1

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A remény hajnala 2015
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016
Viharos érzelmek 2016
Törékeny vonzerő 2017
Elvarratlan szálak 2017
Ördögi kísértés 2018
Arcátlan csábító (Csábító-sorozat 1.) 2018
Érzéki csábító (Csábító-sorozat 2.) 2019
Végzetes csábító (Csábító-sorozat 3.) 2019
Heather vonzásában (Bűnös viszony 1.) 2019
Joyce csapdájában (Bűnös viszony 2.) 2020
Elfojtott indulatok (Elfojtva 1.) 2020
Baljós szitakötő (Biztos menedék 1.) 2020
Törött szárnyakkal (Biztos menedék 2.) 2021

Copyright © Anne L. Green

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Borítóterv: Faniszló Ádám
További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5692-74-1

2
Ennek a könyvnek a határidőre való megszületéséért
szeretnék köszönetet mondani a macskámnak,
Pihének, aki minden reggel pontban fél hatkor
gondoskodott róla, hogy ne feledkezzem meg az
olvasóknak tett ígéretemről:
2021 tavaszára olvashatják az Elfojtva-sorozat
második részét.

Köszönöm továbbá G. P.-nek, aki szorgalmazta

az Elfojtott vágyak megszületését.
Remélem, ez a könyv lesz a második kedvenc
Álomgyár könyved!

3
 Ian

Elvesztettem a varázsomat

„Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre,

ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben
bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á,
dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell
rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen
belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk
kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell.
Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk,
mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket
választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk
egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni.”

(Tisza Kata)

– Bassza meg! – üvöltöttem fel.

Már megint vesztettem. Ezt nem hiszem el. Pedig én vagyok
az utak királya, a sebesség ördöge. Pár éve még verhetetlen
voltam.
Aiden gúnyos, kárörvendő kacagása csak rontott az amúgy
sem rózsás hangulatomon.
–  Fejezd be! – csaptam le morcosan a kontrollert az
asztalra.
–  Még mindig nem bírsz veszteni, de ne aggódj, tőlem

4
kikapni nem szégyen – röhögött tovább csúfondárosan.
– Hogy rohadnál meg! – csúszott ki a számon.
– Még egy menetet? – vetette fel, mert pontosan tudta, nem
bírom, ha alulmaradok.
Gyorsan az órára pillantottam. Persze, ő könnyen beszél
ébredés után, bezzeg én az éjszaka közepén… Kilenc óra
időeltolódással nehezen hoztuk össze ezeket a játszmákat.
Vagy én dolgoztam, vagy ő. Már az elején kötöttünk egy
megállapodást. Az egyik héten ő szívott az éjszaka közepén, a
másik héten én áldoztam be az éjjeleimet.
Basszus, Maya ki fog nyírni, hogy már megint fél éjszaka ezt
a szart nyomogattam!
– Nem, kösz! – tértem magamhoz. – Mennem kell aludni. A
húgod szétrúgja reggel a seggem, ha használhatatlan leszek.
–  Szóval akkor vegyem úgy, hogy feladtad? – bazsalygott a
videókamerába, amivel pontosan azt érte el, amire számított.
Feladni? Én? Soha!
–  Oké, de ez lesz az utolsó menet – kaptam fel újra a
kontrollert.
Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő a következő
menettel, amit, mondanom sem kell, megint csak
elveszítettem. Már éppen elköszöntem volna Aidentől, amikor
a kis Hazel rám hozta a frászt, mert a semmiből hirtelen ott
termett mellettem, kócosan a szemét dörzsölgetve.
– Hercegnőm! – fordultam felé. Hatalmas, kék tekintetét az
enyémbe fúrta. Pont, mint az anyjáé.
– Te mit csinálsz itt? Ugye nem Aiden bácsival játszottál? –
billentette számonkérően oldalra a fejét. Istenem! Még csak
hároméves, de pont olyan, mint az anyja. Mintha Mayát
klónoztuk volna. Legnagyobb sajnálatomra, mert így már
nem egy nő uralta a szívemet, hanem kettő.

5
 Felemeltem és az ölembe vettem.
– Te miért nem alszol még? – simítottam ki egy rakoncátlan
tincset az arcából.
–  Felébredtem, amikor azt kiáltottad: bassza meg – nézett
rám az ártatlan pillantásával.
A rohadt életbe! Ha ezt Maya megtudja, tuti kitekeri a
nyakamat.
– Most szépen visszaviszlek aludni. Abban pedig egyezzünk
meg, hogy ezt nem mondod el a maminak! – néztem rá nagy
komolyan, hátha olyan hatással leszek rá, mint ő rám.
– Rendben, de csak ha velem alszol – állt elő a feltételeivel.
Felvont szemöldökkel tanulmányoztam a lányom elszánt
arcát.
– Ez zsarolás, és az bizony csúnya dolog – dorgáltam meg.
– Ahogy csúnya szavakat kiabálni is az – fonta össze maga
előtt a karját.
Na, Ian, erre varrjál gombot! Ez a gyereknevelés dolog
bonyolultabb volt, mint azt valaha is hittem. Mióta Hazel
megszületett, körülötte forgott a világ, és amikor megtanult
beszélni, ez csak rosszabb lett. Csecsemőkorában elnéztem a
törékeny kis testét, amit megfogni is alig mertem, mert
féltem, hogy egy rossz mozdulat és összeroppantom. Idővel
azonban fel kellett ismernem a cukiság csapdáját. Kettőt
pislantott a gyönyörű szemével, és én már a földön szétfolyva
olvadoztam tőle, és mire észbe kaptam, már keresztül is
gyalogolt rajtam. Simán palira vett.
– Igazad van! – bólintottam helyeslően.
Neked annyi, Ian. A kiscsajnak pont úgy vág az esze, és
éppoly ügyesen forgatja a nyelvét, mint az anyja. Ezek ketten
életem hátralévő részében sakkban fognak tartani.
– Gyere! – kaptam ölbe. – Irány az ágy!

6
 Teljesen odavoltam érte, amikor a kis csápjait körém fonta,
az arcocskáját álmosan a vállamra ejtette és azt suttogta:
– Szeretlek, apuci!
Végem!
–  Én is szeretlek téged, angyalkám! – sétáltam be vele a
szobájába. Olyan aprónak tűnt, olyan védtelennek, de én már
akkor tudtam, hogy ez csak a látszat. Előre sajnáltam azt a
szerencsétlen flótást, aki a horgára akad majd.
Lefektettem, és bebújtam mellé az ágyba. Hazel szorosan
hozzám simult, és engem abban a pillanatban elnyomott az
álom. Úgy tűnt, alig hunytam le a szemem, máris rázta valaki
a vállam.
– Aludj még egy kicsit! – suttogtam Hazelnek.
–  Ian! Ébredj! El kell készülnöd! Megbeszélésed lesz tízkor
az irodában – kúsztak Maya dorgáló szavai a fülembe.
– Csak még egy kicsit – duruzsoltam.
–  Már az előbb is ezt mondtad – teremtett le. – El fogsz
késni! – rántotta le rólam a takarót.
Sikerült olyan hangsúllyal figyelmeztetnie, hogy egyből
függőleges helyzetbe pattantam. Magamra kapkodtam a
cuccaim, és kibotorkáltam a konyhába, ahol már az egész
családom ott ült fitten és üdén.
– Jó reggelt! – köszöntem nekik.
Jeremyhez, majd Hazelhöz léptem, és nyomtam a
kobakjukra egy-egy puszit.
–  Direkt kértelek, hogy ne nyomogassátok sokáig azt a…
játékot – fonta karba a kezét Maya mérgesen. Döbbenten
pislogtam a dejà vu érzés miatt. Hazel az este pont ezt a
pillantást, hangsúlyt és testtartást vetette be ellenem.
–  Ne aggódj, minden rendben! Hamar befejeztük –
füllentettem.

7
 –  Pontosan tudom, mikor hazudsz – tolta elém a
rántottámat.
A finom illatok azonnal bekúsztak az orromba, a nyál is
összeszaladt a számban.
– Egy istennő vagy – láttam neki.
A kis bűnsegédem rajtam felejtette a tekintetét. Amikor
Maya nem látta, a mutatóujjam a szám elé helyeztem, hogy
hallgasson. Elmosolyodott, majd kacsintott egyet, pont,
ahogyan én szoktam, amikor rosszban sántikálunk.
– Hazel, nem fogy az a müzli! – szólt rá az anyja. – Ügyesen
egyél, és próbáld meg nem leenni magad! – nyomott egy
puszit a kis cinkosom buksijára.
Nem meglepő módon az első mozdulatnál Hazel kiborította
a müzlistányért.
– Bassza meg! – szaladt ki a száján.
Megakadt a falat a torkomon, azonnal megmerevedtem.
–  Hazel! – szólt rá Maya erélyesen, de a gyilkos pillantását
egyenesen az enyémbe fúrta.
Ó-ó! Ez bizony felért egy vallomással.
–  Ezt tuti tőled hallotta – itatta fel a kifolyt tejet. Persze a
gyerek megdorgálása már elmaradt. Rögtön én kerültem a
porondra.
– Nekem mennem kell. Elkésem – pattantam talpra.
– Ian Bryton! – állított meg a felpaprikázott hangja.
– Iiigen! – pislogtam ártatlan szemmel.
– Elmaradt a búcsúcsókom – lépett oda hozzám, rosszallóan
megcsóválta a fejét, aztán felpipiskedve a nyakamba fonta a
karját. Lehajoltam hozzá, és a szájára tapadtam.
– Szeretlek, Mayácska! – suttogtam.
– Én is téged, bajnokom! Légy ma ügyes! Ne bosszantsd fel
az apámat!

8
 Alexet említenie is kár volt. Az utóbbi időben olyan más lett
odabent minden. Nem kötöttek le a számok, nem hoztak
izgalomba a tenderek, és untattak az emberek. Nem értem,
mi történt velem, hiszen mindent megkaptam, amit csak
akartam.
A garázsba menet töprengtem, ahol már nyitottam volna az
ajtót, amikor belém bújt a kisördög, és a motorom felé siklott
a pillantásom.
Uramisten, de rég járattam már meg! Hogy hiányzik az az
izgalom, amit csak egy motor nyergében érez az ember!
Közelebb léptem, és egyre hevesebben vert a szívem. Az
utóbbi időben úgy éreztem, elpuhultam, és gyűlöltem ezt az
érzést. A francba is! Úgy megjavultam, hogy már szinte
szentelt vizet izzadok.
Vettem egy mély levegőt, és visszaléptem az autóhoz. Már
éppen kinyitottam volna az ajtót, amikor megszólalt egy belső
hang. „Elfojtanak téged, Ian! De ennek nem kell mindig így
lennie. Néha megengedett egy kis lázadás.”
Megvontam a vállam. Egy jelentéktelen kis zendülésből még
csak nem lehet baj.
A motort választottam. Kitoltam a garázsból és
beindítottam. A pulzusom a hangjától azonnal
megemelkedett. Ez az! Duruzsolj csak nekem, kicsikém!
Felültem rá és meghúztam a gázkart, mielőtt Maya megjelent
volna az ajtóban. Már az első kanyar után megéreztem azt a
kellemes, végtelen nyugalmat, ami csak a motorom
nyergében szállt meg.
Utáltam, amikor Maya bűntudatot keltett bennem azzal a
szöveggel, hogy motorozni veszélyes. Ha csak elhúzott
mellettünk egy motoros, kivétel nélkül tett rá valami
megjegyzést. „Nézd, élő donor!” vagy „De szép veséd van!

9
Örülnek majd neked a transzplantációs klinikán.” Hasztalan
igyekeztem meggyőzni, hogy a veszély csupán illúzió.
Felhoztam példának az előzést. Kértem, hogy amikor belevág,
számolja magában, hány másodpercig tartott megelőznie egy
autót. Miután megtette, büszkén közöltem vele, hogy ez
nekem motorral maximum három másodperc. Szóval
kevesebb ideig vagyok életveszélyben, mint ő a
bádogdobozban, amit olyan előszeretettel használ, hamis
biztonságérzetben ringatva magát.
De ez persze egyszer sem hatotta meg őt. Ilyenkor
kortesbeszédbe kezdtem, hogy ha egy hülyegyerek
sportmotort vesz, na az veszélyes. Senki nem születik egyből
Nicky Haydennek, azt a szintű tudást csak vezetéstechnikai
tréningekkel éri el az ember. Motorozni annak, aki
felelősséggel teszi, egyáltalán nem veszélyesebb, mint autóba
ülni.
Mégis bűntudatom volt, mert mint egy zendülő kamasz
lógtam meg otthonról. És tudtam jól, hogy amit teszek,
valóban felér egy lázadással, de féktelenül élveztem a
sebességet és azt, hogy újra tekergett a szemem előtt az
ezüstszínű kígyó. Már éppen átadtam magam az érzésnek,
amikor olyan történt, amire nem számítottam. Szakadni
kezdett az eső.
Na ne már! Ezt tuti Maya küldte rám!
Felszerelés nélkül esőben motorozni elég durva volt, hiszen
a szél otromba módon lehűtötte a testem, és a bukósisakom
plexijén sem volt ablaktörlő. Percek alatt a békés motorozás
rémálommá vált. Alig láttam valamit, az útburkolati jelek
pedig iszonyúan csúsztak. Szívás!
Lejjebb vettem a gázból és koncentrálni próbáltam, de
ahogy én sem láttam jól a hirtelen jött zivatarban, úgy az az

10
autós sem, aki váratlanul vágott ki elém. Hogy elkerüljem a
frontális ütközést, hirtelen manőverre kényszerültem, de a
gumik hiába próbáltak tapadást találni, csúnyán szégyent
vallottak. Csessze meg! A fizika törvényeit elszántan
igyekeztem megcáfolni, amikor úgy helyeztem a
súlypontomat, hogy az esést megússzam, de a becsapódást
nem kerülhettem el. Fasza, most rontom a statisztikákat. Se
kesztyű, se kabát nem volt rajtam. Védőfelszerelés híján
tudtam, ez bizony fájdalmas lesz.
Nem is tévedtem, de nem a sérüléseim voltak, amitől a
legjobban szenvedtem, sokkal inkább a fejmosástól, amit
Mayától kaptam hazafelé úton, amikor értem jött a kórházba.
–  Nem is bánom, hogy összetörted azt a gyilkológépet! –
fújtatott a dühtől. – Ezzel talán vége lesz ennek az
ámokfutásnak.
–  Nem a motor tehet róla – motyogtam az orrom alatt.
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Felém kapta a
tekintetét, és úgy nézett rám, mintha még egy fejem nőtt
volna.
– Tök mindegy, hogy a motor öl meg, vagy a hülyeség, Ian!
Én így is, úgy is kétgyerekes özvegy leszek! – üvöltött velem. –
Te soha nem gondolsz a jövőre, csak a jelenben élsz. De ez
már nem működik! Nem kockáztathatsz! Már nem csak saját
magadért tartozol felelősséggel. Mi is itt vagyunk, és
szükségünk van rád! Ha történne veled valami, azt nem
bírnám ki! Esküszöm – fenyegetett vezetés közben a
mutatóujjával –, kitekerem a nyakadat, ha bajod esik.
Szerettem volna egy ironikus válasszal visszavágni, hogy
akkor azt már cseszheti, de az utolsó pillanatban inkább
becsuktam a számat. Láttam az arcán, hogy csupán egy apró
szikra és az egész autó lángba borul. Az ép bőrfelületem, amit

11
az aszfalt nem égetett le rólam, egyetlen pillantásától
felperzselődött.
– És ha ez nem lenne elég, az apám is kibukott rád! Cserben
hagytad őt! – folytatta a szónoklatot.
– Nem szándékosan – emeltem fel a hangom. Kezdtem már
unni, hogy mindig az apja miatt vitatkozunk. – Apa azt
mondta…, apának az a véleménye…, apának nem tetszik,
hogy – parodizáltam ki az apósom. Rohadtul fojtogató érzés
mindig monitorozni magam, hogy megfeleljek a
hatalmaskodó Mr. Crossnak. – Ez a cég legalább annyira az
enyém is, mint az övé! – csattantam fel.
– Csak kettőtök közül ő rendelkezik nagyobb tapasztalattal.
– Hát ez az – dőltem durcásan hátra az ülésben. Morcosan
karba fontam a bekötözött kezem.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy hát ez az? – förmedt rám.
–  „Ian, szükségünk van a fiatalos lendületedre, életerődre.
Új dimenzióba helyezed a meglátásainkat” – idéztem
gúnyolódva az apósom szavait. – Egy frászt helyezek én
bármit is új dimenzióba. Amint előállok egy új ötlettel, az
apád közli velem, hogy az most lehetetlen. Vagy a kedvencem,
amikor azt mondja, ez nagyon jó gondolat, felvéstem, jövőre
foglalkozunk vele.
– Na látod! – bólintott büszkén.
–  De már több mint három éve ennél a kibaszott cégnél
vagyok, és szeretném már megtudni, hány évente van
Crosséknál évváltás – böktem ki a sérelmeim, de valójában
hidegen hagyott az egész. Az fájt, hogy Maya mindig az apja
pártját fogta.
–  Tudom, mit csinálsz! – fúrta a gyilkos pillantását az
enyémbe.
–  És elárulod nekem is, mert nagyon úgy tűnik, éppen

12
semmit, mert tetőtől talpig be vagyok kötözve – játszottam
meg magam.
–  Még a végén megsajnállak – gúnyolódott. – Ezt csakis
magadnak köszönheted! – fújtatott, amikor rákanyarodott a
felhajtónkra. Még le sem állította a motort, kipattantam az
autóból, és dúlva-fúlva, sántikálva iramodtam meg a ház felé.
– Ian Bryton! Ne merészelj nekem hátat fordítani! – csapta be
indulatosan a kocsiajtót, és a nyomomba eredt.
Nagydarab pasas lévén mégis a lábam húzva menekültem
az alig ötvenkilós feleségem elől, hogy egy kis nyugalomra
találjak. A házba lépve az anyósom döbbent tekintete
fogadott, aki a gyerekekre vigyázott, amíg Maya értem jött a
kórházba. Jöttem volna taxival!
–  Helló, Lexie! – köszöntem neki, de nem álltam meg,
egyenesen a dolgozószobámba bicegtem. Ez volt a házban az
egyetlen hely, amit kulcsra tudtam zárni. Amikor ezt
megtettem, megkönnyebbülten dőltem neki a hátammal az
ajtó lapjának.
Megakadt a szemem a hatalmas, masszív íróasztalon.
„Minden Crossnak jár egy elegáns, egyedi tölgyfából készült
íróasztal” – emlékeztem az apósom szavaira, amikor
békejobb gyanánt hozatta nekem ajándékba ezt a
monstrumot.
Crossnak! De én Bryton vagyok, csesszétek meg! Odaléptem,
és akkorát rúgtam bele, hogy belereccsent. Egy pillanattal
később azonban a lábamba hasító fájdalomra eszméltem.
Nem az asztal roppant, bakker, hanem a lábam. Állatias
üvöltéssel csuklottam össze, és hosszú ideje először voltam
hálás az apósomnak, hogy javasolta a dolgozószobába a
vastag, puha szőnyeget, ami most tompította az esésem súlyos
becsapódását.

13
 A büszkeségem lesz a végzetem

„Immunis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és

érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most
valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. (…)
Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az
embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé
boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.”

(Gerlóczy Márton)

A nappaliban a lábam felpolcolva karba font kézzel, durcásan

ültem a fotelben. Hihetetlen. Hosszú évek óta először
próbáltam nem elfojtani a vágyaimat, és ez lett a vége. Maya
Hazel haját fésülgette, de időnként felém sandított.
– Jól vagy? – kérdezte túlságosan is megértően, kedvesen. A
szememet forgattam.
Nem! Rohadtul nem vagyok jól. Felnyaltam az aszfaltot, a fél
oldalamon nem maradt bőr, és ha mindez nem lett volna elég,
még a büszkeségem is csorbát szenvedett, amikor a padlón
fetrengve a feleségem segített fel.
– Persze! Minden király! – vetettem oda foghegyről.
– Biztos? Olyan szürke vagy! – nézett rám aggodalmasan.
Szürkeee? Nem vagyok én kaméleon, hogy átvegyem az
aszfalt színét.
Különben sem tetszett a kedvessége. Mosolyog. Még mindig
mosolyog. Na, ebből szoktak hatalmas félreértések lenni, de

14
már nem dőlök be neki. Nem engedhetek még ki! Van az,
amikor csak úgy édesen mosolyog, de van EZ a kényszeredett
vigyor, amit szándékosan, célzottan, jelzésszerűen vet be.
Istenem, inkább kiabálna! Azt is jobban viselném. A kedves,
mézesmázos viselkedés mégiscsak összezavart. Fortyogó düh
és harag helyett bűntudatot éreztem.
Megpróbáltam felállni, hogy elvonuljak a célkeresztből, de
elég ügyetlenül tudtam csak talpra állni. Maya azonnal letette
a fésűt, és a segítségemre sietett.
Istenem, segíts! Eltűnik a farkam!
–  Ne! – szóltam rá erélyesen, amikor felém nyúlt. Nem
akartam, hogy magatehetetlennek lásson. – Életerős férfi
vagyok! Nincs szükségem támaszra. Egyedül is menni fog.
– Okééé! – forgatta látványosan a szemét. Bicegve indultam
meg a hálószoba felé, amikor csengettek.
– Ez meg ki a fene lehet? – csúszott ki a számon.
–  Jaj, nem említettem? – pislogott Maya az ártatlan kék
szemével. – Apa hívott, hogy beugrik hozzánk megnézni, hogy
vagy.
Összeszűkült tekintettel bámultam a bejárati ajtóra.
–  Ian, ne csináld ezt! Most olyan vagy, mint egy ugrásra
kész házőrző. Azt hittem, ennek a dominanciaháborúnak
régen vége! – csóválta rosszallóan a fejét.
Vége van, persze. Az ő területén, de nem az enyémen! Lehet,
hogy az irodában lenyelem, hogy ő a főnök, de ez az én házam,
az én váram. Itt én vagyok a főnök!
–  Ülj szépen vissza, és erőltess az arcodra egy mosolyt! –
parancsolt rám a feleségem.
Vettem egy mély levegőt, és mivel amúgy is sajgott a lábam,
engedelmesen visszarogytam a fotelbe. Maya elsétált a
boltívig, ahol vetett rám még egy pillantást. A kezével egy

15
mosolyt rajzolt az arcára, jelezve, hogy az még lemaradt.
Megvillantottam a fogsorom, mire haragosan felhördült.
–  Ez inkább hasonlít egy vicsorgásra. Szedd össze magad,
légy szíves!
A szeme úgy szikrázott fel, mint egy vihar előtti villámlás
az égbolton, de megtette a hatását, mert az arcizmaimat
ellágyítva tettem, amit kért tőlem.
– Na látod! Megy ez – bólintott elégedetten, és elindult, hogy
beengedje az apósomat. Egy jégbálványnak éreztem magam.
Meg sem mertem moccanni, mert féltem, azzal elszáll a
varázs, és az arcom berendezése is elfelejti, mire utasították.
– Sziasztok! – lépett be határozottan, vidáman Alex.
– Nagypapi! – sietett felé Hazel, majd Jeremy.
–  Hát itt vannak a nagypapa angyalkái – emelte őket
egyszerre a magasba. Eleresztettem egy nagy sóhajt,
miközben elnéztem, hogyan fürdőzik az unokái szeretetében,
majd engem kezdett vizslatni. Na, ilyenkor szeretnék a
termetem ellenére észrevétlen lenni. – Sajnálom, ami veled
történt! Jobbulást! – tanulmányozta a kötéseimet.
–  Köszönöm – szűrtem ki a fogaim között, de közben
éreztem, hogy többször is megrándul a szemhéjam, aminek
hatására sűrűbben pislogtam.
– Mondd csak, Maya! Biztos vagy benne, hogy nincs valami
visszamaradt idegi károsodása? – hajolt közelebb a lányához,
de úgy sutyorgott, hogy én is jól hallottam minden szót.
Idegkárosodás, mi. Még van pofája! Bár nem áll messze a
valóságtól. Néha szinte agyvérzést kapok a puszta jelenlététől.
– Ne aggódj! Kutya bajom – húztam ki magam. – Pár nap, és
újra a régi leszek.
–  Csakhogy nekem nem pár nap múlva, hanem ma lett
volna szükségem a segítségedre – vetette oda

16
szemrehányással a hangjában.
Coco, a kutyánk a lábam előtt fekve érzékelte a támadó
hangsúlyt, felugrott és rámordult. Okos kutya! Legalább
egyvalaki a családból mellettem áll.
–  Papi, a mamival sütöttünk muffint! Megkóstolod? –
rángatta Alex kezét Hazel.
Soha nem voltam olyan hálás neki, mint akkor, hogy
elterelte rólam a figyelmet, mielőtt a gyerekeim füle hallatára
Alex szégyenbe taszított volna a piedesztálról.
– Milyen ízű, aranyom? – nézett rá érdeklődéssel, és lassan
megindultak a konyha irányába. Szerencsére az apósom pont
úgy odáig volt az unokáiért, mint én. Ki tudna ellenállni Hazel
ártatlan pillázásának?
Maya viszont a szobában maradt, és felvont szemöldökkel
várt valamire.
– Most mi van? – vetettem oda.
–  Ha a büszkeség cserkészérdem lenne, ma kitűzőt kapnál
tőlem – fonta mérgesen össze a kezét maga előtt.
– Most miért? Pontosan úgy tettem mindent, ahogy kérted –
horkantottam morcosan.
Rosszallóan megrázta a fejét, majd kiment Alex után a
konyhába.
Megadóan engedtem ki a levegőt. Cocóra pillantottam, aki a
földhöz lapulva pislogott fel rám.
–  Te mit gondolsz erről az egészről? Tényleg én vagyok a
bolond?
Felkapta a fejét és hangosan csaholt egyet.
–  Ugye, hogy nem? Tudtam, hogy nem velem van a baj –
hajoltam le hozzá, és megvakargattam a füle tövét.
–  Nem is ezt mondta – szólalt meg a kislányom angyali
hangon. Ijedten húztam ki magam ültömben, és csak

17
reméltem, hogy nincs mellette az apósom. Körbepillantottam,
de szerencsére egyedül toporgott egy tányérral a kezében.
– Hoztam neked egy muffint – nyújtotta felém.
–  Köszönöm, szívem – lágyultam el. Elvettem tőle, ő pedig
indiánszökdelésben indult vissza a konyhába.
–  Akarod tudni, mit mondott Coco? – pördült váratlanul
felém még az ajtóból.
– Hát persze – nyeltem egy nagyot.
–  Hogy neki ne panaszkodj, mert ő is bírja a nagypapit –
csicseregte magabiztosan.
Kikerekedett szemmel bámultam rá, de ő már el is tűnt.
–  Tényleg velem van a baj, csak nem veszem észre? –
méláztam el rajta. A kutyára siklott a tekintetem, aki az egyik
mancsával eltakarta a szemét. – Áruló! – suttogtam felé, majd
beleharaptam a süteménybe.
El kellett ismernem, hogy Maya ebben is remekelt.
Büszkeséggel töltött el, ugyanakkor lehangolódtam, hogy ő
két gyerek után fitt, üde, magabiztos és gyönyörűbb, mint
valaha. És még a muffinja is finom. Ellenben én! Az izmaimon
kívül már semmi sem emlékeztetett a hajdani Ian Brytonra.
Unalmas lettem. Olyanná váltam, mint egy betört vadló.
Megadóan tettem, amit elvártak tőlem, csakhogy ez engem
nem tett boldoggá.
Gyakran volt bűntudatom, hogy ezt érzem. Elvégre van egy
fantasztikus feleségem, aki nemcsak csinos, szép, de okos is.
Nem utolsósorban a legjobb anya a világon. Tedd félre a
méltóságod, Ian! Különben is, az önérzetességhez egyfajta alap
is kellene. Ugyan mire lehetnék én büszke? Lehunytam a
szemem. Próbáltam keresni magamban valamit, amiben
hihetetlenül jó vagyok, de nem jutott eszembe semmi. A
vállalatom nem volt mérvadó, hiszen azt az apám, a nagy

18
tekintéllyel bíró Mr. Bryton alapította és futtatta fel. Én már
csak beleültem a készbe, és valljuk be, ha Alex nem lett volna
mellettem, már rég csődbe vittem volna az egészet.
–  Ian! – tornyosult felém Alex váratlanul. – Azért jöttem,
mert szerettelek volna személyesen tájékoztatni, hogy a mai
tárgyalás remekül sikerült. Úgy tűnik, nyélbe ütjük az üzletet
– csillogott a szeme izgatottan. – Ha ez tényleg összejön, akkor
megkétszerezhetjük… miket beszélek, megtízszerezhetjük a
vagyonunkat – veregetett vállon.
– Örülök! – erőltettem magamra egy mosolyt. Remek! Újabb
milliárdok, amelyek a bankunk széfjében fialnak tovább. Hogy
ez engem miért nem tud boldoggá tenni?
– Elhinni sem merem – folytatta Alex.
Én sem. Ha ezt tényleg nyélbe ütjük, akkor még több
munkám lesz, és még kevesebb idő jut majd arra, ami NEKEM
örömet okoz.
–  Már csak a sajtótól tartok. Megszagoltak valamit, és
folyton az épület körül lebzselnek. Legyetek velük óvatosak!
Olyanok, mint a hiénák. Nem tartják tiszteletben az emberek
jogát a magánéletre.
– Hamar le fognak kopni. Nem hiszem, hogy sokáig tartana
az érdeklődésük. Nem vagyunk közszereplők, sem híres
színészek. Összetéveszteni sem fognak minket a celebekkel –
legyintettem. Túl nagy feneket kerít ennek is, mint minden
másnak.
–  Csak ne becsüld le őket! – fúrta Alex a tekintetét az
enyémbe.
Miután elbúcsúzott, Maya kikísérte. Feltápászkodtam a
fotelből és elvonultam a hálószobába, mert nem volt
hangulatom az újabb vitához a nem helyénvaló viselkedésem
miatt.

19
 Habár nem voltam álmos, lefeküdtem és magamra húztam
a takarót. Még akkor sem bújtam elő, amikor órákkal később
Maya téblábolt körülöttem. Makacsul alvást színleltem, nem
volt kedvem a fejmosáshoz. Szorosan összeszorítottam a
szemhéjam a takaró alatt, és nagyon iparkodtam valóban
elaludni, mire kijön a fürdőszobából. Álom helyett viszont
csak a gondolatok sorakoztak.
Nyomorult birkák! Nem hoznak megnyugvást. Ki az az
idióta, aki elhitette az emberiséggel, hogy a számolgatásuk
működik?
Kinyílt a fürdőszobaajtó, de én még mindig csak vártam a
békességet hozó álmot.
–  Felesleges mozdulatlanná dermedned. Még begörcsölnek
az izmaid! Tudom, hogy nem alszol – szólalt meg mellettem
Maya, miután ő is bemászott az ágyba.
Ne vedd be, Ian! Ez csapda. Csak próbálkozik.
Megmakacsolva magam továbbra sem adtam jelét, hogy
hallom őt.
–  Pontosan tudom, hogy milyen vagy, amikor alszol. Ha
nem akarsz velem beszélni, nem kell, de ez a bujkálás elég
szánalmas.
Nem hiszem el! Nem hagy békén. És azt is utálom, hogy oda
szúr, ahol a legjobban fáj. Szánalmas…
–  Igenis alszom – szólaltam meg durcásan, de nem
fordultam felé.
–  Rosszabb vagy, mint Jeremy. Neki el tudom nézni ezt a
viselkedést, mert gyerek, de neked… Tudod, mit? Akkor
elintézem ezt is egyedül – csattant fel.
Most meg miről beszél? Habár továbbra sem adtam jelét,
hogy foglalkoznék vele, a fülem azért hegyeztem. Arra lettem
figyelmes, hogy az ágy megmozdult alattam. Már éppen

20
folytattam volna a báránykák számolását, amikor Maya édes
sóhaja kúszott a fülembe. Háttal voltam neki, de nem kellett
lángésznek lennem, hogy tudjam, mit csinál. Ismerem már ezt
a hangot jól. Kipattant a szemem.
Nem szabad megfordulnod, Ian! Nem adhatod meg magad
ilyen könnyen!
Újra lehunytam a szemem, ami nagy hiba volt, mert ettől
csak intenzívebben vertek visszhangot a fülemben a buja
hangok, amelyeket kiadott. Ezt nem teheti velem! Hogy lehet
ilyen… ilyen…
És akkor óvatosan a hátam mögé pillantottam.
Döbbenetemben szóhoz sem jutottam, amikor
megpillantottam őt. Nem volt rajta semmi, csak egy falatnyi
bugyi, de az is csak azért, hogy izgassa a fantáziám. Maya
lehunyta a szemét, a jobb keze nagyon lassan simogatta a
nyakát, a mellét, majd az ujjaival körkörösen cirógatta a
mellbimbóját, amely ettől keményen előremeredt. A levegő is
elakadt a tüdőmbe félúton, amikor lejjebb kúszott a
tekintetem. A másik keze sem volt tétlen, a fekete
csipkebugyija anyagán keresztül kényeztette magát.
Hogy lehet ilyen gyönyörű!?
Meredten néztem a kezét, ahogy egyre jobban
belemelegedve ingerli magát odalent. Ekkor kezdtem
megérezni, hogy az én férfiasságom is egyre keményedik.
Aljas kis boszorkány! Megnyílt, kiszáradt ajkakkal csodáltam,
ahogy a kezét bevezeti a tangája anyaga alá. Arcára első
pillanatban széles mosoly ült ki, mikor egy másodpercre
kinyitotta a szemét, és látta rajtam a mesterkedésének
hatását. Csak keveset láttam abból, amit a kezével művelt,
mert takarta a fehérneműje, de már pusztán a tudat
kikészített. Néhány pillanattal később újra lehunyta a szemét,

21
majd kissé gyorsabban izgatta magát, és egy alig hallható
sóhaj hagyta el az ajkát. Ez nagyon nem lesz így jó! A farkam
már úgy remegett, hogy szinte fájt. Észre sem vettem, de
önkéntelenül is marokra fogtam magam a bokszeremen
keresztül. Győzött, a francba is!
Miközben csodáltam a szépségét, azt láttam, hogy az eddig
szorosan összezárt combja lassan szétnyílt. Félrehúzta a
bugyiját, az én szemem pedig elkerekedett, és egész biztosan
elsápadtam, de mint az egér, aki a kígyóval szemben
tehetetlenül várja a végét, én is teljesen elbűvölve csak
meredtem rá, le sem tudtam venni a szemem a gyönyörű
háromszögről a lába között.
– Mondd csak, most végig bámulni fogsz, vagy beszállsz? –
nézett buján csillogó tekintetével.
Nem tudtam ellenállni neki, azonnal be akartam mászni a
lába közé, de feljajdultam. Túl hirtelen mozdultam, és
belehasított az oldalamba a fájdalom. Edzett harcos vagyok, a
fenébe is! Annyira kívántam az én Mayácskámat, hogy
minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a kínzó sajgást.
Maya egy pillanatra felkapta a fejét, de akkor már a nyelvem
átvette az ujjai munkáját. Maya visszahanyatlott, és
szemérmetlenül nyögdécselt, körözött a csípőjével. Mindkét
kezemmel megragadtam a fenekét, nem engedtem, hogy ő
irányítson. Mindent beleadtam, hogy ugyanúgy felhúzzam,
ahogy ő engem. Amikor a teste hullámozni, reszketni kezdett,
leálltam. Kimásztam a lába közül.
– Ezt ugye most nem gondolod komolyan? – csattant fel.
Az ágy támlájának dőltem, és kibújtam az
alsónadrágomból. Maya tekintete úgy tapadt a mereven
ágaskodó férfiasságomra, mint kisgyerek az édességbolt
kirakatára. Marokra fogtam magam, és most rajtam volt a

22
sor, hogy élvezkedjek kicsit, de alig láttam neki, Maya már
bele is mászott az ölembe. Félrehúzta a bugyiját, és már el is
kezdett rám ereszkedni. A derekába kapaszkodtam, hogy
lassítsam, mert ahogy beszippantott odalent, féltem, hogy
azonnal eldurranok. Maya viszont teljesen átadta magát a
pillanatnak. Nem törődve a nyilallással az oldalamban
centiről centire egyre mélyebbre hatoltam a testében,
amelynek hatására Maya remegett a gyönyörtől. Mire teljesen
kitöltöttem, felsikoltott. Erősen kellett tartanom, úgy
megfeszült a teste. Nem sokáig tudtam visszafogni magam,
amikor megéreztem, hogy közel a vég. Lefogtam a csípőjét, és
minden lecsúszásnál erősen ráhúztam a farkamra.
Észrevette, hogy mennyire felajzott állapotba kerültem, ezért
kicsit másképp mozgott, felgyorsította az eseményeket.
Szorosan, ritmusosan pulzáló hüvelye engem is lerántott a
mélybe. Nagy erővel robbant ki a tüdőmből a levegő, mint
ahogy a gerincemből az ágyékom felé tartó orgazmus. Egy
állatias morgás kíséretében döftem párat Maya testébe,
miközben elöntöttek engem is a gyönyör hullámai. Ennyit a
kitartásról.
Egy darabig még összeölelkezve ringatóztunk. Én csak
vonaglottam, Maya pedig ügyesen tovább mozgott rajtam,
mialatt szenvedélyes csókokat váltottunk.
–  Haragszol még rám? – lihegte a fülembe pár perccel
később.
– Te voltál az, aki mérges volt a baleset miatt – tértem ki a
válasz elől, hogy időt nyerjek. Maya mellett egyet nagyon
megtanultam. Fontos kérdésekre nem válaszolok sem álló
farokkal, sem közvetlenül orgazmus után. Ilyenkor a testem
nem az agyamba pumpálja a vért, és csak bajba kerültem, ha
kinyitottam a szám.

23
 –  Én nem mérges voltam rád, hanem aggódtam – ejtette a
homlokát a homlokomra. – Nagyon! – suttogta lehunyt
szemmel. – El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor
felhívtak a kórházból, hogy balesetet szenvedtél. Azt hittem,
menten meghalok. Válaszokat viszont nem kaptam. Te sem
hívtál fel, hogy minden rendben. Amíg meg nem
pillantottalak, úgy éreztem, megőrülök.
– Az eséskor összetört a telefonom – mentegetőztem.
–  Miért csinálsz úgy, mintha nem értenéd a lényeget? –
sóhajtott fel. – Istenem, Ian! – bújt hozzám. – Annyira
szeretlek! – mormolta, aztán a mellkasom, majd a nyakam
csókolgatta, ízlelgette, újra felkorbácsolva a vágyamat.
Lehunytam a szemem és átadtam magam a pillanatnak.
– Hogy bírsz engem elviselni? – mordultam, miközben újra
az ölembe mászott, és lassan magába fogadott. A
legcsodálatosabb a kapcsolatunkban az volt, habár sokat
civakodtunk, a szenvedélyünk egymás iránt egy szemernyit
sem csökkent. Amíg így képes megnyílni, átadni magát nekem,
nagy baj nem lehet.
–  Már hozzászoktam a csodás méreteidhez – simogatta a
hasam, mialatt ritmusosan ringatózott rajtam. Az ujjai
kockáról kockára egyre lejjebb merészkedtek.
–  Én nem erre céloztam – ziháltam. A fülemhez hajolt és
édes nyögéseket hallatott.
–  Nem veszekedni, hanem szeretkezni akarok veled.
Élvezni, ahogy átveszed a testem felett az uralmat és az utolsó
porcikámig birtokba veszel.
Ennél több nekem sem kellett. Átkaroltam, és ügyelve rá,
nehogy kicsússzak belőle, a hátára fektettem.
–  Élünk és itt vagyunk egymásnak, Mayácskám – néztem
mélyen a szemébe.

24
 Apró csókokat hintettem a nyakára, a fülére, lassan,
finoman, egy-egy helyen sokáig elidőzve. Lágyan, de mélyen
mozogtam benne, amitől Maya transzba esve áhítattal
ismételgette a nevem. Még ha olykor azt is éreztem az élet
egyéb területein, hogy csorbát szenvedett a büszkeségem,
amint Mayába kerültem, pontosan tudtam, hogy még mindig
az a férfi vagyok, akibe beleszeretett, akire szüksége van.
–  Istenem, abba ne hagyd, kérlek – markolt a fenekembe
keményen. Váratlanul ért, hogy egyszerre ránt magába és
emeli felém a törékeny csípőjét. Úgy csapódtam bele, hogy
hangosan belemordultam a bőrébe.
–  Ezt most hagyd abba, mert ebből nem szeretkezés lesz –
figyelmeztettem, és próbáltam ellentartani a követelőző
mozdulatainak, de magába rántott, a hüvelyével erősen rám
szorított, és szemérmetlenül körözött rajtam.
Minden centim maximálisan kihasználta. Fogcsikorgatva
tartottam vissza az orgazmust, amitől vadul levegő után
kezdtem kapkodni. Maya alattam ívben feszült, ami biztos
jele volt, hogy a gyönyör kapujában egyensúlyozik ő is. Az
egyik lábát felhúzta és a derekamra fonta, hogy még
mélyebbre hatolhassak benne. Nekem se kellett több. Egyik
kezemmel mindkét csuklóját a feje fölé szorítottam, és
átfogtam őket. Mindig meglepődtem ilyenkor, hogy milyen
vékony és törékeny. A hétköznapokban azonban a hangjával
és a tekintetével kompenzált, amitől sokkal veszélyesebbnek
tűnt. Megremegtem benne, amitől Maya levegőért kapkodott.
A másik kezemmel megtámaszkodtam és erőteljes döfésekkel
bombáztam a testét. Egyikünknek sem kellett sok,
pillanatokon belül egyszerre jutottunk el a csúcsra.
–  Istenem, Mayácska, még egy ilyen menet, és tényleg a
sebességbe halok bele – fúrtam az arcom a két melle közé.

25
 –  Csak szerettelek volna emlékeztetni, mit hagysz ki, ha
kiköltözöl a temetőbe – zihált ő is.
Ahogy a férfiasságom lankadt, úgy élesedett az agyam. A
szavai értelmet nyertek az elmémben, ezért felemeltem a
fejem, hogy a szemébe nézhessek.
– Ez most elég morbid volt – szaladt ráncba a homlokom.
– Ahogy a gondolat is, hogy nem látlak többé.
– Hányszor mondjam még el, hogy sajnálom! – forgattam a
szemem.
–  Nem ismételgetni kell, Ian, hanem mielőtt cselekszel,
végiggondolni a tetteid következményeit.
Sosem a megfontoltságomról voltam híres, ezért nem
fogtam be a számat, amikor kellett volna. Pedig tudhattam
volna, ha Maya mérges, olyan, mint az áram. Nem látod, de
ha babrálni kezdesz vele… ajjaj!
–  Ez az egész meg sem történt volna, ha nem lopva kellett
volna motorra ülnöm. Időnként úgy érzem magam, mintha a
harmadik gyereked lennék. Állandóan kioktatsz és
fegyelmezel.
Maya tekintete elsötétült, az arcizma megkeményedett.
Ficánkolni kezdett alattam, majd a szó szoros értelmében
lelökött magáról. Villámsebességgel pattant ki az ágyból, és
indult meg a fürdő felé, de még mielőtt becsapta volna az
ajtót, villámló tekintetét az enyémbe fúrta.
–  Egyvalamiben legalább teljesen egyetértünk. Én is úgy
érzem időnként, mintha a harmadik gyerekem lennél – vágta
be nagy lendülettel az ajtót.
Összerezzentem, ahogy beleremegtek a falak. Király! Így
kell a mennyből másodpercek alatt a pokolba zuhanni.
Tehetetlennek éreztem magam.
– Pontosan tudtad, ki vagyok! Nem árultam zsákbamacskát

26
– kiáltottam utána, de válasz nem érkezett. Elindította a
zuhanyt, ami arról árulkodott, hogy nem is kíváncsi a
mondandómra. Remek! De ha én fordítanék neki hátat, vagy
fognám be a fülem, amikor hozzám beszél, akkor még a
szenteltvizet is leszedné rólam.
Tanácstalanul ücsörögtem még ott egy darabig, majd
eldőltem aludni. Magamban morogtam még egy ideig, és már
majdnem elnyomott az álom, amikor kivágódott a
fürdőszobaajtó. Odapillantottam, és döbbenten láttam, hogy a
San Franciscó-i ködöt megirigylő gőz hömpölygött ki rajta.
Maya alakja, mint egy démon rajzolódott ki a félhomályban.
Ebből nekem elegem van! Nem vártam meg, mire készül,
felkaptam a nadrágom és lebicegtem a konyhába. Ezt két
okból is remek tervnek éreztem. Egyrészről mert szex után
mindig farkaséhes voltam, másfelől mert a főzés mindig
megnyugtatott, kikapcsolt. Amint beléptem a konyhába, már
kezdett is múlni a bennem uralkodó feszültség. Remélem,
megvan még az a darab hús a hűtőben.

27
 A konyhafőnök

„Védekezzetek keményen, ahogyan a bokszolók mondják.

Tanuljátok meg az ütéseket elviselni. Máskülönben az
első pofontól, amit az élet ad, összerogytok. Mert az
életnek átkozottul nagy kesztyűje van!”

(Erich Kästner)

Amikor nekiláttam a főzésnek, elfeledkeztem róla, hogy az

egyik kezem a kötések miatt szinte teljesen használhatatlan.
Próbáltam a szeleteléshez marokra fogni a kést, de csak
nehezen tudtam megmozdítani az ujjaimat. A fenébe is! Ez az
egy dolog van, ami megnyugtat, erre ez történik! Mérgesen
csaptam vissza a pultra a kést.
– Segítsek? – szólalt meg mögöttem Maya. Megmerevedtem,
mert észre sem vettem, mióta ácsorog az ajtóban.
–  Nem kell. Megoldom! – horkantam fel, de szándékosan
nem néztem rá.
Nők! Lehet a férfi akármilyen céltudatos, kemény, ne
ringassa magát illúziókba, mindig ők irányítanak. Az ő
játékszabályaik a mérvadóak. Ők mondják meg, hogy egy
kapcsolatban mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a
helytelen. A legbosszantóbb, hogy a szemükre sem vethető,
hiszen ahogyan az ég kék, a víz nedves, úgy a nők meg ilyenek.
Észre sem veszik, de a felállított rendeleteiket szigorúan
betartatják, bíróként pedig a megfelelő büntetést is

28
végrehajtják. A manipulációt tudat alatt olyan szinten művelik,
aminek legfeljebb egy pszichopata férfi érhet a nyomába.
Maya mellém lépett, és a tiltakozásom ellenére felvette a
kést.
–  Mit főzünk? – emelte rám az égszínkék tekintetét.
Óvatosan hozzám dörgölőzött, nem túl feltűnően, de
érezhetően. Megcsóváltam a fejem. Lepillantottam az én kis
kuktámra, és attól, ahogyan rám nézett, elpárolgott minden
haragom, és tudtam, hogy már ő sem mérges.
– Steaket akartam sütni – nyögtem fel megadóan.
– Csodás! Farkaséhes vagyok – ugrott neki a szeletelésnek.
Mielőtt engem megismert, akárhányszor szóba került ez az
étel, Maya mindig fintorgott, ugyanis ő nem szereti a steaket.
Ezt kihívásnak vettem, hiszen nekem az egyik kedvencem
volt. Biztosra vettem, hogy az a gondja, hogy nem volt
szerencséje profi módon elkészített húshoz. Gyanítottam,
hogy steak alatt ő a mócsingos cigánypecsenyét, bélszínnek
álcázott hátszíndarabot, vagy rongyosra klopfolt, agyonsütött
felsálat érti. Igazam lett! Az én steakem után mind a tíz ujját
megnyalta.
–  Nézd, milyen szép marhabélszínt vettem – jelentette ki
büszkén, mert már azt is megtanulta, ha jót akar enni, ahhoz
jó alapanyag kell.
Elismerően biccentettem. Valóban ígéretes darab! De jaj,
istenem, csak volt, amíg hozzá nem láttál a szeletelésnek. Azt a
trancsírozást, amit művelt, nem lehetett vágásnak nevezni. A
szemhéjam rángatózni kezdett a látványtól.
–  Hé! – léptem mögé, mert képtelen voltam csendben
végignézni ezt a kaszabolást. Lefogtam a kezét. – A marha
vesepecsenyéje a steakek királya, éppen ezért úgy is kell
bánni vele.

29
 Hátulról átkarolva megfogtam a kezét és úgy irányítottam a
mozdulatait. Olyan összhangban dolgoztunk, ha valaki látott
volna minket, meg sem mondta volna, hogy percekkel előtte
még majd leharaptuk egymás fejét.
–  A bélszínből nem érdemes két-három centiméternél
vékonyabb szeleteket vágni – oktattam közben. Maya a húsra
koncentrált, óvatosan haladt szeletről szeletre. Amikor
végzett, kinyúlt a klopfolóért.
Meg fog ütni a guta!
– Tilos klopfolni – kaptam ki a kezéből. – Ez lenne ennek a
bélszínnek a halála. Így is porhanyós lesz. Nézd – fogtam meg
a kezét és a húsra helyeztem –, az ujjunkkal már most
szétnyomhatjuk.
Mélyen szippantottam be a frissen mosott hajának az
illatát.
– És a fűszerezés? – sandított fel rám.
A fűszerezés? Vanília.
– Megsózzam? – emelte fel a sótartót.
– Aha! Jegyezd meg, hogy csak az utolsó pillanatban sózzuk,
nehogy a só kiizzassza a steakből a nedveket. Utána még
frissen őrölt borsot is teszünk majd rá – tekertem a borsőrlőt.
– És meddig szoktad sütni? – motyogta.
–  Nagyon figyelj oda, mert a feleségem közepesen átsütve
szereti. Akkor kell kivenned, amikor a steak már jól át van
sülve, de még nem vesztette el az ízét és a zamatos nedveit.
–  Hmm… imádom. Jó ízlése van a feleségednek – siklottak
az ujjai az alkaromon, miközben a hússal munkálkodtam.
Már a kapcsolatunk elején észrevettem, hogy imádta, ahogy
az erek kirajzolódtak az alkaromon. Nekem pedig sokat
dobott az egómon, hogy mint egy éhező egy szelet kenyeret,
úgy csodálta a kezem.

30
 Egy pillanatra megálltam a mozdulatban és lepillantottam
rá. Az illata olyan finom volt, hogy nem sok hiányzott, hogy
nekiessek, az ő tekintete pedig arról árulkodott, hogy nem is
igen állna ellen ennek. Majd felfaltuk egymást a
tekintetünkkel.
–  Félek, hogy túl gyakran kételkedsz bennem, jól
választottál-e. Bennem pedig kételyek vannak, vajon
teljesítem-e az elvárásaid… hmm 70%-át – köszörültem meg a
torkom, mielőtt meggyaláztuk volna a lakás egyetlen szűz
területét, a konyhát.
Maya a fejét ingatta, megragadta a karom és felém fordult.
Az ölelésembe furakodott, és a mellkasomba temette az arcát.
–  Ne beszélj butaságokat! Szeretlek. Minden elvárásomat
felülmúltad, Ian – suttogta.
–  Ha így érzed, az apádnak van igaza. Nem igazán
támasztottál nagy igényeket velem szemben – feleltem
cinikusan.
– Olyan hülyeségeket beszélsz – csóválta meg a fejét.
Elengedtem őt, és elővettem a bordázott aljú öntöttvas
serpenyőmet. Beletettem az aljába egy picike zsiradékot, és
vártam, amíg teljesen felhevül.
–  Nem bírom elviselni, ha veszekedünk – motyogta maga
elé.
–  Én is utálom, mégis ehhez képest az utóbbi időben
meglehetősen gyakran előfordul – sóhajtottam fel
csalódottan.
– Mert félek, hogy elveszítelek – rebegte olyan hangsúllyal,
hogy azonnal a tekintetét kerestem. Amikor belenéztem a
szikrázó kék szemébe, az, ahogy sejtettem, tele volt
könnyekkel. Lejjebb vettem a lángot és odaléptem hozzá.
– Kicsim!

31
 A karomba vontam, megragadtam az állát, és
kényszerítettem, hogy rám nézzen. A pillantása tele volt
bizonytalansággal, rettegéssel. Lehajoltam hozzá és
megcsókoltam.
–  Te engem sosem fogsz elveszteni, mert szeretlek! A tiéd
vagyok.
–  De olyan vagy, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Fel s alá
járkálsz, mintha keresnéd a rácsok gyenge pontjait. Mondd
csak, mi lesz, ha megtalálod? Elrágod és elmenekülsz?
–  Istenem, Mayácska! – nevettem el magam. – Te
összekeversz engem valakivel. Én nem vagyok más, csak egy
nagyra nőtt házi macska. Őszintén és saját akaratomból
ragaszkodom az almomhoz. Most, hogy megtaláltalak, sosem
hagynám el a biztos kis kuckómat.
–  Nem kellene már odatenni a húst? – pillantott a
serpenyőre.
–  De! Határozottan itt az ideje! Gyere és csináld te! –
invitáltam.
– Komolyan? – csillant fel a szeme.
–  Segítek! – irányítottam a tűzhelyhez a vállánál fogva. A
kezébe nyomtam a digitális húsmérőt. – Ez megkímél minket
a kudarctól, és az eredmény garantált lesz – suttogtam a
fülébe.
–  Bárcsak a mi kapcsolatunkra is létezne garancia –
helyezte a húst a serpenyőbe.
–  Minden egyes este, amikor lefekszem, én is ezért
imádkozom – vallottam be, miközben a sütési idő felénél 90
fokban elforgattam a húst, de még nem fordítottam meg.
– Miért ilyen bonyolult ez? – eresztette ki a levegőt.
–  Mert minden serpenyő, ahogy minden tűzhely más és
más. Egyiken sem lesz az eredmény egyforma.

32
 –  De ahogy a feltételek, úgy, gondolom, maga a hús sem
egyforma – fordította meg a bélszínt.
– Ördögöd van, de erre való az idő és ez az aprócska gomb –
mutattam a hőfokszabályzóra.
–  Szóval azt mondod, nem baj, ha az egyik szeletet nagy
lángon sütöm, a másikat viszont csak takarékon?
Ha erre tudnám a választ, nem tipródnék egyfolytában.
–  Az eredmény a lényeg, de szeretném ennek a
beszélgetésnek a margóján csendben megkérdezni, ha már
egy darab húshoz hasonlítjuk magunkat, akkor melyikünk a
takarékon működő? Úgy gondolod, rá kellene kapcsolnom? –
suttogtam a fülébe.
–  Elment az eszed? – pördült felém. – Ma is maximális
lángon égtél és meg is perzselődtél – simogatta meg a kötést a
karomon.
–  Akkor nem értem, melyikünk az, aki takarékon rotyog.
Mert azt ne mondd, hogy te vagy az! Minden egyes nap olyan
vagy, mint egy dinamit. Nem győzöm elnyomkodni a
kanócod, nehogy felrobbanj!
– Tényleg? – kérdezte, miközben ellenőrizte a hús hőfokát a
mérővel.
–  Határozottan! Reggel úgy pattansz ki az ágyból, mintha
alig várnád, hogy kivirradjon. Lelkesen, széles mosollyal az
arcodon teszed a dolgod, és ha ez nem lenne elég, még egy
óriás csecsemőről is gondoskodsz – céloztam magamra. – A
steaknek kell még egy fél perc – fűztem hozzá.
–  Akkor kihasználom, hogy jelenleg is maximális hőfokon
égek – pördült felém.
A karját a nyakam köré fonta, felpipiskedett hozzám, és
olyan tüzesen tapadt a számra, hogy libabőrös lettem tőle.
Mielőtt teljesen elmerültem volna a csókjában, lehúztam a

33
serpenyőt a tűzről. Megmarkoltam Maya fenekét, és
felültettem a pult szélére. Édes, finom csókváltásaink lassan
elmélyültek.
–  Nem kellett volna pizsamanadrágot felvenned –
duruzsoltam a fülébe. A számra helyezte az ujját, de a másik
kezével megmarkolta az ágyékom.
–  Miért is nem? – hajtotta hátra a fejét, hogy jobban a
nyakához férhessek. Átöleltem, és ott csókoltam őt, ahol csak
értem. Simogattam a hátát, a fenekét.
–  Mert úgy sokkal könnyebb dolgom lenne – fújtattam,
mintha nem lettünk volna már túl két meneten.
– Egyáltalán nem akarom, hogy könnyebb dolgod legyen! –
karistolta a csupasz hátam. Teljesen felhúzott. Megmarkoltam
a fenekét, közelebb húztam magamhoz, hogy az éledező
férfiasságom az ágyékának dörzsöljem. Felmordultam,
annyira kívántam, de ő váratlanul kisiklott a kezem közül, és
felkapott egy tányért. – Éhes vagyok! – jelentette ki.
–  Engem már megfőztél. Fogyasztásra kész vagyok –
ziháltam.
– Majd a hús után. A férjem azt tanította, hogy a közepesen
átsült steak két perc pihentetés után a legtökéletesebb. Gyere
te is, mert félek, hogy nem marad – harapott az alsó ajkába,
és úgy esett neki a húsdarabnak, hogy meg kellett igazgatnom
magam az alsónadrágomban.
– Mayácska! – mordultam fel. – A tűzzel játszol!
–  Akkor használd a hőfokszabályzót, Ian! A végén még
leégeted a konyhát – kacsintott felém.
Pontosan ezért szerettem annyira Mayát. Mellette még a
kapcsolatunk sokadik évében sem volt unalmas az életem.
Imádtam az egyéniségét, és azt, hogy habár tudtam, hogy
odavan értem, mégis mindennap kihívást jelentett nekem,

34
amivel biztosította a tüzet. Ahogy minden út Rómába
vezetett, úgy az én életem minden egyes elágazása Maya felé
terelt. Kétségem sem volt afelől, hogy nekem ő az igazi.
Mégis aggódom. Egyetlen nőnek sem kell egy olyan férfi,
akinek nincsen önbizalma, aki nem magabiztos. Egy nő
minden esetben igazi férfit akar maga mellé, aki erős,
gondoskodó, tehetséges, talpraesett, aki hátteret biztosít a
családjának. Nehéz volt beismerni, de a mi legnagyobb
gondunk az volt, hogy nem találtam a helyem sem a Cross
családban, sem a kettőnk által felépített világban. Valami
hiányzott, valami, amit magam sem tudtam megmagyarázni.
Lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen volt egy csodálatos
feleségem, akire minden hülyeségem ellenére számíthattam,
aki mindig fájdalmasan őszinte volt velem, és aki velem
ellentétben soha nem hibázott. Hűséges volt, becsületes,
elképesztően szexi és egyedi.
Velem van a baj! Minél előbb rá kell jönnöm, mi van velem,
amíg nem késő.

35
 A csodák forrása

„A csoda egy kivétel a törvények alól, ezért ahol

nincsenek törvények, ott kivételek, azaz csodák sem
létezhetnek.”

(Albert Einstein)

Másnap reggel újult erővel ébredtem. Időben keltem fel,

magamra kaptam az öltönyöm, és magabiztosan ültem le
reggelizni. Ma jó napom lesz! Érzem. Elhatároztam, bármi
történjék is, semmi sem ronthatja el. Lepillantottam Cocóra,
aki farokcsóválva nézett fel rám.
– De jól nézel ki! – dicsért meg Maya. – Ezek szerint bemész
dolgozni. Biztos, hogy jó ötlet ez?
– Remekül vagyok, és ha jól sejtem, az apád számít is rám.
– Tegnap abban maradtunk, hogy a héten pihensz.
–  Isten őrizzen, a végén még azt hiszi, ki akarom húzni
magam a feladatok alól.
– Büszke vagyok rád! – csillant fel Maya szeme.
Habár szívem szerint elbújtam volna nem egy hétre,
hanem egy hónapra, hogy megmeneküljek a felelősségtől,
tudtam, hogy Maya mit vár tőlem. Akármennyire is
öntörvényű, menő csávó voltam, a feleségem mindennél
többet jelentett nekem. A feleségemnek pedig a Cross vállalat.
Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül.
Éppen ezért hiába tiltakozott a testem minden idegszálával,

36
bementem dolgozni, ahol egyik akta és aláírás követte a
másikat. A megfeszített munkától az agyam ebédidőre
totálisan kikészült. Erős fejfájás gyötört, a halántékom
dörzsöltem, amikor belibbent a titkárnőm.
–  Ezt még alá kellene írnia – tette le elém az újabb vaskos
aktát.
–  Majd ebéd után. Éhgyomorra nem hozok több döntést –
álltam fel a székemről.
– Mr. Cross tegnap kérdezte, átnézte-e már – sürgetett.
Hangosan felnyögtem és a nyakam tekergettem. Úgy
éreztem magam, mint egy halálraítélt, akinek a nyakába
kötelet vetettek. Húztak egy irányba, de én egy másikba
tartottam. Nehéz volt beismernem, de utáltam az egészet.
– Gondolom, Alex már átfutotta – morfondíroztam.
– Többször is – bólintott Rita.
–  Adja ide! – intettem, és aláfirkantottam anélkül, hogy
alaposan áttanulmányoztam volna a részleteket. – Így ni! –
csaptam össze.
– Köszönöm! – ölelte át a dossziét. – Kivel megy ebédelni? –
érdeklődött széles mosollyal az arcán.
–  Egyedül – feleltem határozottan. Kihúztam magam és
szigorúan villant a tekintetem. Nem engedhettem meg egy
újabb félreérthető gesztust. Nem tudnám még egyszer
kimagyarázni a titkárnőm fejét az ölemben az asztal alatt.
– Istenem! Mikor bocsátja meg nekem a múltban elkövetett
botlásom? – olvasott a gondolataimban. – Azt hittem, már
tisztáztuk azt a dolgot, tudja… Hogy maga is azt várja el
tőlem, mint az apja – sütötte le a szemét. – Hálás vagyok, hogy
esélyt adott, hogy bebizonyítsam, más területen is vannak
kimagasló képességeim.
Elnevettem magam, mert eszembe jutott a kínos jelenet,

37
amikor Maya ránk nyitott.
–  Sejtem, hogy Mrs. Bryton totál ki lehet rám akadva –
húzta el a száját.
–  Hát nem igazán tudja kitörölni a képet… – köszörültem
meg a torkom. – Mondjuk, meg is értem.
– Ezért festettem be a szőke hajam barnára – csípte az ujjai
közé egy tincsét. – Gondoltam, ez könnyebbé teszi a felejtést.
Emellett tényleg nincs mitől tartania, hiszen már vőlegényem
van – emelte felém a kezét, amin ott díszelgett egy jegygyűrű.
– Nekem pedig feleségem – emeltem fel én is a kezem.
Megvontam a vállam, hiszen egyikünk sem fejtette ki, hogy
az első évben milyen nehéz volt megbirkóznunk a
megbélyegzéssel. Kortesbeszéd ide vagy oda, a nő, akit
elvettem, még évekkel később is gyanakodva méregette a
titkárnőmet, aki tévedésből a lábam elé, vagyis a lábam közé
borult.
Ám azzal is tisztában voltam, hogy amíg bűntudat gyötör,
Mayában sem fognak elmúlni a kételyek.
– Tudja, mit, Rita! Igaza van! Fátylat kell borítanunk erre az
egészre! Jöjjön, meghívom ebédre! Ennyi idő után már csak
nem jelent gondot egy ártatlan közös étkezés a titkárnőmmel.
Tévedtem.
Mire visszaértem az irodába, Maya már pontosan tudta, hol
jártam és kivel. Nem rendezett féltékenységi jelenetet, de
epésen megjegyezte, nem kellene hagynom, hogy az
alkalmazottak rajtam csámcsogjanak. A maradék életkedvem
is elpárolgott. Egyszerűen bármit tettem, hibának bizonyult.
Nem volt már saját életem, saját döntésem és barátom sem.
Borzalmasan éreztem magam.
Pár nappal később pedig azért éreztem magam
kellemetlenül, mert Ritával újra távolságtartóvá váltam. Az

38
irodám hatalmas üvegfalán át bámultam a várost. Az egész a
lábam előtt hever. A világ urának kellene éreznem magam,
mégsem vagyok elégedett. Úgy érzem magam, mintha egy
üvegkalitkában élnék, ami telis-tele van szabályokkal.
Mayának mégiscsak igaza van. Valóban egy ketrecben élek. Itt
állok a boldogság kapujában, mégsem tudtam, át akarok-e
lépni rajta.
Ha visszatekintettem a Maya előtti éveimre, abban az
egyben biztos voltam, hogy nem a Hell’s Angels hiányzik.
Nem a banda, csupán az érzés, amit tagként éreztem: a
szabadság. Amikor megismertem Mayát, csak egy férfi voltam
szabályok és erkölcsök nélkül. Tettem, ami jólesett, azt és
amikor csak akartam. Senki elvárásainak nem kellett
megfelelnem. Most viszont… Apa vagyok, férj és üzlettárs. A
gyerekeim és a feleségem arcát láttam magam előtt. Ők az
életem… de ha nem ezzel van a baj, akkor miért vergődöm
mégis? Mindenki szerelemről álmodik, a tökéletes társról,
esetleg egészségről, pénzről… nekem mindez megadatott.
Minden tökéletesen klappol az életemben, mégsem vagyok
felhőtlenül boldog. Biztos voltam benne, hogy magamban kell
keresnem a hibát.
Az íróasztalom irányába pillantottam. Mintha egy
láthatatlan lánccal odakötöttek volna a lábához. Lehunytam a
szemem, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy
újra Hammer vagyok, aki féktelen lazasággal tépi el a köteleit.
Hammer, akinek a nevét egy egész stadionnyi ember
kántálja. Hammer, aki sosem fél semmitől, aki fejjel megy a
falnak, mint egy bika. Hammer, akinek az öklétől mindenki
retteg. Piszkosul jó érzés volt.
A kezemre pillantottam. Idejét sem tudom, mikor vertem
utoljára oldalba egy jókora bokszzsákot. Azt hiszem, itt lenne

39
az ideje, hogy végre lemenjek a terembe. Már a puszta
gondolattól is elöntötte a testem az adrenalin.
Alig határoztam el a dolgot, kivágódott az irodám ajtaja, és
az apósom viharzott be rajta.
–  Te képes voltál aláírni és elfutároztatni a Becker-féle
tender anyagát a jóváhagyásom nélkül? – esett nekem nagy
hévvel. Úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika. Szaporán
pislogtam, mert gőzöm sem volt, mi a problémája. A tenderrel
nem ért egyet, vagy azzal, hogy nem vártam meg, hogy fölém
tornyosulva nézze végig, ahogy ellátom a dokumentumot a
becses kézjegyemmel? – Az az anyag nagyon sok olyan feltételt
tartalmazott, ami komoly veszteséget okozhat nekünk. Nem
hiszlek el, komolyan! Fogadjunk, el sem olvastad az apró
betűs részt! Ha megtetted volna, minden bizonnyal aláírás
helyett alkudozásba kezdesz – vetette a szememre.
Apró betűs részt? Minek néz ez engem? Még a vastagon
kiemelt lóbetűkre sem pillantottam rá.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy válaszoljak neki, de aztán
inkább kifújtam. Nincs értelme vitázni vele. A főnöknek
mindig, minden körülmények között igaza van. Ha a fejem
tetejére állok és ketyegek is, szent a szava. Ez az ő nyavalyás
szemétdombja, ő a kiskakas, én pedig nem vagyok más, csak
egy megtűrt, selejtes kappan.
És abban a pillanatban megvilágosodtam. Ő az én bajom. Ő
és ez az egész kibaszott kóceráj. Bírtam Alexet a
magánéletben és a hétköznapokban. Csíptem őt a vejeként,
apa és nagypapa szerepben, de az üzleti életben frusztrált a
tökéletes, mindentudó, sosem hibázó és folyton bíráló
jelenléte. Amíg ő mérgesen rivallt velem, addig végig azon
morfondíroztam, hogy nem vettem észre már az elején a
problémám gyökerét.

40
 Persze a válasz is kézenfekvőbb volt, mint gondoltam
volna. Mert ő az apja annak a nőnek, aki mindennél többet
jelent nekem. Meg akartam felelni egy olyan normának, amibe
a legjobb indulattal sem tudtam belepréselni magam, na de
nem a termetem miatt.
– Miért nézel rám ilyen bambán? Érted te, amit mondok? –
förmedt rám.
Először a szemem, majd a fülem becsmérli. Lehet, hogy az
évek során a fejem nem kímélve sokszor elagyabugyáltak, de ez
még nem jelenti azt, hogy ütődött vagyok, sem azt, hogy vak és
süket lettem. Szerettem volna valami epéset visszavágni, de
csak idióta bólintásra telt tőlem.
–  Lehet, hogy ez lesz életünk nagy üzleti lehetősége. A cég
maga nagyon ígéretesnek tűnt – akartam csitítani, de tudtam,
minden próbálkozásom hiábavaló. Mondhatok én bármit. Ha
elkönyvelte, hogy elcsesztem, az el van cseszve.
–  Még hogy ez lesz életem biznisze – járkált fel s alá
dühösen az apósom körülöttem.
Percekig néztem, ahogy kétségbeesetten pontosan
ugyanannyit megy jobbra, mint balra. Ha ezt kint tenné a
szürke aszfalton, már nyomvonalat szántott volna a betonba.
– Felfogtad, te, Ian, hogy mekkora bukta ez most nekünk? –
kiabált teli torokból.
Nem mertem megszólalni, mert tudtam, csak olaj lenne a
tűzre. Nagyon ki volt rám akadva, mert tény, ha a partnerünk
számításai nem jönnek be, akkor mi is elég nagy veszteségre
számíthattunk a figyelmetlenségem miatt.
– Egyszerűen nem értelek. Olyan, mintha nem is érdekelne
ez az egész – nézett mélyen a szemembe.
Most mit mondhatnék? Egyetlen vonzó dolog van az
irodában, de az is épp otthon vár rám.

41
 – Nézd, Ian – folytatta a fejmosást. – Én látom, hogy mióta
Maya nincs itt, már nem ugyanaz az ember vagy. Remekül
működött minden, amíg ő itt volt, de mióta megszületett
Hazel, mintha más bolygón élnél, és ez csak fokozódott,
amikor világra jött a kis Jeremy. Lássuk be, totál elvesztetted
a fonalat!
Lesütöttem a szemem, és nem tudtam, mit válaszolhatnék.
Amikor beléptem ebbe a családba, nem fogadtak éppen tárt
karokkal. Én voltam Ian Bryton, a kemény faszagyerek,
akiből mára nem maradt semmi. Feladtam az addigi életemet,
énemet, hogy mintaszerű férj és nagyszerű apa lehessek. Ám
ez nem volt egyenlő azzal, hogy alkalmassá váltam egy cég
vezetői pozíciójára is. Túl sok volt nekem ez a felelősség.
Minden egyes nap, amikor betettem ide a lábam, a hátamon
felállt a szőr. Habár hangosan sosem vallottam volna be,
gyűlöltem az egészet. Az apósommal és az emberekkel nem
volt bajom, de azzal, ami kitöltötte a napomat, igen. Azelőtt a
boksz és a Hell’s Angels gondoskodott az egóm
masszírozásáról, de azóta mintha egy töketlen majom lettem
volna, aki minden reggel puccba vágja magát, és parádézik,
hogy megfeleljen a Cross család elvárásainak. Nevetséges.
–  Az, hogy nem felelsz, rengeteg kérdést vet fel bennem –
lépett közelebb komoly képpel, sokkal higgadtabban.
– Hidd el, nagyon sajnálom. Nincs mentségem – keseredtem
el. – Pedig annyira igyekszem – eresztettem el egy lemondó
sóhajt.
– Tudom, hogy nem szándékos volt, egyszerűen csak unod a
protokolleljárást, a számokat és a papírmunkát. De a vállalat
fele a tiéd, Ian. Felelősséggel tartozol érte és azokért az
emberekért, akik neked dolgoznak.
–  Ígérem, azon leszek, hogy valahogy rendbe hozzam a

42
dolgot – feszült meg a testemben minden izom.
Még több ígéret, még több munka, még több elvárás.
–  Az ügyvédeink már dolgoznak a helyzet megoldásán.
Nem reménytelen az ügy. Csak belegondoltam, mi lesz, ha
egyszer visszafordíthatatlan lesz a helyzet.
Egyre szaporábban szedtem a levegőt. Nem értem, mit vár
tőlem. Ennél többet képtelen vagyok belefektetni. Én nem Maya
vagyok.
–  Ian, szépen kérlek – folytatta –, hozd meg végre azt a
döntést, amin hónapok óta tipródsz.
Felkaptam a fejem, és egyenesen a szemébe néztem.
–  Igen, tudom – szólalt meg, mielőtt megtaláltam volna a
hangomat. – Érzem, hogy azon dilemmázol, hogy ez nem a te
utad. Nem tudod, hogyan mondd el: valójában szarsz az
egészre.
– Alex, én… én… – kerestem a szavakat.
–  Ne érezz emiatt lelkiismeret-furdalást! Csak dönts! –
szorította meg erősen a vállam.
–  De ezzel csalódást okozok Mayának – csóváltam meg a
fejem.
–  Nem. Maya okos lány, és ismer téged. Ne aggódj, érteni
fogja a dolgot! Csalódást akkor okozol neki, ha a folyamatos
kudarcaid miatt elveszíted önmagad. Ő a csibészes mosolyú,
vagány nehézfiúba szeretett bele, és ezt az Ian Brytont
választotta társnak egy életen át. Ne tedd őt boldogtalanná a
megfelelési kényszereddel!
–  Akkor nem is vagy rám mérges? – kerekedett ki a
szemem.
–  Nem, nem vagyok. Aki dolgozik, az hibázik. Aki nem
dolgozik, az nem is hibázhat. Látom rajtad az igyekezetet, de
azt is, hogy erődön felül teszed a dolgod.

43
 –  Tényleg nem haragszol az elvesztegetett milliók miatt,
amit az én hibámból buktunk el? – ámultam el.
–  Nem mondom, hogy repesek az örömtől, de még
egyáltalán nem biztos, hogy ablakon kidobott pénz lesz. És
valamit megtanultam életem során. A pénz nem minden.
Nem szabad, hogy a pénz határozza meg az életedet, az
érzelmeidet vagy a kapcsolataidat. A pénz csupán egy eszköz,
hogy elérd a céljaid.
Ezért kedveltem őt annyira. Habár tudott kemény lenni, ha
a szükség úgy kívánta, de jobban értette az élet
fogaskerekeinek működését, mint bárki, akit valaha
ismertem.
– Most pedig menj haza, és beszélj Mayával! – paskolta meg
a vállam.
– És mit mondjak neki? – rémültem meg.
Alex vett egy mély lélegzetet, és megszólalt.
–  Az igazat. Hogy ez a munka nem tesz téged boldoggá.
Hogy te még keresed az utad. És azt is, hogy a vállalat
igazgatói posztja, amint lehetősége lesz elfoglalni azt,
visszavárja őt.
– Alex, te egy… egy fantasztikus ember vagy – emelkedtem
fel a székről. – Azt gondoltam, hogy sosem bocsátanád meg
nekem, ha cserben hagynálak, erre kinyitod nekem a
ketrecem ajtaját – ámultam el.
–  Ebben jelentős érdeme van az anyósodnak, Lexie-nek is.
Remek emberismerő. Sokszor rávilágít olyan pontokra,
amelyek nekem fekete lyukak. Segít megérteni a körülöttem
zajló dolgokat. Látom Mayán, mennyire szeret téged. Nem
szeretném, ha a boldogsága veszélybe kerülne, csak mert te
kötelességednek érzed, hogy itt helytállj.
– De mi lesz a feladataimmal? – töprengtem.

44
 –  Felveszünk egy arra alkalmas, számodra szimpatikus,
megbízható igazgatót, aki az én ellenőrzésem alatt dolgozik
majd, amíg Maya vissza nem tér.
– Ez remekül hangzik – vidultam fel.
Délután, mielőtt hazamentem volna, még megejtettem a
szokásos bevásárlókörutat. Nagyon kevesen tudták rólam, de
mióta nem bokszolhattam, egyetlen dolog volt, ami igazán
boldoggá tett, és feloldotta bennem a feszültséget, az pedig a
főzés volt.
Ahogy beléptem a lakásba, töltöttem magamnak egy
scotchot, és neki is láttam a következő recept
megvalósításának.
Hamarosan megjelent Maya is, aki érdeklődve nézte a
bevásárlószatyrokat a konyhapult körül.
– Szia! – üdvözöltem.
–  Látom, nehéz napod volt – vetette oda, de ő sem festett
valami rózsásan.
Jeremy nagyon nyűgös volt, ezért rengetegszer felkelt
éjszakánként. Szegény Maya már olyan volt sokszor, mint egy
holdkóros. Egy szép, csinos holdkóros lila karikákkal a szeme
körül.
Mélyen a szemébe néztem, és felhajtottam az alkoholt,
majd az üvegért nyúltam, hogy töltsek egy újabb pohárral.
– Hűha, úgy látom, tényleg kemény lehetett – ült fel az egyik
bárszékre. – Mesélj! – csillant fel a szeme, mert alig várta,
hogy a benti dolgok szóba kerüljenek.
Én igyekeztem nem hazahozni a munkát, de nála mindig
téma volt. Habár én menekültem onnan, ő visszavágyott.
Már éppen szóra nyitottam a szám, amikor megszólalt.
–  De mielőtt belekezdesz, áruld el, mi lesz belőle! –
legeltette a jókora húsdarabon a szemét. – Valami street food?

45
 – Mi más? – mosolyodtam el.
–  Ugye azt a bujaságburgert csinálod megint? –
villanyozódott fel.
–  Nem unalmas még? Gondoltam, ma kipróbálhatnánk
valami újat is.
– Jaj, isten ments! Imádom, ahogy te csinálod – könyökölt a
pultra. – Ha csak rád nézek, farkaséhes leszek.
Hangosan felnevettem.
–  Ahogy elkészítem, vagy a folyamattól, ahogy
megcsinálom? – vontam fel a szemöldököm, mert pontosan
tudtam, mi lesz a válasza.
–  Egyiket sem hagynám ki – harapott az alsó ajkába, és a
tekintete máris a kezemre tapadt, ahogy a húst szeleteltem.
–  Ha így nézel, nem biztos, hogy lesz vacsora –
figyelmeztettem.
–  Ha egy másfajta éhségem csillapítod, nem bánom, ha
várnom kell – sóhajtott mélyet. – Egyébként pedig ne
hibáztass! Imádom nézni, ahogy az izmos karodon csak úgy
dagadnak az erek, miközben dolgozol – állt fel, és odasétált
hozzám.
Megérintette a kézfejem, és szépen lassan végigcirógatta az
egész karom. Libabőrös lettem az érintésétől. Letettem a kést,
és felé pördültem.
– Beszélnünk kell! – nyögtem ki.
–  A hangsúlyodból ítélve valami gond van – lépett egyet
hátra.
–  Nem, nincs – ráztam a fejem, majd eszembe jutott az
elbaltázott tender. – Vagyis, de. – Aztán bevillant, amit Alex
mondott. „Ez még nem a világvége.” – Inkább úgy
fogalmaznék, nézőpont kérdése.
–  Essünk túl rajta! – eresztett el egy mély sóhajt, és

46
visszasétált a székéhez.
Megvártam, hogy leüljön, majd elmeséltem neki mindent
töviről hegyire. Biztató jelnek vettem, hogy egyszer sem
vágott közbe, vagy üvöltötte le a fejem.
–  Akkor, ha jól értem, munkanélküli vagy – szólalt meg,
amikor befejeztem a mondókámat.
Ez így nem hangzik túl jól. Eszem ágában sem volt sörrel a
kezemben a kanapén heverészni, és a tévét bámulni.
– Remélhetőleg nem sokáig – kerestem a tekintetét.
– Miért, mihez akarsz kezdeni? – érdeklődött, de dühöt még
mindig nem láttam az arcán, és a hangja is nyugodt volt.
–  Azóta ezen morfondírozom, mióta kijöttem apád
irodájából. Még nem tudom, de csak van valami, amihez
értek – nyeltem egy nagyot, mert habár erről nem számoltam
be neki, a nap folyamán történtek rendesen megtépázták az
egómat.
Úgy éreztem, egy szakadék szélére kerültem. Anyagilag
nem voltak gondjaink, de hogyan nézhetett volna fel Maya
egy olyan férfira, aki céltalanul lebeg a semmiben.
–  Azt hiszem, én tudom – szólalt meg lelkesedéssel a
hangjában. Feszülten vártam, hogy kifejtse az elképzeléseit. –
Ian, hiszen van valami, amit mindennél jobban imádsz
csinálni. Amiben verhetetlen vagy. A főzés és a sütés tesz
téged boldoggá. A konyha számodra a csodák forrása.
Kikapcsol téged, élvezed, és nem utolsósorban brutál
tehetséges vagy. Aggódom is a kilóim miatt – igazgatta meg
magán a ruháját.
– Tökéletes az alakod – dicsértem meg, de közben már egy
valóságos lavina zúdult az agyamra. – Végül is, miért ne
próbálhatnám meg? – tanakodtam magamban. – Szerinted
van ennek értelme?

47
 A szakács szakma mindig is izgalmasabbnak tűnt, és a
rengeteg főzőműsor, amit megnéztem, nagyon inspiráló volt.
Mayának igaza van. Amikor látszólag nem csinálok semmit,
akkor is ételek receptjein agyalok.
–  Kezdd az alapoknál! Iratkozz be egy tanfolyamra, aztán
ha te is úgy látod, tovább is léphetünk. Biztosra veszem, ha
Ian Bryton éttermet nyit, megváltozik San Francisco ízlése –
kacsintott rám biztatóan.
Merész gondolatnak tűnt, de elgondolkodtam a kecsegtető
lehetőségen, majd másnap reggel, amikor a mindennapi
rutinom részeként felkelés után elkortyoltam egy csalán- és
zöld tea keveréket, elhatározásra jutottam. Belevágok.

48
 Fordulópont

„Nagy hiba, ha azért akarsz megváltozni, hogy mások

szeressenek.”

(A farm, ahol élünk c. film)

Életem során sokszor voltam hirtelen és meggondolatlan, de

elérkezett a pillanat, hogy összeszedjem magam és végre
megfontoltan cselekedjek. Ész nélkül ez a tervem is kudarcra
van ítélve. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy az alapoknál
kezdek. Nem vágok bele felelőtlenül egy étterem nyitásába,
előtte megtanulom a szakács szakma minden csínját-bínját.
Hittem, hogy csak akkor lehetek sikeres, ha az alapoknál
kezdem, és lépésről lépésre jutok el a profizmusig. Kerestem
is egy tanfolyamot, ahol elsajátíthatom a szakma fogásait.
Furcsa volt reggel nem öltönybe bújni, hanem a jól
megszokott, kényelmes farmerembe. Mosollyal az arcomon
húztam magamra a bőrdzsekim, mielőtt nekiláttam
megváltani a világot. Alig telt el egypár hét, és kezdtem újra
önmagam lenni. Végre olyan dolgokat csináltam, amelyek
lelkesítettek. Érdeklődve hallgattam még a száraz elméleti
anyagot is. Alaposan belém sulykolták például, hogy mekkora
különbség van a bardírozás és a blansírozás között, vagy
hogy nem sütünk-főzünk, hanem hőkezelési eljárásoknak
vetjük alá az alapanyagokat.
Hamar felvettem a fonalat, és Maya nagy örömére újra a

49
régi Ian tért haza esténként. Jól éreztem magam a bőrömben,
egészen az első gyakorlati oktatásig, ahol hatalmas pofonok
értek. Addig a pillanatig azt hittem, hogy tudok főzni, de
hamar rádöbbentem, korántsem. Egy világ omlott össze
bennem, de Maya folyton azt szajkózta, hogy még a profik is
holtig tanulnak.
A kezdeti sokk után napról napra újra egyre lelkesebb
lettem, de a legfontosabb, amit elsajátítottam, hogy mint a
bokszban, itt is hallgatnom kell a megérzéseimre. Minél
többet okultam a konyha művészetéről, annál jobban
tiszteltem azokat, akik naphosszat izzadtak a tűzhelyek felett,
hogy mások számára valami tökéleteset alkossanak.
Világéletemben olyan emberek vettek körül, akiknek
rohadtul nem vágytam a tanácsára, vagy a visszajelzésére.
Egészen addig, amíg meg nem ismertem Mayát és a családját.
Na nem mintha annyira hiányzott volna a kioktatásuk, de
tény, hogy ebben a családban egyvalamit megtanultam: nincs
fejlődés kellő visszacsatolás nélkül. A kritika mérlegelésénél
csak azt kellett megnéznem, ki mondja. Azok
megnyilatkozását mindig meghallgattam, akik közel álltak
hozzám, és tudták, hogy mikor és hogyan mondhatnak
véleményt rólam. Ezt általában nem is éreztem bántónak. A
kívülállók véleményére viszont magasról tettem, hidegen
hagyott, mit gondolnak a tetteimről vagy a munkámról.
Hogy hogy fogadtam a konyhában az első kritikákat? Pff!
Szarul. Szoknom kellett, hiszen honnan tudhattam volna,
hogy az általam elkészített étel hogyan sikerült, ha nem
abból, hogy az elfogyasztók véleményt nyilvánítottak róla.
Meglepődtem magamon, amikor a kötényem szélét
gyűrögetve izgultam, hogy a mesterséf mit mond majd az
eléje tett ételemre.

50
 –  Hát ez már menthetetlen – lépett mellém az egyik csaj a
tanfolyamról. – Túlsütötted – hajolt a serpenyőm fölé
buzgóan.
– Én is látom, de azért kösz – kaptam le a tűzről. – Nincs az
a túlsült hús, amin ne segítene egy jó mártás – vágtam ki
magam, és láttam neki sebesen az elkészítésének.
– Ne is gyötörd magad! Ez otthon talán működne, de itt nem
fog! Ám adok neked pár tippet, hogyan javíthatsz rajta. Egy
kis zsír szaftosabbá teheti a húst, a zöldségek pedig változatos
textúrát kölcsönözhetnek neki – szőrözött.
Király! Kifogtam egy okostojást! Rámeredtem, hátha veszi a
lapot, és visszahúz a saját helyére. A szúrós tekintetem
hatással is volt rá, mert megadóan felemelte a kezét és
visszasomfordált a saját tűzhelye mellé.
–  Használj zselatint, attól a mártásod selymesebb állagú
lesz, és lehet, hogy az oktató elsiklik majd afelett, hogy
elszúrtad a húst! – suttogta még.
Zselatint? Ennek totál elment az esze! Botox helyett
használja ő kollagénbombának! Kocsonyásodjon meg az ő
agya, az én mártásomat ugyan nem cseszi el!
– Látom, makacs vagy! – illegett-billegett vissza mellém.
És még nem is ismer igazán! Nem pillantottam rá, csak
tettem serényen tovább a dolgom.
–  Hmm, van még mit tanulnod – horkantott egyet a csaj. –
És kezdhetnéd is egyből az alázattal – mordult gúnyosan. A
kezem megállt a levegőben. Mi a fasz van? Mit kóstolgat ez
engem?
– Te pedig törődhetnél egy kicsit többet a saját dolgoddal –
kaptam fel a vizet.
–  Hát ezzel a stílussal nemigen fogsz jó csapatjátékossá
válni – mondta tovább a magáét. Mérgemben letettem

51
mindent és felé pördültem. Alacsony volt, a vállamig sem ért.
Ahogy léptem felé egyet, kikerekedett a hatalmas barna
szeme.
–  Te sem vagy jó a csapatjátékban, hiszen ha az lennél,
észrevetted volna, hogy rohadtul bosszantasz. Olyan vagy,
mint egy odakozmált cukormáz, levakarhatatlan.
– És édes – kacsintott felém.
Döbbenten pislantottam kettőt. Ez meg mi a fene volt?
Flörtölni próbál velem? Megtöröltem a szemem, hátha csak a
felszálló gőztől vibrált volna be a kép előttem, de az idétlen
vigyora másról árulkodott.
–  Maguk ott! Ilyen jól állnak, hogy még diskurálgatni is
ráérnek? – szólt ránk az oktató.
–  Nem, uram! – mentegetőztem, és visszafordultam a
tűzhelyhez.
– Hogy halad, Mr. Bryton? – igyekezett felém. A francba!
– Lassan, mert be sem fogja a csőrét – horkantottam egyet.
–  Csodálkoznék, ha a marha kukorékolni kezdene – hőkölt
hátra.
–  Á, hogy nem a kotnyeles némberre gondol itt mellettem,
hanem a húsra. Az alakul – füllentettem.
Felemelt egy kést és belevágott, majd megkóstolta.
–  Ez olyan, mint a cipőtalp – ingatta a fejét, miközben
elfintorodott.
–  Hogy maga már miket nem kóstolt! – ámultam el és a
szemem forgattam.
–  Irtó humorosnak hiszi magát, igaz? – szűkült össze
dühösen a pupillája. – Kezdje újra! – utasított. – Nem egy Hulk
menüt kértem, hogy elkészítsen.
Hulk menü. Életemben nem hallottam még róla.
– Az meg milyen? – kíváncsiskodtam.

52
 –  Olyan, mint ez itt – pöccintette meg a tányérom szélét. –
Hideg, kemény, vasidegekkel. Legalább megpróbálhatta volna
menteni a menthetőt, mondjuk, egy kis zsiradékkal vagy
zöldségekkel – indult a következő áldozata felé, én pedig mint
egy rakás szerencsétlenség, néztem a hátát, amikor halk
kuncogásra lettem figyelmes. A hang irányába fordultam. Az
idegesítő csajszi mulatott a csúfos bukásomon.
–  Csoda, hogy téged még nem zabált fel a néped –
kuncogtam a saját poénomon.
Értetlen arckifejezéssel szaladt ráncba a homloka.
– A kínaiak az idegeken táncoló, nyávogó macskákat mind
megfőzik. Te hogy úsztad meg? – szúrtam oda, pedig
valójában nem is más nemzetekkel van bajom, hanem csak
ezzel a hülye banyával volt.
De úgy tűnt, érzékeny pontra tapinthattam, mert elöntötte
az indulat.
–  Először is – emelte fel fenyegetően a mutatóujját, amit
már a termetéből adódóan sem tudtam komolyan venni. – Ne
hasonlítgass engem az állatokhoz! Másodszor pedig nem
kínai vagyok, hanem japán – szegte fel büszkén az állát.
Na igen, a japán konyha! Még egy jó ok arra, hogy a csaj ne
legyen szimpatikus. Az a furcsa helyzet állt ugyanis elő, hogy
nem tudtam olyan ételt találni, ami a japán konyhában ízlett
volna. Nem is bírom felfogni ezt a nagy felhajtást a szusi
körül.
–  Hát ezért vagy ilyen nyers. Azon viszont meglepődtem,
hogy cseppet sem vagy hagyománytisztelő – vontam meg a
vállam.
–  Ezt kikérem magamnak – fújta fel magát, mint egy
macska, aki támadni készül.
– Pedig úgy tartja a japán legenda, hogy ha befogod a pofád,

53
kevésbé leszel idegesítő – vágtam a szavába.
Mérgesen kioldozta a kötényét, majd japánul karattyolt
valamit, és zaklatottan távozott. Elégedetten fújtam ki a
levegőt. Zavaró elem kiiktatva. Végre koncentrálhatok a
feladatomra. De még neki sem láttam, amikor észrevettem,
hogy az oktató karba font kézzel, szúrós pillantással engem
bámul. Egy laza fejbiccentéssel jelezte, hogy menjek a csaj
után, nyilvánvalóan azért, hogy bocsánatot kérjek tőle.
Meglepetten, felvont szemöldökkel böktem a saját
mellkasomra.
– Hogy még én kérjek tőle elnézést? Ki van csukva!
– Nem kérés volt – dörrent az oktató hangja.
Választás elé kényszerültem. Én is bedobhatom a kötényem,
és hátat fordítok ennek az egésznek, vaaagy megbékítem a kis
ferde szeműt. Jaj, hogy ez is csak velem történhet! Utáltam, ha
valamire kényszerítettek, mert annak csak azért is az
ellenkezőjét csináltam. Nem tehettem róla, ilyen volt a
személyiségem. Ha én elhatározom, hogy elmegyek
Norvégiába kutyaszánnal megnézni a sarki fényt, akkor tök
mindegy, hogyan, de bérlek egy kutyaszánt, és ha csúszva-
mászva is, de megnézem azt a kibaszott fényözönt. Makacs
vagyok, konok és csökönyös. Ez az egész arról szól, hogy
magamra találjak. Nem fogom feladni az elveimet.
–  Ha visszajön a csaj, és bocsánatot kér, esküszöm,
elfogadom, de ez a max, ami tőlem telik – tártam szét a
karom.
Az oktató elképedve ingatta a fejét.
Este rossz hangulattal tértem haza. Leroskadtam a
konyhában az egyik székre. Végigpillantottam a bárpulton, és
a sok újonnan beszerzett eszközön. Az utóbbi időben
belelovaltam magam a főzésbe, teljesen átépítettem a lakás

54
ezen részét. Most pedig a kedvem is elment, hogy betegyem a
lábam.
– Nyomaszt valami? – jelent meg mellettem Maya.
–  Nem, dehogy – legyintettem. A hűtőhöz léptem, és
felpattintottam egy sört, majd visszaültem a székre.
–  Ismerlek, ki vele! – sétált mögém, és átkarolta a
nyakamat.
–  Felbosszantott egy hülye liba, és az oktató elvárta volna,
hogy én kérjek bocsánatot.
Nem mondott semmit, csak eleresztett egy mély sóhajt.
– És bocsánatot kértél?
Úgy néztem rá, mintha még egy feje nőtt volna.
–  Dehogy! – feleltem sértődötten. – A faszom ki van azzal,
hogy mindenhol meg akarják nekem mondani, hogy mit
csináljak – buktam ki.
– Tudom, hogy ez neked újdonság így harminc felett, de az
életben bizony kompromisszumokat kell kötnünk, Ian!
Alkalmazkodnunk kell másokhoz is.
–  Leszarom! Én nem tudok olyan kompromisszumokat
kötni, amelyeket nem tudok elviselni.
– Mindenhez hozzá lehet szokni – masszírozta a vállamat.
–  Hát nekem ez nem fog menni. A meghunyászkodás
alkalmatlanná tesz az érdekeim képviseletére – kötöttem az
ebet a karóhoz.
–  Mindenki olyan, amilyen, és senki sem tökéletes –
nyomott egy puszit az arcomra.
– Miért érzem úgy, hogy puhítgatsz engem?
–  Puhítgatni? – nevetett hátravetett fejjel. – Nincs az a
húspuhító, ami nálad hatásos lenne. Emlékszel még, mit
mondtál nekem egyszer? – hajolt a fülemhez. – Nem elég
akarni valamit, Mayácska, tenni is kell érte – csúsztatta le a

55
karomon a tenyerét. – Hát most én adok neked tanácsot. A
tudás sem elég, ha nem tanulsz meg alkalmazkodni.
– Az én szótáramból kimaradtak az „a” betűs szavak, mint
az alkalmazkodás és az alázat – horkantottam fel. – De miért
is kellene nekem igazodnom olyanhoz, ami hozzám
méltatlan? Hányok az egésztől! Úgy érzem, beszippantom a
világ minden szennyét, és magam is mocskos leszek.
–  Felizgat, amikor így felhúzod magad – kuncogott a
bőrömbe.
Ahogy alaposabban szemügyre vettem, leesett, hogy ő most
csábítani készült. Mély dekoltázs, miniruha, tűsarkú… Tűsarkú
itthon? Basszus! Látványosan a homlokomra csaptam.
– Valamit elfelejtettél? – hervadt le a mosoly az arcáról.
– El bizony. Mióta erre a tanfolyamra járok, a feleségemről
feledkeztem el, és a szükségleteiről – pördültem felé.
–  Mostanában olyan fáradt voltál, és már megbocsáss, de
tegnap egészen féltékeny lettem a csirkére, amilyen
odaadással masszíroztad, ezért ma megettem az egészet –
villantotta felém a szemrehányó pillantását.
– Csak bepácoltam, hogy ízletesebb legyen.
–  De olyan dolog történt azzal a darab hússal, ami velem
hetek óta nem – simogatta az arcom.
– Micsoda? – kerekedett ki a szemem.
– Hozzáértél. Kényeztetted. Törődtél vele.
– Hogy aztán megsüssem és megegyem – horkantottam fel.
– Engem is felfalhatnál! – duruzsolt a fülembe, miközben a
nyakam ízlelgette. – Garantálom, hogy nem kell semmit
előkészítened, fogyasztásra kész állapotban vagyok tálalva.
Tetszett, hogy még mindig így odavolt értem. Megéreztem a
fellobbanó vágyát, amitől életre kelt az enyém is. A kisördög a
fülembe pajzán gondolatokat suttogott. Finom mozdulattal

56
siklott a tenyerem a derekáról a fenekére, ahonnan
pillanatok alatt a szemérmetlenül rövid szoknyája alatt a
bugyijában matatott az ujjam. Gyengéden simogattam
odalent. Maya megmarkolta a vállam, és hátravetett fejjel
nyögött, miközben szorosan összeszorította az ujjam, és
körözni kezdett a csípőjével.
– Kétségkívül fogyasztása kész vagy – nyugtáztam.
– Örülök, hogy elégedett vagy! – kacérkodott velem.
– Hol vannak a gyerekek? – pillantottam körbe.
–  Anyám elvitte őket – sóhajtozott, és ahogy akkor a
szemembe nézett, teljesen kikészített. Buja volt, és vad. Igazi
fenevad. Mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna, a
puha és finom ajka az enyém ízlelgette, majd mohón
ostromolni kezdett. Forró táncot járt a nyelvünk, aztán
finoman beszívta az alsó ajkam a szájába.
–  Úgy látom, nem maradt elég csirke tegnapról, éhes
maradtál – mordultam fel, pont, amikor a tenyere az
ágyékomra simult.
–  Ha ezt így folytatod, nem leszek jófiú. Nagyon, nagyon
rosszfiú leszek – vettem egyre szaporábban a levegőt. A
nyakába pusziltam, az orromat megtöltötte a már oly jól
ismert illata. Sebesen lehúztam róla a blúzát, és letoltam róla
a szoknyáját. Mielőtt viszont folytattam volna, megcsodáltam
a csodálatos testét.
– Gyere! – ragadta meg a kezem, és húzott a nappaliba, ahol
leült a kanapéra.
Dögös volt, meg sem látszott az alakján a két terhesség.
Csinos arcvonása, hetykén ágaskodó melle és a csípője… az a
szépen, nőiesen kerekedő csípője és feneke, az volt, ami
teljesen elvette az eszemet. Elé térdeltem és széjjelebb
nyitottam a combját. Felnéztem az arcára, ami vágyakozva

57
tekintett le rám, a mellkasa már ütemesen járt föl s alá.
Megadtam neki, amit szeretett volna, behajoltam a lába közé
és a bugyiját félrehúzva finom puszikkal üdvözöltem a
legérzékenyebb pontját. A nyelvemmel érzékien
kényeztettem, amíg le nem állított.
– Uramisten, Ian! Hagyd abba! Már ettől el tudnék élvezni –
zihált.
– Akkor élvezz! – ragadtam meg a fenekét, és húztam még
közelebb, hogy moccanni se bírjon.
Egy mozdulattal letéptem róla a bugyiját. Nem kellett sokat
várnom, egyre hangosabban nyögdécselt a tevékenységem
nyomán, ezért picit gyorsítottam a tempón, mind a
nyelvemmel, mind az ujjaimmal. A torkából előtörő sikoltás
és az orgazmustól remegő teste lett a jutalmam. Szeretem így
kényeztetni, mert ilyenkor csak magával kellett foglalkoznia,
csak magára kellett figyelnie, így teljesen át tudta adni magát
a gyönyörnek.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Gyorsan
lerángattam magamról a ruháim, és mielőtt magához tért
volna, újra a lába közé furakodtam, csak most nem a
nyelvemmel. A térde hajlatába kapaszkodtam és felhúztam a
derekáig. Még mindig rajta volt a vörös tűsarkúja, ami csak
olaj volt a tűzre. Istenem! Az enyém a legdögösebb nő a
világon. Állatias morgással végre elmerültem a testében.
Maya körmei az alkaromba vájtak, ahogy ívben feszült
alattam.
–  Ez az, Ian! Kérlek szépen, ne kímélj! Úgy hiányoztál –
préselt össze olyan erővel, hogy a farkam beleremegett.
–  Ne biztass, Mayácska, mert így is nehezen állom meg,
hogy ne húzzalak nyársra! – fújtattam felette. Tisztában
voltam az adottságaimmal, ezért mindig óvatos voltam, hogy

58
hozzá tudjon szokni a méretemhez.
– Húzz csak nyársra! Hadd égjek el a pokol tüzén – markolt
a fenekembe, és teljesen magába rántott. Mély levegőt véve
nyögött fel, ahogy végigértem benne. A kezem türelmetlenül
siklott fel a testén, egészen a melléig. Két ujjammal
simogattam a mellbimbóját, miközben egyenletes ritmust
diktálva mozogtam benne.
Maya egyre hangosabban kapkodta a levegőt, és emelte a
csípőjét a döféseim elé, szemérmetlenül vette el azt, ami neki
örömet okozott. Fejét hátravetette, kócos haja az arcát
takarta, a néha kinyíló szemében a nyers, vad vágyat láttam.
Nem kellett sok ahhoz, hogy újra elélvezzen. Ficánkolt
alattam, majd megfeszült a teste, amint a szobát betöltő éles
sikoltással jutott el a csúcsra. Egy pillanatra megálltam, és
hagytam, hogy végigfusson a testén a gyönyört okozó
impulzus. Amikor már csillapodott a rángatózása,
megragadtam a derekát és őrült tempóban merültem el
benne újra és újra. Maya körmei a hátamba, a fogai a
vállamba vájtak, ami a folyamatosan pulzáló hüvelyével
együtt már túl sok volt nekem. Felrobbantam benne, mint egy
jól időzített bomba, és legalább akkorát is szólt az
orgazmusom. Mámorban úszva remegtem percekig.
Habár sosem voltam az a lehorgonyzós fajta, Maya mellett
valami olyasmit éltem át, amit soha senkivel azelőtt. A
hajókat lehorgonyozzák az öbölben, hogy aztán egy stéghez
láncolva vágyakozzanak a szabad, mélykék, örökké hullámzó
víztömeg után. Maya mellett sosem éreztem ezt a szigorú
kötöttséget. Ő a lelkem másik fele volt. Nem egy súly, ami
visszahúz, hanem egy társ, aki kisegít a legmélyebb
gödrökből, és támogat, amikor arra szükségem van. Mellette
nem voltam parthoz kötve, bármikor kifuthattam a nyílt

59
vízre, és én bátran nekivágtam a veszélyes végtelennek,
hiszen tudtam, hogy ő világítótoronyként jelzi nekem a
hazavezető utat.

60
 Steak Hammer

„A kísértés hosszan nyomja a csengőt, de a lehetőség

csak egyszer kopogtat!”

(CSI: New York-i helyszínelők c. film)

Másnap reggel frissen, üdén és sokszorosan kielégülten

ébredtem egy elhatározással a fejemben. Letojom, ki mit
gondol rólam és a terveimről, akkor is megnyitom azt az
átkozott éttermet. Ahogy felkeltem, neki is láttam a projekt
megvalósításának. Nem engedem, hogy Ian Brytont bukott
angyalként könyveljék el. Én egy győztes vagyok! Egy olyan
pokolfajzat, akit ha a földre nyomnak is, feláll! Nem adom fel!
A tanfolyamra beiratkozással egy időben felvettem a
kapcsolatot különböző ingatlanirodákkal, hogy találjanak
nekem az étteremnek megfelelő üzlethelyiséget. Érkezett is
pár ajánlat, de eleinte nem foglalkoztam egyikkel sem
komolyabban. Most éppen itt az ideje.
A reggeli kávém kortyolgatva az egyik ajánlaton meg is
akadt a tekintetem. Forgalmas, jól megközelíthető hely, sok-
sok potenciálisan éhes emberrel. Nem is értem, miért ilyen
olcsó.
– Gond van? – vizslatott Maya.
–  Nem, éppen ellenkezőleg. Találtam egy megfelelő helyet
az étteremnek.
– Akkor mitől lettél ilyen gondterhelt? – lépett mellém és a

61
képernyőt tanulmányozta ő is.
–  Túl jó az ára. Gyanúsan jó – töprengtem el, hogy vajon
miért akarnak tőle megszabadulni.
–  Szerintem nézzük meg! Abból még nem lehet baj –
lelkesedett fel.
–  Tudod, mit? Igazad van! Felhívom az ingatlanost, hogy
személyesen is megtekintenénk.
–  Hogyhogy ilyen hirtelen belevágsz? Azt hittem, előbb be
akarod fejezni a szakácsiskolát – szólalt meg később az
autóban ülve, úton a belváros felé.
– Meggondoltam magam – vontam meg a vállam.
– Ezen meg sem lepődöm – fújt maga elé.
Rajta felejtettem a tekintetem. Ezt meg hogy érti? De nem
kérdeztem meg, mert ahogy leparkoltam a megadott cím
előtt, izgatottság lett rajtam úrrá. A poros, maszatos
üvegfelület helyett már láttam is a tiszta, rendezett kis
éttermemet.
– Tökéletes! – sóhajtottam fel zsebre dugott kézzel.
– Hiszen még nem is láttuk belülről – hitetlenkedett Maya.
Igyekeztem nem tudomást venni róla, hogy az ő arca
kevésbé tűnt elégedettnek.
–  De kívülről pont olyan, amilyennek elképzeltem. Steak
Hammer – suhant a kezem a cégtábla felett, mintha ezzel
megelevenedne az általam elképzelt cégér.
Maya ajka megnyílt a csodálkozástól.
– Te már nevet is adtál neki? – ámult el.
Nem tudtam eldönteni, hogy a szeme inkább meglepődést,
vagy csalódottságot tükröz.
–  Igen! Az ilyenen nem rágódik sokat az ember. Csípőből
jött.
– Szerintem pedig igenis megfontolja az ember, mielőtt egy

62
ilyen fontos kérdésben elhatározásra jut.
– Nem tetszik? – pördültem felé.
–  Naivan azt gondoltam, hogy Hammer már a múlté. Te
pedig most egy éttermet akarsz elnevezni róla.
Döbbenten meredtem rá. Maya számára Hammer halott.
Nehezen fogtam fel, hogy a feleségem tényleg elhitte, hogy
Hammert az utolsó meccsen ilyen könnyen
megsemmisítették. Szíven ütött a tény, hogy ő elkönyvelte,
mivel Hammer nem bokszol, nem is létezik többé. Pedig ha
tudná. Frusztrált, hogy ennyire nem örül a felbukkanásának.
–  Lehet ezt szépíteni, de Hammer is én voltam… vagyok –
szúrtam oda.
Összeszűkült a szeme, és úgy meredt rám. Miért haragszik?
Hiszen ez nyilvánvaló. Ian nem létezik Hammer nélkül, ahogy
Hammer sem Ian nélkül.
– Pedig szerintem ütős név a Steak Hammer. Nekem tetszik.
Már látom is magam előtt a bikát a nevem mellett.
– Bika? Ez egyre jobb. Bár az kétségtelen, hogy fejjel mész a
falnak, akár egy eszét vesztett vadállat.
– Mi bajod a bikával? Ősidőktől fogva az ember egyik szent
jelképe.
– Tudom, hogy számodra a férfiasság, az erő és a védelem
szimbóluma, de nekem inkább az erőszak, a pusztítás és a
halál jut róla eszembe.
–  Jaj, Mayácska, ne morgolódj! – léptem mellé és
átkaroltam. – Én tényleg hiszek ebben az étteremben.
– Én nem a helyben, hanem benned hiszek, Ian! Benned és
nem pedig Hammerben. Hammer lobbanékony,
kiszámíthatatlan és veszélyes. Nem örülök, hogy ki akarod
nyitni Pandora szelencéjét.
– Nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Hammer megszelídült,

63
új életet kezdett, és nem utolsósorban tanult a hibáiból.
–  Szeretnék hinni neked, de valamiért nagyon rossz
előérzetem van ezzel kapcsolatban.
–  Paranoiás vagy! – csókoltam a hajába. – Lezártam a
múltat. Hammer a régi valójában már nem létezik –
nyugtattam.
– Mondd csak, miért olyan fontos neked, hogy róla nevezd
el ezt a helyet? Ez olyan, mintha a múltad erőszakkal
belepréselnéd a jövődbe, ahelyett, hogy megszabadulnál tőle
– sandított fel rám.
–  Mert akármit is teszek, Hammer is a részem.
Megbékültem és megtanultam együtt élni vele. Fontos része
az énképemnek.
Úgy tett, mintha elfogadná, belenyugodna a
magyarázatomba, de láttam az arcán, koránt sincs ezzel a
vita lezárva. Az igazat megvallva, magam sem tudtam, miért
olyan fontos nekem, hogy Hammer az újrakezdésem része
legyen, csak abban voltam biztos, hogy így helyes.
Fél órával később teljesen a fellegekben jártam, mert a hely
fantasztikus volt, pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.
– Megveszem! – csaptam le rá a körbevezetés végén.
– Azért ezt meg kellene beszélnünk – vágott közbe Maya.
–  Ezen nincs mit megbeszélni. A hely tökéletes, ahogy a
fekvése is. Szinte átalakítani sem kell. A konyha modern,
felszerelt. Tényleg lehet tudni, miért akarnak tőle
megszabadulni? – jutott eszembe.
–  Amennyire tudom, az éttermet vezető férfi meghalt, és a
család nem kívánja folytatni a tevékenységét.
– Á! Hallod ezt? Itt a remek alkalom, mielőtt más elhappolja
előlem.
– Hát, ami azt illeti, tényleg sok az érdeklődő – szólt közbe

64
az ingatlanos.
– Na, látod! Most vagy soha! – buzdítottam Mayát. – Akarom
ezt a helyet! Pont ilyet szerettem volna – pillantottam körbe
lelkesen.
–  Látom, hogy nem tudlak meggyőzni, hogy várj – vonta
meg a vállát. – El kell ismernem, tényleg szép. De azért kicsit
alaposabban is utánanézhetnénk a múltjának és a családnak.
Nem is beszélve arról, hogy sok más ajánlat is akad.
Megnézhetnénk még párat.
–  De ez a hely nekem teljesen megfelelő – duzzogtam. –
Nekem ez kell. Belevágunk? – karoltam át a vállát.
– Miért engem kérdezel, hiszen te ezt már rég eldöntötted?
– forgatta a szemét.
Akkor jó.
– Megveszem – jelentettem ki.
Egy órával később már a papírmunkát intéztem, mert
mielőbb szerettem volna, ha a hely a tulajdonomba kerül.
Maya ragaszkodott hozzá, hogy az ügyvédünk is nézze át az
anyagokat. Időpocséklásnak véltem, de belementem, hogy
megnyugodjon. Amikor ő is áment mondott a dologra,
kifizettem a kért vételárat, amivel megtettem az első lépést,
hogy mielőbb megnyíljon a Steak Hammer.
A szakácstanfolyamra is nagy mellénnyel tértem vissza
mint leendő étteremtulajdonos.
–  Á, Bryton! Megtisztel minket a jelenlétével, remek! –
gúnyolódott rajtam a konyhafőnök, miután kihagytam egy-két
órát.
– Volt pár fontos elintéznivalóm – vigyorogtam elégedetten.
–  El tudjuk képzelni – szólt be a múltkori kekeckedős
kiscsaj. Haragos pillantást villantottam felé.
– Maguknak még van egy lezáratlan ügyük, ha jól sejtem –

65
lépett mellém az oktató.
– Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is lezártuk – horkantottam.
– Seggfej! – mormolta az orra alatt a kis japán.
–  Rendben! Így is jó – fordított nekünk hátat. – Ma időre,
kettes csoportokban fogunk dolgozni – jelentette be.
– Na, ne! – nyögtem fel, mert pontosan tudtam, hová fogunk
kilyukadni.
– Bármit elviselek, csak ne ezzel az érzéketlen, óriásra nőtt,
fagyott hústoronnyal tegyen össze – könyörgött a csaj is.
– Sajnálom, Mió. Egy jó séfnek minden körülmények között
helyt kell állnia.
Hangos, gúnyos nevetésben törtem ki.
–  Hát ezért vágtad be a hisztit a múltkor, mert nem is
álltam olyan messze a valóságtól, Miaó! – csúfolódtam.
– Fogd be! – préselte ki a fogai között. – A nevem különben
is Joanne! A Miót nem használom – tájékoztatta a séfet.
– A mai napon a tenger gyümölcseivel kell megbirkóznotok,
kedves Joanne! – csapta össze a tenyerét az oktató,
kihangsúlyozva a nevét.
– Király! Nem elég nekem a tengerentúlról partra vetődött
hallal megküzdenem – méltatlankodtam.
–  Itt születtem, barom! – szólalt fel Joanne. Amíg mi
civódtunk, addig a többi páros már kiválasztotta az
elkészítendő ételhez a hozzávalóját. Nekünk egy tartályból
ránk meredő homár jutott.
–  Fasza! – zúgolódtam, hangot adva az
elégedetlenségemnek.
– Most mit vagy úgy oda! A homár a tengerek királya. Kapd
ki onnan! – utasított.
– Miért pont én? Miért nem veszed ki te?
– Tudtam, hogy semmire sem megyek veled – látott neki a

66
műveletnek, majd mikor kihalászta a rákot, megindult a
fagyasztó irányába.
–  Hé, Miaó, hová viszed? Megfőzni kell, nem hibernálni! –
szóltam utána. Elhatároztam, hogy én csak azért is a
gúnynevét használom. Szúrós pillantást vetett felém.
– Joanne! – teremtett le. – Egyébként pedig, nem tudom, te
hogy vagy vele, de én nem fogom egyből belelógatni a forró
vízbe. Ez így sokkal humánusabb. Elkábul a hidegben.
–  Baromság! Nem érez az semmilyen fájdalmat, mert
nincsenek idegvégződései – okoskodtam karba font kézzel.
–  Akkor csináld te! – nyújtotta felém. Meglepetésemben
pislogtam egypárat.
– Kövessük a te elveidet! – visszakoztam.
– Sejtettem. Amíg elkábul, el kell döntenünk, mit készítünk
belőle – mélázott el. Látszólag nagyon komolyan vette a
feladatot. – Á, mit szólnál egy fűszervajas homárhoz? –
csillant fel a szeme. Eltöprengtem, mintha lenne jobb ötletem
is, de az igazat megvallva, nem sokszor készítettem tengeri
ételeket, így kénytelen voltam rá hagyatkozni.
–  Tekintsd békejobbnak, hogy rábólintok az ötletedre! –
vágtam ki magam.
–  Persze, mert neked fingod sincs, hogyan kezdj neki! –
gúnyolódott. – Szükségünk lesz fokhagymára, vajra és
petrezselyemzöldre – szegte fel az állát. Farkasszemet
néztünk egymással. Ez most tényleg tőlem várja, hogy majd én
fogom idehozni a hozzávalókat?
– Talán külön kérvényt nyújtsak be! – szólt rám erélyesen.
–  Hogy én? – helyeztem a tenyerem döbbenten a
mellkasomra. Mit gondol ez, lottón nyertem a lábam?
–  Sejtem, hogy ekkora tömeget megmozgatni nem lehet
könnyű feladat, de csak el tudsz vánszorogni a pultig. Ja, és

67
ha már ott vagy, a borsot is hozd ide! – legyintett.
A feladat teljesítése közben végig olyanok voltunk, mint a
kutya és a macska. A többiek csendben, összehangoltan tették
a dolgukat, ezért a mi civakodásunktól visszhangzott az egész
konyha. Én folyton ugattam, ő pedig fújtatott. Amikor felforrt
a víz, fejjel előre eresztettem bele a vízbe a homárt, ami
borzasztó, sikolyra emlékeztető hangot adott ki. Szívbajt
kaptam, de a csaj minden bizonnyal nem először főzött
homárt, mert hangosan kacagott az arckifejezésemen.
– Nehogy összeszard itt magad, hiszen te mondtad az előbb:
nincsenek idegvégződései, ja és csak mondom, hangszálai
sincsenek. Ezt a hangot csak a páncéljából kiáramló levegő
kelti – tudálékoskodott, de közben ő sem tétlenkedett,
elkészítette a fűszeres vajat.
– Hány perce van a vízben? – kérdezte nem sokkal később.
– Azt hittem, azt te figyeled – csattantam fel.
– Hogy én? – sipítozott. – Te vállaltad a főzést – mérgelődött.
Kész pokol volt az egész, mert természetesen rám maradt a
munka piszkos része is. Nekem kellett lecsavarnom az
ollókat, felvágnom és kibeleznem a szerencsétlen állatot. Az
idegesítő némber eközben az ollókból kivett rákhúst a
helyére tette, majd a fűszervajat egyenletesen eloszlatta a
húson.
– Így ni! Most már csak grillezni kell.
Nem tűnt az egész bonyolultnak, de engem igencsak
megizzasztott. Próbáltam feldolgozni a velem történteket, de
nem igazán jutottak el hozzám a körülöttem folyó események
egészen addig, amíg az oktató mellém nem lépett.
–  Érdekes! Meg mertem volna esküdni rá, hogy maguk
ketten ezen a feladaton csúfosan elvéreznek, de
szemlátomást egész jól megbirkóztak vele. Ínycsiklandozónak

68
tűnik. Gratulálok! De a külső nem minden, lássuk, milyen az
íze – látott neki a kóstolásnak. Az irritáló perszónával
egymásra néztünk, majd a homárra. Az oktató elégedetten
hümmögött.
–  Sajnálom, amikor nem jön be a számításom – dobta el a
villát csalódottan. Bizonytalanul kapkodtam a tekintetem az
oktatóról a homárra, a kis ferdeszeműre, majd újra a séfre. –
Ez az egyik legjobb, amit ma itt kóstoltam – ismerte el.
Mindketten hangosan fújtuk ki a levegőt. – El sem tudom
képzelni, mire lennének képesek, ha összedolgoznának.
– Tartok tőle, hogy ez tényleg csak a képzeletére van bízva –
nevettem el magam.
–  Ha maga nem lenne, Bryton, ki kellene találni. Magának
mindig mindenre van valami komikus megjegyzése, pedig
olykor jobban járna, ha befogná a száját, mint ahogy a
többiek teszik.
Cseszd meg, én egy egyéniség vagyok, nem szürke kisegér.
Manapság már alig látok valódi személyiségeket. Itt is mintha
minden ember egy tömegcikk lenne, akiket ugyanarra a sémára
programoztak. Még hogy hallgassak! Nem azért tűnök ki, hogy
később beleolvadjak a sokaságba.
A nap további részében nem meglepő módon az oktató
végig az én véremet szívta. Meg akart leckéztetni, amivel csak
annyit ért el, hogy felidegesített, és mérgemben kis híján fejbe
kólintottam a klopfolóval.
Hazaérve egy kis nyugalomért fohászkodtam, de nem is
tudom, kétgyerekes apukaként hová gondoltam. Hazel és
Jeremy azonnal rám repültek, és a fejemen ugrálva próbáltak
rávenni egy kis játékra. A gravitáció erejének megadva
magam zuhantam a kanapéra. A gyerekek gyűrűjében Maya
is megtalált az étteremmel kapcsolatos aggályaival.

69
 –  Megkértem egy-két ismerőst, járjon utána kicsit a
családnak. Habár téged nem, engem igenis zavar, miért
akarnak ilyen sürgősen megszabadulni attól a helytől – tette
le elém a söröm. Hosszan nézegettem a dobozt és
elmerengtem rajta. Vajon leitatni akar, hogy úgy befolyásoljon,
vagy kedveskedni, behízelegni magát, hogy aztán
megpuhítson? Tekintve az alkoholmennyiséget, amit én be
tudtam nyakalni anélkül, hogy az megártott volna, inkább az
utóbbira szavaztam.
– Ha ez téged megnyugtat – vontam meg a vállam.
– Időnként felidegesítesz, milyen lazán kezeled a dolgokat –
csattant fel.
– Miért kellene, hogy szívinfarktust kapjak ilyen fiatalon? –
húztam meg a sörömet.
–  Ez egy pénzügyi befektetés, éppen ezért kockázattal jár.
Jól megfontolt döntésekre van szükség.
Megfontolt? Életem során igen kevés döntés előtt tipródtam.
Csak mentem előre gőzerővel, a féket nem ismerve. Tálcán
kínálkozott életem biznisze, majd pont most leszek megfontolt.
Frászkarikát!
– Alaposan átgondoltam – vetettem oda foghegyről.
–  Persze, rögtön gondoltam, mert pont erről vagy híres –
vágta szúrós tekintettel csípőre a kezét.
–  Kicsit sűrű napom volt, nem beszélhetnénk másról? –
sóhajtottam fel.
–  De! Hogyne! – húzta el a száját, és már indult volna a
konyha felé, amikor váratlanul csengettek.
– Ki a fene lehet az ilyenkor? – pördült vissza Maya.
–  Nem vagyok Superman. Nem látok át a falon – vontam
meg a vállam. Hitetlenkedve a szemét forgatta, majd az
ajtóhoz sietett, én pedig a fülem hegyeztem, kit szólít meg.

70
 –  Hát te? Hogyhogy ilyen későn? – ámult el, én pedig
azonnal az ajtó irányába vizslattam.
– Beszélnem kell Iannel! – ismertem fel az apósom hangját,
mielőtt a látóterembe ért volna.
Fasza! Nem, nincs még eléggé elcseszve a napom, csak ő
hiányzott.
– Bassza meg! – pusmogtam az orrom alatt, és feljebb ültem
a kanapén.
–  A bagoly csípje meg! – javított ki Hazel az aprócska
mutatóujjával fenyegetve. A legutóbbi káromkodásos
incidens után jobbnak láttam tanítani neki pár enyhébb
változatot.
– Szép estét! – köszönt be Alex.
–  Nagypapi! – ugrottak ki az ölemből a gyerekek, és
rohantak egyenesen felé.
– Remélem, nem zavartam meg valamit – kapkodta Maya és
köztem a tekintetét.
– Nem, dehogy! – álltam fel, hogy üdvözöljem.
Úgysem tudtam, mi hiányzik a mai napomból.
–  Akkor jó, mert óriási híreim vannak – rikkantott fel
lelkesen.
Ajaj! Ezt ismerem. Úgy mozog, mint egy angolkóros
darumadár. Akar valamit.
–  Emlékszel még a Becker-tenderre? – szegezte nekem a
kérdést.
Hát lehet azt elfelejteni? Pedig szeretném.
–  Az a fura dolog állt elő, hogy igazad lett – dugta tétován
zsebre a kezét.
Az apósom azt mondta, hogy igazam volt? Mindjárt
lehidalok.
– Ezt hogy érted? – hajoltam előrébb.

71
 – Úgy, hogy helyes döntés volt belevágni – köszörülte meg a
torkát. Ahogy az eltorzult arcát elnéztem, biztosra vettem,
hogy nehezére esett bevallania, hogy ő tévedett.
–  Félek, hogy ezt nem egészen értem – köhintettem.
Vágytam a nekem kijáró dicsfényre.
– Miután aláírtad azt a fránya szerződést, az ügyvédeimmel
gőzerővel estem neki, hogy megsemmisítsem. Mindent
megtettem, de sajnálatos módon biztos lábakon állt. Lehet,
hogy csuklottál párszor, amikor emlegettelek – nevetett
mesterkélten.
A csuklás hagyján ahhoz képest, amit éreztem, amikor az
apósom rám szegezte a tekintetét. Bele sem gondolok, mit
kellett volna átélnem, amikor a pokolra kívánt.
–  Minden igyekezetem ellenére a cég a pénzünket
használva befutott. Hatalmas sikere volt a terméknek, amit
piacra dobtak. A legszebb az egészben, hogy a nagy
nyilvánosság előtt az ügyvezető arról áradozik, hogy mindent
nekünk köszönhetnek. Osztoznak a dicsőségen.
– Akkor, ha jól értem, jól sült el a baklövésem.
– Ami azt illeti, igen – húzta el a száját. El kellett ismernem,
jólesett, hogy idáig fáradt, hogy elismerje a tévedését.
–  Tulajdonképpen azért vagyok itt, mert Becker
személyesen is szeretne megismerni és megköszönni a
bizalmat.
Zavaromban csak tátogtam.
Hogy én visszamenjek oda? Hogy megint a ketrec rázza a
majmot? Eszem ágában sincs. Elképzelhetetlen, akár csak a
lakatlan szigeten a tömegverekedés.
–  Megtisztelő, de kérlek, ments ki. Sajnos nem érek rá.
Minden időmet lefoglalja a tanfolyam és az étteremnyitás.
–  Étterem? Nem is mondtátok – pördült számonkérően

72
Maya felé.
–  Mert ez olyannyira friss, hogy még meg sem száradt a
szerződésen a tinta – fonta karba a kezét Maya.
–  Ha jól látom, te nem vagy oda az ötletért – sandított felé
Alex.
–  Aggályai vannak, mert áron alul jutottam hozzá –
horkantam fel.
– Ha valamit megtanultam életem során, az az, ha valamit
olcsón kínálnak, ott valami bűzlik. Maya is okosan
gyanakodva fogadja, mert sejti, hogy valami gond lehet vele,
akadhat gyenge pontja. Leromlott állapot, szerkezeti vagy
statikai hiba, rossz közösség, zaj, jogi problémák – sorolta
Mayának.
–  Megvizsgáltam minden szóba jöhető lehetőséget, de
egyelőre nem találtam semmit – ingatta a fejét a feleségem.
– Akkor áss mélyebbre! – utasította az apja.
Kezdtem magam felstuffolni.
– Mert az ugye annyira elképzelhetetlen, hogy a tulajdonos,
vagyis az örököse megszorult, és gyorsan pénzhez akart jutni.
– Akkor nincs nagy pénzügyi érzéke – húzta el a száját Alex.
– Vegyük úgy, hogy ez az én nagy szerencsém.
Kapcsolhatott, mert megváltozott az arckifejezése.
– Hát persze, vegyük úgy! – bólogatott. – De visszatérve az
előbbi témához, beszéltem ma Beckerrel, és abban
maradtunk, hogy holnap együtt vacsorázunk – nézett rám
jelentőségteljesen.
Nem értem, mit vár tőlem. Ajánljak éttermet?
– Az mázli, mert holnap rövid napja lesz – felelt helyettem
Maya. Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy tiltakozzak,
amikor az apósom csillogó szemmel megelőzött.
– Fantasztikus. Hétre érted jövök! – veregetett vállon. – Ha

73
ezt tényleg nem csak álmodom, el sem tudjátok képzelni,
micsoda biznisz pottyant az ölünkbe – örvendezett.
Érdeklődve vártam, hogy folytassa: „Ügyes voltál, Ian, hogy
ezt így összehoztad”, vagy „Gratulálok, Ian, mégsem vagy
akkora pancser, mint feltételeztem”, de legnagyobb
sajnálatomra nem hallottam az égvilágon semmit, pedig
emlékezetem szerint alaposan kimostam a fülem. Most
komolyan nehezére esik egy kibaszott „Bocs, Ian, hogy úgy
letorkoltalak” vagy egy „Ne haragudj, hogy előre ítélkeztem”
szöveggel megtoldania a meghívást, hogy azt ne keserű
szájízzel fogadjam el?
–  Ian szívesen elkísér téged a vacsorára – karolt belém
Maya.
Szívesen, a frászkarikát!
– Remek! Téged is szívesen látnálak, ha van kedved hozzá –
dobta fel Alex a labdát. – Jól jönne egy éles elme egy
szakmailag tapasztalt csapatba.
Vettem egy mély levegőt. Most már egész biztos, hogy rossz
a fülem. Úgy hallottam, mintha hangosan lehülyézett volna.
Ráncba szaladt a szemöldököm.
– Oké, ott leszünk – vidult fel Maya.
Csak nyugodtan diskurálgassatok, mintha itt sem lennék.
Persze pontosan tudtam, honnan fúj a szél. Alex be akarta
biztosítani magát, hogy nem visszakozok valami
mondvacsinált indokkal, ahogy azt egyéb esetben minden
bizonnyal meg is tettem volna. Ám így, hogy Maya is érintett
volt, nehezebben sumákolhattam el a dolgot. Gyűlöltem, hogy
ezek ketten így kiismertek, és agyilag zokninak nézve
manipuláltak.
– Nem is zavarok tovább – köszönt el Alex. Maya kikísérte,
én pedig visszarogytam a kanapéra. Észre sem vettem, hogy

74
Hazel előttem toporog.
– Mi a baj, apa? – szegezte nekem a kérdést félrebiccentett
fejjel.
–  Nincs baj, kincsem, csak kicsit meg vagyok zavarodva,
mint a vasorrú bába a mágneses viharban – dőltem hátra.
Hiába menekülök egy élethelyzetből, az újra és újra beránt.
Nem volt kedvem még Maya kedvéért sem eljátszani a
macsó üzletembert, aki megcsinálta élete bizniszét…
faszságból. Bassza meg! A tenyerem az arcomra szorítottam.
Ezt jól megszívtam. Bevettem a leszarom tablettát és
hanyagságból elbaltáztam az üzletkötést, erre kiderül, hogy az
lett az évszázad biznisze. Hogy lehetek ilyen balfasz, de
tényleg?
–  Ez csúcs! – szaladt oda hozzám Maya. – Ilyen lelkesnek
már nagyon régen láttam az apámat.
Halleluja! Boldog a fater!
– Te nem is örülsz? – telepedett le mellém.
– Deee! – forgattam a szemem.
Majd kiugrok a bőrömből.
–  Jaj, ne vágj már ilyen savanyú képet! – rázott meg
lelkesen. – El sem tudod képzelni, milyen szívesen lennék a
bőrödben – vigyorgott, mint egy érett alma. Szaporán
pislogtam.
–  A bőrömben? Igen furán festenél ekkora muszklikkal –
mutattam felé a karom. – Nekem így tetszik a csinos alakod.
– Most miért vagy ilyen ünneprontó, pontosan tudod, mire
gondoltam.
Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit érzek.
Nyilván fogalma sincs, milyen szívesen ruháztam volna át
rá mindent, ami a Cross vállalathoz kötött. Elkalandoztam, és
a múltban találtam magam, amikor egy szexi, feszülős

75
bőrnaciba bújt kiscsaj egy üveg hideg sörrel a kezében
tornyosult fölém, és a fejemre borította nemcsak a hideg italt,
de az egész világom. Életem egyik legjobb és legrosszabb
döntését hoztam meg akkor. A nőt mindennél jobban
akartam, de nem gondoltam bele, milyen árat fizetek érte.
Mindent egy lapra tettem fel, és nyertem. A kívülállóknak
legalábbis így tűnik. Enyém lett a pénz, a birodalom és még a
nő is. Full happy end. Lófaszt! Ezek az emberek elképzelni sem
tudják, mit nem adnék egy kis szabadságért.
– Mitől félsz? – sóhajtozott mellettem.
–  Félni? Én? Úgy ismersz te engem, mint akire olyan
könnyű ráijeszteni? – pufogtam.
– A félelem nem gyávaság, Ian! Mikor fogod már fel? Ez egy
normális reakció, minden ember megküzd vele nap mint nap.
Minden átlagember, de én korántsem vagyok átlagos.
Viszont az utolsó mondata szöget ütött a fejemben.
– Nap mint nap? Te is félsz? – sandítottam felé.
– Már hogyne félnék. Ez az érzés egy egészséges életösztön.
Minden egyes nap rettegek, hogy elveszítelek – bújt a
mellkasomhoz.
Számomra a félelem korántsem volt ilyen természetes
dolog. Mindig is az ellenségemnek tekintettem. Ha befészkelte
magát a belsőmbe, megzavarta a belső békémet. Gyűlöltem,
mert elszívta az életerőmet, az energiámat, emellett gyengévé
tett, és gátat képezett abban, hogy elérjem a céljaimat.
– Olyan tökéletes lehetne minden – cirógatott.
Hiszen itthon az is.
–  Mayácska, a valós félelmeink mintegy öt százalékot
tesznek ki. A maradék 95-öt csak beképzeled. Tényleg nincs
mitől tartanod.
Nyugtattam őt, pedig magam is tudtam, hogy ez nem igaz.

76
Elég kiszámíthatatlan és forrófejű vagyok ahhoz, hogy
egyszer csak eldurranjon az agyamban a petárda. Sokszor én
magam sem voltam biztos benne, mit hoz a holnap, ám
egyvalamiben egészen biztos voltam: Maya és a gyerekeim
számomra mindennél fontosabbak.

77
 A desszert nem helyettesítheti a főfogást

„Ebben a szaros világban minden jó dolog receptköteles,

vagy elfogyott. Esetleg olyan mocsok drága, hogy a
gatyád is rámegy, és a lelkedet is eladhatod érte. Az élet
egy étterem, amelyet nem engedhetsz meg magadnak.”

(Jo Nesbo)

Egész éjjel nem aludtam. Álmatlanul forgolódtam az ágyban,

mert az volt az érzésem, hogy a vágyaim az egyik irányba
visznek, míg az élet teljesen más vizekre sodor. Nem tudtam,
hogyan mondjam meg a mellettem békésen szuszogó
angyalnak, hogy én nem az az ember vagyok, akinek gondol.
Ian Bryton vagyok, az igaz, de közel sem vagyok olyan jó férj
és apa, mint azt ő hiszi. Ennél önzőbb vagyok.
Felültem az ágyban, kimentem a szabad levegőre, és habár
a november közeledtével hideg volt, reméltem, hogy
felfrissülök, és kitisztul nemcsak a tüdőm, de a gondolataim
is.
Úgy léptem ebbe a családba, mint más egy puccos
étterembe, hogy megvacsorázzon. Egyszerűnek tűnt, hiszen
nem volt más dolgom, mint leülni egy asztalhoz és rendelni.
El kellett fogadnom, hogy ez nem egy svédasztalos vendéglő,
ahol felemelem a tányérom, a terített asztalhoz battyogok, és
azt szedem le, amit csak megkívánok. A túl széles és kusza
kínálat elbizonytalanított a választásban. És megzavart, hogy

78
a fényűzés ellenére sem dönthettem el, eszem-e előételt, vagy
milyen köretet fogyasztanék szívesen a húshoz, ugyanis azt a
főpincér, a család feje, Mr. Cross és persze a körülmények
határozták meg. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az étterem
kínálatát olyan ételek alkották, amelyek megfeküdték a
gyomromat. Mondhatnátok persze, hogy miért siránkozom,
hiszen legalább a desszert mindig adott volt, és finom is, de
ahogy magamba néztem, rájöttem, hogy már nem tudom
beérni csak a desszerttel.
Másnap este ismét a szúrós, kényelmetlen öltönyömbe
bújtam, és úgy feszítettem benne, mint egy jégtáblán pózoló
hibátlan külsejű díszpingvin. A tükör előtt méregettem
magam, amikor megjelent mellettem Maya. A látványa
azonnal elámított.
– Ejha, nagyon csinos vagy! – ismertem el.
– Ezer éve nem bújtam hasonló göncbe – lépett elém, hogy
szemügyre vegye magát. Miközben a fülbevalójával
bíbelődött, mögé léptem és átkaroltam. Ahogy a nyakába
hajoltam, elárasztotta az érzékeimet az illata.
–  Hihetetlen, milyen hatással vagy rám – csókoltam meg a
fedetlen vállát. A kezem a derekáról egyre lejjebb csúszott.
– Ez most nem fog összejönni, Ian! – lépett el tőlem.
– Nem fog? – kérdeztem vissza bambán.
– Tudom, mire megy ki ez az egész. Eltereled a figyelmem,
és elkésünk, felmérgelve ezzel az apámat.
Magasról teszek az apjára!
– Neked tényleg ilyen fontos ez a ma este? – hitetlenkedtem.
– Hát persze! Miért, neked talán nem? – pördült felém.
– Hát nem is tudom. Nem – böktem ki őszintén.
–  Ne csináld ezt! Apa számít ránk! Ne hagyd őt cserben! –
nézett rám a hatalmas kék szemével, aminek ha akartam

79
volna, sem tudtam volna ellenállni.
– Jól van! – adtam meg magam, és ezzel a kijelentéssel meg
is pecsételtem a sorsom. Hamarosan egy étteremben találtam
magam, ahol kínos csendben vártuk a vendégünket.
–  És hogy állsz a vállalkozásoddal? – érdeklődött addig is
Alex.
–  Vállalkozás? – kúszott fel a szemöldököm. – Á, a Steak
Hammerre gondolsz!
– Steak mi? – emelte fel a hangját.
– Ez lesz az étterem neve – tájékoztatta Maya.
–  Ez most komoly? – vizslatott ő is ugyanazzal a
számonkérő pillantással, mint korábban Maya.
Szerencsémre nem kellett magyarázkodásba
bocsátkoznom, mert megérkezett Becker.
– Annyira örülök, hogy elfogadták a meghívásom és eljöttek
– szorította és rázta meg buzgón a kezem.
– Részemről a szerencse – erőltettem magamra egy mosolyt.
–  El sem hiszem, hogy végre személyesen is találkozunk –
örvendezett. – Ha nem sértődsz meg, szerintem tegeződjünk!
Látszólag közel egyidősek vagyunk – ajánlotta fel, amivel
máris szimpatikusabbá vált.
– Persze, az sokkal egyszerűbb nekem is – köszörültem meg
zavaromban a torkom.
–  Reméltem, hogy lesz alkalmam megköszönni a bizalmat!
Ha nem írtad volna alá azt a szerződést, mi becsődöltünk
volna. Mindenem ebbe a projektbe fektettem. Tényleg,
megkérdezhetem, hogy mi volt, ami meggyőzött, hogy aláírd?
– ültünk vissza az asztalhoz.
Már éppen szóra nyitottam a szám, hogy bevalljam,
tulajdonképpen a lustaságom és a figyelmetlenségem volt az
oka, amikor az apósom megelőzött.

80
 –  Iannek teljesen más az életfelfogása, mint a Cross
vállalatnak. A lazasága, fiatalsága új szemléletmódot hozott a
céghez, és ennek eredménye, hogy megszülethetett a közös
tender.
Azta! Szép körítéssel adta elő ugyanazt, amit én is akartam,
hogy egy fasz voltam.
–  Örülök, hogy láttál bennünk fantáziát! Nélküled
valószínűleg mostanra már hajléktalan lennék. De neked
hála, ha lehet hinni az újságoknak, az évszázad üzletét
sikerült nyélbe ütnünk. Köszönöm – hálálkodott.
– Ne nekem hálálkodj, minden érdem a mentoromat illeti –
pillantottam Alex felé. Ami egyébként igaz is volt. Ha ő nem
tartott volna olyan erős nyomás alatt, nem írtam volna alá
sietve a szerződést.
Alexszel farkasszemet néztünk.
–  Elismerésre méltó, hogy a generációs különbségek
ellenére is ilyen jól kijöttök egymással. Ha megnősülök,
remélem, nekem is ilyen apósom lesz – biccentett Alex felé.
Ó, istenem, ez sem tudja, mit kíván!
A vacsora, habár kínos volt az állandó hálálkodás miatt,
mégsem volt olyan kellemetlen, mint képzeltem. A srác
kellően laza volt, és vagány. Értettem is, Alex miért akart még
az elején kibújni a közös szerződés alól. Rám emlékeztette.
Megszabadult egy Iantől, és most kapott a nyakába egy
másikat. Olyan lehetett számára ez az egész, mint a sors
keresztje, de mint minden józanul gondolkodó ember, ő sem
volt a saját pénze ellensége, így fordulhatott elő, hogy a
fiatalos felfogású Becker mégiscsak fontossá vált a Cross
vállalat számára.
–  Már meg ne sértődj, de az egész terved olyan
lehetetlennek tűnt – adott hangot Alex a korábbi aggályainak.

81
 –  Tudom! Ezért volt rizikós támogatót, tőkét találni a
kivitelezéshez. Ki fektetett volna pénzt egy olyan technikai
fejlesztésbe, ami a szórakozást támogatja? Mindenki azokat a
projekteket részesíti előnyben, ami nagy termelési fejlesztést
vagy gazdasági profitot garantál. Senki nem látott fantáziát az
általunk kifejlesztett appban. Csak ő – bökött rám.
Ejha! Szóval ezért volt úgy kiakadva rám Alex. Egy se füle, se
farka applikáció technikai megvalósulásához járultam hozzá
az aláírásommal. Ami azt illeti, tényleg vicces volt elképzelni
a Cross vállalatot, mint laza, vagány, ereszd el a hajam
életszemléletet hirdető céget.
– Ne okolja a többieket! Rengeteg buktatója is lehetett volna
a dolognak. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy az, aki ezt
rajtunk kívül felvállalta volna, jól tudta, hogy a jó hírét is
kockára teszi – mentegetőzött Alex.
–  Ez igaz, de ha mindenki ugyanúgy gondolkodna, nem
lennének forradalmi újítások. Manapság nincsen könnyű
helyzetben az ember, hiszen minden fronton próbálják
formálni és befolyásolni a véleményét.
Egyre szimpibb a srác!
– Nemcsak hogy rengeteg az inger, de egyre kevesebb időnk
is van arra, hogy csendben leüljünk és végiggondoljuk, hogy
mitől és hogyan éreznénk magunkat igazán jól. A régen
szépen csengő amerikai álomnak vége, manapság már nincs
benne az amerikai kultúrában a vágyott jövőről való
optimista gondolkodás, és bizony a nyilvánosság, a média
folyamatos negativitása is csak rombolja a szemléletünket.
–  Pedig magát igencsak felkapták most! – horkantott fel
Alex.
–  Az lehet, de ahogy felemeltek, úgy pofára is ejtenek
pillanatok alatt. Éppen ezért van szükség további

82
fejlesztésekre. A mai világban egy új technológia gyorsan
elavul. Ha ebből tartósan akarunk profitálni, tartanunk kell a
tempót a világgal. Az app alapötletét tulajdonképpen az adta,
hogy elmerengtem rajta, vajon milyen lesz a környezetünk, a
világunk néhány évtized múlva. Biztos nálad is volt már
olyan – fordult felém –, hogy a gondolataid felkapcsoltak egy
belső lámpát. Megvilágosodtál.
Jaj, hogy ne lett volna, de az én belső fényemért korántsem
voltak úgy oda ebben a családban, mint az övéért.
–  Ne vegye magára, Mr. Cross, de éppen ezért döntöttem
úgy, hogy Iannel szeretnék továbbra is együttműködni.
Ne bassz ki velem! Lemerevedtem a mozdulatomban, és
kikerekedett szemmel meredtem rá.
– Én… kiszálltam – hárítottam.
–  Engem nem zavar, mi más dologgal foglalkozol, de ezt a
projektet csak veled vagyok hajlandó végigvinni – kötötte az
ebet a karóhoz.
És akkor, abban a pillanatban átláttam rajtuk. Leesett, hogy
miféle csapdába csaltak engem aznap este. Azt a fűzfán
fütyülő rézangyalát! De szépen felépített csapda is volt ez! Csak
egy vacsora… csak egy ártatlan vacsora.
–  Alexnak is ecseteltem, hogy vagy veled folytatom a
munkát, vagy viszem az egész üzletet máshová. Hidd el,
azóta, hogy ez berobbant, sorban kopogtatnak az ajtómon –
akart rám nyomást gyakorolni.
– Őszintén sajnálom, de nekem most más dolgok kötik le az
energiám – közöltem határozottan. Szerettem volna minél
előbb tiszta vizet önteni a pohárba. Lesz, ami lesz, dögöljek
meg, ha hagyom, hogy ebbe belerángassanak!
Maya, nem kímélve a sípcsontom, rúgott belém az asztal
alatt.

83
 –  Ezt sajnálattal hallom, de kérlek, gondold meg! –
győzködött a srác is. – Meg kell vallanom, miután esélyt adtál
nekem, kicsit utánad olvastam. Nagyon menő, hogy ilyen
bevállalós vagy! Pont egy ilyen arcra van szükségünk az
appunk népszerűsítéséhez. Nem tűnne az egész
képmutatásnak.
Továbbra is minden nyomás ellenére a fejem ingattam.
–  Megkérdezhetem, mi az oka, hogy ilyen csökönyösen
ellenállsz?
–  A belső villanykapcsoló – szaladt ki a számon. – Végre
tudom, mit akarok, és eszem ágában sincs megfordulni.
–  Kár! – húzta el a száját. – Ez esetben én sajnálom! –
sóhajtott fel.
– Sajnálod? De mit?
– Pont mielőtt ide jöttem, adtam egy sajtótájékoztatót, ahol
bejelentettem a nagy hírt, hogy Ian Bryton lesz a Légy hű
önmagadhoz kampány arca.
Döbbenten kapkodtam a jelenlévőkön a tekintetem. Árulás
jelét kerestem, és abból, hogy rajtam kívül ez a hír nemigen
ütött mellbe senkit, be is bizonyosodott, engem itt alaposan
palira vettek, kész tények elé állítottak. Megragadtam a
szalvétát az ölemben, felálltam és az asztalra csaptam. Egy
szó nélkül hátat fordítottam nekik, és kiviharzottam az
étteremből.
–  Ian, várj! – hallottam magam mögött Maya hangját, aki
már csak az étterem előtt ért utol.
–  Eszem ágában sincs! Hazamegyek! – jelentettem be, és
intettem, hogy hozzák az autómat.
–  Hallgass meg, kérlek! – kapta el a karom, hogy rá
figyeljek.
Keserűen felnevettem.

84
 –  Én folyton csak hallgatok, Mayácska! Ti vagytok azok,
akik befogjátok a fületeket, elfordítjátok a fejeteket, amikor
beszélek. Magasról leszarjátok, én mit szeretnék. Mondd,
meddig kell még elfojtanom a vágyaimat? – füstölögtem.
– Azt hittem, örülni fogsz – sütötte le a szemét.
–  Hogy örülhetnék? Alig vártam, hogy megszabaduljak
abból a nyomasztó kócerájból, erre ti most erőnek erejével
lasszót vetettetek utánam és visszacibáltok oda. Mégis milyen
nyelven mondjam még el nektek, hogy utálom ezt az egészet?
Gyűlölöm a pillanatot, amikor betettem ebbe a családba a
lábam – mondtam ki, mielőtt végiggondolhattam volna a
következményeket. Egy hosszú pillanatig nem néztem
Mayára, de amikor újra lepillantottam rá, könnyes volt a
tekintete.
–  Sajnálom, hogy úgy érzed, kötelességed boldoggá tenni –
pördült meg, és szapora léptekkel elindult vissza az
étterembe.
A jó kurva életbe! Miért fáj ez a mondata olyan kibaszottul?
A csillagos ég felé emeltem a tekintetem, és eleresztettem egy
mély sóhajt.
– Maya – kiáltottam utána –, nem úgy gondoltam!
De ő mintha meg sem hallotta volna, belépett az étterembe.
Úgy fújtattam, mint egy felbőszült bika. Tisztában voltam
vele, ha most utánamegyek, azzal pontot is tehetek az ügy
végére. Minden lázadás, amit az előbb levágtam, semmissé
válik. Viszont, ha nem sietek utána, az súlyos sebet ejthet a
házasságunkon. Választanom kellett: én vagy mi?
Kétségbeesetten köröztem, mert sajnos túlságosan is élveztem
a közös életünket ahhoz, hogy tudomást sem véve róla
elszáguldjak a messzeségbe. Hazel és Jeremy arca villant be
előttem. Hangosan felnyögtem.

85
 Oké! Kifújtam a levegőt. Meddig tarthat ez a nyomorult
kampány? Egy, esetleg két hónap? Fél lábon is kibírod! –
győzködtem magam. Csak annyit kell tennem, hogy önmagam
adom, így nagy valószínűséggel Becker hamar meggyőződik
majd az alkalmatlanságomról, és saját kezűleg fog
kipenderíteni a közös bizniszből.
A remek tervem reményében sétáltam vissza Maya után,
aki duzzogó arckifejezéssel pillantott fel rám.
–  Szeretnék pár dolgot leszögezni, mielőtt itt mindenki azt
hinné, hogy ez az egész orvtámadás remek terv volt –
ragadtam meg hátulról Maya vállát. Éreztem, ahogy
megmerevedik a kezem között. – Rendben, vállalom, de nem
a ti kedvetekért – pillantottam először Alexre, majd Beckerre.
– Kizárólag a lányod iránt érzett szerelmem miatt csinálom
végig – néztem szúrósan Alex szemébe. Maya pedig
hátrapillantott, egyenesen az enyémbe. Az iménti könnyes
tekintete most a boldogságtól csillogott.
–  Nekem mindegy, miért vállalod, a lényeg, hogy
számíthatunk rád – vonta meg lazán a vállát Becker.
Még mindig dühtől fortyogva ültem vissza a helyemre.
–  Emellett már most mondom, hogy még egy olyan aljas
húzás a hátam mögött, mint az előbbi, és nem érdekel senki,
kiszálltam – fektettem le a szabályokat.
–  Rendben! – nyújtott kezet Becker, de mielőtt megráztam
volna, az apósommal vívtam néma párbajt. Az elégedett
vigyorból a szája sarkában tudtam, hogy ő tervezte el a mai
estét. Ha valaki, akkor ő nagyon is számított rá, hogy nemet
fogok mondani, ezért manipulatív módon elrendezte, hogy a
vacsorára Maya is velem tartson. Tisztában volt vele, hogy a
lánya él-hal a Cross vállalatért, ahogy azzal is, hogy nem fogja
szó nélkül hagyni, hogy csak úgy lazán kisétáljak az ajtón.

86
Ügyesen rángatta az érintettek érzékeny zsinórjait, mi pedig,
mint a gyakorlott marionettbábuk, tettük a dolgunkat.
Helyeslően biccentettem felé, mert el kellett ismernem, az ő
helyében én sem cselekedtem volna másképpen.
–  Desszertet? – jelent meg a pincér széles vigyorral az
arcán.
–  Természetesen – szólalt meg mellettem Maya, de az én
gyomrom égett, émelygett, megfeküdte a Becker-féle tender.
–  És pezsgőt is! Ünneplünk – szólalt meg vidáman az
apósom.
Úgy van, döfj belém még párat! Nem elég szenvedős ez így is?
Miután közöltem, hogy nem kérek desszertet, Maya
akaratom ellenére kirendelte nekem a kedvencem: a
sajttortát. Utáltam érte, mert túl jól ismert. Tudta jól,
bármekkorát be tudok tolni secperc alatt. Abban a
pillanatban azonban úgy hatott rám az ínycsiklandó édesség,
mint egy idomított kutyának a jutalomfalat. A nyál is megállt
a számban, nem csak a tudomány az agyamban. Ahelyett,
hogy jobban lettem volna, csak még rosszabbul éreztem
magam tőle.

87
 Terítéken az elfojtott vágyak

„A vágynak nem lehet azt mondani, hogy várjon

hajnalig, mert ahol vágy van, ott már hajnalodik.”

(Nemes Z. Márió)

Álmatlanul forgolódom. Hajnalodik, és én megint nem aludtam

egy szemhunyásnyit sem. Ennél még az is értelmesebb volt,
amikor végigjátszottuk az éjszakát Aidennel. Hiányzik.
Jelenlegi helyzetemben úgy véltem, ő az egyetlen Cross, aki
megérti majd a dühömet. Ő is minden hülyeséget elkövetett,
hogy szabaduljon a családi vállalattól.{1} Elhatároztam, hogy
felhívom reggel, és kiöntöm neki a szívem, de akkor bevillant,
hogy valójában akár rögtön is megtehetem. Az időeltolódás
miatt nem kellett azon aggódnom, hogy felriasztom, nekem
pedig úgysem jött álom a szememre. Így legalább Maya miatt
sem rizikós. Vetettem a békésen szuszogó feleségemre egy
pillantást, majd felöltöztem, és kisomfordáltam a verandára.
–  Szevasz, haver! Hogy mennek felétek a dolgok? –
indítottam a beszélgetést, amikor Aiden felvette a telefont,
mintha csak érdeklődnék a hogylétük felől.
–  Ne is kérdezd! Éppen büntiben vagyok! – sóhajtott egy
nagyot. – Ha megszakad a vonal, én nyomtam ki, mert
felbukkant Aria.
– El vagy tiltva tőlem? – szörnyedtem el.
–  Hát így is fogalmazhatunk. Aria és a húgom szerint nem

88
vagyunk egymásra éppen jó hatással – horkantott dühösen.
–  Hogy micsoda? – csattantam fel. – Ebből tényleg kezd
elegem lenni – háborogtam. – Ahelyett, hogy örülnének, hogy
ilyen jól kijövünk egymással. Tulajdonképpen azért hívtalak,
mert ma az apád és a húgod betette nálam a kiskaput. Amikor
már azt hittem, hogy megszabadultam a pokolból, újra ott
találom magam.
–  Ezt most nem értem. Nem úgy volt, hogy te már nem
dolgozol a cégnél? – kérdezett vissza.
–  De, úgy volt, csak van egy ipse, akivel az apád üzletelni
szeretne, ám a fickó meg csak velem hajlandó szóba állni.
Kelepcébe kerültem.
–  Tudod, Ian, hogy tartja a mondás, könnyebb belépni a
pokol kapuján, mint onnan kiszabadulni – kuncogott rajtam.
–  Ez cseppet sem vicces! Visszasírom a perceket, amikor
még nem voltam szívesen látott vendég a Cross Globalnál –
vallottam be őszintén. Különös dolog volt pont neki kifakadni,
hiszen ha valaki nem látott az elején szívesen a családban,
akkor az ő volt. Minden eszközt bevetve igyekezett engem
eltávolítani Mayától, mégis mára ő lett az az ember, akivel
sértődés nélkül megoszthattam a dilemmáimat.
–  Sajnálom, öregem, pontosan tudom, mit érzel. Volt idő,
amikor engem nyomasztott ez a teher.
– Mikor fogadják el, hogy én nem erre születtem? Rühellem
az egészet! Ne érts félre, kedvelem az apádat, nagyon jó
ember, és jól kijövünk, ha nem kerülnek szóba az üzleti
ügyek, mert akkor pillanatokon belül szeretnék hangosan
üvölteni.
–  Mondd el Mayának is, mit érzel, úgy, ahogy nekem! A
húgom szeret téged. Meg fogja érteni.
–  Maya – mordultam fel – újabban meg sem hallja, amit

89
mondok. Úgy tűnt, támogatja az étterem ötletét, de ma este
valahogy úgy éreztem, csak azért szorgalmazta az egészet,
hogy ne érezzem magam feleslegesnek. Valójában nem is hisz
az egészben.
–  Ez nem igaz! Beszéltem vele. Nagyon örült neki, hogy
belevágsz.
– Tudod, Aiden, rohadtul utálom, hogy azért kényszerít bele
ebbe a helyzetbe, mert ő maga erre vágyik.
–  Szerintem beszéljetek erről, mielőtt valami komolyabb
gond adódna ebből kettőtök között.
–  Ugyan már, úgy beszélsz, mintha nem ismernéd a
húgodat. Csökönyös, és csőlátása van, ha a Cross Globalról
van szó. Minden tekintetben az apja számára az isten. Nem
hiszed el, de volt pillanat, amikor úgy éreztem, elvárja tőlem,
hogy meg is hajoljak a nagy Alex Cross nagysága előtt, de erre
kurvára alkalmatlan vagyok, haver. Szemétládának érzem
magam, amikor gondolatban veszek egy dózert és a földig
rombolom az egészet. Tudom, csúnya ilyet kívánni, de néha
eljátszom a gondolattal, hogy csődbe megy az egész, és akkor
a rémálom is végre véget ér.
–  Ezt az utóbbi monológodat azért hagyd ki a
beszélgetésből. Bárcsak közelebb lennék, meghívnálak egy
sörre és dumálhatnánk.
– Nem tervezitek, hogy hazajöttök az ünnepekre?
– Dehogynem! Anyám is folyton ezzel rágja a fülemet.
–  Remek! Akkor, ha itthon vagy, egy este meglógunk a
családtól és csapunk egy görbe estét.
–  Csak a csajok rá ne jöjjenek, mire készülsz – kacagott a
vonal túlvégén.
– Mert akkor mi van? Ennyi nekünk is jár!
– De addig is fogd vissza magad! Nehogy arra menjek haza,

90
hogy porig égett a cég!
– Igyekszem, haver!
–  Most mennem kell! Aria közeleg. Hamarosan kereslek –
nyomta ki a telefont.
Egy pillanatig bámultam még a kezemben pittyegő
készülékre. Vettem egy mély levegőt, és már indultam volna
vissza a házba, amikor szemben találtam magam az ajtóban
didergő Mayával. Megnyílt az ajkam a csodálkozástól.
– Te… te mióta…
–  Éppen elég ideje ahhoz, hogy halljam, miket is gondolsz
rólam és az apámról – fordított hátat és viharzott vissza a
melegbe.
Na fasza! Olyan kibaszottul hatalmas ez a ház, de tényleg
nincs egy elátkozott zuga, ahol kipufoghatnám magam anélkül,
hogy ne sértenék meg vele valakit. Legszívesebben olyan
hangosan ordítottam volna, hogy az egész utca összeszalad. A
lelkiismeretem azt súgta, hogy menjek Maya után és kezdjek
végeláthatatlan magyarázkodásba, de az önérzetem egészen
mást diktált. Nem kell elnézést kérnem azért, mert
hallgatózott, és olyan dolgokat is hallott, amelyeket nem akart.
Én csak kimondtam, amit gondolok.
Nem voltam gyakorlott az érzelmi örvények kezelésében.
Életem nagy részében mondtam és tettem, ami jólesett,
szartam rá, ki mit gondol rólam. Az utóbbi időben viszont
másról sem szólt az életem, csak az elvárásokról, a
megfelelési kényszerről. Ez nem én vagyok!
Ahelyett, hogy Maya után mentem volna, a garázs felé
vettem az irányt. Még jó, hogy a balesetem után első dolgom
volt beszerezni egy új motort. Sejtettem, hogy hamarosan
szükségem lesz rá. Felültem rá, beindítottam, és tövig húzva a
gázt, nem is gondolkodva azon, hová mehetnék, csak

91
céltalanul róttam az utcákat. Hamarosan egy ismerős
környéken találtam magam.
Egy pillanatra megrémültem, amikor a Hell’s Angels
törzshelyének táblája villant fel a szemem előtt. Elment az
eszed, Ian! Ne keresd a bajt! Van neked abból éppen elég.
Mielőtt bárki észrevett volna, elszáguldottam. A szomorú tény
azonban az volt, hogy nem találtam a helyem. Nem volt a
Földnek egy olyan szeglete, ahol magamra lelhettem volna.
Végül az étteremhez hajtottam, amit nagy buzgón megvettem.
Beléptem, és némán körbepillantottam. Habár üres volt,
mégis egyfajta melegség áradt belőle.
Francba az egésszel! Végül is azt senki nem kötötte ki, hogy
mennyi időt kell azzal a kis seggfejjel töltenem. Nem tettem
ígéretet, hogy a nap huszonnégy órájában a rendelkezésükre
állok. Ideje életemben először a jövőmmel is foglalkoznom.
Olyan egyszerűnek tűnt éttermet nyitni, de pár héttel
később be kellett látnom, megint csak tévedtem. Minden
energiámat és időmet felemésztették az épület, a konyha
kialakítási követelményei, az engedélyezések,
dokumentációk, a személyzetről már nem is beszélve. Hiába
vettem meg egy korábban jól működő éttermet, azért kicsit
bele akartam vinni a saját személyiségemet, meg persze ott
volt az a temérdek papírmunka a tulajdonosváltás miatt.
Kicsit úgy tűnt, beletörik a bicskám, amikor hívatlan vendég
toppant be az ajtón.
– Hát mégis igaz! – ismertem fel a kis vágott szemű hangját
magam mögött. – Nem akartam elhinni, hogy tényleg olyan
nagyképű vagy, hogy már a tanfolyam elvégzése előtt
éttermet nyitsz, de lám, még engem is meg lehet lepni –
piszkálódott.
– Te mi az ördögöt keresel itt? – álltam az útját.

92
 – Munkát keresek! – felelte lazán.
– Itt? – ámultam el. Ez totál megkergült. Biztos, hogy az én
konyhámba be nem teszi a lábát! Akkor sem venném fel, ha ő
lenne az egyetlen séf, aki jelentkezik az álláshirdetésre. Inkább
állnék be én magam a tűzhely mögé.
–  Sajnos minden pozíció foglalt, már találtunk takarító
személyzetet – akartam hátat fordítani neki.
–  Ez vicces. Sejtettem, hogy Mona csak túloz, amikor azt
ecseteli, milyen rendes srác vagy, és biztos adsz nekem
munkát.
Megtorpantam a mozdulatomban. Mona? Egy pillanatig
döbbenten ácsorogtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Évek
óta nem hallottam már ezt a nevet. Akkor láttam őt utoljára,
amikor a kezébe nyomtam egy nagy köteg pénzt, hogy
elmenekülhessen és új életet kezdhessen.
– Nem ismerek semmiféle Monát! – húztam ki magam.
–  Ej, ej, Hammer! Nekem Mona azt mesélte, segítőkészebb
vagy a barátaiddal.
Lemerevedtem, mert ha már az étterem falán díszelgett
volna a cégér, azt gondolhattam volna, hogy csak blöfföl a
megszólítással, de a tábla híján hajlottam arra, hogy tényleg
ismeri Monát.
– Feltételezzük, hogy valaha volt egy Mona nevű ismerősöm
– köszörültem meg a torkom.
– Feltételezzük – biccentett.
– Te akkor sem vagy a barátom, emellett felmerül bennem
a kérdés, ugyan miért küldene egy ilyen idegesítő, nagy
pofájú kiscsajt a nyakamra, mikor pontosan tudja, hogy én a
hozzád hasonlókat derékban kettétöröm.
– Hmm – ütögette játékosan a szája szélét a mutatóujjával. –
Talán, mert pontosan tudja, hogy méltó ellenfél lennék?

93
 Hangosan felnevettem.
– Hol a fekete öved, csillagom?
–  Gúnyolódj csak, de tudom, hogy tisztában vagy vele,
bármikor lefőzlek a konyhában.
A szemem idegesen rángatózni kezdett. A picsába! Persze
hogy tudom, jobb nálam, de ez most nem erről szól, hanem az
elveimről.
Már éppen azon voltam, hogy kipenderítem, amikor Maya
sétált be az ajtón. Kikerekedett szemmel bámultam, ahogy
kicsípve magát felém lépkedett. Az ominózus kihallgatott
telefonbeszélgetés óta jóformán szóba sem álltunk egymással.
Mindketten meg voltunk győződve az igazunkról, és
büszkeségből vártuk, hogy a másik kér bocsánatot. Megállt
előttem, de nem engem nézett, hanem a mellettem tébláboló
Joanne-t.
Hogyhogy idejött? Megtört a jég?
–  Beszélhetnénk egy percre? – vetette oda nekem
foghegyről. Szóval ilyen lekezelően, Mayácskám? Legyen!
–  Sajnos várnod kell! – fontam karba a kezem. – Éppen
minden figyelmem lekötik, mint látod – pillantottam le a még
nála is bosszantóbb nőre.
Meglepetten emelkedett a szemöldöke, de nem szólt
semmit, csak végigmérte a kis japánt.
– Szóval ott tartottunk, hogy nagyon jó vagy – köszörültem
meg a torkom.
A tenyérbemászó kis kullancs az alsó ajkába harapott, és
láttam rajta, hogy nyeregben érzi magát.
– A legjobb – duruzsolta. – Nem fogsz csalódni – ment bele a
játékba.
–  De én nem hagyományos dolgokra vágyom, hanem
extrákra – folytattam.

94
 –  Emiatt ne aggódj! Hamar ráérzek majd, mi a szád ízére
való, és észrevétlenül bele fogom csempészni bármibe. Ha
engem választasz, ígérem, nem leszek egysíkú – nézett
mélyen a szemembe. Olyan hangsúllyal beszélt, hogy
ledermedtem. Nem mertem Mayára pillantani, de nem is volt
rá szükség, mert a következő másodpercben szó nélkül
kiviharzott az étteremből.
–  Tiszta hülye vagyok! – hajtottam le a fejem, és
hitetlenkedve ingattam.
–  Én egy pillanatig sem gondoltam rólad, hogy hülye vagy,
de úgy látom, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok –
szemtelenkedett Joanne.
–  Elképzelni sem tudom, miket gondol most rólunk –
pörgettem vissza a fejemben a beszélgetésünket.
–  Ha gondolod, ebben is szívesen segítek. Készíthetek róla
egy listát – somolygott.
– Ha komolyan gondoltad, hogy itt akarsz gályázni, eszedbe
se jusson – nyögtem fel hátravetett fejjel.
–  Ugye tudod, hogy nem ez a legjobb módja, hogy
megbékítsd a megbántott asszonyt? – okoskodott, amivel
teljesen felhúzott.
–  Megbántott? Ki mondta neked, hogy én vagyok a ludas?
Jelen helyzetben éppen én duzzogok – fújtattam.
– Elnézve a feleséged arcát, nekem éppen az ellenkezője jött
le.
–  Te inkább csak ne nézelődj! Törődj a saját dolgoddal! –
morgolódtam.
–  Oké, ez esetben mire jutottál velem kapcsolatban? –
erősködött.
–  Végül is miért ne kaphatnál egy esélyt, kedves Mió! Ha
más nem, te leszel a maneki-neko,{2} szerencsét hozol majd –

95
húztam el a számat.
– Utoljára mondom neked, a nevem Joanne – csattant fel. –
Nem használom a Miót! Ugyanakkor becsülendő, hogy
ismered a kultúrám egy apró részletét. De azért nagyon
remélem, nem azt a feladatot szánod nekem, hogy egész nap
a bejáratnál integessek.
–  Ó, ne is reménykedj! Itt minden egyes centért keményen
meg fogsz dolgozni.
– A legkisebb is számít! – vonta meg a vállát.
–  A legkisebb IQ-ra gondolsz? Bizony sajnálatos, de nem
válogathatok, 75-ös IQ-val is kénytelen leszek bárkit felvenni.
– Ezt most meg sem hallottam – nyújtotta felém a kezét.
–  Érzem, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni –
fogadtam el.
–  Ne légy már olyan pesszimista! A főnök leszel, és a
főnöknek mindig igaza van. Mi baj lehetne? – vigyorgott, mint
egy érett vadkörte a fáról.
–  Nyugtával dicsérd a napot! – sétáltam a bejárathoz, ahol
feltűnt, hogy odakint egy kisebb tömeg lebzsel.
–  Mr. Bryton, mit szól hozzá, hogy mindenki a jogokért
lobbizik? Milyen érzés megütni a főnyereményt? Valóban
csak a véletlenen múlt a szerződéskötés? Mr. Becker azt
nyilatkozta, hogy kizárólag önnel hajlandó együttműködni,
mit szólt ehhez az apósa? – záporoztak rám a kérdések,
miközben idegesítően villogtak a vakuk fényei.
–  Úgy tűnik, mintha cseppet meglepett lennél – sétált
mellém Joanne.
– Mi a franc ez az egész? – ingattam a fejem.
– Ezek szerint te sem sűrűn olvasol újságot – lépett az egyik
újságíróhoz, kitépte a kezéből a napilapot és átnyújtotta
nekem. A szemem gyorsan végigfutott a vezércikken.

96
 IAN BRYTON A CROSS CSALÁD FEKETE BÁRÁNYA BANKOT
ROBBANTOTT!

Az egykori nehézfiú a boksz világában már

meglehetősen izmos eredménysort állított fel, de a
jelek szerint üzletembernek sem utolsó.

Felpillantottam az újságírókra.
– Híres lettél – bökött oldalba Joanne.
–  Ez így nagyon nem fasza! – pördültem meg, és
visszamenekültem az étterembe gondolkodni. Más sem
hiányzott nekem, csak hogy az apósom után a sajtó is rám
szálljon.
–  Jól vagy? Olyan sápadt vagy – idegesített tovább az első
leendő alkalmazottam.
–  Megtennéd, hogy befogod a csőröd, amíg gondolkodni
próbálok?
–  Nem értem, miért húzod úgy fel magad. Ezek után tuti
nem kell az IQ-bajnokok miatt aggódnod. Minden
valamirevaló szakács itt akar majd dolgozni. Ez a hírverés az
éttermednek is jót tesz. Telt házzal nyitunk, ez egész biztos –
lelkesedett.
Telt házzal… ami azt illeti, az én hócipőm éppen eléggé tele
van ezzel az egésszel. Itt állok, mint egy rakás
szerencsétlenség, és majd megfulladok a dühtől. Minden egy
elbaszott, nyomorult aláírással kezdődött. Mintha egy ördögi
szerződést írtam volna alá, amiben határozatlan időre eladtam
a lelkem. Legalább tudnám, hogy ez az egész véget ér faszom
tudja hónap elsején nulla óra kibaszott három perckor. Sosem
szabadulok! Mindjárt megüt a guta.

97
 Ezt jól kifőztem

„Ha valaki más lennék, most bemutatkoznék, de ami azt

illeti, magasról teszek rá, hogy ki mit gondol.
Tapasztalataim szerint az érdeklődés az elvárások
anyja. Az elvárások pedig csalódáshoz vezetnek. Tehát a
legjobb mód a csalódás elkerülésére az, ha nem érdekel
semmi. Igazából az sem érdekel, hogy jó vagy rossz
ember legyek-e. Ahogy én látom, mindkettő szívás. A
rosszakat a társadalom törvényei sújtják, a jókat pedig
Murphy törvényei.”

(Haláli hullák c. film)

A riporterek elég kitartóak voltak, mert még este sem szálltak

le rólam. Megvártak az étterem előtt, és hazáig követtek.
Borzasztóan frusztrált, hogy Alex Cross mindig megkapta,
amit akart. Félvállról akartam venni ezt az egészet, de a nagy
nyilvánosság előtt nem tehettem.
Hazaérve egyenesen a gyerekszobába siettem. Vágytam egy
kis nyugalomra, békére, ezért először Hazelhöz akartam
benézni, de amikor már éppen befordultam volna az ajtón,
Maya hangja ütötte meg a fülem.
– Egyáltalán nem igaz, hogy ügyetlen vagy! Az életben senki
nem úgy születik, hogy egyből hibátlanul zongorázik. Sokat
gyakoroljuk majd, és akkor menni fog – duruzsolta bársonyos
hangján a türelmetlen lányunknak. Mintha kopizott volna

98
minket ez a gyerek. Kívül tiszta anyja volt, de belsőre
szakasztott mintha magamat láttam volna. Képtelen elviselni a
sikertelenséget. Duzzog és kiállhatatlan, ha valami nem
sikerül, akárcsak én.
– Remélem, egyszer én is olyan szépen zongorázom majd,
mint te, mami. Szeretem hallgatni, amikor játszol nekünk.
Megnyugtat – felelte Hazel.
–  Örülök, hogy ezt mondod. Tudod, kincsem, a zene sok
nehézségen segíthet majd túljutni, mert szélesre tárja a kicsi
lelked kapuit, de csak a megfelelő dallam, a megfelelő
pillanatban és hangerővel. Egyszer csak azt veszed észre,
hogy elszabadulnak az érzelmeid, és lehet, hogy ehhez nem is
kell a zenének teljes hangerővel üvöltenie, elég, ha lágyan
lüktet. Legyen az fájdalom vagy határtalan boldogság, mint
egy hatalmasra duzzadt hullám, kerekedik föléd, és te nem
tehetsz mást, mint hogy a hangok által generált rezgéseken
szörfözve hagyod, hogy utolérjen a benned rejlő temérdek
elfojtott indulat. Lesz, hogy úgy érzed, tombolnod vagy sírnod
kell, de ne tartsd vissza! Engedd szabadjára az érzelmeidet!
Hagyd, hogy megtisztuljon a lelked.
Olyan gyönyörűen fogalmaz, ha a zenéről beszél, bezzeg, ha
rólam van szó, csak a nyers szavak hagyják el a száját. Nem
tudom, mennyit értett meg mindebből a kislányunk,
mindenesetre nem kérdezett vissza, és amikor lopva
bepillantottam a szobába, Maya éppen egy puszit lehelt Hazel
homlokára. Keresve sem találnék nála jobb feleséget és anyát!
De miről zagyválok, hiszen fel sem merült bennem, hogy
másikat keressek. Ezt a nőt kell valahogy megbékítenem.
Elindultam Jeremyhez, aki addigra már az igazak álmát
aludta. Besétáltam hozzá, és leültem az ágya szélére. Olyan
apró és törékeny. Megsimogattam az arcocskáját, és némán

99
figyeltem, ahogy békésen szuszog. Hiszen még csak most
született! Istenem, de gyorsan repül az idő!
– Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy neked soha nem
kell majd az elvárásaim szerint élned – suttogtam.
–  Ó, dehogynem! – szólalt meg mögöttem Maya. Minden
izom azonnal megfeszült a testemben. – Még álmában se ígérj
neki olyat, amit nem tartasz be! – sétált mellém.
– Nem fogom arra kényszeríteni, hogy az akaratom szerint
éljen – néztem még mindig a kisfiam arcát. Maya finoman
megérintette a vállam, aminek hatására az egész testemen
végigfutott a bizsergés. A franc enné meg, hogy mindig ilyen
hatással van rám! Látnom sem kell, elég egy érintés, és azt
csinál velem, amit csak akar.
– Ezt mondod most, de amikor leül majd az asztalunkhoz az
első kislány, aki a pénzét akarja, és akibe a fiad szerelmes
lesz…
–  Na, azt adja meg az atyaúristen! – szökkentem talpra és
szembepördültem vele.
–  Vagy amikor azt szeretnéd majd, hogy együtt üssétek a
zsákot, de ő inkább a számítógép elé ül le – akasztotta az
ingembe az ujját és húzott a szobából kifelé.
– Ne is folytasd! – horkantottam egyet.
–  Az étteremről már ne is beszéljünk – értünk ki a
folyosóra. Finoman behúzta magunk mögött az ajtót. –
Őszintén, milyen érzés lesz, ha sem Hazel, sem Jeremy nem
érez majd késztetést, hogy átvegye tőled a stafétát?
Elkaptam a derekát és felnyomtam a szemben lévő falra.
–  Jó, hogy időben felhívod erre a figyelmem! Menjünk
biztosra! Hozzunk össze még egyet – ragadtam meg a
szoknyája alját és felrántottam a derekáig. A nyakába
hajoltam, beszívtam az illatát, és önfeledten csókolgatni

100
kezdtem. Nem volt számomra biztonságosabb hely a világon,
mint Mayába temetkezni. Testileg, lelkileg.
– Mondd csak, Ian, te nem érezd úgy, hogy ajtóstul rontasz a
házba? – bontakozott ki az ölelésemből. Hogy én? Kihasználta
a zavartságom, és ellépett tőlem. Mire gondol? Ez nekem kínai,
és még csak szótárt sem találok hozzá. Miért használnak a nők
mindig valami bugyuta hasonlatot ahelyett, hogy
megmondanák kerek perec, mit akarnak?
– Látom, nem érted! – hajolt az arcomba dühös tekintettel. –
Akkor úgy fogalmazok, hogy te is megértsd! Te velem nem
fogsz gyereket nemzeni addig, amíg bocsánatot nem kérsz az
elmúlt időszakban tanúsított viselkedésedért. Hihetetlen,
hogy azt képzeled, ha felrántod a szoknyám, alaposan
megdugsz, azzal minden rendben lesz. Hát nem! Kurvára
semmi sem lesz rendben.
Belefutottam egy újabb csapdába. Hát nem hiába bújtatta a
buja idomait egy dögös kis ruciba. El akarta érni, hogy
kívánjam, hogy olyan mereven álljak a nadrágomban, hogy
reszkessek minden porcikájáért, és akkor bumm! Ez egy
rohadt nagy kibaszás! Hiába teremtett minket, férfiakat
nagynak és erősnek a jóisten, hogy ne kelljen félnünk a
nőktől, nem jött össze neki.
Felé léptem, de ő eliszkolt előlem.
– Most fogócskázni akarsz? – kerekedett ki a szeme.
– Nincs sok esélyed ellenem. Kicsi vagy – vettem játékosra a
figurát.
–  Jó dolgokból sosem adnak sokat, Ian! Meg kellene
becsülnöd, ami jutott. Várj! Szar ügy! Neked jelenleg
konkrétan még csak kóstoló sem jár ma este – indult meg a
hálószobánk felé, így alaposabban is módomban állt újra
megcsodálni a formás idomait. Két lépéssel mögötte

101
termettem, de ő számított erre, gyorsabb volt nálam, becsapta
és kulcsra zárta előttem az ajtót.
–  Úgy látszik, nemcsak kicsi, de fürge is vagyok –
incselkedett. – Ma este tiéd a kanapé! Jó éjszakát, Ian! –
hallottam a zárt ajtón keresztül.
–  Mayácska, beszéljük ezt meg, jó? – próbáltam
alkupozícióba kerülni.
–  Nem, Ian! Nem jó! Én tényleg nagyon ki vagyok akadva
rád. Az apám tanácsára félretettem a női büszkeségem,
kicsíptem magam, és odamentem hozzád, hogy kibéküljünk,
de te szemlátomást remekül elszórakoztál nélkülem. Szemét
alak vagy! Ezek után ne gondold, hogy egy ujjal is hozzám
érhetsz.
–  Amit mondasz, az butaság, te is tudod – dőltem neki az
ajtónak. – Az a csaj lesz az egyik séf az étteremben. Éppen
állásinterjún volt nálam. Semmi több.
– Nem egy hagyományos dologra vágyom, hanem extrákra
– mélyítette el a hangját, hogy kiparodizáljon. – Gusztustalan
volt, amit műveltél. Felfordult tőled a gyomrom.
Megtámaszkodtam az egyik kezemmel az ajtófélfán, és
ráejtettem tehetetlenségemben a fejem.
–  Te is tudod, hogy nincs más nő az életembe, csak te –
sóhajtottam fel.
–  Erre a szövegre elolvadtam volna délelőtt, de jelen
helyzetben ez már bizony kevés. Reggelig van időd kitalálni,
mivel engesztelsz ki.
–  Mayácska, nagyon fáradt vagyok ehhez, légy oly kedves,
és nyisd ki ezt a kibaszott ajtót – csaptam rá a tenyeremmel,
de választ már nem kaptam.
Iszonyú dühös lettem. Oké! Ha ő így, én úgy! Be fogom
bizonyítani, hogy nincs az az isten, hogy engem kizárjanak a

102
saját szobámból. Kimentem a házból, és az ablakunk alatt
méregettem a lehetőségeimet. Talán, ha a fáról átmászom a
tetőre… Felcsimpaszkodtam az egyik ágra, majd átlendítettem
magam egy másikra. A vastag fatörzsnek dőltem, amikor már
elég magasan voltam ahhoz, hogy belássak a szobánkba. Be
akartam neki kiáltani az ablakon, de akkor megláttam, ahogy
éppen nekiállt a vetkőzésnek. Már csak a csipkés fehérnemű
volt rajta, talán éppen zuhanyozni készült. A pillanat eszembe
juttatott egy-két régi emléket. Istenem, hogy is lehetek rá
mérges, amikor teljesen odavagyok érte? Kidülledt szemmel,
vággyal telve bámultam őt, ahogy éppen megszabadult a
melltartójától. Olyan izgatóan fosztotta meg magát a
feleslegessé vált darabtól, mintha sejtette volna, hogy felajzott
állapotomban bámulom őt, csak úgy… kíváncsiságból.
Tetszett az érzés, hogy valami „rosszat” csinálok. Reméltem is,
hogy lebukom, hogy Maya alaposan megbüntessen. Már el is
képzeltem, hogy ezt miképpen tenné meg, ismertem őt már
jól. Élethűen láttam mindent magam előtt, szorosan
lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem azon igyekezve,
nehogy elveszítsem a történések fonalát. Ez a kukkolás
rendkívül izgalmasnak ígérkezett.
Nem is tudtam, hogy innen ilyen jó a belátás az ágyunkra.
Tuti, hogy ezek után minden este behúzom majd a függönyt,
mielőtt akcióba lépek.
Arra számítottam, hogy Maya besétál a fürdőszobába, de
ehelyett lassan lefejtette magáról a szexi kis harisnyáját. A
picsába! Ha jófiú vagyok, akkor ezt most én húzom le róla.
Tovább kémkedtem Maya után, aki felemelte a pólóm és
magához ölelte. Á, megvagy! Szóval mégiscsak odavagy értem.
Előkotortam a telefont a zsebemből, és írtam neki egy
üzenetet.

103
 Elképesztően szexi vagy, amikor dühös vagy! Szeretlek!
Láttam, ahogy felemeli a felvillanó készülékét, elolvassa az
üzenetem, majd a szemét forgatja.
Ez édeskevés ahhoz, hogy beengedjelek az ágyamba –
érkezett a válasza. Elmosolyodtam és folytattam.
Az ilyen viták mindig eszembe juttatják, miért is szerettem
beléd – sóhajtoztam az ágon, miközben a gyönyörű
feleségemet néztem.
Vagy csak egyszerűen vízhólyagos már a tenyered, és egy
igazi kielégülésre vágysz. Tudom, hogy csak azért teszed a
szépet, hogy megkapd, amit akarsz.
Miután bepötyögte a választ, lecsapta a telefont az ágyra, és
mérgesen a hajába túrt.
Sajnálom, ahogy viselkedtem. Komolyan, de én ilyennek
születtem, csak arra lennék kíváncsi, mi a te mentséged a
dölyfösségre.
De barom vagyok! Pedig egész jól indítottam. Hiába akartam
békülni, képtelen voltam levetkőzni a saját sértettségem.
Cross vagyok – érkezett a lényegre törő válasza, mire
hangosan felhorkantam.
És még én vagyok szemét! – írtam vissza, de a küldés gomb
megnyomása előtt visszatöröltem. Oké, ez így sistergő kapufa
lesz! Nézzük csak, mit hallana szívesen! Erőt vettem
magamon, és gépelni kezdtem, amit az eszem és a szívem
diktált:
Lehet, hogy úgy tűnik, hogy egy magasra nőtt, erős felnőtt
férfi vagyok, de korántsem állok olyan biztos lábakon, mint
gondolnád. Szükségem van egy bástyára. Egy támaszra, ami
nem kell, hogy olyan magas legyen, mint én. Egy falra, ami
mögöttem van, és tudom, ha szükséges,
megtámaszkodhatom rajta. Sosem fogok tudni messze

104
menni tőled, mert lehetek sértődött, csalódott, vagy
megtört, de szükségem van rád, Maya. Te vagy a bástyám, a
támaszom, aki a zűrös időkben is kisegít bármekkora
szarból. Te vagy életem pillére. Nélküled nem érek semmit.
Kíváncsian néztem a reakcióját, ahogy az üzenetet olvassa.
Biztosra veszem, hogy többször is elolvasta, mert kínosan
sokáig vártam, mire megmozdult. Megremegett a válla, majd
letörölt pár könnycseppet a szeme sarkából. Bingó!
Megkönnyebbültem.
Végigsöpörsz mindenen és mindenkin, mint egy
túlméretezett texasi tornádó. Egy seggfej vagy, Ian! – érkezett
a válasza, de láttam rajta, hogy meghatotta a vallomásom.
Nem, szívem, én csak Ian Bryton vagyok, a kemény
faszagyerek, aki időnként egy ijedt, durcás kiskölyök –
idéztem, amit az első találkozásunkkor a fejemre olvasott.
Hogy már akkor hogy átlátott rajtam! Már éppen azon
voltam, hogy valahogy jelzek neki, hogy itt vagyok, amikor
valaki rám kiáltott.
–  Hé! Maga ott! – világított egyenesen egy elemlámpával a
szemembe az illető.
– Ó-ó! – csúszott ki a számon, amikor a hirtelen mozdulattól
az ág megreccsent alattam, én pedig zuhanni kezdtem a talaj
felé. Esés közben néhányszor nekicsapódtam egy-két
masszívabb ágnak, és mire a földre vágódtam, már minden
porcikám sajgott.
– Ne mozduljon, maga gátlástalan kukkoló! – rivallt rám az
idős férfi.
–  A kurva életbe! – jajgattam a belém hasító fájdalomtól,
amikor megmozdultam.
– Jézusom, Ian! – ismertem fel Maya hangját. Kinyitottam a
szemem, és felpillantottam az erkélyre. Köntösbe bugyolálva

105
bámult le rám, és a szemében őszinte aggodalom csillogott.
–  Mrs. Bryton! – ordított fel neki a férfi. – A kutyámat
sétáltattam, amikor kiszúrtam, hogy ez az alávaló alak
magácska után leskelődik – játszotta a hőst a kisöreg a
szomszédból.
–  Ő a férjem, Mr. Torres – világosította fel Maya. – Szólalj
meg, Ian! – remegett a hangja. – Most azonnal lemegyek! –
rikoltotta, majd eltűnt.
Mozdulatlanul bámultam a csillagos eget, és vártam, mikor
csap belém a villám, de a végső csapás helyett az öreg
tornyosult fölém.
–  Tényleg maga az, Mr. Bryton? – hajolt a képembe. Nem
telt tőlem többre, csak nyöszörögve bólogattam. – Csúnyán
nagyot esett – állapította meg, amit a saját bőrömön is
éreztem. – Mi a fenét keresett a fa tetején? – pislogott rám
bizonytalanul.
–  Meg akartam békíteni a morcos feleségem – feleltem az
oldalamat tapogatva.
–  Rám hozta a frászt! – méltatlankodott. Nem volt erőm
kifejteni, ő milyen szinten riasztott meg engem. – Egy nagyra
nőtt hülyegyerek maga, fiam! – közölte kevésbé
visszafogottan, és megcsóválta a fejét. – De ha már így kitett
magáért, azt tanácsolom, játsszon is rá a dologra kicsit.
Tapasztalatból mondom, ha a felesége szenvedni látja, talán
visszaengedi a hálószobába – kacsintott rám. Vén kujon!
Tényleg azt hiszi, nekem ez nem jutott eszembe? Morcos
arckifejezéssel bámultam fel rá.
–  Nem kell szimulálnom. Azt hiszem, eltört a bordám –
sziszegtem.
– Az pech! Erre mondják, sok hűhó semmiért – legyintett. –
Akkor ma már nem lesz jó estéje! – sóhajtozott.

106
 –  Ian, szívem! – érkezett meg Maya. – Istenem, jól vagy?
Szólalj meg! – guggolt le mellém.
– Nem tudom! Azt hiszem, nem kapok levegőt! – pislogtam
a rémült arcába.
– Hívom a mentőket! – nyúlt a telefonjáért!
Mentők? Csak azt ne! Ha egy szirénázó dobozban vinnének
el, az lenne az egómnak maga a vég!
–  Ne! Nem kell! – tiltakoztam. – Megpróbálok felállni! –
vettem erőt magamon. Maya lehajolt, hogy felsegítsen. Ha ez
nem ebben a helyzetben történik, biztos jóízűt nevettem
volna, hiszen úgy tűnhetett, mintha Dávid akarta volna
felsegíteni Góliátot.
Miután nagy nehezen feltápászkodtam, elköszöntünk a
kedves szomszédunktól, akinek a figyelmessége miatt
majdnem kitörtem a nyakam. Maya bekísért a szobánkba,
ahol hanyatt vetettem magam az ágyon. Elértem hát a célom.
Bejutottam. Kár, hogy nem éppen így képzeltem a dolgot.
–  Hogy a fenébe jutott eszedbe felmászni arra a fára?
Elment az eszed? – esett nekem.
–  A feleségem az oka mindennek. Kitette a szűröm –
szorítottam a kezem a sajgó bordámra.
– Istenem, Ian! Menjünk be a kórházba, hogy megnézzék –
tartotta rémülten mindkét kezét a szája előtt.
–  Csak semmi pánik. Ennél sokkal nagyobb ütéseket
szenvedtem el a mérkőzések alatt. Csak azért sajog ennyire,
mert nem készültem fel a fájdalomra… vagy mert egyszerűen
kijöttem a gyakorlatból – mutattam lazaságot, de az igazság
az volt, hogy durván összetörtem magam.
– Te több métert zuhantál – pityergett.
– De élek – forgattam a szemem. Maya bemászott mellém az
ágyba és hosszan tanulmányozott. – Gyere ide! – nyújtottam

107
felé a karom. A mellkasomra húztam, úgy pihentünk. –
Sajnálom! Valóban gyerekesen viselkedtem – ismertem be.
– Ahogy én is. De az az igazság, hogy az a nő úgy nézett rád,
hogy szívem szerint kikapartam volna a szemét.
Hangosan felnevettem, de sziszegve azonnal abba is
hagytam, mert a bordámba hasított a fájdalom.
– Bonyolult dolog ez a holtodiglan-holtomiglan – suttogtam.
–  Tudom, hogy korábban faltad a nőket, de tényleg ilyen
nehéz az elfojtott vágyaidat kordában tartani? – pislogott fel
rám az ártatlan kék szemével.
–  Istenem, dehogy! Én nem a hűségről beszélek –
pillantottam le rá. – Ha hűtlen lennék hozzád, akkor a
kettőnkbe vetett hitem inogna meg. Ha ez megtörténne,
először önmagamhoz kellene hűtlennek lennem. Egyébként
sem kockáztatnék ekkorát. Lehet, hogy durcás kölyök vagyok,
de ahhoz már benőtt a fejem lágya, hogy felismerjem, a
könnyebbnek látszó egérút végén ott vár az egérfogó, vagy a
türelmes macska. Mindent elveszítenék.
Látszólag elégedett volt a válaszommal, mert a
mellkasomba kuncogott, és finoman cirógatott. Vettem egy
mély levegőt, és a mennyezetet bámultam. Vajon képes lennék
őt megcsalni? Tudnék olyan mélyre süllyedni, hogy cserben
hagyjam a családom? Bonyolult gondolatok voltak ezek,
hiszen abban sem voltam biztos, mit jelent pontosan
hűségesnek és hűtlennek lenni. A felgyorsult, elkorcsosult
világunkban a hűtlenség egyre inkább megszokottá vált egy
párkapcsolatban. Ki határozza meg azt, hogy pontosan mire
vállalkozok, amikor hűséget fogadok, és mi számít már
hűtlenségnek? Azt hiszem, a férfiak többsége a határt a
szexnél húzza meg, mert ez elég konkrét cselekvéseket foglal
magában. A nők viszont ennél sokkal rafináltabban

108
gondolkodnak. Ők már árulásnak nevezik azt is, ha
elhanyagoljuk, becsméreljük, vagy figyelmen kívül hagyjuk
őket. Mayánál, biztosra vettem, habár meglehet, soha nem
bújok mással ágyba, még csókot sem váltok senki mással, de
ha a felsoroltak közül bármelyik bekövetkezne, ugyanúgy
elveszteném a bizalmát, úgy tekintene rám, mintha
elvesztettem volna a hűségemet.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor elnyomott
az álom. A körülményekhez képest egész jól aludtam, de
reggel arra tértem magamhoz, hogy valami rám zuhant, és a
testembe elviselhetetlen fájdalom hasított. Váratlan volt, mint
egy villámcsapás, és pillanatok alatt szétterjedt minden
porcikámban. Hangosan felüvöltöttem, remegtem, és
pillanatok alatt levert a víz.
Nem igazán fogtam fel, mi történik velem. Képtelen voltam
kinyitni a szemem, csak a kétségbeesett gyereksírás hangja
szűrődött be a tudatomba, és Mayáé, ahogy pánikkal a
hangjában hol Hazelt nyugtatja, hol engem szólongat.
Összeszorított fogakkal vártam, hogy tompuljon a fájdalom,
de az makacsul kitartott. Hallottam, ahogy Maya felhívott
valakit telefonon, és röviden elhadarta neki az este
történteket, majd azt ecsetelte, hogy Hazel reggel beszaladt a
szobánkba, és a napi rutinnak megfelelően rám ugrott. Abban
a pillanatban összeállt a kép. Igyekeztem mélyeket lélegezni,
és megtalálni magamban az erőt. Minden rendben, akartam
kinyögni, de csak értelmetlen nyöszörgés jött ki a számon.
– Semmi baj! Apáék már elindultak – nyugtatott Maya.
Valóban, már csak ő hiányzik.
– Vigyáznak a gyerekekre, amíg én beviszlek a kórházba –
kapkodta magára a ruháit.
–  Arra semmi szükség – nyekeregtem, de hiába, Maya

109
hajthatatlan volt.
Egy órával később minden tiltakozásom ellenére a
kórházban kötöttem ki. Amíg az anyósom vigyázott a
gyerekekre, az apósom és Maya bevittek, hogy
megvizsgáljanak. A vizsgálóasztalon felhúzták a pólómat, és
láttam Maya arcát, hogy elszörnyedt a látványtól. Iszonyatos
kínok árán odapillantottam én is. Úgy nézett ki az egész bal
oldalam, mintha feketére festették volna.
– Hát magával meg mi történt, Mr. Bryton? Átment magán
egy úthenger? – kérdezte az orvos.
–  A nők, doktor úr! A nők tesznek engem a sírba –
hanyatlottam hátra.
A vizsgálatok után kiderült, hogy két bordám is törött. Nem
először történt velem ilyen. A bokszmérkőzések gyakran
végződtek bordatöréssel vagy repedéssel. Sokszor adtam
hálát a bordáimért, mert mint egy erős acélketrec, védték
meg a létfontosságú belső szerveimet a végzetes ütésektől,
rúgásoktól.
–  Nem semmi csaj az unokám. Tiszta anyja. Kiütéssel
győzött. Rád vert egy nyolc napon túl gyógyulót. Jól
elpuhultál, öregem – kuncogott az apósom hazafelé úton.
Nem telt tőlem többre, vágtam egy flegma grimaszt. Marha
vicces.
De közel sem volt olyan szórakoztató a helyzet. Ez a kis
malőr hetekre visszavetett. A komoly fájdalmaktól az
egyszerű dolgok is nehezen mentek, mint a köhögés vagy a
lélegzetvétel. Természetemből eredendően nem volt könnyű
nyugton maradnom, de a francba is, mégis erre voltam
kényszerítve.

110
 Az élet édes, mint a méz

„A főzésben (…) van valami varázslat: a hozzávalók

megválasztásában, a keverésben, a reszelésben, az
olvasztásban, a töltésben, az ízesítésben, a régi
könyvekből merített receptekben, a hagyományos
háztartási eszközökben. Engem részben az egész
műveletsor mulandósága bűvöl el; mennyi szeretetteljes
előkészület, mennyi művészi tudás és tapasztalat szorul
egy pillanatokig tartó élvezetbe, amelyet a maga
teljességében mindig csak a kevesek méltányolnak.”

(Joanne Harris)

Még a sors is kibabrál velem. Totál elvesztettem az irányítást

az életem felett, és megállíthatatlanul egy olyan irányba
sodródtam, amiből már nem tudtam korrigálni, vagy
visszakormányozni magam a helyes útra. Habár az étterem
egész jól haladt, az időmet mégis Becker és az apósom foglalta
le. Kénytelen-kelletlen a legfontosabb teendőket rábíztam a
helyettesemmé előlépett Joanne-ra. Nehéz volt higgadtnak
maradnom, és bölcsen reagálnom, mert alapvetően cseppet
sem tetszett ez az egész helyzet, emellett az irodában
továbbra sem volt meg Alexszel köztünk az a bizonyos kémia.
És ha ez nem lett volna elég, a sajtó is levakarhatatlanul ránk
szállt. Megjelentek az első cikkek.

111
 A CSALÁDI VISZÁLY TEHETI TÖNKRE A BECKER TENDERT!

CROSS ÉS BRYTON HÁBORÚZIK A DICSŐSÉGÉRT!

DÚLNAK AZ INDULATOK, MÁR NEM SOKÁIG TART A CROSS GLOBAL

SIKERSZÉRIÁJA

– Honnan veszik ezt a sok sületlenséget? – dobta elém Alex

a bulvárlapokat.
– Gőzöm sincs – vontam meg a vállam.
–  Nem nyilatkoztál valami félreérthetőt kettőnkről? –
kérdezte számonkérően.
Jellemző, csak én lehetek ennek is az oka.
– Dögkeselyűk ezek mind! Szóba sem állok velük, nemhogy
nyilatkozzak nekik – fújtattam.
– Rendben! Semmi gond, Ian. Megoldjuk – járkált fel s alá. –
Azt is tudom, hogyan. Összehívunk egy sajtótájékoztatót, ahol
cáfoljuk a rágalmakat. Bebizonyítjuk a nyilvánosságnak, hogy
sosem volt még köztünk ekkora az összhang – veregetett
vállba.
Halleluja! Ha tudtam volna, hogy a színészi karrierért
hagyom el a ketrecharcot, talán jobban megfontoltam volna a
döntést. Ott legalább nem kellett tettetnem, vagy elrejtenem
az érzelmeimet. Nem számíthattam semmi másra, csak a
puszta öklömre, de azt akkor vetettem be, amikor csak
akartam. Ellenben a jelenben egy olyan világban élek, ahol
arra is mosolyognom kell, akit legszívesebben lezúznék.
Habár nem kellett testi erőszakot elszenvednem, mégis több
ütést, fájdalmat kaptam, mint évek alatt a rácsok között.
Fizikailag nem fájt ugyan, de lelkileg csípett, mint a fene.
Istenem, pedig mennyit segítene, ha átrendezhetném időnként

112
néhány ember arcberendezését.
Olyannyira elhatalmasodott bennem az érzés, hogy
hetekkel később, amint jobban éreztem magam, lementem a
bokszterembe. Habár sosem hanyagoltam el a testemet, és
mindig edzettem, csak akkor értettem meg, hogy mi hiányzott
igazán. A zsákhoz léptem, és bitang erővel csaptam oldalba.
Abban a pillanatban mintha egy szelepet nyitottak volna ki
bennem, ütöttem, vágtam, soroztam, egészen addig, amíg ki
nem merültem. A végén úgy kapaszkodtam meg a zsákban,
mintha egy jóbarátot ölelnék.
– Hiányoztál, haver! – csapkodtam meg. Habár magam sem
tudom, miért kerültem el messziről a bokszzsákot hosszú
ideje, most jó érzés volt kiadni magamból minden
feszültséget.
Éppen hazafelé tartottam, amikor Joanne hívott az
étteremből.
–  Na, mi újság? Azt hittem, rajtad semmi sem fog ki –
nevettem fel, mert ezzel a szöveggel győzött meg, hogy ne egy
vadidegenre bízzam az étterem körüli melót, hanem rá. Az
elfoglaltságaim ellenére sem akartam leállni a
munkálatokkal, nyitni akartam, amint lehet.
–  Semmi, kivéve pár bőrruhába bújt fickó, akik téged
kerestek – suttogta a telefonba.
–  Hogy kik? – torpantam meg az autóm felé menet. A
bőrruha nálam egyet jelentett. Újra felbukkant a Hell’s Angels.
–  Egy Ridaz nevű hapsi volt itt – szipogott. – Ian, ezek
mindent szétvertek, tönkretettek – sírta el magát. – Esküszöm,
én mindent megpróbáltam, hogy megakadályozzam, de hiába
– zokogott.
–  Semmi baj! Azonnal indulok – nyomtam ki a készüléket,
és pattantam az autómba.

113
 Nem sokkal később meg is érkeztem az étteremhez, ahol
már az is sokkolóan hatott rám, hogy a frissen felhelyezett
cégéremet valaki a szárnyas sisakba bújtatott koponyára
festette át.
Egyértelmű hadüzenet.
Ahogy beléptem, mindenfelé üvegszilánkok, felborogatott
asztalok, szétvert bútorok fogadtak.
– Ian! – hallottam meg Joanne hangját, aki felém futott és a
karomba vetette magát. Azonnal feltűnt a kisírt szeme, és a
kék folt az arcán.
–  Mi a franc történt itt? – kapkodtam egyre hevesebben
levegőért.
–  Nem tudom. Bőrszerkóba bújt motorosok sétáltak be, és
téged követeltek – hüppögte. – Mondtam nekik, hogy nem
vagy itt, és majd átadom az üzenetet. Erre a Ridaz nevű azt
felelte, nincs rá szükség, mert ő olyan üzenetet hagy, hogy te
azt érteni fogod.
Újra körbepillantottam. Elég félreérthetetlen a rohadék.
–  A konyhát is szétverték, vagy csak a vendégteret? –
nyeltem egy nagyot, mert a konyhai felszerelések jóval
drágábbak voltak.
– Csak ezt a részt, de itt szinte semmit sem hagytak épen.
–  És téged is bántottak – vettem alaposabban górcső alá a
sérüléseit.
– Megpróbáltam leállítani a pasast – törölgette még mindig
a könnyeit.
–  Ridazt? Neked elment az eszed? – torkoltam le, mire
hangos sírásba kezdett.
Istenem, csak ezt ne! Tudod, hogy nem viselem jól a női
érzékenységet!
Megsajnáltam, és vigasztalóan magamhoz húztam. A

114
mellkasomba fúrta az arcát és úgy zokogott.
–  Olyan rettenetes volt. Nagyon megijedtem, amikor
elszabadult a pokol. Azt hittem egy pillanatig, hogy rám
gyújtják az egészet – emelte rám a tekintetét.
Miközben Joanne-t vigasztaltam, őrült gondolatok cikáztak
az agyamban, hogyan fogom Ridaz szívét kitépni és lenyomni
a saját torkán.
– Esküszöm neked, hogy megfizet ezért!
–  Ezek veszélyes alakok. Nem szabad dühből visszavágni!
Nem vezet semmi jóra – szipogott.
–  Ó, ne aggódj te emiatt! Nem dühből fogom péppé verni
Ridazt, hanem jól megfontolt szándékkal – szívtam be mélyen
a levegőt és fújtam ki.
Persze a saját irhámon tapasztaltam már számtalanszor,
hogy Joanne-nak igaza van. A dühös harcos sosem lát tisztán.
A ketrecben megtanultam, ha a harag irányít, akkor csak arra
koncentrálok, mit tennék a másikkal, és elfeledkezem a
tetteim következményéről. Ehhez a csatához higgadt
gondolkodás kellett, nem indulat. És habár tudtam, hogy
megfontoltnak kellene lennem, hogy visszaszerezhessem az
irányítást a helyzet felett, a nyitásra kész étterem szétvert
berendezését elnézve, ez igen nehezemre esett. Annak idején
borsosan megfizettem a szabadságom árát. Megállapodtunk!
Habár Maya és a családja nem sejthette, több áldozatot
hoztam akkoriban, mint hitték. Mi történt, hogy most hirtelen
felrúgta az alkut és felbukkant?
–  Ne félj! Elintézem! Nem jönnek ide többet – közöltem
eltökélten.
– Ne csinálj őrültséget! – emelte rám a rémült tekintetét.
–  Nem ment el az eszem. Csak elbeszélgetek egy régi
baráttal – toltam el magamtól. – Köszönöm, hogy kitartottál,

115
és nem menekültél el hanyatt-homlok… ahogy egy épeszű
ember tette volna – próbáltam tréfálkozni, hogy kicsit
megnyugtassam.
–  Hogy tehettem volna? Rám bíztad a Steak Hammert, és
tudom, hogy ez neked mennyit jelent – emelte rám kisírt
szemét.
Összepréselt ajakkal pillantottam körbe. Ennyit arról, hogy
csak úgy magunk mögött hagyhatjuk a múltat. Túrót!
Bizsergett a talpam, és különös hidegség kúszott a gerincem
mentén. Megremegett a szám egy pillanatra, és a szívem
kalapálása visszhangzott a testemben.
Miután elrendeztem az étterem körüli dolgokat, teljesen
felspannolva hajtottam a Hell’s Angels törzshelyére. Amikor
leparkoltam, furcsa, kínos érzés lett rajtam úrrá.
Végigpillantottam magamon. Egy szövetnadrágot és egy
márkás inget viseltem. Nem olvadok majd bele a bőrszerkós
közegbe. Ugyanaz az érzés lett rajtam úrrá, mint a Cross
Globalnál az öltönybe bújva. Nem tartozom ide.
Ahogy beléptem az ajtón, megcsapott a megrekedt
okádékbűz, az áporodott kocsmaszag. A füst olyan sűrű volt,
hogy marta a szememet. Egy pillanatra elmerengtem rajta,
annak idején még élveztem is ezt a gyomorforgató dögszagot.
Akkor láttam csak igazán, ki voltam, amikor megismertem
Mayát. Elképzelni sem tudom, mit evett rajtam. Egy biztos,
semmi sem fogható az otthon tiszta, megnyugtató légköréhez.
Minden szempár rám szegeződött. Egyesek tekintetéből
kiolvastam, hogy pontosan tudják, ki vagyok, mások viszont
kíváncsian vizslattak, hogy a fenébe tévedtem egy ilyen
veszélyes helyre.
–  Nézzétek csak! A tékozló fiú visszatért! – rikkantotta el
magát a régi haverom, Hank. Egyenesen rászegeztem a

116
tekintetem, mert pontosan tudtam, mi a célja ezzel az
egésszel.
–  Nem azért jöttem, hogy szétverjem a pofátokat. Ridazt
keresem. Üzenetet hagyott, hogy beszélni akar velem –
közöltem rezzenéstelen arccal. Hank már szóra nyitotta a
száját, amikor Ridaz megszólalt.
–  Ezer éve nem beszéltünk – állt fel az egyik asztaltól, és
elindult felém.
– Igazán meg is tarthattuk volna ezt a jó szokást – fúrtam a
dühös pillantásom az övébe.
– Milyen régen is volt! Talán igaz sem volt – mért végig.
–  Bár ne lett volna igaz, akkor nem kellett volna ma
idejönnöm – feleltem flegmán.
–  Gyere, beszéljük meg ezt kicsit meghittebb közegben,
négyszemközt – terelt hátra a kis szentélyébe.
– Nem volt bölcs dolog szétverni a nyitásra kész éttermem –
indítottam zsebre dugott kézzel.
– Nem mindig az okos döntés a helyes döntés – vonta meg a
vállát.
– De az! – szálltam vitába vele.
–  Nem! Nem az – felelte erélyesen. – De ha már a bölcs
döntéseknél tartunk, részedről sem vall lángelmére, hogy a
Hell’s Angels felségterületén nyitsz kocsmát.
Hangosan horkantam fel.
– Ez nem egy kocsma lesz, hanem egy étterem – kértem ki
magamnak.
–  Puccos kocsma. Mi a különbség? – horkantott egyet
gúnyosan. Sejtettem, hogy csak az idegeimen táncol. Ki akart
hozni a sodromból.
–  Erről nem nyitok vitát. Mondjad, mit akarsz, és már itt
sem vagyok!

117
 – Elég világos üzenetet hagytam – kerekedett ki a szeme. –
Naivan azt gondoltam, azért jöttél, mert az első hónapot
rendezni akarod.
– Az első mit? – kérdeztem vissza, de mire kimondtam, már
leesett, miről beszél. A Hell’s Angels területén nem lehetett
csak úgy üzletet nyitni. Aki ezt megtette, annak számolnia
kellett vele, hogy nemcsak az államnak, de bizony a
bandának is adóznia kell. Havi súlyos dollárokat fizettek a
kereskedők azért cserébe, hogy az üzleteik kirakatait ne
törjék be, a boltjukat ne gyújtsák fel, és a tulajdonosnak és
családtagjainak se essen baja.
–  Te most csak szórakozol velem, igaz? – szűkült össze a
tekintetem.
–  Úgy ismersz te engem, mint aki szórakozik? – acélozta
meg magát.
– Miért baszakodsz velem? Megegyeztünk! Én már jócskán
megfizettem a szabadságom árát! – emeltem fel a hangom,
mire hangos nevetésben tört ki.
–  Tévedésben élsz, haver! Azt az egyezséget nem veled
kötöttem, hanem Hammerrel, és ha jól sejtem, akkor nem ő
akar éttermet nyitni a területemen, hanem te – bökött a
mellkasomra.
–  És mennyit akarsz? – kérdeztem vissza, mert el akartam
kerülni a háborúzást.
– 1000 dollárt – közölte köntörfalazás nélkül.
– Egy évre? – vontam fel a szemöldököm.
–  Dehogy! Látom, már elfelejtetted, hogy megy ez. Egy
hónapra!
–  Neked elment az eszed! Amikor legutóbb találkoztunk,
abban maradtunk, hogy végeztünk egymással.
–  De ezt a szabályt te megszegted, amikor a területemre

118
tévedtél. Nem én bolygattam meg a békét, hanem te.
– Ó, hogy dögölnél meg!
– Ne háborogj, haver! Ez nem személyes ügy, csupán üzlet.
Gyere, igyál meg velem egy sört! – nyúlt felém, de én elléptem
tőle.
–  1000 dollár akkor is nagyon sok – szegtem fel az állam.
Tisztában voltam vele, hogy a kereskedők két-háromszáz
dollár védelmi pénzt fizettek havonta.
– Ez baráti ár – tárta szét a karját.
–  Baráti – fröcsögtem. – Na persze! Hirtelen nagyon
elszállhattak az árak. Márpedig én nem fogok fizetni –
húztam ki magam.
– Ne egyél ilyen felelőtlen. Inkább örülj, hogy a barátaid is
vigyáznak a dögös feleségedre és a védtelen gyerekeidre.
A gyerekek és Maya említésére eldurrant az agyam.
Elfeledkeztem róla, hogy hol is vagyok, léptem egyet Ridaz
felé, elkaptam a nyakát és nekinyomtam a falnak. Ijedtében
kidülledt a szeme.
–  A helyedben én nem tenném! – nyöszörögte, mert egyre
szorosabban préseltem a markom a nyaka köré.
–  De nem vagy és soha nem is leszel a helyemben! –
szűrtem ki a fogaim között.
– Tudod jól, hogy csak el kell kiáltanom magam, és te nem
jutsz ki élve innen – nyelt nagyokat.
–  Már elmúlt az az idő, hogy megijedjek tőled, Ridaz!
Egyébként pedig, mire ideérnének, te már rég halott vagy.
–  De gondolom, nem akarod életed hátralévő részét a
rácsok mögött tölteni – ragadta meg a kezem, mert már
nehezen kapott levegőt.
– Miért ne? Eddig is egy ketrecbe zárt vadállatként tartottál,
és bár a rácsok jelen pillanatban nem acélból vannak, most

119
sem más a helyzet. Kicsit kezdem már unni, hogy vérrel,
verítékkel fizetek mindenért.
– Sajnálom, haver, de a szabályok rád is vonatkoznak. Nem
tehetek kivételt.
– Gusztustalan egy csúszómászó vagy – engedtem el végül.
–  Sokan mondták már, hogy az igazolványképemmel
dobják fel az unalmas horrorfilmeket – dörzsölgette az ujjaim
helyét a nyakán.
– Ennek még nincs vége – emeltem fel a mutatóujjam.
–  Valóban nincs. Majd akkor lesz vége, ha rendszeresen,
határidőre befizeted a havidíjat.
Nem igazán találtam a kiutat, és sejtettem is, hogy ezt a
problémát nem azonnal fogom tudni megoldani, mert erővel
itt semmire sem megyek, ezért már éppen visszavonulót
fújtam volna, amikor utánam szólt.
–  Úgy látom, fizikailag is egész jól rendbe jöttél! – jegyezte
meg. Visszapillantottam rá, de nem mondtam semmit. – Van
egy srác a teremben, aki rád emlékeztet – folytatta. – Nagyon
jó, de közel sem olyan jó, mint te voltál, Hammer. Forrófejű,
hirtelen, és sokszor megesküdnék rá, hogy az agya helyén is
izom van.
– És mi közöm van nekem ehhez? – fúrtam a tekintetem az
övébe.
– Eszembe jutott, hogy adhatnál neki pár leckét az agy-izom
kapcsolatról.
Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek.
– Hogy térjek vissza ehhez a világhoz? Felejtsd el! – vágtam
rá azonnal.
–  Még az is lehet, hogy hálám jeléül csökkentenék a
havidíjon, vagy ha nagyon elégedett vagyok az elért
eredménnyel, elengedem az egészet – töprengett hangosan.

120
 A fejem ingattam. Újabb kelepce. Ha ebbe belemegyek, sosem
szabadulok.
– Nem vagyok jó tanár – tértem ki óvatosan.
– Azért gondold át! A srác fiatal még, de ha Hammer venné
kezelésbe, egészen biztos vagyok benne, hogy sokra vihetné.
A neve Richi. Általában lent van a teremben. Hidd el, hálás
leszek, ha vetsz rá egy pillantást.
Hogy Ridaz hálás? Mi a fene! Tényleg fontos lehet neki az a
kölyök. Kíváncsivá tett, hogy miért.
– Még meggondolom!
–  Csak ne sokáig gondolkodj! – keményedett meg újra a
hangja. Összeszűkült szemmel meredtünk egymásra, mert
nem igazán viseltem jól, ha bárki is irányítani akart, ám
amikor elhagytam a Hell’s Angels törzshelyét, mégis az
edzőtermükhöz hajtottam. Sajnos megvolt az a rossz
tulajdonságom, ha valami befészkelte magát az agyamba,
nehezen vertem ki onnan. Érdekelt a fiú, mitől olyan nagy
ász.
Kikaptam az edzőcuccom az autóból, mert elhatároztam,
elvegyülök, úgy veszem szemügyre a Hell’s Angels nagy
reménységét. Amikor beléptem a terem ajtaján, furcsa
érzések keveredtek bennem. Mégsem vagyok olyan jó ember,
mint hittem magamról. Hogy hiányozhat ez az egész, hiszen
oly sok borzalmat éltem át ezek között a falak között? De a
választ, még ha homokba dugtam is a fejem, jól tudtam.
Imádtam Hammer lenni. Amíg az öltözőben átvedlettem,
hatalmába kerített az érzés, amikor egy emberekkel teli
arénában a nevem skandálták. Felülmúlhatatlan volt. A ring
felé sétálva még az emlékbe is beleborzongtam. Lehunytam a
szemem, és újra láttam a villódzó fényeket, az őrjöngő
tömeget, ahogy belépek a ketrecbe, majd felvillant előttem az

121
ellenfelem arca. Újra elöntött az adrenalin. A francba is! Mi a
jó fenét csinálok? Megpördültem, hogy inkább hazamegyek,
de akkor valaki vállal nekem jött.
– Hékás! – szóltam utána, mert anélkül, hogy elnézést kért
volna, tudomást sem véve rólam, ami a termetemből
adódóan nem volt könnyű, ment tovább. Lenéző pillantással
sújtott, de hajlandóságot nem mutatott arra, hogy elnézést
kérjen, én viszont annál inkább, hogy móresre tanítsam. Már
nem is emlékeztem, hová indultam, újra a ring felé vettem az
irányt, amerre a kis tacskó is.
– Szevasz, Richi! – üdvözölte egy edző, de ő köszönés helyett
csak hetykén intett felé.
Ő lenne hát a következő Hammer? Máris késztetést éreztem
rá, hogy egy jól irányzott nyaklevessel indítsak nála. Azonnal
elöntötte az agyam az adrenalin, mert nem ismerte a
legfontosabb szabályokat: szenvedély, hit, alázat, kitartás, a
helyes identitás és persze az ellenfél tisztelete.
Felcseszte az agyam, ezért a józan eszem félretolva a
távolból figyelni kezdtem a srácot, aki laza, leengedett
vállakkal, üres tekintettel nézett a küzdőfelére, majd
váratlanul, teljesen sportszerűtlenül beküldött neki egy
jobbost. Szegény fiú azonnal összegörnyedt, mire az edzője
hangosan letorkolta őt.
– Mi a faszt csinálsz?! Azt hiszed, hogy mert megnyertél pár
mérkőzést, akkora májer vagy?
–  Azt hittem, már elkezdtük! Egyébként is csak
megsimogattam. Kapott egy kis ízelítőt! – vigyorgott a másik
kínján. Kis mocsok!
A másik srác összeszedte, megrázta magát, és lazán ugrálni
kezdett. Nagy hiba! Tetszett, hogy Richi is felismerte ezt, az
pedig egyenesen hízelgett, hogy a mozdulatai, technikája

122
kísértetiesen hasonlított az enyémhez. Forrófejűnek látszik, de
megfontolt. Ő sem a gyorsaságra hajt. Ő is tartóoszlopnak
használja a lábát. Ügyes! Tudta, minél sűrűbben mozog az
ellenfele, annál ritkábban áll stabilan a talajon. Egy jól
irányzott rúgással akár könnyen ki is billentheti az
egyensúlyából, ahogy ezt könyörtelenül meg is tette. Paff! Ez
durva volt! Pont, mintha én csináltam volna. A srác elérte,
hogy teljesen belefeledkezve a jelenbe visszarepüljek a
múltba. Egy pillanat erejéig úgy éreztem, én magam állok a
ringben. De aztán mélyen elmerültem a mérkőzésben. Láttam
a pontatlanul bevitt ütéseket, a felesleges, elkapkodott
mozdulatsorokat, de megzavart, hogy csörgött a telefonom.
– Igen – kaptam fel, de le sem vettem a szemem a srácokról.
–  Ugye megmondtam, hogy ígéretes a fiú! – szólalt meg a
vonal végén Ridaz. A szemem forgattam, és a legközelebbi
kamerába néztem. Persze hogy figyel.
– Nem tudom, mit látsz benne – feleltem. – Túl magabiztos
és nagyképű. Egyáltalán nem szimpatikus – ráztam a fejem. –
Vannak azok a bokszolók, akik ökölvívnak, és vannak azok,
akik egyszerűen verekedősek. Ez a fiú inkább az utóbbi
benyomását kelti bennem, és ezt a stílust kényszeríti rá az
ellenfelére is.
– Nem emlékeztet valakire? Pontosan ezért akartalak mellé
téged.
Egy röpke pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy
kezelésbe veszem a fiút. Legyezgetné a hiúságom, ha én
magam nevelhetném ki az utódom, aki veretlenné válna.
– Nagyon sok minden van most, amire koncentrálnom kell,
és különben is, túl önfejű! Nem biztos, hogy hallgat majd rám
– eresztettem ki a levegőt.
–  Egy legenda vagy, Hammer! Ha az ő korában neked

123
megjelent volna Rocky Marciano, és felajánlja, hogy a
szárnyai alá vesz, te hogyan fogadtad volna?
Ez övön aluli volt, mert pontosan tudta, hogy ő volt
számomra a legenda. Felnéztem rá, mert habár alacsonynak
számított és a karjai sem voltak túl hosszúak, mégis a
méretbeli különbségeket óriási akaraterejével, szívós
állóképességével és elképesztő technikai tudással
kompenzálta. Egy kesztyűvel ellátott bika volt, akit semmi
más nem érdekelt, csak hogy leigázza az ellenfelét.
– De én nem vagyok Rocky! – horkantottam egyet.
– De az ő szemében a te eredményeid pontosan ilyenek.
–  Érdekes, hogy ezt mondod, mert a bejáratnál egyenesen
nekem jött, és meg sem ismert – pillantottam a srác felé.
–  Mert ahogy mondtad, nagyképű. Csak annak néz a
szemébe, akit méltónak tart rá.
– Pff. Egyre ellenszenvesebb.
–  Nézd, őszinte leszek veled. Richi egy borzasztóan
tehetséges bokszoló, de egy időzített bomba. Viszont
meggyőződésem, hogy a te kezed alatt bármeddig
elketyeghet.
–  És muszáj volt erre úgy megkérned, hogy szétverted az
éttermem? – sóhajtottam fel.
–  Féltem, hogy egyébként sosem állnál velem szóba. El
kellett érnem, hogy rám figyelj, és te akarj velem beszélni –
ismerte el.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem törsz be többet és ijeszted
halálra az alkalmazottaimat?
– Ha segítesz, akkor nem!
–  Szeretnék egy-két fontos szabályt lefektetni. Én vagyok a
főnök! Nem szólsz bele a módszereimbe – kezdtem
alkudozásba.

124
 –  Bolond lennék! Egy gonddal kevesebb! Engem csak az
eredmények érdekelnek, hogy milyen út vezet odáig,
leszarom. Akkor vehetem úgy, hogy megegyeztünk?
Hangosan fújtam magam elé. Tudtam, hogy nagy hibát
követek el, de nem tudtam elnyomni magamban a vágyat.
– Teszek vele egy próbát! – fogalmaztam óvatosan.
– Tudtam, hogy elvállalod – lelkesedett fel, de már abban a
pillanatban lelkiismeret-furdalásom lett, de gyorsan el is
nyomtam magamban, mert amikor felpillantottam Richire,
láttam magam előtt a kihívást.
Miután letettük a telefont, a belépőmön gondolkodtam, de a
helyzet adta magát. Látszott Richin, hogy unja már a ringben
való játszadozást, és egyre kegyetlenebbül bánik a
vetélytársával. A háttérből figyeltem az eseményeket. Miután
a riválisa kitartóan újra és újra feltápászkodott, kíméletlenül
kirúgta a lábát, és egy szorítási technikával elérte, hogy a
küzdőfele feladja a harcot. Okos! Én sem tettem volna
másként.
–  Hát ez gyors volt. Akkor mára ennyi? – kérdezte
szenvtelenül az edzőjét.
– Ő csak a bemelegítés volt – kaptam le magamról a pólóm.
Ideje móresre tanítanom ezt a kis mitugrászt.
–  Ezzel most arra célzol, hogy te akarsz kiállni ellenem?
Nem vagy már ehhez kicsit öreg? – vágott pofákat.
Öreg ám a nénikéd! Igaz, hogy átléptem a harmincas éveim
második felébe, de hogy öreg lettem volna, azt kikérem
magamnak. Taknyos kölyök!
–  Az majd mindjárt kiderül, mennyire rozsdásodtam be –
kaptam fel egy kesztyűt, és bújtam át felspannolva a kötelek
között.
Izgatottság lett rajtam úrrá, amit igyekeztem kordában

125
tartani. Uramatyám, de hiányzott már ez! Megálltunk szemtől
szemben, de a kölyök továbbra sem emelte rám a tekintetét.
Újabb hiba! Mindig nézz mélyen az ellenfeled szemébe! Mindig!
Ugyanolyan fontos volt ez, mint a megfelelő alapállás,
amelyből egyensúlyvesztés nélkül lehet indítani az ütéseket.
Gyakran mondják, hogy a szem a lélek tükre, és ha ezt egy
bokszoló is felismeri, akkor legtöbbször előre láthatja az
ellenfele következő mozdulatát.
Richi végre méltóztatott rám emelni a tekintetét. Először
zavart olvastam ki belőle, majd döbbenetet. Felismert! Remek!
Megnyílt ajkakkal szólni akart, de végül egy csíkká préselte
össze a száját.
– Örülök, hogy végre hajlandó vagy rám nézni – jegyeztem
meg, és üdvözléshez nyújtottam a kezem. Richi a szemével
követte a mozdulatot, de akkor én köszönésképpen egy
balhoroggal vertem rá. A kölyök hátratántorodott a
meglepetéstől. Vannak mérkőzések, amelyek már a gong előtt
eldőlnek. Ez is egy ilyen volt. – Ugye, milyen kellemetlenül
tud érinteni, ha a riválisod sportszerűtlen? – jegyeztem meg.
Richi összeszűkült pillantással nézett rám, majd elszántan
támadni kezdett. Ahogy azt előre sejtettem, feldühítettem.
Újabb baklövés! Sose támadj ész nélkül! Könnyen hárítottam
az ütéseket, és adósa sem maradtam. Az első komolyabb
találatot még viszonylag könnyen megemésztette, de nem telt
el sok idő, és egy ütésváltás végén a súlyos balkezem ismét
célba talált. Kis tacskó! Egy sebészi pontosságú, állcsúcson
robbanó balossal küldtem padlóra. Talpra állt ugyan, de
pillanatokon belül újra a padlón találta magát.
Addigra a ring köré gyűlt kíváncsiskodók morajlása hangos
kiáltozásba csapott át.
–  Na, mi van? – néztem le rá. – Még be sem melegedtem –

126
adtam a lazát. A srác felállt, de már nem támadt. Védekező
pozícióba állt. – Feladtad? – ingattam a fejem.
–  Soha! – jelentette ki elszántan, és sokkal precízebben
megtervezett támadást indított.
Én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy a viadal
átváltott edzéssé. Meglepetésemre miután Richi felismerte
ezt, végig követte a tanácsaimat.
– Egész jó, de végig figyelned kell arra, hogy a testsúlyod a
középpontban maradjon, csak így tudod könnyedén
áthelyezni azt az elülső vagy a hátsó lábadra.
Tette, amit javasoltam.
– Nagyon jó! Érzed, hogy így előrelépésből is és hátrálásból
is könnyedén ütsz?
Nem válaszolt, csak biccentett. A feltartott kezem sorozta.
–  Légy bátrabb! Ne félj a túl kicsi távolságtól! Ha az elöl
lévő lábadra helyezed a testsúlyod, az megkönnyíti az
ütőtávba lépést – magyaráztam. – Folyamatosan mérlegelned
kell! Mert minden technikának megvan a maga hátránya is.
Most például a rossz lépéshossz megválasztással ütőtávon
belülre kerültél – oktattam. – Kombinálnod kell! És a
védekezésről se feledkezz el! – biztattam.
Nem teljesen esélytelen a fiú.
Amikor befejeztük az első órát, a térdére támaszkodva
lihegett.
–  Nem vagy rossz, csak zöldfülű! Csiszolnod kell még a
technikai tudásodon. Nem elég a megfelelő fizikai állapot,
ugyanolyan fontos a technikai, taktikai és pszichikai
felkészültség is. Ahogy az építőmesternek szüksége van a
szerszámaira, technikai tudásra és jó fizikai állapotra, úgy a
bokszolóknak is. A te kelléktárad a kezed, a törzsed és a
lábad, de a megfelelő felkészülés nélkül ezek semmit nem

127
érnek – mondtam, miközben kibújtam a kötelek alatt.
Levettem a kesztyűt és már mentem volna az öltöző felé,
amikor utánam kiáltott.
– Várj!
Ő nem láthatta, de én megengedtem magamnak egy
elégedett vigyort. Pillanatok alatt ott termett mellettem.
–  El sem hiszem, hogy itt vagy! – hebegett. – Nagy
megtiszteltetés, hogy személyesen is megismerhetlek!
Egy pillanatig néztem a lelkesen felém nyújtott kezet, de
nem fogadtam.
–  Ridaz nekem azt mondta, hogy te vagy a legjobb, és
szükséged lenne a segítségemre, de ha ez igaz, akkor igencsak
sokat eshetett az elvárási indexe.
Lehervadt a mosoly az arcáról.
– Ezt most nem értem.
–  Valóban nem érted? – vontam fel a szemöldököm. –
Amikor beléptem ide, szó szerint áthajtottál rajtam, mint egy
úthenger, és beképzelt módon még elnézést sem kértél. Ha
már akkor veszed a fáradságot, hogy rám nézz, talán
megkíméltél volna a további csalódástól. Ketrecharcos
voltam, ahol a rácsok között nincsenek sem írott, sem íratlan
szabályok, de az ellenfelemet minden körülmények között
komolyan vettem. Az egyik legnagyobb hiba, amit egy
bokszoló elkövethet, ha nem tiszteli az ellenfelét. Ha
alábecsülöd, meglephet, és egy pillanat alatt a padlón találod
magad. Lehet, hogy egy küzdelem értelmetlennek tűnik, de
hidd el, mindig okulsz majd valamit. Ha mást nem, azt,
hogyan állj fel a padlóról – kerültem meg, de újra elém állt.
–  Sajnálom! Nincs túl jó napom! – vonta meg a vállát. –
Mondhatnám, hogy vagyok annyira profi, hogy minden
meccsre ugyanolyan komolyan készülök, és nem veszek

128
félvállról egyetlen bunyót sem.
–  Mondhatnád, de szemtanúja voltam az imént, hogy ez
nem így van – vágtam vissza. – És ez nem lehet kifogás a
tiszteletlenségre! Egy igazi harcos nem nézi le a kezdőket,
még akkor sem, ha bénáznak – siklott a pillantásom a másik
srácra, aki a partnere volt. – A nálad gyengébbet bántani nem
nagy kunszt. De jó, ha tőlem tudod, senki sem lett attól
elismert harcművész, hogy nála esetlenebbeket győzött le.
– Hiszen te magad is láttad! A srácnak van egy kellemetlen,
tapadós stílusa. Leszarom, hogy ezen most ki sértődik meg, de
nem is vagyunk egy kategória – felelte fellengzősen.
– Ahogy mi ketten sem – ingattam a fejem.
–  Ridaz említette, hogy majd megkeres téged, és
megkérdezi, hogy foglalkoznál-e velem, de álmomban sem
gondoltam, hogy tényleg idejössz – mondta mit sem törődve
azzal, amit mondtam.
– Csak benéztem a régi idők emlékére. Semmi több.
–  Akkor nem azért jöttél, mert segíteni akarsz? – fúrta a
tekintetét az enyémbe.
– Ridaz nekem azt mondta, hogy ígéretes vagy. Az esetleges
utódomnak nevezett téged. Kíváncsivá tett, ezért vagyok itt,
de meg kell, hogy valljam, amit találtam, az nem az, amit
beharangoztak nekem. Ahhoz, hogy én valaha is komolyan
vegyelek, és megfontoljam, hogy egyáltalán foglalkozzam
veled, ezen a stíluson sürgősen változtatnod kell. Vésd
alaposan az eszedbe, hogy én nem egy program vagyok, ami
megtanít majd verekedni, mint a Mátrixban!
Szemrebbenés nélkül fejet hajtott.
– Igaza van, mester.
Egy pillanatra lefagytam. Most szórakozik velem, vagy
komolyan ilyen sokat jelent neki, hogy foglalkozzam vele?

129
 –  Mit kellene tennem vagy mondanom, hogy maradj? –
nézett rám tanácstalanul.
Elgondolkodtam rajta, mit is várok el tőle és a helyzettől. Az
eszem azt súgta, hogy menekülnöm kellene, de a szívem mást
diktált. Közvetlenül elé léptem, és a tekintetem
jelentőségteljesen az övébe fúrtam.
–  Hogy mit várok el tőled? Röviden és tömören
összefoglalom. Tételezzük fel, hogy a látottak ellenére
maradok, elvárom, hogy mindig nagyon figyelj rám, és kérdés
nélkül azt tedd, amit mondok neked. Koncentrálj, lesd el és
vésd az eszedbe a technikákat, fogásokat, amelyeket tanítok
neked! Sose mondd nekem azt, hogy nem tudod megcsinálni,
vagy hogy ez nem fog menni. Minden edzésen meg kell
erőltetned magad, és a saját határodat a végletekig kell
feszegetni. Végül, győzd le a mesteredet, és állj a helyére!
Felszaladt a szemöldöke.
– Az a kihívás! – fújt maga elé.
– Ha egyszer is meghallom a feladom szót, vagy azt látom,
hogy meg sem próbálod, akkor nincs tovább. Befejeztem
veled! Világos?
–  Megértettem! Ha azt mondod, ugorjak a kútba, én
beleugrom – bólintott elszántan.
Amikor végeztem a teremben, még nem hazafelé vettem az
irányt, hanem az étteremhez hajtottam, hogy megnézzem,
hogy áll a takarítás. Joanne fáradhatatlanul dolgozott, pedig
nem is az ő feladata lett volna. Bűntudatom is támadt amiatt,
hogy ilyen sokáig ott maradt.
– Nem vár valaki otthon? – kérdeztem tőle.
–  Ha arra vagy kíváncsi, van-e valakim, akkor a válaszom,
nincs – mosolygott, ami kissé zavarba hozott.
–  Csak azért kérdeztem, nehogy valami gondod legyen

130
belőle otthon, hogy ilyen sok időt töltesz velem – forgattam a
szemem.
– Emiatt felesleges aggódnod! – bokszolt vállba.
Felsóhajtottam, aztán a helyet tanulmányoztam.
–  Hamarosan minden ugyanolyan lesz, mint előtte –
biztatott.
–  Tudom. – De azt nem fejtettem ki, hogy a gondolataim
egészen máshol jártak.
Az aznapi események felé terelődtek a gondolataim.
Eszembe jutott Richi és a boksz. Lehet, hogy az életben mégis
alkotok majd valami maradandót is? Felvillanyozódtam a
gondolatra, majd hirtelen a fejemhez kaptam.
Bassza meg! Hogy fogom én ezt vázolni Mayának? Tuti, hogy
meg fog ölni!

131
 A nagy családi főzőcsata

„A tárgyalás alapszabálya szerint feltétlenül tudnod

kell, mit akarsz, és mi az, amivel még beéred, hogy
önmagad maradhass.”

(Phil Knight)

Késő este értem haza. Biztosra vettem, hogy minden csendes

lesz, a gyerekek és Maya is alszik már, ezért lábujjhegyen
lopakodtam a lakásban, mint egy betörő, de alig értem el az
előszobáig, Maya a sötétből rám ripakodott.
–  Nahát, méltóztattál hazajönni! – közeledett felém, mint
egy vadászó bestia.
–  A szívbajt hoztad rám! – kaptam a kezem a
mellkasomhoz.
Maya szeme veszélyesen csillant a félhomályban. Mintha
tudná, hogy rosszban sántikálok. Biztosra vettem, hogy
bármelyik pillanatban rám ugorhat, hogy kettétépjen.
– Valami gond van? – kérdeztem szinte a falhoz simulva.
– Neked kell tudnod, hogy történt-e valami említésre méltó
– emelte rám a tekintetét.
– Kicsit ijesztően viselkedsz, a nyúlra vadászó vércse köröz
így – horkantottam egyet, de a következő pillanatban meg is
bántam.
–  Nem értem, mire gondolsz. Nem én osonok a saját
lakásomban, mint egy ordas farkas – fonta karba a kezét

132
maga előtt.
–  Utálom, amikor ezt csinálod. Ha valami gond van,
beszéljük meg. Elfeledkeztem valami fontos találkozóról?
Esetleg lett volna programod, és haza kellett volna érnem?
Jaj, ne is mondd, volt valami családi összejövetel, ami kiment
a fejemből! – találgattam, mi lehet velem a baja, miközben a
nappaliba sétáltunk.
Az asztalhoz lépett, felkapcsolta a villanyt, majd felemelt
egy újságot, és felém nyújtotta. Bizonytalanul, de elvettem
tőle. Meglepődve pislogtam, amikor önmagamat pillantottam
meg, ahogy egy nőt ölelgetek.

A MILLIOMOS IAN BRYTON GASZTROTÚRÁN. AZ OLASZ VÉRVONAL

UTÁN A JAPÁNBA IS BELEKÓSTOL.

– Mi a büdös franc ez? – szaladt ki a számon.

–  Én is ezt kérdeztem, amikor a szomszéd sajnálkozva
dörgölte az orrom alá a délutáni lapot.
–  Faszom – csúszott ki a számon. Felpillantottam Mayára,
aki még mindig számonkérőn meredt rám. – Tudom, hogy ez
félreérthető, de hidd el, az égvilágon semmi sem történt
köztünk. Ahogy azt már a telefonban is mondtam, huligánok
szétverték az éttermet. Joanne is kapott egy-két pofont, és
nagyon megrémült. Ki volt borulva. Sírt. Mit tehettem volna?
– tártam szét a karom.
–  A fotósok rajtakaptak, ahogy ezt a nőt ölelgetted –
vörösödött a feje.
–  Mondom, hogy ki volt bukva. Én csak vigasztaltam –
mentegetőztem.
– Értem – nézett rám gyilkos tekintettel, és elindult felfelé a
lépcsőn.

133
 Nagyon rossz előérzet kezdett rajtam eluralkodni.
–  Nem hiszel nekem? – ámultam el. Megtorpant, majd
indulatosan utána vágtattam.
–  Tévedsz! Pontosan tudom, hogy igazat mondasz, mert
mindenkinél jobban ismerlek. Engem, ha akarnál, se tudnál
átverni, mert látom rajtad, mikor hazudsz, de a közvélemény
sajnos közel sem ismer téged ilyen jól.
–  Szarok a közvéleményre – gyűrtem össze mérgesen az
újságot.
– Ez is azt mutatja, hogy még mindig milyen éretlen vagy –
csóválta a fejét.
– Ezt meg hogy érted? – léptem hozzá közelebb.
Ahogy ott állt a lépcsőn, egyforma magasságban volt velem,
amitől nemcsak ő került hozzám közelebb, hanem a fortyogó
dühe is.
– Rám nem gondolsz, Ian? Önző vagy! Az eszedbe sem jut,
én mit érzek? Mindenki a hátam mögött sugdolózik. Egy
felszarvazott, gazdag tyúknak tartanak, aki csendben tűr!
– Mayácska… – nyúltam felé.
–  Ne Mayácskázz itt nekem! – kelt ki magából, és ellökte a
kezem. – Te az én helyemben mit éreznél, ha az újságok
címlapján ölelgetnék egy pasast?
– Esküszöm, nem tudtam, hogy ott van az a patkány fotós.
Sosem hoználak ilyen helyzetbe – fújtam ki a levegőt.
–  Ez már megtörtént. Holnapra apa kitalálja, hogyan
tudnánk ezt szépíteni.
Az apja! Már megint az apja!
– Alex nélkül is meg tudjuk oldani. Nem kell mindig hozzá
rohanni, ha baj van! – gurultam én is dühbe.
– Valóban? Úgy látom, te tényleg nem ezen a bolygón élsz,
ezért felvilágosítalak: az elmúlt években sok olyan helyzet

134
volt, amikor szükségem lett volna a támogatásodra, arra,
hogy biztosnak érezzelek, de a szabadságvágyad, a lázadásod
mindig előrébb való volt. Ha nem lettek volna a szüleim,
lehet, hogy én sem lennék már itt – vágta a fejemhez, ami
hatalmas pofonként ért.
Szerettem volna mondani valamit, de csak hangtalanul
tátogtam. Hátat fordított nekem, és felszaladt a szobába. Az
ajtó határozott csapódásából tudtam, hogy ma sem a saját
ágyamban alszom.
Vettem egy mély lélegzetet, és a kanapé felé vettem az
irányt. Leroskadtam, és a kezembe temettem az arcom. Az
életem fonala úgy összegabalyodott, hogy gőzöm sem volt,
hogy álljak neki kibogozni. Hanyatt dőltem és a plafont
bámultam.
Na ezt hívják úgy, hogy szívás! Az élet tényleg bonyolult és
igazságtalan. Nem tettem semmi rosszat. Vagyis de, csak arról
Maya még nem is szerzett tudomást. Most komolyan ekkora
feneket kell keríteni egyetlen ölelésnek? Újra felvettem az
újságot, kisimítottam a gyűrődéseket, és vetettem rá egy
pillantást. Ebben a képben nincs semmi romantikus vagy
meghitt. Hát nem látják, hogy milyen pofát vágok rajta? Hogy
lehet ezt így félreérteni? Persze az, hogy azok a szarházi
újságírók ilyen szaftos címet adtak a képnek, nyilván egészen
más értelmet ad a helyzetnek. Leejtettem az újságot. Úgy
látszik, ez az én keresztem. Sosem lehetek gondtalanul boldog.
Az úton minden sarkon vár valami meglepetés.
Másnap reggel, mielőtt bárki is felébredt volna, elhúztam a
csíkot otthonról. Nem volt kedvem a szemrehányásokhoz
olyan dolgokért, amelyeket el sem követtem. Délelőtt
beletemetkeztem a Steak Hammer körüli feladatokba, majd
ebéd után az edzőterembe siettem. Induláskor azonban

135
eszembe jutott Maya.
– Joanne, ha Maya keresne, légyszi mondd neki, hogy éppen
kiszaladtam valahová, és hívjál föl.
– Valami gond van? Tudok segíteni?
–  Nincs semmi baj, csak egy haver szívességet kért, és
odamegyek. Ha végeztem, jövök vissza. Addig is, ha bármi
gond lenne, hívjál.
–  Sajnálom, gondolom, a tegnapi képek miatt van köztetek
feszkó – jegyezte meg.
–  Hát valóban nem volt feldobva, de annyira nem para a
helyzet. Tudja, hogy nincs köztünk semmi. Viszont azért nem
akarom, hogy tudja, hol és kivel vagyok, mert nem igazán
kedveli a haverom.
– Biztos jó ötlet hazudni? – ingatta rosszallóan a fejét.
–  Csak azért mondod ezt, mert nem zártak még
acélketrecbe egy rozsomákkal – néztem mélyen a szemébe. –
A tegnap esti összezörrenésünk után nem hiányzik még egy –
avattam be.
– Gondolom, a haverodnak semmi köze a tegnapi bandához
– rakta össze okosan a darabkákat. Bírtam, hogy vág az esze,
de olykor baromira idegesített is. Szerettem volna azt
mondani neki, hogy ne üsse bele az orrát más dolgába, de
mégiscsak én kértem tőle szívességet.
– Az egy félreértés volt. Tisztáztuk a dolgot.
–  Védelmi pénzt akarnak, ugye? – kérdezte köntörfalazás
nélkül. Szúrós pillantást vetettem felé. – A balhé után a
szomszéd pékségből jöttek át segíteni. Ők mondták, hogy
erről lehet szó – fűzte hozzá gyorsan.
– Emiatt te csak ne aggódj! Elintéztem. Nem jönnek vissza –
közöltem teljes meggyőződéssel.
– Ha te mondod – húzta el a száját. – Ennél rosszabb aligha

136
történhet. Mindenesetre számíthatsz rám – kacsintott felém.
Megráztam a fejem, és a motoromig sétálva azt hajtogattam
magamban, hogy ez nem egy romantikus, hanem egy cinkos
gesztus volt.
Az edzőteremben nem lepődtem meg, hogy Richi már
bemelegített. Nagyon hízelgő volt, ugyanakkor kissé zavarba
is hozott, hogy olyan rajongással nézett rám. Gyorsan
átöltöztem, és belevágtunk a közepébe. Nem kíméltem a
srácot, aki minden feladatot egy nyikkanás nélkül teljesített.
– Nincs sok időnk, ezért tanítok neked pár hatásos fogást.
– Miért, hová mész? – pislogott meglepetten.
–  Nem megyek sehová, de pár nap, és itt a hónap utolsó
szombatja – világítottam rá, hogy hamarosan bizonyítania
kell.
– Neked nem mondta Ridaz? – ámult el.
–  Mit kellett volna mondania? – hőköltem hátra, mert az
volt az érzésem, hogy egy újabb sarokra érkeztem.
– Én nem az illegális, hanem a profi mérkőzéseken játszom
– húzta ki magát büszkén.
– Ugye most csak szórakozol velem? – álltam döbbenten, és
a meglepetéstől elfelejtettem védekezni, így eltalálta egy balos
ütéssel a fejem.
Zúgott a fülem, de nem tudtam megállapítani, hogy attól,
amit hallottam, vagy az ütés erejétől.
– A kurva életbe! – álltam le az edzéssel. – Ezt nekem Ridaz
miért nem említette? – tettem fel a költői kérdést, de a választ
nagyon is tudtam. Ridaznak éles volt a szeme, mint a sasnak,
és pontosan látta, amíg azt gondolom, hogy az illegális
mérkőzésekre készülünk, nagyobb valószínűséggel megyek
bele Richi tréningezésébe, mint ha már az elején közli, hogy a
nyilvánosság előtt kell majd kiállnom a srác mellett mint a

137
vezetőedzője.
–  Faszom! – léptem ki a ringből. Pillanatok alatt minden
dugába dőlt.
–  Most akkor mégsem segítesz? – kiáltott kétségbeesetten
utánam. Felnéztem Richire, aki pánikkal a szemében
vizslatott, és a fejem ingatva mentem vissza hozzá.
–  Ezt majd később megvitatjuk! Mikor lesz a következő
meccsed? – vettem egy mély lélegzetet.
– Két hónap múlva – felelte.
–  Az jó! Akkor belehúzunk. A múltkor már szó esett az
alapállásokról, ma viszont a mozgások és az ütések lesznek
előtérben. Holnap pedig a rúgások és a védekezés – másztam
vissza a ringbe, miközben kissé megkönnyebbültem, hogy
még van két hónapom kitalálni, hogy fogom ezt az egész
ügyet beadni Mayának.
Nagyon élveztem az egész délutánt, mert végre valami
olyan dolgot csinálhattam, ami örömmel töltött el. Ám a
jókedvem nem tartott túl sokáig, mert amikor az öltözőben
újra bekapcsoltam a mobilom, egy rakás nem fogadott hívás
fogadott Mayától és Joanne-tól. Bakker! Mi történt már
megint? Először Joanne-t hívtam, hátha ő tudja, miért keres
Maya, és akkor felkészülhetek a következő offenzívára.
–  Éppen ideje – torkolt le azonnal. – Már nem tudtam mit
kitalálni.
– Mi olyan sürgős, nem mondta? – kérdeztem rögtön.
–  De igen! Van valami üzleti vacsora, ahol neked is
jelenésed van.
– A picsába! Mit mondott, mikor kezdődik?
– Nem kötötte az orromra – horkantott fel.
– Köszönöm, holnap találkozunk – bontottam a hívást, majd
vettem egy mély levegőt, és rányomtam Maya nevére.

138
 – Szia, kicsim, el sem tudod képzelni, milyen napom volt –
kezdtem bele.
–  Azt most nem is ecsetelném, hogyan fog folytatódni, ha
nem vagy itthon egy fél órán belül – felelte dühös hangon.
–  Azonnal indulok! – tettem le, és mint egy őrült
száguldottam hazáig. Talán még sosem húztam úgy a gázt,
mint akkor.
–  Ne is mondj semmit! – szólaltam meg a kirittyentett
Mayán végigpillantva. – Rohanok! Mindjárt kész vagyok! –
szaladtam fel a lépcsőn, bár sejtettem, hogy ennyivel nem
úsztam meg a dolgot. Fogcsikorgatva erőltettem magamra a
feszes öltönyöm. Döbbenten pislogtam a kikészített
nyakkendőre. Basszus, csak ezt a díszpórázt ne! Tudtam,
nincs sok választásom, ma este Maya diktál, ha nem akarom
kihúzni a gyufát, így kelletlenül, de a nyakamba akasztottam
a nyakörvet. Lepillantottam a kutyára, aki engem bámult, és
vicsorgott.
–  Ne szórakozz! Én vagyok az, haver! – hajoltam felé, és
megsimogattam a buksiját, majd rájöttem, hogy nem én
vagyok neki idegen, hanem a nyakamban az a valami.
Megmosolyogtatott, hogy mennyire hasonlított rám a kutyám
temperamentuma. Az esti sétáltatásnál, ha küzdelmek árán
sikerült is ráadnom a pórázt, elindult ugyan, de folyton
rángatott vagy ugrált, nem jött rendesen, mert annyira
lefoglalta a szíj gyilkolása. – És még én csodálkozom azon,
hogy nem tudlak rávenni a pórázón való sétára. Ne félj,
kisöreg, nem fordul elő többet! Nem vagyunk mi holmi
bőröndök, hogy egy madzag végén rángassanak minket a
főutcán!
Fogtam a nyakkendőm, kivettem a nyakamból, és
visszadobtam az ágyra.

139
 –  Különben sem tetszik a színe – közöltem a kutyával, és
megvontam a vállam.
Elindultam lefelé a lépcsőn, aminek az alján Maya idegesen
fel s alá járkált.
– Na végre! Már azt hittem, sosem készülsz el – sóhajtott fel.
–  Egész nap kemény fizikai munkát végeztem, nem
gondoltad, hogy büdösen megyek vacsorázni egy puccos
étterembe – utaltam rá, hogy zuhanyoztam.
–  Most kevés az idő rá, hogy kifejtsd, miféle fizikai
munkáról beszélsz, mert ugye az étteremben nem voltál –
jegyezte meg szúrósan.
Bakker! Elszóltam magam. Azt nem mondhattam, hogy az
edzőteremben. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas
ennek megvitatására.
– Izzasztó napom volt. Szorít az idő, ha rövidesen akarunk
nyitni. Újjá kell építenünk az egész belső részt.
–  Érdekes, hogy a kis barátnőd csak hebegett-habogott,
amikor váratlanul betoppantam.
– Mikor kötöttem én bárki orrára is, hogy hová megyek? Ő
csak egy alkalmazott – feleltem foghegyről, ami hihető is volt,
hiszen mindig is elég öntörvényű voltam ahhoz, hogy ne
számoljak be minden percemről, főleg nem egy olyan nőnek,
akit eleinte még csak nem is bírtam.
– Hagyjuk! – legyintett. – Várj! Hol a nyakkendőd? – nézett
rám számonkérőn.
– Biztos elfelejtetted kikészteni – lódítottam.
– Még jó, hogy ilyen jól ismerlek – kapott elő egy másikat a
táskájából.
Na ne! Szórakozol velem?
Elém lépett, és szigorú tekintetére lehajtottam a fejem,
hagytam, hogy a zsineget a nyakamba akassza és meghúzza.

140
A pillantásom összeforrt a kutyáéval. Ott volt benne minden:
Behódoltál.
– Ne nézz már így, haver! Nem tehetek mást, te is tudod! –
sutyorogtam oda, amikor Maya elindult az ajtó irányába.
– Mondtál valamit? – sandított vissza rám.
– Semmit! Ne törődj velem! Vigyázz a házra! – köszöntem el
Cocótól.
Ahogy kiléptünk a házból, épp egy limuzin gördült elénk.
Meg sem lepődtem rajta, azaz de, egy kicsit. Az apósom olyan
volt, mint a zsugori, jó öreg Dagobert bácsi, a Disney mesék
multimilliárdos üzletembere. Soha, semmilyen körülmények
között nem áldozott volna egy ilyen rongyrázós verdára.
– Hell! – dugta ki Becker a fejét az ajtón. – Gondoltam, jobb
lesz, ha eljövök értetek, hogy lazuljunk egy kicsit. Ma este
ünneplünk! – emelte felénk a pezsgőspoharát.
– Nem kellett volna fáradnod, erre vannak a taxitársaságok
– vetettem oda, mire Maya alig észrevehetően belém csípett.
Felé kaptam a fejem. Az arcán széles mosoly terült el ugyan,
de a szeme határozottan intett, hogy irány az autó.
Beszálltunk, ahol egyből szemben találtam magam az
apósommal. Láttam az arcán, hogy neki sem igen tetszik ez a
bulijárat. Végre valami, amiben egyetértünk! Az a kellemetlen
érzés kerített a hatalmába, hogy Becker előre iszik a medve
bőrére, amit csak megerősített, amikor kiszálltunk a
járgányból. Riporterek hada várt bennünket, amit Becker
látványosan élvezett. Elindultunk az étterembe, de a villanó
vakuk miatt semmit sem láttam.
–  Fotózzatok csak, keselyűk! – rivallt a gépeikkel kattogó
riporterekre Alex. – A pokolba ezekkel a paparazzókkal!
Köröznek a fejünk felett, lihegnek a nyomunkban a napi
zsákmány után – sandított felém. A hangjából kiéreztem a

141
szemrehányást a legutóbbi cikk miatt.
– Ne is figyelj oda! – legyintett Becker, aki nagyon is élvezte
a helyzetet.
–  A gond csak az, hogy nem tudunk nem odafigyelni –
jegyeztem meg.
–  Mégis volt olyan vaku, ami elkerülte a figyelmed –
köszörülte meg a torkát Alex. Ennyit a nagy egyetértésről!
Nem tartott sokáig. Most komolyan egész este ez lesz? Odaszúr
majd, ahol csak lehet.
– Tudod, hogy van az, Ian, a média mindig csak a negatív
eseményeket keresi. Ha nem teszel valami olyat, ami árthat,
akkor nem lehet hír belőle – jegyezte meg kioktatóan az
apósom.
–  Nem tudom, hányszor mondjam még, hogy sajnálom –
szűrtem ki a fogaim között úton az asztalunkhoz.
–  Mondanám, hogy spongyát rá, ha nem a lányom
hírnevéről lenne szó – jegyezte meg, mielőtt leült.
Fasza! Ezt is felrótták az Ian Bryton megbocsáthatatlan
bűnei kódexbe. Vezekelhetek érte egész életemben.
–  Most nem ezért vagyunk itt – pirított ránk Maya. – Mr.
Becker szeretett volna mondani nekünk valamit.
–  Akkor, ha megengeditek, meg is ragadnám az alkalmat,
hogy bejelentsem, milliárdosok lettünk! Világszerte minden
fiatal a mi applikációnkat akarja. Őrület, nem? – lelkesedett.
Bárcsak a pénz és a hatalom egyenlő lett volna a
boldogsággal, mert akkor dúskáltam volna a békés
élvezetekben! Habár tudtam, ahhoz, hogy ez teljesüljön, oda
kell tennem magam, világosan kell látnom a céljaimat.
–  Közben megtaláltam a módját, hogy még népszerűbbé
váljunk – folytatta. – Beszéltem az egyik csatornával, és az
egyik műsorukba nagyon szívesen vendégül látnák Iant!

142
 Éppen belekortyoltam a vizembe, amit kis híján az asztalra
fújtam.
– Miért pont engem? – illetődtem meg.
–  Mert te vagy az, aki új célokat keres. Te vagy az, aki
gondolt egyet, és éttermet nyit.
–  Félek megkérdezni, hogy melyik adásban kellene
szerepelnem – köszörültem meg a torkom.
– Ne félj! Élvezni fogod! A Hell’s Chef című vetélkedőben –
eresztett el egy akkora mosolyt, hogy körbeért a fején.
–  Felejtsétek el! Voltam már a pokol angyala, a séfje nem
leszek!
–  Pont ezért bírna ez akkora marketingértékkel, hát nem
látod? Mindenki téged akar majd. Emellett az éttermednek is
remek reklám. Mindenki kíváncsi lesz a Steak Hammerre –
magyarázta.
– Nem! – jelentettem ki határozottan.
– Ezt bővebben is kifejtenéd? – pislogott meglepetten. – Azt
hittem, örülni fogsz.
–  Bővebben ez egy hamuban sült faszság. Azt hittem,
megszabadultam az ördögtől, erre kiderül, főznöm kellene
neki. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a menny kapujából rögtön
a pokol tornácára küldenétek, én pedig tanuljak meg
egyensúlyozni a kettő közti kifüggesztett cérnaszálon. Nem
vagyok olyan típus, aki bírja annak a tetű műsorvezetőnek a
stílusát. Ha beszólna nekem, tuti, hogy bilincsben vezetnének
el.
Láttam már egy-két részt a műsorból, és a vezető szakács
lekezelő stílusa számomra túl sok volt.
– Greyson Ramosra gondolsz? – kérdezett vissza.
– Igen, határozottan – bólogattam.
–  Az életben nem olyan patkány ám az a fickó, mint

143
amilyennek tűnik a képernyőn – legyintett Becker.
Persze ő könnyen beszél. Nem neki kell majd elviselni a
megalázó megjegyzéseket.
–  Leszarom! Engem akkor se alázzon meg senki –
pillantottam körbe a részvevőkön.
– Ian! – érintette meg a kézfejem Maya, hogy lehiggadjak.
–  Pedig ez sok pénzt hozhatna a konyhára. Ehhez is
készítenénk egy appot – akart rám nyomást gyakorolni
Becker.
Hangosan elnevettem magam. Pénz. Már megint az a
nyomorult pénz. Nekem több is van belőle, mint elég. Úgy
hatott rám a mondandója, mint az aszexuálisra, vagy a
nőfalóra a szex. Az utóbbi már éppen eléggé jóllakott, az
előbbi pedig sosem volt igazán éhes. Engem sem tudott
igazán tűzbe hozni a dolog.
–  Oké! Mivel tudnálak mégis meggyőzni? – nézett rám
komoly arckifejezéssel.
– Te semmivel! – dőltem hátra, és karba fontam a kezem.
–  Esetleg én? – szólalt meg Maya. Gyorsan felé kaptam a
fejem, mert nem voltam benne biztos, hogy nem csak
képzelődtem-e.
–  Az attól függ, mivel akarnál lenyűgözni – próbáltam
enyhülni.
– Mondjuk, szó nélkül benyelem a következő hülyeséged? –
bazsalygott.
Hitetlenkedve a fejem ingattam.
– Ez meglehetősen csábító ajánlat. Olyan is lehet, amit már
elkövettem, de még nem szereztél róla tudomást? –
érdeklődtem.
–  Szóval mégiscsak van köztetek valami azzal a nővel? –
kerekedett ki a szeme.

144
 –  Istenem, dehogy! – horkantam fel. – Miért kell rögtön a
legrosszabbra gondolni?
– Téged ismerve, nem biztos, hogy ez lenne a legrosszabb –
köszörülte meg a torkát Alex.
–  Nem hittem, hogy nektek ilyen nehéz lesz majd
megemészteni, hogy ki voltam egykor – morogtam.
– Igazad van, ne haragudj! Magas labda volt – kért elnézést
az apósom.
Ja, lehet, de mégsem tudom semmissé tenni az előbbi
megjegyzését, mert köztudott, hogy minden viccnek a fele igaz.
–  Te tényleg azt szeretnéd, hogy majom módjára
parádézzak egy valóságshow szarságban? – fordultam Maya
felé.
– Ez nem egy valóságshow. Ez a főzésről szól, amit szeretsz
– győzködött.
– Túrót! Ez közel sem a főzésről szól, ez egy gasztroshow –
jelentettem ki.
–  Akkor pedig mint olyat, nem muszáj véresen komolyan
venned, de az is lehet, hogy tanulsz ott valami újat.
–  Különben is már az elején megegyeztünk, hogy csak
akkor maradok a Cross Globalnál, ha te mindenben benne
vagy! – szólalt meg Becker. – Ha ezt a show-t bevállalod,
felmentelek az irodai kötelességeid alól – adta meg a
kegyelemdöfést.
Persze csak úgy jófejségből! Azt hiszi, nem tudom, mibe
ugrom bele. Istenem, de szeretném ezt a Beckert belelökni egy
üres medencébe, mondjuk, úgy a huszadikról. Pontosan
tudtam, hogy ki van tőlem akadva. Soha nem vagyok pontos,
munka közben folyamatosan elkalandozom, ha a
véleményemet kéri, csak a vállam vonogatom. Időközben
rádöbbent, hogy semmi hasznomat nem veszi. Nem vagyok

145
hülye, észrevettem, hogy újabban összenőve jár-kel a Cross
vállalat fejével. Nagyon úgy éreztem, valójában nincs
választásom. Ez egy újabb lejátszott meccs volt, és én már
padlót fogtam.
–  A pokolba az egésszel! – temettem a tenyerembe az
arcom.
–  Ez most az oké, benne vagyok, pokolba az egésszel? –
kérdezte vidáman Becker.
–  Nem, ez a mindenki kapja be, hogy nem hagytok nekem
más választást, pokolba az egésszel – csattantam fel.
–  Tulajdonképpen az ugyanaz – legyintett. – Pincér! –
rikkantotta el magát. – Pezsgőt kérünk. Ünneplünk!

146
 Amikor minden bokszra fordul

„Engem megbántani? (…) A bokszolónak egy idő után

nem fájnak az ütések…”

(Szilvási Lajos)

Még később sem akartam elhinni, hogyan kerülhettem

ekkora slamasztikába. Nem akartam én mást, csak egy
csendes, jól menő éttermet, ahol elkotyvasztgatok, ha kedvem
tartja, erre egy nyamvadt show-műsor válogatóján találtam
magam, ahol amatőr és félprofi szakácsok igyekeztek
lenyűgözni ételeikkel a híres sztárszakácsot, Ramost. Kitárult
hát a pokol kapuja.
Nevetséges volt az egész casting. Miután könnyedén
átslisszantam az első válogatón, csendes megfigyelőként
bámultam a sok idiótát, ahogy próbára tették Ramos
türelmét, aki bosszúból még keményebben bírálta őket.
–  Itt álmok törnek össze vagy valósulnak meg! Egy biztos,
itt mindenki megkapja a magáét!
A szemem forgattam, mert számomra ez az egész nem az
értékteremtésről szólt. A műsor során alaposan próbára
tették a versenyzők akaratát, kitartását, szenvedélyét,
önuralmát, humorát, állóképességét a tudás mellett. Bár azzal
egyetértettem, valóban nem mindegy, hogy egy konyhafőnök
összeomlik-e egy váratlanul fellépő akadály miatt, vagy ura a
helyzetnek. Biztosra vettem, hogy én sosem futamodnék meg,

147
de nem volt ez igaz minden jelentkezőre.
Már az első adások alatt felcsesztem magam, mert igaz,
hogy főzni is kellett tudni, de erősen irányítva volt a műsor.
Nemcsak a műsortól, de lassan az élettől is elment a kedvem,
mert az volt az érzésem, mindannyian csak bábuk vagyunk,
tehetünk mi bármit, a lelkem is kidolgozhatom, a rendezők
már rég tudják, ki lesz a nyertes. Eleinte azt gondoltam, talán
mégis jó buli lesz, de néhány vetélytárs olyan idióta volt, hogy
serpenyővel a fejüket csapkodva zavartam volna ki a
konyhából őket.
A forgatások után vagy a Steak Hammerbe mentem, vagy a
bokszterembe. Kezdtem nagyon kikészülni, de Mayának nem
volt bátorságom bevallani a kettős életem.
Joanne vette rajtam először észre a kimerültség jeleit.
– Gyere, ülj le kicsit! Csinálok neked egy kávét! Kipróbáljuk
a frissen beszerelt gépet! – látott neki.
–  Emlékszel még, amikor azt mondtad, ennél rosszabb
aligha történhet már velem? Szeretnélek megkérni, hogy
soha többé ne mondj inkább semmit, mert az univerzum
hallja, és bizony duplázott. És még az apósom azt meri
mondani, hogy a világ nem körülöttem forog – horkantottam
fel, ahogy leültem a pulthoz.
– Minden okkal történik, hidd el! Ez a te utad – bajlódott a
gépezettel.
–  Várj, segítek! – léptem mellé, és egy kis erőt kifejtve
beigazítottam a helyére a tálcát.
Joanne megnyomta az indítógombot, de nem az történt,
amire számítottunk. A masina furcsa berregő hangot adott ki,
amit kávéömlés követett, csak éppen nem onnan, ahonnan
vártuk. Okádta magából a forró, barna folyadékot, és ami a
legváratlanabb volt, hogy egyenesen ránk.

148
 –  Jézusom! – kapkodott Joanne, és próbálta kikapcsolni a
gépet. Mivel nem járt sikerrel, a falhoz léptem, és kihúztam a
konnektorból.
–  Mi a franc volt ez? – álltam sóbálvánnyá válva.
Mindenemről csöpögött a kávés lé.
Joanne hangos nevetésben tört ki.
– Úgy nézel ki, mint akit lefostak – hahotázott.
–  Hát te sem panaszkodhatsz – mértem végig, és én is
kacagásban törtem ki.
El kellett ismernem, a kezdeti ellenszenv teljesen eltűnt.
Nagyon megkedveltem a csajt. Ügyes volt, valahogy
ráhangolódtam a humorára is, és láttam rajta, hogy őszintén
a szívén viseli a Steak Hammer sorsát.
– Hihetetlen, hogy hamarosan nyitunk – törölgette a pultot.
– Nekem mondod? Alig várom, hogy belevágjunk.
– Kicsit félek – vallotta be.
– Mitől? – rökönyödtem meg.
– Attól, hogy túl sokszor tűnsz el úgy, hogy azt sem tudom,
merre jársz. Utolérni pedig képtelenség téged. Mi lesz, ha
történik valami, és én az adott helyzetben nem a megfelelő
döntést hozom meg?
– Jaj, Joanne! Ez csak egy üzlet. Különben is, ha nem fogsz
elkövetni bakikat, kirúglak, mert aki dolgozik, az hibázik,
vagyis ha nem hibázol, az azt fogja jelenteni, hogy nem is
dolgozol. De nem tudom, miért aggódsz! Olyan ügyesen
koordináltál itt mindent eddig is. Bevallom, ügyesebben is,
mintha én magam csináltam volna.
– Komolyan mondod? – csillant fel a szeme.
–  A legkomolyabban! Amikor belevágtam ebbe, még nem
sejtettem, hogy egy másik kihívás is közbejön.
– A Hell’s Chef műsorára gondolsz?

149
 Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy beavatom, de
aztán meggondoltam magam.
– Hát ja! Meg az a biznisz a Cross vállalatnál. Időnként úgy
érzem, túl sok ez nekem.
Közelebb lépett, és mélyen a szemembe nézett. Jóval
magasabb voltam nála, de láttam, ahogy gyönyörködik
abban, ahogy a széles mellkasomon az izmok kirajzolódnak
az átnedvesedett pólómon. A pillantása az alkaromon
kirajzolódott erekre esett.
–  Ugye tudod, hogy megbízhatsz bennem, és bármiben
számíthatsz rám? – érintette meg a karom, amitől
megborzongtam, zavarba hozott, de nem tudtam volna
megmagyarázni, hogy az érintés volt-e az oka, vagy mert az
átázott pólója túl sokat mutatott az apró kis melléből.
– Persze hogy tudom – léptem el tőle. – Hálás is vagyok érte
– köszörültem meg a torkom. – Na de nekem most rohannom
kell. Ehhez kihívod a szerelőt? – intettem a fejemmel a
kávégép irányába.
–  Természetesen, csak előbb pólót cserélek – vigyorgott,
miközben kihúzta magát, amitől még inkább előtérbe
kerültek az idomai.
Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne nézzek oda. Az
edzőteremig kavarogtak a gondolataim, és egész úton csak az
én Mayácskám járt az eszemben. Még mindig odavagyok érte.
Akármilyen zűrök vannak is körülöttünk, kétségtelen, hogy
számomra ő az egyetlen. Az igazi. Mégis furcsa érzések lettek
rajtam úrrá. Nem értettem, miért támadt bűntudatom,
amikor semmi rosszat nem tettem. Vagy mégis? A szerelem
mindent elsöprő, csodálatos élmény, és én nem vigyázok rá
eléggé. Olyan természetesnek veszem, hogy Mayácska kitart
mellettem, pedig nem az. Milyen férj vagyok én, hogy

150
megbámulok egy felém meredő cicit, ami nem a feleségemé? De
férfi vagyok, bassza meg! És olyan peckesen állt abban a szűk
kis… Á, á! Ezt nem szabad, Ian! Ez nagyon nem jó irány! Egy
sötét és veszélyes zsákutcába tévedtél.
Hogy hagyhattam, hogy idáig fajuljon ez az egész katyvasz
körülöttem? Kicsúsztak a dolgok a kezemből, és odáig
jutottam, hogy idegen melleket nézegetek. Mindegy, hogy
milyen nehézségekkel küzdünk is Mayával pillanatnyilag, a
megcsalás sosem lehet megoldás, sőt a legnagyobb
tiszteletlenség, amit csak elkövethetek. Ha beleszakadok is,
meg kell felelnem az elvárásoknak, hiszen mindenem a
feleségem és a gyerekeim. Bármire képes volnék, csak hogy ne
okozzak nekik csalódást.
A probléma gyökerét kutatva, mire átvedlettem az
öltözőben, már képbe is kerültem. Titkaim vannak előtte. A
titkolózás pedig egyetlen kapcsolatnak sem tesz jót. Azzal,
hogy nem meséltem Mayának Richiről, egy láthatatlan falat
húztam kettőnk közé. De érzem, hogy nem értené meg. Az,
hogy hallgatok, puszta önvédelem csupán, amire azért van
szükségem, hogy ne okozzak újabb csalódást. Hogyan
tarthatnám fenn a bizalmat, hogyan védhetném meg őt
önmagamtól egy titok árnyékában?
Becsaptam a szekrényem ajtaját, amelyen a mai napig ott
állt a Hammer név. Senki nem mert beköltözni, mióta
elmentem, üresen várt rám. A gond az, hogy Maya Ianbe
szeretett bele. Hammert pedig igyekszik a kapun kívül tartani,
de ez olyan, mintha meg kellene tagadnom a lényem egy részét:
lehetetlen. Akkor láttam csak tisztán, hogy nem voltam elég
férfi ahhoz, hogy szembenézzek az igazsággal, és a megoldást
keressem a menekülés helyett.
–  Hammer! – öklözött össze velem a kis tanítványom, aki

151
napról napra egyre ügyesebb lett.
–  Kicsit alaposabban is utánad néztem – indítottam. –
Valóban szép teljesítmény, hogy a kilenc meccseden egyszer
sem tudtak legyőzni – ismertem el.
– Ja, hét győzelem és két döntetlen szerepel a mérlegemben
– felelte büszkén.
– Döntetlen – nevettem el magam, mert az én olvasatomban
a döntetlen egy elveszített meccset jelentett. – A ketrecben
nincs olyan, hogy döntetlen. Vagy ütöttél, vagy téged ütöttek.
Nem volt megállás, amíg az egyik fél a padlón nem maradt.
Nézd, Richi, őszinte leszek veled. A fizikai állapotod kiváló,
aránylag gyorsan is reagálsz, a reflexeid is jól működtek, csak
éppen nem mindig a megfelelő taktikát választod. Éppen
ezért fogjuk ezt csiszolni. Házi feladat, hogy kielemezd az
ellenfeled. Én már megtettem – nyomtam a kezébe egy
pendrive-ot. – A hétvégére kész tervet akarok hallani, milyen
taktikával állnál ki ellene.
– Hűha! – lepődött meg.
–  Az ökölvívás nem más, mint a mozgások rendszere,
ütések indítása és fogadása. Minél felkészültebb vagy, annál
nagyobb a lehetőséged megnyerni a mérkőzését, lehetőleg a
legkevesebb erő- és energiaráfordítással. Miközben nézed,
zárj ki minden mást, csak a srácra koncentrálj! Amikor már
érzed a következő mozdulatát, akkor jársz jó nyomon. Ha
már tudod, miben erős és mi a gyengéje, akkor nyert ügyed
van.
– Jó hallani, hogy van gyenge pontja – bólogatott lelkesen.
– Sajnos az mindenkinek van. Neked is – világosítottam fel.
– És mi lenne az? – ámult el.
– Az előző edződ nem mondta? – Nemlegesen rázta a fejét. –
A védekezés, Richi. Ügyesen és hevesen támadsz, nem adsz

152
sok esélyt az ellenfelednek a feleszmélésre, de be kell lássuk,
elég sebezhető vagy, ám szerencsédre itt vagyok neked én.
– Kérdezhetek? – püfölte a zsákot.
–  Hát persze. Kérdezz! – tartottam meg neki, hogy
irányítani tudjam.
–  Láttam a mérkőzéseidet. Te is mindig nyitott védekezést
használtál.
Hangos kacagásban törtem ki, mire Richi leállt a
bokszolással.
– Mi rosszat mondtam? – szaladt ráncba a szemöldöke.
– Hízelgő, hogy ennyire hasonlítani akarsz rám, de egyelőre
még nem vagyunk egy súlycsoport. Neked rá kell érezned a
magad ritmusára. Mögöttem ott volt az a sok év tapasztalat,
na meg persze a nagyképűség. Szinte sebészi pontossággal fel
tudtam mérni, éreztem az ütőtávot, ezért megengedhettem
magamnak a leengedett kézzel való, elhajlásokra alapozó
védekezést, de te erre még közel sem állsz készen. Vagány
dolognak tűnik, tudom, de ne kockáztass, ne légy gőgös! A
nyitott védekezés lehetővé teszi ugyan a váratlan
közbeütéseket, de nagy hátránya, hogy a védhető ütésekbe is
beleszaladhatsz. Emellett jól manőverezni, gyors sorozatokat
ütni könnyebb zárt védekezésből. Erre fogunk koncentrálni.
Láttam a csalódott arcát, ezért gyorsan hozzátettem:
–  Egyelőre. Összezavarjuk az ellenfeleid. Amikor már azt
hiszik, kiismertek, csavarunk a dolgokon egyet – csaptam
vállba. Végre felcsillant a szeme, amikor megértette, mit
miért kell tennie.
– Valóban szerencsés vagyok, hogy mellettem állsz – kezdte
újra vadul sorozni a zsákot.
Nem is esett több kétkedő szó, pontosan azt tette, amit
mondtam neki. A végén az öltöző felé menet nem bírtam ki,

153
és kíváncsiskodtam kicsit.
– Hogyan kerültél te Ridaz látókörébe?
Úgy nézett rám, mintha még egy fejem nőtt volna.
–  Nem mondta? Az unokaöccse vagyok – hökkent meg, én
pedig a válaszon.
– Valahogy ezt is elfelejtette említeni – merengtem el, vajon
miért nem osztotta meg velem Ridaz ezt az infót. – Úgy
érzem, meg kell őt látogatnom. Nehogy tartogasson még
nekem kínos meglepetéseket.
– Remélem, emiatt nem gondolod meg magad az edzésemet
illetően – aggodalmaskodott.
–  Ha valamire a szavamat adom, akkor tartom magam
hozzá. Ez a beszélgetés csak engem érint, és Ridazt.
– A múltkor ki voltál akadva a profi mérkőzés miatt. Miért?
– kérdezett vissza.
– Nem miattad. Csak tudod, a családom nem örülne neki, ha
tudná, hogy hová tűnök ezekben az időkben. A nyilvános
mérkőzések kamerák előtt zajlanak, és habár nem néznek
bokszmérkőzéseket, nő a lebukás veszélye.
– Nem akarok bajt okozni.
–  A feleségem főellenségként tekint Hammerre. Gőzöm
sincs, hogyan hozakodjak elő a témával, hogy újra idejárok.
–  Bárcsak tudnék segíteni! – sóhajtott fel, és abban a
pillanatban akadt egy remek ötletem.
–  Lehet, hogy tudom, hogyan másszak ki ebből a
slamasztikából. Hajlandó vagy segíteni? – állt össze a terv a
fejemben.
– Persze! Bármiben.
– Később kifejtem, de most rohannom kell – intettem neki,
és már szaladtam is, hogy időben hazaérjek. Elhatároztam,
hogy mindent rendbe hozok, ezért útközben megálltam egy

154
virágosnál, hogy egy nagy csokor rózsát vegyek Mayának.
– Milyen színűt? – kérdezett vissza az eladó.
Na, ugyan milyet.
– A vörös rózsa a szerelem szimbóluma, nem?
– De, határozottan – bólogatott helyeslően az eladó.
–  Életem szerelmének lesz, így minél sötétebb a színük,
annál jobb – mosolyogtam.
Boldogan sétáltam a szerzeményemmel az autómig. Végre
úgy viselkedem, mint egy figyelmes, szerelmes, odaadó férj.
Világéletemben rettegtem a házasság gondolatától is.
Bolondnak gondoltam azokat a férfiakat, akik önként
hajtották igába a fejüket, mert végül is, kinek hiányzik az,
hogy egy nő satuba fogja a tökét? Társadalmi elvárás, hogy
egy jó férj emberfeletti erőket megmozgatva időre hazaérjen,
elég pénzt keressen, iparkodjon a gyerekekkel is minél többet
foglalkozni, mintaapa lenni, miközben éjszakánként
tenyészcsődörként bizonyítja olthatatlan vágyát a felesége
iránt. Ugyan már, kit akarok becsapni, hiszen már akkor,
amikor elvettem Mayát, sem voltam feddhetetlen,
támadhatatlan becsületű, a tökéletes férj mintaképe.
Elmerengtem a helyzetemen. Maya nem támasztott velem
szemben olyan elvárásokat, amelyek ne lettek volna
teljesíthetőek. Tudom, hogy jól választottam, és vele szeretném
leélni az életemet, mert képes vagyok őt minden pillanatban
lángoló szerelemmel szeretni.

155
 Pasiból vagyok

„Az ember ösztönösen él. Hajlamosak vagyunk nem

észrevenni azt, ami körülöttünk van. A »VAN«-okat nem
becsüljük. (…) Élünk, eszünk, iszunk, dolgozunk, alszunk,
szeretkezünk, és észre sem vesszük, hogy mindez milyen
csoda. És amikor történik egy tragédia az ember
életében, akkor mintha valaki visszarántana, és azt
mondaná: Gondolkodj!”

(Fülöp László)

Amikor hazaértem, beosontam a hátsó ajtón, de nem kellett

keresnem a családom, mert már ahogy beléptem, hallottam a
konyhából Maya dorgáló hangját. Odasétáltam,
bekukucskáltam és láttam, ahogy a tűzhelynél keverget
valamit. A gyerekek szeme felcsillant, ahogy megláttak, de
intettem nekik, hogy maradjanak csendben. Maya eközben
megállás nélkül a monológját duruzsolta a gyerekeknek.
–  Annyiszor mondtam már, hogy ne viselkedjetek így
egymással. Hazel, te vagy az idősebb, próbáld meg terelgetni
Jeremyt, ahelyett, hogy fellöknéd – papolt. Vetettem egy
szúrós pillantást a kis hercegnőmre, aki karba font kézzel
jelezte, hogy ő van megsértve.
– De tönkreteszi a játékaimat – csattant fel. – Olyan, mint a
dömper. Mindenen keresztülgázol.
– Nem kérek mást tőled, csak hogy légy vele türelmesebb –

156
eresztett el egy mély sóhajt Maya. Ekkor mögé lopództam, és
váratlanul a nyakába csókoltam, mire felsikoltott.
–  Jesszusom, Ian! – dobta el ijedtében a fakanalat. Felém
pördült, és játékosan a vállamra csapott, én pedig felé
nyújtotta a virágcsokrot.
– Hát ez? – kerekedett ki a szeme a csodálkozástól.
– A tiéd – nyomtam egy csókot a szájára.
– Nem ma van a szülinapom – sutyorogta, hogy a gyerekek
ne hallják.
–  Tudom, hogy nem ma van – horkantottam fel, és a
szemem forgattam.
– A házassági évfordulónk is elmúlt – töprengett.
–  Miért olyan hihetetlen, hogy csak úgy vettem neked egy
csokor vörös rózsát? Ma egész nap te jártál az eszemben, és
azon gondolkodtam, milyen szerencsém van – öleltem át és
nyomtam a homlokára is egy puszit.
–  Mit csináltál már megint? – nézett rám összeszűkült
tekintettel.
– Olyan kiábrándító vagy – akartam elfordulni tőle.
–  Ne haragudj! – rántott vissza. – Köszönöm! –
csimpaszkodott a nyakamba, és szerelmesen rebegtette a
pilláit.
–  Pfuj! – takarta el a szemét Hazel, akinek a példáját
kacagva követte Jeremy is.
Az este további részét a gyerekszobában töltöttük. Olyanok
voltunk, mint egy nagy, szerető család, és amikor végre
nyugovóra tértek a gyerekek, Maya szó szerint elmenekült
előlem a fürdőszobába. Bizonytalanul várakoztam az ágy
szélén ücsörögve.
Nem olyan nehéz dolog őszintének lenni, csak elkezdeni
nehéz. Vágj bele, Ian, és a helyzet majd adja magát. Ess túl

157
rajta! Egy tervet kovácsoltam, hogyan tudnám a
bokszedzéseket a legkisebb katasztrófát előidézve tálalni.
Mindent elmesélek Mayának, csak éppen Ridazt fogom
kihagyni a sztoriból. Szervezek egy találkozót, ahol bemutatom
neki a tanítványom, Richit, aki a segítségemet kérte. Így sem
fog kiugrani a bőréből lelkesedésében, de az apokalipszis talán
elkerülhető.
Egyre feszültebben doboltam a lábammal, és kezdett inába
szállni a bátorságom, amikor megjelent előttem Maya egy
dögös tűsarkúban és a szexi fehérneműjében. A
meglepetéstől levegőt venni is elfelejtettem, kiszáradt a
torkom a látványtól. Szép lassan a fésülködőasztalhoz sétált, a
csípőjét kecsesen ringatta. Fel akart húzni. Ahogy háttal volt
nekem, a formás feneke szemmagasságba került, ami kezdett
igencsak beindítani.
Maradj észnél, Ian! Mielőtt ebbe belemész, beszélned kell
vele! Hallod?
Dehogy hallottam. Abban a pillanatban, ahogy felült az
asztal tetejére, és széttárta előttem a lábát, azt is elfelejtettem,
ki vagyok. A mutatóujjával hívogatóan intett felém.
– Hihetetlen, hogy még mindig milyen hatással vagy rám –
helyezkedtem úgy, hogy jól láthatóvá váljon az izgalmam jele
a nadrágomon keresztül. Maya lecsúszott az asztalról, és
megindult felém. Amikor odaért hozzám, érzékien térdre
ereszkedett előttem, és szélesebbre feszítette a lábamat,
megrándult az alhasam. Lassan lehúzta a cipzáromat, a
megduzzadt férfiasságom pedig pillanatok alatt kipattant a
szűk börtönéből.
– Elképesztően szép farkad van, Ian! – markolt rám.
Elbűvölten nézte a vastag, méretes férfiasságom, ami a
szeme előtt ágaskodott. Az átható kék tekintetétől, ahogy

158
csodált, megszűnt körülöttem a világ. Megnyalta a puha ajkát,
és már semmi másra nem tudtam gondolni.
–  A francba is, Mayácska! Így nem lehet komoly dolgokról
beszélgetni – nyögtem fel, ahogy óvatosan siklott rajtam a
tenyere.
–  Hogy őszinte legyek, most egész más dolgokra fogom
használni a szám – hajolt be a lábam közé, és nekem abban a
pillanatban végem lett.
Egész testemben remegtem, ahogy a nyelvét
leheletfinoman végigfuttatta a férfiasságomon, majd kínzó
lassúsággal a szájába engedett. A gyönyörű testét láttam
magam előtt, a kiengedett hosszú selymes haja a combom
cirógatta, a feje pedig az ölemben bólogatott. A lehelete a
makkomon, a nyelve siklott a teljes hosszamon, miközben a
keze lágyan izgatott. Az orgazmus első hulláma már a
gerincem mentén megindult.
–  Azonnal hagyd abba! – állítottam le, és ahogy egy kis
távolságot nyertem, kislisszantam. – Kérlek – nyeltem egy
nagyot. Próbáltam kitisztítani az elmém.
– Mi a baj? – állt fel ő is. – Már nem kívánsz, igaz? – rándult
fájdalmasan az arcizma.
Istenem, miért csinálja ezt velem?
– Szerinted ő arról árulkodik, hogy nem kívánlak? – fogtam
magam marokra. – Odavagyok érted, Maya! – lihegtem.
Elém sietett, ő a nyakamba vetette magát és az ajkamra
tapadt. Csók közben az ujjammal a hajába túrtam, majd a
karcsú nyakát cirógattam. Nem bírtam tovább türtőztetni
magam, lehajoltam, belemarkoltam a fenekébe, és felültettem
a fésülködőasztalra. Minden más gondolatot kitöröltem, a
csipkés anyagon keresztül az ajkam közé vettem az
izgatottságtól megkeményedett mellbimbóját. Ez nagyon

159
tetszett neki, mert felnyögött az élvezettől. Most én
következem. Letérdeltem elé, majd félrehúztam a bugyiját,
miközben a lapos hasát és köldökét puszilgattam. A csípőjét
türelmetlenül emelte, hangosan zihált, vágyakozva követelte
a kényeztetést. Először belepusziltam, majd lentről lassan a
csiklójáig végignyaltam.
– Atyaúristen! – kiáltott fel, és ívben feszült a háta.
– Istenem, Mayácska, te vagy nekem a megtestesült kísértés.
Képtelen vagyok neked ellenállni – rántottam magamhoz, és
miközben a csiklóját simogattam, lassan belecsúsztattam a
keményen ágaskodó farkamat a lüktető és bizsergő testébe.
–  Annyira hiányoztál, Ian! – sikoltotta többször is, amikor
megérezte minden centiméterem. A hüvelye a szokásosnál is
szorosabban fogott körbe és szorított. Ki-be mozogtam benne,
miközben a kezem rendületlenül a kéjtől duzzadt csiklóján
körözött. Amikor már éreztem, hogy nincs messze a
beteljesülés, a füléhez hajoltam, és a forró leheletemmel
belesúgtam:
– Nincs a világon istenibb érzés, mint benned lenni.
Maya a vallomásomra felnyögött, majd ütemesebben
mozgatni kezdte a csípőjét. A lábát is felhúzta, hogy még
mélyebben tudjak elmerülni benne. Mindketten hangosan
ziháltunk, éreztük, hogy közeledik a gyönyör pillanata.
Mélyen a szemébe néztem.
–  Szeretlek! – suttogtam, aminek hatására levegőt
kapkodva, remegő testtel hatalmasat élvezett. Már én sem
bírtam tovább, vadul döftem a testébe párat, és lüktetve én is
elélveztem.
Abban a pillanatban, ahogy végigcikázott a testemen az
orgazmus, minden erőmet elvesztettem. Maya pihegő testére
hanyatlottam.

160
 –  Gyűlölöm, amikor megtagadod magad tőlem –
csókolgattam.
– Gyűlölöm, amikor arra kényszerítesz, hogy megtagadjalak
magamtól.
Belekuncogtam a bőrébe. Leemeltem az asztalról és
átvittem az ágyra. Lefektettem, és úgy helyezkedtem, hogy
szorosan összebújhassunk.
–  Nagyon hiányoznak ezek a percek. Imádom érezni az
egyenletes lélegzeted – fúrtam az orrom a hajába.
– Te is nagyon hiányzol nekem, Ian! Nem tudom, mi az oka,
de azt érzem, mintha titkaid lennének előttem – simogatta a
hátam.
Kipattant a szemem. Ennyit a meghitt nyugalomról.
–  Hát, ami azt illeti, tényleg van valami, amit szerettem
volna elmondani, csak gőzöm sem volt, hogyan kezdjek bele –
ismertem el. Maya teste megmerevedett, akár egy kőszikla.
–  Mégiscsak viszonyod van azzal a nővel – kereste a
tekintetem.
–  Istenem, dehogy! Miért gondolod, hogy valaha is
elkövetnék ekkora ostobaságot? Mióta téged ismerlek,
számomra nem létezett és létezik más nő. Csak te vagy!
Bármilyen hülyeséget csinálok is, tiszta szívből szeretlek
téged.
–  Nem vagyok hülye, Ian! Tisztában vagyok vele, hogy
mennyi kísértés ér téged folyamatosan. Pontosan tudom,
hány erkölcstelen kis nő kínálkozik fel neked. Ja, és persze ne
feledkezzünk meg a munkahelyeden eltöltött napi tíz óráról
sem. Szeretném azt a kis ribancot megtépni, mert ott van a
tekintetében, hogy pontosan tudja, hogy te is csak egy férfi
vagy. Egy férfi, aki természetéből adódóan bármibe beleteszi
a farkát, ami nem egy odvas fába fészkelő méhkas.

161
 Mayában eszméletlenül beindult a női ösztön.
– Ezt most kikérem magamnak! – ámultam el az indulatain.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlyos a dolog. – Az én
farkam csak egyetlen kast látogat, bár szó, ami szó, az sem
veszélytelen, sőt meglehetősen szúrós időnként.
–  Akkor ki vele, essünk túl rajta! – eresztett el egy mély
sóhajt.
Habár nem esett jól, hogy azt feltételezi, hogy bármelyik
nőt megdönteném, aki szembejön, hazudnék, ha azt
mondanám, nem tetszett a birtoklási vágya. Vettem egy mély
lélegzetet és belevágtam.
–  Már egy ideje valóban titkolózom, de nem azért, amire
gondolsz. Fura dolog történt velem, és mivel úgy éreztem,
nem értenél vele egyet, és mert nem gondoltam, hogy akkora
jelentősége van, hogy emiatt veszekedjünk, inkább nem
beszéltem róla.
–  Ian, az isten szerelmére, kérlek, bökd már ki, mi az –
sürgetett.
–  Van egy fiatal srác. A neve Richi. Profi bokszoló. Én
voltam… vagyok a példaképe, és nemrégen felkeresett, hogy
nem segítenék-e neki még jobbá válni. Felkért, hogy legyek a
vezetőedzője.
Maya ajka megnyílt a csodálkozástól.
–  Amikor eltűnök pár órára, akkor a bokszteremben
vagyok, és a fiút tréningezem. Tudom, hogy ezt meg kellett
volna beszélnem veled, de hidd el, nemet akartam mondani,
csak amikor odamentem, hogy ezt megmondjam neki,
elragadott a hév.
– Hogy tehetted ezt velem, Ian! – csapott többször is ököllel
vállba. – Én meg már azt hittem, hogy van valakid – kiabált
velem mérgesen. Láttam az arcán a megkönnyebbülést.

162
 –  Mondtam Richinek, hogy valamikor átjöhetne hozzánk
vacsorára, hogy te is megismerd. Kissé gőgös a fiú, de
formálható és tehetséges is.
Maya némán a szemembe nézett, de nem mondott semmit.
Jó jelnek tekintettem, hogy nem bontakozott ki az
ölelésemből és hagyott faképnél.
– Azért így már nagyon sok minden értelmet nyer. Minden
áldott nap 200%-on pörögsz. Reggel az étterembe jársz, hogy
felügyeld a munkálatokat, majd rohansz a stúdióba a
forgatásokra, délután ezek szerint azt a srácot edzed, este
pedig a sajátjaink strapálnak le. Meddig bírod még ezt, Ian?
–  Én jól vagyok! Komolyan, de vettem a burkolt üzenetet.
Az éjszakai kötelességeimet valóban igencsak elhanyagoltam
az utóbbi időben, ami téged elbizonytalaníthatott –
vigyorogtam. Maya a szemét forgatta.
– Nem erre akartam kilyukadni, de ha már így szóba került,
időnként számomra is beiktathatnál egy kis helyet a
napirendedbe – siklott a tenyere a mellkasomon. – Nagyon
hiányzol – cirógatta az arcomat.
– Ezek szerint nem haragszol rám? – néztem rá esdeklően.
–  Szeretlek, Ian! Az elmúlt hetekben én is sokat
gondolkodtam, és ráébredtem, hogy habár odavagyunk
egymásért, valójában egyikünk sem boldog.
Maya nem boldog. Nem kaptam levegőt néhány
másodpercig. A szavai úgy égettek, mintha a legváratlanabb
pillanatban gyomorszájon vágott volna.
–  Mindketten lemondtunk valamiről egymásért, a közös
jövőnkért, de be kellett látnom, hogy azzal, hogy elfojtjuk a
vágyainkat, pont azt tesszük tönkre, aminek az oltárán
áldoztunk: a kapcsolatunkat.
Ez nagyon úgy hangzik, mint egy szakítás. El fog hagyni.

163
 – Éppen ezért arra jutottam, hogy ennek véget kell vetnünk
– jelentette ki, de nem folytatta.
–  Hogy… hogy érted azt, hogy véget kell vetnünk? –
dadogtam.
– Úgy, hogy beszéltem anyával. Reggelenként átviszem neki
a gyerekeket, és bemegyek a cégbe pár órát dolgozni. Te pedig
megelőztél, mert szerettem volna beszélni veled arról, hogy
valamilyen módon vissza kell hoznod Hammert az életedbe,
hogy az az Ian térjen haza esténként, akit megismertem.
Szóhoz sem jutottam. Eltartott egy kis ideig, mire
felocsúdtam.
– Ha nem lett volna annyi eszem már évekkel ezelőtt, hogy
elvegyelek, most haladéktalanul megtenném – nyomtam egy
csókot a szájára. – Azért a szívbajt hoztad rám, ugye tudod?
–  Neked csak pár pillanat kétely jutott, ellentétben nekem
hetekig kellett ezt elviselnem. Legalább tudod, mit éreztem –
vetette a szememre. – Máskor, amikor ilyet csinálsz, csak
gondolj bele, milyen érzés. Egyébként pedig szeretném azért
kifejezni, mennyire rosszulesett, amit azzal a nővel csináltál,
hogy odaszúrj nekem. Te mit szólnál, ha én is mindennap
férfiakkal flörtölgetnék az irodában?
Hangosan horkantottam egyet.
–  Még szerencse, hogy ismernek engem. Biztosra veszem,
hogy egyik sem mer majd rád nézni sem. Tudják, ha
megteszik, a farkuknál fogva fogom őket felkötni a bejáratnál
függő cégtáblára.
– Ez nem fair – lökött rajtam egyet. – Te teljes biztonságban
érzel engem, miközben én nem téphetem meg azt a húzott
szemű, kacérkodó kis libát.
–  Nem hiszem, hogy engedélyre lenne ehhez szükséged –
csókoltam meg, és mintha csak erre várt volna, olyan hévvel

164
viszonozta, hogy a gyomrom azonnal összerándult.
–  Egyetlen nő sincs, aki képes lenne ilyen hatással lenni
rám – ziháltam. Nem bírtam tovább, fölé kerekedtem,
lenyomtam őt az ágyba. Olyan szorosan öleltem, hogy féltem,
agyonnyomom.
–  Szükségem van rád – furakodtam sürgetően a lába közé.
Imádtam, hogy azonnal szaporábban kapkodott levegő után.
Megkapaszkodtam a lepedőben, és egy erőteljes lökéssel
pillanatok alatt kitöltöttem őt. Nem mozdultam, de a farkam
türelmetlenül pulzált benne.
– Ugye te is érzed, Mayácska, mennyire kívánlak?
–  Ó, igen, érezlek – ficánkolt alattam. – Csodálatos érzés.
Minden alkalommal, amikor elmerülsz bennem, beleszédülök
a kéjbe – sóhajtozott, számomra pedig elviselhetetlenné vált,
ahogy többször is rám szorult.
–  Csak benned, veled érzem magam biztonságban –
suttogtam.
Maya mélyen belecsókolt a nyakamba, amire
felszisszentem. Mintha az erőmet szívta volna ki ezzel a
csókkal. Kihúzódtam belőle, majd újra felnyársaltam. Ütemes
mozgásba kezdtem. Maya nyögni kezdett alattam, vékony
ujjaival hol az ágyneműt, hol engem markolt.
– Ian, Ian, kérlek, várj! – állított le két nyögés között. Olyan
hangosan zihált, alig értettem, mit akar. A mozdulataival
jelezte, hogy ki szeretne mászni alólam. Engedtem a
kérésének, ő pedig pillanatok alatt feltérdelve hátat fordított
nekem, és megtámaszkodott az ágy támlájába. Gyönyörű
fenekének látványától még jobban beindultam, mögé
térdeltem és előrelendülve toltam a farkamat a vágytól
reszkető barlangjába. Maya élvezettel nyüszített, szorított
odalent, hogy ne élvezzen el azonnal, ennek hatására a teste

165
összerándult, ami nekem is hatalmas élvezetet okozott.
Előrehajoltam, jobb kezemmel megsimítottam az arcát, erre ő
hátranézett, és a tekintete szerelemtől sugárzott.
– Folytasd! – pihegett.
Engedelmeskedtem a kérésének, és szép lassan kihúzódtam
belőle, majd hirtelen újra belevágódtam, mire Maya vonyítva
a falra csapott. Irtóra be tudott indulni, ami az én eszemet is
hajlamos volt elvenni. Éreztem, hogy nemsokára elönt a
mámor, ezért ki akartam húzódni belőle, de Maya szinte rám
kiáltott:
–  Ne hagyd abba, Ian! Olyan közel vagyok, kérlek –
rimánkodott.
Erőt vettem magamon, és újra felnyársaltam a szűk kis
testét, miközben az egyik kezemmel a csiklóját kezdtem
hevesen izgatni. Ahogy megállás nélkül pumpáltam, Maya
nyomdafestéket nem tűrő szavakat mormolt, a fenekét
folyamatosan a lökéseim elé tolta, majd minden akaratom
ellenére elöntött a mámor. Az ujjam az orgazmus hatása alatt
még szaporábban rángatózott Maya csiklóján, ahogy a
férfiasságom is a testében. Maya erre hangosan felordított, és
szinte dobálni kezdte magát az élvezettől. Olyan élményben
részesültünk mindketten, amiben már nagyon régen nem.
– Imádom ezt a megvadult Iant – vallotta be.
–  Ha az apád csak sejtené, milyen gátlástalan vagy az
ágyban, nem téged féltene tőlem, hanem engem tőled –
kuncogtam.
– Szerintem sejti, hogy én sem vagyok egy angyal, különben
nem jönnénk ki egymással ilyen jól – simogatta az arcom, és
nyomott egy csókot a számra.
– Örülök, hogy visszamész az irodába – jegyeztem meg.
–  Komolyan? Azt hittem, nem értesz majd vele egyet –

166
ámult el legalább annyira, amennyire én tőle.
–  Néha benézek majd hozzád, és felelevenítjük a
kapcsolatunk elejét – kuncogtam.
–  Epekedve várlak majd. Be kell valljam, nagy
szívfájdalmam, hogy a liftben sosem csináltuk – suttogta,
mintha bárki is meghallhatta volna.
–  Nekem megvoltál a liftben. Nem is egyszer. Többször is
álmodtam róla – csókoltam a hajába.
– Az azért nem egészen ugyanaz – húzta el a száját.
– Ami késik, nem múlik. Bepótoljuk majd – nevettem fel.
Már régen éreztük magunkat olyan önfeledten, mint aznap
este. Nem voltak titkok, és ez felszabadulttá tett
mindkettőnket. Szerelmesen, szorosan összeölelkezve
merültünk mély álomba.

167
 Keselyűk a fészek fölött

„Egy jó távcső ezerszeresére tud felnagyítani egy sztárt,

de egy jó újságíró még ezen is túltesz.”

(Fred Allen)

Az önfeledt percek kitartottak még másnap reggel is.

Jókedvűen ébredtünk, és ezt a gyerekek is megérezték.
Vidáman reggeliztünk együtt.
–  Most jut eszembe, beszéltem Aidennel, pár nap múlva
megérkeznek az ünnepekre – ült le mellém Maya.
–  Ez nagyon jó hír. Féltem, hogy a munkája nem engedi
majd.
–  Mióta osztályvezető lett, kihasználja a lehetőségeket. De
szeretnélek megkérni, ha itt lesznek, ne üljetek egész nap a
gép előtt.
–  Nem értem egyáltalán, hogy jut ilyesmi az eszedbe! –
ingattam hitetlenkedve a fejem.
Ám arról már egy szót sem ejtettem, hogy a garázs
sarkában, a takaró alatt mi lapul. Aidennel elhatároztuk
ugyanis, hogy ha már egyszer alkalom nyílik rá, akkor a fene
fog számítógépen versenyezni, mikor megtehetjük azt
élesben is. Persze ezt titokban szerveztük, hogy a két káráló
asszony nehogy meghiúsítsa a tervünket. Habár pont tegnap
este fogadtam meg magamnak, hogy nincs több titkolózás,
erről mélyen hallgattam. A holnap hülyesége legyen csak a

168
holnapután problémája. Én ma meghitt családi hangulatban
élvezem a reggelimet.
– Úgy, hogy ismerlek titeket, mint a tenyeremet – köszörülte
meg a torkát, de én úgy tettem, mintha ebből mit sem vettem
volna észre. – Beszéltem Ariával is. Szerinte is sumákoltok
valamit – feszegette tovább a dolgot.
–  Oké! – tettem le a villám, és esküre emeltem a kezem. –
Bármire megesküszöm, hogy a kezembe sem veszem majd a
kontrollert.
Összehúzott szemöldökkel bámult, mint aki belém akar
látni. Kellemetlenül éreztem magam, amikor nagy
szerencsémre csengettek.
– Majd én intézem – ugrottam fel, és indultam el az ajtóhoz,
de alig nyitottam ki, valaki ököllel teljes erőből arcon csapott.
A váratlan ütéstől megtántorodtam.
–  Te rohadt szemétláda – ismertem fel Alex hangját,
miközben az orromat tapogattam.
–  Apa! – visított Maya, amikor meglátta, hogy az apja újra
nekem esik. Olyan hévvel ugrott nekem, hogy elestünk.
Megütni nem akartam, mert ezt a hibát elég volt egyszer
elkövetni, a védekezésre koncentráltam, és próbáltam
visszaemlékezni, vajon mivel vágtam ki nála ennyire a
biztosítékot.
–  Hagyjátok abba, kérlek! Megijesztitek a gyerekeket! –
sikoltott Maya.
Alex elengedett ugyan, de a szeme vérben forgott.
– Hogy tehetted ezt a lányommal? – szűrte ki a fogai között.
Feltápászkodott a földről, de a mellkasa vadul emelkedett
és süllyedt. Felpillantottam Mayára, majd vissza az apósomra,
és értetlenül ráztam a fejem.
– Á, szóval nem tudod, miről beszélek! – nyúlt a kabátja alá,

169
és előhúzott egy újságot, majd elém dobta. Felkaptam, és
átfutottam a vezércikket.

IAN BRYTON ÉS ALKALMAZOTTJA KÖZÖTT LÁNGOL A SZENVEDÉLY.

VAJON MIT SZÓL MAJD EHHEZ A LEFORRÁZOTT FELESÉG?

A legnagyobb megdöbbenésemre a képen én voltam

Joanne-nal. A riporter lekapott minket abban a kínos, intim
pillanatban, amikor a meghibásodott gépből ránk ömlő
kávétól csöpögő, átázott ruhában álltunk egymás mellett.
Joanne keze a karomon, a tekintete vidám, és volt benne még
valami, amiről már aznap sem akartam tudomást venni.
Bassza meg! Nem a képzeletem élénk. Tényleg nagyon áttetsző
volt a pólója.
Alexre pillantottam, de nem tudtam, mit is mondhatnék.
Maya lehajolt, és kivette a kezemből az újságot. Átfutotta,
majd rám nézett. A pillantásában ott volt minden, amit egy
férfi nem akar látni egy nő szemében. Fájdalom, harag,
megvetés.
–  Megmagyarázom – rebegtem, de meg sem hallgatott,
felszaladt az emeletre. Felpattantam, és szaladtam utána. –
Esküszöm, hogy ez az egész egy félreértés – értem volna pont
utol, amikor becsapta előttem a szobaajtót. Miután
bezárkózott, hallottam, ahogy dühösen felvisít.
–  Maya! – nyeltem egyet. – Mondd, mit tegyek, hogy
meghallgass!
– Azzal már elkéstél – jelent meg mögöttem az apósom.
– A legnagyobb tisztelettel kérlek, hogy ebből most maradj
ki – feleltem indulatosan.
–  Tisztelet? – fújt egyet maga elé. – Furcsa ezt a szót a te
szádból hallani. Tudod te egyáltalán, mit jelent ez a szó? –

170
folytatta, de én igyekeztem Mayára koncentrálni.
–  Emlékszel még, mit mondtam neked tegnap este? –
simultam az ajtó lapjára. – Számomra nem létezett és létezik
más nő. Csak te vagy! Bármilyen hülyeséget is csinálok, tiszta
szívből szeretlek téged.
–  Hát a hülyeségeknek valóban nem vagy híján – pufogott
mögöttem Alex.
–  Mindjárt elkövetek még egyet, ha nem szállsz le rólam –
csaptam a falra, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett
feszültséget.
–  Ha hiszed, ha nem, meggyőződésem, hogy valaki
szándékosan akar befeketíteni előttetek – emeltem fel a
hangom, mire megjelent a kis Hazel könnyes szemmel.
– Mi a baj, angyalkám? – kaptam az ölembe.
– Ti most haragszotok egymásra? – szipogott.
–  Jaj, dehogy, kincsem! Tudod, ez olyan, mint amikor te
vitázol Jeremyvel. Nem komoly. Elmúlik – nyomtam egy
puszit az arcára, majd gyilkos tekintettel Alexre pillantottam.
Miért pont most kellett ezt a hírt a nyakunkba zúdítania? Pedig
már minden olyan jó volt.
– Jeremy kiborította a tejet – hüppögött Hazel.
–  Semmi baj, apa majd feltakarítja – feleltem neki.
Visszaléptem az ajtóhoz. – Elintézem a gyerekeket, utána
visszajövök, és megbeszéljük a dolgot, jó? – remegett a
hangom. – Sajnálom, Maya! Úgy tűnik, ez az én formám.
Akárhogy próbálkozom is, sosem lehetek boldog –
eresztettem ki lemondóan a levegőt.
Már indultam Hazellel lefelé, amikor kinyílt az ajtó, és
Maya jelent meg kisírt szemmel. Még mindig az újságot
szorongatta.
–  Hogyan akarsz engem meggyőzni arról, hogy ne a

171
szememnek higgyek? – nézett rám fájdalmas tekintettel. Alex
egy pillanatig kapkodta köztünk a fejét, majd felém fordult,
hogy elvegye az ölemből Hazelt.
–  Gyere, Hazel, megnézzük Jeremyt! – fúrta a gyilkos
pillantását az enyémbe, aztán elindultak lefelé a lépcsőn.
Ott álltam Mayával szemben, és nem tudtam, mit
mondhattam volna, ami hihetőbb, mint amit az újság
címlapja tényként közöl.
–  Ne csak a szemednek higgy, az ösztöneid megsúgják, mi
az igazság – tártam szét a karom tehetetlenül.
–  Ez elég gyenge érvelés, nem gondolod? – törölte le a
szeme sarkából a könnyeket. – Ezzel itt elég nehéz versenyre
kelni – feszítette ki előttem a képet.
Az arcom a tenyerembe temettem.
–  Gőzöm sincs, hogyan készülhetett egyáltalán a kép. Csak
ketten voltunk az étteremben. Legalábbis azt hittem –
gondolkodtam el rajta. – Nem tudom, ki és miért, de rám
szállt és igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy egy nagyvilági
gazember vagyok, aki viszonyt folytat.
– Rólam pedig, hogy egy csörgősipkás bolond vagyok, hogy
minden félrelépésed megbocsátom.
– Ugye nem hiszed komolyan, hogy Joanne és köztem bármi
is történt volna? Esküszöm, nem akarok kibújni a felelősség
alól, bevallanék mindent, ha lenne mit, és a lábad előtt
esdekelnék a bocsánatodért.
– Annak a nőnek a nevét ebben a házban többé hallani sem
akarom, és ezek után – emelte fel újra az újságot – követelem,
hogy rúgd ki.
Ráncba szaladt a szemöldököm a kérésére, de nem is
annyira Joanne elbocsátása miatt aggódtam, mint inkább a
távozása után rám szakadó terhek miatt. Egyértelművé vált,

172
hogy el kell halasztanom az étteremnyitást a valóságshow
végéig.
– Ahogy akarod – bólintottam rá a béke kedvéért.
–  Tudod, mi fáj? Hogy nem beszéltél erről. Mikor
megkérdeztem aznap, milyen napod volt, azt felelted:
meghibásodott a kávégép, de erről itt – hadonászott az
újsággal a kezében – említést sem tettél.
–  Miért, mit kellett volna mondanom? Nem történt semmi
olyan, aminek bármekkora jelentősége is lett volna –
bizonygattam. – Rögtön utána találkozóm volt Richivel. Még a
dzsuvát is egyedül takarította fel. Úgy szeretlek, Mayácska!
Nem tudom, ki szórakozik velünk, de esküszöm neked,
kiiktatom ezt a pletykakatalizátort. Ha megtalálom, teszek
róla, hogy jó ideig ne legyen mivel kattogtatnia a
fényképezőgépét. Egyesével fogom eltörni minden ujját.
–  Túl sokat esküdözöl, Ian. Így én is teszek neked egy
ígéretet – nézett elszántan a szemembe. – Esküszöm, ha
kiderül, hogy mégiscsak van, vagy volt közöd ehhez a nőhöz,
nincs bocsánat. Én pedig arról fogok gondoskodni, hogy
életed hátralévő minden egyes napján emlékezz majd rám.
– Ez esetben nincs mitől félnem, nem úgy annak, aki veszi a
bátorságot, hogy felforgassa az életünket.
Miután kicsit lecsillapodtunk, lementünk az apósomhoz és
a gyerekekhez. Maya úgy tett, mintha mi sem történt volna,
ölbe kapta Jeremyt.
–  Hát mi történt? – gügyögött neki, de az én gondolataim
egészen máshol jártak. Próbáltam rájönni, miért nem veszem
soha észre az utánam settenkedő riportert.
–  Ian, beszélhetnénk négyszemközt egy kicsit? – érintette
meg a vállam Alex. Bólintottam, és követtem a nappaliba.
–  Nem akarom a hátad mögött csinálni, de kicsit rá fogok

173
nézni a csaj körmére – közölte.
– Nyomozni fogsz Joanne után? – hökkentem meg.
– Pontosan. Mondd csak, te még nem gondolkodtál el azon,
vajon hogy lehetséges az, hogy ilyen tökéletes szögből
készülnek rólatok a kompromittáló képek?
–  Szerinted benne van? – döbbentem meg, hogy ez nekem
eszembe sem jutott, pedig kézenfekvő volt.
– Nem tudom. Nem akarok senkit sem alaptalanul vádolni.
– Engem azért megvádolt, pedig tök ártatlan vagyok. – De ha
bizonyítékom lesz rá, neked szólok először.
–  Amúgy sem lesz gond! Maya megkért, hogy rúgjam ki –
vontam meg a vállam.
– Csak azt ne! – kiáltott fel. – Hiszen pont ezt akarja elérni.
Nagy hiba lenne. Ezzel a lépéssel elismernéd a sajtó
rágalmait.
– Akkor mondd meg te, mit kellene tennem – tártam szét a
karom.
–  Első és legfontosabb, hogy tégy úgy, mintha mi sem
történt volna. Másodszor pedig óvakodj attól a nőtől. Kerüld a
pillanatokat, hogy kettesben maradjatok!
–  De hogy fogom megmagyarázni Mayának, miért nem
bocsátottam el Joanne-t? – töprengtem.
– Ezt a részét bízd rám! Beszélek Mayával! Elmondom neki,
mit tanácsoltam neked.
–  Rendben. És kérlek, próbálj meg kicsit jobban bízni
bennem. Már rászolgáltam a bizalmadra, és jólesne a
támogatásod – néztem rá.
–  Igazad van, sajnálom, hogy letámadtalak – fújta ki
hosszan a levegőt, és már indult volna vissza Mayához, de
elkaptam a karját.
– Soha, de soha nem hoznám őt ilyen helyzetbe, mert tiszta

174
szívből szeretem – húztam fel magam.
–  Na látod! Ezt elhiszem neked. Ezért segítek kideríteni, ki
az a mocsok, aki igyekszik besározni téged, és megalázó
helyzetbe hozni a lányomat. Ellenkező esetben már
kinyírtalak volna.
Miután magamra maradtan, lázasan járt az agyam. Hogy
Joanne lenne, aki kavarja körülöttem a szart? Kizárt! Őt jóval
azelőtt megismertem, hogy a Becker-tenderről kiderült volna,
hogy egy főnyeremény. Ráadásul a megismerkedésünk
pillanatában nem is kedveltük egymást, sőt! Habár az is igaz
volt, hogy minden szemétségem ellenére, ő volt az, aki
munkáért kuncsorgott nálam. Vajon tényleg hátsó szándék
vezérelte? Nem várhattam, ezért hirtelen felindultságból az
étteremhez hajtottam. Látnom kellett Joanne reakcióját a
történtekre.
Amikor megérkeztem, a konyhában volt, és a személyzetet
oktatta. Próbaüzembe álltak, hogyan tudnak majd gyorsan
összhangban dolgozni.
–  Á, Ian! De jó, hogy jössz! – sietett elém. – Összeraktuk az
étlapot – dicsekedett büszkén. – A célunk egy olyan menü
kialakítása volt, amelyen a közkedvelt ételek mellett
egyedülálló, csak nálunk megtalálható különlegességek is
szerepeljenek, és éppen a ház specialitásán gondolkodtunk,
de mégiscsak a te birodalmad. Ötlet? – hadarta lelkesen.
– Természetesen egy steak, aminek a neve: Steak Hammer.
Kitaláljuk, milyen húsból, milyen fűszerekkel készüljön.
– Basszus! Hogy nem jutott ez nekem eszembe? – csapott a
homlokára. – Steak Hammer – firkantotta fel.
–  Mondd csak, te nem láttad még a reggeli lapokat? –
néztem rá gyanakodva.
– Nem. Miért? – kerekedett ki a szeme.

175
 – Szerezz be egyet! – vetettem oda, és hátramentem én is a
konyhába.
Mérges voltam, ugyanakkor bántott a lelkiismeret, mi van,
ha alaptalanul vagyok vele bizalmatlan. Kétségtelen, hogy
rengeteget segített nekem az utóbbi időben, de elhatároztam,
ha valóban köze volt a megjelent cikkekhez, kitekerem a
nyakát. Nem fogja megúszni egyszerű elbocsátással. De mi
van, ha ő is ugyanolyan áldozat, mint amilyen én vagyok? Á,
kivagyok ettől az egész helyzettől!

176
 Mentor vagy megmentő?

„Az igazi mester nem az, aki az ideális útra tanít, hanem
több utat is megmutat a tanítványának, míg az végül
rátalál arra az egyre, amelyik elvezeti a saját sorsához.
És attól a pillanattól kezdve nem segíthet neki, hiszen a
kihívásai egyéniek.”

(Paulo Coelho)

Órákat töltöttem el az étterem ügyeivel, amikor csörgött a

mobilom. Richi. Bosszúsan a szemem forgattam, mert hétvége
lévén, főleg a reggeli incidens után, írtam neki egy üzenetet,
hogy aznap nem érek rá. Össze kellett szednem a
gondolataimat. Megnyugvásra, egy kis csendre vágytam, de ő
kitartóan hívogatott.
–  Mi ilyen sürgős? – szóltam bele erélyesen a telefonba,
mert nem adta fel.
– Maga Hammer? – kérdezte egy síró női hang.
– Én vagyok – feleltem bizonytalanul.
–  Richi édesanyja vagyok. Ő kért meg, hogy értesítsem
magát, ha vele történne valami – szipogott a nő, ezért alig
értettem, mit beszél.
– Ezt nem értem. Hol van most Richi? – hasított a belsőmbe
egy kellemetlen érzés.
– A kórházban. Azt hiszem – zokogott a készülékbe.
–  Ne haragudjon, asszonyom, de ez nekem kissé zavaros!

177
Tegnap délután beszéltem a fiával, akkor még semmi baja
sem volt. Mi történt?
– Nem tudom, pontosan mi történt, de köze lehet Ridazhoz
és a bandájához. Reggel, amikor hazaért, tele volt a teste
zúzódásokkal, és nagyon rossz bőrben volt. Később már
felkelni sem tudott az ágyból. Ki kellett hívnom a mentőket.
Annyiszor megkértem már, hogy tartsa távol magát az
nagybátyjától, mert csak a bajt hozza rá.
–  De mi történt vele? – kérdeztem türelmetlenül, mert
megkedveltem a srácot, és egyre erősebben préselte össze a
mellkasomat a félelem, hogy valami komoly baja esett.
–  Ne haragudjon, hogy magát zavarom ezzel! – sírta el
magát a nő. – Nekem csak ő van! Ha elveszítem, abba
belehalok.
Mivel nem kaptam érthető magyarázatot a történtekre,
azonnal a kórházba mentem, hogy megtudjam, mi történt a
tanítványommal. Mire beértem, kiderült, hogy már kihozták
a műtőből. A folyosón jártam fel s alá, amíg be nem engedtek
hozzá. Mi jöhet még? Mit ártottam, hogy a sorscsapások
egymás után soroznak?
– Mr. Bryton! – szólított meg egy fehér köpenyes nő. – Maga
Richard Webster hozzátartozója?
–  I…igen. A nagybátyja vagyok – lódítottam, mert tudtam,
hogy egyébként nem adnak tájékoztatást.
–  Az unokaöccsének nagy szerencséje volt. Nem sokon
múlt, hogy nem halt bele a sérülésébe.
– Ne haragudjon, hogy értetlenkedem, de az édesanyja csak
annyit mondott nekem, hogy a fiát elvitte a mentő.
–  A lépét ért sérüléssel operáltam meg őt, de hogy azt
hogyan szerezte, azt hamarosan megkérdezheti személyesen
a fiatalembertől, ha magához tér.

178
 – A lépe? – ismételtem el. – Mi a fene történhetett? Amikor
utoljára beszéltem vele, egy szót sem mondott nekem erről –
merengtem hangosan. A ketrecben eltöltött idő alatt
megtanultam, hogy a bokszolóknál a hasi ütések
következményeként a lép borzasztóan sérülékeny szerv volt.
Az enyém is sokszor szenvedett traumát.
– Szerencsére rendbe tudtam hozni. Az ütés pillanatában a
lépe csak kisebb mértékben sérült, de belső vérzés alakult ki,
ami órákkal később a tok repedését okozta. Az egész
megelőzhető lett volna, ha idejében orvosi segítséget kap.
–  Értem, és köszönöm. Mikor beszélhetek vele? –
türelmetlenkedtem.
–  Bemehet hozzá, hamarosan felébred – kísért el az ajtóig,
de mielőtt beléptem volna, tájékoztattam róla Mayát, miért
szívódtam fel. Nem akartam újabb okot adni a
támadásoknak.
Beléptem Richi kórtermébe, leültem az ágya szélére, és
vártam, hogy felébredjen. A kidekorált arca és a bekötözött
keze arról árulkodott, nem a lépe volt az egyetlen testrésze,
amit sérülés ért. Amikor végre magához tért, meglepetten
pislogott rám.
– Hogy… hogy kerültem ide?
– Azt én is szeretném tudni – ingattam rosszallóan a fejem.
–  Az utolsó emlékem, hogy otthon vagyok. Anyámnak
akartam főzni egy teát, amikor minden sötétségbe borult –
szűkült össze a tekintete, ahogy kereste az utolsó
emléktöredéket.
– Az édesanyád hívta ki a mentőket, majd értesített engem
is. Mondd csak, Rich, mi a fenébe keveredtél! – hajoltam
közelebb. Habár nem volt ő már olyan gyerek, csak alig pár
évvel volt fiatalabb nálam, mégis úgy éreztem, mintha egy

179
kölyök volna, akire vigyázni kell.
– Találkoztál az anyámmal? – rebegte.
–  Nem. Csak telefonon beszéltünk – ingattam a fejem. –
Mégis mi a fenébe keveredtél? – kérdeztem újra.
–  Szükségem volt a pénzre, hogy gondoskodhassak róla.
Drágák a gyógyszerei – suttogta, miközben meredten a
plafont bámulta. – Csak azt tudnám, hogy most mi lesz.
Sürgősen pénzt kell szereznem.
– Mi baja az édesanyádnak? – kíváncsiskodtam.
–  Egy ritka, gerinceredetű izomsorvadásban szenved,
emiatt tolószékben tölti a napjait – nyelt egy nagyot.
– Sajnálom! – szorítottam meg az ép karját.
– Ugyan, már évek óta ez van. Még kicsi voltam, amikor az
apám lelépett. Nem is emlékszem rá. Amióta az eszemet
tudom, én gondoskodom az anyámról.
Szomorúan ráztam a fejem. És még én hittem azt annak
idején, hogy szar gyerekkorom volt.
– De ez még nem magyarázat a sérüléseidre és a lépedre –
faggattam tovább.
–  Amíg nem leszek igazán elismert profi bokszoló, addig
sajnos be kell érnem alamizsnával. A győztes meccsek után
Ridaz apróval szúrja ki a szemem, de arra elég, hogy pár
hónapig kihúzzuk valahogy. De elfogyott a pénz, és nekem
valahonnan elő kellett teremtenem gyógyszerekre – kerülte a
tekintetem. És akkor hirtelen leesett. Tegnap szombat volt. A
hónap utolsó szombatja. A francba!
– És legalább nyertél? – kérdeztem vissza.
Széles vigyorral az arcán nézett rám, és az öklét nyújtotta.
– Naná! – nevetett fel, hozzáütöttem az enyém, de azonnal
jajgatni kezdett. – Nem veszíthettem. Szükségem volt arra a
pénzre, de most úgy érzem magam, mint akin keresztülment

180
az úthenger.
–  Ha ennyire meg voltál szorulva, miért nem fordultál
Ridazhoz? Az unokaöccse vagy, biztos adott volna.
–  Azt hiszed, nem próbáltam? Már egy vagyonnal lógok
neki. Nem segít többé. Ő javasolta a ketrecet.
– Aljas, szemét disznó! – szűrtem ki a fogaim között. – Nézd,
Richi, hogy tisztán lássunk, elmondom neked, ha visszamész
a ketrecbe, én befejeztem az edzésed! – acéloztam meg
magam.
–  Ne csináld ezt velem, haver! Szükségem van rád! Mióta
együtt edzünk, érzem, hogy fejlődöm. Ne hagyj engem
cserben! – akart feljebb húzódni, de gyorsan visszahanyatlott
a párnára.
–  Te hagytad cserben saját magadat, amikor beléptél a
pokol ketrecébe – álltam fel. – Egy életed van, öcskös, ne
szúrd el!
– Akkor mondd meg, mit kellene csinálnom? – emelte fel a
hangját kétségbeesetten. – Nekem nincsenek millióim a
bankszámlán. Gazdag barátnőm sincs, aki a hónom alá
nyúlna.
–  De van egy edződ. Azt hittem, bízol bennem –
ereszkedtem vissza a székre.
–  Örültem, hogy komolyan veszel. Mégis mit mondhattam
volna, hogy csóró vagyok, mint a templom egere?
– Azt. Együtt kitaláltunk volna valamit.
–  Na, persze! Biztos adtál volna nekem kölcsön – húzta el
gúnyosan a száját.
–  Minden bizonnyal, igen – bólogattam hevesen. – Ahogy
tisztességes munkát is kínáltam volna, hogy segítsek.
– Munkát? – csillant fel a szeme. – Miféle munkát?
–  Nem tudom, Richi, a most történtek elbizonytalanítottak,

181
elég érett vagy-e a feladathoz. Felelőtlen döntést hoztál.
Belegondoltál te, hogy akár meg is halhattál volna? Akkor ki
gondoskodott volna az édesanyádról? – akartam észhez
téríteni.
–  Kérlek – nyomta magát feljebb. – Bármit bevállalok.
Mosogató kell az étterembe? Azt is szívesen csinálom –
pislogott rám. Majdnem elnevettem magam, ha elképzeltem
őt, ahogy a Steak Hammerben mosogat.
–  Valójában egy titkárra és testőrre lenne szükségem –
nyögtem ki.
– Egy… egy mire? – ámult el. – Ugye most csak hülyéskedsz
velem?
–  Szó sincs róla. Valaki az utóbbi időben igencsak
megkeseríti az életem. Kihasználja, hogy nincs szemem hátul.
Ez lenne a te dolgod. Észrevenni olyan dolgokat is, amiket én
nem látok vagy hallok. Emellett túl sok minden szakadt rám,
egyedül nem bírom, jól jönne egy megbízható ember. Valaki,
aki segít, hogy egy időben több helyen legyek, és lehetőleg
gördülékenyen menjenek a dolgok. Felelősségteljes
munkakör, mert előfordulhat, hogy komoly döntéseket kell
hozni. Természetesen a munkádat ennek megfelelően
honorálom.
–  Ezt biztos csak álmodom – bámult rám tátott szájjal. –
Vállalom! – rikkantott fel. – Most azonnal tudok kezdeni –
akart feltápászkodni.
–  Sérült léppel? Dehogy tudsz! Feküdj szépen vissza! Amíg
lábadozol, készítek neked feljegyzéseket a napirendemet és a
feladatokat illetően.
– Hálás vagyok, de nem pihenhetek! Haza kell mennem. Az
anyám nem tudja magát ellátni – vált gondterheltté.
– Diktáld a címet! – sóhajtottam fel. – Intézem! – néztem le

182
rá, de ő látszólag hezitált.
– Na, mi van? Mégsem kell a segítségem? – noszogattam.
– De, csak… csak. Mindegy! – adta meg végül a címét.
–  Most azonnal odamegyek. Vigyek magammal valamit? –
érdeklődtem.
– Hazafelé úton reggel bevásároltam – csuklott el a hangja.
– Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a segítséged, de
örökké hálás leszek neked ezért – préselte össze az ajkát.
Láttam a szemében a megcsillanó könnycseppeket. Kezdett
kínossá válni a helyzet.
–  Ha megkapod a listám a teendőiddel, nem leszel nekem
ilyen hálás – szorítottam meg biztatóan a vállát.
A kórházból kifelé menet eltöprengtem azon, vajon miért
kelt bennem együttérzést ez a fiú. A szemében tükröződő
tanácstalanság fájdalmasan ismerős. Tudtam is, hogy honnan.
A tükörben láttam ugyanezt a szempárt évekkel ezelőtt,
amikor meghalt az anyám, és elhagytam a szülői házat. Ha
akkor engem is felkarolt volna valaki, sosem csúszom olyan
mélyre. Csoda, hogy élve megúsztam. Az én mentőövem kicsit
megkésett ugyan, de éltem a lehetőséggel. Lássuk, Richi mit
kezd vele.
A megadott címre hajtottam Richi édesanyjához. Amikor a
környékre értem, nem akartam hinni a szememnek. A város
egyik leglepukkantabb negyedében találtam magam. Az
utcán hömpölygött a szemét, és minden sarkon bandatagok
lézengtek. Megértettem a Richi szeméből áradó szégyent,
amikor elárulta, hol lakik. Leparkoltam az omladozó bérház
előtt, és vettem egy mély levegőt. Atyaég! Ez a nyomornegyed.
Akkor ámultam csak el, Richinek milyen mély szegénységgel
is kell megküzdenie. Sejtettem, ha ilyen a helyzet kívülről,
odabent sem számíthatok jobb körülményekre. Miközben a

183
lakás felé tartottam, elhűltem, hogy a mi gazdag, kiváltságos
társaságunk csupán néhány száz méterre van ettől a
nyomorúságos életformától. Nehéz volt a saját szememmel
látni, mekkora szakadék van az életkörülményeink között.
Megnyomtam a csengőt, és már azt hittem, senki sem nyit
ajtót, amikor végre hallottam, ahogy valaki a kulcsokkal
bajlódik. Kinyílt az ajtó, és egy nő pillantott fel rám a
tolószékéből.
– Mrs. Webster? – köszörültem meg a torkom. – Beszéltünk
ma telefonon. Ian Bryton vagyok, azaz ahogy a fia hív,
Hammer.
– Richi – csillant fel a szeme. – Tud valamit a fiamról?
– Igen, asszonyom. Richi szerencsére jól van. Ő küldött ide,
mert aggódott magáért.
– Jöjjön csak beljebb – gurult hátrébb a kocsival.
Hiába igyekeztem nem megrökönyödni, nem sikerült. Mély
megdöbbenéssel pillantottam körbe a sötét, fénytelen
helyiségben. A dohos szag, a repedésekkel tarkított,
omladozó, nedves, penészes falak elszívták az emberből az
életet. Tévedtem, amikor azt hittem, ismerem a poklot, mert ez
az.
– Mondja csak, nincs szüksége segítségre? – ajánlkoztam.
– Nagyon kedves, de elboldogulok – szipogott.
– De ha már itt vagyok, hadd segítsek – erősködtem.
– Megköszönöm, ha segít megmelegíteni az ebédet – nézett
rám szégyenlősen. Biztosra vettem, hogy nehezére esett egy
idegenre hagyatkozni. A hűtőhöz léptem, és alaposan
szemügyre vettem a tartalmát.
–  A fia azt mondta, bevásárolt – tanulmányoztam, mert
nem láttam a belsejében semmi ehetőt. Kongott az ürességtől,
és az a kevés is, ami akadt, olyan állapotban volt, amit mi

184
otthon már fintorogva kidobtunk. Jézusom! Mit eszik ez a fiú
egész nap?
–  Igen, valóban. Richi nagyon jó gyerek – tört fel belőle a
köhögés, amit alig tudott abbahagyni.
Látszott, hogy csak nagyon nehezen kap levegőt. Az
ablakhoz léptem, hogy kiszellőztessek, de csak a szomszéd
ház téglafalával néztem farkasszemet. Nem tudom, hogy a
nyomasztó, levegőtlen, fénytelen környezet volt-e az oka,
vagy a tudat, hogy Richi ilyen körülmények közül próbál
kitörni, de mintha satuba fogták volna a mellkasom.
–  Ne haragudjon, asszonyom, de most telefonálok egyet –
vettem elő a készüléket a zsebemből. Kimentem a folyosóra,
és hívtam Mayát. Gyorsan elhadartam neki az eseményeket.
–  Beszélj a hölggyel, hogy a mai naptól a mi
vendégszeretetünket élvezi! – adta az utasítást.
–  Erre én is gondoltam, de a kabriómmal jöttem, és ott a
tolószék – jöttem zavarba.
–  Gond egy szál se! Apa elviszi a gyerekeket, én pedig
elindulok az autómmal, csak mondd a címet – állt mellettem a
bajban. Ezt szerettem benne a legjobban. Ha probléma
adódott, sosem kérdezett, teljes vállszélességgel kiállt
mellettem. Megvitatni a következményeket ráértünk utólag is.
Felhívtam Richit is, hogy tájékoztassam a fejleményekről, aki
először szóhoz sem jutott a döbbenettől, majd nem győzött
elcsukló hangon hálálkodni.
–  Ugyan már, öcsi! Ez a legkevesebb. Te csak arra
koncentrálj most, hogy mihamarabb talpra állj! – nyomtam ki
a telefont.
–  Nos, asszonyom, van egy kis meglepetésünk! – mentem
vissza széles mosollyal az arcomon az édesanyjához. –
Beszéltem a fiával. Amíg fel nem épül, maga nálunk lakik

185
majd – közöltem vele a tényeket.
–  Ó, nem! – rázta a fejét. – Senkinek sem akarok gondot
okozni. Itt maradok – szorította meg a tolószék karfáját,
miközben a szeméből kibuggyantak a könnycseppek.
Leguggoltam elé, és mélyen a szemébe néztem.
–  Richinek és magának is ez lesz a legjobb. Biztonságban
tudja magát, amíg lábadozik. Jöjjön! Segítek összeszedni
mindent, amire szüksége lehet – fogtam meg a kezét, mire
feltört belőle a zokogás.
–  A jóisten áldja meg magát! – emelte rám a fátyolos
tekintetét, és a karját nyújtotta.
– Ne hozzon zavarba – fogadtam az ölelését.
Mire Maya megérkezett, már útra készen álltunk.
–  Mrs. Webster, engedje meg, hogy bemutassam magának
az én őrangyalomat és egyben szívem hölgyét, a feleségemet,
Mayát – karoltam át. Maya belepirult a bemutatásba.
– Ne túlozz! – emelte rám a szikrázó kék szemét.
–  Már régen nem hiszek a csodákban, de maguk ketten
egészen biztosan nem igaziak. Csak álmodom – kapkodta
köztünk a tekintetét.
–  A rémálom véget ért – pillantott körbe Maya is. – Jöjjön,
Mrs. Webster, meghívom ebédre! A férjem isteni steakkel fog
elkápráztatni minket – kacsintott felém.
Pár perccel később ölben vittem le Richi édesanyját a lift
nélküli ház harmadik emeletéről.
–  Mondja csak, mikor járt kint utoljára a friss levegőn? –
érdeklődött Maya.
– A fiam is le szokott hozni egy héten háromszor-négyszer,
ahogy ideje engedi – segítettem be Maya autójába.
–  Visszaszaladok a cuccokért – nyomtam Maya arcára egy
puszit. Megvárt, és miután a tolószékkel együtt mindent

186
bepakoltunk, Mayához léptem.
–  Ugye nem haragszol, hogy hozzánk költözik egy időre? –
néztem rá bűnbánóan.
– Istenem, dehogy! Annyira büszke vagyok rád! – karolta át
a nyakam, és a puha ajka finom csókkal ízlelgetett. – Otthon
találkozunk – kacsintott felém, majd beült az autójába. Én is a
sajátomhoz léptem, és egész úton hazafelé azon
gondolkodtam, milyen szerencsés is vagyok, hogy egy olyan
nő a feleségem, mint Maya. Kikerestem a telefonomon a zenei
album közül azt, amelyikben Maya zongorajátékai voltak, és
kihangosítottam az autóban. Maya és a zongora. Két olyan
fegyver, amitől bármikor a padlóra kerülök, különösen, ha a
Metallica Nothing Else Matters című számát adja elő.
Sebtében el is küldtem neki üzenetben egypár sort a
szövegből, mert tudtam, hogy érteni fogja.

Sosem érdekelt, hogy mások mit csinálnak.

Sosem érdekelt, mások mit tudnak.
De én tudom,
Így még sohasem tártam ki magam.
Miénk az élet, éljünk vele.

Szeretlek – fűztem hozzá a saját gondolatomat.

Egészen hazáig szorosan a nyomában haladtam, és amikor
jelzett nekem a vészvillogóval, tudtam, hogy átment neki az
üzenetem jelentése.

187
 Szorítóban

„Kutyaszorítóban sok minden megfordul az ember

fejében, és hogy a szándékok közül melyik lesz az
erősebb, az tucatnyi faktortól függhet.”

(Szilvási Lajos)

Mrs. Webstert, Richi édesanyját igyekeztünk a ház a számára

lehető legkényelmesebb pontján elhelyezni, hogy mindent
könnyedén el tudjon érni a tolószékben ülve is. Miután
gondoskodtunk mindenről, úgy éreztem, van még egy fontos
elintéznivalóm.
–  Nem gond, ha itt hagylak? – léptem Mayához.
Lelkiismeret-furdalásom lett, hogy lelépek. – Halaszthatatlan
dolgom akadt.
–  Persze, menj csak, hamarosan megérkezik a gondozónő
is, akit anyám javasolt.
–  Ígérem, gyors leszek. Igyekszem vissza. Köszönöm, amit
ma értem tettél. Nagyon szeretlek! – karoltam át, és
homlokon csókoltam.
–  Ugyan már! Ez csak természetes. Az a hely valóban
lakhatatlan volt. Szegény srác, meg szegény anyja is. Habár
nem ismerem őket, sajnálom, hogy ilyen méltatlan
körülmények között kellett élniük. Egyébként mi történt a
kölyökkel? Az édesanyja is csak annyit tud, hogy
megműtötték a lépét – pislogott kíváncsian.

188
 – Gyere! – fogtam meg a kezét, és a kanapéra húztam. – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy mindent elmeséljek Richiről. Nem
szeretném, ha azt hinnéd, titkolózom előtted.
– Ajaj! Miért érzem úgy, hogy mire befejezed, már nem lesz
köztünk ilyen tökéletes az összhang? – nézett rám
gyanakodva.
– Csak azt az egyet kérem, hogy türelmesen hallgass végig!
– fogtam a két kezem közé az övét.
– Mibe keveredtél már megint? – biccentette oldalra a fejét.
Imádtam, amikor ezt csinálta. Az ártatlan kék szemével olyan
szexi volt, ahogy haragudni próbált rám, de nem igazán
sikerült.
–  Egy fontos részletet nem mondtam el Richivel
kapcsolatban – préseltem össze az ajkam. – Ő Ridaz
unokaöccse – daráltam le gyorsan, hogy túlessek rajta.
–  Várj! – fújta ki a levegőt. – Az a Ridaz? – hajolt hozzám
közelebb. Helyeslően bólintottam. – Gondolom, nem tudtad,
hogy ki ő, amikor elvállaltad a felkészítését – dobta a
mentőövet összeszűkült szemmel.
– De tudtam – nyögtem fel.
– Azt hiszem, rosszul hallok – húzta ki a kezét az enyémből.
Felálltam, és úgy sétálgattam előtte.
–  Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, de nem lenne
igaz – sóhajtottam. – Richi nagyon jó srác, és jobbat érdemel
ennél. Nézz bolondnak, de olykor mintha magamat látnám
benne! Ugyanilyen reménytelenül kerestem a saját utamat,
mint ő. Ha annak idején lett volna valaki, aki mellém áll,
talán nem fajultak volna úgy el a dolgok körülöttem.
Maya mély levegőt vett, majd felállt és elém sétált. Amikor
újra rá pillantottam, nem azt láttam benne, amire
számítottam. Nyoma sem volt haragnak.

189
 – Nem menthetsz meg mindenkit, Ian! – csóválta a fejét.
– Mindenkit nem, de Richit talán igen – suttogtam felé.
–  Félve kérdezem meg, mi történt a srác lépével – tartotta
fogva a pillantásom.
–  Pénzre volt szüksége az anyja gyógyszerére, de szégyellt
tőlem kölcsönkérni, ezért úgy döntött, hogy megpróbálkozik a
ketrecharccal.
Maya rémülten a szája elé emelte a kezét.
– Csoda, hogy ennyivel megúszta – sóhajtottam fel.
– Túléli? – hebegte Maya.
–  Hát persze, én edzem! – játszottam a sértődöttet. – A
sérülése ellenére nyert – húztam ki magam büszkén.
–  Ugye tudod, ha beleavatkozol Richi ügyeibe, könnyen
magadra haragítod Ridazt és a bandáját?
–  Ridaz már azelőtt rám szállt, hogy Richit megismertem
volna. Kiderült ugyanis, miért volt olyan olcsó a hely. A Hell’s
Angels felségterületén fekszik, ahol nem lehet csak úgy
üzletet nyitni. Súlyos adót kell fizetni.
– Hogy mit? – kerekedett ki Maya szeme.
–  Beállítottak, és védelmi pénzt követeltek – vallottam be
neki.
Megnyílt az ajka a csodálkozástól, majd határozottan
bólogatni kezdett.
– Most már mindent értek. Nem huligánok randalíroztak az
étteremben. Ahelyett, hogy a józan eszedre hallgatva fizettél
volna nekik, hogy időt nyerj, beintettél nekik, ők pedig
szétverték a Steak Hammert – foglalta össze.
–  Nem egészen így történt. De tény, hogy nem akartam
fizetni. Az első alkalommal így is, úgy is rombolnak, hogy erőt
fitogtassanak – horkantottam.
– De azóta nem történt hasonló eset – állapította meg. – Ha

190
nem fizettél, akkor mit ígértél neki, hogy lekoptak rólunk? –
fonta karba a kezét, és szegte fel az állát.
– Hogy elvállalom Richi felkészítését a meccsére.
–  Szóval nem önként vállaltad – merengett el. – Ezt
valahogy kifelejtetted a sztoriból, amikor erről meséltél –
jegyezte meg csípősen.
–  Igen, mert nem akartam, hogy aggódj! Kézben tartom a
dolgokat – eresztettem el egy mosolyt, hogy megnyugtassam.
–  Kézben? Istenem, Ian, abból még sosem származott
semmi jó, amikor te ezt mondtad.
–  Igyekszem nem bajba keveredni – néztem mélyen a
szemébe. Maya felpipiskedett hozzám, és átkarolta a
nyakamat.
– Ian Bryton, te magad vagy a káosz. Nem tudod elkerülni a
bonyodalmakat, mert azok, amerre mész, úttorlaszként
omlanak eléd. Normális ember azon az úton halad, ami
kikövezett, átlátható, de te mindig a nehezebb utat választod.
Te magad is egy kihívás vagy.
–  De a kihívások kellenek, mert azáltal fejlődünk.
Megerősödünk, megtanulunk valamit, amit csak azok
érthetnek, akik szintén jártak a gödör alján.
– Ha így nézzük, akkor minden hülyeséged okosan hangzik,
de tartok tőle, hogy te nekem egyszer túl nagy gödör leszel.
–  A nehezén már túl vagyunk, Mayácska – hajoltam le
hozzá, és nyomtam egy puszit a szájára.
–  Reméljük. És most hová indultál? – siklott a tenyere a
tarkómon.
– Ridazhoz.
– Minek? – lépett el tőlem mérgesen.
–  Egyszerűen nem tudom nézni, amit ezzel a fiúval csinál.
Richi teljesen ki van szolgáltatva neki. Gondold el, ez a fiú az

191
ő unokaöccse, és hagyja őket ilyen körülmények között élni,
sőt mi több, kiszipolyozza a srácot. Richi tőle akart előleget
kérni, de ő az illegális bokszot javasolta neki, nem törődve az
esetleges következményekkel, és még fogadott is a fiúra,
óriási összeget kaszálva.
–  Megértem a felháborodásod, de amire készülsz, az nem
megoldás, csak olaj a tűzre. Gondoljuk végig józanul, mielőtt
ajtóstul rontasz a házba.
–  A gond csak az, hogy a mérkőzés közeleg, és Richi nem
lesz olyan fizikai állapotban, hogy kiálljon az ellenfele ellen.
Túl jól ismerem Ridazt. Egész biztos, hogy előrébb való a
büszkesége, mint a fiú egészsége.
–  Akkor győzd meg máshogy! Közelítsd meg a dolgot egy
olyan szemszögből, amit már ő sem tud figyelmen kívül
hagyni. Ha berontasz hozzá, és bevered a képét, azzal
nemcsak Richinek, de magadnak is ártasz. Szépen kérlek,
őrizd meg a békét! – kulcsolta imára a kezét.
–  Rendben! Igazad van! Átgondolom – engedtem a józan
észnek. – Mit szólnál hozzá, ha megjött a gondozónő, együtt
látogatnánk meg Richit a kórházban? – tereltem el a
beszélgetést Ridazról. Emellett szerettem volna, ha megismeri
a srácot, mert biztosra vettem, ő is megkedveli majd.
– Na ez a program már sokkal jobban hangzik. Bevihetnénk
az édesanyját is. Biztos örülne, ha láthatná a fiát – lelkesedett
fel.
–  Remek ötlet – öleltem magamhoz. – Akkor szólj az
ápolónőnek, hogy egy kicsit később jöjjön.
Mrs. Webster nagyon izgult, és egyben zavarban is érezte
magát, amikor elvittük őt a fiához.
– Már így is sok gondot okoztunk – mentegetőzött a kórházi
folyosón.

192
 –  Ugyan már, emiatt ne aggódjon, úgyis benéztünk volna
Richihez! – feleltem széles mosollyal az arcomon, mert
tudtam, hogy Richi is nagyon fog örülni neki.
Ám amikor benyitottunk a szobába, lefagytam. Ott állt
velem szemtől szemben Ridaz. A testtartása fenyegető volt, és
ha Maya és Richi édesanyja nincs ott, ki is hozta volna
belőlem a pitbullt. Maya kezét fogva éreztem, hogy ő is
megmerevedett.
– Te? – ámultam el.
–  Szevasz, haver! Helló, Mary – váltott békés stílusra, és
intett a testvérének is. – Csak jöttem megnézni, hogy van az
én bajnokom – csapkodta látszólag büszkén vállba Richit, de a
tekintete fenyegető volt, és Richi arca sem a boldog
viszontlátást sugározta –, de már éppen végeztem.
Maya finoman megérintette az alkarom, hogy visszafogjon,
mert tudta jól, mi jár a fejemben. Ha nem lett volna velem a
két nő, egész biztosan beverem a képét.
–  Akkor mi mindent megbeszéltünk, átadlak a
vendégeidnek – közölte nagylelkűen, mintha ezzel valami
óriási gesztust tett volna. Nagymenő mozdulatokkal indult
meg az ajtó irányába.
– Van két perced? – szóltam utána. – Ha már itt vagy, volna
pár dolog, amit szerettem volna megbeszélni veled –
erőltettem magamra egy mosolyt, és követtem, tudomást sem
véve Maya fejcsóválásáról.
Amikor kiértünk a szobából, azonnal elkaptam a grabancát.
– Mi a jó fenét műveltél? – vettem elő.
– Hammer! Hammer! – ciccegett. – Most nagy hibát követsz
el, te is tudod!
–  Aki itt hibát követett el, az te vagy! Felkészületlenül
küldted őt oda. Meg is halhatott volna – sziszegtem a képébe.

193
 –  Tudtam, hogy megbirkózik vele. Egyébként pedig, ha
valaki, te egész biztos, hogy megérted a döntésem – seperte le
magáról a kezemet. – Ismered a szabályt! Forgatnom kell a
befektetett tőkét.
–  De ő nem csupán egy tárgy, hanem az unokaöcséd! A
tulajdon testvéred gyereke – förmedtem rá, mire hangos
kacagásban tört ki.
– Amikor közénk tartoztál, emlékszel még, mit mondtatok a
hátam mögött a haverjaiddal? Átfúratnám a térdem is pár
centért. Szerinted akkor az ő élete érdekel? Leszarom, mi van
vele – szűrte ki szigorúan. – És leszarom a kripli nővéremet is.
Ha nem nyert volna aznap este a kölyök, nem ide kerül,
hanem a hullaházba. Te is tudod, hogy itt nem lehet veszíteni!
Elöntötte az agyam az adrenalin, de eszembe jutott Maya
tanácsa, hogy ne erővel akarjam meggyőzni, hanem
észérvekkel.
–  Gondolkodj egy kicsit, Ridaz! – vett egy mély lélegzetet,
hogy lenyugtassam magam. – Ha a következő mérkőzésen
kiáll, veszíteni fog, és akkor csökken az értéke, de ha egy
sérülésre hivatkozva elnapoljuk a meccset, akkor nem törik
meg a veretlensége, és a következő mérkőzésen egész biztos,
hogy nyerünk is. Óriási összeget kaszálhatsz – fűztem hozzá.
Ridaz a szemembe nézett, majd merev vonásokkal közölte:
–  Üzenem a fiúnak, hogy kapja össze magát, mert nincs
haladék. Ha veszít, ismeri a következményeket –
fenyegetőzött.
–  Mondd, miért bánsz vele ilyen mostohán? Ha
megbecsülnéd őt, hosszú távon többet nyernél vele –
igyekeztem meggyőzni.
–  Én mindenkivel így bánok, Hammer! Hisz tudod,
tapasztaltad a saját bőrödön.

194
 Nem bírtam tovább. Eddig tartott az észszerűség! Elkapott a
hév, megragadtam, felnyomtam a falra, és a szeme
magasságába emeltem az öklömet.
–  Na ide figyelj, te rohadék! – hajoltam az arcába. – Ha a
fiúnak egy haja szála is meggörbül, nem kell többé azon
aggódnod, hogy ki nyer és ki veszít.
–  Te engem csak ne fenyegess! Richi egyébként is tartozik
nekem, és mindketten tudjuk, hogy az mivel jár – vágott
vissza.
– Tartozni? Hiszen hagytad, hogy éhezzen! – háborogtam.
–  Mert éppen elég pénzt fektettem a képzésébe. Ismered a
szabályt! Ha többet tesz lesz az asztalra, többet is markol.
A kezemmel elengedtem ugyan, de a tekintetemmel nem.
Elég időt töltöttem a Hell’s Angels berkein belül ahhoz, hogy
tudjam, milyen kegyetlenségekre képesek.
– Mennyi? – szűrtem ki a fogaim között.
– Ez az adósság nem kiváltható – vágta rá azonnal.
–  Egy frászt nem! Ismerlek téged! Mennyit akarsz? –
erősködtem.
– Nem úszod meg még egyszer ilyen könnyen – vicsorgott.
– Á, szóval ez nem is Richiről szól, hanem rólam! Úgy érzed,
hogy túl könnyen megúsztam, és most őt bünteted.
– Az egyezségünk rád és a családodra vonatkozott, rá nem.
Egy hosszú pillanatig álltam, és nem tudtam, hogyan
szabadulhatnék ebből a kutyaszorítóból.
–  Meglásd, Ridaz, egyszer úgy beverem a képed, hogy
szedegetheted a fogaid a földről – szorítottam ökölbe a kezem
az orra előtt, majd hátat fordítottam neki, és visszamentem
Richihez.

195
 Nincs károsabb az észszerűségnél…

„Ha egy építész hibát vét, oda borostyánt ültet, hogy

elfedje azt.
Ha egy doktor hibát vét, arra a hibára földet szórnak,
hogy elfedjék azt.
Ha a szakács vét hibát, elfedi egy kis mártással, és azt
mondja, itt egy új recept!”

(Paul Bocuse)

A következő hetek szélvészként söpörtek végig a

mindennapjaimon. Gyakran azt sem tudtam, hol áll az eszem.
Tipikusan az a helyzet állt elő, amikor úgy érzed, a válladon
cipeled a világ összes gondját. Nagy volt még a kontraszt a
között a férfi között, aki voltam, aki lenni akartam és akinek a
környezetem akart látni. Igyekeztem az étteremnyitás körüli
utolsó simításokat felügyelni, miközben Alex figyelmeztetését
követően már gyanakodva szemléltem Joanne-t, ugyanakkor
Richit is kiengedték a kórházból, akit nem engedtem vissza a
lakásukba. Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot,
hogy nekünk ott az a hatalmas ház, ő pedig sérülten egy
lyukban szorong a mozgáskorlátozott édesanyjával.
Aztán ott volt nyűgnek a nyakamon a vetélkedő, amibe
Becker erőszakkal nyomott bele. Már az első hetekben
kikészültem a vezetőséf stílusától.
–  Egy olyan fogást várok tőled, amiből kiderül, ki vagy! –

196
nézett rám fölényes vigyorral az arcán, amikor előtérbe
kerültem.
Nem kellett hozzá gondolkodnom, azonnal tudtam, mi lesz
a főfogásom. Ha arra kíváncsi, ki vagyok, akkor
bemutatkozom neki. Teketóriázás nélkül, magabiztosan
készítettem el a különleges fűszerezésű Steak Hammer
specialitást. Ha saját magamnak sütöttem a steaket, nem
fűszereztem túl, de tapasztalatból tudtam, mindenkinek saját
ízlése, ki hogy szereti. Én személy szerint jobban szerettem
érezni a marha ízét, mint a fűszerekét, ezért csak sót és
borsot használtam, de tekintettel a tényre, hogy egy
versenyben voltam, és a ház specialitása sem lehetett
egyszerű, mint a faék, kivételesen előre pácoltam a húst, és
természetesen nagyon figyeltem rá, hogy emiatt a sütési idő is
megváltozott.
–  Nem te vagy az a bizonyos Bryton, aki éttermet nyit San
Francisco egyik legforgalmasabb negyedében? – zökkentett ki
Ramos azzal, hogy felém bökött.
–  De igen, a hely neve Steak Hammer – bólintottam
büszkén. Egészen biztos voltam benne, hogy a steakemtől
még a nagy és elismert Greyson Ramos is padlót fog majd.
Magabiztosan húztam ki magam, úgy tettem le elé.
– Hu-hu-hu – hőkölt hátra.
Most meg mi van? Mit huhogsz? Ne huhogj, nem vagy te
bagoly!
–  Mi ez a moslék? – kérdezte fintorogva. A meglepetéstől
három lépést hátráltam.
Mi az, talán vak? Látom már, ennek is olyan a szeme, mint a
sasé. Na nem olyan éles, hanem olyan csipás.
–  Steak – vizsgáltam meg magam is, hátha valami más
került a tányéromra.

197
 –  Gratulálok, Ian! Ezzel itt egy teljes századot
harcképtelenné tudnál tenni – tegezett le. – Hol tanultál
főzni? – fonta karba a kezét.
–  Eleinte otthon a saját konyhámban, utána elmentem egy
szakácsiskolába, de hamar rádöbbentem, hogy nem nekem
való világ, ahol meg akarják mondani, mit és hogyan
csináljak – villogtattam a szemem figyelmeztetően.
–  Ezek szerint tényleg komolyan gondoltad ezt itt? –
pöccintette meg a tányéromat lenézően. – Reméltem, hogy
csak viccelsz! – fintorgott. – Remélem, csak a show kedvéért
kavargattad hozzá úgy a mártást, mint egy páros ujjú patás –
sértegetett. Felszegtem az állam, mert tudtam, hogy direkt
csinálja. Ez is a show része. A hasonlat pedig csak odaszúrás
akart lenni a logó miatt.
–  Ez itt ránézésre is ehetetlen. Túlsütötted – akart nekem
hátat fordítani.
–  Nem értek egyet. Arról nem én tehetek, hogy inkább
hasonlítasz egy nyers húst zabáló vadhoz, mint egy civilizált
emberhez – pusmogtam az orrom alatt. Nem voltam biztos
benne, hogy meghallotta, de amikor megtorpant, majd lassan
felém fordult, tudtam, hogy minden szót tökéletesen értett.
–  Akkor most megmutatom neked, mit nevezek én
steaknek, amihez nekem hústűre sem lesz szükségem – dobta
ki a kukába, és terelt ki a konyhából. – Ebből is látszik, hogy
nem figyeltél a gyakorlati órákon.
Most komolyan ki akar oktatni, hogyan kell elkészíteni egy
kibaszott steaket? Az én steakem világbajnok volt, és az is
marad! Hústűvel vagy anélkül.
– A feleségem pontosan így imádja! – fontam dacosan karba
a kezem.
– És még él? – ámult el.

198
 Anyád! De te nem sokáig fogsz, ha így folytatod. Kezdett
igencsak felmenni bennem a pumpa.
– Mert ez gusztustalan! Förtelmes – játszotta meg magát.
Csaknem szétvertem a fejét a flancos klopfolóval. Nem
hagyom, hogy leugasson! Nem vagyok én egy darab szar!
Nagyon vártam annak idején, hogy megszabaduljak
Hammertől, de most hiányzott a tökössége. Ő már egészen
biztosan magasról tett volna mindenki véleményére, és
bebaszta volna maga mögött az ajtót.
–  El kell, hogy mondjam, soha a büdös életben nem
találkoztam még senkivel, akiben ennyire nem hittem volna,
mint benned – szúrt oda.
Ez kóstolgat engem. Mintha minden egyes lélegzetvételével
előlem szívta volna el a levegőt. Egyre hevesebben
emelkedett és süllyedt a mellkasom az ingerültségtől. Ökölbe
szorult a kezem.
–  Szerintem vissza kellene menned újrakezdeni azt a
szakácsiskolát, mert látom, az alapok is kimaradtak – szekált
tovább a ránk irányuló kamerák össztüzében.
–  Nincs szükségem szakácsiskolákra, mert szenvedélyesen
szeretek főzni, és tudom, hogy anélkül is sikerem lesz.
Seggfej!
A kritikus hajlamú emberek általában jól ki tudják szúrni,
mások mit basznak el, de azt már nem tudják, hogy hogyan
kellene a hibát megoldani. Ramos is csak a mérgét adta ki, azt
gondolta, nem veszem észre, hogy csak a felsőbbrendűségi és
hatalmi érzését bizonygatja. Szerettem volna a pofájába
üvölteni, hogy engem kibaszottul ne kritizáljon, mert én nem
a mellettem ácsorgó 20 kilós kis szerencsétlenség vagyok.
Nekem van önbecsülésem, és tisztában vagyok a ténnyel,
hogy rohadtul nincs igaza! Az általam elkészített étel igenis

199
első osztályú, a legjobb, amit valaha kiadtam a kezem közül,
de ahelyett, hogy ennek hangot adtam volna, inkább nyeltem
egyet. Feljebbvalónak tartja magát, és a tökéletességre
törekszik, de végül is csak egy frusztrált okoskodó kis patkány.
Látványosan körbepillantottam, és a padlót pásztáztam.
– Most meg mi a fészkes fenét csinálsz? – kérdezte zavartan.
– A tökeimet keresem. Tutira itt vesztettem el őket valahol –
fröcsögtem a képébe. Kikerekedett a szeme, és hosszan
vizslatott. Látszott rajta, hogy sosem mert még ilyen szinten
szembeszállni vele senki. – Én nem egy tányér moslék
vagyok, hogy így beszélj velem – fújtattam, mint egy bika.
–  Látom, fakadozol, mint az új krumpli, de azt javaslom,
hústorony, hogy vegyél vissza, és inkább kapd össze magad! –
hadonászott előttem a húsforgatóval.
Ki fogom őt vágni az ablakon, de előtte beolajozom a kezem,
hogy meg ne sajnáljam az utolsó pillanatban.
Ramos konyhájának tűzhelyéből áradt a mérgező gáz, ami
az én öntörvényű személyiségemre végzetesen hatott.
–  Aggódom érted, nehogy már az első héten bepereljen
valaki, vagy ételmérgezésben meghaljon.
Aggódik, na persze! Reméli, hogy beperelnek, de abból nem
eszik!
–  Lehet, hogy tévedek, de az arckifejezésedből ítélve,
mintha úgy érezném, hogy még te vagy rám dühös.
Dehogy vagyok. Hogy lehetnék dühös egy halottra?
Megmerevedett minden idegszálam, amikor mellém lépett,
és megragadta a vállam.
–  A steak a legjobb, ami egy marhával a halála után
történhet, és mivel nem mindegy, milyen marhából készül a
steakünk, mi a legjobb minőségű alapanyagot biztosítottuk
neked hozzá. Ám ezt a csodás bélszínt te ma meggyaláztad.

200
Ezenkívül szeretnélek megkérni, hogy ne döfködd a steaket
sütés közben, mert úgy elveszíti a nedvességét, és így a
szaftosságát is.
Ezt a megalázó kioktatást már nem viseltem jól.
Faszságokat beszél! Az egészet csak a show kedvéért csinálja,
hogy látványosan mondjon valami okosnak tűnő marhaságot,
de én ezt nem veszem be! Egy szúrást követően nem folyik ki a
hús leve, hiszen nem vagyok én barbár, hogy egyetlen bökéssel
darabokra tépjem az izomrostokat.
– Ha olyan nagyokos vagy, te is tudod, hogy baromságokat
beszélsz! – vágtam vissza. – A hús nem egy lufi, nem úgy van
benne a víz, mint egy feltöltött vízi bombában. Nem fog
minden nedvesség eltávozni belőle. Ha szeretnéd tudni, én
otthon kíváncsiságból kikísérleteztem az eredményt.
Egyszerre tettem oda két ugyanolyan minőségű és nagyságú
húst sülni. Az egyiket ellenőriztem a húsmérővel, a másikat
pedig pontosan ugyanaddig sütöttem döfködés nélkül, mint
az előzőt. A végén konyhai mérlegen lemértem mindkettőt,
tippelhetsz, hogy mi volt az eredmény – vontam fel a
szemöldököm, mire ő hangosan elnevette magát.
–  Nem tippelek! Pontosan tudom, mi az eredmény. A
nedvesség a húsban az izomrostok között van, így maximum
2-3 gramm lehetett a különbség.
Döbbenten pislogtam.
–  Lehet, hogy tévedtem. Mégiscsak lesz belőled valaki –
bólintott, majd ennyivel ott is hagyott.
A forgatás után bennem még mindig dúltak az indulatok,
ezért nem hazafelé vettem az irányt, hanem a bokszterembe.
Muszáj volt kiadnom magamból azt a sok feszültséget, amit
az elmúlt hetek eseményei gerjesztettek bennem. Minden a
feje tetejére állt. Az étterem sínen volt, de ellentétes

201
érzelmeim voltak Joanne-nal kapcsolatban. Amikor
bementem, és láttam őt, hogy pörög a munkálatokon,
kizártnak tartottam, hogy köze lett volna a lehozott
cikkekhez. Ám amikor hazaértem, és eszembe jutott a cikk,
meg tudtam volna fojtani. Nehezemre esett, hogy ne
kérdezzek rá szemtől szemben.
Ugyanakkor ott volt Richi és Ridaz is. A legkevésbé sem
vágytam arra, hogy megbolygassam a méhkast, amitől hosszú
küzdelmek árán sikerült távol kerülnöm, de nem nézhettem
tétlenül, nem fordíthattam hátat annak, amit ezzel a fiúval
műveltek.
Beálltam a bokszzsákkal szembe, majd teljes erővel
megütöttem, aztán sorozni kezdtem. Ezt neked, te szemét
állat! Végig Ridaz arcát láttam a zsákon, és addig püföltem,
amíg ki nem merültem. Azt tanítottam Richinek, hogy a boksz
az indulatok féken tartásáról és a tiszteletről szól. De én
aznap ki akartam adni magamból minden elfojtott érzelmet.
A boksz az egyik legjobb stresszlevezető sport, mert nemcsak
a feszültséget oldja, de remek kardioedzés is egyben, de
ezúttal hiába szabadult fel a testemben az endorfin, az
agyamat képtelen voltam kikapcsolni.
Észre sem vettem, hogy Richi mikor lépett mellém.
–  Ejha! Kire rágtál be ennyire? – szólalt meg váratlanul.
Megtorpantam, majd végigmértem őt az edzőruhájában.
– Rád! Mi a fenét keresel te itt? Neked még ágyban a helyed!
– teremtettem le.
–  Sokkal jobban vagyok, és ha formában akarok lenni a
meccsre, ideje elkezdenem a tréninget – nézett a szemembe
elszántan.
– Ökörség! Amire neked most szükséged van, az a pihenés.
– Gyere, inkább igyál meg velem valamit – léptem el a zsáktól.

202
 – Nem lehet! Száraz novembert tartok – mosolygott.
– Biztos akad a kocsmában valami száraz is! – vontam meg
a vállam.
– Tényleg nem lehet! A gyógyszerek miatt.
– Nagyon lehangoló vagy! – tereltem őt az öltözők felé.
–  Ha én nem is ihatok, te igen! Szívesen beülök veled, és
meghallgatom, mi nyomja a szíved – ajánlkozott.
– Tudod, mit? Legyen! Legalább lesz, aki hazavezet – adtam
meg magam.
– Hogy én a te autódat? – vert gyökeret a lába.
– Miért vagy úgy megriadva? Van jogsid, nem?
– Persze hogy van, csak… csak...
– Nincs semmi csak! Lezuhanyozom, és indulhatunk.
Egy félórával később Richivel már az egyik bár pultját
támasztottuk.
–  Számomra még mindig hihetetlen, hogy pont engem
akartál edződnek. Biztos akadt volna sokkal rutinosabb is –
hajtottam fel az első söröm.
–  Aligha! A profi bokszban a szabályok uralkodnak. A
ketrecharcban viszont egyetlen törvény van, győztesként
túlélni. Láttam a mérkőzéseidet! Volt olyan ellenfeled, aki
kétszer nagyobb volt nálad, pedig azért te sem vagy apró
termetű, mégis rezzenéstelen arccal álltál ki ellenük és
kiütötted őket. Páratlan a kitartásod. Ezért vagy te a
példaképem.
–  Hihetetlen, hogy a korod ellenére te még hiszel a
mesékben – bámultam a korsómat.
–  Ez nem mese. A legendák, amelyek téged öveznek, mind
igazak. Semmi kétség, tényleg egy kalapácsot hordasz a
kesztyűdben – bámulta az öklöm.
– Hát öcsi, bátran elmondhatom, hogy egy színfoltot hoztál

203
az életembe.
–  Sajnálom, tudom, hogy sok gondot okozok – sütötte le a
szemét. – Úgy szeretném, ha ez az életem véget érne, és új
alapokkal kezdhetnék egy újat.
– Ilyet meg se halljak! – mordultam rá. – Mindig abból kell a
maximumot kihozni, amid van! Nem úgy ismertelek meg,
mint aki ilyen könnyen feladja.
–  Elgondolkoztál már azon, mik azok az alapvető
szükségletek, amik nélkül nem tudnál élni? – merengett el.
Feltűnt, milyen melankolikus hangulatban tette fel nekem a
kérdést.
– Mondhatnám, hogy csak levegőre, vízre és táplálékra, de
az az igazság, hogy számomra már ott van az a bizonyos
ötödik elem is: Maya és a gyerekek.
–  Nekem az általad felsoroltak közül mindegyik csak
korlátozottan elérhető. Voltál a lakásunkban. A víz ihatatlan,
a levegő fullasztó, a hűtő pedig kong az ürességtől. Az
anyámon kívül pedig nem szeret senki. Ellentétben velem, te
valóban szerencsés vagy. Neked minden megadatott, és
emellett nem is mondja meg neked senki, mikor mit tehetsz,
vagy mit nem. Mázlid van, mert te döntöd el, mit csinálsz és
mikor, kivel barátkozol, és kivel nem – sóhajtozott.
–  De megküzdöttem ezért. Ezenkívül ez korántsem ilyen
egyszerű. Elárulok neked egy titkot, Richi. Még én sem érzem
magam mindig felhőtlenül boldognak – vallottam be neki.
– Mert telhetetlen vagy – horkant fel.
– Nem. Hanem mert egész életemben egyvalamire vágytam
igazán. Görcsösen a szabadságot kerestem.
– Ahhoz képest jól bekötötték a fejed – nevetett ki.
–  A szabadságra nehéz rátalálni, és még nehezebb
felismerni, de minél több hibát vétettem az életben, annál

204
élesebben látom, mi adja meg ezt nekem.
– Na és mi az? – siklott rám a pillantása.
– A boldogságom és a szabadságom kulcsa, hogy soha nem
tagadhatom meg önmagamat! Akinek ez az élete során nem
sikerül, az megkeseredik, és sohasem lesz boldog. Neked is
őszintén hinned kell önmagadban! Én hiszek benned, Richi!
– Félek – csúszott ki a száján.
– Mitől? – rökönyödtem meg. – Aki olyan mélyről jön, mint
te, nincs veszítenivalója.
–  Úgy gondolod? Mert én úgy érzem, hogy padlóra
kerültem, és a bíró csak számol és számol, a végén pedig
inaktivitás miatt leléptet. Rettegek, hogy felcsillant a remény,
de a végén mégis csak csalódást okozok majd.
–  Tudod, mi a legszebb az egészben, Richi? Nem tudsz
csalódást okozni, mert nincsenek veled szemben elvárásaim!
Az életben egyetlen ember elvárásait, vágyait kell feltétel
nélkül követned: a sajátod – böktem a mellkasára. – Vagy úgy
fogadnak el és szeretnek téged, ahogy vagy, vagy…
Akadtam el, és kerestem a megfelelő szavakat a
monológom végére.
– Vagy? – sürgetett.
– Vagy le van szarva az egész – szaladt ki a számon, ha már
kigondoltam. – Az élet egy hullámvasút, és normális, ha egy-
egy vereséget úgy élsz meg, mintha megcsaltak volna. Minden
ember másként viseli. Van, aki pillanatok alatt túlteszi magát
rajta, és keresi a következő lehetőséget, más meg hosszú ideig
rágódik még rajta. Én az utóbbi voltam. Ha olyan jól ismersz,
pontosan tudod, hogy nekem is volt annak idején egy övem,
amit a szögre kellett akasztanom egy sérülés miatt. Kellett
egy-két év, mire helyre tettem magamban, hogy volt egy
karrierem, ott álltam valami nagy dolognak a kapujában, de

205
felbuktam a küszöbben, és kezdhettem mindent elölről.
– Sajnálom! – Éreztem a hangján, hogy valóban együttérez
velem.
–  De előtted még ott van a nagy lehetőség, Richi! Egyetlen
dolgot kell csupán elérnünk! Meg kell szabadulnod Ridaztól.
– Az nem lesz könnyű! – rázta a fejét.
–  Nézd, lehet ezt egy ideig csinálni, de nem árt, ha tudod,
addig, amíg ő irányít, nem tudsz javítani az
életkörülményeiden! Minden filléred be fogja osztani.
– Te sem bántad ezt! – vetette a szememre.
–  Mert nekem soha nem volt olyan fontos a pénz, mint
neked. Eleinte azért nem, mert elég volt annyi, amennyiből
kaját és piát vettem, utána pedig megörököltem az apám
vállalatát.
–  Hát én nem számíthatok rá, hogy az ölembe hullik majd
egy aranybánya – ingatta a fejét. – Viszont szorít az idő! –
hunyta le a szemét.
Az utolsó megjegyzését olyan különös hangsúllyal mondta,
hogy a korsó is megállt a kezemben.
–  Addig maradtok nálunk, amíg csak akartok. Emiatt ne
érezd magad nyomás alatt.
–  Nem! Ahogy egy kis pénzhez jutok, elmegyünk. Nem
fogunk visszaélni a vendégszeretetetekkel!
– Pedig Maya már elkezdte a ház átalakítását.
–  Jaj, csak azt ne! Nem akarok gondot okozni. Már a
gondozónő is erős túlzás volt.
–  Ugyan már! Hiszen te is megsérültél! Így sokkal
kényelmesebb mindenkinek.
– Kényelmes és drága.
– Ez a kettő általában együtt jár – kacsintottam felé.
–  Igen, csakhogy én ezt nem engedhetem meg magamnak.

206
Ahogy azt sem, hogy ezt a meccset kihagyjam. Holnap veled
vagy nélküled, de elkezdem a felkészülést – húzta ki magát.
– Miért kockáztatsz, amikor nem muszáj?
– Mert igenis muszáj! – emelte fel a hangját.
– Ridaz miatt? Ha ezért aggódsz, akkor elintézem a dolgot.
– Nem, nem miatta. Magam miatt. Unom már a várakozást.
Ideje a tettek mezejére lépnem. Erről jut eszembe, elvégeztem
a házi feladatot is! Megnéztem a leendő ellenfelem meccseit.
Sőt! Mivel időm engedte, inkognitóban benéztem a terembe
is, ahol edzeni szokott.
– Ügyes! – ismertem el. – És mire jutottál?
–  Ennél a gyereknél még sérülten is kétszer jobb vagyok –
horkantott fel. – Optimista vagyok, mert jól felkészültem a
meccsre! Erős, technikás, jó bokszoló, aki ellen végig észnél
kell lenni, de semmi extra.
A fejem csóváltam.
–  Mindent csak szépen sorjában! Arról azért ne feledkezz
el, hogy a statisztikák szerint egyértelműen ő az esélyesebb –
figyelmeztettem.
–  De pont az ilyen meccseken lehet felborítani a
papírformát – fészkelődött a székén.
– Látszik, hogy nem érted! Nem elég jónak lenned. Aznap a
legjobbnak kell lenned, ha le akarod nyomni az ellenfeled.
Csak akkor lehetsz profi bokszoló, ha egy jó menedzser áll
mögötted, aki a te érdekeidet is figyelembe veszi, mert
mindenki más számára ez az egész csak üzlet. Ami logikus,
hiszen nem számít, hogy milyen jó vagy, ha a neved nem
tudja eladni a jegyeket. Éppen ezért jelenleg mindenkinek az
az érdeke, hogy a riválisod keze lendüljön a magasba.
– Ez nem igazságos! – csapott a pultra indulatosan.
–  Az élet sosem igazságos! Neked most leginkább arra kell

207
koncentrálnod, hogy mentálisan és testben is felkészülten lépj
szombaton a szorítóba.
–  Hogy nyugodhatnék bele, ha előre vesztesként
könyvelnek el? Nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy ezen
a meccsen én csak bábuként szerepeljek.
–  Ne légy forrófejű! Ha ügyes vagy, te lehetsz a következő
LaMotta! – paskoltam meg a hátát.
–  LaMotta? – kérdezett vissza, én pedig majdnem a pultra
fújtam a sörömet.
– Szégyen, ha nem tudod, hogy ki volt LaMotta, és mit ért el
középsúlyban. Ő volt a bronxi dühöngő bika. Ő is nehéz
körülmények között nőtt fel. Fontos róla tudni, hogy összesen
106 profi mérkőzése volt, de ezek során egyszer sem tudták
kiütni – bólogattam elismerően. – Legyen ez az etalon.
– Elég magasra tetted a lécet – horkantott fel.
–  Néha úgy érzem, a magaddal szemben támasztott
elvárásaid még ennél is magasabbak. Miért, Richi? –
szegeztem neki a kérdést. – Miért hajtod így magad? A
türelem és az alapos, megfontolt felkészülés kifizetődőbb.
– Csakhogy nekem nincs elég időm a finomságokra – szűrte
ki a fogai között.
Az este további részében nagyon bezárkózott. A hazafelé
vezető úton sem szólalt meg, csak ha kérdeztem. Nem
értettem őt, viszont az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy
titkol előttem valamit. És attól tartottam, hogy ez még akár az
edzőjeként, akár a barátjaként, de kellemetlen
meglepetésként fog érni.

208
 Ha a hülyeség fájna…

„A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az

emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.”

(Albert Einstein)

A következő hetekben aktívan készültünk a meccsre, és bár

Richi remekül leplezte, én észrevettem, hogy bizonyos
mozdulatoknál rettenetes fájdalmai voltak. Igyekeztem
könnyíteni az edzést, mert féltettem, de ő megérezhette ezt,
és még keményebben nyomta.
Közben én is izgatottá váltam, mert közeledett a szenteste,
és még annál is közelebb volt az étterem megnyitója. Már
csak egyetlen nap választott el minket a céltól, ezért az utolsó
este bementem, hogy megnézzem, minden rendben megy-e.
Meglepődtem, hogy Joanne a késői óra ellenére még mindig
bent sürgött-forgott.
–  Hogyhogy te még itt vagy? – adtam hangot a
megdöbbenésemnek.
– Izgulok! – tördelte a kezét. – Igyekszem mindenre figyelni,
de otthon mindig eszembe jut még valami, és inkább itt
maradtam, hogy mindent nyugodtan végiggondoljak.
– Azért nem következik be apokalipszis, ha valami nem úgy
sikerül. Nem tudsz mindenre összpontosítani. Folyamatában
fognak a dolgok kiderülni, és akkor majd korrigálunk. Menj
haza! – utasítottam.

209
 –  Amíg a főnök bent melózik, addig én is! – közölte
csökönyösen. – Jut eszembe! Ma lefőztük még egyszer utoljára
a menüt. Igyekeztünk tökéletesíteni a fogásokat. Ülj le, hozok
kóstolót! – viharzott be a konyhába, mielőtt tiltakozhattam
volna. Kezdtem magam baromi kényelmetlenül érezni.
Joanne és én kettesben egy meghitten megvilágított étteremben.
Ajaj, húzd el a csíkot, Ian, mielőtt újabb zűrbe keveredsz!
Amikor kivágódott a konyha ajtaja, mindkét keze tele volt
tányérokkal. Odaléptem hozzá, és segítettem neki mindent
letenni az asztalra. Hosszan tanulmányoztam az ételeket és
az étlapot, majd arra eszméltem, hogy Joanne elandalog, és
kinyit egy üveg vörösbort. Pánikkal a tekintetemben
pislogtam felé, amikor két teli pohárral a kezében tért vissza.
– Nekem most mennem kell! – pattantam fel.
–  Ilyen gyorsan? – kerekedett ki a szeme. – Valami rosszat
tettem, igaz? – nézett rám bűnbánóan, és nekem feltámadt a
lelkiismeretem. A franc esne belé! Hiszen látástól vakulásig
dolgozik. Nem lehetek olyan tapló, hogy végig sem hallgatom.
– Nem, dehogy! Csak most vettem észre, hogy elszaladt az
idő – néztem a karórámra, amit Mayától kaptam. Egyik
bűntudatból a másikba csapódtam. Volt egy olyan érzésem,
valakit így is, úgy is megbántok. Ha Mayán múlt volna,
Joanne már múlt idő lenne, nekem viszont szükségem volt a
lelkesedésére és a munkabírására. Valljuk be, kapóra jött Alex
megjegyzése, hogy ha megszabadulok tőle, bűnösnek vallom
magam. Jaj, most is milyen önző vagyok! Menj haza, Ian! Most!
–  Éppen ezért szerintem mindketten megérdemeljük a
lazítást! – bújt ki a cipőjéből, majd kibontotta a hosszú, sötét
lófarkát. Ez kibaszottul nem jó irány! Bepánikoltam.
–  Megígértem Mayának, hogy ma korán hazaérek! –
rugaszkodtam neki újra.

210
 – Oké, semmi baj, megértem! De egy koccintásból még csak
nem lehet baj! – erősködött. – Meg kell ünnepelnünk, hogy
eljutottunk idáig.
De! Igenis határozottan nagy baj lehet belőle! Ő és én,
kettesben egy címlapon! Óriási gubanc lesz, érzem!
Gyanakodva pásztáztam a környezetet. Még a közeli pult
mögé is behajoltam.
– Keresel valamit? – biccentette oldalra a fejét.
Igen! A riportert, aki egész biztos, hogy a közelben
szaglászik.
–  Nem, csak alapos akartam lenni, mielőtt elmegyek –
mentegetőztem, de addigra felém nyújtotta az egyik poharat.
–  Nem, kösz! – zárkóztam el és léptem hátra. – Tényleg
sietek – kaptam fel a kabátom, és már elindultam az
étteremből kifelé, amikor a kirakatüvegen keresztül
megpillantottam az éppen leparkoló Mayát.
–  Jézusom! Nem! Nem! Nem! – kapkodtam hevesen a
levegőt. – Hogy kerül ő ide? – riadtam meg.
Visszafutottam, megragadtam Joanne vállát, és betoltam őt
a konyhába.
– Mi a fenét csinálsz? – tiltakozott.
–  Itt van a feleségem! Tedd meg nekem azt a szívességet,
hogy elbújsz, és nem jössz elő, amíg el nem megyünk –
hebegtem, mert jobb nem jutott az eszembe.
– Biztos jó ötlet ez? – ámult el.
–  Momentán nem jut jobb az eszembe. Ha meglát minket
kettesben, tuti kitör a balhé – taszítottam rajta, majd a pult
mögé mentem, és úgy tettem, mintha éppen törölgetném, és
visszapakolnám a poharakat a helyükre. Minden idegszálam
megfeszült, amikor meghallottam a lépteit.
–  Tudtam, hogy itt leszel! – szólalt meg Maya mögöttem.

211
Megpördültem és meglepődést színleltem.
– Szia! Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkoztam.
–  Jöttem, hátha segítségre szorulsz – lépett be ő is a pult
mögé. – Biztos nagyon izgulsz. Nagy nap lesz a holnapi.
Kivette a kezemből a rongyot, és szorosan hozzám
préselődött.
– Vágytam rá, hogy kicsit kettesben legyünk – duruzsolta. –
Mostanában olyan nagy a nyüzsgés, sok a feladat, nincs
alkalmunk egymással foglalkozni – karolt át.
– Már éppen végeztem. Akár mehetünk is – toltam ki a pult
mögül.
– Ugyan, ne siessünk! – vette le a kabátját, és indult el, hogy
körülnézzen.
–  A gyerekek? – köszörültem meg a torkom, hogy eszébe
juttassam a kötelességeinket.
–  Már lefektettem őket. Richi és az édesanyja bevállalta,
hogy ha gond lenne, hívnak – lépett a terített asztalhoz.
–  Azért nekem fura, hogy Richire bíztad a srácokat –
követtem, de feltűnt, hogy Maya gyanakodva méregeti a bort,
majd engem.
–  A srácok nagyon bírják őt. Szimpatikus, hogy tűri, hogy
nyúzzák – jegyezte meg, de a tekintete összeszűkült.
–  Ez lesz az étlapon a megnyitón – akartam elterelni a
gondolatait. – Gyere, kóstold meg! – vettem kézbe egy villát.
Felszúrtam rá pár falatot és a szája felé emeltem. Bekapta,
majd elégedetten hümmögött.
–  Szóval még utolsó este is tesztelted szegény séfeket! –
bólintott. – De ez a bor frissen bontottnak tűnik –
tanulmányozta a teli palackot.
–  Meg akartam kóstolni, de el is feledkeztem róla –
legyintettem.

212
 –  Már csak azt nem értem, miért van két borospohár az
asztalon – fúrta a tekintetét az enyémbe.
– Mert két kezem van? – emeltem fel a két poharat, majd az
egyiket felé nyújtottam. – Na, de viccen kívül azért, mert
többet is teszteltem, és lusta voltam mosogatni. Ez most egy
újdonság – lelkesedtem, és emeltem felé az egyik
borospoharat. – A pincészet szeretné, ha ezt ajánlanánk a
vörös húsokhoz. Mit gondolsz? – szippantottam bele én is
mélyen. Maya is követte a példámat, majd megkóstolta.
–  A színe gyönyörű szép. Élénkpiros. Hmm, remek a
fűszerezése is, pici étcsokoládét érzek a végén.
–  El is felejtettem, hogy borszerető családból származol –
forgattam a szemem.
– Nem vagyok szakértő, csak értékelem, ami arra érdemes –
húzta el a száját. – Azt hittem, a véleményemre vagy kíváncsi
– tanulmányozott.
–  Igen! Ne haragudj, csak olyan feszült vagyok! Inkább
induljunk el haza – siklott a pillantásom a konyhaajtóra, és
csak reméltem, hogy Joanne nem ront ki rajta.
–  Szerintem pedig fel kellene avatnunk a helyet, mielőtt
megnyílik a nagyközönség előtt – barangolta be a keze a
mellkasomat.
–  Hogy… hogy – dadogtam a döbbenettől, amikor
ráébredtem, mire céloz.
– Csak nem zavarban vagy? – harapott az alsó ajkába.
–  Hát ami azt illeti – hátráltam, de nekimentem egy
asztalnak.
–  Ugyan már! – kapta el a nadrágom korcát, és rántott
magához. – Most miért kéreted magad? – oldozta ki érzéki
mozdulatokkal a vörös ruháját, majd hagyta, hogy lecsússzon
róla a padlóra.

213
 Ez nem fair! Az előbb az egyik nő akart elcsábítani, most
meg a másik. Én meg mindkettőnek elszántan ellen kell hogy
álljak. Biztosra veszem, hogy Isten így büntet a korábbi gyarló
életemért.
–  Tudom, hogy te is pontosan annyira akarod, mint én –
villant meg veszedelmesen a tekintete, miközben kapkodó
mozdulatokkal csatolta ki a nadrágom. Lehunytam a szemem.
Édes jó istenem, nagy szarban vagyok! Csak most ne hagyj el,
kérlek!
– Mayácskám! Megőrülök érted – fúrtam az orrom a hajába
–, de ezt folytassuk inkább otthon – toltam el magamtól.
– Mi a baj velünk, Ian? – nézett mélyen a szemembe.
–  Nincs velünk semmi baj! A kérdésed sem értem –
játszottam meg a hülyét, pedig pontosan tudtam, mire céloz.
Az utóbbi időben nem a tőlem megszokott lendülettel álltam
helyt a hálószobában. Nem tehetek úgy, mintha minden oké
lenne!
– Furán viselkedsz mostanában – kezdett gyanakodni.
–  Jaj, ne légy már ilyen! Csak ideges vagyok. Hamarosan
nyitunk, és úgy érzem, elfeledkeztem valamiről – idéztem
Joanne-t, amitől csak még rosszabb lett a helyzet. – Félek,
rossz ómen lenne, ha itt csinálnánk – ötlött a fejembe a remek
indok.
– Ez a hely nem apám íróasztala! – horkantott egyet.
Hangosan felnyögtem, mert beugrott a kép, amikor bizony
dacból ott is törvényt szegtünk.
– Ne is hozd szoba! Azt is meggyaláztuk.
– Ne túlozz! Csak felavattuk. És milyen jó volt – csúsztatta a
kezét a nadrágomba. Hogy álljak ellen a nőnek, akinek
engednem kell? Más körülmények között én magam dobnám őt
az asztal tetejére.

214
 Elvesztettem a fonalat, hogyan tudnék kimászni a
slamasztikából. Maya megragadta az ingem és az egyik
bokszba lökött, ahol lecibálta rólam a nadrágom.
– Jézusmária, Maya! A kapcsolatunk elején azt hittem, hogy
én vagyok, aki megront téged! – szisszentem fel, amikor az
ölembe mászott. Megállás nélkül csókolt, simogatott. A
tehetetlenségem, és az, hogy tudtam, mit fog csinálni velem,
csak fokozta a vágyaimat.
A legtöbb férfi, ahogy telnek a házasságban eltöltött évek,
siránkozni kezd, hogy megváltozott a szexuális élete. A csaj,
akit elvett, és aki a frigy előtt a mindenre elszánt szeretője
volt, egyre sűrűbben hivatkozik fejfájásra, csak hogy kerülje
az intim helyzeteket. Nálunk ez már-már úgy tűnt, hogy
fordítva van. Bassza meg, tényleg elhagytam valahol a
tökeimet! Megragadtam Maya formás, kívánatos fenekét, és
miután félrehúzta a bugyiját, hagytam, hogy felnyársalja
magát rajtam. Állatias nyögés hagyta el a számat, mialatt
teljes hosszamban elmerültem benne. Maya közrefogta az
arcom, és édes csókváltások közepette türelmetlenül mozogni
kezdett rajtam. Teljesen elvesztem a pillanatban, ritmusosan
emeltem én is az ágyékom. Mint egy bika, megvadulva,
erőteljesen, mélyen döftem a testébe, hatalmas élvezetet
okoztam neki ezzel, amit gyakori nyögésekkel díjazott. A
fülemhez hajolt, és búgó hangon belesuttogott.
–  Fantasztikus vagy, Ian! Imádom, amikor nem velem,
hanem bennem tombolsz! – harapott belém.
Letéptem róla a melltartóját, és harapdálni kezdtem a
mellbimbóját. Maya kéjesen vonaglott rajtam, ami még
nagyobb lelkesedést adott nekem és a nyelvemnek. Nem
bírtam tovább. Szenvedélyesen csókoltam, akartam, hogy
tudja, mennyire odavagyok érte. Felkaptam őt és

215
felülkerekedtem rajta. Maya háta ívbe feszült, egész teste
reszketett, de felszisszent, amikor újra eltűntem a gyönyörű
testében. Úgy harapdáltam a nyakát, a vállát, mintha fel
akarnám falni. Maya ezt rendkívüli módon élvezte, az ujjai
mélyen szántották a hátamat.
– Mélyebben, Ian! Gyorsabban! – biztatott.
Tettem, amit kért, de pillanatok alatt elindult a testemben a
bizsergés.
–  Ilyen nincs! Teljesen megvadítasz engem, Maya! –
vallottam be, amikor egy hatalmas nyögéssel elélveztem
benne. Maya, ahogy megérezte a lüktető férfiasságom,
reszketni kezdett az orgazmustól. Csukott szemmel, finoman
tovább mozogtam benne, hogy nyújtsam a pillanatot.
– Szeretlek, Ian! – nyöszörgött.
Kinyitottam a szemem, és megpillantottam Joanne-t, ahogy
a konyhaajtóból megbabonázva minket néz. Lefagytam a
tekintetétől, ám abban a pillanatban Maya is felült hozzám.
Szerencsére azonban semmit sem vett észre sem Joanne
kukkolásából, sem az én zavaromból, csak kéjesen
nyögdécselt tovább. Két kezem közé fogtam az arcát és teljes
odaadással megcsókoltam. Pontosan úgy, mint hajdanán,
amikor azt hittem, sosem lesz az enyém. Ki akartam zárni a
tudatomból a minket bámuló nőt. Maya minden porcikája
azonnal reagált a hevességemre. Hangos zihálás kíséretében
szüntelenül mozgatta az ágyékát, a hüvelye görcsösen rám
szorulva pulzált. Hirtelen eltépte tőlem az ajkát, és felkiáltott
az újra rátörő orgazmus hatására. Hátrazuhant volna az
asztal lapjára, ha nem tartom őt erősen.
– Jóságos ég, Ian! Még lankadt állapotban is csodás mérettel
büszkélkedhetsz – lihegett.
– Akkor meglehetősen szerencsés nő vagy – ugrattam –, de

216
be kell valljam, jelen pillanatban még mindig mereven állok
benned – suttogtam a fülébe.
–  Ó! – sóhajtozott. Lehajoltam hozzá, és szerelmes
csókváltásokkal kényeztettem, majd a tekintetemmel
óvatosan ismét Joanne-t kerestem, de ő már szerencsére nem
volt sehol.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
–  Egy biztos! Nemcsak a helyre, rád is illik az az izmos,
dühöngő bika az ajtó felett – simult a karomba. – Annyira
hiányzol, amikor bezárkózol előttem.
–  Szó sincs ilyesmiről, csak nem akarlak a gondjaimmal
traktálni. Neked is lehet éppen elég.
–  Ugyan már! Dehogy! Mióta visszamehettem a cégbe, egy
energiabomba vagyok! – mondta, miközben kibontakozott az
ölelésemből, és lassan öltözködni kezdett.
–  Azt vettem észre – kuncogtam, ahogy én is magamra
kapkodtam a ruháimat.
– Ígérd meg nekem, Ian, hogy mindig őszinte leszel velem,
akkor is, ha fáj! – nézett mélyen a szemembe.
Ez övön aluli! Akár el is kezdhetném a dolgot! „Figyu, Maya,
az előbb hazudtam neked. A másik pohár bor Joanne-é volt,
aki, képzeld, mielőtt beléptél az ajtón, el akart engem
csábítani.” A történtek fényében biztos minden szavam elhinné!
Inkább majd holnaptól léptetem érvénybe ezt az őszinteségi
fogadalmat.
Még másnap is az előző este hatása alatt álltam. Elsőként
rongyoltam ki az újságért, mert egész éjjel nem tudtam
aludni, vajon mit hoznak le rólam már megint. Ian Bryton,
aki a szeretőjével hetyeg, vagy Ian Bryton, aki megdugta a
feleségét a még meg sem nyitott étterem egyik asztalán. Hát
valljuk be, egyik sem lett volna éppen pozitív reklám. Mielőtt

217
Maya előkerült volna, gyorsan átfutottam a legfrissebb
lapokat, de mákom volt. Ezúttal nem én voltam a lesifotós
áldozata. Mély levegőt vettem, és a konyhába siettem, hogy
reggelit készítsek. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban
Richi már ott sertepertélt, és látszólag nagy munkában volt.
– Te meg mi az ördögöt művelsz itt?
–  Gondoltam, megleplek benneteket valami finomsággal –
forgatta meg a palacsintát. – Zablisztből készítettem – fűzte
hozzá gyorsan.
–  Remek! – törtem le egy már megsült darabból egy
falatnyit. – Hmm! Ez isteni! – ámultam el.
– Édesanyám receptje – komorodott el.
– Hé, haver! Mi a gond?
– Hát tudod, csak az, hogy bármit teszek is, anya betegsége
gyógyíthatatlan. Az orvos már a legelején elvette tőlünk a
reményt. Kész tényként közölte, hogy az állapota
folyamatosan romlik majd, egy idő után kerekesszékbe
kényszerül, majd meghal.
– Lehet, hogy érdemes lenne meghallgatni egy másik orvos
véleményét is.
–  Egy jó ideig én is így vélekedtem. Kutattam a témában,
klinikák előtt kuncsorogtam az orvosoknak, de minden hiába.
Senki nem akar foglalkozni egy csóróval, aki halálra van
ítélve.
– De nem bánod, ha én is körbejárom kicsit a témát? Hátha
mégis tehetünk érte valamit – töprengtem.
– Már így is rengeteget köszönhetünk neked. Ne vesztegesd
ránk a drága idődet!
– És te, izgulsz már? – váltottam inkább témát a mérkőzésre
célozva, hátha azzal jobb kedvre deríthetem.
–  Már nem annyira. Egész gyorsan gyógyulok, és egyre

218
kevésbé vannak fájdalmaim.
–  Azért nem árt az óvatosság. Bevallom, egyáltalán nem
vagyok nyugodt. Féltem a testi épséged. Még most is azt
mondom, le kellene mondanunk a mérkőzést.
–  Nem! Kiállok, és megszerzem azt az övet! – jelentette ki
elszántan, én pedig nem firtattam tovább a dolgot. Annál is
inkább, mert felbukkant a család többi tagja is. Pillanatokon
belül nagy zsivaj támadt a konyhában. Jó volt elnézni a sok
boldog, mosolygós arcot. Maya lépett oda hozzám, és nyomott
egy puszit az arcomra.
– Van egy jó hírem! – sandított fel rám.
– Ne kímélj! – fújtam ki a levegőt, mert ami neki jó hír volt,
azt én általában megszenvedtem.
–  Ennek örülni fogsz! Aidenék megjöttek. Holnap ők is ott
lesznek a megnyitón! – csillogott a szeme a boldogságtól.
–  Ennek tényleg örülök! – mosolyodtam el, mert ez volt az
első igazán jó hír az elmúlt hetekben, amit hallottam. Alig
vártam már, hogy a fogadásunkhoz híven Aidennel
gondtalanul szétcsapjuk magunkat. Habár a kapcsolatunk
nem indult felhőtlenül, évekkel később mégis ő volt az
egyetlen igaz barátom, akivel minden titkomat
megoszthattam. Reméltem, hogy le tudjuk rázni a csajokat,
mert bizony akadt is neki mesélnivalóm bőven.

219
 Benvenuto, Aiden!{3}

„Mit akarnak a férfiak? Rengeteg havert, és azt, hogy az

emberek ne haragudjanak annyira rájuk.”

(Kurt Vonnegut)

A következő nap gyorsan telt. Szinte az egész napot az

étteremben töltöttem, hogy minden rendben menjen a
megnyitón. Nem sülhettem fel, mert voltak páran, akik
páholyból kívánták végignézni a bukásomat. Habár laza
csávónak tartottam magam, aki általában magasról tesz
mindenkire, aznap este nagyon rágörcsöltem mindenre.
– Minden kész, mindenki a helyén? – kérdeztem Joanne-t.
–  Természetesen! – bólogatott határozottan. A keze a
vállamon siklott, igyekezett megnyugtatni. – Nem lesz semmi
gond! – nézett mélyen a szemembe.
– Ian! – ismertem fel magam mögött Maya hangját.
–  Szívem! – pördültem meg, mintha valami helytelent
tettem volna. Rossz előérzet uralkodott el rajtam az
összeszűkült tekintetétől, ahogy a szemét kapkodta köztem és
Joanne között. Már megint gőzöm sincs, miért, de nagy bajban
vagyok. – Meg is jöttetek? – siettem oda hozzá, hogy
palástoljam az idegességem. Nyomtam egy csókot a
halántékára, hogy oldjam a feszültséget. Nem szólalt meg,
csak Joanne-t szorongatta a pillantásával, akit látszólag ez
cseppet sem zavart.

220
 A fenébe is, nem tettem semmi rosszat, legalább lenne alapja
ennek a féltékenykedésnek!
–  A legjobb asztalt foglaltam le maguknak – lépett minden
baj okozója Mayához. – Jöjjön velem, megmutatom – terelte ki
Mayát a konyhából, én pedig csak döbbenten pislogtam
utánuk.
Miért nem hagyom, hogy elintézzék ezt egymás közt? A
válasz nagyon is egyértelmű volt, mert annak is én ittam
volna meg a levét.
Igyekeztem húzni az időt, hogy visszatérjek az
asztalunkhoz, mert sejtettem, ha Maya ilyen hangulatban
van, az apjánál sem nyerem el a „kedvenc vő” díjat! De
miután mindent elrendeztem, kénytelen voltam tiszteletem
tenni.
–  Haver! – kiáltott fel Aiden. – Na végre, hogy itt vagy! –
pattant fel az asztaltól, átölelt és hátba veregetett. –
Gratulálok, Ian! Nagyon király ez a hely! – pillantott körbe.
–  Örülök, hogy ti is ideértetek a megnyitóra – bokszoltam
vállba.
–  Hülyülsz? Ki nem hagytuk volna! – lelkesedett látszólag
egyedül.
Végigpásztáztam a családon, és miután mindenkit
üdvözöltem, megálltam Richi mellett, és büszkén a vállára
tettem a kezem.
–  Ismeritek már Richit és az édesanyját? – kérdeztem
Aidentől.
– Igen! Már bemutattam őket egymásnak, ha nem bánod –
mosolygott Maya.
–  Dehogy bánom! Ez egy nagyon fontos pillanat. Örülök,
hogy mindannyian itt vagytok velem ma este! – fújtam ki a
levegőt.

221
 Az este szerencsére eseménytelenül zajlott, és úgy tűnt,
hogy a csapatom is minden helyzetből profin vágta ki magát.
Az én egyetlen dolgom az volt, hogy körbejárjak a vendégek
között időnként, és begyűjtsem az elismerő szavakat.
–  Hmm, ez a steak első osztályú! – dicsérték a ház
specialitását. – Mindennap ide fogunk járni.
–  A szentélyünk ajtaja a mai naptól mindenki előtt nyitva
áll – vigyorogtam elégedetten.
–  Már csak azon aggódom, hogy nem férünk majd ki az
ajtón, ha jóllaktunk – szólt oda a feleségének a minket
ajnározó férfi.
– Dupla szárnyas az ajtó, és ha az sem lenne elég, kibontjuk
a falat – felelte Joanne, aki mint főszakács végig mellettem
volt.
Amikor visszatértem a helyemre, az asztalnál mindenki
önfeledt eszmecserét folytatott, csak Maya tűnt furcsának.
Összeszorult a gyomrom, és egy falat sem ment le a
torkomon, ahogy a feleségem arckifejezését figyeltem.
–  Rosszul vagy? Nincs étvágyad? – kérdezte enyhe éllel a
hangjában.
– Nem bírok enni, ha ilyen arcot vágsz – ejtettem ki a villát
a kezemből. – Valami bajod van velem?
–  Á, remek! Szóval nem is teszel úgy, mint akinek elég a
bors a tésztáján. Beletrafáltál, átlátsz rajtam, mint annak a
ribancnak a felsőjén – intett a fejével Joanne felé, aki
időközönként felénk sandított, mintha érezte volna, hogy róla
van szó. – Eddig sem viseltem valami jól, hogy minden csajból
olvadt pocsolyát csinálsz, de ez a nő kikészít.
– Mit történt már megint? – dőltem hátra a széken, mire az
apja is érdeklődve kagylózott.
– Nem történt semmi különös – pufogott magában.

222
 Heves lüktetés, nyilallás a fejemben. Vajon mi okozza? Na,
vajon mi? A nők! Hihetetlen, hogy még egy ilyen fontos napon
is képes féltékeny lenni egy olyan nőre, aki a lába nyomába sem
érhet.
Aidennel összenéztünk, aki a szemével Joanne irányába
intett, én pedig egy szemforgatással jeleztem neki, mi erről a
véleményem. Sajnos az apósom rajtakapott, és szigorú
tekintettel az értésemre adta, hogy nincs ínyére a helyzet.
A Cross család haragja, mint hurok, lassan szorult össze a
torkomon. Nem tudtam elviselni a nyomást, ezért inkább
besegítettem a konyhában. Amikor éppen kikukkantottam,
nem láttam az asztalnál Mayát, de ami jobban aggasztott,
hogy Joanne-t sem az étteremben. Írtam Aidennek egy sms-t.
Nem tudod, hol van Maya?
Kiment a friss levegőre, ahogy a barátnőd is – érkezett a
válasz. Rémülten kaptam fel a tekintetem, és azonnal utána
indultam, de alig értem ki az étteremből, heves szóváltás
hangja ütötte meg a fülem.
–  Felesleges úgy felfújnod magad, mint egy gömbhal –
ismertem fel Joanne hangját.
–  A gömbhalhoz inkább te hasonlítasz – vágott vissza
indulatosan Maya. – A mérged halálosabb, mint a cián, és az
ellenszered sem találtam még meg.
Megtorpantam a fal takarásában, és tovább hallgatóztam.
–  Egyébként sem tudod, miről beszélsz. A kultúrámban a
fugu hagyományos étel. Ezzel ünnepeljük a különleges
eseményeket. Ne bántsd szegény halat, szerinted ő a tányéron
akarja végezni? Nem tehet róla, hogy mi emberek szeretünk
az életünkkel reszkírozni. Főleg úgy, hogy tudjuk, a fuguevés
szó szerint egy életre szól, de végül is mi lehet szebb halál egy
reménytelen szerelmes számára.

223
 –  Már értem a merészséged! Végül is, ha úgy nézzük, a
kultúrádhoz közel áll a halál, mint a harakiri és a kamikaze.
Nem hittem, hogy ennyire szeretsz pengeélen táncolni.
Felszaladt a szemöldököm, hogy az én Mayácskám ilyen
nyíltan fenyegetőzik.
– Tulajdonképpen mi a bajod velem? – kérdezte Joanne.
–  Semmi bajom nem lesz veled, ha önként kisétálsz Ian
életéből – felelte a feleségem.
Habár jól kellett volna esni, hogy nők tusakodnak miattam,
mégis úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, mielőtt elfajul
a helyzet.
–  Érdekes, én eddig meg voltam győződve arról, hogy ő a
tiéd – cukkolta Joanne.
–  Az enyém is, de akármikor megjelensz, képes vagy
felhergelni az elfojtott indulataimat. Érzem, hogy te nem az a
tündi-bündi földre szállt angyal vagy, mint azt Iannek eladod.
– Sosem állítottam, hogy glóriát hordok a fejem felett.
– Á, itt vagy! – ugrottam ki a fal mögül, mielőtt Maya remek
reklámot intézve ráugrott volna Joanne-ra, hogy megfojtsa. –
Már aggódtam érted. Minden rendben? – tanulmányoztam az
arcvonásait.
– Persze, minden – lódította összepréselt ajkakkal, és indult
vissza a többiekhez.
– Nem értem, mi baja velem – vonta meg a vállát Joanne. –
Nem mondtad neki, hogy a sajtóban megjelentek alattomos
rágalmak?
–  Megtennél egy szívességet? Csak tedd a dolgod, és ne
nyisd ki ma este többet a szád! – tereltem be őt is az étterem
elől.
Maya után koslattam, mint egy pincsikutya. Leültem mellé
az asztalhoz, és nyomtam az arcára egy puszit.

224
 – Szeretlek – suttogtam. Egy pillanatig meredten bámulta a
tányérján lévő steakmaradékot, majd megszólalt.
– Én is marhára szeretlek.
– Olyan jó újra itthon – mondta Aiden. – Érdekes látni, hogy
másoknál is zajlik az élet, nem csak nálunk – vigyorgott a
feleségére.
Egyre inkább tombolt bennem a düh, a felgyülemlett
feszültség szépen lassan rugdosta ki nálam a lelki egyensúlyt
biztosító pöcköket. Újdonsült étteremtulajdonosként nagy
sikert arattam, ám nem úgy férjként. Maya továbbra sem állt
velem szóba, csak azt nem értettem, miért.
Amikor hazaérkeztünk, sem volt jobb a helyzet.
Mindenkivel nagyon kedves volt, csak éppen velem nem. A
bébiszitternek hála a gyerekek már aludtak, és mivel nem
volt kedvem egy újabb vitához, írtam Aidennek egy üzenetet,
és amikor Maya zuhanyozni ment, leléptem otthonról. Egy
közeli kis kocsmában találkoztam Aidennel, ahol végre volt
kinek kiönteni a szívemet.
– Mi tagadás, izgalmas kis este volt. Szinte már hiányoztak
ezek a feszültségtől sercegő pillanatok – veregetett vállon.
–  Esküszöm, haver, semmi közöm ahhoz a csajhoz! –
indítottam mérgesen.
–  Tudom! Apa is ezt mondta – húzta meg a sörét. Úgy
zakatoltak a gondolataim, hogy szinte fel sem fogtam, mit
mondott.
–  Várj! Te most azt mondod, hogy a Cross klán feje elhiszi
nekem, hogy ártatlan vagyok? – emeltem döbbenten a
mellkasomra a kezem.
–  Igen, el! Azt mondja, hogy sajnos te az a fajta pasi vagy,
amilyenhez nem szívesen adta feleségül a lányát.
–  Ezt mindig is sejtettem – gurítottam le a söröm. – Sosem

225
bocsátja meg nekem a zűrös múltam.
– Nem ezzel van baja. Mindenki követ el hibákat. Az igazság
az, hogy kedvel téged. Nagyon is – sóhajtott fel.
– Imádom, amikor ezt ki is mutatja – hördültem fel.
Aiden felnevetett.
–  Azt el tudom képzelni. Én a fia vagyok, de engem sem
kímélt soha. Ám téged, a legkomolyabban mondom,
megszeretett. Amikor megkérdeztem tőle, hogy az
újságcikkekről mit gondol, azt felelte: Ian szerelmes férj és
remek, vagány apa.
–  Akkor nem értem őt. Miért szekál folyton? És miért
mondja, hogy nem szívesen adta hozzám a lányát?
–  Te se repesnél az örömtől, ha Hazel egy olyan férfihoz
menne hozzá, akinek a puszta látványától minden nőnek
lecsúszik a bugyija – vonta fel a szemöldökét.
–  Á, értem már! A végén még elnézést kell kérnem, hogy
nem vagyok egy madárijesztő – dörzsöltem meg a
halántékom.
– Valahogy úgy! – kacagott rajtam.
–  Csak azt nem tudom, Maya mit gondol – mondtam, és
intettem a pultosnak még egy sörért.
–  Ó, azt nagyon szívesen megosztom veled. Hallottam,
amikor Ariával és anyánkkal erről beszélt. Ő sem hiszi, hogy
megbotlottál, de az a nő nagyon a bögyében van. Felzaklatja a
látványa. Az ő szándékait nem tartja egyértelműnek. Szerinte
– torpant meg –, idézem: az a deszka, szégyentelen, vihogó,
vágott szemű szajha figyelemre méltó módon vezeti Iant az
orránál fogva. Csak idő kérdése, hogy besétál a csapdába.
– És te mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
–  Én egyvalamiben vagyok egészen biztos: Maya jogosan
aggódik – húzta meg az üvegét.

226
 – Kifejtenéd? – ámultam el.
–  Nem miattad mondom ezt – ingatta a fejét. – Egész este
lefoglalt téged, hogy minden tökéletes legyen, ezért nem
vetted észre, hogy az a nő minden alkalmat kihasznált, hogy
megérintsen téged.
– Hogy mi? – csattantam fel. – Ezt én észre sem vettem.
–  Persze hogy nem. Mert finoman, diszkréten csinálta.
Maya úgy fogalmazott, hogy mint egy pók, észrevétlenül hálót
sző, amiben észre sem fogod venni, de fent fogsz akadni, de
én úgy látom, hogy ez a nő inkább egy selyemhernyóra
hasonlít. Szépen lassan gubóz be téged. Ezért füstölgött úgy
Maya feje egész este.
Vettem egy mély levegőt.
–  Nagyon sokat köszönhetek Joanne-nak, és tegnap estig
meg is esküdtem volna rá, hogy ő is csak a körülmények
áldozata.
–  Tegnap estig? – kapta felém a fejét. – Mi történt tegnap
este?
–  Valójában semmi, de volt egy olyan érzésem, hogy nem
rajta múlt. Most sem tudom eldönteni, hogy valóban el akart-
e csábítani, vagy az egészet csak félreértettem.
– Meséld el, és én megmondom – fordult felém.
– Mert neked olyan sok a tapasztalatod – jegyeztem meg.
– Hát, öregem, elhiheted, azért nekem is volt egy-két kínos
szitum. Keresnem sem kell a bajt, megtalál az magától is.
– Oké, nincs mit veszítenem – adtam meg magam. – Nyitás
előtti este bementem az étterembe csekkolni, hogy minden
rendben van-e. Pechemre Joanne is bent volt még. Nagyon
lelkes volt és iszonyúan pörgött, de a végére valami
megváltozott. Kibontotta a haját, megszabadult a cipőjétől, és
felbontott egy üveg vörösbort.

227
 –  Atyavilág, és te ezt nem tartod egyértelmű jelnek, hogy
rád hajtott? – csapta erőteljesen a pultra az üvegét.
–  Ezt még nem, de amikor végigsiklottak rajtam az ujjai,
bepánikoltam és elmenekültem.
– Durva! És nem rúgtad ki? – intett a pultosnak, hogy neki is
jöhet még egy kör.
–  Apád szerint nem lenne bölcs döntés, mert a sajtó
harapna a hírre. Azzal gyakorlatilag beismerném, hogy
valami tényleg nincs rendben. Olyan dolgot vallanék be, amit
el sem követtem.
– Akkor kutassuk fel, nyírjuk ki, és ássuk el azt a riportert! –
állt elő az ötlettel.
–  Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne, úgyis kiderülne,
hogy mi tettük – legyintettem.
–  Tévedsz, mindig jó ötlet a gondokat eltemetni – közölte
Aiden. – Az apám sufnijában van egy tök jó kis ásó. Nekem
elhiheted, nagyon sok kamaszkori botlásom van az
udvarunkon eltemetve.
– Hullák? – ámultam el.
–  Dehogy! Anyám összetört kedvenc vázája, Maya
kamaszkori idegesítő lemezei és persze az ellenőrzőim.
Gyilkolni most fogok először – koccintotta az üvegét az
enyémhez.
–  Te nem vagy normális – nevettem el magam. – Abból
lenne csak világra szóló botrány!
Lehúztam még egy sört, majd igyekeztem elterelni a
beszélgetés fonalát.
– Látszólag nálatok minden rendben van.
–  Igen, abszolút! Egészen biztos, hogy nálatok is hamar
rendeződnek majd a dolgok. Apropó, mi újság a vetélkedővel?
– Ne is emlegesd! – fújtam magam elé.

228
 –  Néztelek! Nagyon tetszett, hogy meg sem próbálsz
másnak mutatkozni, mint aki vagy. Haláli volt a szöveged: A
tökeimet keresem. Tutira itt vesztettem el őket valahol. Olyan
arcot vágtál, hogy fájt a hasam a röhögéstől.
–  Alig várom, hogy kiejtsenek. Ugyanazt érzem ennél a
Greyson Ramosnál, mint annál a nyúlhúsnál, amit fel kellett
dolgoznom az egyik adásban. Hányni tudnék. Csak azért nem
törtem be az orrát, mert azzal javítottam volna a kinézetén.
– Az orrbetörésről jut eszembe. Nagyon szimpatikus srác a
védenced.
– Richire gondolsz? Igen, én is nagyon kedvelem.
– Szegény fiú, azért jól kijutott neki. Nem lehet könnyű egy
SMA-ban szenvedő anyával.
–  Hát igen! De ha már itt tartunk, mesélhetnél erről a
betegségről kicsit. Nem igazán vagyok vele képben.
– Egy ritka, gerinc eredetű izomsorvadás. Érinti a mozgás-,
táplálkozási és légzési képességét. Ez a típusú, ami a kölyök
anyjának van, felnőttkorban jelentkezik, és fokozatos fizikai
leépüléshez, majd halálhoz vezet.
–  Beszélgettem erről Richivel, hogy hogy viseli. Kicsit
rejtélyes nekem a srác. Segíteni akarok neki, nem akarom,
hogy kiálljon a mérkőzésen, ő mégis inkább kockáztat –
méláztam el.
– Tényleg nem érted? – ráncolta össze Aiden a homlokát.
– Nem igazán – ráztam a fejem.
– Ez a betegség genetikai eredetű.
Basszus! És akkor leesett.
– Arra akarsz kilyukadni, hogy Richi azt hiszi, ő is ebben a
betegségben szenved? – taglózott le a hír.
–  Sajnos meg is van rá minden esélye, a fiúk ugyanis
nagyobb eséllyel öröklik – bólogatott. – Richi attól fél, hogy

229
hamarabb ér véget a karrierje, mint hogy úgy istenigazából
megkezdődne.
– De ő tök jól van – hitetlenkedtem.
–  Az nem jelent semmit. A csecsemőktől a serdülőkön át a
felnőttekig minden korcsoportnál előfordul, különböző
súlyossági fokban. Lásd az édesanyját, nála is felnőttkorban
alakult ki!
–  És meg lehet 100%-osan bizonyosodni arról, hogy az ő
szervezetében is ott van-e a betegség?
– Egy költséges genetikai vizsgálattal, persze! – bólintott.
–  De nyugtass meg, ha ki is derül, hogy hordozza a gént,
ugye nem igaz, hogy gyógyíthatatlan? – hasított belém a
kellemetlen érzés.
–  Korábban valóban nem létezett hatásos kezelés az SMA-
ra, de nem olyan régen hatalmas áttörést értek el ezen a
téren. Megtalálták az első és egyetlen terápiát, amelyet azóta
az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyeleti
Hatósága engedélyezett is. De az is igaz, hogy a kezelést
egyelőre nem támogatja az egészségbiztosító, mert a
gyógyszer rendkívül drága.
–  És ha ennyire új, akkor valószínű kétséges is, hogy
hatásos.
–  Tévedsz! Rendkívül hatékonynak bizonyult. A betegek
többségénél jelentős javulást eredményezett.
– Akkor van remény – nyugodtam meg. – Jól jön olykor egy
orvos a családban – veregettem vállon.
– Még egy sört? – kérdezte az üres üveget forgatva.
– Naná! Korsót! – kiáltottam oda a csaposnak.
– A csajok ki fognak nyírni bennünket, ha részegen állítunk
haza.
–  Ugyan már, nem azt a kort éljük, amikor egy nő mondja

230
meg egy férfinak, mit csináljon és hányszor – adtam elő lazán.
– Ó, dehogynem! – rökönyödött meg Aiden. – Hála istennek!
Addig sem kell agyalnom. Ariára bízom magam, és ezzel
nemcsak a dolgok szervezésrészét engedem át, de megúszom
a leszúrást is, ha valamit nem pont úgy csinálok, ahogy
szerette volna.
– Akkor erre igyunk! – koccintottunk.
Hosszú idő után Aidennek hála végre önmagam voltam.
Nem agyaltam, és észre sem vettük, mennyit ittunk, amikor
Aiden felkiáltott.
– Nem próbáljuk ki a motorokat?
– Nem biztos, hogy ez most jó ötlet – emeltem meg a söröm,
jelezve, hogy alaposan felöntöttünk a garatra.
–  Hé, haver, te tényleg elvesztetted a tökeidet! – utalt a
vetélkedőben előadott műsoromra. – Beszari lettél – bökött
oldalba. – Hol van a merész, bevállalós Ian Bryton?
Nekem sem kellett több.
–  Gyere! – ugrottam fel, és alig húsz perccel később a
házunk garázsából toltuk ki a felturbózott járgányokat.
– Hűha! Nem semmi! Állati klasszul néznek ki! – ismerte el
Aiden.
– Remélem, nem gondoltad, hogy valami ronccsal várlak –
játszottam meg a sértődöttet.
– Ki is próbáljuk? – ült rá.
– Ez nem kérdés – pattantam fel én is.
Évek óta csak közlekedtem a motorommal, nem pedig
valóban motoroztam. Csak a gáz-fék-gáz-fék, piros lámpa,
zöld, gáz-fék ment. Most azonban Aidennel kihajtottunk a
városból az országútra, és tökig húztuk a gázt, amitől teljesen
más dimenzióba kerültünk. Volt időm kiélvezni a gépet,
ellazulni a motorom kellemes vibrálástól. Állati jól éreztük

231
magunkat, miközben gyerekes módon videóra rögzítve
egymást előzgettük. Teljesen el tudtam lazulni, minden
porcikám élvezte. Nem is volt gond, amíg vissza nem értünk a
városba. Hajnalodott már, és mielőtt hazafelé vettük volna az
irányt, kicsit bohóckodtunk még az egyik bevásárlóközpont
parkolójában a motorokkal. Nem volt ez éppen bölcs döntés
tőlünk, így november végén, mert elég hűvös volt az éjszaka,
és olyan köd volt, hogy alig láttam 50 méterre, már azokban a
másodpercekben, amikor épp le tudtam törölni a sisakomról
a lecsapódó párát. A körülmények ellenére tempósabban
kanyarogtam, mozogtam és bíztam a gumikban, amelyek
eszetlenül egyre merészebben füstöltek, éppen ezért nem
vettem észre, hogy nagyobb volt a sebességem, mint
amennyinek éreztem, és nem tudtam tartani a kiszemelt ívet
egy jobb kanyarban. Kicsúszott alólam a motor, és pechemre
Aident is magammal sodortam, aztán a következő pillanatban
már egy betört kirakatból másztam kifelé.
–  A jó büdös francba! – kerestem a tekintetemmel Aident,
akit elkapott a röhögőgörcs.
–  Apám! Nagyon régen nem szórakoztam ilyen jól –
hahotázott.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy jól van, belőlem is
kirobbant a nevetés.
–  Őszintén mondom, haver, nagyon sajnálom, hogy nem
ismertelek kamaszkoromban – csapkodta a térdét.
–  Szerintem anyáink ezt cseppet sem díjazták volna –
segítettem fel, de csak akkor vettem észre, hogy vérzik.
– Mondd csak, jól vagy? – vettem alaposabban szemügyre a
sérülését. – Basszus! – rémültem meg, amikor
megpillantottam a kiálló szilánkot a lábán.
– Hagyd csak! – legyintett. – Nem vészes! Amíg nem húzzuk

232
ki, addig nem lesz gond.
Azért engem levert a víz. Alex engem kinyír, ha a fiának
miattam esik baja. De nem volt időm sokáig töprengeni ezen,
mert a beindult riasztó miatt hamarosan megjelentek a
rendőrök. Nem mondom, hogy repestek az örömtől, amikor
megfújatták velünk a szondát. Oda sem néztem, hogy ne
lássam az értékeket, tudtam én anélkül is, hogy sokat ittunk.
Miután a mentősök ellátták és összevarrták Aiden
sérülését, az lett a sorsunk, amire számítani lehetett.
Begyűjtöttek és bevittek minket a sittre. Nem tudtam
megállapítani, hogy Aiden tényleg ilyen jól szórakozik, nem
törődve a következményekkel, vagy az érzéstelenítőt lőtték
túl nála, de egyfolytában vigyorgott a cellában, mint a
vadalma.
–  Ugye tudod, hogy ami ezután jön, az nem lesz ilyen
vicces? – ültem le mellé a padra.
–  Viccelsz? Én itt otthon vagyok. Nézd! Azt én csináltam –
mutatott az egyik nonfiguratív rajzra a falon. – Ezt akkor
készítettem, amikor az apám naivan azt gondolta, ha bent
hagy egy éjszakára, benő a fejem lágya – nosztalgiázott.
– És lám, hogy bevált neki – kacagtam el magam. Elkaptam
a fejét és összekócoltam a frizuráját. Hangosan röhögtünk,
amikor megjelent előttünk az egyik zsaru.
–  Látom, remekül szórakoznak, de ez nem cserkésztábor!
Hívjanak fel valakit, aki kifizeti az óvadékot, és ne is lássam
magukat!
Aidennel összenéztünk.
–  Á, á! Szó sem lehet róla. Én már kihúztam a gyufát a
feleségemnél – hárítottam.
–  Pont ezért neked már mindegy! Már így sem vagy vele
köszönőviszonyban – próbált rávenni, hogy Mayát hívjuk be.

233
 –  Az lehet, de nem kívánhatod, hogy ez a viszony iszony
legyen!
– Akkor kit fogunk felhívni? – sürgetett a rendőr.
–  Van egy ötletem – bazsalygott Aiden. – Őrmester,
kaphatnánk két fogpiszkálót?
– Ne szórakozzanak velem! – emelte fel a hangját. – Nekem
mindegy, hogy kit hívnak fel, csak fizessék ki az óvadékot és
húzzanak innen, mert jobb dolgom is van, mint őrködni
maguk felett.
–  Hozzon két fogpiszkálót és már itt sem vagyunk –
ragaszkodott Aiden a tervéhez.
–  Bolondnak néz? Szúrásra és vágásra alkalmas dolgot
tőlem ne várjon – tiltakozott.
–  Jogos! – emelte fel az ujját Aiden. – Elismerésem! Maga
egy kitűnő zsaru. Tényleg érti a dolgát.
Szótlanul bámultam őt, és meg kellett állapítanom, hogy
nekem kellett volna több eszemnek lenni, hiszen neki sokkal
jobban beütött a pia, amit legurítottunk az este folyamán.
Már éppen felálltam volna, hogy vállalom a felelősséget és
felhívom Mayát, amikor Aiden elkezdte kioldozni a
cipőfűzőjét.
– Te mi az ördögöt csinálsz? – ripakodtam rá. – Ennyire ne
érezd otthon magad!
Döbbenten néztem, ahogy az egyik fűzőre görcsöt kötött. A
kezébe fogta őket és felém tartotta.
– Húzz!
Hirtelen megértettem. Azt akarta, hogy húzzunk sorsot, ki
lesz az, aki elsőként viszi vásárra a bőrét. Lehunytam a
szemem, és kihúztam az egyiket. Amikor újra kinyitottam a
szemem, Aiden savanyú képével találtam szemben magam.
–  Biztos vagy benne, hogy ne Mayát hívjuk? – nézett rám

234
esdekelve.
– Biztos! – bólintottam.
– Ugye tudod, hogy úgyis tudomást szerez erről?
–  Csak ne itt kelljen a szemébe néznem – temettem az
arcom a tenyerembe.
A rendőr felé fordult.
– Mondom a számot – sóhajtott fel.
Aria szerencsére hamar értünk jött, és kivitt minket.
–  Nektek teljesen elment az eszetek? – ingatta a fejét a
volánnál ülve, amikor már hazafelé tartottunk. – Ó, hiába
lapítasz ott hátul, te is hamarosan elő leszel véve. Felhívtam
Mayát, és irtó dühös rád.
Mondania sem kellett, tisztában voltam a tetteink
következményeivel.
–  Nem is tudom, melyikőtökre vagyok dühösebb. Rád –
nézett a visszapillantóba –, mert felelőtlenül belerángatod
Aident egy ilyen életveszélyes kalandba, vagy rád – kapta a
fejét Aidenre –, hogy esztelenül fejest ugrasz a kútba, ha ez a
vakmerő félkegyelmű beleveti magát. Mégis mit gondoltál? –
esett neki vezetés közben a férjének. – Tudod te, mennyire
megijedtem?
– Hátha még tudná, hogy nem is a félkegyelmű ötlete volt –
horkantottam fel.
Aria hosszan rajta felejtette a tekintetét az agytrösztön.
–  Feltételezem, hónapokig elszántan, mindent bevetve
igyekeztél őt erről az őrültségről lebeszélni – csattant fel a
tekintetét az enyémbe fúrva.
–  Király! – csaptam a térdemre. – Sejtettem, hogy
mindenképpen én leszek a bűnbak!
–  Ne légy már ilyen! Tudod jól, hogy nem kell nekem Ian
ahhoz, hogy meggondolatlanságokat csináljak – vett

235
védelmébe Aiden.
–  Hagyd, haver! – legyintettem. – Már hozzászoktam –
bámultam ki az ablakon, és egészen hazáig nem néztem Aria
szemébe.
A házunk előtt vettem egy mély levegőt, mielőtt beléptem
volna. Maya az előszobában várt, az arca nyúzott volt, és
fáradt.
– Ne mondj inkább semmit! – emeltem fel a kezem magam
előtt, és elindultam a konyha felé. Maya természetesen a
nyomomba eredt. Kinyitottam a hűtőt, de nem igazán fogtam
fel a tartalmát, mert minden idegszálammal a mögöttem
ácsorgó Mayára koncentráltam. Tartottam tőle, ha nem
figyelek oda, hozzám vág valamit.
–  Amikor már azt hiszem, nem tudod fokozni a
hülyeségeket, rekordot döntesz – szólalt meg szemrehányóan.
Mi baja az univerzumnak velem, rám szállt, vagy mi a fene?
Nem feleltem neki. Anélkül csaptam be a hűtőt, hogy
bármit is kivettem volna. Megkerültem Mayát, és elindultam
a szobánkba.
–  Pihennem kell! Fáradt vagyok! – közöltem vele ridegen,
mert nem volt erőm a szemébe nézni.
Bemenekültem a fürdőszobába, és azonnal megnyitottam a
zuhanyt. Lehunytam a szemem, és mozdulatlanul tűrtem,
hogy a forró víz vörösre égesse a bőrömet. Kezd ez az egész
túl sok lenni nekem. Próbáltam kiüríteni az agyam, de nem
igazán ment. Éreztem, hogy az este történtek csak olaj volt az
amúgy is pislákoló tűzre. Éppen ezért meg sem próbáltam
magyarázkodni, mert tudtam, hogy úgysem érdekel senkit,
mit érzek, vagy gondolok.
Hol vagy, Hammer? Hol van az a kemény faszagyerek, aki
könnyedén megvonta a vállát, és pofátlanul széles vigyorral az

236
arcán lazán körberöhögte az egész bagázst? Miért olyan
bonyolult ez az élet? Mindenki csak pofázik, hogy úgy kell
játszani az életet, mint egy kártyajátékot: ha mersz
kockáztatni, nyersz! De ez egy nagy faszság! A sors nem más,
mint egy beláthatatlan kanyarokkal megspékelt hullámvasút.
Unom már, hogy görcsösen igyekszem a legjobb formám hozni
minden kibaszott pillanatban, miközben kurvára nem is én
döntöm el, hogy mi vár rám! Amikor már azt hiszem, sínen
vagyok, mindig közbejön valami. Egy üzenet, egy hír, egy
esemény, amivel nem számoltam, és minden a feje tetejére áll.
Tegnap este sem kalkuláltam be, hogy megcsúszom, és
ripityára török egy kirakatot. És akkor azt mondják, ne
aggódjak a holnap miatt… jó vicc! Reggel már nem lesz ilyen
szerencsém, fel kell kelnem, és bele kell néznem a feleségem
dühtől elsötétült tekintetébe.

237
 Este szentek nélkül

„A valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene,

nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott
mondatok. Csak kapkodás, zűrzavar, fojtogató gombóc a
torokban és az érzés, hogy egy perc múlva véget ér
minden.”

(Durica Katarina)

Habár magasan járt a nap, amikor hazakerültem, a

zuhanyzást követően lefeküdtem aludni. Iszonyú kimerültnek
éreztem magam. Hamar elnyelt a megnyugtató sötétség,
aludtam, mint a bunda, egészen addig, amíg egy különös
hang fel nem ébresztett. Minden akaraterőm összeszedve
kinyitottam a szemem. Éles, fehér fénysugarak hasítottak a
koponyámba, amelyek elől a párnám fedezékébe húzódtam.
Nem kellett sok idő, hogy felismerjem a kínzómat.
Maya és az a pokoli szerkezet. Az ágyban hanyatt fekve
hallgattam a zongorajátékát. Az eleje csodálatos ébresztő volt,
de hangról hangra egyre vészjóslóbb lett. Ahogy ott feküdtem
az ágyban, azt éreztem, mintha minden egyes leütött hanggal
egyre súlyosabb szikla feküdne a mellkasomra, amit képtelen
vagyok lelökni. Ó, hogy utálom én ezt a zongorát! Nem is
adhattam volna a feleségem kezébe veszélyesebb, szúrósabb
fegyvert. Húsomba hasító kés.
Elhatároztam, hogy nem veszek tudomást róla, ezért

238
gyorsan a másik oldalamra fordultam, eszem ágában sem
volt kilépni a szobából. A paplant a fejemre húztam, de hiába,
mert azok a fránya, baljóslatú hangok bekúsztak a takaróm
alá, és hiába ismételgettem, hogy süket vagyok, nem hallom
őket, azok utat találtak a lelkem legmélyére. A dalok,
amelyeket játszott, legtöbbször az egekbe repítettek, de
előfordult, ahogy abban a percben is, hogy pillanatok
töredéke alatt a pokolban találtam magam.
Az ujjai úgy száguldoztak a billentyűkön, mint én előző este
a motoromon. Ahogy az ujjai pattogtak a zongorán, megannyi
tűként találtak célba. Imádkoztam, hogy legalább egy
pillanatra veszítse el az összhangot, mert minden hangjegy
egyformán veszélyes volt, egyik sem gyilkosabb a másiknál. A
Maya által játszott dallam ellenben tökéletes harmóniában
olvadt össze, mert az én kis feleségem nagyon is tisztában
volt vele, ha egy hang is hamisan szól, az egészet tönkreteszi,
ami feloldozásként könnyítette volna a nyomást, ami rám
nehezedett.
Elszántan ki akartam tartani, ezért igyekeztem a kedvenc
dalunkra gondolni, hogy ne ez a halálos borzalom tépázza a
lelkem, de nem ment. Sodródtam a hangokkal egészen, addig,
amíg már nem bírtam tovább.
Oké, oké, oké! Felfogtam az üzenetet. Még hogy nem lehet a
zenével ölni! Dehogynem! Az én Mayácskámnak ez a zongora
volt a leghatásosabb harci eszköze. Remekül használta az
ujjait, amivel aligha tudta volna átfogni a nyakam, mégis
ahogy elkezdte őket táncoltatni a zongora billentyűin,
vasmarok ragadta meg a torkom, ami szinte megfojtott. Mikor
lesz már vége? Ez kínzó és elviselhetetlen. Persze tudtam, hogy
addig egészen biztosan nem, amíg ki nem mászok az ágyból.
Dübörgött bennem a haragja, rendíthetetlenül, mint egy

239
bokszzsákot, püfölte a lelkem. Elég! Kipattantam az ágyból és
szélvészként rohantam le a lépcsőn.
–  Hagyd abba! – ordítottam el magam, amikor odaértem
hozzá. Maya meg sem lepődött, rám emelte a tekintetét, és
lendületesebben kezdett játszani. Vadul zihálva léptem
közelebb, és csaptam a billentyűkre. – Hagyd abba! – kértem
újra. – Kérlek!
–  Miért kellene figyelembe vennem a kérésed, ha te is
figyelmen kívül hagyod az enyémeket? Meg sem hallod, amit
mondok.
– Ez nem igaz – ráztam a fejem.
–  Annál rosszabb, mert akkor szándékosan vagy idióta –
rivallt rám.
– Most miért forgatod ki a szavaimat? Pontosan tudod, hogy
nem erre gondoltam.
– Én már nem tudom, hogy te mire gondolsz – pattant fel a
zongorától.
–  Most a tegnap estéről beszélsz, vagy valami egészen
másról? – haladtam a nyomában.
–  Miért, van valami más is? – pördült velem szembe.
Meglepett a mozdulat, ezért nekimentem. Elkaptam a
derekát, és mélyen a szemébe néztem.
– Te is jól tudod, hogy nincs – jelentettem ki eltökélten.
–  Nálad semmiben sem lehet biztos az ember. Egy olyan
vadlovat, amilyen te is vagy, nem lehet teljesen
megszelídíteni – állta felszegett állal a pillantásom.
– Neked mégis sikerül meglasszózni a szabadon száguldót –
túrtam a sötét, kócos fürtjeibe.
–  Nekem olykor az az érzésem, hogy sokkal inkább szőrén
ülöm meg – villogott haragosan a pillantása.
– Én azt se bánom, csak csináld – csúszott ki a számon, mert

240
nagyon beindított, amikor ilyen kis harcias volt.
– Ne légy barom! – csapott a vállamra. – Éppen veszekszünk
– emlékeztetett.
– Vegyük úgy, hogy már túl vagyunk rajta – horkantottam. –
Nincs kedvem végighallgatni, hogy leszúrsz olyasvalamiért,
amiről én is tudom, hogy nagy ökörség volt.
–  Hát igen, élő megtestesítője vagy, hogy az ész nem
minden. A te esetedben például olyasmi, ami szabad szemmel
nem látható – ingerelt.
– Másnál sem – szálltam a kijelentésével vitába.
– Most tényleg azt akarod, hogy nyíltan vágjam a fejedhez,
mekkora idióta vagy?
–  Az előbb már ezt is megtetted. De valahogy azt érzem,
nem Aiden miatt haragszol rám ennyire. Pontosan tudod,
milyen a bátyád. Joanne miatt vagy úgy kibukva, igaz? –
szegeztem neki a kérdést.
– Azt a nőt puszta kézzel képes lennék megfojtani.
– Pedig semmi okod rá – vontam meg a vállam.
– Nem akarom megvárni, amíg okom lesz rá – akart ellépni
tőlem, de nem engedtem.
– Mayácska, egy seggel egyszerre egy autóba tudok beülni,
egy gyomorral egy ebédet tudok elfogyasztani, ahogy egy
farokkal is csak egy lyukat tudok betömni – emeltem
szemmagasságba fenyegetően a mutatóujjam, hogy kikérem
magamnak a rágalmat, hogy bármi rosszat tettem volna.
–  Egyszerre egyet. Istenem, beleőrülök a gondolatba, hogy
amíg én a gyerekekkel vagyok, te azzal a nővel…
–  Te komolyan elhiszed ezeket a baromságokat? –
csattantam fel, mielőtt befejezhette volna.
– Nem tudom, Ian! Mondd meg te, mit kellene hinnem. Az
újságok olyan képeket hoznak le a férjemről, ahol intim

241
helyzetben egy másik nőt ölelget, ha hívom őt telefonon, vagy
nem vesz fel, vagy kinyom, titkai vannak előttem, későn jön
haza, és amikor közeledni próbálok, ő eltaszít magától –
buggyantak ki a szeméből a könnyek.
– Ne csináld ezt! – törölgettem le a könnyeit.
–  Úgy érzem magam, mint akinek minden jó dolog
kicsúszik a keze közül. Tudod, Ian, arra jöttem rá, hogy a
szerelemben egyszerre fontos az időzítés és hogy tegyünk
érte. Nálunk az első nem működött, a másodikban pedig nem
vagyunk valami profik.
–  Ne butáskodj! Én látom, hogy te minden áldott nap
milyen keményen küzdesz értünk – vigasztaltam.
– Hát ez az! Bár én is ilyen biztosan érezném ezt nálad – tett
szemrehányást.
–  Ne mondj ilyet, kicsim! Nagyon szeretlek téged! –
nyomtam egy puszit a homlokára.
– Haragszom rád! Nagyon! – bökött a mellkasomra.
– Az a baj, Mayácskám, hogy az életenergiánk, a pénzünk és
az időnk nagy része arra megy el, hogy felépítsünk a világ
számára egy nem létező, ám baromira jól kinéző
kirakatvilágot. De ebben mi nem vagyunk önmagunk!
–  Én az vagyok – jelentette ki sértődött arckifejezéssel,
mielőtt Richi rémült hangja szelte át a szoba csendjét.
–  Hammer, segíts! – nézett rám kétségbeesett tekintettel. –
Az anyám! – zihált feldúltan.
Mayával egymásra pillantottunk, majd egyszerre futottunk
az édesanyja szobája felé. Amikor odaértem, megpillantottam
az asszonyt a földön fekve. Odasiettem hozzá, és gyorsan
ellenőriztem a pulzusát.
–  Gyere, segíts! – szóltam oda Richinek, de ő látszólag
sokkos állapotba került. Maya guggolt mellém. – Hívd a

242
mentőket! – utasítottam, miközben elkezdtem a nő
újraélesztését.
Nem tudom, mennyi ideje csinálhattam, de mire a mentők
kiérkeztek, újra tapintható volt az életjele. Kimerülten
rogytam az egyik székre, és Richire siklott a pillantásom, aki
teljesen összeomlott.
– Melyik kórházba viszik? – érdeklődtem.
–  A Generalba – érkezett a válasz, mialatt berakták a
mentőautóba.
– Hogy van? – faggatóztam.
–  Nem bocsátkozom jóslatokba. Odabent sokkal többet
tudunk majd mondani – felelte a mentős. Aggasztott, hogy
közben nem nézett a szemembe. Richit kerestem a
tekintetemmel, aki továbbra is földbe gyökerezett lábbal állt.
Maya mellé léptett és átkarolta a vállát.
– Bementek utána a kórházba! – vigasztalta.
Maya a gyerekekkel maradt, én és Richi pedig követtük a
mentőt, de hiába, mert a várakozáson kívül mást nem
tehettünk. Richi mozdulatlanul ült egy széken, én meg fel s
alá járkáltam. Aggódtam az édesanyjáért, de annál is inkább
Richiért.
– Rendbe fog jönni! – ragadtam meg a vállát.
–  Nem fog, és ezt mindketten tudjuk – suttogta maga elé.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki, ezért leereszkedtem
mellé. Az arcom a tenyerembe temettem, amikor megjelent
az orvos. Mindketten egyszerre pattantunk fel.
– Richard Webster? – kérdezte.
– Igen – feleltünk egyszerre. Az orvos kapkodta közöttünk a
tekintetét.
– Ne haragudjon, az idegességtől azt sem tudom, ki vagyok!
Ő… ő az – böktem Richire.

243
 –  Sajnos nincsenek jó híreim – sütötte le a szemét. – Az
édesanyja kritikus állapotban van. Az izomsorvadás a szív és
a belső szervek izomzatát is elérte. A betegsége
előrehaladtával a légzőizmok működése nagyon sokat
romlott – közölte a hírt.
–  Nem! Nem! Nem! – rázta a fejét Richi. – Az nem lehet! –
roskadt vissza a székre.
– Van esély rá, hogy magához tér? – szólaltam meg nehezen.
–  Őszintén? Nem sok – rázta a fejét az orvos. – Sajnálom,
hogy nem tudtam jobb hírekkel szolgálni. Ne haragudjanak,
de most mennem kell! Amint tudok, visszajövök – rohant
tovább. Hosszan bámultam utána, és próbáltam feldolgozni a
hallottakat.
Arra eszméltem, hogy Richi visszaroskadt a székbe, és sírva
fakadt.
–  Képtelen vagyok elfogadni. Ez igazságtalan! Az anyám
nem ezt érdemli – zokogott.
–  Ahogy te sem – ültem le mellé, de nem tudtam, mit is
mondhatnék, hogy enyhítsek a fájdalmán.
– Látni szeretném – emelte rám a tekintetét.
–  Elintézzük – bólintottam, és a szívem összeszorult, mert
eszembe jutott az Aidennel folytatott beszélgetésünk. – Fel
akarok hívni egy magánklinikát – csúszott ki a számon.
– Minek? – kapta rám a fejét.
–  Időpontot akarok kérni neked, hogy megcsináltassunk a
DNS-vizsgálatot.
Az arcára először kiült a döbbenet, majd a rémület.
–  Miért tennél ilyet, mielőtt megbeszéltük volna? – torkolt
le.
– Azt hittem, ezt akarod – ámultam el.
– Nem! – ugrott fel. – Vagyis, nem tudom – túrt a hajába. –

244
Te szeretnéd tudni, hogy a napjaid meg vannak számlálva? –
nézett rám elkeseredetten.
Ezen így még nem gondolkodtam el. Vajon mit tennék én a
helyében?
–  Igen! – szólaltam meg. – Akarnám tudni! Akármilyen
nehéz is, de szembe kell nézned a valósággal, mert ez hatással
van a jövődre. Enélkül hogyan pályázhatnál meg egy
világbajnoki címet?
–  Világbajnoki cím? – nevetett fel kínjában. – Ennél sokkal
gyötrőbb kérdések foglalkoztatnak. Hogyan lehetnék egy
ilyen helyzetben szerelmes, hogyan alapíthatnék családot, ha
biztosan tudom, hogy tovább örökítem a beteg géneket?
–  Elhiszem, hogy nehéz, de nem megoldás, ha szétvereted
magad már az első meccsen – álltam fel én is.
–  Nagy valószínűséggel mindegy, hogy agyba-főbe vernek,
vagy a testem fordul ellenem. Egy időzített bombának érzem
magam, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat – szaladt
ráncba a szemöldöke.
– Valóban borzalmas érzés lehet, de akkor sem mindegy! –
léptem hozzá közelebb.
–  Ez a keresztem, amit egy életen át cipelhetek. Soha nem
tapasztalhattam meg, milyen egy igazi szerető családban
felnőni, és nem is adhatom meg ezt senkinek.
A szeméből áradó reményvesztettség feldühített.
– Badarság! Éppen ezért fogunk elmenni erre a vizsgálatra.
Bizonyosságot kell nyerned! – erősködtem.
– Fogunk? – kereste a tekintetem.
– Ugye nem gondoltad, hogy magadra hagylak?
–  Biztos egy kész vagyonba kerül – eresztett el egy mély
sóhajt. – Soha nem fogom tudni visszafizetni.
–  Nem is kell! Olyan vagy nekem, mint a nem létező

245
kisöcsém, és hidd el, bármit megtennék a családomért.
Váratlanul megölelt.
–  Köszönöm! – hálálkodott. – Nem tudom, mivel
érdemeltem ki, hogy ismerhetlek.
–  Ó, hogy hányszor hallottam én már ezt életem során –
veregettem hátba. Csak nem ebben a kontextusban.
– Most gyere velem! Megnézzük, hogyan mehetnél be hozzá
– karoltam át a vállát.
Richi kérésének az orvosok eleget tettek, és beengedték az
édesanyjához. Kint maradtam, és az üvegen keresztül néztem
őt, ahogy tehetetlenül ül az anyja ágya szélén. Eszembe jutott
a saját édesanyám. Nekem elbúcsúzni sem volt időm. Egész
életemben azon rágódtam, hogy az utolsó találkozásunkkor
csak kutyafuttában öleltem magamhoz, és nem mondtam
neki, mennyire szeretem. Akkor megtanultam, hogy habár
sokszor átkoztak el azért, hogy őszintén kimondtam, amit
gondolok, még mindig jobb, mint ha sosem jut el valakihez
egy fontos üzenet.
Ahogy elnéztem az előttem zajló jelenetet, már nem voltam
biztos benne, hogy jó lett volna őt ilyen állapotban látni. Úgy
maradt meg az emlékeimben, amilyennek mindig is láttam.
Richinek ellenben egy életre bevésődik a kép, ahogy az anyja
egy kórházi ágyon megharcol minden egyes lélegzetvételért.
Lementem a büfébe egy kávéért, közben felhívtam Mayát,
és tájékoztattam Richi édesanyjának állapotáról. Aggódtam a
fiúért, hogy mikor omlik össze, ezért egész éjjel ott maradtam
mellette. Már éppen elaludtam a szoba előtt, amikor valaki
ébresztgetni kezdett.
– Ian! Ian, hallasz engem? – rázta a vállam Richi.
– Igen! – pattant ki a szemem.
– Anya magához tért – közölte izgatottan.

246
 – Tényleg? – ugrottam talpra azonnal.
– Nagyon gyenge, de magánál van, és veled akar beszélni –
közölte komoran.
–  Velem? – pislogtam döbbenten. Richi határozottan
bólintott. Volt valami a pillantásában, amitől kellemetlenül
préselődött össze a mellkasom. – Oké! – feleltem, és indultam
a szoba irányába.
–  Addig én eszem valamit – közölte bizonytalanul, és
elindult a folyosón a lift felé.
Megtorpantam az ajtó előtt, mert éreztem, ez nem az a
beszélgetés lesz, amire az ember hajnalok hajnalán leginkább
vágyik. Beléptem, és megpillantottam az asszonyt, ahogy az
oxigénmaszkon keresztül is a fulladással küszködött.
Szerettem volna elhessegetni a gondolatot, hogy haldoklik, de
az elém táruló látvány folyamatosan mást sugallt. A hideg
kék, fénytelen tekintete követte a mozdulataimat.
Bizonytalanul léptem közelebb, és leültem az ágya mellett
álló székre.
–  Richi azt mondta, beszélni akar velem – álltam a
pillantását. Határozottan bólintott, majd erőtlenül a
maszkjáért nyúlt és lehúzta. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet –
rugaszkodtam el a székről, hogy visszategyem a helyére a
maszkot, de elkapta a kezem. Ami a szeméből áradt,
megfagyasztott a mozdulatomban.
–  Az élet és a halál nem választható el egymástól, mégis a
legtöbb ember fél a haldoklástól – nyekeregte –, pedig a halál
nem ellenség, hanem olykor megváltás – hunyta le
kimerülten a szemét. Mély levegőt vett, és folytatta. –
Mindannyiunknak meg kell halnunk egyszer, Ian. Maga
nagyon jó ember! Az isten áldja meg magát azért, amit értem
és a fiamért tett – zihált az oxigénhiánytól.

247
 –  Ne fárassza ezzel magát, Mary! Ezt pedig tegyük vissza,
jó? – fogtam meg a maszkot, de ő erősebben markolta a
kezemet.
–  Nincs sok időm! – hörögte. – De muszáj beszélnem
magával, mielőtt elmegyek.
Kétségbeesetten néztem, ahogy köhögni, majd fuldokolni
kezd. Gyorsan visszanyomtam a maszkot az arcára. Egypár
percig némán néztük egymást, miközben igyekezett erőt
gyűjteni. Amikor felkészült, újra lehúzta a maszkot.
–  Ne hagyja őt magára, kérem! – Majd újra mélyeket
lélegzett a maszkban. Nem kellett kifejtenie, hogy kire gondol.
– Ezt kérnie sem kell – szorítottam meg a törékeny kezét.
Újra leemelte a maszkot.
– Vigyázzon rá! Ne hagyja, hogy az én életem keresztje az ő
vállát nyomja tovább.
És ezzel a kérésével ennek a keresztnek a terhét kicsit az én
vállamra is áttette.
– Nem fogom – ráztam a fejem.
–  Győzze meg, hogy menjen el egy genetikai vizsgálatra! –
nyöszörögte.
– Ígérem, megteszem, ami tőlem telik.
– Boldogan halok meg, mert tudom, maga itt lesz a fiamnak.
A búcsúja az élettől éppoly megrendítő és katartikus volt,
mint amennyire kijózanító. Hozzátartozott a fájdalom, az
üresség és a tehetetlenség. Egy pillanatra átjárta a testem a
halál közelsége. Elképzelni sem tudtam, ha én így érzem
magam, mit érezhet Richi.
Amikor kiléptem a szobából, kezem-lábam remegett, ahogy
visszarogytam a székre.
Mi is az, ami az életben igazán számít? A mellkasomhoz
emeltem a kezem. Hogy még érzem a szívem dobbanását.

248
Érzem, hogy élek.
– Minden rendben? – lépett mellém az orvos.
–  Nem tudom! Furcsa szorítást érzek a mellkasomban –
lélegeztem mélyeket.
– A búcsú sohasem könnyű – sóhajtott fel.
– De hogy lehet ezt elfogadni? – ingattam a fejem.
– Hogyan? Sehogy! Talán úgy, hogy nincs más választásunk
– felelte együttérzően.
– Mondja csak, tényleg nincs semmi remény arra, hogy…
Összepréselt ajkakkal ingatta a fejét. Hosszan a padlót
bámultam, amikor megjelent Richi. Rémült tekintetét
kapkodta köztünk. Láttam az arcán, hogy a legrosszabbra
gondol.
–  Azt hiszem, Mr. Webster, eljött az idő, hogy elbúcsúzzon
az édesanyjától – szólalt meg helyettem a doki. Végig Richi
arcát néztem, aki habár jól tudta, milyen állapotban van az
édesanyja, mégis valami csodában reménykedhetett, mert az
arca megnyúlt a csodálkozástól. – Sajnálom! – csóválta a fejét
az orvos.
Richi nem tétovázott, bement az édesanyjához, én pedig a
széken ülve vártam, hogy utolérje az édesanyját a megváltás.
Alig egy órával később arra lettem figyelmes, hogy elszalad
előttem a nővér az orvossal. Lassan emelkedtem fel a székről,
mert biztosra vettem, hogy Richi édesanyjával történt valami.
Benyitottam a szobába, ahol a Mary életjelét jelző monitor
vízszintesben sípolt. Richire kaptam a tekintetem, aki az
ágyra borulva zokogott. Elment.
– Anya, kérlek, ne tedd ezt velem! Ne hagyj engem egyedül!
– ismételgette.
Hirtelen visszarepültem az időben, és magamat láttam,
ahogy összeroskadva ugyanezért könyörgök. Nem bírtam

249
tovább. Kihátráltam a szobából, lehajoltam,
megtámaszkodtam a térdemen. Nem hittem volna, hogy ilyen
szinten megvisel majd egy majdnem idegen nő halála.
Délutánra otthon voltam Richivel, aki hallgatásba
burkolózva a szobájába menekült. Bezárta az ajtót, és hiába
rimánkodtunk neki, hogy nyissa ki, nem került elő.
–  Ian, hagyd! Egyedüllétre van szüksége – húzott el az
ajtótól Maya.
– De az számomra olyan lenne, mintha cserben hagynám őt
– feleltem keserűen.
–  Ne butáskodj! Neki most magányra van szüksége, és ezt
tiszteletben kell tartanod.
– De olyan nehéz – bámultam a csukott szobaajtót.
– Engedd, hogy csendben nyalogassa a sebeit. Egyébként is
készülődnöd kellene, vagy elfelejtetted, hogy ma este a
szüleimnél vacsorázik az egész család? – simogatta a hátam.
–  Istenem, Maya! Ez nekem most annyira nem megy.
Szenteste van. Nem hagyhatom őt egyedül – tépelődtem.
– Nagyfiú már, nem lesz baj. Egyébként sem fog egész este
kijönni a szobából. Inkább itt akarsz ülni az ajtó előtt? – vonta
fel kérdőn a szemöldökét.
Őszintén? Igen, inkább ülnék Richi zárt ajtaja előtt. Inkább
szenvednék vele együtt.
– Átérzem a fájdalmát – hebegtem.
– Tudom – ölelt át. – De most nem tehetsz érte többet, mint
hogy hagyod őt gyászolni.
Tudtam, hogy igaza van, mégsem volt könnyű azt tenni,
ami helyes. A hálószobánkba mentem, és hosszan néztem a
kikészített öltönyt. Leroskadtam az ágyra. Most komolyan?
Miért kell ünnepnapokon is kinyalnom magam? Egyébként is
hogyan öltöztethetném a testem díszbe, amikor a lelkem

250
gyászba fordult. Ez a nap nem a képmutatásról, evésről,
ivásról kellene hogy szóljon, hanem a szeretetről, a törődésről
és az összetartásról. A kedvem elment mindentől. A kutyámra
néztem, aki szerintem mindenkinél jobban értette, min
megyek keresztül. A lábam elé hasalva pillantott fel rám.
Lehajoltam, és megvakartam a füle tövét.
–  Ne nézz így rám te is! Az élet megy tovább, Coco –
sóhajtottam fel.
– Nem leszünk sokáig – támasztotta a vállával az ajtófélfát
Maya.
– Hogy mondod? – pillantottam fel rá.
– Nem tehetjük meg velük, hogy lefújjuk – célzott a szüleire.
– A gyerekek is nagyon várják már – ereszkedett le mellém.
Egy mély sóhajjal hátraejtettem a fejem. – Szedd össze magad,
kérlek! A gyerekek kedvéért – érintette meg a kézfejem.
Megadóan bólintottam, majd erőt vettem magamon, és
tettem, ami a kötelességem, de mielőtt elindultunk volna, újra
Richi ajtaja előtt találtam magam. A fejem a zárt ajtónak
támasztottam.
– Szia, haver! Megint én vagyok az, Hammer! Tudom, hogy
senkit sem akarsz most látni, de gondoltam, szólok, hogy
elugrunk az apósomékhoz… tudod, a gyerekek miatt, de
sietek vissza! Ha szükséged lenne rám, hívj!
De nem érkezett válasz. A szoba olyan néma maradt,
mintha üres lenne, ami rosszabb volt, mint ha fájdalmában
üvöltözött volna. Annak örültem, hogy kivételesen Maya
vállalta a sofőrszerepet. Képtelen lettem volna a vezetésre
koncentrálni. Egész este hallgatag voltam, ami rányomta
Maya hangulatára is a bélyegét. A vacsora alatt sem szólaltam
meg, amikor az apósom felzendült.
–  Felhívtam Joanne-t, hogy ugorjon át. Hamarosan

251
megérkezik. Egyedül tölti az ünnepeket.
Felkaptam a fejem, mert azt hittem, csak a képzeletem
játszik velem. Azonnal Maya reakcióját vizslattam, akinek az
ajkai megremegtek Joanne említésére. Jeremyt Lexie kezébe
nyomta, majd felpattant, és kiszaladt. Hangosan vettem egy
mély lélegzetet, és nem tétováztam, követtem őt.
– Maya! Kérlek, várj! – kiáltottam utána, de meg sem állt a
régi szobájáig.
– Szétrobban a fejem, Ian! Kérlek! – szuszogott ingerülten. –
Gyűlölöm, hogy az a nő mindig előtérbe kerül. Ha fizikailag
nincs is jelen, úgy érzem, mégis közénk áll.
–  Nem volt szép az apádtól, hogy felhozta őt – húztam
magamhoz. – Nem is értem. – Azt hiszi, hogy azért vagyunk
ilyen csendesek, mert veszekedtünk a miatt a nő miatt. Ki
akarta ugrasztani a nyulat a bokorból. Ők nem tudnak a mai
nap eseményeiről.
–  Még nem, de akkor is aljas húzás Joanne-t az orrunk alá
dörgölni pont ma este.
– Az apám sosem a tapintatosságáról volt híres.
– Mondd, mikor oldozzák el a bilincseimet? Mikor ér véget
a megbélyegzésem?
–  Ez már nem erről szól, Ian! Mondd, te hogy viselnéd, ha
egy pasas állandóan körülöttem lebzselne? Ha úgy nézne
rám, mint aki fel akar falni.
Már éppen meg akartam szólalni, amikor felcsattant.
–  És ne mondd nekem azt, hogy jaj, dehogy akar. Te csak
nem akarod észrevenni, hogy ennek a nőnek hátsó szándékai
vannak. Tudom, mi az apám álláspontja az elbocsátásáról, de
úgy érzem, ha az a nő a közeledben marad, akkor nem fogom
már ezt sokáig bírni.
Átkaroltam és magamhoz húztam.

252
 –  Oké, megértelek. Igazad van, Joanne menni fog –
csókoltam a hajába.
–  Amikor mindketten az irodában dolgoztunk, minden
olyan egyszerűnek tűnt – ringatóztunk.
–  Egyszerűnek? Hisz az apád a puszta tekintetével
felnyársalt – horkantottam fel. – De mi tagadás, volt egyfajta
varázsa a dolognak. Ott éreztem először, hogy te vagy a
lelkem gemkapcsa, aki mindig tudja, mikor kell összefogni.
Elemelte a fejét a mellkasomról, és felnézett rám.
–  Persze, mert mindent szerteszét hagysz magad körül –
kuncogott. – Szeretlek, Ian! – suttogta.
A hajába túrtam, és lehajoltam hozzá.
– Már kezdtem elveszíteni a reményt – mormoltam, mielőtt
az ajkunk összeért.
– Most én vagyok elvesztett – mélyítette el a csókot.
Az életem kész káosz volt, de jó volt tudni, hogy van valaki,
aki nem hagyja, hogy eltévelyedjek. Mindig hazataláltam.
Bementünk a szobájába, és az ágyán összebújva élveztük a
csendet.
–  Ideje lenne visszamenni – sóhajtott fel néhány perccel
később.
– De neked sincs hozzá kedved, igaz? – hümmögtem.
– Élvezem ezt a nyugalmat.
– Én is! – játszottam a hajával.
– Vegyünk magunkon erőt, és vacsora után húzzunk haza –
mustrált hosszan.
Habár nagyon nehezemre esett, kézen fogva, magunkra
erőltetett mosollyal ültünk vissza a helyünkre. Minden
szempár ránk szegeződött, mire zavaromban Hazel kócos
buksiját simogattam.
Vacsora után nem bírtam tovább, már fájt az arcizmom az

253
idióta vigyorgástól.
–  Nektek meg mi a bajotok? Olyanok vagytok egész este,
mint aki citromba harapott – szólalt meg Aiden.
Farkasszemet néztem vele, mielőtt megszólaltam volna.
– Ma reggel elvitte a mentő Richi édesanyját – nyeltem egy
nagyot. – Kora délután pedig elhunyt.
–  Ó! – szaladt ki az apósom száján. – Ezt mély
megrendüléssel hallom. Őszinte részvétem.
– Richi hol van most? – kérdezte Lexie.
–  Otthon, egyedül. Bezárkózott a szobájába. Úgyhogy –
toltam ki a székem – remélem, nem veszítek zokon, de én
most inkább hazamegyek. Te maradj még a gyerekekkel!
Taxival megyek – hajoltam le Mayához, és nyomtam a
homlokára egy puszit.
–  Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha ma itt töltenétek az
éjszakát – pillantott Mayára az anyja.
–  A gyerekeknek minden bizonnyal jobb lenne – siklott a
pillantásom Mayára, aki aggodalmas tekintettel vizslatott.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte bizonytalanul.
–  Jelenleg csak egy dologra vágyom, hogy Richi kinyissa
végre azt a ki… ajtót – fogtam vissza magam a gyerekek miatt.
– Veled megyek – ajánlkozott Aiden.
– Felesleges ennyien lerohannotok őt – ingatta a fejét Alex.
–  Ki tudja, milyen állapotban van. Szüksége lehet egy
orvosra – erősködött Aiden. Az utolsó mondatát először fel
sem fogtam, de amikor eljutott a tudatomig, erős nyomást
gyakorolt a mellkasomra. – Elviszlek, és ha úgy látom, nincs
rám szükség, visszajövök – nyugtatott.
–  Rendben, de én vezetek! Siessünk! – sürgettem, mert
hirtelen rossz előérzetem támadt.
A házunkhoz érve minden sötétségbe burkolózva fogadott.

254
Nem szűrődött ki fény Richi szobájából sem. Miután többször
is kopogtam, de válasz nem érkezett, a csendnek egy újfajta,
dermesztő dimenzióját ismertem meg. Nem gondolkodtam,
benyitottam a szobába, ami legnagyobb meglepetésemre nem
volt kulcsra zárva, pedig már fel voltam rá készülve, hogy be
kell majd törnöm.
Richit azonban nem láttam sehol. Beszaladtam a
fürdőszobába, megnéztem az erkélyen is, de nyoma sem volt.
Akkor estem igazán kétségbe, amikor észrevettem, hogy az
egyik autóm is eltűnt a garázsból.
– Hol a pokolban lehet? – tébláboltam idegesen.
– Te hová mennél az ő helyében? – töprengett Aiden.
Egy pillanatra elmerengtem.
–  Két helyet tudok elképzelni, ahol lehet. Gyere! Először a
bokszteremnél nézzük meg. Lehet, hogy odament, hogy
kiadja magából a feszültséget – tapostam a gázba, de amikor
odaértünk, ott is néma csend fogadott minket.
– De itt volt – kutatott a nyitva felejtett öltözőszekrényében
Aiden. – Ez még nedves – emelt meg egy törölközőt.
– Remek. Akkor megnézzük a másik helyen.
–  A régi lakásukra gondolsz, ugye? – ugrott be mellém a
kocsiba.
–  Igen! Én a helyében azokat a helyeket keresném, ahol a
legközelebb érezném magam az anyámhoz.
Beletapostam a gázba, és egész úton lázasan járt az agyam.
–  Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csinálna valamit
magával? – szaladt ki a számon.
– Ki tudja! A gyász minden emberből mást hoz a felszínre.
Richinek sosem volt könnyű, elég reményvesztett volt e
nélkül a csapás nélkül is. Nem maradt senkije.
–  Kösz, hogy igyekszel megnyugtatni – markoltam

255
erősebben a kormányt.
–  Ja, bocs, azt hittem, az őszinte véleményemre vagy
kíváncsi! Persze hogy nem! Okos, megfontolt fiú, aki sosem
csinálna butaságot – helyesbített.
Badarság! Isten barma!
– Ez még rosszabb – vallottam be, és mélyebben nyomtam a
gázpedált. Amikor megpillantottam az elkötött autómat, úgy
parkoltam le, ahogy már nagyon régen. Szinte oldalt
csúsztattam be az autót a helyére.
–  Váó! Legközelebb ebben is össze kell mérnünk a
tudásunkat – jegyezte meg Aiden, miközben kiugrottunk az
autóból.
Őrült módon rohantam fel az emeletre, kopogás nélkül
kivágtam az ajtót, és akkor megpillantottam Richit, ahogy a
földön fekve gubbaszt mozdulatlanul. Fel sem emelte a fejét,
hogy megnézze, kik vagyunk. Aiden odasietett hozzá.
–  Eszméletlen – ellenőrizte az életfunkcióit. Én is jobban
körülnéztem, és megpillantottam a rengeteg vodkásüveget.
–  Ilyen mennyiségű ital nem csoda, ha teljesen kiütötte –
állapítottam meg.
– Furcsa. Gyenge a pulzusa. Nézd meg, hogy látsz-e valahol
gyógyszeres üveget.
– Ugye nem gondolod, hogy…
–  Nem gondolok én semmit, csak csináld! – kiáltott rám. –
És hívd ki a mentőket! Valami mást is beszedett – ellenőrizte a
pupilláit.
A fülemhez emeltem a telefont, és hívtam a mentőket,
miközben kétségbeesetten kerestem, vajon mit tolhatott Richi
magába.
–  Hülyegyerek! – csattantam fel. – Csak térjen magához,
amit tőlem kap, azt nem teszi zsebre. Szét fogom rúgni a

256
seggét!
– De hogy ezt megtehesd, nézd át a zsebeit is! – utasított. –
Meg kell találnunk, mit vett be!
– Miért nem hallgattam a megérzésemre, hogy ne hagyjam
egyedül? – ostoroztam magam.
–  Nem te tehetsz róla. Megtalálta volna az alkalmat. hogy
megtegye – túrta át ő is Richi kabátzsebét. – Megvan! – kiáltott
fel, és egy tasakot lóbált a levegőbe.
– Az meg mi a franc?
– Kábítószernek nézem.
És akkor megpillantottam az asztalon egy ugyanolyan, de
üres zacskót.
– Ostoba kölyök – emeltem fel, és mutattam Aiden felé.
Nem sokkal később kiérkeztek a mentők is. Amíg Aiden
felvilágosította őket a történtekről és Richi állapotáról, addig
én a kanapéra roskadva bámultam az asztalon heverő
fényképet. Richi és az édesanyja mosolygott vissza rám.
– Rendbe fog jönni! – vigasztalt Aiden.
– Tudod, azon merengek, vajon hogy a fenébe keveredtem
én ebbe bele. Mi célja volt ennek az egésznek, ha egyiken sem
segíthetek?
–  Ez így ebben a formában nem igaz – ereszkedett le
mellém. – Ha te nem vagy, Richi valószínűleg meghalt volna,
de neked hála, túl fogja élni.
–  Csak tudnám, hogyan jutott hozzá a szerhez. Baromira
nem olcsók ezek a cuccok, és neki nem volt rá pénze –
töprengtem.
– Nem lehet, hogy talált nálatok pénzt és magához vette?
– Biztos, hogy nem. Nem tartunk otthon készpénzt, és még
ha lett volna is, biztosra veszem, hogy nem nyúlt volna hozzá.
– Az autódban van navigációs rendszer, igaz? – emelkedett

257
meg a szemöldöke.
–  Persze hogy van! – szökkentem talpra, mert pontosan
tudtam, mire céloz.
Az autóm GPS navigációja tárolta a beírt címeket. Richi
kabátja zsebéből kivettem a kulcsot, gyorsan leszaladtunk a
ház elé, és visszanéztem a betáplált címjegyzéket.
– Ez a cím a bokszteremé. Az utolsó egyértelműen az, ahol
most vagyunk – tanulmányoztam.
– És ez? Ez kinek vagy minek a címe? – bökött a köztes úti
célra.
Hosszan a készüléken felejtettem a tekintetem, mire
kiböktem.
– Ezen a címen található a Hell’s Angels törzshelye – feszült
meg az állkapcsom.
– Akkor már tudjuk is, hogy hol szerezte Richi az anyagot –
vonta meg Aiden a vállát.
– Az a szemét Ridaz! – szűrtem ki a fogaim között.
– Vajon miért adott Richinek ilyen veszélyes szert a kezébe,
ha győzelmet vár tőle alig egy hét múlva? – mondta ki
hangosan Aiden, ami az én elmémben is ott zakatolt.
–  Hamarosan minden kérdésünkre választ kapunk. Velem
jössz? – néztem rá kihívóan.
–  Naná! Ki ne hagyj a buliból, haver! Jövök utánad az
autómmal – pattant ki az enyémből, a sajátjához sietett, majd
megtorpant.
–  Le a kalappal, öregem! Ez teljesen párhuzamos a
padkával. Nem is rossz egy olyan vén rókától, mint te vagy.
Csúcs! Hogy mit ki nem hoz belőled az aggodalom! – ingatta
hitetlenkedve a fejét.
–  Maradj szorosan a nyomomban! – szóltam oda neki. –
Vagy inkább diktáljam le a címet, ha lemaradnál? –

258
cukkoltam.
– Elfelejtetted, hogy ki az utak királya – nevetett fel.
–  Akkor ott találkozunk, persze, csak ha tudod tartani a
tempót – indultam el csikorgó kerekekkel.

259
 Újra feltárul a pokol kapuja

„Lakik bennem egy kobold, és ha időnként nem engedem

ki randalírozni, a világ pokoli unalmassá válik. Én meg
utálok mogorva és unalmas lenni.”

(Paul Auster)

Újra ott találtam magam, ahová soha többé nem akartam

visszatérni, a Hell’s Angels törzshelyének bejáratában. Későre
járt már, ami nem segített a helyzetemen, mert ilyen tájban
még többen összegyűltek a kocsmában.
– Felhívtam Ariát, és elmondtam neki, mi történt Richivel –
tájékoztatott Aiden, amikor kiszállt az autójából.
–  Azt is elmondtad, hogy mire készülünk? – kaptam felé a
tekintetem.
–  Hát amikor ezt megkérdezte, nemigen tudtam mit
mondani. Mire is készülünk tulajdonképpen? Ugye tisztában
vagy vele, hogy nekem nem megy olyan jól a bunyó, mint
neked? – sandított rám.
–  Bármi történjék is, te csak a saját irhádat mentsd!
Vigyázz, nehogy tönkretegye valaki a tökéletes frizurád! –
hecceltem.
– Mit vagytok úgy oda a hajam miatt? – nézte meg magát a
kocsma ablaküvegében.
–  Talán, ha nem venne el minden reggel órákat az
életedből, nem lennénk rá olyan féltékenyek – gúnyolódtam.

260
 –  Nagyon vicces, de most komolyan. Mi a terv? – pislogott
kíváncsi tekintettel.
–  Ez az a hely, ahová ha belépsz, minden addigi
elképzelésed sutba dobhatod. Éppen ezért nincs is tervem.
Rögtönzünk.
– Nem lenne jobb, ha idekint megvárnálak, és ha nem jössz
ki negyedórán belül, hívom a zsarukat?
– Begyulladtál? – nevettem fel hangosan.
–  Neeem, csak tartok tőle, mi van, ha bajba kerülünk
odabent, és segítséget sem tudunk hívni.
Közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem.
–  Jó, ha tőlem tudod, ide a zsaruk sem mernek belépni.
Szóval teljesen mindegy, hogy itt kint szobrozol, vagy erősítés
gyanánt bejössz velem a tűzfészekbe.
– Akkor csináljuk! – felelte határozottan.
Mély levegőt vettünk, és beléptünk. Körbe sem
pillantottam, csak határozott léptekkel haladtam előre a hátsó
szoba felé. Meglepetésemre úgy nyílt meg előttem a tömeg,
mint Mózes előtt a Vörös-tenger.
–  Ejha! Látom, emlékeznek rád! – motyogta mögöttem
Aiden.
Ridaz szobájába is kopogás nélkül léptem be. Észre sem vett
azonnal, mert éppen egy csajjal volt elfoglalva, aki a lába
között térdelt. Amikor megpillantott, kikerekedett a szeme.
–  Ne hagyd abba, kicsikém! – szólt le a lányhoz, aki olyan
fiatal volt, hogy talán még át se lépte a nagykorúság határát.
Felfordult a gyomrom a látványtól. – Hammer, haver!
Láthatod, hogy éppen nagyon elfoglalt vagyok. Megvárnál
odakint, amíg a kicsike befejezi, amit elkezdett? – kérdezte
fölényesen.
–  Nem! – közöltem erélyesen. – Amit mondani akarok, az

261
nem várhat egy percet sem! – acéloztam meg magam.
–  Rendben! Én nem vagyok szégyellős – fogta meg a lány
fejét, és többször erőszakosan magára húzta.
Megfeszült az állkapcsom, kezdett az adrenalinszintem az
egekbe szökni, mert már nekem is volt egy lányom. Ha valaha
beteszi egy ilyen helyre a lábát, biztos, hogy eltöröm a kis
virgácsait. Annak pedig, aki hozzányúl, puszta kézzel kitépem
a szívét.
– Erről eszembe jut egy régi világ – suttogta felém Aiden.
Homlokráncolva próbáltam felfogni, hogy jön ez ide, bár
tény, hogy mielőtt megismertük volna a szerelmet, egyikünk
sem volt éppen szent.
– Egy világ, ami nem vezetett sehová – fújtam ki a levegőt.
–  Megvan ennek a helynek is a maga varázsa. Sosem
vágytál vissza? – hümmögött.
–  Hogy te mekkora seggfej vagy! – pördültem félig szembe
vele, amikor leesett, csőbe akar húzni. – Te most tesztelsz,
igaz? Nem, Aiden! Mióta megismertem a húgodat, számomra
nem létezik másik nő – förmedtem rá.
–  Jól van na! Ne húzd úgy fel magad! Csak kérdeztem –
vonta meg ártatlan tekintettel a vállát.
Közben Ridaz hangosan hörögve premier plánban élvezett
el a lány szájában, aki az erőszakossága miatt fuldokolni
kezdett. Közelebb léptem, hogy közbeavatkozzak, de akkor
váratlanul ellökte magától a lányt, aki a földre zuhant.
–  Bocs, hogy ilyen sokáig tartott, nem profi még a kicsike,
de már dolgozunk rajta – húzta fel a nadrágját.
–  Nem fiatal hozzád egy kicsit? – bukott ki belőlem.
Képtelen voltam megállni.
–  Látod te ezeket a melleket és feneket? Ridaz sosem lesz
öreg megfarkalni egy ilyen hamvas kis testet. Ügyes kislány

262
voltál! Most elmehetsz – bocsátotta el.
A lány lesütött szemmel oldalgott el mellettünk.
Ne veszítsd el a fejed, Ian! Ridaz csak fel akar húzni. Ismer
téged, pontosan tudja, mi jár az eszedben.
–  Nem azért jöttem, hogy a nőkről cseverésszünk, vagy
megvitassam veled a szexuális szokásaidat – próbáltam laza
maradni.
– Pedig érdekes téma lenne. Tudod, sokat töprengtem rajta,
vajon honnan szerzett Mona annyi pénzt, hogy ilyen
nyomtalanul felszívódjon. És hát a válasz, ha megkésve is, de
adta magát. Nem kellett hozzá más, csak egy dúsgazdag
segítő. Mona a tulajdonom volt, ebből kifolyólag minden
lépéséről tudtam. Agyaltam rajta, és arra jutottam, nem sok
ilyen embert ismert. Éppen ezért kézenfekvő, ki is lehetett az,
aki meglopott engem.
– Na és ki volt? – adtam a meglepettet.
–  Nem tudom eldönteni, hogy ennyire ostoba vagy, vagy
bátor, hogy a történtek után ilyen lazán besétálsz ide.
– Mert mindig olyan helyzetet teremtesz, hogy nem tehetek
mást. Mondd csak, neked teljesen elment az eszed? Hogy
adhattál Richinek narkotikumot azok után, ami ma történt?
– Miért, mi történt ma?
–  Öhm… hát… – bizonytalanodtam el. – Sajnálom, hogy
tőlem kell megtudnod, de a nővéred szervezete feladta a
küzdelmet.
–  Ó – mondta. – Hát az tényleg gáz. De gondolom, rájöttél,
hogy egy ideje már nem voltunk túl jó viszonyban, úgyhogy
nem igazán hat meg a dolog. – Teljesen ledöbbentett ez az
érzéketlenség tőle. – Visszatérve a kölyökre, tőlem semmilyen
cuccot nem kapott – vonta meg a vállát. – Nem vagyok
bolond, hogy kárt tegyek az aranytojást tojó tyúkban.

263
 –  Márpedig ő délután itt járt, és valaki bizony adott neki.
Most pedig egy kórházi ágyon fekszik és az életéért küzd –
sziszegtem a képébe.
A megnyúlt ábrázatából tudtam, a hír őt is letaglózta, habár
teljesen más okból, mint engem.
– Valaki ellátta őt bőven – agyaltam, hogy ki lehetett.
–  Nincs köztetek valaki, aki féltékeny lehetett rá? – szólalt
meg Aiden is.
– Ez meg ki a fasz? – mérte végig Ridaz.
–  Az erősítésem – böktem ki, mire hangos hahotázásba
kezdett.
–  Ez itt? Miféle titkos fegyver lehet? Már várom, hogy
kiderüljön, mitől olyan nagy szám.
–  A helyedben inkább kihagynám a dolgot. Egy ütés
temetés! Nekem is volt már szerencsém megismerkedni a
balhorgával. Csupán egy esélyed van ellene! – néztem mélyen
Ridaz szemébe.
– Mégpedig?
– Ha nem kerülsz szembe vele. És egyébként a kérdés, amit
felvetett, jogos. Kinek állhat szándékában ártani Richinek? –
préseltem ki a fogaim között. Farkasszemet néztünk Ridazzal,
így pontosan láttam azt a pillanatot, amikor rájött, ki
mérgezte meg a kedvenc nyerőautomatáját. – Te már tudod,
ki volt, igaz? – léptem közelebb. – Halljam, kinek kell
bevernem a pofáját – szűrtem ki a fogaim között.
–  Nem fogod te senki pofáját beverni, de a tiédet mindjárt
megteszik a többiek. Tartozom még neked Mona miatt.
Hangosan elkiáltotta magát. Aidennel egymásra néztünk, és
mire észhez tértünk, már egy szoros körbe fogtak minket.
–  Remélem, az öklöd is olyan jól használod, mint a
kontrollert – motyogtam Aidennek.

264
 –  Hát, ahogy nézem, hamarosan kiderül – fordult nekem
háttal, hogy fedezzük egymást, ám akkor váratlan dolog
történt: odakintről valami felfordulás hangjaira lettünk
figyelmesek.
–  Itt az FBI! Lépjenek hátra, kérem! – A hang irányába
pillantottam, és megláttam Alexet két másik csávóval, ahogy
felénk közelítenek. Tátott szájjal bámultam, ahogy Matt és
Henry barátjával FBI-os felszerelésben végigvonulnak a
kocsmán.
–  Jaj, ne már! – ejtette Aiden hátra a fejét. – Mindig tudja,
hogyan vágja tönkre a bulit.
– Hát nem tudom – suttogtam. – Én most kivételesen örülök
neki, hogy itt van.
– Mit akarnak ezek? – szűkült össze Ridaz tekintete.
– Maga itt a góré? – indított Alex határozottan egy jelvényt
bökve Ridaz szeme elé.
–  Nem is akarom tudni, hol szerezte – sutyorogtam
Aidennek, és a fejem hitetlenkedve ingattam.
– Mi járatban erre, uraim? – mézesmázoskodott Ridaz.
–  Volna pár kérdésünk, de látom, megzavartunk valamit –
sandított ránk.
– Ó, dehogy! – szólalt meg Aiden. – Beszélgessenek csak! Mi
már éppen indulni készültünk – lépdelt elszántan, de mivel
nem nyílt meg előtte a ránk zárult kör, előreengedett. Mély
levegőt vettem, és amikor minden további gond nélkül
sétáltunk ki a szabad levegőre, lassan kifújtam azt.
– Az apádnak sincs ki a négy kereke – állapítottam meg.
–  És még tőlem kérdezitek, kire ütöttem – támaszkodott
meg az autója oldalán.
–  Valóban. Elismerésem. Ha a saját vére lennél, se
hasonlíthatnál rá jobban – forgattam a szemem.

265
 – Azért meg kell hagyni, bátor vagy, haver! – cukkolt. – Még
hogy én veszélyes. Ekkora blöfföt belökni. Habár jobban
meggondolva, hízelgő, hogy Hammer, a kemény faszagyerek
ilyen ódákat zeng rólam – húzta ki magát.
–  Ne szállj el úgy magadtól! Azért, mert egy videójátékban
lenyomtál, nem vagy még olyan nagy szám.
–  Nem értek egyet veled. Ha nem lennék nagy szám, nem
hoztad volna fel a balhorgom – nézegette elégedetten a saját
öklét.
A szemem forgattam, hogy nem hagyja ki, hogy engem
húzzon.
Alig pár perccel később megpillantottuk Alexet, ahogy kilép
a Hell’s Angels ajtaján. Mérges, határozott léptekkel
közeledett felénk.
–  Ajaj! Ismerem ezt a tekintetet. Bajban vagyunk –
köszörülte meg a torkát Aiden.
–  Mégis mit képzeltetek? – esett nekünk. – Először mint
valami bandatagok, randalíroztok a városban, utána pedig
kocsmai verekedésbe keveredtek nélkülem? Két idióta
barom! – rótt meg minket.
Már majdnem bocsánatot kértem, amikor valami szöget
ütött a fejemben. Nélkülem. Ezt a szót teljesen más
hangsúllyal mondta ki, mint a többit. Á, szóval nem az a baj,
hogy idióta barmok vagyunk, hanem az, hogy nem tagja ennek
a csapatnak.
– Ne haragudj, apa, mi… – kezdett Aiden mentegetőzésbe.
– Megígérjük, hogy soha többé nem hagyunk ki a jó buliból
– fejeztem be helyette a mondatot. Aiden döbbenten kapta
felém a fejét, Alex szeme pedig kikerekedett. Látszott, hogy
mondani akar valamit, de inkább csak elmosolyodott.
–  Nagyon helyes – húzta ki magát, majd a barátai felé

266
pördült.
–  Kösz, srácok, a segítséget! Egész jók voltunk. Kihúztuk
ezeket a zöldfülűeket a slamasztikából – fényezte magukat.
Aiden grimasszal az arcán legyintett. – Ideje hazamenni –
jelentette ki Alex.
–  Ha nem bánjátok, én benézek a kórházba Richihez. Ha
magához tér, szüksége lesz egy jóbarátra.
–  Rendben – biccentett Alex. – De szépen kérlek, ne
keveredj újra bajba – emelte rám a mutatóujját.
– Veled menjek? – kérdezte Aiden.
–  Kösz, inkább egyedül megyek. Nem hiszem, hogy Richi
tömegre vágyik.
– Igaza van – helyeselt Alex.
–  Ti ketten együtt bárkinek túl sokak lennétek. Gyere!
Nekem nagyobb erősítésre lesz szükségem. Meg kell
nyugtatni a húgodat – csalta magával Aident.
A kórház felé töprengtem el azon, hogy a kocsmában
történtek egész biztos nem maradnak megtorlatlanul. Alex és
Aiden baromi büszke volt magára, de én tudtam, hogy nem
háborút, csupán csatát nyertünk. Fel kell készülnöm az újabb
összecsapásra.
Órákig ücsörögtem Richi ágya mellett, és próbáltam
kitalálni, vajon milyen biztató szavakat mondhatnék neki, ha
magához tér. Mondjam azt, hogy minden rendben lesz? Ez
csupán egy üres frázis. Meghalt az édesanyja. Hogy lenne már
minden rendben?
Habár a várakozás úgy tűnt, se vége, se hossza, mégsem
volt elég hosszú ahhoz, hogy elmúljon minden kétségbeesés.
Nem tudtam megfejteni, mi lenne az, amivel elviselhetőbbé
tehetném Richi fájdalmát.
– Miért avatkoztál bele? – kérdezte, amikor magához tért.

267
 – Két nyomós okom is volt rá. Az egyik az édesanyádnak tett
ígéretem, hogy vigyázok rád, a másik pedig, hogy ha
felépülsz, szétrúghassam a segged.
–  Nem azt mondtad, ha egyszer is meghallod a feladom
szót, vagy azt látod, hogy meg sem próbálom, akkor nincs
tovább, befejezted velem? – duzzogott.
–  De igen, lásd, én sem vagyok tökéletes. A boksz lehet az
oka, hogy olykor feledékeny vagyok. A sok ütéstől sérült az
emlékezetem, de jó, hogy eszembe juttattad – álltam fel a
székről.
Richi kikerekedett szemmel pislogott.
– Most hová mész?
–  El. Hiszen ezt akarod, vagy nem? – játszottam meg
magam.
–  Ha már itt vagy, maradhatnál is – fújta ki hosszan a
levegőt, én pedig visszaültem a székemre.
–  Rendes tőled, hogy megengeded – biccentettem, mire
elmosolyodott.
–  Köszönöm! – hebegte. – Nem tudom, mi ütött belém.
Ahogy teltek a percek, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a
fájdalom. De esküszöm neked, nem akartam öngyilkos lenni.
Nem számítottam rá, hogy ennyire beüt.
– Remélem, tanultál belőle, és többé nem fogadsz el semmit
olyan embertől, aki féltékeny a sikereidre. A fickó, akitől a
szert kaptad, Ridaz figyelmére vágyott, amiben te fürdőztél.
Akár meg is ölhetett volna.
– Nem akartam én mást, csak tompítani a bűntudatom.
– Bűntudatod? – ámultam el.
–  Nem lett volna szabad őt egy percre sem magára
hagynom – szaladt könnybe a szeme.
–  Richi! Figyelj most rám egy kicsit! – akartam

268
kizökkenteni. Amikor rám emelte a tekintetét, folytattam. –
Ha mellette lettél volna, se akadályozhattad volna meg. Sőt,
ha te lettél volna dr. Webster, se tehettél volna semmit.
– Akkor miért ostoroz ez az érzés belülről?
– Miért? – merengtem el. Eszembe jutott a saját édesanyám
halála. Hányszor, de hányszor tettem fel magamnak a
kérdést, hogy miért? Hányszor, de hányszor róttam fel
magamnak, hogy többet kellett volna foglalkoznom vele, és
akkor talán észrevettem volna a jeleket. – Azért, mert
szeretted, és bármit megtettél volna, hogy megmentsd.
Pontosan tudom, mit érzel. Én imádtam az édesanyámat,
mégis úgy érzem, az utolsó perceiben cserben hagytam.
Öngyilkos lett – hunytam le a szemem, mert ennyi év után
sem volt ezt könnyű hangosan kimondani.
Richi úgy nézett rám, mint aki el sem hiszi, mit hordok
össze, hogy enyhítsem a gyász okozta fájdalmát, majd amikor
a szemembe nézett, csak annyit volt képes hebegni:
– Sajnálom! A halál az élők büntetése.
– Nem mondom, hogy könnyű lesz, mert rohadtul nem lesz
az – vettem egy mély levegőt –, de élned kell tovább az életed.
Nem hagyhatod, hogy elhatalmasodjon rajtad a gyász.
Meghalni könnyű, élni sokkal nehezebb, de te egy harcos
vagy, Richi! Éppen ezért sosem dobhatod be a törölközőt!
–  Közel sem vagyok olyan erős, mint te, Ian! – szólított
először a valódi nevemen.
–  Ez nem igaz! – ingattam a fejem. – Tudod, hogy én mit
tettem az anyám halála után? Elmenekültem otthonról, és
beálltam a Hell’s Angels csapatába. Puszta ököllel adtam ki
magamból a haragom.
Egy pillanatig hosszan bámult maga elé.
– De az én helyzetem kicsit más. Neked volt jövőképed.

269
 – Francokat volt! Abban sem voltam biztos, hogy megérem-
e a másnapot. Ugyanakkor ennek a rémálomnak hamar véget
vethetsz egy DNS-vizsgálattal.
–  Nem tudom, mi a rosszabb: a bizonytalanság, vagy a
biztos tudat, hogy hamarosan az anyám sorsára jutok.
–  És hol marad a hit? Szükséges, hogy tudjuk, hogyan
maradhatunk állva.
– De én most két vállal lepadlóztam.
– Mit tanítottam neked erre az esetre?
Furcsán pislogott rám.
–  Koncentrálj, Richi! Az egész élet csupa zuhanás.
Botladozunk, és olykor csúnyán pofára esünk. Ha úgy érzed,
hogy már nem bírod tovább, elfogyott minden erőd, és
képtelen vagy a padlóról felkelni, ideje szembefordulnod a
legnagyobb félelmeiddel. Húzd fel azt a kesztyűt, és harcolj
meg végre a boldogságodért! Pontosan tudnod kell, mit miért
csinálsz, mi a célod, mit szeretnél elérni. Az élet nehéz
pillanataiban, akárcsak egy mérkőzésen, soha nem lazíthatsz,
nem engedheted, hogy a gondolataid elkalandozzanak, mert
akkor véged van. Az élettől most kaptál egy újabb esélyt, de
nem biztos, hogy legközelebb is ilyen szerencséd lesz. Ahogy
a ringben sem számíthatsz az ellenfeled együttérzésére, úgy a
sors sem gyakorol kegyelmet, főleg nem kétszer egymás után.
Össze kell szedned magad! Az első lépés pedig, hogy
szembenézel a félelmeiddel.
–  Tudom, mire akarsz kilyukadni. De mi van, ha nem az
lesz a teszt eredménye, amire számítok?
Hangosan felhorkantam.
– Nagyon remélem, hogy nem az lesz az eredménye, amire
számítasz, mert te már elkönyvelted, hogy beteg vagy, de
mondok neked valamit! Ha kell, megkötözlek és úgy viszlek el

270
a vizsgálatra, mert mielőbb ki kell derülnie annak is, ha
hordozod a gént. Aiden szerint van egy új gyógymód, amivel
jó esélyed lehet, ha időben elkezdik a kezelést.
– Biztos egy vagyonba kerül – ingatta a fejét.
– Ez jelenleg nem kifogás. Megoldjuk! – biztattam.
– Félek – emelte rám a tekintetét.
– Megértem. Én is félnék – húztam közelebb a székem. – De
nem vagy egyedül.
– Ez a másik, ami miatt aggódom. Nem akarom, hogy ezt a
terhet is a válladra vedd.
–  Emiatt ne a te fejed fájjon! Akkor megegyeztünk? Ha
kiengednek, irány a klinika!
Richi hangosan fújta ki a levegőt, és beleegyezően bólintott.
Habár úgy tűnt, elfogadta, ami rá vár, a történteket követően
mindannyian nagyon ügyeltünk rá, hogy ne hagyjuk őt
magára, még ha úgy is tűnt, kezdi összeszedni magát.

271
 Kisiklik egy élet… vagy kettő

„A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a

sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet
játéka.”

(Joanne Kathleen Rowling)

Az este és az éjszaka izgalmait kipihenve, másnap délelőtt az

étteremben kezdtem, hogy megnézzem, hogy mennek a
dolgok. Szerencsére a kezdeti siker után is nagy maradt az
érdeklődés. Kezdtem azt gondolni, Beckernek igaza volt. Az,
hogy a vetélkedőben részt vettem, jó reklámnak bizonyult,
hogy felkeltse az érdeklődést Ian Bryton és a Steak Hammer
iránt.
Az étterem előtt parkoltam le, ahol több ismerős motor is
állt egymás mellett. Rossz érzés fogott el, ezért
megszaporáztam a lépteimet. Beviharzottam az ajtón, és
azzal szembesültem, hogy a hely tele van Hell’s Angels
logóval kivarrt bőrdzsekis csávóval, emellett megcsapott az
alkohol, a cigarettafüst, az izzadságszag sajátos keveréke.
Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy a nagydarab
pasasok hangosan őrjöngve a pult köré gyűltek. Joanne-t
kerestem a tekintetemmel, aki rémülten próbált helytállni.
–  Ne csinálják ezt! Jobb lesz, ha eltűnnek! Hívtam a
rendőrséget – fenyegette őket.
–  És ugyan mit mondtál nekik, cica? – nevették ki

272
fennhangon. – Hiszen nem teszünk mást, mint békésen
elfogyasztjuk a kifizetett sörünket – adták az ártatlant.
Ez Ridaz műve! Ő küldte ide őket. Így áll bosszút a tegnap
történtekért. Kocsmát csinál az éttermemből.
Még fel sem ocsúdtam, amikor egy, a viszonylag korai óra
ellenére is már jócskán illuminált tag valamit beszólt a
mellette állónak, aki ezt nem tűrhette, ezért erélyesen
felszólította a társát az elhangzottak megismétlésére, aki
bátran reprodukálta a korábbi szitokszavakat. A másik
felugrott, és minden további megjegyzés nélkül behúzott a
sértegetőnek. A többieknek sem kellett több, pillanatokon
belül kiszámíthatatlan és pusztító eseménysorozat vette
kezdetét. Egy igazi kocsmai verekedés közepén találtam
magam. A bárpult mögé siettem, ahol megnyomtam a riasztó
hangjelzőt. A verekedés azonnal abbamaradt a fülsértő zajra.
Minden szempár rám szegeződött. Gyilkos tekintettel
pillantottam körbe a társaságon.
–  Tűnés, amíg szépen mondom! – közöltem higgadtságot
színlelve. A társaság tagjainak tekintete az egyik melákra
tévedt. Azonnal tudtam, hogy ő a főnök a bandában. Kiléptem
a pult mögül, és határozott léptekkel siettem elé.
– Üzenem Ridaznak, hogy ez nagyon nem volt bölcs húzás.
Óriási hibát követett el, és ezzel felébresztette az alvó
oroszlánt.
– Aki itt bakot lőtt, az te vagy! Te voltál, aki kiásta az elásott
csatabárdot – bökött a vaskos ujjával a mellkasomra. Egy
pillanatig gyilkos tekintettel bámultam a kezét, de vette a
lapot, mert visszahúzta.
–  Ha háború, hát legyen háború! – szegtem fel az állam. –
De most takarodjatok, mielőtt kiérnek a zsaruk, mert ha még
mindig itt lesztek, amikor megérkeznek, bevitetlek

273
benneteket csoportos garázdaság miatt – emeltem fel a
hangom.
Farkasszemet néztem a csapat vezérével, aki egy rövid,
néma szempárbajt követően intett a fejével a többieknek,
hogy távozzanak. Amikor az utolsó alak is elhagyta az
éttermet, hangosan fújtam ki a levegőt. Észhez sem tértem,
amikor Joanne szaladt ki a pult mögül, és a nyakamba vetette
magát.
–  Annyira örülök neked! – adott hangot a
megkönnyebbülésének.
–  Tényleg kihívtad a zsarukat? – fejtettem le magamról a
karját.
–  Nem, mert igaza volt a csávónak. Nem tettek semmi
rosszat, de a verekedés kitörése után hívtam volna őket.
–  Ezzel még koránt sincs vége. Vissza fognak jönni –
pásztáztam a helyet. Gomolygó füst, törött asztal és székek. –
Nem úgy a vendégek, akik mindennek szemtanúi voltak –
sóhajtottam fel, miközben felállítottam egy eldőlt ruhafogast.
– Csak van valami megoldás. Mit fogunk csinálni? – eredt a
nyomomba.
–  Még nincs ötletem, de majd lesz! Egyszer már
megszabadultam Ridaztól, sikerülni fog másodszorra is –
jelentettem ki eltökélten.
–  Pontosan ezt szeretem benned – lépett mellém. – Erős
vagy, és kitartó – siklottak az ujjai a vállamon.
Kikerekedett szemmel odapillantottam, de feleszmélni sem
volt időm, mert egy pillanattal később megéreztem az ujjait a
tarkómon, az ajkát a számon. A döbbenettől azonnal ellöktem
magamtól.
– Te mi a jó francot művelsz? – kapkodtam levegőért.
–  Ugyan már, Ian! Felesleges ez a színjáték. Tudom, hogy

274
vonzódsz hozzám. Láttam a szemedben, amikor a feleséged
kefélted az asztalon. Végig rám gondoltál.
Kínomban felnevettem.
– Istenem! Én barom! Mayának végig igaza volt – csóváltam
hitetlenkedve a fejem. – Sejthettem volna, hogy a nagy
önfeláldozás és lojalitás csak cukormáz. Nézd, Joanne, én
tiszta szívből szeretem a feleségem.
– Persze, tudom, ismerem ezt! Mind ezt mondjátok! – vágta
a fejemhez mérgesen, majd elkezdte kigombolni az ingét, ami
alatt szokás szerint nem viselt melltartót.
– Most meg mi a fenét csinálsz? – hátráltam.
– Felébresztelek! Bebizonyítom neked, hogy az a nő átmosta
az agyad. Megmutatom neked, ki is vagy te valójában –
fejtette le magáról a szoknyáját is.
– Na jó! Én ezt nem hallgatom tovább – akartam kirohanni
az étteremből, de ehhez el kellett mennem mellette. Elkapta a
karom és elszántan elém állt.
– Nem kell, hogy megtudja – duruzsolta. Elengedett, és a két
keze közé vette apró mellét. – Tudom, hogy tetszik. Láttam a
szemedben aznap, amikor átnedvesedett a pólóm. – Gyere,
érints meg! – nyúlt a kezemért.
Mint akit megrázott az áram, ugrottam el tőle.
–  Neked teljesen elment az eszed. Remélem, mondanom
sem kell, hogy ki vagy rúgva! – keltem ki magamból.
–  Gyávább vagy, mint gondoltam. Mona nekem egy igazi
alfa-hímet festett le, ellenben te nem vagy más, mint a Cross
család kényelmesre taposott papucsa. Hol van a lázadás, a
fékevesztett vágy, hol van Hammer ereje és bátorsága? Ő nem
teketóriázna ennyit. Felvágna a bárpultra, letépné a bugyim,
és úgy megdugna, hogy lábra se tudjak állni.
Nem mondom, hogy nem érte el a célját, és nem játszódott

275
le az agyamban a jelenet, de az utolsó pillanatban
kijózanodtam.
–  Szedd össze a cuccaid, és tűnj el az életemből! A
fizetésedért sem kell befáradnod. Még ma elutalom, ami jár –
pördültem meg, és kiszaladtam a friss levegőre, ahol
megpillantottam egy csávót fényképezőgéppel a kezében az
autóm mögött bujkálva.
–  A rohadt életbe! – kiáltottam, és indultam meg felé, de a
férfi észrevett és futni kezdett.
–  Hé, te! Azonnal állj meg! – eredtem a nyomába, de ő
felkészült volt, mert beugrott a járó motorral ott parkoló
autójába, és a gázra taposott.
Francba! Mérgesen a levegőbe csaptam, majd én is gyorsan
bepattantam az enyémbe, és üldözőbe vettem. Most elkaplak,
te kis féreg! Nem hagyhattam, hogy meglógjon, mert bele sem
mertem gondolni, milyen képeket rögzített ez a kis spion.
Miért pont velem történik ez is? Mintha nem lenne enélkül is
elég bajom.
Nem volt a volán mögött amatőr a srác, mert elég bátran
szelte az utcákat, vakmerően vette a kanyarokat, de én
tapadtam rá, mint éhes kullancs az áldozatára.
–  Ahhoz, hogy engem lerázz, korábban kellett volna
felkelned – motyogtam, amikor már a fenekébe értem.
Basszus! Meg kell szereznem azokat a felvételeket! Nem
engedhetem, hogy lehozza. Olyan elszántan menekült előlem,
hogy nem törődve a következményekkel, még a piroson is
áthajtott. Nekem pedig sok volt a veszítenivalóm, ezért tövig
nyomtam a gázt, és követtem. Arra azonban nem
számítottam, hogy oldalról egy busz telibe kapja az autóm
jobb hátsóját, aminek következtében lefejeltem a kormányt.
Mire feleszméltem, mi történik, az autóm többször is

276
megpördült az úton. Nagy mákom volt, hogy senki más nem
hajtott belém, amíg magatehetetlenül sodródtam. Amikor
végre megállt az autó, kikászálódtam, és abba az irányba
tekintettem, amerre utoljára a menekülő paparazzit láttam,
de annak se híre, se hamva nem volt.
–  A jó büdös kurva életbe – csaptam erőteljesen az autóm
karosszériájába.
–  Jól van? – szaladtak körém az emberek. A szemembe
csorgó vért törölgettem le.
– Persze! Azt hiszem! – bólintottam.
– Úton vannak a mentők – kiáltotta valaki.
–  Nem kell mentő, jól vagyok – pördültem meg, de akkor
éles fájdalom hasított a koponyámba, és váratlanul elsötétült
előttem a világ.
Amikor újra kinyitottam a szemem, Maya állt az ágyam
felett. Gyorsan feltérképeztem a helyzetet. Fehér falak,
gyógyszerszagú levegő, egy feleség dühös tekintete. Kórházban
vagyok.
– Neked teljesen elment az eszed? – ripakodott rám, aminek
hatására fájdalom lüktetett a fejemben.
– Halkabban! Szétmegy a fejem – sutyorogtam.
–  Ha innen kikerülsz, nem csak a fejed miatt kell majd
aggódnod! Mégis mi a fenét műveltél? Kihajtani San
Francisco egyik legforgalmasabb utcájára, amikor piros a
lámpa! Ez is valami hülye fogadás akart lenni? – szapult
mérgesen, nem törődve a hasogató fejemmel.
Hunyorogva igyekeztem befogadni minden egyes szót, ami
elhagyta a száját.
–  Igazad volt Joanne-t illetően. El akart csábítani, amit
valószínű rögzített az a patkány riporter, de majdnem
sikerült elkapnom, ám meglépett előlem – vallottam be,

277
mielőtt az újságok lapjairól értesül az újabb felvételekről.
Maya szeme kikerekedett.
– Szabadna megtudnom, miféle csábítás áldozatául estél? –
fonta karba a kezét.
–  Bárcsak tehetnék még valamit, hogy azok a felvételek
sohase lássanak napvilágot! – nyögtem fel elgyötörten. Maya
a fejét ingatta, és szó nélkül elindult kifelé a szobából. –
Maya! Várj! Esküszöm, hogy nem tettem semmi olyat, amit
megbánhatnék!
–  Hát éppen ez az, Ian! Te soha nem bánsz meg semmit! –
kelt ki magából.
– Maya, kérlek! – esdekeltem. – Az a nő derült égből vetette
rám magát, és bár nem tudom, mit sugallnak majd a képek,
mindenre megesküszöm, hogy végre átláttam a szándékán, és
azonnali hatállyal el is bocsátottam.
–  Az a baj, hogy neked több sejtelmed van a képek
tartalmáról, mint nekem, és ami az arcodra van írva, azt
sugallja számomra, hogy nem fogok repesni a boldogságtól,
amikor szembesülök velük.
Az arcom a tenyerembe temettem. Nem tudtam neki mit
mondani.
–  Sajnálom, Maya! Neked volt igazad, annak a nőnek nem
voltak tiszták a szándékai.
– Hát igen, bedőltél neki. Hiába a tetszetős külcsín, nekem a
kezdetektől nem volt szimpatikus. Az orvos azt mondta, erős
agyrázkódásod van, de holnap, ha nem lesz gond, kiengednek
– sóhajtott fel.
– Sajnálom, Maya! Nem kellett volna ezt a nőt ilyen sokáig
hagynom magam mellett, de hidd el, nem is sejtettem, hogy
ez lesz belőle. Meg voltam győződve arról, hogy ő is csak a
körülmények áldozata.

278
 – Körülmények áldozata – horkantott dühösen. – Tudod, mit
talált róla az apám? Jaj, várj! Honnan is tudnád, amikor a
hírről értesültem, akkor éppen azzal a nővel voltál elfoglalva.
– Mit talált róla Alex? – ragadtam ki a lényeget.
–  A csaj nem véletlenül férkőzött a közeledbe. Annak a
japán cégnek a kéme, akik szerették volna elhappolni előlünk
a Becker-tendert. A nő valódi neve: Mió Mazaki. Az apja pedig
annak a nagy befolyással bíró vállalatnak a feje, akikkel évek
óta a legnagyobb versenyt folytatjuk a piacvezetésért –
tájékoztatott.
– Ez baromság! Az a nő nem lehet kém – fújtam magam elé
hangosan. – Hiszen azt sem tudta a tanfolyamon, ki vagyok.
Akkor még… – De elhallgattam, mert kezdett összeállni a kép.
–  Akkor még nem tudhattuk, hogy az általad véletlenül
aláfirkált szerződés ekkora lavinát indít el? – fejezte be
helyettem a mondatot. – Ők tudták. Ezért küldték a nyakadra
azt a nőt. Az volt a feladata, hogy figyeljen, és próbálja meg
belülről gyengíteni az egységet. A nyilvánosság előtt pedig
bebizonyítani, hogy te továbbra is az a megbízhatatlan alak
vagy, aki voltál. Remélték, hogy Becker elbizonytalanodik
majd, és kilép, ők pedig tárt karokkal fogadják. A sajtó is azért
szállt így rád, mert ők ezt akarták. Folyamatosan
szivárogtattak rólad – világosított fel.
A döbbenettől nem találtam a szavakat.
– Most nem igazán tudom, mi van az arcodra írva – hajolt
közelebb. – Csalódottság, mert nem a sármos, rosszfiús
vonzerődre bukott, vagy kiábrándultság, mert félreismerted
azt a ribancot?
–  Ne gúnyolódj velem! Joanne, vagy Mió, vagy mit tudom
én, mi a neve, nagyon is sokat segített nekem az étterem
körüli feladatokban. Nehezen hiszem el róla, amit mondasz.

279
Az egészen más dolog, hogy vonzódik hozzám, pedig
világosan megmondtam neki, hogy számomra csak te létezel,
és teljesen más tészta a kémkedés, a szándékos károkozás.
– Akkor emésztgesd a dolgot holnapig! – kapta fel a táskáját
és távozott.
Miután magamra hagyott, kavarogtak bennem a
gondolatok. Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem vettem észre,
hogy ez a nő így az orromnál fogva vezetett?
Pár órányi csendes magányomban rádöbbentem, hogy
valószínűleg tényleg a hiúságom az oka, csak nem abban a
formában, amelyben Maya ezt a fejemhez vágta. A fenébe is,
miért olyan nagy baj az, hogy végre úgy éreztem, valamiben jó
vagyok a Cross klán nélkül is? Olyan elszántan próbáltam
nekik bizonyítani, hogy a végén csúnyán rá is faragtam. De
Mayának akkor sincs igaza! Nem vagyok gőgös, hiszen ha az
lennék, nem akarnék olyan elszántan bizonyítani semmit, mert
akkor mindennél biztosabb volnék magamban. A hiú ember vég
nélkül hangoztatja, hogy különb mindenkinél, de én nem
vagyok ilyen! Eszemben sincs összemérni magam senkivel.
Másnap reggel a hasogató fejfájásom letagadtam, így útnak
eresztettek a kórházból, de meglepetésemre nem Maya jött
értem, ahogy arra számítottam, hanem Aiden. A folyosón
idegesen téblábolt. Ahogy találkozott a pillantásunk, azonnal
tudtam, hogy valami gond van. Nem gondolkodott,
nyílvesszőként repült felém. Megragadta a mellkasomon az
ingem, és habár alacsonyabb volt nálam, a düh
megsokszorozta az erejét, és eltolt egészen a falig.
– Mit tettél, te szemétláda? – ordította az arcomba.
Hangosan felnyögtem, amikor a hátam egy hatalmas
puffanással a falnak csapódott. Váratlanul ért a támadása, de
hamar észbe kaptam, reflexből védekeztem. Elszabadultak az

280
indulatok. Hangos üvöltözés vette kezdetét. Én is
megragadtam a grabancát, és próbáltam megfékezni őt.
Valaki kezét éreztem a vállamon, ahogy igyekezett leszedni
minket egymásról. Amikor végre szétválasztottak bennünket,
egymás felé ordítoztunk.
– Mi a fene ütött beléd? Elment a józan eszed? – kiáltoztam
hitetlenkedve.
–  Egész úton idefelé azon morfondíroztam, hogy puszta
kézzel kitekerjem a nyakad, vagy egyszerűen gázoljalak
halálra, amikor kilépsz a kórházból.
–  Mi történt már megint? – eresztettem le megadóan a
vállam.
Egy újságot emelt fel a padlóról, amit nagy valószínűséggel
a verekedés hevében ejtett el.
–  Csak azt ne mondd, hogy egy újabb cikk jelent meg –
nyögtem fel.
–  Vág az eszed, mint a menzakés! – zihált felindultan, és
felém hajította a napilapot.

Ian Bryton ezt jól kisütötte! Ízletesre sikerült a

főfogás!
Nemcsak az éttermét avatta fel, hanem az asztalokat
is.

Az újságírók két képet tettek egymás mellé. Az egyik képen

én voltam és a meztelenre vetkőzött Joanne. A másikon pedig
csak annyi látszott, hogy egy nő széttárt lába között állok
letolt gatyával.
– Hiszen ez a húgod! – böktem a képre.
–  Igen, Maya felvilágosított, de a közvélemény marhára
nem ezt fogja hinni. Emellett a másik nő az kurvára nem a

281
húgom – szorította mérgesen ökölbe a kezét.
– Mayának tegnap elmeséltem, hogy mi történt. Az a nő el
akart csábítani, és pechemre ott volt az a kis patkány riporter
is. Őt akartam elkapni, amikor belém hajtott a busz.
– Ez mind szép és jó, Ian, de ez nem segít azon, amit most
az emberek rólad és a húgomról gondolnak.
–  Ki nem szarja le, mit gondolnak? – ordítottam fel, de
akkor újra megragadta a grabancom, és húzott maga után.
–  Hé, mit csinálsz? – akartam lerázni a kezét magamról,
amikor végre elengedett. A fejével a kórház várójában heverő
újságok felé intett. Közelebb léptem, és kikerekedett szemmel
olvastam egyik baromságot a másik után.

IAN BRYTONT PUHÁRA FŐZTE A DÖGÖS KONYHAFŐNÖK.

ITT A BIZONYÍTÉK: MEGCSALTA FELESÉGÉT A SZEXI MILLIOMOS.

VIHARFELHŐK A PARADICSOMBAN! VÁLSÁGBAN AZ ÁLOMPÁR

HÁZASSÁGA.

A MILLIOMOS BRYTON NEM HAZUDTOLJA MEG A MÚLTJÁT! DE

VAJON TOVÁBBRA IS SZEMET HUNY A FÉRJE KICSAPONGÓ

ÉLETVITELE FELETT A CROSS VÁLLALAT ÖRÖKÖSNŐJE?

– Mi a fene? – léptem közelebb.

– Ízekre szednek titeket – világosított fel.
–  Nincs jobb dolguk, mint rajtam csámcsogni? –
morgolódtam.
Miután elolvastam az összes bulváros szalagcímet, Aidenre
emeltem a tekintetem.
– Ugye nem gondoljátok, hogy volt közöm ahhoz a nőhöz?

282
 – Nem csak ez a baj, Ian! – csóválta a fejét.
–  Még van valami? – ingattam a fejem. – Ne kímélj! –
vetettem meg a lábam. Kíváncsi voltam, ugyan mivel
vádolnak még.
–  Az a nő levelet küldött Mayának, és képeket is csatolt
arról, ahogy éppen a húgommal az étterem asztalán
szexeltetek. Írt hozzá egy szívhez szóló üzenetet is, amiben
kifejtette, mennyire sajnálja, hogy viszonya volt veled.
Elnézést kért Mayától, mert nem állt szándékában egy
családot feldúlni. Állította, hogy neki azt hazudtad, hogy ez
csak egy látszatházasság, és ő akkor döbbent rá, hogy ez nem
igaz, amikor a konyhába zártad, mert Maya váratlanul
felbukkant, ő pedig kénytelen volt végignézni, hogy miután
szerelmesen szeretkeztél vele, a feleséged is elintézted.
– Ez aljas rágalom! – ráztam a fejem. – Mayának tudnia kell,
hogy ez az egész egy baromság!
– Maya jelenleg ki van borulva. Miattad – bökött felém.
Elszakadt nálam a cérna.
–  Na jól van, Aiden! Elég legyen ebből az álszenteskedő
szövegből! Ha valaki, akkor te pontosan tudod, mit érzek a
húgod iránt. Emellett van tapasztalatod a zaklatókról is.
Emlékszem még, amikor valami hibbant nő miatt menekültél
haza, mert belezúgott a sármos doktor úrba. Üldözött téged a
szerelmével. Hát most itt is ugyanez a helyzet.
Egy hosszú percig állt velem szemben némán, miközben a
tarkóját vakargatta.
–  És akkor mi a terved? Hogy fogunk ebből a szarból
kimászni?
Elgyötörten rogytam le az egyik székre.
– Még nem tudom.
–  Nekem van egy ötletem. Egy középsulis iskolatársam az

283
egyik ilyen szennylapnál lett firkász. Megkérem, hogy
próbálja meg kideríteni, ki készítette a képeket. Utána
odamegyünk, és addig verjük azt a kis mocskot, amíg mozog –
szűrte ki a fogai között. – Kitépem a szívét, hogy ilyen képet
volt pofája lehozni a húgomról – roskadt le ő is mellém.
–  Nekem meg a feleségemről – adtam én is a
felháborodottat.
– Nem látszik az arca, ezért hiszi a közvélemény, hogy az a
ribanc van a képeken – túrt a hajába Aiden.
– Na, ez az igazán felháborító! A húgod a legdögösebb nő a
világon, az a némber a nyomába sem érhet –
méltatlankodtam.
– Ezt rendbe kell hoznod valahogy – sóhajtozott mellettem.
– Azt hiszed, nem tudom? – csattantam fel.
–  A legborzalmasabb, hogy úgy hurcolnak meg, hogy jófiú
voltam, nem is csináltam semmit.
–  Ha csináltál volna, már nem élnél – nézett rám szigorú
tekintettel, majd a füléhez emelte a telefont.
– Szevasz, Merlin, öreg haver, itt Aiden Cross! Igen, igen, én
vagyok – állt fel és elkezdett körözni körülöttem, mint egy
áldozatára lecsapni készülő keselyű. – Á, ezek szerint
számítottál rá, hogy megkereslek. Igen, a ma kirobbant
botrány kapcsán szeretném a segítségedet kérni. Annak a
dögevő hiénának a nevére lennék kíváncsi, aki a képeket
készítette – vetett felém egy pillantást. – Hogy nem adhatod
ki? – bólogatott, mint aki pontosan erre a válaszra számított. –
Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, de van a számodra egy
visszautasíthatatlan ajánlatom. Cserébe garantálok neked egy
exkluzív interjút a húgommal és a sógorommal. Megfontolod?
Merlin, haver, te voltál az első a listámon, akit felhívtam,
mert annak idején bírtam a búrád. Ez az ajánlat csak addig

284
szól, amíg le nem teszem a telefont, utána már más valakinek
érvényes. Hogy vannak-e szaftos részletek? Hohó, meghiszem
azt. Ha segítesz nekem, olyan cikket rittyenthetsz Kaisei
Mazakiról és a lányáról, hogy abba beleremeg a japán piac. Á,
szóval érdekel a dolog! Remek. Akkor csak annyit árulj el
nekem, hogy hívják azt a férget, aki úgy tapadt ránk, mint
macska az egérlyukra. Merlin! Hát nem bízol bennem? Miért
akarnálak átverni? Nem vagyok ostoba. Carter Barlow –
torpant meg, és mondta ki hangosan a nevet. – Örök hálám,
Merlin! – emelte megkönnyebbülten a plafon felé a tekintetét.
– Nem, dehogy verem nagydobra, hogy ki adta ki őt. Az
interjú miatt pedig még hívlak! – nyomta ki a készüléket. –
Carter Barlow az emberünk.
–  Értem, de nem tudom, mi értelme felkenni a falra. Már
bevégezte, amire fel akarták őt használni.
Aiden újra leült mellém, és átkarolta a vállam. Nem tetszett,
ahogy akkor rám vigyorgott.
–  Valóban bevégezte volna? Szerintem korántsem. Ez az
alak minden bizonnyal egy gátlástalan szenzációhajhász. Ha
lepaktált a Mazakikkal, látok rá esélyt, hogy a mi pénzünk se
lesz neki büdösebb.
– Mire akarsz kilyukadni? – szaladt fel a szemöldököm.
– Nem érted? Pedig nagyon egyszerű. Az ő játékukat fogjuk
játszani. Csapdát állítunk. A te Miód még nem is sejti, hogy a
bosszú bizony hidegen tálalva a legjobb, és ebben Aiden bácsi
profi. Jaj, alig várom! Úgy fogom élvezni – dörzsölte össze
lelkesen a tenyerét.
– Az a nő nem az én Mióm! – kértem ki magamnak. – És a
bosszú sem volt soha a kenyerem, mert meggyőződésem,
hogy veszélyes spirál, de ez a nő most kihozta belőlem a
bosszúvágyat.

285
 –  Ez szimpla büntetés lesz, ami nem gonosz dolog. Mi
Crossok amúgy sem szeretünk tartozni. Csak megfizetünk egy
adósságot. Ennyi – vonta meg a vállát. – Garantálom neked,
Ian, ez a bosszú lesz a legédesebb, legmámorítóbb, amit
valaha kifőztél.
–  Jól sejtem, hogy ha hazamegyek, akkor Maya és a
gyerekek nem lesznek otthon? – komorodtam el. Aiden
vigasztalóan érintette meg a vállam.
– Maya jobbnak látta, ha pár napot a szüleinknél tölt.
– Pár napot – ismételtem el, mert tisztában voltam vele, ha
Aiden terve nem fog beválni, akkor ez akár örökre is szólhat.
– Coco? Őt is magával vitte? – rémültem meg.
– Hát persze. Nem hagyta őt az üres lakásban.
Egyedül maradtam. A tekintetem láttán gyorsan hozzáfűzte:
–  De most, hogy kiengedtek, visszahozom neked. Neki is
jobb lesz a már megszokott közege.
– Az jó lesz, köszönöm! – eresztettem ki a levegőt.
–  Tudom, hogy úgy tűnik, mintha elhagyott volna, de ez
nem igaz. Maya szeret téged. Segítek neked, hogy mielőbb
visszatérjen hozzád. Annál is inkább, mert nem bírok ki még
egy reggelt, amikor vissza az időbent játszunk, és azt
hallgatom, hogy a húgom hisztérikusan bömböl, mint egy
kisgyerek. Hallod, szerencsés vagy, hogy nem voltál ott, olyan
hangos zokogás tört fel belőle, hogy zengett az egész ház, és
anyám hiába vigasztalta, nem tudta csillapítani.
–  Kösz! Most sokkal jobb! – ingattam a fejem, hogy ekkora
barom. Tudtam, hogy szándékosan szúrt oda nekem.
–  Na, jó! Elég lesz az önsajnálatból – szökkent talpra. –
Apám vár minket, hogy kidolgozzuk, hogyan vágunk vissza a
ferde szeműeknek.
–  Az apád? – emelkedtem fel én is. Úgy meglepődtem a

286
kijelentésén, hogy majd kiugrott a szemgolyóm a
koponyámból.
–  Persze, mit gondoltál? Ő sem maradt a házban, hogy
Mayát hallgassa. Emellett van egy enyhe bűntudata is –
szisszent fel Aiden.
Ez a meglepetések napja.
– Bűntudata? Ugyan miért?
–  Azért, mert ha ő nem kényszerített volna, hogy maradj
Becker kedvéért, akkor talán nem fajul idáig a dolog.
–  Az apád megnyugodhat! Ha nem mentem volna vissza,
akkor is felhasználtak volna. Az a nő már hamarabb a
közelembe férkőzött a tanfolyamon. Nekik csak hab volt a
tortán, hogy a tűzvonalba kerültem.
A vállamra helyezte a kezét, amivel elérte, hogy a szemébe
nézzek.
–  Adok neked egy baráti jótanácsot! Ezt az apám előtt ne
hangoztasd! Én a helyedben kihasználnám a helyzetet, hogy
lelkiismeret-furdalása van. Lehet, hogy egy picit rá is
játszhatsz, csak ne vidd túlzásba.
Egy pillanatig némán néztem őt.
–  Tudod, Aiden, nagy szerencséje az apósodnak, hogy már
halott – csúszott ki a számon. Aiden hangos hahotázásban
tört ki.
– Szerencséd neked van, hogy ilyen sógorod van, aki kihúz
a szarból – bokszolt oldalba.
Elnevettem magam, milyen szar volt a technikája. Szívesen
rászóltam volna olykor, hogyan kell helyesen bevinni egy
ütést, de nem lett volna értelme. Aiden az Aiden. Hogy
idegesítsen, szándékosan záporozott volna felém a pontatlan
ütések sorozata.
– Mielőtt elindulunk, még nézzünk be Richihez – torpantam

287
meg.
–  Ez csak természetes! Voltam már nála reggel, őt is
begyűjthetjük. Jól jön az erősítés.
Hirtelen gyökeret vert a lábam.
– De ha ez igaz, akkor te már tudtad, hogy mi együtt fogunk
távozni – ámultam el.
–  Persze hogy tudtam, egyébként mi a fenét keresnék itt?
Nosztalgiázni jöttem szerinted? – pillantott körbe a kórházi
folyosón.
– Akkor miért estél nekem? – szegeztem neki a kérdést.
–  Talán kicsit én is túlzásba estem, de ennyi kijárt neked
azért, amit végig kellett hallgatnom hajnalok hajnalán.
–  Beszélnem kell Ariával! El kell árulni, mit eszik rajtad.
Hogy a fenébe tud téged elviselni?
– Hogy mit eszik rajtam? Hiszen elbűvölő vagyok – kacagott
hangosan, aminek hatására belőlem is kitört a nevetés.
Akárhányszor panaszkodtam is a Cross családra, egy dolgot
meg kellett hagyni. Hihetetlenül szoros, egy világot átszövő
volt a kötelékük. Rájuk aztán nem mondhatta senki, hogy a
modern kor válságba sodorta a gyermeknevelést. A
szupererejük a példa értékű összetartásuknak volt
köszönhető. Ennek a családnak a szeretet volt a
mozgatórúgója, erre épült minden. A biztos családi háttér, be
kellett látnom, valóban fontos. Annak idején ezt nagy
baromságnak tartottam, hiszen körülöttem az emberek
nélkülözték az ilyesmit, fel sem merült bennem, hogy
szükségem lenne erre egyáltalán. Egy túldimenzionált,
romantikus faszságnak tartottam, amíg meg nem ismertem
Mayát és a családját. Lelkem mélyén hálás voltam azért, hogy
befogadtak. Habár korántsem volt ez olyan magától értetődő.
Egyszer, amikor azon aggódtam, vajon jó apa leszek-e, Alex

288
azt mondta: Jó hírem van, Ian! Aki nem ilyen családban nőtt
fel, mint a miénk, az is tud ilyet létrehozni. Azóta figyelek és
tanulok. Szerettem volna, ha gyerekeimnek nyugalomban
élni nem kiváltság lett volna. Igyekeztem beléjük nevelni azt,
amit én tanultam Alextől: Soha nem szabad egymás ellen
fordulnunk, nem verhetjük át, vagy bánthatjuk egymást
semmilyen körülmények között. Szeretnünk, támogatnunk és
vigyáznunk kell egymásra! Azt akartam, hogy a gyerekeim
tudják, a körülményektől függetlenül számíthatnak ránk és
számítanak nekünk. Azt a fajta biztonságot akartam nyújtani
nekik, amire minden ember vágyik.

289
 Fel kell vennem a kesztyűt

„Az élet olyan, mint a főzés. Minden attól függ, hogy mit,
mikor és hogyan keverünk az ételhez. Néha a receptet
követjük, néha viszont rögtönzünk.”

(Roger Von Oech)

Néhány nappal később, mint egy taktikai egység gyűlt össze a

Cross család minden férfi tagja a lakásunkon. Komolyan
vettük a küldetést, hogy egy végső csapással
megszabaduljunk végre a Mazaki család alaposan kidolgozott
csapdájából.
–  Richi lesz a csali – jelentette ki Alex. – Minket ismernek,
de őt nem. Ő fogja nekünk lépre csalni Carter Barlow-t.
Nagyon óvatos a pasas. Henry próbálta kideríteni a lakcímét,
de az csak kamu, ám kiderítettük, hol tudjuk vele felvenni a
kapcsolatot. Richi nevében írunk neki egy e-mailt, hogy
tudunk egyet s mást a Cross családról, és szívesen
megszellőztetnénk egy méltányos összeg ellenében.
– Biztos gyanakodni fog – dörzsöltem az állam.
–  Igen, de ha lenyomozza Richit, és a hátterét, elpárolog
minden gyanúja. Nem feltételezi majd, hogy a mi emberünk.
Richi találkára hívja, mi pedig lecsapunk rá.
– És ha megvan? Akkor mi lesz? – kíváncsiskodtam.
–  Akkor rávesszük, hogy álljon át a mi oldalunkra. El kell
érnünk, hogy a nyilvánosság előtt bevallja, honnan vannak a

290
felvételek, és azt is, hogy ezek manipulált képek. Előre
megtervezett csapda volt az egész.
–  De remélem, ezt az után gondoltad, hogy bevertem a
pofáját.
–  Lehet, hogy a csávó egy hiéna, de ez a munkája. Semmi
értelme őt móresre tanítani, amint elengedtük, folytatja, amit
eddig csinált. A haragodat inkább összpontosítsd arra a nőre,
akinek ezt az egészet köszönheted.
– Nem tudom, fognak-e hinni egy olyan kétes alaknak, mint
ez a riporter – szólalt meg Richi is. Minden szempár rá
szegeződött. – Elnézést, hogy közbevágtam, de laikusként,
ahogy elolvasnám a cikket, csak annyit gondolnék: Na,
persze! A Cross család megint a pénzével próbálja tisztára
mosni a nevét.
–  Akkor van valakinek valami használhatóbb ötlete? –
kérdezte Alex karba font kézzel.
– Én nem azt mondom, hogy nem jó a terv, csak szerintem
ez nem lesz elég. Véleményem szerint ne az újságot célozzuk
meg, próbáljuk elérni, hogy az a nő élő adásban bukjon le –
töprengett hangosan Richi.
– És azt meg hogy gondoltad? – horkant fel Alex.
Richi felém fordult.
– A napokban mész a következő forgatásra a főzőműsorba,
nem?
– Szerintem a körülményekre tekintettel ezt most ki fogom
hagyni. Bedobom a törölközőt! – vontam meg a vállam.
– Dehogy dobod! – ripakodott rám Richi. – Ha jól értettem a
felállást, a csaj még nem sejti, hogy tudjuk, ki is ő valójában.
Éppen ezért, elmész szépen a műsorba, de még előtte felhívod
a csajt, hogy a feleséged egy ostoba tyúk, már bocsánat –
sandított bűnbánóan Alexre. – Egyik pillanatról a másikra

291
elhagyott téged, mindenféle magyarázat nélkül. Elnézést
kérsz, hogy olyan gorombán bántál vele, és megkéred, hogy
álljon ki melletted és kísérjen el a műsorba.
– Neked, fiam, teljesen elment az eszed! – fújtatott Alex.
– Én már értem, hová akar kilyukadni – ámultam el a terve
nagyszerűségén. – A stúdió minden helyisége be van
kamerázva. Olyan, mint egy valóságshow. Nekem nincs más
dolgom, csak egy olyan ponton, ahol nem sejti, hogy a
közvélemény mindent lát, ráveszem, hogy színt valljon – állt
össze a kép.
– Kockázatos, de akár működhet is – bólogatott elismerően
Alex.
Az újév első napjaiban a terv összekovácsolásán,
csiszolásán dolgoztunk. Joanne nem sejthetett meg semmit,
mert az egész tervünk a meglepetés erején állt vagy bukott. Ki
kellett ugrasztanunk a nyulat bokorból, és ha mindez nem lett
volna elég, Richi DNS-vizsgálatának napja is elérkezett. Kissé
kínosan érezte magát, amikor Alex, Aiden és én tuszkoltuk az
autóba és vittük el a klinikára. A lehetőségét sem akartuk
megadni annak, hogy meggondolja magát. Egy emberként
álltunk mellette.
–  Kicsit úgy érzem magam, mintha elraboltatok volna –
szólalt meg a hátsó ülésen.
–  Nem egészen, hiszen ablak mellett ülsz. Ha emberrabló
lennék, akkor a csomagtartóba löktelek volna, vagy
legalábbis zsákot húzunk a fejedre – szólalt meg Aiden.
– Nagyon kedves tőletek, hogy ilyen nyomás alatt tartotok –
lélegzett mélyeket.
–  Ne panaszkodj már! Tiszta buli lesz az egész – legyintett
Aiden.
– Buli? – kereste a pillantását Richi.

292
 –  Hát persze! Beviszünk, ha berezelnél, lekötözünk, hogy
mintát vehessenek, majd elviszünk Ian kocsmájába egy erős
érzéstelenítésre.
– Étterem! – förmedtem rá.
–  Nem azt beszéltük meg, hogy Ian lakására megyünk? –
érdeklődött Alex.
–  Végül is mindegy, hol fogyasztjuk el azt az
alkoholmennyiséget, ami a csomagtartóban van – vontam
meg a vállam.
–  Akkor már tudom, miért nem oda tuszkoltatok be –
horkantott Richi, aki látszólag nem annyira élvezte a
helyzetet.
A kórházban az előzetes időpontfoglalásnak és Aiden
közbenjárásának hála nagyon gyorsan pörögtek az
események. Richinek feleszmélni sem volt ideje, már túl is
volt mindenen.
–  A várakozás lesz a legrosszabb – sóhajtozott hazafelé
úton.
–  Pár nap, és mindenre fény derül. Addig pedig majd mi
gondoskodunk róla, hogy ne gondolkodj! – somolyogtam.
–  Ha egy csomagtartónyi piát fogtok megitatni velem, egy
hónap múlva sem fogok kijózanodni.
A lakásunkhoz érve elfogott egy kellemetlen érzés.
Rettenetesen rosszul viseltem a magányt. Szerettem a
házunkat, és soha nem gondoltam volna, hogy egy
szempillantás alatt képes ellenem fordulni az ürességével, és
szinte összenyom.
–  Maya nem üzent nekem valamit? – köszörültem meg a
torkom, amikor Aidennel kettesben maradtunk a garázsban,
hogy kipakoljuk a csomagtartót.
–  Jaj, haver! Erre nem tudom, mit mondhatnék. Azt, amit

293
felelt, amikor megkérdeztem, üzen-e valamit, vagy azt, amit
nekem mint bátyjának elsírt.
–  Azt hiszem, az elsőt sejtem. A másodikra inkább lennék
kíváncsi.
– Reméltem, hogy az elsőt választod, mert a másodiknál köt
egy testvéri eskü. Arról sajnos nem beszélhetek – paskolta
meg a vállam.
–  Rohadj meg! – csúszott ki a számon. – Ez baromira nem
vicces! Hogy lehetsz ilyen szemét? – fújtattam zaklatottan. –
Teljesen ki vagyok készülve. Napok óta nem láttam a
feleségem és a gyerekeim. Esküszöm, nem sokon múlik, hogy
nem verem be a képed. Amióta elmentek, erre a házra szállt
rá egész San Francisco vastag, tapintható köde, mintha
füstüvegből lenne minden ablakunk. Hatalmas a tér, de az
egymásba nyíló óriási szobák mintha napról napra
szűkülnének, és ott van a sarokban az a kibaszott zongora is.
Amikor egyedül vagyok, álmatagon sétálgatok a néma, üres
házban, ami mostanában különösen hűvös. – Önkéntelenül
összehúztam magamon a dzsekim. – Az emeletre már fel sem
merek menni, mert akárhányszor elindulok a lépcsőn, a falon
függő családi képek jönnek velem szembe. Fel sem jutok,
mert félúton elfogy az erőm és összeroskadok. De az is
előfordul, hogy naphosszat csak a padlót bámulom. Ám, ha
fel is jutok, csak bemegyek a gyerekek szobájába, ami szintén
kész kínzás, mert a játékok a földön, az ágyukon pedig ott
hevernek a plüssállatok. Minden olyan reménytelennek
tűnik, minden olyan végleges. Mintha a szorító oldalához
préseltek volna, hogy egyetlen jól irányzott ütéssel kiüssenek.
Hallom, hogy a bíró a fejem felett számol és számol, de
nekem nincs erőm felállni. Innen nem lehet felállni. És ne
mondd, hogy én szúrtam el, mert tisztában vagyok vele, hogy

294
nem kellett volna megbíznom abban a nőben, de ennél
nagyobb vétkem nincs. Szeretem… nem, imádom a
feleségemet és a gyerekeimet. Soha senkit olyan mély érzéssel
nem fogok szeretni, mint őket – buktam ki, majd csaptam
ököllel az autó oldalába, ami behorpadt. Lehunytam a
szemem, és rárogytam a csomagtartóra.
–  Egyszer azt mondta nekem valaki, aki soha nem fog
padlót, abból nem is lehet bajnok – ismertem fel Alex hangját
mögöttem. Más sem hiányzott. Nem pillantottam felé.
–  Csakhogy úgy érzem, nincs miért felállni. Az állítólagos
családom élvezi a bukásom, sőt mi több, még bele is rúgnak a
földön fekvőbe – vetettem a szemükre.
–  Ez nem igaz! – lépett mellém Alex. – Ha hiszed, ha nem,
én nagyon kedvellek téged, Ian! Nehéz ezt hangosan a
jelenlétedben is kimondani, mert tudom, már nem szívhatom
vissza, de hiszem, hogy Maya keresve sem talált volna
magának jobb férjet.
–  Most is csak gúnyolódsz rajtam, igaz? – kérdeztem,
miközben magamhoz vettem egy láda piát, és elindultam
befelé.
–  Ilyen dolgokkal sosem viccelek – felelte, és követte a
példámat. – Egyvalamiben veled kapcsolatban sosem
kételkedtem – mosolyodott el.
– És mi lenne az? – nyögtem fel.
–  Hogy szerelmes vagy a lányomba. Már abban a percben
az arcodra volt írva, amikor először megláttalak benneteket
együtt. Most már bevallhatom, hogy nem mindig Mayát
féltettem – bökött oldalba, mire mindketten hangos
nevetésben törtünk ki.
–  Meg kell hagyni, kemény fából faragták. Néha bizony jól
jönne az erősítés – mondtam, immár a konyhában állva.

295
 –  Mondd csak, ő is azt csinálja, mint az anyja? –
kíváncsiskodott.
– Mire gondolsz?
– Amikor mérges, akkor a zongorát fegyverként használja?
Pillanatokon belül a zsibbadás, remegés, bizsergés, vagy
valódi fájdalomérzet kerekedik rajtam felül, amikor rázendít.
Fojtogat, mintha párnát nyomna az arcomhoz – suttogta.
– Akkor ezért a remek tehetségéért Lexie-nek mondok majd
köszönetet – mordultam egyet.
–  Hihetetlen, hogy egy látszólag ártatlan tárggyal a szoba
közepén képesek ölni is – ingatta a fejét Alex.
–  Remélem, hamarosan hazajön, mert nem viselem jól,
hogy a csend kísért egész álló nap. Szörnyű érzés, hogy a
hangom visszhangként verődik vissza a falakról, és
esküszöm, én már azt se bánom, ha visszatér az éjszakai
fojtogató. Százszor jobban viselem a zene miatti
mellkasszorítást, mint azt a kínt, amit azóta érzek, amióta
elmentek.
–  Haza fog térni, hiszen ő is tudja, hogy nem tettél semmi
rosszat. Már csak a látszat kedvéért is nálunk kell maradniuk.
Ha most visszajönne hozzád, az a nő se hinné el egy szavadat
se – paskolta meg a hátamat Alex. – Apropó! Hívtad már, hogy
a segítségére lenne szükséged?
–  Persze, naná, de irtó nehezemre esett. Úgy tudtam csak
teljesíteni a feladatot, hogy közben végig Mayára gondoltam.
– Hamarosan vége! – szólalt meg Aiden is.
–  Ennek talán vége, de aztán jön majd más – komorodtam
el. – Egyszer biztos nagyon elcseszem majd – temettem a
tenyerembe az arcom.
– Ezek az érzések teljesen természetesek – vigasztalt Alex. –
Nem egyszerű a párkapcsolatnak nevezett játék. Az otthon

296
gyakran háborús övezet, de ahogyan a nőkben számos kétség
merül fel, úgy a férfiak fejében is támadhatnak zavaros
gondolatok. Elárulom nektek, engem milyen kérdések
kavartak fel gyakran – pillantott körbe a kíváncsi társaságon.
– A nőknek könnyebb dolguk van, hiszen ha beismerjük, ha
nem, jobbára ők irányítanak. Ebből kifolyólag sokszor nem
értettem, Lexie mit vár tőlem. Lehet, hogy ti nem emlékeztek
– pillantott Aidenre –, de gyakran előfordult, hogy anyátok azt
hangoztatta, hogy egyenlőségen alapuló párkapcsolatban
élünk, de aztán amikor a családi nyaralás tervezésére került a
sor, kijelentette, ide vagy oda megyünk, pont. Nem igazán
kaptam teret a döntéshozatalban. Vagy nagyon sokszor nem
tudtam, hogyan reagáljak az érzelemkitöréseire. Császárnak
éreztem magam, aztán jöttek a piros betűs napok és a
zsörtölődő hangulat, amitől olyan picire húztam össze
magam, hogy elvesztem volna egy bolha mellett. Csak évekkel
később jöttem rá, mi a biztos gyógyír a problémára.
– És mi az? – kíváncsiskodott Richi, miközben Aiden bontott
mindenkinek egy üveg sört és szétosztotta.
– Csak arra vágyott, hogy meghallgassam őt. Nem mondom,
hogy elsőre mindent felfogtam, mert egy új nyelvként hatott,
amit meg kellett tanulnom. De egyfajta érzelmi szótárazásnak
fogtam fel.
– És hol lelhető fel egy ilyen szótár? – érdeklődtem.
– Azt neked magadnak kell megfejtened.
– Gondolhattam volna – húztam meg a söröm.
–  Higgyétek el, hogy a nők gyakran úgy érzik, ha nem
morognak, soha nem érik el a céljukat, esküszöm, én is
mindig komolyan gondoltam, hogy megcsinálom, amire Lexie
megkért, aztán valahogy mindig feledésbe merült, és mégsem
tettem meg.

297
 –  Ezt a szekálást Aria is csinálja – vágott közbe Aiden. –
Piszkál, cseszeget, házisárkányként viselkedik, de imádom.
– Téged ismerve, édes fiam, őszintén csodálom őt, hogy még
kitart melletted – ingatta a fejét Alex.
– Mert minden hülyeségemmel együtt szeret engem – vonta
meg egy féloldalas mosollyal a vállát lazán. – Egyébként is, ha
meg is csinálom, amit kér, szerinte az úgysem jó.
–  Persze hogy nem – nevette el magát Alex. – Mi férfiak
teljes mértékben megoldásorientáltak vagyunk, minden
helyzetben egyértelműen a lehető legrövidebb utat keressük
a megoldáshoz, ezzel ellentétben a nők komplexen
gondolkodnak.
–  Apám szavaival élve, az élet olyan, mint az erdő –
merengett el Aiden.
– Amiben éppen eltévedtem – vágtam közbe.
–  Látszik, mennyire figyelsz rám – bosszankodott Alex. –
Nem azt mondtam, hogy olyan, mint az erdő, hanem azt,
hogy olyan, mint egy hosszú séta az erdőben. Életed során
egy végeláthatatlan, kanyargós ösvényen haladsz. Vannak,
akiknek egy erdei ösvényeken tett séta megnyugvást hoz,
mások viszont úgy vélik, hogy az erdő egy veszélyes hely, ahol
rémisztő fenevadak állnak lesben minden bokorban. Azok,
akikkel az utad során találkozol, pont olyan rejtélyesek, mint
az avarban megbújó állatok.
Elgondolkodtatott a hasonlat. Volt idő, amikor letévedtem
az ösvényemről és a sötétségben bolyongtam. Az anyám
halála után pedig hirtelen beborult az ég, kitört a vihar, és
csupán a villámok kísérteties fénye vezetett a koromsötétté
vált rengetegben. Megrekedtem a misztikus köd és a kérges
oszlopok szorításában. Nem láttam a kiutat, aztán
megismertem Mayát és a fák levelei között beszűrődő

298
fénysugár megvilágította az utat előttem. Visszavezetett az
ösvényemre.
–  Engem csupán egy kérdés foglalkoztat – néztem mélyen
Alex szemébe.
– Mégpedig? – emelkedett meg a szemöldöke.
– Hogyan tehetném egy életen át boldoggá Mayát?
–  Ki kell, hogy ábrándítsalak, Ian! Te soha nem teheted
Mayát boldoggá – jelentette ki. Az ajkam megnyílt a
csodálkozástól, levegőt is elfelejtettem venni. – Egy másik
embert boldoggá tenni nem lehetséges, mert az az ő saját
felelőssége. Nem tudsz boldogságot gyártani. Ezért mindkét
félnek egyformán meg kell dolgozni. Persze az nem árt, ha
időnként biztosítod őt arról, hogy még mindig szereted és
kitünteted őt a figyelmeddel. De ha valami jól működik, azon
nem kell változtatni. A bajnokot sem cserélik le, nem igaz?
–  Ha ez ilyen egyszerű lenne! Maya gyakran azt
mondogatja: miért ne működhetne még jobban? Néha úgy
érzem, hiába veszem fel a kesztyűt, nem győzöm őt követni.
–  Üdv a családban, Ian! – karolt át Alex, és biztatóan
megveregette a vállam.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem hatott meg. Habár
nehéz időszakot éltem meg, jólesett tudni, hogy nem vagyok
egyedül.
–  Hálás vagyok nektek, hogy a körülmények ellenére sem
hagytok magamra. Maya látni sem akar, de ti itt vagytok
velem – pillantottam Alexre, majd Aidenre.
– Persze, mert megkért rá minket – horkantott fel Aiden.
– Hogy mondod? – kaptam fel a fejem.
– Te néha olyan érzéketlen vagy, Aiden! – csattant fel Alex. –
Természetesen enélkül is jöttünk volna – korholta a fiát.
–  Nem, nem! Várjatok! Azt mondjátok, hogy Maya küldött

299
benneteket. Ezek szerint mégsem utál? – kaptam új erőre.
–  Persze hogy nem utál. Csak éppen móresre tanít –
csóválta a fejét Aiden.
– Aggódik érted.
– Látni szeretném őt – pattantam fel.
–  Nem jó ötlet – állított meg Alex. – Türelem. Ha most
odamész, az a némber megsejthet valamit.
– Türelem. Könnyű azt mondani – háborogtam.
– Már csak pár nap – paskolta és szorongatta meg a vállam
Alex, ahogy Aidennek szokta. Abban a pillanatban éreztem
igazán, hogy bármi történjék is, ennek a családnak igazán a
része vagyok.
–  Amíg itt búslakodunk, igazán kitalálhatnánk, hogyan
szereljük le a másik kullancsot – aggodalmaskodott Richi,
nyilvánvalóan Ridaz miatt.
– Azt bízd csak rám – közöltem ellentmondást nem tűrően.
– Beszélek vele, hogy nem állsz készen a mérkőzésre sem
fizikailag, sem mentálisan. Kész öngyilkosság lenne.
–  Ugye, tudod, hogy ezzel magadra szabadítod a poklot? –
figyelmeztetett.
– Nekem van egy ötletem, hogyan szabadjunk meg Ridaztól
– dörzsölgette az állát Aiden. Mindannyian őt néztük, vártuk,
hogy bővebben is kifejtse, de hallgatott. – Kérek még egy kis
időt, hamarosan megosztom veletek is – emelte a füléhez a
telefonját, és kisétált a garázsból.
–  Nem tudom megmagyarázni, miért, de amikor ezt
csinálja, görcsbe rándul a gyomrom – néztem Aiden után.
–  Megértelek. Ha valamit ő a kezébe vesz, attól engem is
kiver a hideg veríték.

300
 Lehull a lepel

„Érdekes. Az árulás mennyire fojtogatni tudja az elmét.

Szinte olyan, mint egy piton. Ki tud szorítani minden
más gondolatot. Megfojt minden más érzelmet, amíg…
minden meghal, kivéve a dühöt. Nem haragról beszélek.
Hanem dühről.”

(Csillagközi romboló c. film)

Eljött a nagy nap. Egy újabb forgatás Ramos műsorában. Nem

ismert feszültség lett rajtam úrrá. Nem is annyira a verseny
miatt, mint inkább azért, mert tudtam, minden az aznapi
alakításomon áll vagy bukik. Ha hibázom, ki tudja, milyen
következményekkel jár. Lehet, hogy sosem kapom vissza a régi
életemet. Idegességemben még a vetélkedő reggelén is a
konyhában tevékenykedtem. Egy nehéz recepten dolgoztam,
mert reméltem, hogy ez majd lenyugtatja az idegeimet. Alig
láttam neki, Aiden nézett be hozzám.
–  Hamarosan kiderül, vagy-e olyan jól színész, mint
amilyen faszagyerek – csapott párszor erőteljesen hátba,
miközben nyersen felzabálta az asztalról az alapanyagokat.
– Hé, haver, segíteni jöttél, vagy hátráltatni? – paskoltam a
kezére.
–  Féknek itt van Alessandro – bökött a fiára, akit a pultra
ültetett. Elnéztem, ahogy a fakanállal a kezében utánozza a
mozdulataimat, majd egyik zöldséget nyújtotta felém a másik

301
után.
–  Veled ellentétben ő nagy tehetségnek ígérkezik –
simogattam meg a gyerek buksiját.
–  És ezt miből szűrted le? Abból, ahogy a zöldségeket
adogatja? – forgatta a szemét.
–  Nem. Sokkal inkább abból, ahogy csillog a szeme,
miközben a tevékenységemet bámulja.
–  Ki kell ábrándítsalak, az nem a főzésnek szól, hanem
neked. Rajong érted – kapta fel a paradicsomot, és dobálgatni
kezdte a levegőbe.
–  Apa! – szólt rá a kis Alessandro. – Ne játssz az étellel! –
fenyegette meg a fakanállal.
–  Mondom én, hogy van érzéke hozzá. Az alapanyagok
nélkül aligha boldogul egy szakács, igaz, kishaver? –
kacsintottam rá cinkos pillantással. – Mondd csak, te
ragaszkodsz hozzá, hogy ugyanolyan sérója legyen, mint
neked? – néztem hol az egyikre, hol a másikra.
– Menő, nem? – lépett a gyerekhez, és nyomott egy puszit a
feje búbjára.
– De apa! Ne csináld! – háborodott fel a kis Alessandro, és a
haját igazgatta.
–  Ennél egyformábbak nem is lehetnétek – mosolyogtam
meg őket. – Olyan, mint a kicsi klónod. Hátborzongató a
hasonlóság.
– Büszke is vagyok rá!
–  Hogyhogy nektek csak ő van? Nem akartatok neki
kistesót? – szaladt ki a számon. Abban a pillanatban úgy
kapta rám a tekintetét, mintha pofon vágtam volna. Közelebb
lépett, és vidám mosollyal az arcán suttogta felém:
– Ariával végre újra kisbabát várunk.
– Nem mondod? – fagytam le a mozdulatban. – Gratulálok!

302
– lelkesedtem fel.
– Hosszú idő telt el, de végre sikerült – nézett le a fiára.
– Mióta tudjátok?
–  Pár napja nem érzi jól magát. A tesztje is pozitív lett –
csillogott a szemem a boldogságtól. – Úgy irigyeltelek
benneteket, de most már az én életem is teljes lesz.
–  Irigyelni? Engem? Nekem veled ellentétben észhez térni
sem volt időm, hogy apa vagyok, már útban volt Jeremy. De
hogyhogy nem kürtöltétek még világgá a jó hírt?
– Vártuk a megfelelő időpontot.
– Ez is miattam van – szontyolodtam el.
– Jaj, dehogy! Eszedbe se jusson magad hibáztatni.
– Őszintén örülök nektek – öleltem magamhoz.
– Jaj, ne csináld ezt, haver! – paskolta meg a hátam.
Teljesen elérzékenyültem, mert sokszor hallgattam
Aidentől, hogy nagy családra vágyik, mégsem akart nekik
összejönni a dolog. Ahogy ott ölelgettem, eszembe jutott,
mennyire nem bírtam őt az elején, vagyis leginkább ő nem
bírt engem.
–  Geciskedő kis fasz voltál, de úgy a szívemhez nőttél –
súgtam a fülébe, hogy ne hallja a gyerek a nyomdafestéket
nem tűrő szavakat. Hangos nevetésben tört ki.
–  Hát te sem voltál az a sógorok gyöngye. Első ránézésre
egy igazi rosszfiú voltál, akit semmi más nem érdekel, csak a
csajok, a pia, a tetkói és a több száz lóerő a lába közt.
– A látszat gyakran csal – somolyogtam.
– Ha valamit megtanultam általad, az az, hogy nem szabad
első pillantásra ítélkeznünk mások felett, hiszen ugyanúgy
állhat mellettünk egy angyalbőrbe bújt ördög, mint egy
kívülről taszítónak ható aranylelkű ember.
– Szóval taszítottalak – löktem rajta egyet.

303
 – Naná! Büdös kocsmaszagod volt – cukkolt.
Vidáman elszórakoztunk egymással, amikor Richi jelent
meg az ajtóban a szokottnál is sápadtabb arckifejezéssel. Az
édesanyja temetése után teljesen befordult, szinte
képtelenség volt őt előcsalogatni a szobájából.
–  Valami baj van? – léptem felé. Nem felelt, csak egy
papírlapot emelt szemmagasságba.
– A teszted eredményei – hadarta Aiden, és szinte egyszerre
vetettük magunkat a lapra. Gyorsan átfutottuk, majd
elordítottam magam.
– Negatív – kaptam fel a fiút örömömben.
– Ezek szerint nem hordozod a géneket – ámult el Aiden is.
Olyan arcot vágott, mint aki teljesen más eredményre
számított.
– Nem értem. Statisztikailag erre az esélyem egyenlő volt a
nullával – hitetlenkedett Richi is.
– Az élet néha furcsa dolgokat produkál, de ez most engem
is meglep – tanulmányozta át újra az irományt Aiden. – Ne
értsetek félre, borzasztóan örülök neki, hogy makkegészséges,
csak ahogy Richi mondta, ez szinte lehetetlen… ahogy ez is –
suttogta maga elé. – Ezt elkérhetem? – lebegtette meg Richi
előtt. – Valaminek utána szeretnék nézni – viharzott ki a
konyhából, mielőtt Richi válaszolhatott volna a kérdésére,
majd hamarosan hallottam, ahogy a bejárati ajtó is bevágódik
mögötte. A konyhapult felé pillantottam, ahol a kis
Alessandro észre sem vette, hogy az apja ott felejtette, sőt
nagyon jól feltalálta magát.
–  Szerinted mennyi időbe telik majd neki, mire eszébe jut,
hogy itt hagyta a gyereket? – motyogtam magam elé. Abban a
pillanatban újra csapódott az ajtó.
– Már leesett neki – állt mellettem sóbálvánnyá dermedve a

304
tanítványom.
–  Miért nem szóltok rám, hogy te hülye, és a gyerek? –
loholt be Aiden. – Nem mellesleg el ne mondjátok Ariának, mi
történt – nézett ránk szúrós tekintettel. Elhúztam a kezem a
szám előtt, mintha cipzár lenne. A következő pillanatban
pedig, akár a szélvész, újra elszáguldott.
– Te érted, mi történt? – kérdezte Richi.
–  Hogy én? – nevettem el magam. – Egy kukkot sem, de
ahogy őt ismerem, úgyis mindenre fény derül majd.
Délután rettenetesen ideges voltam, amikor elindultam a
stúdióba. A siker nem volt garantált, csak remélhettem, hogy
minden úgy megy majd, ahogy elterveztük. A kezdés előtt
idegesen toporogtam, mert Joanne-t sehol sem láttam.
–  Nyugi – duruzsolta a fülesen keresztül Aiden, amikor
feszülten tördeltem a kezem. – Itt lesz. Az a nő ki nem hagyná
az alkalmat, hogy feltűnősködhessen.
– Adja ég, hogy igazad legyen! Különben minden hiábavaló
volt – láttam neki az előkészületeknek. – Ha nem jön el,
kétszer tekerem ki a nyakát. Egyszer azért, amit velünk tett,
másodszor pedig azért, hogy ezt az egészet bevállaltam a
semmiért – préseltem ki a fogaim között. – Nyugalom!
Hamarosan vége – csitított Aiden.
Félhangosan morgolódtam, mert szinte meg kellett
erőszakolnom magam, hogy ne hanyatt-homlok fussak ki a
konyhából. Próbáltam felvértezni a lelkem Ramos sértegető
megjegyzéseire, de éreztem, hogy a feszültség, ami bennem
tombol, kitörni készül. A kijárati ajtót szuggeráltam, de
elkéstem, mert a kamera egyenesen ránk szegeződött, és
Ramos már el is kezdte felkonferálni a döntő műsort. A
bámészkodók felé pillantottam, és megakadt a szemem
Joanne-on a nézők között.

305
 –  Ördögöd volt, öregem – jeleztem Aidennek. – Első sor
balra a negyedik szék – intettem oda Joanne-nak
üdvözlésképpen.
–  Nagyon jó! Te csak koncentrálj, és tégy úgy mindent,
ahogy megbeszéltünk.
Világéletemben bántóan őszinte ember voltam, de abban a
pillanatban éreztem, nagyon sok múlik azon, hogy ne üljön ki
az arcomra minden érzelem. Erőt vettem magamon, és
eleresztettem egy bájolgó vigyort Joanne felé.
– Így fogok örülni, amikor a kezem közé kapom a nyakadat,
te ribanc – motyogtam az orrom alatt.
– Minden rendben lesz. Azzal, hogy itt van, már sínen van a
tervünk – nyugtatott Aiden. Biccentettem, kivettem a fülesem
és a zsebembe mélyesztettem. Koncentrálnom kellett a
műsorra, mert ha már a tűzhelyhez kényszerítettek, nem
akartam lebőgni, de tudtam, hogy ez a nonstop locsogó
Aidennel a fülemben nem fog menni.
–  A mai első feladat – állt meg előttem Ramos gúnyos
mosollyal az arcán, majd felemelte előttem a fedőt a tálcáról.
– Nyúl! – nézett egyenesen a szemembe.
–  Na ne! – szaladt ki a számon, és legalább egy lépést
hátráltam az asztaltól. Tuti, hogy ártottam az univerzumnak.
Mi jöhet még? Kis híján öklendezni kezdtem. Farkasszemet
néztem a séffel, mert ez felért egy hadüzenettel.
–  Egyszer már csaknem elugrott a szerencséd, Bryton.
Lássuk, képes vagy-e a fejlődésre! – vigyorgott elégedetten a
sápadt arcom láttán. Gyilkos tekintettel méregettem, amikor
folytatta. – A másik fogás, amivel még ma le kell nyűgöznötök
– mutatott az ajtó felé, ahol betoltak egy akváriumot, tele élő
halakkal. – De figyelmeztetlek benneteket, ha olyan ételt
tesztek elém, amiben szálka lesz, nem élitek túl.

306
 – Hogy a medúza rázna meg! – csúszott ki a számon.
– Mondtál valamit, Bryton? – pördült felém.
–  Één? Meg sem szólaltam. Nem is mernék – ingattam a
fejem.
– Helyes! Akkor lássatok neki! – csapta össze a tenyerét.
Egy hosszú, végeláthatatlan pillanatig csak bámultam a
nyulat az asztalon. Ezt nem hiszem el! Kiráz a hideg egy
szelettől, nemhogy egy egészben fekvő nyúzott testtől.
Gusztustalan! Basszus, ha csak megérzem a szagát, elhányom
magam – szorítottam az öklöm a szám elé. Uramisten, hiszen
úgy néz ki, mint egy döglött macska!
– Nos, Bryton! Mi van a nyuszival? – nyaggatott, mert már
ketyegett az óra. Az asztalomhoz lépett, és ő is hosszan
tanulmányozta az előttem heverő holttestet.
–  Az… még pihen. Nagyon pihen – köszörültem meg a
torkom.
–  Azt én is látom, de az időd vészesen fogy. Az ellenfeled
pedig – pillantott át a szomszédos pultra – egész jól halad.
Kitaláltad már, mit készítesz nekem? Melyik részét használod
fel? Egy izgalmas tányért várok tőled. Nagyon jónak kell
lenned, ha te akarsz a pokol séfje lenni!
Megrögzött szekálóm. Hogy mit készítek? Azt sem tudom,
hogyan kezdjek neki. Nyúlcomb vagy nyúlgerinc? Van
számomra ízletes hús a világban elég, miért pont ezt a
szerencsétlent kellett ide tennie elém? De nem vagyok egy
elveszett ember, összekapom magam. Be fogom neki
bizonyítani, hogy igenis jó vagyok a konyhában!
Minden undorom ellenére, és a körülményekhez képest
egész jól is haladtam. Lassan kirajzolódott előttem, melyik
részét használjam fel, és neki is láttam a feladatnak. Küzdő
típus vagyok, aki mindig mindent belead, még a tetoválásom

307
is arról árulkodik, hogy soha nem adom fel. Habár éreztem,
hogy aznap a szerencsecsillagom nem ragyogott a fejem
felett, és a bolygók állása sem volt rám kedvező hatással,
mégis úgy érzem, hogy koncentráltan tudtam a legjobbat
kihozni magamból.
Amikor lejárt az idő, a fejemre szorított kezekkel léptem el
az asztaltól, mert éreztem, hogy a kezdeti sokk miatt rengeteg
idő folyt ki az ujjaim között.
– Nos Bryton, tiéd a főszerep! Nézzük, mivel kápráztatsz el?
– vett elő elsőként Ramos.
–  Nyúlgerincet készítettem csicsókapürével és nyúlmájas
gombaraguval – tettem le elé. Láttam rajta, hogy meglepetten
kúszott fel a szemöldöke.
–  Biztos vagy benne, hogy ez a nyúl nem nyers?
Lélegeztetni próbáltad már, hátha magához tér? – szívatott
ország-világ előtt. Nyelnem kellett egyet, hogy ne mondjak
valami epéset. – Tartok tőle, hogy egy jó állatorvos még újra
tudná éleszteni – bökdöste a villájával, de érdeklődve kóstolt
bele a művembe. Farkasszemet néztünk egymással, miközben
hosszan ízlelgette a fogást. – Hát nem is tudom, mit
mondhatnék – ingatta a fejét. – Most őszintén, Bryton, ha te
otthon leülnél, és ez lenne a vacsorád, probléma lenne, mert
leeresztenél, mint egy lufi. Jók az ízek, de nagyon hiányos a
tányérod.
Tudatában a ténynek, hogy milyen szinten megszenvedtem
az alapanyaggal, sokkal rosszabbra számítottam.
– Lássuk, mit hozol ki a haladból! – intett az akvárium felé.
Az egész műsorhoz nem volt se kedvem, se hangulatom.
Végig azon kattogtam, mikor lesz már vége, mikor jön el a
napom fénypontja, amikor a kezem közé kapom ennek az
álszent kis kígyónak a nyakát. Nem is igazán figyeltem arra,

308
amit csinálok. Időnként felpillantottam Joanne-ra, aki az
ujjaival jelezte, hogy szorít nekem. Nagyon úgy tűnt, még csak
nem is gyanakszik. Akkor tértem csak vissza a jelenbe,
amikor ismét én kerültem Ramosnál a porondra, aki megállt
előttem és a mozdulataimat tanulmányozta.
–  Bryton, ez tele lesz szálkával – kiáltott rám. – Be sem
irdaltad – nézett rám a kiguvadt szemével. – Nem csináltál
még ilyet? – gúnyolódott velem.
–  Már hogyne csináltam volna – kértem ki magamnak.
Téged is mindjárt úgy beirdallak, hogy kiesik a csontvázad.
– Nem is értem, mire vágsz fel – becsmérelt.
Apró darabokra. Mindjárt téged.
– Csak mondom, ha egy darab szálka is lesz benne, te estél
ki – fenyegetett.
Fogtam a halat, és nekiláttam a feladatnak, de már az első
vágás túl mélyre szaladt. Ramos felszisszent.
–  Ilyenkor azért megáll a tudomány. Nem könnyű a
szálkátlanítás, de ugye neked is feltűnt, hogy kicsit
mélyebben irdaltál, mint kellett volna!
Nem csoda. A te átvághatatlan, vastag bőrödet képzeltem
oda, barom!
Minden indulatom ellenére úgy tettem, mintha meg sem
hallottam volna a szekálását. A tálalásnál pedig próbáltam
menteni, ami menthető, de akármit tettem, szétcsúszott az
egész a szemem láttára. Azt hittem, a nyúlnál nem lehet
rosszabb, erre ezt is elcsesztem. Kész! Felsültem.
– Lesznek bajok. Ez nem életem hala – ejtettem ki mindent
a kezemből, amikor lejárt az időm. Ramos azonnal le is
csapott rám.
–  Bryton, lássuk, mit főztél nekem. Jézusom! –
szörnyülködött. – Te azt mondtad, tudod, hogy mi az az

309
irdalás? Csak mondom, ez nem az. Konkrétan felszeletelted
nekem a halat.
– De legalább szálkamentes – húztam ki magam.
–  Szálkamentes – hümmögött, és rávetette magát. –
Figyelmeztetlek, olyan vagyok, mint a vadászkutya! Ha
hagytál benne egyet is, én megtalálom.
Belekóstolt, majd fintorogva kiejtette a kezéből a villát.
– Félek, hibát követtem el, hogy a döntőig hagytalak eljutni
– vett ki a szájából egy szálkadarabot. – A köreted pedig olyan
száraz, hogy el tudnánk szívni egy holland kávézóban –
emelte fel a hangját. – Felmerül bennem a kérdés, hogy a
zsíros kenyeret lila hagymával még el tudod-e készíteni. Nem
mondom ki nyíltan, hogy szar voltál, mert az már dicséret
lenne. Gratulálok, mert ráadásul a moslékodnak védjegye is
lett. Steak Hammer – fintorgott.
Meglódult a pulzusom. Nekem jó a vérnyomásom, és nem
ajánlom, hogy megmozgassad! Nem különösebben érdekelt ez
az egész verseny, de az nagyon felhúzott, hogy Ramos
leégetett a kamerák előtt. Azt éreztem, hogy minden fordítva
sült el az életemben, mint szerettem volna. Ez a negatív
reklám nagyon nem tett jót az étteremnek.
Amikor végre közölte velem, hogy nemcsak én égtem le,
hanem a kötényem is, nem tudtam higgadt maradni. Úgy
távoztam a konyhából, akár egy forgószél. Oldalra pillantva
érzékeltem, hogy Joanne is felugrik a helyéről, és elindult
utánam. Gyorsan előkaptam a fülesem a zsebemből, és
visszadugtam a fülembe.
– Kezdődik a játék – lelkesedett Aiden.
–  Csak ígérd meg nekem, ha nem tudnám türtőztetni
magam, időben leszedsz róla, mielőtt a puszta kezemmel
fojtom meg – loholtam be az öltözőbe, ahol pillanatokon belül

310
utolért Joanne.
Belépett, majd kulcsra zárta az ajtót.
Na, ennyit az időben közbelépésről.
–  Ne is foglalkozz Ramosszal, nagyon jó voltál – lépett
közelebb, és megölelt. Megkövülten pillantottam le rá.
–  Hogy mondhatsz ilyet? Ramos betett nekem. Csoda, ha
ezek után valaki egyáltalán beteszi az étterembe a lábát –
háborogtam.
–  Szerintem pedig ez volt a legjobb reklám. Hidd el, az
embereket a negatív kritika jobban megmozgatja, mint a
pozitív.
Elhúztam a számat, mert akkor sem örültem a nyilvános
alázásnak.
–  Nem gondoltam volna, hogy a történtek után felhívsz –
rebegtette felém a pilláit.
–  Valójában nincs okom utálni téged, hiszen nem történt
köztünk semmi – vontam meg a vállam.
– De ezt mindenki másképpen hiszi – duruzsolta.
– Mert az a lesifotós mindig félreérthető pozícióban kapott
le minket. Csak kapjam a kezem közé! Úgy állította be a képek
szögét, hogy mindenki azt higgye, téged duglak azon az
asztalon – fújtattam.
– Nem rajtam múlt, hogy nem így lett – siklottak az ujjai a
karomon.
– Sosem csalnám meg a feleségem – léptem el tőle.
–  Ugyan már, Ian! Neked már nincs feleséged. Elhagyott –
horkantott egyet.
–  De mindent meg fogok tenni, hogy tisztázzam magam –
húztam ki magam. – Ez ugyanolyan igazságtalan, mint Ramos
lekezelő stílusa.
– Aki menni akar, azt el kell engedni – erősködött.

311
 –  Úgy gondolod? – fordultam szembe vele. – Felmerül
bennem a kérdés, vajon miért mondasz nekem ilyeneket.
Miért nem arra biztatsz, hogy álljak ki az igazamért –
fortyogtam.
–  Mert az a buta tyúk nem hozzád való, Ian! Hiszen
láthatod, mindent bekajált, amit a média lehozott. Meg sem
fordult a fejében, hogy ez az egész csak szemfényvesztés. Még
saját magát sem ismerte fel a képeken? – biccentette oldalra a
fejét.
–  De természetesen tudta, hogy ő van a képeken, de a
meztelenkedésed kivágta nála a biztosítékot. Mellesleg ott
tényleg túlzásba estél – vetettem a szemére.
–  Ugyan már, Ian, habár tény, hogy elszántan ellenállsz
nekem, mindketten tudjuk, hogy a hasonló vonzza a hasonlót.
Azzal, hogy ezt tagadtad, felerősítetted a vonzás törvényét.
–  Csakhogy én sosem vonzódtam hozzád, Joanne, vagy
hívjalak inkább Miónak? – döftem a pillantásom az övébe.
–  Már mondtam, hogy nem használom ezt a nevet –
csodálkozott el.
–  Csak bizonyos körökben. Ha jól sejtem, a Mazaki
vállalatnál mindenki így hív – rántottam le a leplet a titkáról.
Egy pillanatra megemelkedett a szemöldöke, elmosolyodott,
majd felült az asztal tetejére.
– Ügyes! Szóval tudod, ki vagyok – harapott az alsó ajkába. –
Annál jobb. Akkor itt az ideje nyílt lapokkal játszani. Még a
hülye is látja, hogy nem érzed magad jól ebben a családban.
Mindig cikiznek téged, gúnyolódnak rajtad, sohasem tudsz
nekik megfelelni. Boldogtalan vagy, Ian – nyitotta szét előttem
a fedetlen combját. A miniszoknya túl sokat engedett látni. –
Én megadhatok neked mindent, amire csak vágysz.
– És gondolom, ezt teljesen önzetlenül tennéd – bámultam a

312
szétvetett lábát.
– Természetesen – intett felém hívogatóan a mutatóujjával.
–  Szóval azt sem bánnád, ha a Becker-tenderről teljesen
lemondanék.
–  Miért tennél ilyet? Ez a család téged sosem fogadott be.
Ezt a tendert viszont te szerezted. Ez a te nagy bizniszed –
reagált pont, ahogy arra számítottam.
–  Tudod, Joanne, én tényleg megkedveltelek téged. Hálás
voltam neked a segítségedért.
–  Miért beszélsz erről múlt időben? – kezdett neki leesni,
hogy valami nem okés.
– Azért, mert már pontosan olyannak látlak, amilyen vagy.
Mayának igaza volt, tényleg olyan vagy, mint a gömbhal,
látszólag ártalmatlan, de valójában halálos. Te és az apád
szép kis csapdát állítottatok nekünk. Én hülye meg
gyanútlanul bele is sétáltam – dörzsöltem idegességemben a
tarkóm. – Elkövettem azt a hibát, hogy nem futtattam le, ki is
vagy valójában. De ugyan miért is gyanakodtam volna –
járkáltam fel s alá –, hiszen nem vagyok én a miniszterelnök,
akit meg sem lehet közelíteni. Nem rejtegetek államtitkokat –
spannoltam fel magam. – Olyan voltam, mint egy naiv kezdő.
Nem is sejtettem, hogy egy álnok kígyót melengetek a
keblemen.
Joanne arckifejezése megváltozott.
–  Valóban naiv voltál – ugrott le az asztalról. – Nagyon jól
szórakoztam, mert mindenre pontosan úgy reagáltál, ahogy
arra számítottam.
–  Egy riportert lefizetni azért túlzás volt. Egy szó sem volt
igaz az egészből, amit firkáltak – csattantam fel.
– Ilyen ez a bulvárélet. Majd megszokod – vonta meg lazán
a vállát.

313
 – Tönkretetted a házasságom – fordultam teljes testtel felé.
– Hidd el, Ian, nem személyes. Ez csak üzlet, ami időnként
áldozatokat követel – vonta meg a vállát. – És ha azt hiszed,
hogy ez a legrosszabb, ami történhetett, gőzöd sincs, milyen a
pokolban – szűrte ki a fogai között.
– Ó, dehogynem tudom, abban élek, mióta csak az életembe
furakodtál, te ribanc.
Elszabadultak bennem az érzelmek. Már nem tudtam gátat
vetni a gyűlöletemnek. Megragadtam és nekitaszítottam a
falnak, az ujjaim pillanatokon belül átkulcsolták a nyakát.
– Engedd el! Vége! Megvan, ami kell – hallottam a fülemben
Aiden hangját.
–  Dehogy engedem! Pontosan ilyen halált érdemel egy
áruló – néztem Joanne-nal farkasszemet, akinek a
tekintetében nyoma sem volt félelemnek.
–  Úgysem mered megtenni – vigyorgott a képembe, ami
arra késztetett, hogy még erősebben préseljem össze a torkát.
– Ian! Ne menjen el az eszed! – ismertem fel Aiden hangját
az ajtó mögül. – Hallasz engem? Ereszd el! Élő adásban
lement az egész. Már mindenki tudja az igazságot. Nem éri
meg.
Szinte keresztüldöftem a csajt a pillantásommal.
–  Ha egy hordó szenteltvízbe fojtanálak bele, se tisztulnál
meg, te számító némber, ellenben én bűnösnek érezném
magam! – vettem egy mély levegőt, és elengedtem. – Valóban
nem érsz ennyit – léptem el tőle, és gyorsan kinyitottam az
ajtót, mielőtt meggondoltam volna magam. Aiden gyorsan
befutott a levegőért kapkodó Joanne-hoz.
– Nem kell érte így aggódni. Túléli – pillantottam rá vissza. –
Sajnos.
–  Nézzétek, ki ólálkodott még a folyosón! – rángatta elém

314
Richi a grabancánál fogva Barlow-t, a riportert. A pasas a
nyakát is behúzta, amikor közelítettem felé.
Megmosolyogtatott, mennyire be volt rezelve tőlem.
–  A legjobbkor jössz, barátom! – karoltam át a vállát. – Ha
nem szeretnéd, hogy beverjem a pofád, mert ugye nem
szeretnéd – szorítottam meg erősebben, mire hevesen rázni
kezdte a fejét –, elintézed nekem, hogy minden újságban
lehozzanak egy cikket az igazságról. Természetesen
megemlítve a Mazaki vállalat jelentős szerepét a történetben.
– Ne merészeld! – sziszegte Joanne.
–  Bocsi, Mió, de elég nagy nyomás nehezedik a vállamra –
pillantott fel rám.
–  Nyomorult kis tetű vagy – kelt ki magából Joanne, és
nekiugrott Barlow-nak, akit ez váratlanul ért.
–  Ho-ho-ho! – rugaszkodtam el. Szerencséjére gyorsabb
voltam, és elkaptam a csajt, mielőtt rávethette volna magát.
Olyan vehemens volt a kicsike, hogy alig tudtam meggátolni,
hogy széttépje Barlow-t.
– Ő sem tűnik veszélytelenebbnek – hüledezett a firkász.
–  Akkor sem ajánlom, hogy átverj! – néztem a srácra
szikrázó szemekkel.
–  Főleg mert nincs egyedül – lépett mellém Richi, majd
fenyegetően karba fonta a kezét. Barlow megdörzsölte az
arcát, amiből úgy sejtettem, hogy volt alkalma
megismerkedni Richi öklével.
– Eszem ágában sem volt átejteni téged – dadogta.
– Mégsem vagy te olyan hülye – küszködtem még mindig a
kezem között dühösen káromkodó Mióval.
–  Hát véget ér ez a rémálom, te kis vipera – tekertem ki a
karját, és taszítottam ki a folyosóra. – Figyelmeztetlek, ha még
egyszer a közelembe vagy a családom közelébe mész, nem

315
állok jót magamért.
–  Ezzel még nincs vége – emelte felém fenyegetően a
mutatóujját. Mérgesen léptem felé, mire hátrálni kezdett.
–  Ha az elhangzottakat követően a Mazaki név csak
felmerül bármilyen Crossokat ért támadásban, nem én
szedlek majd ízekre benneteket, hanem a közvélemény.
–  Nézzétek már, most tényleg úgy felfújódott, mint egy
fugu! – nevette ki Aiden. Joanne vadul zihált, és a
tekintetében ott volt, hogy egytől egyig mindannyiunkat a
pokolra kíván, de a túlerő láttán feladta. Hátat fordított
nekünk, és elviharzott.
– Győzelem! – ujjongott Aiden.
–  Ne örülj annyira, hallani fogunk még róla! – indultam
meg én is a kijárat felé.
– Most hová mész? – kiáltott utánam Richi.
– A családomért. Hazahozom őket – siettem ki az épületből
az autómhoz. Egyetlen percet sem voltam hajlandó
nélkülözni tovább őket.

316
 A szerelem mindent legyőz

„A házasságban mindig veszekednek. Egyes esetekben

még a tányérok is repülnek. Ti most nevettek, de ez az
igazság. Azonban nem kell ezért szomorkodnunk. Ilyen
az emberi lét. Titka azonban az, hogy a szeretet erősebb
annál a pillanatnál, amikor veszekszünk. Ezért
tanácsolom mindig a házaspároknak, hogy amikor
veszekednek, soha ne fejezzék be a napot kibékülés
nélkül. Mindig béküljenek ki! Nem szükséges az ENSZ-et
hívni, hogy otthon békét teremtsenek! Elég egy kis
gesztus, egy simogatás, egy köszönés, és másnap újra
kezdődik a házasélet.”

(Ferenc pápa)

Szélvészként száguldottam át a városon egészen a Cross

villáig. A szívem olyan hevesen dobogott, majd kiugrott a
helyéről. Habár tudtam, hogy Maya tisztában van vele, hogy
minden vádpontban ártatlan vagyok, azért tartottam tőle,
nem ábrándult-e ki belőlem végleg a történtek miatt. Az élete
velem olyanná vált az utóbbi időben, mintha egy
tűzörvényben forognánk. Folyamatosan gondot jelentettem,
habár meglátásom szerint nem tettem semmi rosszat.
Ahogy beléptem a házba, megpillantottam Alexet és Ariát, a
hatalmas nappaliban iszogatták a délutáni kávéjukat, Hazel
és Jeremy pedig körülöttük rohangált a kis Alessandro

317
társaságában. A gyerekeim, ahogy megláttak, futottak felém.
– Apu! – vetették rám magukat.
– Angyalkáim – kaptam ölbe őket.
–  Láttam az adásban, hogy minden jól ment – pillantott
felém Alex.
– Óramű pontossággal működött a tervünk – szorongattam
a srácokat. – Úgy hiányoztatok nekem! – puszilgattam őket.
Akármilyen fáradt leszek is, soha többé nem vágyom
magányra. Egy pillanatra sem fogok megválni tőlük.
–  Remek! – bólintott. – Gondolom, Mayáért jöttél – állt fel
Alex.
– Fent van a régi szobájában – fűzte hozzá Aria.
Letettem a gyerekeket, akik tágra nyílt szemmel engem
bámultak.
– Hazamegyünk? – kérdezte Hazel.
– Haza bizony – simogattam meg a fejecskéjét.
– Nem lehetne, hogy még egy kicsit maradjunk? – sandított
a nagypapája felé.
Megmosolyogtatott, mert a keménykezű, szigorú Mr. Cross
az unokái jelenlétében úgy olvadt el, mint a napon felejtett
vaj.
–  Meglátjuk! Előbb beszélek anyuval – guggoltam le
hozzájuk.
Ahogy ott álltak velem szemben, úgy tűnt, pár nap alatt is
rettentően sokat nőttek. Nem akarok kimaradni egyetlen
fontos pillanatukból sem. Magamhoz öleltem mindkettőt.
–  Ma éjszakára tényleg itt maradhatnátok. Egy önfeledt
családi vacsorát rendezünk. Felhívom Aident, hogy szóljon
Richinek is – vetette fel Alex.
Én már csak a meghitt családi közegre vágytam, de ahogy
végigpillantottam a gyerek és Alex reménykedő tekintetén,

318
rábólintottam.
– De csak abban az esetben, ha a lányod nem köt útilaput a
talpam alá – nevettem el magam. Hangosan mordulva
legyintett felém.
– Esélytelen! – jelentette ki. – Menj is, ne várasd meg! Addig
mi játszunk valamit a gyerekekkel.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam az emeletre Maya
szobája felé. Miközben lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb
jutottam, emlékek ugrottak be, amikor még nem a ház
főbejáratát használtam. Ez a nő már akkor is teljesen elvette
az eszem.
Már majdnem elkiáltottam magam, hogy megjöttem,
amikor hangok szűrődtek ki a nyitott ajtónál a szobájából.
– Nem tudom, neked feltűnt-e már, anya, ahányszor az agy
a szívvel harcol, mindig a máj issza meg a levét.
–  Éppen ezért gondolom úgy, hogy erre nincs szükséged.
Ian hamarosan itt lesz. Nem akarhatod te sem, hogy ilyen
állapotban találjon – vigasztalta a lányát.
–  Nem akartam részegre inni magam, csak arra vágyom,
hogy ne halljam a gondolataimat. Félek, hogy sosem leszek
olyan, mint te. Én nem tudom úgy kézben tartani az
életünket. Minden kicsúszik az ujjaim között.
– Kicsim! – sóhajtott fel Lexie. – Hidd el, nekem sem sikerült
azonnal. Hosszú évek alatt szereztem rutint, hogyan tartsam
össze a családot, hogyan vegyem rá apádat arra, amihez nem
fűlik a foga, hogyan beszéljelek le téged a vakmerő
ötleteidről, és hát Aidenről ne is beszéljünk. Ő a mai napig
egy igazi kihívás.
–  Pont olyannak szeretem Iant, amilyen, de rettegek tőle,
hogy egyszer ráébred, amit nyújtani tudok, kevés neki. Amíg
nem értem meg a működését, örök kétely, idegeskedés és

319
értetlenkedés lesz az életem.
Miket nem mondd! Pedig igazán nem vagyok bonyolult.
–  Ezen nem szabad kattognod. Biztos hallottad már a
mondást, a „férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek”. Ha ez
ebben a formában nem is igaz, valóban különbözünk. Ne
akard őt teljesen megfejteni! Az olyan magabiztos, rejtélyes,
szenvedélyes nő, amilyen te vagy, mindig kihívást jelent majd
Iannek. Egyébként pedig nem úgy tűntök, mintha gond lenne,
folyamatosan tapadtok egymásra.
– Igazad lehet… de olykor elbizonytalanodom. Akkor érzem
igazán nőnek magam Ian mellett, ha visszajelzésekkel,
bókokkal megerősít abban, hogy még ennyi év után is egy
csinos, vonzó nő vagyok a számára. De nem a kierőszakolt
elismerésre vágyom, hanem azokra a pillanatokra, amikor
úgy ösztönösen kifakad belőle, hogy mennyire csodálatosnak
tart.
– De az elismerő szavaknál sokkal fontosabb, ahogyan rád
néz, ahogy büszkén sétál melletted, ahogy felsegíti a kabátod
és még sorolhatnám. Egyébként pedig ne légy ilyen kishitű!
–  Nem tehetek róla, néha elfog az érzés, félek, nem én
vagyok az a nő, aki mellett Ian belefeledkezik majd egy stabil,
monogám kapcsolatba és nem lép tévutakra. Mami, mondd,
hogy lehet egy ilyen férfit megtartani? – hallottam a
kétségbeesett hangját. – Hogyan legyek egyszerre jó feleség,
és titokzatos ribanc? Hogyan biztosítsam még őt arról, hogy
mennyire szeretem, miközben minden óhajom, hogy
misztikus vágya maradjak?
Valamit rosszul csinálok, ha így érzi. Nem is sejtettem, hogy
benne is ennyi a bizonytalanság. Hiszen én vagyok az, aki nem
illik hozzá, én okozok neki folyton csalódást, mégis ő van tele
kételyekkel. Amikor megismertem őt, teljesen más világ

320
voltunk, és ha valakinek voltak aggályai, hogy a kapcsolatunk
hosszú távon működőképes lesz, akkor az én voltam.
–  Nem kell mást tenned, csak maradj önmagad! –
vigasztalta az anyja. – Eddig is mindent remekül csináltál. Ám
az is igaz, hogy mi nők érezni akarjuk a szeretőt is
önmagunkban, de ehhez elég annyi, hogy tartsd ébren a
kíváncsiságát.
–  Hát ez az! A férfiaknak sosem a tökéletes kell, nem a
mellett a nő mellett horgonyoznak le, akit már kiismernek,
hanem az kell nekik, aki rejtélyes és izgalmas.
–  Akkor ne legyen könnyen bevehető a várad, ne érezze
úgy, hogy könnyű préda vagy!
Maya mint könnyű préda? Ezen szinte hangosan
felnevettem. Nem mindig jutok be a hálószobába. Nem is olyan
régen, amikor megpróbáltam, pár bordám bánta.
–  Két gyerek mellett igen nehéz buján titokzatosnak
maradni. Bezzeg Ian, mindig valami misztikus atmoszféra
lengi körül, határtalan szexuális erő, mágikus karizma. Nem
csoda, hogy az a nő is úgy rátapadt. Valójában tudod, mi esett
nekem a legrosszabbul? Hogy még szép is volt, szexi és
élveteg. Egy ilyen nővel nem tudom felvenni a versenyt.
–  Megnyugtatna, ha tudnád, hogy az a nő valójában nem
érdeklődött őszintén a férjed iránt?
Maya hangosan horkantott egyet.
– Persze, kezdd el te is azt, amit apa! Csak a tendert akarták
megszerezni – nyögött fel cinikusan.
– Így is van! Van rá egyéb bizonyítékom is.
Már én is érdeklődve hallgattam, vajon mi derül még ki
arról az álszent libáról.
–  A magánnyomozó, aki utána nyomozott, készített
felvételeket arról, milyen ízléssel is rendelkezik Mió Mazaki.

321
 Csendben tovább hallgatóztam, amikor Maya felkacagott.
– Leszbikus az a kis ribanc?
– Hát igen! – nevette el magát Lexie is. – Rád veszélyesebb
volt, mint Ianre, de Iannek ezt ne mondd el. Biztos szörnyű
lenne az egójának.
– Hát mindenre gondoltam, de erre nem – hüledezett Maya.
–  Akkor most már nyugodj meg, szívem! Minden rendben
lesz! Hamarosan Ian is itt lesz értetek.
– Azért nem ússza meg olyan könnyen – fortyogott újra.
Erre én magam is megesküdtem volna. Maya nem arról
volt híres, hogy csak úgy törlesztés nélkül hagyott egy
adósságot. Vettem egy mély levegőt, visszasiettem a
lépcsőfordulóig, és hangosan szólongatni kezdtem.
– Maya, Mayácskám, itt vagyok! – csaptam oda szándékosan
hangosabban a lábam a padlóhoz. Az ajtóban szemben
találtam magam az édesanyjával.
– Lexie – torpantam meg meglepetést színlelve.
– Már nagyon vártunk – ölelt meg. Viszonoztam a szívélyes
üdvözlést, amikor a fülembe súgta. – Minden rendben lesz –
tolt el magától, és lesétált a lépcsőn. Egy pillanatig néztem
utána, és végtelenül hálás voltam a kedvességéért, mert ő volt
a családban az egyetlen, aki már az elején tárt karokkal
fogadott.
Befordultam az ajtón, és megpillantottam Mayát, ahogy a
szikrázóan kék szemét egyenesen rám emelte. Nem tudtam,
mit mondhatnék neki.
– Esküszöm, hogy nem történt köztünk semmi – makogtam.
– Tudom, de félek, hogy ez már mit sem számít, mert csak
azért nem következett be, mert időben érkeztem. Bedőltél
neki, az a nő elcsavarta a fejed, ez elég nyilvánvaló – fonta
karba maga előtt a kezét.

322
 – Nem én estem ebbe a hibába, hanem belelöktek – kértem
ki magamnak.
–  Uramisten, én bolond! Aznap este engem döngettél az
asztalon, de képzeletben azt a ribancot dugtad! – vált
indulatosabbá.
–  Ezt határozottan kikérem magamnak! Mióta elvettelek,
még a fantáziám sem bitorolta másik nő! Esküszöm, hogy
már éppen indultam hozzád haza, amikor váratlanul
betoppantál.
–  Igazán? És hol rejtetted el őt, az asztal alatt? – szöktek
könnyek a szemébe.
–  Nem! Kiment a konyhába, majd diszkréten a hátsó ajtón
távozott – vallottam be még akkor is, ha nem hangzott túl jól.
–  Szép! – csattant fel. – Tudod, hogy ez nekem milyen
megalázó?
–  Igen, tudom – húztam ki magam –, és hidd el, nagyon
sajnálom. Nem tudok mit felhozni mentségemre. Talán csak
azt, hogy nagyon szeretlek! Aznap is csak az járt a fejemben,
nehogy félreérts valamit. Nem akartam fájdalmat okozni.
–  De a titkolózásból még sosem sült ki semmi jó – rótta fel
nekem.
–  Ezt is tudom, mégsem tudom neked szentül megígérni,
hogy többé nem teszem, ha azzal megóvhatlak. De
egyvalamiben egészen biztos lehetsz: Kiütéssel győztél. Te
vagy az a nő, aki mellett lehorgonyoztam, és nem áll
szándékomban újra vitorlát bontani. Sosem leszel nekem
kevés, Mayácska.
– Te az ajtó előtt hallgatóztál? – szaladt haragosan ráncba a
homloka.
–  Nem kellett hallgatóznom. Az ajtó nyitva volt – csuktam
be magam mögött, nehogy másnak is eszébe jusson hegyezni

323
a fülét, majd közvetlenül Maya elé léptem, és az ujjaimmal a
hajába szántottam. – Te vagy a leggyönyörűbb nő, akivel
életemben találkoztam. A világ legszerencsésebb fazonja
vagyok, hogy engem választottál.
– Ezt is csak azért mondod, mert hallottad, mire vágyom –
szegte fel az állát durcásan.
– Egyáltalán nem. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, én
nem a szavak embere vagyok, hanem a tetteké. Lehet, hogy
nem ismételgetem minden egyes nap, hogy mennyire odáig
vagyok érted, de lehetetlen, hogy ne érezd, mit érzek irántad.
A reggeleket csak azért várom, mert a te arcod az, amit
elsőként meglátok, az éjszakákat pedig azért, mert mindennél
megnyugtatóbb, amikor a két karod szorosan körém fonod.
Elárulok neked valamit – húztam magamhoz közelebb. –
Mágikus hatalmad van felettem, amivel fogságba ejtetted a
szívemet, és még ha akarnék, se tudnék szabadulni. Ha nem
vagy velem, sóvárgok utánad, mint éhező egy falat kenyér
után – hajoltam le hozzá, és apró csókok helyett azonnal a
lényegre tértem. Maya megmarkolta a hátamon az ingem,
szinte magára húzott.
– Ha már annyira a tettek embere vagy, bizonyíts! – lihegte,
és újra egy tüzes csókkal tapadt az ajkamra.
Megragadta a derekam, eltolt az ágyig, majd lelökött rá.
– Elképesztő, hogy mennyire hiányoztál – nyögtem, amikor
az ölembe mászott, és még mielőtt felkészülhettem volna rá,
már le is fejtette rólam a ruháim. Nem akartam gondolkodni,
csak sodródni az árral. Lekaptam róla a blúzát, mire
odahúzta a fejem a melléhez, a kezemmel eközben a háta
mögé nyúltam, kikapcsoltam a melltartóját és lefejtettem
róla. A halványbarna bimbói keményen meredtek felém.
Imádattal vettem a számba és szopogattam őket felváltva.

324
Heves mozdulatokkal estünk egymásnak. Maya alacsony
termete ellenére olyan hatással volt rám, mint egy tank.
Amikor beindult, olyan érzésem támadt, hogy semmi sem
állíthatja meg, és olyan helyekre is képes voltam vele eljutni,
ami még számomra is felfoghatatlan volt.
Amikor félrevonta a tangáját, és beleült a meredező
férfiasságomba, a hirtelen jött kéjhullámtól a fejem
hátraejtettem.
–  Ó, édes istenem, de jó újra benned! – nyögdécseltem,
amikor egész testemet elöntötte a mámor. Görcsösen
koncentráltam, hogy ne élvezzek el már az elején. A
combjába kapaszkodtam, hogy meggátoljam a mozgásban. –
Adj nekem egy percet! – hunytam le a szemem.
Éreztem, hogy Maya képtelen féken tartani magát, apró
csókokkal borította be a mellkasom. Amikor gyengült a
szorításom, lassan, ütemesen, finoman emelkedni és
süllyedni, majd körözni kezdett rajtam. A csípőjét előre- és
hátrabillentette, és mindezt le-fel mozdulatokkal kombinálta.
Én sem tétlenkedtem. A kezemmel a szemem előtt himbálózó
mellét kényeztettem, élvezettel markolásztam. Maya mozgása
egyre gyorsabbá, ütemesebbé vált, és a teste teljes egészében
megremegett az orgazmustól, ami hosszú másodpercekig
tartott, finom utórezgésekkel, kéjes nyögésekkel. Végül rám
hajolt és megcsókolt. Átkaroltam a derekát, lefektettem az
ágyra, miközben a csípőmet előredöntöttem, hogy tövig
elmerülhessek benne. Folyamatosan csókolóztunk, de a
szapora sóhajaink miatt ez egyre kevésbé ment. Éreztem,
hogy közeleg a vég, és ezt ő is látta rajtam. A fenekembe
markolt, rám szorított és a csípőjével irányított. Levegőt sem
kaptam, amikor megindult a gerincem mentén a már jól
ismert remegés. Elképesztő volt, ahogy a Maya által diktált

325
ritmussal jutottam a csúcsra. Pár másodperccel később ő is
követett. Ordítani szerettem volna a gyönyörtől, de ehelyett
erőtlenül ejtettem Maya melle közé a fejem.
– Lehet, hogy neked van igazad, kevés vagy nekem. Sosem
leszek képes betelni veled – kóstolgattam a bőrét.
– Szeretlek, Ian! – siklott a tenyere az izmaimon.
–  Akkor ezt vehetem úgy, hogy hazajössz velem? – néztem
egyenesen a szemébe. Felkúszott a szemöldöke a
csodálkozástól.
– Nem emlékszem, hogy igent mondtam volna. Azt hiszem,
inkább meghallgatnám még egyszer a nyomós érveidet. Az a
biztos – karistolta végig a körmeivel a hátam. Kirázott tőle a
hideg.
– Szóval érveket akarsz – fordítottam hasra. – Akkor érvelni
fogok – rántottam térdelő pozícióba, és újra elmerültem a
testében, miközben a feszes fenekét markolásztam.
Páratlan élmény volt, hogy Maya a legbujább, legvadabb
erotikus játékokra sem mondott nemet. Sőt, ő sarkallt rájuk.
Hogyan is akarhattam volna én bárhová is menni, amikor
otthon mindenem megvolt. Számomra ő volt a tökéletes
otthon kulcsa.

326
 A pokol kulcsa

„A testet boríthatják láncok, de az elme mindig szabad

marad.”

(Gyökerek c. film)

Úgy tűnt, lassan minden visszatér a normál kerékvágásba.

Nálam boldogabb embert nem hordott a föld a hátán, és ez
még akkor sem változott, amikor a kis Jeremy a hisztije
közepén rám borított egy egész bögre tejet. Úgy pattantam fel
az asztaltól, mint a nikkelbolha.
– Jézusom! – sietett szalvétával a segítségemre Maya.
–  Most mondd meg, mégis mi baja! – álltam tanácstalanul,
és néztem a fiam, ahogy tombol. Amikor beindult, ő volt
maga a hisztiroham, magából kikelve képes volt akár 30-40
percen keresztül is az önkontrollját elveszítve toporzékolni,
csapkodni és bömbölni.
–  Ő sem tudja! – vonta meg a vállát Maya. – Hagyd rá! Ha
nem figyelsz rá folyton, abba fogja hagyni – jelentette ki, és
miután feltakarította a kiborult tejet, kivette az üvöltő
gyereket a székből és letette a padlóra. – Így ni! Itt nem érheti
baj! Gyere, Hazel, menjünk játszani – fogta meg a lányunk
kezét, és kisétált a nappaliba. Döbbenten pislogtam egy
pillanatig, ahogyan Jeremy is, majd mikor találkozott a
pillantásunk, újra kezdte.
–  Várjatok meg, én is beszállok! – szaladtam utánuk. Alig

327
pár perc telt el, amikor Jeremy jelent meg, és ő is leült közénk
játszani.
–  Látod, megmondtam. Időnként nem az erő oldja meg a
helyzetet – somolygott Maya, de elszólta magát, mert Jeremy
újra rázendített, amikor rájött, hogy nem azzal játszunk,
amivel ő akart.
–  Helló mindenkinek – érkezett meg közben Richi. Jeremy
felpattant, és már szaladt is elé. Richi felkapta és elkezdte a
magasba dobálni. A fiam gurgulázva kacagott, mintha az
imént még nem lélekszakadva ordított volna.
–  Mi a baj, kishaver? – simogatta meg a gyerek könnyes
arcát. Jeremy szúrós tekintettel bökött felénk.
– Mindig csak az van, amit Hazel szeretne – panaszolta el.
– Azért ez ebben a formában nem igaz! – tiltakoztam.
– Ne vedd fel! Csak rosszabb lesz – csóválta a fejét Maya.
– Mi újság, hogy vagy? – érdeklődtem, mert napok óta olyan
magának való volt. Maya azt tanácsolta, hagyjam őt békén,
hadd nyalogassa a sebeit.
– Sokkal jobban – ült le a kanapéra. – Tulajdonképpen azért
jöttem, hogy közöljem, elköltözöm – jelentette ki.
– El… mi? – kaptam rá a tekintetem.
–  Nem akarok visszaélni a vendégszeretetetekkel. Nagyon
hálás vagyok mindazért, amit az anyámért és értem tettetek.
–  Szerintem ez nem jó ötlet! – szálltam vitába vele. – Itt
nagyobb biztonságban vagy Ridaztól. Ha elmész, nem tudlak
megvédeni.
– Én lehet, hogy nagyobb biztonságban vagyok itt, de te és a
családod nagyobb veszélyben. Ezt nem engedhetem –
acélozta meg magát.
– És mégis hová mész?
–  Ne aggódj! Jó helyre. Alexnek van egy lakása, amit

328
befektetési céllal vásárolt, és azt fogom bérelni tőle.
– Á! – nyögtem fel, mert hirtelen olyan gondolatok lepték el
az agyam, amelyeket nem akartam hangosan megosztani a
jelenlévőkkel. Alex. Már megint Mr. Cross. Nem is ő lenne, ha
nem ártaná bele mindenbe magát.
– Hallod ezt, szívem! Lelép a bébiszitter! – ugrattam, mert
tudtam jól, hogy nem kényszeríthetem a döntése
megmásítására. Richi hangosan felnevetett.
– Ne túlozz! Szívesen csináltam. Sőt, ezek után is hívhattok
bátran!
– Miért döntöttél úgy, hogy elmész? – kíváncsiskodtam.
–  Mert ez lesz a legjobb mindenkinek. Amíg az oltalmatok
alatt állok, és mindennap az ajtóm elé teszitek az élelmet,
amikor depressziós vagyok, addig sosem fogom összeszedni
magam.
–  Büszke vagyok rád! – szólalt meg Maya. Odaült mellé és
megölelte. – Ugye mondanunk sem kell, hogy ez az ajtó
mindig nyitva áll előtted. A kulcsokat sem kell visszaadnod,
akkor jössz, amikor csak akarsz – biztatta Maya. Részemről
nem ment ilyen könnyen az elengedés.
–  A mérkőzést rajtam kívül álló okok miatt áttették. Két
hónap múlva lesz – tanulmányozta az arckifejezésem.
– Rám ne nézz, semmi közöm hozzá – fújtam magam elé.
–  Most úgy teszek, mintha ezt elhinném – bazsalygott. –
Bárhogyan legyen is, hálás vagyok nektek. Nélkületek
képtelen lennék talpra állni.
Az érzelmi túltengés végére befutott Aiden is.
– De jó, hogy így együtt vagytok! Hozzád jöttem – pillantott
le Richire. – Már tudom, miért nem örökölted a beteg géneket
– vágott a közepébe. – De nem tudom, akarod-e tudni az
igazságot, amit kiderítettem, vagy inkább elengeded, és éled

329
az életed.
–  Lehet ez még ennél is rosszabb? – dőlt hátra Richi a
kanapén. Aiden felém sandított, amiből arra következtettem,
bizony nagy meglepetést készül a nyakunkba zúdítani. Leült
Richivel szemben, és belevágott.
– Az, ami kiderült, mindent más fényben láttat majd veled.
Tudod, volt idő, amikor az én életem is a feje tetejére állt,
amikor kiderült egy családi titok. Szörnyű volt szembesülnöm
a ténnyel, hogy akiket a szüleimnek hiszek, azok nem azok,
csupán felneveltek, miután az igazi szüleim meghaltak. Akkor
legalábbis ennyit fogtam fel az egészből, de mára azt
mondom, hogy hihetetlenül szerencsés csillagzat alatt
születtem, hogy a sors rájuk bízott. Ők a legcsodálatosabb
emberek a világon. Ha valaki megkérdezi tőlem, hol a
családom, egy pillanatig sincs bennem kétely, hová tartozom.
{4}

–  Nem értem, hogy miért mondod ezt el nekem –

bizonytalanodott el Richi.
–  Amikor megmutattad a leleteket, valami szöget ütött a
fejembe. Az édesanyád vércsoportja AB volt, a tiéd pedig
nullás. Ez a kettő teljességgel kizárt. Még akkor is, ha az
édesapád vércsoportja nullás. Te maximum A, B vagy AB
lehetnél.
Richi kezdte felfogni, mire akar Aiden kilyukadni.
– Ezt ne is folytasd! Nem akarom hallani – szorította a kezét
a fülére. Mindannyian döbbenten pislogtunk Aidenre. Richi
felpattant és kiszaladt.
– Már megint elefánt voltál a porcelánboltban – korholta a
húga. – El sem tudom képzelni, hogy lehetsz te a vezető orvos
a klinikán. A betegeid nem hullanak, mint a legyek a
tapintatos közlési módszereidtől?

330
 Éppen meg akartam szólalni, amikor Richi feldúltan
visszatért.
–  Ha már voltál olyan diplomatikus, hogy a lényeget már
úgyis tudom, akkor most már folytasd! – zihált idegesen. – Ha
nem az a nő volt az anyám, akit eltemettem, akkor ki? –
emelte fel a hangját.
– Ez az a része, amit nem tudom, hogy tényleg tudni akarsz-
e – szisszent fel Aiden. Richit elöntötte az indulat.
– Vájkáltál a múltban, most pedig viseld a következményeit!
Mondd csak meg, ki volt! Ennél rosszabb már úgysem lehet.
–  Az édesanyád egy fiatal, középiskolás lány volt, aki nem
volt több tizenhétnél, amikor életet adott neked. Egy napon
megtámadták őt és a barátnőjét, amikor hazafelé tartottak –
tartott rövid szünetet.
– És? – hebegte Richi.
–  A lányokat megerőszakolták, akik annyira féltek
feljelenteni az elkövetőket, hogy titokban tartották, mit tettek
velük. Ám az egyikük testében megfogantál te.
– Mi van? – hajolt előre.
– Azt akarod nekem mondani, hogy egy rohadtul nem várt
gyerek vagyok?
–  A lány olyan sokáig rejtegette a gömbölyödő pocakját,
hogy már nem dönthetett a terhességmegszakítás mellett. A
szülei, amikor kiderült, hogy terhes, kitagadták.
– És hol van most? – kapkodott Richi levegőért.
– Nem sokkal azután meghalt, hogy világra hozott téged.
Richi ajka megnyílt a csodálkozástól.
–  Sok hűhó semmiért – temette az arcát a kezébe, majd
hirtelen újra Aidenre nézett.
– És hogy kerültem az anyámhoz? Örökbe fogadott?
– Nem egészen – sóhajtott fel Aiden. – Anyád ismerte azt az

331
embert, aki megerőszakolta azt a lányt. A lány pedig ismerte
Maryt. Amikor kitagadták, hozzá fordult segítségért, mert
nem volt kihez. Így az apád tisztában volt a létezéseddel –
köszörülte meg a torkát Aiden.
– Remélem, nem az lesz a történeted vége, amire gondolok
– sápadt le.
–  Ha nem akarod, hogy kimondjam a nevét, akkor nem
mondom – ingatta a fejét Aiden.
–  Ridaz… Ridaz az apám, igaz? – zihált Richi a
felindultságtól. – Csak ő képes ilyen gaztettre.
Aiden nem válaszolt, csak határozottan bólintott.
– Nyomorult, szemét állat – pattant fel a kanapéról Richi. –
Esküszöm, megölöm – indult meg az ajtó felé. Gyorsan elé
ugrottam.
–  Ho-ho-ho! Csak ne olyan hevesen – csitítottam. – Az az
alak nem ér ennyit.
–  Tönkretette az édesanyámat, és hagyta meghalni azt, aki
felnevelt, a tulajdont testvérét. Szerinted mit érdemel, ha
nem azt, hogy kioltsam az életét? – tombolt benne a düh, a
tekintetét pedig elborították a könnyek. Megragadtam a vállát
és megöleltem.
–  A te családod már itt van. Nem akarunk elveszíteni! –
vallottam be. – Teszünk róla, hogy megkapja, ami jár neki, de
ésszel csináljuk – vigasztaltam.
–  Ami azt illeti, lehet, hogy hamarabb utolérte a végzete,
mint gondolnátok – lépett mellénk Aiden.
–  Mi a jó francot csináltál már megint, hülyegyerek? –
ámultam el.
– Hát az az igazság, hogy Ridaz barátunk néha portyázik az
ellenséges banda területén is. Diszkréten csinálta ugyan, és a
határokat épphogy súrolva, de ettől ez még lopás. A másik

332
banda vezére nem volt túl boldog, amikor megkapta a
névtelen borítékot, ami tele volt fényképes bizonyítékokkal.
– Honnan voltak neked fényképeid? – ámultam el.
– Nem mondtam, hogy én voltam az anonim besúgó – kérte
ki magának.
– Ugyan ki más! – csattantam fel.
– Speciel tudom, ki volt – húzta ki magát.
– Én is! Te voltál – böktem a mellkasára.
– Tévedsz, mert Carter Barlow volt – bökte ki.
–  Lehet, hogy nem vagy besúgó, de felbujtó igen –
hitetlenkedtem. – Tisztában vagy te, milyen
következményekkel fog járni, ha a terved balul sül el, és Ridaz
rájön, honnan fúj a szél?
–  Emiatt kár aggódnod. Ridazék tegnap éjjel összecsaptak
az ellenséges bandával. Rajtuk ütöttek, amikor nem a saját
területükön garázdálkodtak. Az emberünk olyan súlyos
motorbalesetet szenvedett, hogy már nem tudták őt
megmenteni. Hajnalban meghalt.
Néma csend telepedett a szobára.
– Az isteni gondviselés – vonta meg Aiden a vállát.
–  Isteni… Tudtam, hogy nem vagy emberi, de azért nem
túlzás ez?
–  Az élet tényleg igazságtalan! Hogy tehette ezt velem? –
kelt ki magából Richi. – Járt volna nekem annyi, hogy
szétverjem a pofáját.
–  Te nagyon jó ember vagy, Richi, és éppen ezért a sors
jobban szeret annál, mint hogy kifordítson téged önmagadból
– vágott közbe Maya. Felállt és mélyen Richi szemébe nézett. –
Rettenetes az, amiken keresztül kellett menned. Éppen ezért
nem lett volna igazságos, ha a végén egy ilyen ember miatt,
mint Ridaz, csinálsz valami őrültséget, és emiatt bűntudattal

333
kell leélned az életed, vagy netalán börtönben.
–  A gyökereid keresésénél sokkal fontosabb, hogy tudd, ki
vagy – szólalt meg Aiden is. – Nem mindig a vérrokonaink az
igazi családunk, hanem sokkal inkább azok, akik úgy
fogadnak el és szeretnek minket, ahogy vagyunk. Azok, akik
mellett sosem kell megjátszanod magad, akik előtt nem kell
monitoroznod minden mozdulatodat, hanem önmagad
lehetsz. A családot nem a vér határozza meg, hanem az, ki
nyújtja feléd a kezét, amikor bajban vagy.
– Valahol mindig is tudtam, hogy van valami titok – higgadt
le kicsit Richi. – Többször is kértem az anyámat, mutasson
képet az apámról, de egyet sem tudott, csak összefüggéstelen
történeteket mesélt róla, gyanús volt, hogy valami nem
stimmel.
–  A nő, aki felnevelt téged, anyaként szeretett – lépett elé
Maya. – Ebben egészen biztos vagyok, mert én is anya vagyok,
és láttam a szemében ugyanazt a szeretetet, féltést,
aggodalmat, ami bennem is ott van nap mint nap.
Richi előrelépett és megölelte.
– Köszönöm! Sokat jelent, hogy ezt gondolod. Tudom, hogy
nagyon sokat köszönhetek neki. Olyan szemléletet kaptam
tőle, amit mástól nem, ő tanított meg saját magamért kiállni.
– Fel a fejjel, öcsi! – léptem én is oda hozzájuk. – Nem vagy
egyedül. Kaptál egy új családot. Persze, csak ha elfogadsz egy
ilyen nem éppen szokványos famíliát.
– Nekem megtiszteltetés – ölelt meg engem is.
– Soha ne hátrafelé nézz, mindig csak előre! Ha állandóan a
visszapillantón a szemed, elveszíted a célt – paskoltam meg a
hátát. Aidenre néztem.
–  Engem hagyjatok ki ebből az össznépi öleljük meg
egymást dologból – forgatta a szemét.

334
 Elmosolyodtam, mert láttam a tekintetében, hogy ő is
ellágyult.
–  Nem maradt más hátra, mint felkészülni a következő
mérkőzésre – bokszoltam Richi vállába.
–  Ezzel kapcsolatosan van is egy kérdésem. Maradnál az
edzőm? – pillantott rám reménykedve.
– Természetesen – bólintottam.
– És vállalnád a menedzser szerepet is? – pislogott ártatlan
tekintettel.
– Biztos, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb? – lepődtem
meg.
–  Egyértelműen. Csak benned bízom, emellett van
tapasztalatod.
–  Aiden lenne erre a legmegfelelőbb – kuncogtam el
magam. – Nem tudom, megvan-e bennem az ő pofátlan üzleti
érzéke.
Aiden szemöldöke meglepetten megemelkedett.
–  De ő hamarosan visszamegy Rómába – sóhajtott egyet
Maya.
– Na, álljunk meg egy pillanatra – szólt közbe az érintett. –
Nem emlékszem, hogy engem bárki is megkérdezett volna.
Az, hogy a világ másik felén tartózkodom, még nem jelenti
azt, hogy ne tudnék egy ilyen feladatot ellátni – közölte
felháborodottan.
–  Akkor ez azt jelenti, hogy segítesz nekem? – lelkesedtem
fel.
–  Persze! Simán. Te viszed a dolgok fizikai részét, a
tárgyalásokat meg csak bízzátok rám – bólogatott egy ravasz
mosoly kíséretében. – Családi vállalkozás leszünk.
Hamarosan nem lesz olyan pontja az országnak, hogy ne
ismernék a neved – bökte oldalba Richit.

335
 –  Jézus! – ingatta a fejét Maya. – Bele se gondolok. Előre
félek, mi lesz ebből.
– Hogy ne legyen gáz, bevesszük apádat is – jutott eszembe
Alex sértődött arckifejezése, hogy mindig mindenből
kimarad.
–  Ezzel, remélem, nem megnyugtatni akartál – forgatta a
szemét Maya.
A nap további része jó hangulatban telt. Richi is úgy tűnt,
veszi az elé gördülő akadályokat, bár sejtettem, hogy kell még
neki egy kis idő, amíg megemészti a vele történteket. Amikor
Aidennel kettesben maradtunk, nem bírtam megállni, hogy
ne piszkálódjak egy kicsit.
–  A családról szóló monológod nagyon szívhez szólóra
sikerült – sandítottam rá.
–  Tudod, hogy van az. Nehéz jégkockának maradni egy
forró csésze teában – vonta meg a vállát.
– Jégkockának? – kérdeztem vissza.
–  Hiába próbál az ember keménynek mutatkozni, ha a
környezete érzelgősködik. Beleolvadtam az atmoszférába.
–  Érdekes hasonlat. Valahogy én is így éreztem a
házasságunk első éveiben.
–  De már nem kell aggódnod – legyintett. – Mára
tökéletesen felolvadtál.
Érdeklődve néztem a mimikáját, mert nem tudtam
eldönteni, hogy ezt szurkálódásnak vagy dicséretnek szánta.
Valami azt súgta, hogy inkább az első.
–  Szóval te úgy látod, hogy elvegyültem. Szerintem azért
erről kérdezd meg az apádat és a húgodat is – fontam karba a
kezem.
–  Hát hamarosan bizonyíthatod, milyen kemény vagy –
intett a kontroller irányába a fejével.

336
 – Neked elment az eszed? Maya ki fog nyírni – ripakodtam
rá.
– Á, szóval mégiscsak ellágyultál – cukkolt.
–  Oké! De csak egy menet – siettem a géphez. Aiden leült
mellém, és elszántan a tekintetem kereste.
– Most lealázlak a pályáról – közölte eltökélten.
– Csak szeretnél – nevettem ki a magabiztosságát.
– A bátorság veszélyes. Aki ész nélkül száguld, meghalhat –
indította el a programot.
–  Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel – mondta,
amikor az első kör végén alul maradt.
– Ezt csak a vesztesek hangoztatják – hecceltem.
Remekül szórakoztunk egészen addig, amíg Maya órákkal
később meg nem unta a dolgot, és véget nem vetett neki.
– Ha jól hallottam, döntetlen – kapcsolta le a gépet.
–  Ne csináld! Legalább egy utolsó menetet – rimánkodtam
neki.
–  A következő körben kiderült volna, ki a jobb – érvelt
Aiden.
–  Éppen ezért állítottalak le most benneteket. Nem várom
meg, hogy elszabaduljanak az indulatok, mert akkor könnyen
elfajulhatnak az érzelmek – jelentette ki.
– Ünneprontó feleséged van – ingatta a fejét Aiden.
– De mindig tudja, mit csinál, ezért szeretem – álltam fel és
öleltem át. Magamhoz húztam őt és megcsókoltam.
– Na jó, elég lesz ebből, nézni sem bírom! – fordult el Aiden.
– Megyek, mert Aria már biztos vár rám.
– Ne is hagyd most őt sokáig magára! Szüksége lesz rád!
–  Ne is mondd, már most kívánós! Hazafelé vinnem is
kellene neki epret. De hol a csudában szerzek én ilyenkor
epret? – vakargatta a tarkóját.

337
 –  Nem lesz könnyű feladat, de szorítok neked, öregem –
nevettem ki.
Újabb szélcsend vette kezdetét. Őszintén örültem a
bejelentésüknek, mert elterelte rólunk a figyelmet a hír, hogy
hamarosan gyarapodik a Cross család létszáma.
Miután Aiden távozott, és egyedül maradtunk, Mayához
fordultam.
– Az apád lakásokat vesz befektetési céllal. Ravasz! – adtam
hangot a meglepetésemnek.
– Segíteni akart, és tudta, hogy Richi nem fogadná csak úgy
el a lakást. Neked pedig csak az fáj, hogy ez nem neked jutott
eszedbe – kuncogott.
– Pontosan ezt szeretem benned. Okos vagy – nyomtam egy
csókot a szájára.
–  És a mérkőzés elhalasztása? Valami azt súgja, a te kezed
van a dologban – pillantott fel rám.
–  Még nem áll készen – vontam meg a vállam. – Nem
hagyhattam, hogy ilyen állapotban lépjen a szorítóba.
–  Látod, én pedig ezért szeretlek – harapta meg a szám
szélét incselkedően. – A kemény külsőd érző férfit takar.
Valójában egy harmadik gyerek vagy. És ha már az vagy,
játszhatnánk is egy kicsit.
Felszaladt a szemöldököm.
– És a gyerekek?
–  Anya elvitte őket. Van pár óránk, amíg hazajönnek.
Bújócskázzunk! – siklott a tenyere a vállamon. – Ha
megtalálsz, megkaphatod, amire csak vágysz – kacsintott.
– És ha túl ügyesen rejtőzködsz? – mentem bele a játékba.
–  Akkor a fürdőszobában leszek a habok között a
fürdőkádban – csípett az oldalamba. – Kezdhetsz is számolni,
de ne csalj! – tartotta fel a mutatóujját, miközben távolodott.

338
 –  Kapsz két percet – néztem az órámra. – 120, 119, 118 –
kezdtem visszafelé számolni. – Vészesen fogy az időd –
kiáltottam utána, de már eltűnt az emeleten.
Egy mázlista vagyok! Még ha időnként duzzogok is a
korlátok miatt, amelyek körülvesznek, nélkülük többé nem
létezem. A családom lett a mindenem. Bármit megtettem
volna értük, éppen ezért indultam meg a feleségem után az
emeletre.
–  Nulla – kiáltottam el magam, jelezve, hogy jövök.
Lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam felfelé. Nem kapkodtam,
mert biztos voltam benne, hogy ami ránk vár, az csak
csodálatos lehet.

339
 Receptem a boldog élethez

„Elárulom a titkot, ami segített nekem, hogy célba érjek:

az én erőm egyes egyedül a makacs kitartásomban van.”

(Louis Pasteur)

–  Adj neki – üvöltöttem teli torokból a szorító széléről. –

Használd a balhorgod is – biztattam Richit a mindent eldöntő
utolsó menetben.
Az ökölvívó rangadó, mint mindig, most is telt házat
vonzott és a hangulat izzott a feszültségtől. Egetverő
hangzavar töltötte be a hatalmas csarnokot. Kivörösödött
arcú, felajzott emberek drukkolásától zengett a hely. Lent a
küzdőtéren mindenre elszánt harc folyt a bajnoki övért. A
ring mellett a családom tagjain akadt meg a szemem, akik fel-
felugrálva egy emberként izgultak Richiért.
– Üsd ki! Üsd ki! Üsd ki! – ordítozták.
Megmosolyogtatott, mennyire izgatott volt mindenki. Richi
magabiztosan felemelt karral jelezte, az lesz, amit várnak
tőle. Számomra is meglepő módon könnyedén vette az
akadályt, lazán hozta a meccset, ám én még nem voltam
nyugodt. Egy bokszoló ugyanis tudja, hogy egy pillanatra sem
lankadhat a figyelme, mert bármelyik másodperc vagy
elhibázott mozdulat hozhat váratlan meglepetéseket.
Richi ellenfele a jól képzett ökölvívók közé tartozott.
Többéves pályafutása sikersorozatát erőszakos, kegyetlen,

340
rohamozó stílusának és hihetetlenül nagy ütőerejének
köszönhette, és persze a félelmetes külsejének. Brutális képe,
laposra vert orra, az arcán és a szeme körül éktelenkedő
forradások sokasága pedig véres harcokról árulkodott. Elég
volt ránézni, az ellenfele máris vesztesnek érezte magát, de
Richi nem. Éppen ezért lepte meg a vetélytársát, akinek évek
óta nem akadt olyan küzdőpartnere, aki képes lett volna
megszorítani őt, vagy akár csak néhány menetet talpon
kihúzni ellene. Richinek összejött!
Azért be kellett vallanom, voltak bennem félelmek az
elején. Ridaz halála után elgondolkodtam rajta, valóban
kiálljunk-e a Richinek választott kemény ellenfél ellen.
„Ez nem tánciskola! Nem lenne szabad vágóhídra küldeni
egy kezdőt” – írt az egyik újság, ami csak tovább növelte a
bizonytalanságom, de Richi úgy döntött, vállalja a meccset.
– Igyekezz távol tartani magadtól! Ne engedd, hogy sarokba
szorítson, vagy rád erőltesse a közelharcot, mert akkor véged.
A kezed, ahogy tanítottam, mindig legyen fenn, mert az ütései
életveszélyesek – oktattam Richit a mérkőzés előtt, aki csak
lazán annyit felelt.
–  Nyugalom! Ne aggódj annyit! Ideje megmutatnom, mit
tanultam! – indult meg a ring felé. Irtó büszke voltam rá a
meccs végkimenetelétől függetlenül.
Tetszett, hogy Richi ellenfelének türelme fogyott, a
tanítványom nyugalma megőrjítette. Az ürge gyors
beugrással próbált bevinni egy félelmetes jobbhorgot, de újra
és újra csak a levegőt találta el, Richi addigra már a háta
mögött pattogott. Richi riválisa megrémült és elvesztette a
fejét, ami egy bokszolónál a holtbiztos vereséget jelenti.
–  Igen! Ez az! Ügyes – biztattam Richit. – Ne állj le
verekedni! Maradj kívül! – üvöltöztem, de Richi abban a

341
pillanatban elképesztő erővel engedett el egy balhorgot, ami
az ellenfele állán csattant. Szerencsétlen fickó ráadásul pont
belehajolt az ütésbe, aminek következményeként szinte
döngött a padló, amikor arccal előrezuhant, és nem mozdult
többet. A kezdeti sokk után a szorító pillanatok alatt megtelt.
Beugrott a srác edzője, az orvosa és a bíróval egyetemben
vizet fröcsköltek rá, próbálták magához téríteni. Nem kellett
rászámolni sem. A bíró a fogvédőt ráncigálta, igyekezett
gyorsan kiszedni a magatehetetlen, ájult bokszoló szájából.
Nyertünk!
A mérkőzés után a családdal közösen ünnepeltük a
győzelmet az étteremben.
–  Már értek minden tanítást – közölte velem euforikus
hangulatban Richi. – Feldühítettem az ellenfelem, hogy én
irányíthassak.
–  Hihetetlenül büszke vagyok rád – csapkodtam vállba. –
Látod, én megmondtam, hogy az igazán jó dolgok azokhoz
jönnek el, akik kitartóan megdolgoznak érte. Te
megdolgoztál!
Elképesztően boldognak éreztem magam. Nemcsak Richit
segítettem a csúcsra, de az éttermem is minden este tömve
volt. Miónak ebben az egyben legalább igaza volt. A negatív
reklám valóban jó reklámnak bizonyult, mert több emberhez
jutott el a Steak Hammer híre a hatására. Ami
tulajdonképpen illett is hozzám, hiszen életem során én is
inkább voltam szélsőséges, megosztó, mint semleges. Mégis
örültem neki, hogy azok, akik azért tértek be hozzánk, hogy
lehúzzanak minket a különböző platformokon, néhány
próbálkozás után azon kapták magukat, hogy törzshelyükké
vált a Steak Hammer. Visszatérő vendégek lettek, és nemcsak
az első osztályú kiszolgálás miatt, hanem mert nálunk jókat

342
ettek, ittak, beszélgettek.
Jó érzés volt, hogy lassan feloszlani látszott az a bizonyos
köd. Végre az az érzésem volt, hogy jó helyen vagyok, csak ki
kellett várnom a megfelelő pillanatot. Az életben
egyensúlyozást kellett megtanulnom jó és rossz között, ami
korántsem olyan egyszerű, hiszen valaki mindig húz, vagy tol
az egyik irányba. Hálás voltam a sorsnak, mert végre olyan
emberek vettek körül, akik arra sarkalltak, hogy még jobb
legyek. Mellettük megtanultam, hogy a legrosszabb
helyzetből is mindig van kiút. Ha esik, keresem a szivárványt,
ha sötét van, akkor pedig a csillagokat.
– Nem is meséltem még nektek, hogy Mona ma megkeresett
– jutott eszembe.
–  Jól felszívódott. És hogy van, mi van vele? – érdeklődött
Maya.
–  Remekül érzi magát. Floridába költözött és új
vállalkozásba kezdett. Valójában csak azért hívott, mert tőlem
szerette volna hallani, hogy Ridaz tényleg halott. Azóta sem
élte teljesen felhőtlenül az életét. Rettegett, hogy egyszer
mégis rátalálnak. Most lett igazán szabad ő is. De amiért ezt
felhoztam, az az, hogy rákérdeztem, ismerte-e Miót? Kiderült,
hogy az a mindenre elszánt némber ezt is csak beblöffölte.
Valószínűleg egyszer meghallhatta ezt a nevet valami rossz
körökben, és tett vele egy próbát. Én meg bekaptam a horgot.
– Ne is foglalkozz vele! – legyintett Alex. – A róluk lehozott
cikk óta sok régi üzletfelük átpártolt hozzánk. Többet
vesztettek ezzel az egésszel, mint amennyit nyerhettek volna.
– Ahogy hallom, Becker sem állt meg a pénzköltésnél. Hogy
hasít az új app? Én kipróbáltam, nagyon baró – lelkesedett
Richi.
–  Örülök, hogy tetszik! Sokat kellett győzködniük Iannel,

343
hogy rábólintsak. Apa vagyok, és nagyapa. Félek, nem
minden fiatal fogja arra és úgy használni, ahogyan kellene és
amire való.
– Legyen korhatáros, és ezzel meg is van oldva – vetette fel.
– Mi is erre a kompromisszumra jutottunk – mosolyodott el
Alex.
–  Amit majd úgyis kijátszanak egy kamu születési
dátummal – vonta meg a vállát Aiden.
Megrúgtam az asztal alatt, hogy fogja be a száját, mielőtt az
apja visszakozik. Már bántam, hogy hagytam, hogy Richi első
általunk szervezet meccsén személyesen ott akart lenni. A
megállapodásunk értelmében ugyanis ha az újabb szerződés
létrejön, én végleg kiszálltam.
–  Nyugi! Nem kell izgulnod – vette észre a mozdulatom
Alex. – Már aláírtuk a szerződést. Különben is, te inkább azzal
törődj, hogy a motorom újra pöpec legyen szombatra, hogy
egy utolsót együtt gurulhassunk, mielőtt Aiden visszarepül
Rómába.
– Jaj, szívem, hiszen még az előző esés nyomai sem tűntek
el rólad teljesen – csóválta a fejét Lexie.
– Egyébként is mindig utolsó voltál – hergelte Aiden.
–  Valakinek annak is kell lenni – seperte le magáról a
megjegyzést Alex. – Nézzétek a jó oldalát! Legalább nem
egymás vérét szívjátok, hogy ki veszített, emellett mindig én
fizetek a végén a kocsmában – vigyorgott elégedetten.
Mindannyian felnevettük, de abban a pillanatban különös
érzés kerített a hatalmába. Felemeltem a fejem, és a
tekintetem az egyik asztal irányába szegeztem.
– Hát ez meg mi a jó francokat keres itt? – ámultam el.
A többiek szeme is az általam figyelt személyre szegeződött.
– Az ott tényleg Greyson Ramos? – érdeklődött Aiden.

344
 – Ő bizony! – helyeselt Richi.
Ramos is engem mustrált.
–  Ne haragudjatok, de muszáj odamennem hozzá – toltam
ki a székem, és kimért léptekkel sétáltam el Ramos asztaláig.
– Szép jó estét kívánok! – köszöntem rá.
– Á, Bryton, reméltem, hogy itt lesz.
– Maga meg mit keres itt? – indítottam nem túl kedvesen.
– Gondoltam, kap tőlem még egy esélyt.
– Nem ragaszkodom hozzá! – horkantam fel.
– Üdvözlöm, Mr. Ramos – sietett mellém Maya, hogy mentse
a helyzetet. – Örülünk, hogy benézett hozzánk.
Hogy a nyúl rúgja meg! Örülni? Azt sem bánnám, ha a hóhér
vágná hátba!
– Vendégünk a ház specialitására – ajánlotta fel Maya.
–  Szent tehén! Remélem, nem azt akarják, hogy
ételmérgezésben pusztuljak el – vetett egy keresztet Ramos.
Maya elnevette magát, de én kicsit sem találtam viccesnek a
dolgot. Ramos felállt és farkasszemet nézett velem.
–  Tulajdonképpen azért jöttem, hogy elmondjam, milyen
sokra becsülöm a kitartását. Remélem, meg tud nekem
bocsátani. Igyekeztem jóvátenni a károkat, amelyeket
okoztam. Csináltam magának egy extra reklámot az
adásomban.
– Akkor mégsem a negatív reklám hozta a sok érdeklődőt? –
csúszott ki a számon.
– Biztos akadt olyan is, de maga nem szolgált rá arra, amit
tőlem kapott. Remélem, tudja, hogy a gorombaság csupán a
show része. Tudja, amúgy kenyérre lehet engem kenni –
kacsintott.
Felszegett állal valami frappáns válaszon gondolkodtam, de
az oldalbordám megelőzött.

345
 – Jöjjön az asztalunkhoz! Éppen ünneplünk!
Megnyílt a szám a csodálkozástól. Hogy Greyson Ramos a
családi asztalnál? Nem túlzás ez egy kicsit?
– Hallottam a felkaroltja sikeres mérkőzéséről. Gratulálok!
Ezek szerint maga jobb edző, mint szakács – kacagott a saját
poénján, ahogy Maya is. – Köszönöm a kedves invitálást, de
tényleg nem akarok zavarni – utasította vissza, ami egy kis
megnyugvással töltött el.
– Ugyan már, jöjjön! Nem zavar, van még egy szabad hely –
karolt bele Maya, és húzta az asztalunk felé.
Egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal, sóbálvánnyá
meredve álltam. Minek az embernek ellenség, ha ilyen felesége
van!
Hihetetlen volt számomra, milyen hosszú utat jártam be, és
ha évekkel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Ian Bryton,
a kemény faszagyerek híres-neves étteremtulajdonos lesz,
körbenevetem. Ám ennyi év távlatában állíthatom, helyes
döntést hoztam, és nemcsak azért, mert később egy sikeres
étteremhálózat tulajdonosa lettem, hanem azért is, mert a
hivatásom iránti szeretetemmel egy olyan örökséget, tudást
adhattam tovább, amelyből később a családunk újabb és
újabb generációi is profitálnak majd.

346
{1}Aiden történetét a szerző Elvarratlan szálak című könyvében olvashatod
el.

{2}Jelentése integető macska, ami gyakorta előforduló szobrocska Japánban.

Üzletek, éttermek bejáratánál helyezik ki őket, mert úgy tartják, a bal
mancsával integető macska szimbolizálja a pénzt, míg a jobb a jó
szerencsét.

{3} Isten hozott, Aiden!

{4}Aiden történetét a szerző Eltitkolt múlt és Elvarratlan szálak című

könyveiben olvashatod el.

347