Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent

A remény hajnala 2015, 2017
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016
Viharos érzelmek 2016
Törékeny vonzerő 2017
Elvarratlan szálak 2017
Ördögi kísértés 2018
Arcátlan csábító (Csábító-sorozat 1.) 2018
Érzéki csábító (Csábító-sorozat 2.) 2019
Végzetes csábító (Csábító-sorozat 3.) 2019
Heather vonzásában (Bűnös viszony 1.) 2019
Joyce csapdájában (Bűnös viszony 2.) 2020
Elfojtott indulatok (Elfojtva 1.) 2020

Copyright © Anne L. Green

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

ISBN: 978-615-6067-28-9

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552 • admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu • www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
Készült 2020-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Tartalom
Erica
Életem rendezője
Jack
Vagy tanulok a hibáimból,
vagy újra átélem őket
Erica
Ígéretek és pofonok
Jack
Az egyéjszakás szöszi
Erica
Egyre elviselhetetlenebb
Jack
A harag nem oldja fel a haragot
Erica
Vágyak és rémálmok
Jack
Frusztráció
Erica
Ez egy más világ
Jack
Totális anarchia
Erica
Ön(kény)uralom
Jack
Valóra vált (rém)álom
Erica
(Z)űr, amit érzek
Jack
 Hová bújjak?
Erica
Keskeny pallón
Jack
Családban marad
Erica
A barátság ereje
Jack
Testvérkötelék
Erica
Nem leszek áldozat!
Jack
Feltáratlan titkok
Erica
A sors útjai…
Jack
Az érzelmek útvesztőjében
Erica
Nélküled nem megy
Jack
Megalkuvók
Erica
Senki nem állíthat meg
Jack
Két tűz között
Erica
Utolér a végzet
Jack
Dr. Faust
Erico
Újra együtt
Köszönöm a kislányomnak, Zsófinak és a férjemnek,
Zolinak a címötletet!
Imádom, remek csapatmunka volt!
Nélkületek ez a történet nem olyan lenne, amilyen.
Szeretlek titeket!

Emellett külön köszönet illeti a szitakötőt!

 Erica

Életem rendezője

„Mindig az a legjobb randi, ami véletlenül jön össze. Amit nem tervezel,
hanem élvezel és addig tart, amíg feljön a nap.”
(Olivia Wilde)

Egy hatalmas tükör előtt ácsorogtam, és a nőt bámultam, aki

visszanézett rám. A külseje dögös volt ugyan, de a tekintete üres. A
nyári meleg ellenére egy minden porcikámat fedő csipkés, testhez
simuló ruhát viseltem. A magas sarkú cipőm kiemelte az alakom
domborulatait és szexivé tette a járásom. Messziről lerítt rólam,
hogy minden holmimat különös gonddal válogattam meg.
Egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen cipőt veszek a lábamra.
A választásnál fontos szerepet játszott a szín, az anyag, a fazon és
természetesen a sarok magassága is. Számomra a 8 és fél centi az
ideális méret, mégpedig azért, mert ekkora sarokban tudok a
legkecsesebben mozogni. A megjelenésem így elegáns volt, a
járásom méltóságteljes, emellett a lehető legcsábosabban ringott tőle
a csípőm, ami minden férfit elvarázsolt az utcán. A fehér szín volt a
kedvencem, mert frissnek, stílusosnak és egyszerűnek éreztem,
miközben modern benyomást keltett, és szinte minden szetthez
passzolt.
Aki nem ismert, gyakran feltette a kérdést, honnan van ez a
szenvedélyem a ruhák és a divat iránt. Erre a kérdésre mindig csak
azt feleltem: szakmai ártalom, de a lelkem mélyén tudtam, ennél
jóval többről van szó. Hamarabb vonzott a divat világa, mint ahogy
modell lettem.
 – Erica! – jelent meg a szobaajtóban a barátnőm, Sarah. – Váó!
Lenyűgözően festesz, mint mindig – mért végig tetőtől talpig. –
Elképesztő, hogy bármit veszel fel, tökéletesen áll – hüledezett.
– Egy csudát – legyintettem. – Ez csak azért tűnik így, mert
mindig olyan darabot látsz rajtam, ami előnyösen áll – vontam meg
a vállam.
– Nálam, ha bulizni megyek, fontos szempont, hogy megfeleljen
az aktuális trendeknek – vetett egy pillantást a választott ruhájára a
tükörben.
Megrökönyödtem, ahogy végigfuttattam a szemem a szerelésén.
Hát igen! Én biztosan nem vennék fel egy ilyen aszimmetrikus
göncöt. Abszolút előnytelenül állt neki. Sosem értettem azokat a
nőket, akik belenéztek egy tükörbe, és látták benne a nyers, őszinte
valóságot, mégsem igyekeztek magukból valami többet kihozni akár
csak az öltözködésükkel. Az ember lánya iparkodik olyan szabást
választani, amivel több kilót is letornázhat magáról. A
ruhaköltemény, amit Sarah viselt, hiába tűnt nagyon divatosnak,
mégis teltnek mutatta az amúgy jó alakú barátnőmet. Jött a dilemma.
Szóljak neki, hogy irtó gáz, vagy összeszorított ajkakkal csendben
végignézzem, ahogy egész este ebben a botrányos öltözékben
parádézik?
– Ez a választás hatalmas csapda, modern stílusú ugyan, de a te
alakodhoz nem illik – bukott ki belőlem. – A neonszíneket pedig
jobban tennéd, ha kerülnéd, vagy ha már úgy ragaszkodsz hozzájuk,
csak egyetlen ilyen darabot vegyél fel egyszerre. Már meg ne
sértődj, de úgy nézel ki ebben a neonrózsaszín felsőben, mint egy
papagáj – figyelmeztettem, hogy túlzásokba esett.
– Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te – húzta el a
száját.
Most tényleg beszólt nekem? En segíteni akarok, ő pedig
megsértődik. Így legyen őszinte az ember. Nem tagadom, tényleg
hatalmas gonddal válogattam meg a ruháim. Számomra nagyon
fontos volt a kifogástalan megjelenés, a tökéletes külső. Nem is
csoda, hiszen a belém kódolt hivatástudatom megkövetelte, hogy
mindig jól nézzek ki.
– Nem lehet mindenkiből modell – fintorgott, de lekapta
magáról a felsőt.
Utána siettem a szekrényhez, és segítettem a stílusának
megfelelő darabot választani.
A szekrényét tanulmányozva elképedtem. Egyetlen finom
eleganciát tükröző darab sem volt köztük. A fejem ingattam. A mai
nők nem értik, hogy nincs semmi baj a klasszikus, csinos
darabokkal, amíg van bennük egyéniség.
– Nálam is megesik, hogy át kell gondolnom a dolgokat.
Mondok egy példát. Imádom ezt a darabot – intettem a cipőm felé –,
de ez a dögös fehér tűsarkú is könnyen tönkreteheti az összhatást.
Fekete harisnyával például tilos felvenni.
– Aha – forgatta a szemét. Olyan arcot vágott, hogy jobbnak
láttam befogni a számat. – Tudod, mit? – kapta újra magára a
rózsaszín felsőjét. – Ez az én születésnapom, az én bulim! Papagájos
az összhatás? Sebaj! Feltűnő akarok lenni ma este – illegett ki a
szobából.
Követtem a tekintetemmel és közben azon merengtem, csakis én
tehetek róla, hogy így eltávolodtunk egymástól. Egyetlen rossz
döntésem teljesen megbolygatta a kapcsolatomat a legjobb
barátnőmmel. Újra magamra szegeztem a tekintetem a tükörben. A
külsőmmel elégedett voltam ugyan, mégsem éreztem jól magam a
bőrömben. Habár Sarah meghívott a szülinapi bulijára, úgy éreztem,
ez csak egy udvarias gesztus tőle. Nem igazán akarta, hogy ott
legyek. Elfogott a magányosság érzése. Hiába tértem vissza ennyi év
után, semmi keresnivalóm itt. Az elmúlt évek elégnek bizonyultak,
hogy mindenki elfelejtsen, elforduljon tőlem.
Hamarosan követtem Sarah-t, és bár egyikünk sem hozta fel a
dolgot, én éreztem egy kis feszültséget kettőnk között. A bárba
vezető utat, ahová odacsődített mindenkit, akivel valaha is
találkozott, néma csendben tettük meg. Kicsit nehezteltem rá, mert
alig pár perccel a megérkezésünket követően el is feledkezett rólam.
Még csak be sem mutatott a társaságnak. Több ezer mérföldet
utaztam, hogy itt lehessek vele, és ő rám se bagózik. Senkit sem
ismerek, és őszintén szólva, ezeket az embereket nincs is kedvem
megismerni.
Órákig magányosan iszogattam a bárpultnál. Messziről
csodáltam Sarah-t, aki önfeledten csüngött hol az egyik, hol a másik
srác nyakában.
Ez Sarah. Imádja, ha körberajongják. A szülinapján pedig
különösen. Csak azt tudnám, én mi a fenét keresek itt. Mit
gondoltam? Ennyi év után ott folytathatjuk, ahol a barátságunk
megszakadt?
Befordultam a pult felé, amikor Sarah felbukkant mellettem.
– Milyen érzés éveken át tartó kapcsolatban élni valakivel? –
kérdezte a legváratlanabb pillanatban.
– Remek – mosolyogtam rá meglepetten.
– Irigyellek érte – közölte lazán. – Jó érzés lehet megtalálni az
igazit. Sajnálom, hogy annak idején olyan ellenséges voltam miatta.
Nem tudom, miért, de én nem azt az embert láttam benne, akit te.
– Semmi gond! – emeltem magasba a poharam, és gyorsan
magamba döntöttem az italom, mielőtt megláthatta volna az
arckifejezésem.
Bár hallgattam volna rá akkor. Most nem lennék
visszavonhatatlanul összekötve az Államok egyik legbefolyásosabb
emberével. Curtis a környezete számára elbűvölő személyiség.
Sármos, jóképű és szerfölött gazdag. Ő minden nő megtestesült
álma. Egy aranyembernek tartották, de én már tudtam, közel sem az
az ember, akinek mutatja magát. Gyűlöltem, hogy annak idején én is
bedőltem ennek az álcának. Hányingerem lett, mert eszembe jutott,
hogyan kábított. Az első randevún egy pazar étterembe vitt, a
másodikon egy csodálatos gyémántot kaptam tőle, a harmadikon
pedig a magángépén egy hatalmas, látványos jachthoz repültünk,
amitől teljesen elájultam. Amikor együtt voltunk, mindig a
legelegánsabb helyekre mentünk, ahol természetesen mindenki
ismerte őt. Elvakított a fényűzés, amit azelőtt sosem ismertem.
Éppen ezért eleinte sehogy sem értettem, miért pont engem szemelt
ki magának. Modell voltam, csinos és mutatós is persze, de ő
bármelyik nőt megkaphatta, amelyiket csak akarta. Amikor
rákérdeztem nála erre, akkor is pontosan tudta, mit feleljen, hogy
hízelegjen az egómnak: „Te nemcsak szép vagy, Erica, hanem okos
is, ezt imádom benned.”
Miután rávett, hogy kevesebbet dolgozzak és költözzek hozzá,
elég érdekes időszak következett. Akkor még nem láttam át a
gondosan kidolgozott terven, mi is ezzel a célja. Nem tiltakoztam
különösebben, hiszen szerelmes voltam. Legyezgette a hiúságomat,
hogy ennyire ragaszkodik hozzám. Ennek az eredménye az lett,
hogy szépen lassan mindenkitől eltávolított, még a legjobb
barátnőmmel is megromlott a kapcsolatom. Elérte, hogy hetekig,
hónapokig nem találkoztam másokkal. Akkor úgy gondoltam, ez
nem baj, nekem bőven elég, ha az ő életének a középpontja lehetek.
Curtis ezért az áldozatért cserébe elhalmozott drága ajándékokkal, a
születésnapomra egy gyönyörű autót is kaptam tőle. Egy ideig
nagyon élveztem az új ruhákat, a kiruccanásokat, a drága vacsorákat.
Nem akartam észrevenni a vészjósló jeleket, mert hittem a
tündérmesékben, hogy létezik szőke herceg fehér lovon. Minden
bizonnyal a tapasztalatlanságom lehetett az oka, hogy így levett a
lábamról. Alig múltam akkor huszonkettő. Ennek már lassan hat
éve. Azóta elszivárgott belőlem az önbizalom, elvesztettem az
identitásomat, és egy senki lettem. A mellette töltött néhány év
rávilágított arra, hogy a gazdagság sokszor arroganciával,
könyörtelenséggel és empátiahiánnyal párosul. Persze hazudnék, ha
azt mondanám, hogy nem szerettem luxuskörülmények között élni.
Ki ne szeretne? Ám bátran kijelenthetem, drága árat fizettem a
jelenlegi életemért. A vakságom miatt egy puccos villában élhettem
ugyan, de minden egyes nap magamra kellett öltenem a boldogság
hamis álarcát. Hiába láttam már, hogy nagy hiba volt felszállnom
erre a vonatra, mert leszállni róla lehetetlen volt. Robogtam egy fék
nélküli gyorsvonaton, és nap nap után arra vigyáztam, ne törjem
össze magam egy-egy rázós kanyarban.
A gondolataimat megszakította, hogy felvillant a bárpulton
heverő telefonom kijelzője. Curtis. Felemeltem, gyorsan elolvastam
az üzenetet, majd válaszoltam neki, mielőtt még eszébe jutott volna
hívni is.
– Curtis egy főnyeremény – jegyezte meg Sarah, de azért én
kiéreztem az enyhe élt a hangjából. – Igazi úriember.
– Igen, az – erőltettem magamra egy mosolyt.
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem tűnsz valami
boldognak – fordult felém teljes testtel.
Talán mert nem is vagyok az.
– Csak mert iszonyúan ideges vagyok. Nem szeretem a tömeget.
Inkább igyunk – emeltem magasba az újra-töltött poharam.
Az egész estét egy érzéstelenítésnek fogtam fel. Próbáltam
kiélvezni, hogy ennyi év után kiszabadultam kicsit a börtönömből,
és találkozhattam a régi barátnőmmel. Miután eleget ittam,
folyamatosan táncoltam a táncparketten, és igyekeztem ellazulni.
Mégsem tudtam megfeledkezni egy percre sem arról, hogy hozzá
vagyok láncolva egy olyan emberhez, akit már nemcsak, hogy nem
szeretek, de mára félelemmel és undorral tölt el a gondolat, hogy
bármikor hozzám érhet.
Pár órával később meguntam az egészet. Sarah láthatóan
továbbra is remekül szórakozott egy sráccal, akit a táncparketten
csípett fel, én pedig visszatelepedtem a bárpulthoz, és teljesen
magamba roskadtam. Forgattam a martinis poharam a kezem között,
de már nem kívántam a tartalmát. Elgondolkodtam azon, hogy
visszamegyek a hotelbe, ahol megszálltunk, de aztán eszembe jutott
Curtis. Nekem tulajdonképpen nincs otthonom. Valójában nincs hová
menekülnöm – sajnáltam magam.
– Látom, nem nagyon ízlik az italod. Meghívhatlak valami
másra? – eszméltem egy férfihangra magam mellett.
Ráemeltem a tekintetem, de csak bambán bámultam rá. A
legszexibb színes bőrű férfi nézett vissza rám, akit valaha láttam. A
csillogó csokoládébarna szeméről le sem tudtam venni a tekintetem.
– A barátnőd elég jól érzi magát – nevette el magát fejével a
tánctér felé biccentve.
Követtem a pillantását, és megláttam, ahogy Sarah két fiúval
smárol felváltva. Undor suhant az arcomon.
– Kicsit felöntött a garatra – mentegettem, és azzal a lendülettel
legurítottam az italom. Minden egyes pohártól azt reméltem, hogy az
majd leszedál.
– Még egy vodka-martinit! – szóltam oda a csaposnak.
– Rázva, nem keverve – sütötte el a mellettem ülő pasas az
elcsépelt James Bond szöveget, de még ez is jól állt neki. – Én
fizetem – vigyorgott elégedetten.
– Az ízét nem befolyásolja a technika – okoskodtam.
Nem tudhatta, de tapasztalatból beszéltem. Ittam én már elég
sok Martinit ahhoz, hogy ezt tudjam.
– Hit kérdése – kacsintott rám a csapos fiú. – Maradsz az
édesnél? – érdeklődött, mire bólintottam.
– Manapság nem a száraz a menő? – szólt közbe ismét a
mellettem ülő fickó.
– Én az ízeket és nem a szokásokat részesítem előnyben.
Felvenni sem veszek fel akármit, hiába diktálja azt a divat –
kalandozott a tekintetem a neonfényben tündöklő barátnőm felé.
Az ismeretlen pasas elismerően biccentett.
– Bátor dolog. Citrommal vagy olívabogyóval iszod? – Már
éppen válaszoltam volna, amikor felemelte a kezét. – Várj!
Kitalálom. Szerintem olívapárti vagy – bökött felém a mutatóujjával.
– Bingó! – tette le elém a pultos az elkészített Martinim.
A szememet forgattam és újra elkomorodtam.
– Az előbb úgy tűnt, te is jól érzed magad, de aztán történt
valami, és elment a kedved – analizált a jóképű idegen.
Összeszűkült tekintettel vizslattam. Az utóbbi időben üldözési
mániám volt. Mindenhol Curtis embereit véltem a nyakamban
loholni. Ennek persze többnyire az volt az oka, hogy Curtis minden
lépésemről tudott. Még arról is, amit szerettem volna eltitkolni előle.
Félelmetes volt. Körbekémleltem ismerős arcokat kutatva.
– Vársz valakit? – húzódott közelebb.
Kiegyenesedtem, és elutasítóan elhajoltam.
– Nem hiszem, hogy rád tartozna – feleltem ridegen.
– Ne haragudj! Azt hittem, örülnél a társaságnak. Nem akartam
tolakodó lenni – emelte fel a kezét, majd visszafordult az italához.
Rájöttem, hogy már megint olyan vagyok, amilyen nem akarok
lenni. Ez is Curtis hatása.
– Te ne haragudj! Nem volt jó napom – vallottam színt.
– Akarsz róla beszélni? – érdeklődött, de megráztam a fejem. –
Akkor mesélj valamit arról, amiről szívesen beszélnél – vonta meg a
vállát.
Ahogy elnéztem őt magányosan az üres poharaival, valahogy az
volt az érzésem, neki se lehetett valami jó napja. Sorstárs. Csendben
feltérképeztem őt. Nagyon határozott kiállása volt, széles válla,
izmos mellkasa a ruhán keresztül is egyértelműen látszott. Rövid,
pár milliméteres, sötét haja katonásan tökéletes volt. A keze.
Alaposan górcső alá vettem az ujjait. Imádom a kezét. Bárcsak
hamarabb tudtam volna, hogy egy férfi kézformája sokkal többet
elárul a személyiségről, mint hittem. Nem kellett feltűnően
bámulnom, elég volt csupán észrevétlen pillantásokat vetnem rá,
máris nyitott könyv volt előttem. Ejha! Ez a hapsi a kézfeje alapján
minden nő álma, nagyon úgy tűnik, megvan benne a férfias
határozottság, célorientált, tud felelősséget vállalni, döntést hozni,
sőt a testi élvezetekben sem lehet utolsó. Gyorsan elkaptam róla a
tekintetem. Nagyon rendben van ez a pasas. Külsőre legalábbis.
– Itt szoktad felcsípni az egyéjszakás csajokat? – szaladt ki a
számon a meggondolatlan kérdés.
Szerettem volna azonnal a számra csapni, de láttam, ahogy
elmosolyodik, majd elnevette magát. A hideg futkosott a testemen,
amikor újra rám nézett. Ahogyan megvillantotta a vakítóan
gyönyörű fogsorát, a szemében játékos fény villant. A franc esne
bele! Az egész fickó olyan, mint egy magazinból előlépett modell.
– Így is fogalmazhatunk – vonta meg a vállát lazán. – Ha ide
lejövök, sosem vagyok magányos – intett a csaposnak, hogy töltse
újra a poharainkat.
– Láthatóan nem igazán működik – hajoltam hozzá közelebb.
– Ezt hogy érted? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Itt ülsz egyedül, és már meg ne sértődj, de nem tűnsz túl
boldognak – közöltem őszintén. – Az előbb az a kis vörös mindent
bevetett, hogy felcsípd – intettem a fejemmel a táncparkett felé. –
Megsimogatta a karodat, miközben kikérte az italát, és a fenekét is
hozzád dörgölte. Te pedig észre sem vetted. Úgy tűnik, nem igazán
jött be a csaj.
A tekintete a nőre siklott, és az arcizma rándulásából láttam,
hogy beletrafáltam.
– Ráhibáztam – bólogattam önelégülten. – Szerelmi csalódás? –
sóhajtottam fel.
Habár nem hittem, hogy létezik nő, aki összetöri egy ilyen férfi
szívét.
– Nem – felelte tömören –, majd egy kurta szünet után folytatta.
– Inkább fogalmazzunk úgy, kísértenek a múlt démonjai – feszült
meg az állkapcsa.
– Ha kísértenek, akkor nem a múltad részei, hanem a jelenedé,
mert hagyod – oktattam ki.
 Magam is meglepődtem, hogy felbátorodtam. Úgy tűnt, hogy a
meglepetéstől ő is kicsit hátrahőkölt.
– Lehet benne valami – húzta el a szája szélét. – Csakhogy
vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni – dobta be a pohara
tartalmát.
– Olyan egyszerűnek tűnik… elengedni vagy megbocsájtani –
bámultam a martinis poharam.
Kiemeltem belőle az olívabogyót, és a számba vettem. Az
ismeretlen férfi minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte.
Uram Atyám, mit csinálok! Zavaromban lesütöttem a szemem.
Amikor újra a tekintetét kerestem, a fedetlen combom pásztázta. Jó
érzés volt látni azt a bizonyos tüzet a szemében. Idejét se tudom,
mikor nézett rám így férfi. Kicsit felé is fordultam, hogy jobban
szemrevételezhessen.
– Nekem úgy tűnik, nem először jársz itt – folytattam a
társalgást.
– Valóban nem – nézett újra a szemembe.
Abban a pillanatban megszólalt egy szám, amit nagyon
szerettem. Marc Philippe Dancer In The Dark című dala.
Akárhányszor meghallottam, feljebb tekertem a hangerőt.
– Nincs kedved táncolni egyet? – kérdeztem.
Az arckifejezése arról árulkodott, hogy újabb meglepetést
okoztam. Lecsúsztam a bárszékről, ügyelve rá, hogy a ruhám egy
kicsit feljebb csússzon, és még többet mutasson a lábamból. Mi a
franc ütött beléd, Erica? Egyértelműen flörtölsz. Ám hiába a józan
gondolat, megárthatott a klímaváltozás, vagy a nagy mennyiségű
martini, amit magamba borogattam az este folyamán. De az is lehet,
hogy az a jóleső melegség részegített meg, amit ennek a férfinek
egyetlen pillantása okozott. Curtis kerülte, hogy rám nézzen,
nemhogy vágyakozással telve mustrált volna.
Amikor a tánctérre értünk, szembefordultam vele, és átkaroltam
a nyakát. A legnagyobb természetességgel fogta át a derekam, és
szorosan magához húzott. A mozdulat nem volt sem tolakodó, sem
rámenős. A külső szemlélőnek akár egy párnak is tűnhettünk. A
zene ütemére ringatni kezdett. Szelíden, ritmusra tekergettem a
csípőmet, és összhangban lépkedtem vele. A táncunk alatt volt
alkalmam megtapogatni a kidolgozott bicepszét. A kezem
simogatóan a vállára, majd a hátára araszolt. Az egész férfi merő
izom volt. A testem lángba borult, a tudatom elhomályosult.
Szerettem volna megmarkolni itt-ott, de még mindig nem volt hozzá
elég merszem. Az ő keze érzéki finomsággal a hátam és a derekam
között ingázott, feszültté tett, hogy egyszer sem ment lejjebb. Szinte
már vártam, hogy a tenyere a fenekemre siklik, és magához présel,
de nem tette. Közelebb hajoltam hozzá, amit ő biztatásnak vett, és a
nyakamba hajolt. Elhódított az illata. A fülem mögötti részen
cirógatott a leheletével. Zöld jelzést adva billentettem hátra a fejem,
hogy jobban hozzáférhessen. Mélyeket lélegzett, és apró csókokkal
ingerelt. Tökéletesen csinálta. Bizsergett a bőröm, a testem
reszketett, odalent pedig elviselhetetlenül lüktetni kezdtem. Már az
idejét sem tudom, mikor éreztem ilyet utoljára. Milyen, amikor
minden porcikámmal kívánok valakit. Curtis jó ideje már csak a saját
szükségleteivel törődött.
A fickó ujjai a biztatásomra lejjebb vándoroltak a fenekemre.
Végre! Felsóhajtottam a kéjtől, ami bennem tombolt az ártalmatlan
játszadozástól. Megmarkoltam a vállát, amikor a fenekemen lévő
keze még lejjebb csúszott, és a testre simuló ruhám alját simogatta.
Az alhasam fájdalmasan rándult, a lábam között pedig
kibírhatatlanul pulzáltam. Atyaég!
– Hogy működik ez általában? – köszörültem meg a torkom. –
Felcsíped a nőket, ők elmennek veled, dugtok egy jót, majd
mindenki megy tovább a maga útján? – suttogtam a fülébe.
Elhúzódott, a tekintetem kereste. Láttam az arckifejezésén, hogy
megrökönyödött.
– Többnyire – bólintott bizonytalanul. – 99%-ban.
 – És a maradék 1%? – kíváncsiskodtam.
– Ők azok, akik azt hiszik, hogy az éjszakának lehet folytatása.
Nyilván egyértelművé akarta tenni, hogy a lehetőség csak itt és
most érvényes. Nincs ráadás. Helyes!
– Sosincs folytatás? – préseltem a mellem az izmoktól duzzogó
mellkasához.
Felbátorodtam, hiszen ő is pontosan arra vágyott, amire én. Egy
elvárások és kötöttségek nélküli lazulásra. Nem tudta titkolni, hogy
tetszem neki, annál is inkább, mert tetszeni is akartam neki. Fogva
tartottam a gyönyörű szemét. A sötét tekintete, hosszú szempillái és
a kitágult pupillája őszintén tükrözte, mennyire odavan értem. A
testemben fokozódott a vágy. A vágy, hogy egy olyan férfi érintsen,
aki ennyire kíván engem. A vágy, hogy hosszú idő után újra nőnek
érezzem magam. Ha csak egyetlen éjszakára is. Egy röpke pillanatra
elbizonytalanodtam, vajon tudom-e még élvezni azt, ha egy férfi
birtokba vesz. Életem egy bizonyos szakaszában megvetettem
azokat, akik egyéjszakás kalandokba bonyolódtak. Semmi pénzért
nem választottam volna másik ágyat, mint ahol minden este
megtaláltam a szerelmet. Csakhogy már rég nem találtam szerelmet
abban az ágyban.
– Nincs – jelentette ki eltökélten.
– Remek – mosolyodtam el.
Mindennél jobban akartam egy pillanatnyi gyönyört. Ez a férfi
pedig tökéletes alanynak tűnt a hirtelen kirajzolódó tervemhez. Ma
este élek egy kicsit. Nekem is jár egy kis boldogság, egy kis
szórakozás. Évek óta nem ért hozzám senki Curtisen kívül. Az ő
érintése viszont már olyan volt számomra, mint a kínzás. Minden
alkalommal alig vártam, hogy véget érjen az együttlétünk. Kíváncsi
voltam, ennyi év érzéketlenség után képes vagyok-e még érezni, de
leginkább élvezni.
– Mi ebben a remek? A nők többségét ez kiábrándítja – vonta fel
a szemöldökét.
 – Engem nem – néztem elszántan a szemébe, hogy bátorságot
merítsek.
Meg ne hátrálj! Ne zárkózz be! Fald nagy kanállal az életet!
Élvezd a pillanatot! – ismételgettem magamban.
– Ritkán adatik meg, hogy két olyan ember találkozik össze,
akik ugyanarra vágynak, és ez egy ilyen pillanat – szegtem fel
hetykén az állam.
A csodálkozástól megnyílt az ajka, és talán épp mondani is akart
valamit, de ekkor lépett oda hozzánk a barátnőm, Sarah.
– Ne haragudj, hogy megzavarlak – érintette meg a vállam. –
Nagyon dühös lennél, ha én most lelépnék?
A háta mögé pillantottam, és megláttam a kíváncsi tekintettel ott
tébláboló férfit, aki nyilvánvalóan rá várt.
– Nem, dehogy! Menj csak! – feleltem, és csak reméltem, hogy
én is hamaros indulok, és nem egyedül.
– Hogy jutsz vissza a szállodához? – méregette a mellettem álló
vonzó férfit.
– Miattam ne aggódj! Nagylány vagyok már! Hívok egy taxit –
vontam meg a vállam.
– Szuper! – biccentett. – Reggel felhívlak – köszönt el, majd
eltűnt a pasassal az oldalán, én pedig tovább ringatóztam a titokzatos
idegennel.
Felpillantottam rá, és rajtakaptam, ahogy a tekintete a testemen
kalandozott. Ismertem ezt a nézést. Gondolatban már bennem volt.
Biztosra vettem, hogy az izgalmának jele is mutatkozik, ezért a
combom egy véletlennek tűnő mozdulattal az ágyékának nyomtam.
A nadrágjában félreérthetetlenül hatalmasra duzzadt az izgalma.
– Veszélyes játékot űzöl – suttogta a fülembe.
– Ha tartod magad a megállapodáshoz, teljesen veszélytelen
lehet – léptem el tőle váratlanul, de túl sokat ihattam, mert
megbicsaklott a lábam.
 Ő gálánsan elkapott, és egy hosszú pillanatig mélyen egymás
tekintetébe mélyedtünk, majd átkarolt, és a kijárat felé támogatott. A
legnagyobb élvezettel karoltam át az izmos felkarját. Minden
gátlásom levetkőztem, ahogy a kidolgozott felsőtestét tapogattam.
– Hol laksz? – kérdezte. – Hazaviszlek – köszörülte meg a
torkát.
– Á, á – ingattam előtte a mutatóujjam. – Nem hozzám
megyünk, hanem hozzád – játszottam rá a részegségemre.
Élj! – biztattam magam, mert minden ízemben remegtem.
Láttam rajta, hogy meglepődött. Valószínűsítettem az
arckifejezéséből, hogy sosem vitte haza a nőket. Sejtettem is, miért.
Könnyebb lelépni, mint kidobni valakit. Féltem, hogy visszakozik,
én viszont nem kívántam még véget vetni az estének. Ha ehhez az
kellett, hogy azt gondolja, eláztam, hát rá is tettem egy lapáttal. Az
istenit, Erica! Nehogy elszalaszd ezt a palit! Ma este légy az, ami
nem vagy! Ribanc! Felpipiskedtem a férfihoz és élvezettel tapadtam
a húsos ajkára. Magabiztos, szenvedélyes partner benyomását
keltettem a tüzes csókolózásunk alatt, pedig belül marcangolt az
önvád és a bizonytalanság. Alig kaptam levegőt, amikor megszakadt
a csókunk. Ez a férfi egész biztos, hogy mindig eléri a célját.
Tapasztalt hódító, aki bármit bevet, hogy megkapja a nőt, akit
kiszemelt magának. Remélem, hogy a hálószobában is pont ilyen
lesz.
Nem tudom, hogyan jutottunk ki az utcára, de hamarosan egy
taxi hátsó ülésén találtam magam. Egy pillanatra elfogott a kétely.
Túl tökéletes volt a csók, és az, amilyen érzéseket keltett bennem.
Féltem, hogy idő előtt kijózanodom, így amint beszállt, azonnal
rávetettem magam. Egy újabb mély, hosszú, lelkes csókban forrtunk
össze, amelyből nem volt visszaút a földre. Eszméletlenül finom volt
az íze, a bőre illata… mámoros érzés kerített a hatalmába.
Megmerevedtem, amikor a keze a lábam közé kalandozott.
Hangosan felnyögtem, amikor finoman végigsimított rajtam.
 – Jézusom! – lehelte az ajkam közé. – Hogy bírjam így ki veled
hazáig? – zihált.
A kezem a duzzadó férfiasságára kúszott, és rámarkoltam.
Hangos morgással letépte magáról a kezem, miközben a mellkasa
vadul emelkedett és süllyedt.
– Most örülök, hogy nem lakom messze – fújtatott, és a taxi
szerencsére olyan gyorsan száguldott, hogy a kábulatból nem
nagyon volt időm magamhoz térni.
Amikor leparkoltunk, kifizette a taxit, és kisegített az autóból.
Egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, és beletúrt a derékig érő
szőke tincseimbe.
– Varázslatosan szép vagy! – suttogta, majd lehajolt, és egy
újabb tüzes csók következett. Bármit megér ez a pillanat.
Betámolyogtunk a lakásába, ahol próbált úriemberként vendégül
látni, csakhogy én nem erre vágytam. Amikor felém nyújtott egy
pohár italt, elvettem tőle, majd letettem az asztalra. Felbátorodtam,
közelebb léptem hozzá, a karom a nyaka köré fontam, majd
felpipiskedtem hozzá, és az ajkára tapadtam. Egy pillanatra
megmerevedett, de a következőben a hajamba túrt, és mohón
viszonozta a csókot. Volt ebben a férfiban valami, ami a testem
minden sejtjét megbizsergette. Száguldani kezdett az ereimben a vér.
Mélyen gyökerező, ösztönös vágy lett úrrá rajtam. A magaménak
akartam. Egy olyan végzet felé száguldottam, amit a józan eszem fel
sem foghatott. Evek óta nem érintett más férfi Cur-tisen kívül. A
szex szükséges kínná vált az elmúlt évek alatt, de most teljesen új
érzések irányítottak.
– Hékás! – tépett le magáról. A két keze rásimult az arcomra, és
a mély, csokoládébarna tekintete magába szippantotta a lelkemet. A
hüvelykujja cirógatta az arccsontomat, amitől lángba borult az egész
testem. – Túl sokat ittál. És valami azt súgja, nem túl gyakran
szoktál ilyet csinálni. Holnap, meglehet, hogy átkozni fogsz ezért? –
zihálta, mialatt én folyamatosan a bőrét kóstolgattam.
 – Akkor foglak átkozni, ha most kiszállsz. Közel sem ittam
annyit, hogy ne tudnám, mit csinálok – nyögtem a szájába.
– Biztos, hogy ezt akarod? – faggatózott.
Nem. A józan eszem egész biztos, hogy tiltakozna, de jelen
pillanatban nem az eszem irányít.
– Most akarsz engem, vagy sem? – mosolyogtam idegesen.
Elkapta a tarkóm, ami olyan váratlanul ért, hogy
felsikkantottam. Mélyen a szemembe nézett, amitől reszketni kezdett
a belsőm. Pillangók repdestek az alhasamban, a hüvelyem pedig
elviselhetetlenül pulzált. Veszélyesnek tűnő, hosszú másodperceken
keresztül hagytam, hogy az ajka megpihenjen az enyémen, mielőtt
lassan megnyíltam előtte. Lágyan ráharapott az alsó ajkamra, és
mielőtt felfoghattam volna, mi történik, szenvedélyesen megcsókolt.
Hangosan felnyögtem, a mennyországban jártam. Forgott velem az
egész szoba.
– El sem tudod képzelni, milyen régen nem érintett így férfi –
csúszott ki a számon. – Már azt sem tudom, milyen egy jó orgazmus
– sóhajtottam vágyakozva.
– Akkor felelevenítjük az emléket – falta mohón az ajkamat.
Már az ígéretétől és a csókjától kis híján elmentem. Levegőt is
alig kaptam. Az egyik csók átment a következőbe. Letaglózott az
érzés, hogy előttem a kigyúrt, izmos teste, ami folyamatosan présel a
kemény falhoz, és közben vadul, rám izgulva csókol. Belemarkolt a
fenekembe, a csípőjéhez húzta a csípőm, én pedig bármit megadtam
volna neki, hogy ne álljon le. A tüzes csókja kihagyhatatlan meghívó
volt az ágyába. Minden vágyam az volt, hogy kihámozzam őt az
idegesítően sokat takaró pólójából. Érinteni, érezni akarom a
kidolgozott izmait, a meztelen bőrét. Ám ahhoz, hogy lehúzzam róla
a ruhát, meg kellett volna szakítanom a csókot, amihez nem volt
erőm. Bezzeg neki! A csókváltásaink alatt izgatóan, szakértő
mozdulattal fejtette le rólam a ruhámat. Amikor az a földön landolt,
végigpásztázta a testemet.
 – Lehet, hogy csak álmodom. Teljesen bezsongok tőled.
Elképesztően szép és dögös vagy – bámulta a kerek halmokat a
csipkés melltartómban.
Már évek óta nem nézett rám ilyen forró tekintettel férfi. ‘ –
Akkor nem bánod, ha én is gyönyörködöm benned egy kicsit? –
ragadtam meg a pólója alját, de a szemkontaktust egy pillanatra sem
szakítottam meg, miközben kibújtattam a ruhájából.
Lélegzetvisszafojtva csodáltam a csupasz, izmoktól duzzadó
mellkasát. Már pusztán a látványától ziháltam. Bizonytalanul
közelebb léptem, a kezem a mellkasára helyeztem, és az ujjaim
egyre lejjebb siklottak a kockás hasára. A bőrének érintésétől felforrt
a vérem. A tekintetével követte a kezem útját. Ilyen jó csávóm még
életemben nem volt. Hogy ne lássa a zavarom, előrehajoltam, és
finom csókokat hintettem a mellkasára és a nyakára.
– Annyira finom illatod van – hümmögtem bódultan a bőrébe.
– Megőrjítesz ezzel a szendeséggel. Nem tudom, mi a célod
velem, de kellesz nekem – kapott váratlanul ölbe, én pedig szorosan
kulcsoltam köré a lábamat.
A forró csókváltásokat egyetlen pillanatra sem szakítottuk meg.
Bevitt a hálószobába, ahol hanyatt fektetett az ágyra, majd a szájával
bebarangolta a fedetlen testrészeimet. Félelmetes volt, de őrjítően
izgatónak találtam, hogy egy vadidegen férfival kerültem intim
helyzetbe. Csak a most számít. A combom összébb préseltem volna,
ha ő nem úgy helyezkedik, hogy erre esélyem se legyen. Kifejtette a
mellemet a melltartóból és azonnal rátapadt a nyelvével.
Artikulálatlan hangok hagyták el az ajkam, ahogy a bimbómat
szopogatta. A fogai közé vette és meghúzta. Kéjesen felnyögtem,
amikor összerándult a belsőm.
– Tökéletes vagy – suttogta.
Végigsimítottam a mellemet, de nem azért, hogy ingereljem,
hanem mert szégyellősen takarni próbáltam. A mozdulatom hatására
különös fény gyulladt a szemében. Mindkét kezem a fejem fölé
szorította, úgy kezdte el a szájával kényeztetni a mellemet.
Reszkettem a gyönyörtől. Engem már évek óta nem érintett, nem
kényeztetett így egy férfi sem. Már pusztán a csókjától el tudtam
volna élvezni, ami kis híján be is következett. Mintha megérezte
volna, mekkora gondban vagyok, az egyik kezével a hasam felé
vándorolt, majd bekúszott a bugyimba.
– Atyaúristen! – emeltem felé akaratlanul a csípőm.
Az ajkamba haraptam a gyönyörtől. Az ujjai szakértő
mozdulatokkal azonnal rátaláltak a csiklómra. A csípőmmel
önkéntelenül köröztem, ő pedig csak fokozta a mámort, amikor
lehajolt, a szájába vette az egyik bimbómat és kényeztetni kezdett.
Ezt pont abban a pillanatban tette, amikor az ujja is elmerült
bennem. A rám törő élvezettől vergődtem alatta. Hosszan eltartó
orgazmusban rángatózott az egész testem.
– Ezt nem hiszem el! – szűrte ki a fogai között, miközben
kihúzta belőlem az ujját. – Csodásan puha és szűk vagy odalent –
duruzsolta, majd újra a mellemre hajolt, és a fogaival újra meghúzta
a bimbóm.
Hangosan nyögtem fel.
– Szóval rátapintottam a gyenge pontodra. Beindulsz, ha a
bimbóidat csipkedik – somolygott.
– Ha már így rátapintottál a lényegre, akkor ne hagyd abba! –
sóhajtoztam.
Az együttlétünk alatt folyamatosan megjegyezte, milyen
fantasztikus vagyok, ami csak fokozta bennem a kéjt. Hamarosan
minden gátlásom levetkőztem. Teljesen a bizalmamba fogadtam őt,
feltártam előtte minden porcikám, ő pedig lassú mozdulattal
megfosztott a bugyimtól, majd nem teketóriázott, behajtotta a fejét a
lábam közé.
Drága jó istenem, ezt remélni sem mertem! Már az első
érintésétől megvonaglottam, óriási sóhaj tört fel belőlem, amikor a
csiklómra tapasztotta a húsos ajkát. Hálás voltam a sorsnak, hogy
aznap este kincset találtam. Nem fogom kiengedni a kezem, azaz a
combom közül egyhamar. Hiába volt az elhatározás, meglepő
sietséggel érkezett a következő orgazmust sejtető, minden izmomat
megfeszítő hullám. Homorítottam a gyönyörtől. Csalódott voltam,
hogy ilyen gyorsan újra elélveztem tőle, de mentségemre legyen
mondva, ilyen kényeztetésben már idejét se tudtam, mikor volt
részem.
– Gyönyörű nő vagy! Az élvezet sugárzóvá teszi az arcodat,
csillogóvá a szomorú szemedet – kúszott fölém.
Hasonló élvezetben akartam én is részesíteni. Rányomtam a
kezem a lába között meredő kemény duzzanatra. Ejha! Sokkolt,
amikor tudatosult bennem, mi vár rám. Az a méret volt, amivel
féltem, nem tudok majd mit kezdeni, de nem akartam neki csalódást
okozni, így dörzsölni kezdtem a hatalmas, vaskos rudat a vékony
anyagon keresztül.
A férfiasság hosszmérete mindig is téma volt a nők körében. A
férfiak azt hihetik, az a király, akié a legnagyobb. Pedig az a helyzet,
hogy én speciel sosem gerjedtem a hatalmas villanyoszlopokra.
Mindig is tartottam tőle, hogy rám esik és agyonnyom. Nem
gondoltam, hogy minden óriáskígyóval garázdálkodó férfi tud is
bánni a lába között hordott ajándékával. A szexuális siker kulcsát
sosem a centikre alapoztam. De az is igaz, hogy nem volt sok
tapasztalatom e téren, még nem volt olyan fiúm, akinek akkora lett
volna, hogy érdemes lett volna rá cipőt húzni. Egészen mostanáig.
– Megnézhetem? – szedtem össze a bátorságom.
Nagyot rándult a markomban, látszólag felizgatta a kérésem.
Ellazult, amit igennek vettem, ezért lefejtettem róla az alsóját, és az
ajkamba haraptam, amikor feltárult előttem a méretes férfiassága.
– Hűha – suttogtam, és átkulcsoltam a kezemmel.
– Csak óvatosan – szisszent. – Máris robbanásra kész a
látványodtól – ejtette hátra a fejét.
 Láttam az összeszorított öklén, hogy valóban egy időzített
bomba ketyeg a markomban.
– Azért remélem, bírja még egy kicsit – ingereltem, és lejjebb
ereszkedtem.
Egy végeláthatatlan pillanatig gyönyörködtem a látványában.
Tényleg tekintélyes volt, főleg így, izgalmi állapotában.
Ó, istenem, akarom!
– Csak pornófilmekben láttam eddig ekkorát! – csúszott ki a
számon, amibe belepirultam.
Úgy helyezkedett, hogy az ujjaival ő is masszírozni tudja a
pulzáló csiklóm. Amikor abbamaradt a kényeztetés, csalódottan
pillantottam fel. Láttam, hogy az óvszeres csomaggal bajlódik.
– Akarod te csinálni? – csillant fel a szeme.
Válasz helyett kivettem a kezéből a zacskót, feltéptem a
számmal, majd óvatos mozdulattal rásimítottam a hatalmas
szerszámára. Kihívással a tekintetében fölém mászott, felhúzta a
csípőjére az egyik lábam, és lassan, finoman elmerült bennem.
Ahogy egyre mélyebbre került, én egyre elviselhetetlenebbnek
éreztem odalent a feszítést. Amikor lehunytam a szemem, egy
pillanatra megállt.
– Szólj, ha fájdalmat okozok! – Bólintottam, amit ő bátorításnak
vett, ezért újra egy kicsit mélyebbre férkőzött. – Ez az! – élvezkedett
bennem. – Szédületesen jó benned – fújtatott hangosan, miközben én
is folyamatosan kapkodtam levegőért, mert az érzékeny hüvelyem
megállás nélkül lüktetett.
Hangosan nyögdécselt, miközben óvatosan lökött rajtam párat.
Meghatott, hogy habár nem ismer, nem úgy akart bennem
közlekedni, mint egy tank. Istenem, kérlek, add, hogy kiélvezzem
minden centijét!
Hosszú, mély csókok, finom, lágy érintések következtek.
Nagyon érzékennyé váltam, az egész testem szeretgetésre vágyott,
és mintha ez a férfi érezte volna ezt. Nem volt olyan porcikám, amit
ne dédelgetett volna. Finom, érzéki szeretkezésbe kezdtünk. Mélyen
a szemébe néztem, úgy emeltem felé hívogatóan a csípőm. Gyengéd
csókokkal halmozta el a nyakam és a mellem, aminek hatására kéjes
hangok hagyták el az ajkamat. Óriásit rándult bennem. Éreztem,
hogy mennyire elszabadulna már, de erősen tartja a gyeplőt, nehogy
fájdalmat okozzon. Imádtam, hogy nem rontott ajtóstul a házba.
Óvatosan bánt velem, mint egy hímes tojással. Nem érdekelt már a
külvilág, nagyon régen nem éreztem magam annyira szabadnak,
mint akkor. Tetszett, hogy ő is csak engem akart, kiélvezni a
pillanatot bennem, és csillapítani a vágyai tombolását. A kezem a
tarkójára csúsztattam, felemeltem a fejem és az ajkára tapadtam.
Megkapaszkodott az oldalamba, majd egy morgás kíséretében
lendületet vett, és tövig nyomta magát bennem. Az ágyéka
nekipréselődött, majd finoman körözött a vénuszdombomon. Az
első lökések elviselhetetlenül feszítettek. Az arcom eltorzult a
fájdalomtól. Észrevette, mert sokkal lágyabb ritmusra váltott, amíg
megszoktam a méretét. Már éppen nyögdécselve élveztem az
adottságait, az orgazmus kapuit döngettem, amikor váratlanul
megállt, kihúzódott belőlem, és hangosan fújtatott. Sziszegve
marokra fogta magát.
– Irtó szűk és forró vagy! Teljesen kikészítesz – pihegett.
Csalódottan ejtettem vissza a fejem. A lábam között lüktettem.
– Azt akarod mondani, hogy kifogok rajtad?
Fokozni akartam a kínjait, felültem, az izmos vállába markoltam
és a csípőmet használva elértem, hogy most én kerüljek felülre. A
meleg, barna tekintete teljesen megvadított. Akartam őt! Magamban.
– Ezt hagyd abba! – szűrte ki a fogai közt. – Ha rám ereszkedsz,
hamar vége lehet – szuszogott, és megfeszült az állkapcsa.
– Ösztönösen cselekszem – sóhajtoztam, majd hagytam, hogy
beigazítsa magát a megfelelő helyre, és lassan ráereszkedtem.
– Ó, a rohadt életbe! – markolt bele a combomba. Félúton
megálltam, mert észveszejtővé vált bennem a pulzálása.
 – Várj egy kicsit! – fogta le a csípőm, miközben azt a pontot
bámulta, ahol egymásba kapcsolódtunk.
Elvesztette a kontrollt, mélyen belém döfött, én pedig azt hittem,
elájulok a fájdalommal teli gyönyörtől.
– Most vagyok benned teljesen – eresztett el.
Az ajkam egy „o”-t formált, képtelen voltam megmozdulni. A
hüvelyem kétségbeesetten próbált rángatózni, de nem ment.
Lepillantottam rá, és láttam, hogy elégedetten vigyorog alattam.
– Akkor ki fog ki kin, szépségem?
– Jézusom! – hajoltam előre, és a bőrét karistoltam a
körmeimmel.
– Te akartál felül lenni – somolygott, mialatt premier plánban
nézte végig a kínjaimat.
Az alhasam görcsbe rándult a vaskos szerszámától a
hüvelyemben. Habár láttam, mekkora dárdával rendelkezik, ezt a
pozícióváltást nem gondoltam át. Az arcáról leolvastam a győzelmi
mámort, ami nekem is erőt adott. Összeszedtem és kihúztam
magam, majd a belsőmre koncentráltam, és mozogni kezdtem rajta.
Felült hozzám, amitől hangos zihálásba kezdtem. A lihegéstől
megnyílt ajkamra tapadt, és úgy csókolt, hogy a mennyországig
repített. Pár perccel később már élvezettel töltött el, hogy én
irányítok. Kéjes gyönyört éreztem, ahogy ritmikusan mozgattam a
csípőmet előre-hátra. Átkaroltam, és a fülébe lihegtem.
– Csodálatos adottságokkal áldott meg téged a sors –
markolásztam az izmos testét, majd arra a pontra pillantottam, ahol
magamba fogadtam.
– Örülök, ha elégedett vagy – suttogta a bőrömbe.
– Csak könyörgöm, ne hagyd abba, amit most csinálsz –
mordult fel.
Nem sokkal később, amikor a hüvelyem már hozzászokott az
elképesztő méreteihez, lendületbe jöttem. A kezét kettőnk közé tolta,
és az ujjai a csiklómon egyre gyorsabb tempóra ösztönöztek.
Megállás nélkül lovagoltam rajta. A gyönyör már ott feszített az
alhasamban. Az orgazmusom előtt hátradőltem, a combjára
támaszkodtam, és a csípőm billentésével tovább hajszoltam magam
az élvezet felé. Simogatás helyett ezúttal egy váratlan erőteljes
nyomást gyakorolt a csiklómra.
– Ah! – sikoltottam fel a vad remegésem közepette. Megindult a
testemben a gyönyör. Abban a pillanatban ő is állatias hangok
kíséretében belém élvezett. Még szerencse, hogy erősen tartott a
karjában, mert leestem volna róla. A testem önálló életre kelt, és
tovább mozgott, követelte magának, amitől évek óta megfosztották:
az élvezetet.
– Te vagy a legjobb nő, akivel valaha együtt voltam! – lihegte a
nyakamba.
Az apró csókjaitól és a leheletétől a bőrömön jólesően
hümmögtem.
– Mi ez a múlt idő. Még nincs vége az éjszakának! – hintáztam
rajta tovább.
– Gondoltam, szeretnél pihenni egy kicsit – emelt le magáról.
Már éppen szólni akartam, hogy az hétszentség, hogy most nem
akarok leállni, amikor hasra fordított, majd térdelő pozícióba húzott.
– Már a bárban felkeltette a kíváncsiságom a feszes feneked –
simogatta a hátsóm. – Őszintén szólva, már alig bírom nélküled –
masszírozta azt a testrészét, amire én is a leginkább vágytam.
Őrült éjszakánk volt. Leírhatatlan gyönyörrel ajándékozott meg.
A nyögéseim zihálássá, a zihálásom pedig apró sikolyokká változott.
Orgazmusról orgazmusra elengedtem magam. A végére kimerültén,
levegőért kapkodva feküdtem alatta, amikor lehajolt a fejemhez, és a
fülembe suttogta:
– Egy jó orgazmust akartál? Hányadiknál is tartasz? –
csókolgatta a hátamat.
A falra akasztott tükörre pillantottam, és megláttam benne
magam, ahogy ott pucsítok egy izmos, fekete férfi alatt. Bent
tartottam a levegőt egy pillanatra. Úgy éreztem, hogy megrázott az
áram, és végighaladt a belső szerveimen. Percekig élveztük még
egymást, majd mikor kiszállt belőlem, mindketten oldalra dőltük az
ágyon. A szívem majd kiugrott, úgy kalapált.
– Ne haragudj, ha kicsit eldurvultam a végére – fordította felém
a fejét.
Nem tudtam válaszolni, mert a testemet még mindig vad
remegés uralta. Lepillantottam a lába közé, ahol tettre készen meredt
rám a dákója.
– Tudom, ne is mondd! Én magam sem értem. Általában sokáig
bírom, de beletelik egy kis időbe, mire összeszedem magam, de ezek
szerint te ilyen hatással vagy rám.
A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Bámulattal
néztem egy darabig, majd felállt és teljesen pucéran kisétált a
szobából. Amikor visszatért, egy üveg vodka és két pohár volt nála.
Feljebb húzódtam, és az alsó ajkamba haraptam a látványától. Ez a
pasi a férfiasságot már az anyatejjel szívta magába. Nem olyan
nyámnyila, mint azok a férfiak, akik hiába járnak edzőterembe,
akkor sem tűnnek férfiasnak soha.
Miután legurítottunk pár pohárral, a kínos beszélgetést elkerülve
finom, érzéki csókokat váltottunk, majd lágy, ölelkezős
szeretkezésben forrtunk egymásba.
Tökéletes éjszaka volt. Nem voltak tabuk. Nem voltak felesleges
meg nem válaszolt kérdések. Csak ő volt és csak én. A
legvarázslatosabb pillanat az volt, amikor az utolsó együttlétünk
alkalmával egyszerre értünk a csúcsra. Hajnaltájt kifulladva, némán
feküdtünk egymás karjában. Az életem, habár akkor a mennyben
éreztem magam, napkelte után a pokolban folytatódott.
– Azt hiszem, még nem volt alkalmam bemutatkozni – zihált. –
Jack vagyok – vigyorgott.
Egy pillanatra lemerevedtem. Eszem ágában sem volt elárulni
magamról bármit is.
 – Css! Ezen az éjszakán csak a test beszél – helyeztem az ujjam
a szája elé.
– Azért a keresztneved csak elárulhatod – bazsalygott.
– Stephanie – hazudtam az első nevet, ami eszembe jutott.
Igyekeztem viszonozni a mosolyát, de nem hiszem, hogy
őszintének tűnt. Miután kimondtam a kamunevet, még hosszan
győzködtem magam, hogy ezzel a kis füllentéssel nem ártok
senkinek, főleg nem Jacknek, akit vagy így hívnak, vagy nem.
Felesleges lenne megjátszanom az erkölcscsőszt. Szükségem volt
erre az alkalmi szexre, ami, be kellett ismernem, jobb volt, mint
amire számítottam. Csak ne lett volna utána az a fránya bűntudat.
 Jack

Vagy tanulok a hibáimból,

vagy újra átélem őket

„A Martini olyan, mint egy veszélyes lány: szépen ki van csinosítva, és

ránézésre maga az ártatlanság, de belül titkokat őrizget, és tudja, mikor
jön el a megfelelő pillanat.”
(Mike Greenberg)

A napom a szokásos rutinnal indult. Egy nyomozás kellős közepén

voltunk, és megfigyeltünk egy gyanúsítottat. Egyesek szerint az
egyik legizgalmasabb és legkiszámíthatatlanabb része a nyomozói
munkának a megfigyelés. Tévednek. Nincs is unalmasabb, mint a
terepszemlét követően négy, öt, de akár tizenkét órát szigorú
koncentrációval egy helyben ücsörögni egy forró nyári napon egy
levegőtlen autóban. De ne panaszkodjunk! Emlékszem esetre,
amikor elhagyott a megfigyelők védőszentje, és hosszú, hosszú
gyalogos megfigyelést kellett végeztünk a 40 fokos hőségben.
Aznap estére 8 vízhólyagot számoltam meg a lábamon, a
folyadékhiány miatti kitikkadásról nem is beszélve. Azóta viszont
nagyot fordult velem a világ. Akkoriban magányos farkasként
dolgoztam, de mára lett egy társam, Will, aki egy sporttáskányi
cuccal indul neki minden egyes megfigyelésnek.
– Minden helyzetre fel kell készülni – hangoztatta.
Eleinte bolondnak tartottam a váltóruhák és mindenféle ketyerék
miatt, de lássuk be, sokszor a hasznát vettem az autóban
készenlétben álló táska tartalmának.
 Egyetlen dolgot nem tartalmazott a táska: élelmet, én viszont
majd megpusztultam az éhségtől. Ebben is szerencse volt, hogy
ketten voltunk, hiszen amíg én szemmel tartottam a célszemélyt, aki
nagy valószínűséggel puha párnák között az igazak álmát aludta,
addig Will beugrott a hajnalban nyitó pékségbe, hogy vegyen valami
reggelit, amit majd az autóban édes kettesben elfogyaszthatunk.
Romantikus. Hogy utálom én ezeket a napokat! Már előre gyűlölöm
a gondolatot, hogy valami lisztes-cukros vackot kell legyűrnöm a
torkomon. Mindenki szeretne egészségesen élni és táplálkozni, de
csak kevesen veszik komolyan. Én komolyan vettem!
– Na, itt is vagyok – ugrott be mellém a kocsiba. – Történt
valami rendkívüli? – pillantott a megfigyelt ház irányába.
– Történt, éppen azon voltam, hogy unalmamban éhen halok –
dőltem hátra a vezetőülésben.
– Addig nem fajul a helyzet – nyomott a kezembe egy barna
tasakot.
Türelmetlenül kibontottam, de ahogy megláttam az olajtól
csöpögő croissant-t, azt hittem, elhányom magam.
– Jaj, ez az enyém – cserélte ki a tasakokat. – Neked
csináltattam egy szendvicset.
– Jézusom, Will! Te ilyen szennyel tömöd magad? –fintorogtam.
– Aha! – harapott bele az édes süteménybe, amiből kifolyt
valami még olajosabb és cukrosabb massza.
– Atyavilág, tisztában vagy vele, hogy mivel mérgezed magad
éppen? – emeltem ki a tasakból a saját reggelimet. Értetlenül néztem
a szerzeményt, majd a fejemet ingattam. – Ezt nevezed te egészséges
tápláléknak? – lóbáltam meg előtte a gusztusosnak cseppet sem
nevezhető szendvicset.
– Miért, mi bajod van vele? – kérdezte teli szájjal. – A hölgy
nagyon jó szívvel csinálta.
– Soroljam? – néztem rá megrovóan.
 Annyi év után sem tudta, mit jelen nálam az egészséges
táplálkozás.
– Kilóg belőle az a zöld levél, gondoltam, örülni fogsz neki.
Döbbenten hajoltam felé.
– Örülni? Ennek? – rökönyödtem meg. – Ez fehér lisztből
készült – csattantam fel.
Hihetetlen, hogy ennyi év után sem jegyzi meg, hogy nem eszem
fehér lisztből készült termékeket.
– Te mondod mindig, hogy a gabonafélék alkotják az egészséges
táplálkozás alapját.
Nem tudom, hogy attól durrant-e el az agyam, hogy csak a felét
jegyzi meg annak, amit mondok, vagy az éhségtől váltam ingerültté,
de kifakadtam:
– A teljes kiőrlésű gabonafélék, de ez nem az – ingattam a
fejem. Szétnyitottam a szendvicset és bizalmatlanul tanulmányoztam
benne a húst. – Remélem, hogy ez nem disznóhús – sandítottam felé.
– Csak ez volt nekik, de ne aggódj, a húsok nagy mennyiségű
teljes értékű fehérjét tartalmaznak – győzködött. – Van benne sajt is
– vigyorgott elégedetten.
– Ah! – öklendeztem.
Feleslegesnek tartottam, hogy kiselőadást tartsak neki a jó
fehérjéről és a telített zsírok beviteléről. Úgyis csak azt hallotta meg,
amit akart.
– Most éhen halsz, vagy megeszed azt? – nézett a
szendvicsemre.
Undorral az arcomon nyomtam a kezébe, ő pedig elkezdte
befalni azt is a saját péksüteménye után.
Megrökönyödve csúszott ki a számon:
– Tudod, Will, vannak olyan tényezők, amelyeket nem tudunk
befolyásolni, például, hogy milyen neműek vagyunk, vagy hogy
van-e öröklött hajlamunk bizonyos betegségekre. De a betegségek
többségének kialakulásáért mi magunk vagyunk a felelősek az
életmódunk és a táplálkozásunk által.
– Hidd el – nyámmogott –, hamarabb halok meg a munkám
miatt, mint azért, amit lenyelek.
– Ne légy ebben olyan biztos – kaptam elő a még tegnap este
elkészített zöldségturmixom.
– Az meg mi a lópikula az üvegedben? – grimaszolt.
– Egy magas ásványianyag-tartalommal rendelkező turmix. A
jótékony rostok nagyon egészségesek – kortyoltam bele.
– Undorítóan néz ki. Nem is akarom tudni, mi van benne.
– Spenót, madársaláta, szárzeller, avokádó, uborka, cukkini,
kínai kel, káposzta, de dobtam bele egy kis banánt és kivit is –
magyaráztam.
– Hát ettől még olyan a színe, mint a hányásnak.
– Nézd! – böktem a ház irányába. – Ott van – tettem el gyorsan
az italom, és indítottam be az autót.
Chicago fejvesztve száguldott azon az úton, amelyen már a
pokolra jutott Detroit keresztülment. A terjedő szegénység, az
eladósodottság és a faji ellentétek egy igazi bűntanyává tették. Az
őrsön a fiúkkal évek óta rendíthetetlenül azon dolgoztunk, hogy
visszaszorítsuk a korrupciót. Számomra viszont főleg akkor vált ez
különösen fontossá, amikor kiderült, Mexikó legbefolyásosabb
drogkartellje Chicagót tette meg a logisztikai központjának. Tudtuk
is, miért. Az ország lakosságának 70 százaléka rendkívül gyorsan
elérhető volt innen. És ha ez nem lett volna elég, az utcai bandák
száma is drasztikusan megnövekedett, mintegy százezres tagsággal.
Chicago a bűnözés igazi metropoliszává nőtte ki magát. A mi
munkánk pedig az volt, hogy az eluralkodott káosz ellenére rendet
tartsunk.
– Hallom, hogy csak beadtad az áthelyezési kérelmed – szólalt
meg a leglehetetlenebb pillanatban Will, de nem nézett rám, az utat
és a célszemélyt tartotta szemmel.
 Szerettem volna, ha tőlem tudja meg, de az őrsön semmi sem
maradhatott titokban.
– Nem volt könnyű döntés – vallottam be.
– Sajnálom, hogy mégis elmész – emelte rám a tekintetét. – De
persze tudom, miért érzed úgy, hogy ezt kell tenned.
– Eljött az idő – feleltem tömören. – Ki kell használnom, hogy
már komolyan vesznek minket az FBI-nál. Eddig hiába is
próbálkoztam, lepattintottak. A múltkori nagy fogásunk után viszont
ők hívtak fel engem. Látják az eredményeinket.
– Akkor gondolom, nem kérdéses a végkifejlet. Tényleg elmész
– köszörülte meg a torkát.
– Az még nem holnap lesz – akartam elodázni a kellemetlen
búcsút.
– Biztos vagy benne, hogy ez a megfelelő módja, hogy Hyland
nyomába eredj? – fordult teljes testtel felém. – Nem az lenne a
legjobb, ha ennyi év után, hogy is mondjam, elengednéd a dolgot?
Ennek a férfinak már a neve hallatán is megfeszült minden
idegszál a testemben. Nyolc hosszú éve forrt bennem a bosszú.
Elengedni? Soha!
– Az az ember megölte a nővéremet, és megúszta. Te képes
lennél az elengedésre? – csattantam fel.
– Nem. Azt hiszem, nem. Csak nem tudom nélküled elképzelni a
hétköznapokat. Te nemcsak a társam, hanem a barátom is vagy. Sőt
több annál! Egy családtag – fokozta.
– Ne csináld ezt, Will! Nem meghalni megyek. Éppen elég
nehéz ez enélkül is – morgolódtam, mert eszembe jutott a családom,
akiknek még be kellett harangoznom a nagy hírt.
– Emlékszel még, hogyan lettünk társak? – nosztalgiázott.
– Ezt azonnal hagyd abba! – ripakodtam rá. – A legjobb az
lenne, ha te is velem tarthatnál – csúszott ki a számon, habár tudtam,
nem teheti: ide kötötte őt a felesége és a kislánya.
– Komolyan mondod? – csillant fel a szeme.
 – Eszedbe se jusson, Will! Heather megölne mindkettőnket.
Neked itt a helyed a családod mellett – figyelmeztettem.
– De te is a családom vagy. Amikor nekem volt szükségem rád,
akkor segítettél, most neked van szükséged rám, hát itt vagyok –
vonta meg a vállát. – Féltelek, Jack. Ez a bosszú már olyan régen
emészti a lelked. Szükséged lehet valakire, aki jól ismer téged, és
megóv attól, hogy hülyeséget csinálj. Apropó, mit szól ehhez
Sheryl? – pislogott rám, mintha ezzel megfogott volna.
– Mit szólna? – értetlenkedtem.
– A barátnőd. Gondoltam, csak kikérted a véleményét –
noszogatott.
– Atyaég, Will! Dehogy kértem! Ez köztünk Sheryllel teljesen
komolytalan – húztam el a számat.
– Nekem komolynak tűnt. Még a szüleidnek is bemutattad.
– Nagy hiba volt – pusmogtam magam elé.
Will hosszan rajtam tartotta a szemét. Magyarázatra várt, de
nekem nem volt hangulatom a Sheryllel való viszonyom
boncolgatni.
– Hónapok óta együtt jártok. Nekem úgy tűnt, minden rendben
van. Mi történt? – szegezte nekem a kérdést.
Rendben – forgattam a szememet.
– Minden nő egyforma, az történt – fújtam látványosan magam
elé. – Egytől egyig mind ugyanazt akarja: irányítani – markoltam
erősebben a kormányt, és a soron következő kanyart is élesebben
vettem be, mint terveztem. Reméltem, Will nem vette észre a
zaklatottságom, de abból, hogy magára löttyintette a hirtelen
irányváltástól a kávéját, arra gyanakodtam, sejti.
– Ezzel vitatkoznék! – törölgette a pólójáról a sötét folyadékot.
Ezt kedveltem benne a legjobban. Ha a feje tetejére öntöttél
volna egy kancsó tejet, akkor sem esett volna neked. Birkatürelme
volt.
 – Mutass csak egyet, aki nem ilyen! – emeltem fel indulatosan a
mutatóujjam.
– Heather. Ő sem olyan – mosolygott rám a tökéletes fogsorával.
Szegény feje, még el is hiszi, amit mond.
– Még hogy Heather nem irányító típus? – röhögtem fel
gúnyosan. – Will, vidd ki a szemetet! Will, vásárolj be! Will,
hazafelé hozz pelenkát, mert elfogyott! Intézd el ezt, intézd el azt! –
parodizáltam a feleségét. – Lehet, hogy nem látod, de nálatok is ő
hordja a nadrágot. Már meg ne sértődj, de egy papucsot csinált
belőled.
– Mindig hozzáteszi, hogy légy szíves – suttogta maga elé. –
Cseppet sem érzem úgy, hogy irányítana. Megkér dolgokra,
amelyeket egyáltalán nem kényszerből teljesítek, hanem mert
szeretem őt és Cathlynt is. Ilyenkor érzem, hogy tartozom valakihez.
Szükségük van rám.
Bűntudatom támadt, mert nap mint nap szemtanúja voltam,
hogy siet haza, és nem azért, mert megparancsolták neki, hanem
mert hiányzott neki a családja. Boldog volt velük. Boldog, a pokolba
is.
– Tudod, Jack, ha kapcsolatban élsz valakivel, alkalmazkodnod
is kell. Biztos zavarja Sherylt, hogy ennyi idő után sem vetetted még
fel az összeköltözés lehetőségét.
Olyan hirtelen kaptam felé a fejem, hogy hátrahőkölt.
Összeköltözni??? Éppen azon agyalok, hogyan szabaduljak meg
tőle.
– Az utat nézd, ne engem! – intett maga elé. – Befordult balra –
célzott a megfigyelt személyünkre. Megráztam a fejem, és
igyekeztem a feladatomra koncentrálni.
– Nem ment el az eszem! Nem fogok soha többé egy nővel sem
összecuccolni. Legutóbb is, amikor elkövettem ezt a hibát, csúnya
vége lett. Nem emlékszel, milyen jelenet közepette sikerült
nőmentesítenem a lakásomat? – horkantam fel. – Soha többé nem
hozom magam ilyen helyzetbe. Az ajtón sem engedem be őket.
Beleőrülnék, ha semmi sem ott lenne a lakásban, ahová letettem.
Ahogy egy nő beteszi a lábát, a lakás minden pontja telis-tele van
ezer apró női kis biszbasszal. Pipere- és porceláncuccokkal, ott
felejtett szemüvegtokkal, összegyűrt papírzsepikkel, kiürült chipses
zacskóval – fintorogtam az emlékre. – A mosatlanról már ne is
beszéljünk.
– Bárcsak érteném azt a nyelvet, amit beszélsz, akkor
felfognám, mit hadoválsz össze. Nekem az elhangzottak alapján úgy
tűnik, nem is Sheryllel van a gond, sokkal inkább veled. Rettegsz az
elköteleződéstől.
– Hagyjuk ezt a témát, oké? – ingattam a fejem.
– Oké, hagyjuk – vágott sértődött arcot. – A gyártelep felé tart.
Hívok erősítést – nyúlt a rádió felé.
– Az isten szerelmére, mit csinálsz? – kaptam ki a kezéből. –
Nem riaszthatjuk az egész őrsöt egy szimpla gyanú miatt.
Bizonyíték kell – nyomtam eltökéltebben a gázpedált.
– Nézd, Jack, én tudom, milyen nagy nyomás alatt állsz, de ez
még nem az FBI. Eszemben sincs szitává lövetni magam – kapta ki a
kezemből a rádiót, és komolyabb megfontolás nélkül erősítést kért.
– Beszari vagy! Annak idején simán bejöttél volna velem –
horkantam fel.
– Annak idején még nem volt feleségem és lányom, akikről
gondoskodnom kellett – emelte fel a hangját. – Látod, pontosan ettől
féltelek. Jack, ne menjen el az eszed! – figyelmeztetett a tőle
szokatlanul komoly hangon.
Nem is figyeltem rá. Félrehúzódtam egy zugba, kiugrottam az
autóból, és meg sem álltam, úgy szóltam neki vissza.
– Nem hagyhatjuk, hogy megússzák! Bizonyíték kell! –
emeltem ki a pisztolyom a tokból, miközben közelebb lopakodtam.
– A franc esne beléd – emelte ki ő is a fegyverét a tokból, és
utánam eredt. – A raktár ablakán át minden mozzanatot lefotóztunk,
rögzítettünk. Nyert ügyünk van. Kellő bizonyíték áll a
rendelkezésünkre a letartóztatáshoz és egy alapos házkutatáshoz,
arról nem is beszélve, hogy már a gyanúsított rejtekhelyét is
ismerjük – szónokolt, de mintha meg se hallottam volna, mit beszél,
csak törtettem előre. – Mondd csak, ki a fenének akarsz bizonyítani?
– fedezte a hátam.
A kérdést sem értettem.
– Senkinek. El akarom kapni őket és kész.
– El is fogjuk, de ettől még nem kell ajtóstul rontani a házba.
Várjuk meg az erősítést! – ragadta meg a vállam, és visszahúzott.
– Mióta megnősültél, olyan pipogya vagy! – ráztam le
magamról a kezét. – Menj vissza az autóhoz, és várj meg ott! –
förmedtem rá.
A következő pillanatban eldördült egy pisztolylövés, és
mellettem elsüvítve a mögöttem lévő falba csapódott a golyó.
– A francba! – ordítottunk fel egyszerre, majd vetődtünk egy
szemeteskonténer fedezékébe.
– Itt vannak a zsaruk – üvöltötte el magát a ránk tüzelő alak.
– Király! Idecsődíti a többit is – morgolódott Will, mintha ez az
én hibám lenne. – Mondtam, hogy várjuk meg az erősítést –
okoskodott.
Persze tudtam, hogy igaza van, és azt is, hogy hibáztam, de nem
az a fajta voltam, aki ezt beismeri.
A fedezékemből kikukkantottam, felmértem az ürge helyzetét,
majd vállalva a kockázatot, felugrottam és tüzet nyitottam rá.
– Vigyázz! – ordított Will, majd rám vetette magát.
Időm sem volt felfogni, mi történik, géppisztolyok hangjától
zengett az épület. A földhöz csapódtunk mindketten.
– A picsába! – hasaltam az aszfalthoz simulva. – Ki kell jutnunk
valahogy – ziháltam, és akkor siklott Will-re először a tekintetem,
aki hanyatt fekve kapkodott levegőért.
Csak ezt ne!
 Fölé hajoltam és akkor vettem észre, hogy vérzik.
– Ne tedd ezt velem, haver! – rémültem meg. Közben
meghallottam a szirénák vinnyogását. – Megérkezett az erősítés,
hallod? – próbáltam felmérni, mekkora a baj.
Will viszont nem mozdult, csak meredten bámulta az eget.
– Ne csináld ezt velem! – estem pánikba.
A szívem a torkomban dobogott. Majd egyszer csak felemelte a
pisztolyát és egyenesen felém tartotta. Hatalmasat ugrottam, amikor
el is sütötte azt. Ijedtemben hátraestem. Idő kellett, mire felfogtam,
nem is rám célzott. Akkor pillantottam meg a mögém lopakodó
alakot, akit Will egyetlen lövéssel leterített.
– Ne szarj be, csak súrolt a golyó – ült fel, és fájdalmas
grimasszal a jobb karját szorongatta.
– Hogy rohadnál meg! Én meg már azt hittem… – üvöltöttem
vele a bennem tomboló adrenalintól, de nem tudtam befejezni, mert
hangosan felmordult, és ordítani kezdett velem.
– Történhetett volna úgy is! Nem rajtad múlt. Kis híján
kinyírattál engem is, magadat is – tápászkodott fel.
Letaglózva térdeltem még mindig a betonon. Hálát adtam az
égnek, hogy nem így lett. Nem magam miatt, miatta. Ha baja esett
volna, azt nem bocsátottam volna meg magamnak.
Egy félórával később, amikor az egységünk az utolsó szálig
begyűjtötte a bandatagokat, Will egy mentőautóban ücsörgött
bekötözött karral. Bátortalanul közeledtem felé. Nem voltam biztos
benne, hogy szóba áll-e velem egyáltalán.
– A kurva életbe! Biztos vonzom a golyókat – ingatta a fejét.
Egy szó nélkül mellé telepedtem én is. Jó jelnek tekintettem,
hogy humorizálni próbált.
– Annak idején az a másik kicsit jobban beléd fúródott –
ékelődtem vele. Próbáltam enyhíteni a köztünk lévő feszültséget.
– A fene ütött beléd, Jack!? Majdnem kinyírtak minket! –
torkollt le, és már éppen válaszoltam volna, amikor megjelent a
kommandós egység vezetője.
– Maguk meg mi a jó fenéért nem várták meg az erősítést? –
esett nekünk. – Meg akartak halni?
Már éppen elnézést akartam kérni, és vállalni a tetteimért a
felelősséget, amikor Will felelt helyettem.
– Nem várhattunk tovább, ezredes. Már éppen távozni készültek,
azt pedig ugye nem hagyhattuk – mentett ki, mire döbbenten kaptam
rá a pillantásom.
– Ezért léptek ki a fedezékükből? – szűkült össze a szeme egy
csíkká. Olyan érzésem volt, mintha átlátott volna rajtunk.
– Ezért – biccentett Will.
– Maguk vagy teljesen amatőrök, vagy idióták – rázta a fejét.
– Túl régen nyomoztunk már utánuk, féltünk, hogy ha késik az
erősítés, olajra lépnek. Igyekeztünk feltartani őket – magyarázkodott
Will helyettem.
– Tudják maguk, mennyi esélye volt annak, hogy ezt ép bőrrel
megússzák? – tartott szentbeszédet.
Will-lel egymásra néztünk.
– 50%? – kérdeztük egyszerre.
– Maximum tíz, barmok! Tízen kettő ellen? – csóválta a fejét.
– Ez is azt tanúsítja, hogy a mesék sem hazudnak többet, mint a
statisztika! – röhögött fel Will.
– Maga ezt viccesnek találja? – hajolt az arcához vészesen közel
az ezredes.
– Nem, nem találjuk – vágtam közbe komoly ábrázattal. –
Agyára ment az érzéstelenítő. Össze kellett ölteni a sebét –
mentegettem.
A tekintetét rólam Willre, majd vissza rám kapkodta. Kereste
rajtunk a tiszteletlenség jelét.
– Jelenteni fogom a felettesüknek az itt történteket – fordított
nekünk hátat.
 – Jelenteni? És ez mit is jelent egész pontosan? – szökkent talpra
Will. – Gondolom, azt, hogy a segélykérésemkor alig 10 perc
kiérkezési időt ígértek, és valójában több mint negyedóra telt el.
Egészen pontosan – nézett az órájára – 23 perc. Hol a pokolban
voltak addig? – esett neki.
Az akciót vezető alak álla megfeszült, a száját pedig
összepréselte. Will megfogta őt.
– Ez esetben eltekintek a felelősségre vonástól, de legközelebb
használják az agyukat is – keménykedett, majd hátat fordított és
elment, Will pedig elégedetten fújta ki a levegőt.
– Tényleg 23 perc alatt értek ki? – rökönyödtem meg.
– Mit tudom én! Szerinted ráértem az órámat figyelgetni? –
vonta meg a vállát, mire értetlenül pislogtam rá. – Most mi van? –
vonta meg a vállát.
– Te képes voltál miattam hazudni? – léptem mellé.
– A társam vagy, Jack. Jóban, rosszban. Te az én hátamat
fedezed, én pedig a tiédet.
A bűntudatom csak erősödött, hiszen miattam lőtték meg. A
makacsságom súlyosabb következményekkel is járhatott volna.
– Remélem, nem felejtetted el, hogy házas vagy – böktem a
jegygyűrűjére. Kérdő pillantással félrebiccentette a fejét. – Úgy
néztél rám, hogy azt hittem, meg is kéred a kezem – bagatellizáltam
el a helyzetet.
Képtelen voltam kimutatni, milyen sokat jelent nekem, hogy ő a
társam. Tulajdonképpen ez volt az egyik oka, hogy itt ragadtam
ennél az egységnél.
– Nem szégyellem, hogy szeretlek – kacsintott rám. – De most
már ideje lenne hazavinned – szorongatta a sajgó karját.
– Heather meg fog ölni engem, ha megtudja, mi történt –
torpantam meg.
– Nyugi! Nem az igazat fogom mondani neki – sétált mellettem.
– Hazudsz neki? – lepődtem meg.
 – Én inkább úgy fogalmaznék, tompítok az igazságon. Elég, ha
annyit tud, megsérültem az egyik akcióban. Rám esett egy polc.
Nem tudhatja meg, hogy ez egy golyó volt. Hetekig nyugtalankodna.
Mindennap halálra aggódná magát. Nem akarom őt ennek kitenni.
Sosem felejtem el, amikor Cathlynt elrabolták{1} -nézett rám
sokatmondóan. – Amikor visszakaptuk a kislányunkat, hónapokig le
sem szakadt róla. Egy pillanatra sem volt hajlandó szem elől
téveszteni. Mára kicsit megnyugodott. Nem akarom újra felzaklatni.
Megértőén bólintottam, hazavittem őt, majd végigasszisztáltam,
ahogy előadott a feleségének egy humoros sztorit arról, hogyan
sérült meg. Olyan hitelesen adta elő, hogy meg is lepődtem, milyen
ügyesen hazudik a becsület bajnoka. Az előadás végén Heather
mosollyal .i/ arcán lépett oda hozzá, átölelte és megcsókolta.
Lesütöttem a szemem, mert egy pillanatra újra lejátszódott az egész
jelenet a fejemben. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem haltunk meg
mindketten.
Amikor Will kikísért, szembefordultam vele.
– Köszönöm – nyögtem ki.
– Mit köszönsz? – támasztotta az ajtót.
– Ne csináld, te is tudod, hogy van mit – horkantam fel. –
Megmentetted az életem, és még hazudtál is miattam. Kétszer is.
– Te is megtennéd értem – csapott vállba.
Mélyen a szemébe néztem és keskeny csíkká préseltem össze a
szám, feltettem a napszemüvegem, és megindultam az autóm felé.
Megtenném. Ez nem kétséges, de ez cseppet sem segített a
mardosó lelkifurdalásomon.
Rengeteg érzelem kavargott bennem aznap este. Képtelen
voltam elaludni, mert egyfolytában a szürke betonon szivárgó vért
láttam, és Willt, ahogy meredt szemmel bámul az ég felé. Egy
pillanatra tényleg azt hittem, meghalt. Egy hajszálon múlt, bassza
meg! Mi a franc ütött belém, hogy képes voltam ekkorát kockáztatni?
Kínzott a bűntudat. Óriásit hibáztam. Egy időzített bomba vagyok.
Jobb is lesz, ha elmegyek, mielőtt még valakiben kárt teszek.
Órákig álmatlanul hánykolódtam az ágyban, és egymást
követték a nyomasztó gondolatok. És ha már éppen elfeledkeztem
volna a Willt ért lövésről, a Sheryllel való válsághelyzet
nyugtalanított. Mielőbb pontot kellett tennem a kapcsolatunk végére,
mert a döntésemet, hogy a karrieremet a FBI-nál folytatom, nem állt
szándékomban megmásítani. Ettől a tervemtől semmiféle nőcske
nem tántoríthatott el. Csak így volt esélyem betartani a szent esküm,
hogy elkapom a nővérem gyilkosát. Ideje lett volna már lezárnom a
múltam, mert enélkül nem élhettem kiegyensúlyozott, boldog életet.
Hosszas nyomasztó önmarcangolás után fogtam magam, és
inkább lementem a közeli bárba. Rendeltem pár pohár piát, és azt
terveztem, hogy hullarészegre iszom magam. El akartam hallgattatni
az őrjítő hangokat a fejemben. Már egészen jó úton haladtam,
amikor az élet közbeszólt. Oldalra pillantottam, és megakadt a
szemem egy felettébb szemrevaló kis szőkén. Váó! –mértem végig.
Nem rossz a kicsike – ismertem el. Hosszasan és alaposan
tanulmányoztam. A szolid, fekete ruhán keresztül remekül
kirajzolódott a csinos alakja. Izmos, feszes combját csodáltam a
felsliccelt ruhájában, és érdeklődve szemléltem, ahogy egyik
Martinit dönti magába a másik után. Látszólag ő sem volt
megbékélve a világgal. Rabul ejtett, és mialatt én is egyik italomat
borogattam magamba a másik után, végig rajta tartottam a
tekintetem. Nem is volt csoda, hiszen habár nagyon igyekezett, nem
tudott beolvadni, azonosulni a környezetével. Nagy társasággal
érkezett, mégis magányosan táncolt a parketten, iszogatott a
bárpultnál. Kicsit magammal azonosítottam. Egy sorstárs.
Mivel nem volt veszítenivalóm, megszólítottam, és
beszélgetésbe elegyedtem vele. Holott nem voltam oda a táncért, ki
nem hagytam volna, hogy testközelből is feltérképezzem a csajt.
Nagyon bejött nekem minden tekintetben. Nem tudtam, mennyire
lehetek vele merész, ezért lepett meg, amikor szinte önként kínálta
fel nekem magát, de nem kerülte el a figyelmem, hogy a teste
egészen mást kommunikált, mint a szája. Hol merész
kezdeményező, hol szende szűz látszatát keltette. Elérte azt, amire
egy üveg pia sem volt képes. Megfeledkeztem az engem nyomasztó
dolgokról.
Minden férfi fejében él egy bombanő, egy szexistennő, aki
többnyire nem a partnere. Ezzel nincs is semmi gond egészen addig,
amíg valami fatális véletlen folytán be nem tipeg az életébe.
Számomra ez az égi tünemény volt a megtestesült kísértés.
Legszívesebben azonnal, ott a bárban megdugtam volna. A
legizgatóbb az volt az egészben, hogy játszott velem, mint macska
az egérrel.
Ha az utolsó pillanatban visszakozik, felrobbanok. A
férfiasságom pattanásig feszült, egyenesen a hasának, ami úgy tűnt,
tetszett neki, mert folyamatosan nekem nyomta magát. Fel sem tűnt,
de már rég nem a nyomasztó érzéseim csapdájában vergődtem.
Amikor szóba hozta az egyéjszakás kaland lehetőségét, zavarba
hozott vele. Már rég nem voltam az a fajta alak, akinek szüksége van
arra, hogy bárokban csípje fel a soron következő kiscsajt, de ezt a
nőt, ha már így felkínálkozott, ki nem hagytam volna.
Megnyugtatott, hogy a kérdései azt sugallták, hogy ennél többet nem
is akar, így nem láttam kockázatot abban, ha belemegyek a játékba.
Nem volt vesztenivalóm, viszont mindennél jobban akartam ezt a
nőt. Csak egy vad csókolózással eltöltött varázslatos este lesz. Nem
kerestem az alkalmat, de mit tehetnék, ha így alakult. Megadtam
magam a sorsnak, ami minden bizonnyal nem ok nélkül sodorta az
utamba ezt a kívánatos szépséget. Vigaszra és egy kis
megkönnyebbülésre vágytam.
A nyakába hajolva beleborzongtam a finom illatába. Minél
közelebb engedett, annál inkább képtelenné váltam a
távolságtartásra. Határozottan első kategóriás volt a csaj, így
bármilyen következményt elviseltem volna, csak élvezhessem kicsit.
Carpe diem – gondoltam, és gyorsan felajánlottam, hogy
hazaviszem, de a reakciója, hogy ne hozzá, hanem hozzám menjünk,
világossá tett mindent. Hivatásos volt, akit holnap reggel bizony
meg kell majd fizetnem a szolgálataiért. Semmi gond – örültem meg
a váratlan fordulatnak. Így legalább elkerülhetők a további traumák.
Az érzelmek kizárásával nem érhet több sérülés. Legalábbis ma este
– indultam el a bűnbeesés útján.
Megtörtént hát a határátlépés. Türelmetlenül lüktető farokkal
alig vártam, hogy más szabályokat is áthágjak az este folyamán.
Amíg a lakásom felé száguldottunk, az arcát tanulmányoztam, ami
arról árulkodott, hogy feszülten érzi magát. A kezét tördelte és
kerülte a tekintetem. Bűntudat jelét láttam rajta, így a
megérkezésünk után lassítottam kicsit. Nem akartam berúgni az
ajtót, rettegtem, hogy elijesztem. A reszkető keze és a rémülettől
remegő teste elárulta, hogy nem szokása idegen férfiak lakására
feljárni és lefeküdni velük. Addigra már egészen biztos voltam
abban, hogy nem prosti. De akkor ki vagy?- kattogott a fejemben.
Erősítette a meggyőződésem, hogy minden holmi fullextrás volt
rajta. Ezt egy kurva aligha engedheti meg magának, vagy
éppenséggel abban a szerencsében van részem, hogy a
legbombázóbb, legigényesebb kurvát fogtam ki magamnak, aki
éppen pályakezdő. Lássuk be, ennek az esélye nulla.
Az alkalmi szex nem mindig alakul úgy, mint a mozivásznon,
mert nem mindig azt kapjuk, amit elképzeltünk. Nem akartam
csalódni, ezért már az autóban elhatároztam, nem kerülgetem a forró
kását, elveszem, ami kell, és pont. Ám a nő ennél sokkal többet
követelt, és én lépre is mentem. Hajnalra elérte, hogy nem csupán
megdugtam őt, hanem szeretkeztem vele. A szexuális életem
Sherlyllel romokban hevert, éppen ezért eufóriában lebegtem, hogy
végre nem csupán kielégültem. Felszabadított az érzés, hogy igenis
létezik a beteljesülés. Két menet között azon morfondíroztam, ilyen
összhangra még azzal a nővel sem voltam képes, akivel hónapokig
gyűrtem a lepedőt. Pontosan ebből az okból kifolyólag eszem
ágában sem volt hagyni, hogy korán lelépjen. Addig és annyiszor
akartam élvezni, ahányszor csak engedi. Szerencsémre nem is
tiltakozott egyszer sem. Sőt! Ámulatba ejtett, amikor újra és újra a
gyönyörtől rángatózott. Kétségtelen, hogy aznap este ez a nő
leigázott.
 Erica

Ígéretek és pofonok

„A hibákkal az a nagy ábra, hogy néha hiába tudod valamiről, hogy hiba,
akkor is el kell követned, még a nagyon-nagyon ostoba hibákat is.”
(Így jártam anyátokkal c. sorozat)

Óriási… óriási hibát követtem el! Hogy tehettem ezt? – korholtam

magam a kigyúrt test fogságában. Nem bírtam megállni, a kezem
óvatosan végigsiklott az alvó Jack izmoktól duzzadó mellkasán.
Igazi tesztoszteronbomba! Nem csoda, hogy az orgazmusa is akkorát
durrant, mint egy petárda. Atyaég! – pillantottam lejjebb a fedetlen
alsótestére. Ne bámuld már! – figyelmeztettem magam. A szemem
elé emeltem a kezem. Nem tudok nem odanézni – kukucskáltam ki
az ujjaim között.
Nagyon izgatónak találtam a helyzetet. Tudtam jól, hogy
sohasem lesz többé alkalmam egy ilyen Adonisz-testtel megáldott
férfit ilyen közelről vizslatni. Vetekszik bármelyik modell fiúéval,
akik a címlapok fotóin virítanak. Bármennyire keserédes is volt a
gondolat, tisztában voltam vele, hogy holnap már a nevemre sem
emlékszik.
Miért is emlékezne? Hiszen még az sem a sajátom. Az este
semmi sem volt igazi. A nyakához érintettem az orrom. Istenien
finom, férfias illata van. Az egész testem beleborzongott. A csípőm
finoman felé emeltem. Jézusom, Erica! Ennyire nem lehetsz
kiéhezve. Az erek izgatóan kirajzolódtak a karján. Istenem!-
érintettem meg, és futtattam rajta végig az ujjaim. Kellett nekem ez a
férfi, mint éhezőnek egy falat kenyér. Az éjszaka a tekintetéből
áradó rajongás balzsam volt a lelki sebeimre. Habár sokan úgy
tartják, csak a férfiaknak fontos a jó szex, számomra is az volt.
Éppen ezért viselt meg annyira, hogy az utóbbi években
megfosztottak tőle. A Jackkel töltött éjszakán viszont újra nőnek
éreztem magam. A szexen keresztül éltem meg, hogy én, és csakis
én vagyok a középpontban.
Egy igazi álom ez a pasi! A tenyerembe simultak a kidolgozott
mellizmai, és már a kockás hasánál tartottam, amikor mozgolódni
kezdett. Ne! Ne! Még ne! A vér hevesen száguldott az ereimben.
Nem akartam, hogy magához térjen, de főleg azt nem, hogy
rajtakapjon. Óvatosan kimásztam mellőle. Jack hasra fordult, és így
részem lehetett abban a gyönyörben, hogy tökéletes rálátásban
pásztázhattam a feszes hátsóját. Bizsergett a tenyerem, hogy
belemarkoljak. És ez a szexisten volt bennem egész éjszaka. Ha már
hibáztam, legalább jól csináltam – helyeseltem. Ezt az éjszakát
kizárt, hogy megbánnám.
Hangtalanul összegyűjtöttem a szanaszét dobált ruhadarabjaim,
majd gyors egymásutánjában magamra kapkodtam őket. Vissza kell
mennem a hotelbe!- néztem az órámra. De Curtis ki fog nyírni, ha
így megyek haza!— pillantottam végig magamon. Egy pillanatra
majdnem elcsábultam, hogy használjam Jack zuhanyzóját, de ezt az
ötletet gyorsan elvetettem. Nem kockáztathattam, hogy felébred.
Nem akartam elrontani a csodás éjszakánk emlékét. Új tervre volt
szükségem. Elindultam kifelé a házból, de az ajtó melletti asztalnál
megtorpantam. Bontatlan levelek hevertek rajta. Kíváncsivá váltam.
Közelebb lopakodtam, majd felemeltem az egyiket. Jack Doyle.
– Basszus! – ejtettem vissza a borítékot. Értetlenül bámultam
magam elé. Tényleg az igazi nevén mutatkozott be. Hogy lehetne ez
egy egyéjszakds kaland, ha még a fáradságot sem veszi, hogy
hazudjon a kilétéről? – horkantam fel. De miért is tenné, hiszen a
címét is tudom. Újra felemeltem a levelet, és memorizáltam a címet.
Mi a fenéért fontos, hogy hol lakik, hiszen sosem látom többé?
 Felkaptam a táskám, és igyekeztem minél gyorsabban kereket
oldani. Megrémültem az érzésektől, amelyek bennem kavarogtam.
Ha tehetném, maradnék egy kis ráadásra. De nem tehetem.
Kisurrantam az ajtón, és hívtam egy taxit. Okosabb ötletem híján
Sarah lakására vitettem magam. Egész úton azért imádkoztam, hogy
otthon legyen. Először csak halkan, aztán erőteljesebben kopogtam
az ajtón. Kezdtem pánikba esni, hogy a tervem, hogy azt mondom
Curtisnek, itt töltöttem az éjszakát, dugába dől.
Amikor már kezdtem volna feladni, kinyílt az ajtó. Sarah
álmosan, hunyorogva pillantott rám.
– Erica? – ámult el.
– Bejöhetek? – néztem rá könyörgő tekintettel. –
Lezuhanyozhatnék nálad?
– Hát persze – tárta ki előttem az ajtót. Nem faggató-zott, a
vendégszoba felé terelt, és nyomott egy törölközőt a kezembe.
– Megoldom. Menj csak vissza aludni – öleltem át. –Köszönöm!
– préseltem magamhoz hálásan.
Még bámult egy darabig, de nem szólt egy szót sem, csak
elhagyta a szobát. Pont ezért kedveltem meg őt annak idején is.
Habár nagy szövegelőgép volt, pontosan tudta, mikor ne nyissa ki a
száját. Ledőltem az ágyra. Hanyatt feküdtem, és a plafont bámultam.
Az éjszakai kihágásom foglalta le a gondolataimat. Ha Curtis csak
megsejti, mi történt, nekem végem, és nem csak úgy képletesen a
kapcsolatunknak. Uramisten! Nekem tényleg elment a józan eszem!
Az arcom a tenyerembe temettem. A szenvedély helyét átvette a
félelem. Mélyeket lélegeztem. Egy bűnözőnek éreztem magam, aki
meggondolatlanul elkövetett valami törvénybe ütközőt, és most
retteg, hogy lebukik.
Lezuhanyoztam, majd ledőltem pihenni, de nem tudtam
elaludni. Eszembe jutott, hogy teljesen elfeledkeztem a
telefonomról. Újra eluralkodott rajtam a pánik. Curtis már egész
biztosan keres. Gyorsan előkotortam, és akkor szembesültem vele,
hogy lemerült. Előkaptam a gyorstöltőt, rádugtam és gyorsan
bekapcsoltam. Ezért komoly büntetésre számíthatok. Ahogy azt
sejthettem is, azonnal jött is tőle egy üzenet. Hol a fenében vagy?
Megállt bennem az ütő, amikor láttam, hogy többször hívott is.
Gyorsan válaszoltam neki, majd pánikszerűen elszaladtam újra
zuhanyozni. Minden ízemben remegtem. Curtis nem veheti észre
rajtam Jack leghalványabb jelét sem. Vadul zihálva szappanoztam
magam, hogy eltüntessem ennek a szépfiúnak az illatát, de mikor
kiléptem a zuhany alól, még mindig szinte magamon éreztem a
nyomát. A testem ontotta magából az illatát. Mi lesz, ha Curtis is
megérzi? – estem pánikba, és visszamentem a zuhany alá.
Újrakezdtem az egészet. Félórával később vizes hajjal Sarah
étkezőasztalánál kortyoltam a kávém. Elnéztem Sarah-t, ahogy
teljesen szétcsúszva a fejét támasztja az asztalon.
– Jó kis éjszaka lehetett – jegyeztem meg.
– Soha többé nem iszom – túrt a hajába.
– Aha – kuncogtam, és újra beleittam a feketémbe.
– Sarah – kezdtem –, ha Curtis kérdezné, mi el sem váltunk
tegnap este. Nálad töltöttem az egész éjszakát.
Megállt a mozdulatában. Rám emelte a zöld szemét, és hosszan
méregetett.
– Nálam.
Inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek, de
megerősítettem.
– Igen, nálad – bólogattam, mire Sarah tátott szájjal bámult rám.
– Ne nézz már így! – kaptam el róla a tekintetem.
– És tulajdonképpen hol is töltötted az éjszaka jó részét? –
szegezte nekem a kérdést. – Csak nem az a pasas van a dologban,
akivel úgy összesimultál a bárban?
– Jaj, dehogyis, csak egy kis egyedüllétre vágytam. Sétáltam
egyet – lódítottam.
 – Éjszaka? Egyedül ebben a városban? Neked elment a józan
eszed! Ez nem a kertváros. Ez itt Chicago. Itt veszélyes egy nőnek
egyedül az utcákon bolyongani.
Nem veszélyesebb, mint Curtisszel együtt élni – vontam vállat
gondolatban.
– Tudom, de mint látod, nem esett bajom – játszottam tovább a
szerepem.
Elhatároztam, hogy senkinek sem beszélek Jackről. Ő az én
titkom lesz. Az én féltve őrzött titkom. Nem akartam bajba kerülni,
de őt bajba sodorni főképp nem. Ki tudja, Curtis mit tenne vele, ha
napvilágra kerül a kis botlásom.
– És mi lett a fickóval? – erősködött Sarah. – Helyes volt és úgy
tűnt, bejöttél neki. Nem volt nyomulós? Később lelkiismeret-
furdalásom volt, hogy csak úgy otthagytalak vele.
– Nem volt vele semmi gond. Remek partner volt.
Beszélgetőpartner – köszörültem meg a torkom. – Jól jött a humora.
– Hát igen. Curtis elég karót nyelt. Hogy őszinte legyek, nem is
tudom, mit eszel rajta.
– Ő sem érti, rajtad mit eszek – nevettem fel hangosan egy
pillanatra, de aztán hirtelen elkalandoztak a gondolataim, és mély
hallgatásba burkolóztam.
– Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz? – érintette meg
Sarah a kézfejem. – Ha nem akarsz beszélni arról, ami közted és a
titokzatos szép szemű manus között történt, elfogadom. Ez a te
éjszakád volt, és bármi történt is, szeretném azt hinni, hogy élvezted.
És ez nekem elég. – Elengedte a kezem, és válaszra sem várva felállt
és otthagyott.
Mi lesz, ha Curtis is megsejti, mi történt valójában?
– Vállalj felelősséget a saját életedért, Erica! – Összerezzentem,
amikor az ajtóból még meghallottam Sarah hangját. – Amíg
áldozatként tekintesz önmagadra, nem fogsz fejlődni.
– Ezt… ezt, hogy érted? – makogtam.
 Azt gondoltam, olyan tökéletesen játszom a szerepem, hogy
senki nem gyanakszik a környezetemben, miket kell Curtis mellett
elszenvednem.
– Amikor évekkel ezelőtt összeálltál vele, elfogadtam. Ahogy
később azt is, hogy elfeledkeztél rólam és mindenki másról. Eleinte
azt hittem, hogy a pénz, a gazdagság és a hatalom az oka. Bevettem
a maszlagot, hogy elszálltál.
Megnyílt ajkakkal meredtem rá. Idiótán éreztem magam, nem
jött ki egy hang sem a torkomon.
– De olyan különös világban élünk, ahol néhány embernek
sokkal fontosabb az, hogy mit mutat kifelé a külvilágnak, mint a
valódi élet. A közösségi oldalakra feltöltött képek és kiírások alapján
képzeljük el mások életét, emiatt pedig sokszor hibásan ítéljük meg
őket. De nálad feltűnt valami.
– Mi? – leheltem alig hallhatóan.
– Az, hogy az eleinte természetes, önfeledt képeid idővel túl
mesterkéltek lettek. Némelyiken habár külsőre tökéletesnek látszol,
mégis olyan vagy, mint egy… egy hibátlan porcelánbaba. A
gyönyörű zöld szemed ragyogása kihunyt. A mézszőke hajad is
fénytelenebb lett. Az életvidám mosolyod pedig eltűnt. Hová lett az
az erős, ambiciózus nő, aki voltál?
Hogy hová? Ezt a kérdést én is gyakran feltettem önmagámnak.
Eszembe jutott a cikk, amit csak nemrég olvastam. Az erős nők a
lelki bántalmazok fő célpontjai. Az erős nő: kihívás. Ennyi voltam
Curtis számára: egy szórakozást nyújtó kihívás. Kirázott a hideg,
ezért megdörzsöltem a karom. Sarah közelebb lépett, leült mellém,
megfogta a kezem, majd felcsúsztatta a karomon a ruhám ujját.
– Ezek sem kerülték el a figyelmem. Vártam, hogy majd
elmondod, de úgy tűnik, te elfogadod ezt a helyzetet.
Nem szóltam semmit, csak visszahúztam a ruhám ujját.
– Miben reménykedsz? – szegezte nekem a kérdést.
Hogy meghal, mielőtt megöl engem.
 – Pontosan látom, mi történik – folytatta.
Közel sem sejthette, min megyek keresztül. A helyzet, amibe
kerültem, maga volt a megtestesült rémálom.
– Ha azt hiszed, megváltozik, még nem ismered igazán. Az
ilyenek sosem változnak – szűrte ki a fogai között.
– Tudom – nyögtem ki hangosan.
– Tényleg annyira szerelmes vagy, hogy hozzá láncolnád az
egész életed?
Nem értheti. Nincs választásom. Nem a szerelem volt az a kötél,
ami fogva tartott.
– Erica! Egy életed van. Nézz csak rám, én nem vagyok
hajlandó senki kedvért változni vagy változtatni. Mindegy, hogy
munkahely vagy párkapcsolat, lelépek onnan, ahol nem vagyok
boldog.
Irigykedtem is rá. Boldogság? Már rég beletörődtem, hogy
sohasem lehetek boldog.
– Az életben a legfontosabb a kiegyensúlyozottság és az
elégedettség. Ennek pedig az a titka, hogy nem szabad félni, vagy
hagyni, hogy bárki is megfélemlítsen. Ne éld meg kudarcként, hogy
nem jött össze. Egy egyszerű újratervezéssel kitörölhetsz minden
rosszat. Ki kell találnod, hogyan szeretnéd élni az életed, és milyen
eszközökkel lehet elérni azt.
Egy pisztoly vagy egy kés talán megoldaná a problémám. De
amikor ez megfordult a fejemben, ott motoszkált bennem a kérdés:
mi van, ha megint nem sikerül?
– Erica, nem az a bátor ember, aki nem fél. Aki nem fél, az
hülye. Le kell győznöd a félelmeid.
Persze, jó szöveg – bosszankodtam a semmitmondó motivációs
szövegén.
Elfogott a vágy, hogy elmeséljem neki, mennyire reménytelen
helyzetbe kerültem, hogy Curtis nem csupán egy nárcisztikus férfi,
hanem egy valódi pszichopata. Egy gyilkos, aki embereket öl.
Kétségem sem volt afelől, hogy egy cseppnyi érzelem nélkül belém
is golyót eresztene.
Mire megnyíltam volna Sarah előtt, és kinyitottam volna a szám,
csengettek. Egymás szemébe néztünk, és semmi kétségünk nem volt
afelől, hogy Curtis áll az ajtóban.
Sarah kiment ajtót nyitni.
– Nézd csak! – szólalt meg. – Curtis! Éppen rólad beszélgettünk
– hallottam a barátnőm csilingelő hangját.
Levegőt sem mertem venni. Felugrottam a székről, és gyorsan
végigpillantottam magamon. Mi a fene ütött belém, hogy ezt tettem
az éjjel? Istenem! Le fogok bukni. Hiába igyekeztem kontrollálni,
remegett a kezem a félelemtől.
– Aggódtam Ericáért – léptek be együtt a konyhába. – Szia,
drágám! – sietett mellém, amikor meglátott.
Nyomott egy puszit a halántékomra, majd átölelt, de csak a
látszat kedvéért. Tudtam jól, nem nekem szól a színjáték, hanem
Sarah-nak. Minden szőrszál égnek állt a testemen. Undorral teli
borzongás futkosott rajtam az érintésétől.
– Mehetünk? – érdeklődött tettetett kedvességgel.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ha kilépek a lakásból, minden
folytatódik pontosan ott, ahol alig tizenöt órája véget ért. Kész
csoda volt számomra, hogy ennyi is megadatott.
– Ne haragudj, Sarah, de hamarosan kezdődik egy
megbeszélésem, és tudnom kellett, hogy Erica épségben hazaér –
mentegetőzött Curtis.
– Ez nagyon rendes tőled.
– Indulhatunk? – ismételte meg a kérdést ártatlan tekintettel.
– Hát persze! – biccentettem.
Odaléptem Sarah-hoz és átöleltem. Talán kicsit szorosabban is,
mint azt a helyzet megkívánta.
– Remélem, látlak még, mielőtt visszautaztok Miamiba –
szorított ő is magához.
 – Ezt sajnos nem ígérhetjük, mert nagyon szoros a programunk
– zárta a témát rövidre Curtis.
– Valami azt súgta, hogy ezt fogod mondani – sóhajtott fel a
barátnőm. – Hiányzol, Erica, sűrűbben is felhívhatnál – eresztett el.
– Foglak – ígértem, mint minden alkalommal, de mindketten
tudtuk, hogy nem fogom.
Hívtam volna én, ha lett volna miről. Curtis otthon minden
telekommunikációs eszközt elkobzott tőlem, vagy lekorlátozta a
hívásaimat. Csak akkor használhattam a telefonom, ha nem voltunk
együtt, és akkor is csak azért, hogy ő elérjen. Erre akkor jöttem rá,
amikor az első pofon után segítséget akartam kérni.
Miután kiléptünk a lakásból, Curtis határozottan megragadta a
karom, és egy szó nélkül gorombán húzott maga után. A bejárat előtt
parkolt, az autóhoz lépett, és kinyitotta előttem az anyósülés ajtaját.
– Szívesen vezetnék én, ha nem bánod – ajánlkoztam, mert amíg
vezettem, addig sem kellett tőle tartanom.
– Az áramot talán. Ezt ugyan nem – felelte hűvösen. – Ülj be! –
parancsolt rám.
Engedelmesen közelebb léptem, de ő megragadott, és
szabályosan betuszkolt az autóba, majd megkerülte, és ő is beszállt.
A szívem a torkomban dobogott, mert pontosan tudtam, mi
következik.
– Mesélj! Hogy sikerült az este? – érdeklődött, mielőtt indított
volna.
– Nem volt rossz – vontam meg hanyagul a vállam, de amikor
Curtis felé pillantottam, gyorsan folytattam. Az összeszűkülő
tekintete arról árulkodott, ez a válasz közel sem volt kielégítő a
számára. – Csajos buli volt – nyeltem nagyot. – Beszélgettünk,
táncoltunk és jókat nevetgéltünk.
– És annyira elmerültél a buliban, hogy nem vetted fel nekem a
telefont – fúrta a dühös tekintetét az enyémbe.
 – Nagy volt a hangzavar – dadogtam. – A táskában volt –
hebegtem. – Nem hallottam.
Ami igaz is volt. Valóban nem hallottam, de hogy a zaj volt
ennek az oka, vagy az, hogy túlságosan lefoglalt az egyéjszakás
kalandom, nehéz lett volna megmondani.
Teljes testtel felém fordult, és engem vizslatott. Ismertem ezt a
pillantást. Nem jelentett semmi jót.
– Gondoltam, ha elengedtél, te sem bánod, ha jól érzem
magam… egy kicsit – tettem hozzá, de már a sírás kerülgetett.
– Már csak az érdekelne, miért kapcsoltad ki a készüléket.
Gyanítom, tudod, hogy így nem működik a helyzetmeghatározód.
Egyre ingerültebbé vált.
– Lemerültem – nyeltem nagyokat.
– Azt hittem, elég egyértelmű, számodra, hogy nem te
rendelkezel a szabadidőddel, mert az én tulajdonom vagy. Úgy
tűnik, időnként figyelmeztetnem kell téged – szűrte ki a fogai között,
majd váratlanul lekevert nekem egy hatalmas pofont.
Nem számítottam rá, így a fejem nagy erővel az autó
ablaküvegén csapódott. Pillanatokon belül elárasztotta a már jól
ismert fémes íz a számat. Curtis újabb pofonra emelte a kezét.
– Ne! Kérlek, ne! – emeltem az arcom elé a kezem, és már
képtelen voltam uralkodni az érzéseimen.
– Ne haragudj! Nem fordul elő soha többé – sírtam, miközben
minden porcikám reszketett.
– Ha én hívlak, felveszed! – üvöltötte. – És soha! Érted? – hajolt
a képembe. – Soha nem kapcsolod ki, vagy hagyod lemerülni azt a
szart!
Totálisan kifordult önmagából. Elkapta az állam, és maga felé
fordította az arcom. Hevesen, helyeslően bólogattam, jelezve, hogy
megértettem. Az áruló könnyeim patakokban folytak az arcomon.
Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem, nem sírok. Nem adom
meg neki ezt az örömet.
 – Úgy tűnik, újra és újra fel kell elevenítenünk a szabályokat.
– Nem kell! Esküszöm… – dadogtam a rémülettől.
– Fogd be a pofád! – ordított rám.
Lehunytam a szemem, és összehúztam magam. Pontosan
tudtam, ilyenkor bármire képes.
– Sebaj! – igazította meg a gallérját. – Idefelé jövet már ki is
róttam rád a büntetésed. A következő héten nem láthatod Tammyt –
közölte az ítéletet.
Nem! Nem tilthatja meg nekem, hogy lássam a lányom!
– Ezt nem teheted velünk – tört fel belőlem a zokogás.
Curtis elkapta a tarkóm, amitől nyüszíteni kezdtem.
– Ezt nem én tettem veletek, Erica, hanem te – préselte ki az
ajkai között. – Majd csak megtanulod, hogy ki itt a főnök – eresztett
el, de az ujjai között még látványosan morzsolgatta a kitépett
hajszálaimat. – Ne felejtsd el, hogy bennünket egy, a szeretetnél
sokkal erősebb dolog tart össze – hajolt a képembe.
Nem mertem megszólalni, de ott motoszkált bennem a kérdés.
Vajon mi lehet az a dolog számára, ami a szeretetnél is erősebb?
Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom a választ. Mintha
csak olvasott volna a gondolataimban, gonosz mosolyra húzódott a
szája széle. Felemelte a kezét, és az arcom felé közelített vele.
Megmerevedtem, lehunytam a szemem. Nem tudtam elviselni az
érintését. Megsimogatott, majd durván elkapta az állam, amivel
elérte, hogy kinyissam a szemem. Olyan erősen szorított, hogy azt
hittem, eltöri az állkapcsom.
– A félelem, Erica. A félelmeiden keresztül irányítalak –
vigyorgott elégedetten.
Valóban féltem. Egyenesen rettegtem. Hittem, hogy
mindenkinek van a földön egy védőszentje, csak azt nem értettem,
nekem miért csak maga az ördög jutott. Ennél az életnél még a halál
is jobb. Átkoztam az egész bulit, mert ráébresztett, hogy soha nem
fogok teljesen belesimulni a helyzetembe. Mielőtt Curtist
megismertem, igazi lázadó voltam, de ő az évek alatt egy
engedelmes, bólogató cicababát csinált belőlem. Milyen fura, hogy
van szám, tudok beszélni, de mégsem vagyok képes kinyitni, és
segítséget kérni, kimondani mások előtt, amit legbelül érzek.
A vívódásomra mindössze két megoldás létezett: az elfogadás
vagy a menekülés. Az elsőt évek óta gyakoroltam, mindhiába.
Képtelen voltam még ennyi év után is feltétel nélkül azt tenni, amit
Curtis elvárt tőlem. Talán ezért fordulhatott elő oly gyakran, hogy
kidekorálta az arcom. A második megoldást pedig ő maga tette
lehetetlenné. Soha nem engedte volna, hogy csak úgy elmenjek.
Élve egész biztosan nem. Szökni pedig gyáva voltam.
 Jack

Az egyéjszakás szöszi

„A valóság gyakran más, mint aminek látszik: a Föld laposnak tűnik,

pedig gömb alakú, s a látszat szerint a Nap kering az égen, pedig mi
keringünk őkörülötte.”
(Carlo Rovelli)

Az egyik kezem vágytól reszketve fogta az állát, kényszerítettem,

hogy rám nézzen. A másik kezemmel pedig kifésültem egy
rakoncátlankodó hajtincsét az arcából, és szenvedélyesen
megcsókoltam. A kis bestia az alsó ajkamba harapott, mielőtt
viszonozta volna a csókot. Az a kettősség, ami már az első csók óta
ott lakozott benne, lenyűgözött. Egyik pillanatban félénk kislánynak
mutatkozott, ahogy rám nézett az ártatlan, zöld szemével, a másik
percben pedig egy vérengző fenevad volt, aki elevenen széttépett.
Izgalmas kaland volt. Egy szenvedélyes nő karjai között, a testemet
uraló kéjtől ziháltam egész éjszaka, és kétségem sem volt afelől,
hogy megkapja, sőt elveszi, ami jár neki.
Az élmény még álmomban is hatással volt rám. A fantáziakép
okozta mámorban úszva ébredni, már reggel korán keményen
kezdeni a napot fantasztikus érzés volt. Kinyújtottam a kezem, mert
biztosra vettem, hogy a vágyaim tárgya, a kis Stephanie még mindig
ott hever mellettem, tettre készen. Tévedtem! Csodálkozva és
csalódottan ültem fel, és pillantottam körbe a szobában. Sem őt, sem
a ruháit nem találtam. Egy szó nélkül felszívódott. Kikászálódtam az
ágyból, és a farmeremért nyúltam. A tárcám tartalma holtbiztos,
hogy kámforrá vált, akárcsak a nő. Meglepetésemre azonban
érintetlen volt a tárcám.
Kimentem a fürdőszobába, ahol szembetaláltam magam a saját
tükörképemmel. Meglehetősen zaklatottan bámultam vissza saját
magamra. Döbbenten a mellkasomra siklott a tekintetem. A tegnap
esti kis vadmacska alaposan összekaristolt. Megfordultam, és a
nyakamat nyújtóztatva próbáltam a hátamat is szemügyre venni a
tükörben. Ott is hasonló karmolásnyomok borítottak. Zebrát csinált
belőlem, és rendesen végiggyalogolt rajtam.
A fejem ingattam, majd megnyitottam a zuhanyt és alá léptem.
Igyekeztem összeszedni magam, de még a reggeli kávém
elfogyasztása alatt is minduntalan Stephanie-ra terelődtek a
gondolataim. Ott visszhangzott a fejemben a hangja, ahogy az
orgazmustól rángatózva sikoltozik, hogy ne hagyjam abba.
Igazítanom kellett a nadrágomon, mert már az emléktől is ágaskodni
kezdtem. A picsába! Ennek nem így kellene lennie – csaptam le a
bögrém az asztalra. Az egyéjszakás kaland az egyetlen éjszakás
kaland. Másnap a nevére sem kellene emlékeznem. Miért nem tudom
úgy felfogni, hogy tulajdonképpen szívességet tett nekem azzal, hogy
lelépett? Megkímélt attól, hogy nekem kelljen kidobnom –
győzködtem magam. Már ha ki akartam volna dobni. Kicsit minden
bizonnyal marasztaltam volna még – siklott a tekintetem a
merevedésemre. A francba is! Ez az én döntésem kellett volna hogy
legyen. Semmit sem utáltam jobban, mint ha kiveszik a kezemből az
irányítást, de a csalódottságomnak nem csak ez volt az oka.
Az utóbbi időben Sheryllel voltak gondjaink az ágyban. Egészen
pontosan, nekem volt gondom. Nem állt fel tőle. Én sem tudtam
megmagyarázni a helyzetet, miért nem, csak azt, hogy egy ideje
kerültem vele az intimitást. Hiába áldott meg az élet ilyen
adottsággal a lábam közt, ha képtelen tenni a dolgát. Szükségem lett
volna a csajra, hogy ne csak egy ködös emlék legyen, hanem hús-vér
valóság.
 A szűnni nem akaró merevedésem bámultam, és elégedettséggel
töltött el a gondolat, hogy mégsem velem van a baj.
– Tegnap este remekeltél, öreg. Beindultál a kiscsaj pillantásától,
és attól, ahogy teljesen megnyílt, kitárulkozott előtted? Atyaég! –
hunytam le a szemem az emlékre.
Ilyen ösztönösen nem voltam még egyetlen növel sem. Jézusom,
de beindított – emlékeztem vissza, amikor a formás fenekét
markolva jutottam a csúcsra.
– De ha ilyenre is képes vagy, akkor vajon miért nem működik
Sheryllel? Mi a gond, haver? – pillantottam a kitüremkedő árulóra.
Mi fogott meg a csajban, ami Sherylben nincs meg? Az egyikkel
le sem tudok állni, a másiktól pedig kiver a víz, ha csak a közelembe
jön – méláztam el rajta.
Szép dolog az önáltatás. A lelkem mélyén nagyon is tudtam, mi
a baj. A Sheryllel való kapcsolatom előtt semmi gondom nem volt a
szexszel. Nem volt még egy dolog, amiben annyira önfeledten
feloldódtam volna. Ám Sheryl hozzáállása a szexhez teljesen más
volt, mint a nőké általában. Rohadt kiábrándító, hogy szeretkezés
alatt csak fekszik alattam, mint egy darab fa. Szétveti a lábát, hogy
hozzáférhessek, de ennyi. Szeretkezés után pedig azonnal kipattan az
ágyból, és rohan tusolni, hogy lemossa magáról még az illatomat is.
Lehangoló és lelohasztó. Gratulálok, Sheryl, sikeresen kasztráltál.
Teljesen kikészített a helyzet, amiről persze senkinek sem
meséltem. Végül is ki dicsekszik azzal, hogy már fel sem áll neki? Az
életkedvem is elmegy, ha csak rágondolok. A tiéd is, tudom –
igazítottam meg a nadrágom újra, mert még mindig kínosan szűknek
éreztem.
Eleinte bűntudatom volt Sheryllel szemben, de már elmúlt.
Többször is megkérdeztem tőle, mi a baja velem, esetleg a szexszel,
de válasz kaptam? Nem! Sőt, a megoldás keresése helyett a
hibáztatás fogadott. Belefáradtam a folyamatos kudarcba. A
pózváltást feleslegesnek tartotta, sőt egyenesen megsértődött, ha
lelkesebben löktem kicsit. Az orális szextől undorodott.
Próbálkoztam nála különböző előjátékokkal is, de ha a nyelvemmel
akartam a csúcsra repíteni, azt megalázónak tartotta. A mellét sem
hagyta megérinteni. Érzékeny, csikis, vinnyogott, ha csak rájuk
néztem. Untam már, hogy fapofát vág, mialatt én vért izzadok, hogy
élvezze az együttléteinket, ám ő továbbra is mozdulatlanul,
érzéketlenül feküdt a hátán. Hozzám sem ért, csak nézett rám, mint
egy bagoly.
Esküszöm, magamnak lelkesebben elintéztem a dolgot, csak
aztán bekövetkezett az, ami a férfiak szexuális életének egyik
legijesztőbb mumusa: már fel sem állt. Az utolsó együttlétünknél
azonban betelt nálam a pohár. Túlságosan fontos volt nekem, hogy
élvezzem a szexet, ő viszont ezt önzésnek minősítette. Totál
kivoltam egészen tegnap estéig.
Mikor beértem dolgozni, Will már az asztalánál gubbasztott, és
egy ügy aktájában merült el. Én még mindig eufóriában lebegtem az
éjszakai beteljesülésektől. Ledobtam magam az asztalomhoz, és csak
némán bambultam magam elé.
– Szevasz – fordult felém. – Szar éjszakád lehetett – húzta el a
száját.
– Valójában fantasztikus éjszakám volt – dőltem hátra a
székemben széles vigyorral.
– Akkor remekül leplezed – fordult vissza az asztalához.
– Mondd, Will, élveztél már el úgy nőben, hogy a tested-lelked
beleremegett, és azt kívántad, bár sosem érne véget? Nem a szimpla
orgazmusra gondolok – tettem gyorsan hozzá.
Lassú mozdulattal újra szembefordult velem. Érdeklődve nézett
rám, majd felelt.
– Persze! Minden este a feleségemmel – húzta ki magát, mire a
szememet forgattam. Majd elfelejtettem, a szerelmesek.
– Csak nem kibékültél Sheryllel? – somolygott idiótán.
Sheryl… Hangosan felhorkantottam.
 – Eszemben sem volt! Sheryllel egy ilyen éjszakának az esélye
teljesen kizárt. Tegnap felszedett egy elképesztően jó csaj az
Untitled Supperben – mosolyogtam az emlékre.
– Ő szedett fel téged? – botránkozott meg rajta.
– Nem egészen. Kölcsönös volt az érdeklődés, de akkor se
álszenteskedj! Nálatok is Heather hajtott rád, ha az emlékeim nem
csalnak.
– De nem bújt velem ágyba az első adandó alkalommal.
– Nyilván ez nem csupán rajta múlt – nevettem fel hangosan.
– Mára kipécéztél magadnak, vagy van a körítés mellé valami
mondandód is? – duzzogott.
Lehervadt a mosoly az arcomról. Itt az idő megnyílni. Most vagy
soha!
– Fantasztikus volt a csaj. Rég nyújtott szex ilyen kielégülést –
vallottam színt.
– Akkor miért vágsz olyan savanyú képet, mintha citromba
haraptál volna?
– Magam sem értem – sóhajtottam fel. – Azt hiszem, csalódott
vagyok. Reggel szerettem volna repetázni, de a csaj felszívódott.
Látnod kellett volna azt a nőt.
Mindene tökéletes volt. A mézszőke haja, a szikrázóan zöld
szeme, a formás alakja, a szépen ívelt szája – hallgattam el egy
pillanatra. Azok a csodás ajkak. Szinte éreztem magamon, ahogy a
lehelete a bőröm cirógatja. Őrülten kívánt engem. Tudom. A vágy
nem megjátszható. Megrázkódtam, mert futkosni kezdett rajtam a
hideg. – És az ágyban is rendesen odatette magát – húztam
féloldalas mosolyra a szám, aztán felemeltem a pólóm, és
megmutattam a bizonyítékot.
– De a végkifejletet ismerve valami még sem stimmelt nála –
ingatta a fejét. – Hidd el nekem, nincs olyan, hogy tökéletes. Minden
nő hordoz valamit, amivel pokollá teszi az életünket.
 – Miért is lenne ez törvényszerű? Heatherrel talán gond volt? Ha
jól emlékszem, nálatok sokkal inkább te voltál a problémás –
mordultam rá.
– Leszámítva, hogy minden embert magára haragított, ha csak
kinyitotta a száját, és emellett még egy sorozatgyilkost is
felbőszített… – nevetett fel hangosan.
– Ha így nézzük, valóban nem volt egyszerű eset – hahotáztam
én is. – Viszont idegesít, hogy nem tudom kiverni ezt a csajt a
fejemből. Másra sem tudok gondolni – hunytam le hosszan a
szemem.
– Elég marcangoló érzés a bűntudat – tanulmányozta az
arcomat.
Bűntudat? Ugyan miért?
– Te meg mi a fenéről beszélsz, öreg? – hőköltem hátra.
– Sherylről – fagyott le a mozdulatában. – Miért, te miről?
– A tegnap esti csajról. Ha láttál már gyönyörű nőt, hát… – de
nem fejeztem be, mert mereven rándultam a nadrágomban.
– Láttam. Heathernél szebb nő számomra nem létezik.
Persze, hidd csak el, hogy te fogtad ki az aranyhalat.
– Talán az a gond, hogy hetek óta nem szexeltem – kezdtem
beavatni a gondjaim valódi forrásába.
– Ennyire nagy a gáz köztetek Sheryllel? – gurult hozzám
közelebb.
– Egy veszekedésünk elfajult. Sheryl nem sejtette, hogy nálam
nem működik a „ha gond van, tegyük féltékennyé egy másik
pasassal” recept – húztam el a számat.
– Nagyon teper érted. Heather szerint kétségbe van esve. A nők
ilyenkor hajlamosak ostobaságokat csinálni.
Heather és a tanácsai. Hát persze!
– Már látom, ha nem boldogulok, kihez forduljak tanácsért –
sóhajtottam a szemem forgatva.
– Gonosz vagy! – gurult vissza sértődötten a helyére.
 – Mondd csak, nincs jobb témátok, mint az én szerelmi életem?
– háborogtam.
– Nincs – vigyorgott elégedetten.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok rajtam – duzzogtam.
Pontosan ezért nem mondtam neki az utóbbi időben semmit.
Otthon kielemeztek, és aztán jött nekem a jobbnál jobb
forgatókönyvekkel, mit is kellene csinálnom. Még mindig nem ismer.
Sosem azt teszem, amit elvárnak tőlem. Soha! Nem vette észre, hogy
amire vágyom, az csupán annyi, hogy meghallgasson.
– Amúgy sem értelek, miért egy bárban szedsz össze holmi
nőcskéket. Sok a zakkant, te is tudhatnád.
– Nem minden nő pszichopata, csak mert te kifogtál egyet –
vágtam vissza neki.
Na, jó! Ez övön aluli volt.
– Jó, ne hallgass rám! Tedd, amit mindig is szoktál. Csak akkor
szólj, ha ki kell húznom téged a szarból, amiben totál elmerültél –
ugrott talpra, és megindult a kávéautomata felé.
– Az a fajta nő volt, akit első pillantásra keményen meg akarsz
dugni, de amikor a szemébe néztem, kihozta belőlem a
gyengédséget. Azon kaptam magam, hogy kényeztetni akarom. Nem
vágytam másra, csak hogy lássam a homályos tekintetében,
mennyire élvezi az érintésem – tipródtam hangosan, ahogy a
nyomába szegődtem.
– Nem lehet, hogy álmodtad az egészet?
– De! Meglehet – biccentettem. – A használt kotonokat meg
biztos a szomszéd dobta a kukámba – fújtam magam elé.
– És végül is melyik mellett döntöttél? Alaposan megdugtad,
vagy kényeztetted?
– Egy kicsit ez, egy kicsit az. A látványa, amilyen csodálattal
rám nézett, beleégett a retinámba. De a legfantasztikusabb az volt,
amikor úgy élveztem el benne, hogy meg se mozdultam. Pont úgy
mozgatta a csípőjét, ahogy kell. Áh! Nem akarok rágondolni –
szorítottam a fejemre mindkét kezem.
– Ajaj! Nagy a baj! Úgy látom, hogy rád fér most egy jó erős
fekete – folytatta az útját az automatáig.
– Hát ti meg itt tébláboltok? – jelent meg az egyik új fiú
mellettünk. – Nem hallottátok, mi volt éjszaka? Egy feka srác
megkéselt egy másikat, és őrült utcai vérfürdő lett belőle.
– Nem, barátom! – lépett mellé Will, és megfogta a vállát. – Egy
férfi megkéselt egy másikat, és ebből lett vérfürdő – sandított felém.
Értékeltem, hogy amikor mindenki más megfeledkezve a
bőrszínemről megjegyzéseket tett, ő hamarabb magára vette, és ha
kellett, egy komoly vita elől sem futamodott meg. Annak idején,
amikor összekerültünk, azt gondoltam, hogy a helyzet miatt, mert
kénytelen engem elviselni, megjátssza magát, hogy ennyire egyenlő
partnerként kezel, de mára tudtam, hogy Will valóban kiáll az
igazsága mellett. Még akkor is, ha őrültnek gondolják.
A fiatal újoncba belefagyott a szó, majd rám nézett, és
megszólalt.
– Tényleg, Jack! Hallottad már a nagy hírt? Hyland az egyik
informátorom szerint mostanában újra több időt tölt Chicagóban –
közölte zsebre dugott kézzel.
Egy pillanatra úgy éreztem, megfordult körülöttem a világ.
Egész biztos, hogy az arcomról is lefagyott minden érzelem.
– Honnan veszed ezt? – kérdezte Will, miközben aggodalmas
tekintettel rám pillantott.
– Ti nem néztek tévét? Benne van a hírekben. Mindenki erről
beszél – kapkodta köztünk a tekintetét.
Az állkapcsom megfeszült, a kezemet ökölbe szorítottam.
Hyland volt a vesszőparipám. Nem volt olyan nap, hogy ne jutott
volna eszembe. Életem kudarcaként éltem meg, hogy még mindig
szabadlábon garázdálkodik, amikor szinte mindenki tisztában volt
vele, mivel foglalkozik, hogyan vált befolyásos emberré. Több
szövetségi bűntényt is elkövetett, így az FBI nyomozási hatáskörébe
tartozott, és én pontosan ezért akartam náluk dolgozni. Én akartam
lenni az, aki a kellő pillanatban meghúzza a ravaszt. Ha mindenki
tudta, milyen ember, miért nem kapták még el? Ezt a kérdést én is
számtalanszor feltettem már magamnak az elmúlt nyolc évben. A
válasz természetesen mindig ugyanaz volt: nincs ellene elég terhelő
bizonyíték. Ha engem kérdeztek volna, nem bizonyítékra volt
szükség, hanem egy erős kézre, egy pisztolyra és hidegvérre. Elég
lett volna egy golyó a szeme közé, és véglegesen megoldódott volna
minden probléma. Akkor végre az én lelkem is megbékélhetett
volna.
– Kösz, haver, a híreket! – szólalt meg Will éllel a hangjában. –
Erre ma már nem is lesz szüksége – hörpintette fel a nekem szánt
kávét.
Nem szóltam egy szót sem, hátat fordítottam, és sietős léptekkel
elindultam a hátsó kijárat irányába. Amikor kiértem a szabad
levegőre, kiadtam magamból az addig visszatartott indulatomat, és
belebokszoltam az ott álló fémkonténerbe, aztán bele is rúgtam
párszor, mintha csak az tehetne mindenről.
– Utolsó, nyomorult rohadék! Aljas gyilkos! – gyepáltam tovább
a hulladéktárolót.
Elvesztettem a fejem. Hyland neve olyan volt nekem, mint a
bikának a vörös posztó. A puszta említése évekkel repített vissza az
időben. Tehetetlennek éreztem magam.
– Jack! – szólalt meg mögöttem Will.
Aggodalmasan odasietett mellém.
– Megölte. Végzett vele és én nem tettem semmit, hogy
megbűnhődjön érte. Most is gondtalanul éli világát – ordítoztam.
A nővérem arcát láttam minden éjjel, aki, úgy éreztem, nem
lelhet békét, amíg Hyland nem kapja meg a méltó büntetését.
– Ez akkor sem segít! Össze kell magad szedned, ha tényleg el
akarod őt kapni – ripakodott rám.
 Igaza volt. Ez nem segített. De akkor mi segít? Összeszorított
fogakkal csaptam egy hatalmasat a konténer oldalára.
– Hagyd abba! – kapta el a vállam Will. – Hol a hidegvéred,
Jack? – rázott meg erősen.
Tudtam, hogy Willnek, mint mindig, most is igaza van.
Elvesztettem az önkontrollt. A kezemet az arcomra szorítottam, és
igyekeztem mélyeket lélegezni. Az indulatok évekkel ezelőtt is csak
rontottak a helyzeten. A forrófejűségem nagyban hozzájárult, hogy
Hyland oly sok mindent megúszhatott, és a világ másik felére
menekült, ahol kihasználva a győzelmét, csak tovább erősödött.
Kikerült ugyan egy időre a látószögemből, de egy percre sem
feledkeztem meg a létezéséről.
Esküszöm, addig nem nyugszom, amíg meg nem kapja a tetteiért
a méltó büntetését.
 Erica

Egyre elviselhetetlenebb

„Ha valaki rosszul bánik veled, emlékezz: Vele van valami baj, nem Veled.
Egészséges emberek nem pusztítják el egymást.”
(Buddha)

Az elkövetkező napjaim a már megszokott rutinnal zajlottak, kivéve,

hogy a buli óta nem láthattam Tammyt. Borzasztó lelkiismeret-
furdalásom volt emiatt. Elképzelni sem mertem, mit élhetett át, mi
járhatott a fejében, hogy eltűntem. Habár nem volt ő ostoba,
pontosan ismerte az apja kegyetlenségét. Bármivel próbálkozott is,
nem befolyásolhatta az apja akaratát. A legjobban az aggasztott a
lehetetlen helyzetben, hogy nem voltam mellette, hogy megvédjem
az apja haragjától.
Az ominózus kiruccanásom óta a szállodai szobába voltam
bezárva. Curtis gondoskodott róla, hogy megbánjam az egész estét,
és soha többé ne akarjak a barátaimmal lenni. Megvert, bezárt és
éheztetett, így akart megtörni engem, és talán sikerült is volna a
terve, ha nem lett volna Jack. A közös éjszakánk emléke tartott
életben. Hiába sajgott minden porcikám, eufórikus lebegés lett
rajtam úrrá, ahányszor csak rá gondoltam.
Az ágyon fekve a plafont bámultam, és újra elevenen láttam
magam előtt, ahogy Curtis a karomnál fogva a szobába vonszol,
mialatt én szüntelen rimánkodom neki, hogy eresszen el, ne bántson.
Mindhiába. Lelketlen szörnyeteg.1 Minden egyes ütésnél
megesküdtem neki, hogy nem leszek többé engedetlen, mert azt
reméltem, hogy abbahagyja, ám ő mintha meg sem hallott volna. A
fájdalomtól vonyítottam, és a sajgó ajkamhoz kaptam. Az újabb ütés
a másik oldalon is felrepesztette a szám szélét. Curtis viszont
nemhogy csillapodott volna, egyre inkább beleloholta magát.
Kínomban lecsúsztam a fal mentén, és összekuporodtam a padlón.
Rettegtem, hogy nem tud leállni és agyonver. Fölém tornyosulva
belemarkolt a hajamba és úgy húzott felfelé. Feljajdultam, és amikor
kinyitottam a szemem, megpillantottam az eltorzult arcát, ahogy
fortyogó dühvel felránt a földről.
– Flúgos vagy, Erica, hogy még ennyi év után is dacolni mersz
velem – hajolt az arcomba.
– Curtis, kérlek… – zokogtam teljesen megtörtén.
– Látod, látod. Megmondtam, hogy ez lesz. Mondd csak, mire
volt ez jó? – morogta egy flegma fintorral az arcán.
Hogy tudjam, még élek. Hogy ne adjam fel küzdelem nélkül…
hogy legyen erőm harcolni.
– Ide hallom a szíved dübörgő zakatolását, a légzésed pedig
szaporább, mint valaha is reméltem. Szórakoztatóbb vagy, mint azt a
megismerkedésünk napján reméltem.
Szörnyű volt hallani, hogy ez az egész egy gondosan felépített
csapda volt. Mindig is azzal vigasztaltam magam, hogy erről az
egészről senki nem tehet. Ő egy pszichopata, aki képtelen uralkodni
az indulatain, én pedig csak egy védtelen lány voltam, aki
beleszeretett egy jóképű, helyes pasasba.
A kapcsolatunk hajnalán minden csodásan indult. Curtis
bókokkal halmozott el, megnyerően viselkedett, és aránylag hamar
egyértelművé tette a szándékainak komolyságát. Aztán elkövettem
azt a hibát, hogy alig pár hónapnyi együtt járás után összeköltöztem
vele Miamiban. Pár héttel később vettem csak észre, hogy valami
nem stimmel vele. Uralkodni kezdett felettem. Csak azt ehettem,
amit ő mondott, azt ihattam, amit ő javasolt, akkor annyiszor
járhattam el otthonról, amennyiszer ő engedélyt adott rá. A kezdeti
nagy boldogság után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy maximális
figyelmet akar, és minden, ami rajta kívül időt vagy energiát von el,
azt úgy értelmezte, hogy ellene van. Eleinte nem csinált olyan nagy
balhékat, csak pufogott, duzzogott, amikor nélküle mentem el
valahová. Szeretetmegvonással, a kommunikáció minimálisra
redukálásával és figyelmen kívül hagyással büntetett, amikor én már
túlságosan is kötődtem hozzá. Később pedig elcsattant az első pofon,
amit az egyre keményebb fizikai bántalmazás követett. De addigra
már módszeres technikákkal ellehetetlenítette a függetlenségem, és
nem csak anyagilag.
Megnyirbálta az önértékelésem, az önbizalmam, elérte, hogy
nem mertem kilépni a kapcsolatból.
– Mondtam, hogy így vagy úgy, de engedelmeskedni fogsz
nekem – folytatta a gyötrésem. Nem elégedett meg annyival, hogy
eltiltotta tőlem Tammyt. – Engedelmeskedned kell… – ismételte el
halkabban.
A tekintetében ott lobogott az a bizonyos fény. Számára ez volt
maga az orgazmus. Imádott a félelmemben fürdőzni. Nem mertem
visszaszólni, magamba roskadtam, a nyakamat behúztam, és
feszülten ácsorogtam háttal a falnak. Curtis a szeme sarkából a
reakciómat figyelte. Undorító volt, hogy a félelemtől reszkető testem
láttán furcsa izgalom járta át minden porcikáját. Közelebb lépett, a
nyakamba hajolt, és mialatt az ágyékát hozzám préselte, leszaggatta
rólam a ruhámat.
– Tudom, miért csinálod ezt, Erica – babrált a nadrágjával. –
Pontosan tudod, hogy ez beindít.
Az ágyhoz vonszolt, lelökött rá, és állatias morgással fölém
mászott. Meg sem próbáltam ellenkezni, mert ismertem a
következményeket. Lehunyt szemmel tűrtem, hogy az ujjai a
combom húsába mélyedjenek, ahogy szétfeszítette a lábam. Semmi
szüksége nem lett volna a durvaságra, hiszen tiltakozásnak jelét sem
adtam, de ő az arcomra kiült fájdalomban lelte a legnagyobb örömöt.
Oldalra fordítottam a fejem, szorosan lehunytam a szemem, és
hagytam, hogy tegyen velem, amit csak akar. Szerencsémre nem
tartott sokáig. Mikor végzett, nyomasztóan üres csend lengte be a
szobát. Mintha meghaltam volna. Mozdulatlanul feküdtem, és
meredten egy pontot bámultam a falon. Csupán Curtis elégedetten
ziháló hangja emlékeztetett a valóság makacs közelségére.
– Hihetetlen vagy, Erica! Bosszantasz, mégis szórakoztatsz.
Képtelen voltam a szemébe nézni. Nem akartam, hogy lássa,
milyen érzelmek kavarognak bennem. De ő pontosan tudta ezt,
éppen ezért olyan erővel szorította meg az államat, hogy biztosra
vettem, ott marad a nyoma. Kényszerített, hogy ránézzek. Magasba
vonta a szemöldökét, és az öntelt mosolyába beleborzongtam.
Nyomott a számra egy csókot. Minden porcikámon az undor
futkosott, amitől libabőrös lettem.
– Miért bámulsz így rám? – vigyorgott gúnyosan.
Elkaptam róla a pillantásom. Féltem, hogy meglátja a mély
gyűlöletet, amit iránta érzek.
– Még tetszett is, igaz? – hajolt újra közel az arcomhoz. –
Nekem sem volt rossz – mászott le rólam, majd felöltözött.
Nem láthatta, de fellélegeztem, hogy végre vége.
– Semmi tisztelet nincs benned, Erica – folytatta. – Még mindig
hiányzik belőled az alázat. Ezen változtatnunk kell! Mindig csak
magadra gondolsz, nem számítok neked. Önző vagy, mindig is az
voltál. Remélem, megérted, miért volt szükséges megbüntetnem
téged.
A Jackkel töltött éjszakán olvadozó magabiztosságom egy
pillanat alatt újra jégcsappá fagyott bennem. Már kapiskáltam, ha a
szív választ, és a rózsaszín ködbe veszünk, idővel megbosszulja
magát a vakságunk. Az én szívem rossz embert választott, aki ellen
millió érv és megérzés szólt, mégis valami ott tartott mellette. Ennyi
év után tudtam is, hogy mi volt az. Az a fránya remény, ami arra
sarkallt, hogy bizakodjak: Curtis a lelke mélyén jó ember, és valóban
én tehetek minden konfliktusunkról. Csak hosszú idő után ismertem
fel, hogy ő egy mértéktelenül énközpontú, önimádó, mások érzéseit,
gondolatait figyelem kívül hagyó lény. Mert hogy nem ember, az
biztos. Egy érző személy ilyen brutalitást nem képes elkövetni azon,
akit állítólag szeret. Ám ő minden bűntudat nélkül megkeserítette,
gúzsba kötötte az életemet, és rabként kezelt. Próbáltam magam
mások előtt megjátszani, lazának, gondtalannak láttatni, mert azt
hittem, a türelem majd eredményre vezet. Nem így lett.
Ha visszagondoltam a hajdani önmagamra, meg is érdemeltem a
sorsom. Miután felkeltettem az érdeklődését, tetszeni akartam neki.
Curtis előtt görcsösen kerestem a hozzám tökéletesen passzoló
pasast, de nem találtam. Meglehetősen sznob voltam, ami a férfiakat
illeti. Eltökéltem, hogy nekem egy jóképű, zöld szemű, magas,
kisportolt srác kell, akinek van mit a tejbe aprítania. Azokat, akik
nem illettek bele ebbe a sémába, észre sem vettem. Amikor
elkezdtünk együtt járni, büszke voltam, hogy egy jóvágású palit
fogtam ki, akit mintha skatulyából húztak volna ki. Öltönyök,
mandzsettagombok, elegáns pulóverek, szivartárca. Hát megkaptam.
Rám talált az eszményi nagy Ő. Tökéletes volt, de hamar
beigazodott a mondás, miszerint aki sokat válogat, vadkörtére talál.
Ó, hogy milyen alattomos is az a szó, hogy tökéletes. Mennyi
becstelenséget, sumákolást, árulást tud elfedni. Mire felébredtem az
álomvilágból, már nem volt kiút! A hazugságaimmal saját magam
zártam be a börtönöm ajtaját.
Curtis külseje makulátlan volt, belülről viszont rohadt. A vonzó
megjelenése és a lehengerlő személyisége elvakított. Amikor
megismertem, odavoltam érte, olyan lettem, mint egy tinilány, aki
bálványozza a kedvenc sztárját. Nem láttam tovább a helyes arcánál
és a tökéletes testénél. Emellett imponált nekem, hogy
meghallgatott. Elbűvölt az önbizalma, amitől magam is szárnyaltam.
A társaságában mindig felszabadultnak érezhettem magam, és nem
kellett másnak látszanom. Mindig is arra vágytam, hogy
önmagamért szeressenek. Ő pedig azt hangoztatta, hogy pont azért
tetszem neki, amilyen vagyok!
De ez mind hazugság volt. Az egyik kiadós verés után figyeltem
őt, ahogy a kedvenc virágját ápolgatta, a Vénusz légycsapóját.
Felettébb nagy volt a hasonlóság kettőjük között. Az ártalmatlan
virágnak tűnő ragadozó finom, édes nektárt termel, amivel
odavonzza magához az áldozatait, hogy aztán csapdába ejtse, majd
feleméssze azokat. A szemem előtt zajlott le, mi vár rám. A Jóisten a
külsőségekben igencsak bőkezűen bánt Curtisszel, de az előnyös
belső tulajdonságokat rendesen kispórolta belőle. Olyan volt, mint
egy kidolgozatlan vázlat, ami tökéletes tervnek indult, de aztán az
alkotónak elfogyott a lelkesedése, vagy az ideje, és a végét
összecsapta.
Magányos napokat töltöttem a szállodaszobámban. Az éhezést
már egész jól viseltem, de Tammy hiányát korántsem. Hogy voltam
képes mégis túlélni? Meditáltam. Még Miamiban szoktam rá. Sokáig
nem értettem, mire is jó ez. Persze voltak elképzeléseim, hogy mégis
miben segíthet, de a spirituális vonala miatt egyáltalán nem éreztem
magaménak a dolgot. Mégis mi a buli abban, hogy semmittevés
közepette a földön ülünk törökülésben, miközben repülnek el
felettünk az értékes percek? Csakhogy nekem a büntetések alatt
amúgy sem akadt jobb dolgom. Egy pontosan ilyen napon leültem a
szobám közepére, beraktam a fülhallgatót a fülembe, és elindítottam
egy meditációs programot. Csak ültem ott, hallgattam a fák
lombkoronájának susogását és a csicsergő madarakat. Meditálni
eleinte fura dolognak tűnt. Mindenféle dolgokon agyaltam, és
magamba fordulva kerestem a válaszokat. Egy szuper, nyugodt és
végtelen filmre ültem be, ahol mindig minden csodálatos, és én
vagyok a főszereplő. A legjobb az volt az egészben, hogy ebbe a
világba Curtis egyszer sem furakodhatott be.
Két nap egyedüllét után a szállodában Agnes, Curtis édesanyja
jelent meg mellettem az egyik ilyen meditáció alatt.
 – Erica – rázta meg a vállam.
Csak lassan nyitottam ki a szemem, mert nagyon nem volt
kedvem visszacseppeni a valóságba.
– Igen, Agnes – emeltem rá erőtlenül a tekintetem, majd a
következő pillanatban megláttam Tammyt, ahogy beoson az ajtón.
– Tammy – ámultam el, de addigra odaszaladt hozzám, és rám
vetette magát.
– Mami! – csimpaszkodott a nyakamba.
– Kicsikém – öleltem magamhoz, és ringatni kezdtem a
karomban, miközben elsírtam magam a váratlan meglepetéstől.
– Köszönöm – suttogtam Agnes felé.
Bár Agnes Curtis anyja volt, mégis nagyon sokszor segített
rajtam. Nélküle talán nem is éltem volna túl azt, amit Curtis velem
tett. Hálás voltam neki a szeretetéért, amivel igyekezett a tőle telhető
módon óvni minket a fiától.
– Nincs sok időnk. Curtis hamarosan visszaér – tördelte
idegesen a kezét.
Hatalmasat kockáztatott azzal, hogy szembeszállt a fia ítéletével.
Engem viszont nem érdekelt más, csak hogy végre Tammyval
lehetek, akivel percekig csak törölgettük egymás könnyeit.
– Erősnek kell lenned, hallod? – biztattam Tammyt remegő
hangon.
Aggódtam, mert Tammy stresszes helyzetekben időnként kisebb
rohamot kapott. A légszomj hirtelen tört rá, amikor félt vagy
szorongott.
– Erősnek kell lennünk —javított ki, majd rám emelte
könnyáztatta arcocskáját. A meghatottságtól újra elsírtam magam. –
Hiányzol, mami!
– Hamarosan véget ér a büntetésem, és újra együtt leszünk –
vigasztaltam.
– Hiába kértem a papát, hogy engedjen ki – bújt szorosan
hozzám.
 – A papa most mérges rám, de ez elmúlik majd – fojtottam el a
feltörő zokogást, mert igyekeztem a lehető leghiggadtabban kezelni
a helyzetet.
– De én jó voltam. Engem miért büntet? – kérdezte
kétségbeesetten.
– Sajnálom, kicsim – emeltem Agnesre a tekintetem, aki bár
szintén próbálta visszatartani a sírást, nem járt sikerrel.
Iszonyú bűntudatom támadt. A meggondolatlanságommal
mindenkinek fájdalmat okoztam. Ekkora bűn lenne, hogy ennyi év
után szerettem volna egy önfeledt estét? Gyenge voltam. Az
alkoholmámortól, vagy csak azért, mert irigykedve néztem Sarah
barátnőmet, aki azt tett, amit csak akart, hibáztam. Ahogy Tammyt
szorongattam a karomban, úrrá lett rajtam a keserűség. Én vagyok az
oka a szenvedésének… ahogy a saját szerencsétlenségemnek is. Már
az elején észre kellett volna vennem a jeleket. Szótlanul hagytam,
hogy Curtis szépen lassan mindent elvegyen tőlem. Hamar elérte,
hogy ne merjek eljárni otthonról, mert el akartam kerülni a
féltékenységi jeleneteket és a szeretetmegvonással való büntetést.
Mivel nem szerettem volna elszakadni a barátaimtól sem, az tűnt a
legjobb megoldásnak, ha nem én megyek hozzájuk, hanem áthívom
őket magunkhoz. Curtis azonban rettentően kiábrándítóan
viselkedett. Látványosan pofákat vágott, és időnként meglehetősen
bunkó beszólásai voltak. A legkellemetlenebb mégis az volt, amikor
a barátaim előtt alázott porig. „Nem látod, hogy üres a pohara, erre
sem tudsz figyelni?” „Ezt nagyon elszúrtad! Ehetetlen.”
„Bocsássatok meg neki! Én sem a szakácstudománya miatt
szerettem bele.” Az volt az érzésem, szándékosan szabotálja, hogy
jól érezzem magam a barátaimmal. Szépen lassan azt vettem észre,
barátok nélkül maradtam. Okosan csinálta, hiszen a
kiszolgáltatottság egyre inkább afelé tolt, hogy vele maradjak. Nem
maradt senki más, csak ő és persze Tammy.
 – Rendeltem neked pár falatot a szobaszervizzel – tett le egy
tálcát az asztalra Agnes.
Meglepetten pillantottam fel rá.
– Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba. Már így is óriásit
kockáztattál – cirógattam az ölemben Tammyt.
– Ne aggódj értem! Én az anyja vagyok. Ugyan mit tehet velem?
Te ennél jóval többet veszíthetsz.
Összepréselt ajkakkal biccentettem.
– Hálás vagyok! – nyaltam meg a szám szélét.
– Nekünk viszont most mennünk kell – nézett Tam-myra.
– Nem akarok – csimpaszkodott belém a lányom.
– Ne okozzunk a maminak több problémát. A büntetése holnap
letelik, de ha a papa itt talál minket, ki tudja, mivel sújtja még a
mamit.
Az érvelése hatott, mert Tammy ölelése gyengült.
– Szeretlek, mami! – suttogta a fülembe, majd kibontakozott az
ölelésemből.
– Holnap este már együtt alszunk – mondtam, de alig bírtam
elengedni.
Tammy nem a saját lányom volt, de úgy szerettem őt, mintha az
lett volna. Mindössze kétéves volt, amikor Curtishez költöztem. A
kislánya azonnal levett a lábamról, és ez az érzés kölcsönösnek
bizonyult. Amikor megfordult a fejemben, hogy lelépek, legtöbbször
Tammy volt az, aki miatt maradtam. Őt nem hagyhattam hátra. Rá is
gondolnom kellett. Számított rám.
– Semmi baj, Tammy! Nehéz volt az elmúlt pár nap, de holnap
mindent újrakezdhetünk – kacsintottam rá egy magamra erőltetett
mosollyal.
Másnap tűkön ülve vártam, hogy megjelenjen Curtis, és
bejelentse, vége a megpróbáltatásaimnak. Megkésve ugyan, de ebéd
után besétált hozzám. Sejtettem is, miért éppen akkor. Kínozni akart,
hogy aznap már csak vacsorát kaphatok. Határozottan állt meg
előttem, a tekintete lyukat égetett a fejembe. Ezzel is csak a fölényét
bizonygatta a tudatom felett. Ha ránéztem, kétségem sem volt, hogy
egy valódi megalomániás pszichopata. Saját magát mindennél
többre tartja, és minden gondolatát gonosz, alávaló tett követte.
Legtöbbször nem is volt oka rá, mégis kínzott, pusztán szadista
élvezetből.
– Szedd össze magad! – pillantott le rám, majd mellém dobott
egy dobozt. – Ma este hivatalosak vagyunk egy estélyre. Ezt vedd
fel! – utasított. – Kezdj az arcoddal valamit, mert rendkívül
kiábrándító látvány vagy – fordított hátat.
– Tammy? – szóltam utána. – Láthatom? – nyeltem nagyokat.
– Lent vár – biccentett.
Fellélegeztem. Mióta betette a lábát a szobába, szinte levegőt
sem mertem venni. Féltem, ha felbosszantom valamivel,
meghosszabbítja a büntetésem. A verést könnyebben viseltem, mint
a Tammytól való eltiltást, és Curtis nagyon is tisztában volt ezzel.
Miután távozott, felpattantam és átszaladtam Agnes szobájába,
ahol valóban ott várt rám Tammy. Felszabadultan öleltem
magamhoz, és együtt töltöttük az egész délutánt.
– Erica, Curtis megkért, hogy figyelmeztesselek, ideje
készülődnöd – jelent meg a szobában Agnes, és nézett rám
bűnbánóan.
Pontosan tudta, mit érzek. Legkevésbé sem volt kedvem Curtis
oldalán tetszelegni, aki úgy mutogatott, mint valami büszke vadász,
aki lelőtt egy egzotikus állatot. Nem is jelentettem neki ennél többet.
Egy mutatós, különleges tárgy voltam, amivel dicsekedve sétált fel s
alá.
Elhúztam a számat, de engedelmesen feltápászkodtam.
Meglehetősen lehangoltan kullogtam vissza a szobámba. Elmentem
zuhanyozni, majd az ágyamhoz léptem és leemeltem a doboz tetejét,
amit Curtis odatett. Egy gyönyörű estélyi ruha hevert benne.
Bizonytalanul ácsorogtam felette.
 – Segítsek? – lépett mögém Agnes, és kiemelte a Donatella
Versace által tervezett hófehér ruhakölteményt.
– Csodaszép leszel benne – lelkesedett.
Próbált mosolyt csalni az arcomra. Értékeltem az igyekezetét, de
nem voltam vidám hangulatban.
– És kihívó – forgattam a kezemben a drága anyagot, hogy
jobban megnézhessem.
Egészen pici korom óta éltem-haltam a szebbnél szebb és
drágábbnál drágább női holmikért. Lehetett az egy ruha, cipő vagy
ékszer, mindig a legszebbre és legdrágábbra vágytam. Most minden
megadatott, mégis a sírás kerülgetett, ahogy a ruha után kiemeltem a
dobozból a gyémántokkal díszített nyakékem. Boldogtalanabb
voltam, mint valaha.
Agnes segítségével belebújtam a feltűnő szettembe, ami irtó
szűknek bizonyult. Kellemetlenül érintett a felismerés, habár
számíthattam volna rá. Ez is Curtis egyik sanyargatása volt. Mindig
legalább egy számmal kisebb göncbe bújtatott. Egyrészről, mert így
egész biztosan nem takargathattam az alakom, másrészről, mert így
nem ehettem annyit, amennyit szerettem volna, hiszen levegőt is alig
kaptam benne. Szadista! A tükör elé léptem, és meg kellett
állapítanom, a Donatella által tervezett ruha nem sokat hagyott a
férfiak fantáziájára a fedetlen vállakkal, feltűnő dekoltázzsal és
merészen felsliccelt szoknyarésszel. Túl kihívó! Még szerencse, hogy
elég telt hozzá az mellem – igazgattam magamon a dresszt.
– Azért meg kell hagyni, a fiamnak nagyon jó ízlése van. Bármit
erőszakol is rád, te elképesztően csinos vagy benne, Erica – nézett
rám csillogó szemmel Agnes.
Sokkal inkább egy útszéli riherongynak érzem magam.
– Igazi dívaként tündökölsz majd ma este – lelkesített.
– Hidd el, jobb szeretnék észrevétlenné válni! – ültem le a
fésülködőasztalhoz.
 Meglehetősen sok munkámba telt, amíg elfedtem a kékeszöld
foltokat az arcomon, majd lágyan aláomló fürtöket varázsoltam
magamnak. Belebújtam a kedvenc fehér tűsarkúmba, majd
lementem Curtishez, aki a lépcső alján várt rám. Idegesített, hogy a
ruha néha alul is sokat mutatott. Mozgás közben vált igazán
láthatóvá, milyen merészen felsliccelt.
Amikor Curtis észrevett, elégedett vigyor jelent meg az arcán.
– Tudtam, hogy jól fog neked állni ez a ruha – lépett mellém. –
Ma nekem lesz a legdögösebb kísérőm. – És hogy a birtokviszonyt
még jobban szemléltesse, a kezét a fenekemre csúsztatta. – Kíváncsi
vagyok, hány férfi agyát fogja ma este az foglalkoztatni, vajon
viselsz-e alatta fehérneműt.
Nem kellett felelnem, mert becsúsztatta a kezét a ruhám alá,
hogy ellenőrizze a választ.
Közömbös tekintettel néztem a szemébe.
– Mami – szaladt oda hozzám Tammy. – Olyan vagy, mint egy
mesebeli hercegnő – ámult el tőlem. A szeméből áradó rajongás volt
az első, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra.
– Tammy! Neked már ágyban lenne a helyed – teremtette le az
apja szigorúan.
– Csak el akartam köszönni – ölelte át görcsösen a combomat.
Nem mertem lehajolni hozzá, mert féltem, hogy kibuggyan a
ruhából a belepréselődött mellem.
– Vigyázz már! – rántotta el tőlem az apja. – Még összegyűröd a
mami ruháját – jegyezte meg haragos tekintettel Curtis.
Mielőtt elfajult volna a helyzet, elköszöntem Tammy-tól, és
elfogadtam Curtis felém nyújtott karját. Félórával később
megérkeztünk az estélyre. Curtis meglehetősen népszerű volt, így a
háttérben való meghúzódás lehetetlen volt, mindenki akart pár szót
váltani vele, szívélyesen üdvözöltek minket. Miután a kötelező
szerepemnek eleget tettem, tisztes távolból néztem, ahogy a
résztvevők egytől egyig Curtis talpát nyalják. Nem voltam benne
biztos, miféle tevékenységgel kereste Curtis a vagyonát, de
nyilvánvaló volt, hogy nem törvényes munkával. Nincs ember, aki
ilyen mennyiségű pénzt halmoz fel tisztességes úton. A tőkét viszont
minden bizonnyal jól forgatta vissza, mert hatalomra is szert tett
általa. Befolyásos emberek között mozgott, akik még csak nem is
sejtették, micsoda elvetemült ragadozó lakozik benne.
Egy sarokba húzódva tanulmányoztam az embereket. Hihetetlen
képmutató banda gyűlt itt össze. Egyik rosszabbnak tűnt, mint a
másik, és nekem ezek feleségeivel kellett volna lépést tartanom,
vidám cseverészést folytatnom. Szemügyre vettem az egyik
milliomos macát a másik után. Ordított róluk, hogy hová tartoznak.
Na, én sem panaszkodhattam, hiszen egy eredeti Versace-ruhát
viseltem, és az ékszert, ami a nyakamban lógott, a híres Neil Lane
tervezte. A különbség köztem és köztük csupán annyi volt, hogy az
én bőrömet égették ezek a holmik. A Curtisszel való kapcsolatom
elején még élveztem ezt a fényűzést. Végül is ki az, akit nem vesz le
a lábáról, ha pont olyan luxusautója lehet, amilyenről álmodott, vagy
pont olyan kacsalábon forgó palotában élhet, amilyenről mások csak
álmodoznak? Nekem megadatott, mégsem tett boldoggá.
Halálra untam magam, és észre sem vettem, hogy egyik Martinit
döntöm magamba a másik után. Az alkohollal próbáltam elnyomni a
borzasztóan mardosó éhséget. Amikor Curtis elfoglalt volt, és nem
látott, a zsúrasztal felé somfordáltam, hogy elcsenjek egy-két falatot,
de amikor végre a számba emeltem volna a megszerezett darabkát,
felbukkant a semmiből, és kivette a kezemből. Erőteljesen
megmarkolta a csuklóm, és a táncparkett felé irányított.
– Ezt meg ne lássam még egyszer – préselte ki dühösen az ajkai
közt.
– Éhes vagyok – feleltem, mert sejtettem, hogy tánc közben,
emberek gyűrűjében nem fog bántalmazni.
– Türtőztesd magad! Ha eddig kibírtad, akkor tudsz várni még
egy kicsit. Amúgy is rád fért ez a kis koplalás – markolta meg a
csípőmet. – Mostanában elhanyagoltad az edzést – tett
szemrehányást.
Legtöbbször az éhezés miatt edzeni már semmi erőm nem
maradt. Pár nap elég volt, hogy kiszáradjon a bőröm, és
megjelenjenek a szürke karikák a szemem alatt. Egyszóval
borzalmasan néztem ki.
A kapcsolatunk elején még önszántamból fogyóztam. Egyrészt
mert a modell karrierem ezt kívánta, másrészt, mert meg akartam
felelni Curtis elvárásainak. Azt akartam, hogy tökéletesnek lásson.
Ittam a vízhajtó teákat, salátákon éltem, és diétás, cukormentes
borzalmakon. De csak néhány hétig bírtam az önsanyargatást, mert
imádtam enni. Így amikor Curtis nem látta, benyomtam egy, nagy
frászt, minimum négy cukros fánkot, és hetekig le sem álltam a
zabálással. Nem fogytam, de nem is híztam, mert mindig is
szerencsés alkat voltam.
Az elmúlt napok táplálékhiánya miatt eszeveszett éhség kínzott,
amin az sem segített, hogy a ruha kinyomta belőlem az utolsó szuszt
is. Minduntalan a terített asztalok körül bolyongtam. Sóvárogva
néztem az ínycsiklandó előételeket, amiket meg sem kóstolhattam.
Nagyokat nyeltem, a hasam pedig fájdalmasan újra és újra
megkordult. Fellélegeztem, amikor felszólítottak minket, hogy
foglaljuk el a helyünket a vacsoraasztalnál. Léptem egyet a
nevemmel ellátott asztalhely felé, amikor Curtis belém karolt, és az
ellenkező irányba húzott.
Ne! Ne! Ne! Már éppen tiltakozni akartam, amikor a jellegzetes
„jobb lesz, ha kussolsz” tekintettel nézett rám, így becsuktam a
számat. Tűrtem, hogy kirángasson a teraszra, és bemutasson valami
fontos üzleti partnerének, akivel éppen egymás tenyerébe csaptak.
– Örülök, hogy mégis kötélnek állt, barátom. Garantáltan nem
fogja megbánni – paskolta meg a hátát Curtis.
– Azt én is nagyon remélem – legeltette rajtam a szemét a pasas.
 Kirázott a hideg a furcsa, guvadt tekintetétől, amivel
feltérképezte az idomaimat. Ismertem jól ezt a pillantást. Láttam már
éppen eleget. Elfogott az undor. A pasas beszélgetést
kezdeményezett, de Curtis egy telefonhívásra hivatkozva elnézést
kért, majd lelépett. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy rólam ilyen
könnyen megfeledkezett, és otthagyott a fickó társaságában.
Szerettem volna én is visszamenni a tömeg biztonságába, de a férfi
váratlanul átkarolta a derekam, és magához vont.
– Vegye le rólam a kezét! – sziszegtem, ahogy próbáltam eltolni
magamtól.
– Magácska elképesztően csinos – bámulta a dekoltázsom.
– Ne haragudjon, de vissza kell mennem – szegtem fel az állam.
Lefejtettem magamról a kezét, és már éppen indultam befelé,
amikor gorombán elkapta a karom, visszarántott és erőszakosan
fogdosni kezdett. A ruhám nem védte meg a testem a kalandozó
ujjaktól.
– Nyugi, kicsikém! Ha amiatt aggódnál, mit szól hozzá Curtis,
megnyugtatlak, nem véletlenül hagyott minket tapintatosan
magunkra.
Megnyílt az ajkam az ámulattól. Végtelennek tűnő
másodpercekig vergődtem a fogságában, de aztán csak kitéptem
magam a karjából.
– Én nem vagyok holmi árucikk, ezt Curtis is jól tudja. Vegyük
úgy, hogy félreértették egymást – húztam ki magam, és
visszasiettem a társasághoz.
Vadul ziháltam a rám törő rosszulléttől. Curtis tényleg képes
lenne feltálalni engem, mint ezt a pulykát az asztalon?
Amikor megjelent, hanyagul ledobta magát a mellettem lévő
székre. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy a szomszédos asztalnál
ülő kis vörösre kacsintott.
– Hogy boldogultál Hernandezzel? – érdeklődött, mialatt
beigazgatta a szalvétát az ölébe.
 – Sehogy! – vontam meg a vállam. – Valamit nagyon
félreérthetett, én pedig felvilágosítottam a tévedéséről.
Először rám, majd az említett férfira nézett, aki haragos
tekintettel vizslatta. Már éppen megszólalt volna, amikor az indulat
elborította az elmém, és minden félelmemről megfeledkezve
megelőztem.
– Elnézem neked, hogy azzal a kis vörös nőcskével hetyegsz a
hátsó kertben – mosolyogtam rá, hogy fenntartsam a látszatot –sőt
örülök is, hogy ő önként elégíti ki a beteges vágyaidat, de – emeltem
fel a kést az orra elé – én nem a kurvád vagyok, akit bárkinek
felkínálhatsz. Engem nem fog egy partnered sem leráncigálni a
partra, hogy leszopjam – vágtam le magamnak egy jókora szelet
húst.
Curtis felemelte a kezét, lágyan hátrasimította a szőke
tincseimet, majd a nyakamba hajolt. Tudtam, hogy nagy hibát
követtem el az imént. Még levegőt is elfelejtettem venni a
rémülettől. Úgy éreztem, hiába ülök egy hatalmas, zsúfolt terem
közepén, ha sikoltanék, senki sem hallaná meg.
– Azt, hogy mikor mit teszel, már jó ideje nem te döntöd el –
csókolt a nyakamba, majd visszafordult a tányérjához, és falatozni
kezdett. Egyre szaporábban szedtem a levegőt, ahogy néztem őt.
Erősebben markoltam a villám, és megfordult a fejemben, hogy
beledöföm a combjába. – Próbáld csak meg, és teszek róla, hogy egy
életre bezárjanak téged a diliházba – vicsorgott felém, mintha csak
tudta volna, mire gondolok.
Újra a zömök, pocakos férfira néztem, aki még mindig engem
bámult. Még az étvágyamat is sikerült elvenniük. Ahogy a számba
emeltem a falatot, csak forgattam, de képtelen voltam lenyelni.
– Miért csinálod ezt velem? – dobtam le a villám. – Igyekszem
megfelelni minden elvárásodnak, engedelmeskedem, azt teszem,
amit csak akarsz.
– Mert ez a dolgod – emelte az újabb falatot a szájába.
 Gyűlöllek! – sikoltott a belsőm. Legyőztem minden undoromat,
és bosszúsan tömni kezdtem magamba az ételt. A zabálás olyan volt
számomra, mint egy lázadás, szabad utat engedtem a vágyaimnak.
– Viselkedj! – figyelmeztetett Curtis, de nem foglalkoztam vele.
Összeszaladt a nyál a számban, amikor egy újabb adag húsért
nyúltam, de Curtis hangjára összerezzentem. – Elég lesz! –
parancsolt rám.
Mintha meg sem hallottam volna, kiemeltem a következő
adagot, és sietve egy újabb falatot vettem a számba.
Curtis dermesztő pillantásán akadt meg a szemem. Visszatértem
a valóságba a lázadásból, és már tudtam, hogy éppen olyasmit
teszek, ami súlyos szabályszegésnek minősül. Könyörgő tekintettel
ráztam a fejem, de ő kivette a kezemből a húst, és visszatette a
tányérra.
– Azt mondtam, elég volt. Ha engedelmes kislány lettél volna
ma este, most annyit ehetnél, amennyit csak akarsz.
Ha engedelmes kislány lettem volna? És ugyan mit kellett volna
tennem egy falatka élelemért? – vetettem egy pillantást a köpcös
pasas felé, akinek a puszta látványa elborzasztott. Soha! Inkább éhen
halok – húztam ki magam.
Szerettem volna abban a pillanatban megölni Curtist. Az este
további részében nem tudtam vidámnak tettetni magam, csak
sivárságot, ürességet éreztem.
Már megjátszani sincs erőm magam. Kifogtam egy valóságos
szörnyeteget. Miért kell nekem ezt a borzalmat átélnem? Végem van.
Nincs menekvés.
 Jack

A harag nem oldja fel a haragot

„A bosszú (..) csak ideig-óráig tartja életben az embert. Igaz, addig

hatalmas erőket képes megmozgatni: veszélyt vállalunk, tengereket szelünk
át, trónokat döntünk meg. De aztán… ha egyszer beteljesül, mi lesz az, ami
kitölti az életét és a gondolatait?”
(Budai Lotti)

Amikor szembesültem a ténnyel, hogy Hyland Chicagóban van,

hosszú ideig tartott, amíg megnyugodtam. Még másnap sem voltam
képes kitörölni őt a gondolataimból. Az irodában a kávéautomatánál
ügyködtem, amikor Will mellém lépett.
– Tudom, hogy édesen szép az élet, de ennyire? – pillantott az
előttem álló kávéscsészére, amibe már percek óta kanalaztam a
cukrot.
– Basszus! – hanyatlott hátra a fejem. – Pfuj! Nem is szeretem a
cukrot. Összekevertem az édesítővel.
– És feltételezem, ennyit abból sem akartál beletenni –
okoskodott.
– Idd meg te! – csúsztattam elé, mert tudtam, nincs az a
cukormennyiség, amivel az ő szervezete ne bírna el.
– Pont jó lett – hörpintett bele, majd még egy adag tejszínnel is
meglocsolta. Elgondolkodva méregettem, ahogy döntötte magába a
rengeteg mérget. Hogy bírja meginni ezt a kávés cukrot? – Jobban
vagy már? – szólalt meg váratlanul. – Tegnap nagyon kikészültél.
Aggódtam érted.
 – Megvagyok – vontam meg a váltam. – Leszámítva, hogy nem
aludtam egész éjjel – nyomtam meg újra az automatát.
– Vártam, hogy felhívsz – dőlt neki a pultnak.
– Miért kellett volna belerondítanom a szerelmi életedbe? –
sóhajtottam fel.
– Mert nemcsak a társam vagy, de a legjobb barátom is. Amúgy
én sem aludtam sokat az éjjel – nézett velem farkasszemet.
– Kösz, hogy el is dicsekszel vele. Gondolom, Heather nem
hagyott – forgattam a szememet.
– De szemét vagy! Szó sincs ilyesmiről. Miattad nem aludtam –
felelte komoly arccal.
– És mit szól ahhoz Heather, hogy az egész napot velem töltőd,
és még éjszaka is rólam álmodozol? – ugrattam.
– Miért komolytalankodsz, Jack? – ingatta a fejét.
– Most sírjak? – horkantam fel. – Csak szólok, hogy tudj róla:
megkértem Davidet, derítse ki, hol tartózkodik Hyland. – Nem
voltam rá büszke, de a saját őrsünk alkalmazottait is bevontam a
személyes háborúmba.
– Miért, mit tervezel? Nem mehetsz oda hozzá. Ne felejtsd el,
hogy évekkel ezelőtt feljelentett zaklatásért. Ne szítsd a tüzet! Várd
ki türelmesen a megfelelő pillanatot! Ha meglát téged, óvatosabb
lesz.
– Nem érdekel, Will! Azt akarom, hogy tudja, én nem
felejtettem el őt! Tönkretette a nővéremet, és Julié halálával minket
is.
– Megértelek, de most, hogy ennyi év után sikerült elérned,
hogy az FBI-hoz kerülj, ne kövess el egy ekkora hibát az utolsó
pillanatban.
– Sokat agyaltam ezen, de nem csak ez volt az oka, hogy nem
aludtam – vallottam be.
– Mesélj! – itta ki a kávét, majd kikanalazta a szirupot a
csészéből, és a mosogatóba dobta.
 Hosszan hallgattam. Valahogy nehezen jöttek a szavak.
– Az a kis szöszi… – mondta végül Will helyettem. – Ő volt a
másik problémád, ha jól sejtem.
Nemhiába voltunk barátok már évek óta, mondanom sem kellett
semmit, egyszerűen mindig tudta, mi jár az eszemben.
– Amikor hazaértem, mindenhol az illatát éreztem. Nem bántam
volna, ha az éjszaka folyamán bekopogtat, és ellátja a bajomat.
Will felkapta a közeli asztalról az ott heverő dossziétömeget, és
fejbe csapott vele.
– Aú! Neked teljesen elment az eszed? – ripakodtam rá.
– Egyszer azt kérted, üsselek agyon, ha megszegnéd az
egyéjszakás kalandok aranyszabályainak egyikét. Csak mondom,
hogy jelenleg éppen ezt teszed – rántott vissza földre.
– Ugyan már, haver, az én egyetlen aranyszabályom, hogy
akármi történik, tégy úgy, mintha szándékos lett volna. Ez amúgy
sem az, aminek látszik. A nők azok, akik szerelmesek lesznek szex
után. Én csak az egyik és legfontosabb szabályt tartom szem előtt: a
szexet. Ha láttad volna a csajt, megértenéd.
– Nem az lenne a logikus, ha elveszítenéd az érdeklődésed,
hiszen már kielégítette a szexuális vágyaidat? – biccentette oldalra a
fejét.
– De az lenne az észszerű, de mióta gondolkodik egy férfi
logikusan, Will?
– Ebben van valami. Nekem is mondott reggel valamit Heather,
és azóta képtelen vagyok lenyugodni – fújt maga elé.
– Már huszonnégy órája állok attól a nőtől a nadrágomban –
folytattam az áradozást meg se hallva a megjegyzését. – Le is
mentem éjszaka a bárba. Meg akartam keresni őt – mosolyodtam el
a gondolatra, de nem volt időm befejezni, mert Will ismét fejbe
vágott a dossziékkal.
– Aú! – jajdultam fel.
 – Már megint szabályszegésen töröd a fejed, Jack! Ha kellenél a
csajnak, tudja, hol talál.
– Szóval szerinted alulteljesítettem, ezért nem jelentkezik? –
bizonytalanodtam el.
Mellbevágott a gondolat, hogy minden igyekezetem ellenére
valamit elszúrtam.
– Nem így értettem, te barom! Az eszedbe sem jutott, hogy talán
a csajnak is lehetnek problémái? Nem kell nyomozónak lennem,
hogy rájöjjek, nem véletlenül bonyolódott egyéjszakás kalandba.
Lehet, hogy neki is elege van a férfiakból, és nem akar komoly
kapcsolatot.
– Nem tudom, haver! Nekem az volt az érzésem, hogy sosem
csinált még ilyet. Olyan félénk szemmel pislogott rám, amikor
rátértünk a lényegre. Mintha vívódott volna önmagával. Az a
szemérmes tekintet, amivel széttárta előttem a combját – emelkedett
a pulzusom az emlék hatására. – Talán pont ez volt az, amivel
megbolondított. Ha csak rágondolok…
– Ne is folytasd! – köszörülte meg Will a torkát. – Most fejezd
be! Félek, több információt készülsz megosztani velem, mint
amennyire szükségem van. Nyugtass meg, hogy volt annyi eszed,
hogy védekeztél!
– Még a feltételezés is sértő! – ráncoltam össze a szemöldököm.
Még azokkal a nőkkel sem csináltam óvszer nélkül, akik több
éjszakán át melegítették az ágyam. A fenének hiányzott elkapni
valami nyavalyát.
– Helyes! Akkor ezt megúsztad. De a legjobb mégis az lenne, ha
kivernéd őt a fejedből – tanácsolta, amivel én is győzködtem
magam.
Habár egyetértettem vele, nem ígértem meg neki, hogy nem
kutatok a csaj után. Ahogy azt is elfejeltettem megemlíteni, hogy
Dávidét sem csak Hylandre állítottam rá.
 Délután Dávid lépett oda hozzám, és a kezembe nyomott egy
papírfecnit a várva várt információval.
– Hylandnek ma estére ide van megbeszélt randevúja – mutatott
a papíron szereplő címre rezzenéstelen arccal.
– És ezt honnan tudod? – emelkedett meg a szemöldököm.
– Kaptam egy fülest, aztán csak be kellett vetnem a csáberőm a
recepciós kislánynál – vigyorgott idétlenül.
– Ja! – mértem végig. – Kösz, David! – biccentettem.
– Nem tesz semmit, tesó! – csapott vállba.
Egész délelőtt arról győzködtem magam, hogy igaza van
Willnek, nem szabad bármiféle bizonyíték nélkül Hyland után
koslatnom. Meg kell várnom, amíg törvényesen a tyúkszemére
léphetek. De amikor Dávid a kezembe adta a gyors bosszú
lehetőségét, minden józan eszem elszállt.
Aznap este a lefirkantott időpontban én is megjelentem a
hotelnél. Percekig az autómból figyeltem, megpillantom-e Hylandet,
de hamar elfogyott a türelmem. Kiugrottam az autóból, és bementem
a recepcióra. Tébláboltam egy darabig, majd odaléptem a pasashoz a
pultnál.
– Jó napot!
– Miben segíthetek? – nézett rám nyájasan.
– Érdeklődni szeretnék, hogy Mr. Hyland megérkezett-e már.
– Sajnálom, uram, de nem adhatok ki információt a
vendégeinkről – hárította a kérdésem.
Farkasszemet néztem a fickóval. Igyekeztem a puszta
tekintetemmel térdre kényszeríteni, de ő is elég régen lehetett már a
szakmában, mert az arcizma sem rezzent. Persze hogy nekem nem
volt olyan szerencsém, mint Davidnek, hogy egy csinos nőt fogjak
ki. Tudtam, ha megvillantanám a jelvényem, valószínűleg az
ellenállása hamar elpárologna, de a feltűnés elkerülése végett más
megoldást kellett választanom, mert ahol felbukkan egy nyomozó,
ott oda a meglepetés ereje, óvatosabbá válik a megfigyelt személy,
és kútba esik hónapok verejtékes munkája.
Körbepillantottam, majd egy ötvendolláros bankjegyet
csúsztattam a recepciós elé, aki úgy nézett rám, mintha még egy
fejem nőtt volna. A szemem forgattam, majd megdupláztam az
összeget. Érte nyúlt, zsebre tette, majd közelebb hajolt.
– Még nincs itt – vigyorgott, és újra a monitorjának szentelte a
figyelmét.
Ez most szórakozik velem? Egy vagon pénzt csalt ki belőlem egy
háromszavas válaszért?
Már éppen neki akartam esni, amikor egy ismerős hangra lettem
figyelmes magam mögött.
– A 312-es szoba, legyen szíves.
Hyland. Megfagyott bennem a vér. Azzal, hogy hallottam a
hangját, a múlt sokkal élénkebben elevenedett meg előttem. Újra ott
álltam a nővérem sírja mellett. Le kellett hunynom a szemem, hogy
ne tegyek valami hatalmas ostobaságot. A pult felé fordultam teljes
testtel, így nem láthatta az arcomat. Időt kellett nyernem. Talán
mégsem vagyok elég felkészült a találkozásra.
– Á, Mr. Hyland! – húzta ki magát a recepciós, és már nyújtotta
is a kért kártyát. – Ez az úr önre vár – biccentett felém, mire egy
pillanatra lemerevedtem, de aztán lassan megfordultam.
Hyland érdektelenül pillantott felém, de amikor felismert, a
döbbenettől megnyíltak az ajkai, majd elsötétedett a szeme.
– Te meg mit keresel itt?
– Hallottam, hogy a városban vagy. A saját szememmel kellett
látnom.
– Még mindig a régi sérelmeken rágódsz? – húzta féloldalas
mosolyra a száját.
Sérelmek? Meghalt a nővérem. Ez nem olyan dolog, amit az
ember csak úgy elfelejt… főleg nem akkor, ha a gyilkosa büntetlenül
mászkál.
 – Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád – léptem felé
egyet.
A feltűnően csinos kis partneréhez fordult, és a kezébe nyomta a
kártyát.
– Menj előre, szivi! Én is jövök mindjárt – paskolta meg a nő
hátsóját, aki villantott felé egy buja mosolyt, majd elindult a lift felé.
Hyland arckifejezése megváltozott, ahogy rám emelte a
tekintetét. Megacélozta magát, a szeme pedig szikrákat szórt.
– Azt ajánlom, szállj le rólam! – sziszegte felém.
– Még csak most kezdek majd igazán tapadni – néztem vele
farkasszemet.
– Ne keresd a bajt, Doyle! Menj szépen vissza a koszos kis
utcádra, és ott sepregess!
Mintha visszamentem volna az időben. Ugyanilyen lekezelően
bánt velem akkor is, amikor a nővérem halála miatt magyarázatokat
keresve meglátogattam őt.
– Julie a nővérem volt, aki miattad halt meg. Addig nem
nyugszom, amíg meg nem kapod a méltó büntetésedet.
– Most fenyegetsz? – biccentette oldalra a fejét.
– Nem. Csak szerettem volna, ha tudod, ezzel még nincs vége.
– Akkor én is közlöm veled, ha még egyszer meglátlak, teszek
róla, hogy elvegyék tőled azt a flancos jelvényed, ami nélkül egy
senki leszel. Azt ajánlom, húzd meg magad!
Kihúztam magam, és felé léptem. Majd egy fejjel magasabb
voltam nála, így könnyedén fölé tornyosodtam, és lepillantottam rá.
– Én nem ijedek meg tőled, Hyland. Vigyázz, mert akárhányszor
magad mögé pillantasz, én ott leszek! Mostantól hívhatsz az
árnyékodnak. Esküszöm – szűrtem ki a fogaim között –, mindentől
megfosztalak, ami fontos neked.
– Kis ember vagy te ahhoz – fröcsögte. A kijelentése, ha nem
vagyok olyan feldúlt, megmosolyogtatott volna a magassága miatt. –
Az a te legnagyobb bajod, Doyle, hogy mindig csak a
visszapillantóból hadoválsz, de nincs elég erős motorod, hogy elém
vágj – kacagott fel harsányan, majd megkerült és elindult a lift felé.
– Te talán megfeledkezel az áldozataidról, Hyland, de nekem
nem telik el úgy pillanat, hogy ne gondolnék rájuk.
Lassú mozdulatokkal követtem.
– Valakinek igazságot kell szolgáltatnia – néztem mélyen a
szemébe, amikor megállt, és újra felém fordult.
Azt akartam, hogy tudja, érezze, hogy szorul a hurok. Ő
azonban mit sem törődött velem. Hátravetett fejjel nevetett, amitől
zengett a szálloda aulája.
– És úgy véled, te fogsz igazságot szolgáltatni? – mért végig
lekezelően, a halántékán kidagadó, lüktető ér azonban árulkodott
róla, hogy felbosszantottam.
Megérkezett a lift és kinyílt az ajtó.
– Úgy – biccentettem, majd egy lépéssel közelebb léptem. –
Engem nem tudsz és nem is fogsz levakarni magadról – hajoltam a
képébe.
Összehúzott tekintete az enyémbe fúródott.
– Túl nagy vadra pályázol, Doyle! Ne haragudj, de nincs időm
veled bájcsevegni, már várnak rám – vigyorgott az önelégült
pofájával. Belépett a liftbe, és megnyomta a gombot. – Sok sikert a
vadászathoz! – intett a halántékát érintő ujjával felém, de a tekintete
kihívóan villant, mielőtt becsukódott volna az ajtó.
Ó, hogy rohadnál meg! – bokszoltam a zárt ajtóba. Egy hosszú
pillanatig támaszkodtam még ott, és meglehetősen szaporán szedtem
a levegőt. Ez a pasas a vesszőparipám. Amíg rácsok mögött nem
látom, nem lesz nyugtom.
Miután hazaértem, semmi másra nem vágytam, csak
nyugalomra. Ledőltem a kanapéra, és az ujjaimmal a szemem
dörzsölgettem, amikor hangokra lettem figyelmes a hálószoba felől.
Megmerevedtem. Mi a fene? Hangtalanul előhúztam a tokból a
fegyverem, felálltam, és lassan, célra tartva közeledtem a szoba felé.
Óvatosan löktem be az ajtót, majd körbepásztáztam a teret. Sehol
senki! Biztos csak képzelődtem – eresztettem le a fegyvert. Éppen
megfordultam, hogy kimegyek a konyhába, mert farkaséhes voltam,
amikor kis híján nekiütköztem Sherylnek. Nagyot ugrottam
meglepetésemben.
– A rohadt életbe! A szívbajt hozod rám! – üvöltöttem.
– Nem értem, mi bajod – lépett közelebb, és doromboló kiscica
módjára simult a mellkasomhoz.
Megfogtam a kezét és leemeltem magamról.
– Utolsó emlékeim szerint abban maradtunk, hogy szünetet
tartunk – kerültem meg, és haladtam a hűtő felé.
– Szerintem pedig ideje lenne véget vetni ennek a szünetnek.
A hangja egyértelműen arra ösztönzött, hogy ne a hűtő tartalmát
tanulmányozzam. Buja mozdulatokkal oldotta ki a ruháját, és hagyta
a földre hullani a könnyű anyagot. Felvont szemöldökkel pásztáztam
az ízléses, csipke fehérneműbe bújtatott testét. A dekoltázsa és
tökéletesen lapos és fedetlen hasa egyaránt vonzotta a tekintetem.
Még be sem zártam a hűtőajtót, amikor kecses mozdulatokkal elém
lépett, és térdre vetette magát előttem. Megérintett a nadrágomon
keresztül. Teljesen megkukultam a meglepetéstől.
– Muszáj, hogy érezzelek! – kezdett kibontani a nadrágomból. –
Annyira hiányoztál már – rángatta le rólam a ruhám.
Azonnal felajzott, ahogy beszélt velem. Minden negatív
gondolatom elűzte. A farkam mereven pattant ki a nadrágból, és
Sheryl nem teketóriázott, rá is vetette magát. Megszólalni is képtelen
voltam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak csodáltam Sherylt,
ahogy érzékien az ajkai között kényezteti a férfiasságom. Hangos
nyögéssel bicsaklott hátra a fejem. Ez fantasztikus – gondoltam. Hát
ilyet is tud? Ó, miért nem tudott azelőtt is ilyen lenni? Totál
bezsongtam tőle. Kissé ügyetlenül szuszogva nyalta-falta a szájában
pulzáló férfiasságom, de kárpótolt az élmény, hiszen tudtam,
mekkora áldozat lehet ez tőle. Lefogtam a fejét. Felhúztam
magamhoz és mámoros tekintettel pásztáztam a testét. Megragadtam
az állát és magamra irányítottam a pillantását. Lehajoltam hozzá, és
megcsókoltam, miközben a hálószoba felé toltam. Ahogy az ágyhoz
értünk, tovább fokozta a döbbenetem, hogy egy hirtelen mozdulattal
megkerült, és az ágyra lökött. Kéjes pillantásokkal néztem, ahogy
kibújik a bugyijából, és elhelyezkedik ölemben.
– Remélem, nem bánod, ha ezt most leveszem – dobta le
magáról a melltartóját is.
A sötétbarna bőrén a bimbók szinte feketének tűntek. Felültem
hozzá, mert szerettem volna hasonló élvezetben részesíteni őt.
Csókolgatni, szopogatni kezdtem a felém meredő bimbóit. Sheryl
megemelte a csípőjét és próbált magába fogadni, de fájdalmasan
felszisszent. Becsúsztattam kettőnk közé az ujjaim, és éreztem, hogy
teljesen száraz. Megmerevedtem. Velem ellentétben ő még közel
sem állt készen. Egy hirtelen mozdulattal magam alá gyűrtem, és
apró csókokkal halmoztam el minden porcikáját, egyre lejjebb
haladtam, amíg el nem értem a célom. Egy pillanatig csodáltam a
látványát, majd befurakodtam a combja közé, és a nyelvemmel
kényeztetni kezdtem. Sürgetően szívogattam a csiklóját. Először egy,
aztán két ujjammal merültem el benne, de ő nem ellazult, épp
ellenkezőleg, teljesen megfeszült alattam, majd ficánkolni kezdett.
– Nem kell vesződnöd velem. Tudod, hogy nem szeretem – tolt
le magáról.
– Semmi olyat nem fogok tenni, ami neked kellemetlen, csak
lazulj el, és én elrepítelek a csúcsra – akartam újra a nyelvemmel
kényeztetni, de ő elhúzódott.
A komód fiókja felé kúszott az ágyon. Elővett egy óvszert, és a
kezembe nyomta, hogy húzzam fel, mert a méretem miatt neki
sohasem sikerült akadálymentesen. Bezzeg a kis Stephanie, neki nem
jelentett gondot.
Sheryl a hátára feküdt, így én kerültem felülre. A lába közé
helyezkedtem, és próbáltam elmerülni benne, de nem sikerült.
Csontszáraz volt a hüvelye. A hüvelykujjammal masszíroztam a
csiklóját, mert nem akartam fájdalmat okozni neki. Csak akkor
lettem figyelmes az arckifejezésére. O cseppet sem kívánt engem.
– Mi a baj? – kérdezte ártatlan ábrázattal, amikor lemásztam
róla.
Az ágy szélére ültem, és az arcom a tenyerembe temettem.
– Ne haragudj! – suttogtam.
Sheryl mellém telepedett. Bevillant az utolsó eset, amikor
ugyanígy ültünk az ágy szélén, csak akkor miattam, mert az unott
arckifejezésétől nem állt fel. Vagyis először igen, csak az előjáték
közben hirtelen lelankadt. Felsültem. Hiába voltam ott agyban, és
koncentráltam, hogy a farkam merevedjen, saját akarata volt,
makacsul ellenállt az együttlétnek.
– Ez köztünk nem működik – emeltem le a kezem az arcomról.
– De minden más igen. Nem értem, miért olyan nagy probléma
ez.
Miért olyan nagy probléma? A szemöldököm az egekbe
emelkedett. A szex fontos, hogy működjön! Nagyon fontos! És ha ö
ezt nem így látja, tényleg nagy a baj.
– Sheryl, ez egy igen nagy probléma – álltam fel és indultam a
konyha felé a nadrágomért.
– Most hová mész? Nem fejeztük be! – lépkedett a nyomomban.
Hirtelen pördültem felé. Úgy néztem rá, mintha megbolondult volt,
talán kicsit így is történt. -A szex hiánya még nem ok a szakításra.
Nem lehet ok a szakításra! – sipákolt dühösen.
– Sheryl, a szex és az intimitás két ember között sok mindent
elárul, jó jelzőrendszer. Be kell lássuk, ez köztünk nem működik.
Valami gond van velünk… velem – helyesbítettem, mert nem
akartam tovább rombolni az önértékelését. – Kevés vagyok hozzá,
hogy lázba hozzalak. Ennyi.
– Persze! Egyből varrd az egészet az én nyakamba – esett
nekem. – Nem értem, miért olyan fontos neked, hogy én is
élvezzem. Miért nem elég a saját kibaszott orgazmusod? – őrjöngött,
miközben magára kapkodta a cuccait.
Értetlenül pislogtam. Miért fontos nekem, hogy neki is jó
legyen? Ez most komoly?
– Jól értem, hogy te most azért haragszol, mert azt akarom, hogy
neked is jó legyen? – értetlenkedtem.
– A francba is, Jack! Szex! Szex! Szex! Mi a fenéért olyan
fontos neked a nyomorult szex? Miért nem elég neked a heti kettő?
– Mert akkor és ott akarom csinálni, amikor jólesik. Ha
megkívánom a nőt, akit szeretek, meg akarom kapni, és nem a
naptárt nézegetem, hogy éppen alkalmas-e. A tesztoszteron teszi a
férfit vadállattá. Ha akarlak, akkor nem heti kétszer. Így vagyok
programozva, de ettől még nem érzem azt, hogy egy szexgép lennék.
Tényleg én értékelném túl a szexet?
– Az evéssel, ivással vagy lélegzéssel ellentétben a szex nem
létkérdés – fújtatott a felindultságtól. – Neked csak az a lyuk számít
a lábam között – tett szemrehányást.
– Ha ez igaz lenne, nem érdekelne, hogy fájdalmat okozok-e,
vagy sem – vágtam vissza.
De akkor sem tudok megfelelni az elvárásaidnak. Nem tudok
buja és vad lenni az ágyban, gyűlölöm az új pozitúrákat, képtelen
vagyok a szenvedélyes és nyitott szexuális játékokra.
Mintha pofon vágott volna. Észhez tértem. Végre tisztán láttam.
Mi ketten sosem fogunk az ágyban összhangban működni.
Sheryllel hat hónapja jártunk együtt. Az elején nem is volt
probléma, habár sosem volt egy zsonglőr az ágyban, azért ennyire
prűd se. Hamar észleltem a jeleket, csak nem akartam szembenézni
velük. Hogy miért nem? Mert a kapcsolatunkat kicsit befolyásolta a
környezetünk. A szüleim rágni kezdték a fülem, mert unokákról
álmodoztak. Emellett elnéztem Willt és Heathert, és én magam is
vágyni kezdtem arra a stabilitásra, harmóniára, ami kettőjük között
megvolt. Éppen ‘ ezért menteni akartam, ami menthető, így
próbáltam szemet hunyni a problémák felett, de mégsem voltam
képes elfogadni a helyzetet. Kerülni kezdtem Sherylt. Szünetet
rendeltem el, mert abban reménykedtem, hogy majd magától
elsimulnak a dolgok. Hiányozni fogunk egymásnak, és elmúlik ez a
kis döccenő. Ám be kellett látnom, én sem kapartam Sheryl
küszöbét a békülésért. Itt nem csak a szex a gond. Itt az idő
továbblépni. Így tisztességes. Az élet túl rövid. Ez lesz a legjobb
mindkettőnknek.
– Sajnálom, Sheryl! Számomra egy párkapcsolatban, ha rossz a
szex, akkor hiába a szeretet, a bizalom és bármi egyéb, mert akkor
halott a kapcsolat. Csak barátságról beszélhetünk, nem pedig
szerelemről.
Megrázó volt a felismerés, Sheryl mellett az utóbbi időben a
fizikai kielégülés lett az egyetlen célom, és el is feledkeztem,
milyen, amikor valakivel tényleg szeretkezem.
– Te most egy ilyen mondvacsinált dolog miatt akarsz szakítani
velem? – A hangja fülsiketítő magasságokba emelkedett.
– Ez lesz a legjobb mindkettőnk számára. Ha működne az
intimitás, akkor minden más megoldható és megbeszélhető lenne, de
köztünk nem működik a kémia, így nincs is miről beszélni.
Vakvágány.
– Michelle-nek igaza volt. Tényleg csak kifogásokat keresel –
fújtatott, mire döbbenten megráztam a fejem.
A másik, amivel az agyamra ment, a barátnője bölcsességei.
Sokszor úgy éreztem, Michelle-lel élek egy fedél alatt.
– Michelle tanácsolta azt is, hogy rángasd le rólam a nadrágom?
– ámultam el. Hát ez fasza! Ezt sem önként tette, csak egy baráti
jótanácsra.
– Jól láthatólag nem jött be – nézett rám undorral az arcán.
– Bejött volna, ha őszinte a közeledésed – ziháltam.
Ó, hogy reménykedtem benne, hogy ezúttal leomlanak azok a
bizonyos falak. Egy gyönyörteli pillanatot élünk meg egymás
karjában, de nem így lett, megint csak a kudarc jutott. Sheryl a
férfiasságom legnagyobb kudarca. Képtelen voltam feléleszteni
benne a tüzet.
Nem akarom ezt érezni. Sheryl előtt imádtam, ha szakadt az a
bizonyos bugyi, lángolt a szenvedély, de hová jutottam? Annik idején
minden nő a lábam előtt hevert, nagykanállal faltam őket. A rohadt
életbe! Igenis kell az önbizalmamnak, hogy akarjon engem az a nő,
akivel együtt vagyok. Sajnálom, lehet, hogy szánalmas, de számomra
egy kapcsolat egyik legfontosabb tartópillére a szexi És Sheryllel ha
ez nem működik, az egész egy meddő ügy.
– Nem rombolhatjuk tovább egymást – mondtam ki a végső
ítéletet.
– Persze, ezt a legkönnyebb. Feladni – szipogott.
Sírni fog. Jaj, csak ezt ne!
– Sheryl, ez így tisztességes. Esélyt kell adnom neked, hogy
megtaláld azt a férfit, aki majd képes lesz elérni nálad, amit nekem
nem sikerült.
Tiszta röhej! Ránézésre tökéletes fekete párnak tűnünk.
Mindenben passzolunk egymáshoz. Nincsenek kulturális
különbségek, hétköznapi ellentétek. Valami még sincs rendben.
Még egy félórás hercehurca, sírás-rívás következett, de már
hajthatatlan voltam. Túlságosan is szerettem az érzést, hogy állok a
nadrágomban, minthogy lemondjak róla egy életre. Tudtam, hogy
ezt a döntést meg kellett hoznom mindkettőnk érdekében. Sheryl
nem volt mellettem nő, és én sem lehettem mellette férfi. Hiába
tagadtam is egy ideig, komoly csorbát ejtett ez a kapcsolat a
férfiasságomon. Erre az egyéjszakás kalandom, a kis Stephanie
ébresztett rá. Szinte már el is felejtettem, milyen izgató érzés,
amikor egy nő szenvedéllyel, önkívületi állapotban élvezi az
érintésem.
Sikerült Sherylt meggyőznöm, hogy nincs visszaút. Összeszedte
a még nálam lévő cuccait, és már az ajtóban állt, amikor hosszas
hezitálás után megszólaltam:
– Megtennéd, hogy visszaadod a lakásom kulcsait?
Nem szerettem volna a maihoz hasonló meglepetéseket. Az
arcára volt írva, hogy teljesen elhűlt a kérésemtől.
– Nálad tapintatlanabb embert nem ismerek – túrt bele a
táskájába. – Nem elég, hogy elveszed a női büszkeségem, még meg
is taposod – emelte ki a kulcsokat, majd dühösen hozzám vágta.
Feltépte az ajtót, és elviharzott. Hosszan, megkönnyebbülten
fújtam ki a levegőt. Tudtam, hogy ez így volt tisztességes, és
reméltem, hogy erre egyszer Sheryl is rádöbben.
Üssön agyon a mennykő, ha én még egyszer meghódítani akarok
egy nőt. Jól megdugom, és ha működik a kémia, jöhet a többi.
A hoppon maradt férfiasságom felé pillantottam.
Nincs az az isten, hogy újra kitegyelek egy ekkora csalódásnak.
 Erica

Vágyak és rémálmok

„Láttam tegnap egy párt (…) kéz a kézben. Ez nekünk sosem adatik meg.
Örökké titkolóznunk kell. Önzetlen egy mosolyt sem válthatunk, se gyűrűt.
Csak tűnékeny, lopott percek jutnak nekünk.”
(Trisztán és Izolda c. film)

Az ágyon ültem és egy pszichothrillert olvastam. Talán azért

vonzódtam ezekhez a könyvekhez, mert amíg mások életéért
aggódtam, elfeledkezhettem a saját nyomoromról. Mielőtt Curtisszel
találkoztam volna, szinte faltam a romantikus könyveket, főleg az
olyan klasszikus regényeket, amelyeknek azért volt is
mondanivalójuk. Máig emlékszem, milyen izgalmas érzés volt
belebújni a szereplők bőrébe, és átélni, amire titokban én is vágytam.
Egy őszinte szerelmi történet másodpercek alatt képes volt magába
szippantani, mert olyan álomvilágot teremtett, ahol az elsöprő
érzelmek és olykor a valóságtól elrugaszkodott helyzetek segítettek
elviselni a silány életet. Gyakran azonosultam a szereplők
legbensőbb érzéseivel. Álmodoztam egy olyan világról, ahol semmi
és senki sem állhatott két ember szerelmének az útjába, és hittem
abban, hogy a szerelem mindent legyőz.
Aztán jött Curtis. Curtis, akiről elsőre azt gondoltam, ő lesz az
én mesebeli hercegem. Naivan azt hittem, hogy egy szirupos és
könnyed sztori lesz a miénk, ám hamarosan egy krimiforgatáson
éreztem magam. Az első pofon után persze elmerengtem azon,
mekkora áldozatot érdemes hozni a szerelemért, és hogy valóban
szenvedni kell-e egy kapcsolatért. Mégis kitartottam, mert bevettem
a romantikus regények által terjesztett igét: a válságos helyzetek
ellenére, ha két ember őszintén szereti egymást, mindig létezik
számukra happy end. A főhősnő megtalálja a nagy őt és boldogan
élnek, amíg meg nem halnak. De Curtis egyre gyakrabban lépte át
azt a bizonyos határt, és utólag mindig engem hibáztatott. „Olyan
gyönyörű vagy, nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek. A kihívó
magatartásoddal elveszed az eszem.” „Ha ilyen provokatív ruhát
veszel fel, felforr a vérem attól, ahogy a férfiak néznek rád. Nem
tudok uralkodni magamon.” Húsba maró volt a felismerés, hogy
valóságos rémálommá változtatta az életem. Akár csak ebben a
könyvben. Félredobtam a kötetet. Idegesített, hogy minden borzalom
ellenére, amin keresztülment a hősnő, happy end lett a vége. Jött a
lovagja és megmentette. Na persze. És engem ki ment meg?
Felsóhajtottam, feljebb húzódtam, és átkulcsoltam a térdemet.
Hiszen én is pontosan arra vágyom, hogy megszabaduljak a
börtönömből és végre élhessem gondtalanul az életem. Naiv módon
még mindig egy olyan szerelemről álmodom, ami valóságos, mély és
őszinte, kölcsönös tiszteleten alapszik, pont úgy, mint a hajdani
kedvenc regényeimben.
Délután szerencsémre Curtis felszívódott, én pedig felhívtam
Sarah-t, és egy alapos sminkelést követően találkoztunk az egyik
bevásárlóközpont kávézójában. Természetesen csak azután, hogy
erre Curtis engedélyét adta. Nem is tehettem volna másként, hiszen
minden hívást szigorú kontroll alatt tartott. Nem voltam biztos
benne, hogy belemegy, de mivel azt mondtam, vásárolgatni
szeretnék, kötélnek állt. Habár idővel elmúltak a bántalmazások után
a lelkiismeret-furdalása nyomai, azért mindig engedékenyebb volt
velem egy-egy ilyen eset után.
Nagyon hiányoztak az emberi kapcsolatok, mert mióta
Curtisszel Miamiban ragadtam, nem volt senkim. Sarah volt az
egyetlen, aki, ki tudja, miért, ennyi év után sem adta fel. Havonta
egyszer felhívott, és a születésnapomról sem feledkezett meg soha.
O volt az egyetlen, aki nem mondott le rólam teljesen.
Amikor odaértem a kávézóhoz, ő már ott várt, a telefonját
nyomkodta, és nem úgy tűnt, mintha jó passzban lenne.
– Mi a baj, Sarah? Olyan gondterheltnek tűnsz? – ültem le vele
szemben.
– Á, ne is kérdezd! Sokszor azt gondolom, talán rossz korba
születtem – lógatta az orrát, és csapta a telefont az asztalra. – Nem
találom a helyem ebben a felgyorsult világban. Fáj látnom, hogy
milyen kíméletlenül a földbe döngöljük a hagyományos értékeket,
mint a tisztelet, a becsület, a tolerancia vagy a lovagiasság. Utálom a
mai férfiakat, és gyűlölöm a Diamondsot is – fonta karba a kezét
durcásan.
Értetlenül néztem rá.
– Gyémánt vagy. Találd meg a te gyémántodat! – tárta szét a
kezét, mintha értenem kellene, miről beszél. – Á – legyintett. – Majd
elfelejtettem, neked nincs szükséged ilyen applikációkra. Neked ott
van Curtis – forgatta a szemét.
– Te társkereső oldalakon ismerkedsz? – döbbentem meg,
amikor leesett, hogy a Diamonds társkeresőről van szó.
– Online is pont annyi esély van arra, hogy találkozz az igazival,
mint egyébként – vonta meg a vállát, de dühösen folytatta. –
Elkeserítő – vette újra kézbe a készüléket. – A legtöbb férfi arra sem
veszi a fáradságot, hogy olyan fényképet töltsön fel magáról, amin
vonzó, vagy legalábbis előnyös a külseje. Most ezt nézd meg –
fordította felém a kijelzőjét. Ennek a fazonnak verejtéktől fénylik az
arca. Undorító! – passzolta. – Ez meg itt fogatlan. Pfuj! – Az előző
sorsára jutott. – Ezt nézd! De cuki! George Clooney arcképével
regisztrált – kukázta ki azt is, majd mikor meglátta az
arckifejezésem, újra letette a telefont a kezéből. – Ne nézz így rám!
Van az a pillanat, amikor már annyira hiányzik, hogy valaki jól
falhoz csapjon, hogy bármire képes lennék egy tesztoszterontól
fűtött csávóért, akinek legalább egy – emelte fel a mutatóujját – jó,
használható sajátossága van.
Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, mert eszembe jutott Jack.
Neki volt. Elég méretes. Nem akartam elárulni magam, így
belekortyoltam a kávémba.
– A buli után azt hittem, megfogtam az isten lábát – folytatta –,
de ott is te fogtad ki az aranyhalat. Nagyon kemény volt a pasi! –
hangsúlyozta ki a lényeget, én pedig döbbenetemben kiprüszköltem
a kávét az asztalra. – Brutálisan jól nézett ki – pontosított, miközben
felém nyújtott egy szalvétát. – Bár a reakciódból ítélve az sem
lehetett neki kicsi – kuncogott. – Sejtettem én, hogy nem ártatlan
sétálgatással ütötted el az időt.
Örültem, hogy éppen a szalvéta takarásba bújhattam, mert
éreztem, hogy lángra gyúlt az arcom.
– Jól sejtem, hogy nem csak a feneked fogdosta? – bazsalygott,
mint egy cinkostárs.
A legnagyobb megrökönyödéssel néztem vissza rá. Nem tudtam,
mennyire avathatom be a részletekbe. Hosszú évek óta nem
osztottam meg senkivel a gondolataimat. Így volt biztonságos.
– Csodálkoztam is, hogy hagytad neki – méregetett, a
reakciómat figyelve. – Sőt, úgy tűnt, minden mozdulatoddal
biztattad is. Én azt hittem… – tartott egy kis szünetet. – Á, miket
locsogok, biztos tévedek, hiszen neked ott van Curtis – legyintett.
Ott! Csak az a baj, hogy neki is hiányzik a repertoárjából a
tisztelet, a becsület, a tolerancia és a lovagiasság.
– Szóval ezért regisztráltam a Diamondsra – emelte fel újra a
telefonját. – Gondoltam, egy csomó időt megspórolok vele.
Hirtelen izgatott lett az arckifejezése.
– Váó! – csillant fel a szeme. – Jött valami. „Szia! Nekem van
családom, csak kalandot keresek. Neked ez oké – olvasta fel a
lényegre törő írást egy szépreményű delikvenstől.
– Legalább őszinte – mosolyodtam el rajta.
 – Gondolom, a feleségével nem az. Kuka – törölte ki válaszra
sem méltatva. – Kezdem gyűlölni magam, hogy idáig süllyedtem.
Tárgyiasítottam magamat. Mintha csak egy eladandó árucikk lennék
egy gigantikus húspiacon. Hány kiló vagy? Milyen színű a szemed?
Milyen magas vagy? – vágott pofákat és a hangját is elváltoztatta. –
És persze, ha nem felelek meg a „vevő” igényeinek, kikukáznak,
mint egy selejtes portékát.
Elnevettem magam, mert az elmúlt percekben ő is pontosan így
tett másokkal.
– Szerintem töröld magad! – javasoltam neki.
– Azért, mondjuk, van egy dolog, ami kétségtelenül előnye a
társkereső oldalaknak. Azonnal meg lehet szabadulni attól, aki
bunkó vagy egyszerűen fárasztó – csacsogott tovább.
Érdeklődve hallgattam a barátnőmet, milyen problémákkal küzd
éppen. Olyan valóságos volt, olyan igazi. Hálával a lelkemben
élveztem a női fecserészést.
Rám siklott a tekintete, majd elkomorodott.
– Ezt meg hol szerezted? – érintette meg a csuklómat.
Észre sem vettem, hogy feljebb csúszott rajta a pulóverem. Most
nem fedték el gyémánt karkötők, így elég szembetűnő volt Curtis
megkékült ujjlenyomata. Gyorsan megigazítottam a felsőmet, hogy
eltakarjam az árulkodó jeleket.
– Semmi különös. Egy kis baleset – köszörültem meg a
torkomat.
Sarah közelebb hajolt, és szinte suttogott:
– Nem kell előttem megjátszanod magad. Tudom, hogy
bántalmaz téged.
Döbbenten bambultam rá. Egy pillanatig azt hittem,
félrehallottam a kijelentését.
– Nem tudom, honnan veszed ezt – erőltettem magamra egy
mosolyt.
 – Régóta sejtem – nézett rám a röntgentekintetével. – De nem
tehetek érted semmit, ha te magad beletörődsz a helyzetedbe.
Az ajkamba haraptam, és a pulóverem alját babráltam. Milyen
régóta vágyom már arra, hogy megosszam valakivel, ami felőröl! A
csendben tűrés néma, szadista gyilkosnak bizonyult. Lassan teljesen
felemésztett.
– Erica, tudom, milyen nehéz megbízni valakiben, amikor
ekkora a tét – hajolt előre, és megfogta a kezem –, de szeretném, ha
tudnád, számíthatsz rám.
Nem tudom, hogyan történt, de lehullott az álcám, és egy
pillanat alatt potyogni kezdek a könnyeim.
– Erica – hőkölt hátra Sarah, majd felugrott a székéről,
megkerülte az asztalt, lehajolt hozzám és átölelt. – Semmi baj –
csitítgatott.
Igenis nagy a baj.
– Nagyon nagy bajban vagyok – ismertem be –, és gőzöm sincs,
hogyan vethetnék ennek véget – hüppögtem a vállába.
– Mit tett veled? – tanulmányozta az arcomon elkenődött
vakolatot.
Olyan régen nem támaszkodhattam már senkire, hogy teljesen
elgyengített a gondolat, hogy van még valaki, aki őszintén törődik
velem, aggódik értem.
– A suliban te voltál a legjobb barátnőm – simogatta a hajamat.
– Irigyeltelek téged.
– Most én irigyellek téged – csúszott ki a számon. – Olyan
nehéz erről ennyi év után beszélni – fújtam ki az orrom.
Közelebb húzta a széket, és leült közvetlenül mellém. Az egyik
kezét rajtam tartotta, mintha attól tartana, hogy felpattanok és
elfutok.
– Mióta hordozod ezt a terhet?
A mondata inkább kijelentés volt, mint kérdés, mintha mindig is
tudta volna.
 – Megtiltotta, hogy bárkinek beszéljek róla – szipogtam. – Te
nem tudod, mire képes – hunytam le a szemem.
– Vannak sejtéseim – nézett rám sajnálkozva.
– Elvette tőlem az életem. Uralkodik felettem – panaszoltam el.
– Félek tőle – ismertem be először hangosan. – Az erőszakossága és
a fenyegetései egyre durvábbak.
– Mondd csak, Erica, előfordult már, hogy ezeknél – bökött a
csuklóm felé – súlyosabb sérüléseket is okozott, esetleg szexuálisan
bántalmazott? – vonta fel a szemöldökét. Mivel nem válaszoltam,
újabb kérdést tett lel. – Kényszerített már arra, hogy lefeküdj vele?
– Curtis újabban csak akkor izgul fel, ha rettegek tőle.
Szándékosan félelmetesen viselkedik. Az utóbbi időben az ágyban is
rémálom – fogalmaztam diszkréten. – Akkor és úgy kell neki a szex,
amikor és ahogy ő akarja. Nem igazán érdekli, hogy mit érzek, vagy
mik az igényeim. Sokszor a rosszullét kerülget, amikor kéjsóvár
tekintettel néz rám. Ocsmány az egész – ismertem be.
A gyomrom is összeugrott, mert megelevenedett egykét jelenet a
lelki szemem előtt.
– Azt akarod mondani, hogy Curtis az elmúlt évek során
folyamatosan megerőszakolt? – hőkölt hátra.
– Nem tudom, nevezhető-e ez szó szoros értelemben
erőszaknak. Legtöbbször hagyom, hadd csináljon velem, amit csak
akar. Inkább túlesek rajta gyorsan, még akkor is, ha szörnyű, de
legalább hamarabb véget ér. Azért csinálja, hogy éreztesse velem,
igenis joga van hozzám.
– Erica! Azonnal le kellett volna lépned már az első alkalom
után – sipítozott. – Ki kell dobni. Nálad van a kulcs, csak el kell
forgatnod a zárban.
– Azt hiszed, nem próbáltam? – estem kétségbe. Egy pontra
szegezett tekintettel, lassan idéztem fel az elmúlt évek gyötrelmeit. –
Apránként elszigetelődtem a munkámtól, a barátaimtól, és csak
későn döbbentem rá, hogy az életem egy börtön. Amikor menekülni
próbáltam, az első alkalommal a kórházban kötöttem ki
életveszélyes sérülésekkel. Ott persze azt állította, hogy motoros
balesetünk volt.
– Miért nem kértél segítséget? – dorgált meg.
– Próbáltam, de amikor rájött, hazugságokat kezdett terjeszteni
rólam. Tönkretette a megmaradt baráti kapcsolataimat, a jó hírem.
Előfordult olyan is, hogy bizalmas dolgokat mondott el rólam
idegeneknek. Ezzel aláásta a tekintélyem, megalázott mások előtt,
és… – Képtelen voltam folytatni.
– És mi? – noszogatott Sarah.
– És megfenyegetett, ha nem fejezem be az ellenkezést, megöl.
A szüleim is el vannak ájulva tőle. Az egekig magasztalják. Ők
voltak az elsők, akiknek meséltem Curtis erőszakosságáról. Curtis
persze mindenre megfelelő választ tudott adni nekik. Mindenért én
lettem a felelős. Halálra szekálom őt, mindig elégedetlen vagyok,
pedig ő mindent megtesz értem, a tenyerén hordoz, de nekem semmi
sem elég jó. Neki hittek. A nagyravágyó, hisztériás kislányuk lettem.
Nem számíthatok rájuk – ráztam a fejem.
– De én itt vagyok neked, Erica. Rám számíthatsz! Én nem
fogok elhinni semmiféle ostoba mesét.
– És mit tehettél volna értem több ezer mérföldről? –
eresztettem el egy keserű nevetést. – A hatóságokat sem
értesíthetem, mert olyan befolyással bír, hogy neki hinnének, és nem
nekem. Amúgy sem mertelek belekeverni, mert közölte, akit
beavatok, az fogja a kárát látni.
– Olyan nincs, hogy ezt életed végéig el kelljen viselned –
üvöltött fel. – Velem téged ne tartson sakkban! – dühöngött.
– Megfenyegetett – sutyorogtam, amikor a szomszédos asztalnál
ülők is felénk fordultak a hangoskodásra. – Ha feljelentem, elintézi,
hogy bolondnak nyilvánítsanak és a diliházba zárjanak.
– Micsoda? Aljas rohadék! – ordított felháborodásában. A
kávézóban minden szempár minket bámult.
 – Csss! – hajoltam közelebb hozzá. – Mindenki minket néz! –
figyelmeztettem.
– Nem érdekel! Nézzenek csak! Ez akkor is vérlázító!
– Sarah! – fogtam meg a csuklóját. – Nem tudhatja meg, hogy
elmondtam neked. Ha csak megsejti, te is veszélybe kerülhetsz –
estem kétségbe a meggondolatlanságom miatt.
– Én nem félek tőle, Erica – villogtatta haragosan a szemét. Volt
idő, amikor még én sem. Akkor kellett volna kapaszkodnom az
erőmbe és lelépni.
– Nem volt ő mindig ennyire kíméletlen – csúszott ki a számon.
– Eleinte, miután levezette rajtam a feszültségét, elszégyellte magát,
megbánta a gorombaságát. Aztán egy ideig újra úgy viselkedett,
mint régen. Figyelmes, kedves és vicces volt, de hiába, mert újra és
újra visszacsúszott, és egyre kegyetlenebb lett. Sokszor el sem
hittem, hogy ez velem történik.
– Sajnálom, szívem – hajolt előre, és átölelt. – Itt vagyok neked.
Segítek neked kimászni ebből a gödörből – ringatott.
Ott volt a nyelvemen, hogy mi ketten kevesek vagyunk ehhez,
de nem mondtam ki. Szükségem volt erre a cseppnyi illúzióra, amit
Sarah keltett bennem a szavaival. Pár perccel később a könnyeimet
törölgettem, amikor elhúzódtam tőle.
– Egyébként, ami a születésnapodat illeti – suttogtam. – Nem
tévedtél – utaltam vissza a beszélgetésünk elejére. – A pasi
fantasztikus volt – eresztettem el egy vágyakozó sóhajt.
– Te tényleg… – nyúlt meg az ábrázata, mire bólintottam. –
Ennyi év után miért pont most léptél félre? – ámult el rajtam.
– Talán, mert minden összejött. Először is, itt voltál te:
kiegyensúlyozottan, életvidáman. Irigylem a szókimondó, szabad
stílusod! Szembesítettél vele, hogyan élhetném az életem, ha nem
lenne Curtis. Mielőtt visszatértünk volna Chicagóba, akkor jöttem
rá, hogy rendszeresen félrelép. Nem is egy nővel. Hidd el, nem
vagyok féltékeny! Bárcsak menni akarna! Aztán egyszer megláttam
őt intim helyzetben egy nőcskével, elöntött a harag, hogy neki
megadatik minden, amíg belőlem még az erőt is elszívja. A buliban
túl sokat ittam. A sok ölelkező, csókolózó párt néztem, és elfogott a
vágy egy kis kényeztetésért. Évek óta nem volt részem egy jó
orgazmusban, tudni akartam, képes lennék-e még rá, ha nem Curtis
erőszakossága rombolná a női önbecsülésem. De vannak pillanatok,
amikor bánom azt az estét.
– Bánod? Ne hülyülj! Durva volt veled a pasas?
– Nem! Dehogy! Éppen ellenkezőleg. Megérezte a
bizonytalanságom, és olyan gyengéd volt, hogy elolvadtam a
karjában. A szeretkezés fantasztikus volt vele. Nem is gondoltam
volna, hogy ennyire át tudom magam adni egy vadidegennek. Heves
volt és szenvedélyes. Minél több idő telik el az eset óta, annál
messzebb kerül tőlem az emlék. Kétségbe ejt, hogy feledésbe merül.
– Akkor meg kell ismételni, hogy felelevenítsd! – kerekedett ki a
szeme.
– Sarah – nyögtem fel. – Minden egyes pillanatban attól
rettegek, hogy Curtis megtudja. Bele sem merek gondolni, mi lenne,
ha rájönne, hogy megcsaltam. Soha nem csináltam még ilyet.
– És mit tudsz a csávóról?
– Nem akarok róla tudni semmit – ráztam a fejem. – Elég nagy
hibát követtem el azzal, hogy a lakásából távozva belenéztem a
postájába, és megtudtam a nevét.
– Na, ez is valami! – lelkendezett. – Keressünk rá a neten! –
emelte fel a telefonját. – Mit is mondtál, hogy hívják?
– Nem mondtam – rémültem meg. – Ezt nem szabad! –
csattantam fel. – Azzal megszegném a neki tett ígéretem.
De, ami ennél is jobban megriasztott, hogy tudtam, ha újra
meglátnám őt, akár csak a kijelzőn, ismét eluralkodna rajtam a
vágyakozás.
– Jack. Jack Doyle – mondtam ki mégis a nevét, és abban a
pillanatban minden ízemben megremegtem. Nekem teljesen elment
az eszem!
Mióta csak elhagytam a lakását, bizseregtek az ujjaim, hogy
rákeressek a közösségi oldalon, de féltem. Féltem, mert Curtis
figyelt minden telekommunikációs eszközt. Kinyírt volna, ha
megtalál egy idegen férfit a keresési előzményeimben. Sarah-ét
viszont nem figyeli. Győzött a kíváncsiság.
Sarah gyorsan bepötyögte a nevét. Zavaromban a kávémat
kortyolgattam. Nem sokkal később felvonta a szemöldökét.
– Uh, az anyját! Repülősót! Nem semmi a pasas! Már a buliban
is feltűnt, mennyire szívdöglesztő. Elképesztően gyönyörű
mogyoróbarna szeme van a csávónak. Szívesen elropogtatnám –
kacsintott felém.
– Istenem, Sarah! Mutasd már! – hajoltam közelebb én is.
És akkor megpillantottam őt. A csészém megállt a levegőben, a
hang a torkomon akadt. Széles vigyorral az arcán egyenesen engem
csábított. Az ajkamba haraptam, az alhasam összerándult a
felelevenedő emlékekre.
– Jó, elég lesz – kapta el előlem a képet. – Nyálfoltos lett a
kijelzőm – hecceit. – De szó, ami szó, remek ízlésed van. Ez a pasi
nagyon rendben van – ismerte el Sarah is. – Soha nem vonzódtam
különösebben a színes bőrű férfiakhoz, de ez… vele én is elmentem
volna. Az a tekintet, hmm, és azok az izmok. Nincs is szebb látvány
egy csokibarna Adonisznál – áradozott.
– Tetőtől talpig férfias, és hihetetlen kisugárzása van –
ábrándoztam én is. – Ha csak rám nézett, elvesztem a tekintetében.
Mámorító volt az illata – vettem egy mély lélegzetet.
Sarah az arcomat mustrálta, így gyorsan újra belekortyoltam a
kávémba.
– Kicsit összezavarodtál – somolygott.
– Nem bánnám, ha lenne valami, ami tökéletesebb lenne az
életemben, mint az aznap este – vallottam be.
 – Sárga vagyok az irigységtől, hogy kifogtál egy ilyen
egyéjszakás kalandot – nézegette Jack képeit.
– Ballépés volt. Azóta nehéz elnyomni a vágyakozást. Túl sokat
gondolok rá – aggodalmaskodtam.
– Azt mondtad, fantasztikus volt szeretkezni vele. Akkor nem
lehetett ballépés – suttogta csillogó szemmel.
– Egyszerűen őrjítő volt! – mosolyodtam el. – Szenvedélyes
volt. Az a fajta, aki a falhoz csap, aztán lenyom az ágyra. Teljesen
bepörögtem attól, hogy láttam a szemében, mit vált ki belőle a
puszta látványom. De ugyanakkor nem muszáj megjegyeznem,
mennyire figyelmes és odaadó volt.
– Azt mondják, hogy a színes bőrű csávóknak rohadt nagy a
farkuk. Neki milyen volt? – sutyorogta kíváncsian Sarah.
Döbbenten pislogtam párat.
– Méretes – vontam meg a vállam.
– Hány centi? – nyaggatott.
– Nem tudom, Sarah. Nem volt nálam vonalzó. Elég nagy, de
ami a lényeg, hogy tudta is, mire és hogyan használja.
Kezdtem zavarba jönni.
– Hányszor mentél el, míg benned volt? – akart minden
részletről értesülni.
– Nem értem rá számolgatni. Minden pillanatot meg akartam
élni. Nagy szükségem volt az érintésekre, a simogatásokra, bókokra,
csókokra.
– Ha nosztalgiázni akad kedved, csak fel kell menned a
közösségi oldalra és felelevenedik az emlék.
Nagyot nyeltem. De jó is volna!
– Nem lehet, Sarah. Ahogy beütném a nevét a keresőmbe,
veszélybe sodornám az életét. Meg a sajátomat is. Curtis figyelteti és
korlátozza a telekommunikációs eszközeimet. Erre akkor jöttem rá,
amikor az egyik szökésemet terveztem. A legaljasabb dolog a
részéről az volt, hogy heteken keresztül csendben figyelte, hogyan
küszködök azért, hogy megszabaduljak tőle, mégsem szólt róla. A
menekülésem napján már a cél előtt kapott el. Élvezetét lelte a
gyötrelmes arckifejezésemben. Abban, ahogy tudatosul bennem a
kudarc, ám még az utolsó pillanatban is őrjöngve kiutat keresek. De
legfőképpen a büntetést imádta – nyeltem nagyokat.
– Miért, mit tett? – nyílt meg Sarah ajka a döbbenettől.
– Olyat, ami után soha többé nem mertem szökni. Addig a
pillanatig azt hittem, hogy a technika megkönnyíti az életünket, a
kényelmünket szolgálja. Hát, az enyémet ugyan nem! Mióta Curtist
ismerem, azon vagyok, hogy kijátsszam a technikát. Nyomkövetők,
poloskák, kamerák, különböző alkalmazások fogságában élek,
amelyek elárulják, éppen merre járok, kivel és mit csinálok.
Gyűlölöm az agyonmodernizált rendszereket, amik minden
mozzanatomat megfigyelik, és amiktől megmenekülve sem
menekülhetek. Minden első ránézésre nagy segítséget nyújtó
forradalmi találmányért olyan árat kell fizetnem, ami már nem éri
meg. Nem szabadulhatok a digitális világ börtönéből. Már nem
hiszek abban, hogy a modern technika megkérdőjelezhetetlenül
valami jó szolgálatában áll. Curtis ugyanis gonosz.
Kivettem a kezéből a telefonját, és vetettem egy utolsó pillantást
Jack Doyle vonzó arcára.
– Nekem sosem lesz arról az estéről ilyen, bármikor előkapható
emlékem – helyeztem a készüléket fejjel lefelé az asztalra. Nem
akartam tovább kínozni magam hiú ábrándokkal.
– Sajnálom, Erica! – nézett rám Sarah szánakozva. – És a kis
Tammy? Róla nem is meséltél. Legközelebb elhozhatnád őt is.
Hoztam volna én, de Curtis vele csak szigorú kísérettel engedett
bárhová. Tudta, hogy a kislány nélkül nem dobbantanék, viszont ha
velem van, akár újra megkockáztatnám a szökést.
– Viszonylag jól van. Már amennyire jól lehet egy olyan gyerek,
akinek se apja, se anyja.
– Tényleg, mi van az anyjával? Sosem mesélted.
 – Mert én sem tudok róla semmit. Próbáltam puhatolózni
Curtisnél és az anyjánál, sőt még a személyzetet is
megkörnyékeztem, de senki nem tud semmit.
– Vagy csak nem mernek beszélni – csóválta a fejét Sarah. –
Számomra az a legfurcsább, hogy soha nem látok Curtisről és
Tammyról közös képeket. Nem szereti a saját lányát? – érdeklődött.
– A maga módján biztos szereti, de szinte betegesen rejtegeti a
világ elől, mintha szégyellni kellene őt.
– Talán a bőrszíne miatt – találgatott Sarah. – Az édesanyja
minden bizonnyal fekete volt.
– Nem hiszem, hogy ez volna az oka – ráztam a fejem. –
Amikor az életükbe cseppentem, Curtis nem engedte Tammyt
közösségbe – kezdtem a történetet az elején. – Se iskola, se barátok.
Elég silány élete volt a kislánynak. Mintha egy börtönben élt volna.
Amikor iskolaérett lett, és elkezdte a tanulmányokat, magántanár járt
hozzánk – avattam be Sarah-t. – Aztán Tammy az egyik reggel azzal
állt elő az apjánál, hogy ő iskolába akar menni, mint a többi gyerek.
Curtis ezt persze nem engedte neki. Tammy szó szerint
belebetegedett. Állandó láz, hasfájás, és egyéb testi tünetek
jelentkeztek nála. Kemény időszak volt, mert hiába igyekeztem
meggyőzni Curtist, hogy a tiltással csak árt Tammynak, mert igenis
szüksége lenne barátokra, hajthatatlan volt. Hosszas huzavona után
viszont Curtis egy furcsa megoldással állt elő: Tammy csak abban az
esetben járhat rendes iskolába, ha a kislány felveszi az én nevemet,
és úgy iskolázzuk be.
– Megdöbbentő – hőkölt hátra Sarah. – Akkor Tammy a te
nevedet viseli?
– Igen – biccentettem. – Tammy Fuller.
– Hűha! És erre miért volt szükség, nem kérdezted meg tőle?
– Persze hogy megkérdeztem, de ingerültté vált, és tabutémának
nyilvánította a kérdést. Az iskolában sem én, sem Tammy nem
beszélhetünk arról, ki az apja. Megfenyegetett minket, ha egyszer is
kinyitjuk a szánkat,
Tammy soha többé nem mehet iskolába. Tammyt csak én
hozom-viszem. Papíron az én lányom – mosolyodtam el.
– Hmm. Érdekes. Nem furcsállja senki, hogy egy félvér
kislánnyal rohangálsz?
– Nem igazán. Nekem és Tammynak megfelel ez a felállás. Neki
végre lehetnek barátai, nekem pedig néhány olyan órám, amikor
nem kell elviselnem Curtis közelségét.
– Mintha lopott gyerek lenne. Vajon mi oka lehet Curtisnek
dugdosni őt?
– Sokat gondolkodtam ezen. Lehet, hogy nem tenne jót az
imidzsének, ha fény derülne arra, hogy van egy félvér zabi gyereke.
– Ami azt illeti, veled sem dicsekszik. Rólatok sincsenek közös
képek, bár így utólag értem az okát.
– Engem ez nem zavar. Jobban örülök, ha a háttérben
meghúzhatom magam.
– Úgy tűnik, szereted a kislányt – állapította meg.
– Jaj, nagyon! Imádom őt. Olyan nekem, mintha a sajátom lenne
– mosolyodtam el elérzékenyültén. – Talán ezért sem vagyok már
képes a kiutat keresni. Curtis egy olyan ponton láncolt magához,
amitől nem tudok szabadulni. Tammyt nem hagynám magára, és ezt
ő is jól tudja.
– Akkor egyetlen megoldás maradt – dőlt hátra a székében.
– Micsoda? – biccentettem oldalra a fejem.
– Tammyval együtt kell olajra lépned.
Döbbenten pislogtam a meglepő kijelentése hallatán. Meg
akartam szólalni, felemeltem a kezemet is, de nem jött ki hang a
torkomon. Szökni? Erről a lehetőségről én már rég lemondtam.
Összeráncolt homlokkal bámultam. Curtis szavai csengtek a
fülembe: „Sohasem fogsz megszabadulni tőlem. Én mindig ott
leszek. Amikor már azt hiszed, szabad vagy, ne feledd, ott loholok
majd a nyakadban. “Olyan volt ez, mint egy csúfos vereség. Curtis
aláírta a halálos ítéletemet. Tudatosította bennem, hogy bármennyire
igyekszem is, nem tudok elszakadni, nem tudok megszabadulni tőle.
Nem menekülhetek előle.
– Tudom, mi jár a fejedben – érintette meg a kézfejem. –
Csakhogy eddig teljesen egyedül szálltál vele szembe, ám most már
itt vagyok neked én.
Meghatottan rebegtem néhány hálálkodó szót, és a könnyek
megállíthatatlanul potyogni kezdtek a szememből.
 Jack

Frusztráció

„Nincs rendben valami ezen a világon a szerelemmel. Olyan

megfoghatatlan, olyan rövid, és egyből eltörik, mint valami kis
porceláncsésze.”
(Hartay Csaba)

Egy kapcsolat vége mindkét félnek fájdalmas. Még akkor is, ha én

akartam neki véget vetni, még akkor is, ha teljesen egyértelmű volt,
hogy már nem működik tovább. Egy újabb szakítás, egy újabb
csúfos kudarc, ami nem mellesleg sebet is tépett a lelkemen. De mit
tehettem volna, a szakítás volt az egyetlen tisztességes megoldás egy
már nem tisztességes élethelyzetre, de akármennyire hitegettem is
magam, hogy így a legjobb mindenkinek, keserű maradt a szám íze.
Habár a környezetem úgy vélte, hogy igazi nőfaló vagyok, lelkem
mélyén szerettem volna végre megtalálni azt a nőt, aki hozzám
tartozik. Sheryl első ránézésre tökéletesnek tűnt, de nagyon úgy
nézett ki, a bőrszín és a neveltetés nem elég, hogy egy életen át
együtt maradjunk. A sors nem őt szánta nekem. A szakítást követően
nehéz volt felépítenem az új önmagamat, és számba venni a
lehetőségeimet.
Első lépésként lementem a szórakozóhelyre, ahol pár napja
felcsíptem a kis Stephanie-t. Szükségem volt a visszaigazolásra,
hogy igenis az a férfi vagyok, aki azelőtt, és képes vagyok minden
helyzetben helytállni.
Egész este az egyik rövidet a másik után borogattam magamba.
Feltűnően méregettem a csajokat, mint a húst a húspiacon, de egyik
sem keltette fel a figyelmem különösebben.
– Hé, haver! Ne csináld ezt velem – motyogtam a mosdóban a
férfiasságom felé. – Csak akad itt legalább egy olyan bige, aki
felkelti az érdeklődésed.
Miután kiléptem a mosdóból, célirányosan tovább pásztáztam a
teret. Ma este, ha a fene fenét eszik is, nem maradok kielégületlen!
Nyíltan nem vallottam volna be, de titkon a kis Stephanie-t
kerestem. A lehangoltságomnak és keserűségemnek az volt az oka,
hogy nem leltem őt sehol. Mikor már feladtam volna a keresést, egy
lányt pillantottam meg a tömegben a táncparketten. Stephanie!
Hosszú, fenékig érő mézszőke haja, formás lába és gömbölyű feneke
hívogatóan hatott rám. A lábam önkéntelen megindult felé. Amikor
mögé értem, megérintettem a derekát, ami arra késztette, hogy teljes
testtel felém forduljon. Egy világ dőlt össze bennem, amikor
rádöbbentem, ő bizony közel sem az én Stephanie-m.
– Elnézést. Összekevertelek valakivel – nyögtem ki, és már
léptem volna tovább, amikor elkapta a karomat.
– De ha már itt vagy, nem kell ilyen gyorsan kereket oldanod –
harapott az ajkába, ahogy a testemet pásztázta.
Volt már bennem elég pia, hogy ne gondolkodjak sokat az
ajánlaton. Egypár perces lötyögés után a bár mögötti kis sikátorba
mentünk, és a falnak támaszkodva élveztem, ahogy a kis szőke a
méretesre duzzadt farkammal van elfoglalva.
– Óriási! Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet egy fincsi
fekete farok – ámult el, amikor végre kiszabadított a nadrágomból. –
Le akarlak szopni! – kulcsolta az ujjait körém, majd kihívással a
szemében pillantott fel rám.
Miért kell ezt bejelenteni? Csak csináld! Megragadtam a fejét,
és hagytam, hogy elmerüljek az ajkai között. Picit mozdított a fején,
lassan kiengedett magából, majd finoman újra mélyre engedett. A
nyelvét közben szakértőn mozgatta rajtam fel és le. Ügyes!
Egyértelmű, hogy nem először csinálja. A szemem nyitva maradt, és
csak bámultam lefelé. Fentről, ahogy a feje bólogatott rajtam a szőke
hajzuhatagával, pontosan olyan látványt nyújtott, mintha Stephanie
térdelt volna a lábam közt. Elöntött a mámor. Élveztem, ahogy
játszott velem. Gyorsított, de amikor kapkodni kezdtem a levegőt,
lassított, és megállt. Közel az orgazmushoz már nem toleráltam a kis
játékát, mindkét kezemmel a hajába markoltam, úgy irányítottam a
fejét a farkamon. Egyre mélyebben, egyre keményebben dugtam a
száját. A hátam a falnak feszült, ahogy mámorosan suttogtam
Stephanie nevét. Egyre hangosabb lettem, egyre inkább élveztem. A
csaj megérezte ezt, mert egyre lelkesebben munkálkodott a kezével
és a szájával egyaránt, mit sem törődve azzal, hogy egy másik nő
nevét kántálom. Vad remegés rázta az egész testem. A farkam
percekig lüktetett az ajkai között. Amikor kezdett szűnni a remegés,
a kezem a fejére tettem, és lehunyt szemmel még döftem párat az
ajkai közé.
– Örülök, hogy elégedett vagy – állt fel a szőkeség, amikor
végzett. – Neked a ma este ingyen volt – kacsintott rám. Értetlen
tekintettel álltam előtte, még mindig kigombolt nadrággal. – Már a
tekintetedből láttam, hogy szerelmi bánatod van. Remélem,
megbocsát majd neked ez a Stephanie – dobott felém egy puszit. –
Most, ha nem haragszol, megyek vissza dolgozni, pénzt is kell
keresnem – igazította meg a miniruháját, majd visszabillegett a
bárba.
Ott álltam sokkoltan, és próbáltam megérteni, mi is történt
velem az előbb. Egy prosti volt. Egy prosti, aki sajnálatból ellátta a
bajomat. Szánalmas – rángattam fel a nadrágomat. Az előbbi eufória
elszállt.
Aznap éjjel alig tudtam aludni. Csak álmatlanul forgolódtam az
ágyamban. Mintha nem lett volna épp elég a Sheryllel való
szakításom, Hyland is érezte, mikor kell visszatérnie. Túl sok
gondolat kavargott a fejemben. Hajnalban a vergődés helyett inkább
felkeltem, és lementem az edzőterembe. Nem akartam gondolkodni,
így nekiveselkedtem. Tíz perc után már éreztem a hatást, és a
következő tíz perc után már egy másik dimenzióban dolgoztam. A
lelkesedésem az egekben volt, egyszerűen jobban éreztem magam,
mert minden edzéssel nőtt az önbizalmam és a pozitív képem
önmagámról, és nem utolsósorban az elmúlt napokban felgyülemlett
feszültség levezetésére is tökéletes volt az egyre nehezebb tárcsák
emelgetése. Nem féltem soha a nagy súlyoktól, tisztában voltam
vele, hogy a jó alakhoz a kemény munkán át vezet az út. Számomra
ez mindennél fontosabb volt. A másfél órás edzést úgy toltam végig,
hogy szinte semmi pihenőt nem tartottam. Aki látott, tuti azt hitte,
hogy valami drog van a dologban. De mire végeztem, testileg-
lelkileg megkönnyebbültem. Mire beértem dolgozni, már más
színben láttam a világot. Az asztalomnál az éppen aktuális ügyem
aktáját böngésztem, amikor elsétált az ajtóm előtt a kollégám,
David. Megugrott az ereimben az adrenalin, és utána kiáltottam.
Még lóg nekem pár infóval.
– Mi újság, David?
– Helló, Jack! – kanyarodott vissza. – Nem tudsz aludni?
– Tudsz már valamit a lányról, akit keresek? – kerültem ki a
válaszadást.
– Nem igazán. Egy kicsivel több információra lenne szükségem,
hogy megtaláljam – mondta sajnálkozva. David arról volt híres,
hogy mindig mindenkit előásott, bárhol rejtőzött is el. – Ha eszedbe
jutna még valami…
Nem akartam, hogy lássa a keserűségem, így az előttem heverő
dokumentumnak szenteltem a figyelmem.
– Nem fontos – köszörültem meg a torkom. – Biztos jelentkezik
majd.
– Én azt hittem, előled senki nem bújhat el – ismertem fel Will
hangját.
Felkaptam a fejem és rosszalló pillantást vetettem felé.
 – Semmit nem tudtam meg róla – folytatta Dávid. – Azt
mondtad, Stephanie-nak hívják, de egyre biztosabb vagyok benne,
hogy ez hazugság. A csapos sem ismerte sem őt, sem a lányt, aki
vele volt. Új arcok lehettek a bárban – tájékoztatott arról, aminek
már én is utánajártam.
– Kösz, David! – intettem neki, és fel sem néztem, amikor
elhagyta a szobát.
– Te Daviddel kutatsz a csaj után? – rökönyödött meg Will.
Először elöntött az indulat, de aztán higgadtan feleltem.
– Igen, mert ahogy telik az idő, az az érzésem, álmodtam az
egészet – meredtem magam elé, és kerestem a legelevenebb
emlékem arról az estéről. – Az a szomorú tekintet – hunytam le a
szemem. Stephanie arcát láttam magam előtt, ahogy a pultnál áll.
– Szomorú? Hiszen azt mondtad, élveztétek a dolgot –
idegesített tovább a faggatózással.
– Persze hogy élvezte. Az nem kifejezés – horkantam fel. – Az a
kiscsaj igazi kis vadmacska volt az ágyban – gondoltam a
karistolásokra a hátamon, a harapásnyomokra a mellkasomon.
Általában minden nő eljátszotta velem az ágyban, mintha akkor
veszítené el a szüzességét, mert nem mindegyik viselte jól a
méretem és az ostromom. Nem úgy a kis Stephanie! Még fokozta is a
tempót.
– Ha te is ilyen maradandó élmény voltál neki, akkor nem kell
aggódnod, tudja, hol találjon téged – okoskodott.
Végül is igaza van! – bólogattam. Csakhogy én nem az a fajta
fickó voltam, aki ha akart valakit, akkor türelmesen várakozott. Ezt a
nőt pedig nagyon akartam.
– Ugyanakkor nem értem, miért akarod tovább bonyolítani az
életed – dobta le magát lazán az asztalom sarkára Will. – Sherylnek
biztos nem esne jól, ha tudná, hogy egy másik nő után kutakodsz.
– Sherylnek jelenleg van más gondja is.
 – Történt köztetek valami? – nézett rám kíváncsian csillogó
tekintettel.
– Inkább mi nem történt köztünk – csattantam fel.
– Két napja beállított hozzám, megpróbált elcsábítani, majd a
célegyenesben totál kudarc.
– Nem állt fel? – hajolt közelebb, hogy más ne hallja.
– Dehogynem! – feleltem vehemensebben, mint azt a helyzet
megkívánta. – Térdre vágta előttem magát, és már álltam is, mint a
cövek. Gondoltam, ha már ilyen önzetlen, megadom a módját.
Szerettem volna viszonozni, kényeztetni őt, el akartam érni, hogy
ellazuljon – hallgattam el.
– És? – kíváncsiskodott. – Mi történt? Mondd már!
– Hogy mi? – dőltem hátra a székemben. Még Will-nek is nehéz
volt mesélnem a csúfos bukásomról, a férfiasságomon esett újabb
csorbáról. – Nem indult be rám. Egy kicsit sem. Én mindent
megtettem, mire ő előadta, miért nem elég az, hogy ha csak én
élvezem.
Érjem be azzal, ha ő szétvetett lábakkal hagyja, hogy
kielégüljek. Abban a pillanatban elszállt a varázs, és az én kedvem is
lelohadt. Szakítottunk – fújtam ki hosszan a levegőt.
– Te szakítottál, vagy ő? – kutató tekintete nem engedett.
– Egyszerűen nem értem, mit eszik rajtam, ha ennyire viszolyog
attól, hogy ágyba bújjon velem. Képtelen lettem volna ennek még
egyszer kitenni őt vagy magam. Megmondtam neki, hogy
mindenkinek az lesz a legjobb, ha véget vetünk ennek a
kapcsolatnak – vontam meg a vállam.
– És erre ő? – kerekedett ki a szeme.
– Á! – legyintettem. – Sírás-rívás, könyörgés, de én addigra már
hajthatatlan voltam – eresztettem ki a tüdőmből a levegőt.
– Aha! – állt fel az asztalomról, majd elindult a sajátjához, és
leült a székére.
 Összehúzott szemmel néztem őt. Ez az utolsó „aha” nem
hagyott nyugodni.
– Aha? – kérdeztem vissza.
Felém fordult, egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd
megszólalt:
– Aha! – bólogatott. – Azaz már mindent értek.
– Mindent? – emelkedett meg a szemöldököm. – Hogy érthetnél
te mindent, Will, mikor én magam sem értem a helyzetet? – csaptam
az egyik tenyeremmel az asztalom lapjára.
– Azért keresed Stephanie-t olyan elszántan, mert
csillapíthatatlannak, gyógyíthatatlannak érzed a férfiasságodon esett
csorbát, rögtön „fájdalomcsillapító” után nézel, így akarod
meggyőzni magad, hogy „nem is fáj annyira”.
– De igenis fáj – harsogtam a kelleténél hangosabban.
– Aha! – bólogatott.
– Fejezd már be ezt az aházást! Rohadtul idegesítő. Vagy
mondjad, amit gondolsz, vagy hallgass! – ripakodtam rá.
– Csak annyit mondanék – emelte rám a tekintetét –, hogy
érzelmileg még fel kell nőnöd. Felelősséget kell vállalnod a pozitív
és negatív érzéseidért egyaránt, de ami a legfontosabb, ezt hangosan
ki is kell merned mondani.
Összeráncolt homlokkal igyekeztem megérteni, mire akar
kilyukadni.
– Will! Ez amolyan nesze semmi, fogd meg jól! – tártam szét a
karom, hogy egy kukkot sem értettem az egészből.
– Látod, tudtam, hogy így lesz, ezért mondtam csak annyit, hogy
„aha”.
Bizseregtek az ujjaim, hogy felkapjam a tűzőgépet az asztalról,
és hozzávágjam.
– Ideje lenne dolgoznunk egy kicsit – csapta fel az előtte heverő
dossziét.
 – Szerinted én érzelmileg éretlen vagyok? – rikkantottam fel,
mielőtt belemerülhetett volna az anyagba.
– Nem fontos, hogy mit gondolok – pusmogta az orra alatt, de
már rám sem hederített.
Mérgemben felkaptam az első papírlapot, gyűrtem belőle egy
galacsint, és homlokon dobtam vele. Felém pillantott és a fejét
ingatta.
– És ezek után komolyan azt kérdezed tőlem, hogy éretlennek
tartalak-e? Inkább gyere ide! Mutatok valamit. Azt hiszem, rájöttem,
ki ölte meg azt a csajt, akit az otthonában találtak meg –
tanulmányozta az előtte heverő anyagot. – Egyértelmű, hogy a
szomszédja volt a tettes – csukta be a dossziét.
– És ezt a következtetést a tegnapi jelentésekből raktad össze –
biccentettem gúnyosan. – A szomszéd.
– Igen, a szomszéd. Miért, te nem erre jutottál? A ballisztikai
jelentés egyértelmű, vagy te nem úgy gondolod? – méregetett.
A ballisztikai jelentés. Mélyen hallgattam róla, hogy az én
figyelmem elkerülte, hogy már az is elkészült.
– Nézzünk utána! Hozzuk be a fickót! – pattantam fel
zaklatottan, és elindultam kifelé az épületből a friss levegőre.
 Erica

Ez egy más világ

„Nincs annál erőteljesebb, radikálisabb és lélegzetelállítóbb módon

gyönyörű, mint az a nő, aki úgy dönt, hogy újraépíti az életét napról
napra. Nem számít, hogy hány darabból kell összerakni, vagy hogy mennyi
hibát vétett útközben, de eljön a nap, amikor újra teljes pompájában fog
ragyogni.”
(Carol Alwill Leyba)

Miami. A már megszokott fantasztikus luxus fogadott minket.

Szuper, tengerre néző ablakok, légkondis szobák, és a
hálószobánkban a hatalmas ágy. Mély levegőt vettem, ahogy
megpillantottam. Hát újra itt vagyunk. Sokszor hallhatjuk azt a
klisét, hogy „mindenhol jó, de a legjobb otthon”. Nekem viszont ez
a ház maga volt a fojtogató rettegés legfelsőbb foka. Ezek a falak
nekem csak a tárgyak egy sajátosan elrendezett halmazát jelentette,
sosem sugárzott nyugalmat vagy biztonságot. Bárhol szívesebben
lettem volna, mint itt. Nem volt ez a ház más, csak az a hely, amit
nap mint nap bejártam öntudatlanul követve a Curtis által előírt
koreográfiát.
– Meghoztam a csomagját, kisasszony – jelent meg az ajtóban
Frank, Curtis zsoldos mindenese, aki megfelelő összegért cserébe
bárhol, bármit kérdezősködés és késedelem nélkül megtett neki.
– Köszönöm, Frank! Tegye csak le! – intettem felé.
Leemeltem a napszemüvegem, és megpillantottam magam a
falitükörben. Nem volt kedvem reggel a sminkkel bajlódni, így
sokkal szembetűnőbb volt Curtis keze nyoma. Ahogy a szemem
alatti zöldessárga karikát tanulmányoztam, találkozott a pillantásom
Frankével, aki bűnbánó arcot vágott.
– Tudok még valamiben segíteni? – téblábolt körülöttem.
Vettem egy nagy levegőt, és az oldalán lógó pisztolyra
pillantottam. Igazán kölcsönadhatná, hogy egy apró kis mozdulattal
a ravaszon megoldjam az életem. Ám végül csak ennyit préseltem ki
magamból:
– Nem, köszönöm.
Habár Curtisnek dolgozott, rendes fickónak tűnt. Előfordult,
hogy rajtakapott egy-két apró kihágáson, de nem nyomott fel
Curtisnél, amivel elérte, hogy már-már megkedveltem.
– Akkor én megyek is. Tracy már minden bizonnyal nagyon vár
rám – köszörülte meg a torkát.
Tracy Frank menyasszonya volt, és a mi szobalányunk.
Biccentettem, és ő egy szó nélkül távozott. Az ablakhoz siettem,
és kibámultam a gyönyörű, hangulatos teraszunkra. Átkaroltam
magam, és néztem a tenger mélykékjét, amelynek színe most
sötétebb volt, mint a tiszta kék égbolté. A szelíd hullámok békésen
nyaldosták a fehér homokos partot. Olyan megnyugtató, szívtam
magamba a tengeri levegőt.
Amikor újra kinyitottam a szemem, megpillantottam a kertben
Tracyt, ahogy örömében Frank nyakába ugrik. Megmosolyogtatott a
látvány, ahogy Frank az égbe emeli, majd nyom egy csókot a
szájára. Legalább ők boldogok.
– Á, itt vagy – lépett a szobába Curtis. – Készítsd ki nekem a
kedvenc szettemet! – utasított keményen.
Egy pillanatig úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
Gyökeret vert a lábam, és próbáltam erőt meríteni, hogy
megforduljak. Nyújtottam a percet, amikor vissza kell térnem a
valóságba.
– Erica! – szólt rám erélyesen. – Mozdulj meg, mert hamarosan
találkozóm lesz! – Elszállt a varázs. Kifújtam a levegőt, és
elindultam a gardrób felé, ahol pikpakk összeválogattam a ruháit.
Már éppen végeztem volna, amikor megjelent mögöttem. Szorosan
mögém lépett, amitől lemerevedtem.
– Miért nem a miniszoknya van rajtad, amit reggel kértem, hogy
vegyél fel? – kért számon.
A keze a csípőmön pihent. Nyugalmat erőltettem magamra, de a
szaporább légzésem nem tudtam rendre utasítani.
– Mert a combom – nyeltem egy nagyot – foltos – nyögtem ki.
– Hadd nézem! – csúsztatta előre a kezét, kigombolta a
nadrágom, és óvatosan letolta rólam.
Egyre zaklatortabb lettem, ahogy a keze a bőrömet cirógatta.
Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. Letérdelt elém,
majd az ujjaival a kék foltokon körözött. Eleinte azt gondoltam, ezt
azért csinálja, mert sajnálja a dolgot, de idővel rá kellett jönnöm,
élvezi látni a sérüléseket, sebeket, amiket okozott.
– Ccc – ingatta a fejét. – Te nem csak foltos vagy, hanem csíkos
is. Nagyon kifakultál – csúsztatta be az ujjait a bugyim alá. –
Csíkokban kifehéredtél – kritizált.
Annyira szerettem volna a földre lökni, fejbe verni és elszaladni,
de nem lehetett. Tűrnöm kellett.
– Holnaptól napozz többet! – rendelkezett. – Minden egyes
porcikád legyen csokibarna, világos? – utasított, miközben a
csiklómat birizgálta, én pedig összeszorítottam az ajkaim, mert
féltem, hogy sikoltozni kezdek.
A tekintetéből kiolvastam, tudja jól, milyen küzdelmet vívok
legbelül. Közelebb hajolt és belefúrta az arcát az ölembe.
– Curtis, hagyd abba! – csúszott ki a számon. – El fogsz késni –
akartam ellépni tőle, de erősebben markolta a fenekemet, és vont
még közelebb magához.
Feljajdultam a fájdalomtól, amikor belém harapott.
– Mami, itt vagy? – hallottam meg Tammy hangját a
szobaajtóból.
 Curtis dühösen felmordult, felállt, és kitépte a kezemből az
öltönyét és az ingét. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
– Itt vagyok – szólaltam meg remegő hangon, majd felrángattam
magamra a nadrágom. Kiléptem a gardróbból, felkaptam Tammyt, és
hálásan magamhoz préseltem.
– Segítesz holnapra előkészíteni a táskámat? – nézett rám
könyörgő tekintettel.
– Hát persze – tettem le, és indultam vele a saját szobájába.
Aznap ki sem léptem onnan. Élveztem azokat a pillanatokat,
amelyeket vele tölthettem. Meséltem és vidáman énekeltem neki.
Amikor bebújtam mellé az ágyba és átkaroltam, nagy,
csokoládébarna szemével pislogott felém.
– Mi a baj, szeretnél valamit mondani? – suttogtam.
Felvettük a kis kifli-nagy kifli pózt, amit megszoktunk az elmúlt
évek alatt. Mindenünk tökéletesen illeszkedett egymáshoz.
– Minden este azt kívánom, bárcsak reggel volna – motyogta,
nekem pedig egy pillanatra elállt a lélegzetem. Én pedig azért
rimánkodom minden éjjel, hogy sose jöjjön el a reggel.
– Miért, édesem? – simogattam az arcocskáját.
– Félek a sötétben – vallotta be.
– Hiszen tudod, hogy nincs mitől félned – mosolyodtam el. –
Tudod, hogy itt vagyok.
– Ha itt vagy velem, nem is félek.
– Régen én is féltem a sötétben – vallottam be neki.
– És te mit tettél? – pillantott felém a válla fölött.
– Eleinte ugyanazt, amit te. Gyorsan átszaladtam a mamihoz, és
bebújtam mellé az ágyba – kuncogtam az emlékre. – De mondok
neked valami megnyugtatót.
Ahogy növekszel, javul majd a helyzet. Egyszer csak azt veszed
észre, hogy már nem is félsz a sötétben.
– Hogy lehet ezt meggyorsítani? – nézett rám reménykedő
szemekkel.
 – A legjobb módja, ha az ember szembenéz a félelmeivel.
Összeszedi minden bátorságát, és elszántan már csak azért is
szembeszáll vele. Nem állítom, hogy ez mindig könnyen megy, néha
egészen sok időbe telik, mire meg merünk tenni valamit, amitől
félünk – komorodtam el. Már tudtam, vannak félelmek, amelyekkel
nem elég szembenézni, le is kell győzni azokat.
– A te félelmeid már sokkal veszélyesebbek? – kíváncsiskodott.
– Így is fogalmazhatunk – bólintottam.
– Sajnálom, mami – szólalt meg egy kis idő múltán. – Remélem,
egyszer te is megszabadulsz majd minden félelmedtől – ásítozott,
majd szorosabban hozzám préselődött.
A gondolataim tovább kattogtak. Minden gyerek életében
elérkezik az az idő, amikor elkezd rettegni az ágy alatt lapuló
szörnytől, a sötéttől, az árnyaktól, a hangoktól. De arra álmomban
sem gondoltam, hogy felnőttként félelemben kell majd élnem,
rettegnem kell attól az embertől, akit párommá fogadok, mert az
áldozatává válók. Szerelemből horror. Ezt az ellenségemnek sem
kívántam.
Feltételeztem, hogy Curtis aznap este már nem jön haza, így a
gyerekszobában aludtam Tammyval. Ő volt az én ártatlan
menedékem. Összebújás, egyenletes, békés együtt szuszogás és
jóleső melegség. A simogató puha kezecskéjétől, ahogy a hajamba
túrt olvadozott az anyai szívem. Jöhetett a megváltó álom, ezúttal a
gyerekágyban, egy kivételesen apamentes éjszakán. Elöntöttek az
emlékek. Eszembe jutott, milyen volt Tammy kétévesen, amikor
megismertem. A kis fekete, kócos üstöke, pisze orra, ahogy szorosan
a nyakamba nyomta. Ó, hogy imádtam a babaillatát! Sokszor
játszottuk azt, hogy tréfásan megfenyegettem, vigyázz te, ha sokat
rakoncátlankodsz, én elkaplak és kiszívom belőled a babaszagot. Ő
pedig csak menekült és gurgulázva nevetett. A földre vetettük
magunkat, és ott csiklandoztuk tovább egymást. Nagyon jó móka
volt. De Tammy megállíthatatlanul megnőtt, a babaillata elpárolgott,
de még mindig az ölelése jelentett nekem mindent.
– Édes kisbogaram – cirógattam az arcocskáját, de őt már
magába szippantotta az álomvilág, és ahogy elnéztem őt, lassan
engem is elnyelt a békés csend.
Az éjszaka közepén Tammy hirtelen fordult egyet, és mint a
hóförgeteg, maga alá temetett, lekevert nekem egy jókora taslit
álmában. Csillagokat láttam az ökle csapásától. A nappali bűbájos
tüneményem az éjszaka folyamán átváltozott egy végtelen
kiterjedésű amőbává. Szétolvadt az ágyon, nem hagyva egy
négyzetméternyi helyet számomra. Semmi gond. Elég nagy az ágy.
Magamra húztam a maradék tíz centi takarót, majd éppen elnyomott
volna az álom, amikor hangokat hallottam a házból. Rögtön
kipattant a szemem. Hajnali fél három – állapítom meg a digitális
órára sandítva. Megjött!
Curtis mégis hazajött! Bele sem akartam gondolni, mi lesz, ha
meglátja, hogy megint Tammy mellett szenderedtem el. Azonnal
kivetettem magam az ágyból, és kirohantam a folyosóra. Curtis
lépteit már a lépcsőfordulóból hallottam. A szívem a torkomban
dobogott. Hangtalanul, amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam a
közös szobánkig, majd éppen csak behajtottam magam mögött az
ajtót, amikor a folyosó padlója Curtis lába alatt megnyikordult.
Sebesen az ágyhoz léptem, bebújtam, és úgy tettem, mint aki alszik.
Összébb húztam magam, ahogy benyitott a szobába. Lehunyt
szemmel hallgattam, ahogy elbotorkál az ágyig, majd leült a végébe.
Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, engem bámul. Erősen
koncentráltam, hogy a légzésem egyenletes szuszogásnak tűnjön, és
magamban azért imádkoztam, hogy észrevétlen maradhassak.
Közben megcsapta az orrom az alkohol bűze. Curtis mindig akkor
volt a legkiszámíthatatlanabb, ha ivott is. De úgy tűnt, az imáim
meghallgatásra találtak, mert eldőlt az ágyon, és hamarosan hangos
hortyogásban tört ki.
 Mára vége a megpróbáltatásoknak. Megkönnyebbülten fújtam
ki a levegőt a tüdőmből, és már csak a holnap kegyelmében
reménykedtem.
 Jack

Totális anarchia

„Szerettem volna törni-zúzni, amíg a világ nem tükrözi a bennem uralkodó

káoszt.”
(Laurell Kaye Hamilton)

Az elmúlt napok gyötrelmei alól csak a munkámba temetkezhettem.

Belevetettem magam, próbáltam kizárni minden befolyásoló
tényezőt, de ott se volt szerencsém. Ahogy kiértünk a helyszínre,
hogy őrizetbe vegyük a férfit, aki nagy valószínűséggel megölte a
szomszédját, nem fogadott minket valami kedvesen. Különösen
engem nem.
– Szívesen válaszolok minden kérdésére – felelt Will-nek,
teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy én már feltettem neki párat. –
Jöjjön be, nyomozó! – invitálta be a házba, miközben az én orrom
előtt be akarta csapni az ajtót.
Meglepetten pislogtam, pedig nem kellett volna. Még mindig
sok volt Chicagóban az olyan fehér, aki gyűlölte a színes bőrűeket.
Általában kontrolláltam magam az ehhez hasonló helyzetekben, de
aznap elszakadt nálam a cérna. Kilöktem a rám vágott ajtót,
elkaptam hátulról az ürge grabancát, és a falhoz taszítottam.
– Ha nem tehetem fel a kérdéseimet magánál, akkor majd felel
rájuk az őrsön.
– Nagy hibát követ el, nyomozó, semmi közöm az egészhez –
őrjöngött, de én rendíthetetlenül csak a jogait soroltam, miközben
rábiggyesztettem a csinos kis karperecét.
 – Mondja, hallja maga, amit mondok? Semmi közöm az
egészhez! – rángatta el magát tőlem, mire még erősebben markoltam
meg a karját, hogy ne ugráljon.
– Hé, ez fáj! – nyafogott. Will határozottan arrébb terelt, majd
átvette tőlem a pasast. – Köszönöm – hálálkodott. – Én nem vagyok
fajgyűlölő, de nem akarom, hogy egy ilyen bokszos képű fogdosson.
Nálam az ember fehérnek születik.
Mély levegőt kellett vennem, de tudtam, hogy a rendőri túlkapás
legalább akkora gondot okoz manapság, mint a rasszizmus.
– Ne aggódjon! Lesz ideje tisztázni magát, de most velünk kell
jönnie – jelentette ki Will, mintha meg sem hallotta volna a sértést.
– Nem értem, hogy lehet az, hogy az én fegyveremmel ölték
meg Vandát. Gondosan elzárva tartottam, és csak kevesen tudták,
hogy hol.
A hátuk mögött lépkedtem, és felhorkantam.
– Nekem volna rá egy-két tippem, hogy történhetett –
morogtam.
A pasas megtorpant, majd hátrapillantott felém.
– Ez a nigger most arra céloz, hogy nem hisz nekem? – játszotta
a sértődöttet.
– Hogy én? – tettem a kezem a mellkasomra. – Dehogy! Nem
célozgatok semmire, pontosan tudom, hogy maga volt.
– Hogy merészeli! – szűrte ki a fogai között.
Ő hogy merészeli? Ez is azt képzeli, hogy a fehér ember uralja
az eget, és bitorolja a földet.
Már hozzászoktam, hogy el kell viselnem a munkám során
néhány rosszindulatú vagy ostoba megjegyzést a bőrszínem miatt, de
nehéz volt úgy intézkednem, hogy amikor rám néztek a tanúk vagy
az áldozatok, nem nyíltak meg nekem pusztán azért, mert feketének
születtem. A szemükben én sem voltam különb, mint az a bűnöző,
aki után nyomoztam. Elterjedt ugyanis az emberek között az a
tévhit, hogy a gyilkosságok áldozatául esett fehérek többségét
feketék ölik meg, miközben számokkal alátámasztott tény, hogy a
fehér áldozatok elleni gyilkosságok elkövetője tízből nyolc esetben
fehér ember. Meglehet, hogy a feketék gyakrabban követnek el
bizonyos erőszakos bűncselekményeket, de az már senkit nem
érdekelt, hogy gyakrabban is váltak ezek áldozataivá. A
legelkeserítőbb mégis az volt, hogy az elködösült látás visszahatott.
Az Egyesült Államokban kétféle igazságszolgáltatás létezett: egy a
fehéreknek, és egy másik a feketének. Szomorú. Ez volt az oka, hogy
nekem nehezebb volt a helyzetem, mint a többieknek. Nem volt az
őrsön gyakori a színes bőrű nyomozó, de annál több a sötét bőrű
áldozat Chicago utcáin.
Hányszor, de hányszor hallottam, ahogy a családtagok engem
mint valami árulót vontak kérdőre: Vajon akkor is ilyen hanyagul,
félvállról nyomoznának, ha az áldozat fehér volna, nem pedig
fekete? Az őrsön ilyen esetekben vetettek be előszeretettel engem.
Jól jött egy közülük való a rendőrség berkein belül.
– Nézze – lépett közbe Will –, a társam arra céloz, hogy minden
bizonyíték maga ellen szól. A vizsgálatok kimutatták, hogy a maga
fegyverével ölték meg a nőt. Ezenkívül több lakó is azt állítja, hogy
vitázott az áldozattal.
– Ember! Persze hogy vitáztam vele, mert a többiek nem
mertek! Egyedül én voltam, aki fel mert szólalni, hogy késő éjszaka
ugyan ne üvöltéssé már a zenét, és ne dorbézoljon a házban a kétes
kinézetű haverjaival. Bosszantott a nő puszta létezése is, de azért
még nem öltem meg! – emelte fel a hangját.
– Alibije sincs – tettem hozzá, amikor már leértünk az autóhoz.
– Mert itthon voltam. Aludtam. A lövésekre ébredtem fel.
– És az is tök véletlen, hogy maga talált rá – bólogattam
ironikusan.
– Hát nem értik? Valaki a nyakamba akarja varrni! –
heveskedett.
 Meguntam, kitártam az autó hátsó ajtaját, majd a fejére tettem a
kezem, hogy beültessem.
– Mondtam már, hogy ne fogdosson engem! – háborgott. –
Megoldom egyedül is.
– Hajrá! – csaptam rá az ajtót, miután beszállt, majd Will
rosszalló pillantásával találtam szemben magam.
Most meg mi a jó fene van? – vontam meg a vállam.
– Nem érzed úgy, hogy a kelleténél durvább vagy vele? –
jegyezte meg Will.
– Durvább? Ez a pasas, ha nem vetted volna észre, sérteget
engem, ja és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy jelentéktelen
vita miatt megölte a szomszédját – mutogattam a férfi felé.
– Még egyáltalán nem biztos, hogy ő tette. Azért visszük be,
hogy kihallgassuk – okoskodott, és megkerülte az autót.
– Mindegy! Elkaptuk – vontam meg a vállam, és beültem az
autóba.
Az útra szegeztem a tekintetem, és örültem, hogy már nem
nyaggat tovább. Egy ideig csendben haladunk az őrs felé, amikor
Will újra megszólalt:
– Ki akasztott ki? Sheryl, Hyland vagy az a nő, akit azóta is
elmebeteg módon, elszántan hajkurászol? Nem értem, miért
kattantál rá úgy. Ennyire nem lehetett jó az ágyban!
Rápillantottam, majd a visszapillantóba, ahol a gyanúsítottunk
érdeklődve hallgatózott.
– De ennyire jó volt! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
– Láttunk már ilyet – sóhajtott fel Will.
– És mi lett a vége – köszörültem meg a torkom, célozva a
házasságra Heatherrel, amire ő is utalt. Na engem ugyan ilyen
könnyen nem húznak csőbe.
– Ne hasonlítsd magad hozzám! – emelte fel a mutatóujját. – Mi
ismertük egymást, amikor egymásba gabalyodtunk. Tudtam, hol
keressem másnap – vetette a szememre.
 A kis álszent! Paprikás hangulatomban voltam alapjáraton is,
nem hiányzott, hogy kóstolgasson.
– Csak éppen nem merted keresni, mert neked pedig
menyasszonyod volt. Ne akarj nekem szentbeszédet tartani!
– Nézd, Jack! Aggódom érted! Nem vagyok biztos benne, hogy
jót tesz neked, ha átmész az FBI-hoz.
– Tévedsz! Ha lehetőséget kapok, hogy elkapjam végre a
nővérem gyilkosát, akkor megnyugszom.
– Éppen ezért aggódom. Csak azért akarsz FBI-os lenni, mert
egy gyilkos nyomába akarsz szegődni, és nem azért, mert ez az a
hivatás, amiért élsz-halsz.
– Csak azért mondod ezt, mert nem örülsz, hogy elmegyek –
forgattam a szememet.
– Valóban nem örülök, hogy elveszítem a társam, de ha ez azzal
járna, hogy te boldog leszel, mert megvalósul életed álma, akkor
elfogadnám, de így nem megy – kelt ki magából.
– Én eddig azt hittem, hogy támogatsz és megértesz engem! –
csattantam fel.
– Én pedig azt gondoltam, hogy nemcsak társak, hanem barátok
is vagyunk.
– Ezt most nem értem – ingattam a fejem, miközben Will
leparkolt az őrs előtt.
– Amióta tudod, hogy elfogadták a jelentkezésedet, elkezdted
bezárni az ajtókat – pillantott rám.
– Nem nagyképűségből vagy arroganciából, sokkal inkább azért,
mert már nem vezetnek sehova – tártam szét a kezem tehetetlenül.
Will arca megváltozott. Döbbenten pislogott párat, majd
összeszűkült a szeme, és szó nélkül kiszállt az autóból. Értetlenül
néztem a megüresedett helyére.
Most meg mi rosszat mondtam?
– Hát, maga ritka nagy barom! Kezdem azt érezni, aki itt nagy
szarban van, az nem is én vagyok, hanem maga – szólalt meg a hátsó
ülésen kuporgó alak.
Farkasszemet néztem vele a visszapillantó tükörben. Már éppen
meg akartam szólalni, hogy mi köze hozzá, amikor folytatta:
– Én is így bántam a barátaimmal, mint maga, de mára egy
barátom se maradt. Az óvadékot sem lesz, aki letegye értem. Ne
csessze el ennyire, ostoba bennszülött!
Alig mondta ki az utolsó szót, Will kitárta előtte az ajtót.
Kikászálódott, én pedig ezúttal nem is a sértésén, hanem az azt
megelőző szavain merengtem el.
– Na, jössz, vagy úgy gondoltad, hogy az egész napot itt töltöd?
– vetette oda Will, és a tőle nem megszokott hévvel csapta be a
kocsiajtót.
Mire kiszálltam, már a kaptányság ajtajában tartottak, csak
futólépésben értem őket utol.
– Én ezt elintézem. Tiéd a papírmunka – rendelkezett.
Volt valami különös a hangjában, valami fájó. Az asztalomnál
ülve rá is jöttem, mi volt az. Összerezzentem, mert ez a rideg hang
nem illett bele abba a képbe, amit tőle megszoktam.
Amikor egy órával később megjelent, hidegen végigmért, egy
szó nélkül az asztalához sétált és leült. Rajta felejtettem a
tekintetem, és láttam, hogy az arca elkomorodott. Nem nézett rám,
maga elé meredt, majd összeráncolta a homlokát.
– Most komolyan haragszol rám? – tettem fel a költői kérdést,
megtörve a csendet. – Azt hiszem, félreérthetően fogalmaztam az
előbb – tettem hozzá, amikor egy rosszalló pillantással sújtott. –
Nem rád gondoltam az ajtócsukogatással.
Felvont szemöldökkel várt a folytatásra.
– Ne csináld már ezt! Te is tudod, hogy te vagy a legjobb
barátom!
– Az, hogy a legjobb barátod vagyok, nem jogosít fel arra, hogy
ilyeneket mondj nekem.
– Oké, beismerem, mostanában nem vagyok jó passzban.
 Nem voltam jó a bocsánatkérésben, éppen ezért nem is igen
tettem soha. Akkor is ahelyett, hogy Willre néztem volna, a pasas
papírjaiba merültem, és kerültem a pillantását, de éreztem, hogy
velem ellentétben Will rajtam tartja a szemét.
– Jack, én tudom, hogy te jó ember vagy, de már megbocsáss,
legalább annyi időt fordíthatnál a belső értékek kidolgozására, mint
a kockahasadra!
Egy pillanatra megállt a toll a kezemben. Mi baja a hasammal?
Kurva jól néz ki! – siklott le az érintett területre a tekintetem.
Mindennap keményen megdolgozok érte. Úgy elöntöttem, figyelmen
kívül hagyom a gúnyos megjegyzését, és befejeztem a körmölést.
Aláfirkantottam a nevem a lap alján, majd összecsaptam a dossziét.
Will felállt és közelebb lépett.
– Heathertől tanultam valami nagyon hasznosat – sóhajtott fel.
Kétkedve emeltem rá a tekintetem.
– Attól, hogy kemény férfiak vagyunk, nem kell érzéketlennek
lennünk. Ettől még nem vonja senki kétségbe a férfiasságunkat.
Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben lenne, amikor nincs.
A férfi is emberből van, és mondok még valami meglepőbbet: van
lelke.
Milyen férfi az, aki picsogni akar? Hangsúlyozom, picsogni,
mert ha egy nő lelkizik, az teljesen normális, ők már csak ilyenek, de
ha példának okáért én szeretnék kicsit kitárulkozni, és
bensőségesebb beszélgetést folytatni, az már rinyálásnak minősül.
Felejtős a szitu!
– A különbség köztünk, haver, hogy neked van kinek lelkizni –
horkantam fel.
– Neked is van – húzott közelebb egy széket. – Hallgatlak.
– Menj a picsába! – szaladt ki a számon, és elröhögtem magam.
– Mi ez, valami kandikamera, vagy fogadás Heatherrel?
– Egyik sem! – ámult el rajtam.
 – Will, ki kell ábrándítsalak, a férfiak a nők agyában nem
mások, csak robotok. Nagy, szőrös mukik, akik csak brummognak,
nem könnyeznek, nem lelkiznek, csak eltartják a családot, vadásznak
meg szexelnek. Ennyi.
– Ezzel nem értek egyet. Én és Heather… – Elég volt ennyit
mondania, és elszállt az agyam.
– Persze, tudom, te és Heather. Mindig csak te és Heather. Már
unom ezt a rózsaszín lufit – csattantam fel.
Elöntött a düh, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Will csak
a fejét ingatta.
– Hát ez a bajod. Ezért akartad, hogy ennyire összejöjjön
Sheryllel. Féltékeny vagy.
Kikerekedett a szemem erre az aljas rágalomra. Dehogy vagyok
én féltékeny! Már szóra nyitottam a szám, amikor Will felemelte a
mutatóujját.
– Inkább ne ronts az amúgy sem rózsás helyzeteden! Megyek,
inkább utánanézek, mikor érkezik az ügyvéd a barátunkhoz.
Már majdnem kilépett az ajtón, amikor megszólaltam.
– Össze vagyok zavarodva.
Megmerevedett, és felém fordult. Nem mozdult meg, de
becsukta az iroda ajtaját. Egy mély sóhajt eresztettem ki a tüdőmből,
és az arcomra szorítottam a kezem.
– Itt van például Sheryl. Tetszett mint nő. Határozott volt,
önálló, és emellett kölcsönös volt az elismerés. Látszólag minden
klappolt. Csak az a kezdeti érzelmi tornádó, az a bizonyos lila köd és
az isteni kémia hiányzott az első pillanattól fogva. Egyikünk se
akarta észrevenni, hogy az egész kapcsolatunk csak légvárak,
amiben a vakságunk volt a malter, és a nem létező tökéletes életünk
a tégla. Egy olyan házban éltünk, aminek a falait színpompásra
mázoltuk, csak azt felejtettük el, hogy a festék alatt mállott a
vakolat, és rohadásnak indultak a vezetékek is. Én balga nem vettem
észre, hogy kiszíneztem az életem. Még előtted is – ismertem el, de
nem szívesen. – Pedig józan ésszel végiggondolva az egész már az
elején kudarcra volt ítélve – emeltem fel a hangom. – És igen! Jó
látod! Az egésznek te és Heather vagytok az oka. Ha ti nem hitetitek
el velem, hogy van igaz szerelem, nem kezdek el hinni benne –
szinte már ordítottam. – A kontraszt viszont olyan kibaszottul erős
volt, hogy a lufivárunk egy pillanat alatt maga alá temetett minket.
Azt képzeltem, én idióta, hogy a kapcsolatunkat tökéletesre tudom
fejleszteni, és a látszatot a végtelenségig fenn tudom tartani. Tudod,
mi a legrosszabb? Hogy Sheryl remek barát volt, egy remek ember,
de mára nem érzek iránta mást, csak haragot. Gyűlölöm, mert olyan
helyen sebzett meg, amit nehéz gyógyítani.
Mire befejeztem, már meg is bántam, hogy belekezdtem. Ó, te
jó ég, kipicsogtam magam!
– Ezért keresed azt a másik lányt, akitől a gyógyulást várod –
fűzte hozzá.
– Az a nő teljesen megbolondított. Sok nőt fektettem már két
vállra, de ez…
– Vigyázz, Jack, mert amit érzel, nem egyenlő a szerelemmel!
Ez egy másik végzetes hormonkoktél, ami úgy működik, mint a
kábítószer. Megmérgez.
– Ez azon még nem változtat, hogy ő volt a legjobb nő, akit
valaha is megdugtam! És tudod, mi váltotta ki belőlem ezt az
eufóriát? Az, hogy a kis áruló odalent rögtön betonkemény lett a csaj
puszta pillantásától. És vess meg engem, de nekem igenis fontos,
mit akar a farkam.
– Nem minden esetben jó, ha hagyod, hogy irányítson! –
hümmögött.
– De ebben a nőben volt valami plusz – morfondíroztam.
– Igen, az a plusz volt benne, hogy kívánt téged, de túl nagy
jelentőséget tulajdonítasz ennek.
Döbbenten pislogtam fel rá. Túl nagy jelentőséget? Mi lehetne
ennél fontosabb?
 – Majd elfelejtettem, hogy magával a megtestesült
önmegtartóztatóval beszélgetek – cukkoltam. – Miért olyan nagy baj
az, ha eufória tölt el, ha kíván egy nő? Will, sosem tagadtam, hogy
nekem a szex fontos. Ha ez valakivel nem működik, akkor sajnos
más se fog.
– De ha működik, nem garancia, hogy más is fog – bólogatott.
– De legalább van egy dolog, ami örömet okoz – szálltam vitába
vele.
– Úgy beszélsz, mint egy szexmániás! – morgolódott.
– Tisztázzunk valamit! – szűkült össze a tekintetem. – Te most
melyik nő pártján állsz? Sherylén vagy Stephanie-én?
– Pont ez a lényeg! Egyikén sem. Ha nem érzed magad
boldognak Sheryllel, az valószínűleg egy jel, de ugyanakkor
érzelmek nélkül a szex sem lehet sokáig kielégítő. Ne erőltesd azt,
ami nem megy! Különben is lehet, hogy a nagy ő már epekedve vár
rád valahol. Ne pocsékold az idődet egy olyan nőre, aki valószínűleg
nem is kíváncsi rád!
Aú! Ezt fájt! Hangosan kimondta, aminek a gondolatát napok óta
próbáltam elhessegetni magamtól.
– Kizárt, hogy elfelejtett! – acéloztam meg az arcizmaimat.
– Pontosan ettől tartottam. Félreértetted. Nem állítom, hogy
felejthető vagy, de ő valamiért nem tud, vagy nem akar veled lenni.
Ezért kellene továbblépned.
– Kösz szépen! Ha eddig kicsit össze voltam zavarodva, akkor
most már egyáltalán nem tudom, mit érzek.
– Az a baj, hogy a nő, akivel egy jövőt képzeltél el, nem hoz
lázba téged, és az elmondásod szerint, te sem őt. Egy másikat pedig,
aki odavan a testi adottságaidért, a lelked nem érdekli.
Nem hittem, hogy két mondatban össze lehet foglalni a súlyos
tényeket. Nem mertem hangosan kimondani a valóságot.
– Ha kívülállóként látnál egy pasast ebben a csapdában
vergődni, mit tanácsolnál neki? – nézett rám kíváncsi tekintettel.
 Kapd be, Will! Ez övön aluli kérdés volt. Pontosan tudja, mit
mondanék.
– Hogy ne szarakodjon egyikkel sem – húztam el a számat.
Rosszulesett a felismerés.
– Annyi hal van még a tengerben, fogj ki magadnak egy
harmadikat, akivel minden működik majd – csapott vállba.
Kösz a semmit! – gondoltam magamban, de Will felé egy
egyetértő mosolyt küldtem. Úgysem érti. Nem értheti. Képtelen
vagyok elfelejteni a csajt. Számomra is felfoghatatlan volt, amit
Stephanie puszta gondolata lobbantott bennem. Nem akartam
magyarázkodni az érzéseimért, de Stephanie-val a szex annyira
különleges és értékes dolog lett számomra, szinte valami isteni
csoda, amire nagyon kellett volna vigyáznom. A legcsodálatosabb és
a leggyötrelmesebb lelkiállapotban lebegtem, amit csak ember
átélhet egy ilyen együttlét alatt. Repülés és zuhanás. Eufória és
kínszenvedés. Hogy miért vágytam erre mégis? Mert még soha nem
éltem át hasonlót.
Képtelen vagyok kitörölni öt… és már nem is akarom.
 Erica

Ön(kény)uralom

„Mindig az elnyomás pincéiben születnek az új igazságok.”

(Antoine de Saint-Exupéry)

Az elkövetkező napokat Curtis óhajának eleget téve napozással

töltöttem. Meztelenül. Nagyon kellett figyelnem arra, hogy minden
porcikám egyenletesen barnuljon le. Nem maradhatott egyetlen
fehér folt vagy csík sem. Azzal megbocsáthatatlan bűnt követtem
volna el.
Kiterültem a napozóágyon, és becsuktam a szemem. A fény felé
fordítottam az arcomat és elképzeltem, hogy minden csodás. Egy
tengerparti üdülőhely fehér homokjában gondtalanul lógatom a
lábam. Közben olajjal, vízpermettel fokoztam a napsugarak barnító
hatását, és hogy ne kapjak a nagy melegben hőgutát, időnként
csobbantam egyet a tenger meleg vízében.
Mások szemében az életem maga a tökély! A tengerparton
kókuszpálmák alatt heverészni egy kényelmes napozóágyon és a
homok fantasztikus fehérségét, a tenger fénylő azúrkékjét bámulni
ajándék. De hogy milyen árat fizettem ezért az élményért, azt senki
nem tudhatta. Curtis nőismerősei a hátam mögött luxusprostinak
bélyegeztek. Egy testéből élő modellnek, akinek nem volt elég, hogy
a karrierje előmozdulásáért fekszik össze gazdag pasikkal, neki a
legnagyobb hal kellett. A férfi barátai véleménye sem volt más, csak
az volt a különbség, hogy ők fantáziáltak is rólam. Eleinte nem
tudtam, hogy tesztelnek, vagy komolyan gondolják, amikor
ajánlatokkal bombáztak. Ma már tudom, komolyan gondolták.
Habár én sosem álltam kötélnek, volt olyan lány a baráti körben, aki
hamar közös tulajdonná vált. Én nem törtem ilyen babérokra.
Már egy hete csak napoztam, hogy szép barna legyek, mert ez
volt Curtis különleges elvárása. Lepillantottam a testemre, ami
kezdett megfelelni a követelményeinek. Egyesek áldásnak gondolták
a formás, kerek mellemet, én viszont átokként pillantottam rá.
Minden férfi tekintetet vonzott, ahogy annak idején Curtisét is.
Sokan meg voltak győződve, hogy a plasztikai sebészek fő műve,
pedig csak a természet ajándéka volt. Tökéletes, és éppen ez okozta
a vesztem. Túlságosan is hívogatóan hatott az alakom az erősebbik
nemre. Akárcsak a formás fenekem. Hasra fordultam. Minden férfi
szeme és keze előbb-utóbb a hátsómon köt ki.
Basszus! – szisszentem fel. Megégtem. A napozás az égető,
káros sugaraknak köszönhetően kész öngyilkosság, akárcsak
Curtisszel együtt élni. Habár ostobaság volt részemről, hogy fedetlen
bőrrel kifekszem a déli napra, és gyakorlatilag egész nap csak
napfürdőzöm, de nem nagyon volt más választásom.
– Erica – ordított Curtis olyan hangsúllyal, hogy azonnal
felpattantam a nyugágyról.
– Á, itt vagy – lépdelt felém. Megállt előttem, majd alaposan
feltérképezett. – Alakul – bólogatott helyeslően. Persze! Alakul, ha
ráncos, gyorsan öregedő, netán beteg bőrt akarok.
Összepréselt ajkakkal próbáltam visszafogni magam, nehogy
valami meggondolatlant vagy epéset vágjak vissza.
– Elkezdted már a szombati kerti partit szervezni? – nézett rám
megrovón.
– Szombati parti? – ámultam el. – Úgy érted, most szombaton?
Meglepett, mert eddig egy szóval sem említette.
– Talán baj van a felfogóképességeddel? – feszült meg az
állkapcsa.
– Hiszen ma már szerda van – dadogtam.
 – Remek meglátás! Éppen ezért szóltam, hogy heverészés
helyett összekaphasd magad! – nézett rám szigorú tekintettel.
– De hát ennyi idő alatt teljességgel lehetetlen… – de
elharaptam a mondat végét, amikor rám villantotta a vészjósló
tekintetét.
– Ügyes kislány vagy, megoldod – paskolta meg a fenekem. –
Most van egy kis dolgom. Hamarosan jövök – tette fel a
napszemüvegét, majd elindult vissza a házba.
Gyorsan felkaptam a cuccaimat és szaladtam utána. Eszem
vesztve láttam neki a szombati parti előkészületeinek. Ez is egyfajta
szokás volt nálunk. Mindig mindent én tudtam meg utoljára.
Élvezetét lelte, hogy vergődöm, kapkodom, hogy az elvárásainak
megfelelően minden tökéletes legyen. Ennyi idő alatt persze ez
lehetetlen küldetés volt, amibe, ha hiba csúszik, viselhettem a
büntetésem… ami a hiba súlyosságával nem mindig volt egyenesen
arányos.
Három nappal később idegesen toporogtam, és feszülten
ellenőriztem minden apró részletet, mielőtt megérkeztek volna az
első vendégek.
– Miss Fuller – sietett hozzám halálsápadt arccal Tracy.
– Mi a baj? – néztem rá heves szívdobogással.
– Azt hiszem, ezt látnia kell – hebegett idegesen.
Gyors léptekkel megindult előttem, én pedig követtem őt.
Istenem, segíts! Curtis nem tűri a legapróbb bakit sem. Egyre
hevesebben kapkodtam a levegőt, amikor Tracy megállt, és maga elé
intett. Követtem a szememmel mozdulatot, és akkor megpillantottam
a gyepen heverő, összetört tortát.
– Az egyik pincér leejtette – magyarázta.
– Basszus! – csúszott ki a számon.
– Biztos megérti majd – emelte rám őzikebarna szemét Curtisre
célozva.
 – Te is tudod, hogy nem igazán fogja érdekelni, mi történt, csak
az, hogy nem tudja a vendégeit süteménnyel kínálni – nyeltem egy
nagyot.
– Hogyan fogjuk ezt megoldani? – harapott az alsó ajkába
feszülten.
Összeszorult a torkom. Miért? Miért pont velem történik ez?-
emeltem az ég felé a tekintetem, majd beugrott valami.
– Tracy! – böktem a káosz felé az ujjammal. – Oldd meg, hogy
ennek nyoma se maradjon! Intézem az új tortát – rohantam az autóm
felé.
Pánikkal a lelkemben rohantam a városba. Persze akkora tortát,
amekkora kellett volna, sehol sem találtam, de eszembe jutott
Tammy egyik osztálytársának az édesanyja, aki cukrászdát nyitott a
városban. Végső megoldásként felkerestem, és felvásároltam az
aznapra készített tortakészletét. Ez a megoldás nem fog tetszeni
Curtisnek, de talán értékeli majd a gyors mentést.
Mire hazaértem, már majdnem minden készen állt. Tracy
ügyesen kézben tartotta a dolgokat. A személyzetre bíztam az
édességeket, majd rohantam az emeletre átöltözni. Benéztem
Tammyhoz, aki ott ült a fésülködőasztala előtt, és nagyon úgy tűnt,
valamiért lógatja az orrát.
– Mi a baj, kincsem? – guggoltam le hozzá.
– Apa azt mondta, nem mehetek el jövő héten Violet szülinapi
zsúrjára – szipogott.
– Azt nem mondta, miért nem enged el? – kerestem a tekintetét.
– Nem – törölgette le a könnyeit.
– Ne búslakodj! Beszélek vele holnap – mosolyogtam rá
biztatóan. – Megcsináljam a hajad? – emeltem az ölembe, és
kezelésbe vettem a rakoncátlan tincseit.
Nem sokkal később elkezdtek szivárogni a vendégek. Curtis ott
állt mézesmázos arckifejezéssel, kinyalva, amikor mellé értem.
– Hol a pokolban jártál? – pusmogta az orra alatt mérgesen.
 – Akadt egy kis probléma – feleltem, de nem részleteztem.
– És hol a szokásos formatorta? – sandított az asztal felé.
– Az volt a probléma. A pincér leejtette. Szereznem kellett
helyette másikat.
Úgy nézett rám, hogy önkéntelenül behúztam a nyakamat.
Elkapta a karom, és úgy szorította a markában, hogy azt hittem,
eltöri.
– Curtis, hagyd abba! Ne csináld ezt! – könyörögtem neki, de ő
egyre erősebben markolt. Az ujjai a húsomba vájtak.
– Á, itt van, Curtis! – lépett felénk az egyik befolyásos haverja.
A szorítás a karomon enyhült, aminek hála, tudtam uralkodni az
arcomra kiülő kínon.
– A feleségemmel éppen a csodálatos édességeket dicsértük.
Már meg ne sértődj, de nagyon hálásak vagyunk, hogy elengedted
végre a szokásos tortát. Jól nézett ki, de az íze olyan volt, akár a
forgács. Csak forgott a számban. Ezek viszont fantasztikusan
finomak – emelte szemmagasságba a megrakott tányérját. – Egyik
fantasztikusabb, mint a másik – vette a szájába az egyik diós
ínyencséget.
Lesütött szemmel álltam, és éreztem, ahogy Curtis teljesen
elengedi a karomat.
– Ericáé az érdem – siklott a tenyere a derekamra, és magához
húzott. A nyakamba hajolt, mint aki egy csókot készül adni, de a
fülembe suttogott. – Ezért később még számolunk.
Igyekeztem egy szerelmes pillantással díjazni a látszólag kedves
gesztust, de gondolatban a mellkasát püföltem.
Szerencsére a sok feladat hamar feledtette velem, hogy estére
kemény büntetésre számíthatok. Jó háziasszony módjára sürögtem-
forogtam, hogy további bakik ne csússzanak be az este folyamán.
Izgalmamban elkerülte a figyelmem, hogy az egyik Martinit
borogattam magamba a másik után. Nem bírtam elviselni a rám
nehezedő terhet, a Martini viszont segített ellazulnom.
 Este a vacsora után, a medence mellett kialakított bárban gyűlt
össze a társaság. A hangulatos világítás kíséretében hideg italokat
szolgáltunk fel, miközben egy ismert zenekar tánczenét játszott.
Vérpezsdítőén meleg éjszaka volt. Nem is vettem észre, hogy már
szédelgek a magamba döntött érzéstelenítő alkoholtól. Nem először
fordult elő, hogy az italt használtam terápia gyanánt, hogy eltereljem
a gondolataimat. Összefolyt a nyál a számban a terített asztal láttán.
Az édes Martinivel igyekeztem meggyőzni, lebeszélni magam a
zabálásról, és megkímélni magam egy nagy lebőgéstől. Szinte
mantráztam, hogy a túlevésem hátterében lelki eredetű problémák
állnak. Tudom irányítani. Én vagyok az, aki a döntést meghozza.
Talán ez a görcsös önmegtartóztatás és a mértéktelenség ördögi köre
volt az, ami sóvárgással és bűntudattal társuló fogyókúrába hajszolt.
Rettenetesen féltem, hogy a zabálás miatt elhízom. Baljós kísértés
volt, aminek csak idő kérdése volt, mikor nem tudok majd ellenállni.
Egy félórával később szó szerint a falat tudtam volna kaparni
egy darabka ételért, úgy éreztem, legszívesebben szétzúznék
mindent magam körül. Rettenetesen feszített belül valami, és nem
tudtam, mit tegyek. Amikor Curtis éppen nem figyelt, elgyengültem,
megpakoltam egy tányért, és elrejtőztem az egyik lampionnal
díszített sátor mögé, és úgy tömtem magamba a tányérom tartalmát,
mintha ezen múlna az életem. Amikor az utolsó falatot is lenyeltem,
már rám is tört a keserűség. Zugevővé váltam, egyedül és titokban
elégítem ki az egyetlen örömforrásomat. Elkeserített a tudat, hogy
tulajdonképpen arra sem emlékszem, mit és mennyit ettem. Hogy
csökkentsek a lelkemben eluralkodó kétségbeesésen, beszaladtam a
házba, és az egyik mosdóba menekültem. Ahogy megpillantottam
magam a tükörben, azt láttam, hogy sokkal kerekebb lett a hasam.
Hiába voltam tisztában azzal, hogy topmodellalkat vagyok, a
pszichés zavarom miatt csak akkor múlhatott el a szorongás és a
feszültség, ha kiürítettem a gyomromat. A vécé fölé térdeltem, és
kiadtam magamból mindent. Miután végeztem, rám tört a sírógörcs.
Curtis egy roncsot csinált belőlem. Képtelen vagyok ezt uralni.
Remegő testtel feltápászkodtam, és újra a tükörképemet kerestem.
Az erőlködéstől eltorzult az arcom, elkenődött a sminkem.
Borzalmasan festettem.
Rendbe szedtem magam, de csak lassan somfordáltam ki a
házból, ahol a boldogan nevetgélő emberek látványa fogadott. Én is
boldog akarok lenni. Én is önfeledten akarok nevetni. Azonnal a
bárpulthoz léptem, és kértem magamnak egy újabb Martinit. Nem
sokkal később az ital kellemesen a fejembe szállt, így lehunyt
szemmel bűntudat nélkül fantáziáltam az egyéjszakás kalandomról.
Jackről. A fantáziámnak Curtis nem szeghetett gátat. A forró
éjszakánkat követően a kezdeti bűntudatomnak aznap este már
nyoma sem volt. Nekem az volt az első és egyedüli félrelépésem,
miközben tudtam jól, hogy Curtis nem hagy ki egyetlen adandó
lehetőséget sem. A tekintetemmel kerestem őt, és megpillantottam a
táncparketten egy borzasztóan fiatalnak tűnő vörös hajú kis nővel.
Vigyed! Csak ne egy éjszakára, örökre! De a buta tyúkkal ellentétben
én pontosan tudtam, ő csak bizonyos igények kielégítésére alkalmas.
Curtis engem sosem cserél le. Pedig bár megtette volna.
Visszarepültem az időben az első alkalomhoz, amikor
félreérthetetlen helyzetben rajtakaptam egy másik nővel. Az árulás
és bizalmatlanság, bűnösség és bűntudat, düh és bizonytalanság
érzései keveredtek bennem. Ám egy jól időzített pofon hamar észhez
térített, hol a helyem. Mára fellélegeztem, mert tudtam, amíg egy
másik nő foglalja le, addig sincs rá módja, hogy engem gyötörjön.
Hajnaltájt az utolsó vendég távozását követően Curtis is eltűnt.
Sejtettem is, hogy a kis nőcske van a dologban. Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, mert az, hogy olajra lépett, annyit jelent, lényegében
elégedett volt a szervezéssel.
Még akkor sem került elő, amikor a romok takarítása után a
fürdőszobába mentem zuhanyozni. Lehunyt szemmel ácsorogtam a
forró vízsugár alatt. A csobogó víz hangja szinte minden egyéb zajt
elnyomott. Tetőtől talpig beszappanoztam magam, majd élveztem a
rám zúduló vízpermetet. Elhúztam a pillanatot, de amikor kiléptem,
megborzongtam, ahogy a hűs levegő megcsapta a testemet. Gyorsan
beburkolóztam a finom, puha törölközőmbe, majd magamra vettem
egy pizsamafelsőt és egy sortot. A hálószobába lépve megtorpantam,
mert megpillantottam Curtist. Félmeztelenül ült az ágyban, a
háttámlának támaszkodott. Teljesen el volt merülve a laptopjában.
Hangtalanul akartam kiosonni a szobából, de nem úsztam meg.
– Erica! – dörrent a hangja. Még a vér is meghűlt bennem.
Óvatosan fordultam felé. – Gyere ide! – parancsolt rám. Lehunytam
a szemem, majd csigalassúsággal közeledtem felé. Mit rontottam el
már meginti— Igyekezz már! Nem érek rá egész este! – sürgetett.
Ahogy közelebb léptem, vettem csak észre, hogy nem
félmeztelenül van az ágyban, csak az ölében lévő laptop takarta el
előlem a teljesen pucér testét. Idegesen nyeltem egyet. Az ujjai a
merev szerszámát markolták, a számítógépből kiszűrődő hangok
pedig arra utaltak, hogy nem úgy sikerült zárnia az estét, ahogy
tervezte. Pornófilmmel szórakoztatta magát.
– Vetkőzz le! – utasított határozott hangon.
Egyre szaporábban lélegeztem. Hányingerem lett. Ne, ne, ne!
Csak ezt ne! Képtelen voltam megmozdulni. Istenem, segíts,
undorodom tőle! Még a gondolatra is, hogy hozzám ér, kirázott a
hideg.
– Csináld már! – ordított rám ingerülten, amitől összerezzentem.
Pontosan tisztában voltam vele, mit kell tennem. Mindig ez várt
rám, ha egy kiszemeltje lapátra tette. Jöttem én, a B terv.
Kapkodó mozdulatokkal elsőként kigomboltam a könnyű
selyempizsamát, majd ügyetlenkedve le is fejtettem magamról a
ruhadarabot. Ezt követte a testhez simuló sortom.
– Ennél kicsit lehetnél lelkesebb! – fintorgott.
Túl sokszor játszódott már le ez a jelenet, mégsem tudtam a mai
napig érzelmek nélkül végigcsinálni. A bájaimat takargató kezem
lassan leemeltem magam elől, ezzel a hűvös levegőtől meredő
bimbómat felfedtem előtte.
– Ez az! – lobogott a sötét tekintete. Egy pillanatra lehunyta a
szemét, és megnyalta a kiszáradt ajkát. – Ügyes kislány! Ha
engedelmes leszel, gyorsan túl leszünk rajta, ígérem – pásztázta a
testem. – Told le! – pillantott a bugyim irányába. – De úgy csináld,
hogy élvezzem! – figyelmeztetett keményen.
A belsőm remegni kezdett, az ujjaim végigcsúsztattam a
fedetlen oldalamon, le egészen a vékonyka bugyim vonaláig. Hátat
fordítottam neki, és kinyomott popsival, színlelt kéjes vonaglások
közepette toltam le a csipkés anyagot. Mélyen előrehajolva a lábam
között láttam, ahogy hevesebben dolgozik saját magán. Felfordult
tőle a gyomrom. Igaza van azoknak, akik úgy gondolják, olyan
lettem, mint egy prosti, aki pontosan azt teszi, amit elvárnak tőle,
csak nekem nem pénzben fizettek a szolgálataimért. Az
engedelmességemmel megúszhatok egy jókora verést.
– Tökéletes vagy, Erica! Tagadhatatlan, hogy a tested az nagyon
rendben van – legeltette rajtam a kéjsóvár szemét. – Ne vesztegessük
az időt! Mássz ide! – mutatott az ölébe, miközben félretette a
laptopot.
A szavai szinte perzselték az idegeimet. Óvatosan, a szívemben
fásultsággal léptem oda hozzá, miközben ő türelmetlenül várta, hogy
tegyem, amit mondott. Átemeltem fölötte a lábam és fölé térdeltem.
Engedelmeskedtem neki, mint kutya a gazdájának. Követnem kell az
utasításait, és akkor minden rendben lesz. Ebbe a gondolatba
kapaszkodtam kétségbeesetten.
– Na végre! – markolta meg a combom olyan erővel, hogy az
összeszorított fogaim közt is kiszaladt a számon egy nyögés.
Beigazította magát alám, majd kíméletlenül felnyársalt. Az
ajkamba haraptam, hogy ne sikoltsak fel a belém nyilalló
fájdalomtól. Mélyen beleültem, hogy minél könnyebb dolga legyen.
Túl akartam lenni rajta. A behatolása nem okozott egy cseppnyi
élvezetet sem, nem úgy, mint neki. Curtis állatias hangok
kíséretében a vállamba harapott. Iszonyú kínok gyötörték a testem,
de nem adtam ki egy hangot sem. Átöleltem a nyakát, hogy
elkerüljem a tekintetét. Nem akartam látni a szeme tükrében, mit
művel velem. Szorosan lehunytam a szemem, csöndben, magamban
zokogtam a szégyenletes helyzetem miatt. A fenekembe markolt,
majd mozgásra ösztönzött.
– Gyerünk! Lovagolj! – szűrte ki a fogai közt, miközben a
fenekemet csapkodta.
Kínomban nyögdécseltem, és vonaglottam, a hüvelyem égett,
ahogy csúszkálni kezdtem rajta. Ő bizonyára azt hitte, jólesik, amit
velem művel, mert dugattyúként döfött belém a maga ritmusára. A
hüvelyizmaim görcsösen összehúzódtak, tiltakoztak a durva
bánásmód ellen. Rászorultak a férfiasságára, amit ő elégedett
sóhajokkal vett tudomásul. Az én sóhajaim viszont a fájdalomról
szóltak, és elenyésztek a szoba rideg falai közt. Curtist viszont egyre
inkább elkapta a hév. A vállamba fúrta a fejét, és forró lehelete
égette a bőrömet. Bárhogy duruzsolt is a fülembe, nem tudta
feledtetni velem a hüvelyemben lüktető fájdalmat. A kín minden
egyes döféssel erősödött.
– Egészen felizgatsz, Erica, ahogy itt nyögdécselsz! Nyomd ki
azt a feszes feneked! – csípett bele kíméletlenül.
Talán két vagy három percig folyamatosan emelkedtem és
süllyedtem, köröztem, Curtis pedig türelmetlen mohósággal
élvezkedett bennem, miközben motyogva dicsérte az alázatos
viselkedésemet. Keze közben fájdalmasan a csípőmet és a fenekemet
markolta. A legváratlanabb pillanatban durván megragadta a hajam,
hátrarántotta, és úgy tartotta, mint a gyeplőt szokás. Életemben nem
aláztak és kínoztak meg ennyire, majd megőrültem a
tehetetlenségtől. Ez több volt annál, mint amit ép ésszel el tudtam
viselni. Csupán abból vettem észre az orgazmusát, hogy még
erősebben szorított, és szakadozó lélegzettel húzott magára,
rendesen felnyársalva, mint egy darab húst. Abbahagyta a mozgást,
elégedetten szuszogott alattam, a csípőmbe kapaszkodott az erős
kezével. Még mindig mélyen a testemben éreztem őt, amitől
üvölteni lett volna kedvem féktelen dühömben és haragomban, hogy
ilyen méltatlanul bánt el velem. Akkor, abban a pillanatban jöttem
rá, a pokol nem egy különálló hely valahol a túlvilágon, hanem itt
van a Földön, mégpedig a bennem lüktető férfiban lakozik, és a
kegyetlenkedései által testesül meg.
– Még mindig tudod, mitől döglik a légy – röhögött fel
gúnyosan.
A fejét az ágy végének támasztotta, és azt a pontot nézte, ahol
egymásba kapcsolódtunk. Nem bírtam tovább elviselni, ezért le
akartam szállni róla, de ő nem engedte. A mellemért nyúlt, majd
előrehajolt és szopogatni kezdte. Kezdtem kétségbeesni. A légzésem
egyre szaporább lett.
– Mindig is odavoltam értük – mordult a bimbómmal a szájában.
Éreztem, hogy kezd bennem újra megmerevedni. Rettegtem,
hogy újrakezdi, ezért ficánkolni kezdtem rajta. Lecsúsztatta kettőnk
közé a kezét, és simogatni kezdett odalent. Istenem, csak ezt ne!
– Neked sem hiányzott sok. Ne is tagadd, éreztem – dörzsölte
finoman a csiklómat. Nem mertem megszólalni. Féltem, ha
tiltakozom, csak olaj lesz a tűzre. A legszörnyűbb az volt, hogy
tudatosult bennem, ezzel még nem ért véget ez az este. Szorosan
összepréseltem a szemem, és Jackre koncentráltam. Az ő ujjai, az ő
szája kényeztet – mantráztam magamban. Egy kis idő után már el is
hittem, hogy ő az, aki kitölt odalent. Curtis hajába markoltam, a fejét
közelebb vontam magamhoz, és vadul lovagolni kezdtem rajta. Ő
pedig hagyta, hogy irányítsak. Fokozta a gyönyöröm, hogy szünet
nélkül a csiklómat simogatta. Elöntött a mámor, hiszen láttam
magam előtt Jacket, ahogy megnyílt ajkakkal zakatol bennem.
Pillanatokon belül erősebben nyomtam magam Curtis ujjaira, a
hasam görcsbe rándult, és elöntötte a testem az orgazmus. A hirtelen
jött sokktól rádőltem, ám arra nem számítottam, hogy ő addigra
teljesen beindul tőlem, és mindkét kezével rámarkol a csípőmre, és
úgy döf belém kímélet nélkül. Nem akartam felébredni, az egyik
kezemmel simogatni akartam a csiklóm, de Curtis elkapta a kezem.
– Neked nincs ráadás, te szexéhes kis ribanc!
Rémült tekintetem láttán elkapott, maga alá temetett, és az
ágynak szegezett.
– Játszod itt az agyad! – döfött belém újra és újra. – Kéreted
magad, miközben ekkorát élvezel rajtam.
A méhem többször is összerándult, ahogy döngetett. Én pedig
csak nyögni tudtam az újra rám törő heves fájdalomtól, ahogy
elillant Jack képe, és visszatértem a valóságba. Nem ellenkeztem,
széjjelebb tártam a lábam, és kínomban az ágyhuzatot markolásztam
a kezemmel. Már tanultam abból a hibámból, hogy mi történik, ha
megfeszítem az izmaimat, és próbálok ellenállni, szóval inkább
ellazítottam magam, és vártam, hogy beteljesüljön a sorsom. Curtis
egyre vadabbul zakatolt bennem, majd egyszer csak megállt.
– Akkor vagy az enyém, amikor csak akarom – úszott a
mámorban. – Akkor élvezel, amikor én engedem – szuszogta, majd
állatias morgással lüktetni kezdett bennem.
Mámoros élvezettel töltötte el a tudat, hogy uralkodik fölöttem,
imádta, ha szenvedni lát. Fölém magasodva lihegett, és féloldalas
vigyorral a képén engem méregetett. Hányingerem lett, hogy igaz
az, amit állít. Pontosan azt teszem és akkor, amit és amikor ő akar.
Tőle függök.
Lassan lemászott rólam, és diadalittasan vonult be a
fürdőszobába, ahonnan hamarosan hallottam a csobogó víz hangját.
Mintha egy szakadék szélén álltam volna. Nyomasztó csend vett
körül. Az ajtó nyílásánál beáramló fényt bámultam. Tehetetlen
kétségbeeséssel gyűrtem a paplant a két lábam közé, ahogy elsírtam
magam. Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! De nem tudtam, kit
gyűlölök jobban. Őt, mert így bánik velem, vagy magamat, mert
hagyom neki, hogy újra és újra felmossa velem a padlót. Csapdában
éreztem magam. A foglya vagyok! A beismerésre halk zokogás rázta
a testemet. Sírni legalább tiszta szívemből tudok! Én már nem láttam
magam előtt holnapot, sőt valójában azt sem, hogy mi lesz a
következő percben. Csak szenvedtem, küzdöttem, hogy túléljem a
jelent.
 Jack

Valóra vált (rém)álom

„A legrövidebb út a kudarchoz, ha az ember a sikerhez akar hű maradni és

nem önmagához.”
(Sigmund Graff)

Családi vacsora. Ettől kíméljen meg a jóisten! Ma este kénytelen

leszek színt vallani a szüleimnek, hogy szakítottam Sheryllel.
Pechemre kedvelték őt, engem viszont kevésbé. Már hallottam is az
apám fennkölt, kioktató süketelését arról, hogy a pokolra jutok. Nem
akarta meglátni, hogy a nővérem, Julié halála óta a pokolban élek.
Szörnyen vallásos családban nevelkedtem, éppen ezért éreztem
magam mindig is kakukktojásnak a szabadelvű felfogásommal. Nem
volt túl jó a kapcsolatom az elhivatott lelkipásztor apámmal, aki
mindig mindenkinek osztotta az igét. Beleértve engem is. Amikor
csak tehettem, menekültem előle, mert mindenkit meg akart téríteni,
aki körülötte élt és mozgott, de nekem teljesen más volt az
életfilozófiám. Az édesanyám gyakran a védelmébe vett, amikor
konfliktus alakult ki köztünk, de legtöbbször ez is csak olaj volt a
tűzre. Amióta az eszemet tudom, mindig becsülettel, keményen
dolgoztam, de az apám elvárasainak soha nem tudtam megfelelni.
Könyörtelen kritikus volt. Az ő gyerekeinek mindig mindenben élen
kellett járnia… vagyis kellett volna.
Hárman voltunk testvérek. A nővérem, Julie egyensúlyozott egy
ideig a megfelelési kényszer és az önmegvalósítás határán, de
később egy vitát követően felszívódott. A holtteste volt, amit az
apám viszontlátott. A húgomat, Kaylát sajnáltam a legjobban, mert ő
mindig mélyen megalázkodott az apánk akarata előtt, ellenben
velem, mert én mindig is a saját utamat jártam. Nagy csalódás
voltam az apám számára, mert az elhatározásával szembeszállva
nem követtem őt a lelkészi pályán. A legkínosabb jelenet, amiben
részem volt, amikor a fejéhez vágtam, hogy nem tudnám elviselni,
ha olyan szentfazék válna belőlem, mint amilyen ő lett. Ezzel
minden bizonnyal vérig sértettem, amit sosem bocsát meg nekem.
A Sheryllel való szakítást követően nagyon nem hiányzott, hogy
még ő is rátegyen egy lapáttal az amúgy sem rózsás hangulatomra.
A családi dráma elkerülése érdekében egész álló nap azon
gondolkodtam, hogyan, milyen kifogással tudnék kibújni az
összejövetel alól.
A tükör előtt álltam, és a nyakkendőmet igazgattam. Kész röhej!
Egy nő kedvéért sem vagyok hajlandó ilyet a nyakamba akasztani,
bezzeg az apám megelégedésére… A lelkem mélyén tudtam, nem az
apám miatt csinálom, hanem az anyámra vagyok tekintettel.
Imádtam őt, és gyűlöltem, ha szenvedni láttam miattunk. Nem
akartam, hogy aznap este miattam szomorkodjon.
Amikor megérkeztem a házhoz, az anyám nyitott ajtót. Vidám
mosollyal az arcán ölelt magához, mint mindig.
– Kisfiam, de örülök, hogy látlak – pipiskédéit fel hozzám, hogy
nyomjon egy puszit az arcomra.
– Én is örülök, hogy látlak, mama – karoltam át, és magamhoz
szorítottam. Beszippantottam a finom illatát, ami ugyanolyan
megnyugtatóan hatott rám, mint gyerekkoromban.
– Jack! – sietett elém a húgom. – Féltem, hogy nem tudsz majd
elszabadulni. Ritkán látunk mostanában – nyomott egy puszit az
arcomra ő is.
– Hát, az emberek gyilkolják egymást – vontam meg a vállam.
– És Sherylt hol hagytad? Miért nem jött veled? -tenyereit bele a
közepébe.
 – Sheryl… nos – köszörültem meg a torkom. Gőzöm sem volt,
hogyan fogjak bele.
– Hagyd már! – ripakodott rá az anyám. – Alig lépett be az ajtón
– húzott beljebb. Hálásan fújtam ki a levegőt, de nem örülhettem
sokáig, mert felbukkant az apám is.
– Lám csak! A tékozló fiú is hazatért – vetett rám egy pillantást.
– Csoda, hogy nem tévesztette el a házszámot – tette a következő
csípős megjegyzést.
Igyekeztem nem tudomást venni a piszkálódó megjegyzéseiről.
Az ilyen és ehhez hasonló sértegetései azonban tűként szúrtak
belém. Ha minden gonoszkodó megjegyzése döfésként szemmel
látható lett volna, már úgy néztem volna ki, mint egy sündisznó.
– Én is örülök, hogy látlak – fogadtam a köszöntést közömbös
hangon.
Jól fog telni ez a ma este is.
Az anyám keze, ami a karomon nyugodott, erősebben markolt.
Gyűlölte, ha veszekedtünk.
– Gyere, mesélj, kisfiam, mi történt veled, mióta nem láttalak! –
vezetett be a nappaliba. Akkor jutott eszembe, hogy nekik még nem
is meséltem a nagy hírt.
– Végre sikerült bejutnom az FBI-hoz. Jóváhagyták az
átjelentkezésemet – derültem fel, de az apám jól hallhatóan
felhördült.
– Ez valóban remek hír. Tudom, milyen régen szerettél volna
bekerülni – lelkesedett a húgom.
– Igen, és most végre összejött – helyeseltem.
– Büszkék vagyunk rád, kisfiam – mosolyodott el az anyám.
Az apám felé sandítottam, aki összeszűkült szemmel meredt
rám.
Hát persze hogy ő nem. Nem is vártam mást.
– Kész a vacsora. Menjünk, együnk, mielőtt kihűl! – terelt az
étkező felé az anyám.
 Mindenki elfoglalta a már megszokott helyét. Az én helyem az
apámmal szemben volt. Leültem, de nem néztem fel rá. Kínos csend
telepedett ránk. Az anyám kezdett el mesélni az önkéntes
munkájáról, én pedig próbáltam figyelmesen hallgatni, de rettentően
idegesített, hogy az apám tekintete lyukat üt a mellkasomba.
Viszkettem attól, ahogy meredten bámult rám. A szokottnál is
kellemetlenebb volt a helyzet. Olyan érzésem volt, mintha mondani
akarna valamit, de a megfelelő pillanatra tartogatja.
– És ti hogy vagytok? – fordultam a húgomhoz. – Hogyhogy
nem tartott veled Leroy? – érdeklődtem a férje után. A húgom
arcáról eltűnt a mosoly.
Hoppácska! Zűr a paradicsomban. Meglepetten kúszott fel a
szemöldököm.
– Köszönjük, jól vagyunk – felelte kurtán, de feltűnően kerülte a
tekintetem.
Ez az este meglehetősen érdekfeszítően alakul. Már megint miről
maradtam le?
– Valami baj van? – pásztáztam a jelenlévőket.
– Semmi baj – szólalt meg az apám. – A parókián van dolga –
kanalazta a levesét.
Nem igazán nyugtatott meg a válasza. Kayla arcát néztem, aki
zavarba jött a röntgentekintetemtől.
– Miért nem mondjátok el nekem is? Nyilvánvaló, hogy
mindannyian tudtok valamit, amit nem osztotok meg velem – szaladt
ki a számon, pedig jól tudtam, jobb lett volna erről négyszemközt
beszélnem a húgommal.
– Talán mert nem tartozik rád. Nem a te gondod – emelte rám az
apám a haragos tekintetét. – Mióta érdekel téged, hogy mi zajlik
errefelé? – rándult meg az arcizma, amiből jól tudtam, habár
higgadtan viselkedik, a puszta jelenlétemtől bugyog benne az
indulat, és csak idő kérdése, hogy felszínre törjön.
– Charles! – figyelmeztette az anyám óvatosan.
 – Mindig is érdekelt, mi történik itthon – álltam az apám sötét
pillantását. – Ha tudok, akkor szívesen segítek – néztem a húgomra.
– Érdekes, hogy ezt mondod, de köszönjük szépen, nincs
szükségünk a segítségedre – szűrte ki a fogai között az apám.
Újra farkasszemet néztünk egymással. Küzdöttem önmagámmal,
hogy ne álljak fel és hagyjam ott az egészet. Ne szólalj meg! Ne
szólalj meg!- nyeltem nagyokat. Bántotta az igazságérzetemet a
kijelentése, mert csakis ő tehetett arról, hogy ennyire a család
peremére szorultam. Ő volt az, aki még a templomba sem engedett
be, csak mert nem osztottam a nézeteit. Habár mindennél jobban
vágytam volna a családi békére, képtelen voltam meghazudtolni
önmagam. Az apám pedig képtelen volt elfogadni, hogy nem
mindenki követi őt vakon.
Megfogadtam, hogy nem rontom el az estét, így nyeltem egyet,
majd nyeltem még egyet, aminek hatására egy hatalmas gombóc lett
a torkomban.
Tuti, hogy holnap torokgyulladásom lesz.
– Inkább törődnél a magad dolgával – kavargatta apám a levesét.
Felkaptam a tekintetem. Vajon ezzel most megint mit akar mondani?
– Charles, kérlek! Megígérted! – kérlelte az anyám.
– Sajnálom, de nem tudom elfogadni, hogy a fiad azért szakított
azzal a szegény kislánnyal, mert az nem a szexuális vágyaival volt
elfoglalva éjjel-nappal. Ez egyszerűen botrányos – csapott az öklével
az asztalra.
Döbbenten siklott a tekintetem az anyámra magyarázatért.
– Sheryl itt járt – bökte ki, de nem nézett a szemembe. –
Elmesélte, hogy szakítottatok.
Hangosan felhorkantam, majd hátradőltem a székemben. A
fejemet ingattam, és kínomban felnevettem.
– Ti csak az ő verzióját ismeritek – kezdtem bele higgadtan, de
legbelül majd felrobbantam.
 Hogy vette a bátorságot, hogy a szüleimnek ócsároljon, mikor
pontosan tudja, milyen nehéz ez enélkül is?
– A tiédet aligha hallhatjuk, hiszen nemigen teszed tiszteleted
mifelénk – dőlt előre apám is a székében. Akkor csinált így, ha
támadásba lendült.
– Nem kívánok magyarázkodni – hátráltam ki. – Sheryl és én
nem illettünk össze. Pont – akartam lezárni, de az apám nem volt
hozzám kegyes.
– Milyen férfi vagy te? – csattant fel. – Mélyen belegázoltál
annak a vallásos lánynak a női büszkeségébe.
Ez kész röhej. Vallásos. Na persze – forgattam a szemem.
– Felnőtt ember vagy, Jack! Nem helyezheted előtérbe a testi
vágyaidat! Kötelességeid is vannak! – kezdődött a szentszöveg.
– Egy egészséges kapcsolatban a szexuális vágy és a szerelem
egyszerre van jelen. Nálunk viszont már egyik sem működött –
szűrtem ki a fogaim között. Reméltem, hogy leszáll a témáról.
– Csak a fiatalok hiszik azt, hogy szex nélkül nem lehet élni! –
emelte fel a hangját. – Minden önuralom és akarat kérdése.
Jaj, ne már! Megint kezdi – ingattam a fejemet.
– Nem akarom elhinni, hogy az én fiam képes volt ilyet tenni
egy nővel. Nem így neveltelek – villant felém haragosan a sötét
tekintete.
– Nem minden fekete vagy fehér – emeltem fel én is a hangom.
– Ha valakibe igazán szerelmes az ember, akkor rendszerint fizikai
jellegű vágyai is vannak iránta, Sherylnek viszont semmiféle vágya
nem volt irántam. Sosem lettünk volna együtt boldogok.
– Az életben a szerelem elmúlik! Egy sem tart örökké. Ilyen
gondolkodással sosem fogsz rendes családapaként helytállni –
horkantott egyet.
– Hogy maradhatnék egy olyan nővel, akivel már az elején sem
működnek a dolog? Miért kellene egy életre magamhoz láncolnom,
ha ő sem úgy érez, ahogy kellene? – próbáltam észérvekkel
alátámasztani a döntésem.
– Miért, hogy kellene éreznie? Ahogy te akarod? Kicsit magasak
az elvárásaid, lehet, hogy nem ártana lejjebb adni. Ideje lenne a
fejeddel gondolkodnod a micsodád helyett – fröcsögte indulatosan.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy az anyám és a húgom is
lesütötte a tekintetét. A combomon támaszkodtam, lehunytam a
szemem, és erőt vettem magamon.
– Én ezt nem akarom tovább hallgatni – toltam ki a székem, és
már éppen talpra szökkentem, amikor folytatta.
– De mit is vártam egy olyan embertől, aki azért akar az FBI-nál
dolgozni, mert hajtja a bosszúvágy. Nem képes elfogadni Isten
akaratát.
Beledermedtem a mozdulatomba. Isten akarata? Ezzel elvetette
nálam a sulykot.
– Julie halála nem Isten akarata volt! – keltem ki magamból.
Képtelen voltam tovább féken tartani a bennem dúló érzelmeket. –
Lehet, hogy neked elég, ha minden egyes nyomorult nap elmondasz
egy kibaszott imát a lelki üdvéért, de én addig nem nyugszom, amíg
a rácsok mögött nem látom azt az embert, aki felelős a haláláért.
Úgy dörrent a hangom, hogy visszaverődött az étkező falairól. A
mellkasom zaklatottan emelkedett és süllyedt. Isten akarata –
visszahangzott bennem ez a két szó kitörölhetetlenül. Ha valaki
hibás a nővérem sorsának alakulásáért, akkor az ő. Apaként tehetett
volna érte, lehetett volna erkölcscsősz helyett apa, és akkor lehet,
hogy Julié még ma is élne. A családjához fordult volna a bajban.
Ökölbe szorított kezekkel igyekeztem erőt venni magamon, hogy ezt
ne vágjam a fejéhez.
– Bocsássatok meg nekem! – pillantottam a húgomra, majd az
anyámra. – Nem kellett volna idejönnöm – egyenesedtem ki, majd
egy szó nélkül indultam a kijárat felé.
 – Jack! Kisfiam! – sietett utánam az anyám. – Annyira sajnálom
– nyelte a könnyeit.
– Én sajnálom, mama. Nem állt szándékomban feltépni a régi
sebeket. Nem kellett volna idejönnöm – ismételtem. – Már rég be
kellett volna látnom, hogy bármit teszek is, megtalálja benne a hibát.
Az anyám a széttárt karját nyújtotta, lehajoltam hozzá, ő pedig
szorosan átölelt.
– Egy anyának a gyerekét elveszteni a legnagyobb fájdalom.
Ezen az imák sem segítenek. Nem akarlak téged is elveszíteni –
suttogta a fülembe.
Amikor elengedett, mélyen a szemembe nézett, és a két keze
közé vette az arcomat.
– Szépen kérlek, kisfiam, ne kösd össze egy olyan nővel az
életed, aki a szüleidhez megy bepanaszolni téged! Bárki lesz is,
akinek végül a szíved odaadod, én melletted állok.
– Szeretlek, mama! – szorítottam magamhoz.
– Én is téged, kisfiam! – gördültek le a könnyei.
Letöröltem őket, és nyomtam a homlokára egy puszit, majd egy
szó nélkül elhagytam a házat. Az autóm mellett még megálltam, és
visszapillantottam a házra, mielőtt beszálltam volna. Sajgott a
szívem, mert tudtam, nincs helyem köztük.
Egész úton hazafelé kérdések tömkelege bombázta az agyamat.
Miért nem tud engem az apám szeretni? Miért nem tudok a kedvéért
megváltozni? Miért nem vagyunk képesek félretenni a sérelmeinket?
Válaszokat azonban nem kaptam. Még a lakásomnál is felindultan
szálltam ki az autóból. Holnap első dolgom lesz, hogy kitekerem
Sheryl nyakát. Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. A konyhába
siettem, miközben meglazítottam és szinte kitéptem a nyakamból a
nyakkendőm, majd legurítottam egy vodkát. Az asztalra csaptam a
poharam, és megkapaszkodtam a szélében. Tehetetlennek, kétség-
beesettnek éreztem magam. Szükségem lett volna egy jó barátra.
Hosszas teketóriázást követően felhívtam Willt.
 Jólesett volna valakinek kiönteni a szívem, de nem vette fel.
Jellemző! Biztos nagyon elfoglalt. Lefoglalja a családja. Már éppen
a kocsikulcsomért nyúltam, hogy elmegyek valahová, amikor
csengettek. Az órámra pillantottam. Elég későre járt már, és nem
vártam senkit. Bizonytalanul az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
A legnagyobb megdöbbenésemre Stephanie állt előttem teljes
életnagyságban. Csak képzelődöm. Egész biztos a vodkától
hallucinálok. A szám megnyílt a csodálkozástól. Iszom még egyet.
– Szia! – szólalt meg ő először. Az arca láthatóan elvörösödött a
reakciómtól. – Zavarok, készülsz valahová? – mért végig tetőtől
talpig.
– Te sosem zavarsz – találtam meg a hangom. – Gyere be! –
tártam ki előtte az ajtót.
Bizonytalanul lépett felém, amikor megcsapta az orrom a finom
illata. A testemet azonnal elöntötte az adrenalin. Nem tudom, mi
ütött belém, de mindenféle udvariaskodás nélkül elkaptam a
csuklóját, és az ajtónak nyomtam, ami becsapódott mögötte. A
sikolya az ajkaim között halt el. A mézszőke hajába túrtam mindkét
kezemmel, és mohón megcsókoltam. Elég volt az illata, az érintése,
és a testem forrón lüktetni kezdett. Akarom öt! Benne akartam lenni.
Amikor zihálva eltéptem magam az ajkaitól, lehunyt szemmel az
ajtónak dőlt. Lassan végighúztam a hüvelykujjam az ajkán, ami
megduzzadt a cseppet sem kíméletes csókomtól.
Amikor kinyitotta a gyönyörű, mélyzöld szemét, a tekintetembe
veszett. Kapásból rövidre zárta az agyamat.
– Ez nem szabálytalan? – lihegte.
Habár homály borított körülöttem mindent, felfogtam, hogy az
egyéjszakás megállapodásunk felrúgására céloz.
– De! – ziháltam, és az arcát csodáltam.
– Akkor jó – siklott a keze a tarkómra, közelebb húzott, és újra
szenvedélyes csókolózásban forrtunk egybe.
 Állatias hangokat hallattam, miközben türelmetlenül simogattam
a testét. Megéreztem, ahogy remegő ujjaival a nadrágom gombjaival
bíbelődik. Azonnal a lényegre tért. Nem akartam lemaradni, ezért
meghúztam a kabátja övét, ami azonnal szétnyílt előttem. Nincs
ehhez túl meleg? K kezem alácsúsztattam, és azonnal megértettem,
még a levegő is elakadt félúton, amikor kitapintottam alatta a finom
csipkét. Elhúzódtam tőle, mert látni akartam. Lecsúsztatta a vállán
az elegáns kabátot, ami alatt nem viselt mást, csak egy fekete
csipkéből készült szexi harisnyatartós bodyt. Megszólalni is képtelen
voltam a gyönyörűségtől.
– Remélem, tetszik. – Kihallottam a hangjából a
bizonytalanságot.
– Nincsenek rá szavak, mennyire – suttogtam. – Észbontóan
gyönyörű vagy – térképeztem fel alaposabban.
A nyitott nadrágomon keresztül látványosan rándultam a
rafinált, mély dekoltázsa láttán. A bodyja szabásvonala tökéletesen
simult az alakjára. Látni engedett és takart is egyszerre.
Még észhez sem tértem, Stephanie megragadta az ingem, és
magához rántott. Ő sem vette le rólam a szemét, ami elsötétült a
visszafojtott vágytól. Lényegre törően, telhetetlenül tapadt az
ajkaimra. Nem akartam gondolkodni. Megemeltem, ő pedig
szorosan a derekam köré fonta a lábát. A karjával szorosan átkarolt,
én pedig gyors léptekkel haladtam vele a hálószoba irányába.
Óvatosan fektettem le az ágyra, mialatt az ajkunk egy pillanatra
sem szakadt el egymástól. Olyanok voltunk, mint két éhező lélek,
akik csak egymásból táplálkozhattak. Kapkodó mozdulatokkal
toltam le magamról a nadrágom az alsómmal együtt. Ezalatt
Stephanie remegő keze az ingem gombjaival bajlódott. A harmadik
gomb után feladta. Megmarkolta az anyagot, és kettétépte rajtam. A
hevességétől belemordultam a csókba. A kezem a lába közé
csúsztattam, amikor újra megmerevedtem. A meztelen puncijának
érintése meglepett. Megszakítottam a csókot és lejjebb ereszkedtem.
Közelebbről is szemügyre vettem az alul nyitott bodyt.
– Édes jó istenem! – csúszott ki a számon. – Te meg akarsz
engem ölni – cirógattam a mutatóujjammal a lába között.
Stephanie sóhaja akadozott, ahogy rátolta magát az ujjaimra.
Azt hittem, elájulok. Nem volt még olyan csajom, aki ennyire tenni
akart volna azért, hogy elvarázsoljon a puszta látványával, de neki
ez minden kétséget kizáróan sikerült. Behajoltam a combja közé, és
végigszántottam a legérzékenyebb pontján a nyelvemmel. Hangosan
nyögött fel, és az egész teste reszketni kezdett. Féltem, ha így
folytatjuk, hamarabb véget ér az éjszaka, mint szeretnénk, de
képtelen voltam visszafogni magam. Mélyen beletemetkeztem.
Széjjelebb tárta a lábát, én pedig egyre fürgébben köröztem a
csiklóján. Stephanie szinte dobálta magát az ágyon az élvezettől.
Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.
– Uramisten, Jack – szisszent fel.
Elmerültem benne az ujjaimmal, de akkor végem lett. Rászorult
az ujjaimra, bennem pedig elpattant valami.
– Ne haragudj, nem bírok tovább várni – másztam fölé. A térde
alá tettem az egyik kezem, felhúztam a csípőjéig, és az arcáról le
sem véve a tekintetem elmerültem benne. Stephanie az alsó ajkába
harapott, a felkaromat markolta, hogy el tudja viselni a méretemet. –
Hiányoztál – csókolgattam, szopogattam a mellét. – Fantasztikusan
szűk vagy odalent.
Nem válaszolt, csak még jobban rám szorított. A testem
megfeszült, hangosan mordultam. Egy pillanatra muszáj volt
megállnom, mert a gerincem mentén elindult a vészjósló bizsergés.
Ki akartam húzódni belőle, de ő a fenekembe markolt, magába
rántott, majd vad körözésbe kezdett a csípőjével. A lélegzetem is
elakadt a gyönyörtől. A testem lángolt, a beteljesülésért sóvárgott.
Képtelen voltam megmozdulni, hagytam, hogy Stephanie diktálja a
ritmust. A forró, tüzes pulzálás a farkam körül, Stephanie hangos
sóhajai a csúcs felé sodortak. Megszűnt a külvilág. Az egyre
gyorsuló mozgás, a testünket felemésztő vágy kitörölt mindent.
Egyszerre feszültünk meg, remegve élveztünk el mindketten. Isteni
volt. Percekig a mennyben jártam. A kezem a testén kalandozott, és
szinte azonnal újra készen álltam a puha csipke fantasztikus
érintésétől. Stephanie teste még mindig az orgazmustól reszketett a
karomban. A tekintete homályos volt a testében tomboló kéjtől.
– Szeress engem, Jack! Ne hagyd abba! Kérlek! – könyörgött
elfúló hangon. /
– Eszem ágában sincs – suttogtam az ajkai köze két csók között.
 Erica

(Z)űr, amit érzek

„Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos

pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli
félelemmel és szomjúsággal.”
(Müller Péter)

Miami. Ó, hogy gyűlölöm ezt a helyet. Együtt kelek a nappal,

hajamat fésüli a tenger felöl érkező meleg szél, és mégis. ..
Másoknak ez a szó maga a paradicsom, számomra viszont egyet
jelent a pokollal. Ez volt az a hely, ahol torkom szakadtából
üvölthettem volna, akkor sem hallotta volna meg senki. Totális
fásultság lett rajtam úrrá. Tammy az iskolában volt, így a magány is
csak fokozta a rám telepedő letargiát. Az előző este eseményei a
padlóra küldtek. Kikészített a tudat, hogy elélveztem Curtis
érintésétől, miközben viszolyogtam még a tudattól is, hogy hozzám
ér. De mit tehettem volna, csak így tudtam elviselni, amit velem tett.
Fel kellett elevenítenem a dögös Jacket. Amikor elcsábítottam a
szépfiút, azt hittem, csak azért volt rá szükségem, hogy kielégítse az
elhanyagolt testem vágyait, de időközben be kellett látnom, a lelkem
sokkal jobban ki volt éhezve a gyengédségre, kényeztetésre, meghitt
pillanatokra. Jack pedig mindezt megérezte, és megadta nekem,
amire vágytam. Pontosan ezért nem tudtam kiverni őt a fejemből.
Istenem, már pusztán a gondolat kikészített, milyen összhangban
szeretkeztem vele azon az éjszakán. Tökéletes volt, mert először a
testemmel foglalkozott, majd a lelkemmel is törődött. Kényeztetett,
simogatott, becézgetett. Éppen ezért hiába volt az elhatározás, hogy
ő csak a szerető szerepét tölti be aznap éjjel, annál sokkal többet
jelentett.
A francba is! Hogyan is gondolhattam egy percig is, hogy a
velem történtek után képes vagyok bárki előtt érzelmek nélkül
széttárni a lábamat? Ostoba módon tudat alatt elkezdtem
kombinálni, jelentőséget tulajdonítani a káprázatos
orgazmusaimnak, amelyekben Jack részesített, amelyekkel
akaratlanul is elérte, hogy az a pofátlanul helyes mosolya és
csillogó, mélybarna tekintete felkavarjon. A lélegzetem is elakadt,
ahogy megsimogatta az arcom, és ahogy lágy csókokkal
feltérképezte a testem minden apró szegletét. Az a nagy igazság,
hogy mielőtt lehetőségem lett volna kiosonni a hálószobájából, nem
vettem észre, milyen csapdát állítottam saját magamnak, amibe bele
is sétáltam. Bumm! Elkerülhetetlenül érezni kezdtem! A tegnap esti
orgazmusom után pedig úgy éreztem, elárultam önmagam,
bemocskoltam annak a fergeteges éjszakának az emlékét. Még akkor
is, ha mindeközben Jackről fantáziáltam.
A hatalmas üvegfelület előtt álltam, és csak bámultam a tengert.
Határtalan. Végigfutott a tekintetem a víz felszínén, egészen a
horizontig. Eltöprengtem rajta, milyen jelentéktelen is vagyok.
Elgondolkodtam azon, voltak emberek, akiket nem rettentett el ez a
végtelen kékség, nekivágtak a beláthatatlannak látszó távolságnak,
hogy új világokat fedezzenek fel. Nem féltek a veszélytől. Nem úgy,
mint én. Egy röpke pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy
nekivágok az élet végtelen vizének. Vajon elérném a célomat,
megtalálnám a túloldalon, akit mindig is kerestem?
Halk kopogást hallottam az ajtó felől. Lehunytam a szemem és
mély levegőt vettem. A francba!
– Igen! – törölgettem le a kibuggyanó könnyeimet.
Tracy jelent meg az ajtóban.
– Nincs szüksége valamire, kisasszony?
– Köszönöm, nincs – fordultam vissza az ablak irányába.
 Kerestem a békésen fodrozódó víz felszínét, és az utolsó
gondolatomat.
– Aggódunk önért, már ha meg nem haragszik – szólalt meg
újra.
Érdeklődve pördültem felé. Aggódunk? – ütötte meg a fülem.
Tracy közelebb lépett és mélyen a szemembe nézett.
– Mi ott lent sokat gondolunk magára.
Elfordítottam a fejem, és az alsó ajkamba haraptam.
Még a személyzet is sajnál. Édes jóistenem, mi jöhet még?
– Egész nap nem evett semmit – ingatta a fejét. – Engedelmével
Luna, a szakácsnő a kedvencét főzte – tolta be a zsúrkocsit.
Már vettem a levegőt, hogy visszaküldjem az egészet, de
meghatott a kedvességük.
– Hálás vagyok – biccentettem. – Köszönöm, hagyd csak itt!
– Ha tehetünk önért még valamit…
Ugyan mit tehetnének, amikor én magam tehetetlen vagyok?
Újra a tengert bámultam. Mindaddig, amíg csupán szemlélem a víz
hullámzó felszínét, addig ezen a parton fogok ragadni. A nagy
elhatározás helyett a homokba rajzolgatok, hasznosnak tűnő
dolgokkal ütöm el az időt, és próbálom elnyomni a tenger hívogató
szavát. Elnyomom, nem hagyom, hogy táplálja bennem a vágyat a
lázadásra. Ó, pedig csak egy jó szél kellene, hogy vitorlát bontsak és
nekivágjak a végtelennek.
Belebetegedtem a tehetetlenségbe, amelynek eredményeként
elhatalmasodott rajtam az önkínzásom. Amikor nem látta senki, a
falásrohamok állandósultak, túlzabáltam magam, majd a bűntudattól
és a félelemtől vezérelve, hogy Curtis rájön, rohantam a vécére
kiadni magamból mindent az utolsó falatig. A fürdőszobánk
tükrében hirtelen borzasztó nagynak láttam magam. Amikor ettem,
szinte éreztem, ahogy dagadok, egyre nagyobb és nagyobb vagyok,
és ez az érzés csak akkor szűnt meg, ha meghánytattam magam.
 Curtis tehet az egészről. Nagyon szigorú és bíráló volt velem,
sosem lehettem neki elég szép, elég csinos, elég jó. Észre sem
vettem, mikor és hogyan kerültem Curtis kelepcéjébe, de már rég az
ő szabályuniverzuma szerint éltem, amelyben vagy bűnös, vagy
nagyjából megfelelt lehettem. Tökéletes soha. Megtiltotta, hogy
cukrot, kenyeret, rizst, csokoládét, vagy bárminemű édességet
egyek. Tulajdonképpen minden tiltólistás volt, amit szerettem. Ez
volt számomra a legnagyobb büntetés. Mindig imádtam jókat enni,
de sosem voltak evészavaraim vagy súlyproblémáim. Curtis mellett
viszont azon kaptam magam, hogy éjjelente rájárok a hűtőre, és
teleeszem magam mindennel, amit csak találok, ami addig fajult,
hogy mindig és mindenhol zabáltam, amikor és ahol Curtis nem
látta. Így álltam ellen az akaratának, ez volt az én csendes
lázadásom. Olyan lett számomra az evés, mintha az életemért
küzdenék, mintha a tiltott ízeket és ételeket akarnám bepótolni.
Csakhogy ezzel ördögi körbe kerültem. Evés, hányás, evés, hányás
lett az életem. Próbáltam leállni, de amikor magam alatt voltam,
képtelen lettem kontrollálni az eluralkodó vágyaimat. Ennek
akartam gátat vetni, amikor vedelni kezdtem a Martinit. Eleinte
elnyomta a késztetést, de ebből is egyre nagyobb dózisra volt
szükségem. Már tisztán láttam, hogy önerőből szinte képtelenség
legyőznöm a függőségeimet. Vészhelyzet állt elő, elvesztettem az
irányítást az életem fölött. Rabjává váltam a léleksimogató ételeknek
és a Martininek.
A meggyötört arcképemet láttam az üvegfelületen, amikor
kaptam egy fura üzenetet Sarah-tól.

Hogy vagy? Hiányzol! Tudunk beszélni?

Hogy kérdezhet ilyet, hiszen tudja jól, hogy Curtis minden

üzenetemet olvassa, és minden beszélgetésemet lehallgatja? Gyorsan
bepötyögtem a választ:
 Remekül vagyok, köszönöm. Persze, hívj csak nyugodtan.

Ugyebár én, ha akartam volna, se tudtam volna hívni. Telefonom

is csak azért volt, hogy Curtis bármikor elérhessen, és hogy
pontosan nyomon követhesse a mozgásomat. A kimenő hívásaim le
voltak korlátozva Curtisre.
A következő pillanatban csörgött a mobilom. A szívem a
torkomban dobogott.
– Szia! – kezdte lelkesen. Hasonlóan üdvözöltem, mire vidáman
folytatta. – Képzeld, az egyik festményemmel nyertem egy díjat,
aminek az átadója hétvégén lesz. Annyira jó lenne, ha te is el tudnál
jönni – nyafogta. Egy mély sóhajt követően már éppen feleltem
volna, amikor hamarjában hozzátette: – Tudom, tudom, messze
vagy, és valószínű későn is szólok. Csak gondoltam,
megkérdezhetnéd Curtist, hátha mégis elenged. Ha van kedve, ő is
eljöhetne. Olyan jó volt benneteket együtt látni.
Mi van? Na, itt már kezdett gyanús lenni a dolog. Sarah tiszta
szívéből gyűlölte Curtist az első pillanattól kezdve, és azok után,
hogy a múltkor elmeséltem neki Curtis kegyetlenkedéseit, már
biztos voltam benne, hogy valamire készül. Egy belső hang azt
súgta, bele kell mennem ebbe a színjátékba.
– Curtis nagyon elfoglalt, nem zaklathatom őt ilyenekkel.
– Olyan sok jót meséltél róla. Tök rendes fickó. Nekem az jött
le, hogy megtenne érted bármit – ajnározta.
Mi a fenét csinálsz, Sarah? Nagyon az volt az érzésem, hogy ez
a beszélgetés inkább Curtisnek szólt, mint nekem. Vajon miért akar
ennyire visszacsalni Chicagóba,?
– Én pedig vagyok olyan rendes, hogy nem nyaggatom őt ilyen
dolgokkal – túrtam idegesen a hajamba.
– Azért csak próbáld meg! Holnap felhívlak újra. Addig is
vigyázz magadra! – Ezt az utolsó mondatot teljesen más hangsúllyal
mondta. Felállt tőle a karomon a szőr. Miután megszakadt a vonal,
percekig bámultam a kijelzőm. Miben mesterkedik ez a nő?
Este a vacsoránál is ezen járt az eszem, szinte alig hallottam,
amikor Curtis felém intézte a szavait.
– Milyen napod volt? – tolta el magától a tányérját, jelezve,
hogy befejezte a vacsorát.
– Csak a szokásos – vontam meg a vállam.
– Nem is mondod, hogy Sarah keresett? – sandított rám kérdő
tekintettel.
– Nem mondom, mert nem volt fontos.
Kerültem a tekintetét. Felálltam és elkezdtem összeszedni a
tányérokat az asztalról, mintha tényleg nem is számítana.
– Miután téged keresett, engem is felhívott – dőlt hátra a
székében.
Megtorpantam a mozdulatomban, és ráemeltem a tekintetem.
– Tedd azt le, Tracy majd elintézi! – intett, hogy üljek vissza a
helyemre.
Lassan visszaereszkedtem a székembe, és próbáltam az arcáról
leolvasni, mekkora bajban vagyok.
– A hét második felében van egy kis dolgom Chicagóban –
tartott szünetet, amitől az idegeim pattanásig feszültek. – Arra
gondoltam, végül is miért ne jöhetnél el velem – fonta karba a kezét
maga előtt.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Csukd be a szád, Erica! Nem áll jól neked ez a bamba tekintet.
– Te… te most azt akarod mondani… szóval, hogy… – Képtelen
voltam befejezni a mondatot, mert biztosra vettem, hogy porrá zúzza
majd a bennem keltett illúziót.
– Hogy elmehetsz Sarah díjátadójára? – húzta féloldalas
mosolyra az arcát. Élvezte a szemétláda a kétségbeesésem
pillanatait. – Igen. Azt – válaszolt fölényesen a saját maga által
feltett kérdésre. – Megengedem neked, hogy részt vegyél az
eseményen.
Döbbenten bámultam rá. Jól ismertem már. Nem tudtam
ujjongani az örömtől, mert tisztában voltam vele, nála semmit nem
kapok ingyen. Neki nincs szíve. Nála nincs olyan, hogy jóindulat,
sajnálat vagy könyörület meg pláne. Áradt belőle a gonoszság,
amitől akaratlanul is összeborzad az ember.
Ez egy csapda.
– És mit vársz tőlem cserébe? – emeltem meg az állam.
– Ugyan már, kisszívem – hajolt felém, és a vállam mögé
igazította a hajam. – Olyan engedelmes kis ribanc vagy mostanság,
hogy megérdemelsz egy kis jutalmat – cirógatta a hüvelykujjával az
arcélemet.
Elfogott az undor, mert ismét rám tört az önutálat.
Váratlanul a tarkómon belemarkolt a hajamba és magához
rántott. Hangosan felsikoltottam a rám törő fájdalomtól. Mindkét
kezem odakaptam én is, és könnyes szemmel könyörögni kezdtem.
– Kérlek, Curtis! Nem tettem semmi rosszat – ziháltam a
bennem tomboló érzelmektől.
– Nem is azért teszem, mert rossz vagy – hajolt még közelebb.
A forró leheletét éreztem az arcomon. – Hanem azért, mert jólesik.
Élvezem, amikor rettegsz tőlem, Erica – suttogta a fülembe.
– Ha annyira élvezed, hogy kínozhatsz, miért viszel magaddal
Chicagóba? – szedtem össze az erőm, és egyenesen a tekintetét
kerestem.
Kikerekedett a szeme, majd hirtelen elengedett. Lehuppantam a
székemre, a kezemmel a fájdalmas területet dörzsölgettem.
– Ha valaki a földön fekszik, akkor azon már nem lehet lejjebb
taszítani. Te pedig az utóbbi időben teljesen feladtad. Unalmassá
váltál. De én nem akarom, hogy beletörődj, Erica. Ha időnként
engedek a vágyaidnak, jobban fog fájni, amikor megtagadom azokat
tőled – villant a tekintete kéjesen. – A kapcsolatunk elején imádtam,
amikor láttam a szemedben a megsemmisülést.
– Tiszta szívemből gyűlöllek – szaladt ki a számon, de cseppet
sem bántam.
Curtis hátravetett fejjel hangosan nevetett.
– Látod, pont erről beszélek. Most megint az a tüzes kis szuka
vagy, akinek megismertelek – gyűrte fel az inge ujját, hogy láthatóvá
váljon a heg, amit én ejtettem rajta, amikor rátámadtam. – Hiányzik
az az Erica – harapott az alsó ajkába. – De már megvan a tervem,
hogyan fogom őt előcsalogatni.
Már éppen a nyelvemen volt egy epés megjegyzés, amikor
megjelent Tammy.
– Mami! – szaladt oda hozzám, és átölelte a nyakam. Curtis
vetett felé egy pillantást, majd felállt.
– Akkor mindent megbeszéltünk. Csomagolj, mert holnap
indulunk!
Az ölembe emeltem Tammyt, de a gyilkos tekintetemmel
követtem Curtist, ahogy távozik. Vissza sem nézett felénk.
– Apa megint bántott téged? – simogatta az összekócolódott
hajamat.
– Nem, kincsem. Nincs semmi baj – nyomtam egy puszit a
homlokára.
– Van egy nehéz feladatunk matekból, segítesz nekem? – nézett
rám nagy kerek szemekkel.
– Hát persze, drágám – mosolyodtam el a bájos pofikája láttán.
Ő volt nekem a fény ebben a pokolban. Habár nem én hoztam a
világra, úgy szerettem, mintha a sajátom lett volna. Általa
tapasztaltam meg, milyen is az, amikor feltételek nélkül, önzetlenül
szeretsz valakit. Az életemet is odaadtam volna érte.
Szerencsére hamar eljött a másnap reggel. A csomagjaimmal
startra készen álltam, hogy elinduljunk a reptérre. Egész úton
vártam, hogy Curtis mikor jelenti be, engem mégis otthon hagy, de
nem tette. A gép felszállása után töprengtem csak el azon, komolyan
gondolta-e, amit előző nap mondott. Teret enged a vágyaimnak,
hogy amikor már elhinném, meg is kaphatom, elragadja őket tőlem.
Nem tudtam elképzelni ennél nagyobb kegyetlenséget, de biztosra
vettem, hogy képes rá. Fel kellett vérteznem magam, hogy ne adjam
meg neki azt az élvezetet, amire számít. Mélyen a gondolataimba
merültem, és elkeserített, hogy egy olyan kapcsolatra vagyok ítélve
életem vagy Curtis élete végéig, amelyben nem azon munkálkodunk,
hogy felébresszük és beteljesítsük egymás vágyait, hanem azon,
hogy megöljük őket.
Alig landolt a gépünk, hívott Sarah.
– Na, hogy döntöttetek? – kérdezte izgatottan.
– Sarah… – mondtam ki hangosan a nevét, hogy Curtis is tudja,
kivel beszélek. – Chicagóban vagyok – feleltem kurtán.
Sarah hangos kurjongatásba kezdett, mire elmosolyodtam, de a
következő pillanatban Curtis röntgentekintetétől lehervadt a vigyor a
képemről.
– Kérdezd meg tőle, elenged-e velem vásárolni! Nincs olyan
flancos göncöm, amiben átvehetném a díjat.
Curtis minden szót hallott, és felém biccentett.
– Holnap – artikulálta felém, hogy leolvashassam a szájáról a
szavakat.
Az engedékenységével fokozta bennem a kellemetlen érzést,
hogy készül valamire.
Miután kiértünk a reptérről, igyekeztem nem mutatni, mennyire
örülök, hogy újra itt lehetek.
– Nem kell palástolnod az érzelmeidet. Nyugodtan örülhetsz
látványosan is – szólalt meg az autóban a szálloda felé félúton.
Érzelemmentes arccal pillantottam felé. – Olyan hangos a
szívverésed, hogy megsüketülök. Nem tudsz eltitkolni semmit –
nyúlt a kezemért, és a csuklómat kezdte el cirógatni pontosan az
ütőerem felett.
 Rohadék!
– Nem tudom, mire számítasz, de nem vagyok hülye – csúszott
ki a számon. – Már nem tudsz engem meglepni. Pontosan tudom,
milyen játékot űzöl velem, és azt is, hogy mire vagy képes – húztam
ki a tenyeréből a kezemet.
– Hidd el, tudok még neked meglepetéssel szolgálni – kuncogott
a cseppet sem humoros megjegyzésén.
A nap hátralévő részében hála istennek nem láttam őt. Az
exkluzív Trump International Hotel & Tower Chicago szálloda
elegáns lakosztályába voltam bezárva, amíg ő az ügyeit intézte.
Ahogy kinéztem az ablakon, és az embereket pásztáztam a
tekintetemmel, összerándult a gyomrom. Valahol Jack is itt sétál az
utcákon. Ő is ezt a levegőt szívja – kalandoztam el. Vajon ö is
gondol rám? Neki is olyan maradandó élmény voltam, mint ő
nekem?
Egész álló nap kísértett a gondolat, hogy visszatérjek hozzá, és
kiderítsem a válaszokat. Másnap mégis Sarah-val egy
bevásárlóközpont közepén találtam magam. Óriási szatyrokat
cipeltünk, és egy kávézó teraszán készültünk szünetet tartani.
– Jézusom, Sarah! Ez a cipő kész vagyon volt – hüledeztem,
majd megláttam, hogy több hasonló dobozt is rejt a táskája.
– Hányat vettél? – álmélkodtam.
– Nem ment el az eszem! – horkant fel. – Természetesen többet
is – tette hozzá magabiztosan. – Akciósak voltak.
– Nem a ruhát kellett volna előbb megvenned? – ingattam a
fejem.
– De. Csakhogy az életben nem mindig olyan sorrendben
történnek a dolgok, mint tervezzük. Ez például a boltok
elrendezéséért felelős ember hibája. Miért a cipőbolt volt a bejárat
közelében. Ha ruhaüzlet lett volna, akkor először azt vettem volna
meg.
 A fejemet ingattam, de nem szóltam semmit. Felesleges lett
volna.
– Hogy állsz a párkereséssel? – intettem a telefonja felé, ami ott
hevert az asztalon.
– Volt pár randim, de kész csőd – vonta meg a vállát.
– Sosem mesélted, mi lett Maximmal – céloztam az évekkel
ezelőtti komoly udvarlójára.
– Ő is csak egy félreesett.
– Egy mi? – értetlenkedtem.
– Egy félreértés, baleset. Sajnos neki is pont annyival nagyobb a
farka, mint amennyivel kisebb az agya.
Idióta! Egy napon arra ébredtem, hogy teljesen magam alatt
vagyok, pedig alatta kellett volna lennem. Elhagyott, mert neki
fontosabb volt a karrierje, mint én. Legalábbis ez volt a hivatalos
verzió. Sosem tudtam meg az igazságot.
– Ó. – Csak ennyi tellett tőlem.
– A nagymamám mindig azt mondta, a férfi szívéhez a gyomrán
át vezet az út. Esküszöm neked, nem volt még olyan férfi, akiért én
beálltam volna a konyhába főzőcskézni, de érte még ezt is
megtettem. Nem lett volna szabad ennyire beleélnem magam abba a
kapcsolatba – fájdalmasan rándult az arcizma. Látszott, hogy még
mindig nem tette túl magát a pasin. – Azóta, ne félj, megtanultam –
derült fel hirtelen –, ha húsz centivel lejjebb kezdem, nem kell fél
napot elbasznom a konyhában.
Hangos kacagásban törtem ki. Igen! Ez Sarah. Mindig életvidám
és mosolygós. Kicsit irigyeltem is érte.
– És veled mi újság? Mióta meséltél nekem Curtisről, egy
szemhunyásnyit sem alszom. Rettenetesen féltelek – érintette meg a
kezem az asztalon.
A tekintetéből áradó aggodalomtól könnybe lábadt a szemem.
Soha, senki nem aggódott még értem. Még a szüleim sem. Csak
Tammy és a személyzet… A szüleim bezzeg bőven beérték
annyival, hogy Curtis havonta egy szép kis summát utalt a
számlájukra. Felfordult a gyomrom, ha belegondoltam, a szó szoros
értelemben kilóra megvásárolt.
– Néha kísért a gondolat, hogy felkapjak valamit, és
hozzávágjam – szűrtem ki az összepréselt ajkaim között.
– Arra ügyelj, hogy elég éles legyen, és hogy balesetnek tűnjön
– tette hozzá Sarah. – Hívj, ha hozni kell az ásót! Bekészítettem, ott
áll az ajtó mögött.
Felnevettem, mert a lelki szemem előtt láttam, ahogy ott áll az
ásó az ajtóban. Sarah-ból kinéztem még ezt is. Ahogy önfeledten
diskuráltam a barátnőmmel, hirtelen megpillantottam egy alakot,
ahogy elsuhant mellettem. Azonnal ráfagyott az utolsó érzelem az
arcomra. Hevesebben száguldott a vér az ereimben, a fülem is
bedugult.
– Valami baj van? – pillantott Sarah is abba az irányba, amerre
én. – Á! – bólogatott, amikor megpillantotta a színes bőrű pasast. –
Azt hitted, hogy a te Jacked az – mosolygott.
– Hirtelen levert a víz – ismertem be.
– Sokat gondolsz még rá? – kíváncsiskodott.
– Minél inkább éhezem egy kis gyengédségre, annál többet –
ismertem be. – Amikor arra vetemedtem, hogy egy idegen ágyába
bújjak, borzasztóan sebezhető voltam. Egyedül éreztem magam a
világban, senki nem törődött velem. Az egyetlen menedékem az ő
ölelése volt. Akkor, Jackkel úgy éreztem, létezem… levegőhöz
jutottam.
– De már nem vagy egyedül – szorította meg a kezem biztatóan.
Hosszan lehunytam a szemem, mert eszembe jutott az éjszaka,
amikor Curtist olyan élvezettel lovagoltam meg, mert azt képzeltem,
Jack fekszik alattam.
– A minap – nyeltem egy nagyot, hogy megszabaduljak a
gombóctól a torkomban – Curtis arra kényszerített, hogy feküdjek le
vele – fújtam ki hosszan a levegőt. – Csak úgy voltam képes
engedelmeskedni, ha azt képzeltem, ő Jack. Elélveztem tőle – sírtam
el magam. – Tiszta szívemből gyűlölöm őt – temettem a tenyerembe
az arcomat, ami égett a szégyentől.
– Annyira sajnálom, Erica! – húzta közelebb a székét, és átölelt.
Mikor elhúzódott tőlem, egy ideig rajtam tartotta a szemét, majd
indulatosan felcsattant.
– Erica, az isten szerelmére! Nem vagy menthetetlen, amíg élsz
és lélegzel, addig nem! Megmondom, mi lesz! – Az arckifejezése
meglehetősen elszánt lett. – Szükséged lesz egy jelszóra – jelentette
ki.
– Egy mire? – néztem rá értetlen ábrázattal.
– Egy jelszóra – ismételte meg. A válláig elmerült a táskájában,
ahogy kotorászott benne. Nagyon keresett valamit. Idegesen
fészkelődtem a helyemen, izgatottan vártam, vajon mire készül.
Kiemelt egy női neszesszert, és elém csúsztatta. – Erre még nagy
szükséged lehet – jelentette ki rezzenéstelen arccal.
Óvatosan nyúltam az ártatlannak tűnő kozmetikai táska felé.
Félve nyitottam ki és kukkantottam bele. Döbbenten emeltem ki a
tartalmát.
– Nyitottam egy külön bankszámlát – bökött a hitelkártyára. –
Mindig lesz rajta annyi pénz, hogy menekülni tudj. Azt pedig –
intett a neszesszerben heverő okostelefonra – mindig tartsd
magadnál. Vészhelyzet esetén ezen fel tudsz hívni. Be vagyok
táplálva a gyorshívóba. Rejtettem el neked egy kulcsot a
lakásomhoz, és egy paprikaspray-t is.
– Sarah… – csak ennyire voltam képes.
– Ne nézz így rám! Amióta elmentél, nincs olyan nap, hogy ne
gondolnék rád és arra, miken mész keresztül – kapta ki a telefont a
kezemből, és pötyögött rajta valamit.
– Nos, mi legyen a jelszó a bankfiókodhoz? – adta át a
készüléket, aminek a kijelzőjén a jelszó cseréje felirat felett ott
villogott a felhasználónevem, ami rafinált módon Stephanie volt.
Egy pillanatig gondolkodtam csak, majd beütöttem és mentettem.
– Biztos menedék – bukott ki belőlem.
Sarah bólintott, majd megszólalt.
– Remek! Találó. Most lépj be, hogy meglegyen az első belépés
is. Nézzük meg, minden működik-e.
Miközben tettem, amit mond, az agyamban kavarogtak a
gondolatok.
– Meglehet, hogy már túl késő – suttogtam magam elé.
– Egy fenét túl késő! – csattant fel Sarah. – Ahhoz soha nincs
késő, hogy azt tedd, amit kell.
– És szerinted mit kellene tennem? – pillantottam rá lemondóan,
mert tudtam, mit fog mondani.
– Menekülni – nézett mélyen a szemembe.
Percekig az arcát bámultam, majd eszembe jutott, mit mondott
az utazásunk előtt Curtis: „Ha időnként engedek a vágyaidnak,
jobban fog fájni, amikor megtagadom azokat tőled.”
Sosem fog leállni. Mindig újabb és újabb tervet kovácsol majd,
amivel kínozhat. A végén pedig, amikor már nem lesz rám szüksége,
megöl.
– Oké! – szegtem fel az állam, majd elkezdtem visszapakolni a
cuccokat a neszesszerbe.
– Okosan, pontról pontra, lépésről lépésre kell csinálni –
gondolkodott hangosan. – Nem kockáztathatunk. Lassan kiépítjük az
atombiztos menekülési tervedet.
Hálásan pillantottam felé, még akkor is, ha tudtam, Curtis elől
nincs hová bújnom ezen a földön. Megtalál. Mindig és mindenhol
rám bukkan. Bármerre menekülök is, mindenütt csak őt látom majd
magam előtt.
– Tudod, mire vágyom, Sarah? Igazi pillanatokat szeretnék
megélni. Váratlan találkozásokat. Azt tenni, amit a szívem diktál –
bukott ki belőlem.
 – Van egy tervem, hogyan tehetnéd szombat este pontosan azt,
amire a leginkább vágysz – húzta féloldalas mosolyra a száját.
– Mire gondolsz pontosan? – csuklott el a hangom.
– Jackre, természetesen. Szükséged van a töltődésre.
Lehetőséget teremtünk neked egy kis lélektáplálékra.
– Neked elment az eszed! – horkantottam fel. – Curtis
egyfolytában a nyakamban lohol. Állandóan ellenőrizget. Egyszer is
rizikós volt, félek, nem lenne még egyszer ilyen szerencsém.
– Mindent kiterveltem, ne aggódj! Nem fog bezavarni –
kuncogott. – Túl elfoglalt lesz ahhoz – kacsintott felém.
– Sarah! – csattantam fel. – Ez nem játék. Curtis veszélyes. Ha
lebukunk… – Szinte alig kaptam levegőt, ha belegondoltam, mit
tenne Jackkel. Ártatlanokat nem akartam bajba keverni.
– De nem fogunk lebukni – kapta el a reszkető kezemet. – Másra
összpontosítja majd a figyelmét.
– Mit terveltél ki? – rémültem meg.
– Itt most nem ez a kérdés, hanem az, szeretnél-e egy újabb estét
eltölteni Jackkel.
– Hát, hogy a fenébe ne szeretnék, csak tudod, van itt egy
aprócska bökkenő – hunyorogtam. – Ő nem biztos, hogy viszonozza
ezt a vágyat. Megállapodtunk, hogy ez csak egyetlen éjszaka volt.
Nem akarok egy levakarhatatlan liba lenni.
– Oké, értem a félelmeidet. Erre is megvan a megoldás – nyúlt
mélyen egy másik szatyorba. – Hova tűnt? Á, itt van – húzott elő
egy olasz fehérneműmárka emblémájával ellátott csomagot. Minden
teketória nélkül kibontotta, és előkapott belőle a cseppet sem
visszafogott kis szettet.
– Ha ebben a szexi bodyban jelensz meg nála, kizárt, hogy
elutasítson.
Zavaromban körbepillantottam.
– Tedd már el! Mindenki minket néz – nyomtam le a kezét, amit
a magasba emelt, hogy jól láthassam a kihívó darabot.
 – Senki sem néz, Erica – tekingetett körbe ő is. – Egyébként is,
hadd nézzenek! Mi lehet a legrosszabb, ami történik? Elképzelnek
benne – vigyorgott.
– Köszönöm, de nem fogadhatom el. Biztosan egy vagyonba
került – siklott a tekintetem az árcímkére.
– Ugyan már, ne hülyéskedj! – legyintett. – Ez a legkevesebb,
amit érted tehetek.
– Sohasem volt még rajtam ilyen. És ehhez hasonló sem.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal.
– Épp itt az ideje elkezdeni – nyomta a kezembe a szatyrot.
Szombat estére teljesen felpörögtem és egész nap lüktetett
bennem az adrenalin és a vágy, ha Jackre gondoltam. Türelmetlenül
és izgatottan vártam az este fénypontját.
Sarah tervének hála Curtis valóban nagyon elfoglalt lett. A
rátelepedő iker hosztesz lányok, ahogy arra Sarah számított,
felkeltették a figyelmét. Már a megnyitó elején közölte velem, hogy
mennie kell. Meglepődtem, amikor Sarah felvetette, hogy
aludhatnék-e nála a rendezvény után, és Curtis azonnal beleegyezett.
Sejtettem is, miért akart ő is megszabadulni tőlem. Nem szerette
volna, ha a legváratlanabb pillanatban betoppanok. Már nem is volt
lelkiismeret-furdalásom, hogy visszamegyek egy újabb éjszakáért
Jackhez. Csak még egyszer és aztán végei Csak most utoljára! –
ismételgettem magamnak, mialatt Jack háza felé tartottam. Mélyeket
lélegeztem az idegességtől. Még úgyis rizikósnak éreztem a
helyzetet, hogy Sarah-nál hagytam a mobilom, és a hívásokat
átirányítottam a tőle kapott készülékre. Curtis mindig egy lépéssel
előttem járt, féltem, hogy erre is rájön. Emellett rettegtem, hogy
talán hiábavaló minden igyekezetem, mert Jack nincs is otthon, vagy
nemes egyszerűséggel visszautasít. Nem bírtam volna ki, hiszen
egyetlen vágyam volt csupán: újra átélni a gyönyört, amit csak ő
nyújthatott. Közeledett a pillanat és minden porcikám reszketett,
mert féltem, a feltüzelt lelkemmel nem tudok majd mit kezdeni.
Annyi érzelem kavargott bennem, hogy kezdtem elveszíteni a
realitásérzékemet. Betegesen vissza akartam menni Jackhez, mert
habár álomszerű volt, mégis hittem, hogy ez a valóság.
Amikor becsengettem hozzá, olyan gyorsan száguldott a vér az
ereimben, hogy azt hittem, elájulok. Lehunytam a szemem, és már
nem is voltam olyan biztos magamban, mint amikor elindultam.
Akkor, abban a pillanatban attól rettegtem, hogy Jack nem lesz
itthon, az ajtó előtt ácsorogva pedig attól, hogy otthon van.
Istenem, segíts! – pillantottam az ég felé, amikor kinyílt az ajtó.
Már az első percben kiderült, hogy a vonzalmam Jack irányába
viszonzott. Igazi kortesbeszédre készültem, miért is jöttem, de
szerencsémre Jack nem vágyott magyarázatokra, csak arra, hogy
mélyen elmerüljön bennem.
Az egymásnak esést követően, amikor már zihálva feküdtünk
egymás mellett, és lebegtünk a kielégülés tengerében, mozdulni is
képtelen voltam. Olyan hormonok szabadultak fel bennem, amelyek
évek óta nem. Oldalra pillantottam, ahol ott hevert a cafatokra tépett
szexi fehérneműm. Elmosolyodtam az emlékre, hogy milyen
morgással szaggatta le rólam.
– Vacsoráztál már? – kérdezte a legváratlanabb pillanatban.
– Úgy fogalmaznék, mohó voltam, és a desszerttel kezdtem –
mosolyodtam el.
Az ujjaimmal megérintettem az arcát és végigszántottam az
arcélén. Nem tudtam betelni vele. Lehajolt hozzám és az ajkaimra
tapadt. A csókja olyan hatással volt rám, mintha lebegnék. A
tarkójára csúsztattam a tenyerem, közelebb vontam magamhoz, és
elmélyítettem a csókot. A most, a jelenlegi pillanat soha többé nem
fog megismétlődni az életemben. Ez csak most van, és soha többé
nem lesz. Ha az életemnek ebbe a jelen pillanatába nem teszek bele
mindent, sosem fogom megbocsátani magamnak.
Hangosan nyögdécseltem az ajkai közé, amikor váratlanul
eltépte magát tőlem.
 – Várj! – húzódott el. – Ha ezt így folytatod, nem fogok leállni –
zihált, mint aki mérföldeket futott.
– Ezért vagyok itt. Az éjszaka minden pillanatát ki kell
használnunk – emeltem felé a kezem.
Megfogta és belecsókolt a tenyerembe.
– Akkor sem akarok egy érzéketlen alaknak tűnni, aki megállás
nélkül zakatol benned – tartott egy rövid szünetet, és sötét,
csokoládébarna szemével mélyen a tekintetembe veszett. – Még
akkor sem, ha pontosan erre vágyom – fűzte hozzá.
– Én is rád vágyom – suttogtam.
– Ne siessük el! Miénk az egész éjszaka. Összeütök neked
valamit, vacsorázunk és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – mászott
ki az ágyból. Nem akartam hinni a fülemnek. Felültem az ágyon, és
döbbent tekintettel néztem utána. – Ha szeretnéd felfrissíteni magad,
ott a fürdőszoba – közölte, majd magamra hagyott.
Miután lezuhanyoztam, rádöbbentem, hogy valójában nincs mit
felvennem. Az egyetlen ruhadarab, ami érkezésemkor rajtam volt,
megsemmisülten hevert a padlón. A Jack illatával átitatott törölközőt
tekertem magam köré, úgy léptem vissza a szobába, ahol addigra
hangulatos gyertyák égtek.
– Összeütöttem egy kis vacsorát. Remélem, ezúttal nem akartál
azonnal elszaladni – intett az asztal felé, ahol már meg volt terítve
két személyre. Közelebb sétáltam, majd megálltam közvetlenül
előtte.
– Nyugodtan megmondhatod, ha elrontottam valamit – csuklott
el a hangom.
Nem tudom, miért izgatott, hogy mit érez, hiszen a cél az volt,
hogy én megkapjam, amit akarok… és én már megkaptam. Sőt
többet is.
– Elrontani? Te? – vonta fel a szemöldökét. – Itt, aki bármit is
elrontott, az én vagyok. Annyira vágytam rád, hogy a végére
elszabadultam. Biztos fájdalmat is okoztam. Ne haragudj! – eresztett
el egy mély sóhajt. – El kellett kicsit távolodnom tőled, mert az a
csók… – tartott egy rövid szünetet. – Féltem, hogy megismétlődik.
Tettem felé még egy lépést, és ezzel áthidaltam minden
távolságot, ami köztünk volt.
– Minden pillanatát élveztem. Jobban is, mint szabad lett volna
– vallottam be.
Az arcomat a két keze közé vette.
– Soha az életben nem feledkeztem még meg a védekezésről –
nyelt nagyokat.
– Ha emiatt aggódsz, nem kell. Fogamzásgátlót szedek, és nem
szoktam ismeretlen pasasokkal sem ágyba bújni.
Ahogy ezt kimondtam, égni kezdett az arcom, mert eszembe
jutott, hogy vele pontosan ezt tettem. Kétszer is.
– Másokkal nem – fűztem hozzá szaporán.
– Én sem szoktam – somolygott. – De te más vagy – szántott az
ujjaival a hajamba. – Még most sem hiszem el, hogy itt vagy.
Megbabonázva néztük egymást. Nem tudom, miért voltunk
egymásra ilyen hatással. Nem találkoztam még olyan férfival, aki
ilyen nagy hangsúlyt fektetett volna az én jóllétemre a szex után.
Kihúzta nekem a széket, én pedig helyet foglaltam. A kezét a
vállamra tette és finoman masszírozni kezdett. A feszültségem
kiengedett. A félelmeim pedig elillantak. Lehet, hogy mégsem
minden férfi egyforma. Köszönöm, Sarah! Elégedetten hümmögtem,
ahogy szakértőn kezelésbe vette a nyakamat és a vállamat.
– Csodálatos kezed van – hunytam le a szemem. Előredöntöttem
a fejem, hogy a nyakam se hagyja ki. Csalódott lettem, amikor
mégis megálltak az ujjai.
– Gyere! – húzott fel a székről. – Megkapod, amiért jöttél.
Döbbent tekintetem láttán felnevetett.
– Úgy értettem, kényeztetlek egy kicsit – vezetett az ágyhoz. –
Feküdj hasra – utasított.
 Szétnyitotta a törölközőm, és kéjsóvár tekintettel leeresztette a
testem mellett. Már a puszta pillantásától el tudtam volna élvezni.
Feltérdeltem az ágyra, és engedelmesen hasra feküdtem. Jack fölém
mászott, hűvös folyadékot csorgatott a hátamra, amibe
beleborzongtam. Ahogy a keze a hátamhoz ért, beleremegtem.
Élveztem, ahogy ráhangolódott a testemre, gyengéden átmasszírozta
a nyakam és a derekam, miközben mélyeket lélegzett. Nem tudom,
mennyi idő telhetett el, de úsztam a boldogságban, amikor áttért a
lábamra, különösen nagy hangsúlyt fektetve a combom belső felére.
Kitárulkoztam előtte, de ő nem akart többet. Folytatta a masszázst
erőteljes mozdulatokkal végig a combomon. Fantasztikus érzés volt.
Hangosan nyöszörögtem, apró mozdulatokkal biztatni kezdtem,
hogy ne álljon meg a combtövemnél. Addigra az egész belsőm
pulzált az érintésétől. Meleg olajos ujjaival lágyan dörzsölgetett
egyre közelebb a legérzékenyebb pontomhoz. Alig vártam, hogy
hozzáérjen a csiklómhoz.
– Istenem, Jack! – sóhajtoztam egyre hangosabban.
Csináld már! – ordította a belsőm, amit hangosan nem mertem
kimondani. Eufórikus állapotba kerültem, önkéntelen mozgattam a
csípőmet. Felsikkantottam, amikor a két ujja végre elérte a
szeméremajkam, és érzéki gyengédséggel cirógatni kezdett. Nem
volt tolakodó, szép lassan, fokozatosan izgatott. Nagyon értett
hozzá, hogyan hozzon orgazmusközeli állapotba, de arra figyelt,
hogy ne élvezzek el.
– Szeretnéd, ha folytatnám? – forró lehelete a bőrömet
csiklandozta.
Egy halk, szemérmes igen volt a válaszom. A térd-hajlatomba
nyúlt, és felhúzta a lábam majdnem térdelő pozícióba, hogy jobban
hozzám férhessen. Megéreztem, hogy lejjebb helyezkedik, de az
ujjai még mindig kényeztették a csiklóm. Amikor lehajolt és
nyomott egy puszit a legérzékenyebb pontomra, megugrottam.
Hangosan belenyögtem a párnába. Olyan forró volt a leheleté, hogy
az egész testem reszketett. Az ujjai munkáját a nyelve vette át,
amitől kínomban nyüszíteni kezdtem. Ez az odaadás teljesen új volt.
Nem bírtam tovább, felüvöltve akkorát élveztem, hogy percekig
rángatózott minden porcikám. Jack fölém mászott, de az ujjai még
mindig a csiklómat ingerelték. Oldalra fordította a fejem és
csókolózni kezdtünk. Remegtem, olyan finoman, lágyan
kényeztetett. Megszakította a csókot és a hátam csókolgatva haladt a
testemen lefelé. Honnan ez az önuralom?
Fel-felszisszentem, és erőteljesebben nyomtam magam a kezére.
– Isteni feneked van, Stephanie. Totálisan kicsinálsz –
szuszogott, ahogy a másik kezével a fenekem markolászta. A
szaggatott lélegzetvétele arról árulkodott, hogy igencsak felajzott
állapotba került ő is. Egy váratlan pillanatban elmerültek bennem az
ujjai.
– Atyaúristen! Abba ne hagyd! – remegtem meg a gyönyör
kapujában. Marokra fogtam a lepedőt a kezem között. Feledhetetlen
gyönyörben volt részem. Éreztem, ha újra hozzáér a csiklómhoz,
végem. De úgy tűnt, ő is érezte ezt, mert a következő pillanatban
kihúzta a kezét a lábam közül.
– Ne, ne, ne! – visítottam fel. Hátrapillantottam és megláttam,
ahogy lehunyt szemmel marokra fogta magát, és sziszegve próbál
egyensúlyozni az orgazmus határán.
– Csak egy pillanatot adj nekem, és kárpótollak, ígérem –
kapkodott vadul levegőért. Néztem, ahogy kezében az óvszerrel
azon töpreng, görgesse, vagy ne görgesse. – A rohadt életbe is! –
dobta félre a tasakot.
– Élvezni akarlak – helyezkedett mögém. Ámulattal néztem,
hogy mekkorára duzzadt. – Mindjárt együtt repülünk, ígérem –
igazított vissza abba a pozícióba, ahol félbehagytuk.
Egy ideig nem tett semmit, csak ott tartotta tenyerét a
fenekemen, míg át nem forrósodott a bőröm, csak ezután merültek
az ujjai a húsomba.
 – Imádom! – gyömöszölte, de abban a pillanatban
megdermedtem, amikor az egyik ujja a csiklómra siklott. Széjjelebb
nyitottam a combom, hogy az érintése célratörőbbé váljon. Ökölbe
szorítottam a kezem, és nem leplezhető remegéssel élveztem, ahogy
a szakértő ujjai kényeztettek.
– Jack, kérlek, hagyd abba! – A hangom nyöszörgésnek hatott.
– Miért, nem élvezed? – kérdezte kajánul. – Elképesztően izgató
vagy! Addig szeretnélek így kényeztetni, amíg el nem ájulsz az
élvezettől – zihálta.
– Érezni akarlak, Jack! Vágyom rá, hogy kitölts végre –
dünnyögtem.
A következő pillanatban megéreztem őt a bejáratomnál. Feljebb
igazított, egy párnát húzott a csípőm alá, és miközben lassan
elmerült bennem, az ujjai hevesen, apró rezgésekkel izgatták a
csiklóm, míg a méretes farka a belsőmben remegett. Önkéntelen
rászorítottam, aminek következményeként fékezhetetlen lüktetés lett
úrrá rajtam, a testem rángatózott, ami többször is összerántotta az
alhasamat. Gigantikusat élveztem. Rázkódtam, sikongtam a
gyönyörtől, a légszomjtól alig hallhatóan kértem, hogy ne hagyja
abba, amit csinál.
Amikor kihúzta alólam a kezét, a méretes szerszámától a
hüvelyemben pihegtem alatta. Jack azonban nem hagyott egy percig
sem pihenni, hangosan mordult, miközben markolászta a fenekem,
és óvatosan pumpálni kezdett. Teljes hosszában, türelmetlenül
fúródott belém, de mégsem fájt, mert a kéjtől tomboló adrenalin
elnyomott minden más érzést. A hüvelyemmel rászorítottam a
bennem mozgó férfiasságára, és ritmusosan emeltem felé a fenekem.
Élveztem, ahogy minden egyes lökésnél verdeste a csiklóm. A
mennyekben repkedtem. Vad hullámokban tört rám újra az
orgazmus.
– Jézusom, Stephanie! – remegett felettem ő is. – Ez nekem nem
megy! Ne haragudj! – majd gyorsabb tempóra váltott.
Fékezhetetlenül, egészen mélyen mozgott bennem. Ha lehet, még
jobban felizgultam a tudattól, hogy ennyire begerjedt tőlem. –
Hihetetlenül dögös vagy – lihegte, és a húsomba vájtak az ujjai.
Még erősebben, még gyorsabban mozgott. Egy olyan ütemet
vett fel, amitől rezonálni kezdtem, a hüvelyem összerándult, pont,
amikor teljes hosszában elmerült bennem. Jack felordított, és
hatalmas erővel robbant belém, amitől a testemet hullámokban
öntötte el a kéj.
Kissé megilletődve tértem magamhoz, és egy pillanatra el is
szégyelltem magam, hogy olyannyira lekötött a saját gyönyöröm,
hogy Jackről el is feledkeztem. Megéreztem, ahogy rám hanyatlott,
és zihálva, fújtatva, verítéktől síkos testtel szelíden csókolgatja a
hátamat.
– Mióta egy szó nélkül elmentél, mindennap rólad fantáziáltam
– mosolygott rám, amikor legördült rólam.
A tarkójára csúsztattam a kezem, és lehúztam magamhoz egy
puha csókra. A gyönyör élvezete tökéletesebb és érzelmileg mélyebb
nem is lehetett volna.
– Belebolondultam a hiányodba – suttogta, majd belecsókolt a
mellem közötti völgybe. – Nem egészen így terveztem az estét, de
nem tehetek róla, elveszed az eszem.
– Ne add fel! Az éjszakának még itt nem kell hogy vége legyen
– csúszott ki a számon.
Jack felemelte a fejét, abbahagyta a bőröm kóstolgatását.
– Mit tervezel? – jelent meg az arcán a buja, elbűvölő vigyora.
Mielőtt válaszoltam volna, lágy érzékiséggel megcsókoltam, de
nem hagytam, hogy elmélyítse a csókot.
– Olyan dolgot, amihez mindenféleképpen két ember kell.
– Hadd tippeljek! – simult hozzám teljesen. – Sakkozni
szeretnél.
Hangosan kacagtam el magam. Tetszett neki az önfeledt
nevetésem, mert ő is elmosolyodott.
 – Ha nem erre gondoltál, akkor mit szeretnél? – motyogta a
nyakamba.
– Mindent – suttogtam. Hátradöntöttem a fejem, hogy még
jobban hozzám férhessen. – Minden időt maximálisan ki akarok
használni.
A tenyerem a tarkójára simítottam, és az arcát teljesen az
arcomhoz húztam. Jack a hajamba túrt, a lábamat köré fontam, a
csípőmet lassú ütemekben kezdtem az ágyékához nyomni.
Megszakítottam a csókot, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
– Kifulladásig akarlak – néztem rá olyan csodálattal, ahogy még
egy férfira sem azelőtt.
Percekig a karjában feküdtem teljes extázisban. A kezem a testét
simogatta, ahogy az övé az enyémet. Valami olyasmit kezdtem
érezni, amit tudtam, nem lenne szabad. Hevesen vert a puszta
tekintetétől a szívem, zúgott a fülem, és nem találtam a szavakat.
Veszélyes kór járta át a testem és a lelkem. Egyre tisztában láttam,
hogy nem csupán szexuális vágy vonz hozzá. Ez az érzés csak a
felszabaduló hormonok miatt van – nyugtattam magam. Ez nem
szerelem – hajtogattam. Ez csupán megszállottsággal teli vonzalom.
 Jack

Hová bújjak?

„Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen

vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a
kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha
megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon, és
örökre a tiéd marad.”
(Buddha)

Fergeteges éjszakánk volt. Még hajnalban sem hittem el, hogy

valóban nem álmodtam, amikor kimerültén feküdtünk, szorosan
egymáshoz simulva. Stephanie tincseivel babráltam, és az arcát
fürkésztem. Az egyenletes lélegzetvétele példátlan nyugalommal járt
át engem is. Akármilyen kevés ideje ismertük is egymást, és
gyakorlatilag semmit nem is tudtam róla, olyan érzésem volt, mintha
már ezer éve kapcsolatban lennénk. Átjárt az érzés, hogy a lehető
legjobban alakul minden, és én is remekül vagyok. Egyértelmű volt
az összhang, a harmónia közöttünk. A töprengésem alatt azon
kaptam magam, hogy a csillogó zöld szemével engem vizslat.
Melegséggel töltött el a gondolat, hogy egymás karjában alszunk el,
és talán együtt is ébredünk. Talán…
– A legutóbbi alkalommal szó nélkül léptél le – szaladt ki a
számon. A hangom enyhén szemrehányó volt.
– Felkutattam utánad az egész várost, hogy rád találjak –
motyogtam. Nagyot sóhajtottam, Stephanie szeme pedig
kikerekedett.
– Te kutattál utánam? – emelte fel a fejét, és egyenesen a
szemembe nézett.
 – Tudom, őrültség, de az az éjszaka… – tartottam egy rövid
szünetet. – Azóta is csak te jártál az eszembe – vallottam színt.
Az arckifejezése láttán féltem, hogy mindent elrontottam. Nem
akartam, hogy elmeneküljön. Szerettem volna ennek az estének
minden pillanatát kiélvezni. Ki kellett használnom az alkalmat, hogy
újra a karomban tarthatom. Az elmúlt hetek alatt annyit gondoltam
rá, hogy a végén kezdtem azt hinni, megbolondultam, és csak a
képzeletem szüleménye volt.
– Irtó szerencsés nő a barátnőd – szólalt meg megtörve a meghitt
csendet.
A kezem egy pillanatra megállt a csípőjén. Barátnőm?
– Nincs barátnőm – közöltem minden teketória nélkül.
– Ezt nehéz elhinnem – cirógatta a tenyere a mellkasomat.
Áhítattal csodálta minden kidomborodó, feszülő izmomat. Megérte
az a sok óra szenvedés a konditeremben.
– Vannak nők, akiknek bejön, ha egy férfi kívánja őket, és
vannak, akiknek nem – gondolkodtam hangosan. Remélem, hogy
beéri majd ennyivel.
– Kinek ne jönne be, ha a pasija odavan érte? – pislogott rám
kíváncsi tekintettel.
Nem akarok Sherylről beszélni.
– Akadnak olyanok, akik magáért a szexért sincsenek oda –
rándult fájdalmasan az arcizmom, de elmosolyodtam, amikor
felhorkant.
– Ha olyan csávójuk van, mint te, kizárt. Akkor ott valami óriási
gond lehet – csúsztatta a kezét a tarkómra.
Felemelte a fejét, és nyomott egy puha csókot a számra. Lehunyt
szemmel élveztem, ahogy újra átjárja a testem a vágy. Ez a nő
nemcsak a testi vágyaimat elégítette ki, de a csorbát szenvedett férfi
büszkeségem is kezdett helyreállni.
– Nálad sem lehet minden rendben, ha idegen férfiaknál keresed
a kielégülést – kaptam az alkalmon, hogy kezdett megnyílni nekem.
 A csodálkozástól ráncba szaladt a homloka. A fejét
félrebiccentette, az ajka pedig alig észrevehetően megnyílt.
– Tudom, hogy minek látszik – köszörülte meg a torkát. – Azt
gondolod rólam, hogy rendszeresen idegen pasasokat csípek fel,
hogy aztán ágyba bújjak velük – szűkült össze a pupillája.
Nem tudom, erre most mi lenne a helyes válasz.
– Elhiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akivel ezt megtetted –
feleltem, de nem lehettem valami meggyőző, mert hirtelen
megváltozott a tekintete, eltolt magától, és kikászálódott az ágyból.
Most meg mi van? Ha ő turkál az én magánéletemben, az oké,
de ha én az övében, az már nemi
– Ne haragudj! Nem lett volna szabad idejönnöm – szedegette
össze a földről a bodyja maradványait.
Megrémültem, hogy megint olajra lép, ezért kiugrottam az
ágyból, és elé léptem. Felpillantott rám, de a szeme tele volt
könnyekkel. Az egyik kibuggyanó csepp végig is gördült az arcán. A
két kezemmel közrefogtam az arcát, és letöröltem a cseppet a
hüvelykujjammal.
– Esküszöm neked, soha nem csináltam még ilyet – sütötte le a
tekintetét. – Nem szokásom az éjszaka közepén idegen férfiakat
látogatni. Sosem csináltam még ilyet – pusmogta az orra alatt. –
Csak kétségbe voltam esve – emelte rám az addigra könnyáztatta
arcát. – Kétségbe vagyok esve – helyesbített elcsukló hangon.
Ez lett volna az a pont, ahol el kellett volna engednem.
Hagynom kellett volna, hogy kisétáljon az ajtón, és ezzel együtt az
életemből, de ennek gondolata ijesztőbb volt, mint bármilyen más
következmény.
– Akkor engedd, hogy segítsek! – hajoltam le hozzá, és az ajkára
tapadtam.
Egyértelmű volt számomra, hogy valami vagy valaki elől
menekül, és az is, hogy én vagyok számára a biztos menedék. Nem
akartam elveszíteni a státuszom, ezért próbáltam magamból kihozni
a maximumot. A mély érzelmekkel teli csóktól teljesen elgyengült.
Kiejtette a bodyt a kezéből, így újra a padlón landolt. Az ujjai a
karomat markolászták. Igyekeztem mindent beleadni abba a csókba.
Ízelítőt akartam neki adni a gyönyörből, amit kész voltam nyújtani.
Ugyanakkor vissza kellett fognom magam, hogy ne engedjem
szabadon minden felgyülemlett vágyamat néhány másodperc alatt,
de a hirtelen támadt mohóságomnak nem tudtam parancsolni.
Élveztem, hogy olyan érzékenyen reagált rám. A csókja legkevésbé
sem volt hasonlítható Sheryléhez. Könnyed volt, játékos, de
ugyanakkor szenvedélyes. Nem olyan keményen és mereven állt a
nyelve, hogy attól azonnal lelohadjon az ember lelkesedése. Ettől a
csajtól, ha csak ránézek, állok, mint a cövek.
– Jesszusom – tolt el magától rémülten. – Nekem tényleg
mennem kell.
– Arról szó sem lehet – kaptam el a karját, és nem eresztettem. –
Nem léphetsz le csak úgy megint – ráztam kétségbeesetten a fejem.
– Már így is tovább maradtam, mint szabad lett volna – siklott ki
a kezem közül.
Abban a pillanatban megakadt a tekintetem a karját tarkító kék
foltokon. A combján is ilyenek voltak. Az arcán éktelenkedő sárga
foltot sem fedte már el a sminkje. Ezt a nőt valaki bántalmazza.
Elöntötte az agyam az indulat. Forrófejű voltam, ezért nem bírtam
tovább türtőztetni magam.
– Ezeket hol szerezted? – tapadt a tekintetem az érintett
területre.
– Miket? – vágott értetlen arcot, és gyorsan belebújt az elegáns,
álcának használt kabátjába, de elárulta magát, mert az arca
elvörösödött. Gyengéden a kezéért nyúltam, és finoman letoltam
róla a kabátját. A sérülései csúnyábbak voltak, mint elsőre tűnt. – Ja,
ezek? – játszotta meg magát. – Egy ballépés – hebegte. – Nem
voltam elég körültekintő.
 – Elég nagy ballépés lehetett, mert a tested több pontját is
borítják az ehhez hasonló véraláfutások.
– Törékeny az érfalam – vonta meg a vállát, és vissza akarta
húzni magára a ruháját.
– Talán el is hinném, ha nem lennének ujjlenyomat alakúak –
vágtam vissza.
Nem bírtam, ha hülyének néznek. Az ajkát szorosan
összepréselte, és a keze remegni kezdett. Egyértelműen a félelem
jelét mutatta. A tekintetére halvány fátyol borult.
– Ha bajban vagy, én segíthetek neked – vontam magamhoz
közelebb.
Elérzékenyülve pislogott, és a szeme újra megtelt könnyekkel.
– Ha tényleg segíteni akarsz, akkor most elengedsz – lépett el
tőlem. Sebtében összevonta magán a blúzt, majd belebújt a tízcentis
tűsarkújába. Rettegtem, hogy ha így megy el, akkor sosem látom őt
többé.
– Nem vagyok ijedős típus. Zsaru vagyok. Bárki is az,
segíthetek megszabadulni tőle – léptem közvetlenül elé.
Rémülten a szája elé kapta a kezét, és hevesen a fejét rázta.
– Tévedsz! – szólalt meg remegő hangon. – Előle senki nem
menekülhet – bukott ki belőle, majd szinte futott az ajtóig.
– Nem akarom, hogy elmenj! – siettem utána, és mielőtt
kinyithatta volna az ajtót, nekitámaszkodtam a tenyeremmel a válla
felett, hogy ne tudja kinyitni. – így nem. Rettegek, hogy nem látlak
többé – suttogtam a hajába.
Könnyáztatta arcával óvatosan felém fordult.
– Nem akarok elmenni – karolt át erőtlenül.
Szorosan a mellkasomhoz simult. Védelmezőn köré fontam a
karom, és lehunytam a szemem.
– Semmi baj – ringattam.
Percekig csak álltunk ott némán, egymás ölelésébe burkolózva.
Bőrének bársonyába temetkeztem, és élveztem a hódító illatát.
Átadtam magam a meghitt pillanatnak. A szapora légzését
hallgattam, ahogy lassan stabilizálódik. Mocorogni kezdett, majd
rám emelte a tekintetét. Levegőt is alig vettem. A szeme szédítő,
mámorító zöld árnyalata elvarázsolt. Olyan volt, mint egy
megriasztott őz. Rettegtem, ha megmozdulok, elillan. Képtelen
voltam megmagyarázni, miért fojtogatott a kétségbeesés, hogy
elveszítem, hiszen alig ismertem. Mégis ő volt aznap este a
reményem, ahogy én az övé. Az ujjaimmal a hajába szántottam, ami
selymes volt, puha és illatos.
– Emlékszel még, mi volt a szám címe, amire táncoltunk? –
kérdezte rekedtes hangon.
Annak az estének minden pillanatára tisztán emlékszem. Azóta
is azt a zenét hallgattam naphosszat. Segített felidézni az emlékét.
– Természetesen – mosolyodtam el. – Marc Philippe Dancer in
the Dark{2} című száma.
– Igaz volt, Jack – nézett rám bűnbánóan. – Én tényleg a
sötétségben élek.
A tekintetünk összekapcsolódott, elmerültem azokban a
mélyzöld szemekben, amelyek a homály ellenére is észvesztőén
ragyogtak.
– Ismerek egy helyet, ahol a fény és a sötétség eggyé válhat –
suttogtam.
– Ha nem vagy velem, akkor is hallom a hangod, ahogy engem
hív – állta a pillantásom. – De nem vagyok benne biztos, hogy a
sötétségen kívül van hely, ahol együtt élhetünk.
– Pedig van – sutyorogtam elfúló hangon.
Egyre szaporább lélegzetvétellel a fejét ingatta.
– Szükségem van rád – markolta erősebben a felkarom. –
Belőled merítem az erőt – csuklott el a hangja.
– Élni akarok… érezni – nézett mélyen a szemembe.
– Nem akarlak elveszíteni.
 A pillantásunk egyszerre csúszott le a másik ajkára, nem volt
szükség szavakra, mindketten tudtuk, hogy mi a következő lépés.
Stephanie felpipiskedett, átkarolta a nyakam, és az ajkamra tapadt.
Forró csókban forrtunk össze, ami mély volt, szenvedélyes és
mámorító. Nem sokkal később újra az ágyamban kötöttünk ki. Ez a
hely volt számunkra a közös menedék. A már szinte kézzel
tapintható reményvesztettségünk hosszan elnyúló szeretkezésbe
torkollt. Az este folyamán átélt orgazmusaim egyike sem volt ehhez
az utolsóhoz fogható. Megbolondított, mert habár sebezhető volt,
mégis odaadóbb és szabadabb, mint azelőtt. Teljesen megnyílt
előttem, és ettől én is eufóriában lebegtem. Az enyém volt. Nemcsak
a teste, a lelke is. Kábultan néztem, ahogy élvezi minden érintésem.
A körmei mélyen a hátamat karistolták, az ajkai szétnyíltak a
csodálattól, a háta és a nyaka hátrahanyatlott a testében lüktető
kéjtől. Minden sejtje élőbb volt, mint valaha. Ettől én is új erőre
kaptam. Csodálatos élmény volt, hogy minden, amire szüksége volt,
az én magam voltam. Az együttlétünknek minden pillanata
mámorító volt, ami a mennybe repített mindkettőnket.
Másnap reggel mégis a pokolban tértem magamhoz. Az utolsó
emlékem az volt, hogy a karomban tartom őt, de a kimerültségtől
elbóbiskolhattam, ő pedig kihasználta ezt, és megint meglépett. Mint
valami elcseszett Hamupipőke-sztori. Körbejártam a lakást, és
kerestem a nyomait, de még a darabokra szaggatott fehérneműjét is
magával vitte. Legalább azt a nyavalyás rongydarabot hagyta volna
itt nekem, hogy legyen mibe kapaszkodnom, hogy tudjam, valóság
volt. Felkavart, hogy az utolsó szeretkezésünk után csak úgy
felszívódott. Dühös voltam rá, ugyanakkor összeszorította a szívem
az aggodalom. Rettegett. A félreértelmezhetetlen jelek a testén
nyugtalansággal töltöttek el. Valaki rendszeresen bántalmazza öt, és
nemcsak a testét, a lelkét is. Olyan volt számomra hajnalra, mint egy
nyitott könyv. Amikor már éppen ámulattal magával ragadtak a
sorok, könyörtelenül becsapta előttem a következő fejezet
megkezdése előtt.
Kissé feszülten készülődtem, hogy bemegyek dolgozni, amikor
észrevettem az ajtó melletti kisasztalon egy ott árválkodó papírlapot.
Odaléptem és felemeltem.

Kedves Jack!
Köszönök mindent! Csodás éjszaka volt. Sosem
fogom elfelejteni.
A táncos a sötétségből
Éreztem, ahogy minden ideg megrándul a testemben. Köszönök
mindent – ismételtem el magamban. Ez most komoly? Ennél
érzelemmentesebb nem is lehetne. Úgy hatott rám, mint egy
hatalmas pofon. Csodás éjszaka volt – horkantam fel. Mintha ez az
egész csak a szexről szólt volna – bosszankodtam. Sosem fogom
elfelejteni. Úgy hangozott, mint egy búcsúzás. Soha többé nem
látom őt. Mérgemben belebokszoltam a falba. Hogy lehettem ekkora
idióta?! Bassza meg! Az utolsó alkalommal nem a testével, a lelkével
kellett volna törődnöm. Rágtam magam ezen, pedig elég egyértelmű
volt, hogy sosem tárta volna ki előttem a kapukat. Sokkal inkább
elviharzott volna.
Össze voltam zavarodva, és egész nap képtelen voltam
koncentrálni. Minden második szőke után megfordultam, mert azt
hittem, azt reméltem, őt látom. A nap második felére olyanná
váltam, mint egy hormonoktól túlfűtött kismama. Voltak pillanatok,
amikor hozzám sem lehetett szólni, mert azonnal haraptam, és
akadtak percek, amikor boldog eufóriában lebegtem.
– Olyan fura vagy ma, mintha nem is ezen a bolygón élnél –
szólalt meg Will. – Meg sem hallod, ha hozzád beszélek.
Szerencsétlen Davidnek pedig majd leharaptad a fejét.
 – Elég hosszú és kimerítő éjszakám volt, ha érted, mire
gondolok – sóhajtoztam széles vigyorral a képemen.
– Kivel? Sheryllel? – nézett rám tátott szájjal.
A puszta felvetéstől felállt a szőr a hátamon.
– Dehogyis! – ráztam hevesen a fejem. – Stephanie-val.
– Ezek szerint megtaláltad – hüledezett.
– Sajnos nem. Ő talált meg engem – temettem a tenyerembe az
arcomat.
– Nahát, akkor volt alkalmad kifaggatni, ki is ő – gondolkodott
észszerűen, ami nekem előző este nem ment.
– Hát persze – csattantam fel. – Amikor becsengetett hozzám
egy szál vadítóan szexi cuccban, csak a lakcíme kiderítésével voltam
elfoglalva.
– De utána csak megkérdezted, két menet között –okoskodott.
– Will, kérlek! Ne idegesíts fel! Ha nem tudsz okosat mondani,
inkább ne mondj semmit – sziszegtem.
– Én okosat mondok, te vagy az, aki nem logikus – ripakodott
rám.
Amikor meglátta az arckifejezésemet védekezően felemelte a
kezét.
– Jól van, jól van. Meg se szólalok – csóválta a fejét. – El kell
mennem valahová, velem jössz? – szökkent fel a székéről.
– Ez most költői kérdés?
– Nem muszáj jönnöd, ezt egyedül is el tudom intézni.
Nyugodtan itt maradhatsz, és nyalogathatod a sebeidet – legyintett
felém.
Így átgondolva, az önsajnálathoz nagyon nincs kedvem.
– Rohadj meg! – pattantam fel a székről, és követtem. Will úgy
vigyorgott, hogy az már nekem volt kínos.
– Na, látod, végre racionális döntést hoztál – csapott vállba.
Racionálisat? Hát persze!
 – Minél több időt töltesz a feleségeddel, annál tudálékosabb
leszel. Komolyan mondom, kezdesz az idegeimre menni –
morgolódtam.
Pár perccel később már az autóban ültünk, és haladtunk az
előlem még titkolt célunk felé.
– Mondd csak, mit ebédeltél? – kérdeztem.
– Csak gyorsan bekaptam valamit Joe-nál – utalt a sarki
étkezdére. – Miért? – tűnt el a bárgyú vigyor a képéről.
– Már azt hittem, megmérgeztek, mert úgy vigyorogsz, mint
csóró gyerek a fagyisnál.
– Várd csak ki a végét! Hamarosan neked is jobb kedved lesz –
somolygott, majd a gázra taposott.
– Azt kétlem – ejtettem hátra a fejem.
Nem sokkal később azonban meglepetten kaptam fel, amikor
Willék háza előtt parkoltunk le.
– Mi van, vészhelyzet? A pelenka vagy a tápszer fogyott el? –
kerestem a hátsó ülésen a csomagot.
– Egyik sem. Jelenleg nem ér rá a bébiszitterünk. Át kell
vennem Katie-t egy rövid időre – csatolta ki magát.
Akkor esett le a jövetelünk célja.
– Ne szórakozz velem! – szaladt ki a számon, de addigra ő már a
ház felé sétált.
Ezt nem gondolhatja komolyan. Kinéztem az ablakon, és
megpillantottam Heathert a csinos kis kosztümében. Basszus, pedig
komolyan gondolja!
Kiszálltam én is, és a ház felé indultam. Találj ki valamit, Jack!
Biztos van valami sürgős elintéznivalód!
– Szia, Heather! – üdvözöltem a feleségét nyájasan. –Bevallom
nektek, ennél nagyobb barátságnak még nem voltam áldozata –
csapkodtam hátba Willt.
– Valami baj van? – érdeklődött Heather.
 – Nincs semmi, szívem. Mikor jössz haza? – nézett rá
szerelmesen Will.
Papucs.
– Egy-két óra, és itt vagyok. Így sokkal nyugodtabb leszek.
Köszönöm, szívem – nyomott Will szájára egy csókot. – Hozom a
táskám – szaladt vissza a házba.
Döbbenten pislogtam utána. Van egy olyan érzésem, hogy Will
jól csőbe húzott.
– Mióta elrabolták Katie-t, Heather nem bízik meg akárkiben.
Nem hajlandó idegenre bízni a lányunkat emelte magához a kislányt.
– Szia, prüntyő, itt van apuci – gagyarászott neki.
Istenem, hogy hová nem süllyed az ember.
– Heather alapjáraton is kontrollmániás. Téged sem bíz másra –
horkantottam egyet.
– Naná hogy nem – jelent meg mögöttem az érintett. – Mert ő
csak és kizárólag az enyém – karolta át Will nyakát, és nyomott a
szájára egy rövidnek éppen nem nevezhető csókot.
– Az isten szerelmére, ezt sürgősen fejezzétek be! – fújtam ki
hosszan a levegőt. – Mit lát ez a kislány? Kiskorúak is jelen vannak,
és ami műveltek, már lassan tizennyolc karikás – böktem a Will
karjában minket tanulmányozó Katie felé.
– Te csak ne legyél ilyen álszenteskedő – pirított rám Heather. –
Vigyázz, kincsem, nehogy valami olyat tanulj el Jack bácsitól, amit
nem lenne szabad – gügyögött a gyereknek.
– Most komolyan azért hoztál el magaddal, hogy a feleséged
beszóljon nekem? – mutattam Heather felé.
– Ígérem, nem kell sokáig tartanotok a frontot. Most evett, és
nemrég pelenkáztam át. Hamarosan itt vagyok, addig kibírja –
magyarázta Willnek. – Tudod, mit hol találsz, de ha baj lenne, hívj –
hajolt a kicsihez, és nyomott egy puszit a homlokára, majd Willre
nézett, és egy pajzán vigyor kíséretében közölte vele: – Este
meghálálom.
 Mindjárt elhányom magam.
– Pfuj! – nyögtem fel. – Felfordul a gyomrom – fordítottam el a
fejem. Heather elindult az autójához, mi pedig bementünk a házba.
– Akkor most már ketten vagyunk, így elmesélheted, mi volt
este – ültette a kislányt az ölébe, és mindketten engem figyeltek.
– Ugye ez csak valami rossz vicc? – hajoltam közelebb. – Nem
akarhatod, hogy előtte meséljem el neked a szaftos részleteket.
– Miért ne? – vágott meglepett arckifejezést. – Nem mondja
vissza senkinek – pillantott a csendben ücsörgő, rágókájával
elfoglalt Cathlynre.
– Említetted, hogy meglátogatott – majszolta a gyereknek
kikészített kekszet.
– Nem árt tudnod, hogy előtte a szüleimmel vacsoráztam, ami
nem sült el jól – vágtam bele.
– Miért, szar volt a kaja? – nyammogott tovább.
– Akkora seggfej vagy, most komolyan! – csattantam fel. –
Azért, mert megint sikerült összeugranom az apámmal – fújtattam.
– Sajnálom, haver!
– Semmi gond! Már látom, bármit teszek vagy mondok, az
sosem lesz neki elég jó. Mindig, mindenért engem hibáztat –
öntöttem ki a szívem. – Azt mesélték, Sheryl felkereste őket, és
kihasználva a vallásosságukat, ellenem fordította őket… főleg az
apámat. Igen, őt nem nagyon kellett uszítani… Már nem vagyok
más a szemében, mint egy két lábon járó fasz – csúszott ki a számon.
– Jack! – ripakodott rám Will, majd a gyerek felé intett a
tekintetével.
– Te mondtad, hogy nem mondja vissza senkinek –hárítottam.
– Más sem hiányzik, csak hogy ez legyen az első szava. Heather
azonnal tudná, hogy tőlünk tanulta.
– Csak azt ne mondd, hogy Heather száját soha nem hagyják el
csúnya szavak – vágtam grimaszokat.
Mr. és Mrs. Tökéletesség.
 – Ó, dehogynem! De mindennek megvan a maga helye és ideje
– somolygott.
– Nem akarom tudni – csóváltam a fejem.
– Folytasd! – nézett rám érdeklődő tekintettel.
– Nincs folytatás. A vacsora közepén felálltam és eljöttem.
Gondolhatod, milyen idegállapotban voltam. Először téged hívtalak,
de aztán megjelent a küszöbömön az égi tünemény.
– Tudott időzíteni, az már biztos.
– Teljesen elvette az eszemet – hunytam le a szemem egy
pillanatra.
– És tényleg nem volt rajta semmi?
– Csak az a dögös kis cucc. Basszus, Will, annyira kicsapta a
biztosítékot, hogy védekezni is elfelejtettem. Totál ködbe borult az
agyam.
– Ez már nagyobb gond – préselte össze a száját. –Legközelebb
nem egy szexi cuccban, hanem egy gyerekkel a karján tér majd
vissza.
– Nem hiszem. Azzal nyugtatott, hogy fogamzásgátlót szed.
Abban a pillanatban meg kellett szakítanom a mondandóm, mert
Katié sírni kezdett.
– Jaj, hát mi történt? – fordította Will maga felé.
– Látom, arra még nem tanítottátok meg, hogy ne szakítsa félbe,
ha más beszél – kuncogtam.
– Fogd meg egy kicsit! – állt fel. – Hozok neki inni – nyújtotta
felém. – Fogd már meg, nem harap – nyomta az ölembe, amikor
belefagytam a gondolatba, hogy egy ilyen kis mozgó és lélegző izét
a karomba kell vennem.
Legnagyobb meglepetésemre azonban Katie abbahagyta a sírást
a kezemben. Némán ült az ölemben, és engem méregetett. Szótlanul
pislogtunk egymásra, amíg Will vissza nem tért.
– Tetszel neki – vigyorgott elégedetten.
 – Más sem hiányzik, csak hogy az idősebb fazonokra bukjon. El
kell beszélgetned vele. Kicsit öreg vagyok hozzá – élcelődtem.
Will lehajolt, hogy elvegye tőlem, de Cathlyn újra sírni kezdett.
– Ott akarsz maradni Jack bácsinál? – gagyarászott neki Will.
– Jack bácsi kevésbé szeretné, ha itt maradna – néztem Willre
kétségbeesetten, de ő visszaült a szemközti kanapéra.
– Nos, folytasd! – viselkedett természetesen ebben az egészen
természetellenes helyzetben.
– Az este további részének ecsetelése nem egy kiskorú fülének
való – sóhajtottam mélyeket. – Viszont volt egy érdekes pontja az
estének – kanyarodtam vissza mégis.
Szerintem terrorizálja és bántalmazza őt valaki.
– Ezt meg honnan veszed? – kúszott fel Will szemöldöke.
– Tele volt a teste kék-zöld foltokkal. Amikor rákérdeztem,
azonnal olajra akart lépni – tartottam rövid szünetet, mert ismét
abban a pillanatban találtam magam.
– És mit válaszolt? – kíváncsiskodott Will.
– A szokásosat. Baleset. Amikor közöltem vele, hogy zsaru
vagyok és nem veszem be a mesét, akkor kiborult. Vigasztalni
kezdtem, aminek következményeként újra az ágyban kötöttünk ki.
Elaludtam, és mire reggel felébredtem, eltűnt – foglaltam össze a
végét.
– Elég pocsék történet – fintorgott.
– De annál fantasztikusabb volt átélni – öntöttek el az érzelmek.
– Az a baj, hogy gőzöm sincs, hol keressem őt.
– Hát, öregem, mindent összevetve, ő lehetne számodra a
tökéletes csaj. Jön, beteljesíti a vágyaid, majd szó nélkül lelép.
Szerintem maradjatok is ennyiben.
– Most miért mondod ezt? – játszottam a sértődöttet. – Nem
vagyok az a fajta, aki hosszú távon beéri ennyivel.
– Na, ne röhögtess! Hiszen azért nem viszel fel magadhoz nőt,
mert akkor maradni akar. Észre sem veszed, de rettegsz az
érzelmektől, Jack… főleg a kötöttségtől. Lehet, hogy az imáid
meghallgatásra találtak, és megkaptad az ideális nőt. Időnként
meglátogat, megkapod, amire vágysz, majd felszívódik, mielőtt
gondot okozhatna.
– Badarságot beszélsz! Nagyon igyekeztem Sheryllel is –
védekeztem vehemensen.
– Nem, Jack, őt nem önszántadból engedted az életedbe, hanem
mert a szüleid azt akarták, hogy állapodj meg végre.
Ezen elgondolkodtam. Valóban azért választottam Sherylt, mert
ő minden szempontból megfelelt az apám elvárásainak? Elkeserített,
hogy csak éppen az enyémeknek nem.
A gondolataimba merültem, amikor megéreztem, hogy valami
csorog a kezemen.
– Jézusom, Will! Valami folyik belőle – kaptam fel a kislányt.
– Az csak a nyála, Jack. Nem veszélyes anyag – nevetett ki, és
felém nyújtott egy textilanyagot.
– Biztos vagy te ebben? Elég furcsa állaga van – fintorogtam,
miközben letörölgettem magamról a nyálkát, amit Katié kacarászva
nézett végig.
– Ez csak azért van, mert nem régen evett – magyarázta Will. –
Kineveted Jack bácsit? – kezdett megint gügyörészni. – Nézd, hogy
mosolyog rád! – vidult fel Will. – Isten tudja, miért, de tényleg
tetszel neki.
– Biztos vagy benne? Szerintem sokkal inkább vicsorog –
fordítottam magam felé.
– Rád nevetett! De cuki! Várj! Csinálok rólatok egy képet
Heathernek – kapta elő a mobilját.
– Inkább vedd el tőlem! – nyújtottam felé a gyereket, aki sírni
kezdett.
– De hát maradni akar – tiltakozott Will.
– Ne szórakozz velem! Vedd már el! – hadonásztam a kezemben
a gyerekkel.
 – Hát ti meg mit csináltok? – szólalt meg az ajtóban Heather.
Hozzám sietett, és kivette a kezemből a kislányt, aki azonnal
elhallgatott.
Áruló.
– Mi csak éppen próbáltunk rájönni, mit ehetett – törölgettem le
a nadrágomról a maradék nyálpacát.
– De korán megjöttél – lépett felé Will.
– Már félúton voltam, amikor rám csörögtek, hogy elmarad a
meghallgatás.
– Ha így alakult, mi mehetnénk is vissza melózni – intettem az
ajtó felé, de amikor a kislány észrevette, hogy távozni készülök,
keserves sírásba kezdett. Megfordultam, és láttam, ahogy felém
nyújtja a karját. Heather arcára is kiült a döbbenet. Kihúztam
magam, visszamentem, és átvettem Katie-t.
– Jack bácsinak most mennie kell – cirógattam a csöppség
arcocskáját.
Heather odahajolt Willhez, és a fülébe suttogott, úgy, hogy én is
halljam.
– Jól látom, hogy tanúja vagyok Jack első érzelemalapú
kapcsolatának?
– Ha-ha-ha. Borzasztóan vicces vagy. Amíg nem beszél, jóban
leszünk – kacsintottam a kislányra. – Amilyen balszerencsés vagy,
öregem, az anyjára üt, és kidumál majd a világból – fordultam
Willhez.
– Remélem is! – emelte ki a karomból a lányát. – Apa most
visszamegy dolgozni. Estére jövök – nyomott egy puszit Heather
szájára.
Habár gúnyolódtam rajtuk, valójában facsarta a szívemet az
idilli kép, amit festettek. Szinte biztos voltam benne, hogy az
ilyesfajta meghittség egy kapcsolatban nekem sosem adatik meg.
Az autó felé menet Will újra megszólalt.
– Ugye, nem is volt ez olyan borzasztó?
 – Beismerem, ez volt az eddigi legfurább szolgálat, amiben
valaha is részt vettem.
Pár perccel később az egyik informátorom keresett, hogy hírei
vannak Hylandről.
– Helló, Jack! Megvan az infó, amit kértél.
– Ez gyors volt, Manny. Csicseregj! – hangosítottam ki a
készüléket az autóban.
– Telefonon? Nem hibbantam meg. Egy óra múlva várlak a
habzó pataknál – szakadt meg a hívás.
Bubbly Creek. A hely, amitől jobb távol maradni.
– Hallottad az úti célt! – szóltam oda Willnek, aki megcsóválta a
fejét.
– Nem tetszik ez nekem, Jack. Szerintem ez egy csapda.
– Ne légy már ilyen paragép! Manny megbízható informátor,
már bizonyított.
– Nem is Mannytől félek – horkant fel –, hanem azoktól, akiket
hátba döf.
– Nyugi! Minden rendben lesz – eresztettem ki a levegőt a
tüdőmből.
Habár Will egész úton azt boncolgatta, mennyire nem ért egyet
velem, mégis velem tartott, hogy meghallgassuk, Mannynek milyen
hírei vannak Hylandről, amiről mi, zsaruk még nem tudhatunk.
Nem sokkal később meg is jelentünk a megbeszélt
találkahelyen. Sötét, félelmetesebb környék fogadott minket, mint a
belvárosban.
– Nagyon nem tetszik ez nekem – kárált újra Will, amikor
körbepillantott a cseppet sem bizalomgerjesztő helyen.
– Üldözési mániád van – nevettem fel hangosan, hogy a
feszültségemet oldjam. – Tudod, hogy miért hívják ezt a helyet
habzó folyónak? – tereltem el a figyelmet a helyzetünkről.
– Persze hogy tudom. A folyó annak idején egy mocsaras
területen haladt át, ami később kiszáradt. Akkoriban itt rengeteg
tehénistálló és mészárszék volt. Amennyire én tudom, mindent, ami
az állatfeldolgozóban megmaradt, a folyóba engedtek. A vér és
belsőség gázaitól a folyó pezsegni kezdett. Még most is
gyomorforgató szagot áraszt. Manny ért a randihelyszínek
megválogatásához. Rossz előérzetem van. Miért pont itt akart
találkozni velünk?
Értettem, mire céloz. Ha végeznek velünk, fel sem tűnik
senkinek, ha a maradványainkat a folyóba eresztik. Ki tudja, mikor
találnának ránk.
– A legtöbb informátor egy nyilvános hely közelében keresett
volna egy csendes kis zugot, de Manny egy igencsak kihalt helyre
invitált minket – nyugtalankodott.
– Legalább maradjunk itt, ahol egy esetleges támadás esetén
fedezékbe tudunk húzódni.
– Ne aggódj! Régen dolgozom már vele. Nem merne kettős
játékot űzni – csapkodtam hátba Willt, és egy gyártelep felé vettem
az irányt, de Will megtorpant, és furcsán csóválta a fejét.
– Hidd el nekem, Jack, ez egy csapda! Érzem.
Én viszont a tőlem megszokott módon mentem a saját fejem
után. Az én belsőmben is megszólalt a vészcsengő, de nem
hallgattam rá. Csak arra koncentráltam, hogy elérkezett az én időm.
El fogom kapni végre Hylandet.
– Szevasz, haver! Végre itt vagy! – lépett ki Manny az egyik
szemeteskonténer fedezékéből.
– Helló, Manny! – csaptuk össze üdvözlésként az öklünket. –
Azt mondtad, fontos! Itt vagyok, hallgatlak! – vágtam a közepébe,
mert én is furcsán éreztem magam. A tarkómon félreérthetetlen
bizsergés lett úrrá. Nem ismertem volna be hangosan, de Willnek
igaza volt, valami nem stimmelt.
– Hallottam valamit a barátodról, Hylandről. Gondoltam,
érdekel, mire készül.
Barátja a hóhér.
 – Ő nem a barátom, Manny! – szűkült össze a szemem. – Ki
vele! Mit tudtál meg róla? – sürgettem.
– Csak annyit, hogy Hyland valami nagy dobásra készül – hajolt
közelebb sejtelmesen.
– Miféle nagy dobásra? – keltette fel az érdeklődésem.
– Embercsempészet és emberkereskedelem – suttogta. Az
információmorzsa hallattán kikapcsolt minden vészcsengő az
agyamban, és csak Mannyre koncentráltam. – Azt rebesgetik, hogy a
mexikóiakkal kavar – magyarázta. – A napokban találkoztak is,
hogy egymás tenyerébe csapjanak. Annyit sikerült megtudnom,
hogy élelmiszerek helyett közel 150 menedékkérőt csempésznek
majd be egy ismert áruházlánc emblémájával ellátott kamionban.
Nagyban nyomják – toporgott idegesen.
Nem akartam hinni a fülemnek. Lehet, hogy az imáim végre
meghallgatásra találtak?
– Egészen biztos vagy ebben, Manny? – hitetlenkedtem.
– Naná! Ha nem így lenne, nem kockáztatok, nem hívtalak
volna ide – vágott sértődött arcot.
– A részletekről is tudsz valamit? Mikor és hol készülnek nyélbe
ütni a következő fuvart? – kérdeztem izgatottan.
– Arról sajnos nem csicseregtek a verebek. Mindent én sem
tudhatok – vonta meg a vállát az informátorom.
– Oké, Manny. Annyit árulj még el, hogy hívják a mexikóit,
akivel Hyland üzletel!
Már éppen szóra nyitotta a száját, amikor Will felordított:
– Feküdj!
A következő pillanatban rám vetette magát, és a mozdulatával
az egyik konténer fedezékébe lökött. Ezzel egy időben
géppuskaropogás visszhangja verődött vissza a gyártelep falairól.
Mindketten összekuporodva feküdtünk a földön, és csak reméltük,
hogy nem talál el minket egy golyó sem. Levegőt venni is alig
mertem.
 A dübörgő golyózáporban csak Will járt a fejemben. Ha neki
baja esik, azt sosem bocsátom meg magamnak. Amikor abbamaradt
a lövöldözés, pár pillanatig mozdulatlan maradtam. Csak lassan
emeltem le a kezem a fejemről, majd kivettem a fegyverem a tokból,
és a tekintetemmel Willt kerestem, aki egy fal mellett feküdt, a
ruháján tele vérfoltokkal.
– Ne! – szaladt ki a számon, és odakúsztam hozzá.
Az a pillanat volt életem legrosszabb pár másodperce.
Will felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– Eltaláltak? – mustráltam, és golyó ütötte sebet kerestem.
– Nem! – tapogatta magát. – Nem érzek semmit. Ő is a
vérfoltokat vizsgálgatta. – Ez nem az én vérem – szólalt meg újra, és
akkor már mindketten Mannyt kerestük, aki kiterülve feküdt tőlünk
alig egy méterre.
– A jó büdös francba! – csaptam a konténer oldalára.
Elszabadultak bennem az indulatok, majd Manny nyöszörgésére
lettem figyelmes.
– Tessa – ismételgette.
Gyorsan felmértem a sérüléseit. Egy lövés a hasán, egy pedig a
mellkasán találta el.
– Basszus, Will, őrült gyorsan szivárog a vére.
Hamar visszanyertük a lélekjelenlétünket. Will erősítést hívott,
én pedig folyamatosan ellenőriztem Manny életjeleit, aki minden
kérdésemre egyetlen szóval reagált:
– Tessa.
– Tarts ki, öreg! Mindjárt itt a segítség! – De Manny teste
rángatózni kezdett, majd egyszer csak mozdulatlanná vált.
– Manny! – próbáltam kitapintani a pulzusát. – Nincs pulzusa –
tájékoztattam Willt, és azonnal elkezdtem az újraélesztést. – Ne
csináld ezt, Manny! Hallod? – szövegeltem hozzá megállás nélkül.
Perceken át küzdöttem az életért, mindhiába.
 – Jack! Jack! Elég lesz! Meghalt – rázta a fejét Will, amikor az
újraélesztéstől kifáradva kapkodtam levegőért.
Mannyre pillantottam, majd amikor már számomra is
bizonyossá vált, hogy meghalt, mellé rogytam. Még akkor is a
holtteste mellett ücsörögtem, amikor meghallottam a mentőautót. A
kezembe temettem az arcomat.
– Egyre veszélyesebb játékot űzöl, Jack! – szólalt meg Will
mögöttem.
– Ne aggódj! Elkapom azt a férget, és akkor nem jelent majd
veszélyt senkire – préseltem ki a fogaim között.
– Ő az FBI hatásköre, nem a tiéd – célzott Hylandra. A
hangjában ott bujkált a figyelmeztetés.
– Ez viszont itt a mi hatáskörünk – böktem Manny holttestére.
– Hát tényleg nem érted? Nem veheted fel vele a harcot!
Egyedül nem. Ja, és csak úgy mondom, ahogy kiderül, milyen
infókkal látott el minket Manny, az ügyet elveszik tőlünk, és
megkapja az FBI – fújta ki a levegőt.
– Hamarosan én magam leszek az FBI – emeltem fel a hangom
az idegességtől.
Will csak a fejét ingatta.
– Igen, baszd meg, te leszel! – ordított a képembe megfeszült
állkapoccsal. – És a nagy bosszúhadjáratodban az első adandó
alkalommal ki is nyíratod majd magad, mert elhomályosítja a
látásod Hyland puszta említése. Már bánom, hogy hozzásegítettelek
ahhoz, hogy elérd a célod – került meg, és otthagyott.
Tudtam, hogy a meghallgatásra céloz, amire a kérelmem
beadása után került sor. A társam és a parancsnokom pozitív
véleménye sokat lendített azon, hogy bekerülhettem az FBI-hoz.
Képtelen voltam felállni. Odaszegezett a bűntudat, hogy Manny
haláláért, habár nem közvetlenül én húztam meg a ravaszt, én
voltam a felelős. Hosszan bámultam Will után, és a lelkem mélyén
égettek a szavai, hiszen mindig fontos volt nekem a véleménye.
Mégsem gondolhatom meg magam. Köt a nővérem sírja mellett tett
esküm. Megfogadtam, hogy ha addig élek is, Hyland megfizet a
haláláért.
 Erica

Keskeny pallón

„Az igazi gyűlölet, amelytől liftezik az ember gyomra, nem lehetséges

érzelmi kötődés nélkül.”
(Nicholas Sparks)

Egy rettenetesen kínzó érzés fojtogatott, mialatt Sarah

zuhanyzójában igyekeztem eltüntetni magamról Jack minden
nyomát. Ha Curtis rájön, mit tettem, végem! Hányingerem lett a
testem reszketésétől. Miért csinálom ezt, ha utána ennyire rettegek a
lebukástól? Elkerülve az összeesést, megtámaszkodtam a falon. A
hangos zihálásom, akárcsak a forró pára, felcsapott a fülkében.
Betöltötte az egész teret. Egy idióta vagyok, hogy hagytam magam
rábeszélni.
A karommal a falnak támaszkodtam, és a fejem pihentettem
rajta. Függőségek sorában szenvedek. Én, aki a modellkarrierje
elején megesküdtem, hogy minden szenvedélytől mentesen fogok
élni, bulimiás, alkoholista és most már szexfüggő is lettem. Mi jöhet
mégP
Ahogy kiléptem a fülkéből, magamra tekertem egy törölközőt,
de a hányinger nem szűnt meg, egyre erősödött. Jobb megszabadulni
tőle. A vécékagylóhoz léptem, és kiadtam magamból mindent, amit
este Jacknél elfogyasztottam. Még öklendeztem, amikor
meghallottam Sarah hangját az ajtó előtt.
– Jól vagy? – kopogtatott be.
Erőtlenül kapaszkodtam a vécécsészébe.
– Igen – nyekeregtem.
 – Mihamarabb össze kell szedned magad! Szóltak a lányok,
hogy Curtis elindult érted. Eddig tudták lefoglalni – beszélt az ajtó
előtt folyamatosan.
Lehunytam a szemem, és tudtam, hogy nem kellene, hogy
bűntudatom legyen, hiszen Curtist két lány szórakoztatta el az
éjszaka. A fejem a falnak döntöttem, mert képtelen voltam
megtalálni magamban az erőt.
– Gyere már ki! – toporzékolt Sarah az ajtó előtt. – Nincs sok
időnk, és még nem is meséltél semmit!
Megkapaszkodtam a mosdó szélében, feltápászkodtam, és
kinyitottam az ajtót.
– Pontosan tudod, mi történt. Egész éjjel keféltem – közöltem
vele közönségesen. – Még most is sajog tőle minden porcikám.
Pisilni is alig tudok – kerültem meg őt, és az ágyhoz léptem, hogy
felvegyem a ruháimat, amelyekben hozzá érkeztem.
– Akkor mi a baj? – sietett utánam. Nem válaszoltam azonnal.
Megbámultam, majd undorral az arcomon visszaakasztottam a
nyakamba a Curtistől kapott medált. – Nagyon szép! – lépett
közelebb Sarah, hogy megcsodálja.
– Az – horkantottam fel. – Curtis egyik ajándéka émelyegtem. –
Csakhogy égeti a bőröm – siklott a tenyerem az ékszeren. –
Gyűlölöm, mert Curtis ragaszkodik hozzá, hogy viseljem. Olyan,
mint egy nyakörv. Amikor rajtam van, tudatosodik bennem, hogy
Curtis tulajdona vagyok.
– Á, ezért vetted le, amikor Jackhez mentél? – töprengett.
– Tudom, furán hangzik, de amikor viselem, olyan, mintha
Curtis figyelne. Nem tudtam volna önfeledten szeretkezni Jackkel,
ha ez a nyakamban lóg.
– A szülinapomon is rajtad volt? – szaladt ráncba a szemöldöke.
– Nem. Amikor Curtis kitett, levettem a nyakamból. Nézz
hülyének, de nem tudok felhőtlenül viselkedni, ha ez rajtam van.
 Kapkodó mozdulatokkal folytattam az öltözést. Sarah csendben
végignézte, ahogy magamra rángatom a csinos ruhám, majd
belebújtatom a lábam az elegáns magas sarkúmba. Amikor a tükör
elé léptem, pontosan úgy néztem ki, mint amikor Curtis elment.
Mégsem voltam ugyanaz. A különbség a lelkemben volt.
– Nem csinálhatom ezt többet. Ne engedd, hogy megtegyem! –
nyeltem a könnyeimet.
– Miért ne? – nézett rám döbbent arckifejezéssel.
– Mert olyan eszméletlen jó vele, hogy utána amikor haza kell
mennem, meg akarok halni – sírtam el magam. – Nem bírom
elviselni, ha Curtis hozzám ér.
Nem akarom, hogy Jack érintése után meggyalázza a testemet.
– Édesem – lépett elém, és átölelt. – Meg fogunk tőle
szabadulni, ígérem – fogta közre az arcomat. – Már dolgozunk rajta.
– De mi lesz Tammyval? Őt nem hagyhatom hátra, mintha nem
is létezne. Neki én vagyok az anyja – őrlődtem.
– Kitalálunk valamit – bólogatott. – De most szedd össze
magad, mert Curtis bármelyik pillanatban itt lehet. Nem láthat ilyen
állapotban, mert akkor soha többé nem enged el.
– Idd ezt meg! – lépett el tőlem, és nyomott egy poharat a
kezembe.
– Mi ez? – szagoltam bele az erős italba.
Whisky.
– Segít ellazulni.
– Martinid nincs? – fintorogtam.
– Most nincs! Gurítsd le gyorsan! – biztatott.
Lehunytam a szemem és tettem, amit mond. Az alkohol hamar
kifejtette a hatását. Az egész testemet melegség járta át.
– Sejthettem volna, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen – nyújtottam felé az üres poharat.
A kétségbeesett arckifejezésem láttán hátat fordított nekem.
 – Hozok még egyet – szaladt a konyhába, és töltött még egy
italt.
– Ebből még nagy baj lesz. Azonnal kiszúrta a foltjaimat.
– Mondd, te nem gondolkodtál el azon, hogy talán nem
véletlenül gabalyodtál pont őbelé aznap este? Isten keze van a
dologban.
– Isten – kaptam ki a kezéből a poharat. – Hát persze… Isten –
feleltem cinikusan. – Ő már rég lemondott rólam – hajtottam fel az
újabb pohár érzéstelenítőt. – Ha létezne, nem hagyná, hogy ilyen
dolgok történjenek velem.
– Hát nem látod? – csattant fel. – Hiszen mentőövet dobott
neked. Ezért hozott minket újra össze, és ezért terelte Jacket az
utadba. Ő lesz a te biztos menedéked.
– Nem, Sarah! — emeltem rá a mutatóujjam. – Nem fogom őt
belekeverni ebbe. Soha többé nem fogok elmenni hozzá.
– Ezt mondod most, mert zaklatott vagy. Térjünk vissza erre, ha
lehiggadtál.
Nem feleltem, csak még egy whiskyért indultam.
– Elég lesz – vette ki a kezemből a poharat, mielőtt megihattam
volna a tartalmát. – Erre nagyobb szükséged lesz – nyomott a
kezembe egy tubust.
– Mi ez? – pislogtam rá ártatlan szemmel.
– Egy kis érzéstelenítő – intett a lábam közé.
– Olyanod nincs, ami ide hatna? – emeltem a kezem a
mellkasomra.
Egy mélyet sóhajtott, majd átölelt.
– Csak ezt adhatom – préselt magához, és vigasztalan a hátamat
simogatta. Könnybe lábadt a szemem, és féltem, nem bírom
visszatartani a fojtogató sírást, ezért eltoltam magamtól.
– Megyek és kipróbálom – szorongattam a tubust a kezemben.
Egy félórával később már Curtis mellett ültem a kocsiban. A
hüvelyem ugyan már nem sajgott, de a szívem annál inkább. Az
összeomlás szélén nem volt mibe kapaszkodnom. Hálás voltam,
hogy az elindulásunkat követően nem gyötört, csendben ültünk
egymás mellett.
– Hogy éreztétek magatokat? Milyen volt a kiállítás? – törte
meg a csendet, és érdeklődött a normális emberekhez méltó
hangsúllyal. A tekintetem a nyakamban függő medálra tapadt. Már
majdnem megkérdeztem, miféle kiállítás, amikor kapcsoltam.
– Már elszoktam ezektől az eseményektől, de azt hiszem, jó
sikerült. Jól éreztem magam – bámultam ki az ablakon, de belém
bújt a kis ördög. – És neked hogy sikerült a megbeszélés? –
köszörültem meg a torkom, mert az utolsó szót sikerült enyhe éllel
kiejtenem.
– Fárasztó volt. Teljesen kimerültem – felelte rezzenéstelen
arccal.
Legalább őszinte.
– És megérte? Kielégítő volt a végeredmény? – faggattam, mert
addig sem ő szekált engem. Curtisen tartottam a szemem, hogyan
reagál. Látszólag ártatlan kérdés volt, de meglehetősen gyorsan
kapta felém a fejét. Felvont szemöldökkel nézett egy darabig, majd
válaszolt:
– Igen. Határozottan megérte – sötétült el a szeme.
Rohadék!
– Remek! – támasztottam a könyököm az ablaküvegnek, és az
útra szegeztem a tekintetem. Már majdnem megérkeztünk a
hotelhez, amikor újra megszólaltam.
– Mikor indulunk haza? Hiányzik Tammy – sóhajtottam.
Imádtam, ha a közelemben van, mert akkor valahogy nem tűntek
olyan tragikusnak a dolgok.
– Egyelőre maradunk – érkezett a válasz.
Elhatalmasodott bennem a rettegés.
– Mégis meddig? – fordultam felé.
 – Azt hittem, örülni fogsz. Tovább költhetitek a pénzem a kis
barátnőddel – felelte lekezelően.
– Ennyire jól sikerült a megbeszélés, hogy maradnod kell? – A
hangom remegett az idegességtől.
– Ne hisztériázz! Te akartál velem jönni – csattant fel.
– Akkor engedd, hogy hazamenjek. Nem hagyhatjuk sokáig
magára Tammyt. – Igyekeztem békésebb hangon beszélni, mert
tudtam, ha felbosszantom, csak rosszabb lesz.
– Nem! – felelte ridegen. – Tammy amúgy sincs egyedül. Ott
van vele az anyám.
Újra az útnak szegeztem a tekintetem. A mellkasom a rám törő
pániktól vadul emelkedett és süllyedt. Nem teheti ezt velem!
– Curtis, kérlek! Tammy még kicsi – váltottam könyörgésre. –
Engedj haza hozzá!
– Azt mondtam, hogy nem! – ordította el magát az autóban. –
Mi a fenéért kell neked már megint mindent elrontanod?
Nagyokat nyeltem.
– Én csak aggódom. Azt mondtuk neki, hogy csak pár napra
hagyjuk magára.
– Ne aggódj! Észre fogja venni, hogy nem vagy ott, hogy
kinyald a seggét. Éppen itt volt az ideje, hogy kicsit leszakadjatok
egymásról.
Akkor döbbentem rá, mi is volt a célja ennek az utazásnak.
– Szándékosan csináltad – suttogtam, majd nyüszíteni kezdtem.
Csapdát állított, és én már megint belesétáltam.
Eluralkodott bennem a Curtis iránt érzett gyűlöletem. Az arca…
hirtelen mintha nem is emberé lett volna. Egy vadállat nézett rám.
Pusztító és kegyetlen volt. Öklendezni kezdtem, mert a hányinger
kerülgetett. Még sírni sem volt erőm. Meddig tart ez még? Mikor
lesz már vége? Ki fog rajtam segíteni? Ki?
Hisztériás rohamban törtem ki. Tehetetlen frusztrációmban
eszeveszetten csapkodni kezdtem őt magam mellett.
 – Te aljas, nyomorult beteg állat! – ordítottam.
Vezetés közben egy kézzel próbált leállítani, de én teljesen
elvesztettem a kontrollt. Hallottam a dudaszót, valószínűleg
cikázhattunk a sávok között.
– Fejezd be! – üvöltötte, de én nem álltam le. Már az sem
érdekelt, ha meghalunk. Sőt! Reméltem, hogy így lesz.
– Tiszta szívemből gyűlöllek! – ütlegeltem teljes erőmből.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de a félelem, hogy
elveszi tőlem Tammyt, elvette az eszem.
– Elég legyen ebből! – állt félre, majd egy akkorát csapott felém
az öklével, hogy a fejem az ablaküvegnek vágódott, majd minden
sötétségbe borult.
 Jack

Családban marad

„Tudod, miért a nagy testvérek születnek elsőként? Hogy megvédjék a

kistestvéreiket, akik utánuk következnek.”
(Spiral c. film)

A gyártelepen történteket követően egyetlen gondolat

foglalkoztatott. Ki a titokzatos Tessa, és vajon hol bujkál? A tollam
végével az asztal lapját kopogtattam. A mellkasomon egyre növekvő
nyomást éreztem. Manny utolsó szavai visszhangként ismétlődtek a
fejemben. Tessa. Hatáskör ide vagy oda, kiderítem, ki az a nő.
– Még mindig a folyónál történteken töprengsz? – lépett mellém
váratlanul Will.
– Ja! Manny vajon miért ismételgette a Tessa nevet? Lehet, hogy
a barátnője volt.
– Igen, de kár ezen törnöd a fejed, mert amint felsejlik a
jelentésünkben Hyland neve, elveszik tőlünk az ügyet – vonta meg a
vállát.
A jelentés – kaptam észbe.
– Te már megírtad? – meredtem le. Mindig ő vállalta a feladatok
ezen részét.
– Még aznap! – felelte büszkén, és leült a székére, mint aki jól
végezte dolgát.
Basszus!
– És hol van most? – szökkentem talpra.
– Az asztalodon – nézett rám úgy, mintha elment volna az
eszem. Az ujjával egy kék dosszié felé mutogatott.
 – Hála istennek! – rogytam vissza a székembe. – Ezt most
kivételesen intézem én – lapoztam bele.
Hallottam, hogy csendben odagurul a székével az asztalomhoz.
– Mit tervezel? – fúrta belém a gyanakvó tekintetét.
– Kicsit rövidítek a sztoridon – vontam meg a vállam.
Láttam az arckifejezésén, hogy nem tetszik neki az
elképzelésem.
– Nyugi, csak átfogalmazom – pontosítottam. – Nem kell, hogy
megtudják, hogy Hyland miatt mentünk oda, elvégre mi sem tudtunk
meg semmi konkrétat.
– Figyelmeztetlek, amibe most belerángatsz, az bűn-cselekmény
– suttogott. – Mindketten csúnyán megüthetjük a bokánkat –
fújtatott, ezzel is kinyilvánítva a nemtetszését.
– Ne parázz már! Csak te és én tudjuk, mi hangzott el – láttam
neki a munkának.
– Jack – szólított határozottan a nevemen, de nem folytatta.
Kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam. Éreztem, ahogy
szuggerál. Amikor ráemeltem a pillantásom, farkasszemet néztem
vele. – Tudom, hogy a veszteség, amit érzel, sosem múlik el –
folytatta. – Sejtem, milyen lehet mindennap úgy felkelni, hogy a
nővéred haláláért felelős ember szabadlábon garázdálkodik, de
szépen kérlek, ne válj olyanná, mint ő. Tudd, hogy hol a határ! –
figyelmeztetett.
Görcsösen szorongattam a stresszlabdámat, majd fel-
indultságomban hozzávágtam, de a remek reflexének hála elkapta.
– Ennek nem ez a funkciója, hogy megdobd, aki idegesít –
förmedt rám.
– Azt hiszed, hogy tudod, mi az a veszteség, de amit én érzek,
senki nem értheti. És ne kezeld ezt az apró kis torzítást úgy, mintha
tömegmészárlást követtem volna el – viszonoztam a szúrós
pillantását.
 – Tudod, mit? – pattant fel ingerülten, és visszahajította hozzám
a labdámat. – Csinálj, amit akarsz! – sétált ki az irodából.
Úgy szerettem volna utánakiabálni, hogy mennyire gyűlölöm,
hogy folyton az élő lelkiismeretemként viselkedik, de nem lett volna
értelme. Fogtam ez előkészített dossziét, és mérgemben bevágtam a
fiókomba. Az eszem tudta, hogy Willnek igaza van, de az érzelmeim
mást diktáltak. Hátradőltem a székemben, és az arcomra szorítottam
mindkét tenyerem. Mi a fenéhez kezdjek most?
– Doyle, csak nem sziesztázik munkaidőben? – jelent meg az
ajtóban a rendőrkapitány.
– Nem, uram! – húztam ki magam.
– Látom, hogy fő a feje valami miatt. Éppen ezért nem is
fokozom tovább a gondjait, csak a folyónál történtekről szóló
jelentésért jöttem.
Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudtam. A tekintetem egy
pillanatra a fiókomra siklott. A legegyszerűbb és legtisztább az lett
volna, ha kihúzom, és a kezébe nyomom az anyagot. Az lett volna,
de én nem így cselekedtem.
– Már folyamatban, uram. Amint kész vagyok vele, beviszem
magának – lódítottam.
Elégedetten bólintott, majd távozott.
Ez forró volt. Irtó forró.
Párszor mélyet lélegeztem, majd kihúztam a fiókot és kiemeltem
belőle az anyagot. Felcsaptam a gépem, és a Will által megosztott
forrásfájlban kitöröltem a Hylandre vonatkozó részeket. Az én
történetem csupán annyi lett: ahogy odaértünk, kitört a lövöldözés,
és Manny szinte semmilyen információt nem tudott megosztani
velünk. Szinte… Tessa nevét benne hagytam az anyagban, hogy
legyen nyom, amelyen tovább indulhatunk.
Ahogy befejeztem a jelentést, csörgött a mobilom.
Az anyám keresett. A képernyőt bámultam egy pillanatig. Nem
hívna, ha csak nincs valami baj. Azonnal fogadtam a hívását.
 – Mama? – Magam is felismertem a hangomban a pánikot.
– Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, este beugorhatnék-e
hozzád – kezdte megrendülten.
– Persze, gyere csak! Valami baj van? – merevedtem le.
– Nem telefontéma – folytatta titokzatosan. – Azért hívtalak,
mert szerettem volna biztosra menni, hogy otthon leszel. Egyedül –
hangsúlyozta ki az utolsó szót.
Meghűlt bennem a vér. Valami irtó nagy gáz van.
– Apa? – kérdeztem remegő hangon, miközben nagyokat
nyeltem.
– Nem. Nem az apádról van szó. Kayláról akarok veled beszélni
– nyögte ki végül.
– Kayla? – döbbentem meg. – Mi van Kaylával? – hasított
belém egy kellemetlen érzés.
– Este mindent elmesélek. Most mennek kell – hadarta, és már
meg is szakadt a vonal.
A gondolataim teljesen másfelé terelődtek, de megpillantottam,
hogy e-mailem érkezett az áthelyezésemmel kapcsolatban. A
pulzusom felgyorsult, és sietve megnyitottam a levelet. Gyorsan
végigolvastam, majd visszazuhantam a székembe. Sokkoltan
bámultam a vastagon szedett részt:

Kérelemre történő áthelyezése kapcsán értesítjük, hogy a

hivatásos állományában legfeljebb hat hónapig visszatarthatja a
munkáltatói jogkört gyakorló elöljárója, aki írásban jelezte is a
visszatartási kérelmét. A visszatartás idejét a kérelem benyújtásától
számítjuk.
Percekig nem tértem magamhoz. Még hat hónapot várjak? Mi a
fészkes fenének? Ez biztos, csak valami rossz vicc. Hacsak nem… –
merengtem el magamban, majd Manny aktájára siklott a tekintetem.
Egészen biztos, hogy Will keze van a dologban. Fejembe szállt a vér,
felpattantam a helyemről, és felforgattam az egész őrsöt Will után.
Olyan voltam, mint egy elszabadul hurrikán. Dühösen, Will nevét
ordítozva rohantam egyik helyiségből a másikba. Amikor
megtaláltam az irattárban, elöntött az indulat. Ziháltam és fújtattam,
mint a dühöngő bika. Nem kérdeztem, egyből támadásba lendültem.
Nem gondolkodtam, elkaptam a grabancát, és mindenki szeme
láttára felnyomtam a falra. Úgy tornyosultam fölé, mint egy óriási
ruhásszekrény.
– Te voltál az! Te köptél be Eakernél, igaz? – préseltem
erősebben a falnak. A tekintete mély döbbenetről árulkodott, úgy
tűnt, mintha gőze se lenne, miről beszélek. -Á, szóval nem tudod,
miről van szó – füstölögtem, mint egy gőzmozdony. – Akkor
felvilágosítalak. Gratulálok, ügyes voltál! Elérted a célod. Maradok.
Csak sikerült elintézned, hogy még hat hónapig itt rohadjak, de már
most mondom, ezt a rövid időt sem fogom veled elviselni.
– Doyle! – ismertem fel a parancsnok hangját magam mögött. –
Mi a fenét művel? – lépett mellém.
A gyilkos tekintetem le sem vettem Willről, de elengedtem.
– Csak tisztázunk egy-két dolgot – szűrtem ki a fogaim között.
– Megtenné, hogy velem jön? Éppen magát kerestem – közölte
erélyesen.
Kelletlenül, de elléptem Willtől, aki döbbenten rázta a fejét.
Nem tudtam eldönteni, hogy azt akarja-e tudatni velem, hogy semmi
köze az áthelyezésem megtorpedózásához, vagy egyszerűen csak a
viselkedésem késztette a hitetlenkedésre. Távolodtam tőle, de a
tekintetem jó ideig nem vettem le róla. Will is engem bámult értetlen
arckifejezéssel.
Feldúltan követtem a parancsnokot az irodájába, ahol
határozottan egy székre mutatott. Még mindig felpaprikázott voltam,
a mellkasom túl gyors ütemben emelkedett és süllyedt.
– Sejtem, miért került ilyen állapotba. Megkapta az
áthelyezésével kapcsolatos értesítőt – helyezkedett el lazán velem
szemben.
 Makacsul összepréseltem az ajkam, nem válaszoltam. Nem
mertem. Féltem, ha kinyitom a számat, elveszítem a kontrollt, és
megbánok minden egyes szót, ami elhagyja a számat.
– Tudnia kell, hogy Keyesnek a döntésemhez semmi köze sem
volt – jelentette ki magabiztosan. – De a reakcióját látva a hír
hallatán, úgy érzem, helyesen döntöttem.
– Uram! Már évek óta küzdök, hogy átvegyenek. Már olyan
közel volt a cél…
– És melyik célról is beszélünk pontosan? Arról, hogy az FBI
nyomozója legyen, vagy hogy akadálymentesen üldözhesse
országhatárokon keresztül azt a férfit, akit felelősnek érez a nővére
haláláért?
Nem feleltem, de folyamatosan farkasszemet néztem a
parancsnokkal. Fortyogott bennem a düh. Hát tényleg senki sem
érti? Ennyi éven át azért dolgoztam keményen, hogy az FBI
átvegyen. Összeszorított fogakkal tűrtem, úgy tettem, mintha túl
lennék ezen az egészen, erre a cél előtt újabb akadályt gördítenek az
utamba.
– Ha ilyen jól ismer, tudhatná, hogy ha ennyi évet vártam, ez a
fél év már nem tarthat vissza – szegtem fel az államat.
– Lehet, hogy van más út is, hogy elérje a célját. Nem kell
elmennie – vizslatott.
– Én már mindent megpróbáltam.
– A múlt héten valaki megkísérelt hozzáférni egy FBI-os
aktához, amit zároltak, állítólag a helyi rendőrség egyik illetékese
akarta megnyitni – nézett rám fürkésző tekintettel.
– És nekem mi közöm hozzá? – tártam szét a karom.
– Ne nézzen engem hülyének, Doyle! – emelte meg a hangját, és
a pillantása is megkeményedett. – Pontosan tudom, hogy maga volt
– bökött felém a mutatóujjával. – Maga azóta sem szállt le
Hylandről.
 Hátradőltem a székemben. Erről a kis magánakciómról még Will
sem tudott. Nem értett volna egyet vele.
– Ha nyitott könyv vagyok magának, akkor miért hagyta jóvá az
áthelyezésem? – fürkésztem a parancsnokom arcát.
– Azért, mert azt gondoltam, jót tesz majd magának a
levegőváltozás és az új kihívás, de már nem vagyok benne biztos,
hogy jó döntést hoztam – tartott egy rövid szünetet, majd folytatta. –
Tudja, Doyle, én nagyon kedvelem magát. Maga az egyik legjobb
emberem. Keyesszel remek párost alkotnak. A rendőrség berkein
belül is nagyon szép karriert érhet még el. Szeretném, ha higgadt
fejjel gondolná végig, vajon megéri-e ennyit kockáztatnia. Csak
nézzen magára, nekirontott az egyetlen embernek, aki az őrsön tárt
karokkal fogadta magát, aki kész volt nálam lobbizni azért, hogy a
legtökéletesebb értékelést írjam magáról. Miközben – emelte
magasba a mutatóujját – ő maga sem szeretné, ha elhagyna minket.
És az előbbi kirohanását elnézve meg mernék rá esküdni, nem is ért
egyet vele. Mégis megtette, mert maga a társa, a legjobb barátja. Ne
bánjon így vele!
Erről Will egy szót sem mesélt. Hitetlenkedve ráztam a fejem.
– Sajnálom – sütöttem le a szemem.
– Ezt ne nekem mondja, hanem neki. Úgy döntöttem, azzal
segítek a legtöbbet, ha az elkövetkező hat hónapban döglött ügyeken
fognak dolgozni.
Megnyílt az ajkam a csodálkozástól. Csak azt ne! Ez felér egy
lefokozással.
– Azért tartott itt, hogy lefokozzon? – róttam fel neki.
– Minden területnek megvan a maga szépsége, de ugyanakkor a
nehézsége is. Szeretném, ha látná, mivel jár, ha a múltat bolygatjuk.
Remélem, hogy maga is ráébred majd, hogy a múlt felelevenítése
sok szenvedéssel jár az érintett családtagok számára is. Ha nem
hagyja, hogy a sebek begyógyuljanak, azok előbb-utóbb
elmérgesednek.
 – Hálás vagyok, hogy aggódik értem, de vannak dolgok,
amelyeken nem változtathatunk. Olykor még az idő sem boríthat
fátylat a múltra – komorodtam el.
– Ha nem engedi, nem is. Engedje el Julie-t. Ne eméssze magát
azon, ami történt! Nem a maga hibája. Csak annyit kérek magától,
ezt ne büntetésként fogja fel, sokkal inkább próbáljon tanulni a
sorsokból, amelyek a szeme elé tárulnak. Nem azt mondom, hogy
felejtse el, amit a nővérével tettek, csak azt, ne rontson fejjel a
falnak. Aggódom magáért, ahogy ő is – intett a fejével a mögöttem
lévő üvegfalra. Ahogy odapillantottam, megláttam Willt, ahogy
időnként nyugtalan tekintetét felénk kapja. – Maga baromira
szerencsés ember, Doyle. Megtalálta a helyét, kemény munkával
kivívta a tekintélyét. Megbecsülik és szeretik magát. Ne tegyen
mindent kockára!
Nem feleltem. Felesleges lett volna bármit is mondanom.
– El sem képzelem, mit érezne az édesanyja, ha még egy
gyerekét elveszítené – fűzte hozzá a kaptány csendben.
Ez nem tisztességes! – kaptam rá a tekintetem. Éppen elég nehéz
cipelnem a múlt terheit, nem hiányzik, hogy a nyakamba zúduljon a
jövő feletti aggodalom is.
– Adok időt, hogy megeméssze és végiggondolja. Holnap
viszont várják magukat a lezáratlan ügyek. Sok sikert hozzájuk! –
lágyultak el a kemény vonásai.
– És mi lesz a függőben lévő ügyeinkkel? – eszméltem fel.
– Ha jól tudom, nem sok ilyen van. Ne aggódjon, a kollégák
átveszik őket – biccentett.
– Nem vihetnénk végig őket? Éppen maga mondta, hogy csak
pár ügy.
– Legyen! De holnap az alagsorban kezdenek – somolygott. –
Sok szerencsét az első ügyükhöz a múltból.
Megadóan biccentettem, majd elhagytam az irodáját. Alig
léptem ki, máris összefutottam Will-lel.
 – Esküszöm, bármiről van is szó, semmi közöm hozzá – emelte
fel megadóan mindkét kezét.
– Tudom – feleltem tömören. Hosszan néztük egymást, majd
nagyot nyeltem. – Sajnálom az előbbit – nyögtem ki, és igyekeztem
őszintén bűnbánó arcot vágni. Azt már nem bírtam volna elviselni,
ha ő is haragszik rám.
– Semmi gond – bokszolt vállba. – Gyere, együnk valamit, és
közben elmesélheted, mi történt! – intett a kijárat felé.
Egy félórával később a törzshelyünkön, Ceciel éttermében
ücsörögtünk, és amíg vártuk a rendelésünket, röviden elmeséltem
Willnek a történteket.
– Tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy sajnálom, de
valójában örülök neki – villantott felém egy pofátlanul széles
vigyort.
– Kösz, hogy támogatsz! – fintorogtam.
– Minden okkal történik, Jack. A mi feladatunk az, hogy
megfejtsük az okokat. Történnek az életben olyan dolgok, amelyeket
nehéz felfogni, és képtelenség elfogadni. Te már lassan nyolc éve
próbálod megváltoztatni a múltat ahelyett, hogy feldolgoznád. Hidd
el nekem, akármilyen rossznak néz is ki a jelenlegi helyzet, van jó
oldala is.
– Jó? – ingattam a fejem. – Hogy hihetnék a történtek után
abban, hogy a végén minden jóra fordul?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – merengett el a limonádéját
kevergetve.
Még a kanál is megállt a kezemben. Mintha csak az apámat
hallanám. Isten útjai. Hányok Isten nevének említésétől is.
– A kapitány sem szívatni akar, biztos, hogy oka van annak, amit
tesz – mondta teljes meggyőződéssel.
– Mikor lettél te ilyen bölcs? – somolyogtam rajta, mire
hanyagul megvonta a vállát.
 – Ha már így alakult, nem próbáljuk meg kihozni a dologból a
legtöbbet? – emelte rám a tekintetét.
– Mit tudnék én ebből kihozni? – fújtam magam elé
reményvesztetten.
– Elindulunk Manny információmorzsái nyomában, és közben
segítünk másokon, akik régóta kutatnak válaszok után. Megoldunk
pár régi ügyet. Begyógyítunk pár régi sebet, és ki tudja, lehet
Eakernek igaza lesz, közben a te sebeid is hegednek majd.
Hegednek… Amikor már gyógyultak volna, mindig történt
valami. Senki nem értheti, mit érzek, mert nem tudják a fájdalmam
legfőbb okát. Őrült bűntudat gyötört, mert Julié közvetlenül a halála
előtt engem hívott, de túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy felvegyem.
Azóta nincs nap, amikor ne hallgatnám meg legalább egyszer az
utolsó üzenetét, amit a hangpostámon hagyott. Ezzel az önváddal
együtt élni túl sok volt. Az pedig, hogy a bűnös még szabadlábon
van, csak fokozta a kínokat.
Estére egészen beletörődtem Eaker döntésébe. Amíg anyámra
vártam, felemeltem a polcról Julié képét, és hosszan
tanulmányoztam. El sem búcsúzhattam tőle. Ha akkor felvettem
volna a telefont, vajon bármi másképpen alakult volna? – siklottak
az ujjaim az arcán.
– Sajnálom, Julie! – mondtam már sokadszorra a fotón
végigsimítva. Talán, ha a bűnös megkapja a méltó büntetését, az én
lelkem is megbékélhet. Lehunytam a szemem, mert belém hasított a
keserűség.
A pillanat nem tartott sokáig, mert csengettek. Visszahelyeztem
a Julie-ról készült képet a helyére, majd elindultam ajtót nyitni.
Amikor megpillantott az anyám, széles mosoly ült ki az arcára.
– Kisfiam! – ugrott a nyakamba.
– Mama! – viszonoztam az ölelését.
Elengedtem őt, és bár a szeme olyan vidáman csillogott, mint
általában, a szarkalábak és ráncok mélyebb barázdát szántottak az
arcán, mint a legutóbbi találkozásukkor.
– Gyere beljebb! – invitáltam be, és a nappaliba kísértem.
Körbepillantott, majd elmosolyodott.
– Legénylakáshoz képest nagyon kis otthonos. Bevallom, nem
erre számítottam – fordult felém.
– Mióta beszéltünk, furcsa érzésem van – próbáltam sürgetni,
hogy elmesélje, mi aggasztja. – Elmondod, mi a baj? – intettem a
kanapé felé.
– Idefelé úton már nem voltam biztos benne, hogy ez olyan jó
ötlet. Nem kellene pont téged zaklatnom ezzel – rázta a fejét.
– Legalább te ne rekessz ki! Ha Kaylának gondjai vannak, tudni
szeretném, hátha segíthetek. Már a vacsoránál is feltűnt, hogy kerüli
a tekintetem.
– Nehéz erről beszélni – sóhajtozott az anyám, és egy rövid
szünetet tartott. A gyomrom összeugrott kínomban.
– Pár hónapja vettem észre, hogy Kayla meglehetősen
bezárkózott – vágott bele, és leereszkedett a kanapéra. A mozdulata
arra késztetett, hogy kövessem a példáját.
– Feszült – folytatta. – Hiába kérdeztem, eleinte nem osztotta
meg velem, mi nyomja a szívét.
– Szeretnéd, ha beszélnék vele? – puhatolóztam.
Az anyám hosszan rajtam tartotta a tekintetét, és láttam, hogy
szeretne mondani valamit, de nem meri. Kellemetlen bizsergéssel
futkosott a hideg a tarkómon.
– Már tudod, mi a gondja, igaz? – néztem egyenesen a szemébe,
és nem hagytam, hogy megszakítsa a szem-kontaktust. Egy mély,
megadó sóhajt hallatott, majd folytatta.
– Azt hittem, gondjaik vannak otthon, és azért nem beszél róluk,
mert nem rám tartoznak, de… – Elhallgatott és nagyot nyelt.
– De mi? – hajoltam közelebb, és megfogtam a kezét.
– Anyának lenni rendkívül kemény feladat, Jack – bámulta az
összefonódott kezünket. – Amikor életet adtam nektek, meg kellett
tanulnom hosszú hónapokon át egyetlen átaludt éjszaka nélkül is
funkcionálni. Képes lettem egyszerre három dologra teljes
figyelemmel koncentrálni. Csöndben tudtam maradni, ha láttam,
hogy valamelyikőtök olyan dolgot tesz, amit nem szabadna, mert
tapasztalatot kellett szereznetek. Ma is ilyen nehéz erősnek
maradnom, ha a gyerekeim szenvednek.
– Megijesztesz, mama! Mi történt Kaylával? – vágtam közbe. A
tenyerem izzadt, a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban.
– Háromszor is átéltem a csodát, milyen, amikor kilenc hónapon
át két szív ver a testemben – emelte rám könnyes szemét. –
Egyszerre áldás és átok, amikor kiélesedik a hatodik érzékünk –
magyarázta. – Egy anya szíve örökké a gyermekeié, ezáltal úgy
vagyok képes dolgokat megérezni, hogy az idő és a tér nem akadály
– sírta el magát.
– Mondd már, mama! Mi van Kaylával? – emeltem fel a
hangom.
– Istenem, Jack! – tört fel belőle a zokogás. – Az egyik
lányomat már elveszítettem, a másikat nem akarom – rázta a fejét.
Sosem láttam az anyámat így kiborulni, talán csak Julié
halálhírekor. Soha többé nem akartam átélni a percet, hogy olyan
állapotban lássam.
– Mama, az isten szerelmére, mondd már el, mi történt! –
huppantam térdre előtte, és közrefogtam a reszkető kezét.
– Kayla pár hónapja nincs jól, Jack. Az első vizsgálatok
kimutatták nála a vérszegénységet, de szervi bajt nem állapítottak
meg. Mégis hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítés és kezelés,
csak tovább romlott az állapota – tartott rövid szünetet, majd erőt
gyűjtött, hogy folytassa. – Aztán a csontvelő-mintavétel kimutatta,
hogy a leukémia egy fajtája gyengítette le őt. A kezelőorvosa
közölte vele, másfél éve van hátra – szorította meg kétségbeesésében
a kezem.
Először lassan kezdtem rázni a fejem, majd egyre hevesebben.
 – Az nem lehet!
Erre nem voltam felkészülve. Egy ilyen hírre nem lehet
felkészülni. A gyomrom mazsola méretűre ugrott össze, és a
hányinger kerülgetett. Nem! Nem! Nem! Az élet nem lehet ilyen
kegyetlen! Nem veheti el tőlünk őt is.
– Csak egyetlen módon menekülhet meg – fűzte tovább a
gondolatait –, ha találunk neki megfelelő donort, aki csontvelőt ad a
számára. Sajnos mi nem vagyunk alkalmasak – nézett rám. A
tekintete tele volt keserűséggel.
Nem vagyunk alkalmasak? Ezek szerint ez már jó ideje kiderült.
– Mióta tudjátok? – kapkodtam levegő után.
Nem felelt, ami csak fokozta a lelki kínjaimat.
– Tudod, milyen önfejű ember az apád – pislogott felém.
– Engem nem érdekel, mit gondol az apám! A húgom életéről
van szó! – csattantam fel.
– Igazad van! – bólogatott.
– Azt sem értem, Kayla miért nem jött el hozzám – álltam fel, és
róni kezdtem a köröket a szobában, hogy levezessem a feszültségem.
– Miért nem kérte a segítségemet? – pördültem vissza anyám felé
magyarázatra várva.
– Mert szerinte éppen elég teher az neked, hogy Julie haláláért
magadat okolod. Retteg tőle, ha te sem vagy alkalmas donor, akkor
még ezért is magadat fogod hibáztatni. Inkább feltetette magát a
transzplantációs várólistára.
Döbbenten bámultam az anyámra. Hát komolyan ilyen
megszállott lennék? Valóban azt gondolja rólam mindenki, hogy
engem nem érdekel más, csak a bosszú?
– Mindamellett most hagyták jóvá az áthelyezésed – préselte
össze az ajkát. – Olyan boldog voltál. Nem akarta, hogy miatta eless
egy ilyen lehetőségtől. Ha alkalmasnak bizonyulsz, mint donor,
akkor elég hosszú procedúra és vizsgálatok sora vár rád.
 Némán bámultam magam elé. Will szavai csengtek a fülembe:
„Minden okkal történik, Jack. A mi feladatunk az, hogy megfejtsük
az okokat. ”
A kurva életbe! Az arcomat a kezembe temettem. Ezt nem teheti
velem a sors. Választanom kell a múlt és a jövő között. Julie-t már
nem menthetem meg, de Kaylát talán igen. Másodpercek töredéke
alatt fordult velem a világ.
– Hol tudok jelentkezni donornak? – néztem mélyen anyám
szemébe.
– Komolyan ezt akarod? – állt fel reményekkel telve a
kanapéról.
A tekintete elárulta, hogy pontosan erre számított.
– Hát persze hogy ezt akarom! Ez nem is kérdés – léptem
közelebb hozzá.
Anyám a karomba vetette magát. Lehunytam a szemem, és
szorosan átöltetem.
– Készülj fel, ha apád és Kayla megtudja, hogy itt jártam,
nagyon mérgesek lesznek – tolt el magától, a könnyeit törölgetve.
– Ha ezzel megmenthetem Kaylát, nem érdekel! – horkantam
fel.
Az anyám szeméből újabb könnycseppek gördültek, és hálásan
szorított magához.
– Szeretlek, kisfiam! Annyira sajnálom, hogy ezt a terhet is
neked kell felvállalni. Olyan sokszor hiányzol nekem – ölelt át.
Én is szorosra fontam körülötte a karom, úgy ringatóztunk, ki
tudja, mennyi ideig. Fejbe vágott a felismerés, mennyire ingatag az
élet. Valamiért a sors nem akarta, hogy a múlttal és a halállal
foglalkozzak. Gőzöm sem volt, mivel jár a csontvelő átadása, de
nem volt kérdés, belevágok-e, ha megmenthetem ezzel a húgom
életét. Nem tudtam, lesznek-e fájdalmaim, milyen következményei
vannak a műtétnek, vagy kockáztatom-e a saját egészségemet. Csak
azt az egyet tudtam, hogy a húgom bajban van, és rajtam kívül
másra már nem számíthat.
 Erica

A barátság ereje

„Az igaz barát a kezedet fogja, és a szívedet simítja.”

(Gabriel Garcia Márquez)

Lassan tértem csak magamhoz. A hirtelen éles fény nagy erővel

hatolt be a retinámon. Ahogy a szemhéjam nyiladozott, apró pici
pöttyök szaladgáltak a látóteremben, és majd szétment a fejem. A
kezemmel önkéntelenül odanyúltam, ahol a legjobban fájt. Egy
hatalmas dudort tapintottam ki a halántékomnál. Ahogy végre
egészen kinyílt a szemem, döbbenten eszméltem, hogy még mindig
a kocsiban ülök, de már egyedül. Curtis leparkolt a hotelnél, az út
túloldalán, de engem ottfelejtett az autóban.
Hitvány féreg!
Egy pillanatra szerettem volna kihasználni a nyugalmat,
igyekeztem összeszedni magam, kikászálódni az autóból, aminek az
lett az eredménye, hogy kiestem a nyitott ajtón a járdára. Egy
vadidegen férfi lépett mellém, és felsegített a földről.
– Jól van, kisasszony? Megsérült? – nézett rám aggodalmas
arckifejezéssel.
Szerettem volna megszólalni, de akkor megpillantottam magam
a szemben álló épület üvegtükrében. Rendetlen ruházat, zilált haj,
hatalmas sötét színű monokli a szemem alatt és rászáradt vér a szám
szélén. Pazar! Hangoztatják, hogy a férfiak és a nők között a
legnagyobb különbség, hogy a férfiak higgadtabbak. De ez Curtisre
kicsit sem volt igaz. Alaposan ellátta a bajom.
 – Már jól vagyok, köszönöm – biccentettem, majd becsaptam a
kocsiajtót, és elindultam a hotel felé.
Mialatt átbotorkáltam az úttesten, legalább háromszor rám
dudáltak, mert olyan homályosan láttam, hogy észre sem vettem a
közeledő járműveket. Igyekeztem a lehetőségeimhez képest feltűnés
nélkül eljutni a szobánkig. Előkotortam a belépőkártyámat, és
amikor benyitottam, rögtön megpillantottam Curtist, ahogy
diadalittasan végigmér.
– Most úgy festesz, mint egy útszéli kurva, akinek jól megadták
– röhögött rajtam.
Lepillantottam a szakadt harisnyámra, ami az esésnél
szaladhatott fel.
– Haza akarok menni! – jelentettem ki.
– Majd mész, ha én azt mondom! – közelített felém.
Hűvös arckifejezést öltve akartam visszanyerni a hidegvéremet.
Nem mutathatod ki, hogy félsz, Erica! Nem szabad!
– Én most akarok hazamenni – léptem a komódhoz, és kihúztam
a legfelső fiókot. Abban a pillanatban lemerevedtem. Az irataim
nem voltak sehol. Tétován, megsemmisülten bámultam az üres
fachot, és némán markoltam a szekrényt.
– Imádom, hogy ilyen kiszámítható vagy – kacagott fel
győzedelmesen. – Ugyanakkor lázba hozol, amikor ilyen tüzes vagy.
Megéreztem a jelenlétét magam mögött. Megpillantottam,
ahogy a szivarját leteszi a szekrényre, majd a kezével átnyúlt a
vállam fölött. Ledermedtem, amikor a nyakamba akasztotta és
becsatolta a nyakékem. Észre sem vettem, hogy nincs rajtam.
– Nem hagyhattam, hogy valaki meglássa rajtad az autóban.
Még kilopták volna a nyakadból – közölte a legnagyobb
természetességgel.
Lehunyt szemmel álltam, és a hányinger kerülgetett. Engem
otthagyott sorsomra, de a nyomorult nyakéket féltette.
 Újra a kezébe vette, és beleszippantott a méregdrága kubai
szivarjába. A pokol kénköves bűze árasztotta el minden érzékemet.
Mélyen beszívta a füstöt, néhány másodpercig a szájában tartotta,
majd kifújta. Minden érzékemmel kiélezve vártam, mi következik.
Curtis elit társaságokban gyakran hangoztatta, hogy a szivart
elnyomni felér egy becsületsértéssel. Az igazi szivarozóknak meg
kellene becsülniük a természetnek eme csodás ajándékát azzal, hogy
hagyják méltósággal elhamvadni.
Mégis, ha mérges volt, gyakran előfordult, hogy összekevert a
hamutállal.
– Miért csinálod ezt, Curtis? – suttogtam mozdulatlanná
dermedve. – Mindig pontosan azt teszem, amit csak akarsz.
Engedelmeskedem, mint egy láncra vert kutya. Mondd, mit vársz
még tőlem? – préseltem ki a vacogó fogaim között.
Egyik kezével erőszakosan megmarkolta az államat, és maga
felé fordított. Tiltakozni sem volt időm, a nyelvét már be is dugta a
számba. Ficánkolni kezdtem, minden porcikám undorodott tőle.
– Engedj el! – nyögtem a durva csókba, de ő még közelebb vont
magához. Elviselhetetlenné vált az érintése, a szivarízű nyelve a
számban, a birtokló karja a derekam körül.
– Isteni illatod van, Erica – fúrta az orrát a nyakamba.
– Curtis! Kérlek szépen, ne csináld ezt! – könyörögtem. A keze
már a fenekemet markolászta. – Ha én nem is vagyok fontos neked,
gondolj Tammyra. Halálra fog rémülni. Legalább hadd hívjam fel,
hogy megmagyarázzam! – rimánkodtam.
Szánalmas vagy, Erica. A harciasságod rövid életű volt.
Becsuktam a szemem, Curtis keze pedig egyre csak kalandozott a
testemen.
– Ha engedelmes és odaadó kislány leszel, én is engedékenyebb
leszek – mordult fel.
Reményvesztetten emeltem a plafon felé a szemem. Istenem,
segíts! Azok után, hogy egész éjjel két nőt kefélt, a legkevésbé
számítottam arra, hogy engem is elővesz. Habár láttam már őt olyan
helyzetben, amikor bekapott pár szem kék pirulát, hogy jobban bírja.
– Curtis! – akartam eltaszítani magamtól, de ő egy vad morgás
kíséretében elkapta a csuklóm és maga után vonszolt, szinte ledobott
az ágyra.
Nem szólt semmit, csak fölém mászott, és a testével leszorított a
matracra, amíg eltépte a ruháimat. Nem tiltakoztam. Tudtam, hogy
hiábavaló lenne. Minden erejével leszorított, hogy érezzem, bármire
képes, ha ellenállok. Állati erővel a combomba markolt, és
könyörtelenül felnyársalt, majd addig zakatolt bennem, amíg el nem
érte a csúcsot. Én csak mozdulatlanul bámultam először a véreres
szemét, majd a hófehér plafont. Mire végzett velem, már pontosan
tudtam, hány repedés van a szoba falán. Miután lemászott rólam,
még percekig csak feküdtem. Egy pillanatra azt hittem, meghaltam.
Curtis nem zavartatta magát, egy szó nélkül bevonult a
fürdőszobába, majd egy gyors zuhanyzást követően kijött, és lusta,
hanyag mozdulattal gombolta be az ingét.
Magatehetetlenül, könnyes szemmel még mindig a mennyezetet
bámultam. Mintha a testem megszűnt volna létezni. Képtelen voltam
erőt venni magamon. Lehetetlen lenne leírni a megvetést és a
gyűlöletet, ami akkor a belsőmből áradt.
– Meddig akarsz még ott heverészni? – förmedt rám. Felemelte
a ruháimat, amit széthajigált, és hozzám vágta. – Kelj fel! Ne
drámázz! Nemhogy örülnél. Eddig azért rágtad a fülemet, mert
Sarah-val akartál találkozni, hát most itt van neked a drágalátos
Sarah-d!
Továbbra sem mozdultam meg, de a könnyeim
megállíthatatlanul csorogtak le az arcomon. Felbosszanthattam, mert
indulatosan odalépett hozzám. Megragadta a karomat, és szó szerint
kirángatott az ágyból, majd erősen megrázott.
– Szedd már össze magad! – préselte ki a fogai között, de
amikor továbbra sem mozdultam, legyintett felém egyet.
 Behúztam a nyakam, mert azt hittem, felpofoz, de ő, mint aki jól
végezte dolgát, csak öltözködött tovább. A szoba közepén állva
figyeltem minden mozdulatát. Minden erőmet össze kellett szednem,
hogy ne zuhanjak össze a szeme láttára. Próbáltam nem hangosan
sírni, bár gombóc volt a torkomban. Azt akartam, hogy menjen már
el végre, de féltem, ha megszólalok, kitör belőlem a hangos zokogás.
Nem tudom, meddig állhattam ott, amikor végre meghallottam a
jellegzetes ajtócsapódást. Fellélegeztem, és összerogytam a szoba
közepén. Egy velőtrázó sikoly tört fel belőlem. Ez volt az a pont,
amikor úgy éreztem, nem bírom tovább.
A távozása után csak percekkel később voltam képes
összeszedni magam. Támolyogva indultam a zuhanyzó felé. Nem
voltam ura a testemnek, de a gondolataim gyorsabban száguldottak,
mint valaha. Sarah-nak igaza van. Itt az ideje a cselekvésnek. A
barátnőm kezdeményezése erőt adott, hogy miután lemostam
magamról Curtis nyomait, nekilássak menekülési útvonalakat
tervezni. Vissza kell szereznem a legfontosabb dokumentumokat, és
olyan helyre kell rejtenem, ahol gyorsan hozzájuk férhetek.
Másnap reggel a legjobb sminkes tudásommal sem sikerült
elfedni a Curtis által ejtett foltokat. Megvetéssel nézegettem magam
a tükörben, mialatt felvittem aznap másodszorra az újabb adag
vakolatot az arcomra. Az előzőnek ugyanis nyoma sem maradt,
miután felzabáltam az étterem svédasztalos reggelijét, majd a
bűntudatomon könnyítve, újra a vécékagylót ölelgettem. Szánalmas.
Lüktetett bennem az elkeseredés, majd a gyűlölet. Előkerestem a
Sarah-tól kapott mobilt, és tárcsáztam őt. Segítségre volt szükségem,
mert ez így nem mehetett tovább. Ha Curtis azon volt is, hogy
tönkretegyen, tartoztam magamnak annyival, hogy ne segítsem a
munkájában.
Felvettem a legtöbbet takaró napszemüvegem, és elindultam a
találkára Sarah-val. Mielőtt azonban odaértem volna a megbeszélt
helyre, Sarah üzenetet küldött, hogy késik, mert dugóba került.
Javasolta, hogy addig üljek be a közelben egy kávéra. Az órámra
néztem, majd beléptem a legközelebbi kávézóba, ami útba esett.
Leültem az egyik asztalhoz, és körül sem néztem, mert teljesen
lefoglalt a titkos telefonomon megnyitott jegyzetfüzet.
Megnyugtatott a tudat, hogy nekiláttam végre, hogy kidolgozzak
Curtis ellen egy haditervet. Fel sem pillantottam, amikor odalépett
mellém a pincér.
– Egy forró csoki lesz – szólaltam meg nem túl hangosan, de
igyekeztem annál kedvesebben.
– Fehéret vagy feketét – kérdezett vissza.
– Háát… – kezdtem kissé bizonytalan hangon. – Azt hiszem,
maradok a feketénél – vágtam ki magam, majd egy mosollyal
egyetemben ráemeltem a tekintetem. Abban a pillanatban
ledermedtem. – Ilyen nincs – csúszott ki a számon. – Jack! –
emeltem rémülten a kezem a szám elé.
Megbénított, hogy pont ott találkozom vele, ahol a legkevésbé
számítottam rá.
– Örülök, hogy hű vagy a feketéhez, Stephanie – mosolygott
rám. – Két forró csoki lesz – intett a pult felé.
Jézus Mária, mi lesz ebből!
– Ööö… – estem pánikba. – Nekem most mennem kell –
szökkentem talpra, hogy gyorsan kereket oldjak, de Jack az utamat
állta.
Mélyet szippantottam az illatából. Mámorító. Élveztem, ahogy
átfutott a testemen a kellemes borzongás. Pont, mint az orgazmus
előtti percekben.
– Hát újra találkozunk.
A szívem olyan hevesen vert, azt hittem, kiugrik a torkomon.
– Kérlek – motyogtam megszégyenülve.
A köztünk történtek után nem mertem a szemébe nézni. Ő
azonban közelebb lépett, megfogta a szemüvegem és leemelte
rólam. A hirtelen fénytől hunyorogni kezdtem, majd egyenesen a
szemébe néztem.
Egy végtelennek tűnő pillanatig álltunk ott egymással szemben,
és csak ittuk a másik látványát. Sokáig képtelen voltam magamhoz
térni a döbbenettől. Ez volt az első alkalom, hogy fényes nappal,
nem az éjszaka leple alatt találkoztunk. Ó, hogy vártam, hogy újra
hallhassam a hangját, érezhessem a parfümjének a finom illatát, az
érintését a bőrömön. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A
hiányától viszont fájdalom kínoz.
Két keze közé vette az arcomat, majd a hüvelykujjával cirógatni
kezdte a szám szélét. Észrevette. Tudtam, hogy látja a frissen
szerzett repedést. A vér az ereimben egyre forrósodott. A tekintete
szinte perzselt. Nem vacakolt sokat, a tűzforró ajka azonnal a számra
tapadt. Lágyan cirógatott a nyelvével, amitől minden érzékem
sokkot kapott. Hangos sóhaj hagyta el az ajkam, jelezve, hogy
milyen jó az, amit művel velem. Szédültem, forgott velem az egész
világ. Kábultan nyíltam meg előtte és hagytam, hogy elmélyítse a
csókot. Elvesztettem a fejem. Amikor véget ért a csók, a homlokát a
homlokomnak támasztotta.
– Tudtam, hogy nem csak álmodtalak – zihálta, majd az arcomat
tanulmányozta. – Ki műveli ezt veled? – Haragos pillantással a
szemem alatti kék folt felé nyúlt, de én nem engedtem, hogy
megérintse, kitértem előle.
– Istenem, neked nem lenne szabad itt lenned. Ezt biztosan csak
álmodom – ráztam meg a fejem, de ekkor újra összeértek az ajkaink.
A könnyem is kicsordult, annyira jólesett a váratlan impulzus. A
nyakába csimpaszkodtam, nem törődve semmivel, szenvedélyesen
csókoltam vissza. Szükségem volt rá. Jobban, mint bármikor. Az
édes mámorból az térített magamhoz, hogy csörögni kezdett a
kezemben a mobilom. Sarah!
– Nekem most mennem kell – téptem ki magam az öleléséből.
 – Szó sem lehet róla! – kapta el a karomat. – Az utolsó
beszélgetésünket követően biztosra vettem, hogy elveszítettelek és
nem jössz többé vissza. Most, hogy itt vagy, nem engedlek el, amíg
nem beszéltünk – nézett rám szigorú tekintettel.
Rengeteg érzés kavargott bennem, amitől ismét a hányinger
kerülgetett.
– Jack, kérlek! Minket nem láthatnak együtt! Abból nagy baj
lehet – tértem ki a válaszadás elől.
– Én nem félek senkitől. Főleg nem egy olyan gyáva féregtől,
aki védtelen nőket ver. – A tekintete sziklaszilárd erőt sugárzott.
Nekem pedig pontosan erre az erőre volt szükségem.
– Sem a hely – pillantottam körbe –, sem az idő nem alkalmas –
nyeltem nagyokat.
– Ha most elengedlek, mi a garancia, hogy nem tűnsz el örökre?
Az előbbi erőt a szemében a félelem vette át. Közelebb léptem
hozzá, közrefogtam az arcát, majd hosszan a gyönyörű
csokoládébarna szemébe néztem.
– Mi lehetne nagyobb garancia annál, hogy te tartasz még
életben? Szükségem van rád, mint szomjazónak a vízre – suttogtam,
mire ellágyultak az arcizmai. – Szükségem van rád, Jack! –
rebegtem el újra.
Lelkem mélyén örültem neki, hogy meglátta rajtam azokat a
hibákat, amiket próbáltam elfedni. Nem lehet, hogy mindenki csak
átver. Jack lesz az a szellő, ami felemel a főidről és besodor a tenger
hullámai közé, ő lesz az a hajó, ami elvisz majd innen a biztonságos
túlpartra.
– Hamarosan jelentkezem – ígértem meg neki.
– És én hol érhetlek el téged? – erősködött. – Beleőrülök a
bizonytalanságba.
Megráztam a fejem.
– Bíznod kell bennem, hogy én foglak keresni. Személyesen.
– Kitől rettegsz ennyire? – siklott a tenyere a vállamon.
 Észre sem vettem, hogy minden porcikám remeg a félelemtől.
– Magától az ördögtől – pillantottam fel rá, majd közelebb
hajoltam, és mélyen magamba szívtam az illatát. Élveztem, ahogy
minden érzékemet átjárja, a megtépázott idegeimet megnyugtatja.
Már éppen indulni készültem, amikor elkapta a karom, szorosan a
mellkasához vont, és beletúrt a szőke tincseimbe.
– Ígérd meg! Esküdj meg, hogy nem válsz kámforrá – tartott
fogva.
Érdemtelen voltam a rajongására, mégis ez volt az, ami erőt
adott nekem.
– Megesküszöm, de te is ígérd meg, hogy nem szaglászol
utánam. Veszélyes lehet – sutyorogtam.
Láttam, ahogy megrándul a szája széle, ami azt sugallta, nem
örül a kérésemnek, ám mégis helyeslően bólintott. Elengedtem, majd
elindultam kifelé a kávézóból, amikor utánam sietett. Elkapta a
karom, magához húzott és nyomott az ajkamra egy búcsúcsókot.
– Ha nem lennék otthon, akkor a virágcserép alatt találod a
pótkulcsot – suttogta a számba.
A szívem csordultig telt hálával, és a remény apró bimbói
kezdtek virágot bontani a lelkemben. A kezem végigsiklott az arcán,
adtam egy puszit, és kirohantam a helyiségből, mert minél több időt
töltöttem a közelében, annál nehezebbé vált elválnom tőle.
Ahogy a szabad levegőre értem, a fülemhez emeltem a telefont,
és hívtam Sarah-t, aki betegre aggódta magát miattam. Amikor
odaértem hozzá, szorosan magához ölelt, majd ő is szemügyre vette
a foltokat az arcomon. Teljesen elfeledkeztem a napszemüvegemről,
ami Jack kezében maradt.
– Amikor felhívtál, tudtam, hogy történt valami –mérgelődött.
– Gyere! – karoltam belé. – Ne itt! Most futottam össze Jackkel.
Nem akarom, hogy meglásson minket.
– Hol botlottál bele? – érdeklődött, miközben igyekeztem egyre
távolabb kerülni a helytől, ahol hagytam őt.
 – Az egyik kávézóban. A frászt hozta rám – vonszoltam ki a
bevásárlóközpontból.
– És mit mondott? Mesélj már! – sürgetett, miközben szedte a
lábát mellettem.
– Nem akart elengedni, mert félt, hogy nem lát többé. Sajnos ő
is kiszúrta ezeket – mutattam az arcomon éktelenkedő foltokra.
– Felvehettél volna egy napszemüveget. Tessék, itt az enyém –
nyújtotta felém.
– Kösz – helyeztem fel. – Nekem is volt, de az Jack kezében
maradt. Ugye megérted, hogy nem megyek vissza érte – sóhajtottam
mélyeket, mert a gyomrom remegett.
– De ez jó dolog, Erica! Ezek szerint nem csak megdugni akar.
Érdeklődik irántad. Aggódik érted.
– Miért lenne ez jó? Ez a lehető legrosszabb. Ha nem futó
kalandként kezel, és kutakodik utánam, abból nagy baj lehet –
csattantam fel.
– Mit mondtál neki?
– Megígértem neki, hogy nem szívódok fel – csóváltam a fejem.
– De nem vagyok benne biztos, hogy bölcs dolog lenne megtartani
az ígéretem. Curtisszel a dolgok kezdenek elfajulni – mondtam,
miközben egy közeli parkba sétáltunk, ahol leültünk egy padra, de a
tekintetem folyton körbejárt, nem figyel-e minket valaki.
– Tőled hazafelé tartottunk, amikor kijelentette, nem tervezi egy
ideig a hazatérést. Kértem tőle, hogy legalább én hadd menjek vissza
Tammyhoz, mire közölte velem, hogy nem. Amikor Miamiból
elindultunk, azt mondta, kitalálta, hogyan csalja elő belőlem a
lázadó Ericát, aki időközben eltűnt. Végig azt hittem, azzal szívat
majd, hogy az utolsó pillanatban nem enged fel a gépre. Nem is
sejtettem, hogy a csapda abban rejlett, hogy elcsal, és eltávolít
Tammytól. Szó szerint nekiestem a kocsiban, és a vitánk, mint látod,
elfajult.
 – Mennyire fajult el? – nézett szigorúan, de én lesütöttem a
szemem. Képtelen voltam azokról a pillanatokról bárkinek is
beszélni. Rettenetesen szégyelltem magam.
– Erőszakoskodott veled? Úgy… – Ő is képtelen volt nevén
nevezni a dolgokat. Hosszan néztük egymást, de nem tudtam
megszólalni, így csak bólintottam. Sarah tekintete villámokat szórt,
iszonyú harag sugárzott belőle.
– Rohadék! El kell mennünk egy orvoshoz – kapkodta össze a
holmiját, és talpra ugrott.
– Mi? Minek? – ráztam hevesen a fejem.
– Minek? Minek? Látleletet vetetni – hadonászott idegesen.
– Semmi értelme, Sarah. Én már naivan végigcsináltam ezt,
próbáltam feljelenteni, de nem hittek nekem – roskadtam magamba.
– A vége az lett, hogy még engem nyilvánítottak labilisnak, és
kényszerkezelést kaptam. Éppen ezért eszemben sincs még egyszer
túlesni azon a pokoli vizsgálaton. Irtó megalázó, amit csak fokoz,
hogy miközben a lábad közt matatnak, kérdést kérdés követ.
Faggatnak, én pedig kiborulok, mert minden felelevenedik.
– Akkor mit akarsz tenni? Várj, kitalálom! Semmit – dühöngött.
Nem válaszoltam azonnal. A könyökömre támaszkodtam, az ég
felé emeltem az arcomat, és hagytam, hogy a nap melegítő sugarai
elárasszák az érzékeimet, és feltöltsenek energiával. Sarah
visszatelepedett mellém, és feszültem figyelt.
Egy madár repült el felettünk, én pedig hosszan követtem a
tekintetemmel, ahogy a kedvező légáramlatot kihasználva suhant a
levegőben.
– Úgy szeretnék a helyében lenni. Nézd, milyen apró és gyors –
sóhajtoztam. – Ha szárnyam lenne, mint neki, megszökhetnék és
elrejtőzhetnék. Curtis sosem találna rám – álmodoztam.
Sarah hangosan felhorkant.
– Én a helyedben inkább nagy akarnék lenni és erős. Tudom is
én, egy puma. Nem bujdosnék, cafatokra szaggatnám azt a
szemétládát.
Megmosolyogtatott a megjegyzése.
– Hálás vagyok, hogy mellettem állsz. Sokat jelent – toltam fel a
napszemüvegem.
– Lehetsz is. Szörnyű nehéz olyan jó barátot találni, aki jó
humorú, okos és mindenben cinkos. Szóval én a helyedben nagyon
vigyáznék magamra – felelte komoly ábrázattal, amitől
elérzékenyültem.
– Istenem, te annyira hülye vagy – öleltem át a nyakát.
– Erica, szívem, ez már kezd kínos lenni. Mindenki minket néz
– nyekeregte, de tudtam, azért, mert valószínűleg ő is a könnyeivel
küzd, akárcsak én.
– Sarah – toltam el magamtól. – Szeretnék elmesélni neked még
valamit, de erről még soha senkinek nem beszéltem – sugdolóztam,
mintha félnem kellett volna, hogy bárki is kihallgat, bár közel s távol
nem járt arra senki.
– Mi rosszabb lehet ennél? – emelte a kezét az arcomhoz, és
letörölt egy könnycseppet.
Nagyot nyeltem, és már nem voltam olyan biztos a dolgomban,
mint reggel, amikor felhívtam őt, hogy kikönyörögjek egy
találkozót. Mi lesz, ha gyengének tart majd, vagy méltatlannak a
barátságára?
– Curtis más eszközökkel is kínozni szokott a verésen és a nemi
erőszakon kívül – vágtam bele.
Beszélnem kellett neki a velem történtekről, az életemről, amit
nem választhattam, de ami elkerülhetetlenül a sajátom lett. Nem
leplezhettem tovább Curtis eddig ismeretlen oldalát, a férfiét, aki
elképesztő kegyetlenségekre volt képes.
– Mint például? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Bevet néha egyéb eszközöket is… – sütöttem le a szemem
szégyenkezve. Iszonyúan megalázottnak éreztem magam. – Ha
mérges rám, napokra bezár, és éheztet – fújtam magam elé.
 – Hogy mit csinál? Éheztet? – kérdezett vissza, mint aki nem
biztos benne, hogy jól halott.
– Nem kapok enni, sem inni, csak, amikor már minden erőmet
elvesztettem.
– Ebből elég volt – ugrott fel. – Eleget hallottam. Azonnal
tennünk kell valamit! – kelt ki magából, de én elkaptam a kezét,
visszahúztam magam mellé, és mélyen a szemébe néztem.
– Sarah, én azóta kényszeres lettem – dadogtam. Nem tudtam,
hogyan fogalmazhatnám meg neki, hogy ne érezzem közben ezt a
mérhetetlen szégyent. – A szomorúságom gyakran átcsap
elkeseredésbe, aztán jön a kétségbeesés. A kétségbeesés, ami
annyira elhatalmasodik rajtam, hogy az már elviselhetetlen. Olyan
érzés, mintha egy félelmetes vadállat lakna bennem, és ki kellene
engednem.
– És hogyan engeded ki? – kérdezte gyanakodva.
– Nem állok ellen, hanem utat engedek neki. Ha lelkileg
instabillá válok, megpróbálok rövid időn belül minél több dolgot
elfogyasztani.
– Most pontosan hová akarsz kilyukadni? – szólalt meg, amikor
szünetet tartottam. – Remélem, nem oda, ahová gondolom.
– Amikor nem tudom kezelni az érzéseimet, ami egyre
gyakoribbá válik, kitöréseim vannak. Elpattan a húr, és már nem
tudok megálljt parancsolni magamnak. Felfalok mindent, amit
találok. Eszem, eszem és eszem, egészen addig, amíg… – lehunytam
a szemem, és nyeltem egyet.
– Amíg mi? – sürgetett.
– Amíg fel nem támad bennem a bűntudat.
Szinte éreztem, ahogy jön a hányinger. Láttam Sarah-t, hogy
kétségek között vergődik.
– Félek, mert az étkezés és a hánytatás között egyre kevesebb
idő telik el. Kezd elhatalmasodni felettem – vallottam be.
Láttam, ahogy Sarah arcán az érzelmek sokasága váltakozik.
 – Akkor a szülinapi partin, amikor megnyitottad a csapott a
mosdóban, és olyan sokat folyattad a vizet, az azért volt, hogy
elnyomja a kiszűrődő hangokat. Akkor is… – De félbehagyta a
mondatot, én pedig helyeslően bólintottam.
– Ha nincs étel a közelemben, akkor iszom – ismertem be. –
Sokat – fűztem hozzá alig hallhatóan. Már nem maradt erőm a
szemébe nézni.
– Ha jól értem, egyik függőségből a másikba esel. Ha így
nézzük, amit Jackkel csinálsz, sem jó megoldás.
– Követtem a szívem vágyait, az pedig újra és újra Jack házához
vezetett. Ő tesz boldoggá – fúrtam a rémült tekintetem az övébe.
– A kérdés, hogy Jack vagy a szex. Félek, hogy téged nem is a
pasas, hanem az érzékiség vonz. Az, ahogy rád néz, ahogy hozzád
ér. Szomjazod egy férfi figyelmét, szeretetét. Óvatosnak kell lenned,
nehogy ezzel is hibát kövess el.
– Egy roncs vagyok. Undorodsz tőlem, igaz? – pityeregtem el
magam, amikor újra találkozott a tekintetünk.
– Nem elég, hogy az a gazember gyötör téged, még te is kínzod
önmagad? – kelt ki magából. Megragadta a vállam és megrázott. –
Erica! Nem adhatod meg magad ilyen könnyen. Össze kell szedned
magad! – parancsolt rám, belőlem pedig kitört a zokogás.
Összeszedni? Már reggel felkelni sincs erőm, nemhogy küzdeni.
– Úgy érzem, hogy a világ legmélyebb gödrében vagyok, és
sehogy sem sikerül kijönnöm belőle. Gyenge vagyok hozzá –
ismertem be. – Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha felhagyni a
kényszerevéssel. Kételyeim vannak, hogy valaha a jövőben meg
tudok-e enni úgy egy süteményt vagy pizzát, hogy utána ne legyen
lelkiismeret-furdalásom, és ne azon gondolkodjak, mikor tudok
elrohanni a mosdóba. Lehetetlennek tartom, hogy elviseljem Curtist
a napi fájdalomcsillapító Martini-adagom nélkül. Én már soha nem
fogom elhinni, hogy csinos vagyok, vagy hogy jól nézek ki. Minden
alkalommal, amikor a tükörbe nézek, undorodom magamtól.
Küzdök ellene, de amikor történik valami rossz, újra visszazuhanok
a mélybe.
– Istenem, Erica – ölelt szorosan magához, és a sajnálata csak
tovább fokozta a kínjaimat. – Milyen titkokat rejtegetsz még? –
simogatta a hajamat.
Én pedig csak sírtam és sírtam, hogy Curtis ide juttatott.
Nyugodtabb volt az életem, amíg nem vettem tudomást a
betegségemről, de valójában sokkal rosszabb volt minden, amíg
homokba dugtam a fejem. Most igaz, hogy kiéleződött a látásom,
fehérebb lett a fehér és feketébb a fekete, és már nem hunyhattam
szemet afelett, hogy ingoványos talajon lépkedek, de reményt adott,
hogy nem maradtam egyedül. A haláltól való félelem pedig
felébresztette bennem a túlélési ösztönöm.
– Tudom, hogy ostobaság, amit magammal teszek, hogy nem
volna szabad, mégis újra és újra megteszem – bukott ki belőlem.
Rettegtem, hogy nem tudok leállni. – Curtis már rég nem szeret,
csak bánt, akármennyire próbálkoztam, nem lehettem elég jó neki.
Elindultam a lejtőn, és ma reggel azon kaptam magam, hogy nem
tudok megállni. Egyre rosszkedvűbb, negatívabb és depressziósabb
vagyok, aminek hatására egyre több alkoholra és evésre van
szükségem – panaszoltam el.
Percekkel később, amikor már képes voltam kiegyenesedni és
kifújni az orrom, újra megszólaltam.
– Habár tudom, mi ez, mégsem vagyok képes megálljt
parancsolni neki, szépen lassan bekebelez.
– Ennek a betegségnek neve van, bulimia – mondta ki hangosan,
amitől az egész még nyomasztóbb lett. – Borzasztóan alattomos egy
valami – csóválta a fejét.
Pont, mint Curtis. Csak amíg az egyik kívülről őröl fel, a másik
belülről pusztít.
– Segítséget kell kérned! – gondolkodott hangosan.
– Hiszen pont ezt teszem – néztem rá reményvesztetten.
 – Én kevés vagyok ehhez. Fel kell keresned egy
pszichoterapeutát – jelentette ki, de makacsul megráztam a fejem az
ötletre.
– Azt Curtis nem hagyná. Félne, hogy ellenkező irányba terelne,
mint azt szeretné.
– Akkor mondd el neki a problémádat – húzta ki magát. – Ha
tudomást szerez róla, akkor nem fog ágálni ellene.
– Tud róla – bámultam a reszkető kezemet. – Az a disznó
pontosan tudja, hogy mi történik, még ha igyekszem is titokban
csinálni.
– Tud róla és nem tesz semmit? – visított váratlanul a fülembe.
– Miért tenne? Neki ez a legkényelmesebb. Sakkban tart. Ismeri
a gyengém. Élvezi, hogy a kezére játszom magam.
– Egy frászt! – csattant fel. – Engem viszont még nem ismer.
Teljes testtel felém fordult, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Nem tudja, mire vagyunk képesek együtt – szorította meg a
vállam.
– Már nincs erőm ellene harcolni – fújtam ki megadóan a
levegőt. – Olyan, mint egy jéghegy. A külvilág számára gyönyörű és
ártatlan, de a felszín alatt mélyre nyúlik a pusztító ereje, és ezt nem
látja rajtam kívül senki más.
– Eljött az ideje, hogy fellázadj! Ott van benned az erő, Erica!
Ne hagyd, hogy elnyomja! Meg is mondom, hogy hol kezdjük –
húzta ki magát. – Felvesszük a kesztyűt a betegségeddel. Együtt
fogjuk legyőzni – bólogatott elszántan.
Az, hogy beszéltem erről Sarah-nak, nagy megkönnyebbülés
volt. Átöleltem őt, ő pedig vigasztalón a hátamat simogatta.
Megnyugtató érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Magamban
hálát adtam Sarah-ért, mert én már nem tudtam, mit csináljak, de ő
tudta helyettem is. Évek óta küzdöttem, hogy mosoly mögé rejtsem
a könnyeimet, de már nem volt energiám a palástoláshoz. Hálás
voltam, mert a végtelen fájdalmamban, a zűrzavarban, ami körülvett,
volt egy ember, aki átlátott az álarcon, meglátta a mosoly mögött a
rengeteg szenvedést. Sarah létezésének puszta gondolata is erőt adott
a túléléshez. Elég volt a tudat, hogy bármi történjék is, rá
számíthatok.
 Jack

Testvérkötelék

„Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, minta saját testvére. Senki más
nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk
annyira könyörtelenül.”
(Jojo Moyes)

Miután édesanyám elment, órákig bámultam a semmibe. Nem

értettem, mi történik körülöttem. Eveken át csak arra tudtam
koncentrálni, hogy Hyland megúszta, amit a nővéremmel tett, és
amikor már a célegyenesben voltam, a sors újabb akadályt gördített
elém. Nem értem, miért! Will szerint minden okkal történik. Ha ez
igaz, akkor mi ezzel az élet céljai Bűntudatom lett, mert eszembe
jutott, hogy viselkedtem Will-lel, mégis nagyobb szükségem volt rá,
mint valaha, ezért akármilyen késő volt is, rácsörögtem.
– Jack! – szólt bele a készülékbe kómás hangon.
A kanapéra roskadtam, előrehajoltam és a könyökömön
támaszkodva megdörzsöltem a szabad kezemmel az orrnyergem.
– Én vagyok! – feleltem kurtán.
Már nem voltam biztos benne, hogy jól teszem, hogy az éjszaka
közepén zavarom, de nem volt más, akivel meg tudtam volna
osztani, ami bennem zajlik.
– Baj van? – vált éberré.
Nem tudtam, hirtelen mit is mondhatnék.
– Kayla leukémiás – böktem ki a lényeget.
– Egy félóra és ott vagyok nálad – válaszolt azonnal.
 – Miattam nem kell az éjszaka közepén autóban ülnöd –
sóhajtottam fel.
– Ne is törődj vele, úgyis épp levegőzni indultam – felelte, és
habár tudtam, hogy ez nem igaz, jólesett a kegyes hazugság. Nem
akartam egyedül maradni a gondolataimmal, kételyeimmel. – Most
leteszem, hamarosan ott vagyok – nyomta ki a telefont.
Nekem ő volt az a barát, akire tudtam, bármi történjék is, mindig
számíthatok. Sokat poénkodott vele, hogy mások szerint a jó barát
garantálja, hogy kihoz a börtönből, de mi nem csupán jó, hanem igaz
barátok voltunk, ennek okán, ha bármelyikünk a rácsok mögé
kerülne, a másik ott fog ülni mellette, amíg ki nem szabadul. Nekem
ő tényleg ilyen volt. Ha bajba kerültem, még ha nem is értett egyet a
döntéseimmel, velem tartott, és természetesen ez fordítva is
ugyanígy működött. El kellett ismernem, nem voltam könnyű
természet, ő mégis mellettem állt. Pontosan ismerte minden hibámat,
mégsem próbált megváltoztatni. Ezt értékeltem.
Körülnéztem a hűtőben, mert úgy éreztem, szükségem van
valami fájdalomcsillapítóra, de csak sört találtam. Kikaptam egyet,
kinyitottam, és alaposan meghúztam. Alig tíz perccel és egy újabb
üveg sörrel később arra lettem figyelmes, hogy kopognak. Ki a fene
lehet az ilyenkor? Will nem lehet, még korai. Az ajtóhoz léptem, és
kitártam. Meglepetésemre ő állt az ajtóban.
– Hát te? Repülővel jöttél?
Megvonta a vállát, majd a kezem felé bökött.
– Van még, vagy ez volt az utolsó?
– Már megint megkülönböztető jelzéssel száguldoztál – csaptam
be az ajtót mögötte.
– Naná! Élet-halál kérdése volt, hogy mihamarabb ideérjek –
tette le magát a kanapéra.
Egy biztos. Vezetésben Will verhetetlen volt. Ha üldözésre
került sor, ő ült a volán mögött. Mindig minden körülmények között
ura volt az autónak.
 Bontottam neki is egy sört, majd ledobtam mellé magam én is.
– Heather nem akadt ki, hogy még az éjszakát is velem töltőd? –
ékelődtem.
– Tudja jól, hogy nem hívtál volna fel, ha nem lenne szükséged
rám.
– De felesleges volt iderángatnom téged, úgysem tudsz segíteni
– eresztettem el egy keserű sóhajt.
– Dehogynem! – fordult felém, és pontosan ebben rejlett a mi
barátságunk kulcsa. Will nem csupán meghallgatott, figyelt rám. –
Ha már csak az segít, hogy megosztod valakivel a gondolataid, már
megérte idejönnöm.
Valahogy éreztem, hogy ezt fogja mondani.
– Már minden olyan jól alakult. Ennyi választott el attól, hogy
végre elkapjam azt a férget – a mutatóujjam és a hüvelykujjam
között egy apró rést hagytam. – Először Eaker tett keresztbe, most
meg ez.
Elmeséltem neki az este történéseit, és miközben
végighallgatott, aggodalmas tekintettel vizslatott.
– És mit fogsz most tenni?
– Holnap bemegyek a klinikára és jelentkezem donornak –
jelentettem ki határozottan. – Félelmetes belegondolni, hogy a
csontjaim belsejében talán Kayla új élete rejlik.
– Akkor azt nem kellene már meginnod – bökött a kezemben
lévő sörre.
Hangosan szitkozódtam, majd letettem az üveget az asztalra.
Basszus! A vizsgálatok.
– Igazad van, de mióta megtudtam, amit a családom már ki
tudja, mióta titkol előlem, nem tudok józanul gondolkodni.
– Aki még nem élt át ilyet, nem tudja elképzelni, mi minden
kavarog ilyenkor az emberben – tanulmányozott Will.
– Dühöt, tehetetlenséget érzek, ugyanakkor rettegek, hogy én
sem leszek alkalmas donor, és akkor összeomlik minden. De ez nem
történhet meg, Will! Az élet nem lehet ilyen kegyetlen! Julie-t nem
tudtam megmenteni, nem lehet, hogy Kayla esetében is kudarcot
vallók – estem kétségbe.
– Jack! – ingatta a fejét. – Ha nem leszel megfelelő donor Kayla
számára, az nem a te hibád. Nem a te kudarcod. Nem tehetsz róla.
– A hideg is kiráz, ha eszembe jut, mi van, ha Julié lenne Kayla
számára az ideális donor, de ő már halott, és nem segíthet rajta. Nem
bírnék elviselni egy újabb veszteséget.
– Szerintem ezen kár rágódnod addig, amíg meg nem tudod az
eredményt. Emellett, ha nem vagy alkalmas, még mindig segíthetsz
neki azzal, hogy nem adod fel, hanem tartod benne a lelket, amíg
megtalálják neki a megfelelőt.
– Ez embert próbáló feladat lesz – töprengtem el az előttünk álló
hónapokon. – Akár megfelelő donor leszek, akár nem, az áthelyezési
kérelmemet holnap visszavonom. Kaylának itt lesz rám szüksége –
komorodtam el.
Will helyeslően bólogatott. Tudtam, hogy a körülményektől
függetlenül örül ennek. Sosem akarta, hogy elhagyjam a csapatot.
– Hyland nem fog elszaladni. Eljön majd az ő ideje is, és mi
fogjuk őt oda juttatni, ahová való – közölte teljes meggyőződéssel.
– A pokolra – szűkült össze a tekintetem.
– Én nem egészen erre gondoltam – húzta meg újra az üveget.
Átbeszélgettük az éjszakát, és másnap reggel elkísért a klinikára
Kayla orvosához, aki nagyon megörült nekem. A doktornő adott egy
papírt, amiben részletesen kikérdeztek, hogy voltam-e külföldön,
voltak-e fertőző betegségeim, milyen öröklődő betegségek fordultak
elő a családunkban, van-e nemi betegségem, akadtak-e alkalmi
partnereim, akikkel nem védekeztem stb. Az utolsó kérdésnél
meglehetősen zavarba jöttem, amit a doki is észrevett. Közölte, hogy
mivel haboztam a válaszadásnál, először vért vesznek, mielőtt
rátérnénk a csontvelődonor-vizsgálatokra. Az egész kb. 5 percet vett
igénybe. Életem leghosszabb 5 percét. Rádöbbentem, hogy egyetlen
elhibázott döntésem milyen súlyos következményekkel járhat.
A végén tájékoztatott, hogy Kaylával nem a vércsoportunknak
kell megegyezni ahhoz, hogy a donorja lehessek. Genetikai egyezés
kell. Nem értettem az egészből egy kukkot sem, engem kizárólag
egyvalami érdekelt: donor akartam lenni. Meg akartam menteni a
húgom életét.
Miután elhagytam a kórházat, elmentem Kaylához. Amikor
besétáltam a kávézójába, a pult mögött állt, és valami igencsak
lekötötte a figyelmét. Egy percig tétováztam, nagyot nyeltem, majd
közelebb léptem.
– Szia, hugi! – eresztettem el egy bárgyú vigyort.
– Jack! – pislogott rám meglepetten. – Mit keresel te itt?
Jól érzékelhetően zavarban volt. Dühített, hogy a pult útban van,
szerettem volna őt megölelni.
– Téged. Ki mást? – tártam szét a karom. – Jólesne egy kávé, és
azt hallottam, itt a legfinomabb – löktem a szöveget, és habár
legbelül tudtam, mennyire idétlen vagyok, jobb nem jutott eszembe.
– Beszéltél anyával – szűkült össze a pupillája.
– Épp ideje volt, hogy valaki elmondja – álltam a pillantását.
– Most van egy kis dolgom – tekintett körbe. – Pár perc, és el
tudok szabadulni. Ráérsz megvárni? – érdeklődött.
– A tiéd vagyok – biccentettem. – Addig leülök valahová –
pillantottam körbe, amikor megláttam egy szőke nőt, aki az egyik
asztalnál a telefonjával babrált.
Tátott szájjal bámultam, mert kísértetiesen hasonlított
Stephanie-ra. Közelebb léptem, hogy meggyőződést nyerjek, de
elbizonytalanított a napszemüvege, ami eltakarta a fél arcát.
Ámultan figyeltem percekig, és habár nem láttam jól, egyre
biztosabb lettem benne, ő az én Stephanie-m.
Ez a nő maga az elegancia. Összetéveszthetetlen – térképeztem
fel tetőtől talpig. A hosszú comb adottság, de nem mindig esztétikus,
ha nincs kellően kidolgozva a vádli és a combizom. Neki ki volt. Az
a fajta nő volt, akit nemcsak észrevett a férfi szempár, de napokkal
később emlékezett is rá. Az, hogy szép volt, nem fejezte ki, amit a
szemem látott. Ismertem olyan nőket, akik vékonyak, csinosak
voltak, és kiváló arányokkal rendelkeztek, mégis a ruhadarabokkal,
amiket viseltek, agyoncsapták az előnyös vonalaikat. Stephanie nem.
Formás lábát csábító fekete selyemharisnyába bújtatta, és fekete
tűsarkút viselt, amelynek legalább tízcentis volt a sarka.
Hihetetlenül szexi volt. Le kellett csendesítenem a
hormonjaimat. Gondoltam, próba szerencse, megszólítom.
A hangja alapján úgyis bizonyosságot nyerek.
Ami utána történt, maga volt a csoda. Totálisan
összezavarodtam. Amikor kerestem őt, nem találtam sehol, mire
lemondtam volna arról, hogy rálelek, belebotlok a húgom
kávézójában. Erre a legvadabb álmaimban sem gondoltam.
Ő viszont korántsem örült nekem annyira, mint én neki. Az arca
lesápadt, egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni. Minden erőmmel
próbáltam nyújtani a találkozás perceit. Ott, abban a pillanatban
belém hasított egy érzés: a mozdulataiban, a tekintetében ott van az
a bizonyos plusz, amit mindig is kerestem abban a nőben, akivel már
nem csak az ágyam osztanám meg.
Rettegtem őt elengedni, hiszen szemmel látható nyoma volt,
hogy nagy bajban van. Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult,
hogy marasztaljam, és csak remélni tudtam, hogy betartja az
ígéretét, és újra felbukkan majd nálam. Hosszan néztem utána,
amikor kiviharzott a kávézóból. Nagy kísértést éreztem, hogy
utánasiessek, és kövessem őt, bárhova is készült. Így is tettem volna,
ha nem várt volna rám egy rendkívül fontos beszélgetés.
– Miatta dobtad Sherylt? – szólalt meg mögöttem Kayla.
Úgy rám hozta a frászt, hogy megugrottam ijedtemben.
– Mi? Ja. Nem – hebegtem.
 – Sheryl szerint azért nem működött köztetek, mert becsajoztál –
vizslatott kíváncsi tekintettel.
Ökölbe szorult a kezem, és biztosra veszem, hogy fújtattam,
mint egy felbőszült bika, de visszafogtam, ami kikívánkozott.
– Stephanie-nak semmi köze ahhoz, ami köztem és Sheryl
között történt. Arról csakis Sheryl tehet. Sheryllel már azelőtt sem
működtek a dolgok, hogy Stephanie felbukkant volna az életemben.
– Egy kapcsolat mindig két emberen múlik, Jack – ingatta a fejét
Kayla.
– Nem ezért vagyok itt, hogy Sherylről beszélgessünk –
figyelmeztettem.
– Sejtem – húzta el a száját. – Gyere! Üljünk le! – terelt az egyik
asztalhoz.
Amikor leültünk, kínos csend telepedett ránk. Gőzöm sem volt,
hogyan fogjak bele. Nem hittem, hogy ez nehezebb lesz, mint
visszavonni az áthelyezési kérelmem.
– Szóval anya elmondta – könyörült meg rajtam.
– Igen, el – helyeseltem.
– Nézd, Jack! Ne foglalkozz vele! Meg fogjuk oldani – húzta ki
magát elszántan.
Egy pillanatig némán néztem őt, majd felszínre tört bennem a
sértettség.
– Miért nem szóltál nekem erről? Annak idején mindent
megbeszéltünk.
– Annak idején még nem voltál ilyen… keserű és bosszúszomjas
– vágta a fejemhez.
– Ez övön aluli volt – szűrtem ki a fogaim között.
– Julie halála az egész családot megviselte. Ez nem csak a te
gyászod. Mindannyian szenvedünk – esett nekem.
– De nem mindannyiunkat hívta fel a halála előtt –
emlékeztettem erre a nem elhanyagolható különbségre.
 – Tudod, mit mondott nekem anya a múltkori vacsora után? –
Nem válaszoltam, ezért rögtön folytatta. – Nem egy, hanem két
gyerekét temette el egyszerre. Téged is elveszített, és most retteg,
hogy engem is el fog.
– Ez nem igaz – ráztam hevesen a fejem.
Kayla átnyúlt az asztal felett, és megérintette a kezem.
– Mondd csak, van olyan nap, amikor nem a Julie-val történtek
kötik le a gondolataidat?
Nem feleltem.
– Sejtettem – sütötte le a szemét.
Ha valamiről nem akartam beszélni, akkor az Julie és a vele
kapcsolatos szűnni nem akaró bűntudat.
– Jó fej a doktornőd! – váltottam inkább témát.
– Te bementél a klinikára? – ámult el.
– Miért, mit gondoltál? Megtudom, hogy a húgom haldoklik, és
meg sem próbálok segíteni rajta? – emeltem meg sértődötten az
állam.
– Jack! Egy tucat vizsgálatot végeznek majd el rajtunk, mire
kiderül, a csontvelőd alkalmas-e, hogy a donorom légy. Ez egy elég
hosszadalmas folyamat lesz.
– Én ráérek – dőltem hátra a székemben. – Nem megyek sehová
– vontam meg a vállam.
– És az áthelyezés? – kerekedett ki a szeme.
– Most amúgy sem alkalmas. A kapitány elhalasztatta a
távozásom – grimasztoltam, ezzel is kinyilvánítva a nemtetszésem. –
De már örülök, hogy így történt, mert itt van rám szükség.
– Értem – húzta el a száját, és szemmel láthatólag nem hitt
nekem.
A kezembe vettem a kezét.
– Nem mindegy neked, hogy miért maradok? A lényeg, hogy itt
vagyok, és számíthatsz rám. Nem csak a testem egy darabját
ajánlom fel – kacsintottam felé, mert oldani akartam kicsit a
feszültséget, de Kayla elhúzta a kezét.
– Nem én akarok lenni az, aki megfoszt téged attól, hogy rálelj
végre a lelki békédre. Mi lesz, ha nem lesz többé lehetőséged
Hyland nyomába eredni?
– Kayla! – hüledeztem. – Szeretlek téged, az isten áldjon meg!
Julie már halott. Ezen már nem változtathatok, de téged még
megmenthetlek, és ha a sors úgy akarja, meg is foglak menteni.
Láttam, hogy könnybe lábad a szeme. Felálltam, ő pedig
döbbenten követte a mozdulatomat. Magamhoz húztam és átöleltem.
Már az elején meg kellett volna tennem. Perceken keresztül néma
csendben ringatóztunk.
– Minden rendben lesz, majd meglátod – nyomtam egy puszit a
homlokára. – Leroy hogy fogadta ezt az egészet? – érdeklődtem.
A húgom arca fájdalmasan eltorzult.
– Rosszul! Nagyon rosszul. Mintha cserbenhagytam volna.
– Te semmiről sem tehetsz! A sors időnként minden
igyekezetünk ellenére könyörtelenül a padlóra küld. Az élet nem
kiszámítható, nem logikus, nem igazságos, de ki kell hoznunk
belőle, amit csak lehet.
Kayla hosszasan az arcomat tanulmányozta.
– Olyan jó lenne, ha te is megértenéd végre ezeknek a
szavaknak a jelentését – pattintotta vissza a mondanivalóm.
Felszaladt a szemöldököm a csodálkozástól.
– A kis szöszinek is köze van hozzá, hogy maradsz? – váltott
témát, mielőtt reagálhattam volna.
Stephanie puszta említésétől kellemes érzések járták át az egész
lényem.
– Inkább úgy fogalmaznék, miatta sem bánom, hogy maradok –
mosolyodtam el.
– Amikor megláttam, hogy ráveted magad az egyik vendégre,
azt hittem, elment az eszed – nevetett fel jóízűen.
 Elképzeltem külső szemlélőként a szituációt, és én is
kacagásban törtem ki.
– Tényleg furcsának tűnhetett a pult mögül – jegyeztem meg.
– Rendesen egymásba gabalyodtatok – somolygott.
Akkor először csillant vidám fény Kayla szemében.
– Na igen! De sajnos az én életemben semmi sem egyszerű, így
a hozzá fűződő viszonyom sem.
– Te magad kevered az életed lapjait, Jack! Ha úgy érzed, ördögi
csapdába kerültél, gondolkodj el rajta, ki ásta a gödröt, amibe
belezuhantál. De amúgy jó ízlésed van, nagyon szép nő – állapította
meg.
– Az – emlékeztem vissza Stephanie szikrázóan zöld szemére,
bájos arcára, amit most bevérzések tarkítottak.
– De fehér – szólalt meg újra, amivel igencsak meglepett.
– Igen, az – válaszoltam megkeményedett arcvonásokkal.
Habár nem mondta ki, tudtam, mire céloz. Leroy előtt neki is
volt egy fehér fiúja, akibe halálosan szerelmes volt, de az apám
szétmarta őket.
– Nem a bőrszíne számít, hanem az, amit iránta érzek –
sóhajtottam fel.
– Emlékszel, mi lett a kapcsolatom vége Daviddel? –
komorodott el.
Hogyne emlékeztem volna. David jó gyerek, még mindig
mellettünk dolgozott az őrsön. A szakításuk után minden egyes nap
néztem a vigasztalhatatlan, savanyú képét.
– Én is megismerkedtem a világ legcsodálatosabb emberével,
csak az volt a baj, hogy fehér volt. Apa átnézett rajta és szóba sem
állt vele – sütötte le a szemét.
– Na persze! Apánkra jellemző az ilyenfajta makacsság –
vontam meg a vállam, mert az izgatott legkevésbé, mit szól ahhoz,
kivel élek együtt. A mi kapcsolatunk alapjaiban halálra volt ítélve.
 – Figyelmeztetlek, a legnagyobb probléma az lesz, hogy eleve
úgy áll majd hozzá a lányhoz, hogy már csak azért sem fogja
megkedvelni, és ezzel minden eldől. Nekem sem sikerült
meggyőznöm őt.
– Úgyis én vagyok a kakukktojás a családban – vontam meg a
vállam, ezzel is kinyilvánítva, mennyire nem érdekel a véleménye. –
Eddig sem beszélt velem. Ezután sem fog.
– Irigyellek, hogy így tudod ezt kezelni. Nekem nem ment –
szontyolodott el. – Pedig, ha tudtam volna, hogy csak ilyen rövid
időm van hátra, lehet, hogy másképp döntök – harapott az alsó
ajkába.
Elkeserített a gondolat, habár látszólag jól megvoltak Leroyjal,
most mégsem tűnt boldognak.
– Hé! – ragadtam meg erősen a vállát, amivel elértem, hogy újra
a szemembe nézzen. – Ez a játszma még nem ért véget. Még
játékban vagy. A doki nekem azt mondta, a testvér lehet az egyik
legesélyesebb donor. De ha mégsem lennék megfelelő, akkor sem
kell elkeseredni. Minden húszezredik ember szövetének jellemzői
hasonlítanak annyira egymáséhoz, hogy szükség esetén jó eséllyel
működhet a beültetés.
– Legalább 70 %-os egyezés kell – emlékeztetett. – Az bizony
nem kevés.
Láttam az arcán, hogy ő már nem bízik.
– Nem adhatod fel! Főleg nem most, hiszen már erősítésed is
van – húztam ki magam.
– Előre félek, hogy te leszel számomra a megfelelő donor –
somolygott. – Ki tudja, mit adsz át nekem a sejtjeiddel együtt.
Hangosan kacagtunk fel mindketten.
– A végén elkezdesz majd te is lázadni – ugrattam.
– Bár úgy lenne – bújt a mellkasomhoz. – Lehet, hogy
megtanulnám kezelni az ítélkező tekinteteket és az apánk rossz
természetét.
 Nagyon régen nem tudtunk már ilyen őszinte beszélgetést
folytatni. A helyzet keserűsége ellenére boldogság járta át a lelkem,
hogy újra egymásra találtunk a húgommal. Tisztában voltam vele,
hogy az eltávolodásunkért legfőképpen én voltam a felelős, de
reméltem, a sors biztosít számunkra egy második esélyt.
 Erica

Nem leszek áldozat!

„A szabadságban korlátozott test lázadásra sarkallja az elmét.”

(Assassin’s Creed)

Hazafelé menet az érzelmeimmel küzdöttem. Nehezen indult a

reggelem és nagyon nem hiányzott, hogy pont Jackkel fussak össze
egy ilyen reménytelen helyzetben. Az életem csalódások
végeláthatatlan sorozata. Mégis jó érzésekkel töltött el, hogy
láthattam, erőt adott, hogy ha egypár percre is, de magamba
szívhattam őt. Már abban a pillanatban hiányzott, ahogy elváltam
tőle. Biztonságban éreztem magam a határozottságtól,
magabiztosságtól, ami áradt belőle. Megszédített a szenvedély, ami
még egy forgalmas kávézóban is képes volt lángra kapni kettőnk
között. Szükségem van erre. Szükségem van Jackre.
Aztán egyik pillanatról a másikra magamba roskadtam. Az
őszinte beszélgetés Sarah-val szükséges volt ugyan, de nagyon
megviselt. Évek óta igyekeztem még magam előtt is palástolni, hogy
bizony komoly gondok voltak velem, és mindezt hangosan
beismerni őrült nehéz volt. Selejtesnek éreztem magam. Céltalanul
bolyongtam, és amikor megpillantottam egy cukrászda kirakatát,
kísértésbe estem. Szedd össze magad, Erica! Nem engedhetsz a
gyengeségnek!
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne rohanjak be és
egyem magam degeszre. Nem tudtam, hogyan tovább. Ahogy ott
álltam, és néztem a csábítóbbnál csábítóbb falatokat, hirtelen
megláttam a tükörképem az üvegben. Ijesztő képet festettem. Mint
valami kiéhezett vad, ami a prédáját lesi. Nevetséges! Az a nő nem
lehetek én – rettentem el magamtól. Felfordult a gyomrom. Pánikba
estem, és futva indultam a parkolóba az autómhoz, ami a magas
sarkúmban közel sem volt könnyű feladat. A kocsim
motorháztetejére támaszkodtam, és vadul ziháltam. Összeszorult a
mellkasom, nem kaptam levegőt.
Ez így nem mehet tovább – túrtam a hajamba. Nem adhatom meg
magam ilyen könnyen! Harcolnom kell! A depresszió és a szorongás
ellen muszáj tudatosan felvennem a kesztyűt. Találnom kell valamit,
amibe belekapaszkodhatok. Bármit, ami reményt adhat, ami segíthet
túlélni.
Már az elhatározás is erőt adott, hogy összeszedjem és
kényszerítsem magam, legyek úrrá a szorongáson. Tudatosan
mélyeket lélegeztem, és a pánikroham lassan múlni kezdett. Beültem
az autómba, és előkotortam a telefonom.
Curtis húsz perce keresett. Basszus! – ejtettem az ülés
háttámlájának a fejem. Lehunytam a szemem, és nagyokat nyeltem.
Újra a kijelzőre pillantottam, és láttam, hogy üzenetet is küldött.
Remegő ujjakkal nyitottam meg.
Azt hittem, elég világosan fogalmaztam legutóbb. Ha hívlak,
felveszed! Hol a pokolban császkálsz, Erica? Azonnal hívj vissza!
A pokolban! Pontosan ott! Rohadj meg! – csaptam erőteljesen a
kormánykerékre.
Teljesen felkavart a lelkemben dúló lázadó hangja, majd
ahelyett, hogy visszahívtam volna Curtist, kipattantam a kocsiból, és
megindultam a bevásárlóközpont felé. Olyan határozott léptekkel
haladtam, mintha tudtam volna, merre tartok, de valójában gőzöm
sem volt. Nem tudom, hogy tudatosan, vagy sem, de újra a kávézó
előtt találtam magam, ahol Jackkel összefutottam. Nem várhatom el
tőle, hogy ö mentsen meg, hiszen nem is ismer. Saját magam kell
kimásznom ebből a gödörből- sétáltam tovább. Mi volt az, ami
Curtis előtt boldoggá tett? Mint egy filmet, úgy kezdtem el
visszapörgetni az emlékeimet, egészen az egyetem utolsó éveiig,
amikor divat- és stílustervező szakra jártam. Akart a fene
modellkedni, mégis elcsábultam, amikor egy ügynökség nem
divattervező, hanem modell állást ajánlott. Ha akkor nemet mondok,
soha nem utazok Miamiba, és soha nem ismerem meg Curtist.
Minden egy elfuserált döntéssel kezdődött.
Az információs táblához léptem, és megkerestem rajta, hol
találom a kreatív és méteráru boltot. Miután beléptem, teljesen
elvesztettem az időérzékemet, csak azt tudom, hogy amikor
végeztem, annyi szatyor volt nálam, hogy alig bírtam elvinni az
autómig. Hirtelen képek, tervek cikáztak a fejemben. Hazáig le sem
tudtam törölni az idétlen vigyort az arcomról. Már akkor tudtam, jó
úton járok, amikor leparkoltam a hotel előtt, ugyanis teljesen
megfeledkeztem Curtisről.
A szállodánál leadtam a bérelt autót, és szerencsére segítséget is
kaptam a csomagoknál. A szobába lépve Curtis haragos pillantásával
találtam szembe magam, de amikor megpillantotta a londiner fiút a
szatyraimmal, a tekintete inkább kíváncsiságról árulkodott, mint
bosszankodásról.
– Ez meg mi a fene? – szaladt egekbe a szemöldöke, amikor
beállítottak egy próbababát a szoba közepére.
– Gondoltam, ha úgy döntöttél, maradunk, akkor
berendezkedem kicsit – vontam meg lazán a vállam. – Ezeket azért
vettem, hogy ne unatkozzam itt naphosszat – kezdtem kibontogatni a
felszerelést, amit beszereztem.
Ahogy mögém lépett, és fölém magasodott, a belsőm remegni
kezdett. Egy pillanatra elakadt a levegő félúton. Szinte már láttam
magam előtt, ahogy ordítozni kezd, mert nem vettem fel a telefont,
majd lepörög a szokásos forgatókönyv, pofonok, verés, de
legnagyobb meglepetésemre, nem ez történt.
Amikor megfordultam, tanácstalanul járatta rajtam a szemét, én
pedig küldtem felé egy önfeledt mosolyt.
 – Egyedi ruhákat fogok készíteni – jelentettem ki.
– Te? – horkant fel. – Aranyos a naivságod. Az évek során
kiestél a gyakorlatból.
– Majd újra belejövök – néztem a szemébe olyan elszántsággal,
amit már nagyon régen nem éreztem.
– Hát azt megnézem – nevetett ki. – Csak meg ne lepődj, amikor
pofára esel – horkantott.
Nem törődtem a sértéseivel, arrébb léptem, és egyik csomagot
bontottam ki a másik után. Totálisan kizártam őt a tudatomból.
Kiemeltem azt a szövetet, ami teljesen lenyűgözött már az üzletben
is. Magam elé emeltem, és abban a pillanatban pontosan tudtam, mit
fogok készíteni belőle. Nagyon régen nem éreztem már magam
olyan boldognak. Észre sem vettem, Curtis mikor távozott, csak arra
eszméltem, hogy már nincs a szobában. Felsóhajtottam.
Be fog válni. Érzem. Minden egyetlen döntéssel kezdődik, és én
döntöttem. Elkezdek az alapoktól építkezni. Engem nem fog csak úgy
kiradírozni! Újrakezdem az életem, ami nem azt jelenti, hogy meg
tudok feledkezni a jelenről, vagy el tudom felejteni a múltat, de
megpróbálok a káoszban teremteni valami újat abból, amim már
megvan. Nem hagyom, hogy elnyomjon. Nem hagyom, hogy
mindentől megfosszon!
 Jack

Feltáratlan titkok

„Néhány ember bűnösnek érzi magát olyan dolgokért, amit megtett, és

mások bűnösnek érzik magukat olyanért, amit nem tettek meg.”
(A találkozás c. film)

– Száraz, poros akták – csapkodtam a kapitány által ránk sózott új

feladatokat az alagsorban lévő irattárban.
– Mi a fenéért ragaszkodik ahhoz, hogy folytassuk, ha már
napokkal ezelőtt írásban is visszavontam az áthelyezési kérelmem? –
bosszankodtam.
– Mert nem az áthelyezési kérelmed miatt száműzött az
alagsorba. Nem az a lényeg, hogy mész vagy maradsz, hanem a
tanulság, amit a végén levonsz ezekből az ügyekből – bölcselkedett
Will.
Idegesen megrándult a szám széle, de megálltam, hogy ne
kommentáljam. Nem volt kedvem egy újabb lelkifröccshöz.
– Hogyan válasszuk ki az első esetet? – mutattam a
dossziéhalmaz felé.
Fura dolog volt, hiszen általában kivonultunk egy bűntény
helyszínére, és ott találkoztunk elsőként az áldozattal. Szokatlan volt
a személytelen, száraz papírhalom.
– Mi lenne, ha időrendi sorban haladnánk? – emelte meg a
szemöldökét.
Jellemző! Semmi spontaneitás.
– Uncsi. Bízzuk a sorsra – ugrottam talpra.
Behunytam a szemem, és kihúztam egy dossziét a sok közül.
 – Catherine Show – olvastam fel a nevet a mappáról.
Will kikapta a kezemből, és beleolvasott.
– Jól belenyúltál – vonta fel a szemöldökét. – A nő
rendőrpszichológus volt.
– Tedd vissza! – intettem határozottan a lezáratlan akták felé. –
Húzok másikat.
– Ugyan miért húznál? – szorongatta féltőn.
– Mert nincs kedvem kollégák után szimatolni. Tedd vissza! –
utasítottam újra.
– És akkor ennek a nőnek már nem jár az igazság? – háborodott
fel. – El sem képzelem, hányán gondolkodtak az elmúlt évek során
hozzád hasonlóan. Szegény Catherine-nek pedig sosem fognak
igazságot szolgáltatni, mert senki nem akar kellemetlen dolgokat
leleplezni, csak mert egy kis kényelmetlenséget okozhat – vágott
pofákat. – Pont tőled nem vártam ezt – pislogott rám haragos
tekintettel.
– Pont tőlem? Ezt hogy érted? – feszült meg minden izom a
testemben.
– A nővéred aktája is pontosan egy ilyen irattárba hánykódik, és
kerül újra és újra feketelistára, vagy ha úgy tetszik, a stósz aljára,
mert senki nem akar ujjat húzni Hylanddel – gázolt bele a lelkembe.
Felpattantam a helyemről, elé léptem és kitéptem a kezéből az
aktát.
– Gyűlölöm, hogy pont az igazság bajnoka a társam – lapoztam
bele a dossziéba.
Rá se bírtam nézni Willre, mert sejtettem, hogy a győzedelmes
vigyor ott díszeleg az arcán.
– Öngyilkosság – olvastam fel hangosan a kórbonctani jelentést.
Összezavarodtam, hogy akkor miért szerepel a lezáratlan akták
között. – Egy szülinapi buliból tartott hazafelé, amikor eltűnt –
lapoztam az ügyben eljáró nyomozó jelentéséhez. – Három nappal
később került elő a holtteste. Nagyon kiegyensúlyozott, magabiztos
nő volt. A balesetet kizárták, és a nyomozást vezető tiszt egész
biztos volt benne, hogy a látszat ellenére nem öngyilkosságot
követett el.
– Volt konkrét gyanúsítottja is? – lépett mellém Will, és együtt
olvastuk tovább.
– Igen! A vőlegénye, Joe Sanders – bólogattam.
– Akkor miért nem szorongatták meg? – érdeklődött.
– Mert nem volt ellene elég bizonyíték. Ho-ho-ho –
rikkantottam fel, amikor megpillantottam egy kézzel írt jegyzetet. –
A nyomozást lefolytató tisztnek volt egy teóriája. Szerinte a
gyilkosság összeköthető más ügyeivel – lelkesedtem fel. – Itt vannak
a nevek: James Klug, Tomas Fey, Jane Hawkes – soroltam a
neveket.
Will gyorsan átfutotta az előttünk heverő dossziékat, és
kiszedegette az említett anyagokat a kupacból.
– Bingó! – emelte a magasba őket. – Szintén a lezáratlanok
között. A nyomozó mi alapján kapcsolta őket össze? Két eset
Catherine halála előtt történt, egy pedig utána – futotta át őket, és
tette fel a jogos kérdést.
– Baljós szitakötő címmel fűzte össze őket – morfondíroztam. –
Feltűnt neki, hogy mindegyik áldozat köthető volt a szitakötő
szimbólumhoz – lebegtettem meg az egyik áldozat tetoválásáról
készült fényképet. Nyakék, bross, gyűrű, karkötő… Egyik sem volt
teljesen egyforma.
Szitakötő. Tényleg nem csak a véletlen műve?
– Ha a nyomozónak igaza van, és ez nem csupán a puszta
véletlen, kapásból négy ügyet is kihúzhatunk a listáról – örvendezett
Will.
– Aha! – vakartam meg a tarkóm. – Ha ez ilyen egyszerű,
felmerül bennem a kérdés, vajon miért nem járt a végére, ha már
ilyen ügyesen szagot fogott.
 – Mert Joe Sanders is zsaru volt, és mert hiába volt DNS-
vizsgálat az ügyben, egyik sem vezetett eredményre – kutakodott
tovább az anyagokban Will. – Nem talált kézzelfogható
bizonyítékot, hogy összekapcsolják a gyilkosságokat, hiszen az
elkövetés módja is minden esetben más volt. James Klugnak
elvágták a torkát, Tomas Fey eddig tisztázatlan körülmények között
lezuhant egy toronyból, Catherine Show fejbe lőtte magát, Jane
Hawkes pedig túladagolásban hunyt el, pedig a környezete szerint
sosem drogozott.
– Egy újabb sorozatgyilkosba botlottunk? Hurrá! – forgattam a
szemem. – Az előzőtől is alig szabadultunk meg.
Will, mint aki meg sem hallotta a megjegyzésem, időrendi
sorrendbe helyezte az aktákat.
– Jobban utána kell néznünk, merre jártak, mit csináltak, kivel
találkozgattak az áldozatok az életük utolsó heteiben – bökött az
aktákra egyesével.
– Biztos vagy te abban, hogy ezzel kell kezdenünk? Nem
indíthatnánk egy egyszerűbb esettel? – grimaszoltam.
– Nem! Ez pont nekünk való lesz – vetett felém egy kihívó
pillantást. – Elképzelhető, hogy vannak vagy lesznek további
áldozatok is.
– Ugye most nem arra célzol, hogy újabb gyilkosságra
számítasz? – hitetlenkedtem.
Willnek néha túl élénk volt a képzelőereje, de szó, ami szó, a
megérzései legtöbbször bejöttek, ami ez esetben ijesztő volt.
– Kötelességünk a végére járni. Meg kell találnunk a kollégát,
aki a nyomozást vezette. Hogy is hívják? – vette ki a kezemből az
eredeti aktát. – Harrison Woods – olvasta fel hangosan a nevet.
– Vajon miért éppen ezt az ügyet emeltem ki a kupacból? –
merengtem el rajta.
– Megmondom én neked, mert Catherine Show szeretné, ha
végre megbűnhődne az, aki ezt tette vele és a többiekkel – felelte.
 – Jó szöveg – röhögtem fel biztos ő irányította a kezem –
parodizáltam. – Sőt még most is itt van köztünk – ijesztgettem, de
abban a pillanatban a plafonról lógó izzó fénye vibrálni kezdett,
amitől rögtön eltűnt a vigyor a képemről. – Mi a franc? – suttogtam.
– Ez egy jel – hunyorított Will komoly ábrázattal. – Catherine
Show így tudatja velünk, hogy hallja, amit beszélünk – pillantott fel
ő is az egyik izzó irányába.
Baromság! Követtem a tekintetét, és az egész olyan kísérteties
volt. Létezik, hogy tényleg… de a gondolatmenetemet Will hangos
röhögése szakította félbe.
– Bedőltél. Ne tagadd! Láttam az arckifejezésed – kacagott
hátravetett fejjel. – Istenem! – csapkodta a térdét.
– Az ábrázatod bármit megért – vigyorgott.
Szívem szerint megráztam volna. Utáltam, ha hülyére vettek.
– Itt az alagsorban rossz az áramellátás – közölte mellékesen. –
Ha nem engem zavarnál le mindig, akkor tudnád.
– Ez egy nagyon, nagyon alattomos húzás volt még tőled is –
szűrtem ki a fogaim között.
– Ennyi kijárt nekem. Mostanában meglehetősen elviselhetetlen
voltál – vonta meg lazán a vállát. – Gyere! – szedte össze az
anyagokat. – Sok dolgunk lesz. A rokonok, családtagok segítségére
lesz szükségünk, hogy megértsük, miért kellett Catherine-nek és a
többieknek meghalnia. Szorít az idő – indult felfelé a lépcsőn, de én
még mindig hitetlenkedve ráztam a fejem.
– Nem hiszem el, hogy tényleg képes voltál így behúzni a csőbe
– követtem.
– Kölcsön kenyér… – vigyorgott.
– De nekem jól áll a hülyeség, neked viszont nem – löktem rajta
egyet, mire hangosan felnevetett.
– Á! Itt vagytok – jelent meg David az ajtóban. – Örülök, hogy
ilyen jól szórakoztok, de téged – pillantott rám szigorúan – nagyon
keres a húgod. Kayla.
 – Miért? Történt valami? – merevedtem le azonnal.
– Nem tudom, de nagyon izgatott volt. Azért hívott engem, mert
téged nem ért el.
– A pincében nem mindig van térerő – szólalt meg Will, de én
már emeltem is a telefont a fülemhez.
Tudtam, ha Kayla Davidet hívta, akkor tényleg nagy dolognak
kellett történnie. Az első csengetés után fel is vette a telefont.
– Kayla! Minden rendben van? – ziháltam. A szívem olyan
hevesen vert, azt hittem, kiugrik a mellkasomból.
– Nemrég hívott az orvos, Jack! Az első vizsgálatok alapján úgy
tűnik, menni fog a dolog – hadarta. Eufórikusan lelkes és boldog
volt a hangja. – Köszönöm neked! – suttogta a vonal túlvégén.
– Komolyan mondod? – pördültem Will felé.
– Van még pár vizsgálat hátra, de a doktornő nagyon bizakodó –
újságolta.
– És most mi a teendőnk? – ragadt át rám is a lelkesedése.
– Még a héten hívni fog, mikor lesz a következő vizsgálat.
– Remek! Én készen állok – közöltem határozottan.
– Én viszont félek, Jack! Mi lesz, ha mégsem sikerül –
komorodott el.
– Nem szabad így hozzáállni! Sikerülni fog, mert sikerülnie
kell!
Nem voltam hajlandó más alternatívát elfogadni. Ennyi
szenvedés után nem történhetett másként.
– Oké – hallottam, ahogy mélyeket lélegez. – Hívlak, ha van
valami fejlemény – higgadt le kicsit.
Elkeserített, milyen érzelmi hullámvasúttal kell megküzdenie.
– Hé, kislány! Nem vagy egyedül! Ezt együtt fogjuk
végigcsinálni – sóhajtottam fel. – Szeretlek, ugye tudod!
– Igen, Jack! Tudom. Mindig is tudtam. Ezért is fájt annyira,
hogy úgy eltávolodtál.
 – Most már itt vagyok, és nem is megyek sehová –mosolyodtam
el.
Miután elbúcsúztunk, és letettem a telefont, Daviddel és Will-lel
találtam szemben magam, ahogy kíváncsian pislognak felém.
– Na! Mondd már! – sürgetett Will.
Davidre pillantottam, aki zavarodottan próbálta kitalálni, miről
lehet szó. Tudtam, hogy a Kayla és közte történtek nem múltak el
nyomtalanul. Dávid még mindig odavolt a húgomért, ahogy a
húgom is érte.
– Kayla leukémiás – jelentettem be köntörfalazás nélkül. – A
csontvelő-átültetéshez keresnek neki donort, és az előzetes
vizsgálatok alapján úgy néz ki, én leszek számára a megfelelő –
foglaltam össze boldogan.
– Mi? Ezt nem mondod komolyan! – dermedt le David. – Kayla
beteg?
Szótlanul bólintottam.
– És nekem mi a fenéért nem szóltál erről? – kelt ki magából. –
Miért így kell ezt megtudnom?
– Kayla nekem se mondta el – magyarázkodtam. – Csak pár
napja szereztem róla én is tudomást. Az anyám keresett meg, ő
mesélte el – védekeztem.
– Ahogy tudomást szereztél róla, azonnal el kellett volna
mondanod – vált indulatossá. – Pontosan tudod, hogy milyen sokat
jelent nekem a húgod – esett nekem David.
– Nem lett volna fair Kaylával szemben… és veled szemben
sem – fűztem hozzá.
– Mióta érdekel az téged, hogy mi fair és mi nem? Az sem volt
fair, hogy kihátráltál, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rád
– emelte fel a hangját.
– Ezt meg hogy érted? – hőköltem hátra. – Most engem okolsz,
mert ti modern kori Rómeót és Júliát alakítottatok? – vágtam vissza.
 – Tipikus – forgatta a szemét. – Hárítasz. Bújj csak ki a
felelősség alól! Annyira lefoglal a múlt üldözése, hogy azt sem
veszed észre, mi folyik körülötted a jelenben. Kaylának és nekem
nagy szükségünk lett volna rád… a támogatásodra, de te nem voltál
sehol. Pontosan tudod, hogy neki milyen fontos a családja
véleménye. Képtelen volt úgy igent mondani nekem, hogy a
környezetében mindenki ellenzi a kapcsolatát velem.
Dermedten hallgattam, de ő még nem fejezte be.
– Lehet, hogy minden másként alakult volna, ha Kaylának lett
volna kihez fordulnia – fúrta a haragos pillantását az enyémbe. – A
legtöbb szerencsétlenség és reménytelen helyzet valódi okai pont az
ilyen érdektelen emberek, mint amilyen te is vagy, Jack. Egyszerűen
elfordítottad a fejed. Nem emelted fel még a telefonkagylót sem,
pedig sokat segített volna. Szótlanul odébb álltái, holott különösebb
erőfeszítés nélkül visszaadhattad volna Kaylának a reményt. Csupán
ennyi a bűnöd, Jack. Nesze – nyomott a mellkasomhoz egy újabb
dossziét. – Itt van, amit Manny Tessájáról találtam – nézett mélyen a
szemembe. – Ja, és nem kell megköszönnöd. Ez a munkám –
fordított hátat, és már el is viharzott.
Willre pillantottam, aki felvont szemöldökkel bólogatott. Nem
tértem magamhoz. Akkor most már minden félresikerült dologért én
leszek a felelős?
– Milyen népszerű lett újabban, Doyle – jelent meg mögöttem a
rendőrfőnök. – Most, hogy már a kapitányság közepén családi
drámát rendezett, mondja csak, nincs jobb dolga, mint bámészkodni?
Nem válaszoltam, csak némán megindultam az asztalom felé.
– Szerinted komolyan gondolta, amit mondott? – fordultam
Willhez.
– Minden egyes szót – jelentette ki könyörtelenül.
– Ez nem igazságos. Nem varrhatja ezt a nyakamba –
csapkodtam, majd mérgemben lesepertem mindent az asztalról.
 – Valóban egy kissé túlzó volt a kirohanása, de értsd meg őt.
Szembesülnie kellett vele, hogy a nő, akit szeret, súlyos beteg.
– Kissé túlzó? Csak azt ne mondd, hogy az ő
boldogtalanságukért is én vagyok a felelős – ziháltam.
– Nem ezt mondtam, de te is tudod, Kayla nem olyan erős, mint
amilyen te vagy. Képtelen szembeszállni az apjával.
Az arcomat a két tenyerembe temettem. Olyan volt, mintha
hosszú évekig csak aludtam volna, de felébredve nem menekültem
az érdektelenségem következményei elől. Nyolc év gondja szakadt
egyszerre a nyakamba.
– Mindent elrontottam, öregem – ingattam a fejem.
– Nem a te hibád, a végső döntés Kayláé volt – veregetett hátba.
– De egy biztos. Mindig jobb valami olyasmit megbánni, amit
megtettél, mint olyasvalamit, amit kellett volna, de nem tettél meg.
Felpillantottam rá, de képtelen voltam megszólalni. Minden
elromlott. Mindenki ellenem fordult. Ott, abban a pillanatban
döbbentem rá, nem Julie halála a legnagyobb veszteség az
életemben. Sokkal súlyosabb, hogy időközben bennem is meghalt
valami. Szó szerint kirekesztettem magam a saját életemből. Nem
tehettem róla, a lelkem Julié halála után igényt tartott a magányra.
Elegem volt abból, hogy a környezetem a meghallgatás helyett
jótanácsokat ad, amelyek tovább nyomasztottak, mert úgy éreztem,
további elvárásokat támasztottak velem szemben. Úgy éreztem,
megfulladok.
Hosszú ideig tartott a gyász, de a körülményeknek és a
történéseknek hála újra a jelenben éltem. Felismertem, hogy ideje az
élőkkel foglalkoznom, és nekem is élnem kell végre.
A valóság azonban felülírta a terveimet. El akartam terelni a
gondolataimat, kicsit megfeledkezni a bűntudatomról, ezért
kinyitottam a Dávid által kezembe nyomott aktát, és alaposan
átnyálaztam. Hamarosan egy idegtépő dilemma előtt találtam
magam. Megfogadtam, hogy elengedem a múltat, de ha ennek nem
járok a végére, Mannyt is cserben hagyom, aki az életét adta, hogy
segítsen.
Hamarosan kiderült, Tessa Crow nem Manny barátnője volt,
akitől az utolsó leheletével akart elbúcsúzni, hanem az egyik kétes
hírű lokál táncosnője. Hangosan hümmögtem, mert különösen nem
voltam meglepve. Felpillantottam Willre, és már szólni akartam
neki, amikor bevillant, hogy éppen az előbb tisztáztuk: nem a múltat
üldözöm, a jelenben élem tovább az életem. Nem értené meg.
Felugrottam és elindultam kifelé.
– Hová mész? – szólt utánam anélkül, hogy felnézett volna a
poros dossziékból.
– Kiszellőztetem a fejem. Járok egyet – sóhajtottam.
– Oké, ha szükséged lenne rám, tudod, hol találsz – motyogta,
miközben jegyzetelt.
Látszólag nagyon belemerült a munkába, de tudtam, hogy bár
igyekszik úgy tenni, mint aki nem aggódik, a fél szemét mindig
rajtam tartja.
– Akár az éjszaka közepén is, haver – kuncogtam, majd kiléptem
az ajtón.
Az autómhoz futottam, és mielőtt gyanút fogott volna, kereket
oldottam. Hamarosan a lokál előtt parkoltam le, ahol Tessa
dolgozott. Beléptem, de az egyébként forgalmas lokál a kora
délutáni órán még elég kihalt volt.
– Zárva vagyunk – szólalt meg a pult mögül egy erélyes
férfihang.
– Szép napot! – léptem közelebb barátságosan. – A segítségét
szeretném kérni.
– Nézd, Judy, a szépfiú egy kis segítségre vágyik – intett a
fejével felém. Akkor vettem csak észre a bárpultnál iszogató nőt.
– Kicsit korán van még. Mit keresel erre ilyen korai órán? – vett
szemügyre tetőtől talpig.
 – Nekem kicsit másfajta segítségre lenne szükségem –
villantottam meg a jelvényem, mire mindkettőjük arca
megmerevedett. Nyilvánvalóan nem örültek az ilyen helyeken a
hatóságok embereinek. – Ha a kérdéseimre válaszokat kapok, már itt
sem vagyok – emeltem égbe mindkét kezem. – Nem akarok zűrt
kavarni – eresztettem el egy mosolyt a békés jövetelem
alátámasztva.
– Az attól függ, mi a kérdésed – válaszolt a nő, amiből
egyértelművé vált, ő itt a góré.
– Egy lány iránt érdeklődnék – mondtam, miközben odamentem
hozzá, és leültem mellé.
– Elbolondított a kicsike? – kuncogott.
Megmosolyogtatott, mert pontosan ez történt, csak éppen nem
ez a lány, és nem ezen a helyen.
– Nem erről van szó – tértem magamhoz. – Tessát keresem.
Tessa Crow-t.
A nő szemöldöke az egekbe emelkedett.
– Tessa? Hát róla én is szeretném tudni, merre jár. Hívtam őt
többször is, de nem vette fel a telefont, ami tőle nem megszokott.
Megbízható és bevethető.
– Nincs ötlete, hol kereshetném?
Hangosan fújt egyet maga elé.
– Nem szokásom faggatni a lányokat, ők pedig nem mondanak
semmit magukról. Ez szabály. Így mindkét fél védve van. De –
emelte fel a mutatóujját – lehet, hogy van valaki, aki tud választ adni
a kérdésedre. Az egyik lánnyal, Pattyvel jól összebarátkoztak, ő
talán tud neked segíteni.
– Felmerül a kérdés, hogy hol találom Pattyt – pillantottam
körbe.
– Ne olyan hevesen, szépfiú! Korán van még. Igyál valamit,
amíg ideér – kínált.
– Köszönöm, nem kérek! Inkább visszajövök.
 – Ha Pattyt keresi, ő most éppen dolgozik. Nappal felszolgáló a
Carmine’sban – szólt közbe a pultban szorgoskodó csapos fiú.
Felcsillant a szemem, hogy mégsem kell estig várnom, hogy
Tessa nyomára bukkanjak. Szerencsémre pontosan ott találtam
Pattyt, ahová irányítottak, és innen már csak egy lépés volt, hogy
megtudjam Tessa címét.
Amikor elmeséltem a csajnak az egész sztorit, hamar megeredt a
nyelve, mert ő is aggódott a barátnőjéért.
– Szegény Manny – szörnyülködött a halálhírére. – Én mindig
mondtam Tessának, hogy be kellene fognia a száját. Azt sejtem,
Tessa egyik kuncsaftjának lehet köze az eltűnéséhez. A pasas irtó
gazdag, és mindig bőkezű borravalót hagy, de egy vadállat. Imádja,
ha kínozhatja a nőket. Ettől érzi magát férfinak. Tessa kerülte őt, ha
tehette, de aznap este nem volt szerencséje – számolt be. –
Kifejezetten őt akarta. Tessa viszont az este végére zaklatott lett.
Heves veszekedésbe keveredett a férfival.
– Tudja esetleg a nevét? – faggattam. – Hát nem is tudom… a
külseje jobban megmaradt, jóképű férfi volt, de olyan ijesztő fajta.
Azt hiszem, valami Highman vagy ilyesmi.
– Hyland? – kérdeztem vissza izgatottan.
– Igen-igen, Hyland. Az ürge pár haverjával volt, túl sokat ittak,
és előkerült egy kis kokó is. Tessa annyit mondott, olyan dolgokat
hallott, amiket nem lett volna szabad. Ezeket oszthatta meg
Mannyvel.
– Ezt a veszekedést többen is hallották?
– Igen, természetesen – helyeselt. – Félek, hogy Hyland
rájöhetett, hogy Tessa leadta a drótot arról, amit hallott, és nem
kockáztatott, hogy újra eljár a szája – adott hangot az aggodalmának.
– Reméljük, hogy nem így történt. Az is lehet, hogy Manny
halálhírére elbújt valahol – reménykedtem. – Mindenesetre
megnézem a lakásán – emeltem meg a cédulát, amire lefirkantottam
a címet, amit Pattytől kaptam.
 Egy húsz perccel később Tessa lakása felé tartottam az
elnéptelenedett, elszegényedett külváros irányába. Ahogy beléptem
a bérházba, meg kellett állapítanom, Tessa korszerűtlen, sőt
emberhez méltatlan körülmények között élt. Felsétáltam a rozoga
lépcsőn a második emeletre. Az egész ház kihaltnak tűnt, néhol ajtó
sem volt a lakásokon. Elbizonytalanodtam, jó helyen járok-e
egyáltalán. Megálltam a 26-os lakás előtt, és bekopogtam.
– Jack Doyle nyomozó vagyok. Tessa, kérem, nyissa ki az ajtót!
Párszor megismételtem a felszólítást, de válasz nem érkezett.
Már éppen indultam volna, amikor felülkerekedett bennem a
kisördög, és nem volt velem Will, hogy lebeszéljen az ötletemről,
így egy hirtelen mozdulattal berúgtam az ajtót, mielőtt
meggondoltam volna magam. Beléptem a lakásba, és azonnal
megcsapta az orromat az elviselhetetlen bűz. Nem kellett beljebb
mennem, hogy tudjam, Tessa Crow halott. A szám elé tettem egy
zsebkendőt, és keresni kezdtem a holttestét. A hálószobába lépve
pillantottam meg őt. Az ágyon feküdt golyóval a szeme között. Nem
bírtam tovább. Gyors léptekkel siettem ki a lakásból. A falnak
támaszkodva öklendeztem, és visszapillantottam a lakás felé.
Elkéstem. Hyland megint egy lépéssel előttem járt.
 Erica

A sors útjai…

„Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden

pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy
egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba
akadjanak.”
(Czipper Ágota)

Pár nappal később kezdtem jobban lenni. Büszke voltam, hogy

képes voltam összeszedni magam, megtalálni a kapaszkodót. Hiába
hiányzott annyira Tammy, el kellett nyomnom a szomorúságom,
nem láthatta rajtam Curtis a szenvedést.
A tervezőasztalnak berendezett kis íróasztal felett görnyedtem,
és igyekeztem az elképzeléseimet papírra vetni. Eleinte nehezen
ment. Azt sem tudtam, hol kezdjem. Curtisnek igaza volt. Kiestem a
gyakorlatból. Inspirálódnom kell. Első körben Curtishez fordultam,
engedje meg, hogy használjam a laptopját. Az interneten szerettem
volna kutakodni a mai divatról, de határozott nemmel felelt. Akkor
sem adom fel! – keményítettem be. Van más módja is, mint a neten
keresgélni. Amikor meghozták az ebédem, megkértem a
szobapincért, szerezzen be nekem minél több divatmagazint. Nem
árulhattam el neki, hogy a szobafogságom miatt nem teszem ezt meg
én magam, ezért rosszullétre hivatkoztam. A szálloda személyzete
nagyon készséges volt, és egy órával később elárasztották a szobát
újságokkal. Egy almával a kezemben elmerültem a magazinokban a
szőnyegen ülve, és egymás után lapoztam át őket, amikor Curtis
megérkezett, és dühösen felém tornyosult.
 – Hol szerezted ezeket? Világosan megtiltottam, hogy elhagyd a
szobát! – förmedt rám.
– Nem tettem! A szobapincért kértem meg, tegye meg nekem
ezt a szívességet – néztem rá döbbent arckifejezéssel.
– És mivel fizettél az újságokért? – fúrta a tekintetét az
enyémbe.
Azt hitte, megfogott. Curtis sosem hagyott nálam készpénzt.
Ezzel is bebiztosította magát. Pénz nélkül ugyanis nehéz megszökni.
A kártyás tranzakciókról viszont mindig értesült.
– Hozzáírattam a szoba számlájához – vontam meg a vállam, és
újra beleharaptam az almámba.
Szemmel láthatólag majd szétvetette az ideg. Az álla
megfeszült, a keze ökölbe szorult. Féltem, hogy mi lesz a következő
lépése, de egy szó nélkül a gardróbba csörtetett. Miután kijött, csak
járt-kelt körülöttem, gyakran megakadt rajtam a szeme, de egy szót
sem szólt. Elképzelni sem tudom, mekkora csalódás lehetett
számára, hogy nem roppantam össze, nem könyörögtem neki
naphosszat. Nem adhattam meg neki azt az örömet, hogy eufóriában
fürdőzve diadalittasan vereséget mérjen rám.
Egyszer csak újra megjelent, és már éppen megszólalt volna,
amikor a telefonja megelőzte.
– Az anyám – mondta. – Abban maradtunk, hogy csak akkor
hívsz, ha baj van – szólt bele a készülékbe haragosan. Rövid
szünetet tartott, majd felém siklott a pillantása. – Add ide! – feszült
meg az állkapcsa. Rossz előérzetem támadt, ezért le sem vettem róla
a tekintetem. – Most azonnal hagyd abba a hisztit! – üvöltött a
készülékbe.
Tammy! Feljebb emelkedtem a földről.
– Ne bömbölj már, az isten szerelmére! – teremtette le. – Elég
legyen ebből! Fejezd be! – emelte az ég felé a tekintetét.
Elém lépett, majd felém nyújtotta a telefont, én pedig csak
meglepetten pislogtam.
 – A tutujgatásodnak ez az eredménye. Nem képes meglenni
nélküled – mordult rám. – Beszélj vele, hogy ezt sürgősen hagyja
abba, mert ha nem fejezi be, nem állok jót magamért!
A szívem hevesen kalapált. Azon nyomban kikaptam a
készüléket a kezéből.
– Kicsikém! – örültem meg, hogy végre hallhatom a hangját.
– Mami! – visított bele a telefonba.
– Hogy vagy, életem? – érdeklődtem, miközben a sírás küszöbén
álltam.
– Értesd meg vele, hogy nem megyünk haza! – bökött felém
Curtis. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. – Ha nem fejezi be a
nyavalygást, kénytelen leszek drasztikus eszközökhöz folyamodni.
Pontosan tudtam, milyen kegyetlenségekre képes. Tammyra
sosem emelt kezet, de nem is kellett fizikai erőt alkalmaznia, hogy
célt érjen. A lelki terror sokkal szörnyűségesebb és mélyebbre hatol.
Nehezebben gyógyultak a lelkünk sebei.
– Mami, mikor jössz már haza? – zokogott.
A könnyeimet nyeltem én is.
– Nemsokára, kincsem – próbáltam megnyugtatni, habár nem
sejtettem, Curtis meddig akar még kínozni, ahogy azt sem, meddig
vagyok még képes kitartani.
Egy félórás beszélgetést követően tettük le a telefont. Eközben
Curtis kiment a szobából. Kísértést éreztem, hogy indítsak egy újabb
hívást. Itt a kezemben a nagy lehetőség. Akkor eszembe jutott Sarah
kis csomagja. Ott lapult benne a saját mobiltelefonom. „Be vagyok
táplálva a gyorshívóba” – emlékeztem vissza a szavaira. Fel kell
hívnom öt. Beszélnem kell valakivel. Letettem Curtis telefonját a
kezemből. Nem kockáztathattam, hogy lebukom.
Hosszan elmerengtem, hogyan vehetném rá Curtist arra, hogy ha
mi nem is megyünk haza, akkor legalább Tammy hadd jöjjön
utánunk.
 – Nem lehet. Te akartad, hogy iskolába járjon. Nem hiányozhat
– érvelt, amikor felhoztam a témát.
Hihetetlen volt, milyen briliánsan fordította ellenem a korábbi
győzelmeimet. Különös ürességet éreztem.
Abban a pillanatban képes lettem volna megölni őt. Minden ideg
megfeszült a testemben, a fülemet a vérem dübörgése töltötte be.
– Ideje lenne kimenned a friss levegőre. Beszürkültél – mért
végig, de én meg sem mozdultam. A bőröm színe érdekelt
legkevésbé. – Állj fel! – parancsolt rám olyan hangsúllyal, hogy
muszáj volt engedelmeskednem.
Agresszívan az arcom felé nyúlt, de én sértődötten ellöktem a
kezét. Dacosan néztem vele farkasszemet. Enyhe vigyorra rándult a
szája, majd váratlanul lekevert nekem egy jókora pofont. Olyan
erővel érkezett az ütés, hogy egy pillanatra meg is szédültem.
Amikor újra a szemébe néztem, láttam csak meg, milyen indulatok
dúlnak benne. Egy kézzel elkapta az állam, és az arcomba hajolt.
– Ellenem fordítottad még a saját lányomat is – szűrte ki a fogai
között.
– Nem volt ehhez szükséged segítségre. Elintézted te magad –
fröcsögtem a képébe.
Nem tudom, honnan szedtem a bátorságot, hogy visszaszóljak.
– Feleselsz? – húzta gonosz, féloldalas mosolyra a száját. –
Tudtam én, hogy egy kis levegőváltozás majd helyre tesz téged –
tornyosodott felém, majd lehajolt, és nyomott egy erőszakos csókot
a számra.
Megragadtam és ellöktem magamtól.
– Ne érj hozzám! – ziháltam, pedig jól tudtam, pontosan ez volt
az, amitől beindult.
Elszánt tekintettel lépett felém újra, én pedig hátráltam az
asztalig. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A kezem valami
védekezési eszközért tapogatott. Hirtelen megéreztem, majd
megragadtam az olló hideg pengéjét. Ekkor hangos kopogást
hallottam az ajtó felől. Curtis indulatosan kikiáltott.
– Mi van már megint? – torpant meg a mozdulatában.
– Ne haragudjon, uram, de ez nagyon fontos. Le kellene jönnie.
Megjött – közölte Frank az ajtó túloldaláról.
Hála istennek! Curtis lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
– Azonnal megyek. Ültessétek le a kertben! – utasította Frankét,
de közben engem vizslatott.
– Kapj magadra valami szexit! – somolygott. – Velem jössz!
Amíg tárgyalok, messziről gyönyörködöm majd a formás kis
testedben – pásztázott kiéhezett tekintettel. A fejem tiltakozóan
ingattam. – Ez nem kérés volt, Erica – dörrent a hangja.
Behúztam a nyakamat, a kezem eleresztette az ollót, és
megindultam a gardrób irányába. Csak reméltem, hogy nem jön
utánam.
Amikor a kívánságának eleget téve megjelentem, elismerően
biccentett.
– Nem is rossz! – siklott rajtam a tekintete.
Hangosan mordult, miközben felhúzta a szoknyám, és
megmarkolta a csupasz fenekem. Erőszakosan megragadta a
karomat, és kivezetett a szobából. Olyan erősen tartott fogva, hogy
könnybe lábadt a szemem, de összepréselt fogakkal tűrtem.
Bevezetett a liftbe, majd elengedett. Önkéntelenül dörzsölgetni
kezdtem az ujjai helyét.
– Van egy kis dolgom – közölte, mialatt az ingujjával babrált. –
Addig te szépen sétálgatsz, vagy leülsz valahová, és megvársz.
Világos?
A fejemmel biccentettem, de ő dühösen felcsattant.
– Kérdeztem valamit!
– Igen, világos – bólogattam.
– Helyes – fordult felém. – Jót fog tenni neked egy kis friss
levegő – túrt a hajamba.
 Rettegtem, hogy újra megcsókol. A lift számlálójára siklott a
tekintetem, ami éppen akkor ért le a földszintre. Ahogy kinyílt az
ajtó, azonnal kisiklottam a keze közül. Felsikkantottam, amikor
elkapta a karom, és visszarántott.
– Imádom, amikor ilyen dölyfös vagy – suttogta a fülembe. – Ha
végeztem a pasassal, levezetjük egymáson az indulatainkat. – A
lehelete szinte perzselte a bőrömet.
Eleresztett, majd kilépett a liftből. Hátra sem pillantott,
otthagyott, mintha nem is hozzá tartoznék. Megindult a szálloda
belső kertje felé. Tisztes távolból követtem őt. Soha nem lehettem
jelen az ilyen megbeszéléseken, nem akarta, hogy olyat halljak, amit
később ellene fordíthatok.
Kiléptem a napra, az ég felé emeltem a tekintetem, és meglepett
az erős fény. Már el is felejtettem, milyen jó érzés, amikor a nap
sugara arany színben fürdeti az arcomat. A szemem lehunytam, úgy
álltam ott, és mélyeket lélegeztem. Hagytam, hogy a melegség
átjárja a testem és a lelkem.
Magamat átkarolva merengtem a távolba. Megpillantottam
Curtist, ahogy fölényes testtartással leereszkedett egy székbe, és
magyarázkodásba kezdett Hernandeznek, a múltkori erőszakos
alaknak. Biztosra vettem, hogy egy újabb piszkos ügylet részleteit
dolgozzák ki, ami milliókat hoz majd neki a konyhára. Egy ideig
néztem őket, de közben elkalandoztak a gondolataim Jack felé.
Összeszorítottam a szemhéjam, hogy még közelebb hozzam az
utolsó éjszakánk élményét. Mélyeket szippantottam a levegőbe.
Elárasztotta az érzékeimet az illata. Istenem, hogy lehet ez ilyen
valóságos! Futkosott rajtam a hideg. A karom dörzsöltem, hogy
elmúljon a libabőr. Szinte már érzem a jelenlétét.
– Jó napot kívánok! – hallottam meg a hangját magam mögött.
Lemerevedve mozdulni is képtelen voltam. A hangját is hallom.
Hallucinálok! Hogy meggyőződjek az igazságról, lassan
megfordultam. Nincs itt! Csak az érzékeim szórakoznak velem –
nyugtattam magam, amikor váratlanul megpillantottam őt a lépcső
tetején. A francba! Ő is lemerevedett, és engem bámult. Abban a
pillanatban, ahogy találkozott a tekintetünk, a döbbenettől megnyílt
az ajka.
– Stephanie – suttogta felém.
Gyökeret vert mindkettőnk lába a meglepő fordulattól. Amit
leolvastam Jack arcáról, arra a csodálkozás gyenge kifejezés.
– Atyaég! Hogy a pokolba… – csúszott ki a számon.
Testet öltött a vágy. A sors furcsa humorérzékkel fonja a
szálakat. Róla álmodoztam, hát megkaptam. Az álmaim valóra
válása az adott helyzetben viszont rémálom volt.
– Erica – kiáltott oda Curtis. – Idekísérnéd a nyomozó urat?
Akkor esett le, mennyire lehetetlen helyzetbe kerültem. Nekem
végem! Kész! Ennyi volt. Annyira még nem féltem életem során,
mint akkor. Képtelen voltam helyén kezelni a dolgokat. Intettem
Jacknek, hogy induljunk el a lépcsőn lefelé, majd némán ballagtam
mellette, de a szívem olyan hevesen vert, hogy szorosan
összepréseltem az ajkam, nehogy kiugorjon a számon.
– Szedd össze magad! – szűrte ki Jack a fogai között.
Felpillantottam rá, és meglepetten láttam, hogy a tekintete
teljesen közömbös.
– Ha ép bőrrel akarod megúszni, nyugodtnak kell maradnod! –
nézett a remegő kezemre.
Örültem, hogy kettőnk közül legalább ő képes megőrizni a
hidegvérét. Nem feleltem, mert féltem, ha megszólalok, a fogaim
hangos vacogását nem leszek képes elrejteni.
Túl hamar odaértünk Curtishez és a vendégéhez. Jóformán
lehetetlen volt ilyen gyorsan rendezni a gondolataimat. Jack vetett
még egy pillantást felém.
– Találkoztak már? – érdeklődött Curtis minket tanulmányozva.
Minden vér kifutott a lábamból. Lebuktam.
 Ismertem a szabályokat. A patkányokat, már ahogy Curtis hívta
őket, vagy azt, aki csak gyanúba keveredett, hogy a hatóságok
informátora, legtöbbször kérdezés nélkül eltüntették. Sosem
kérdeztem, hová, de volt egy olyan érzésem, hamarosan megtudom.
– Egy röpke pillanatig azt hittem, ismerem a hölgyet, de
tévedtem – felelte Jack hűvösen. – Összekevertem valakivel.
Meglepően hasonít egy Stephanie nevű hölgyre.
Meglehetősen jól játszotta a szerepét. Habár pontosan valami
ilyesmit szerettem volna hallani a szájából, mégis sértette a fülem.
– Szívecském, hozzál már a nyomozó úrnak egy hűsítőt! –
csapott a fenekemre Curtis.
Ez már-már szokásává vált, mikor ugráltatott, de abban a
pillanatban szerettem volna jól pofán vágni. Elképzelni se mertem,
mit gondol Jack. Már éppen indultam volna, amikor Jack
megszólalt.
– Köszönöm, de nem kérek semmit. Nem bájcsevegni jöttem! –
folytatta olyan ijesztő és szigorú hangsúllyal, amilyet én eddig még
nem hallottam tőle.
– Hát akkor mi járatban nálunk? – szűkült össze Curtis tekintete.
– Tessa Crow meggyilkolása ügyében nyomozok. Szeretnék
feltenni pár kérdést – felelte Jack. Olyan volt a testtartása, mint aki
karót nyelt.
– Ha nem haragszol, négyszemközt vitatnám meg ezt veled! –
acélozta meg magát Curtis. – Mr. Hernandez-zel van még egypár
perces megbeszélnivalóm, utána boldogan meghallgatom az újabb
vádaskodásaidat, ma még amúgy sem kacagtam egy jóízűt – felelte
lekezelően. – Cica – fordult hozzám Curtis. – Kísérd be a nyomozó
urat és szórakoztasd, amíg nem végzek – nézett rám szigorú
tekintettel.
Biccentettem, majd elindultam nyomomban Jackkel vissza a
szálloda épületébe. Végig a hátamon éreztem a tekintetét, ami szinte
lyukat égetett belém.
 Alig fordultam be az ajtón, Jack elkapta a karom, és maga felé
pördített.
– Ne! – léptem el tőle. – Itt mindenhol kamerák vannak –
pillantottam fel az egyik sarokba.
Az állkapcsa megfeszült, én pedig nyugalmat erőltetve magamra
intettem, hogy foglaljon helyet az egyik fotelbe. Leült, majd én is
helyet foglaltam vele szemben.
– Mi a fészkes fenét keresel te e mellett a pasas mellett, Erica? –
A nevemet olyan éllel ejtette ki, hogy szinte sértette a fülem. – Vagy
hívjalak egyszerűen cicának? – dőlt hátra a székében, de az arcizma
idegesen rándult.
Megnyaltam az ajkam, mert kiszáradt a szám. Egy hang sem jött
ki a torkomon.
– Az első gondolatom az volt, amikor megpillantottalak, hogy ő
küldött hozzám – folytatta. – Csapdát állított, amiben szépen bele is
sétáltam – szűkült össze a tekintete. Az ajkát egy vékony csíkká
préselte össze.
– Esküszöm, nem tudtam róla, hogy ismeritek egymást –
remegett a hangom, miközben a fejemet ráztam.
– Rájöttem. Elárult a pánik a szemedben – ingatta a fejét. –
Hogy a jó büdös francba! – szorította meg a széke karfáját.
Hasonló szitokszavak fogalmazódtak meg bennem is. Miért van
az, hogy pont azon az úton találkozunk szembe a végzetünkkel,
amelyiken elszántan elkerülni akarjuk azt?
– Köszönöm, hogy nem árultál el. Ha megtetted volna… –
nyeltem egy nagyot, de nem fejeztem be a mondatot.
– Egy tepsiben látnálak viszont – fejezte be helyettem. Ekkor az
üvegen keresztül megpillantottuk, ahogy Curtis közeleg. – Ezt
sürgősen meg kell beszélnünk – nézett mélyen a szemembe. – Várni
foglak, tudod, hol lakom – közölte a legnagyobb természetességgel.
– Jack, ez nem túl jó ötlet. Nem úgy jövök-megyek, ahogy
akarok – suttogtam.
 – Két napot kapsz, hogy megoldd. Ha nem jössz, én jövök el
hozzád. Már tudom, hol talállak – fúrta a haragos pillantását az
enyémbe.
Könnyek árasztották el a szemem, de erőt kellett vennem
magamon, mert közben megérkezett Curtis.
– Tudod, Doyle, rohadtul elegem van már belőled! Mi a fenét
képzelsz magadról? – esett neki Jacknek. – Besétálsz ide, és
megpróbálod aláásni a tekintélyem az üzleti partnerem előtt.
Jack jelentőségteljesen kihúzta magát, majd felegyenesedett.
Egy fél fejjel magasabb volt Curtisnél. Szinte kitekeredett a nyakam,
ahogy felpillantottam rájuk, de meg sem próbáltam felállni, mert
biztosra vettem, hogy nem tart meg a lábam.
– Azért jöttem, mert egy gyilkossági ügyben felmerült a neved.
Több szemtanú is azt állítja, veled látták utoljára Tessa Crow-t.
Pattanásig feszült idegekkel figyeltem a fejleményeket.
– Meg kell, hogy kérdezzem, hol jártál június 13-án éjszaka –
sandított rám egy pillanatra Jack. Én pontosan tudtam, hol voltam.
Jack ágyában. Ettől kellemetlen feszítést éreztem a mellkasomban, a
pulzusom pedig az egekbe emelkedett. A szívem majd kiugrott a
mellkasomból. Miért, mi történt aznap éjjel?
– Itt a hotelben – vonta meg a vállát.
– Igazolhatja ezt bárki? – néztek egymással farkasszemet.
– Hát persze – pillantott felém. – Erica – lenyúlt értem,
megragadta a karom, és felhúzott. – Mondd el szépen a nyomozó
úrnak, hol voltam az érintett éjszakán.
Kelepcébe kerültem. Lehunytam a szemem. Úgy éreztem,
menten elájulok.
– Erica! – markolta erősebben a karomat.
Azonnal Jackre emeltem a tekintetem.
– Tizenharmadika? – dadogtam. – Már emlékszem. Akkor volt
az a fergeteges éjszakánk – csúszott ki a kétértelmű megjegyzés a
számon.
 Igyekeztem állni Jack megvető pillantását, akinek a
megjegyzésemre elsötétült a tekintete. Biztosra vettem, hogy neki is
beugrott néhány emlékkép arról az éjszakáról. Kihúzta magát, a
vonásai megkeményedtek.
– Biztos ebben? – lépett egy lépéssel közelebb. Meg akar
félemlíteni? Elárasztotta az érzékeimet az illata. Szerettem volna
átölelni őt, és könyörögni, hogy ne hagyjon itt. Egy pillanatig azt
hittem, elsírom magam. Curtis nem sejthette, amit én és Jack
egészen biztosan tudtunk. Én aznap éjszakára nem igazolhatok alibit
neki, mert valóban fergeteges éjszakám volt, csak nem vele, hanem
Jackkel.
– Teljes mértékben – bólintottam.
Biztosra veszem, hogy az arcom kipirult. Gyűlöltem a
hazugságot. Főleg azt, amikor nyilvánvalóan rajtakaptak. De nem
hazudtam! Valóban fergeteges éjszakánk volt.
– Rendben – biccentett. – Akkor is van itt pár megválaszolatlan
kérdés. Egy lány tanúsította, hogy összeszólalkoztál Tessával a
halála estéjén.
– Csak egy ostoba félreértés volt, de rendeztük a dolgot. Ha a
vitát látta az érintett hölgy, akkor azt is, amikor távozom. Tessa
akkor még élt és virult – vonta meg lazán a vállát.
Majd szétvetett a kíváncsiság, ki a fene az a Tessa, és miért
került Curtis célkeresztjébe. Curtis rideg tekintete, laza testtartása
magabiztosságról árulkodott. Kétségem sem volt afelől, hogy ő ölte
meg a nőt. És ha kiderül, hogy hol voltam tizenharmadikán este,
engem is megfog.
– Akkor gondolom, ezzel pontot is tettünk az ügy végére –
csapta össze elégedetten a tenyerét Curtis.
– Korántsem – horkant fel Jack. A levegő is elakadt a tüdőmbe
félúton. – Megköszönném, ha befáradnál a kapitányságra, hogy
felvehessük a vallomásod.
 – Most tényleg ezzel szívatsz engem? – döntötte oldalra a fejét
Curtis. – Ezentúl, ha történik valami a városban, rögtön én leszek az
első számú gyanúsított?
– Ha felbukkan a neved az ügy kapcsán, igen – bólintott
határozottan Jack, és most mér egészen biztos voltam benne, hogy
régóta ismerik egymást.
Curtis közelebb lépett hozzá, és a fülébe suttogott, de nem olyan
halkan, hogy ne értsem.
– Csak egy szavamba kerül, és a jelvényednek annyi. Nem
hinném, hogy ezt akarod – közölte Jackkel flegma arckifejezéssel.
– Nagyon nagyra vagy magadtól, de jó, ha tudod, jelvény nélkül
is elpusztítok minden férget, aki a városunkba akar telepedni –
szűrte ki a fogai között Jack.
– Pedig tetszik itt nekünk – karolta át a derekam. – Igaz, cica? –
nyomott egy puszit a halántékomra.
Undorodva elfordítottam a fejem tőle.
– Élvezd csak ki, amíg lehet – méregetett engem Jack. Nem
tudtam, hogy még mindig a városról, vagy már rólam van szó. –
Várlak az őrsön – nyomott egy névjegykártyát Curtis kezébe.
– Majd, ha ráérek, esetleg beugrom. Most pedig, ha nem
haragszol, ezer dolgunk van – ragadta meg a karom, és húzott maga
után.
Nem tudtam megállni, folyamatosan visszapillantottam Jackre a
vállam fölött. Ugyanott állt, ahol hagytuk, és ő is engem nézett.
Szigorú tekintete találkozott az enyémmel. Felemelte a két ujját,
majd leolvastam a szájáról.
– Két nap.
Összeugrott a gyomrom a félelemtől. Miért történik ez velem?
Összeakadok a világ legszexibb palijával, és a karjában kicsit
elfelejtem a sok rosszat, ami körülvesz, majd mikor már kezdenék
belehabarodni, kiderül, hogy egy zsaru, aki Curtis legnagyobb
ellensége.
 A liftbe léptünk, de én nem bírtam újra Curtis szemébe nézni,
ezért lesütöttem a pillantásom, amíg be nem csukódott az ajtó.
Hogyan fogok én ebből kimászni? Ha Curtis rájön, milyen kapcsolat
van köztem és Jack között, vége mindennek.
– Te meg mi a francról diskuráltál vele? – hajolt megfeszített
állkapoccsal az arcomba, miközben úgy megragadta a karom, hogy a
fájdalomtól felsikoltottam.
– Ne bánts, kérlek! Ez fáj! – nyekeregtem. – Te akartad, hogy
szórakoztassam! Ő kérdezett, én pedig feleltem – lódítottam.
– És miről faggatott? – szorított egyre erősebben.
Szinte már csillagokat láttam. A könnyek összeszaladtak a
szememben.
– Csak hogy honnan ismerlek, meg mióta – dadogtam.
– És mit mondtál neki?
– Az igazat – visítottam fel a fájdalomtól, mire végre elengedett.
– Helyes – igazította meg az ingujját. Kis híján lecsúsztam a lift
falán, de újra elkapta a karom és kivezetett a folyosóra. – Nagyon
méregetett téged. Vagy találkoztatok már valahol – nézett velem
farkasszemet –, vagy bejöttél neki – vigyorgott elégedetten. – Az
elsőről tudnék, így marad a második. Ezt lehet, hogy még a javunkra
is fordíthatjuk – nyitotta ki a szobaajtót, és beterelt.
– Ezt hogy érted? – emeltem rá a rémült pillantásom.
– Még nem tudom, majd kitalálom – lökött be a szobába olyan
erővel, hogy majdnem orra estem. – Nyomorult gazember –
bosszankodott tovább. – Mindig felbukkan, amikor az ember nem
számít rá – tépte ketté Jack névjegykártyáját, majd a szemetesbe
dobta.
A sarokba húzódtam, és a karomat dörzsölgettem. Curtis ezalatt
fel-alá járkált, majd telefonálgatni kezdett.
– Helló, haver. Igen, én vagyok. Akadt egy kis gondom.
Találkoznunk kellene – tartott egy kis szünetet.
– Arról a kis szukáról van szó. Itt járt miatta Doyle.
 Elnéztem őt, ahogy határozottan bólogat.
– Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet volna kiiktatni. Csak
elmérgesedne a helyzet. Másra kellene terelned a gyanút. Legalább
addig szaglásszon máshol, amíg nyélbe ütjük az üzletet.
Meg se mertem nyikkanni. Egy hang nélkül hallgattam a
beszélgetést.
– Jól van. Holnap este találkozunk a szokásos helyen… Nem, ne
aggódj! Figyelek rá, hogy ne kövessenek! – nyomta ki a készüléket.
Ekkor pillantott rám újra.
– Te meg mi a fenét bámulsz? – indult felém. Mindkét karom az
arcom elé emeltem, mert féltem, hogy megüt, de nem tette. Az
utolsó pillanatban megállt, majd irányt váltott. – Most van egy kis
elintéznivalóm. Hamarosan visszajövök – fúrta a tekintetét az
enyémbe. – Te addig ebből a lakosztályból ki sem teszed a lábad.
Világos?
Magamat szorosan átkarolva helyeslően bólogattam.
Megkönnyebbültem, amikor becsapódott az ajtó mögötte. Elment.
Végre kiengedhettem. Lecsúsztam a földre, és sírva fakadtam.
Nem, nem, nem! Ez nem velem történik! Ez egy rémálom! Próbáltam
mélyeket lélegezni, de nem ment, szinte majd megfulladtam. Elegem
van ebből! Elegem van a félelemből! Nem bírom tovább! Nem
tudom, mennyi ideig ültem ott a földön, de nekem egy
örökkévalóságnak tűnt. Csak lassan tértem magamhoz a
sokkhatásból. A szemeteshez másztam, kihalásztam belőle Jack
kettétépett névjegykártyáját, majd összeillesztettem. Szóval Curtis
engem akar felhasználni ellene? Hát azt már nem!
Már kristálytisztán láttam, ebből a helyzetből csak
egyféleképpen menekülhetek. Ugyanakkor jól tudtam, arra, amire
készülök, sok erő kell, de úgy éreztem, készen állok, hogy
megtegyem azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Egy gyilkos
ellen nem lehet védekezni, csak egyféleképpen. Ha te ölöd meg őt
előbb.
 Jack

Az érzelmek útvesztőjében

„Néha a valóság a semmiből kerül mögénk, és csíp a fenekünkbe, és mikor

a gát átszakad, csak úszni tudunk. A színlelés világa egy ketrec, és nem
gubó, csak egy ideig ámíthatjuk önmagunkat. Fáradtak vagyunk. Félünk. A
tagadás nem változtat az igazságon. Előbb vagy utóbb, félre kell tennünk a
tagadást, és emelt fővel, villámló szemmel nézni szembe a világgal. Ha az
ember folyton csak tagad, a sok apró csepp óceánná dagad. De vajon,
hogy védekezzünk a fulladás ellen?”
(Grace klinika c. film)

Erre álmomban sem gondoltam. Az én Stephanie-m, vagyis Ericám,

vagy hogy a csodába is hívják, Curtis Hyland szeretője. Hogy a
pokolba kerülhette ez el a figyelmem? Meglehetősen felindult
állapotban mentem el az autómig. Beültem, és erősebben markoltam
a kormányt, mint azt a helyzet megkövetelte. Féktelen sebességgel
peregtek a szemem előtt az események. Hyland áldozatait láttam
magam előtt, aztán Julié mosolya villant be. „Boldog vagyok vele” –
visszhangzott a fülembe, amit az egyik telefonbeszélgetésünkkor
mondott. Ő is ennek a mocsoknak a hálójába került, és nem élte túl.
Erica nem végezheti így! El kell kapnom ezt a szemétládát! Oda kell
kerülnie, ahová való. A rácsok mögé.
Zaklatottá tett az Erica arcára kiült rettegés. Az egész teste
remegett a félelemtől. Újra Julie-ra terelődtek a gondolataim.
Amikor először mesélt az udvarlójáról, annyira boldog volt, szinte a
föld felett lebegett. Csak szép lassan vált minden pokollá. A pokol
pedig rémálom lett, és amikor már nem látott más megoldást, hogy
kiszálljon, öngyilkos lett. Legalábbis a hivatalos verzió szerint, de én
ezt nem vettem be.
Hosszan lehunytam a szemem, mert eszembe jutott az utolsó
beszélgetésünk. Óvatosan célzott rá, hogy bajban van, de én nem
vettem észre a jeleket. Túl fiatal voltam, túl naiv és túlságosan el
voltam foglalva a saját életemmel. Egészen addig, amíg be nem ütött
a mennykő.
Hosszan bámultam magam elé. Tudnom kell, Erica melyik
fázisban tart. Mióta van ezzel a gazemberrel! Meddig tart még ki?
Nem hagyhatom, hogy ő is így végezze!
A telefonom után nyúltam, és hívtam Dávidét.
– Helló, haver – vágtam bele.
– Te csak ne haverozz itt nekem – vágott vissza köszönés
helyett.
Még mindig haragszik.
– Miért hívtál? – kérdezte közömbös hangon.
– Szükségem lenne egypár infóra – sóhajtottam fel.
– Rögtön gondoltam. Kiről? – kérdezte ridegen.
Ezt a helyzetet is tisztáznom kell. Kedveltem Davidet, nem
akartam őt megbántani.
– Curtis Hyland barátnőjéről. A neve Erica. A vezetéknevét
sajnos nem tudom.
Hosszú hallgatás volt a válasz.
– Biztos jó ötlet ez, Jack? Már megint Hyland után szaglászol.
– Alapos a gyanú, hogy ő ölte meg Tessa Crow-t –magyaráztam.
– És mi köze ennek a nőhöz? – tudakolta.
Nem akartam az orrára kötni, hogy micsoda zűrbe keveredtem,
ezért csak annyit feleltem:
– Nagyon meg volt rémülve. A segítségemet kérte.
– Oké, utánanézek, mit tehetek – bontotta a vonalat.
Hátradőltem az ülésben, és a fejem a támlának támasztottam.
 Hylandről mindenki sejtette, hogy fegyver- és
embercsempészetben utazik, csak jók voltak a kapcsolatai, így
feddhetetlenné vált. Ami azért szomorú, mert az Egyesült
Államokban, habár igyekeznek szőnyeg alá söpörni a problémákat,
valóban hatalmas gondot jelent az illegális fegyverkereskedelem és
az embercsempészet. A legszomorúbb az, hogy ez ellen maga a
vezetőség tehetne bármit is, de sajnos a legtöbben vagy homokba
dugják a fejüket, vagy a saját pénztárcájuk duzzasztása érdekében
nem tesznek semmit a Hyland és hozzá hasonlók ellen.
Kétségbeejtő, de igaz, hogy az Egyesült Államok alaptörvénye
kimondja, az állampolgárainak joga van a szabad fegyvertartáshoz,
illetve a nyilvános fegyverhordáshoz, ettől a jogtól pedig senki sem
fosztható meg. Személy szerint egyszerűen felháborítónak tartom,
hogy valaki, akinek sok pénze van, besétál egy fegyverüzletbe, és
megveheti, amit csak akar. Senki nem kérdez semmit. Ideje lenne a
politikusoknak felébredni, mert az emberek, akiket elvileg
képviselnek, sorra ölik egymást.
Rettenetes. Itt jár köztünk egy alávaló gyilkos, és senki nem
képes öt megfékezni. Hát majd én megteszem! Elkapom.
Beindítottam az autóm, újra, és útnak indultam. Annyira
beleástam magam az ügybe, hogy el is felejtettem, ma kapjuk meg
az eredményeket az újabb vizsgálatokról, csak akkor jutott eszembe,
amikor megpillantottam Kayla nevét a kijelzőn. Basszus!
– Már úton vagyok – emeltem a fülemhez a készüléket. – Tíz
perc és ott vagyok – nyomtam ki, és a megkülönböztető jelzést
használva a gázra tapostam.
Szerencsémre nem voltam messze. Végigrohantam az egész
kórházon, majd kopogás nélkül estem be a doktornő szobájába.
– Itt vagyok – lihegtem. – Jó napot – fordultam a doktornőhöz. –
Zűrös napom van – mentegetőztem, miközben leültem a Kayla
melletti székre.
 – Nos, Mr. Doyle, már csak magára vártunk – mosolyodott el a
doktornő. – Kayla nem akarta tudni az eredményeket, amíg maga
nincs itt.
Feszülten figyeltem. A szívem hevesebben kezdett verni.
Próbáltam a doktornő arckifejezéséből olvasni, de nehéz lett volna
megjósolni, mit fog ránk zúdítani.
– Mr. Doyle, az eddigi vizsgálatok alapján maga lesz az
alkalmas donor a húga számára – jelentette ki.
– Igen! – ugrottam fel a székemről. – Igen! – örvendeztem.
Kayla a szája elé emelte mindkét kezét, és elsírta magát az
örömtől. Odaléptem hozzá, felhúztam magamhoz, és átöleltem.
– Most már minden rendben lesz – ringattam őt a karomban.
Az izgalomtól hevesen lélegeztem.
– Köszönöm – suttogta a húgom a vállamba.
– Nos, habár ez tényleg egy örömhír, elég nehéz időszak előtt
állnak mindketten. Mr. Doyle, ha itt végeztünk, meg kell kérnem,
fáradjon velem. El kell végeznünk még pár tesztet magán.
– Nem értem. Akkor még semmi sem biztos? – tártam szét a
karom tétován.
– A jelenlegi állás szerint maga az egyetlen alkalmas donor
Kayla számára. Az eredményeik annyira azonosak voltak, hogy csak
minimálisan tértek el. Meglehetősen ritka az ilyen mértékű egyezés.
– Akkor mi a gond? – komorodtam el.
– Nem akartam elrontani az örömüket. Tulajdonképpen minden
rendben, csak, tudják, nagyon sok tényező jöhet még közbe, de ne
ezekre koncentráljunk. Ünnepeljenek csak!
A pillanatnyi varázs elszállt. Átvette a helyét az aggodalom.
– Nézzék, mi egyelőre csak azt teszteltük, Mr. Doyle alkalmas-e,
hogy Kayla donorja legyen – folytatta. – Most viszont azt kell
megvizsgálnunk, Mr. Doyle alkalmas-e arra, hogy egyáltalán donor
legyen.
– Ez mit jelent? Nem értem.
 – Már tudjuk, hogy maga ideális donor Kayla számára, de azt
még nem, hogy a maga szervezete elvisel-e egy ilyen megterhelő
folyamatot.
– Nézzen rám! Egészséges vagyok, mint a makk. Nem
dohányzom, nem fogyasztok alkoholt, csak ritkán, és igyekszem
egészségesen táplálkozni.
– Ez mind dicséretes – helyeselt –, de sajnos volt már rá példa,
hogy visszakoznunk kellett a donor egészségi állapota miatt.
Kaylára néztem, és biztatóan rámosolyogtam.
– Nem lesz semmi gond. Tudom. Érzem – biccentettem, majd
megindultam a doktornővel az egyik vizsgáló felé, ahol további
kérdésekkel bombáztak.
Volt, amire tudtam a választ, és volt olyan, amire nem. Kezdtem
kellemetlenül érezni magam. Lassan olyan voltam nekik, mint egy
nyitott könyv. Miután a véremet is lecsapolták, az volt az érzésem,
többet tudnak rólam, mint én magamról.
Egy órával később engedtek csak el. Baromira fáradt voltam,
kimerített ez az egész tortúra. Kiléptem a vizsgálóból, és már
indultam volna a parkolóba, amikor megpillantottam a húgomat,
ahogy ott ül a pádon, és rám vár.
– Te miért nem mentél haza pihenni? – karoltam át, és együtt
haladtunk a kijárat felé.
– Szerettem volna megköszönni neked – pillantott fel rám.
– Ugyan már! Nem kell hálálkodnod. Ez a legkevesebb –
vontam magamhoz.
Amikor kiértünk a szabad levegőre, a kórház kis parkja felé
tereltem.
– Leroy miért nincs itt? – kérdeztem rá arra, ami azóta
nyomasztott, amióta megláttam. Ha az én feleségem haldokolna, egy
percre sem hagynám magára, főleg nem egy ilyen fontos pillanatban.
– Dolgozik – kerülte a pillantásomat.
 – Aha! – bólogattam, de a lelkemben tajtékzott a ki nem
mondott harag.
– Mondd csak, te szóltál Davidnek arról, hogy beteg vagyok? –
emelte rám a meleg barna szemét.
– Nem egészen így történt. Meghallotta, amikor telefonon
beszéltünk. Utána rendesen nekem esett, milyen szar alak vagyok,
hogy eltitkoltam.
– Hogy mit csinált? – ámult el rajta.
– Kifejtette, hogy engem tart felelősnek, hogy Leroy-hoz mentél
feleségül, és nem hozzá – bukott ki belőlem.
– Ez badarság! – csattant fel.
– Én is ezt válaszoltam neki, de azért, amiket mondott, nagyon
elgondolkodtatott. Nem gondoltam még bele, milyen sok múlhat
azon, mit teszünk, vagy éppen nem teszünk. Minden egyes
cselekedetünknek súlya van. És talán annak van a legnagyobb, ha
tétlenek maradunk, amikor cselekednünk kellene. Davidnek igaza
van. Én nem tettem semmit, hogy érezd, van, aki támogat a nehéz
helyzetedben. Tudom, már késő, de szeretném, ha tudnád, bárhogy
döntesz is, én mindig melletted állok.
Ellágyult a tekintete.
– Köszönöm, Jack. Ez nekem nagyon sokat jelet – ölelt át
szorosan. – De ahogy mondtad, már késő – sóhajtott fel.
– Nem, Kayla! Sosem késő! Amíg élünk, addig nem – biztattam.
Értetlenül, megnyílt ajkakkal pislogott felém. – Boldogtalan vagy –
folytattam. – Csak a vak nem látja, mi folyik itt. Te nem vagy és
sosem voltál szerelmes Leroyba. Csak azért döntöttél úgy, hogy
hozzámész, mert ez volt az egyetlen módja, hogy Daviddel is
elfogadtasd a döntésed.
– Éppen ezért az én döntéseimért nem okolhatlak sem téged,
sem apát – sütötte le a szemét.
– Az öreget ne is emlegesd nekem – horkantam fel.
Kayla váratlanul elém lépett, és elszántan felnézett rám.
 – Magyarázd meg nekem, Jack, miért van az, hogy fontos a
véleménye! Miért nem vagyok képes felülemelkedni, és azt tenni,
ami valóban boldoggá tesz? Miért érzem úgy, ha már csalódnia
kellett két gyerekében, nekem kell jókislánynak lennem? Miért
hagyom, hogy megakadályozzon abban, hogy az legyek, akiről
mélyen magamban tudom, hogy lennem kellene? Miért engedem,
hogy a véleménye letérítsen az életutamról? – markolta egyre
erősebben rajtam a pólóm. – Miért nem tudok olyan lenni, mint te? –
suttogta.
– Ne akarj olyan lenni, mint én, Kayla! – ráztam hevesen a
fejem.
– Akkor mit csináljak, Jack?
A tekintete tele volt könnyekkel.
– Nem hibáztathatom Leroyt, hogy eltávolodik – folytatta –,
hiszen nem teszek semmit, hogy ezen változtassak. Gyűlölöm
magam érte, de őszintén szólva nem is akarok – fintorgott.
– Nem lett volna szabad hozzámenned – töröltem le az arcáról
egy kósza könnycseppet.
– Tudom, de már nem tehetek semmit.
– Ó, dehogynem! Változtatni sosem késő. Az, hogy más
emberek hogyan látnak téged, többnyire azt tükrözi, hogy ők maguk
milyenek. Ez igaz apánkra is. Nem számít, mennyire keményen
próbálkozunk, ahogy az sem, milyen jó emberek vagyunk, soha nem
fogunk tudni a kedvében járni. Mindig lesz valami problémája
velünk. Meg kell tanulnod, hogyan legyél önmagad. Tanuld meg
kinyitni a szíved, és élj a lehetőségekkel, amit az élet teremtett
számodra. Csak így lehetsz az, aki vagy. Kayla – ragadtam meg a
vállát –, éld az életed! A sors most kemény leckét adott, de a játszma
még nem ért véget. Javítsd ki a múltban elkövetett hibáidat!
– David felhívott – sírta el magát –, és azt mondta – szipogta –,
nem érdekli, papíron kihez tartozom, mert én az övé vagyok és az is
maradok.
 Belevaló gyerek. Mindig is kedveltem a srácot.
– És te mit mondtál neki? – biccentettem oldalra a fejem.
– Olyan levakarhatatlan. Találkozom vele – kerülte a
pillantásom.
Elkaptam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Ne légy zavarban! Ne viselkedj úgy, mintha valami rosszat
tennél ezzel!
– Már hogyne tennék rosszat, Jack – szűkült össze a tekintete. –
Férjes asszony vagyok, aki arra készül, hogy megszegje az elvárt
társadalmi szabályokat. Persze hogy zavarban vagyok, hiszen
szégyellem magam.
– Nincs miért. Nem ágyba bújni készülsz vele – somolyogtam,
mire Kayla hangosan felhorkantott.
– Davidnél azt sosem lehet tudni. Még a legforgalmasabb
tömegben sem érzem magam biztonságban mellette. A puszta
tekintetével vetkőztet – harapott az alsó ajkába.
– Ha jól sejtem, pont ez az, ami megfogott benne. Mindig fejjel
megy a falnak – kacagtam el magam. – És ne felejtsd el, mindig
kettőn áll a vásár.
– És ha nem akarok ellenállni neki? – szegte fel az állát.
– Ha nem akarsz, akkor ne tedd! – vontam meg a vállam.
– Istenem, Jack, te olyan könnyen beszélsz – rázta a fejét.
– Mondd csak, Kayla, mit tennél akkor, ha nem lennék, és az
orvos sem tudna rajtad segíteni? Ha azt éreznéd, vészesen telik az
időd.
– Most is azt érzem, Jack! Pánikba vagyok esve. Hát nem látod?
Éppen ezért mentem bele, hogy találkozom vele. Érezni akarom.
Magamba szívni. Erőt meríteni belőle – törölgette a könnyeit.
– Semmi baj, Kayla! – ringattam. – Hallgass egy kicsit a
szívedre! – suttogtam a hajába.
Mialatt őt vigasztaltam, eszembe jutott Erica. Az ő szemében is
ugyanezt a pánikot láttam. A francba is! Miért pont ő az a nő, aki
ilyen érzéseket ébreszt bennem?
Miután elváltunk Kaylával, Willék házához hajtottam, aki már
várta, hogy beszámoljak neki a délután fejleményeiről.
Amikor felbukkantam, rám hördült:
– Éppen ideje. Úgy eltűntél. Aggódtam érted – korholt.
– Ne is mondd, pokoli napom volt – léptem be az ajtón.
– Vártam, hogy hívsz, de az, hogy személyesen jöttél, sokat
elárul. Gyere, üljünk le odakint! Katié nemrég aludt el – terelt ki a
kertbe.
Hosszasan néztük egymást, várta, hogy belekezdjek.
– Nem vagy megfelelő donor Kayla számára? – találgatott,
hiszen ő még nem tudhatta, amit én.
– De! Az vagyok. Ha rajtam múlik, akkor Kayla megmenekül –
mosolyodtam el egy pillanatra. – Egy csomó új vizsgálatot végeztek,
ha egészséges vagyok, bele is vághatunk.
– Na! Ez remek hír! – lelkendezett. – Akkor miért lógatod az
orrod? – olvasott bennem.
– Voltam Hylandnél – dőltem hátra a székemben.
– Jaj, Jack! Nem volt elég, hogy nélkülem mentél el Tessa
lakására? Jó, ha tudod, haragudtam rád, hogy az őrsön kell
értesülnöm róla, hogy újabb hullára bukkantál. A társad vagyok. Ott
kellett volna lennem.
– Én csak beszélni akartam vele. Nem sejtettem, hogy ez lesz –
emeltem a mellkasomra a kezem.
– Dehogynem! Pontosan tudtad, hogy ez lesz. Ezért kerested
olyan elszántan.
– De elkéstem – csüggedtem.
– És a Hylandnél tett látogatásod sem várhatott volna holnapig?
– mordult fel.
– Gondoltam, útba esik, így megálltam, és most nem tudom
eldönteni, hogy ez volt életem legjobb, vagy legrosszabb döntése –
nyeltem nagyokat.
 – Hogyhogy? Mi történt? – hajolt közelebb.
– Erica miatt – sóhajtottam fel.
– Ki az az Erica? – szaladt ráncba a homloka.
– Hát Stephanie – temettem a tenyerembe az arcom.
– Jack, lehet, hogy én vagyok lassú felfogású, de félek, nem
teljesen értelek.
Indulatos lettem ettől az egész helyzettől.
– Az én Stephanie-m Hyland Ericája – böktem ki. – Én és
Hyland ugyanazon a nőn osztozunk – fakadtam ki.
– Ne bassz… – harapta el a mondata végét. – Az meg hogy
lehet? Hyland csőbe húzott! – vonta le a következtetést.
– Azt nem hiszem. Amikor Stephanie, vagyis Erica meglátott,
halálra rémült. Kis híján elájult. Egész testében reszketett. Félt, hogy
felfedem a titkunkat.
– És mi történt? Mondjad már! – sürgetett.
– Semmi. Nem buktattam le. Két napot adtam neki, hogy
eljöjjön, és magyarázatot adjon a történtekre.
– Az nem semmi! Nagy szerencse, hogy csak te tudod, és
Hyland nem jött rá a dologra. Ki tudja, mit tett volna veled.
– Nem az a kérdés, velem mit tett volna. Itt a legnagyobb
veszélyben Erica van. Láttam a testén azokat a kék foltokat,
sebhelyeket, amelyeket ezek szerint Hyland okozott neki. Eszembe
juttatta Julie-t – néztem meredten magam elé. – Ő is Hyland
barátnője volt, átélte azt, amit most Erica. Ha csak belegondolok
ebbe, megfeszül minden ideg a testemben, és szeretném azt a
nyomorult szemétládát a két kezem közé kapni, és addig ütni, amíg
lélegzik.
– Ki kell szállnod az ügyből – jelentette ki határozottan.
– Eszem ágában sincs! Ugyan miért kellene? – méltatlankodtam.
– Mert érzelmileg érintett vagy.
– Julie halála már régen volt. A szabályok is kimondják, ennyi
év után…
 – Én nem Julie-ról beszélek, hanem Ericáról – emelte fel a
hangját.
– Nem értelek. Semmilyen kapcsolat nem fűz hozzá – vontam
meg a vállam.
– Nem ám a jó életbe! – hajolt közelebb. – Te nem csupán
lefeküdtél vele, érzelmeket is táplálsz iránta. Te magad mondtad.
– Az még azelőtt volt, mielőtt tudtam volna, ki ő – emeltem fel a
hangom. – Lehet, hogy nem szándékosan csinálta, de átverve érzem
magam. Elárult engem. Azzal az emberrel, akit a világon mindennél
jobban gyűlölök, ugyanabban a nőben élveztünk el – ugrottam
talpra. – Egyszerűen belebolondulok abba, hogy életem
legtökéletesebb perceit is az a gazember szennyezi be. Ez nem lehet
véletlen, Will. A sors ezzel üzen nekem.
– És vajon mit üzen? Biztos nem azt, hogy tedd kockára az
életed. Kaylának is szüksége van most rád. Ezt az ügyet pedig
átveszik majd a kollégák.
– Nem, Will! Ezt az ügyet mi fogjuk végigvinni – pördültem
felé. – Amikor Hyland Julie-val tette ugyanazt, amit most Ericával,
még tapasztalatlan voltam és naiv. Egy suhanc, aki nem látta, vagy
nem akarta látni a jeleket. Most pedig nem tehetem meg, hogy
kiszállok, mintha mi sem történt volna – szinte kiabáltam a
kétségbeeséstől, ami lassan felemésztett.
– Nem vagy Superman, Jack! Vannak korlátaid. Mégis, hogy
akarod csinálni? Egyik nap csontvelőt adsz, másnap pedig kivont
karddal rontasz Hylandre? Már most mondom neked, nem fog
menni – nyomatékosította a hangsúlyával is az utolsó mondatát. –
Tudod, mit csinálsz most? – állt fel ő is, hogy a szemembe
nézhessen. – Hazardírozol. Kockára teszed mindkét nő életét, akik
jelentenek neked valamit. Ha bajod esik, a húgodét, ha hibázol,
Ericáét. Ezt nem akarhatod – szállt vitába velem.
Nem szólaltam meg. Teljes volt a káosz körülöttem.
 – Azt akarod mondani, hogy Ericát hagyjam magára azzal az
állattal? – suttogtam. Közelebb léptem hozzá. Farkasszemet néztünk,
majd folytattam. – Mondd, Will, te tényleg ezt tennéd az én
helyembe? Hátat fordítanál Heathernek. Nem próbálnád meg
mindkettőt megmenteni?
Láttam a szemében a bizonytalanságot.
– Én csak igyekeztem reálisan láttatni veled a dolgokat. Ez a
dolgom. A barátod vagyok – ingatta a fejét.
– Szóval te sem adnád fel – mondtam ki helyette. – Nem tudom,
mit tegyek – roskadtam vissza a székembe.
– Sajnálom, öregem – lépett mellém Will. – Bárhogyan lesz is,
tudod, hogy rám számíthatsz.
Nem lettem okosabb. Nem is tőle vártam a megoldást, csak
jólesett kiönteni valakinek a szívemet. Az élet elég kemény próba
elé állított. Megmenthetem Kayldt, de vesznem kell hagyni Ericát, és
futni hagyni Julie gyilkosát? Magabiztosan kihúztam magam.
– Meg fogom találni a megoldást, hogy mindkettőjüket
kihúzzam a slamasztikából. Kayla újra egészséges lesz, és Erica is
visszakapja a szabadságát. El fogom kapni Hylandet, majd
meglátod. Le fogom győzni őt, mert kitartóbb és jobb vagyok nála.
A feladás szó pedig nem szerepel a szótáramban.
 Erica

Nélküled nem megy

„Ha szeretet van az életünkben, az pótol ezernyi dolgot, ami hiányzik. Ha

nincs szeretet, mindegy, mink van, az sosem lesz elég.”
(Dan Millman)

Iszonyatos indulatok dúltak bennem. Igyekeztem összegyűjteni

minden haragom, kinyitottam a képzeletbeli ládikám, ahová az évek
során elzártam minden kínt és fájdalmat. Már-már betegesen
próbáltam kirekeszteni őket, mert csak így élhettem túl a
mindennapokat Curtis mellett, de mostanra olyan hatalmasra
duzzadtak, hogy képtelen voltam tovább lenyomva tartani a rekesz
fedelét. Elég volt! Szabadjára engedtem az emlékeim, és ahogy
elárasztott a sok gonoszság és kegyetlenség, amit átéltem Curtis
mellett, csak megerősítettek abban, hogy ideje ennek véget vetni.
Vagy ő, vagy én! Nem engedhetem, hogy ez tovább folytatódjon.
Minden pillanattal csak rosszabb lett a helyzet, ahogy rám törtek a
múltban elszenvedett traumáim. Láttam magam előtt az első
elcsattanó pofont, az első alkalmat, amikor elláttak a sürgősségin, és
azt, amikor először tett a magáévá a tiltakozásom ellenére.
Nehéz volt kordában tartanom az indulataimat. És én még
magamat sanyargatom, büntetem. Hát befejeztem! Előkotortam a
Sarah-tól kapott telefont, és amikor biztosra vettem, hogy Curtis
nem bukkan fel a semmiből, felhívtam.
– Szia! Én vagyok! – sutyorogtam a biztonság kedvéért.
– Valami baj van, hogy hívsz? – rémült meg.
 – Szerettem volna, ha tudod, úgy döntöttem, nem fogok
elmenekülni – jelentettem ki eltökélten. – Másképpen fogok ennek
véget vetni.
– Jézusom, Erica! Mi történt? Megint bántott?
– Felbukkant Jack – lélegeztem mélyeket.
– Azt hittem, házi őrizetben vagy. Hol futottál vele össze? –
érdeklődött.
– Felmerült egy gyilkossági ügyben Curtis neve, amiben Jack
nyomoz. Hozzá jött, nem hozzám. Annyira kínos volt egy ilyen
helyzetben újra látni – túrtam a szőke hajamba.
– Basszus! – szitkozódott Sarah is. – Lebuktál?
– Szerencsére nem. Jack tartotta a száját, de két napot adott,
hogy elmenjek hozzá, és magyarázatot adjak a történtekre. Szorul a
nyakam körül a hurok. Új tervet kell kovácsolnom. Úgy döntöttem,
megölöm Curtist.
Kész tényként közöltem. Senkinek nem meséltem, de pár évvel
ezelőtt hirtelen felindulásból egyszer már próbálkoztam ezzel.
Álmában akartam vele végezni, de egy ember életét nem is olyan
könnyű elvenni, mint azt gondolnánk. Ott térdeltem az ágyon késsel
a kezemben, de nem volt erőm, hogy lesújtsak rá. Addig vacilláltam,
amíg felébredt, és kis híján én végeztem holtan.
– Gyilkosság? Elment az eszed? – rikoltozott Sarah.
– Nincs más megoldás! – győzködtem magam. – Hiába szököm
meg előle, rám talál majd. Az örökkévalóságig retteghetek, mikor
bukkan fel a semmiből. Pokollá fogja tenni az életemet.
– Akkor sem ez a megoldás. Nem éri meg. Ugyanannyit kapsz
érte, mint egy normális emberért – kelt ki magából.
– Ha ügyesen csinálom, nem derül ki, hogy én voltam.
Balesetnek kell tűnnie.
– És Tammyval mi lesz? Rá is gondolhatnál! – vágott vissza.
Lesütöttem a szemem. Okosan érvel.
 – Gondolom, pont ezért mondom, hogy ez nem mehet így
tovább – keseregtem.
– Nem. Nem mehet, de ennél egy jobb terv kell. Van is egy
ötletem. Ott van Jack. Ő segíthet neked. Rendőr, és pont te mondtad,
hogy Curtis után szaglászik.
– Nem akarom belekeverni ebbe – ráztam a fejem.
– Ezzel már elkéstél. Nem gondolkodtál még el azon, vajon
miért pont ő, miért pont most? Vedd észre, hogy az élet mentőövet
dobott neked! Ragadd meg, Erica! Segíts Jacknek, hogy elkaphassa
Curtist! Ha a rácsok mögé kerül, nem jelenthet rád veszélyt. Ne a
magad jövőjét veszélyeztesd! Mi lesz Tammyval, ha az apja halott,
az anyját pedig lecsukják az apja meggyilkolásáért? Gondolkozz
kicsit!
Van benne igazság. Elbizonytalanított. Nem vágyom másra, csak
hogy Tammyval boldog életet élhessünk.
– Azért is hívtalak, mert szükségem lenne megint a segítségedre.
Holnap este Curtisnek valami találkozója lesz. El tudnád intézni,
hogy Curtis nagyon elfoglalt legyen?
– Megpróbálom.
– Küldj egy üzenetet, ha minden rendben.
– Meglesz, Erica – tartott egy rövid szünetet. – Nagyon vigyázz
magadra! Légy óvatos! Aggódom érted.
Miután letettük, elmerengtem azon, amit mondott. Hogy tudnék
én segíteni Jacknek? Információkat szerezni? Curtis nagyon óvatos
a dolgaival. Nem igazán enged a zárt ajtók mögé, amikor tárgyal.
De minden ajtón van egy kulcslyuk…
Mire Curtis visszatért, már volt egy-két elképzelésem, hogyan
tehetnék keresztbe neki. Már nem a ruhaterveken agyaltam az
újságokat lapozgatva, hanem azon, milyen érzés lesz őt rácsok
mögött látni, megszabadulni tőle. Aztán az egyik pillanatban belém
nyilallt egy kellemetlen érzés. Mi van, ha Jack ezt majd nem akarja?
Ha annyira haragszik rám, hogy nem bízik meg bennem? Akkor is
meg kell próbálnom! Egy dolog volt, amibe kapaszkodhattam: az
egymás iránt érzett különös kötődés, ami kicsit többnek bizonyult,
mint puszta vágy.
– Holnap este dolgom van – jelent meg Curtis.
– Mikor jössz vissza? – pillantottam fel rá, és megpróbáltam
mosolyogni, de csak remélni tudtam, hogy nem vicsorgók a
gondolataim hatására.
– Nem jövök vissza – jelentette ki, amit én már tudtam, mert
Sarah már közben üzent. – Hosszú estém lesz. A nyomozó okozott
egy kis zűrzavart. Dolgoznom kell.
– Egyedül hagysz? – méltatlankodtam, bár azt se bántam volna,
ha soha nem tér vissza.
– Ne aggódj! Reggelre itt vagyok.
– Én nem mehetnék át Sarah-hoz? – próbálkoztam.
– Nem. Te itt maradsz! – parancsolt rám. – Nincs rád jó hatással
az a nő.
– Ezt most miért mondod? – pislogtam ártatlan tekintettel.
– Mert ez a hülyeség is biztosan az ő ötlete volt – mutatott körbe
az új szerzeményeimre.
– Ebben most tévedsz – húztam ki magam. – Unatkoztam, és
amikor a plázában sétáltam, megláttam a boltot.
– Unatkoztál – bólogatott. – Akkor sem mehetsz át. És
figyelmeztetlek, hogy figyellek. Meg se próbálj kilógni, mert ha
rájövök, neked véged – fordított hátat, és bement a zuhanyzóba.
Hosszan néztem utána, és annyiféle ötlet megfordult a fejemben,
hogyan tehetném el láb alól. De egy próbát megért, hogy fontolóra
vegyem Sarah felvetését.
Másnap este nagyon ügyesnek és leleményesnek kellett lennem,
hogy ne bukjak le. A szívem a torkomban dobogott, amikor Curtis
becsapta maga mögött az ajtót. Vártam húsz percet, hátha visszajön,
majd a saját telefonomról levettem a hangot, a hívásokat pedig
átirányítottam a Sarah-tól kapott készülékre. Ezzel megoldottam a
GPS-jel kérdését, és a telefont is fel tudtam venni, ha keresett volna.
A szobapincértől rendeltem vacsorát is. Nem akartam azon
megbukni, hogy senki sem látott, miután távozott. Igyekeztem olyan
ruhát felvenni, amiben nehezen vagyok felismerhető. Egy kendőt
tekertem a fejemre, és egy napszemüveget is felhelyeztem. Kilógtam
a folyosóra, de nem a liftek felé indultam, hanem a lépcsőházba.
Már előre feltérképeztem a helyeket, ahol nincsenek kamerák.
Amikor leértem a földszintre, a vészkijárathoz siettem, de nagyon
ügyeltem rá, hogy az ott lévő kamera se lássa az arcomat. Mire
kiértem a levegőre, hangosan ziháltam a testemben tomboló
pániktól. Elsétáltam a hoteltól legalább két utcasarkot, ahol fogtam
egy taxit, és a Sarah mentőcsomagjában lévő pénzből Jack házához
vitettem magam.
Amikor leparkolt a taxi, kiszálltam az autóból, de
elbizonytalanodtam. Hosszan ácsorogtam Jack ajtaja előtt,
bátorságot gyűjtöttem. Becsengettem, és nem is kellett sokat
várnom, Jack szinte azonnal feltépte az ajtót. Mintha tudta volna,
hogy érkezem. Leemeltem a napszemüvegem, és lesimítottam a
kendőt a fejemről, de a következő pillanatban felsikoltottam, mert
Jack váratlanul elkapta a karom, és berántott a házba. Becsapta az
ajtót mögöttem, és a falnak taszított. Nem volt időm reagálni, olyan
gyorsan történt minden.
– Már azt hittem, nem is jössz – szűrte ki a fogai között.
A tekintetem a csokoládébarna szemébe veszett, éreztem, ahogy
gyengül tőle az akaraterőm. Megnyílt ajkakkal néztem fel rá. Habár
olyan erősen préselt a falhoz, hogy azt hittem, összeroppant,
mégsem féltem tőle. Volt a pillantásában valami. Valami, ami
Curtiséből mindig is hiányzott.
– Mi a jó büdös franc volt ez? Miért pont engem pécéztél ki
magadnak azon az estén? – szuszogott dühösen.
– Ha jól emlékszem, te kezdtél ki velem – pislogtam ártatlan
tekintettel. – Gőzöm sem volt arról, ki vagy te. Ha tudom… – De
nem fejeztem be a mondandóm.
– Mi lett volna, ha tudod? – hajolt közelebb.
Megcsapta az orrom a biztonságot adó illata. Átkaroltam, a
kezemmel a hátán a pólót markoltam. Nem akartam, hogy ellépjen
tőlem.
– Jobb is, hogy nem tudtam – néztem mélyen a szemébe.
Némán várakoztunk. Nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot.
Biztos akarok lenni benne. Felpipiskedtem hozzá, hogy nyomjak egy
puszit az ajkára, de egy furcsa arckifejezéssel elfordította a fejét.
– Teljesen elment az eszed? – ripakodott rám.
Elborította az elmém az indulat. El akartam taszítani magamtól,
de ő annál erősebben fogott le.
– Te annak az alaknak vagy az ágyasa, akit a legjobban gyűlölök
a világon – ingatta a fejét, mint aki még most sem hiszi el az
egészet.
– Tévedsz – sziszegtem. – Ha valakinek itt az ágyasa voltam,
akkor az te vagy. Curtisnek sokkal inkább vagyok a foglya. Hiszen
láthattad a sérüléseimet. Gyűlölni pedig aligha gyűlölheted nálam
jobban – emeltem meg dacosan az éppen gyógyulófélben lévő
arcomat.
– Mi a fenének jöttél ide újra és újra? – nézett rám fájdalmasan.
– Mert szükségem volt rád, hogy túléljem. A pokol után a
mennyben éreztem magam veled – suttogtam.
A hangom megbicsaklott a félelemtől, hogy Jack is olyan, mint
bármelyik másik férfi. Cserben hagy.
– Ellenben engem te a pokolba rántottál. Életemben nem ért még
nagyobb csalódás, mint amikor megpillantottalak mellette.
A kezem a vállára araszolt, majd közrefogtam az arcát.
– Ne csináld ezt!
– Annyira dühös vagyok rád! – szuszogta ingerülten, és éreztem,
hogy megfeszül minden izom a testében.
 – Valójában nem rám vagy mérges, hanem a helyzetre –
érzékenyültem el. – És magadra, mert mindennek ellenére kívánsz
engem. – A szemem a szája és a vonzó tekintete között ingázott.
Arra vágytam, hogy megcsókoljon végre.
– A rohadt életbe – fordította el a fejét, de amikor újra rám
nézett, határozottan közölte.
– Nem foglak megcsókolni.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Elmosolyodtam,
mert már biztos voltam benne, nem csak képzeltem a köztünk lévő
vonzalmat. Lábujjhegyre álltam, és az ajkai közé csókoltam.
Megkönnyebbülésemre nem húzódott el. Kihasználtam az alkalmat,
újra közrefogtam az arcát, és elmélyítettem a csókot. Kíváncsi
voltam a reakciójára. Kinyitottam a szemem, és az arcát vizslattam.
Jack lehunyt szemmel meg sem mozdult. Szerettem volna olvasni a
gondolataiban, amikor összeszorított szemmel mantrázni kezdett.
– Nem szabad, Jack! Nem nyúlhatsz hozzá! – figyelmeztette
magát. – Ellen tudsz állni! – ismételgette, amivel alaposan
feldühített.
– Ha azt hiszed, csak magadat bünteted ezzel a „nem dugom
meg, mert tiltja a törvény” szöveggel, hát tévedsz!
Kipattant a szeme, és láttam, hogy fellobbant benne az a tűz,
ami az én eszemet is elvette.
– Csókolj meg végre – könyörögtem neki alig hallhatóan.
Belenéztem a mély, barna szemébe, ami ködös volt ugyan, de
úgy csillogott a vágytól, mint a legszebb drágakő. Eszméletlenül
kívántam őt. Ha csak a közelembe jött, történt valami. Valami
megmagyarázhatatlan. Egybeugrott a gyomrom, rezonált a belsőm.
Képtelen voltam ellenállni neki. Ellenben ő igyekezett velem
elhitetni, hogy hidegen hagyom. Elhatároztam, ezen változtatni
fogok.
– Nem szabad – hebegte, mire én a pólója alá csúsztattam a
kezem, és közelebb húztam magamhoz.
 Nekinyomtam a hátam a falnak, a mellem nekifeszült a
mellkasának. Tisztán hallottam a szapora szívverését. Jack mérgesen
szitkozódott, de a keze felhúzta a szoknyám, és az ujjai egyre feljebb
kalandoztak a combomon. Nem finoman, lágyan, sokkal inkább
gorombán, nyersen. Éreztem, hogy túlfeszítettem nála a húrt.
– Mit csinálsz? – szisszentem fel.
– Tudnom kell, hogy te is annyira kívánsz engem, mint én téged,
vagy ez az egész egy színjáték – szuszogva fújtatott.
Egyszerre tombolt benne az őrjítő vágy és a pusztító düh. Merő
tesztoszteronbomba volt. Azt hihette az ember, hogy mindjárt
felrobban. Megéreztem a csípőmön a keményedő férfiasságát.
– Ellenőrizd – néztem vele dacosan farkasszemet.
A testem beleborzongott a gondolatba, hogy hozzám fog érni.
Jack izmai megfeszültek a tenyerem alatt. A kezét a combom közé
tolta. Engedtem a gyengéd, mégis határozott nyomásnak, és
széttártam előtte a lábam. Egyre hangosabban ziháltam. A
tekintetünk egymásba kulcsolódott, mialatt az ujjait becsúsztatta a
bugyim alá. Lehunytam a szemem, amikor elmélyedtek bennem az
ujjai.
– Édes jó istenem! – lihegett. – Milyen nedves és selymes vagy
– mormolta maga elé.
Úgy éreztem, ha hozzáér a csiklómhoz, azonnal elmegyek.
Hangosan felnyögtem a gyönyörtől. Erősen markoltam a vállába, és
a gátizmom megfeszítve döntöttem felé a csípőm.
– A pokolba a törvénnyel! – mordult fel, majd mohón az
ajkamra tapadt.
A másik keze lefejtette rólam a leheletvékony nyári kabátom,
ami pillanatok alatt a földön landolt. A felé meredező mellemet
markolászta. Lekapta rólam a vékony anyagot, majd a kőkemény
bimbókat csípte az ujjai közé. Teljesen kész lettem. Egy hatalmas
nyögés tört fel belőlem. Jack is remegett a kéjtől. A tenyerem a
nadrágjában duzzadó merevedésére csúsztattam. Az ágyéka perzselt
a gyengéd érintés hatására. Óriásit rándult odalent, a férfiassága
szinte már ordított a nadrágja börtönében. Váratlanul megragadta a
derekam, magához húzott, majd nekitolt a legközelebbi vízszintes
felületnek, ami történetesen egy asztal volt. A combomnál fogva
felültetett rá. Megrémültem, amikor hátrált, de a következő
pillanatban arra kényszerített, hogy teljesen szétnyissam előtte a
lábam. Feltolta a falatnyi szoknyám, és egyre forróbb tekintettel
vizslatta a teljesen átnedvesedett, fekete csipkebugyim. Kétoldalt
megragadta a feleslegessé vált fehérneműt, és elkezdte rólam
lehámozni. Megemeltem a csípőm, hogy akadálytalanul le tudja
húzni. Miután a bugyi a földre került, Jack közelebb lépett és
szétfeszítette a térdem. A zihálása egyre hangosabb és hangosabb
lett. Éreztem benne a vívódást. Hátradőltem az asztalon, felhúztam a
lábam, és megtámasztottam a mellkasán. El akartam venni az eszét,
ahogy ő is elvette az enyémet. Nem bírt tovább viaskodni magával.
Kicsatolta az övét, de újra hezitálni kezdett.
– Csináld már! – utasítottam keményen.
A tekintetünk találkozott, közelebb lépett, majd benyúlt a lábam
közé, és simogatni kezdett. Hamarosan megéreztem a kemény
farkát, ahogy a hüvelyemet ingerli, de nem hatolt belém. Hallottam
azt az ismerős hangot, amikor feltépi az óvszeres tasakot. A
könyökömre támaszkodtam, és kissé sértetten néztem rá.
– Ez most komoly? – emeltem rá a pillantásom.
– Képtelen vagyok megemészteni, hogy ő is… – A fejét rázva
harapta el a mondat végét.
– Belém élvez – mondtam ki helyette kegyetlen őszinteséggel.
Elszállt a varázs. Felültem, és leugrottam az asztalról.
– Hibás, selejtes áru lettem számodra – bólogattam könnyekkel
a szememben. – Olyan, aki már nem érhet fel hozzád – vágtam a
fejéhez.
Felkaptam a felsőm a földről és belebújtam. Hangosan ziháltam
a pániktól, ami rám tört. El akartam tűnni, mielőtt még eluralkodik
rajtam. Az ajtóhoz siettem, de Jack utolért.
– Hová készülsz? – csapta be a tenyerével az ajtót, alig hogy
megnyitottam.
– El akarok menni – nyöszörögtem. – Minél messzebb tőled –
nyeltem a könnyeimet. – Nem akarom látni a szemedben azt a
megvetést, amit most látok – fordítottam el a fejem, és lehunytam a
szemem.
Megfogta az állam és magára emelte a tekintetem. A könnyeim
addigra megállíthatatlanul csorogtak az arcomon.
– Én viszont nem akarlak elveszteni – suttogta. – Rosszul
indítottunk. Először meg kellene ezt beszélnünk, nem gondolod? Túl
sok kérdés kavarog bennem, megőrjít ez a bizonytalanság.
Sokkal érzelmesebb volt a pillantása, és ebbe próbáltam
kapaszkodni. Megadóan leengedtem a vállamat. Ezt zöld jelzésnek
vette, megfogta a kezem, és a kanapéhoz kísért. Leültem vele együtt.
Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak.
– Azóta kutakodtam utánad egy kicsit. Miután megtudtam, ki
vagy, nyomozgattam – vágott bele.
– És mire jutottál? – emeltem rá kíváncsian a szemem.
Érdekelt, milyen kép alakult ki a fejében rólam.
– Hát – mosolyodott el, ami oldotta bennem a feszültséget –, jó
családból származó lány vagy. Értelmes, okos, és meglehetősen
szép, amit nem csak én fedeztem fel – mért végig. A modellkedésre
célzott.
– Mindig is érdekelt a divat – kezdtem bele. – Nem modell
akartam lenni, de fiatal voltam, és legyezgette a hiúságomat, amikor
felkínáltak egy észbontó lehetőséget.
– Hogy ismerted meg őt? – vágott a közepébe.
– Miamiba utaztunk az ügynökséggel egy fotózásra. Ott szemelt
ki magának. Egy jachton voltunk, ahol nem találtam a helyem. Ő
megérezte ezt, és a szárnya alá vett. Eleinte volt a tekintetében
valami, ami azt súgta, ne engedjek az ostromának. Talán a túlzottan
is magabiztos rámenőssége, de nem hallgattam az ösztöneimre.
Elkábított, és mire magamhoz tértem, már késő volt. Nem volt
menekvés.
– Mióta… – köszörülte meg a torkát – mióta csinálja ezt veled?
– Eleinte minden rendben volt. Miután rávett, hogy költözzünk
össze, akkor romlott el minden.
– Megváltozott? – kérdezte kíváncsian.
– Nem! Attól tartok, mindig is ilyen volt. A tulajdonának tartott,
és úgy is kezelt. A foglya lettem. Egy börtönfalat húzott körém.
Elszakított a barátaimtól, a családomtól. Olyan dolgokat hitetett el
velük, amelyek nem voltak igazak. Sokáig reménykedtem, hogy
szabadulni fogok, de mielőtt kereszteztük volna egymás útját, biztos
voltam abban, hogy végérvényesen a foglya lettem.
– Láttam néhány leletedet – nyelt akkorát, hogy az ádámcsutkája
majd kiugrott.
A fejemet ingattam. Nem biztos, hogy tudni akartam, miket
talált.
– Miért hagytad abba a modellkedést? – kerülte ő is a témát.
– Mert baromira nehéz mosolyogni, ha az embernek sírni lenne
kedve. És az is hozzátartozik a valósághoz, hogy Curtis nem
tolerálta a dolgot. Az ügynökség is elégedetlen lett velem. Pontatlan
és megbízhatatlan lettem. Egyre gyakrabban hagytam őket cserben,
egyre sűrűbben mondtam le a munkákat. Megelőztem, hogy
kirúgjanak – vontam meg a vállam. – Curtis tönkretett, és mivel nem
is igen értek máshoz, a kör bezárult. A visszatéréshez viszont már
kiöregedtem – kacagtam fel keserűen.
– Korántsem. Még mindig gyönyörű vagy – suttogta csodálattal
a hangjában.
– Köszönöm – sütöttem le a szemem.
– Sosem próbáltad elhagyni? – biccentette oldalra a fejét.
– De igen. Egy-két leletem árulkodik is a következményekről –
húztam el a számat.
 Közelebb ült hozzám, és megfogta a kezem.
– Sajnálom az előbbit, csak tudod, tiszta szívemből gyűlölöm azt
az embert.
– Én is – biccentettem, és a torkom összeszorult.
A sírás kerülgetett. Jack láthatta rajtam a gyötrődést, mert
átölelt. A vállára hajtottam a fejem, és útnak eresztettem egy-két
kósza könnycseppet. A meghitt ölelkezésben hamar elvesztettem a
kontrollt, a testem rázta a zokogás.
– Sajnálom, Erica – simogatta a hajamat. – El sem tudom
képzelni, miken mentél keresztül. Hány éve vergődsz Hyland
csapdájában?
– Hat – hebegtem. – Hat átkozott éve hánykódom a hálóban,
amit kivetett. Minél inkább próbálok szabadulni, annál jobban
belegabalyodom – bukott ki belőlem.
Jack nagyon gyengéden bánt velem, simogatott, becézgetett.
Kissé kibontakoztam az öleléséből, és a szemébe néztem.
– Nem akartam senkit sem átverni, vagy bajba keverni. Csak
élni, érezni akartam, kötöttségek nélkül.
– Ez talán igaz is volt az első éjszakára, de folytattad.
Visszajöttél.
– Mert melletted éreztem valamit, amit már nagyon régóta nem.
Biztonságot és valamit, amitől boldog voltam, ha csak eszembe
jutottál – nyíltam meg előtte. – Ez vezetett vissza hozzád.
Egy pillanatig nézett, majd beletúrt a szőke tincseimbe.
– Te egy elképesztően gyönyörű nő vagy, és fiatal.
Megérdemled, hogy szeressenek – vigasztalt.
– Akkor ne vess meg engem azért, amit tettem, Jack. Adj nekem
erőt, hogy folytassam a harcot! Szükségem van rád – hajoltam
közelebb, és a tenyerem a hátára siklott.
– Te vagy nekem a megtestesült kísértés – lehelte a számba,
majd megcsókolt.
 Egyre közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam őt. A
kezével félrefésülte a hajam, és lágyan csókolgatta a nyakam.
Beleborzongtam, és kéjesen felnyögtem. Jack felbátorodva folytatta
a kényeztetést. Az ujjaim a hátába mélyesztettem, és halkan
nyögdécseltem. Az alhasam ütemesen összerándult. A kezem a
pólója alá csúsztattam. Érezni akartam a bőre melegét. Egyre
hangosabban ziháltam, ahogy betöltötte az érzékeimet. Úgy
tapadtam rá, mint szomjas ember a jéghideg vízre egy forró nyári
napon. Biztatásnak vettem, hogy nem utasított el.
– Megőrjítesz engem, Erica – suttogta két csók között.
– Ne fossz meg engem magadtól! – nyögdécseltem.
Térdre ereszkedett előttem, szétfeszítette a combom, és közéjük
furakodott. Közelebb húzott magához, és újabb mámoros csókot
váltottunk. Lehúzta rólam a blúzom, majd a kőkeményen meredő
bimbómat óvatosan kihámozta a melltartóból, miközben nyelvével
izgatta. Majd beleőrültem, amikor megéreztem, amint a lüktető,
egyre keményebben ágaskodó farka a combomhoz ér.
Hátradöntöttem a fejem, Jack keze pedig lassan bekúszott a lábam
közé. Megszakította a csókot, és lejjebb araszolt, a borostájával a
combomat simogatta. Istenem! A csipkebugyim híján a nyelve
azonnal kutatón útra indult. Egy sikoly tört elő belőlem, de ő csak
folytatta tovább megállás nélkül. Végigszáguldott a gerincemen a
jóleső remegés, egészen le az ágyékomig, és szerencsére ott is
ragadt. Hangosan sóhajtoztam Jack bőrének finom illatától.
Széjjelebb terpesztettem a lábam, hogy jobban hozzám férhessen.
– Nem érdekel, hogy ki barátnője vagy, te az enyém vagy –
mordult bele a bőrömbe.
– Igen, Jack, a tiéd akarok lenni. – Egyre hangosabban
lélegeztem, az ő nyelve pedig egyre fürgébben izgatta a csiklómat. –
Nagyon jól csinálod!
Felemeltem a csípőmet, hogy még jobban odaférjen. Amikor
már a gyönyör kapujában remegtem, elhúzódott.
 – Ne! Ne hagyd abba! – pánikoltam be, de Jack csak letolta a
nadrágját az alsójával együtt.
Ámultan hajoltam előre, és felé nyúltam. Rátapasztottam a
tenyerem, és megszorítottam. Jack hátravetett fejjel morgott.
Hátradöntött és beigazította alám magát, de vacillált.
– Érezni akarlak, Jack! Kérlek! – néztem mélyen a szemébe.
Jack engedelmeskedett, előrelendítette a csípőjét, és egy
mozdulattal felnyársalt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, ahogy a
kőkemény férfiasságával kitöltött. Isteni. Lágyan mozogni kezdett,
miközben rám hajolt, és megállás nélkül csókolóztunk.
– Uramisten, Jack, ez fantasztikus – karistoltam végig a hátát,
miközben levegő után kapkodtam.
– Én uralkodni akartam magamon, de te ezt akartad – ragadta
meg a fenekem, és újra tövig tolta bennem magát.
Hangosan nyögtem, ficánkoltam, hogy enyhítsek a nyomáson.
Egy pillanatig megmerevedett. Nem mozdult. A tekintete
egybeolvadt az enyémmel. Összerándult a hüvelyem a vágytól izzó
pillantásától. Hörögve élvezte a feszes, szűk, remegő, mégis kemény
izmaim, amint rászorulnak.
– Ne haragudj! – reszketett a lábam közt, majd feljebb
emelkedett, és szaropán, vadul pumpálni kezdett.
A nyögéseim egyre hangosabbak és élesebbek lettek. Közel
jártam már az orgazmushoz, de visszatartottam, nem akartam még
elmenni. Élvezni akarom őt, ameddig csak lehet. Átkaroltam a
nyakát, felültem hozzá, teljesen hozzásimultam, miközben odaadóan
megcsókoltam. Igyekeztem, olyan szenvedélyes lenni, hogy Jack
lélegzete is elakadjon. A nyelvünk vad csatározása és Jack féktelen
lökései egyre közelebb sodortak minket a csúcs felé. Jack mintha
érezte volna ezt, megkereste a csiklómat, erősen dörzsölni kezdte,
miközben egyre hevesebben mozgott bennem. Elhagyott minden
erőm. A vágytól reszketve éltem át életem leghosszabb orgazmusát.
Elárasztotta a testem ezernyi apró áramütés. Jack lelassított, majd
megállt bennem, hogy kiélvezhessem az orgazmusom minden egyes
másodpercét. Aztán óvatos lökésekkel újra mozogni kezdett
bennem. Hangos morgással élvezte a hüvelyem remegésének
hullámait, amelyek egyre szaporábban rázták a testem. Egy
hatalmas, mély nyögés és vonyítás kíséretében Jack is elélvezett
bennem. Vadul járt bennem, végül zihálva hanyatlott rám, és apró
csókváltásokkal halmozott el. Az élmény egyedi volt,
megismételhetetlen, csodálatos és gyönyörű.
– Miért csinálod ezt velem? Miért nem vagyok képes
egyéjszakás kalandként kezelni, ami köztünk történt? És miért ilyen
átkozottul jó benned? – ejtette a fejét a mellemre.
– Ha ez megnyugtat, én ugyanúgy szenvedek, mint te. Én sem
tudlak kalandként kezelni. Ennek talán az az oka, hogy hosszú évek
óta nem ért hozzám más férfi Curtisen kívül.
Felemelte a szemét, és gyanakodva méregetett.
– Aznap este nagyon rutinosnak tűntél, mint aki mindig ezt
csinálja.
– Aznap este elkeseredettebb voltam, mint valaha. Akartam
valamit… valamit, ami örömet okoz – vallottam be. – Nem akartam
összezavarni az életed – cirógattam a tarkóját. – De valahol nagyon
kisiklott a dolog. A legrosszabb mégis az, hogy a köztünk történtek
után, bár már előtte is viszolyogtam Curtistől, azóta egyszerűen
képtelen vagyok elviselni az érintését – hunytam le a szemem, és
csupa libabőr lettem az undortól.
– Nyisd ki a szemed, Erica! – lehelte a bőrömbe.
– Félek, hogy elrontjuk ezt az estét! – suttogtam.
– Én már megbékéltem a ténnyel, hogy olykor azon az úton
várnak a legnagyobb csodák, amelyekre nem önszántunkból lépünk.
Élvezzünk ki minden percet, ami megadatott, és most ne törődjünk a
holnappal – vont szorosan a karjába.
Felemelt, és megindult velem a hálószoba irányába. A kezem a
nyaka köré fontam, miközben újabb édes csókokat váltottunk.
 Jack

Megalkuvók

„Nem lehet alkudozni a lehetőségekkel, amelyek előtt állunk. Választani

kell és felvenni a kesztyűt. És közben tudni, hogy onnan már nincs
visszaút.”
(J. R. Ward)

Egy szál alsónadrágban álltam a sötét szobában a nyitott

teraszajtónál. Elmerengve bambultam kifelé, és perceken át csak
néztem a szentjánosbogarak káprázatos jelenséggel gyönyörködtető
táncát. A hűs szellő játékosan lengette a függönyt, és csupán a
tücskök ciripelése hallatszott kintről. Minden olyan békésnek tűnt.
Egy pillanatra mintha lelassult volna a világ. A gondolataim
elkalandoztak. Ericára terelődtek, aki a zuhanyzómban frissítette fel
magát. Próbáltam megfejteni, vajon mit is érzek iránta.
Vágyat? Nyilvánvaló, hogy nem csak azt. Szerelmet? Ó, dehogy!
Nem vagyok már kamasz, hogy az ujja köré csavarjon egy gyönyörű
nő, vagy egy észveszejtő szex. De akkor mi a fene történik velem?
Totálisan összezavarodtam.
Erica törölközővel körbetekert testtel lépett ki a zuhanyzóból, és
a hátam mögé lopakodott. Átkarolta a derekamat, és csókot lehelt a
hátamra. Hihetetlen béke vett körül, ahogy hozzám simult az egész
testével. Szembefordultam vele, és a karomba vontam. Egy mély
sóhajjal furakodott az ölelésembe. Az arcát a mellkasomra fektette.
Az ujjai a hátamon kalandoztak. Meghitt, békés perceket töltöttünk
el így egymás karjában, de mindketten tudtuk, ez nem tart örökké.
Hamarosan el kell engednünk egymást. Erica felpillantott rám, de az
arcát nem emelte el a mellkasomról. A kócos, rakoncátlan tincseibe
fúrtam az ujjaim, és csodáltam a bájos arcát, csillogó zöld szemét.
Ez a no lesz a végzetem. A teste közelsége és az illata teljesen
elkábított. Az ő szemében is furcsa, halvány fények égtek. Habár
hangosan egyikünk sem mondta ki, nem akaródzott egyikünknek
sem elválni a másiktól, de lassan kényelmetlenné vált a helyzet. Ezt
ő is érezhette, mert megszólalt.
– Nem tudom, hogyan tovább, Jack. Félek, ha rossz döntést
hozok, vége mindennek.
– Mire gondolsz? – pillantottam le rá.
– Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra, hogy megölöm
– szűkült össze a pupillája.
Még a vér is megfagyott az ereimben. Ha valaki végez azzal a
féreggel, akkor az én leszek! Eltoltam magamtól, és mélyen a
szemébe néztem.
– Nem bírom tovább.
– Ne menj vissza! Itt elbújhatsz. Majd én megvédelek –
helyeztem gyengéden az álla alá a kezem, és kényszerítettem, hogy
rám nézzen.
Könnycseppek csillantak meg a szemében, amelyek
végigperegtek a tündéri arcán. Erica kitárta előttem a lelkének
kapuit. Ólomsúly nehezedett a mellkasomra. Az aggodalom érzése.
Mintha belém injekciózták volna az érzést. Gyors volt, szorító és
égető. A gyomorszájam összerándult, a lélegzetem elakadt, a
torkomban gombóc lett.
– Te is tudod, hogy nem tehetem. Azzal nem lenne vége.
Kutatna utánam, és ha megtalál, sem én, sem te nem leszünk
biztonságban többé.
– És akkor mit akarsz tenni? – ragadtam meg a vállát. –
Visszamész hozzá és tovább tűrsz?
Ismeretlen érzés kerített a hatalmába. Idő kellett hozzá, hogy
rájöjjek, birtoklási vágy uralkodott el rajtam. Eszem ágában sem volt
osztozkodni rajta.
– Sokat gondolkodtam, mióta felbukkantál a hotelben, és mindig
ugyanarra jutottam. Nekünk együtt kell őt megfékeznünk – állt elő a
tervével.
– Nem egészen értelek – szaladt ráncba a homlokom.
– Segítek neked bizonyítékokat gyűjteni ellene. Belülről fogjuk
rárobbantani a gondosan felépített birodalmát.
Hátrahőköltem. A levegő is elakadt félúton a tüdőmben.
– Te kémkedni akarsz? – fújtattam feldúltan.
– Nincs más megoldás, hogy megszabaduljak tőle. A
menekülést már próbáltam, nem vált be. Ha megölöm, olyanná
válók, mint ő. Egyik börtönből a másikba kerülök. Egyetlen kiút
létezik, egyetlen módja van, hogy ne árthasson többé senkinek.
Eleresztettem őt, arrébb sétáltam, és a tarkómra szorítottam a
kezem. Iszonyú vívódás vette kezdetét. Minden vágyam az, hogy
elkapjam ezt a szemétládát, de hogy a nő életét, aki fontos nekem,
kockára tegyem? Azt nem. Nem akarom.
– Eddig minden beépített embert kiszúrt. Az FBI többször
próbálkozott már ezzel – közöltem vele, hogy elrettentsem.
– Igen, mert a hatóságoknál is vannak emberei. De erről csak te
tudnál, és csak én. Nem avatnánk be az FBI-t, csak amikor már kellő
bizonyíték gyűlt össze ellene.
– Túl kockázatos – ráztam a fejem. – Ha lebuksz, kivégez,
mielőtt a segítségedre siethetnék.
– Az az igazság, Jack, hogy az bármelyik pillanatban
megtörténhet – vonta meg a vállát. – Nem kell hozzá lebuknom.
Elég hozzá, ha rossz napja van.
Tanácstalanul tébláboltam, amikor egy telefon csörgése zavarta
meg a szoba csendjét. Erica arca lesápadt, és kapkodva kereste,
honnan jön a hang. Amikor megtalálta a készüléket, azonnal
felvette. A hangja rekedtes volt, amikor beleszólt.
 – Szia – nyelt nagyokat. Nem kerülte el a figyelmem a keze
remegése. Ő az. – Nem. Már aludtam – ásított bele a telefonba. –
Oké! Akkor reggel – nyomta ki a telefont, majd leejtette a kezét a
teste mellett. – Ő volt az – fújta ki hosszan a levegőt. – Folyamatos
ellenőrzés alatt tart. A telefonom GPS-jelén keresztül figyeli a
mozgásom.
– Akkor most tudja, hogy itt vagy? – nyílt meg csodálkozva az
ajkam.
– Nem. A telefonom a hotelszobában van. A barátnőm szerzett
nekem egy másik készüléket. Átirányítottam a bejövő hívásokat.
Hangosan felhorkantam.
– Ezt azért mondom el neked, hogy lásd, évek óta élek ebben a
ketrecben. Megtanultam azzal boldogulni, amim van. Egy jó ideje
kénytelen vagyok radar alatt repülni. Meg kellett tanulnom kijátszani
a rendszert. Nem indíthatok hívást, nincs készpénzem, csak egy
bankkártyám, aminek a tranzakcióiról Curtis azonnal megkapja az
értesítést. Sarah barátnőmnek sokat köszönhetek. Ő az, aki némi
készpénzzel és ezzel a mobillal biztosítja nekem a mozgásteret.
– Ez akkor is nagyon veszélyes – ingattam a fejem.
– Tisztában vagyok vele, de nincs más választásom, ha vissza
akarom kapni az életem.
Hosszan töprengtem. Évek óta egyetlen cél lebegett a szemem
előtt. El akartam kapni Curtis Hylandet, aki a nővérem haláláért
felelős. Közelebb kerültem a célomhoz, mint valaha, mégsem
voltam elégedett, mert el kellett döntenem, mennyit vagyok hajlandó
ezért kockáztatni. Erica élete viszont túl nagy tétnek bizonyult.
– Ha belemegyek ebbe az őrültségbe, meg kell ígérned pár
dolgot – gondolkodtam hangosan.
Gyanakodva biccentette oldalra a fejét.
– Attól függ, miről van szó.
– Az első és legfontosabb, ha kicsit is rezeg a léc, kiszállsz. Nem
kockáztatsz!
 Elgondolkodott, majd beleegyezően bólintott.
– A második, hogy óvatos leszel. Nem vakmerősködsz. Nem
vállalsz felesleges kockázatot egyetlen információ-morzsáért.
Türelmesen kivárod a megfelelő alkalmat.
Felhorkantott.
– Nem ment el az eszem. Tudom jól, mire képes – rázta
hitetlenkedve a fejét.
– A harmadik – léptem hozzá közelebb –, bármit mondok, azt
csinálod. Nincs magánakció. Mindenről tudni akarok! Folyamatosan
be kell jelentkezned. Életjelet kell adnod magadról.
Elengedett egy mély sóhajt.
– Oké. Ezekkel együtt tudok élni.
– Nagyon fontos továbbá, hogy mindig minden körülmények
között elfogadod a segítségem. Legyen az bármi. Történjen bármi.
– Ha már ennyi feltételed van, nekem is van egy – szegte fel az
állát.
Felvont szemöldökkel néztem vele farkasszemet.
– Nem beszélhetsz erről senkinek. Egyedül csak benned bízom.
Ha ezt megszeged, azzal az életemet kockáztatod. Curtisnek
mindenhol vannak emberei.
Határozottan bólintottam.
– Akkor vehetjük úgy, hogy megegyeztünk? – nyújtotta felém a
kezét kézfogásra. Elkaptam, és magamhoz húztam. Átöleltem, és a
hajába fúrtam az orromat.
– Borzasztóan féltelek – suttogtam bele.
– Én is félek, de ez nem újdonság. Már évek óta rettegek.
Szeretnék véget vetni ennek.
– Van még egy dolog, amire nagyon kell figyelned.
– Mire gondolsz? – méregetett.
– Ha – nyeltem egy nagyot – belevágsz ebbe az őrültségbe, a
lényeg, hogy légy mindig körültekintő! Ne kövess el olyan
szarvashibát, hogy valaki lencsevégre kap. Bukta lehet, ha véletlenül
valaki olyan lát meg téged, aki kapcsolatban áll vele – oktattam.
Rettegtem, hiszen nem volt jártas az alakoskodásban,
ármánykodásban.
Alig egy félórával később felöltözve ácsorgott a nappaliban.
Lehajolt, és felvette a blúzát a földről. A mozdulattól a szoknyája
combközépig felhúzódott, és a blúza mély dekoltázsába is
betekintést engedett. Nem bírtam magammal, hátulról átöleltem. A
hasára csúsztattam a kezem, és egy csókot nyomtam a nyakára.
Szembefordult velem, és átkarolta nyakamat.
– Mennem kell – suttogta nem túl meggyőzően.
Felvettem a földről a nadrágom, a zsebében kotorásztam, majd
az összes készpénzt, amit benne találtam, felé nyújtottam. Erica
sértődötten a fejét rázta.
– Erre semmi szükség.
– Éppen az előbb ígérted meg, hogy mindig minden
körülmények között elfogadod a segítségem. Legyen az bármi –
fogtam meg a kezét, beletettem a pénzt, és összecsuktam az öklét.
Hosszan nézte a kezét, majd közelebb lépett, és a nyakamba
vetette magát.
Elárasztotta az érzékeimet az illata.
– Nem tudok neked ellenállni – hajoltam le, és lop-(am egy
utolsó csókot. Puha és lágy volt az ajka. Érzékien, de mégis
követelőzőén csókolt vissza.
– Ezt is abba kell hagynunk – ragadtam meg a tarkóját, és
eltéptem magamtól.
– Ez esetben van még egy feltételem – nézett rám kéjsóvár
tekintettel. – Rólad nem vagyok hajlandó lemondani.
– Erica – hajoltam le hozzá, és puhán viszonoztam a mohó
csókját.
A meleg leheletétől egyre jobban felizgultam. A combját a
lábam közé fúrta, és azzal simogatta férfiasságomat. A szoknyája alá
nyúltam. A kezem egyre feljebb siklott, majd megállapodott a
csupasz fenekén. Kéjesen nyögött, és hátrahajtotta a fejét, nagyokat
sóhajtott. Amikor újra a szemébe néztem, egy érzéki, vad nő
tekintetével találtam szembe magam. Leejtette a cuccait, és elkezdte
kigombolni a blúzát, ledobta magáról, és feltárult előttem a
gyönyörű dekoltázsa.
– Azt hittem, sietned kell – húztam pajkos mosolyra a szám.
– Még van egy röpke félórám – lépett elém, és engem is
elkezdett kihámozni a ruháimból. – Ne pazaroljuk el ezt a kevés
időt!
– Ezt ne csináld! – ingattam a fejem.
– Valamit rosszul csináltam? – pislogott megszeppentem
Két kezem közé fogtam az arcát, és megcsókoltam.
– Ha ezt így folytatod, nem leszek képes uralkodni magamon –
fújtattam.
Beleharapott az alsó ajkamba, majd meghúzta.
– Ne haragudj, de beleőrülök a gondolatba, hogy nem tudom,
mikor érezhetlek újra – motyogta a számba.
Apró puszikkal halmoztam el a szemét, arcát, orrát, az állát,
majd folytattam a nyakán, a füle tövén, le egészen a melléig. Rajtam
volt a sor, hogy megmutassam, mennyire kívánom őt. Az ölembe
kaptam, ő pedig a lábával átkarolt, és ahogy belenéztem a vágytól
elhomályosult tekintetébe, nem volt visszaút. Hamarosan lassú,
ritmusos szeretkezésben forrtunk össze. Minden porcikám reszketett.
Az eszméletlen egyesülés utórezgéseitől pihegve próbáltam erőt
gyűjteni. Percekig képtelen voltam a szememet is kinyitni. Csak
sóhajtoztunk, és simogattuk egymást.
– Ígérd meg, hogy nagyon óvatos leszel, és vigyázni fogsz
magadra! – emeltem meg a fejem.
Közrefogta az arcom, összeforrt a pillantásunk.
– Azon leszek – motyogta.
Elbizonytalanodtam. Egy gazembernek éreztem magam. Hogy
mehettem bele egy ilyen örült tervbe? Egy törékeny nőt küldök a
küzdőtérre egy olyan könyörtelen gyilkossal szemben, mint Hyland?
Elment az eszem. Rettenetesen aggódtam. Legszívesebben ki sem
engedtem volna az ajtón, hanem bezártam volna őt a pincébe, amíg
el nem ül a vihar.
 Erica

Senki nem állíthat meg

„Van, amire nincs szó. Van, hogy nem foglalható össze egy idézetben a
tanulság. Van, hogy mindent helyesen teszünk, és pont úgy, ahogyan kell,
mégis kudarcnak érezzük.”
(Gyilkos elmék c. sorozat)

A Jacknél töltött estét követően azt gondoltam, megnyugszom majd,

de nem így lett. Ha lehet, még zaklatottabb lettem, mint előtte.
Minduntalan elkalandoztam, és frusztrálttá tett a hiánya. Dühített a
csapda, amiben vergődtem, de legalább erőt adott az elhatározás,
hogy nem hagyom magam. Igenis azt az életet fogom élni, amitől
Curtis olyan nagyon igyekszik megfosztani engem. Vissza fogom
szerezni a saját hatalmamat az életem felett. A magam ura leszek.
Az ölembe ejtettem az újságot, amit addig alibiből a szemem elé
emeltem. Curtist néztem magam mellett a kanapén. Ezernyi emlék
cikázott az agyamban. Kerestem a pillanatot, amikor megnyert
magának. Elkomorodtam, amikor rádöbbentem, nem is ő volt az, aki
igazán megkapott, hanem Tammy, és persze az, ahogyan Curtis bánt
a kétéves, félvér lányával. Akkor még nem sejthettem, hogy ez egy
jól begyakorolt színjáték volt. Szuggeráltam Curtist, de percek óta
meg sem mozdult, csak a laptopját nyomkodta szüntelenül. Régen
megtanultam már, hogy a békés időszakai fontos és szerves része
annak, hogy minden az ő feltételei szerint működjön. Percekig néma
csendben ücsörögtem, majd nem tudom, mi ütött belém, teljes testtel
Curtis felé fordultam.
– Most meg mi van? Miért bámulsz? – sandított rám.
 – Csak elmerengtem kettőnkön. Rádöbbentem, hogy azt sem
tudom, hogy szeretsz-e, vagy szerettél-e valaha – mondtam. Hülye
kérdés volt. Curtis világában egy csinos, szőke nő csak díszlet, akit
bármilyen a keze ügyébe kerülő eszközzel megalázhatott.
– Honnan jött most ez az ostoba gondolat? – bíbelődött újra a
laptopjával.
– Ostoba? Te tényleg ostoba gondolatnak nevezed a szeretetet,
ami egy kapcsolat alappillére? – sóhajtottam fel.
– A mi kapcsolatunk teljesen más, Erica – kacagott gonoszul.
A kezét birtoklóan a combomra helyezte. A tekintete diadalmas
volt. Öntelten és magabiztosan nézett a szemembe.
– Te a tulajdonom vagy. Nem kell, hogy jobban szeresselek,
mint a kedvenc szivaromat vagy az órámat.
Lehunytam a szemem. Az a rohadt büdös szivar is fontosabb
nálam. Hát nem! Lehet, hogy a testem birtokolhatja, de a képzeletem
szabad.
Végtelenül feszült csend telepedett közénk. Dúlt bennem az
árulása okozta harag, ellenben Curtis halálnyugalommal mustrált.
Akkora volt az ellentét, hogy törvényszerű volt a robbanás.
– Én teljes szívemből szeretni akartalak téged, de te
meggyilkoltad a lelkem. Te nyitottad fel a szemem, hogy
tündérmesék nem léteznek. Gyűlöllek, mert elvetted tőlem az életem
mozgatórúgóját, az álmaimat. Egy rohadt rémálom vagy! –
fröcsögtem a képébe.
Nem tudom, honnan vettem ehhez a bátorságot, de
kapaszkodtam a pillanatba. A tekintetében láttam, hogy a
vérnyomása már az egekben van. Nagyon nem volt erre a
beszélgetésre ráhangolva.
– Fogd be a szád! Koncentrálnom kell – szűrte ki a fogai között.
– Igazad van. Nem okolhatlak téged. Magamra vagyok dühös,
amiért vakon beléd szerettem, de legfőképpen azért, mert miután
láttam, milyen ember vagy, próbáltam magammal és a
környezetemmel elhitetni, hogy boldogok vagyunk. Pedig a szívem
mélyén mindig is tudtam, hogy egy aljas görény vagy.
A következő, amire eszméltem, hogy ököllel az arcomba csap.
Leestem a kanapéról, és elterültem a földön, mint egy zsák.
Megéreztem a már jól ismert fémes ízt a számban. A kezemmel
valami biztos pont után kutakodtam, amikor égető fájdalom hasított
az oldalamba, mintha egy éles tárgyat vágtak volna belém. Curtis
rám taposott, és fölém tornyosult.
– Ha én azt mondom, hogy befogod a pofád, akkor csendben
maradsz! Hányszor kell ezt még elmondanom neked? – ordított a
képembe.
– Remélem, megdöglesz! – nyöszörögtem a padlón fekve. – De
remélem, előtte még valaki veled is pontosan ezt teszi majd.
A hajamba mart, úgy kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Jól jegyezd meg, Erica! Engem soha senki nem állíthat meg! –
eresztett el, a fejem pedig visszazuhant a földre, és hatalmasat
koppant a padlón.
Curtis felkapta a laptopját, sarkon fordult, kiment a szobából, és
teljes erejével bevágta maga mögött az ajtót. Még egy kép is leesett
a falról. Halkan zokogni kezdtem. Sirattam saját magamat. Ahogy
véget ért a lelkemben a vad, eszeveszett őrjöngés, lassan
megnyugodtam. A plafont bámultam. Olyan érzésem volt, mintha a
világ két részre szakadt volna. Egyikben ott volt nekem Jack, aki
képes volt arra, hogy nőként kezeljen, a tenyerén hordozzon, a
másikban Curtis, aki egyszerűen csak birtokolni akart. De ő is csak
egy hús-vér emberi lény. Sebezhető. Istenemre esküszöm, hogy
megtalálom az Achilles-inát, és én magam leszek az, aki a vesztét
okozza majd.
Percekkel később összeszedtem magam, feltápászkodtam a
padlóról, és kitámolyogtam a mosdóba. A fürdőszoba tükrében
hosszan tanulmányoztam a véráztatta arcomat. Óvatos
mozdulatokkal mostam le magamról a vörös pacákat.
Végigpillantottam a hófehér blúzomon, majd rám tört a hányinger.
Szaladtam a vécékagyló felé, és még éppen időben értem oda, hogy
ne a padlóra dobjam ki a taccsot. Eszméletlenül szédültem. Biztosra
vettem, hogy agyrázkódást kaptam. Abban a pillanatban a
vécécsésze mellett térdelve legszívesebben elbújdostam volna a
világ elől. Kudarcot vallottam. Éveken át kerülgettem, hogy
szembenézzek a ténnyel: Curtis egy elmebeteg pszichopata.
Egy egészséges ember nem kínozza a másikat. Eljött az idő,
hogy megküzdjek a szabadságomért.
Jack segít. Tudom. Talán nem kellene vakon bíznom egy olyan
pasasban, akivel csupán néhányszor szexeltem. Nem kellene, de
nincs más választásom.
Eljött a cselekvés ideje!
 Jack

Két tűz között

„Olyan világban élünk, hogy sokszor nem térhetünk ki a választás elöl. Az

élet rákényszeríti az embert a választásra.”
(Berkesi András)

Az Erica és köztem felszínre törő érzelmeket követően felelősséget

éreztem iránta. Őrültség volt részemről, hogy visszaengedtem őt
ahhoz az elmebeteg Hylandhez, de nemigen tehettem mást. Ha nem
teszem, Hyland előbb-utóbb ránk talált volna, hiszen Kayla
betegsége miatt nem is menekülhettem messzire. Életemben nem
voltam még olyan bizonytalan, mint az elkövetkező napokban.
Hártyavékony jégre léptem, ami bármelyik pillanatban berepedhetett
alattunk. Egyetlen hiba, és Erica az életével fizet. Nem segített a
helyzetemen, hogy megígértem neki, nem beszélek az alkunkról
senkinek.
Másnap reggel, mint egy holdkórós, kóvályogtam az őrs
folyosóján. Éreztem, hogy nagy hibát követtem el, amikor
beleugrottam a megállapodásba, de megrészegített a gondolat, hogy
soha nem álltam még ilyen közel ahhoz, hogy elkapjam Curtis
Hylandet. Megkaptam, amire vágytam: saját beépített emberem lett.
Nem is akármilyen. A szívem legmélyén viszont éreztem, ebből még
nagy baj lesz. De hogyan is dönthettem el, mi helyes és mi nem az?
Hiszen Hylandet futni hagyni lett volna a legnagyobb vétek.
Délután kizökkentett a merengésemből, hogy a kórházból
hívtak. Kayla doktornője keresett, hogy a leleteimet rendben találták,
és mindent előkészítettek, hogy nekivághassunk a csontvelő-
átültetésnek. Megörültem, ugyanakkor halálra rémültem. Nem
vigyázhattam egyszerre mindkét nőre. Elfogott a pánik, mi lesz, ha
akkor fut be Ericától a segélykérő hívás, amikor éppen csövekre
kötve fekszem egy kórházi ágyon. Egyszerre csak az egyikre tudok
koncentrálni. Hiába az ígéret, hogy hallgatok, szükségem lesz
segítségre. Fel s alá járkáltam az őrsön, amikor megpillantottam
Willt. Nem vagy Superman, Jack!- visszahangzott a fülemben egy
korábbi mondata. Igaza volt. Nem tehetem kockára Erica életét. Will
az egyetlen ember, akiben vakon megbízom.
Éppen ezért, amikor délután már indult volna haza,
utánalopakodtam, és a meglepetés erejével beugrottam mellé az
autójába.
– Jesszus! – ordított fel. – A szívbajt hozod rám! – ejtette hátra a
fejét. Rémülten kapkodott levegő után. – Elment az eszed? A
francért riogatsz, majdnem lelőttelek – szitkozódott.
– Beszélnünk kell! – fúrtam a tekintetem az övébe.
– Mi a jóistenbe keveredtél már megint? – tette el a fegyverét,
amit alig egy pillanattal ezelőtt rántott elő.
– Hogy én? – hőköltem hátra. – Semmibe.
– Ismerlek már, Jack, mint a rossz pénzt. Sántikálsz valamiben,
különben miért ilyen sunyi módon osonnál utánam?
Elhallgattam. Összepréselt ajkakkal vacilláltam. Megígértem
Ericának. Megesküdtem neki, hogy senkinek sem szólok az
alkunkról. Amit több mint két ember tud, nem maradhat titok többé.
De ez a helyzet most más volt. Erősítés kell, mert ha Ericának éppen
akkor lesz szüksége rám, amikor egy gépre kötve fekszem,
baszhatom.
– Most akkor mondod, vagy csak a megnyugtató közelségemre
vágytál? – fordult felém. Istenem, mekkora barom.
– Erica tegnap este nálam járt – vágtam bele.
Will felvont szemöldökkel várta, hová fogok kilyukadni.
 – Tett nekem egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Segít elkapni
Hylandet – nyögtem ki.
– Hogy mit csinál? – nézett rám értetlenkedve Will. – Félek,
hogy ezt most nem pontosan értem.
– Nála jobb beépített embert keresve sem találnék. Évek óta él
Hyland mellett, nem gyanakodna rá. Erica viszont legalább annyira
gyűlöli őt, mint én. Szeretne megszabadulni tőle. Vállalja az
informátor szerepét, csak hogy szabad lehessen végre – tálaltam a
tényeket.
– A már jól bevált módszerrel csavart az ujja köré? – csóválta a
fejét. – Arra nem gondoltál még, hogy ez akár csapda is lehet? –
emelte fel a hangját. – Hyland szándékosan küldte el hozzád, hogy
téves infókkal lásson el. Elterelni a figyelmed.
Meglepett, hogy nekem ez a felállás eddig eszembe sem jutott.
– Erica nem tenne olyat. Az a nő retteg, Will – mentegettem őt.
– Hát pont erre akarok én is kilyukadni. Bármit megtenne, hogy
elkerüljön egy újabb pofont. Védőőrizetet kellett volna ajánlanod
neki ahelyett, hogy visszaküldőd oda – rivallt velem.
– Felajánlottam, hogy megvédem, de ennek az egésznek csak
úgy lehet vége, ha Hylandet elkapjuk. Nem akar egy életen át
rettegni, bujkálni vagy menekülni.
– És miért mondtad el nekem mindezt? – húzta ki magát. – A te
ügyed. Ebbe én nem akarok belekeveredni – hárított.
– Pedig muszáj lesz – pusmogtam az orrom alatt.
– Ugyan, miért lenne muszáj? – horkant fel.
– Mert ma felhívtak a klinikáról, hogy holnaptól ambulánsan,
pár napon keresztül napi két injekciót kapok a vállamba.
– Ambulánsan? – kérdezett vissza.
– Nem kell befeküdnöm. Én is azt hittem, hogy műtét lesz, de
nem. Mindennap megyek és jövök – magyaráztam. – Ezek olyan
injekciók, amelyek a csontvelőből kivonják a vérkeringésembe az
őssejtjeimet.
 – Aha! Értem. Szóval arra akarsz használni, hogy amíg te
fizikailag az egyik nő mellett vagy, addig én vigyázzak a másikra.
– Valami ilyesmi – helyeseltem.
– Felejtsd el! – rázta a fejét. – Ebben én nem veszek részt. Nem
fogok asszisztálni neked ebben a lehetetlen küldetésben. Ez az egész
rossz ötlet. Alapjaiban szúrod el az egészet – fintorgott. – A
szabályzat is kimondja, hogy nem lehet érzelmi kötődésünk az
informátorunkhoz. Titeket viszont, ha együtt látnak, észre fogják
venni rajtatok, hogy van közöttetek valami. Biztosra veszem, hogy a
testbeszédetek elárul majd benneteket.
– De senkinek nem fogunk szemet szúrni – sóhajtottam fel. –
Még akkor sem, ha vele látnak.
– Ezt meg hogy érted? Ugye most nem arra akarsz kilyukadni,
hogy Erica nem kerül fel az informátorok adatbázisába?
Egy vékony csíkká húztam össze az ajkam, és kerültem a
tekintetét.
– Neked totál elment az eszed – ordított velem. – Te felhasználsz
a beteges rögeszmédhez egy nőt, akit állítólag szeretsz! Tényleg
képes vagy kockáztatni az életét, csak hogy bosszút állj Hylanden?
Nem ismerek rád, Jack! Ez nem te vagy! – rikácsolt. – Ne feledkezz
meg arról, hogy a gyűlöletnek sohasem a gyűlölet, hanem a szeretet
vet véget. A fájdalmadra válaszul fájdalmat okozol. Súlyos árat
fizetsz majd a csökönyösségedért. El fogod veszíteni őt!
– Én egyáltalán nem használom ki őt! – védekeztem. – Ő kínálta
tálcán a lehetőséget.
– És te, mielőtt józan ésszel végiggondoltad volna az egészet,
azonnal igent mondtál. Egy baromarc vagy, Jack! Azt hittem, ennél
azért több eszed van. Tudhatnád már, hogy nem szabad álló farokkal
döntést hozni.
– Igazságtalan vagy! – emeltem fel a hangom én is.
– Még hogy én vagyok igazságtalan? – szállt vitába velem. –
Nézz már magadra! Több mint nyolc éve rágódsz, mert futni hagytál
egy gyilkost. Most visszatért, és te hiába látod pontosan, ki lesz a
következő áldozata, te magad veted elé – bökött az ujjával a
mellkasomra –, csak hogy tetten érhesd a bűnöst.
– Ez nem igaz! – csaptam indulatosan a műszerfalra. – Az élet
kicsit sem igazságos velem, Will! Évek óta a bosszú éltetett, most
pedig arra kényszerít a sors, mondjak le a bosszúról, hogy lehessen
jövőm. Jövőm azzal a nővel, akibe totál belehabarodtam.
Valójában nem Willre voltam mérges, hanem saját magamra. A
lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van. De akkor is ki a fenének
képzeli magát, hogy pellengérre állít. Francokat se tud az én
érzelmeimről. Hogyan is érthetné, mikor én magam sem értem.
– Én is csak egy ember vagyok, Will. Egy férfi, aki teszi a
kötelességét, és azt az utat járja, amit a sors diktál neki.
– Szerintem egy igazi férfi képes áldozatokat hozni azokért,
akiket szeret, nem pedig feláldozza őket egy képzeletbeli oltáron –
ingatta a fejét. – Ez nem fogja visszahozni Julie-t.
Hangosan nyüszítve a két tenyerébe temette az arcát, és a fejét
az ülés támlájának döntötte. Percekig nem szólt hozzám, csak ült
mellettem.
– Kívánsz még valamit mondani? – törtem meg a csendet.
– Hogyne! – kapta le az arcáról a kezét. – Kívánnék én neked
nagyon sok mindent mondani. Többek között azon merengek, mit
fogsz tenni, ha választanod kell – suttogta maga elé.
– Hogy micsoda? – biccentettem oldalra a fejem.
– Ha választanod kell Kalya és Erica élete között. Istent fogsz
játszani? Az egyik meghal, hogy a másik élhessen?
Pont ezt akarom elkerülni.
– Ez nem történhet meg! – jelentettem ki.
– Adja ég, hogy igazad legyen!
– Ezért van szükségem rád. Ugye segítesz? – tettem fel
könyörgő tekintettel a mindent eldöntő kérdést.
Will hosszan a szemembe nézett.
 – De nem azért, mert jó ötletnek tartom. Csakis a lányok miatt
segítek. Nem szeretném, ha holtan végezné valamelyik, csak mert te
felelőtlenül rossz döntést hoztál.
Rövid szünet után megszólaltam.
– Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt időszakban hoztam
rossz döntéseket. Nem láttam mást, csak Hylandet. De ez most
másról szól, Will. Van egy érzés, ami fojtogat – nyúltam a
nyakamhoz és dörzsölgetni kezdtem. – A gyűlöletnél is erősebb. Az
aggodalom. Féltem őt.
– Akkor hogy engedhetted, hogy visszatérjen hozzá? – csóválta
a fejét.
– Nem volt választási lehetőségem. Kész tények elé lettem
állítva. Ez a nő nagyon sok mindenen ment már keresztül –
döntöttem én is az ülésnek a fejem. – A szökést nem tartja végleges
megoldásnak. Próbálkozott már vele, és még ha sikerülne is, nem
szeretné rettegve élni a mindennapjait, mikor talál rá az a rohadék.
Azt hajtogatta, hogy nem menekülhet el Hyland elől.
– Ezt mind megértem. Láttunk már ilyet, nem ez az első eset, de
továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy egy civilt küldjünk a frontra.
Túlságosan kockázatos.
– Will – fordítottam felé a fejem. – Ha véget ér ez az egész
Kaylával, és addig nem lépünk előre, elrabolom őt. Ha nem jön
önként, erőnek erejével fogom biztonságba helyezni.
– Te tényleg belezúgtál abba a nőbe – nézett rám tátott szájjal.
– Csak azt tudom, hogy fontos nekem. Egész nap másra sem
tudok gondolni, csak arra, hogy az a patkány testileg-lelkileg
bántalmazza őt. Szétpattannak az idegeim – nyomtam a fejemre
mindkét kezem.
– Hogy fogtok kommunikálni? – méregetett.
– Ő hív engem. A barátnője segít neki. Adott neki egy mobilt, és
némi pénzt, hogy boldoguljon. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy
nem tudom, hogyan fogom kibírni, hogy ne lássam.
 – Megmondom én neked, öregem. Munkával. El sem tudod
képzelni, mit összefutkostam a döglött aktáink ügyében, amíg te a
szőkével hetyegtél – fújt maga elé.
– Uh! Tényleg. És mit találtál? – pislogtam kíváncsian.
– Még nem tudom. Felhívtam Harrison Woods nyomozót, akit
meglepő módon idő előtt nyugdíjaztak. Eleinte nem igazán volt
együttműködő, ám amikor közöltem vele, hogy a gyilkos újra
lecsapott…
– Hogy érted azt, hogy újra lecsapott – szakítottam félbe.
– Hát igen, ha nem csak testben, lélekben is itt járnál, akkor te is
észrevetted volna, amit én.
– Miért, mit fedeztél fel a te briliáns lángelméddel?
– Nézd csak meg ezt a fotót Tessa karkötőjéről! – emelte fel a
mutatóujját. – Nem veszel észre rajta valami furcsát?
– Hogy jön Tessa a döglött aktákhoz? – forgattam a szemem,
hogy már megint kombinál.
– Vedd szemügyre alaposabban is, és rá fogsz jönni! Ha
mégsem, akkor add vissza a jelvényed! – fonta diadalittasan karba a
kezét.
– Na jó, mutasd azt a képet! – téptem ki a kezéből.
Röntgenszemmel vettem górcső alá minden apró részletet. Nem
létezik, hogy ő felfedez valamit, amit én nem veszek észre.
– Szitakötő – kaptam rá a tekintetem. – Pontosan, mint a döglött
aktás áldozatokon.
– Látom, nagy nehezen, de leesett – ingatta a fejét. – Minden
áldozaton ez a szimbólum volt, ami nem lehet véletlen – helyeselt.
– De ha Tessát Hyland ölte meg…
– Legalábbis ezt feltételezzük – javított ki. – Az is lehet, hogy
csak puszta véletlen az egész, és Hyland igazat mond, és valóban
nem ő ölte meg a nőt – vonta meg a vállát.
– Úgy ártatlan az, mint ahogy én fehér bőrű vagyok. Szerinted
akkor miért kamuzott az alibijét illetően?
 – Nem vártad meg, hogy befejezzem – ingatta a fejét. – Sosem
várod meg, hogy kifejtsem a mondanivalómat – játszotta a
sértődöttet. – Ha tehát Tessa Crow halálához köze van, akkor a többi
áldozat halálához is köze lehet.
Döbbenten süllyedtem az ülésbe. Létezik, hogy ennyire egyszerű
az egész?
– Vajon a rajtuk lévő ékszereket ő ajándékozta nekik, vagy
utólag helyezte el rajtuk? – töprengtem.
– Már viselték az áldozatok a haláluk pillanatában – jelentette
ki.
– És te ezt honnan tudod ilyen biztosan? – emeltem rá a
tekintetem.
Sejtettem, hogy alig várja, hogy megoszthassa velem.
– Mert, ahogy azt már mondtam, én dolgoztam – kapta ki a
telefont a kezemből. – Levittem az összes dossziét és bizonyítékot a
laborosoknak, ők jutottak erre az eredményre.
Elismerően biccentettem.
– Ez az aprócska szitakötő köti össze őket a gyilkossal –
gondolkodtam hangosan. – Vajon miért olyan hülye, hogy nyomot
hagy maga után? Miért akarta tudatni velünk: őt is én nyírtam ki.
– Ez egy jó kérdés – szisszent fel Will.
– És mit jelent a szitakötő? Az áldozatokra asszociál, vagy saját
magára? – ingattam a fejem.
– Erről kikérdeztem a profilozókat. Szerintük a gyilkosunk saját
magával azonosítja a ragadozó rovart. A szitakötő egy igazi légi
vadász. Hátborzongató állat, amely egyszerre gyönyörű és baljós. A
levegőben eszeveszetten száguld a zsákmánya után, és még annyi
fáradságot sem vesz, hogy az áldozatát védett helyre vigye.
Hihetetlen mohósággal falja fel a prédáját.
– Pedig milyen törékeny kis jószág – vontam fel a
szemöldököm.
 – Legalábbis annak tűnik. De azt is megtudtam, hogy a
szamurájok a szitakötőt győzelmi rovarnak tartják – egészítette ki a
mondandóját. – A szitakötő bátorsága, gyorsasága és azon
tulajdonsága miatt, hogy sosem hátrál meg. Mindenáron megvédi a
területét.
– Hát ez is valami – sóhajtottam fel. – Vajon a mi gyilkosunk is
a területét félti?
– Ki kell derítenünk, az áldozatok vajon milyen veszélyt
jelenthettek rá – indította be az autót Will.
– Hé! – ocsúdtam fel. – Nem feledkeztél meg valamiről?
– Ugyan miről? – értetlenkedett.
– Rólam – akartam kipattanni az autóból.
– Azt hittem, velem jössz Woods nyomozóhoz. Kiderítettem, hol
lakik. Meglátogatom, hátha emlékszik valami fontos momentumra.
– Ha nem jöttem volna, ezt is magad intézed? – kérdeztem kissé
pironkodva.
– Lett volna más választásom? – vonta meg a vállát. – Az elmúlt
napokban jól magamra hagytál – tett szemrehányást.
Megadóan emeltem a magasba a kezem.
– Szánom-bánom! Ígérem, nem lesz ilyen többet, de most
menjünk, hátha megtudunk valami érdekes részletet – intettem Will
felé, aki gúnyos vigyorral a képén gurult ki a parkolóból.
 Erica

Utolér a végzet

„A baráti tanácsok olyanok, mint a méh által összegyűjtött virágpor.

Édesek lesznek az ember lelkében, mint ahogy a virágpor is mézzé válik a
kas rejtekében.”
(Sheenard Anthony)

Az elkövetkező napokban nyitott szemmel és füllel jártam. Curtis

minden mozdulatát árgus szemmel kísértem, minden lényegesnek
vélt hangfoszlányt mélyen elraktároztam magamban. Úgy éreztem
magam, mint egy ragadozó macska, aki a földhöz simulva csak a
megfelelő alkalomra vár, hogy lecsaphasson. Nem volt más
választásom. Curtisszel szemtől szemben esélyem sem volt. De isten
az atyám, hogy addig nem nyugszom, amíg nem találok valamit
ellene, hogy egy életre rácsok mögé zárják.
Ám Curtis nem volt ostoba. Ügyesen manőverezett, hiszen ha
nem így lett volna, hamarabb elkapták volna. Az az egy volt a
szerencse, hogy velem szemben az elmúlt évek alatt
elővigyázatlanabb lett. A kapcsolatunk elején még nem láthattam,
hallhattam semmit az üzleti ügyeiből, később viszont óvatlanul elöl
hagyta a laptopját, és nem minden esetben ment ki a szobából, ha
telefonált. Sőt az is előfordult, hogy nekem kellett fogadnom az
üzleti partnereit, akikkel korábban nem találkozhattam. Minden
lehetőségem adott, csak egy dologra kell nagyon ügyelnem: a
viselkedésem ne változzon. Nem lehetek feszült, és ugyanolyan
érdektelennek kell mutatkoznom az ügyei iránt, mint korábban.
 Két nappal a Jackkel kötött egyezségem után beavattam az
egyetlen embert a dologba, akiben megbíztam: Sarah-t. Curtis
kivételesen megengedte, hogy meglátogasson, a luxushotelben, és
éppen a medencénél ücsörögtünk kettesben és napoztunk, amikor
váratlanul magszólalt.
– Meglepődnél, hogy a csillagok jóslatai olykor milyen
kihívásokat jövendölnek az ember életében. Némelyikkel sokszor
nem is egyszerű szembenézni.
Felvont szemöldökkel néztem, ahogy a telefonját babrálta.
– Egy szavadat sem értem – sandítottam felé.
– Csak elmerengtem a mai horoszkópodon.
– Ez enyémen? – horkantottam egyet. – Te ilyeneket olvasol? –
kacagtam fel.
Sokkal józanabb voltam annál, hogy higgyek az ilyesmiben.
– Hát csak figyelj! – emelte fel a mutatóujját. – „Ha soha
senkinek nem mondod el az igazságot magadról, végül te is
elfelejted. A szerelmeket, a csalódásokat, az örömöt, a bánatot, a jó
cselekedeteidet, a szégyenletes tetteidet… Ha ezeket mind magadban
tartod, akkor idővel eltűnnek az emlékeid. Aztán te magad is
megszűnsz létezni. ”
– Ez nem jóslat. Ez inkább egy amolyan nesze semmi, fogd meg
jól – hümmögtem.
– Hogy micsoda? Te nem érted ennek az üzenetét?
Megráztam a fejem.
– Hagyjuk is! – dobta félre a mobilját. – Mesélj inkább! Mi van
a gyönyörű, mogyoróbarna szemű görög isteneddel? – kacsintott
felém.
– Még mindig mély benyomást tesz rám – suttogtam.
– Mélyet – villantott egy pajzán mosolyt.
– Mélyet – sóhajtottam fel, és felhelyeztem a napszemüvegem. –
Ja, és megfogadtam a tanácsod – emeltem az arcom a nap felé.
– Mármint melyiket a sok közül? – billentette felém a fejét.
 – Azt, amelyikben arra biztattál, hogy legyek az informátora.
Nincs elég bizonyítékuk Curtis ellen, hogy elkapják, de én segítek
neki szerezni.
Azt hittem, tetszeni fog neki a tervem, de ehelyett teljesen kikelt
magából.
– És mi lesz, ha Curtis észreveszi rajtad a változást?
Belegondoltál abba, hogy ez az ember egy elmebeteg? Egy
pszichopata. Ha csak megsejti, mit forgatsz a fejedben, kinyír –
bámult rám meredten.
– Mosolyogj, jön! – suttogtam, és mozdulatlan a medence vízét
bámultam.
– Hölgyeim! – jelent meg Curtis. – Nekem most el kell mennem
– állt meg előttem, eltakarva a napot.
Leemeltem a szemüvegem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Mikor jössz vissza? – kérdeztem udvariasságból, habár pont
nem érdekelt, meddig lesz oda.
– Még nem tudom, igyekszem vissza. Addig is itt hagyom neked
Franket – intett a fejével Frank irányába.
Tudtam, hogy nem figyelmességből bíz Frankre. Curtis így adta
tudtomra, hogy nem téveszt engem szem elől.
– Ha kívántok valamit, csak szóljatok neki – biccentett Frank
felé, majd hátat fordított és elment.
– Nem kívánok én neki semmit, de szó szerint semmit – szűrte
ki Sarah a fogai között.
– Azt hiszem, itt az ideje kicsit jobban körülnézni a dolgai
között – akartam feltápászkodni.
– Nem! Nem! – ragadta meg a kezem Sarah, és visszaültetett a
napozóágyra. – Ha most rögtön szaladsz a szobába, az gyanús lehet.
Várjunk még egy kicsit – dőlt hátra ő is a székében.
Beláttam, hogy igaza van. Hanyatt dőltem, és tovább süttettem a
testem a napon. A parton napozni és egy jó könyvet olvasni, maga
az álom, annak, aki önként teheti. Régen én is napfüggő voltam. A
nap sugarai éltető erővel ruháztak fel. Mára azonban mintha az
ellenkezője történt volna velem. A nap egy jó ideje már nem
selymesen cirógatott, sokkal inkább agresszív lett velem. Már nem
barnított, hanem belemart a bőrömbe. Pont, ahogyan Curtis is. Ez is
egy olyan elfoglaltság lett, amit többé nem önszántamból csináltam.
Valójában nem a nap volt a legnagyobb gondom, hanem hogy sokáig
egy helyben kellett maradnom. Untam heverészni a tűző napon,
hogy minél barnább legyen a hófehér bőröm. Csak azért, mert
Curtisnek az tetszett.
– Erica! Utólagos engedelmeddel, felvettem a kapcsolatot egy
orvossal – váltott témát hirtelen Sarah. – Nagyon aggódom érted.
Az, amit a múltkor meséltél, ijesztő. Napról napra fokozódott
bennem a nyugtalanság, ezért azt láttam a legjobbnak, ha
tájékozódom, hogy a megfelelő segítséget nyújthassam neked.
– Már abbahagytam, Sarah. Semmi bajom – vontam meg a
vállam.
– Ez korántsem ilyen egyszerű. Lehet, hogy már mások a
tűréshatáraid, de újra eljön majd az a pont, amikor kényszert érzel a
megkönnyebbülésre.
Elhúztam a számat. Persze azok, akik sosem, éltek dt hasonlót,
mindig mindent jobban tudnak.
– Szeretném, ha komolyan vennéd a bulimiát. Ez egy betegség,
és már olyan mértékeket öltött benned, hogy szinte biztos, hogy
képtelen vagy egyedül kimászni belőle – nézett rám szigorúan.
– Ne aggódj! Kézben tartom a dolgokat – paskoltam meg a
kézfejét.
Mosolygós, kedélyes voltam, és nem utolsósorban jártas a
színlelés művészetében.
– Átlátok rajtad – ingatta a fejét. – Legalább önmagadnak ne
hazudj, az isten szeremére. Az életed múlhat rajta. El kell menned
egy orvoshoz, hogy kivizsgáljanak. Megtudtam ugyanis, hogy a
bulimiásoknak nagyon könnyen leeshet a vérnyomása, illetve
nagyon komoly hiánybetegségeid alakulhatnak ki. Az orvos azt
mondta, hogy ha nem kérsz segítséget a táplálkozási problémáid
megoldásához, akár a szívmegállást is kockáztatod.
Szívmegállás? A legegyszerűbb módja, hogy elhagyjam ezt a
poklot. Legalább vége lenne.
– Látom, mit forgatsz a fejedben, de eszedbe se jusson feladni.
Nem hagyom! Megértetted? – csattant fel indulatosan. – Terápiás
segítségre szorulsz. Ha kell, a hátamon cipellek el minden egyes
kezelésre – fenyegetett.
Nem akartam elkeseríteni, de tudtam, Curtis úgysem hagyná.
Egyszer már nekiugrottam ennek, de ahogy a kezelések hatására a
szenvedésem dühvé változott, a gyengeségem pedig erővé alakult át,
minden összeomlott. Curtis ellen fordultam, aki betiltotta a terápiára
járást.
– Tegnap este láttam egy előadást a tévében – sóhajtottam fel. –
Bántalmazó kapcsolatban élő nőkkel beszélgettek. Tudtad, hogy a
bántalmazó nem születik annak, hanem azzá válik? Felmerült
bennem a kérdés, hogy akkor vajon én vagyok a hibás. Én tettem
Curtist azzá, ami? – pillantottam Sarah felé.
Az első pofon óta úgy éreztem, mintha tettem volna valami
rosszat, ami miatt mellette kötöttem ki. Biztosra vettem, hogy én
vagyok az oka, ezért nekem is kell rendbe hozni, amit elszúrtam.
– Lótúrót! – horkant fel. – Te nem tettél semmi rosszat. Ő
ilyennek született. Érzelmi analfabéta. Egy vadállat!
– Nagyon gyakran előfordul, hogy egy kapcsolatban a nő
legalább annyira felelős a kapcsolat ellehetetlenüléséért, végül
elcsattan néhány pofon – magyaráztam az elméletem.
– De ez itt – emelte a kezét az arcom felé – nem néhány
ártalmatlan pofon. Nagyon egyszerű a képlet. Curtis azért bántalmaz
téged, mert ilyen módon uralhat, és tarthat az ellenőrzése alatt.
Készakarva okoz félelmet és fájdalmat, szándékosan leépíti a
személyiséged.
 – És mert provokáltam – ingattam a fejem.
– Miért akartad felbőszíteni, ha tisztában voltál vele, hogy
rengeteg lelki defektje van?
– Nem akartam, de elöntötte az agyam a vörös köd.
Belegondoltam, hogy nem vágytam másra, csak egy boldog,
kiegyensúlyozott párkapcsolatra. Erre őt kaptam. Minduntalan
keresem az okokat, a sors miért szánta nekem ezt az életet.
– Felesleges ezen tépelődnöd. Inkább azon agyalj, hogyan mássz
ki ebből a kelepcéből.
– Már éppen ezen vagyok – siklott a pillantásom a vérebre, akit
rám állított.
– Egyetlen dolog van, amibe két kézzel kapaszkodhatsz. Jack.
Az iránta táplált érzelmeid erőt adhatnak. A szerelem éltető erejű.
Újra felfedezheted a gyengédséget, az intimitást és az érzékiséget,
amelyek eddig hiányoztak az életedből.
Nem kapaszkodom én többé egy férfiba se. A kritikus
pillanatban ő sem tesz majd mást, csak azt, amit a többi. Elengedi a
kezem, és hagyja, hogy megfulladjak. Legbelül tudtam, egyetlen
emberre számíthatok csupán: önmagámra. Elegem lett a
lelkifröccsből, határozottan felpattantam.
– Gyere! Felmegyünk a szobába – ragadtam meg a kezét, és
húztam magam után.
– Most meg mi az ördög ütött beléd? – morgolódott, de nem
ellenkezett.
Amikor felértünk a lakosztályba, becsaptam Frank orra előtt az
ajtót, majd a Curtis dolgozószobájának kinevezett helyiség felé
vettem az irányt.
– Elment az eszed? – sietett utánam Sarah.
– Szeretnék valami hasznos információval szolgálni Jacknek.
Találnom kellene valamit, aminek nyomán elindulhatna.
– Neked most nincs más dolgod, mint várni – lépett elém. –
Isten ments, hogy lebukjál. Hidd el, éppen elég lesz, ha egy kicsit
nyitva tartod a szemed és a füled. Ne keresd a bajt! Bele se
gondolok, mit tesz veled, ha észreveszi, hogy az iratai közt turkálsz.
– Te most berezeltél? – nevettem fel idegesen.
– Igen. Be. De nem magam miatt. Én meg tudom védeni
magam, de te ki vagy szolgáltatva neki.
– Néha úgy érzem, egy perccel sem bírom már tovább mellette –
vallottam színt.
– Ez még nem jelenti azt, hogy a vesztedbe kell rohannod –
figyelmeztetett. – Türelem! – rázta meg a vállam.
Eleresztettem egy hangos sóhajt, majd biccentettem.
– Rendben. Akkor én most hazamegyek. Te pedig szépen
lepihensz.
Miután mindketten felöltöztünk, elindultam, hogy lekísérjem
Sarah-t. Frank viszont az utamat állta. Haragosan ráemeltem a
pillantásom, de a szeme se rebbent.
– Arrébb állna? – mértem végig.
– Azt az utasítást kaptam, hogy ha feljött, utána már nem
hagyhatja el a szobát – felelte.
– Maga nekem nem parancsol, Frank! Nem tilthatja meg nekem,
hogy kikísérjem a barátnőm.
– Nem hagyhatja el a szálloda területét – helyesbített, mialatt
zavarában megköszörülte a torkát.
– Ne húzd ki a gyufát, Erica! Egyedül is kitalálok – vágott közbe
Sarah.
– A szálloda hallja még a szálloda területén van –
harciaskodtam. – Nem is értem, miért pattogott – slisszoltam el a
hústorony mellett.
Valahol sajnáltam szegény fazont. Csak a munkáját végezi, amit
én nem könnyűek meg neki. De kit érdekel. Határozott léptekkel
haladtam a lift felé. Előreengedtem Sarah-t, és mire feleszméltem,
már Frank is ott loholt közvetlenül mögöttem. Borzasztóan
idegesített, hogy nem tudok tőle megszabadulni. Amikor leértünk a
szálloda aulájába, szorosan megöleltem Sarah-t.
– Vigyázz magadra, szívem! És gondolkodj el azon, amiket
mondtam – suttogta a fülembe, majd elengedett és távozott.
Hosszan néztem még utána elgondolkodva, amikor valaki
hátulról nekem jött. Megbotlottam, de szerencsére Frank elkapta a
karom, így nem estem hasra. A tekintetemmel kerestem, ki lehetett
az a bunkó, de csak hátulról láttam a sötét ruhába öltözött alakot.
– Hihetetlen, hogy nem tud vigyázni – morgolódtam.
– Jól van? – érdeklődött aggodalmas tekintettel Frank.
– Igen, persze – biccentettem.
– Sajnálom az előbbi jelenetet – nézett rám bűnbánóan.
– Semmi baj, Frank! – eresztettem el egy röpke mosolyt, és már
indultam volna a lift felé, amikor a kezem a vékony anyagú
köntösöm zsebébe csusszant.
Azonnal gyökeret vert a lábam, mert pontosan tudtam, hogy pár
perccel ezelőtt még semmi nem volt a zsebemben. Egy papírlapot
húztam ki, amiből kiesett a földre egy fénykép. Frankkel egymásra
néztünk. Gyorsan lehajoltam, mielőtt ő tette volna. Tammy
arcocskáját pillantottam meg a fotón, ahogy éppen az iskola előtt
ácsorog. Megfordítottam a képet, és a szívem majd kiugrott a
helyéről, amikor elolvastam a rajta álló üzenetet:

Nem hallgathatsz örökké, Hyland.

Megmondtam, hogy bármi  áron igazságot
szolgáltatok! Mindenki meg fogja tudni, hogy
még  a boldogságod is loptad.
Hirtelen nagyon szűk lett körülöttem a tér. Nehezen kaptam
levegőt, mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe.
– Mit tettek Tammyval? – dadogtam.
 A szívverésem felgyorsult, izzadtam, lezsibbadtak a végtagjaim,
szédülni kezdtem, és hányingerem lett. Azt éreztem, hogy mindjárt
elájulok. Mintha egy rossz álomban lettem volna, ahol egy vastag
üvegfal választ el a külvilágtól. Rettegtem attól, hogy elveszítem a
kontrollt. Képtelen voltam levenni a szemem a képről, csak Tammy
arcát szuggeráltam.
– Jöjjön! – tépte ki a kezemből a képet Frank, majd megragadta
a könyököm, és a lifthez irányított.
Vadul ziháltam, és figyeltem, ahogy Frank Curtist hívja.
– Főnök, van itt egy kis gond – vágott bele monoton hangon.
Elkapott a gépszíj a közömbös hangja miatt.
– Egy kis baj? – visítottam fel.
– Az emberünk fenyegető üzenetet rejtett Miss Fuller
köntösének zsebébe.
Nem tudom, mi ütött belém, de elszakadt nálam a cérna. Nem
bírtam tovább. Curtis eltiltott Tammytól, és kiderül, hogy veszélyben
az élete, én pedig nem lehetek ott, hogy vigyázzak rá. Hirtelen
kitéptem Frank kezéből a telefont.
– Azonnal látni akarom Tammyt – kapkodtam még mindig
levegő után.
– Add vissza a telefont Franknek! – parancsolt rám Curtis
indulatosan.
– Milyen apa vagy te!? Veszélybe sodortad a saját lányod életét
– szűrtem ki a fogaim között dühösen.
Frank kihasználta a dermedtségem, és visszaszerezte a
készüléket.
– Igen, főnök. Mindent intézek – bólogatott, és közben engem
mustrált. – Nem teszek semmit, amíg nem hív – húzta ki magát.
– Menjen a szobájába! – utasított, amikor kinyílt a liftajtó.
– Eszem ágában sincs, amíg nem tudom, mi folyik itt –
pördültem felé.
– Ez nem kérés volt – dörrent a hangja ingerülten.
 Megugrottam ijedtemben. Frank sosem kiabált velem.
– A főnök azt mondta, itt kell maradnia – szólalt meg
barátságosabb hangon. – Nem szeretnék erőszakot alkalmazni.
Fogadjon szót! – tárta ki előttem a lakosztályunk ajtaját.
Álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és csak meredtem Frank
hidegkék szemébe. Fogadjon szót! Mi vagyok én, kutya? Egy öleb,
aki azt teszi, amit a gazdája parancsol! Hát nem!
– Frank, tudom, hogy maga jó ember. Kérem szépen, ha tud
valamit Tammyról, mondja el nekem! – könyörögtem.
Könnyek szöktek a szemembe. Reszketett az ajkam a
gondolattól, hogy baja esett. Frank egy mély sóhajt eresztett el, majd
a fejét ingatta.
– Kisasszony, én nagyon sokra becsülöm magát, hogy ennyire
szereti azt a kislányt, de sajnos sem tudok többet, mint maga. Mr.
Hyland most hívja az édesanyját, hogy pontosabb információink
legyenek Tammy hollétéről. Lehet, hogy csak blöff az egész.
Blöff! Na persze! Közelebb léptem hozzá, egyenesen az arcába
hajoltam. Kitéptem a kezéből Tammy fényképét.
– Magának ez úgy tűnik, mint egy blöff? – böktem a lányom
képére.
– Meggyőződésem, hogy igen – igyekezett magabiztosságot
színlelni, de én láttam a szemében a bizonytalanságot.
– Elvárom magától, hogy tájékoztasson, ha vannak fejlemények
– fúrtam a tekintetem az övébe.
– Megteszem, ami tőlem telik, ha maga sem nehezíti meg a
dolgomat – emelte meg az egyik karját, egyenesen a szoba felé
terelve engem.
Beléptem az ajtón, amikor csörgött a mobilja. Gyorsan fel is
kapta.
– Igen, uram! – vágta magát azonnal vigyázzba.
Egy Curtisnél háromszor nagyobb izomkolosszus, mégis ha ő
hívja, még a térde is remeg. Forgott velem a világ. A szúrós
pillantását az enyémbe fúrta, amitől összeugrott a gyomrom. A szám
elé tartottam a kezem, mert éreztem, a gyomrom nem bírja tovább.
Akármennyire szerettem is volna kibírni, a testem feladta a
szolgálatot. Rohantam a mosdó felé, és még éppen időben értem
oda, mielőtt feltört volna belőlem a keserűség. A hányás most is,
mint mindig, felszabadított. Megszabadultam mindentől, ami túl sok
helyet foglalt el a lelkemben. Az aggodalomtól, a bánattól, a
fáradtságtól, a szégyentől. A gyomrom és a lelkem is kiürült.
 Jack

Dr. Faust

„Az ember nem válhat tökéletessé száz év alatt sem, de korrupttá egy nap
leforgása alatt is válhat.”
(Kínai közmondás)

Megérkeztünk a nyugodt, elit környékre, és leparkoltunk egy takaros

kis családi ház előtt. Will-lel egymásra pillantottunk.
– Azt hiszem, a papírok igazat mondtak. Csak mi akartunk
többet látni a valóságnál – ironizáltam. – Harrison Woods nyomozó
tényleg nem kényszer hatására kérte a leszerelését – füttyentettem
elismerően a luxusvilla felé.
– Kényszer volt az, csak nem fenyegetés, sokkal inkább lefizetés
– fintorgott Will.
– Hát nem mindenki olyan ökör, mint mi – kacagtam fel. – De
most komolyan – fordultam felé –, eljátszottál már valaha is a
gondolattal, hogy egyszer engedsz a kísértésnek? Pontosan ilyen
körülményeket teremthetnél Heathernek és a lányodnak – intettem a
ház felé.
Will homloka ráncba szaladt a csodálkozástól.
– Egyetlen dolog van, amivel eljátszottam. Mégpedig hogy
beverem a képed, ha ilyen marhaságokon elmélkedsz – horkant fel.
– Tudom, hogy Heather vállalkozása remekül jövedelmez és
nem éltek rosszul, de most őszintén, téged egyszer sem zavart, hogy
az ő pénzét költitek?
– Ne túlozz! Én se a lábamat lógatom – förmedt rám.
 – Azért valljuk be, a mi fizetésünkből nem telne egy olyan
csinos kis vityillóra, mint amiben éltek.
– Nézd, Jack! Én szeretem Heathert, és ő is engem. A többi nem
számít. Nem fogom őt azért büntetni, mert jól keres. Az élet
valamiért így akarta – vonta meg a vállát. – Őszintén szólva nem
érdekel, ha többet tesz le az asztalra mindenféle erőfeszítés nélkül.
Addig nem, amíg örömét leli a munkájában. De most nem rólunk
van szó – csatolta ki magát, és kiszállt az autóból.
Követtem a példáját, és együtt sétáltunk el az ajtóig. Will
bekopogtatott, és nem is kellett sokáig várnunk, kitárult az ajtó.
– Jó napot! Doyle és Keyes nyomozók vagyunk – emelte a
magasba a jelvényét Will. – Harrison Woodsot keressük – nézett a
férfira.
– Maga keresett telefonon? – siklott a tekintete Willre.
– A segítségét szeretnénk kérni – vettem át a szót Willtől. –
Megnyertünk egy ügyet, amiben annak idején maga is érintett volt.
Szeretnénk a tanácsát kérni.
A férfi arca felderült. Tudtam, hogy a vádaskodás nem vezet
eredményre, ellenben az ajnározás. Minden volt nyomozó
büszkeségét legyezgeti, ha a segítségét kéri a fiatalság.
– Jöjjenek csak be! – terelt minket beljebb. – Megkínálhatom
magukat valamivel? – udvariaskodott.
– Nem. Köszönjük! – feleltük egyszerre.
– Mondják csak, melyik ügyről van szó? – kínált hellyel minket.
– Catherine Show halálának körülményei érdekelnének minket –
terítettem ki a lapjainkat.
Woods arcáról lehervadt a barátságos mosoly.
– Show – köszörülte meg a torkát. – Nem emlékszem arra az
ügyre – lódította, ám az arckifejezése mindent elárult.
– Hát igen. Nem most volt – mutatott együttérzést Will. – Éppen
ezért hoztuk el magunkkal az aktát, amit vezetett róla – tette le a
megsárgult papírhalmot az asztalra.
 Woods hezitált. Már nyúlt volna érte, de valami nem engedte,
hogy megfogja a dossziét.
– Nézzék, fiúk, nem tudják, milyen darázsfészekbe nyúlnak, ha
ezt az ügyet bolygatják.
– Á! Mégiscsak emlékszik – bólogattam.
– Már hogy a fenébe ne emlékeznék. E miatt az ügy miatt kellett
leszerelnem – horkant fel.
– Kellett? Az anyagában az áll, önként tette – szegte fel az állát
Will.
A pasas a tenyerébe temette az arcát, majd újra ránk emelte a
tekintetét.
– Meddig jutottak? – sandított felénk.
– Megtaláltuk a jegyzeteit, azok alapján indultunk el. A korábbi
négy ügy mellé további két halálesetet kapcsoltunk. Megtaláltuk a
feljegyzését a szitakötőről.
– Akkor már így is többet tudnak, amit szabadna. Tanácsot
várnak tőlem? – dörzsölte a tenyerét a combjába, majd felállt. –
Akkor hallgassanak rám! Hagyják ezt az ügyet! – keményedett meg
a tekintete.
– Nem tehetjük, uram! Catherine Show és a többi áldozat
igazságot érdemel – szajkóztam már én is Will szövegét.
Rossz hatással van rám.
– Van bármelyiküknek családja? – sóhajtott fel.
Egymásra pillantottunk, majd bólintottam.
– Akkor a legjobb, amit tehetnek saját maguk és a családjuk
védelmében, ha ejtik ezeket az ügyeket. Olyan emberek bújnak meg
a háttérben, akiknek a keze messzire elér. Ne húzzanak velük ujjat!
– Maga is ezt tette? Ejtette az ügyet? – intettem körbe.
– Nem tudom, ki maga, és honnan veszi a bátorságot, hogy
vádaskodjon – dörrent indulatosan a hangja.
– Nyomozók vagyunk, akik a tények ismeretében gyártják az
elméleteiket – kontrázott Will.
 – Elméleteiket. Ezen van a hangsúly, nyomozók.
– Nézze – lépett elő Will mi nem azért jöttünk, hogy kérdőre
vonjuk a döntései miatt. Magának kell elszámolnia a
lelkiismeretével. Mi pusztán a segítségét szeretnénk kérni, merre
induljunk tovább, hogy igazságot szolgáltathassunk.
– Sajnálom, de nem segíthetek – rázta a fejét.
– Én is sajnálom – közölte Will leplezetlen éllel a hangjában. –
Gyere, Jack! Tőle semmiféle segítségre nem számíthatunk. Ő nem
az a fajta, aki ha egyszer megbotlott, akkor is feláll. Az sem érdekli,
hogy a gyilkos ennyi év után újra embereket öl.
Woods reakcióját figyeltem, miközben Will megindult az ajtó
irányába. Érzelmek sokasága suhant át a vonásain. Düh, megvetés,
végül a szégyen.
– Várjanak! – lépett utánunk. – Hogy érti azt, hogy ennyi év
után is embereket öl? A további két ügy friss? Azt akarják mondani,
hogy még most is aktív? – hüledezett.
– Azt – feleltük egyszerre.
Időnként nagyon idegesített ez a kóruseffektus, de be kellett
látni, ebben rejlett a párosunk ereje. Egy rugóra járt az agyunk.
Szavak nélkül is értettük, hová akar a másik kilyukadni. Woods
esetében is nyilvánvaló volt, hogy Will ki akarja ugrasztani a nyulat
a bokorból. Hatni akar a lelkiismeretére. Már ha maradt neki olyan.
Woods tekintete árulkodott a vívódásáról. Nehéz döntés előtt
állt.
– Én nem ezt akartam – hebegte. – Én azt hittem, ennek már
vége – kapkodta köztünk a rémült tekintetét.
– És miből gondolta, hogy ha futni hagyja a gyilkost, leáll? –
esett neki Will.
– Én nem hagytam futni senkit! – csattant fel.
– Akkor mégis hogy lehet, hogy újra lecsapott.
– De az lehetetlen. Ő meghalt. A gyilkos halott! – fakadt ki,
mire mi Will-lel hátrahőköltünk. – Ő nem tehette – fújta ki hosszan a
levegőt.
– Miért olyan biztos ebben?
– Mert a saját szememmel láttam a holttestét – ingatta a fejét.
Will-lel összenéztünk.
– Mondja csak, hallott már dr. Faust történetéről? – szólalt meg.
Elmerengtem, mire akar Will kilyukadni.
– Nem. Talán kellett volna? – vonta fel a szemöldökét Woods.
– Faust örömökre és jólétre vágyott. Nagy hatalmú sarlatán volt,
aki megidézte az ördögöt, majd lepaktált vele a lelkéért cserébe.
Huszonnégy éven át aranyéletet élt volna, csakhogy tizenhat év után
Faust megbánta az üzletet, és vissza akarta vonni a megállapodást.
Ám az ördöggel nem lehet packázni, és nem arról híres, hogy
visszaadná a megkaparintott lelkeket.
Will hatásszünetet tartott. A szobában tapintható lett a
feszültség.
– És mi lett dr. Fausttal? – köszörülte meg a torkát Woods.
– Amit megérdemelt – nézett mélyen a kopaszodó volt zsaru
szemébe. – A sátán nem volt vele kegyes és megértő. Brutálisan
meggyilkolta. Nem a tündérmesékben élünk. A való világban
mindig a gonosz nyer – szűkült össze Will tekintete.
Woods nagyot nyelt, az ádámcsutkája felugrott, a szeme
csillogott, mintha könnyekkel küzdene.
Elismerően bólintottam. Akárhonnan szedte is a sztorit,
hatásosnak bizonyult. Woods szemmel láthatóan levegőt sem kapott.
Habár szóra nem bírtuk a történettel, de alaposan ráijesztettünk.
Miután beültünk az autóba, Will felé sandítottam, aki közben
elindult vissza az őrsre.
– Mikor dolgoztunk mi Faust doktor ügyén? Nem rémlik –
tanakodtam.
– Goethe – emelte az ég felé a tekintetét. – Johann Georg Faust
– nézett rám, mintha azt várta volna, hogy ettől majd beugrik.
Idiótán éreztem magam, hogy nem vágtam, miről beszél. – A
világirodalom legnagyobb alkotásai közé tartozik – forgatta a
szemét.
– Irodalom? – emelkedett az egekbe a szemöldököm.
Minden világossá vált. Heather.
– Atyaég! – temettem a tenyerembe az arcom. – Te képes voltál
egy mesével érvelni kész tények helyett?
– Láttad Woods arcát? Szerintem bevált – vonta meg a vállát,
miközben pimasz mosolyra húzta a száját.
– Ne tégy úgy, mintha olyan hú, de művelt lennél! Biztosra
veszem, hogy Heather traktál téged ehhez hasonló sztorikkal –
horkantam fel. – Nem lehet könnyű életed, öregem, de elismerésem,
hogy kihozod belőle a maximumot.
– Állítottam én olyat, hogy nem szívesen hallgatom Heather
eszmefuttatásait? – vetett felém egy megrovó pillantást.
– Istenem, esküszöm, visszasírom a régi szép időket.
– Mire gondolsz pontosan?
Olyan, mint egy amnéziás.
Elkezdtem őket kiparodizálni:
– „Maguk, védőügyvédek minden hájjal megkent alakok, csak a
hézagokat keresik mélyítettem el a hangom, és igyekeztem Will
ártatlan tekintetével pislogni. – „Úgy gondolja? Maga meg
önhatalmúlag szolgáltat igazságot” – kényeskedtem Heathert
alakítva. – Hányok tőletek – öklendeztem. – És ebből szerelem lett –
pillantottam ki az ablakon.
Will hangosan kacagott és már éppen megszólalt volna, amikor
valaki hatalmas erővel belénk szaladt hátulról.
– Mi a franc? – pillantottam a visszapillantóba.
– Kapaszkodj! – figyelmeztetett Will, de elkésett vele, mert újra
egy hatalmas lökést éreztem.
Elemi erővel ütközött újra nekünk a sötét terepjáró, kis híján
lefejeltem a műszerfalat.
 – Bassza meg! – kaptam valami kapaszkodó után, miközben
Will a gázra taposott.
– Valakinek a tyúkszemére léptünk – rántotta félre a kormányt,
hogy elkerülje az újabb ütközést.
A telepjáró mellénk hajtott, és nem engedte, hogy visszatérjünk
a saját sávúnkba. Fej fej mellett haladtunk, majd megpróbáltak
minket letaszítani az útról. Előkaptam a fegyverem, és leadtam pár
figyelmeztető lövést.
Közben igyekeztem valami használhatót megjegyezni az
autóról, vagy az utasáról, de a sötét ablaküveg nem fedte fel a
támadónk arcát. Újra az útra pillantottam.
– A kurva életbe – helyezkedtem feljebb, amikor észrevettem az
egyre csak közeledő buszt. Rálőttem a terepjáróra, de lepattant róla a
golyó.
– Golyóálló, Will! – ordítottam, de ő nem tett semmit, csak a
gázpedált nyomta rendíthetetlenül. – Will, az isten szerelmére,
csinálj már valamit! – üvöltöttem.
Nem tudtam ugyan, mit tehetett volna, de a kétségbeesés
nyomasztó érzése nem eresztett. A távolság fogyott, a busz vezetője
pedig ráfeküdt a kürtre. A szívem majd kiszakadt a helyéről, olyan
hevesen vert. Willre pillantottam, aki cseppet sem tűnt rémültnek,
sokkal inkább elszántnak. Hangosan káromkodtam, és a karom a
szemem elé emeltem, amikor már úgy tűnt, nincs tovább. Az utolsó
pillanatban azonban megéreztem, hogy Will félrerántotta a
kormányt, és a csattanás nem elölről érkezett, hanem oldalról. Will
felvette a harcot, amire a másik autó sofőrje nem számított, a
terepjáró vezetője elvesztette az irányítását a kocsija felett, és
leszaladt az útról. Helyzetelőnybe kerültünk. Will már éppen
lassított volna, hogy megálljon, amikor újra üldözőbe vett minket.
– Nehogy megállj! Taposs bele! – sürgettem, amikor
megpillantottam, hogy a hátsó ablakból egy fegyveres alak kihajol,
és célba vesz minket.
 – Basszus! – nyomta tövig a gázt.
A géppisztoly ropogó hangjára mindketten lehúztuk a fejünket.
A hátsó szélvédőt betörve csapódtak az autónkba a lövedékek.
– Ezek nem viccelnek! – emeltem fel én is a fegyverem.
– Most meg mire készülsz? Ezzel akarod felvenni a harcot? –
intett a pisztolyom felé Will.
– Te csak törődj a vezetéssel! Ezeket pedig bízd rám! – húztam
le az ablakot.
Will rendkívül ügyes volt a volán mögött, én viszont legalább
olyan pengén céloztam. Elég egyetlen lövés.
– Ne nyírasd ki magad! Megoldom – aggodalmaskodott Will, de
mintha meg sem hallottam volna.
Kibiztosítottam a fegyverem, majd félig kihajoltam az ablakon,
és visszalőttem. Az első lövedék nem talált célt, csak annyit sikerült
elérnem, hogy a támadóink tisztában legyenek vele, nem fogjuk harc
nélkül feladni. Ahogy arra számítottam, a sofőr, habár golyóálló
autóban ült, a szélvédőre csapódó lövedékek hatására
bizonytalanabbá vált a volán mögött. Ide-oda cikázott az úton. A
fegyveres pedig így nem tudott minket biztosan célba venni. Én őt
viszont igen. Nem haboztam, újra céloztam, és lőttem. A lövés
ágyúdörgésként hasított a levegőbe, majd a ránk tüzelő pasas teste
megbicsaklott. Bingó! Eltaláltam. A következő lövést már nem
siettem el. A nyakát vettem célba. Biztosra mentem. A lökés erejétől
vér fröccsent. Talált! A sofőr gyorsan felmérte a helyzetet, satuféket
nyomott, majd egy villámmozdulattal 180 fokos fordulatot vett, és
menekülőre fogta.
– Will, elmenekül! – vetődtem vissza az autóba.
– Előlem ugyan nem – váltott irányt, és üldözőbe vettük a fekete
terepjárót.
Követtük a nagy sebességgel haladó gépkocsit, és Will a
hangszóróba többször is megállásra szólította fel a benne ülő alakot.
 – Mi a fenét csinálsz? – torkolltam le. – Ezek nem fognak
önként megállni. Kapjuk el!
– Csak követem a protokollt – taposott a gázra.
– Protokollt – ismételtem, miközben ellenőriztem a fegyverem.
– Kitörölhetjük a protokollal, ha ez meglóg előlünk.
Örült tempóban száguldottunk, de én készenlétben álltam.
Kihajoltam az ablakon, és már éppen célba vettem az egyik kereket,
amikor cikázni kezdett előttünk az úton.
– A francba! – szitkozódtam.
– Ne kockáztass! – ordított rám Will. – Rátapadtam. Most már
mi vagyunk helyzetelőnyben – nyugtatott.
A vezető továbbra is szabálytalanul, többször veszélyes
manőverekkel haladt tovább. Az adrenalin dolgozott bennem is,
mindenáron el akartam kapni őket. Újra kimásztam az ablakon, és
célba vettem az előttem menekülő autót. Ám mielőtt elsüthettem
volna a fegyverem, a soron következő útkereszteződésbe érve balról
egy kamion bukkant fel a semmiből. Hatalmas csattanást hallottunk,
amit óriási moraj kísért. Fel sem fogtam, mi történik, de Will teljes
erővel a fékbe taposott, aminek hatására szó szerint kiestem az
autóból. Szerencsémre már gyerekkoromban megtanultam esni.
Döbbenten néztem, ahogy a hatalmas monstrum elsodorja, és
métereken át tolja maga előtt a szabálytalanul elé hajtó terepjárót.
Kétségbeesett fékezések hangjai hasítottak a levegőbe.
– Jól vagy? – pattant ki Will az autóból.
– Én jól – tápászkodtam fel.
A fájdalmasan sajgó karomra szorítottam a kezem.
Megszaporázott léptekkel siettünk a szerencsétlenül járt jármű felé.
Will megőrizve a lélekjelenlétét azonnal mentőt és erősítést hívott. A
kamion sofőrje is a fejére szorított kezekkel állt a terepjáró mellett.
Szemmel láthatóan sokkot kapott. Will addigra odaért a vezetőhöz,
feltépte az ajtót, és ellenőrizte a pasas pulzusát, majd hangosan
szitkozódni kezdett.
 – Meghalt! – csapott a jármű oldalára.
Én is alaposan körbejártam a szerencsétlenül járt autót. Ketten
ültek benne. A sofőr és a lövész. Ellenőriztem a másik pulzusát is. Ő
is halott volt. Az ég felé emeltem a tekintetem. Ezt nem hiszem el!
Ekkora pechünk nem lehet.
A félelmeimet alátámasztva egy órával később a parancsnok
szobájában ácsorogtunk.
– Mi a jó francokat műveltek? Autós üldözés? –
méltatlankodott.
– A semmiből támadtak ránk – mentegetőzött Will.
– Azonnal erősítést kellett volna hívniuk – tajtékzott. – Nagyon
nem vet ránk jó fényt ez a baleset.
A feletteseim válaszokat várnak. Szóval rukkoljanak elő valami
nyomosabb érvvel, miért szántották fel Chicago egyik
legforgalmasabb utcáját.
– Uram – kezdtem bele. – Túl gyorsan történt minden. Úgy
véljük, az újra megnyitott ügyünkhöz van köze. Darázsfészekbe
nyúltunk.
– Akkor verjék le azt az átkozott darázsfészket, és takarítsanak
fel maguk után – zavart ki minket az irodájából.
– Már csak ez hiányzott – csóválta a fejét Will.
– Ezt mára megúsztuk, de akárki küldte is a fickókat, újra
próbálkozik majd – gondolkodtam hangosan.
– Heather előtt erről egy szót se! – torpant meg Will.
– Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon.
A régi lemez. Már kívülről fújom. De nem ellenkeztem, csak
biccentettem, majd néma csendben együtt hagytuk el a rendőrség
épületét.
– Rám vadásznak – suttogtam magam elé. – Ki kellene szállnod
– aggodalmaskodtam.
Nem bírtam volna elviselni, ha baja esik.
 – Zsaru vagyok, Jack! Ha minden ügynél kiszálltam volna, ami
egy kicsit is veszélyes volt…
– Ez most más – pördültem elé, félbeszakítva ezzel a
mondanivalóját. – Ne kérdezd, honnan veszem. Érzem.
– Tudom, mire gondolsz – biccentett. – Én is érzem – nézett
mélyen a szemembe.
Nem tudtuk biztosan, ki rejtőzik a háttérben, de nemcsak azért
volt hátborzongató ez az egész, mert homály fedte az ügy nagy
részét. Rossz előérzet gyötört, mióta csak kinyitottuk Catherine
Show anyagát. Sosem hittem a szellemekben meg effajta
hókuszpókuszokban, még a horoszkópomat sem olvastam el soha,
de most volt egy különös érzésem, valami, ami hideg volt, riasztó és
kegyetlen.
 Erico

Újra együtt

„A gyerek a kapcsolatot nem teszi sem jobbá, sem rosszabbá. Nem nyírja
ki és nem menti meg. (…) A gyerek ugyanis egy probléma nélküli
megoldás. Karácsony nélküli ajándék. Randi nélküli rózsa. Helyzet nélküli
gól. Érdek nélküli érték. Új fejezet egy tiszta lapon.”
(Herczeg Zsolt)

Reggeli ébredés. Egy rövid pillanat, amikor minden rendben van.

Csendes mámor öntötte el a testem és a lelkem. A nap huszonnégy
órájának szenvedéséből egy röpke pillanatra a tudatom és a
tudatalattim alkut kötött egymással. Egy lélegzetvételnyi időre
minden tökéletes volt. Az ágyamban feküdtem, a plafont bámultam,
és igyekeztem minél tovább elhúzni ezt a pillanatot. Lehunytam a
szemem, egyenletesen lélegeztem, és úsztam a tudatlanság édes
mámorában.
Egy időben mélyen hittem, hogy minden reggel egy új esély, és
próbáltam is életben tartani a reményt, de aztán minden örök
sötétségbe borult. Curtis előtt megéltem a pillanatokat a napkelte és
a napnyugta között.
Aztán történt valami… Számomra már nem létezik többé
napfelkelte. Megállt az idő. A sötétségben rekedtem. Az idő már
nem gyógyírként szolgált a sebeimre, hanem újra és újra feltépte
őket. Az évek során olyan méllyé váltak a hegek, hogy a
forradásokat nem tüntethette el már semmi. Örökre a lelkemen
viseltem őket.
 A beszűrődő fény egyenesen a szemembe világított. Képtelen
voltam megmozdulni. Nem éreztem, hogy lenne okom kimászni az
ágyból. Megsemmisültem az érzéstől, hogy teljes huszonnégy órája
semmit sem tudok Tammyról. Senki nem mond nekem semmit. Az
oldalamra fordultam, és a párnát a fejemre szorítottam, amikor
meghallottam Tammyt, ahogy engem szólongat.
– Mami!
Összepréseltem a szemem. Szerettem volna még kizárni a
külvilágot. Csendre vágytam. A valóság viszont utat tört a tudatom
felé. Láttam őt, ahogy felém szalad, hallottam a hangját, ahogy
kacag. A torkom mardosta a sírás. Kavargott a gyomrom, forgott
velem az egész szoba. Biztosra vettem, hogy ki fogom dobni a
taccsot. Mérgesen hajítottam félre a párnát, felültem, és
körbepásztáztam a tekintetemmel a szobán. Az ajtó nyílásán
keresztül megakadt a szemem a szomszédos nappali bárpultján.
Kimásztam az ágyból, elővettem a martinis üveget és reszkető
kézzel tekertem le a kupakját, de eszembe se jutott a pohárért nyúlni,
úgy, ahogy volt meghúztam. Elkeserített a tudat, hogy elbuktam, de
nem ismertem mást, ami enyhíthette volna a fájdalmam. A hajamba
túrtam, és elindultam az üveggel a kezemben vissza az ágy felé.
Sosem felejtem el, amikor először ittam ezt az italt. Boldog
voltam és magabiztos. Egy sikeres fotózás után egy felső tízezres
jachtrendezvény kellős közepén találtam magam. Eufória, mámor,
szárnyalás. Azt hittem, enyém a világ. Akkor lépett oda hozzám
Curtis, és felém nyújtott egy poharat. Meg akartam köszönni és
visszautasítani, hiszen soha nem ittam azelőtt, de a különleges pohár
és a benne lévő folyadék illata lenyűgözött. Összefutott a nyál a
számban. Sugárzóan, hívogatóan csillogott. A kristálypohár formája,
tökéletes átlátszósága pedig briliáns és elragadó megjelenést
kölcsönözött az italnak. Könnyed, felszabadult érzést sugallt, de
emellett eleganciát és kifinomultságot jelképezett. Elfogadtam. Bár
ne tettem volna. Az ital meglehetősen erősnek bizonyult, akárcsak
az, akitől kaptam.
– A Martini az éjszakai élet királya az összes ital közül –
szédített Curtis az elbűvölő mosolyával. Akkor még nem sejtettem,
hogy ezzel a mondatával önmagát is bemutatta.
Felemeltem a martinis üveget, hosszan bámultam, és azon
kaptam magam, hogy a gyűlöletem a tetőfokára hág.
– Az éjszakai élet királya – préseltem össze az ajkamat, és az
édes ízt lassan keserű vette át a számban. – Elegem van már a
sötétségből.
Az indulatoktól vezérelve teljes erőből a szemközti falnak
vágtam az üveget. Térdre rogytam, és levegőért kapkodtam. Először
a bulimia, majd az alkohol tartott fogva. Hogy a francba jutottam
idáig? Szembe kell néznem a ténnyel, számomra nincs menekvés.
Egyetlen küldetésem maradt: megállítani a gonoszt.
Magam előtt a padlóra meredtem, és abban a pillanatban
megjelent az ajtóban Tammy.
– Mami! – visított a kislány, és kitárt karokkal rohant felém.
A döbbenettől fel sem fogtam, mi történik. A nyakamba vetette
magát, én pedig elsírtam magam.
– Életem – toltam el magamtól, hogy a két kezem közé fogjam
az arcát.
Felpillantottam, és ott állt mögötte Curtis. Hideg, fagyos
tekintettel nézett minket. Mintha idegenek volnánk számára. Az
ehhez hasonló percekben biztos voltam benne, hogy Curtisnek nincs
szíve. Az ő mellkasában nem egy érző szív dobogott, sokkal inkább
sötétség, gonoszság lakozott benne. Olykor már horrorba illő
kegyetlenkedéseivel gyógyíthatatlan sebet, halálos mérgezést
okozott a környezetében élőknek. Tammy ölelő karjába menekültem.
Szorosan préseltem magamhoz. Magamban többször is
megesküdtem, hogy soha többé nem hagyom, hogy eltávolítsanak
minket egymástól.
 – Blöff volt – szólalt meg Curtis. – Felesleges volt ez a hiszti –
mért végig megvető tekintettel. – Rám akartak ijeszteni, de nem
jutottak a közelébe. A biztonság kedvéért inkább idehozattam. De –
emelte fel a mutatóujját fenyegetően – a szálloda területéről nem
teheti ki a lábát. És te sem!
A tekintetünk egymásba kulcsolódott, és biztosra veszem, hogy
látta az iránta érzett mély gyűlöletem.
Elégedett, öntelt mosoly bujkált a szája szélén. Már éppen indult
volna kifelé a szobából, amikor meglátta az összetört martinis
üveget. Émelyítő, édes illat áradt szét a szobában, nehéz lett volna
nem észrevenni. Mélyet szippantott a levegőbe, majd újra felém
fordult.
– Kár érte – vonta meg a vállát, majd laza testtartással
elballagott.
Szerettem volna felugrani, felkapni egy üvegdarabot és a hátába
vágni, de leláncolt Tammy belém csimpaszkodó karja.
Egy órával később az ágyamban feküdtem a szuszogó
Tammyhoz simulva. Olyan jóleső érzés volt az egyenletes
lélegzetvételét figyelni, érezni a finom, megnyugtató illatát, az
ujjacskáinak szorítását a karomon. Azt mondják, a gyerek egy
kapcsolatot nem tesz sem jobbá, sem rosszabbá, az én életemet
Tammy mégis pokollá tette, hiszen miatta voltam képtelen hátat
fordítani Curtisnek, és ennek az egésznek. Miatta viseltem el a
kínzásokat. Miatta éltem, és miatta vállaltam a lelki
megsemmisülést. Lehunytam a szemem, és pillanatokon belül
elnyelt a sötétség.
Ahogy magába szippantott az álomvilág, egy autópályán
találtam magam, ahogy teljes gázzal száguldók. Tammy sikolyára
eszméltem, ahogy visítja, hogy álljak meg. Felnéztem magam elé,
ahol ott tátongott előttem a szakadék. Százhatvannál jártam, úgy
zakatolt a motor, mintha egy mozdonyban ültem volna. Nem láttam
senkit magunk mögött, de pontosan tudtam, miért és ki elől
menekülünk. Addig nem ismert félelem uralta a mellkasomat.
Tammy hangját hallottam, aki megállás nélkül kétségbeesetten
kiabált: anya, anya, anya! A rémülettől nem mondott mást, csak ezt
az egy szót ismételgette: ANYA. A visszapillantóra siklott a
tekintetem, amiben Curtist pillantottam meg széles, kárörvendő
vigyorral az arcán. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem látok
mást rajta kívül. Nincs előttem a szakadék, nincsenek sávok, nincs
szalagkorlát, csak mi vagyunk, hárman. Összeforrt a tekintetem
Curtisével. Mindent eldöntő párbajt vívtunk. Olyan erőt éreztem
magamban, mint soha azelőtt. Akkor sem adom meg magam, ha
meghalunk! Elszántan nem a fékre, hanem a gázra tapostam. Inkább
választottam a biztos halált, mint hogy Curtis elkapjon minket. Az út
váratlanul elfogyott előttünk, Tammyval egyszerre sikoltottunk fel,
és zuhantunk a semmibe. A becsapódás előtt hatalmasat ugrottam,
aminek hatására magamhoz tértem. Tágra nyílt szemmel igyekeztem
rájönni, mi is történt.
Tammy apró kis testét éreztem magamon, aki az egészből
semmit sem vett észre. Békésen szunyókált tovább. Összeért a
mellkasunk, együtt lélegeztünk. Az álomkép újra bekúszott az
elmémbe. Tammy riadt arcocskáját láttam magam előtt, majd Curtis
ádáz tekintetét, és legbelül tudtam, nagyobb bajban vagyunk, mint
azt bárkinek is beismerném. Egy végeláthatatlannak tűnő pillanatig a
plafont bámultam. Úrrá akartam lenni a belső remegésen, ziháláson.
Jack jutott az eszembe. Ő lett az én „Mi lett volna, ha” gondolatom.
Mi lett volna, ha nem így találkozunk, ha őt ismerem meg hamarabb,
és nem Curtist. Tammyra siklott a tekintetem. Akár a mi lányunk is
lehetne. Egy röpke pillanatra elengedtem a fantáziám, és hagytam
szárnyalni, aminek az eredménye az lett, hogy könnycseppek
gördültek ki a szememből. Fojtogatni kezdett a sírás. Átkozott
ábrándozás! Átkoztam magam, hogy elhitettem magammal,
lehetnék egy átlagos, hétköznapi nő egy boldog kapcsolatban, egy
meghitt családban. Mégis ez az álomkép volt maga a csoda, a biztos
menedék, aminek utat engedtem. Átjárta az egész lényem, szétterjedt
bennem, akár a futótűz, ami a következő pillanatban tovatűnt, de a
füstjével szépen lassan megmérgezett. Ó, Jack – sóhajtottam fel.
Jézusom, Jack!- pattant ki a szemem. Eszembe jutott, hogy a
nagy zűrzavarban egész nap nem jelentkeztem nála. Pedig
megígértem.
Óvatosan kibújtam Tammy alól, majd a szekrényhez léptem,
ahol a Sarah-tól kapott mobiltelefont rejtegettem. Remegő kézzel
bekapcsoltam, hogy írjak Jacknek egy üzenetet: jól vagyok. Ekkor
az előszobából hangok szűrődtek be. Megijedtem, azonnal
kikapcsoltam és visszatettem a készüléket a helyére. Megindultam
az ajtó felé megnézni, ki settenkedik ott. Curtisre számítottam, és
már éppen a kilincsért nyúltam, amikor valaki látszólag óvatos
mozdulattal lenyomta azt. Curtis nem ilyen körültekintő. Többnyire
olyan volt, mint egy buldózer. Különös érzések kavarogtak bennem.
Ösztönösen hátrálni kezdtem. Amikor az ajtó megnyílt, a lélegzetem
is elakadt. Sóbálvánnyá meredtem, amikor megpillantottam a két
tetőtől talpig feketébe öltözött alakot. Ők is megtorpantak, nem
számítottak rá, hogy ébren leszek, főleg arra nem, hogy az ajtóban
téblábolok.
A kezdeti sokkból ők ocsúdtak fel hamarabb. A magasabb,
erősebb testalkatú nagy lendülettel indult felém.
– Mit akarnak tőlünk? – bicsaklott el a hangom.
Egyikőjük sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon.
A rám törő pánik arra ösztönzött, hogy sikoltozzak és
meneküljek. Talán lett is volna időm rá, ha a másik pasas nem az
alvó Tammy felé igyekezett volna. Ösztönösen arra mozdultam én is
a védelmében, de a nagydarab férfi az utamat állta.
– Ne! – üvöltöttem fel, amikor a társa odaért Tammy-hoz. –
Hagyja békén! – ugrottam feléjük.
Tammy felébredt a hangoskodásra.
– Mami! – visított, amikor ráeszmélt, mi történik.
 – Ne nyúljanak hozzá! – vetődtem mellé.
Egyensúlyomat vesztve előretántorodtam, a rettegés ereje
magával sodort. Soha nem féltem még annyira. Tammy is görcsösen
belém kapaszkodott. A két férfi egymásra nézett, majd gyorsan
cselekedett. Az egyik értem nyúlt, a másik Tammyt ragadta meg.
Mindketten hangosan üvöltöttünk, és egymás felé nyújtózkodtunk.
Nem akartuk, hogy elválasszanak minket. Álló helyzetbe rántottak,
és megdermedtem, amikor megéreztem, ahogy egy pisztoly csövét a
hátamba nyomják. Lélegezni se mertem. Tammy rémülten kiabált.
Le sem vettem róla a tekintetem, de váratlanul egy zsákot húztak a
fejemre. Csak remélni tudtam, hogy Tammyval nem ezt teszik.
Mivel nem láttam, a fülemre hagyatkoztam.
A sikolyának hangja elhalt. Teljes erőmből kapálózni kezdtem,
tiltakoztam az engem fogva tartó karok ellen. Hasra löktek, és
éreztem, ahogy valami kétszer megtekeredik a csuklóm körül, aztán
megfeszül. Könnyek szöktek a szemembe, mert nagyon vágta a
bőröm. Felkiáltottam, de a zsák eltompította a hangomat. A
csuklómnál fogva durván talpra állítottak, a vállam majd kiszakadt a
helyéről. Kicsordult a könnyem, és szinte lélegezni sem tudtam a
fájdalomtól.
Kik ezek az alakok, és mit akarnak tőlünk?
Amit akkor átéltem, arra nincsenek szavak, csak érzések. Egy
teljesen más dimenzióba kerültem. Egy burokba. Sokkos állapotba.
Mégis megnyugtatott, amikor meghallottam Tammy zokogó hangját,
ahogy kiabál, mert tudtam, hogy él.
Az engem vonszoló pasas megállt. Riadtan ugrottam egyet,
amikor a nyakamba hajolt.
– A helyzet közel sem olyan rossz, mint amilyennek látszik,
vagy amilyenné ettől kezdve válhat – suttogta a fülembe.
Szinte sípolt a tüdőm, olyan szaporán szedtem a levegőt.
– Megteszek bármit, csak ne bántsák a kislányt – nyekeregtem,
de nem voltam biztos benne, hogy a zsákon keresztül hallotta a
válaszom.
Tolni kezdett maga előtt. Botorkáltam néhány lépést, aztán egy
erős ütést éreztem a tarkómon, és a lábaim már képtelenek voltak
megtartani.
{1}
Heather és William történetét a szerző Bűnös viszony-sorozatában olvashatod el.
{2}
Táncos a sötétben.