, és elsimítja egy kósza
tincsemet a fülem mögé.
Próbálok nem reagálni. Pedig szeretnék. Bele akarok simulni
a tenyerébe. Könyörögnék neki, hogy ne hagyja abba.
–  A munkám abból áll, hogy a páciens teherbe essen.
Onnantól a szülész foglalkozik vele.
– Akkor tehát azzal foglalkozik, hogy a nők bekapják a legyet?
–  Igen. A gazdag nők, vagy olyanok, akiknek remek
egészségbiztosításuk van – azzal rákoppint az orromra. – Nem
egyetemisták.
– Nem is kívánok teherbe esni.
– Helyes. Fejezd be szépen a szendvicsedet, józanodj ki, aztán
hazaviszlek.
Lépteinek hangja elcsendesül, a bejárati ajtó zárja kattan
egyet.
Beteszem a mosogatógépbe az üres tányért és a poharat, majd
átmegyek a szomszédos társalgóba, ahol a tévé is van.
Körbenézek. Az egész olyan, mint valami méregdrága kiállítási
otthon. Nem látom nyomát igazi életnek. Se magazinok, se
asztalon felejtett bögrék. Nem igazán érdekel a tévéműsor,
sokkal inkább maga a lakás.
A társalgóból egy ajtón át a folyosóra jutok, ahol megtalálom
a dolgozószobát. Ebben már van élet. Egyértelmű, hogy sok időt
tölt itt, még a parfümjét is érezni a levegőben. A falon végig
könyvek sorakoznak, főleg orvosi témájúak, de van pár krimi is.
Sajnos A szürke ötven árnyalata nincs meg neki. Egy Mac áll az
asztalon pár kósza toll és papírlapok társaságában.
Kimegyek, átvágok a kör alakú központi helyiségen.
Kihagyom a méretes nappalit és étkezőt, a sötét, keményfa
padlót követem egészen a bejáratig. Két újabb folyosó van itt,
egy jobbra, egy pedig balra vezet. Először a bal oldalit fedezem
fel. Három tökéletesen egyforma szoba, mindegyikből saját
fürdő nyílik. Üresek. Mármint teljesen üresek. Ugyanaz a sötét
keményfa borítja mindegyiket. Se ágy, se komód, se vállfa a
gardróbban.
A jobb oldali folyosóról egy gardrób és egy mosószoba nyílik.
Elmegyek előttük, mert a legutolsó, a hálószobába vezető ajtó
érdekel. Odabent, balra a gardrób található, akkora, mint a
koleszszoba, amiben lakom. Üres. Lassan kezdek megijedni.
Luke tényleg itt él, ugye? Nem hagyhatott magamra egy üres
lakásban! A dolgozószoba más volt. Folytatom a felderítést, a
fürdővel szemben egy másik, még nagyobb gardróbszobára
bukkanok. Ez már tele van. Takarosan sorba rendezett öltönyök
és ingek, a polcokon pulóverek és egy rakás fényesre pucolt
cipő.
A fürdőben ellakhatna legalább egy tucat diák, de csak két
mosdókagyló van, egy óriási, ovális kád és egy épített zuhany.
A hálóban egy részen szőnyeg takarja el a keményfa padlót, a
helyiség közepén hatalmas franciaágy áll. Odalépek az
éjjeliszekrényhez, és kinyitom a fiókot. Üres. Átmegyek a
túloldalra, megnézem a másikat is. Óvszerek. Leülök az ágy
szélére. Itt él, ebben a hatalmas lakásban, és csak két szobát
használ. Egy olyan helyen, amit egy orvos semmiképpen sem
engedhet meg magának, akkor sem, ha egy kórházi osztályt
vezet.
Jobban tetszett, amikor csak az az egyszerű Luke volt, aki
finoman flörtölt velem, akárhányszor beugrott egy kávéért.
Nem igaz. Ezt a Luke-ot is kedvelem. Azt, aki vigyáz rám, és
kimenekít egy végzetes kimenetelű randiból, aztán szendvicset
készít nekem. Kedvelem őt. Nem tetszenek a félreérthető
jelzései, de ő maga igen.
Az ágy nagyon kényelmes. Legszívesebben ledőlnék,
becsuknám a szemem, így hát ledobom a csizmám, és
megteszem. Nem kényelmes. Felpattanok, feltolom a
nadrágomat, lehúzom a pulcsit, és bebújok a takaró alá. Ez az
ágy maga a mennyország! Lekapcsolom a villanyt, és befúrom
magam a Luke-illatú párnába. Nem érdekel, ha így talál rám,
fehérneműben, álomba merülten. Belefáradtam a kétértelmű
viselkedésébe, ráadásul látott már bugyi nélkül is.
 13

Felébredve az éjjeliszekrényen álló órára pillantok. Alig múlt

tizenegy. Sötét van, ki kell mennem a mosdóba. Kibújok az
ágyból. Hűvös van, a takarót gyorsan magamra tekerem, és
elindulok. Pisilés után letakarítom az arcomon szétkenődött
sminket, és egy kis szájvízzel öblögetek, mielőtt visszamennék
az ágyba.
Azt hittem, Luke már itt lesz. Lefeküdnék, de teljesen éber
vagyok. Talán nézhetném a tévét, vagy kereshetnék valami
olvasnivalót a dolgozószobában. Megfordulok, és rögtön
felpattanok.
– Jesszusom, Luke!
Ott ül a fotelban, a háló sarkában, nem alszik, engem néz.
– Néztem, ahogy alszol.
Imádom a hangját. Annyira lágy, mély és határozott!
– Kissé ijesztő, ugye tudja? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
–  Hazajöttem, a ruháidat a földön találtam, téged pedig az
ágyamban. Mégis mit kellett volna tennem, Sophie?
Megindulok felé.
– Bebújni mellém?
Elmosolyodik.
– Huszonegy vagy.
 –  Igen – állok meg előtte. – Három éve már nem tiltott
gyümölcs.
– És szűz.
– Igaz.
Ez betalál. Talán nem vagyok elég tapasztalt neki?
– Jöjjek vissza, ha már tudom, mit csinálok?
Könnyek szöknek a szemembe. Annyira elegem van már a
visszautasításból! Nekivágom a takarót, és a ruháimért indulok.
–  Vigyen haza, Luke. Biztosan találok valakit az egyetemen,
aki szívesen velem töltené az éjszakát – jegyzem meg, miközben
felszedem a pulcsimat a földről. – Hiszi, vagy sem, nagyon sok
srác örömmel megdugna, és még csak nem is kérdezne semmit!
Mire felemelkedem, Luke már mögöttem áll, kezét a vállamra
teszi. Lecsúsztatja a melltartóm pántját, majd kioldja a kapcsot.
–  Fogd be, Sophie. Nem vagyok kíváncsi több ostobaságra
arról, hogy lefekszel valami idióta egyetemistával. Azt akarod,
hogy megdugjalak, kedvesem? Ez az, amire vágysz?
– Igen – döntöm hátra a fejem. – Pontosan.
– De én nem hívlak fel reggel – azzal letolja a bugyimat. – Én
nem vagyok olyan.
– Értem.
Szent szar! Hát megtörténik! Végre szexelni fogok! Luke már
nem utasít el, nem a meleg pasim, és nem is egy seggfej. Ő
valódi, és most tényleg megtörténik.
Lehajol, kiszabadítja a bugyit a bokáim fogságából, kezét a
csípőmre rakja, és megcsókolja a hátsóm feletti hajlatot.
Tenyere lekúszik a fenekemre, hüvelykujja szüntelenül cirógat.
–  Tökéletes kis segg – mondja, miközben folyamatosan
csókolgatja. – Tudod te, mekkora élvezettel vizslatom ezt a
segget minden alkalommal, amikor kávét készítesz nekem?
Feltételezem, hogy a kérdés költői, így hát nem válaszolok,
legalábbis addig, amíg a nyitott tenyere hangosan nem csattan a
fenekemen.
– Válaszolj!
Az ütéstől azonnal benedvesedek. Mi a franc ez? Miért
reagálok így? Hiszen még mindig sajog a bőröm!
– Nem. Nem tudtam, hogy tetszik a fenekem.
Nehezemre esik megszólalni, annyira elvonja a figyelmemet a
szája, a keze, és a lábam között egyre erősödő vágyakozás.
– Azt hittem, a nevemet se jegyezted meg. Gondoltam, minden
alkalommal megnézed a névtáblámat.
Belecsíp a fenekembe, majd széthúzza a farpofáimat, és
végignyalja a köztes területet. Istenem!
Végül maga felé fordít.
–  Ülj le! – utasít, és lenyomja a combomat, amíg le nem
huppanok az ágy szélére. – Fogd meg a melledet, Sophie.
Azonnal engedelmeskedem. A bimbóim melegek, duzzadtak,
kőkemények. Luke szétfeszíti a két lábamat, majd elhelyezkedik
közöttük.
– Csípd meg a bimbóidat, játszadozz velük!
Tekintetünk összeforr, én pedig szót fogadok.
–  Úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, odavagy az
ujjaimért – s mutatóujja végigsiklik a melleim között.
– Ó, istenem!
Ledőlök az ágyra. El se hiszem, hogy épp most hozza fel ezt. A
plafont nézem, de nem engedem el a melleimet, kényeztetem
őket, miközben Luke beszél.
– Vagy talán az egész kezemért vagy oda?
Mindkét tenyerét a combom alá csúsztatja, majd megemeli, és
újra lenyomja őket, a térdemet behajlítom, a lábfejem az ágy
szélére kerül. Széttárja a lábam, teljesen kinyílok előtte.
–  Vagy talán egy bizonyos ujjam érdekel? – érinti meg
finoman a bejáratomat. – A hüvelykujjam lenne a kedvenced,
Sophie? – kérdezi, s forró leheletétől szinte izzik a bőröm. –
Elképzelted, hogy a hüvelykujjam a seggedbe kúszik, miközben
keféllek? – most már a kifeszített hátsómnál jár. – Nos, Sophie?
Melyikről fantáziáltál?
Jó erősen rácsap az elé táruló puncimra.
–  Nem megmondtam, hogy válaszolj? – követelőzik. – Mire
gondoltál, amikor maszturbáltál?
–  Mindegyikre – ismerem be. – Kivéve a hüvelykujjazást. Az
sose jutott eszembe, de kíváncsi vagyok rá – teszem hozzá.
–  Mocskos kislány – mormolja, majd újra a combom alatt
érzem a tenyerét.
Szétfeszíti őket, nyelve hosszan végigsiklik a puncimon.
Ösztönösen összerándulok, de erős, és ellentart, miközben az
ánuszom felé kalandozik.
– Luke!
Felnevet, ujjbegye a csiklómon köröz megállíthatatlanul.
Egyre nedvesebb vagyok, kis tócsa alakul ki az ágyon, mikor az
ujja belém hatol, és odabent folytatja a körkörös mozgást.
Nyelve visszakúszik a csiklómra, az érzékeny terület körül
ólálkodik szakadatlan, úgy érzem, megbolondulok.
–  Tetszik a puncid csupaszon, Sophie – bókol két mozdulat
között.
Nyöszörgök, és megalázó hangok törnek elő belőlem, de nincs
mit tenni, nem tudom elfojtani.
– Annyira szemtelen!
Szája teljesen betakar, azt hiszem, végem van.
–  Ha megtartanálak, csupaszon akarnám, és mindennap
megtölteném a farkammal. Gondoltál arra, hogy el tudnál-e
élvezni csupán az ujjamtól? – csippenti meg a csiklómat,
miközben kérdez.
–  Egyáltalán nem. Biztos voltam benne, hogy sikerülne –
nyögöm ki végül lihegve, mint aki több emeletnyit rohant fel a
lépcsőn.
Ujja belém kúszik, majd ki, aztán kettő követi.
–  Baszki! – mordul fel nyersen. – Ez annyira jó! – azzal
kihúzza őket, majd újra be, széttárt ujjaival tágítja a hüvelyem.
– Baromi szűk vagy, alig várom, hogy benned legyen a farkam! –
Az ujjai nem állnak meg egy pillanatra sem, hüvelykje a
csiklómra szorulva száll be a játékba. – Annyira nedves! Már a
rendelőben halálra akartalak ujjazni. Ezt akarod hallani? Hogy
én ugyanúgy vonzódtam hozzád?
– Igen.
–  Amikor elélveztél a vizsgálat közben, küzdöttem a
merevedéssel. Ilyen még sosem történt velem, Sophie.
– Sajnálom – pihegem, a hátam megfeszül, és felemelkedik az
ágyról.
– Keményen megcsinállak, Sophie…
Ujjai egyre csak ostromolnak, majd hirtelen kihúzza őket,
hüvelykjével eszement módon dörzsöli a csiklómat, én pedig
majd felrobbanok. Jesszusom! Keze még mindig nem pihen,
szája a combom belső felén kalandozik.
Ez életem legintenzívebb orgazmusa. Azt hittem, már átéltem,
amikor magamat kényeztettem, de máris nevetségesnek tűnik
ahhoz képest, amit Luke művelt velem. Még mindig remegek a
hullámokban rám törő utóhatástól.
Luke feláll, karjára támaszkodva fölém hajol, ajkai
rácuppannak az egyik mellbimbómra. Hátam ívben
megemelkedik, ez már tényleg túl sok nekem. Egyszerre
akarom ellökni, és még közelebb húzni magamhoz.
Zakatol a szívem, ideges vagyok, de csak addig, amíg keze a
nyakam alá nem kúszik, és meg nem csókol. És még hogy! Ez
nem az a félénk vagy kétségbeesett fajta, amit már olyan jól
ismerek az egyetemi srácoktól! Pontosan tudja, mit csinál,
magabiztossága megnyugtató, és rabul ejt. Átkarolom a nyakát,
beletúrok a hajába, félek, elolvadok, annyira jó érzés!
Feltol egészen az ágy végéig, majd feláll, és leveszi a
pulóverét. Tekintetem végigsiklik a mellkasán, lehúzza a
cipzárját, nadrágja a földre zuhan. Fekete, feszülős alsót visel,
ahogy letolja, kiszabadul előre meredező pénisze. Megragadja,
ránt rajta párat, testem megfeszül. Luke férfiassága hatalmas!
Nagyobb, mint Scotté, és ő csak a számban járt.
Lenéz rám, elneveti magát. Keresztbe fontam a lábam, míg az
egyszemélyes műsort élveztem. Letérdel az ágyra, széthajtja
őket, utat csinál magának.
Megfogja a kezem, ráteszi a farkára, kezünk most már együtt
mozog fel s alá, eljátsszuk azt, amit mindketten akarunk. Végül
megfogja a mellem, és megtekeri a mellbimbómat.
 Újra csókolózunk, most rajtam a sor, a hüvelykujjam a
pénisze hegyét dörzsöli. Luke kőkemény és nedves. Körkörös
mozdulatokkal szétkenem a makkján.
– Sophie – duruzsolja két csók között.
Kezébe fogja az arcom, úgy habzsolja a szám, majd
megfulladok. Egyik kezét végül a csiklómhoz irányítja, és pont
annyira dörzsöli, hogy kellően nedves legyek, és ne akarjak
mást, mint még többért könyörögni. Szerencsére erre nincs
szükség, mert már nyúl is az éjjeliszekrényhez óvszerért. Feltépi
a csomagot, a gumi gyakorlott mozdulattal a helyére kerül. Nem
akarok arra gondolni, hányszor csinálhatta már.
A szívem majd kiugrik a helyéről, biztos vagyok benne, hogy
ő is hallja, hogy zakatol. Ez az, amit akarok, ez az, amiről
álmodoztam, de közben rémület tölt el.
Érzem, ahogy a lábam között irányba helyezi magát,
igyekszem elengedni magam, ahogy a makkja megindul az
úton. Kifújom a levegőt, amit azóta bent tartok, hogy pár centire
behatolt a testembe.
– Nézz rám, kérlek!
Csak most veszem észre, hogy szorosan csukva tartom a
szemem, én butus! Hiszen szexelek! Végre! Minden egyes
pillanatát át kell élnem, hogy örökké fel tudjam idézni.
– Karold át a nyakam.
Engedelmeskedem, Luke pedig tovább halad. Basszus.
Annyira éget! Ez túl sok!
– Túl nagy vagy.
Luke elvigyorodik.
–  Inkább azt mondanám, te vagy túl szűk, de egy férfi nem
mond ilyet.
Ki-be jár, csúszkál bennem, holott jól tudom, messze nincs
még bennem teljesen. Beletúrok a hajába, vaskos tincsei az
ujjam közé kúsznak. Kiélvezem, hogy végre ilyen közel lehetek
hozzá, megvizsgálhatom barna szemének minden árnyalatát.
Keze újra a csiklómra vándorol, a simogatástól ellazulnak az
izmaim, majd újra megmozdul, ezúttal tövig hatol belém.
Ez valami… borzalmas. Összeszorítom a szemem, fejem
oldalra fordul.
–  Sophie, Sophie, Sophie – csókolgatja a szemhéjamat, így
visszafordulok felé. – Nyisd ki a szemed, babám.
Megteszem. Tenyerem a mellkasának feszül, próbálom eltolni
magamtól. Újra megcsókol, kezem ismét a nyaka köré fonom, és
közelebb húzom.
– Olyan baromi erősen szorít a szűk kis puncikád!
– Túlságosan szűk – pihegem.
–  Nos, milyen? – kérdezi a nyakamba bújva. – Nem egészen
ilyenre számítottál?
– Sokkal nagyobb vagy, mint képzeltem.
Luke mellkasa megremeg, ajka végigkúszik az államon.
–  Te pedig a pasik álma azzal a mocskos száddal és az
őszinteségeddel.
Elmosolyodom, ajkát a számhoz húzom, és megpróbálkozom
egy apró csípőmozdulattal. Luke megérti, hogy készen állok, és
elhúzódik, mielőtt újra belém tolulna.
– Hm… ez jó! – sóhajtom.
–  Annyira édes vagy! – húzódik ki, majd újra be. –
Mindenfélét akarok csinálni veled, Sophie. Mocskos dolgokat –
teker egyet a mellbimbómon, majd újra belém hatol. – Letolnám
a farkamat a torkodon – kis szünet, egy csók –, ameddig csak
tudom.
Elkapom az állát, megcsókolom, nyelvünk és ostromló
férfiassága egy ritmusra jár. Olyan mélyen van, a heréi már a
fenekemet csapkodják.
– Rá akarok élvezni a melledre – azzal rám csap egyet –, aztán
szétkenném rajtad, míg meg nem szárad.
Luke felemeli az egyik lábam, megtámasztja a könyökén, és
változtat a pozíción. Felszisszenek a mozdulatra, így egészen
más érzés.
–  Fel akarok dugni mindenfélét a seggedbe – mordul fel, és
megnyalja a mellkasomat, mire én megemelem magam, hogy
jobban hozzám férjen. – A hüvelykujjammal kezdeném, Sophie.
Most kihúzza magát belőlem, majd újra lecsap. Annyira szűk
vagyok, hogy szinte megőrjít ez az érzés.
– És csak akkor lehetek elégedett, ha pucsítasz, és bevehetem
azt a formás kis fenekedet.
És végem. Az érzés a Luke-ra feszülő bensőmből tör elő, és
felülmúlja minden képzeletemet.
Az orgazmus után még szűkebb vagyok, szinte már nincs is
határ az élvezet és a fájdalom között. Luke újra lök rajtam
egyet, fújtat, majd ő maga is a csúcsra jut. Azt, ahogy elélvezett
bennem, ahogy megcsapja arcomat a forró lehelete, biztos, hogy
sosem feledem.
 14

–  Az a fickó téged néz – motyogja Emily, miközben a pultot

takarítja a kávézóban.
– Tényleg? – kérdezem félvállról, mert nem igazán érdekelnek
a kávézóba random betérő srácok.
–  Bizonyára dr. Miller rendelte ide, hogy vigyázzon rád –
méregeti a férfit Everly a péksüteményes pult mögül.
Kénytelen vagyok Everly felé fordulni.
–  Már így is elég nevetséges dolgokat hordtál össze, azt se
tudom, melyikre válaszoljak először.
– Hát, csak szép sorjában – pattan fel a hátsó pultra, én pedig
felnevetek.
–  Oké. Először is, az a férfi nem testőr – szögezem le, mire
Everly megvonja a vállát. – Másodszor, nem vagyok veszélyben.
Harmadszor pedig Luke nem tesz értem semmit. Nem így
váltunk el.
Everly a testvére múlt hétvégi esküvőjére készített francia
manikűrjét nézegeti a körmén.
–  Először is – fixírozza az ablaknál ülő srácot –, igazad van.
Másodszor, a romantikus regényekben a hősnő mindig
veszélyben van. Harmadszor pedig kizárt, hogy Luke végzett
volna veled.
–  Azt ugye tudod, hogy nem egy regényben vagyunk?
Egyébként is mikor lettél ennyire romantikus? – szökik a
magasba a szemöldököm. – Csak nem te kaptad el a
menyasszonyi csokrot?
Everly sóhajt egyet, és keresztbe fonja a karját.
– Nem kaptam el semmit az esküvőn, csak Finn lakáskulcsát.
–  Camden professzor adott neked egy kulcsot? Azt hittem,
még meg kell dolgoznod, mielőtt, idézem, elfogadja azt, ami a
legjobb neki.
Everly legyint.
– Nem. Lemásoltattam magamnak.
–  Everly! – rázom a fejem döbbenten. – Ugye nem tetted? De
hogyan? És tud róla?
–  Sophie, úgy teszel, mintha nem ismernél. Kölcsönkértem a
kocsiját – mondja, és rám néz. – Jól van, elloptam a kocsiját,
elmentem a kulcsmásolóhoz, és megcsináltattam, amíg
lefoglalták az esküvői teendők.
– Ez nem lehet igaz… – rázom a fejem hitetlenkedve.
– De – biccent válaszul.
– Elnézést!
Mindketten egyszerre fordulunk szembe a pasival, akiről
Everly azt hitte, a testőröm.
– Kaphatnék még egyet? – emeli felénk kiürült bögréjét.
Az Ébresztőben ingyen utántöltjük a kávét, amíg a vendég
bent tartózkodik.
– Persze.
Teletöltöm, és visszaadom neki. A férfi mintha egy
másodperccel tovább nézne a kelleténél, de az is lehet, hogy
csak képzelem.
 –  Térjünk vissza Luke-ra – emlékeztet Everly, miután a tele
bögrés hátat fordít nekünk.
Megvonom a vállam.
– Azt mondta, nem fog felhívni, és ez nekem is megfelel.
– Akkor hülyére kefélt.
–  Akkor hülyére kefélt – értek vele egyet, és széles vigyor
jelenik meg az arcomon.
– Te mázlista!
Igyekszem nem mosolyogni, de Everlynek igaza van. Tényleg
elképesztő volt, minden képzeletemet felülmúlta az első
alkalom. Már az emlékét felidézve is elpirulok. Megérinteni a
bőrét, ráborulni a mellkasára egy vad menet után, hallgatni a
szívverését, miközben ujjai a hajamat cirógatják.
Luke tetszik nekem. Már hetek óta tetszik, de nem ígért
semmit sem. Többet akarok, ez nem kérdés, de az élet
megtanított rá, hogy óvatosan bánjak a vágyaimmal. Én nem
vagyok olyan erőszakos, mint Everly. Ő egy természeti csapás.
Ha nem szeretném annyira, sajnálnám Camden professzort.
Everly egy Playboy nyuszinak álcázott könyörtelen nindzsa.
Fényes, fekete haja copfba fogva lengedez, leér a háta közepéig,
hatalmas, zöld szeméből egyszerre árad az őszinteség és a
csintalanság. Camden professzornak semmi esélye.
– Ennek még nincs vége, Sophie. Higgy nekem.
Bepakolok egy tálcányi cupcake-et a süteményes kosárba.
–  Nem tudom, Everly. Luke nagyon kifinomult, az életstílusa
fényévekre van a Cowbell közitől– utalok a nagyszüleim Willow
Grove-i otthonára.
–  Ribikém, kérlek! Ez a fickó mindjárt negyven, te pedig egy
dögös egyetemista vagy egy zsír új, szűk, csillogós puncival.
Vissza fog jönni.
– Nem gondolod komolyan, hogy negyvenéves, ugye?
– Augusztusban volt harminchat.
– Ezt honnan tudod?
– Rákerestem.
– Rákerestél?
– Te nem? – néz rám döbbenten.
– Hát… nem.
Igazából gondoltam rá, de nem akartam még jobban beleélni
magam.
– Nahát! Nézd csak, kit sodort ide a hév? – vigyorog lelkesen.
– Everly! Úgy mondjuk, kit sodort ide a szél, nem a hév.
– Ó! Pedig azt hittem, jól mondtam. Itt van.
A gyomrom remegni kezd az idegességtől, amint az ajtó felé
pillantok. Luke az. Vajon csak a szokásos, csütörtöki kávé miatt
jött? Mint kiderült, az Ébresztő pont a Rittenhouse téri lakása,
és az egyetemi klinika közé esik, de nyilván nem lenne muszáj
erre jönnie, ha nem akar.
A szívem zakatol, a tekintetem rátapad. Mond majd valamit,
vagy csak a szokásos kávéját kéri, és kisétál, ahogy az elmúlt
pár hétben?
Tengerészkék öltönyéhez hófehér inget és ezüstöskék
nyakkendőt választott. A szívem hirtelen már nem dobog
tovább. Egy kéz pihen a karján. A szombat esti vörös nő keze.
 15

Valahogy túlélem a műszakom, Everly végig aggódó

pillantásokat vet rám.
–  Ez ugyanaz a vörös nő? – kérdezte suttogva, mikor
besétáltak, és rájött, hogy Luke nincs egyedül.
Szerinte mindez semmit sem jelent, azt mondta, Luke végig
engem nézett, amíg kasszáztam nekik, és igyekeztem tudomást
se venni róluk. De Everly nem hallotta, mit mondott a vörös nő,
amikor megfordult, hogy megtöltse a két bögrét, az egyikben a
habnak is helyet hagyva.
– Tehát barista, Lucas? Milyen kedves!
Én azon pörögtem, hogy Luke tudta, mit rendeljen neki
anélkül, hogy megkérdezte volna. Ez a megjegyzés felért egy
kijózanító pofonnal.
– Gina, elég.
Ennyit mondott. Éreztem, hogy engem bámul. A visszajárót
anélkül dobtam bele a borravalós üvegbe, hogy megkérdeztem
volna, mi legyen vele, majd széles műmosollyal a következő
vendéghez fordultam.
Kedvelem Luke-ot. Hittem neki, amikor azt mondta, a vörös
nő nem a barátnője. Hittem neki akkor is, amikor azt mondta,
nem fog felhívni. Nem ígért semmit sem.
De az már egyáltalán nem tetszik, hogy képes ugyanazzal a
nővel besétálni az Ébresztőbe, akivel azelőtt randizott, hogy
lefeküdt velem három nappal ezelőtt. Ez nem szép. Hogy
szeretnék-e találkozni még vele? Ki ne akarna? Nincs
szükségem egy másik numerára ahhoz, hogy tudjam, sok év kell
ahhoz, hogy olyan szeretőt találjak, mint Luke. Szóval igen,
szeretném, ha még találkoznánk, de csak egy vacsorára, és pár
új szexpozíció felfedezésére gondolok, lakáskulcsra nem!
Ez a mai felbukkanás a kávézóban Ginával viszont teljesen
meglepett. Hetek óta egyedül jön minden csütörtök reggel,
szóval minek hozta most magával? Seggfej!
Ha meg akarta erősíteni, hogy a szombat éjszaka egyszeri
alkalom volt, hát sikerült. Vettem az üzenetet. És nem bánok
semmit sem.
Kihagyom a buszt, inkább sétálok egy nagyot munka után. A
Jacobsen felé tartva majd lefagy az arcom a Spruce Streeten.
Egy hete voltam a rendelőben, és egyáltalán nem számítottam
arra, hogy Luke lesz az orvosom, arra meg pláne nem, ami
később történt.
Lábam a járdára hullott faleveleket tapossa, kezem a
zsebembe dugva melengetem. Oké, egy kissé kiakadtam. És
szomorú is vagyok. Nem gondoltam, hogy tündérmesébe
csöppentem, de azért mégsem tetszik, ahogy ez az affér véget
ért. Szexuálisan tény, hogy kielégítő élmény volt, de érzelmileg
kissé sekélyes.
Fogadd el, Sophie, hiszen megkaptad, amit akartál.
A telefonom megcsörren, nem állok meg, menet közben
veszem fel.
–  Sophie, drágám, nagyi vagyok. Akartam szólni, hogy
elfogadtuk az ajánlatot, és a floridai lakást is lefoglalóztuk.
Nemsokára költözünk!
A hír hallatán jobb kedvem lesz.
– Ez csodás, nagyi! Örülök, hogy végre belevágtok!
–  A vevők szeretnék, ha hálaadás előtt kiköltöznénk. Szóval
csupán négy hetünk van csomagolni. Arra gondoltunk, autóval
megyünk Floridába, úgy nem kell mindent raktárban tárolni.
Egy héttel korábban átvehetjük az islamoradai lakást, mert nem
használja senki, és a tulajdonosoknak is elég sürgős.
Pontosan tudom, mi a kérdés. Azt akarja tudni, nem gond-e,
ha nem találkozunk hálaadáskor. Egyetlen oka volt annak, hogy
halogatták a költözést, mégpedig az, hogy a közelemben
legyenek.
– Nagyi, semmi gond! Jeannie-vel vagy Everlyvel is tölthetem
az ünnepet.
–  Biztos? Vehetünk repjegyet, ha szívesen leutaznál a hosszú
hétvégére!
–  Nem, tényleg nem kell. Úgyis el lesztek foglalva a
kipakolással, és a rég látott ismerősökkel.
A nagyszüleimnek jó pár barátja már évek óta Floridában él.
–  Mirabelliék és Blackwellék már szóltak is, hogy
mindenképpen találkozzunk, ha megérkeztünk – lelkendezik a
nagymamám, ami boldogsággal tölt el. – De karácsonyra azért
eljössz, ugye? Addigra előkészítjük a szobád.
Egyetértek, a floridai karácsony valóban remek ötlet. Mire a
kollégium ajtajához érek, már el is búcsúzunk.
Egy fekete S63-as Mercedes parkol a tilosban, Luke hanyagul
nekidőlve mustrál.
 – Engem keresel? – mutatok magamra, a kezemben még ott a
telefonom.
– Igen, téged.
Hüvelykujja végigfut az alsó ajkán. Egy egyszerű, de
végtelenül erotikus mozdulat, mielőtt zsebre dugná a kezét.
Nem válaszolok. Nem is tudom, mit kellene mondanom.
Némán nézzük egymást. Lép egyet felém, én ösztönösen egyet
hátra, majd lábujjhegyre emelkedem.
–  Azt mondtad, nem fogsz felhívni – bököm ki végül
szemrehányóbban, mint szerettem volna.
– Nem is hívtalak – válaszol egyhangúan.
– Igaz. Csak elhoztad a kávézóba a vöröskét.
A szél az arcomba fúj egy tincset, ami beleragad a
szájfényembe. Elsimítom, és lépek egyet balra, Luke-ot
használva szélfogónak. Annyival magasabb, mint én! Rögtön
eszembe jut, milyen is volt, amikor betakart.
– Nem így terveztem. – Tesz egy újabb lépést felém.
– Mit akar ez jelenteni? – hátrálok megint, ezúttal a kocsijába
ütközöm.
A kis táncunk eredményeképpen helyet cseréltünk. Luke
mindkét keze előbújik a zsebéből, megtámaszkodik az alacsony
padlós kocsija tetején, én pedig beszorulok a karja közé. Hátra
kell hajtanom a fejem, ha a szemébe akarok nézni.
–  Nem tudlak kiverni a fejemből, Sophie – tekintete az
arcomat fürkészi. – A reggel… hiba volt. Ez az egész nagyon
helytelen. Túl fiatal vagy hozzám. Te édes vagy, és még
romlatlan – mondja, majd elsimít egy tincset az arcomból. –
Nem lenne szabad itt lennem. Hagynom kellene, hogy találj egy
megfelelőbb fickót, de túlságosan önző vagyok – szabadkozik, és
közelebb hajol.
– Te mit akarsz, Sophie? – súgja a kérdést a fülembe.
Remegek, de nem azért, mert fázom. Annyira jó az illata, és
végtelenül jóképű! Autók süvítenek el mellettünk, a kolesz ajtaja
hangosan csattan valaki után.
–  Sophie! Nem magamban beszélek! Feltettem egy kérdést,
amire választ várok! Mi az, amit akarsz?
– Téged – nézek végre rá. – Téged akarlak.
 16

Amint bevallom, hogy kell nekem, Luke azonnal beültet az

anyósülésre. Tizenöt perccel később már fent is vagyunk a
lakásában. Az úton egyikünk se szólalt meg, mégis tudtam, hová
megyünk, és miért.
Nem ért hozzám a liftben, hiába csak ketten álltunk benne.
Helyette inkább kérdezett.
– Fáj?
Illedelmesen a lábujjaimat vizslatom a lift másik felében,
majd ránézek.
– Hát… igen.
– Mennyire? – firtatja vigyorogva, a testemet mustrálva.
Félrenézek.
– Egy kicsit. De már sokkal jobb, mint az elmúlt két napban –
válaszolom, ha netán arra gondolna, nem szexelhetünk.
Luke biccent.
– És a következő két napnál is jobb.
Akkor hát semmi vész. Mosolyogva megköszörülöm a torkom.
– Mikor kezdődik a délutáni órád?
– Kettőkor.
Rápillant a csuklójára.
–  Szeretném látni, ahogy az az édes kis szád rácuppan a
farkamra. Kezdhetnénk ezzel?
 – Szoptam már, Luke. Annyira azért nem vagyok szűz.
Talán azt hitte, teljesen tapasztalatlan vagyok?
– Sophie! – szól rám magasba szökő szemöldökkel.
– Mi van?
Semmit se értek.
Odalép hozzám, alkarját a fejem fölött a lift falához támasztja.
Olyan közel van, muszáj a szemébe néznem. Kissé aggódom,
még mindig nem ért hozzám.
–  Egy jó tanács, Tisdale kisasszony. Nem kívánok hallani
semmiféle leszopott farkakról, ami nem az enyém. Úgyhogy ne
is említs többé ilyet.
– Talán jó vagyok benne. Lehet, hogy tetszeni fog, amit tudok.
Nagyot üt a fülke falába, mielőtt elhátrálna, majd ránéz a
liftgombokra, és vissza rám.
–  Azt akarod, hogy leszedjem rólad azt a szűk kis farmert, a
térdemre fektesselek, és jól elfenekeljelek, amíg ki nem
pirosodik a bőröd? Vagy amíg az ujjam be nem fúrom a lábad
közé, hogy tudjam, elég nedves vagy-e? Ez az, amit akarsz?
– Hát… Nem tudom. Talán?
Már attól nedves vagyok, hogy beszél róla, szóval
valószínűleg tetszene.
A liftajtó kitárul a harmincharmadik emeleten, Luke
megtartja, és előreenged. Kilépek, mire finoman megpaskolja a
seggemet.
– Hékás! – tiltakozom.
Kinyitja a bejárati ajtót előttem. Vigyorogva megyek be a
lakásba, ezúttal kezemmel védem a hátsómat.
– A hálóba.
 – Akkor most nem kapok előbb egy szendvicset?
– Most! – azzal meglazítja a nyakkendőjét, és megindul felém.
Hátrálok a szoba felé, miközben megszabadulok a dzsekimtől.
–  Felakasszam? – biccentek a folyosón lévő gardrób felé, de
Luke kiveszi a kezemből, és ledobja a padlóra.
Igyekszem nem nevetni, és a hálószoba felé veszem az irányt,
menet közben lehámozom magamról a pólómat. A melltartóm a
hálószoba bejáratánál hullik a földre. Amikor a farmeremet
akarom kigombolni, Luke megállít. Leül az ágy szélére, és
magához hív.
Megsimogatja a derekamat, majd bekapja az egyik
mellbimbómat. Ó, istenem! Hogy ez mennyire jó! Ujjaim a
hajába túrnak, közelebb húzom magamhoz.
– Vedd le inkább te a farmerem.
Luke ujjai a nadrágom gombjához vándorolnak, hatalmas
keze könnyedén elbánik vele, és a cipzárral is. Nagyon izgató
nézni, ahogy levetkőztet. Keze az oldalamon, kissé megmozgatja
a farmert, az meg a földre pottyan.
– Hajolj előre – csap a térdére.
Oké, akkor tényleg ez lesz? Az arcára az van írva, hogy
komolyan beszél. Ráhajolok, úgy helyezkedem, hogy a lába
kellemesen dörzsölje a csiklómat. Fincsi! Fejem lefelé lóg,
kezem a padlón pihen.
–  Nagyon cuki – simít végig az egyszerű, fekete
pamutbugyimon. – Na persze nem annyira, mint a feneked.
Tenyere hatalmasat csattan rajtam, mielőtt lehúzná a bugyit a
combomig.
Nem fogok hazudni, jólesett. Most már finoman simogatja a
fenekemet.
– Ne ellenkezz, Sophie.
Újabb csattanás. Kissé megugrom, de még mindig tetszik.
– Oké – sóhajtom. – Megpróbálom – teszem hozzá vigyorogva.
– De nem rossz, úgyhogy talán mégis ellenkezem egy kicsit.
Luke felmordul, és még háromszor megüt. Ez már csíp! Újra a
simogatás, hogy enyhítse a fájdalmamat.
–  Elvetemült egy kislány vagy, igaz, Sophie? – kérdezi egy
újabb ütés kíséretében.
– Egyáltalán nem. Általában nagyon jó kislány vagyok.
Kissé megemelem magam, a combjához dörgölőzöm.
Kapok még pár ütést, mielőtt belém dugná az ujját.
– Túlságosan élvezted – torkoll le, közben megállás nélkül ki-
be járnak az ujjai.
– Sajnálom – válaszolom még mindig fejjel lefelé lógva.
Luke felnevet, és újra lecsap.
– Felállni!
Engedelmeskedem, és teljesen kibújok a bugyimból. Luke egy
pillanatra se veszi le rólam a tekintetét, némán gombolja ki a
nadrágját. Egyértelmű, mi következik. Nyakkendője még mindig
rajta van, mire támad egy ötletem. Elnyúlok érte, lehúzom róla.
– Megköthetlek? – kérdezem lelkesen.
Kétkedőn néz rám, közben kigombolja az ingét, és leveszi.
Feláll, megszabadul a nadrágjától is. Összefut a nyál a számban.
– Persze – vonja meg a vállát. – Mire gondoltál?
Vigyorogva az ágyra mutatok. Luke lefekszik, a kezét a
fejtámlához kötözöm.
–  Tudod – folytatom lassan –, még sosem csináltam ilyet –
rebegtetem a pilláimat neki. – Azt hiszem, segítene az
önbizalmamnak, ha korlátozva lennél.
Luke nevetve belemegy a játékba. Két combja közé telepszem
és a sarkamra ereszkedem, kéjesen megérintem az ajkamat.
Másik kezem elkapja a férfiasságát, és azonnal munkához lát.
–  Azt akarod, hogy bekapjam? – kérdezem tettetett
szűziességgel.
Kitámasztja magát egy-két párnával, csuklójánál fogva
kötöttem a fejtámlához. És vigyorog. Tetszik, hogy boldog. Az
eddigi találkozásaink általában feszültek voltak, de ez most
más. Ez jobb.
– Akarom, Sophie.
Felmordul, amikor bevetem a másik kezem, és finoman
masszírozni kezdem a heréit.
– Nagyon is akarom – teszi hozzá túlfűtött hangon.
Egyik kezem fel-alá jár, a másik a zacskójával foglalkozik.
– Nem is tudom – harapom be az ajkam. – Még sose csináltam
ilyesmit.
Tekerek egyet a csuklómon, miközben felfelé mozog a kezem.
– Azt se tudom, mit csináljak.
Luke fújtat egy nagyot.
–  Tedd azt a szemtelen kis szádat a farkamra. A többit
biztosan kitalálod.
– Oké, megpróbálom.
Előrehajolok, egyik kezemet feláldozva megtámasztom
magam, a másik továbbra is a péniszével foglalatoskodik.
Megnyalom a makkját, majd szopogatni kezdem a golyóit,
közben a hüvelykujjam előre-hátra dörzsöli a farka tövét.
 – Jesszus, Sophie!
Kibuggyan egy kis előváladék, gyorsan felnyúlok, hogy
elkapjam, és szétkenjem a bőrén. Ajkaim most elfoglalják a
hüvelykujjam helyét, nyelvem folyamatosan ostromolja a
férfiasságát.
Finoman rászorítok a makkjára, miközben körkörös
mozdulatokkal nedvesítem, nyelvem megindul felfelé.
Felnézek rá. Luke arcizmai megfeszültek, egyre gyorsabban
lélegzik. A szemébe nézek, kezem most elhagyja a makkját, és
lassú, erőteljes mozdulatokkal megindul lefelé. Végül
megkegyelmezek neki, és bekapom.
–  Istenem! Sophie! – nyögi becsukott szemmel, de gyorsan ki
is nyitja, hogy lásson.
Imádom ezt! Én is egyre nedvesebb vagyok, rohadtul felizgat
az, hogy kényeztetem. Elnyelem teljes hosszában, de nem
hagyom magára a sóvárgó csiklómat sem. Elképesztő utazás ez!
Luke lábai megfeszülnek mellettem, és folyamatosan
kommentálja a mocskos kis nyelvem, a bűnös kis ujjaim
mozdulatait.
Jó érzés uralkodni, még ha csak ideig-óráig is tart. Luke
nagyobb, idősebb és erősebb is nálam, de most mégis én
irányítok. Igazán felemelő.
Egy ujjam a hüvelyembe csusszan. Biztosan el tudnék élvezni
így is, de valami mást találtam ki. Áthelyezem a testsúlyom a
térdemre, így mindkét kezemet használhatom. Egyre
erőteljesebb mozdulatokkal kényeztetem a pénisze azon részét,
ami már nem fér a számba.
Nagyon közel jár, tudom. Főleg abból, amit mond.
 – Sophie, ha nem hagyod abba, beleélvezek a szádba.
Mintha abba akarnám hagyni!
Még sose nyeltem le, de most akarom. Érezni akarom a
számban, amikor felrobban. Magamban akarok tudni mindent,
amit adhat nekem. Amikor rájön, hogy nem állok le, mindent
belead.
–  Sophie, te mocskos kis ribanc! Durván beleélvezek a
torkodba!
Amikor már úgy érzem, nem tudja tovább tartani, kihúzom
magamból az ujjam, és becsúsztatom az ánuszába.
Ennyi elég is volt.
Luke eláraszt.
–  Milyen kis ringyó vagy, Sophie! – fakad ki belőle, majd
beletúr a hajamba, én nyelek egyet, és megfordulunk.
Most ő van felül.
– Hékás! De hát kikötöttelek! – tiltakozom az izmos teste alatt.
– Egy masnival, Sophie.
Kezébe fogja az arcom, és úgy csókol, hogy majdnem
megfulladok.
–  Annyira édes vagy! Mégis mi a fenét kezdjek veled? –
kérdezi, és nem mozdul, egyenesen a szemembe néz, mint aki
választ vár.
– Tarts meg!
Luke nem reagál, inkább elnyúl egy óvszerért, felemeli a
lábamat, szinte kettéhajt, és úgy hatol belém.
Felsikoltok, hiszen még mindig nagyon új ez az érzés, és Luke
pénisze túl nagy nekem.
–  Hogy lehetsz képes máris egy újabb menetre? – kérdezem
naivan.
–  Ha egy szobában vagyunk, a farkam folyamatosan tettre
kész – válaszolja, miközben mozog.
–  Akkor elég kényelmetlen lehetett, amikor széttárt lábakkal
feküdtem a vizsgálóasztalon.
Átkarolom a nyakát, és csókolom, ahol csak érem.
– Nem is tudod, mennyire.
Elnevetem magam.
– Szerintem tudom!
–  Ha már itt tartunk – mondja, miközben átveti a vállán a
jobb lábamat, majd újra belém tolul –, nem lehetek többé az
orvosod.
– Hm… sebaj.
Istenem! Ez annyira jó! Mi a fenének vártam ennyit a
szexszel?
– De doktorosat attól még játszhatunk, nem? Nekem tetszene!
– A pokolba, Sophie!
Rácsap egyet a fenekemre, és nyomban elélvezek. Kissé
lassabb tempóra vált, s amíg magamhoz térek, nyelve elfoglalja
a számat, a ritmus most is követi a csípője mozgását.
Mikor már nem rángatózom, kiszáll belőlem, oldalra fordít,
felemeli a felső lábamat, és hátulról folytatja. Keze a csiklómmal
játszik, farka, mint egy faltörő kos, könyörtelenül ostromol. Ó…
– Még nem végeztél? – értetlenkedem.
Luke felkacag, és megharapja a fülcimpámat.
– Nem.
– De legutóbb egyszerre élveztünk el.
Egyre nehezebb beszélgetni szakavatott ujjai hatása alatt.
 – Legutóbb könnyen megúsztad, szépségem.
Végigcsókolja a nyakam.
– Nem az a cél, hogy elmenj?
– Igaz – ismeri el, miközben a golyói a bőrömhöz csapódnak. –
De csak akkor, ha gyerekek sikítoznak a másik szobában.
Kissé magasabbra emeli a lábam.
– Egy új szeretővel ez egészen más.
Ezután bebizonyítja, hogy nem csak rövid távon eszméletlen.
 17

– Ez a hely egy halottasház – ásítja Everly.

– Két nap múlva hálaadás. Gondolom, mindenki szabit vett ki.
Kortyolok egyet a chai tea lattémból, amit az imént
készítettem magamnak. Dolgozunk, és Everlynek igaza van, az
idő ólomlábakon jár.
– De az árnyékod nem! – biccent az asztalnál ülő, fülhallgatós
fickó felé, aki nem is törődik velünk.
Inkább nem is foglalkozom a megjegyzésével.
–  Miért is nem vagy már Connecticutban? A héten nincs
tanítás.
Everly a szemét forgatja.
–  Holnapig itt ragadtam, Finn csak az utolsó pillanatban
hajlandó elindulni. Azt hiszi, ha kivár, majd vonattal megyek, és
nem kell magával vinnie – magyarázza vállát vonogatva. – Néha
már magam sem tudom, miért törődöm bele.
– Mégis mi az, amibe beletörődsz? Hiszen te zaklatod őt!
Fog egy poharat, a szirupok alá, és többféléből is nyom egy
keveset. Kotyvalékkísérletezés: ez Everly specialitása, és
általában mind rémesre sikerül.
–  Az nem zaklatás, ha egymásnak lettünk teremtve! Nem
tehetek arról, hogy hatévesen belém vésődött.
Ki kell köpnöm a teámat.
 –  Everly! Te most tényleg az Alkonyatból idéztél, hogy
megmagyarázd, miért vagy Camden professzor megszállottja?
– Igen – vágja rá, és egy pillanatra megáll. – Mi a gond ezzel?
– Nos, lássuk csak. Az Alkonyat még meg sem jelent, amikor te
hatéves voltál.
Everly magában pufogva visszatér a szirupokhoz.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem történt meg.
– És te nem vagy vérfarkas – teszem hozzá gyorsan.
– Na és?
Ez a válaszának a veleje. Nézem, ahogy gőzölt tejet önt a
poharába.
–  Erről jut eszembe! Camden professzor tudja, hogy
lemásoltad a lakáskulcsait?
– Igen, már vissza is adtam neki az egyik szettet – válaszolja,
és folytatja az italkészítést.
Most már le kell tennem a csészémet. Gondolhattam volna,
hogy nem szabad forró teát inni, ha Everlyvel beszélgetek.
– Az egyik szettet, Everly?
–  Igen. És meg se kérdezte, hogy van-e másik – azzal kortyol
egyet a kotyvalékából. – Kissé fel is bosszantott, hogy őszinte
legyek. Mintha egyáltalán nem is ismerne, igaz?
– Igaz – bólintok csendesen.
–  Természetesen három másolatot készíttettem. Ezt bárki
tudná.
Megtámaszkodom a hátsó pultnál, és újra bólintok.
– Nyilván.
Fogalmam sincs, hány másolatot készít valaki, aki ellopja egy
másik ember lakácskulcsait, de az lesz a legjobb, ha hagyom,
hogy Everly kibeszélje magát.
–  Biztosan lecseréli majd a zárakat a második alkalom után,
szóval a harmadik szett mehet a levesbe, de rá kellett volna
kérdeznie, hogy csak egy másolatot csináltam-e – mondja Everly
csalódottan, majd sóhajt egy nagyot.
–  Miért pont Camden professzor, Everly? A pasik egymást
tapossák, csak hogy a közeledbe kerüljenek. Szóval miért?
– Mert ő az igazi, Sophie. Ő az, és kész.
–  És miért most? – értetlenkedem. – Elsőéves korod óta
ismerlek, és egy hónappal ezelőttig azt se tudtam, hogy nem
csak a suliban találkoztatok.
–  Ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy
tizennyolc éves korom előtt semmiképp se érne hozzám.
Bárhová mehettem volna továbbtanulni, és diploma után is
összefuthattunk volna, de úgy gondoltam, ha idejövök, szemmel
tarthatom, nehogy beleszeressen valaki veszélyesbe, amíg fel
nem növök.
Jesszusom…
–  Mégis hogy tudnád megakadályozni ezt, Everly? –
kérdezem, de gyorsan a magasba emelem a kezem. – Inkább
nem is akarom tudni!
–  Aztán a végzős évemben meggyőzhetem arról, hogy én
vagyok számára a tökéletes. Ez volt a terv, tudod? – néz rám
válaszra várva.
–  Ez a terv, értem – füllentek, mert fogalmam sincs, miről
beszél.
–  Közben kiderült, nagyon is vaskalapos az egyetemi
szabályokat illetően. Pedig nem is tanít engem! Egyébként is kit
érdekel, nem igaz?
– Szerintem az egyetemet azért érdekli.
–  Nem azt akarom, hogy június előtt a világ szeme láttára
randizgasson velem, de annak nincs akadálya, hogy
megkeféljen!
Everly láthatóan képtelen elhinni, hogy Finn képes volt
visszautasítani őt, és semmi szükség rá, hogy olajat öntsek a
tűzre.
– Valóban nincs – értek inkább egyet vele.
A kávézó ajtaja kinyílik, hideg fuvallat szeli át a helyiséget.
–  Luke! – megkerülöm a pultot, és kiszaladok elé. – Nem
hittem, hogy ma bejössz!
Vigyorgok, mint egy tejbetök, annyira örülök, hogy látom, bár
talán kissé lazábbnak kellene lennem. Még mindig nem tudom,
pontosan hányadán állunk egymással. Megkaptam, amit
akartam, az elmúlt hónapban többször vacsoráztunk kettesben,
és valóban sok új pozíciót ismertem meg az ágyban. A
fürdőszobában. És a dolgozóban is. Istenem, a dolgozó! Már
attól felcsillan a szemem, hogy felidézem!
Luke lehajol, és megcsókol.
–  Mire gondolsz, drágaság? – kérdezi annyira halkan, hogy
csak én halljam.
–  Csak a dolgozószobád jutott eszembe. Annyira szép az a
helyiség, ennyi az egész.
Luke tenyere a fenekemre csap, kissé megugrom
meglepetésemben.
–  Teljesen megbabonázott a seggecském, te perverz! –
dorgálom játékosan, majd visszalépek a pult mögé. – Kérsz
kávét? Szívesen ringatom a csípőm, miközben elkészítem.
– Legyen.
Megtöltök egy nagy poharat az Ébresztő sötét pörkölésű
keverékével, és leteszem elé.
– Mi szél hozott erre ma? A klinika nem zárt be a hétre?
– Látni akartalak, mielőtt elmész – válaszol mosolyogva.
– Hová mennék? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
Most viszont ő nem ért engem.
– Azt hittem, Floridában töltöd a hálaadást.
– Nem. Floridába csak a jövő hónapban megyek, karácsonyra.
A hálaadást a szobatársaméknál, Jeanéknél töltöm.
– Gyere haza velem.
– Mármint most?
–  Nem. Csütörtökön. Töltsd velem az ünnepet. A szüleimnél.
Hacsak nem mennél szívesebben Jeannel.
– Inkább téged választanálak.
Luke ezután elköszön.
– Fényes, friss punci – motyogja Everly csendesen.
 18

Az autópályán megyünk Gladwyne-ba, alig huszonöt perc alatt

meg is érkezünk, hála az ünnepi, gyér forgalomnak.
Csodásabbnál csodásabb házak mellett suhanunk el, majd Luke
befordul a Mont Streeten, és megáll egy kapuval védett felhajtó
előtt. Beüti a kódot, a kapu némán kitárul. A hatalmas kőházhoz
vezető út hosszú, kanyargós. A kert leírhatatlanul szép még
most, novemberben is. Luke végigmegy a bejárat előtt ívben
elhaladó feljárón, majd megáll. Több autó is parkol már itt, de
garázst nem látok. Gondolom, oldalt, vagy hátul lehet.
– Te itt nőttél fel? – kíváncsiskodom.
Luke a házra pillant.
– Igen.
– Szerinted tetszem majd nekik? – kérdezem idegesen.
Annyira még nem ismerem Luke-ot, és eddig csak Ginával
találkoztam. Vagyis vele sem, hiszen nem nevezhető
találkozásnak az, hogy a nő a pult túloldaláról becsmérelt a
kávézóban. Egyszer már rákérdeztem Luke-nál, azt mondta,
Gina nem fontos, és én hittem neki. Végül is én vagyok ma itt,
nem az a nő.
Luke, miután leparkolt, átkarolja az ülésemet, és a szemembe
néz.
–  A családom… – itt kis szünetet tart, gondolkozik picit,
miközben a házra sandít. – A családom elég bonyolult.
Gyorsan kipattan a kocsiból, és kinyitja nekem az ajtót. Csak
most esik le, hogy nem válaszolt. A hátamra teszi a kezét, így
vezet a bejáratig. Vajon ki lesz még itt? Bárcsak megkérdeztem
volna az ideúton!
Szerencsére Jean és Everly meggyőztek arról, hogy kiöltözzek.
Jeannie-ékhez farmerben és pulcsiban mentem volna, most
viszont egy egyszerű fekete ruha, és egy hozzá illő magas sarkú
van rajtam. Luke kabátja alatt, úgy látom, fekete öltönyt, és
fehér inget visel, szóval örülök, hogy nem ragaszkodtam a
farmerhez.
Megállunk a kövezett verandán, Luke megnyomja a csengőt.
Még sose láttam olyat, hogy valaki becsengetett volna a
gyerekkori otthonába. Megpróbálom elképzelni, hogy ugyanezt
teszem a nagyszüleimnél, de nem megy. Aztán eszembe jut,
hogy az otthonuk, az én otthonom a Cowbell közben már nem a
miénk. Vajon Floridában csöngetnék?
Mintha minden megváltozott volna. A nagyszüleim
elköltöztek, én hamarosan lediplomázom, és hat hónapon belül
elhagyom a kollégiumot. Jean összeköltözik Jonathannel az
egyetem után, Everly pedig vagy levadássza Camden
professzort, vagy New Yorkba megy. Én kiveszek egy lakást
valahol Philadelphiában.
Luke megfogja a kezem, és azon tűnődöm, vajon milyen
szerepet tölt majd be az életemben fél év múlva.
A túlméretes bejárati ajtó kinyílik, egy magas, idősebb nő
üdvözöl minket.
– Lucas! Isten hozott!
 A nőből árad a melegség és a vendégszeretet. A család
egyáltalán nem tűnik olyan bonyolultnak, mint ahogy Luke pár
perce leírta őket.
– Mrs. Estes! – üdvözli Luke, mielőtt bemutatna. – Ő itt Sophie.
Shopie, ő itt Mrs. Estes, a házvezetőnőnk.
Házvezetőnő? Mégis mi a fenét csinál egy házvezetőnő?
Mosolyogva kezet rázok Mrs. Estesszel, majd Luke lesegíti rólam
a kabátomat, és az övével együtt átadja a házvezetőnőnek.
Gondolom, ő fogja felakasztani helyettünk. Ez már most túl sok
nekem.
– Ki van itt? – érdeklődik Luke.
–  A húga és a férje, a nagynénje és nagybátyja, valamint
Hollették. Mind a nappaliban vannak – válaszol mosolyogva
Mrs. Estes, és kinyújtja karját a hall felé, jelezvén, hogy arra
menjünk.
A házvezetőnő magas, takaros, sötét színű, göndör haját
gondosan hátrasimítva hordja. Nagyon drágának tűnő,
sárgásbarna kosztümöt, hozzá fekete körömcipőt visel.
Gondolom, nekik nem megengedett a laza öltözet.
A hallból egy hatalmas előcsarnok nyílik, úgy tűnik, ez a ház
központja. Egy csodálatos lépcsősor visz az emeletre, és azonnal
látom, hogy a legapróbb részletekre se sajnálták a pénzt.
Bekukkantok a bal oldalon lévő, impozáns étkezőbe, ahol alsó
hangon tizenhat ember is elférne.
Áthaladunk rajta, a nappali ugyanis ebből nyílik. A küszöböt
átlépve Luke hozzám hajol.
– Nem kell sokáig maradnunk – súgja.
Nem igazán tudom, mire véljem ezt. Miért jöttünk, ha máris a
távozásunkat tervezi?
– Luke!
Egy csodás, csokibarna hajú nő siet hozzá, és a karjába zárja.
–  Anya azt mondta, hozol valakit – mondja a nő, majd
vigyorogva felém fordul.
Mosolyogva bemutatkoznék, de ő azonnal átölel.
– Meredith vagyok, Luke húga – világosít fel, majd egy lépést
hátrál, és Luke-ra néz. – Egy igazi szépség! Hol találtad?
Luke-kal összenézünk, a mosolyától azonnal elpirulok.
–  Ő itt Sophie – mutat be végre hivatalosan is, de Meredith
kérdésére nem válaszol.
A Meredith mellett ülő férfi is odalép hozzánk, majd kezet ráz
Luke-kal. Olyan magas, mint Luke, csak soványabb. A futókat
idéző testfelépítésű, szőke hajú férfi Alexander, Meredith férje.
– Hol van az én lánykám? – kérdezi Luke a nappalit vizslatva.
– Csak miatta vagyok hajlandó részt venni az ilyen
eseményeken.
–  Legalább eljátszhatnád azért, hogy nekem is örülsz –
mondja Meredith, de látszik, hogy egyáltalán nem haragszik, ez
inkább amolyan testvérek közti csipkelődés. – Az unokahúgod
még szunyókál – adja tudtunkra, majd gyorsan elkomorodik az
arca. – Anyának volt mersze megkérdezni, miért nem hagytam
otthon a dadussal.
–  Miért is nem szokott anyád vigyázni rá? – viccelődik
Alexander, majd beljebb megyünk kicsit, Meredith pedig
elszalad, hogy megnézze az alvó kislányát.
Luke bemutat az apjának, akiről csak most tudom meg, hogy
szintén orvos.
 – Az apám, dr. Miller.
A férfi az ajtó közelében ül Luke nagynénjével és
nagybátyjával, így nekik is bemutatkozom.
–  Lucas, kedvesem! Annyira örülök, hogy eljöttél! – lép
hozzánk egy aprócska nő, aki akár Meredith nővére is lehetne.
Luke lehajol, és puszit nyom az arcára. Ölelés nincs.
–  Anyám, ő itt a barátnőm, Sophie Tisdale – mondja, és
átkarolja a derekamat.
Barátnő? Hacsak nem maradtam le valamiről, az apjának
csak simán Sophie voltam.
– Mondtam, hogy elhozom.
– Igen. Nagyon örülök, hogy a barátod is csatlakozik hozzánk
– villantja rám a lehető legőszintétlenebb mosolyt, majd kezet
rázunk. – Mrs. Miller vagyok. Milyen nagyszerű, hogy
találkozunk!
Közelebbről nézve már látom, hogy korántsem olyan fiatal,
mint Meredith, bár meg kell hagyni, sokat dolgoztak rajta, hogy
ne így legyen.
Mrs. Miller újra Luke-hoz fordul.
–  Hollették elhozták a bájos lányukat, Karát. Gyertek,
üdvözöljétek őket!
Követjük a méretes kandalló előtti kanapék felé. A tűz
ropogva ég odabent.
Mr. és Mrs. Hollett lányukkal, Karával együtt a szófán ülnek.
Mrs. Miller a szomszédos kanapén foglal helyet, így nekünk
csak a két magas háttámlás fotel marad. Mrs. Estes megáll
mellettünk, és itallal kínál. Ez életem legkényelmetlenebb,
legformálisabb ünnepi estéje, és még csak most kezdődött el.
 –  Kara nemrég költözött vissza Los Angelesből – újságolja
büszkén Mrs. Hollett. – Igazgatói posztot kapott itt,
Philadelphiában.
Mrs. Hollett mesél még egy kicsit Kara jótékonysági
adománygyűjtésben elért sikereiről, Mrs. Miller pedig láthatóan
minden szavával egyetért.
–  Lucas, Kara szeretne lakást venni a Rittenhouse tér
környékén. Esetleg segíthetnél neki a keresésben.
Mrs. Miller csak úgy ragyog, tekintete Luke és Kara között
cikázik, mintha csak most pattant volna ki a fejéből ez a remek
ötlet. Létezik, hogy az anyja itt, az orrom előtt akarja
összeboronálni egy másik nővel?
Kara egy pillanatra rám néz, látszik, hogy kínosan érzi magát,
majd visszafordul Luke anyja felé.
– Mrs. Miller, ez nagyon kedves ötlet, de már megbíztam egy
erre szakosodott ingatlanügynököt.
–  Akkor viszont el kell, hogy vigyen vacsorázni, csak hogy
képbe kerüljetek – mosolyog ábrándozón Mrs. Miller.
Nahát! Ha most valaki megszólítana, köpni-nyelni se tudnék.
Ez a nő tényleg össze akarja őket boronálni. Luke-ra pillantok.
Lezserül tart egy vizespoharat az egyik kezében, a másik a fotel
karfáján pihen. Tökéletesen nyugodtnak tűnik. Kényelmesen
hátradől, jobb lábfeje a bal térdén pihen.
–  Persze. Sophie és én szívesen elvinnénk vacsorázni Karát,
anya. Hamarosan meg is ejtjük.
Kara egy újabb bocsánatkérő pillantást küld felém, Luke
viszont rám se hederít. Már semmit sem értek. Örülök, hogy
lehűtötte az anyját azzal, hogy engem is bevett ebbe az
elméletbeli tervszövögetésbe, de ez akkor is nagyon furcsa.
Mégis mit keresek én ezen a süllyedő hajón?
– Ó! Sophie biztosan unatkozna, nem gondolod, Lucas?
Luke pohara akkorát koppan az asztalon, hogy megugrom a
fotelban.
–  Anyám… – kezd bele, de egy szélvészgyors rózsaszín
tüllcsomó sikongatása félbeszakítja.
– Luke bácsi!
Egy apró, rózsaszín ruhácskába burkolt, rózsaszín balettcipőt
viselő kislány ugrik Luke ölébe. Sötétszőke haját
balerinakonytba fogták, apró körmöcskéit csillogós rózsaszín
körömlakk borítja. Azonnal beleszeretek az új jövevénybe.
–  Meredith, megtennéd, hogy visszafogod, kérlek? – Mrs.
Miller tökéletes higgadtsága robbanásig feszül.
–  Bella, szerintem a nagymamának túl sok ez a jókedv –
mondja Luke, megnyomva a nagymama szót, és esküszöm, hogy
Mrs. Miller botoxolt ajka megrándul.
Luke a nyakában lógó Bellával feláll, és kinyújtja a kezét
felém, s jelzi, hogy kövessem. A kislány kikukkant rám Luke
válla fölött, miközben elhagyjuk a nappalit. Zöld szeme csillog,
amikor meglát.
– Szia! Bella vagyok! Téged hogy hívnak?
– Sophie-nak – mosolygok vissza rá.
– A rokonom vagy, vagy egy barát? – faggat tovább.
–  Sophie az én barátom – szól közbe Luke helyettem, majd
megpuszilja Bella fejét, és rám kacsint.
Szinte biztos vagyok, hogy ebben a szent pillanatban
lepetéztem.
 Végigmegyünk a folyosón, Luke megkérdezi Bellát, hogy
hozott-e valami játékot. A kislány azonnal kiszabadítja magát a
kezéből, és előrerohan, mi meg követjük őt. A ház túlsó felében
érjük utol egy másik nappaliban, ahonnan látni lehet a hátsó
udvart. A medencét lezárták, körülötte makulátlan, gondozott
kert, a hátsó részen fás terület.
Ebben a szobában tévé is van, és egy hatalmas, U alakú
kanapé, a boltíves plafont méretes fagerendák szelik át. Szinte
már otthonos. Pár játék szétszórva hever, a kanapén pedig egy
rózsaszín takaró pihen. Gondolom, itt aludt Bella, amikor
megérkeztünk. A kislány megkerüli a kanapét, és felkap valamit
a földről.
– Megtaláltam! – kiáltja, és magához öleli a játékot. – Ő az én
kisbabám! Lilinek hívják. Megfogod? – ez már nekem szól.
– Nagyon szívesen, Bella, köszönöm.
– De le kell ülnöd – magyarázza. – Állva nem lehet.
Engedelmesen helyet foglalok a kanapén, óvatosan tartom a
játék babát, Bella pedig betakarja, és odanyújtja a cumisüvegét,
hogy megetethessem. Elmondja, hogyan kell vigyázni rá, és
közben azon tűnődöm, Luke testvére nem terhes-e újra. Bella
ekkor felmászik mellém a kanapéra, átkarol, és hozzám bújik.
Annyira édes ez a kislány, menten elolvadok! Apró kezecskéivel
megsimogatja a hasam, és megkérdezi, nincs-e odabent egy
kisbaba.
– Nincs.
Ezt Luke mondja. Ha létezik is ennél merevebben kimondott
„nincs”, hát én még nem hallottam. Ezután megcsípi az
orrnyergét, és tovább beszél.
 –  Bella Love Halliday, nem kérdezgetjük a hölgyektől, hogy
van-e kisbaba a hasukban, megértettél?
– A maminak van! – kuncog a kislány. – De tik-tok!
– Hogy mi?
Luke úgy néz ránk, mintha megőrültünk volna. Én persze
nem tudom, mit tettem, Bella pedig hároméves, szóval talán ő
az, aki megzavarodott kicsit.
– Tik-tok! Maminak van egy tik-tokja!
–  Azt hiszem, Bella úgy érti, titok – segítek Luke-nak, aki
ahhoz képest, hogy mennyire odavan az unokahúgáért, igazán
beszerezhetne egy totyogós szótárat.
–  Igen! Ez az! Ez van a maminak! De nem mondom el
senkinek! – teszi hozzá lelkesen.
– És most Lilivel azt gyakorlod, milyen nagytestvérnek lenni?
– kérdezem a babára mutatva.
–  Igen! – lelkendezik Bella, hiszen megértettem az
összefüggést. – Szépen játszom Lilivel!
Mrs. Estes lép be, és szól, hogy a vacsora készen áll. Luke
felemeli Bellát, átsétálunk az étkezőbe, ahol Meredith már
elfoglalta a helyét a férje mellett, és épp egy Disney-s csőrös
poharat helyez az asztalra.
–  Anyám, te komolyan azt hitted, hogy egy háromévesnek
egyedül kell ennie a konyhában hálaadáskor?
Mrs. Miller érzelemmentesen válaszol.
–  Nem. Azt hittem, otthon vacsorázik a dadájával, de te
elengedted ma estére.
–  Igazából az egész hétre – szúrja be Alexander Mrs. Miller
baljáról. – Örülünk, hogy végre eltölthetünk egy kis időt a
kislányunkkal.
Luke beülteti Bellát a szülei között álló székbe, majd átkísér
az asztal túloldalára, és kihúzza nekem az apja és az ő helye
közötti széket. Mr. Miller és felesége az asztal két végén ülnek,
egymással szemben.
Mrs. Miller ültetési rendje szerint Luke köztem, és Kara között
foglal helyet. A mi oldalunk tehát így néz ki: én, Luke, Kara,
Mrs. Hollett és Mr. Hollett. Velem szemben Luke nagynénje ül,
majd a nagybácsi, Meredith, Bella, és végül Alexander
következik. Vágyakozva nézek a Meredith-felőli oldalra. Sokkal
jobban örülnék, ha barátságos arcok között vacsorázhatnék. De
az is igaz, hogy talán jobb, ha minél távolabb vagyok Mrs.
Millertől.
–  Lucas, mi a helyzet a Baldwinban? – kérdezi idősebb dr.
Miller, aki teljes mértékben átnéz rajtam. – Láttam dr. Tant a
múlt héten egy konferencián. Azt mondta, a te osztályod
nyereségességéről beszél az egész kórház.
Luke arca kifürkészhetetlen, de az álla úgy rángatózik, ahogy
idegességében szokott.
Oda-vissza megy ez a furcsa, illedelmes civakodás mindaddig,
amíg a vacsora meg nem érkezik. Tányéronként szolgálják fel,
mint egy étteremben. Nincs egybesült pulyka, se édesburgonya-
ragu, se apró mályvacukrok. Vajon mit szólna Mrs. Miller, ha
megenném az összes tört krumplit, és kérnék még egy adagot?
El kell fojtanom a nevetést, annyira nevetséges már maga a
gondolat is.
A tányérokat tökéletes precízióval helyezi elénk egy
séfruhába öltözött nő.
 –  Köszönöm, Heidi – motyogja Luke, amiből arra
következtetek, hogy Milleréknek nemcsak házvezetőnőjük van,
de saját szakácsuk is.
Vajon Mrs. Miller vagy Heidi tanította meg Luke-nak, hogyan
kell mogyoróvajas-lekváros szendvicset csinálni? De mégis hova
gondolok? Egyértelmű, hogy Heidi volt az.
Dr. Miller most a sógornője és sógora felé fordul, én pedig
megkönnyebbülök. Kezem az ölemben pihen, amíg fel nem
szolgálják a vacsorát mindenkinek. Luke az asztal alatt finoman
megszorítja, majd megfogja a villát és a kést. Rápillantok,
elmosolyodom, és jómagam is az evőeszközök után nyúlok.
Jobban szeretem a házhoz rendelt vacsorákat Luke kanapéján,
de hát… ez van. Legalább így többet megtudhatok Luke-ról.
Elengedem magam, és megkóstolom a pulykát. Heidi egy igazi
boszorkány, a hús isteni!
–  Találkoztál Ginával, Lucas? Úgy hallom, újra
Philadelphiában van – szólal meg újra Mrs. Miller.
Gina? Mrs. Miller ismeri a vörös hajú démont? Hát persze
hogy ismeri!
–  Igen, és igen – válaszol végül Luke, de a hangjából
egyértelmű, hogy nem kívánja folytatni a témát.
Basszus! Örültem volna, ha kiderül valami végre Gináról,
hiszen mégsem kérdezhetek rá Luke-nál.
Mrs. Miller iszik egy kis bort.
– Olyan kár, hogy zátonyra futott a kapcsolatotok!
Tudtam! Tudtam, hogy ezek ketten együtt voltak!
Önelégültségem gyorsan elillan. Viselkedj felnőtt módjára,
Sophie! Nem várhatod el egy idősebb pasitól, hogy ne legyen
múltja. Ráadásul Luke remek az ágyban, és én ezt teljes
mértékben kiélvezem. Várjunk. Luke Ginával gyakorolt! Elég, ne
is jusson eszedbe Gina és Luke!
–  Meglepett, amikor felbontottátok az eljegyzést. Úgy tűnt,
megfelelő párt találtál – teszi hozzá Mrs. Miller, és felém
villantja tekintetét.
Ez betalált. A szívem eszeveszett tempót diktál, az arcom
kipirul szégyenemben.
–  Az a jegyesség hat éve ért véget, anyám. Azt hiszem, elég
időd volt arra, hogy feldolgozd a történteket.
Hat éve? Hat éve Luke már jegyben járt, én pedig gimibe.
Ízlelgetem a gondolatot. Eljegyzés. Mit is mondott Luke Gináról?
Hogy senki fontos. Mégis együtt vacsorázott vele egy hónappal
ezelőtt, és akkor is vele volt, amikor besétált a kávézóba a rá
következő héten.
–  Úgy hallottam, felkérték a Baldwin Memorial
kardiovaszkuláris osztályának vezetésére – szól közbe Luke
apja.
– Így van – vág le egy kis darab pulykát Luke.
– Nagyon kapós jelölt volt. Figyelemre méltó.
–  Gina nagyon tehetséges sebész – ismeri el Luke
semmitmondóan.
Annyira hülyének érzem magam! Hát egy kórházban
dolgoznak? Akkor még mindig vele van? Ez a Gina
egyértelműen nem egy „senki”, ahogy azt Luke állította.
Valamikor a menyasszonya volt, én pedig csak egy egyszerű
egyetemista vagyok. Azt se tudom, hol fogok dolgozni, miután
megszereztem a diplomámat.
 Épp ekkor, mintha Luke apjának eszébe jutott volna, hogy én
is az asztalnál ülök, megkérdezi, részt veszek-e Luke
kórházának gimnazista önkéntesprogramjában.
Végem van. Ezek az emberek borzalmasak.
–  Ebből elég… – válaszolna helyettem Luke, de Bella
félbeszakítja.
A kislány eddig csendes volt, de most úgy döntött, hogy itt a
pillanat.
–  Kisbabám lesz! – kiáltja felpattanva a székéből, majd
izgatottan tapsikolva ugrándozni kezd.
Nem véletlenül tetszett nekem ez a kislány! A feszültség
elillan, most Meredith-re figyel mindenki.
Heidi elviszi a tányérokat, és kávét kínál, majd apró sütőtökös
piteszeleteket szolgál fel. Luke telefonja megcsörren, elnézést
kér, és feláll az asztaltól.
Egy pillanatra végigsöpör rajtam a félelem, nem szeretnék
egyedül lenni ezekkel az emberekkel, de Kara szóba elegyedik
velem most, hogy végre nincs köztünk Luke. Nagyon kedves
lány, tényleg élvezettel társalgunk. Nem hiszem, hogy tudta,
mire készül az anyja, és Mrs. Miller ma este.
A piték tálalva, a kávé a csészékben, Luke még mindig sehol.
A vacsora nélküle folytatódik, és eszembe jut, ahogy Gina
egyedül ült az asztalnál az étteremben. Jól gondoltam, hogy az a
nő már megszokta azt, hogy Luke-nak néha dolga akad.
Ráadásul most, hogy megtudtam, ő is orvos, bizonyára meg is
érti.
A pite tetején díszelgő tejszínhabot turkálom a villámmal.
Szeretem a sütőtökös pitét, de egyáltalán nem vagyok éhes, és a
kedvem sem az igazi. Azt hiszem, kissé sokkolt ez a mai nap.
Heidi elviszi a desszertes tányérokat is, és bejelenti, hogy a
nappaliban friss kávé vár ránk. Luke épp befejezi a
telefonbeszélgetést, amikor besétálunk. Mond pár szót
Alexandernek, majd hozzám lép, elnézést kér, és elmondja,
hogy egy sürgős vészhelyzet miatt a kórházba kell mennie.
Egyáltalán nem ellenkezem.
Mrs. Estes a bejárati ajtónál vár ránk, előhozta már a
kabátokat is. Meredith Bellával a csípőjén kikísér minket.
–  Luke, hazavigyem Sophie-t, hogy mehess egyenesen a
kórházba? – kérdezi mosolyogva, Bella pedig integet nekem. –
Szívesen beszélgetnék még vele – vigyorog pajkosan Luke-ra.
–  Sophie-nak nincs kisbaba a hasában – teszi hozzá Bella, és
megrázza a fejét.
Meredith szeme elkerekedik.
–  Bella! – néz rám bocsánatkérőn Luke testvére. – Annyira
sajnálom! Azok a hülye tanácsadó könyvek azt írták, legyünk
minél őszintébbek a gyerekekkel. Bárcsak füllentettem volna, és
azt mondtam volna neki, hogy egy gólya hozza a kistestvérét!
– Nincs semmi baj – nyugtatom meg.
– Köszönöm az önzetlen felajánlást, Meredith, de Sophie az én
kocsimmal megy haza, a kórházba pedig Alexander dob el.
–  Csak nem akarod, hogy kettesben legyek Sophie-val! –
duzzog Meredith.
– Jól gondolod – mosolyodik el Luke. – Egyébként is, jól jön az
a kis plusz idő, csiszolgathatod az unokahúgom viselkedését –
teszi hozzá, majd kitessékel a szabadba.
 19

–  Tudsz vezetni, ugye? – kérdezi Luke, és kinyitja nekem a

kocsija vezető oldali ajtaját.
– Hát persze.
– Remek!
Átnyúl fölöttem, megnyom egy gombot, mire az autó motorja
felmordul. A kulcsokat a középső konzolba dobja, majd
pötyögni kezd a beépített GPS-kijelzőn.
–  Ha végeztem, hívok egy taxit a kórházhoz – mondja, majd
beköti a biztonsági övemet, és kissé előbbre húzza az ülést. –
Sajnálom, Sophie – teszi még hozzá, majd visszamegy a bejárati
ajtóhoz, ahol Alexander már várja.
Egyedül vagyok egy autóban, ami valószínűleg többe került,
mint az egyetemi tandíjam.
Egyesbe rakom, a GPS azonnal kéri, hogy forduljak jobbra a
felhajtó után. Nem is tudom, hová megyek: a kollégiumba, vagy
Luke lakásához? A navigációs rendszer viszont úgy tűnik, biztos
a dolgában.
Amint a Monk Streethez érek, a kapu magától kinyílik, én
pedig vezetés közben lepörgetem magam előtt a mai nap
eseményeit. Tényleg olyan rémes volt, mint képzelem?
Szeretném felhívni Jeannie-t vagy Everlyt, de fogalmam sincs,
hogyan működik az automata pilóta.
 Egyáltalán minek hívott el Luke? Az anyja kész rémálom.
Talán csak azért kellettem, hogy meghiúsíthassa az
összeboronálási kísérletét? Csak az anyjának mutatott be
barátnőjeként.
Kissé kényelmetlenül érint, hogy kiderült, Gina a jegyese volt.
Mintha hazudott volna nekem. Vagy mégsem? Talán. Az a nő
egyértelműen több mint „nem fontos”, de vajon mi közöm volt
hozzá akkor, amikor rákérdeztem? Mindegy, attól még bosszant
a dolog.
Ez volt életem legszomorúbb hálaadása.
A GPS Luke lakásához vezet. Ujjammal a kormánykeréken
dobolok, és minél tovább tart az út, annál idegesebb leszek. A
Rittenhouse tér 10. garázsajtaja automatikusan kinyílik, ahogy
befordulok. Ez a méregdrága autó biztosan össze van kötve a
lakásával. Leparkolok Luke helyén, és elmerülök a
gondolataimban.
Most mit kéne tennem? Talán arra célzott, hogy később még
találkozunk? Nálam vannak a kulcsok. Azért küldött haza, hogy
itt várjam meg? Be kellene mennem a lakásba, vagy csak az volt
a célja, hogy kiszabadítson a szülei markából?
Kikészített ez a nap. Bezárom a kocsit, felmegyek a lifttel a
hallba. Tudom, hogy van egy portás az épületben, láttam már
korábban, amikor átmentünk a szomszédos olasz étterembe, a
Serafinába. Csak most jövök rá, milyen kényelmes is Luke-nak,
ha el akar vinni egy étterembe. Úgy vacsorázunk, hogy igazából
el se hagyjuk a házat!
A cipőm sarka hangosan kopog a hall márványpadlóján.
Fülsiketítő a csend, bizonyára mindenki valahol máshol tölti az
ünnepeket. Leteszem a portás elé a pultra a kulcsokat, aki egy
jól öltözött, negyvenes férfi lehet.
– Gondoskodna róla, hogy dr. Miller megkapja ezeket?
– Természetesen, Tisdale kisasszony.
A portás a szakmája mesterpéldánya. Makulátlan szürke
öltöny, fekete nyakkendő, tökéletesen hátrafésült haj. Ha
furcsállja is, hogy leadom Luke kulcsait, nem látszik rajta. Talán
megszokta már.
Egy pillanat.
– Honnan tudja a nevem?
–  Az a munkám, hogy tudjam – válaszolja illedelmesen
mosolyogva, én pedig azt találgatom, vajon hány nő nevét
memorizálta már. – Szeretné, hogy hívjak egy kocsit?
– Nem, köszönöm. Fogok egy taxit.
–  Épp van kint egy szolgálati autónk – mondja, és felkapja a
telefonkagylót. – Ragaszkodom hozzá.
Nem állok le vitatkozni azon, hogyan jussak haza, inkább
elfogadom az ajánlatát, és kimegyek az ajtón, ahol már vár is a
fekete Mercedes. Az ajtónálló kinyitja nekem a kocsi ajtaját,
beülök, és megadom a címet a sofőrnek.

A szobámba érve bezárom az ajtót, és nekidőlök. Furcsa, hogy

ennyire nagy a csend. Mindenki elutazott a hosszú hétvégére,
Jean csak vasárnap jön vissza. Kinyújtózom, és megnézem a
telefonom. Nincs üzenet. Ledobom a magassarkúmat,
lehámozom a nejlonharisnyámat, és kicipzárazom a ruhámat.
 A szekrényben valami kényelmes után kutatok, amikor
rábukkanok egy kis csomagra a flanel pizsamanadrágomon.
Felkapom a nadrágot és egy régi pólót hozzá, majd leülök az ágy
szélére a csomaggal.
Letépem a csomagolópapírt, ami egy pár barna zoknit rejt.
Semmi küli. Aztán kihajtogatom, és a mai napon először,
hangosan felkacagok. Pulykazokni! Ujjas, mintha egy kesztyűt
húznál a lábfejedre. Mindegyik lábujj más színű, a lábfején egy
hatalmas pulykafej virít.
Odavagyok érte, és hálás vagyok Jeannek, amiért ilyen jól
időzítette ezt a kis meglepetést. Mosolyogva írok neki egy
köszönőüzenetet, majd egy tankönyvvel a kezemben bebújok a
paplan alá.

Valaki kopogtat az ajtón, ez ébreszt fel. Odakint sötét van, a

szobámban ég a villany. Tanulás közben aludtam el, még kissé
kótyagos vagyok. Újra hallom, hogy kopogtatnak, úgyhogy
felállok, és kinyitom az ajtót. Luke az egész bejáratot kitölti,
egyik karjával az ajtófélfának támaszkodik.
–  Hogy jutottál be ide? – kérdezem értetlenül, hiszen még a
diákok sem tudnak csak úgy besétálni a kollégiumba.
Egy pillanatig csak néz, aztán megragadja a csípőmet, és betol
a szoba belseje felé, majd berúgja maga mögött az ajtót. A szája
azonnal rám tapad, mintha csak erre várt volna, és amikor
beletúr a hajamba, hogy a megfelelő szögbe fordítsa a fejem,
felnyögök.
 – Miért mentél el? – néz rám kérdőn, választ várva.
Kiszabadulok az öleléséből és eltolom magamtól.
– Hogy jutottál be ide? – ismétlem.
– Nem akarod, hogy itt legyek?
– Elég! – buggyan ki belőlem hangosabban, mint szeretném. –
Elegem van ezekből a nem-válaszokból!
Keresztbe fonja a karját maga előtt, hüvelykujjával
megdörzsöli az alsó ajkát, ami azért szörnyű, mert mindig
hatással van rám, holott most muszáj koncentrálnom.
–  Egy szőke, Paige nevű lány azt mondta, vele vagyok, így
felengedtek a biztonságiak – világosít fel, majd zsebre dugja a
kezét.
Még mindig nem öltözött át, de most sokkal nyúzottabbnak
tűnik, mint amikor elváltunk.
– Nem vetted fel a telefont – teszi hozzá. – Direkt?
–  Elaludtam – válaszolom, és közben megnézem a
telefonomat. – Elfelejtettem, hogy lenémítottam, amikor a
szüleid házához értünk.
– Lenémítottad, amikor a családommal találkoztál? – kérdezi,
és elvigyorodik.
–  Jó benyomást akartam tenni – válaszolom, de ahogy
eszembe jut a mai nap, elszomorodom.
–  Sikerült – nyugtat meg Luke. – Nagyon jó benyomást tettél
rájuk.
Kétkedőn nézek rá.
–  Ez valahogy nem jött át. Az anyád megpróbált
összeboronálni egy másik nővel, miközben ott ültem melletted.
–  Nekem tetszett, hogy ott voltál – pontosít –, és csak ez
számít.
A szemem ég, könnyek készülnek előtörni belőlem, de sikerül
elfojtanom őket.
–  Azok az emberek borzalmasak, Luke… – csuklik el a
hangom. – Ki nevelt fel téged?
Luke közelebb lép, átkarol, de most nem tiltakozom. Fejem a
mellkasán pihen. Megpuszilja a homlokomat, és végre beavat a
titkaiba.
– Egy bájos angol nő, June.
Elnevetem magam.
– Igazán?
– Bizony! Ugye nem gondoltad, hogy a szüleim bepiszkították
volna a kezüket?
– Hát nem – sóhajtok, majd újra belebújok a mellkasába.
Még mindig érezni az arcszesze illatát, és egy kicsit a kórházi
fertőtlenítőt is, de nem zavar.
– Túl zaklatott voltam, és nem ettem sütőtökös pitét.
–  Megveszem neked Philadelphia összes sütőtökös pitéjét, és
csinálunk magunknak is – simogatja a hátamat. – Nagyon
sajnálom, Sophie, nem lett volna szabad odavinnem téged.
Mi van?
– Nem akartad, hogy találkozzak velük?
–  Csak magam miatt vittelek, Sophie. Veled minden sokkal
jobb. Önző voltam, ne haragudj – keze becsusszan a
pizsamanadrágomba, és megmarkolja a fenekemet. –
Rendelnünk kellett volna valami vacsorát, és
meztelenkedhettünk volna a lakásomban egész nap. Talán még
arra is rávettelek volna, hogy beengedj abba a csinos kis
fenekedbe.
Eltolom magamtól, ami kissé meglepi.
– Gina.
Luke arca bezárkózik, nem árul el semmit.
– Gina nem téma, Sophie.
– De hát eljegyezted!
Most már dühös vagyok. Mégis hogy lehet ennyire elutasító a
múltbeli jegyességével, és az én érzéseimmel kapcsolatban?
Talán egy nap én is egy senki leszek?
– Rég volt már.
– Én gimis voltam.
Kell egy kis idő, mire megérti, mit mondtam.
– Mármint amikor eljegyeztem Ginát?
– Igen – vágom rá anélkül, hogy a szemébe néznék.
–  És ez gond? Az zavar, hogy jegyben jártam, vagy az, hogy
gimis voltál, amikor történt?
– Mindkettő. Egyik sem. Nem tudom!
Lábujjhegyre emelkedem, Luke felemeli az állam, hogy végre
a szemébe nézzek.
– Sokkal idősebb vagyok nálad, Sophie. Ez a gond?
– Nem. Csak ha Ginára gondolok.
–  Nem ő az egyetlen nő, akivel… – de nem folytatja, elneveti
magát attól, ahogy ránézek.
– Miért van még képben? – kérdezem, mint valami eszement.
Miért ne lehetne jóban az exével? Az viszont igaz, hogy Gina
elég bunkó volt velem.
– Nem érdekes – adom fel végül.
– Együtt dolgozunk, ennyi az egész, Sophie. Ő már nem számít
nekem.
Az utolsó mondatot egyenesen a fülembe búgja, lehelete
csiklandoz, és libabőrös leszek. Megfogja a tarkóm, hüvelykujja
a fülcimpámat dörzsöli. Bólintok, átkarolom a nyakát, és
megcsókolom.
–  Elég kellemes elképzelni téged gimisként, ahogy nem állsz
kötélnek – mondja, amikor levegőt veszek.
Érdeklődve néz körbe az apró szobában. Tekintete átsiklik
Jean oldalán, és elidőz az enyémen. A szoba kicsi, és rendetlen.
Lehet, hogy nem lakom messze Luke Rittenhouse téri lakásától,
de ez egy egészen más világ. Kábé akkora, mint a hálószobai
gardróbja.
Odalép a parafatáblám elé. Istenkém, mik vannak rajta? A
melltartó, amit ma viseltem, a szék támláján pihen. Luke
megsimítja, közben az asztalomat nézegeti. Egy halom tankönyv
és jegyzetek. Bizonyára azon tűnődik, mit keres egy egyetemista
mellett.
Basszus! Csak nem a bugyim hever a lába mellett, a földön?
Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Az biztos, hogy nem
szabadkozom a szobám miatt. Lehet, hogy kissé kínos, de akkor
sem. Biztos, hogy ő is élt valamikor koleszban. Csak nagyon
régen. A fenébe! Lehet, hogy ő is erre gondol? Hogy milyen rég
volt, amikor egyetemre járt, és mennyire mások vagyunk, ő meg
én?
Sunyi mosolyt villant rám.
– Te még nem szexeltél itt.
Természetesen nem. Ő az egyetlen, akivel valaha lefeküdtem,
és minden alkalommal nála voltunk.
 – Nem.
– Ezen akár most rögtön változtathatunk – ajánlja vigyorogva.
Hát akkor ezen agyalt! Ő akar lenni az egyetlen, aki
megkaphat a kollégiumi szobámban!
– Igen, kérlek.
–  Igen, kérlek? – ismétli döbbenten. – Milyen illedelmes kis
punci vagy te! – mondja, majd három lépéssel előttem terem. –
Legyek én is jól nevelt? – kérdezi, és megcsókolja a bal fülem. –
Gyerünk, Sophie. Hagyd, hogy szeresselek! Esküszöm, élvezni
fogod – azzal végigcsókolja az államat, keze újra
belecsimpaszkodik a fenekembe, én pedig nem igazán értem,
mi történik. – Csak a hegyét dugom be, oké?
Muszáj nevetnem. Közhelyes egyetemista szexdumával etet.
– És holnap reggel is tisztelni foglak.
Most már kacagok. Luke a szájával csendesít el, és folytatja a
nevetséges szónoklatát, de a keze és a nyelve a jól ismert, Luke-
féle tökéletességgel mozog. Belemegyek a játékba, mert vicces,
és eléggé izgató. Ráadásul imádom, amikor elveszti a kontrollt,
és vigyorog, ha mondok valamit. Türelmesen vár, talán többet,
mint eddig valaha.
–  Levehetem a pólódat? – kérdezi, mintha nemet is
mondhatnék.
Jesszusom, hát persze! Legszívesebben üvöltenék, annyira
felizgatott, pedig még mindketten ruhában vagyunk! A hosszú
előjáték egy baromság, ha már volt szerencséd meglovagolni a
bikát. Kigombolom a nadrágját, engedélyt kérek, hogy
megérinthessem. Luke felnevet, talán végre készen áll befejezni
a játszadozást, és inkább jól megrak itt, az egyszemélyes
ágyamon. Tévedtem. Lélekjelenléte visszatér, fel-alá mozgatja
kezem a péniszén.
– Azt akarom, hogy te legyél az első, Luke. Tudom, hogy veled
jó lesz – most már én sem finomkodom. – Azóta, hogy először
megláttalak, azt akartam, hogy bennem legyél – egyre nehezebb
beszélnem úgy, hogy a keze a bugyimban matat. – Az ujjaid…
Isten a tanúm, mennyire megigéztek, amikor felemelted a
szádhoz a kávéspoharat! Munka után hazamentem, rád
gondoltam, és magamhoz nyúltam. Még a rendelő előtt, mielőtt
tudtam volna a nevedet, már rólad fantáziálva elégítettem ki
magam ezen az ágyon.
–  Baszki! – mordul fel Luke olyan hangosan, hogy egy
pillanatra megijedek.
A következő másodpercben letolja a térdemre a
pizsamanadrágot, és a sajátjától is megszabadul. Egész nap rajta
volt, most először veszi le, és csak azért, hogy belém
hatolhasson.
Ki-be jár bennem, mélyen, közben vadul csókolózunk, majd
újra elhátrál, de csak azért, hogy gyönyörködjön abban, ahogy a
vaskos férfiasságát elnyeli a testem.
– Nem élvezek beléd, Sophie…
Csak most jut eszembe, hogy nincs rajta óvszer. Már azt se
tudom, hogy még mindig a szerepjátékban vagyunk, vagy sem,
de bízom benne, és nem aggódom ezen. Egyébként is,
fogamzásgátlót szedek, és egy napot se hagytam ki eddig.
Most már nem nézi, ahogy összeforrunk. Még mindig a földön
áll, én még mindig az ágyon fekszem, medencém a magasban,
lábaim a vállánál. Hevesen ostromol, bőrünk csattogása
visszhangzik a szobában, igyekszem minél halkabban
nyöszörögni.
Megváltoztatja a pozíciót, hüvelykével összepréseli a csiklóm,
én szinte azonnal elélvezek. Kihúzza magát belőlem, és utasít,
hogy térdeljek le.
– A földre. Most. Bekapod a farkam, és le is nyeled.
Le kell segítenie az ágyról, hiszen a testem olyan, mint egy
tacsakos nudli az orgazmus után, de engedelmeskedem. Amint
a térdem földet ér, a számban sincs már hely.
–  Érzed az ízedet, Sophie? Most élveztél rám, és mindjárt
lenyeled, amit én adok neked!
Búgva szopom a farkát, ő azt kérdezi, tetszik-e ez nekem. A
puncim már így is nedves, a szavaitól csak még lucskosabb
leszek.
Kezébe fogja az arcom, így folytatja. Ez már nem finomkodás,
egyszerűen magáévá teszi a szám. Amint a csúcsra ér,
megmarkolja a hajam, én pedig könnyedén, szinte erőlködés
nélkül lenyelem a forró, kilövellő nedvét.
Miután végzett, felkap a földről, és a keskeny ágyon magára
húz, így várjuk meg, hogy kissé lecsillapodjunk.
–  Te kis céda! – csattan a keze a fenekemen, én a mellkasát
cirógatom.
– Mi?
Annyira fáradt vagyok! Biztos, hogy mondott valamit?
– Mit tettem?
– Úgy tűnik, rám gondolva maszturbáltál.
–  Istenem! – sietve a tenyerembe rejtem az arcom előle. –
Nem akartam elmondani, de annyira felhúztál! Csak… felejtsd
el, amit hallottál.
Luke mellkasa remegni kezd, annyira nevet.
– Az kizárt!
 20

Becsúsztatom a pitét Luke felsőkategóriás Miele rozsdamentes

acél sütőjébe, és az időzítőt keresem.
– Meddig kell sütni?
Luke mögém lép, nekinyomja a testem a sütőnek. Kontyba
kötöttem a hajam a sütéshez, a nyakam így szabad prédává vált,
amit rögtön ki is használ. Belehajolok az érintésébe, bőrömet
felforrósítja a vágy.
–  Negyvenöt percig – válaszolom, ő pedig beállítja a digitális
kijelzőn, majd maga felé fordít.
– Szerecsendió illatod van.
– És az felizgatja, dr. Miller?
Luke nevet.
–  Minden felizgat, ami magával kapcsolatos, Tisdale
kisasszony!
Kezét a derekamra teszi, majd megindul, én hátrálok, míg
bele nem ütközöm a konyhapultba. Ekkor felkap, és fel is ültet
rá. Széttárja a lábam, beáll közéjük, két kezét a két oldalamhoz
teszi, így támasztja meg magát a gránit munkalapon.
– Sophie – koppan finoman a homlokunk, majd röpke csókot
kapok, mielőtt elhúzódna. – Beszélnünk kell.
Mi? Tekintetem a kezére vándorol, a szívem majd kiugrik a
helyéről, próbálom kitalálni, mi lehet a téma. Azt hittem, tegnap
mindent megbeszéltünk a kollégiumi szobámban. A szüleinél
töltött rémes napot észveszejtő szex követte, és azt mondta,
hozzak magammal elég cuccot a hétvégére.
Ma reggel kéz a kézben mentünk kávézni és bagelezni, majd
beugrottunk a boltba, és megvettük a sütőtökös pitéhez valót.
Luke megemlítette, hogy készen is árulnak süteményt, de az
arckifejezésem láttán hamar elhallgatott.
Most pedig itt áll előttem, sóhajtozik, megdörzsöli az arcát,
majd keresztbe font karral nézi a pultról lelógó lábfejem.
– Mi a fene van a lábadon?
– Pulykazokni – válaszolom lelkesen, és megmozgatom neki a
lábujjaimat.
Ő megrázza a fejét. Nem hinném, hogy a zoknim lenne a
téma. De akkor mi? Talán összekoszoltam a konyhát? Vagy
esetleg megszállottan kényszeres, és kiborítja minden egyes
bepiszkított keverőedény?
– Tegnap, a kollégiumban… – kezd bele nagyon lassan.
Türelmesen nézek rá és várok, holott jobban örülnék neki, ha
gyorsan kibökné.
– Nem kellett volna azt tennem – fejezi be a mondatot.
De mit? Szerepet játszani? Azt hittem, jó móka. Várjunk csak!
Ki is kezdeményezte? Ő vagy én? Talán azt gondolja, hogy őrült
vagyok? Vagy esetleg arra céloz, hogy egyáltalán nem kellett
volna odajönnie?
– Nem lett volna szabad… – itt megáll, látom rajta, hogy keresi
a megfelelő kifejezést, így hát nincs mit tenni, meg kell várnom,
mit akar. – Óvszer nélkül csinálni.
Ó! Oké, gondolom, igaza van. Szeretném azt mondani, hogy
nem nagy ügy, de óvatosnak kell lennem, mert eléggé bejött.
Tetszett, hogy elvesztette az önuralmát, és hogy ennyire
megbízik bennem. És pokolian jó érzés volt, ahogy belém hatolt,
hiszen ennél közelebb nem is kerülhetnék hozzá. És amikor
elélvezett a számban, miközben azt mondta, hogy ízleljem meg
magam… Már a gondolatától is nedvesedni kezdek, kissé
fészkelődöm is a pulton.
Szeretném mindezt elmondani neki, és emlékeztetni arra,
hogy gyógyszert szedek, és nem élvezett el bennem, de… ő a
nőgyógyász, és nem szeretném, ha a szeretőm kioktatna a
biztonságos szexről.
– Minden nap szedem a tablettát – mosolygok rá, hogy oldjam
a feszültségét. – És nincs semmiféle nemi úton terjedő
betegségem – teszem hozzá viccelődve.
Luke viszont nem nevet. Egyáltalán nem. Csak annyit mond,
maradjak a helyemen, és kimegy a konyhából.
Most mi a baja? Lehet, hogy hoz egy terhességi tesztet, és
követeli, hogy előtte pisiljek rá? Egy papírlappal a kezében tér
vissza. Basszus! Talán neki van valamilyen nemi úton terjedő
betegsége? Emiatt aggódik annyira? Mégis mi a fene van azon a
papíron?
– Még októberben csináltattam – mondja, és átadja a lapot.
Hiába nézem, fogalmam sincs, mit kellene látnom rajta.
– Luke, ebből én egy szót sem értek. Mit akarsz mondani?
–  Azt akarom elmondani, hogy tiszta vagyok, nincs miért
aggódnod.
– Remek! – mosolyodom el újra, megkönnyebbülten.
–  Nem, Sophie, ez nem remek! – most már ideges. – Az
ilyesmit mindig azelőtt kell tisztázni, hogy az ember védekezés
nélkül szexel! – folytatja, és megdörzsöli a szemét. – Rossz
példát mutattam. Ígérd meg, hogy soha, senkinek se engeded,
hogy óvszer nélkül hozzád érjen addig, amíg nem láttátok
egymás teszteredményét!
–  Azt akarod, hogy minden jövőbeli szeretőmtől kérjek egy
teszteredményt, mielőtt félretennénk az óvszert. Vettem, doktor
úr! – teszem hozzá gúnyosan, mert ez az egész beszélgetés
mélyen bántó.
Nem is tudok ránézni. Nem hiszem el, hogy a jövőbeli
szexpartnereimről beszélünk! Tényleg érdekelnie kellene, hogy
aggódik? Netán félnem kellene a hatalmaskodó utasításától?
Vagy talán essek kétségbe, mert arról beszél, hogy egy másik
férfival leszek?
– Francba…
Luke mormol még valamit arról, hogy edzenie kell, és
kiviharzik a konyhából. Hallom, ahogy becsapódik a bejárati
ajtó, és még két perccel később is ugyanúgy ücsörgök a pulton,
mint mikor felrakott.
Mi volt ez? Most ő dühös rám, vagy én rá?
Rendbe szedem a konyhát, kiveszem a pitét, amikor csörög az
időzítő, aztán a konyhaablakból bámulom a philadelphiai
látképet, és még mindig nem tudom, mitől lett ennyire pipa.
Lehet, hogy nem vettem elég komolyan a biztonságos szex-
szöveget? Sajnálom, de ha a jelenlegi szeretőm kioktat a
jövőbeliekről, az igenis felbosszant.
Luke még mindig nem ért vissza a teremből. Ebben az
épületben található, de nem tudom, melyik emeleten, szóval
nem kellene utánamennem, pedig szeretnék. Unatkozom, jó
lenne sétálni egy kicsit, kirakatokat nézegetni a Tizennyolcadik
utcán, de nincs kulcsom, amivel visszajöhetnék, és egyáltalán
nem szeretnék elmenni úgy, hogy nem beszéltem vele.
Visszamegyek a konyhába, és recepteket keresgélek az
iPademen. Mivel minden alapanyag rendelkezésre áll a
sütőtökös-csokis kekszhez, neki is látok, csak hogy lefoglaljam
magam. Ez a konyha a sütni szeretők álma. Bőven van hely a
pulton, a sütő pedig egyszerűen pazar! A mosogatógép pedig
egy igazi áldás. Azt nem hiszem, hogy Luke használná is ezeket,
azt sem igazán értem, miért vannak keverőtáljai meg
sütőpapírja, de nem is nagyon akarok belegondolni, mert nem
szeretnék arra jutni, hogy egy korábbi barátnője legalább
annyira otthon érezte magát itt, mint én most.
Kicsivel később kattan a bejárati ajtó zárja, épp a sütőbe
kukkantok, hogy megnézzem, hol tart a két tálca keksz.
Magassarkú kopog, majd egy női hang Luke nevét kiáltja.
Becsukom a sütő ajtaját.
– Luke, drágám, merre vagy?
A nő mintha sírna. Egy idegen nő zokog Luke lakásában? De
hogy jutott be? Kilépek a folyosóra, nem látok senkit. A
következő pillanatban a hálószoba felőli folyosóról hallom a
kopogást, mintha csak a fürdőben keresné Luke-ot. Érdekes. A
kopogás újra felém tart, majd Gina jelenik meg a sarkon, és
felém fordulva megáll.
Egy zsebkendővel törölgeti a szemét, arca kétségbeesettnek
tűnik egészen addig, míg meg nem lát. Csupán egy pillanatra
árulja el, mennyire meglepődött, és gyorsan össze is szedi
magát.
–  Hol van Luke? – kérdezi még mindig a zsebkendőbe
szipogva.
A dolgozó felé vezető folyosóra mered, mintha mindjárt
elindulna, hogy megnézze, nincs-e ott Luke.
Ribanc.
Jól megnézem magamnak. A haja és a sminkje is tökéletes, a
ruhája makulátlan. Hálaadás másnapja van, a legtöbb amerikai
farmerbe és pulcsiba bújik, de ez a nő egy nyolccentis
magassarkúban, ceruzaszoknyában, precízen betűrt blúzban
flangál. Karján egy teveszőr színű gyapjúkabát, mintha a liftben
vette volna le, és tudná, hogy nem csak egy percig marad.
– Luke…
Már majdnem elárulom, hogy az edzőteremben van, Gina
bizonyára tudja, melyik emeleten található. A portás is simán
felengedte, úgyhogy a rosszabbik énem válaszol.
– Nincs itt.
Abban a pillanatban felszáradnak a könnyei.
– Hol van? – kérdezi, és végigmér.
Farmerben és pulcsiban állok Luke folyosóján, cipő nélkül,
kontyba kötött hajjal. Egyértelmű, hogy otthonosan mozgok a
lakásban, ahogy ő is. Nem tétovázott a bejárati ajtónál,
pontosan tudta, merre találhatja Luke-ot ebben a hatalmas
lakásban.
Szerencsére megment a sütő órája, és nem kell válaszolnom.
–  Nincs itt – ismétlem magam, befordulok a konyhába, és
abban reménykedem, hogy veszi az adást, és amilyen hirtelen
jött, olyan gyorsan el is megy.
 –  Megmondom neki, hogy beugrott – teszem hozzá némi
esdekléssel a hangomban.
Menjen már el!
Lekapcsolom az időzítőt, egy pillanatra minden elcsendesül,
majd újra felcsendül a kopogás. Gina belibben a konyhába, én
pedig tudomást sem veszek róla. Felhúzom a kesztyűt, kiveszem
a két tepsit, és a tűzhelyre teszem hűlni őket.
– Kekszet csinálsz? És pitét? – röhögi el magát, majd letörli a
könnycseppeket a szeme sarkából. – Milyen bájos! Talán
kézműveskedni is szoktál? – néz körbe a konyhában, mintha
legalábbis makaróni-műalkotásokra számítana.
Nem vagyok harcos típus, így inkább csendben maradok.
Egyébként sincs mit mondani erre. Jean biztosan helyre rakta
volna pár jól megválasztott mondattal Ginát, Everly pedig
azonnal nekiugrott volna, hogy kitépje a haját. Apró vigyor fut
át az arcomon a gondolatra, de nem szólok egy szót sem, némán
pakolom a kekszeket a rácsra.
– Szóval? Hol van Luke?
Nem érzem úgy, hogy válaszolnom kellene. Általában
segítőkész vagyok, de Gina a legrosszabb oldalamat hozza elő.
–  Elment – bököm ki, és mosolyogva nézek rá, próbálok úgy
tenni, mintha egyáltalán nem zavarna a jelenléte.
Gina méreget egy kicsit, mielőtt megszólalna.
–  Fogalmad sincs, hol van, igaz? – folytatja önelégülten, bár
nem tudom, mitől is érzi nyeregben magát.
Talán attól, hogy azt hiszi, nem tudom, hol van Luke, vagy
attól, hogy azt képzeli, ha piszkál, majd válaszolok neki. Én
viszont továbbra is csak mosolygok, és újabb gömböket
formázok a kiürült tepsikbe.
–  Nem kínálsz meg kávéval? Hiszen ez a munkád, nem,
Sophie? – kérdezi mosolyogva.
Gonosz. Picsa.
Ránézek Ginára, majd a pulton álló kávéfőzőre.
–  Ha jól tudom, szívsebész, szóval biztosan rájön, hogyan
működik egy egyszemélyes kávéfőző.
–  Luke egy olyan pincérnővel szórakozik, aki csak akkor főz
kávét, ha fizetnek neki – nevet hangosan. – Nagyon cuki vagy,
Sophie. Remélem, élvezed, hogy pajkos háziasszonyosdit
játszhatsz Luke-kal, de hidd el, nem fog sokáig tartani! Azt
gondolod, hogy egy Miller elvesz egy kávépincérnőt? Ez sosem
történhet meg, kedvesem.
Elvenni? Nahát! Még csak egy hónapja vagyok Luke-kal,
egyikünk se beszélt házasságról, de Gina teljesen betojt, ez
egyértelmű. Persze nem értem, miért. Már évekkel ezelőtt
szakítottak, legalábbis Luke ezt mondta hálaadáskor.
–  És úgy gondolod, hogy vissza akar kapni? – emelem
magasba a szemöldököm, és újra előveszem a legédesebb
mosolyom.
Gina nem válaszol, inkább végigsimít a gránit munkalapon,
és végigméri a konyhát.
–  Szerintem Luke lassan megállapodik, és kettőnknek van
múltunk. Tökéletesen passzolok hozzá – hangsúlyozza ki az
utolsó mondatot.
Bárcsak tudnám, ki szakított kivel! Fogalmam sincs, miért
szakítottak, és nem nagyon tudok mit mondani anélkül, hogy ne
fedném fel ezt előtte.
 –  És a keze! – sóhajt Gina. – Ugye, milyen jól bánik vele?
Képzelem, mekkora fejlődés ő azokhoz képest, akikkel általában
lefekszel. Egy apró tanács, Sophie: jegyezz meg mindent, mert
Luke-ot nehéz az ágyban kifárasztani.
A mellkasom szorítani kezd, a düh fojtogat, közben rettegek.
Dühöngök, amiért felemlegeti nekem a szexuális életüket, és
pont ez az, ami megijeszt. Általában kerülöm a konfliktusokat,
és most úgy érzem, megtámadtak. Nem, nem csak érzem.
Tényleg megtámadtak.
– Elvitt már vásárolni a gálára? – méreget Gina. – Gondolom,
téged is elhoz.
Egy adag nyers tészta huppan a tepsin. Semmiféle gáláról
nincs tudomásom, de abban biztos vagyok, hogy éppen
provokálnak.
– Úgy gondoltam, egy Target ruha megfelelő lesz – válaszolom
negédesen. – Természetesen az előző szezon egy kiárusítási
darabja.
–  Úgy gondolod? – horkant Gina. – Alig várom, hogy
visszanézve jót nevessek ezen, amikor Luke-kal újra együtt
leszünk, és te már csak egy rossz emlék maradsz.
Nem hiszem el, hogy Luke képes volt eljegyezni ezt a
nőszemélyt! Szemernyit sem hasonlítunk. Mégis mit látott
benne? És mit lát bennem? A bizonytalanság, hogy nem vagyok
más, mint egy gazdag pasi szexbabája, újra a felszínre tör. Fél
év múlva üzleti könyvelésből diplomázom. Ha szerencsém lesz,
egy közepes méretű cégnél el tudok helyezkedni. Ha nem, akkor
egy üzletsornak fogom előkészíteni az adóvisszaigényléseit.
Más szavakkal: nem szívsebész leszek.
 Kinyílik a bejárati ajtó, Gina önelégült pillantást vet rám,
majd kirohan a hallba.
– Luke!
Hangja újra remeg, már hallom is, hogy sír. Lehetséges, hogy
egyszerre végzett az orvosin és a színművészetin?
–  Hol van Sophie? – kérdezi Luke, mire Gina elmondja,
mennyire drága voltam, hogy kávéval kínáltam, míg rá várt, és
hálaadásos történetekkel próbáltam elterelni a figyelmét.
Lotyó! Összerezzenek a lefestett hazug kép hallatán. Betolom
a sütőbe az utolsó tálca kekszet is, mire Luke
dolgozószobájának ajtaja becsukódik. Szóval szépen
végighallgatja a megjátszott, könnyes sztoriját. Remek!
Már másodszor takarítom ki a konyhát, és figyelem a sütő
óráját. Kilenc perc. Öt perc. Két perc. Csiling! Kiveszem a tepsit,
a kekszek egy tányéron landolnak, a tepsi pedig a
mosogatógépben.
Még mindig bent vannak. Eljátszom a gondolattal, hogy a
szomszédos szobából kihallgatom őket, de én nem vagyok ilyen,
és az az igazság, Gina egyáltalán nem érdekel ennyire.
Felkapom az iPademet és egy kekszet, majd a nappaliba
megyek. Luke sose használja ezt a szobát, még nem is
szexeltünk itt. Elmosolyodok a gondolatra, hogy szinte az egész
lakást kipróbáltuk már. Imádom a kilátást, elmerülök a
Rittenhouse téri park fáinak lombkoronájában.
Maga a szoba hatalmas, két külön ülőrésszel. Nem hiszem,
hogy Luke maga választotta volna a kanapékat és a lámpákat.
Vajon ugyanaz rendezte be a konyhát, aki ezt a szobát? Nem,
nem hiszem. Egyértelmű, hogy ez egy profi lakberendező műve,
ahogy az egész lakás, leszámítva a három üresen tátongó
helyiséget. Amit még mindig kissé furcsának találok. A
lakberendező biztosan sikított fájdalmában, amiért nem
rendezheti be a vendégszobákat a legpuhább paplanokkal és
legdrágább párnákkal.
Akármennyire szép ez a szoba, teljesen élettelen. Körbenézek.
Vajon állt itt valaha karácsonyfa? Muszáj nevetnem. Kizárt, ami
elég szomorú, hiszen van az óriási, parkra néző ablak előtt egy
alkóv, ami tökéletes lenne a célra. Talán egy zongorát képzelt
oda a lakberendező, de szerintem egy karácsonyfa sokkal jobb
választás lenne.
Leülök a fotelba, és az interneten szörfözök, míg a dolgozó
ajtaja ki nem nyílik. Luke azt mondja Ginának, hívja fel hétfő
reggel az irodáját, ha szüksége lenne bármire, és kikíséri a
bejárati ajtóig. Jobb lett volna, ha azt mondja, soha többé ne
keresse, de legalább végre elmegy, én pedig ott maradok a
fotelban.
Az ajtó becsukódik, a lakás elcsendesül. Tudom, hogy Luke
nem ment vele, de nem is hallom őt. Pár perccel később egy
marék keksszel lép be a nappaliba.
– Csináltál kekszet? – kacsint rám, és be is tol egyet a szájába.
Tréningnadrág van rajta, és rövid ujjú póló. Haja kócos,
mintha csak megtörölte volna edzés után. Utálom, hogy Gina
így láthatta!
– Igen – válaszolom, mert még nem tudom, mi lesz.
Gondolom, nem folytatjuk az óvszeres vitát.
–  És mit csinálsz itt? – kérdezi egy újabb kekszbe harapva. –
Alig találtam rád.
 Megvonom a vállam.
–  Nem tudtam mit kezdeni magammal, amíg nem végeztél a
volt menyasszonyoddal.
–  Tisdale kisasszony, csak nem gúnyt hallok a hangjában? –
azzal lehajol hozzám, és tenyerét a fotel karfájára helyezi. –
Nagyon is végeztem a volt menyasszonyommal, Sophie –
nyomatékosítja, és lágy csókot lehel a számra.
–  Akkor miért kerül rendszeresen elő? – kérdezem
meggondolatlanul.
Bízom Luke-ban, és azt sem mondom, hogy azért, mert
Ginában nem bízom, mert az a nő teljesen lényegtelen. Nem
veheti rá olyasmire Luke-ot, amit ő nem akar, én egyszerűen
csak nem kedvelem őt, sem a szándékait, de ez már valóban
nem tartozik rám.
– Ez csak… munka, Sophie – mondja Luke, és felegyenesedik.
– Lezuhanyzom. Nem akarsz vásárolgatni? Gina említette, hogy
elmennél a Targetbe.
Most már nevetnem kell. Micsoda egy picsa!
– Igen, menjünk a Targetbe, Luke!
 21

Tényleg elmentünk a Targetbe, és be kell valljam, Luke-kal

nagyon szórakoztató a vásárlás. Megkérdeztem, vehetünk-e egy
fát, mire ő egy kissé meghökkent, de beleegyezett. Miközben a
Target által kínált műfenyőket nézegettük, megemlítettem, hogy
még sosem volt igazi karácsonyfám, mert a nagyapám allergiás
a fenyőre. Luke tekintete elkalandozik, mintha maga elé képzelt
volna gyerekként, majd elővette a telefonját, és felhívott valakit.
Mire végeztünk a vásárlással, egy háromméteres balzsamfenyő
állt a nappalijában, már az égőket is felpakolta rá valaki.
Azt mondta, választhatok bármilyen fát, de én csak a díszeket
voltam hajlandó kiválasztani, miután elismerte, hogy a kék szín
a kedvence, és a manós díszek nagyon viccesek. Rögtön tudtam,
hogy Luke sose látta a Mi a manó? című filmet.
El is ment, hogy megkeresse a DVD-t, én pedig a szezonális
részlegen összeválogattam azokat a kék és manós díszeket,
amikről azt gondoltam, tetszenének neki. Ő egy halom cuccal
tért vissza, és mind betette a kosárba, mint egy kisgyerek, aki
szerzett valahonnan egy fekete American Express bankkártyát.
Aztán rásuhint egyet a fenekemre a bolt közepén, és
megkérdezi, mit vegyünk még.
Nevetve érdeklődtem, hol szerzi be az ennivalót és a
papírtörlőt, mire bevallotta, hogy Mrs. Geiger intézi ezeket
helyette. Értetlenül néztem vissza rá, hiszen fogalmam sem volt,
ki az a Mrs. Geiger, mígnem elmesélte, hogy van egy bejárónője,
aki hétközben dolgozik. Mint kiderült, Mrs. Geiger csinál
mindent: vásárlás, mosás, tisztítás, takarítás, ágyneműcsere,
mosogatógép-ürítés, minden. A gazdag emberek nagyon furák!
Több zacskónyi zsákmánnyal térünk vissza a lakásba, és a
kocsijából kiindulva jó, hogy idehozatta a fenyőt. Nem hiszem,
hogy a Mercedes mérnökei számba vették a karácsonyfa-
szállítást, amikor megtervezték az S63-ast.
Kipakolni még a vásárlásnál is szórakoztatóbb. Mindent
becipelünk a konyhába, és nekilátunk, ám egyre-másra
kerülnek elő meglepő szerzemények.
– Vettél piros-fehér csíkos manózoknit? – kérdezem, magasba
emelve a kérdéses, térdig érő darabot.
– Nem magamnak – vágja rá. – Szereted a vicces zoknikat. És
a sütőtököt is – azzal előhúz egy sütőtök ízű ajakírt.
Odanyújtja, én azonnal kipróbálom, és lábujjhegyre állva
megcsókolom. Ezután felgyorsulnak a dolgok.
A pulcsim egy szempillantás alatt lekerül rólam, Luke a
gránitpultra dobja, majd lehúzza a nadrágom cipzárját,
egyszerre tolja le a bugyimat és a farmeremet a térdemig, majd
csupasz fenékkel felültet a pult szélére.
Csak most fejezi be a vetkőztetést, a földöm halomba gyűlnek
a ruhák. Félrerúgja, és letolja a sajátját is, de csak annyira, hogy
kiszabaduljon a férfiassága. Jó párszor megrántja a péniszét, én
le se veszem róla a szemem, legszívesebben odanyúlnék, hogy
átvegyem. Széttárja a lábamat, közelebb lép, bal karját a jobb
combom alá csúsztatja, jobb kezével tovább dolgozik magán. Az
ujjai lendülnek mozgásba először, nagyajkaim megnyílnak
előtte.
A szívem zakatol, alig kapok levegőt. Elönt a forróság és a
vágy, nedvesség teszi sikamlóssá a bejáratom. Luke még
közelebb jön, testem szemérmetlenül feltárul előtte, csupasz
fenekem még mindig a pult szélére cuppan. Hátradőlök,
megtámaszkodom az alkaromon, és nézem, ahogy Luke makkja
hozzám ér. Bent tartom a levegőt, fogalmam sincs, elég nedves
vagyok-e már. Annyira nagy a szerszáma, hogy mindig
megvárja, míg lucskos nem leszek, és csak aztán hatol belém.
Félnem viszont teljesen szükségtelen, mert egészen mást
csinál, csapkodni kezdi a farkával a puncikám.
– Istenem!
Ez a látvány már túl sok, a vérem pezseg az ereimben.
Minden idegvégződésem ugyanazt akarja. Beharapom az
ajkam, és a plafonra meredek.
– Ne!
Luke hangja megijeszt, azonnal a szemébe nézek.
– Nézd.
Pislogva motyogok valamit, majd pontosít.
–  Ezt nézd, Sophie – mutat maga elé, oda, ahol a testünk
összeér.
A pénisze fel-alá siklik a nagyajkaim között, beteríti magát a
nedvességemmel.
Csak bólintani tudok. Felemelem a könyököm a pultról, és
újra a tenyeremre támaszkodom. Ez a szög tökéletes rálátást
biztosít. Csak arra az egy pontra figyelek, Luke pedig
megragadja a farkát, és bevezeti a makkját az ácsingózó, forró
bensőmbe. Csupasz, nincs semmi, ami közénk állna. Érzem,
hogy az arcomra emeli a tekintetét. Így teszek én is, majd
bólintok, mielőtt újra a lassan ki-be mozgó farkát követném a
tekintetemmel.
Szinte teljesen kihúzza, mielőtt újra belém tolulna, és
felszisszenek. Nem azért, mert fáj, hanem mert élvezem, a
látvány pedig csak fokozza a hedonista mámorom. A másik
lábamat is megemeli, teljesen kitárulkozom előtte, lábfejem
minden egyes lökésnél ugrik egyet.
Ez annyira jó! Leírhatatlanul jó! Szeretném hátravetni a
fejem, és átadni magam a gyönyörnek, de Luke nem enged,
minden egyes alkalommal emlékeztet, hová kell néznem. Ő
viszont hol minket, hol engem néz.
–  Imádom a hangokat, amiket ilyenkor kiadsz. Szerintem el
tudnék élvezni csupán attól, hogy hallgatlak – nyögi Luke, de a
hangja túlharsogja az összecsapódó testeket, és a belőlem
feltörő, értelmetlen, kéjes morajlást. – Ha már közel vagy,
mindig a nevemet mondogatod. Luke, Luke, Luke! Alig bírom
visszafogni magam, amikor meghallom, mert tudom, hogy
mindjárt elélvezel, és csakis attól, amit én csinálok veled.
– Csak te, Luke… – pihegem robbanásra készen. – Mindig csak
te.
–  Beléd fogok élvezni, Sophie – azzal újra belém tolul, még
feljebb emeli a lábam, és kissé oldalra fordul. – Olyan erővel
lövellek beléd, hogy az ondóm egész nap csöpögni fog belőled.
Ahogy mondja, és ahogy mozog bennem, egyszerűen végez
velem. Az orgazmus olyan erős, hogy fájdalmat okoz az újabb
löket. Most egy kicsit megáll, tövig tolja magát, majd érzem,
hogy megrándul, és kéjes morajlással kielégül. Ez tényleg más,
sokkal forróbb, sokkal nedvesebb. És intimebb is. A szex persze
mindig intim, de ez más. Olyan, mint egy megtestesült bók, már
ha lehetséges így leírni az összekeveredő testnedveket.
Luke előrehajol, ajkunk összeér, karom a nyakára tekeredik,
így csókolózunk egy ideig. Aztán kicsusszan, de még széttárva
tartja a lábam, és nem is áll szándékában elengedni,
megbűvölve nézi, ahogy a magja lassan csordogál lefelé.
– Hogy ez mennyire szexi!
Kellemetlenül érezném magam, ha nem lenne ennyire oda
érte, de így épp az ellenkezője történik, a vágy újra életre kel
bennem. Végül elengedi az egyik lábam, de csak azért, hogy két
ujja vegye át a pénisze helyét. Benedvesíti őket, majd a csiklóm
következik.
– Ne! Képtelen vagyok! – tiltakozom.
Nem gondolhatja, hogy újra eljuttat a csúcsra! Hiszen még
mindig lüktetek az előzőtől!
– De. Menni fog.
Elengedi a másik lábamat is, kikapcsolja a melltartómat, és
elnyeli az egyik bimbót, az ujja megállás nélkül dolgozik. Hát
persze, hogy igaza lesz! Könnyedén elővarázsol belőlem egy
újabb orgazmust.

–  Luke! A karácsonymanó meséjét is megvetted? – kérdezem a

dobozzal a kezemben.
Még mindig a pulton ülök, Luke az imént rakott rendbe egy
papírtörlővel, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben.
Óvszer nélkül sokkal mocskosabb a szex. Próbáltam ellenkezni,
de ragaszkodott hozzá, hogy ő törölgessen meg.
–  A DVD-knél találtam – válaszolja, mintha ez elegendő
magyarázat lenne. – Ez is manós.
Ez nem az a film, amit a nagyszüleimmel néztem minden
hálaadáskor, és kizárt, hogy Luke látta volna valaha.
–  Szerintem ez gyerekeknek való – jegyzem meg, miután
átfutottam a leírást.
Luke megvonja a vállát, és elővesz egy étlapot a fiókból.
– Rendeljünk, vagy inkább lemennél a Serafinába?
– Ne! – fakadok ki. – A Serafinába ne!
Luke értetlenül néz rám.
– Nem szereted a Serafinát?
– Imádom – vallom be, és ráeszmélek, hogy öngólt rúgtam.
Nem szeretném beismerni, hogy furcsának tartom, hogy csak
az épületben lévő étterembe visz. Olyan vagyok, mint egy
gyerek. Most jöttünk vissza a Targetből, szóval egyáltalán nem
rejteget.
Úgy néz rám, mintha várná, hogy folytassam, de nem teszem,
mire ő elteszi az étlapot, felveszi a bugyimat a padlóról,
felhúzza a combomig, majd ugyanezt csinálja a farmeremmel
is. Ezután leemel a pultról, és befejezi az öltöztetést. Még a
cipzárat és a gombot is elintézi. El kell ismernem, a hatalmas,
hozzáértő kezét látva kedvem lenne újra ledobni mindent.
–  Melyik a kedvenc olasz éttermed, Sophie? – kérdezi, és
feltartja a pulóverem, nekem csak bele kell dugni a kezem.
– A Lombardi’s – vágom rá gondolkodás nélkül.
–  Oké – azzal felkapja a kulcsot a konyhapultról. – Akkor a
Lombardi’sba megyünk.
 –  Luke! A Lombardi’s háromnegyed órányira van,
Horshamben. És egyáltalán nem a te világod, nagyon laza hely!
Mekkora egy barom vagyok!
– Jó lesz a Serafina! Együnk odalent!
Luke magához húz.
– Azt hiszed, én nem vagyok laza?
–  Luke, kérlek – nevetem el magam. – Te vagy a legkevésbé
laza azok közül, akit ismerek.
– Hm… talán – búgja a hajamba. – Téged nem veszlek lazán –
mondja, majd megpuszilja a fejem búbját. – Szóval a komolyság
talán nem is olyan rossz dolog.
Mégis mit művel velem ez a pasi?
 22

–  A karácsonymanó meséjét vette meg neked? – néz rám

döbbenten Everly, miután bejelentettem, hogy három napot
töltöttünk együtt egy manóval.
–  Igen. Egyikünk se tudta pontosan, mi az, de rákeresett, és
most minden reggel egy manós képet küld – mesélem büszkén,
vigyorogva.
–  Mármint manókról, ahogy a farkán ülnek? – reménykedik
Everly.
–  Dehogy! Manókról, akik vicces dolgokat művelnek a
lakásában!
Everly nem jut szóhoz.
– Hagyjuk – legyintek.
– Szent szar! Beleszeretett!
– Nem – rázom a fejem. – Mi csak… szórakozunk.
Ez a hálaadást követő hét, most találkozom először Everlyvel
a szünet óta. Reggel özönlöttek a vendégek, most végre kicsit
fellélegezhetünk, és beszélgethetünk is.
–  Várj. Szerinted az rossz lenne? Már ha belém szeretne? –
kérdezem, mert Everly kissé rémültnek tűnik.
–  Nos, nem arról van szó, hogy rossz lenne, de te annyira
fiatal vagy!
– Egyidősek vagyunk, Everly.
 – Igen, tudom – ismeri be, ami elég meglepő Everlytől. – Csak
nincs elég tapasztalatod a férfiak terén – folytatja. – Készen állsz
egy komolyabb elköteleződésre?
–  Nem tudom – válaszolom, és a hajamat vizslatom. – Ez az
egész beszélgetés amúgy is hülyeség, hiszen kevesebb mint két
hónapja vagyunk csak együtt.
–  Gondolod, hogy egy hónap múlva kellene beszélnünk róla,
amikor már annyira belezúgtál, hogy nincs visszaút? Boldog
lennél egy olyan férfi mellett, akit a nap bármely órájában
riaszthatnak a kórházból?
–  Azért ennyire nem rossz a helyzet. Leginkább előre
egyeztetett időpontjai vannak. Kivéve, ha ügyeletes a
kórházban.
–  Igen, és a munkája nagy részében más nők punciját
vizslatja. Most még te vagy a legdögösebb mind közül, de hogy
érzed majd magad, ha negyvenéves leszel, és tudod, hogy
húszéves lánykák lábai között dolgozik?
– Everly… – hát persze hogy gondoltam már erre.
–  És a családja is rémes – tetézi Everly. – Gondolj erre is,
mielőtt azt mondod, hogy csak szórakozol.
– Egy igazi főnyereménynek tűnik, ha már így összefoglaltad!
– jegyzem meg gúnyosan.
– Te vagy a főnyeremény, Sophie. Ne értékeld alul magad!
–  Én egy tini anyuka gyereke vagyok, és azt se tudom, ki az
apám.
–  Az anyádnak semmi köze ahhoz, hogy ki lettél, Sophie. Te
váltál azzá, aki vagy, nem rajta múlt. Okos vagy, szép, és
hamarosan kitüntetéssel diplomázol. Te vagy a
leggondoskodóbb, legfelelősebb ember, akit ismerek.
–  Oké, elég volt belőlem, halljuk, milyen volt a te hétvégéd!
Valami fejlemény Camden professzorral? – kérdezem, és töltök
magamnak egy kis kávét.
– Én… – kezd bele Everly, de megtorpan, és megrázza a fejét. –
Már nem is tudom, mi van, Sophie!
– Ezt hogy érted?
Nagyon fura, Everlyt még sose láttam bizonytalannak.
– Te mindig tudod, mi a pálya. Volt egy terved, emlékszel? Hat
hónap múlva diplomázol, hat hónapod van arra, hogy Finn
Camden beléd habarodjon – emlékeztetem.
–  Tudom! – emeli a magasba a kezét. – Tudom, tudom, de
összezavarodtam!
– Minden oké?
Aggódom. Everly tanácstalan, és ez nem jellemző rá.
–  Igen – bólint, mintha saját magát is meg kellene győznie,
majd a vendégtér felé fordul. – Újra itt van a hódolód.
Nagyot sóhajtok.
–  A kávézó vendégei nem zaklatók, Everly. Ez itt egy
vendéglátó egység, az emberek bejönnek, és isznak egy kávét.
Otthagyom, a pulthoz lépek, és széles mosollyal az arcomon
megkérdezem, miben segíthetek.
– Sophie – mondja a férfi, majd egy pillanatra megtorpan, és
én rögtön tudom, hogy valami nem stimmel.
Miért szólít a nevemen ez az idegen? A névtáblám ott fityeg a
köpenyemen, de az emberek ritkán néznek rá.
– Leülnél velem egy percre? – kérdezi a férfi, és az egyik üres
asztal felé mutat.
 Mi a fene? Everlyre pillantok, aki le se tagadhatná a „na-ugye-
megmondtam?” arckifejezést.
– Hát… – kezdek bele, mert nem tudom, mit válaszoljak. – Épp
dolgozom, de köszönöm – és igyekszem mosolyogni is.
–  Megvárhatom, míg szüneted lesz. Vagy találkozhatunk
utána is.
Basszus.
–  A helyzet az, hogy van barátom, szóval nem hinném, hogy
találkozhatnánk munka után.
Újra bevetem a hivatalos mosolyt, remélem, végre felfogja, mi
a helyzet.
A férfi is elmosolyodik, de nem lehangolt, inkább örül.
– Azt hiszem, félreérthető voltam. Nem randizni akarok.
Ó!
– Egyébként is túl öreg vagyok hozzád.
–  Vagy inkább túl fiatal – motyogja Everly, mire a férfi
rosszallóan néz rá, majd előveszi a kabátzsebéből a tárcáját, és
felmutatja a személyi igazolványát, amit Everly azonnal kikap a
kezéből.
– A nevem Boyd Gallagher – mondja a férfi még mindig felém
forulva, és mintha azt várná, hogy ez a név jelentsen valamit
nekem.
Egyik lábamról a másikra billegek a pult mögött. Talán valami
bajba keveredtem?
– A szövetségi ügynökök nem igazán jönnek be neki, de tudok
egy lányt az egyetemen, aki odalenne magáért – szól közbe
Everly. A férfi tárcája még mindig nála van.
– Everly!
 Az idegen és én egyszerre förmedünk rá, ami kissé oldja a
feszült hangulatot.
Elmosolyodom, ahogy Mr. Gallagher visszaveszi a tárcáját, és
elrejti a kabátja zsebébe, majd sóhajt egyet, beletúr a hajába, és
újra felém fordul.
– Sophie… Én vagyok a bátyád.
 23

– És mit akart? – érdeklődik Luke aznap délután.

– Hogy mit akart? – kérdezek vissza kissé döbbenten.
–  Igen, Sophie. Mit akart? – ismétli Luke kurtán. – Egészen
máig nem is említetted, hogy ez a férfi már egy hónapja ott
lézeng a kávézóban, és téged figyel, ma meg bejelenti, hogy ő a
rég elveszett bátyád. Miért? Mit akar?
– Nem tudom – vallom be csendesen.
A kollégiumi szobám ágyán fekszem, a plafont bámulom,
Luke-kal telefonon beszélünk.
–  De van egy bátyám – majd fújtatok egy nagyot, és csak
ezután folytatom. – Neked ott van Meredith, Luke. És
Alexander, és Bella. Mindig is vágytam egy testvérre, vagy
legalább egy unokatestvérre. Nagyon jó lenne, ha a
nagyszüleimen kívül is lenne rokonom!
– És honnan tudod, hogy az igazat mondja, Sophie?
Hallom a háttérben a kórházi nyüzsgést, tudom, hogy Luke
elfoglalt, de ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk, miután
megírtam neki a hírt.
–  Ugyanaz az apánk – a hangom már remeg. – Az apja… –
kicsit megakadok – az apánk képviselő volt, és a szenátusi
székért kampányolt, amikor megismerte az anyámat.
Huszonkét évvel volt idősebb nála, és Boyd anyja volt a felesége.
 Már az is elég megalázó, hogy megismétlem a történetet.
– Folytasd – noszogat a vonal túlsó végéről.
–  A születési anyakönyvi kivonatomban az apámat
ismeretlenként jelölték meg. A nagyszüleimnek fogalmuk sincs,
ki lehetett, anyám sosem árulta el nekik. Meghalt, mielőtt
kétéves lettem volna, szóval nem volt alkalmam megkérdezni
tőle. Akkoriban önkénteskedett Gallagher képviselő szenátusi
kampányában, még az egyetem előtti nyáron.
–  Sophie, bármit is tettek a szüleid húsz évvel ezelőtt, annak
semmi köze ahhoz, aki ma vagy.
– Gondolom…
– Én meg tudom.
– Van egy fényképe.
– Miféle fényképe? – kérdezi Luke ingerülten.
A háttérben megszólal a kórházi riasztó, de Luke nem siettet,
türelmesen várja, hogy válaszoljak.
–  Az apánk és anyám van rajta. Azon az éjszakán készült,
amikor szenátorrá választották, a kampány főhadiszállásán.
Egy zsúfolt szobában vannak, anyám őt nézi, látszik, hogy
odavan érte, apám pedig a kamerába mosolyog.
Nyelek egyet, Luke csendben hallgat.
–  Boyd tízéves volt, amikor megszülettem. Szerinte az
anyjának fogalma sem volt a viszonyról.
Most mindketten hallgatunk, csak a kórház zaját hallani.
– Anyám elsőéves volt az egyetemen, amikor megszülettem.
A kitűnő tanuló mehetett vissza a helyi főiskolára. Miattam.
–  Autóbalesetben halt meg, másodévesen, de a haláláig
havonta kapott apanázst Gallagher szenátortól.
 – Nahát – buggyan ki Luke-ból kedvesen.
Ismerem már ezt a hangot. Azt jelenti, sajnálom. Egész
életemben szembesültem vele. Egy ajtó becsukódik, Luke
mögött hirtelen minden elcsendesül.
–  Boyd a kormánynak dolgozik. Véletlenül bukkant rám egy
háttérellenőrzés során. Addig nem is hallott rólam.
– Sophie. Én…
Te mi? Sajnálod? Ledöbbentél? Le kell fújnod a jövőbeli
terveinket?
– Mennem kell, Sophie. Amint tudlak, felhívlak – azzal leteszi.
Képtelen vagyok bármit feldolgozni. Én egy… senki vagyok. És
van egy féltestvérem.
Már felhívtam a nagyszüleimet Floridában. Nem tudtak róla,
hogy van egy testvérem. A néma telefont bámulom, a névjegyek
között keresgélem, kit hívhatnék fel.
Kicsivel később besétálok Shay bárjába, ahol még sosem
jártam ezelőtt. Korán van még, minden csendes. Boyd egy
bokszban ül, amint meglát, integet.
– Sophie! – üdvözöl barátságos mosollyal.
Úgy tűnik, megkönnyebbült, talán attól félt, mégsem jövök el.
– Szia! – üdvözlöm én is, és letelepedem.
Csak nézzük egymást, egyikünk se tudja, mit mondhatna.
– Innom kell – töröm meg a csendet.
Boyd elvigyorodik, és int a pincérnek. – Köszönöm, hogy
felhívtál, Sophie. Nem voltam biztos benne, hogy megteszed.
– Én sem.
Boyd megvonja a vállát, arcán szomorkás mosoly jelenik meg.
– Na igen.
 Most már kvittek vagyunk.
A pincérnő kihozza az italokat, Boyd rögtön rendel két
rövidet.
– Úgy látom, jól jönne egy neked is.
– Igen – suttogom. – Mesélj apámról.
Gallagher szenátor a harmadik mandátuma közepén halt
meg. Akkor úgy tizenhat éves lehettem.
Boyd olyasmiket mesél az apánkról, amiket az interneten sose
találtam volna meg. Szerette az ananászt, utálta a csokit. Sosem
káromkodott. Megtanította Boydot horgászni. Én is meséltem a
nagyszüleimmel töltött gyerekkoromról. Abból, amit mond, úgy
tűnik, nagyon más világban nevelkedtünk. Ő inkább valahogy
úgy, ahogy Luke-ról képzeltem, nagyon kiváltságosan,
szabályszerűen.
A harmadik ital is megérkezik, ledöntöm, az érzéseim végre
tompulni kezdenek.
–  Azt hiszem, szerelmes vagyok Luke-ba – vallom be nem
sokkal később. – Nézd!
Előveszem a telefonom, és mutatok neki egy szelfit rólam és
Luke-ról, amit a hálaadás utáni hétvégén, a kanapéján fekve
készítettem. Akkor néztük a Mi a manó?-t. Felemelem, hogy
jobban lássa.
– Ez csodás, Sophie! Nagyon örülök! – mondja Boyd halkan.
– Luke orvos – csuklom egyet. – Én meg laza vagyok.
Felnevetek a saját viccemen. Mert jó!
–  Basszus, hívott – bámulom bambán a kijelzőt. – Jó ideje itt
vagyunk már.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem gond, ha nem veszed fel –
próbál nyugtatni Boyd. – De talán itt az ideje taxit hívni.
– Meglehet – ismerem el, és ráborulok az asztalra.
 24

Lüktető fejfájásra ébredek. Túl sok a fény. Ismét becsukom a

szemem. Azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot. Koncentrálj,
Sophie! Próbáld meg elérni legalább a szemetesvödröt és nem
telehányni az ágyat!
Lassan újra kinyitom a szemem.
Fogalmam sincs, hol vagyok. Basszus! Még soha életemben
nem voltam ennyire felelőtlen! Az elmúlt huszonnégy óra
történései villanó kockákban peregnek előttem. A kávézó, Boyd,
Luke, Shay bárja. Utána semmi. Vissza kell hívnom Luke-ot.
Könnyek szöknek a szemembe, amikor felidézem, milyen
kedves volt velem, én meg azzal háláltam meg, hogy nem
vettem fel, amikor hívott, csak ültem a bárban, és jól
lerészegedtem Boyddal. Rémes vagyok!
– Hát fenn vagy.
Boyd az. Boydnál vagyok.
–  Fürdőszoba! – mást nem tudok mondani, Boyd pedig
megmutatja az irányt.
Kitámolygok az ágyból, és még időben odaérek, a
vécécsészébe hányok. Lecsúszok a padlóra, megtörlöm a szám.
Borzalmasan érzem magam, a hajam is tele van hányással,
ráadásul lepattintottam Luke-ot. Egy idegen lakásában vagyok,
aki a bátyám ugyan, de attól még egy ismeretlen.
 Felállok, megnézem magam a tükörben. Rémálom. Nem tesz
valami jót a meggondolatlanság. Lehajtom a vécéülőkét,
lehuppanok rá. Csak most veszem észre, hogy a telefonom a
zsebemben van. Igen! Reggel hat óra negyvennégy. Péntek.
Tizenegy nem fogadott hívás Luke-tól, Jeantől és Everlytől. Hat
hangüzenet. Harmincnégy üzenet.
Megnyomom a gombot, Luke-ot hívom.
Azonnal felveszi.
– Jól vagy?
– Igen – válaszolom. – Én…
De Luke közbevág.
– Hol vagy?
Annyira mérges! Nem hiszem, hogy a válaszom segíteni fog.
– Boydnál.
A csend megsemmisítő.
– Az hol van?
– Sajnálom, Luke, nem szándékosan nem vettem fel!
– Hol. Van. A lakás.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hol vagyok.
Csend.
– De jól vagy? – kérdezi újra.
–  Igen – sóhajtok. – Hánytam, de jól vagyok. Épp a fürdőben
ülök.
– Jézusom, Sophie! Te tényleg ennyire gyerekes vagy?
Azt akarom mondani, hogy nem. Nem! Halálra vagyok
rémülve! Leittam magam valakivel, akit nem is ismerek!
Rábíztam az életem… egy részeg idegenre! Szerencse, hogy egy
időugrással, és egy kemény másnapossággal megúsztam. Mi lett
volna, ha Boyd is elájul? Bárhogyan végezhettem volna. Buta
liba!
De nem mondok semmit sem.
– Nyisd ki a térképalkalmazást a telefonodon, és mondd meg,
melyik utcában vagy!
Leveszem a fülemről a telefonom, és pontosan azt teszem,
amit mond.
–  A South Streeten vagyok, valahol a Tizenharmadik és a
Tizenötödik között.
– Öt perc múlva ott vagyok. Kérd el a pontos címet Boydtól, és
küldd el sms-ben.
Kijövök a fürdőből, csak most látom, hogy egy nagy
loftlakásban vagyok. Nem is emlékszem rá tegnap estéről!
– A barátom értem jön.
– Luke – pontosít Boyd.
– Hát… igen. Beszéltem róla tegnap este?
– Egy kicsit – neveti el magát.
– Sajnálom, hogy gondoskodnod kellett rólam!
Boyd szinte kikéri magának.
– Nem volt semmi gond.
– El kell küldenem neki a címet – lengetem a telefonom előtte.
– Nem hiszem el, hogy azt sem tudom, hol vagyok! Ez annyira
gáz!
– Egyetemista vagy. Jogod van szórakozni.
Azt hiszem, kissé különbözik a szórakozásról alkotott
elképzelésünk, de ezt inkább megtartom magamnak, és
elküldöm Luke-nak a pontos címet.
– Régóta laksz itt? – kérdezem, és körbenézek a lakásban.
 Nincs túl sok személyes tárgy, de a hely nagyon szép. Látni az
egész várost.
Boyd megvonja a vállát.
– Alig egy éve.
Mesél egy kicsit a környékről, míg Luke-ra várunk. Csak most
tudom meg, hogy alig pár kilométerre vagyok Luke Rittenhouse
téri lakásától.
Valaki kopogtat, felkapom a kabátom és a táskám, Boyd
kinyitja az ajtót.
Félve Luke-ra pillantok. Kimerültnek látszik. Boyd beszél
hozzá, de ő csak engem figyel.
– Várj meg a kocsiban.
Gyorsan elbúcsúzom Boydtól, és amilyen gyorsan csak tudok,
elillanok. Nagyon feszült a hangulat Luke és köztem, nem
akarok még Boyd előtt is veszekedni vele.
Megtalálom a kocsiját, megtámaszkodom a tető utas felőli
oldalán. Mélyeket lélegzem. Három és fél éve járok egyetemre,
és még soha nem voltam ennyire másnapos! Egyszerűen
meghalnék, ha telehánynám Luke luxuskocsiját.
Becsukom a szemem, a légzésre koncentrálok, várom, hogy a
hányinger kissé alábbhagyjon, közben azon gondolkodom, hogy
sikerült anyámnak tizenkilenc évvel azután is felborítania az
egész életem, hogy elment. Nem, ez nem az anyám hibája,
csakis az enyém! Ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam. Attól még,
hogy megtudtam, ki az az ismeretlen a születési anyakönyvi
kivonatomon, még nem jogosít fel arra, hogy eldobjam az eddigi
életemet!
Egy kéz simul a hátamra.
 – Jól vagy?
Bólintok, Luke kinyitja nekem az ajtót, és beültet, majd
megkerüli a kocsit, és beül a volán mögé. Csendben megyünk
végig a Broad Streeten. Hét óra körül van, a forgalom élénkülni
kezd. A gyorsítások és lassítások csak rontanak az állapotomon,
csak arra figyelek, hogy ne hányjam el magam, így csak később
veszem észre, hogy Luke Rittenhouse téri lakásába megyünk,
nem a kollégiumba.
– Ma órám van – jegyzem meg, mikor befordul a garázsba.
–  Reméljük, valaki lesz olyan kedves, és jegyzetel neked –
válaszolja Luke, és befordul a saját parkolóhelyére.
Kinyitom a szám, hogy ellenkezzek, de újra rám tör a
hányhatnék. Kiviharzok az autóból, és sikerül elérnem a lift
melletti szemetest. Luke szinte rögtön ott terem, keze a
hátamon pihen. A liftajtó kinyílik, gondolom, ő hívta, de aztán
valaki kiszáll, és Luke hangját hallom.
– Jó reggelt, Mrs. Hudson! – köszönti, a nő is üdvözli, én pedig
csak akkor nézek fel, amikor már eltávolodott a magassarkú
kopogása.
Ez több mint megalázó.
– Annyira sajnálom!
Luke betessékel az üres liftbe, és megnyomja a tetőlakás
gombját.
– Mit is?
– Mindent! De főként azt, hogy egy részeg ribancnak tűnök az
előkelő szomszédaid előtt.
–  Nem tűnsz ribancnak. Legalábbis olyannak nem, akit
hazahoznék.
 Felnézek rá, tudom, hogy mindjárt elsírom magam, de azért
megpróbálom visszatartani a könnyeimet.
–  Hékás! – lép közelebb hozzám, és hüvelykujjával letörli az
arcomat. – Csak vicceltem!
– Ne! – tolom el magamtól. – Bűzlök.
De Luke így is magához ölel, és puszit nyom a fejbúbomra.
– Ez igaz, de nem érdekel.
Együtt zuhanyzunk, de Luke csinál mindent, ragaszkodik
hozzá, hogy megmossa a hajam, és tetőtől talpig ledörzsöljön.
Miután végeztünk, a kezembe nyom egy fogkefét, amin már ott
díszeleg egy adag fogkrém. Hoz egy pohár narancslevet és két
fájdalomcsillapítót, majd pucéron befektet az ágyba, és
gondosan betakar.
Azt hittem, ő is bebújik mellém, de amikor felpillantok, épp a
szürke ingét gombolja be.
–  Dolgozni mész? – kérdem kissé szemrehányón, bár
igyekszem nem nyafogni.
– Igen. Akik nem másnaposak, munkába járnak.
Kék nyakkendőjére tökéletes csomót köt.
–  Remek. Hagyj csak itt, menj dolgozni! Biztos tele van a
naptárad olyan nőkkel, akik alig várják, hogy felcsináld őket!
Ennyit arról, hogy nem nyafogok.
Luke elvigyorodik.
–  Köszönöm, hogy emlékeztetsz – mondja, és kinyitja az
éjjeliszekrény fiókját. – Óvszerre is szükségem lesz.
– Miért? – kérdezem riadtan.
Hálaadás óta egyáltalán nem használtunk kotont. Lehet, hogy
a tegnapi ájulás óta már nem bízik bennem?
 – Hányszor hánytál – áll meg egy pillanatra – eddig?
– Háromszor.
– Bevetted a gyógyszered ma reggel?
– Igen.
Most már értem, miről van szó.
–  De már kihánytam – azzal magamhoz szorítom a párnát,
oldalra fordulok, és csak nézem őt. – Te vagy számomra a
tökéletes.
– Miért is? – bújik bele a zakójába. – Talán amiatt, hogy a nagy
farkam épp csak belefér abba a szűk kis puncidba, ezért
minden alkalommal tágítanom kell egy kicsit?
Még így, másnaposan is a lábam közé tolul minden vér, a
paplan alatt összeszorítom a combom.
– Sophie?
– Hm?
Arra koncentrálok, hogy ne nyúljak magamhoz, amíg itt van,
nem is hallom, mit mondott.
– Miért vagyok én a tökéletes?
Luke fölém hajol, puszit nyom a homlokomra, aztán
felcsatolja a karóráját is. Mosolyog, tekintete elvándorol oda,
ahol a combom pihen a takaró alatt. Pontosan tudja, miért nem
figyelek.
–  Mert te vagy az egyetlen, aki jobban retteg egy nem várt
terhességtől, mint én.
Megtorpan egy pillanatra, majd beharapja az alsó ajkát.
–  Mrs. Geiger ma itt lesz, szóval vegyél fel valamit, ha ki
akarsz bújni az ágyból. Már szóltam neki, hogy ne törődjön a
fürdőszobával, ha még nem ébredtél fel.
 – De hát nincs egyetlen ruhám se itt!
–  Ahhoz nem is kell, hogy kialudd a másnaposságot, és
maszturbálj egy kicsit.
– Luke!
Kezembe temetem az arcom, ami úgy tűnik, elég vicces, mert
Luke hangosan kacag.
–  Minden egyes porcikádat láttam már, Sophie. Láttalak már
kengyelben fekve, ujjammal a csatakos puncidban. Pontosan
tudom, azért szégyelled magad ennyire, mert azt várod, hogy
elmenjek, és becsúsztathasd végre a kezed a paplan alá, és
kezelésbe vedd azt az érzékeny csiklódat. Nincs igazam?
– De – motyogom még mindig a tenyerem mögül.
– Jól van. Szeretnéd, ha hazahoznék ezt-azt a kórházból, hogy
pajkos doktor bácsisat játsszunk?
Hogy fordulna fel!
– Aha – még mindig nem nézek rá.
– Használj szavakat, Sophie, hallanom kell a válaszod!
–  Igen! – azzal felülök, a takarót a mellkasomon tartom. –
Igen, szeretném! – Egy párnát hajítok felé. – Most pedig tűnés!
Luke újra felnevet, és megindul az ajtó felé.
– Várj!
Megáll, visszafordul, és magasba emelt szemöldökkel, kérdőn
néz rám.
– Nem vagy dühös?
Megrándul az álla.
– Tombolok.
– Ó!
–  De minden rendben, Sophie. Amíg biztonságban vagy, és
tudom, merre jársz, nincs semmi baj.
Bólintok. Megértettem.
–  Legszívesebben a térdemre fektetnélek, és jól
elfenekelnélek, de ne lelkesedj, ezt most nem erotikus
értelemben mondom.
– Sajnálom – rebegem.
– Tudom.

Mrs. Geiger kimosta és megszárította a ruháimat, épp Luke

dolgozószobájában ücsörgök, amikor este belép a lakásba. Mire
észreveszem, már felakasztotta a kabátját. Egy fekete orvosi
táska fekszik a lábánál. Megtorpanok, a puncim azonnal
összeszorul. Megköszörülöm a torkom, és megkérdezem, milyen
napja volt.
– Remek. Jobban vagy?
– Sokkal – de nem veszem le a szemem a táskáról.
Luke simán átlépi, és magához ölel.
– Menjünk vacsorázni?
Semmiképp sem.
– Rendelhetnénk inkább pizzát?
– Nem. Ki kell mozdulnunk.
Ööö…
– A Serafina jó? – ahhoz még kabátba se kell bújnunk, és egy
óra múlva újra itt lehetünk.
– Hm… – simogatja a hátam. – Én a Lombardi’sra gondoltam.
Az a kedvenced.
 – De az háromnegyed órányira van! – robban ki belőlem.
Luke elhátrál, nem érti, mi bajom.
–  Egész nap itthon voltál, azt hittem, örülnél, ha elmennénk
vacsorázni.
Rémes picsa vagyok. Csak az jár a fejemben, mi lehet a fekete
táskában, és Luke mit tervezett vele ma estére. Egy utolsó
pillantást vetek a titokzatos pakkra, majd elmosolyodom.
– Igazad van, tényleg jól hangzik.
Luke némán fürkészi az arcomat, majd egy félmosollyal
elárulja magát.
–  Nem is akarsz menni sehová, te szemérmetlen céda! Csak
arra vársz, hogy fogjam a táskát, és a hajadnál fogva
berángassalak a hálószobába!
Nyelek egyet. Nagyon is igaza van.
– Irány a dolgozó! – utasít végül.
Mint kiderült, az íróasztala pont megfelelő méretű egy
rögtönzött vizsgálóágynak.
 25

– Mintha egy hógömbben lennék!

A paplant magam köré csavarva állok a teraszajtóban Luke
hálószobájában. Korán van, a nap felkelőben. Mögöttem Luke
az ágyban figyel engem.
Philadelphiát teljesen betakarja a hó, és még mindig esik.
– Meseszép! – fordulok Luke felé vigyorogva. – Imádom ezt a
látványt!
– Én meg téged.
Jól hallottam? Egy pillanatra habozok, majd a kint hömpölygő
hópihék helyett Luke-ban gyönyörködöm. A paplan a derekán
pihen, mellkasa meztelen.
– Gyere vissza az ágyba – nyújtja felém a kezét hívogatón.
Lassan visszasétálok az ágyba, de megállok, mielőtt bebújnék.
Talán csak kicsúszott a száján? Vajon tényleg úgy gondolta?
Egyáltalán azt mondta, vagy csak félreértettem valamit?
Basszus. Itt állok, az egész annyira fura. Mondjam azt, hogy
nem hallottam? Nem, ahhoz már késő. Ideges vagyok.
Izgatottan sandítok rá a pilláim alól.
Luke vigyorog.
– Azt akarod, hogy megismételjem?
– Igen.
– Akkor bújj vissza az ágyba.
 Sóhajtok egyet, a plafonra emelem a tekintetem, ő meg nevet.
–  Szeretlek, Sophie. Most már tényleg gyere, hogy
megmutathassam, mennyire.
– Gofrit szeretnék – buggyan ki belőlem. – Imádom a gofrit! –
fordulok felé boldogan.
– És mit imádsz még?
– A szirupot.
– És még?
– A tejszínhabot.
– Szopogathatsz tejszínhabot a farkamról, ha szeretnél.
– Szeretem szopni a farkad.
– És még jobban szeretnéd, ha a seggecskédben lenne.
– Talán később – kacsintok pajkosan.
Rám fekszik, kezem a fejem fölé szegezi, és megharapja a
nyakam.
– Ínycsiklandó.
Lejjebb csúszom, próbálom hozzádörgölni a csiklóm, de
messze van.
– Maga az ínycsiklandó, doktor úr.
– Most akarod?
Egy kezébe fogja a két kezem, a kiszabadult ujjai cirógatni
kezdenek, majd belém tolja az egyiket. Nedves vagyok, az imént
élvezett el bennem, úgyhogy van mivel összekenje magát. Aztán
hirtelen a fenekem következik.
Felhördülök, nyögdécselek meg vinnyogok az élvezettől, nem
is tudom, milyen hangok hagyják el a szám. Csinálta már ezt, és
tetszett. Ez annyira rossz, annyira mocskos! Az érzés egészen
más, mégis hasonló.
 – Mondd, hogy akarod, Sophie!
– Nem.
Megrázom a fejem, de a testem biztatón tekereg az ujján.
Kihúzza, majd kettővel próbálkozik.
– Hm…
Beharapom az ajkam és fújok egyet. Luke hüvelykje közben a
csiklómra kúszik, egyre jobban ingerel, miközben a két ujja
óvatosan feszegeti a hátsó bejáratot.
– Tetszik, bébi?
– Igen.
– Mondd, hogy a seggedbe kívánod a farkam!
– Nem. Elégíts ki!
– Milyen egy követelőző kis punci vagy!
– Kérlek, Luke!
Szinte kibírhatatlan a vágy, pedig tíz perccel ezelőtt már
elmentem, de újra a határon vagyok, muszáj
megkönnyebbülnöm!
Luke lejjebb csúszik, a hüvelykujja helyét a szája veszi át,
foga közé szorítja a csiklómat, és finoman ráharap. Olyan erővel
élvezek el, még talán el is ájulok egy pillanatra. Magára húz,
felemeli a tarkómat, és a zuhanyzóba visz, ahol minden
porcikámat beszappanozza. Ez már nem szex, ez színtiszta
törődés.
Nekidőlök a mellkasának, a meleg vízsugár betakar minket.
Megmossa a hajam, felemeli a jobb karom, és a nyakára
kanyarítja. Megmasszírozom az ujjaimmal, ő közben a
mellemet szappanozza, elégedetten sóhajtok. Ha nem kívánnám
úgy a gofrit, egész nap itt maradnék vele.
 Egy pillanat.
–  Te most megvizsgálod a mellemet? – szegezem neki a
kérdést.
Luke leengedi a jobb karom, és a balt teszi a helyére.
– Igen.
Na, azt már nem! Gyorsan leengedem a karomat.
– Luke. Ez nagyon bizarr.
De ő újra megfogja, és a nyakához emeli a kezem.
–  Meg szoktad vizsgálni minden hónapban? – búgja a
fülembe.
– Nem – ismerem be.
Huszonegy vagyok, tenném hozzá duzzogva. A cickóim
tökéletesek.
–  Nem akarom, hogy bármi baja essen ezeknek a tökéletes
melleknek – folytatja. – Mert az enyémek.
Nos, ez elég vademberesen hangzott, de legszívesebben azt
mondanám, csináljon velem, amit csak akar, szóval úgy tűnik,
mégis hatásos szöveg. Megfordulok, félbeszakítva ezzel a
vizsgálatot, átkarolom a nyakát, megcsókolom, majd eltolom
magamtól, és kilépek a zuhany alól.
– Hé! – tiltakozik.
– Gofri! – kiáltom, és már törülközöm is.

–  El kell mennünk vásárolni a hétvégén – jelenti be Luke pár

perccel később, a konyhába érve.
–  Milyen házias vagy! – jegyzem meg. – Én meg azt hittem,
Mrs. Geiger intézi ezt. Nem akarod felírni a bevásárlólistára a
síkosítót is?
Rásuhint a fenekemre, majd odaszegez a konyhapulthoz.
–  Bőven van mivel síkosítanom, te pimasz kis lotyó, csak
szólnod kell.
Megcsókolja a nyakam, majd arrébb lép.
– Ruhát kell venned.
– Minek?
– A kórházi gálára. Már említettem.
– Biztos, hogy nem.
Ő nem beszélt róla, de Gina igen.
–  Ott kell lenned velem, Sophie. Jövő hétvégén lesz, szóval
találnunk kell egy ruhát még ma.
– De Boyddal ebédelek.
Luke arca megfeszül.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – azzal kiveszem a sütőből a kész gofrit, és
a tányéromra dobom. – Ő a bátyám. Meg kell indokolnom, ha
vele akarok ebédelni?
– Igen.
– Tessék?
Kezemben a félig megtöltött mérőedény megáll a gofrisütő
fölött. Luke a kávéfőzőhöz lép, és figyeli, ahogy a sötét folyadék
a csészébe csöpög.
– Nem voltam érthető?
Egy pillanatig döbbenten nézek rá, aztán bevajazom a
gofrisütő lapját, és újra Luke felé fordulok. Ő a pultnak
támaszkodik, keresztbe font karral kortyolgatja a kávéját.
 – Te mondod meg, mikor találkozhatok a bátyámmal?
– Te már az én felelősségem vagy.
Nem is tudom, hogy kinevessem, vagy felpofozzam ezért.
– Oké – nyújtom el a szót, pedig egyáltalán nem oké, de Luke
már elég idős ahhoz, hogy pontosan tudja, mit is jelent igazából
egy nő válasza.
Ha egy nő azt mondja, oké, az legalább húszféle dolgot
jelenthet.
– Legutoljára teljesen leitatott.
Luke elveszi a feléje nyújtott tányért, és leül az ablaknál álló
reggelizőasztalhoz, de egy pillanatra sem veszi le rólam a
tekintetét. Kiveszem az utolsó megsült gofrit is a gépből, a
tányéromra teszem, és leülök a szemközti székre.
–  Boyd nem itatott, én rúgtam be – rázom fel a tejszínhabos
flakont.
– Nem lett volna szabad hagynia.
–  Hagynia? – ez a beszélgetés egyre nevetségesebb. – Nem
vagyok a tulajdona, szóval miért is lennék az ő felelőssége?
–  Ne okoskodj, Sophie. Boydnak jobban kellett volna
vigyáznia rád.
– Hagyd már szegényt, Luke!
Bal kezével dobolni kezd az asztalon.
– Akkor jobban meg kell ismernem. Mikor találkoztok?
– Jól értem, hogy ebben már nincs szavam?
Luke önelégülten mosolyog, hiszen elérte, amit akart.
– Talán nem szívesen ebédelnél hármasban?
Megvonom a vállam.
– Kissé kínos lenne.
 Luke hátradől, és vigyorog.
– Kínos volnék?
– Sosem vagy kínos, ezt pontosan tudod.
Szürke pulcsit és sötét farmert vett ma fel, a haja még mindig
nedves a zuhanytól. Szeretnék az ölébe ülni, és magamba szívni
az arcszesze illatát, beletúrni a hajába, de sajnos mennünk kell.
– Csak legyél…
Nem fejezem be a mondatot, Luke kérdőn néz rám, sóhajtok
egy nagyot.
– Kedves.
– Ahogy szeretnéd, Sophie!
Annyira nyájas tud lenni… ha megkapja, amit akar.

Elsétálunk a Joan Sheppbe ruhát nézni a gálára. Ez egy elegáns

butik Luke utcájában. Míg én álldogálok, ő egyeztet az eladóval.
–  Ezt mind felpróbálod – mondja Luke az eladó által
összeállított pakkra.
– Luke, ne!
Megrángatom a karját. Nem hinném, hogy ilyen ruhát
szeretnék. Ez a bolt borzasztóan feszélyez. Erre egyáltalán nincs
pénzem.
– Még fel se próbáltad őket. Ha nem tetszenek, benézünk egy
másik üzletbe ebéd után.
A próbafülkében levetkőzöm, és rápillantok az árcímkékre.
Jól tudom, hogy egy Targetben vásárolt ruha nem Luke világa,
de arról fogalmam sem volt, hogy ekkora különbség van
köztünk. Háromezer-hatszázkilencvenöt dollár. Ezernyolcszáz
dollár. Kétezer-négyszázhuszonöt dollár. Várjunk! Ezt leárazták!
Kilencszáztizenöt dollár. Biztos vagyok benne, hogy ő akar
fizetni, de ezekhez a ruhákhoz egyáltalán nem értek. A legszebb
ruhát, amit valaha viseltem, a végzős diákbálra vettem, és az
akkori lovagom nem vitt el előtte vásárolgatni.
Valaki kopogtat. Az eladónő kérdezi, tetszenek-e felvéve a
ruhák, és szól, hogy az úriember szeretné látni rajtam
mindegyiket.
Morogva kiválasztom a legolcsóbbat, és belebújok. Nagyon
csinos, szürke, testhez álló, mély dekoltázzsal. Nem magas
sarkúban vagyok, így leér a földre. Megfogom
combmagasságban, és kisétálok. Luke épp pötyög a telefonján,
de összeráncolja a szemöldökét, amikor meglát.
–  Mi a baj? Nem tetszik? – Tetőtől talpig végigmér. – Pedig
tökéletesen áll.
Megrázom a fejem.
–  Nem mehetnénk? – kérdezem halkan, Luke várja, hogy
kifejtsem, miért, de nem teszem.
–  Oké – adja be a derekát, de látszik, hogy nem ért semmit
sem.
Lehámozom magamról a ruhát, és amilyen gyorsan csak
tudok, visszabújok a farmerembe és a pulcsimba.
Kimegyünk, és a Market Street felé vesszük az irányt. Boyddal
a Capital Grille-ben találkozunk.
–  Felvilágosítanál, Sophie? – szakítja félbe gondolataimat,
miközben előrenéz.
Megvonom a vállam.
 – Szavakkal, ha kérhetem.
– Nem akarom, hogy ruhát vegyél nekem.
– Miért nem?
Újra megrándítom a vállam.
– Sophie! – A hangja nem igazán jókedvről árulkodik.
– Csak.
Csendben lépdelünk tovább a letakarított járdán, autók
suhannak el mellettünk.
–  Szeretnéd, ha másvalakit vinnék magammal, hogy ne
kelljen eljönnöd?
– Mondjuk Ginát? – vágok vissza csípőből.
– Mégis, hogy a pokolba jön ide Gina?
A türelme vészesen fogyóban, de én akkor is csak vonogatom
a vállamat. Az álla rángatózik, jól tudom, ha most nem az utca
közepén lennénk, elfenekelne. Gyerekesen viselkedem, de
sajnos képtelen vagyok válaszolni neki. Nem tudom, miért
zavar ennyire ez a ruha-dolog, de zavar. Talán ebből is látszik,
mennyire mások vagyunk. Venni egy ilyen drága ruhát csak
azért, hogy elmenjek egy gálára, egyáltalán nem szerepel a
jövőbeli terveim között, még akkor se, ha lediplomáztam.
–  Ez egy elegáns esemény, Sophie, ha velem jössz, muszáj
megfelelő ruhát viselned, és én szeretném, ha ott lennél.
–  Én is szeretnék elmenni – vallom be, de Luke telefonja
megcsörren, így megmenekülök a magyarázkodástól.
Elérjük a Capital Grille-t, ahol Boyddal ebédelünk. Luke int,
hogy menjek csak be, ő befejezi a beszélgetést, én pedig
örömmel napolom el a ruhakérdést.
Az ebéd meglehetősen idegtépő. Luke egy órán át faggatja
Boydot, ami úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja a bátyámat,
ezért hálás vagyok neki.
Én is meg akarom ismerni a testvéremet. Nem tudom, mennyi
bennünk a közös, de mégiscsak a rokonom. Nem igazán értem,
Luke miért csatlakozott, hiszen úgy tűnik, csak okot keres arra,
hogy miért ne találkozzak többé Boyddal.
Az étterem előtt elbúcsúzunk egymástól, megölelem a
bátyám, majd nézem, ahogy elsétál, aztán Luke-kal az ellenkező
irányba indulunk.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy kedves leszel Boyddal.
– Nem voltam az?
Forgatom a szemem, Luke szemöldöke a magasba szökik.
– Egy kissé erőszakosan viselkedtél.
–  Oké, majd dolgozom rajta – azzal megfogja a kezem, és
csendben battyogunk tovább.
– Mi lesz, ha nem találok munkát? – buggyan ki belőlem. – Az
egyetem után.
– Majd segítek.
–  Nem így értettem. Egyébként is orvos vagy, hogyan tudnál
könyvelő állást keríteni nekem?
– Pénzügyileg értettem, de biztos vagyok benne, hogy le tudok
szervezni pár interjút is. A kórházban bőven van feladat a
könyvelésen.
– Úgy értem, mi van, ha pincérkednem kell, amíg nem találok
állást? Akkor is magaddal vinnél a jótékonysági gálákra? Most
barista vagyok, ez nem sokban különbözik a pincérnősködéstől,
csak kevesebbet keresek.
Luke félrehúz egy ház falához, megfogja az állam, és felemeli
az arcomat.
– Sophie! Miről szól ez az egész?
–  Miért szeretsz engem? Én csak egy egyetemista vagyok, te
meg… te! Egy orvos alapítvánnyal, és egy csodás penthouse
lakással. Kifinomult vagy, olyanokkal érintkezel, akik
jótékonysági eseményeket rendeznek, vagy nagy cégek
igazgatótanácsában foglalnak helyet. Még házvezetőnőd is van,
Luke! Én meg egy pénzbedobós mosógépen osztozom száz
másik diákkal!
Luke kissé félrefordított fejjel hallgatja a mondókámat, majd
nekidönt a téglafalnak, homlokát az enyémhez érinti, és egy
csókkal végleg belém fojtja a szót.
 26

Visszamegyünk Luke lakásába, az úton egyszer sem hozta

szóba, hogy álljunk meg ruhát venni. Nem tudom, ez mit jelent,
fogalmam sincs, mihez kezdjek az érzéssel, amit a ruhavásárlási
szándéka keltett életre bennem. Inkább nem mondok semmit. A
bejárati ajtót átlépve hamar rádöbbenek, hogy nem vagyunk
egyedül.
– Luke bácsi! – rohan végig a folyosón Bella, és lassítás nélkül
Luke ölébe ugrik, aki nevetve emeli a levegőbe. A kislány
önfeledten sikongat örömében, de amint meglát, még jobban
felragyog. – Sopi! – azzal visszakúszik a földre, és megragadja a
kezem. – Elhoztuk mami ruháit neked!
Hagyom, hogy bevonszoljon Luke hálószobájába, ahol
Meredith már szorgosan akasztgatja a ruhákat az üres
gardróbba.
–  Remek! Ebéd előtt visszaértetek! – ölel magához Meredith,
Luke puszit nyom az arcára. – Luke mondta, hogy szeretnél
kölcsönkérni egy ruhát a jövő hétvégi gálára, szóval hoztam
párat. Itt hagyom őket, rám úgyse lesz jó egyhamar egyik sem –
mondja, és megsimogatja kissé duzzadó hasát. – Ha nem
tetszene egyik sem, van még egy halom otthon.
Luke nekidől az ajtófélfának.
– Nem gond? – kérdezem félve Meredith-től, aki felhorkant.
 –  Persze hogy nem! Több ruhám van, mint amit valaha fel
tudnék venni! Fel se tűnne, ha nem adnád vissza őket, higgy
nekem!
– Köszönöm, Meredith – mondom halkan, és végigmustrálom
a ruhakölteményeket.
Bizonyára a portás segített felcipelni őket, hiszen nyolc ruha
lóg katonás sorban a szekrényben. Kettő máris megtetszett.
– Tökéletesek! Nagyon hálás vagyok érte.
–  Luke boldogan venne ruhát neked, ugye tudod? Bármit
megvenne, amit csak akarsz.
– Tudom – nézek egyenesen a kíváncsian csillogó szemébe. –
Csak még nem állok készen rá.
Meredith elmosolyodik.
–  Szólj majd, hogy melyik mellett döntöttél, és küldök hozzá
cipőt, táskát és valami kendőt is.
Elhagyjuk a használaton kívüli gardróbot, Bella már az ágyon
ugrál, Luke egy pillanatra sem téveszti szem elől.
– Öt kicsi majom felugrott az ágyra – kántálja a kislány. – Egy
leesett, és púpja lett! Luke azt mondta, nem szabad ugrálni az
ágyon! – vihog fékezhetetlenül. – Hét kicsi majom felugrott az
ágyra! – folytatja abszolút nem helyes sorrendben.
– Gyere, kismajom, ideje indulnunk!
–  Kapj el, Luke bácsi! – kiáltja Bella, és figyelmeztetés nélkül
leveti magát az ágyról.
Luke természetesen elkapja, körbefordul vele, majd leteszi a
földre, a kislány pedig azonnal kilő a bejárati ajtó felé. Vajon
mennyire lenne más az életem, ha ennyire magabiztos kislány
lettem volna, és olyanok közt nőhettem volna fel, akik nem
engedik, hogy lezuhanjak?
A bejárati ajtó becsukódik Meredith és Bella mögött, Luke
végre felém fordul.
– A kölcsönruha elfogadható? – kérdezi óvatosan.
– Én is szeretlek – válaszolom.
Szeme csillog, majd elvigyorodik.
– A titok tehát a kölcsönzés?
– Kipróbálnám análisan.
Tekintete lángolni kezd.
–  Ebben segíthetek – azzal felkap, lábam a dereka köré
fonódik, így visz be a hálószobába. – Mondhatjuk, hogy a
puncid kölcsönadja a helyét a fenekednek, ha már ennyire
felizgat a téma!
Nevetek, Luke a hajamba túr, és meghúzza. Az enyhe
fájdalom hatására végigsöpör rajtam a vágy, a lábam köze
máris kétségbeesetten lüktet. Kölcsön kenyér visszajár,
megmarkolom a tincseit, és erősen megrántom én is.
Belemordul a számba. Ezt imádom! Minden hangját imádom,
amit kiváltok belőle! A munkájában általában illedelmes és
visszafogott, de amikor végre elengedi magát, teljesen
megbabonáz.
Teljesen odavan attól, hogy elveheti a hátsóm szüzességét, s
hogy őszinte legyek, ez engem is felizgat. Mintha nem tudna
betelni velem, mintha minden lehetséges módon el akarná
foglalni a testem. Ez annyira tabu téma, de meg se rezzen,
amikor az ujja vagy a nyelve megérinti a hátsó végem. Itt az
ideje, hogy tudjam, milyen ez rendesen.
–  Luke, azt akarom, hogy élvezz a fenekembe, oké? – húzom
el a fejét, hogy lássam a szemét. – Érezni akarom, ahogy
kicsöpögsz belőlem, miután végeztünk.
– Te mocskos kis lotyó, te leszel a végzetem!
Az ágy mellé áll, lehúzza a pulóverem, én az övét. Kigombolja
a nadrágját, és miután kiszabadította a csípőmet, lelök a
matracra, majd lehúzza a lábamról a nadrágom és a bugyimat
is.
Megindulok az ágy közepe felé, de Luke megállít.
– Maradj.
A fenekem az ágy szélén, a lábam a földön, ő lehajol, és
kikapcsolja a melltartómat.
–  Kezeket! – mondja, és bár nem értem, mit akar, felemelem
mindkét karom.
Egymás felé fordítja a két tenyeremet, és a melltartómmal
összeköti őket, majd ledönt az ágyra, és felemeli a lábamat.
Háton fekszem, a kezem megkötözve pihen a fejem fölött.
Ezután a fejem két oldalához nyomja a lábfejemet.
– Jézusom! Micsoda látvány!
Tekintetével szinte felperzseli a testemet. Ebben a helyzetben
minden porcikámat láthatja. Késő délután van, a sötétítőt nem
húztuk le. A lakás magasan van, így senki se láthat be, csak a
napfény kúszhat be az ablakon. Összerezzenek. Nem számít,
hányszor szexeltünk már, vagy hány puncit látott életében, ez a
kitárulkozás teljesen más. A szívem zakatol, bizonytalan
vagyok, de közben fel is izgat a helyzet.
Letolja a nadrágját, keze gyors ütemben mozog magán fel s
alá. Most nem finomkodik, keményen megmarkolja a
férfiasságát, és határozottan utasít, hogy ne kíméljem, amikor
az én kezembe adja az irányítást.
– Két kézzel, Sophie. Keményebben! A puncid szűkebb, mint a
markod!
Ő eddig még nem ért hozzám, de a szemét egy pillanatra se
vette le a lábam közéről. A testem nyitott könyv előtte. Érzem,
hogy beterít a nedvesség, szinte már túlcsordul, Luke-nak is
látnia kell. Mélyről feltörő morajlással térdre veti magát, és
tisztára nyaldossa a hátsó lyukamat.
Megfeszül a hátam. Ha az arca a lábam közé kerül, végem
van. Megragadja, és még széjjelebb húzza a farpofáimat, hogy
jobban kinyíljon előtte a cél.
– Szereted, ha lefetyelem a seggedet, igaz? – búgja, miközben
az ánuszomnál köröz.
Nem válaszolok, tenyere hangosan csattan a puncimon.
Megugrik a testem, a vérbőség elveszti az eszem.
– Igen! Imádom, Luke! Tudod, hogy igen!
– Hát persze hogy tudom, de szeretem hallani.
–  Imádom, ahogy hozzám érsz! Mindig biztonságban érzem
magam, még akkor is, ha olyasmit művelsz, amitől félnem
kellene.
Megcsókolja a combom belsejét.
–  Köszönöm – mondja, majd kilapított nyelve végigszánt a
lyukon, két ujja a puncimba csusszan. – Azt hiszem, az ujjaimat
is legalább annyira szereted, mint a farkam. Nem igaz?
–  A farkadat jobban, de az ujjaid is varázslatosak –
válaszolom gyorsan, nehogy kitaláljon egy újabb büntetést.
–  Olyan keményen megbaszlak, hogy holnap az egész tested
sajogni fog!
 –  Igen! – nyomom felé a csípőm, hogy még nagyobb nyomás
alá kerüljön a csiklóm.
– Imádom a szűk lyukaidat, bébi! Imádom, hogy én vagyok az
egyetlen, aki járt már odabent! – Ujja ki-be jár szakadatlanul. –
Érintetlen, de mégis milyen mocskos kis lotyó!
Végem van. Ujjai megint tökéletesen eltalálják azt a
varázslatos pontot, ami elől nincs menekvés, erkölcstelen szavai
pedig mintha olajcseppek lennének lángoló bensőmben. Most a
fenekem következik, nedves ujjai könnyedén csúsznak a
hátsómba, először nagyon fáj. A testem remeg az orgazmustól
és a sajgó végbelemtől, de mégis, olyannyira felerősödik a
gyönyör, félek, nem bírom, és sikítani fogok.
–  Sss, drágám, semmi baj – csitítgat Luke, megcsókolja a
mellemet, de egy pillanatra se hagyja békén a fenekemet.
Ujjai forognak bennem, még sose voltam ennyire kifeszítve.
Égető a fájdalom, de jólesik. Keményen megharapja a
bimbómat, már azt se tudom, melyik édes kínnal foglalkozzak.
Most megáll, felültet, és eloldozza a kezem.
– Fejet le, feneket fel!
Jókorát suhint a seggemre, azonnal megfordulok. Térdem az
ágy szélén, fenekem az égbe mered, a könyökömön
támaszkodom. Ezt a pozíciót már nagyon jól ismerem.
Luke előveszi a síkosítót az éjjelszikrény fiókjából. Ez sem
újdonság. Azóta izgatja a fantáziám, hogy még októberben, az
első itt töltött éjszakán rátaláltam. Óvszert már rég nem
használunk, legutóbb a borzalmas másnapos éjszaka után
töltötte fel a készletet, de a síkosító örök barátunk maradt. Luke
egy ideje újra és újra előhozakodik az anállal, és nem vagyok
annyira naiv, hogy azt higgyem, előttem senkivel se csinálta
még.
Oda dugja, ahová csak akarja, úgy beszél a fenekemről, ahogy
jólesik neki, nem érdekes, nem érzem, hogy rámerőltetne
bármit. Tényleg kíváncsi vagyok. Eddig minden nagyon jó volt
vele, és még ez a kis fájdalom is tetszik. Élvezem, ha bennem
van az ujja, ha a csiklómra szorul a szája, és azt is tudom, hogy
ő is szereti, ha néha én kalandozom a feneke felé, miközben
elnyelem.
Elhelyezkedik mögöttem, kezében még mindig ott van a
bontatlan tubus. Egyetlen mozdulattal belém hatol, felpattintja
a síkosító fedelét, és eláztatja két ujját.
–  Megujjazom a fenekedet, miközben a puncidat baszom –
mondja, és már bent is van. – Érzed? Én érzem a farkam a szűk
kis seggeden keresztül!
Mélyen elmerül bennem, majd megáll, most az egyik ujja
mozog ki-be a hátsó bejáraton. Elképesztően szűk így, hisz
mindkét lyukat elfoglalja. Még több síkosító kerül az
ánuszomra, most a második ujja is csatlakozik. Felszisszenek, és
előbbre kúszom kicsit.
– Maradj! – csattan a tenyere a combom oldalán.
– Várj! – azzal megfordulok, és a szemébe nézek. – Kérdeznék
valamit.
Egy pillanatra megáll, kihúzza belőlem az ujjait, aztán a
péniszét is. Elnyúl egy zsebkendőért, megtörli magát, de a
tekintete egy pillanatra se kalandozik el.
– Mi az, Sophie?
– Nos… – harapom be az alsó ajkam –, ugyanolyan lesz?
 Luke arca mit sem változik, de a szemöldöke megemelkedik.
Hogyhogy nem érti, mire gondolok?
–  Az ánuszom ugyanolyan lesz, mint előtte? – biccentek a
meredező férfiassága felé. – Mert elég nagy vagy. Normálisan
tudok majd vécézni utána is?
Síri csend. Ez a pár másodperc szinte örökkévalóságnak
tűnik, aztán Luke kifakad. Leül az ágy szélére, és remeg a
nevetéstől.
– Istenem, Sophie!
– Te szemét! Képes vagy kinevetni? Te vagy az orvos! Kérdezz
nyugodtan, Sophie! Ne legyél szégyellős!
Még mindig térdepelek, a vállam fölött üvöltözöm, de most
átfordulok, és felhúzom magam elé a térdemet.
– Hazug!
– Sophie… – noszogat kedvesen.
–  Jobban örülnél, ha a barátnőimet kérdezném meg? Hé,
csajok! Luke-nak akkora, mint egy lónak, és szeretné a
fenekembe dugni! Mire számítsak? – azzal az ágy vége felé
kúszom. – Máris felhívom Jeant, te bunkó! – de mielőtt
felállhatnék, Luke visszahúz.
– Ne haragudj! – mondja, és megpöcköli az orromat. – Igazad
van. Csak arra számítottam, hogy a kérdés kicsivel előbb
hangzik el, és nem akkor, amikor már épp beraknám a farkam
a seggecskédbe.
Tenyerem a mellkasához szorítom, és választ várva nézek rá.
Luke megköszörüli a torkát.
– Az ánuszoddal minden rendben lesz. A megfelelő tágítással
és síkosítással nem sérülhet a terület, és továbbra is… – itt
megáll, valószínűleg a megfelelő kifejezést keresi – normálisan
fogsz majd vécézni. De a tágítás és a síkosító elengedhetetlen.
Érted?
Bólintok.
–  Helyes. Most viszont kérek egy percet. Nem hinném, hogy
készen állnék bármilyen menetre.
Döbbenten nézek rá. Megcsapom a mellkasát, majd
lecsusszanok a földre, és megragadom a férfiasságát. Még
mindig kemény, de korántsem tökéletes. Határozott
mozdulatokkal kezelésbe veszem.
– Análszexelni fogunk, bunkókám.
Luke elvigyorodik.
– Te most tényleg utasítottál a fenékbehatolásra?
– Így van, és te szót fogadsz.
 27

– Szopj le szépen!
Kinyitom a szám a makkja fölött, elkapja a tarkóm, és mélyen
belém döfi magát. Keze a hajamba túr, vadul hatol újra és újra a
torkom mélyére, kezemet a farkára szorítja, és szól, ha
erősebben szívjam, vagy a nyelvemet használjam, aztán
hirtelen leránt magáról.
– Van egy fásli a gyógyszeres szekrényben. Hozd ide!
Mikor visszatérek, felém nyújtja a kezét. Átadom a fáslit,
fogalmam sincs, mit akar csinálni. Beharapom a szám, hátha
elrejthetem kaján mosolyomat.
– Túlságosan magabiztos vagy ahhoz képest, hogy nemsokára
kitágítom a seggecskédet.
Azon nyomban lefagy az arcomon bujkáló mosoly.
Kibontja a fáslit, betekeri az egyik kezét, majd megfeszíti.
–  Be kellene tömnöm a szád. Összekötözött kézzel, betömött
szájjal kellene meghágnom a fenekedet, hogy ne tudj nemet
mondani.
Nyelek egy nagyot, de nem mondok semmit, meg se
moccanok.
–  De az nekem nagyobb büntetés lenne, mert szeretem
hallani a hangod. Szeretem, ahogy lihegsz, amikor szétfeszítem
a puncidat, és akkor is, amikor feltolom magam a méhnyakadig.
 Luke végigsimít a fülemen, igyekszem nyugton maradni, és
nem elolvadni a vágytól ezen a szent helyen.
– Mert utána mindig azt mondod: még, még, Luke, kérek még!
Szerintem nem is tudsz róla.
Igaza van, fogalmam se volt.
– Szóval nem tömhetem be a szád.
– Nem – értek egyet vele. – Az nem lenne jó.
– Fel az ágyra, fejet a párnára!
Bemászom az ágyba, a hátamra fekszem, és várok. Luke
követ, széttárja a combomat, betérdel közéjük, felemeli a jobb
lábam, és párszor áttekeri a bokámat a fáslival, mielőtt a
fejtámlához kötözné, tökéletes derékszöget alkotva ezzel.
Megismétli a műveletet a bal lábammal is, majd két párnát tol a
fenekem alá.
– Kapaszkodj a fejtámlába!
Nyomban felnyúlok a fejem fölé, és mindkét kezemmel
belecsimpaszkodom a falécbe.
–  Ha elveszed a kezed, befejezem, mielőtt elélveznél.
Megértetted?
Bólintok. A hátamon fekszem, térdem a magasban, lábaim
széttárva, nagyjából úgy, mint amikor a rendelőben a
vizsgálóasztalon feküdtem. Felkapja a síkosítót, most a bőrömre
loccsantja, és onnan keni szét az ánuszomon. Kissé hűvös még,
de a körkörös mozdulatok hamar elérik, hogy a puncim újra
forrón lüktessen. Egy ujja becsúszik a fenekembe, és nekilát a
tágító műveletnek.
– Szereted, ha megujjazom a feneked, ugye?
–  Annyira mocskos vagy! – teljesen kikészülök a csúnya
beszédtől.
– Imádod!
–  Téged imádlak! – válaszolom, és elolvadok, ahogy
megváltozik az arca a vallomás hallatán.
– Imádom, amikor ennyire átadod magad nekem! Azt tehetek
veled, amit csak akarok! – Azzal beteríti a tenyerével a
mellemet, megtekeri a mellbimbómat, és becsúsztat még egy
ujjat. – Szemérmetlen látvány. A feneked rászorul az ujjaimra, a
puncid csöpög, annyira lucskos. Szinte már sajnálom, hogy nem
baszhatom meg, de végre látnom kell, ahogy a segged ráfeszül a
farkamra!
Megrándul a kezem. Annyira szeretném megérinteni! Azt
akarom, hogy tolja belém magát, hogy végre a mellkasát
simogathassam! Nem tudom, mikor van ideje ilyen jó formában
tartani magát, de a testével képtelenség betelni.
Kihúzza az ujjait, előrehajol, és megkapaszkodik a
fejtámlában.
– Kérem a kezed! – mondja, és lepattintja a síkosító tetejét.
Egyik kezemmel elengedem a fejtámlát, tenyérrel fölfelé felé
nyújtom. Jókora adag síkosítót nyom bele.
– Most kend be a farkam, Sophie!
Megragadom, és teljes hosszában végigkenem rajta, aztán
végighúzom a tenyerem a makkján.
– Jobb lesz, ha alapos vagy! Ezúttal nem állok le, amíg el nem
temettem magam a fenekedben!
Összerándul a puncim, megvizsgálom a péniszt a kezemben.
Sokkal nagyobb, mint két ujja.
– Kérek még! – emelem magasba a tenyeremet.
 Luke vigyorogva nyom még egy adagot. Módszeresen
bekenem vele, majd újra belekapaszkodok a fejtámlába, ő pedig
irányba állítja magát. Ösztönösen visszatartom a lélegzetem, és
összeszorítom magam.
– Engedd el magad. Mély levegő – mondja, és a csiklómra teszi
az ujját. – Annyira szép vagy! Ez a legcsodásabb látvány! Itt
fekszel alattam, és elnyeled a legfontosabb testrészemet.
Vadul dolgozik a csiklómon, közben becsusszantja a makkját
az ellenállás első vonalán. Felmordulok, nem tehetek mást,
annyira éget, be kell csuknom a szemem egy pillanatra. Fáj, de
látni akarom.
–  Nézzenek oda! – lihegi, tekintete az összeforrás pontjára
szegeződik. – Tökéletesen rászorulsz a farkamra, te pajzán
kislány! Jövő hétvégén meseszép estélyi ruhába öltöztetlek, és
végigmasírozok veled a kollégáim előtt, de végig arra fogok
gondolni, ahogy a farkam elmerült abban a szűk fenekedben!
Csak én tudom, hogy a bájos és kedves lényed mögött egy
mocskos kis ribanc bujkál.
Még beljebb tolakodik. Most, hogy már túl vagyunk az első
lépésen, szinte jólesik a fájdalom. A nyomás szinte
elviselhetetlen, és hihetetlenül perverznek érzem magam. Újra
összerezzenek, Luke ujja pihenőt ad a csiklómnak, helyette a
nagyajkaimmal foglalatoskodik.
– Te mocskos, csodás lány! Annyira tetszik, hogy a fenekedben
vagyok, a puncid szinte tavat növesztett az ágyon!
– Luke! A csiklóm! Kérlek! Kérlek, kérlek…
De kinevet.
–  Csináld te! Gyerünk, elveheted a kezed, ha magadhoz
nyúlsz!
Leírhatatlanul örülök ennek a parancsnak, azonnal lenyúlok,
és két ujjammal dörzsölni kezdem magam. Beleremegek,
annyira más érzés.
Luke még beljebb nyomakodik, most már fölém hajol, a
kezére támaszkodik.
– Annyira izgató vagy, és szűk! Alig bírom, hogy ne robbanjak
szét benned most rögtön! – Most már ütemesen ki-be jár. –
Milyen érzés?
– Tetszik, Luke. Nagyon helytelen, de mégis, annyira jó!
– Az sosem helytelen, ha benned vagyok. Sohasem!
Apró csókot kapok, majd összefogja a karját, és kissé növeli a
tempót.
– Ez egész más veled, Sophie. Fogalmad sincs, mennyire.
Egyáltalán nem akarom tudni, milyen volt valaki mással, de
nem mondom ki hangosan. Az, hogy így van bennem, túl sok.
Persze mindig nagyon heves a szex közöttünk, de ez valami
egészen más. Nem egészen természetes módon forrunk össze,
de mégis meghittebb, mint képzeltem. És az érzés is merőben
más.
– Élvezed? Jól vagy? – kérdezi, tekintete az arcomat fürkészi. –
Mondd el, milyen érzés!
–  Túl szűk! Mindent érzek! – nehezemre esik beszélni,
annyira kész vagyok. – Érzékeny, de jól vagyok. Teljesen
kitöltesz, és amikor újra bedugod, az páratlan érzés.
Luke felbőg.
–  Nagyon durván fogok beléd élvezni. Egész éjjel érezni
fogod! – keze megindul lefelé, egy ujja a puncimba hatol. –
Elvigyelek vacsorázni? Telecsöpögtetheted a spermámmal a
székedet.
– Luke! Mindjárt elmegyek!
– Tudom.
Ujja és a csípője egy ritmusra jár. Végre elélvezek, a testem
megfeszül rajta, annyira, hogy már fáj.
– Baszki, Sophie!
Egy pillanatra mozdulatlan, majd megtekeri a csípőjét, és
kitör belőle is.
A mellkasához szorít. Kissé nehezemre esik levegőt venni így,
de amúgy se vagyok eszemnél.
–  El kellene oldoznom – búgja, teste még mindig az ágyhoz
szegez.
–  Hm… Nem szeretnél megkötözve az egyik üres
hálószobádban tartani, mint valami szexrabszolgát?
–  Azt nem lehet – mondja, és megcsörren a mobilja. –
Francba! – becsukja a szemét, aztán kapok egy kósza csókot,
kihúzza magát a fenekemből, és ingerülten felveszi a telefont.
– Dr. Miller.
Izzadok, mindenem fáj, érzem, ahogy az ondó lassan kicsurog
belőlem a párnára, amit alám rakott. Remélem, busásan
megfizeti Mrs. Geigert.
Luke az ágy szélén ülve háromdimenziós ultrahangokról, és a
terhesség heteiről beszél, én pedig észreveszem, hogy elérem a
fásli végét, szóval gyorsan kiszabadítom magam. A lábfejem a
földet éri, mire Luke rájön, hogy elmozdultam.
– Visszahívom – szakítja félbe a beszélgetést.
Elkapja a csuklómat, magához ránt, és megpuszilgatja a
hasam.
– Sajnálom – szabadkozik.
– Semmi gond.
Nyilván nem örülök, valamivel több posztanális cirógatásra
vágytam, de úgy tűnik, a kisbabák nem jönnek maguktól a
világra. Félrefordulok, összeszorítom a lábam.
– Jól vagy? Nem fájt? Feküdj le, megnézem – mondja.
–  Jaj, ne! Kizárt, hogy megvizsgálj! – azzal jó messzire
hátrálok tőle.
Luke-nak egyáltalán nem tetszik a visszautasítás.
–  Szóval, ha neked megfelel, akkor játszhatunk
nőgyógyászosdit, de én nem nézhetlek meg, holott talán tényleg
szükséged van egy orvosi kézre.
–  Jól látod. És jól vagyok! – hangsúlyozom még egyszer. –
Azért ficergek, mert még mindig csöpögök, és végigfolyik a
lábamon. Most boldog vagy? – azzal megindulok a fürdőszoba
felé.
Vigyorogva jön utánam, átkarol, én pedig megnyitom a
csapot.
– Kell egy mosdókendő.
Luke is bejön velem a zuhanyzóba, lenyúl a lábam közé, és
végigsimítja a nedves bőrt.
– Az biztos – mondja, de nem hagyja abba a maszatolást.
–  Nem egy magzatnak van most rád szüksége? –
emlékeztetem, mire mormol valamit.
–  Át kell rohannom a kórházba. Gyere velem, utána
vacsorázhatunk a Lombardi’sban.
– Imádom a csirke piccatájukat!
 28

– Miért nem júniusban gyűjtenek adományt? – kérdezem Luke-

tól. – Megfagyok!
Úton vagyunk a Baldwin Memorial Kórház jótékonysági
gálájára. Luke rám néz, majd elmosolyodik.
–  Túl nagy lenne a versengés. Egész évben egymást érik a
jótékonysági rendezvények. A nyári hónapokban pedig ott van
még a golf is.
–  Elmagyaráznád még egyszer, hogy lehet, hogy ez megéri?
Mármint pénzügyileg. Több ezer dollárt költötök ruhákra és a
berendezésre. Nem lenne jobb, ha mindenki simán küldene egy
csekket?
– Csendes aukció is lesz – emlékeztet Luke.
–  Nem lehetne mondjuk egy bowlingpályán találkozni
farmerben, és a ruhákra szánt pénzt és a berendezés díját meg
egyből átutalni az alapítványnak?
Luke nevet, a lakásához tartozó bérkocsi befordul a Chesnut
Streetre, és az utca végén található Ritz Carlton felé siet. Alig
megyünk hatszáz métert, de január van, magas sarkúban
vagyok, és csak egy kendőt vettem a rövid ruhám fölé.
– Frissítő élmény vagy, Sophie.
Az lennék? Pedig komolyan gondoltam. Ez a ruha, amit
kölcsönkaptam, egy vagyonba került, és talán csak kétszer volt
eddig bevetésen, ideértve a ma estét is. Ennek semmi értelme.
Az autó behúzódik a bejárat fölötti ponyva alá, amint megáll,
azonnal kinyitják az ajtót. Luke megkerüli a kocsit, és a szálloda
bejáratához kísér, csak pár pillanatot töltünk a szabadban.
Nem akarok itt lenni. Nem úgy nőttem fel, hogy jótékonysági
rendezvényeken parádézzak. Én cukorkaeladásból és
autómosásból gyűjtöttem adományokat.
–  Nem fogsz magamra hagyni, ugye? – húzom összébb
magamon a kendőt.
A ruha mesés, de teljesen haszontalan. Fehér, a térdemig ér. A
V nyakú dekoltázs oldalán varázslatos kristálydíszítés fut végig
egészen a derekamig. Pántos, ezüst tűsarkút és hosszú
fülbevalót viselek hozzá, ezeket is Meredith-től kaptam.
Luke szemöldöke a magasba kúszik.
– Ne érezd magad kellemetlenül, Sophie. Ők is csak emberek,
és ők nem láttak még meztelenül engem – súgja az utolsó
félmondatot a fülembe.
– A legtöbbjük nem – pontosítok.
–  Nem is tudtam, hogy ennyire féltékeny vagy! – mondja
lelkesen. – Ha szeretnéd, megkarmolhatod a hátam később.
Lenézek a kezemre, fontolóra veszem az ajánlatát. Meredith-
szel egész délután egy szalonban készülődtünk. Haj, smink,
körmök. Jól szórakoztam, Meredith pedig biztosított róla, hogy
tökéletes legyen a külsőm.
Luke megpróbálkozott egy gyors menettel, miközben
öltözködtem, de azt hiszem, most először utasítottam vissza.
Nem hagyhattam, hogy összekócoljon, mielőtt elindulunk.
Kinevetett, amikor azt sikítottam: „Kizárt!” – aztán rácsapott a
fenekemre, én pedig megígértem, hogy később visszatérünk rá.
Tényleg nagyon belejött ebbe a paskolásba.
Luke leadja a ruhatárosnak a kabátokat, én szorosan fogom a
ruhámhoz illő borítéktáskát. Megállítja egy vele egykorú pár, a
nő egyértelműen terhes. Nem ismerem, de úgy sejtem, kicsivel
előrébb jár, mint Meredith, aki most a negyedik hónapban van.
A kismama csak úgy sugárzik. Luke-ra. A partnere kezet ráz
az enyémmel, majd Luke bemutatja őket nekem. Dr. Davis és
felesége, Sarah.
– Mikorra vannak kiírva? – kérdezi Luke.
–  Június elsejére – lelkendezik Sarah. – Nem lehetünk elég
hálásak magának! Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy
terhes lettem! – áradozik a hasát simogatva.
– Nagyon örülök a boldogságuknak – mondja Luke, átkarolja
a derekamat, és közelebb húz magához.
Hát ő az orvosuk. Tudtam, miből él Luke, de arra azért nem
számítottam, hogy valaha összefuthatok egy páciensével. Vagy
nincs ebben semmi furcsa? Talán úgy gondolkodom, mint egy
tizenhat éves csitri?
Luke a koktélbárhoz vezet. A teremben mindenütt pincérek
mászkálnak pezsgőt és aperitifet kínálva. A terem szélén
sorakoznak a csendes aukció asztalai. Mindenből árad a
gazdagság, a fejünk fölött lógó csillároktól egészen a vendégek
lábán díszelgő cipőkig mindenről üvölt a jólét.
Luke elfogad egy pohár pezsgőt a mellettünk elhaladó
pincértől, és átadja nekem.
– Te nem iszol? – kérdezem az első korty után.
–  Ügyelek – válaszolja, és az egyik asztalhoz megyünk. –
Keressünk valami izgalmas zsákmányolnivalót.
–  Pornóra is lehet licitálni? – kérdezem ártatlanul, és megint
kortyolok a pezsgőből.
Esküszöm, hogy megrándult a keze. Nagyon el szeretne
fenekelni, de egy jótékonysági gála közepén, ennyi
kíváncsiskodó szempár előtt mégsem teheti.
Amikor már úgy érzem, legyűrtem a nevethetnékemet, felé
sandítok. Luke fölém hajol, belemarkol a fenekembe és
magához húz.
–  Remélem, nincs semmi fontos órád hétfőn, mert a hétvége
fennmaradó részében addig hancúrozunk, amíg járni sem fogsz
tudni – azzal hátrébb lép, önelégült mosoly ül az arcára, hiszen
pontosan tudja, mit kell tennie a testemmel ahhoz, hogy
önszántamból se akarjak kikászálódni az ágyból.
Észreveszem, hogy Meredith és Alexander közeledik.
Előveszem a legártatlanabb arckifejezésem.
–  Remélem, nem zavarunk – mondja Meredith, és megölel
mindkettőnket.
–  Egyáltalán nem. Épp azt mondtam Luke-nak, mennyire
várom a hétfőt.
Luke köhint egyet, Meredith kissé zavarodottnak tűnik.
– A hétfőt?
–  Igen. Martin Luther King napja lesz, így nincs tanítás. Alig
várom, hogy kialudjam magam, és elmerüljek a kádban! –
mosolygok Luke-ra, aki alig láthatóan összeszűkíti a szemét.
–  Ez a ruha sokkal jobban áll, mint képzeltem! – mondja
Meredith, és végigmér. – Meg kell tartanod! Most, hogy láttam,
mennyire jól nézel ki benne, már úgysem vehetem fel!
 –  Köszönöm, hogy kölcsönadtad, de a jövő héten mindent
visszaadok. Túl sok egy ilyen ruha az egyetemre – viccelődöm.
Pár perc beszélgetés után elválunk Meredith-től és
Alexandertől, Luke pedig apró cetliket dob több árverezésre
bocsátott tárgy licitdobozába is. A Ritz Carlton Waikiki egyhetes
utazása előtt szinte földbe gyökerezik a lába, és jóval hosszabb
ideig gondolkodik, mint amennyit egy hawaii nyaralás
megérdemel.
A főterem bejárata pár perc múlva kitárul, bemegyünk, és
megkeressük a névtáblával jelölt ülőhelyünket. Elég hamar
ráeszmélek, hogy Luke családjával egy asztalhoz kerültünk.
Majdnem megismétlődik a hálaadás, csak Bella és a Hollett-
família hiányzik. Luke anyja és apja már helyet foglaltak, tőlük
jobbra a nagynéni és a nagybácsi is ott van már. A kártyák
szerint újra Luke és az apja közé kerülök, pont úgy, mint az
ünnepekkor.
Mire leülünk, Meredith és Alexander is megérkezik. Meredith
Luke mellé kerül, én szinte nem is látom. Vajon minek hozott
ide egyáltalán?
Pincérek érkeznek előre töltött borospoharakkal, majd egy
másik csapat a levest szolgálja fel. Borzasztóan ideges vagyok.
Ez rosszabb, mint a hálaadás, hiszen most már tudom, hogy a
szülei rémesek, és egyáltalán nem érzem magam kényelmesen
ebben a ruhakölteményben egy olyan asztalnál, ahol túlságosan
sok az ezüst evőeszköz. Ráadásul leves? Egy háromezer
dolláros, fehér ruha van rajtam! Megkeverem a kanalammal,
egyáltalán nem kívánom, a terem beszélgetéstől morajlik, az
ezüst evőeszközök csilingelnek.
 Ezen a héten már tizedjére is azon csodálkozom, vajon kinek
használ egy ilyen puccparádé.
Valaki megáll, és köszönti Luke-ot, az apja pedig megkér, hogy
adjam oda a sót, mire én illedelmesen mosolyogva áthelyezem
hozzá a fűszertartót. Idősebb dr. Miller elég jóképű férfi.
Tekintély sugárzik belőle, de a szeméből teljesen hiányzik a
melegség. Nem tudom elképzelni, hogy egy jóízűt nevetne
valamin.
– Most tavasszal diplomázik? – kérdezi Luke apja, és már az is
meglep, hogy egyáltalán megszólít.
– Így van.
– És úgy tervezi, munkába áll?
– Természetesen – válaszolom értetlenül.
–  Helyes. Maga okos lány, Tisdale kisasszony. Sokkal többre
hivatott, mint hogy a fiam díjnyertes numerája legyen.
Mintha gyomorszájon vágott volna. Díjnyertes numera? Luke
szülei még annál is borzalmasabbak, mint hittem!
– Sophie! – próbálja elérni Luke, hogy rá figyeljek, én rögtön
el is fordulok. – Szeretném bemutatni egyik kollégámat, dr.
New-t.
Megrázom a felém nyújtott kezet. Esküszöm, a fickó kiköpött
Henry Cavill! Pár évvel idősebbnek tűnik Luke-nál a hasonmás,
talán negyven, negyvenöt éves lehet. Nekem nem az esetem, de
nagyon szemrevaló férfi. Elképzelem, hogy Luke is egyre
jobban fest majd az idő előrehaladtával, hiszen a férfiaknak
igenis jót tesz a kor.
Mintha valamiféle bajtársiasság lenne kettejük között, talán
már régóta ismerik egymás. Gyanúm beigazolódik, amikor dr.
New felemlegeti Luke tavaly nyári golfteljesítményét.
–  Justin lányát, Michelle-t most vették fel a Pennre – mondja
Luke, majd elmeséli dr. New-nak, hogy én tavasszal fogok
diplomázni ugyanott.
Dr. New arcára egy pillanatra kiütközik a meglepettség, de
gyorsan el is illan. Remélem, én is legalább olyan jó színész
vagyok, mint ő. Luke barátjának lánya csak pár évvel fiatalabb
nálam. Ez… furcsa.
– Szóval… szereti a Pennt?
–  Imádom! Sajnálni fogom, hogy diploma után ott kell
hagynom a kollégiumot.
–  Ó! A kollégiumban lakik? – kérdezi, tekintete Luke és
köztem cikázik, arca most ugyan nem árulja el, de egyértelmű,
hogy nagyon kíváncsi ránk.
–  Így van. A Jacobsen épületben. Kényelmes és olcsóbb is,
mintha lakást bérelnék.
–  Michelle nem szeretne kollégiumban lakni. Mondtam neki,
hogy a második évben beszélhetünk róla – mosolyog
szomorúan dr. New. – Bőven elég, hogy el kell engednem egy
koedukált kollégiumba. Rohadtul biztos vagyok benne, hogy
nem veszek ki neki egy önálló lakást – ingatja a fejét. – Kérem,
mondja azt, hogy bőven lesz tanulnivalója, és hogy a fiúk nem
hagyhatják el a nekik kijelölt emeletet! Hazudjon, kérem!
Luke-ra pillantok. Eszembe jut a hetekkel ezelőtti légyottunk
a kollégiumi szobámban, majd negédes mosolyt villantok dr.
New felé.
–  Nos, elsőéves koromban sosem járt fiú a szobámban, dr.
New, úgyhogy van remény.
 –  Köszönöm, hogy felvidított – mondja Luke barátja, mikor
ráeszmél, hogy füllentettem. – És mik a hosszú távú tervei?
Úgy tűnik, őszinte az érdeklődése, és Luke is kíváncsian várja
a választ. Csak most jövök rá, hogy még sosem beszélgettünk a
terveimről. Sőt, úgy a jövőről általában. Erre az estélyre is csak
a múlt héten hívott el.
– Remélem, találok állást vállalati könyvelőként – válaszolom.
– Ó! Könyvelés szak! Nagyon gyakorlatias.
– Pontosan – értek egyet vele. – Ez az, amiért megszerettem a
könyvelést. Szeretem, hogy van benne rendszer.
– Akkor hát sok sikert, remélem, talál egy megfelelő pozíciót!
Nagyon sok jó cég van Philadelphiában – informál dr. New,
majd kis szünetet tart. – És New Yorkban is.
New York hallatán Luke-ra pillantok, de az arca semmit sem
árul el.
– Igen. Nagyon sok a lehetőség.
Dr. New továbbáll, a pincérek leszedik a levesestányérokat.
Luke megfogja a kezem az asztal alatt, hüvelykujja a kézfejemet
simogatja. Ez az apró intim pillanat nagyon megnyugtató. Mély
levegőt veszek, és mire felnézek, egy újabb pár köszönti Luke-
ot.
Nekik is bemutat, majd a nő előveszi a mobilját, és Luke
arcába tolja.
– Julie most lett hároméves! – lelkendezik, és tovább pörgeti a
képeket. – Annyira okos! Imádja a könyveket és a robotokat –
nevet a nő. – Ez utóbbit fogalmunk sincs, hogy miért, de odavan
értük!
–  Talán egy jövőbeli tudós vagy űrhajós került a családba –
mondja Luke, és visszaadja a készüléket.
–  Egy újabb elégedett ügyfél – jegyzem meg, miután
elmennek, és a pincérek előállnak a főfogással.
– Zavar ez téged?
Megvonom a vállam.
– Egyértelműen jól megy a biznisz.
– És? – faggat tovább kissé ledorongoló stílusban, ami nekem
egyáltalán nem tetszik.
– Én is a páciensed voltam.
– Sophie, elég – és ez a két szó be is rekeszti a beszélgetést.
Ránézek az előttem gőzölgő vacsorára, továbbra sincs
étvágyam. Ez a terem túl fülledt és zajos, el akarok menni
innen, és kész.
–  Elnézést – azzal kihátrálok az asztaltól, Luke feláll, hogy
segítsen. – Kimegyek a mosdóba.
Luke álla idegesen rángatózni kezd. Nem baj, én is feldúlt
vagyok. Elsétálok a pincérek meg a flangáló vendégek mellett,
kimegyek a bálteremből a szálloda folyosójára, majd
megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Nagyon émelyítő ez az
egész, de most már jól vagyok, itt alig van valaki. A női mosdó a
túloldalon van, azonnal célba veszem. Kell egy hely, ahol pár
percre egyedül lehetek, és összeszedhetem magam.
Egy terhes nő épp kezet mos, amikor belépek. Mielőtt
megkérdezném, hogy az ő hasa is Luke érdeme-e, gyorsan
bemasírozok az egyik fülkébe. Tudom, hogy borzasztóan
viselkedem, én se örülök neki, de mégse vagyok hajlandó
bocsánatot kérni.
A nő végez, a mosdó ajtaja becsukódik. Végre egyedül vagyok!
Bujkálni egy mosdóban sajnos elég szánalmas. Kilépek a
fülkéből, és feltúrom a táskám a rúzsomért. Épp felkenem a
számra, amikor kinyílik az ajtó, és Gina viharzik be rajta.
El kell ismernem, kissé meglep, hogy itt látom. Pláne a
mosdóban. Azt hittem, azonnal lecsap a székemre, és letelepszik
Luke mellé, amint lehetősége adódik rá.
–  Sophie, drágám! – néz körbe gyorsan, hogy
megbizonyosodjon róla, egyedül vagyunk. – Lélegzetelállító
vagy ebben a ruhában!
Nem értem. Ez a nő tán skizofrén? Ő is nagyon szép ma este,
hosszú vörös haja tökéletes hullámokban omlik a vállára.
Platinaszínű, földig érő, csónaknyakú estélyit visel, nyakában
egy formázott gyémántmedál lóg.
– Gina – biccentek üdvözlésképpen.
A tükör felé fordul ő is, és megigazítja a nyakékét.
– Csoda szép nyaklánc – ismerem el.
Ha már kedves volt, nem kell bunkónak lennem. Egyébként
sem vagyok ravasz természet. Lehet, hogy talált magának
valakit, és már nem kell a kicsinyes féltékenységétől tartanom.
Bőven elég, amit Luke vált ki belőlem.
– Luke vette nekem – mondja, és kinyitja a kistáskáját.
Azt hiszem, mégsem lettünk barátok.
– Oké – válaszolom.
Ez a nő nem semmi.
Gina belevigyorog a tükörbe.
–  Luke megvette a legcsodásabb ékszereket nekem, amikor
együtt voltunk. Alig várom, milyen lesz a második eljegyzési
gyűrűm!
 Egy másodpercig csendben bámulom őt.
– Megbolondultál?
Lebiggyeszti az ajkát, és megnézi magát a tükörben.
–  Ez nem valami kedves, Sophie. Nem hinném, hogy Luke
őrültnek titulálja a pácienseit.
–  Én nem mondtam, hogy őrült vagy… – ahogy kimondom,
leesik, hogy azt mondta, páciens.
Mégis mi a fészkes fenéért egyezne Luke bele, hogy kezelje?
Szinte elvakít a harag, leírhatatlanul dühös vagyok.
–  Úgy gondolod, hogy a meddőségi kezelés majd segít
visszahódítani őt?
Döbbenet. Ennek egyáltalán semmi értelme! Képtelen vagyok
tisztán gondolkodni, annyira kikészít, hogy Luke hozzáért
ehhez a nőhöz. Tudom, hogy orvos. Személyesen találkozni
nőkkel, akiket kezelt, már önmagában is elég kényelmetlen, de
hogy még a volt menyasszonya se kivétel?
–  Valami olyasmi – válaszolja Gina, és megvillant egy
önelégült vigyort.
Szeretném puszta kézzel megfojtani ezt a nőszemélyt! Mégis
mit takar egy meddőségi kezelés? Valószínűleg mesterséges
megtermékenyítést. De ki lehet a donor? Máris látom magam
előtt Ginát, ahogy háton fekszik, lába a magasban, Luke pedig
ott áll, középen.
Kinyírhatom egy rúzzsal? Mi más van még a táskámban?
– Miért segít neked?
Nevetséges vagyok. Tudom, hogy kollégák, de ő akkor is a volt
barátnője. Miért nem küldte egy másik orvoshoz?
– Nem is tudsz róla, igaz?
 Mit nem tudok?
–  Azt tudom, hogy Luke ma velem megy haza, te pedig őrült
vagy.
–  Óriási tévedés! – nevet Gina. – Nagyon érzékennyé tettek a
kezeléshez szükséges gyógyszerek – most már szipog is. – És
Luke ma velem megy haza. Tíz percen belül.
Annyira felidegesített, hogy megint felfordul a gyomrom.
– Tűnés! – kiáltok rá. – Takarodj innen, őrült picsa!
–  Ej-ej! Vigyázz, hogy beszélsz, Sophie! – azzal kiviharzik a
mosdóból.
Még épp időben. A következő pillanatban már potyognak a
könnyeim.
Mi folyik itt? Mégis mit csinál Luke ezzel a nővel? Tiszta
hülyének érzem magam! Hülyének és megvezetettnek. Eddigi
rövidke felnőtt életemben randiztam már olyan pasival, aki
más pasikhoz vonzódott, és olyannal is, aki a tudtom nélkül
akart filmre venni. Aztán jött Luke. Nem kérdés, hogy nem
vagyok valami jó emberismerő.
Fogok pár zsebkendőt, és rendbe szedem magam. Nem fogok
összeomlani itt, a mosdóban. Gina bizonyára hazudik, mégis
kezd összeállni a kép. Emlékszem, amikor a hálaadás utáni
hétvégén csak úgy megjelent sírva, Luke végül azt mondta neki,
hívja fel az irodáját a következő héten.
Felejtsd el, Sophie! Most nem elég tiszta a fejem. Visszamegyek
a terembe, mosolyogni fogok, és majd később megbeszélem ezt
az egészet Luke-kal.
Kilépek a mosdóból, átsétálok a folyosón, és kinyitom a
bálterem ajtaját.
 Annyira szomorú vagyok! Lehet, hogy egyáltalán nem
ismerem Luke-ot. Úgy érzem… mintha becsaptak volna.
Nagy levegőt veszek, és belépek a bálterembe. Talán
valamiféle szociális zavarban szenved, amitől képtelen belátni,
mekkorát téved Ginával kapcsolatban.
Két lépés után majdnem orra esem. Luke széke üres, épp most
megy el, keze Gina hátán pihen.
Megfordulok, és távozom ugyanazon az ajtón, amin az imént
beléptem. Nem tudom, mi várna rám a túloldalon Luke-kal és
Ginával. Ki kell jutnom innen. Amerről jöttünk, arra mentek
most ők. Biztos, hogy leinthetek egy taxit a főbejáratnál is,
akkor nem kell találkoznom velük. Megnézem, hogy a
táskámban van-e még a személyim és a bankkártyám. Így már
haza tudok menni.
Megyek, míg el nem érek a Ritz Carlton előcsarnokába, onnan
ki az utcára, és már inteném is a taxit, amikor ráeszmélek, hogy
nincs nálam Meredith kendője. Szerencsére fürtökben lógnak a
taxik az utcán, a londiner pedig gyorsan le is int nekem egyet.
Talán sírnom kellene, de teljesen tompa vagyok.
– Hová megyünk, hölgyem? – kérdezi a taxisofőr, és már indul
is.
Megcsörren a telefonom.
–  A Spruce és a Harmincnyolcadik sarkára – irányítom a
kolesz felé a sofőrt, közben megnézem a kijelzőt.
Luke hív. Rányomok az elutasít gombra, aztán kikapcsolom,
és bevágom a táskába a készüléket.
 29

Kisírom a szemem a taxi hátsó ülésén. Hatalmas

könnycseppjeimet a taxisofőr is megbámulja a visszapillantó
tükörből, ezért inkább lefekszem az ülésre, és elbújok előle.
Fáradt vagyok! Mikor siklott ki ennyire az életem? Tavasszal
diplomázom, ráadásul kitüntetéssel az egyik legelőkelőbb
amerikai egyetemen. Én nem egy díjnyertes numera vagyok!
–  Melyik épület lesz, hölgyem? – kérdezi a sofőr, miután
befordult a Spruce Streetre.
Felülök, megtörlöm az arcom.
– A Jacobsen. A bal oldalon.
Lehúzom a bankkártyám az utasteret a vezetőtől elválasztó
plexifalhoz rögzített leolvasón.
Sietek, amennyire csak a magas sarkúm engedi. Az első pár
lépés után máris vacogok az ujjatlan ruhámban. Ez most úgy is
kínos, hogy még nincs másnap? A sok farmer, csizma és
tolldzseki között túl feltűnő ez az estélyi. A sarkam olyan
hangosan kopog a folyosón, mintha pisztolylövések
durrannának. Alig várom, hogy végre a szobámba érjek,
lecseréljem őket az egyik kényelmes zoknimra, és
összegömbölyödjek az ágyamban.
Már épp megnyomnám a lift hívógomját, amikor észreveszek
valakit a szemem sarkából. Mike. Az előtér egyik kanapéján ül,
és egy bájos lányt próbál épp befűzni. Elborul az agyam. Millió
lány van az egyetemen, és nyugodtan kereshetne másik
koleszépületben is odaadó csajt magának! Mindenkin nem
segíthetek, de ennek az egynek talán igen.
Odamasírozok a kanapéhoz, hogy közbeavatkozzak.
– Saylor! – kiáltom, a lány felfigyel rám.
Másodéves. Tavaly még korrepetáltam is könyvelésből.
A lány először meglepetten, majd aggódva néz rám. Talán
miattam aggódik, hiszen a hajam kócos, az arcomon
patakokban csorog a festék.
–  Sophie, jól vagy? – tolja félre Mike-ot Saylor, és a kanapé
felém eső végére csúszik.
– Igen – válaszolom, de Mike-ot bámulom. – Vele vagy?
–  Ó, istenem! Ti együtt vagytok? – kapkodja fejét Saylor
kettőnk között. – Én azt hittem, szingli vagy – mondja most már
csak Mike-nak.
–  Az vagyok, bébi! – válaszolja Mike, és megpróbálja elkapni
Saylor kezét. – Ne hallgass rá. Pár hónapja együtt lógtunk,
ennyi.
–  Ennyi? – visítom, aztán kissé mélyebb hangon Saylorhoz
fordulok. – Mike szereti videóra venni, ahogy különböző
lányokkal szexel – itt egy kis hatásszünetet tartok. – És elég nagy
a gyűjteménye.
Mike arcán felvillan a döbbenet, mintha nem hinne a saját
fülének. Aztán beveti a sármját.
– Saylor, bébi, ne hallgass rá! Csak azért ilyen, mert dobtam.
Leesik az állam.
–  Esetleg lehívjam Paige-et? Vagy talán küldjek körbe egy
kérdőívet az egyetemen?
Saylor végre feláll.
–  Köszönöm, Sophie! – mondja, majd Mike-hoz fordul. –
Sajnálom, de te nem érsz meg ennyi drámát. És szerintem
Sophie már rég túl van rajtad. Viszlát!
Mike, miután Saylor elsétált, dühödten fordul felém.
– Te kurva!
– Nőj fel! – vágok vissza és faképnél hagyom.
A lift helyett a lépcsőt választom. Inkább felfutok magas
sarkúban az emeletre, mint hogy még egy másodpercet ezzel a
vadbarommal egy légtérben töltsek. Remélem, Jean nincs
itthon, csendre, nyugalomra vágyom. Kivágom a lépcsőház
ajtaját, és megindulok felfelé. Az adrenalin szinte repít. Hallom,
hogy újra kinyílik az ajtó a földszinten, és a harmadik emeleti
lépcsőfordulóból meglátom, ahogy Mike kettesével szedi a
fokokat.
– Menj innen, Mike! – üvöltöm lefelé, és gyorsítok a tempón.
– Csak hallgass meg, Sophie!
– Az kizárt!
A szívem olyan tempóban ver, hogy félek, mindjárt elájulok.
A lépcsőt csak ritkán használják, és nem szeretnék egyedül
maradni vele. Átfut az agyamon, hogy kimegyek a következő
emeleten a folyosóra, hátha ott lesznek mások is, de mielőtt
megtehetném, beakad a cipőm sarka, és orra esem.
 30

Luke hüvelykujja simogatja a kézfejemet. Milyen kellemes!

Imádom, amikor ezt csinálja! Elfordítom a fejem, és kinyitom a
szemem.
– Sophie?
Egy pillanat. Nem Luke-nál vagyok, és nem fekszik mellettem,
hanem az ágy mellett ül, műtősruhában. Pislogva rakom össze a
képet: kórházban vagyok. Emlékszem, hogy veszekedtem Mike-
kal, aztán filmszakadás.
– Sophie, hogy érzed magad?
Luke az. Most már áll, próbál a szemembe nézni, de hiába.
– Túl nagy a fény – panaszkodom. – Hol vagyok?
–  A Baldwin Memorialban – mondja Luke, majd elnyúl a
fejem fölött, megnyom valamit a falon, a fény azonnal tompább
lesz. A következő pillanatban megmozdul az ágy, ülő helyzetbe
emel.
– Elég. Idegesítesz. Alszom.
– Meg kell néznem a pupilláidat.
– De te endokrinológus vagy.
– Megvizsgálhatlak odalent is később, ha szeretnéd. Nyisd ki a
szemed.
Engedelmeskedem, és csak most látom, mennyire
kimerültnek tűnik. Sötét karikák vannak a szeme alatt és a
szemgolyója is piros. A műtősruha viszont tetszik. Láttam már
orvosi köpenyben, de műtősruhában még sosem.
– Fáj a fejem.
– Tudom. Kövesd az ujjam – azzal felemeli, jobbra, majd balra
mozgatja, végül fel és le.
– Meddig aludtam?
– Vasárnap reggel van.
– Átaludtam az egész éjszakát?
– Nem aludtál, elvesztetted az eszméletedet, Sophie – világosít
fel, majd a karomra tekeri a vérnyomásmérő mandzsettáját,
felfújja, és leveszi a nyakából a sztetoszkópot.
Miközben lassan elszáll a levegő a mandzsettából, a
szívverésemet figyeli, és az óráját nézi. A sztetoszkóp
látványától máris beindultam, szóval azt hiszem, jobban
vagyok.
–  Miért van bekötve a bokám? – kérdezem, miután
megpillantom a lábam.
–  Nem tört el, csak kificamodott. Amikor behoztak,
megröntgeneztünk.
Egy nővér sétál be a kórterembe, gyorsan mozog, tornacipője
nyikorog a linóleumpadlón.
–  Jó reggelt, Sophie! Nagyon vártuk, hogy felébredjen. Stacy
vagyok, én leszek ma a beosztott nővér. Meg kell néznem az
életjeleit.
– Már megnéztem – szakítja félbe Luke, és kiveszi a kezéből a
kartonomat, ráír valamit, majd visszaadja.
Stacy döbbenten néz, mintha nem értene egyet, de úgy dönt,
jobb, ha annyiban hagyja.
 – Csipogjon rám, ha szüksége lenne bármire, dr. Miller.
Stacy azért még visszafordul az ajtóból.
– Azt hiszem, dr. Kallam akarta elsőként megnézni a beteget,
dr. Miller.
–  Mondja meg dr. Kallamnek, hogy jövő héten visszajön
kontrollra.
Úgy érzem, van némi feszültség a nővér és Luke között, de
nem vagyok benne biztos, miért. Stacy szó nélkül elmegy, Luke
pedig újra felém fordul.
– Mire emlékszel?
– Én…
Hogy mire emlékszem?
– Emlékszem, hogy Ginával mentél el a partiról.
– Komolyan, Sophie?
Luke az ablakhoz sétál, és az ocsmány kilátást bámulja úgy
egy percig, mielőtt keresztbe font karral visszafordulna felém.
–  Bármennyire is hízelgő ez a gyerekes feltétetelezés, engem
sokkal inkább az érdekel, hogyan végezted eszméletlenül a
kollégiumod lépcsőjén.
Megdörzsölöm a tarkómat, azt hiszem, ezen a ponton
ütköztem valamivel a padlón.
– Dühös volt rám – kezdek bele, de Luke közbeszól.
– Ki volt dühös?
– Az exem, Mike. Az előcsarnokban volt, amikor visszaértem,
épp egy lányt próbált befűzni, akit ismerek. Közbeléptem, és
elmondtam a lánynak, milyen fából is faragták Mike-ot. Nem
igazán örült, azt hiszem.
– Folytasd.
 –  A magas sarkúban futottam felfelé a lépcsőn. Többre nem
emlékszem.
– Hozzád ért?
Luke arca nyugodt, de a hangja elárulja.
– Nem – rázom meg a fejem. – Két emelettel lejjebb volt, mint
én. Azt hiszem, megbotlottam. Le kellett volna vennem a cipőt.
Kivágódik a kórterem ajtaja, egy magas, szőke, orvosi köpenyt
viselő nő száguld be, kezében a kartonommal.
–  Dr. Miller, úgy hallom, az engedélyem nélkül próbálja
hazaengedni a páciensemet.
Luke úgy fest, mint akinek már most elege van, pedig még fel
se kelt a nap.
– Ha jól tudom, a felettese vagyok, dr. Kallam.
– Ő meg az én páciensem – kötekedik a nő.
– Kristi – vált kedvesebb hangnemre Luke.
– Luke – áll bele a vitába a doktornő, láthatóan nem érdekli,
hogy Luke dühös.
Néma csatározás következik, még nem tudni, mi lesz.
– Sophie, hogy érzi magát? – fordul most hozzám dr. Kallam.
–  Azt hiszem, jól vagyok – válaszolom. – Nagyon szeretnék
elmenni – teszem hozzá, már ha számít valamit a szavam.
Dr. Kallam visszanéz Luke-ra.
– Egy hét – mondja, és magunkra hagy minket.

Nem sokkal később már Luke kocsijában ülünk.

Kerekesszékben toltak ki az épületből, amit más körülmények
között nagyon megalázónak tartanék, de mint kiderült, elég
csúnyán kificamítottam a bokám, valószínűleg nem is lennék
képes hosszasan sétálni.
–  Hová viszel? – kérdezem, amikor már egyértelmű, hogy
nem az egyetem felé megyünk.
Vasárnap van. Vasárnaponként mindig otthon vagyok.
– Hazaviszlek – válaszolja mogorván.
Gondolom, a lakására céloz, de a viselkedése alapján jobb, ha
nem teszek fel kérdéseket, így hát feladom, hátradőlök, és
becsukom a szemem. Amikor újra kinyitom, Luke már le is
parkolt, és épp kinyitja az ajtót nekem. Amint becsukódik
mögöttem az autó, felemel, és ölben visz a lifthez. Még mindig
műtősruha van rajtam, és egy túlméretezett Baldwin Memorial
Kórház feliratú pulóver Luke irodájából.
Teljesen kiborultam. Biztosan Meredith ruhájában vittek be a
kórházba. Megkérdeztem, hogy visszaküldte-e a húgának a
ruhát, mire azt mondta, igen, amint felvettek az osztályra,
felhívta, és megkérte, hogy jöjjön el érte. Nyilván csak viccelt,
de a hangneme alapján úgy gondoltam, nem alkalmas még
beszélgetnünk.
Szóval itt vagyok, műtősruhában, a hétvégi táskám szintén itt
van, ahogy a gála előtt hagytam.
– Elküldök valakit a dolgaidért – mondja, és letesz az ágyra.
A dolgaimért? Jézusom! Hogy milyen hivatalos tud lenni
néha!
–  A táskám még mindig itt van – mutatok a szoba sarkában
álló székre. – Idehoznád, kérlek?
Leveszem a vékony kórházi zoknit, és feltúrom a táskám egy
kényelmesebb darabért, de sajnos nem találok egyet sem. Luke
ad egyet az ő hatalmas frottírzoknijai közül, én pedig
vigyorogva húzom a lábfejemre. Luke a legjobb. Miért voltam
tegnap olyan érzelgős picsa?
Bocsánatot kellene kérnem, de mire felnézek, már elment.
Tovább kutatok a táskámban. Van tiszta ruhám, de előbb le
kellene zuhanyoznom. Lecsúsztatom a lábam az ágyról,
megpróbálom lehúzni a felsőrészt, Luke pont ekkor tér vissza
egy pohár narancslével.
–  Sophie, ülj le – mondja, a kezembe nyomja a poharat, és
megvárja, amíg kiürítem.
– Le akartam zuhanyozni.
–  Rendben, de együtt – azzal máris lehúzza a felsőt, aztán
szépen lecsutakol, megmossa a hajam, de nem mutat
semmilyen érzelmet.
– Mindenem fáj – panaszkodom.
–  Kaphatsz két szem Advilt – mondja, és lefektet a nappali
kanapéjára.
–  Két szem Advilt? – hőzöngök. – Egy orvossal járok, mégse
kaphatok a jobbféle narkotikumokból?
Luke furcsán néz rám, majd kiböki.
– Nem.
Belém diktál pár falatot, mielőtt Everly és Jeannie megérkezik
pár cuccommal a koleszból, és persze a mobiltelefonommal.
Luke szól, hogy el kell intéznie pár hívást, így hármasban
maradunk a lányokkal.
– Ez a fickó teljesen beléd esett, Sophie! – mondja Jean, amint
lehuppan mellém a kanapéra, és mindent elmesél, amiről
lemaradtam az eszméletvesztésem miatt.
Mint kiderült, lezuhantam a lépcsőn. Mike hívott segítséget,
Jean már épp szállt volna be a mentőautóba, amikor Luke
megjelent. Odaadta neki a kocsikulcsát, és megmondta, hogy a
Baldwin kórház sürgősségi osztályára menjen, majd szépen
beugrott mellém frakkban, és rávette a mentősöket, hogy a
legközelebbi kórház helyett az övébe vigyenek. Gondolom,
valahogy úgy beszélt, ahogy ma reggel dr. Kallammel.
Miután a csajok elmentek, bekapcsolom a telefonom, és
megnézem az üzeneteket. Luke aggódik, és kérdezi, hol vagyok.
A hangüzenet még rosszabb. Nem ment el a gáláról, engem
keresett egész idő alatt.
Felállok. Meg kell találnom. Lassan elérek a konyhába, de
üres. A folyosó következik, már szólongatom. Tudom, hogy nem
hagyott egyedül, de akkor hol van?
Végül előkerül. A három üres vendégszoba előtti folyosó felől
érkezik.
– Mit csinálsz? – kérdezem a folyosó felé biccentve.
–  Gondolkodtam – válaszolja, majd megvonja a vállát, és
zsebre dugja a kezét, aztán a szemembe néz.
– Te is gondolkodtál?
– Nos, igen. Szeretnék bocsánatot kérni – basszus, de nehéz! –
Tudom, miből gondoltam, hogy elmentél Ginával. Nagyon
gyerekes volt otthagyni, és nem felvenni a telefont. Nagyon
sajnálom.
Luke bólint.
– Rendben.
– Rendben?
 – Igen, rendben. Más egyéb?
– Nincs.
Ezután felemel, bevisz az ágyba, mellém fekszik, és addig
simogatja a hátam, míg újra el nem alszom.

Hétfőn nincs tanítás. Az egyetem zárva, Martin Luther King

napja van. Jól jön most ez a plusz egy nap, nem hiszem, hogy
ilyen állapotban be tudtam volna menni az egyetemre.
– Ma bemegyek az órámra – közlöm péntek reggel Luke-kal. –
Te pedig dolgozni mész.
–  Csak nem? – kérdez vissza a kávésbögréje fölül, a
konyhapultnak támaszkodva.
– Igen.
Végigmérem. Munkába öltözött, szóval biztosan úgy tervezte,
hogy be is megy.
–  Biztosan most is ovulálnak a nők, és szükségük van a
szolgálataidra.
– Biztosan – vágja rá szárazon.
– Ugye nem fogunk veszekedni, mert kimegyek a lakásból?
– Nem. Én magam viszlek el az egyetemre.
Huh! Ez könnyebben ment, mint reméltem.
–  Ott maradsz, a nap végén érted megyek – itt egy kis
hatásszünetet tart. – Megértetted?
– Megértettem, apuci.
– Indulhatunk, édes?
A Hymer épület bejáratánál tesz ki, és a könyvtár előtt vesz fel
aznap délután.
Kinyitja a SUV ajtaját előttem, de én egy kicsit még bámulom
az új kocsit. Egy hatalmas Land Rover.
– Vettél egy új autót? – kérdezem, miközben beülök.
Rám csukja az ajtót, és beül a volán mögé.
– Igen.
– Ez biztonságosabb, mint a Mercedes?
Luke rám néz.
– Nem, nem igazán.
– Akkor csak úgy vettél ma egy új kocsit?
– A Mercedes nem volt elég praktikus.
Praktikus? Mihez?
– Megtartottad azért nekem? – incselkedem.
–  Tényleg egy kétüléses kocsit akarsz vezetni, Sophie? – Úgy
néz rám, mint aki valóban aggódik a gondolat miatt.
–  Csak vicceltem, nyugi! A nagyszüleimtől megkapom a régi
Hondájukat, ha lediplomázom. Nem tudnék egyszerre lakást és
kocsit is fizetni.
– Jogos – mondja, és beindítja a motort. – Jogos.
Csendben megyünk a Rittenhouse térig, odafent Luke
egyenesen a konyhába vezet.
– Mrs. Geiger készített nekünk vacsorát – mondja, és kinyitja a
melegítőrekeszt a konyhasziget alján. – Ülj le – utasít, és elém
csúsztat egy tányér lasagnét.
Belesüppedek az egyik székbe.
– Kimerültem – ismerem el csendesen.
– Elmúlik.
 Luke nem ül le, a pult túloldalának támaszkodik, és engem
néz.
Most nézni fogja, ahogy eszem? Az elmúlt pár napban nagyon
furcsán viselkedik.
Megcsörren a telefonja, felveszi, én befejezem a lasagnét.
Munkaügyben hívják, be is megy a dolgozószobájába. A tányért
berakom a mosogatógépbe, bemegyek a hálóba, hogy felkapjam
a telefontöltőmet. Azt hiszem, az ágy mellett hagytam a
konnektorban. Megfordulok, a tévészoba felé veszem az irányt,
de megtorpanok, mert az eddig üresen tátongó gardrób most
már igenis tele van.
Két gardróbszoba tartozik a hálóhoz. Az ajtóhoz közelebbi
volt az üres, a másik Luke ruháival van tele. Most viszont a saját
ruháimat látom az üresben. Bemegyek, és körbenézek. Az egész
koleszszobámat átpakolták. Meg se tölti a gardróbot, annyira
kevés cuccom van. De itt van minden. A tankönyveim gondosan
sorba állítva a polcon, ahol a pulóverek lennének. A szerény
ruhatáram fa vállfákon lóg, a cipőim katonás rendben
sorakoznak alattuk. A sminkcuccaim és a zuhanyzós tatyóm egy
másik polcon pihen.
Akkor most… ideköltöztetett? Mi a fene? Ki csinálta ezt?
Valaki idehozta az összes holmim anélkül, hogy beleegyeztem
volna. Mit is mondott a minap? „Elküldök valakit a dolgaidért.”
Így akarta megkérdezni, hogy hozzá költözöm-e? Annyira
ledöbbenek, azt se tudom, mitévő legyek. Kimegyek a hálóból,
végig a folyosón a dolgozószobájáig, megállok az ajtóban, és
Luke-ot bámulom. Már nem telefonál, valamit pötyög a
laptopján, de félbehagyja, amikor meglát.
 – Igen? – noszogat.
–  Most akkor itt lakom – kérdezem felbőszülve. – Kulcsot is
kapok? Vagy mindennap hozol-viszel az iskolába, mint egy
gyereket?
Jesszus! A közlekedés! Mégis hogy fogok innen bejárni az
egyetemre?
– Várjunk csak. Te tényleg azt hiszed, hogy furikázni fogsz az
iskolába?
–  Egy ideig igen, pont így gondoltam – azzal lecsukja a
számítógép fedelét, és hátradől a székén.
– Ezt akkor beszéltük meg, amikor eszméletlen voltam? Mert
egyáltalán nem emlékszem arra, hogy úgy döntök, ideköltözöm.
Luke megdörzsöli az alsó ajkát, mielőtt válaszolna.
–  Logisztikailag úgy gondoltam, az én lakásomnak több
értelme van.
Logisztikailag? Értelme? Semmi értelme sincs annak, amit
mond!
– Miért kezeled Ginát? – buggyan ki végre a kérdés.
Ha őrült beszélgetésre vágyik, hát legyen!
– Nem kezelem – mondja hetykén, és újra kinyitja a laptopot.
– Már nem.
– De kezelted – vágok vissza ingerülten.
– Tudod, hogy nem szeghetem meg az orvos-beteg titoktartást,
de mivel úgy tűnik, már tudsz róla, és ha így gyorsabban
lezárhatjuk ezt a beszélgetést, akkor igen, kezeltem Ginát. De
már nem az én páciensem.
– De miért? – nem értek semmit. – Miért kezelted egyáltalán,
Luke?
 Luke sóhajt egy nagyot, és megdörzsöli az arcát.
–  Van múltunk, Sophie. Úgy éreztem, tartozom neki azzal,
hogy segítek, de már nem.
Végre rám néz.
– Ennyi elég?
Nem tudom. Fáradt vagyok, és elegem van ebből a
veszekedésből, vagy akármi legyen is ez. Inkább lefekszem.
 31

Luke ragaszkodik hozzá, hogy a hét további részében oda-vissza

fuvarozzon. Kezdek aggódni Philadelphia jövőbeli
nemzedékéért, annyira kevés ideje marad dolgozni.
Vasárnap Luke ágyában ébredek pont úgy, ahogy az eddigi
reggeleken. Jó itt lenni. A hatalmas épített zuhanyzóban sokkal
kellemesebb fürdeni, mint a rémes koleszbeli fürdőben.
Egyedül vagyok, ez sem meglepő. Luke a legtöbbször már rég
az edzőteremben van ilyenkor. Kinyújtózom a takaró alatt. A
matrac is fényévekkel jobb, mint a kollégiumban.
Még mindig nem tudom, mit keresek itt. Beköltöztem volna?
Azért jó lett volna, ha megkérdezi. Ez most végleges?
A philadelphiai látképet nézem az ágyból, az agyam kattog.
Luke egész héten nagyon furcsa volt, ami egyébként nagyon
cuki. Szerintem aggódik miattam, pedig jól vagyok. Nincs
semmilyen utóhatása az eszméletvesztésnek, és a bokám is
meggyógyult.
Szexuálisan sem ért hozzám az elmúlt napokban. Talán
kezdeményeznem kellene? Tudassam vele, hogy jól vagyok?
Eddig egyáltalán nem kellett előhozakodnom ilyesmivel. A
pokolba is, hiszen egy mosoly is felhívás keringőre, ha Luke-ról
van szó!
– Fent vagy – szólít meg a háló ajtajából.
 Nem hallottam, hogy megérkezett. Törölköző van a vállán, a
haja még nedves az edzéstől.
–  Bújj vissza az ágyba! – lapogatom meg a matracot
mellettem.
Odasétál, megtámaszkodik a kezén, és kapok egy finom
csókot.
–  Leizzadtam. Zuhanyozzunk együtt, aztán menjünk el
reggelizni.
Most már nem is akar szexelni velem? Persze a reggeli elég
jól hangzik.
– Gofrit kérek.
– Tudom – mondja, és lehúzza rólam a paplant.
– És omlettet.
Kinyújtja a kezét, és felhúz az ágyról.
– Szalonnát is. Farkaséhes vagyok.
–  Rendeljünk mindent, és majd azt mondjuk, mások is
csatlakoznak később.
– Te most ugratsz?
Mintha egy apró vigyor futott volna át az arcán.
–  Dehogy! Elmegyünk a Lacroix büféjébe. Mindenük van,
higgy nekem.
Büfé? Juhé! Kiugrom az ágyból, és egyenesen a víz alá állok.
Luke hamarabb készül el, mint én. Nem hagyja, hogy vizes
hajjal menjek ki az utcára. Felöltözve gubbasztok a
mosdókagyló mellett, hajszárítóval a kezemben, Luke pedig az
ajtóban csatolja csuklójára az óráját.
–  Már majdnem száraz – jelentem be. – Idehoznád a
neszesszerem?
 Bólint, behozza a gardrób padlójáról, és leteszi a pultra.
Kikapcsolom a hajszárítót, elégedett vagyok, a hajam átmegy a
szigorú minőség-ellenőrzésen, én meg feltúrom a táskám.
Kenek egy kis bronzosítót az arcomra, aztán jöhet a
szempillaspirál, és a sütőtökízű ajakír. Végül bekapom a mai
fogamzásgátló tablettát, és ledöntöm egy pohár vízzel.
–  Mit csinálsz, Sophie? – kérdezi Luke váratlanul a hátam
mögül, és belenyúl a táskámba.
– Nyugalom, készen vagyok.
Nem tartott soká. Igazán értékelhetné, milyen gyors vagyok.
–  Ezekkel, Sophie – emeli a magasba a fogamzásgátlót. –
Ezekkel mit csinálsz? – most már elég ingerült.
Bambán bámulom a dobozt. Egyet sem hagytam ki, minden
reggel bevettem.
– Mindig reggel szoktam bevenni, mindig ugyanakkor – majd
megvonom a vállam. – Maximum egy-két óra eltéréssel.
Pár másodpercig csak néz, aztán ledobja a tablettákat a
pultra. Ide-oda pattognak, majd a falról szinte mind a
mosdókagylóban végzi. Hátat fordít, megragadja az ajtófélfát,
majd újra a szemembe néz.
– Sophie, terhes vagy.
 32

Nincs más, csak síri csend. Egy pillanatra semmit sem érzek,
aztán az agyam őrült sebességgel zakatolni kezd. Egymást
bámuljuk, Luke azt figyeli, hogyan reagálok, de az arcom
egyszerre vagy százezer érzésről árulkodik.
– Tessék?
Nem válaszol, csak néz.
– Én aztán nem – rázom meg a fejem. – Minden nap beveszem
a tablettát! Minden egyes nap! És antibiotikumot se szedtem! –
és csak rázom a fejem. – Nem. Én nem. Luke…
Szomorúnak tűnik, ahogy a fürdőszoba ajtajának dől.
–  A CT előtt vérképet csináltattunk a kórházban, aztán az
ultrahangvizsgálat is megerősítette.
– Te ezt már egy hete tudod?
Kezdek hisztérikus állapotba kerülni, és tudom, hogy ez
hallható is.
–  Azt hittem, biztosan tudod – mondja lassan. – És meg
akartam adni az esélyt arra, hogy te magad mondd el.
Felkapom a neszesszerem, elmegyek mellette, a gardrób felé
veszem az irányt. Fogok egy táskát, és találomra beledobálom a
dolgaim.
– Mit csinálsz, Sophie? – állja el az utat Luke.
– Elmegyek.
 Nagyon nem akarok sírni, de a könnyeim már fojtogatnak,
pislogok párat, hogy megállítsam a zuhatagot.
– Hazamegyek, ott nem vagyok terhes!
Istenem! Ez teljesen értelmetlen! Átdobom a vállamon a
táskát, és szembefordulok vele, de nem tudok a szemébe nézni.
Ki kell jutnom innen, mielőtt összeroppanok.
– Kérlek, menj arrébb, Luke – tekintetem a mellkasára tapad.
Kis szünet, majd félrelép, én pedig kiviharzok mellette.
–  Sophie! – kiált utánam, de nem állok meg, s bevágom
magam mögött a bejárati ajtót.
Nem vagyok terhes. Luke sem tudhat mindent! Rá kell
pisilnem egy tesztre. Nem lehetek terhes! Ezek a gondolatok
cikáznak a fejemben, ahogy beszállok a liftbe, majd az
előcsarnokban is. Visszautasítom a bérautót, egyenesen a
Tizennyolcadik utcára megyek. Van egy gyógyszertár a Chesnut
Street sarkán. Határozott léptekkel loholok a járdán. Szereznem
kell egy terhességi tesztet!
Szédülten járom a sorokat. Hol vannak azok a francos
tesztek? Még sose kellett ilyesmit vennem. Végül megtalálom a
női intimhigiénia sorban a tamponok mellett. Elég ironikus:
vagy az egyikre van szükséged, vagy a másikra.
Jól van, terhességi teszt. Végignézem a kínálatot. Miért van
ekkora választék? Talán valamelyiktől kevésbé leszek terhes?
Hát nem ugyanarra való mindegyik? Mindjárt bepánikolok, ki
kell jutnom innen, de melyiket válasszam? Hármat felkapok, és
a kasszához rohanok.
A pénztáros beüti őket, és megkérdezi, kérek-e szatyrot. Miért
ne kérnék szatyrot? Talán itt, a hátsó mosdóban kellene rájuk
pisilnem? Megnézem a névtábláját: Holly. Lehet, hogy
kislányom lesz, és akkor Hollynak nevezem el. Holly Miller.
Feladom a könnyekkel szembeni küzdelmet, hagyom, hogy
szabadon eleredjenek. Nem akarok egy Holly nevű kisbabát!
–  Akkor berakom ezeket egy szatyorba – mondja Holly, én
meg lehúzom a kártyámat. – A blokkal együtt – teszi hozzá,
mintha tudná, hogy egy újabb kérdéstől végleg kitérnék a
hitemből.
Egyértelmű, hogy jelen állapotomban képtelen vagyok
válaszolni bármilyen kérdésre.
Felkapom a szatyrot, és a kollégium felé fordulok. Fogalmam
sincs, mit csinálok. Van egy Dunkin’ Donuts a jobb oldalon,
betolom az ajtót, és bemegyek.
Az étlapot nézem, míg valaki mögöttem megkérdezi, sorban
állok-e. Megrázom a fejem, menjenek csak előre, aztán kilépek a
sorból, és bezárkózom a vécébe. Kinyitom mind a három
dobozt, a leírást félredobom. Rápisilek az elsőre, és várok. Plusz
jel vagy dupla csík, tudom. Megismétlem a többivel is, majd
miután végeztem, egy dobozba rakom mindet, bevágom a
táskámba, és kimegyek.
Újra az étlapot bámulom. Ennem kellene egy fánkot. Ez lenne
a normális, ha valaki a terhességi tesztje eredményét várja,
nem? Letelt már a három perc? A tesztek a táskámban
lapulnak, én a fánkokat nézegetem. Egy krémtöltelékes? Vagy
lekváros? Ó! Van szív alakú is Valentin-napra!
Mégis miféle idióta az, aki a pasijától tudja meg, hogy terhes?
Luke arca lebeg előttem, miközben rendelek két lekvárosat, és
egy szív alakút, rózsaszín cukormázzal. És egy narancslevet. A
kávéillat majdnem elveszi az étvágyamat.
Amúgy se valószínű, hogy ihatnék kávét! Becsúsztatom a
kabátzsebembe a narancslevet, és tovább sétálok a Chesnut
Streeten, menet közben betolom az egyik lekváros fánkot.
Csak megyek, és megyek. Elérek a Schuylkill-folyóig, úgy
döntök, szépen átsétálok a hídon. Egészen hazáig is
elsétálhatnék! Luke lakása tényleg nagyon közel van a
kollégiumhoz. Negyvenöt perc maximum, kocsival nincs tizenöt
sem. De mégis egy egészen más világ, nem igaz?
Annyira csalódottnak tűnt, amikor kimondta, hogy terhes
vagyok. Istenem! Hányni akarok, és nem a hormonok miatt!
Hányszor oktatott ki a fogamzásgátlásról? Visszagondolok a
legelejére, amikor még csak a páciense voltam. Használjak
óvszert, csak mert párszor hánytam másnaposan, és persze egy
plusz recept a fogamzásgátlóról.
Anya lettem, de ez rosszabb. Apám nem törődött velem, őt
csak arra használták, hogy gyereket nemzzen. Luke viszont
gondoskodó.
Kidobom az üres narancsleves üveget, kinyitom a
neszeszszerem, és utánadobom a három tesztet is. Nincs
szükségem rájuk. Nem mintha Luke nem tudná, mit csinál. A
tagadás hirtelen elillan, helyét a harag veszi át. Én egyáltalán
nem így terveztem!
Egyenesen a Spruce-ra fordulok, Luke ott áll a SUV-nál a
Jacobsen Hall előtt. Összenézünk, én elmegyek mellette, ő
bólint, de nem próbál megszólítani. Nem hiszem el, hogy
felcsinált! Faszfej!
Feltépem a szobám ajtaját, Jean és Jonathan éppen szexelnek.
Mégis mi jöhet még? Igazából a jó oldalát kellene néznem:
legalább nem használnak semmiféle játékszert! Nekivágódom a
folyosó szemközti falának, és lassan lecsorgok a padlóra. Már
csak egy fánkom maradt, a szív alakú, rózsaszín cukormázzal.
Apró szivecskékkel szórták meg. Még ez is! Az egészet betolom a
számba.
Kinyílik az ajtó, Jonathan, majd Jean is megjelenik.
– Sophie! Te mit keresel itt? – kérdezi Jean aggódva.
–  Fánkot eszem – mutatom fel a maradékot bizonyíték
gyanánt.
Egymásra néznek, majd Jonathan felsegít a földről, Jean pedig
tartja nekünk az ajtót. Amint felálltam, Jonathan el is megy, én
pedig rázuhanok az ágyamra.
– Mi folyik itt, Sophie? Azt hittem, hogy Luke-nál maradsz.
– Én… – sóhajtok egy nagyot. – Terhes vagyok.
–  Ó! – néz meglepetten Jean. – Nahát! Talán Luke nem örült
neki?
– Ő mondta el.
– Előbb tudta, mint te? – kérdezi hitetlenkedve.
–  Egy idióta vagyok! – válaszolom, és kifújom az arcomba
omló hajtincseket.
– Nem, Sophie. Nem vagy idióta. Mi történt?
Elmesélek neki mindent, ő türelmesen végighallgat, simogatja
a hátam, míg kisírom magam, hagyja, hogy kiadjam magamból
minden feszültségem. Így telik az egész délután, sőt, az egész
hét. Ad ruhát is, hiszen Luke-nál van mindenem.
Luke telefonál, de kinyomom. Még nem állok készen. Se a
beszélgetésre, se semmire.
 33

–  Szent szar! Terhes?! – néz rám rémülten Everly, majd a

hasamat bámulja, mintha a kór a levegőben terjedne.
– Nem fertőző, Everly.
– Azt tudom – vágja rá nem túl meggyőzően, és megsimogatja
a saját lapos hasát, majd felugrik a hátsó pultra, és lábát lóbálva
bámul tovább. – Elmondtad már Luke-nak? Hogy fogadta? Jön a
BÉMMH?
– Hogy mi jön?
Everly a szemét forgatja.
–  A BÉMMH. Hozzámész, megszülöd a babát, és Boldogan
Éltek, Míg Meg Nem Haltok?
– Nem tudom.
–  Mégis mit szólt, amikor elmondtad neki? Elég idős, lehet,
hogy már szeretne gyereket – próbálja menteni a helyzetet.
– Ő mondta el nekem.
Everly lába megáll a levegőben.
–  Hogy mi? Talán valami mocskos terhességiteszt-játékot
játszottatok? Kérlek, mondd, hogy igen!
–  Nem igazán – mutatok a fejemre. – Agyrázkódás? Kórház?
Emlékszel?
– Vagy úgy! – mondja letörten.
– De hagyjuk is. Mi van Camden professzorral?
 Everly egy jó hosszú másodpercig nem szólal meg, majd
megvonja a vállát.
– Semmi. És ha azt hiszed, hogy megelégedtem ennyivel a kis
csirkefalatkával a méhedben, hát tévedsz!
Nem is foglalkozom vele, inkább kiszolgálok egy vendéget.
– És mi a terv? – kérdezi Everly, miután végeztem.
–  Még csak három nap telt el, Everly. Már tervezgetnem
kellene?
Úgy néz rám, mintha bolond lennék.
–  Igen, Sophie. Szerintem már a harmadik órában
kigondoltad, mit teszel.
Leroskadok a pultra.
–  Úgy terveztem, hogy terhességmentesen lediplomázom,
szóval talán nem dőlt még minden dugába.
Everly int, hogy folytassam nyugodtam.
–  Azt hiszem, ki tudok fizetni egy kétszobás lakást valami jó
helyen, amíg nem szerzek egy nyolcórás állást a diploma után.
– Négyszobásra is telne, meg egy pónira, ha számba vesszük,
mekkora gyerektartást fog fizetni Luke.
–  Nem – rázom meg a fejem. – Nem kell a pénze. Én nem
vagyok az anyám.
A szemem ég, de nem akarok sírni.
Everly leugrik a pultról, és átölel.
–  Tudom, te ribi! Jól tudom – mondja, és megsimogatja a
hátamat.
Csak Everly nevez ribancnak egy ilyen pillanatban, és ez
valahogy megnyugtat.
– Sophie, te vagy a leglelkiismeretesebb ember, akit ismerek.
Senki se hinné el, hogy szándékosan estél teherbe.
Kiszúrom a zsír új Land Rovert a kávézó előtt, és elengedem
Everlyt. Nem hiszem el, hogy ezen a kedden is beugrik egy
kávéért, mintha mi sem történt volna! Bemegyek hátra, és
Everlyre hagyom a dolgot. Úgyis ki kell pakolnom egy adag
papírpoharat.
Meg se állok, míg Everly hátra nem jön.
– Annyira hülye vagy! – mondja kvázi köszönésképp.
– Tudom.
– Mármint Luke-kal kapcsolatban – mutat ujjával az utcára. –
Elcserélte a sportkocsiját egy SUV-ra.
– Everly. Nem kell a pénze. Tőlem akár három kocsit is vehet,
nem érdekel.
–  Nem hiszem el, hogy kettőnk közül te vagy az okosabb!
Először is, ez egy luxus Land Rover, nem egy kocsi. Másodszor
pedig, ez egy Land Rover, Sophie! Nagyjából olyan, mint egy
miniteherautó. Jesszusom! Valószínűleg elmentett a böngészője
kedvencei közé egy utónévlistát is a laptopján! Ti aztán nem
vagytok semmik! – zárja le a monológját, és visszamegy a
vendégtérbe.
Beharapom az alsó ajkam, és végiggondolom, amit Everly
mondott.
– És rólad kérdezősködött! – kiáltja még kifelé menet.

A következő két nap szinte teljes homályba vész. Órák, tanulás,

önéletrajzok küldözgetése. Boyd többször hagyott már üzenetet,
szeretne találkozni, de annyira nincs erőm, hogy csak egy
válaszüzenetre futja. Inkubátornak lenni elég fárasztó.
Összezavarodtam. Nem Everly vagy Jean volt együtt Luke-kal
az elmúlt pár hónapban. Ők nem hallották, hogy folyamatosan
emlékeztetett a tablettákra, és tőle kaptam a további receptet is.
Mindig kifaggatott a menstruációmról. Szerintem Luke nem
akar gyereket. Legalábbis nem most, vagy csak nem tőlem.
Csütörtökön újra dolgozom a kávézóban. Amikor felnézek,
Boyd áll előttem.
– Szia, Boyd!
– Nem hívtál vissza, hugica – dorgál mosolyogva.
– Sajnálom. Sok minden történt.
– Igen. Emlékszem még az egyetemi évekre. Biztosan van jobb
dolgod is, mint hogy visszahívd egy rokonodat.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Boyd szemöldöke megugrik.
–  Figyelj – mondja, és a borítékra mutat, amit csak most
veszek észre. – Egy időre el kell mennem a városból a munkám
miatt, és szerettem volna elintézni ezt, mielőtt elmegyek. Volna
pár perced? Vagy találkozzunk később?
Leülünk az egyik sarokba, Boyd elém csúsztatja a borítékot.
– Mi ez? – kérdezem, és a kezembe veszem.
– Az örökséged.
– Hogy mi? – dobom le azonnal az asztalra.
– Az örökséged – ismétli meg. – Apánk után.
– Ez a tiéd, Boyd. Nekem nem kell.
Boyd megrázza a fejét, és megdörzsöli az állát.
– Ezt neked szánta, Sophie.
 Alig bírom ki, hogy ne horkantsak fel.
– De hiszen találkozni se akart velem!
– Beszéltem anyámmal. Tudta.
Belezuhanok a bokszba. Nem is tudom hirtelen, hogy ez most
jó vagy rossz. Reméltem, hogy nem tudott a férje hűtlenségéről.
De miért is kívánom ezt? Talán, hogy ne kelljen bűntudatot
éreznem az anyám helyett? Mekkora butaság!
– Sajnálom, Sophie.
Mi van?
– Mit sajnálsz? Itt egyedül én tartozom bocsánatkéréssel.
Boyd felnevet.
– De miért?
–  Az anyámnak nem lett volna szabad megkörnyékeznie
apádat. Hiszen házas volt.
Boyd elfordítja a fejét, majd csendben néz egy ideig.
–  Hát ezen agyaltál az elmúlt hónapokban? Sophie, nekünk
semmi közünk ahhoz, hogy mi történt a szüleink között több
mint húsz évvel ezelőtt. És ha már valamelyikünknek muszáj
bűntudatot éreznie a szüleink miatt, az én vagyok, nem te. Az
anyád még szinte gyerek volt, márpedig amennyire én tudom, ő
volt az egyetlen, aki felnőttként viselkedett ebben a kényes
helyzetben.
– Ezt hogy érted?
Én még sosem gondoltam így az anyámra.
–  Az anyám tudott a viszonyról, Sophie. És onnantól fogva
félelemben élt. Na nem azért, mert elveszíthette volna a férjét,
hanem mert nem akarta, hogy fény derüljön a szégyenre. Nem
akart az újságok címlapján szerepelni, mint egy újabb
nevetséges politikusfeleség.
– Nem mondom, hogy hibáztatom ezért.
De Boyd ügyet se vet rám, csak folytatja.
–  Amikor megtudta, hogy az anyád terhes, megfenyegette az
apámat, hogy leállítja a kampányt, ha nem szakít vele. Persze
diszkréten. Az apánknak a halála idején már meglehetősen szép
jövedelme volt – mondja, és a borítékra néz. – De az anyám
családja az igazán tehetős. Csak azzal a pénzzel nyerhetett a
választáson.
– Szóval a politikai karriert választotta.
Boyd bólint.
–  De kutakodtam kicsit. Sose akart teljesen elfelejteni.
Legalábbis anyagi értelemben. Ezt akkor kellett volna
megkapnod, amikor tizennyolc lettél – biccent újra a boríték
felé.
Az előttem fekvő borítékra összpontosítok.
–  És miért nem kaptam meg? – kérdezem most már Boydra
nézve.
–  Az anyám miatt – húzza félre a száját. – Egyszerűen
elhallgatta. Tudta, hogy apánk halála után rajta kívül senki más
nem tud rólad, de nem számolt azzal, hogy ez a papír örökké
kísérteni fogja.
Kifújom a tüdőmben felgyülemlett levegőt.
–  Egy csődtömeg vagyok, Boyd. Teherbe estem! – buggyan ki
belőlem, és már nem állíthatom meg. – Gyereket várok pont
úgy, mint az anyám. A sors ismétli magát! Lesz egy kisbabám,
pont úgy, mint neki. És szegény gyereknek a családja fele úgy
fog tenni, mintha nem létezne.
 Most már Boyd is hátradől a bokszban.
– Egy házas szenátorjelölt gyerekét hordod?
–  Nem. Ne légy nevetséges! Luke az egyetlen férfi az
életemben. A baba Luke-é.
– Luke nős?
– Dehogy!
Boyd megrázza a fejét.
–  Tényleg szükség van erre a krisztusi megvilágosodásra,
hugica? Mégis miben hasonlít ez arra, ami anyád és apánk
között történt? – kérdezi Boyd, és az asztalra könyököl.
– Abban, hogy nem így terveztem! Luke nem akar gyereket, és
a családja utál!
– Ezt Luke mondta? – fortyan fel Boyd. – Ezt mondta, amikor
tudattad vele?
– Nos, nem. Ő előbb tudta, mint én.
Boyd láthatóan kezdi elveszíteni a fonalat.
– Az igazság az, hogy tőle tudtam meg.
–  És aztán felajánlotta, hogy számlát nyit a kicsinek
tizennyolcadik születésnapjáig, majd kidobott?
– Nem! Én hagytam ott, mielőtt megtehette volna!
– Ó!
– Úgy érzem, teher vagyok a számára. Ő nem ezt akarta.
–  Ahogy te sem, Sophie. De együtt vagytok ebben a
történetben, és még esélyt se adtál neki, hogy felnőttként
megbeszéljétek.
Hm. Boydnak igaza van.
– Nincs szükséged Luke-ra, Sophie. Ha nem akar részt venni a
kicsi életében, ez a boríték megkönnyíti az életed, ráadásul
nemsokára végzel az egyetemen. Nincs szükséged senki
pénzére, és senki sem fut el tőled, csak te magadtól. Beszélj
Luke-kal.
 34

A taxi a Baldwin Memorial kórház főbejárata előtt áll meg. Az

elektromos ajtó magától kinyílik előttem, egy pillanatra
megtorpanok a járdán. Ez az. Beszélnem kell Luke-kal, hogy
megtudjam, mi jár a fejében. Kisbabát várok, az ő gyermekét.
Nem így terveztem, de mégis megtörtént.
Veszek egy mély levegőt. Az ég kék, a levegő friss, a tavasz
hamarosan beköszönt. Csak most döbbenek rá, mennyi minden
fog megváltozni. Májusban diplomázom, kiköltözöm a
kollégiumból, és valamikor ősszel anya leszek. Egy kissé
elidőzöm ennél a gondolatnál. Anya leszek. Nem valamikor,
még idén. Rémisztő!
Talán pont ebből a kórházból lépek ki egy kisbabával a
karomon. Tudom, hogy nem leszek rossz anya, de mi van, ha jó
sem? Mi van, ha csak tűrhető leszek? Mi lesz, ha elhagynak az
ösztöneim, és egy halom megkérdőjelezhető szülői döntést
hozok? És mi van, ha mindezt egyedül kell végigcsinálnom?
Az ajtó újra kitárul, egy utolsó mély levegő, és indulás.
Elmegyek a recepció mellett, egyenesen a liftekhez tartok, csak
a célt látom a szemem előtt. Idebent egészen más a légkör, mint
odakint. Steril, de kézzelfogható. Csak akkor jut eszembe, hogy
talán Luke nincs is itt, amikor már megnyomtam a hívógombot.
Általában órám van péntek délután, Luke pedig, amennyire én
tudom, dolgozik.
Kilépek Luke emeletén a liftből, és az irodája felé fordulok. A
fertőtlenítő szaga megcsapja az orromat.
– Sophie!
A lépcsős eset után feküdtem itt. A kezelőorvosom, dr. Kallam
jön szembe velem.
–  Sophie! – ismétli a doktornő. – Dr. Kallam vagyok. Én
kezeltem, amíg itt feküdt – mondja, és a felismerés jelét keresi
az arcomon. – Hozzám jött, vagy Luke-hoz?
Ó, igen. Vissza kellett volna jönnöm kontrollra.
– Hát persze hogy emlékszem, dr. Kallam! Luke-hoz jöttem, de
gondolom, önnel is egyeztetnem kell egy időpontot. Fogalmam
sincs, mit tegyek – fakad ki belőlem a vallomás, és megérintem
a hasam.
Lehet, hogy máris elszúrtam?
– Én… Rendben van? – nézek kétségbeesetten dr. Kallamre. –
Még nem kellene semmi különlegeset csinálnom, ugye?
Dr. Kallam mosolyog. Csoda szép nő, nagyjából egyidős Luke-
kal. Kissé zavar, hogy ennyi különösen vonzó nő veszi körül
Luke-ot a munkahelyén, és mind sokkal értelmesebbek, mint én
ebben a babaügyben.
–  Még korai, Sophie. Szeretném, ha terhességi vitamint
szedne, és nem inna alkoholt, sem kávét, viszont minden mást
annál többet. Ez egyelőre elegendő, de hamarosan
rendszeresen találkoznia kell az elsődleges szülész-
nőgyógyászával.
– Nekem nincs olyan.
– Egyeztethet időpontot akár az én rendelőmmel is, de Luke is
adhat egy listát, amiből választhat. Meglep, hogy eddig még
nem világosította fel minderről! – simít el egy tökéletesen
göndör tincset a füle mögé, majd kérdőn néz rám.
– Nem beszéltünk sokat mostanában.
Dr. Kallam bólint.
–  Most épp egy beteggel van. Beengedem az irodájába.
Sajnálom, hogy elengedtem anélkül, hogy beszéltünk volna, de
Luke ragaszkodott hozzá, hogy ön mondja el neki.
–  De nem tudtam – vallom be, miközben kinyitja előttem az
ajtót, és leülünk a Luke asztala előtti két székre. – Fogalmam
sem volt róla. Rendszeresen szedtem a fogamzásgátlót. Azt
hitte, tudom? – várok megerősítést dr. Kallamtől.
Újra bólint.
– Nagyon fontos volt neki, hogy maga mondja el.
– De miért? A karrierje arra épül, hogy elújságolja a nőknek,
terhesek.
–  Így van – mosolyodik el dr. Kallam az egyedi
meghatározáson. – Gondolom, nem akarta önre erőltetni a
dolgot.
–  Azt akarta volna, hogy egyedül döntsek a babáról anélkül,
hogy ő befolyásolna?
Dr. Kallam újra bólint.
–  Régóta barátok vagyunk Luke-kal – mondja végül, majd a
többit rám hagyja.
Megcsörren a csipogója, azonnal feláll.
– Mennem kell, Sophie. Kérjen egy időpontot, vagy tudassa, ha
ajánlásra van szüksége.
Dr. Kallam után csak a parfümje illata marad a szobában, és
én, egyedül Luke irodájában. A szék karfáján dobolok az
ujjaimmal, és a falon lévő könyvespolcot nézegetem. Fölötte egy
hosszú parafa tábla, rajta különböző kisbabák fényképei, és a
szülők köszönőlevelei. Én semmit sem tudok a kisbabákról!
Elmélázom a képeken. Annyira kicsik! Hogy lehet egyáltalán
felöltöztetni egy ekkora emberi lényt? Átnézem a polcot, hátha
találok valamiféle újszülött-kézikönyvet. Főként orvosi
folyóiratokat találok, de van pár példány a Várandósok – Az a
bizonyos kilenc hónapból is. Újnak tűnnek, mintha Luke a
potenciálisan megrendült terhes pácienseinek tartogatná őket.
Neki valószínűleg semmi szüksége rá, hiszen már rég megtanult
mindent az orvosi egyetemen. Legalább egyikőnk tájékozott a
témában..
Elveszek egy példányt a polcról, és megkerülöm Luke székét,
hogy kiteríthessem a könyvet az asztalára. Miért ilyen nagy?
Már az első oldal letaglóz, és a huszadiknál végképp
elveszettnek érzem magam. Jegyzetelnem kell. Körbenézek, de
az asztalon nem találok semmit, hát kinyitom a fiókot.
A szemem érzékeli, amit látok, de az agyam képtelen
feldolgozni az információt. Kopognak az ajtón, majd Gina
viharzik be, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon. Becsukom a fiókot, és végignézem, ahogy a Luke-nak
tartogatott bájmosoly lefagy az arcáról.
–  Szaglászunk Luke szobájában, Sophie? Szedd már össze
magad!
Helyes! Akkor ma szépen pontot teszünk ennek a végére.
–  Segíthetek valamiben, Gina? Esetleg egy randiszerviz
telefonszáma kellene? Biztosan találunk olyanokat, akik a
rosszindulatúakra specializálódtak.
– Édes, de inkább tartsd meg magadnak. Nekem itt van Luke.
–  Nem, nincs. Lehet, hogy egyszer a tiéd volt, de az biztos,
hogy most már nem a tiéd, mert az enyém, és nem vagyok
hajlandó lemondani róla.
Gina tekintete az asztalon fekvő könyvre téved, rögtön látom,
hogy kiül a rettegés az arcára.
– Te terhes vagy? – kérdezi döbbenten. – Nem hiszem el, hogy
Luke hagyta, hogy megtörténjen! Ő annyira óvatos!
Szeretnék belehányni Luke szemetesébe. Mintha tudna ez a
nő bármit Luke-ról vagy a fogamzásgátlásbeli jártasságáról!
Aztán hirtelen kezd összeállni a kép.
– Abortuszod volt, igaz? Amikor együtt voltál Luke-kal.
Nem is kell, hogy megerősítse. Most már mindent értek.
– Luke nem akar gyereket, Sophie. Ő a karrierjére koncentrál,
nincs ideje, és nem is vágyik gyerekre, aki csak visszafogná őt.
Ki fog dobni, te pedig kövér leszel, és magányos.
Tudom, hogy hazudik. Egy falnyi kisbabafotó, és számtalan
kézzel írott köszönőlevél a bizonyíték arra, hogy Gina nem
mond igazat. Luke munkája az, hogy segítsen a nőknek anyává
válni, ezek a képek pedig büszkén igazolják a sikereit. Egy
pillanatra se hiszem el, hogy ne akarna saját gyereket. Persze,
Gina szavai úgy hasítanak belém, akár a kés. Még a hamis
szavak is okozhatnak fájdalmat.
–  Azt hiszem – kezdem lassan –, te egy hazug nő vagy.
Szerintem Luke azért figyel annyira a fogamzásgátlásra, mert
egy múltbeli szörnyeteg akarata ellenére elvetette a gyermekét.
Luke tisztel engem, és azt akarta, hogy én döntsem el, mikor
van itt az ideje. És végül, Gina, tudom, hogy Luke akarja ezt a
gyereket. A mi kisbabánkat. Vége van, Gina. A szánalmas
kísérleted, hogy Luke bűntudatát kihasználva rávetted a
meddőségi kísérletre, szintén csődbe ment. Van egyáltalán
problémád a teherbe eséssel, vagy ezt is csak azért találtad ki,
hogy még több időt tölthess vele? Neked pszichológus kell, nem
endokrinológus. Most pedig tűnj el Luke irodájából, és az
életemből is!
Nagyot csattan az ajtó, én pedig újra elmerülök a fiók
tartalmában. Előveszem az egyik darabot, és végigsimítom a
karácsonyi anyagot. Karácsony egy hónapja volt, Luke akkor
még nem tudta, hogy terhes vagyok. Még kijjebb húzom a
fiókot, és apró pulykák néznek velem farkasszemet. A hálaadás
két hónapja volt. Már legalább két hónapja gyűjtögeti az imádni
való babazoknikat! Az én kedvenc zoknijaim miniatűr
példányait! Van egy rózsaszín is, telis-tele piros szívekkel. Egy
másikon pedig mogyoróvajas-lekváros szendvicsek virítanak. A
piros-fehér csíkos manózokni a kezemben marad.
Ez a jóképű gazember azt akarja, tartsam meg a kicsit.
Nem érzem becsapottnak magam. Hiszek abban, amit
Ginának mondtam. Szerintem tényleg azt akarta Luke, hogy én
válasszam ki a megfelelő pillanatot. Visszateszem az apró
zoknit a helyére, és visszatolom a fiókot.
Az előttem fekvő hatszáz oldalas könyvet nézegetem. Teljesen
kikészít, hogy mennyi mindent nem tudok, gyorsan be is
csukom, és visszateszem a polcra. Leülök Luke székébe,
felhúzom a lábam, átkarolom a térdemet.
Épp azon tűnődöm, vajon meddig leszek képes még ilyen
pozitúrát felvenni, amikor Luke belép az ajtón. Kezében a
kilinccsel megáll, és megnéz magának.
–  Sophie – mondja megkönnyebbülten, de mégis aggódó
tekintettel.
Bezárja az ajtót, és leül velem szemben.
– Vettél egy kocsit, amibe elfér majd egy gyerekülés?
– Igen – válaszolja, de az arca nem árul el semmit.
Legalább letagadhatta volna, mert most nem igazán tudom,
mihez kezdjek ezzel.
– Vettél egy családi kocsit még azelőtt, hogy elmondtad volna
– most magamra mutatok –, hogy gyerekünk lesz. Ez elég
helytelen, nem gondolod? Ez kész röhej. Még vagy nyolc
hónapig nem is lesz rá szükségünk!
Végre ő is elmosolyodik. Még sose láttam ennyire boldognak
ezelőtt.
– Igazából csak hét.
Megmerevedek, a karom élettelenül zuhan a székre. Azt se
tudom, mennyire vagyok terhes! Megrázom a fejem, elfordítom
a tekintetem, de ő odasétál elém, és leül az asztalára, pont
szemben velem.
–  Miért vagy dühös? – kérdezi az arcomat simogatva. –
Tudom, hogy félelmetes ez az egész, de minden rendben lesz.
Sőt, tökéletes.
– Te rajtam nevetsz.
– Nem igaz.
– Akkor miért mosolyogsz?
– Mert azt mondtad, gyerekünk lesz.
– Nos, igen – a válasza összezavar. – De ezt már tudod.
 –  Azt tudtam, hogy terhes vagy – tart némi szünetet, és a
tekintetemet fürkészi. – Azt nem, hogy akarod-e.
– Akarom, ugyanakkor félek is. Én nem így terveztem!
–  Tudom, hogy a terveidben nem szerepelt egy ilyen korai
kisbaba, és sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De ha
tényleg ezt akarod, akkor megoldjuk.
Újra elcsendesül, és még mindig az arcomat fürkészi.
– Én akarom, Sophie. Téged, a babát, mindent.
– Majd megoldjuk.
– Együtt?
Kinyújtja felém a kezét, én pedig kérdés nélkül elfogadom.
 EPILÓGUS

Luke

Sophie nem tudja, de ma van az ötödik évfordulónk.

Öt évvel ezelőtt véletlenül rosszul kanyarodtam, és az életem
teljesen megváltozott. Építkezés volt a Walnuton. Kerülnöm
kellett, így kimaradt a szokásos Starbucks-os megállóm.
Megláttam az Ébresztőt, azonnal félrehúzódtam. Szükségem
volt egy adag koffeinre a rendelés előtt.
Nem volt különösebb okom visszamenni a következő héten.
Vagy az azutánin. Semmi más, csupán az, hogy egy pillantást
vethettem a Sophie nevű pincérnőre. Minden egyes alkalommal
a kocsimban kellett meginnom a kávét, mert hát mégse
sétálhattam be egy egyetemi klinikára Ébresztő feliratú
pohárral!
Sosem állt szándékomban kikezdeni a lánnyal. Tudtam, hogy
túl fiatal hozzám. Úgy tippeltem, talán végzős, de még akkor is
idős vagyok hozzá. Eleinte csupán egy ártalmatlan
kedélyállapot-javítónak indult: a kitáguló pupillái, amikor
megszólítom, és a kipirult arca, miközben átadja a kávét. A
tekintete még azután is velem maradt, hogy kiléptem a
kávézóból.
Lassan megszületett a kérdés. Miért is ne? Elvihetném
vacsorázni. Meghúzhatnám, hogy kiverjem végre a fejemből. A
pokolba! Olyan fajta lánynak tűnik, akit másnap is fel kell hívni.
Talán már kitalálta a gyerekei nevét is, és rögtön gyakorolni
kezdené a Mrs. Miller aláírást egy papírlapon. Ez a lány
egyszerűen ijesztő!
Fogalmam sem volt mennyire, egészen addig, amíg rá nem
eszméltem, hogy én vagyok az, aki mindezekre vágyik. Azt se
tudtam, ő mit akar. Talán a múlt megismétli önmagát? Talán
Sophie-t sokkal jobban érdekli a karrier, mint egy férj és
gyerekek, és úgy gondolja, nem kaphatja meg mindkettőt
egyszerre?
Nézem, ahogy itt alszik mellettem. Rásüt a reggeli napfény,
mocorogni kezd. Nemsokára felébrednek a lányok, és kezdődik
a nap. Lassan végigcsókolom az állától a mellkasáig.
–  Hm… Jó reggelt neked is, dr. Miller! Mondd, bezártad az
ajtót? – kérdezi ácsingózva.
Kiengedem fogaim közül a mellbimbóját, mielőtt válaszolnék.
–  Igen, és mindketten alszanak még – azzal szétnyitom a
combját, és megpuszilom a hasát. – Ahogy nézem, legalább húsz
percünk van.
Sophie elneveti magát.
– Emlékszel arra, amikor a miénk volt az egész nap?
– Igen – válaszolom vigyorogva.
–  Hiányoznak a maratonok, de az is igaz, meglepően
élvezetes, amit az időprés ellenére produkálsz.
– Igazán? – emelem a vállamra a bokáját.
– Aha…
– Én is élvezem, amikor beugrasz a kórházba, miután leadtad
a gyerekeket a gyerekmegőrzőben.
–  Szerinted rossz szülők vagyunk? Más szülők is beadják a
gyerekeiket, csak hogy felszabaduljanak egy kósza kufirc
erejéig?
– Ha nem, akkor hibát követnek el.
–  Más volt, amikor még nem beszéltek, de most! Igazi
rémálom mindkettő!
Egy pillanatra megtorpanok, felemelem a fejem.
– Nem akarsz még egyet?
– Már van kettő! És nincsenek még ötévesek! Christine-t most
adtam be az óvodába, és végre sikerült Alessandrát is
leszoktatni a pelenkáról.
– Nos, talán végül meggondolod magad – emelem pajkosan a
magasba a szemöldököm.
– Egy pillanat – ül fel az ágyon Sophie. – Várjunk csak. Te azt
hiszed, újra terhes vagyok?
– Három napja késik.
– A te három napod meg bosszantó.
–  Imádom, hogy a sértegetéseidnek sosincs semmi értelmük,
ha ideges vagy!
Elkapom a tarkóját, és visszahúzom magamhoz, de Sophie
kicselez, és felkapja a telefonját az éjjeliszekrényről.
Türelmesen várok, míg ellenőrzi a menstruációs
alkalmazását.
– De hogy csinálod? – hitetlenkedik. – És még appod sincs!
– Terhességi tesztek a mosdó alatt! – kiáltom utána, Sophie a
fürdőbe masírozik. – De vért is vehetünk a héten, ha majd
beugrasz egy kis irodai etyepetyére!
 – Kösz, drágám, ez nagyon kényelmes – jegyzi meg gúnyosan,
majd felkacag.
Hallom, ahogy a teszt a szemetesben landol, mielőtt Sophie
megjelenne az ajtóban egy önkéntelen sóhaj kíséretében.
Mosolyogva hívom vissza az ágyba, csak hogy befejezzük, amit
elkezdtünk.
Valami nekiütődik a hálószoba ajtajának, a kilincs ide-oda
ráng.
– Mami!
Sophie elszontyolodik.
– Ennyit a reggeli szexről. Mondjuk úgy tíz évig!
–  Egy pillanat! – kiáltom, bármelyik lányom is van kint a
folyosón. – Te! – fordulok Sophie-hoz. – Vissza az ágyba! Adj öt
percet. Megetetem őket, elindítok egy mesefilmet, és máris itt
vagyok.
Sophie-nak felcsillan a szeme, úgy vigyorog.
– Egy mesefilmmel akarod elterelni a lányaink figyelmét, csak
hogy szexelhessünk? Ez annyira helytelen!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Julie Huss
Köszönöm, hogy nem írtad meg az endokrinológusos erotikus
regényt, amivel már ezer éve nyaggattalak, és helyette azt
mondtad, írjam meg én. Hát jó! Megírom! Hm… oké. De hogy
kell használni a szoftvert? És mennyibe kerül a szerkesztés?
Tudnál csinálni egy borítót? Rózsaszínűt. XXOO, szív, szív,
kisvirág.

Kristi Carol
Köszönöm, hogy elolvastad a legelejétől, apró darabonként, ami
a lehető legrosszabb módja a könyvolvasásnak. Te mégsem
adtad fel, és folyamatosan többet követeltél, ami sokkal többet
jelent nekem, mint hinnéd.

Beverly Tubb
Köszönöm, hogy elolvastad az első vázlatot, és egyből
beleszerettél, pont akkor, amikor fel akartam adni az egészet.
Ha te nem sulykolod belém, hogy jó, és hogy imádod, a kiadó
helyett a szemetesben landol a szerzemény.

Michelle New
Először is köszönöm, hogy önmagad vagy. Erős, és sosem
nyafogsz. Másodszor pedig, a rajzaid eszméletlenek! Az én
könyvem a te grafikus szemeden keresztül? Hihetetlen!
Köszönöm.

Olvassa ezt még valaki? Basszus, KÖSZÖNÖM! Sose hittem, hogy

könyvet fogok írni. Tényleg nem. Nincsenek jegyzetfüzeteim
tele gyerekkori rövid történetekkel. Nem tanultam írást, de egy
napon úgy döntöttem, megcsinálom. Nem mondom, hogy
könnyű volt, vagy hogy ne kellett volna keményen
megdolgoznom érte. Úgy saccolom, a könyv kilencven
százalékát kézzel írtam, hol ide, hol oda préseltem be még egy
mondatot, és ez így ment hónapokon keresztül. A hétvégéim
gépeléssel teltek, hogy elküldhessem egy profi szerkesztőnek.
Aztán még egyszer. Tehát nem volt szigorú tervem, de mindent
beleadtam, hogy egy kielégítő történet szülessen, és ne
hemzsegjen benne se nyelvtani, se tipográfiai hiba. Ha
élveztétek, hát köszönöm! Tudom, hogy az idő mindennél
többet ér, hálás vagyok, amiért áldoztatok belőle a könyvemre.

Ha azért olvastátok el, mert Jana Astonként, Julie Huss

asszisztenseként ismertek, köszönöm, hogy adtatok egy esélyt. A
stílusunk és történeteink nem is lehetnének különbözőbbek. Ha
azt hiszitek, hogy szeretném feladni az asszisztensi állásomat
azért, hogy író legyek, hát nagyon tévedtek. Buldózerrel se
lehetne elmozdítani a helyemről! Hiszen a zseniális JA Huss
mellett lehetek, beszélgethetünk a következő könyveiről, és már
hónapokkal azelőtt ismerem a műveit, hogy a címük egyáltalán
bejelentésre kerülne! Ráadásul megengedi, hogy vitatkozzam
vele akár arról, hogy nem tetszik egy-egy szereplő neve.
(Tudtátok, hogy Rory Shrike eredetileg Sugar lett volna? Sugar
Shrike! De megakadályoztam!) Vagy mondjuk a karakterek
mentális állapotáról. (Szerinte James őrült. Hát nem. James
maga a tökély, nincs igazam?) A lényeg az, hogy ha abban
bíztatok, megüresedik az állásom, hát nagyon sajnálom!

Ha úgy érzed, a neved szerepelt a könyvben, akkor valószínűleg

igazad van. Ali Hymer, Alessandra Torre, Amber Jacobsen,
Amber Gladson, Ashley Blackwell, Beverly Tubb, Bella Love,
Brandee Price, Chelsea Holguin, Christy Baldwin, Christine
Reiss, Heidi Tieman, Holly Brama, Jennifer Mirabelli, Jean Siska,
Jessica Frider, Julie Huss, June Luu, Kaylee Marie, Katie
Terranova, Kara Hummel, Krista Lohss Davis, Kristi Kallam,
Laura Moore Helseth, Leah Davis, Lindsey Miller, Marie Jocke,
Michelle New, Misty Crook McElroy, Nicole Alexander, Meredith
Dixon, Michelle Tan, Nicole Tetrev, Paige Nero Gast, Reanell
Tisdale, Sandra Stroh, Sarah Geiger, Sarah Piechuta, Shay
Savage, Stacy Bono, Tami Estes, Tiffany Halliday, Tiffany Hollett,
Tiffany Saylor, Trisha Hudson, Veronica LaRoche. Köszönöm,
hogy a könyv írása alatt ott voltatok!

Ez az a rész, ahol a jövőbeli terveimről kellene mesélnem?

Hát… nem is tudom. Everlynek van egy története. Szeretném
hinni, hogy elmesélhetem nektek, de ez a könyvkiadás nagyon
kimerítő. Viszont mindenképpen le szeretném írni, mert nem
egészen úgy alakul, ahogy képzelitek.
 1. fejezet

Scarlett

Hangos puffanással zuhanok a földre. Amikor kinyitom a

szememet, minden sötét körülöttem.
Mi a franc történt?
Ne már! Ez furcsa. Mintha a sötétségbe vegyülne valami
halványszürkés világosság is. Talán a fejem fölött világít
valami?
Elaludtam. Leestem az ágyról?
Megpróbálok felülni, de nem tudok mozogni. Miért nem tudok
mozogni? Belém hasít a félelem, mert 99,99%-ban biztos vagyok
benne, hogy nem aludtam el. Nem szoktam sziesztázni. Nincs
időm ilyesmire.
Meg aztán, ha elaludtam volna, akkor nem lenne a fülemben
fülhallgató, amiből éppen a Proclaimers 500 Miles című száma
szól teljes hangerővel.
Na, várjunk csak! Futottam, nem sziesztáztam. Akkor mi a
francért nem tudok megmozdulni? Fészkelődni kezdek, de
csupasz karomnak útját állja valami. Olyan az anyaga, mint egy
szőnyeg.
Mi a fasz?!
A Proclaimers elhallgat egy pillanatra, aztán újra elindul a
dal. A pillanatnyi csendben rádöbbenek, mi a helyzet, és
megfagy a vér az ereimben.
Nem. Az nem lehet. Egyszerűen… képtelenség. A fenyegetések
nem lehettek valósak. Nem létezik, hogy engem tényleg
elraboltak. Próbálom tagadni, de a józan ész hangja mást suttog
a fejemben.
Bizony elraboltak. Valósak voltak a fenyegetések. És most meg
fognak ölni. Hallgatnom kellett volna Ryanre és Christine-re.
Miért is nem hallgattam rájuk?
Hát persze! Azért, mert sosem veszek semmit elég komolyan.
Most viszont… A torkomban dobog a szívem. Megpróbálom
kinyújtani a kezemet, és az ujjaim megérintenek valamit… ez
tényleg egy szőnyeg?
Zavaros gondolataim között helyet követel a valóság.
Bele vagyok csavarva egy szőnyegbe. A picsába! Ez nem lehet
igaz.
A Proclaimers tovább bömböl a fülemben, és hirtelen valami
csapódást érzek. Mi volt ez? Talán egy ajtó? Csak nem léptek
közelednek?
Halk hangokat hallok. Próbálom felfogni, mit mondanak, de a
zene tompítja a hangot, aztán…
Valami puffan az oldalamon, ám a szőnyeg szerencsére
visszafogja. Most tényleg belém rúgott valaki?!
Értelmes nő vagyok. Életrevaló. Egész életemet
Manhattanben töltöttem, és háromszor próbáltak meg kirabolni
az utcán. Nem vagyok ijedős kis virágszál, de hiába jártam egy
karitatív szervezetnél női önvédelmi tanfolyamra kétszer is,
arról valahogy nem esett szó, mit tegyek, ha egy szőnyegbe
csavarva térek magamhoz, miután elrabolt valaki, mégpedig
valószínűleg ugyanaz, aki már többször névtelenül
megfenyegetett.
A dal folytatódik, a Proclaimers rendületlenül sorolja, mit
meg nem tennének a kedvesükért. Aztán hirtelen valaki
felordít.
–  Mit csináltál?! – A férfihang olyan erős, hogy szó szerint
belehasít a fülembe. Haragos és nagy hatalmú emberre vall.
A félelemtől reszketni kezdek.
– De hát azt mondtad, hogy ez a nő majd helyrehozza! – szólal
meg egy másik, magasabb hang, aztán újra átveszi a terepet a
Proclaimers.
Ki mondta vajon, hogy én helyre tudok hozni bármit? Mégis
mit? És hol? Töröm a fejem, de a gondolataim zavarosak, hiszen
rettegek, és ha tudnék, már futnék is el innen.
Megint beszélnek, nem értem, és teljesen össze vagyok
zavarodva.
Mit kellene helyrehozni? Kinek? Talán akkor mégsem akarnak
megölni? Remek, mert még úgysem akartam meghalni. Ma még
nem. Holnap sem. Meg úgy egyáltalán, semmikor sem.

Hirtelen érzem, hogy kigöngyölnek a szőnyegből. Zötykölődöm,

mint egy felrúgott kődarab.
Te jó ég! Te jó ég, most mi lesz?
Gyorsan ki kell eszelnem valamit!
Gurulok tovább, a fülhallgató kiesik a fülemből, és végre
kigurulok a szőnyegből. Vakít a fény, ahogy fekszem a hátamon,
és a mennyezetet bámulom.
Bőr bútorok és szőnyegtisztítószer illata csapja meg az
orromat. Felpattanok, és megingok, mint egy részeg.
Körbefordulok, hátha megpillantom a kijáratot, de érzem, hogy
egy nagy kéz nehezedik a vállamra.
A tenyere forró, mintha a zsebéből húzta volna ki. Az
érintésétől végigfut rajtam a bizsergés.
Hűha! Ilyen még sosem történt velem.
Elhúzódom, megtántorodom, és egy bőrkárpitos karosszék
támlájába kapaszkodom. – Kérem, ne öljön meg! Helyre fogom
hozni, amit kell.
Lehajtott fejjel beszélek, a velem szemben álló férfinak csak a
szakadt farmeres lábát látom, és fogalmam sincs, jó ötlet-e
megpróbálni vele alkudozni. A racionalitás azonban most nem
játszik, átvette a kormányzást az életösztön.
Arra számítok, hogy megüt vagy szidalmazni kezd, de egyiket
sem teszi. Síri csend honol, csak a Proclaimers-dal szűrődik ki
halkan az elgurult fülhallgatóból.
Várom, mit lép a szakadt farmeres emberrabló. Várom, hogy
közelebb lépjen. Hogy megöljön. De nem teszi.
– A picsába! – mormolja, mintha csak magában beszélne.
–  Kérem! – suttogok, és végre összeszedem a bátorságomat,
hogy felnézzek, és szemügyre vegyem a fogvatartómat. –
Kérem, ne bántson…
Elakad a szavam. Ilyen kék szempárt még sosem láttam.
Micsoda tekintet! Különösen azért lenyűgöző, mert az arca is
elképesztően vonzó, annak ellenére, hogy egy egészen picit
ferde az orra, és az arccsontja felett egy nagyon halvány
sebhely húzódik. Sűrű, bozontos, szőke haja az arcába hullik, az
ajkát összepréseli.
 Micsoda vad, gyönyörű férfi! És milyen kár, hogy pont ki akar
nyírni.
A lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy itt a vége,
fuss el véle. Ez a fickó nem fél attól, hogy keményen bánjon
másokkal. Árad belőle a nyers, állati energia, de annyira, hogy
kiráz tőle a hideg.
Gyönyörű és brutális. Így írnám le az arcát. Az utolsó arcot,
amit életemben látni fogok.
Hát ennyi volt. Hallgatnom kellett volna rájuk, de nem tettem.
Ostoba voltam.
Remegő ajkamba harapok, kihúzom magam, és bár könnybe
lábad a szemem, uralkodom magamon, hogy ne sírjak.
Még ne.
Előbb megpróbálok az eszére hatni.
 2. fejezet

Legend

Agyoncsapom ezt a barmot. Mindent megtettem érte, de most

esküszöm, kinyírom.
Eddig is rosszul álltak a dolgok, de ez már tényleg mindennek
a teteje. Ebből képtelenség kimászni.
Mindig meg voltam győződve róla, hogy ha börtönbe kerülök,
ahogy már annyian megjósolták, akkor az a saját
bűncselekményem miatt lesz. De úgy tűnik, mégsem. Minimum
huszonöt év, de lehet, hogy életfogytiglan, mert Lökött elrabolta
az NYC Magazine-ban említett, negyven év alatti
legbefolyásosabb nőt. Aki még csak harmincegy lesz.
Jézusom, mekkora kibaszott baklövés!
Scarlett Priest, az előkelő, hűvös szőkeség itt van az
irodámban, a Legenda nevezetű új szórakozóhelyen, amit
nemrég nyitottam, de máris a tönk szélén áll. Reszket a
félelemtől, de a szemembe néz, és talán azt hiszi, mindjárt
végzek vele. Mégis, mi mást gondolna, hiszen elraboltuk.
Elönt a harag, Lökött pedig az ajtó felé sompolyog, mint aki
menedéket keres. Legalább annyi esze van, hogy tudja, hogy ezt
most jobban elcseszte, mint eddig bármit. Ha bárki más követett
volna el egy ilyen hibát, már kinyírtam volna.
Most mi a francot csináljak? Kármentés. Már ha egyáltalán
lehet.
– Helyrehozom, amit kell, megteszek mindent, ami tőlem telik
– ismétli a nő. A hangja remeg, de a szavai tiszták, érthetőek. –
Csak hagyjon életben!
Mi járhat a fejében? Fogalmam sincs, mit akar helyrehozni.
Nem tudom, miről beszél… biztos hallotta, amit Lökött mondott.
– Mit hallottál? – kérdezem.
Hátraveti a fejét, mintha még a hangomtól is iszonyodna.
Nem érdekel, nem vagyok hajlandó megsértődni, elvégre akár
sikoltozhatna is, vagy fenyegethetne a zsarukkal, börtönnel, az
FBI embereivel, vagy a befolyásos családja vagyonával.
A fogai apró harapásnyomot hagynak az ajkán, látom, ahogy
nyel egyet, és nem is értem, miért tűnik fel minden rezdülése.
Talán azért, mert a börtönben rá fogok gondolni mindennap,
amíg a szabadságról ábrándozom, és a jó életről, amit
megígértem magamnak. Pompás életről, remek életről, ami…
Félbeszakítom a gondolataimat, mert Scarlett Priest szóra
nyitja a száját.
–  Mást nem hallottam. Csak a Proclaimerst, ahogy arról
énekelnek, hogy ötszáz mérföldet gyalogolnának.
Most hogy mondja, én is hallom a dalt a márványpadlóra
esett fehér fülhallgatóból.
Hirtelen döntésre jutok. Az ilyen döntések már nem egyszer
mentették meg Lökött életét, az enyémről nem is beszélve. Most
csak két lehetőségem van, és mivel mindkettő börtönbe juttat,
ha rosszul sül el, jobb lesz, ha okosan cselekszem.
–  Tényleg olyan zseniális vagy, amilyennek mondanak? –
kérdem, és az asztalomról felemelem az NYC Magazine
példányát, ami ezt az egész kalamajkát elindította.
Scarlett Priest lehajtja a fejét, és meglepve veszi szemügyre a
saját fotóját a címlapon. Photoshoppal megdolgozták ugyan, de
szerintem élőben sokkal szebb. Nem mintha a véleményem
számítana.
Egy pillanat múlva rám emeli szürke szemét.
–  Még annál is zseniálisabb vagyok – feleli. A hangja halk és
tartózkodó, de elszántságot és önbizalmat sejtet. Megnyalja
rózsaszín ajkát, és hozzáteszi: – Főleg, ha az életem múlik rajta.
Az elefáncsonttoronyból alászállt hercegnő ezek szerint gyors
észjárással is meg van áldva. Jó tudni.
– Tudod, hogy hol vagy, és én ki vagyok?
Körbepillant az irodámban, feltűnik neki Lökött, ahogy ott
ácsorog tőle balra. Ismét a szemembe néz.
– Nem, fogalmam sincs. Egyébként is, ha kell, bármit azonnal
elfelejtek, még ha láttam is. Én vagyok a megtestesült
diszkréció.
Az életösztöne erősebb, mint a félelme. Ez kapóra jön.
–  Szerencsés vagy, Scarlett, mert úgy döntöttem, csak rajtad
múlik, megmenekülsz-e.
Na persze! És hogy én megmenekülök-e… ezen is eltűnődöm.
 3. fejezet

Scarlett

Hogy megmenekülök-e?
Igazán kecsegtető ajánlat, főleg hogy ilyen telt ajkak ejtik ki a
szavakat, és ilyen vonzó arc néz rám. Talán túl szép, hogy igaz
legyen? És mi ez az akcentus? Csak nem a déli államokból
származik a fickó? Alig hallhatóan, de egy árnyalatnyit kitűnik
a beszédéből.
Nyelek, mert gombócot érzek a torkomban. Nem számít,
miféle akcentusa van. Csak az számít, hogy ezt élve megússzam.
Felszegem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek, hátha a
határozottság segít. Nem esik nehezemre az arcába bámulni.
Szent ég! Még sosem láttam senkit, aki ilyen nyers és ilyen
vonzó.
Ne ezen járjon az eszed, hanem azon, hogyan fogod ezt
megúszni! – csattan fel bennem a józan ész hangja.
– Honnan tudhatom, hogy nem fogsz becsapni?
A szeme sem rebben. Mintha kőből faragták volna az arcát.
Teljesen szenvtelen. Csak… mintha az állkapcsa megfeszülne
egy kicsit.
– Sehonnan. De nincs más választásod, mint meghallgatni az
ajánlatomat.
Elképesztő a hangja, érzem, hogy körülvesz az erő, ami
sugárzik belőle. Legszívesebben belerogynék az egyik
bőrkárpitos fotelbe, és védekezőn összegömbölyödnék. Nem,
jobb, ha nem. Inkább futnék, el innen, gyorsan, mert a jelenléte
teljes káoszt idéz elő bennem. Csakhogy itt van a szobában rajta
kívül még egy fickó, akinek valahogy sikerült engem elrabolnia,
amikor hazafelé kocogtam egy fotózásról. Nem hinném, hogy
csak úgy futni hagyna.
Marad az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem: a
merészségem.
–  Akkor hadd halljam! Nincs sok időm, ma estére terveim
voltak, és nemsokára fel fog tűnni mindenkinek, hogy eltűntem.
Anyám büszke lenne rá, hogy a burkolt fenyegetést milyen
rátarti magabiztossággal mondtam ki. Mindig arra tanított,
hogy az önbizalom a legfontosabb, és ha épp bizonytalan
vagyok, akkor is úgy kell tennem, mintha tökéletesen
magabiztos lennék.
Bárcsak még itt lenne, és személyesen is elmondhatná ezt!
Megsajdul a szívem, annyira hiányzik. De közben farkasszemet
nézek az ellenfelemmel.
Megint megfeszül az állkapcsa, és attól tartok,
felbosszantottam. Ne légy ostoba, Scarlett!
Észbontóan kék szeme olyan áthatóan fürkész, mintha a
csodás sminkem alá akarna férkőzni, amit a stylist készített
nekem a fotózáshoz. Persze a szőnyegbe csavarva biztosan
elkenődött, de ezt most tényleg leszarom. Kit érdekel a smink,
amikor az életem forog kockán?
–  Merész nő, az biztos – szólal meg a fickó, aki tőlem balra
ácsorog. Neki is van némi akcentusa, erősebb, mint a
fogvatartómé, és nyilvánvalóan a déli államokból származik.
Mellette a földön hatalmas, csíkos szőrű kutya fekszik.
Úristen, ez a dög akkora, hogy simán felfal. Szerencsére nem
acsarkodik.
– Fogd be a szád, Lökött! – mondja a kék szemű férfi, továbbra
is farkasszemet nézve velem.
Lökött? Ez meg miféle név? Elgondolkodom rajta, de ekkor a
fogvatartóm egy szék felé int.
– Ülj le és figyelj!
Legszívesebben kikérném magamnak, hogy úgy szól rám,
mint egy kutyára, de tudom, hogy most okosabb csendben
maradni. Lehuppanok hát a bőrkárpitos fotelbe, ő pedig
beszélni kezd.
 4. fejezet

Legend

Scarlett Priest a bőrfotelből mered rám, amit az egyik

alkalmazottam, Zoe választott, amikor berendeztük a klubot.
Lettek volna ötleteim nekem is, de Zoe azt mondta, nem
hajlandó rám bízni, mert akkor úgy fog kinézni a
szórakozóhely, mint valami francia bordélyház. És igaza is volt.
Nem igazán dicsekedhetek kifinomult, elegáns ízlésvilággal.
Azt mondják, a pénz nem garancia a jó ízlésre, és ez baromira
igaz is. De az ízlés tanulható. Lassan, apránként. Ennek a nőnek
viszont már semmit nem kell tanulnia róla, ez nyilvánvaló.
Scarlett anyja híres manöken volt, még én is felismertem a
nevét, amikor a cikket elolvastam. Szerintem annak idején
minden kamasz fiú róla ábrándozott recskázás közben. Olyan
híres volt, mint Cindy Crawford és Christie Brinkley. Öt éve
hunyt el, és az egész ország gyászolta.
Scarlett jóval alacsonyabb, mint az anyja volt, és ilyen
magassággal nem való a kifutóra, de minden egyéb tekintetben
hasonlít rá. Ugyanaz a szőke hajkorona, viharos szürke
szempár, és hihetetlen, nőies formák. Az ilyen alak sosem megy
ki a divatból.
Mielőtt a Legendát megnyitottam, sosem találkoztam hozzá
hasonló nőkkel. Most viszont ő a legutolsó esélyem, hogy
megmentsem a klubot. Ha nem sikerül visszacsalogatnom az
embereket, akkor mindent elveszítek, amiért eddig kurvára
keményen megdolgoztam. Minden pénzem, sőt egy csomó pénz,
ami nem is az enyém, most kockán forog. Pedig azt hittem, nem
veszíthetek.
És nem is fogok. Mert Scarlett Priest helyrehozza.
Ha hinnék egy jóságos istenben, mostanra rászoktam volna
az imádkozásra. De semmiféle isten nem volt jó hozzám soha,
úgyhogy mindent egyedül értem el egész életemben. Csakhogy
most saját erőből nem tudok tovább kapaszkodni. Szükségem
van némi segítségre. Valakire, aki kihúz a csávából. Szükségem
van Scarlett Priestre, pedig utálom, ha rá vagyok szorulva
mások segítségére.
Hát lássuk, mit érünk vele.
Hátradőlök, és összefonom a karomat. – Neked rengeteg a
követőd. Figyelik, hová jársz, és ők is odamennek. Megveszik a
termékeket, amiket ajánlasz.
Scarlett összehúzza a szemét. – Na és?
– Ez itt a Legenda.
Pislog a klub neve hallatán, mintha fogalma sem lenne, eszik-
e vagy isszák. A picsába! Ezek szerint hiába is álmodoztam
arról, hogy New Yorkban mindenki megismerje a Legenda
nightclub nevét.
– Legenda? Mármint… az új szórakozóhely, ami nemrég nyílt?
És már… be is zárt? – Scarlett félrehajtja a fejét. Lassan beszél,
és a szavai akkorát ütnek, mint egy jól irányzott csapás.
Ezek szerint igencsak hiába álmodoztam arról, hogy a klub
menő lesz. Olyan, mintha már nem is létezne.
 – Nem zárt be – szűröm a fogaim közt.
Felszegi a fejét. És kíváncsian felvonja a szemöldökét. A
kíváncsiság még mindig jobb, mint a rettegés, főleg, mert így
talán könnyebb lesz őt meggyőzni.
–  Nem valami lövöldözés volt itt? Mindenki azt hitte, hogy
ezek után bezárt a klub, hiszen azért egy ilyen eset nem semmi.
Lökött ismét szóra nyitja a száját, pedig jobb lenne, ha
befogná. – A megnyitó éjszakáján történt. Valaki úgy döntött,
borsot tör Gabe orra alá. De nem zártunk be, ezért vagy most itt,
kisasszony. Hogy idecsalogassad az embereket.
Magamban háromig számolok, és mély lélegzetet veszek,
mert ez a hülyegyerek teljesen kiborít.
–  Lökött, takarodj kifelé! – parancsolok rá, mire a pasas úgy
néz rám, mint egy sértődött öcskös. Senki mástól nem tűrném
el, őt viszont egész fiatal korom óta ismerem, és tényleg
amolyan testvérféle.
– Na de…
Nem hagyom, hogy végigmondja. Fagyos pillantással
elhallgattatom a tiltakozását.
A cingár kis fickó végre kisurran, és halkan becsukja az ajtót
maga mögött. Persze odakint hallgatózni fog, mint egy hatéves
óvodás, de remélem, kussol, és nagyon remélem, hogy sikerül
meggyőznöm Scarlett Priestet, hogy tegye, amire kérni akarom.
Rápillantok, ahogy ott ül ölbe tett kézzel, és elámulok,
mennyire nyugodtnak tűnik, pedig nyilván nagyon fél.
Pajzsként veszi körül az önfegyelem.
Nem gondoltam volna, hogy ezt vonzónak találom majd, de
mégis lenyűgöz.
 Leplezetlenül figyel engem. Úgy mér végig, mintha egy tigris
lennék a bronxi állatkert egyik ketrecében. Tart tőlem, de
próbálja titkolni. Az biztos, hogy megvan a magához való esze.
Összeszedem a gondolataimat, de nem várja meg, hogy
beszéljek. Megelőz.
–  Tehát azt akarod, hogy bevessem a befolyásomat, és
valahogy meggyőzzem az embereket, hogy látogassák a
klubodat, ugye?
Merész a csaj.
Felszegem a fejemet. – Elvégre influencer vagy, nem?
–  De felkérésre dolgozom, és megválogatom a felkéréseimet.
Az emberrablás nem előny. – Összeszorítja a fogát, mint aki
vitára készül, és kurvára szeretném látni, hogy indulatba jön.
Gabe, állj le! Elég ebből a baromságból. Huszonöt év vagy akár
életfogytiglan. Ez forog kockán! Szedd össze magad, ne
hülyéskedj!
–  Akkor ezt vedd felkérésnek, Scarlett. Kivéve persze, ha túl
nagy falat. Talán annyira mégsem vagy jó, amennyire annak
hiszed magad – teszem hozzá kihívóan. Van egy olyan érzésem,
hogy a manhattani kis hercegnő nem szereti, ha bárki kétségbe
vonja a képességeit. Ennél biztosan nagyobb az egója.
Összepréseli az ajkát, én pedig próbálom elhessegetni a
gondolatot, hogy milyen érzés lenne, ha a farkamon
csücsörítene. Na persze! Ilyenre ne is gondolj! A Fifth Avenue-i
finom úrinő és a mississippi nyomortelepről New Jerseybe
szakadt csavargó nem passzol össze. Különben is, találok
magamnak nőt, amikor csak akarok, ezzel sosem volt
problémám. Csakhogy azok a nők nem tudnának segíteni a
jelenlegi bajomon, Scarlett Priest viszont igen.
Kihúzza magát ültében. – Mondtam, hogy még annál is jobb
vagyok, mint amilyen a hírem. Csak ilyesmit nem szoktam
elvállalni.
– Mármint mit? – kérdem, és már-már ott tartok, hogy ígérek
neki bármit, csak segítsen. Kétségbe vagyok esve, és utálom ezt
a kiszolgáltatottságot.
–  Mármint azt, hogy elrabolnak, és az életben maradásom
feltételéül szabják, hogy megmentsek egy vállalkozást. Úgyhogy
szíves elnézésedet kérem, az ilyesmiben nincs tapasztalatom. –
Ahogy keresztbe teszi a lábát, hallom, hogy a fotel kárpitja
súrolja a bőrét.
Ne bámuld már a lábait, haver! Aranyból is lehet a puncija,
akkor sem jutsz a közelébe.
Előrehajolok, és a súlyos fa íróasztal szélének támaszkodom.
Alaposan át kell gondolnom, mit mondok. A segítségére van
szükségem, úgyhogy ki kell találnom, mivel nyerhetném meg.
–  Ne ezen aggódj, hanem azon, hogy mi a másik lehetőség.
Gyerekjáték neked, hogy megcsináld. Ha azt teszed, amit
mondok, többé nem kell félned tőlem. Eltűnök az életedből,
rémálmaidban sem látsz többet.
Scarlett ismét az ajkát harapdálja, és legszívesebben én is
megharapdálnám.
A francba, ezt nézni is veszélyes! Gondolnom sem szabad rá.
Soha nem nyúlhatok hozzá egy ujjal sem. Ki van zárva!
Hiába próbálok parancsolni magamnak, ösztönösen
megfeszül minden porcikám, amikor közelebb hajol.
–  És mit tekintesz sikeres teljesítésnek? Ezt tisztáznunk kell,
mielőtt döntök, hogy lehetséges-e. – Széttárja a karját, majd a
széke karfájára teszi tökéletesen manikűrözött kezét, és
folytatja. – Ha a klub már teljesen halott, és senki be nem tenné
ide a lábát, akkor én ehhez kevés vagyok. És nem akarok
minden erőmet bevetve dolgozni, hogy aztán a végén mégiscsak
kinyírjatok, amiért nem tettem csodát.
Már a nyelvemen van, hogy nem vagyunk a maffia, és nem
szokásunk túszul ejtett nőket kinyírni, sőt Lökött eddig sosem
rabolt el senkit, most is csak segíteni akart. De ezt nem
mondhatom el Scarlettnek, és azt sem, hogy Lökött nem tehet
róla, hogy kicsit ütődött. Nem akarok rács mögé kerülni,
úgyhogy nem adok ki semmiféle információt.
Ami Lököttel történt, arról én tehetek, ezért aztán befogom a
számat, és hagyom, hogy Scarlett a legrosszabbat feltételezze.
Védelmeznem kell Lököttet, még akkor is, ha most
legszívesebben agyoncsapnám, amiért ilyen szar helyzetbe
hozott minket.
Különben pedig arról sem ő tehet, hogy szar helyzetben
vagyunk. Hanem én, úgyhogy nekem kell helyrehoznom. Tehát
tárgyalnom kell Scarlettel.
–  Kölcsönöket kell visszafizetnem, különben a hitelezőimnek
jogukban áll minden tulajdonomat elvenni. Azt tekintem
sikeres teljesítésnek, ha sikerül fizetnem, és nem veszik el
mindenemet. Hetente egyszer gyere el a klubba, szombat
esténként, hozd a barátaidat, szelfizz, posztold ki, hogy itt
vagytok. Hozd be az embereket a klubba, hogy legyen bevétel és
törleszthessek.
– Hetente egyszer? – Scarlett szeme elkerekedik. – A követőim
ebből rögtön tudni fogják, hogy valami nem stimmel. Sosem
járok vissza semmiféle szórakozóhelyre heti rendszerességgel.
Legfeljebb minden második szombaton, és legfeljebb három
vagy négy alkalommal.
Ismét keresztbe teszi a hófehér lábait, és alig bírok
magammal, annyira felizgat a látvány.
Ez a nő most tényleg alkudozik velem?
Lököttnek igaza volt. Merész a csaj. Annyit én is megtanultam
már az életben, hogy tisztában kell lennem a saját értékemmel.
Scarlett Priest egyértelműen sokra tartja magát, és ez lenyűgöz,
főleg azért, mert vakmerően tárgyal.
Úgy döntök, engedek egy kicsit.
–  Két egymást követő szombat, utána pedig minden második
hét. Egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy elég. – Felé
nyújtom a kezem. – Áll az alku?
Felsóhajt, és kicsit bent tartja a levegőt, mielőtt kifújná.
Amolyan zenféle marhaság, én is ezt csináltam régen a nagyobb
összecsapások előtt, hogy lenyugodjak. Ezek szerint megkapom,
amit kértem.
Kész mázli.
Lehet, hogy mégiscsak tartozom Lököttnek egy
bocsánatkéréssel.
Talán.