Keresd a szerző novelláit!

https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Tiéd a főszerep (Tiéd a főszerep-sorozat 1.), 2020
Miénk a pillanat (Tiéd a főszerep-sorozat 2.), 2020
Neked megadom magam, 2021
Enyém a végszó (Tiéd a főszerep-sorozat 3.), 2021
Dario (Veszteség-sorozat 1.), 2022
Megtévesztő szerelem, 2022
Hazel (Veszteség-sorozat 2.), 2023

Copyright © Károly Melinda, 2023

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fodor Zsuzsa
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5706-51-8
 PROLÓGUS

RYLEE

Évekkel ezelőtt

Las Vegas

Megszokhattam volna, hogy ebben a városban állandóan pörög

az élet, és minden pillanat a szórakozásról szól, hiszen ebbe
születtem bele. Apám négy kaszinót üzemeltetett Las Vegas
szívében, a híres Fremont Streeten, amellett, hogy sztárokat
szerződtetett le mindenféle koncertre a városban a
rendezvényszervező cégén keresztül. De most képtelen voltam
átadni magam a hangulatnak és felhőtlenül szórakozni, bár
azért mindent elkövettem, hogy a rosszkedvemből a
meghívottak semmit se vegyenek észre, elvégre a szüleim
házában voltunk, és én voltam az egyik vendéglátó. Alig volt
hátra tíz perc éjfélig, és én azzal foglalkoztam, hogy minden
pohárba pezsgőt töltsek, ami előttem volt. Aztán egy pillanatra
megálltam és a távolba meredt a tekintetem. A belváros fényei
látszódtak a háttérben, amelyek most mintha jobban vibráltak
volna az éjszakában. Nappal még szebb kilátás nyílt a tájra,
amikor a hegyek is kirajzolódtak a háttérben, de most elnyelte
őket a sötétség. A hangfalakból dübörgött a zene, és távolabb, a
hatalmas teraszon az összes barátom javában táncolt a
kíméletlen ütemre, amit a dj diktált a hangfalakon keresztül.
Mindenki a medence körül mozgott, ami mellett, egy
alacsonyabb területen, ahol egyébként sütögetni szoktunk, a dj-
pult kapott helyett. Az oázisszerű, buja növényzettel teleültetett
kertet halvány fényű lámpák világították meg. Apámék máshol
várták az újév beköszöntét, és mivel már huszonkét éves
voltam, megengedték, hogy felnőtt felügyelete nélkül élvezzük a
szórakozást. Az eltelt évek alatt minden bizonnyal
kiérdemeltem ezt a bizalmat, hiszen az öcsémmel ellentétben
én sokkal felelősségteljesebben viselkedtem. És gondolom,
nekik is jobb volt nélkülünk, a saját maguk társaságában elütni
az időt.
– Connor! – kiabáltam az öcsémnek, aki épp akkor lépett ki a
teraszra, és megindult a táncoló emberek felé. Ahogy láttam a
mozgásán, már nem volt józan, de ezúttal megfogadtam, hogy
nem teszek rá megjegyzést és a viselkedésére sem. Soha nem
tudta tartani a mértéket, ha italról volt szó, és túl fiatalnak
tarottam őt ahhoz, hogy húszévesen ennyire eleressze magát,
amit gyakran szóvá is tettem neki. Nem is tudom, hogy nem
bukott még le sehol, tekintve, hogy nem érte el a legális
korhatárt…
– Mi van? – lépett oda hozzám kelletlenül, és nem is próbált
meg kedvesnek mutatkozni.
Ránéztem az egyébként helyes arcára, ami most eltorzult a
flegma arckifejezésétől, és a szemem forgattam. Nagyon
szerettem őt, és dühített, hogy a szüleink ennyire nem figyeltek
oda rá. Velem sokkal szigorúbbak voltak, amikor ilyen idős
voltam, ezért én voltam most az, aki helyettük aggódott
Connorért, akárhányszor későn ért haza egy buliból.
– Hozz még pezsgőt a hűtőből, kérlek! – mondtam neki. – Ez
nem lesz elég – emeltem fel az utolsó üveget, amiből töltöttem a
poharakba, miközben sorra vették el a tálcáról a teli poharakat
a többiek.
– Mondtam neked, hogy szükség lesz azokra a pincérekre –
elégedetlenkedett. – Nem értem, hogy miért jó ez neked, hogy te
ugrálsz itt körbe mindenkit.
Letettem az asztalra a pezsgősüveget, és mérgesen néztem rá.
Valójában nem kellett körbeugrálnom senkit, mert anyám
mindent úgy intézett, hogy mire ideérnek a vendégek,
roskadásig megpakolt kínálópult várja őket a teraszon és bent a
házban is. Mindenki kedvére ehetett, ihatott, mint egy
svédasztalos étteremben. De a pezsgő, ugye, nem töltötte ki
magát…
– Nem azt kértem tőled, hogy oktass ki, hanem hogy segíts
nekem!
– Pont ez a bajom – mérgelődött, de aztán elindult az ajtó felé.
Gyorsan magamhoz kaptam az üres üvegeket és mentem én
is utána, de ahogy beléptem a nappaliba, ami szintén tele volt
emberekkel, és próbáltam kikerülni őket, hogy elérjek a
konyháig a kezemben a sok üveggel, megláttam Connort, hogy
leragadt a haverjainál, akik épp hangosan nevettek valamin.
Mérgemben odaléptem hozzájuk, de amint észrevett,
leeresztette a vállát és úgy mondta.
– Ry, ne baszakodj velem! – nyögte, mire minden haverja rám
nézett, köztük a szomszéd srác, Hayden is, aki keresztbe fonta a
karját maga előtt és félmosolyra húzta a száját. Majd megelőzve
engem így szólt:
– Velem annál inkább.
Mindenki felnyerített mellette, és Connor kinyújtotta a
tenyerét, hogy belecsapjon, amit nem is mulasztott el megtenni.
Igazán büszke volt magára ezért a beszólásért.
Connorhoz léptem, és a kezébe nyomtam az összes üres
üveget, amit tartottam, majd elengedtem, és az sem érdekelt, ha
közben leesik az összes és szétrobban a padlón, mert dühömben
legszívesebben a földhöz vágtam volna mindet. Annyira elegem
volt már abból, hogy folyamatosan a haveri köre céltáblájának
a kellős közepén álltam, ha sértő szavakkal kezdtek dobálózni,
de bizonyára élvezték a velem vívott szócsatákat, mert sosem
hagytam magam.
– Vidd be a konyhába és bonts fel még két pezsgőt! –
mondtam öcsémnek, majd Hayden felé fordultam. – Ami pedig
a baszakodást illeti – kezdtem bele, és végigmértem a
tekintetemmel –, nagy sajnálatodra kisfiúkkal nem játszom –
vetettem oda, és gyorsan hátat fordítottam neki, hogy bemenjek
a konyhába. Ahogy Haydent ismertem, bizonyára lett volna erre
is válasza, amit nem akartam megvárni. Annak ellenére, hogy
menekültem, elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy
kinevetik a haverjai, és győzelemként könyveltem el a
történteket.
Egek, de jólesett! – sóhajtottam magamban.
Eddig sosem tudtam neki megfelelően visszavágni, de ez
egyszer felvettem a kesztyűt és oda mértem ütést, ahol nem
számított rá. Igaz, csak egy évvel volt fiatalabb nálam, mégis
sikerült felnagyítanom ezt a korkülönbséget, és ezáltal
lekicsinyíteni őt a megjegyzésemmel.
Megkaptam a két üveg pezsgőt, amit öcsém duzzogva a pultra
csapott, majd elindultam vele kifelé. Nem mertem Hayden felé
nézni, de végig magamon éreztem a tekintetét. Igyekeztem a
lépéseimre koncentrálni és arra, hogy mihamarabb kint legyek,
és újra fellélegezhessek. Hayden tekintetétől akkor is kicsire
zsugorodik bárki gyomra, ha épp nem gyilkos pillantásokkal
méregeti az embert, mint most engem, hanem csak szimplán
ránéz valakire. Hihetetlenül erős kisugárzása volt, és pontosan
tudta, hogy milyen adottságokkal bír. Nem volt olyan barátnőm,
aki ne lett volna fülig belezúgva, és ha nem ismertem volna őt
ennyire, talán még én is álmodoztam volna róla. De tett róla,
hogy eszembe se jusson ez. Tudtam, hogy mennyire undok, és
már megszoktam, hogy a közömbösség a legalapvetőbb
jellemvonása. Úgy gondoltam, képtelen jól érezni magát azon
kívül, hogy örömét leli mások szekírozásában, amit nem
egyszer a saját bőrömön tapasztaltam. A fürkésző tekintete és a
pimasz mosolya csak katasztrófát eredményezett.
– Nem láttad Ethant? – kérdezte tőlem Kimberly, az egyik
legjobb barátnőm, ahogy mellém lépett, épp akkor, amikor az
asztalon maradt üres poharakat is megtöltöttem pezsgővel. Így
aki még nem vett, az most meg is rohamozta az asztalt, hogy
magához vegyen egyet a gyöngyöző italból.
– Nem – válaszoltam gyorsan, és a kezébe nyomtam egy
pohár pezsgőt. – Bent nem volt – mondtam neki tájékoztatásul,
mert a nappaliból kivonuló embereket pásztázta a tekintetével.
 – Kár – sóhajtotta. – Vele akartam elsőként koccintani éjfél
után.
– Gyere! – fogtam meg a kezét, és húzni kezdtem a többi
barátnőm felé, akik a medence szélénél álltak. – Ha akar,
megtalál – mosolyogtam rá, mire halkulni kezdett a zene, és a
dj, akit apám intézett, elkezdte a visszaszámolást a mikrofonba.
Mire a barátnőimhez értünk, már nyolcnál tartott, és erősen
rámarkoltam a kezemben lévő kecses pohárra. Aztán abban a
pillanatban, amikor elértünk a visszaszámolásban az egyhez, és
nagy levegőt véve a magasba emeltem a poharamat, hogy
behunyt szemmel kívánjak magamnak egy normális pasit és
egy szebb jövőt, hátulról valaki megragadta a kezemet, hogy
megpördítsen, és mire felfogtam, hogy mi történik velem, már
hátra is döntött, és fölém hajolt.
Hayden – mondtam ki magamban a nevét, miközben belém
szorult a levegő.
Te szent isten!
Teljesen váratlanul ért, ahogy lerohant. El akartam tolni
magamtól, a mellkasának nyomtam a kezem, de nem engedett
el, és ahogy a szememről a számra esett a pillantása, közeledni
kezdett felém. El akartam fordítani a fejem, de vagy én voltam
túl lassú, vagy ő túl gyors, mert pillanatokon belül eltüntette a
távolságot kettőnk között, és éreztem a száját rányomódni az
enyémre. Minden tolakodó és határozott mozdulata ellenére
gyengédnek hatott az érintése, majd ahogy a nyelve végigsiklott
az ajkamon, úgy éreztem, engedelmeskednem kell neki, és
visszacsókoltam őt. Nem akartam, de ahogy felnyögtem a
testemen végigszáguldó érzéstől, résnyire nyílt az ajkam, és
hagytam, hogy ledöntse minden ellenállásom. A nyelve utat
talált a számba, és hiába tudtam, hogy nem illünk egymáshoz,
ebben a pillanatban a közelsége elhomályosította a
gondolataimat, és el is felejtettem a kettőnk közötti
különbségeket. Elérte, hogy ne legyen ebben a pillanatban más,
csak mi ketten. Kapaszkodtam a nyakába, ahogy elmélyítette a
csókot, és egyre inkább azt éreztem, hogy nem akarok
kiszakadni a karjaiból. Szorosan a nyaka köré fontam a
karomat, és úgy viszonoztam a csókját, hogy levegőt is
elfelejtettem venni. A forró ajka szinte égetett, és fájdalmasan
jólesett érezni őt.
A háttérben tűzijátékok robbantak, mindenki hangos
éljenzéssel köszöntötte az újévet, én pedig beleszédültem a
csókba. Ahogy elváltunk egymástól, az égető tekintete fogva
tartotta az enyémet, és mindketten kapkodtuk a levegőt. Aztán
szóra nyílt a szája… amivel sikerült tönkretennie mindent.
– Most mondd, hogy kisfiú vagyok! – mondta egy elégedett
félmosollyal kísérve. Az előbbi vibrálás, ami a hatalmába
kerített és kellemes érzéssel töltött fel, egy pillanat alatt
átváltozott bennem haraggá. Ezzel az egy mondattal keserűvé
tett mindent, aminek az előbb olyan mámoros íze volt!
Megint csapdába csalt, és csak szórakozott velem! –
tudatosítottam magamban, miközben még mindig a víztükör
felé döntött. Dühömben akkora pofont adtam neki, hogy
azonnal belezsibbadt a tenyerem, de a lendület miatt
elvesztettem az egyensúlyomat, és mivel elengedett, kapálózva
beleestem a medencébe. Az utolsó pillanatban még
kétségbeesetten ragadtam meg Hayden zakóját, így őt is
rántottam magammal. Ahogy feljöttem a víz alól, rögtön keresni
kezdtem a tekintetemmel. Biz’ isten, meg akartam fojtani! Bár a
víz kellemes hőfokú volt, nekem mégis úgy remegett minden
porcikám, mintha fáznék benne. Hayden is felbukott a víz alól,
tőlem alig fél méterre, és az arcára ezernyi fény tükröződött
vissza a víztükör felszínéről. Elakadt a szavam a látványtól,
hogy mennyire jóképű és mennyi érzés suhant át az arcán. Úgy
tűnt, mintha őt is meglepte volna az előbbi vágy, ami
bekebelezett minket. Aztán mégis megkeményítette a vonásait,
és ismét gúnyos mosolyra húzta a száját. Elégtételt vett hát
azért, hogy percekkel ezelőtt többek füle hallatára megaláztam.
– Soha nem bocsátom meg ezt neked! – kiáltottam felé, és
nem azért, mert tönkretette a ruhámat vagy a sminkemet és a
hajamat. Nem. Csakis azért, mert megmutatta nekem, hogy
milyen játszi könnyedséggel képes lángra lobbantani bennem
mindent. Mert ez a csók nem hasonlított egyetlen más csókhoz
sem. És nem tetszett, ahogy reagáltam rá.
– Ahogy elfelejteni se fogod! – kontrázott rá, majd a medence
széléhez nyúlt, és miután kitolta magát karból, kimászott és úgy
hagyott ott, hogy hátra sem nézett.
Elhúztam a számat, és én is a medence széléhez úsztam.
Jól indult az évem! – bosszankodtam magamban. Ennyit arról,
hogy az újévi kívánságok teljesülnek!
 ELSŐ FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Malajzia

A Langkawi-sziget egy igazi turista- és túraparadicsom

esőerdőkkel, hatalmas mészkőgerincekkel és csodálatos
vízesésekkel. A sziget az ugyancsak Langkawi nevet viselő
szigetcsoport része, amely apály idején száznégy, a dagály
eljövetelekor pedig csak kilencvenkilenc szigetből áll. A
tengerpart homokos, amit átjár a szellő, és emiatt sokkal
kevésbé megterhelő a hőség. Bár engem jelenleg nem a hőség
foglalkoztatott, hisz hiába volt minden olyan, mint a
katalógusban, mégsem lett belőle tökéletes esküvői helyszín.
A hihetetlenül hatalmas és exkluzív The Ritz-Carlton szálloda
egyik, a The Beach Grill éttermének teraszáról bámultam az
előttem elterülő tengert épp akkor, amikor a szállodai
alkalmazott szavai eljutottak hozzám, hiszen gondolatban
teljesen máshol jártam ezen a késő délutánon.
– Hozhatok még önnek valamit?
Az előttem lévő üres tányérra néztem, utána az üres
poharamra. Nem hittem, hogy akár egy falatnyi étel is le fog
menni a torkomon, de ma sikerült egyszerre annyit ennem,
mint az elmúlt pár napban összesen. Vagyis egy tányérnyit.
– Köszönöm, egy pohárral még jólesne – válaszoltam a
pincérnek, miközben a talpas, öblös pohárra mutattam, aminek
az aljában ott volt a díszítésként szolgáló citromkarika,
koktélcseresznye és friss mentalevél. A pincér egy udvarias
mosollyal az arcán elvette az asztalról a tányért.
– Hozhatom ugyanazt a koktélt? – kérdezte, ahogy a
poharamért nyúlt. Csak bólintottam neki, majd figyeltem,
ahogyan távolodik és eltűnik a konyha bejáratánál.
Nagyot sóhajtottam magam elé, és amíg vártam az újabb
pohár italra, idegesen megforgattam a jegygyűrűt az ujjamon.
Miközben az aranyból készült ékszert díszítő impozáns méretű
gyémántkő körbeért, ezernyi emlékkép suhant át az agyamon.
A legjobban az az egy mart belém, amikor felidéztem
magamban, hogy milyen érzések keringtek bennem, amikor
Dustin az ujjamra húzta ezt a gyűrűt, miután megkérte a
kezemet és én igent mondtam neki. Korainak tartottam a
lánykérést, és teljesen váratlanul ért, ugyanakkor boldogság
árasztott el és a remény, hogy nekem sikerült az, ami sok
barátnőmnek nem. Hogy tényleg megtaláltam a páromat, és
nem a szüleim döntöttek a sorsomról, hiszen, ha valaki a felső
tízezer leggazdagabb családjának tagja, nem teheti meg, hogy
rangon alul házasodjon. Most már bevallom magamnak, hogy
nem volt könnyű dolga Dustinnak a szüleimmel, de javára
váljon, hogy rendkívül jól állta a sarat. Egészen megkedvelték
őt, ami annak köszönhető, hogy hihetetlenül jól értett az
emberekhez. Dustin valahogy mindig tudta, hogy mit és mikor
mondjon, vagy tegyen. Alkalmazkodott, tanult és végül
beilleszkedett ebbe a környezetbe, ahol mindent az anyagiak
szerint mérnek, annak ellenére, hogy nem volt vagyonos
ember. Véletlenül találkoztunk, amikor Dustin apám
rendvényszervező cégéhez jelentkezett egy megüresedett
állásra mint gazdasági tanácsadó, és összefutottunk a
monumentális épület bejáratánál Las Vegasban. Jobban
mondva: összeütköztünk. A szó legszorosabb értelmében, mert
szokás szerint rohantam egyik helyről a másikra, hiszen apám
előszeretettel hívatott ide magához a felső szintet elfoglaló
irodájába, ha egyeztetni akart velem, és a
figyelmetlenségemnek köszönhetően egy kemény mellkasnak
futottam, amikor a tekintetem a padlóra hullott papírokat
követte, amelyek kicsúsztak a kezemből. Szinte majdnem
lepattantam Dustinról, de szerencsére csak még több papír
landolt a földön, engem pedig átkarolt egy erős kéz, és
megállított a zuhanásban. Akkor még nem sejtettem, hogy
később Dustin lesz az, aki miatt ilyen nyomorult állapotba
kerülök.
Nem mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, és
azonnal elvarázsolódtunk, ahogy egymásra néztünk. Akkor
fontosabb volt, hogy a papírjaim meglegyenek és odaérjek egy
tárgyalásra. Talán, ha apám nem hívja át annyiszor hozzánk
vacsorára, és nem ad kettőnknek annyi közös feladatot, akkor
sosem kerültünk volna közelebb egymáshoz. De minél jobban
megismertem Dustint, annál inkább megkedveltem őt. És
amikor közeledni kezdett felém, nem mondtam neki nemet.
Mert egyedül voltam, és vágytam már egy olyan férfira, mint ő.
Dustin kedves volt és megbízható. Mellette sosem éreztem, hogy
tartanom kell bármitől is.
Nagyot sóhajtva néztem bele a tenger vakító kékjébe, ami
szinte a grillteraszról nyúlt a távolba. Tele volt a fejem
miértekkel. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi
történt pár nappal ezelőtt, és Dustin miért hagyott magamra itt
Malajziában.
Miért nem érem el?
Miért tűnt el az életemből úgy, mintha nem is létezett volna?
Megfogtam a koktélomat, amit időközben hozott nekem a
pincér, és lelépcsőztem vele a teraszról azon a pár lépcsőfokon,
amit korlát szegélyezett, és magasba nyúló pálmafák
árnyékolták. A homokos parthoz érve levettem a szandálomat,
és mezítláb haladtam tovább, hogy leüljek a legközelebbi
napozóágyra, amit megláttam tőlem pár méterre. Miután
elhelyezkedtem az ágyon, a szívószálat a számhoz emelve ittam
egy kortyot a narancsszínű Zombie koktélomból, hogy kissé
tompuljanak a fejemben a gondolatok. Kinyújtóztam, a lábam
belefúrtam a finom, meleg homokba, és kissé feljebb húztam a
vékony nyári ruhám alját, hogy a combomat is érje a nap,
aminek már gyengült az ereje, hiszen már elköszönni készült a
tájtól. Még most is meglepett, hogy milyen hamar nyugszik a
nap ezen a helyen, hiszen délután hatkor már sötétedni kezdett.
Eszeveszett tempóban teltek az elmúlt napok, amik
telefonálgatásból, ötletelésből, valamint keresésből álltak, és
tudtam, hogy ideje volna pihenni egyet, ezért döntöttem e
mellett az ital mellett. De valójában nem a testem volt fáradt,
hanem szellemileg merültem ki a sok agyalástól. A koktélban
lévő háromféle rum azonban gondoskodott arról, hogy
zsibbadni kezdjenek a végtagjaim és tompuljanak a
gondolataim. Valóban dominált benne a rum íze az ananász- és
a narancslé mellett, de a kellemes édes ízvilágot kiegészítette
egy halvány fanyar íz is, ami tökéletesen illeszkedett a
hangulatomhoz.
Csak ültem ott a napozószéken, bámultam a tenger hullámait,
hallgattam a morajlását és magamba szívtam a levegő kellemes
aromáját, amint a hűsítő tenger sós illata keveredett a közeli
esőerdő fás, virágos illatával. Az égboltot a lemenő nap fénye
csodálatos arannyal és mélylilával festette meg. Tőlem kicsit
távolabb, egy hófehér függönnyel árnyékolt pavilonban privát
vacsorán ült egy szerelmespár, és ők is bizonyára
lélegzetelállítóan gyönyörűnek festenék le a tájat, miközben a
séf által összeállított különleges, ötfogásos vacsorájukat
fogyasztották a pavilont körülölelő fás-virágos
színkavalkádban, a kert lombjai között. Sosem irigyeltem
senkit, de őket most nagyon, hiszen úgy éreztem, ellopták az
álmaimat, holott nem ők tehettek a kudarcba fulladt
esküvőmről, hanem Dustin.
Hogy mit kerestem mégis itt? Miért nem hagytam el
Malajziát? Miért nem fordítottam hátat mindennek?
A válasz egyszerű volt. Az aggodalom az, ami zakatolt
bennem és nem hagyott nyugodni, mert hiszem, hogy az
emberek nem tűnnek el csak úgy, nyom nélkül. Főleg nem a
saját esküvőjük napján.
Felemeltem a kezemben lévő koktélt, mintha azzal búcsúznék
el a naptól és koccintanék vele, majd elindultam a part menti
villák felé, amelyek egyikében szállásoltak el minket Dustinnal,
hogy az esküvői előkészületeket, majd a nászútra való
készülődést ebben a gyönyörű környezetben tegyük meg.
Ehelyett négy napja rostokolok itt, pedig már rég a Maldív-
szigeteken kellene lennem, és a nászutamat töltenem, de
meghosszabbítottam a foglalást, és maradtam. Kapaszkodtam a
reménybe, és nem adtam fel a keresést, hiába volt minden
tettem eredménytelen, miközben próbáltam megtalálni őt.

Reggel álmosan nyúltam a telefonomért, ami hangosan csörgött

a mellettem lévő éjjeliszekrényen, de ahogy odakaptam érte,
sikerült levernem onnan, és hangosan koppant a földön.
– A szentségit! – káromkodtam, és odébb gurultam a
hatalmas, hófehér ágyneművel takart ágyon, hogy a széléről
lenyúlva elérjem a készüléket. – Igen? – szóltam bele, és
igyekeztem észhez térni, mert a fejembe sajgó fájdalom hasított.
Az az átkozott koktél az oka – mondtam magamban, majd a
másik, szabad kezemet a homlokomra nyomtam.
– Mrs. Hicks? – kérdezte egy ismeretlen férfihang, mire
villámgyorsan felültem az ágyban. Nem, nem vagyok Mrs.
Hicks, Dustin Hicks felesége, mégis feleltem:
– Igen, parancsoljon!
– Üdvözlöm, én Shahaau vagyok a Maafushivaru Resortból.
Hatalmas gombócot nyeltem le a torkomon. Ott terveztük
eltölteni a nászutat.
– Hallgatom.
– A holnap esti asztalfoglalásukról érdeklődnék.
 – Asztalfoglalásunk? – kérdeztem vissza.
A telefon túlsó végén mintha elhalt volna a vonal. Rövid
gondolkodási idő múlva újra megszólalt a szállodai alkalmazott.
– A szálloda vendégeinek lehetőséget biztosítunk a privát
vacsorára, és önök igényt tartottak rá – mondta.
Semmi ilyesmiről nem volt szó köztünk, amikor megterveztük
a nászutat. Rögtön átsuhant rajtam a remény, és azt hittem,
hogy ez egy rejtett üzenet Dustintól. Ám aztán gyorsan elillant a
gondolat, hiszen lehet, hogy már korábban, titokban leszervezte
ezt nekünk, csak nem szólt róla nekem, mert meglepetésnek
szánta.
– Mr. Hicks arról tájékoztatott minket, hogy kisebb késéssel
tudnak indulni, és holnap délelőtt érkeznek a szigetre, így
tartottuk a foglalást, ahogy kérte. De sajnos megszakadt a vonal
hívás közben, mielőtt megkérdezhettem volna Mr. Hickstől,
hogy a privát vacsorát is fenntartják-e. Azóta sem sikerült őt
elérnem, ezért hívtam önt.
– Mikor telefonált Mr. Hicks? – vágtam rá azonnal, és
éreztem, hogy remeg a kezem, amivel erősen szorítottam a
fülemhez a telefont.
Én is hívtam már számtalanszor Dustint, de egyszer sem
csörgött ki. Illetve abban a pillanatban megtalálná őt a
rendőrség, amint bekapcsolja a mobilját, hiszen már eltűnt
személyként tartják nyilván. Arról pedig értesítettek volna
engem is. Bár, ha el akart tűnni, kizártnak tartottam, hogy az a
mobil egyáltalán megvan még neki és nem cserélte le egy
eldobhatóra, amit lehetetlen lenyomozni.
– Ööö… – kezdte megint tétovázva a kimondhatatlan nevű
Shahaau, majd csak kibökte végül: – Úgy tíz perce hívott minket
Mr. Hicks.
– Hogy mi?! – kiáltottam fel, majd gyorsan megköszörültem a
torkomat és lendületből felültem az ágyon. – Igen,
természetesen tartjuk a foglalást, bár nem tudtam róla. – Megint
néma lett a vonal túlsó vége, így hozzátettem: – Szerintem a
férjem – istenem, de nehezen jött ki ez a szó! – meglepetésnek
szánta.
– Ó! – sajnálkozott azonnal a férfi, és ezzel talán
megmagyaráztam neki az értetlenkedésemet, majd sűrű
bocsánatkérés közepette elbúcsúzott, de előtte elmondta, hogy
szeretettel várnak minket, és reméli, hogy felejthetetlenné
teszik a nászutunkat.
Amint letettem a telefont, rögön tárcsáztam Dustint, aki
természetesen most sem volt elérhető. Hagytam neki egy
hangüzenetet, amiben elmondtam, hogy ott leszek holnap a
vacsorán, bár tudtam, hogy valószínűleg nem hallgatja meg.
Amint letettem a telefont magam mellé, eltűnődtem ezen az
egészen, miközben kapkodtam a szemem a hálóban egyik
bútorról a másikra. A szállodát felhívta, de engem miért nem?
Nem gondolja, hogy megérdemelnék ennyit? Vagy legalább
hagyna egy nyomorult üzenetet, amiben tudatja, hogy jól van.
Szomorúan elhúztam a számat. Lehet, hogy akkor is ugyanígy
lángolna bennem a düh, ha ezt megtette volna, és ezt pontosan
tudta, hisz ahhoz már elég jól ismert engem, hogy tudja, mitől
gurulok be. De legalább látni akart, amennyiben jól bogoztam ki
a szálakat, és nem egy másik nővel tervezte elfoglalni a szállást.
Hanyatt vágtam magam az ágyban, és a fejemre húztam a
takarót, de hiába simogatta a bőröm a finom, puha és illatos
ágynemű, legszívesebben felüvöltöttem volna kínomban.
Miféle gondolatok ezek?
Örülnöm kellene, hogy él, erre azon töprengtem, hogy… ah,
nem is fűzöm tovább ezt a gondolatot! Dustin nem tenne ilyet
velem. Soha. Bár, azt sem hittem volna, hogy képes velem olyat
tenni, ami pár napja történt velünk.
Összekaptam magam, kikeltem az ágyból és kapkodva
magamra rántottam egy halványkék, combközépig érő, pamut
pólóruhát, majd a hajamat áttúrtam az ujjaimmal, hogy
rendezzem a szőke tincseimet, és újra telefont ragadtam.
Haydent kerestem, de nem vette fel a mobilját. Besiettem a
fürdőbe, hogy megmossam az arcom és a fogaimat, majd két
további hiábavaló hívás után elindultam hozzá, hogy
tájékoztassam az iménti történésről azt az embert, aki velem
maradt és felajánlotta a segítségét. Ahhoz fordultam, aki nem
hagyott magamra, mint a családom, amelynek tagjai
sajnálatukat fejezték ki a történtek miatt és bolondnak hittek,
amiért továbbra is a szállodában maradtam, és nem törődtem
bele, hogy egy szó nélkül elhagyott a vőlegényem. Ahhoz az egy
emberhez vitt az utam, akit bár régóta ismertem, ez idáig
nekem csak öcsém hülye barátját jelentette. Pedig öcsém alig
két évvel volt fiatalabb nálam és a szóban forgó személy is csak
egy évvel, de annyi baromságot csináltak fiatalabb korukban,
hogy jogosan illettem őket a „hülye” szóval. Sosem viselkedtek
felelősségteljes emberként, amikor szórakozásról volt szó, de a
fiatalkoruk nem is szólt másról. Ráadásul Hayden sosem volt
velem kedves, aminek eredményeképp én sem kedveltem őt.
Most mégis onnan kaptam a segítséget, ahonnan nem vártam,
mert csak ő maradt mellettem, amit még mindig olyan nehezen
hittem el. Évek teltek el, hogy nem találkoztunk, és most mégis
úgy állt mellettem, mintha kötelességének érezné, hogy tartsa
bennem a lelket. Mintha fontos lennék neki. Nem értettem
miért, de a helyzetre való tekintettel nem agyaltam rajta sokat.
Fontosabb dolgok terelték el a figyelmemet, és betudtam annak,
hogy a régi barátságra való tekintettel teszi ezt, vagy azért, hogy
öcsém helyett álljon mellettem, hisz Connor minden bizonnyal
ugyanezt tenné, ha itt lehetne…
Megálltam Hayden szállodaszobájának ajtajánál, és
kopogtam.
Semmi válasz.
Remek.
Megint megcsörgettem a mobilját, hátha felveszi, de kintről,
az ajtaja elől hallottam, hogy csörög a telefon a szobában.
Mérgesen fújtam egyet, majd megint bekopogtam, ezúttal
sokkal erősebben és hangosabban. Biztos voltam benne, hogy
az ágyat nyomja másnaposan, mint régen, amikor egy buliból
hazaérkezve képes volt délutánig aludni öcsém szobájában.
Ez a kopogás azonban észhez téríthette, mert kinyílt az ajtó és
Hayden lazán megtámaszkodott az ajtófélfánál.
– Hayden! – mondtam ki meglepetten a nevét, miközben a
szemem akaratlanul végigfutott rajta. Egy nyavalyás törülközőt
tekert a derekára, a barna, izmos mellkasa még vizes volt,
ahogy a haja is, amibe beletúrt, hogy kissé hátrasimítsa és ne
lógjon bele a szemébe. Én pedig csak pislogtam a kockás hasát
és a kidolgozott felsőtestét látva. Az arckifejezésem elég
beszédes lehetett, mert félmosolyra húzta a száját, majd közölte:
– Igen, így hívnak.
Gyorsan legyintettem egyet, hogy elűzzem a látványt magam
elől, miközben próbáltam kizárólag a fürkésző tekintetére
koncentrálni és nem elveszni a melegséget sugárzó, barna
szemében.
– Hívtalak, de nem vetted fel – mondtam szemrehányón és
egyfajta magyarázatot adva, hogy miért rontottam rá.
– Mint látod, a zuhany alól léptem ki – közölte a nyilvánvalót.
– Bár eléggé meglepődtem, hogy te állsz itt, és nem az a csinos
szobaszervizes csaj, aki a reggeli kávémat szokta hozni – nézett
szét a folyosón, hátha mégis meglátja közeledni.
– Nos, akkor ha sikerült magad túltenni ezen a
megrázkódtatáson, elmondanám, hogy miért jöttem – néztem rá
felvont szemöldökkel, várva arra, hogy behívjon és ne az
ajtóban folytassuk a beszélgetést.
– Gyere be! – mondta, és utat engedett maga mellett. Bár nem
simultunk egymáshoz, miközben beléptem, de a közelsége
tagadhatatlanul hatással volt rám. Az illatával tele volt a szűk
folyosó, amin áthaladtunk, hogy a nappali részbe érjünk.
Belélegeztem a tusfürdőjét, ami keveredett még valami más
illattal…, az intenzív, titokzatosan erőteljes, fűszeres és érzéki
jegy csapdába csalta az érzékeimet. Szinte éreztem a testéből
áradó meleget, ahogy lépdelt mögöttem. Megborzongtam.
Hayden olyan férfivá vált, akit nem lehetett figyelmen kívül
hagyni, és aki hatást gyakorolt a nőkre a megjelenésével. Pláne
ha csak egy szál törülköző takarta a testét… – Gyorsan magamra
kapok valamit – mondta pár lépés után, ahogy beértünk a
nappaliba.
– Épp kérni akartam – vágtam vissza, de felnevetett, mintha
olvasna a gondolataimban, hiszen pont azt kérdeztem
magamtól, hogy ennek a srácnak mikor lett ilyen szépen
kidolgozott teste. Mármint mindig is sportos volt, de ahogy
láttam, mostanában elég sokat járhatott edzőterembe.
– Mondjuk úgy, hogy ezt elhiszem – mondta, mielőtt belépett a
hálóba, és nem tűnt el az arcáról a pimasz mosolya.
Hayden stílusa semmit sem változott az eltelt évek alatt –
tűnődtem el magamban, mert ugyanolyan pökhendi, nagyképű
macsó, mint régen.
Leültem a kis méretű, mégis elegáns nappali kényelmes
kanapéjára, és szétnéztem, miután eltűnt Hayden a hálóban.
Ugyanúgy a bézs és sötétbarna színek uralkodtak benne, mint a
villában, ahol engem szállásoltak el, és a berendezés is
hasonlított rá, hiszen a kanapé ugyanilyen világos
bársonyszövettel volt bevonva. A falon, mellettem, egy tévét
láttam, de a tervezők bizonyára tudták, hogy nem azt fogják
bámulni a vendégek, amikor leülnek a kanapéra pihenni,
hiszen szemben, a hatalmas ablakokon át az Andamán-tenger
látványa sokkal inkább lekötötte az ember figyelmét. De alig
futtattam végig a szemem a helyiségen, Hayden már pólóban és
rövidnadrágban tért vissza.
– Dustin él – mondtam neki azonnal, ahogy leült a kanapé
másik végében. Nem lepődött meg a mondatomat hallva,
hanem csak hanyagul megvonta a vállát.
– És mit csináljak vele? Öljem meg? – kérdezett vissza
flegmán, mire bent tartottam a levegőt a döbbenettől. Napok
óta minden percet együtt töltöttem ezzel a férfival az ébredéstől
az elalvásig, de még mindig nem jött rá, hogy nem kedvelem a
humorát. Vagy csak élvezetét lelte abban, hogy a legváratlanabb
pillanatban mondja ki a leghülyébb mondatokat, amivel
kiakaszthat?
Láthatta rajtam, hogy most sem reagáltam a hülyeségére,
csak egy megsemmisítő pillantással mértem végig, ezért
komolyabb hangnemben kérdezett újra:
– Ezek szerint jelentkezett végre?
– Nem nálam. Felhívott a Maldív-szigetekről, a nászutunkra
foglalt szállodából egy alkalmazott, aki körülbelül tizenöt
perccel ezelőtt beszélt vele, és érdeklődött, hogy áll-e még a
holnap esti privát vacsora, amit Dustin foglalt le kettőnknek.
Erre már előredőlt ültében, és a könyökével a combjára
támaszkodott.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy igen. Oda kell mennünk.
A homlokát ráncolta, és egy pillanat alatt megváltozott a
tekintete. Ha jobban ismerném őt, biztosan tudnám, hogy ez mit
jelent, és könnyedén leolvasnám az arcáról, amit nem akart
kimondani. De nem ismertem őt ehhez eléggé. Aztán rájöttem,
hogy talán oda már nem akar velem jönni, én pedig
egyértelműen fogalmaztam, és eleve többes számban
beszéltem, így elfelejtettem megkérni rá.
– Mármint ha segíteni akarsz még nekem… – tettem hozzá
óvatosan, és zavartan a pólóruhám alját kezdtem babrálni.
– Van választásom? – kérdezett vissza, mire megint rákaptam
a tekintetem, és értetlenkedni kezdtem.
 – Te voltál az, aki felajánlotta, hogy minden nyomozói
tudásod bevetve mellettem maradsz és segítesz kideríteni, hogy
mi történt a vőlegényemmel – emlékeztettem felháborodva.
– Igaz – mutatott rám. – De akkor még azt hittem, hogy egy
helyi, eldugott kis kocsmában bukkanunk rá, ahol leitta magát
az asztal alá, ahelyett, hogy elvett volna téged feleségül.
Dermedt csend támadt, amit a szálloda folyosójáról érkező
hangok törtek meg. Valakinek a nevét kiabálta egy vendég,
olyan hangosan, hogy bent a szobában is tisztán lehetett
hallani. Ám ez a pillanatnyi idő elég volt ahhoz, hogy túltegyem
magam a döbbeneten, amit Hayden szavai keltettek bennem.
– Jó – pattantam fel a kanapéról, és éreztem, hogy az arcomat
elönti a forróság, amit a dühöm eredményezett. – Akkor megyek
egyedül! Legalább nem kell tovább egy seggfej társaságát
élveznem.
– Mégis, mi a terved? – kérdezte felvont szemöldökkel, és úgy
látszott, csöppet sem akadt fenn azon, ahogy jellemeztem.
Terv? Miféle tervről beszél ez itt nekem?
– Megbeszéljük a dolgokat – nyögtem ki, és összefontam a
karomat a kanapé mellett állva.
Akartam is Dustint látni, meg nem is. Szerettem volna, ha
megkönnyebbülhetek a látványától, de tudtam, hogy az a
beszélgetés, ami azután következne, egyáltalán nem lenne
könnyű. Legfőképp a szívemnek. Mert hozzon fel bármit is
mentségül, azt sosem fogom tudni megbocsátani neki, hogy
napokig nem adott hírt magáról és egy szó nélkül felszívódott.
Itt hagyott Malajziában mindenféle információ nélkül, és ennek
hiányában én a legrosszabbat feltételeztem.
 – Mi van, ha nem is ő telefonált? – kérdezte Hayden. – Ha
valaki csapdába akar csalni?
– Túl nagy a képzelőerőd – hárítottam. Nem akartam, hogy ezt
az utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodom, kirántsa a
kezemből.
– Túl sok mindent láttam már – figyelmeztetett. – Csak óvatos
vagyok. Lehet, hogy belekeveredett valamibe, amiért most
menekülőre fogta.
– Ha ebből csak egy állítás is igaz, ami számomra elég
hihetetlen, akkor is tudni akarom.
– Rendben – állt fel most már ő is. – Akkor derítsük ki az
igazságot!
– Akkor jössz te is a Maldív-szigetekre?
Vett egy mély lélegzetet.
– Vedd meg a repülőjegyeket, addig összepakolok!
Nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire
megkönnyebbültem, de ahogy a szemembe nézett, biztos
voltam benne, hogy tudja. Ha ő nem lenne, már rég
megbolondultam volna és hisztérikusan rohangálnék a szállás
területén egyik helyről a másikra Dustin nevét kiáltozva. De ő
itt volt velem, és a maga módján támasztékul szolgált. Elkísért a
rendőrségre, velem volt, amikor bejelentettem Dustin eltűnését,
és minden apró dolognak jelentőséget tulajdonított, ami a
vőlegényem eltűnéséhez volt köthető. Szóval, talán nem is volt
olyan nagy baj, ha látta rajtam: örökké hálás leszek neki ezért a
segítségért.
 MÁSODIK FEJEZET

RYLEE

– az esküvő előtti nap –

Malajzia

– Ha szüksége van még valamire, vagy ha módosítani szeretne

bármin, készséggel állok a rendelkezésére – mosolygott rám
negédesen a szállodai egyenruhát viselő hölgy a langkawi The
Ritz-Carlton étteremben, ami megbújt az esőerdő szélén, és
amin elámultam, akárhányszor oldalra néztem, és nem láttam
mást, csak zöldellő fákat és dús növényzetet, ami körülvett
minket.
Már vagy tízszer végighallgattam az elmúlt hónapokban az
esküvői szakértőjüktől, hogy mennyire elkötelezett az álmom
megvalósításában, hiszen mindent be tud szerezni, legyen szó a
legjobb tervezőről, stylistról vagy kiegészítőről, ami egy
esküvőszervezéshez szükséges. Kihangsúlyozta, hogy ha
világszínvonalú szórakoztatásra vágyom, akkor azt is megoldja.
Nem vágytam.
Mert valójában ez az álom, ahogy ő beszélt az esküvőmről,
inkább volt a szüleimé és Dustiné, mint az enyém. Nekem
tökéletesen megfelelt volna egy kevésbé fényűző és elegáns
esküvő is, de ha valaki egy gazdag és befolyásos családba
születik, nem teheti meg, hogy holmi hétköznapi helyszínen
keljen egybe a választottjával. Még akkor sem, ha
legszívesebben elkívánkozna élete majdnem minden
pillanatában a hétköznapi életbe, ahol az emberek kisbérű
munkával keresik meg a pénzüket, és beosztják, hogy kisebb
élvezetekre is kiszorítsák a rávalót. Másfelől az esküvő
helyszínéhez is Dustin ragaszkodott, mert imádta ezt a zöldellő,
vad környezetet, ahogy az egész atmoszférát is, így
beleegyeztem a döntésébe. Ezernyi dologban kellett
alkalmazkodnia hozzám és megfelelnie a családom
elvárásainak, ez esetben nem akartam ráerőltetni az
akaratomat.
– Minden tökéletes, köszönöm – mosolyogtam vissza a velem
szemben ülő nőre, aki összezárta maga előtt a mappáját, és
elköszönt tőlünk.
Anyám a kecses poharáért nyúlt, és ivott egy kortyot a
gyöngyöző, hűs, pezsgőből, amit nemrég szolgáltak fel nekünk
az étterem teraszán, ahol még utoljára átbeszéltük a dolgokat.
Most is, mint mindig, kényesen ügyelt a megjelenésére. A haja
úgy állt, mintha most lépett volna ki a fodrászszalonból, a
sminkje tökéletesen kiemelte a kék szemét, és a ruhája inkább
volt való egy elegáns estére, mint egy kora reggeli
megbeszéléshez.
– Fáradtnak tűnsz – mondta nekem, mire megrándítottam a
vállam. – Próbálj meg pihenni, mert holnap nem akarom látni
ezt a beesett szemet a szertartáson!
 – Alig két napja érkeztem meg, és azóta még egy percem sem
volt pihenni – panaszkodtam.
– Tudod, hogy ezeket még át kellett beszélnünk az esküvő
előtt, hogy minden tökéletes legyen.
Anyám már egy héttel korábban érkezett ide a szállodába,
hogy elrendezze az esküvői előkészületeket, arról nem beszélve,
hogy lassan hat hónapja másról sem szólt az életem, de nem
akartam vitába bocsátkozni vele. Megszállottan hajszolta a
tökéletességet, ahogy azt már megszokhattuk a hétköznapi
életünk során is, és még mindig nem jött rá, hogy az életben a
legszebb dolgok sosem azok, amiket előre eltervezünk. Ő
rosszul volt a váratlan helyzetektől, vagy az olyan emberektől,
akik nem illettek bele a normájába: vagyis azoktól, akik nem a
legnagyobb divatmárkák ruháit viselték és ordított róluk, hogy
nem vagyonosak vagy a nevük nem csengett ismerősen
valahonnan a saját köreiből. Úgy képzeltem el, hogy van a
szeme előtt egy keret a „normális” emberek számára, és aki egy
kicsit is kilógott abból, rögtön levette róla a tekintetét.
– Megnézted a tortát? – kérdezett újra, mire bólintottam. A
torta valóban egy csoda volt. Nem az a cukorvirágos, giccses
költemény, hanem a mostanában nagy népszerűségnek
örvendő, úgynevezett pucértorta. Örültem, hogy anyám ebben
nem ellenkezett velem, hiszen követhette vele az aktuális
trendet, én pedig kaptam egy háromemeletes, naturalisztikus,
fehércsokis, vajkrém- bevonatú tortát, amire festőkéssel
absztrakt mintát vittek fel. – És? – nyújtotta el ezt az egy szót, és
felemelte közben a szemöldökét, majd megigazította a vállig
érő, szőke haját, ami most is, mint mindig, csodálatos
hullámokban omlott a vállára.
– Valóban csoda szép – méltattam a tortát válaszul.
Anyám olyan hangosan fújta ki a levegőt, hogy az étteremben
a díszítéssel foglalkozó alkalmazott egy pillanatra felénk kapta
a pillantását, majd gyorsan elfordult, ahogy anyám ránézett.
Anyám valószínűleg azt várta, hogy órákig fogok áradozni a
tortáról, de ezt már tegnap megtettem, amikor megkóstoltuk a
cukrász által készített minitortát, ami az esküvői tortánk
kicsinyített változata volt. Ahogy számomra, úgy a cukrász
számára is fontos volt, hogy ne csak szép, hanem finom is
legyen a sütemény, amit a vendégek szívesen fogyasztanak el a
sok fogás után. Tetszett, ahogy elmondta, milyen nemes
alapanyagokat használt fel, hogy maga a torta is emléket
hagyjon és élményt nyújtson annak, aki elfogyasztja.
– A desszertpultról garantáltan senki sem fogja tudni elvonni
a tekintetét – mondta. – Személyesen gondoskodtam róla –
húzta ki magát. – A részletekre nagyon oda kell figyelni,
édesem. – Rátette a kezét a bal kezemre, és finoman
megszorította az ujjaimat. – És én azért vagyok itt veled, hogy az
ilyen apróságokkal is foglalkozzak és te nyugodtan készülhess a
nagy napra.
A gyomrom azon nyomban tizedére zsugorodott, amikor
belegondoltam abba, ami holnap várt rám. Az egész napomat
fotósok hada és kamerák fogják kísérni, hogy minden pillanatot
megörökítsenek, egészen attól kezdve, hogy felkelek és hagyom,
hogy a fodrász és a kozmetikus nekem essen. A körmeimet már
elkészítették, és ahogy a poharamért nyúltam, láttam, hogy
megcsillan rajta pár fényes kő, amivel díszítették a gyűrűs- és a
középső ujjamat. Már rég megszokhattam volna, hogy ennyien
ugrálnak körül és szolgálnak ki, de amióta elköltöztem
otthonról, és a saját életemet éltem végre egyedül, ami adott
némi szabadságot, azon kaptam magam, hogy idegennek hatott
ez a nagy felhajtás, ami végigkísérte az esküvői készülődésem.
A szüleim persze korainak ítélték meg az önállósodásomat,
közel huszonnégy éves voltam, amikor kijelentették, hogy
szeretnék, ha még sokáig velük maradnék Vegas legelőkelőbb
utcájában, a hatalmas házukban, és teljes kontroll alatt
tarthatnának, de mindig is makacs voltam, és nem
tántoríthattak el az elhatározásomtól. Ahogy öcsém, úgy én is
menekülni akartam, kirobbanni az engem körülvevő közegből,
hogy a saját lábamra állhassak. Persze ez apámnak se tetszett,
ezért feltételhez kötötte. Nála kellett dolgoznom, rögtön az
egyetem befejezése után, mivel marketingszakon végeztem a
Nevada Egyetemen. Az egyik leányvállalatánál, a Closing Play
reklámügynökségnél én lettem a marketingigazgató, aminek
kezdetben nem sokan örültek, de miután látták, hogy nem a
körmömet járok reszelni a munkahelyemre, hanem elvégzem a
munka oroszlánrészét, hamar elfelejtettem velük az
előítéleteiket.
– Köszönöm – mondtam anyámnak, és kihúztam a bal kezem
az övé alól, a másik kezemmel pedig elengedtem az üres
pezsgőspoharat, hogy felálljak. – Megyek, megpróbálok pihenni,
míg Dustin megérkezik. Elterveztem, hogy ellátogatok a
wellnessrészlegre és megnézem, hogy mit rejt a luxus
testmasszás, amit bejelentkezéskor ajánlottak. Úgy éreztem,
szükségem van némi kényeztetésre.
 – Rendben, kicsim.
Ahogy beléptem az étterembelsőbe, még utoljára
végigfuttattam a szemem a miliőn. Tagadhatatlan, hogy
varázslatos volt a tágas, nem túl világos helyiség minden
szeglete. A luxust és a modern stílust átitatták a hagyomány és a
természet elemei. Elég volt a hatalmas ablakokra néznem,
amelyek szinte elmosták a határvonalat az élővilág és az épület
között, de a fák árnyékot vetettek rá, így kissé sötét volt bent,
még nappal is. A sötétbarna bútoroknak köszönhetően a
helyiség melegséget sugárzott, amit a lámpák halvány fénye
alatt lehetett élvezni az otthonos, mégis minden ízében elegáns
bútorok között.
A konyha nyitott volt, ahonnan láthatóvá vált a séf munkája,
aki thai, kínai és malajziai ételeket készített el, majd
felszolgáltak a pincérek. A szálloda minden kiadó szobáját
kivettük, ahogyan a villákat is, amelyek egyikében szállásoltak
el minket Dustinnal, egy olyan lakosztályban, ahonnan
pompázatos kilátás nyílt a tengerre és közvetlen lejárásunk volt
a partra. Épp keringtem az asztalok között, amikor megláttam
egy ismerős alakot felém sétálni. Először alig hittem a
szememnek, de ahogy közelítettünk egymás felé és megláttam a
félmosolyt a helyes arcán, rögtön elmosolyodtam én is.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem az öcsém legjobb
barátjától, akit már rég nem láttam, és akinek a nevére nem is
emlékeztem a vendéglistáról, de nem tartottam kizártnak, hogy
anyám jóvoltából került rá még egy-két név.
– Én is örülök neked – mondta, és megölelt. Hayden kellemes
keleties, fűszeres illata körüllengett, miközben magához
szorított. – Mégse maradhatok le a legjobb barátom nővérének
az esküvőjéről – tette hozzá, és elengedett, hogy jól szemügyre
vegyen. – Mellesleg – nézett a dekoltázsomra –, egészen
megnőttél – vigyorgott rám.
– Ha-ha – forgattam rá a szemem, de kissé zavarba is hozott
ezzel a megjegyzésével.
Egészen a tinédzserkoráig velünk töltötte a mindennapjait,
míg el nem került Vegasból, hogy Virginiában, majd
Quanticóban, az FBI Akadémián szövetségi rendőrnek tanuljon.
Bár tartotta öcsémmel a kapcsolatot, az évek múlásával mégis
egyre kevesebbet találkoztam vele. Annak ellenére, hogy
sokszor idegesített, néha mégis kedveltem őt, mert nagyon
szórakoztató társaság volt, és jól el lehetett vele beszélgetni, ha
jó napja volt. De így, közel harmincévesen, már nem tűnt
ugyanannak a fiúnak, mint aki az emlékeimben élt. Kivéve a
csibészes mosolyát. Az megmaradt. Ahogy a hülye megjegyzései
is.
– A szüleidet kísérted el? – érdeklődtem, mert őket anyám
semmi pénzért nem hagyta volna ki az ünnepségből, de se
Hayden, se a két bátyja nem volt a meghívottak között.
A szülei elképesztő vagyonnal rendelkeztek, és anyám csakis
ezért viselte el Haydent gyerekkorában öcsém mellett, ugyanis a
laza, pimasz stílusa egyáltalán nem tetszett neki.
– Mondhatni – vonta meg a vállát. – Az utolsó pillanatban
kaptam szabadságot, és mivel ez hatalmas bulinak ígérkezik… –
vett egy nagy levegőt. – Nem maradhattam ki belőle!
Elhúztam a számat, ami alig észrevehetően és tényleg csak
egy másodpercnyi pillanatra, de feltűnt neki.
 – Bár a boldog arát nem látom…
– Való igaz, mert ez a nő – mutattam magamra – tele van
feszültséggel és várakozással, és alig aludt az elmúlt napokban.
Valamint, most ültem végig egy másfél órás beszélgetést
anyámmal és az esküvőszervezővel, szóval a boldogságnak még
nem volt ideje szétáradnia bennem.
– Lazítanod kellene.
– Ismered anyámat, igaz?
Hayden a mellettünk elsétáló vendégeknek utat adott, és
egyet lépett felém, majd úgy válaszolt:
– Elég jól.
– Akkor azzal is tisztában vagy, hogy a lazítás rész majd csak
akkor jön el, amikor elbúcsúzunk mindenkitől.
– És? Hol van a jövendőbelid? – nézett mögém, mintha
keresné.
– Nemsokára megérkezik.
– Még nincs itt? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Hayden, és
nem titkolta, hogy mennyire meglepődött a válaszomon.
– Apámmal még lebonyolítanak egy tárgyalást, de bármelyik
percben megérkezhet.
– Hát, nem kapkodja el…
– Nem így terveztük, de mivel apámat is ismered… –
bólogatott. – Az üzleti dolgai minden mást megelőznek.
– Dustin pedig nem mondhat nemet.
– Még csak egy éve dolgozik vele – indokoltam. – De ez csak
átmeneti dolog, igyekszik a saját lábára állni.
Hayden vett egy mély levegőt, és lassan fújta ki. Tudtam, hogy
erre is lenne válasza, de magában tartotta. Neki is meg kellett
felelni bizonyos elvárásoknak a családjában, de a két bátyja
mellett mégis kilógott a sorból. Bár ugyanazokat a lehetőségeket
kapta, mint ők, nem élt egyikkel sem, és messze elkerülte az
apja építkezési vállalatát. Hayden örök lázadó típus volt,
gyerekkorától kezdve tudta, hogy nyomozó akar lenni, és nem
hagyta, hogy bárki az útjába álljon. Még akkor sem, amikor az
apja emiatt megfenyegette, hogy kitagadja az örökségből, és
még az is kevés volt ehhez, amikor mindenki rajta röhögött,
hogy a kiváltságos életét az állam szolgálatában akarja tölteni.
– Értem – felelte szűkszavúan. – De hallom, te is apád
alkalmazásában állsz. Jól érzed magad a reklámügynökségnél?
– kérdezte.
– Sokat dolgozom, de legalább élvezem. – És te? – kérdeztem
vissza. – Hogy vagy? Nem sokat hallottam rólad az elmúlt
években.
– Talán azért, mert messze elkerülnek a botrányok –
mosolygott rám. – Elég hétköznapi életet élek.
– Most hol?
– Portland – közölte egyszerűen.
– Áthelyeztek?
Tudtam, hogy legutóbb még Philadelphiában dolgozott, előtte
pedig New Yorkban.
– Én kértem – felelte megint szűkszavúan.
– Értem – mondtam neki, és nem faggatóztam tovább, mert
láttam rajta, hogy nem akar a munkájáról beszélni. – És?
Egyedül jöttél? – tereltem másfelé a beszélgetést.
Meg is lett az eredménye, mert félmosolyra húzta a száját.
– Úgy. Még várok az igazira.
 – Ó, azt hittem, hogy az a lány… – gondolkodnom kellett a
nevén –, igen, Clare… – jutott eszembe, de nem tudtam
befejezni, mert a szavamba vágott.
– Nem volt az.
– Hűha! – döbbentem le. – Pedig azt csiripelték a madarak,
hogy nagyon csinos lány, és eléggé bele voltál habarodva.
Megint utat kellett engednünk pár embernek, akik ránk
mosolyogtak és megköszönték a kedvességet, majd az étterem
kínálópultjához igyekeztek. Fél szemmel láttam anyámat is,
ahogy tőlünk távolabb üdvözölt pár embert, akik a vendégeink
voltak, majd vetett ránk egy pillantást, de köszönés helyett a
kijárat felé igyekezett.
Hayden keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Nocsak, ahhoz képest, hogy alig hallottál rólam, egészen jól
informált vagy a szerelmi életemet illetően.
– Anyukád előszeretettel mesélt róla – sütöttem le a szemem.
– Azt hitte, hogy megnősülsz végre.
– Akkor ebben is megmutatkozik, hogy mennyire nem ismer
engem.
– Ne mondj ilyet! – szóltam rá felháborodva. – A kedvence
vagy.
– Na, ez új! – mutatott rám. – Mesélj, mit tudsz még?
– Rólad? Semmit, ezért kérdezgetlek – vágtam ki magam, de a
tekintete egy pillanatra megakadt az étterem bejáratánál.
– Talán lesz alkalmam beszámolni neked az életem izgalmas
pillanatairól, de attól tartok, neked menned kell.
Megfordultam, és láttam, hogy Dustin épp anyámat üdvözli az
étterembe lépve.
 – Igen… – mondtam, majd megint Haydenre néztem, és az
arcát fürkésztem.
– Holnap találkozunk – kacsintott, megelőzve engem az
elköszönéssel, majd hátat fordított nekem, hogy ő is megnézze
az éttermi kínálatot, én pedig elindultam Dustin irányába, aki
azonnal magához ölelt, ahogy meglátott.
– Végre itt vagy! – dünnyögtem a vállába, miközben én is
átkaroltam a nyakánál fogva.
– Ne haragudj! – súgta, hogy csak én halljam. – Tetszik a hely?
– kérdezte, és meglepődtem rajta, hogy milyen kipihentnek
tűnik, pedig közel húsz órát ült a repülőn, míg ideért Las
Vegasból.
– Minden olyan szép, mint ahogy leírtad – mondtam neki –,
bár egyelőre nem sokat láttam Langkawiból.
Tudta, hogy nem jártam még itt, ezért érdeklődött kedvesen.
Sokat mesélt már nekem a vadregényes túráiról, a vízesések
alatti fürdőzéseiről és a helyi nevezetességekről, amikben régen
volt része, még mielőtt megismert volna engem, de amióta
megérkeztem, én csak a tengert és a szállodát láttam, amelyek
szintén olyanok voltak, ahogyan lefestette őket korábban.
– Szerettem volna megmutatni neked a legszebb helyeket –
sajnálkozott Dustin, és megfogta a kezemet. – Majd az
évfordulónkon eljövünk újra, és akkor bepótoljuk.
– Rendben – bólintottam, majd Dustin anyámra nézett.
– Ha megbocsátasz nekünk, mi most elmennénk egy kicsit
pihenni.
– Oh, hogyne! – mosolygott rá anyám. – A vacsoránál
találkozunk!
 – Hogy csinálod ezt? – kérdeztem Dustintól, amikor már elég
messze jutottunk és kiléptünk a fedett folyosóra, a szállásunk
felé lépdelve, és csak ő hallotta, amit mondok.
– Mit? – kérdezett vissza.
– A tenyeredből eszik – utaltam anyámra. – Mindenkiben talál
kifogásolnivalót, te pedig játszi könnyedséggel loptad be magad
a szívébe.
– Nem értem, hogy miért olyan meglepő ez számodra –
vigyorogta el magát. – Nekem senki sem tud ellenállni.
Óvatosan megböktem az oldalát.
– Ne légy már te is ilyen öntelt!
– Én is? – vonta fel a szemöldökét. – Ki még?
– Nem lényeges – kezdtem. – Csak az előbb találkoztam
Connor egyik régi haverjával – magyaráztam. – Hasonlóan
szerény fickó, mint te.
Bár az előbb Hayden meglepően visszafogott volt.
– Ki az? – kérdezte. – Ismerem?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Vele még nem találkoztál.
– Az hogy lehet? Ha itt van az esküvőnkön, illendő lenne
ismernem, nem?
– Camilla és Theo legkisebb fia – válaszoltam, mert velük már
nem egyszer találkozott. Lassan haladtunk a betonúton, amit
hihetetlen mennyiségű fa szegélyezett, de legalább a nap így
nem égette a bőrünket, mert árnyékot vetettek az útra.
– A nyomozó? – érdeklődött tovább Dustin.
– Ühüm.
– Nem hívtuk meg – fújta tovább, mire már a szemem
forgattam rá.
 – Ahogy a többi embert sem, mert anyám intézkedett
helyettünk a bővített listájával felszerelkezve, amit te
jóváhagytál, ha jól emlékszem – figyelmeztettem.
Már akkor sem tetszett, hogy a saját esküvőmet más
vezényelje le és a fontos kérdésekben döntést hozzon
helyettem, ám Dustin meggyőzött, hogy mindenkinek így lesz a
legjobb. Hogy öcsém halálát követően ez egyfajta terápiaként
szolgálhat anyám számára, és csakis emiatt mentem bele.
Viszont voltak dolgok, amikben nem engedtem, hiszen nem
azért kezdtem önálló életet élni, hogy újra döntsenek a fejem
felett a sorsomról. Sokat veszekedtünk emiatt Dustinnal, aki
anyám kezébe adta volna a teljes irányítást, én pedig
hadakoztam ellene, mert nem akartam aláásni mindent, amit az
évek alatt elértem a szüleimmel szemben.
– Jobb lesz, ha ebbe a vitába bele sem megyünk – közölte. –
Ezerszer átbeszéltük, hogy miért volt szükségszerű hagyni őt
érvényesülni.
– Szükségszerű? – kérdeztem vissza.
Nem akartam veszekedni vele, de az, hogy így vélekedjen az
esküvőnkről, már eléggé feldühített. Mintha neki teljesen
mindegy lett volna, hogy milyen lesz, csak legyen megtartva.
Pedig ez egy elég jelentőségteljes momentum egy ember
életében, és nem akartam rá úgy emlékezni, hogy utáltam az
egészet és alig vártam, hogy vége legyen. Nekem számított, hogy
milyen ételeket szolgálnak fel, milyen ruha lesz rajtam és
milyen zene fog szólni, de ezt akár a végtelenségig sorolhatnám.
Nem Dustin volt az, aki érvényt akart szerezni az
elképzeléseinek, és nem ő bocsátkozott vitába emiatt az
anyjával. Ha kérdeztem tőle valamit, mindig csak annyit
válaszolt, hogy legyen úgy, ahogy nekem – és persze anyámnak
– megfelel, hiszen ez a nap rólam fog szólni, mert a vőlegény
csak másodlagos szerepet tölt be az esküvőn. Természetesen
ebben sem értettünk egyet, de a sokadik ilyen válasz után
beláttam, hogy számára a lényeg nem a részletekben rejlik és
nem annak tulajdonít jelentőséget, aminek én. Így magamra
maradtam, és ő csak helyeselt: néha nekem, néha anyámnak,
mert törekedett arra, hogy egyikünket se bántsa meg.
Amióta együtt voltunk, még sosem utáltam benne ezt a
simulékonyságot, mint akkor, az esküvőszervezés idején.
– Édesem! – mondta, ahogy megálltunk az úton a V23-as nevű
villa bejáratánál. – Fáradt vagyok most ehhez. Nem lehetne,
hogy összebújjunk és pihenjünk egy kicsit?
Nagy levegőt vettem, és erősen fújtam ki. Holnap
egybekelünk, figyelmeztettem magam. Bizonyára az izgalom
miatt voltam ennyire feszült, és csak felnagyítottam a dolgokat.
Eldöntöttem, hogy ha engedek neki és elfelejtem ezt a
„majdnem veszekedést”, aztán hagyom, hogy átöleljen, talán
sikerül kicsit ellazulnom. Őszintén szólva, nagyon vágytam rá.
– Rendben – mondtam végül, ahogy beléptünk az ajtón.
– Holnap az enyém leszel – ölelt át, ahogy kimondta. –
Hivatalosan is. Utána már a saját szabályaink szerint fogunk
élni.
Hittem neki.
Hagytam, hogy megcsókoljon és az ágyhoz vezessen.
Dustin jó ember, és én bíztam benne. Úgy, mint előtte még
soha senkiben. Mindig ügyelt rá, hogy ne bántson meg, és
tudtam, hogy ezek után sem fog. Kedves volt és törődött velem,
annak ellenére, hogy sok időt szentelt a munkának, mégis
elnéztem neki, mert tudtam, hogy értünk tesz mindent. Ő
alulról építkezett és küzdötte fel magát arra a szintre, amibe én
beleszülettem. Neki rengeteget kellett tennie azért, hogy apám
egyenrangú félként kezelje őt, de sikerült neki ezt elérnie.
Voltak álmai és tett is értük, ami nagyon is imponált nekem.
Pedig őt is megtörte az élet, hiszen a szülei autóbalesetben
hunytak el, és egyedül maradt a nagymamájával. Tudtam, hogy
milyen sokat jelentett neki a nagymamája, és sokszor mondta,
hogy mennyire hiányzik neki. Hollandiában kellett hagynia,
mert nem akart Dustinnal tartani, hogy kövesse egy másik
országba, ahová az új lehetőségek hívták az unokáját. Én
viszont itt, Malajziában találkoztam vele először, mert Dustin
egyszer sem tudott hazautazni, mert mindig közbejött neki
valami, ami miatt eltoltuk az utazást. Agnes viszont tényleg
olyan volt, ahogy leírta. Egy hihetetlenül kedves és életvidám
asszony, aki rajongásig szerette az unokáját.
Mindamellett az egyetlen ember volt, akit Dustin látni akart
az esküvőjén. Furcsállottam, hogy senki mást nem hívott el,
csak őt, de azt mondta, hogy azok a barátok és rokonok, akik
otthon maradtak, nem érdemelnek annyit sem, hogy ide
utaztassuk őket. Faggattam az okáról, de mindig lerázott és csak
annyit mondott:
– Azt az életet már magam mögött hagytam, és nem kívánok
látni senkit sem a múltamból, amiről csakis ők tehetnek.
Így nem firtattam a dolgot. Nem akartam látni azt a fájdalmas
tekintetet, ami kísérte a mondatát. Dustin nem szeretett
beszélni magáról, és sosem erőltettem túlzottan. Úgy
gondoltam, hogy több időre van szüksége ahhoz, hogy teljesen
megnyíljon nekem és elmondja, hogy miért hagyott maga
mögött mindent és mindenkit.
 HARMADIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Maldív-szigetek

Az érintetlen Dél-Ari-Atoll területén található Outrigger

Maldives Maafushivaru Resort mindössze huszonöt perces
hidroplánútra fekszik Malé városától, ahol a repülővel
landoltunk. Rylee hibátlanul leszervezett mindent, alig kellett
várakoznunk a szállodai alkalmazottra, aki elvitt minket a
szálláshelyünk területére.
Az aprócska szigetet több kilométeres türkizkék víz vette
körül, a távolban még több apró szigettel, de ahogy kiléptünk a
hidroplánból a fából készült stégre és elindultunk bejelentkezni
a főépületbe, elégedetlenül fújtattam.
– Mi az? – kérdezte rögtön mellőlem Rylee, aki a fejére tett egy
szalmakalapot, alighogy földet ért a lába, majd megragadta a
kék, nyári ruháját a nyakánál és kissé megmozgatta, mert a
forróságtól szinte rátapadt a hidroplánban. A személyzet már
kivette a kezünkből a bőröndöket, és felpakolták egy hordozóra,
hogy azon tolják el a többi vendégével együtt.
 – Ez az egész – mutattam körbe, mire értetlenül ráncolta a
szemöldökét. – Mi a jó francot akartatok itt csinálni?
– Mondjuk, pihenni? – kérdezett vissza meghökkenve. – Vagy
szerinted mi a fenéért utazik ide az ember?
Körbenéztem.
A több mint háromszázötven méter hosszú szigeten lévő
üdülőhely – részben buja növényzettel árnyékolt, fehér
strandokkal körülvéve, egy látványos házzátony mellett
helyezkezdett el. Engem mégsem nyűgözött le. Ahogy elnéztem,
itt csak enni, napozni, úszni és szexelni lehetett. No meg, talán
búvárkodni.
– Már most klausztrofóbiám van – közöltem. – Ha jobb
tempóban haladok, fél óra alatt körbejárom a szigetet –
mondtam. – Gyűlölöm, amikor ennyire beszűkítik a
mozgásterem.
– Ha szerencséd van, holnap már elhagyhatod a szigetet –
mondta Rylee némi gúnnyal a hangjában.
– Te tényleg azt hiszed, hogy eljön ma?
Rylee megállt menet közben, és így tettem én is.
– Miért van az, hogy mióta mellettem vagy, már ezerszer
megbántam, hogy elfogadtam a segítségedet? – kérdezte szúrós
tekintettel.
– Talán mert én vagyok a szkeptikusabb? – kérdeztem vissza.
– Te… Te… – kereste a szavakat, amikkel illethetne, de nem
jött ki a száján a megfelelő.
Mosolyogtam. Nem tehettem róla, imádtam, amikor szikrázott
a szeme. Legalább ezzel ki tudtam billenteni az állandó
szomorú hangulatából. Közben már alig vártam, hogy valami
árnyékos részhez érjünk, mert a nap égette a bőrömet, és
legszívesebben lekaptam volna magamról a pólót, hogy ne
izzadjak bele még jobban. De őt azért szerettem volna kicsit
megizzasztani, így tovább húztam a fejét.
– Igen? – kérdeztem tőle, és nem hagytam, hogy elmúljon
belőle a harag. – Mondd, milyen vagyok?
– Egy faragatlan, kiállhatatlan… – sorolta, miközben
lépdeltünk a móló fadeszkáin és egyre közeledtünk a főépület
felé. Úgy tettem, mint aki megdöbben, és megálltam, ahogy egy
lépés után ő is megfordult, hogy a szemembe nézve mondhassa:
– Illúzióromboló pöcsfej.
– Pöcsfej? – húztam magasra a szemöldököm. – Ilyen szépet
még sose mondtál nekem.
– Mert eddig visszafogtam magam – vágott durcás arcot, és
megigazította a fején lévő kalapot.
– Miattam aztán nem kell megjátszanod magad – vágtam oda,
majd újra megindultam a bejárat felé. – Azt tartogasd a
körülötted lévő embereknek – mentem el mellette.
– Hogy érted? – fogott rá a karomra, hogy visszarántson.
– Pontosan tudod – mentem bele a vitába. Ezerszer jobb volt
hadakozni vele, mint nézni a kétségbeesett próbálkozását,
miközben tettette, hogy minden a legnagyobb rendben. Holott
semmi sem volt rendben. Erre a nőre ráfért volna egy kiadós
sírás, de már annyira megszokta, hogy elfedje a valódi érzéseit,
hogy azt is magába fojtotta. – Hol van az a lány, aki hányásig
zabálta magát jégkrémmel? – kérdeztem tőle. – Vagy aki
elsőként ugrott fejest a medencébe, miután közölték, hogy a
közelébe se mehetünk? – Láttam, hogy megtelik könnyel a
szeme, de nem hagytam abba. – Régen nem ilyen életről
álmodtál – mutattam körbe a türkizkék óceánon a
homokzátonyon lévő villa körül, ami valóban majdnem minden
nő álma, de nem Rylee-é, aki a vagyont inkább megveti, mint
magáénak tekinti az élet természetes velejárójaként.
– Felnőttem – közölte. – És vele együtt az álmaim is
megváltoztak. Lehet, hogy neked se ártana, ha komolyabban
vennéd az életet és megállapodnál végre.
Belépett a főépületbe, és meg sem várt, úgy ment egyenesen a
recepcióshoz. Mire mellé léptem, már átadta a dokumentumait
és várta, hogy ellenőrizzék a foglalását.
– Igen, látom – mosolygott rá a húszas éveinek elején járó
fiatal srác. – Máris adom a kulcskártyákat, csak regisztrálom
magukat.
Rylee idegesen dobolt az ujjaival a pulton.
– Mr. Hicks bejelentkezett már?
A srác rám kapta a tekintetét, és kissé zavarodottan nézett
Ryleera.
– Nem együtt vannak?
– Ő… – nézett rám Rylee – a barátom. Csak elkísért engem.
Fújtattam egyet.
Pazar vallomás, mit ne mondjak! Meg kellett volna
beszélnünk, hogy mit mondjunk ilyen esetben, de ezt már jól
elbasztuk.
– Nekem nem foglaltál szállást? – kérdeztem hát, ha már
barátjaként mutatott be.
Rylee az ajkába harapott, és megrázta a fejét.
Hát ez remek! És én az előbb dicsértem meg magamban a
kiváló szervezését. Persze mérges voltam magamra is, mert
tudtam, hogy egy Maldív-szigeteki resortba nem lehet csak úgy
lepattanni a hidroplánról, és mosolyogva megkérdezni, hogy
van-e szabad helyük. De ha már így alakult, egy próbát megért:
– Kivennék én is egy… – néztem körül –, egy villát – fejeztem
be a mondatot, mert ahogy láttam, ezen az üdülőterületen nem
volt szállodai szoba.
A srác a monitorra nézett, de már előre tudtam a válaszát.
– Sajnálom, de minden szállás foglalt.
Ugye megmondtam?
– Értem. – Elővettem a telefonomat, és odébb álltam, hogy
nyugodtan rákeressek a neten a közeli szállásokra, és telefonon
felhívjam az egyiket, majd magamhoz intettem Ryleet, aki
tétován lépett felém.
– Van szabad hely innen ötpercnyi hajóútra egy másik
szigeten. Vacsorára áthozlak ide.
– Mi?
– Átmegyünk oda együtt, vagy maradni akarsz itt egyedül? –
állítottam döntés elé, mert úgy látszott, hogy nem akarja
megérteni, mit szeretnék.
– Persze hogy maradok itt.
– Oké, akkor intézek magamnak egy fuvart.
– Várj, várj! – emelte fel mindkét kezét. – Itt fogsz hagyni?
– Mégis mit képzeltél? Bújjak be melléd az ágyba? Mert az
biztos, hogy kurvára nem fogok a padlón megágyazni
magamnak a hitvesi ágyatok mellett.
Rylee kétségbeesett arcát látva majdnem elnevettem magam,
de sikerült elnyomnom a mosolyom.
 – Elérlek majd telefonon? Mert ha Dustin mégsem jön el…
– Rögtön jövök, ha kellenék – nyugtattam meg.
Azt már nem tettem hozzá, hogy a vacsorájukat is
figyelemmel fogom kísérni, nem akartam, hogy tudja. Ha
tényleg megjelenik itt az a rohadék… akkor nem leszek vele
olyan kegyes, mint legutóbb. Azt a kártyát már kijátszotta.
– Rendben – bólogatott Rylee, majd a recepcióshoz lépett, aki
gyorsan pötyögni kezdett a billentyűzeten, azután megfordult,
kivett egy plasztikkártyát a mögötte lévő szekrényből, és
átnyújtotta neki.
– Kellemes időtöltést kívánok! – mosolygott, miután ellátta
Ryleet pár információval a villa használatát és a közös
helyiségeket illetően. A tekintete azonban aggódó maradt, hiába
próbált laza és udvarias lenni.
– Menj előre, én még váltok egy szót a sráccal! – mondtam
neki halkan. Vonakodva bár, de követte a másik alkalmazottat,
akinek az előbb intett a recepciós. A recepcióshoz léptem, és
megkértem, hogy amint megjelenik itt Mr. kibaszott Hicks,
azonnal értesítsen, de megnyugtatott, hogy úgy tesz, és
meghagytam nála a telefonszámomat.
Követtem Ryleet a fapallóval fedett úton a türkizkék lagúna
feletti nádtetős villákhoz, míg meg nem álltunk az egyik előtt.
– A bőröndöket már bevitték a villába – szólt az alkalmazott,
miután átadott egy tájékoztató füzetet a programokról, amikre
külön részvételi díj fejében jelentkezni lehet – ezt követően a
kapott borravalóval lelépett.
– Csak utánad – mutattam az ajtó felé, és előreengedtem
Ryleet, aki félszegen benyitott a villába.
 A szerény nádtetős külső egy igazán modern és minden
igényt kielégítő, tágas belső teret takart. A szépen megmunkált
faparkettán egy hatalmas franciaágy helyezkedett el az
impozáns méretű hálószoba közepén. Az ágyat hófehér
ágytakaróval fedték le, amit fehér, szürke és kék párnákkal
díszítettek. Az ággyal szembeni fal egy hatalmas méretű
teraszajtóból állt, amin keresztül a napozóteraszra lehetett
kilépni, ahol a privát medence kapott helyet. A teraszról
vezetett le a lépcső az óceánba. A hálóval egy légtérben csupán
egy fél fallal elválasztva, hatalmas fürdőszobát pillantottam
meg, amelyben a kád szabadon állt, és szintén a hatalmas
üvegfalon keresztül az óceánt láthatta a vendég, miközben
fürdőt vett. Nem hittem, hogy közel száz négyzetméteres lesz a
villa, mert kívülről kisebbnek tűnt.
– Nem rossz – jegyeztem meg a türkizkék Indiai-óceánt nézve,
Rylee azonban nem válaszolt, csak bámult maga elé az ágyra.
Ahogy megláttam az arcát, rögtön megesett rajta a szívem.
Sejtettem, hogy milyen gondolatok felelősek a komor
tekintetéért és az ökölbe szorult kezéért.
– Maradjak még egy kicsit? – kérdeztem, mire megrázta a
fejét.
– Megleszek – súgta, szinte csak magának, hogy azzal is
bizonygassa ezt a kurva nagy hazugságot. De felnőtt nő, így
hagytam, hogy maga döntsön az elkövetkezendő pillanatairól.
Felkaptam a bőröndömet, és elindultam kifelé, a hangja
azonban megállított.
– Este… – kezdte félszegen. – Bárhogy is alakul, keresni foglak.
 NEGYEDIK FEJEZET

RYLEE

– az esküvő előtti nap –

Malajzia

Langkawiban, a The Ritz-Carlton éttermében ültem a családom

társaságában, ahol Dustin foglalt helyet mellettem, velünk
szemben pedig anyám és apám ült. Szinte csak piszkáltam a
tányéromon lévő ételt, mert a gyomrom megmakacsolta magát
és diónyira zsugorodott.
– Elképesztően jó itt a konyha – hallottam anyám hangját, aki
egyenesen rám nézett. – Igaz, édesem?
Bólogattam, majd a számba tettem egy falatot. Tudtam, hogy
ez egy burkolt utalás volt a részéről, hogy fogjak neki az
evésnek.
– Hihetetlen, hogy világhírű séfek dolgoznak itt – tette hozzá,
amikor rájött, hogy nem fogok helyeselni a mondatára. Mire
megérkeztünk Dustinnal, már megrendelték a vacsorát, amit
nemrég szolgáltak fel. Tudták, hogy nem igazán kedvelem a
halat, mégis az volt a tányéromon.
– Semmi sem fogható egy olyan étkezéshez, ami meghitt és
összehozza a családot – fogta meg apám kezét, aki melegen
mosolygott rá. – A holnapi menüvel is pont ezt akartam elérni.
– Biztos vagyok benne, hogy az irányításod alatt minden
tökéletes lesz.
Ó, igen! Anyám kedvenc meghitt szavával rajongta körbe
apám, aki mindig is tudta, hogyan tegyen a kedvére. Pedig ez a
szó mindössze a környezetünkre volt érvényes, hiszen az
étterem teremtett ilyen hangulatot a berendezéseivel, a párnás,
kényelmes székeivel, az elegáns fabútorokkal és a hangulatos
kiegészítőkkel.
– Bár azt nagyon sajnálom, hogy nem volt próbavacsora… –
sóhajtotta anyám, és ezzel a mondatával megint engem célzott
meg.
Nem akartam próbavacsorát, és ezt a mai napig nem tudta
feldolgozni. Egyszerűen nem láttam értelmét előre
begyakorolni mindent, megkóstolni az esküvői menüt és előre
meghallgatni mindenki beszédét. Nem értette meg, hogy miért
tiltakoztam ez ellen, hiába magyaráztam el neki. Számára az,
hogy elveszne az egész esemény varázsa, ha előtte ugyanazt a
vacsorát megrendezzük, mint másnap, csak akadékoskodásnak
tűnt.
– Nyissunk erről egy újabb vitát? – kérdeztem, miután
letettem a villát a tányéromra. Amúgy se akartam többet enni,
mert ebben a pillanatban meg is utáltam a halat, dacára annak,
hogy ez kifejezetten ízlett, az összes többihez képest, amivel
mostanában próbát tettem.
– Már felesleges, nem igaz? – kérdezett vissza anyám, mire
Dustin közbeszólt.
 – Kicsit ingerlékeny Rylee, mert nagyon izgul a nagy nap
miatt – mentegetett anyám előtt, holott nem kértem meg rá.
Pláne nem így, hogy gyakorlatilag melléjük állt és megint én
lettem az akadékoskodó, kötekedő kislány, akinek meg kell
magyarázni a viselkedését.
Dustin mindig a békítő szerepét töltötte be a szüleimmel való
viták során, de általában mellém állt, hiszen pontosan tudta,
hogy miként vélekedek arról, hogy túlságosan irányítani
akarnak engem. Az egész gyerekkorom egy nagy dackorszak
volt, és alig vártam, hogy elszakadjak a szüleimtől és független
legyek. Lassan harminc leszek, elegem volt már abból, hogy ez
senkinek nem tűnt fel!
– Ez teljesen érthető – helyeselt apám, majd rám nézett. – De
anyád a legjobbat akarja neked, ezt te is tudod.
Tényleg csodálatos helyre utaztunk. Kívánni sem lehetett
volna szebb környezetet, mint ez a hotel, ami megbújt a
dzsungelben, mégis a tengerpartot súrolta, és az, hogy itt
mondhatom ki az igent, a homokban állva, a végtelen azúrkék
tengerrel a háttérben, engem is lenyűgözött. Kislányként
hasonló esküvőről álmodoztam.
– Hogyne tudnám – válaszoltam. – Egész életemben ezt
hallgattam.
Anyám a szája elé kapta a kezét és behunyta a szemét, hogy
még drámaibb legyen a pillanat. Megsértettem. Tényleg nem
akartam bántani, de ez az egész esküvői előkészület már akkor
kisiklott és áthidalhatatlan szakadékot képzett kettőnk között,
amikor a mennyasszonyi ruhámat választottam ki. Eljött velem,
mert nem hagyta, hogy egyedül döntsek a barátnőim körében,
mert nem bízott az ízlésemben. Egy viszonylag ismeretlen
tervezőhöz mentem, akinek a neve még nem csillogott úgy, mint
a legnagyobb márkák tulajdonosainak, és amiket anyám
kifejezetten előnyben részesített, mint például a Dior vagy a
Giorgio Armani, de engem nagyon magával ragadott a stílusa. A
fenntarthatóság jegyében a ruhái többrészesek és könnyen
variálhatóak voltak. Így lehetett választani klasszikus fehér
vagy akár más, púderes árnyalatú, hosszú szoknyát vagy
rövidet, akár nadrágot is, amihez különböző színű és fazonú,
vagány, rövid csipketopokat kínáltak vagy mídereket, amik akár
az esküvő után is viselhetők külön-külön egy-egy szett
részeként.
– Ez túl egyszerű – kritizálta anyám, amikor meglátott a
kiválasztott ruhában. Épp akkor tette ezt velem, amikor úgy
éreztem, hogy ez a választás lesz életem legemlékezetesebb
ruhája, ami pontosan tükröz engem.
Innen nem volt megállás: veszekedni kezdtünk, végül a ruha
maradt, anyám kiakadt, és odáig ragadtatta magát, hogy
lefotózott és elküldte az elkészült képet Dustinnak, hogy
beszéljen le róla. Dustin viszont csak annyit felelt rá, hogy
csodálatos, és anyám ezzel feladta a küzdelmet. Azóta sem
bocsátottam meg neki ezt a tettét. Hosszasan győzködtem
Dustint, hogy ne csináljunk ekkora felhajtást az esküvőből, mert
rá fog menni a kapcsolatom a szüleimmel, ami így is pengeélen
táncolt, és kértem, hogy inkább szűk körben házasodjunk össze.
Már csak amiatt is, mert öcsémet alig négy hónapja temettük el,
és nem éreztem illendőnek ilyen hamar ekkora bulit csapni.
Végül meggyőzött. Olyan hihetetlenül jól értett hozzá, hogy
hatással legyen rám, és annyira szépen kiűzte a fejemből a
borús gondolatokat…
– Ezt tényleg nem kellett volna – morogta mellettem Dustin,
ahogy anyámra nézett, de a szavai nekem szóltak. – Az igazság
az, hogy erről én tehetek – fogta meg a kezem, hogy ne tudjak
felállni. – Mostanában túl sokat dolgoztam, és nem tudtam az
előkészületekben részt venni – anyám már csüngött is a
szavain. – De mindketten nagyon hálásak vagyunk neked, Joan,
hogy ennyire kézben tartottad a dolgokat és segítettél nekünk
abban, hogy ez az álom megvalósulhasson.
– Mindent megtettem ennek érdekében – szipogta a velem
szemben ülő anyám.
Közben a pincér kihozta mindenkinek a rendelt italokat, de
letett az asztalra elém, az ásványvizem mellé egy pohár whiskyt
is, amiben megcsörrentek a jégkockák. Zavartan néztem rá,
mire egy kis kártyát vett elő a zsebéből, és azt is letette az ital
mellé. Egy fehér ültetőkártya volt, amit a vendégeknek
helyeztek ki a vacsoraasztalokra. Próbáltam feltűnés nélkül
elolvasni, mi állt rajta. Szerencsére rajtam kívül senki nem
figyelt fel a pincér tettére, hiszen anyámék szemében a
kiszolgálószemélyzet láthatatlan volt.
Hayden Jensen nevét láttam meg a kártyára írva nyomtatott
betűkkel. Erre rögtön megfordítottam a kis fehér kartonlapot,
és elolvastam a tollal írt üzenetet:

Mosolyogj!
Ui.: szívesen!
Felemeltem a tekintetem és végigpásztáztam az étteremben
ülőket – miközben gyorsan a tenyerem alá csúsztattam a
kártyát a félreértések elkerülésére –, de nem találtam őt sehol.
Ekkor kinéztem a teliüveges ablakon keresztül a mellettünk
lévő teraszra, ahol végre megláttam Haydent. Kint ült egy
asztalnál, majdnem velem egy vonalban, és körülvették azok a
nők, akik már gyerekkoruk óta szerelmesek voltak belé és a
közös ismerőseink közé tartoztak. Épp mondott nekik valamit,
amire mindenki felkacagott. Ó, az örökké kiéhezett lánybanda –
jegyeztem meg magamban a régi barátnőimet látva. De Hayden
talán megérezte magán a pillantásomat, mert a tekintetünk a
következő pillanatban összefonódott. Lustán elmosolyodott, és
megemelte a poharát felém, mintha köszönteni akarna vele, és
egy korttyal kiitta a tartalmát. Az ital színét tekintve ugyanazt
rendelte magának is, mint nekem. Én is nyúltam az enyémért,
amikor Dustin hangjára lettem figyelmes, és elfordultam
Hayden irányából, kezemben a pohárral.
– El fogsz tőle aludni – mondta, és a fejével a poharamra
biccentett. – Tudod, hogy nem bírod az alkoholt –
figyelmeztetett basáskodóan. – Nem is értem, miért kértél
magadnak ilyen erős italt – folytatta, de nem törődtem vele. A
számhoz emeltem a poharat, és én is megittam egy húzásra, ami
benne volt. Amint megéreztem, hogy az erős alkohol a torkomat
égeti, majdnem köhögni kezdtem, de gyorsan ittam rá a másik
poharamban lévő ásványvízből, így vissza tudtam fojtani az
árulkodó jeleket.
A körülöttem lévő emberek döbbent arcát látva
elmosolyodtam:
 – Ezzel talán észhez téríthetem a lelkiállapotom –
mosolyogtam.
Nem szoktam inni, főleg nem rövidet. De akárhogy is akart itt
nekem mindenki jót, és folyton figyelmeztetett, majd döntött
helyettem, mégis csak az én életemről volt szó! Egy-egy hiba
még beleférhet nekem is, nem?
 ÖTÖDIK FEJEZET

HAYDEN

– az esküvő előtti nap –

Malajzia

Alighogy kiléptem az étteremből a vacsora végeztével,

megszólított valaki, a hang a hátam mögül érkezett.
– Még nem találkoztunk! – lépett felém Dustin udvarias
mosollyal az arcán, amiről nekem egyből a tenyérbemászó
kifejezés jutott eszembe. – Szeretnék bemutatkozni – nyújtotta
felém a kezét, de nem fogadtam a gesztust. Bunkó vagyok, és
jobb, ha ezzel mielőbb tisztába kerül. Nem azért jöttem ide,
hogy barátkozzak vele, hanem hogy szemmel tartsam őt.
– Pontosan tudom, ki vagy – mondtam neki, erre leeresztette
a kezét.
– Értem – mondta, és végre lehervadt az arcáról a művigyor. –
Gondolhattam volna, hiszen Connor legjobb barátja voltál –
puhatolózott. – Hayden, igaz? A nyomozó – hangsúlyozta
gúnyosan, és még a hülye is kivette volna a lekicsinylést a
hangjából.
– Tényleg hiábavaló lett volna bemutatkoznom. – Erre már
elhúzta a száját. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem, mert
nem értettem, hogy miért szólított le.
– Csak érdekelt, hogy ki az a srác, akiről Rylee mesélt nekem
tegnap. Meglep, hogy eljöttél, annak ellenére, hogy nem vagy a
meghívottak között.
Milyen udvarias vagy, baszki!
– Szóval a miértekre keresed a választ – húztam félmosolyra a
számat. – Bár szerintem nem amiatt izgulsz, hogy egy tányérral
több ételt kell majd felszolgálni, tekintve, hogy a végösszeg nem
a te számládat fogja terhelni. – Érzékeny pontra tapintottam,
mert mély levegőt szívott magába, de tehet nekem egy
szívességet. Még kérdőre von?! Na ne bassza már! – Szóval,
miért is kedveskedünk itt egymásnak? – kérdeztem újra, hogy
megalapozzam a mély barátságunkat, ami kialakulni látszott.
Kivett egy kártyát a zsebéből, hogy megmutassa.
– Ezt mire véljem? – kérdezte, ahogy ránéztem az
ültetőkártyán hagyott üzenetre, amit Ryleenak írtam.
– Ha nálad van és elolvastad, akkor nem igazán értem ezt a
kérdést.
– Én meg nem igazán értem, hogy miért írogatsz a
feleségemnek? – kérdezte, miközben odaköszönt nekem egy
régi cimborám és kezet fogtam vele, majd megint Dustin felé
fordultam, hogy válaszoljak neki.
– Úgy tudtam, csak holnap lesz megtartva az esküvő. –
Kitágult mindkét orrlyuka a dühtől, ami kavargott benne. – És
mindamellett a felháborodásodat sem értem – tettem hozzá.
– Küldtél neki egy italt! – lépett felém egyet.
– Ahogy láttam, ráfért – álltam a tekintetét, miközben
megigazítottam az ingujjamat.
– Jobban jársz, ha a szemedet is leveszed róla a továbbiakban
– szűrte a foga közt Dustin a szavakat. – Utálom az ilyen
nagyképű, gazdag seggfejeket, akik azt hiszik, bármit
megtehetnek.
A sértései leperegtek rólam, hiszen mindig azt néztem, kitől
származik a kijelentés, és annak megfelelően tulajdonítottam
neki jelentőséget. Nem alacsonyodtam le az ilyenekhez, akik
szart se tudtak az életemről, és nem mentem le arra a szintre,
hogy én is sértegessem a másikat, pedig találtam volna rá jelzőt
bőven. Még csak meg sem kellett volna erőltetnem magam
hozzá.
– Mitől félsz? – kérdeztem tőle, mert eléggé frusztráltnak tűnt.
– Nem félek, csak figyelmeztetni akartalak.
Hm. Érdekes fordulat.
Épp végszóra érkezett mellénk Rylee, amint kilépett az
étteremből.
– Hát itt vagy …tok – nézett ránk, és nem is palástolta,
mennyire meglepődött azon, hogy együtt lát minket, és
belekarolt Dustin karjába, aki még mindig zsebre dugott kézzel
állt. – Megismerkedtetek? – mosolygott rám.
– Az nem kifejezés – válaszoltam neki gúnyosan. – Rendesen
bemutatkoztunk mindketten.
– Gyere, menjünk a villába! Holnap nagy nap vár ránk –
mondta neki Dustin, és megfogta a kezét.
– Máris? – kérdezte Rylee, és édes, könyörgő arccal nézte
Dustint. Apám, ez a nő tényleg keresztbe néz egy pohár italtól!
Semmit nem változott az eltelt évek alatt.
 – Nem fogod megbánni – kacsintott rá Dustin, és diadalittasan
rám nézett. – Hasonlóan szép jó éjszakát neked is! – szúrta oda
nekem, és átkarolta Rylee derekát, hogy elvezesse őt.

Alighogy beléptem a lakosztályomba, máris elővettem a

telefonomat és hívást kezdeményeztem.
– Mondd! – szólt bele a telefonba Jacob, miután kicsörgött.
– Szívesség kellene – mondtam azonnal, minden bevezető
nélkül. – Nemsokára átküldöm hozzá az adatokat.
– Sürgős?
– Ha nem lenne az, nem hívtalak volna – válaszoltam. – De
mélyre kell ásnod, mert az első átvilágítás alatt nem találtam
semmit.
– Akkor amint megkapom, ráállok az ügyre – nyugtatott meg.
– Jövök neked eggyel.
A vonal végén Jacob megköszörülte a torkát, ezért javítottam.
– Jól van, ezzel együtt már kettővel.
– Így már helyes – nevette el magát. – Be fogom hajtani rajtad!
– Ezzel kinyomta a telefont.
A kanapéhoz léptem, és leheveredtem rá.
Szóval, Dustin Hicks… kíváncsi voltál rám. Most már én is
rád!
 HATODIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Maldív-szigetek

Igaza volt Haydennek, ez a hely pocsék volt. És nem azért

mondom ezt, mert nem értékeltem eléggé a Maldív-szigeteki
nászúthelyszínem, amit a szüleim fizettek nekünk, hanem mert
jelen állapotomban képtelen voltam értékelni bármit is. Miután
fel-alá járkáltam a villa hálójában, úgy döntöttem, hogy sétálok
egyet a szigeten, de elég hamar körbeértem rajta. Leültem a
főépület medencéje melletti bárban, és kértem magamnak egy
Naplemente koktélt. Míg iszogattam, próbáltam nyugalmat
erőltetni magamra, de nem sikerült. Ha Dustin nem jön el a
privát vacsorára, és nem ad nekem megfelelő magyarázatot a
tettére, fogalmam sincs, mit fogok ezután tenni. Egy részem
bizonyára feladná a kutatást és az utána való kétségbeesett
rohangálást, de tudtam, hogy a másik részem még ugyanúgy
kapaszkodna a reménybe, hogy valahogy elérhetem őt. Tudnom
kell, hogy mi történt vele. Ha Hayden megérzése jön be és
tényleg belekeveredett valamibe, ami miatt kénytelen volt
engem elhagyni, azt is tudni akarom. Bár nehezen hinném el
róla, hogy képes lenne bármilyen kétes ügybe fogni, amivel
veszélybe sodorhatná magát. Dustint tipikus jófiúnak ismertem
meg, aki szabálykövető, kedves és alázatos, ezért képtelen
voltam őt az ellentétes oldalról értelmezni.
Lassan ballagtam vissza a szállásra, majd vettem egy forró
fürdőt és hagytam, hogy zsibbadni kezdjenek a végtagjaim.
Behunyt szemmel terültem el a kádban, és csak remélni tudtam,
hogy mielőbb választ kapok a kérdéseimre.

Este hét óra ötven percet mutatott az óra. Indulnom kellett,

hogy nyolcra odaérjek az asztalunkhoz. Remegő kézzel
igazítottam meg a félhosszú, sötétszőke hajam és simítottam
végig a ruhámon, amikor egy utolsó pillantást vetettem
magamra a fürdőszobai tükörben. Nem tudom, hogy honnan
maradt még lelki erőm ahhoz, hogy sminkeljek, de fél órával
ezelőtt megtettem. Napok óta először szántam rá magam,
hiszen eddig arra sem vettem a fáradtságot, hogy kifessem a
szempilláim. Bár, ami azt illeti, elegáns ruha sem volt rajtam
azóta, hogy hoppon maradtam az esküvő napján. Szerettem az
olyan ruhákat, amelyek az egyszerű vonalvezetéssel vonták
magukra a figyelmet, felvéve mégis tökéletesen álltak, ezért az
egyik kedvenc koktélruhámba bújtam bele, hogy legalább ezzel
javítsak a hangulatomon. Reméltem, hogy ad némi
magabiztosságot a megjelenésem az éttermi belépőmhöz. A
színe olyan volt, akár a parton fekvő finom, púderes tapintású
fehér homok, ami kiterített selyemként csillogott. Könnyű
anyagból készült, és a tengerparti vacsorákhoz tökéletesen illett,
mert egyszerre volt elegáns és laza szabású. Két részből állt, egy
gumírozott aljú topból és szintén gumírozott derekú, hosszú
szoknyából, amihez tökéletesen illett egy lapos talpú szandál,
aminek a viselése igencsak indokolt volt, tekintve, hogy
deszkapadlón kellett lépegetnem az étteremig, és féltem, hogy a
magas sarkúm egy résbe beszorulna. A fából készült, vastag
karperecemhez illett a barna színű, boríték alakú bőrtáskám,
amit a kezembe kaptam, amikor nagy levegőt véve kiléptem a
villa ajtaján.
A lagúna feletti hosszú mólón végigsétálva a sötétbarna fából
készült étteremhez érkeztem. A kör alakú épületben az
asztalokat is kör alakban helyezték el, így a tengertől
karnyújtásnyira ülhetett le a vendég. A helyiség közepén a
bárpult, illetve a konyha helyezkedett el.
Amikor az asztalunkhoz vezetett a pincér, szomorúan vettem
tudomásul, hogy még nem várt rám senki. Kértem magamnak
egy pohár minőségi vörösbort, és azt kortyolva várakoztam.
Halvány fény világította meg a belső teret, és csodálatos illatok
lengték be a helyet. Éhes voltam, ugyanakkor annyira feszült,
hogy émelyegni kezdtem. Gyorsan ittam még egy korty bort a
poharamból, hogy a száraz, mégis testes, édeskés íz elnyomja a
számban lévő keserű ízt.
Vártam.
Ittam.
Vártam.
Mindhiába.
Minden egyes alaknál, aki feltűnt az étterem bejáratánál,
hatalmasat dobbant a szívem, de amint beléptek és láthatóvá
vált az arcuk, el is keserített a látványuk.
Hallgattam az óceán hangját, ahogyan alattunk a cölöpöknek
csapódott egy-egy hullám, majd letöröltem az arcomon lecsorgó
könnycseppeket. A hangszóróból kiszűrődő lágy zene sem
tudott megnyugtatni. Furcsa dolgokat művelnek az emberrel az
érzelmek, ha teret adunk nekik és szárnyra kapnak. Képesek
fizikai fájdalmat okozni, vagy megtörni, szétzúzni egy lelket és
félelmet kelteni.
Másodjára éreztem magam átverve és cserbenhagyva az eltelt
pár napban. Még el sem múlt a fájdalom, de a csalódás ma újra
feltépte a szívemen keletkezett sebet, és ez most sokkal jobban
fájt, mint előtte.
– Hozhatom az étlapot, hölgyem? – kérdezte a pincér, aki
megállt az asztal mellett. – Vagy szeretne még várni?
– Én… – néztem rá, és próbáltam összeszedni magam. – Nem…
– ráztam meg a fejem, de ekkor ismerős hang szakított félbe.
– Kérjük, igen! – mondta Hayden, aki lehajolt hozzám, és egy
puszit nyomott az arcomra, majd leült velem szemben. –
Elnézést, hogy megvárakoztattalak – mondta nekem, majd a
pincérre nézett. – És egy pohár Jamesont is hozzon, legyen
szíves.
– Önnek is hozhatok még egy italt? – kérdezte tőlem a pincér,
de én csak Haydent bámultam meredten. A kezemet az
arcomhoz emeltem, és az ujjaimmal megérintettem a bőrömet
ott, ahol megpuszilt.
– Igen, ugyanazt kérem, mint ő – nyögtem a pincérnek
válaszul, és ezzel végre kiszakadtam a kábulatból, amit Hayden
megjelenése keltett bennem. Annyira hálás voltam neki, hogy
beugrott és kimentett ebből a kellemetlen szituációból! Az
arcom bizsergett, ő pedig kedvesen mosolygott rám. Sose
kaptam még tőle ilyen mosolyt. És még sosem nézett rám így…
ilyen áthatóan és mélyen.
– Mi az? – kérdezte, és megigazította az öltönye gallérját.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire jól nézett ki
benne.
– Hogy kerülsz ide?
– Egy órája álltam ott a korlátnak támaszkodva, és nem
bírtam tovább várakozni – mutatott bele a távoli sötétbe. –
Megéheztem – tette hozzá mosolyogva.
– Tudtad, hogy nem jön el – mondtam halkan.
– Az esélyt megadtam neki – válaszolta.
– Igen – vettem egy nagy levegőt, és szétnéztem az
étteremben. – Én is.
– Ez lenne a privát vacsora? – kérdezte. – Mert itt elég közel
vannak hozzánk a többiek, és őszintén szólva, kissé csalódott
vagyok – mondta ki kendőzetlenül, amire gondolt.
– Lehet, hogy félreértettem – hazudtam. – Lehet, hogy csak
egy asztalt foglalt le.
– De akkor is – erősködött tovább. – Kicsit több fantáziát
vihetett volna bele.
– Elég szar hangulatban vagyok, Hayden – fogtam bele a
mondatomba. – Nem segítesz rajtam, ha ezt fogod nekem
boncolgatni és tovább méltatod a helyet.
Hosszan nézett a szemembe, majd felpattant a székről és
felém nyújtotta a kezét.
– Húzzunk innen a picsába! – mondta.
 – Hogy? – kérdeztem vissza, de a kezemet önkéntelenül az
övébe csúsztattam.
– Nem fogjuk ezen a tetves szigeten siratni a rohadék exedet –
jelentette ki. – Te jól érzed itt magad? – kérdezte, amikor
felhúzott a székből és szemtől szembe álltunk egymással.
Megráztam a fejem. – Akkor elviszlek innen, és a továbbiakban
egy kurva szót sem akarok hallani róla. Mára elfelejtjük ezt az
egész tébolyt és kiengedjük a gőzt!
Úgy ledöbbentem, hogy majdnem vigyázzba álltam előtte.
Esküszöm, még a levegő is a tüdőmbe szorult, és azt éreztem,
hogy az egész mellkasom szétfeszül tőle, de képtelen voltam
kifújni.
– Jól van – egyeztem bele, és sikerült mosolyt csalnia az
arcomra. Talán tényleg jót fog tenni, ha mindentől
elvonatkoztatok és elmegyek egy olyan helyre, aminek semmi
köze Dustinhoz. Akkor végre rendeződnének a gondolatok a
fejemben és új erőre kapnék.
– Ez a beszéd! – lelkesedett, és a kezemet fogva elindult a
kijárat felé.
– Uram, az italuk! – szólt a pincér utánunk, és félig felénk
nyújtotta a tálcát.
Hayden rápillantott, majd elengedett és odalépett hozzá.
Levette a tálcáról a két whiskyt, és intett nekem, hogy menjek
oda, majd a kezembe nyomta az egyiket, és koccintottunk.
– Egészségedre! – mondta, és megitta egy húzásra, amit
többen szájtátva figyeltek.
– Őrült vagy – vigyorogtam rá, de követtem a példáját. Majd a
zsebéből a tálcára dobott valamennyi pénzt, és visszatettük az
üres poharakat is.
– Fontosabb dolgunk akadt – közölte a döbbenettől elnyúlt
arcú pincérrel, akinek mégis sikerült egy udvarias mosolyt
varázsolnia az arcára.
– Kellemes estét! – mondta, de a hangja már csak elkísért
minket a kijárat felé, mert Hayden megint megfogta a kezem, és
vezetett végig a halványan megvilágított mólón egyenesen
előre, majd a partra érve ráléptünk egy másikra, és megálltunk
egy motorcsónak mellett, ami a stég végén állt a többi vízi
jármű mellett.
– Ezzel jöttél át? – kérdeztem tőle döbbenten. – Öltönyben? –
tettem hozzá.
– Hölgyem! – nyúlt le egy kéz a motorcsónak fedélzetéről,
hogy felsegítsen, és én majdnem halálra rémültem a megjelenő
alak láttán.
– Nem én vezettem – mosolygott rám Hayden, aki jót mulatott
azon, hogy összerezzentem, majd a fiatal, sötétebb bőrű,
helybéli srácra nézett. – Menjünk vissza!
– Indítom a motort! – válaszolta lelkesen, közben pedig
Hayden a vállamra terítette a zakóját.
– Szükség lesz rá – mondta a kérdő tekintetemre válaszul.
Miután helyet foglaltunk a meglepően kényelmes üléseken és
beindult a motor, elindultunk az óceánon a sötét éjszakába,
amit a kerek hold világított meg. A hajamat tépte a szél, de egy
csöppet sem bántam, hogy belekapott, mert ettől csak még
jobban élveztem a szabadság érzését. Az egyik kezemmel
összefogtam magamon Hayden zakóját, hogy ne repítse le
rólam a menetszél, majd a gallérjához hajoltam, és mélyen
beszívtam az illatát. Tetszett ez az aromás illat fűszeres
jegyekkel telítve, mert úgy éreztem, mintha a természet szívébe
kalauzolt volna el.
– Éhes vagy? – kérdezte Hayden, amikor leugrottunk a
motorcsónakról a móló deszkáira, mert elég rövid idő alatt
elértük a partot. A fejem zúgott, a szívem kalapált, és a
gyomrom… Igen, nagyon is éhes voltam, mert hangosan korgott.
– Szívesen bekapnék valamit – mondtam, mire azonnal
résnyire szűkült a szeme, és úgy villant fel, akár egy
ragadozónak a sötét vadonban. – Meg ne merj szólalni! –
figyelmeztettem. – Elég volt a hülye poénokból – tettem hozzá. –
Ételre gondoltam és nem a… – Ki akartam vágni magam, erre
még kellemetlenebb helyzetbe keveredtem.
– Oh, ki ne mondd, mert azonnal megrándul a nadrágomban!
Belebokszoltam a vállába.
– Mocsok vagy!
– Ne hízelegj! – mondta olyan mély hangon, hogy
beleremegett a dobhártyám. – Menjünk a recepcióra!
Megpróbálok elintézni egy valódi privát vacsorát –
hangsúlyozta a „valódi” szót, de csak a szemem forgattam rá.
Körbenéztem a szigeten, míg sétáltunk az épület felé, és
meglepett, hogy mennyivel nagyobb a sziget kiterjedése, mint
az, amelyiket otthagytuk. A távolból halk zene szűrődött, a
számtalan étteremben és bárban pezsgett az élet. Gyerekek is
rohangáltak a homokban, hangosan kiabáltak egymásnak, míg
én csak mosolyogtam rájuk. Az egyikőjük igen hangosan
követelte magának a homokozólapátot. Olyan volt, mintha egy
másik világba csöppentem volna, holott alig utaztunk pár
kilométert.
A főépületbe érve Hayden leültetett az egyik kanapéra, és
odament a recepcióshoz, akivel pár percig beszélgetett. A srác
telefonált egyet, majd bólogatott, és Hayden elégedett mosollyal
fordult felém.
– Igyunk valamit, míg elkészül az asztal, és utána mehetünk is
enni. Ételt – tette hozzá, de most felnevettem a megsértődés
helyett.
– Nem hinném, hogy jót fog tenni nekem még egy pohár ital –
szabadkoztam.
– Miért? Inni csak alkoholt lehet? – kérdezett vissza.
– Azt hittem, hogy arra gondolsz.
Fújt egyet.
– Ha azt mondom, csak azt ihatsz, képes lennél magadba
dönteni még egy whiskyt?
Tényleg orvosi eset vagyok, mert bólogattam.
– Uramisten, téged aztán jól beidomítottak – jegyezte meg
nem túl kedvesen, miközben a bárhoz értünk.
– Nem vagyok kutya.
– Akkor is megittad volna.
– Egyet – nyögtem. – Aztán annyi is lett volna a mai estének.
És csak azért mentem volna bele, hogy ne bántsalak meg vagy
ne rontsam el a hangulatot.
Hayden megállt, és két ujjával összeszorította a szemzugát.
– Rylee! – kezdte mérsékelt hangon. – Csak légy önmagad! Ki a
szart érdekel, hogy én mit akarok? Vagy más. Te mit akarsz? –
nézett rám hosszan, én pedig csak bámultam őt, majd
kimondtam:
 – Vizet.
A pultos felé lépett, és kért egy üveg ásványvizet, majd
magának egy Jamesont.
– Köszönöm – mondtam neki félhangosan, és töltöttem az
üvegből a poharamba. – Itt van egy klub is? – kérdeztem, mert a
basszus, amit az előbb távolabbról hallottam, most erősen
dobolt a fülemben.
– Van bizony – vigyorogta el magát.
– Szeretnék ma táncolni – jelentettem ki. A napját se tudom,
hogy a koncertlátogatáson kívül mikor voltam utoljára
szórakozni.
– Rajtam aztán nem fog múlni! – jött a válasz, majd megitta az
italát, és az órájára nézett. – Lassan mehetünk, mert mire
odaérünk, addigra kész lesz az asztal.
– Oda? Hova?
– Majd meglátod!
 HETEDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Maldív-szigetek

– Mi ennek a helynek a neve? – kérdezte Rylee, miközben a

porszerű homokban sétáltunk, mindketten mezítláb lépdeltünk,
mert amint letértünk a deszkapadlós útról, levettük a
lábbelinket.
– Megpróbálom helyesen kimondani – kezdtem, és ezzel
mosolyt csaltam az arcára. Minden egyes mosolyáért keményen
meg kellett dolgoznom, de ahogy telt az idő, egyre könnyebben
ment neki. – Finolhu Kanifushi.
Kuncogott.
Majdnem beletört a nyelvem, de ezért az édes kis hangért
megérte.
– A Finolhu homokot jelent – magyaráztam neki. – Állítólag ez
a Maldív-szigetek leghosszabb homokos partja, ami majdnem
egy kilométeres. Ez a homokfal pedig, amin lépkedünk – kicsit
megrúgtam a púderszerű hófehér homokot, ami még most is
szinte világított a hold fényében – három szigetet köt össze,
amire át lehet sétálni egy vékony sávon és olyan volt, mintha az
óceán tetején lépdelnénk.
Útközben már láthatóvá vált, hogy nem messze előttünk, a
sötétben kirajzolódott a vacsoraasztalunk.
– Te jó ég! – fogott rá Rylee izgatottan a karomra, amikor egy
félreeső részhez értünk, a parthoz közel, elhagyva a kijelölt
utat.
Egy szabadon álló, hófehér abrosszal letakart asztalhoz
közeledtünk, amit körbevilágítottak a homokba szúrt mécses
lámpások és fáklyák. Az asztal közepén egy gyertya égett,
aminek egy csodálatos, tejüvegű búra vette körbe a lángját,
hogy tompítsa a fényét. Az asztal mellett két fából készült szék
állt, az egyiket kihúztam neki, hogy hellyel kínáljam. Bevallom,
engem is meglepett a látvány, még sosem vacsoráztam ilyen
romantikus környezetben. Odahaza, Vegasban már
megszoktam a luxust, ahogyan Reely is, és mindketten
eljuthattunk a világon számos csodálatos helyre, de valamiért
ez a privátvacsora-szolgáltatás felülírt minden
luxusszolgáltatást, amit eddig tapasztaltam. Nem is a hely tette
különlegessé ezt az estét, inkább az a különös érzés, amit keltett
bennem.
Felénk lépett a szakács, aki eddig kicsit távolabbról, a
grillezésnek kialakított, nádfedeles placcról figyelt minket.
Fekete-fehér hosszanti csíkos félkötényt viselt, amin Finolhu
felirat díszelgett. Mosolyogva érdeklődött, hogy milyen ételt
készítsen nekünk. Miután megkérdeztük, elmondta az ajánlatát,
ami friss, grillezett zöldégekből, sajtokból és homárból állt, de
biztosított róla minket, hogy legyen az bármi, valóra váltja a
gasztronómiai álmunkat. Gyorsan feljegyeztem magamban,
hogy busás borravalót hagyjak neki az igyekezetéért, és azért,
hogy a rendelkezésünkre állt.
Kivettem az ezüstszínű jégvödörből a behűtött Dom Pérignon
pezsgőt, és töltöttem mindkettőnknek.
– Köszönöm – vette el tőlem Rylee a kecses, hosszú poharat, és
mosolyogva kortyolt bele. – Nem hiszem el, hogy ezt mindössze
pár perc alatt intézted el – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
Igaz, valóban nem terveztem, hogy a ma estém így alakul, de
megpróbáltam kihozni belőle a legtöbbet.
– Itt mindent úgy találtak ki, hogy a turistáknak kedvezzenek
– mondtam, bár ezzel nem hiszem, hogy sok újdonságot
árultam el. – Bármit megtesznek, hogy felejthetetlenné tegyék
az itt-tartózkodásod.
Felnézett a felhőtlen, csillagos égboltra, majd vissza rám.
– Mondhatok valamit? – kérdezte.
– Bármit.
– Tényleg az lesz ez az este – vallotta be. – Sosem fogom
elfelejteni.
Nem. Én sem. Bár nem mondtam ki, de a szemem bizonyára
tükrözte a gondolataimat. Valójában csak azért hoztam ide,
mert ki akartam rángatni onnan, ahol minden szaros dolog
Dustint juttatja eszébe. Gondolom, ezerszer megnézték a
szállást, álmodoztak róla, hogy milyen szép napokat fognak ott
eltölteni. Borzasztó lehetett neki megélni a magányt. És legyek
bármilyen faragatlan tuskó, nem hagyhattam, hogy ez teljesen
eleméssze őt. Az elmúlt napokban már láttam, hogy milyen
erősen próbálja magát egyben tartani, és azt is, hogy milyen
keményen küzdött az összeomlás ellen. Szerintem itt volt az
ideje egy kicsit lazítani azokon a feszes zsinórokon, amikkel
épphogy a felszínen tudta tartani magát.
Nem kellett sokat várnunk a séfre, aki felszolgált egy tálcányi
frissen grillezett, szójaszószos zöldséget, valamint különböző
átsütött grillsajtokat, és külön tányéron szervírozták
mindkettőnknek a grillezett homárt sárga curryval és
kókuszhabbal. Köretnek sült édes- és lilaburgonyát kaptunk.
Nagy étvággyal estünk neki a tökéletes vacsorának, és
nemsokára elégedetten dőltünk hátra a székünkben.
– Sokkal jobban vagyok – mondta Rylee.
– Ez volt a cél – feleltem én is elégedetten.
Fürkésző tekintettel nézett a szemembe, majd megigazította a
vállán a zakómat, amit azóta is magán viselt, hogy a hajónál
ráadtam. Furcsamód tetszett nekem, hogy rajta látom.
– Miért viselkedsz így? – szegezte nekem a kérdést, miközben
a poharáért nyúlt.
Na, ezt már szeretem! Rég vitatkoztunk.
– Nemrég azt vágtad a fejemhez, hogy megbántad, hogy
velem indultál el a tudod kinek a nyomába, de úgy látom, máris
hiányzik neked a kellemetlenebbik oldalam.
Kinevetett. Fasza!
– Mintha Harry Potter történetébe csöppentem volna –
mondta. – Akinek a nevét nem mondjuk ki… – suttogta, és
közben leírt egy félkörívet a kezével előttem.
– Tekintve, hogy kiről van szó, ez szép hasonlat volt – vágtam
vissza.
– Dus… – harapta el a szót. – Szóval, a tudjuk kinek a tettei
ellenére nem gondolnám, hogy ő ebben a történetben a gonosz.
– Semmiképpen se – csóváltam meg a fejem, miközben én is
kortyoltam egyet a hűs pezsgőből. – Sokkal inkább egy
nyomorult, sunyi és gyáva féreg.
– Még csak nem is ismered! Miért utálod őt ennyire?
Hát nem hittem a fülemnek!
– Soroljam?
– Inkább hagyjuk – fordult a pár méterre lévő óceán felé. –
Igazából már én sem tudom, hogy mit gondoljak róla – súgta. –
Csak szeretnék választ kapni a kérdéseimre, de már lassan ott
tartok, hogy nem is érdekelnek a válaszok, csak az, hogy
tudjam, rendben van, hogy nem esett baja és hogy nem rabolták
el, vagy valami ilyesmi.
– És még nekem nagy a képzelőerőm…
– Miért, te mit gondolsz?
– Az előbb kifejtettem.
– Nem róla, hanem erről az egészről.
Elgondolkodtam. Jacob már küldött nekem némi anyagot róla,
de azzal semmi újat nem mondott. Dustin pénzügyi
tanácsadóként dolgozott, és ideiglenes vízummal tartózkodott
az Államokban. Persze ha Ryleeval egybekelnek, az
állampolgárságot is megkapta volna, de ez a terve elúszni
látszott. Kértem Jacobot, hogy ásson mélyebbre és kövesse le a
fickó európai múltját, egészen az utolsó tartózkodási helyétől
visszafelé. De azóta még semmi információval nem szolgált. És
ez meglehetősen aggasztott. Normális esetben ez hamar
megvan.
– Inkább mondd el nekem, hogy hol ismerkedtetek meg –
kértem. – Hátha rájövök valamire, ami esetleg elkerülte a
figyelmedet – ajánlottam neki.
– Oké – mondta, és bólogatott, majd ivott gyorsan még egy
korty pezsgőt.
– Egy éve történt…
– Tessék? – hördültem fel. Nem akartam, de ösztönösen jött.
– Mi van? – vonta fel a szemöldökét.
– Semmi, semmi, csak meglepődtem, hogy te… – köszörültem
meg a torkomat. – Szóval, azt hittem, régebbi a kapcsolat.
Elhúzta a száját.
– Nem az. Olyan volt, mint egy forgószél. Jött, elkapott, aztán
csak vitt és vitt – nézett a poharára, amit forgatott a vékony
üvegszáránál fogva az asztalon. – Nem tudtam az eljegyzésről,
meglepetésnek szánta. Mit ne mondjak, meg is lepődtem,
amikor letérdelt elém közel száz ember előtt, akikkel egy üzleti
vacsorán vettünk részt. Kicsit haragudtam rá, hogy nem
beszéltük meg, de aztán rájöttem, hogy az ilyen dolgokat nem
szokták előre lefixálni, mert odavész a varázs – megint vett egy
nagy levegőt, és a szájához emelte a poharat. Közben arra
gondoltam, hogy mire befejezi a történetet, úgy kell majd
felhúznom a székből, ha ennyit iszik közben, de nem szóltam
egy kurva szót se. Most először beszélt nekem nyíltan Dustinról,
és tényleg kíváncsi voltam a részletekre. Nem hazudtam neki,
amikor azt mondtam, hogy rá akarok jönni valamire.
– Connor mit szólt hozzá? – faggattam az öccséről, bár a
tekintete abban a pillanatban elhomályosodott.
– Kiakadt.
Na, ez új! Eddig azt hittem, bírták egymást. Connor sok fotót
posztolt vele a közös bulizásaikról.
– Mondta, hogy miért?
– Nem, csak annyit, hogy legszívesebben megölné, amiért
szemet vetett rám. Dus… – megint elhallgatott. – Tudod ki –
mosolygott egyet – azt mondta nekem, hogy sokat csajoztak
együtt, és öcsém biztos azt hiszi, hogy velem is úgy fog bánni,
mint az alkalmi kapcsolataival.
– Érdekes – vakartam meg a borostát az arcomon. – De aztán
megtudta, hogy együtt vagytok, nem?
– Hogyne. Akkor se tetszett neki a dolog, de lenyelte.
– Hm… – Máris feltettem magamban a kérdést. Mi volt ennek
az oka? Mit tudott róla Connor, hogy haverként elfogadta őt, de
a nővére párjaként nem?
– Úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson – nyögte Rylee. –
Így szoktátok csinálni?
– Nem hinném, hogy volt már a Maldív-szigeteken, a csillagos
ég alatt erre példa – mondtam neki mosolyogva, majd a felénk
tartó séfre vetődött a pillantásom, aki miután megkérdezte,
hogy hozhat-e még valamit, leszedte az üres tányérokat az
asztalról és távozott. – De ki tudja? Nem sok kihallgatáson
vettem részt, én inkább a háttérben dolgozom – mondtam
Ryleenak, ahogy megint ránéztem.
– Oh, pedig azt hittem, hogy olyan vagy, mint Seeley Booth a
Dr. Csontból.
A szememet forgattam.
– Szerintem túl sok filmet nézel.
– Ahogy régen te is – kontrázott rá. – Jól emlékszem, hogy ha
épp nem buliztatok öcsémmel, akkor a tévét bámultátok?
 – Igaz, ezt nem tagadom – mosolyogtam rá. – És azt sem, hogy
mindkettőt élveztem. De visszatérve… – változott meg a
hangom. – Miért mondtál mégis igent? Miért akartál
hozzámenni, ha korainak tartottad?
Megint egy korty pezsgő következett a válasz előtt.
– Úgy gondoltam, hogy kiismertem őt eléggé ahhoz, hogy el
tudjam dönteni, leélnék-e vele egy életet. Rendes férfi, nem él
zűrös életet, és úgy bánik velem, ahogy sokan előtte nem.
– Sok faszfej került az utadba?
– Nem mondanám soknak, de akit annak neveznék, az mind
defektes volt. Ő meg… – eltűnődött, mintha visszaemlékezne rá,
milyen érzéseket keltett benne. – Nem az a tipikus rosszfiú,
akikhez előtte vonzódtam. Tény, hogy eleinte kicsit zavart
benne az, hogy túlzottan nyugodt és kiegyensúlyozott…, de
mellette döbbentem rá, hogy ideje nekem is változnom. Sokat
segített a szüleimhez való viszonyulásban is, és ráébresztett,
hogy amit én hibának véltem bennük, az csak túlzott aggódás
volt a részükről.
Felszaladt a szemöldököm. Túlzott aggódás? Rylee anyja
kibaszottul kontrollmániás. Az apja meg… mindent elnéz az
anyjának, cserébe azért, hogy neki is el legyenek nézve
bizonyos dolgok. Értve ezalatt a nőket. A sok-sok nőt. Rylee
anyja pedig szemet huny felette, mert közben ő kedve szerint
költekezhet, és biztos vagyok benne, hogy semmi pénzért nem
mondott volna le az életszínvonaláról. Sosem hallottam őket
veszekedni, ami régen is nagyon furcsa volt nekem. Otthon,
anyuék állandóan összekaptak valamin, és ez a mai napig nem
változott. De ahogy ezt láttam, láttam azt is, hogy mindent meg
tudtak beszélni, őszinték voltak egymással, és a kibékülésük
végén mindig nevettek, hogy mennyire bolondok voltak. Apám
szivarzsebből kirántaná Rylee apjának vagyonát, de mi,
gyerekként sosem éreztük, hogy bármit megtehetünk vagy
megvehetünk. Connor egyszer mondta is nekem, hogy náluk
teljesen másként nyilvánítják ki a szeretetet. Szerették, ha jó
volt vagy akkor, ha szót fogadott. Ha bármelyikük rossz volt,
akkor megvonták tőlük a szeretet. Ő pedig vágyott rá, ezért
mindig igyekezett az anyja elvárásainak megfelelni. Sajnos
ennek meg is lett a következménye, mert a sok elnyomás és
elfojtás később végtelennek tűnő tivornyázásba csapott át.
Kipróbált mindent, amit azelőtt sosem, és úgy falta az életet,
mintha másnap véget érne.
Rylee azonban más volt. Mindig duzzogott, ami miatt ki nem
állhattam, amikor a szomszédunkba költöztek és megismertem
őt. Aztán az együtt töltött évek alatt sikerült rájönnöm, hogy
miért haragszik a világra. Ő pontosan tudta, mennyire
lekorlátozzák, és nem engedte, hogy irányítsák az életét. Okos
lány volt, de direkt szerzett rossz jegyeket, hogy ezzel is
bosszantsa a szüleit, akik még azzal is megfenyegették, hogy
nem viszik magukkal a nyaralásra, ha nem javítja ki az
osztályzatait. Persze hogy még rosszabb átlaggal zárta az évet.
Akkor hagyott fel ezzel, amikor rájött, hogy tulajdonképpen
magát hátráltatja ezzel, utána inkább megcsillogtatta a tudását.
Osztályelsőként végzett, és a legjobb egyetemre ment, hogy azt
tanulhassa, ami igazán érdekelte. Ezért is lepődtem meg
annyira, amikor megtudtam, hogy az apja cégénél helyezkedett
el. Azt hittem, messzebb fog jutni és nem ragad le ott. Arról
álmodott, hogy reklámfilmeket fog tervezni, és míg mi
Connorral bosszankodtunk a reklámblokk alatt, ő akkor tapadt
igazán a tévére. Furcsa lány volt, mit ne mondjak, ugyanakkor
céltudatos, és minden elvont gondolata ellenére tetszett nekem,
hogy ennyire tisztán látja az élet dolgait. Most pedig…
elmorzsolódott az igazi személyisége. Alkalmazkodott ahhoz,
amitől ez idáig védte magát. Furcsa volt őt így látni, ennyi év
után.
Tehát Connor ellenezte a kapcsolatot. A szülei viszont szinte
rajongással néztek Dustinra, így feltettem a következő
kérdésemet.
– Gondolom, akkor Dustint kedvelték a szüleid – mondtam ki
már a nyomorult nevét, mert nem akartam még egy filmes
hasonlatot kapni.
– Nagyon – bólogatott. – Anyám végre megkapta a hőn áhított
jófiút, akire mindig is vágyott.
– És te? – szaladt ki a számom.
– Én a biztonság érzését kaptam meg – felelte.
– Nem minden rosszfiú rohadék – figyelmeztettem. – És nem
feltétlenül rossz az, ha valaki élvezi az életet.
– A tapasztalataim nem ezt mutatják – mondta a szemembe.
– Akkor rossz ajtón kopogtattál.
– Nem – rázta meg a fejét. – Rossz emberek nyitottak nekem
ajtót.
Nem akartam ebbe a témába komolyabban belemélyedni, így
megnéztem az időt az órámon.
– Menjünk a klubba?
Mielőtt válaszolt volna, felemelte az ujját, hogy várjak, és
kiitta a maradék pezsgőt a poharából.
– Nem tartom helyesnek, hogy szórakozzak, de… – a szája elé
tette a kezét, és halkan belebüfögött, én meg azt hittem,
lefordulok a székről, annyira elkapott a nevetés. – Elnézést –
mosolygott. – De! – intett, hogy figyeljek tovább. – Ha nem
ugrálom ki magamból ezt a feszültséget, szét fogok robbanni.
– Meg ahogy elnézem, a sok buboréktól is.
– Így van! Menjünk! – állt fel gyorsan, és követtem a példáját,
annak ellenére, hogy tudtam: ebből baj lesz!
 NYOLCADIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Maldív-szigetek

Szétestem. Én is, az életem is, és azt éreztem, hogy a talpam

alatt volt az összes darabka, ami minden egyes lépésnél vágta a
bőrömet. Az ismeretlenbe kerültem, ahol Hayden talán
tudatosan, talán akaratlanul, de szembesített a hibáimmal.
Igaza volt, megváltoztam. Sok dolog játszott ebben szerepet, de
leginkább az, hogy feladtam a küzdelmet. Hagytam, hogy mások
erősebbek legyenek nálam, mert könnyebb volt az életem úgy,
hogy nem kellett szembeszállnom az akaratukkal. Engedtem
nekik, mert azt hittem, így jobbá tehetem az életemet. Hogy
megszáll végre a nyugalom, és elfeledem mindazt, amik eddig
olyan keserűvé tettek.
De az eltökéltséget nem lehet feladni. Hogy szabadon
élhessek.
Nem hagyhatjuk hátra a szabadságot, nem mehetünk el
mellette, nem utasíthatjuk a szívünket, hogy haladjon egyre
távolabb és mondjon le róla. Azt hittem, menni fog, hogy Dustin
kitölti ezt a hatalmas hiányt, és mellette majd szárnyalni fogok.
A legszörnyűbb az egészben az, hogy ha most vele lennék itt,
tényleg ezt érezném. Olyan erősen akartam hinni benne, hogy
vakká tett. Viszont én voltam az, aki nem akart látni.
És most szíven ütött az igazság.
Független akartam lenni, de függővé váltam.
Hayden és én elsétáltunk a sziget szívében elhelyezkedő
klubba, mely nyitott volt, csodálatos, modern dizájnnal, a
pálmafák sűrűjében, de a nagy bulizásból nem lett semmi. Csak
leültünk a klub bárpultjánál, és figyeltük a körülöttünk lévő
embereket. A kisasztaloknál ülőket, akik a hétköznapi
slágerzenét túlharsogva beszélgetni próbáltak vagy azokat, akik
a homokban táncoltak mezítláb. Mi pedig csak bámészkodtunk,
de ahogy láttam Haydenen, ő sem akarta erőltetni a
beszélgetést vagy a táncot. Nem bántam. Ahogyan azt sem, hogy
a zene dübörgése elnyomta a gondolataim hangját, és szinte
lebegtem a megkönnyebbüléstől. Mosolyogtam, amikor páran
ruhástól ugrottak a klub nyitott teraszáról a mellette lévő
medencébe. Mindenki olyan önfeledt volt…
– Gyere, üljünk oda! – ajánlotta Hayden, és az egyik
megüresedett asztalhoz rángatott. Alig tudtam elmarni a pultról
a koktélomat, amit az előbb szolgáltak fel nekem. Leültem a
kényelmes, extra puha párnával fedett rattanfotelbe, és mire
kettőt pislogtam, már egy vízipipa is az asztalra került a gondos
személyzet által.
– Mi van benne? – kérdeztem elhűlve, ahogy megláttam, hogy
Hayden előredől, és a szájába veszi a vékony csövet. Nagyot
szívott bele, és kellemes, kókuszillatú, fehér füstöt fújt ki.
 – Sajnos semmi olyan, amitől beszartál.
– Én… – makogtam. – Nem szartam be – ismételtem meg a
nem túl hízelgő szavait.
– Kérsz? – nyújtotta felém a pipa szívókáját.
– Mennyire higiénikus ez?
Válaszul kaptam egy becsmérlő pillantást.
– Jól van – vettem el a szilikoncsövet, és beleszívtam a fém
végébe. Másra számítottam. Azt hittem, nem fog tetszeni az íze
és köhögni fogok tőle, ehelyett azonban kaptam egy kellemes
aromájú füstöt, amit mosolyogva fújtam ki.
– Haladunk… – jegyezte meg Hayden, és kényelmesen
hátradőlt a fotelben.
Az este további részében beszélgettünk, felidéztünk egy-két
múltbéli vicces történetet, majd szomorúan megállapítottuk,
hogy mennyire hiányzik mindkettőnknek Connor. Ha itt lett
volna velünk, az biztos, hogy már rég ott táncolnánk mi is a
homokban, és halálra sikoltoztuk volna magunkat a
boldogságtól.
– Most biztos, hogy haragszol rám, amiért elrontottam az
estédet – mondtam, amikor már a parton bandukoltunk, mert
hamar otthagytuk a klubot. Sejtettem, hogy jobb estéje lett
volna nélkülem.
– Nem ez lenne az első… – vigyorgott rám, mire rácsaptam a
vállára. – Most mi van? – kérdezett vissza felháborodást
színlelve. – Nem tagadhatod, régen mindent elkövettél, hogy
szétcseszd a hangulatot.
– Ha idióták voltatok – néztem vissza rá mosolyogva. –
Hagytatok volna inkább békén, ahelyett, hogy Connorral velem
foglalkoztok és hülyébbnél hülyébb poénokkal dobálóztok.
– Volt, amelyiken nevettél.
– Kínomban.
Hayden felnézett az égboltra, és nagyot fújt.
– Úgy tűnik, van, ami nem változott…
– Így van. Ha szekálni akarsz, készülj a legrosszabbra!
– Remegnek a térdeim…
– Azt látom, mert úgy lépdelsz, mint aki minden lépésnél el
akar esni.
– Talán itt lenne az ideje a józanabbik félnek belekarolni a
másikba, hogy támogassa.
– Ne izgulj, puhára esnél! – mosolyogtam rá, és megrúgtam
egy kicsit a homokot.
– Mit követtem el ellened, amiért így büntetsz?
– Oh, tudod te azt nagyon jól!
– Csak nem azért a csó…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.
– Ki ne mondd! – szóltam rá erélyesen. – Hallani se akarom.
– Szörnyű emléket idéz?
Nem, nem azt. És azért voltam ilyen mérhetetlenül mérges rá.
– Próbálom elfelejteni.
– Igen – mondta szinte csak maga elé. – Azt én is.
Már ezerszer megfogadtam magamnak, hogy nem gondolok
arra a szilveszteri bulira, amikor Hayden a bűvkörébe vont.
Lehet, hogy neki nem jelentett semmit, nekem viszont a mai
napig élénken élt az emlékezetemben. Csak egy csók volt, az
igaz. Nem lett következménye, nem lett folytatása, mégis
nyomot hagyott bennem. Emlékszem, milyen dühös voltam rá
akkor, és mennyire bosszantott az is, hogy utána úgy
viselkedett, mintha az egész meg sem történt volna.
– Megjöttünk – mondta Hayden, amikor egy pálmafákkal
dúsított, buja növényzettel benőtt partrész felé közeledtünk. De
amint megláttam, hogy mit rejt magában a pálmafákkal takart
hely, teljesen elámultam. Úgy száz méterre volt a Rákkunyhó
étteremtől ez a három hatalmas buborékra emlékeztető szállás,
ami elé megérkeztünk.
– Ezt akartad megmutatni?
– Nem – mondta. – Itt fogunk aludni.
– Hogy? – kérdeztem vissza döbbenten, de a lábam nem állt
meg, ment egyre közelebb az úti célhoz.
– Általában hanyatt fekve szoktam – válaszolta hanyagul.
Nem foglalkoztam vele, mert addigra már teljesen letaglózott
a látvány.
– Ezek óriásbuborékok? – kérdeztem, amikor megláttam a
hatalmas fadeszkákra épített szállást, ami tényleg úgy nézett ki,
mint három egymás melletti, hatalmas buborék. Kettő átlátszó
falú volt, és amikor benéztem, láttam, hogy az egyikben két
kényelmes fotel van, ami a part felé néz, csodálatos fapadló,
natúrszínű fabútorok, de éppen csak annyi, ami feltétlenül
szükséges: tálaló és egy kisasztal. Hangulatos állólámpa
világította meg a belteret, a meleg fény pedig tökéletesen
harmonizált a bézs színekkel. A másik buborékban egy
baldachinos, hatalmas ágy volt középen, ami kör alakú volt,
hófehér takaróval és függönnyel.
A buborékok karnyújtásnyira voltak az óceántól, aminek a
partján egy grillezőt is láttam a homokban elhelyezett asztal és
két szék mellett. Fellépcsőztünk a falépcsőn, aminek a széleire
lámpások voltak kihelyezve, hogy megvilágítsák azokat.
– Ez fájdalmasan gyönyörű! – mondtam neki. – Nem
gondolkoztál még azon, hogy mellékállásban utazásszervezéssel
foglalkozz?
A szemét forgatta rám, de nem válaszolt.
– Menjünk be!
 KILENCEDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Maldív-szigetek

Túltoltam. Ez nem kérdés. Nem tudom, mi a fasz van a

fejemmel, de lehet, hogy tényleg megcsapott a pia. Le akartam
nyűgözni Ryleet, és most, hogy sikerült, legszívesebben itt
hagynám ezt az egész helyet a picsában. Túl romantikus, túl
csábító, és rohadtul csak egyvalamire tudok gondolni.
Mondom én, hogy sokat ittam! – korholtam magam, amikor
beléptünk az egyik buborékba, és Rylee átsétált a másikba,
majd leült az ágyra, és miután megsimogatta az ágyneműt,
gondolt egyet, és hanyatt vetette magát rajta.
Nem az volt a célom, hogy elcsábítsam, és eddig remekül
játszottam a jófiút, de most, hogy az istenverte ágyra huppant
és a tenyerével végigsimított a finom, puha ágyneműn, el kellett
fordítanom a fejem, hogy ne lássa rajtam, mekkora hatással van
rám ez a látvány. Évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam, de
az elmúlt napokban olyan közel kerültünk egymáshoz, mint
előtte sosem. Viszont nem szabad elfelejtenem, hogy ő miért
van itt. A kibaszott vőlegényét keressük és nem a boldogságát.
– Kapcsold le, kérlek, a villanyt! – kérte. – Látni akarom a
csillagokat.
Odaléptem a hálóban található állólámpához, és
lekapcsoltam, mire feltárult felettünk az égbolt és szinte elnyelt
minket a kozmosz. Az ég feketeségén ezernyi csillag és a Tejút
világított át. Egy kész műalkotást láthattunk, miközben a
végtelenség érzését tapasztalhattuk meg.
– Te tudtad, hogy ennyire szeretem a csillagokat, igaz?
Hogyne tudtam volna. Állandóan a sötét teraszon találtunk
rá, amikor részegen hazatántorogtunk Connorral, és ott
próbáltunk meg észrevétlenül bejutni a házukba. Ha hideg volt,
egy vastag plédbe bugyolálta magát, hogy akkor is kedvére
szemlélődjön.
– Megyek, megnézem, mi van a minibárban – mondtam,
mellőzve a kérdését.
Igazából csak egy kis távolságot akartam kettőnk közé húzni.
Mire visszanéztem rá, és letekertem egy kis üveg whisky
kupakját, már felült az ágyban és engem figyelt:
– Miért csinálod ezt?
Sötét volt, mégis szűrődött be annyi fény a kinti lámpásokból,
hogy lássam az arcán, aggódik. Tudtam, hogy nem arra gondol,
miért akarok még inni, annak ellenére, hogy semmi szükségem
nem volt már erre az italra.
– Ne velem foglalkozz! – mondtam neki, és meghúztam az
üveget. – Ez csak rólad szól és nem rólam vagy kettőnkről –
magyaráztam.
– De hogy lehet az, hogy ennyire ismersz, miközben én
semmit nem tudok rólad? Még azt sem, hogy mi a kedvenc
színed, vagy hogy mi a kedvenc kajád… – tűnődött el, és végül is
ezzel elárulta nekem azt, amit mindig is sejtettem. Soha nem
érdekeltem őt, és mindig csak az öccse elviselhetetlen
haverjának látott engem.
– Döbbenet, mi? – próbáltam elviccelni. – Ne tulajdoníts
ennek nagy jelentőséget, hisz remek a megfigyelőképességem.
– Szinte együtt nőttünk fel – erősködött. – De gyűlöltél.
Nem válaszoltam neki. Mit mondhattam volna? Jelen
helyzetben nem találtam illőnek bevallani neki az ellenkezőjét.
Nem akartam, hogy úgy érezze, hogy másként látom őt, mint
korábban.
– Ennyire szánalmasnak tűnök? – kérdezte, és a tenyerébe
temette az arcát. – Ez borzalmas – dünnyögte.
– Hé! – léptem oda hozzá, és a kezéért nyúltam, hogy
lefejtsem az arcáról. – Nem vagy az. Csak… – Most mi a faszt
mondjak neki? – Csak szerettem volna, ha kikapcsolnál egy
rövid időre. Megtaláljuk Dustint, ígérem. De nem akarom látni,
hogy belehalsz a fájdalomba.
Vett egy nagy levegőt, amit rebegve fújt ki, és ezzel egyidőben
eleredtek a könnyei.
– Ne haragudj! – törölte le az arcát. – Nem akartam
elérzékenyülni.
– Nekem aztán nem kell mentegetőznöd emiatt – ültem mellé
az ágyra, és letöröltem egy újabb könnycseppet az arcáról.
– Olyan, mintha kapaszkodnék valamibe, ami sosem volt az
enyém – súgta.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem vissza, mert nem tudtam
eldönteni, hogy még mindig Dustin a téma vagy valami másra
gondolt közben.
– A boldogság az – mondta ki egyszerűen.
– Rossz helyen kerested – vágtam rá egyből, majd
kiegészítettem, mert úgy tűnt, kevés neki ez a mondat, nekem
pedig megeredt a nyelvem. – Mindegy, hogy mosolyogsz vagy
sírsz, Rylee, addig, amíg azt teszed, amit szeretnél. Néha az a
legnehezebb, hogy élvezni tudjuk az utat, amit bejárunk, mire
megtaláljuk a boldogságunkat. De ha félsz, és hagyod, hogy ez
az érzés irányítson, tévútra fog vinni. Higgy magadban, és ne
foglalkozz semmivel! Minden okkal történik. Lehet, hogy most
azt hiszed, semmi sem úgy alakul, ahogy tervezted, de ez a
szaros élet már csak ilyen – fújtam ki a levegőt. – De tudod mi a
legjobb? Dönthetünk a sorsunk felől minden pillanatban!
Szóval, ha megengedsz egy jótanácsot – néztem rám kérdőn –,
máskor jobban gondold át, hogy mire mondasz igent és mire
nemet.
– De hisz olyan sokáig vártam!
Mintha anyámat hallanám, aki sose felejt el emlékeztetni
arra, hogy ideje lenne megállapodnom.
– Szóval vártál az igazira, csak a várakozás közben férjhez
mentél?
Vágott egy fintort.
– Nem mentem férjhez.
– Nem rajtad múlt.
– Honnan tudod, hogy nem ő volt az igazi? – kérdezett vissza.
Az előbb elég egyértelműen fogalmaztam, amikor azt
mondtam, hogy az igazira várt, de közben máshoz akart férjhez
menni.
– Úgy hiszed, hogy ő volt? – dobtam vissza a labdát.
– Már teljesen mindegy, hogy én mit hiszek – nézett
szomorúan az égboltra.

Hajnalodhatott, amikor arra riadtam, hogy rezeg a telefonom a

nadrágzsebemben. Alighogy kinyitottam a szemem, döbbenten
tapasztaltam, hogy Rylee a vállamon fekszik és alszik. Pont úgy,
ahogy tegnap este magamhoz vontam, miközben kisírta magát.
Nem akartam magára hagyni, de nem is terveztem, hogy
mellette alszom el.
Óvatosan kihúztam a karomat a feje alól, majd a teraszra
mentem és felvettem a telefonom. Jacob volt az, muszáj volt
beszélnem vele.
– Azt hittem, szabadságon vagy, azért nem kerestél –
mondtam neki egyből egyfajta szemrehányásként.
– Sok volt a meló idebent, de ez a fickó is rendesen
megdolgoztatott – mondta.
– Mesélj!
– Inkább nem fognék bele. Nézd meg a saját szemeddel, mit
találtam róla! És még nem értem a végére a kutatásnak –
mondta. – Átküldtem az anyagot.
Közben jelzett a telefonom, hogy megjött az e-mail.
– Meg is jött – mondtam, és gyorsan megnyitottam a doksit,
hogy belenézzek.
Elég volt az első oldalra pillantanom, hogy egyből tudjam,
kivel van dolgunk.
– Hogy a fenébe bukkantál rá? – hallottam közben Jacob
hangját, ahogy megint beleszólt a telefonba, így újra a fülemhez
emeltem. – Nagy fogás.
– A kérdés nem ez, Jacob – sóhajtottam –, hanem hogy mi a
fenét akar.
– Mit? – hördült fel. – Amit a legtöbb hozzá hasonló. Még több
pénzt. Bár meglep, hogy az Államokban.
– Lehet, hogy csak oda menekült.
– Érdekes fordulat lenne és teljesen logikátlan, tekintve, hogy
a valós adatait használja.
– Igen – válaszoltam. Mindenki tudta róla, ezért is csodálták,
hogy milyen magasra tört. De hogy milyen úton jutott el odáig…
Azzal már nem dicsekedett. – Van még valami?
– Hol vagy most? – kérdezte, mire szétnéztem a körülöttem
lévő tájon.
– A Maldív-szigeteken.
– Szerencsés pöcs!
– Inkább a feladatodra koncentrálj, ahelyett, hogy a pöcsömet
méltatod!
– Kell erősítés? – tette hozzá, de hallottam a hangján, hogy
elvigyorodott. – Mert ez már innentől szövetségi ügy.
Megfordultam a teraszon, és benéztem a hálóhelyiségbe az
üvegen át. Már narancssárgán világította be a tájat a felkelő nap
első sugara, ami beszűrődött a hálóba, így tökéletesen láttam
Rylee arcát. Miféle ember akarta őt a szaros életébe bevonni?
Hogy volt képes Dustin felhasználni őt a céljai eléréséhez? És
mik voltak ezek a célok? Menekülés? Még több pénz és még
több áldozat?
Ahogy sokasodtak a fejemben a kérdések, egyvalami tisztán
megfogalmazódott bennem.
A végére fogok járni.
– Majd jelzek – válaszoltam. – Előbb meg kell őt találnom.
 TIZEDIK FEJEZET

RYLEE

– az esküvő napja –

Malajzia

Nagy levegőt vettem, ahogy a számunkra bérelt villa hálójában,

a tükör előtt állva néztem magam. Nem kellett semmiért sem
kimozdulnom a szálláshelyről, hiszen az esküvőszervező
mindent úgy intézett, hogy nekem a legkényelmesebb legyen.
Így délelőtt megjelent nálam a fodrász, a kozmetikus, és rögtön
munkához is láttak. Most pedig nemcsak ők álltak körülöttem,
hanem a barátnőim és a szüleim is, akik segítettek belebújni a
törtfehér mennyasszonyi ruhámba. Mindenki áhítattal nézett
vissza rám a hatalmas tükörből, és az arcukat látva oldódni
kezdett bennem a feszültség. Tényleg csodálatos lett a
végeredmény. Sosem voltam megelégedve a külsőmmel, mert
azon emberek közé tartoztam, akik mindig találnak magukon
valami hibát, de most egyet se láttam. A ruha törtfehér színű
volt, vagy ahogy a tervező mondta: nude, és olyan varrása volt,
hogy a szoknya finom, réteges és áttetsző anyaga akár a
legkisebb szellő hatására megmozduljon. A tervező ügyelt rá,
hogy tengerparti esküvőhöz illeszkedjen, és bár gondosan rám
szabta, mégis kényelmesnek bizonyult, így könnyen tudtam
mozogni benne, amitől egyáltalán nem éreztem magam
feszélyezve. A ruha míder része mélyen kivágott volt, amelyen
a csipkeminták a tengeri korallt idézték, és ezüstfonalak
futottak benne, amik csillogóvá varázsolták a ruhát, de nem
túlzón, inkább csak egyfajta ékszerként díszítették. A vállamon
vékony pántok biztosították, nehogy lecsússzon a ruhám,
netalán egy rossz mozdulat hatására, majd a hátamon
folytatódva csíkokká szélesedtek, és egészen a derekamig
követték a testvonalat. Mivel nem szerettem volna egy különös
gonddal megtervezett, modoros frizurát, így a hosszú szőke
hajamat oldalra fésülte a fodrász, és laza, lágy hullámokat
varázsolt a tincseknek, majd letűzte és a ruhámmal színben
megegyező virággal díszítette őket. Bár megdicsért, hogy szép,
egészséges hajam van, ami fényes és jól mutat kiengedve,
figyelmeztetett rá, hogy a szabadon lógó haj nem bírja a
hajnalig tartó mulatságot, hiába fixálta le mindenféle
csodaszerrel, ezért nem lesz olyan tartós, mint egy szorosan
feltűzött konty. Nekem viszont ezzel sem volt problémám. Ha
úgy alakul, majd teljesen kiengedem, de nem akartam, hogy egy
szoros konty csücsüljön a fejemen. Az ékszerválasztásom arra a
fülbevalóra esett, amit anyámtól kaptam kölcsön, és őszintén
örültem neki. Most is láthatta, mennyire szeretem, hiszen
odanyúltam és kicsit megigazítottam a gyémántkővel díszített,
fehéraranyból készült, csepp formájú ékszert, és
rámosolyogtam a tükörben. Anyám arca ragyogott, és olyan
szélesen mosolygott vissza rám, hogy egy pillanatra el is
felejtettem az elmúlt hónapokban átélt veszekedéseinket. Majd
megfordultam, és a ruhámat megigazítva apámra néztem. A
száját összepréselte, és a még mindig jóképű arcán
lenyűgözöttség terült szét.
– Kislányom! – mondta, és a kezemért nyúlt, hogy
megfoghassa. – Pont olyan gyönyörű vagy, mint édesanyád,
amikor feleségül vettem őt.
Tényleg hasonlítottam anyámra, a magasságunk szinte
megegyezett, és örököltem a szőke haját meg a kék szemét.
Viszont apámra is hasonlítottam, akitől anyámétól egy
árnyalatnyival sötétebb bőrömet, valamint az ívelt, vastag
számat örököltem – amit a legtöbb nő örömmel fogadott volna,
és én sem panaszkodtam emiatt.
– Nem – szólalt meg anyám mellőle, és közelebb lépett, hogy
megcirógassa az arcom. – Sokkal szebb nálam – tette hozzá, és
megcsillant a szemében a könny, de nagy levegőt vett, és nem
hagyta, hogy elérzékenyüljön, ezért gyorsan kipislogta a
szeméből a könnyeket.
A négy koszorúslányra néztem, akiknek szemében túlzott
izgatottság látszott. Ketten közülük már férjnél voltak, és az ő
esküvőjükön én voltam a koszorúslány. Nekik az enyémnél
rövidebb ruhájuk volt, és mind csodálatosan festettek a tenger
kékjét idéző spagettipántos, ugyancsak mély kivágásos,
tüllszoknyás költeményekben. Maguk választották ki a ruha
fazonját, és örültem, hogy egyazon véleményen voltak, ami az
eddigi tapasztalatom szerint nem mindig alakult ennyire
gördülékenyen.
Az esküvőszervező is elismerően biccentett, amikor
találkozott a tekintetünk a tükörben, majd a kezében lévő
tabletre nézett, és így szólt:
– Hozattam be frissítőt, amit a nappaliban szolgáltak fel,
nekem most el kell mennem, hogy a rendezvény helyszínét is
leellenőrizzem még egyszer, valamint a vőlegényt is szeretném
megnézni.
Dustin éjszaka nem aludt mellettem, hanem átment egy
másik, egyágyas villába, amihez persze anyám ragaszkodott, de
nem ellenkeztünk mi sem. Bár nehezen aludtam el, és jólesett
volna a közelsége, de mivel még mindig ki volt merülve a
hosszú repülőút miatt, amit egyelőre nem tudott kipihenni, így
nem erőszakoskodtam, hogy legalább hajnalig bújjunk össze.
– Rendben – mosolyogtam az esküvőszervezőre, akit
Shaniának hívtak. Közben a fodrász és a kozmetikus is
összepakolt és megállt mellette.
– A mobilomon elér, ha bármilyen kérdés felmerülne.
Nemsokára visszajövünk, és mielőtt elkezdődne a szertartás,
még utoljára kezelésbe veszik a lányok – mutatott a mellette
állókra, akik a megjelenésemről gondoskodtak.
Anyám megköszörülte a torkát.
– Drágám! – fordult apám felé. – Mit szólnál, ha mi is
megnéznénk Dustint? – karolt bele, és a válaszát meg sem várva
elindultak az esküvőszervező és a többiek után. Kísértem őket a
tekintetemmel, mert legszívesebben velük tartottam volna, hisz
már én is nagyon vártam, hogy láthassam a leendő férjem.
Már csak egy óra – nyugtattam magam, és próbáltam úrrá
lenni a bennem szétáradó feszültségen.
Miután a többség elhagyta a villát, kiléptünk a barátnőimmel
a nappaliba, ahol a nászajándékok fel voltak halmozva, és
elámultam, mennyi díszes doboz várt arra, hogy kibontsuk őket.
– Én iszom egy kis pezsgőt – lépett az asztalhoz Debra, az
egyik koszorúslány, és megelőzve engem, az asztalon lévő
italokhoz nyúlt, majd nem túl elegánsan levágódott a kanapéra,
kezében a pezsgőspohárral. Megcsóváltam a fejem, majd
elvettem én is egy poharat, felbontottam egy kis üveges
szénsavmentes ásványvizet, és töltöttem belőle.
A többiek is a pezsgő mellett döntöttek, és mind leültünk az
elegáns nappaliban, majd egymásra vigyorogtunk. Én a fotelben
foglaltam helyet, ügyelve, hogy ne gyűrjem össze a ruhám alját.
Anna segített nekem megtartani a szoknyarészt, majd leült ő is
a mellettem lévő fotelbe.
– A csodálatos mennyasszonyra! – emelte a poharát magasba
Debra, majd mind követtük a mozdulatát és ittunk a
poharunkból.
– Köszönöm – mosolyogtam rájuk.
– Ideges vagy? – kérdezte mellőlem Anna, aki egyébként is a
legközelebb állt hozzám a barátnőim közül. Biztos látta,
mennyire remeg a kezemben a pohár.
– Eléggé – mondtam, de próbáltam mosolyogni.
– Dustin rendes srác, ne aggódj! – szólt közbe Debra, aki a
legkacérabb és egyben a leghangosabb barátnőm volt mind
közül. – Nem lesz itt gond – kacsintott rám.
– Bár… – ragadta magához a szót Kimberly durcásan –, amiatt
kicsit haragszom rád, hogy eltitkoltad előlünk, hogy Hayden is
itt lesz.
Majdnem félrenyeltem a vizet a döbbenettől, aztán köhögve
ráztam a fejem. Nem számítottam rá, hogy szóba hozzák őt.
– Fogalmam sem volt róla! – mentegetőztem. – Az eredeti terv
szerint csak a szüleit hívtuk meg, ő csak később került fel a
vendéglistára.
– Én örülök, hogy eljött – vigyorgott Debra, és megint ivott a
pezsgőből. – Vele garantáltan jól fogok szórakozni!
Debra sosem titkolta, hogy mennyire odavan Haydenért
egészen gyerekkorunk óta, és rettenetesen megviselte, amikor
elköltözött Vegasból, hogy máshol tanuljon. Azt hitte, hogy ha
kitartóan vár rá, végül egymásra találnak, de Hayden sosem
mutatta ki, hogy tetszene neki a barátnőm. Persze ez Debrát
egyáltalán nem zavarta, és bármikor is találkoztak, mindent
elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmét. Még a számos,
kudarcba fulladt kísérlet sem vette el a kedvét, hogy tovább
folytassa Hayden behálózását. És most, gondolom, egy újabb
esélyt látott arra, hogy megint közelebb kerülhessen hozzá.
– Hagyd már! – legyintett rá Olivia, hogy bekapcsolódjon a
beszélgetésbe. – Soha nem jött össze a baráti társaságból még
senkivel.
– Kivéve azt a bizonyos alkalmat – nézett rám Debra. – Még
most is kiráz a hideg, ha rágondolok, és megjelenik előttem a
pillanat, amikor azon a szilveszteri partin a víztükör felé
döntött és megcsókolt…
Nagyot nyeltem, miközben mindannyiuk szeme rám
szegeződött. Várták, hogy mit fogok mondani, de ahogy eddig,
most sem vallottam be nekik az igazat. Főleg azért, mert nem
akartam az esküvőm napján egy olyan pasi csókját felidézni
magamban, aki egyébként csak bosszúból tapadt a számra,
ráadásul sok évvel ezelőtt.
– Milyen volt? – erőltette a dolgot Debra, mert válaszra várt.
– Már nem is emlékszem rá – hazudtam. – De ha jól kevered a
kártyákat, talán ma kiderítheted, hogyan csókol Hayden –
mosolyogtam rá.
– Na, erre igyunk még egyet! – lelkendezett Debra, mire Anna
a szemét forgatta.
– Ne álmodozz! A jégherceg nem oldódik olyan könnyen –
kuncogott Olivia, aki szintén férjnél volt, Anna barátnőmmel
együtt.
– Ha neki sikerült… – mutatott rám Debra –, nekem is fog!
Tüzet csiholok Hayden deresre fagyott mellkasában – tette
hozzá, és már ő is nevetett.
– Hogy érted azt, hogy ha nekem sikerült? – hördültem fel.
– Hát tudod – nézett rám vissza Debra ártatlan szemekkel. –
Sosem kedvelted igazán. Amikor a suliban minden csaj utána
loholt, te inkább az ellenkező irányba fordultál, nehogy
összefussatok.
– Lehet, hogy pont ezért kapta ő azt a bizonyos csókot, mert
hidegen hagyta a pasi – vágta rá Anna.
– Mindegy, a következő csók, amivel kitüntet egyikünket, az
enyém lesz! – ragadta magához a szót Kimberly.
Anna hangosan fújt, mint akinek ezzel a témával végképp
betelt a pohara. Legalább már ketten voltunk, akinek kezdett
elege lenni Hayden istenítéséből. Még mindig ugyanott tartunk,
ahol annyi évvel ezelőtt… Szinte újra ugyanazokat a
mondatokat hallgatom végig, mint akkoriban.
– Jesszus, remélem, nem akadtok egymásba és nem lesz
hajtépés a vége! – fújt újra Anna, és a két barátnőm között
váltogatta a tekintetét. – Azért majd próbáljatok meg viselkedni!
– Neked különben is ott van Ethan – tárta szét a karját Debra,
és értetlenül bámult Kimberlyre, mintha nem hinné el, amit az
előbb hallott.
Kimberly nagyot sóhajtott.
– Miért hiszi azt mindenki, hogy járunk? – kérdezte.
Mindannyian felvontuk a szemöldökünket.
– Mondjuk, azért, mert évek óta úgy viselkedtek? – kérdezett
vissza Debra.
– Csak… – kereste Kimberly a szavakat. – Csak – dadogta –
néha eljárunk ide-oda és… tudjátok.
Debra felnevetett.
– Gondolom, emiatt hisszük, hogy együtt vagytok.
– Barátok vagyunk…
– És szexpartnerek – fejezte be helyette Debra, majd nagy
levegőt vett. – Szóval szállj le a kiszemeltemről. Nekem nincs
senkim, csak pár játékszerem, de szívesen lecserélném már egy
igazira valamelyiket.
Megint felnevettünk. Ha másra nem is, de arra jó volt ez a
téma, hogy kicsit ellazuljak és ne remegjen a kezem az
idegességtől.
– Nem kenődött el a rúzsom? – nézett rám Debra, és
csücsörített az ajkával.
– Tökéletes, mint mindig – mondtam neki, hogy
megnyugtassam.
Debra igazán csinos nő, hosszú lábakkal és modellalkattal,
nem is értettem, miért válogat ennyit a férfiak között.
Rengeteget foglalkozott a külsejével és meg is volt a látszata, így
bárkit leakaszthatott volna, de nem találta az igazit.
– Nincs a fogamon sem? – húzta szélesre a száját, és
kivillantotta a hófehér fogait.
– Nem téged adunk férjhez, hogy ilyeneken izgulj! – szólt rá
Anna, és megcsóválta a fejét.
– Pont ezért fontos, hogy jól nézzek ki! – vágott vissza Debra.
A part felől hangos nevetés hallatszott, amelyre mindannyian
felfigyeltünk. A nappali egyik falát alkotó hatalmas erkélyajtót
még kora délután kihúztam, hogy szellőztessek, de elfelejtettem
bezárni. A kijáratot egy áttetsző függöny takarta. Kint, a
teraszon a talajba mélyesztett, feszített tükrű privát medence
várta a villa vendégeit, ahogy a mellettünk lévő villák
mindegyikén, és a tengerpartra egy hosszú lépcsősoron lehetett
lejutni, ami a medence mellett elhelyezkedő lépcsőn vezetett le,
és fakorlát szegélyezte. Dús lombkoronájú fák árnyékolták az
utat a partig. Az út végén pedig ott várt a fehér homokos part,
amit a tenger hullámai nyaldostak. Sok variáció felmerült a
ceremónia helyszínét illetően, de végül úgy döntöttünk, hogy a
mi szállásunk mögött legyen megtartva a kézfogó, hogy ne
kelljen messze mennem, mert így csak lesétálok a villánkból
levezető lépcsősoron, aminek az alján Dustin fog rám várni, és
együtt lépünk rá a homokban a felállított oltár talapzatára. A
lépcső korlátját fehér selyemszalaggal díszítették, ami egészen
az aljáig vezette a szemet. Mivel rajtam nem lesz cipő, csak egy
szép lánc, ami a bokámat fogja át, mezítláb fogok lépdelni a
lépcsőn. Mivel a szállás délnyugati fekvésű, ezért késő
délutánra tettük az eseményt, hogy ne legyen nagy forróság, de
a parton lévő fák nyújtottak némi árnyékot a vendégek számára
is. Ha minden igaz, mire végzünk a szertartással, a nap is
elköszön a tájtól…
Miközben a barátnőim folytatták a beszélgetést, amit én már
csak tompán hallottam, mert nem figyeltem oda rájuk, felálltam
és az erkélyablakhoz léptem. Elhúztam a fehér, áttetsző
függönyt, és éreztem, hogy a szívem őrült tempóban ver a
mellkasomban. Ráláttam az esküvő helyszínére, és néhány
vendég már a közeli parton ült az ezüstszínű székeken, velük
szemben egy csodálatos, hófehér függönnyel takart faoltár állt.
Olyan volt, akár egy ablak, amin keresztül a tengert lehetett
látni. Pasztell- és fehér színű rózsák dekorálták az építményt,
amit a függönyök csomózásánál láttam kétoldalt végigvezetve,
valamint a széktámlák hátuljára is erősítettek belőlük
virágfüzéreket. A két széksor közé, ahol be fogunk vonulni,
fehér gyékényszőnyeget terítettek, ami elnyúlt egészen az
oltárig, és a szélét halvány rózsaszínű virágszirmokkal szórták
be. A háttérben a tenger türkiz színben pompázott, az eget
pedig néhány hófehér vattapamacsra emlékeztető felhő
tarkította.
Magamba szívtam a sós levegőt, amit az enyhe szellő hozott a
tenger felől, és élveztem, ahogy az arcomat cirógatja a fuvallat.
– Mindjárt férjhez megyek – nyögtem magam elé, mire
mindenki elnémult.
Megfordultam, és zavartan néztem a barátnőimre. Ketten
közülük már megtapasztalták, hogy milyen érzés keríti ilyenkor
hatalmába az embert… Hogy a várakozás alatt mennyi gondolat
száguld át a menyasszony fején… Hogy miként keveredik az
elgyötört várakozás az izgalommal, és mennyire bízik az ember
abban, hogy jól döntött és ott van, ahol lennie kell, és az a férfi
vár rá az oltárnál, akivel egy életet tervez leélni. Dustin épp
akkor toppant az életembe, amikor felhagytam a reménnyel,
hogy találok magamnak egy ilyen társat. Úgy terveztem a
jövőmet, hogy nem megyek bele egy kapcsolatba, csak azért,
hogy legyen valakim, vele viszont könnyen ment minden.
Meglepően könnyen. Tényleg olyan volt az egész, mint egy
megvalósult álom: egy véletlen találkozás, ami egy valódi
szerelemmel érkezett.
Anna felállt, hogy megöleljen, és amikor elengedett, megfogta
a kezem, és úgy mondta.
– Bizony, férjhez mész – mosolygott rám. – És remélem, hogy
nagyon boldog leszel.
Ebben a pillanatban hallottuk a bejárati ajtót nyílni, és mind
odakaptuk a tekintetünket. A szüleim léptek be, és ahogy
megláttak, aggódva pillantottak rám. Úgy tűnt, mintha
veszekedtek volna apámmal, de bíztam benne, hogy nem most
fognak jelenetet rendezni, legfőképp azért, mert sosem volt még
erre példa. Ha volt is problémájuk egymással, azt sosem mások
előtt rendezték el.
– Mi történt? – kérdeztem, ahogy feléjük léptem.
– Hát nem mondták még neked? – kérdezte anyám, és úgy
tűnt, mindjárt elájul.
Pánik lett úrrá rajtam, és belém szorult a levegő. Tudtam,
hogy valami nagy dologról van szó, mert anyám ok nélkül nem
szokott így reszketni. Apámra néztem, és a tekintetemmel
könyörögtem neki, hogy mondja már el nekem, amit nem
tudok, de megcsóválta a fejét és felém lépett, hogy megfogja
mindkét kezem.
– Az összes alkalmazott Dustint keresi.
– Hogyhogy? – kérdeztem vissza döbbenten, és idegesen
néztem hol az egyikükre, hol a másikukra. – Mit jelentsen ez?
– Senki nem tudja, hol van – mondta apám. – A szobájában
minden érintetlen, még az öltönyét sem vette fel. Reggel beszélt
ugyan a rendezvényszervezővel, aki benézett hozzá, és azt
mesélte Shania, úgy tűnt, minden rendben.
– Az nem lehet – mondtam szinte már ventilálva, ahogy
kapkodtam a levegőt, majd a telefonomért nyúltam, és
megnéztem, hogy keresett-e Dustin, de nem volt tőle sem egy
üzenet, sem egy nem fogadott hívás. – Eltűnt?
Apám nézett rám, és ahelyett, hogy válaszolt volna a feltett
kérdésemre, ő tett fel nekem egy másikat.
– Történt valami tegnap, miután elbúcsúztunk?
Összevesztetek? – találgatta, miközben megpróbáltam mobilon
elérni Dustint, de ki se csörgött, mert egyből a hangpostája
kapcsolt be.
– Dehogy! – válaszoltam közben apámnak.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy történt valami, ha ilyen
hirtelen meggondolta magát – erősködött apám, és idegesen
átszaladt az ujjaival a haján. Mindig ezt csinálta, ha le akarta
fékezni az indulatait.
– Miért hiszed azt, hogy közöm van ehhez az egészhez? –
kérdeztem megint, de a torkomat fojtogatták a szavak.
Apám lesújtó pillantást vetett rám válaszul. Rettentően dühös
lett attól, hogy Dustin eltűnt, de nem értettem ennek a pontos
okát. Mintha ebben a történetben nem is én számítottam volna
neki, hanem az, hogy nem leszek Dustin felesége.
– Megtaláljuk, ne aggódj! – próbált nyugtatni anyám, és
megfogta a karomat, de kirántottam a kezéből.
A barátnőim is mellém léptek, és sajnálkozó tekintettel néztek
rám. Képtelen voltam elhinni, hogy a valóságban élem meg
mindezt. Lerogytam a mellettem lévő fotelbe, és a tenyerembe
temettem az arcomat, miközben könyörögtem az égieknek,
hogy keltsenek fel ebből a rémálomból. De ahogy felnéztem és
megláttam magam körül az embereket, rájöttem, hogy nem
álmodom: ez velem történik.
Zavarodottan néztem vissza rájuk, és nem tudtam, miként
kellene reagálnom a kialakult helyzetre. Hogy is tudtam volna?
Az ember nem készül fel ilyesmire, amikor az esküvőjét tervezi.
Nem számít rá, hogy akinek örök hűséget fogadott volna,
mindenféle magyarázat nélkül aznap lelép. Csak ültem ott és
néztem magam elé, miközben a pánik versenyt futott bennem a
félelemmel. Az okokat kerestem, de sehol sem találtam…
Egyszerűen kiüresedett a fejem, és nem maradt semmi, ami
megmagyarázhatta volna, hogy miért jutottunk el ide.
– Megyek, megkeresem! – álltam fel, de anyám felém ugrott.
– Szó sem lehet róla! – emelte fel a hangját. – Ha itt van a
közelben, a személyzet előkeríti. Annyit viszont kiderítettünk,
hogy délelőtt kért egy autót a hotel bejáratához, és azóta nem
tért vissza – mondta, mire kikerekedett a szemem. – Legalábbis
ezt mondta a recepciós, de most nézik át a kamerás felvételeket.
Persze az is lehet, hogy csak kiszellőzteti a fejét.
– Kiszellőzteti a fejét? – kérdeztem vissza, mert egyszerűen
nem hittem el, hogy ezt komolyan gondolja. – És ha valami baja
esett? Ha megtámadták valahol útközben, vagy ilyesmi? –
soroltam, mert rögtön a legrosszabbra gondoltam. Én nem
ismertem ezt az országot, de könnyen el tudtam képzelni, hogy
itt is élnek olyanok, akik a pénzért bármire képesek.
Apám válaszolt a kérdéseimre.
– A rendőrségnél nem volt bejelentés, már hívtam őket.
– Márpedig nem fogok itt tétlenül várakozni! – tiltakoztam, és
elindultam a folyosó irányába.
Pontosan tudtam, mennyire makacs vagyok és naiv. Igen,
naiv – ismételtem meg magamban. Nem akartam, vagyis
képtelen voltam azt feltételezni, hogy Dustin csak úgy fogta
magát és elment. Hogy anélkül hagyott itt, hogy beszélt volna
velem. Anyám a kezem után kapott és megállított, mégpedig
azzal, hogy rántott rajtam egyet.
– Mégis, hová mennél? – kérdezte ingerülten. – Ebben a
ruhában? – Lenéztem magamra, a csodálatos ruhámra, ami
fehér volt ugyan, mégis gyászos hangulatot keltett bennem,
majd kiszakítottam a karomat anyám szorításából. – Nem
hagyhatod itt a vendégeket – mondta, hogy megelőzze a további
akadékoskodásomat.
– Nem hiszem el, hogy most is ezen aggódsz – szűrtem a
fogam közt. – Dustin eltűnt!
– Elment – mondta anyám kíméletlenül, kijavítva engem. –
Nem tudjuk miért, de elment, kicsim. Nem szeretném, hogy
ennél még megalázóbb helyzetbe kerülj és futkosni kezdj utána
– váltott hangnemet anyám, és próbált életet lehelni belém. –
Bármi is az oka, így döntött.
 Vettem pár mély lélegzetet, és azon dolgozott minden sejtem,
hogy talpon tudjak maradni, mert az erő úgy futott ki minden
végtagomból, hogy alig éreztem őket. Vágytam a beteljesülésre,
és mi lett belőle? Zavarodottság, hiány, csalódottság és üresség.
És ahogy dobbant a szívem, egyre inkább elárasztott ezen
érzések egyvelege, hogy fájdalmasan keringjenek bennem. A
fejem zsongott a sok gondolattól, és kétségbeesetten néztem
körbe. A barátnőim arcára mély döbbenet ült ki, és kerülték a
tekintetemet. Talán jobb is, hogy nem néztek rám. Nem akartam
látni, hogy mit gondolnak rólam. Nem lehetek egy elhagyott
menyasszony! Biztos voltam benne, hogy Dustin nem hagyott
csak úgy magamra. Ahogy abban is, hogy nem várakozhatok itt
tétlenül.
– Megyek a rendőrségre – jelentettem ki, de abban a
pillanatban, ahogy az ajtó felé fordultam, kitárult. Shania lépett
be rajta, és szinte szúrt a tekintete, ahogy az enyémbe fúrta az
övét.
– Beszélnünk kell – mondta, majd egy pillanatra a többiekre
nézett. – És ha megbocsátanának, négyszemközt szeretnék
beszélni a menyasszonnyal – jelentette ki.
Anyám kiterelt mindenkit, aki a nappaliban volt, és kimentek
a teraszajtón át a szabadba, ahol a szüleim leültek a kerti
bútorokon, a barátnőim pedig lesétáltak a lépcsőn a partra.
Követtem a tekintetemmel Annát, aki mielőtt rálépett volna a
többi koszorúslány után a lépcsőre, megkapaszkodott a fehér
szalaggal díszített korlátban, és visszanézett rám. Nem tudom,
hogy látott-e engem, hiszen a függöny áttetsző anyaga eltakart,
de én le tudtam olvasni a szájáról a szót: „sajnálom”.
 – Gondolom, már értesült a történtekről – ragadta magához a
szót Shania, és ahogy ránéztem, a mellette lévő fotelre mutatott,
hogy üljek le, és ő is leült a másikba. – Őszinte leszek magával –
vett egy nagy levegőt. – Még soha nem történt itt ilyesmi, de
mindent megteszek, hogy segítsek magának.
– Rendben – bólogattam. – És köszönöm.
– Elmondom, mit sikerült eddig kiderítenem – vett egy nagy
levegőt. – A sofőr elmondása alapján egyenesen a repülőtérre
ment a nagymamájával, ahol mindketten kiszálltak az autóból,
de Mr. Hicks nem vitt magával poggyászt.
– A nagymamájával együtt ment el? – kérdeztem kikerekedett
szemmel, és bármennyire örülnöm kellett volna annak, hogy
megtudtam, nem esett baja, képtelen voltam rá, mert
egyfolytában azt kérdeztem magamtól, hogy ha jól van és a
reptérig eljutott, hogy nem volt ideje legalább az autóból
telefonálni egyet?
– Nem lehet, hogy történt valami, ami miatt haza kellett
utazniuk? – kérdezte Shania, mintha olvasna a gondolataimban,
majd elárasztott információval. – Bár Mr. Hicks nem ült fel egy
gépre sem – tette hozzá.
– Hogyhogy?
– Van egy barátnőm, aki a nemzetközi repülőtéren dolgozik,
és megkértem, hogy nézze meg az utaslistát, de Mr. Hicks neve
nem szerepelt egyik induló járaton sem, ellenben a
nagymamájával, aki már repülőgépen ül és Európa felé tart.
– Akkor Dustin talán úton van visszafelé, ide hozzánk, és csak
késik – mondtam ki hangosan.
– Meglehet – erőltetett mosolyt az arcára Shania. – De attól
tartok, már rég ide kellett volna érnie. Nincs messze a
repülőtér, a sofőrt pedig nem kérte meg, hogy várjon rá és
hozza vissza.
A térdemre könyököltem ültömben, és az egyik tenyeremet
rászorítottam a szememre, hogy eltakarjam a tekintetemből
áradó fájdalmat.
– Most mégis mit tegyek? – kérdeztem. – Várjak még, vagy
menjek a rendőrségre?
Vagy haza? – egészítettem ki magamban keserűen.
Shania felsóhajtott.
– Félek, hogy nem fognak nyomozást indítani, tekintve, hogy
semmi sem utal arra, hogy Dustin nyom nélkül eltűnt volna,
vagy arra, hogy kényszer alatt cselekedett… hiszen önszántából
távozott.
Önszántából – ismételtem meg magamban a szavait.
Egyértelmű volt, hogy Shania nem hitt abban, hogy Dustin
előkerül, és tudtam, hogy anyám véleményével ért egyet,
miszerint meggondolta magát az esküvőnket illetően. Viszont
egyikőjük sem ismerte úgy a vőlegényem, mint én. Egy év ugyan
nem sok idő, mégis elegendő ahhoz, hogy kiismerje az ember a
másikat, akivel megosztja a mindennapjait. És én képtelen
voltam másnak látni őt, mint ahogy eddig ismertem. Dustin
mindig őszinte volt velem és sosem titkolózott előttem. Nem
gyáva ember, aki szó nélkül meghúzza magát, ha baj van. Ha el
akart volna hagyni, vagy ha el akarta volna halasztani az
esküvőt, elém állt volna, hogy közölje ezt velem. Egy egyenes
ember sosem beszél mellé és kerüli ki a problémákat, hanem
beleáll és megpróbálja megoldani azokat. Ezért élt még bennem
a remény, hogy felbukkan. Ezért nem szaggattam le magamról a
ruhámat, amiben már alig kaptam levegőt, mert a viselése
fullasztóvá vált számomra.
– Akkor várok még egy kicsit – súgtam magam elé.
– Megyek, tájékoztatom a vendégeket, hogy várniuk kell – állt
fel mellőlem. – Azonban arról is beszélnünk kell, hogy mit
tegyek, ha mégse jelenik meg itt Mr. Hicks és elmarad a
ceremónia – halkult el, majd nagy levegőt véve folytatta. –
Gondolom, a vacsora meg lesz tartva, hiszen… – a szavába
vágtam, mert nem akartam tovább hallgatni, ahogy felsorol
nekem mindent, amit még estére terveztünk, hogy egy
emlékezetes bulival zárjuk a mai napot.
– Minden a megbeszéltek szerint történjen. Ne hagyjuk a
vendégeket vacsora nélkül! – álltam fel én is, és ránéztem.
Most már volt bennem elég erő ahhoz, hogy összeszedjem
magam és rendezzem a gondolataimat. Ha Dustin nem jön el, és
nélküle kell átvészelnem a mai napot, akkor sem fogok még egy
könnycseppet sem ejteni érte. Nem fogom hagyni, hogy
leterítsenek az érzelmeim, mert ha tényleg igaz az, hogy
lelépett, akkor minden erőmre szükségem lesz, hogy
megtartsam a méltóságomat. Nem fogok előre gondolkozni,
csak kizárólag a jelen történéseire koncentrálok, bár reméltem
– istenem, mennyire reméltem –, hogy nemsokára betoppan
Dustin és helyrebillen minden az életemben!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

HAYDEN

– az esküvő napja –

Malajzia

Volt már, hogy rácsodálkoztam dolgokra, de ahogy megálltam a

Kuala Teriang rendőrállomás előtt, és az autó fényszórójának
fényében megláttam a hófehér betonkerítésen a rendőrőrs
tábláját, kikerekedett a szemem. A kékre festett, rácsos-tolóajtós
kerítést elhúzták, és az épületet gyéren világította meg egy-két
lámpa a sötétben.
Ez aztán kurva komoly hely lehet! – húztam el a számat, majd
kipattantam a kocsiból, és elindultam a fehérre festett, kék
tetős, aprócska épület felé. Alig léptem párat a salakkal borított
udvaron, amikor megláttam Ryleet a bejárat előtt ülni az
ocsmány műanyag székek egyikén. A karját összefonta, és nem
is nézett fel, pedig biztosan hallotta a lépteimet, hiszen a
kavicsok szinte nyikorogtak a talpam alatt.
– Mit keresel itt? – kérdezte, amikor leültem mellé és rám
pillantott.
– Apád keresett meg, és kért, hogy jöjjek ide, mert aggódott
érted – feleltem, majd végignéztem rajta.
A púderszínű nyári ruhája a földet súrolta, és látszólag Ryleet
ez egyáltalán nem érdekelte, ahogy az sem, hogy összegyűrte az
egész szoknyarészt, amit most is görcsösen szorongatott.
Mindenesetre megnyugtató volt látni, hogy legalább átöltözött,
és nem a menyasszonyi ruhájában vonult be a rendőrőrsre.
Apám, az aztán teátrális belépő lett volna!
– Nyugodtan elmehetsz, nincs szükségem rád, ahogy rá és
senki másra sem!
Normális helyzetben nem is maradtam volna tovább, hanem
felpattanok és elhúzok a picsába, mert sosem bírtam a hisztis
nőket, ezúttal mégis maradtam. Talán sajnálatból, talán amiatt,
mert túlságosan érdekelt Rylee lelkiállapota, és támasztékként
szolgálva hajlandó voltam feláldozni magam, hogy ha rajtam
akarja levezetni minden dühét, hát legyen. Én megbirkózom
vele.
– Tudok ennél egy jobb helyet, ahol kiváló vacsorát
szolgálnak fel és elég kellemes zene szól – mondtam neki. – Kár
lenne kihagyni.
– Ne nézz te is teljesen hülyének! Elég volt, hogy odabent el
kellett viselnem! – mutatott a rendőrőrs bejárati ajtajára.
– Miért jöttél ide? – kérdeztem.
– Ez volt a legközelebb – válaszolta maga elé bámulva, de nem
erre irányulóan tettem fel neki a kérdést.
Az üvegajtóra néztem, amin keresztül beláttam az apró
épületbe. Két egyenruhás nézett vissza rám, akik érdeklődve
pillantottak kifelé.
– Tudtak segíteni? – kérdeztem újra.
 Rylee megrázta a fejét. Olyan volt, mintha el lenne kábítva, és
csak részben érzékelné a valóságot. Nem hibáztattam érte.
– Eljöttem ide, hogy bejelentsem Dustin eltűnését, de
elhajtottak – mondta, és végre megtalálta a szemem, és
belenézett. – Biztos te is azon a véleményen vagy, mint
mindenki, de hidd el nekem, történt vele valami. Érzem. Nem
hagyott volna el azért, mert meggondolta magát – csuklott el a
hangja. – Vagyis nem így.
– Akarod, hogy bemenjek veled és elintézzük, hogy keresni
kezdjék?
Rylee szeme kikerekedett, és szinte a lélegzete is elakadt,
ahogy felajánlottam neki a segítségemet.
– Szeretném, ha nyomást gyakorolnál rájuk – nyögte, mire
megragadtam a kezét és felállítottam a székből.
– Abban kiváló vagyok – mosolyogtam rá, és beléptünk az
épületbe.
Mit ne mondjak, belül is pontosan olyan puritán volt a hely,
mint kívül. Kopott, szedett-vetett bútorok álltak benne, és alig
ültek az íróasztaloknál hárman. Ahogy meglátott minket a pult
mögött álló idősebb férfi, rögtön a szemét forgatta ránk.
Az agyam ebben a percben durrant el, és ennek a fazonnak
fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelentett.
– A kisasszonynak már mindent elmondtunk az előbb –
kezdte, és az előtte lévő papírokat igazgatta, hogy ne kelljen
ránk néznie.
Máris jobban megsajnáltam szegény Ryleet, mert
megértettem, hogy miért ült az épület előtt összeroskadva. Nem
elég az, amit tett vele a mocsok vőlegénye, még itt is
megalázták. Legszívesebben már most állon vágtam volna ezt
az elutasító alakot.
– Jó estét önnek is! – kezdtem, hogy vigyek valami modort a
társalgásba. – Volna szíves megismételni? Sajnos lemaradtam
róla.
A helyi rendőrség neves képviselője rám nézett, és felvonta a
szemöldökét.
– A férfi, akit a hölgy említett, nem számít eltűnt személynek.
Kéri, hogy bővebben is kifejtsem?
– Mindenképp – vigyorogtam. – Hiszen olyan sokféle
körülmény vezethet eltűnéshez – tettem hozzá, mire résnyire
szűkült a szeme.
– Ha gondolja, kinyomtatom magának a körözési
nyilvántartási rendszerről és a személyek, dolgok felkutatásáról
és azonosításáról szóló törvényt, ami felsorolja, hogy mikor
tekinthető valaki eltűntnek – vágott vissza.
– Ne fáradjon vele, pontosan ismerem a tartalmát –
válaszoltam.
– Akkor nem értem a kérdését.
– Talán mégis ki kellene nyomtatni, hogy ki tudjak magának
ragadni belőle egy mondatot – tettem fel a kezem a pultra, és
megkopogtattam.
A férfi döbbenten nézett rám, és fújt egyet.
– Maga ügyvéd?
Rylee megköszörülte a torkát mellettem. Ránéztem, és
kacsintottam egyet, mire enyhültek az arcán a mély barázdák,
amik az aggodalom miatt rajzolódtak a szeme közé. Egy apró
mosoly suhant át rajta.
 – Nem vagyok ügyvéd, mert szeretek nyugodtan aludni –
válaszoltam a figurának, amikor újra ránéztem. – De nem is
kívánok a valódi hivatásomnak megfelelően eljárni az ügyben,
mindössze annyit kérek, hogy rögzítsék Miss Wallace
bejelentését és indítsák meg a nyomozást.
Láttam, hogy kattognak az agyában a fogaskerekek, és azt
találgatja, hogy ki a fene lehetek. Megint hosszasan méregetett,
és végül szigorúan nézett a szemembe. A szemezésben,
mondjuk, kiváltképp jó vagyok, de sosem hittem volna, hogy
megélem, ahogy egy maláj férfi sötétbarna szeme fúródik az
enyémbe, nekem pedig állnom kell a pillantását.
– Igazán nem akarok akadékoskodni, és higgye el nekem, mi
azért vagyunk, hogy segítsünk – kezdte, ám a java még hátra
volt. – De ha ilyen jól ismeri a törvényt, megmondaná nekem,
hogy melyik pontjára hivatkozna? – kérdezte. – Mert ahogy a
beszámolóból kiderült, nem olyanok az eltűnés körülményei,
ami bűncselekmény elkövetésére utalna vagy arra, hogy
cselekvőképtelen lenne az illető – sorolta. – És az eltűnése nem
hozható összefüggésbe semmilyen természeti katasztrófával,
illetve öngyilkossággal vagy annak a lehetőségével sem.
Na, legalább megtudtam, hogy nem is olyan hülye. Csak egy
lusta bunkó, aki a felesleges munkát látja az ügyben.
– Ebben igaza van – értettem vele egyet a felsoroltakban. – De
ha jól emlékszem, eltűnt személynek számít valaki akkor is… –
idéztem fel magamban a törvény szövegét és felmondtam neki
–, ha a személy körülményeire és foglalkozására tekintettel az
eltűnésére semmilyen észszerű magyarázatot nem lehet találni.
A rendőr arca elnyúlt, és rögtön a távolabbi asztalnál ülő
kollégájára nézett, aki épp a vacsoráját fogyasztotta el az
asztalán heverő papírokra pakolt műanyag ételesdobozból.
Lenyelte a szájában lévő falatot, majd közbeszólt:
– Benne van – közölte a velem szemben álló, már
paprikavörös arcú társával, aki morgott egy káromkodásfélét az
orra alatt. Bizonyára nem erre a válaszra számított.
– Jól van – vágta oda nekem, és a számítógép billentyűzetéhez
nyúlt. – Remélem, nem dolgoztatnak meg feleslegesen és nem
hagyják el az országot egy napon belül.
– Én biztos, hogy maradok – vágta rá Rylee gyorsan.
– Örömmel hallom… – nézett rá a rendőr. – Akkor fogjunk is
bele!
Gyűlöltem az adminisztrációs munkát, de ezt muszáj volt
végigkövetnem. Rylee mellett maradtam, míg megadta Dustin
személyes adatait, nemét, állampolgárságát, majd leírást adott a
külsejéről, arról, hogy milyen ruhát viselt az eltűnésekor és
hogy milyen tárgyak lehettek nála. A különös ismertetőjelére is
rákérdeztek, és nehezen álltam meg, hogy ne szóljak közbe,
hogy a tenyérbemászó képe az. Az eltűnés helyének a repteret
adta meg, hisz ott látták utoljára. Majd megkérték, hogy adja
meg a Dustinnal kapcsolatba hozható személyek elérhetőségét,
de meglepetten tapasztaltam, hogy a családtagjai közül csak a
nagymamája adatait tudta megadni.
– Mikor kezdik a nyomozást? – kérdezte tőlem Rylee, amikor
végeztünk és kifelé sétáltunk az épületből.
– Azonnal elrendelik az eltűnt személy körözését, amint azt
bejelentik – mondtam, és kitártam neki a bérelt autóm ajtaját. –
De a helyedben nem bíznék a gyorsaságukban – keserítettem el.
– Nagyon kevés adat és szinte semmilyen nyom nem áll a
rendelkezésükre.
– Mindegy – mondta, és beült az autóba. – Az a lényeg, hogy
történt végre valami. Máris közelebb érzem magam a
megoldáshoz.
Beültem a volán mögé, majd beindítottam az autót és
ránéztem az órámra.
– Ha sietünk, még elcsípjük a vacsorát.
– Tényleg el akarsz menni rá? – kérdezett vissza, és közben
lenézett magára. A ruhája gyűrött volt és nem vacsorához való
öltözék. Sokkal inkább egy könnyű, nyári sétához illett volna.
– Miért ne mennék? – néztem rá, majd kitolattam a
parkolóból, és gázt adtam, amint az úton voltunk. – És te miért
ne jöhetnél velem? Elvégre a te vendégeid vannak ott.
– Nem tudom – mondta. – Olyan megalázó ez az egész. Nem
tudnék úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
– Senki nem várja el tőled, hogy úgy tégy. Viszont nem
bujkálhatsz előlük egy életen át – mondtam. – Ezek az emberek
a rokonaid és a barátaid. Senki nem fog ítélkezni – nyugtattam
meg. – Ami történt, megtörtént. Hozzuk ki belőle a legjobbat.
Elhúzta a száját.
– Kíváncsi lennék, vajon fordított helyzetben is ugyanilyen
vagány lennél-e… – jegyezte meg.
– Ha engem hagyott volna el a menyasszonyom? – kérdeztem,
és megvontam a vállam. – Biztos, nem a rendőrségen kötnék ki
– mondtam, és bevettem egy éles kanyart. – Én úgy vagyok vele,
hogy aki menni akar, az menjen. Nem keresném, nem rohannék
utána – folytattam őszintén. – Még akkor sem, ha belehalnék a
hiányába.
Rylee kinézett maga mellett az ablakon át a sötét éjszakába,
és nem reagált az elhangzottakra.
– De persze nem vagyunk egyformák – tettem hozzá.
Volt sejtésem arról, milyen gondolatok járhatnak a fejében.
Tényleg sajnáltam őt, amiért ezt át kellett élnie, de a dolgok
sosem történnek véletlenül. Dustin lelépett. Megnéztem én is a
kamerás felvételeket, és láttam, hogy teljes nyugalomban ültette
be a nagymamáját a kocsiba, majd ő is beszállt mellé. Nem
pillantott maga mögé, nem tűnt idegesnek, egyszerűen csak
elhúzott. Az pedig, hogy még arra sem volt képes, hogy Ryleet
felhívja, kiverte nálam a biztosítékot. Miféle ember tesz ilyet?
Hamar megérkeztünk a The Ritz-Carlton bejáratához, ahol
leparkoltam és kiszálltunk mindketten.
– Elmegyek a vacsorára – mondta nekem Rylee, mire
ledöbbentem, de nem mutattam jelét. Nem hittem, hogy ráveszi
magát. – Csak előtte még átöltözöm – tette hozzá.
– Elkísérjelek, vagy ott találkozzunk? – kérdeztem.
– Menj előre! – próbált mosolyogni rám. – És kérj ki nekem
valami erőset.
– Csak ha utána táncolunk – kacsintottam rá, ahogy egymás
mellett lépdeltünk a halvány megvilágítású szűk utcán a villák
irányába, amit szinte elnyeltek az utat szegélyező fák.
– Előbb halok meg, minthogy táncoljak bárkivel ezen a pocsék
napon – mondta.
– Milyen hálás nőszemély vagy! – nevettem el magam.
Rylee megállt a mozgásban, és rám nézett.
– Tényleg hálás vagyok neked, de cserébe ne kérj tőlem
lehetetlent. Elmegyek erre az elcseszett vacsorára, magamba
döntök annyi italt, amennyit csak bírok, de kizárólag azért,
hogy mire vége az egésznek, eszméletlenül essek össze az
ágyban.
Mosolyogtam rá. Rylee és az ital? Kutya legyek, ha három
után még talpon tud maradni! Ismertem őt és a híres
alkoholtűrő képességét. Még a hetvenéves nagyanyám is leinná
őt az asztal alá.
– Ez a terved a túlélésre? Mert ez inkább hangzott
halálvágynak.
– Ennyire futja, látod – fújta ki a levegőt.
Közben megérkeztünk a villa bejárata elé, mert Rylee megállt
és a kulcskártyáját kutatta a táskájában. Amint megtalálta, rám
nézett.
– Akkor később találkozunk.
Bólintottam, majd továbbmentem az étterem irányába,
ahonnan hangos zene szűrődött ki. Amikor itt hagytam a helyet,
még olyan gyászos volt a hangulat, mintha halotti toron ültek
volna az emberek. Ahhoz képest most teljesen ledöbbentett a
látvány, ami fogadott, amikor beléptem az ajtón. Élénken
beszélgettek egymással a rokonok és a barátok, a hangszóróból
vidám zene szólt, és nyoma sem volt a rossz hangulatnak.
Néhányan már táncra perdültek, és láttam, ahogy Rylee
barátnői is hangosan nevetnek az asztaluknál. Ahogy
elhaladtam mellettük, Debra rögtön észrevett, és a nevemet
kiáltva invitált magukhoz.
Pompás!
Más sem hiányzott, mint egy fölösleges bájcseverészés, de
odaléptem hozzájuk köszönni.
– Gyere, ülj le ide, töltök neked egy italt! – ajánlotta, és az
asztalon lévő borosüveg után nyúlt.
– Nem szeretem a bort – válaszoltam, de azért leültem mellé.
Debra arcára fagyott a mosoly, de gyorsan kivágta magát.
– Oké, akkor ezt megiszom én – húzta maga elé a megtöltött
poharat, majd gyorsan intett a pincérnek, aki felénk lépett.
– Mondd, mit szeretnél! – könyökölt fel az asztalra, és próbált
a legédesebb nézésével elvarázsolni engem.
– Biztos vagyok benne, hogy azt nem itt kapom meg –
mondtam neki, és reméltem, hogy ettől leállítja magát. – De
kezdetnek egy whisky jöhet – néztem már a pincér felé, aki
bólintott, és távozott az asztaltól. Debra nem tűnt
megbántottnak, hozzászokott már, hogy elutasító vagyok vele,
ha közeledni próbál felém. Nem azért viselkedtem vele így, mert
nem tetszett, mert egyébként egy meglehetősen szemrevaló nő,
akinek minden testrésze külön-külön is megért volna egy misét,
mindemellett vagány és humoros, de sosem kezdtem ki a baráti
társaságból egy nővel sem. Főleg nem azokkal, akik
anyagiakban mérték mások értékét. Debra csak akkor adta
alább, ha ivott, mert akkor már mindegy volt neki, kivel fekszik
össze. Tehát ezért mondom, amikor közelít felém, hogy kösz,
nem.
– Azt hittük, hogy már nem jössz vissza – mondta Debra, és
megint ivott egy kortyot az italából. – Olyan gyorsan elhúztál a
vacsora előtt.
– Fontosabb dolgom akadt – válaszoltam, és a pincér már
vissza is ért az italommal, amit letett elém. Megragadtam a
poharat, de mielőtt beleittam volna, még hozzátettem: –
Ryleenak segítettem a rendőrőrsön.
A velem szemben ülő Anna rögtön közbeszólt.
– Hogy van? Próbáltuk hívni, és vagy ezernyi üzenetet írtunk
neki, de egyre sem válaszolt – mondta aggódva. – Itt van a
szálláson?
Bólintottam, mire felállt.
– Megyek, megnézem, hogy van.
– Ne fáradj! Ha minden igaz, hamarosan megérkezik.
Mindenki arcán megkönnyebbülés suhant át, és szinte
egyszerre sóhajtottak fel.
– Hála az égnek! – nyögte Anna, de nem ült vissza a székbe. –
Azt hittem, már nem fogjuk látni.
Ebben a pillanatban megjelent Rylee az ajtóban.
– Akkor fordulj meg! – mondtam mosolyogva Annának, aki
háttal állt a bejáratnak.
– Azt a rohadt… – szaladt ki a száján, és én sem tudtam
visszafogni a mosolyomat. Kibaszott büszke voltam Ryleera!
A vendégek elnémultak, és mind őt bámulták, ahogy az
ajtóban állt és minden bátorságát összeszedve nézett a
vendégekre, akik szinte ledermedtek a látványtól. Rylee egy
púderszínű, hosszú tüllszoknyát vett magára, felülre pedig egy
fehér, ujjatlan, laza pólót. Valójában eddig semmi extra, bár
egész dögösen festett. Csakhogy a pólójára maga rajzolt egy
fekete, vastag filccel két pálcikaalakot: egy menyasszonyt és egy
vőlegényt. A vőlegényre egy nyíl mutatott, amihez szöveget is
írt:
 „Nyitott pozíció”

A barátnői tapsolni, éljenezni kezdtek, mire a többi vendég is

felengedett és követte a példájukat. Rylee könnyes szemmel
mosolygott és pukedlizett egyet a társaságnak, majd elindult az
asztalok felé, de az esküvőszervező azonnal mellé lépett és
megölelte, és őszintén megkönnyebbült attól, hogy itt látja
Ryleet. Majd súgott valamit a fülébe, amin mindketten
felnevettek, és a nő így szólt a vendégekhez:
– Várjuk a jelentkezőket! – mosolygott, és a helyére kísérte
Ryleet, ahol az apja és az anyja várt rá. Nem mondhatnám, hogy
kitörő örömmel fogadták a lányuk öltözékét, de azért próbáltak
mosolyogni, bár eléggé erőltetettnek hatott.
– Nem hiszem el, hogy ezt meglépte – vigyorgott Anna, és
Kimberly se hagyta szó nélkül.
– Ahogy pár órája kinézett a helyzet… – sóhajtott. – Én sem
hiszem el. – Majd rám nézett. – Mit tettél vele? – mosolygott.
Megvontam a vállam, és megittam a maradék piát.
– Semmit. Csak rávettem, hogy jöjjön el.
Anna szeme kicsire szűkült, de nem szólt egy szót sem, csak
méregetett. Debra viszont annál beszédesebb volt.
– És mint tudjuk, neked nehéz ellenállni.
Anna a szemét forgatta, és örültem, hogy nem csak én vagyok
az egyedüli, akiből ilyen reakciót vált ki a viselkedése. Nem is
értettem őt. Minden ujjára kapna egy férfit, és még nagyon
törnie sem kellene magát. Erre mit csinál? Kínálgatja magát és
várja, hogy hanyatt döntsem.
Engem viszont valaki más foglalkoztatott inkább. Kissé
oldalra fordultam, hogy lássam Ryleet, aki helyet foglalt az
asztalfőn és szomorúan nézett maga mellé az üres székre, de
nagy levegőt vett és rendezte az arcvonásait. Aztán belecsípett
az ételbe, amit felszolgáltak neki a gyors kezű pincérek, és
közben az anyjával vitatkozott. Nem feltűnően, épphogy látni
lehetett rajtuk, de a visszafogott dühöt nem tudták teljes
mértékben elrejteni a közömbös arckifejezésük mögé. Majd rám
pillantott, és megakadt a beszédben. Az anyja pedig csak
mondta és mondta neki, de már nem nézett rá. Engem figyelt, és
kérdőn felhúzta a szemöldökét, ahogy az asztalán álló üres
pohárra mutatott, emlékeztetve engem, hogy mit ígértem neki.
Megszakítottam a szemkontaktust, és egy pillanatra az
előttem lévő, szintén üres pohárra bámultam, majd
megforgattam az asztalon.
Bassza meg! Ez így nem lesz jó, mert nagyon kisiklott a
tervem! Kezdem elfelejteni, hogy miért jöttem ide.
Vettem egy mély levegőt, és elnyomtam magamban mindent,
amit a tekintete keltett bennem. Annak ellenére, hogy tudtam:
egy érzés sem jön véletlenül.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Maldív-szigetek

Ahogy a nap feltűnt az égen és az első sugarait vetette a

szigetre, hunyorogva nyitottam ki a szemem, majd gyorsan be is
csuktam. A fény miatt morogni kezdtem, és fordultam egyet az
ágyban. Nagyot sóhajtottam, miközben magamhoz öleltem a
hihetetlenül puha takarót és a lábam közé gyűrtem az alját.
Ahogy az anyagba fúrtam az arcom, jólesően nyöszörögtem,
mire egy mély, kicsit reszelős hang szólalt meg a hátam mögül:
– Így sem férek a gatyámba, ne tetőzd a bajt!
Hayden neve úgy villant az agyamba, mintha bombaként
robbant volna, és a repeszei teljesen szétzúzták az álmom
utolsó foszlányait. Riadtan ültem fel és néztem magam mellé, a
hang irányába. Még homályos volt a látásom, de egyvalamit
tisztán láttam, a helyzetet, amibe kerültem: egy ágyban
feküdtem az ellenséggel.
Hayden a legnagyobb nyugalomban nyúlt el mellettem, az
egyik karját a feje alá tette, és behunyt szemmel pihent. A
takarója éppen csak egy kis részt takart el a testéből,
deréktájon, de azon kívül semmi mást. Imádkoztam, hogy az az
alsónadrág tényleg rajta legyen!
A bőrének egyenletes, barna árnyalata ellenére is szépen
kirajzolódtak mellkasizmai, mintha megfeszítené őket, és a
hasán is meg tudtam volna számolni a kockákat. Tekintetem
lejjebb futott: az a V alak sem arról árulkodott, hogy lepkéket
gyűjt a szabadidejében…
– Nem mondták még neked, hogy illetlenség ilyen sokáig
bámulni valakit? – kérdezte, és kinyílt a szeme, hogy a
tekintetembe fúrja a pillantását. – Bár nem mintha zavarna a
dolog – tette hozzá enyhe mosollyal, és kivette a karját a feje
alól.
– A döbbenet inkább annak tudható be, hogy magam mellett
találtalak, nem a látványodnak – védtem meg magam, majd a
gyűrött ruhámra pillantottam, amiben aludtam. Őszintén
örültem, hogy ebben aludtam el, annak pedig még jobban, hogy
ebben is ébredtem!
Hayden ledobta magáról a takarót, és felállt. Mármint
Hayden… nem a… Hagyjuk is!
– Nemsokára hozzák a reggelit. Utána el kell hagynunk ezt a
szállást – közölte szárazon. – Javaslom, hogy addig hozd rendbe
magad – indult át a másik helyiségbe, hogy benyisson a
mosdóba, majd visszanézett rám –, mert ellentétben veled,
engem ledöbbent a látványod – kacsintott.
Pár perc múlva láttam, hogy kiment a buboréképületből, és
levágódott kint egy napozóágyra, amit a terasz előtti homokba
helyeztek ki.
 Miután kikászálódtam az ágyból, és bementem a fürdőbe,
megláttam magam a tükörben. Rögtön megértettem az előző
mondata lényegét. A hajam összekuszálódott, a sminkem
vastagon elkenődött a szemem alatt, és nem tűntem túl
kipihentnek. Gyorsan kibújtam a ruháimból, és beálltam a
zuhany alá, hogy felfrissítsem magam. A vízsugár szinte
simogatta a bőrömet. Jólesett, hogy lemossa rólam az elmúlt
napok fáradalmait. Aztán kiléptem a tus alól, szárazra töröltem
magam, és belebújtam egy hófehér köntösbe, majd a földre
vetett ruhámra pillantottam és nagyot sóhajtottam.
– Hayden! – kiáltottam felé, ahogy megálltam a nappali
peremén a teraszajtóban, de nem léptem ki a teraszra.
– Ha a reggeli kávéd miatt izgulsz, mindjárt ideér – válaszolta
hanyagul, anélkül, hogy rám nézett volna.
Igaz, hogy nem látta, de a kék égbolt felé emeltem a
tekintetem, és elküldtem magamban a pokolba.
– Szükségem lenne egy pólóra – mondtam végül.
– A hálóban van a bőröndöm, szolgáld ki magad! – rázott le,
továbbra sem fordítva felém a tekintetét.
Hát jó! Legyen!
Beléptem a hálóba, kinyitottam a bőröndjét és kivettem az
első pólót, ami a kezembe akadt, majd kilestem a terasz felé.
Hayden még mindig behunyt szemmel napozott, így levettem a
köntösömet, és gyorsan magamra húztam a pólóját. Leért
egészen a combom közepéig, mire egyre nyugodtabbá váltam,
és felsóhajtottam. Jólesett a tiszta öltözékbe bújni és a frissen
mosott ruha illatát érezni.
– Ha szeretnél még valamit… – köszörülte meg a torkát
mögöttem Hayden, mire riadtan fordultam meg, és láttam, hogy
a szeme végigfut rajtam, le, egészen a lábszáramig. Esküszöm,
soha nem éreztem magam ennyire meztelennek, hiába volt
rajtam az átkozott pólója. A tekintete lassú volt, és ahol járt, a
bőröm felforrósodott, de ahogy továbbsiklott lefelé, máris
reszketni kezdett a lábam. Hogy a fenébe nem vettem észre,
hogy bejött? – Szóval, van még benne bokszeralsó is vagy
rövidnadrág, amit esetleg… – folytatta, de nem fejezte be, mert
elakadt a szava.
Zavarba jött.
Zavarba jött?!
Képtelenség!
– Igen, az még kellene – húztam ki magam, hogy
magabiztosan álljam a tekintetét.
Beletúrt a sűrű, barna hajába, és idegesen mondta:
– Bassza meg, Ry! – fújt nagyot.
– Mi van? – kérdeztem, és felkészültem egy újabb becsmérlő
megjegyzésre.
– Vedd vissza azt a kurva köntöst! – szólt rám. – Megyek,
veszek neked valami ruhát a főépületben, mert ha így
maradsz… – nyelt egy nagyot – megőrülök tőled!
Ezzel mellém lépett, kivett ő is egy pólót meg egy alsót a
bőröndjéből, kezébe kapta a tegnap viselt, fotelre hajított
rövidnadrágját, és a fürdőbe lépett, miközben látványosan
került a tekintetével.
Mi a fene… – kérdeztem magamban, és még a gondolataim is
elakadtak egy pillanatra, mikor befejeztem a mondatot: …volt
ez?
 TIZENHARMADIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Maldív-szigetek

Jól van, haver, szedd össze magad! – biztattam magam, ahogy a

villámgyorsan megvásárolt fürdőruhával és egy vékony,
halványkék strandruhával siettem vissza a szállásra, kezemben
egy papírszatyrot szorongatva.
Ha van a kétségbeesésnek fokozata, az enyém már biztos,
hogy a maximumot verte. Egyszerűen nem ment ki a fejemből
Rylee alakja, ahogy megállt előttem a pólómban. A melle
kirajzolódott az anyag alatt, a hosszú, formás lába pedig… A nők
el sem tudják képzelni, milyen érzéseket váltanak ki egy
férfiból, amikor belebújnak egy általuk viselt darabba!
Le kell higgadnom!
Ez nem az a helyzet, és Rylee nem az a nő. Nem
fantáziálhatok róla, és nem tekinthetek rá vágyakozva, hiába
vette magára a pólómat. Hiába akarom őt magamhoz húzni,
megragadni a fenekét, majd felrántva a pólót megérinteni a
meztelen, bársonyos bőrét mindenhol.
 Nem lehet!
Szörnyen elkéstem ezzel, és nem akartam a legsebezhetőbb
pillanatában kihasználni a gyengeségét. Na, nem mintha
hajlana rá… vagy jelét adta volna bármikor is, hogy esélyem
lenne nála.
Rylee és én csak amolyan barátfélék vagyunk. Pont.
Tudatosítottam magamban.
Mire a szálláshoz értem, ő már az asztalnál ült a teraszon,
kezében egy csésze kávéval, és egy korty után az óceán
felszínén siklott a tekintete. Nem vette fel a köntöst, még mindig
a pólómat viselte, aminek az alja kissé felcsúszott rajta, hisz a
lábait keresztbe rakta, és így az egész combja láthatóvá vált.
Csak feltételeztem, de már ez is jócskán kiverte a biztosítékot,
hogy még mindig nem viselt alsóneműt. A közelemben lévő
napozóágyra tettem a papírtáskát, majd odamentem hozzá, és
leültem én is az asztalhoz vele szemben. Láttam, hogy a
reggelihez még nem nyúlt.
– Megvártál vele? – kérdeztem tőle, az étellel-itallal ízlésesen
megrakott tálcára mutatva, de csak megrázta a fejét, és
továbbra is az óceán felé tekintett, és újabb kortyot nyelt a jobb
kezében tartott kávéscsészéből.
Mikor megérintettem a bal kézfejét, amit a tálca közelében
tartott az asztalon, felém fordult. Elég volt az arcán legördülő
könnycseppre néznem, és tudtam, hogy történt valami.
– Mi a baj?
Elkapta a kezét előlem, és lassan letörölte az arcát, amikor
végre felém fordult.
– Menjünk haza, Hayden! – szipogta.
 – Most azonnal, vagy még megreggelizhetek? – kérdeztem
vissza, de ezúttal nem díjazta a humoromat.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Ha te még maradnál…
Nem hagytam, hogy befejezze, mert a szavába vágtam:
– De nem fogok.
– Akkor – vett egy nagy levegőt, és letette a jobb kezében
tartott kávéscsészét az asztalra –, amíg megreggelizel, én
átmegyek a másik szigetre, és összepakolok.
– Ennyi? Nem keressük tovább? – kérdeztem, de kénytelen
voltam bevallani magamnak, hogy örülök az elhatározásának.
Mi több, egyenesen megkönnyebbültem.
– Elég volt – mondta. – Elfáradtam, és be kell látnom, hogy a
makacsságom nem vezet sehova – sütötte le a szemét. – Vagyis
biztosan vezet valahova, de nehezen igazodom el ebben az
útvesztőben, és unom már, hogy mindig tévútra lépek – állt fel
az asztaltól, miután hátratolta a székét. – Egy pasi sem ér meg
ennyi kínt – szűrte a foga közt, majd kicsit kivárt és hozzátette:
– Egy érzés sem…
Talán még azt is értettem, amit nem akart kimondani: hogy
végre belátta, egy rohadéknak adta oda a szívét. A helyében én
sokkal korábban feladtam volna Dustin keresését. Sőt! El se
kezdtem volna.
– Szólok a srácnak, aki idehozott minket a csónakkal – álltam
fel hirtelen, és bementem a hálószobába a mobilomért, hogy
telefonáljak egyet. Mire elintéztem Ryleenak a fuvart, már ott
állt mögöttem, kezében a papírtáskával, amit a napozóágyra
dobtam.
– Köszönöm – mondta, és próbált mosolyogni rám, ahogy
kicsit megemelte a kezében a táskát. – Sokkal tartozom neked –
tette hozzá zavartan. – Szóval, ha bármikor szükséged lenne
segítségre, keress meg, mert jövök neked eggyel.
– Ha esetleg úgy hozná a sors… – kezdtem a mondandómat
egy mosollyal az arcomon –, legyen nálad ásó.
– Lesz – mondta, és sikerült előcsalnom egy igazi mosolyt az
arcán. – Elások bármit… – ment bele a játékba –, és bárkit – tette
hozzá –, akár élve is!
Felvontam a szemöldököm.
– Ez esetben – válaszoltam halkan –, jobb, ha inkább távol
tartom magam tőled.
Megvonta a vállát, és egyetértően bólintott.
– Lehet, hogy tényleg jobban jársz – ezzel a fürdő felé lépett,
és eltűnt az ajtó mögött.
Fellélegeztem.
De nem azért könnyebbültem meg, mert egy ajtó választ el
minket egymástól, miközben ő öltözik, hanem azért, mert
képtelen voltam tovább a szemébe nézni. Eltitkoltam előle, amit
Dustinról tudok, mert nem akartam még nagyobb fájdalmat
okozni neki. Tulajdonképpen ezzel ugyanúgy átvertem őt, mint
Dustin, amire nem voltam valami büszke. Nyugtatott azonban a
tudat, hogy mostanra már valamennyire rájött, milyen alakkal
akarta összekötni az életét, mert Dustin egy szélhámos. Az a
fajta, aki úgy kebelezi be az embereket, hogy azok észre sem
veszik ezt.
De ezúttal valami hiba csúszott a gépezetbe… Nem hinném
ugyanis, hogy önszántából hagyta el Ryleet, pont akkor, amikor
már a célegyenesbe ért vele. El is terveztem, hogy amint otthon
leszünk Vegasban, elindítom a hivatalos nyomozást ellene. Nem
hagyom, hogy ez az alak még egyszer a közelébe merészkedjen!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Maldív-szigetek

– Nem vársz meg mégis? Hamar kicsekkolok – mondta Hayden,

amikor megálltunk a motorcsónak előtt és összefontam a
karomat.
A szél belekapott a hajamba, és Hayden odanyúlt, hogy
kisimítson egy tincset az arcomból. A keze lágyan érintette a
bőrömet, és alig érezhetően megcirógatott. Egy röpke pillanat
volt ez, mégis egymásba gabalyodott a tekintetünk. Hayden
pupillája tág volt, a barna szeme szinte feketén nyelt el, és olyan
volt, akár az éjjeli égbolt. Mintha felvillant volna benne pár
érzés, talán az aggodalom vagy a remény… nem tudtam
megfejteni, ahogy nem is bírtam állni a tekintetét, ezért
lehajtottam a fejem és bontottam a szemkontaktust.
– Jó lesz most egy kis magány – mondtam neki, mire az állam
alá nyúlt és megemelte, hogy megint a szemembe nézhessen.
– Nem lesz semmi baj – mondta. – Hamarosan otthon leszel,
és idővel elfelejted ezt az egészet.
 Bólogattam.
Nem tudtam már mit mondani neki, és hagytam, hogy
ellépjen tőlem.
– Nemsokára találkozunk! – szólt még utánam, amikor
felszálltam a fedélzetre.
Amíg a motorcsónak átért az óceánon az Outrigger Maldives
Maafushivaru Resort szigetére, volt időm gondolkodni. Most
nem hasított úgy a vízen a csónak, mint tegnap este, vagy csak
én érzékeltem lassúnak az idő múlását.
Nem szokásom feladni a dolgokat, de megtanultam már, hogy
néha több fájdalmat okoz az, ha görcsösen kapaszkodunk
valamibe, mintha elengednénk. És én most ezt fogom tenni.
Elengedem a reménnyel teli perceket, amelyek már nem
táplálták bennem az akaratot, hanem csak elmúltak, egyre
nagyobb űrt hagyva maguk után. Hiszen a remény volt, ami
nem hagyta, hogy tisztán lássak, de nem tudtam mást tenni,
csak arra támaszkodni. Viszont nem hagyhatom, hogy továbbra
is elaltasson, átverjen és hamis illúziókba kergessen. Nem
akartam bolondot csinálni magamból.
Négy napig azon voltunk Haydennel, hogy Malajziában
megtaláljuk Dustint. Kerestük a reptéren, kérdezősködtünk,
aztán valamennyi utunkba eső szálláshelyen is érdeklődtünk
utána, kórházakat felhívtunk a Langkawi szigeten, de semmi.
Helyi lakosokat állítottunk meg, és a fotóját mutogatva
érdeklődtünk afelől, hogy esetleg látták-e. Mindenhol falakba
ütköztünk. A rendőrség is egy helyben toporgott, mert nem volt
egyetlen olyan nyom sem, amin elindulhattak volna, kivéve
persze azt a semmibe vesző támpontot, amikor a reptéren
látták a nagymamájával.
Aztán megcsillant a remény, hiszen felhívta ezt a szállást, én
meg tényleg hittem benne, hogy eljön. Hogy látni fogom, és
magyarázatot kapok mindenre. Hiszen ha bajban lenne, nem
űzné velem ezt a játékot.
Utálom, hogy idevezettek a gondolataim, de be kellett látnom:
Dustin elhagyott. Elment, és számomra nincs többé. Ami a
legfájdalmasabb volt az egészben, hogy már fogalmam sem
volt, ki ő valójában, mert az az ember, akit én ismertem, sosem
tett volna ilyet. Tudom, számtalanszor elismételtem már
magamban ezt a mondatot, de most először éreztem, hogy
mindhiába. Mert a tettek felülírják a szavakat, így az összes
ígérete elveszett a homályban, ahogyan ő maga is.
Nagy levegőt vettem, amikor beléptem a nászutas villánkba,
és azonnal nekiálltam bepakolni a bőröndömbe azt a kevés
ruhát, amit tegnap kivettem, miközben a vacsorához készültem.
Ahogy végeztem ezzel, még utoljára kinéztem a hatalmas
ablakon: a szikrázó napsütés csillogott az óceán felszínén.
Elvakított a szépsége, ugyanakkor mélységesen el is szomorított.
Nem így akartam ettől a helytől elbúcsúzni. Nem ezért utaztam
idáig, hogy összetörjék a szívem.
Az ablakhoz léptem, és be akartam húzni a függönyt, amikor
a kinti ülőgarnitúra előtti kisasztalon meglibbent egy fehér lap
a szélben. Hogy ne repüljön el, egy keskeny nyakú vázát tettek
rá nehezéknek, amelyben volt egy szál virág. Pár pillanatig
összevont szemöldökkel néztem a lapot, és magamban azt
találgattam, vajon mi lehet ráírva, és egyáltalán ki hagyhatta
ott. Kiléptem a teraszra, és kivettem a váza alól a félbehajtott
papírt. Amikor kinyitottam, megláttam Dustin kézírását. Rögtön
végigsöpört rajtam egy emocionális hullám, és elárasztott
megannyi érzéssel. Hirtelen azt sem tudtam, melyik a
legerősebb. Talán a megkönnyebbülés volt az, ami elsőnek
felszínre tört bennem. Alig láttam jól a betűket, mert a
könnyeim elhomályosították a látásomat, de az sem segített,
hogy remegett a kezemben a papír:

Elkéstem, és nagyon sajnálom.

Mindent sajnálok, Rylee.
Nem akartam ezt tenni veled, de nem volt más
választásom. Ha látsz még esélyt számunkra, holnap
este hatkor Srí Lankán megtalálsz Colombo városában,
a Buba Beach étteremben.
Ígérem, elmondok neked mindent.
Ide már nem jöhetek vissza.

Dustin

Elolvastam a levelét még egyszer.

Aztán megint.
Döbbenten állapítottam meg, hogy Dustin itt volt tegnap a
villában, míg én áthajóztam Haydennel egy másik szigetre, és
mindent elkövettem, hogy elfelejtsem őt és ezt az egész
helyzetet pár órára. Hogy feledjem a csalódást és fellélegezzek…
miközben Dustin itt várt rám. Mégis eljött, és most már biztos
vagyok benne, hogy valami zűrbe keveredett és azért hagyott el.
Talán nem akart engem is bajba keverni… Volt valaki
Malajziában, aki elől menekülnie kellett, hátrahagyva mindent
és mindenkit, aki fontos volt számára?
Csak ez lehet a háttérben.
De miért nem jöhet ide vissza? Miért nem várt meg? És miért
nem volt más választása?
A kérdések egyre inkább sokasodtak a fejemben, és
lelkiismeret-furdalás gyötört azért, mert le akartam mondani
róla. Ha Dustin bajban van, segítenem kell neki!
Gyorsan megfordultam és beléptem a villa nappalijába, hogy
felhívjam Haydent, de velem szemben egy ismeretlen alak ült
az ágyon, és amint megláttam, meghűlt a vér az ereimben. A
szőke hajú férfi világos öltönyt viselt, az arca éles vonású, a
szeme jégkéken villant rám. Pillanatok alatt ledermesztett a
pillantása.
– Ne sikítson! – mondta kimérten némi akcentussal, de mire
kinyitottam a számat, egy másik alak lépett elő a sötétítő
függöny árnyékából, és egy pillanat alatt a számra tapasztotta a
kezét, mielőtt bármilyen hang kijött volna rajta. A másik
kezével erősen lefogott, ahogy átfonta a karját a mellkasomon.
A velem szemben lévő férfi felállt az ágyról, és tovább élesített
az arcvonásain, úgy mondta: – Előre szóltam!
Aztán felém lépett, hogy jól szemügyre vegyen. Tett rám egy
megjegyzést, amiről fogalmam sem volt, milyen nyelven
lehetett, mire a társa, aki erősen fogott és akinek a tenyere alatt
alig kaptam levegőt, felnevetett és válaszolt neki. Nem értettem,
mi hangzott el, de mintha a német és a francia nyelvet keverték
volna, miközben beszéltek.
– Nocsak-nocsak! – mondta ezúttal nekem a szemben lévő
férfi, és a kezemben lévő papírért nyúlt. Olyan görcsösen
szorítottam, hogy elszakadt, ahogy kitépte a kezemből.
Mérgesen morgott egyet.
– Csinálhatjuk úgy, hogy közreműködik, és akkor nem esik
bántódása – mondta a szemembe parancsolón, majd folytatta a
beszédet, mire nagyot nyeltem –, vagy úgy, hogy ellenkezik, de
az fájni fog magának.
Kinyújtotta a kezét, és várta, hogy adjam oda a kezemben lévő
papírt. A kimértsége és a magabiztossága rémített meg
leginkább. Egyáltalán nem aggódott azon, hogy betoppan
valaki, mintha pontosan tudná, hogy egyedül vagyok itt. Nem
mozdultam azonnal, hiába mért rám fenyegető pillantást.
Behunytam a szemem, és próbáltam a sírásomat visszafojtani,
miközben minden egyes levegővételért megküzdöttem. De
tudtam, nincs értelme a makacskodásnak, hiszen úgyis az övé
lesz a papír vagy bármi, amit akar. Semmi esélyem nem volt
ellenük.
Reszketett a kezem, ahogy felé nyújtottam, és egy önelégült
mosollyal elvette tőlem a levelet, és olvasni kezdte.
– Milyen romantikus – szívta be mélyen a levegőt, eljátszva,
hogy megérintették a sorok, amit az előbb elolvasott. – Tudtam,
hogy nem jövünk ide feleslegesen – tette hozzá elégedett
vigyorral az arcán, majd megint a társához kezdett beszélni,
hogy ne értsem, mit mond.
– Most pedig… – nézett megint rám, és tett még egy lépést
felém. Az arca centikre volt csak az enyémtől, és önkéntelenül is
ficeregni kezdtem a másik kezében, aki válaszul még erősebben
megszorított. – Elmondom, hogy mi lesz – folytatta. – A társam
elengedi magát, és egy kurva hangot sem fog kiadni, csak akkor,
ha kérdezem – mondta keményen. – Megértette?
A tüdőm összepréselődött a nyomástól, ahogy szorított, és a
szememet könnyek égették. Talán percekre voltam attól, hogy
elájuljak.
Bólintottam, mire kissé lazult a körém fonódott kéz szorítása,
és lassan lefejtette rólam az ujjait. Amint végre elengedett,
kinyitottam a szám, hogy minél több levegőt tudjak magamba
szívni, akár egy víz alól feltörő fuldokló. Éreztem, hogy a fejem
zúgni kezd, és bár legszívesebben üvöltöttem volna, mégsem
tehettem.
– Mit akarnak tőlem? – kérdeztem gyenge hangon, már-már
könyörögve, mire a mellettem álló férfi megragadta a hajam és
durván hátrahúzta a fejem. Felszisszentem a fájdalomra, de
nem kiáltottam fel.
– Csak akkor beszélsz, ha kérdeznek! – szűrte a foga közt a
fülembe, majd elengedte a hajam. – Hülye amerikai! – tette
hozzá becsmérlőn, és ahogy láttam rajta, legszívesebben
leköpött volna. – Ne játszd nekünk az ártatlant!
A másikra néztem, aki még nála is keményebb alaknak tűnt,
mégse veszítette el olyan hamar a fejét. Ő is ugyanolyan szőke
volt, mint a társa, széles állkapoccsal, amit folyamatosan
feszített, de a szeme legalább nem vágott belém. Mind a ketten
termetesek voltak, de ennek a fickónak rémisztő izmai
dagadtak testszerte. Talán ha engedelmeskedem, elengednek –
mérlegeltem magamban. Feltéve, ha tudok válaszolni a
kérdéseikre. Már biztos voltam abban, hogy Dustint keresik és
nem engem akarnak.
– A férje nagyon sok kárt okozott nekünk – közölte.
 – Nem a férjem – vágtam rá, de azon nyomban meg is
bántam, mert akkora pofon csattant az arcomon, hogy alig
bírtam a lábamon megállni. Egyet léptem oldalra, és az
arcomhoz kaptam. A szemem szikrákat szórt a férfi irányába,
aki megütött, majd az orromhoz nyúltam, mert éreztem, hogy
elindult belőle a vér.
– Rohadj meg! – kiáltottam, mire megint felém lépett, és már
lendítette a kezét, de a társa ráordított.
– Jurre! – állította le, és az rögtön felé kapta a tekintetét. – Ha
ájultra vered, mire megyünk vele? – kérdezte tőle úgy, hogy én
is értsem, mit mond. Elérte, amit akart, mert a másik
leeresztette a kezét, de nekem így is minden porcikám remegni
kezdett.
Most először gondoltam arra, hogy akár meg is ölhetnek. A
félelemtől pedig futni szerettem volna. Rohanni, ameddig csak
bírja a lábam. De a szívem hiába szakította ki a mellkasomat és
vert szédült ütemet, hiába éreztem a késztetést és a tenni
akarást, mégse mozdultam. Megfeszítettem az állkapcsomat, és
bátran néztem a szőke hajú idegen jégkék szemébe.
– Nézze el a társamnak, hogy ennyire feszült, kimerítő napok
vannak mögöttünk – mosolygott rám, de abban a mosolyban
egy szemernyi kedvesség sem volt. – Idáig üldöztük a barátját –
nyomta meg a szót –, de kicselezett minket, és elvesztettük őt.
Nagyon szeretnénk megtalálni, és ebben fog segíteni nekünk.
– Hogyan? – kérdeztem. – Semmit sem tudok róla – szinte
suttogtam a szavakat, és ahogy kimondtam, úgy tudatosult
bennem ez a mondat.
A szőke hajú felemelte a kezében lévő papírt.
– Azzal, hogy eljön velünk Colombóba.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Maldív-szigetek

Nem siettem a pakolással, és kényelmesen megreggeliztem.

Rylee egyértelműen fogalmazott, amikor azt mondta, hogy egy
kis magányra van szüksége, és úgy döntöttem, hagyok neki elég
időt arra, hogy összeszedje magát. Már kicsekkoltam és a
szálloda recepciója melletti italbárban ittam a hűsítő jeges
teámat, miközben megnéztem az induló járatokat Maléból, de
nem foglaltam helyet egyikre sem. Előtte meg akartam beszélni
vele, melyik útvonalat válasszuk, mert ha innen akarunk
indulni, akkor két helyen is át kell szállnunk, de egy másik
repülőtérről lehet, hogy ezt egy átszállással megúsznánk.
Nagyot sóhajtva zártam be a MacBookomat.
Már előre rosszul voltam az előttünk álló több mint
harmincórás repülőúttól Vegasba, de azért örültem, hogy végre
elindulunk.
Beraktam a MacBookot is a bőröndbe, majd kiléptem vele a
helyiségből, ahol már várt rám egy szállodai alkalmazott, hogy
segítsen a hajóhoz cipelni a cuccom. Nem mintha rászorultam
volna, de nem akartam a borravalójától megfosztani a lelkes
fiatalembert, aki barátságosan mosolygott rám. A fejemre
tettem a napszemüveget, és kiléptem a vakító napsütésbe, majd
követtem a srácot, egészen a motorcsónakig. Örültem, hogy a
menetszél hűsítette az arcomat, miközben szeltük a vizet, és így
nem volt annyira elviselhetetlen a hőség. Az óceán felszíne
olyan volt, akár egy folyékony tükör, és ha nem lett volna
rajtam napszemüveg, már bizonyára megvakultam volna a
szikrázó fénytől. Este sokkal élvezetesebb volt az út, meg persze
a társaság is…
Az Outrigger Maldives Maafushivaru Resort szigetére érve
rögtön kipattantam a csónakból, és a recepció felé igyekeztem,
hogy megkeressem Ryleet, aki már bizonyára kijelentkezett és
várt rám. Belépve az épületbe azonban nem találtam őt sehol a
hallban, így a recepciósra néztem, és odaléptem hozzá, hogy
megtudakoljam, Miss Wallace kijelentkezett-e.
A választ meg is kaptam egy rövid ellenőrzés után, amit a
számítógépén végzett, és megrázta a fejét.
– Még nem – mondta a recepciós, majd hozzátette: – De nem
is járt le még a foglalási idő.
Tényleg? – kérdeztem volna vissza, de annyiban hagytam a
dolgot. A bőröndömet ott hagytam a csomagmegőrzőben, majd
a villa felé igyekeztem, ahol elszállásolták. A bejárathoz érve
kopogtam, de semmi válasz nem érkezett.
Fasza – mérgelődtem magamban, majd újra kopogtam, de
hamar rájöttem, hogy teljesen feleslegesen zörgetem az ajtót.
Próbáltam a mobilján elérni, de nem vette fel a telefont.
 A pólóm nyakát mozgatva legyeztem magam, mert a hőségtől
szinte olvadni kezdett a bőröm. Mérlegeltem: ha nem akarok
betörni a szomszéd villába és onnan átmászni a kerítésen,
akkor nincs más út, mint hogy visszamegyek a recepcióra.
Megint gyalogolni kezdtem a fadeszkákon a víz felett, elhaladva
a többi, cölöpökön álló villa előtt.
Míg odaértem a recepcióshoz, magamban elképzeltem,
hogyan fogom Rylee nyaka köré szorítani az ujjaim, ha
meglátom, amiért így megsétáltatott.
A recepciós egyáltalán nem volt készséges velem, és mivel ez
egy új srác volt, nem az, aki tegnap várt minket, így illőnek
láttam bemutatkozni. Nem név szerint, természetesen.
– Tud nekem valamiféle információval szolgálni Miss Wallace
tartózkodási helyéről? – kérdeztem tőle, de csak kerek
szemekkel nézett vissza rám.
– Sajnálom, de nem adhatok ki a vendégeinkről semmilyen
információt.
A szemem forgattam.
– Nem a születési dátumára vagyok kíváncsi, hanem arra,
hogy látta-e valahol a resort területén belül.
Na, erre már elgondolkodott, de ha tudott is valamit, a
válasza megint egy nem volt.
Vettem egy nagy levegőt, és benyúltam a zsebembe, hogy
elővegyem a jelvényemet. Nem volt kedvem a további
játszadozáshoz, és hamar ki akartam szedni belőle az
információt.
– Gondolom, nem akar hátráltatni a munkámban! – A srác
nagyot nyelt, és reméltem, hogy Rylee nem a part menti bárban
iszogat egy koktélt, miközben én épp visszaélek a
jelvényemmel. De reméltem, hogy nincs tisztában azzal, hogy
nem ronthatok rá a jelvényemmel és legfőképpen nem
szólíthatom fel vele az USA-n kívüli, független államban.
Felvontam a szemöldököm, és a srác szemébe néztem, aki
zavartan pislogott rám, és felváltva nézett hol rám, hol a
jelvényemre. – Akkor felteszem még egyszer a kérdést –
kezdtem bele újra. – Van bármiféle információja Miss Wallace-
ról?
A srác oldalra pillantott, és némán segítségért kiáltott a
távolabb álló személyzet egy másik tagjának, de az nem nézett
rá, mert a maga dolgával volt elfoglalva.
– Nos? – sürgettem egy kicsit.
– Két férfival távozott nemrég egy hidroplánnal – hadarta
villámgyorsan.
– Hogy? Mi? – kérdeztem vissza, és nem érdekelt, hogy látja
rajtam, mennyire ledöbbentett az előbbi mondatával. Na, most
már örültem, hogy előkaptam a jelvényemet. – Kérek egy
pontos leírást a két férfiról – mondtam azonnal, de zavartan
motyogni kezdett.
– Én nem láttam őket, csak a hidroplán kapitánya
tájékoztatott.
Összeszűkült a szemem.
– Vezetnek utaslistát? – kérdeztem azonnal.
– Csak a szállás vendégeiről. Sokan jönnek át ide a környező
kis szigetekről, hogy felszálljanak a kikötőből.
A magasba emeltem a tekintetem, és nagyot fújtam.
– Mikorra várható, hogy megérkezik a kapitány?
 Gyorsan a monitorra nézett és a billentyűzetet ütötte.
– Most vette fel a felszálló utasokat Malén, és várhatóan… –
gondolkodott el egy pillanatra. – Húsz perc múlva itt lesz.
Húsz perc! – fújtam egyet hangosan.
– Akkor kísérjen Miss Wallace szállásához, és nyissa ki nekem
az ajtót! – utasítottam. – Szét kell néznem a villában. A
kapitányt pedig ki fogom hallgatni, amint megérkezik –
jelentettem ki.
– I-igenis – jött a válasz, és kártyakulcsért nyúlt, majd intett a
londinernek. – Kísérd az urat a 15-ös villába – mondta neki,
majd rám nézett. – Amint megérkezik a hidroplán, értesíteni
fogom.
Bólintottam, és elindultam a londiner után, és egy rövid sétát
követően már bent is voltam a villában. Az első, ami szemet
szúrt, hogy Rylee bőröndje ott állt a háló kellős közepén.
Bejártam a villát, hogy nyomot keressek, de szinte minden
érintetlen volt. Semmi nyomát nem találtam dulakodásnak, és a
fürdőszoba padlóján heverő törülközőtől eltekintve minden a
helyén volt. A londiner árgus szemmel követte a
mozdulataimat, majd megköszörülte a torkát, és megkérdezte,
hogy segíthet-e valamiben. Megráztam a fejem, és kiléptem a
teraszra, de ott még annyira sem találtam semmit, mint bent.
Visszalépve a hálóba megálltam az ajtóban, és ahogy a padlón
végigfutott a szemem, észrevettem egy aprócska foltot a világos
színű parkettán. Odaléptem, és leguggoltam, ám amint
közelebbről megnéztem, már tudtam is, hogy egy vércsepp volt
odaszáradva.
Bassza meg! Laborvizsgálat nélkül is tudtam, hogy kié lehet.
 – Mikor takarítják a szobákat? – néztem a londinerre, aki
érdeklődéssel és összevont szemöldökkel nézte a padlót
előttem.
– Általában tízkor kezd a szobalány – nézett az órájára. – Ezt a
villát még nem takarították ki.
Morogtam egy válaszfélét, majd kiegyenesedtem.
– Történt valami a hölggyel? – érdeklődött.
– Valószínűleg – válaszoltam, és őszintén reméltem, hogy nem
esett baja Ryleenak. Ez a vércsepp eléggé aggasztott. A
bőröndhöz léptem, az ágyra hajítottam, majd kinyitottam, hogy
belenézzek. Csak ruhák és cipők meg a szokásos dolgok voltak
benne szépen elrendezve. Az első zsebben megtaláltam Rylee
telefonját, amit az előbb hiába csörgettem. Kioldottam a
billentyűzetet, miközben megcsóváltam a fejem amiatt, hogy
mindenféle védelem nélkül megtehetem. Ki az, aki manapság
nem tesz legalább jelkódot a telefonjára? De a híváslistában
nem találtam kimenő hívást, amit ma indított volna, bejövő sem
volt benne, és ugyanígy üzenetküldés vagy -fogadás sem.
Mindenesetre zsebre vágtam.
– Uram! – lépett be egy férfi fehér ingben és izgatott
arckifejezéssel.
– A nevem Guillaume – mutatkozott be.
– Üdvözlöm! – fogtam vele kezet. – Hayden Hansen –
mutatkoztam be én is, majd mielőtt ő kezdett volna faggatózni,
jobbnak láttam, ha rögtön belvágok a közepébe.
– Maga vezette a hidroplánt? – néztem a fehér inges fickóra,
aki hevesen bólogatott. Elővettem a telefonomat, és kikerestem
egy képet Dustinról, amit lementettem a nyomozati anyagból.
Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt még több kérdéssel állnak
elő és rájönnek, hogy a jelvényem mögé bújva öncélú
nyomozást folytatok.
– Azt a tájékoztatást kaptam, hogy Miss Wallace két férfivel
távozott.
– Így van – mondta a kapitány.
Felé fordítottam a telefont, hogy lássa a kijelzőt.
– Ezt a személyt felismeri? Köztük volt?
A férfi a kijelzőre fókuszált, majd megrázta a fejét.
– Nem – válaszolta. – Nem utazott velük.
Bassza meg!
– Akkor megkérem, hogy adjon nekem részletes leírást a két
férfiről.
A fehér inges fickó pedig beszélni kezdett. Elmondta, hogy
alig szólaltak meg, és erős akcentussal beszélték az angolt.
Egymás között pedig németül kommunikáltak, de nem volt
benne biztos. Nagyjából lefestette a kinézetüket, és mivel
kértem, részletes leírást kaptam a ruházatukról. Ezután
megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy Maléból hová mentek
tovább, mire megrázta a fejét. Nagyot sóhajtottam, amikor
felcsillant a szeme, mert eszébe jutott még valami.
– A hölgy a leszálláskor megkérdezte tőlem, hogy jártam-e
már Colombo városában.
– Az hol a pokolban van? – kérdeztem vissza, mire
megilletődött.
– Srí Lankán, uram.
Vettem egy mély levegőt.
– A fővárosáról beszélünk? – kérdeztem vissza, hogy
pontosítsuk. A kapitány bólintott. – Ahol, gondolom, nemzetközi
repülőtér is van… – fejtegettem hangosan, mire egyre
hevesebben bólogattak. Én viszont egyáltalán nem örültem a
hírnek.
– Mondott még magának valamit Miss Wallace? – néztem a
hidroplán kapitányára, aki gondolkodóba esett.
– Említett egy éttermet – kezdte. – De nem figyeltem oda
eléggé – mentegetőzött. – Sok volt az utas, és nekem sietnem
kellett a csomagokkal. Ha tudtam volna, hogy bajban van… –
tette hozzá sajnálkozón, de nem fejezte be.
– Semmi gond – mondtam, de legszívesebben kitekertem
volna a nyakát. Aztán mégis megszólalt, mert eszébe jutott
valami az étteremről.
– Olyan volt a hangzása, mint a rágóguminak. Nem! – kiáltott
fel hirtelen. – Bubba – bólogatott, ahogy kimondta, hogy
meggyőzze saját magát is, hogy jól emlékszik. – Mint annak a
színésznek a neve, aki Hightowert játszotta a
Rendőrakadémiában.
– Bubbaaa – húztam el ezt a szót, és kikerestem a mobilomon
a térképen az előbb említett várost, és hamar megtaláltam az
étterem nevét a partvonalon.
– Buba Beach Seafood? – kérdeztem a kapitányt, mire elhúzta
a száját.
– Azt hiszem – mondta. – Bízott benne, hogy remek ott a
konyha.
Jézusom, Rylee! Mennyire okos nő vagy! Ezen már
elindulhatok, bassza meg!
– A két férfi nem hallotta meg, hogy miről beszélnek? –
kérdeztem, mert félteni kezdtem őt. Nagy kockázatot vállalt
azzal, hogy beszélt a kapitánynak.
– Akkor beszélt hozzám, amikor a csomagokért mentem. De a
két férfira nem emlékszem. Szinte egész végig egymással
kommunikáltak, azt meg nem értettem.
– Nem tudja, hogy hívták őket?
– Sajnos nem. Készpénzben fizettek a fuvarért – sütötte le a
szemét, hogy a másik fickó rosszalló pillantását elkerülje. Biztos
voltam benne, hogy ez nem lett kiszámlázva…
– Köszönöm a segítségét! – mondtam, és a telefonomon
kikerestem Jacob számát.
– Tudunk még segíteni valamiben? – kérdezte a fickó, aki
bekísért.
Még utoljára a franciaágyra néztem, amin a bőrönd volt.
– Küldjék Miss Wallace csomagját a lakcímére, a számláról
pedig gondoskodom – válaszoltam, és elindultam kifelé. – És
minél előbb el kell jutnom Maléba – tettem hozzá, miközben a
fülemhez emeltem a telefont.
 TIZENHATODIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Colombo, Srí Lanka

Sosem hittem, hogy egy ember képes arra, hogy több órán
keresztül remegjen. De tapasztaltam, hisz én voltam rá az élő
bizonyíték. Colombo városában szinte mellbe vágott a meleg,
amit a párás levegő még inkább fokozott. Egyébként sem voltam
túl jól, mert a szívem nem akart lecsillapodni, és úgy vert a
mellkasomban, hogy nehezen bírtam már elviselni. A nehéz
levegőtől folyamatosan olyan érzésem volt, mintha fulladoznék.
Csak remélni mertem, hogy nem kapok szívinfarktust. A két
fickó, akik elhurcoltak idáig, nagyon keveset beszéltek hozzám,
ellenben egymással egész jól eltársalogtak. Megdöbbentő volt
látni, hogy milyen magabiztosan kezelték a helyzetet és
mennyire természetesnek tűnt nekik az, hogy elraboltak
valakit.
Én azonban minden rezdülésüket figyeltem. Próbáltam
nyomokat hagyni magam után, és csak reméltem, hogy Hayden
valahogy megtalál. Már biztos tudja, hogy eltűntem.
 Aztán ott volt Dustin, aki miatt szintén aggódtam. Ha ez a két
alak csapdát állít neki és elkapják, biztos, hogy megölik.
Fogalmam sincs, miért, és nem értettem, hogyan keveredett
Dustin olyan helyzetbe, hogy tartozzon ezeknek, de megtörtént.
A kérdés már csak az, hogy én hogyan fogom tudni
megakadályozni, hogy fülön csípjék. Kinéztem a bérelt kocsi
ablakán, és nagyot sóhajtottam. A várost néztem, és próbáltam
kiagyalni valamit. Hagytam, hogy azt higgyék, alázatos vagyok
és közreműködő, mert így békén hagytak, és jutott időm arra,
hogy terveket szőjek. Nem mertem azzal próbálkozni, hogy
elszököm, mert nem láttam előre a következményét, ahogy
annak sem, mi lesz, ha Dustint figyelmeztetem valahogy.
Lehetséges egyáltalán elmenekülni ilyen alakok kezei közül?
Fájón az ajkamba haraptam.
Legalább ismerném a helyet, ahová tartunk! De fogalmam
sem volt róla, hogy ez a Buba Beach étterem hol van, milyen a
környezete, mennyire nyitott, és ezáltal hányféle módon lehet
kijutni onnan. Reméltem, hogy nem a mosdó ablakán kell majd
kimásznom, mert amilyen szerencsém van, oda beszorulnék.
Legalábbis a legtöbb filmben ez történik. Vagy ha mégis
kimásznak a menekülők, rögtön a fal túloldalán a kukába
esnek. Bár jelenleg ezzel is kiegyeznék, ha ez volna a menekülés
ára. Csakhogy ez nem egy film, hanem a rohadt valóság! És
olyan egyedül vagyok most, mint az ujjam. Eddig is sokra
értékeltem Hayden támogatását, és azt, hogy mellettem állt az
elmúlt napokban, de most nagyon megéreztem a hiányát, és
hihetetlenül hálás voltam neki, amiért eddig nem hagyott
magamra.
 Megálltunk egy panzió előtt, és elszörnyedve néztem a romos
épületre, ami alig volt négy emelet magas, de az omladozó falait
látva csodáltam, hogy nem dőlt még össze. Jurre megragadta a
karomat, és kihúzott az autóból.
– Eddig jó voltál, kislány! – mondta nekem, ahogy az épület
bejáratához húzott. – Ne rontsd el!
Bizonytalan lábakkal lépdeltem a betonúton, hogy a
bejárathoz érjünk. Az út felszíne egyenetlen volt és repedezett.
Ahogy végignéztem rajta, majd tekintetem felemelve újra
megpillantottam az előttem lévő panziót és a szomszédos,
hasonló állapotban lévő épületeket, amik között megbújt
néhány új épület is, a gyomrom bukfencet vetett. Az járt a
fejemben, hogy nem akarom itt végezni. Itt kilökhetnek az
oldalutcából nyíló sikátorba, vagy kicsit odébb, betolhatnak egy
bokorba, és senkinek nem tűnne fel, hogy valaha közöm volt
hozzájuk. Nem mintha máshol jobban esne a halál, de ha nem
itt lennénk, nem érezném ennyire közel magamhoz. A bűz, ami
megcsapta az orrom, tökéletesen igazolta, hogy ez így is van.
– Nézd már! – nevette el magát Jurre mellettem, de a társának
beszélt közben. – Nem bírja a gyomra! – rántotta meg a karom.
Utáltam, hogy ennyire látszódott rajtam, miféle érzések
keringenek bennem.
– Majd megszokja – vigyorgott rá a másik, majd rám nézett. –
Igaz?
Nem reagáltam rá semmit. Elég volt ezt az undort
leküzdenem, nem akartam még velük is foglalkozni.
Pedig annyira más arcát mutatta ez a város idáig!
Láttam holland gyarmati épületeket, amelyek keveredtek a
távoli modern felhőkarcolókkal, és rengeteg zöld növény
burjánzott mindenfelé. A part csak karnyújtásnyira lehetett,
mert éreztem a víz felől áramló sós levegő illatát, és hallottam a
hullámok csapódását, ahogy partot értek.
De ez a hely… – néztem szét az épületbe lépve – borzalmas
volt. A falakat ugyan fehérre meszelték, de már elkoszolódtak,
és a panzió halljában lévő kanapé sötét anyaga is kopott volt. Az
egyetlen ülőhely előtt lévő dohányzóasztalon temérdek csikk
hevert a hamutartóban, de nemcsak ott, hanem az asztal körül,
szerte a földön is.
A bejárattól balra, a recepciós pultnál álló hölgy széles
mosollyal üdvözölt minket, és készségesen kiadott nekünk egy
szobát mindenféle papírmunka nélkül.
Remek. Nyoma sem marad, hogy itt voltam.
A szobához egy szűk lépcsősor vezetett fel, liftben nem is
reménykedtem, és örültem, hogy nem kell beszállnom ezzel a
két alakkal egy szűk helyre.
A szobában egy emeletes ágy és két különálló heverő várt
ránk egy régi tévével és egy dohányzóasztallal, ami mellett két
műanyag szék árválkodott. A fapadlóra szürke színű, rojtos
szőnyeget terítettek és az ablakot egy piros sötétítő függöny
takarta.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a kép mennyire
beleillene egy horrorfilmbe…
Jurre odalépett, és egy mozdulattal elhúzta a függönyt, majd
visszafordult, és rám vigyorgott.
– Szeretnél egy kicsit pihenni?
Az ágyakra néztem, és nagyot nyeltem. Ha ezek itt nekem
rontanak, akkor végem. Már a gondolatától is hányingerem lett,
és ennél jobban bele sem akartam képzelni magam a helyzetbe,
mert akkor biztos, hogy elájultam volna.
– Használnám a mosdót – mondtam, és a szobából nyíló ajtóra
néztem. Bíztam benne, hogy találok ott valamit, amit
védekezésre használhatok, ha a helyzet úgy adná.
– Csak nyugodtan – mutatott Jurre az ajtóra. – De aztán siess
vele, cica, mert még át kell beszélnünk pár dolgot, mielőtt
lesétálunk az étteremhez.
Fogalmam sem volt róla, hogy így eltelt az idő. Szinte elrepült,
míg ideértünk, és hálát adtam magamban érte. Nem akartam
játékbaba lenni, és örültem, hogy sürget minket az idő.

Megálltam a Buba Beach étterem előtt, a vékony talpú saruban

a langyos homok melengette a lábamat, miközben elámultam a
látványtól, ami fogadott. Alacsony, falécekből álló kerítéssel
különítették el a hosszú partszakaszt, ami karnyújtásnyira volt
a tengertől, és egy pálmafákkal ölelt oázisban bújt meg. Minden
ízében a természet szépségeit kívánta hangsúlyozni, aki
megálmodta ezt az éttermet. Egy régi építésű, cölöpökön álló
faház adott helyet a főépületnek, de a növények között, a
homokban rengeteg asztalt láttam, amelyeket üvegbúrába
bújtatott mécsesek világítottak meg. Az étterem feletti teraszról
zene szűrődött ki, és pezsgett az épület az élettől. Páran
hangosan kiáltoztak és nevettek, és ahogy láttam, nem
turistákkal telt meg a hely, amit egy laza, régies, mégis
kifinomult stílus lengett körbe. Olyan érzésem támadt, hogy itt
az emberek szívesen töltik az idejüket és beszélgetnek
egymással, valamint fűszeres, csípős ételeket fogyasztanak,
amiknek az illatát felém hozta az enyhe szellő. Egy röpke
pillanatra elfeledkeztem minden rosszról, és a szívem megtelt jó
érzésekkel. Eszembe jutott, hogy látni fogom Dustint. Tudtam,
hogy amennyire haragszom rá, annyira meg is akarom érteni
őt.
– Nyomás! – lökött rajtam egyet Jurre hátulról, mire léptem
egyet előre.
A szememmel Dustint kerestem, de nem láttam egyik
asztalnál sem. Felnéztem a faépület teraszára, és egyre
bátrabban lépkedtem felé. Egy pillanatra megálltam, és magam
mögé néztem. Láttam, hogy a két kísérőm megbújik a növények
árnyékában a bejáratnál. Végre egy kis lélegzethez jutottam.
Nem akartak többek szeme láttára balhézni, megkockáztatva,
hogy ránk hívják a rendőrséget, ezért azt találták ki, hogy
vezessem Dustint a kijárathoz. Nekem persze eszem ágában
sem volt ezt tenni. Már sokkal nyugodtabb voltam, mert láttam,
hogy innen ezernyi módon el lehet tűnni. A kerthelyiségben az
asztalokat elszórtan rakták ki, és volt köztük olyan, amelyik
egészen közel helyezkedett el a pálmafákhoz vagy a nagy,
fűszerű bokrokhoz, míg volt olyan is, amelyik a parthoz
közelebb kapott helyet, és szinte cirógatták az asztalnál
vacsorázó emberek talpát a habos hullámok.
Ahogy a fakerítésre tettem a kezem, egy pillanatra megálltam,
és nem léptem a lépcsőre, ami az étterem kerthelyiségébe
vezetett. Ismerős szőke haj tűnt fel az egyik, távolabbi asztalnál,
egészen a pálmafák alatt. Amikor Dustin mosolyát megláttam a
lemenő nap narancssárga fényében, ami még átszűrődött a fák
között, egyszerre kapott el a vágy, hogy felé rohanjak és a
karjaiba vessem magam, majd ezt váltotta fel hirtelen a napok
óta tartó aggodalom és méreg, ami miatt legszívesebben
felképeltem volna.
Dustin felállt a székből, ahogy közeledtem felé. Amikor
odaértem elé, magához húzott, hogy megöleljen, és én hagytam
neki. De amikor a számhoz hajolt, elfordítottam az arcomat, így
ott csókolt meg.
– Haragszol – mondta egyből a reakciómat olvasva.
Nem azt mondta, hogy „hiányoztál”, vagy hogy „sajnálom”,
esetleg hogy „mennyire örülök neked”, hanem rögtön bírálta a
viselkedésemet. Csalódást kellett volna éreznem, de semleges
maradtam. Míg leültem vele szembe, teljesen megdöbbentem
magamon, mert nemhogy a csalódás hiányzott belőlem, hanem
mindenféle érzés, mintha gyökerestül kitépték volna a
testemből. Vagy mintha egy részem már lemondott volna róla
és képtelen az érzések közvetítésére.
– Dustin, figyelj rám! – ragadtam magamhoz a szót rögtön,
ahogy helyet foglaltam, és felkönyököltem az asztalra, hogy az
államat megtámasztva takarjam a számat. Így nem tudta senki
leolvasni róla, hogy mit mondok.
– Nem – mondta Dustin. – Előbb én beszélek. Muszáj
elmondanom neked mindent, mert nem akarlak elveszíteni.
– De el fogsz, ha most nem fogod be a szádat – mondtam neki
keményen, mire meglepődött. Sosem beszéltem még így vele, de
épp itt volt az ideje.
– Mi az isten van veled? – kérdezte döbbenten.
– Hogy mi? – kérdeztem vissza, és igyekeztem egy mély
levegővel lecsillapítani magam, majd halkabban folytattam. –
Idehurcolt két vadállat, mert el akarnak kapni téged.
– Micsoda? – emelkedett magasra a szemöldöke, és idegesen
nézett körbe, majd megakadt a tekintete a pálmafáknál, és
riadtan nézett vissza rám. – Elvezetted ide őket? – vont kérdőre,
csöppet sem törődve azzal, hogy azt mondtam, elhurcoltak. –
Rylee, baszd meg! – sóhajtotta kétségbeesetten.
Fel akart állni, de elkaptam a kezét és rántottam rajta egyet.
– Maradj! – szóltam rá. – Ha észreveszik, hogy menekülni
akarsz, nekünk végünk.
– Ha maradunk, akkor is – nyögte, és a hajába túrt. – Pedig el
kell tűnnünk valahogy. Merre vannak? – kérdezte, mire
elmondtam, hogy a bejáratnál bújtak el. – Óvatosan körülnézett,
és láttam, hogy már azt tervezi, hogy merre induljunk. Aztán
megint rám nézett. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted – mondta
szemrehányón. – Nem kellett volna idejönnöd, ez idáig sikerült
elszöknöm előlük, erre tessék! – mutatott rám, mintha nem
hinné el, hogy tényleg itt ülök vele szemben, és csak egy kérdés
ismétlődött a fejemben:
Hogy én mit tettem? – szinte ordított a gondolat. Ha egy
percre is őszinte lett volna velem, nem itt kötünk ki! Vajon
meghallotta egyáltalán, hogy elrabolt engem ez a két állat?
– Miért akarnak elkapni? – kérdeztem kétségek között. – És ha
ilyen nagy a baj, nekem miért nem szóltál erről?
Dustin értetlenül nézett rám.
– Nem itt fogjuk ezt megbeszélni – közölte, majd a kezemért
nyúlt, miközben felállt. – Gyere, táncoljunk!
– Mi?
 – Lépjünk a tömegbe, és onnan elmenekülünk – mondta, és a
kezemet az övébe csúsztattam, majd felálltam az asztaltól.
– Mi lesz, ha idejönnek? – kérdeztem aggódva, amikor
csatlakoztunk a homokban jókedvűen táncoló emberekhez.
– Nyilván nem fognak – közölte, és a kezét a derekamra
csúsztatta, hogy közelebb vonjon magához. A meleg tenyerének
érintése jeges rémületet váltott ki bennem, ami megijesztett. –
Ha le akartak volna lőni, már rég megtették volna – mondta a
fülembe, és halvány csókot lehelt a nyakamba, majd a
szemembe nézett. – Megmozdultak – tájékoztatott, és a számra
tapasztotta az övét, durván megcsókolt. Meglepett vele, és
hirtelen nem is tudtam miként reagáljak rá. Nem hozott
megnyugvást, hogy ilyen közel éreztem őt magamhoz. Csupa
kétely, csupa vád töltötte ki a gondolataimat, és nem is
viszonoztam a csókot. Mert ebben a csókban nem volt semmi
érzelem, hiányzott belőle a tűz és a gyengédség. Ez másról szólt.
Olyanok voltunk, mint két idegen, akik csak túl akarnak esni
ezen a jeleneten. – Menjünk! – mondta, ahogy eltávolodott
tőlem, és elkezdtünk az ellentétes irányba loholni. Alig bírtam
Dustinnal tartani a lépést, aki behúzott a sötétségbe, az étterem
hátulja felé, hogy eltűnjünk a buja növényzetben.
– Gyorsan! – sürgetett, mire egy betonfal előtt találtuk
magunkat. – Bassza meg! – káromkodta el magát.
Idefelé én is láttam, hogy a vasúti síneket elválasztja a parttól
egy betonfal, de nem hittem, hogy egészen idáig elnyúlik.
– Hogy a fenébe ugrunk át ezen? – kérdeztem, és magunk
mögé néztem, amikor láttam, hogy rohannak felénk. Biztos
voltam benne, hogy elkapnak minket, és akkor nem lesz
kegyelem.
– Gyere ide! – kiáltott Dustin, ahogy pár sörösrekeszt
egymásra pakolt, amit az étterem itt tárolt hátul. Gyorsan
felpattant rá, és máris a betonfal tetején volt, amin átlendítette
a lábát. – Gyere már! – kiáltott rám, amitől összerezzentem.
Nem mertem magunk mögé nézni, hogy megtudjam,
mennyire közel járnak a követőink. Az adrenalin felpörgetett,
és átvette az irányítást a testem felett. Felléptem én is a
sörösrekesz szélére, ami megingott a lábam alattam, de Dustin
elkapta a kezem és felhúzott. Amikor a betonfal tetejére
kerültem és átlendítettem a lábam rajta, hallottam Jurre hangját
magam mögött.
– Büdös kurva! – kiáltotta, és amikor hátrapillantottam, a
szemem sarkából láttam, hogy valaki az útját állja.
Mintha… a szívem elszorult egy pillanatra. Hayden?!
– Ugorj! – kiáltotta Dustin a kerítés aljánál állva.
Én azonban a közeli házsaroknál álló két emberre kaptam
újra a tekintetem, aztán kissé hezitáltam, de Dustin megrántotta
a lábam, mire elvesztettem az egyensúlyom, és sikoltva a másik
oldalon értem földet. Ahogy sűrű káromkodások közepette
feltápászkodtam, hirtelen elárasztott az aggodalom. Ha tényleg
Haydent láttam a ház takarásában, akkor Jurre haragját
egyedül kellett feltartóztatnia.
Üvegcsörömpölés hangja rémített meg, mire felkiáltottam, és
feleszméltem, hogy továbbra is veszélyben vagyunk, ez a fal
egyetlen üldözőt sem állítana meg.
– Gyere már! – sürgetett Dustin, és berángatott a sínek közé,
ahol futni kezdtünk.
 Rettegés kerített hatalmába, éreztem, hogy egyre lassulnak a
lépteim, már-már lebénított a tudat, hogy üldöznek minket.
– Várj! – rántottam meg Dustin kezét, aki húzott magával, és
őrült iramot diktált a sínek közötti mély árokban a várakozó
vonat felé, ami alig száz méterre lehetett tőlünk. – Állj már meg!
– ordítottam, és rángattam a kezét, mert Dustint nem lehetett
megállítani.
– Nem! – nézett rám vissza dühösen, és nem vett vissza a
tempóból. – El kell érnünk a vonatot!
A hangja szétfoszlott az éjszakában, és nekem már semmi
erőm nem maradt. Meg akartam állni, hogy visszanézzek és
megbizonyosodjak róla, hogy Hayden fut utánunk, de csak a
lépteink hangja visszhangzott a fülemben, és egyre távolodtunk
az étteremtől, hogy megmeneküljünk. De ezzel egyúttal egyre
messzebb kerültünk attól a helytől, amit meghagytam a
kapitánynak, hogy Hayden tudomására juttassa. Hogy fog így
megtalálni ezek után?
Alig kaptam levegőt. Szerettem volna, ha Dustin megmenekül,
de nem ilyen áron, hogy engem is magával rángat!
Amikor a vonat közelébe értünk, Dustin felugrott a peronra,
és felhúzott maga után engem is. Látta, ahogy aggódva
pillantgatok a mögöttünk hagyott útra.
– Ide is veled jött? – kérdezte, és a megvetésből a hangjában
egyértelműen kivettem, hogy Haydenre gondolt. Megrántotta a
kezem, hogy a vonathoz induljunk. – Őt várod, mi? – tette hozzá
az újabb kérdést.
– Nem vele jöttem, de hagytam neki nyomokat –
magyaráztam zavarodottan. – Dustin! – állítottam meg a
menetelésben. – Mi van, ha őt láttam és bajba került? Vissza kell
mennünk érte! – mondtam kétségbeesetten.
– Nem fogunk. Mi a franc van veled? Egy nyomozót féltesz? –
kérdezte felháborodottan, ahogy a vonathoz értünk. – Ha
tényleg ő volt, jobb, ha sietünk. Nem tudsz róla mindent, Rylee.
– Hogy érted? – kérdeztem, miközben furcsállottam, hogy
nem ugrottunk fel egyből a legutolsó vagonra, hanem
haladtunk egyre előrébb.
– Gyere! – mondta, és fellépett végre a legelső vagonra. – Ha
biztonságban leszünk, mindent elmondok.
Tétováztam. Mi lehet az, amit nem tudok Haydenről?
Összefolytak a gondolataim, és rájöttem, hogy tulajdonképpen
alig tudok valamit róla, sőt Dustinról is. Kérdések hada
sorakozott a fejemben, a válaszokat pedig csak egy embertől
kaphatom meg. Még utoljára a sínek felé néztem, és elnyúlt a
tekintetem a távolba. Semmi garancia nincs arra, hogy Hayden
alakja tűnt fel az előbb az épület sarkánál. Lehet, hogy csak én
szerettem volna azt hinni, hogy ebben az összekuszálódott
világban őt láttam. Azt a férfit, aki az elmúlt napokban az
egyedüli biztos pontot jelentette az életemben. Sóhajtva léptem
fel a pirosra festett vonat legalsó fémlépcsőjére, majd Dustin
mellé léptem a vonaton, miközben abban reménykedtem, hogy
ezúttal nem hozok rossz döntést.
– Miért nem az utolsó vagonra szálltunk fel? – kérdeztem tőle,
miközben szétnézett a vonaton, és leült a legközelebbi szabad
helyre. Még ő sem nyugodott meg, és zavartan nézett rám,
amint a maga mellett lévő ülést megpaskolta, jelezve, hogy üljek
le mellé.
 – Ha utolérnek minket, itt biztonságosabb. – közölte. – A
vagonok között nincs átjárás, így nem tudnak elérni, csak akkor,
ha megáll a vonat, ami – az órájára nézett – kurvára remélem,
hogy hamarosan elindul.
– Mindent tudni akarok! – mondtam neki határozottan, és
levágódtam a vele szemben lévő ülésbe, és nem oda, ahová
mutatta, mint egy idomított kutyának. – Kik ezek az alakok, és
miért akarnak elkapni? – soroltam. – Miért hagytál ott az
esküvőn egy szó nélkül?
– Édesem! – kezdte sóhajtva, nem hagyva, hogy még több
kérdéssel bombázzam. – Nem tehettem mást, minthogy
elmenjek az esküvőről, mert a nagymamámat Hollandiából
követte két… – egy pillanatra elgondolkozott – alak, akiket egy
régi üzlettársam bízott meg, hogy kapjanak el. Nem akartam a
te biztonságodat is kockára tenni. Nem volt időm gondolkozni,
csak tettem, amit helyesnek véltem. Idáig menekültem, és végig
mozgásban voltam, hogy lerázzam őket – mondta, mire
megmozdult a vonat alattunk, és míg ő felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől, engem egyre jobban nyomasztani kezdtek
az érzéseim.
Ez az egy megoldás létezett valóban? Nem lett volna ideje
arra, hogy mindezt elmondja nekem, amikor eldöntötte, hogy
megszökik? Bezzeg a nagymamáját egyből repülőre ültette,
hátrahagyva mindenki mást! Feltűnt azonban, hogy egy kérdést
válasz nélkül hagyott, így feltettem újra.
– Miért akarnak elkapni?
– Az előbb mondtam el – válaszolta, és körülnézett a vonaton,
majd kicsit közelebb hajolt hozzám és halkan folytatta. –
Segítened kell – mondta, majd nagyot nyelt. – Szükségem lenne
némi pénzre.
A döbbenettől kikerekedett a szemem. Hirtelen szóhoz sem
jutottam.
– Hogy mi?
Dustin a kezemért nyúlt, és megszorította.
– Nagy szarban vagyok – fújt egyet. – Nyitottam itt egy
számlát, arra tudsz nekem utalni, hogy eltűnhessek innen. –
mondta, és továbbra sem vett tudomást az elnyúlt arcomról.
Biztos, hogy rosszul hallottam – mondtam magamban, és
megráztam a fejem. Ezért hívott ide? Ez volt a célja? Letudott
egy kurta magyarázattal, és kész?
– Mennyi pénzzel tartozol az üzlettársadnak? – kérdeztem
dühösen.
Dustin megrázta a fejét, és összevont szemöldökkel nézett
rám.
– Az nem lényeg – mondta, és megigazította az inge nyakát.
– Mennyivel? – kérdeztem vissza ingerülten.
– Sokkal, de itt már nem a pénz a fontos, Rylee. El akarnak
kapni és nem azért, hogy kifizessem őket.
– Miért nem mondtad el nekem? Miért vártál eddig? Együtt
talán megoldhattuk volna ezt – mondtam, mert válaszokat
akartam.
– Ezt csak így lehetett megoldani – mondta a szemembe. –
Egyébként meg azt hittem, hogy mostanra már rég otthon
leszel, biztonságban! – csattant fel. – Hogy majd Vegasban vársz
rám, de te megint makacsabb voltál mindenkinél!
Kockáztatnom kellett miattad, mert nem utaztál egyből haza a
többiekkel, hanem ott vártad a jó szerencsét Malajziában.
Nem hittem a fülemnek! De tudta még fokozni.
– A Maldív-szigetekre is azért telefonáltam oda, hogy
elcsaljalak Malajziából. Nem tudtalak hívni, mert attól
tartottam, hogy lehallgatják a telefonodat – mondta. – De
lekéstem azt a kurva hajót, amivel oda akartam utazni, és csak
egy órával később tudtam indulni, hogy a privát vacsoránkon
veled legyek végre, erre te – vett egy mély levegőt –, nagyon úgy
tűnt, máshol töltötted az éjszakát. – Elhalkult, és elengedte a
kezem, majd hátradőlt a székben. – Tudod te, hogy mit éltem át,
amikor láttalak azzal a faszfejjel a Maldív-szigeteken?
– Fa… – akadt el a szavam. – Faszfej? – ismételtem meg. –
Hayden segített nekem, hogy a nyomodra bukkanjak valahogy!
– vettem a védelmembe az egyetlen férfit, aki az utóbbi
napokban valóban mellettem állt, de ekkor rádöbbentem, nem
is vitázom Dustinnal a többi dolog miatt, ami elhangzott a
szájából. Hisz volna értelme?
Még ő tett nekem szemrehányást, és ő állította be magát
áldozatnak! Nem értette, hogy veszettül kerestem őt és csakis
ezért maradtam Malajziában napokon át? Hogy miattam kellett
neki „kockáztatnia”, és megakadályoztam a menekülésben?
Gyűlöltem ezt a beszélgetést és ezt a pillanatot. Most jöttem rá
igazán, hogy mennyire nem érdekelte Dustint, mi történt velem
és mi zajlott le bennem. Nem érdekelte, hogy szenvedek, és már
szinte semmit sem hittem el neki, bármit is mondjon. Csak a
saját irháját mentette. Ha tényleg gondolt volna rám,
megkereste volna a módját, hogy közölje velem, mi történik
vele és miért kell elhagynia engem az esküvőnk előtti órákban.
 Talán megértettem volna, mi játszódik le benne, és
segíthettem volna neki elmenekülni… Bár valószínűleg kételyek
ébredtek volna bennem a közös múltunkat illetően. Most
azonban… csak néztem a szemrehányó tekintetét, és fogalmam
sem volt, hogy eddig miért nem láttam a valódi arcát. Miért
hittem a szavainak, és miért hagytam, hogy behálózzon velük?
Ezt az embert nem ismertem, aki szemben ült velem, és ha ő
az igazi Dustin…, akkor soha nem is ismertem őt.
Miközben próbáltam a könnyeimet visszafojtani és megállni,
hogy ne bőgjem el magam a bennem tátongó ürességet kitöltő
fájdalomtól, ő még mindig azon volt fennakadva, hogy
Haydennel töltöttem az estét:
– Nagyszerű nyomozó lehet az a fickó – tett rá egy
megjegyzést –, ha ennyi napon át kerestetek, és nem jutottatok
semmire. Arra viszont volt esze, hogy befagyassza az összes
számlám, és most neki köszönhetően itt ragadtam.
– Hogyan? – kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve.
Hayden erről egy szót sem szólt nekem! Mi az isten folyik itt?
Ha tudott Dustin dolgairól, miért hagyott a kínzó
tudatlanságban?
– Gondolom, erről nem tájékoztatott, igaz? – húzta el a száját
Dustin, és megigazította magán a ruhát. – Fent vagyok a
szövetségiek által körözött személyek listáján. Szerinted kinek a
keze van a dologban?
– Oda nem kerülnek fel ok nélkül az emberek – vágtam
vissza, mielőtt ezt is Hayden hibájának állítaná be.
Teljesen kiakadtam. Férjhez akartam menni egy férfihoz, akit
köröznek?
 – Mit követtél el? – kérdeztem, de szinte csak nyögtem a
szavakat.
– Nem vagyok bűnöző – mondta.
– Akkor miért vagy a körözöttek listáján?
– Az a nyomozó szart se tud rólam! – kiáltott fel Dustin
mérgesen, majd vett egy nagy levegőt, hogy lenyugtassa magát,
mert többen is felénk néztek a környező ülésekből. – Nem téged
támogatott, Rylee, hanem engem akart félreállítani – mondta. –
De téged olyan könnyű megvezetni – sóhajtotta. – Azért nem
mentem oda tegnap az asztalhoz, a privát vacsoránkra, mert
láttam, hogy vele vagy. Késtem, az igaz. De nem hittem volna,
hogy ilyen gyorsan találsz magadnak egy másik partnert – vágta
oda nekem.
– Ott voltál, és hagytad, hogy vele távozzak? Semmi jelet nem
adtál, hogy tudjak rólad? – kérdeztem elsápadva.
– Mi értelme lett volna?
Nem hittem, hogy képes lesz még jobban megbántani engem,
mint ahogy azt eddig tette, de megint csak felülmúlta önmagát.
Képtelen voltam elfogadni, hogy elhagyott, holott ez az igazság.
Most is csak azért ülünk itt, mert pénzt akart kérni.
– Már én sem tudom, hogy mit gondoljak rólad. Úgy
viselkedsz velem, mintha sosem szerettél volna. Mintha nem is
számítanék neked. Aggódtál egyáltalán értem? Gondoltál arra,
hogy mi lehet velem? – folytattam, de nem cáfolt rá a
mondatomra, és nem válaszolta meg egyik kérdésemet sem. A
némasága megrémített. Remegő szájjal faggattam tovább. –
Miért kérted meg a kezem? Miért akartad, hogy a feleséged
legyek? – súgtam a szavakat, mert a torkomban lévő gombóctól
alig tudtam beszélni.
És én miért mondtam neki igent? – kérdeztem magamtól, és
egy pillanatra a velünk utazókra néztem. Mindenki csendben
volt, és figyelték az ablakon át elsuhanó tájat. Mi ketten viszont
szinte vibráltunk a feszültségtől. Megint Dustinra néztem, aki
megvonta a vállát, ami már önmagában elég fájó volt
válaszként, de az igazi fájdalmat csak akkor éreztem meg,
amikor megszólalt:
– Tényleg érdekel?
– Igen, és ezúttal tisztelj meg az őszinteségeddel!
– Jól van, már úgyis mindegy – egyezett bele. – Apád erőltette
a dolgot – mondta, és azt hittem, leájulok a székről. – Be akart
szállni a holland üzletembe, mert terjeszkedni akart, és te voltál
számára a biztosíték.
A szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a sírásom.
– Nem mintha ellenemre lett volna a dolog – tette hozzá. –
Szerintem egész jól meglettünk volna, de ez a hajó már elment,
nem igaz? – vigyorgott rám, de inkább csak kínjában, mert
nagyon erőltetettnek hatott a mimikája.
A szavai pengeként vágtak a bőrömbe, és legszívesebben
felordítottam volna. Két fontos ember árult el egyszerre, akikről
sosem hittem volna, hogy képesek ilyet tenni.
– A pénze kellett? – kérdeztem.
Dustin elgondolkodva nézett ki az ablakon, majd rám
pillantott. A tekintete üres volt, és most az egyszer jobban
örültem volna, ha erre a kérdésre feldühödik és
szemrehányóan néz rám. De nem. Dustin pillantása hűvös volt
és távolságtartó.
 – Nekem minden kellett, Rylee. Te lettél volna a hab a tortán –
mondta, és már nem is próbálta szép mondatokba csomagolni a
mondandóját.
Lehullott hát az álca! Haragudtam rá, de haragudtam
magamra is, amiért hagytam, hogy ennyire félrevezessenek.
Akartam őt! Annyira vártam már egy normális férfira… erre
tessék! Majdnem hozzámentem a legmocskosabb gazemberhez,
akit eddig ismertem! Hogy történhetett ez meg? Hogy lehettem
ilyen ostoba, és miért nyomtam el magamban a valós
érzéseimet? Mert ha egy kicsit is hallgattam volna a szívemre,
ráébredek, hogy ez a kapcsolat nem az, amire vágyom. De nem
akartam rájönni, ehelyett beleszerettem, mert szerelmes
akartam lenni. Meg akartam felelni neki, mert szeretetre
vágytam. A kiéhezett szívem azonban nem lakott jól. Már
tudom, hogy miért. Engem átverhetett, a szívem azonban igazat
súgott.
– Remélem, mindezek ellenére átérzed a helyzetemet és
kisegítesz engem… – mondta, még mindig abban reménykedve,
hogy anyagilag megoldom a fennálló problémáit.
Teljesen lefagytam.
Ha nem jövök el ide, és nem így történnek a dolgok, most
vajon mit éreznék? Szenvednék a hiányától… Várnám őt…
Reménykednék benne, hogy megtaláljuk egymást… Ha nem
indulok a keresésére, soha nem tudtam volna meg az igazat
róla. Mi több, egyetlen szóra küldtem volna neki pénzt, ha
megkér rá.
Nyomorult, nyomorult élet! Hogy a picsába lehettem ennyire
vak?
 Ahogy ezt a kérdést feltettem magamnak, éreztem, hogy a
vonat lassulni kezd alattunk. Kinéztem az ablakon, és láttam,
hogy egy kivilágított megálló felé haladunk. Nem egy távolsági
vonatra ültünk fel, hanem egy helyközi járatra, vagy legalábbis
olyanra, ami minden kakasdombon megáll.
– Hová mész? – kérdezte Dustin, ahogy felálltam.
– Minél messzebb tőled – vágtam oda neki, mire gúnyosan
felnevetett. Ha azt gondolta, hogy nem vagyok képes hátat
fordítani neki, hát nagyot tévedett.
– Bolond vagy! – mondta.
– Nem, Dustin – ellenkeztem, és lehúztam az ujjamról a
jegygyűrűt, amit hozzávágtam. Néztem, ahogy utánakap és a
tenyerébe rejti, majd tettem egy lépést az ajtó felé. – Engem már
soha többé nem nézel bolondnak!
Talán azt hitte, hogy csak viccelek, amikor azt mondtam,
leszállok a vonatról, de ahogy leléptem a lépcsőre, még
hallottam a hangját.
– Rylee…
De tettek nem követték a szavát. Nem lépett utánam, nem
akadályozott meg abban, hogy távozzak. De valószínűleg azért,
mert ő már sokkal korábban elengedett engem, csak erre túl
későn jöttem rá.
Megálltam a peronon, és vettem egy nagy levegőt. Szívesen
rázúdítottam volna minden haragomat, de ennyi idő elég volt
ahhoz, hogy rájöjjek, semmi értelme nem volna. Senki nem
viselkedik így azzal, akit szeret. Semmilyen körülmények
között. Ő a vonaton, én pedig az állomáson álltam, de mintha
egy világ férkőzött volna közénk, és már nem volt semmi, ami
áthidalhatta volna ezt a távolságot. Egyedül maradtam.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

RYLEE

– az esküvő napja –

Malajzia

Anyám hangja belemosódott a körülöttem lévő emberek

beszédébe. Már képtelen voltam elkülöníteni az ő hangját a
többiekétől, de kihallottam a becsmérlő mondatait a
húzásomért, hogy ilyen öltözékben jelentem meg a násznép
előtt, és azt, ahogy a fejemhez vágta, hogy nevetség tárgyává
tettem magam. Merész húzás volt, elismerem. Sosem hittem
volna, hogy meglépek egy ilyet, és filctollat ragadok, hogy
kidekoráljam a fehér pólómat. Nem is tudom, hogy mi lelt
abban a pillanatban, amikor végigszaladt a filc vastag hegye az
anyagon és szabadjára engedtem a gondolataimat. Mert abban
a pillanatban, amikor írtam a szavakat, nem volt bennem más,
csak a keserűség és a csalódás. Egyszerűen jogosnak éreztem
elégtételt venni Dustinon. Nem gondoltam komolyan azt a kiadó
helyet, amit nyíllal jelöltem a pólómra rajzolt ara mellé, aki
engem ábrázolt. Nem. Én csak próbáltam elviselni valahogy ezt
az estét. Próbáltam elkerülni, hogy kisírt szemmel álljak a
többiek elé és megtört emberként lépjek az asztalfőhöz, hogy
elfoglaljam a helyem egy üres szék mellett.
Talán bolondnak néztek a vendégek emiatt a tréfa miatt.
Anyám biztosan.
De akik közelebbről ismertek engem, fellélegeztek, amikor
megláttak. Tudom, mert őket figyeltem. Tudatni akartam velük,
hogy jól vagyok. Hogy átvészelem valahogy ezt az állapotot. És
úgy éreztem, célba ért az üzenetem náluk.
Hogy a többi ember mit hitt, az már csöppet sem izgatott.
Nem az ő gondjuk volt ez, és nem is az ő szégyenük, így
fogalmuk sem volt arról, hogy milyen folyamatok játszódtak le
bennem. Nekik nem akartam üzenni semmit.
Az előttem lévő ételre néztem, és felszúrtam a villámra egy
darab húst, majd rágni kezdtem. Nem voltam éhes, de nem
akartam érintetlenül visszaküldeni a tányéromat, hiszen a séf
annyiféle finomsággal készült a ma estére, hogy nem akartam
illetlen lenni vele szemben. Legalább annyit tennem kellett,
hogy megkóstolom az egyik alkotását. Ahogy rágtam a falatot és
közben a vendégeket figyeltem, halvány mosoly bújt meg a
szám sarkában. Néztem a zenére pörgő, szép ruhába öltöztetett
kislányokat, akik a tánctéren forogtak és nevetgéltek. Eszembe
juttatta a gyerekkoromat, amikor az egyik esküvőn betegre
faltam magam jégkrémmel. Körülbelül hétéves lehettem, és az
ifjú pár egy egész fagylaltoskocsit hozatott az esküvő
színhelyére, a kertbe. Persze hogy minden meghívott gyerek ott
kötött ki a fagyiskocsinál. Sosem ehettem két gombócnál többet,
mert anyám attól félt, hogy torokgyulladást kapok, mint az
öcsém, aki állandóan beteg volt tőle. Ám azon a napon, amikor
megálltam a kocsi előtt és a felszolgáló mindenféle rosszalló
pillantás nélkül a kezembe nyomta a toronymagasan megpakolt
tölcsért, nekem az maga volt a mámor. De végül anyámnak lett
igaza, megfájdult a torkom. Túl sokat kaptam a jóból, és
megártott nekem. Már akkor megtanultam a leckét: nem mindig
jó, ha az ember mértéktelenül habzsolja az életet a vágyai
szerint.
Ám most nem habzsoltam semmit.
Leküzdöttem még egy falatot a torkomon, és tovább
folytattam a szemlélődést az étteremben. A halvány fények,
amelyeket a díszes világításnak köszönhettünk, nagyon meghitt
hangulatot teremtettek a vacsorához. Épp zongorán játszott a
zenész, akit apám Vegasból hozatott az esküvőre, és a
mikrofonhoz hajolva elárasztotta a termet a csodálatos hangja,
amint John Legendet idézve az All Of Me című számot adta elő.
A poharamért nyúltam, és ittam egy korty ásványvizet, majd
nagyot sóhajtottam. Nem akartam meggyűlölni ezt a számot, de
jelenleg azt kívántam, bár sose született volna meg.
Aztán tovább folytattam a szemlélődést, figyeltem a
rokonaimat, akik egymással beszélgettek, ugratták a másikat, de
amint észrevették, hogy őket vizslatom, mind elhallgattak.
Próbáltak bátorítóan rám mosolyogni, majd lesütötték a
szemüket. Zavarba jöttek attól, hogy jól érzik magukat, és
gyorsan rendezték a vonásaikat, hogy valamiféle gyászos
hangulatba lendítsék át magukat. Olyan volt az egész, mintha
én lennék itt az ünneprontó és az, aki megakadályozza őket
abban, hogy jól érezzék magukat.
Összepréseltem az ajkam, és próbáltam nem foglalkozni
velük, mint azt korábban eldöntöttem. Úgy jöttem a vacsorára,
hogy nem érdekelt, mit gondolnak rólam, de más dolog
eldönteni valamit és más véghez vinni azt.
Felálltam a székből, hogy kimenjek a teremből, de hezitálni
kezdtem. Magam mögé néztem a kinti teraszra, majd a
főbejáratra. Képtelen voltam eldönteni, hogy csak a levegőre
menjek ki, vagy messze el innen, a násznéptől.
Az utóbbi győzött.
Szabadulni akartam az emberek szánakozó pillantásától, és
magamban már ezerszer megbántam, hogy eljöttem a
vacsorára. Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Erősnek hittem
magam, aki képes megugrani ezt a dolgot, de hamar
elgyengültem a tekintetek súlya alatt. Már csak az ajtóra
koncentráltam, és tettem az egyik lábamat a másik után,
kikerülve az asztalokat, a hosszú pult előtt haladtam éppen,
amikor egy kéz ráfogott a karomra, hogy megállítson. Nem
akartam tudomást venni az erős ujjakról, amelyek a felkaromra
fonódtak és határozottan megszorítottak. Épp annyira, hogy ne
fájjon, de elég erősen ahhoz, hogy megakadályozzon a
továbbhaladásban.
Összeszorítottam az állkapcsomat, és ránéztem a fogva
tartómra.
Hayden arca jelent meg előttem, és a szívem valami
érthetetlen okból, de tagadhatatlanul gyorsabb ütemre váltott.
Belevesztem a tekintetébe, ami egyszerre volt aggódó,
ugyanakkor melegséget sugárzó. Egyfajta biztonságot éreztem a
közelében, amibe olyan jólesett elmerülni. Csak néztem rá, a
csokoládébarna szemébe, láttam kitágulni a pupilláit, hogy még
mélyebb, még nyugalmasabb helyre ragadjon magával.
Aztán Hayden szája résnyire nyílt, és közelíteni kezdett felém.
A fülemhez hajolt, és ahogy suttogott, forróság öntötte el a
bőrömet. Éreztem, ahogy a nyakam cirógatja a lehelete, és
koncentrálnom kellett arra, hogy halljam, amit mond.
– Ígértél nekem egy táncot – mosolygott rám, mire nem
akartam mosollyal válaszolni, mégis sikerült, ahogy
kijózanodnom is az előbbi kábulatból.
– Pocsék a memóriád – mondtam neki, és felszegtem az állam.
– Ellenben az enyém kiváló, mert tisztán emlékszem, hogy mit
ígértél nekem – emeltem fel a szemöldököm, és igyekeztem
palástolni a zavaromat, mert még mindig túl közel álltunk
egymáshoz.
A kezével már nem szorította a karomat, de még mindig
rajtam pihent. Az arca centikre volt az enyémtől, és miközben
beszéltem, a tekintete a szememről a számra siklott.
– Akkor… – mondta, és megemelte a másik karját, amit eddig
a combja mellett tartott, és átnyújtott nekem egy poharat, ami
majdnem színültig volt töltve rozsdás színű itallal.
– Whisky? – kérdeztem, és megdöbbentett a pohárban lévő
mennyiség látványa.
– Azt mondtad… – kezdte, miközben elvettem tőle a poharat,
és egy kicsit elléptem tőle, hogy levegőhöz jussak – …idézem:
„Elmegyek erre az elcseszett vacsorára, és magamba döntök
annyi italt, amennyit csak bírok” – mondta mosolyogva, kissé
színpadiasan, és a fejével az italomra bökött.
– Egészségedre!
Megfordult bennem, hogy visszaadom neki a poharat és
megkérem, hogy hagyjon elmenni. Azonban egy távoli hang a
fejemben nem engedte, hogy ezt megtegyem. Először csak
halkan kérlelt egy gondolat, hogy engedjek Hayden ajánlatának,
aztán egyre közelebb éreztem a sürgetést, végül hangosan
felkiáltott bennem a bátorító, követelőző hang, amelyik szinte
könyörgött azért, hogy engedjem el magam. És én hallgattam rá.
– A biztos halálra! – emeltem a poharam a magasba, majd
miután Hayden hátranyúlt, és a mögötte lévő kínálópultról
levett egy másik poharat, amibe negyedannyi ital volt kitöltve,
mint az enyémbe, koccintott velem és egy húzásra megitta.
Nekem csak egy nagy korty fért a számba, de igyekeztem
lenyelni és nem köhögni az ital hatására, mert égette a torkom,
aztán lefelé haladva végig a nyelőcsövemet, és utána lávaként
ömlött a gyomromba. Melegség futott át rajtam, olyan, amitől
rögtön elernyed az ember.
– Sokkal jobb! – mondtam, amikor Haydenre néztem.
– A java még hátravan! – mosolygott rám, és kinyújtotta felém
a kezét, hogy felkérjen egy táncra.
– Mondtam, hogy nem táncolok – ismételtem meg, és a kezére
néztem.
– Ahogy azt is, hogy pocsék a memóriám – kacsintott rám, és
nem eresztette el a kezem.
– Viszont érvelni kiválóan tudsz – válaszoltam, majd ittam
még egy kortyot az italomból, és letettem a pultra a szabadon
maradt kezemmel a poharat, hogy a táncoló emberek közé
vezessen. Ahogy lépdeltünk a táncparkett felé, pont az előtt az
asztal előtt álltunk meg, ahol a barátnőim ültek, és láttam,
ahogy mind rám vigyorognak. A szemem forgattam, mire
nevetni kezdtek, de Hayden nem hagyta, hogy sokáig elvonják a
figyelmemet, mert megfogta a derekam és magához húzott.
– Szeretném, ha nem jajdulnál fel, ha a lábadra lépek –
mondta a szemembe. – Akkor kiderülne, mennyire borzasztó
táncos vagyok – tette hozzá, miközben lassan mozogva felvettük
a zene ütemét.
Hayden sosem volt szerény ember, most mégis úgy éreztem,
alábecsülte magát, mert remekül táncolt. A mozdulataink szinte
egybeolvadtak, és úgy tűnt, mintha lelassult volna az idő és nem
mi, hanem minden más forogna körülöttünk. Bár mozogtunk,
mégis úgy éreztem, mintha egy helyben álltunk volna, elveszve
egymás tekintetében, és visszafojtott lélegzettel tartottuk
magunkban a ki nem mondott szavakat.
Átadtam magam a ritmusnak, a dallamok parancsának, és
élveztem a bennem szétáramló harmóniát. Képes voltam
elhinni, hogy egy tánc lehet varázslatos… és nem akartam
kiszakadni a pillanatból, hogy újra a valóságba zuhanjak vissza.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

HAYDEN

– az esküvő napja–

Malajzia

Egy könnyed táncra számítottam. Olyanra, ami során az ember

fellélegzik és elengedi magát annyira, hogy megszűnjenek a
gondjai, míg vezeti a partnerét és együtt mozdulnak az ütemre.
Valami azonban menet közben megváltozott. Valami, amiről
nem feltételeztem, hogy megtörténhet velem. Képtelen voltam
elszakadni Rylee pillantásától, és hiába küzdöttem az
érzésekkel, amiket keltett bennem, nem menekülhettem el
előlük. Ez az egész nap felforgatott bennem mindent. Előcsalta
a gyengébbik énem, azt, amelyik belement ebbe a képtelen
játszmába, amit az agyam vívott a szívemmel. Nem tudtam, hol
vesztettem el a csatát, de megtörtént.
Túl késő! – figyelmeztettem magam, de csak annyit értem el
vele, hogy még szánalmasabban lássam a helyzetemet.
Mi a francot művelek egyáltalán? Mit csinálok ezzel a nővel?
Miért nem tudom leállítani magam? Miért érdekel ennyire?
Miért kerültem ilyen szorosan a közelébe?
 Ezért vonakodtam idejönni. Pontosan ezért tartottam magam
távol tőle annyi évig. Ryleenak fogalma sem volt, milyen
hatással van rám, legfőképp azért, mert mindent elkövettem,
hogy ez sose derüljön ki számára.
Ő volt az egyetlen nő az életemben, aki iránt ilyen érzéseket
tápláltam, annak ellenére, hogy tudtam, sosem lehet az enyém.
Valami azonban változhatott köztünk, mert Rylee még sosem
mélyült el így a tekintetemben, mint most.
Nem, ez hazugság.
Egyszer láttam már ezt a pillantását. Egy szilveszter estén
történt ez, miután megcsókoltam őt. Abba a pillanatba mintha
belesűrűsödött volna minden, amit egy ember akkor érez, ha
darabjaira hullik és kétségbeesetten szorítja magához a
másikat, nehogy elvesszen a következő percben. De ez már
évekkel ezelőtt történt, alig voltam húszéves, más világot élünk
azóta. Most nem veszhetek el, nem élhetem meg újra azt az
érzést. Rylee nem azért kapaszkodik belém, mert erre vágyik,
hanem azért, mert az egyetlen ember lettem számára, aki
magához vonta, hogy biztonságot nyújtson neki erre az estére.
Most nincs szüksége többre, és őszintén, nekem sincs semmi
jogom többet követelni tőle. Csak pillanatnyi megnyugvást
adhatok neki, semmi mást.
Ám ami az egyik emberben megnyugvást eredményez, a
másikban fenekestül felforgat mindent. Azt hittem, hogy
lezártam már ezt az érzést magamban még akkor, amikor
otthagytam Vegast és vele együtt mindenkit, aki fontos volt
számomra. Eltávolodtam az otthonomtól, a barátaimtól és
persze Ryleetól is, de nem számítottam rá, hogy hagytam egy
kiskaput, ahol újra besurranhat ez a nő a szívembe. Fogalmam
sem volt, hogy ilyen lesz őt újra látni. Elvégre egy rohadt
esküvőre jöttem, vagyis azért érkeztem ide, hogy végignézzem,
ahogy férjhez megy az a nő, akiért egykoron bármit megadtam
volna. Nem kívánta átélni ezt a pillanatot egyetlen porcikám
sem, de muszáj volt eljönnöm ide. Egyszerűen nem hagyott
nyugodni az az üzenet, amit hagytak nekem, pedig jobb lett
volna, ha nem foglalkozom vele.
Mégis eljöttem.
Mégis érdekelt, hogy mi a fene folyik a háttérben.
Mégis segítek neki, pedig tudom, hogy nem kellene ilyen közel
engednem magamhoz őt, mert félő, hogy rájön arra, amit még
magamnak is alig merek bevallani.
Ez a nő minden, csak nem közömbös számomra.
Rylee pördült egyet előttem, és mosolyogva lépett felém, hogy
újra a karjaimban lehessen. Ha nem vele táncoltam volna, a
tekintetem már rég a csípőjén pihent volna vagy feljebb, hogy a
mellét vizslassam. De ezúttal a pillanatnyi távolság csak arra
volt elég, hogy olvassak a tekintetéből. Minden apró titka és
érzése ott lapult a szeme tükrében. Minden fájdalma, amit egy
mosoly mögé próbált rejteni. Nekem viszont tetszett ez a
kitárulkozás, és örültem, hogy ezúttal nem bújik el előlem a
közöny fátyla mögé. Hogy nem kell rétegeket lehámoznom róla,
hanem beenged egy mélyebb, valóságos világba. Ahogy
közelebb ért hozzám, megint a derekára tettem a tenyerem és
magamhoz húztam. Két karjával átölelte a nyakamat, majd a
fülemhez hajolva azt mondta:
– Hazudtál.
 Fordultunk egyet, majd hátradöntöttem, és fölé hajolva
ellenkeztem vele.
– Sosem hazudok.
Megint kiegyenesedtünk, és újra a karjaimba zártam, ügyelve
arra, hogy ne legyen tolakodó a mozdulatom.
– Azt mondtad, borzasztó táncos vagy.
Elmosolyodtam.
– Inkább örülnöd kellene, hogy kellemeset csalódtál bennem –
válaszoltam.
– Igazából nem csalódtam – mosolygott vissza rám.
– Ez esetben én örülök – mondtam, és megint megpörgettem.
– Mert utálok csalódást okozni – tettem hozzá, és megálltunk,
mert véget ért a szám.
– És most? – kérdezte, leengedve a kezét a vállamról.
– Most? – néztem rá. – Berúgjuk ezt a bulit!
Fejcsóválva mosolygott rám.
– Az nehéz lesz, de érdekel, hogy képzeled – érdeklődött
figyelmesen.
Elkezdődött egy újabb zeneszám, ami hasonlóan andalító
volt, mint az előbbi, és örültem, hogy Rylee nem akart
továbbmenekülni innen.
– Először is viszek egy kávét a zenésznek, hogy felébredjen –
mondtam. – Mert már baszottul unom ezt a melankóliát –
tettem hozzá. – Aztán nyomunk egy dirty dancinget.
– Mit beszélsz? – vinnyogta, miközben próbált nem
vigyorogni.
Megfogtam a kezét, és a barátnői felé vezettem, de mielőtt
odaértünk hozzájuk, még hátraszóltam neki:
 – Felkaplak, te pedig repülni fogsz! – pillantottam magam
mögé, de nem tudott válaszolni, mert már meg is érkeztünk a
barátnőihez, akik lehúzták a karjánál fogva maguk mellé egy
üres székre.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

RYLEE

– az esküvő napja–

Malajzia

– Gyerünk, Ry, nem lesz gond! – csapta össze a tenyerét Hayden,

majd egymáshoz dörzsölte őket.
A táncparketten álltunk, és mostanra már mindenki a
közjátékunkat figyelte az asztaloktól vagy a széles kör széléről,
ahol az előbb helyet csinált nekünk a mutatványhoz. Merthogy
az istenért sem tett le a tervéről, hogy nekiszaladjak és
eljátsszuk a Dirty Dancing című film legemlékezetesebb
momentumát.
Istenem!
Hát nem erre vágyik minden nő?
Csak ne lennék ilyen ideges! Izzadt a tenyerem, a szívem
zakatolt, és az sem segített a helyzetemen, hogy a barátnőim
bekiabáltak nekem:
„Terítsd le!” „Menni fog!” „Kezdjétek már!”
Kicsit hátrébb léptem, hogy kellő távolságban legyünk
egymástól és elég lendületet tudjak venni az ugráshoz.
 Kifújtam egy mélyre szívott levegőt, és úgy néztem a távolabb
várakozó Haydenre, mint egy magasugró, aki fejben kiméri az
ugrás nagyságát és erősen koncentrál a feladatra.
Könnyen lehet, hogy úgy járok, mint a filmben Baby, amikor a
film elején még annyit bénázott. Nálam is esélyes volt, hogy
vagy fejjel előre fogok esni, vagy eltöröm Hayden derekát.
Ó, istenem, ha még gondolatban sem vagyok képes ezt
megoldani, mi lesz élesben?
Hayden már levette a zakóját és feltűrte az inge ujját, így
láttam az izmos alkarját. Reméltem, hogy jó kondiban van és el
fog bírni.
„Mi lesz már?!” – hallottam a háttérből Debrát
méltatlankodni, és ekkor a zongora mögött ülő zenész
belekezdett a The Time of My Life című számba, amire szinte
mindenki felsikított és bennem forrni kezdett az izgalom.
Haydenre néztem, aki széttárta a karjait és olyan mosolyt
villantott, amire páran hangosan felsóhajtottak a közelemben.
Vettem még egy nagy levegőt, és bólintottam neki, hogy
készen állok.
Megindult a lábam, és ahogy elé értem, elrugaszkodtam, de
mire megragadta a derekamat, én az ölébe ugrottam és úgy
kulcsoltam át a derekán a lábam, mint egy kismajom.
– Ez remekül ment – nevetett Hayden, és én is rázkódtam a
nevetéstől, de a vállába fojtottam a hangom.
– Mondtam, hogy nem fog menni – védekeztem, mire
megragadott a hónom alatt, és mielőtt eszméltem volna, hogy
mit csinál, már fel is emelt a magasba úgy, hogy lógott a lábam a
levegőben.
 – Látod? – nézett rám, és letett a földre. – Könnyedén elbírlak,
ne aggódj miattam.
Óvatosan a számra haraptam és közben hátrafelé léptem
párat. Egyszeriben kedvet kaptam a dologhoz, és már nem
érdekelt, hányan néztek, kik mit kiabáltak felénk, én csak
Haydenre koncentráltam, aki lerázta a karjait, majd intett
nekem, hogy induljak. Megint mozgásba lendültem, most kicsit
bátrabban és nagyobb lendületet vettem, mint az előbb az
elrugaszkodásnál.
Ó, szentséges isten, máris a levegőben voltam a feje felett!
Olyan lazán emelt fel, mintha egész életében ezt gyakorolta
volna! Mintha csak egy könnyű kis pihe lennék, meg sem ingott
a keze. Széttártam a két karomat, és elvesztem a pillanatban.
Hihetetlen érzések lettek úrrá rajtam, egyszeriben voltam
szabad, felhőtlen, és a világ egészen másnak tűnt innen fentről.
Mindenki hangos éljenzésbe kezdett, és Hayden óvatosan
leengedett, majd letett a földre. Egymás szemébe néztünk és
fülig érő szájjal vigyorogtunk, az énekes pedig teljes átéléssel
énekelte a zárósorokat:

„Now I’ve had a time of my life

No, I never felt like this way before
Yes I swear, it’s the truth
And I owe it all to you!”{1}

– Megcsináltuk! – mondtam Haydennek, aki megölelt és úgy

válaszolt:
– Mondtam, hogy bízz bennem!
Később már kezdett lecsillapodni a buli, amikor elindultam
kifelé az étterem teraszára, magukra hagyva azokat, akik
utolsónak mentek el. Remek hangulatban zárult az este, és
ahogy én a levegőbe, úgy a hangulatom is felrepült az érzelmi
skálám egy magas fokára. Ehhez sokan járultak hozzá, hiszen a
barátnőim és Hayden is azon voltak, hogy életet leheljenek
belém. Mindenki törekedett rá, hogy kihozzuk az estéből a
lehető legtöbbet a közös cél érdekében, ami a feledtetés volt,
hogy valamennyire képesek legyünk feloldani az elmúlt órák
történéseit és alkalmazkodjunk ehhez a nyomorult helyzethez.
Feltételeztem, hogy érdekelte őket, mi történt Dustinnal, de nem
firtatták a dolgot, aminek kifejezetten örültem.
Kissé szédült a fejem, amikor kiléptem az étterem teraszára
és mélyen belélegeztem a friss levegőt, vele együtt pedig a
közeli esőerdő fás illatát. Ám ez a levegő most nehéz volt, és
minél mélyebben akartam magamba szívni, úgy éreztem,
fuldoklom tőle. Szerettem volna én is olyan könnyen
belélegezni, mint régen, amikor még minden rendben volt, vagy
úgy, ahogy a többi ember teszi, természetesen és könnyedén, de
nem ment. Hiába akartam levetni a gondjaimat és olyan
felszabadult lenni, mint ahogy korábban reméltem, amikor ettől
a naptól a lehető legnagyobb boldogságot vártam, de nem
sikerült.
A legtöbb vendég már elköszönt tőlem, és kissé zavartan
próbáltak pár szóval megnyugtatni és bátorítani engem. Sokan
a sajnálatukat is kifejezték az esküvő kimenetele miatt, de
elmondták, hogy köszönik a meghívást, mert a negatív dolgok
ellenére fantasztikusan érezték magukat ezen a csodálatos
helyen.
A helyszín valóban pompás volt, az érzés viszont, ami
keletkezett bennem, elviselhetetlen.
Azt hittem, az élet egyszerű, de ma rá kellett jönnöm, hogy
tulajdonképpen nagyon nehéz és csak téblábolunk benne,
kiszolgáltatva magunkat a sors akaratának. Mert hiába hisszük,
hogy a célunk felé hajtunk és biztos talajon lépkedünk felé,
bármikor történhet valami, ami végérvényesen megváltoztatja
a sorsunkat. Ami mindenféle előzmény nélkül lecsap ránk és
porrá zúzza a legszebb álmainkat. És mi marad nekünk,
miközben kétségbeesetten kutatunk a romokban? A teljes
összeomlás. A csalódottság, a félelem és a kétségbeesés.
Én is a válaszokat kutatom magamban, hogy miért történt
mindez. Az ember képtelen felkészülni ilyen mértékű
fordulatra, de kénytelen viselni a következményét. Bár sosem
voltam olyan ember, aki a következményeken aggódik, mert
mindig is igyekeztem teljes, intenzív életet élni. Viszont azt
éreztem, hogy az esküvő napja sorsdöntő lesz. Sejtettem, hogy
minden meg fog változni, de nem így. Azt hittem, hogy
ilyenkorra már eltáncolom az összes energiám és szétvet majd a
boldogság. Ehelyett mi lett?
Itt állok egyedül, és a sötét éjszakába bámulok, miközben
próbálom visszatartani a könnyeim. Visszatartom, mert tudom,
ha utat engedek nekik, azzal kisírnám a maradék erőm, ami
segít, hogy megálljak a lábamon.
Ez egyszerűen lehetetlen! – mondtam magamban, és kifújtam
egy mély lélegzetet, és a sötétség mélyébe véstem a tekintetem.
Bár körülöttem szinte minden mozdulatlan volt, és itt kint csak
a csend ölelt körül, én mégis úgy éreztem, hogy egy vihar kellős
közepén állok. Vad, csapongó gondolatok kavarogtak bennem,
és bár megtépázták a lelkem, nem sikerült kioltaniuk belőlem a
reményt. De sajnos a kételyt sem. A kételyt, hogy az a férfi, akit
szerettem, tényleg megérdemli-e, hogy ennyit szenvedjek
miatta.
Öngyújtó kattanását hallottam magam mögött, majd ahogy
megfordultam, Hayden anyukája állt velem szemben és épp
megszívta a kezében lévő cigarettát. A kinti asztalokon még
pislákolt pár mécses, aminek a fényében megláttam a
sajnálkozó tekintetét.
– Ó, drágám, remélem, nem zavartalak meg! – mondta, és
kicsit megemelte a kezében a parázsló cigarettát. – Én is el
akartam bújni a többiek elől – tette hozzá magyarázatként.
– Úgy tudtam, hogy leszoktál – próbáltam mosolyogni rá,
miközben közelebb lépett.
– Az elhatározás meglehetősen nagy volt bennem – mondta
sóhajtva. – De a kitartás… – harapta el a mondatát mosolyogva
–, azon még dolgoznom kell. Mindegy is – legyintett. – Ez az én
kudarcom – állapította meg gyorsan, és másfelé terelte a
beszélgetést. – Hogy érzed magad? – nézett rám vizslatóan, mire
megrándítottam a vállam.
– Megvagyok – mondtam halkan és úgy, hogy még magamat
sem sikerült meggyőznöm vele.
Camilla és anyám nagyon jó barátnők voltak, így elég sokat
beszélgettem vele én is, ha nálunk volt vagy ha mi
vendégeskedtünk az otthonukban. Mindig is kedveltem őt a
humoráért és a közvetlenségéért. Nem az a típusú nő, aki
fentről néz le másokra.
– Tudod, ugye, hogy egészen kicsi korod óta ismerlek? – vonta
fel a szemöldökét. – Szóval felesleges hazugsággal próbálkoznod
nálam.
Nagyot sóhajtottam.
– Túlélem – nyögtem már őszintén, mire megfogta a kezem és
egy kicsit megszorította.
– Nagyon bátor dolog volt tőled, hogy mindazok ellenére, ami
történt, megjelentél itt… ebben a felsőben, amit szépen
kidekoráltál – tette hozzá, és végignézett rajtam.
– Anyám nem értékelte ennyire – húztam el a számat –, pedig
életem legjobb rajza lett – mosolyogtam keserűen, kissé
meghúzva a póló alját.
– Egyetértek, nagyon tetszik nekem is – mosolygott. – Anyád
miatt meg ne aggódj! Tudod, hogy mániája a tökéletesség. Nem
így akart téged ma látni, de túl lesz rajta ő is. Ez egy… –
elgondolkodott egy pillanatra, hogyan fejezze ki magát – …
nagyon nehéz nap volt mindenki számára.
– Félek, hogy a neheze csak ezután jön.
Camilla megint beleszívott a cigijébe és kifújta a füstöt, majd
figyelte, ahogy az elillan a levegőben, és megint rám nézett.
– Biztos lesz mindenkinek egy-két olyan tanácsa, amit
megfogadsz majd. De én mindig is azt vallottam, hogy mi
határozzuk meg, hogy mire gondolunk, épp ezért ne hagyd,
hogy felesleges gondolatokkal töltsék meg a fejed. A legnagyobb
bajban is a boldogságra kell koncentrálni. Mert aki úgy
viselkedik, mint egy szemét… – vett egy nagy levegőt –, annak a
hulladéktárolóban a helye, nem a szívedben.
 – Nem dobhatom oda, míg nem ismerem az indokait – védtem
meg Dustint.
– Ezért inkább magadba fojtod a fájdalmat és türelmesen
elviseled? – kérdezett vissza.
– Jobb, mintha felelőtlenül cselekednék és olyat tennék, amit
később megbánok.
– Mint például? – nézett rám összeszűkült szemmel.
Már épp válaszolni akartam, amikor Hayden megjelent a
teraszon. Ahogy ránéztem, elakadt a szó a torkomon, és ő sem
igyekezett elvonni rólam a tekintetét.
– Már nem szükséges megválaszolnod a kérdésemet, drágám
– mondta Camilla, és a fiára mosolygott, aki felénk lépett.
– Tegyek rá megjegyzést? – nézett Hayden az anyja kezében
lévő cigarettára, amelyet épp elnyomott az asztalra kihelyezett
hamutálban.
– Felesleges volna – mondta már a fiának, és az ajtóhoz lépett,
majd visszafordult, hogy rám pillantson.
– Ne feledd, Ry! – kezdte. – A sors már csak ilyen – húzta fel a
szemöldökét. – Azt hiszed, hogy mindent elvett, közben pedig
lehet, hogy sokkal többet adott – mondta, majd rólam a fiára
irányította a tekintetét, és otthagyott minket.
– Anyám és a bölcsességei… – kommentálta az elhangzottakat
Hayden. – És? – mellém lépett, a korláthoz, hogy azon
megtámaszkodva elnézzen ő is a sötétségbe borult tájra. – Mi
volt a terved? Ugrani akartál vagy csak elmenekülni a bent
lévők elől?
– Nyilván az utóbbi volt a célom, különben már nem találtál
volna itt – mondtam, mire kijjebb hajolt, hogy lenézzen, bár
nem hiszem, hogy sokat látott az alattunk elhelyezkedő
területből.
– Mondjuk, kicsit haragudtam volna rád – mondta
félmosollyal az arcán. – Az előbb nem azért reptettelek meg,
hogy kedvet kapj hozzá.
– Hayden, cseszd meg! – nevettem fel döbbenten. Mindig meg
tudott lepni a rohadék humorával.
– Mi van? – kérdezett vissza. – Jobban szeretnéd, ha én is
beállnék a sorba és búskomor fejjel együtt sopánkodnánk a
történtek miatt?
Elgondolkodtam egy percre.
– Nem – mondtam határozottan. – Bármennyire idegesít is a
lehengerlő stílusod és a kifinomult kifejezésmódod, mégis jobb
bárminél, mert nem hagyod, hogy elöntsön… a… a…
– Szar – fejezte be helyettem. – Nyugodtan mondd ki!
– Az. Elég szar érzés itt lenni.
Nagyot fújt.
– Ami azt illeti, te sem kímélsz engem a megjegyzéseiddel –
mondta enyhe sértődöttséggel.
– Az előbb fejtettem ki, hogy mennyire hálás vagyok neked! –
tiltakoztam.
– Ja, hogy az az volt? – kérdezett vissza. – Így már rendben is
vagyunk.
– Nem vagyunk – csóváltam meg a fejemet, és kissé
szomorúvá vált a hangom. – Nem kell mellettem lenned és ilyen
szinten helytállnod. Tudom, hogy miért teszed.
– Tudod? – fordult felém, és kíváncsian nézett rám.
Nem, ha így néz rám, semmit sem tudok. Határozottan hittem
azonban, hogy az öcsém helyett próbált mindent megtenni
értem, aki bizonyára ugyanígy itt lenne velem és vigasztalna.
De Connor elment, és nem tudtam még őt sem elsiratni. Olyan
sok fájdalmat éreztem magamban feszülni, hogy féltem, szét
fogok robbanni.
– Rylee… – emelte meg az állam Hayden, és közben letörölt
egy könnycseppet az arcomról a hüvelykujjával. – Az ember, ha
szerelmes, sebezhetővé válik. De hidd el nekem, be fog
gyógyulni minden sebed. Sajnálom, hogy Dustin nem értékelte
eléggé, hogy a sebezhetőséged az egyik legnagyobb ajándék,
amit neki adhattál.
A keze az állam alatt maradt, miközben néztem rá. Ezt a
pillantást intimebbnek éreztem még az érintésénél is, mert a
tekintete olyan sokat árult el nekem. Pont úgy, mint amikor az
első csókunk elcsattant. Simogatott, akár a selyem, és úgy
éreztem, zuhanok közben és nem tudtam, hova érkezem.
A bőröm felforrósodott, a szememet könnyek égették, és
bármennyire megnyugtató volt a közelsége, ugyanannyira
zavart is. Mert ebben a pillanatban többet jelentett nekem
bárkinél. Már nem csak hála töltötte ki a szívem, jóval több volt
ez annál. Hayden akkor tért vissza az életembe, amikor a
legnagyobb szükségem volt rá. Nem hittem, hogy valaha
feltárom a szívem előtte és elfogadom a segítségét. Hagyta, hogy
kapaszkodjak belé, és én hagytam, hogy lássa, mennyire gyenge
vagyok és hogy elvesznék nélküle.
De miért pont ma kellett ennek kiderülnie?
Miért most fedezek fel benne ennyi jóindulatot irántam?
Miért ver tőle hevesebben a szívem?
 Ez nem helyes.
– Hát itt vagytok! – törte meg a pillanatot Anna hangja, aki
kilépett a teraszra és követték őt a barátaink is. Hayden gyorsan
elhúzta a kezét tőlem, és megköszörülte a torkát. – Vagy talán
zavarunk? – nézett rám Anna.
– Csak megpróbáltam elrejtőzni – mentegetőztem zavartan és
ostobán.
– Ami azt illeti, én is szívesen elrejtőznék Hayden karjában –
folytatta Debra, és Haydenre villantott egy mosolyt.
– Félek, hogy ennyi kétségbeesett nővel nem bírnék el – lőtte
vissza Hayden.
Anna rám nézett és félmosolyra húzta a száját, majd
lehuppant egy székre, és a többiek követték a mozdulatát.
– A zenész szerintem már unja a bulit – fújt egyet Kimberly
elégedetlenül. – Most is, halljátok? – emelte fel a mutatóujját, és
mind hallgattuk az ismerős számot. – Richard Marx, bassza
meg! – csapott az asztalra.
Valóban, mert a Right Here Waiting című szám dallama
szűrődött ki a teraszra.
– Szerintem a pincérek már zsilettpengét szolgálnak fel
azoknak, akik maradtak – tette hozzá Hayden, mire
felnevettünk.
Ekkor lépett ki hozzánk Rob, Anna férje és Kimberly barátja,
Ethan, akik szintén levágódtak egy-egy székbe. Nekik legalább
volt egy-egy pohár ital a kezükben, amire most nagy szükségem
lett volna. Az eredeti terv szerint ekkorra már amnéziás
akartam lenni az italtól és a szobámban forgott volna velem a
világ az ágyamban fekve.
 – És? Volt jelentkező a megüresedett helyre? – szólalt meg a
semmiből Rob, Anna férje, aki a felsőmre mutatott.
– Na, ezt most hagyd abba! – mondta neki Anna olyan
hangon, mint amikor a kisfiát neveli. – Látom, nem sikerült a
borzalmas humorodat otthon hagynod.
– Már miért hagytam volna? – kérdezett vissza Rob
felháborodást színlelve. – Ezért szerettél belém.
Anna a szemét forgatta.
– Mi a támogató csapat vagyunk, nem azok az emberek, akik
folyton figyelmeztetik Ryleet a helyzetére – folytatta kissé
aggodalmas hangon.
– Igazából – szólt közbe Ethan, majd megköszörülte a torkát
és a többiekre sandítva elmosolyodott. – Ez a fordulat engem is
érdekelne – majd nyílegyenesen Haydenre nézett, és húzogatta
a szemöldökét. – Tulajdonképpen mi a francért nem jöttetek ti
össze sosem? – kérdezte.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A feszültség vibrálni
kezdett bennem. Képtelen voltam Haydenre pillantani, hogy
megtudjam, hogyan reagált. Ethan köztudottan nem egy
köntörfalazós ember, ami a szívén, az a száján, de ezúttal
túlment minden tapintaton. Rémülten kaptam el a tekintetem a
barátnőm pasijáról, alig hittem el, hogy ez a kérdés elhangzott.
Már azon voltam, hogy összekapom magam és választ adok rá,
hogy helyrerakjak mindenkit, de Debra hangosan fújtatott egyet
és helyettem felelt.
– Már a feltételezést sem értem – nézett Ethanre. – Hisz ők,
ketten – mutatott ránk mutatóujjával, ezzel is hangsúlyozva,
pontosan kire gondol – utálják egymást.
 – Ja, pont úgy néznek ki… – felelt rá Ethan cinikusan, majd
kiitta a kezében tartott poharából a maradék alkoholt is.
– És ezt miből szűrted le, Debra? – kérdezett vissza élesen
Hayden, és szúrós tekintettel figyelte a barátnőmet.
Bárcsak ne tette volna! Hogy a fenébe fogok ebből a
helyzetből ép ésszel kikerülni?
– Hát onnan, hogy… – kezdte bátortalanul Debra, miközben
Hayden szemébe nézett. Egy pillanatra zavarba jött ugyan, de
megigazította a haját, és határozottabb hangon folytatta: –
Annyit voltatok együtt, mégsem történt köztetek semmi.
Meg akartam fojtani Debrát! Mi a francért kezdték el
egyáltalán ezt a témát boncolgatni a barátaim? Oké, hogy én
kezdtem bele ebbe a játékba, kiírva a pólómra, hogy szabad a
pálya, de ez nem jelentette azt, hogy bárki jelentkezését
fogadnám.
A szemem sarkából érzékeltem, hogy a mellettem álló
Hayden lazán karba fonta a kezét.
– Honnan tudod, hogy nem történt semmi? – kérdezett vissza
élesen.
Úgy éreztem, nem csak én tartom vissza ismét a lélegzetem a
válaszra várva. Tudtam, hogy mindenki arra a bizonyos csókra
gondolt ebben a pillanatban, ami évekkel ezelőtt, egy szilveszter
estén csattant el köztünk, és biztos voltam benne, hogy azt
találgatják, vajon volt-e folytatása.
Ó, a szentségit, Hayden! Most már őt is meg akartam fojtani.
Ehelyett azonban gyorsan közbeszóltam, hogy megnyugtassak
mindenkit.
– Mert ez az igazság! Nem történt semmi – mondtam
határozottan, mire Hayden méltatlankodni kezdett.
– Rylee, ne cseszd már el a játékot!
– Nézz már rájuk! – mutattam a döbbent barátainkra. – Ha
még két mondat elhagyja a szádat, sosem bizonyítom az
ellenkezőjét nekik!
Míg a többiek megkönnyebbülten felnevettek, Hayden
hosszan nézett rám mosolyogva, majd Debra felé fordult:
– Egy kis kiegészítés, Debra! Sosem utáltam Ryleet! – mondta
határozottan. – Csak másfelé vitt az utunk.
– Nos, ez elég ironikus – tárta szét a karját Kimberly –,
tekintve, hogy jelenleg egy esküvőn vagyunk, és te láthatóan itt
vagy, a vőlegény pedig… – gondolatnyi szünetet tartott. –
Mondd, mi ez, ha nem sorsszerűség?
– Ne kombináljatok, légy szíves! – szóltam rájuk.
– Ne kombináljunk? – kérdezett vissza Kimberly. – Egész
tinédzserkorunkban Hayden után áhítoztunk – nézett körbe a
jelenlévő barátnőkön –, aki magasról tojt ránk – mondta, majd
Debrára nézett. – Bocsánat, van itt olyan is, aki még most is meg
akarja őt szerezni magának.
– Bizony – vigyorgott Debra, és láthatóan nem jött zavarba a
megjegyzéstől.
– Erre ma kiderül – folytatta Kimberly –, hogy sosem utált
téged Hayden, ahogy mi azt egészen eddig hittük. De még ez a
tudat sem akadályozott meg minket abban, hogy azóta
drukkoljunk nektek titokban, mióta Hayden a medence fölé
döntött azzal az őrületes csókjelenettel.
Sürgősen le akartam zárni ezt a történetet, mielőtt még ebben
a minutumban sírva fakadok a jelen bánata és a múlt
vesztesége miatt érzett fájdalmamban.
– Bassza meg, itt mindenki részeg! – néztem kétségbeesetten
Haydenre, aki bólogatott.
– Egyetértek, de elég szórakoztató ez a találgatás – vigyorgott.
– Látsz mosolyt az arcomon? – kérdeztem vissza, mert elég
egyértelmű volt, hogy inkább szenvedtem ettől a vallatástól,
mint szórakoztam rajta.
– Ma este láttam azért párat az arcodon – kacsintott rám.
– És most? – mutattam a fejemre. – Most látsz?
Vizsgálni kezdett a tekintetével, mintha elemeznie kellene a
vonásaimat, majd a fülemhez hajolt, és úgy válaszolt, hogy csak
én halljam. A lehelete a nyakamat érve végigborzongatta a
testem.
– Sosem láttam mást – mondta, de ezzel valójában nem is a
kérdésemre adott választ…
 HUSZADIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

Dehiwala Railway Station – olvastam a vasútállomás nevét a

narancssárgára festett betonépület homlokzatán, és
kétségbeesetten néztem körbe a környéken. Dustin már
továbbhajtott a vonattal, én pedig földbegyökerezett lábbal
álltam az állomáson. Már minden ember távozott a peronról,
aki velem egyidőben leszállt a vonatról. A szemben lévő utca
kihaltnak tűnt, de kifejezetten örültem neki, hogy ki van
világítva.
Hol a francban vagyok? – kérdeztem magamtól, és az
ajkamba haraptam.
Mögöttem a vasútállomás nem kecsegtetett semmi jóval, és
eszem ágában sem volt bemenni a pici, üres épületbe, ezért a
közeli lépcsősorhoz igyekeztem, ami egy rövid hídra vezetett,
hogy onnan az út melletti járdára léphessek. A túloldalon, egy
impozáns, modern épület mellett balra egy félkész házat
pillantottam meg, majd a távolban még több most épülő vagy
láthatóan felújításra váró lakóházat. Emlékeztem pár fényképre
Srí Lankáról az utazási katalógusokból, de azokban egyáltalán
nem így festett a látvány. Colombo város jelenleg nem tűnt
számomra barátságosnak, de ehhez nagyban hozzájárult az is,
hogy teljesen egyedül maradtam, és fogalmam sem volt, merre
induljak el. Se telefon, se útlevél, se poggyász nem volt nálam,
hiszen minden azoknál a fickóknál maradt, akik elhurcoltak
idáig. Vitt a lábam visszafelé, arra, amerről elindult velünk a
vonat, de kétségek gyötörtek. Vajon vissza fogok találni az
étteremhez? Ha el is érek odáig, mihez fogok kezdeni? Kihez
fordulok majd segítségért, ha Hayden nem lesz ott? Hogy a
francba szerzem vissza a papírjaimat, hogy legalább igazoljam
magam a rendőrségen? Egyáltalán, hogyan találok rá a
rendőrségre?
Összefontam a karomat, és próbáltam nem gondolni arra,
hogy akár el is veszhetek és soha senki nem találna rám.
Tudtam, hogy nagyon késő már azon sajnálkozni, hogy
megbánjak mindent, és jogosnak éreztem a büntetést, amivel
sújtott a sors a makacsságomért Dustin keresése miatt. De
valahol mégsem éreztem fairnek ezt az egészet! Egyszerűen túl
sok minden íródott az én számlámra. Rendben, hogy
megbíztam valakiben, aki elárult és úgy hagyott el az esküvőnk
napján, hogy attól észhez kellett volna térnem. Az is világos,
hogy korábban rá kellett volna jönnöm, milyen ember ő
valójában, és nem vakon hinni a szerelemben, majd elringatni
magam a közös, boldog jövőnk vágyálmában. De az istenit!
Hiszen a felesége akartam lenni! Hogyne bíztam volna
Dustinban? Ez lett volna az a hiba, amiért ekkora árat kell
fizetnem?
Hatalmasat csalódtam. A Dustinnal való találkozás kitépte
belőlem a maradék hitet és bizalmat is a férfinem iránt. Egy
percre visszagondoltam arra a pillanatra, amikor megismertem
végre Dustin valódi arcát, és szinte láttam magamat kívülről,
ahogy ott ülök vele szemben a vonaton és elnyúlt arccal
hallgatom őt. Akkor jöttem rá, hogy amikor azt hiszi az ember,
hogy ismer valakit, mindig jöhet egy váratlan meglepetés, ami
megmutatja a másik ember addig ismeretlen arcát.
Sok mindenre felkészültem az elmúlt napok során, de erre
nem. Nem hittem volna, hogy eljön az a perc, hogy egyedül
sétálok az úton, amelyet alig éreztem a lábam alatt. Nem volt
iránytűm, nem voltak kapaszkodóim, amik vezéreltek volna,
egyszerűen csak bolyongtam az ismeretlenben. Nem lebegett a
cél előttem, és nem láttam az út végét sem. Mégis mentem előre.
Lábam a lábam elé téve.
Döbbenetes, hogy milyen gyorsasággal tud szertefoszlani egy
álom. A remény viszont könnyen fegyverré válhat, ha elveszik
az embertől. Kínzó fájdalmat okozott a hiánya, és azt éreztem,
hogy ami eddig Dustin felé repített, most kegyetlenül a földre
hajított. Nem éreztem ugyan a becsapódás erejét, de azt igen,
hogy darabokra hullottam. Ebben a kiüresedett valóságban
eszméltem csak rá, hogy mi fáj igazán. Hogy talán az a
legrosszabb érzés mind közül, hogy mekkorát tévedtem, amikor
azt hittem, van valaki, akinek fontos vagyok.
A felém közeledő alakra néztem, és próbáltam összeszedni
minden bátorságomat, hogy megszólítsam őt, de ahogy felém
tartott az ismeretlen férfi és kirajzolódtak az arcvonásai,
mégsem tettem. A szám nem nyílt szóra és a szívem úgy
vágtázott a mellkasomban, amikor elhaladt mellettem, hogy
menekülésre ösztönzött. Szaporább lépésekbe fogtam, és
reméltem, hogy nem fordul utánam, mert megrémített, amit a
tekintetében láttam. Vagy talán nem is volt benne semmi, csak
az én aggodalmamat és frusztráltságomat tükrözte vissza,
amelytől még jobban pánikba estem. Számos mellékutcába
benéztem, de a halvány utcavilágításnak köszönhetően nem
mertem befordulni egyikbe sem, mert attól tartottam, örökre
elvesznék bennük. Jobbnak láttam, ha ezen a főúton haladok
tovább, mert akkor talán nem tévedek el. Vissza akartam jutni
az étteremhez, hogy ott kérjek segítséget, bár nem bízhattam
abban, hogy Hayden rám talál, mert tartottam tőle, hogy nem őt
láttam ott. Mert lehetséges, hogy a Dustinnal való
menekülésünk alatt sem ő állt a fal takarásában, és csak a
káprázat játszott velem. Vagy az is elképzelhető volt, hogy a
zaklatottságom miatt vagyok képtelen hinni bármiben és
bárkiben.
Most már csak egyet akartam: otthon lenni. Csakhogy ez
jelenleg lehetetlennek tűnt. Szinte elérhetetlennek… és nem a
távolság miatt.
Ahogy haladtam az úton, a földre szegeztem a tekintetem,
tudomást sem véve azokról az emberekről, akik néha
elhaladtak mellettem, és próbáltam magam valamelyest
megnyugtatni, kizárni a külvilágot, ami nem volt nehéz, hiszen
minden elmosódott körülöttem, mert a könnyeim csorogni
kezdtek. A lábamat figyeltem a járdán, és haladtam előre,
amerre az út vitt. Húzott ugyan egy érzés, ami idővel egyre
erősebbé vált, ám ez nem a remény volt, hanem a félelem.
Néha elment mellettem az úton egy-két háromkerekű kis
tuktuk, és néhány autó is, de egyszer csak hangos fékezésre
lettem figyelmes, és a szemem sarkából láttam, hogy egy autó,
ami elhúzott mellettem, füstölgő kerekekkel fordult meg az
úton. Azonnal bepánikoltam és a lehető legrosszabbra
gondoltam. Hogy Jurre és a társa ül benne, ezért futni kezdtem,
majd a legközelebbi szűk utcába fordultam, és próbáltam
eltűnni.
Eszeveszetten rohantam az épületek között, és közben
kerestem egy zugot, ahol elbújhatnék, de ekkor gyors lépteket
hallottam a hátam mögül. A pulzusom lüktetett a fülemben, és
kapkodtam a levegő után. Az előbb semmi erőt nem éreztem
magamban, de most minden energiámat a mozgásba fektettem.
Nem hagyhattam, hogy elkapjanak, mert akkor biztos, hogy
nem menekülnék meg. Nem tudom, honnan jött ez a makacs
túlélési ösztön, de engedtem, hogy elnyomjon bennem minden
félelmet és vezessen.
Nem jutottam messzire, amikor elérte a fülem egy hang.
– Ry! – hallottam a nevem, de nem akartam tudomást venni
róla. Nem álltam meg, nem fordultam vissza, hogy magam
mögé nézzek.
Menekülj! – ordított bennem egy hang, és elnyomott minden
mást, ami kívülről érkezett. Aztán amikor egy épület mögé
értem, utolért a követőm.
Itt a vége – tudatosult bennem, ahogy egy kéz fonódott a
derekamra, amit püfölni kezdtem, de egyre szorosabban tartott,
és hiába kapálóztam, nem engedett. Segítségért kiáltottam, de a
hangom csak visszhangzott az épület falai között.
– Ry, nyugodj meg! – hallottam tisztán, ám nem tudtam
eldönteni, hogy a képzeletem játszik velem vagy tényleg
ismerősen cseng ez a hang.
Megálltam, és nem küzdöttem tovább. Remegett az egész
testem és zokogni kezdtem, majd éreztem, hogy óvatosan maga
felé fordít a követőm.
– Ry, nézz rám! – nyúlt az állam alá Hayden, és ahogy
találkozott a tekintetünk, minden erőm elhagyott. Ha nem
szorított volna magához, hogy átöleljen, biztosan összeestem
volna.
– Sss! – nyugtatott, ahogy kétségbeesetten zokogtam a vállába.
Csak álltunk ott, szorosan egymásba fonódva, és bőgtem,
amennyire csak tudtam. Nem volt erőm megszólalni, nem volt
erőm többet tenni, csak sírni. De már nem a félelem és a
kétségbeesés könnyei áztatták a bőröm, hanem a rám törő
megkönnyebbülés.
– Itt vagy – préseltem ki magamból Hayden vállába nyögve,
aki még jobban magához húzott, hogy teljes valójában érezzem
őt.
Végre velem volt!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

HAYDEN

– napjainkban –

Srí Lanka

– Itt vagyok – ismételtem meg Rylee szavait, és hagytam, hogy

teljesen a vállamba fúrja az arcát és a könnyeivel áztassa a
pólóm.
A munkám során láttam már embereket darabokra hullani,
de ez esetben nem tudtam magam elhatárolni és kívülről nézni
a dolgok alakulását. Nem. Most mélyen átéreztem a fájdalmát és
megértettem a helyzetét.
– Mindenben igazad volt – szipogta, ahogy kissé elhúzódott
tőlem. – Mindenben – ismételte meg, és tudtam, hogy ezalatt
arra a mocskos féregre gondol.
Hömpölygött bennem a harag, és szinte remegtem a
feszültségtől, de nem mutattam jelét. Nem akartam megijeszteni
vele.
– Mi történt? – kérdeztem. – Hol van Dustin?
Pár pillanatig csak bámult rám, és mielőtt válaszolt volna,
megrázta a fejét. Letörölte a könnyeit, vett pár nagy levegőt, és
próbálta magát összeszedni. Azt hittem, nem érkezik válasz a
kérdésemre, de rövid várakozás után meghallottam a hangját,
mely olyan erőtlenül csengett, mint még soha.
– A vonaton maradt – mondta ki végül. – Elmondott nekem
mindent. Hogy sok pénzzel tartozik valakinek, aki el akarja
kapni, és azért menekült el az esküvőről – szipogta. – Megkért,
hogy adjak neki pénzt.
– Mi a faszom? – emeltem magasra a szemöldököm.
Rylee hosszan nézett a szemembe.
– Állítólag befagyasztottad a számláit – mondta. – Mi a franc
folyik itt, Hayden? Ha tudtál erről, miért nem mondtad el
nekem és miért néztél te is hülyének?
Nagy levegőt vettem, és felsóhajtottam. Idegesen átszántottam
az ujjaimat a hajamon.
– Nem néztelek hülyének. Én csak… képtelen voltam még
több fájdalmat okozni neked.
– Soha többé ne légy velem ilyen. Inkább vállalom a
fájdalmat, mint azt, hogy ilyen ostobának érezzem magam.
– Vettem – vágtam rá, majd kis szünet után megkérdeztem: –
Mit tudsz a fehérgalléros bűnözésről?
Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Hallottam már ezt a kifejezést – válaszolta keserűen. –
Dustin ez a fajta bűnöző? – kérdezte, de a bűnöző szó nehezen
hagyta el a száját. – Mit jelent ez pontosan?
– Általában olyan társadalmi státusszal rendelkező egyének,
akik magas beosztásban dolgoznak és a foglalkozási körükben
követik el ezt a bűncselekményt. Dustin nem befolyásos, magas
státuszú személy, viszont kitaposott egy utat az elithez, és a
hierarchiában betöltött szerepéhez kapcsolódó tekintélyét
felhasználva követte el ezeket a vagyon elleni
bűncselekményeket – magyaráztam neki, hogy megértse. – De
jeleskedett a korrupcióban, az adatlopásban és a gazdasági
bűncselekményben is – soroltam, mire teljesen ledöbbent. –
Eleinte másnak mosott tisztára pénzt, majd elkezdte a saját
üzletét felépíteni – folytattam. – Mert ezek mind egy törvényes
tevékenységhez kapcsolódnak. Mint ahogy a mondás is tartja: a
bank kirablásának legjobb módja, ha van egy bankod.
Rylee nem szólt egy szót sem, csak hallgatott.
– Az ilyen emberek, hogy a céljukat megvalósítsák, a
megtévesztés módszerét vagy eszközét használják, illetve a
valóság elrejtését – folytattam.
– Mit ne mondjak, ez remekül megy neki – húzta el a száját. –
Miért vártál ezzel eddig? Miért nem mondtad el korábban? –
nézett mélyen a szemembe.
– Mert még mindig tart a nyomozás – fújtattam. – Amit
tudunk, az csak tényfeltárás. Semmi biztos nem volt a
kezemben tegnapig.
Megint a gondolataiba mélyedt, majd lehajtott fejjel kérdezett.
– Ezért jöttél el az esküvőre? – faggatott. – Miatta?
Tudtam, hogy ezt a kérdést őszintén kell megválaszolnom.
Ennyi csalódás után nem akartam, hogy bennem is csalódjon.
– Nem miatta – mondtam. – Miattad – tettem hozzá, és arra az
üzenetre, ami a megjelenésem ösztönözte, most nem tértem ki.
Arról később számolok be. Elég volt neki ennyi szarral
szembesülnie. Az álla alá nyúltam, és megemeltem a fejét.
– Azok az emberek, akik idehoztak – nyeltem egy nagyot –,
bántottak téged? – tereltem a szót az engem leginkább
foglalkoztató dolgok felé.
– Nem – nyögte, mire kissé megnyugodtam. Aztán
elkerekedett a szeme, mert eszébe jutott valami.
– Hogy menekültél el előlük? – kérdezett vissza, majd gyorsan
végignézett rajtam, mintha sérülés nyomait keresné.
– Nincs bajom, nyugi – próbáltam mosolyogni rá. – Azok a
fickók nem a rossz oldalon állnak, ez hamar kiderült. Még
azelőtt, hogy komolyabb incidensre került volna sor.
– Micsoda? – kérdezett vissza döbbenten. – Dustin azt mondta,
hogy a volt üzlettársa emberei, márpedig akkor nem állhatnak
a jó oldalon.
– Nem azok. A hivatalos megfogalmazás szerint a Pénzmosás
és Terrorizmus-finanszírozás Elleni Bizottság emberei.
Láttam, hogy megint elkeseredett az újabb hazugság miatt,
amivel Dustin védte magát. Vagy tényleg fogalma sem volt róla,
hogy kik loholtak a nyomában.
– Azt mondta, hogy apám kényszerítette a házasságra. Hogy
beszállt a holland üzletébe, és engem tett fel biztosítéknak, hogy
a pénze ne vesszen el.
Elnéztem oldalra, és vettem egy mély levegőt. Talán ideje
volna indulnunk, mert nem az utcán akartam mindent
megbeszélni vele.
– Apád hozott az életében egypár szar döntést – értettem vele
egyet. – De azt kizártnak tartom, hogy ezt meglépte. Nem hülye
ember, tisztában van vele, hogy ha úszik a pénze, akkor nem a
te számládra fog vándorolni.
– Tudod, mi a furcsa?
 – Mi?
– Hogy én elhiszem róla. Még csak nem is keresett azóta, hogy
elköszöntünk Malajziában. Mintha haragudott volna rám
amiatt, hogy elmaradt az esküvő, és úgy éreztem, engem
hibáztat miatta.
– Ha így lenne, nem kért volna meg, hogy maradjak melletted
– árultam el neki. – És nem hívogatna mindennap, hogy utánad
érdeklődjön.
– Ő kért meg…?
– Ha kérésnek lehet nevezni azt, hogy megfenyegetett, ha nem
vigyázok rád a közös kalandunk során, kitapossa a belem –
mosolyogtam rá, és megfogtam a kezét. – Menjünk a kocsihoz! A
többit máshol is megbeszélhetjük.
Nem húzta el a kezét, amit jó jelnek vettem. Legalább irántam
nem veszítette el a bizalmát, bár még így sem árultam el neki
mindent. Nem akartam rázúdítani azokat a dolgokat, amiket
kiderítettem Dustinról és amit nem fog megúszni büntetlenül az
a szemét állat, azt garantálom!
Beültünk a bérelt autóba, amit az utca szélén hagytam, és
keresztülhajtottunk a városon a szállásom felé. Rylee már nem
kérdezett, csak bámult kifelé a kocsiablakon és néha sóhajtott
egyet.
– Hogy a francba kúrhattam el így az életem? – szakadt ki
belőle.
Nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amit a káromkodása
eredményezett.
– Nem hinném, hogy ebben a dologban magadat kellene
hibáztatnod. Átvertek.
 Rylee rám nézett.
– Mert hagytam magam, Hayden – mondta keserűen. –
Hagytam, hogy mások irányítsanak – borzadt el a saját szavain,
de nem vitatkoztam vele. A hallgatásom azonban felért az
egyetértéssel.
– Fogd fel úgy, hogy tapasztalatot szereztél! – mondtam mégis,
mire nagyot fújtatott.
– Ez olyan, mintha becézgetnéd a tévedésemet.
– De tanultál belőle.
– Hogyne! – vágta rá, és megint az ablak felé fordult. – Hálás is
leszek magamnak majd, amikor egyedül halok meg egy
öregotthonban a tolószékben.
Tudtam, hogy még mindig nincs túl a rosszkedvén, de
legalább már kezdett feloldódni.
– Csak nem ábrándultál ki ennyire az életből? – ellenkeztem
vele.
– Majd meglátod – erősködött.
– Én ugyan nem! – mondtam neki. – Nem fogok melletted ülni
egy másik tolószékben, és látogatóba se megyek be hozzád –
próbáltam elviccelni a dolgot.
– Azt mondtam, hogy egyedül. Sejtettem, hogy ez a kaland ma
véget ér és utána nem látlak évekig – mosolygott keserűen, és
hiába akart ő is viccelni, számomra ez a mondat kicsit többet
jelentett egy egyszerű poénnál.
– Nem kell, hogy véget érjen – mondtam óvatosan, fél
szemmel rásandítva.
– Mármint…? – kérdezett vissza csodálkozva, de nem fejezte
be.
 – Úgy értem, hogy tarthatjuk a kapcsolatot ezek után is –
köszörültem meg a torkomat, és leparkoltam a szálláshely előtt,
majd leállítottam a motort. Jesszus, még sose próbálkoztam be
nála! – Persze, csak ha te is akarod.
Rylee úgy nézett rám, mintha egy felfújható gumikacsa lenne
a fejem helyén és sípolna. Nem hittem, hogy így meg fogja lepni
az, hogy nem akarom vele megszakítani a kapcsolatot. Talán
nem most kellett volna előhozakodnom ezzel. Időt kellett volna
hagyni neki, holott nem a kezét kértem meg, az istenit! Csak
szerettem volna, ha tudja, hogy rám a továbbiakban is
számíthat.
– Nem működne – rázta meg a fejét.
– Micsoda? – kérdeztem vissza, hogy konkretizáljuk, mi a
fészkes fene nem működne?! Meglepett a válasza. Nem
számítottam rá, hogy az elmúlt napok történései után ezt fogja
mondani. Lehet, hogy csak én éreztem közelebb őt magamhoz?
Mert az kurva nagy gáz lenne.
– Régen sem ment nekünk, állandóan veszekedtünk – tetézte.
– Ez nem igaz!
– De igaz!
– Baszki! – nyögtem. – Pattanj ki a kocsiból, ha nem akarod,
hogy beterítsen az agyvelőm, mert mindjárt szétdurran a fejem!
Végül csak elmosolyodott.
– Lehet, hogy mégis neked lesz igazad, és meg kellene
próbálnunk ezt a barátság dolgot – mondta. – Egész jól
szórakoznánk az agytekervényeiddel.
– Szállj… ki… a kurva… kocsiból! – tagoltam neki a mondatot
halkan és nyomatékosan, de csak annyit értem el vele, hogy
még szélesebb lett a mosoly az arcán. Aztán amikor
megmozdultam, a kilincshez nyúlt és kipattant mellőlem.
– Jól van, megyek már! – mondta gyorsan.
A szállás épülete, bár eredetileg hófehér homlokzatot kapott,
most mégis lila színben játszott, a bejárat kivilágításának
köszönhetően. Elnyomtam magamban a feltörő nyögésemet, és
próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy a világ leundorítóbb
színét látom neonvilágításban tündökölni azon az épületen,
ahova belépni készülök. Az egyik bejárati boltív alá érkeztünk,
és bementünk.
– Azt hittem, a reptérre viszel – jegyezte meg Rylee. – Bár az
útlevelem azoknál a terrorbizottságiaknál maradt.
Mosolyogtam a megfogalmazásán, de rögtön megnyugtattam.
– Holnap visszaszerzem őket, és mehetsz is, isten hírével.
Rám kapta a tekintetét, miközben bólintással üdvözöltem a
recepcióst, aki egy nagy, barna faasztal mögött ült és kedvesen
ránk mosolygott.
– Te maradni akarsz? – kérdezte, miközben elkértem a
kulcskártyát.
– Apád már úton van érted – válaszoltam. – Ragaszkodott
hozzá, hogy hazakísérjen – tettem hozzá, mert már szóra
nyitotta a száját, és tudtam, hogy ellenkezni akar. – És díjaznám,
ha ezúttal nem akadnál fenn ezen.
Elgondolkodott, és valószínűleg belátta, hogy tényleg így lesz
a legjobb. Hogy számíthat a családjára, nem csak rám.
– Nem a kérdést válaszoltad meg – figyelmeztetett végül.
– Maradok – mondtam röviden.
– El akarod kapni Dustint – hajtotta le a fejét.
 – Nem, nemcsak akarom, hanem el is fogom – mondtam
határozottan. – Ezúttal nem fogja megúszni, amit tett.
– Velem?
– Azt a részt próbálom kizárni a gondolataimból, mert
különben én kerülnék börtönbe emberölésért.
– Nem éri meg, Hayden – vett egy nagy levegőt. – Az az ember
még egy golyót sem érdemel.
A lifthez értünk, de megakadt a szeme a báron, ami az előtér
másik végében helyezkedett el. Halk zene szűrődött ki a
fogadótérbe.
– Igyunk valamit! – mondta, és elindult a bár felé, meg sem
várva a válaszomat.
– Remek ötlet! – szóltam utána, majd mellé értem.
– Figyelj! – állt meg, és rám nézett. – Nem érdekel a
véleményed. Vagy bejössz velem és hagyod, hogy megigyak
valamit és ellazuljak, vagy felmegyünk a lakosztályba, ahol
egész este hallgatnod kell a nyavalygásomat.
Nem válaszoltam neki, így rátett még két lapáttal.
– És látni fogod, ahogy elönt a depresszió, miközben
végeláthatatlan sírásba fogok.
– Honnan veszed, hogy két feles után ez nem történik meg? –
kérdeztem mosolyogva.
– Nem viccelek, Hayden! – makacskodott. – Hidd el, így is a
szaron egyensúlyozom, nem akarok a pöcegödörbe billenni.
Kinyújtottam a karomat a bár felé.
– Csak utánad, Ry!
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

Nem voltam jól. Korántsem. Hiába bíztam az alkohol jól ismert

hatásában, de felkészültem rá lelkileg, hogy nem úgy alakul az
este, ahogy azt én remélni mertem. De egy próbát megért.
Nem akartam tovább sajnáltatni magam, és Dustint is
szerettem volna kizárni a gondolataim közül, bár sejtettem,
hogy nem leszek képes rá, kivéve, ha az agyamat leblokkolom
az alkohollal. Kikértem az első rendelést követően még egy kört
kettőnknek. Hayden felvont szemöldökkel koccintott velem, és
mielőtt a szájához emelte volna a poharat, végignézte, ahogy
ismét egy húzásra megiszom a poharamban lévő whiskyt, mint
azt az előző körben tettem.
– Már látom, hogy a hirtelen halál a cél – mondta, majd ő is
megitta a sajátját.
Intettem a pincérnek, hogy töltsön még egyet.
– Addig iszom, míg le nem megy ez a gombóc a torkomon –
mutattam a nyakamra, de elkerekedett a szeme, ahogy a
kezemre nézett.
– Nincs rajtad a jegygyűrűd.
Megnéztem én is a kezem, mintha nem tudnám, miről beszél.
Pedig pontosan emlékszem, hogy mikor került le onnan.
– Hozzávágtam – mondtam egyszerűen, mire elismerően
bólintott. – De nem mért rá halálos ütést – egészítettem ki.
– És most jobb? – kérdezte.
– Még feldolgozás alatt van az élmény – válaszoltam neki
őszintén. – Térjünk erre vissza pár hónap múlva.
– Miért, akkor mi lesz? – kérdezett megint, és a poharáért
nyúlt. Ahogy láttam, nem csak én akartam az érzéseimet
lecsillapítani.
– Úgy tervezem, hogy addigra képes leszek összeszedni
magam. – Megvontam a vállamat. – Vagy ki tudja? Lehet, hogy
nem kell annyit várnom rá, de az is lehet, hogy csak évek múlva
tudok majd újra megbízni egy pasiban.
Nagyot sóhajtott, és körbenézett a bárban, ahol rajtunk kívül
nem sok vendég ücsörgött.
– Nem akarom ismételni magam, de megteszem. Nem minden
pasi rohadék – mondta, amivel emlékeztetett arra a csodálatos
vacsorára a Maldív-szigeteken. Akkor is ezt bizonygatta nekem.
De volt pár ellenpéldám.
– Ott van például az apám – vetettem fel.
– Ő, mondjuk, elég rohadék – vágta rá, de nem sértődtem meg
rajta, hiszen nagyon jól ismerte őt és a dolgait. Mindegy volt
neki, hogy kin kell átgázolnia a céljai eléréséhez, és ezt nem is
titkolta sosem.
– Aztán a többiek, akikkel összehozott a sors… – folytattam.
 – Mesélj! – helyezkedett kényelembe mellettem, és
felkönyökölt a bárpultra.
– Az első nagy szerelmem például megcsalt egy karácsonyi
bulin.
– Ó, rá emlékszem! – derült fel az arca. – Az öcséddel jól
elkalapáltuk.
– Igen, én is emlékszem, mekkora monoklival kért tőlem
bocsánatot. Jó, hogy ezt így utólag elmeséled, hogy ti láttátok el
a baját, bár biztos voltam benne, hiába tagadtátok akkoriban
mindketten a végsőkig.
Hayden csak mosolygott rám. Pont úgy, mint akkor, amikor
számonkértem őket. Mintha egy pillanatra felfedeztem volna
benne a csibészes fiút, aki régen volt.
– Aztán ott volt Rob – folytattam.
– A motoros?
– Az – fújtattam. – Idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, a motorján
kívül nem igazán tud mást szeretni.
Vágott egy fintort.
– Őszintén szólva, ezen csodálkozom. Úgy tűnt, hogy jól
megvagytok.
– Volt, ami működött – válaszoltam, és lesütöttem a szemem.
– Nocsak-nocsak! – derült fel Hayden arca. – Halljam a piszkos
részleteket.
Vágtam egy fintort, de közben körülkémleltem a helyet.
Látszólag mindenki el volt a maga kis világában, vagy a
beszélgetőpartnerével foglalkozott, és senki nem hallotta azt,
amiről mi beszélgettünk.
– Micsoda beteg állat vagy te! Nem fogok arról is beszámolni.
 – Már ne is haragudj, de te fogtál bele, hogy mit csináltál
közben.
– Utaltam valamire, nem a mesélésbe fogtam bele.
– Jól van, ne is hergelj fel a témával! – mondta. – Iszunk még?
– ezzel megemelte a poharát, amit az előbb visszatett a pultra.
Válaszként én is az ital után nyúltam, és koccintottam vele.
– Jesszus! – szűrtem a fogam közt, ahogy lenyeltem a whiskyt.
– Ez majdnem visszajött.
– Ó, az zseniális lett volna – nevette el magát.
– Az biztos, hogy nem vigyorognál így, ha rajtad landolt volna
az egész.
– Inkább mesélj tovább! Ki jött a lepedőakrobata után?
– Még ketten – mondtam gyorsan. – Mindkettőt apám egyik
kaszinójában ismertem meg.
– És?
– Az egyiket a szerencsejáték, a másikat a pénzem érdekelte.
– Tényleg van tehetséged a mellényúlásban.
– Kösz. Kellett a megerősítés – játszottam a sértődöttet. – Te
jössz! – lőttem vissza a labdát, és kérdőn néztem rá. Még sosem
beszélgettünk ilyen dolgokról, és kedvet kaptam hozzá, hogy őt
is kifaggassam.
– Őszintén megmondom, nem igazán voltam a hosszú távú
kapcsolatok híve.
– Ja, arra emlékszem – húztam fel a szemöldököm. – Pár
alkalommal sikerült a szem- és fültanúja lennem az alkalmi
randevúidnak.
Hayden megint rám mosolygott. Nem akartam rászólni, hogy
hagyja abba, mert tetszett, hogy engem ajándékoz meg ezzel.
Régebben olyan ritkán láttam tőle ezt a mosolyt, hogy azt
hittem, fából van a srác. Most viszont… itt ült velem szemben és
rám irányult a pozitív energiája. Elviselt még így is. Megtörten,
smink nélkül és elgyötörten. Úgy néztem rá, mintha egy
ajándékot csodálnék.
– Ne nézz rám így! – mondta rögtön.
– Hogy?
– Ahogy nem szoktál.
A szemem forgattam.
– És még a nőkre mondják, hogy bonyolultak…
– Mert azok.
– Most mondtad, hogy nem vagy a hosszú távú kapcsolatok
híve, akkor honnan ez a nagy szakértelem?
– Mert azt is próbáltam már – vallotta be, és kissé előrébb
dőlt, mintha fészkelődne a széken.
– És? Mi volt a gond?
Hosszan nézett a szemembe, mielőtt megszólalt.
– Nehéz olyan szívvel csajozni, ami láncra van verve.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Elemeznem kellett az
elhangzottakat, de annyi felé futottak a gondolatok a fejemben,
hogy nem láttam át, mire célozhat.
– Ez azt jelenti, hogy…? – kezdtem bele bizonytalanul, de
fogalmam sem volt, milyen választ kaphatok, ha befejezem a
mondatot.
– Nem-nem – rázta meg a fejét. – Ahhoz nem ittunk eleget.
– Jó – intettem a pincérnek. – Bevállalok egy hányást ezért a
válaszért.
Hayden hátravetett fejjel nevetett rajtam. Istenem, még a
lábam ujja is beleremegett a mély baritonjába. Nem hittem,
hogy ez a mai nap – amit meglehetősen pocséknak könyveltem
el még pár órája – így fog végződni. Álmomban sem gondoltam
volna, hogy Hayden karjában lelhetek vigaszra, és az ő vállán
sírom ki magam. Azt pedig végképp elképzelni sem tudtam,
hogy a mai estémet egy szálloda bárjában töltöm és a korábbi
rettenetes érzések ellenére képes leszek felszabadultan
beszélgetni és még nevetni is. Hayden képes a csodákra.
A pincér pillanatok alatt megtöltötte a poharunkat, és már
nyúltam is érte, amikor Hayden figyelmeztetett:
– Isten ments, hogy megfosszalak egy kellemes hányástól, de
tényleg csak akkor idd meg, ha benned is marad.
A pohárra néztem.
– Igazából… nem tudom eldönteni, hogy melyik esne jobban –
vallottam be. – Ha kijönne, vagy ha bent maradna.
– Szerintem add fel! Nem olyan fontos az a válasz – kacsintott
rám.
Összeszűkült szemmel vizsgáltam az arcát, ami minden volt,
csak kifejezéstelen nem. Kihívó, kissé arrogáns, és a tetejében
még baromi helyes is.
Ó, ne! Gondolatban a fejemhez kaptam.
Baromi helyes? – ismételtem meg magamban.
Ő Hayden, hahó! Szétszívatott gyerekkorodban, és amikor
csak tudott, kinevetett! – mondta egy belső hang
figyelmeztetően.
De aztán egy kellemesebb gondolat is átsuhant a fejemen. Ez
mind igaz, de az emberek változnak. Az egykori helyes pofija
még helyesebb, férfiasabb formát öltött, és olyan igéző tekintet
párosult hozzá, amitől lehetetlenség volt elszakadni. Ha játszott
is velem, most másféleképpen tette.
Talán mégse kellene többet innom. Úgy látszik, az alkohol
kitisztítja a látásomat és olyan képet tár elém, amiről nem
tudom levenni a szemem.
Ebben a pillanatban mégis szerettem a whiskyt. Átkozottul.
A számhoz emeltem a poharat, és nagy levegőt véve lehúztam
az újabb kört. Hayden elismerően biccentett, majd ő is utánozta
a mozdulatomat.
– Ha így haladunk, versenyt futunk a fürdőért.
– Nem fogunk ezen összeveszni – jelentettem ki, és nagyot
nyeltem az ásványvízből, ami a pulton állt. – Tiéd a vécé, enyém
a mosdó – nyögtem. – Soha nem venném rá magam, hogy a
klotyóba hányjak.
– Inkább a kertben egy fa tövénél – jegyezte meg félhangosan,
mire a vállára csaptam.
– Ne légy rohadék! – szóltam rá. – Az csak egyszer volt! És
különben is, senki nem kért meg rá, hogy nézd végig.
– Csak hősiesen helytálltam – mondta. – És fogtam a hajad.
Azon az ominózus napon tartottunk egy hatalmas bulit
Hayden szüleinek a házában, ahol a fél banda azzal cukkolt,
hogy nem bírom az italt. Fiatal voltam és belementem a
gyerekes játékba, hogy bizonyítsam, nem vagyok olyan gyenge,
mint azt hiszik. Óriási hiba volt!
– Nem értem, hogy miért jöttél akkor utánam. Csendben
elintéztem volna a dolgot, és senki nem tudná a mai napig, mi
történt ott.
– Csendben? – horkant fel. – Bizonyára elfelejtetted, hogy
hányás előtt a nevemet ordítottad.
– Mert meg akartalak ölni! – nevettem már én is. – Mégis, mi a
francot töltöttél akkor a poharamba?
Megvonta a vállát.
– Valami erőset, már nem emlékszem.
– Máig nem bocsátottam meg neked – pufogtam, és ittam még
egy kis ásványvizet. – Nem értem, mi szükség volt rá, hogy
egyből padlóra küldj.
Hayden egy pillanatra elgondolkodott, aztán megszólalt.
– Nem akartalak padlóra küldeni, azt meg végképp nem, hogy
a kertünkben öleld a fát, mint a legjobb barátodat. Egészen más
volt a célom.
– Hallgatom – sürgettem.
Hayden egy kicsit tétovázott. Mintha zavarban lett volna,
vagy nem is tudom… mintha nagy dolgot akarna elárulni, és
bennem a kíváncsiság egyre inkább fokozódott.
– Reménykedtem egy olyan beszélgetésben, mint a mostani –
bukott ki belőle. – És akkor már tudnád, hogy ki verte láncra a
szívem.
– Tessék?
– Baszki, Rylee, te aztán értesz hozzá, hogy kell valakit
kiherélni! – fújta ki a levegőt, és ő is ivott az ásványvízből.
– Te… te? – dadogtam.
Kétségbe estem. Majd lázba jöttem. Átszáguldott rajtam egy
eddig ismeretlen érzés, és nem tudtam mit kezdeni vele.
Hayden akkoriban úgy gondolt rám? Egy percig sem hittem.
Soha nem gondoltam volna, hogy a sok piszkálódás mögött
valami egészen más lapul.
 – Meglepődtél? – kérdezte, és most ő kért még egy italt a pult
mögött álló pincértől, sürgető mozdulattal.
– Csak húzod az agyam, igaz? Megint. Vagyis még mindig –
találgattam, mert nem tudtam mást tenni. Egyszerűen képtelen
voltam elhinni, hogy annyi éven át, miközben titokban
sóvárogtam utána, mégis gyűlöltem őt, nem azért játszott
velem, mert kedvét lelte a beszólogatásokban.
A szemembe nézett. Mélyen. Pont úgy, mint amikor régen
vágytam rá, hogy figyelmet kapjak tőle. Amikor két ember
ugyanarra gondol és képtelenek kiszakadni a pillanatból, hiszen
ugyanazt a dolgot átélni másképp lehetetlen. Mert néha egy
pillantásban több van, mint egy érintésben vagy egyetlen
szóban. Hayden bársonyos pillantásába beleremegtem, és úgy
éreztem, hogy megingott alattam a föld. Tompa, sajgó érzés
fúrta be magát a szívembe, ami egyre jobban elhatalmasodott
bennem, hogy legyőzzön.
Az élet képes ilyen fordulatot venni egy szempillantás alatt?
Hogy történhetett ez meg?
Kétlem, hogy ezt meg lehet válaszolni. Most először villant
belém, hogy a tények nem abban keresendők, amit képes az
ember megmagyarázni. Az érzés az, ami nem hazudik és
feltárja az igazságot.
Ma darabokra hullottam. Éreztem a fájdalmat, mégse
hevertem a padlón. Hayden volt az, aki felemelt, aki egyben
tartott.
– Megiszod? – köszörülte meg a torkát, és az italomra
mutatott, hogy bontsa a szemkontaktust.
Megráztam a fejem, ami szinte kóválygott a levegőben. A
hangszóróból ismerős zene ütötte meg a fülemet. Eddig fel sem
figyeltem rá, hogy szól a zene a háttérben, de most az egyik
kedvenc számom ment. Vagyis egyik régi nagy kedvencem volt.
Troye Sivantól a Dance to This sorai csendültek fel, és
akaratlanul is megborzongtam. Emlékképek árasztották el az
agyam és alig hittem el, amit látok. Minden jelentőségteljes
pillanat az életemben kötődik Haydenhez. Ott volt az összes
születésnapomon, még akkor is, amikor elestem a fránya
biciklivel a házuk előtt. Ő segített felállni és a sebeimet ellátni.
Még ma is őrzöm a forradást a térdemen. Erre a számra is
együtt táncoltunk a szalagavató bulin. És az egy nagyon jó tánc
volt. Tudtam, hogy a legtöbb csaj legszívesebben kikaparta
volna a szemem miatta, de engem egyáltalán nem izgatott.
Tudtam, hogy mi ketten nem vagyunk egymáshoz illők, és nem
is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hayden nekem csak
Hayden volt. A dögös srác a szomszédból, aki világéletében utált
engem. Erre ma… Ma kiderült, hogy mekkorát tévedtem és
mennyire nem vettem tudomást az apró jelekről. Nem akartam
látni, mert nem hittem el, hogy igaz lehet. Pedig az volt. Minden
egyes pillantás, amivel megajándékozott, a hosszú
beszélgetéseink a teraszon, amikor hazajöttek az öcsémmel egy
buli után és ő lekuporodott mellém, hogy együtt nézzük a
csillagokat. A féltékeny duzzogása, amikor mással jöttem össze.
Vagy a bosszúja, amikor megbántott valaki. Féltett engem.
Fontos voltam neki. Mindig ott volt nekem. Egyszerűen
megszoktam, hogy így van.
Fájón az ajkamba haraptam.
Basszus!
 Az életem onnantól indult hanyatlásnak, amikor elment egy
másik államba. Eddig nem is gondoltam ezt így végig. Eltűnt, és
engem megviselt. Kár lenne tagadni, Debra szintjén voltam,
csak én magamba fojtottam ezt a kínt, míg ő látványosan
szenvedett. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi hiányzik,
egyszerűen megfogalmazhatatlan volt az űr, amit maga után
hagyott.
De ma… megnyílt nekem. Elmondta, hogy érzett egykor. És én
holnap elmegyek innen.
Te jó ég!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Srí Lanka

Utálom a balfaszokat, de most én integetek ki a sorból, hogy:

„Halihó! Itt vagyok!”
Nem is tudom, mit gondoltam, amikor színt vallottam
Ryleenak az érzéseimről. Na jó. A múltbéli érzéseimről
beszéltem ugyan, de láttam rajta, hogy teljesen lesokkoltam
vele. Foghatnám a rossz időzítésre vagy a piára, de nem teszem.
Akkor tényleg én vezetném a balfaszok sorát. Várnom kellett
volna. Vagy örökre hallgatnom. Ehelyett mit csinálok?
Piagőzben megeresztem a nyelvem. De amikor megláttam, hogy
nincs rajta az az átkozott gyűrű, valami történt a szívem
tájékán. Bekúszott oda a remény, és püfölni kezdte a
mellkasomat. Pedig már annyiszor lemondtam róla! Úgy
utaztam ide, hogy ezt véglegessé tegyem. Látni akartam, ahogy
elveszítem, és elhatároztam, hogy derekasan vállalom a
fájdalmat, ami kísérni fogja a pillanatot. Ez kábé addig tartott,
míg meg nem láttam őt és meg nem öleltem. A nyakamba
zúdult minden szar, amit egy ilyen helyzetben érezni lehet.
Legszívesebben felkaptam volna, hogy elvigyem és
bebizonyítsam neki, nem lesz más, aki így fogja szeretni.
Viszont nem tehettem, és ez a tehetetlenség ledermesztett.
Abban a percben tudtam, hogy a mi történetünk kizárólag úgy
érhet véget, hogy barátok maradunk. Istenemre mondom,
tartottam is magam ehhez. Ellenálltam a kísértésnek, és
valóban barátként bántam vele. Úgy, mint régen. És ő is úgy
tekintett rám, mint akkor.
De mellette maradtam, mert nem bírtam magára hagyni
abban a kétségbeesett állapotban, amibe került. Megfeszültem,
az igaz. Belehaltam, hogy más férfiért önti el az aggodalom és
keresi őt, mert felé húzza a szíve.
Ám az is tagadhatatlan, hogy mindeközben kihasználtam a
közelségét, hogy még utoljára töltekezhessek a lényével. Ezért
elég mocsoknak éreztem magam, de jobb volt vele civakodni,
mint végleg elveszteni őt. És úgy gondoltam, elvehetem ezt a kis
időt, mert nekem ennyi jár.
Pedig évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy nem fogok olyan
dolgokhoz ragaszkodni, amik fájdalmat okoznak. De minél
keményebben harcol egy ember, annál fájdalmasabb a
küzdelem. Féltem ettől a találkozástól, férfiasan bevallom.
Sosem hittem a csodában, mégis megtörtént. A sűrű ködben
találtam egy átjárót, ami Rylee felé vezetett. Gondolkodás nélkül
indultam meg felé, mert egy dolgot nem tudtam irányítani: a
szívemet.
Ma este úgy éreztem, hogy kaptam még egy esélyt, ezért nem
tétováztam, amikor oda került a sor, döntöttem: lesz, ami lesz! –
mondtam magamban. De ahogy az enyémet, úgy az ő szívét sem
tudnám irányítani. Még túl friss volt rajta a seb, amit az az
átkozott Dustin karcolt rá. Azt mondta, hónapok kellenek neki,
talán évek, hogy összeszedje magát. Én meg alig pár órát
kaptam csak, hogy mindezt megváltoztassam benne. Tudtam
már akkor, amikor leültünk a bárpultnál, hogy ennyi idő kevés
lesz. Tudtam, hogy másnap elmegy és újra elérhetetlen lesz
számomra. De nem akartam már kergetőzni, hónapokat várni,
évekig reménykedni. Egyszerűen le akartam zárni ezt az
egészet. Látnom kellett, hogy miként reagál a közeledésemre.
Figyeltem az arcát, a pillantását és a mosolyát. Jól be akartam
vésni az emlékezetembe, mielőtt elveszítjük egymást.
Mert el fogjuk.
A türelmetlenségemnek ez lesz az ára.
De esküszöm, megérte! Megérte, mert választ kaptam a
kérdésemre. Mert megtudtam, hogy nem vagyok számára
közömbös.
De mire lesz ez elég?
Még nem tudom.
Annyit azonban igen, hogy ez az út, amit eddig végigjártam,
az enyém volt. Mindig arra mentem, amerre akartam. Hoztam
jó döntéseket és nagyon elbaszottakat, de sosem szégyenkeztem
miattuk. Ebben a pár napban viszont sodródtam. Hagytam,
hogy a sors döntsön helyettem.
Szóval itt vagyok.
Ahová a szél fújt.
Ahová talán eddig menekültem, ahonnan talán most fogok.
Egy biztos: semmi sem történik hiába.
– Hayden! – hallottam, ahogy félálomban fordultam egyet az
ágyban.
Egy nyomorult kihúzható kanapén feküdtem, amin alig
fértem el. Bezzeg a Maldív-szigeteken ketten is elfértünk a
franciaágyon, persze akkor még gondolatban sem volt a
vallomásom. De a faszom se lesz többé úriember, aki felajánlja
a másiknak a franciaágyat! Itt sínylődtem két deszkával a
hátamban. Komolyan, hova tűnt alólam a szivacs? Nem hittem,
hogy ennyire papírvékony, bassza meg. Alig bírtam elaludni
rajta, bár ez nem feltétlen a kényelem számlájára volt írandó,
sokkal inkább Rylee-éra. A vallomásom után hamar a
lakosztályban találtuk magunkat, ahol szinte bemenekült
előlem a szobájába és magára húzta az ajtót. Bár előtte a liftben
kétszer vett nagy levegőt és fordult felém, hogy mondjon nekem
valamit, de végül mindkétszer meg is gondolta magát.
– Hayden! – hallottam megint, és erre már kinyílt a szemem.
Biztos, hogy nem álmodtam, hisz csak nem vagyok olyan
nyomorék, hogy arról fantáziálok, hogy Rylee a nevem
kiáltozza. Felpattantam, és benyitottam hozzá, majd
felkapcsoltam a villanyt.
Nem, ez nem álom volt – tudatosítottam magamban, ahogy
megláttam.
Ott ült a franciaágy közepén egy szál pólóban, és egy párnát
szorított magához. Félelem árasztotta el az arcát, és bár
hunyorgott a fényre, azonnal kinyújtotta felém a kezét, és a
tenyerét mutatva megállított a mozgásban, mert elindultam
felé, hogy kiderítsem, mi baja.
– Állj meg! – kiáltotta kétségbeesetten.
 Jézusom, ennek meg mi baja?
Összevont szemöldökkel néztem rá, és azon tanakodtam,
hogy jó ötlet volt-e hagyni, hogy ennyit igyon. Totálisan vége
volt a csajnak!
– Van itt bent valami – nyögte, és kétségbeesetten nézett
körbe. – Hallottam, hogy járkál – folytatta. – Kopogott a kis
körmeivel a padlón!
Mit hisz, mi van itt? Egér vagy patkány? Oké, hogy vannak itt
olyan elszegényedett részek a belvárosban, ahol nem kizárt,
hogy efféle rágcsálók flangálnak az épületekben, de itt a
szállodában? Persze, ez a hely nem egy Hilton, de ahogy
megfigyeltem, nagyon is tiszta. Kizártnak tartottam, hogy
bármilyen állat befészkelte magát a szobába. Biztos voltam
benne, hogy egy kintről beszűrődő zaj miatt kapott idegbajt.
Esküszöm, majdnem kitört belőlem a nevetés. Alig bírtam
mosollyá szelídíteni a reakcióm, de még így is kaptam egy
mérges tekintetet válaszul.
– Ne nevess, baszki! – förmedt rám, és még mindig nem
mozdult, csak a párnát engedte le a kezéből. – Nem képzelgek!
– Oké – mondtam neki, és felemeltem mindkét kezem, hogy
megnyugtassam. – Máris feltárom a rejtélyt – ugrattam, és
körbenéztem én is. Nem láttam semmit, miközben óvatos
léptekkel közeledtem az ágyhoz. Csak azért tettem, hogy
fokozzam a drámát. Annyira be volt tojva, én meg tényleg nem
tudtam komolyan venni őt, és folyamatosan azon ügyködtem,
hogy ne lássa rajtam, mennyire szórakoztat a helyzet. – Tiszta –
mondtam, ahogy benéztem a szekrény mellett lévő kis résbe.
Lehajoltam, és benéztem az ágy alá. – Tiszta – ismételtem meg,
majd kiegyenesedtem.
– A ruhám alatt? – mutatott a fotelre, ami az ágy mellett volt.
Megemeltem azt is, de nem volt alatta semmi. Volt egy
gondolatom, hogy megviccelem és eljátszom, hogy látok
valamit, és felordítok, de azért nem akartam ekkora szemét
lenni. Pár éve még simán megtettem volna vele, de azok az idők
elmúltak. Nem voltunk már gyerekek. És ahogy felemeltem a
tekintetem és végignéztem Ryleen, ez az állítás nagyon is
igaznak tűnt. A pólóm, amit kölcsönadtam neki, rövidebb volt a
múltkorinál, és az akkori hatás most sem maradt el. A
napbarnított lába olyan selymesen fénylett, hogy kedvem lett
volna leellenőrizni, tényleg olyan-e a tapintása, mint a
képzeletemben. A póló alatt kirajzolódó melle pedig… édes jó
istenem! Engem még sose kínzott így a sors!
– Na? – kérdezte, mire a szemébe néztem.
Igen, ez jó. A szemét kell néznem. Sokkal jobban lettem, már
nem a testét bámultam, mint egy kiéhezett állat.
– Nincs itt bent semmi – nyújtottam felé a kezem, hogy
lesegítsem az ágyról. Ám ekkor láttam a szemem sarkából, hogy
megmozdult valami az ablaknál. A sötétítő függöny nem volt
összehúzva, így az utcafényeknek köszönhetően kiláttam az
üvegen.
– Ó, vagy mégis? – mondtam, mire Rylee követte a
pillantásomat és az ablak felé kapta a tekintetét. Amint meglátta
a közel harminc centis szürke (és teljesen ártatlan) gekkót az
ablakon kívül, akkorát sikított, hogy majdnem beszakadt a
dobhártyám.
Nem számoltam a következményekkel, ahogy Rylee
mozdulatát sem vettem számításba, mert a pillanat tört része
alatt rám vetette magát. Széttárt karokkal huppant az ölembe,
de nem akárhogyan! Olyan lendülettel, mint egy bontógolyó,
amivel falakat ütnek ki. Majd, ahogy az meg van írva, úgy
terültünk el a földön, egymásba gabalyodva, mint két túlélő a
bontott épület alá szorulva. Bele sem gondoltam, hogy reagált
volna, ha nem az ablakon kívül látja meg!
– Jézusom! – nyögtem, miközben éreztem, hogy rám
nehezedik. – Remélem, a golyóim visszatalálnak a helyükre, és
nem fogom felbüfögni őket – mondtam, mert a térdével
rendesen eltalált. Igaz, nem telibe, csak a combom tövébe, de
talán csak azért nem haltam bele a sugárzó fájdalomba, mert
közben a kezemmel a fenekét markoltam. A vállamba fúrta a
fejét, és nevetve kért bocsánatot, de a tény, hogy kitartóan
fogtam a csupasz hátsóját, elfelejtette velem a fájdalmat.
– Most mit csináljunk? – kérdezte, ahogy felemelte a fejét és
rám nézett.
Bizonyára rettentő kényelmes voltam, mert még mindig nem
mászott le rólam, de eszem ágában sem volt panaszkodni
emiatt. Éreztem az illatát, ami olyan volt nekem, mint egy édes,
ínycsiklandozó gyümölcs, amit azonnal meg akartam kóstolni.
A kócos haja, ami az arca köré hullott, arra ösztönzött, hogy
beletúrjak a sörényébe, a kezem köré fonjam a tincseit, és kissé
magam felé húzzam a fejét, hogy rátapadhassak a csodálatos
ajkára, amivel az imént beszélt hozzám.
– Volnának ötleteim – mondtam neki mosolyogva, mire
kikerekedett a szeme, és talán most tudatosult benne, hogy az
alhasához simuló testrészem nem véletlenül kelt életre a
„baleset” után, szerintem egyébként indokolatlanul hamar.
– Igen, érzem, hogy mi a helyzet! – mondta meglepődve, de
játékosan.
– Ó, a helyzet nagyon is… kemény! – értettem vele egyet, és a
hajához nyúltam, hogy egyik oldalt a füle mögé hajtsam. A
tekintetünk egymásba olvadt, és amikor a hüvelykujjammal
végigsimítottam az arcán, már résnyire nyílt az ajka, hogy egy
édes kis nyögést hallasson. Egyre erősebb lüktetést éreztem
odalent, és forróság árasztotta el a testem. Nem tudtam fékezni
a mozdulataimat, és a szájához értem az ujjammal, amivel az
alsó ajkát cirógattam meg.
– Hayden! – nyögte ki a nevem, de nem tudtam eldönteni,
hogy ezzel tiltakozni próbált vagy inkább könyörgött vele. A
számra nézett, majd megint a szemembe. Ebben a percben
biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondoltunk mindketten. A
tenyerembe fogtam az arcát, és rekedt hangon mondtam:
– Nem akarok neked többé olyan csókot adni, amit később
megbánsz – szaladt ki a számon, miközben annyi mindent
akartam csinálni vele! De emlékeztem rá, hogy azt mondta,
szeretné elfelejteni azt az alkamat, amikor a szájára tapadtam.
Ami engem illet, én egyáltalán nem vágytam erre. Soha.
Átkozott jó csók volt az az első és egyben utolsó csókunk a
hosszú évek alatt! Ismételni való. Olyan, amit sosem akarnék
befejezni.
Ám most szinte mindegy volt, hogy én mit akarok. Tudtam,
hogy képes lennék őt az őrületbe kergetni és olyan vágyat
kelteni benne, hogy egész este egymás karjaiban legyünk. De
mindketten ittunk. Sokat. Bár nem hittem volna, hogy ne
lennénk tudatában annak, ami most történik. Viszont ahogy
ezzel a ténnyel, úgy mással is tisztában voltunk mindketten. Az
elmúlt napok történéseinek nyoma nem múlt el pár pohár
italtól. A csalódottság, a megpróbáltatások keserű íze, az
elkeseredettség mind ott volt a felszín alatt, és ennyi érzést nem
lehetett pár óra alatt figyelmen kívül hagyni. Nem akartam a
gyengeségét kihasználni, még akkor sem, ha sajgó farokkal
kellett visszakuporodnom a kanapéra.
Egyébként nem vagyok ennyire rendes faszi. Dehogyis
törődnék mással! Gátlástalanul kihasználnám a helyzetet. De
vele… vele nem tehetem meg.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

Hayden ajka túl közel volt hozzám és túlságosan csábított. Én

pedig annyira kétségbeesetten vágytam rá, ahogy még sosem
kívántam egy férfi csókját. Talán foghattam volna az italra,
hogy ilyen mámoros állapotba kerültem, de tudom, hogy azzal
csak hazudtam volna magamnak. Jelenleg tiszta volt a kép
előttem, és egyáltalán nem éreztem azt a fajta bódultságot, amit
kettőnél több whisky adhat. Bár tudtam, ez is csalóka lehet.
Attól, hogy tisztának éreztem a gondolataimat, az alkohol
továbbra is munkált a testemben.
A lelkem éber volt, és vihar tombolt bennem. Pontosan
tudtam ennek az okát, és éreztem az erejét. A szívem vívott
ádáz küzdelmet az agyammal. Mégis, az a rengeteg gyötrő
gondolat egyszeriben tovaszállt, hogy másféle dolgok lengjenek
körül. Örültem, mert nem akartam, hogy a jövő továbbra is
nyugtalanítson és a múlt elkeserítsen. Most csak a jelen
foglalkoztatott, mert nem akartam többé egy pillanatot sem
elmulasztani. Annyit rágódtam az elmúlt napokban, hogy
kiszívta minden erőmet a görcsös akarás. Akartam, erőltettem
egy olyan dolgot, aminek semmi jövője nem volt.
Viszont most nem erőltettem semmit.
Megengedtem magamnak, hogy szabadon érezzek, és ehhez
csak ki kellett tárnom a szívem. Azt a szívet, amelyet Hayden
keltett életre, és amit talán ő tartott egyben egész végig az
utóbbi napokban. Nélküle nem tudom, hol lennék, mit
csinálnék és hogyan éreznék. Egy biztos: semmi sem lenne ilyen
nélküle. Nem találtam volna kiutat a sötétből.
A szájára néztem, és eszembe jutott az első csókunk. Vagyis az
egyetlen. Azt mondtam neki, szeretném elfelejteni, de ennyi év
is kevés volt hozzá. Most pedig… nem akar nekem még egyet
adni, amit később talán ugyanúgy megbánnék, mint hitte. A
szemébe néztem és úgy válaszoltam neki:
– Akkor adj egy olyat, amire örökké emlékezni akarok.
Láttam rajta a döbbenetet, amit a szavaimmal keltettem
benne, de nem váratott soká azzal a csókkal. Megpördített a
földön, és most ő tornyosult fölém. Alig kaptam levegőt a heves
mozdulata miatt, amitől megint meglódult a szívem, de ahogy
közelíteni kezdett felém, már erősen sürgetett a vágy. Érezni
akartam őt, töltekezni vele, és nem akartam mást, csak elveszni
a pillanatban.
– Ry! – súgta a számba a nevem, mintha nem hinné el, hogy a
karjaiban tart. Mintha ez az egész egy illanó pillanat lenne, ami
a csókunk után véget érhet. Kétségbeesetten kapaszkodtam
bele, nem akartam én sem, hogy egy centivel is messzebb
kerüljön tőlem, és amikor a szánk egybeforrt, belőlem ezernyi
érzés szakadt ki. Váratlanul történt, de Hayden egy
szempillantás alatt változtatott meg mindent. Ahogy a nyelve
utat talált a számba, először óvatosan, tapogatózva kergetőzött
az enyémmel, majd egyre mélyebb lett a csók, önfeledt és
vágytól fűtött. Olyan, amitől lángra kap két ember teste és addig
izzik, míg porrá nem lesz. Ebben a pillanatban olyan érzések
kaptak szárnyra, amelyek mindig is bennem voltak, de nem
mertem bevallani magamnak. Nem azért, mert szégyelltem
azokat, hanem mert féltem, hogy csak bennem léteznek. Hogy
soha nem találok viszonzásra.
Tévedtem.
Amiről eddig azt hittem, hogy megismételhetetlen, újra
varázslatos pillanattá vált. Hayden csókja nem begyakorolt
mozdulatok sora volt, hanem maga a felfedezés. Egy ajándék,
amivel életet csókolt a sebzett szívembe. Mindennap emlékezni
fogok erre a csodálatos érzésre. Arra, ahogy a testünk szorosan
egymáshoz simult, és odaadta magát nekem, hogy én is
magamba zárhassam őt.
Ennyi éven át azt hittem, ismerem őt, hisz tudtam, milyen
színű a szeme, milyen a hangja, hogyan mozdul, grimaszol és
miként viselkedik egy adott helyzetben. Száz közül is
felismerném az isteni illatát, de sosem szívtam még ilyen
mélyre. Soha nem jelentett nekem ennyit a közelsége, az
érintése, a törődése. És most már nemcsak ismertem, hanem
éreztem is őt. Ez a tapasztalás pedig elfelejtette velem az
óvatosságot. Mohó vágy lett bennem úrrá, és szinte egyszerre
kiáltott fel bennem az akarattal.
Még!
 – Ry! – nyögte a számba újra, amikor próbáltunk levegőhöz
jutni, és elvonta tőlem az ajkát. Éreztem, ahogy a forró lélegzete
megsimogatja a szám, és ezúttal én hajoltam közelebb hozzá,
hogy folytassuk a csókot. Nem ellenkezett, megadta nekem,
amire vágytam. Újra addig csókolt, míg remegni nem kezdtem
alatta. A keze vándorútra indult, feltérképezve a testem, és én
minden egyes mozdulatát nyögéssel jutalmaztam, és
készségesen bújtam oda hozzá, hogy tudja, jólesik, amit tesz
velem.
Aztán megszakította a csókunkat és kissé elhúzódott tőlem.
Fentről nézett le rám, kapkodta a levegőt, a mellkasa ütemesen
emelkedett és süllyedt, a tekintete pedig vágytól égett. Láttam
benne, hogy mit jelentett neki ez az elmúlt pillanat. Legalább
annyit, mint nekem.
– Most kapsz egy esélyt, hogy eltolj magadtól – mondta, és
nagyot nyelve végignézett rajtam. Mintha küzdene az ellen,
amit tenni akar velem. Láttam rajta, hogy visszafogja magát.
Ordított róla a vágy, és bennem sem halkult a hang, ami még
mindig folytatásért könyörgött.
– Nem akarlak eltolni – mondtam neki. – Érezni akarlak.
Megcsóválta a fejét és lehajtotta, majd úgy vett pár mély
lélegzetet. A hajába túrtam, hogy magam felé húzzam. Ahogy
megint rám nézett, már egy egészen másféle tekintet találkozott
az enyémmel. Abban már nem volt semmilyen kétely vagy
visszafogottság. Ahogy körülöttünk is megszűnt a világ és már
nem foglalkoztatott, hogy hol vagyunk, hol fekszünk, mi vesz
minket körül, mert csak egy dolog számított. Az, amit átélünk
éppen. Nem láttam mást ebben az elmosódott világban, ami
magába zárt minket, csak Haydent, és azt éreztem, hogy sehol
máshol nem akarok lenni, csak vele, a karjaiban, az életében, a
világában. Annyira szükségem volt rá!
Aztán a szemem a szájára fókuszált. Kínzó lassúsággal
közeledtünk egymáshoz, majd elvesztettük a kontrolt, ahogy
megint összeért az ajkunk. Nem álltunk másból, csak
sóhajokból, nyögésekből és érintésekből. Kapkodtuk a forró
levegőt, amelyet mélyen szívtunk magunkba és fújtunk ki,
szinte egymást lélegeztetve. Mintha így tartottuk volna életben
a másikat.
Egy pillanatnyi szünet alatt Hayden lerántotta magáról a
pólót és a combomra tette a tenyerét. Égetett az érintése, ahogy
haladt egyre feljebb, simítva a bőrömet, de ahogy a pólóm alá
ért, megakadt a mozdulatban.
– Jézusom! – fújtatott. – Nincs rajtad bugyi – állapította meg,
és ahogy óvatosan feljebb kúszott a keze, válaszul megfeszült
minden izmom. Az ujjai leheletfinoman érintették a
legérzékenyebb pontomat, amitől elakadt a lélegzetem. Ahogy
behunytam a szemem és felé toltam magam, felmordult. Már
bátrabban nyúlt a lábam közé, és simogatni kezdett. Fel-le járt
az ujja rajtam, mire hangosan felnyögtem.
– Annyira nedves vagy! – mondta, és megint fölém hajolt,
hogy megcsókoljon, de azok az ügyes ujjak ott maradtak lent,
ahol minden idegvégződésem összpontosult, és élveztem, ahogy
bekebelez a vágy.
– Látni akarlak – mondta, és óriási hiányérzetet hagyva
elvonta rólam a kezét, majd megragadta a pólóm alját, hogy
feljebb húzza rajtam. Segítettem neki, kissé megemeltem
magam és félig felültem, hogy át tudja húzni a fejemen. Ahogy
lekerült az anyag és nem fedte el a testem, láttam, hogy
ámulattal figyel engem.
– Annyira… – nyögte. – Kibaszottul tökéletes!
Hittem neki, annak ellenére, hogy sosem láttam magam
tökéletesnek. De most úgy éreztem, nincs nálam kívánatosabb
nő a földön.
Megint lehajolt hozzám, mohón, gyorsan csókolt, aztán
elindult lejjebb, hogy minden négyzetcentimétert megízleljen
rajtam. A nyakam után a mellemet kezdte kényeztetni,
miközben újra megtalálta az ujjaival a kitárulkozásom. Ahogy a
szájába vette a mellbimbóm és megszívta a gyönyör
fokozásáért, ezzel egy időben két ujját is belém tolta. Olyan
hangok hagyták el a torkom, amelyek még sosem. Egyszerre
éreztem őt mindenhol magamon és magamban. Csak jött és jött
az a csodálatos érzés, ami szárnyra kapott és elvitt engem egy
egészen más világba. Ki-be járt bennem a két ujjával, és közben
a hüvelykujjával körözött a duzzadt csiklómon. Tudtam, hogy
nemsokára végem lesz, ezért egy módon tudtam lassítani ezen,
azzal, hogy ráfogtam a kezére és megállítottam.
Felemelte a fejét, és rám nézett.
– Add meg nekem, Ry! – mondta fátyolos hangon, és az ujjai
ismét életre keltek. – Élvezz el a kedvemért! – kérte, és én
mintha parancsot teljesítenék, megfeszültem, ahogy a gyönyör
hullámai bekebeleztek.
Amikor kinyitottam a szemem, az övébe vesztem. Elégedett
mosoly suhant át az arcán, majd lassan kihúzta belőlem az
ujjait. Felnyögtem.
 – Nem hinném, hogy láttam ennél csodálatosabbat – mondta
rekedt hangon, és éreztem, hogy az arcom lángba borul
válaszul, mert tudtam, hogy végig engem nézett, miközben a
csúcsra értem. Majd a szemem előtt kapta be az ujjait, hogy
lenyalja róla a nedvességem. Ó, jesszusom! Ennyire mocskos és
izgató dolgot még nem láttam! – És azt sem hiszem, hogy
éreztem ennél finomabbat – tette hozzá mosolyogva, de a
tekintete vad volt, ösztönös és kiéhezett. Egyszerűen…
ellenállhatatlan.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Srí Lanka

Abba kellene hagynunk.

Kurvára abba kellene végre hagynunk!
De Rylee íze teljesen begerjesztett. És ahogy felült, hogy a
hajamba túrva megcsókoljon, már azt sem tudtam, miért is
kellett egy másodpercre megszakítani ezt. Az ölembe fészkelte
magát, és a farkam már nem bírt a nadrágomban maradni.
Megragadtam a fenekénél, és felálltam vele, hogy az ágyra
üljünk és tovább játszunk egymással. Még mindig az ölemben
volt. A tenyerembe fogtam a mellét, ami tökéletesen illeszkedett
a kezembe. Feszes volt, kellően telt, és ahogy az ujjaim
végigvándoroltak a mellbimbóján, halk nyögést hallatott.
Vonaglott az ölemben, és egész egyszerűen megőrjített.
Mindene hatással volt rám, még az is, ahogy élesen szívta be a
levegőt és az, ahogy a szájára harapott, hogy elfojtsa a hangját.
Lehajoltam a két halomhoz, és míg az egyik mellbimbóját a
számmal ízlelgettem, nyalogattam, addig a másikat az ujjaim
közé vettem, hogy úgy izgassam. Ahogy kissé meghúztam és
összecsíptem, Rylee már képtelen volt hang nélkül ezt kibírni.
– Hayden! – mondta ki a nevem sürgetően, mire
megmozdultam és máris hanyatt vágtam az ágyon.
– Hidd el – mondtam neki csók közben –, hogy semmire sem
vágyom jobban ezen a kurva világon, minthogy meglovagolj
engem.
Megint megcsókoltam, és éreztem, hogy a tenyerével
végigsimít a mellkasomon, egészen a hasam aljáig. Remegett a
keze és én nemkülönben az érintése hatására. Borzongás futott
végig rajtam, és egyfolytában az járt a fejemben, hogy mennyi
ideje várok már erre, hogy itt legyen velem teljesen meztelenül
és a nevemet kiáltsa, miközben a csúcsra ér.
– Várj! – fogtam rá a kezére, amikor még lejjebb ért, és nagy
levegőt vettem.
Nem vagyok normális! Most tényleg leállítottam? Egy centire
volt a céltól!
– A nadrágom ma este fent marad – mondtam neki, mire
összeráncolta a szemöldökét és pillanatnyi zavarodottság lett
rajta úrrá.
– Ma este – adtam egy leheletnyi csókot a szájára – mindent
megadok neked, Ry. Kényeztetlek egészen reggelig, úgy ahogy
akarod, de ezt – húztam egyet a kezén, amit még mindig
szorítottam, hogy a farkamhoz érjen –, ezt nem veszem elő –
nyeltem egy nagyot.
– Jó, akkor majd én megteszem – kezdte, ám egy csókkal
megakadályoztam a beszédben és a tettekben, így már mindkét
kezét a nyakam köré fonta.
 – Átkozottul kívánlak – mondtam neki, és az ágyékához
dörzsöltem magam, hogy érezze, mennyire. – De nem lehet –
válaszoltam a fel nem tett kérdésére. – Ma nem. Még ha
belepusztulok, akkor sem.
A nyakához hajoltam, hogy ott is megcsókoljam az érzékeny
bőrét, majd a kulcscsontjánál ízlelgettem, és úgy haladtam
egyre lejjebb.
– Hayden! – kezdte, de a torkán akadt a szó, amikor már ott
tartottam, ahová az előbb említett testrészem nagyon is vágyott,
és felnéztem rá.
– Igen, én fogok jóllakni – mondtam, és a számmal
rátapadtam a csiklójára, amit kíméletlenül kényeztetni
kezdtem.
Rylee felnyögött, és mindkét kezével megmarkolta maga
mellett a lepedőt, majd még jobban hozzám préselte magát. A
feje hátrahanyatlott, és szaporán kapkodta a levegőt.
Mélyen beszívtam a csiklóját, és amikor már nemcsak a
nyelvemmel ingereltem, hanem az ujjamat is belé
mélyesztettem, a hajamat markolta.
– Nem – nyögte, mire egy pillanatra megálltam.
– Nem? – kérdeztem a lába közül felnézve, de képtelen voltam
visszafogni a mosolyomat. Fátyolos tekintettel nézett le rám és
úgy fejezte be.
– Nem bírom – mosolygott rám ő is lihegve, mire megint
megnyaltam odalent, és felszisszent. Na, ez minden volt, csak
nem tiltakozás!
– Jó, akkor folytatom – mondtam, és innentől kezdve
megállíthatatlan voltam.
Hajnalodott, amikor kezdtem magamhoz térni. Amint sikerült
az érzékszerveimet életre kelteni, rögtön tudatosult bennem a
helyzetem. Rylee szorosan hozzám simult, a hátát a
mellkasomhoz nyomta és a fenekét az ágyékomhoz tolta. A
takaró a derekáig csúszott, és én pont ott karoltam át. Vettem
egy mély levegőt, és próbáltam óvatosan elhúzni a kezem, mire
megmozdult ő is, és még jobban hozzám préselődött.
Hát ez kurva jó! – dörmögtem magamban, mert a farkam –
minő újdonság! – életre is kelt.
Eszembe véstem, hogy majd ne felejtsem el falba verni a
fejem, ha kikelek az ágyból, amiért az este úriemberként
viselkedtem. Dehogyis! Úriemberként szenvedtem!
Remélem, hogy ezzel a cselekedettel legalább bérelt helyem
lesz a menyországban. Mi több, ezzel az isteni cselekedettel
minden bűnöm megbocsátást nyer! Nem hinném, hogy van még
egy ilyen kibaszott férfi a földön, aki a széttárt punci előtt
ekkora önuralomra képes. Bár eddig én sem hittem, hogy képes
leszek rá…
Sajgott mindkét golyóm, és bizonyára ezzel büntetett a
testem, amiért tegnap lemondtam egy fasza orgazmusról. Kissé
feljebb kúsztam az ágyon, hogy rálássak Rylee arcára, aki
békésen aludt mellettem. Figyeltem az arcát és hallgattam a
szuszogását. A hajához nyúltam és megsimogattam, majd az
arccsontján futtattam végig a hüvelykujjam. Valamit mormolt
álmában, majd még jobban belém fúrta magát.
Kétségbeesetten a mennyezetre néztem és fújtam egy nagyot.
A rohadt életbe már! Azért én sem vagyok fából!
Kurvára nem!
 Ha még egyet mozdul, lerántom róla a takarót és úgy
megdugom, hogy lábra sem bír majd állni.
De az a helyzet, hogy hiába álmodom én a mennyországról,
amikor a pokol tüze jelenleg csábítóbb. Megcirógattam Rylee
vállát, és apró csókot nyomtam rá. Közben a szemem sarkából
láttam, hogy a gekkónk, akinek ezt a csodálatos éjszakát
köszönhettem, már megint az ablak előtt mászkál.
– Tetszett a műsor, haver? – kérdeztem magamban, miközben
belemosolyogtam Rylee vállába. Micsoda perverz állatok
vannak! Még a végén hazaviszem magammal, hogy a
barátommá fogadjam!
Felkeltem az ágyból, a lehető legóvatosabban és nesztelenül
kimentem Rylee szobájából. Nemsokára itt lesznek a kollégáim,
és nem akartam megváratni őket. Felkaptam egy pólót a
nappaliban, amit a széttárt bőröndömből vettem ki, és utána a
telefonomhoz nyúltam, hogy megnézzem keresett-e valaki.
Persze hogy kerestek! Már vagy húsz nem fogadott hívásom
volt Jacobtól, akinek mostanra már biztos eldurrant a feje,
amiért nem ért el. Tegnap, amikor Rylee eltűnt, iderendeltem őt
és még két emberemet, hogy szükség esetén a segítségemre
legyenek.
– Már a hatodik kávét isszuk ebben a kurva bárban, ahová
rendeltél minket – mondta Jacob idegesen, köszönés helyett,
amint felvette.
– Akkor hozzatok fel nekem is kettőt – vágtam rá kapásból, és
megadtam nekik a szobám számát.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

– Jó reggelt! – hallottam Hayden hangját, majd éreztem, ahogy

ad a vállamra egy puszit. Fél szemmel oldalra néztem, és rögtön
egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben:
Hogy a picsába nézhet ki valaki ilyen jól korán reggel?!
– Neked is – nyögtem. – Hoztál kávét? – érdeklődtem, mert
megéreztem az illatát, és egyből felültem az ágyban.
– Előbb takard el magad, légy szíves – mondta Hayden
azonnal, kicsit megfeszülve és nagy levegőt véve, ahogy
meglátta a csupasz felsőtestem. Én még annyira kába voltam,
hogy csak most tudatosult bennem, hogy meztelen vagyok.
Aztán ahogy Hayden nézett rám… Ó, istenem! Egész a fejemig
akartam húzni a takarót, hogy ne lássa a lángba borult arcomat,
mert egyszeriben minden, amit tegnap este tettünk, filmszerűen
kezdett peregni a szemem előtt.
– Nincs itt semmi újdonság, mindent láttál tegnap – mondtam
némi magabiztosságot sugározva, de belül minden porcikám
reszketett.
– Való igaz – mosolygott rám Hayden kajánul, és megcsípte az
egyik mellbimbómat, mire felszisszentem és ráfogtam a kezére.
– Attól még – mondta, amikor elhúzta a kezét és vett egy mély
lélegzetet –, a hatás nem marad el – kacsintott, és a dudorodó
nadrágjára nézett. Odakaptam én is a tekintetem, majd
visszataláltam a szeméhez.
– Kérem a kávémat – nyújtottam ki a kezem. – Kell egy kávé,
hogy magamhoz térjek és megfelelően reagáljak a mondataidra.
– Bele se kezdjünk – mondta, ahogy a kezembe nyomta a
bögrét, amit az éjjeliszekrényről vett le maga mellől.
Belekortyoltam a kávémba.
– Mibe ne kezdjünk bele? – néztem rá kérdőn és olyan
ártatlanul, mint aki nem érti egy szavát sem.
– A játékba – válaszolt, de a tekintete megállapodott a
mellemen, mire rögtön reagált az árulkodó testem. A
mellbimbóm megkeményedett, hiszen megint elárasztottak az
emlékképek, és épp az volt a fejemben, hogy éjszaka milyen
finoman kényeztetett a nyelvével…
– Ry! – szólt rám, és megnyalta a száját.
– Nem csináltam semmit – védekeztem azonnal, és úgy
kortyoltam megint a kávéból, mintha mi sem történt volna.
Mintha nem tudnám, hogy miféle gondolatok foglalkoztatják
Haydent és miért lett szaporább mindkettőnk légzése.
– Add ezt ide! – mondta, és kikapta a kezemből a bögrét, majd
lerakta oda, ahonnan korábban felvette. Csak erre a röpke
pillanatra szakította meg a szemkontaktust, és amint az
éjjeliszekrényen volt a bögre, máris újra felém kapta a
tekintetét. – Én is szeretnék megfelelően reagálni a dolgokra –
válaszolta, magyarázatot adva a tettére.
Az állam alá nyúlt, és közelített felém, mire elhúzódtam tőle,
hogy ne érjen el. Megleptem ezzel a mozdulattal, mert azonnal
megállt és az arcomat fürkészte, hogy olvasson róla.
– Nincs csók – mondtam, és kihívóan néztem rá. – Épp
magamhoz akarok térni – emlékeztettem. – Viszont ha… – nem
hagyta, hogy befejezzem.
– A jó francokat nincs! – szólt rám, és az egyik karjával kinyúlt
értem, a derekamra fonta a kezét és magához rántott.
– Örülök, hogy nem bántad meg a tegnap éjszakát – súgta a
számba.
– Miért, történt valami? – kérdeztem egy lusta mosollyal
kísérve, melyet viszonzott.
– Úgy látom, rád fér egy kis emlékeztető – ezzel a számra
tapadt, hogy mélyen megcsókoljon. Bár minden csók más volt,
amit kaptam tőle, egy dolog állandó maradt: a hatás, amit
keltett bennem. A szívem vadul dobogott, amit éreztem minden
artériámban. A fejem szédült, mintha épp zuhannék egészen
magasról, aztán jött a repülés érzése, ahogy szárnyra kapott
bennem a vágy, ami zsarnok módon kényszerített megadásra.
Tegnap este még elképzelhetetlennek hittem, hogy ilyen
fordulatot vesz az életem, de ahogy engedtem a sodrásnak és
nem küzdöttem a sorssal, csodálatos élményekkel lettem
gazdagabb. De ma? Ma nem védekezhetek azzal, hogy megélem
a pillanatot és nem gondolok a holnapra. Mégis úgy vágytam
megélni ezeket a perceket, mintha nem jönne el a következő
nap. Mintha itt érne véget a világ és együtt tűnnénk el benne.
 Talán erre vágytam.
El akartam veszni ebben az érzésben. Mert ha Haydennel
voltam, csak őrá figyeltem. Sikerült elérnie, hogy ne gondoljak
másra és ne érezzek semmit, csak azt, amit tőle kapok.
És ma sem akartam lemondani erről a felszabadító állapotról.
Még nem.
Az ölébe furakodtam, és átkaroltam a nyakát, hogy még
jobban magamhoz húzzam, és ahogy éreztem a tenyerét a
hátamon, miközben simogatott csók közben, olyan volt, mintha
élettel töltené fel a lelkemet. A keze nyomán forróság áradt szét
bennem, ami egyszerre nyugtatott meg és lobbantott lángra
bennem mindent. Eddig úgy hittem, hogy egy ember csak
egyszer élheti át a tökéletes csók érzését. Hogy utána eltűnik a
varázs és nem lehet fokozni azt az élményt. Hogy utána minden
más csók csak gyenge utánzat, és soha többé nem lesz részem
ilyenben. De óriásit tévedtem! Hayden minden egyes csókja
páratlan volt… És fogalmam sem volt, ezt hogy csinálja.
– Ry! – nyögte kétségbeesetten, ahogy szóhoz jutott. – Ry! –
ismételte meg, miután megint utat talált a nyelve a számban.
Nem akartam hallani a tiltakozását. Tegnap megértettem,
hogy miért fogta vissza magát, de ma… ma már nem lehetett ezt
kibírni. A pillanatnyi hév magával ragadott bennünket. Ami
köztünk volt és amit éreztünk, annak múltja volt és jelene. És
mindez, ami most köztünk történt, az valaminek a
következménye… Valami olyannak, amitől élőbbnek,
elevenebbnek és teljesebbnek éreztem magam.
– Hát jól van, bassza meg! – szaladt ki a száján, miközben
egyre vadabb, egyre mohóbb lett minden érintésünk.
 A foga közé fogta az alsó ajkam és megharapta. Közben a
tenyere a fenekemet markolta, és ütemesen mozgatott az
ölében, miközben dörgöltem magam a kemény férfiasságához.
Felnyögtem a hatására, és a pólója aljához nyúltam, hogy
levegyem róla. Érezni akartam a bőrét, beszívni a férfias illatát,
és nem, nem akartam a következményeken rágódni.
Ma nem.
Lenyúltam kettőnk közé, és a nadrágján keresztül
megmarkoltam a férfiasságát. Megfeszült a teste és beleszorult
a levegő. Hihetetlenül boldog voltam, hogy ezt a hatást én
váltottam ki belőle. Hogy Hayden, a mindig megközelíthetetlen,
undok és érzéketlen srác most az én Haydenem lett, aki
merőben különbözött attól, akit eddig ismertem. Boldog voltam,
hogy nekem mutatta meg magát és attól még inkább, hogy
tudtam, talán nem ismeri őt senki igazán. Nekem tartogatta ezt
a különleges ajándékot, és már nem féltem kicsomagolni, mert
éreztem, hogy mindezt a szívébe rejtette.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Srí Lanka

A fene egye meg, Rylee!

Nem értettem, hogy képes egy pillantásával megsemmisíteni és
eltiporni, miközben eléri, hogy egyre jobban vágyjak erre a
kínra. Alig bírtam magammal, és semmi ellenállásom nem
maradt.
Megragadtam a derekánál és lefektettem az ágyra. Fölé
tornyosultam, és megint megcsókoltam, miközben már
nadrágon keresztül akartam megdugni.
Nem fogom bírni ezt sokáig.
Képtelen vagyok tovább szenvedni.
Lehajoltam, és a mellébe temetkeztem. Szívtam, harapdáltam
a kemény bimbót, majd a nyelvemmel köröket rajzoltam rajta.
Egyre hangosabban élvezte a mozdulataimat, és ahogy a
kezemmel benyúltam a lába közé, máris elvesztem. Nem hittem
sosem, hogy lehet egy nőt ennyire kívánni. Hogy az ember így
meg tud őrülni valakiért. De hát az élet már csak ilyen. Akkor
bassza pofán az embert a valóság, amikor a legkevésbé számít
rá. Már csak emiatt is ilyen hihetetlen ez az egész. Mert
tegnapig azt hittem, sosem lesz jövőnk. Hogy sosem lesz olyan,
hogy Rylee és én, erre tessék! Színt vallok az érzéseimről, majd
mire feleszmélek, máris a punciját simogatom.
Ugyanakkor féltem a következményektől.
Az ébredéstől ebből az álomszerű valóságból. Merthogy
bármennyire is szeretnénk elfelejteni, holnap jön egy új nap és
utána a többi. El fogunk innen menni, hogy magunk mögött
hagyjuk ezt a helyet és vele együtt mindent. Én viszont nem
akartam az emlékeimet is itt hagyni. Nem akartam egy percet
sem megbánni és legfőképp elfelejteni. De nem áltathattam
magam azzal, hogy ilyen könnyen megoldódott minden. Hogy
hazatérve nem fognak a dolgok megváltozni, és tudtam, hogy
nem fogom ezt erőltetni. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy
jelenleg milyen szerepet töltök be Rylee életében. Kettőnk közül
legalább nekem gondolni kellett rá és felismerni ennek a
veszélyét.
Mégis hagytam, hogy belőlem merítkezzen. Hogy újra
érezzen, ha csak vágyik rám, akkor is. Ha ez a legtöbb, amit ma
adhatok neki, akkor megkapja. Talán lesz még időm arra, hogy
mást is adjak a puszta kielégülésen túl. Na, nem mintha én nem
élvezném ezt az egészet, mert valójában ez nemcsak róla szól,
hanem rólam is. Én is vágyom rá, ugyanúgy, mint ő rám, vagy
talán még jobban. Fogalmam sincs, mihez kezdek ezután az
érzéseimmel, de ebben a percben megfogadtam, hogy nem
érdekelnek a következmények.
Mind hozunk elbaszott döntéseket, amit megbánunk. De ez…
ez sosem lesz olyan.
Ahogy kissé eltávolodtam Ryleetól és megláttam a kéjben
úszó arcát, az előbbi gondolatom még erősebben lüktetett az
agyamban.
Nem, ezt a nőt sosem fogom megbánni!
Lerántottam magamról a nadrágot, és lejjebb csúsztam, hogy
megkóstoljam a nedvességét odalent. Ahogy a szám a bőréhez
ért és a nyelvemmel megsimítottam, megfeszült a teste és
hátravetette a fejét. Ösztönösen a hajamba kapaszkodott és
magára húzott, hogy még mélyebben, még jobban érezzen. Nem
mondom, hogy nem örültem a lelkesedésének, és örömmel
nyaltam ki őt. Rászívtam a legérzékenyebb pontjára, és közben
nem állt meg a nyelvem. Vonaglott alattam, miközben éreztem,
hogy egyre duzzadtabb, és amikor már lihegte a nevem, tudtam,
hogy közel jár a csúcshoz, és nem is kellett sokat dolgoznom
azért, hogy elérje. Hullámzott a teste, és fojtott hangon
felsikított a gyönyörtől.
Apám!
Már ettől képes lettem volna elélvezni én is.
Fölé tornyosultam, és nem hagyva neki semmi időt,
beillesztettem magam a nyílásához. Megfeszült minden izmom,
miközben a farkam a nedves puncijához ért. Egy pillanatra
behunytam a szemem, mert majd eszemet vesztettem a
látványtól és attól, hogy ott vagyok, ahol mindig is lenni
akartam. Óvatosan elkezdtem betolni magam, kiélvezve
minden egyes centimétert a testében. Ahogy teljesen benne
voltam, a tekintetünk összetalálkozott.
– Az isten verje meg! – mondtam mosolyogva Ryleenak, bár
nem tudtam, hogy voltam képes megszólalni. – Ha végig ilyen
szűk leszel, ez nem lesz hosszú menet – közöltem, és
megmozdultam benne, amire felnyögött. Megragadta a karomat
és megszorította. Minden egyes lökésemnél kapaszkodott
belém, és miután megtaláltuk a ritmust, elébe ment a
mozdulataimnak. Lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, és
amikor kissé felemelkedett, megragadtam a derekánál és az
ölembe húztam.
– A rohadt… – nyögtem, amikor teljesen elnyelt engem és
mozogni kezdett rajtam. Hát itt vagyunk! Meglovagol végre!
Édes jó istenem… az eszem is elvesztettem tőle! Nem kellett sok,
hogy elérjek a végére, de tartottam magam addig, míg nem
láttam rajta, hogy ugyanoda érkezik, ahol én már a kezdeteknél
voltam. Örültem, hogy behozza a lemaradást, mert már minden
egyes mozdulatnál azt éreztem, hogy szétrobbanok.
Megragadtam a fenekét, és segítettem neki a ritmust tartani,
mert ahogy ellepték a gyönyör hullámai, kezdett elveszni az
érzések viharában. Engem viszont sürgetett a vágy. Képtelen
voltam megálljt parancsolni magamnak és lassítani a dolgokon.
Aztán ahogy megfeszült körülöttem a hüvelye és a légzése
elakadt… na, ott lett végem. Együtt értünk el a csúcsra és
omlottunk egymásra. A vállamba mélyesztette a körmeit és
ráhajtotta a fejét. Én pedig… hát egyszerűen megszűntem
létezni. Elmosódtam valahol a gyönyör és a teljesség érzése
között. Úgy szorítottam magamhoz, mintha kapaszkodnék a
valóságba, holott nagyon is éreztem: ez bizony a kibaszott
menyország!
Amikor egyenletesebbé vált a légzésünk, fáradtan nézett rám.
A mosoly pedig, ami az arcára rajzolódott, elért a szívemig. Nem
hittem, hogy létezik szebb hely a világon, mint ahol most
vagyunk.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

Megsimítottam Hayden arcát, aki egy csókot nyomott a

tenyerembe, majd óvatosan leemelt magáról és az ágyra tett.
Míg én elnyújtóztam az ágyon, ő felkelt és a ruháihoz lépve
magára kapta a pólóját és a nadrágját.
– Mindjárt visszajövök – mondta, és adott egy halvány csókot
a számra, majd a szobaajtó felé indult.
Kedvem lett volna még lustálkodni, de oldalra nyúltam a
kölcsönkapott pólómért, és magamra húztam, hogy kövessem
őt. Biztos voltam benne, hogy a fürdőbe sietett, és mivel rám
fért egy kellemes zuhany, utánaindultam. De ahogy kinyitottam
a szobám ajtaját, azt hittem, hogy elájulok!
Egy kis folyosó kötötte össze a lakosztály két szobáját, tőlem
balra a fürdő nyílt, de nem léptem be, mert megfagytam a
mozdulat közben.
Idegen férfihangok szűrődtek ki a másik szobából, és ahogy
kihallottam, épp Haydent ugratták páran.
 – Haver, ez aztán kávészünet! – mondta neki egy férfi, a
nevetés közben hallható tompa, ütemesen ismétlődő, puffanó
hang pedig valószínűleg a hátbaveregetés lehetett.
Szentséges isten! – kaptam a tenyerem a szám elé, hogy
rászorítsam. Rajtunk kívül volt más is a lakosztályban, míg
én…? Igen, kár lenne tagadni, a másik szobában tartózkodók
végighallgatták, hogy hangosan nyögtem, és az is lehet, hogy
felsikítottam, amikor elélveztem.
Ilyen nincs!
Haydent meg fogom ölni!
– Ezek után oda kell figyelnünk rád – jött a másik hangtól. – Ki
tudja már, mit értesz kávézás alatt!
Megint felnevettek.
– Legalább megérte? Mert életed végéig ezzel fogunk szívatni!
– heccelte másvalaki, mire elsápadtam.
Egyik lábamról a másikra álltam, és egy pillanatra elöntött a
szégyen, hogy továbbra is bugyi nélkül vagyok. De könyörgöm!
Hányan vannak egyáltalán odaát? És kik ezek? Megfordultam,
és próbáltam nesztelenül visszalépni a szobámba, de még
hallottam, ahogy Hayden válaszol nekik.
– Irigy faszok!
Alighogy behúztam az ajtót magam mögött, máris kirántotta
valaki a kezemből a kilincset. Riadtan fordultam meg, és ahogy
megláttam Haydent az ajtóban, rögtön löktem rajta egyet a
mellkasát megütve.
– Hé! – fogott rá a csuklómra. – Beléd meg mi ütött? –
kérdezte, és beljebb lépett a szobába.
– Hogy mi ütött? – fújtattam, és suttogva kiabáltam vele. – Kik
ezek odaát, és miért nem szóltál, hogy ott vannak?
Hayden felnevetett, nekem meg kedvem lett volna felpofozni
őt.
– Ők? A munkatársaim – mondta, miközben a másik szoba
irányába mutatott, aminek résnyire nyitva maradt az ajtaja, és
kis fénypászma szűrődött ezáltal a rövid sötét folyosóra. – Nem
kell velük foglalkozni, degeneráltak.
– Hallunk ám! – kiáltott valaki felénk. – Nem olyan vastagok a
falak!
– De az ajtót azért becsukhattad volna magad után! – mondta
egy másik röhögve.
– Fogd már be, Jacob! – kiáltott vissza Hayden, és becsapta a
szobánk ajtaját.
– Hát ezt nem hiszem el! – bosszankodtam, és hátat
fordítottam Haydennek, aki a kezem után kapott, és megint
maga felé pördített, majd megölelt és a vállamba fúrta az arcát.
Ha akartam volna, se tudtam volna eltolni magamtól, olyan
erősen tarott.
– Igazából csak egy kávét akartam behozni az előbb, hogy
azzal ébresszelek fel – hallottam a hangját és azt is, hogy
elmosolyodott közben. – De nem hinném, hogy meg kellene
magyaráznom neked, hogy miért maradtam.
Sikerült kicsit elhúzódnom tőle, és a szemébe néztem.
– Azért szólhattál volna, hogy nem vagyunk egyedül…
– Mégis hogy? Mikor? – nevetett megint, és folytatta. – Épp
azon voltam, hogy a csúcsra juttassalak, nem azzal
foglalkoztam, hogy befogjam a szád.
Lenézett rám, és eltolt magától.
 – Mindenesetre öltözz fel, mielőtt bemutatlak nekik.
– Ki nem megyek innen, míg itt vannak! – vágtam rá
ingerülten, de ahogy egymásra néztünk, elnevettük magunkat.
– Ez a beszélgetés tíz éve még helytálló lett volna – mondta. –
De hidd el, nem apámék terpeszkednek odaát – vigyorgott
széles szájjal.
– Ez a beszélgetés tíz éve is ugyanilyen kínos lett volna –
tettem hozzá. – De tudod mit? – néztem a szemébe. – Leszarom.
Teljesen mindegy, mit gondolnak rólam, akárkik is vannak
odaát. Hallottak, amit hallottak, gyanítom, volt már részük
ilyen… eseményben.
Hayden megmosolyogta a szóhasználatomat, amivel az
együttlétünket jellemeztem.
Megembereltem magam, bár attól még nem örültem, hogy
fültanúja volt mindenki a szeretkezésünknek.
– Bár örülnék, ha leközelebb nem lesne egy gekkó az ablaknál
és a kollégáid hallótávolságon kívül lennének – tettem hozzá
már csak színlelve a bosszankodást, és a ruhámért mentem,
amit felkaptam a fotelből, majd odaléptem Haydenhez, aki még
mindig az ajtóban ácsorgott, és elnyúltam mellette, hogy a
kilincsre tegyem a kezem.
– Megyek, lezuhanyozom – közöltem.
Ki akartam nyitni az ajtót, de Hayden megakasztott a
mozdulatban.
– Az igazat megvallva, engem nem érdekel, hogy ki néz és ki
hall – mondta a szemembe egy félmosollyal –, míg lesz
következő alkalom.
Mindent elkövettem, hogy emberi külsőt öltsek, mert amikor
megláttam magam a fürdő tükrében, azt hittem, elájulok a
látványtól. A szemem alatt óriási karikák voltak, és kicsit fel is
dagadt mindkettő a tegnapi sírástól. A hajam szanaszét állt, és
hálát adtam a sok pipereholmiért, amit a mosdókagyló szélén
találtam. Volt, ami a szállodáé volt, és volt, ami Haydené. A
fogkefe biztosan. Mindenesetre örültem, hogy fogat tudtam
mosni, és meg tudtam fésülködni. Még az arcomra is kentem
krémet, hogy egy kicsit hidratáljam a bőrömet. Mire végeztem a
készülődéssel, már egy egészen más ember nézett vissza rám a
tükörből. Sokkal magabiztosabb lettem, és egy pillanatra feltűnt
a szememben lévő apró csillogás.
Mi a fene? – hajoltam közelebb a tükörképemhez, és
elmosolyodtam. Csak nem boldogság?
– Jó, akkor átnézem azt is – hallottam azonnal, ahogy
kiléptem a fürdőből, és a hang irányába néztem, ami Haydenék
szobája felől jött.
– Én meg lefuttatok egy keresést az adatbázisban – mondta
egy másik hang, és hallottam, ahogy gépelni kezd valaki a
billentyűzeten.
Nagy levegőt vettem. Elindultam a szoba felé, ahonnan a
hangokat hallottam, és megálltam az ajtóban, hogy köszönjek a
bentlévőknek. Mindenki ölében volt egy-egy MacBook és azt
nyomkodták. Senki nem vett észre, hogy ott állok az ajtóban,
még Hayden sem, aki odaszólt a mellette lévőnek.
– Mit mondtál, melyik a legközelebbi reptér Negombo felé?
 – Ha hiszed, ha nem, az egész országban két reptér van –
mondta neki a mellette ülő. – Mármint nemzetközi – tette hozzá.
– Itt Colombóban van egy, és Negombo felé… Mi a neve annak?
– próbált a képernyőre fókuszálni – Bandaranaike?
Megköszörültem a torkomat, majd mind rám néztek, és
meglepődve futtatták végig a szemüket rajtam. A Hayden
mellett ülő belebokszolt a vállába.
– Már mindent értek – mondta Haydennek, aki félmosolyra
húzta a száját és felállt, hogy felém lépjen.
– Rylee, ő itt Jacob, Marc és Bill – mutatott rájuk, akik mind
felemelték a kezüket üdvözlésképp, ahogy elhangzott a nevük.
– Helló! – intettem én is vissza, mire Hayden a fülemhez
hajolt.
– Éhes vagy? Megreggelizzünk valahol? – kérdezte, és nekem
tényleg fájdalom nyilalt a gyomromba, ahogy az ételre
gondoltam. Már rég volt értelmes ennivaló bennem.
Az egyik srác felhorkant.
– Mikor látunk újra? – kérdezte.
– Nincs dolgod? – lőtte vissza Hayden, ahogy felé fordult.
– Éppen neked is lenne… – válaszolt úgy, hogy már a monitort
szuggerálta a szemével, de közben mosoly húzódott el az arcán.
– Van is – mosolygott. – Nemsokára jövünk – mondta
határozottan, és felkapta a telefonját, majd a bejárati ajtó felé
lépett, miután megfogta a kezem.
– Ne hozzunk nekik is valamit? – kérdeztem Haydent, de
hallottam, hogy Jacob halkan megjegyzést tett rám.
– Máris megkedveltem. – Összetalálkozott a tekintetünk,
ahogy hátrafordultam a hangjára. – Meg sem érdemel téged –
nézett rólam Haydenre, aki beintett neki, és Jacob dobott érte
egy csókot a levegőbe.
– Menjünk! – mondta már Hayden, és a derekamra csúszott a
tenyere. – Jut eszembe! – fordult vissza mégis, és Jacobra nézett.
– Lehet, hogy pénzzé kellett tennie egy ékszert – mondta neki. –
Egy jegygyűrűt.
– Aham – válaszolta Jacob, aki fel sem emelte rá a tekintetét. –
Érdeklődjek a feketepiacon? – kérdezte.
– Nem – csóválta meg a fejét Hayden. – Menj el a
vasútállomásokhoz közeli ékszerboltokba, ott többet kínálnak
érte. Szerintem kockáztatni fog a nagyobb fizetség reményében.
Jacob most már ránézett.
– Meglesz!
– Kösz.
Ezzel Hayden bezárta az ajtót és eltűntek a szemem elől.

Ahogy lépkedtem Hayden mellett a járdán, miután elhagytuk a

szállást, hangos dudaszó riasztott meg, mire odakaptam a
tekintetem. Colombo város most nem tűnt olyan
barátságtalannak, mint tegnap este, amikor bolyongtam itt a
sötétben. Mintha kivirágzott volna, és mindenhol ezernyi szín
pompázott. A fák és a járdát szegélyező rövidre vágott sövények
élénkzölden világítottak, és az épületek is sokkal szebbek
voltak. Már nagy volt a tolongás, rengetegen jöttek-mentek az
utakon, és mindenki dudával jelezte az előzési szándékát. Ilyet
se láttam még sehol, hogy a gyorsabb autót, amelyik dudál,
félrehúzódva elengedik. Otthon ez általában azt jelenti, hogy
„Mit csinálsz, te barom?!”, nem pedig azt, hogy „Húzódj le, mert
lassú vagy.” A forgalom egy káoszba fulladt összevisszaság volt,
ahol nem igazán figyeltek az útjelző táblákra vagy a lámpákra.
Autók, buszok, biciklisek kanyarodtak mindenfelé, és azon
izgultam, hogy ne legyen a szemünk láttára baleset. Mellettünk
feltűnt néhány helyi zugárus, akik különféle termékeket
kínálgattak és kiválóan beszéltek angolul. Nem voltak túl
rámenősek, de azért mindent elkövettek, hogy eladjanak
nekünk valamit. Tudtam volna ruhát venni vagy kézzel
készített ékszert és márkásnak tűnő órát, amiket az orrunk alá
dugdostak. De mi éhesek voltunk és másra vágytunk. Elértünk
egy szűk utcához, ahol bekanyarodtunk és mentünk az orrunk
után. Számos helyi étterem helyezkedett el egymás mellett és
mind zsúfolásig tele volt, az utcakép azonban kevésbé volt
látványos, mint az előző utcán. Mindenhol kifeszített ponyvák
árnyékolták a járdákat, és az épületek is szürkék voltak.
– Gyere! – fogta meg a kezem Hayden, és az ujjaim közé fűzte
az övéit. – Együnk valamit, aztán elmegyek az irataidért.
– Nélkülem? – kérdeztem vissza, amikor beléptünk egy kis
étterembe és kerestünk egy szabad asztalt. A levegőben
terjengő illatoktól azonnal összefolyt a nyál a számban.
– Apád hamarosan ideér, szóval nem hagylak sokáig a
többiekre.
Kihúzott nekem egy széket, amire leültem a kis méretű asztal
mellé.
– Akkor nélkülem – mondtam ki, amit ő nem akart.
Leült velem szemben, és rám nézett.
– Nem vállalunk semmilyen felesleges kockázatot.
– Értem.
 Vett egy mély levegőt, és a kezébe fogta az étlapot.
– A fiúkat egyébként miattad hívtam ide – mondta, de közben
olvasta a kínálatot. – Féltem, ha mégse talállak meg, kelleni fog
az erősítés.
Elhúztam a számat. Azért nem faggatóztam egész eddig, hogy
ne halljak semmit Dustinról. Jó mélyre eldugtam magamban a
vele kapcsolatos dolgokat, mert már nem akartam tovább
mérgezni magam a gondolatokkal.
– Így adtál nekik új feladatot – mondtam mégis.
– Igen – nézett már a szemembe. – El fogom kapni Dustint, és
nem nyugszom, míg rács mögött nem lesz. Még egyszer nem
engedem a közeledbe.
Megmosolyogtam a védelmező énjét, ugyanakkor meg is
ijesztett vele. Ismertem Hayden heves habitusát, és féltettem,
nehogy baja essen. Ki tudja, Dustin mire képes. Bármit el
tudtam róla képzelni ezek után.
– Nem akarok róla beszélni – mondtam őszintén. – Ma se,
holnap se, és az után se.
Pár pillanatig figyelte az arcom, mintha olvasni akarna róla,
majd intett a pincérnek.
– Mit fogsz rendelni? – kérdezte.
Ránéztem az étlapra, amit csak tartogattam a kezemben, de a
betűk összefolytak a szemem előtt és képtelen voltam
fókuszálni, hogy lássam, mi van a lapokra írva. Összezártam,
majd Haydenre néztem.
– Azt kérem, amit te.
– Biztos? – vonta fel a szemöldökét. – Csípni fog – mosolygott.
A pincér nem beszélt jól angolul, ez már a köszönésnél
kiderült, de szerencsére sikerült megértenie, hogy mit
szeretnénk reggelire.
– Appam? – kérdeztem Haydentől. – Mi az az appam? –
érdeklődtem, mert ezt az egyet sikerült megjegyeznem abból,
amit kért.
– Ne mondd, hogy nem ettél még olyat!
Széttártam a karomat.
– Életemben először vagyok itt – mondtam neki, mintha nem
tudná. – És nem vagyok a főzőműsorok rabja, hogy ismerjem a
nemzetközi kajákat.
Kissé elnevette magát, és magyarázni kezdett.
– Tál alakú, sós palacsinta – mondta. – Egy kis wokszerű
serpenyőben sütik ki és egy tojást ütnek bele.
– Gondolom, akkor nem ez fog csípni – mosolyogtam.
– Az a sambol, amit kértem mellé – nézett rám, majd amikor
látta, hogy várom az ismételt tájékoztatást, folytatta. –
Klasszikus köret. Csípős, darabos szósz, amit kőmozsárral
készítenek.
– Hányszor jártál itt?
– Itt? – nézett szét az étteremben. – Egyszer sem.
– Srí Lankán – tettem hozzá, és a szememet forgattam.
– Nem itt voltam, hanem Indiában. Egyébként ez az ország
valahogy sosem vonzott, de már értem, hogy miért. Bár Srí
Lanka egyébként gyönyörű adottságokkal bír. Rengeteg itt a
látnivaló, csodálatos kulturális emlékekkel rendelkezik. Aztán
ott vannak a bársonyos teaültetvények, a teraszos rizsföldek… –
hagyta abba a beszédet, mert megjött az étel. – Egyszer
eljöhetnénk ide együtt – vetette fel. Eddig nem igazán került
szóba az úgynevezett jövőnk, de ezek szerint szerepelek az
övében. És ez most nagyon megmelengette a szívemet, ami
kezdett megint egy jégpáncélba burkolódzni.
– Huh, ez aztán a gyors kiszolgálás – néztem a tányéromra, és
felvettem mellőle a szószt, ami egy kis tálkában volt
felszolgálva. Megszagoltam, és Haydenre néztem. – Ez a
sambol? Kicsit… hogy is mondjam… érdekesen néz ki.
– Kábé, mint amit egyszer már kihánytak – vágta rá, majd
gyorsan folytatta –, és bekeverték fűrészporral, de hidd el
nekem, tényleg isteni finom.
– Ezután a képletes megfogalmazás után… – fintorogtam. –
Kihányt, fűrészporos massza? Hogy mondhattál ilyet rá?
Hayden a palacsintaszerű tésztához nyúlt, és leszakított
belőle egy részt, belemártotta a szószba, majd felém nyújtotta.
– Bátran kapd be – mondta vigyorogva.
– Nem veszek be mindent a számba, amit elém tolsz –
mosolyogtam rá, mégis bekaptam a falatot.
– Ez – köszörülte meg a torkát, ahogy végignézte, hogy a szám
elnyeli az ételt, és egy kicsit az ujjait is sikerült megnyalnom –,
ez most eléggé erotikusra sikeredett.
– Tényleg? – kérdeztem ártatlanul, és rágni kezdtem a tésztát.
– Mmm – mondtam, amint az ízek szétterjedtek a számban. –
Isteni!
– Ezek után nem akarom hallani, hogy tiltakozol bármi ellen
is, amit eléd tolok – ismételte meg a szavaimat.
– Ha ilyen finom lesz… – néztem rá, és lenyeltem, ami a
számban volt.
– Remélem, hamarosan kiderül – mondta mosolyogva, és
nekiláttunk a reggelinek. Élveztem, hogy kézzel eszünk, de azt
még jobban, hogy együtt vagyunk. Egy ilyen hétköznapi dolog is
olyan sokat tud adni!
– Menjünk erre, itt nincs akkora forgalom – ajánlotta, ahogy
kiléptünk az étteremből és elindultunk egy kisebb sikátor felé.
– Mi lesz most, Hayden? – kérdeztem, ahogy haladtunk az
utcán és rákanyarodtunk egy másikra, ami már szélesebb volt.
– Mire gondolsz?
Kissé tétováztam, de muszáj volt beszélnünk róla. Nemsokára
itt hagyom ezt a helyet, és ki tudja? Őt is itt kell hagynom? Nem
akartam kétségek közt maradni és félbehagyni ezt a dolgot, arra
várva, hogy magától rendeződjön el. Még csak most kezdődött
el köztünk valami olyasmi, amit eddig még soha nem éltünk
meg egymással. És ha igaz, amit tegnap mondott… ha tényleg én
vertem láncra a szívét…, akkor igenis beszélnünk kell a
továbbiakról.
– Velünk – böktem ki, mire megállított és rám nézett. Vett egy
nagy levegőt a válasza előtt.
– Szerintem pontosan tudod, hogy mit szeretnék, de nem
fogok erőltetni semmit sem – mondta őszintén, amire nem
számítottam. Azt hittem, hogy ki fog térni a válasz elől, de
meglepett azzal, hogy nem tette. – Tisztában vagyok vele, hogy
miken mentél keresztül, ám ami tegnap történt… – nézett
mélyen a szemembe –, na meg ma reggel – tette hozzá
mosolyogva –, az fantasztikus volt.
Bólogattam, de már könnybe lábadt a szemem. Nem is tudom,
hogy miért. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy fojtogatják a
szavai a torkomat.
 – De nekem mindig jó érzés veled lenni, Ry! – fogta meg a
kezem, hogy közelebb húzzon magához. – Még akkor is
élveztem a társaságod, amikor állítólag utáltuk egymást –
mondta mosolyogva. – Ám ha most időre van szükséged, én azt
is megértem. Komolyan. Lehetek csak a barátod.
– Félek, hogy az már tényleg nem működne – mosolyogtam rá.
– Mindazok után, ami történt.
– Majd viszünk bele némi extrát – vágta rá gyorsan. – Azt még
be tudom vállalni, ha nagyon muszáj – mosolygott már ő is.
Annyira szerettem a humorát!
– Fogalmam sincs, mi lesz holnap – vallottam be. – És
őszintén? Egyáltalán nem akarok arra gondolni, hogy mi vár
rám.
Elutazom, aztán otthon leszek és…? Talán összeomlok, talán
nem. Nem tudhattam miféle érzések fognak a hatalmuk alá
vonni. Őt sem akartam átverni. Nem akartam olyan dolgot
ígérni, amire később lehet, hogy nem leszek képes. Mert most
még jó. Egyben vagyok, tartom magam. De persze azért is, mert
a harag még erősen tombol bennem. És mi lesz, ha elpárolog?
Mi marad meg belőlem? És ki leszek utána?
Egyet tudtam.
Ez nem ma fog kiderülni.
Hayden adott egy csókot a számra. Finoman, szinte csak
megsimogatva vele.
– Akkor majd nem gondolunk a holnapra – súgta, és most már
szorosan tapadt az ajkamra, hogy igazából megcsókoljon. A
nyaka köré fontam a kezem, és magamhoz húztam, miközben
egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy meg kell próbálnom
elengedni a múltat, és meg kell bocsátani magamnak a
hibáimat.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Srí Lanka

Alig léptünk kettőt a nyomorult sikátorban, magunk mögött

hagyva az éttermet és az embereket, amikor az egyik szintén
szűk, alig egy méter széles betorkolló utcából kilépett elénk egy
alak.
Két lépéssel ezelőtt úgy hittem, lehet a sorsban bízni, de
óriásit tévedtem.
– Dustin! – Rylee halkan, szinte sziszegve mondta ki az
átkozott nevét.
Egy fegyvert tartott a kezében, amit nem rám, hanem Ryleera
szegezett. Azonnal rántottam egyet Rylee kezén, hogy magam
mögé rejtsem. A szűk utca néptelen volt és emeletes házak
szegélyezték. Nem volt oka erre jönnie senkinek a lakókon
kívül, hiszen se egy kisboltot, se egy éttermet nem láttam
errefelé.
– Dustin, ne! – nyögte mögöttem Rylee, de az egyik kezemmel
szorosan tartottam, hogy ne váljon könnyű célpont belőle.
 – Gyere ide, cicám és nem lesz baja senkinek – mondta
Dustin, de a hangja olyan mérsékelt volt, mintha nem először
csinált volna ilyet. Mert a hangja egyáltalán nem remegett,
inkább tűnt nyugodtnak, mint idegesnek, ami eléggé aggasztott.
Az még inkább, hogy nálam viszont nem volt fegyver, hiszen
nem sétálhatunk be egy országba felfegyverkezve, és nem
lövöldözhetünk kedvünkre, csak mert mi vagyunk a kibaszott
FBI.
– Pénzmosás, hamisítás és fegyverrel való visszaélés –
soroltam, hogy kicsit kizökkentsem a koncentrációját, és időt
nyerjek magunknak, hogy megoldást találjak a helyzetünkre. –
Mindegyik vádpont minimum húsz év börtönbüntetést von
maga után, a helyedben nem tetézném a bajt – figyelmeztettem,
miközben éreztem, hogy mögöttem Rylee teljes testében remeg.
Dustin felvonta a szemöldökét, és egyet lépett felénk.
– Már mit számít akkor?
Nem így akartam vele találkozni. Ideje volt már, hogy szemtől
szembe kerüljünk egymással, de nem úgy, hogy Rylee mögöttem
van és aggódnom kell érte. Vállaltam volna ezt a kockázatot,
hogy elkapjam, és boldogan néznék most szembe vele, de így…
egy felelőtlen mozdulat, és mindennek vége.
– Engedd el őt! – intett nekem Dustin.
– Nem fogom – ellenkeztem. – Mire mennél vele? – kérdeztem,
és még jobban szorítottam Ryleet, nehogy megmozduljon
mögöttem és hogy valamennyire megnyugtassam, mert a
sírástól eltorzult hangon súgta a fülembe a nevem.
Tudtam, hogy fél.
Jelen pillanatban én is rohadtul féltem, de semmi jelét nem
mutattam. Még csak az kellett volna ennek a féregnek!
– Rylee-ért biztosan örömmel fizetne az apja – közölte. – Vagy
te – húzta mosolyra a száját. – És semmi olyat nem tennék vele,
amit eddig nem.
Fel akart hergelni, és kiválóan csinálta. Tudta, hova kell
baszni. A kezem ökölbe szorult, de hamar kilazítottam. Nem
lephetnek el az indulataim. Most nekem kell okosabbnak
lennem és legfőképp higgadtnak.
– Különben is, ez a te hibád – mondta, és egy lépéssel
közelebb került hozzám, hogy a képembe tolja a pisztolyát, de
még mindig elég messze állt ahhoz, hogy egy mozdulattal
lefegyverezzem. – Már akkor tudtam, hogy gond lesz veled,
amikor megláttalak az esküvőmön – folytatta, és vett egy mély
levegőt.
– Onnan olyan szépen leléptél, miért nem teszed most is? –
kérdeztem vissza, és nagyon bíztam benne, hogy végre pofán
akar vágni és tesz még egy lépést felém. De nem. Megrázta a
fejét, és a tekintetével a környezetünket pásztázta. Tudtam,
hogy még nem támadhatok rá, mert ilyen távolságból lenne
ideje reagálni, és akkor elsütné a pisztolyát.
– Vagánynak hiszed magad, mi? A nagy megmentőnek? –
kérdezte, és maga mellé köpött egyet, jelezve, hogy mire tart
engem. Leszartam. Csak jöjjön közelebb! – Lehet, hogy ezúttal
emberedre találtál – fenyegetett.
Nem volt körülöttünk semmi, ami mögé be tudtam volna
lökni Ryleet, hogy ne én legyek a fedezéke. És ez most nagyon
kiakasztott. Észnél kell lennem! Észnél kell lennem! –
visszhangzott a fejemben, miközben Dustin úgy játszott az
idővel, mintha időmilliomos lenne. Mintha nem kellene attól
tartania, hogy valaki meglátja, mit csinál. Nem akartam azt
mondani neki, hogy engedje el Ryleet és játsszuk le ketten, mert
örültem, hogy most csak rám fókuszál.
Mégis, mit akart ez az idióta? Magával vinni Ryleet, hogy
váltságdíjat követeljen? Hát nincs ennek esze? Érezte, hogy
zárul a cellaajtó, és ezt találta ki, hogy megmeneküljön?
– Mennyit akarsz? – kérdeztem végül.
– Ó, szóval fizetnél érte? – húzta fel a szemöldökét. – Akkor
igen elégedett lehetsz vele.
– Mennyit? – ismételtem meg, de Rylee eddig bírta szó nélkül.
– Igen, elégedett velem, képzeld el! – szólt oda a hátam mögül,
és kilépett egyet oldalra, de követtem a mozdulatát, és előtte
maradtam.
– Ry, ne mozdulj! – szűrtem a fogam közt, de ő már nem bírt
magával.
– Rohadj meg, Dustin! Rohadj meg… – csuklott el a hangja, de
elérte vele azt, ami nekem nem sikerült eddig.
– Igazán? – lépett végre felénk, mire azonnal mozdultam én
is. A kiképzéseken elsajátítottuk, hogy kell valakit lefegyverezni,
megbilincselni és elvezetni úgy, hogy figyeljek a saját
biztonságomra. De most a tőlem jobbra álló Ryleera is
tekintettel kellett lennem, és ellenkező irányba kellett tekernem
Dustin kezét, nehogy elsüljön a benne lévő fegyver, ami
végzetes lenne bárki számára.
Pár pillanat volt az egész. Rylee sikolya még el sem halt, mire
az én kezemben volt a fegyver, és fordítottam a felálláson.
Eszem ágában sem volt lőni, hanem azonnal állon vágtam vele
Dustint, aki megtántorodott és megszédült az ütéstől. Nem
hagytam, hogy összeszedje magát, még egyet az arcába vágtam,
amitől eleredt az orra vére és felordított.
– Rylee, tűnj el innen! – néztem a sóbálványként ledermedt
nőre, aki összerezzent a hangomra. – Menj a hotelbe a
többiekért!
Közben Dustin észhez tért, és kóvályogva az ütéstől, de futni
kezdett előlem.
– Menj! – szóltam még egyszer Ryleera, majd futni kezdtem
Dustin után, aki bekanyarodott egy újabb sikátorba, és el akart
tűnni.
 HARMINCADIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Srí Lanka

Nem, ez nem lehet! – lüktetett a szívem a mellkasomban, és a

hotel irányába futottam. Biztos álmodom ezt az egészet! Csak
egy rossz álom! – zakatolt a fejemben, ahogy az épület mellett
futottam az utcán, és alig vártam, hogy a bejárathoz érjek.
Dustin fegyverrel támadt ránk! Egy… fegyverrel! Korábban azt
mondtam, hogy bármit el tudok képzelni róla, de ezt? Ezt azért
nem hittem volna.
Ki a fene ez az ember?
Jézusom, kihez akartam férjhez menni?
A hotelbe értem, de a kérdések nem csillapodtak bennem.
Féltettem Haydent, pedig ahogy láttam, nem volt rá okom.
Mégis, ha arra kerül a sor, mi lesz még ebből? Nem is tudtam,
mire gondoljak, egy fegyvernél talán nincs is rosszabb.
Azt tudtam, hogy mielőbb a szállodai lakosztályba kell
jutnom, és szedtem a lábamat. Nem is néztem rá senkire,
rohantam, ahogy csak bírtam.
 – Rylee! – hallottam, de mire felnéztem, már késő volt. Apám
mellkasának ütköztem az előtérben, aki átkarolt. Ahogy
megéreztem apám védő karját magamon, elfogott a sírás.
– Apa! – nyögtem a vállába, és simogatni kezdte a hátam.
– Mi a baj? – kérdezte, de ekkor elhúzódtam tőle és a szemébe
néztem.
– Hayden veszélyben van! – mondtam kibontakozva az
öleléséből, és egyből a lifthez léptem. Apám szorosan mögöttem
tartott.
– Mi történt? – kérdezte aggódva, ahogy megnyomtam a
gombot vagy tízszer egymás után. – Csak nem Dustin miatt vagy
így kiborulva? – kérdezte, és idegesen a hajába túrt. – Tudtam,
hogy láttam őt a reptéren – préselte össze a száját. – Biztos
engem követett idáig.
– Hayden utánament, hogy elkapja – mondtam gyorsan, és
nem hoztam szóba a fegyvert, mert így is láttam, hogy aggódva
néz rám. Lihegve kapkodtam a levegőt, és alig tudtam
normálisan elmondani egy mondatot. A tekintetem nem tudom,
mit árulhatott el az állapotomról, de éreztem, hogy mindenem
remeg az adrenalintól.
– Hol van már?! – néztem a lift kijelzőjét, és megint
nyomkodni kezdtem a gombot, mire apám a kezemért nyúlt és
elhúzta onnan.
– Próbálj meg egy kicsit lenyugodni – mondta, ahogy a kezei
közé zárta a remegő tenyerem és a szemembe nézett. – Látod? –
kérdezte, ahogy a liftajtó nyílni kezdett. – Itt is van.
Beléptünk, és azonnal megnyomtam az emeleti lakosztály
szintjének a gombját. Szinte toporogtam a kis helyiségben, és
nagyokat lélegezve próbáltam eloszlatni magamban a pánikot.
Ahogy a bejárathoz értünk, verni kezdtem az ajtót, és Jacob
azonnal kitárta. Az utolsó erőmmel elmondtam a bentlévőknek,
mi történt, és amint magukhoz vettek pár dolgot, már ott sem
voltak a szobában.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, ledermedve álltam a
szoba közepén és csak bámultam magam elé.
– Ry… – kezdte apám, és lustán ráemeltem a tekintetem. – Ry!
– ismételte meg, mire felém lépett és a karjába borultam. –
Minden rendben lesz – mondta, de én már bólogatni sem
tudtam. Az egyedüli dolog, amire képes voltam, az a sírás volt.
Nem kellett erőltetnem, mint a beszédet, mert ez jött magától és
kitört belőlem.
Tényleg azt hittem, hogy már egyenesben vagyok. Hogy képes
leszek magam mögött hagyni mindazt, ami Dustinnal történt, de
ez… ez felbolygatott bennem mindent. A világ sokszor egészen
más, mint amilyennek képzeljük. Ahogyan az emberek is. De
sosem hittem, hogy képes leszek ekkora fájdalmat érezni a
csalódottságtól.
Amit Dustin tett ebben a pár napban, az iszonyatos volt.
Féltem, nagyon féltem, hogy még nincs vége…

– Pihenned kellene – mondta apám, aki már valószínűleg nem

bírta nézni, hogy fel-alá járkálok a szobában és percenként
nézem a telefonomat. Órák teltek el, és semmi hírt nem kaptam
Haydenről. Nem mertem felhívni, mert nem akartam zavarni,
bármit is csinál, de a várakozás és az aggodalom kikészített.
Megráztam a fejem, mire apám nagyot sóhajtott és az órájára
nézett.
– Nemsokára indul a gép.
– Majd megyünk másikkal – jelentettem ki, és az ujjaimat
kezdtem tördelni. Egyébként sem volt még nálam az útlevelem,
de ezt már nem hoztam szóba neki.
– Nem szeretném lekésni, mert…
– Ha most azt mondod, hogy vár egy tárgyalás vagy egy
megbeszélés, akkor sikítani fogok – mondtam egyenesen a
szemébe, és nem palástolta a döbbenetét.
– Kicsim, ez most nagyon fontos, az ügyvédem vár…
Megint a szavába vágtam.
– Ott az ajtó, apa! – mutattam is a kezemmel. – Nyugodtan
menj, senki nem kényszerít, hogy maradj itt velem – fújtattam
dühösen.
Még most is az az átkozott munka járt a fejében! Egész
életemben ezt hallgattam. „Most nem megyek veletek nyaralni,
mert a munka…, most nem tudok menni az iskolai ünnepségre,
mert a munka…, majd legközelebb, mert a munka…” Elegem
volt! Menjen akkor! Hagyjon itt. Nem is értettem, miért jött ide
értem. Mit akart ezzel bizonyítani és kinek?
– Nem akarlak itt hagyni – mondta halkan, és lehorgasztotta a
fejét. – Annyi mindent elrontottam, ezt nem fogom. Már egy
gyermekemet elvesztettem – mondta, és elakadt a hangja.
Döbbenten néztem rá. Még sosem láttam apám szemében
ennyi érzelmet, mint most, hogy eszébe jutott az öcsém. Egyszer
sem sírt miatta. Még a temetésén sem.
 – Ne haragudj! – nyögtem felé, mert megsajnáltam. – Nem
akartam kiabálni. – Odamentem a kanapéhoz, és leültem mellé.
Megfogta a kezemet és az ölébe húzta, majd úgy kapaszkodott
belém. Nem hittem, hogy képes leszek leülni, de ahogy
megtörtént, a fáradtság azonnal ellepett. Apám vállára
hajtottam a fejem, és csak hallgattunk mindketten.
– Mindent rendbe hozunk odahaza – mondta kis idő múlva. –
Ez az egész, ami történt, részben az én hibám – sóhajtott. – Azt
hittem, Dustin jó ember, és úgy hittem, ha lehetőséget biztosítok
arra, hogy jobban megismerd, te is rá fogsz erre jönni –
elhalkult, majd folytatta. – Óriásit hibáztam azzal, hogy
beleavatkoztam a dolgaidba. Hogy kényszerítettelek arra, amire
talán nem is vágytál.
Bár nem akartam erről beszélni, mégis megnyugtatott a
hangja. Emlékeztetett arra az időre, amikor egészen kicsi
voltam és esténként összebújva aludtunk el egy mesefilm alatt.
Úgy hívtuk, hogy apa-lánya nap. Mert akkoriban még volt ilyen,
és én rettenetesen élveztem. Ritkán esett meg, az igaz, de akkor
az egész napját nekem szentelte és próbált a kedvembe járni.
Anyámmal sosem csináltunk ilyet. Ám ahogy felnőttem és
elmaradtak ezek a közös programok, el is felejtettem, hogy
voltak ilyen napok, most viszont újra felelevenedett bennem az
érzés, és kicsit olyan volt, mintha visszakaptam volna őt.
– Felmondok, apa – jött ki a számon, mire belészorult a
levegő. Láttam, ahogy megemelkedett a mellkasa és nem fújta
ki a beszívott levegőt. – Már régóta érzem, hogy jobb lenne, ha
nem az elvárásaitok szerint élnék, hanem önmagamnak. Nem
akarok tovább neked dolgozni, mert nem erre vágyom. Nem
vagyok ott boldog.
Most engedte csak ki a levegőt.
– Elengedlek – mondta. – Ha ezzel közelebb kerülsz hozzánk,
elengedlek.
Felemeltem a fejem, és adtam egy puszit az arcára.
– Köszönöm – súgtam, és éreztem, hogy tonnányi súly szakad
le rólam, és szinte megszédített, ahogy megkönnyebbültem.
Évekig vagdalkoztunk, és a másik fejéhez vágtunk olyan
dolgokat, amiket aztán megbántunk. Pedig néha csak egy
őszinte szó is elég lett volna. De nem voltunk elég bátrak ahhoz,
hogy elmondjuk egymásnak az érzéseinket. A hétköznapi
gondok egyre csak sűrűsödtek, ezért sosem hittem, hogy valaha
sima lesz a talaj a lábunk alatt. Pedig azok a hepehupák nem
keletkeztek véletlenül. Mi gyűrtük magunk alatt a szilárd talajt,
és hittük, hogy csak úgy haladhatunk át rajta, ha ráhajtunk és
vállaljuk a rázkódást, amit útközben elszenvedünk.
Van azonban, amit nem lehet erővel megoldani. Sem
makacssággal. Csak őszinte szavakkal és kitartással.
Igen, a kitartásra szükségünk lesz, ha tényleg rendbe akarjuk
hozni a kapcsolatunkat.

Álmomból ébresztett egy hang, ami a nevemen szólított. Amikor

kinyitottam a szemem, azt hittem, még mindig álmodom. A
kanapén aludtam el, és Hayden guggolt előttem, akit alig láttam
a lámpa halvány fényében.
Amint észhez tértem és kipislogtam az álmot a szememből,
egyből felültem és a nyakába borultam.
– Hé… – mondta, ahogy magához szorított és próbált
megnyugtatni, mert elsírtam magam. Olyan erővel húztam
magamhoz, hogy szinte majdnem megfojtottam a nyakánál. –
Ry, ne sírj, hallod, itt vagyok! – mondta bársonyos hangon, de
nem engedett el. – Minden rendben – nyugtatott tovább, és ezzel
elmondta, amit tudni akartam.
Itt van!
Hayden jól van!
– Én megyek – mondta apám, és megköszörülte a torkát az
ágy végénél. – Iszom egyet a bárban.
Hayden válaszolt neki, majd felállt velem, és az ölébe vett,
ahogy elindult a másik szoba felé.
– Tegyél le! – mondtam a vállába fúrva az arcom. – Nem kell
cipelned – tettem hozzá, bár fogalmam sem volt, hogyan lennék
képes elengedni őt. Ahogy arról sem volt, hogy ő hogy képes a
mai nap után még ilyenekre.
– A repülőn kellene ülnöd. Jacob már rég felhozta az
útleveled.
– Tudom.
– Nem kellett volna megvárnod.
– Tudom.
– Mégis itt vagy – mondta, ezzel óvatosan letett az ágyra.
– Hayden, én nem megyek nélküled haza – csuklott el a
hangom. – Vagy anélkül, hogy nem tudnám, jól vagy – tettem
hozzá gyorsan, mielőtt elragadnának az érzelmeim és még több
mindent árulnék el neki az érzéseimről.
Lehajolt hozzám és megcsókolt, mire felnyögtem. Érezni őt
most többet jelentett bárminél.
– Hayden, ha így folytatod, beléd fogok szeretni – mondtam ki
mégis, mert a csókja olyan volt, mintha vallatna vele. Mintha
kérné, hogy adjak többet, mint eddig. Mintha várná, hogy
megremegtessen az érzés, ami a hatalmába kerített.
– Már épp itt lenne az ideje – mosolygott rám, és újra a
számhoz érintette az övét, mire a hajába túrtam az ujjaimmal,
hogy közelebb húzzam magamhoz.
Imádtam, hogy amikor vele voltam, a világ életre kelt
körülöttünk. Mert vele lennem olyan volt, mintha a világ egy
másik oldalát mutatná nekem. Azt, ahol az ételek ízletesebbek,
a színek élénkebbek és a csókok feledhetetlenek. És szerettem
azt is, ahogyan reagálok erre. Hogy át tudtam élni az
élményeket, hogy el tudtam veszni egy pillanatban, és meg
tudtam nyugodni a karjában.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Srí Lanka

Rylee mellé feküdtem, és szorosan öleltem magamhoz, ahogy a

vállamra hajtotta a fejét és hozzám bújt. Rohadt fáradt voltam,
de a szemem nem tudtam volna lecsukni. Főképp azért, mert
elmondtam neki mindent, ami történt. Hogy utolértem Dustint
és elkaptam. Hogy ketten téptek le róla, mert sajnos addigra a
higgadtságom cserben hagyott, és nem bírtam megállni, hogy
ne verjem szét a képét. Utána értesítettük a bizottság által
kirendelt embereket, akik Ryleet is magukkal hurcolták ide, és
átadtuk nekik, hogy lefolytassák ellene az eljárást. Mi nem
járhattunk el hivatalos úton, mert nem volt engedélyünk arra,
hogy Srí Lankán mindenféle bejelentés nélkül intézkedjünk.
– Gondoltad volna, hogy ez lesz… – kérdezte Rylee, amikor
már mindent átbeszéltünk és csendben maradtunk. A vállát
simogattam, miközben hallgattam, ahogy egyre nyugodtabban
veszi a levegőt. – …amikor elutaztál az esküvőre? – tette hozzá.
Nagy levegőt vettem.
 A picsába már!
Valamit még mindig nem mondtam el neki.
– Nem jöttem volna el erre a rohadt ceremóniára, ha nem
kapok egy üzenetet.
Felemelte a fejét, és a kintről beszűrődő fényben is jól láttam
a kérdő pillantását.
– Miféle üzenetet? – kérdezte.
– Már Portlandben dolgoztam majdnem négy hónapja,
amikor megérkezett Philadelphiából a maradék cuccom –
fogtam bele a beszédbe. – Pár személyes dolog egy dobozban,
amit elfelejtettem elhozni az irodából. Nem is nyúltam hozzá
sokáig, mert nem tartottam fontosnak azokat a dolgokat, amiket
nem hoztam magammal. Aztán egyik nap mégis felbontottam,
mert kerestem egy pendrive-ra mentett anyagot és azt hittem,
abban megtalálom – mondtam. – De a kezembe került a régi
telefonom – halkultam el. – Az, amelyik már állandóan
kikapcsolt és amiben a régi kártyám volt. Gondoltam, életet
lehelek belé, mert kíváncsi voltam a fotókra, amiket rajta
hagytam – nyeltem egy nagyot. – De nemcsak képeket találtam
rajta, hanem egy új hangüzenetet is. – Itt muszáj volt egy kis
szünetet tartanom, mert a neheze csak most jött. Rylee élénk
tekintettel figyelt, majd a szememről a számra vándorolt a
pillantása, mintha le akarná olvasni róla, amit nem akarok
kimondani.
– Kitől? – kérdezte halkan.
Vettem egy nagy levegőt.
– Connortól – böktem ki, és éreztem, hogy megfeszül a válla a
kezem alatt.
 – Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza, és teljesen elképedt
az öccse nevét hallva.
– Ő volt – mondtam. – Nem ért el, ezért rábeszélt a
hangpostámra.
Connor akkor még nem tudta, hogy nyugdíjaztam a
telefonomat és megváltozott a számom. Akkoriban már ritkán
kerestük egymást. A mai napig emlékeztem arra a döbbenetes
pillanatra, amikor meghallgattam az üzenetet, és hogy utána
csak ültem a székemben, mint akiből elszállt az élet. Connor
akkor már halott volt. Hónapok óta. Ráadásul két nappal Rylee
esküvője előtt hallgattam meg ezt, és ezért hívtam fel
anyámékat, hogy közöljem velük, megyek az esküvőre.
– Mit… – nyelt egy nagyot Rylee. – Mit mondott neked?
– Lementettem – mondtam. – Ha gondolod… és ha nem zaklat
fel… – hebegtem, mert ebben a pillanatban nem tűnt jó
ötletnek, hogy elmondtam ezt neki. Nem volt olyan állapotban,
és ami azt illeti, én sem voltam elég jól ahhoz, hogy megint
meghallgassam a felvételt. Aznap vagy százszor lejátszottam
magamnak. Hátborzongató volt, olyan, mint egy túlvilági
üzenet, ami cselekvésre késztetett.
Rylee felült az ágyban, és felkapcsolta az éjjeli lámpát.
Minden fáradtsága ellenére igyekezett összeszedni magát.
– Szeretném hallani – mondta, de eleredtek a könnyei.
Odanyúltam, és letöröltem, de máris újabb könnycseppek
gördültek le az arcán.
Igen, ez határozottan szar ötlet volt tőlem, de már mindegy.
Ha belekezdtem, csináljuk végig! Tudnia kell a teljes igazságot.
A telefonomért nyúltam, ami az éjjeliszekrényen volt, és
kikerestem a felvételt, de nem nyomtam rá. Átnyújtottam a
mobilom Ryleenak, aki remegő kézzel vette el. Egy darabig csak
nézte a telefont, és nem nyúlt a képernyőhöz. Majd amikor
harmadjára halványodott el a képernyő, megint megbökte az
ujjával és ezúttal rányomott a lejátszásra. Mindketten lélegzet-
visszafojtva hallgattuk Connor hangját, ami betöltötte az egész
szobát.

„Hayden, haver! – sóhajtotta fáradt hangon. – Már

megint nem érlek el a rohadt telefonodon! Pedig fontos
dologról akartam veled beszélni. – Újabb sóhaj
hallatszott. – Mindegy, majd holnap meghallgatod, és
remélem, mire kiheverem ezt a bulit, már nálunk leszel
készenlétben, mint régen, amikor elvertünk pár rossz
arcot, aki megbántotta a nővérem – nevetett keserűen. –
Mert a helyzet sajnos ugyanaz, és ez a barom kiválóan
keveri a kártyákat. Esküvő, baszd meg? – fújtatott. –
Üzletelni hívtam ide, nem azért, hogy elvegye a
nővérem! Ő aztán kurvára nem érdemli meg! – mondta
indulatosan, majd jött egy kis szünet, ami alatt hallható
volt, hogy a háttérben szól a zene és páran jól
szórakoznak. – Mindegy, csak ennyi. Most megyek. – A
háttérben hallatszódott, hogy egy csaj a nevét kiáltja és
sürgeti, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Haver, muszáj
idejönnöd, most… szükségem van rád. És Ryleenak is” –
ezzel elhalt a vonal.

Csak ültünk a dermesztő csendben és bámultunk magunk elé.

Egyikünk sem bírt megszólalni. Rylee könnyei nem apadtak, és
néha szipogott egyet, de ezúttal nem nyúltam az arcához és
semmilyen módon nem érintettem meg őt. Hagytam, hogy
feldolgozza a történteket. Sok időbe telt, mire mégis megszólalt.
– Mikor küldte ezt neked? – kérdezte.
– Aznap este, amikor… – nem fejeztem be. Tudta, hogy miről
beszélek. Connor ezután a buli után veszítette el az uralmát a
kocsija felett és csapódott egy villanyoszlopnak, amit nem élt
túl.
– Connor miatt jöttél el? – kérdezte, és felemelte a telefonomat
a kezében. – Ezért?
Bólogattam.
– Tudom… – fogtam bele, de nehezen ment a beszéd. – Hogy
hamarabb kellett volna, de…
– Hayden! – szakított félbe Rylee, ahogy kimondta a nevem. –
Nem késtél el! – mondta sírástól eltorzult hangon, és már az én
torkom is úgy összezsugorodott, mintha fojtogatnának. – Időben
értél ide! – erősítette meg az előző mondatát, és a vállamba bújt,
hogy megint zokogjon. – Nekem is elmondta ezeket, de nem
hallgattam rá – mondta kicsit később, torzult hangon. – Azt
hittem…, azt hittem, csak túlságosan félt engem, és ahogy
mindenki, ő is bele akart szólni az életembe – szipogta. – De
végül csak elérte, amit akart – nevetett fel keserűen, mint
amikor kínjában teszi az ember.
– Igen – mondtam halkan. – Hisz itt vagyunk.
– Ma is és holnap is – tette hozzá.
– Azt mondtad, nem gondolunk a holnapra – cirógattam meg
az arcát, mire felemelte a fejét és rám nézett.
 – Már nem félek tőle – válaszolta, és képtelen voltam
megállni, hogy megcsókoljam.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

RYLEE

– jelen –

Malibu

– Melyik filmben láttam én ezt a tájat? – kérdezte mellőlem

Anna, a barátnőm, amikor a Malibu Rocky Oaks teraszáról
néztünk le a naplementében elköszönő távoli hegyekre. – Á,
megvan! – derült fel az arca. – A Másnaposok 3.-ban.
Egy csodálatos szőlőbirtokon voltunk, Debráék esküvőjén,
napra pontosan egy évvel az én (elmaradt) esküvőm után. Egy
év… hihetetlen kimondani is. Pedig mennyi minden történt
azóta!
Azt hittem, Debra majd ragaszkodni fog egy luxus szállodai
esküvőhöz, de mindenkit meglepett a helyszín
megválasztásával, ahogy azzal is, hogy talált végre egy
megfelelő pasit magának, aki minden tekinteteben tökéletesnek
bizonyult számára. Állítólag azért jöttek ide, mert itt, Malibuban
találkoztak először, és ragaszkodtak hozzá, hogy ezen a helyen
mondják ki egymásnak a boldogító igent.
A helyszín tényleg lenyűgöző volt. Sallangmentes, szolid és
természetes. Pont, amilyennek lennie kellett a Debrához illő
esküvőnek. Nem cicomázták túl az épületet, hogy látványos
dekorációval tegyék még varázslatosabbá az esküvő helyszínét,
hiszen a táj gondoskodott erről. A birtokon belül más-más
helyen zajlott az esküvő. A helikopter-leszállópályán volt a
ceremónia, ahol az oltár körül foglaltunk helyet, és mellettünk a
domboldalon szőlőültetvények futottak le, velünk szemben
pedig hatalmas hegyek biztosították a pazar látványt. Az
időjárás is kedvező volt, nem volt túl meleg, és kellemes szellő
járta át a magasan elterülő birtokot. A fiatal pár közös tánca az
épület kinti teraszán lévő medencénél volt, és a vacsorát,
valamint a bulit már bent, a hatalmas kőépületben rendezték
meg.
Felhorkantam a film címének hallatán, amit a barátnőm
hozott szóba az előbb.
– Remélem, nem végezzük úgy, mint a filmben – horkantam
fel. – És nem kell az összes kamerát kilőnünk, ha eldurvul a
buli, és nem akarjuk, hogy nyoma maradjon – mosolyogtam rá.
– Gyertek, csajok, sorakozó! – lépett mellénk Kimberly. –
Debra mindjárt eldobja a csokrot.
Annával mosolyogva néztünk egymásra.
– Abból én kimaradok – mondta Anna rögtön, hiszen ő már
férjnél volt. – De majd a széléről drukkolok nektek – tette a
vállamra a kezét, mire a szemem forgattam.
– Remek – nyögtem, és elindultam Kimberly után, hogy részt
vegyek az eseményben, mert nem akartam ünneprontó lenni,
hogy kimaradok belőle. Ez a nap Debráé volt, és ha ő szeretne
csokrot dobni nekünk, mi ott leszünk mögötte, hogy elkapjuk.
Megfogtam a hosszú, törtfehér koszorúslányruhámat és az
épületbe léptem. Bent már izgatottan sorakoztak fel a hajadon
nők és lányok, akik közé mi is beálltunk Kimberlyvel. Persze
hogy az első sorba húzott! Mondjuk, örültem neki, mert
általában mindig messzebb repül a csokor, és emiatt a hátsó
sorban álló lányok az esélyesebbek, hogy nagy küzdelem árán,
de megszerezzék a csokrot.
Oldalra pillantottam, ahol Anna már megállt a fiúk mellett, és
vigyorogva integetett felénk.
Jól van, legyünk túl ezen – mondtam magamnak, és
próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Soha nem kaptam még
el egy csokrot sem az esküvőkön, bár nem is nagyon törtem
magam, hogy a többieket oldalba taszítva küzdjek meg érte.
– Felkészültetek? – kérdezte Debra, és még utoljára
hátrapillantott felénk, hogy megbizonyosodjon róla, hogy így
van.
Hogyne – mondtam magamban. Totálisan felkészült itt
mellettem mindenki.
Kimberly cinkos pillantást vetett felém, és tudtam, hogy ő
mindent el fog követni azért, hogy elkapja a csokrot. Már alig
várta, hogy Ethan feltegye neki a nagy kérdést, és őszintén
szólva én is drukkoltam nekik.
Debra háttal nekünk kétszer meglóbálta a virágcsokrot, majd
maga mögé dobta.
Dobta? Könyörgöm, ennek a csokornak magasan kellett volna
ívelnie felfelé a fejünk fölött, de ehelyett majdhogynem úgy lőtt
ki, mint egy bomba, és úgy vágott gyomorszájba, hogy majdnem
összegörnyedtem. A kezem viszont ösztönösen mozgott és nem
hagyta, hogy a csokor a földön landoljon, így elkaptam, mielőtt
leesett volna.
Döbbenten néztem a kezemre, amivel szorítottam a
virágcsokrot, majd a többiek tapsolni kezdtek és éljeneztek.
Debra is megfordult, és széles mosollyal lépett oda hozzám,
hogy átöleljen.
– Gratulálok, barátnőm! – mondta, és rám nézett. – A
következő esküvő a tiéd lesz – mosolygott.
Óvatosan Haydenre sandítottam a szemem sarkából, aki
karba font kézzel állt a tömegben. Nem tapsolt, de egy
félmosolyt megeresztett felém, miközben megcsóválta a fejét. A
többi srác megpaskolta a hátát, amit kényszeredetten tűrt. Nem
tudom, miket mondhattak neki, de azért volt róla némi
fogalmam. Ilyenkor a férfiak olyan kibaszott együttérzőek
tudnak lenni!
Az ajkamba haraptam, és vettem egy mély levegőt.
Hát… akkor erről ennyit!

Már éjfél is elmúlt, amikor a kőépületből a teraszra léptem, ahol

a kinti medence volt. Megálltam egy pillanatra és töltődtem a
látvánnyal. De nem a halványan megvilágított medence
érdekelt, aminek a szélére mécseseket helyeztek ki, hogy
körbevilágítsák velük a víz felszínét. Nem. Aki engem érdekelt,
az ott állt Ethan és Rob mellett. Hayden azonnal észrevett,
ahogy végigpásztázott a tekintete a vendégek között, és
egybefonódott az enyémmel. Az egyik kezét a nadrágzsebébe
dugta, és sejtelmes mosolyt villantott rám, amit viszonoztam, és
megindultam felé. A tekintete végigsiklott rajtam, és láttam,
ahogy kissé megemelte a szemöldökét, majd megdözsölte a
borostát az állán.
Alig észrevehetően megcsóváltam a fejem.
Nem igaz, hogy még mindig megremeg a lábam tőle!
A vendégek java része bent táncolt, de elég sokan voltak itt
kint is, akik élvezték a nyári, kicsit már hűvösebb levegőt.
– Megtaláltál – mondta, ahogy elé értem, és magához húzott,
hogy a derekamnál átöleljen.
– Miért? – kérdeztem. – Bujkáltál?
Ethan felhorkant mellette, ahogy a poharát a szájához emelte,
de mielőtt beleivott volna, még odaszólt.
– Ne csodálkozz azok után, hogy a csokorért vetődtél! Tudod,
milyen terhet ró ez egy férfira?
– Ja, a nők jól szórakoznak, mi meg legszívesebben elfutnánk
a következmények elől – tette hozzá Rob, Anna férje, de
mindketten vigyorogtak.
– Ha nem láttátok volna, az a csokor úgy talált el, mint egy
bomba! – védekeztem nevetve.
– Mégis majdnem Hayden halt bele… – mosolygott Rob.
– Nekem nem tűnik úgy, mintha haldokolna – fürkésztem
Hayden arcát, aki mosolygott rám.
– Ami azt illeti – kezdte, és még jobban magához húzott –
nagyon is élek – vonta fel a szemöldökét, és pontosan értettem a
célzást. Elég egyértelmű volt, mi az a kemény, ami nekifeszül az
alhasamnak. – Velük meg ne foglalkozz! – biccentett a haverjai
felé. – Mindketten papírkutyák – ezzel teátrálisan hátradöntött
és fölém hajolt, hogy megcsókoljon.
– Gusztustalanul romantikusok vagytok! – pufogott
mellettünk Rob, de Hayden biztos kézzel tartott a víz felett, és
ahogy a csókunk véget ért, mélyen a szemembe nézett.
Istenem, mennyire imádtam őt! Az elmúlt évben napról
napra egyre jobban a szívembe zártam!
Hallottam, ahogy Ethan megjegyzi:
– Ez a jelenet ismerős nekem – utalt arra a szilveszteri bulira,
amikor Hayden letámadott. Akkor még nem hittem, hogy az a
momentum lesz a kettőnk történetének kezdete. – Bár akkor… –
folytatta Ethan – …a vízben kötöttetek ki – erre fogta magát, és
meglökte Haydent, akivel együtt a vízbe zuhantunk.
Amint a felszínre jöttünk, már Ethan nevét kiáltottam, és
hozzátettem, hogy megölöm. Hangosan nevettek mindketten a
parton, miközben prüszköltem a vizet.
– Medencebuli?! – sikította Anna, ahogy megjelent, és
megragadta Rob kezét, akit egy pillanat alatt berántott magával
a vízbe.
– Ethan, most már én is ki foglak nyírni! – kiáltotta Rob a
haverjának, ahogy felbukkant a vízből.
– Mi folyik itt? – kérdezte Kimberly, ahogy megállt ő is a
medence szélénél és Ethanre nézett, majd ránk.
– Gyere, megmutatom! – fogta meg a barátnőm kezét, és
magához rántotta. – Csak mi sokkal stílusosabbak leszünk –
tette hozzá, és lehúzta a maradék piáját, majd az ölébe kapta a
barátnőmet.
Ahogy Kimberly átkulcsolta a derekán a lábát, a szájára
tapadt, Ethan a medence széléhez lépett és Kimberlyvel együtt a
vízbe ugrott.
– Á, ez kibaszott hideg! – ordított fel Ethan, és megrázta a
fejét, amitől mindenki kapott az arcába egy kis vizet.
– Annyi a frizurámnak! – panaszkodott Kimberly, és
kétségbeesetten fogta a haját, ami az előbb még tökéletes
fürtökben omlott a vállára.
– Én a helyedben nem azon aggódnék – vigyorgott rá Ehtan,
miközben tapostuk a vizet. – Folyik a smink az arcodon –
nevetett rajta, mire Kimberly dühösen lefröcskölte vízzel.
– Na és most? – kérdezte Rob. – Rángassunk még be pár
embert, vagy…
Ethan nem várta meg, míg befejezi, hanem elordította magát.
– Pincér! – emelte fel a kezében lévő poharat, és kiöntötte
belőle a vizet. – Ide kérjük az italokat!
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

HAYDEN

– jelen –

Las Vegas

Örültem, hogy ilyen közel volt Debra esküvője, és mindössze fél

óra kellett csak, hogy repülővel hazaérjünk. Nem maradtunk a
buli végéig, mert nem akartunk ott aludni Malibuban, mint a
legtöbb vendég, akik úgy tervezték, hogy az esküvő után még
pár napig élvezik a várost és a tengerpartot.
Meg különben is. Már alig vártam, hogy Rylee lába között
legyek, és nem akartam a szőlőtőkék tövében nekiesni a
sötétben. Bár elég csábító volt ennek a lehetősége is, de
visszafogtam magam.
Egy éve már, hogy azt mondtuk, legyen a mából holnap.
Azóta sok minden történt. Rylee elhelyezkedett egy kis
reklámügynökségnél, ahol kiélhette végre az alkotói vágyát. A
szüleivel igyekeztek rendezni a dolgokat, kisebb-nagyobb
sikerrel ugyan, de legalább jó úton haladtak afelé, hogy
normális családként éljenek. Én Portlandben maradtam, de
amint az időm engedte, Rylee lakásában kötöttem ki Vegasban.
Sokszor volt ő is nálam, ha tudott távmunkában dolgozni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam megelégedve az
életemmel. Kibaszott rögös volt az út, de ha azt mondanák, hogy
kezdjem újra, akkor is gondolkodás nélkül belevágnék ebbe az
egészbe. Még így is, hogy tudtam, mennyire küzdelmes volt az
út.
– Nem kellene azt a virágot vázába tenni? – kérdeztem
Ryleetól, aki csak lerakta az étkezőasztalra, amint a lakásába
értünk. Már lezuhanyoztunk mindketten és a nappaliban
ültünk a kanapén, ahonnan ráláttam az asztalra. Rylee épp az
imént kapcsolta be a tévét és helyezte magát kényelembe az
ölemben, így felnyögött, amikor meghallotta a mondatomat.
– De – értett egyet. – El is felejtettem azt a nyomorult csokrot –
mondta, és kelletlenül felkelt az ölemből. Én közben szörföltem
a streamingszolgáltatók oldalán, de fél szemmel azt figyeltem,
ahogy a konyharészhez lép, kinyitja az egyik szekrényajtót és
levesz egy vázát a magasból, amit alig ért el.
– Segítsek? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy
lábujjhegyre állva nyújtózkodik.
– Már nem kell, köszi! – mondta mosolyogva, amikor sikerült
levennie a metszett üvegvázát a polcról. Engedett bele vizet, és
végre a csokorhoz ment. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy
megmarkolja a virágok szárát és beleteszi a vázába a kis
csokrot. Aztán amikor már azt hittem, hogy elkerüli a figyelmét
a meglepetésem, elkerekedett a szeme.
– Hayden! – kiáltotta, és nekem már szélesre nyúlt a szám.
– Igen?
– Ebben van egy ékszeres doboz! – nyúlt a virágok közé, hogy
kivegye a fehér, apró kis masnival átkötött bársonydobozt.
Először rám nézett, majd a dobozra. Aztán megint rám, mintha
várna valami magyarázatot, majd újra a dobozra pillantott.
Kellett neki pár másodperc, hogy elhatározza magát, de végül
lefejtette róla a masnit és felnyitotta a doboz tetejét. Amint
meglátta, mi van benne, elakadt a lélegzete.
– Hayden? – kérdezte, ahogy felém nézett, és felálltam végre,
hogy odalépjek hozzá. Közben a kibaszott szívem már úgy verte
a mellkasomat, hogy szinte hallottam a vénámat dübörögni a
fülemben.
– Ez… – kereste a szavakat, és a fejét csóválta, mintha nem
hinné el, hogy mit lát.
– Ó! – mondtam játékosan, ahogy megláttam azt a gyűrűt,
amit az elképzelésemnek megfelelően készíttettem, hiszen nem
találtam megfelelőt, mert egy egyedi darabot szerettem volna.
Olyat, ami kifejező. – Szerintem ez egy jegygyűrű lesz –
mosolyogtam rá, de ő még mindig nem kapott levegőt. –
Térdeljek le hozzá, meg minden? – kérdeztem tőle, mert úgy
látszott, nem jut szóhoz. – Vagy kapok választ így is? – húztam
fel a szemöldökömet, miközben váltogatta a szemét köztem és
az ékszer között. Nem egy klasszikus eljegyzési gyűrűt kapott
tőlem, hiszen nem akartam én is egy ugyanolyat húzni az
ujjára, mint amilyet az a rohadék Dustin.
Az ékszerész egy vastag aranygyűrűt készített, amelynek a
közepében csillag alakú gyémántkő díszelgett, amelyet több,
kisebb konyakszínű gyémánt vett körül, szintén csillag alakba
rendezve.
Igazából ez az egész lánykérés akkor ütött volna még
nagyobbat, ha ott az esküvőn letérdelek elé, miután elkapta a
csokrot. De nem akartam ekkora fasz lenni és más legfontosabb
napjáról elvenni a figyelmet. Láttam már hasonló videókat, de
számomra ez a dolog inkább ciki, mint megható. És a
meghatódottság így sem maradt el, hisz Rylee a tenyerét a
szájára szorította, és zokogni kezdett. Közelebb léptem, és
megöleltem őt. Amikor már alábbhagyott a sírása és átment egy
nevetés-sírás-nevetés kombinációba, jobbnak láttam, ha
átveszem az események irányítását, és kivettem a kezéből a
dobozt, majd a gyűrűt, és ahogy ránéztem, nagy levegőt vettem
és úgy fogtam bele a lánykérésbe.
– Rylee! – mondtam ki a nevét, de a hangom megremegett.
Faszán állnom kellett volna a sarat, de ahogy ránéztem és
tudtam, hogy mire készülök, engem is elöntöttek az érzelmek.
Átkoztam is magam, amiért nem gyakoroltam be valami
szöveget, de végül is úgy döntöttem, hagyatkozom a bennem
szárnyaló érzésekre és kimondom, amit gondolok. Az pedig
végtelenül egyszerű lesz. – Még nem tudom, hogy lehet-e egy
nőt egy életen át szeretni, de azt igen, hogy amióta megláttalak,
szerelmes vagyok beléd – mondtam ki, mire megint elindultak a
könnyei. – A kérdés tehát az: te szeretnéd-e megpróbálni velem?
Hevesen bólogatni kezdett, és kinyújtotta felém a kezét, hogy
az ujjára tudjam húzni a gyűrűt.
– Ki is kell mondani – mosolyogtam rá. – Csak úgy érvényes a
dolog.
Láttam, ahogy összeszedte magát és vett egy nagy levegőt:
– Igen – mondta, és ahogy az ujjára húztam a gyűrűt, a
nyakamba borult és magához szorított. – Igen, igen, igen! –
ismételte, és közben egyre jobban magához szorított.
 EPILÓGUS

HAYDEN

– tizenegy évvel ezelőtt –

Las Vegas

Rylee-éknál már óriási volt a buli, mire megérkeztem. Kicsit

elbasztam otthon az időt, ezért később érkeztem, mint
terveztem, így volt mit behoznom, mert le voltam maradva a
piával. Connort kerestem meg elsőnek, akivel üdvözöltük
egymást egy kézfogással, és rögtön a kezembe nyomott egy
pohár whiskyt. Legalább ő tudja, mi a fenére vágyom! De ahogy
ezt kimondtam magamban és belekortyoltam a poharamba,
megláttam Ryleet a teraszon. Nagyot nyeltem az italból. Nem
volt igazam. Azt, amire igazán vágytam, még Connor sem tudta.
Figyeltem, ahogy Rylee kitölti a pezsgőt és közben fel-felpillant.
Keresett valamit.
Reméltem, hogy nem egy új palira tett szert, mert azt most
nem viselném jól! Ma úgy jöttem ide, hogy megmondom neki,
próbáljuk meg mi ketten. Ezért is öltöztem át háromszor, mint
egy barom, mert tetszeni akartam neki. Elég őrültség, nem?
Általában a csajok készülődnek ennyit, és ők fordítanak nagy
hangsúlyt az öltözködésükre. Erre én? Jó, mindig is kényesen
ügyeltem a megjelenésemre, de azért ma sikerült túlzásba
esnem a válogatással.
Picsába már!
Lehúztam a kezemben lévő piát, és máris a konyhapulthoz
mentem, hogy töltsek egy újabbat.
– Mi van veled? – kérdezte Connor. – Feszült vagy! – ölelte
meg a vállam barátian. – Nézzünk neked egy nőt? – nevetett
rajtam.
– Ja – mondta neki, és megint belekortyoltam a nyakig töltött
poharamba. – Rám férne már egy kiadós kefélés.
Reméltem, hogy nem veszi észre, hogy miközben ezt
kimondtam, a szemem akaratlanul is a nővérén állapodott meg.
– Na, na, na! – emelte fel a mutatóujját. – Az ott nem
vadászterület – vigyorgott, és megragadta az állkapcsomat, hogy
elfordítsa a fejem a nappaliban lévő csajok felé. Hát ennyit
arról, hogy mit nem vett észre. – Ezekben a csajokban
gondolkodj! – vigyorgott rám. – Én megyek, megnézem a
nővéremet, mert úgy látom, elkel neki a segítség – mondta, ezzel
ellépett tőlem, én pedig csatlakoztam a többi haveromhoz, akik
nem messze álltak tőlem. Alig váltottunk pár szót, mire megint
megjelent Connor és látványosan pufogott.
– A faszom kivan már ezzel a bulival – mondta. – Legközelebb
hozzátok megyünk! – mutatott rám. – Nincs az a pénz, hogy én
megint ennyi embert ugráljak körbe – fújtatott, de addigra már
megjelent előttünk Rylee, akinek a kezében vagy hat üres
pezsgősüveg volt. Kis híján odakaptam, hogy segítsek neki,
azonban az az apró dolog megakadályozott, hogy a szemében
düh lángolt, és minket méregetett.
– Ry, ne baszakodj velem! – nyögte mellettem Connor, és
leeresztette a vállát.
Na, ez egész jó szó, lehetne belőle építkezni – gondoltam
magamban, és sajnos ösztönösen cselekedtem is.
– Velem annál inkább – ajánlottam Ryleenak, és keresztbe
fontam a karom magam előtt, hogy egy kis lazaságot vigyek a
testi kommunikációmba. Kibaszott feszült voltam még mindig,
és mint kiderült, marhára nem poénos, bár a haverjaim
felnyerítettek mellettem és Connor is elvigyorodott, majd
kinyújtotta a kezét, amibe belecsaptam. Mindig partner volt, ha
valakit szívatni kellett, és a nővérét kiváltképp szerette
szekírozni. Pedig ha tudná! Kezem-lábam remegett, bassza meg!
És ehhez elég volt Ryleenak csak rám néznie. Nem tudom,
mikor történt és hogy alakult ki iránta ez a vonzalmam, de
egyszer csak azt vettem észre, hogy már nemcsak kedvelem,
hanem akarom is őt.
– Vidd be a konyhába, és bonts ki még két pezsgőt! – utasította
az öccsét, és a kezébe nyomta az összes üveget. Esküszöm, alig
hittem, hogy Connor át tudja fogni mindet, és szinte láttam,
ahogy kicsúszik a kezéből pár üveg, ami majd szétrobban a
földön. De nem így történt. A pezsgősüveg mind épen maradt,
ahogy Rylee pillantása sem enyhült. Felém fordult, és a szemébe
nézett.
– Ami pedig a baszakodást illeti… – kezdte, és felvont
szemöldökkel végigmért –, nagy sajnálatodra, kisfiúkkal nem
játszom – vetette oda nekem, és ellépett tőlünk.
A többiek most is nevettek, de nem érdekelt különösen a
kísérő beszólogatásuk. Engem az a mondat érdekelt, ami az
előbb hagyta el Rylee száját.
Még mindig itt tartunk?
Alig egy év van közöttünk, és még mindig kifiúnak lát engem?
Hát ez remek! – pufogtam magamban.
Kisfiú… – ismételtem meg, és közben követtem a szememmel,
ahogy a teraszra lépett. Ha érezte is, hogy a tekintetem rajta
pihen, nem nézett vissza rám. Szaporán szedte a lábait, és
ugyanúgy nem vett rólam tudomást, mint ahogy eddig sosem.
Oké, barátok voltunk, állandóan rajta köszörültük a nyelvünket
Connorral, de ha nem vette volna észre, ezek elmaradtak az
utóbbi időben. Már nem voltunk gyerekek, és nem kellett
meghúznom a haját, hogy figyeljen rám. De úgy látszik, ezzel a
beszólásommal pont azt a hatást értem el.
Na nem, nem!
Ezt nem fogom ennyiben hagyni!
Átvágtam a tömegen, és kimentem utána a teraszra.
Hallottam, ahogy a dj visszaszámol, és pont akkor értem Rylee
mögé, amikor elért az egyhez. Nem gondolkoztam, csak
cselekedtem. Megragadtam a kezét, és magam felé pördítettem,
aztán hátradöntöttem a medence vízének tükre felé és
ránéztem. A tekintete meglepett volt, de az enyémben csak
elszántság tükröződött. A szájára néztem, és nem foglalkoztam
azzal, hogy nekifeszült a tenyerével a mellkasomnak.
Azt akartam, hogy tudja, már kurvára nem az a gyerek
vagyok, akinek lát engem.
Őrülten kívántam őt, és mindennap csak rá gondoltam. A
szájára pillantottam, ami sosem volt ilyen közel hozzám. Vajon
bele tudom súgni neki ebbe a csókba az érzéseimet?
Hamar eltüntettem a kettőnk között lévő távolságot, és alig
hittem el, hogy végre érezhetem őt. Ahogy a szám megsimította
az övét, elernyedt a kezemben, és tudtam… ó, istenem, már
ekkor tudtam, hogy elvesztem!
A nyelvemmel megnyaltam az alsó ajkát, ami válaszul
szétnyílt, és szinte beleremegtem a nyelvünk találkozásába.
Nem sejtettem, hogy ilyen jó lesz. Hogy ennyi érzés fog
felszabadulni közben, de ahogy kérleltük, simogattuk egymást a
nyelvünkkel, engem bekebelezett a vágy. Mélyítettem a csókon,
és éreztem, hogy a nyakam köré fonja a karját.
Bassza meg!
Ez a csaj több, mint tökéletes!
Nem tudtam az ízével betelni, miközben jó mélyen szívtam
magamba az illatát. A kedvencem lett ez a Rylee-aroma. Úgy
éreztem magam, mint akit megbabonáztak, miközben forróság
áradt szét a testemben. Soha nem ízleltem még ilyen édes ízt a
számban. Még akkor sem, hogy tudtam, ezt kierőszakoltam
belőle. Nem vált keserűvé a csókja. Nem rontott rajta semmit.
Én pedig?
Megtudtam, hogy milyen érzés a tűzzel játszani és elégni a
pillanatban. Tele voltam rajongással és félelemmel, de
ugyanakkor teljes lényemet átjárta a vágy. Istenem! Hiszen
megremegtem tőle!
Ahogy szétvált az ajkunk, mindketten zihálva kapkodtuk a
levegőt. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen, de
megtörtem a varázst. Ideje volt tisztáznunk a kettőnk dolgát.
– Most mondd, hogy kisfiú vagyok! – szűrtem a fogam közt, és
válaszul akkora pofont adott az arcomra, hogy arra egy életen
át emlékezni fogok!
De a tettének meglett a következménye, mert Rylee kibillent
az egyensúlyából és kapálózni kezdett, én pedig nem tudtam
megtartani, mert megragadta a zakómat és berántott magával a
vízbe.
Őszintén?
Örültem, hogy volt, ami lehűtsön. Ha nem esem a vízbe, nem
is tudom… talán spontán felgyulladok. Amikor feljöttem a víz
alól, alig volt Rylee meg köztem fél méter. Úgy nézett rám…
jézusom, mintha… létezik, hogy ő is ugyanazt érezte?
Hiába próbálta leplezni és rendezni az arcvonásait… már
megtudtam, amit akartam.
– Soha nem bocsátom ezt meg neked! – fújtatott mégis
dühösen.
– Ahogy elfelejteni sem fogod! – mondtam teljes
meggyőződéssel, és a medence széléhez úsztam, ahol
megtámaszkodva a perembe, karból kinyomtam magam. Nem
néztem vissza, ahogy távolodtam tőle, mert képtelen lettem
volna megálljt parancsolni magamnak, és sem a hely, sem az
idő nem volt alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük.
Talán majd később.
Elhatároztam, hogy eltűnök ebből a városból egy időre, és a
távolság talán ráébreszti arra, hogy hiányzom neki. Talán rájön,
mennyit jelentett neki a társaságom.
Vagy nem.
Mindegy is! Hinnem kellett benne, hogy így lesz.
Ebben a pillanatban azonban megesküdtem magamnak:
ennek a csajnak egyszer még lehozok egy kurva csillagot az
égről!
 1. fejezet

Gemma Peters nem rajongott a bulizásért.

Számára a szórakozást sokkal inkább jelentette egy jó
könyvvel és egy bögre teával való bekuckózás. A zajos, lármás
bár, ahol épp tartózkodott, gyorsabban merítette az elemeit,
mint egy Netflix-maraton a telefonját. Ennek ellenére
kötelességtudóan viselte partimosolyát, és igyekezett megőrizni
pozitív hozzáállását. Már csak egy órát kell várnia, és megszólal
a telefonja ébresztője, amit szigorúan tízre állított be magának,
hogy hazaindulhasson, beadhassa a kutyájának a gyógyszereit,
ő pedig háromnegyed tizenegykor ágyban lehessen, mint egy
felelősségteljes felnőtt. Elvégre hétköznap este volt. Persze a
buli kétségkívül hajnalig fog tartani, mert legjobb barátnője,
Lila nem rajongott a hétköznapi időbeosztásért.
Lila olyan volt, mint egy pohár rózsaszín pezsgő emberi
megfelelője.
Ha már a pezsgőnél tartunk: a szülinapos lány hirtelen meg is
jelent Gemma előtt. Visszatolta a helyére a selymes hajából
kicsúszni készülő tiarát, és Gemma kezébe nyomott egy
gyöngyöző itallal teli poharat.
– Rád fér még egy! – kiabálta pár centire Gemmától. Annak
ellenére, hogy a bőre kipirult az esti mulatozástól, a sminkje
továbbra is kifogástalan maradt. Gemma ezt az ingyen kapott,
kiváló minőségű szépségápolási termékeknek tulajdonította,
melyek elborították Lila lakásának minden szabad
négyzetcentiméterét. Mindenféle márkától kapott termékeket,
egy posztért vagy a YouTube-csatornáján megosztott
értékelésért cserébe. A @Lila_in_L.A. Instagram-fióknak több
mint kétszázezer követője volt.
Lila ugyanolyan pezsgőspoharat tartott manikűrözött
kezében, mint amilyet az imént barátnőjének adott. Szeme
csillogásából Gemma megállapította, hogy már nem volt
szomjas.
Gemma arra gondolt, hogy azt feleli, köszöni, nem kér még
egyet. Azonban tudta, a visszautasítás csak játékos duzzogáshoz
vezetne, ami emlékeztetné, hogy ez Lila szülinapja, ő pedig
ünneprontónak lenne bélyegezve. Úgyhogy inkább majd elveszi
a pezsgőspoharat, és diszkréten a bárpulton hagyja, míg Lila
lelkesebb vendégek felé veszi az irányt. A rutin olyan régi volt,
mint maga a barátságuk.
Csakhogy Lila most eltért a forgatókönyvtől. Nem cuppantott
rúzsos puszit Gemma arcára, mielőtt továbblibbent volna, és
nem áradozott alkoholmámorosan kettejük kötelékéről.
Várakozással figyelte barátnőjét, ahogy kezében pohárral,
feszengve próbál fennmaradni a felszínen az idegenek
tengerében.
– Mi az? – kérdezte Gemma.
– Idd meg! – vágta rá Lila, mondandóját a cselekvést
illusztráló mozdulattal kísérve. A csuklóján lévő karperecek a
könyöke felé csúsztak.
Gemma arcát elöntötte a forróság – a helyzet olyan volt, mint
amikor a kollégiumi éveik során Lila megkérte, hogy húzzon
egy nagyot az elcsent konyakból.
– Meg fogom – felelte Gemma egy bátortalan vállrándítás
kíséretében.
– Nem, nem fogod. Megvárod, amíg hátat fordítok, aztán a
pulton hagyod, és reméled, hogy nem veszem észre. Ismerlek,
Gemma Rose Peters! – mutatott rá Lila összehúzott szemekkel. –
Hajtsd fel szépen!
Gemma a barátnőjére nézett, majd aprót kortyolt a pezsgőből.
Azzal érvelt magának, hogy a reggele csak másnap kilenckor
indul, egy enyhe fejfájást pedig orvosolni tud egy kis kocogással
és egy csésze friss kávéval.
– Nem tudtam, hogy a harmincas éveinkben megint meg kell
küzdenünk mások nyomásával. Miért vagy ilyen kitartó?
Lila önelégülten mosolygott, és oldalra billentette a csípőjét.
Hüvelykujjaival benyúlt pánt nélküli ruhája fűzőrészébe, és
feljebb húzta, hogy megigazítsa méretes kebleit, majd egy kis
táncot lejtett. Válla felett átdobta sötét haját, mely egy rakás
egzotikus nevű terméktől csillogott. Gemma a feléről nem is
hallott.
– Mert szükséged lesz rá – felelte Lila, majd ujját a pohár
kerek talpához nyomta, és megdöntötte, hogy barátnője igyon
egy újabb kortyot.
A buborékok szúrósan tolultak Gemma ajkához.
– Lila! – háborodott fel.
Lila kuncogott, és a pult felé hajolt egy szalvétáért. A
westside-i bár minden Los Angeles-i sztereotípiának megfelelt:
zsúfolt volt, félhomályos, túlárazott koktélokat lehetett kérni
olyan extra összetevőkkel, mint a cékla vagy a házi készítésű
bioszirupok, és dugig volt vonzó emberekkel. Lila nekisúrlódott
a mellette álló férfinak. Az megfordult, és tetőtől talpig
végigmérte a lányt – aki olyan cipőt viselt, ami fura szögben
nyomta össze a lábát, és amit Gemma álmában sem hordott
volna –, és nyilvánvalóan tetszett neki, amit látott.
Elmosolyodott, és épp szólásra nyitotta a száját, de ekkor Lila
megfordult, és arcul csapta a hajával.
Gemma elfojtott egy nevetést.
– Minden rendben – szólt Lila, majd megtörölgette Gemma
száját egy kis fekete, érdes papírszalvétával. Bár Lila nagy
partikirálynő volt, volt egy kifejezetten anyai oldala is. – De
először meg kell innod a pezsgődet.
Egy anya – méretes italkollekcióval.
– Megint csak: miért? – kérdezte Gemma, miután ismét
kortyolt egyet.
Lila lazán megbillentette a fejét, Gemma pedig a helyiség
végébe pillantott. Szinte ugyanebben a pillanatban egész testét
elöntötte a forróság, az alkohol pedig rögtön a fejébe szállt.
– Jaj, ne! Én nem…
– De! De, igen! – biztatta Lila. – Figyelj, lecsekkoltam: ápolt,
nincs rajta jegygyűrű, velünk egykorúnak tűnik. Talán a szeme
körül fáradt egy kicsit, de ez valószínűleg csak azt jelenti, hogy
jó munkája van, és sokat dolgozik. És rendelkezik a legjobb
tulajdonsággal, amit egy nő csak kívánhat…
Sokat sejtetően, mosolyogva elhallgatott, és lassan ide-oda
ringatózott nevetséges cipője talpán.
Gemma belekortyolt az italába, mert hirtelen teljesen
kiszáradt a szája, és enyhülést akart. Túl nagyot nyelt, a
buborékok égették a torkát.
Nem az ő műfaja volt, hogy pasikkal ismerkedjen bárokban.
Ez sokkal inkább Lilára volt jellemző, ezért is szervezte a
szülinapi buliját egy férfiakkal teli bárba. A nő szemében ördögi
fény villant, Gemma pedig szerette volna rövidre zárni az estét,
és hazamenni.
Megkockáztatott még egy pillantást a sarokban álló titokzatos
férfi felé, aki valóban őt bámulta.
Testét megint elöntötte a forróság. A köztük lévő jó
ötméternyi távolság miatt nem tudta leellenőrizni a Lila által
felsorolt dolgokat, de az nagyon is látszott, hogy jóképű a srác.
Ezt is felsorolta?
Gemma nem emlékezett, de arra igen, mi volt az utolsó elem
a listán.
– Mi lehet a legjobb tulajdonság, amit egy nő kívánhat? –
kérdezte. A szavak úgy jöttek ki a száján, mintha transzban
lenne. Hirtelen úgy érezte, mintha a gravitáció megváltozott
volna, és valami a bárpult végében álló idegen felé húzná őt.
Lila mögé ment, így mindketten szemben álltak a férfival.
Állát Gemma vállára támasztotta, és közvetlenül a fülébe
beszélt.
– Az, hogy itt egy csomó ember, de ez a csávó úgy néz téged,
mintha egyedül lennél az egész bárban.
Gemma hallotta a mosolyt barátnője hangjában. Hirtelen
elöntötte a szeretethullám amiatt, hogy Lila, aki csak úgy
vonzza a tekinteteket, még a saját születésnapi buliján is képes
szárnysegédet játszani.
 Nem mintha Gemma szárnysegédet akart volna.
Pillanatnyilag nem volt hely az életében egy merengő
idegennek, aki az árnyékból szemezget vele. Még akkor sem, ha
az illetőnek csillogó szeme volt, és olyan haja, aminek az sem
árt, ha egy kicsit összeborzolja a szél.
Nem. Nincs hely erre az életében.
De úgy tűnt, Lila helyet akart csinálni, akár szerette volna
Gemma, akár nem.
– Menj! – bökte oldalba barátnője, és finoman taszított rajta
egyet.
Gemma tett egy tétova lépést. Érezte, hogy a gravitáció
vonzza előre, de közben a lába mintha makacsul nem lett volna
hajlandó elhagyni a talajt. Az ellentétes erők nem tudtak
együttműködni.
– Tekintsd ezt úgy, mint szülinapi ajándékot nekem – szólt
Lila.
– De hát már adtam neked ajándékot.
– Akkor ezt add magadnak. Menj!
Lila érdeklődése Gemma szerelmi élete iránt exponenciálisan
nőtt a lány legutóbbi szakítása óta eltelt egy év alatt. Míg
Gemma vigaszt lelt a magányban, és jólesett neki, hogy senki
mással, csak idős keverék kutyájával, Rexszel és magával kell
foglalkoznia, addig Lila minden alkalommal arra biztatta, térjen
vissza a randipiacra.
Főnyeremény vagy, Gem! Nem tudom, mire vársz.
Igazság szerint maga Gemma sem tudta, hogy vár-e
egyáltalán valamire. De mivel épp rózsaszín buborékok
borították el az agyát, és hirtelen, megmagyarázhatatlanul a
föld dőlésszöge is megváltozott, azon kezdett tűnődni, hogy
talán akire várt, épp az a srác, aki úgy bámulja a sarokból,
mintha ő lenne az egyetlen nő a helyiségben.
– Ez az, csajszi! – éljenzett halkan Lila, amikor barátnője tett
egy céltudatos lépést előre.
Meleg testek préselődtek hozzá, miközben utat tört magának
a bárpult másik vége felé – olyan volt, mint egy folyásiránnyal
szemben úszó hal. A helyiség forró volt és illetlen vágyakkal
teli. A parfümfelhők és a nyomott levegő emlékeztette Gemmát
arra, miért szeret sokkal jobban könyvekkel bekuckózni, mint
bulizni járni.
De amikor odaért a pult másik végéhez, és a hívogató idegen
lágyan rámosolygott, azon nyomban elfelejtette az egész helyzet
iránti ellenszenvét. Konstatálta, hogy Lilának mindenben igaza
volt: a srác ápolt, nincs rajta jegygyűrű, Gemmával egyidősek.
Kék szeme ragyogása ellenére kissé fáradtnak tűnt, de
Gemma is az volt. Talán a srác kimerültsége mögött is
munkával kapcsolatos okok bújtak meg.
A jóképű férfi várakozó tekintete elárulta neki, hogy túllépte
az észszerű időt, hogy odasétáljon valakihez, és aztán ne szóljon
semmit.
– Szia! – köszönt Gemma, és még saját magának is úgy
hangzott, mint egy rozsdás, régi szerszám, amit évekig nem
vettek elő a dobozból. – A barátnőm küldött. Ma van a
szülinapja.
Gemma zavarba jött, amikor a pasi felvonta a szemöldökét.
Amit mondott, úgy hangzott, mintha Lila érdekében lenne itt.
Mindenképpen a férfi számlájára lehetett írni, hogy nem
kezdte el tekintetével azonnal a szóban forgó barna hajú, dús
idomokkal megáldott nőt keresni. A bárban mindenki tudta,
hogy Lila születésnapja van, hála a fején díszelgő tiarának és az
italok minden egyes körénél elhangzó köszöntéseknek.
– Boldog szülinapot a barátnődnek!
– Köszönöm! Mármint, a nevében – jött megint zavarba
Gemma. Mentségére legyen mondva, nem sok időt töltött azzal,
hogy másokkal beszélgessen. A munkája során sem – egy
rádióműsor szerkesztője volt –, és még ritkábban vonzó
idegenekkel, akiknek titkok csillogtak a szemében. Nem sokat
járt el szórakozni, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor
Lilának sikerült magával rángatnia.
Gemma nem tudta megmondani, de volt valami ebben a
fiúban… Az ismerősség érzését keltette, mint amikor
megérzünk egy illatot, de nem tudjuk megragadni, pontosan
milyen emléket idéz számunkra.
– Nem igazán a te világod, ugye? – kérdezte a pasi. Hangjában
szemernyi ítélkezés sem csendült.
Gemma halkan felnevetett. Úgy érezte, lelepleződött, a
homlokára van írva a dolog.
– Nem, egyáltalán nem.
– Az enyém sem.
– Akkor mit keresel itt? – A szavak, melyek meglepettségen
kívül nem tükröztek mást, csak úgy kicsúsztak Gemma száján. A
pasi nyilvánvalóan egyedül volt, még csak nem is egy bulizó
társaságban feszengett, mint ő. Gemma remélte, nem hangzott
túl tolakodóan.
Szerencsére a srác csak vállat vont, és megeresztett egy olyan
félmosolyt, amiből Gemma arra következtetett, kimenne az erő
a térdeiből, ha a teljes verziót látná.
– Valaki különlegesre várok – felelte.
Tipikus csajozós szövegnek hangzott, mégis betalált.
Gemma leült a mellette lévő bárszékre, ami a nyüzsgő tömeg
ellenére valahogy üresen maradt.
– Én is megkérdezném, hogy te mit keresel itt, de már
elmondtad, hogy szülinapozni jöttetek. Meghívhatlak egy italra?
– kérdezte a pasi.
Gemma lepillantott a fogyóban lévő rózsaszín pezsgőre,
amiből a buborékok fele már kiment azóta, hogy Lila odaadta
neki. Arra gondolt, biztos felmelegedett attól, hogy szorongatja.
A bárpultra helyezte a poharat, és úgy döntött, megnézi, hová
vezet, ha igent mond ennek a barátságos idegennek.
– Persze – felelte.
– Szuper. Igazából tehetségem van ahhoz, hogy kitaláljam
mások kedvenc italát.
Csajozós szöveggel indított, aztán szemérmetlenül le akarta
nyűgözni őt. Gemma normál esetben beszólt volna neki, vagy a
szemét forgatta volna, de volt valami a férfiban, amiért inkább
kíváncsian figyelte, mi következik.
– Ó, valóban?
– Bizony. Figyelj, megmutatom.
Felemelte a kezét, és intett a csaposnak. Gemma észrevette,
hogy milyen hosszú a karja, és hogy csuklóján egy vintage
karórát visel. Nem látott tetoválásokat az óra és a felhajtott
ingujj közötti bőrszakaszon, ami persze nem jelentette azt, hogy
máshol sincsenek. Gemma megszokta, hogy L. A.-ben gyakoriak
a tetkót viselő férfiak, főként az olyan bárokban, mint ez a
mostani.
– Úgy érzem, inkább a stílusos koktélokat kedveled, talán
valami keserűt.
Gemma nem mondta meg, hogy igaza van, csak az ajkába
harapott.
– Meleg? – mosolygott a férfi Gemma arckifejezését látva.
Megjelent a csapos – akinek nagyon is virítottak tetoválások a
karján –, és feléjük biccentett.
A karórás, csillogó szemű, lefegyverző mosolyú férfi – akinek
még mindig nem derült ki a neve – félénken Gemma felé
pillantott, majd rendelt egy italt.
– Két Negronit szeretnék kérni.
Gemmának tátva maradt a szája. Sikerült becsuknia addigra,
mire a csapos bólintott, és elment.
– Nos, milyen voltam? – kérdezte a mellette ülő pasi.
– Ez a kedvenc italom – vallotta be Gemma, aki túlságosan
meg volt döbbenve ahhoz, hogy bármilyen kacér tréfálkozással
rukkoljon elő.
– Mondtam, hogy jó vagyok benne – vonta meg a srác büszkén
a vállát.
– Talán csak szerencséd volt – felelte Gemma, miután kicsit
összeszedte magát.
– Vagy talán nem – vigyorgott a pasi. Ebben a pillanatban egy
popsláger csendült fel a hangszórókból, mely Gemmát azonnal
visszarepítette főiskolás korszakának szabad szellemmel
átitatott első időszakába. Annak ellenére, hogy már régóta nem
hallotta a számot, minden egyes sora eszébe jutott. Tudta, ha
elkapná Lila pillantását, sokatmondó kacsintás jönne válaszul,
és együtt tátognák a refrént a terem két végében.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte a férfi, és Gemma rájött,
úgy vigyorog, mint a vadalma.
– Ó, csak imádom ezt a számot. Régóta nem hallottam, és
mindig jó hangulatom lesz tőle.
– Valóban? Úgy tűnik, ma nagyon szerencsés esténk van.
A mixer visszatért az italaikkal.
– Igyunk a jó szerencsére! – emelte fel poharát a férfi.
Gemma is felemelte az övét, hogy koccintson, de aztán
félbehagyta a mozdulatot.
– Várj! Még a nevedet sem tudom. Úgy érzem, nem hozna
szerencsét, ha úgy koccintanánk, hogy nem tudom a neved.
– Igaz – tartotta fogva Gemma pillantását a fiú. Olyan hosszan
nézett a szemébe, mintha valamire várna.
– Nem árulod el a neved? – nevetett Gemma.
– De, bocsánat – rázta meg a fejét a pasi. – Jack vagyok.
– Gemma vagyok – felelte a lány, majd poharát az övéhez
koccintotta.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Gemma.
– Én is, Jack.
Gemma belekortyolt a fanyar, citrusos nedűbe, és élvezte,
ahogy égeti a nyelvét. Jack is megpróbálta élvezni az italt, de
látszott, ő valami mást kedvel.
– Nem a kedvenc italod? – kérdezte Gemma.
– Attól tartok, nem – rázta a fejét Jack nevetve. – Kemény
lehetsz, ha szereted ezeket a dolgokat.
A lány majdnem kiprüszkölte az italt.
 – Nem tudom, hogy a kemény a megfelelő szó-e. A
nagymamám ivott gyakran ilyet. Rá emlékeztet.
– Ő kemény volt?
– Ó, a legkeményebb. Bárcsak feleolyan erős lennék, mint ő!
– Biztos csodálatos nő volt, de te se becsüld alá magad! Elég
kemény voltál, hogy ide mertél jönni, nem gondolod?
– Azt akarod sugallni, hogy talán meg kellett volna ijednem
tőled? – kérdezte Gemma egy újabb korty után.
– Egyáltalán nem. Csak érzem, hogy szívesebben lennél
máshol, és nem a kedvenc időtöltéseid egyike, hogy idegenekkel
ismerkedj bárokban. – Ezt Jack olyan őszintén mondta, mintha
eléggé ismerné a lányt ahhoz, hogy tudja, ez az igazság. Gemma
közelebb hajolt.
– Te se becsüld alá magad. Nem azért jöttem ide, mert nem
volt jobb dolgom.
– Valóban? – kérdezte érdeklődve Jack. – Akkor miért jöttél
ide? Azon kívül, hogy a barátnőd ideküldött.
Ez remek kérdés volt, és még maga Gemma sem tudta rá a
választ. De miközben a férfi mellett ült, csak még erősebben
érezte azt a titokzatos vonzást. Nem volt benne biztos, hogy
képes lenne ellenállni neki, ha megpróbálná.
Azon gondolkodott, hogy tudná a legjobban megfogalmazni,
és végül rá is bukkant a válaszra.
– Mert kíváncsi voltam – felelte.
– És tetszik, amit találtál?
Gemma megint kortyolt egyet. Jack mosolya, az alkohol és a
dalnak köszönhetően felidézett, agyában keringő édes emlékek
mintha egy meleg, puha burokként ringatták volna.
 – Azt kell mondanom, igen.
– Remek.
Lassan iszogattak, beszélgettek, és egyre többet megtudtak
egymásról. Jack televíziós forgatókönyvíróként dolgozott, amin
Gemma egyáltalán nem lepődött meg, tekintve, hogy hol
tartózkodtak épp. Azt viszont meglepőnek találta, hogy a férfi
nem árult el semmilyen nevet. Büszkén beszélt a munkájáról,
de akként kezelte, ami: munka. Amikor Gemma elmondta neki,
hogy egy helyi rádióműsor szerkesztőjeként dolgozik, és szereti
a munkáját, annak ellenére, hogy aznap nehéz napja volt, Jack
érdeklődve hajolt oda és kérdezősködött a műsorvezetőről és a
vendégekről, akikkel interjút készítettek. Ezután a téma röviden
a családjukra terelődött, amit Gemma egyetlen családtagja
kivételével kikerült. Mire elmesélte, hogy az öccse minden
évben fél évet a szubszaharai Afrikában tölt egy
természetvédelmi intézet munkatársaként, és valójában aznap
kellett volna hazajönnie, de lekéste a gépét, térdük már összeért
a bárpult alatt.
Gemmát a pillanatból a táskájában csengő mobilja rántotta ki.
Elnézést kért, és kivette. Megdöbbenve látta, hogy az önmagára
szabott takarodót jelző ébresztőóra ordít, mint egy iskolacsengő.
Már majdnem egy órája beszélgettek, és ő észre sem vette.
– Mennem kell – szólt csalódottsággal a hangjában.
Jack ugyanilyen csalódottnak tűnt.
– Vár valaki otthon? – kérdezte.
Gemma lekászálódott a bárszékről, és előkotort pár
bankjegyet a táskájából, hogy hagyjon némi borravalót a
pulton.
 – Igen. Egy öreg kutyus, akinek lefekvés előtt be kell adnom a
gyógyszereit.
Jack mosolya tükrözte nyilvánvaló megkönnyebbülését.
– Hát, nem szeretnék felelős lenni semmiféle állatorvosi
vészhelyzetért!
Odaállt Gemma mellé, és a lány rájött, hogy eddig nem is
tudta, milyen magas, hiszen végig ültek. Jack pár centivel
magasabb volt nála. Gemma azon kapta magát, hogy a férfi
tekintete teljesen beszippantotta. Még ha akart volna, se tudott
volna szabadulni.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Gemma.
– Én is. Kikísérlek.
Gemmának már-már megfordult a fejében, hogy felajánlja,
találkozzanak újra, miután foglalkozott Rexszel, de a hosszú
éjszakai kiruccanás nem szerepelt a tervei között. Érezte, hogy a
srác szorosan mögötte halad, miközben átverekszik magukat a
tömegen, és egyáltalán nem bánta. Beütött egy
fuvarmegrendelést a telefonjába, és a képernyőjén látta a
közelben lévő autók raját, melyek perceken belül készen állnak,
hogy felvegyék. Mielőtt kilépett az ajtón, körbenézett, látja-e
Lilát. Megpillantotta a bárpult másik végében, épp egy csapat
szintén fájdalmasan menő influenszer társaságában húzott le
egy felest. Gemma odaintegetett. Lila csókot dobott felé, majd
kezével szívet formázott, végül Jackre mutatott, és feltartotta a
hüvelykujját. Nyilvánvalóan azt hitte, együtt mennek haza.
Ettől a gondolattól forróság öntötte el Gemma arcát,
miközben kiléptek a balzsamos estébe. Nyugat-Los Angelesben
csak úgy vibrált az éjszakai élet: autók suhantak el mellettük,
egymásba kapaszkodó, nevető baráti társaságok haladtak el a
járdán, a basszus csak úgy dübörgött a szórakozóhelyek
ajtajából, melyek közül az egyikben Lila valószínűleg kiköt
majd az éjszaka egy pontján. Mindez egyszerre feldobta és
kimerítette Gemmát.
De leginkább kimerítette.
Látta, hogy az autó, amit hívott, befordul a sarkon, és
közeledik. Hamarosan el kell köszönnie Jacktől.
A férfi odafordult felé. Gemma arra számított, hogy majd
elkéri a telefonszámát, vagy megkérdezi a vezetéknevét, de
ehelyett Jack csak furcsa arckifejezéssel nézett rá. Szinte olyan
volt az arca, mintha fájdalmai lennének.
– Gemma, mielőtt elmész, csak szeretnék…
Félbehagyta a mondatot, mintha nem tudta volna, hogy
fejezze be.
Az autó leparkolt a mögöttük lévő járdaszegély mellett. A
sofőr lehúzta az ablakot, és Gemma nevét kiáltotta a járdán
várakozó emberek tömegébe.
– Mit szeretnél? – kérdezte Gemma, aki hirtelen aggódni
kezdett Jack gyötrődése miatt.
A férfi elszántan levegőt vett.
– Szeretnék tesztelni egy elméletet, ha nem bánod.
– Ööö… oké? – nézett rá Gemma felvont szemöldökkel.
Jack odalépett hozzá, és a dereka köré fonta a karját. A másik
kezével a lány nyakához nyúlt, majd ajkával pár centiméterre
az övétől megállt. Bármi volt is az elmélete, nyilvánvalóan
magában foglalt egy csókot, és Gemma azon kapta magát, hogy
több mint hajlandó segíteni neki kipróbálni.
 Ajkát Jack ajkára szorította, mintegy válaszolva a kérésére, és
majdnem elvesztette az egyensúlyát, amikor érintkeztek.
Szerencsére a dereka köré font kéz megtartotta. Futólag, az
agyát elborító ködön át azon tűnődött, vajon Jack pontosan
azért tette-e oda a kezét, mert előre látta a reakcióját.
Elsöprő volt. A férfi ajkának vonzása, a nyelvéhez lágyan
nyomuló nyelve… Gemma csak egy órája ismerte őt, de az
érintkezés olyan volt, mintha egy életnyi intimitás lett volna
egyetlen feledhetetlen csókba belesűrítve. A gravitáció ismét
eltolódott, és mindennek a középpontjává azok a pontok váltak,
ahol a testük összeért. Ez volt élete legjobb csókja, és
ugyanolyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött.
Jack elengedte őt, arca kipirult, ajka csillogott. Gemma alig
látott tisztán, de Jack most is azzal az intenzitással tartotta
fogva tekintetét, amit a lány először látott a szemében.
A sofőr megint Gemma nevét kiáltotta, de ő alig hallotta a
fejében zúgó vér miatt. Szíve hevesen vert.
Jack könyörgő pillantást vetett rá az utolsó közös
pillanatukban.
– Kérlek, emlékezz rám, Gemma!
Ezután elengedte, Gemma pedig túlságosan az események
hatása alatt állt ahhoz, hogy belegondoljon, milyen furcsa is
volt ez a mondat.
 2. fejezet

Gemma arra ébredt, hogy egy puha, nedves orr böködi az ágy
mellé lelógó kezét. Rex, élete leghűségesebb férfija minden
reggel óraműpontossággal ébresztette. Öreg húgyhólyagjára úgy
lehetett hagyatkozni, akár egy ébresztőórára.
– Igen, ébren vagyok – motyogta Gemma, bár még mindig a
hátán feküdt, és a plafonra pislogott. Egyik kezével
megsimogatta kutyusa szőrös fejét, a másikkal benyúlt a paplan
melegébe. Lila ajándékozta neki az ingyenes termékmintát,
miután pár százezer Instagram-követőnek úgy áradozott róla,
mint „a legjobb paplan”, amit csak vehet az ember. Gemma
tulajdonképpen elég sok ingyenes cuccot birtokolt barátnője
influenszer státuszának köszönhetően.
Rex a barátságos simogatást felhívásként értelmezte, hogy
felugorjon az ágyra. Gemma fölé állt, és pofáját gazdija hajába
fúrta, szimatolt párat, majd megnyalta a lány fülét.
– Igen, neked is jó reggelt! Gyere, menjünk sétálni egyet –
mondta Gemma, majd felült, és letolta magáról a takarót. Rex
óvatosan az ágy széléhez ment, és leereszkedett a padlóra,
egyszerre két mancsot helyezve a földre. A felugrás még
rendben volt, de a visszaereszkedést nehezen bírta a térde.
Gemma kimászott az ágyból, és végigsimított kutyája fején. Az
érdes szőrt néha egy kis taréjjá fésülte ujjaival. Az
állatmenhelyen azt mondták, a kutya valami terrier-labrador
keverék. Gemma fontolóra vette, hogy vesz egy készen kapható
kutyás DNS-tesztcsomagot, de Rex fekete drótszőre és víz iránti
rajongása elég meggyőző bizonyítékul szolgált arra, hogy
évekkel ezelőtt jól gondolták a menhelyen.
Elment a kutya mellett, hogy bemenjen a fürdőszobába.
Ezután felvett egy kapucnis pulóvert, és belebújt flip-flop
papucsába a sétáltatáshoz. Az Észak-Los Angeles-i lakóházban
nem volt udvar, és Rex ultraszabályosan működő szükségletei
miatt négyszer kellett megmásznia a ház lépcsőit: egyszer
ébredés után, még egyszer, mielőtt munkába indult, aztán újra,
amikor hazaért, végül pedig még egyszer lefekvés előtt. Azon
ritka alkalmakkor, amikor a kutya behabzsolt valamit a
járdáról, vagy amikor Gemma hagyta, hogy ételmaradékokat
lakmározzon, bánkódva kellett az éjszaka közepén
zombiüzemmódban még egyszer leereszkednie a lépcsőn,
hacsak nem akarta a szőnyegeit suvickolni.
Rex tökéletes úriemberként várakozott a bejárati ajtónál,
farkát csóválva, csillogó szemmel. Gemma becsúsztatta mobilját
a pulcsija zsebébe, és leemelte a pórázt a falról. A
mosdószüneteik nem voltak hosszúak, a lány fizetett egy
kutyaszittert, hogy délben, amikor ő dolgozott, beugorjon, és
tegyen a kutyával egy kiadós sétát. A lépcsőzés a járdán való
lassú sétában folytatódott, ami addig tartott, míg Rex meg nem
találta a neki tetsző bokrot, ezután mindig hazaindultak.
Leértek az előcsarnokba, egy jellegtelen helyiségbe, melynek
egyik falát postaládák borították, és ahol egy örökké üres
recepcióspult állt. Kiléptek az üveg bejárati ajtón. Odakint a
lapos Észak-Hollywood újabb derűs nappal fogadta őket.
Pálmák és telefonpóznák szegélyezték az utcát, melyet keretbe
foglalt a csak Los Angelesre jellemző kékesszürke égbolt.
Gemmának szinte már fel sem tűnt a szmog, tüdeje
hozzászokott. De azokon a napokon, amikor friss levegőre
vágyott, bepakolta Rexet autója hátsó ülésére, és elautózott
Malibuba, hogy kiránduljanak egyet a Temescal-kanyonban.
Az utca többnyire még aludt. Pár óra múlva esedékes
második sétájukig nem fognak senkivel összefutni. Akkor már
babakocsit toló szülőktől, Rex környékbeli kutyus barátaitól,
kocogóktól szokott nyüzsögni az utca. Első sétájuk során csak
Weaver bácsival szoktak összefutni, aki ilyenkor mindig az utca
túloldalán lévő kertjében ácsorgott.
– Jó reggelt, Weaver bácsi! – köszönt oda Gemma az
öregúrnak, akiről úgy vélte, Rex emberi hasonmása.
Mindketten idősek voltak, és átlagon felül barátságosak,
valamint ősz pofaszakállat viseltek.
– Jó reggelt, Gemma! Szervusz, Rex! – integetett a férfi foltos
pázsitjáról.
Az öregúr minden reggel kiállt az előkertjébe, ahogy Gemma
tudta, azért, hogy a fakó fűszálakat fürkéssze. Az egész
környéken vízhasználati korlátozások voltak érvényben, mivel
véget nem érő szárazság sújtotta Kaliforniát. A különbség az
utcájukban lévő gyep és a dombon túli Bel Air és Brentwood
udvaraiban növő dús, smaragdzöld fű között az volt, hogy itt
tényleg betartották a víztakarékossági szabályokat.
Weaver bácsi elszánt arckifejezéssel simogatta állát, mintha
rá tudná bírni a gyepét, hogy zöldebb legyen. Felnézett az égre –
egy felhő sem volt rajta, ami azt jelentette, szemernyi esély
sincs rá, hogy esni fog –, majd vállat vont, és széttárta a karját.
– Legalább most is jó az idő. Süt a nap és huszonöt fok van,
nincs okunk panaszra!
Gemmát a déjà vu érzése kerítette hatalmába, ahogy a férfi
szavai visszhangzottak a fejében. Egy pillanatig zavartan
bámulta Weaver bácsit, és úgy érezte, mintha megpróbálna
megragadni valamit, ami kicsusszan az ujjai közül. Meg mert
volna esküdni rá, hogy az öregember ugyanezeket a szavakat
már mondta korábban, pontosan ugyanígy, mintha csak egy dal
hangjegyei ismétlődtek volna, amit már számtalanszor hallott.
– Segíthetek valamiben, Gemma? – kérdezte az idős férfi,
amikor észrevette, hogy a lány bámulja.
Gemma megrázta a fejét, hogy megtisztítsa elméjét a ködös
gondolatoktól. Meggyőzte magát, hogy még félig alszik, és csak
most ébredezik, és hogy Weaver bácsi valóban mondta máskor
is ugyanezeket a szavakat, hiszen L. A.-ben szinte minden
reggel süt a nap és huszonöt fok van. Ez a derűs, kora nyári nap
sem volt kivétel.
Érezte, hogy Rex megrángatja a pórázát. Lenézett, és látta,
hogy azt a fát választotta, mely zöld pollent hullat, és amitől
Gemma néha tüsszögni szokott.
– Nem, köszönöm. Minden rendben. Szép napot! – felelte
Gemma Weaver bácsinak.
– Neked is, Gemma! Szia, Rex!
A lépcsőn visszafelé menet Gemma elővette a telefonját, hogy
megnézze az időjárást, és ismét meggyőződjön arról, hogy
semmi szokatlan nem volt abban, amit Weaver bácsi mondott,
és nem képzelődött.
És valóban: a hét minden napjára napsütést és huszonöt fokot
jósoltak, tipikus Los Angeles-i időt.
Mégis, a férfi szavai olyan módon tűntek ismerősnek, ami
túlmutatott egy időjárásról szóló hétköznapi, számtalanszor
ismételt kijelentésen.
Nem tudta elhessegetni magától az érzést, így azzal próbálta
visszahúzni magát a valóságba, hogy írt a legjobb barátnőjének.
Lila még pár óráig aludni fog, de legalább egy szülinapi
köszöntés várja, amikor felébred.
Gemma megírta az üzenetet, és telepakolta az összes bulival
kapcsolatos emojival, amit a billentyűzete csak kínálni tudott.
Este majd ünnepelnek, elmennek vacsorázni és partizni a
Westside-ra. Gemmát már annak a gondolata is kimerítette,
hogy egy átlagos estén lépést tartson Lilával, nemhogy a
születésnapján. De legjobb barátnője kedvéért magára fogja
ölteni bulimosolyát és pozitív hozzáállását.
Aztán, hogy lecsitítsa a testében vibráló aggodalmat a
gondolatra, hogy kisöccse sok kilométerrel a föld fölött ül épp
egy repülőn valahol az Atlanti-óceán felett, rápillantott az
utolsó üzenetre, amit a fiú küldött neki, mielőtt felszállt a
Lagosból induló gépre. Gemma már felhagyott a
próbálkozással, hogy kiszámolja az időeltolódást, de azt tudta,
hogy a fiú itteni idő szerint reggel fog leszállni New Yorkban, és
egy átszállás után, délután fog Los Angelesbe érkezni, ahol majd
ő érte megy. A fiú szenvedni fog az időeltolódástól, farkaséhes
lesz, mert utálja a repülős kaját, és iszonyú morcos. De Gemma
már fél éve nem látta őt. Elkerülhetetlen nyűgössége sem fogja
elrontani a találkozásukat.

Nyugati part, te vagy a legjobb! Jövök!

Gemma elmosolyodott öccse üzenetén, és alig várta, hogy

átölelje nyurga testét, amit a hat hónapi sátorban élés szikárrá
és keménnyé tett. Féléves Los Angeles-i tartózkodása alatt
Gemma fel fogja hizlalni, akár egy házi macskát: ebédelni
járnak majd, hétvégente pedig a lakóház medencéjénél
lebzselnek. A fiú a hat hónap leteltével pedig ismét Afrika felé
veszi majd az irányt.
A globális felelősségvállalás bogara a főiskola után csípte
meg. A vadon élő állatok védelmében végzett munkájának
köszönhetően a világ minden tájára eljutott Grönlandtól kezdve
Ausztrálián át egészen Afrikáig, ahol az elmúlt néhány évben
tartózkodott. Gemma nem tudta pontosan, öccse mit csinál
Lagosban, de Patrick minden évben lebarnulva és két
ruhamérettel karcsúbban tért haza. A családban az összes
„otthon ülő” gén Gemmába szorult, míg Patrick élete azzal telt,
hogy szabadon vándorolt.
Öccse üzenetét éjszaka kapta meg, amíg aludt, és hiába írt
volna vissza neki, Patrick soha nem fizetett a fedélzeti wifiért.
Gemmának türelmesen kell várnia, amíg a fiú leszáll.
Rex reggeli sétáltatása mindig eléggé felébresztette őt ahhoz,
hogy kibírja az edzését kávé nélkül. Amikor visszaértek a
lakásba, Gemma lecsatolta a pórázt az állatról, és szórt egy
maroknyi kutyakekszet a tálkájába, majd bement a szobájába
átöltözni. Amikor már sportmelltartó, rugalmas nadrág és
edzőcipő volt rajta, lesétált az épület edzőtermébe.
 Semmi lélegzetelállító nem volt az edzőtermen, de a célnak
megfelelt. A hosszúkás, parkolóra néző helyiségben két futópad,
két elliptikus tréner, pár húzódzkodó és néhány súlyzós
edzőpad kapott helyet – ez utóbbiakat Gemma lehetőleg
elkerülte. A szűkös helyiség néha fülledtté vált, attól függően,
épp ki nyűtte bent a berendezést. A párás levegő, ami
megcsapta Gemmát, ahogy kinyitotta az ajtót, arról tájékoztatta,
hogy a reggeli futása nem magányosan fog telni, bár nem is
számított rá.
Az egyetlen ember, akivel rendszeresen összefutott
reggelente, épp a futópadot nyüstölte, kiérdemelve a címet,
melyet Lila ragasztott rá: a Szexi Csávó a 202-ből.
Gemma nem tudta az igazi nevét, de azt igen, hogy remekül
festett atlétában, bicepsze olyan volt, mintha egy romantikus
regény borítójáról lépett volna le, és negyven perc alatt nyolc
kilométert futott, ami lenyűgöző teljesítménynek számított.
A férfi lába légzésével összehangolt ütemben érintette a
berendezés szalagját. Arra koncentrált, amit a gépre helyezett
telefonján nézett. Fülhallgatót viselt, így nem vette észre
Gemmát, amikor felkapaszkodott a mellette lévő futópadra. Ami
teljesen rendben volt, mert Gemma nem szerette volna, hogy
valakivel beszélgetnie kelljen futás közben, és Lila győzködése
ellenére nem vágyott rá, hogy a férfi több legyen számára, mint
a Szexi Csávó a 202-ből.
Gemma legutóbbi kapcsolata nem végződött jól, és még egy
év elteltével sem tervezett egyhamar változtatni szingli
státuszán.
Betette a saját fülhallgatóját, és megbökte a futópad
képernyőjét, hogy beprogramozza a szokásos edzést.
A képernyőn dühös, piros hibaüzenet villant fel, ami
egyszerre meg is döbbentette Gemmát, mintha valaki épp
rákiabált volna, ugyanakkor ismerősnek is tűnt.
Homlokráncolva visszatért a főmenübe, hogy újra beüsse a
programot, és ismét ugyanazt az üzenetet kapta.
– Az… a… gép… elromlott – lihegte mellette a Szexi Csávó a
202-ből.
Gemma összerezzent a férfi hangjának hallatára, egyrészt
azért, mert soha nem hallotta ezelőtt, másrészt azért, mert a
helyiségben a léptek és a lélegzetvétel zajától eltekintve csend
honolt.
– Tíz… perc… múlva…végzek – tette hozzá a pasi, majd ismét
a telefonjára bámult.
Gemma fontolóra vette, hogy hátradől, és tíz percig nézi a
férfit, míg a saját körére vár, de ma reggel nem volt ennyi ideje.
Ehelyett átment az elliptikus trénerhez, és bekapcsolta a falon
lévő tévét. Általában a parkolóra szokott kibámulni, miközben
hangoskönyvet hallgatott, és messzi tájakat képzelt maga elé, de
a szemközti fal lehetőséget kínált arra, hogy megnézze a reggeli
híreket edzés közben.
A tévé le volt némítva, a képernyő alján felirat ment. Gemma
elkezdett edzeni a gépen, és közben a fényes, fekete hajú
riportert figyelte, aki a News10 csatorna színeiben számolt be a
fejleményekről. Egy környékbeli utcasarkon állt, mögötte
pálmafák és egy házsor magasodott. Átlagos Los Angeles-i
környék volt, azzal a különbséggel, hogy a mögötte lévő utcában
annyira ömlött a víz, hogy a parkoló autókat félig elborította.
 Az egész bizarr jelenet megdöbbentő módon ismerősnek tűnt.
Gemma a kép alján futó szavakat figyelte, hogy megértse, mit
mond a riporter, miközben egyik kezével az utca felé mutatott.
– …Burbankben, ahol vélhetően hajnali négy körül eltört egy
vízvezeték. Láthatják, a víz teljesen elöntötte a környéket, a
munkások dolgoznak az elvezetésén, mielőtt bármilyen
szerkezeti kár keletkezne.
– Micsoda pazarlás – motyogta Gemma, mint egy igazi,
szárazságtól megfáradt lakos. Első gondolata a sok víz láttán az
volt, milyen zöld lehetne Weaver bácsi kertje, ha ezt a vizet oda
lehetne vezetni ahelyett, hogy a csatornába öntenék.
A második gondolata az volt, hogy egyszer már korábban
pontosan ugyanez az ötlete támadt.
Megragadta a távirányítót, és felhangosította a tévét. Tudta,
hogy nem fog zavarni senkit, hiszen a Szexi Csávó a 202-ből el
volt foglalva a saját hallgatnivalójával, és rajtuk kívül nem
tartózkodott más a helyiségben.
– Egyelőre nem érkezett károkkal kapcsolatos bejelentés –
folytatta a riporter –, de ahogy láthatják mögöttem, a lakók
aggódnak a tulajdonukért.
A kamera egy férfin állapodott meg, aki térdig érő vízben állt
a járdán, kocsikulccsal a kezében. Úgy festett, nem akarja
megkockáztatni, hogy autóját elárassza a víz, ha kinyitja az
ajtót. Mögötte két kisgyerek fröcskölte egymást, mintha csak egy
élményfürdőben pancsikoltak volna.
Gemmának valahogy az az érzése támadt, hogy már látta a
kislányokat. Úgy pancsoltak és játszottak a vízben, mintha ez
lenne életük legszebb napja. A vízcseppek csillogtak a reggeli
fényben. A magasabb kislány hirtelen megtorpant, arcára
izgalom ült ki, a mikrofon pedig hallhatóvá tette, amit abban a
másodpercben mondott, mielőtt a kamera újra a riporterre
közelített. A szavak megmagyarázhatatlan módon pontosan
megvoltak Gemma fejében, és suttogva ki is mondta őket
ugyanakkor, amikor megjelentek a képernyőn.
– Apa, megkaphatnánk az úszógumikat?
A szőke híradós a stúdióban felkacagott, amikor visszatért a
képernyőre. Kifogástalanul festett tengerészkék ruhájában.
– Úgy tűnik, nem mindenkinek okoztak csalódást az
események, Mark – mondta.
Gemma megdöbbenve bámult a tévére. Ugyanaz a furcsa,
ragacsos érzés kerítette hatalmába, mint amit a Weaver
bácsival történő beszélgetés során érzett. Egy pillanatra még az
is átfutott az agyán, hogy talán valahogy az előző napi híreket
kapcsolta be, és nem emlékezett rá, hogy már látta a
történteket, a vízben pancsoló kislányokat, de a képernyő
sarkában ott állt az „élő” felirat.
Felkapta a telefonját, és gyorsan rákeresett a hírre online.
Számos helyi csatorna, megyei és városi szervezet is írt róla az
elmúlt egy órában.
Gemma visszabámult a tévére.
Valóban élőben zajlott a dolog.
Úgy döntött, kikapcsolja a tévét, és inkább a bekészített
hangoskönyvet hallgatja az edzése hátralévő részében.
Amikor visszaért a lakásába, dühödten próbálta meggyőzni
magát, hogy már biztosan végighallgatta a tizennegyedik és
tizenötödik fejezeteket, csak megfeledkezett róla, mert
különben honnan tudott volna a csavarról a cselekményben? Jó
kis csavar volt, nem jöhetett csak úgy rá…, ugye?
Nem, mondta magának. Biztosan elaludt, miközben előző este
hallgatta, és tudat alatt elraktározta az információt.
Vett egy hideg zuhanyt, hogy kicsit kizökkenjen ebből a furcsa
érzésből, és utána felfrissültnek érezte magát. Amikor bement a
konyhába, már munkához volt öltözve: farmerben és a kedvenc
fehér blúzában volt, melyet szándékosan az aznapi különleges
alkalomra készített ki. Meg akarta tölteni a termoszát, de ekkor
megdöbbenve állapította meg, hogy elfogyott a kávé.
– Ez a nap is jól kezdődik– mondta Rexnek. A kutya a
nappaliból, szürke plüsspuffjáról figyelte gazdája reggeli
rutinját. – Talán vissza kellene feküdnöm.
Az eb halkan felnyüszített, majd mancsaira támasztotta a
fejét.
– Igazad van. Egyikőnknek dolgoznia kell menni – sóhajtott
Gemma.
Átment a szobán, hogy megpaskolja a kutyus fülét, és úgy
döntött, a rádióstúdió felé tartva beugrik a közeli kávézóba.
Csodával határos módon a kávézótól egy fél háztömbnyire
talált parkolóhelyet. Ez egyike volt azoknak a váratlanul
szerencsés L. A.-i pillanatoknak, amikor egy ember útjának vége
pontosan egybeesett az övének kezdetével. Feltételezte, hogy a
négymilliós városban és a sok jövés-menésben azért nem
lehetett erre olyan kicsi az esély, de minden egyes alkalommal,
amikor megtörtént, úgy érezte, mintha a parkolás istenei
mosolyogtak volna le rá.
A kávézó megtelt a produktív emberek kora reggeli
zsivajával, akik készen álltak arra, hogy nekivágjanak a napnak.
Páran fejhallgatóval védekeztek a zaj ellen, miközben laptopjuk
fölé görnyedve dolgoztak azon a kreatív projekten, amely az
Angyalok Városába hozta őket. Mindenki, aki Gemmával együtt
sorban állt, a telefonján lógott – pötyögött, görgetett vagy
beszélgetett, mintha az tartotta volna őket életben, hogy valaki
olyannal kapcsolódnak, aki nincs együtt velük az „itt és most”-
ban.
Gemma megnyitotta az öccsével váltott üzenetek folyamát.
Arra számított, hogy kapott hírt a leszállásról, és közben azon
tűnődött, talán anélkül érkezett be az sms, hogy észrevette
volna. De csak a fiú korábbi üzenetét látta. Megpróbálta
figyelmen kívül hagyni a testében szétáradó idegességet.
Megdöbbenve látta, hogy az apjától viszont kapott üzenetet.
Rövid volt, és előnézetben látszott az egész, meg sem kellett
nyitnia.

Várom, hogy találkozzunk.

Gemma nem viszonozta az érzést, ezért olvasatlanul hagyta

az üzenetet.
Bármennyire is szerette az öccsét, a fiú hazatérése mindig
családi összejöveteleket is jelentett, melyeket szívesebben
kihagyott volna. A gyengédség érzése együtt járt a
kellemetlenséggel. Mint a másnaposság egy Lilával töltött
könnyelmű éjszaka után – egyiket sem tudna megélni a másik
nélkül. Az apja azon igyekezete, hogy időt töltsön vele,
közvetlenül összefüggött kora előrehaladtával, de Gemma nem
értett egyet azzal a nézettel, hogy az öregedés indokolná a
kibékülést. Főként nem azok után, hogy egész életében nem
kapott tőle elég figyelmet. Patrick azonban másképp látta a
dolgot, így Gemma bosszankodva semleges arcot öltött, amikor
elkísérte az évi két alkalommal esedékes látogatásokra.
Néha azt kívánta, bárcsak normális családja lenne, hogy az
apjával egy városban élni megnyugtató erőforrást jelentsen egy
örökké sajgó seb helyett, melyről megpróbált nem tudomást
venni.
– Mit adhatok? – kérdezte a barista, amikor Gemma került
sorra.
Elhessegette a gondolatokat, és rendelt magának egy
jegeskávét. Mivel nagylelkű kedvében volt, kollégáinak is
rendelt egy-egy lattét. Nagy nap számukra a mai.
Társszerkesztőjével, Carmennel és a hangmérnökkel, Hugóval
lesznek a kabinban, miközben főnökük és műsorvezetőjük
interjút készít Nigel Blackkel, Gemma gyerekkori és jelenlegi
bálványával, aki a leghíresebb vendég, akit eddig meghívtak a
stúdióba. Élvezettel kuncogott a gondolatra, hogy egy térben
lesz a sztárral, még ha hangszigetelt üvegfal választja is el őket
egymástól. Nem elég, hogy Gemma hatalmas rajongója volt, de
még kimerítően sok szálat is meg kellett mozgatnia, és számos
szívességet kérnie, hogy a rocklegenda szerepelhessen a
műsorban. Alig várta, hogy hallhassa a férfi ikonikus, rekedtes
hangját, amint válaszol azokra a kérdésekre, melyeket Gemma
írt Marsha számára úgy, mintha ők ketten csak lazán
beszélgetnének. Ha jól játszik a lapjaival – és összeszedi a
bátorságát –, talán egy nap még ő is lehet műsorvezető.
Miután rendelt, arrébb lépett, és más vendégekkel együtt
várakozott a zsúfolt helyen. Beszélgetések bugyborékoltak
körülötte, melyekből számos inkább csak monológnak tűnt,
mivel az emberek a fülhallgatójukba rejtett láthatatlan
mikrofonba beszéltek. A mellette álló magas, vékony nő
hangosan felvonyított láthatólag minden ok nélkül – Gemma
csak ezután pillantotta meg az apró, fehér bogyókat a fülében.
Rácsodálkozott, milyen furcsának tűnhetett volna ez az egész
jelenet húsz évvel korábban.
Az ő telefonja is megcsörrent, a képernyőn megjelent az öccse
neve. Arra számított, hogy melegséget fog érezni, ehelyett
váratlan szorongás járta át az egész testét, mintha rossz hírekre
számított volna.
– Szia, végre! – vette fel a telefont, majd a füléhez szorította,
mert a fülhallgatója a táskája mélyén volt.
– Szia, Gem! – köszönt Patrick. A kimerültség sűrű sziruppá
lassította a hangját, de Gemma felfedezett benne egy
árnyalatnyi idegességet.
– Mi a baj?
– Gemma! – kiáltotta a nevét a barista a gyöngyöző habbá
gőzölt tej visításán át. A felgyűrt ujjú flanelinget viselő
fiatalember egy kartontálcát helyezett a pultra, melyen négy
elviteles pohár trónolt.
Gemma felemelte a kezét, hogy jelezze, ő várt a rendelésre.
Átnyomakodott a telefonozók csordáján, majd válla és füle közé
szorította mobilját. A tömeg elvonta a figyelmét, de közben az
ismerősség egy szikrája parázslott fel agyában. Megismételte az
öccsének feltett kérdést.
– Mi a baj, Patrick?
 Gemma mosolyogva a barista felé biccentett, majd
megragadta a tálcát, és visszafordult a forgalmas helyiségbe.
– New Yorkban ragadtam.
– Tessék?!
Gemma oldalra fordult, hogy átslisszanjon egy hézagon a
sorban, majd elindult a kijárat felé. Alig hallotta a fiút a
mindkettőjük oldalán morajló háttérzajtól.
– Késve indult a gépem, és lekéstem a csatlakozást – felelte
Patrick, majd hallhatóan ásított egyet. Gemma elképzelte, amint
a fiú beletúr kócos, szőke, szörfös hajába, majd megdörzsöli
babaarcát. Közös volt bennük a világos haj és a barna szem, bár
Patrické irigylésre méltó mogyoróbarna árnyalatúba hajlott.
– Megpróbálok feljutni egy másikra, de lehet, hogy csak
becsekkolok egy hotelbe, és egy hétig alszom.
– Micsoda? Ne tedd! – háborodott fel Gemma, miközben
füléhez tapasztott telefonnal az ajtó felé furakodott. Egyik
kezével a tálcát tartotta, a másikkal a kávéspoharakat
egyensúlyozta felülről, táskája a karján himbálódzott. Szíve
belesajdult a gondolatba, hogy tovább kell várnia, mielőtt újra
láthatja az öccsét. Közben az az érzése támadt, mintha ezt a
sajgást már érezte volna korábban.
– Csak vicceltem, Gem! Ne akadj ki! – nevetett az öccse.
– Nem akadok ki.
– Dehogynem. Hallom a hangodon. Huszonöt éve ismerlek,
rémlik?
– Nem huszonhat vagy már?
– Annyi lennék? Nem tudom, már nem számolom.
Gemma ezen elmosolyodott, és még jobban hiányozni kezdett
neki az öccse.
– Csak gyere haza!
A Patrick oldaláról hallható zaj egyre erősödött. Gemma
elképzelte őt egy zsúfolt New York-i reptéren, szedett-vedetten
és gyűrötten, körülvéve az utasok folyamatos áradatától, mely
azzal fenyegeti, hogy elnyeli őt.
– Dolgozom rajta – Patrick hangja elmosódott lett, mintha
eltartotta volna magától a telefonját.
– Patrick, ott vagy?
– Igen, igen. Csak olvasom ezt a táblát… – Elharapta a
mondatot, majd energikusan folytatta. – Ó! Megnézem, hogy
standby jeggyel fel tudok-e szállni a 11:45-kor induló járatra.
Gemma elvette a fülétől a telefonját, hogy megnézze az időt,
és gyorsan számolt egy kicsit.
– Az fél óra múlva lesz. Nem kezdődött még meg a beszállás?
– De! Mennem kell! – kiáltotta az öccse, majd eltűnt egy tompa
hangzavarban.
– Rendben! De légyszi…
Gemmának nem volt ideje kimondani, hogy „szólj, ha rajta
vagy”, mert az öccse bontotta a vonalat.
Homlokráncolva nézett le a telefonjára, és épp akkor
pillantott fel, amikor egy széles vállú, kócos barna hajú férfi, aki
a saját telefonját bámulta, egyenesen nekiment.
– Ááá! – kiáltott fel Gemma, miközben összeütköztek. Az
elviteles poharakból szinte kirobbant a kávé. A habos, barna
folyadék – ami ráadásul forró is volt – hullámként árasztotta el
Gemma mellkasát, és fröcskölte össze a padlót. A poharak
csattogva gurultak szét. Egy jégkocka az italából a
melltartójában landolt. Miközben megpróbálta visszanyerni az
egyensúlyát, a helyiségre az a fajta megalázó, fülsiketítő csend
telepedett, ami csak a hangos, nyilvános balesetek után szokott
beállni. És ha ez nem lett volna elég, Gemma még meg is
csúszott a látszólag több liternyi folyadékon, ami a normál
méretű poharakból ömlött ki.
A férfi küszködve előrenyúlt, és kétségbeesett igyekezettel
megragadta Gemma karját, hátha így megakadályozza, hogy
mindketten a földön kössenek ki.
– Annyira sajnálom! – szólalt meg, miután épphogy sikerült
talpon maradniuk. – Nem néztem a lábam elé. Jól vagy?
Gemma maga volt a csöpögő, ragacsos káosz, és valószínűleg
még meg is égette magát. Tönkrement a kedvenc blúza. Át kell
öltöznie, és el fog késni a munkából. A kitartó jégkocka közben
egyre intimebb kapcsolatba került a bal mellével.
De mindez mintha megszűnt volna, amikor meghallotta a
férfi hangját.
Ismerte ezt a hangot.
Felpillantott, és egy olyan szempár nézett vissza rá, amit
szintén ismert. Csillogó, kissé fáradt kék szem, mely mintha
titkot őrzött volna.
Gemma pislogott, és megrázta magát. Lehetetlen! Soha nem
látta még ezt a pasit, és mégis olyan, mintha évek óta ismerné.
A srác rábámult, láthatólag nagyon kereste a szavakat, és ez
melegséggel töltötte el Gemmát.
Megint visszatért az az érzés, mintha valami ismerős dolog
csúszna ki az ujjai közül, kivéve, hogy az ismerős dolog most
erősen kapaszkodott belé. Mintha nem akarná elengedni.
 – Én…? – A szavak lassan hagyták el Gemma száját, és nem
volt biztos benne, hova vezetnek.
A férfi szeme felcsillant. Előrehajolt, mintha kétségbeesetten
várná a folytatást.
A kávézóban újraindult az élet. A csevegés folytatódott. A
tejgőzölő gép visított. Egy ingerült barista odajött, hogy
felmosóronggyal eltakarítsa a káoszt. Arca mogorva volt,
mintha ő lenne az ütközés igazi kárvallottja.
De Gemma mindezt kizárta. Csak az idegenre tudott bámulni,
aki őt bámulta.
– Te micsoda? – kérdezte a férfi.
Az arckifejezését Gemma nem igazán tudta hova tenni, és
valahogy nem úgy nézett ki, mint aki épp összeütközött
valakivel, aki négy pohár kávét cipelt, és túlélte a forró
áradatot, de meg mert volna rá esküdni, hogy amit a férfi arcán
látott, az… remény volt.
Gondolatai egy irracionális helyre tévedtek. Gondosan
számba vette az embereket, akiket ismert, úgy szűk
kéttucatnyit, és határozottan biztos volt benne, hogy ez a férfi
nem szerepel köztük. Ugyanakkor az ismerőssége épp oly
feltűnő volt, mint egy ragyogó naplemente. Gemma képtelen
volt nem tudomást venni róla.
Az egyetlen út, amit látott, az volt, ha megkérdezi.
– Én… ismerlek?
A megkönnyebbülés enyhe kifejezés lett volna a férfi arcára
kiülő érzésre. Tiszta öröm ragyogott fel rajta, és húzta mosolyra
az ajkát. Gemmának az volt a benyomása, mintha már látta
volna ezt az arckifejezést. A férfi megszorította a karját, mert
még mindig tartotta, majd bólintott egyet.
– Igen, ismersz.
{1}
„Életem legszebb időszaka ez
Sosem éreztem ilyet azelőtt
Igen, esküszöm, ez az igazság,
és mindezt neked köszönhetem!”