Gwen és Mark Rosman csodálatos házasságban élnek immár

tizenöt éve, és boldogan nevelik két gyermeküket. Szerelmük

töretlen, s vállalnak egy harmadikat is.
Minden olyan tökéletesnek tűnik, míg meg nem történik a
tragédia, ami egy csapásra véget vet a boldogságuknak.
Szilveszter éjszaka egy kamionnak rohannak, s megkezdődik a
harc az életben maradásért.
Mark súlyosan megsérül, és Gwennek minden erejére szüksége
lesz ahhoz, hogy küzdjön a férjéért. Az asszony élete gyökeresen
megváltozik, több éves kórházi kezelés következik, mialatt
Gwennek otthon is helyt kell állnia, és egyedül nevelnie három
gyermekét, melyek közül az egyik különös gondoskodást
igényel…
 © Diana Dorth

© Pallas Antikvárium Kft., 2005

Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános

előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az
egyes fejezeteket illetően is.

Minden jog fenntartva.

Kiadó Pallas Antikvárium Kft.,

3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37/311-028)
Felelős kiadó a Kft. Vezetője

Borítóterv – tipográfia © Miroe Design, 2005

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 251321
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
Készült BakerSignet betűvel. 12 ív terjedelemben

ISBN 963 9504 01 0

 1.
Gwen Rosman óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőn
csillogó, fekete estélyiben, nehogy megbotoljon az új
magas sarkú cipőjében, az utóbbi hónapokban különösen
vigyázott magára. Vörös, vékonyszálú haja a válláig ért,
amibe nemrég dauert tetetett, s a göndör fürtök lágyan
csiklandozták a nyakát, zöld szeme csakúgy ragyogott,
amikor a lámpafény megvilágította bájos arcát. Amint
belépett a tágas nappaliba, orrát egyből megcsapta a
karácsonyfa friss illata. Ismét szép, formás fenyőt sikerült
választaniuk terebélyes ágakkal, mely a plafonig ért, és
csak úgy ragyogtak rajta a díszek, amint az égők fényét
visszatükrözték. Gwen elmosolyodott, ha eszébe jutott,
milyen jól telt a karácsony, és kíváncsian lépett oda az
ablakhoz, amikor észrevette, hogy megint esik a hó.
Odakint szép fehér volt minden, s Gwen negyvenéves
kora ellenére lázas izgalommal figyelte a lassan szálló
hópelyheket, mint egy kisgyerek. És a szíve mélyén gyerek
volt megint, mindig örült a hónak, hihetetlenül szeretett
szánkózni és addig hemperegni benne, míg a ruhája csurom
vizes nem lett. Még most is ott hallotta fülében az anyja
dorgálását, amint az leszidja és bezavarja a házba, nehogy
tüdőgyulladást kapjon.
Amint ott állt az ablaknál elmerülve emlékeiben, nem
vette észre, hogy a férje közben belép a nappaliba roppant
elegáns öltönyében. Amint Mark észrevette Gwent, elakadt
a lélegzete, megállt a sötétzöld szőnyegen, a krémszínű
kanapé mellett és némán bámulta feleségét. Sokszor
csinált ilyet, titokban nézte az asszonyt, és örült, hogy
feleségül vette. Az egyetemen találkoztak először,
mindketten közgazdaságtant tanultak. A második évben
szerettek egymásba, és miután megszerezték a diplomát,
egyből összeházasodtak. Sajnos, nem tudták olyan
emlékezetessé tenni az esküvőt, ahogy szerették volna,
nem tudtak nagy vigasságot rendezni, akkor közel sem
álltak olyan jól anyagilag, mint most. Gondoltak egyet,
fogták magukat, és elmentek az anyakönyvvezetőhöz, két
barátjuk volt még jelen abban a csodálatos pillanatban,
amikor összeadták őket. Szerény szertartás volt, mégis
gyönyörű. Egyedül Gwen barátnője pityergett az igen
kimondása után, majd négyen elmentek a legközelebbi
bárba, és átmulatták az éjszakát. Mark hajnalban alig tudta
felvinni Gwent első albérletükbe, a negyedik emeletre és
átemelni a küszöbön. Kezdetben egy szobás lakást béreltek,
mindketten más cégnél dolgoztak, míg meg nem nyitották
saját könyvelő irodájukat, és onnantól kezdve rájuk
mosolygott a szerencse. Keményen megdolgoztak
mindenért, amilyük volt, és Gwennel madarat lehetett
volna fogatni, amikor beköltözhettek ebbe a csodálatos
házba.
Mark kíváncsi volt, Gwen mikor veszi őt észre, azonban
nem bírta kivárni a pillanatot, inkább odalépett mögé, és
belecsókolt a nyakába. Az asszony egy pillanatra
összerezzent, majd örömmel adta át magát az ismert karok
ölelésének.
– Mark! Megijesztettél…
– Tudom – kuncogott a férfi. Mindig szeretett
meglepetést okozni a feleségének, hol meglepő
jelenlétével, hol egy virágcsokorral, apró édességgel vagy
nagyvonalú ajándékokkal. Mark szeretett ajándékokat
vásárolni, és ritka jó megérzése volt, mindig kitalálta kinek
mire van szüksége, s a feleségét a tenyerén hordozta.
Gwennek egy nercbundát vásárolt karácsonyra, de a
gyerekeket is elkényeztette. Két, imádnivaló kölykük volt,
ahogy Mark szokta emlegetni őket, a tizenhárom éves
Adam és a tíz éves Katherine. Amikor Adam megszületett,
Mark a legszerencsésebb férfinak érezte magát. Volt egy
csodálatos felesége, aki megajándékozta egy gyönyörű
kisbabával, s Mark férfi létére elsírta magát, amikor a
nővérek megmutatták neki a fiát. Olyan kicsi volt és
törékeny, alig merte a kezébe venni, félt, hogy kárt tesz
benne. Másnap beugrott az irodájába, hogy közölje a
többiekkel, szabadságot vesz ki a következő hétre, az
irodisták viszont már ott álltak az asztalánál, és pezsgővel
várták. Mindenki gratulált neki, bárkivel találkozott, sorra
állították meg a folyosón, csörögtek a telefonok, s egyre
szaporodtak a gratuláló hívások. A barátai mind
meglátogatták Gwent meg a babát a kórházban, majd este
megünnepelték Adam világra jöttét, végigjárták a bárokat,
jól berúgtak, majd hajnalban alig tudtak hazamenni.
Mark rettentően boldog volt, elhalmozta feleségét
ajándékokkal, s az első karácsonyuk roppant jól sikerült
hármasban, addigra Adam már gügyögött néhány szót, és
pár percig tátva maradt a szája, amikor egy hatalmas
plüssmackót kapott ajándékba, mely nagyobb volt, mint ő
maga. A kicsi gyorsan nőtt, s ahogy megtanult járni, Mark
elvitte magával horgászni, és rengeteget kirándultak együtt
Gwennel, sokat piknikeztek kint a szabadban, imádták az
erdőket, hegyeket és a friss levegőt.
Miután Adam betöltötte a három évet, megszületett
Katherine. Milyen boldogság volt, egy újabb gyerek a
családban, egy kislány! Gwen nagyon szerette a
gyerekeket, szívesen töltötte velük minden percét, s amikor
Mark hazatért az irodából, bekapcsolódott az esti
fürdetésbe, meseolvasásba, lefektetésbe. Rengeteg közös
programot szerveztek a gyerekekkel, sok jó élményük volt,
amikor saját foci vagy baseball csapatot alkottak, és úgy
játszottak a kertben, hatalmas homokvárakat építettek
vagy késő estig társasoztak a nappaliban. Szinte észre sem
vették, milyen gyorsan telnek az évek, a gyerekek
hihetetlen gyorsasággal nőttek, úgyhogy Gwen már csak
azt vette észre, hogy nem győzi őket iskolába hordani, majd
különórákra. Mark reggeltől estig dolgozott, kézben tartotta
a könyvelő irodát, Gwennek pedig felszabadultak a
délelőttjei. Egyedül maradt napközben abban a hatszobás,
hatalmas házban, melyhez medence és szauna is tartozott,
viszont a gyerekek nélkül unatkozott benne. Szeretett volna
visszamenni dolgozni, de Mark ragaszkodott hozzá, hogy
otthon maradjon, és csak a gyerekekkel foglalkozzon. Nem
győzte bizonygatni neki, mennyit változott a könyvelés
azóta, amióta Gwen először terhes lett, és mennyire nehéz
lenne neki visszaállnia, s megtanulnia az új dolgokat.
Marknak viszont sűrűsödtek a teendői, egyre több cég bízta
meg őket könyvelésük elkészítésével, s amikor a férfi este
hazajött, sok irat maradt a táskájában. Sokszor éjfélig
számolt a lámpafénynél, és egyeztette az adatokat, amikor
Gwen odaült mellé az asztalhoz, kezdetben csak besegített
neki, hogy hamarabb ágyba kerülhessenek, majd Mark
rábízta a feladatokat, s idővel Gwen ismét beletanult a
könyvelésbe. Később Mark egyre több munkát vitt haza
neki, s így ismét foglaltak lettek Gwen délelőttjei, aztán ő is
bement férjével az irodába, és egyszer csak azon kapta
magát, hogy újra dolgozik, mint a házasságuk kezdetén.
Gwen rendkívül talpraesett nő volt, megszervezte az
életét úgy, hogy közben a gyerekeket is hordta iskolába,
hordta különórákra, majd értük ment, s az otthoni
teendőket is kiválóan ellátta, úgyhogy nem volt szüksége
házvezetőnőre. És Gwen élvezte, hogy pöröghet, egyaránt
helytállt otthon és a munkahelyén, ő azok közé a nők közé
tartozott, akik nem fásultak bele az unalmas
hétköznapokba, s nem facsarodott ki és fordult magába
otthon ülve, a nagy semmittevésben.
Mindenre volt idő, a családra, munkára, kirándulásra,
Gwen mindig igyekezett változatos programokat szervezni
a családjának. Főleg az ünnepekre, azok kivétel nélkül jól
sikerültek. Gwen ki is tett magáért, csodálatos ételeket
főzött, remekül sütött, s ilyenkor mindannyian úgy teleették
magukat, hogy majd szétpukkadt a hasuk. Aztán jöhettek a
közös játékok a gyerekekkel, együtt társasoztak, tévéztek,
sportoltak. Irigylésre méltó házasság volt az övék két
gyönyörű gyerekekkel, csodálatos otthonnal, melyet egy
még csodálatosabb asszony tartott rendben. S ez a
csodálatos asszony most ott állt az ablaknál és élvezettel
figyelte, ahogy odakint nagy pelyhekben hullott a hó, s a
szívében ismét visszaváltozott gyerekké néhány pillanatra,
amikor a férje odaállt mögé, átölelte őt.
– Hogy vagytok? – kérdezte búgó hangon, s kezét lágyan
lecsúsztatta az asszony hasára.
Igen, már ketten voltak, Gwen szíve alatt ott növekedett
egy újabb élet. Hátulról nézve egyáltalán nem látszott az
asszonyon, hogy terhes, negyven éves kora ellenére is jól
tartotta magát, megőrizte formás alakját, és most olyan
elragadó, bájos kismama volt, mint mikor Adamet vagy
Katherine-t várta. Nyugodtan letagadhatott jó pár évet a
korából… Amikor megtudta, hogy ismét állapotos lett, egy
percet sem gondolkozott azon, megtartsa-e. Váratlan
terhesség volt, az igaz, Gwen égi áldásnak, isten
ajándékának tekintette a benne fejlődő életet. Rettentően
szerette a gyerekeket, az övéi már úgyis nagyok voltak,
semmi akadályát nem látta annak, hogy egy újabb kisbaba
érkezzen a családba. Nem érdekelte sem a kora, sem a
karrierje, számára mindig a család volt a legfontosabb,
amiért hajlandó volt feláldozni önmagát. Mark is boldogan
fogadta a hírt ugyan, de ő felvetette az abortusz
gondolatát, mert aggódott Gwenért. Hiába nézett ki olyan
jól, azért nem volt már fiatal, s az egészsége érdekében
Mark kijelentette, ő nem ragaszkodik minden áron ehhez a
babához, ha a felesége nem akarja. De Gwen nagyon is
akarta, csak úgy csillogott a szeme a boldogságtól, s a
korához képest kimondottan jól viselte a terhességet,
jobban mint az első kettőt. Rendszeresen járt az orvosi
vizsgálatokra.
Mark először félve kísérte el őt, s miután a nőgyógyász
megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, és sokan szülnek
negyven év felett is, minden aggodalma megszűnt.
Gwen csodálatos kismama volt, egyszerűen tündökölt
csillogó ruhájában, halvány festékkel az arcán.
– Mrs. Rosman, maga elképesztően gyönyörű ma este! –
Mark mindig szeretett udvarolni neki, még ennyi év
házasság után is.
– Csak ma este? – mosolygott Gwen és olyan pillantást
vetett a férjére, hogy az egyből izgalomba jött. Magához
húzta, és megcsókolta, mialatt élvezettel szippantotta
magába finom illatát. – Milyen parfüm ez?
– Nem emlékszel? Tőled kaptam karácsonyra.
Mark egy pillanatra megszeppent. Valóban ilyen jó illatot
választott neki?
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy ennyire jó a szimatom
-viccelődött, majd Gwen játékosan megcsavarta az orrát,
aztán ismét az ablak felé fordult.
– Ugye milyen szép? – odakint szinte már mindent fehér
hótakaró borított, és még mindig szaporán hulltak a
hópelyhek. Gwen szerette nézni a téli tájat, akár órák
hosszat is el tudott volna időzni az ablak előtt.
– Igen, de te sokkal szebb vagy – súgta a fülébe a férfi.
-Komolyan mondom, átkozottul jól áll rajtad ez a ruha.
És valóban, igaza volt. Tudta, ha megérkeznek a partira,
mindenki az ő feleségét fogja bámulni és a gömbölyödő
pocakját, amire Mark ismét rátette a kezét, s
megsimogatta.
– Hogy érzed magad, Megan? – lehajolt és rátette a fülét
a nagy hasra, úgy hallgatózott. Ezt minden este megtette,
szerette érezni amikor a pici megmozdult, s beszélt hozzá.
Az orvosok azt mondták, kislány lesz, s Mark már most a
nevén szólította.
Kezdetben sokat tanakodtak, hogy milyen nevet adjanak
neki, aztán mindketten a Megan mellett döntöttek.
 Természetesen gondolkoztak fiúnéven is, de amikor az
ultrahang lányt mutatott, onnantól kezdve Megannek
szólították a picit. Katherine nagyon boldog volt, hogy
kishúga lesz, Adam viszont kevésbé, és őrjöngeni kezdett,
mikor megtudta. Ő mindenáron fiút szeretett volna. Apja
nem győzte lecsillapítani és elmagyarázni neki, hogy
mindegy mi lesz, ők ugyanúgy fogják szeretni
mindhármójukat. Katherine nyugodt, szófogadó teremtés
volt, Adam viszont lázadó természetű, akaratos gyerek, s
olykor Marknak kemény apai szigort kellett alkalmaznia,
hogy kordában tartsa.
– Most nem mozog. Biztosan alszik… – mosolygott Gwen.
– Majd ha táncolunk egyet, felébred.
Mindketten imádtak táncolni, partikra járni. Évente
sokszor mentek el szórakozni, rengeteg helyre hívták őket
azok a cégek, akiknek a könyvelését végezték, mind
ellátták meghívókkal, és minden évben vitatkozniuk kellett
egymással azon, hogy melyik évadzáró partira menjenek
el… Őszintén szólva Mark az idén nem akart menni sehová,
szeretett volna otthon vacsorázni a barátaikkal, de
Gwennek sikerült meggyőznie az ellenkezőjéről. Az asszony
szeretett volna rengeteget táncolni, s nem otthon főzni és
sütni egész nap, aztán leszedni az asztalt és takarítani,
miután hazamentek a vendégek. Mark felajánlotta, hogy
felvesz valakit, aki mindezt elvégzi helyette, de a felesége
nem engedte. Ragaszkodott az elveihez, s különben sem
akart lemondani egy fergeteges partiról, ahol férjével
áttáncolhatja az éjszakát.
– Nos, indulhatunk, drága hölgyem? – mosolygott Mark.
– Természetesen, uram – biccentett a fejével az asszony.
– Akkor szabad a kezét?
Gwen lágyan belecsúsztatta ujjait a férje tenyerébe, aki
büszkén vezette ki a folyosóra, s milyen büszkén fogja
bevezetni a partira, a társaság krémjébe, ahol majd' leesik
az álla mindenkinek, ha megpillantják őket. „Tökéletes
házaspár! Gwen, hogy te milyen elragadó vagy! Még sosem
láttam ilyen gyönyörű kismamát!" – már hallotta is a
bókokat, melyek irigykedve hagyják majd el az emberek
száját. Mark udvariasan felsegítette kedvesére a hófehér
nercbundát, amit karácsonyra vásárolt neki, s egymásba
karolva léptek ki a hóba. A férfi különös gonddal vigyázott a
feleségére, nehogy véletlen megcsússzon mellette. Gwen
most dupla annyi törődést és kényeztetést igényelt, hiszen
egy újabb életet hordott a szíve alatt, s Mark megtett
minden tőle telhetőt. Olyan csodálatos életük volt,
kiegyensúlyozott házasságuk, és ha megszületik a
harmadik gyerekük, vele újra élhetik a fiatalságukat,
gondolták, mint Adammel és Katherine-nel.
Mark udvariasan kinyitotta a Chevrolet ajtaját, és ahogy
besegítette az asszonyt, látszott rajta, legszívesebben
vattába csomagolta volna, mint egy porcelánbabát, úgy
vigyázott rá. Közben titokzatosan mosolygott, arra gondolt,
hogy az új évben kicseréli ezt az autót egy Mercedesre.
Igen, ez lesz a következő ajándéka a feleségének, majd ha
megszületett a baba. A karácsonyi ajándékokra most jól
kiköltekezett ugyan, de mire Gwen megszül, addigra
összeszed annyi pénzt, hogy egy álomszép Mercedesszel
menjen majd be érte, és hozza haza őket a kórházból.
Mekkora boldogság lesz, Gwen mennyire fog örülni neki, ha
ezzel hálálja meg azt, hogy a felesége egy újabb gyerekkel
ajándékozza meg őt…
Amikor Mark indított, Gwen az órájára pillantott.
– Késésben vagyunk?
– Egy kicsit.
– Majd igyekszem behozni a lemaradást – mondta és
rátaposott a gázra.
– Emlékszel a tavalyi szilveszterünkre, Fergusonnéknál?
Akkor több, mint egy órát késtek, Mark leöntötte felesége
ruháját egy jó adag vörösborral. Rengeteget táncoltak, s
reggel olyan állapotban voltak, hogy egyikőjük sem tudott
vezetni, inkább hívtak egy taxit, és szinte négykézláb
másztak be a kaputól a bejárati ajtóig, úgy be voltak
csiccsentve. Másnap sokszor látogatták a mellékhelyiséget
ugyan, de mégis nagyon jól érezték magukat és jót
nevettek rajta, amint felidézték az estét.
– Te vittél fel a hálószobánkba – mondta Mark.
– Én? El sem bírtalak volna! Úgy kellett, hogy feltoljalak,
mint egy étkezőkocsit – kuncogott Gwen, s Mark most már
értette, miért ragaszkodott ahhoz annyira, hogy ne otthon
töltsék a szilvesztert. Valóban, a házukban nem tudtak
volna olyan hangulatot teremteni, ahhoz kellett a társaság,
a zene és az őrületes tánc.
– De énekeltél közben, arra határozottan emlékszem.
– Igen? Mit énekeltem? – erre viszont Gwen nem
emlékezett. Akkor nyugodtan ihatott a férjével együtt, nem
volt állapotos.
– Az ABBA-tól a Money-t… Igen, s állandóan azt
hajtogattad, hogy menjek fel veled, mert egy köteg pénzt
rejtettél el a hálószobában.
– Ezt nem mondod komolyan! Ennyire be voltam rúgva?
Mark nem válaszolt, inkább elkezdte énekelni a számot.
– Money money, money… – énekelte Gwen is, s ahogy
haladtak az úton olyan volt, mintha el sem telt volna egy
év. Talán kicsit gyorsabban hajtottak a kelleténél, de nem
számított.
Mark gyengéden megérintette felesége térdét, majd
rápillantott.
– Szeretlek, Gwen!
A tekintetük találkozott, de nem kellett volna. Először az
asszony vette észre a bajt, majd felsikoltott. Aztán mire
Mark is felkapta a fejét, és megpillantották a szembe jövő
kamiont, már nem volt mit tenni. A férfi megpróbálta
elrántani a kormányt, de hiába. Frontálisan ütköztek a náluk
jóval nagyobb járművel, nagy csattanás, a kocsi többször
megpördült a levegőben, mialatt hatalmasat zuhant volna
az aszfaltra.
Üvegszilánkok, apró alkatrészdarabok mindenütt… Aztán
semmi mozgás, csak a kínos csend, mialatt a hó nagy
pelyhekben hullott a roncsokra.

2.
A baleset megbénította a forgalmat. Az emberek egymás
után állították le a motorokat és szálltak ki a kocsijukból.
Néhány perc alatt kisebb tömeg gyűlt össze a helyszínen,
döbbent arcok, megtorpant férfiak álltak ott
földbegyökerezett lábakkal, amikor megpillantották a
roncsokat.
– Uramisten!
– Te jó ég!
– Vajon életben maradt valaki?
– Azonnal hívni kell a mentőket…
Hallatszottak a kiáltások, s kezdetben úgy tűnt, senki
sem mer közelebb menni egyik roncshoz sem, aztán két
férfi mégis elindult a fejre állt kocsihoz. Egyikük lehajolt és
benézett az oldalablakon, de azonnal el is fordította a fejét,
amint megpillantotta a sofőrt.
– Ez a férfi elég rosszul néz ki. – Mark nagyon szűk helyre
volt összepréselődve, a fejéből dőlt a vér, s annyira össze
volt roncsolódva, hogy alig lehetett látni az arcát.
A másik vezető, aki Mark után jött egy fekete Lincolnnal,
ő is lehajolt, hogy benézzen a roncsba. Sötétkék öltönyt
viselt és fekete kabátot, s öklendezni kezdett, amint
meglátta a sérültet.
– Menjen vissza a többiekhez, ha nem bírja az ilyet –
mondta neki a másik, akin egyszerű viselet volt, egy kopott
farmernadrág és egy vastag, kötött pulóver. Ő is
elszörnyülködött a látványtól, de valahogy mégis ura volt a
helyzetnek, nem úgy, mint a többiek. Idegesítette az
emberek tehetetlensége, akik csak bámészkodni mentek
oda, de egyikőjük sem mozdult meg, hogy segítsen. – Ki
kell nyitnunk az ajtót.
– Rendben – bólintott az öltönyös. Nagyot nyelt, s
legyőzte azt az undort, amit az imént érzett. Elvégre
bármelyikük kerülhet ilyen pocsék állapotba, ez járt a
fejében, amikor megpróbálták felfeszíteni az ajtót, de nem
sikerült.
– A francba! – káromkodott a farmernadrágos.
– Lehet, hogy már nem is él.
– Odabent van még valaki, látja azt a női kezet?
Az öltönyös még egyszer betekintett, ezúttal
alaposabban és valóban ott volt egy apró női kéz, azonban
a tulajdonosából nem látott többet. Csak remélhették, hogy
ő jobb állapotban van, mint a sofőr. Kifújták magukat, aztán
megpróbálkoztak még egyszer az ajtóval, azonban a zár
nem engedett.
– Ez jól beragadt, a fene egye meg!
– Hát, nem irigylem a mentősöket, nem lesz könnyű
dolguk. – Az öltönyös férfi nem adott túl sok esélyt annak a
férfinak odabent. Ha nagy nehezen ki is szedik onnan,
akkor sem biztos, hogy túléli. Nagyon csúnya volt a
fejsérülése, s rengeteg vért vesztett eddig is.
Ez alatt mások a kamionhoz mentek, nekik jóval
könnyebb dolguk volt, az nem tört össze annyira, mint a
Chevrolet.
– A kamionsofőr meghalt! – kiáltották a másik oldalról. –
Más utas nincs!
– Lehet, hogy a mi emberünknek is ez lesz a sorsa –
mormolta a farmeres, s továbbra is hiába feszegették az
ajtót.
A következő pillanatban szirénák hangos vijjogása
keltette fel a figyelmet, a mentők értek először a helyszínre.
Egyből két ápoló és egy orvos ugrott ki az esetkocsiból, míg
a sofőr lekapcsolta a szirénát. A markánsabb ápoló fogott a
kezében egy nagy, piros sporttáska szerűséget, az
életmentő táskát, mely láthatóan nehéz volt, de a mentős
megszokta már a súlyát, az életmentéshez szükséges
műszerek voltak benne.
Az orvos zsebéből előhúzott egy elemlámpát, és
bevilágított a kocsiba.
– Ej, ha! Van egy újabb fejsérültünk, fiúk! – jelezte a
többieknek. Aznap nem ez volt az első baleset, amihez
riasztották. Úgy látszik, ez a szilveszter már csak ilyen, az
emberek össze-vissza törik magukat.
A kocsi az oldalára volt fordulva, egyelőre ő sem látta a
másik utast, csak a kezét, ami messziről sértetlennek tűnt.
A következő pillanatokban megérkezett a rendőrség, majd a
tűzoltók jöttek szirénázva és hirtelen rengeteg egyenruhás
férfi gyűlt össze a kocsi körül és megpróbálták kiszabadítani
a bent rekedteket. A rendőrök elküldték onnan az
embereket, és lezárták a területet. Mindenki végezte a
maga dolgát, a tűzoltóknak sikerült leszedniük az ajtót, s
amikor Markhoz valamennyire hozzáférhettek, az orvos
megvizsgálta.
– Szerencsére még él – sóhajtotta. – Lélegzik, és van
pulzusa is, de elég gyenge. Valahogy ki kellene szednünk
innen, minél gyorsabban.
A mentősök dolgát nehezítette az is, hogy Mark csípője
beszorult az ülések közé, úgyhogy a mentése igen
körülményes volt.
– És a másik?
– Nem tudom, nem látom a nőt – az orvos beljebb hajolt
a kocsiba, amennyire tudott, és forgatta a kezében a
lámpáját, de nem jutott vele sokra. – Hahó, hölgyem! Hall
engem? – Megpróbált beszélni hozzá, de hiába, nem lett
tőle okosabb. Aggasztotta, amiért nem érkezett válasz.
Vajon mit fog találni a másik ülésen, egy újabb áldozatot
vagy egy súlyos esetet?
– A kamionhoz már nem kell mennünk, ott meghalt a
sofőr – közölte az egyik mentős puszta tényként, ők
hozzászoktak ehhez, aznap már volt haláleset az utakon.
 – Szép szilveszterünk van ma – jegyezte meg a másik.
– Tényleg, mi lett a délelőtti motorosunkkal? – lépett oda
egy középkorú rendőr. Jól ismerték egymást, együtt
dolgoztak a helyszíneken, egyre több volt az olyan baleset,
ahol szükség volt a mentősök, rendőrök és tűzoltók
segítségére is.
– Koponyazúzódással és egy nyílt lábszártöréssel
megúszta.
– Átkozott szerencséje volt. Ahogy az felcsavarodott a
fára, komolyan mondom, a tizenöt év pályafutásom alatt
ilyennel még nem találkoztam.
– Hát igen, egyesek rohadt szerencsések, mások
kevésbé. Mint például ezek a kocsiban. Az a férfi nem
biztos, hogy túléli, miután kiszedték onnan – mialatt ott
beszélgettek fázva a hidegben, a tűzoltók lázasan
dolgoztak azon, hogy Markot kiszedjék az ülésből.
Közben egy másik mentőautó szirénája hallatszott. Mivel
a kocsiban két súlyos sérült volt, az egyikről biztosan
lehetett tudni, hogy életveszélyes, kellett még egy mentő.
Amikor ők is kiszálltak és üdvözölték egymást, a tűzoltók
kimentették a férfit a kocsiból.
– Na gyerünk fiúk, ide az ambutáskát! – az orvos egyből
kezelésbe vette Markot. Mindannyian tudták, nehéz lesz
szállítható állapotba hozni ezt a szerencsétlent, máris
lélegeztetni kellett, a pulzusa egyre gyengébben vert. A
vékonyabb ápoló azonnal vénát biztosított neki és
bekötötte az infúziót.
Ez alatt a tűzoltók a nő kiszabadításán dolgoztak. A
másik mentő orvosa egy szakállas, feje tetején enyhén
kopaszodó, köpcös ember volt, mellette egy szőke hajú
gyakornok állt.
– Mi a helyzet, fiúk? Hogy van a nő? – kérdezte.
– Még nem tudjuk, egyelőre nem lehet hozzáférni –
mondta az egyik tűzoltó. – Valószínűleg eszméletlen.
– Na fiam! – fordult az idős orvos a fiatal medikushoz.
-Ezt az esetet beleírhatod a szakdolgozatodba.
 Amikor a tűzoltók valamennyire elmozdították az ülést,
végre megpillantották Gwent, aki mozdulatlanul feküdt.
A homlokán volt egy hosszanti irányú seb, melyből alig
szivárgott a vér.
– Asszonyom, hall engem? – nem érkezett felelet, s ekkor
a tűzoltó észrevette nagy hasát. – Doktor jöjjön, ez a nő
állapotos!
Amikor odaengedték az idős orvost, s az bele akart
világítani a nő szemébe, Gwen felébredt.
– Istenem! – kiáltott fel ijedtségében. – Hol vagyok?
– Nyugodjon meg asszonyom, mindjárt kiszedjük innen.
– Mi történt? – rémülten nézett körbe és meredt az
egyenruhás emberekre. Mit keres itt egy sisakos férfi,
később tudatosodott benne, hogy az egy tűzoltó, akik pedig
mögötte állnak és kintről figyelik, mentősök.
– Hogy érzi magát?
– Szörnyen. Rettentően fáj a fejem – hirtelen a fejéhez
nyúlt és felsikoltott, mikor meglátta az ujjain a vért.
– Te jó ég, vérzem!
– Semmi baj – nyugtatta tovább az orvos. – Csak egy
apró seb van rajta, ami nem olyan vészes.
Gwen egyből a hasához kapott, hirtelen olyan zavaros
volt minden, akkor jutott eszébe, hogy ő valójában terhes.
– A babám, mi van a kisbabámmal? Nem érzem, hogy
mozog – Gwennek könnyek hagyták el a szemét. Nem
emlékezett semmire, s rettentően kétségbe volt esve. Mi
lesz a gyerekkel?
– Attól, hogy még nem mozog, az nem jelenti azt, hogy
baja esett – amint az orvos ezt kimondta, Gwen felordított
fájdalmában.
– A hasam, fáj a hasam – alig vett néhány perc levegőt,
máris érkezett a következő görcs.
– Tartson ki egy kicsit hölgyem, mindjárt kiszabadítjuk –
mondta a tűzoltó, aztán sikerült is szabaddá tenni egy rést,
ahol kihúzták a nőt.
– Óvatosan! Kismama… – Gwen hallotta a háta mögött,
majd a következő pillanatban elájult.
Nem volt sokáig eszméletlen, hamar magához tért
megint.
– Hogy érzi magát? – most már csak a mentősök álltak
körülötte.
– Valamivel jobban – egyelőre nem fájt a hasa, a feje
viszont sajgott.
– Fel tud állni? – Gwen belekapaszkodott az egyik férfiba.
– Úgy látom, nem kell neki hordágy.
– Jól van. Nézzen a szemembe – az idős orvos közel
lépett hozzá, megfogta a fejét és vizsgálni kezdte. –
Kövesse az ujjamat, közben ne mozgassa a fejét.
Az orvos megnyomkodta az állkapcsát, belevilágított a
szemébe, megnézte a száját, a nyelvét, az orrát.
– Rendben. Emlékszik valamire?
– Semmire – rázta meg a fejét Gwen, aztán az orvos a
mentősei felé fordult.
– Nekem mégis kellene az a hordágy. Fektessük le, meg
akarom vizsgálni a hasát, meg kell hallgatnom.
Gwen bólintott, majd hirtelen belé hasított a félelem.
– Hol a férjem? – ő a kocsi másik oldalán állt, s ahogy
felemelte a fejét és körbenézett, odébb megpillantott egy
vérben ázott embert, rajta három mentőst, amint fokozott
gyorsasággal végezték a munkájukat. Éppen
újraélesztettek.
– Mark! Ne, Mark!
– Jöjjön, hölgyem! A férje jó kezekben van – az egyik
mentős megpróbálta elvinni onnan, hogy az asszony minél
kevesebbet lásson a szörnyűségből.
– Nem, nem megyek sehova! Mark! – kiáltotta az
éjszakába.
– Mentsék meg, mentsék meg őt! Ne hagyják meghalni!
– kiabált és zokogott egyszerre. Teljesen kikelt magából,
sokkot kapott. Aztán hirtelen a hasához kapott, jött egy
újabb fájdalomhullám, azonban ez sokkal fájdalmasabb volt
az előzőeknél. Gwen összerogyott.
 A mentős elkapta, felemelte, és betették a mentőautóba.
Gwen combján akkor már végigfolyt a magzatvíz.
– Beindult a szülés – mondta az idősebb orvos a
fiatalabbnak, aki tátott szájjal nézte Gwent. Tanult már ilyet
a tankönyvekből, de életében most látta először. És
mindjárt tanúja lesz egy szülésnek.
– Nem! Mark! Oda akarok menni hozzá! – Gwen küzdött a
mentősökkel, meg a fájdalmaival, azonban ha
megengedték volna neki, akkor sem tudott volna felkelni.
Nem volt elég ereje hozzá.
– Nos, mi elindulunk. Azonnal be kell vinnünk a kórházba,
ez gyorsított szülés lesz, úgy látom. Szóljatok be a
sürgősségire, hogy álljon készenlétben egy nőgyógyász is,
ha beérünk.
Mindannyian beugrottak a mentőbe, a sofőr bekapcsolta
a szirénát, majd rátaposott a gázra. A többiek ott maradtak,
még a helyszínen küzdöttek Mark életéért.
Gwen olyan hisztérikusan viselkedett a mentőautóban,
mintha nem lett volna magánál.
– Mi történt? Hol vagyok?
– Mentőben. Tartson ki, mindjárt beérünk a kórházba –
nyugtatgatta az ápoló.
– Hol a férjem? Balesetem volt? Mikor? – ugyanazokat a
kérdéseket tette fel ötpercenként, mialatt fel-felordított a
kínzó görcsök okozta, iszonyú fájdalomtól. Mindig
elfelejtette, mit mondtak neki néhány perccel ezelőtt, és
azt sem fogta fel, hogy rövid időn belül szülni fog.
– Miért viselkedik így? – kérdezte a medikus idős
kollégájától.
– Agyrázkódása van. Többször elájult, s nem emlékszik
semmire. Kihagy az emlékezete, ezért kérdez meg mindent
újra meg újra. Ezek a commotio egyértelmű tünetei.

Nancy nővér már tíz éve dolgozott a baleseti sebészeten,

s nagyon élvezte. Szerette a munkáját, de amikor este
hétkor átvette a műszakot, nem gondolta volna, hogy ilyen
éjszakája lesz. Alig dolgozott három órája, de máris
rengeteg sérültet láttak el, körülményesebbnél
körülményesebb betegeket, akikkel nehéz volt szót érteni.
Az ügyeletes orvossal helyreraktak egy kificamodott vállat,
egy elmozdult csuklótörést, majd egy roncsolt kezet láttak
el, egy harmincéves fiatalember tenyerében felrobbant egy
petárda. Nem hiába, szilveszter volt, a petárdák, részeg
sofőrök, balesetek éjszakája. Ilyenkor az emberek
kitombolták magukat, s nagyon sokan mentek be az
ambulanciára kisebb-nagyobb sérülésekkel, azon az estén
kimondottan megnőtt a betegforgalom. A petárdás sok időt
és energiát vett igénybe, leszakadtak az ujjai, az inak és az
erek teljesen szétroncsolódtak, s a vérzéstől alig lehetett
megkülönböztetni az ép és sérült részeket, azonban miután
felvették az osztályra, Nancy fellélegezhetett a
kolléganőjével együtt. Az ügyeletes orvosra még sok munka
várt a műtőben, órák hosszat dolgozott azon a tenyéren,
hogy minél több ujjat megmenthessen.
Ezalatt végre kiürült az ambulancia, és Nancy fáradtan
ment be a nővérszobába Lizzel, hogy főzzön maguknak egy
kávét. Már most rettentő fáradtnak érezték magukat
mindannyian, de hol volt még a reggel? Miután beindította
a kávéfőzőt, fáradtan huppant le a fotelba kolléganője
mellé, s jó érzéssel töltötte el, hogy végre kinyújthatta
lábait, és pihenhettek egy kicsit. Nancy elővett a táskájából
néhány fényképet, a gyerekei voltak rajta, büszkén
mutogatta őket Liznek, amikor megcsörrent a telefon.
Városi hívás, mentők, két súlyos sérültet hoznak, álljanak
készenlétben.
Egyből ledobták a fényképeket az asztalra, Liz is
felpattant a fotelból, beszaladt az ambulanciára
előkészíteni, míg Nancy tárcsázott néhány számot, hogy
értesítse a többieket. Először a műtő előkészítőt hívta, ahol
közölték, még tart a műtét, de a másik ügyeletes szabadon
volt, lement az osztályra vizitelni. Ott az egyik nővér utána
ment a kórterembe, hogy sürgősen várják az ambulancián.
Nancy értesítette az anesztéziát, a betegszállítókat, majd a
röntgent is, s mire Halmer doktor leért a traumatológiai
osztályról az ambulanciára, addig egy csapat fehérruhás
dolgozó gyűlt már össze odalent. Ott állt két betegszállító
fiú, akik készítették elő a hordágyakat, az anesztes orvos az
asszisztensével, Nancy és Liz, majd egy perccel később az
intenzívről is lejött egy nővér segíteni. Mindannyian fehér
kesztyűt húztak, Liz már előkészítette a steril eszközöket, a
suturás szettet, a külön csomagolt fonalat és tűt, infúziót,
branült és katétert a kis guruló-kocsira, s mialatt a többiek
arról faggatták Nancy-t, pontosan mit mondtak a mentősök
a telefonban, addig Liz újra átgondolt mindent, kihagyott-e
valamit. Még egy dologra lesz szüksége, ragtapaszra,
azonban az ott lapult a zsebében.
– Két súlyos sérültet hoznak, az egyik életveszélyes
állapotban van – ecsetelte Nancy, amikor ismét
megcsörrent a telefon, s ő ismét felvette, megszakítva
ezzel a mondandóját. – Tessék, ambulancia!
Ismét a mentők voltak vonalban: körülbelül tíz percre
vannak a kórháztól, de szükség lesz egy nőgyógyászra,
mert az egyik sérültnél elindult a szülés. A másik
koponyasérült, amihez nem ártana egy idegsebész, ők
valamivel később indultak. Nancy mindezt tolmácsolta a
jelenlévőknek, s Halmer doktor máris átszólt a megfelelő
osztályokra, úgyhogy öt percen belül kettővel több orvossal
várták őket.
– Még jó, hogy befejeztem az egyik műtétet, most
kezdhetem a következőt – mondta Halmer. Amikor otthonról
elindult úgy készült, hogy valószínűleg hajnalig fog állni a
műtőben. Az emberek mindig megbolondulnak
szilveszterkor.
Öt perc múlva megérkezett a mentő, behozták a szülő
nőt. Gwen a fájdalmaktól ordított a folyosón, s akkor is jól
lehetett hallani a hangját a váróteremben, amikor betolták
és az ajtó becsukódott mögötte. Egyszerre vizsgálta a
traumatológus és a nőgyógyász, míg egyik orvos
fonendoscoppal a hasát hallgatta, addig a másik Gwent
kérdezte a sérüléseiről, majd ránézett a sebére.
– Jó, ezt meg kell varrni, de csak a szülés után. Addig
teszünk rá egy kötést. Mi a helyzet Carl? – kérdezte a
kollégáját.
– Van még valami terved vele traumatológiai
szempontból?
– Kellene végeznünk egy koponyaröntgent, ami
természetesen ráér később. Vajúdás közben úgysem
készítenék el a felvételeket a röntgenben.
– Rendben, akkor átszállíttatom a nőgyógyászatra, illetve
egyenesen a szülőszobába – mondta Carl. Innentől az ő
szakterülete, ma éjjel világra segít egy újabb kisbabát. –
Kicsit komplikált szülés lesz.
– Indulhatunk, főorvos úr? – kérdezte az egyik
betegszállító, s miután a doktor bólintott, betakarta még
egy pléddel Gwent, hogy meg ne fázzon, míg átviszik a
másik épületbe.
Amikor kitolták az ambulanciáról, akkor érkezett meg az
a mentőkocsi, ami először ért ki a balesetük helyszínére.
Akkor tolták be Markot és ahogy a mentősök elhaladtak
vele Gwen mellett, az asszony sírógörcsöt kapott, ahogy
megpillantotta férje összeroncsolt arcát. Mozdulatlanul
feküdt, s egy ijesztő, vastag cső állt ki a szájából, melyről
Gwen tudta, hogy a torkába van levezetve.
– Mark! Jézusom, Mark! Mi történt vele? – ismét kiabálni
kezdett és a nagy erőfeszítésben majdnem leesett a
hordágyról. Az egyik betegszállító kapta el, s küszködtek
pár percig, mire visszaemelték rá.
– Kérem, asszonyom, maradjon nyugodtan – beszélt
hozzá a nőgyógyász, de hiába. Gwen szüntelenül a férje
nevét kiáltotta, majd feltette ugyanazokat a kérdéseket újra
meg újra.
Közben odabent Markot kezelésbe vette az
aneszteziológus, traumatológus, meg az idegsebész.
Mialatt az orvosok vizsgálták, a nővérek nem győzték
lemosni róla a vért, egymás után vitték oda a steril
kötszereket, míg az anesztes asszisztens egy műanyag
csövön keresztül kiszívta az alvadékot az orrából. Halmer
doktor megírta a röntgenkérőt, majd az anesztesek
kíséretében áttolták a beteget a röntgenbe, aztán azonnali
CT vizsgálatot is készítettek róla, majd az idegsebész
intézkedett, hogy azonnal tegyék szabaddá a műtőt.
–A mindenit, ennek a fazonnak szubdurális
haematomája van – mondta Halmer, amint a nagy
kivetítőre meredt a röntgenorvossal a CT laborban. – Hát,
nem túl jók az esélyei… – vakarta meg a fejét. Tudta, együtt
mennek be a műtőbe az idegsebésszel, előttük áll egy
újabb küzdelem egy életért, azonban ebben az esetben
közel sem volt biztos, hogy ők fognak győzni.
Nehéz éjszakájuk lesz…

3.
Amikor Gwen felébredt a nőgyógyászati osztályon,
először azt sem tudta hol van. Még kába volt az altatóktól
és a gyógyszerektől, azonban mikor megpillantotta a
karjába kötött infúziót, hirtelen tisztulni kezdett minden.
Mellette két ágy feküdt üresen, fehér ágynemű, az ágya
végén valami zöld papír lógott, s amint kicsit felemelte a
fejét már látta, hogy az egy lázlap. Te jó ég, kórházban van!
– hasított belé a felismerés kínzó ördöge. Ösztönösen nyúlt
a hasához, mely igencsak lapos volt, már nem volt benne a
baba. Mi történt? – kérdezte önmagától, és az emlékeiben
kutatott, de hiába. A fejébe belehasított a fájdalom, ahogy
ismét megmozdította. Hogy került ide? És hogyhogy nem
emlékszik a szülésre?
 – Gondolkozz Gwen, gondolkozz – suttogta a kórterem
csendjében, s közben azzal nyugtatgatta magát, ez biztos
csak egy rossz álom, nem szabad pánikba esnie.
Tovább kutatott az emlékeiben, aztán egyszer csak
beugrott valami. Igen, Markkal ültek a kocsiban és
énekeltek. Még hallotta is a férje hangját: money, money,
money… meg hogy szeretlek… aztán egy nagy sikoltás. Ő
sikoltott, amikor nekimentek a kamionnak. Igen, erre
pontosan emlékezett, majd következett a nagy semmi. Az
még valamelyest derengett neki, hogy egy jókora ütést
kapott a fejére, s onnantól kezdve mintha elvágták volna az
emlékezetét, mint a gyártásvezető a filmszalagot.
Megnyomta a csengőt és a következő pillanatban egy
szőke, feltűzött hajú fiatal nővér lépett be a kórterembe.
– Jó napot kívánok, Mrs. Rosman. Örülök, hogy felébredt
– mosolygott Gwenre. – Hogy érzi magát?
– Szörnyen fáj a fejem és nem emlékszem semmire. Hol
a kisbabám?
– Az újszülött osztályon. Mindjárt szólok az orvosnak,
hogy magához tért, rendben? – azzal megfordult és eltűnt
az ajtóban, mielőtt Gwen bármit is kérdezhetett volna.
Aztán bement hozzá az orvos, vékony testalkatú, barna
hajú, bajuszos ember volt. Hosszú köpenyt viselt, melynek
a felső zsebében tollak sorakoztak és a neve pirossal
belehímezve a fehér anyagba.
– Üdvözlöm, asszonyom. Peter Smith vagyok – a férfi
éppen akkor ejtette ki a nevét, amikor Gwen leolvasta a
köpenyéről.
– Gwen Rosman – kezet ráztak, első ránézésre
szimpatikusnak találta a férfit, úgyhogy bizalommal fordult
hozzá. – Meg tudná mondani nekem, mi történt?
– Balesetet szenvedett az éjjel. Nem emlékszik?
– Csak halványan… – Gwen felszisszent, a fejébe ismét
belehasított a fájdalom. Jó nagy ütés érhette, gondolta. –
Mintha nekimentünk volna egy kamionnak, aztán elsötétült
minden.
 – Valóban így történt. Éjjel tizenegy körül szállították a
balesetire.
– De hogyhogy nem jut eszembe semmi?
– Valószínűleg az ütközés során akkora ütést kapott a
fejére, hogy agyrázkódása van. Még az éjjel
megröntgeneztük és megvarrtuk a homlokán azt az apró
sebet. Szerencsére nincs törése, kisebb-nagyobb
zúzódásokkal megúszta. Ami aggasztó volt viszont, hogy a
mentőben megkezdődött a szülés. Erre sem emlékszik?
Gwen a fejét rázta. Te jó ég, most érte csak a felismerés,
alig volt több hat hónapos terhesnél…
– Mi lett a gyerekemmel? Ugye nem esett baja? –
Gwennek összeszorult a szíve, amint belenézett Smith
doktor elbizonytalanodott tekintetébe.
– Sajnos, túl korai volt ez a szülés, ami a gyermeket
eléggé megviselte. Hat hónapra született, a tüdeje még
nem fejlődött ki rendesen, s a veséjét is be kellett
indítanunk, hogy életben maradhasson. Egyelőre a
gyermek az intenzíven fekszik, inkubátorban van.
– Uramisten… – Gwen nem akart hinni a fülének. Tegnap
még olyan csodálatos volt minden, mára pedig egy
kórházban kell ébrednie és közlik vele, hogy a gyermeke
veszélyben van. – És mik a kilátásai?
– Nem akarom álomban ringatni asszonyom, de fel kell
készülnie rá, hogy a lánya nagy valószínűséggel nem élhet
majd olyan életet, mint a többi egészséges gyerek – kezdte
óvatosan az orvos. Nem szerette, ha egy anyának ilyet kell
mondania, azonban sajnos a pályafutása során többször
előfordult az ilyesmi. S ráadásul mindez újév napján.
– Kislány? – kérdezte csodálkozó pillantással Gwen, a sok
szörnyűségből kihallotta az egyetlen örömteli szót. Van egy
újabb lánya, a férjével mennyire várták már…
– Igen – doktor Smith most mosolyodott el először.
Megnyugvással töltötte el, hogy a sok szörnyűség ellenére
ez az anya örül a gyermekének, látta a tekintetében.
Azonban ez az öröm egy pillanatig tartott csupán, a
tények sajnos visszahúzták a valóságba.
– Életben marad? – Gwen félve tette fel ezt a kérdést,
közben a lábai remegtek a takaró alatt.
– Jelenleg nem túl jó az állapota, de stabil. Túl van a
kritikus időponton, s átvészelte az éjszakát. Mint az előbb
említettem, a veséjét és a légzését be kellett indítani, de
véleményem szerint életben fog maradni.
– Ó, köszönöm! – Gwen hálásan nézett az orvosra, s
azonnal útnak indultak a könnyei, nagy kő esett le a
szívéről.
– Ne aggódjon, mindent megteszünk a gyermekéért,
amit lehet – Smith doktor bíztatásképpen megszorította az
asszony kezét. Úgy sajnálta azokat az anyákat, akikkel ilyet
kellett közölnie. Ettől a pillanattól kezdve minden
megváltozik körülöttük, át kell szervezniük az életüket.
– Mr. Smith, a lányom értelmileg fogyatékos marad? –
súlyos kérdések voltak ezek, s Gwen csodálkozott magán,
hogy a történtek után egyáltalán még tudott gondolkodni.
– Valamelyest igen, de hogy milyen mértékben, azt még
egyelőre nem tudom megmondani.
Egyik csapás érte a másik után. Gwen két kezébe
temette az arcát, úgy zokogott. Még fel sem fogta, mi
történt tegnap este, miért karamboloztak, de máris itt volt
a másik csapás, mellyel meg kellett birkóznia: a harmadik
gyermeke nem egészséges. Mit tett azért, hogy ezt
érdemelte? Úgy érezte, a fájdalom szétszakítja a szívét. Az
imént még olyan jól aludt, bárcsak sosem ébredt volna fel!
– Jól van… – mondta halkan az orvos, majd magához
ölelte ezt a szerencsétlen nőt.
– Láthatom őt? – szipogta néhány perc elteltével Gwen.
Alig látott a könnyektől.
– Szívesen átkísérem az újszülött részlegre, ha úgy
gondolja. Elég erősnek érzi magát hozzá?
Gwen bólintott, majd a doktor segített felkelnie az
ágyból, és a nő megkapaszkodott a karjában. Úgy érezte,
senki másba nem kapaszkodhat, és amint a folyosón
lépkedtek a gyerek intenzív felé, mindvégig azon tűnődött,
bárcsak ez egy rossz álom lenne, melyből hamarosan
felébredhetne, és elfelejthetné azokat a szörnyűségeket,
amit az imént hallott. Olyan hihetetlennek tűnt, s
legszívesebben azt is kétségbe vonta volna, hogy megszült,
ha a hasában érezné a babát. De nem érezte, és hiába
próbált meg mindenféle elképesztő gondolatba
kapaszkodni, a lelke mélyén tudta, hogy az imént
elhangzott összes szörnyűség igaz, megtörtént velük: a
gyerekük sérült.
Mielőtt beléptek volna az intenzívre, az orvos
megállította Gwent és a szemébe nézett.
– Legyen erős, asszonyom. Amit most látni fog, az nem
lesz túl kecsegtető…
Gwennek esze ágában sem volt visszafordulni, főleg ha
már ott voltak az ajtónál, és hallotta a kiszűrődő gyerek-
sírásokat. Azonban amikor beléptek és Mr Smith odavezette
őt az inkubátorok közül az egyikhez, elakadt a lélegzete.
– Ő a maga kislánya – mondta. Egy intenzíves nővér
éppen mellettük tett-vett, és az orvossal összenéztek.
Várták, hogy reagál az anya, amint először megpillantotta
csemetéjét.
– Ez az én gyerekem? – kérdezte megilletődve Gwen, és
azt hitte, megfordul vele a világ.
Amit ott bent látott abban az „üvegdobozban”, teljesen
idegennek tűnt a számára. Olyan pici volt, egy kiló
nyolcvan dekát nyomott, csövek lógtak ki belőle, miniatűr
karjai és lábai mozdulatlanok maradtak, s kész csoda volt,
hogy egyáltalán rá tudtak adni pelenkát, majdnem
elveszett benne, olyan hatalmasnak tűnt rajta. Ez a kis
élőlény inkább hasonlított egy macskára vagy egy kisebb
testű csupasz állatra, mint egy csecsemőre. Szörnyű
gondolat volt, de Gwennek ez járt a fejében, amint állt ott,
és nézte őt, nem akarta elhinni, hogy ez történt vele. Pedig
csak egy jó estét akart, azért ült be abba az átkozott
kocsiba, és ha nem ütköznek azzal a kamionnal, ez a
gyerek még most is ott lenne a hasában, biztonságban,
ahol kifejlődhetne mindene, ahogy a többi csecsemőnek.
Ehelyett most itt feküdt előtte, abban a visszataszító
üvegdobozban, és az orvosok az életéért küzdöttek. És még
meg sem foghatta, bár abban a pillanatban úgy érezte,
nem lenne ereje a karjaiba venni és magához ölelni a
lányát. Gwennek borzalmas gondolatok fordultak meg a
fejében, hirtelen keresni kezdte az okokat, hogy miért
éppen vele történt mindez, és saját magát okolta gyermeke
állapotáért, amiért majdnem három hónappal előbb hozta
világra, mint kellett volna.
– Nem, istenem… ez nem lehet! – kiáltotta
kétségbeesésében, mikor úgy érezte, darabokra szedi a
fájdalom. Túl sok volt egyszerre minden, a látvány, ami az
intenzíven fogadta, megértette vele, milyen kilátástalan
helyzetben van. Tudta, ez a kislány sosem lesz egészséges,
nem lesz belőle olyan gyönyörű gyerek, mint Katherine
vagy Adam. És ahogy ott állt, s teltek a másodpercek, az
számára olyan volt, mintha órák teltek volna el, és érezte,
hogy nem bírja nézni tovább azt a piciny testet. Először
elfordította a fejét, majd hátat fordított az inkubátornak, és
kiszaladt az intenzívről.

Az orvos utána rohant, Gwen a folyosón már nem bírta

tovább, kezdte elhagyni az ereje, és összerogyott.
– Nővér! – kiáltotta Smith doktor, majd ott termett egy
betegszállító is. Gwent feltették egy hordágyra, és
visszatolták a kórtermébe.
Amikor áttették az ágyába, Gwen kinyitotta könnyekkel
teli szemét. Ez nem olyan ájulás volt, mint a tegnap estiek,
most a hirtelen rátört stressz miatt esett össze. Még mindig
zavaros volt számára minden, a baleset, mentősök, kórház.
S ekkor jutott először eszébe valaki, aki most nem volt ott
mellette, csak a kocsiban látta utoljára, no meg a roncsnál.
És Gwennek a következő pillanatban beugrott a kép, egy
vérben fekvő férfi a földön, akin egyszerre három mentős is
dolgozott, ő volt…
– Mark! – mondta ki hangosan. – Hol van Mark? Hol a
férjem? – nézett fel Smith doktorra, s amikor észrevette,
hogy az orvosnak egy pillanatra elakad a lélegzete, akkor
már tudta: baj van. – Meghalt?
Különben már rég itt lenne mellette, gondolta, és
felkészült a legrosszabbra, amikor az orvos megszólalt.
– Nem. Viszont a férje nem úszta meg néhány
zúzódással, mint ön. Úgy tudom, az éjjel megoperálták,
most a balesetin van.
Gwennek nagy kő esett le a szívéről, szóval él. Él!
– Mandy nővér, adjon neki egy kis nyugtatót, legyen
szíves – mondta közben az orvos, majd odahajolt Gwenhez.
– Az lesz a legjobb, ha most alszik egyet, túl sok minden
történt magával ebben a fél napban. Utána átmehet a
férjéhez, beszélek a traumatológus kollégával, ha gondolja.
Gwen bólintott, közben a nővér beszúrta a karjába az
injekciót, aztán nem sokkal később álomba szenderült.
Amikor közel egy óra múlva felébredt, már jobban érezte
magát. Felkelt, bement a mosdóba, s mikor belenézett a
tükörbe, meglepődött azon a kötésen a homlokán. Ez az
egy dolog volt rajta, ami elárulta róla, hogy balesetet
szenvedett, különben nem tűnt ki a többi kismama közül.
Megmosta az arcát, megfésülködött, persze beletelt egy
negyedórába, mialatt sikerült kifésülnie az igencsak
összekócolt, göndör fürtöket. Aztán kiment a nővérszobába,
és engedélyt kért, hogy elhagyhassa az osztályt, s
átmenjen meglátogatni a férjét a sebészetre.

A baleseti sebészetet két épülettel odébb, a harmadik

emeleten találta meg. Amint kiszállt a liftből és elindult az
osztály felé, a pultnál két nővért pillantott meg. Az egyik a
számítógépnél ült és lassan pötyögtetett valamit a
billentyűzeten, a másik meg telefonált, s amint letette a
kagylót, észrevette Gwent.
– Tessék! Segíthetek? – kérdezte mosolyogva.
 – Igen, a férjemet keresem, Mark Rosmant. Tegnap éjjel
szállították be.
Gwen szíve a torkában dobogott, alig várta már, hogy
viszontlássa. Biztosan őt is megviselte a baleset, ahogy
Gwent a szülés, de most nem gondolt semmi rosszra,
kezdett visszatérni a jókedve. Majd ha megölelheti a férjét,
akkor minden rendben lesz. Olyan régóta voltak együtt, s
eddig mindent megoldottak, és Gwen tudta, hogy most is
meg fognak, szembenéznek bármivel. Azonban a nővér
válasza hideg-zuhanyként érte.
– Nincs ilyen betegünk.
– Biztos? Nem nézné meg még egyszer? Mark Rosman.
Azonban a nővér a fejét ingatta, majd odafordult a
kolléganőjéhez.
– Megnéznéd a nevét a gépben?
– Máris, egy pillanat – felelte a másik, majd kattogtatni
kezdett az egérrel.
– Nálunk biztosan nincs, de a kolléganőm mindjárt
kikeresi a számítógépből, hol fekszik. Rendben?
Gwen épphogy bólintott, már érkezett is a válasz a
másik hölgytől.
– Az intenzíven van.
– Tessék? – Gwen nem akart hinni a fülének. – És… és hol
találom azt az osztályt?
– A negyedik emeleten.
Amikor beszállt a liftbe, és megnyomta a gombot, úgy
érezte magát, mintha fejbe verték volna. Mi történik
körülötte? Biztosan valami tévedés történt, Mark nem
feküdhet az intenzíven, Smith doktor is világosan
megmondta, hogy a balesetin van. Mikor kiszállt a
negyediken egy hatalmas zöld ajtóba ütközött, melyen
nagy betűkkel ott díszelgett a felirat: INTENZÍV OSZTÁLY.
Majd alatta apróbb betűvel: Idegeneknek belépni tilos!
Kérem, csengessen! Gwen megnyomta a csengőt, s egy
újabb nővérrel találta szemben magát, amint kinyílt az ajtó.
Azonban ez a nővér nem fehérben volt, kék ruhát viselt.
Neki is bemondta a nevet, s Gwen várta, hogy meglepődjön
és visszaküldje az osztályra, hogy valami tévedés történt,
azonban Gwen lepődött meg. A nőnek ismerős volt Mark
neve.
– Jöjjön be! – mondta kedvesen, aztán becsukta mögötte
az ajtót. Egy apró helyiségben voltak, sárgára festett
falakkal, piros székekkel, előttük-mögöttük csukott ajtók. –
Beszélt már valamelyik doktorral? Gwen értetlenül a fejét
rázta.
– Akkor foglaljon helyet egy pillanatra, mindjárt jövök –
mondta, aztán vidáman kilibbent a másik ajtón.
Gwen úgy huppant le a műanyag székre, mint a sószsák.
Amint körbenézett az apró helyiségben, akkor vette észre a
váróterem feliratot. Szép, gondolta, miért nem engedik be
Markhoz? Minek kell ide mindenhez orvos? Mert súlyos
állapotban van… Most érezte először, hogy nagy baj lehet a
férjével. Na, még csak ez hiányzott! Eddig mintha az
agyára sűrű köd nehezedett volna, ami ezekben a
percekben tisztulni kezdett, s most kezdett el gondolkodni.
Nem ringatta álomban magát, nincs itt semmilyen tévedés,
elhitte, hogy a férje az intenzíven fekszik. Újra beugrott az
a kép a roncsnál, milyen szörnyű állapotban volt, és amikor
megpillantotta Mark szájában azt a csövet az ambulancia
folyosóján… Te jó ég, gondolhatta volna, hogy ezek után
nem lehet valami jól, főleg, ha éjjel még meg is operálták.
Miért nem jutott ez hamarabb az eszébe, korholta magát
Gwen, amikor kinyílt az ajtó, és egy magas, barna hajú férfi
lépett be rajta. Valamivel világosabb haja volt, mint dr.
Smithnek, és enyhén borostás az arca.
– Üdvözlöm, Jack Sylver vagyok. Baleseti sebész, én
ügyeltem tegnap – mosolygott le a széken ülő nőre,
azonban Gwen egyáltalán nem tudott mosolyogni.
– Hol van a férjem? – Még a köszönés sem jutott az
eszébe.
– Itt fekszik az intenzíven.
– És hogy van? – félt megkérdezni. Úgy látszik, ebben a
kórházban egymás után érik a megrázkódtatások.
– Jöjjön, menjünk át a szobámba, ahol nyugodtan
beszélgethetünk.
Gwen nem akart beszélgetni, csak minél előbb látni a
férjét. Egy pillanatra eltűnődött, vajon miről akar ez a doki
társalogni vele? Mire akarja felkészíteni, mielőtt bemennek
a kórterembe?
– Mrs. Rosman, hall engem?
– Igen, elnézést. Csak egy kicsit elgondolkoztam.
– Semmi baj – nyújtotta a kezét az orvos, felsegítette, és
átkísérte a szobájába, mely tőlük néhány ajtónyira volt.
Odabent nagy sötétség uralkodott, Sylver egyből az
ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt.
– Ne haragudjon, de le kellett pihennem egy kicsit. Egész
éjjel dolgoztunk és még a mai ügyelet is az enyém.
Hirtelen fény zúdult be a szobába, megvilágította azt a
néhány cserepes virágot, a tévét, melynek tetején kevéske
por állt. Az asztalon néhány dosszié, meg kórlap sorakozott,
mellette egy napilap.
– Foglaljon helyet! Azt hiszem, megint szólnom kell a
takarítónőnek.
– Maga látta el Markot? – kérdezte Gwen, mialatt
lehuppant a puha fotelba.
– Igen és hajnal fél egykor meg is operáltuk az
idegsebész kollégámmal. Sajnos, ő nem volt olyan
szerencsés, mint ön, asszonyom. Eltört a könyöke és a
combcsontja, ami még nem jelentene olyan nagy
problémát, ennek tetejében a férje többszörös
koponyatörést szenvedett, melynek során szubdurális
hematoma alakult ki. Nagy nyomás érte az agyat, azonnali
beavatkozásra volt szükség. Fel kellett nyitnunk a
koponyáját, hogy leszívjuk a vérömlenyt, és eltávolítsuk a
csontszilánkokat.
– És ez mit jelent? – Gwen értetlenül ült a fotelban,
miközben csak úgy zúdultak rá az orvos szavai.
– Azt, hogy ezzel a műtéttel egyelőre megmentettük az
életét, de az agya sajnos károsodott. A férje kómában van,
Mrs. Rosman.
Kóma? Ez a szó olyan ijesztően hatott a nőre, mintha
fejbe vágták volna. A szemei kikerekedtek, a térdei
elkezdtek remegni.
– De életben marad, ugye? – Nem, nem veszítheti el
Markot, így is elég baj érte.
– Sajnos, ezt biztosan nem állíthatom.
– Az isten szerelmére, egyszer csak fel fog ébredni! –
emelte fel a hangját Gwen, kezdte elveszíteni a türelmét.
Ebben a kórházban minden orvos csak rossz hírt tud közölni
vele?
– Nem tudhatjuk. Lehet, hogy felébred két hét múlva, de
az is lehet, hogy évekig eszméletlen marad, míg be nem áll
a halál.
Látszott a nő száján, hogy mondani akar valamit,
azonban amint az orvos kiejtette a halál szót, Gwen
ledermedt, s egyből néma maradt.
– Nagyon sajnálom asszonyom, de nem biztathatom
semmi jóval a férjét illetően.
– Ez nem lehet igaz – rázta meg a fejét az asszony, és
rátört a zokogás. Pedig hogy bízott benne, ha átjön
meglátogatni Markot, akkor minden rendben lesz. Csak
hozzá szeretett volna bújni, megölelni őt… A fenébe is,
hiszen neki szüksége van rá!
Jack Sylver nagyot sóhajtott, aztán felkelt a helyéről és
átölelte ezt a törékeny asszonyt. Hát, nem sok jót hozott
neki az újév, gondolta.
– Most mi lesz velem? – zokogta Gwen a férfi vállán.
-Koraszülött lett a lányom, egy inkubátorban küzdenek az
életéért, és akkor sem biztos, hogy egészséges lesz. És erre
itt a férjem, aki szintén intenzíven van, és lehet, hogy soha
nem ébred fel…
– Őszintén sajnálom, Mrs. Rosman – mondta együtt
érzően az orvos. Az éjjel érdeklődött a kollégájától, és jól
tudta, milyen állapotban van az újszülött. Sajnos ő sem
tudott jobb hírrel szolgálni ennek a szerencsétlen nőnek,
mint a nőgyógyász. – Erősnek kell lennie… Egyelőre mást
nem tehetünk, mint hogy várunk.
– Meg szeretném nézni a férjemet. Bemehetek hozzá?
-rápillantott a férfira, alig látott a könnyein át.
– Természetesen. – Ahogy a nőgyógyászaton Smith
doktor, úgy Jack Sylver is kötelességének érezte, hogy
bekísérje a kórterembe.
Amit ott Gwen látott, az ellenségének sem kívánta volna.
Az a férfi, akit a legjobban szeretett, ő jelentett számára a
világon mindent – nem volt más, mint egy emberi roncs.
Ott feküdt az ágyon mozdulatlanul, csövek lógtak ki belőle,
körülötte mindenféle műszerek csipogtak, melyek nélkül
nem maradt volna életben. Gép lélegeztette, Gwen egyedül
az EKG-t ismerte fel, s figyelte a monitort, melynek
képernyőjén különböző jelek futottak végig. Mark jobb karja
a csuklójától egészen a válláig gipszben volt a
könyöktörése miatt. Sylver doktor elmagyarázta, hogy a
combcsontját is helyre tették a hajnalig tartó műtét alatt.
Három orvos asszisztált, mind a háromnak meg volt a
feladata, az idegsebész és a traumatológus foglalkozott a
koponyájával, az ortopéd szakorvos pedig az elmozdult
combcsontjával. Nem kis beavatkozáson voltak túl…
Gwen megtorpant az ajtóban, nem mert közelebb menni,
s visszafojtott lélegzettel nézett végig a férjén, mintha nem
is Mark lett volna. Számára úgy tűnt, nincs is ott csak a
teste, mely szörnyen összetört. Aztán maga sem tudta
honnan szedte a bátorságot, de maradt még benne annyi
erő, hogy a következő pillanatban mégis elindult az ágy
felé. Férje fejét hatalmas kötés borította, arcán csúnya
zúzódások, s kisebb-nagyobb összeöltött sebek,
némelyikükön apróbb kötések. Nem lehetett azt mondani
rá, hogy szörnyű vagy borzasztó, ez sokkal több volt annál.
És most döbbent rá igazán, milyen súlyos állapotban van a
szerelme, mert amikor még az orvos szájából hallotta,
olyan hihetetlennek tűnt, felfoghatatlannak… Nem erre
számított, legalább is nem ilyen elkeserítő látványra, maga
sem tudta miért, de reménykedett, s fogalma sem volt
miben. Meg akarta érinteni őt, de azt sem tudta, hová
nyúljon, hiszen nem maradt ép végtagja, bőrét vagy kötés
vagy gipsz borította, s abba a karjába, ami szabad lehetett
volna, infúziót kötöttek be.
– Mark… drágám… – suttogta Gwen, s valahogy mégis
talált a kezénél egy olyan helyet, ahol megérinthette és
megsimogathatta a bőrét. – Itt vagyok, szívem. Itt vagyok
melletted. Hall engem?
Gwen felpillantott az orvosra.
– Igen, beszéljen hozzá nyugodtan, az sokat segít –
bólintott dr. Sylver.
– Minden rendben lesz, meglátod. Helyre fogsz jönni –
suttogta a nő, azonban maga sem értette, miért hisz
benne. Hiszen az imént mondták meg neki, és a saját
szemével láthatta, hogy reménytelen…
Gwen szeméből útnak indultak a könnyek, mégis közel
hajolt Markhoz, és talált egy helyet a sok kötés között, ahol
megcsókolhatta az arcát.
– Szeretlek… – mondta, majd leült mellé, és órákon át
bámulta a férjét, mialatt azon tűnődött, hogy mehetett
tönkre az élete egyetlen éjszaka alatt.

4.
Másnap, amikor Gwen felébredt, már nem fájt a feje, de
pocsékabbul érezte magát, mint valaha. Egymás után látta
maga előtt a kislányát és a férjét magatehetetlenül feküdni,
s majd megette a méreg, hogy nem tud rajtuk segíteni.
Azóta sok minden tisztázódott benne, de még mindig
zavarosnak tűntek a dolgok. Abba bele se mert gondolni,
mit fog csinálni akkor, ha Mark nem ébred fel. Észhez kell
térnie, különben mit mond a gyerekeknek, s mit csinál a
céggel? Egyelőre minden az ő nyakába szakadt, Mark
felépülése sok időbe telik, ha felépül egyáltalán, azonban
ezt az eshetőséget próbálta kizárni a gondolataiból. Addig
is neki kell kézben tartania mindent, otthon és a cégnél
egyaránt, s emellett el kell látnia beteg kislányát. Olyan sok
minden zúdult a nyakába egyszerre, hogy megrémisztette.
Még sosem volt egyedül, Mark mindig mellette állt és
együtt csináltak mindent, hosszú éveken át. Gwen nem
ismerte a magányt, a kiszolgáltatottságot, még sosem
maradt magára sem a családban, sem az üzleti életben, s
attól rettegett, hogy egyedül nem lesz képes véghezvinni
azokat a dolgokat, amit eddig Markkal véghezvitt. Nem fog
boldogulni nélküle, még arra a kis időre sem, míg a férje
kijön a kórházból, mely hónapokba telhet, vagy fél évbe. Ha
minden jól megy… És ha haza is engedik, mikor lesz olyan
állapotban, hogy ismét visszatérhet a régi életéhez,
segíteni tud majd a mindennapokban, és munkába állhat?
Talán két hét múlva magához tér, emlékezett az orvos
szavaira, s azt az eshetőséget azonnal elvetette, hogy ez
évekbe is telhet. Nem, Mark nem marad kómában, és nem
fog meghalni, mert ő nem engedi. Élnie kell, mert nem
veszítheti el a férjét és mindazt, amit együtt építettek fel, s
a gyerekeknek is szükségük van rá. Főleg a legkisebbnek,
aki különös gondoskodást igényel… Felelősséggel tartoznak
a gyerekeikért, s addig egyikük sem mehet el, míg mind a
hármat fel nem nevelték, és ezt biztosan isten is így akarja.
Nem vehet el egy háromgyerekes apát a családjától…
Most jutott először eszébe a két nagyobb gyereke, Adam
és Katherine. Te jó ég, ők még semmit nem tudnak a
balesetről és belegondolni is szörnyű volt, hogy mondja
majd el nekik mindezt, amit még saját magának sem
sikerült felfognia? Adam és Katherine külön baráti
társaságban szilvesztereztek, s ma kellene értük mennie.
Először fogalma sem volt, mit tegyen, kinek szóljon. Most
érezte igazán, mennyire egyedül van a férje nélkül, szülei
már meghaltak, ezért is támaszkodtak annyira egymásra.
Úgy összenőttek az évek során, mint két testvér, s az meg
sem fordult a fejükben, ha az egyikükkel történik valami,
akkor mit fog csinálni a másik? És ahogy gondolkodni
kezdett, eszébe jutott a barátnője, Jessica. Jelenleg ő volt az
egyetlen, aki segíteni tudott, és akire számíthatott.
Jessicát már régóta ismerte, együtt jártak egyetemre.
Aztán a nő később férjhez ment egy nála jóval idősebb
bankigazgatóhoz. A házasságuk pocsék volt, s az
ismerőseik jól tudták, hogy Jesst csak a pénz köti ahhoz a
férfihoz, aki tulajdonképpen az apja is lehetne. Jess teljesen
más életet élt, mint Gwen. Neki esze ágában sem volt
dolgozni, gyerekeket szülni, élte a világát, és ha éppen nem
vásárolta át az egész délelőttöt, s nem ült a fodrásznál,
akkor rendszerint otthon tengette az idejét, és a nappaliban
csináltatott medencéjükben úszkált. Gwen remegve
tárcsázta a számát, mialatt borzalmasan érezte magát,
még sosem kért segítséget senkitől. Amikor kicsörgött a
telefon és nem vették fel, Gwent a sírás környékezte, s
addigra már ki is buggyantak a könnyek a szeméből, mire
hosszas csöngetés után végre megszólalt az ismerős hang
a kagylóban.
– Jessie?
– Á, szia Gwen! – barátnője egyből megismerte. – Mi
újság?
– Jess, borzasztó nagy bajban vagyok – zokogta Gwen a
telefonba.
– Miért? Mi történt?
– Balesetünk volt tegnap éjjel, nálam beindult a szülés,
Mark pedig az intenzíven fekszik. A gyerekek a barátaiknál
vannak, és mit sem tudnak az egészről. Értük tudnál
menni? – vázolta fel nagy vonalakban a történteket, szinte
egy szuszra, s közben nyelte a könnyeit. Rettentően
kétségbe volt esve.
 – Persze, hogyne…ő… csak felöltözöm – dadogta Jess. –
Éppen most szálltam ki a medencéből.
Gondolta. Hát igen, egyesek önfeledten élvezik a
gazdagság okozta örömöket, kényeztetik magukat
luxusotthonaikban, míg másokat roppant szörnyűségek
érnek és az életben maradásért küzdenek. Bele se mert
gondolni, milyen jó dolga van a barátnőjének, miközben
Gwen körül minden összeomlott. Ott feküdt a kórházi
ágyon, és zokogott.
– Ne sírj, Gwen. Mark erős férfi, biztos vagyok benne,
hogy rendbe jön. – Igen, ő is ebben bízott, de mégis olyan
reménytelennek tűnt az egész. Mark és a kislányuk… A
zokogó hang hallatára Jess szíve összeszorult. Gyorsan
keresett egy tollat és egy papírt. – Mondd a címet!
– Először Katherine-hez menj, ő az osztálytársánál van –
lediktálta az utcát és a házszámot, majd Adam
házibulijának helyszínét.
– Akarod, hogy bevigyem hozzád őket?
– Nem. Egyelőre vidd haza őket, az lesz a legjobb. Nem
akarom, hogy ebben az állapotban lássanak. – Nem mintha
holnap vagy holnapután jobb állapotban lenne
valamelyikük is. Mark az intenzíven marad, lányuk az
inkubátorban, Gwen pedig ugyanúgy az őrület határán fog
állni. Még jobban ki lesz borulva.
– Rendben. Hazaviszem a gyerekeidet, aztán bemegyek
hozzád a kórházba. Addig tarts ki, Gwen! – Köszönöm, Jess.
Nem is tudom, mihez kezdenék a segítséged nélkül –
elcsuklott a hangja, majd letette a telefont.
Mialatt Jess öltözködött, Gwen ismét kisírta magát, aztán
megnyugodott. Most már nem kellett aggódnia a
gyerekekért, Jess szerencsére elrendezi őket. Egyedül a
kislány okozott gondot, s Gwen késztetést érzett arra, hogy
újra bemenjen hozzá. Mégiscsak a lánya, ha nem is
egészséges, s ugyanúgy kell törődnie vele, mint két
nagyobb gyerekével. Amikor ismét megpillantotta az
inkubátorban, már nem tűnt olyan szörnyűnek a kinézete.
Gwen szeme már hozzászokott a csövek látványához Mark
látogatása után, úgyhogy most már egyáltalán nem tűnt
olyan borzasztónak, mint tegnap délután. Sőt, ahogy ott
állt, és nézte a babáját, egyre szebbnek látta, vagy csak
szebbnek akarta látni? A gyerek megmozdította a
kezecskéjét, majd a piciny lábát, s Gwen szívét kellemes
melegség járta át. Milyen jó érzéssel töltötte el, hogy
megmozdult és nem fekszik tehetetlenül, mint odaát az
apja. Ez a kislány élni akar.
– Megan – suttogta a nevét Gwen, és rámosolygott a
lányára. Közel hajolt az inkubátorhoz, de a kislány
ugyanúgy feküdt továbbra is, s nem nyitotta ki a szemét.
– Nyugodtan benyúlhat hozzá, és megérintheti – hajolt
oda mellé az intenzíves nővér.
Az inkubátor oldalán két akkora kör volt kivágva, amin az
ember keze befért. Azonban Gwen félt megérinteni ezt a
rendkívül piciny kislányt, inkább tétovázott.
– Csak bátran! – bíztatta a nővér. – Ne izguljon, nem lesz
semmi baja.
Gwen keze lassan elindult a csöppség felé, s amikor
odaért, az apró kezecskéje ismét megmozdult.
– Szia, Megan! Én vagyok az anyukád – mondta Gwen, s
egyből könnyes lett a szeme, ezúttal az öröm könnyei
voltak ezek. És ahogy kibuggyantak a szeméből, abban a
pillanatban Gwen előtt felcsillant a remény. A kislány jelét
adta annak, hogy élni akar, s most már Gwen bízott benne,
hogy egyszer a gyógyulás útjára lép, még ha nem is fog
teljesen meggyógyulni. És ő minden erejével azon lesz,
hogy segítsen neki. – Ugye, milyen aranyos?
– Igen – mosolygott a nővér. Szerette ezeket az anyákat
boldognak látni, s Gwen is most érzett először boldogságot
a szívében, a sok szörnyűség után.
Amikor visszasétált a kórtermébe, mindvégig azon
gondolkodott, vajon hogyan rendezze az életét. Az ágyánál
két rendőr várta, akik ki akarták hallgatni, de nem sokra
mentek vele. Gwen szinte semmire sem emlékezett a
balesetből, csak arra, hogy egy pillanatra Mark elvonta a
figyelmét, míg a szemébe nézett, és szerelmet vallott neki,
aztán jött a nagy csattanás. Természetesen erről egy szót
sem szólt a rendőröknek, fogalma sem volt ki tehetett a
balesetről, de semmi esetre sem keverte volna gyanúba a
férjét.
– Nem tudja, hogyan került sor az ütközésre?
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Gwen.
– Abszolút nem emlékszik semmire?
– Mondtam már, hogy nem – Gwen kezdett ideges lenni.
Miért nem hagyják békén? – Talán erről a kamionsofőrt
kellene megkérdezniük.
– Ő a helyszínen meghalt.
– Sajnálom. Az én férjem az intenzíven fekszik, a
koraszülött gyerekemmel együtt – válaszolta ingerülten.
– Tudjuk, és együtt érzünk önnel. A férjét egyelőre nem
áll módunkban kihallgatni, ezért nagy szükség lenne a
segítségére.
– Nem emlékszem semmire az ég adta egy világon, hát
ilyen nehéz ezt megérteni? – emelte fel a hangját Gwen. A
két rendőr csodálkozva meredt a nőre, eléggé ki volt
borulva. Aztán Gwennek a következő pillanatban
lelkiismeret furdalása támadt. Rádöbbent, hogy túl
messzire ment. – Elnézést.
– Semmi gond – mondta a rendőr, majd előhúzta felső
zsebéből a névjegyét. – Ha valami mégis eszébe jutna, ezen
a számon elérhet.
Gwen bólintott, a rendőrök udvariasan elköszöntek tőle,
majd magára hagyták. Gwen ott reszketett az ágyon, és
keservesen zokogott, mikor a barátnője megérkezett.
– Jess! Istenem, milyen jó, hogy itt vagy! – egymás
nyakába borultak.
Jessica most is elképesztően gyönyörű volt hosszú fekete
hajával, gondos sminkjével. Sokat adott a kinézetre,
állandóan szoláriumoztatta magát, műkörmöket viselt, és
még a kebleit is megnagyobbíttatta, hogy még több
férfiszemet vonzzon magára. Ehelyett Gwen most teljesen
össze volt csúszva, haja rendezetlen, szemei karikásak,
arca holt sápadt, s a tekintetében soha nem látott félelem
ült.
– Ó, Gwen! Annyira sajnálom… – ölelte át Jessica.
– Hogy van Adam és Katherine?
– Jól vannak. Azt mondtam nekik, hogy később
meglátogathatnak téged, ha egy kicsit jobban összeszeded
magad.
– Jól tetted – szipogta, majd elmesélt neki mindent, ami
az elmúlt napban történt vele, Markot, Megant és a
rendőröket. – Én vagyok a hibás, Jess.
– Milyen ostobaságokat beszélsz! Nem te vezettél –
próbálta nyugtatgatni Jessica, de igen nehéz dolga volt.
– Mark egy pillanatra rám nézett, elmondta, mennyire
szeret. És ez elég volt ahhoz, hogy elfordítsa a kormányt, és
mire felnéztünk, már ott volt azaz átkozott kamion. Ha nem
vonom el a figyelmét, akkor elkerülhettük volna az
ütközést, s akkor a gyerekem sem születik meg betegen, és
most Marknak sem kellene az intenzíven feküdnie… –
Gwennek az egész teste remegett a félelemtől.
– Ez nem igaz. Nem kérted Markot, hogy forduljon feléd
és valljon szerelmet, önként tette. És különben sem biztos,
hogy ti okoztátok a balesetet. A vizsgálatok még folynak,
lehet, hogy a kamionsofőr volt a hibás, de
semmiféleképpen sem te, Gwen.
– Nem kellett volna annyira ragaszkodnom hozzá, hogy
menjünk el szilveszterezni. Mark otthon akart maradni…
– Ezen már kár rágódni, mi lett volna, ha? Mi is
elmentünk Rogerrel szórakozni, még sem esett bajunk.
Emiatt ne okold magad! – Jessica megsimogatta barátnője
selymes haját, annyira sajnálta. Látta a gyerekei arcán a
rémületet, mikor közölte velük a szülei balesetét, de ez a
rémület Gwen arcán sokkal nagyobb volt, s most már az
övére is kezdett kiülni. Ez ellen a család ellen összefogtak
az égiek?
 Amikor együtt meglátogatták Markot és a kicsit, Jessica
elsírta magát. Gwennel ellentétben ő nem hitt abban, hogy
valamelyikük is felépül. Mihez fog kezdeni barátnője egy
fogyatékos gyerekkel? S ott volt neki még a másik kettő,
akik mit sem tudtak erről a rohadt helyzetről, amibe
mindannyian belecsöppentek. Gwen már így is eléggé ki
volt készülve, vajon hogyan lesz ereje hozzá, hogy
végigcsinálja azt, ami még rá vár? Jessica biztosította,
mindenben segít, amiben csak tud. Felhívja Rogert, hogy
ma ott alszik náluk, és vigyáz a gyerekekre. Aztán sürgősen
szerez egy dadát, aki gondoskodik majd róluk, míg Gwent ki
nem engedik a kórházból. Azután meglátják mi lesz, hogy
alakulnak a dolgok. Minden jel arra mutatott, hogy nem túl
rózsásan.
– Légy jó, és vigyázz magadra! Holnap ismét bejövök
hozzád.
Mindkettejüknek fájdalmas volt a búcsúzás. Jessica
legszívesebben nem hagyta volna magára a barátnőjét, de
mennie kellett.
– Köszönöm, Jess. Nem is tudod, mennyire hálás vagyok
a segítségedért – mondta Gwen, ismét a könnyeivel
küszködött.
Hihetetlen mennyit idegeskedett és sírt ebben a néhány
órában.
– Ugyan már, semmiség az egész! Ezért vannak a
barátok – mosolygott Jess, mikor kilépett a kórteremből.
Azonban a szíve mélyén ő sem volt vidám.

5.
Gwen az elkövetkezendő napokban egyre kevesebbet
tartózkodott a kórtermében, vagy Megan vagy Mark mellett
ült. Aznap délután is, mikor a barátnője elköszönt tőle,
átment Meganhoz, és gyönyörködött a kislányban, az egész
délutánt ott töltötte. Megpróbált visszaemlékezni milyen
volt Adam és Katherine kicsinek, s ha majd ebből a
kislányból kiszedik azt a csövet, akkor ő is ugyanúgy fog
kinézni, mint a többi gyerek. Gwen csak vacsoraosztáskor
ment vissza a kórterembe, meg amikor az orvos vizitelt.
Aztán este még átugrott Markhoz, nála nem maradhatott
sokáig, de még ha akart volna sem tudott sok időt tölteni
nála, csak a sírás környékezte. Megannál legalább volt
valami remény, amikor megmozdította a végtagjait,
azonban Marknál semmi. Úgy feküdt ott, mint egy darab fa,
kötésekbe és gipszbe burkolva. Gwen megpróbált beszélni
hozzá, mesélt neki a lányukról, hogy milyen aranyos volt az
inkubátorban, ahogy megmozdította a lábacskáját, és
megfogta az anyja ujját, s Gwen nem győzte hangsúlyozni
mennyire örülne neki, ha ő is ugyanezt tenné, de hiába.
Mark az égvilágon semmire sem reagált, és a feleségének
ilyenkor mindig azaz érzése támadt, hogy egy élettelen test
fekszik előtte, nem a férje.
Két napja voltak kórházban, s Gwennek borzasztó
magányosan teltek az estéi, mindig álomba sírta magát.
Még ha napközben próbált is nem gondolni a
szörnyűségekre és kilátástalan helyzetükre, az éjszaka nem
tudta elkerülni, hogy ne érezze a nyakába szakadt gondok
súlyát. Egyelőre elképzelni sem tudta, mit fog csinálni
egyedül, ha kiengedik a kórházból. Rettentően hiányzott
neki Mark, és már egyre jobban hiányoztak a gyerekei is.
Elhatározta, holnap megmondja Jessie-nek, hogy hozza be
őket. Szerette volna megkímélni őket attól az elkeserítő
látványtól, ami saját magát is lesújtotta, azonban rá kellett
jönnie, hiába késlelteti a találkozást, sajnos a gyerekeit nem
kímélheti meg, látniuk kell a valóságot… Tudta, nehéz
napok várnak mindannyiukra.
Másnap Jessie már délelőtt bevitte a gyerekeket hozzá,
akik örömmel repültek az anyjuk karjába.
– Hol van apa?
– Tényleg megszületett a testvérünk?
– Megnézhetjük, mama?
A gyerekek kérdésekkel bombázták Gwent, aki félve
nézett fel a barátnőjére. Elmesélt nekik mindent, hogy Mark
milyen rossz állapotban van, és állandóan alszik, meg hogy
Megan még olyan kicsi, őt is egy gép lélegezteti. Úgy
látszik, nem igazán értették meg, miről is van szó, és Gwen
szomorúan nézte mindkettőjük szemében a lázas izgalmat.
A gyerekei kíváncsiak voltak rá, látni akarták a testvérüket
és az apjukat, s Gwen tudta, amint megpillantják az
intenzíven bármelyiküket, egy világ dől össze bennük. És
így is történt.
Először mindketten Megant akarták látni, s amikor Gwen
odavezette őket az inkubátorhoz, majd megszakadt a szíve,
amint az arcukon megjelent az elkeseredés.
– Ez lenne a testvérünk? – szólt Katherine. Ez… mintha
nem egy élő személy lett volna.
– Ő a húgom? – csodálkozott Adam.
– Anya! Biztos, hogy ő Megan? – Katherine reménykedve
nézett fel az anyjára, akinek a szemében könnyek csillantak
meg. – Jézusom, milyen csúnya…
– Nem csúnya, szörnyű! – háborodott fel Adam, arca
egyből elvörösödött. – Hogy néz ki? Nem is hasonlít a többi
csecsemőre. Olyan, mint egy kismacska… nem is… mint
egy vakarcs…
– Ő a testvéretek, Adam – szólt a fiára Gwen. Egy gyerek
roppant őszinte tudott lenni, és Adam nem is sejtette, hogy
ezzel mennyire megbántotta az anyját. – Mondtam, hogy
még nagyon gyenge, de idővel rendbe jön, meglátjátok.
Jessica is ott állt mellettük, és csodálta Gwent, amiért
még tudta valamivel bíztatni a gyerekeit.
– Miért van az a cső a szájában? – Katherine valamivel
jobban viselte a látottakat, mint a bátyja.
– Azon keresztül lélegeztetik, drágám. De az orvos azt
mondta, hogy hamarosan eltávolítják, amint erősebb lesz.
– Nekem akkor sem kell egy ilyen testvér, akár lóg ki
belőle cső, akár nem. Inkább adjuk oda a kórháznak –
elképesztő gondolatok fordultak meg Adam fejében és
Gwen csak remélni tudta, hogy fia ezeket nem gondolja
komolyan.
– Ő nem egy tárgy, akit csak úgy vissza lehet adni, ha
nem tetszik. Te is voltál ilyen kicsi, apáddal mégsem
dobtunk el magunktól! – Gwen próbált szépen beszélni
vele, de nem sikerült. Hamar elvesztette a türelmét, hiszen
az elmúlt napok az ő idegeit is felőrölték. Nem akart
kiabálni a saját fiával, elvégre nem ő tehetett róla, hogy
Megan így született, s ezt Adam láthatólag nagyon sértőnek
találta.
– Én nem voltam ilyen nyamvadt, vedd tudomásul! –
Még hogy az anyja ehhez a szörnyhöz hasonlítja! Adamben
forrt a düh, legszívesebben sírni szeretett volna, mégis
türtőztette magát. – S én akkor sem fogadom el
testvéremnek ezt a vakarcsot, nincs szükségem rá!
A fiú elkeseredésében rákiabált az anyjára, majd sarkon
fordult, és kiszaladt az intenzívről. A többiek némán
figyelték.
– Adam, azonnal gyere vissza! – kiáltott utána Gwen, de
mintha a falnak beszélt volna.
– Hagyd csak, majd én utána megyek! – szólt közbe
Jessica, s máris a fiú után szaladt.
Gwen és Katherine egyedül maradtak az inkubátornál, a
lány könnyes szemmel nézett fel az anyjára.
– Ne törődj vele, mama. Azért mondja ezt, mert kislány
lett és nem fiú. Tudod, mennyire szeretett volna egy öcsikét
– mondta Katherine, majd odabújt Gwenhez. Anya és lánya
átölelték egymást.
– Semmi baj, majd megbékél. A fiúk már csak ilyenek
-mosolygott Gwen a könnyein át. Nem gondolta volna, hogy
ennyire nehéz lesz. De legalább Katherine higgadtan
fogadta a dolgokat.
 – Különben én örülök, hogy lány lett – mondta néhány
perces hallgatás után Kathy, majd az inkubátorra pillantott.
– Szerinted Megan tényleg meg fog gyógyulni? Olyan
esetlennek látszik…
– Hát persze, hogy meggyógyul, drágám. És apa is
felépül hamarosan, s újra egy család leszünk, meglátod.
Gwen szorosan ölelte magához a lányát. Úgy érezte, ő az
egyedüli, aki mellette áll, s muszáj biztatnia. Hogyan is
magyarázhatta meg egy tíz éves gyereknek, hogy
kistestvére túl korán született ahhoz, hogy rendesen
kifejlődjenek a szervei, mint a többi csecsemőnek? Hogy fel
fog épülni ugyan, de nagy valószínűséggel az agya
olyannyira károsodott, hogy fogyatékos marad, csak
egyelőre nem lehet megmondani, milyen mértékben. És ott
volt Mark, aki sokkal rosszabb állapotban feküdt az
intenzíven, mint Megan. Szanaszét törtek a csontjai, és az
orvosok még annyi jóval sem biztatták, mint a lányuknál.
Lehetséges, hogy Mark sosem fog felébredni a kómából. És
most itt van neki Adam, akivel hadakoznia kell, mert nem
hajlandó elfogadni az igazságot, és itt van Katherine,
akiben tartania kell a lelket. Ahogy ott ölelték egymást
hihetetlen szeretettel, mindketten érezték, hogy hirtelen
széthullott a család, és Katherine ott zokogott az anyja
karjában.
– Mikor jöhetsz haza, mama? – Kathy épp olyan egyedül
érezte magát az éjszaka, mint Gwen, hiába volt velük
Jessica.
– Remélem, az orvosok pár napon belül elengednek. –
Elvégre Gwen egészségileg jól érezte magát, csak lelkileg
volt elkeseredve.
– Úgy hiányzol nekem, mama… És apa is…
– Tudom, kicsim… tudom… – Gwen nem bírta tovább,
együtt zokogott a lányával. Mindössze annyit tehetett, hogy
megígérte neki, mindent elkövet, hogy minél hamarabb
hazaengedjék, azonban az agyrázkódása miatt még
szükség volt néhány napos megfigyelésre.
 Jessica utolérte Adamet a folyosón ugyan, de a fiú nem
volt hajlandó visszamenni az anyjához, és bocsánatot kérni
tőle. Inkább közölte, elmegy a barátjához tanulni, ott is
alszik, s holnap együtt mennek iskolába. Gwen legyintett
egyet, mikor megtudta. Igaz, Adam nem kérte az
engedélyét, de a jelenlegi helyzetben ez volt a
legkevesebb. Jól ismerte a családot, és tudta, náluk
biztonságban lesz a fia.
Kathy sokáig bent maradt az anyjánál, és láthatóan örült,
hogy együtt tölthettek néhány órát. Aztán amikor eljött a
búcsú pillanata, a lány ismét elsírta magát, majd hazament
Jessicával abba a hatalmas házba, mely kongott az
ürességtől.
Az orvosok három nap múlva hazaengedték Gwent, s
amikor belépett a házba, ő is ugyanazt az ürességet érezte,
mint Kathy. Mintha miden megváltozott volna, Mark nélkül
üres volt az életük. Katherine nagyon örült az anyjának,
Adam viszont nem tulajdonított túl sok jelentőséget Gwen
hazatértének. A kórházban történt veszekedésük óta
mintha megromlott volna a jó viszony közöttük, és Gwen jól
látta a fia szemében, Adam mennyire haragszik rá. A
nappaliban még mindig ott díszelgett a hatalmas
karácsonyfa, ahogy hagyták, mielőtt elindultak volna
végzetes útjukra. Gwennek nehezére esett végigmennie a
szobán, hiszen megszokta, hogy Mark ott ül a kanapén, és
az iratait rendezgeti vagy éppen a kedvenc műsorát nézi a
tévében. Szinte minden a férjére emlékeztette, de a
legnehezebb pillanat mégis az volt, amikor fájó szívvel
felment a lépcsőn, és belépett a hálószobába, az ő kis
birodalmukba… Ahogy ránézett a nagy franciaágyra, a
szívébe belemarkolt a fájdalom, milyen nehéz lesz majd
Mark nélkül aludnia benne! Egyelőre nem lesz kihez
hozzábújnia esténként, nem lesz kivel megosztania a nap
történéseit, és Gwen most döbbent csak rá igazán, milyen
egyedül van a férje nélkül. Még rágondolni is rossz volt,
ahogy Mark magatehetetlenül fekszik a kórházi ágyon,
holott nem telt el úgy egy perc, hogy Gwennek ne jutott
volna az eszébe. S amikor kinyitotta a férje szekrényét, és
meglátta a ruháit, akaratlanul is elsírta magát.
– Mi lesz velünk, Mark? – suttogta a hálószoba
csendjében, mialatt férje magatehetetlen teste ott lebegett
a szeme előtt. Olyan kilátástalannak tűnt minden, vajon
tényleg annyira komoly a dolog, ahogy azt az orvosok
állítják? Lehet, hogy mégsem fog rendbe jönni? Hogyan
fognak Mark nélkül élni, ha tényleg kómában marad
mindaddig, míg be nem áll a halál? És hogy magyarázza ezt
meg a gyerekeinek?
Nem, Mark nem hallhat meg, döntötte el magában.
Egyszerűen nem teheti ezt velük, nincs joga hozzá. Rendbe
kell jönnie és rendbe is jön, bármennyire csekély rá az
esély. Gwen nem tudta honnan merített erőt, de hitt benne,
és elhatározta, hogy hinni fog a végtelenségig a csodában,
Istenben, bármiben. Mert Marknak talpra kell állnia a
családjáért, a gyerekekért, a szerelmükért. Miután jól kisírta
magát, és átöltözött, lement a konyhába vacsorát készíteni
a gyerekeknek. Fájdalmas pillanat volt, amikor körbeülték
az asztalt, s Mark széke üresen maradt.
– Hogy van apa? – kérdezte Adam a néma csend után.
Gwen csodálkozott azon, hogy a fia magától hozzá szólt,
hiszen kezdetben le sem akart jönni vacsorázni, úgy kellett
rábeszélnie.
– Sajnos, nem túl jól. Még mindig alszik.
– És mikor fog felébredni?
– Azt az orvosok sem tudják megmondani, de reméljük,
hogy hamarosan.
Adam szomorúan turkált tovább az ételben, s Gwen
rettentően sajnálta őt. Mindig is nehezen viselte a
kudarcokat, és láthatóan nem tudta feldolgozni a
történteket, inkább fellázadt ellene, mint a kórházban.
Adam amúgy is akaratos teremtés volt, egyedül Mark tudta
féken tartani, és Gwen tisztában volt vele, nehéz lesz
kordában tartania a fiát. Mindannyiukra kemény napok
vártak, s ő nem hibáztatta egyik gyerekét sem, hiszen
mindannyian együtt osztoztak a fájdalomban, mely Gwen
számára is éppoly elviselhetetlennek tűnt, megértette
Adam viselkedését. Nagyon fájtak azok a dolgok, amiket a
fiú a kórházban mondott neki, de mégsem haragudott rá.
Elvégre egy tizenhárom éves gyerektől nem várhatja el,
hogy olyan magatartást tanúsítson, mint egy felnőtt. Ahogy
elnézte Adamet, amint durcásan ült az asztalnál a maga
tinédzser kori gőgjével, Gwen azon gondolkodott, vajon
hogyan csillapíthatná a gyerek fájdalmát. Azonban hamar
rá kellett jönnie, hogy meg van kötve a keze. A dolgokat
nem lehet meg nem történté tenni, és ő roppant kevés
ahhoz, hogy Markot felébressze a kómából, és Megant egy
csapásra meggyógyítsa.
– Mikor mehetünk be hozzá? – kérdezte néhány perc
elteltével a fiú.
– Nos, az az igazság, hogy ilyen helyre nem szívesen
engednek be gyerekeket – próbálta elsimítani a dolgot
Gwen. Bevihette volna a gyerekeit Markhoz, azonban
tartott attól, hogy sokkal többet ártana vele nekik, mint
gondolná. Megan látogatása óta megváltoztatta az erről
alkotott véleményét.
– De miért?
– Mert apátok nagyon beteg, s ezeknek a betegeknek
sok pihenésre van szükségük. Mark állandóan alszik, nem is
érzékelné, hogy ott vagytok.
– Akkor meg kell várnunk, míg felébred? – Adam túl okos
gyerek volt ahhoz, hogy bármit bemeséljenek neki. Nem
lehetett egykönnyen félrevezetni, bár Gwennek nem is állt
szándékában, csak nem akarta a fiát szembesíteni a teljes
kilátástalansággal. Egyelőre nem, amíg nem muszáj.
– Szerintem az orvosok abban bíznak, hogy hamarosan
észhez tér – Gwen igyekezett tapintatosan fogalmazni, nem
akarta letörni Adam bizakodását. Reményt és hitet akart
önteni a gyerekeibe, ha már senki sem biztatja őket.
– És ha soha nem ébred fel? – szólt bele a
beszélgetésükbe Katherine, csak a puszta kíváncsiság
vezérelte, mellyel elindította a lavinát.
– Hogy mondhatsz ilyet? Apa fel fog ébredni, világos? –
Adam hirtelen haragra gerjedt, s a tenyerével az asztal
közepére csapott, kiadva ezzel minden mérget magából.
Félelmetes volt végignézni, amint felszabadulnak benne az
indulatok, s az arca elárulta, mennyire fáj neki még annak a
gondolata is, hogy az apja nem jön vissza hozzájuk.
– Adam, türtőztesd magad! – kiáltott rá Gwen, de
felesleges volt, a fia mintha meg sem hallotta volna.
Katherine megszeppent, szemeit elárasztották a
könnyek, miközben Adam úgy nézett rá, mintha meg
akarná fojtani.
– A fenébe! – mérgelődött végül, aztán sarkon fordult, és
felszaladt a szobájába.
– Én nem akartam megbántani, anya – Katherine elsírta
magát abban a pillanatban, hogy bátyja kilépett a
konyhából. – De mi van akkor, ha apa tényleg nem fog
észhez térni? Akkor nem láthatjuk többé?
Adam egyből elvetette a halál gondolatát, egyedül
Katherine fejében fordult meg az, melytől valójában maga
Gwen is rettegett. A kislánynak igaza volt, s az anyja
megértette, miért kérdezi.
– Ne gondolj a legrosszabbra, kicsim – Gwen odament
Kathy-hez, és átölelte. – Megígérem neked, hogy
meglátogathatod apát, rendben? Csak egy kis időre van
szükség, mert nagyon beteg, sokkal rosszabbul néz ki, mint
Megan.
– Neki is van cső a szájában?
Igen, s gipszek és kötések borítják mindenhol, gondolta
Gwen, de nem merte kimondani. Nem lenne tanácsos
dolog, ha a gyerekek meglátnák, milyen szörnyen néz ki.
Talán ha eltelik néhány hét, akkor beáll valami változás…
Adam számára Megan látványa is sokkolóan hatott, hát mi
játszódna le benne, ha apját sokkal rosszabb állapotban
látná viszont? Adam nagyon szerette Markot, jobban
ragaszkodott hozzá, mint az anyjához, és ezt Gwen kis
korától kezdve tudomásul vette.
– Sajnos igen – bólintotta és megsimogatta Kathy
selymes haját. Bárcsak hazudhatott volna neki, de nem
merte megtenni, mert valahol a szíve mélyén érezte, hogy
Mark jóval tovább lesz lélegeztető gépen, mint Megan.
Gwennek valamennyire sikerült megvigasztalnia
Katherine-t, és ugyanezt akarta elérni Adamnél is, amikor
felment az emeletre. Hangos, kemény rock zene hallatszott
ki a fiú szobájából, s mikor az anyja bekopogott hozzá,
Adam nem engedte be.
– Kérlek, hagyj magamra, mama – szűrődött ki sértődött
hangja a zene üvöltése közepette.
– Csak gondoltam jól esne, ha beszélgethetnénk egy
kicsit – próbálkozott Gwen, mialatt maga is érezte, hogy
hiába. A fiánál az utóbbi időben zárt kapukat döngetett.
– Ne haragudj, de most nincs kedvem beszélgetni – azzal
Adam lezárta a témát.
Gwen egy ideig töprengett az ajtó előtt, és azon
gondolkodott, vajon mit tehetne a fiáért, hogy ne
távolodjanak el annyira egymástól. És ahogy az emlékeiben
kutatott, fájó érzéssel töltötte el, amint felelevenedtek
előtte a közös délutánok, a kirándulások az erdőben, a
piknikezések a tisztáson, és hogy mennyire szeretett a fia
kedvében járni, hányszor fociztak ketten a kertben, míg
Mark haza nem jött az irodából. Adam nagyon szeretett az
anyjával játszani, aki saját maga varrta a jelmezét az
iskolabálra, s annak ellenére, hogy Adamnek az apja volt a
kedvence, az anyjához is ragaszkodott, és mindig jó
viszonyban voltak egymással.
– Te vagy a világ legjobb anyukája! – még most is a
fülében csengett Adam hangja, amit általában a
focimeccsek során mondott, miután Gwen beállt a kapuba,
és minden gólt beengedett, amit a fia lőtt.
Régebben Adam annyiszor ugrott a nyakába örömében,
és most Gwen nem tudta elképzelni, mi folyik körülöttük.
Hiába próbált meg közeledni a gyerekhez, mindig falba
ütközött, és ahogy Gwen ott állt a folyosón, kezdte azt
érezni, hogy Adam el akar idegenedni tőle. A fiú odabent
hangosabbra tekerte a zenét, s üvöltve énekelte a haevy
metalt, és Gwen könnyes szemmel hallgatta odakint a fia
tombolását. Nem tudta eldönteni, vajon mennyire játssza a
szigorú anyát, vajon használna-e a túlzott tiltás, azonban
sem kedve, sem energiája nem volt most veszekedni a
fiával. Rendkívül zavarta ez az üvöltő zene, amit Mark sem
engedett meg neki, hogy olyan erőteljes hangon hallgassa,
de a körülményekre való tekintettel Gwen inkább hagyta,
hadd tombolja ki magát, és visszament a konyhába
mosogatni.
Mialatt a tányérokat tisztogatta, a könnyek lassan
leperegtek az arcán, mert nem tudta elkerülni, hogy ne
nézzen az asztalra, ahol Mark széke üresen maradt vagy ne
pillantson ki az ablakon a kertbe, ahol megannyi közös
programot szerveztek, s mennyire hiányzott neki a családi
idill, melyben azelőtt éltek. Gwennek fájt, hogy a férje nem
lehet velük, és rettentően szenvedett a magánytól, mely
mindig távol állt tőle, s álmában sem gondolta volna, hogy
ez mennyire borzasztó érzés. Egyedül Katherine tartotta
benne a lelket, aki jobban ragaszkodott hozzá, mint valaha.
Este együtt nézték a tévét, mialatt Adam odafent azt a
borzalmas zenét hallgatta, vagy rockot, vagy haevy metalt,
majd Kathy megkérte az anyját, hadd aludjon vele. Gwen
majdnem elsírta magát a kérésen, annyira jól esett neki,
hogy a lánya szereti, és közben az elkeseredés szorongatta
a szívét, ha Adamre gondolt. Ő miért nem tud olyan lenni,
mint Katherine? Aggasztotta a viselkedése, de legalább
Kathy jelenlétében nem gondolt rá, csak nézte a kislány
arcára kiült boldogságot, hogy az anyja mellett aludhat, s
így Gwen is könnyebben vészelte át az éjszakát. Nem
kellett egyedül feküdnie abban a hatalmas franciaágyban, s
mindvégig magához ölelte a gyermekét, míg el nem
aludtak.
 Reggel Gwen elvitte a gyerekeket az iskolába, majd
utána elég erőt érzett ahhoz, hogy bemenjen az irodába, és
emberek között mutatkozzon. A kollégái rendkívül kedvesek
voltak, s mindannyian együttérzést tanúsítottak. Gwennek
jól esett ez a gesztus, csak sajnos nem ment vele sokra, s
abban senki sem tudott segíteni neki, amit a legjobban
szeretett volna, hogy Mark felébredjen végre.
– Gwen! – pattant fel a helyéről Eric Green, amint
megpillantotta az asszonyt az ajtóban. Eric szőke hajú, kék
szemű, s roppant csinos férfi volt, ő volt Mark jobb keze, és
a házaspár távollétében mindig ő vezette az irodát. Azelőtt
Mark és Gwen csak nyaralás miatt maradtak távol a
cégüktől, azonban most sokkal nagyobb szükség volt Ericre,
mint valaha.
– Eric! – jó barátság alakult ki közöttük az első perctől
fogva, s Gwennek jól esett, hogy valaki átöleli őt.
– Éppen most akartalak felhívni. Hogy vagy? – Eric
aggódva nézett erre a csodálatos asszonyra, akinek az arca
most nyúzottnak tűnt, a szemei gondterheltnek, és a haja
sem állt valami jól, a reggeli nagy rohanásban Gwennek
nem maradt ideje rendbe tenni rakoncátlan tincseit.
– Borzalmasan – vallotta be őszintén.
Eric először azt hitte, viccel, azonban amikor találkozott
a tekintetük, rá kellett döbbennie, hogy ez az igazság.
– Gyere, ülj le! Kérsz egy kávét? – Eric leültette a
kényelmes bársonyszékbe. Itt szokták fogadni az
ügyfeleiket, az asztalra ki volt téve néhány gusztusos
teasütemény.
– Hát, az most igazán rám férne – válaszolta Gwen és
fáradtan huppant bele a székbe. Kecses lábait keresztbe
tette, barackszínű kosztümöt viselt, mely kimondottan jól
állt neki, illett a sötétvörös hajához, egyedül a lelke hevert
romokban.
– Mesélj, mi van Markkal? – kérdezte Eric, mialatt
kitöltötte mindkettőjüknek a gőzölgő kávét.
– Sajnos, nincs túl jól – magyarázta Gwen, s végre egy
olyan embernek önthette ki a szívét, aki tulajdonképpen a
barátjuk volt, de valahogy mégis távol állt a családtól,
hiszen a magánéletükbe sosem nyert bepillantást. Eddig a
gyerekeknek köntörfalazva kellett beszélnie az apjukról, de
most a kollégájának kimondhatta azokat a szavakat,
melyeket eddig nem mert kimondani. – Az sem kizárt, hogy
a férjem nem ébred fel többé, és soha nem tér vissza
közénk. A lányom pedig nagy valószínűséggel fogyatékos
marad.
– Annyira sajnálom, Gwen. Ha bármiben segíthetek, csak
szólj! – Eric döbbenten hallgatta az asszonyt, aki hihetetlen
magatartást tanúsított előtte. Higgadtan közölte a
tényeket, bátornak tűnt és erősnek, a tekintetében akkor
nem látszott az elkeseredés és kilátástalanság szörnyű
ördöge. Erős volt, akár a páncél, s még Eric sem tudta róla,
hogy ez csak a látszat. Valójában ez a küllem egy reszkető,
tanácstalan női lelket takart.
– Most nagy szükségem van a segítségedre, Eric. Mark
egy ideig nem fog tudni visszajönni a céghez, s ez alatt
neked kell vezetned az irodát. Majd én is bejárok dolgozni,
amint tudok, de egyelőre fogalmam sincs, mi lesz
Megannal, milyen ápolásra szorul majd, ha hazaengedik a
kórházból.
Eric nem akart hinni a fülének, mikor Gwen közölte vele,
hogy szabad kezet ad neki. Nem ilyen áron akart hozzájutni
egy ilyen pozícióhoz.
– Ne izgulj, azért néha bejárok ellenőrizni! – fenyegette
meg tréfásan mutatóujjával a férfit, miután minden
részletet megbeszéltek.
– Bármikor állok rendelkezésedre – mosolygott Eric, és
örült, hogy Gwen arcán is feltűnt egy kis vidámság. –
Remélem, rövid ideig kell vezetnem a céget, és Mark minél
előbb átveszi a helyemet.
– Én is – sóhajtotta Gwen, mikor búcsúzóul újra
megölelték egymást.
Megkönnyebbülve lépett ki az irodából, túl volt egy
nehéz döntésen. Aztán egyenesen a kórházba ment, látni
akarta Markot. Az állapotában nem történt semmi változás,
lekerült róla néhány kötés, de a sebek és a gipsz látványa
még mindig elkeserítő volt. A gép dolgozott Mark tüdeje
helyett, és ahogy a felesége ott ült az ágya mellett, azon
imádkozott, hogy minél hamarabb ébredjen fel a kómából.
Amikor hazaért, telefonáltak a rendőrségről, hogy a
kamionsofőr vérében nagy mennyiségű alkoholt találtak, de
ez Gwent egy cseppet sem nyugtatta meg. Ismét végigsírta
az éjszakát.

6.
Gwen számára megkezdődött a taposómalom, állandóan
ingázott az otthona és a kórház között. Miután reggelente
elvitte a gyerekeket az iskolába, bement az intenzívre, és
hol Marknál, hol Megannál töltötte a délelőttöt. Az orvosok
semmi jóval nem tudták biztatni, és Gwen maga sem
értette, miben reménykedett, de egyszerűen nem tudta
elfogadni azt a tényt, hogy elveszítse a férjét. Sylver doktor
szavai még mindig ott csengtek a fülében: lehet, hogy
felébred két hét múlva… És Gwen számolta a napokat, mert
közeledtek a két héthez, és várta a csodát. Azonban a
csoda csak nem akart megérkezni, Mark maradt ugyanúgy,
mozdulatlanul fekve a kórházi ágyon.
Megan állapota viszont javult, eltávolították a csövet a
torkából, mert már képes volt egyedül lélegezni, és egy
kicsit hízott is, azonban még mindig túl gyenge volt ahhoz,
hogy kivegyék az inkubátorból. De Gwen már ennek is
örült, s miután elvitte különórákra a gyerekeket, Kathy-vel
sokszor benéztek hozzá a késő délutáni órákban. Adamnek
viszont esze ágában sem volt meglátogatni a legkisebb
testvérét.
– De már sokkal jobban néz ki. Kivették azt a csövet a
szájából, így kezd hasonlítani a többi babára – győzködte
Kathy a bátyját a hátsó ülésen, mikor elindultak az
iskolából, azonban Adam egy vállrándítással elintézte a
dolgot.
– Akkor sem vagyok kíváncsi rá – mondta keserűen.
Gwennek fájtak ezek a szavak, mégsem szólt semmit.
Borzasztó érzés volt ezt éppen a saját fia szájából
hallani, de hiába szólt volna bármit is, egyszerűen nem
tudott hatni a gyerekre. Abban bízott, talán ha Mark
felébred, akkor Adam is megváltozik, és ismét visszakapják
a régi életüket. Csak ébredne már fel…
Adam általában a barátjánál töltötte azokat az órákat,
míg Gwen és Kathy bementek látogatni a kórházba. S Gwen
akkor döbbent rá igazán, mekkora különbség van a két
gyerek között. Kathy lázas izgalommal ment vele a
folyosón, mialatt megfogta az anyja kezét, és széles
mosollyal az arcán nyugtázta Megan bármiféle
megmozdulását az inkubátorban.
– Szerintem nagyon aranyos kisbaba, mama. Ez az Adam
egy hülye! – mondta durcásan Kathy. Ő amúgy is szerette a
kisbabákat, ellentéte volt Adamnek.
– Ne beszélj így a testvéredről, az nem szép dolog. –
Gwen próbálta összetartásra nevelni a gyerekeit, azonban
ez sehogy sem akart sikerülni.
– De hiszen Megan is a testvérünk, hogy beszélhet így
róla? Túl engedékeny vagy vele, mama. Miért nem vágod
pofon, amikor ilyeneket mond?

Kathy rátapintott a lényegre, s valójában Gwen is tudta,

hogy ezt kellene tennie, azonban a szíve nem engedte. Így
is eléggé eltávolodott már a fiától, s Gwen még tetézze az
ellenszenvét azzal, hogy megüti? Akkor végképp elvágná a
kettejük közt még meglévő, igaz, halványuló kötődést.
 – Adam másképpen mutatja ki a fájdalmát, mint mi. Majd
megnyugszik, meglátod, és ő is megszereti Megant, ha
hazavihetjük innen.
Kathy nem értett egyet az anyjával, és meglepő dolgot
mondott, amikor felnézett rá.
– Apa ezt akkor sem engedné meg neki…
Gwen egy pillanatra úgy megdöbbent, hogy meg sem
tudott szólalni. Úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak.
Milyen okos dolgokat mond a lánya, nem nézte volna ki
belőle, csakhogy ő nem volt Mark.
– Apád az apád, én meg én vagyok – válaszolta végül.
Kathy is jól tudta, hogy az anyja valójában nem mer
keménykezű lenni egyikükkel sem, mert attól félt, hogy
akkor a gyerekei nem fogják szeretni.
Gwen nem gondolta volna, hogy fenekestül felfordul az
élete, s ilyen nehezek lesznek a hétköznapjai. Mindig
fáradtan esett be az irodába, s Eric látta rajta, hogy nem
tud koncentrálni a munkájára, de bármennyire akart, nem
tudott segíteni rajta. Az orvosok is tehetetlennek
bizonyultak, Markot csak az isten ébreszthette fel abból a
kómából.
Délután, mikor Gwen hazavitte a gyerekeket a
különórákról, míg ők tanultak, addig az anyjuk megcsinálta
az elmaradt munkáját. Valahogy otthon kicsit jobban tudott
a könyvelésre koncentrálni, aztán vacsorát készített a
gyerekeinek, majd fáradtan zuhant az ágyba. Aztán másnap
minden kezdődött elölről.
Mark könyökén a gipszet be lehetett körkörösíteni, s a
nehéz gipszkötést műanyag gipszre cserélték, így Mark
emberibb formáját mutatta. Az ágyon továbbra is
mozdulatlanul feküdt és gép lélegeztette, azonban inkább
keltette egy alvó ember benyomását, mint egy élő halottét.
A kötéseket eltávolították az arcáról, a sebei szépen
gyógyultak, és kiszedték a varratait is, azonban a hegek jól
látszottak, de ez volt a legkevesebb, ami Gwent
aggasztotta. Egyedül a hajas fejbőrén maradt még kötés,
mely a műtéti területet takarta, és természetesen a csövet
sem távolították el a torkából, s jobb kezébe szüntelen folyt
az infúzió.
Úgy látszott, a sebei és a törések hamar
meggyógyulnak, ahogy az orvos mondta, egyedül az
agysérülése jelentette a legnagyobb problémát, s ez volt a
legaggasztóbb, mely meghatározta az életét. Gwen egész
idő alatt ott izgult a folyosón a férjéért, s megnyugvással
töltötte el, hogy legalább a lába és a könyöke rendben van.
Azt még mindig nem tudta megmondani senki, hogy a
koponyasérülése miatt Mark mikor fog újra lábra állni, ha
egyáltalán észhez tér valaha.
Gwen rengeteget beszélt hozzá, állandóan azt
bizonygatta, mennyire szereti, és hogy hiányzik neki, meg a
gyerekeknek. Amikor kitolták a műtőből, akkor is inkább ott
maradt vele néhány órát, s felhívta Ericet, hogy ma nem
megy be az irodába.
Gwen kimerült volt, amikor a gyerekeiért ment az
iskolába. Még előző nap elmondta nekik, hogy az apjuk
karján kicserélik a gipszet, s a gyerekek minden áron be
akartak menni hozzá a kórházba, hogy lássák végre. Gwen
szíve megenyhült, amint ránézett csemetéi sóvárgó arcára.
Már napok óta azon gondolkodott, hogy most már talán
bevihetné őket az apjukhoz. Mark állapota valószínűleg –
egy darabig – nem fog változni, s a gyerekeket sem akarta
kínozni tovább. Félt ettől a látogatástól, azonban már nem
tudott mást kitalálni, hogy mivel húzza az időt, és az elmúlt
napokban rádöbbent, az lesz a legjobb, ha a gyerekek is
tisztában lesznek azzal, milyen állapotban van az apjuk.
Hiába beszélt nekik róla, most már valóban elérkezett az
idő, amikor látniuk kell.
– Mark még elég gyenge a sérülései miatt, de holnap az
iskola után elviszlek benneteket hozzá – mondta Gwen,
mire hangos örömujjongás tört ki a hátsó ülésen.
Katherine és Adam rendkívül boldogok voltak, s Gwen
azt kívánta magában, bárcsak holnap is ilyen vidámak
lennének, miután eljönnek Marktól. Gwen előre felkészítette
őket, hogy ne ijedjenek meg a cső, infúzió és a gépek
látványától, mire mindketten azt mondták, nem baj milyen
állapotban van az apjuk, csak láthassák végre.
Amikor beléptek az intenzívre, mindkét gyerek meg volt
szeppenve, miután rájuk adták a zöld ruhát, és a cipőjükre
felhúzták azt a nejlonszerűséget. Némán lépkedtek a
folyosón Gwen mellett és mindketten megfogták az anyjuk
kezét, még Adam is. Gwen csodálkozott ezen, nagy kő esett
le a szívéről. Talán mégsem távolodtak el annyira
egymástól, mint hitte, csak nehéz napokat tudhattak
maguk mögött, és míg oda nem értek a 310-es ajtóhoz,
Gwen egyre jobban bízott benne, hogy Mark meggyógyul,
és minden olyan lesz, mint rég.
– Ez az apátok szobája – mosolygott halványan Gwen, s
a gyerekek minden mozdulatát figyelték, amint kinyitotta
az ajtót. – Gyertek be, bátran!
Először egy üvegfal tárult eléjük, melyen keresztül már
lehetett látni egy ágyat, és hogy benne fekszik valaki. Az az
ember az apjuk? – kérdezte némán a tekintetük, aztán az
anyjuk beljebb vitte őket a boxba. A gyerekeknek a földbe
gyökerezett a lábuk, mikor meglátták. Gwen odalépett az
ágyhoz, és megsimogatta a férje arcát.
– Szervusz, drágám! Van egy meglepetésem a számodra,
elhoztam hozzád a gyerekeket.
Mark nem reagált rá, mint ahogy semmire sem. Gwen a
gyerekei felé fordult és kitárta a karját.
– Gyertek közelebb, üdvözöljétek az apátokat.
Lassan indultak el az ágy felé, közben kikerekedett
szemekkel figyelték a benne fekvő testet, mely az apjuk
volt, s melyről nem igazán tudták eldönteni, hogy él-e vagy
halott.
– Szia, apa! – szinte egyszerre ejtették ki a szavakat, s
miután Mark a füle botját sem mozdította, tanácstalanul
néztek az anyjukra.
– Nyugodtan beszélhettek hozzá. Válaszolni nem tud, de
hall benneteket – mosolygott rájuk Gwen, s akkor vette
észre, hogy Katherine-nél eltört a mécses.
– De nem halt meg, ugye? – egy hatalmas könnycsepp
buggyant ki a kislány szeméből.
– Nem, dehogy! Csak alszik… – mondta Gwen, azt nem
merte kiejteni a száján, hogy kómában van, mert azzal
jobban megijesztette volna Kathy-t. Mark alszik, ez volt a
legszebb szó rá. – Itt jó kezekben van, ne félj.
– Már ezerszer megmondtam neked, nem fog meghalni.
Látszik, hogy lányból vagy, azok aggódnak folyton. Apa
meg fog gyógyulni, csak idő kérdése – mormolta Adam
mérgesen az orra alatt, és nem értette, húga miért gondol
mindig a halálra, mely az ő apjánál nem fordulhat elő. –
Igaz, anya?
– Persze, hogy igaz. Ne aggódj, Kathy! – Gwen
mindkettőjük vállára rátette a kezét, s Adam láthatóan örült
annak, hogy az anyja megerősítette az igazában. A fiú
szentül hitt az apja gyógyulásában.
Mark rossz állapotban volt ugyan, de Adam mégis örült,
hogy láthatta. És ő valóban azt hitte, hogy csak alszik, s
miután jól kipiheni magát, hazajön. Fogalma sem volt mit
jelent az a szó: kóma. Az apja él és ez a lényeg.
Amikor hazamentek a kórházból, és Gwen vacsorát
készített a gyerekeknek, a konyhát kivételesen nem lengte
be a szomorúság borongós hangulata, mintha nem érezték
volna annak a nehéz helyzetnek a súlyát, amiben éltek. Ez
volt az első alkalom a baleset óta, hogy Adam nem
duzzogott az asztalnál, Katherine-nel vidáman mesélték mi
történt velük az iskolában, s még nevettek is. Gwent jó
érzéssel töltötte el, hogy végre boldognak látja a gyerekeit,
és a rendkívül jó hangulat, mely most a konyhájukban
uralkodott, mindannyiukban felidézte az emlékeket, a
családi idill boldog képét, amikor még minden rendben
ment. Úgy látszott, a gyerekeknek jót tett, hogy
találkozhattak az apjukkal, és úgy tűnt, mintha
megnyugodtak volna. Adam is kellőképpen lecsillapodott, s
a következő napokban már egyáltalán nem lázadozott,
mindenben szót fogadott az anyjának. Nem zárkózott be a
szobájába, és nem hallgatta azt a borzalmas zenét, inkább
esténként ő is lement a nappaliba, és együtt nézték a tévét,
hármasban. Gwen ekkor kezdte azt érezni, ismét egy család
lettek, s most fordult elő velük először, hogy nem fájt
annyira az apjuk hiánya. Úgy tűnt, mintha Mark csupán
elutazott volna, s nem élet-halál közt lebeg az intenzíven.
Adam csodálatos magatartást tanúsított, mely meglepte
Gwent, s olyannyira hitt az apja felépülésében, hogy attól
Gwenben is egyre jobban felébredt a remény, holott az
orvosok még mindig nem tudtak semmi jót mondani.
A gyerekek mindezt nem érzékelték, mindig nagy
izgalommal várták azokat a délutánokat, amikor Gwen
bevitte őket a kórházba, s a félelmei ellenére valahogy
mindig jól sikerültek ezek a látogatások. Sosem hagyták el
a kórtermet elkeseredetten, s a gyerekek egyfolytában arról
álmodoztak, hogy egyszer az apjuk lepi majd meg őket
azzal, hogy az ágyon felülve, mosolyogva várja majd a
családot.
Gwen úgy gondolta, ha a gyerekei ennyire hisznek benne
– ami tulajdonképpen egy csoda lenne –, akkor ő sem
adhatja fel a reményt, s akárhányszor került szóba a dolog,
inkább biztatta őket, és nem mondta el azt az eshetőséget
nekik, hogy az apjuk talán sosem ébred fel, s a hozzá
hasonló betegeknél 99 százalékban ez az eset áll fenn.
Eszméletlen állapotban éri utol őket a halál.
Teltek a hetek, s hat héttel a baleset után végre Mark
könyökéről eltávolították a gipszet, addigra minden kötés
lekerült róla, sebei szépen begyógyultak, a hegek és a
zúzódások halványodtak, azonban a kómából nem tudott
észhez térni. Így már sokkal jobban nézett ki, s amikor
Gwen bement hozzá a gyerekekkel, és órákon át beszéltek
neki, ők szebbnek és sokkal jobb állapotban látták, mint
amilyen valójában volt. Szerintük lényegesen javult – igaz,
nem tért észhez –, s Gwen nem gondolt bele abba, amit az
orvos az első nap mondott neki. Valójában nem hitt Sylver
doktornak, és inkább egy álomban ringatta magát, majd
meglátják, hogy az ő férje fel fog ébredni. Holott eddig
minden úgy történt, ahogy Sylver doktor mondta, a sebek
és zúzódások hamar meggyógyulnak, a könyök- és
combcsonttörések összeforrnak, azonban a
koponyasérülése nem biztos, hogy rendbe jön… megsérült
az agyállomány, mely aggodalomra ad okot, méghozzá
komoly aggodalomra… ami sajnos halálhoz is vezethet…
Azonban Gwen nem adta fel, főleg mikor az egyik
tévéműsorban feltűntek olyan emberek, akik kómában
feküdtek, s mégis felébredtek, és ugyanúgy élik tovább az
életüket, mint a többiek. A műsorban a kómásokról
beszélgettek, a közönség egy része hitt nekik, mások
kételkedtek benne, és csalóknak nevezték őket, szerintük
nem is voltak kómában, csak azt hazudják, hogy
szerepelhessenek a televízióban. Gwen tekintete szinte
rátapadt a képernyőre, s amikor az adás végén az egyik
hölgy kiállt mikrofonnal a kezében, és azt üzente a hasonló
betegek hozzátartozóinak, hogy ne adják fel a reményt,
mert történhetnek csodák, Gwen lelkében útnak indult
valami. Másnap elment a könyvtárba, s kikölcsönözte
azokat a könyveket, melyek a kómáról szóltak, és megható
történeteket olvasott családokról, akik elmesélték
tapasztalataikat. A lehető legtöbb anyagot meg akarta
szerezni férje „betegségéről”, felment az internetre, s az
egyik nap megkereste az intenzíves főnővért is, és elkérte
az egykori főiskolás tankönyveit, majd az egyik orvos
ismerősétől is megszerezte az egyetemi jegyzeteit.
Rendkívül kíváncsi volt rá, mit tanítanak erről az orvosi
egyetemen, azonban hiába járta körül a témát, nem kapott
választ a kérdéseire. Azt egyik tudományos lapban vagy
tankönyvben sem olvasta, hogy a kómából észhez térnek a
betegek. Gyógyíthatatlanként kezelte őket a tudomány, s
velük kapcsolatban általában mindenre az volt a válasz:
nem lehet tudni. Sok professzor, kutató, egyetemi tanár
dolgozott azon, hogy tanulmányozzák az agy működését,
azonban az orvostudomány még nem állt ott, hogy
bizonyos agysérülteket megmenthetett volna. Gwen azt
szerette volna, ha valaki megerősíti abban a hitben, hogy a
férje egyszer fel fog ébredni, csak idő kell hozzá, azonban
az orvosok ehhez sosem fűztek nagy reményeket, és
egyetlen tankönyvben sem utaltak arra, ami Gwent
megnyugtatta volna.
Aztán maga sem tudta, honnan jutott az eszébe, azelőtt
sosem hitt benne, de most felkeresett egy jósnőt, aki végül
választ adott a kételyeire, és biztosította afelől, hogy Mark
fel fog kelni, és visszatér hozzá. Gwen hihetetlenül boldog
volt, mikor az idős hölgy ezt látta a jövőjében, s jóval többet
fizetett neki érte, mint amennyit az asszony kért. És amikor
kilépett tőle az utcára, és taxit hívott, úgy érezte magát,
mintha kicserélték volna. A kilátástalanság hirtelen eltűnt a
szeme elől, a szívében megszűnt létezni a félelem, melyet
remény és hit váltott fel, s amint bement az irodába,
madarat lehetett volna fogatni vele. Eric elámult, amikor
meglátta.
– Mi történt? Csaknem felébredt Mark a kómából –
kérdezte bizakodva, s már azon volt, hogy gratulál neki.
Eddig Gwen minden nap gondterhelten ment be dolgozni,
azonban az utóbbi időben csak arról mesélt, milyen jól néz
ki Mark, hogy megszabadították a kötésétől, meg a
gipszétől. És ahogy most Eric megpillantotta a szemében a
boldogságot azt hitte, megtörtént a csoda, melyre
mindannyian vártak.
– Nem, még nem – ábrándította ki a nő, azonban cseppet
sem lankadt a lelkesedése. – De képzeld, ma egy jósnő
megjövendölte, hogy a férjem meggyógyul, és visszatér
hozzánk!
Gwen oly nagy örömmel beszélt róla, mintha már meg is
történt volna, azonban Eric arcára fagyott a mosoly. Annyira
sajnálta őt, s megértette miért hisz vakon a jövendölésben,
mert valamibe kapaszkodnia kell, azonban Eric egyből látta
azt, amit Gwen nem.
– És mit mondanak az orvosok?
– Á, az kit érdekel? Egyfolytában ugyanazt hajtogatják,
ami már olyan unalmas. De én tudom, hogy a férjem
felépül, mert igen is vannak csodák. Látod, ez az asszony is
megmondta, aki a jövőnkbe lát. – Még mindig olyan lelkes
volt, s Eric szégyellte magát azért, mert fájdalmat okoz
ennek a csodálatos asszonynak, akit mindig tisztelt és
barátként szeretett, azonban ki kellett ábrándítania.
– És mennyit kért tőled ez a jósnő, ha szabad tudnom?
Gwen ereiben meghűlt a vér.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy kuruzsló? – Nem
akarta elárulni a férfinak az összeget, melyet önszántából
meg is növelt, mert Eric a fejét fogta volna. Azonban Gwen
úgy érezte, ez az információ mindent megér. – Csak azért,
mert ő tudja, mi fog történni, amire egyelőre még az
orvosok is képtelenek választ adni?
– Gwen kérlek, figyelj ide! – kezdte óvatosan Eric. – Ha
ezek a jósnők a jövőbe látnak, akkor miért nem látják meg
előre a katasztrófákat, baleseteket, gyilkosságokat? Gondolj
bele, mennyi ártatlan embert menthetnének meg vele, de
nem teszik. És miért? Mert nem teljesen igaz az, amit
állítanak.
– Ez nem szép tőled, Eric. De nem érdekel a véleményed,
én akkor is hiszek benne! – Most egészen más szemmel
nézett a barátjára, és azon kezdett el tűnődni, vajon miért
nem örül a „hírnek” vele együtt?
– Szerinted mit ért az a nő a kómához? Semmit, mint
ahogy mi sem értünk hozzá, akik nem ebben a szakmában
dolgoznak. Ő is ugyanolyan halandó ember, mint te vagy
én. Csak szeretik kihasználni a bizonytalan emberek
jóhiszeműségét. – Eric biztosra vette, hogy Gwen sokat
fizetett neki a jóslatért.
– Kihasználni? Te miért nem örülsz velem, hogy Mark
felépül? – veszélyes kérdés volt, s Gwen könyörtelen választ
is adott rá. – Mert akkor kikerülnél az igazgatói székből,
nem de?
Súlyos szavak voltak ezek, Eric nem akart hinni a
fülének, de Gwen egyenes ember volt, s mindig őszintén
kimondta, amit gondolt.
– Hosszú évek óta barátok vagyunk, hogy feltételezhetsz
rólam ilyet? Nekem eszem ágában sem volt ennek a
könyvelő irodának az élére kerülni, te kértél meg rá. De ha
gondolod, bármikor felállok ebből a székből, és akkor
vezetheted egyedül a cégedet – amint Eric visszavágott
neki, Gwen nyomban elbizonytalanodott. Mindketten
nagyon jól tudták, hogy ő képtelen lenne egyedül elvezetni
a férjével együtt alapított céget, nem telne bele egy év, és
tönkremenne.
– Oh, Eric… ne haragudj, nem úgy gondoltam… – most
döbbent rá, mekkora ostobaságot csinált, túl messzire
ment. Eric valóban mindig kitartott mellettük, s mihez
kezdene a segítsége nélkül? Könnyek jelentek meg a
szemében.
– Semmi baj – sóhajtotta a férfi és magához ölelte a nőt.
-Megértem, hogy ki vagy idegileg, a helyedben bárki ki
lenne készülve, de azzal nem segítesz magadon, ha hiú
ábrándokat kergetsz.
– Miért? Szerinted Mark tényleg nem fog felébredni,
ahogy az orvosok mondják? – zokogta.
– Nem tudom, de azt igen, hogy ezek a jósok egy
fabatkát sem érnek. Vagy ha igen, akkor miért nem mondta
meg neked napra pontosan, hogy Mark mikor fog észhez
térni? Mert valójában ő sem tudja, mint ahogy senki sem.
Az orvosok sem zárják ki teljesen ennek a lehetőségét, de
nagyon csekély esélyt adnak neki, ahogy eddig a
szavaidból kivettem. Gondolj bele, a férjed már több mint
két hónapja fekszik eszméletlenül az intenzíven. Én nem
akarlak megijeszteni, azonban arra nem gondoltál, hogy fel
kellene készülnöd a legrosszabb eshetőségre is? Mi lesz, ha
tényleg meghal? A gyerekeknek akkor nagyobb szükségük
lesz rád, mint valaha. – Eric jól beszélt, és együtt érzett
Gwennel, hiszen ő is volt már hasonló helyzetben.
– Ha tudnád, mennyire tartok tőle. Állandóan ezen
rágódom, s valójában fogalmam sincs, mit higgyek.
Reménykedjek-e benne, hogy felépül, mikor a gyerekek is
olyan lelkesen jönnek be velem a kórházba, és szentül
hisznek a csodában, közben az orvosok semmi jóval nem
kecsegtetnek, s ezalatt Mark ugyanúgy fekszik, ahogy
eddig. És olykor én is elhiszem, mint a gyerekeim, hogy
csak alszik, máskor meg rájövök, hogy ő valójában csak egy
élő halott. Ez kész őrület! – eddig mindig próbált erősnek
mutatkozni, még a barátja előtt is, azonban most
kimondottan jól esett neki, hogy kisírhatta magát a férfi
vállán. Jessicának hiába is próbálta meg kiönteni a szívét,
nem értette meg, ő teljesen más világban élt, a sors kegyes
volt hozzá, s még soha nem érte komoly veszteség. Nem
úgy, mint Ericet.
– Jól tudom, mit jelent ez. Én is valami hasonlót éreztem,
mikor Mandy közölte velem, hogy rákos. Én sem hittem el,
hogy meg fog halni. Minden követ megmozgattam érte,
hordtam kezelésekre különböző klinikákra,
természetgyógyászhoz, megvásároltam neki a méregdrága
szereket, különleges gyümölcskoncentrátumokat, és
mégis… Álmomban sem gondoltam volna, hogy két évvel
az esküvőnk után el kell temetnem a feleségemet. – Eric
maga sem tudta mikor beszélt utoljára valakinek Mandyről.
Gwen itta a szavait, és megértette, hiszen egy cipőben
jártak.
– Hogy tetted túl magad rajta?
– Belemenekültem a munkába, és látod, itt vagyok –
mosolygott Eric, mire Gwen is kitörölte szemeiből a
könnyeket. Azért hitt annak a jósnőnek, mert ő pontosan
azt mondta, amit hallani akart, azonban utólag örült annak,
hogy Eric észhez térítette. Talán mégiscsak el kellene
gondolkoznia azon, hogyan boldogulna a gyerekekkel Mark
nélkül, ha bekövetkezne a tragédia.
Sokáig beszélgettek még Erickel, s egész úton hazafelé
azon gondolkodott, mennyire nehéz lehetett akkoriban a
férfinak, mialatt ő és Mark a fénykorukat élték. Jól
emlékezett rá, akkor már Adam a hasában volt, mikor
Mandy meghalt, s azóta Ericnek nem akadt egy komoly
kapcsolata sem, és Gwen biztosra vette, hogy még mindig
a feleségét szereti. Mint ahogy ő is szereti Markot, s rá is
ugyanaz a magány vár, ha elveszíti. Sok igazság volt
abban, amit Eric mondott és Gwen attól tartott, sosem fogja
visszakapni régi, boldog életét.

7.
Mark állapota a hónapok során semmit nem változott,
Megan viszont elindult a gyógyulás útján. Szépen fejlődött,
már meghaladta a két kilogrammot és Gwen maga
etethette meg cumisüvegből az inkubátorban, amikor
bement hozzá. Olyan édes volt, keze-lába állandóan
mozgott, és sokszor felsírt, mint a többi csecsemő, s
ilyenkor Gwen mindig benyúlt az inkubátorba, és
megsimogatta az arcát.
– Itt vagyok, kicsim – suttogta halkan, s mintha az a
parányi teremtés megértette volna, megnyugodott.
Gwen érezte, hogy Megan érzékeli az ottlétét, nem úgy
mint a férje, és újabban Gwen sokkal több időt töltött az
inkubátornál, mint Mark ágya mellett. Szégyellte is magát
érte, mert néha azt gondolta, felesleges Mark mellett
rostokolnia, aki hónapok óta semmi életjelet nem adott
magáról a külvilág számára. Megan viszont – ahogy telt az
idő –, pozitív változásokon ment keresztül, s Gwen egyedül
ő mellette érzett boldogságot, Mark ágyánál nem. Kellemes
érzés járta át a testét, mikor a baba megmozdult, apró
kezecskéjével megmarkolta Gwen ujját, s az anyja minden
egyes alkalommal nagy örömmel etette meg. Csak azt
sajnálta, hogy nem vehette ki az inkubátorból, és nem
dajkálhatta úgy, mint a másik két gyermekét, de a nővérek
elmondták neki, hogy hamarosan annak is eljön majd az
ideje, ha Megan ilyen szépen halad a gyógyulás felé. Gwen
napról napra gyönyörűbbnek látta a gyermekét, szerinte
most már egyáltalán nem különbözött a többi csecsemőtől,
szinte el is felejtette, hogyan nézett ki a születése után és
hogy mit mondtak róla az orvosok. Mintha sosem lett volna
cső a szájában, s valóban oly hihetetlennek tűnt, hogy
mesterségesen kellett elindítani a tüdejét meg a veséjét, s
hogy az agya sem teljesen ép, Gwen mégis elhitette
magával: az ő lánya éppoly egészséges, mint bárki másé.
Katherine is szeretett bejárni Meganhoz, talán jobban
mint az apjához, mert ő is érzékelte azt az örömöt, melyet a
kicsi nyújtott az anyjának, főleg amikor Gwen megengedte,
hogy ő etesse meg a cumisüvegből.
– Milyen ügyes vagy! – mondta Gwen, amint látta milyen
jól boldogul az üveggel. Igaz neki sokkal jobban befért a
keze azon a lyukon.
– Anya, majd ha hazavisszük innen, akkor dajkálhatom? –
Kathy arcán már rég látott ekkora boldogságot. Ő mindig is
szerette a babákat, s Gwen előtt egyből felelevenedett az a
kép, mikor nyári estéken Kathy kiült a kertbe a lépcsőre, ott
ringatta az aranyhajú babáját, és altatódalt énekelt a
lámpafényben.
– Hát persze, hiszen ő nemcsak az enyém. Megan a mi
kisbabánk lesz, rendben? – mosolygott le rá Gwen, és
megsimogatta a feje tetejét.
– Jaj, de jó! – ugrott fel örömében Kathy, s átölelte anyja
derekát. – Olyan jó vagy hozzánk…
Gwen szeretettel szorította magához a lányát, nem
gondolta volna, hogy egy gyerek még a legnehezebb
helyzetben is hihetetlen örömöt tud szerezni az embernek.
S az anyja rádöbbent, ezért érdemes élni, küzdeni és
szembenézni bármilyen csapással, amit a sors rájuk mér.
Délutánonként heti három alkalommal együtt mentek be
Markhoz a kórházba, aztán Gwen és Kathy átmentek a
gyermek intenzívre, mialatt Adam inkább a büfében töltötte
az időt. Azonban egyik nap sikerült rávenniük, hogy
látogassa meg Megant. Újabban a lányok egész úton
hazafelé a kicsiről meséltek, s most már Adamben is
felébredt a kíváncsiság, vajon tényleg annyit változott-e
azóta az a kis élőlény, mely a fiú szemében inkább nézett ki
egy kismacskának, mint emberi lénynek. S valóban,
Adamnek majd elállt a lélegzete, amikor megpillantotta,
hiszen aki most ott feküdt az inkubátorban, az egy átlagos
csecsemő volt és nem egy szörnyű lény.
– Tényleg ő Megan? Nem cserélték ki? – kérdezte Adam.
Hihetetlennek tűnt, hogy ennyit változott két hónap alatt.
– Miért tettek volna ilyet? Ő az, a testvéretek. Ugye,
milyen aranyos? – mosolygott Gwen. Ott állt a két
gyermeke mögött, amint azok nagy szemekkel bámultak az
inkubátorra. Szerencsére Megan sokkal szebb látványt
nyújtott, mint Mark odaát.
– Ha te is rendszeresen bejártál volna hozzá, a saját
szemeddel tapasztaltad volna a fejlődését napról napra, s
akkor nem beszélnél hülyeséget – vetette oda kissé
fennhangon Kathy. Haragudott a bátyjára, amiért az nem
volt hajlandó megnézni a testvérüket. Adam válaszul
mérgesen meghúzta a húga haját.
– Á, ez fájt! – nyöszörgött Kathy, majd oldalba bökte a
bátyját.
– Azonnal hagyjátok abba! Kórházban vagyunk, itt nem
szabad verekedni.
– De ő kezdte – mentegetőzött Kathy.
– Te meg folytattad. Ha nem tudtok rendesen viselkedni,
többé nem hozlak ide benneteket – zárta le a vitát Gwen,
majd mindketten meghúzták magukat, és csendben
maradtak.
 Hazafelé Adam egész úton hallgatott, Gwen látta rajta,
hogy nagyon szomorú, és nem értette, mi lelte a fiát. Eddig
mindig boldogan jöttek haza a kórházból, miután
meglátogatták Markot. Csak este, a vacsoránál bökte ki
végül, mi bántja.
– Hogyhogy Megan ilyen sokat javult két hónap alatt, apa
viszont semmit? – Két hónap? Lassan már három… S Adam
most az egyszer fogott gyanút, hogy nemcsak egy hosszú
álomról van szó.
– Nem tudom – sóhajtotta Gwen, közben Eric szavaira
gondolt. Mi van, ha Mark tényleg meg fog halni?
– Olyan jó lenne már úgy beszélgetni apával, hogy nem
csak én szólok hozzá. És már szeretnék vele baseballozni is.
– A fiú szomorúan beszélt azokról a dolgokról, melyek
nagyon hiányoztak neki. Legfőképpen az apja.
– Tudom, Adam. És én is éppúgy várom, hogy hazajöjjön
végre, mint te. Nekem is nagyon hiányzik az apád. – Gwen
őszinte volt.
Adam tanácstalanul nézett az anyja szemébe, aki
visszatartotta könnyeit, és megpróbált mosolyogni.
– Megígérem, hogy addig baseballozok veled én,
rendben? – hiába próbálta meg Markot helyettesíteni,
mindenben akkor sem lehetett Mark. A gyerekek az apjukat
akarták, s majd megszakadt a szíve, hogy nem tudott értük
tenni valamit. Minden a férjén múlott.
Azt a szenvedést, ami szilveszter éjszaka óta gyötörte
őket, valamivel enyhítette Megan javulása, ami Gwent és
Kathy-t tette csak felszabadultabbá, Adamet nem. Neki az
apja volt a mindene. Gwen hiába hitte azt, hogy amióta
megengedte a gyerekeinek, hogy látogassák Markot, Adam
megnyugodott. S akkor kellett újabb nehézséggel szembe
néznie, mikor az osztályfőnök behivatta Gwent az iskolába.
Nagyon rendes, szimpatikus, mosolygós hölgy volt, aki
elmondta, tisztában van vele, mennyi mindenen kell most
keresztülmenniük, és hogy rettentően sajnálja a férjét, de
ha nem tesznek sürgősen valamit, akkor Adam
visszafordíthatatlanul lecsúszik a lejtőn. Gwen csak ott ült a
széken, és a tanárnőt bámulta, mikor az felvilágosította,
hogy Adam hetek óta nem jár iskolába, és ha egy-egy
napon mégis betéved az órákra, akkor sem lehet tőle
számon kérni az anyagot.
– Az lehetetlen, hiszen magam hozom el őket kocsival
minden reggel… – hitetlenkedett. Ő próbált mindent
megtenni a gyerekeiért. A Chevrolet olyannyira összetört,
hogy kénytelen volt lízingelni egy másikat, csakhogy
kényelmesen elvihesse őket, s ne kelljen busszal menniük.
– Akkor Adam valószínűleg megvárja, míg maga elhajt,
aztán megy el csavarogni, de az órákon nem vesz részt.
– Ez biztos? – Gwen azt sem tudta, mit gondoljon. Sok
mindent el tudott képzelni a fiáról, furcsán viselkedett
mostanában, de azt álmában sem gondolta volna, hogy
becsapja a saját anyját.
– Különben nem hívtam volna ide, Mrs. Rosman.
Szörnyen sajnáljuk, ami magukkal történt, s eddig
kivételeztünk a maga fiával. Azonban közeledik az év vége,
és lassan tőle is számon kell kérnünk a tananyagot, melyre
sosem nyílik lehetőségünk, mert Adam kerüli az iskolát. Ha
így folytatja tovább, lassan annyi lesz a hiányzása, hogy
évet kell ismételnie.
– Te jó ég! – Gwen azt hitte, a föld alá süllyed
szégyenében. Még sosem került ilyen megalázó helyzetbe a
fia miatt. – És Kathy?
– Vele minden rendben van, csak egy kicsit
visszahúzódóbb és hallgatagabb lett, ami érthető.
Gwen tisztában volt azzal, hogy valamelyest mindkét
gyermekének romlottak a tanulmányi eredményei,
legfőképpen Adamnek, de ezt a baleset okozta helyzet
következményének tudta be. Amikor Gwen visszament
értük az iskolába, Adam és Kathy ott várt rá a kapu előtt.
Gwennek nagyon türtőztetnie kellett magát, hogy kibírja
hazáig szóváltás nélkül.
– Ma nem megyünk be a kórházba, anya? – kérdezte
Adam elképedve, mikor a kocsijuk más felé vette az irányt.
– Nem, egyenesen hazamegyünk – közölte mérgesen
Gwen, közben érezte, hogy az agyában megy fel a pumpa.
– De miért? – Adam csalódott volt, amiért nem láthatja
az apját.
– Majd otthon megbeszéljük – vágta rá erélyesen Gwen
és igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni.
Amikor beléptek az előszobába, a gyerekek levették az
iskolatáskájukat és a kabátjukat, majd kíváncsian néztek fel
az anyjukra.
– Nos, mi volt ma az iskolában? – kérdezte tőlük, és
próbált úgy tenni, mintha csak érdeklődne.
– Dolgozatot írtunk matekból – felelte Kathy.
– Nálunk nem történt semmi érdekes – vonta meg a
vállát Adam, s azonnal témát váltott. – Ma miért nem
mentünk be apához?
– Azért, mert ma nem voltál iskolában, mint ahogy a
többi napokon sem. Beszéltem az osztályfőnököddel –
támadt neki a gyereknek, végre kimondhatta azt, ami
délelőttől nem hagyta nyugodni.
Adam megszeppent, de nem mondott semmit.
– Hogy tehetted ezt velem? Minden reggel elviszlek az
iskola elé, s meg nem fordult a fejemben, hogy a saját fiam
átvág engem. Mégis mit gondoltál, meddig csinálhatod ezt?
– Ezúttal nagyon haragudott a fiúra, és azon gondolkodott,
vajon ő mikor jön rá minderre, ha a tanárnő nem hívja be az
iskolába?
– Sajnálom, anya – felelte Adam, azonban a tekintetében
Gwen nem fedezett fel semmiféle megbánást vagy
együttérzést. – Csak aggódom apa miatt, nagyon rossz,
hogy nincs itthon.
– Ez nem mentség. Ne fogj mindent apádra, meg a
balesetre. Nézd meg Kathy-t, ő mégis bejár az iskolába, és
én is megyek dolgozni minden nap, mert muszáj. Ha
továbbra is hiányzol az órákról, évet kell ismételned.
– Kit érdekel, ha apa nem jöhet haza? Minek kellett
elmennetek itthonról szilveszterkor, apa nem akart menni,
hallottam. Végül addig nyúztad, míg bele nem egyezett. Te
vagy a hibás a balesetért, te tehetsz erről a rohadt
helyzetről, hogy apa az intenzíven van! – Adam felemelte a
hangját, Gwen először csak elképedve nézte, mert nem
akarta elhinni, hogy a saját fia kiabál vele, aztán a
következő pillanatban pofon vágta.
– Hogy mersz ilyeneket mondani nekem? Nagyon
szeretem az apádat, és sosem akartam, hogy baja essen.
Minden évben elmentünk szilveszterkor szórakozni, de
egyszer sem hajtott nekünk egy részeg sofőr a kamionjával
– most már Gwen is kiabált, és látta, fia szeméből
kibuggyannak a könnyek. Sajnálta ezt a gyereket, hiszen jól
tudta, miért lázad minden ellen, és miért kerüli az iskolát.
Mert az apja kómában van… Szerette volna magához ölelni,
a szíve sajgott érte, azonban az esze azt súgta, ne tegye.
Eszébe jutottak Kathy szavai, aki most némán figyelte a
veszekedésüket: „Túl engedékeny vagy vele szemben,
mama. Apa ezt akkor sem engedné meg neki.” Úgy érezte,
muszáj volt pofon vágnia, nem engedhette meg ezt a
hangnemet, így is sokszor hunyt szemet felette.
– Jó, de akkor is jogom van látni az apámat. Miért nem
vittél be hozzá? – félelmetes volt, miket mondott. Valójában
nem is a pofon fájt neki, hanem hogy nem találkozhatott
Markkal.
– Jogod van? Majd ha rendesen jársz iskolába, akkor
meglátogathatod őt, addig nem. És vedd tudomásul, hogy
mostantól kezdve nincs zene, nincs tévé és nincsenek
barátok. Tanulás van, megértetted? Most pedig menj fel a
szobádba, és addig ki ne gyere onnan, míg meg nem
csináltad a házi feladatodat. Úgy tudom, van mit pótolnod.
Majd este megyek, és kikérdezlek.
Adam elvörösödött arccal, durcásan megfordult,
villámgyorsan felszaladt a lépcsőn, és Gwen hallotta, hogy
mérgében jól becsapja a szobaajtót odafent. Gwen nem
értette, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe? Hol ronthatta el?
S akkor ránézett Kathy-re, ő volt az egyedüli, aki
„megmaradt” neki. Még másnap is nagyon bántotta a fia
viselkedése, Adam egy szót sem szólt hozzá, és Gwen
bekísérte egészen az osztályteremig. Útban a kórházhoz
azon tűnődött, hogy különbözhet ennyire egymástól két
testvér, mikor Markkal ugyanúgy nevelték mindkettőjüket?
Katherine-nek sem volt könnyű, mégis szót fogadott, és
csinálta, amit kellett. Adam miért nem tudott jó gyerek
lenni?
Gwen végül a férje ágyánál sírta ki magát. Olyan volt,
mintha Mark köztük élt volna és mégse. Kiöntötte neki a
szívét ugyan, azonban a férfi nem válaszolt és Gwen nem
bújhatott hozzá, ami rettentően hiányzott neki. Aztán
könyörögni kezdett Marknak, hogy ébredjen már fel, mert
nem bírja tovább nélküle, rettentően szüksége van rá… és
nem történt semmi, hiába hajtogatta már hónapok óta,
mennyire szereti.
Aztán átment a gyermek intenzívre, gondolván, hogy
legalább a kicsi megmozdulásait látva felvidul. Megan
édesdeden aludt, mikor Gwen leült az inkubátor mellé, és
arra gondolt, milyen jó neki, ő még semmit nem tud erről a
világról. Aztán a nővér szólt neki, hogy az orvos beszélni
szeretne vele. Gwen aggodalommal várta meg Smith
doktort a folyosón, megszokta már, hogy az orvosok csak
rossz hírekkel szolgálnak neki. De ezúttal kellemes csalódás
érte. Közölte vele, ha Megan továbbra is így javul, a jövő
héten hazaviheti. Súlya lassacskán elérte a három
kilogrammot, a létfontosságú szervei jól működtek, így
minden esély meg van rá, hogy pár nap múlva kivegyék az
inkubátorból. Gwen az orvos nyakába ugrott örömében, ez
volt a nap fénypontja. A könnyek kibuggyantak a szeméből,
azonban nem csupán Megan miatt sírt, hanem zokogott
Markért, Adamért és az elvesztett családi boldogságért.
 8.
Gwen kimondhatatlanul boldog volt, amikor végre a
karjaiban tarthatta Megant, és elhagyhatták a kórházat.
Katherine izgatottan állt mellette, s együtt figyelték, milyen
édesdeden alszik a kicsi, aztán Kathy megkérte az anyját,
hadd vehesse ő is a kezébe.
– Csak óvatosan – adta át a lányának vigyázva, mintha
porcelánból lett volna.
– Milyen pici! – mondta Kathy és csodálkozva bámulta a
testvérét. Az inkubátorban is nagyon kicsinek tűnt, de
teljesen más érzés volt a karjában tartani, és érezni alig
három kilós súlyát.
Gwen elmosolyodott, amint nézte az anyáskodó Kathy-t,
milyen örömmel öleli magához a kistestvérét, s eszébe
jutott Adam. Sajnálta, hogy a fiú nincs most itt, és nem
lehet tanúja ennek a boldog pillanatnak, azonban
lehetetlenség volt rábeszélni, hogy bejöjjön a kórházba.
Amikor hazaértek, és Megant betették a kiságyba, Adam
átment ugyan a gyerekszobába, de nem mutatott túlzott
érdeklődést a baba iránt. Talán tíz percet töltött a kiságynál,
aztán közölte, nem túl barátságos pillantásokat vetve az
anyjára, hogy tanulnia kell. Egy hét telt el a pofon óta, s
Adam mindenben szót fogadott az anyjának, emelt fővel
viselte a szobafogságot, és valóban rástartolt a tanulásra,
aminek Gwen örült ugyan, azonban egyre többször érezte
azt, hogy a fia gyűlöli őt. Adam igyekezett kerülni a
társaságát, és nem szólt hozzá, csak a legszükségesebbet.
Gwen nagyon jól tudta, mi fáj neki a legjobban, hogy nem
láthatta Markot, s az asszony haragudott magára, amiért a
legfájóbb dologgal zsarolta a fiát, de muszáj volt féken
tartania valahogy, és úgy látszott, ez máshogy nem megy.
Azt mégsem engedhette meg, hogy iskolakerülő legyen. A
gyerek érdekében tette, nyugtatgatta magát, mikor
lelkiismeret-furdalás gyötörte. Remélte, egyszer majd Adam
hálás lesz neki ezért.
Ezúttal Kathy is fájó szívvel görnyedt a tankönyvei fölé,
de igyekezett minél hamarabb elkészíteni a házi feladatát, s
a baba mellett töltötte a szabadidejét. Amióta hazahozták a
kórházból, Megan körül forgott minden. Gwen idejét
lekötötte a kicsi, s Kathy állandóan ott téblábolt mellette, és
nézte az anyját, hogyan öltözteti, eteti, pelenkázza, s az
esti fürdetésből maga is kivette a részét. Gwen nem akarta,
hogy így legyen, de valahogy Adam mindig a háttérbe
szorult, bár ő sosem akarta megnézni a fürdetést, egyedül
a vacsoránál voltak hármasban, azonban olykor Gwennek
akkor is fel kellett ugrania az asztaltól, ha meghallotta a
gyereksírást. Ilyenkor Kathy is rendszerint szaladt az anyja
után, egyszer-kétszer mondta Adamnek, hogy jöjjön ő is, de
a fiú nem akart. Inkább egyedül fejezte be a vacsorát az
asztalnál, s aztán Kathy már nem is hívta.
Miután Gwen tisztába tette a kicsit, és a konyhában is
végzett a mosogatással, felment az emeletre. Amint
elhaladt Adam szobája mellett, különös hangot hallott. Az
ajtó résnyire nyitva volt, Gwen leselkedni kezdett a
nyíláson, és látta, hogy Adam zokog odabent. Megsajnálta a
fiát, és bement hozzá, azonban ő riadt tekintettel meredt az
anyjára, amikor megpillantotta a szobájában.
– Mi a baj? Miért sírsz? – magához akarta ölelni vagy
legalább megérinteni, azonban Adam úgy távolodott tőle,
mintha leprás lenne.
– Kérlek anya, hagyj magamra – mondta, miután Gwen
hiába közeledett hozzá, és hiába próbálta meg kihúzni
belőle elkeseredésének okát.
– Miért nem akarod elmondani, mi bánt? Hátha tudnék
segíteni…
– Egyedül szeretnék lenni – ismételgette Adam, s
egyfolytában a padlót nézte, s nem tekintett az anyjára.
– Biztos? – Gwen megpróbált még egy utolsó kísérletet
tenni, azonban a fia olyannyira eltávolodott tőle, hogy nem
tudta visszahódítani.
– Biztos – vágta rá közömbösen.
Gwen sóhajtott egy nagyot, aztán elindult az ajtó felé,
azonban még mielőtt kilépett volna a szobából, egy
pillanatra visszafordult.
– Azt akarom, hogy tudd: téged is ugyanúgy szeretlek,
mint Kathy-t vagy Megant. Hiszen a fiam vagy…
Adam ismét nem szólt semmit, és megkönnyebbült,
miután az anyja magára hagyta.
Másnap Gwen felhívta az osztályfőnököt, aki
megnyugtatta, hogy a fia részt vesz az órákon, és
rendszeresen tanul. Úgyhogy amikor Gwen a gyerekekért
ment, a kocsival nem haza hajtottak, hanem a kórház felé
vették az irányt.
– Hova megyünk, anya?
– Meglátogatjuk az apátokat – Gwen a gyerekeire
kacsintott.
– Tényleg? – csillant fel Adam szeme, és az anyja
remélte, hogy ezúttal ki tudja engesztelni őt a
szobafogságért. Még most is ott volt előtte, amint a fiú
keservesen sír a szobájában.
A látogatás olyanra sikerült, mint az eddigiek. Mark
állapota nem változott, ami Gwent egyre jobban
aggasztotta ugyan, azonban a gyerekek örültek az
apjuknak, legfőképpen Adam. Megérdemelte, hogy Gwen
enyhítsen a szigorúságán, és behozza Markhoz. Az asszony
némán bámulta a gyerekeit, amint ott tüsténkednek az ágy
körül, és vidáman mesélik, mi történt velük. Adam nagyon
szerette az apját, s Gwen bele se mert gondolni, mi lesz a
fiával, ha Mark meghal. Attól tartott, nem fogja tudni
feldolgozni. A saját fájdalmára nem gondolt, csak a
gyerekekre, s nem akarta, hogy eljöjjön az az idő, mikor ő
lesz az egyetlen támaszuk.
Délután átugrott hozzájuk Jessica, megnézte a babát, és
ő is meglepődve tapasztalta, mennyit változott Megan,
amióta utoljára látta az inkubátorban.
 – A karjaidba veszed? – ajánlotta Gwen. Egyből
megérezte, hogy Jess titokban sóvárog utána.
– Ha megengeded – Jessicának nem lehetett gyereke,
fiatalkorában volt egy abortusza, a férje meg hallani sem
akart az örökbefogadásról.
Rogernek az előző házasságából már született két fia,
akikre nyugodtan rábízhatta a bankot, s az igazat
megvallva, ő valójában nem akart több gyereket. Aztán
Jessica besétált az életébe csodálatos alakjával és hatalmas
műkebleivel, akinek sikerült olyannyira elcsavarnia az
idősödő bankár fejét, hogy Roger otthagyta a családját érte.
Kezdetben megegyeztek abban, hogy nem kell nekik
gyerek, s élték a gazdagok önfeledt életét. Járták a világot,
és szórták a pénzt, s Jess először azért ódzkodott a
gyerekvállalástól, nehogy elhízzon, és tönkre tegye az
alakját. Jess tulajdonképpen egy nagyvilági nő volt, imádta
a csodaszép ékszereket, kivágott ruhákat, s imádott
tündökölni a partikon, ahol nem tudta volna elviselni, ha a
férfiak nem fordultak volna meg utána. Nem véletlenül járt
állandóan fodrászhoz, kozmetikushoz, nagyobbítatta meg a
kebleit, bőrét mindig bronz barnára süttette, s ebbe a
kényelmes életformába egyáltalán nem fért bele egy
gyerek.
Aztán egy szép napon Jess arra ébredt, hogy nem tud
mit kezdeni magával, férje állandóan dolgozott, ő meg
otthon maradt egyedül és egy idő után valahogy nem
kötötte le a szépségszalonokban való ücsörgés, a
ruhavásárlások, ékszerüzletek, vagy az értelmetlen
csevegések a szintén unatkozó barátnőivel a legjobb
éttermekben elfogyasztott egy-egy ebéd alkalmával. Akkor
döbbent rá igazán, hogy valójában a nagy semmittevés tölti
ki az egész napját, és vészesen elrohan felette az idő. S
egyre jobban sóvárgott egy gyerek után, aki lefoglalná, míg
a férje a bankban tölti fél életét. Onnantól kezdve addig
nyúzta Rogert, míg a férfi be nem adta a derekát, azonban
hiába próbálkoztak, a gyerek akkor sem jött össze.
 Jessica is ugyanazt a boldogságot érezte, amit Gwen a
kórházban, mikor a karjába vette Megant. Ott állt két nő, s
mindketten másra vágytak, és egy bizonyos pillanatban
úgy érezték, hogy irigylik a másikat. Jess szeretett volna
egy gyereket, míg barátnője szült hármat, Gwen pedig
olyan gondtalan élet után sóvárgott, amilyen Jess-é volt.
Barátnőjéhez mindig kegyes volt a sors, s ahányszor Gwen
találkozott vele, eszébe jutott, milyen könnyű neki, és
milyen nehéz lett az ő élete a gyerekeivel, amióta Mark
kómába esett. Jess maga mellett tudhatta a férjét.
– Gratulálok, Gwen! Nagyon aranyos kislány.
– Köszönöm – mosolygott. A sok megpróbáltatás után
kellemes meglepetésként érte, hogy valaki „megdicséri” a
gyermekéért. Sajnos, Mark nem tudott köszönetet mondani
azért, hogy világra hozta. Azonban a következő pillanatban
Jess tett róla, hogy elűzze az örömét.
– Ugyanúgy néz ki, mint bármelyik kisbaba. Biztos, hogy
fogyatékos? – Jess olykor rendkívül ostobának látszott, s azt
sem vette észre, mennyire megbántotta barátnőjét
tapintatlan kérdésével, holott csak kíváncsi volt.
Gwen nyelt egy nagyot, aztán válaszolt.
– Az orvosok szerint igen, de ezt nagyon jól tudod. – Már
világosan közölte vele a kórházban is, és aggasztotta, hogy
Jess ennyire szórakozott. A barátnőjének ez mit sem
jelentett, nem tudta megérteni mások problémáját, mert
neki sosem volt azon kívül, hogy mikor jelentkezzen be a
fodrászához, vagy mikor menjen el vacsorázni.
– Honnan tudhatnám? Hiszen kívülről nem látszik rajta
semmi, nem látok bele, mi van a fejében – szállt vitába a
barátnőjével, közben nem vette észre, mit művel valójában.
Akaratlanul okozott fájdalmat neki.
– Sajnos, egy idő után látszani fog, hogy visszamaradott,
de egyelőre nem tudni, mennyire – magyarázta Gwen,
miközben igyekezett visszatartani a könnyeit. Ha Jess így
viselkedik, akkor mit várhat az emberektől? Arra eddig nem
is gondolt, milyen atrocitások fogják érni, ha Megant
emberek közé viszi, mondjuk elmegy vele sétálni a parkba.
A gondolattól már most hányinger kerülgette.
– Valami baj van, Gwen?
– Á, semmi! Vagy most azt akarod mondani, utólag
örülsz, hogy nem születhetett gyereked? – a harag
eszeveszettül tombolt benne, muszáj volt kimondani azt,
amire gondolt. S a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy
Jessicának pontosan ez fordult meg a fejében, azonban ő
ellentétben Gwennel, sosem merte volna nyíltan
kimondani.
– Sajnálom, ha megbántottalak. Nem állt szándékomban
–mentegetőzött Jess, mert ekkor nyílalt belé a felismerés,
milyen ostobán viselkedett.
Gwen pedig elfordult tőle, hogy ne lássa meg kicsorduló
könnyeit, azonban a halk zokogást nem lehetett eltitkolni.
– Ó Gwen, ne sírj! Milyen hülye vagyok, észre se vettem,
hogy… Nem akartam neked fájdalmat okozni – hebegett
Jessie, de már késő volt. – Kérlek, bocsáss meg! – átkarolta
barátnőjét, aztán ő is zokogott.
Amikor Jessica elhagyta a házat, Gwen üresnek érezte az
életét. Tudta, nem számíthat a barátnőjére úgy, ahogy
szeretné. Jess sosem fogja megérteni a problémáit,
érzelmeit, bánatát. Egyedül maradt a gyerekeivel és a
gondokkal. Egyelőre Megan csak boldogságot okozott neki,
s otthon úgy kezelték, mintha egészséges lenne. Az első
hónapokban nem igazán mutatkoztak rajta olyan jelek,
amik megkülönböztették volna a többi gyerektől,
mindössze az orvosok elmondásából lehettet tudni, hogy ő
más… Gwen pedig egy idő után újra álomvilágban ringatta
magát, elfelejtette, mit mondtak a kórházban, mert el
akarta felejteni, és úgy élte az életét, mint bármelyik anya.
A gyerekeinek szentelte minden idejét, reggelente elvitte
őket az iskolába, aztán egész délelőtt Megannal
foglalkozott, majd felvett egy bébiszittert, aki arra az időre
vigyázott a kicsire, míg bementek Markhoz a kórházba,
vagy ha Gwen beugrott az irodába. Igaz, most már csak
ellenőrizni járt be, a cég teljes vezetését Ericre bízta.
Mark állapota továbbra sem változott, nem mutatott
semmiféle javulást, és ahogy teltek a hónapok Gwen
biztosan kikészült volna, ha nincs mellette Megan. A kislány
volt az, aki kitöltötte a napjait, míg a gyerekei az iskolában
voltak, lefoglalta minden egyes percét, s ez enyhítette azt a
fájdalmat, hogy Mark még mindig nem lehetett otthon. Ez
az édes csöppség elterelte a figyelmét, s alig maradt ideje
a férjén gondolkodni és attól rettegni, mi lesz velük. Úgy
tűnt, minden olajozottan működik, Adam egyre jobban
tanult, úgyhogy Gwen feloldotta a szobafogságot. Nem
ellenőrizte túlzottan a fiát, és nyugodtan tette őt ki az iskola
előtt, mert az osztályfőnökével megegyeztek abban, ha
Adam egy óráról is hiányzik, a tanárnő máris telefonál. De
szerencsére nem telefonált, s a fiának javultak az
eredményei, ezért esténként már nem kérdezte ki tőle a
tananyagot, hanem együtt játszottak Megannal.
Idővel Adam is érdeklődést mutatott a pici iránt, s ő is
ott volt a fürdetéseknél, s olykor-olykor a karjába vette
Megant. Úgy látszott, mindannyiuknak sikerült
megbarátkozniuk a helyzettel, otthon sosem beszéltek
Megan fogyatékosságáról és egyre jobban várták haza
Markot. A nagy csalódás akkor érte őket, mikor az orvosok
gyanúja beigazolódott és a kisbabán látszott, hogy nem úgy
fejlődik, mint a korabeliek. Jóval elmúlt már fél éves, még
mindig nagyon kicsi volt és rettentően vékony, egész nap
evett, meg aludt, magától nem tudott ülni sem. S ahogy
közeledtek az egy évhez, annál reménytelenebbé vált, hogy
a kislány valaha is járni fog. Ráadásul nyakukon volt a
karácsony, melytől mindannyian féltek, és a szilveszter
éjszaka, mely az ünnepeket rémálommá tette. A gyerekek
és Gwen is csak arra a végzetes éjszakára tudtak gondolni,
mikor ott ültek csendben a fa alatt, s valahogy egyiküknek
sem volt kedve kibontani az ajándékokat.

A karácsony azelőtt a boldog, békés ünnepet jelentette,

és a gyerekek mindig izgatottan várták, azonban ebben az
évben volt életük legrosszabb karácsonya. A szilveszter
éjszakát Gwen végigzokogta a nappaliban a tévé előtt, és
azon tűnődött, vajon miért fordult fel egy éjszaka alatt
fenekestül az életük? A gyerekeket elengedte a
barátaikhoz, mint minden évben, s ahogy a televíziót
bámulta megfordult a fejében: be kellene mennie a
kórházba Markhoz. Aztán inába szállt a bátorsága, hiszen a
következő pillanatban eszébe jutott, hogy ezzel kezdődött
minden, amiért nem maradtak otthon. Félt elindulni a hideg
éjszakába, hiszen mi lesz a gyerekeivel, ha vele is történik
valami? S hirtelen összerezzent, amikor megszólalt a
telefon. Jóval elmúlt éjfél és Gwen nem tudta elképzelni, ki
keresheti ilyenkor. Talán boldog új évet szeretnének kívánni
neki, futott át az agyán a gondolat, aztán a következő
pillanatban eszébe jutott, hogy Jessica és Eric már felhívták
éjfél előtt, más ismerőse pedig nem volt, aki ilyenkor
telefonálhatott volna.
– Tessék! – szólt bele gondolataiba mélyedve a telefonba
úgy, hogy el is felejtett bemutatkozni.
– Mrs. Rosman? – kérdezte egy mély férfihang.
– Igen – válaszolta Gwen.
– Harper hadnagy vagyok a rendőrségtől. Elnézést kérek
a hajnali zavarásért, de a fiával van egy kis probléma. Az
éjjel randalírozott az utcán, és betört néhány kirakatot a
barátaival, úgyhogy be kellett hoznunk. El tudna most jönni
érte, asszonyom?
Gwen nem akart hinni a fülének. Adam? Hogy került az
utcára, mikor tisztességes helyre engedte el egy házibuliba,
ahol ismerte a szülőket?
– Hát… hogyne… azonnal… – hirtelen alig jutott szóhoz.
Elképzelni sem tudta, Adam hogyan törhette be az
ablaküvegeket. – És, hogy van?
– A körülményekhez képest jól.
– Értem. Máris indulok – felháborodva tette le a telefont.
Aztán felszaladt a hálószobába öltözködni.
 Biztos csak egy tévedésről van szó. Adam nem lenne
képes ilyesmire. Különben is, az utóbbi időben olyan jól
viselkedett, összeszedte magát, nem hiányzik az iskolából,
és rendesen tanul. Igen, csak egy félreértésről lehet szó, s
neki mindössze azért kell elmennie a rendőrségre, hogy
tisztázza a fiát. Adam jó gyerek, ezzel nyugtatgatta magát,
mialatt rendkívül óvatosan vezetett attól reszketve, nehogy
belehajtson egy részeg sofőr, mint egy évvel ezelőtt…
Legszívesebben nem ült volna a kormány mögé, azonban
úgy érezte, a fiáért mindent meg kell tennie. Alig voltak az
utakon, s Gwen megkönnyebbülten szállt ki a dermesztő
hidegbe, miután könnyedén leparkolt a rendőrség előtt.
A hadnaggyal a folyosón futott össze, amint az éppen
kivette gőzölgő kávéját az automatából.
– Mrs. Rosman vagyok, és a fiamat keresem – lihegte
Gwen.
– Harper hadnagy – nyújtott neki kezet a rendőr, és
vágott egy fintort. – A fiúk éppen most vitték be a kórházba
vizeletmintát venni.
– Miért nem vártak meg? A telefonban mondtam, hogy
azonnal jövök – háborodott fel Gwen. Most feleslegesen
rángatták ide az éjszaka közepén?
– Nézze, asszonyom, rengeteg a dolgunk ilyenkor. Ma
szilveszter van, ha nem tudná, és ilyenkor a fiúk nem érnek
rá a hozzátartozókra várni – közölte nem túl barátságos
hangon.
Igen, szilveszter van, s ha Gwent nem emlékezteti rá,
akkor is tudta volna. Csak nem szerette, ha szórakoznak
vele. Akkor miért rángatták ide, gondolta Gwen, azonban
nem volt most ereje ahhoz, hogy vitatkozzon a hadnaggyal,
úgyhogy inkább sóhajtva csak ennyit mondott:
– Köszönöm! – aztán megfordult, s irány a kórház. Úgy
látszik, az élete most már csak erről szól, mindig történik a
szeretteivel valami, amiért járhatja a kórházakat.

Amint meglátta az ambulancia feliratot, görcsbe rándult

a gyomra, ugyanis nem túl kellemes emlékek fűzték hozzá.
Itt pillantotta meg Markot először abban a szörnyű
állapotban, miután kiszedték őket a kocsiból. Szörnyű volt
még most is, ahogy visszagondolt rá, mintha tegnap történt
volna. És mégis eltelt egy év, mialatt semmi sem változott,
Mark azóta is kómában fekszik az intenzíven. Gwen
majdnem elsírta magát, de most erősnek kellett lennie,
minél hamarabb látni akarta a fiát. Adam csuklóját addigra
már megvarrta az ügyeletes orvos, ahol az üveg
megsértette, majd felküldték a fiút a pszichiátriára. Gwen
nem értette, mi folyik körülötte már megint, ennek a
napnak az átka minden évben kísérteni fogja? Miért viszik
Adamet pszichiáterhez, és minek a vizeletminta?
Amikor átment az osztályra, és a pultnál ülő nővérnek
bemondta a nevet, az egyből a telefonhoz nyúlt, s néhány
perc múlva jött az orvos. Gwen szívébe belemarkolt a
fájdalom, mikor meglátta. Miért nem mehet egyenesen
Adamhez? Akkor is ez volt, mikor először akart bemenni
Markhoz. Újabb doki, újabb rossz hír? De hát Adamnek nem
lehet komoly baja…
– Mrs. Rosman? Peter Foley vagyok, az ügyeletes orvos –
nyújtott kezet a csodálkozó nőnek.
– Hol van a fiam? – Gwen most már eléggé ideges volt
ahhoz, hogy barátságtalannak tűnjön.
– Az osztályunkon, de mielőtt találkozna vele, szeretnék
beszélni önnel.
Vajon milyen szörnyűséget akar közölni vele? Megannal
és Marknál is így kezdődött, futott át Gwen agyán a
gondolat, s remegni kezdett, amint az orvos az
osztályirodába vezette.
– Foglaljon helyet – mosolygott.
– Köszönöm – sóhajtotta Gwen, és kérdőn nézett fel erre
a férfira, akinek fogalma sem volt, miken ment keresztül az
elmúlt évben, és hogy mennyire kellemetlen most itt ülnie.
– A rendőrök már bizonyára elmondták önnek, hogy
Adamet az éjjel betöréses lopáson kapták.
 – Tessék? – Gwen ereiben meghűlt a vér. – Nem
találkoztam velük, csak a hadnaggyal beszéltem telefonon.
Ő annyit mondott, hogy kirakatokat tört be.
– Ékszerüzletek kirakatai voltak azok, s ha nem érnek
oda időben, a fia ékszereket lop a barátaival.
– Ez nem lehet igaz. Adam nem képes ilyesmire –
hitetlenkedve meredt az orvosra.
Dr. Foley sajnálta ezt a nőt, akinek fogalma sem volt, mit
művel a gyermeke a háta mögött. Rengeteg problémás
gyerekkel volt már dolga és borzalmas szülőkkel, azonban
ez a nő normálisnak tűnt. Rendezett volt, jó külsejű és
szimpatikus, a tekintetéből látszott, mennyire aggódik a
fiáért.
– Asszonyom, tud ön arról, hogy a fia kábítószerezik? –
Dr. Foley sajnálta, hogy éppen ezzel a nővel kell közölnie
ilyesmit. Hát persze, hogy nem tud róla, honnan is
tudhatná? Dr. Foley jól ismerte a kábítószereseket.
– Adam? – Gwennek ez már túl sok volt. Azt hitte,
megfordul vele a világ. – Biztos benne?
– A fia természetesen tagadja, de én biztosan tudom,
hiszen orvos vagyok. De hamarosan bizonyítékokkal is alá
tudom támasztani, vettünk tőle vért és vizeletet, melyet
felküldtünk a laborba. A vizsgálatok egyértelműen ki fogják
mutatni.
– Uramisten! – mondta Gwen, s abban a pillanatban
kicsordultak a könnyei. Rettentően szégyellte magát az
orvos előtt, két kezébe temette arcát, úgy zokogott.
– Kérem, ne sírjon! Adam jó kezekben van, valószínűleg
nem olyan rég kezdhette, szerintem még időben vagyunk,
ki tudjuk belőle gyógyítani.
– Egyszerűen nem értem, az utóbbi időben minden
rendben volt vele. Jól viselkedett, s nem hiányzott az
iskolából sem. – Gwen elmesélte az orvosnak, mi történt
velük egy éve, és hogy mennyi mindenen kellett
keresztülmenniük.
– Adam valószínűleg nem tudja feldolgozni, hogy az apja
kómában van. Ezért lázadozik, de mi segítünk neki.
– Elképzelni sem tudom, hogyan juthatott hozzá. Honnan
lehetett pénze, mikor ugyanannyi zsebpénzt adtam neki,
mint korábban? – hitetlenkedett Gwen, közben a szemét
törölgette.
– Valószínűleg ezért akart ékszereket lopni. Mindenesetre
eléggé amatőr módon csinálta, elfeledkezett a riasztóról.
Igaz, ittasan és a kábítószer hatása alatt az ember nem is
tud józanul gondolkodni.
– Ivott is? – emelte fel a fejét Gwen.
– Azok a fiatalok általában fogyasztanak alkoholt is, akik
a kábítószerekhez nyúlnak.
– És most mi lesz vele?
– Az lesz a legjobb, ha itt marad nálunk egy kis időre.
Aztán meglátjuk.
Gwen bólintott, majd bementek a fiú szobájába. Adam
lehajtott fejjel ült az ágyon két markáns ápolóval, csuklója
bekötve, arcán kisebb nagyobb zúzódások. A rendőrök
verték meg, amikor elkapták?
– Anya! – a gyerek szeme felcsillant, amikor
megpillantotta az anyját, s egyből odaszaladt hozzá.
– Adam, mi történt veled? – Gwen magához ölelte a fiát,
aki úgy kapaszkodott belé, mint aki soha nem akarná
elengedni. – Hogy nézel ki?
– Á, semmiség az egész! Úgy örülök, hogy eljöttél értem.
Ugye, hazaviszel? – amint a fiú beszélni kezdett, az anyja
egyből megérezte a szájából áradó, tömény alkoholszagot,
s elszörnyülködött. Vajon mennyit ihatott?
– Igaz az, amit hallottam? Tényleg betörted a
kirakatokat?
– Én csak… nem akartam rosszat… – dadogott Adam. –
Olyan jó mókának tűnt, nem gondoltam volna, hogy ez lesz
belőle. De soha többet nem csinálok ilyet, ígérem. Csak
vigyél haza, anya!
Gwen az orvosra pillantott. Igaza volt, s most már
mindent elhitt, amit odaát mondott neki. A kábítószert is.
Istenem, ha ezt Mark tudná!
– Adam, figyelj ide! Ezek az emberek azért vannak itt,
hogy segítsenek neked. Most nem jöhetsz haza… – Majd
megszakadt a szíve, hogy ezt kellett mondania, de jól tudta,
a gyerek érdekében így lesz a legjobb.
– Anya, te hiszel ennek a pojácának? – intett a fejével az
orvos felé. – Azzal vádol, hogy kábítószerezem. El tudod ezt
képzelni rólam? Nincs semmi bajom, csak egy kicsit ittam
és kész. Ugye, hiszel nekem?
– Adam, dr. Foley nem enged haza, és szerintem is az
lenne a legjobb, ha itt maradnál egy kicsit.
– Nem, ezt nem teheted velem! – kelt ki magából Adam –
Nem hagyhatsz cserben!
– Édesanyád nem hagy cserben, Adam. Csak a javadat
akarja – szólalt meg dr. Foley.
– Akkor sem maradok itt, inkább megszököm. Nem
vagyok őrült, hát nem érti meg senki? – kiabált a fiú, aztán
ki akart szökni az ajtón, azonban a két ápoló elkapta. –
Engedjenek el!
Adam borzasztó rúgkapálásba kezdett, s megpróbált
verekedni a két markáns férfival, de nem volt esélye. Gwen
szörnyülködve nézte, hogy úgy viselkedik a fia, mint egy
őrült. A kábítószer tette ilyenné?
– Nyugalom, fiacskám, nyugalom! – mondta az orvos,
majd felszívott egy ampullát a fecskendőjébe és beadta
Adamnek, míg az ápolók lefogták.
– Most mit csinálnak vele? – kérdezte Gwen.
– Kap egy kis nyugtatót, amitől hamarosan jobban lesz.
– Nem vagyok őrült! Hagyjanak békén! Nem vagyok
őrült! – ordította torka szakadtából Adam, aztán a szer
hatására valóban lenyugodott, s perceken belül elaludt.
– Ne izguljon, a kábítószer hatása alatt általában
őrjöngnek az emberek. Holnapra már jobban lesz, akkor
normálisan lehet beszélni vele – magyarázta dr. Foley.
Gwen odalépett Adam ágyához, s ismét eleredtek a
könnyei.
 – Sajnálom fiam, sajnálom – suttogta, majd lehajolt
hozzá, és megcsókolta az arcát.

9.
Gwen sokáig virrasztott a fia ágya mellett, egyszerűen
nem tudott elmenni onnan, csak bámulta Adamet, amint az
ott feküdt előtte a maga borzalmas állapotában. Mélyen
aludt, meg sem mozdult, és Gwen nem tudta felfogni,
hogyan juthatott idáig. Hiszen olyan jó fiú volt, tűzbe tette
volna a kezét érte… Sokat hallott már a kábítószerről, hogy
egyre többen válnak a rabjává, de azt álmában sem
gondolta volna, a saját fia is veszélyben van. Gwen ott
zokogott a szoba csendjében, mialatt egyik kávét itta a
másik után, és azon töprengett, vajon mi jöhet még? Egyre
nagyobb megpróbáltatások érték, s hiába bízott a dolgok
jobbra fordulásában, a világ mégis összeesküdött ellenük,
hogy darabokra szedjék a családot.
Még akkor éjjel beszélt a rendőrökkel is, akik behozták a
fiát, majd hajnali ötkor ért haza elkeseredetten az
otthonába, ami nem volt otthon többé. Egy éve egy boldog
család lakott ebben a házban, azonban most ijesztő csend
uralkodott benne, amitől Gwen majd meg őrült. Nem volt
ereje felmászni az emeletre, mert képtelen lett volna
elmenni Adam szobája, no meg a hálószoba mellett. Inkább
bement a nappaliba, a bárszekrényből elővett egy üveg
whiskyt és meghúzta. Úgy érezte, szüksége van egy kis
erősítőre, ami eléggé égette a torkát, de mégis jól esett.
Nem emlékezett rá, mennyit ivott, és hogy mikor aludt el,
azt azonban érezte, mennyire berúgott, mikor dél körül
szörnyű fejfájásra ébredt.
 Pocsék állapotban volt, ugyanúgy bűzlött az
alkoholszagtól, mint éjjel Adam, s amikor felült a díványon,
akkor vette észre a földön a whiskys üveget, melynek
tartalma kifolyt a szőnyegre. Nem emlékezett, mikor rúgott
be utoljára, talán a főiskolás évek alatt, és szégyellte magát
érte, amiért ilyen gyenge volt, hogy a pohárhoz nyúlt.
Aztán hirtelen gyereksírást hallott az emeletről, s eszébe
jutott Megan. Róla teljesen elfeledkezett, meg sem nézte,
mikor hazaért. Gyorsan felszaladt a lépcsőn, közben a szíve
a torkában dobogott, és abban reménykedett, hogy nem
esett baja a gyereknek, hiszen felügyelet nélkül volt
majdnem tizenkét órán át. Megan ott feküdt a kiságyban és
keservesen ordított, rettentően éhes volt, és nem ártott
volna tisztába tenni. Gwen elszégyellte magát, amiért így
elhanyagolta a gyerekét. Gyorsan elkezdte kibontani a
pelenkáját, a gyerek feneke ki volt csípve, s Gwen sírva
tette rendbe Megant.
– Ne haragudj rám, kicsim – suttogta a könnyein át,
mialatt dajkálta a kislányt, aki az etetés után végre
megnyugodott az anyja karjában.
Gwen visszatette aludni a kiságyba, majd lezuhanyozott,
és felhívta a bébiszittert, hogy vigyázzon a gyerekre, míg ő
bemegy Adamhez a kórházba.
A fiú amilyen agresszíven viselkedett az éjjel, most olyan
visszahúzódó és megszeppent volt. Amikor megpillantotta
az anyját, odaszaladt hozzá és sírva fakadt.
– Jaj anya, annyira szégyellem magam – zokogta. Nagyon
szörnyű volt számára az este és főleg az ébredés, amikor
rádöbbent, milyen ostobaságot csinált. Szorongva,
félelemmel teli várta az anyját, hogy bejöjjön hozzá és
bocsánatot kérjen tőle.
Hosszú beszélgetés kezdődött anya és fia között, Adam
őszintén elmesélt mindent, hogy az iskolában vette a
nagyobbaktól a kábítószert, amitől olyan jól érezte magát, s
órákig szárnyalt a fellegekben nem érezve apja hiányát.
Adam megijedt a rendőröktől, akik aznap ismét
kihallgatták, és részletesen elmondott nekik mindent, a
terjesztők nevét is, meg hogy mennyire megbánta, amit
tett. Gwen döbbenten hallgatta a gyereket, és még mindig
nem fért a fejébe, hogyhogy nem vett észre semmit az
egészből?
– És most mi lesz velem, anya? Nem csuknak le, ugye? –
nézett fel az anyjára, mialatt a lábai remegni kezdtek.
– Gyerekek nem kerülnek börtönbe, Adam – nyugtatta
meg Gwen, és magához ölelte. Más szülő valószínűleg
felpofozta volna a tegnap estéért, azonban ő úgy érezte,
nincs szükség rá. Adam tanult a hibájából, és sokkal
nagyobb büntetés volt számára az, hogy itt kellett aludnia.
– Esküszöm, hogy soha többet nem csinálok ilyet, anya.
Nem akartam szégyent hozni rád, meg tudsz nekem
bocsátani? – Adam olyan elveszettnek tűnt, ahogy ott ült az
ágyon, és könyörögve nézett fel az anyjára. Ő volt az
egyetlen személy, akire számíthatott.
Gwen válasz helyett átölelte és homlokon csókolta a fiút.
Remélte, hogy most legalább visszatalál hozzá, s minden
rendben lesz köztük, mint rég. Mindketten szerették volna
minél előbb elfelejteni ezt az éjszakát, Adam a rendőrök
miatt, Gwen pedig az ivásért, nem úgy viselkedett, mint
egy rendes anya.
A doktor egyelőre nem engedte haza Adamet.
Megmutatta a vizsgálati eredményeket, melyek
egyértelműen kimutatták a kábítószert. Dr. Foley
pszichiátriai kezelést javasolt a fiúnak, amitől Adam
csalódottnak tűnt, de megígérte, mindent megtesz annak
érdekében, hogy a kórházban meg legyenek elégedve vele,
és minél hamarabb hazamehessen. Gwen másnap elment
annak a fiúnak a szüleihez, ahol a házibulit tartották, majd
együtt bementek az iskolába és beszéltek az igazgatóval. A
rendőrök több gyereket is kihallgattak és azokat, akikről
kiderült, hogy valóban árulták a tablettákat, eltanácsolták
az iskolából. Gwen remélte, hogy ezek után Adam
biztonságban lesz, és nem fog visszaesni.
 Újra megkezdődött az ingázás a kórház és az otthona
között. Gwen felváltva járt be látogatni Markot és Adamet,
azonban a fiánál töltötte a legtöbb időt, mely alatt sokat
beszélgettek, s Gwen lelket öntött a fiúba. Éreztetni akarta,
hogy mindig számíthat rá, és együtt kimásznak a gödörből,
bármennyire mély is. Adamnek rendszeresen kipotyogtak a
könnyei, mikor eljött a búcsú ideje, s Gwennek majd
megszakadt a szíve, ahányszor kilépett az ajtón, de ott
kellett hagynia őt.
Amikor hazaért, egyedül Kathy volt az, aki valamelyest
felvidította. Általában a nappaliban várták a bébiszitterel
Gwent, s Kathy mindig a kezében tartotta Megant, és
örömmel dajkálta, ő volt a pótmamája. Egyedül Kathy
érezte boldognak magát a családban, nagyon szerette a
kisbabát, imádott anyáskodni felette, és nem hiányzott neki
Adam, aki mindig csak idegességet okozott az anyjának.

10.
Adam számára megváltás volt az a nap, amikor
hazaengedték a kórházból, s végre együtt ülhetett le az
asztalhoz az anyjával és Kathy-vel. Azok a vacsorák,
melyeket azelőtt úgy gyűlölt az apja jelenléte nélkül, most a
mindent jelentették neki, hányszor vágyott rá a
kórházban… És örült, ha csak hárman is, de együtt vannak.
Csodálatos boldogság lepte el a szívét, az anyjának
megköszönte a vacsorát, meg azt, hogy kitartott mellette.
Vége volt a durcás kirohanásoknak a konyhából, a
gyűlölettel teli tekinteteknek, s a rádió hangos üvöltésének
a szobájában. Adam megnyugodott, és nem viselkedett
ellenségesen sem Gwennel, sem Megannal. Ő is többször
átment a gyerekszobába játszani a kistestvérével, mint
Kathy, de csak tanulás után, s esténként ismét együtt
tévéztek és nevettek a vígjátékokon. Mindannyian úgy
érezték, hogy újra beköltözött a vidámság a házba, s ismét
kezdték az otthonuknak érezni, mint amilyen azelőtt volt,
mikor Mark is ott lehetett velük.
Az utóbbi időben Gwen nem hitt abban, hogy
visszakapják a régi életüket. Mark állapota semmit sem
javult, ugyanúgy feküdt eszméletlenül az intenzíven, mint
mikor a balesetük után megpillantotta. Már több mint egy
éve volt kómában, s Gwen elvesztette a reményt, hogy
Mark valaha is fel fog ébredni. Mialatt Adam is kórházban
volt, sokat gondolkozott ezen és meglepve tapasztalta,
lassan mindannyian hozzászoktak a helyzethez,
megtanultak Mark nélkül élni. Mark hiába maradt életben,
olyan volt, mintha nem létezne, csak a teste maradt ezen a
világon. S Adam is megértette, hiába lázadozott ellene,
apja állapotán sem Isten, sem az orvosok nem tudtak
változtatni.
Gwen kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a férje
nélkül is van élet, s neki meg kell állnia a lábán akkor is, ha
Markot egyszer lekapcsolják a gépről. Hiszen a gyerekeinek
szükségük van rá, és ez akkor tudatosult benne igazán,
mikor Adam bekerült a pszichiátriára. Hogy csimpaszkodott
belé, mennyire ragaszkodott hozzá! És itt van Megan, aki
oly kicsi még, és különös gondoskodást igényel. És Kathy,
aki olyan nagyszerűen viselkedett mindvégig, mintha
felnőtt lenne. Gwen büszke volt a gyerekeire és arra
gondolt, hogy bármit megtenne értük, mikor kiszállt a
harmadikon a liftből, s elindult a férje kórterme felé.
Azonban amikor halkan belépett a helyiségbe, hirtelen a
földbe gyökerezett a lába. Mark ágya felett egy fiatal nő ült
és az arcát simogatta.
– Itt vagyok, drágám. Kérlek, nyisd ki a szemed…
szeretlek, Mark…
Gwen tisztán hallott minden szót, és azt hitte, megfordul
vele a világ. Azt mondta neki, hogy szereti. Kiejtette a férje
nevét, de honnan tudja? A felismerés szúró fájdalomként
hasított belé, s Gwen olyannyira ledermedt, hogy sem
szólni, sem mozdulni nem tudott. Ki ez a nő? Szerencsére
olyan hangtalanul lépett be a kórterembe, hogy az nem
vette őt észre. Tekintetét végigfuttatta vetélytársán, hosszú
fekete haja volt, elegáns blúzt és farmernadrágot viselt, s
amennyit az arcából így oldalról látott, azt a következtetést
vonta le belőle, hogy rendkívül bájos. És a nő mintha
megérezte volna, hogy figyelik, elfordította a fejét, és
abban a pillanatban találkozott a tekintetük, észrevette
Gwent.
– Ki maga? És mit keres itt, a férjemnél?
A nő megijedt, gyorsan elhúzta a kezét Mark arcáról és
felpattant a székről. Ott álltak egymással szemben,
farkasszemet nézve, s Gwennek nagyon uralkodnia kellett
magán, nehogy megtépje ezt a nőt.
– Én csak… – dadogta. – Mark régi jó ismerőse vagyok.
– Ezért vallott neki szerelmet? – Ha nem hallotta volna a
saját fülével, biztosan nem hinné el senkinek. De ez a nő
azt mondta Marknak, hogy szereti.
Azok a szép, fekete szemek most dühös pillantásokat
vetettek Gwenre. Gyönyörű nő volt, nem fér hozzá kétség.
– Sajnálom, nem kellett volna találkoznunk.
– Sajnálja? Akkor minek jött ide? Mit akar a férjemtől,
nem látja, hogy kómában van? – emelte fel a hangját Gwen.
Annyira szerette Markot, boldog házasságban éltek a
gyerekeikkel, s álmában sem gondolta volna, hogy a férje
megcsalja őt. És íme, most megjelent egy nő a semmiből,
aki egyből ellenséggé lépett elő. Hát nem csak Mark
egészségéért kell harcolnia, hanem a szerelméért is?
– Azt hittem, nem futunk össze. Mark arra kért, hogy
tartsuk titokban a kapcsolatunkat.
– Igen? Ez nagyszerű! Mégis, mióta a szeretője?
– Három éve – vetette oda a nő, ami Gwennek túl sok
volt.
 – Nem igaz! Hazugság! – Mark mindig is szerette őt,
éppen ezért vállalkoztak még egy gyerekre. Nem akarta
elhinni, hogy férje három éve másnál keresi a boldogságot,
s ő mindeddig semmit sem vett észre az egészből. – Mark
szeret engem, imádja a gyerekeit, és nem lenne hajlandó
feldúlni az életét egy ilyen ócska nő miatt, mint maga.
Gwen fájdalmat akart okozni ennek a fekete démonnak,
ahogy az okozott fájdalmat neki.
– Mark engem szeret, el akart válni, csak azért nem tette
meg, mert maga teherbe esett.
– Micsoda? – Ez már több volt a soknál, Gwen nem tudott
uralkodni magán. – Tűnjön el innen, de azonnal, különben
hívom a biztonságiakat!
A nő láthatóan megdöbbent, hirtelen földbe gyökerezett
a lába, mozdulni sem tudott.
– Nem hallotta? – kiáltotta. – Takarodjon!
– Ha Mark felébred, majd megmondja, hogy igazam van
-válaszolta, aztán felkapta a táskáját és kiviharzott az ajtón.
Gwen majd szétrobbant mérgében, a férjére pillantott,
aki ugyanúgy feküdt, eszméletlenül. Gwen talán akkor
sajnálta a legjobban, hogy kómában van, és nem tud
kommunikálni a külvilággal. Hirtelen azt sem tudta, mit
higgyen. Úgy szerette volna azt hinni, hogy ennek a nőnek
minden szava hazugság, de akkor honnan tudta volna a
nevét, és miért kérte sóvárogva Markot, hogy ébredjen fel?
Az agyában kavarogtak a gondolatok, de bármennyire is
próbált kifogásokat találni, arra a következtetésre kellett
jutnia, hogy ők valóban szerelmesek voltak egymásba.
Gwen azt hitte, a szívét kettétöri a fájdalom, amikor
felfogta, mi folyik körülötte. A szeméből kibuggyantak a
könnyek, mint már annyiszor, amióta megtörtént a baleset,
és az élete a feje tetejére állt. Lerogyott a székre, és
odahajolt a férje fölé.
– Miért tetted ezt velem? – kérdezte zokogva. Mark erre
sem reagált, mint ahogy egy éve semmire sem. És
mennyire fájt ez most Gwennek, hogy nem kérdezhette
meg tőle, mi az igazság? Ott zokogott az ágyánál, és nézte
férje élettelen testét, s az az érzése támadt, hogy ez az
ember, aki itt fekszik előtte, már nem a férje többé.
Fogalma sem volt ki ő, főleg ha ez a nő igazat mondott, s
már három éve csalta vele.
Gwen ráborult az ágyra, s maga sem tudta mennyi idő
telt el, míg kisírta magát. Úgy érezte, végleg kisiklott az
élete, a pokolba kívánta azt a nőt. Miután valamelyest
összeszedte magát, felállt a székről, és bement a főnővér
szobájába. Nem gondolta volna, hogy élnie kell a
lehetőségével, de mivel ő volt Mark felesége, így
megtilthatta, hogy bárki meglátogassa a férjét. Elmondta,
hogy ma egy idegent talált Mark kórtermében, aki azelőtt a
haragosa volt, s ezért nem szeretné, ha bárkit
beengednének hozzá. Egy kicsit muszáj volt hazudnia, de e
nélkül is teljesítették volna a kérését. Gwen megnevezte a
gyerekeket, Jessicát a férjével és Ericet, ők
meglátogathatják, másnak viszont semmi keresnivalója
nincs a kórteremben. Legfőképpen annak a nőnek, aki a
szeretőjének mondja magát. Remélte, sőt tudta, ezzel majd
fájdalmat okoz neki. Amíg Mark kómában van, addig nem
láthatja. És Gwen maga sem tudta, mi lenne a jobb, ha
Mark észhez térne, és szembesítené őt az igazsággal, vagy
ha soha többet nem kelne fel. A szíve mélyén tartott ettől a
nőtől, aki valóban nagyon gyönyörű volt, és félt, hogy Mark
őt választaná, ha arra kerülne a sor.
Ez egy agyrém, gondolta, mikor hazafelé autózott, és
közben azon gondolkodott, miért nem hajt bele valaki a
kocsijába, mint akkor szilveszter éjszaka, vagy miért nem
megy neki a fának? Elege volt mindenből, egyre nagyobb
csapások érték az életben, melyek már olyannyira
felemésztették minden energiáját, hogy úgy érezte, nem
bírja tovább. De valahogy mégis hazaért, s átkozta a sorsot,
amiért az úton nem történt semmi baja. Mennyivel
kényelmesebb lenne ott feküdni az intenzíven és átaludni
minden gondot. Aznap megkérte a bébiszittert, hogy
maradjon még, aki végül késő este ment el, mert Gwen
képtelen volt mással foglalkozni, mint a saját sérelmével.
Egész nap csak feküdt a franciaágyon, és zokogott, nagyon
bántotta, hogy Mark ezt tette vele. Katherine és Adam
bementek a szobájába, hogy játszani hívják. Újabban
esténként együtt szoktak társasozni, de ezúttal Gwen nem
volt hajlandó felkelni az ágyból és azt mondta nekik,
nyugodtan játszanak nélküle.
– Anya, valami baj van? – kérdezte aggódva Kathy, és
Adam-ben is felébredt a gyanú, csak nem történt valami az
apjukkal? Meghalt?
– Semmi gond, kicsim. Csak fáj a fejem, s ma este
pihenni szeretnék – hazudta, s egy halvány mosolyt
varázsolt az arcára, mely – miután a gyerekek kiléptek az
ajtón – egyből eltűnt róla, s Gwen tovább áztatta könnyeivel
a párnáját.
Nem akarta elhinni, hogy a férje, akiért tűzbe tette volna
a kezét, így becsapta, és évekig hazudott neki. Nem
értette, hogy történhetett meg éppen velük, hiszen olyan
szerelmesek voltak egymásba, s Gwen az évek során
semmi változást nem vett észre Markon, nem gondolta,
hogy a férje megunta volna. De vajon miért nézett más nő
után, mikor sosem veszekedtek egymással? Gwen úgy
érezte, mindent megadott neki, amire egy férfinak
szüksége van, s éppen ezért fájt neki annyira, hogy a
szentnek hitt férje mégsem az, aminek a házasságuk idején
látszott. Gwent szörnyen bosszantotta az a nő, aki ráadásul
rendkívül gyönyörű volt. Talán Mark egy fiatalra vágyott, aki
sokkal tüzesebb, mint ő?
Gwen szét tudott volna robbanni a méregtől, mikor
kiment a fürdőszobába, és vett egy forró fürdőt. Aztán
ellenőrizte a gyerekeket, mindegyik szépen aludt a
szobájában, majd lement a nappaliba, s egyszerűen nem
tudott ellenállni a bárszekrény csábításának. Most egy üveg
martinit vett ki onnan, mivel a whisky múltkor elfogyott, a
nagy részét ügyesen sikerült kiöntenie a szőnyegre.
Másban nem látott kiutat, csak az alkohol mámora volt az,
ami képes volt csökkenteni a fájdalmát, s az elkeseredés
kínzó érzését.

Reggel szörnyű fejfájásra ébredt, s annyira másnapos

volt, hogy nem mert kocsiba ülni, és elvinni a gyerekeket az
iskolába. Amikor megmondta nekik, hogy menjenek inkább
busszal, mert ő nem érzi jól magát, a gyerekei kikerekedett
szemekkel néztek rá.
– Akkor el fogunk késni, anya – szólalt meg Adam. Nem
akart hiányozni az órákról egy percet sem, a csengőszó
számára szent és sérthetetlen volt, Adamnek
mindenféleképpen ott kellett ülnie a padban, különben az
anyja mérges lesz rá és ha nem viselkedik jól, könnyen
visszakerülhet a pszichiátriára. Arra már korábban rájött,
hogy az a legjobb, ha hallgat a felnőttekre, azonban ezúttal
az anyját nem érdekelte különösebben a dolog.
– Nem baj, majd betelefonálok az iskolába, hogy ne
aggódjanak – vonta meg a vállát Gwen, majd elővette a
pénztárcáját és két bankjegyet húzott elő. – Tessék, ennyi
elég lesz nektek a buszra.
Katherine és Adam útban az iskola felé egész végig azon
tanakodott, vajon mi lehet az anyjukkal. Olyan furcsán
viselkedett, s azt mindketten látták rajta, hogy valami
nagyon bántotta őt, de nem tudták, mi. Talán az apjuk
hiánya… Szörnyű volt buszon utazniuk, hiszen megszokták
azt a kényelmet, amint Gwen kocsival elviszi őket, és
kirakja a kapu előtt, soha nem kellett gyalogolniuk.
Gwennek viszont kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
a gyerekei mivel menjenek iskolába. Hosszú évek óta most
fordult elő vele először, hogy nem ő vitte el őket. A lába alól
kezdett kicsúszni a talaj, nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy Mark megcsalta, s egyedül az italban
talált menedéket.
Miután a másnapossága valamelyest csillapodott,
felhívta Jessicát, hogy találkozzanak a városban, s
ebédeljenek együtt. Azt nem akarta, hogy Jess kijöjjön
hozzá, utálta az otthonát, mely tele volt szívszorító
emlékekkel, s alig várta, hogy elszabaduljon végre a házból.
A bébiszitter nagyon rendes volt, egy huszonöt év körüli,
barna bőrű lány, akinek az utóbbi időben Gwen megemelte
a fizetését. Rendkívül meg volt elégedve vele, s szívesen
vállalt több órát is a lány, amiért Gwen roppant hálás volt,
így legalább el tudott menni otthonról, különben beleőrült
volna a hétköznapi taposómalomba. Most már az is
fájdalmat okozott neki, ha ránézett Meganra, a kislányon
látszottak a visszamaradottság jelei. Gwen számára nem
volt kétség, hogy örökre fogyatékos marad, amint ránézett
az arcára, a szája állandóan nyitva volt, melyből rendszerint
nyál csurgott, a szemei pedig úgy néztek ki, mintha
felakadtak volna, és olyan vékony lett az egész gyerek,
mint egy pálcikaember. A hosszú csontjait mintha csak bőr
takarta volna… S Gwennek nem is volt idegzete ahhoz,
hogy állandóan ott üljön mellette, ringassa, etesse, ápolja.
A bébiszitter rettentő sokat számított, azelőtt ápolónőként
dolgozott egy fogyatékos otthonban, úgyhogy értett
ezeknek a gyerekeknek a nyelvén, Gwen pedig
fellélegezhetett, mikor ráhagyta a kicsit, a megváltást
jelentette számára az a néhány óra.
Jessica egyenesen a fodrászától érkezett a találkozóra,
ízig-vérig nő volt halványzöld, bokáig érő, testhez simuló
ruhájában, vastag aranyláncot és karkötőt viselt, füleiben
hatalmas karikák lógtak, úgy festett, mintha egy
divatlapból lépett volna ki. Büszkén mutogatta Gwennek
legújabb műkörmeit, melyek ezúttal halvány rózsaszínben
pompáztak. Olyan hihetetlen volt, hogy Jess nagy kanállal
habzsolja az életet, tele van pénzzel, és semmi gondja
sincs. Emellett Gwen úgy érezte, összeroppan a rá zúduló
problémák súlya alatt. Könnyek közt mesélte el
barátnőjének, mit tudott meg Markról, és hogy mennyire
borzalmas volt a találkozás az állítólagos szeretőjével, s
Jess ahelyett, hogy aggodalmas képet vágott volna, egy
vállrándítással elintézte az egészet.
– Üdvözöllek a megcsalt nők klubjában – nyújtott neki
kezet, mintha gratulált volna. Gwen elképedve bámult rá az
asztal felett. – Ne bánkódj, előbb-utóbb mindenkivel
előfordul az ilyesmi. Én mindig mondtam, hogy tökéletes
házasság nincs, de nem hittél nekem.
– Na de… – Gwen megdöbbent barátnője viselkedésén.
Hogyan tudja így felfogni a dolgot, ilyen lazasággal, mialatt
neki majd megszakad a szíve?
– Miért vagy ennyire meghökkenve? Persze, megértem,
most ért az első csalódás Markot illetően, igaz? – kérdezte,
de meg sem várta, hogy Gwen legalább bólintson egyet.
Úgy csacsogott tovább, mintha mi sem történt volna, nála
ez természetes dolognak számított, nem érezte át
barátnője szívfájdalmát. – Emlékszem, mikor én is rájöttem
hogy félrelépett a férjem, először nagyon rosszul esett.
Aztán beláttam, kár rágódnom a dolgon, ami megtörtént,
az megtörtént. Inkább minél hamarabb megbosszultam,
csak hogy könnyítsék a lelkemen. Ne félj, te is hamar túl
leszel rajta…
– Miből gondolod? Én nem vagyok olyan, mint te, Jess.
Nekem a hűség nagyon sokat számít, Mark az egyetlen férfi
az életemben.
– Hát éppen itt az ideje, hogy kinyisd a szemed végre.
Nézd meg mi lett Markkal, ő már nem az a férfi, akihez
hozzámentél. S nagy a valószínűsége annak, hogy már
sosem lesz teljes értékű ember. Túl régóta fekszik kómában
ahhoz, hogy visszatérhessen hozzád, és ismét rendes
családi életet éljetek. Mi lenne, ha ezt elfogadnád végre, és
keresnél magadnak valaki mást, akivel boldog lehetsz?
Senki sem pótolhatatlan Gwen, hidd el nekem, s a
gyerekeidnek sem ártana, ha kapnának egy pótpapát, akire
felnézhetnek.
– Hogy mondhatsz ilyet? Mark még él! — Gwen nem
tudta más férfival elképzelni az életét, s egyből Adam jutott
az eszébe. Ő biztosan elmenekülne otthonról, ha egy új
apát kapna. Még belegondolni is rossz, Gwen hátán
végigfutott a hideg.
– De hogyan? Egy géphez kötve… Nem ülhetsz mindig az
ágya mellett, ezt te is tudod. És ha sosem ébred fel? Vagy
ha mégis meghal? Akkor mihez kezdesz, Gwen? Nem
maradhatsz egész életedben egyedül, nem kötelező
feláldozni magad egy olyan emberért, aki tulajdonképpen
már nem is létezik, csak a teste van közöttünk. – Jess
átnyúlt az asztal felett és megszorította barátnője kezét.
Gwen egy szót sem szólt, könnyei leperegtek az arcán.
Néhány perc fájdalmas csend telepedett rájuk, míg Jessica
meg nem törte. – Hát nem érted? Ez így nem mehet
tovább, különben belerokkansz. Szerintem a sors nem
véletlenül rendezte úgy a dolgokat, hogy összefuss azzal a
nővel a kórházban. Egyébként sosem jöttél volna rá, hogy
Mark nem olyan jó férj, mint amilyennek éveken keresztül
hitted. Ha képes volt megcsalni téged, akkor végképp nem
érdemli meg azt az önfeláldozást, amit elhatároztál
magadban. Eleget szenvedtél már, úgy szeretnélek végre
boldognak látni…
Jess különös együttérzést mutatott a barátnője felé,
amilyet még azelőtt soha. Gwennek nagyon jól esett ez a
gesztus, már nem bánta ezt a találkozót, holott néhány
perccel ezelőtt majdnem felállt az asztaltól.
– Lehet, hogy sok mindenben igazad van, de akkor sem
tudnám megtenni. Nem lennék képes megcsalni egy
kómában fekvő embert, aki ráadásul a férjem. – S Gwen ezt
komolyan is gondolta, bármennyire fájt neki Mark
félrelépése, akkor is úgy érezte, hogy még mindig szereti
őt. A könnyek kibuggyantak a szeméből, s Jess gyengéden
átölelte.
– Jól van… – suttogta. Látszott rajta, hogy barátnője ki
van idegileg, és attól tartott, ha valaki nem segít rajta,
akkor elsodorja az ár. Átkozottul nehéz helyzetben volt, s
eddig hősiesen állta a sarat, azonban az ereje fogyni
látszott… És Jessica álmában sem gondolta volna, hogy már
bekövetkezett az, amitől féltette őt, Gwen átesett a ló
túloldalára, s az alkoholhoz nyúlt.
Egyelőre nem tudta ezt róla senki, csak a gyerekek és a
bébiszitter. Gwen igyekezett mindent a néger lányra
hagyni, akit busásan megfizetett, s megpróbált a lehető
legtöbb időt távol tölteni a háztól, melynek minden egyes
zuga Markra emlékeztette. A férjére, akiről még ma sem
tudta mit higgyen, gyűlölje vagy imádja őt. Elvégre olyan
boldogok voltak hosszú éveken keresztül, éppen ezért fájt
neki annyira és még mindig nem fért a fejébe, Mark hogyan
tudott ránézni egy másik nőre? Gwen késő délután beugrott
az irodába, Eric örült neki ugyan, azonban meglepve
tapasztalta, mennyivel rosszabbul néz ki, mint amikor
utoljára látta.
– Hogy van Mark? – kérdezte.
– Ugyanúgy – válaszolta tömören Gwen, azonban Eric
érezte, hogy most nem csak ez az egyetlen baj. Gwen erős
asszony volt, igaz hatalmas teher nehezedett a vállára, de
valószínűleg történhetett még valami, amitől így ki van
borulva, gondolta.
– És a gyerekek? – tapogatózott óvatosan.
– Ők jól vannak. Rendesen tanulnak, s Adamnek sikerült
visszailleszkednie az osztályba. Beszéltem dr. Foley-val,
szerinte Adam nagyszerű gyerek, megszabadult a
kábítószertől, teljesen tiszta.
– Ennek őszintén örülök – mosolygott Eric. – Látod,
előbb-utóbb megoldódik minden.
– Szomjas vagyok – váltott témát azonnal Gwen, s
odalépett a bárszekrényhez. – Mit iszol? – s amint kinyitotta
az ajtót, megakadt a szeme a whiskyn.
– Nem kérek semmit, köszönöm. Ma még sok munkám
van, koncentrálnom kell a számokra.
– Rendben. Én viszont iszok egy kis erőset – azzal kivette
a whiskyt, és töltött magának.
Elég hamar legurította a torkán, Eric elképedve nézte,
milyen hamar kiürítette a poharát. Azelőtt Gwen sosem
fogyasztott alkoholt, még egy kortyot sem. Úgy látszott,
meg se kottyan neki. Újra töltött magának, mintha
ásványvizet vagy gyümölcslevet inna.
– Gwen, jól vagy? – kérdezte Eric, mialatt a könyvelésről
beszélgettek, és Gwen megivott három pohárral is.
– Persze, semmi bajom.
– Kocsival jöttél? – a nő szórakozottan bólintott, a szemét
ismét csábította az üveg. – Ne hívjak egy taxit, ami
hazavisz?
– Miért? Tudok vezetni.
– Eleget ittál ahhoz, hogy ne ülhess a volán mögé.
– Legalább nekimegyek egy fának, és kész – mondta,
majd újból tölteni akart magának, azonban a férfi
megállította a kezét.
– Gwen, elég volt! Gondolj a gyerekeidre, ne akarj több
bajt okozni nekik – Eric el akarta venni a whiskyt, de a nő
nem engedte.
– Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak. Elvégre én
vagyok a főnököd, és nem fordítva.
-Akkor sem engedem, hogy részeg légy. Az lesz a
legjobb, ha ezt most elteszem, és hívok neked egy taxit.
– Ki a fene kért meg rá, hogy anyáskodj felettem, mi? –
mordult rá Ericre.
– Gwen, mi ütött beléd? Mióta iszol?
– Semmi közöd hozzá! Azt teszek, amit akarok, világos?
Eric alig ismert rá a barátjára, mintha kicserélték volna.
Azelőtt Gwen sosem viselkedett így, s most elkapta az
asszony karját, és megrázta, hogy észhez térítse végre.
– Miért csinálod ezt? Alkoholista akarsz lenni? Azzal nem
ébreszted fel Markot. Gondolj a gyerekeidre, mi lesz velük,
ha téged is elveszítenek?
– Már nem bírom tovább, Eric. Megőrülök… – mondta, és
ahogy belenézett a férfi szemébe, elsírta magát.
– Nem szabad feladnod, Gwen. Erős vagy, eddig olyan
ügyesen megbirkóztál a gondokkal, a nehezén már
túljutottatok. Megan otthon van és azt mondtad, szépen
fejlődik. Adam pedig megnyugodott, leszokott a
kábítószerről, s jól tanulnak Kathy-vel. Értük muszáj
összeszedned magad, ha Markot ne adj Isten lekapcsolják a
gépről, csak te maradsz nekik. – Tulajdonképpen most is
csak ő van nekik.
– Szerintem sosem fog felébredni. Már több mint egy
éve, hogy… – Efelől már nem volt semmi kétség, sajnos
senki sem hitt a csodában Markot illetően: sem Gwen, sem
Eric, se a barátok, ismerősök, rokonok.
– Éppen ezért kell küzdened, a gyerekeknek szükségük
van rád. Tudom, hogy rohadt nehéz, de nem engedheted el
magad, érted? Nem te vagy az első nő, aki elveszti a férjét.
Én is eltemettem Nancy-t, mégis itt vagyok.
– De neked nincs három gyereked, amelyből a legkisebb
fogyatékos, a fiam meg kábítószeres. És nem kellett
rádöbbenned a kórházban, hogy azaz ember, aki a
legtöbbet jelenti a számodra ezen a világon, csúnyán
átejtett. Mark megcsalt engem, Eric. Évek óta tartott egy
szeretőt úgy, hogy én észre sem vettem. – Először
gondolkozott rajta, kimondja-e. Elvégre Eric csak jó
ismerőse, munkatársa, és sosem álltak egymással olyan
viszonyban, hogy feltárja előtte magánélete legbelsőbb
titkait.
– Micsoda? Mark nem tenne veled ilyet! – Ericnek is
ugyanaz volt az első gondolata, ami kezdetben Gwennek,
aztán…
– Én is ezt hittem, míg össze nem találkoztam a
szeretőjével az ágyánál. – Gwen részletesen elmesélt
mindent, mert úgy érezte, Eric az egyetlen ember, aki
megérti.
– Ki az a nő? Nem tűnt ismerősnek valahonnan?
– Sosem láttam. S én hülye, meg sem kérdeztem, hogy
hívják. Túl sok mindent nem változtatna a dolgon –
szipogta.
– Nagyon sajnálom – mondta Eric, és magához ölelte a
reszkető testet. Akkor érezte igazán, hogy ennek a nőnek
mennyire szüksége van a szeretetre, s milyen magányos.
Gyengéden simogatni kezdte göndör hajfürtjeit, annyira
megsajnálta. – Akkor sem adhatod fel, az alkohol nem segít
semmin, csak olaj a tűzre. Tudom, mennyire szereted
Markot, de ha képes volt így átejteni téged, akkor nem
érdemli meg, hogy kitarts mellette. Főleg ilyen állapotban,
hogy jóformán már köztünk sincs, csak a teste. Kezdj új
életet, nélküle.
Valójában Eric is ugyanazt mondta, mint Jessica, szebben
kifejezve. Azonban Gwen nem látta értelmét.
– Ugyan minek?
– Mert szerintem egy csodálatos nő vagy, Gwen és
nagyszerű anya, amiért jogod van a boldogsághoz. Már
bebizonyítottad, hogy tudsz Mark nélkül élni, most már csak
azt kell megmutatnod a világnak, hogy boldog is lehetsz
nélküle, ha akarod. De akkor örökre le kell tenned a
poharat. Megígéred?
– Megígérem – szipogta, alig látott át a könnyeken.
Eric csókot lehelt a nő arcára, s olyan közel került az
ajkuk egymáshoz, hogy majdnem a szájára sikeredett.
Azonban a férfi tudta, most nem teheti meg az első lépést a
nő felé, nem akarta kihasználni a helyzetét. Inkább hívott
neki egy taxit.

11.
Ericnek egész éjszaka Gwen járt a fejében, meg hogy
mennyit szenvedett, miután elvesztette Nancy-t. Másnap
reggel az irodában azon gondolkodott, hogy felhívja őt,
azonban a nő megelőzte. Igencsak meglepődött, amint
megcsörrent a mobilja.
 – Szia, Gwen! Hogy vagy? – örömmel szólt bele a
telefonba.
– A körülményekhez képest jól. Szörnyen fáj a fejem –
mondta a vonal másik végén, de a hangja ezúttal nem volt
olyan elkeseredett, mint előző nap este.
– Hát, nem csodálom. Annyi whisky után… – a férfi
próbálta viccesre venni a figurát, mely sikerült is. Gwen
felnevetett, aztán komolyra fordította a szót.
– Eric, rémesen viselkedtem tegnap. Szeretném
megköszönni, amit értem tettél – hangja bársonyosan
csengett a vonalban, s ez volt az, amit Eric hallani akart.
– Azért, mert hívtam egy taxit? A helyemben bárki
megtette volna.
– Tudod, hogy értettem. Annyira szégyellem magam…
– Semmiért nem kell szégyenkezned. Néha van úgy,
hogy az ember lába alól kicsúszik a talaj. Először én is a
pohárhoz nyúltam, mikor Nancy meghalt. Aztán rájöttem,
hogy az nem megoldás. – Ezt azelőtt sosem említette,
maga sem tudta, miért. Gwent sikerült megdöbbentenie,
mert egy pillanatra elhallgatott.
– Eric?
– Igen?
– A veled való beszélgetés döbbentett rá, milyen
butaságot csináltam. Soha többé nem fogok inni,
megígérem. -Rendkívül hálás volt a férfinak, s egyre jobban
tárta ki a szívét előtte. Neki nem félt elmondani a sérelmeit,
mert tudta, nála nem fognak süket fülekre találni.
– Hogy vannak a gyerekek? – Eric zavarban volt, inkább
témát váltott, és amikor Gwen rávágta, hogy jól, visszatért
a bátorsága, és végre megkérdezte azt, amire már régóta
készült. – Lenne kedved ma velem ebédelni?
– Ezer örömmel – válaszolta könnyedén Gwen.
Ericnek nagy kő esett le a szívéről, már idejét sem tudta
annak, mikor hívott el valahová egy nőt.
– És? Hová megyünk? – kérdezte Gwen, miután Eric
elhalkult a döbbenettől. Elmegy a főnökével ebédelni! –
Haló, Eric! Itt vagy?
– Igen, persze… ő… a Paradiso jó lesz?
– Tökéletes.
És valóban tökéletes volt, egyszerű hely kerek
asztalokkal, halványkék abrosszal leterítve, a vázákban
frissen vágott virágokkal, sárga, csavartmintás gyertyákkal.
A széles ablakokon visszafogott sárga színű sötétítő
függönyök lógtak, közepükön hatalmas masnival
összekötve. Egyszerre volt elegáns és szolid, egyszerű és
különleges. Itt nem kellett előre asztalt foglaltatniuk,
csendes, romantikus kis hely volt. Eric izgatottan várta az
ebédidőt, s kellemes meglepetés érte, mikor találkozott
Gwennel. Halvány barackszínű kosztümöt viselt, haját
feltűzte, arcát ismét smink díszítette, úgyhogy egyáltalán
nem látszottak rajta a másnaposság nyomai. S ahogy
megpillantotta Ericet mosolygott, majd két puszival
üdvözölték egymást, s Eric akkor vette észre, milyen
gyönyörűen csillognak az ajkai a rúzstól, amint rávetült a
fény. Nem is tudta mikor látta utoljára ilyen csinosnak
Gwent, eltűntek a szemei alól a karikák, a tekintetéből
vidámság tükröződött, és most nem a súlyos gondokkal
küszködő, megtört nő állt Eric előtt, hanem valaki egészen
más.
– Csodálatosan nézel ki, Gwen – bókolt a férfi, melybe
Gwen belepirult.
– Köszönöm – maga is meglepődött otthon a tükör előtt,
miután a sminkjét feltette. Olyan rég festette már ki magát,
mely elbűvölő külsőt kölcsönzött neki, annak idején nem
telt el úgy nap, hogy smink nélkül lépett volna ki az utcára.
Ebből is látszott, mennyire megváltozott az élete, azonban
most nem akart az elmúlt év borzalmaira gondolni, elvégre
ma kikapcsolódni jött ide.
Jól esett neki, hogy végre valaki elhívta ebédelni, így
legalább kimozdulhatott a maga kis zárt világából, melyben
nem volt jelen a fény, a szürkeség viszont annál inkább. Ez
az ebéd különösen jóra sikeredett, Erickel hamar
„elbeszélték” az időt általános dolgokról, mindig
megtalálták azt a témát, mely mindkettőjüket
foglalkoztatta, s valahogy most nem esett szó sem Markról,
sem a gyerekeiről.
– Egyiptomba szívesen elmennék egyszer – ábrándozott
Gwen, mikor az utazás került szóba, s éppen egy nagy
eperdarabot gyűrt le a torkán a gyümölcssalátájából.
– Látod, milyen vidám vagy! Tele vagy új tervekkel,
álmokkal, s tegnap még el akartad dobni az életet
magadtól…
Gwen lesütötte a szemét.
– Nagyon szégyellem azt az estét. El tudom képzelni, mit
gondolhatsz rólam. Egy részeg nő, aki nem törődik a
gyerekeivel, csak saját magával.
Eric váratlanul elmosolyodott.
– Tévedsz! Én egy csodálatos anyának tartalak, aki igen
is megérdemli, hogy együtt ebédeljen velem. – Eric
óvatosan megérintette a nő kezét, aztán folytatta. – Hagyd
abba az önsajnálatot, és lépj túl a történteken! Felejtsd el
Markot, a házasságotok már úgy is tönkrement. Gwen,
nekem minden vágyam, hogy boldoggá tegyelek. De csak
akkor, ha ezt te is akarod.
Gwen először elképedve nézett a férfira, aztán kimondta
a várva várt szót.
– Akarom.
Eric most már nem titkolta szerelmes pillantását, úgy
nézett Gwenre, mint aki fel tudná falni a szemével. Aztán
magához húzta és gyengéden megcsókolta.
 12.
Gwen és Eric az elkövetkezendő hetekben nagyon jól
érezték magukat, s Gwen elképzelni sem tudta, mi lett
volna vele, ha a férfi nem beszéli le az italról azon a
bizonyos napon, és nem ajánlja fel a szerelmét. Gwennek
visszatért az életkedve, s hosszú hónapok óta először
ébredt reggelente mosolyogva, boldogan adott puszit a
csemetéinek és ölelte át őket, mikor elváltak az iskola előtt.
Egyelőre a gyerekek nem tudtak anyjuk új kapcsolatáról, de
azt észrevették mennyire megváltozott, mintha kicserélték
volna. Elvégre Eric színt hozott a szürke hétköznapjaiba,
lassan kezdett kigyógyulni a depressziójából, és újra látta
értelmét az életének. A gyerekek is felszabadultabbak
voltak, ahogy közeledett a nyári vakáció, és Gwen
megígérte nekik, hogy a szünetben elviszi nyaralni őket.
Újra nyugodt szívvel engedte el Adamet a barátaihoz, aki
megesküdött rá, hogy soha többé nem kerül olyan bajba,
mint szilveszterkor. Kathy is sok időt töltött a barátnőivel,
és sokszor jöttek át a lányok hozzájuk, aminek az anyja
különösen örült. Mert ilyenkor végre gyerekzsivaj zengte be
a házat.
Gwen igyekezte úgy szervezni az otthoni dolgokat, hogy
a legtöbb időt tölthesse el Erickel, és valahogy úgy
alakultak a napjaik, hogy nem látogatták meg Markot a
kórházban, ami idővel fel sem tűnt nekik. A gyerekek jól
érezték magukat, mintha tudomásul vették volna, hogy
apjuk örök álmot alszik, s nem kívántak bemenni hozzá
abba a kórterembe, ahol mindig ugyanaz a látvány fogadta
őket: semmi változás. Mark már nem volt jelen az
életükben, csak a tudatukban létezett, mint apa vagy férj, s
idővel a gyerekek nem is kérdeztek róla. Ettől Gwen
megkönnyebbült, hiszen amúgy sem tudott volna mit
mondani nekik.
 Újra kezdték élvezni az életet, Adam boldog volt, hogy
anyja feloldotta a szobafogságot és az állandó
ellenőrzéseket, s minden fenntartás nélkül elengedte a
barátaihoz, ahányszor kérte. Kathy-vel sem volt semmi baj,
Gwen viszont észrevette, hogy az utóbbi időben a kislány
kerüli Megant, holott csecsemőként imádta, éjjel-nappal
dajkálta, a saját kisbabájának tekintette. Ezt egyszer Gwen
meg is említette Ericnek, olyan jó érzéssel töltötte el, hogy
minden gondját megoszthatja a férfival.
– Ne aggódj miatta, Kathy fiatal még. Szerintem
természetes dolog, hogy inkább a barátnőivel tölti a
délutánt, akik korban hozzá valók, és jobban megérteti
magát velük, mint egy szótlan kisgyerekkel – mondta Eric,
mialatt kézen fogva sétáltak egy parkban, s fagylaltok
ettek.
– Sajnos Megan egy szót sem tud, az orvosok azt
mondják, egyszer majd beszélni fog, csak jóval később,
mint a többi gyerek. De szerintem nem ez a legfőbb gond,
hanem az, hogy egyre jobban látszik rajta, súlyosan
fogyatékos. Csecsemő korában ugyanúgy nézett ki, mint a
többi kisbaba, most azonban kórosan vékony, csont és
bőr… Megértem, ha a gyerekeim elhidegülnek tőle, az
sokkal jobban bánt, hogy magam is ezt teszem. Amikor
Adam és Kathy kicsi volt, annyit törődtem velük, Megannal
viszont alig foglalkozom.
Lassan a bébiszitter többet tud róla, mint én, talán őt
tekinti az anyjának, már ha fel tudja fogni, ez mit jelent.
Egyedül maradt a családban, holott nem tehet róla, hogy
ilyennek született. Ha akkor nem megyünk neki annak a
kamionnak… – elcsuklott a hangja. A férfi abban a
pillanatban magához húzta, s megölelte.
– Gwen, ne gondolj erre! Ami megtörtént, az megtörtént,
nem te tehetsz róla. És egyáltalán nincs okod arra, hogy
lelkiismeret-furdalásod legyen. Megan olyan, amilyen, és
senki nem vetheti a szemedre, hogy rossz anya vagy. Nem
ülhetsz állandóan a kiságynál, abba bele lehet őrülni.
Szerintem semmi kivetnivaló nincs benne, ha a nap nagy
részében bébiszitter vigyáz rá. Elvégre neked rajta kívül
van még két gyereked, akikkel foglalkoznod kell, és
rengeteg tennivalód, végül is egyedül tartod el őket, Markra
nem számíthatsz. És többek között ne felejtsd el azt sem,
hogy más anya eldobja magától a rendellenességgel
született gyermekét, te pedig hazavitted, gondját viseled, s
ez nagy szó.
Gwen próbált megfelelni az elvárásoknak, melyet az élet
szabott ki rá, de hiába próbált meg mindent mégis úgy
érezte, mintha semmit sem tett volna. Nem volt könnyű
feldolgozni a balesetet, a váratlan szülést, a férje állapotát,
Adam kábítószerezését, és legfőképpen azt, hogy egy
fogyatékos gyermeket kell felnevelnie, aki sosem lesz képes
megállni a saját lábán, állandó segítségre szorul, amíg él.
– Nem tudom, meddig bírom Megan gondját viselni.
Eddig is olyan nehéz volt, és ha belegondolok, hogy még
nagyon az elején tartunk, hiszen nincs két éves. Legutóbb
láttam egy riportot a tévében egy anyáról, akinek a fia már
húszéves, mégis akkora, mint egy csecsemő. Én azt nem
bírnám elviselni, ha Megan…
– De az orvosok azt mondták, hogy ő fog tudni járni, csak
idő kérdése.
– Itt nem igazán arról van szó, mikor tanul meg járni,
hanem arról, hogy örökre magatehetetlen marad. – Gwen
majdnem újra elsírta magát, mikor a férfi váratlanul
megsimogatta az arcát.
– Tudom, mit érzel, de nem kell Megan miatt feláldoznod
az életed, mint ahogy Mark miatt sem. Te is éppúgy
megérdemled a boldogságot, mint bárki más.
– Csakhogy ez egy sérült gyerekkel nem ilyen egyszerű.
– És ha beadnád egy olyan otthonba, ahol fogyatékos
gyerekekkel foglalkoznak?
Gwen meglepetten nézett a férfira.
– Ez szépen hangzik, azonban nem dobhatom el Megant
csak azért, mert nem egészséges. Mégis csak a lányom,
akár Kathy.
– Attól még nem dobod el őt, ha beadod egy speciális
intézetbe, ahol orvosok és szakápolók veszik körül.
Rengeteg anya adja be a gyerekét ilyen helyre, ahol
bármikor meglátogathatnád. Hidd el, ezzel jót tennél
Adamnek és Kathy-nek, jobb lenne neked és Megannak is,
mert a kislány speciális kezeléseket kaphatna, amit otthon
nem tudnál biztosítani neki. Egy ilyen intézményben a
lehető legmegfelelőbb gondoskodásban részesülne, s talán
Megan a szakemberek segítségével gyorsabban fejlődne,
mint gondolnánk. – S akkor Gwen nem szembesülne
minden nap azzal a ténnyel, hogy nem egészséges
gyermeket hozott a világra, s végre teljes életet élhetne két
nagyobb gyerekével. Eric biztos volt benne, hogy ezzel
nagy terhet venne le a nő válláról, s végre felszabadulhatna
egy kicsit, és ráérne saját magával is foglalkozni, melyet
ezután a borzalmas év után igazán megérdemelt. – Mit
szólsz hozzá?
– Nem is tudom… – Gwennek úgy zúgott a feje a
gondoktól, hogy abban a pillanatban képtelen volt
értelmesen gondolkodni, helyes döntést hozni. A fejét
ráhajtotta a férfi vállára.
Olyan jó volt valakihez kötődnie, valakibe kapaszkodnia,
valakire számítania.
Úgy érezte, a baleset óta mintha összeesküdött volna a
világ ellene, és már kezdte azt hinni, hogy őt csak rossz
dolog érheti, mikor egyszer csak megjelent Eric. Most a férfi
jelentette számára a fennmaradást, az ő gondolatai, ötletei
nélkül vajon mire ment volna? Biztosan egy üveg whiskyvel
ülne egyedül valahol és azon keseregne, miért hullott szét
az élete. Egy biztos, az ő fejében nem fogalmazódnának
meg olyan gondolatok, melyek a sorsa jobbra fordulását
eredményeznék. Gwen ezen töprengett éppen, hogy milyen
átkozott szerencséje van ezzel a férfival, Isten a lehető
legjobbkor küldte őt, még mielőtt rabjává vált volna az
alkoholnak.
 – Végül is ráérsz még gondolkodni ezen, elvégre nem
könnyű döntésről van szó, de szerintem érdemes
megfontolnod a dolgot. – Eric együtt érzett kedvesével, s
Gwen maga sem értette, eddig hogyhogy nem vette észre
a férfit? Gwen abban a pillanatban úgy érezte magát,
mintha egy tündérmesébe csöppent volna, amiben Eric volt
az ő hercege. Felemelte a fejét, és mélyen a sötét
szempárba nézett.
– Köszönöm, hogy vagy nekem – ennyit mondott csak,
több hang nem jött ki a torkán, de nem is kellett. Eric jól
tudta, mit jelent ennek a nőnek, a vallomása őszintén, a
szívéből jött.
Mindkettejük testét kellemes melegség járta át,
egyformán érezték, mennyire fontosak a másiknak. Szoros
kapcsolat alakult ki közöttük, mely napról napra egyre
szilárdabbá vált. Most nem volt szükség szerelmes
szavakra, Eric a következő pillanatban megcsókolta Gwent.
Csodálatos nőnek tartotta és nagyszerű anyának, mindig is
felnézett rá, s a legmerészebb álmaiban sem gondolta
volna, hogy egyszer ez a csodálatos teremtés az övé lesz.
Gwen sokat rágódott azon, amit Eric mondott neki. Talán
mégis az lenne a legjobb, ha a kislányt szakemberek
gondjaira bízná. Az egyik este felvetette a gyerekeknek is
az ötletet, ők nem igazán csináltak belőle túl nagy gondot.
Mindkettejüket a nyaralás érdekelte inkább, mint Megan,
amit Gwen teljesen természetesnek vélt. Elvégre ők még
gyerekek, nem gondolkozhatnak felnőttként, s mivel
egyikük sem ragaszkodott túlságosan Meganhoz, szinte egy
vállrándítással elintézték a kérdést. Másnap Gwen nyugodt
szívvel tárcsázta fel a fogyatékos gyermekotthon számát.
– Megbeszéltem velük a részleteket, úgyhogy jövő héten
elvihetem hozzájuk Megant – újságolta a jó hírt Ericnek.
-Megnéztem, milyen szobákban laknak ezek a gyerekek.
Talán mégis jobb lesz neki, ha hozzá hasonló képességűek
között lehet. Rengeteget foglalkoznak velük a nővérek,
szinte hihetetlen, hogy némelyiküknél mennyi mindent el
lehet érni megfelelő terápiával.
– Na látod! – Gwen olyan odaadással beszélt az
otthonról, hogy Eric csak hallgatta, alig tudott szólni két
szót.
– Mindenféle készségfejlesztő játékai vannak, különböző
terápiákon vesznek részt, amit a gyerekek tulajdonképpen
játéknak fognak fel és nem tanulásnak. Nem érzékelik,
hogy kezelésekben részesülnek. Ráadásul bármikor
meglátogathatom őt, s hétvégére haza is hozhatom…

Látszólag örömmel töltötte el a tudat, hogy Megan kiváló

szakemberekhez kerül, azonban amikor elérkezett az a
bizonyos pillanat, Gwen nehéz szívvel vált el gyermekétől,
és zokogott, mikor a nővérnek átadta a kicsit. Eddig még
sosem kellett lemondania egyik gyermekéről sem. Árulónak
érezte magát. Ha belegondolt, Markkal mennyire akarták
ezt a gyereket, s ugyanolyan jó életet szerettek volna
teremteni neki, mint amilyen Adamnek és Kathy-nek volt.
Gwent megrohamozták az emlékek, melyek rettentő
fájdalmat okoztak, majdhogynem kettészakították a szívét,
mikor ismét látta Adamet és Kathy-t kicsinek, amint
totyognak, vagy a labda után szaladtak a kertben, látta az
örömteli arcukat, széles mosolyukat egy-egy ajándék
kibontásakor, s azokat a csodálatos kirándulásokat, amiken
még boldog család voltak. Gwen tudta, Megan ennek
sosem lehet részese, fogalma sem lesz a családi idillről, az
otthon melegéről, talán a világról sem. Mert neki mindez
nem adatott meg, a sors megfosztotta mindentől, amikor a
világra jött. Meganra sajnos nem várt valami fényes jövő,
nem élhet teljes életet, nem volt apja, és most az anyja is
megválik tőle… Gwen nem tudta hogyan szánta rá magát
erre a döntésre, de miután aláírta a papírokat, és ott álltak
az otthon folyosóján, már nem volt visszaút. Ha már
egyszer elhatározta és belekezdett, nem futamodhatott
meg. Szörnyű érzés kerítette a hatalmába, világra hozott
egy életet, melytől most megválik. S tudta, hogy ezt a
gyereket rajta kívül nem érdekli senki, az apja kómában
van, a testvérei szép lassan elfelejtik, hiszen most is
igyekeznek nem tudomást venni a létezéséről, s éppen
ezért az anyja jelentené számára az egyetlen támpontot,
azonban ezentúl belé sem kapaszkodhat. Most Gwen
megválik tőle, és hiába fogja látogatni hétvégenként, az
nem ugyanaz, nem lesz többé az anyja úgy, mint Adamnek
vagy Kathy-nek.
– Bocsáss meg, kicsim – suttogta és megcsókolta az
arcát, melyből a kislány valójában semmit sem érzékelt,
nyugodtan aludt az anyja karjában.
– Nyugodjon meg, Mrs. Rosman. Nálunk jó kezekben lesz
a lánya – mondta a nővér, miután átvette a gyereket az
anyjától. Jól tudta, milyen fájdalmat él most át Gwen, s
rettentően sajnálta ezeket a szülőket, akik kezdetben
borzalomként élték meg gyermekük „elvesztését”, és csak
később jöttek rá, mennyire jobbá válik az életük nélkülük.
Gwen csak ott állt némán, arcán leperegtek a könnyek,
és nézte, amint a nővér eltűnik Megannal a folyosón. Tudta,
melyik szobába viszik, azonban nem mert utána menni és
megnézni, amint beleteszik a kiságyba. Így is elég
borzasztó volt, Gwen még sosem érzett ilyet – akkor sem,
mikor Markról kellett lemondania –, s csak remélni merte,
hogy jól cselekedett… mindannyiuk érdekében…

13.
Gwent sokáig kínozta a bűntudat amiatt, hogy Megant
beadta a gyermekotthonba. Minden nap bement hozzá, a
karjába vette és megetette, azután találkozott Erickel. A
gyerekek otthon nem érdeklődtek a testvérük iránt
túlzottan, s mintha megkönnyebbültek volna, amióta
Megan elkerült a háztól. Egyre többször hívták meg a
barátaikat, s most már nem kellett attól tartaniuk, hogy
meglátják őt a folyosón vagy a nappaliban, és kellemetlen
kérdéseket tesznek fel nekik csodálkozó társaik. Így viszont
olyan volt, mintha Megan nem is létezett volna, s ismét
folytathatták egykori gondtalan életüket.
Amint megkezdődött a nyári szünidő, és szinte napról
napra hangosabb gyerekzsivaj töltötte be a házat, Adam és
Kathy egyre jobban érezte magát, melytől Gwen is
megnyugodott, s nem gyötörték borzalmas álmok
éjszakánként. Egyik hétvégén kerti partit rendezett a
gyerekeknek, ahová Adam és Kathy rengeteg barátját
elhívta. Gwen ekkor vitte haza először. Ericet, s egyelőre jó
barátként mutatta be a csemetéinek a férfit, akinek
segítségére igencsak szükség volt. Együtt sütötték ki a
kertben a húst, ahová kellett még egy felnőtt, hogy figyelni
lehessen arra a rengeteg gyerekre, akik benépesítették az
otthonukat. Mindenki jól érezte magát, az ebéd istenire
sikeredett, majd miután mindenki jól lakott, Eric együtt
focizott a fiúkkal, s Gwen örömmel nyugtázta, hogy Adam
megkedvelte a férfit.
Aztán Eric egyre többször ment el hozzájuk látogatóba
„jó barátként”, meghívta fagylaltozni a gyerekeket, s
amikor egyik reggel négyesben mentek piknikezni, Adam
furcsán nézett a felnőttekre, mikor azok sejtelmesen
mosolyogtak egymásra.
– Anya, Eric apa helyére fog lépni? – kérdezte aznap este
Adam, mikor hazaértek, s a férfi elbúcsúzott tőlük.
– Nem, soha senki nem fog az apátok helyére lépni. Eric
nagyon jó barátom, sokat jelent nekem. – Gwen óvatosan
fogalmazott, de Kathy mégis kimondta azt, amire
mindannyian gondoltak.
– Szerelmesek vagytok egymásba?
Gwen nem számított erre a nyílt kérdésre, s valójában
nem készült fel arra, hogyan mondja el a gyerekeknek,
hogy van valakije. Most már kár lett volna tagadni bármit
is…
– Igen, szeretem Ericet, de nem úgy, ahogy az apátokat
szerettem.
– Apa már soha többé nem jön vissza hozzánk, ugye? –
kérdezte Adam, s miután az anyja nemet intett a fejével, a
fiú szomorúan lesütötte a szemét. Az idő valamennyire
csillapította a fájdalmát ugyan, s megszokták már ezt a
házat Mark nélkül, azonban még mindig rettentően
hiányzott nekik.
– Gyertek ide! – Gwen széttárta a karját, s mindkét
gyereket egyszerre magához ölelte. – Nehéz éven mentünk
keresztül, s el kell fogadnunk azt, ami történt. Attól, hogy
Mark kómában van, az apátok marad még akkor is, ha nem
ébred fel többé. Eric mindannyiunkat nagyon szeret és
tudom, hogy ti is megkedveltétek őt. Eric is tisztában van
vele, mi történt az apátokkal, és nem akarja elfoglalni a
helyét, csak boldog szeretne lenni velünk, értitek? – Nehéz
volt mindezt elmagyarázni, de talán a gyerekek is érezték
azt, amit Gwen. Kell egy férfi az életükbe, akire
felnézhetnek, s aki apjuk helyett apjuk lehet.
– Szerintem nem rossz fickó. Ígért nekem egy kiskutyát –
szólalt meg Kathy. A lánya felől Gwennek nem voltak
kétségei, ő könnyen alkalmazkodott bárkihez, egyedül
Adam reagálásától tartott, hiszen ő viselte a legnehezebben
a történteket.
– Jobban tud baseballozni, mint apa. Azt mondta, a jövő
héten elmehetek vele egy meccsre, ha akarok.
Gwen elmosolyodott és megpuszilta őket. Nagy kő esett
le a szívéről, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen
könnyen fog majd menni, s egy-kettő befogadják a
családba Ericet. Miután a gyerekek lefeküdtek aludni, Gwen
felhívta a férfit és elújságolta neki a történteket.
– Ez nagyszerű! Akkor már holnap oda is költözhetek? –
Ericnek fülig ért a szája a boldogságtól.
– Azért annyira még nem kell sietni.
 – Tudom, csak vicceltem – nevetett a telefonba.
Másnap együtt ebédeltek Gwennél, aztán elvitték a
gyerekeket az állatkertbe. Eric mindkettejüknek vásárolt
egy-egy hatalmas plüss állatot, s boldogan indultak haza
zárás előtt nem sokkal.
A gyerekek imádták Ericet, főleg mikor Kathy megkapta
a várva várt kiskutyát, Adammel pedig elmentek baseball
meccsre. Aztán a következő hónapban egy hétre leugrottak
a Tahoe tóhoz, majd Eric egy nem mindennapi
meglepetéssel állt elő. Befizetett egy egyiptomi utazásra.
– De hiszen ez csodálatos! – ugrott a nyakába Gwen,
miután a férfi az orra alá dugta a repülőjegyeket.
– Így legalább eljuthatsz oda, ahová mindig is vágytál –
Eric már akkor elhatározta, hogy egyszer elviszi Gwent
Egyiptomba, amikor kedvese még az étteremben beszélt az
álmairól.
– És mi is mehetünk?
– Elvisztek minket, anya?
A gyerekek izgatottan kérdezték, majd örömtáncot
jártak, mikor az anyjuk rábólintott.
– Eric négy jegyet vett, úgy látom.
A nyaralás csodálatosra sikeredett, s az alatt az egy hét
alatt, míg Egyiptomban voltak, Gwen elfelejtett mindent,
ami az elmúlt évben történt velük. Újra boldognak,
felszabadultnak és gondtalannak érezte magát. S teljesen
elvarázsolta az a tudat, hogy rendbe jött az élete, és most
érezte igazán, hogy szerelmes Ericbe. Számukra Egyiptom
olyan volt, mintha a paradicsomban lettek volna, s a
gyerekek nem győztek hálálkodni ezért az útért. Rengeteg
fényképet készítettek, és amikor hazaértek, Adam már alig
várta, hogy előhívják azokat.
– Mikor megyünk a fotóshoz, anya?
– Miután kipakoltál a bőröndödből – válaszolta Gwen.
Fáradtak voltak a hosszú repülőúttól, s neki sem maradt sok
kedve kicsomagolni, elmenni a fotóshoz meg végképp nem,
viszont nem volt szíve nemet mondani.
 – Nem ér rá holnap? – szólalt meg Eric, miután ránézett
Gwenre, s a szemeiben látta a fáradtságot. Adam elhúzta a
száját, Eric odalépett hozzá és bohókásan beletúrt a hajába.
– Szerintem jobban tennénk, ha ma délután pihennénk egy
kicsit.
– Kiváló ötlet! – mondta Gwen, majd elindultak felfelé a
lépcsőn a bőröndökkel. Mire majdhogynem a tetejére értek,
megcsörrent a telefon. – Jaj, ne!
– Majd én felveszem! – ajánlkozott Kathy, elvégre ő volt a
legközelebb a készülékhez, alig lépett fel pár fokot a
lépcsőn a csomagjaival. A következő pillanatban azonban
szomorúan jött vissza a nappaliból. – Anya, téged keresnek
a kórházból.
Amilyen jó kedvvel érkeztek meg Egyiptomból, most
olyannyira „lelombozódtak”, mindannyiuk arcára kiült a
döbbenet. Senki nem szólt semmit, csak egymásra néztek,
s egyre gondoltak. Mark. Régóta nem jártak bent nála a
kórházban, s Gwen biztos volt benne, hogy nem véletlenül
keresik, rossz hírt akarnak közölni vele. Egyből összeszorult
a gyomra, a szíve hevesen vert, és ismét bűntudatot érzett,
amiért egyáltalán nem foglalkozott a férjével. Sőt, az utóbbi
időben nem is gondolt rá, és most lehet, hogy többé nem
kell bemennie hozzá. Remegve emelte fel a kagylót, s amit
akkor mondtak neki, az jobban megdöbbentette őt, mint
gondolta. Azt hitte, sosem fog bekövetkezni, és amikor
visszament a lépcsőhöz, s a többiek rémülten néztek le rá,
az első pillanatban meg sem tudott szólalni. A gyerekek
arcára volt írva, attól rettegtek, anyjuk mikor mondja ki
végre, az apjuk meghalt. Aztán Gwen erőt vett magán és
megszólalt.
– Mark felébredt… – suttogta, miközben maga sem hitte
el, hogy ez megtörténhetett. Mialatt ők gondtalanul
nyaraltak, Mark felébredt a másfél éve tartó kómából. Még
Gwen sem fogta fel a dolgot, azelőtt mennyit imádkozott,
hányszor kérte az Istent, hogy segítsen, és megtörténjen a
csoda, s most megtörtént, miután mindenki lemondott róla:
az orvosok, Gwen, a gyerekek, barátok, ismerősök. Senki
sem hitte, hogy Mark visszatérhet az életbe.
– Micsoda? – szólt Kathy, s elképedve nézett az anyjára.
Mindannyiukat hidegzuhanyként érte a hír.
– Apa… észhez tért az apukám! – lelkesedett Adam, az ő
arcára ült ki először az öröm. – Látni akarom, menjünk be
hozzá!
– Én is! Végre odabújhatok hozzá! – aztán lelkesedett
Kathy is.
Eric Gwen tekintetét fürkészte, s a szívét ellepte a
szomorúság, amint látta, hogy örülnek a gyerekek az
apjuknak, s miért ne örülnének? Azonban ő nem tudott
örülni ennek a hírnek, s azt olvasta le Gwen arcáról, hogy ő
sem. Mindketten tudták, hogy ezzel veszélybe került a
kapcsolatuk, és tanácstalanok voltak. Gwen tekintete
mintha azt kérdezte volna, vajon most hogy lesz ezek után?
A szemeiben könnyek csillogtak, s Eric úgy szeretett volna
odalépni hozzá, hogy megölelje – mint ahogy azt mindig is
tette a nehéz pillanatokban –, azonban a gyerekek
megelőzték őt, és egymás után ugrottak az anyjuk
nyakába.
– Hurrá, meggyógyult az apukám! – kiáltotta Adam,
határtalan boldogság csengett a hangjában.
– Öltözzetek át, aztán bemegyünk a kórházba – mondta
Gwen, s a gyerekek boldogan szaladtak fel a szobájukba.
Erickel pedig megkönnyebbülhettek, hogy kettesben
maradhattak néhány percre.
Átölelték egymást, s mindketten hallgattak, nem volt
szükség a szavakra, úgysem tudtak volna mit mondani.
Gwen úgy bújt a férfihoz, mint kisgyerek az anyjához, és
sírt. Eric egyre szorosabban ölelte magához a reszkető
testet, és bíztatásképpen egyetlen szót súgott a fülébe:
– Szeretlek!
A gyerekek villámgyorsan elkészültek, s Gwen megkérte
Ericet, vigye be őket a kórházba, ebben az állapotban
képtelen lett volna vezetni. Majd az intenzív folyosóján a
férfi vigyázott Adamre és Kathy-re, míg Gwen bement
Markhoz. A kocsiban elmagyarázta a gyerekeinek, először
neki kell bemennie hozzá, hogy megnézze milyen
állapotban van, aztán bemehetnek ők is. A gyerekek
megértették és szót fogadtak, egyikőjük sem lázadozott, és
türelmesen várták, mikor találkozhatnak ismét az apjukkal.
– Mikor tért magához? – kérdezte Gwen a nővért.
– Három nappal ezelőtt.
Te jó ég, gondolta Gwen. Akkor ők éppen a piramisokat
nézték, ébredt fel benne a bűntudat.
– Nyaralni voltunk a gyerekekkel – közölte Gwen, még
mielőtt a nővér rosszat gondolhatott volna róla, azonban
erről szó sem volt. Kedves mosoly jelent meg az arcán.
– Tudom. A férje már nagyon várja magát, asszonyom.
Még álmában is a nevét mondogatja, és mintha énekelni
akarna, halkan mormol egy dal szövegét, mit is? Á, meg
van! Az ABBA-tól a Money-t… azt én is szeretem…
Gwen szemei még jobban kikerekedtek. Mark ezt dúdolta
akkor, amikor bekövetkezett a szörnyűség, a kedvenc
számukat. Gwen most is hallotta férje hangját, ott csengett
a fülében: money, money, money… Megborzongott. Ezek
szerint Mark emlékszik arra, mi történt vele? Hihetetlen. A
szíve hevesen vert, amikor belépett a kórterembe. A férje
ugyanúgy feküdt, mozdulatlanul, azonban a szájából már
„rég” eltávolították a tubust. Gwen tisztában volt vele mit
jelent ez: a férje tud lélegezni és nincs szüksége azokra a
gépekre, melyek eddig életben tartották. Mark él!
– Most alszik. Nyugodtan menjen oda hozzá! – bátorította
a nővér, aztán az arcán széles mosollyal kiment a szobából
és becsukta maga mögött az ajtót. Nem véletlenül hagyta
kettesben őket, hiszen tudta, van mit megbeszélniük.
Gwen óvatosan közeledett az ágy felé, tekintete a férfi
arcára tapadt. Számára még mindig hihetetlen volt, hogy a
férje visszatért közéjük. Néhány pillanatig csak nézte,
bámulta némán, aztán gyengéden megérintette a kezét. S
ekkor a szempillája megrezdült, Mark kinyitotta a szemét.
 – Gwen! – láthatóan megörült az asszonynak. Másfél éve
nem látták egymást, egész pontosan tizenkilenc hónapja,
azonban Marknak nem tűnt ennyire hosszúnak, ő nem
érezte az idő múlását.
– Mark! – Gwen testén valami egészen különleges érzés
futott át, mely rendkívül kellemes volt. Végre maga is
meggyőződhetett róla, hogy valóban megtörtént a csoda, s
abban a pillanatban, amikor ismét belenézhetett a férje
szemébe, boldogság töltötte el. Örömében eleredtek a
könnyei, s ráborult a férjére.
– Drágám! – Mark élvezettel szippantotta magába
felesége illatát. Nehezen mozdította meg a karját, de mégis
átölelte Gwent, bármennyire fájtak is az izmai. – Úgy
vártalak már!
– Egyiptomban voltam a gyerekekkel – szipogta Gwen,
de azt nem merte kimondani, hogy egy másik férfival.
Árulónak érezte magát, amiért cserben hagyta a férjét,
lemondott róla, s beleszeretett a legjobb barátjukba. Már
bánta, hogy akkor nem volt a férje mellett, mikor észhez
tért.
– Örülök, hogy elvitted oda őket – mosolygott Mark.
– Ó, istenem! Tudod, mennyi ideje fekszel itt? – Gwen
még mindig a történtek hatása alatt volt.
– Másfél éve.
– Hiszen ez maga a csoda, Mark! Ilyen hosszan tartó
kómából az emberek nem szoktak felébredni. Az orvosok
már lemondtak rólad, és egy év elteltével én is. Azt hittem,
sosem térsz vissza közénk. – Gwen zokogott. Olyan nehéz
volt az elmúlt időszak a férje nélkül és most olyan nehéz
volt elhinni, hogy Mark mégis felébredt.
– Szeretlek, Gwen – amint ez kicsúszott a férfi száján, az
asszonyt lelkiismeret-furdalás gyötörte. Egyszerűen nem
tudta kimondani, hogy ő is szereti, tulajdonképpen fogalma
sem volt, mit érez a férje iránt, eddig halottnak tekintette, s
neki ott volt Eric. Teljesen összezavarodott, nem tudta mit
gondoljon. – És a gyerekeket is…
 Mark ekkor nézett rá Gwen hasára. Már nem volt
gömbölyű, mint mikor utoljára megsimogatta, s csak ekkor
döbbent rá, valójában mennyi ideig volt kómában, és
mennyi mindenről maradt le.
– Míg én aludtam, megszületett a harmadik gyerekünk?
– Igen, egy kislány… – bólintott Gwen. Nem akarta
elrontani ezt a boldog pillanatot, nem akart beszélni a
szenvedéseiről, hiszen még most is annyira fájt neki, hogy
nem egészséges gyereket hozott a világra.
– És hogy hívják?
– A Megan nevet adtam neki, ahogy szeretted volna.
– Behozod majd hozzám? Úgy szeretném látni…
Gwen tekintete szomorúvá vált, s ezt Mark azonnal
észrevette.
– Mi a baj? – a felesége szemébe nézett, akinek
megváltozott a tekintete. Nagyot sóhajtott, aztán
belekezdett.
– A balesetkor sokkot kaptam, Mark és megindult a
szülés. Megan hamarabb született meg a vártnál, alig
voltam több, mint hat hónapos terhes. Úgyhogy nem
fejlődött ki rendesen, sokáig inkubátorban tartották, most
pedig a… – habozott, kimondja-e. Előbb-utóbb úgyis meg
kell tudnia, hiszen Megan az ő lánya is. – St. Vincent
Fogyatékos Otthonban van.
– Uramisten! Szegénykém… – Markban most tudatosult
először, milyen sokat szenvedett a felesége, míg ő aludt.
-Mennyi mindenen kellett keresztülmenned miattam. Ne
haragudj rám, Gwen!
Most a férfi is elérzékenyült, s együtt zokogtak,
összeölelkezve.
– Hogy haragudnék? Úgy örülök, hogy végre magadhoz
tértél.
– A világért sem akartalak veszélybe sodorni, főleg nem
a gyerekünket. De egyszer csak ott volt az a kamion,
próbáltam elrántani a kormányt, de nem tudtam elkerülni
az ütközést.
 – Tudom, Mark. Baleset volt – szipogta az asszony. Aztán
a hirtelen jött felismeréstől mintha megálltak volna a
könnyek a szemében. – Te emlékszel rá? Emlékszel
mindenre?
– Gyönyörű voltál aznap este abban a ruhában, és titkon
figyeltelek, a szemem sarkából. Olyan szép voltál
gömbölyödő hassal is, s amikor rád néztem… talán nem
kellett volna…
– Mark, kérlek ne hibáztasd magad! Nem tehetsz róla –
Mark szörnyen érezte magát, s Gwen jól ismerte ezt az
érzést. Őrá is ugyanaz a depresszió zúdult, amikor magához
tért a szülészeten. – A kamionsofőr ittasan ült a volán
mögé, ő a helyszínen meghalt.
Mark nem szólt semmit, hallgatásba burkolózott néhány
percig, aztán felcsillant a szeme.
– És mi van a gyerekekkel? Hol vannak most?
– Itt várnak kint, a folyosón. Addig nem akartam
beengedni őket, míg meg nem győződtem róla, hogy
valóban jól vagy-e.
– Jól vagyok, szeretném látni Adamet és Kathy-t.
Gwen arcán most először jelent meg mosoly. Felpattant,
kiment a kórteremből és a következő pillanatban két
gyermekével tért vissza. Adam és Kathy egymás után
ugrottak az apjuk nyakába, s nem győzték csókolgatni.
Felhőtlen volt az örömük, mert Mark ismét mosolygott
rájuk, beszélt hozzájuk, és magához ölelte őket; olyan volt,
mint rég. A gyerekek olyannyira el voltak foglalva az
apjukkal, hogy észre sem vették, amint Gwen kilépett a
folyosóra. Ericet kereste, azonban odakint nem volt senki.
Az asszony szívét elöntötte a szomorúság. Milyen rendes
egy férfi, megértette, hogy ezekben a pillanatokban
felesleges a jelenléte a kórházban, s magától elment.
Sajnálta őt… Gwen fejében kavarogtak a gondolatok, a
szívében pedig éppúgy kavarodtak az érzelmek. Hirtelen ott
volt neki két férfi, s valójában maga sem tudta eldönteni,
melyiküket szereti… Tisztában volt vele, ismét nehéz
helyzetbe került, hiszen előbb-utóbb döntenie kell. De most
nem tudott gondolkodni, egyelőre annak örült, hogy Mark
felébredt, és a gyerekek végre visszakapták imádott
apjukat.

14.
Este Gwen felhívta Ericet és bocsánatot kért tőle, amiért
nem foglalkozott vele a kórházban.
– Nem kell elnézést kérned, Gwen. Azért jöttem el, mert
már nem volt szükség a segítségemre. A férjed felébredt
másfél évig tartó kómájából és ez nagy szó. – S valahogy
úgy érezte, amint Mark talpra áll, nem lesz szükség a
szerelmére sem. Mégis meglepte, hogy a nő telefonált.
– Igen, az. Még magam sem hiszem el, mi folyik
körülöttem, mintha megfordult volna velem a világ.
– És? Hogy van Mark?
– Nagyszerűen! Kinyitotta a szemét, megért mindent,
amit mondunk neki, ugyanúgy beszél és mosolyog ránk,
mint rég. Emlékszik a történtekre, mintha csak aludt volna.
Ez kész csoda, Eric! A gyerekek teljesen odáig vannak tőle,
alig tudtam elcsalni az ágyától őket.
– Ez természetes, hiszen az apjuk – mondta Eric, mialatt
nagy fájdalmat érzett a szívében. A gyerekek egyértelműen
Markhoz fognak húzni, imádott apjukhoz, s így nehéz lesz
megóvniuk a kapcsolatukat. Bármennyire is szeretik Ericet,
ő sosem léphet Mark helyére, s ezzel a férfi tisztában volt.
– Azt hittem, el kell temetnem a férjemet és látod, Isten
megsegített. Csak nem a legmegfelelőbb pillanatban –
Gwen szívében még mindig ott éltek azok a csodálatos
napok, melyeket Egyiptomban töltöttek.
 – Mark tud rólunk?
– Egyelőre még nem mondtam el neki, három napja tért
magához, nem akartam egyszerre mindent a nyakába
zúdítani. Épp elég volt Megan…
Eric egy pillanatig azon vívódott, feltegye-e azt a
kérdést, mely félelemmel töltötte el, azonban nem bírta
volna ki, hogy ne tudja meg minél előbb az asszony
válaszát. S amíg ő ezen gondolkozott, Gwen megelőzte a
férfit.
– Úgy hiányzol, Eric! – valóban úgy érezte, hogy hiányzik
neki. Nem állt mellette, nem bújhatott hozzá, nem
kapaszkodhatott belé, nem csókolhatta meg. Mintha újra
egyedül maradt volna.
– Mi lesz velünk, Gwen? – végre kimondta, Eric is
ugyanúgy vágyódott utána, de ez ezúttal kevés. A
kapcsolatuk folytatásához több kell, s ennek súlyával
mindannyian tisztában voltak.
– Nem tudom, olyan hirtelen jött ez az egész. Teljesen
össze vagyok zavarodva – Gwenből feltört a zokogás.
Érezte, hogy ismét elveszíthet olyasvalakit, akihez a
legjobban kötődik. – Egyelőre időre van szükségem.
– Megértelek – suttogta a telefonba Eric. Megbeszélték,
hogy egy ideig nem találkoznak, míg a nő nem hívja.
Gwen nagy ürességet érzett, miután letette a telefont.
Hiányzott neki a férfi, de hiányzott a régi élete is, Markkal
együtt. Valóban nem tudta, mit tegyen. Milyen játékot űz
vele a sors, az élete ismét felborult. Elkeseredésében
bebújt az ágyba megölelve párnáját, és álomba sírta
magát.
Reggel a gyerekei ébresztették lázas izgalommal, és
sürgették az anyjukat, minél előbb be akartak menni a
kórházba. Meg voltak őrülve az apjukért, legfőképpen
Adam.
– Apa azt mondta, ha hazajön annyiszor focizik velem,
ahányszor akarom. Meg baseballozik is… – Adamnek
sugárzott az arca a boldogságtól.
 – Azért az egy kicsit odébb van – simogatta meg a fejét
Gwen.
– Nem baj. Ha kivártam, míg felébredt, kivárom azt is,
amíg meggyógyul.
– Tényleg, mikor engedik őt haza, anya? – kérdezte
Kathy.
– Nem tudom – válaszolta őszintén Gwen. Tegnap
annyira megörült Marknak, hogy ezt meg sem kérdezte. Az
volt a lényeg, hogy az agya ép maradt.
– És mi lesz Erickel? – kérdezte váratlanul Kathy. Gwent
annyira meglepte a kérdés, azt sem tudta mit válaszoljon,
mikor Adam közbeszólt.
– Mégis, mi lenne vele? Anya elküldi őt, amint apa
hazajön – jelentette ki Adam határozottan, amit ő
természetesnek tartott. Kathy nem vitatkozott vele, elvégre
ő is ezerszer jobban szerette az apját, mint Ericet.
– Akkor újra egy család leszünk! – ujjongott, s Gwen nem
mert megszólalni. Fájó szívvel nézte, hogy örülnek a
gyerekei, és érezte, bárhogy határoz is, mindenképpen
nehéz döntés előtt áll.
Nem túl jó hangulatban lépett be a kórterembe
gyerekeivel ellentétben, akik pillanatokon belül ismét az
apjukon csüngtek, és nem győztek mesélni arról, mi történt
velük, mialatt Mark aludt…
– Jó, jó, de azért anyátokat is közelebb engedhetnétek
hozzám egy kicsit.
Gwen megérezte, hogy férje kettesben akar lenni vele,
ezért előhúzott a zsebéből egy ropogós bankjegyet, s Adam
kezébe nyomta.
– Menjetek és vegyetek valamit magatoknak a büfében,
rendben?
– Köszönjük, anya – mondták szinte egyszerre, majd a
következő pillanatban eltűntek a szemük elől.
– Hogy vagy drágám? – kérdezte Mark. Gwen fáradtnak
és gondterheltnek tűnt, bár ő sem aludt sokat az éjjel.
Azonban Gwen most különösen furcsán viselkedett, sokkal
tartózkodóbb volt, s nem csókolta szájon Markot.
– Jól. De ezt nekem kellene kérdeznem tőled. Vannak
fájdalmaid?
– A karom már nem annyira, de a lábam iszonyatosan
fáj. Alig bírom megmozdítani, elernyedtek az izmaim.
Beszéltem az orvossal, ahhoz, hogy talpra tudjanak állítani,
meg kell operálni. Ha szerencsém van, elég lesz egy
műtét…
– Ó, Mark! Annyira sajnálom – Gwen együtt érzett a
férfival. Igazságtalannak tartotta az élet útjait, aki a
balesetet okozta, a helyszínen meghalt mindenféle
szenvedés nélkül. Gwen is megúszta egy agyrázkódással és
kisebb karcolásokkal, no meg egy szüléssel, azonban
Marknak még rengeteg fájdalmat kell kibírnia és átesnie
tucatnyi műtéteken. Hiába mondják, hogy egy beavatkozás
elég lesz. Majd aztán jön az összes többi. És a fémek,
amikkel összerakták a csontjait? Azokat is egyszer el kell
távolítani, még ha nem is mindegyiket. Gwen jobban
sajnálta a férjét, mint saját magát, holott amin ő keresztül
ment az elmúlt tizenkilenc hónapban, nem volt leányálom.
– Nem tudom, hogy valaha kikerülök-e innen – mondta
szomorúan a férfi. Nem mert a felesége szemébe nézni,
inkább a plafont bámulta, nehogy eleredjenek a könnyei.
Szégyellte magát a gyengesége miatt, de az utóbbi tizenkét
órában kínzó depresszió zúdult rá, borzalmas érzés volt.
Egész éjjel csak gondolkozott és tűrte a fájdalmakat. Az
orvosok megmondták, hogy ne mozgassa a lábát annyiszor,
egyelőre ne erőltesse őket, amíg meg nem operálják, addig
úgysem lesz változás. De Mark rettentően ideges volt, s
azért is megpróbálkozott, melynek hangos üvöltés lett a
vége, aztán amikor kiment az éjszakás nővér, órákon át
zokogott, mert attól félt, hogy soha többé nem fog tudni
járni.
– Miért ne kerülnél ki? Egyszer már lemondtak rólad a
szakemberek, de te bebizonyítottad, mindig van remény.
Csoda történt veled, Mark. Nem sokan ébrednek fel ilyen
hosszú kómából, de te igen, megcsináltad! És megcsinálod
a többi kezelést is, ami rád vár. Ezek után gyerekjáték lesz
az egész. – Gwen sejtette, Marknak akaraterőre és
bíztatásra lesz szüksége.
Ő is beszélt az orvosokkal, és felkeresett egy neves
pszichiátert is.
– Na igen – mosolygott Mark. – Ha tudnád milyen
fájdalmaim vannak, s szerintem ez csak a kezdet.
– Nem baj, drágám. Kibírod, bármilyen nehéz lesz is, én
melletted leszek. Gondolj a gyerekeidre, szükségük van az
apjukra.
– Azon gondolkodtam az éjjel, talán jobb lett volna, ha
sosem ébredek fel. – Mark kegyetlenül el volt keseredve, a
jelenlegi állapotában nem látta értelmét az életnek.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ha tudnád mennyit
imádkoztunk érted, s most Adam és Kathy a fellegekben jár
a boldogságtól. Nem adhatod fel, Mark. Én mindvégig
melletted leszek, és fogom a kezedet, ha kell. Biztos vagyok
benne, hogy meg fogsz gyógyulni, s ugyanolyan életet
élhetsz, mint a baleset előtt.
– Mindent felkavartam azzal, hogy felébredtem, igaz?
Adam tegnap mesélt nekem Egyiptomról és véletlenül
elszólta magát. Eric az új férfi az életedben?
Gwen szemei kikerekedtek, a döbbenet kiült az arcára.
Addig nem akarta elmondani a férjének, míg nem tisztázza
ezt saját magában. Annyira félt ettől a kérdéstől, de tudta,
egyszer beszélniük kell róla.
– Másfél év hosszú idő, Mark. Azt hittem, nem ébredsz fel
soha. Az orvosok azt mondták, hogy reménytelen a
helyzeted. Nagyon nehéz volt egyedül, három gyerekkel.
Eddig én gondoztam Megant, csak néhány hónapja adtam
be a St. Vincent Otthonba, mert már nem bírtam tovább.
Adam hiányzott az iskolából, és kábítószerezett, úgyhogy
elvonókúrára kellett küldenem. Elkeseredésemben inni
kezdtem, s Eric volt az egyetlen ember, akiben
megbízhattam. Rengeteget segített, neki köszönhetem,
hogy nem lettem alkoholista. Ő vezeti a céget is, amire én
egyedül képtelen lennék. A gyerekek is megkedvelték és…
– elcsuklott a hangja.
– Értem – dünnyögte Mark. – Szereted?
Gwen lesütötte a szemét. Mark a hallgatását igennek
tekintette. Kár volt megkérdeznie, a feleségén látszott,
hogy…
– Jobban, mint engem? – A férfi ezen rágódott egész
éjszaka. Nem csak attól félt, hogy nem fog tudni járni,
hanem attól, hogy a felesége nem fog kitartani mellette.
– Soha nem csaltalak volna meg, ha… – Nem is tudta mit
érezzen a férje iránt, gyűlöletet vagy sajnálatot?
– Ha? – Markot érdekelte a válasz.
– Ha nem találkozom össze itt egy nővel, aki éppen
szerelmet vall neked. Azt állította, hogy három évig volt
viszonyod vele, és el akartál válni tőlem. Igaz ez, Mark? –
végre visszadobhatta a labdát a férjének. Most már
mindenáron szerette volna tudni az igazságot.
A férje arca eltorzult, s erősen gondolkodni kezdett.
– Nem tudom, nem emlékszem – nyögte.
Gwen fel tudott volna robbanni mérgében, azonban a
következő pillanatban nyílt az ajtó, és a gyerekeik
beszaladtak a kórterembe, megszakítva ezzel a
beszélgetésüket. Mindketten egy-egy csokival a kezükben
jöttek vissza, s ismét megrohamozták apjukat a
kérdéseikkel.
– Sokáig kell még itt feküdnöd?
– Mikor jöhetsz haza, apa?
– Már annyira hiányzol otthonról!
Gwennek szüksége volt minden erejére, nehogy elsírja
magát. A gyerekei nagyon szerették az apjukat, és jobban
ragaszkodtak hozzá, mint azt gondolta volna. Néhány
percig némán állt ott, és csak nézte őket, feleslegesnek
érezte magát a kórteremben, nem szóltak hozzá, a
gyerekek csak Markkal voltak elfoglalva, s Gwennek most
az egyszer szorult féltékenység a szívébe. Azzal tisztában
volt, hogy Adam sokkal jobban szereti az apját, és ahogy
ránézett Kathy-re, abban a pillanatban ezt érezte a
kislánynál is. Egyedül akart lenni, úgyhogy azt hazudta a
családjának, ki kell mennie a mosdóba, aztán átment a
másik folyosóra, ahol jelenleg nem várakozott senki. Leült
egy székre, és behunyta a szemét, úgy gondolkozott. Eddig
haragudott a férjére, mert megcsalta, de most kételkedett
benne. Annak a nőnek a szavai ott csengtek a fülében:
„Mark el akart válni, csak azért nem tette meg, mert maga
teherbe esett." Mark valószínűleg nem emlékszik rá, de ő
százszor felelevenítette azt a napot, mikor közölte vele,
hogy állapotos. Először ugyan meglepődött a férfi, s
valóban ellenezte a terhességet, de csak azért, mert Gwen
egészségét féltette. Lehet, hogy igaza volt… Vajon Megan
akkor is fogyatékos lett volna, ha a kiírt időpontban
születik? Mark mindig is rajongásig oda volt érte,
kényeztette, rengeteg ajándékot vásárolt neki. Sokszor
előfordult, hogy későn jött haza, amit a férfi mindig a
munkára fogott, és Gwenben soha nem merült fel annak
még a gyanúja sem, hogy a tökéletesnek hitt férjének
szeretője van. És még most is kételkedne benne, ha nem a
saját szemével látta volna, amint az a nő odahajol az ágy
fölé, és megcsókolja Markot. Azonban tudta, hogy ezt a
gyerekei sosem hinnék el neki, Mark pedig nem emlékszik
rá. Olyan zavaros volt Gwen számára minden, akkor
gyűlölte és megvetette a férjét, most viszont – ahogy újra
kinyitotta a szemét, és rámosolygott – nem tudott rá
haragudni. És ott voltak a gyerekei, akik természetesen az
apjukat akarták. Hallotta Adam véleményét a kocsiban, és
jól tudta, mindenki azt szeretné, ha újra egy család
lennének, s végre visszakaphatnák régi életüket.
– Jól van, asszonyom? – elmélkedéséből egy nővér
hangja zavarta meg.
– Igen, köszönöm. Csak egy kicsit elbóbiskoltam –
válaszolta. Aztán összeszedte magát, és visszament az
intenzívre.
 Nehéz napok következtek mindkettőjük számára, Gwent
állandóan kínozta a bűntudat, s őrlődött a két férfi közt,
Marknak viszont megkezdődtek a kezelések. A csodájára
jártak az orvosok, és állandóan vizsgálgatták, a
neurológusok különféle teszteknek vetették alá, melyek
során Mark rendkívül kimerült. Az ország több részéről
érkeztek hozzá traumatológusok, idegsebészek, s ortopéd
szakorvosok, akik a lábával foglalkoztak. Mark egyedi eset
volt, ritkán fordult elő az, hogy valaki másfél évig tartó
kómából felébredjen. A hosszú álma során egyáltalán nem
használta a végtagjait, az ínszalagjai elsorvadtak, és kevés
olyan beteggel találkoztak, akinek ilyen fokú károsodása
lett volna. A tolószékbe kényszerült gerincsérülteknek
szoktak ennyire elsorvadni az izmai, de őket nem lehet
talpra állítani, akinek egyszer annyira megsérült a
gerincvelője, annak visszafordíthatatlan folyamattal kell
szembenéznie. Marknál viszont más a helyzet, ő kómában
feküdt, és sokáig nem használta a lábait ugyan, azonban
érezte, ha hozzá nyúltak és reagált a fájdalomingerekre.
Kínkeservesen valamennyire meg tudta mozdítani a
lábujjait, de a térdét képtelen volt behajlítani és ugyanez
volt a helyzet a bokájánál is. Az orvosok tanakodtak, majd
összeállítottak egy teamet, mely két idegsebészből és egy
baleseti sebészből állt, aki ortopéd szakvizsgával is
rendelkezett, ők vállalták a műtétet, ami tulajdonképpen
egy kísérlet volt arra, hogy képesek-e lábra állítani egy
kómából észhez tért beteget.
Elsőként Mark bokáját és térdét akarták megoperálni egy
különleges módszerrel, melynek az volt a lényege, hogy
saját ínszalagjait műanyaggal pótolják. Az orvoslás számos
területein használtak különféle műanyagokat, melynek meg
volt a maga veszélye is, vajon befogadja-e a szervezet az
idegen anyagot? Vagy ha be is fogadja, vajon Mark lábszára
képes lesz-e alkalmazkodni a változáshoz, s a műanyaggal
tud-e, úgy dolgozni, mint egykor saját ínszalagjaival? És ha
mindez sikerül, akkor a lábát valóban csak egyszer kell
megoperálni, azonban ugyanez a beavatkozás következne a
combján, könyökén és valószínűleg a nyakán, hogy
mindenét megfelelően tudja mozgatni. Mark kísérleti
nyúlnak érezte magát, s amikor az orvosok közölték mi a
tervük vele, ő a szíve mélyén nem hitte el, hogy talpra
fogják állítani. Rettentően félt a műtéttől, s szeretett volna
altatást kérni, azonban ezt egyértelműen nem engedték, túl
kockázatos lett volna. A gerincérzéstelenítés tűnt a
legmegfelelőbb megoldásnak, s amikor beleszúrták a tűt a
negyedik és ötödik csigolyája közé, Mark felordított
fájdalmában.
– Rendben, ez volt az egyetlen dolog, ami fájdalmas.
Innentől kezdve nem fog érezni semmit – mondta az
altatóorvos.
Megvárták, míg beáll a zsibbadás, s az asszisztens
ellenőrizte Mark vérnyomását.
– Százhúsz per nyolcvan – felelte.
– Nos, érez most valamit? – az egyik idegsebész
valószínűleg csinált vele valamit, de Mark semmit sem
érzett. A fejét rázta. – Nagyszerű. Akkor kezdhetjük!
Mark szíve egyre hevesebben vert, s amint rápillantott
arra a kis gurulós kocsira, melyen a műszerek voltak,
kezdte rosszul érezni magát. Főleg, amikor a műtősnő
felemelte és átadta az orvosnak a szikét.
– Ne nézzen oda, ha nem bírja – mondta egy kellemes
hang, akit Mark nővérnek hitt, de valójában anesztes
asszisztens volt. Ő készítette elő az altatószereket az
altatóorvosnak, s akkor is ő szívta fel a fecskendőbe a
gerincbe kapott érzéstelenítet. – Inkább figyeljen rám –
folytatta mosolyogva. Mark csak a műszereket látta, magát
a műtétet nem, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy az
ájulás kerülgesse. – Ann vagyok. Önt hogy hívják?
– Mark Rosman – Ann maga felé fordította a fejét, hogy a
beteg ránézzen.
– Jól van, Mark. Most az elkövetkezendő órában az lesz a
feladatom, hogy magát szórakoztassam. Mit szól hozzá?
 – Rettentően be vagyok rezelve.
– Nem kell félnie, minden a lehető legjobb úton halad.
Inkább meséljen magáról valamit. Vannak gyerekei?
– Igen, kettő is… illetve három.
Ann szinte észrevétlenül vonta el Mark figyelmét a
műtétről, s ő volt az egyetlen, aki nem a balesetről és a
kómáról kérdezte, meg hogy mire emlékszik és mire nem,
hanem csupa általános dologról. Milyen ételeket szeret, ki a
kedvenc színésze, meg hogy mi volt a tegnap esti
híradóban. Ezt Mark különösen nagyra értékelte benne, s
lassan tényleg kezdett elillanni a félelme. Aztán
visszaterelődött a szó a gyerekekre, na meg a feleségére.
– Gwen csodálatos nő, sok mindent tett értem. Holott
nem volt könnyű dolga – mondta, mire Ann elmosolyodott.
– Hát, nem.
– Éppen ezért kell meggyógyulnom, és a gyerekeinkért
-lelkesedett Mark. Maga sem értette mitől változott meg a
véleménye, hiszen az elmúlt napokban még olyan könnyen
feladta volna. Talán Ann életvidámsága, különös személye
töltött bele önbizalmat, vagy az, hogy közeledtek a műtét
végéhez, de Mark tele volt reményekkel, mikor kitolták az
őrzőbe.
A hosszú műtét eléggé kimerítette, úgyhogy hamar
elaludt. Másra nem emlékezett, s amikor kinyitotta a
szemét, ismét a megszokott ágyában feküdt. Gwen ott ült
mellette.
– Szia, drágám. Hogy vagy?
– A lehető legjobban, ha téged látlak.
És Mark valóban jól érezte magát, túl volt a nehezén, s
az érzéstelenítés még tartott. Utólag örült, hogy lebeszélték
az altatásról, így valóban nem kellett szenvednie.
– Nagyon fáj? – kérdezte aggódva Gwen.
– Nem, egy cseppet sem – mosolygott Mark.
– Na látod, én megmondtam, hogy gyerekjáték lesz az
egész!
– Örülök, hogy itt vagy. – Mark rendkívül hálás volt a
feleségének, aki mindvégig ott izgult érte a műtő előtt, s az
operáció után is órák hosszat ült az ágyánál.
Aztán a férfi ismét elaludt, hiszen elég gyenge volt még,
azonban arra nem számított, hogy ez az állapot nem tart
sokáig. Este, valamennyivel kilenc után megszűnt az
érzéstelenítés utóhatása is, s Mark lábába lassan kezdett
visszatérni a fájdalom, mely – ahogy teltek a percek – egyre
jobban kínozta. Még az óramutató el sem érte a fél tizet, de
addigra Mark annyira kínlódott, gyötrődött, hogy azt hitte,
nem bírja tovább. Csigalassúsággal teltek a percek, s az
irgalmatlan fájdalom egyre mélyebbre hatolt, belevájt a
húsába, majd átjárta csontjait is. Borzalmas volt, és ha
belegondolt, hány kínkeserves perce van még reggelig,
elfogta a pánik. Hogyan fogja ezt kibírni? Mégsem olyan
egyszerű, mint gondolta, és ez csak a kezdet. Mi lesz vele,
ha megoperálják a könyökét, combját, nyakát? A szeméből
akaratlanul is kibuggyant egy könnycsepp, s átkozta saját
magát, amiért azon az éjszakán kocsiba ült. De miért kell
ekkora árat fizetnie érte?

15.
Amikor Gwen belépett az irodába, Eric nagyon megörült
neki, egyből felpattant az asztaltól, és magához ölelte a
nőt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megcsókolja,
de nem akart mindent elrontani. Megígérte, hogy várni fog
türelmesen, míg Gwen eldönti, mit akar.
– Foglalj helyet! – Eric udvariasan kihúzta előtte a széket,
melyről Gwennek ismét az futott át az agyán, milyen
nagyszerű férfi. Különös helyzet volt, s talán mégis jobb lett
volna, ha Mark nem ébred fel, és nem nehezíti meg a
dolgukat.
– Kérsz egy kávét?
– Köszönöm, nem. De jól esne egy whisky. Eric szemei
kikerekedtek.
– Ezt viccnek szántad, ugye?
– Ne izgulj, nem fogok újra inni, de valami erős tényleg
jól esne.
– Egy erős kávé – mosolygott Eric.
– Na jó, nem bánom – Gwen visszamosolygott rá.
– Hogy van Mark? – érdeklődött a férfi, miután kitöltötte
a gőzölgő italt, s a csészét átnyújtotta kedvesének.
– A körülményekhez képest jól. Túl van az első műtéten,
de még a java hátra van. Egyelőre három műtétet
terveznek, aztán különféle kezeléseket kap majd.
Rettentően sajnálom őt, Eric. Nagyon sokat kell még
szenvednie.
– És a gyerekek hogy viselik?
– Ők rendkívül boldogok. Alig várják, hogy Mark
hazajöjjön, de az még nagyon messze van. Műanyaggal
pótolják az elsorvadt ínszalagjait és szerintem az orvosok
sem tudják biztosan, Mark talpra áll-e. Még az is lehet, hogy
tolószékbe kényszerül. – Gwennek könnyek szöktek a
szemébe. Ismét úgy érezte magát, mint másfél évvel
ezelőtt, minden olyan kilátástalannak tűnt.
– Sajnálom – Eric gyengéden megérintette a kezét.
Legfőképpen a szerelmüket sajnálta, látta a nő tekintetében
mennyire vívódik, s milyen bizonytalan még a jövőt illetően.
Ismét nehéz helyzetbe sodorta őket az élet, és Eric tudta,
nem várhatja el tőle, hogy otthagyja súlyos beteg férjét,
elszakítva tőle a gyerekeit, bármennyire szerelmesek
egymásba.
– Fogalmam sincs, mit tegyek – suttogta Gwen, majd a
következő pillanatban a tenyerébe temette arcát, úgy
zokogott. Eric odament hozzá és átölelte.
– Tudod jól, hogy nem siettetlek.
 Gwen némán bólintott, s amikor a férfi nyugtatásképpen
simogatni kezdte selymes haját, kellemes melegség járta át
a testét. Annyira hiányzott már neki Eric ölelése és olyan jó
érzés volt, hogy újra hozzábújhatott. Délután arra gondolt,
hogy felhívja Jessicát, de aztán mégis a férfi mellett
döntött, akinek mindig kiönthette a szívét, még ha
veszélyes volt is ez a találkozás. Attól tartott, nem fog tudni
ellenállni neki, és nem sejtette, hogy ezt érzi Eric is.
Szerette Gwent, csodálatos anyának és feleségnek tartotta
hihetetlen kitartásáért, s emberségesnek, amiért nem azt
nézte, milyen fájdalmat okozott neki a férje, amikor
megcsalta, hanem hogy mi lenne a legjobb egy súlyos
beteg apának és a gyerekeinek. Eric ezt rendkívül nagyra
becsülte benne, és jól tudta, Gwen egy igaz ügy érdekében
képes lenne feladni saját boldogságát. Eric elhatározta,
kedvese bárhogy dönt is, azt tudomásul veszi. A szíve
mélyén egyre jobban érezte, neki kell majd odébb állnia, de
akkor sem magáért aggódna, hanem ezért a csodálatos
teremtésért. Vajon Mark képes lenne újra boldoggá tenni a
feleségét úgy, ahogy ő szeretné?
– Nem lenne kedved sétálni egyet? – kérdezte a férfi,
miután átnyújtotta zsebkendőjét azoknak a puha, remegő
ujjaknak. – Szerintem az sokkal jobb dolog, mint a sírás –
próbálta jobb kedvre deríteni Gwent, mellyel sikerült egy kis
mosolyt varázsolni az arcára.
Lementek a parkba, ahol nagyokat sétáltak, majd
fagylaltot ettek. Ericnek ilyenkor jutott az eszébe, amikor
Gwennel kéz a kézben sétáltak együtt a gyerekekkel, s
akkor még minden olyan szépnek tűnt, önfeledten
szerethették egymást. Gwennek az Egyiptomban töltött
napok jártak a fejében, mikor egymás mellett ültek a
padon, s Eric már nem bírta tovább, magához húzta
szerelmét, és megcsókolta.
– Nagyon szeretlek, nem tehetek róla – suttogta halkan,
mentegetőzve a fülébe, aztán újra megcsókolta, még
mielőtt Gwen ellenkezhetett volna.
 – Én is szeretlek, Eric – válaszolta.
Úgy viselkedtek, mint a fiatal szerelmesek az első
randevújukon, szinte felfalták egymás ajkait. Egyikőjük sem
gondolta volna, az ártatlannak tűnő sétából olyan jól
sikerült randevújuk lesz, hogy Eric lakásán töltik az
éjszakát.

Gwen reggel korán kelt, sietett haza a gyerekeihez.

Óvatosan csukta be hajnal hatkor a bejárati ajtót, és
remélte, nem veszik majd észre, hogy nem aludt otthon.
Megkönnyebbülve bújt ki a cipőjéből, amikor fia halálra
rémisztette.
– Hol voltál, anya?
Adam pizsamában, mezítláb állt a folyosón kócos hajjal,
karikás szemekkel.
– Jó reggelt, szívecském! – Gwen rámosolygott, hogy
leplezze zavarát. – Hogyhogy felkeltél ilyen korán? Nem
tudsz aludni?
– Hol voltál? – kérdezte erőteljesebben Adam. Nem is
köszönt az anyjának.
– Tessék? – Gwen nem hitt a fülének. A fia felelőssége
akarja vonni őt?
– Erickel töltötted az éjszakát, ugye?
– Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék neked. –
Gwen érezte, hiába mond bármit, Adam okos fiú, tisztában
van a helyzettel.
– Lefeküdtél vele, anya? – Gwennek majdhogynem
elakadt a lélegzete. Adam arca eltorzult és olyan mérgesen
nézett az anyjára, mint még eddig soha. – Hogy vagy képes
megcsalni apát, míg ő kórházban van?
– Most már aztán elég! – emelte fel a hangját Gwen. –
Nem beszélhetsz ilyen hangon velem, megértetted?
A fiút elöntötte a düh, és ismét szembeszállt az anyjával,
ahogy az elmúlt évben annyiszor. Azonban most túl
messzire merészkedett…
– De igenis beszélek, mert úgy viselkedsz, mint egy
kurva. Gwen ezt már nem tudta lenyelni, és lendületből
szájon vágta a fiát. A gyerek felsikoltott fájdalmában, majd
hatalmas könnycseppek folytak le az arcán. Gwen szíve
majd megszakadt, nem tudta ép ésszel felfogni, hogy
mondhat ilyet neki a saját fia.
– Mit képzelsz magadról, hogy mersz sértegetni engem?
Az anyád vagyok. – Gwennek roppant nehéz volt
visszatartania zokogását, tudta, erősnek kell mutatnia
magát, különben a fia képes, és aláássa tekintélyét.
– Milyen anya vagy te? Apa nem ezt érdemli! – Adam
rajongásig szerette Markot, foggal-körömmel védte, aki
számára szent volt és sérthetetlen. Gwen nem akarta, hogy
bármelyik gyermeke megtudja, amit ő, de most úgy érezte,
itt az ideje, hogy elmondja.
– Én nem csaltam meg az apádat, akkor fogadtam el Eric
szerelmét, mikor mindannyian azt hittük, hogy Mark
meghal. Apádnak viszont szeretője volt a baleset előtt, el
akart hagyni minket egy másik nőért, többek között téged
is, Adam.
– Nem, ez nem igaz! Az én apukám sosem lenne képes
ilyesmire… – A fiút hidegzuhanyként érte a hír. Imádta az
apját, és szerette volna visszakapni a családját, régi életét.
– Én is ezt hittem, míg nem találkoztam azzal a nővel –
ismerte be Gwen. Tisztában volt vele, hogy sok minden
nehezedik most erre a gyerekre, s a legszívesebben
magához ölelte volna. Ismét érezte azt a tátongó
szakadékot közöttük, holott már azt hitte, sikerült örökre
áthidalniuk.
– Akkor is gyűlöllek, anya. Gyűlöllek! – kiabálta Adam,
majd hátat fordított neki és felszaladt a lépcsőn.
Gwen úgy érezte, összeroppan, a fiának sikerült
beledöfnie a szívébe a kést. Lerogyott a kőre, és sírt,
közben hallotta, amint Adam becsapja szobájának ajtaját az
emeleten.
 16.
A következő hetekben Adam nem szólt az anyjához, csak
egy köszönés erejéig, szándékosan kerülte a találkozást
vele, ami Gwennek rettentően fájt. Adam annyi időt töltött
a kórházban az apjánál, amennyit lehetett, s amikor Gwen
is bement hozzá, fogalma sem volt róla, hogy a férje tud-e
arról a szörnyű incidensről, mely anya és fia közt történt
azon a szörnyű reggelen. Gwen sokat gondolkozott azon,
vajon Adam meg meri-e kérdezni az apját a történtekről,
azonban Mark erről mélyen hallgatott. S Gwennek az is
megfordult a fejében, hogy férje csak ki akarja húzni magát
a felelősség alól, azért mondja azt, hogy nem emlékszik,
mert ez a legkönnyebb.
Marknak volt elég baja anélkül is, következett a másik
műtét a könyökén, melynek valamennyivel bátrabban
vágott neki, de az is éppen annyira megviselte, mint az
első. Nehezen tűrte a fájdalmakat, elege volt a
gyógytornászok kínzásaiból, az injekciókból, és legfőképpen
a magatehetetlenségből. Nem tudott egyedül felkelni,
állandóan ágytálazni kellett, a könyökműtétje után etetni is,
s olykor annyira úrrá lett rajta a depresszió, hogy esténként
bevizelt. A fürdetés kész tortúra volt, kiszolgáltatottnak
érezte magát meztelenül feküdve az ágyban, általában két
nővér mosdatta és forgatta, s Mark szégyenlős volt.
Mindegyik nővért csinosnak tartotta, és az arca
elvörösödött, mikor meglátták a nemi szervét.
És ha visszaemlékezett azokra a napokra, amikor otthon
játszhatott a gyerekeivel a kertben, vagy azokra a
számtalan kirándulásokra a családjával, mindig könny
szökött a szemébe. Úgy érezte, sosem fog kikerülni innen.
– Sajnálom, hogy így kell látnotok engem – mondta
egyszer a feleségének, miután az kanalanként szépen
lassan beletuszkolt egy tányér levest.
 – Láttunk már sokkal rosszabb állapotban is – válaszolta
Gwen. Az mennyivel szörnyűbb volt, amikor csövek lógtak
ki belőle, s úgy nézett ki, mint egy élő halott, gondolta.
– Gwen, köszönöm, hogy kitartasz mellettem. Ha tudnád,
hogy ez milyen sokat jelent nekem – mondta halkan Mark,
és felnézett a feleségére. Az arca el-eltorzult a fájdalomtól,
de tekintetében ott lakozott a mérhetetlen hála. Rendkívül
sokat köszönhetett ennek az asszonynak.
– Ez természetes, hiszen a feleséged vagyok –
mosolygott Gwen. Jól estek neki ezek a szavak, mikor úgy
érezte, ismét kezd pokollá válni az élete. Adammel történt
veszekedése még mindig nagyon bántotta, s a szíve
mélyén ugyanúgy vívódott a két férfi közt.
– Meg sem érdemlem azok után, amit veled tettem.
– Miről beszélsz, Mark?
– Arról a nőről.
Gwennek majdhogynem tátva maradt a szája a
döbbenettől. Nem gondolta volna, hogy egyszer a férje
hozza szóba, miután évek óta eltitkolta. Azt hitte, sosem
tudja meg az igazságot.
– Mégis emlékszel rá?
– Kezdetben nem derengett semmi, mint ahogy sok
minden csak most kezd visszatérni a fejembe. De
lassanként tisztázódnak bennem a homályos részek, és
remélem, hogy idővel mindenre fogok emlékezni. Ezzel
bíztatnak a neurológusok is.
– Miért csaltál meg, Mark? – eljött az idő, hogy végre
megkérdezhette tőle. Ó, istenem, hányszor tette már fel
gondolatban ezt a kérdést, mikor Mark még kómában volt,
és sosem kapott választ rá, pedig annyira szerette volna
tudni…
– Sajnálom, Gwen. Egy óriási tévedés volt, nem is értem,
hogy tehettem – magyarázkodott Mark. Szégyellte magát.
– De miért, Mark?
– Nem tudom, Gwen. Annyit dolgoztam, te meg
állandóan el voltál foglalva a gyerekekkel, s olyan kevés
időnk jutott egymásra. Úgy éreztem, hogy elhanyagolsz a
gyerekek miatt, s egyre magányosabb voltam. És amikor
megpillantottam Pattie-t, te jutottál eszembe fiatalon, hogy
mennyire más volt a kapcsolatunk akkor.
A cég vezetése és Gwen állandó otthoni teendői miatt
csak késő este találkoztak, s mindketten fáradtan zuhantak
az ágyba. De Gwen azt hitte, mindez jó így, neki a
gyerekekkel való foglalkozás jelentett mindent, Marknak
pedig a munka. És közben észre sem vették, hogy
ellaposodott a házasságuk, eltávolodtak egymástól?
Valóban kihunyt mindkettejükből a tűz, amit egy másik nő
ébresztett fel újra a férjében, s Gwen észre sem vette. De
hát mit csinált rosszul? Az a bűne, hogy rajongásig szerette
a gyerekeit, és minden szabad percét rájuk áldozta? Mert
nagyszerű anya akar lenni? És tessék, mi lett az
eredménye, a férje megcsalta, a fia pedig gyűlöli őt.
– Miért nem mondtad nekem soha, hogy magányosnak
érzed magad mellettem? Azt hittem, neked minden jó úgy,
ahogy van. Mindig igyekeztem, hogy egy csodálatos otthont
teremtsek a számodra, és a gyerekeknek… – Gwennek
elcsuklott a hangja. Hiába fáradozott éveken át, hiába
áldozta fel önmagát, hiába adott bele mindent ebbe a
házasságba, a férjének mégsem volt elég?
– Nem téged hibáztatlak, Gwen. Nagyszerű anya vagy.
Bolond voltam, és sajnos csak utólag döbbentem rá,
mekkora hibát követtem el. Nem kellett volna kockára tenni
a boldogságunkat, főleg nem a gyerekekét. Mindent
elrontottam, s én vagyok a hibás ezért a rohadt helyzetért.
– Tulajdonképpen ki ez a nő? – Gwent most már felettébb
érdekelte. Vajon miért volt jobb a férjének, mint ő?
– Pattié King. Az apjának van egy építőipari vállalata,
melynek én csináltam a könyvelését öt éve.
Szóval munkakapcsolatból alakult át szerelemmé, ahogy
azt Gwen sejtette. S amint arra a nőre gondolt, egyből
eszébe jutottak azok a súlyos szavak, melyeket a fejéhez
vágott éppen ebben a kórteremben.
 – Igaz az, hogy el akartál válni tőlem?
– Azt Pattie szerette volna. Én sosem tudtam volna
elhagyni a gyerekeinket, Gwen. S amikor bejelentetted,
hogy babát vársz, akkor döbbentem rá, milyen ostoba
voltam. Szakítani akartam vele, de azzal fenyegetőzött,
hogyha megteszem, elmond neked mindent. Így inkább
titokban folytattam tovább a viszonyunkat, mert nem
szerettem volna, ha terhesen tudod meg, mit művelt a
férjed. Gyűlölöm magam azért, amit tettem. Bocsáss meg,
kérlek!
– Nagyon fájt, amikor megláttam őt az ágyadnál… –
Gwen kiolvasta férje tekintetéből, mennyire megbánta a
dolgot, de ez akkor sem volt ilyen egyszerű. És ha meg is
bocsátana neki, vajon képes lenne-e újra megbízni benne?
– Abban reménykedtem, hogy talán elsimíthatom a
dolgot a baba születése után, és sosem tudod meg. A
világért sem akartam fájdalmat okozni éppen neked, akinek
a legtöbbet köszönhetem. Megértelek, ha dühös vagy rám,
és nem hibáztatlak Ericért sem. Annyit szenvedtél miattam,
azt sem érdemlem meg, hogy meglátogass. Nagyon fájt,
mikor Adam elszólta magát Ericről, aztán arra gondoltam,
hogy te mit érezhettél akkor, amikor összefutottál Pattie-
vel. Adam elmondta, milyen jól éreztétek magatokat
Egyiptomban. Nem kellett volna felébrednem, s akkor nem
rontom el a boldogságodat. Felkavartam az állóvizet.
– Ne mondj ilyet, Mark. Én mindig is azt akartam, hogy
meggyógyulj. – Gwennek hatalmas nagy szíve volt, s ezt jól
tudta a férje is.
– Nem érdemlem meg, hogy ezt mond. De bárhogy
alakul a házasságunk, szeretném ha tudnád, mindig te
voltál számomra a legfontosabb, s még most is szeretlek.
Pattie hatalmas tévedés volt az életemben, de nem
szeretnék mentegetőzni. Megérdemlem, ha egy másik férfit
választasz helyettem.
Gwen csak ült ott, és némán hallgatta a férjét. Hiányzott
neki a régi Mark, s a meghitt családi élet. Azon
gondolkodott, ha nem történik meg a baleset, s nem
találkozik a kórházban Pattie Kinggel, akkor sosem jön rá a
viszonyukra? De rájött, s ez fenekestül felforgatott mindent.
Tönkretett tizennyolc év boldogságot.
Egész úton hazafelé azon tépelődött, vajon hol ronthatta
el, és miért volt baj az, hogy többet foglalkozott a
gyerekekkel, mint a férjével? Hiszen nem ez egy anya
dolga? Ő csak a legjobbat akarta mindenkinek, hogy a
csemetéi ne szenvedjenek hiányt sem szeretetben, sem
törődésben, és úgy érezte, meghitt otthont teremtett,
ahová a férjének öröm hazamenni.
Amikor hazaért, a fia ott ült a nappaliban és egyből
kikapcsolta a tévét, ahogy Gwen belépett a helyiségbe.
– Nyugodtan nézheted tovább, nem zavarok sokáig –
mondta Gwen. Csak egy dossziét akart elvinni az asztalról,
melyben hivatalos számlákat gyűjtött.
– Anya, ne menj el! – szólalt meg Adam, amint Gwen
elindult az ajtó felé. – Bocsánatot szeretnék kérni tőled.
– Tessék? – meghökkenve fordult vissza. A fia szomorú
tekintettel nézett fel rá, majd megismételte.
– Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori viselkedésemért.
Nem lett volna szabad olyanokat mondanom…
– Nagyon megbántottál vele, Adam – ismerte be Gwen.
Nem akart hinni a fülének. Ma a bocsánatkérések napja
van?
– Tudom, hogy túl sok zűrt okoztam mostanában. Ne
haragudj rám, anya. Csak annyira ideges lettem, amikor
láttam, hogy nem aludtál itthon.
– Adam, akkor sem szabad így viselkedned. Szörnyű
dolgokat vágtál a fejemhez, többek között azt, hogy
gyűlölsz. – Gwent nagyon bántották azok a szavak, ő kis
korától kezdve imádta a fiát, mindent megadott neki, amit
lehetett. Rajongásig szerette, akárcsak Markot, mégis
mindketten elfordultak tőle.
– Mert azt hittem, hogy el akarsz hagyni minket, és nem
jössz haza soha többé. Én nagyon szeretem apát és téged
is. Miért nem élhetünk úgy, mint a balesetetek előtt? –
nézett fel az anyjára riadt szemekkel. Ő is épp olyan
szenvedő alanya volt ennek a csonka családnak, mint
bármelyikük.
– Mert ez nem ilyen egyszerű. Azóta megváltoztak a
dolgok.
– Beszéltem apával, ő azt mondta, nagyon szeret téged
és sosem akart elhagyni egy másik nőért. Te se hagyj el
minket, kérlek! – Adamet is nagyon bántotta az a reggeli
veszekedés. Ő nem akart semmi mást, csak hogy újra egy
család legyenek.
– Micsoda? Elmesélted neki? – Most már értette, Mark
miért kért tőle bocsánatot. Mert a fia felelősségre vonta.
– Igen, mert nem akarom, hogy elváljatok! – most már
kibuggyantak Adam szemeiből a könnyek, és a fiú hirtelen
átölelte az anyja derekát. Úgy kapaszkodott belé, olyan
erősen szorította magához, mint még eddig soha.
Gwennek majd megszakadt a szíve érte, amikor érezte,
hogy Adam reszket a félelemtől. Nem akarta elveszíteni
sem az anyját, sem az apját.
Másnap Gwen felhívta Ericet és megbeszéltek egy
találkozót a parkban. A férfi rendkívül csinos volt világos
színű nadrágjában és halványkék selyemingében, kezében
egy rózsacsokorral. Boldogan érkezett meg a megbeszélt
időpontban, s örömében felkapta Gwent, és megpörgette.
– Úgy vártam, hogy újra lássalak – mondta, aztán
megcsókolta. Gwen nem mert ellenkezni. Két hete nem
látták egymást, és nem is beszéltek telefonon. – Virágot a
virágnak – nyújtotta át neki mosolyogva a csokrot.
– Igazán nem kellett volna… – Gwen meghatódott,
gombóc szorult a torkába. Milyen csodálatos férfi, gondolta,
s mennyire készült erre a találkozóra, még virágot is hozott
neki. Eric tekintetében látszott, hogy mennyire oda van
érte, s milyen sok reményt fűzött ehhez a naphoz. Más
biztosan azonnal repült volna a nyakába, és el nem
engedne egy ilyen nagyszerű férfit, Gwen viszont nem
tudott örülni neki, ezúttal nem.
– Valami baj van? – Eric most is megérezte, mint mindig,
ha Gwent bántotta valami. Olvasott a gondolataiban.
– Nem érdemlem meg, hogy ilyen jó légy hozzám –
válaszolta szomorúan, s lesütötte a szemét. Próbálta
visszatartani a könnyeit, és próbálta nem megbántani a
férfit, akitől oly sok mindent kapott, akinek rengeteget
köszönhetett, amiért mellette állt a nehéz időkben, s akit a
szíve mélyén még mindig szeretett. Szörnyű dologra
készült, de tegnap este végre határozott, s meg kell tennie,
még ha belepusztul miatta a fájdalomba, akkor is.
– Hogy mondhatsz ilyet, Gwen? Te vagy a
legcsodálatosabb nő a világon – bókolt neki Eric. Talán
érezte, hogy vége a szerelmüknek, talán nem,
mindenesetre nem mutatta. Inkább rámosolygott a
kedvesére.
Gwen összeszedte minden erejét, mély levegőt vett, és
kimondta.
– Nem találkozhatunk többet, Eric – Ezen rágódott egész
éjjel, vajon hogy fogja közölni a férfival?
– Miért? – kérdezte meghökkenve. Attól a perctől kezdve,
hogy Mark felébredt, félt, hogy Gwen a férjét fogja
választani helyette. De miért őt választotta? Talán
elfelejtette, mit művelt vele?
– Képtelen vagyok kettős életet élni tovább, s nem
akarlak hitegetni sem. Nem tudom elhagyni a beteg
férjemet, sosem lennék képes rá. – Ez volt az igazság,
függetlenül attól, melyikőjüket zárta jobban a szívébe.
– Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? – Eric most sem
magáért, hanem a szerelméért aggódott. Vajon boldog lesz
azzal a férfival, aki már annyi szenvedést okozott neki?
– Mark a férjem, és ha felépül, akkor újra egy család
lehetünk. Rendbe kell hoznunk a házasságunkat a
gyerekekért.
Igen, Eric ettől tartott. Gwen nem maga miatt döntött
így, hanem megint másnak az érdekeit nézi. De mi lesz a
saját életével, boldogságával, érzelmeivel? Olyan jó szíve
van, hogy éppen ez fogja a sírba vinni.
– És ha nem sikerül? – Eric próbált észérvekkel hatni rá,
de érezte, hogy nem lehet….
– Akkor is ki kell tartanom a férjem mellett. Mégis csak
együtt éltünk tizennyolc évig egy csodálatos házasságban,
melyet tanúsíthatnak a gyerekek is.
Eric látta keserű sorsát. Mark nyert. Hiába bánt
borzasztóan a feleségével, mégis ő lett a befutó. Elvégre
tizennyolc év előnye volt Erickel szemben.
– Sajnálom, Eric – mondta néhány perc csend után
Gwen. Belegázolt a férfi szívébe, holott nem akarta, de nem
tehetett mást. Úgy érezte, pontot kell tennie a kapcsolatuk
végére. Mindenkinek így lesz a legjobb. – Nem várhatom el
tőled, hogy nekem szenteld az életed. Fiatal vagy, jóképű, s
nem egy nálad idősebb, háromgyerekes családanyát
érdemelsz. Mark és a gyerekeim mindig közénk állnának,
hidd el. Nem lennénk boldogok. Én már nem vállalkoznék
egy újabb szülésre, s előbb-utóbb benned is felébredne a
vágy egy saját gyerek után, amit én nem adhatok meg
neked, de egy másik nő igen. Nekünk nincs közös jövőnk,
Eric.
Gwen szeme elhomályosodott a könnyektől, mikor
utoljára átölelték egymást.
– Ha a jövőben bármikor megbánod a döntésedet, tudod
hol találsz – mondta búcsúzóul a férfi. Megértette
szerelmét, azonban a szerelme nem értette meg őt. Gwen
abban a pillanatban megbánta, amint kimondta, de nem
tehetett mást. A szíve mélyén tudta, hogy sosem fog hozzá
visszamenni. Nem tehette tönkre a családja életét…
 17.
Másnap Eric bejelentette, hogy kivesz néhány nap
rendkívüli szabadságot, majd egy hét gondolkodás után
beadta a felmondását. Képtelen lett volna továbbra is Gwen
mellett dolgozni, s nap, mint nap a közelében lenni. A nő
marasztalni akarta, de a férfi hajthatatlan volt, és úgy
beszélgettek egymással, mint az idegenek. Eric
távolságtartóan viselkedett, s mintha ismét
visszacsöppentek volna a főnök és beosztott szerepébe
megkérdezte, hogy Gwen ragaszkodik-e a felmondási
időhöz. Gwent fejbe vágta a dolog, arra nem számított,
hogy minden tekintetben el kell válnia a férfitól, akivel nem
olyan rég még kézen fogva sétálgatott Kairó utcáin. Eric
minél hamarabb meg akart szüntetni minden kapcsolatot
kettejük között, s ennek érdekében a munkáját is hajlandó
volt feladni, egyik a napról a másikra ott akart hagyni
csapot-papot. Gwen nem így képzelte a továbbiakat, és
fogalma sem volt, mit kezd majd Eric nélkül, és kit helyez a
cég élére, azonban nemet sem tudott mondani a férfinak,
ha már az annyira menekülni akart tőle. Elvégre ő döntött
így, ő mondta ki, hogy vége.
A fájdalom belemarkolt a szívébe, amikor a férfi kilépett
az irodából, ahol rengeteget dolgoztak együtt a cégért az
évek során, s legfőképpen azért volt kedves
mindkettőjüknek, mert itt kerültek közel egymáshoz, itt
lobbant lángra a szerelmük, és olyan jól érezték magukat,
egészen mostanáig. Most aztán Gwen törhette a fejét, hogy
mihez kezdjen, a lelki gondok mellett a munkahelyi
gondokat is meg kell oldania. És ismét egyedül, mert
Markra nem számíthatott, neki minden erejével a
gyógyulásra kellett összpontosítania. Gwen tisztában volt
vele, hogy Ericnél jobb vezetőt keresve sem talál, de nem
tehetett mást.
 Folytak a könnyei, mikor az Erictől kapott borítékot,
benne a felmondólevéllel a táskájába süllyesztette.
Azonban nem maradt ideje keseregni, útközben törölte meg
az arcát, sietni kellett a kórházba. Aznap végezték el
Markon minden bizonnyal az utolsó műtétet, s Gwen most
az egyszer nem bánta, hogy sűrűsödtek a tennivalói, így
legalább nem lesz ideje Ericre gondolni, s könnyebben
elfelejtheti a férfit. Útközben belekerült egy kisebb dugóba,
úgyhogy mire beért a kórházba, addigra Markot már
betolták a műtőbe. Gwen leült a folyosóra, és várt, közben
azon izgult, hogy minden rendben menjen. Mark annyit
szenvedett már az ébredése óta, megérdemli, hogy
meggyógyuljon és hogy kapjon még egy esélyt a
feleségétől. Annyi mindenen mentek keresztül, végre
megérdemlik, hogy boldogok legyenek, ezzel biztatta Gwen
saját magát és ismét új reményekkel telve nézett a jövőbe.
Amikor Mark az őrzőben felébredt, Gwen ott ült az
ágyánál, mint minden egyes műtétje után, s ez rendkívül jól
esett a férfinak.
– Szervusz, drágám! – csókolta meg óvatosan a
homlokát. – Hogy érzed magad?
– Elég jól, de ne haragudj szívem, te most pocsékul nézel
ki – mosolygott Mark. Azért örült az asszonynak, meg hogy
túl volt a beavatkozáson.
– Köszönöm a bókot, igazán kedves vagy – próbálta
Gwen is vidáman felfogni a dolgot. Így látszik rajta, hogy túl
van egy szívszorító szakításon?
– Te sírtál? – Mark belenézett a felesége szemébe,
mindig is túlzottan aggódott miatta, gondolta. De most már
tényleg túl vannak a nehezén. – Ne aggódj értem, kérlek.
Biztos vagyok benne, hogy meg fogok gyógyulni.
Mark kinyújtotta a kezét, s megsimogatta Gwen arcát. A
nő szó nélkül a férfira borult, úgy zokogott, könnyei
ráfolytak a mellkasára.
– Úgy örülök, hogy visszajöttél hozzánk – suttogta. Olyan
egyedül érezte magát a férje nélkül, s a szíve nagyot
dobbant abban a pillanatban, mert annyira hiányzott a régi
élete, és most érezte először – hihetetlen erősséggel –,
hogy visszakaphatja.
– Rendbe hozok mindent, ígérem. Te vagy a legfontosabb
a számomra és a gyerekek – vallotta be őszintén Mark.
– Remélem is! – próbált mosolyogni a könnyein át. Nem
volt benne sem gyűlölet, sem keserűség. Nem tudott
haragudni a férjére.
– Szeretlek, Gwen! – Mark magához húzta a feleségét, és
megcsókolta.
Közben mindketten arra gondoltak, milyen közel van már
az az idő, amikor Mark otthon lehet és újra együtt
játszhatnak a gyerekekkel a kertben. Annyira vágytak
egymás szerelmére, és arra a boldog családi idillre, mely
azelőtt tizennyolc éven át végigkísérte őket.

18.
Marknak nem volt könnyű a következő hét, a műtét után
ismét a szenvedés várta, a sebei sajogtak, s gyötrelmes
fájdalmakat kellett átélnie, amit az utóbbi hónapokban
megszokott már. De Markot ez most nem érdekelte, hiszen
az volt a legfontosabb, hogy visszakapta a feleségét. És
végre az orvosok is jóval bíztatták, valószínűleg nem kell
többször megoperálni. Gwen minden nap bement hozzá a
kórházba, s Mark igyekezett mindig vidámnak látszani,
nehogy visszatükröződjön az arcán a fájdalom, és
határtalanul boldog volt azokban a percekben, amit a
feleségével tölthetett. Ágyhoz kötve volt ideje gondolkozni
kettejükön, és hálát adott az égnek, hogy egy ilyen
csodálatos asszonyt tudhat a magáénak. Mark tudta, más
nő ezt nem csinálta volna végig, nem tartott volna ki
mellette, mint Gwen. Tisztában volt vele mekkora áldozatot
hozott érte és a gyerekeikért a felesége. És Mark is
igyekezett mindent elkövetni azért, hogy újra boldognak
láthassa, azonban Gwen akárhányszor ment be a kórházba,
mindig fáradtnak és kimerültnek tűnt.
Az asszony is sok mindenen ment keresztül az utóbbi
időben, és Jessica figyelmeztette is, ha nem vigyáz, annak
idegkimerültség lesz a vége. Gwen állandóan fáradt volt, a
szemei karikásak, s a szervezetét meg is támadta egy
vírus, melytől reggelente olyan rosszul lett, hogy alig tudott
kikelni az ágyból.
– Uramisten Gwen, hogy nézel ki? – hüledezett Jessica,
mikor a városban találkoztak, hogy megigyanak egy kávét.
Barátnője rettentően sápadt volt, gyenge, s majd
leragadtak a szemei. – Mi van veled?
– Ne is mondd! Valamilyen nyavalya kerülget
mostanában. Örülök, hogy egyáltalán be tudtam jönni a
városba, reggel még a WC-t ölelgettem… – hogy finoman
fejezze ki magát. Először csak szokatlan gyengeség lett
úrrá rajta, azonban most már két napja a hányinger is
kerülgette.
– El kellene menned az orvoshoz, nem gondolod?
– Rengeteg orvossal találkozom minden nap, amikor
bemegyek Markhoz a kórházba – azért még nem vesztette
el a humorérzékét.
– Nos, ha a férjed ma ilyen állapotban meglát, még az
életkedve is elmegy. – Gwen tényleg szörnyen nézett ki, s
Jess aggódott érte.
– Nagyon vicces! – barátnője egy fintort vágott, aztán
eltorzult az arca, és öklendezni kezdett.
– Uramisten Gwen, rosszul vagy?
Gwen kénytelen volt felpattanni az asztaltól, és befutott
a mosdóba. Jess utána szaladt, s miután Gwen elvégezte a
dolgát, odatámogatta a csaphoz, hogy megmoshassa az
arcát.
 – Ma nem mész be a kórházba. Most azonnal hívok egy
taxit, és elviszlek az orvoshoz. Ez nem játék, Gwen.
– Nincs semmi bajom, Jess. Várjunk egy kicsit, negyed
óra múlva jobban leszek – makacskodott. Utálta az
orvosokat, éppen eleget járt már hozzájuk, a háta közepére
sem kívánta őket.
– Őrületes tempót diktáltál magadnak, nem csoda, hogy
ki vagy merülve. Különben meg influenzajárvány van,
biztosan elkaptad.
Jessica elvitte az orvoshoz, aki egy hétre ágyba
parancsolta. Nem ártott neki a pihenés és napokon
keresztül nem csinált mást, csak aludt és aludt.
Meglepetésére Mark megkérte az egyik nővért, hogy
menjen ki a virágüzletbe, s egy hatalmas rózsacsokrot
rendelt a feleségének. Gwennek nagyon jól esett ez a
kedvesség, azonban az állapota nem javult, s gyanakodni
kezdett. Főleg, amikor elővette a naptárát, és újra
átszámolta a napokat. Nem, az nem lehet, gondolta.
Biztosan a sok idegeskedés miatt késik a menzesze.
Hogy megnyugtassa magát, elszaladt a patikába és vett
egy tesztet. Miután a gyerekei elmentek otthonról, akkor
zárkózott be a fürdőszobába és megcsinálta. A teszt pozitív
lett.
Azt hitte, egy világ dől össze benne. Gyermeket vár?
Nem volt kérdéses, kitől esett teherbe. Erickel szeretkezett
utoljára, s három hete szakított a férfival. Inkább kitépte a
szívét, feláldozta magát a családjáért, s most gyermeket
vár tőle? Eddig akárhányszor tudta meg, hogy állapotos,
mindig mérhetetlen boldogság lepte el a szívét, azonban
ezúttal nem tudott örülni neki. A sírás környékezte. Mihez
kezdjen most? És minél többet gondolkozott rajta, annál
világosabbá vált számára, csak egyetlen választása van, az
abortusz. Még aznap felhívta az orvosát és kért tőle egy
időpontot. Amikor a doktor megvizsgálta, nem tudta miért,
de reménykedett abban, hogy ő mást mond. Bárcsak rossz
tesztet vett volna a patikában, vagy idegességében elnézte
volna az eredményt, aztán amikor a doktor is
megállapította a terhességet, Gwen elsírta magát.
– Biztos, hogy el akarja vetetni?
Az asszony bólintott a könnyein át. Nincs más
választása. Mit tehetne? Keresse meg Ericet és mondja meg
neki? Akkor a férfi ismét új reményeket táplálna, s nem fog
beleegyezni az abortuszba. Ott van a férje és a gyerekei.
Mit szólnának hozzá, ha világra hozná egy másik férfi
gyermekét? Azzal biztosan szétzúzná a családja életét,
miután már hatalmas árat fizetett érte, lemondott a saját
boldogságáról. Különben is, nem huszonéves már, elmúlt
negyven. És mi a garancia rá, hogy ez a gyerek egészséges
lesz, ha megtartja? És ha koraszülött lesz, mint Megan?
Nem akart még egy fogyatékos gyermeket, abba
beleőrülne…
– Jól meggondolta?
– Igen. A döntésem végleges, doktor úr.
Így lesz a legjobb mindenkinek. Eric sosem tudja meg és
ha ügyesen intézi a dolgokat, akkor Mark sem. A férje
úgysem hagyhatja el a kórházat, s Gwen füllenthet még egy
néhány napos betegséget vagy egy egyszerű
gyomorrontást. A gyerekeknek meg azt fogja mondani,
hogy Jessicánál alszik. Elvégre csak egy napot kell bent
lennie a kórházban, míg elvégzik az abortuszt, aztán
másnap hazamehet. El kell titkolnia mindenki elől, ezen
múlik a családja boldogsága.
Amikor hazaért, még sápadtabb volt, mint valaha.
Egyedül Kathy tartózkodott otthon, szomorúan ült a
kanapén a nappaliban és a babáját szorongatta. Azonban
mikor megpillantotta Gwent, felderült az arca.
– Anyu! – Gwen majd összeesett a fáradtságtól és a
kimerültségtől. Kathy a nyakába akart ugrani, de az anyja
távolodott tőle.
– Ne haragudj kicsim, de még nem érzem magam valami
jól. Pedig Kathy azt hitte, s örömmel vette tudomásul, hogy
az anyja felkelt végre.
 – Bementél apához? – Tegnap Kathy meglátogatta
Markot a bátyjával. Jól tudta, apjának mennyire hiányzik az
anyja, úgy szerette volna újra látni. Aggódott a feleségéért,
holott ő százszorta betegebb volt nála.
– Nem. Az orvosnál voltam. – Ki kellett ábrándítania a
lányát, akinek egyből el is tűnt a mosoly az arcáról.
– Anya, valami baj van? Nagyon beteg vagy?
A vak is láthatta, milyen szörnyen néz ki Gwen. És Kathy
most is megérezte, mint mindig, hogy az anyjával valami
nincs rendben.
– Csak ez a fránya influenza – hazudta. – De ne izgulj, a
jövő hétre rendbe jövök – azzal megsimogatta lánya feje
búbját, és felment a szobájába lefeküdni.
Kathy kikerekedett szemekkel figyelte az anyját, aki alig
tudta felvonszolni magát a lépcsőn. Még egy hét beteg-
állomány?
Pedig már otthon volt egy hete, és mégsem javult
semmit. Ezt másnap el is panaszolta az apjának, aki
ugyanazt mondta, ne aggódjon. Mark jól tudta, nem az
influenza az, ami ennyire megviseli a feleségét, hanem az
idegkimerültség. Az asszonynak a lelkében dúló
fájdalommal is meg kellett küzdenie, hiszen nem rég
szakított Erickel, őértük. Szerelmi bánata van. Mark
megértette, milyen nehéz lehet neki most, de majd az idő
megold mindent. Ő újra boldoggá teszi a feleségét, főleg ha
kikerül innen.
Egyikük sem sejtette, milyen titkot őriz Gwen, s éppen ez
volt a célja. Egyedül jessicának mondta el, mire készül, aki
ott segített neki, ahol tudott. Azonban amikor elérkezett az
a szörnyű nap, Gwen úgy érezte, nem tud felkelni az
ágyból, és nem tudja megcsinálni. Félt, s a hányinger
kerülgette ha belegondolt, mire készül. Ma megöli a
gyermekét… Éppen ő, aki úgy szereti a gyerekeket, imádja
a sajátjait, s eddig hármat hozott a világra, most megöli a
negyediket.
Nagy nehezen kikelt az ágyból, bement a fürdőszobába,
hogy megmossa az arcát és kisírt szemeit, de
legszívesebben szemen köpte volna magát a tükörben.
Markra gondolt és a családjára, meg Ericre. Becsapja őket,
s kiolt egy ártatlan életet, aki semmiről sem tehet. Soha
senkiről nem mondott még le, sem Markról, aki hosszú
hónapig feküdt kómában, sem Meganról, aki koraszülötten
„kapaszkodott” az életért, Gwen mindvégig ott ült az
inkubátora mellett, és imádkozott.
Jessica eljött érte a kocsijával és bevitte a kórházba.
Gwen végigzokogta az utat. A nővér nem volt túl kedves,
aki fogadta, és amikor Gwen megmondta milyen műtétre
jött, a nő furcsán nézett rá. Gwennek azaz érzése támadt,
hogy megveti őt, ahogy ő is megvetette saját magát. Nem
lenne szabad ezt tennie, de meghozta egy apró lény halálos
ítéletét. Amikor elé tették a kartonját, és a beleegyező
nyilatkozatot, Gwennek remegett a keze, mikor aláírta.
Aztán remegtek a térdei is, amint a nővér végigvezette a
folyosón egy kis szobába, ahol átöltözhetett. Oda már
Jessica nem mehetett be.
– Nem evett, nem ívott semmit a mai nap folyamán,
ugye? Gwen tudta, ezt az altatás miatt kérdezik. Megrázta a
fejét.
– Rendben. Egy kicsit elhúzódott ma a műtéti program, a
doktor úrra várni kell. Legyen türelemmel! – közölte
tárgyilagosan a nő, majd kiviharzott a szobából.
Gwen pedig várt, közel háromnegyed órát. Közben azon
töprengett, vajon tényleg helyesen cselekszik-e, most még
meggondolhatja magát. Most, amíg nem jön be az orvos,
addig elszökhet. Ki tudja, hol lehet, talán egy másik
terhességmegszakítást végez ezekben a pillanatokban?
Ismét elkapta a hányinger, odébb látott egy vesetálat és a
szája elé tette. Nem volt segítsége, Jessica sem lehetett
mellette. Hányt az idegességtől. Aztán megjelent a nővér,
meg sem kérdezte hogy van, undorral vette el tőle a
vesetálat, és a tartalmát a csapba öntötte.
– Szedje össze magát, a doktor úr bármelyik pillanatban
itt lehet.
Gwen bólintott és azon gondolkodott, vajon ez a nővér
miért bánik ilyen utálatosan vele? Hiszen Gwen semmi
mást nem csinált, csak engedelmeskedett neki. A doktor
két perc múlva belépett a helyiségbe és rámosolygott.
– Nos, hogy érzi magát? – a hangja tele volt
kedvességgel, ami Gwenre nyugtatóan hatott. Uramisten,
csak meg ne kérdezze, nem gondolta-e meg magát,
különben képes lesz megfutamodni. Bár, már aláírta a
papírokat.
– Tűrhetően – válaszolta.
– Jól van, akkor legyen kedves velem jönni. Átvezették a
műtőbe, Gwen egész teste remegett, amint megpillantotta
az ágyat. Olyan ijesztő volt, mint egy mészárszék.
– Ne féljen, nem lesz semmi baj. Hamar túl leszünk rajta
– majd megfogta a karját az orvos, és segített felmásznia
arra az ágyra.
A nővér elkezdte leszíjazni végtagjait a lábtartókhoz.
– Ezt minek csinálja?
– Csak a biztonság kedvéért – válaszolta a nő
tárgyilagosan.
– Ez előírás. Megkönnyíti a munkámat, ha rendesen látok
mindent, tudja? – tette hozzá az orvos. Ha ő nem lett volna
olyan barátságos vele, akkor nem engedné meg. Így is
megalázva érezte magát, ott feküdt kiszolgáltatva, deréktól
lefelé meztelenül, szétterpesztett lábakkal. Arra gondolt,
hogy mindjárt kitépik belőle a gyermeket, már csak néhány
perce van hátra…
Még két zöldruhás lépett be a műtőbe, ők voltak az
anesztesek. Gondosan elmagyarázták neki az altatás
menetét, hogy mi fog vele történni. Az asszisztens branült
szúrt a bal kézfejébe, aztán ránézett az ijedt tekintetű
Gwenre.
– Köszönöm a türelmét. Ennyi volt, ami kellemetlen,
innentől semmit nem fog érezni – mondta, aztán
megsimogatta az asszony arcát. Közben a másik férfi
felszívott a fecskendőbe valami fehér anyagot, az volt az
altatószer.
– Ne izguljon, nem lesz semmi baj. Mi vigyázunk magára
– mondta az altatóorvos, látván az asszony félelmét, majd
benyomta neki a fecskendő tartalmát.
Gwen még sosem félt annyira, mint azokban a
percekben. Már százszor megbánta, hogy idejött.
– Nem… nem akarom… – nyögte, abban a pillanatban
szeretett volna visszacsinálni mindent, de már késő volt.
Ismét elfogta a rosszullét, aztán rátelepedett az álom.
Tudta, hogy vége. Mindennek vége. Megölik a gyermekét.
De még küzdött, próbálta nyitva tartani a szemét, legyőzni
az álmosságot, azonban az altatószer erősebb volt nála. A
nőgyógyász pedig nekilátott a munkájának.
Akkor ébredt fel ismét, mikor egy markáns fiatalember
átrakta a műtőasztalról a hordágyra. Az orvos kezén még
rajta volt a kesztyű, csupa vér.
– Készen vagyunk, asszonyom. Minden rendben ment –
mosolygott le rá, mielőtt kitolták volna a folyosóra. Gwen
szerette volna megköszönni, de nem jött ki hang a torkán.
Gyűlölte magát, amiért megölette ezt a magzatot. Az orvos
bármilyen jó munkát végzett is, köszönjön meg neki egy
gyilkosságot, melyben ő volt a megbízó, az orvos pedig a
gyilkos?
A folyosón már Jessica várta, s egyből ott termett a
guruló hordágynál. Barátnője úgy nézett ki, mintha
kifacsarták volna.
– Gwen, túl vagy rajta. Megcsináltad, érted?
Megcsináltad! Amikor a kórteremben átrakták őt a
hordágyról az ágyába,
Gwen iszonyú fájdalmat érzett. De mi volt ez a fájdalom
ahhoz képest, amit a gyermeke elvesztése okozott a
számára?
– Jess… – suttogta. Még kába volt az altatószertől.
– Igen, itt vagyok. – Jessica a barátnője fölé hajolt.
– A gyerek… a gyerekeim…
 – Jól vannak. Majd hazatelefonálok nekik, hogy ne
várjanak, mert nálam alszol, ahogy megbeszéltük. Büszke
vagyok rád, Gwen. Nagyon ügyes voltál… – Jessicának
kibuggyant a könny a szeméből, rettentően sajnálta a
barátnőjét, együtt érzett vele. Mennyi mindenen kell
keresztül mennie, mialatt ott volt ő, és élte gondtalan életét
a bankár férjével. Azt vett magának, amit akart, és azt
csinálta, amihez kedve volt. Mindeközben tucatnyi férfi
fordult meg az ágyában.
Miután Jessica elment, Gwen órákon át aludt, és arra
ébredt, hogy egy fiatal lány zokog mellette. Neki is aznap
volt az abortusza, a gyermekét siratta. Akkor este Gwen
nem unatkozott, a lányt vigasztalta, aki kiöntötte neki a
szívét és ő is megosztotta vele féltve őrzött titkát.
Átbeszélgették az egész éjszakát, hogy aztán másnap
nyugodt szívvel ébredjenek, és tovább folytassák az
életüket.

19.
Amikor Gwen hazament a kórházból, elhatározta, új
életet kezd. El kell felejtenie mindazt, ami történt:
szerelmét, Ericet és az abortuszt. Vissza kell térnie régi
életéhez, mely Mark mellett adatott meg neki, folytatniuk
kell azt a tizennyolc évet, melyet csodálatos boldogságban
töltöttek el. Gwennek annyira hiányzott egykori önmaga, s
végre újra otthon akarta érezni magát a házukban, és
megtapasztalni azt a családi idillt, amit eddig elveszettnek
hitt. A gyerekek az apjukat akarták, Mark visszatért az
életbe, és Gwen remélte, hogy vissza tudják hozni azokat a
boldog éveket. Ericet elengedte, mert el kellett engednie,
hogy a férfi is megtapasztalhassa a családteremtés
csodálatos érzését, s élvezni tudja minden egyes percét.
Gwennel ezt sosem vihették volna véghez, az asszonynak
már volt családja, s nem hagyhatta cserben őket.
Továbbra is minden nap bejárt Markhoz a kórházba, akit
később átszállítottak a rehabilitációs központba. Még
mindig hosszú út állt előtte a gyógyulásig, de Mark mindent
elkövetett azért, hogy egyszer végleg hazamehessen.
Könnyek peregtek a szeméből, amikor elbúcsúzott az
orvosoktól és a nővérektől, s ezúttal kívülről láthatta a
kórházat, melynek hosszú és gyötrelmes hónapokon
keresztül volt a lakója. A gyerekek és Gwen boldogan
ölelték át a kapuban, fotósok hada tolongott körülöttük,
mindenhonnan vakuk villantak, és megörökítették azokat a
pillanatokat, amikor a család kíséretében Markot a
beteghordók berakták a betegszállító mentőautóba. Mark
Rosman csodának számított, hiszen nem mindenki ébred fel
ilyen hosszú kómából, mint ő, akiről az orvosok is
lemondtak. Másnap szenzációként közölték le az újságok, a
tévések riportot készítettek vele, amit aznap le is adtak az
esti híradóban.
A rehabilitációs központ egy hatalmas fehér épület volt,
körülötte sportpályákkal, s a sérültek otthonosan
közlekedtek a gondosan nyírt, gyönyörű pázsiton. Voltak,
akik mankóval jártak, voltak, akiket tolószékben toltak a
nővérek, egyesek saját maguk tekerték kerekeiket a
tolókocsijukon. És a legbátrabbak még sportoltak is, odébb
tolókocsis férfiak játszottak a pályán egy izgalmas
kosárlabdameccset, a többiek meg szurkoltak nekik,
úgyhogy nagy volt a hangzavar, ami felélénkítette Mark
hangulatát.
A személyzet roppant kedves volt és segítőkész, s
amikor megmutatták a szobáját, nem akart hinni a
szemének. Modern bútorokkal volt berendezve, a falakon
vidám tapéta és vidám festmények. Mintha egy szobát vett
volna ki valamelyik szállodában, úgy érezte magát, egyedül
az a kórházi ágy árulkodott arról, hogy most nem egy
hotelben vannak.
– Hú, milyen klassz helyed van, apu! – áradozott Adam,
és egyből az ablakhoz szaladt. – És micsoda kilátás!
– Apu, te is fogsz majd kosarazni? – kérdezte Kathy.
Nagyon elcsodálkozott azokon az embereken, akiket
odakint látott. Elképzelni sem tudta, hogy a mozgássérültek
is képesek a sportra.
– Hát, az még egy kicsit odébb lesz – mosolygott Mark.
Az biztos, ez teljesen más volt, mint az intenzív osztály.
Azonban a fájdalmak itt sem kímélték, főleg, amikor
másnap kezelésbe vette őt a gyógytornász. Mark azt hite,
katonai kiképzőtáborban van, úgy megdolgoztatták. Külön
gyakorlóprogramokat írtak elő neki a lábaira, karjaira, külön
tornáztatták a nyakát, meg a gerincét. Súlyokat kellett
emelnie, speciális tornagépeket használnia, és bevitték az
úszómedencébe is. Amikor Mark este visszakerült a
szobájába, rettentően fáradt volt és kimerült. Az első napok
után ismét rátelepedett a depresszió, hiszen az a sok kín,
szenvedés és gyötrelem végeláthatatlannak tűnt, a
szeméből minden egyes nap kicsordult a könny a
fájdalomtól. Azonban itt nem volt egyedül, itt minden egyes
beteg ugyanazokat a fájdalmakat élte át mint ő, ugyanúgy
nyögtek a medicinlabda súlya alatt, ugyanúgy kínlódtak a
gépeken, s mindegyikükkel ugyanolyan kegyetlenül bántak
a gyógytornászok, amiért a pokolba kívánták valamennyit.
Olykor úgy hajtották őket, mint az állatokat, Mark sokszor
mondogatta is, hogy egy igás lónak érzi magát. Azonban a
kemény munka és a kitartás meghozta a gyümölcsét,
később legszívesebben kezet csókoltak volna a
„kínzóiknak", olyan hálásak voltak nekik, akik a tehetetlen
mozgássérültekből olyan önellátó embereket varázsoltak,
akik reggelente fel tudtak kelni egyedül, segítség nélkül
tisztálkodtak, étkeztek, bottal jártak, és átúsztak a
medencét. Sokszor azon versenyeztek, hogy ki tudja
hamarabb teljesíteni a távot, s egymás között házi
úszóbajnokságokat rendeztek. Mark rengeteget tanult a
kezelések alatt, lelkét-testét egyaránt megedzette a
bátorság, kitartás, együttérzés és a barátság. Tizenhárom
hónapot tartózkodott a rehabilitációs intézetben, mikor
teljesülhetett legfőbb vágya: hazamehetett a családjához.
Abba a házba, amit azon a végzetes szilveszteri éjszakán
hagyott el, lassan három éve.
Az újságok nagy szenzációként számoltak be a
hazatéréséről, s Mark felkérést kapott különböző
műsorokban, ahol a csodálatos gyógyulásáról tartott
beszámolót. A gyerekek rendkívül büszkék voltak az
apjukra, s végre ismét együtt ült a család a nappaliban, és
nézték a tévét, a Markkal készített interjúkat. Mark az
elkövetkezendő hónapokban egy cseppet sem unatkozott,
írt egy könyvet felépülésének történetéről, melyet azonnal
elkapkodtak a boltokban. És ettől kezdve Mark sztárnak
számított, rengeteg helyre hívták, író-olvasó találkozókra
járt, előadást tartott különböző kórházakban és
rehabilitációs intézményekben. Az életük egy csapásra
megváltozott, Gwen a könyvelőiroda mellett megszervezte
az előadásokat, jótékonysági esteket rendeztek, és
létrehoztak egy alapítványt, mely a mozgássérültek
rehabilitációs kezelését támogatta. Rengeteg intézménynek
ajándékoztak új, korszerű gépeket. S jelentős összegekkel
támogattak néhány paraolimpián induló sportolót is.
Az életük amilyen mélyponton volt azelőtt, csillagjuk
most olyan magasra ívelt felfelé, ilyen sikeresek még
sosem voltak. Az emberek megszólították őket az utcán,
hogy kifejezzék csodálatukat és ellássák jó kívánságokkal.
Mark Rosman és felesége álompárnak számított a
hétköznapi emberek szemében, akik bátorságukkal és
kitartó szerelmükkel példát mutattak a mozgássérülteknek,
s azok családtagjainak. Az élet a tenyerén hordozta őket,
minden egyes nap ajándék volt a számukra, és hálát adtak
az égnek, hogy Mark sikeresen felépült.
Gyorsan teltek az évek, a gyerekek szépen nőttek,
mialatt a szüleik reggeltől estig dolgoztak, hol könyveltek,
hol jótékonysági rendezvényeket szerveztek. Rengeteget
utaztak, szinte minden klinikán megfordultak, járták az
országot, még külföldre is hívták őket, úgyhogy nem volt
egy szabad percük sem. A kemény munkatempó mellett
nem jutott idejük a gyerekekre, de Mark véleménye szerint
nem is kellett, hiszen olyan nagyok voltak már és önállóak.
Adamnek nagyon tetszett ez a szabadság, élvezte, hogy
oda mehetett, ahová akart, és azt csinálta, amihez kedve
volt. Természetesen tanult abból az időszakból, mikor még
apja kómában feküdt az intenzíven, ő pedig bekerült a
pszichiátriára… Igyekezett jó fiúnak maradni, odafigyelt a
tanulásra, és kerülte a balhékat, no meg a kétes hírű
társaságokat, amelyből az iskolában volt bőven. Nagyon jól
tanult a középiskolában is, és amikor a szüleinek
bejelentette, hogy felvették az egyetemre, azok alig hittek
a fülüknek. Mark rettentően büszke volt a fiára, Gwen pedig
a könnyeivel küszködött. Mégis megérte, hogy annak idején
annyit hadakozott vele, s minden erejét összeszedve olyan
keményen bánt a fiával, amikor egyedül rá maradt a
gyerekei nevelése a balesetük után. És hol volt már az anya
és fia közti elmérgesedett viszony, Adam tomboló
korszaka? Gwen álmában sem gondolta volna, hogy Adam
megembereli magát, és ilyen nagyszerű fiatalember lesz
belőle.
– Látod, hogy megéri tanulni? Én mindig mondtam
neked…
– Köszönöm anyu, hogy annak idején olyan szigorúan
bántál velem – mondta Adam, s ezzel kicsalta Gwen
szeméből a könnyeket.
– Nagyon büszke vagyok rád, fiam – zokogta Gwen,
mialatt átölelték egymást.
– Gratulálok, kölyök – Mark megveregette Adam vállát,
aki még soha nem érezte magát ilyen boldognak.
Kathy is örült a bátyja sikerének, azonban féltékenyen
nézte, hogyan ajnározzák őt a szülei. Onnantól kezdve
otthon mindig Adam volt a középpontban, ő volt a sláger,
és Kathy úgy érezte, róla megfeledkeztek, mintha nem is
létezett volna. Szülei rengeteget dolgoztak, minden nap
csak esténként értek haza, és egyedül a vacsorát töltötték
együtt, ahol állandóan Adam sikereiről beszéltek, meg hogy
mennyire büszkék rá. Kathy-ről viszont egy szó sem esett,
aki feleslegesnek is érezte magát minden egyes étkezésnél,
akár láthatatlan is maradhatott volna. Kathy-nek hiányoztak
a közös délutánok, a kerti grillezések, családi
baseballozások a fűben. Gwen nem beszélgetett vele,
többé nem fésülte ki a haját és nem fonta be, mint rég. De
Kathy-t nem is ez bántotta a legjobban, hanem az, hogy ő
akkor is mintagyerekként viselkedett, mialatt az apjuk
kómában volt, Adam viszont a tomboló, tinédzser korszakát
élte. Ő volt az, aki az első pillanattól kezdve elfogadta
visszamaradott testvérét, és segített az anyjának, ahogy
tudott. Ő mindig jól tanult, és szófogadó, csendes kislány
maradt, nem kerülte az iskolát, nem próbálta ki a
kábítószert, nem ivott egy korty alkoholt sem, és nem
szívott el egy szál cigarettát sem, mint a bátyja. És most
mégis mindenki a testvérét dicséri, őt ünnepli, és rá
büszkék a szülei. Ráadásul apja még egy új sportkocsit is
vett a bátyjának kitűnő eredményeiért.
Adam élvezte a szabadságot, egyedül a tanulásra kellett
odafigyelnie, mellette azt csinálhatott, amit akart. Jóképű
fiatalember lett belőle, a lányok futottak utána, és ő ki is
használta előnyös helyzetét. A tűzpiros sportkocsiján hozta-
vitte őket, egyik héten egy bögyös szőkével állított haza, a
másik héten egy barnával, a következő héten pedig egy
vörössel, és így tovább… Hosszabb ideig egyiknek sem
udvarolt, s arra ügyelt, hogy mielőtt hazaértek volna a
szülei, addigra mindegyiket elvitte a házból. A lányok
általában kivágott felsőben érkeztek, rövid szoknyában,
mély dekoltázzsal, és mindig Adam nyakán csüngtek, s
Kathy meg volt győződve róla, hogy a bátyja le is fekszik
velük a szobájában, mikor azok a heves sikoltozások
hallatszottak ki onnan, hiába kapcsolják be a zenét.
Kathy ugyanolyan visszahúzódó, csöndes teremtés
maradt, mint volt. S amióta megkezdte a középiskolát, nem
voltak barátai, és a fiúk sem közeledtek hozzá. A lányok
többsége már elkezdett randevúkra járni, azonban őt az
iskolában is éppúgy levegőnek nézték, mint otthon. A
szexről már pletykaszinten hallott valamit, aztán mikor
megsejtette, hogy a bátyja is ezt műveli a lányokkal a
szobájában, nem bírta ki, hogy meg ne lesse őket. Úgyhogy
egyik délután, mikor újra hallotta azokat a különös
hangokat kiszűrődni a szomszéd szobából, halkan
odalopódzott az ajtóhoz és belesett a kulcslyukon. Amit
odabent látott, igencsak meglepte. Meztelenül volt az a
szép, hosszú hajú lány, bátyja éppen a hatalmas kebleit
simogatta, csókolgatta, mialatt az édes jajokat hallatott.
Amikor Kathy először megpillantotta a lányt roppant szexis
ruhájában, nagyon szépnek tartotta, s ahogy most látta
meztelenül, nem hitte volna, hogy ilyen jó alakja van.
Hatalmas, gyönyörű mellei voltak, olyanok, amilyeneket
abban a magazinokban lehetett látni. Kathy-n úrrá lett a
féltékenység, mert azt gondolta, hogy a fiúknak biztosan
ezek a szép lányok tetszenek, azért nem közeledik felé
senki, mert neki kisebb melle van. Rút kiskacsának érezte
magát, a szemei megteltek könnyel, beszaladt a szobájába
és ott zokogott.
Amikor este a szülei hazaértek, ismét feleslegesnek
érezte magát az asztalnál, mint mindig, s miután befejezték
a vacsorát, úgy szeretett volna beszélni az anyjával, de
nem lehetett. Gwen fáradt volt, megkérte, hogy
mosogasson el helyette, és a kislány inkább nem mert
közeledni az anyja felé, nehogy visszautasítást kapjon.
Régebben alig várta, hogy hazaérjenek a szülei, de most
nem érzett semmi különbséget, hogy otthon voltak vagy
nem. Mintha nem is lettek volna szülei, feleslegesnek
érezte magát a házban. Az egyik este azon gondolkodott,
vajon észrevennék-e, ha valamelyik nap nem aludna itthon.
De hová mehetne, mikor egyetlen barátja sincs? Másnap az
iskolában két osztálytársa élménybeszámolót tartott a
hétvégi kiruccanásukról. Las Vegasról meséltek, ott buliztak
a hétvégén, és arról áradoztak, milyen jó hely. Kathy úgy
szeretett volna szórakozni menni, az iskola után mindig
hazament, és állandóan otthon ült, miközben a többi fiatal
élte a világát. Beleértve Adamet is, s most már ő is ki
akarta próbálni azt a szabadságot, amiről a bátyja beszélt.
Másnap összepakolt néhány holmit a hátizsákjába, és
nekilátott élete első utazásának. Nagyon kíváncsi volt,
milyen hely lehet az a Las Vegas, s amikor az országúton
gyalogolt, semmi félelemérzet nem volt benne, amikor
leállított egy autót. Idős, ősz hajú, szemüveges férfi ült az
ütött-kopott Mercedesben, s Kathy boldogan ült be mellé,
miután a férfi mosolyogva közölte vele, hogy egy darabon
elviszi. Ha ezt Gwen tudta volna, biztosan halálra izgulta
volna magát, annyira féltette a lányát, aki sosem járt
társaságba, és fogalma sem volt róla, hogy milyen a világ.
Kathy mindenkiben megbízott, és meg sem fordult a
fejében, micsoda veszélyek érhetnek egy fiatal, egyedül
utazó, tizenöt éves lányt. Azonban a szüleinek sosem volt
arra ideje, hogy kioktassák és megtanítsák arra, milyen
óvatosnak kell lenni, és ódzkodni az idegenektől, s nem
megbízni senkiben. Ehelyett Kathy éppen az ellenkezőjét
tette, kétség kívül megbízott ebben az idős férfiban, sőt,
nagyon rendes és barátságos embernek tartotta. Aznap
háromszor kellett stoppolnia, mire eljutott Las Vegasba, s
csodával határos módon nem érte semmi baj, bár az utolsó
„taxit” egy fiatal srác vezette, aki igencsak végigmérte
szemeivel a lányt. Kathy egyszerű farmernadrágot és egy
pólót viselt, haját lófarokba kötötte, úgyhogy nem számított
egy feltűnő jelenségnek. Azonban amikor kitették Las Vegas
forgalmas utcáján, ott már felfigyeltek rá mások, mikor
céltalanul járta a várost, és egyáltalán nem azt tapasztalta,
amit az osztálytársnői meséltek neki. Rettentően éhes volt,
otthonról hozott magával egy kis zsebpénzt, úgyhogy beült
egy gyorsétkezdébe és pillanatok alatt felfalta azt a
gusztusos hamburgert, meg a kis adag sült krumplit.
Maradt még pénze, és szeretett volna megszállni
valamelyik szállodában vagy egy olcsó motelban, azonban
hiába bolyongott az utcákon, nem talált a pénztárcájához
megfelelőt. Nem tudta milyen környéken lehet, de
csillagászati összegeket mondtak mindenhol, és Kathy csak
gyalogolt, gyalogolt céltalanul, míg be nem sötétedett.
Nem sejtette, milyen arrafelé az éjszakai élet, s egyre
jobban félt, amikor mindenféle kétes alakokat látott.
Hajléktalanok feküdtek a földön és a padokon, részegekkel
találkozott, az egyikük kis híján fellökte őt.
– Mi van kisanyám, nem látsz a szemedtől? – kiáltott rá
az a szakállas, roppant bűzös férfi, aki éppen az imént
vizelte le a sarkon a ház falát, s alig tudta felhúzni a sliccét.
– Elnézést… ö… uram… – Kathy riadt szemekkel nézett
rá, a lábai remegtek félelmében.
– Uram? Hallottátok mit mondott? Uramnak szólított az a
kis csitri! – kiáltott a többiek után. – Vajon te honnan
csöppentél ide?
Kathy nem tudta, mit feleljen. Undorodott a férfi
ápolatlanságától és a tömény alkoholszagtól, melyet a lány
képébe lehelt, aztán felnevetett.
– Menj vissza anyucihoz, és vedd fel a pizsamádat, az
való neked, picinyem! – hangosan felnevetett, aztán a
többiek után szaladt. – Hé, várjatok meg!
Kathy pedig fellélegezhetett, és hálát adott az égnek,
hogy megmenekült tőle. Azonban mikor az egyik részeges
csoport elment mellette, jött a másik, aztán fiatalokat látott
táncolni az utcán bokáig érő, bő ruhában, fehérben,
sárgában és narancs színben pompázva. Voltak köztük
kopaszok, hosszú hajúak, s itt némelyik fiúnak is akkora
lófarka volt, mint az övé. Kathy kikerekedett szemekkel
figyelte őket, mialatt azok énekeltek, táncoltak, és nem
kötöttek belé, mikor mellé értek. Aztán az egyik lány
mosolyogva kinyújtotta felé a kezét, majd magával húzta,
táncra kérte, forgott vele egyet-kettőt, közben egyfolytában
énekelt egy különleges dalt, amit Kathy még sosem hallott.
De tetszett neki, meg a tánc is, s az arcáról egyből eltűnt a
félelem, halvány mosoly váltotta fel. Egyszer csak a lány
megállt, lágyan belenyúlt a zsebébe, és egy tablettát vett
elő.
– Fogadd el, ajándék – mondta, majd átnyújtotta neki.
Kathy azt hitte, hogy valamilyen szőlőcukor féle, úgyhogy
minden fenntartás nélkül elfogadta.
– Köszönöm – tekintetében látszott, mennyire örül neki.
Fogta és gyorsan bekapta.
– Finom, igaz? Van még belőle… – súgta a fülébe a lány,
s amint közel hajolt hozzá, gyengéden megcsókolta Kathy
arcát. – Te nem idevalósi vagy, ugye? Hogy hívnak?
– Kathy-nek.
– Egyedül vagy? – bólintott, s a lány megérintette a
karját. – Hát nem csoda, hogy reszketsz. Ez a környék nem
fiatal lányoknak való. Nem akarsz velünk jönni, egy
biztonságosabb helyre?
Kathy-nek felcsillant a szeme, végre lesz szállása, s ez a
lány olyan kedvesnek, barátságosnak tűnt. Megfogta a
kezét és vitte magával, a többiek után. Később elmondta,
hogy Anne-nek hívják, s a csoportban ő szokta az
elkeseredett lelkeket a pártfogásába venni. Egy
elhanyagolt, ronda bérházba vezették őt, ahol kapott egy
szobát, mely ócska bútorokkal volt berendezve, roppant
szegényesen, de tisztán volt tartva és Kathy gyönyörűnek
látta ahhoz képest, amit odakint tapasztalt.
– Hoztam egy új lányt, testvéreim – mutatta be Kathy-t
Anne a többieknek, akik nagyon megörültek az új
jövevénynek.
– Nagyszerű! – kiáltották egyszerre. Egymásra néztek, és
bólintottak.
– Isten hozott szerény hajlékunkban – szólalt meg egy
másik lány, majd Anne körbevezette őt, bemutatta
mindenkinek és Kathy megtekinthette a többi egyszerű
szobát is, melyből lágy tömjénillat áradt és belengte az
egész házat.
– Nem vagy éhes, Kathy? – kérdezte tőle egy szőke,
fonott hajú lány, aki az asztalra tett pitével kínálta. – Egyél
nyugodtan…
Kathy-t csábította a gusztusos sütemény, de kénytelen
volt leküzdeni falánkságát.
– Köszönöm, de nincs rá elég pénzem – válaszolta
szomorúan. A hamburgert már régen ette, viszont nem baj,
az a fontos, hogy a szállást ki tudja fizetni nekik a maradék
pénzéből. Holnap reggel pedig hazaindul ugyanúgy, ahogy
jött, stoppal. Addig meg majd csak kibírja valahogy evés
nélkül, végül is nem volt üres a gyomra. A többiek
összenéztek és nevettek.
– Nem kell fizetned, Kathy. Ingyen van, mint a szeretet, a
barátság vagy a testvériség. Érted?
Kathy számára meglepő volt ez a kijelentés.
– Hogy ti milyen aranyosak vagytok! – nézett rájuk
csodálkozva, s a szemei megteltek könnyel. Őket most látta
életében először, mégis annyit segítettek neki, és olyan
szeretettel ajándékozták meg, melyet otthon sosem kapott
meg.
– Itt annyit ehetsz, amennyi jól esik. És addig
maradhatsz, ameddig akarsz.
– Nem kell cserébe mást adnod, csak szeretetet –
mondták a lányok, majd együtt megették a finom pitét.
Aztán Anne megérintette Kathy kezét az asztal felett.
– Mi azért vagyunk, hogy segítsünk az olyan elveszett
lelkeknek, mint te. És boldoggá tegyük őket. Akarsz a
testvérünk lenni?
Kathy bólintott. A lányok újra egymásra mosolyogtak.
– Rendben – válaszolta Anne és ajándékul átnyújtott neki
egy újabb tablettát. – Ehhez részt kell venned a beavató
szertartáson.
– Az micsoda?
– Bízz bennem, gyermekem. Csodálatos éjszakád lesz,
majd meglátod – felelte Anne és megsimogatta a lány
arcát, aki a fellegekben járt a boldogságtól. Hatott az LSD.
Az este nagy izgalommal telt Kathy számára, a többiek
lázasan készülődtek, várták a szertartást. Ő is kapott egy
olyan világos, lenge, bokáig érő ruhát, alatta nem
viselhetett semmilyen fehérneműt, arcát szépen
kifestették, hajába virágokat tűztek és izgatottan várták a
nagy eseményt, mely pontban éjfélkor kezdődött.
– Szép arcod van – mondta a lány, aki kifestette. Még
senki sem bókolt Kathy-nek, ez a társaság viszont csupa jót,
s mérhetetlen önbizalmat adott neki. Mindig is csúnyának
tartotta magát, hiszen még soha senki nem dicsérte a
külsejét, lágy szépségét, bájosságát. Sem otthon, sem az
iskolában. A lányok-fiúk egyaránt elkerülték, itt pedig
rögtön a szívükbe zárták.
– Tényleg így gondolod? – olyan jól esett neki egyetlen
biztató szó, amit évek óta nem kapott meg ott, ahol eddig
élt.
– Igen, s jó az alakod is. – Akkor vette szemügyre Kathy
testét, mikor átöltöztették. – Szűz vagy?
– Az mit jelent? – meredt rá kérdőn a lány.
– Volt már dolgod fiúkkal?
– Nem, soha – sütötte le a szemét szomorúan. – Ez baj?
– Ne félj, mi szeretjük az érintetlen lelkeket. A szűz
lányok a legjobbak.

Kathy nem értette, mit akar ezzel mondani, s nem merte

megkérdezni sem, nehogy ostobának tűnjön. Közeledett az
idő, és a szemközti, nagy szobában elkezdődött a zene, a
többiek énekeltek. Kathy-t kivezették a szobájából, közben
fogták a kezét. Olyan gyönyörű volt, úgy érezte magát,
mint egy királylány. Az ajtónál Anne várta, egy apró fatál
volt a kezében, benne gőzölgött valami, amit meg kellett
innia, mielőtt belépett volna a terembe. Kathy rettentően
kíváncsi volt, mi van odabent, és hogy zajlik egy ilyen
beavatás, úgyhogy gyorsan megitta azt a lét, melynek nem
volt semmi íze. Vagy legalábbis ő nem érezte. Anne kitárta
az ajtót, odabentről ismét kellemes tömjénfüst zúdult rá, s
a többiekkel beléptek az elsötétített helyiségbe, ahol
hatalmas, illatos gyertyák égtek. A férfiak már ott álltak,
fényes, fekete köpenyt viseltek, a nők pedig narancssárgát,
egyedül Kathy volt vajszínű ruhában, de nem sokáig. A
szoba közepén egy asztal állt, fehér lepedővel letakarva,
alatta vékony matrac, hogy puha és kényelmes legyen a
beavatottnak.
A lányok körbevették Kathy-t, s szép lassan lehúzták róla
a ruhát, aztán felfektették az asztalra. Majd három fiú újabb
fatálakat hozott, melybe a lányok belenyújtották az ujjaikat
és masszírozni kezdték Kathy testét, bekenték többféle
olajjal is. Ezek az ujjak olyan puhák voltak, finomak és
gyengék, a lánynak jól esett a kényeztetésük. Lágyan
simogatták tetőtől talpig, mialatt szólt a kellemes zene,
aztán egyszer csak fürgébbé váltak az ujjak, s a három lány
után a többiek is odaálltak, és egyre többen simogatták,
ahol tudták. Voltak, akik a melleit tapogatták, mások
széttárták a lábát, a combjait fogdosták, majd a fürge ujjak
nyúlkálni kezdtek ott lent, aztán egyszer csak behatoltak.
Kathy felsikoltott, és fel akart ülni, de nem engedték, és
csak akkor vette észre, hogy lefogták a karjait és a lábait,
ott feküdt kiterülve, kiszolgáltatva mindenkinek.
Legszívesebben sikoltott volna, és elzavarta volna őket
innen, azonban Anne a fejénél állt, befogta a száját és
visszanyomta a fejét az asztalra.
– Ne félj, Kathy! Mi csak jót akarunk neked, hamarosan
élvezni fogod te is – suttogta a fülébe, mialatt a lányok már
a nyelvükkel édesgették odalent.
– Engedd el magad!
– Ez az! Ügyes vagy, Kathy…. – hallatszottak a
suttogások a szobában, és Kathy valóban elképzelte, hogy
minden jó és szép.
Aztán hirtelen abbamaradtak a simogatások, odébb
álltak a lányok, csak a karját és lábát fogta valaki.
Következtek a férfiak. Most erősebb kezek masszírozták,
kenték be újra mindenféle olajjal, közben Anne ismét
megitatta őt valamivel, és igaza lett. Kathy egyre jobban
érezte magát, a fellegekben járt, majd csodaszép tájakon,
vízesésnél, erdőben, mezőn… Lényét körülvette a szeretet
és a boldogság, s izgatottan várta azt a férfit, aki lerántotta
magáról a fekete köpenyt, és a gyertyák megvilágították
meztelen testét. Kathy elámult, még sosem látott férfit
közelről, mely izgatottá és boldoggá tette. Aztán közel
lépett, ujjaival masszírozni kezdte ott alul, majd egy gyors
mozdulattal belehatolt, ami Kathy-nek nagyon fájt. A lány
felsikoltott, azonban egy másik lány csókkal tapasztotta be
a száját, a többiek pedig lágy dallammal biztatták,
nyugtatták, hogy bírja ki, ők is átestek ezen.
Majd következett a másik férfi, ő is ugyanezt csinálta,
azonban ez nem fájt neki annyira, mint az előző. Majd
jöttek a többiek, akik hol erősebben, hol gyengébben
hatoltak belé újra meg újra. A legjobban az utolsó férfi bánt
vele, aki nem csak állva hatolt belé, hanem ráfeküdt a
lányra, s Kathy-nek neki kellett megnyílnia a legjobban,
vele szeretkezett. Ő csókolgatta mindenhol, és a lány
visszacsókolt, s jutalmul feljuttatta őt a csúcsra. Ekkor egy
pillanatra Kathy-nek a bátyja jutott az eszébe, mikor
megleste őt a barátnőjével a kulcslyukon, ők is ugyanezt
csinálták, amit Kathy most. S ahogy az a bögyös szőke
jajgatott akkor, a lány úgy érezte, neki is ezt kell tennie, így
Kathy is édes, halk sikolyokat engedett ki a száján, és
határtalanul boldog volt. Mert itt nem számított, milyen a
teste, meg hogy kicsi a melle, itt szerették, simogatták, és
befogadták maguk közé egy olyan gyönyörű szertartáson,
melynek az volt a lényege, hogy Kathy elveszítse a
szüzességét.
 20.
Gwen és Mark a sok utazástól fáradtan estek be a házba,
ahol Adam idegesen várta őket, s amikor Gwen belenézett
a fia szemébe, pillantása találkozott riadt tekintetével,
akkor már tudta, hogy valami nagy baj van. Egyből
összeszorult a szíve, meg a gyomra.
– Mi történt? – csak ennyit tudott kérdezni, nem is
üdvözölte kedvenc gyermekét.
– Kathy eltűnt. Még mindig nem jött haza, és fogalmam
sincs, hol lehet.
– Uramisten! – Gwen rögtön a legrosszabbra gondolt, s a
sírás környékezte.
Eddig olyan jól ment minden, felfelé ívelt a karrierjük,
boldogok voltak, de úgy látszik, mindez túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. S Gwen rettegett attól, hogy ismét nagy
csapást mér rájuk a sors, mint a balesetkor, ami kihúzta a
lábuk alól a talajt, és mindaz, amiért eddig küzdött,
dolgozott, élt, hirtelen szertefoszlik és a semmibe vész. Ó,
te jó ég, Kathy! Annyi mindent átvészelt már a gyerekeivel,
s ezt jól tudta Adam is, Gwen látta a fia szemében az
aggodalmat.
– Biztosan elment valamelyik barátnőjéhez, csak olyan
jól érzi magát, hogy elfelejtett ránézni az órájára. Majd
hazajön, meglátjátok – egyedül Mark maradt nyugodt,
azonban Adam ezt a nyugodtságot eloszlatta.
– Kathy-nek egyetlen barátja sincs, apa. – Ebből is
látszott, Mark mennyire van tisztában az otthoni dolgokkal.
Sosem foglalkozott úgy a gyerekeivel, ahogy kellett volna,
és Gwen is inkább a férje karrierjével törődött, mint a
családdal. Kathy nem véletlenül távolodott el a szüleitől,
egyedül Adam ismerte őt.
Markot fejbe vágta a válasz.
– Csak van valaki, akivel jól érzi magát az iskolában!
 – Láttál egy lányt is, akit hazahozott volna? Vagy
egyáltalán felhívta őt valamelyik osztálytársa, hogy menjen
át hozzá játszani?
– Senki – válaszolta Gwen szomorúan a férje helyett.
Kathy visszahúzódó, csendes gyermek volt, amolyan
magának való.
– Eddig mindig hazajött az iskolából, és soha nem ment
el sehova. – Adam jól tudta, hogy ez nagy bajt jelent, a
húgával történt valami. Gwennek pedig az jutott az eszébe,
hogy elcsábíthatta őt egy idegen, s most isten tudja mit
csinálhat vele. A könnyei kibuggyantak a szeméből.
– Felhívom a rendőrséget – mondta idegesen Mark,
azonban még idegesebb lett, miután letette a telefont.
Egyelőre még nem tehetnek semmit, mert nem telt el az a
bizonyos idő a lány eltűnése óta.
Aztán Gwennek eszébe jutott a tanárnő, s még jobban
kétségbe esett mikor az közölte, hogy Kathy nem ment
iskolába. Tudták jól, hogy a kislány nem csinálna ilyet, s
magától nem csatangolna el otthonról.
– Lehet, hogy elrabolták. Amióta beindult a karrierünk,
és tévében, újságokban mutogatnak minket, sokan azt
hiszik, hogy gazdagok vagyunk. És ez néhány embernek
szemet szúrt, talán figyelték is a lányunkat… – Gwennek
remegett a keze az idegességtől. Mark átölelte.
– Ha emberrablókkal lenne dolgunk, szerintem már
telefonáltak volna. Kathy talán mégis elcsavargott valahova
és eltévedt. Reggelre biztosan előkerül. – Egyedül Mark
bízott abban, hogy Kathy-nek nem esett baja, csak
feleslegesen aggódnak.
Gwen egész éjjel nem aludt, s amikor reggel kezdett
világosodni, már zokogott. Kathy nem jött haza, és attól
tartott, hogy nem fogja viszont látni a lányát, aki olyan
tapasztalatlan és védtelen volt, túlságosan megbízott az
emberekben.
Szegény, kicsi Kathy… Gwen imádkozott érte, hogy
életben maradjon.
 Mialatt a szülei halálra izgulták magukat a lányukért,
azalatt Kathy boldog volt, mert új otthonra lelt, nagyon jól
érezte magát a szektában. Rengeteg testvére lett, akik
szerették, és ő segített nekik a takarításban, meg a
főzésben. Továbbra is kapott azokból a tablettákból, és
esténként részt vett a szertartásokon, ahol ezúttal nem ő
volt a középpontban. Már beavatottnak számított, s
bármelyik férfi kiválaszthatta magának arra a csodálatos
éjszakára. Köztük nem volt helye a kiközösítésnek,
féltékenységnek, ott mindenki szeretett mindenkit, s
mindenki boldoggá tett mindenkit. Aztán két hét után
Kathy-nek állandó partnere lett, akit Teliholdnak hívott, őt
pedig Gyöngyszemnek szólították. Kathy a következő
hónapban csak Teliholddal szeretkezett, mikor a férfi nőül
kérte.
– Hozzám jössz, Gyöngyszem?
Gyöngyszem boldogan mondott igent Teliholdnak, s
össze is adták őket a szekta szokásai szerint. Gyöngyszem
átköltözhetett Telihold szobájába, és a férfi megígérte neki,
hogy ezentúl még nagyobb boldogságban lesz része, és a
fellegekbe repíti őt. Ekkor elővett egy fecskendőt és egy
leszorító gumit.
– Mi ez? – kérdezte a lány.
– A boldogságunk kapuja. Most már nem lesz szükséged
Anne tablettáira – mosolygott Telihold, majd megfogta
felesége karját, és elszorította a könyöke felett a gumival.
– Fájni fog, szerelmem?
– Majd jó lesz, meglátod. Bízz bennem.
Megcsókolta a lányt, aztán megkérte, hogy hunyja be a
szemét.
– Nincs szebb egy szűz vénánál – mondta és beleszúrta a
tűt az egyik vastagabbnak tűnő érbe.
Gyöngyszem felszisszent, de nem törődött a
fájdalommal. Tudta, mindent ki kell bírnia, és érezte, hogy
mindenre képes lenne ezért a férfiért. Az ő feladata
mostantól kezdve az, hogy vakon kövesse őt és teljesítse
azt, amit a férfi kér tőle, mert ez a kötelessége.
Telihold a fecskendő felét nyomta be a lánynak, a
maradékot ugyanazzal a mozdulattal benyomta magának
úgy, hogy közben nem cserélt tűt. A szektában többször
használták a tűket, hiszen mindannyian megtisztultak a
szertartások során, amint szeretkeztek egymással.
Gyöngyszem ott feküdt az ágyon, nem volt egészen
magánál, gondolatai másfelé szárnyaltak, mialatt Telihold
lehúzta a ruháját róla, őt csak a teste érdekelte. Amióta
házasok voltak, a szekta megengedte nekik, hogy nappal is
szeretkezzenek egymással, nem csak a szertartásokon.
– Szeretlek, Gyöngyszem – súgta a lánynak, aki még
soha életében nem volt ilyen boldog. Nem volt múltja, csak
jelene, s egy csapásra elfelejtette honnan jött, s milyen
sérelmek érték azelőtt. Nem akarta viszont látni a szüleit,
Adamet, az otthonát. A régi élete megszűnt a számára
abban a pillanatban, amikor belépett a szektába, egy új
világba, a testvérei közé. S esze ágában sem volt
visszamenni.
Másnap reggel Gyöngyszem közel sem érezte magát
olyan jól, mint az éjjel. Szörnyű fejfájásra ébredt, rettentően
rosszul volt, s alig tudott kimenni a WC-re, mikor elkapta a
hányinger. Nem értette, mi történik vele, és mi megy végbe
a testében, hiszen eddig olyan jól alakult minden.
Nappalonként néha elsírta magát, mikor egy-egy ilyen
rosszullét kínozta, aztán mikor közeledett az este, és
megkapta az újabb adagját, egy csapásra elfelejtette a
szenvedéseit, s ismét a fellegekben járt. Aztán egyik nap
Telihold leült mellé az ágyra, mikor a lány nem tudott
felkelni a rosszulléttől, és elmagyarázta neki, miért van ez.
– Nem mehetnék el egy orvoshoz? Még mindig rosszul
vagyok – nyögte.
– Azért vagy rosszul, mert gyermeket vársz, Gyöngyszem
–mondta Telihold, mire a feleségének kikerekedtek a
szemei.
– Honnan tudod?
 – Onnan, hogy amióta beléptél a szektába, nem jött meg
a havid. – Először a férfi is arra gondolt, hogy a
kábítószertől gyengült le a lány. Aztán megvitatták a
többiekkel, s mindannyian ugyanarra a véleményre
jutottak.
– De… nem vagyok én ehhez fiatal? – hökkent meg
Gyöngyszem. Olyan tudatlan volt még, nemcsak fiatal,
hogy fogalma sem volt, hogyan működnek ezek a dolgok.
Az anyjával sosem beszélgettek róla, nem világosította őt
fel senki.
– Nem, drágám. Megajándékozzuk a szektát egy
gyermekkel.
– Gondolod, hogy tőled van? – Kathy azért annyit tudott,
hogyan fogan meg egy gyermek, ha már a védekezést nem
ismerte. Nem gondolta volna, hogy ilyen fiatalon állapotos
lesz, hiszen maga is gyerek még.
– Miért? Szerinted kitől?
– Nem tudom. Annyi testvért tettem boldoggá. – Amióta
belépett a szektába, minden férfival szeretkezett már, aki
ott élt. Hiszen összetartoztak, egy közösség voltak.
– Én vettem el a szüzességedet a beavatáson, nem
emlékszel? – mondta, mintha ez számítana. De Teliholdnak
nem számított más sem. – Ez a gyerek nem csak a miénk,
hanem mindenkié. Ha megszületik, nem egyedül én leszek
az apja, hanem a fivéreim is. És a te nővéreid is ugyanúgy
anyává válnak majd.
Náluk mások voltak a szokások, ők másoknak tartották
magukat a többi emberhez képest, és máshogy is éltek.
Gyöngyszem most az egyszer félt, hiszen azt sem tudta,
milyen felelősséggel jár egy gyerek, azonban Telihold
megnyugtatta, hogy mindvégig mellette lesz, a szülésnél is.
– Ne aggódj, szerelmem. Azért vagyunk mi a testvéreid,
hogy segítsünk neked. Egy csodálatos dolog előtt állsz,
Gyöngyszem. – S valóban, még sosem csalódott ebben a
szektában. Eddig mindig mindenki jót tett vele, segített
neki, s ezután is így lesz.
 A többiek örömmel fogadták a hírt, és gratuláltak a
lánynak. Aztán Gyöngyszem is megbarátkozott a
gondolattal, hogy hamarosan anya lesz, és eldöntötte
magában, hogy ő nagyon fogja szeretni ezt a gyereket, és
sosem hanyagolja el, mint őt a szülei. Azonban este sírva
fakadt, mikor közölték vele, áldott állapotban nem vehet
részt a szertartásokon. És többet Telihold sem adott neki
abból az injekcióból, mely olyan jó hatással volt rá. A
szervezete kívánta az anyagot, s Gyöngyszem majd
megőrült érte.
– Csak egy kicsit adj belőle, kérlek – kérte, sőt könyörgött
a férjének érte, mialatt az arcán végigfolytak a könnyek.
– Nem lehet. Anne tablettáiból viszont kaphatsz.
– De az nem elég – zokogta a lány. – Már nem szeretsz?
– Hogyne szeretnélek! Én mindig szeretni foglak,
drágám.
– Akkor miért nem adsz a szerből? – Gyöngyszem
teljesen tanácstalan volt. Nem értette miért csinálják ezt
vele, miért kínozzák?
– Mert nem szabad a gyerek miatt, érted?
Akkor legalább a szertartáson részt vehetne! Megint jött
egy újabb lány, s Gyöngyszem hiába akart ott lenni a
beavatásán és segíteni a többieknek, a szekta nem
engedte. A sok rosszulléttől borzasztóan legyengült,
állandóan hányt, és alig kelt fel az ágyból. Anne tablettái
közel sem hatottak úgy, mint az az injekció, amit a férjétől
kapott.
Gyöngyszem belépése óta még öt lány jött a szektába,
közülük kettő még nála is fiatalabb volt. Amikor az egyik
lányt avatták, állítólag sok baj volt vele, mert nem akart
engedelmeskedni a testvéreinek. Gyöngyszem nem látta,
mert akkor is az ágyában gyengélkedett, csak a keserves
kiáltásokat hallotta a szobából. Aztán másnap el is
felejtette megkérdezni Teliholdat, mi történt odabent, de
amikor a lány megszökött a szektából, nagy pánik tört ki, a
fivérek azonnal a keresésére indultak.
 – Nyakunkra hozhatja a rendőrséget – mondta Anne,
mikor bement Gyöngyszemhez.
– De miért? – kérdezte a lány. Hiszen ők nem csináltak
semmi rosszat, csak segítettek az elveszett lelkeken.
– A kinti emberek nem értenek meg minket – válaszolta
Anne, aztán becsukta az ajtót.
Gyöngyszem nem értette, miért hozhatja az a lány a
nyakukra a rendőrséget. Megitta a teát, majd elaludt, és
fogalma sem volt, mennyi idő telt el, de egyszer csak
valami nagy robbanás félét hallott. Az ajtók kivágódtak, a
nővérek sikoltoztak, mikor a kommandósok behatoltak a
házba. Voltak, akiknek sikerült elmenekülniük, és
Gyöngyszem nem tudta, hol van Telihold, mikor az ő ajtaját
is berúgták, és egy fekete ruhás alak termett felette
fegyverrel a kezében.
– Kérem, ne bántson! – reszketett, mikor egy hirtelen
mozdulattal lehúzta róla a takarót. Látták rajta, milyen
rossz bőrben van. Az idegen megpróbálta felemelni az
ágyból, azonban a lány épphogy felült, odahányt a padlóra.
– Hívjatok még egy mentőt! – kiáltott ki a kommandós a
társának, aztán Gyöngyszem előtt elsötétült minden.

21.
Gwen a nappaliban ült éppen, és azt az újságot olvasta,
amelybe beletetette a lánya fényképét, hirdetést adott fel,
s pénzjutalmat ígért a nyomravezetőnek. Azonban hiába
jelent meg hétről-hétre lassan három hónapja, hogy eltűnt
a lánya, nem történt semmi. Csak a találgatások maradtak
és az idegőrlő félelem, vajon mi történhetett vele? Gwen
állandóan Kathy-re gondolt, órák hosszat ült a szobájában,
ahol még érezni lehetett a lány illatát, és nézte a
fényképeit. Sok mindenen kellett már keresztül mennie,
mindig nehéz helyzetekbe sodorta a sors, de most tudta, ha
elveszíti a gyermekét, abba beleőrül. S Gwen hónapok óta
rettegésben élt, azóta nem mosolygott, és alig szólt valamit
a családjához, csak a legszükségesebbet. Állandóan
belemerült gondolataiba, és egyfolytában emésztette
magát, mert az ő hibája. Mark hiába mondta neki, hogy ők
nem tehetnek róla, Gwen nem hitt neki. Rossz anyának
tartotta magát, s százszor megbánta már, hogy csak a férje
karrierjével foglalkozott, miközben nem törődött a
családdal. Amióta Mark hazajött a rehabilitációs központból,
csak ő létezett a számára, hiszen annyira örült, hogy
visszatért hozzájuk, s a gyerekeiről szépen lassan
megfeledkezett, elhanyagolta őket. Istenem, milyen
keveset volt velük otthon, és most kellett rádöbbennie arra,
hogy tulajdonképpen nem is ismeri a lányát. Azt sem tudta,
melyik együttes a kedvence. A karriert előrébb helyezte a
családnál, és most kegyetlenül megfizet érte. De miért
éppen Kathy? Bár, ha Adammel történt volna ugyanez,
most akkor is ugyanúgy kétségbe lenne esve és ugyanúgy
fájna a szíve érte…
Amikor Mark belépett a nappaliba, és végignézett
összetört feleségén, szerette volna felvidítani ezt a
csodálatos asszonyt, aki igencsak lefogyott az elmúlt
hónapok alatt, de attól tartott még idegesebb lesz, ha közli
vele, amit az imént megtudott. Mark egy szót sem szólt,
amint belépett a nappaliba, és földbe gyökerezett a lába,
de Gwen mintha megérezte volna a jelenlétét, felemelte a
fejét, és férje nyugtalan arcára pillantott. Mark tudta, Gwen
ismeri őt, mint a tenyerét, és a tekintetében benne volt a
kérdés, melyet fel sem kellett tennie. Az asszony egyből
észrevette a férjén, hogy titkolni valója van, így Mark
mélyen belenézett a szemébe, és kimondta.
– Megtalálták Kathy-t.
Gwennek egyből kiesett az újság a kezéből, és felpattant
a fotelból, a férje nyakába akart ugrani, de a következő
pillanatban megtorpant. Feltűnt neki, hogy ennek a férje
nem örül annyira.
– Él?
– Igen, Las Vegasban van.
Gwennek nagy kő esett le a szívéről.
– Akkor mi a baj?
– Kathy eddig egy szektában élt. Elég rossz állapotban
találták meg, most kórházban van.
Egy szektában? Uramisten, mit művelhettek ott a
lányával? Végigfutott a hátán a hideg, ha arra gondolt,
milyen rémtörténetek keringtek az ilyen közösségekről,
csoportokról.
– Sátánisták?
– Nem. – De így is szörnyű volt mindaz, amit a
telefonban elmondtak Marknak a rendőrök, és fogalma sem
volt arról, hogyan közölje a feleségével.
– Hála égnek! – Gwen azonban megnyugodott. Nem
igazán ismerte ezeket a szektákat, csak itt-ott hallott róluk
valamit. A legrosszabbnak a sátánistákat tartotta, és örült
annak, hogy a lánya nem hozzájuk szegődött. Kathy
megkerült, élt, és ez volt a lényeg. Az imái meghallgatásra
találtak, Gwen visszakapta a lányát. – Azonnal oda akarok
menni.
Kathy-nek szüksége van rá. Alig várta már, hogy újra
magához ölelhesse, megpuszilhassa. Istenem, mennyi
megbeszélni valójuk van egymással!
– Máris lemegyek a garázsba, és kiállok a kocsival –
mondta Mark.
– Nem! – szólt rá erélyesen az asszony. – Megígérted,
hogy nem vezetsz soha többé.
Elég volt a szörnyűségekből. Már csak az hiányozna,
hogy útközben történjen velük valami. Úgy látszik, a világ
újra összeesküdött ellenük, és Gwen azt hitte, elveszíti a
lányát. A sors majdnem elvette tőle a férjét is.
– Rendben. Akkor hívok egy taxit.
 A taxi öt percen belül ott volt a házuk előtt, addig Gwen
gyorsan átöltözött, s Adamnek kiírták a nappaliba, hova
indultak, és hogy várja meg őket otthon. Ma végre
hazakerül Kathy…
Amint beültek a hátsó ülésre, Mark átölelte a feleségét,
és megkönnyebbült, hogy mégis az asszonyra hallgatott,
aki ott remegett mellette, s Mark is olyan idegállapotban
volt, hogy valóban nem tudott volna vezetni. Hálát adott az
égnek, hogy Gwen ott volt mellette, mint mindig, és
számíthatott rá a bajban, s az egész út alatt fogta a
felesége kezét, mialatt mindketten egy dologtól tartottak.
Féltek attól, milyen állapotban találják Kathy-t.
– Végül is milyen szekta ez? Csak az isten tudja, miket
művelhettek ott a lányommal – mondta Gwen, mialatt
könnyes szemeivel egyfolytában kifelé bámult az ablakon.
Amit eddig Marknak mondtak, az nem volt valami
biztató. Ennek a szektának különös szokásai vannak,
állítólag furcsa szexuális rituálékat tartottak, és Mark
biztosra vette, hogy ez alól a lánya sem volt kivétel. Mint
ahogy senki sem kivétel, s ha belegondolt, hogy az ő
kislányához is hozzáértek azok a fiúk, akik tulajdonképpen
már érett férfiak, legszívesebben megölte volna
mindegyiket. Mark soha nem értette, mi a jó a
csoportszexben és el nem tudta képzelni, hogyan vették rá
ezeket a fiatalokat, hogy részt vegyenek benne. Csak
remélni merte, hogy nem erőszakkal. A rendőrségen nem
mondták, hogy Kathy-t bárki is megerőszakolta volna.
Legalább ettől nem kell tartaniuk, azonban ha arra a lányra
gondolt, aki megszökött onnan, kirázta a hideg. Állítólag
korbáccsal verték, mert nem akart együttműködni a
szektával és tiszta seb volt. S neki köszönhető, hogy
megtalálták Kathy-t, mint azt a többi eltűnt gyereket, akik
gazdag, befolyásos családból származtak, egyiküknek
politikus volt az apja. A rendőrök különben már régóta
figyelték a szektát és sejtették, mi történik odabent,
azonban amíg nem volt bizonyítékuk, nem kaphattak
házkutatási parancsot és nem üthettek rajtuk, míg vér nem
folyt.
– Biztos, hogy adtak neki kábítószert, azért is van olyan
rossz állapotban. Szeretném, ha felkészülnél rá, szívem.
– Micsoda? A lányom drogozott?
– Különben nem tudták volna rávenni azokra a
játékokra… – Mark nem tudta, hogyan fejezze szépen ki
magát.
– A csoportszexre? – Azért Gwen is tisztában volt a
dolgokkal. Uramisten, vajon Kathy hogyan veszítette el a
szüzességét?
– Sajnálom drágám, az én hibám. Többet kellett volna
törődnöm vele, de én csak saját magammal voltam
elfoglalva, a szenvedéseimmel, aztán meg a könyvemmel.
Önző voltam, Gwen – ismerte be Mark, s az ő arcán is
éppúgy végigfolytak a könnyek, mint a feleségéjén.
– Ne okold magad miatta, Mark. Hiszen én vagyok az
anyja, nekem kellett volna foglalkoznom vele, de hiába
közeledett felém mindig elutasítottam, mert fáradtságra
hivatkoztam. Sosem beszélgettem vele a női dolgokról, s
úgy kellett átesnie rajtuk, hogy én fel sem világosítottam. –
Gwen a férje vállára borult, úgy zokogott.
– Mindketten nagy hibát követtünk el, s itt az ideje, hogy
helyrehozzuk. Az a fontos, hogy Kathy él és nem bántották.
– Csak olyasmire kényszerítették, amiről még hallani is
undorító. – Kathy erős lány, hamar talpra fog állni, majd
meglátod. Hiszen a mi lányunk, vagy nem?
Igen, de ez nem volt ilyen egyszerű. Amikor beértek a
kórházba és megpillantották Kathy-t, nem akartak hinni a
szemüknek. Alig ismerték meg. Mi lett a gyerekükből?
Kathy holt sápadt volt, szemei alatt hatalmas karikák, arca
beesett, álla hihetetlenül elvékonyodott, kócos, zsíros haja
szétterült a párnán, mintha egy ijesztő horrorfilmből lépett
volna ki. Összezuhant, legyengült lány feküdt előttük, aki
közel sem hasonlított Kathy-re. A szülei megtorpantak az
ágya felett, és döbbenten nézték azt a vékonyka testet,
mely ott szunnyadt elveszve a hatalmas párnák között.
Mark még azt is kétségbe vonta, hogy kapott-e egyáltalán
enni, hiszen olyan alultápláltnak látszott. Vagy mindezt a
kábítószer művelte vele, az tette ilyenné?
Gwen azt sem tudta, mit tegyen, magához ölelje vagy
sem, mikor a gyermek egyszer csak megmozdult, kinyitotta
a szemét, és rájuk pillantott.
– Szia, szívem – Gwen megpróbált mosolyogni, mialatt a
könnyeivel küszködött, azonban az a homály, amit a lánya
tekintetében látott, megijesztette.
Kathy miután szemügyre vette mindkét felnőttet az ágya
felett, újra behunyta a szemét, és megfordult az ágyban,
mintha ott sem lettek volna. Gwennek rögtön az fordult
meg a fejében, talán meg sem ismerte őket, valószínűleg
még mindig a kábítószer hatása alatt van, ami hallucinációt
okoz.
– Itt vagyok drágám, hallasz engem? – Gwen azonnal
ráborult az ágyára és megölelte a lányát, még ha az fel
sem fogja, hogy az anyja van mellette. Azonban a
következő pillanatban nagy megdöbbenés érte.
– Hagyj békén, anyu! – mondta a lány, összerezzenve az
anyja érintésétől, és megpróbált úgy elbújni a takaró alatt,
ahogy lehetett.
Szóval megismerte? De miért távolodik el tőle úgy, mint
egy leprástól? Talán attól fél, hogy kikap tőle, amiért
elcsavargott?
– Ne félj Kathy, nem fogunk bántani. Úgy örülünk neked,
hogy előkerültél végre. – Gwen szerette volna megcsókolni
a lánya arcát, azonban az egyre inkább befúrta magát a
takaró alá.
– Alig vártuk, hogy viszontlássunk – szólalt meg Mark is,
de valószínűleg ez Kathy-t nem érdekelte.
– Hol van Telihold?
– Kicsoda? – hökkent meg Gwen.
– Ki az a Telihold? – kérdezte elképedve Mark.
– A férjem.
 A válasz mindkettejüket szíven ütötte. Tudták, hogy
rendes házasságról nem lehet szó, te jó ég, mikkel
tömhették tele ennek a kislánynak a fejét ez alatt a három
hónap alatt? Össze is házasították egy idegennel, a
szokásaik szerint?
– És szereted őt, Kathy? – Gwen kíváncsi volt rá, vajon
szabad akaratából ment-e hozzá, vagy erre is
kényszerítették, mint minden másra.
– Hát persze, hogy szeretem. És vissza akarok menni
hozzá a szektába.
Istenem, hogy ragaszkodhat ennyire ezekhez az
emberekhez, akik szexuálisan zaklatták, és kábítószert
adtak neki. Csak az Isten tudja, milyen drogok voltak azok,
Gwen csak remélhette, hogy valami gyengébb félék.
– Nem lehet, Kathy – fogalma sem volt, hogy
magyarázza meg neki, hogy már nincs szekta. Egyeseknek
sikerült elmenekülniük, de a legtöbbjüket elkapták a
rendőrök.
– Dehogynem! Amint jobban leszek, visszamegyek a
testvéreimhez. Várnak rám. – Kathy egyfolytában azon törte
a fejét, miért rontottak rájuk a kommandósok, s mi van
Teliholddal?
– Abban a házban már nincsen senki, Kathy. Mindenkit
letartóztattak – közölte óvatosan Mark.
– De hát miért? A testvéreim nem csináltak semmi
rosszat! – Kathy most először rántotta le magáról a takarót,
felült az ágyon, és egyenesen az apja szemébe nézett. A
szülei szólni sem bírtak a döbbenettől, mikor
megpillantották a lányuk karját. Agyon volt szurkálva, és
tele volt kék-zöld foltokkal a könyökhajlata. – És Telihold? Őt
is elvitték?
– Valószínűleg – válaszolta Mark. Inkább azt mondta
volna, hogy hála istennek, azonban nem akart még
nagyobb fájdalmat okozni a lányának, hiszen ő szerette azt
a férfit. Azt a vadállatot, aki valószínűleg ezt művelte a
karjával. De meg fog fizetni érte…
 – Nem! – kiáltott fel Kathy, s belefúrta a fejét a
párnájába, úgy zokogott. Teliholdnak köszönhetett mindent,
ő tette boldoggá… És Anne, meg a többiek. Szegény
testvérei! Ekkor jutottak eszébe Anne szavai, a kinti
emberek nem értenek meg minket. S valóban nem értették.
– Sajnálom, Kathy. – Gwen vigasztalni próbálta, lágyan
simogatni kezdte a haját. Akkor nyugtatgatta őt így
utoljára, mikor Mark élet-halál között lebegett az
intenzíven. Te jó ég, annak már vagy négy éve! – de most
már vége. Hazaviszünk apuval, és minden rendben lesz,
majd meglátod.
– Nem akarok hazamenni! És ne szólíts engem Kathy-
nek, most már Gyöngyszem a nevem – közölte velük
erélyesen. Amennyire régebben vágyott az anyja ölelésére,
most annyira undorodott tőle. Számára Kathy nincs többé.
– Micsoda? – Gwent egyre nagyobb pofonok érték. Ez
egyszerűen hihetetlen. Hirtelen a torkán akadt a szó, Mark
viszont nem bírta tovább idegekkel.
– Miféle hülyeségekkel tömték tele a fejedet azok a
szarháziak? Nincs többé szekta, nincs Telihold, nincsen
semmi. Vége, érted? Úgyhogy elfelejtheted őket, világos?
Igen is hazajössz velünk, és kész! – kiabálta Mark. Elege
volt már ezekből a baromságokból, amit a lánya hordott itt
össze.
– Nem megyek! – szállt szembe Kathy az apjával.
– Ebbe neked nincs beleszólásod. Örülj, hogy megúsztad
élve! – Mark legszívesebben megrázta volna, hogy térjen
már észhez végre. Mintha sűrű köd telepedett volna az
agyára, pedig Kathy olyan okos kislány volt, jól tanult az
iskolában.
– Ha nem lehetek a testvéreimmel, meg Teliholddal,
akkor inkább meghalok.
– Nem szabad ilyeneket mondanod, kicsim – szólt közbe
Gwen. – Fogalmad sincs, miket műveltek azok az emberek.
Gyerek vagy még ahhoz, hogy átlásd ezeket a dolgokat.
Apádnak igaza van, mi csak jót akarunk neked.
 – Nem, a szektában volt jó. És nem vagyok gyerek, anya
vagyok.
Már megint egy sületlenség, amit ezek a fejébe tömtek.
Mark eleresztette volna a mondatot a füle mellett, azonban
Gwen rákérdezett.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondtam – a lány komolynak tűnt, s
megadta a szüleinek a kegyetlen döfést. – Gyereket várok.
– Biztos vagy benne? – Talán félrebeszél, biztosan a
drogok okozzák ezt is. Istenem, csak tévedjen, csak ne
legyen igaza, imádkozott magában Gwen. Azonban a lány
határozottan bólintott.
– Uramisten, Kathy! Hiszen nemrég töltötted be a
tizenötöt… – Mark idegességében a fejéhez kapott,
legszívesebben a haját tépte volna. Hát mi történt ezzel a
lánnyal? Ez egy rémálom.
– Hányadik hónapban vagy? – most már Gwen arca is
elvörösödött, a kezei remegni kezdtek.
– Nem tudom. – Kathy elvesztette az időérzékét, olyan jól
érezte magát a testvéreivel, a drogok hatása alatt, hogy
fogalma sem volt, meddig élt a szektában. Talán egy évig?
De nem ez számított, hanem az, hogy ott szerették. A
szülei viszont nem törődtek vele, s neki esze ágában sem
volt hazamenni. Látni sem akarta őket.
– És kitől van? Attól a Holdtól? – kérdezte Mark.
Legszívesebben megrázta volna a lányát, megérdemelne
egy pofont, de most már késő. Nem foglalkoztak vele,
jobban oda kellett volna figyelnie a nevelésére.
– Ez a gyerek a szektáé. Mi csak ajándékba kapjuk
Teliholddal egy időre, hogy felneveljük. De a szülei lesznek
a testvéreink is.
Gwen ezt nem bírta hallgatni tovább. Talán Telihold a
gyerek apja, de nem biztos. És különben is, Kathy honnan
tudhatná kitől fogant, mikor valószínűleg másokkal is
szeretkezett. Azt csak azután lehetne megállapítani, ha a
baba megszületik. Gwennel forogni kezdett a szoba. A
tizenöt éves lánya terhes… az apa kiléte egyelőre
bizonytalan… a gyereke narkós… elvesztette az eszét… ez
a lány nem az ő kicsi Kathy-je.
– Gwen, rosszul vagy?
Az asszony már nem hallotta meg férje szavait. Abban a
pillanatban lefordult az ágy széléről, s elsötétült előtte
minden.

22.
Mark, maga sem tudta miért, de reménykedett abban,
hogy Kathy téved a terhességével kapcsolatban, azonban
amikor beszéltek az orvossal, az minden kétséget
eloszlatott. Kathy három hónapos terhes volt. A nőgyógyász
megvizsgálta és nem talált olyan jeleket, mely nemi
erőszakra utalt volna. Ezt Mark gondolta, hiszen Kathy
szerette azt a férfit. De most mi lesz ezzel a szerencsétlen
gyerekkel? Azonban nem ez volt a legnagyobb gond,
hanem hogy a szektában egy fecskendőt többen
használtak, s felmerült az AIDS veszélye. Amíg nem
érkeztek meg a laboreredmények, Mark fel-alá járkált a
folyosón egyedül, és úgy érezte, rögtön felrobban. Gwent
egy időre lefektették a szomszéd szobában, s a férje most
átérezhette milyen dolog az, amikor az összes gond egy
ember nyakába szakad. Nem lehetett könnyű a
feleségének, mikor ő kómában volt, és most sem volt
könnyű egyikkőjüknek sem. Te jó ég, mi jöhet még? Hát
nem elég, hogy Kathy terhes és narkós, még az AIDS is
fenyegeti? Olyan változásokon ment keresztül a lánya az
elmúlt hónapokban, talán sosem lesz a régi, s egyelőre
fogalma sem volt, hogyan lehet kigyógyítani a drogokból, s
ebből az eszeveszett gondolkodásból. Még hogy őt
Gyöngyszemnek hívják, ez egyszerűen nevetséges. Tizenöt
évesen gyermeket várt, akinek az egészsége így is
kérdéses, hiszen csak az isten tudja milyen kábítószereket
fogyasztott. Azonban ez mind semmi, az lenne a csúcsok
csúcsa, ha kiderülne, hogy hív fertőzött. Akkor odalenne
minden, hiszen abba előbb-utóbb belehalna. Olyan fiatal
még…
Amikor az orvos megjelent a folyosón, Mark ereiben
meghűlt a vér. Ettől az eredménytől függött Kathy élete, s
az ő életük is. Nem veszítheti el a lányát, abba
beleőrülnének mindannyian.
– Fellélegezhetünk, Mr. Rosman. A lánya nem hív
fertőzött.
Mark hálát adott az égnek, s akkor még fel sem fogta,
Kathy-nek milyen átkozott szerencséje van. Akár meg is
hallhatott volna, de épségben megkerült. És a férfiban
felcsillant a remény, talán mégis van kiút ebből a pokoli
helyzetből?
Bement a feleségéhez, vitt neki egy forró kávét. Aznap
Las Vegasban töltötték az éjszakát, Mark kivett egy
hotelszobát, és hazatelefonált Adamnek, hogy ne aggódjon.
Másnap a szülők aláírták a papírokat és saját felelősségükre
hazavitték Kathy-t. A lány akkor is rendkívül rossz
állapotban volt, s Gwen hiába próbált reggelit adni neki,
Kathy egyből kihányta. Amikor megérkeztek, Adam
rémülten meredt a húgára, azt közölték vele a telefonban,
nincs valami jó állapotban, azonban azt álmában sem
gondolta volna, hogy ilyen szörnyen néz ki. Gwen nem
akarta, hogy a lánya kórházban töltse ezeket a napokat,
szerinte éppen itt volt az ideje, hogy visszaszokjon egykori
életéhez. A szobáját ugyanúgy hagyták, mint mikor elment,
s hárman beosztották egymás között, és mindig ült valaki
az ágya mellett, aki beszélt hozzá, és bíztatta, hogy minden
rendbe jön.
Gwen felhívta azt az orvost, aki annak idején Adamet
kezelte, sajnos volt már benne tapasztalata, azonban Adam
akkor közel sem volt ilyen szörnyű állapotban, mint Kathy. A
lehető legjobb pszichiátriai kezelést kell kapnia, s Gwen
bízott dr. Foley-ban. Aztán már csak a nőgyógyász volt
hátra. Gwen elővette a naptárat és átszámolta a napokat
újra meg újra. Pontosan három hónap után találták meg
Kathy-t és ha rögtön teherbe esett, akkor sietniük kell,
különben nem lehet elvetetni. S egyelőre végre sem
hajthatják rajta a műtétet, mert meg kell erősödnie. De
akkor mi lesz, ha kifutnak az időből? Gwen abba bele se
mert gondolni, hogy Kathy megszülje ezt a gyereket.
Lehetetlen. Felkereste azt a magánklinikát, és beszélt azzal
az orvossal, aki neki is elvégezte az abortuszt. Már előre
átnyújtott neki egy vastag borítékot, miután vázolta a
helyzetet. Az orvos először a fejét vakargatta, aztán azt
mondta, meglátja mit tehet.
Gwennek nagy kő esett le a szívéről, fáradtan ért haza,
és megvárta Markot. Már csak az maradt hátra, hogy
mindezt együtt közöljék Kathy-vel.
– Nem, nem engedem! – fakadt sírva azonnal a lány. A
szülei tudták, hogy nem lesz könnyű meggyőzniük.
– De muszáj, Kathy – kezdte óvatosan Gwen, hátha lehet
beszélni a fejével, és megérti. Most már nem volt annyira a
kábítószer hatása alatt.
– Nem, nem mondok le róla!
– Ebbe neked nincs beleszólásod. Anyád már elintézte,
úgyhogy megcsinálják azt az abortuszt és kész! – ripakodott
rá az apja, és jó erősen becsapta maga után az ajtót. Kathy
ugyanúgy a párnájába fúrta a fejét, ahogy szokta.
Gwen ott maradt mellette, megsimogatta a lány karját,
és maga is a könnyeivel küszködött, mialatt beszélt hozzá.
– Gondold meg, Kathy. Mit akarsz csinálni ezzel a
gyerekkel, ha megszülted? Hiszen alig vagy tizenöt éves…
– Gondját tudnám viselni, anyu. Amint jobban leszek,
keresek magamnak munkát.
– És hogyan? Végzettség nélkül? – Istenem, Kathy milyen
tévhitben él.
– Takarítani csak felvesznek valahová. Elvállalok bármit,
ha kell, de ezt a gyereket nem vehetitek el tőlem – zokogott
Kathy, s egész testében remegett. Gwen magához ölelte.
– Ezzel tönkretennéd az egész életed. Neked iskolába
kell járnod. Arról meg nem is beszélve, hogy valószínűleg
nem lesz egészséges, annyi kábítószert fogyasztottál a
szektában, kicsim. Gondolj Meganra…
Kathy a hasára tette a kezét.
– De ő nem csak az enyém, hanem a szektáé. Világra
kell hoznom a testvéreimért, meg Teliholdért.
– Nincs már szekta, Kathy. És Telihold sincs. Azok a… ő…
barátaid most börtönben vannak, néhányan pedig
elmenekültek. De egyikük sem törődik veled, cserben
hagytak téged, sajnos ez az igazság. Egyedül mi tudunk
segíteni neked és csak jót akarunk azzal, hogy elvetetjük a
gyereket. Új életet kell kezdened, érted?
– Nem tudok, anyu. Szeretem Teliholdat… – zokogta a
lány.
– Én is szerettem Ericet, mégis jobban tettem, hogy
benneteket választottalak – mondta Gwen, Kathy
csodálkozva nézett rá. Az anyja viszont tovább folytatta. –
Majd jön helyette másik, újra férjhez mehetsz és lehet még
gyereked. Ne dönts elhamarkodottan, hozd rendbe az
életed, amíg nem késő. Apád és én segítünk…
Gwen nem tudta, mit tehetne még a lányáért, s amikor
kiment a konyhába, sírva fakadt elkeseredésében. Mi lesz
vele, ha megszüli ezt a gyereket? És hogyan fogja
elfelejteni a szektát? Amikor este Adam hazajött, ígéretet
tett az anyjának, hogy megpróbál beszélni a lány fejével.
Adam késő estig bent volt a húga szobájában, s Gwen már
nem tudta megvárni, elaludt a fáradtságtól a kanapén.
Másnap reggel, amikor bevitte neki a reggelit a gőzölgő
teával, Kathy evett néhány falatot a pirítósból, s ezúttal
nem hányta ki.
– Anyu, mikorra beszélted meg az orvossal az
abortuszomat? – kérdezte. Gwen nem akart hinni a fülének.
– Miért? Belegyeznél? – Kathy bólintott, Gwen pedig
magához ölelte. Mégis sikerült, Adam rábeszélte?
– Ugye, lehet még gyerekem? – a kislány nagy
szemekkel nézett rá.
– Hát persze, kicsim.
Gwen örömmel hívta fel az orvost, s Markkal együtt
vitték be a klinikára a felvétel napján. Gwen mindvégig
mellette volt, fogta a kezét, és megkérte a személyzetet,
hadd kísérhesse be a lányát a műtő előkészítőbe. Kathy
remegett a félelemtől, s Gwennek eszébe jutott, hogy ő is
éppúgy rettegett a műtét előtt, azonban az ő kezét nem
fogta senki. Nem gondolta volna, hogy egyszer a lányának
is át kell élnie ugyanezt, méghozzá ilyen fiatalon. Most
sokkal barátságosabb nővér asszisztált az orvosnak, mint
amilyet ő fogott ki évekkel ezelőtt. Nagyon kedvesen
bántak Kathy-vel, megnyugtatták a kislányt, s mielőtt
bevitték volna a műtőbe, Gwen megcsókolta az arcát, és a
fülébe súgta, mennyire büszke rá. Elvégre nem volt
mindegy, amin ez a szerencsétlen lány keresztül ment,
csodával határos módon túlélte, s nem kapott el semmilyen
fertőzést. S már csak egy próbatétel volt hátra, aztán újra
kezdheti az életét.
Gwen kiment a folyosóra, Mark odakint várta és együtt
izgulták végig a műtétet.
– Gondolod, hogy visszakaphatjuk a régi Kathy-t?
– Szerintem minden esélyünk meg van rá – mosolygott
Mark, aztán hozzátette. – És ez neked köszönhető.
Csodálatos anya vagy, Gwen.
– Az nem olyan a biztos, hogy a gyerekeim is így
gondolják. – Ő nem volt megelégedve magával. Ha újra
kezdhetné, sok mindent máshogy csinálna, gondolta.
– Nézd meg, Adam már rájött erre, a múltkor bevallotta
neked. És szerintem Kathy is meg fogja találni az utat
felénk, csak egy kis időre van szüksége. Én pedig mindig is
tudtam, milyen csodálatos asszonnyal van dolgom.
Mondtam már, mennyire szeretlek, drágám?
– Talán nem elégszer… – súgta a fülébe Gwen.
– Nem? – ráncolta meg a homlokát Mark, aztán magához
húzta a feleségét, és megcsókolta.

Miután Kathy-t kitolták a műtőből, még aludt, és a szülei

egész délután ott ültek az ágya mellett. Amikor a lány
kinyitotta a szemét, hirtelen azt sem tudta hol van. Gwen
odahajolt hozzá, és megcsókolta.
– Már túl vagy rajta, kicsim. Nagyon ügyes voltál.
– Igen, büszkék lehetünk rád, Kathy – tette hozzá Mark.
– Mikor mehetek haza?
– Holnap, drágám.
– És anya, otthon leszel?
– Igen. Apáddal már megbeszéltük a dolgot, úgyhogy
abbahagyom a munkámat, és végleg otthon maradok.
Soha többé nem fogja elhanyagolni a lányát. Hálát adott
az égnek, hogy visszakapta őt. Jól tudta, már túl vannak a
nehezén, Kathy ugyanolyan életet élhet, mint a többi
korabeli lány.
– Minden rendbe jön, szívem. Nagyon szeretünk téged –
mondta Mark.
– Én is nagyon szeretlek benneteket – ismerte be Kathy,
aztán mindhárman átölelték egymást a szoba csendjében.